Bál az erdőben

Róka Bandi s Nyuszi Pista
világ csodájára,
karonfogva indultak el
az erdei bálba.

Nevetgéltek, sugdolództak,
mint a jóbarátok.
Kiált is a bagoly a fán:
„Ilyent még ki látott!”

„Ki látott még ilyen csodát?”
– De elhallgat nyomban,
– pápaszeme is leesik
s elvész egy bokorban.

„Megbolondult ez az erdő?”
– tér újra magához:
„Hisz ottan egy farkas, meg egy
őz ült le a fához.”

„Kibontják a tarisznyájuk,
nagyban falatoznak,
még bort is isznak kulacsból,
vígan mulatoznak.”

„Amott meg egy medve cammog,
kis bari a párja,
nézzétek csak! mindkettőnek
táncra áll a lába!”

Így kiáltott csodálkozva
a bagoly a fáról,
dehát ő mitsem tudott a
nagy erdei bálról.

Szerencsére én ott voltam,
egész éjjel néztem.
Hogyan folyt le a mulatság:
nektek elmesélem.

Róka Bandié az érdem,
az ő esze rajta,
hogy megtörtént ez a fényes,
híres csinnadratta.

Ahány levél hullt a fákról,
ő mind sorbarakta,
három éjjel, három nappal
mindet teleírta.

Azt írta rá mindegyikre:
„Jöjj el a tisztásra,
ott lesz holnapután éjjel
az állatok bálja!”

„Tegyük félre a haragot,
legyünk egyszer jóba,
boruljon az egész erdő
vigas-vigalomba!”

„Felejtse el mindegyikünk,
ami szivét bántja:
készüljünk az első, fényes,
nagy erdei bálra!”

Megcímezte a levelet,
miután megírta
s lombok közül jó postását,
a szellőt kihívta.

A szellő nagy tarisznyája
tele lett levéllel,
erdők fölött, hegyek fölött
vitte szerteszéjjel.

Róka Bandi ezer hangyát
fogadott fel másnap,
a hangyák meg azon nyomban
a munkához láttak.

Fényesre kitisztítottak
minden kis fűszálat
s betömték a csúnya odvát
öregedő fáknak.

Ahány tücsök éldegélt
a hét kerek határon,
mind ideszáguldozott most
cifra, szép batáron.

Háromezer tücsök húzta
aranyos vonóval,
baj ne legyen a zenével,
talpalávalóval!

Nem is volt baj! Kurjontgatott
nagyokat a bárány!
Billegett a vaskos mackó,
alig állt a lábán!

Hát még a farkas hogy járta!
S őzike, a párja!
Pedig még sohasem voltak
ők tánciskolába.

„Húzzad, tücsök! Húzd a nótát!
Meglesz a fizetség!”
Járták nagyban kutyák, macskák,
rókák, nyulak, kecskék!

Még a fák is dalba fogtak,
vonó lett az águk,
hegedű lett minden bokor:
szállt, szállt a nótájuk!

Vígassággal múlt az éjjel,
míg megjött a hajnal,
jaj, de hogyan érkezett meg,
mennyi búval, bajjal!

Egy billegő farkú szarka
tévedt be a bálba,
s nagykacagva fölszállott a
legmagasabb fára.

„Csörgő dió, kis mogyoró!”
– egyre kiabálta. –
„Csörgő dió, kis mogyoró,
csúf kandur macskája!”

„Hogy táncol a szedtevette!
meggörbül a háta.
Nézzétek csak: reálépett
a kutya farkára!”

Így kiáltott fönn, a magas
fa ágán a szarka,
szaladt is már hazafelé
tücsök-cigánybanda.

Jól is tették, hogy szaladtak,
a macska már kezdte:
„Hallottátok? Rálépett a
farkamra a beste!”

„Dehogy léptem! Te karmoltál,
csúf dög, a szemembe…”
S tépték is már, marták egymást
földön henteregve.

Medve neki a farkasnak,
farkas a rókának!
Egyszeribe végeszakadt
az erdei bálnak.

Lett ott olyan verekedés!
És mekkora lárma!
A szarka meg nevetve szállt
faágról-faágra.

„Csörgő dió, kis mogyoró!”
– vígan kiabálta. –
„Jöjjetek el jövőre is,
a viszontlátásra!”




Leave a Reply.