Részletek a könyvből:
Imola elnyomta a csikket és végre megszólalt. Elmondta, hogy Csabát külföldre hívták fotózni, egyelőre csak próbaidőre, de ha bejön neki, akkor nyilván marad. A gyerekről egyelőre nem tud, de nincs is rá szükség, mert úgyse fog megszületni.
A döbbenettől még nyelni is alig bírtam. Szóval úgy döntött, nem tartja meg a babát, alaposan átgondolta, képtelen lenne egyedül eltartani, felnevelni. Nem tudna neki se anyagi, se érzelmi biztonságot nyújtani, akkor már inkább lemond róla.
...
Ezt nem hiszem el! Ekkora sorscsapásra még én sem számítottam. Volt egy olyan sejtésem, hogy ennek a nyuginak hamarosan vége lesz, de hogy az egész katasztrófába torkollik, azt még álmomban se gondoltam.
Mert ezt nem tudom máshogy nevezni. Más, normális ember talán örül, hogy tesója lesz...de én nyilván nem vagyok normális, mert engem még a hideg is kiráz a tudattól. Nem beszélve arról, hogy anyám teljesen hülyét csinál magából: negyven évesen akar gyereket szülni, totál agyrém!
...
Bánatomban elmentem Imolához. Úgy éreztem, valakinek el kell mondanom ezt a szörnyűséget. Ő biztosan megért majd engem. De nem tudtam vele beszélni, mert nem volt egyedül. Csaba volt nála, és teljesen ledöbbentem, amikor megláttam az arcát: ugyanaz az idióta vigyor ült rajta, mint apuén...
Ebből kihámoztam, hogy Imola mégis elmondta neki a babát, ő meg, ahelyett, hogy kiakadt volna, még örült is! Nem értem az embereket, nem értem...
Imola még annyit mondott, hogy Csaba mégsem utazik el, mert hát a gyereknek apa is kell, ugyebár. Nem mondtam ki a kérdést, de Imola mégis leolvasta az arcomról. Igen, megtartja, Csaba rábeszélte. Csak annyit bírtam kinyögni nem túl meggyőzően, hogy "hát, ez szuper", aztán gyorsan eljöttem.
| koteltanc.txt |
RSS Feed
