Megtartsuk? elszórjuk?
(Japán népmese. Ford. Határ Győző)


Hol volt, hol nem volt, élt egyszer valahol egy szegény öregember. Egyszer elment az erdőbe, fát vágni. Ahogy az erdőn keresztül megy, men­degél,
nem tudni, honnan, hangokat hall, s mindegyre csak azt hallja: „Megtartsuk? Elszórjuk? Megtartsuk? Elszórjuk?” S hogy ez a kiáltozás csak nem akart abbamaradni, ráfelelt az öreg:

- Tartsátok meg, amit meg akartok tartani; amit pedig el akartok szórni, szórjátok el!

Hát zuhogott is nyomban a fák koronájáról, hullott a kicsi és nagy aranypénz, mint a hervadt falevél. Rázáporozott az öregapó hátára. Úgy megtelt vele a puttonya, hogy alig győzte hazavinni; sietett is vele. Oda­haza azután ledobta súlyos terhét a hátáról,
és a feleségével úgy bámulta mindegyre a tömérdek aranyat: nem is akarta elhinni, hogy ilyen gazdag lett egyszerre.

Meghallotta a gonosz, irigy szomszéd, és elhatározta, hogy ő is meg­gazdagodik ugyanezen a módon.
A következő napon kiment az erdőbe, és ő is hallhatta a hangokat mindenfelől: „Megtartsuk? Elszórjuk?” Ugyan­csak megörült neki, tüstént ráfelelte:

-Tartsátok meg, amit meg akartok tartani;
amit pedig el akartok szórni, szórjátok el!

Hát zuhogott is izibe minden fa koronájáról, de nem ám arany, úgy mint tegnap, hanem értéktelen, nyers, nyúlós-ragadós fenyőgyanta: ez az­után úgy elborította az irigy öregembert, hogy súlyával majd agyonnyom­ta. Csak nagy üggyel-bajjal vonszolta magát a kunyhójáig, és bekiáltott a feleségének:

- Hamar asszony! Elő a fáklyával! Nézd már meg, micsoda tömérdek kincset hozok!

Futott is az öregasszony a fáklyával, de ha a szemét kinézte volna, akkor se látott sem aranyat, sem ezüstöt a férjén. Ahogy nézi, vizsgálgatja, közel hajolt a fáklya lángjával a gyantához, az meg tüzet fogott, és egy szempillantás alatt pernyévé és hamuvá égett minden: az öreg is, a felesé­ge is, a kunyhó is.




Leave a Reply.