
VICSEK FERENC
A bomlás
melege

Riport az aktív zónában










MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
BUDAPES

NEHÉZIPARI MINISZTÉRIUM ATOMERŐMŰ 
BERUHÁZÁS TITKÁRSÁGA

MEGBÍZÁS

Megbízom Vicsek Ferencet, hogy a Paksi Atomerőmű beruházáson szociográfiai 
tanulmányokat folytasson. Kérem, hogy a munkájában segítsék; én a magam 
részéről ehhez minden támogatást megadok.

Budapest, 1978. április 11.

Szabó Benjámin
A Paksi Atomerőmű
Vállalat igazgatója

"Úgy, mint Pakson, épp a vállalkozás rendkívülisége miatt, azt hiszem, 
sehol sem látszott nyilvánvalóbban, hogy mekkora az ország képessége 
adottságai felülmúlására. Szerény szárnyalás volt ez, rengeteg áldozattal. 
Ebben az Żaktív zónában® sokszor még az is komoly erőfeszítésbe került, 
hogy az építőkön ne legyen úrrá a csüggedés. A sok ordibálás, 
veszekedés, bizonytalanban való tapogatózás, a feladatok 
áttekinthetetlensége miatti küszködés, a felelősség virtuóz módon való 
áthárítása és a nagy teremtésbe vetett hit, valamint a többségnek az árral 
való sodródása közben - felépült a mű."

O. FEJEZET
Egy pohár bor
(Az atomkorszak tőlünk függetlenül van. Legfeljebb részt vehetünk 
benne.)


1978 tavaszán szerencsés véletlenek összejátszása folytán felajánlották, hogy ha 
kedvem van, írjak az atomerőmű-építkezésről. Ne csak egy cikket, hanem kísérjem 
végig a beruházást. Nem tetszett az ajánlat. Akkor még azt hittem, az építkezés 
rendkívülisége és megkülönböztetettsége legfeljebb arról árulkodhat, hogy miként 
kényezteti kiválasztottját az ország. Aztán öt évig szinte minden szabad időmet 
Pakson töltöttem, mert már az első alkalommal megéreztem: nagyon jellemző ránk, 
ahogy atomerőművet építünk. Öt évig kísértem figyelemmel annak a csaknem tízezer 
embernek a sorsát, akik közvetlenül kötődnek az atomerőműhöz. Több ezer kőműves, 
lakatos, ács, hegesztő, villanyszerelő, vasbetonszerelő, festő, műszerész és több száz 
mérnök, technikus mindennapi próbatétele volt az építkezés, hiszen atomerőművet 
még nem tudtunk építeni.
A kezdet kezdetén így eresztett útnak Szabó Benjámin, a Paksi Atomerőmű 
Vállalat akkori igazgatója (a beruházás későbbi kormánybiztosa): az atomerőművet 
Magyarországon csak nemzeti összefogással lehet felépíteni. (Ahhoz is évek kellettek, 
hogy ezt felismerjék.)
Nagyszerű dolog atomerőművet építeni. A kivitelezők is úgy kezdtek a 
munkához, hogy most aztán valami igazán korszerűnek lesznek a részesei. Így is 
történt: a fogalom kettős értelmében. Korszerű építkezés volt ez, hiszen eddig teljesen 
ismeretlen módszerekkel és berendezésekből rakták össze az erőművet; és korszerű 
volt abban az értelemben is, hogy olyan volt, mint a kor, amelyben élünk.
Azt hiszem, éppen a vállalkozás rendkívülisége miatt, sehol sem látszott 
nyilvánvalóbban, mint Pakson, hogy mekkora az ország képessége adottságai 
felülmúlására. Szerény szárnyalás volt ez, rengeteg áldozattal. Ebben az "aktív 
zónában" sokszor még az is komoly erőfeszítésbe került, hogy az építőkön ne legyen 
úrrá a csüggedés. Sok ordibálás, veszekedés, bizonytalan tapogatózás, a feladatok 
áttekinthetetlensége miatti küszködés, virtuóz felelősségáthárítás és a nagy 
teremtésbe vetett hit, valamint a többségnek az árral való sodródása közben - felépült 
a mű.
Tudomásul kellett azonban venni, hogy az egyes blokk a kivitelezők minden 
erőfeszítése ellenére sem lehet kész határidőre. Könnyű ezt kijelenteni. Az építők 
többségének azonban igen rosszul esett. 1981 tavaszán még magabiztosan fogadott 
velem egy ács, hogy az év végére villamos energiát termel az egyes reaktor. Két évet 
tévedett.
1983-ban a próbaüzem alatt 2,4 milliárd kilowattóra energiát termelt az erőmű. 
Példátlanul szép teljesítmény. Nagyon kevés helyen sikerült a világban az első 
atomerőművel ilyen termelési üzembiztonságot elérni. Ahol egyáltalán sikerült. De 
milyen áron?
1983 közepén úgy döntött a kormány, hogy nincs tovább szükség 
kormánybiztosra. Ez az elhatározás, formailag, már azt jelentette: a paksiak 
megtanulták az atomerőmű-építést, ezentúl nem indokolt a megkülönböztetett 
bánásmód.
Az elmúlt öt évben módszeresen gyűjtöttem az adatokat arról, hogyan és 
hányszor bomlott fel a korábban jónak hitt építési szervezet, és alakult át csak azért, 
hogy újabb energiákat szabadítson fel a beruházás érdekében; beszélgettem a 
Magányos Mérnökkel, akinek, nagy valószínűséggel, komoly szerepe volt a beruházás 
elhalasztásában; sokszor vitatkoztunk a kormánybiztossal, hogy a túlfeszített terv a 
gyengéknek kedvez, mert a kezükbe adja a védekezés alapját: "a feladat amúgy is 
teljesíthetetlen volt". Pakson az első hónap múltán D. István mérnök szobájában 
szorítottak nekem helyet egy kisasztalnál, együtt dolgoztunk. Ő, P. János technikussal 
és B. Tibor mérnökkel, az erőmű terveit készítette, én a jegyzeteimet rendezgettem. 
Ha nem magnetofonra vettem a beszélgetést, akkor sebtében leírtam, amit pár perce 
hallottam, láttam.
Többnyire tegeződtünk, általában az első pillanattól kezdve. A kézirat 
szerkesztésekor különösebb erőfeszítés nélkül átalakíthattam volna a beszélgetéseket, 
mintha magázódtunk volna, hogy még véletlenül se tűnjön bizalmaskodásnak a 
tegezés. Csakhogy úgy nem lettek volna azok igazak. A velem egykorúakkal mi sem 
volt természetesebb, mint hogy tegezzük egymást. S az erőmű építőinek több mint 
fele harminc éven aluli. Az atomosok pedig tegezik egymást. A többség.
Pakson csaknem egy évtizedet élt együtt az ország szinte teljes hierarchiája. A 
kormánybiztostól az analfabéta segédmunkásig, a reaktorfizikustól a Magyar Nép-
hadsereg építődandárjának közlegényéig, a népművelőtől a mai munkás-
arisztokratákig. Ők mindannyian viszonylag kis, körülhatárolható területen dolgoztak, 
egy egészen jól körülhatárolható ügyért, az atomerőműért.
Észrevettem, ha az építők valamit ügyesen oldottak meg, de megpróbáltam 
természetesnek tekinteni a jót. Általában nem sikerült. Mintha nem a jó lett volna a 
természetes. Sokszor legalábbis ez volt a benyomásom. Talán éppen a hírek különös 
természete miatt? - a rosszak megtalálnak maguktól, a jók után azonban nyomozni 
kellett. Kellett volna. De nem nyomoztam. Vallom, hogy nincs szükség a sikerek 
önigazolásízű, erőltetett felmutogatására - teendő elsősorban a rosszal kapcsolatban 
van.
Gyakran találtam viszont a jó hírek mögött is csalafintaságot. Mintha csak a 
látszat lenne a fontos. Az erőműveknél is szép hagyománya van a tökéletlenségek 
megszépítésének. Annak idején Tiszapalkonyán olajos talpfákat hajigáltak a kazánba, 
hogy füstöljön az erőmű, mert az avatásra érkezett látogatók füstre vágytak. A régi 
inotai hőerőműben, Rákosi Mátyás látogatásakor, pörgött ugyan rendesen a generátor, 
de nem termelt villamos energiát. Csak fogyasztott. Rákapcsolták a hálózatra. A 
vendégek mozgás közben szerették volna látni a szerkezetet. A kéményfüstről sem 
feledkeztek meg; néhány szekér szénára rádobtak egypár gumiabroncsot. De mindez 
régen volt. Pakson már nem a füst alapján állapították meg, működik-e a reaktor. Kis 
lámpácska felvillanása jelezte: villamos energiát termel az erőmű. A kis lámpácska 
azonban gyorsan kialudt. A miniszter és a meghívottak ezt mégsem láthatták, az 
üzemeltetők a lámpácska elé álltak.
Gondolom, a nulladik fejezetben kell az olvasók kettős megértését kérnem a sok 
műszaki kifejezés használata miatt. Pakson azonban a legártatlanabb történet elmesé-
lésébe is gyakran keverednek szaknyelvi fogalmak. Remélem, megértik és 
megbocsátják ezt azok, akik szociográfiaként olvassák a tudósítást. Másrészt a 
műszakiak megértését kérem, mert tudom, hogy őket az zavarhatja majd az olvasás 
közben, hogy a mértékegységeket gyakran a teljes nevükön kiírtam. Esetleg az is 
bosszantja majd őket, hogy az "aktív zóna" fogalmát önkényesen kiterjesztettem, 
mintha hátat fordítottam volna eredeti iskolázottságomnak. Ahogy múltak az évek, 
egyre nyilvánvalóbbá vált előttem, az építkezésre talán az a legjellemzőbb, ahogy a 
konfliktusokkal bombázott mindenkori beruházó és kivitelező szervezet sorozatosan 
felbomlik, csak azért, hogy szellemi és anyagi energiákat szabadítson fel, létrehozván 
az újabb struktúrát. Hasonló módon ahhoz, ahogy az igazi aktív zónában a 
neutronokkal bombázott izotóp új elemmé alakul át - óriási energiák felszabadulásától 
kísérve.
S végül: beszámolómat nem írhattam volna meg az erőmű építőinek segítsége 
nélkül. Nem csupán azokra gondolok, akik megszólalnak a könyvben. Rajtuk kívül is 
több ezren vettek részt a munkámban. (Támogatóim, szállásadóim, bátorítóim, 
tanácsadóim közül itt mondok köszönetet Szabó Benjáminnak, Dénes Istvánnak, Horo-
vitz Péternek, Bakács Istvánnak, Walter Alfrédnak.) Ez a könyv egy pohár bor. Az erőmű 
ünnepélyes avatásakor sokakat kitüntettek, a többséggel azonban nem koccintottak. 
Elsősorban nekik ajánlom a tudósítást. 


(A kéziratot 1983-ban adtam le a kiadónak. 1987-ben megkértek, írjak egy 
fejezetet Csernobilról meg az időközben történtekről. A "ráadás"-t a könyv végére 
illesztettük úgy, hogy visszamenőlegesen semmit sem változtattam azon, amit 
korábban gondoltam az atomerőműről.
"A múlt, az mindig van" fejezet pedig azért van a könyv elején, hogy könnyen 
megtalálható legyen, ha az igazi történetek olvasása közben bárki arra lenne kíváncsi: 
kik és hogyan döntötték el az atomerőmű építését. És ez annyira érdekli, hogy egy 
tanulmánytól sem riad vissza.)

I. FEJEZET


A múlt, az mindig van

- 1978. április
"Itt vannak ezek a könyvek, ha átolvas belőlük néhányat, megelőzhet felesleges 
kérdéseket. Könyvtárra valót adhatnék, de egyszerre csak egyet kap. Majd cserélünk. 
Ebből megismerheti az atomerőmű működését. A következő kötet a beruházási 
javaslat lesz. Az bizalmas, csak itt, helyben olvasható."
Az első útravaló száraz olvasmány. A címe: VVER típusú reaktorokkal üzemelő 
atomerőművek. Nem egészen erre számítottam. A magfizika alapjai, magátalakulások, 
láncreakció, a reaktortechnika alapjai, az atomerőművek működése, aztán a második 
rész a teljes mélyvíz, már a fejezetcímeket alig értem: Térfogat-kiegyenlítő rendszer, 
Távirányítás, Cseppleválasztó-túlhevítő, Védelmek, Reteszelések, Dozimetria, A blokk 
leállítása és a primer kör hűtése - ide bizony kevés egy szimpla műszaki diploma.
A másfél száz oldalból legfeljebb a bevezető húsz sorral ha kezdhetek valamit. 
Azt legalább van mihez viszonyítanom. A Magyar Távirati Iroda az elmúlt héten három 
országból is - Spanyolországból, Argentínából, Franciaországból - azt jelentette, hogy 
a kormányok úgy döntöttek: más energiaforrás híján gyorsított nukleáris erőművi 
fejlesztésbe kezdenek. 1978-at írunk. A bevezető pedig 1975. júniusi: ,,...A világ első, 
5 megawatt teljesítményű szovjet atomerőművének üzembe helyezése óta (1954) 
csupán húsz év telt el, és 1974-ben világszerte már mintegy 60 ezer megawatt 
atomerőművi teljesítmény üzemelt. A világ teljes villamosenergia-termelő kapacitásá-
nak akkor körülbelül 15, 1980-ban mintegy 40 százalékát, kétezerben pedig több 
mint felét atomerőművek alkotják."
Kategorikusan hangzik. Mintha nem is lehetne másképp. Pedig az elmúlt 
évtizedben egyszer-kétszer átírták ezt a számsort, attól függően, hogy éppen melyik 
érdekcsoport öntötte-önthette végső formába az előzetes számításokat. Az iménti 
bekezdést például a hatvanas évek végén egyszer már szinte szóról szóra leírta az a 
kis csapat, amelyik tántoríthatatlanul kiállt a nukleáris energiaforrások hazai 
felhasználhatósága mellett, de aztán 1969 februárjában váratlanul és nagyon 
határozottan leintették őket. Ami most történik Pakson, az a második nekifutás. Az 
alig hároméves "kényszerpihenő" említést sem érdemelne, de a most már négy éve 
épülő atomerőműre még mindig árnyékot vet a múlt. Az első reaktorblokkról keringő 
pletyka - "elavult konstrukció az" - máig kísért. Az országot azóta se tájékoztatták 
arról, végül is mi történt az első elhalasztáskor és azóta Pakson, illetve - ami 
érdekesebb - Pesten, a hivatalokban. Építők, tervezők, bankalkalmazottak, 
minisztériumi tisztviselők - vagyis akiken a beruházás múlik - jobb híján még ma is az 
előítéleteikre hagyatkoznak. A többség nem is igazán akarja elhinni az ellenkezőjét. 
Miközben az atomerőmű vállalat mérnökei oldalak ezreit "gyártják", hogy az időközben 
nézetté kövült tévhitek minden apró részletét megcáfolják. Azt hiszem, az erőmű még 
sokáig nem szabadulhat meg a korszerűtlenség átkától, legfeljebb bebizonyíthatja az 
ellenkezőjét.
Első útravalóm bevezető soraiban persze szó sincs a korszerűtlenségről. Arról 
sem, hogy az ország mennyire készült fel az atomerőmű építésére. Lakonikus tömör-
séggel közlik velem: a hazai energiahordozó-helyzet azt mutatja, hogy a jövőben - 
természeti adottságaink maximális kihasználása mellett is - egyre inkább az 
atomenergetika képezi a villamos energetika fejlesztésének gerincét. Ismét fontos lett 
az atomerőmű, nagyon fontos. Egy évtizede (1968-ban) még úgy kalkuláltak, hogy 
jutányos áron és korlátlan mennyiségben vásárolhatunk kőolajat a Szovjetuniótól. Erre 
építették a szénhidrogén-erőműveket Százhalombattán és Leninvárosban, s tüzelik el 
bennük a gudront, a kőolajból - a benzin, a petróleum és egyebek párlása után - 
fennmaradó masszát, ami azért részben mégis kőolaj.
A hivatalos álláspont most viszont újra az lett, amiért 1966 óta küzdött Szabó 
Benjámin, csak közben tíz évvel fáradtabb lett a koránál.- Néhány évig egyáltalán nem 
foglalkozhatott a nukleáris energetikával. Áthelyezték. Aztán visszahívták. Hamar 
megőszült: "Még mindig van, aki nem támogatja a beruházást, nem ért egyet a 
döntéssel. Soha nem gondoltam volna, hogy műszaki emberek között is ekkora lehet 
az idegenkedés az újtól. Sok mérnököt ismerek, akik évtizedeken keresztül állha-
tatosan harcoltak a műszaki haladásért, de az atomerőművet már nem vette be a 
gyomruk. Mások csak azért nem foglalnak állást, mert szószólói voltak a beruházás 
elhalasztásának a hatvanas évek végén, s most, hogy fordult a kocka, nem szívesen 
változtatnak nyilatkozataikon. Nem egy szakemberre emlékszem, aki még 1975-ben is 
büszke volt a 69-es leállításban betöltött szerepére. A hivatalnokokon múlott a 
legkevesebb. Ahogy megkapták az új határozatot, cselekedtek."
Milyen furcsa: az eredményt tekintve teljesen mindegy, hogy gyorsan kapcsoltak-
e, vagy csak alázatosak voltak. Már aki az volt: "Képzelje el, 1966. december 28-án, az 
államközi egyezmény aláírásának napján valaki megjegyezte: nem biztos, hogy 
megcsináljuk... Azt hittem, hülyéskedik. Aztán elkezdődött a munka, és közben - 
nekem máig érthetetlen módon - felerősödött a vita, hogy egyáltalán kell-e nekünk 
atomerőmű. Mennyire? Magára bízom: derítse ki."
Tartottam tőle, hogy valaki rám érti a nietzschei félmondatot, miszerint a tojás 
néha okosabb akar lenni a tyúknál. De senki sem érvelt azzal, hogy utólag könnyű 
okosnak lenni. Sőt. Soha nem tapasztaltam ilyen segítőkészséget. Szigorúan bizalmas 
levelezések utolsó példányait adták oda kérés nélkül, órák hosszat meséltek rész-
letekről, amelyekről csak sejtettem, hogy egyszer még fontosak lehetnek. De miért? Mi 
az, amit dokumentálnom kellene? Mire használható fel egy ilyen dokumentum? Valakik 
ellen? A saját védelmükben? Félnek? Lehet, hogy félnek, de mitől? Talán attól, hogy 
atomerőművet még soha nem építettünk, vagyis atomerőművet még nem tudunk 
építeni?! És ha nem sikerül?! Feltétlenül sikerülnie kell?! Mi számít sikernek?! 
Egyáltalán: mekkora a kockázata a vállalkozásnak? És mit kockáztatunk? Számol-e 
ezzel valaki?
A beruházás tervezett költsége 56 milliárd forint. Százezer lakás ára. És ha nem 
készül el 1981. december 1-jére az erőmű, akkor az ország egyes körzeteiben 
áramkorlátozás lesz. Ipari üzemeket időlegesen kikapcsolnak a hálózatból, gyárakat 
kell órákra leállítani, mert a pillanatnyi számítások szerint nem lesz miből fedezni a 
fogyasztást, ha az továbbra is a megszokott ütemben nő. 1978-ban az ipari termelés 
5 százalékkal emelkedett, és ehhez 9,2 százalékkal több villamos energiát használtak 
fel. Az itthon "felélt" energiahordozók 47 százalékát hoztuk be külföldről. Akkor, mert 
1979-ben már átbillent a mérleg: az import 52 százalékra nőtt. És az olaj egyre 
drágább! A KGST-államok közötti megállapodás alapján az olaj ára az előző őt év 
világpiaci árának átlaga. Most ér minket utol igazán az olajválság. Az első. És már itt a 
második. A csendesebb, de semmivel sem kíméletesebb.
1968-ban az olajválsággal nem számoltak. Nem is kellett volna? Az olaj 
megtévesztően olcsó volt, 16,9 rubelbe került egy tonna. A kőolaj - kalóriára 
átszámított - ára nem érte el a hazai széntermelés fajlagos önköltségét sem. 
Leállították a szénbányászat fejlesztését, visszafogták a termelést. 1970-től 1975-ig 
50 százalékról 36 százalékra esett vissza a szilárd tüzelőanyagok részaránya az ener-
giatermelésben. A szénbányászat azóta sem heverte ki igazán a megrázkódtatást.
Nem mintha az atomenergetika kiheverte volna. Pedig már akkor is többen 
hangoztatták, hogy a világ szénhidrogén-készletei az ezredfordulót követően 
hamarosan kimerülnek. A Szovjetunióban 1970 óta, ha csak lehet, nem építenek 
olajfűtésű erőműveket. Erre idejében határozatot hoztak. Pedig akkor még nem volt 
nyilvánvaló az árrobbanás. Egyébként is, őket izgatta volna az a legkevésbé. Ők nem 
veszik, hanem eladják az olajat.
Nálunk pedig az atomerőmű építésére megkötött államközi egyezmény és az 
atomenergia térhódítása ellenére a beruházási költségek csökkentése reményében, a 
presztízsharcok és az ágazati érdekek hullámverésében még az is előfordulhatott, 
hogy az Országos Atomenergia Bizottság elnöke az atomerőmű létesítése ellen volt.
Ekkor már (1969) az atomerőmű építésére megkötött szerződések összege 692 
millió forint volt. A számok mögött kétharmad részben kivitelezői munka állt. Hétszáz 
ember fél éve dolgozott Pakson, 850 ezer köbméter földet mozgattak meg a 
munkagépekkel, hűtővízcsatornát ástak, a földet az árvízvédelmi gáthoz és az üzemi 
terület feltöltéséhez vitték. A kiviteli tervek a magyar és a szovjet tervezőirodákban 
már jó ideje készültek, elkezdték a lakótelep és az erőmű bekötőútjának építését. És 
közben mások leveleket írtak a főhatóságoknak, a társadalmi és állami szervezeteknek 
mentsük-meg-a-szocialista-tábort-az-atomerőművektől hangnemben.Ha átmenetileg 
is, de nekik lett igazuk.
De nem akárhogyan! Hiszen a vita kezdettől fogva éles volt, és olykor valóban 
nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy melyik csoportnak van igaza. Amikorra 
kitisztultak a frontok, már csak három nézet viaskodott egymással. Vagyis: megépítik 
az atomerőművet, ahogy korábban elhatározták, és a szénhidrogén-erőművekhez csak 
a gázturbinás csúcserőmű átadása után kezdenek; vagy - szólt a második variáció - 
előbb a szénhidrogén-erőművek készülnének el, s csak legvégül az atomerőmű. A 
harmadik változat pedig az volt, hogy ameddig csak lehet, egyáltalán nem építenek 
atomerőművet, hanem a szénhidrogén-erőművek és a csúcserőmű elégítenék ki az 
1976 utáni villamosenergia-igényt. E három változat között azonban nem volt akkora 
a különbség, hogy pusztán a számok alapján könnyen választani lehessen. Kellett 
hozzá még valami. Ekkor lépett be a döntési folyamatba egy mérnök, a témában csak 
közvetve érintett szakember, aki részletes tanulmányt készített Javaslat a Paksi 
Atomerőmű helyett létesítendő olajtüzelésű erőműre címmel. Akárhogyan forgatom a 
tanulmányokat, egyre inkább az az érzésem, hogy a Magányos Mérnöknek döntő 
szerepe volt a beruházás elhalasztásában. Mert a lehetséges változatokról szinte 
folyamatosan születtek ugyan az értékelések, de ezek túl óvatosak voltak. Gondolom, 
az lehetett közülük az utolsó, amelyiknek a borítóján a cím fölött az Országos 
Tervhivatal elnöke, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke és a nehézipari 
miniszter szerepel szerzőként. Alul pedig a dátum: 1969. május 5. Ez a tanulmány lett 
volna hivatott felvilágosítani a kormányt és a még magasabb fórumokat arról, hogy az 
atomerőmű üzembe helyezési időpontjának megváltoztatása milyen népgazdasági 
kihatással jár. Megállapították, hogy kedvező hitelek esetén az atomerőműben 
előállított villamos energia kilowattóránkénti önköltsége két fillérrel lenne drágább az 
olajerőműben termeltnél, a 32,4 fillérnél. Csakhogy az újabb szénhidrogén-erőmű 
megépítése esetén egymillió tonnával több fűtőolajat kell importálni, s az 
energiamérlegből csak akkor futja a szénhidrogén-erőművek üzemeltetésére, ha 
1980-ig 11 millió tonnára emelik a kőolaj-behozatalt, a földgázét pedig 3 milliárd 
köbméterre.
Ennek egy ideig semmi akadálya nem volt, egészen addig, amíg a Szovjetunióban 
azt nem tapasztalták, hogy a készletek gyorsabban fogynak, mint amennyi újat fel-
tárnak. 1969-ben ezt még annyira nem érzékelték, hogy a tanulmányban a két elnök 
és a miniszter - vagyis munkatársaik többsége - úgy fogalmaztak, hogy az importból 
fennmaradó egymillió tonna többlettel úgysem lehetne mit csinálni, az csak erőműben 
tüzelhető el, mert az exportja nem valószínű, esetleg vissza kellene mondani az 
igényt. No, amikorra vissza lehetett volna mondani, már nem volt mit.

Aztán pár oldallal később néhány, számításokkal alátámasztott mondat arról, 
hogy miért is kellene mégis elhalasztani az atomerőmű építését. Külön-külön minden 
megállapítás helytálló, de sehol nincsenek igazán egybevetve. Persze hogy 
méltánylandó, ha az atomerőmű építésének elhalasztásával 1969 és 1980 között 3 
milliárd forinttal csökkenthetők a beruházási költségek, ami a költségvetésnek mindig 
is az egyik legérzékenyebb pontja volt! Az érvelés azonban mélyen hallgat arról, hogy 
így a kiadások egy részét a távoli jövőbe tolják ki, vagyis arra az időszakra, amellyel 
nekik már nem kell számolni. (Csakhogy közben az akkori jövő a számunkra jelen lett.)
Most 56 milliárd forinttal számolnak - annak idején arról folyt a vita, hogy 5 
milliárdért olajerőművet építsenek-e, vagy 8-ért atomot. (Igaz, 1969-es árakon s csak 
feleakkorát, mint amekkora most épül.) Ennek eldöntését kellett volna segítenie a 
magasan jegyzett tanulmány utolsó mondatának is: "Amennyiben a lekötött hitelösz-
szeg növelhető a maximálisan átvehető berendezések és anyagok értékéig, és emellett 
hároméves fizetési moratóriumot is kapunk, úgy az atomerőmű eredeti időpontban 
való üzembe helyezése jelenti a népgazdaságnak a legkisebb terhet. A hitel 
igénybevétele azonban, s különösen pedig növelése - ahogy arra a második fejezetben 
utaltunk -, a két ország külkereskedelmi feltételeit rontja."

SZAKÍTS, HA BÍRSZ!

A tanulmányból egyetlen dolog nyilvánvaló: a szerzők - vagy a szerzők által 
képviselt hivatalok - nem jutottak közös nevezőre. Valószínűleg mind a három 
hatóságnál voltak támogatói és ellenzői az atomerőműnek. Mindegyik tábor 
beleerőszakolta a maga álláspontját a tanulmányba. cserébe tiszteletben tartották a 
másik véleményét; egyik sem fogalmazott kategorikusan - nehogy visszatetszést 
keltsen erőszakosságával. Egyébként sem hálás megbízatás egy kormányközi 
megállapodásról bebizonyítani: nem született szerencsés csillagzat alatt. A szakértők 
többsége pedig - minden valószínűség szerint - részt vett az államközi megállapodás 
előkészítésében. Természetesen tudása legjavát adva. Igazi csapda ez. Szerették volna 
elvágni a gordiuszi csomót, de nem ment. Ha azonban nem ilyen kusza az előzmény, 
meg sem születhetett volna a Magányos Mérnök levele. S bizonyára nem akadt volna 
senki, aki a gondolatait továbbítja az ország vezetőinek. A levél azonban, furcsa 
módon, nem akadt el útközben. Milyen erők mozogtak a háttérben? Felderíthetetlen.
De jó tudni, hogy a színfalak mögött is vannak színfalak. A Műszaki Élet című lap 
1969. április 18-i számában Anesini Andor volt az első, aki nyilvánosan is kétségeket 
támasztott a paksi beruházással szemben. Nemzetközi tapasztalatcsere az energetikai 
beruházások terén című cikkében ezt írta: "Egy megawatt teljesítmény beruházási 
költsége a szénhidrogén-erőműnél 5,6 millió forint, magerőműnél 12,5 millió forint." 
Óriási különbség. Bár a szerző azt csendben elhallgatta, hogy viszont az atomerőmű 
üzemeltetési költsége sokkal kisebb, mint a szénhidrogén-erőműé. Ellenben az 
atomerőművekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy azok, a külföldi tapasztalatok szerint, 
500-600 megawattos gőzturbinák beépítése esetén versenyképesek, s már a 
Szovjetunióban is készülnek az 500 megawattos gépegységek tervei.
Így igaz. Sajnos azonban Pakson a halasztás ellenére is csak 220 megawattos 
turbinák lesznek. Mellette szól, hogy így rugalmasabban szabályozható a körülbelül 
7000 megawattos villamosenergia-rendszer. Valamint, ha a két turbina közül az egyik 
meghibásodik, a reaktor tovább üzemelhet fél teljesítménnyel.
Gondoltam, ha azok nyomára akarok bukkanni, akik a nemzet iránt érzett 
felelősségtudattól hajtva minden tudásukat és kapcsolatukat latba vetették azért, hogy 
megakadályozzák az atomerőmű építését - akkor Anesini Andort kell megkeresnem. 
Annak idején ugyanis ő volt az egyetlen, aki nyíltan szembe mert szállni a hivatalos 
állásfoglalásokkal.
Hamar megtaláltam, az egyik energetikai tröszt vezérigazgatója mellett dolgozik, 
szaktanácsadó. Nehezen állt kötélnek. Nem hitte el, hogy csupán a szociográfus ér-
deklődése vezet. Megállapodtunk egy időpontban, néhány napot kért, hogy alaposan 
felkészülhessen a beszélgetésre, mint mondta: másfél évtized távolából kell elő-
bányászni az emlékeket, a dokumentumokat. Bizalmatlansága a többórás beszélgetés 
alatt alig enyhült. Minden igyekezetem ellenére nem engedte meg, hogy kézbe vehes-
sem a Magányos Mérnök levelét, ami - ahogy sejtettem - ott lapult a dossziéjában. Egy 
karnyújtásnyira voltam attól a levéltől, aminek elolvasásával talán teljesen kitisz-
tulhatott volna előttem az atomerőmű építésének elhalasztása körüli csatározások 
minden eleddig rejtett árnyalata, de Anesini Andor nem akarta, hogy elolvassam a 
levelet. A második óra elteltével már egyre kisebb jelentősége lett, hogy annak idején 
pontosan miként fogalmazta a levelet a Magányos Mérnök, hiszen Anesini Andor 
részletesen válaszolt minden kérdésemre, a levélbe mégse engedett bepillantanom. 
Úgy védte a Magányos Mérnököt, hogy a gondolatait nem rejtette el, de őt magát 
semennyire sem kívánta kiadni. Beletörődtem a sorsomba, hiszen amit akartam, végül 
is megtudtam.
Például azt, hogy a Magányos Mérnök hozzájutott a Nemzetközi Atomenergia 
Ügynökség 1969-es jelentéséhez, amely szerint világméretekben megtorpant az 
atomerőmű-építés, a költségek nagyobbak, mint tervezték; az ENSZ egyik gazdasági 
értékelésében óvja a fejlődő és a kis országokat a presztízsokokból végrehajtott 
atomerőmű-építéstől; 1969-ben az USA 30 ezer megawattos erőműépítési 
programjából csak 4 ezer megawatt az atomerőmű, a francia Villamos Művek 50 millió 
dollárt vesztett az atomerőmű építésén; számos országban, ahol részben iparpolitikai 
indokok alapján, részben nagyzolási vágyból eddig az atomerőművel kacérkodtak 
(Brazília, Norvégia, Dánia, Jugoszlávia, Görögország, Törökország, Mexikó), most 
elhalasztották a beruházást. M. M. szerencsétlen konstrukciónak tartja, hogy egy 
reaktorhoz két turbina csatlakozik; s tudomása van arról, hogy a Szovjetunióban már 
készül a gazdaságos atomerőmű terve, s szerinte azt a típust néhány évvel később 
felépíthetjük Pakson. 
Arra Anesini Andor is tisztán emlékszik, hogy az államközi megállapodás valóban 
nyitva hagy néhány kérdést. Annyi szerepel benne ugyanis, hogy a létesítendő 
atomerőmű alapvető műszaki-gazdasági mutatóit az atomerőmű műszaki terveinek 
megtárgyalása során fogják egyeztetni a szerződő felek illetékes szervei. (A Magányos 
Mérnök jegyzeteiből két szót emel ki Anesini Andor: a "gazdasági" és a "fogják") Ehhez 
képest valóban elég nehéz pontos számítást készíteni. Ehhez képest azonban a 
Magányos Mérnök számításai is tévedhetnek. Mindenesetre ő messzebbre tekintett. 
1992-ig számította ki a veszteségeket. Tízszázalékos kamatos kamattal kalkulálva 
24,3 milliárd forintra becsülte a többletköltségeket - ha az atomerőmű előbb épülne 
fel, mint a szénhidrogén-erőművek.
És törekedett a szakszerűségre, ezt a kísérőlevélben (ebbe betekinthettem) is 
hangsúlyozta: "A tanulmányt az érdekelt szervek szakértőinek közreműködésével 
készítettem. Nekik nem állt módjukban a kérdést átfogó jelleggel, műszaki, gazdasági 
és politikai szempontból elemezni, azonban a szükséges alapadatokat a rendelkezé-
semre bocsátották."
M. M. levelét megírta; és így a hivatalos apparátust rákényszerítette, hogy 
állításait meg kelljen cáfolni. Elvtársi üdvözlettel született tehát egy másik levél. Kapták 
ugyanazok, akiknek M. M. írt.
A Magányos Mérnök szempontjából már az is fél siker, hogy mentegetőzésre 
kényszerítette a nukleáris energia híveit. Tehette ezt annak ellenére, hogy az elmúlt fél 
évtizedben a gazdaság és a politika legmagasabb testületei foglaltak állást az 
atomerőmű építése mellett. Röviden szeretném felsorolni, hogy mikor, milyen fórumo-
kon tárgyalták - természetesen a kötelező előkészítés és a tárcaközi egyeztetések 
elvégzése mellett - a beruházási javaslatot. 
- 1964 szeptemberében a Politikai Bizottság a M. ötéves terv energiaproblémái 
előterjesztés kapcsán határozatot hozott a szovjet segítséggel megépíthető atomerő-
mű vizsgálatára.
- A kormány 1966. február 17-én a IV. ötéves terv (1971-1975) erőműépítési 
programjára vonatkozó elgondolások című anyag tárgyalásakor utasítást adott, hogy a 
konkrét szovjet atomerőmű-építési javaslat alapján konzultációt kell tartani a szovjet 
féllel a műszaki, gazdasági, szállítási és együttműködési kérdésekről.
- 1966. május 22-én a Minisztertanács felhatalmazta Ajtai Miklós elvtársat, az 
Országos Tervhivatal elnökét a Szovjetunióval való államközi egyezmény előkészítésé-
re és megkötésére.
- Augusztusban a kormány elnöke, Kállai Gyula elvtárs az atomerőmű 
építéséhez célhitelt kért a szovjet kormány elnökétől, amihez a szovjet kormány 
hozzájárult...
- Decemberben másodszor is találkoztak a két kormány miniszterelnök-
helyettesei, és Apró, illetve Novikov elvtársak aláírták az államközi egyezményt.
- 1967 januárjában a kormány tudomásul vette az államközi egyezményről 
szóló jelentést, és utasítást adott a benne foglaltak végrehajtására, az atomerőmű 
felépítésére.
- 1968 júniusában a nehézipari miniszter tájékoztatta a Gazdasági Bizottságot 
az államközi egyezményből ránk háruló feladatok teljesítéséről. Ennek alapján a GB 
határozatban utasítást adott a kiviteli tervezés és a földmunkák megkezdésére.
- Négy hónappal később a Magyar-Szovjet Gazdasági és Műszaki Tudományos 
Együttműködési Bizottság ülésén értékelték az államközi egyezmény végrehajtását.
- 1968 novemberében a Politikai Bizottság tárgyalta a népgazdaság 
energiastruktúrájának távlati fejlesztési kérdéseit, ahol az atomerőmű létesítésének 
problémája szintén érintve volt...
- Két hónap múlva az Országos Tervhivatal elnöke, hivatkozva a IV. ötéves 
tervidőszak nehéz beruházási helyzetére, felsőszintű megbeszélést kezdeményezett az 
államközi egyezménnyel épülő atomerőmű építési ütemtervének módosítására, illetve 
a módosítás esélyeinek megvizsgálására. Ennek alapján februárban politikai és állami 
vezetők határozatot hoztak, hogy a korábbi utasítások és állásfoglalások érvényben 
vannak, de kijelöltek egy tárcaközi bizottságot, hogy végezzen egyöntetű vizsgálatot, 
amely alapján reálisabban megítélhető: indokolt-e és milyen érvek alapján az 
atomerőmű építésére hozott korábbi hazai és kétoldalú határozatok megvál-
toztatásának kezdeményezése. A vizsgálat következtetéseit a kijelölt tárcák (OT, 
OMFB, NIM) főosztályvezetői, majd miniszterhelyettesei, később pedig miniszterei 
megvitatták...
Nehéz a döntés, mert az atomerőmű nagyon drága. A küzdelem izgalmas - 
lehetne. A Magányos Mérnök levele alapján mégis úgy tűnik: valaki vagy valakik joggal 
képzelhették, hogy a kerülő a rövidebb. És ha szigorúan vesszük, az elemzések nem is 
terjedtek ki mindenre. Értelmetlenül sok számításhoz vezetett volna, ha tételesen 
kimutatják, hogy az évtizedes távlatú olefinprogram, a megépített, illetve épülő 
kőolajvezetékek költségeinek mekkora a hatása az atomerőmű-beruházásra; hogy az 
olaj nem csupán, sőt elsősorban nem tüzelőanyagot, hanem nehéz vegyipart és - 
Magyarországon nem elhanyagolhatóan - gyógyszeripart is jelent.
Egyszerűen nincs olyan számítási módszer, amelyikkel képletbe egyszerűsíthetők 
az ilyen és ehhez hasonló népgazdasági ítéletek. Maradt tehát az a néhány szempont, 
amelyről első hallásra könnyen kijelenthette bárki: attól akár két atomerőmű építésébe 
is kezdhettünk volna. De egybe mindenképpen. Erre utal a válaszlevél is, a minisz-
tériumi előterjesztésekre jellemző alapossággal. Először is leleplezve egy "kegyes" 
csalást - M. M. ugyanis közölt egy táblázatot a világ 2000-beni energiahordozó-
fogyasztásáról, kijelentve, hogy ezen trend alapján egyértelműen elhamarkodott 
Magyarország igyekezete az atomerőmű-programban. M. M. szerint az olajtüzelés 
évtizedek múltán is kultivált marad. Ez igaz is, csakhogy a táblázatban együtt 
szerepeltetett mindenféle és -fajta energiatermelést, ahelyett hogy az ipari méretű 
erőműveket elválasztotta volna a kommunális és családi tűzhelyektől. Holott 
világtendencia, hogy a kisfogyasztóknál kényelmesen és hasznosan eltüzelhető olajat 
egyre korlátozottabban használják fel erőművekben. A dolog fordítottja elkép-
zelhetetlen: uránizotópot a legfázósabbak sem "lapátolnak" egyhamar a kályhájukba.
Az Egyesült Államok 1970-ben az energetikai bővítések 15 százalékát 
atomerőművel képzelte el, 1975-ig pedig a fejlesztések 50 százalékát alapozták 
atomerőművekre. S ha már szóba került az USA: M. M. több adattal, részletesen 
igyekezett bizonyítani, hogy az általunk elhatározott, szovjet kifejlesztésű atomerőmű 
nem korszerű. (A megállapítás azért fura, mert a tőkés országok legfrissebb 
atomenergetikai sikereit vette összehasonlítási alapul. Például az Egyesült Államokét. 
És a baseball? Ott az is van! De mi mást játszunk. A nukleáris technika - politika is. 
Máskülönben: az olyan élenjáró kapitalista országoknak nevezhető államok, mint 
Franciaország vagy Kanada, Japán, Svédország - ahol az egy főre jutó villamosenergia-
fogyasztás magasabb a miénknél [az ipar is fejlettebb!] -, 1975-ig nem tervezték 1000 
megawatt teljesítményű reaktor építését.) A korszerűtlenség vádja tömören így szól: 
gazdaságosabb az 1000 megawattos reaktorok építése. Ehhez kétség sem fér. Ilyen 
ajánlatot azonban csak tíz évvel később kérhettünk a Szovjetuniótól. Még valami: M. M. 
nem számolt egy tipikusan energiaipari megfontolással. A magyar villamosenergia-
rendszer egyetlen tagja sem lehet akkora, éppen az egész rendszer viszonylag kis 
teljesítménye miatt, hogy esetleges meghibásodása 5-10 százalékos kiesést okozzon. 
Egy 1000 megawattos erőmű átmeneti leállása pedig még ennél is több kieséssel járt 
volna.
Nem tudom, hogy az 1000 megawattos erőmű építése mekkora erőfeszítést 
jelent majd az országnak: egyelőre a 440-es is sok kétségbeesést okozott. 
Szerencsére addigra lesz valamicske tapasztalatunk. A teljesen új biztonsági filozófia 
azonban - amitől a paksi atomerőmű végül is prototípus lett - a tervezőket és az 
építőket még így is egyaránt próbára teszi.
Az M. M.-nek 1969-ben írt válaszlevélben erről még mit sem tudván, annyit 
mindenesetre rögzíteni lehetett: hogy a Szovjetunióban ugyan folynak kísérletek az 
1000 megawattos reaktorblokkok építésére, de azok eladására 1975 előtt javaslat nem 
várható. Ez pedig azt jelenti, ha várnak az újabb típus megjelenésére, akkor annak 
üzembe helyezése legjobb esetben is csak 1983 körül lehetséges.

Végül is megpróbáltunk várni, ameddig lehetett. Több szempontból nem is volt 
felesleges ez a várakozás. A szocialista táborban az átadás évében a paksi atomerőmű 
a legkorszerűbb. De amennyibe ez a várakozás került...
Egy év alatt ugyanis csak-csak felázott a talaj az atomerőmű alatt. Valószínűleg 
nem csupán M. M. levelén múlott, de az ellenkezője sem kizárt. Közgazdasági szá-
mításokkal bármelyik álláspont alátámasztható volt. Ingoványos talajra pedig ki akart 
akkor atomerőművet emelni? És miből? A harmadik ötéves tervidőszak vége felé 
jártunk, a népgazdaság annak rendje és módja szerint kiköltekezte már magát. (Öt 
évvel, sőt tíz évvel később is beleestünk ebbe a hibába.) A kormány döntött. 1970. 
január 2-án, az egyéb ügyek között, bejelentették: jött válasz a Szovjetuniótól, 
kérésünket akceptálják, pontosabban tudomásul veszik... azaz, elhalasztjuk a beru-
házást.
Úgy mesélik, a miniszter nem látott a dühtől. Mégis erőt vett magán, s mert 
kihagyták az előkészítés e nem lényegtelen utolsó fázisából, inkább hozzá sem szólt. 
Annyira nem számított a gyors fordulatra, hogy azt a levelet sem nyújtotta be, amit 
eredetileg magával vitt. A hír ugyanis nem volt teljesen váratlan. A kormány halasztási 
kérelmét - tolmács híján - a Nehézipari Minisztériumban fordították oroszra. 
Hüledeztek a minisztériumban, de mit lehet válaszolni egy olyan levélre, amely nem 
nekik szólt.
S mert a döntést sok vajúdás előzte meg, szinte mindenki el akarta felejteni az 
atomerőművet, amilyen gyorsan csak lehet. Megszüntették az atomerőmű-beruházás 
titkárságát, az alkalmazottaknak új megbízatást szereztek, természetesen atomtól 
távolit. S bár született egy határozat, hogy az atomerőmű-építés előkészítésében részt 
vevőkre vigyázzanak a tervezőintézetek s a tárcák: nem csoda, ha a mérnökök, 
technikusok többnyire hitehagyottan menekültek - hallani sem akartak a VVER-ről. S 
ha volt kára a halasztásnak, akkor ez volt a legfőbb. A szakemberek riadt menekülése, 
olykor a pálya szélére, ahelyett, hogy felkészültek volna egy majdani - akármikori - 
atomerőmű-építésre! 
Egyetlen társaság volt kivétel. Az Erőterv atomerőmű főosztályát annak idején 
Szívós Károly vezette: Hányan lehettünk akkor? Pontosan nem emlékszem. A mai lét-
számhoz viszonyítva kevesen. De ahhoz képest sokan, ahányan ma itt dolgoznak a 
régiek közül. Az Erőtervtől szinte senki nem ment el, lett atomos munkájuk, de a többi 
cégtől szétszéledtek. Leforrázva vettük tudomásul a döntést. Először azt hittük, amit a 
szovjet partnerünk is, hogy a halasztási kérelem csak rossz fordítása lehet egy magyar 
levélnek. Mi persze nem sokáig áltathattuk magunkat azzal, hogy a tolmács tévedett. 
Megmondták magyarul: 1980 előtt nem lesz atomerőmű.
Ez még nem lett volna baj, de azt a két évet sem nyertük meg, amit a halasztás 
leple alatt a felkészülésre fordíthattunk volna. Amikor a stáb felpörgetve várta az egyre 
több feladatot, rájuk szóltak: ÁLLJ! Elveszett néhány év, és mennyi munka! Ha a vállalat 
vezetője nem mondja ki kerek-perec: "Marad minden atomos, folytatják a 
felkészülést", akkor most sokkal nagyobb bajban lennénk. Mint ahogy vannak is ott, 
ahol jóformán még oroszul sem tudnak, nemhogy atomerőművül. Ez egy külön nyelv 
ugyanis. Mert például ha felmászik az építész a hatos födémre, és látja, hogy hiányzik 
egy fal, észreveszi. Elég hozzá az érettségi. Aki viszont nem ismeri az atomerőművet, 
annak soha nem tűnik fel, ha a gépészeti konstrukcióban valami hamis. Szerencsére 
felkereste az intézetet a szovjet középgép-minisztérium egyik vezetője, 
együttműködési ajánlatot téve kis teljesítményű atomerőművek tervezésére és 
legyártására. Kapva kaptunk az alkalmon. Belelkesedtünk. Nagyszerű iskola volt. A 
"Széver szakon" végzettek ma is áldják az eget, hogy részt vehettek a munkában.
Megcsináltuk, nem is akárhogyan. Megvédtük a terveket a Szovjetunió 
atomenergia bizottságánál, s ami nem lényegtelen, külön jegyzőkönyvi dicséretet 
kaptunk a műszaki megoldásokért. Itthon ezt senki nem méltányolta. Fel sem figyeltek 
az eredményünkre. Hányan voltunk? Alig több mint egy tucat mérnök, szerkesztő, 
technikus. Rajtunk kívül viszont, azt hiszem, senki nem-foglalkozott 
atomenergetikával akkor az országban.
Kidolgoztuk a folyékonyhulladék-besűrítő rendszert. A szovjeteknek megfelelt; 
Paksnál mértékadó hitvita folyik az alkalmazásáról. (Ott ugyanis úgy vélik, hogy ilyen 
horderejű kérdést csak referenciával rendelkező cégekkel együttműködve lehet 
megoldani. - A szerk.) Érdeklődnek ugyan az angolok is iránta - itthon a kétkedés az 
osztályrésze. Mindvégig kapcsolatban voltunk a moszkvai tervezőintézettel, sőt 
vitapartnerekké fejlődtünk fel. Tudja, mit jelent ez? Mit jelent akkor, amikor a magyar 
kivitelezők többsége sokáig azt sem értette, hogy mit ábrázolnak a szovjet rajzok?!
Sejtem. Beszélgetésfoszlányok jutnak eszembe a magyar szabványba sehogy sem 
illeszthető különleges acélokról, s a tengernyi vitáról, amikor egymást sem értették a 
tervezők, a beruházók és a kivitelezők. Sőt a tengerről! Az atomerőmű-építésnél 
minden számítás alapja, vagyis a tengerszinthez képest választott nulla magasság nem 
a Magyarországon hagyományosan alkalmazott adriai nulla, hanem a Szovjetunióban 
bevált balti-tengeri nulla. Kezdettől e szerint adtak meg minden adatot, értelmetlen 
lett volna állandóan átszámítani. Egyszer azonban nem ártott volna. Megcsinálták az 
utakat - az üzemieket -, de azok sehogy sem találkozhattak a magyar közutakkal. A 
két tenger szintje között ugyanis több mint fél méter a különbség. És erre csak akkor 
jöttek rá, amikor össze akarták hozni a kétféle szintben számolt-született utakat. Át 
kellett építeni: hatvan centi útkereszteződéshez sok, felüljáróhoz pedig kevés.
Akárhogy is, már épült az atomerőmű. A második nekirugaszkodás éppen hogy 
megelőzte az olajválságot. 1972-re 12 millió tonna olajimporttal kalkuláltak a terve-
zők, de csak 8 milliót vehettünk. Alapjaiban változott meg a helyzet. 1969-ben az 
államközi egyezmény módosult ugyan (1900-2000 megawatt teljesítményű atomerő-
mű 1980-1985 közötti megvalósítására), de akkor az még nagyon távolinak tűnt. 
Megállapodtak abban is, hogy az atomerőmű terveinek elkészítése és berendezéseinek 
gyártása során a szovjet szervezetek alkalmazni fogják azokat a korszerűsítéseket, 
amelyeket időközben saját hasonló létesítményeiknél bevezetnek. Az új államközi 
egyezmény szerint így "az atomerőmű első kiépítése két darab 440 megawattos VVER 
reaktorblokkból áll. Az első reaktorblokk üzembe helyezése 1980 elején történik".
A módosított államközi egyezmény alapján 1973 januárjában elkezdődött a 
műszaki terv készítése a Tyeploelektroprojekt Össz-szövetségi Tervező Iroda kijevi 
irodájában. Sem a leningrádi, sem a moszkvai intézet - ahol a legtöbb atomerőmű 
tervei készültek - nem foglalkozhatott velünk; volt más munkájuk. Ha néhány évvel 
hamarabb kezdünk a beruházáshoz, talán más lett volna a helyzet.
A tervezési munka közben, 1973 augusztusában az Atomenergoexport 
Külkereskedelmi Egyesülés bejelentette, hogy a Szovjetunióban szigorították az 
atomerőművek biztonságtechnikai szempontjait, a tervezési előírásokat. Ezután a 
tervezésnél figyelembe veendő legnagyobb üzemzavarnak a primer kör legnagyobb 
átmérőjű keringetővezetékének pillanatszerű, teljes keresztmetszetű törését 
tekintették úgy, hogy az az erőmű teljes feszültségkimaradásával együtt lép fel. (A 
korábbi előírás legfeljebb egy 100 milliméter átmérőjű cső törését tételezte fel 
csupán.)
Ettől lett eredendően új konstrukció a Paksi Atomerőmű, és ezért mondta Szívós 
Károly: "Ennek csak a neve VVER 440. A hermetikus tér, a lokalizációs torony, a 
hidroakkumulátor és a többi, alapvetően újszerű megoldás miatt végül is komplett 
áttervezésről lehet csak beszélni. Még a reaktor konstrukciója is megváltozott."
Az átdolgozott beruházási javaslat - a mellékletek nélkül - háromszáz-valahány 
oldal.
"A javasolt beruházás főbb adatai: A beruházó és üzemeltető tröszt a Magyar 
Villamos Művek Tröszt; a megbízott beruházási vállalat az Erőmű Beruházási Vállalat; 
beruházás megnevezése: PAKSI ATOMERŐMŰ; a beruházás telepítésének helye: Paks; 
az előállítandó termék, illetve szolgáltatás megnevezése: kondenzációs atomerőműben 
fejlesztett villamos energia; névleges teljesítőképessége: 1760 MW; a tervezett évi 
mennyiség a felfutás utáni években kereken 11 milliárd kilowattóra/ év; 
főberendezések: négy darab VVER 440 típusú, nyomott vizes energetikai reaktorblokk; 
turbógépcsoportok száma: blokkonként két darab; erőműblokk névleges 
teljesítőképessége: 440 MW (generátor kapcson); a felhasznált energiahordozó 
minősége: U-235-ben dúsított urándioxid-tartalmú nukleáris üzemanyag; az 
üzemanyag beszerzési forrása: Szovjetunió..."
Hároméves szünet után, 1973-ban ismét megkezdődött az építkezés.

II. FEJEZET


Már ötödik éve épül...

(Tizenhat méter mély itt a víz, csak nem látszik; 
állandóan fodrozza a felszínt a szél.)


A BOMLÁS MELEGE


Először akkor jártam Pakson, amikor a Magyar Hírlapnak írtam cikket a 
beruházásról. Vékonyka szeletet választottam ki az építkezés gondjaiból, azt hittem, 
az még belefér egy napilapba. Nem fért bele. Nem a szerkesztőkön múlott. Ők arra 
vártak, hogy előbb a miniszterhelyettes járuljon hozzá a kézirat közléséhez. A 
miniszterhelyettes azonban úgy találta jobbnak, ha inkább máskor és másról írunk. 
"Minek felizgatni a közvéleményt?" Hát nem mi izgattuk fel. Pedig semmi újat nem 
fedeztem fel. Egyetlen dolgot firtattam: ki irányítja a beruházást? Úgy találtam, hogy 
senki. Nincs olyan szervezet, vagy akár egyetlen ember, akinek, miután átlátja az 
építkezést, hatalma is lenne a dirigáláshoz, ahhoz, hogy összehangolja a beruházó, a 
kivitelező, a tervező munkáját. A "Koncert, karmester nélkül" - ez volt a riport címe - 
elmaradt. Pedig nem sok újat mondhattam volna vele az érdekelteknek; amit leírtam, 
tőlük hallottam. Az idő tájt a kormány és a minisztériumok is sokat foglalkoztak a 
fővállalkozással, de alig értek el eredményt. Az építőipari és a szerelővállalatokat még 
erős politikai nyomással sem sikerült rávenni, hogy nyakukba vegyék a teljes felelőssé-
get. Szabadon válogathattak a megrendelés-túlkínálatból, nem kellett attól tartaniuk, 
hogy elhappolják előlük a munkát. Egyezséget kötöttek hát a minisztériummal: 
belátják, az országnak kell az erőmű, elvállalják az építést, de azt senki ne kívánja 
tőlük, hogy fejest ugorjanak az üres medencébe. A minisztériumban pedig nem tehet-
tek mást, tudomásul vették a feltételeket, mert néhány dolog valóban hiányzott ahhoz, 
hogy ne tűnjön komolytalannak az építkezésért való felelősségvállalás. Az építő és a 
szerelő meg sem tudta volna mondani, hogy miért vállal felelősséget: a terveket nem 
ismerhette, túlnyomó többségük még meg sem érkezett Magyarországra, fogalmuk 
sem lehetett arról, milyen berendezéseket kapnak, s azokat hogyan kell majd 
beszerelni a helyükre, amelyekről szintén nem tudhatták, milyenek is lesznek. Azt 
persze megértették: ennek ellenére fel kell építeni az erőművet.
Azóta eltelt egy év, és úgy hallottam, valami változott. Apró jelek arra utalnak, 
már van egy kis mozgás. Most már ezek a pici átalakulások izgatnak. Hogy mekkora a 
hajlama az irányítói szervezetnek az önfejlődésre. Valamennyire mindenképpen 
fejlődnie kell, az már régóta látszik, és ebben nincs is semmi rendkívüli. Bármennyire 
hiszik is egyesek, sajnos csak úgy spontán nem fakad belőlünk az atomerőmű. De 
akkor hogyan fakad? Milyen erők mozgatják ezt az átalakulást, mennyire mozgathatják 
belülről, és mennyire kívülről? Milyen eszközöket vetnek latba a túlhaladott állapothoz 
ragaszkodók, és milyeneket az ellenfeleik? Egyáltalán megtalálja-e a szervezet a 
feladathoz leginkább megfelelő formát? Milyen kényszerek és áldozatok árán, és 
mennyi késéssel bomlik fel a már túlhaladott modell, s mekkora energiákat szabadít 
fel az átalakulás? Lejátszódik-e valami hasonló (persze csak képletesen) a beruházás 
alatt mindazért, ami majd a reaktorban történik? Ott ugyanis az urán 235-ös izotóp 
nagy hőenergia-felszabadulással kísérve alakul át egy új, már plutóniumot is 
tartalmazó anyaggá. Szigorúan ellenőrzött körülmények között. De hát ez a társadalmi 
kapcsolatok átalakítása közben is lehetséges. A rend nem statikus. Az aktív zóna is 
éppen attól "aktív", hogy ott láncreakció indulhat be, mert miközben az uránizotóp 
átalakul, neutronok lépnek ki belőle, ezek a szomszéd izotópnak ütközve újabb 
neutronokat löknek ki onnan, eközben hő fejlődik, s a folyamat felgyorsulhat. 
Öngerjesztővé válhat. Ha nem válna azzá, akkor semmi nem történne a reaktorban. 
Ezért veszélyes üzem, ha az urán 235-ös maghasadása beindul. Ez a kockázat a 
hőfejlődés ára.
Persze nem akkora a rizikó, mint azt általában hiszik. Van veszély, de uralható. 
Magyarországon azonban a közvélemény csak közvetve - s amúgy is elég zavaros 
hírekből - alkotott képet magának a nukleáris energiáról. A hozzá nem értésükre 
büszke szerzők évek óta terjesztik a "jobb félni, mint megijedni" felületes bölcses-
séget. Közülük néhányan, bár jól ismerik a környezetvédelem jelszavai mögé bújó 
egyes érdekcsoportok eredeti szándékait, hogy például a zöldeket rendszeresen támo-
gatták a szenesek és az olajosok, jól tudják, hogy az atomerőmű-ellenes tiltakozások 
gyakran csak ürügyül szolgáltak az ellenpárt megdöntéséhez - mégis, talán mert nem 
elég biztosak magukban, a "nem zörög a haraszt, ha..." stílusban érveltek. Sokakat 
sikerült is megzavarniuk. Olyannyira, hogy Pakson külön tanulmányt kellett készíteni 
társadalmi és állami vezetők tájékoztatására. Az Ausztriából, Svédországból érkező 
hírek, az atomerőművek építése elleni tiltakozásokról vetített képsorok sok magyar 
elmét elbizonytalanítottak.
A PAV reaktorosztály vezetője természetesen említést sem tett tanulmányában a 
magenergia felszabadulása és a beruházást irányító szervezet átalakulása közötti ha-
sonlóságokról. Aktív zónán mindig és mindenkor csak annyit értett, amennyit a 
reaktorfizikusok. Ezentúl őt követem. Persze csak olyan mélységig, amennyire az az 
atomerőmű építésének megítéléséhez és a vitákban való eligazodáshoz szükséges.
Mindenekelőtt egy döntő momentum: az atombombában és a termikus 
atomreaktorokban lejátszódó láncreakció között alapvető különbség van. Amíg az 
atombombában a láncreakciót a hasadáskor keletkező nagy energiájú, úgynevezett 
gyors neutronok tartják fent, addig a termikus reaktorokban a szabályozottan 
termikussá lelassított neutronok idézik elő az újabb hasítási ciklust.
A termikus reaktorban a hasadáskor keletkező neutron energiáját körülbelül 
százmilliomod részére kell csökkenteni, mielőtt újabb hasadást idézhet elő. Ehhez 
lassító közegre van szükség. A paksi reaktortípusnál a lassító közeg a víz. (innen a 
VVER betűszó első V-je.) A nagy energiájú hasadási neutronok tehát összeütköznek a 
víz közel azonos tömegű hidrogénatomjaival, és ettől lelassulnak. Ennél a 
reaktortípusnál a 'víz egy másik feladatot is ellát: felveszi a hasadáskor felszabaduló 
hőenergiát, majd elszállítja, s így hűti a reaktort. (Innen a VVER második V-je.)
Csakhogy a víz csak folyékony halmazállapotban alkalmas lassításra. Ilyenkor 
egységnyi térfogatában sok hidrogénatom van, gőz halmazállapot esetén viszont az 
előbbi mennyiségnek csupán néhány ezredrésze. Ha tehát a reaktorban üzemzavar 
következtében a láncreakció hirtelen felgyorsul, a többlethő révén a víz felforr, gőzzé 
alakul, és a lassító közeg "felhígulása" miatt csökken a lelassított neutronok száma. A 
hasadáskor keletkező gyors neutronok viszont a termikus reaktornál nem képesek 
újabb hasadást előidézni, mivel a reaktor geometriai elrendezése, valamint 
üzemanyag-összetétele ezt nem teszi lehetővé. Vagyis a reaktor, mielőtt "túlpörögne", 
leáll magától.
Vagyis a víz-vizes reaktorok soha, semmilyen körülmények között sem válhatnak 
atombombává, még akkor sem, ha összes védelmi berendezésüktől megfosztanánk 
őket. 
Természetesen egy ilyen, feltételezett üzemzavar azért súlyos 
következményekkel járna: néhány szerkezeti elem ugyanis a hiányos hűtés miatt 
okvetlenül megsérülne, és hasadó anyagok jutnának a környezetbe. Ezért látják el a 
reaktort védelmi és üzemzavar-elhárító rendszerekkel; ezek a fent leírt folyamat 
bekövetkezését segítenek megelőzni, vagy - végső esetben - zárt területre lokalizálják 
a hasadványokat, és így a feltételezett legnagyobb üzemzavar esetén is a megengedett 
értéken belül tartják a környezetbe kerülő radioaktív anyagok mennyiségét.
Az eddig megépített energetikai reaktorok összeadott üzemideje mindössze 
2000 év, vagyis annyi a tapasztalatunk a világ összes reaktoráról. (A szakemberek 
reaktorévnek nevezik a reaktorok üzemidejének összegét.) Ez az idő kevés ahhoz, 
hogy a nagy számok törvényére hivatkozva messzemenő következtetéseket 
vonhassunk le, ám arra mégis alkalmas, hogy tendenciákat, esetleg alapelveket 
megvilágítson.

Vizsgálták például a csőtöréses üzemzavarok bekövetkezésének a 
valószínűségét. Az atomerőműben az egyik legnagyobb veszélyt a primer kör 
legnagyobb átmérőjű vezetékének - a hurokvezetéknek - a törése jelenti. A fel-
tételezett üzemzavart egy időben több kutatócsoport is vizsgálta. Egymástól szinte 
függetlenül közel azonos eredményre jutottak: a valószínűségszámítás szerint 10 000 
reaktorévnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy ilyen csőtörés bekövetkezzék. Ez körülbelül 
azonos annak a valószínűségével, hogy 25 év alatt a világon lezuhanó repülőgépek 
egyike éppen valamelyik reaktorunkra esik! S jóllehet már ez is irreálisan kicsi veszély, 
a paksi erőmű tervezői ezzel is mint valós eséllyel számoltak. Ráadásul azt 
feltételezve, hogy a primer kör legnagyobb, 500 milliméter átmérőjű főkeringtető 
vezetékének teljes keresztmetszetű eltörésével egy időben lenne feszültségkimaradás 
az országos villamos hálózatban. Az üzemzavari rendszerek aztán még egy ilyen 
csőtörés következményeit is képesek úgy lokalizálni, hogy a környezetbe kibocsátott 
radioaktivitás a megengedett érték alatt maradjon.
Kicsit bonyolultabb kérdés az, hogy milyen potenciális veszélyt jelent az 
emberiségre száz atomerőmű együttes hatása. Az Amerikai Egyesült Államokban 
készült Rasmussen-jelentés összehasonlította ennek kockázatát más technikai 
vívmányok alkalmazásának kockázatával, valamint néhány természeti katasztrófa 
bekövetkezési valószínűségével, és arra a következtetésre jut: száz emberéletet 
követelő baleset repülőgép-katasztrófákban számolva ötévenként, "tűzesetekben" 
tízévenként fordulhat elő. Száz atomerőmű együttes hatását véve számítási alapul 
azonban legfeljebb 10 000 évenként következhet be ilyen baleset.
Az atomerőművek baleseti veszélyessége más oldalról is megközelíthető. A 
Rasmussen-jelentés szerint annak valószínűsége, hogy egy ember a földön száz 
atomerőmű együttes működésének következtében haljon meg, körülbelül azonos azzal 
a valószínűséggel, hogy ezt az embert egy meteor üsse agyon. Attól is lehet félni, csak 
fölösleges. Furcsán hangzik, de így van: az atombomba egyetlen olyan 
"következménye", amely az emberiség számára hosszú távon feltétlenül hasznos volt, 
az a kifejlesztett atomerőművek rendkívüli biztonsága.
Környezetvédelmi szempontból sem rosszabb a helyzet. A "kiégett" üzemanyagot 
csak átmenetileg tárolják az erőműben, majd - meghatározott pihentetési idő elteltével 
- újra a feldolgozóüzembe szállítják. A többi szilárd és folyékony radioaktív hulladékot 
vastag betonfalú medencékben ideiglenesen tárolják az erőműben. Ezeket a kis- és 
középaktivitású hulladékokat besűrítik, és az úgynevezett hulladéktemetőben - a 
környezetre teljesen ártalmatlanná téve - eltemetik.
Maradnak a gáz halmazállapotú hulladékok: a radioaktív nemesgázok, valamint a 
radioaktív aerosolok. Tulajdonképpen ez az egyetlen radioaktív hulladékforma, amely 
normál üzem esetén a szellőzőkéményen keresztül a környezetbe jut. Ám a gázban 
lévő aerosolokat maximálisan kiszűrik, a radioaktív gázok kéménybe jutását pedig 
késleltetik, s mivel a radioaktív gázok zöme gyorsan bomló radioaktív anyag, a 
késleltetéssel a kibocsátott gázok aktivitása több nagyságrenddel csökken, végül is 
csak töredéke lesz annak a radioaktív anyagmennyiségnek, ami például a 
szénerőművek kéményeiből a környezetbe jut.
A tényleges radioaktívanyag-kibocsátásról többet mond az a tény, hogy amíg a 
világűrből a földre jutó természetes, átlagos sugárterhelés 170 millirem évente, vagy 
amíg az orvosiröntgen- és -izotóp-alkalmazás miatti átlagos sugárterhelés 50 
millirem, addig a paksi atomerőmű súlypontjától számított 500 méterre az éves 
sugárterhelés csupán 1,4 millirem, 3000 méterre pedig már csak 0,8 millirem.
A számok magukért beszélnek: az atomerőmű által okozott többlet-
sugárterhelés nem éri el a természetes sugárterhelés 1 százalékát sem. Ha 
meggondoljuk, hogy a Föld lakóit a természetes radioaktív izotópok sugárzása, 
valamint a kozmikus sugárzás - mondhatni - ősidők óta éri, és ez a sugárzási szint 
nem gátolja az életet, illetve az élővilág állandó fejlődését, akkor nyugodtan leszögez-
hetjük, hogy a Pakson épülő víz-vizes típusú atomerőművek ilyetén kockázata messze 
a rendeletekben megengedett, szigorúan megállapított szint alatt marad.
A Michigan Egyetem egyik professzora így vélekedik: "Az atomenergia a 
legtisztább, a legbiztosabb és legnagyobb energiaforrás, amellyel rendelkezünk, és 
éppen időben vált hozzáférhetővé. Az atomenergia veszélye éppen abban rejlik, hogy a 
tájékozatlan és rosszul tájékoztatott közvélemény ennek az energiafajtának a 
bevezetését annyira elhúzza, hogy ezalatt elpazaroljuk fosszilis tüzelőanyag-
tartalékainkat, és eközben - a sugárzás képzelt veszélyeitől félve - a világot igazi 
szennyezőkkel fertőzzük meg."
Hiszek benne, hogy a paksi atomerőmű precízebb lesz, mint azok, amelyeket a 
környező államokban készítettek. Igaz, iparunk nem egyenrangú sem az NDK-éval, 
sem a csehszlovákokéval, viszont mi már ismerjük az ő tapasztalataikat. Például: 
hetvenöt betontüskén vasbeton háló, rajta betonoszlopok és végül ezen egy méter 
vastag betontálca a szekunder kör alapja. Az egyik szocialista országban a próbaüzem 
alatt a turbinasor középső csapágya húsz millimétert süllyedt, mert nem volt jó az 
alap. Ez csak egyetlen tanulság a számtalanból.
A "tartály a tartályban" elmélet nagyon drága, de elméletileg kizárja a 
sugárszennyezésnek még az esélyét is. Bizonyára ismertek az ún. "konténment" típusú 
atomerőművek. A paksi is az, csak a konténment, amelyen belül van a reaktor, az nem 
félgömb vagy henger alakú, hanem egy bonyolult szerkezetű doboz. Zárt betondoboz. 
Mint a matrjoska játék, úgy modellezhető. Tehát van kívül egy 50 x 75 méter 
alapterületű, 25 méter magas vasbeton doboz, s ennek fala kívül és belül egyaránt 
acéllemezzel van borítva. Hermetikusan. Nyolc milliméter vastag acéllemezzel. Ha a 
dobozon belül egy cső eltörik, ott mint az ágyúgolyók röpködhetnek az alkatrészek. 
De még ez sem baj: megállnak a betonban. Kint piszkálhatja a körmét a karbantartó, 
mert akkor be már úgyse mehet, a külső acéllemez viszont továbbra is hermetikusan 
zár.
Most minden hegesztési varratot lemezburkolattal fednek be. Azzal ellenőrzik a 
hibátlan zárást. A gumitömlők szivárgásának ellenőrzéséhez hasonlóan, az így 
létrehozott üreget megtöltik vegyszerrel, és mérik a szivárgást. A molekuláris lyukakat 
detektorral keresik meg. Ha teljesen összeszerelték a reaktorblokkot - bekötötték a 
csöveket, elszigetelték az átvezetéseket -, akkor a dobozt nyomáspróbának vetik alá. 
Az ajtók résein és a kábelátvezetések mellett szinte semmi hézag nem lehet; és azt is 
megszabták, hogy a "szinte semmi" - mennyi. Egy 38 milliméter átmérőjű csövön 
áramlik ki annyi levegő, amennyi az 50 méter élhosszúságú betondoboz több ajtaján, 
résein megszökhet.
Az egészben az a fantasztikus, hogy ha a reaktorblokk ötszázas fökeringtető 
vezetéke mégis eltörik (aminek ugye 10 000 reaktorév a valószínűsége), akkor a 
dobozban 15 perc múlva vákuum van. Ez nem akármilyen konstrukciós bravúr. Az 
erőműből nemhogy szivárogna a szennyezett anyag, hanem éppen hogy "beszívja" a 
kinti friss levegőt. Magyarországon alig háromezren értik. Ennyire tehető az 
atomtechnikával valamilyen módon kapcsolatban álló értelmiségiek száma, és közülük 
is ha öt-hatszázan foglalkoznak főállásban az atomerőművel. A Budapesti Műszaki 
Egyetemen tíz évvel ezelőtt nagyobb óraszámban hallgattak a diákok atomtechnikát, 
mint 1979-ben.

SÖTÉTEDÉSKOR ABBAHAGYJÁK

"Hétfőn reggel fél hatkor a Vígszínház elől indul egy fehér Volga. Írja fel a 
rendszámát, AF 64-77. Pakson Knizner Istvánt, a villamos osztály vezetőjét keresse, ő 
már tud magáról. A titkárságon Dallosné mindenben a segítségére lesz, a szállás után 
is nála érdeklődjön. Mondok még néhány nevet, szüksége lehet rájuk. Pákai László, 
kalorikusosztály-vezető, Maróthy László reaktorosztály-vezető, Márton János, 
irányítástechnikai osztály, Tilki Péter, vegyészeti osztály, Tallósi János, üzemviteli 
osztály, Bakács István, sugárvédelmi osztály, Balogi Jenő és Szabó József pedig egy-
egy főosztályt vezet. Ezeknek a fiúknak a többsége 1945. április 4-e után született" - 
így indított útnak Szabó Benjámin.
Messziről minden építkezés egyforma. A felvonulási épületek körül emeletnyi 
magas szerkezetek szanaszét, daruk "csipegetnek", állványok, sok beton és cső. Itt-ott 
császkál néhány gumicsizmás szakmunkás. ZIL-ek cikáznak közöttük - százzal -, 
porzik az út, fáradtak az arcok. 1974 januárjában 739-en, egy évvel később 1558-an, 
1976 elején 2375-en, 1977 első hónapjában 2471-en, az utolsóban már 3786-an 
dolgoztak az erőművön. A következő hónapban 600-zal csökkent a létszám - az 
építőipariak nem teljesen legális távolmaradása és a karácsonyi-újévi szabadságolások 
miatt. 1978 augusztusára 4574-en építették az erőművet. És minden alkalommal, ha 
szóba kerül a dolgozók száma, fenyegetően vagy kétségbeesetten hozzáfűzik: lesznek 
itt még nyolcezren is egyszerre...
Az irodaház építésének határidejét háromszor módosították. Ma sem valószínű, 
hogy befejezik idejére. Így aztán az atomerőmű vállalat irodái a négyszáz hektárnyi 
területen csaknem egyenletesen szétszórva találhatók. A porta épületében néhány 
szoba, a hálózati vezénylőben másik három - ahol csak elkészül egy lyuk, 
beköltöznek. Ötpercnyi járásra a bejárattól, a tmk-műhelyek felett honol a villamos 
osztály. Mellettük az üzemviteli főosztály, a karbantartási főosztály. A műszaki 
fejlesztési és sugárvédelmi főosztálynak már nem jutott itt hely; ők a portán 
dolgoznak. Egy kicsit röstellik: információs épületet mondanak.
Knizner István: "345-ös mellék. Ez a legfontosabb, ha valahol elveszítjük 
egymást, ide nyugodtan telefonálhatsz. A munkatársnőm általában tud rólam."
Mindenekelőtt megiszunk egy kávét. Ritka, hogy a beszélgetést ne kávézással 
kezdjük. Ez így szerencsés: néhány percig szokjuk egymást. Nézelődöm. István tele-
fonál. Szigorú, zömök, eleven ember. Ő is a 45 után születettek közül való. 
Természetesen tegeződünk. A szomszéd szobában szeretik az idézeteket. "Ha igazad 
van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmadat, ha nincs igazad, nem 
engedheted meg, hogy elveszítsd." (Mahatma Ghandi) Stratégia és taktika - a falon. 
Kivel szemben? Istvántól majd megtudom. Az atomerőmű vállalat dolgozói közül ő volt 
az első paksi lakos.
- Gyöngyösvisontán dolgoztunk a feleségemmel. Osztályvezető-helyettes 
voltam az erőműben. Nem nagyon látszott, hogy ott néhány éven belül történhet 
valami érdekes velünk, egyébként is régóta foglalkoztatott az atomerőmű. Hallottam, 
van esélyem: beneveztem. Mondtam otthon Katinak: elmegyünk Paksra. Szép feladat, 
és talán osztályvezető lehetek. Engem természetesen kikértek. Az atomerőmű is a 
Magyar Villamos Művek Tröszthöz tartozik, simán ment. Neki azonban fel kellett 
mondania. A Gagarin Hőerőmű gondnoka volt Visontán, Pakson nem is számíthatott 
hasonló beosztásra. Ezer forinttal keres kevesebbet. Romantikázhattunk. Gumicsizma 
nélkül ki se lehetett mozdulni. Tojást nem árultak a faluban. A tyúkok itt, úgy látszik, 
nem tojtak. Hiába veszekedtünk a boltossal, a zöldségessel, hogy megadhassuk a 
gyerekeinknek, amit mások is megadnak. Erre néhány évig várni kellett... Leírhatatlan, 
ahogy az orrunk előtt kinőtt a világ. Körbemotorozok reggel az építkezésen, és látom, 
hogy ami egy hónapja csak a fejemben létezett, már áll. Nem is akárhogyan. Nekem 
lett igazam, mégis úgy készült el, ahogy akartam.
A feleségeknek persze ez sovány vigasz. A villanyszerelő, ha megunta az 
albérletet, elindul Paksra. A felesége fonónő. Őt is hozza. Valaki kitalálta, hogy 
csináljanak egy kerékpárüzemet, ott csavarhatja a küllőt, az hasonlít a 
fonálkötözéshez... A turbinagépész felesége fodrász. Kiváló szakember mind a kettő. 
De fodrász annyi van Pakson, mint Zuglóban. Turbinagépészből viszont nagy a hiány. 
Nagy felelősség rábeszélni őket, hogy maradjanak. A feleségeknek minimális az 
esélyük a képzettségük szerinti munkahelyre. És az országnak sem közömbös, ha a 
fonónő takarít, a fodrász a portán ül, a műszaki rajzoló pedig pipettákat mosogat.
- Mi a dolga a Paksi Atomerőmű Vállalat villamos osztályának, amikor még 
nincs is erőmű?
- Jelentkezett már nálam néhány fiú. Azt hitték, itt kolbászból van a kerítés, és 
munka, az még évekig nem lesz. Tévedtek. Üzemeltetjük a villamos berendezéseket, 
ha elromlik, megjavítjuk őket, sőt tervszerűen megelőzve karbantartjuk, szóval 
téemkázunk. Vállalunk bérmunkát, például szereljük a telefonközpontot, és építünk 
magunknak satupadot. Ezt komolyan mondom. Sehol sem lehet kapni tisztességes 
satupadot, van alacsony, van magas, a visszarugózása mint egy Pontiacé, csak hétköz-
napi satupad nincs. Korábban hetekig harminchatos anyacsavart gyártottak a 
drehások. A boltban nem árulnak. Kifogyott. Három éve. Ipar harminchatos csavar 
nélkül. Iparkodunk.
Csörög a telefon. Bámészkodom. A fontos dolgok a falra rajzszögezve: Cím: 7031 
Paks, Pf. 71; Detk: 8-1190 (ez valószínűleg telefonszám); Váll-i gépkocsi: AF 05-77; 
Mikrobusz: GD 23-59; Buszjegy Budapestig 54,40; ügyeletes gépkocsi: AX 07-00; 
menetrend Pestre: 06.41 és 09.05 oda, illetve 16.20 és 18.47 vissza. Az adminisztrátor 
asztalán a távközlési technikum tankönyvei szigetelőszalaggal újrafűzve. Knizner 
mérges. Valaki felmondott, és közben a többieket rémisztgeti a sugárveszéllyel. "Jogá-
ban áll felmondani, ne vitatkozzatok vele. Ha valami baja van, jöjjön ide, és ne csapja 
be az embereket."
- Félnek az atomtól?
- Dehogy félnek. Eszükbe se jut. Mitől tartsanak, ha tudják, hogy mi is itt 
vagyunk velük. Szépen megmagyaráztuk mindenkinek, szó sincs sugárveszélyről, 
illetve ahol mégis, oda csak úgy engedjük be őket, hogy egy csapat vigyáz rájuk. 
Holnap majd megtudom, mi a baja. Hétfő van, valószínűleg otthon elmesélte a 
barátainak az új munkahelyét, és valamelyik nagyokos teledumálta a fejét. De akkor ne 
jöjjön azzal, hogy neki itt senki nem beszélt az atomról. Kint van a táblán, le se 
tagadhattuk volna. Nem szeretem a hazudósokat. Aki ma nem mond igazat, az holnap 
se fog. Inkább kimegyek a szakaszolóra magam, de nem huzakodok értelmetlenül 
senkivel.
- Nézzünk körül! Végigvezetsz az építkezésen?
- Mehetünk. Várjál csak, egyszerűbb lenne kerékpáron. Nem lesz könnyű 
szerezni.
- Nincs rá pénz? Akkor a magnóra miből van?
- Az más, nélküle tizenhat órát dolgozhatnék naponta. Elhinném én is, és 
elhitetném másokkal is, mennyit gürizek. Először vettünk egyet a főnöknek, diktálja 
arra a leveleket, hadd tudja meg, hogy órákat nyer vele naponta. Amikor megköszönte, 
közbeszúrtam: vennék az osztálynak is, oké, főnök? Persze beleegyezett. Ezek azok az 
apróságok, amelyekkel milliókat takaríthatunk meg, és az erőműnél erre 
hatványozottan több az esélyünk, mint egy bejáratott verkliben. Hozzászólhatunk a 
dolgokhoz. Olvastam például az újságban, hogy Zalaegerszegen nem építettek minden 
házra antennát, hanem csak a legmagasabbra. Elvezették a műsort kábelen. A régi 
módszerrel 936 lakásban csak egy műsort vehettek volna ötmillió forintért. A mi 
antennánk 3,6 millió forintból öt csatornát fog, kiváló minőségben. Megterveztük 
ingyen, ha egyáltalán mondható ez, elvégre magunknak csináltuk.
Először természetesen a főépülethez megyünk. Az első két reaktorblokk közös 
betondobozának hossza 168,75 méter. Így leírva nem sok. A gödörbe, amelyből hat 
méter magasan kiállnak a blokk falai, két éve még belefért volna a Kisstadion. Semmi 
sem emberi léptékű. Másfél méter vastag betonfalak, 30-40 méteres sík felületek, 
egyetlen sarok vagy lyuk nélkül. Ijesztő. Nagyon veszélyes lehet a gammasugárzás, ha 
ennyire félnek a mérnökök. A vízlépcsők betongátjai papírmasék ehhez képest. 
Pallókon egyensúlyozunk, sötét folyosókon, többtonnás vasajtókon megyünk a 
labirintus gyomrába. (Bent nincs Minotaurusz.) Hegesztők rögzítik a bórsavas 
tartályokat. Benéztem egy szobába, legalábbis annak képzeltem, kierőszakoltam a 
vasajtót, és az egész helyiség nem nagyobb, mint egy luxusvécé. Se ablaka, se egy rés 
az oldalában, csak az ajtó. Aki bent reked, az úgy jár, mint a ferencvárosi vasutasok a 
második világháborúban. A bombázás elől a telefonaknába bújtak, de elfelejtették 
feltámasztani a fedőt. Betemette őket a homok. Mire megtalálták a szerencsétleneket, 
éhen haltak. Szétrágták a karjukat kínjukban. A több tonna súlyú ólombetétes ajtókon 
ha egy kagylócsapágy is megszorul, csak hidraulikával feszíthetik ki a helyéből.
Egyszerre lenyűgözőek és nyomasztóak a méretek, és az a szemlélet, amit a 
vastag falak, a tűzfalnyi acéllemezek közé szőtt vasbeton hálók sugallnak, körkörösen 
jelezve a középpontot, ahova majd a reaktortartályt teszik. Szép feladat atomerőművet 
építeni. Szép, mert nehéz. Kár, hogy az építés élvezetétől sokszor megfosztják a 
dolgozókat.
A 22-es Állami Építőipari Vállalat lakatosa a földelési folytonosság méréséhez 
kért egy fázist. A SZOT nem járult hozzá. Gondolom, a munkavédelmisek tiltakoztak. 
Kijelentették, hogy csak akkor vezethető feszültség a vizsgálathoz, ha előtte 
kipróbálták, hogy senkit nem veszélyeztetnek vele. Két hétig folyt a szájtépés. Aztán 
nevet adtak a gyereknek: próbafeszültség. Beleegyeztek. Mintha a feszültség tudná: 
most csak próba - 220 V volt.
Bármennyire felemelő érzés az atomerőmű-építés, nagyokat lehet bukni is. A 
beruházásoknál a verkli nem automatikusan emel felfelé.
- Visontán a beruházás végére egyetlen ember maradt csak meg a régi helyén 
osztályvezetőként a környezetemben - meséli István. - Egy mérnök, aki az elején 
kijelentette: csak addig vár, amíg a háza felépül Pesten. A többiek elmentek. És nehogy 
azt hidd, hogy csak felfelé buktak. Aki belefeledkezik a sorsába és nem talál fogódzót, 
az vagy valakinek az ölében, vagy boröblökben ringatózik. Nagyon könnyű elúszni. 
Ami a terveken van, azt szinte soha nem lehet az Eredeti elképzelés szerint végre-
hajtani. A tervzsűri után még a szerkesztők is módosítják a rajzokat, és ők sem 
számolnak, nem is számolhatnak a képességeinkkel. A terveket a hivatalos út 
megkerülésével megszerzem, lehozzák, konzultálunk. Engedek én is, ők is, mire 
megállapodunk.
- Van valami garancia arra, hogy ez ne vezessen kivitelezési anarchiához?
- Szó sincs arról, hogy az engedmények szimpátia alapon dőlnének el. 
Mérnökök vagyunk.
- És a lekötelezettségek?
- Két dolgot nem kockáztatok. Az életveszély és a súlyos népgazdasági kár, az 
a tabu. Utána beszélgethetünk. Kénytelen vagyok rá, mert a hivatalos gazdasági 
szabályozókkal csaknem egyenértékű rendszerként működik az "alkuk 
mechanizmusa". A klasszikus módszerek szerint még a munkásaim között sem 
tehetek érdemi különbséget. Ma az a szokás, hogy ha hibázik valaki, akkor csak 
csökkentik a jutalmát, vagyis adnak neki, legfeljebb kevesebbet, mint szoktak. Én 
viszont bevezettem az ebédjegymegvonást. Pontosabban a vállalati hozzájárulást 
csökkentettem. Azt is ki kell érdemelni. Semmi jogalapom rá. Ha jól dolgozik, azért jár 
a fizetése, ha nagyon jól, akkor sorba állhat a mosolycsekkért. Nincs módom 
különbségtételre. A mosolycsekk nem konvertibilis, de legalább demoralizál. Visontán 
a főnököm évente meghívta negyven beosztottját egy kétezer forintos vacsorára. 
Zsebből. Senki nem gondolt utána, azt hitték, a közösből megy. Nekem erre nincs 
pénzem.
István gyorsan biciklizik, gyorsan jár., sietve eszik, nem bámészkodik. 
Helyettesével csak az első napon evett együtt. "Megmondtam neki: Gyuri, keress 
magadnak más partnert, nekem öt perc elég az egészre."
- Mit hagytál Visontán?
- Lakásunk volt, azt itt is kaptam. A telket pedig nem bánom. Elloptak néhány 
csemetét, oltványt, megszállt a burgonyabogár, és nem járt lift a hegyre. Szóltam a 
barátomnak: "Kell négyszáz négyszögöl?" "Mennyiért?" "Ingyen."
- Hova megyünk?
- A hálózati vezénylőbe. Ez lesz a mi birodalmunk. Megnézheted, milyen jól áll 
a munka. Mert van, aki hajtja. Én. Látod azt a másikat? Egyszerre kezdték, legalább 
négy hónap az előnyünk. Itt lesz a kuckóm. Kell egy hely, ahol lehet dolgozni.
Ötszáz méterre a reaktorblokktól jellegtelen, szürke épület a hálózati vezénylő. 
Vékony ablakai mögül a szabadtéri kapcsolóberendezésekre látni. Valaki kitalálta: ve-
gyenek néhány kecskét, azok lelegelik az oszlopok körül a füvet, aztán minden mehet 
az állattartás évezredes szabályai szerint. Az ötletet majdnem elfogadták. de észbe 
kaptak: mi van, ha a kecske ugrik egyet? Az egymillió forint kár. Legyen inkább bárány. 
Nem lett, senki nem vállalta a téli etetést.
Sokáig tart, amíg a magyarázatból megértem, hogy a teremben hol lesznek a 
műszerek és hol a 400 kilovolt kettéharapására alkalmas megszakítókat működtető 
kapcsolók. A kályha, ahonnan az utolsó magyarázatkísérletnek nekilendülünk, annak 
az asztalnak a helye, amely mögül majd két ember irányítja az elektromos rendszert. 
Megállapodunk az egy évvel későbbi látogatásban, addigra könnyebben áttekinthető 
lesz a szerelés. Újra biciklire ülünk, a kikötő felé tartva mélyül a homok. Hétfő dél, 
rendesen fúj a szél. Se közel se távol nincs egy teremtett lélek. Tizenhat méter mély a 
víz, csak nem látszik. A felszínt állandóan fodrozza a szél.
- Amikor először kimenekültem a partra, gondoltam, elég, beállok az 
aszfaltozók közé.
- Egy hétre?
- Tovább, nem tudom, meddig.
- Azóta gyakran jársz ki?
- Küldenek... ha egyre gondolunk?
- Miért?
- Majd megtudod, még csak egy napja vagy itt.
Elég gyakran bele kell törődnie az újságírónak, hogy nem avatják be. Szerencsére 
most nem siettet senki, hogy másnapra tegyek le az asztalra öt flekket, mindegy, mi-
lyet. Van idő, úgy érzem, már most is sokkal többet tudok, mint amit azonosíthatnék. 
Nagy könnyebbség; nem kényszerít semmi, hogy egésznek tüntessem fel, ami nem az, 
vagy hogy ítéletet mondjak valamiről, amit nem ismerhetek igazán. Ezt nevezik aktív 
pihenésnek. Miért ne hinném el, hogy tizenhat méter mély a víz? De ahhoz, hogy 
beszélni tudjak róla, jobb, ha alámerülök.
Hamar eltelt az első nap. Szedelőzködnek az emberek, lejárt a munkaidő. Néhány 
óra, és elszenderül a betonerőd. Megmerevednek a daruk, nem hallatszik a hegesz-
tődinamók zúgása, sehonnan sem vibrál a szemünkbe az ívfény. A világon mindenütt 
folyamatos üzemben építik az atomerőműveket. Nálunk sötétedéskor abbahagyják. 
Amíg az építőszázad katonái kiképzésen vannak, ezer emberrel van kevesebb a 
beruházáson. Mondjuk, minden csoportból csak kettő hiányzik. Az a kettő, amelyik 
nélkül el sem kezdhetik a munkát. Amikor már elkezdenék. Mert az építők csak hétfő 
déltől péntek délig dolgoznak. Ha több pénzt kapnának, maradnának, de nincs pénz. 
Még ha így többe kerül is, akkor sincs. Paksra majdnem egy generációnyi időre 
verbuválnak építőket, üzemeltetőket, legalább tíz évre való munka van az erőműnél. 
Kik közül válogathatnak? Nemcsak az energiatermelés technikája változik, változnak az 
emberek is; változik körülöttük a világ. Hogyan? Holnap talán többet tudok.
Kevés a hely a buszon, jegyzetelni úgysem lehet, figyelek: az alumíniumlemezzel 
betekert forróvíz-vezeték köldökzsinórként köti össze a lakótelepet az erőművel. 
Messzire látszanak az úgynevezett tulipános házak. Nem tetszik. A tervezőkkel is 
kellene beszélni. Ritka alkalom, hogy új várost építhetnek, nem hiszem, hogy csak 
ennyire futotta a fantáziájukból. Ki vagy mi köthette meg évtizedekre szólóan a 
kezüket? Lassan megtelik a szállóigazolványom hátlapja kérdésekkel. Se darussal, se 
áccsal, se hegesztővel, se lakatossal, se művezetővel nem beszélgettem még. 
Fogalmam sincs, kik építik az atomerőművet.

*

Naponta három kiló kávé fogy a felvonulási irodaépület presszójában. A déli - a 
személybejáróhoz legközelebbi -, kétemeletes épületben székel az Erőmű Beruházási 
Vállalat, a Paksi Atomerőmű Vállalat titkársága és összes hivatala; a bérelszámolók, a 
munkaügyisek, a közgazdászok, a személyzeti osztály... itt kaptak helyet az Erőterv, a 
Mélyépterv helyszíni képviselői, valamint a kijevi tervezőintézet delegáltjai. A 
földszinten a telex, a pénztár, a lengyel építésvezetőség fogadóirodája mellett 
szorítottak helyet a presszónak. Hivatalosan nem így tartják nyilván, a vállalati 
státuslajstromban nincs kávéfőzőnői cím. Valószínűleg takarékosságra intő okkal. 
Szerencsére találtak alibistátust, mert aligha valószínű, hogy az öt négyzetméternyi 
szoba előtt kávézgatók lemondanának mindennapi betevő koffeinjükről. Ha nem itt, 
akkor máshol találnának rá. Csak mennyivel körülményesebben. Az ERBE-hagyomány 
szinte már törvényesített érdeme: mindig van kávé.
De hiába csurog egyszerre hat Midipressből a sűrű fekete lötty, csaknem minden 
irodában érezhető a friss kávészag. Az építők, pontosabban az építkezés ennek 
ellenére még mindig nem ébredt fel.
Selye professzor módszerének továbbfejlesztett változata lehet a paksi. Az 
amerikai intézetben kötelező volt a teázás. Mindennap tíztől fél tizenegyig. Teányi idő 
alatt megbeszélhető kérdeznivalója mindig van annak, aki előtte valamin törte a fejét. 
Hogy itt félóra nem elég? Az atomerőmű-építés bonyolultabb, mint a stresszkutatás. A 
reggel nyolc órai nyitáskor már hosszú a sor az ajtó előtt, és délután háromig alig 
csendesül az érdeklődés. Valaki súg: "A presszó a bázis. Szerzek magának egy széket, 
üljön a sarokba, mindent megtud, ami érdekelheti."
Valaki a sor elején dühöng: "Feljelentettek a rendőrségen. Legalább tudnám, hogy 
ki volt az a nagyokos. Úgy kiképezném posztgraduálisan, hogy azonnal mehetne 
kandidátusnak. Külön igazoló jelentést írattak velem a turbinatartó cölöpök 
építéstechnológiájáról. Tőlem védik a társadalmi tulajdont. Nem baj, megtanítjuk a 
rendőrséget is az atomerőmű-építésre."
Nem merek közbekérdezni: inkább megkeresem Sanyi bácsit, a 22-es ÁÉV 
mindenesét, majd ő elmeséli, miről is van szó. Telefonálok a helyére, lebeszélnek: 
"Három óra előtt nem valószínű, hogy visszajön. De ha mégis, akkor sem marad sokáig 
a helyén. Nálunk megvárhatja, de ha sürgős, keresse a főépületben." Sürgős. Elindulok. 
Nem sok jóval kecsegtetnek. Elbizonytalanít a tegnapi séta a betonlabirintusban. 
Körbejárom a főépületet, egymásnak teljesen ellentmondó tanácsokat kapok: fél 
szemmel a turbinagépház mögötti bódékat, a másikkal a főépületet lessem. Felbukkan. 
Ő lehet. Két méter magas, tervekkel a hóna alatt utasításokat osztogat, ahogy leírták. 
Hárman követik, néhány lépéssel lemaradva. A bodék felé tartanak. Utolérem őket.
- Szó se lehet arról, hogy most leüljek. Nézze, fiatalember, beszéljünk meg egy 
későbbi időpontot.
- Holnap?
- Az lehetetlen, koordinációs értekezlet van.
- Ezen az alapon várhatok 1980-ig...
- Nem is rossz ötlet, addigra összeszedem a gondolataimat. Előbb aligha lesz 
rá időm. Dolgom van, építkezünk, nem látja?
- Elkísérem.
- Odatalálok egyedül is...
- A szomszéd szoba a tervtár. Szék nincs benne. Persze. Még kísértésbe se 
eshetünk. Sejtem, ezt az öreg pontosan tudta.
- A presszóban hallottam, hogy feljelentettek valakit, hogy már megint 
bontanak építés helyett.
- A turbinatartó cölöpök erre éppen a rossz példa. Francia szabadalom, a 
cölöpöknek eleve magasabb zsalut készítenek, hogy lefejtsék a tetejéről a nem elég 
szilárd, egyenetlen természetű darabot. Három-négy kompresszorral véstük. Titokban. 
Nem mondom, ahol gyalulnak, ott van forgács. Csak nem szabad hagyni, hogy a szél 
elvigye...
- Ezért szűkszavú?
- Ezt se mondták még rám. Hallott a másik cölöphistóriáról? Nem egészen 
fedte a valóságot, amit a talajmechanikáról mondtak nekünk. Több mint százmázsás 
cölöpöket verettek le velünk, kíváncsiak voltak, kibír-e egy földrengést a főépület. 
Kibír. De utána szétverhettük a cölöpöket. Ezt négy éve is megtehették volna. Nézze: 
ez az építkezés csodának nem csoda. Az viszont igaz, hogy a magyarországi 
hagyományos erőművekhez képest valóságos ékszerdoboz. A kivitelezés kifejezetten 
eltér tőlük: a hagyományos erőműnél bármit átadhattam húsz milliméteres 
pontossággal, a kivitelezési szabályzat húsz milliméter eltérést engedett meg. Ezzel 
szemben itt a padlónál, ahol rozsdamentes burkolat van, folyóméterenként egy 
milliméter a tűrés. A lemeznek azonban, amiből a burkolatot készítik, ahogy én 
mondom: tartása van. Mint a ruhának. Abban is van egy anyaglezserség, a vegyi 
összetételből adódóan. Ez a lezserség már önmaga több milliméter. Közben, amióta itt 
vagyok, élethalálharc folyik, hogy az egy milliméteres tűrést nem tartottuk be. 
Magyarán mondva: amit eddig csináltunk, még nem vették át tőlünk.
- Újat építenek helyette?
- Szét nem verjük, ha egyszer már megvan. De leszázalékolhatják a többéves 
munkánkat. Akkor pedig elvész a vállalati nyereség. Mert ez egy nagyon nagy ház ám, 
itt nagyok az összegek. Nekem az éves generáltermelésem több mint hatszáz millió 
forint. Ha csak ötszázalékos leszámítást veszek, az is hárommillió forint, az pedig elég 
ahhoz, hogy bajban legyünk.
- Arról szó sincs, hogy tartják a tűréseket?
- Nem tudom tartani. Az egy millimétert csak lézersugárral érzékelhetném, az 
itteni műszerekkel biztos nem. Ha én a leolvasólécet csak egy picit megbuktatom, az 
eleve belevisz néhány millimétert. De ha mondjuk van precíz műszerem, akkor is hol 
van az a hegesztő, aki milliméterre tudja, mennyit vetemedik az izzástól a lemeze vagy 
az acéltüskéje?
- Miért bácsizzák? A kora miatt aligha.
- Engem már harminc éve bácsiznak.
- Elég idő ahhoz, hogy kapásból megítélhesse az építőipart. Nem hiszek 
abban, hogy az iparág néhány év alatt felülmúlja önmagát.
- A munkáim zömét eddig az Iparterv, az Aluterv és a győri tervezők rajzai 
alapján csináltam; mindegyik alapvetően eltért a másiktól, pedig ezek egytől egyig 
Magyarországon készültek. Most szovjet tervek alapján dolgozunk. Sokkal nehezebb 
így. Miért? Kiragadok egy példát. Amíg a magyar tervezők a fölöttünk lévő dolgokat 
nem rajzolják rá az alsó szintre, addig a szovjet mérnökök mindent feltüntetnek. 
Engem ez annyira zavart, hogy amikor kint voltam hetvenötben az egy hónapos 
tapasztalatcserén, szégyenszemre nem mertem megkérdezni a tervezőnőt, hogy mit is 
bámulok már három-négy órája, mert féltem, hogy visszakérdez: miért ilyen hülyét 
küldtek oda. Később aztán megszoktam, ma már nem is okoz gondot. De ehhez ennyi 
idő kellett? A főépületről háromezer-hatszáz, háromezer-hétszáz rajz van. 
Mindegyikhez egy rakás metszet, mert csak abból bogozható ki, mi hova tartozik. Na, 
ez volt a nehéz. És nincs ám idő rá, hogy megtanuljuk. Folyamatos a tervszolgáltatás. 
De még mennyire folyamatos! Ma megkapom, holnap már csinálni kell. Sürgetik, mert 
miattunk állnak a többiek.
- Másra gondoltam. Arra a különleges bánásmódra, ami az építés 
bonyolultságából, fontosságából következne. Például az anyagellátásra.
- Kezdjük azzal, hogy minden anyag K-s, vagyis nyugodtan rá merem fogni, 
hogy különleges. De ez még nem is lenne probléma, hiszen gyengébb anyagot nem-
igen adhatnak. Csakhogy nem vagyunk feloldva a készletnormázás alól. Ez azt jelenti, 
hogy minden vállalatnak megszabják a felsőbb szervek, hogy iksz millió forint vállalás 
után mennyi anyagot tárolhat... Nem merünk előre rendelni. Amikor pedig megérkezik 
a terv, kérem az anyagot, és ráírják nagy ákombákom betűkkel: kicsúsztam az időből, 
várjak kilencven-száztíz napot, amikor az anyag nekem már tegnap is későn jött 
volna... 1978-ra kilencszázharmincmillió forintnyi munkát kértek a 22-estől, de mi 
csak hatszáztíz-milliónyit vállaltunk. Mégis azt mondom, amit focista koromban 
tanultam meg: ne jöjjön ki a pályára az, aki csak azt méricskéli, hogy mikor fog 
összeesni, meg hogy mennyire kapunk ki. Nekem itt egyetlen művezető se beszéljen 
arról, hogy nem leszünk kész 1980-ra. Mert ha ott a darázs a fülében, le se 
tagadhatja, hogy ő nem is akarta igazán tartani a határidőt.
- Jogosan követelhet tisztességes munkát az embereitől? Felkészítették őket?
- Megmondjam? Szerintem nem. Pedig lett volna rá időnk. Amikor 
hatvankilencben leállították az építkezést, a felkészülést éppen hogy gyorsítani kellett 
volna. Hetvenháromban kezdtek mozgolódni, de két év felkészülés egy ekkora 
építkezéshez nem lehet elég. 
- Sanyi bácsi készült?
- Én ugyan nem. Hetvennégyig csak újságban olvastam az erőműről. 
Hetvennégy augusztusában küldtek ki először. A gépi felkészültség nem jobb, mint 
bármelyik másik építkezésen. Ráadásul azokon voltak nekem már jobb műszaki és 
jobb fizikai embereim is. Talán mert Tolna megyében elmaradt az iparosítás, ez 
rányomja a bélyegét a gárdára. Kaptam olyan munkásokat, akik el se tudták képzelni, 
hogy géppel is lehet betonozni. Honnan tankolunk? A mezőgazdaságból. Mint régen. 
Csak most elviszik az értelmes embereimet. És kik jönnek helyettük? Aki harminc éve 
kivitelezésen van, érzi, merre hány méter. Közben a gépek gyorsan fejlődnek, az 
emberek, akik kezelik, azok pedig csak kullognak utánuk. Hamarabb tönkreteszik, 
lelkiismeretlenül kezelgetik. Technikus, mérnök kellene, de hol talál egyet is hidrauli-
kus vezérlésű félautomatákra? Pedig nyolcezer forintot kereshetnének. Ott van például 
a Peddinghaus automata. Ahhoz hozzá se kell nyúlni. Megfogja a betonacélt, 
meghajlítja, vágja, a lyukkártyaprogram szerint. Ahhoz a géphez szerintem nem elég 
az a fiú, aki most kezeli, legalább technikusi végzettség kellene oda, de a nyolc 
általános már igazán nem komoly igény.
- S aki most kezeli?
- Hat osztályt ha végzett. A gép, amit kezel, több millió. Valutában! Sok pénz, 
kis foci.
B Ő R H I B Á K

Kilátogattam a Pakett üzembe; a Peddighaus betonacél-hajlító automata kezelője 
erős, magas, szívós fiú. Ha elromlik a gép, egyedül megbirkózna a betonacélokkal. 
Krétával húzott vonalhoz igazítja az acélszálakat. A hajlítás előtt colstokkal ellenőrzi a 
méretet. Tudja a gépről, hogy programozható. Megmutatta a programkártyákat. A 
sarokban hevert a doboz, abból húzogatta elő méla undorral. Bonyolult dolog ez a 
kártyázás, neki semmi szüksége rá. A két gép közül csak az egyik működött. A 
másikat javították. A szakértők teljes műszerkészlete két laposelem és egy 
csengőreduktor. Beavattak a módszerükbe. Ha cseng, van áram, ha nem, nincs áram. 
Megtalálták a hibát. Addig nyomták a mágneskapcsolót, amíg beragadt.
Tudom, hogy ma Magyarországon nem ez a jellemző a műszaki színvonalra. De 
amivel találkoztam, az mitesszer a bőrfelületen, és ezek a bőrhibák általában vérke-
ringési zavarokra vezethetők vissza. Ma még jól körvonalazott elképzelés sincs rá, 
miként lehet a gazdasági szabályok keretei között érzékeltetni a vállalatokkal, hogy az 
atomerőmű felépítéséhez kevés a hagyományos produkció. A miniszternek, a 
minisztériumnak nincsen pénze, hogy különleges teljesítményre serkentse a vállala-
tokat, hogy érdekeltté tegye a résztvevőket. És a pénz sem minden: nincs annyi, 
amennyivel idős embereket teljesen új életformára lehetne rávenni. A termelőszövet-
kezetekből érkezettek nem győzhetők meg arról, hogy atomerőművet csak folyamatos 
műszakban lehet építeni. Az építőipari munkásoknak több mint a fele kétlaki, és ők az 
atomerőműért nem mondanak le a kertjükről, a szőlőről, a borról. A kubikost, a 
vasbetonszerelőt, az ácsot nem lelkesíti, hogy atomerőművet épít. Kenyeret jött 
keresni. Ha nem talál elég nagy szeletet, továbbáll.
A sok katona pedig hiába szorgalmas, ha most lát először szekercét. A 26-os 
ÁÉV vezetői kétségbeesésükben Dunaújvárosból hívtak ácsokat a vasárnapokra, le-
beszélték őket a hétvégi házak építéséről. Tizenhat órára fejenként ezer forintot 
kaptak. De ez régen volt. Ma már nem jönnek annyiért. Máshol többet keresnek. 
Keresettek. Szekszárdon tavaly összesen három ácstanulót iskoláztak be. Hármat - az 
egész megyére. Az építésvezető elbeszélgetett velük: "Nem őket akarom bántani... De 
ha még felejtenek is!"
Az építődandárba besorozottak színvonala sem magasabb. A százötvenből 
hatvannak nincs meg a nyolc általánosa. Naponta buszoznak az iskolába - fél órával a 
munkaidő vége előtt. A maradék meg leáll, elvitték mellőlük azt, aki lapátolt. 
Tételezzük fel: négy órakor érkezne az utolsó adag beton. Tizenöt ember fél óra alatt 
belapátolná. A felének viszont, ha jól számolok, ez éppen egyórai munka. Lenne. De 
mivel ebből fél óra már kilóg a munkaidőből, akkor inkább nem is kérik a betont.

Az építőipari vállalat mi mást tehet, ácsokat farag a katonákból. Ehhez előadókat 
hív a szakmunkásképző intézettől, a minősítéshez vizsgabiztosokat szerez - ter-
mészetesen a saját zsebére. Telnek-múlnak a hónapok, a kiskatonák május végétől 
november végéig tanulnak - munka mellett -, és szakmunkás-bizonyítványt kapnak... 
A tanulás is munka, csak nem épül tőle az erőmű. A beiskolázott katonák teljesítménye 
a normának csak a fele. Az utolsó két hónapban pedig még annál is kevesebb - 
készülnek a vizsgákra.
A jövedelem itt egy fillérrel sem több, mint például a dunaújvárosi papírgyárban. 
Mind a kettő kiemelt állami nagyberuházás; egyként jár érte a plusz nyolc százalék, és 
a célprémium is általában egységben 10-15 százalék.
Orenburgban magyar építők a paksi kereset háromszorosát kapták. Nem érné 
meg az építőiparnak, ha felemelnék a fizetéseket? A késés többe lesz, mint a meg-
takarított bér. Csakhogy: nem az építőipar fizet, hanem az állam. Az építőiparnak 
nincs pénze. A költségvetésből pedig nem futja kiemelt paksi pótlékra. Egyelőre. Mert 
még nem mindenütt látszik pontosan, hogy mennyi a lemaradás a tervhez képest. A 
vízkivételi műnél három hónapot csúsztak az ácshiány miatt.
Régebben az anyaghiány volt a jellemző, a százhalombattai erőmű építése óta az 
emberhiány. És az építőipar hiába korszerűsödik úgy általában, itt nem használható a 
panel, nincsenek csúsztatható zsaluk, minden puttony betonnak kézzel ágyaznak meg. 
Éppen ezért kellene a sok szakember. Megérné letelepíteni őket.
A 26-os Állami Építőipari Vállalat - azt mondják - könnyebb helyzetben van, mint 
a főépületen dolgozók. A vízkivételi mű magyar tervek alapján készül, és elvileg sem 
különbözik a cég utolsó hasonló munkájától.
- Ez az irányítók álláspontja - mondja a főépítésvezető-helyettes. - De még 
egy tyúkólat sem tudok felépíteni ács nélkül. A helyzet egyszerűen tragikus. Minket 
elintéznek annyival: semmi okunk panaszra, rutinfeladatot kaptunk. Csak közben alig 
telik el két nap úgy, hogy ne mondanának fel négyen.
- Paks közelebb van az infarktushoz, mint Százhalombatta volt?
- Egyelőre nem. Hallott a battai tűzről? A betonban megfolyt a vas. Soha ne 
lássak hasonlót. A helyreállításra négy hónapot kaptunk, és közben nem állhattunk le 
az eredeti feladatainkkal. Tartottuk a tervet. Ehhez képest Pakson nem érhetnek 
meglepetések.
Végszóra nyitja ránk az ajtót a rőt hajú, huszonharminc éves építésvezető:
- Most telefonáltak, feldőlt a csődaru. Gyere, nézz ki az ablakon, valóban nem 
látszik. Pedig nincs is erős szél. Minden daru rendesen megy. Valami hülyeséget 
csinálhattak. Kijössz?
- Helyesbítenem kellene - mutat főnöke a magnóra. - Ha feldőlt a daru, akkor 
azért itt is érik meglepetések az embert. Megnézzük.
Ha most nem a főépítésvezető-helyettes szobájában ülök, talán sosem tudom 
meg, hogy a daruk borulósak. Felkapaszkodunk a kis GAZ-ba. A nagy igyekezettől 
kettéreped a nadrágom. Oda se neki, nem érnek rá a röhögésre.
A daruson nem látszik kétségbeesés: legfeljebb máskor lassabban beszél és nem 
toporog:
- Hogy ingott-e? Hát csak annyira, amennyire szabad neki. A szélen múlott, 
elkapta a súlyt, és lerántott. Húsz mázsa sincs rajta. Tizenöt-húsz gömbvas, az nem 
mennyiség... Ha a végálláskapcsoló hagyja, akkor bírja a gép. Csak annyit éreztem a 
kaszniban, hogy megindultam hátra, aztán már bukott is. Egy szempillanat alatt.
- Nem sérült meg senki?
- Nem rajtunk múlott, hogy nincs alatta ember.
- Hány nap alatt végeznek a vizsgálattal?
- Talán már tizenegyre itt lesznek. Elkészítik a jegyzőkönyvet, aláírom, aztán 
kampó. Jönnek a vágópisztollyal, és felszeletelik. Mehet a MÉH-be. Csak a bódémat 
sajnálom.
A látvány borzalmas. A daru csőteste megcsavarodott, megrepedve gyűrte maga 
alá a fűrésztelep kis faházát. A lécekből a daru tövébe varrt bódé, amiről a darus 
beszélt, megnyúlt a húzás irányába: műanyag zacskókból feszített ablakai berepedtek, 
a lécfoltok szétnyíltak. Csoda, hogy élve mászott ki belőle.
Jobb bele se gondolni, mi van, ha a daru emberre dől. Ezen sokáig elmeditálnak a 
többiek is. Remek ötletek sorjáznak, hol pusztított volna a legtöbbet a boruló daru, 
meg hogy mi lett volna, ha nem kifelé, hanem befelé, a vízkivételi műre zuhan. Ettől 
megkönnyebbülnek. Nem is történt nagy baj, hiszen történhetett volna nagyobb is.
Elindulnak vissza. Közben néhány dolgot megtudok a darukról. A tervek szerint 
az úgynevezett speciális épületnél a tízméteres szint eléréséig az emelésekhez elég 
lett volna egy száztonnás daru. Később állt volna munkába a 180 tonnás, egészen a 
befejezésig. Ehelyett most két 160 tonnás dolgozik - felváltva. Egyszerre nem 
üzemelhetnek, tiltják a munkavédelmi szabályok. Ezzel a daruk kihasználtsága 
jelentősen csökkent, a bérleti díjuk viszont tetemesen megnőtt. A különbség csaknem 
négymillió forint. Miért? A darukat úgy választják, hogy a tervezésnél Megnézik, 
mekkora súlyú elemeket hova és mikor kell berakni. Az "organizációs bejárásnál" az 
Építőipari Gépesítő Vállalat elmondja, milyen darut választhatnak az építők, és akkor 
meg is állapodnak. Hogyan? Az erőműnél a főépület kivételével sehol sem a méretezett 
daru dolgozik. Vagy nagyobbak, vagy kisebbek emelnek. A daruk kihasználtságának 
országos átlaga 23 százalék. Pakson ez az érték alig több hat százaléknál. Pedig itt 
koncentrált építkezés folyik! Ez is néhány millió forint veszteség.
Atomerőművet már több mint kétszázat építettek a világon. Nálunk alacsonyabb 
technikai színvonalon álló országban is működik egypár. Az elmúlt öt év azonban 
itthon kevésnek bizonyult a feladat nagyságrendjének a felismerésére is. Illetve, a 
háttérben komoly harc folyik két tábor között. Az egyik váltig hangoztatja: ez akkora 
beruházás, hogy különleges bánásmódot igényel, nem illeszthető a gazdasági 
szabályozás kereteibe, nem viseli el azokat a, kötöttségeket, amelyek kisebb 
beruházásoknál jól szolgálják a népgazdasági érdeket, néhány ilyen előírás Pakson 
végzetes következményekkel járhat. Ezzel szemben a másik tábor minden erejét latba 
veti, hogy az atomerőmű építői nehogy kibújjanak az erős pénzügyi kontroll alól, mert 
az építkezés már így is olyan drága, hogy veszélyezteti a népgazdaság tervszerű, 
arányos fejlődését, és minél több pénzt költenek el Pakson, annál kevesebb marad 
másra, a feldolgozóipar fejlesztésére, a szociális kiadásokra és így tovább.
Mindkét tábor egyet akar: a lehető legolcsóbb legyen az erőmű. De ezt 
összeegyeztethetetlen módon szeretnék. S egyelőre nincs megkülönböztetett 
bánásmód, mert még azt sem sikerült elfogadtatni a legfőbb állami és társadalmi 
szervezetekkel, hogy Paks nem csupán drága a maga 56 milliárd forintos fejlesztési 
költségével, de talán fel sem építhető egyfajta nemzeti összefogás nélkül. Valamint 
olyan nagy, hogy építése közben látványosan kibuknak a szabályozás belső 
ellentmondásai.
Miniszterhelyettesek hónapokon keresztül vitatkoztak arról, hogy melyik ágazat 
feladata legyen a falcellák elkészítése. A falcella egy körülbelül hat méter széles, húsz 
méter magas, egy méter vastag szerkezet, két lapja acéllemez, belül alkarvastagságú 
betonvasakkal át- meg átszőve. Nem különösebben nehéz megcsinálni, csakhogy sem 
az építőipar, sem a gépipar nem készült fel a gyártására. Háromezer-ötszáz tonnányi 
szerkezetre senki sem számított. S amíg a miniszterhelyettesek vitatkoztak, az erőmű 
nem épült.
Aztán folytatódott a vita, hogy ki szerelje össze ezeket a falcellákat. Senki sem 
vállalta - a magyarok közül. Szerződést kötöttek a Budostal lengyel céggel, csinálják 
ők.
Váratlanul kiderült: a falcellák összeszereléséhez, az úgynevezett hermetikus 
átvezetésekhez 500 milliméter átmérőjű, vastag falú csövek kellenek. Akkor ebből a 
típusból egyetlen méter sem volt az országban. Hogyan születik a cső? Dunaújváros 
acélt gyárt, a Lőrinci Hengermű lemezt, ebből Fűzfőn csövet csinálnak, amit Kis-
kunfélegyházán megesztergálnak, és össze is hegesztik. Csak ezután rakják vonatra és 
hozzák Paksra. Csakhogy ezek a csövek már most is későn érkeznének.
Tavaly októberben 40 tonna 52 D-s anyag kellett volna a hatméteres födém 
celláihoz. Akkor ebből sem volt az országban. November 15-ére tervezték a 
födémcellák beépítését. Az anyag fél évvel később, idén márciusra érkezett meg 
hozzá. Normális körülmények között kilencven nap a szerkezeti acélok rendelési ideje. 
De mit számít a rendelési idő, ha a gyárak úgyis a saját termelési naptáruk szerint 
dolgoznak. Ha ez az összetétel csak a februári tervükben szerepelt, ha a fene fenét 
eszik is, akkor sem lesz belőle előbb. A vállalati önállóságot nem sérthetik meg 40 
tonna acél miatt.
A jelenleg érvényes szabályok szerint, aki az előre meghatározott mennyiségnél 
több anyagot tart raktáron, az bűnös és büntetendő. Szép összegeket vonnak el ezen a 
címen a vállalatoktól, mert azok feleslegesen sok árut raktároznak a saját biztonságuk 
érdekében. Ott az érték elásva rozsdásodik. A 22-es ÁÉV-nek azonban minden 
alvállalkozóját kötelessége ellátni alapanyaggal. Ezt az eredeti készletezési normák 
szerint egyszerűen lehetetlen megoldani. Hiszen az előírás azokra az anyagokra is 
vonatkozik, amit még csak nem is láthattak. Azt se tudják, hol van. A készletben 
azonban náluk szerepel.
Lassan kapcsolunk? Elvileg fontossági sorrendet szab a termelésben, hogy az 
atomerőmű-építés kiemelt állami beruházás. Ha azonban a kivitelező csak késve 
jelenti be az igényeit, akkor a megváltoztatott termelési sorrend másokat sújt. A 
rendszertelen anyagellátás pedig a költségeket is növeli. Ha 50 tonna három 
milliméteres rozsdamentes acéllemez helyett, mert nincs, végül négy milliméterest 
építenek be, az körülbelül másfél millió forinttal drágább. A példa nem kitalált.
Az ember csak addig bosszankodik, amíg azt hiszi, hogy változtathat dühe okain. 
De ugyanazok a hülyeségek éveken keresztül már cinizmust szülnek.

III. FEJEZET

FALUVÁROS

 (Nem kelendő a múlt.)



Az erőmű előtti parkolóban a buszokon nincs szám, nem tudni, hogy hova 
mennek. A sofőrök csak a bérlő vállalat emblémáját tették ki a műszerfal fölé, maguk 
elé: PAV, GYGV, ERBE stb... Bátortalanul megszólítok egy nénit. (Délben tőle kaptam a 
levest.)
- Megáll ez a járat a lakótelepen?
- Hogyne, ez mindenhol megáll, és elmegy egészen Dunakömlődig. - S 
ugyanazzal a hangsúllyal folytatja: - Hallotta, hogy a Márvány előtt leszúrtak egy 
fiatalembert?
- Ma éjjel? Meghalt?
- Ki tudja, kívül-belül vérzett. Szembefordult vele a sötétben egy idegen, a 
kislányt ellökte mellőle, és már szúrt is. Ki hallott már ilyet? Most aztán már igazán 
nem ajánlatos későig elmaradozni. Annyira megtalálta a kés, hogy a szíve burkát is 
elérte. Mire kijöttek a mentők, nagy vértócsában feküdt.
- Ilyen könnyen szúrnak Pakson?
- Itt?! Azelőtt soha nem bántották egymást az emberek. Csak amióta 
mindenféléket idehoztak az erőműhöz!
Ennél többet tudok, a néni túlzott, rémisztgette magát. A tájba menekülök. Paks. 
Az északnyugatról délkeletre ívelő dombokon, a Mezőföld délkeleti csücskén, a sovány 
löszhátakon és délen a homokbuckákon, a több mint tizenötezer hektáron csekély 
kerekítéssel 15 ezren élnek. Mindenkire jut egy hektár. Száz éve járási székhely lett a 
falu, 1970-től nagyközséggé lépett elő. Nyugalom és béke évtizedeken keresztül - és 
semmi esély az azonos státusú falvak szürkeségéből való kiemelkedésre.
Amikor kijelölték az atomerőmű helyét, az aktív keresőknek majdnem a fele a 
mezőgazdaságban dolgozott. Öt évvel később az állandó paksi lakosoknak már a 40 
százaléka ipari munkás.
A szőlőművelés történelmi hagyományait egyre soványabban ápolják a napsütötte 
domboldalak és lankák. A legtöbbet, 2950 hektárnyit 1905-ben gondozták, 1966-ban 
már csak 1416 hektárt műveltek rendszeresen. A szőlősgazdák présházkontyú pincéi 
ma is láthatók a Fehérvári út két oldalán. Úgy mondják: az újonnan épült bortárolók és 
feldolgozóüzemek átvették a szerepüket. Ősidők óta jól megterem itt a búza és a rozs 
is.
Szekszárd és Paks között éveken át vérmes csatározások folytak a beruházáshoz 
tervezett lakótelepért. "Ha tehetnék, azt is megszerveznék a szekszárdiak, hogy náluk 
folyjon a Duna" - vallják a paksiak, és van rá okuk.
Annak idején a Városépítési Tudományos és Tervezési Intézetet bízták meg az 
erőmű helyének kijelölésével. Tíz év múltán hiába kerestem a telepkijelölés 
tanulmányát, a felelős iroda vezetője nagyon készségesen közölte: abból neki sem 
maradt, nem tud adni egyetlen példányt sem. ("Csak elolvasni szeretném." "Nem 
segíthetek. Cégünk raktározási gondokkal küzd, a tanulmányok minden példányát 
átadjuk a megrendelőnek.") Persze hogy nem hittem el. De legalább megerősített a 
sejtésemben: 1966-ban nem Paks volt az egyetlen esélyes jelölt. Megértem az 
irodavezető óvatosságát, minek kaparjon fel begyógyult sebeket? Miért tűnjön úgy, 
mintha törlesztenivalója lenne Paks-ügyben, amikor nincs.
Igaza van. A helyében én is így tennék. De hát én nem kellemetlenkedni akarok, 
csupán dokumentálni, mi történt a telephely kijelölésekor. Keresnem kell hát egy 
nyugdíjast, aki részt vett a kijelölésben, s még nem hagyta cserben a memóriája, 
valamint nincs félnivalója. Például nincs tanácsadói státusban a volt cégénél.
Van ilyen mérnök, szerencsémre készséges is. A tanulmányterv végeredménye 
két városnév volt. Sorrendben: Bogyiszló és Paks. Ez nem a betű szerinti névsor, 
hanem a telepítés előnyeit és hátrányait mérlegelő rangsor volt. Részletes indoklással. 
A két település között nem tettek kategorikus különbséget, de több érv szólt 
Bogyiszló, mint a paksi telepítés mellett. A várostervezőnek ugyanis a környező 
városokra is gondolnia kell. Bogyiszló elég közel van Szekszárdhoz, nem kellett volna 
az erőmű mellett közvetlenül lakótelepet építeni. A beruházási pénzből 
kicsinosíthatták volna az akkor egyik legszegényesebb kinézetű megyeszékhelyt. Az 
alacsony lélekszámú Szekszárd nem tartott lépést az iparosodott megyék 
központjának fejlődésével, a múlt századi nívó tartására sem futotta 
költségvetésükből.
A dunaújvárosi, a százhalombattai, a leninvárosi tapasztalatok is a múlt nélküli 
települések mesterségesen várossá fejlesztése ellen szóltak. Ma már kevesen emlé-
keznek a sztálinvárosi kellemetlenségekre. Ott is csak az első húsz-huszonöt évben 
volt baj. Paks semmivel sincs könnyebb helyzetben. A város lélekszáma, ahogy befeje-
zik az építkezést, hirtelen csökken, s nem lesz miért újra növekednie. Az 
atomerőművet néhány ezren elvezetgetik, és kész. Semmi sem indokolja, hogy az 
erőműhöz közel fejlődjön az ipar. Dunaújvárosban a vasműnek szüksége volt a kis- és 
középüzemekre, a háttériparra. Hasonló együttműködés Pakson nem indokolt. Az ára-
mot úgyis elvezetik innen.
Féltették Paksot, mondván: bekapja a falut a szélére építendő lakótelep. Ez szólt 
Paks ellen, és egyetlen érv mellette: a munkásoknak így naponta csak három-négy 
kilométert kell utazniuk a munkahelyükre.
Ma már azonban néhány tény igazolni látszik a paksi választást. Egyrészt az 
utazási költségek azóta bekövetkezett drágulása, amivel akkor nemigen kellett 
számolniuk a tervezőknek, másrészt az, hogy nagyon valószínű: az időközben 
csaknem duplájára növelt lakásszámmal - mert az eredetileg tervezett ötezer építő 
helyett tízezernek kellett fekhelyet adni - rosszul járt volna Szekszárd. Az aránytalanul 
gyors növekedés hiánybetegségeit jobban megsínylette volna, mint Paks, ahol ez fel 
sem tűnik. A falu miliőjét ki kérheti számon az atomvároson? Miért mondott volna le 
azonban Szekszárd - az atomerőmű kedvéért talán? - sajátos hangulatáról?
Azért Szekszárd sem maradt ki a beruházásból. A tervezett lakások csaknem 
egyharmadát ott építik. A kétharmad - egy tisztességes lakótelepre való otthon - ép-
pen elég gond Paksnak. Tudják, s ez kell a lokálpatriotizmusnak, hamarosan várossá 
nyilvánítják a falut. Nagyon sietnek. Túlságosan is. Néhány év alatt ezerre nőtt a 
többszintes házban levő lakások száma. Ez is kevés. A bölcsődék zsúfoltak, 213 helyre 
277-en várnak. Az óvodánál rosszabb a helyzet (sok az ifjú házas - a lakás miatt 
választották Paksot). 1979. január 1-jétől az óvodai férőhelyek száma 75-tel 
gyarapodik, s már készülnek az 1980-ban talán átadható újabb 75 férőhelyes óvoda 
tervei. Igazán nem lehet panasz a kereskedelemre: ezer emberre 594 négyzetméter 
bolti és 598 négyzetméter vendég-látóipari alapterület jut. Az utóbbi éppen duplája az 
országos átlagnak. Csaknem 130 kisiparos fúr-farag a lakosságért, és építik a 80 ezer 
üzemórás autószervizt. Még idejében egyesültek a közművelődési intézmények. Az 
ifjúsági ház, a 45 ezer kötetes járási könyvtár és az 1978 novemberében átadott 
művelődési központ fél éve egy cég.
A lakásoknak több mint a felében van vezetékes víz. A belterületi lakások 60 
százaléka elől rendszeresen elviszik a szemetet. Azt írtam, van lokálpatriotizmus. Mér-
hető: 1971-ben az egy főre jutó társadalmi munka értéke 40 forint volt. 1977-re a 
tízszeresére nőtt.

*

Lapos épület a tanácsháza. A folyosó mennyezetéről lóg le az útbaigazító. 
Titkárság - második ajtó jobbra. Előszobából előszobába lépek. Gyanítom, most már jó 
helyen járhatok. Kettőre várt a titkár. Vágjunk a közepébe:
- Van elég pénzük a várossá váláshoz?
- Harminckét-harmincöt millió forint most a költségvetés. Korlátlan 
lehetőséget kaptunk a munkáslakás-akcióra. Ez a jog egyébként csak a városoknak jár. 
Azt hiszem, egy várost az épületek és a szolgáltatások tesznek várossá.
- Ha a kettő együtt városi hangulatot is szül...
- A tervidőszak végéig, a lakótelepi 1850 lakástól függetlenül, kétszáz épül 
Pakson. Sajnos felzárkóztunk a lakásgondokkal küszködők közé. Valahogy majd meg-
oldjuk. Most van kialakulóban az új tanácsi szervezet, lehet, hogy új vezetőt is kap az 
apparátus...
Értem. Becsukom a jegyzetfüzetet, beszéljünk másról. A változás előtti 
bizonytalanság szűkszavúságával úgysem tudnék mit kezdeni. S volt miről hallgatnia a 
titkárnak!
Paks ipari múltja elég sovány. A legismertebb üzem a konzervgyár. A környék 
szilvafáira 1932-től komoly szeszfőzdék "épültek". A második világháborúban bele-
tanultak a sárgarépa- és a hagymaszárításba, a felszabadulás után pedig tésztát 
készítettek a szovjet katonáknak. A tulajdonképpeni konzervgyár 1950-ben született. 
A rekonstrukció végére megduplázták a termelést, de az erőműépítés kezdete óta 
hétszázzal csökkent a létszám.
Az erőmű helyét kijelölő szovjet szakértőkkel együtt negyvenen érkeztek Paksra. 
Kerestek irodát; a konzervgyár adott két szobát. Akkor még felhőtlenül örültek, hogy 
Pakson lesz az erőmű. "Mondtam is a szovjet mérnöknek - emlékszik a konzervgyár 
igazgatója -, jól választottak, itt júniusban rengeteg a borsó, éjjel-nappal van munka, 
de sajnos a sok vihar miatt rendszeres az áramszünet. Ha itt lesz az erőmű, 
biztonságos lesz az energiaellátás. Mármint a gyárban. Leintett. Nemcsak a gyárban, 
hanem az országban..."
1973 óta van folyamatosan nehéz helyzetben a tanács. Még az 1975-ös 
vezetőség sem fogta fel, mit is jelent pontosan az atomerőmű a falunak. Segítséget 
nem kaptak. A pénzt a megyén osztják szét, s ott kezdettől fogva éreztették a 
helybeliekkel, hogy Paks ügyes-bajos dolgait az atomosoknak kell megoldaniuk. Az 
erőmű beruházási keretéből azonban nem futja mindenre. Ötszázan várnak pénzzel a 
kézben lakásra. Négy éve a tanács még nem tudta elkölteni a lakásfejlesztési alapot. 
Most már volna mire, de a faluban nincs építőmunkás. Elmentek az erőműhöz. Miért 
maradtak volna? Az erőműnél kiemelt bért kapnak. Így aztán évente húsz-harminc 
lakásra futja a tanács erejéből. Nem sok esélye van, hogy 1980-ig felépítsék azt a 
hétszáz lakást, amire hamarosan kétezren várnak. Amikor lerakták a szennyvíz-
gerincvezeték csöveit, tudták: nemhogy egy községnek, de egy utcának sem lesz elég. 
Most építik a másikat. Átadták a távfűtőrendszert. Csak az erőmű-lakótelepet szolgálja 
ki. Az SZTK-nak külön kazánt vettek. És külön egyet a tanácsnak, a rendőrségnek, a 
pártbizottságnak.
A vasútállomás sem járt jobban. Az atomerőmű beruházási keretéből három 
vagon hosszúságú rámpára futotta. A tanács erőltette, hogy legyen hosszabb, hogy 
nyugodtan és gyorsan berakodhasson a többi vállalat is, de azt mondták: a targonca 
percek alatt kipakol. Az átépítésre pedig a KPM-nek nem volt pénze. Az erőmű terhére 
készült. Abból pedig csak három vagon hosszúságúra tellett.
Paks?
Soha nem volt népszerű nagyközség. Több évszázados múlt, kevés említésre 
méltó esemény. Legalábbis olyan, amire felfigyelt volna az ország. Néhányan 
emlékeznek csak rá, hogy a vád szerint Rajk László itt intézte "országárulását".
A városnak ma féláron sem kell a múltja. Dr. Német Imre Paks-monográfiáját 
száz forintért sem veszik - sem az őslakosok, sem az újonnan érkezettek, hiába 
próbálkozott árleszállítással a tanács. Nem kelendő a múlt.
Hiába az intelem a város közepi, ápolatlan kúria sarkára csavarozott emléktáblán: 
"Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatják, de amiről a 
nemzet, félve a szenvedéstől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig 
nehéz." Deák Ferenc, rokonait meglátogatván, 1850-től 1874-ig gyakran lakott 
hosszabb-rövidebb ideig e falak között. Halálának 50. évfordulója, 1927. június 2-a 
óta olvashatják az erre járók a haza bölcsének szavait, az utókor azonban nem érzi 
úgy, hogy Paks múltja a sajátja.
Ugyan hányan tudják ma Pakson, hogy zajlott hajdanában egy településük sorsára 
is kiható csata a törökkel, amelyben apostagi Szemere Mihály birtokos főúr oly nagy 
érdemeket szerzett Nagy Lajos királyunk életének megmentésével, hogy Paks mai 
területét kapta érte jutalmul?! Utódai - a fiúág kihalása után - a Pakos, Paksy családok 
voltak, valószínűleg tőlük származik a város neve, és nem fordítva. Igaz, a történelmi 
esetről én is Pakson hallottam; D. István mérnök évek óta úgy próbálja elűzni félelmét 
a paksi elszigeteltségtől, hogy egy átfogó, évezredekre visszanyúló történeti táblázatot 
szerkeszt. Töredékeket láttam csak belőle; de úgy tűnt, csendes oktatási reform 
születik rajzasztalán. Paks múltja azonban már nem fért a táblára. Ahhoz nagyobb 
rajzasztal, nagyobb lakás kellene, hogy látható legyen: milyen viszonyok uralkodtak a 
Kárpát-medencében, mondjuk, amikor Diocletianus új területeket hódított vissza a 
perzsa birodalomtól, vagy amikor ugyanő 305-ben önként visszavonult a hatalomtól - 
hogy egyes térképek szerint ekkor a mai Paks helyén már állt egy Manzio Altae Ripae 
nevezetű őrhely. A történészek szerint azt, hogy ez a védvár valóban a mai Paks helyén 
emelkedett, egyebek mellett az a - jelenleg a Nemzeti Múzeumban őrzött - mérföldkő 
is igazolja, amelyet 1789-ben ástak ki a közelben a Dunából.
Ez a rendkívül jó állapotban megmaradt mérföldkő nemcsak arról tanúskodik, 
hogy Paks a római korban a főúton helyezkedett el, hanem árulkodik arról is, milyen 
tiszteletre méltó színvonalon álltak csaknem kétezer évvel ezelőtt a szó legeredetibb 
értelmében vett mérnöki ismeretek - ugyanitt. A mérföldkő a mai Óbuda és a felállítási 
helye közötti távolságot 73 mille passumnak (egy mille passum = egy mérföld = 1480 
méter), azaz 108 kilométernek tünteti fel. Paks a mostani mérések szerint 111 
kilométerre van a Lánchíd budai hídfőjétől, Óbuda pedig ettől további mintegy három 
kilométernyire északra.
De nemcsak hízelgő analógiákkal szolgál a múlt. Időnként grimaszokat is vág. 
Rákóczi utasítására 1704. március 26-án Vak Bottyán szemleútra indult az idegenül 
csengő nevű Maire és Saint Just hadmérnök társaságában, hogy Ordas és Paks között, 
az imsósi kanyarulatnál kijelölje az építendő híd helyét. Erődítményül a szemben lévő 
paksi Sánchegy Dunakömlődig nyúló északi szárnyát kívánta kiépíteni. Az erődítmény 
és a híd felállítása elől ekkor látszólag minden akadály elgördült. A valóságban 
azonban az öreg tábornoknak sok nehézséggel kellett még megküzdenie a 
késedelmes szállítások, a hadbiztosok hibás rendelkezései és egyéb akadályok miatt. 
Végül mégiscsak végbevitte a nagy munkát.
Így leveleztek akkoron a "beruházó" és az "építőipari vállalat": "Itt éjjel-nappal 
szorgoskodunk az erődítmény felépítésén, és a munkálatok jó ütemben haladnak 
előre. Vas azonban nagyon hiányzik, és mivel szükséges küldjön Nagyságod Szolnok 
Várából öt ágyút minél hamarabb; a kecskeméti bírónak pedig ne terheltessék Nagysá-
god parancsolni: az ideküldött 100 gyalog munkásnak küldjön kenyeret és élést." Vagy 
szintén Vak Bottyán - mint "beruházó" - sürgető irata: "Küldjenek még 180 sáncozó 
embert a három városból, egy hétre, mert elsősorban a sáncépítkezések igényelnek 
rengeteg munkaerőt."
(Valamint az atomerőmű. S igényel sok vasat, meg kevesebb hibás intézkedést a 
hadbiztosoktól. Talán ágyút is?)
A városba újonnan érkezőknek sem lenne minden tanulság nélkül való, ha 
tudnák: az 1722-23. évi országgyűlés néhány szavas törvénycikke hat évre felmentette 
az állami adó alól az országba költöző szabad személyeket. A Németországból 
közvetlenül az udvari kamara útlevelével érkező telepesek még ennél is kedvezőbb 
feltételek mellett alapíthattak otthont: aki földművesnek jelentkezett, az kapott a 
kincstártól két lovat, két ökröt és egy tehenet, és ellátták a szükséges gazdasági 
felszereléssel, nemcsak kocsival, ekével, boronával, hanem minden elképzelhető 
hozzávalóval. A kényeztetés ellenére sokan nehezményezték, hogy nem német, hanem 
csupa magyar típusú házat építettek nekik, holott ezek az épületek egységes kivitelű, 
frank típusú házak voltak.
Ma féláron sem kell a paksiaknak a paksi múlt. Talán mert nem érzik a 
sajátjuknak. Többségük messziről jött, s kötődésük sem valami erős, nyilván úgy 
gondolják: csak néhány évet töltenek a városban. De akármilyen hamar származnak is 
el Paksról az építők, a tervezők, a beruházók, mégis hosszabb ideig lesznek az erőmű 
közelében, mint Duna-szabályozó elődjeik, akik húszezred-magukkal két hét alatt 
vágták át az imsósi Duna-kanyart 1841-ben a Tasson lakó Pest megyei alispán, a 
nevezetes Földváry Gábor irányításával.
A történelem nem játék, de olykor játékokra csábít. Dr. Német Imre is négyszáz 
oldalra ragadtatta magát. Gyűjteményéből tudom meg azt is, hogy Paks egy nyugdíjas 
hajóskapitány merész kezdeményezésének köszönhette az 1926-ban megnyílt 
kosaras, nyitott kétmedencés uszodát. Csak azért akadt meg a szemem Hága József 
kezdeményezőkészségén, mert tudom, hiába van meg a pénz Pakson a fedett 
uszodára, a tanács és az atomerőmű vállalat évek óta képtelen megegyezni, hol 
legyenek a feszített víztükrű medencék; fent a lakótelepen vagy lent az "Óvárosban". 
Addig pedig nem lesz fedett uszoda a városban, amíg valamelyik fél be nem adja a 
derekát, mert az Állami Fejlesztési Bank csak annyi pénzt ajánlott fel, amennyihez még 
mind a két érintett hozzájárulása is nélkülözhetetlen. Sem a PAV, sem a tanács saját 
kerete önmagában nem elég az uszoda megépítéséhez. És egyre kevésbé az. (1983 
tavaszán még javában tartott a kötélhúzás.)
Épül viszont a rendőrség új járási, városi központja, a lassan alakuló centrum 
egyik látványossága. Jó jel, mert könnyen elképzelhető, hogy éppen ennek az új 
létesítménynek köszönhetik majd a paksiak, hogy lesz fedett uszodájuk, hogy vezetőik 
tudomást szereznek Hága Józsefről és munkásságáról, és követik a hajdani példát. A 
tanács terveiben ugyanis az szerepel, hogy a rendőrség felszabaduló régi épületét 
helytörténeti múzeummá alakítják át.
Paks? Egyszer már átélte a falu a nagy felbuzdulást: készültek az építkezésre. 
Számoltak: szépen fogy majd a bor meg a hús. A dunaföldvári térmester szamarat vett, 
hizlalt két-három disznót, levágta őket, szalámit töltött belőlük. Majdnem megütötte a 
guta, amikor megtudta a leállítást. Nyakán maradt a teljes készlet - a leállítás előtt egy 
héttel háromszáz szál szalámit csinált. Amíg az építésvezetőséget teljesen fel nem 
számolták, mindennap hozott két szállal. A faluban nem tudta eladni, mindenkinek 
tele volt a kamrája. A bor is akkor volt a legolcsóbb. Pakson harminc hektó borok 
maradtak az embereken. A környéken húsz forintért mérték literjét. Pakson, aki 
nagyban vásárolt, tíz forintért megkapta.
A második nekirugaszkodáskor nehezen oldódtak az emberek. Előadásokat 
tartottak a falu lakóinak a mérnökök: nem lesz itt baj semmi, az erőmű nem robbanhat 
fel, a sugárzás nem veszélyezteti őket. Aztán felépült a sütőüzem, lett hús is, az 
erőművesek segítettek az óvodánál, a falu szép lassan hozzászokott a nagy 
felhajtáshoz.
A városalapítás igyekezete valóban áthatja a nagyközséget. Akkora a 
rendetlenség a centrumban, mint Pesten a Marx téren ugyanebben az évben. A 
városépítő-tervező Kun Attila előadása előtt arra számítottam, hogy a vendéget a 
beszélgetést szervező népművelő szórakoztatja majd, átlátszó indokokkal mentegetve 
faluja lakóit, mondván: az őszi munkák miatt nem jöhettek el. Tévedtem. Hatvan 
öregasszony és néhány fiatal erőműves feleség kérdezett, egymás szavába vágva. 
Féltették házaikat a szanálástól, elképzelésük volt a templomkertről, a paksi sétányról, 
az épülő szolgáltatóházról, a közvilágításról, a járdákról, a kivágott fák pótlásáról. 
Szeretnének részt venni a város jövőjének megtervezésében. De mennyire vehetnek 
részt saját életük, például kulturális életük szervezésében? Másnap az átutazók és a 
főúton lézengők elől alaposan eldugott, régi kultúrházban megvártam az értekezlet 
végét és Bordás Istvánt, a központi kultúrház igazgatóját. Két hónap múlva birtokba 
vehetik a lakótelepen épülő munkásművelődési központot. Addigra minőségileg újat 
kell produkálniuk. Paks nem csupán egy a sok magyar nagyközség közül, itt az 
átlagosnál sokkal több az értelmiségi és a magasan képzett szakmunkás. Felkészültek 
erre? A könyvtárban negyvenezer könyv van, Pakson a lakosság 21,6%-a olvasó. A 
megyei és az országos átlag is kisebb. A könyvtárlátogatók száma Tolnában nem éri el 
a 12%-ot, az országos átlag pedig egy-két százalékkal ennél is alacsonyabb. És Pakson 
átlagosan évi 27 könyvet kölcsönöz egy olvasó, többet, mint az országos átlag. Az 
életszínvonal növekedésével valószínűleg a könyvesboltok forgalma gyorsabban nő, 
mint a könyvtáraké. A műveltségen azonban nem látszik, hogy kölcsönzött vagy 
megvásárolt kötetekből származik-e. Pakson nagy valószínűséggel az átlagosnál na-
gyobb lesz a kultúra iránt az érdeklődés. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy ki 
irányítja a város közművelődését.
- Mióta igazgató?
- Egy éve. Előtte kilenc évig voltam népművelési felügyelő. Elég idő arra, hogy 
megismerjem a másik oldalt, a tanácsi apparátust, meg hogy mit kívánnak a népműve-
lőktől.
- Miből gazdálkodhat?
- Majd meglátjuk. Az öreg szálloda első emeletére tervezik az Ifjúsági Házat itt 
a központban. Az "Akropoliszon", szóval az atomvárosi lakótelepen pedig hamarosan 
elkészül a munkásművelődési központ.
- Az óvárosban lesz a fiatalok klubja, az öregek pedig gyalogolhatnak a faluból 
három kilométert a dombra?
- Szeretnénk, ha megszűnne a kettéosztottság a város szélére emelt lakótelep 
és a központ között.
- Nincs más mód rá?
- Biztos van. Kísérletezgetünk. Majd kiderül, hogy lehet-e, kell-e, amit 
akarunk.
- A kísérletezéshez pénz kell.
- Lesz. Nem sok, de jóval több, mint amennyi eddig volt. E ház költségvetése 
évente négyszázezer forint, bérekkel, mindennel együtt. A föntié csaknem a tízszerese 
lehet. Ha lesz. Ha sikerül "aktivizálnom" a vállalatok vezetőit. Ha a sportra van pénzük, 
erre is kell hogy legyen. A közművelődési törvényben ezt elég egyértelműen 
szorgalmazták; a vállalatok pénztárcájától függ a művelődés színvonala a 
kisvárosokban.
Ezért a dicsőségért aligha mennek ölre a vállalatok. Különösen egy beruházáson. 
A munkások többsége nem "él" Pakson, csak dolgozik. A faluban lassan tizenötezren 
laknak. A lakótelepen pedig hamarosan háromezren. Az erőművet építők fele naponta 
ingázik. Kiszállnak reggel a buszból, és este, ha Szekszárd felé laknak, úgy mennek 
haza, hogy éveken át talán egyszer sem látják a falut. A munkásszállón élők többsége 
pénteken hazautazik, hétköznapokon pedig csak fáradt.
Kudarcot is vallott tavaly a kultúrház a mindenki iskolájával. Diák nélkül 
maradtak. A felnőtt iskolások lelkiismeretesen ledolgozva a tizenkét órát, a könnyű 
vacsora után már képtelenek összpontosítani a kamatoskamat-számítás rejtelmeire. 
Inkább lefekszenek aludni. A Vegyépszer 350 dolgozója közül tizenötnek hiányzik a 
nyolc általánosa. De munkaidő-kedvezményt csak a pesti központ adhat. 
Ellentmondásos helyzet. Késésben a beruházás, a kultúrház vezetői pedig munkaidő-
kedvezményért kilincselnek. A Vegyépszer paksi vezetői önálló népművelési előadót 
kértek. Háromezer forintot ígértek neki.
- Nem engedhettem el - mondja az igazgató -, nekik ezt hivatalból és nem 
másodállásban kell csinálni. Így viszont nem csinálta sehogy.
Elég kilátástalan a művelődésre legjobban rászorulók sorsa. Az igazgató szerint 
is:
- Azt soha nem jelenthetem ki, hogy lemondok róluk. De ismerve esélyeinket, 
nem nagyon hiszek helyzetük megváltoztathatóságában.
- Nem éppen az ellenkezője lenne a paksi művelődéspolitika lényege? 
Hamarosan nyolcezer építő, szerelő dolgozik majd az erőműnél. Csak azok élvezhetik 
majd a központi pénzből fizetett rendezvényeket, akik naponta csak nyolc-kilenc órát 
dolgoznak?...
- Egy hónapja összehívtuk a nagyobb paksi vállalatok vezetőit. Eljött az állami 
gazdaság, a Dunamenti, a Vörös Csillag Tsz, a Konzervgyár, az ÁFÉSZ, a Volán, a 
Cipőipari Szövetkezet, a Paksi Atomerőmű Vállalat, a Gyár- és Gépszerelő Vállalat, a 
népfront és a párt egy-egy képviselője. Elhatároztuk: létrehozzuk a városi szintű 
közművelődési alapot. Sajnos elkövettünk egy kis hibát, nem határoztuk meg előre, ki 
mennyivel járuljon hozzá a költségeinkhez. Végül mégis megállapodtunk: mindenki a 
saját kulturális alapja tíz százalékát adja a közösbe. Igazság szerint már az is 
eredmény, hogy egyáltalán eljöttek. Idillikus elképzelés lenne abban bízni, hogy 
könnyen mondanak le a javunkra e nem is kevés pénzről.
- A felsorolásból hiányoznak a kivitelezők. A GYGV az egyetlen, aki 
hajlandóságot mutat az áldozatra?
- Még tart a mérkőzés. A kivitelező vállalatok központja többnyire Pesten van. 
Nehéz meggyőzni őket, hogy a kulturális élet fejlesztését Pakson is támogassák. A 
szakszervezeten és jobbára az igazgatón múlik, elfogadják-e, mérlegelik-e az 
érveinket. Nem számítok átütő sikerre.
- Mennyire kiszolgáltatott?
- Annyira azért nem. A színházi előadásokra biztos többen jelentkeznek, mint 
ahányan beférnek a terembe. És mi döntjük el, ki hány jegyet, bérletet kap.
- Ez zsarolás.
- Miért lenne az? Csupán egy szempont.
- Van több is?
- Hogyne. A nagyterem bérleti díja alkalmanként valószínűleg háromezer forint 
lesz. Sok kirendeltség: sok közgyűlés. A kisebb termek használatáért is fizetni kell. Ha 
pedig együttműködési megállapodást kötünk, akkor a kapcsolat kifinomultabb lehet. 
Jobban megismerjük egymást, előre megállapodhatunk programokban, egyikünket 
sem érhetik majd kellemetlen meglepetések.
- Az állandó együttmüködésben azonban csak a város vállalatai érdekeltek. A 
kirendeltségeknél dolgozók helyzetén ez a módszer aligha segít. Pedig éppen nekik 
lenne leginkább szükségük a segítségre. Velük mi lesz? 
- Mit csináljak? Nem lelkesednek semmiért, ami pénzbe kerül: a központjuk 
kulturális alapját csökkentenénk, és nincs közvetlen hasznuk belőle. Még egyetlen 
munkás sem mondott fel azért, mert nem járhatott szabás-varrás tanfolyamra, vagy 
mert kopottak voltak a sakkfigurák...
Paks? A lakótelep nagyobbik fele munkásszálló. Ötezer személyes. Igaz, 
tulipánokkal a házak falán, előszobával, konyhával, fürdőszobával, WC-vel odabent, de 
otthonnak senki sem tekinti ezeket a lakásokat. Egy fillért nem áldoznak lakályossá 
tételükre. Legalábbis a férfiak nem. Nincs abrosz, virág az asztalon, ami jelezné: 
birtokba vették, ha átmenetileg is. Ágyrajárnak. A meszelés ridegen fehér. Vékony, 
kese fiú matat a konyhában.
- A szobatársaimat ritkán látom. Sokáig egyedül laktam itt, a héten jött két új 
srác, közülük az egyik most éjszakás, de ha nappalos, akkor sem találkozunk. Ahogy 
végez, azonnal megy haza.
- S maga marad?
- Most jöttem a melóból. Azt hiszem, maradok. Holnap is túlórázom, meg 
vasárnap is.
- A pénz miatt?
- Nem azért, hanem mert muszáj. Kevesen vagyunk. A fiatalok többsége 
lelépett. Ebben a lakásban rajtam kívül még négy zalaegerszegi fiú lakott. Sokkal több 
fiatal járt ide az ország minden részéből, mint most. Vártak, vártak, csak kapnak majd 
valamivel több pénzt, mégis atomerőmű ez! Egy darabig vártak, aztán odébbálltak.

Kifele jövet még benéztünk a fürdőszobába. Dunaújvárost juttatta eszembe. Az új 
városrész főépítésze, ott, kiköltözött a maga tervezte lakótelepre. Megbánta. A ja-
vaslatával vigasztalja magát: minden építésznek azon a lakótelepen kellene laknia, 
amit tervezett. Nem tudom, Dunaújvárosban ez mit jelent, de a paksi fürdőszobák nem 
szívderítőek. Kedvező esetben reggelente négy-öt ember mosakodna, borotválkozna 
itt, de ketten is alig férnek el benne. Ha brigád lakik együtt, márpedig ez az általános, 
akkor nyolcan toporognak mosdásra várva - reggel fél ötkor.
A szobákat csak az éjjeliszekrényeken elöl hagyott kacatok különböztetik meg 
egymástól. A Füles, a borotvakrém, a rozsdamentes acélból hegesztett hamutartó, 
benne a csikkek, a lemezszekrény ajtajára terített csíkos törülköző és a vacsora 
maradékai: májkrém, elszíneződött hegyű kés, kiharapott kenyérhéj, rajta a bélyeggel: 
Finom fehérkenyér... Amúgy rend van a szobában. A takaró, a párna, lepedőbe 
csavarva, minden ágyon egyformán. Ez a szabály. A gondnoknő hegyes járású, fölénye 
tudatában lévő, csinos fiatalasszony. A munkások mintha éheznék a szigorát, nagy 
kegyesen egzecírozza őket. Őfőőrmestersége gondoskodása rejlik a számonkérések, a 
fenyítések, a kioktatások mögött. Annak tekintik a munkások, s kényelmesebb az élet, 
ha megmondják nekik, hogy a szekrényt pedig, kérem szépen, be kell zárni.
- Ez a zokni kié? Ez a nadrág a magáé?
- Igen - restelkedik a nadrág gazdája.
- Látom, jól ismerik egymást, rögtön eltalálta, hogy kié.
- Nemhiába hiányolták a szállólakók tegnap este, hogy nem járok hozzájuk 
beszélgetni. Meg is látszik az eredménye. Komolyan mondom, nem érek rá. Nincs 
időm. Annyit kell dolgozni, pakolni, rakodni az új emberekkel, nem érkezek estére a 
munkám végére.
Azt azért mindenki tudja, ez így nem lesz rendjén. Szanaszét a sok holmi...
- Kezit csókolom, dobálja le a cipőket! - biztatja a kőműves.
- Az megint nem vezet semmire. Ellenben hétfőre, ígérem magának, ez a 
cipőbolt nem lesz itt! Tudniillik mindenkinek van egy vasszekrénye és egy beépített 
szekrénye. Abba rakják a cuccaikat! Az erkély nem arra való! Ezt az asszonyok így nem 
tudják takarítani. Minden takarítónőnek van öt lakása. Képzelje el, mi lenne, ha minden 
erkélyen ez várná!
- Azelőtt gyakrabban járt föl? És még hiányolják is? 
- Képzelje el, hogy igen. Amikor kevesebb lépcsőház tartozott hozzám, és 
amikor délutános voltam, mindennap meglátogattam őket. Persze nem mindegyiket, 
csak amelyik nevelésre szorult. Most hiányolják. Elbeszélgettem velük: hogy 
mindennap megágyazunk, mert otthon sem hagyjuk az ágyat széjjel, levett 
zoknijainkat kimossuk, mert otthon sem veszünk fel piszkosat, ahhoz pedig mosni 
kell, főzés után sem hagyjuk a mosatlan edényt szanaszét, mert otthon sem engedünk 
meg magunknak ekkora luxust. A hamut a vödörbe öntjük, és nem a földre. A másik 
az, ha elmegyek szórakozni, akkor nem hullarészegen jövök haza, mert annak semmi 
eredménye sincs. Csak a pénzem fogy, és másnap fáj a hasam. Nem tudok munkába 
menni.
- Honnan veszi maga ezeket? - kap az alkalmon a lakó.
- Hát nézze. magamról nem tapasztaltam. Viszont láttam embert négykézláb 
hazajönni. és másnap ott szenvedett egyfolytában az ágyban. Lába reszketett, gyomra, 
feje fájt, ideges volt. Csodálkozik rajta? Én nem. Magára ez nem vonatkozik, de akire 
vonatkozik, annak bizony el kell mondani, hetente többször is, mert elfelejtik. De úgy 
látom, megint bajok vannak. Hiába, ha akartam volna, sem tudtam időt szakítani a 
szobajárásra. S akkor csodálkoznak, hogy sok a bogár. Én ugyanilyen házban lakom, 
ott miért nincs?
- Még a kórházban is volt, Szekszárdon! - társalogna a szoba lakója.
- Sajnos a kórházban sincs olyan tisztaság... 
- ...amilyennek itt kéne lenni?
- Higgye el, az emberek sokkal hamarabb megszokják a rendet, mint a 
rendetlenséget. Azt is állítom, hogy bármilyen rendetlen embert rendszeretővé lehet 
tenni, csak türelmes beszéd kell hozzá. Nézze meg, milyen szépen beágyaztak 
maguknak. Egyszer megmutattam, és tessék. Szépen összetekerik göngyölegbe, és 
rögtön másképp mutat. Az a rendje a dolgoknak, hogy amikor kiszállok az ágyból, 
azonnal beágyazok. Van erre egy kitűnő módszer. Ha valakinek kétszer elmondom, de 
a füle botját se mozgatja, annak legközelebb feljövök, és amennyire csak tudom, 
összekötöm a lepedőjét. Amikor este hazatér a munkából hullafáradtan, és akkor 
nekiáll kibatyuzni, azt, amit én jól összekötök, rájön közben, hogy jobb az, ha másnap 
reggel beágyaz.
- Nagyon bátor.
- Miért?
- Én félnék kikezdeni velük.
- Nagyon rendes emberek ezek, nincs nekem semmi félnivalóm. Sajnos az 
irodába csak akkor jönnek, ha valami rettentően nagy baj van. Bezzeg nekem a negye-
dik emelet meg se kottyan. Azt is megmondom őszintén, egyre kevésbé jövök fel 
szívesen, mert nem bírom ezeket a bogarakat. Tudja, milyen érzés az, ha kinyitom a 
fürdőszobaajtót, és végigszalad előttem egy bogár? Egyszerűen nem lehet kiírtani 
őket. Hozzák Pestről a bútorokkal meg a Patyolat-ágyneműkkel.
Kifelé menet megállunk a fakeretben felfüggesztett leltár előtt: vaságy, matrac, 
matracvédő, paplan, tollpárna, takaró, falvédő, éjjeliszekrény, asztal, szék, szekrény 
(kétajtós és háromajtós), elsötétítő függöny, tálca, hamutartó, kétplatnis rezsó, vödör 
(műanyag), lábtörlő, pvcfüggöny - és végül a képkeret (amiben a leltár van), plusz a 
leltár.
A leltár is szerepel a leltárban.
Munkásszállókról írva nem mulaszthatom el bemutatni a Nyárfa utcai telepet. Bár 
nem sokan lakják az Erdért-panelekből összerakott harminc méter hosszú barakkokat, 
mégis... Azok a családok kényszerültek ide, akiknek a beruházó nem tudott lakást 
adni. A munkásszállón ugyanis családok nem élhetnek. Különösen nem gyerekekkel. 
Paradox helyzet. A gyerekek miatt pedig indokolt lenne, hogy a családok viszonylag 
kulturáltabb körülmények között tölthessék el a Paksnak szentelt néhány évet. De 
nem. Irány a barakksor. A bogarak és a csatornázatlanság miatt a KÖJÁL egyszer már 
lakhatatlannak nyilvánította az épületet. A rendcsinálásra néhány hónap haladékot 
kapott a tulajdonos. Tíz éve öregszenek a gömbfa burkolatú papírfalak. (A beruházás 
első kezdésekor építették ezeket a felvonulási épületeket.) A KISZ-esek megtervezték 
ugyan a KÖJÁL igényeit is kielégítő csatornarendszert, de nincs, aki megcsinálja. 
Komolyabb dolgokra is kevés az építő Pakson.
Csálén áll a tokban az üvegajtó a szobák harminc méter hosszú közös 
folyosójának a végén. Minden "lakás" előtt mikulási rendben sorakoznak a cipők - 
februárban. Az asszonyok a folyosó túlsó végén szorgoskodnak a konyhában. Kettő 
van belőlük. Keveredett ételszag jelzi a delet. Gyanús a csend. Errefelé nem pletykálnak 
főzés közben? Miért? Szeretném kideríteni.
- Ne is törje magát - mondja egy fiatalasszony, trikóban, farmerban, papucsban 
tüsténkedik a sütő előtt. - Ahogy én ismerem az itt lakókat, márpedig jól ismerem 
őket, biztosra veszem, hogy nem nyilatkoznak. Örülnek, hogy egyáltalán itt lehetnek. 
Panaszkodni nem mernek, jó szót pedig nemigen érdemel a barakk. Más választásunk 
viszont nincs. Legfeljebb azok kapnak lakást, akik diplomával jöttek, vagy csak 
lakással együtt vállalták Paksot. Van itt, akinek két gyereke után már a harmadik 
ficánkol a hasában, mégse kapnak kiutalást. Az asszony az atomerőmű vállalatnál 
dolgozik ugyan, de mivel a férje a beruházó alkalmazottja, nem jogosultak a lakásra. 
Csak akkor lennének azok, ha a férj dolgozna a PAV-nál.
- Ezt komolyan mondja?
- Egyébként aligha laknának itt. Nézze meg, mekkorák a szobák.
- Elindulunk a folyosó túlsó végére. Benyitunk a szobába, a földön kúszik egy 
gyerek.
- Kisfiam, köszönj szépen!
A kisfiú nem is olyan pici. Negyedikesnek saccolom. Vékonydongájú, nehezen 
viseli el a vasárnap délelőtti semmittevést. Éhes. A szoba kimondottan szép. Megterítve 
az asztal, vasárnapiasan, asszonyi gondoskodással, virággal. Könyvespolc az egyik fal, 
televízióval, magnóval, rádióval és sok könyvvel. Az ágy elé, ha szűkösen is, még 
befért a kis asztal a két fotellal.
- Ötödik éve élünk itt. Úgy képzelje el, tavalyelőtt még feleekkora volt a 
szobánk. Ha bejöttünk, egyszerűen nem volt hely állni. Ketten nem fértek el egymás 
mellett. Az asztal és az ágy közötti fél méteren közlekedtünk. A válás után el kellett 
jönnöm Pestről; a férjem az édesanyjával és a testvérével élt együtt. Ott nem 
maradhattam. Az igazgatóm segített, azt mondta, az Erőtervnek lesz irodája Pakson, 
jöjjek le, kapok lakást. Ezernégyszáz forintból képtelen lettem volna gyereket nevelni, 
enni adni neki és még az albérletet is fizetni.
- Most mennyit keres?
- Többször emelték a fizetésem, célprémiumot is kapunk, a férjem havonta 
küld hatszáz forintot, egyáltalán nem panaszkodhatok. Szépen ruházkodunk, egy 
hónapban egyszer vagy kétszer megvacsorázunk a Halászcsárdában. Mindenünk 
megvan.
A két barakk közül az első a zsúfoltabb. Összesen huszonnyolc helyiség van 
benne. A két konyha, a női és a férfivécé, a mosdók, a bojlerszoba és az étkező nélkül 
éppen húsz szoba marad a 19 családnak. Egy családnak van csupán két szobája. 
Csaknem mindenkinek van egykét gyereke.
Legalább ötvenen élünk itt. Az a legrosszabb - mondja a műszaki rajzoló -, hogy 
minden szó áthallatszik. Ha a fülét piszkálja a szomszéd, akkor az én dobhártyám 
serceg. Az egérfogásnak viszont együtt örülünk. Ha mi csíptünk el egyet, azt ők is 
hallják, és viszont.
Végre valami kedvére valót beszélünk, megelevenedik a gyerek:
- Először, ahogy a radiátor csöve mellett kibújt, agyonütöttük. Később anyuval 
a radiátor csöve köré szatyrot ragasztottunk. Ahogy mászott kifelé, szépen beleesett. 
Az utolsó sikerült csak igazán. Pengét szereltünk a kijárathoz, jött az egér, 
nekiszaladt, elvágta a torkát, és meghalt.
- Nem az egér számít. Télen nyugtunk van tőlük. A magánbeszélgetés hiánya 
fojtogató. Annyira zsúfoltan élünk, hogy nincs sehol egy csendes sarok, ahol legalább 
félórára meghúzhatnám magam. Az ötös barakkban bezzeg egészen más a helyzet. Az 
a műszakiak birodalma. Legalábbis annak hívják magukat, pedig egyiknek sincs 
diplomája. Négy család, összesen tizennégy ember lakik ugyanakkora helyen, mint mi 
ötvenen. Nekik természetesen futotta klubra is. Az első két szobát alakították át, és 
kiírták: "Csak ERBE-seknek!"
- Égett szagot érzek...
- Jesszusmária! A csirke!
- Sikerült megmenteni. A lelkemen száradt volna, ha szénné ég. Sűrű 
bocsánatkérések közepette jó étvágyat kívánok, és bekéredzkedem a terhes mamához.
- Nem zavarom a pihenésben?
- Nem, tessék csak nyugodtan, arra várok, hogy a gyerekek elaludjanak a 
szomszédban.
- Hányan laknak a két szobában?
- Gyakorlatilag négyen, elvileg öten. Attól függ, hogy a legkisebbiket miként 
számítjuk.
- Mennyibe kerül ez maguknak?
- A férjemnek, mert ő ERBE-s, ingyen van. Miattam fizetünk százhatvan 
forintot, a két pici gyerekért pedig háromszázhúszat. Nem volt szerencsénk a lakással, 
de most már heteken belül megoldódik a sorsunk. Amikor a kazánházat átvette az 
atomerőmű, akkor lettem PAVos. Jöhetett volna a férjem is, de augusztusban felborult 
a motorral, és márciusig nem dolgozott. Az atomerőmű pedig beteg embert nem 
vehetett fel. Koponyalapi töréssel, agykéregzúzódással, agyrázkódással, nyílt lábszár- 
és bokatöréssel vitték kórházba. Előtte nem sokkal lettem terhes a második gyerekkel. 
Márciusban állt munkába, de a PAV-nál közben minden lakást kiutaltak. Várnunk 
kellett még egy évet. Illetve közben kaptunk egy kétszobás ígéretet, de inkább 
háromszobásat kértünk, mert tudtuk: jön a harmadik srác.
- Mióta élnek itt?
- Három és fél éve. Hetvenöt novemberétől. Ha utánaszámolok, mind a három 
gyerek itt születik a szállón.
- Tisztán tartható az épület?
- Azt hiszem, igen. Csak a drótférgekkel nem bírok. Nem ismeri? Hosszú, 
kemény, fényes és lassan mozog. A hangyákat sem szeretem. Mégis az emberekkel 
jövünk ki a legnehezebben. Két családdal csak néha, eggyel pedig soha nem beszélek. 
Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy Leninvárosban rosszabb volt a helyzet. Két család 
lakott egy lakásban, és azok szétmarták egymást. Itt legalább megoszlik az indulat a 
húsz család között.

*

Az erőműből érkező buszok úgy állnak meg a bisztró ajtaja előtt, hogy aki 
egyenesen elindul, a söntésben köt ki. A Márvány nem kocsma, nevét a dunaújvárosi 
szakmunkások örökítették rá, hogy legalább az elnevezés emlékeztesse őket 
megszokott műintézetük műmárvány padlójára. Hivatalosan Csillaghegyi Bisztró néven 
minősítették "másodosztályú vendéglátó egység"-nek az éttermet. A minősítő 
bizottság indoklása szerint a felszereltsége nem tette lehetővé, hogy alacsonyabb 
osztályba sorolják. A kiszolgálópult bizonyára hosszabb a harmadosztályú 
szabványban rögzítettnél. Az önkiszolgáló éttermi részben az ételeket 
harmadosztályú, az italt másodosztályú áron számolják. (Valószínűleg a poharak 
tisztábbak, mint a tányérok.)
Középen poros, igénytelenül olcsó függöny választja el az abrosszal leterített 
asztalokat a csupaszoktól. Az utóbbiak körül általában öten-hatan ülnek, néhányan 
állnak is. Kevés a hely. Nem úgy a függöny mögött. De ott nem szabad munkaruhában 
enni-inni. Cserébe viszont pincér jár a korsó sörhöz, a hagymás rostélyoshoz. Az 
innenső oldal sem "köpködő". Az állóvendégeket nem szereti az üzletvezető, inkább 
kerít széket, összehozza az asztaltársaságokat. Ha mégis összekapnak a világ 
folyásán, az üzletvezető-helyettes több évtizedes vendéglátóipari tapasztalata elég 
nyugtatónak: "Grabancon ragadom, és kisegítem a friss levegőre, hadd hűljön." Bordó 
köpenyén alig látszanak a foltok, fáradt arca ellenére sem gondoltam volna, hogy 
nagymama. "Ezek itt egytől egyig rendes munkásemberek. Igazán nem lehet panasz 
rájuk. Egy-két-három korsóval elvannak a záróráig, idejük sincs érzelmeik 
felszabadítására. Hat óra után indul a busz az erőműből. Mire a többség ideér, már 
elmúlt fél hét. A sörnek meg egyébként is az a természete, hogy csak eszi, eszegeti a 
józanságot, de nem falja fel. Ezért van." Bemegyünk az irodába, érdekel a forgalom 
növekedése.
Az üzlet három éve, 1975. augusztus 20-án nyitott. Decemberben a zenét 
átvitték a Lepkébe. Így hívják a mögöttünk lévő presszót. Találó elnevezés. Sok az 
eszkimó, kevés a fóka. Az ilyen helyzetek az éjszakai pillangókból is "lepkét" 
csinálnak. Zene nélkül azonnal visszaesett a Márvány forgalma 150 ezer forinttal. Csak 
jeles napokon érték el a 210-240 ezer forintot. 1977 derekáig tartott a pangás. 
Szeptemberre már 440 ezer lett a forgalom. Alig egy évvel később már 700 ezer. Ebből 
az étel: évek óta stabilan 90 ezer.
- Agitáltak a Potain daru tövében, hogy írjam meg a Népszabadságban: nekik 
ne a drága söröket hozzák, ne vegyék rögtön vissza tőlük azt a kevés pluszt, amit 
keresnek. Ahogy ők mondták: "Ez nem fair, akkor tegyenek ide inkább egy kocsmát, 
ahol olcsón mérik a szerény élvezetet. Igyon drágább sört az, akitől nem kérik otthon a 
különbözetet."
- Tehetetlen vagyok - mondja az üzletvezető. - Hiába rendelek akármit, hatvan 
hektó szalonsört küldenek, és kísérőnek kapom csak a Kinizsit. Általában hat hektót, 
azt is palackosban. Az importsörnél pedig kiszámíthatatlan, hogy mennyi jön. 
Hordósból az elmúlt három hónapban egyszer tizenkilenc hektót, egyszer hetet, leg-
utóbb meg tizenegyet kaptam. Nagyon kevés. A háromszorosa is elfogyna.
Kétségbeesetten rohan be az irodába az egyik leszedő-lány. Rosszul lett a Lepke 
üzletvezetője, összevissza beszél, valószínűleg bekómált. Hárman tartják, nehezen 
bírják, le-lecsúszik a folyosóra kitett székről. Telefonáltak orvosért. Az injekció segít 
perceken belül, elalszik a beteg: egyből eldől, ahogy az ágyra ültetjük. Hamar kiderül, 
miért lett rosszul. Valaki munkaruhában kereste a feleségét a presszóban, de mert a 
Lepkébe a pártbizottság döntése alapján nem szabad munkaruhában belépni, 
kitessékelték. "Akárkit keres, akármennyit keres, menjen ki. így döntöttek a 
politikusok. Maga sem kivétel" - mondta az üzletvezető, és amikor összekaptak, 
tüstént felszökött a vércukra, ahogy máskor is szokott.
Egyedül én voltam izgatott. A többiek rutinosan tették, amit ilyenkor szoktak. 
Paks nyugodt hely, váratlan dolgok itt alig történnek. Ezen a beruházáson - véli Paks 
rendjének őre - nem kelhet életre Komló és Dunaújváros rossz emléke, a garázdák 
nem találtak maguknak eléggé zavaros falut, elmentek.
A falu ettől függetlenül félt. Nem szokták a forgalmat. Itt évtizedek óta 
mindenkinek takaros ház, kert tartozott a neve mellé, centire kitűzött karókkal, ahogy 
az a telekkönyvben állt. Ezt féltették a kisajátítóktól. Erdős Imre bácsi szíve 
rakoncátlankodott ugyan a házából való kiköltözködése előtt is, mégis hét héttel a 
hurcolkodás után állt meg.
Néhány éve az egyik paksi család birtokháborításért beperelte a ktsz-t, mert a 
szövetkezet frissen állított oszlopának támasztéka tíz centire benyúlt a kertjükbe. De 
kit pereljenek azért, mert nem ülhetnek a házuk elé esténként, ahogy évtizedeken 
keresztül megszokták? Volt kihez szólni, volt kinek átintegetni a túloldalra. Itt utcasor-
nyi rokonság fűzhető csokorba.
Persze hogy féltették a falu csendjét. Öt év alatt Paks felnőtt lakóinak a száma 
megduplázódott, az újonnan érkezetteknek azonban csak egy töredéke kíván valaha is 
kötődni a tizenháromezres közösséghez. A nagy mozgás pedig kedvez a bűnözésnek. 
Mégsem így történt. A létszámnövekedéshez képest csökkent a bűnözés. Az elmúlt 
négy évben például csak egyszer volt késelés. A nyíregyházi kőfaragók a Márványban 
iszogatva felfigyeltek a szomszéd asztalnál konyakozó lányokra. Meglátni és 
megszeretni egy féldeci műve volt. A legvágyakozóbb kőfaragó mély érzése azonban 
nem viszonoztatott. Sőt. A választott hölgy más férfiba karolva távozott. Az addigra 
"elázott" kőfaragó a hazafelé induló fiatal pár nyomába szegődött, és a hirtelen 
lobbant szerelemtől, valamint a pálinkától fűtve a szalonnázóbicskával hátulról 
előrenyúlva mellkason szúrta vetélytársát. Ütőerén találta el. Erre mondják, hogy 
szerelemféltésből elkövetett emberölési kísérlet. A kislány elszaladt a mentőkért, aztán 
részletes személyleírást adott a rendőröknek. A tettes, bicskával a zsebében, mélyen 
aludt a munkásszállón. Tizenegy órakor szúrt, háromkor ébresztették, reggel hétkor 
vallott. Kénytelen volt felismerni a lábnyomát a helyszínen.
- Ezek a könnyű ügyek - mondja a rendőrkapitány. - Pakson nem a garázdák a 
veszélyesek. Sokkal több gondot okoz a társadalmi tulajdon védelme. Az a hetvenmil-
liárd forint, amennyibe a beruházás végül is kerülni fog, nagy alkalom a tolvajok 
születésére. Az erőmű területén egyelőre nincs egységes vagyonvédelmi rendszer. Ez 
is tipikus tünete annak, hogy a beruházás gyerekcipőben jár. Ráadásul a társadalmi 
tulajdon elleni bűnügyeket nem analfabéták csinálják. Ott már számításba jönnek a 
szakmunkások és a még képzettebbek is. A társadalmi tulajdon elhurcolásához már 
kell gépkocsivezető, diszpécser, no meg egy kevés lelemény.
- A lakosság segítségére pedig alig számíthat a rendőrkapitány.
- Ha valakinek kikapják a kezéből a retikült, sikítva szalad a rendőrségre. Ha a 
lába alól kihúznak tizenöt zsák cementet, legfeljebb leporolja magát.
Jellemző beruházáson kialakult vagyonvédelmi helyzetre, hogy az atomerőműben 
történt esetek nyolcvan százalékát a rendőrség derítette fel. Sokszor tőlük tudta meg a 
kifosztott vállalat: ellopták egy készüléküket, néhány tucat szerszámot és anyagot. A 
beruházás kezdésének évében egyetlen bűnesetet derítettek fel. A talajrendezés 
gépeinek üzemanyagát borért cserélték el. Nem nagy mennyiségben. A kár 5 ezer 
forint alatt maradt. Egy évvel később szintén az "üzemanyag-műfajban" már 30 ezer 
forint kárt okoztak. Akkor indultak meg Paksra az "akrobaták". Büntetett előéletűeket 
kaptak rajta tucatjával üzleti lopáson. Próbálkoztak kisded játékaikkal, inkább 
kevesebb, mint több sikerrel. Aztán beindult a verkli. Sőt 1975-re váratlanul 
felgyorsult. És beigazolódni látszott a kezdeti kétségbeesés: anyag- és szerszámlo-
pások, üzleti tolvajok és garázdaság. Gyorsított eljárásokkal, nyílt tárgyalásokkal 
akartak véget vetni a folyamatnak. Az emberek lapítottak a nyílt tárgyaláson. Az 
ítélethirdetésen ellesett arcrándulások, ajakbiggyesztések, fejbólintások jelezték 
először: jó úton járnak. 1976-ban 16-ra csökkent a felfedett bűnesetek száma, az 
okozott kár 100 ezer forint alatt maradt. 1977-ben ugyan öttel több esettel volt 
dolguk, de a kár csaknem a felére csökkent. Annak is a kétharmadát sikerült 
megtéríteni. Sajnos 1978-ra a társadalmi tulajdon elleni bűncselekmények száma 
megduplázódott.
Knizner Istvánhoz, a villamos osztály vezetőjéhez még a kezdet kezdetén 
ellátogattak régi munkatársai. Kíváncsiak voltak, milyen az élet Pakson. Talán az is 
megfordult a fejükben: esetleg ők is megpróbálják. Körbejárták az erőmű helyét. Akkor 
a betonerőd alapja sem volt kész, még nagyban ásták a gödröket. Az egyik gyerek 
leszaladt a turbinagépház legalacsonyabb pontjához, kitépett a földből egy szál gazt, 
és boldogan felmutatta a többieknek: "Turbinavirág."
A francia iskolai rejtvény szerint a kis tó tükrén egyetlen vízililiom úszik. 
Mindennap megkétszereződik a virág száma, vagyis a második napon kettőt, a 
harmadikon négyet látunk belőlük. Kérdés: ha a tó felszínét a harmincadik napon 
teljesen elborítják a vízililiomok, akkor hányadik napon lesz csak félig telt a víztükör? 
A válasz (fejjel lefelé, a lap alján): a huszonkilencediken. A liliomos tó a földgolyó - 
amelyen több mint négymilliárdan élünk -, félig máris megtelt. Ezért választotta 
könyve címéül Lester E. Brown A huszonkilencedik napot, alcíméül pedig: Az emberek 
számának és szükségleteinek hozzáigazítása a Föld tartalékaihoz. A négy fő biológiai 
rendszert - a vizet, a termőföldet, a legelőket és az erdőket - vette jövőkutató 
nagyítója alá, és mert a helyzetet riasztónak ítélte, elemezte az energiapazarlás 
veszedelmeit is. Jobbára figyelemre sem méltatták. Struccpolitika - így jellemezte 
Pethő Tibor a világ magatartását. Elsősorban az Amerikai Egyesült Államokra gondolt.
A patópálizmus mint világjelenség a tönk szélére sodort több tucat országot. 
Miközben már nemcsak mechanikai, hanem "nukleáris" órák is ketyegnek. Ahol 
ketyegnek. Például Pakson. A kitépett turbinavirág helyén.

IV. FEJEZET

Járt út nincs

 (Aki ismeri az állványt, mászhat a falon.)


Az építkezés vége egyre távolabb. Havonta újabb hónapokkal tolódik a 
bizonytalan messzeségbe az avatás napja. A feladat időhöz kötött, és ha megcsinálják, 
de jóval később, mint tervezték, akkor az építők nem végezték el rendesen a 
munkájukat. S hiába lépnek működésbe az önvédelmi automatizmusok, hiába 
hárítható át a felelősség java másokra, mégsem oldódik fel az építőkben teljesen a 
kétely: a késés rajtuk is múlott.
1978 nyarán a kormány lényeges döntéseket hozott a beruházásról. Júliustól 
számítható az építkezés második fejezete. A főhatóságok közötti és a főhatóságokon 
belüli vitákból most az a csoport került ki győztesen, amelyik már kezdettől fogva 
hangsúlyozta, hogy az atomerőmű építése sehogy sem illeszthető be a hagyományos 
gazdasági környezetbe. Különleges bánásmódot igényel. Éppen akkor sikerült 
keresztülverni ezt a megkülönböztetést, amikor a legmagasabb politikai és gazdasági 
fórumokon határozottan az egységes bánásmód, az úgynevezett normativitás mellett 
tették le voksukat a vezetők.
Sajnos nem ismerhettem meg a döntés előzményének részleteit. A fél éve még 
nyitva talált kapuk lassan bezárulnak, érződik az esetleges kudarc előszele, a 
beavatottak már sejtik, sokkal többe kerülhet az építkezés, mint tervezték, s egyre 
kisebb az esély rá, hogy az első reaktor elkészül 1980. december 1-jére. Akik tavaly 
még beavattak titkaikba és a mások titkaiba, akik közel vannak a tűzhöz, már sokkal 
kevésbé őszinték. Félnek. Felelősek.
A kormány döntése késve született meg. Egyrészt mert legalább fél év kell a 
tapasztalatok megalapozott értékeléséhez, a következtetések levonásához, valamint az 
"új rend" részletes programjának az elkészítéséhez. Csakhogy a Minisztertanács szinte 
minden ismeretét éppen azoktól szerzi, akik valamilyen módon részesei az építésnek. 
Azok tájékoztatják a kormányt a beruházás elmaradásáról, a költségek növekedéséről, 
akik kisebb vagy nagyobb mértékben, de felelősek azért, hogy az atomerőmű 
megszabott határidőre és a tervezett pénzért épüljön fel.
Mennyi időnek kell eltelnie, mennyire kell elmérgesedni a helyzetnek ahhoz, hogy 
"feljelentsék" önmagukat? Hogy minden korábbi szándék és az ország egyre rosszabb 
gazdasági helyzete ellenére rávegyék a kormányt az elhatározásra: a kivitelezők 
jutalmazására szavazzon meg 200 millió forint célprémiumot, és 50 milliót a háttér-
iparnak, hogy kétszáz lakással bővítse a keretet, adja meg rá a fedezetet, hogy utasítsa 
az építőipart a létszám 25 százalékos emelésére (ezer fő), hogy szólítsa fel a 
honvédséget két technológiai szerelőszázad és három építőszázad verbuválására, hogy 
24 millió dollárra emelje a gép- és műszerbeszerzés devizakeretét, s végül, hogy 
majdhogynem statáriumot rendeljen el, miniszteri biztosokat nevezve ki a 
beruházásra.
S mennyi időbe telik, amíg átrendeződik a fél évtizede kialakult "rend"? Miközben 
ezzel a feladattal ugyanazokat bízták meg, akik eddig irányították a beruházást.
Egyelőre nem túl nagy az egyetértés a résztvevők között. Nemhiába, nagy 
kártyások vannak a buliban. Pókereznek. A 200 millió forintra azonnal elkezdődött a 
licit. Az egyik tárca heteken át nem akarta megérteni, hogy nem költheti el a rá eső 
részt 1980 végéig. Miniszterhelyettesek vitatkoztak azon, hogy ha a kormány 1981-ig 
adta a pénzt, akkor az 1981. december 31-ig szól, nem pedig 1981. január 1-jéig. (Fél 
év múlva.) Mintha valamelyest felgyorsult volna az élet. Majdnem teljesen befedték a 
turbinacsarnokot; a Duna felőli oldalon is szerelik a burkolópaneleket; az egyes 
reaktorblokk hatos szintjén lassan kirajzolódik a "tartály a tartályban" elmélet másfél 
méter vastag és 20 méter magas cellákból épített kontúrja; a kettes reaktorhoz 
beemelték a gyűrűstartót (a közúti hídnyi vasszerkezeten ül majd a reaktor); napokon 
belül átadják az irodaház felső emeleteit. Minden kedden koordinációs értekezleten 
egyeztetik teendőiket a főépületen dolgozók irányítói. Ott együtt van a "csapat". A 
beruházó, a tervező, a külföldi szakértő, az építő és a szerelő. Bekéredzkedem. 1978. 
szeptember 12-e, délelőtt tíz óra. Mindenki biztos - a másik dolgában. Hogy a másik 
mit rontott el, hol követett el hibát. Nem nevezik nevén a gyereket, de szinte csak a 
határidőtől való elmaradásról beszélnek. A kétségbeesésnek semmi jele. Külön 
nyelvtani forma szolgálja a biztonságérzetet. Világra hozták (itt is) a felelősségelhárító 
többest. A dolgok maguktól történtek meg, az eseményeknek nincs alanya - az 
legfeljebb általános alany. Amíg a vitázók ki nem jönnek a sodrukból.
"Az S jelű lemezek vizsgálata és a betonozás nincs kész. Ne csak a vállalatok, 
hanem a hatóságok is készüljenek fel a folyamatos műszakra. A 6 méteres födém G 
sori falánál nem vonultak fel az S jelű elemek vizsgálatára. Pécsett a mintadarabot nem 
tudták elszakítani..." "Mindenki mindent aláírt..." "Mátraalja tegnapra elhozta a 
mintadarabot, de a bizottság nem jött el..." "Két-három hete áll a munka..." "A belső 
falak szerelése nem kezdődött el, mert nincs rajtuk fül, így nem lehet beemelni..." 
"Adjon megoldást a tervező..." "Az egy hét..." "Csináljátok meg magatok..." "Mutass egy 
vállalatot, amelyik bármit is megcsinál a másik helyett..." "Velem ne vitatkozz, ti 
írtátok, hogy tizedikén megkezditek a betonozást..." "Nem bili ez, akármilyen fül nem 
jó oda..." "Mit vacakoltok, odamegy valaki, és megmutatja a melósnak, hogy hova 
varrja a fület..." "Elrendelem, hogy intézkedjenek..." "Dehogy rendeled el, írjuk csak azt 
a jegyzőkönyvbe, a beruházó felhívja a kivitelező figyelmét... Ez így szebben hangzik, 
egyébként sem a rendőrségen vagyunk." "Fél éve sürgetjük a PTV-csövek terveit. Hol 
vannak? Nem engedték át a határon? Ebből így sose lesz rézgálic..." "Beírom a naplóba, 
hogy nem vagy hajlandó legyártani..." "Úgyis te fogod megcsinálni..." "A 
szellőzőgépház külső falának zsaluzása nem kezdődött meg..." "A betételemeket a 
Vegyépszer rosszul építette be..." "Az ABM 17-es cellát ki darabolja és ki építi be?" 
"Eddig mindig visszaállítottátok az állványt..." "Megrendeltünk nálatok egy 
atomerőművet, abban az állvány is benne van!" "Ebből így rendszer lesz?" "Már az 
van..." "Az állványra két korlátot kértünk..." "Sajnálom, a GGV-nél egy korláttal is aláír-
ják..." "Nincs állványanyag..." "Na és, itt élsz Magyarországon..." "Rendben, leírhatjuk, 
hogy nem ad állványt . az ERBE, és melléírjuk, hogy te meg nem vagy hajlandó..." 
"Uraim, csak jó hozzáállással lehet. Megrendeltük az állványdeszkát. Az Április 4. 
Gépipari Művek bezzeg állványoz magának. Nektek csak igazítani kéne..." "Ezt vigyük 
KGM-NIM értekezletre..." "Miért ne rögtön a pártközpont elé?" "Oldják meg ők..." 
"Mérnökórák röpülnek egy szaros korlát miatt..." "A Potaintől nem tudjuk elhelyezni az 
elemeket..." "Az elektromos vezetékek akadályozzák a daru áthelyezését..." "Vigye el 
valaki a darut, mert egyébként leállunk..." "Nem oké így a jegyzőkönyv. Nehogy végül 
csak a 22-es üljön a pofozógépbe..." "Nagy lendülettel jött két panel, és aztán még 
nagyobb lendülettel leálltak..." "Ott rohad az állvány, le kellett a füvet kaszálni róla..." 
"Rendben van, hozunk öt embert a Szekszárdi Húskombináttól, azt úgyis leállítják; 
tizennyolcadikától itt lesznek a szigetelő szakmunkások. Ez nyolcvanszázalékos 
létszámemelés, mert eddig csak heten voltak..." "Szombaton és vasárnap nincs kaja a 
folyamatos műszakban dolgozóknak. Gőz sincs. Hogyan főzzenek?" "A reaktoraknához 
hamarosan kell a szerpentinit beton. Az ÉMI-nek azonban fogalma sincs, hogy milyen 
legyen..." "Szóltatok, hogy csináljunk laboratóriumi vizsgálatokat'?" "Magatoktól is 
kitalálhattátok volna..." "Recept nélkül? Megrendelés nélkül?" S végül a szokásos 
bejelentés: "Az elmúlt héten összesen 1822 tonna betont építettünk be, ebből 622 
tonna van a föépületben."
Ötödik éve épül az erőmű...


PORDÁN JÓZSEF

(Először)

Az értekezlet résztvevőinek nem hihetek. Ők sem hisznek egymásnak. Elindulok 
egyedül az egyes blokkhoz. Nehezen találom meg az éppen aktuális pallót, utolsó 
látogatásom óta áthelyezték a lépcsőket, a lépcsőházakat, a lifteket. Járt út nincs. 
Kinézem magamnak a vállán slauggal ténfergő kiskatonát. Bizonyára ismeri a járást. 
Követem. Bámészkodunk. Szólnak, hogy menjek arrébb, jön a beton. Heten vigyáznak 
a konténerre, pedig két ember is elég hozzá. Az egyik beforgatja a helyére, a másik 
meg kinyitja az alját. A kiskatonának nem sietős, még hiánytalan az összehajtogatott 
viaszosvászon centimétere. Harmonikázik vele. Holnap este rövidül először, ünnepé-
lyes keretek között levágja a végéről a 150-est. (Jó iskola a katonáknak a beruházás. 
Az egyes reaktorakna betonozásakor tizenhárman "álcázták" a munkát. Háborúban az 
ilyen magas szintű rejtőzködés már fél siker.) Rendesen fúj a szél, szorítja a fejemet a 
műanyag kobak.
Kék, mint az ENSZ-alakulatoké. Szabadon kószálok. Brigádvezetőt keresek. 
Pordán József lakatost ajánlják. Hallottam már róla, ő a 22-es ÁÉV munkásszóvivője, 
szereti a munkáját, és legalább annyira szeret beszélni róla.
- Jöjjön, megmutatom, milyen a makarónihegesztő munkája.
- Dehogy megyek, legalább tíz métert zuhanhatok onnan.
- Nekünk meg itt muszáj hegeszteni. Állást nem csinálnak, mert az ott már a 
lengyelek munkaterülete. Próbálja ki: kiállnak a tüskék végig, a tízcentis résen nem 
érünk be fél méter mélyre. Ez egy nagyon-nagyon kritikus dolog. Képzelje el, amikor 
itt még fölfelé is álltak tüskék. Nem lehetett a varratot bevariálni. A ruszki, elnézést a 
ruszkiért, meg csak mondta: ezek a tüskék fontosak, azok fontosak, ezek kellenek, 
azok is kellenek. Kérdem én: akkor mi legyen? Erre széttárta a karját, és elment. Illik 
rá, azt hiszem: "meg van oldva a helyszínen a kérdés". Két napig puhítottuk a tervezőt 
és a szakértőt, hogy levághassuk a tüskéket. Persze első osztályú hegesztést várnak 
tőlünk. Vagy hozzáférek, vagy nem. De inkább nem. Aztán majd csak találunk mi 
megoldást, hogy haladjon a munka.
- És ha nem fogadják el, amit a brigád javasol? 
- A javaslat, az semmi. Mi meg is csináljuk.
- És ha nem tetszik nekik?
- Hányan jöttek ezt is megnézni?! Hányat elhagytunk már, betonban vannak 
rég! De ha nem tetszett nekik, akkor szétszedtük, és megcsináltuk másképpen.
- Hogy számolták el?
- Órabérben vagyunk. Kértük, adjanak rá megoldást. Adtak. Azt mondták, meg 
kell oldani. Kész. Megoldották. Mi meg pepecseltünk órabérben. Végül aztán jó lett.
- Kié a felelősség?
- Nem nehéz kitalálni. A művezetőé, a brigádvezetőé, a brigádé.
- Amit a gödörben bontanak, azt ki tolta el?
- Az módosítás. Áttervezték a pilléreket. Arrébb rakják.
- Láttam az előbb, hogy tizenegy centis eltérést mértek a főfalon. Úgy tudom, 
két centi a maximum.
- Nem tizenegy az, már csak négy és fél... Ha láthattuk volna a 
technológusrajzot, nem is lenne zűr. Ha tudnánk, hogy éppen mit építünk, jobban 
játszhatnánk a milliméterekkel. Van például egy csomó kezelőfolyosó, ahol igazán nem 
számít, ha nem három méter széles, csak kettő-kilencvenhat. Tíz milliméter tűrés van 
a betételemek elhelyezésénél. Ha én minden egyes csőnél, vagy ami éppen oda kerül, 
hozok egy centit, akkor a végén a helyére értem. Ha tudom, merre igazodjak. 
- Ezek szerint elvileg előfordulhat, hogy nem találkozik két cső?
- Megesett. Hál' istennek az eredeti terv volt hibás. Az alattunk lévő folyosónál 
húsz centi eltérés volt a padlóba rakott betételemek és a mennyezetbe illeszkedő 
párjuk között. Felhegesztettük alulra, és fent sehogy sem stimmelt. Akkor azt 
mondták, majd kitalálják. A folyosót keresztező kábelátvezető hajlított csövek közül 
egy köteg éppen beleesett az ajtóba. Jött a mérnök, így csinált: egy, kettő, három, 
négy, ide tegyék. Kilépte. A 163-as falban a kábelátvezetésről hiányzott a 
magasságméret. Felmentem a mérnökökhöz, ott a csoportvezető előkereste a létező 
összes rajzot, de azokon se találták. Erre azt mondta: úgy rakjak, hogy a födémbe se 
essen, és ami alatta van, azzal se ütközzön, aztán kész. Majd ha kiderül, hogy mégis 
volt méret, akkor jön a szöveg: azonnal igazítsuk ki! Komolytalan a pontosság. Egyszer 
szigorúak az emberekkel, máskor pedig van olyan milliméter, amiben, ha összehúzom 
magam, még én is elférek.
- Ahhoz képest, hogy Magyarországon az erőmű a legbonyolultabb építkezés, 
meglepően sokszor szakmunkások ötlik ki a helyes megoldást.
- Nem igaz, hogy ez kiemelt beruházás, kiemelt bérezés meg egyáltalán, hogy 
kiemelten foglalkoznak vele. Három év után kezd valami történni. Ha kilencvenhárom 
és fél kormánybiztos lenne, akkor sem változik meg alapvetően a helyzet. A 
kormánybiztosoknak sem lesz lemez, ha nincs.
- Persze mi nagyon alacsonyan vagyunk ahhoz - tompítja a kijelentés élét a 
művezető -, hogy ezt eldönthessük.
- Nézd, Jancsikám, az embernek a saját szemszögéből akkor is van valami 
véleménye. Itt van ez az elektróda. Mindegy ennek, hogy kiemelt nagyberuházáson 
vagy máshol dolgoznak vele. Egyszerűen nem jó. Arra a minőségre, amire szánták, 
biztos nem. Az ERBE viszont nem fizeti meg, ha akármilyen Böhler- vagy japán 
elektródával hegesztünk. Költségelve ez a pálca van.
- Egyáltalán nem lehet dolgozni vele?
- Hogyne lehetne, csak kétszer akkora meló.
- Garanciát is vállalnak érte?
- Kénytelenek vagyunk. A kritikus varratokat az ÉMI vagy az Erőkar úgyis 
bevizsgálja. Pedig elég lenne csupán egy fazék, úgy háromszáz fokos, abban 
kiszárogatnánk mindegyiket. Most nedves, berepedezik. Egy normális elektródát simán 
körbe lehet hajlítani úgy, hogy meg se reped rajta a burkolata. Mit tehetünk? Szerzünk 
nyugati elektródát, bár így is kiszúrunk magunkkal. Már csak azért is, mert majd 
hallgathatom: meg tudjátok ti ezt a vizes elektródával is csinálni, miért jár a szátok?! 
Pedig az alaplemezt is Böhler-elektródával hegesztettük, csak betettük a keleti 
dobozba. Állandóan jöttek nézegetni, hogy állunk, mit csinálunk, haladunk-e s a többi. 
Átvertük saját magunkat is, meg az ellenséget is. Magunkat azért, mert hiúság, ugye, 
van az emberben, miért mondják nekem, hogy a megengedhető hat százalék helyett 
harminchat százalék a hibám. Pedig az EB-s elektródával könnyen lehetett volna.
- Hogy fizetik ezért?
- Tizennyolc forint az órabérem - mondja Pordán. - Kilencezer-kilencszázat 
vettem föl ebben a hónapban. De a tízezerben benne van a családi pótlék is.
- Nehogy elkezdjen mentegetőzni...	.
- Mentegetőzik a fene. Hatvan óra túlórám volt, és a szombatok, a vasárnapok!
- Nem erre számított?
- Zala megyei cégnél dolgoztam, onnan toboroztak a 22-es ÁÉV-hez, majd a 
paksi atomerőműhöz. Ez hetvenöt januárjában lehetett. Érdeklődtem tőlük, mi van ak-
kor, ha nem egyből szállok be, hanem csak egy bizonyos idő után. Gondoltam, előtte 
elmegyek a Szovjetunióba, az orenburgi munkára. Azt mondták, menjünk fel Pestre, 
ott elő is jegyeztek minket. Ketten voltunk, a társam is, én is párttag. Ő kubikosként 
dolgozott itthon, brigádot vezetett, én pedig a műhelyben hegesztettem, a Zala megyei 
ÁÉV-nél. Biztattak: jobb, ha előbb ledolgozunk itt egy fél évet, utána majd kimehetünk. 
Még ajánlólevelet is adhatnak.
- Miért volna fontos Orenburg?
- Megszületett az első gyerek, lakás meg sehol. Később aztán az is lett, de hol? 
Otthon, Kilimán. Biztos nem hallott még róla. Nem csoda. Se orvos, se iskola, se 
tanács, semmi sincs ott.
- Végül is Orenburg elmaradt?
- Heten mentünk volna, de a társammal ketten kimaradtunk. Jövök vissza a 
szabadságról, szólnak: menni kellett volna Pestre valami szerződést aláírni. Nem vol-
tam itt, nem mentem. Ezért maradtam ki. Pedig már az útlevelem is megvolt, koktélt is 
kaptunk a karunkba, feldagadt tőle a karom, lázas lettem, de hogy minek, azt nem 
tudom. Sok hasznát nem vehettem Pakson. Tovább is álltam. Fogtam a nadrágom, és 
lementem haza. Leszámoltam hetvenhat novemberben. Másfél évig itt voltam, család 
nélkül, utána hat hónapot dolgoztam otthon, aztán visszajöttem tavaly májusban. De 
már hoztam a famíliát. Albérletbe. Mondták: a százhúsz jelentkező közül befértem az 
első ötvenbe. Úgy hallottam: pontozzák a családot meg a gyerekek számát és a jó 
munkát; no, ha tényleg komolyan veszik a pontrendszert, akkor az elsők között 
lehetek.

"ÉN NEM  ELVIZHETEK"

Bizonytalan a járás a betonacél hálón; kötözési pontokat keresünk a lábunkkal. 
Hargitai János művezető megy előttem. Megyek a nyomában; ha őt elbírják az acélszá-
lak, nekem sem eshet bajom. Majdnem két méter magas, csak egy hüvelykujjal 
"könnyebb" nálam, legyalulta még gyerekkorában. Pakson, mint bárhol az országban, 
beosztottak és vezetők is nyugodtan panaszkodhatnak a művezetőkre. Nem sokra 
tartják őket. Nem munkások, és nem is értelmiségiek. A sematikus társadalmi 
felosztás még említésre méltónak sem találta őket. A termelési hierarchiában hiába 
döntő a szerepük, segítséget nem kapnak sem alulról, sem felülről - ők csak az 
"elvárásokkal" találkoznak. 
Hargitai János az idén májusban látott először másik atomerőművet. Tizenketten 
mentek ki a Szovjetunióba a 22-estől. Három napra vitték ki őket, de az erőművet csak 
szombaton délelőtt nézhették meg. Ezt a tanulmányutat leszámítva - és nyugodtan 
leszámíthatja - csak annyit tud az építésről, amennyit a mindenkori feladványkor ki 
kellett derítenie. Érettségi után földmérőtechnikumba járt. Ötödik éve él Pakson.
- Nem állítom, hogy tudok atomerőművet építeni. Naponta megakadunk, de ez 
itt szerintem sokáig így lesz. Nemcsak velem, a főnökeimmel is. Persze amikor a fő-
épületen problémázunk, mindenki fejében hangosan ketyeg a sakkóra. És ki szól, 
hogyha baj van? A művezető. Én nem elvizhetek. Pontosan meg kell mondanom, mit, 
mikor és hova rakjanak. Megpróbálom megfejteni a rajzokból; van, amikor sikerül, van, 
amikor nem. Közben pedig az jár a fejemben: engem bárki könnyedén leteremthet a 
saját felelősségére hivatkozva, pedig ha valami beüt, akkor a művezető legfeljebb egy 
évvel kap kevesebb fegyházat. Panaszkodnak a művezetőkre? Nincs a munka a 
kisujjunkban? Ez igaz, de arról nem beszélnek, hogy Pordán kilenc-tízezret keres, 
amíg én hatezer-kettőért irányítok húszat, kilenc helyen, kilencféle munkán. És 
mindegyikhez igénylik, hogy mindent megmondjak nekik. Rögtön megértik, de meló 
közben nem szívesen töprengenek. Én meg gyűjtögetem a skicceket, amiket a 
részmegoldásokhoz, a foltozgatásokhoz rajzolgatnak a helyszíni szerkesztők. A 
tervekből olykor semmi épkézláb megoldás nem bogozható ki. Elhatároztam, nem 
megyek utánuk; ott a létesítményfelelős, döntsön, intézkedjen ő. Ha egyszer 
belekötnek ezekbe a ripsz-ropsz született rajzokba, egyik sem lesz bizonyíték 
mellettem. Sehol nincs nyomuk. Szerencsére a javát már bebetonoztuk.




A TÁVOLSÁGGAL MAKETTÉ KICSINYÍTVE

Zsákutca. Első szóra felsegítenek a nagydarura. Nincs visszakozz. Egy hónapja 
botorkálok a betonfalak, acélcellák, állványok, ívhegesztő kábelek, betonacél tüskék 
között. Mindig bátortalanul merészkedem ismeretlen folyosókra. Akárhová 
"bebetonozhatnak", rám emelhetnek egy fedőt. Végre megnézem fentről - a 
távolsággal maketté kicsinyítve - a hatos födémet, a vízkivételi művet, a speciális 
épületet, mindent, ameddig csak ellátni a nagyobbik daru tetejéből.
Inog a szerkezet, zörög a törzs oldalára szerelt talp, ahogy kúszunk a toronyba. 
Erősödik a szél. A korlát helyett a bukósisakba kapaszkodom. Ha leesik, nem kapok 
utána. Itt minden felesleges mozdulat az alacsony vérnyomásomba kerülhet. Rendesen 
telik az idő, és még mindig csak a felénél járhatunk. De már túl minden gyalog 
elérhető magasságon. Nincs kiszállás. A kiskatona egy másodpercre megállítja a 
tepsiliftet. Valószínűleg szórakozik. Megvakarja a combja alját, másik kezével azonnal 
- és persze váratlanul - indít. Kicsúszik a mikrofon a táskámból. Visszahúzom. 
Elektromos horgony. Végállomás. A liftnek. A hegytetőn ácsolt kilátótornyokban ilyen a 
távolságélmény. Minden itt van. Rikít a lakótelepig fényesen húzódó forróvíz-vezeték. 
Lapos a táj, az irodaépület az egyetlen kiemelkedő, nagy test, és csak a másik daru 
mérhető hozzánk, de az is kisebb, mint mi.
A kiskatona elindul a lépcsőn fölfelé. Az utolsó tíz métert csak gyalog tehetjük 
meg. Kíváncsiságom csökken, a táska zavar, a fiú finoman nógat. Egyszer lenéztem a 
talpam alá. Elég volt.
Hármunknak kicsi a fülke, és nagy a hangzavar. Recseg a rádió: "Zolikám, 
spannold meg egy kicsit... Jó, megáll. Na még egyszer, spannolj... Elég. Lassan en-
gedd... A gémmel fordulj egy kicsit. Balra! Állj! Engedd, Zolcsi, oké, jöhet..."
- Elég nehéz ez a bódé, nem tudom, mit raktak bele, de szépen viszi a darut. A 
szél is nagy, elforgatna, ha hagynám.
- Az építők nem szeretik a nagydarukat.
- Mit nem szeretnek rajtuk? Az országban a legmodernebbek. Mindent tudnak, 
és azt is gyorsan.
- Ha mennek. De sokat állnak.
- Mihez képest? Nézzen körül, lent hányan állnak?! Finom kis műszerek ezek, 
csak nem ért hozzá senki igazán. A szerelőket hat nap tanulmányútra kivitték a 
franciákhoz. Mit lehet hat nap alatt megtanulni? Ez a szerkezet tele van a Potain-cég 
világszabadalmaival. Az emelés-eresztés fokozat nélküli. Nincs a vezérlésben sehol 
fokozatkapcsoló. Gumiágyazatba öntve a teheremelő hajtómű. Tizenhárom gépből van 
vizsgám, nekem elhiheti, ilyen modern gép még egy sokáig nem lesz az országban. A 
szélre pedig biztonságtechnikai szabvány van. Ha nagyon fúj, megállunk. Hiába 
tudnának többet a daruk, ötvennégy kilométeres szélnél le kell szállnunk. Miért 
kockáztassam a prémiumot? Itt pedig aztán gyakran fúj a szél. Azért is rakták ide az 
erőművet. Ha nekik akkor fontos volt, hogy fújjon, akkor most miért vannak megle-
pődve?!
- Akkor nem a szél miatt állnak sokat?
- A franciák azt mondták, amikor kint voltunk, hogy a fordítófék hetven 
kilométeres sebességet bír el. De nekem pontosan le van írva: harminchat kilométeres 
szélben nem emelhetek két négyzetméternél nagyobb tárgyat.
- Akkor nem is az a veszély, hogy felbillen a daru?
- Fel nem billenhet. A tövében hetvenkét tonna ellensúly van. A nagygém a 
kisgémen ki van balanszírozva. Ezek, ha szabályosan üzemelünk velük, gyakorlatilag 
nem borulhatnak föl soha. De ötvennégy kilométeres szélnél mindenképpen le kell 
állnom. Ha tetszik a 22-esnek, ha nem. Véletlenül kijön a főnök, nekem kellemetlen. 
Persze dönget is olyankor rendesen idefönt, akkora hasat csinál a teherkötélnek, hogy 
nem is érzem pontosan, merre leng az alja. Akármit leverhetek. És mi van, ha 
véletlenül nekimegy valakinek? Szó sem lehet róla! Nem olyan nagy probléma ám ez, 
csak felfújják. Mindenkinek van alibije, ami miatt lassabban halad, mint igérte. 
Csaknem két éve mennek ezek a gépek, de azóta talán kétszer volt akkora szél, hogy a 
fékem nem bírta. Le merem fogadni, hogy a valóban dolgozók között elöl vannak a 
Potain-esek. Gondoljon csak utána, ha egy tíztagú brigádból hárman lazítanak, mert 
éppen úgy tartja a kedvük, azt a kutya se veszi észre, a többiek könnyen falazhatnak 
nekik vagy helyettük..., de ha én leállok, az szemet szúr.
Hatvanhat méter - huszonkét emelet magasan vagyunk. Csupán a látványért 
mégsem jöttem volna föl ide. Ám ha innen az is látszik, hogy mennyire szervezett a 
munka, akkor megérte. Gondolom, a darunál összefutnak a szálak. Bármihez 
kezdenek, darus nélkül nem tehetik.
- Ha az építők miatt állunk, akkor nekem jár az órabér, és ülhetek nyugodtan. 
Az pedig jó. Ötletünk meg hiába van, honnan tudjam, hogy ami innen föntről értel-
metlennek látszik, az esetleg földszinti okok miatt nem is csinálható másképpen? Itt 
volt például a Sanyiék esete. Ezerhétszáz köbméter sódert emeltek ki fél köbméteres 
konténerrel a külső gödörből. Két és fél hétig szédelegtek vele. Emelés, forgás, 
süllyesztés, ürítés, vissza, konténercsere, ez ment két és fél hétig. Álmukban is 
sódereztek. De hát abból a gödörből én eleve nem daruval rakatom ki a sódert. 
Szereznek valahonnan egy futószalagot, és a végén a kocsiba csurog. Vihetik, ahová 
akarják. Ahol annyian lapátolhatják, ahányan hozzáférnek. Ezzel szemben két és fél 
hétig az a daru odafordult, visszafordult, odafordult, visszafordult... Ez kriminális. Ha 
egy ilyen meló bejön?! És bejön! Bejött az egyes blokknál is: elromlottak a 
betonpumpák, a beton pedig köt, azzal nem várhattak, emelgettük, szintén a kis 
konténerekkel. Ott a beton a betont érte, állandóan csak az ment.
Fentről elképesztően tisztán látható, mi folyik odalent. Balra, a hatos födémen két 
ember támaszkodik egy ládának, amott másik három szélárnyékot keresett, s ahol 
megtalálták, édesen alszanak, a reggeli szünet óta.
- Ha látom, hogy szépen elernyedtek az embereim, akkor én se gubbasztok itt 
fönt, ha tehetem, lemegyek - mondja a zsokétermetű darus. Kevés a hely a fülkében, 
izeg-mozog a kétrét hajtott szivacson. A rádióból a slágermúzeum szól, az adó-vevőn 
a munkát szervezik, közben velem beszélget, és mellesleg forog velünk az egész világ. 
Fura emberek a darusok. Nem szekérrel, a daruval vándorolnak.
- Mondom a főművezetőnek, amikor Pétfürdőn befejeződött a meló: főnök, 
most már valami olyan helyet szeretnék, ahol hosszabban elidőzhetek. Család van, ké-
ne egy kis nyugalom. Azt mondja erre: Paks, Paks! Márciusban összeraktuk a gépet, és 
dekkoltunk augusztus végéig. Hogy miért? A fene tudja. Talán mert nem volt munka, 
vagy mert nem tudtak megegyezni, hogy alvállalkozóként vagy kölcsönbérletben 
dolgozzunk-e. Végül alvállalkozók lettünk, így az emelés minden felelőssége a mienk.
- Hány embert ütött meg teherrel?
- Tegnap, azt hiszem, az egyik lengyelt eltaláltam a létrával. Nem láttam 
rendesen a Demag gémjétől, eltakarta a lakatost, és mire észbe kaptam, valószínűleg 
már löktem egyet rajta. Bosszantott, izgultam is, de eddig nem szóltak, lehet, hogy 
tévedtem.
- A rádióson mennyi múlik?
- Azok is többfélék. Az egyik lelkiismeretes, a másik vagy fél, vagy csak a 
természete túl óvatos... Azt hiszem, csak egy fiú van köztünk, akiről ritkán mondanak 
dicsérő szót. Fújnak rá, hogy durva, odavágja a holmit, hogy rádiós nélkül meg se 
találja a cuccot. Igaz, arról fogalmam sincs, hogy én milyen darus vagyok. Itt ülök 
egyedül, és ha ordítanak a mikrofonba, akkor igazítok a holmin.
- Mitől ideges a darus?
- A betontól. Egyébként nem vagyok finnyás, mindent megemelek, de a 
betonozást szívből utálom. Napokig forgolódni egy vacak kiskonténerrel, szaporátlan, 
egyhangú munka, és közben látjuk, hogy ott hever a gödörben az osztrák 
betonszivattyú. Azzal gyorsabban és egyszerűbben bebetonozhatnánk akármit. 
Ehelyett minket szédítenek. A szivattyú bedöglött, szerelő nincs, nekilátunk kiskanállal 
várat építeni. Egyszer hoztak csak zavarba Pakson. Egy harminchat tonnás pillért 
emeltünk párban, két daru egyszerre. Persze hogy murgáztam; aznap született a 
lányom, a rohadt életbe, ezt a szar pillért is éppen ma kaptuk ki. A Lokomóval ketten 
megfogtuk, és bevariáltuk a helyére. A mester ült az autódaruban, én meg itt. Féltem, 
pedig itt volt a tervosztályról a főnök. Hozta magával a papírokat. Nagy nehezen aztán 
megnyugtatott, olyat úgyse kíván, amit előtte ki ne számolt volna papíron. 
Nyugtatgatott, tizennyolc tonnánál többet nem emelhetek, rajta a dinamométer a 
kötélen, ők többszörösen kiszámolták: ez így simán elmegy. Bízzak meg bennük. Az 
más, gondoltam, bizalmam, az van - csak legyen utána is. Lett.
- Messze van innen a födém. Mi van, ha elromlik a darus szeme?
- Szemüveget vesz. Itt a hiúság életveszélyes. Sajnos az én szemem is 
gyengült. A néni tavaly az orvosi vizsgálaton betakarta a szemem, olvassak. Az utolsó 
előtti sort nem láttam. Éjszakai műszak után mentem, gondoltam, azért. 
Kétségbeestem. Mi ez? Eddig ilyen probléma nem volt. A nagy huzattól, sajnos, most is 
begyulladt a szemem. Nem is csoda. Ahogy itt éjszaka világítanak, az kriminális. Pedig 
az ÁBEO pontosan előírja, hogy nappali világosság járna. Szerelhetnének a pillérek 
tetejére néhány reflektort, mondjuk, amilyen a Népstadionban van. Ehelyett a gépház 
oldalára szereltek néhány vackot. A fény azonban nem megy át az acélcellákon, se a 
betonon. Szépen mutatnak a higanygőzlámpák, ez is valami, de ugyanolyan sötét van, 
mint volt, sőt itt még a sötétség sem az igazi. Dereng. Ötszáz ember botladozik 
éjszakánként, egymást sem látják a nagy sötétségben. Elvileg a darus nemcsak az 
emelésért, a kötözésért is felel. Ha a csomag nem jól van bekötve, a balesetért minket 
is elővesznek. Képzelje el, mi lenne, ha én minden emelés előtt lemásznék a toronyból, 
ellenőrízném a kötözést, visszamásznék, és csak utána húznám föl a horgot. Sose 
készülnének el. Amíg lemászok, öt perc, vissza legalább annyi, a szöszmötöléssel 
kijönne félóra is emelésenként. Így most nemcsak a holmit viszem, hanem a rizikót is. 
Sokan ezt nem bírják. Tizenhárom éve hatvanötöd magammal neveztünk az iskolán. 
Abból mára éppen tízen maradtunk. A fele kevesellte a zsozsót, azt hitte, majd itt 
nyugiban meggazdagodik, a többi meg idegösszeroppanással állt tovább. A 
szédülősek hullottak, mint a legyek. Meszelt arccal kapcsolgattak, látszott a 
szemükön, mindjárt becsinálnak, ha nem engedik le őket. Keveset élveztek a 
látványból. Pedig szép.

"CSAK AZ ÉG  ESHET A FEJÜNKRE"

Az ácsbrigád bódéját a turbinacsarnok mögé tették. A megdőlt villanyoszlop vet 
rá sovány árnyékot. Kristók István brigádvezetővel tegnap este a Márványban meg-
beszéltem, ma meglátogatom, szeretnék a társaival is találkozni. Kristók kiköveteli 
magának a figyelmet, zárt fogsora között préseli ki a szavakat, vízfolyásszerű gyor-
sasággal, miközben pirospozsgás ábrázattal fürkészi a tekintetemet; ugye, értem? 
Sörözgetés közben a sok hiábavaló munkára panaszkodott, hogy szétveti a méreg, 
amikor nagy nehezen felállítanak egy állványt, és mire végeznének, szól a művezető, 
bontsák le, mert egy csőátvezetés hiányzott az eredeti tervekből. Ahogy kivettem a 
szavaiból, lassan nagyobb lesz a gyakorlatuk az állványszétszedésben, mint az -
összeállításban. Mert fortélya van annak is. Dehogy bontják le az állványt! Csak megla-
zítják a kötéseket egy-egy síkban, elhúzzák az állványt jobbra vagy balra, attól 
függően, hogy hol kell felszabadítani egy kis helyet a szerelőknek, és így akár egy 
méterrel is arrébb rakják az egész állványfalat. Kétnapi munka helyett egy óra alatt. Aki 
ismeri az állványt, az mászhat a falon, ha nem szédülős. Mert biztosítás nincs, a 
kötelet csak az állványhoz erősíthetnék. Kristók brigádja tíz éve van együtt, Péten 
műtrágyagyárat, Székesfehérvárott szélesszalag-hengerművet, Százhalombattán 
erőművet építettek. Tíz éve minden hétfőn hajnalban négykor kelnek, hogy elérjék a 
buszt. A saját járatukat. Csak őket hozza Érsekvadkertről. Ahogy megérkeznek, 
munkába állnak, késő délutánig. Kedden és szerdán ötkor van ébresztő a 
munkásszálláson, reggel hattól este tízig szól a munkaidő. Csütörtökön már "csak" 
tizenegy és fél órát dolgoznak, pénteken délután háromkor van vége a hétnek, de így 
is csak este nyolcra érnek haza - négy óra az út Pakstól Érsekvadkertig.
Másnap délben a megbeszélt helyen találkoztunk. A bódéban egy asztal, két pad, 
a túlsó végén egy szerszámosláda. Sötét van, a réseken bevágva szeleteli a teret a 
fény. A sarokban szikvízpalack. Nagyon szűken vagyunk. Mellettem, fejüket a falnak 
támasztva, ketten alszanak. Az alvás szent dolog - hallgatunk.
Minden szerszámuk az ácsszekerce és a lakatosok fusizta csőkulcs az 
állványcsavarokhoz. Volt egy kézifűrészük is. Az első héten ellopták tőlük.
A tolvajnak még a ládához is volt lakatkulcsa. Mindent visszazárt, úgy vitte el.
A beruházáson kevés az ács. Több ezer négyzetméternyi betonfal készül az 
évszázados technológiával. Fazsalu fészket raknak a betonvas hálók közé, kiöntik 
betonnal, lebontják a zsalut, viszik a következő falhoz. Embertelen munka. Kevesen 
bírják. A Kristók-brigádból húszan léptek ki tavaly télen. Találtak munkát Pesten. Kö-
zelebb a családhoz, nem kevesebb pénzért.
- Most bezzeg panaszkodnak a vezetők, hogy kevés az ács, nem halad az 
építkezés. Megijedtek, hogy kicsúsznak a határidőből. Fél Magyarországról 
összeriasztották az ácsokat. Annyian vagyunk, hogy az ebédnél az utcán áll a sor. A 
végén ezért menekülnek majd el innen az emberek,
Alig látok fiatal ácsot. Nehéz nekik ez a szakma. Nyáron meleg van, ősszel fúj a 
szél meg esik az eső, télen pedig odafagy az ember keze a deszkához. A jeges deszka 
a legkegyetlenebb. Tavaly ilyenkor már lefújták az éjszakázást, idén nem tehetik meg: 
szorít az idő.
- A villany odavilágít a szög tetejére, csillog, mint a betyár hétszentség. Jól 
kitalálták ezt az éjszakázást. Tizenegy, tizenkettő körül az embert kínozza az álom, 
fázik, mindenféle baja van.
- Itt maradnak végig?
- Itt a munkának sosincs vége. Az első hónapokban azt mondja az egyik új 
ács: "Elvégeztem a munkát." Mindannyian felkaptuk a fejünket: "Mi? Elvégezted a 
munkát? A 22-esnél ilyen nem létezik." Nem is arról volt ott szó. Kifáradt, nem bírta. 
Mások azért mennek el, mert kikezdi őket a magasság. Szédülnek. Hatvan méter 
magasan, ha csak az az állvány van az ember talpa alatt, amit éppen csinál... Jobb, ha 
bele se gondolunk.
- Bukósisakot egyikőjük sem hord.
- Csak az ég eshet a fejünkre.
- Hallottak arról, hogy bevezetik a folyamatos műszakot?
- Vannak itt néhányan, akik már úgy dolgoznak.
- És maguk?
- Arról szó sem lehet. Messze van a család, legalább szombat-vasárnap 
legyünk otthon. A gépet is pihentetik: ha erőltetik, a fűrész is könnyen eltörik, Öt nap 
alatt éppen elfárad az ember, különösen, ha még hetvennyolcban is József idejéből 
való, jászolkészítéshez elég szerszámokkal dolgozik.
- Nem egészen úgy van az - éled fel az egyik alvó. - A csavaros zsaluzás csak-
csak újabb módszer. Az állványok is fémből vannak. Lassan összekeveredik az ács-
munka a lakatoséval. Észre sem vesszük, és magunkra szedjük az ő mesterségük 
fogásait.
Az asztal túlsó végén ülő ács csendesen számolgatja a havilottó-szelvényeket. 
Eddig még egy szót sem szólt. Bevonnám a társalgásba.
- Nyertek a lottón?
Nem válaszol. Kristók segít ki.
- Nem érti, mit kérdez tőle. Süketnéma. Szájról olvassa le a szavakat.
- És munka közben?!
- Régóta vagyunk együtt, látja a mozdulatainkból, hogy mit akarunk. Ismeri a 
gondolatainkat... Hogy mondjam, a nehézségeket bírjuk, sőt sokszor a vezetők előbb 
elmennek, mert nem bírják, de mi maradunk. Ehhez értünk, úgyse csinálja meg más 
helyettünk. Közben két nagyfőnöknek már beletört a bicskája Paksba.
- Hallottak a béremelésről?
- Paksi pótlékról beszéltek.
- Célprémiumról hallottam. Az nem egészen pótlék...
- Lehet, nem tudom. Abban biztos vagyok, mi többet, mint amennyit eddig 
dolgoztunk, már nem tudunk. Ötvenévesen, de vannak köztünk öregebbek is, 
legfeljebb tarthatjuk a tempót. Elfáradtunk.



LAPÁTPOLITIKA

Hol vannak a fiatalok? Az egyik csapat a KISZ-építőbrigád irodájában. A hetüknek 
szűkös helyet ha nem is látványosan, de kettéosztották: az asztalokat egymáshoz tolva 
hatan ülnek a jobb oldalon, a balon pedig külön asztalnál az építésvezető, Gulyás 
György. Mindannyian építőmérnöki diplomával érkeztek Paksra. Önként jelentkeztek. 
Kalandvágyból. Nemes kalandra vágytak. Egyetemi végzettséget igénylő feladaton 
azonban elvétve törhették a fejüket. Napok teltek el táblázatrajzolással, technikusra 
bízható számlázásokkal. A hangulat éppen ezért ritkán volt felemelő. Időnként, s ezek 
voltak a boldogabb órák, kisebb papírlapokra vetett csodás kertes házak, villák 
vázlatain és belső elrendezésén vitatkoztak. Persze maguk sem hitték, hogy valaha is 
megvalósulnak a cetliálmok.
Az első építőbrigádban 30 lakatos, 6-7 ács, 15 kőműves és sok kiegészítő 
szakmabeli érkezett Paksra. Egyébként csaknem 20 ácsra, 15 vasbetonszerelőre, épp 
egy tucat kőművesre, valamint körülbelül 20 segédmunkásra lett volna szükség. Más 
megoldás nem lévén, a lakatosokból tízet átképeztek vasbetonszerelőnek. Még a gyor-
san átképzett munkaerő is olcsóbb, mint a legegyszerűbb készülék, a szerszám. Az 
egészségügyi épület - sokáig ezt teljesen önállóan csinálták a KISZ-esek - 
zsaluzásához érdemesebb lett volna fémkalodákat vinni, most drótozott 
deszkakerettel szorítják a zsaludeszkát minden oszlop köré. A fémkaloda könnyen 
kezelhető, gyorsan megtérül; hat emelet magas lesz a ház. Csak hát a léc anyag-
költség, azt kifizeti a beruházó, a berendezéseket viszont csak a saját fejlesztési 
alapjából vásárolhatta volna meg a cég. Fejlesztési alapjuk pedig nincs.
Ugyanez vonatkozik a kisgépekre is. Az egészségügyi épületnél egymástól 
karnyújtásnyira dolgoznak az Alföldről jött ácsok és a KISZ-esek. Megmértem, mennyi 
ideig tart kézzel és mennyi ideig géppel elvágni egy pallót. A KISZ-építőbrigádos fiú 
ütemesen húzta-vonta a fűrészkeretet. Ha látta volna, hogy mérem az idejét, bizo-
nyára jobban igyekszik. Három perc öt másodperc. A "szomszédvárnál", ötlépésnyire, 
megkérem Kispál Antalt, vágjon el egy pallót a villanyfűrészével. Egy perc 22 
másodperc.
- Szegedről hozta a gépet?
- Ezzel dolgoztam otthon is. Tizennyolc legénnyel négy és fél ezer 
négyzetmétert zsaluzunk be, és elkészítjük hozzá az állványokat. Ha nincs kisgép, 
akkor a határidőre valószínűleg csak a hatvan százalékával lennénk kész. Megmondom 
őszintén, elcsodálkoztam, amikor észrevettem, hogy a többieknek nincs kézi motoros 
fűrészük. Az enyémet pedig hiába szeretném kölcsönadni, látja, állandóan megy.
Mondhatnám: erőművet nem lehet kisipari módszerekkel építeni. Pedig lehet. 
Mindent lehet. Csak sokáig tart. És drágább. A Debrecenből jött építőbrigádos mérnök 
gyorsmérlege: a városi építőipari vállalatnak van egy toronydaruja, öt autódaruja, 
precíz szállítógépparkja, a brigádok felszerelve kisgépekkel, minden ácsbrigádnak 
legalább egy körfűrésze.
A 22-es Állami Építőipari Vállalatnak azonban erre sem futja. Sőt: másra sem. Az 
építőbrigád művezetője kilincselt a munkásellátáson. "Kellene hegesztőbakancs a 
fiúknak." A válasz: "Úgy felruházzuk őket a munkavédelmi göncökkel, hogy a jó édes 
anyjuk sem ismer rájuk. De akkor viselniük kell, a kutya úristenit." Hát inkább 
rongyosan járnak az építkezésen a KISZ-építőbrigád tagjai, mindenki a maga hozta, 
szakadt ruhában. Hiába kértek kesztyűt - a régiek cafatokra szakadtak -, nemcsak a 
raktárban nem volt" a boltban sem kapható. Az ember pedig óvatos, ha nincs kesztyű, 
óvatosabban markolja meg a betonvasat, a kötöződrótot. Vigyáz magára. Hova 
siessen? Általában feleannyit keresnek, mint a szakmunkások. Ezért nem strapálják 
magukat a mérnökök sem a brigádirodában. Ők is feleannyit keresnek, mint a 
szakmunkások. Miért is túlfizetni a mérnököket? Annak idején a miskolci Nehézipari 
Műszaki Egyetem rektorától hallottam: a mérnökök fizetése azért alacsony, mert ha 
egyszer hibáznak, azzal többmilliós kárt okozhatnak. A törlesztést előre levonják(?).
Hol vannak a fiatalok? Az építkezésen dolgozó ötezer emberből 2890 harminc 
éven aluli. A katonákkal együtt 1200-an tagjai a KISZ-nek. Mennyit segíthet az ifjúsági 
szövetség a beruházáson? 1977 januárjában a kormány és a KISZ együttműködési 
megállapodást kötött. Leírták benne, hogy a KISZ IX. kongresszusának határozata 
alapján az ifjúsági szövetség annyi és olyan képzettségű fiatal szakembert küld Paksra, 
amennyire és amilyenre ott szükség lesz, hogy a létesítmény határidőre és kiváló 
minőségben elkészüljön. A beruházás szervezésében, a hazai és külföldi 
kooperációban felmerülő problémák és hiányosságok feltárására és megszüntetésére 
az építkezésen és a háttériparban megszervezik a KISZ Radar-akciót. Az előre nem 
látható, rendkívüli akadályok gyors elhárítására alkalmazzák a "Zöld utat a Paksi 
Atomerőmű építkezésének" akciót, és komplex ifjúkommunista "rohambrigádokat" 
szerveznek. És így tovább az Edzett Ifjúságért mozgalom irányításától a Magyar-
Szovjet Baráti Társaság helyi csoportjának felkarolásán és az ifjúsági internacionalista 
klubok létrehozásán át egészen a rendszeres kulturális programok szervezésének 
ígéretéig.
A megállapodás hat gépelt oldal, s némelyik bekezdésében mintha nem is egy 
ifjúsági politikai szervezet, hanem egy állami testület vállalna kötelezettséget - nem is 
akármilyen - feladatok elvégzésére.
Ez lenne az ifjúsági szövetség dolga? Az ő feladatuk, hogy annyi és olyan 
szakembert verbuváljanak, ahány és amilyen a határidőre és kiváló minőségben való 
építéshez éppen kell? Hol a határ állami szervezet és politikai tömörülés között? A 
kezembe akadt egy levél, a paksi KISZ-esek írták a Dunai Vasműbe: acéllemezt kértek. 
Kaptak. Úgy, hogy előtte az építőipari vállalatnak nem sikerült szerezni. Lehet, hogy a 
kérdést mégis inkább úgy kell feltenni, hogy mi a különbség a között, ha a KISZ csak 
az eredeti hivatásával törődik, s a között, ha "belekontárkodik" a termelésbe, mintha 
maga is egy cég lenne? Vagyis nem ér véget a munkájuk ott, hogy lelkesítenek, hogy 
tájékoztatják a fiatalokat a feladatokról, hogy mozgósítanak a munkára, valamint, hogy 
védik az ifjúság érdekeit, hanem közvetlenül beavatkoznak az építésbe. Ha a Dunai 
Vasmű a kivitelezőnek nem szállít acéllemezt, miért szállít a KISZ-nek? Mert bizony 
szállít. Akkor viszont tényleg politikai kötelessége a szervezetnek, hogy megrendelje a 
lemezt. Még ha így létrehoznak is egy újabb szervezetet, amelyik a maga 
összeköttetéseit veti latba - a beruházásért, még ha e tevékenységükkel bővítik is a 
társadalmi protekcionizmust. Van más megoldás? Hónapokkal ezelőtt hiányzott az 
építkezésről 1500 méter kábel. Hiába kért a beruházó a gyártól, csak ígéretet kapott. A 
paksi KISZ-esek írtak a kábelgyáriaknak, a segítségüket kérték. Megkapták. 1500 
méter vezeték a kábelgyárnak nem mennyiség. A gyár adminisztrátorai átnyálazták a 
kartonokat, a raktárban nem volt a kért tétel, megírták Paksra: elfogyott. Részükről a 
dolog ezzel el volt intézve. A KISZ-esek tovább kerestek - és találtak.
Protekcionizmus? Az. De el sem kerülhető. Kornai János, talán éppen abban a 
hónapban, amikor a KISZ-esek levelezgettek, akadémikusi székfoglaló beszédében - 
1925-ben publikált szovjet közgazdasági megfontolásokat is idézve - bizonyította be, 
hogy a szocialista építés törvényszerű sajátja a hiánygazdálkodás. Amíg a tőkés 
gazdaságok fejlődésének a fogyasztás szab gátat, addig a szocialista gazdaság 
növekedésének a források egyenetlen vagy inkább "diszharmonikus" volta a korlátja. 
Hosszú távon csak általános, népgazdasági szabályozással csökkenthető a különbség 
ezek között a források között.
S amíg a diszharmónia a jellemző, addig a KISZ - "ahol tud, segít". Sőt van, 
amikor többre is vállalkozik a szimpla segítségnél. A falcellák jelentős részét a Mátra-
aljai Szénbányák Vállalatnál készítik. A Petőfi bányaüzemben KISZ-brigádot szerveztek 
a gyártáshoz; a fiatalokat rendszeresen tájékoztatják, hogy éppen mire van szükség 
Pakson, és a Petőfi bányaüzemben figyelembe veszik a beruházás KISZ-eseinek 
kívánságait. Mert azt is tudják, mennyi múlik az ő munkájukon. A beruházás KISZ-
bizottsága ugyanis meghívta őket az építkezésre, hogy legalább halvány fogalmuk 
legyen, hova szerelik be a cellákat. A beruházónak, a kivitelezőknek kisebb gondjuk is 
nagyobb, mintsem hogy társasutazásokat szervezzen az ifjúságnak.
De az építőknek szükségük van a KISZ kapcsolatrendszerére, még ha az ifjúsági 
szervezet nem mindig a szájuk íze szerint cselekszik is. A fiatalok ugyanis - ahogy azt 
a pártbizottság nekik meghatározta - a népgazdasági érdeket a vállalati érdek fölé 
rendelik. A KISZ-tag pedig döntse el egyedül, hova is húz, ha nem egyezik a vállalati és 
a népgazdasági érdek. Márpedig gyakran nem egyezik.
Ez nem is okoz gondot nekik, amikor az ifjúsági szövetség meghirdette Fiatal 
Műszakiak és Közgazdászok Tanácsa pályázatra neveznek. (50 újítás és 56 szakdolgo-
zat született a szervezésről.) Akkor sem ütköztek az érdekek, amikor a Radar-akció 
zöld utas módszerével 22 vállalattól kértek - és kaptak - gyors segítséget. De hol a 
határ? Mi van akkor, ha az építő - alapos okkal - más munkát tart sürgetőnek, mint 
amit az ifjúsági szövetség siettetne? A KISZ-esek a paksi cégekkel szemben is jól 
érvényesíthetik kapcsolataikat. Tömegbázisuk is van. Igaz, csökkenőfélben. Az első 
évben 103-an jöttek le Paksra a KISZ Központi Bizottsága által szervezett ifjúsági 
építőbrigádba. Az átlaglétszám az év végére 85-re csappant, s csak 61 fiatal mérnök, 
szakmunkás, segédmunkás hosszabbította meg szerződését. Az ifjúsági szervezet 
befolyása azonban nem ér véget az építőbrigádnál. Az építkezésen a fizikai 
állományúak csaknem 20 százaléka tagja a KISZ-nek. És ami egyáltalán nem mellékes: 
a szervezet irányítója, a KISZ KB Paksra kirendelt szervezője, Csák Attila sem most lát 
először atomerőművet. Magdeburgban szerzett mérnöki diplomát, s mert jól ismerte a 
nyelvet, az akkori munkáltatója, a Gyár- és Gépszerelő Vállalat visszaküldte az NDK-ba 
a lublini atomerőműhöz, talán már Paks miatt.
A Kommunista Ifjúsági Szövetség pozíciói tehát elég erősek az építkezésen. De 
nem a KISZ az egyetlen társadalmi szervezet, amelyik közvetlenül beavatkozik a beru-
házás menetébe. Amikor ugyanis az ifjúsági szervezet létrehozta a központi bizottság 
helyi szervezőjének státusát, a Szakszervezetek Országos Tanácsa hasonlóan cse-
lekedett. Igaz ugyan, hogy a beruházás szakszervezeti bizottságának titkárát - 
Csizmadia Endrét - a munkaköri leírása csak nagyon kevés dologra jogosítja fel, de ez 
őt egy csöppet sem zavarja abban, hogy ha úgy látja jónak, cselekedjék. Nem is vállalta 
volna el a megbízatást, ha csak a szakszervezeti intézőbizottság tagjainak 
kinevezésére és felmentésére, valamint az intézőbizottság mellett működő 
munkabizottságoknál ellátandó hasonló feladatokra kerestek volna embert. De hogy 
mire is kerestek, azt a szakszervezetek megyei tanácsán sem tudhatták pontosan. A 
SZOT 1961-ben foglalkozott utoljára a beruházásokon folyó szakszervezeti munkával, 
de azt már tudták, hogy az érvényben lévő szabályozás idejétmúlt.
"Majd az élet megmutatja, hogy miben dönthetek" - mondta Csizmadia Endre, és 
dönt, ahol csak alkalom kínálkozik. Miután megállapította, hogy nincs parancsnok 
Pakson - márpedig arra, hogy parancsnok nélkül nincs végrehajtás, arra jól emlékezett 
többéves kivitelezői múltjából -, amikor úgy látja helyesnek, betölti a parancsnok 
szerepét. Ez eleinte sokakban visszatetszést keltett. Nem is voltak hozzászokva, hogy 
a szakszervezeti titkár értsen a beruházáshoz, de főleg ahhoz nem, hogy latba is veti 
minden eszközét az általa képviselt érdek érvényesítéséhez. Nincs itt bonyolult 
dolgokról szó. Mindenki egyet akar: minél gyorsabban épüljön fel az erőmű. Miért van 
ehhez szükség a szakszervezet közvetlen beavatkozására? Jó példa a már említett 
gyűrűs tartó, amire majd a reaktortartályt ráültetik. Az egyes blokkhoz megérkezett a 
szerkezet, mindenki tudta a feladatát, készültek rá: a 22-eseknek be kell emelni, a 
GYGV-nek meg kell hegeszteni. Hozzáfogtak. A 22-es beemelte. Kiment a GYGV: 
hohó, elvtársak, hiányzik az alsó övlemez. Nem olyan nagy baj az, leveszik a gyűrűt, 
ráhegesztik az övlemezt, és visszarakják. Csakhogy a 22-es kijelentette: ő ugyan nem 
veszi le, arra szerződtek, hogy fölrakják. A GYGV pedig nem veszi le: nekik az a 
dolguk, hogy meghegesszék. Két hét vita: ki vegye le, ki tegye föl. Parancsnok híján az 
önjelölt parancsnokok egyike, Csizmadia, a szakszervezet messzire elérő kezeivel 
markoltatta fel a gyűrűs tartót: "Megkerestem a brigádot. Gyerekek, vegyétek már le 
ezt a vackot. Meddig tart az? Egy jó félóra. Dobjátok le! Fiúk, ti jól együttműködtök a 
GYGV-s brigáddal, szeretnének már dolgozni, de amíg nem veszitek le, csak várnak. 
Levenni viszont csak ti tudjátok."
Kiment a következő vitanapon a gazdasági vezetés:
 "Én le nem veszem..." "Hol a gyűrűs tartó?" Már levették. Ott dolgoznak rajta. De 
ha nem avatkozik közbe senki, talán még ma is azon civakodnak, hogy ki vegye le.
Jó okuk van rá. Védekezhet a vállalat: szerződéses munkáját elvégezte, nála 
pótmunkát rendeltek meg, de a pótmunkát csak rendkívüli erőfeszítések árán tudja 
megcsinálni, emiatt csúszik. Mindenki tudja, régóta csúszik más okok miatt, de most 
már van kikezdhetetlen alibije. Sőt közben, amíg tart a vita, teljes erővel dolgozhat az 
elmaradt munkákon. Veszített ugyan három hetet, "de arról nem ő tehet". Addig 
húzzák-halasztják a pótmunkák elvégzését, amíg utol nem érik magukat az eredeti 
feladatok elvégzésében. És van hivatkozási alapjuk a késésre. A csúszás oka a 
pótmunka. Vagyis nem az eredeti feladatok elhúzódása. Csizmadiának ez a játék nem 
tetszik. Ezért mit csinál?
- A szocialista brigádokat felvilágosítom, a népgazdasági célra mozgósítom.
- Csak közben a brigád kellemetlen helyzetbe hozhatja a vállalatát.
- Lehet. Itt senki sem hülye. Odamegy a főnökéhez a brigádvezető, és 
megkérdezi: "Józsi bátyám, miért nem vehetjük le azt a gyűrűt? Ha leemeljük, a GYGV-
sek meghegesztik, visszarakjuk, és a jövő héten már jöhetnek betonozni." Nem 
mondhatja neki a művezető: "Te csak ne betonozz, inkább ülj le, és ne csinálj semmit!" 
Ez nem hangzik elég szimpatikusan. Még ha egyetlen együttműködő vállalat között 
sem született szocialista szerződés.
Csizmadiát ez sem zavarta. Létrehozta a beruházás negyedik vezetőségét. 
Megalakította a munkaversenyt szervező bizottságot, s ragaszkodott, hogy abban 
legyenek ott a kirendeltségvezetők első helyettesei. Most ott ülnek a szakszervezeti 
bizottság asztalánál, és elmondják: hol akadozik a munka, mi lenne sürgős, mi miatt 
nem haladnak. Vezetők, de szakszervezeti akvitisták is egyszerre.
- Behúztam őket a csőbe -mondta egyszer Csizmadia.
- Mit szóltak ehhez a hatalmat közvetlenül gyakorlók? - kérdeztem, azt sem 
tudva igazán, ki az, aki itt valamiféle hatalmat gyakorol.
- Amióta itt vagyok, a helyi vállalati szakszervezeti testületek lecserélődtek. 
Jóformán mindegyik.
- Sikerült a vállalati szakszervezeti posztokra is műszaki szakembereket 
ültetni?
- Szinte mindenhol. Nem állítom, hogy könnyen ment, de sikerült. Egyszer már 
ott tartottam, hogy feladom. Bejelentettem a Szakszervezetek Megyei Tanácsánál és a 
pártbizottságon: elmegyek. Mindjárt mindenki el akart velem beszélgetni. Alig telt el 
három hónap a beiktatásom óta. Összejöttek a dolgok: nem kaptam segítséget, új 
ember voltam a szakszervezeti mozgalomban, sokan gyorsan keresztbe tettek, hátha 
betörök, és majd jól viselem magam. Kell ez nekem? - gondoltam. Akkor inkább 
visszamegyek. Néhány ügyet kivettek a kezemből azzal, hogy majd ők elintézik, aztán 
inkább csak hátráltatták. Így volt a munkaversenytémával is. Leintettek: ez nem a te 
dolgod, várjuk meg az állásfoglalást innen is, onnan is, majd visszatérünk rá. Amikor 
érdeklődtem, történt-e valami, kioktattak: sok munkánk van, nem megy az olyan 
hebehurgyán. Egy szó, mint száz: nem vettem be az irodaszagot! Gondolták, ők majd 
segítenek. Dönteni akartam valamilyen szociálpolitikai kérdésben, erre elmagyarázták: 
elvtárs, te ne döntsél. Van, aki hivatott rá. Lesz, aki ebben dönt, abban dönt, maradj 
nyugton. Szóvá tettem még az elején, hogy az egyik szakszervezeti vezető alkalmatlan 
a feladatra. Figyelmeztettek: ez az elvtárs öreg már, hosszú ideje tevékenykedik a 
mozgalomban, munkás, aztán a járási pártbizottságon is kedvelik, nem szerencsés 
dolog az elvtársnak azt mondani, hogy alkalmatlan. Próbálj vele együtt dolgozni. De 
hogyan? Nem lehet vele: nem tud különbséget tenni az intézőbizottság és a központi 
bizottság között, nincs tekintélye se a saját dolgozói, se a párttagság, se a KISZ-esek 
előtt, azt se tudja megmondani, hány szakszervezeti tagja van. Nem vettek komolyan, 
csak hajtogatták: te állj le, majd mi megnézzük, meglátjuk, eldöntjük, nem kell neked 
ezzel foglalkozni. Na, gondoltam, ha ti úgy, én is úgy. Megkerültem a hivatalos 
fórumokat: kidolgoztam a munkaversenyanyagot, és egyből a kormánybizottsághoz 
vittem. Persze elfogadták: ugyanazt akartuk. Elintéztem, hogy legyen függetlenített 
munkavédelmis a beruházáson. Fönt azt mondták: rendben, ha lesz ember, ők majd 
küldik a jogosítványt. Lett. Lakást, státust szereztem neki. A papírja fél évig nem 
készült el. Mert: "Meg kell azt beszélni, elvtársak, milyen legyen az új fiú munkaköre, 
mihez lehet joga, mi a kötelessége..." Fél évig rágódtak a bonyolult problémán.
- Egy-két főnökét is leváltaná?
- Lenne néhány. Nem sok, csak amennyit feltétlenül szükséges.
Honnan ez a magabiztosság? Csizmadia nem akart szakszervezeti titkár lenni. 
("Én aztán egy csöppet sem aspiráltam ide, ízig-vérig műszaki ember vagyok, csak 
annyit tudtam a szakszervezetről, hogy harmincnyolc forint a tagdíjam. Persze 
építésvezetőként nekem is kellett üzeminégyszögelni, de hát mindenki tudja, lelkesítő 
dolgokat nagyon ritkán produkál a szakszervezet.") Amennyire megismertem 
Csizmadia Endrét, ha nem hagyják dolgozni, tényleg visszament volna műszaki el-
lenőrnek. De éppen a rámenőssége miatt maradhatott. A baj csak az, hogy ha a 
szakszervezet harcol a kormány céljaiért - mondjuk, hogy leleplezze a vállalatot, 
amikor az a népgazdasági érdeket a saját érdeke alá rendeli -, akkor eközben 
megoszlik a figyelme, s kevesebb ideje, energiája marad eredeti munkájára, például az 
érdekvédelemre.
A beruházás irányításán nemcsak a KISZ és a szakszervezet osztozkodik (most 
nem számítva azokat, akiket hivatalból ezzel bíztak meg), irányítja az építkezést a 
megyei pártbizottság is. Ez természetes. Egy bizonyos határig. Hogy hol a határ? Egy 
pontját sikerült megtalálnom. Kint, a fatelepen.
Két zászlót lenget arrafelé a szél. Messziről feltűnik a lengyel építésvezetők 
fabarakkja fölött hullámzó pirosfehér, hatszáz méterre tőle pedig egy meredély alján, 
az igénytelenül összetákolt fabódé tetejére biggyesztve, a magyar lobogó. Úgy látszik, 
a vízkivételi mű építői közül valakinek piszkálta a csőrét, hogy évek óta csak lengyel 
zászlót lenget Pakson a szél, előkereste a válogatott mérkőzésekre varrt trikolórt, és 
felszögezte. Szegényesen, de büszkén. A hat négyzetméternyi lakatosműhelyben dol-
gozók nem tudják, ki volt a "tettes". Egykedvűnek mutatkoznak. A lobogó komoly 
dolog. A rákérdezés után egyáltalán nem biztosak abban, hogy kitűzéséről vagy 
levételéről egyedül dönthetnek...
Elmesélem a párttitkár brigádvezetőnek, amit láttam - ő észre sem vette. Lejjebb 
hordja a tekintetét? Nem bámész természet? Azt hiszem, inkább csak nem tulajdonít 
jelentőséget a dolognak. Van egyéb baja, éppen elég.
Az "e" hangjai zártak, a gondolatai nem. Alig halljuk egymás szavát, sikít a 
fűrészgép, szeletelik a pallókat. Száll a fűrészpor, lassan megtelik a nyakunk. A 
műhely nyári konyhának elég tágas volna, hanem a pallók nem férnek el benne. Vágtak 
egy lyukat a falon, azon "fűzik át" a kész darabokat. A párttitkár pedig dühöng.
- Két hetet szaladgáltam a múltkorában Pestre foglalatokért a 
higanygőzlámpákba. Nem mint ács, hanem mint párttitkár. Lett volna munka a telepen 
is, de a ház csak akkor van kész, ha ott a lámpa. Egy tízes csavar öt céget megjár, mire 
ideér. Mi marad? Az ismeretség, a haverság. Küszködünk a határidővel. Erre föl 
tavasszal mutatnak nekem egy tervet, ahol a beton bedolgozási technológiája: lapát és 
kiskonténer. Ott állnak az udvaron a betonszivattyúk, de mi csak azért is lapáttal beto-
nozunk. Két hónapig győzködték egymást, hiába. A megyei pártbizottságon szólaltam 
fel, hogy intézkedjenek. A vízzáróságra hivatkozott a tervező, a többiek meg 
óvatoskodtak. Makacs, maradi ember volt, ettől lehetett a lapát politikai kérdés. Csak 
azon múlott a győzelem, hogy a megyei pártbizottságig vittük a dolgot. Ha normális 
infó megy felfele, akkor intézkednek. De van itt annyi Andersen! Csak a mese megy, 
nehogy rájöjjenek odafönt, hogy mi történik a helyszínen.
- Eddig nem akadtak meg még a nyíltságán?
- Le merem bárhova tenni a szekercémet, sőt ott is hagyom, nem viszi el senki. 
De az első vezetőtől az utolsó melósig oda kéne csapni, hogy rendesen menjen a 
munka.
- Zavart már el embert?
- Többet is. A betongyárban volt egy szerelő, azt mondták róla, nélküle nem 
megy a sor. Vele se ment. Az üzemvezető-helyettes asszony kérte őket, ne álljanak le, 
mert kell a beton. Erre elkapták a manusok, és ki akarták rugdalni a gyereket a 
hasából, mert hát irritáló, hogy figyelmezteti őket a dolgukra. A nagyhangú szerelő 
meg ordibált: majd megtanulja a kisasszony, kinek parancsolgasson. A sok eszével 
éppen egy terhes anyával kötözködött. Elmagyaráztuk neki, ide többé be ne tegye a 
lábát. Főnöknek is kötöttünk már útilaput a talpára. Visszajött az elvonókúráról, de 
nem látszott meg rajta az intézet hatása. Szóltam, hozzanak másik művezetőt, mert ez 
többet árt, mint használ... Elkapatták eleinte a katonákat is. Mire odafigyeltünk, már 
szépen kialakult egy galeri: égették a bódékat, garázdálkodtak, a munka meg nem 
fogyott a kezük alól. Megyek oda, látom, a művezető az asztal tetején reszket, a fiúk 
meg ordibálnak vele. Kapkodta a fejét, lila volt a szája széle. Ahogy belépek, mögém 
áll az egyik. Azt hihette, megijedek. Nagy bátran figyelmeztetett: jobb, ha odébbállok, 
mert fölhúznak engem is. Elmagyaráztam nekik: gyerekek, ha le akartok szerelni, 
akkor tűnjetek el, és dolgozzatok fényesen, mert máskülönben soha nem jár le a 
katonaidőtök. Egészen gyorsan felfogták.
Hol a politikai irányítás és a közvetlen beavatkozás határa? Talán a lapátnál. 
Bármennyire felelősségteljes döntést követel a kérdés, hogy lapáttal vagy szivattyúval 
betonozzanak-e, nem lehet szerencsés, ha a feladványban az utolsó szót a megyei 
pártbizottságnak kell kimondania.
*

Esténként a lakótelepi aszfaltpályán focizunk. Együtt az atomerőmű vállalat, a 
beruházó, a tervező, az építő és szerelő cégek fiúi. Nincsenek kialakult csapatok. Aki 
jön, beáll. Legfeljebb addig kell várnia, amíg ismét párosan leszünk. Hét órára 
besötétedik. Nem látjuk a kaput, a labdát, már egymást is alig. Megállapodunk, még tíz 
percet játszunk. A bitumen kiszámíthatatlan. Nem vágták ki alóla rendesen a fát, a 
gyökerek fény és víz nélkül törekednek fölfelé. Így szokták. Jókat röhögünk, ha valaki 
felbukik a vakondtúrásnyi aszfalthuplikon. Ezért nem jár szabadrúgás. Akihez pattan, 
azé a labda. Rohan vele tovább. Góól. Illetve öngól. Ki tudja? A sötétben nem látszik, 
hogy ki kivel van. Másnap a 22-es ÁÉV gazdasági irodájában olvasom a Jean Anouilh-
idézetet a falon: "De nekünk, Szentatyám, nagy erőt ad, hogy nem tudjuk pontosan, 
mit is akarunk." A szándékok mély bizonytalanságából bámulatos manőverezési 
szabadság születik.

V. FEJEZET


És ha van parancsnok.?

 (Egyformán remeg a kezünk, de ne feledd, 
mindenki a maga erejéből fárad.)

KÉTHETENTE DÖNTENEK

Paksi barátaim figyelmeztetnek, ha Szabó Benjáminnal találkozom, ne felejtsek el 
gratulálni a kinevezéséhez. Ő lett a kormánybiztos. Meghányjuk-vetjük a dolgot, 
nagyjából egyezik a véleményünk: végre van valaki, akinek kormányszintű döntésekre 
van joga. A tárcaérdekek összehangolására nincs idő. Most már van, aki az utasí-
tásaival egyszer s mindenkorra elejét veheti a beruházáson az elvi állásfoglalásokban 
"építkezők" bújócskájának.
Újabb paksi látogatásom előtt szerettem volna beszélgetni Szabó Benjáminnal, de 
csak rövid telefon-eszmecserére futotta az időből. "Nagyon sokat egyelőre nem 
mondhatok. Hiszek abban, hogy a beruházásnak szüksége volt kormánybiztosra. Talán 
sikerül úgy intéznem az ügyeket, hogy beteljesülnek az elképzeléseink. Lényeges 
változásról, azt hiszem, korai lenne még beszélni. Született azonban néhány 
intézkedés. Hamarosan érződhet a hatásuk."
A titkárságon gyűjtik a kormánybiztosi határozatokat. Átböngésztem az 
utasítások gyűjteményét. 1978. december 1-jén találkoztak először kormánybiztosi 
értekezleten a beruházó és a fontosabb kivitelező vállalatok vezetői, a tervezők, a 
miniszteri biztosok. A kiindulási pont: 1979 augusztusában a 250 tonnás reaktortéri 
darunak mozgás- és emelőképes állapotban kell lenni, mert novemberben a helyére 
kell emelni a reaktortartályt. Megállapították: mivel az építési terv több pontján bi-
zonytalanság van, a feladatok részletes ütemezésére Helyszíni Organizációs és Irányító 
Csoportot hoznak létre. Elhatározták, hogy 1979. január 15-től az így elkészített 
hálótervek alapján fokozatosan rátérnek a számítógépes programozásra. Az első 
negyedév végén már ennek figyelembevételével készülnek a havi részprogramok. 
Döntöttek az értekezletek korábban áttekinthetetlen rendszerének megszüntetéséről.
Olyan szervezeti döntések voltak ezek, amelyekre sokan és régóta vártak. 
December 1-jétől kéthetenként ül asztalhoz a kormánybiztosi értekezlet. A második 
alkalommal már arról tárgyaltak, hogy miért nem valósulnak meg az elképzelések 
szerint a határozatok. Lényeges dolgokat mondtak ki. A régi szervezeti felépítés 
mellett hónapok múltán sem fogalmaztak ilyen élesen. Az első 14 nap lemaradásainak 
okaként felsorolták a 22-es műszaki és szervezési felkészületlenségét, konstatálva: 
bár anyag és terv is lett volna feladataik végrehajtásához, de olyan gyenge a szervezés 
és az irányítás, hogy sokszor a munka- és szállítógépek nem ott vannak, ahol éppen 
lenniük kellene. Leszögezték: a kétezer ember irányítását nagy tapasztalattal 
rendelkező, kiváló szakmai vezetőre kell bízni. Felszólították a kivitelezőt, hogy a 
munkavégzést minden esetben az építésvezető vagy teljes jogú helyettese irányítsa. 
Elégedetlenek voltak a reaktorépületen szervezett folyamatos műszakkal, mert éjszaka 
és szombat-vasárnap kevesen dolgoztak a határidőt veszélyeztető feladatokon. 
Utasították az építőket, hogy legyen tartalék a legfontosabb berendezésekből, nehogy 
fennakadást okozhasson például egy betonszivattyú meghibásodása. Bebizonyosodott, 
hogy a Potain nagydaruk nem képesek kielégíteni az építők és a szerelők igényeit, 
ezért emelőliftekre van szükség a reaktorépület körül. Az is kiderült: nincs átfogó 
intézkedés a generálkivitelező alvállalkozóinak szervezett összefogására. Végül 
megállapították, hogy a beruházó vállalat helyszíni vezetése még mindig nem áll 
hivatása magaslatán.
Nemcsak a hangsúly változott meg - bár első olvasásra az is szembetűnő. 
Fontosabb, hogy a legsürgősebb feladatokat kéthetenként nem elvi állásfoglalásban 
fogalmazzák meg, hanem utasításban, méghozzá kormányszintűben.
Természetesen újabb két hét elteltével sem számíthattak arra, hogy a helyzet 
alapvetően megváltozik. Az viszont ritka kritikusságra és önkritikusságra vall, hogy le 
merték írni: van, ahol a változások nemhogy kisebbek a reméltnél, de viszonylagos 
visszaesés tapasztalható. A késések alapvető oka ismét a munkák előkészítetlensége, 
az irányítás és a szervezés erőtlensége. A kisdaruk, a vontatók, a szállítógépek még 
mindig nincsenek ott, ahol a legnagyobb a szükség rájuk. Közrejátszott az elmara-
dásban, hogy elromlott az egyik Potain, hogy a Szovjetunióból ismét érkeztek 
tervmódosítások, és hogy erre az időszakra esett a karácsony és az újév.
Ettől függetlenül a kormány külön dicsérettel illette azokat, akik a két ünnep 
között helytálltak. Nem kis dologról van szó, az építőiparban évtizedek óta nem 
szokás az év utolsó napjain dolgozni. Elhatározták, hogy kibővítik az organizációs 
csoportot, mert egyelőre - elsősorban kis létszámuk miatt - nem képesek feladataik 
ellátására. Ahogy tisztázódnak a frontok, úgy derül fény korábban lényegtelennek ítélt 
dolgokra. Például arra, hogy nincs egységes rendszer, illetve szervezet, amelyiknek a 
feladata lenne a Paksra érkező anyagok, berendezések vizsgálata, osztályozása, 
rendszerezése, a minőségi bizonyítványok ellenőrzése, az utólagos kérések rögzítése, 
a minősítés és a nyilvántartás. Az esetek többségében azt sem tudják, hogy a súly- és 
a méretadatok ismeretében milyen módon lehet, illetve szabad a helyükre szállítani a 
berendezéseket, s hogy egyáltalán mi van a dobozban.
A látványnak már nem hiszek. Hiába lenyűgöző a csaknem húsz méter magas 
cellasor, amint lassan összezárul a belőlük épülő betondoboz, hiába szembeötlő, hogy 
néhány hónap alatt kinőtte a gödrét a kettes reaktorépület, csaknem utolérve az elsőt. 
Tudom, ezek alapján nem ítélhető meg a beruházás: az eredmény csak a végső 
határidőhöz viszonyítható.
Sokszor előfordult az első napokban, hogy rossz helyen kopogtattam. Nemcsak 
Szabó Benjámin státusa változott meg. Mozog a hierarchia is.


A PRESZTÍZSVESZTETT IPARÁG

Kíváncsi vagyok, mire képes a HOICS. Meglepetésemre Sanyi bácsiba botlom. 
Ősszel kinevezték a főépítésvezető műszaki helyettesévé, és amióta megalakult a 
Helyszíni Organizációs és Irányító Csoport, azóta annak is a tagja, a 22-es 
képviseletében. Nem népszerű szerep. Két hétre előre elkészítik a következő hónap 
feladatainak ütemtervét. Azt 16-án a vállalat vezetői zsűrizik, véleményezik. Tóth 
Sándornak (mert ezen a fórumon nem Sanyi bácsiznak) a saját vállalatával szemben 
kell megvédeni a csomagot. A főnökeivel szemben kell kiállnia az ütemtervért. Szép 
vaskos kötet. Minden munkára külön feltüntetve az anyag- és a létszámszükséglet, a 
gépigény s a többi. Mikor kellett volna ez a program először? Hetvenötben. Sok 
minden idejében kiderült volna. Novovoronyezsben külön organizációs tervezőintézet 
végzi ezt a munkát. Azok nem foglalkoznak mással, csak azzal, amivel itt 
próbálkoznak. Ott az organizáció tartozéka a tervnek. Az organizációs tervezési 
dokumentációt mindig csatolják a műszaki rajzokhoz. A magyar állam ezt az 
organizációs tervet nem vette meg. Két-három év múltán "vették észre", hogy hiányzik. 
A csoport által készített ütemterv szinkronban van a központilag előírt 
részhatáridőkkel. Ott van a falon az 1979. augusztus 20-ig kijelölt munkák 
hálódiagramja. Ez az a terv, amelyet sokan azért támadnak, mert szerintük csupán 
összehúzták rajta a már teljesen irreális 1980-as határidőt a jelenlegi állapottal, és 
elvágták július 20-ánál.
- Lehet reális egy ilyen terv? - kérdezem Sanyi bácsit.
- Hááát? Az biztos: november huszonharmadika óta ez népgazdasági utasítás, 
vagyis ez ellen nem apellálhatnak sem az ÉVM, sem a KGM vállalatai. Elmondhatják 
viszont, hogy mit kérnek a végrehajtáshoz: pénzt, gépet, anyagot, embert, kinek miből 
van kevés. Ezért dolgozzuk ki például a létszámszükségletet, méghozzá szakmánként. 
Az is igaz, hogy az új gazdasági szabályozók mellett sok vállalatnak kimondottan 
kellemetlenek ezek a feladatok. De itt már nem lehet ezt nézni.
- Nem sajnálja, hogy egy kicsit eltávolodott az építés közvetlen irányításától?
- Mindig kötelességtudó ember voltam. A főnököt mindig főnöknek tartottam. 
Szóltak: ezt kell csinálnom, hát csinálom. Lassan negyvenéves a kivitelezői gyakorla-
tom. Ideje volt váltani.
- Hol kezdte?
- Apám mellett, képesített ácsmester volt. Ahogy bejött a szovjet hadsereg a 
faluba, harmadnap már berendeltek reptérépítésre. Tábori repülőteret csináltunk öt-
ezer emberrel. Végeztünk, jelentkeztem a dunai hidakhoz. Később elkerültem a 
Lánchíd széjjelszedéséhez, a Zsigmond-céggel. Amikor a pénzemért már tudtam venni 
tojást meg lisztet, jelentkeztem az építőipari főiskolára. Debrecenben végeztem. 
Miskolcon vállaltam munkát, a "Miskolci Magasnál". Mint jó munkást, később felvittek a 
minisztériumba, a hármas, elvi főosztályra.
- Miért hagyta ott a minisztériumot?
- Meguntam a sok utazgatást. Kifelé igénybe vehettem a repülőt, de visszafelé 
csak személyvonattal, legfeljebb gyorssal jöhettem. Mire hazaértem, hajnalodott. Haza 
Lőrincre csak gyalog mehettem volna, hát inkább a minisztériumban, az asztalra 
borulva aludtam reggelig. Fárasztó volt, meguntam. Kazincbarcikán, a Borsodi Ve-
gyikombinátnál helyezkedtem el. Nagyban folyt a csetepaté ötvenhatban, amikor 
kaptam egy ukázt: nyolcvan magam választotta keretlegénnyel jelenjek meg Pesten az 
Örökimádás-templom mellett lévő egyházi épületben. Ígérték: ott kapok kétszázötven 
karhatalmista tisztet, és meg kell kezdenem az Üllői út, a Bokréta utca és a Tűzoltó 
utca romeltakarítását. De akkor még szépen bohóckodtak a Kilián-laktanya körül. 
Ahogy ott végeztünk, szólt a 31-es vállalat főmérnöke, menjek le Székesfehérvárra, a 
Könnyűfémműben nagy bővítés lesz, sokáig eltart, van perspektíva. Körülnéztem, 
megtetszett. Ötvenhét tavaszától hatvankilenc novemberéig dolgoztam Fehérvárott, 
majd elvállaltam a Százhalombattai Hőerőmű kivitelezését. Azt az akadályt is sikeresen 
vettem, talán azért is találtak meg hetvennégy augusztusában. Azóta van nálam paksi 
időszámítás. Sajnos sokan elmennek a régiek közül.
- Tegnap megtudtam, Sanyi bácsi is felmondott. Kétszer.
- Tudja, nagy a gyerek, elvitték katonának, kell otthon a férfikéz a ház körül.
- Ezt nekem találta ki, vagy már a főnököket is ezzel etette?
- Arról van szó, hogy olyan minősítést kaptam, ami nem nagyon tetszett. Azt 
mondták, illetve írták, hogy durván bánok a fiatalokkal, és hogy a munkámmal sem 
elégedettek. Az más, gondoltam, és meg is mondtam nekik. Rábeszéltek, maradjak, és 
persze a minősítést elégették.
- Ez az idén volt? És hetvenhétben?...
- Összekaptunk az embereken. Nem volt munka, bújtattam őket. A főnök nem 
vette jó néven. Mondom neki: vidd el mind, értsd meg, nem tudok munkát adni nekik. 
Tudták, hogy hiányoznak a tervek, de azért szerződést kötöttek a honvédséggel, és 
arra ösztökéltek, hogy a katonáknak fele bért számítsak. Nagy hirtelen elegem lett, 
bedobtam a törülközőt.
- Visszaadták.
- Én visszakaptam. Sok jó ember elment azonban akkortájt.
Megértem a vezérigazgatót, azt szeretné, ha Sanyi bácsi nem kapna túl nagy 
szerepet a könyvben. Olvasta az első fejezeteket, de már akkor, amikor Sanyi bácsi 
leszámolt a 22-esnél. Ez így valóban kellemetlen, de hát mit csináljak? Nem 
feledkezhetem meg Sanyi bácsiról csak azért, mert el kellett hagynia a beruházást. Sőt. 
Sokakkal beszélgettem távozásuk okairól, nagyjából ugyanazt mondták: az öreg nem 
vette át a paksi szisztémát, ment a maga feje után, túl gyakran keresztezte mások 
elképzeléseit. Sanyi bácsi nem látott bele a nagyok kártyáiba, anélkül pedig hiába 
önállóskodott, csak rajtaveszthetett. Azt hitte, ide is elég a pallériskola meg a több 
évtizedes gyakorlat. Hiába kelt fel minden reggel háromkor, hiába tanulmányozta éjjel 
a terveket (ahelyett, hogy megivott volna egy pohár sört), hiába hajtott este nyolcig-
kilencig, hiába törte magát, mindig beleakadt valakibe. Ez egy sokkal nagyobb verkli, 
mint hitte, egyedül nem tekinthette át. Sajnos. Megérdemelte volna, hogy itt lehessen 
végig. Csak hát ahhoz idomulni is kell. Ezt nem vette be a gyomra. Úgy állt hozzá, mint 
a saját házához. Azt teljesen egyedül építette fel.
Meglátogattam - Székesfehérvár, Fiskális út 119. Hallgatom a történeteit, 
megakad a szemem a minimaketten. A Pordán-brigádtól kapta, búcsúzóul. A 
reaktorblokk falelemének kicsinyített másával ajándékozták meg azok, akikkel a 
legarrogánsabb volt, ha kihozták a sodrából. Csekély vigasz ahhoz képest, hogy 
kivetette magából az építkezés. Túl bonyolult lett a játszma ahhoz, hogy elviselje Sanyi 
bácsi hirtelen, széles gesztusait, darabosságát. Ilyesmit hámozok ki abból, hogy 
amikor például a vasszerkezet felállítását sürgették, és a másik építésvezetőséggel 
összekaptak a darun, akkor az öreg kijelentette a műszaki értekezleten: "Ha nem 
kapjuk meg a darut időben, semmi felelősség nem terhel minket az esetleges 
csúszásért." Erre az, akivel a darun marakodtak, beiratta a jegyzőkönyvbe: "A 22-es 
építésvezetőség (ŻEz vagyok én® - fűzte hozzá Sanyi bácsi) kritikán aluli munkát 
végez." (Sunyi harcok voltak ezek. Többet kívántak meg az építőktől, mint amennyire 
az erejükből futotta. Hadakoztak, verekedtek, féltek.)
- Vittem az ország legnagyobb beruházását, mi adtuk a vállalat termelésének 
75 százalékát, az építésvezetőségem egymillió forint egy főre jutó éves termelést 
produkált, és akkor le merték ezt írni ellenem. A főnökömet beugrasztották, 
félrevezették, hogy eltereljék a figyelmet a daruról. Rettentően le voltam törve.
Rájárt a rúd a 22-esre. Októberben a gépház mennyezetéről egy tetőpanel 
bezuhant a csarnokba. A nagydaruval a csarnokon kívülről fel akarták tépni a már 
lebetonozott födém egy elemét, hogy a lyukon keresztül ereszthessék a gépházba az 
előre összeszerelt állványdarabot. Valaki ezt tartotta a gyorsabb megoldásnak. A 
tetőpanelokba szerelt horog azonban nem a bebetonozás utáni rángatásra van 
méretezve. Annak csak a panel súlyát kell kibírni, s csak addig, amíg a helyére emelik. 
Ahogy a panelt feszegették, a horog kiszakadt, az 1200 kilós betonlap 30 méter 
magasról a csarnokba zuhant. Az állványon dolgozó ácsok mellé. A panel élétől úgy 
hasadt fel a derékvastagságú állványhíd és alatta a reaktorfalnak készített 
fenyőzsaluzat, mint a hús a szike alatt. És még szerencse, hogy nem volt haláleset, 
mert félórával korábban a zuhanó panel a Vegyépszer három emberét találta volna el. 
Hogy ki adta az utasítást? Föntről Sanyi bácsira mutogattak. Ő meg vissza.
- Ha véletlenül nem tudom konkrétan, hogy kitől származott az ötlet, hogy ki 
utasította az állványozókat a tetőpanel kiemelésére, a nyakamba varrják. Harminc év 
után majdnem az utolsó napon kerültem börtönbe.
Aznap szerelt le Pakson. Egy évvel korábban felmentették a vállalat 
vezérigazgatóját, a főmérnök egyre kevesebbet foglalkozhatott a cégével, kinevezték 
az Építési és Városfejlesztési Minisztérium miniszteri biztosának. A paksi kirendeltség 
főmérnökét, sorozatosan kiújuló gyomorfekélyére való tekintettel, felhívták Pestre, 
hogy megkíméljék az idegeskedéstől, és így tovább. A vállalat nagyon megszenvedte a 
múltját. Pakson a hagyományos irányítás kudarcot vallott.
Furcsa módon. A 22-es ÁÉV ugyanis az úgynevezett "szófogadó" vállalatok közé 
tartozott. Amikor azt az instrukciót kapták, hogy azokkal a gépekkel kezdjék építeni 
az atomerőművet, amelyekkel a Péti Nitrogénművet csinálták, a 22-es nem kért plusz 
fejlesztési alapot, hogy felújítsa a gépparkját. Afféle telefonos keresztapás módra folyt 
akkor a beruházás. Valaki vette a telefont, és minden hatalmát latba vetve - feltéve, 
hogy volt neki - félóra alatt elintézte azt, amit igazgatók hónapok alatt képtelenek 
voltak megoldani. Gyakran milliárdos veszteségektől mentették meg így az országot. 
Előfordult persze az ellenkezője is, amikor a beruházásról uszodához, 
sportcsarnokhoz vezényeltették át a munkásokat.
Az építészeti generálkivitelező vállalat bérszínvonala ekkor már végzetesen 
alacsony volt. Az ok ismét a központi irányelvek és utasítások felülvizsgálat nélküli 
végrehajtása. Csakhogy újabban a szófogadás nem elég az üdvösséghez. Az új 
gazdasági mechanizmus bevezetését követően a 22-es vezetői - megértvén az idők 
szavát - nem a béreket, hanem a jövedelmeket emelték. A bérekhez nem nyúltak, 
viszont a nyereségből több prémiumot és jutalmat osztottak szét munkásaik között. 
1972-ben azonban - minden előzetes bejelentés nélkül - központilag elvonták a 
vállalatoknál felhalmozódott nyereséget. A Pénzügyminisztérium ugyanis azt 
tapasztalta, hogy még mindig több pénz áramlik ki, mint amennyit megtermelnek az 
emberek. A 22-es hoppon maradt. Ha egy picit is rafináltabbak, akkor a béreket 
emelik fel - ahhoz ugyanis nem nyúlhatott a minisztérium. 
A szakemberhiányon pedig nem sokat segíthetett, hogy a vállalat több év 
késéssel - igaz, a progresszív adózás alól felmentve - 41 (azaz negyvenegy) ezer 
forintra emelhette fel a bérszínvonalat. Az építőipar presztizse a 70-es évekre a lehető 
legmélyebbre süllyedt. 
- Mert nálunk intézményesen elriasztják az embereket az építőipartól - 
fogalmazott a főmérnök. - Legutóbb a televízióban bemutattak egy bádogost, aki 
tönkretette a családját. Úgy mellékesen elmondták, hogy ez az ember az ország 
nagyberuházásain végigfedte a tetőket. Sajnos becsúszott egy gikszer, az asszony 
elveszítette a türelmét, elváltak. Mindenkit megkérdezett a riporter, és úgy rendezte a 
mondandóját: "Látják, kedves elvtársak, mekkora nagy marha volt ez a tetőfedő. 
Ahelyett, hogy az asszony szoknyáján ült volna, csavargott évtizedeken keresztül. 
Menne vissza mindenki a családjához, nem lenne ennyi válás az országban." 
A presztízsvesztés hátterében iparpolitikai döntések húzódnak meg. A riporter 
csak sejtetett valamit abból, amit a fél ország lát. Az építőipart évtizedek óta kettős 
hatás terelgeti egyre mélyebbre. Egyrészt kapacitáshiányra hivatkozva visszautasíthatja 
a megrendelések jelentős részét, vagyis válogathat, s ez elkényelmesedéshez, 
igénytelenséghez vezet; az építtető kiszolgáltatott, nem követelhet színvonalas 
munkát, mert ha sokat erősködik, faképnél hagyják. (A népgazdasági terv általában 2-
3 százalékos beruházásnövekedéssel számol évente, de többnyire ennek a duplája az 
igény.) Másrészt viszont a népgazdaság összes beruházásaiból - a szocialista orszá-
gokhoz viszonyítva - az építőipar fejlesztésére költik a legkevesebbet. 1975-ben az 
iparág részesedése a népgazdaság összes beruházásából 1,4 százalék volt. Ugyanak-
kor Bulgáriában és Lengyelországban 2,3, a Szovjetunióban 3,8 százalék, A számokon 
is tetten érhető fejlesztési politika hosszú időre konzerválta az építőkről kialakult 
általános nézetet: adjanak nekik lapátot, csákányt, szekercét, pallót, betont, majd csak 
elboldogulnak valahogy. Mindig akadtak a társadalom perifériáján elegen, akik így is 
felépítették a gyárakat, üzemeket, az erőművet. Létre sem jöhetett tehát az 
építőmunkások között a szakma presztízsének megfelelni akaró igényesség, önbe-
csülés.
L. Péter, az építőipari miniszteri biztos titkára vasutas. Vasútépítő üzemmérnök. 
A szülei is vasutasok. L. Péter fájlalja, hogy az építőknek nincs társadalmi rangjuk: 
"Milyen más vasutasnak lenni! Az egy összetartozó közösség. Messziről öröklött tartás 
az, ami a vasutasokat megmenti a szétzülléstől. A vasutast tisztelik egymásban. Ha két 
építő ül egy kupéban a vonaton, Pestig elutaznak szótlanul."
Az építőiparban rengeteg embert meghagytak a maguk butaságában, arra 
használták őket, amit már negyven éve is tudtak. Ki törődött vele, hogy ezek az 
emberek sokkal többre is képesek.
Azt írtam a 22-es ÁÉV vezetési stílusáról, hogy Pakson a hagyományos irányítás 
kudarcot vallott. Volt ennek az eddig sem ismeretlen, kissé parírozó vállalatvezetési 
mentalitásnak egy különös következménye (s egyre inkább az az érzésem, hogy nem 
csupán ennél a vállalatnál, hanem - éppen az építőipar hosszú éveken át meghatározó 
adottságai miatt - sokkal szélesebb körben): a legkézenfekvőbb érdekeltségi 
viszonyokat meglepően jól helyettesíthette ebben az időszakban a példabeszéd. Ha 
nincs elég pénz, szerszám, és fúj a szél, esik az eső, de ettől függetlenül fel kell 
mászni az állványokra, akkor az embereket példabeszéddel veszik rá a munkára. 
Hosszú ideje sikerrel. A mások meggyőzésének a képessége, mint az irányítás egyik 
nélkülözhetetlen eszköze, így válhatott az iparágban a vezetőkiválasztás nem is 
másodrendű szempontjává.
A példabeszéd korszakfüggő. Évtizedekkel ezelőtt az egész társadalom 
irányítására alkalmas volt. Az építőiparban való túlélése azonban nem tartott sokáig. 
Mert a példabeszéd önveszélyes, ha túlhaladott eszmékre, álszent ideákra és 
konzervatív erkölcsre támaszkodik jóval hosszabb ideig, mint szabad volna. Hitelüket 
vesztik a feladat nagyszerűségére apellálók, ha képtelenek ígéreteik töredékének a 
beváltására.
Szemerkél az eső. Az emberek szállingóznak haza az építkezésről. Az étterem 
mellett rajokban sorakoznak a katonák, lejárt a délelőtti műszak. Égnek a reflektorok, 
pedig még négy óra sincs. Reggel sem akkor oltják le, amikor kivilágosodik, hanem 
amikor munkába áll a "főkapcsoló". Amennyit elvilágítanak, abból már bőven 
vehetnének egy automatát. De Magyarországon az ember még mindig olcsóbb. Inkább 
felvesznek valakit éjszakára. A vasutas biztosító kiskönyvben az első mondat: "A 
Magyar Népköztársaságban a legfőbb érték az ember!" De ezt nem közgazdaságilag 
érthették.
A főépület déli sarkán kis kőművescsapat falaz. Elbontják a fal alját, hogy a 
függőleges szigetelést összeköthessék az alsó betonlemezre fektetett gumilappal. 
Eredetileg a falazás előtt kellett volna, de mert nem jöttek a szigetelők, a művezető 
úgy gondolta, most van embere, hát nem várt. A műszaki ellenőr azonban kiszúrta a 
turpisságot. Az alsó néhány sor téglát kiveszik, szakaszonként összeillesztik a 
gumilapokat, és újra befalazzák. Utálatos munka.
Az pedig méltatlanság, ahogy a főépületben közlekedhetnek az emberek. 
Egyetlen palló vezet az "aktív zónához". Se ki, se be nem mehetnek máshol. Ez még 
csak a kezdet. A beruházásnak, a főépületnek nincs közlekedési terve. Eddig ez nem 
okozott különösebb gondot. Megkerülték egymást az építők. Ha kellett egy lépcső, 
szóltak az ácsoknak. De ahogy sűrűsödik a betonlabirintus, kényszerűen csökken a 
"művészbejárók" száma. Már nem a palló a szűk keresztmetszet. A hatméteres szintre 
csupán egyetlen lépcsősor vezet. S mert több hely nem volt, az egész lépcső éppen 
hogy alkarszéles. Vagy fel, vagy le jön rajta valaki, ketten nem férnek el egymás 
mellett. A főépületen egyszerre 1300 ember dolgozik. Az építőiparban - és Pakson is - 
eleddig szokatlanul szervezetten: a Helyszíni Organizációs és Irányító Csoport rész-
letes programja szerint. Hétfőn reggel a szárazvédelemnél elkezdik a betonozást a 
különleges szerpentinittel. Közben azonban történt egy és más. Sehogy sem akart 
megérkezni Csehszlovákiából a szárazvédelem. Ez egy különlegesen nagy, hegesztett 
szerkezet. Karácsony és újév között kellett volna kamion. A Volán kijelentette: szó sem 
lehet róla. Szabó Benjámin kérésére mégis lett. Közben elintézték odakint, hogy mégis 
vagonra rakják. Elindult három vagon Paksra, de csak kettő érkezett meg. A 
harmadikat, amelyiken éppen a szárazvédelem volt, valahol félretolták. Valószínűleg a 
méretei miatt. Ha jól emlékszem: 1979. január 13-án, pénteken délután 4 órakor 
érkezett meg.
Mindent tudtak róla. Volt hegesztő, volt elektromos áram, ismerték a méreteket 
és a technológiát; azonnal hozzákezdtek a szereléshez. Reggel kormánybiztosi érte-
kezlet az erők jó összpontosítása érdekében. A GYGV nekilát, kinyitják a ládát, 
kiszedik a festéket, az alkatrészeket, a dokumentációt.
Másnap délelőtt Prokopenko, a szovjet tanácsadók vezetője észrevette: 
megérkezett a szárazvédelem. Számon kérte az emberein, miért nem szóltak neki 
azonnal. Elkérték a papírokat, és elvonultak tanulmányozni. Hamar kiderült: a 
szárazvédelem nem érkezhetett egy darabban, hiszen a passzportban az áll: a szovjet 
átvevő csak úgy engedi a kiszállítást, ha a csehek garanciát vállalnak és a hegesztést a 
helyszínen felügyelik.
Délelőtt 11 órakor a szovjet tanácsadók megkérdezték, miért hegesztették össze? 
Nem olvasták el a dokumentet? Megmérték, van-e deformációs feszültség a 
szerkezetben. Megúszták: nem volt. Mindenki el. Délután jönnek újra a szovjetek. A 
kitámasztó szerkezetet nem szabad kivenni, oda van írva kézzel a papír aljára: csak a 
helyszínen és a betonozás után távolítható el. Telefon azonnal a GYGV-nek: "Ki ne 
vegyétek a támasztót!" Lakonikus a válasz: "Most tettük le." Szerencsére még mindig 
nincs deformáció.
Azóta a beruházó szervezett egy csapatot, a gyorsan olvasókat. Addig egy lépést 
sem tesznek a többiek az új szerkezeteknél, ameddig azok "útlevelét" át nem böngé-
szik. Azt is mondhatnám, átestek a ló másik oldalára. Annyira megszerveztek mindent 
előre, hogy amikor megváltozott a helyzet, már nem tudták idejében leállítani a 
gépezetet. Egyelőre nem történt komoly baj, de a rugalmatlanságba könnyen 
beletörhetett volna a foguk.
Vasárnap délután (!) két-három fős bizottság átveszi a festést. Ez sem volt eddig. 
Az elvtársak bejönnek a szabadnapjukon. Így másnap reggel hétkor elkezdődhet a 
betonozás.
Egyszerűnek látszik a képlet: a parancsnok parancsnokokat szül. Az organizációs 
és irányítási csoport programja kötelező olvasmány az építkezésen. A pakett-üzemtől 
a buszig mindenütt van belőle egy-egy példány. Vagy a kézben, vagy a falra 
rajzszögezve - a tulajdonosok által kipreparálva.
A beruházásnak lett katekizmusa.


KEGYES CSALÁS

Kegyes csalás? Elhitették az emberekkel: ha a reaktorcsarnok harminc méter 
magas főtartó acéloszlopait augusztus 20-ára felrakják, még behozható az elmaradás, 
legfeljebb fél évet késik a beruházás. Az nem sok. Amúgy is egyéves próbaüzemmel 
számoltak, amit talán sikerül fél évre lerövidíteni, és akkor már 1981. december 1-jén 
teljes terheléssel mehet az egyes blokk, ahogyan eredetileg tervezték. A gyorsított 
programot úgy fogadta el a kormány, hogy kijelölték az átadás napját, és visszafele 
számolva készítették el a hálódiagramot, a feladatok időbeosztását.
A politikai döntésen nem volt mit megkérdőjelezni. Annak ugyanis semmi köze 
nem volt az építkezés pillanatnyi állapotához. Abból indult ki, hogy mikorra kell az 
atomerőműnek energiát termelni. Ez is egy szempont. Nem volt vele mit kezdeni, 
tudomásul lehetett venni. Mindenki másképp emésztette meg az elhatározás képte-
lenségét. Az a néhány tervező, beruházó, aki eléggé pontosan tudta, mi van még hátra 
az építkezésből, egyáltalán nem hitt a terv megvalósíthatósgában, sokan közülük meg 
se békültek a terv valószerűtlenségével. Kedvüket szegte, hogy lehetetlen feladatok elé 
állítják őket; úgy érezték, lebecsülik a munkájukat, megkeseredett a szájuk íze a 
mesterséges kudarctól. Mentegetőzhetnek majd, hogy miért nem lettek kész időre, 
pedig akik az avatás napjáról döntöttek, tudták, tudniuk kellett, hogy lehetetlent 
kívánnak.
A helyzet mégsem ilyen egyszerű. A kétkedőknek nem lett maradéktalanul 
igazuk. Remények és esélyek egymás felett tekergő kettős spirálját az emberek 
többségében összekötötte a hit. Olykor-olykor még a józan kisebbséget is magával 
ragadta az illuzórikus vágy: mégsem kell majd szégyenkezniük a reaktor avatásakor, 
elkészülnek idejére. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor a 26-os ÁÉV párttitkára és 
brigádvezető társa fogadást ajánlott: 1981-re rendesen termel az egyes blokk.
Meggyőztek. Nem arról, hogy valóban elkészülnek, hanem arról, hogy bizonyos 
értelemben nem volt felelőtlen a gyorsított program. Az emberek többsége négy éve 
hajt, s az egészen apró munkasikereket kivéve, egyre nyomasztóbbá vált a kudarcok 
sorozata, igyekezetük reménytelensége. Ahogy teltek-múltak a napok, úgy távolodott 
az átadási határidő.
A párt és a kormány megkülönböztetett figyelme fél évig, háromnegyed évig 
lelkesítette a többséget. Ennyi ideig sikerült újra lendületbe hozni az embereket. 
Szívesen kockáztattak. Szabályszerűen beledumálták a betonba, kössön meg 
gyorsabban, mert sietős a dolguk. A beton pedig szót fogadott nekik. Csak nekik, mert 
ők tudták, amit egy pékmester nyilatkozott a rádióban (a "mitől lesz jó a kenyér?" 
kérdésre): "Hát kérem szépen, ismerni kell a tésztát..." Az elmúlt öt év napi 12 órás 
műszakjaiban a hegesztőknek volt elég idejük, hogy kikisérletezzék, miként lehet a 
kissé nedves elektródával, függeszkedés közben, légmentesen záró varratot készíteni, 
a vasbetonszerelőknek, hogy többször kipróbálhassák, hogyan lehet hat elemet is 
rögzíteni a csőátvezetések alá csak egyszer bebújva és így tovább. A tésztát ismerték. 
És magukat is. 
Ám ahogy elkészültek a főtartók beállításával, elkezdődtek a bajok. Teltek-
múltak a hónapok, s hiába rakták fel idejére (eltekintve most az apróbb hibáktól) a 250 
megapondos darut, alig használták azt valamire. Pedig azért volt sürgős a daru, mert 
intézményesen az emelést kiáltották ki a beruházás szűk keresztmetszetének.
Elmúlt egy hónap, el kettő, s az építési kedv lassan a nagy felbuzdulás előtti 
állapotba renyhült vissza. Még így sem volt hiábavaló a hirtelen nekirugaszkodás. Az 
építők többsége már régóta nem látott tisztán a határidőket, a késések okait, az újabb 
bonyodalmakat illetően. S könnyebb is volt elhinni, hogy végre új erőre kapott a 
beruházás, most már nem vacakolnak annyit az anyaghiány, a tervmódosítások, a 
munkaerőhiány, a késve érkező berendezések, műszerek miatt. Vagyis igyekezniük 
illik, hogy még véletlenül se mondhassa senki: az építők restsége volt a késés oka. Az 
igyekezeten azonban elég kevés múlott. A munkák nagy részét töretlen lelkesedéssel 
végezték. Egy fél évig kísérthetett Széchenyi a beruházáson: "Csak ideákkal és nagy 
eszmékkel tehetjük tűrhetővé evilági tartózkodásunkat." (Valószínűleg kevesen tudják: 
Széchenyi több száz maga alkotta vagy a tájszólásból köznyelvivé emelt szava között 
szerepel az "erőmű" is.)
A hit táplálása azonban egyre nehezebb volt. A kormánybiztosi értekezlet 
jegyzőkönyvében hónapról hónapra egyre élesebben fogalmaz Szabó Benjámin, hogy a 
szkepticizmust, a nem alaptalan kétkedést visszaszorítsa: 1979. május 11-én például 
így: "Megengedhetetlen, hogy a kétségtelenül feszített havi program teljesítéséről már 
a hónap első tíz napjában lemondjanak, és annak megvalósítása érdekében semmi 
erőfeszítést ne tegyenek..." Vagy május 25-én: "Sok a lemaradás, és ezért felelős a 
beruházó vállalat igazgatója. A beruházás műszaki irányítását, koordinálását nem 
tudja kézben tartani, az irányítói létszám több hónapja, a felszólítások ellenére, 
változatlan, és létszámigényt sem jelentett be. A terület irányítására kinevezett vezetők 
rendszeresen nincsenek a helyszínen. A folyamatos munkarendet egyedül az ERBE nem 
valósította meg, csak ügyeleti rendszert vezetett be. Elmaradottságuk gyengíti az 
átfogó intézkedések végrehajtásának hatását." (Nem vállalkozom a mentségek, a 
felelősségre vonás jogosságának részletes elemzésére. De: ha könnyedén 
helyrehozható panaszok lennének ezek, nem rágódna rajtuk évek óta az irányítás. A 
május 25-i értekezleten hasonlóan kemény bírálatot volt kénytelen végighallgatni az 
Erőterv és a 22-es ÁÉV igazgatója is.)
Áprilisban sem volt kedélyesebb hangvételű a kormánybiztosi értekezlet, de 
akkor még - a nyílt színen - egyetlen igazgatónak sem kellett letolást zsebre vágni: 
"Szaporodnak a tervtől eltérő kivitelezések, s ezt időben sem a tervezők, sem a 
beruházó, sem a kivitelezők nem veszik észre. Sokszor rendkívüli erőfeszítéssel 
kialakított szerkezeteket kell szétbontani. Ennek beláthatatlan következménye lehet. 
Vannak szerkezetek, amelyeket nem találnak. Megengedhetetlen, hogy egy-egy 
anyagvizsgálat hat hetet vegyen igénybe." És így tovább.
A harmadik negyedévet alapvetően sikerrel zárják. Az október 5-i kormánybiztosi 
értekezleten már dicséret is elhangzik. De csupán annyi idő marad az örömre, amed-
dig Szabó Benjámin hivatalosan is bejelenti: a 250 megapondos darut szeptember 15-
én átadták: kész a reaktorépület első felének vasszerkezete - ez munkasiker; az oka a 
párt- és állami intézkedések, az új szervezeti rend (gondolom, itt a kormánybiztosi 
státusra, a miniszteri biztosok kinevezésére utal), a bér- és létszámnövelésre adott 
engedélyek - egyre egységesebb gondolkodás jellemzi a beruházást. De: kritikus 
helyzetben van az egyes számú lokalizációs torony, a primer körben elmaradt a festés, 
a technológiai szerelés. (Ennyi időt hagyott Szabó Benjámin a sikerélmény feletti 
örömre.) A számítógép szerint a negyedik negyedévre 169 777 embernap kellene, a 
harmadik negyedévben csak 113 587 volt. Ez nagyon gyors felfutást igényelne, s 
közben kimerülőben az ország szakembertartaléka, nincsenek már kőművesek, 
hegesztők, lakatosok, tervezők, és így tovább, akiket rá lehetne venni, hogy 
hónapokat, esetleg éveket töltsenek a családjuktól távol, Pakson.
Különösen a Dunántúli ÁÉV, a BUDOSTAL, a Siófoki KVV és az Országos Szakipari 
Vállalat létszáma alacsony. Mégis: hosszú idő óta először ülhettek le úgy a 
kormánybiztosi értekezleten a meghívott vállalatok igazgatói, hogy amit fél éve 
elhatároztak - a daru üzembe helyezését -, azt, ha minimális késéssel is, de sikerült 
megvalósítaniuk.
E siker érdekében a harmadik negyedévben a beígért 9 millió 650 ezer forintból 7 
millió 253 ezer forint kormánybiztosi prémiumot osztottak szét az építők között. 
Ennyit érdemeltek meg, ennyit teljesítettek a prémiumfeladatokból. Júliusban a 
prémiumfeladatok 55, augusztusban 62, szeptemberben 97 százalékát fizethette ki a 
kormánybiztos.
Érdekes olvasmány a prémiumkiírás. Az augusztusiban például több hasonló 
végeredményű bekezdésre bukkantam: "I. A pihentetőmedence első tagjának beemelé-
se és beállítása, a hermetikus fenéklemezzel egybeépítve; az egyes számú akna 
bebetonozása a 11,35 m-es szintig és a technológiai csövek beszerelése a 17,40-es 
szintig. Határidő augusztus 31. A kitűzött prémium: 22-es ÁÉV - 100 eft; Vegyépszer 
- 40 eft; GYGV 30 eft; ERBE - 25 eft; Erőterv - 8 eft; KVV - 30 eft,"
Mellette pedig Szabó Benjámin kézzel írott sorai: "A munkát nem végezték el, 
nem fizethető ki. 1979. IX. 4. sk." A prémiumkiírást a kormánybiztos augusztus 2-án 
látta el kézjegyével. Az érintettek tehát leghamarabb másnap kaphatták meg. 
Nagyjából tudhatták korábban is, hogy mi lesz benne, mégis el kell fogadnom a 
művezető panaszát: "Volt már olyan prémiumkiírás, amit 25-én kaptunk kézbe, és a 
feladat határideje 22-e volt. Szerencsére megcsináltuk. Amúgy is az a munka 
következett." 
A prémium elosztásáról bárki szívesen beszél órákon át. A pénz beszél - és 
beszéltet. Igazságtalannak tartották, hogy csak a végeredmény, a kiírt feladat teljes 
elvégzése után fizet a kormánybiztos. Hiába dolgozott jól az egyik brigád, ha a másik 
vállalat másik brigádja lemaradt, egyikőjük sem kaphatott egy fillért sem. Ez így 
valóban nem igazságos - ahhoz képest, ahogy korábban megfizették őket. De Szabó 
Benjámin szándéka éppen az volt, hogy mindenkit a végeredményben tegyen érdekelt-
té. Azt hiszem, sikerült. Az embereket a végeredmény foglalkoztatta a 250 
megapondos daru üzembe helyezéséért vívott harcban; de a betonért folytatott 
küzdelemben is jó érvnek számított a KOBI - (kormánybiztosi) prémium. És persze 
gyorsabban felemelte a hangját, akit akadályoztak a prémium megszerzésében.
A prémiummal, a lelkesedéssel kapcsolatban mégis maradt bennem kétely. A 
beruházás egyik irányítója ültette el bennem: "Még mindig teljesen lehetetlen eldön-
teni, hogy van-e értelmük az erőfeszítéseknek, illetve hogy megéri-e a kockáztatás?"
Fél évig küzdöttek az emberek, hogy behozzák a lemaradást az acélszerkezet-
építésben, a vizesakna elkészítésében, a 250 megapondos daru szerelésében. Sikerült. 
Most a szűk keresztmetszet a lokalizációs torony, a szakipari munkák és általában a 
szerelés. 2100 tonna alkatrész, berendezés, szivattyú, csap, szelep hiányzik. Mind 
most kellene. Amíg megérkezik, mást csináltatnak a munkásokkal. Ők nem is mindig 
jönnek rá, hogy nem a legcélszerűbb sorrendben kapják meg a feladatokat. Néha 
azonban egyszerűen el sem lehet titkolni előlük. S ha önhibájukon kívül nem 
dolgozhatnak a kormánybiztos által preferált munkán, persze hogy dühöngnek. 
Csekély vígasz ehhez képest, ha - egy hónappal meghosszabbítva a határidőt - 
módosítják a feladatkiírást. A speciális szellőzőközpont és a 18,90-es szinti födém 
hermetikus lemezburkolatának elkészítéséért - augusztus 20-i határidőre - a 
Dunántúli ÁÉV 300, a GYGV 50, az ERBE 10, az Erőterv 10, a 22-es ÁEV 110 ezer 
forintra számíthatott. Nem kaphatták meg. Az indoklás, ismét kézzel a tételes 
felsorolás mellé írva: "Különböző okok miatt a határidő meghosszabbításra került, 
szeptemberi kitűzésként szerepel. Ennek megfelelően augusztus nem fizethető ki. IX. 
4. Szabó Benjámin."
Azt hiszem: a mérnök munkája a két pont közötti legrövidebben bejárható "út" 
megtalálása. Ez azonban az életben szinte sohasem egyenes. Mennyivel könnyebb 
tudomány a geometria! "Ha az ember csinál valamit, annak olyan nehéz az elkészítése, 
hogy szükségszerűen ronda lesz, de akik majd utána csinálják, azoknak nem lesz 
gondjuk az elkészítéssel, és meg is csinálják szépen, aztán majd mindenkinek tetszik, 
ha más csinálja." Ezt nem Pakson hallottam. Picasso mondta - a festészetről.

NEM TALÁLT TÁRGYAK

Azok a mások talán okulnak az elsők szűkmarkúságának következményeiből, és 
rendes raktárat, raktárakat építenek. A beruházási okmányban eredetileg 107 ezer 
négyzetméter raktárterület szerepelt. Az egyik takarékossági felülvizsgálat a nagyját 
kihúzta. A tervezett 27 ezer négyzetméter fedett raktártér helyett csak 6700, a 80 ezer 
négyzetméterre tervezett szabadtéri raktár helyett csak 50 000-nyi épült fel. A 
kormánybiztos 1979. júniusi határozata ezért már csak konstatálhatta: nincs 
szervezett rendszer, amelyik alapján a beérkezett anyagokat osztályoznák, s amely 
alapján azonnal megállapíthatnák, hogy mihez kellenek. A berendezéseket nem 
vizsgálják meg, a műbizonylatokat nem ellenőrzik. Így pótlólagos megrendeléseket 
sem adhatnak fel: a beépítés előtti napokban derül ki, ha valami lemaradt a 
szállítmányból. Az erőmű raktáraiban egyelőre azt sem tudják pontosan, hogy mi hol 
van. Nem vezetnek részletes nyilvántartást, nem csoportosítják a beépítés logikája 
szerint a berendezéseket, nem minősítik őket. Örülnek, hogy élnek. Naponta többször 
átpakolják a ládákat, a felsőt ráteszik a legközelebbi, félig felpúpozott kupacra, talán 
éppen arra, ami alól másnap ki kell emelniük egy szelepet. Kevés a hely.
Éppen annyi kellene ugyanis, amennyit a tervezők korábban kiszámítottak. A 
nemzetközi tapasztalatok is őket igazolják. Az NDK-beli egyszerűbb atomerőmű 
építésén 128 ezer négyzetméter raktárterülettel kalkuláltak. Ebből 30 ezer volt a zárt 
tér. Elszámolták ugyan egy kicsit magukat - elég lett volna 27 ezer -, de még így is ők 
jártak jobban. A daruzott csarnokokban kibontatlanul tárolhatták a ládákat, bennük a 
berendezéseket, a kivitelezők érintetlenül kapták meg a csomagokat.
Az Erőmű Beruházási Vállalat még sohasem vezetett raktárt építkezésen. Most se 
önként vállalkozott a feladatra. A kényszer vitte rá. Az atomerőmű kivitelezőinek teljes 
kiszolgálására kapott utasítást. Ekkor a vállalatnak mindössze három raktárosa volt a 
telepen.
S csak az egyiküknek volt annyi esze, hogy a rend érdekében lopjon. A raktárban 
ugyanis csak akkor van rend, ha a kartonokon tételre, darabra annyi a csavar, a szög, a 
hegesztőpálca, a reaktortartály, a palló, az uránrúd, a ceruzahegyező, mint amennyit a 
revizor a raktár területén találhat. Hát ez az, ami szinte soha nem jöhet össze. A 
raktárakból többféleképpen lopnak. Lop a raktáros az előbbiek miatt. Lopnak azok, 
akik dolgozni szeretnének, s mert éppen szereztek darut, gyorsan elviszik, amire 
szükségük van. Egyébként sem érnek rá a papírmunkára; a darus rohan. S azt Pakson 
soha senki nem lesz képes ellenőrizni, hogy a hatvan kilométernyi 20-as csövet - 
mind, az utolsó méterig - beépítették-e. Lop az is, akit az alkalom szül, s lopnak azok, 
akik szeretnek lopni.

Van a telepen egy raktár, az elvileg beépített anyagok raktára. Kihagyták őket. 
Amikor hozzáfogtak a munkához, még úgy látszott, szükség lesz minden kiírt 
csavarra, szelepre, csőre, de mégsem kellettek. Ez is lopás. Csavarok, építőipari 
segédanyagok, lemezek, csapolások, ez is, az is, nincsenek a raktárban, nincsenek a 
reaktorblokkban - eltűntek. Mit csinálhat ilyenkor az építő? Vagy beönti a maradékot a 
Dunába, vagy kiteszi magát az ellenőrök gyanúsítgatásának: azért spájzolta ezeket a 
tárgyakat, mert ki szerette volna vinni az építkezésről. Még mindig könnyebb 
eltüntetni a felesleget, mint kimagyarázni.
Lopják a millimétereket is. A gépházi 125 megapondos daru nem fér el rendesen 
a pályáján, pedig az eredeti tervekben - a szabványoknak megfelelően - bőségesen 
hagytak helyet a számára, meghatározva a daru teteje és a szélrács közötti távolságot. 
Aztán az Iparterv engedélyt kért (és kapott), hogy az acélszerkezet oszlopai, amelyek a 
darupályát tartják, rövidebbek lehessenek a tervezettnél, hiszen a szabvány úgyis hagy 
elég helyet. Ugyanakkor a német fél, a daru gyártója, szintén kért (és kapott) 
engedélyt, hogy a daru - statikai okokból - magasabb lehessen a tervekben szereplő 
értéknél, hiszen a szabvány úgyis biztosít elég teret. Ezzel még nem ért véget a mére-
tek közelítése. Az eredeti tervekben a szélrács íves kiképzésű volt, hogy a tető 
terheléseit elviselje. Mivel a szabvány úgyis biztosít elég teret, a szélrácsot egyenesre 
készítették, így viszont terhelés esetén belóg. Ekként jutott szegény daru odáig, hogy 
ugyancsak össze kell húznia magát munka közben.
Majdnem így járt a 250 megapondos reaktorcsarnoki daru is, csak annak 
széltében keskeny a pálya. Annyira, hogy az már a szabványtól teljesen eltér. Az 
Erőterv szerint: ez a baj alig baj a többihez képest, ideiglenesen így is jó lesz. Hogy a 
későbbiekben át kell-e építeni, hogy felmentést kapnak-e a szabványok előírásai alól? 
Ki tudja.
S lopnak még sok egyebet, miközben a beruházás rendésze a fürdőépület 
második emeletén az alig öt négyzetméter alapterületű, hajdani takarítóeszköz-
tárolóban az íróasztalt elborító buszbérleteket szortírozza. A feladatot nem a paksi 
rendőrkapitánytól kapta. A főnöke kérte meg rá, mondván, ezt is meg kell csinálni 
valakinek. A vállalatok többségének nincs rendésze. Ahol van, ott is főleg a csökkent 
munkaképességűeket bízzák meg az ellenőrzéssel. A társadalmi tulajdon védelmére 
sokat áldoz az állam, de sajnos olyanok osztoznak rajta, akik aligha szolgálhatják meg 
rendesen a befektetést. A rendészek általában szerény képességű, iskolázatlan, sérült 
emberek, vagyis könnyen becsaphatók. Egy csibész hónapokon át fosztogatta a 
brigádok szerszámosládáit. Öt kiló szegen bukott le. ,.Kedvem lett volna beleültetni - 
mondja a rendész. - A drótokat, huzalokat, idomvasakat befűzik a ZIL-ek alvázába, 
hadd tornásszon a portás." Pár hete két hordó gázolajat találtak egy zetoron. 
Kiskatonától hat liter, röntgenfelvételekhez használható fixírt vettek el. Tudott angolul, 
elolvasta a címkét. Hiába látta, hogy normál filmhez nem jó - megtetszett neki. Az 
ERBE-téemkások tavaly csaknem hússzor javították meg a kerítést. Hat-hét 
csibészbejárót - pontosabban: kijárót - most is találnak minden kerítésszemlén a 
rendészek. A nagyobb vízmosásokon havonta nyitnak új ösvényeket a "rövidebb utat" 
keresők. Az erdősítésnél 80 méter kerítést döntöttek ki buldózerrel. Sokáig az volt a 
főbejárat. Persze mi ez ahhoz képest, hogy Visontán egy éjszaka kétszáz méter 
kerítést bontottak le. Feltekerték, elvitték haza. Két legyet ütöttek egy csapásra. A 
kerítést, és hogy utána nyugodtan járhattak ki-be azon az úton. Különös dolog ez a 
társadalmi tulajdon. A 22-es ÁÉV emberei tíz méterrel arrébb vitték a Vegyépszer 
állványát, és ott rakták össze. Végezvén a betonozással, nem szerelték le az állványt. 
Nem az övék. A Vegyépszer sem törte magát. Már rég lemondtak az állványról. Ha az 
egyik vállalatnál kevés a hegesztőkábel, éjszaka levágják a legközelebb lévőt. Hiába 
panaszkodik a sértett, a társadalmi tulajdon nem veszett el, csak máshol használják. Ki 
dönti el, hogy hol van nagyobb szükség rá? A rendész tehetetlen.
A cégek pedig ritkán hiányolják az eltűnt tárgyakat. "Visontán tizenkét elkobzott 
villanymotort gyűjtöttem össze, de senki nem szólt, hogy tőle vették el. Végül az ERBE 
odaadta a Gagarinnak, s lám, nekik éppen hiányzott. Most sincs másképp. Úgy kell 
ráerőszakolni a vállalatokra, hogy vegyék vissza, amit elkoboztunk a szarkáktól. 
Inkább lemondanak róla, csak hogy elkerüljék a vizsgálatot. A számlák elbírják az 
anyagot, miért tennék ki magukat egy esetleges ellenőrzésnek."
Szélesíthető a kör. Szerintem a társadalmi tulajdon hűtlen kezelése az is, hogy öt 
év után tavaly volt először hulladékgyűjtés Pakson.
- Megsaccolható, mennyi lehetett a kár 1978-ban?
- Ha ötszázezer forintot ír, nem téved sokat - mondja a rendész.
Idegen férfi lép a szobába. Int, beszélgessünk nyugodtan tovább. Nekidől az 
ablakpárkánynak, matat az aktatáskájában. Éppen leltárba venném a legutóbbi tűzben 
elégett értékeket, amikor közbeszól.
- Érdekli a pontos történet? Tanulságos. Éjjel egykor az őrök erős füstszagot 
éreztek a déli bejáró portásfülkéjében. Ahogy később elmondták, még tanakodtak is: 
"Ennek olyan szaga van, mintha rongy égne." A Vegyépszer-öltöző körülbelül egy 
kilométerre volt tőlük! De mert éppen a feketevágások miatti meghurcoltatásokról 
beszélgettek, nem szívesen hagyták abba az eszmecserét. Látták ugyan a 
villanyvezetékek között úszó füstöt, de megnyugtatták magukat: "Lehet, hogy csak 
gőz..."
Meglep ez a jegyzőkönyvi pontosság, de jobb, ha nem szakítom félbe.
- Az éjjeliőr még panaszkodott is, hogy fázik. Javasolta, menjenek inkább az ő 
portájára, ott melegebb van. Nem is sejtette, hogy mennyivel! Elindultak a szokásos 
körútjukra. Mire a Vegyépszer öltözőihez értek, az már teljesen leégett. Elvileg félmillió 
forint volt a kár, és bent vesztek a különleges varratokról készített röntgenfelvételek. 
Mit gondol, hány rendészt fizethettek volna ki a kár töredékéből?
- Irreális lenne a tűz alapján következtetni.
- Ki tudja? De lehetünk nagyvonalúak. Tekintsünk el a tűztől. Vas, fa, cement, 
csupa értékes holmi hevert őrizetlenül a dunaföldvári állomáson, amíg nem készültek 
el a sínek az erőműig. Kitaposott járműösvények vezettek a három kilométer hosszú 
árusorhoz. A földvári porták a cuccra néztek. Az csipegetett belőle, aki csak akart.
Bevisznek az utcájukba - licitálunk: ki hallott meglepőbb történetet.
- Ismeri az útépítőt, aki tíz órakor indult ebédelni, hogy fél tizenkettőre éppen 
odaérjen a leveséhez az úthengerével?
- Paksot hiába keresné, ha minden földet elhordtak volna, amit a fuvarozók 
elszámoltak. Lassan tíz éve porosodik másfél millió forint értékű ablak, ajtó az 1969-
es felvonulási telep barakkjában. Beszakadt a tető, leomlott a fal, az vitt belőle, aki 
nem szégyellt. Figyelmeztették a tulajdonost, erre megcsinálta a falakat és a tetőt. Az 
ajtók, ablakok ott rohadnak tovább. Csak most már nem látszik.
- Olvastam: ellenőrizhetetlen a beérkező anyagok nyilvántartása. Nyugodtan 
megtehetik a kivitelezők, hogy a speciális rozsdamentes lemezeket, csöveket időnként 
az ország másik végében építsék be. Ott, ahol hirtelen nincs jobb kéznél. Paksra majd 
jön másik, gondolják.
Később rendszeresen találkoztam a társadalmi tulajdont hivatalból védő M. 
századossal. Kapcsolatunk alapja és formája a licitálás maradt. Ugyanazt akartuk, 
hátha a másik hallott valamit. Elárvereztük a híreinket, pontosabban csak egy részüket. 
Betartottuk titoktartási kötelezettségünket. Én a lelkiismeretit, ő a hivatalit.
Aztán sokáig nem találkoztunk. Szanatóriumban volt. Azt ajánlották neki, 
pihenjen néhány napot. Kimerült. Szakmai ártalom? Bizonyára. A szívére vette, amit 
látott. A "pihenő" után külön szobát szereztek neki, utcáról nyílót, közvetlenül a 
transzformátorhelyiség mellett. M. százados és a transzformátorok együtt morogtak 
az épület földszintjén. Hiába figyelmeztették, hogy nem kell olyan komolyan venni a 
dolgokat, a frissen meszelt szobát nyomozásai közben készített zugfelvételekkel tapé-
tázta ki.
A rögtönzött tárlatvezetés közben az arcát figyelem; azt hiszem, keveset pihent, 
a tekintete váratlanul felizzik az állandóan előtte levő fényképek láttán. Az első képso-
ron feltekert drótkerítés és halomba szórt rozsdamentes acéllemezek. M. 
kommentárja: "Olvastam valahol, hogy kisiparos rozsdamentes anyagot keres 
művégtagok illesztőcsuklóihoz. Nem kap sehol. Itt meg tonnaszámra öntik ki a 
maradék lemezcsíkot. Száz forint kilója. Betemetik a szeméttelepen, mindent a 
tisztaság érdekében. Nagy vendéget vártak, semmi sem számított."
A képek alatt szöveg is van: "Aki kapja, marja." "Az én váram az én házam." 
Azokhoz is megjegyzést fűz: "1980-at írunk, mindjárt véget ér a huszadik század, s a 
három SZAOZ hőcserélőből kettőt mégis leejtettek a beemeléskor. Kit vontak ezért 
felelősségre? Így a Szovjetunió nem engedi beszerelni, akkor pedig vehetünk dollárért 
másikat. Az nagyon sok pénz. Kié? Az országé."
Vigasztalom: részletesen megvizsgálták a tartályok minden hegesztési varratát, 
semmi hibát nem találtak; nagyobb volt az ijedelem, mint a horpadás a tartályon. 
Persze nem sok hiányzott, hogy a kettes reaktorhoz érkező hőcserélőt át kelljen hozni 
az egyes bokszba. Megúszták.
M. százados a tulajdonviszonyok áttekinthetetlenségére panaszkodik, szinte 
minden alkalommal ide lyukadunk ki, pedig rég beleunhatott volna, hiszen legalább 
harminc éve foglalkozik a társadalmi tulajdon védelmével. Azzal, hogy megvédje a 
társadalom tulajdonát a társadalom tagjaitól. Csak hát a helyzet bonyolult; az emberek 
sosem akarják megérteni, hogy az is az övék, amit nem vihetnek haza.
- Százötvenezer forint cuccot találtunk egy házkutatáson. Nehogy azt higgye, 
hogy valakinek is hiányoztak a beruházáson. Egyetlen vállalat sem tett feljelentést 
ismeretlen tettes ellen. Nem tudtuk kideríteni, kitől vették el a fúrógépet, a kézi 
köszörűt és a többit. A szerszámon csak a leltári szám szerepelt. Addig, amíg le nem 
vakarták. Hiába igyekeztünk, egyetlen cégre sem tudtuk rábizonyítani, hogy tőlük 
lopták el a kéziszerszámokat. A szajré másik részéről meg kiderült: az elvileg beépített 
anyagokból gyűlt össze. Sőt azoknak a telepen belül van egy külön raktáruk. A pici 
mütyürök még csak ezután jönnek. Apró műszerek aranyból, ezüstből. Ki vigyáz majd 
rájuk? Zsebben kivihetnek akár százezer forint értékű csodabogarat. Nekem bezzeg a 
jelentést a papír hátán kell folytatnom. Erre minisztériumi rendelet van. Megkívánja 
tőlünk a papírtakarékossági kampány. Megfenyítenek, ha új lapot piszkítok be. Bezzeg 
azt a háromszázezer forintot könnyen lenyeli az ország, amelyikből önálló lakása lett a 
görbe szerelemre áhító főnököknek. S még csak nem is használják.
- Ez lehet az igazi méreg.
- Komlón se volt jobb a helyzet, csak az ellenőrzés volt könnyebb. Hamar 
kiszúrta az államvédelmi, ha valakinek a semmiből nagy hirtelen háza nőtt. Engem ma 
bezzeg figyelmeztet az ügyész, hogy ne okoskodjak, csak feketén-fehéren 
bizonyítható ügyekkel kopogtassak nála, mert nem szabad ijesztgetni a lakosságot.
Nem irigylem M. századost. Áthunyoroghatja az egész életét. Vannak ugyanis 
dolgok, amelyek fölött intézményesen kell szemet hunynia. Talán olyanok is, amelyek 
fölött csak a saját jó érzése miatt huny szemet, de vannak dolgok, amelyeket nem 
szabad meglátnia, mert különben lerontaná a megye társadalmitulajdon-védelmi 
statisztikáját. És úgy látom, szemet hunyni kényszerül azért is, mert egyedül van, mert 
maga pötyögi le a jelentését, szaladgál a telepen, hátha felfedez valami érdekeset, az-
tán hosszasan elbeszélget velem, hátha kiszed belőlem valami izgalmasat - s ez mind 
üresjárat, nem bírja erővel. És nem bírja idegekkel.
Az egyik vasárnap Pakson átvonulóban a miniszterhelyettesnek kedve szottyant 
megtekinteni az építkezést. A beruházás kapuja a gépkocsi orrán díszelgő háromágú 
csillagnak kijáró tisztelettel tárult fel. Meg se merték kérdezni a portások, hogy kihez 
van szerencséjük, és egyáltalán mit akar itt vasárnap. Lett is ebből nemulass! A fekete 
autó utasa szóvá tette: "Ide akárki bejöhet?"
Leteremtették a portást, aki értvén a szóból, negyednap tisztelettudóan ugyan, de 
megállította az érkező másik Mercedest, s érdeklődött: "Kit tetszik keresni?" Nem volt 
szerencséje. Az autó utasa úgy gondolta, őt nem illett volna megállítani. Fölizgatta 
magát - és pár perccel később a rendész legfőbb főnökeit. A portás megkapta a 
magáét, s levonta a tanulságot: vannak olyan autók, amelyeket meg kell állítani, ezzel 
szemben vannak olyanok, amelyeket nem szabad. Azóta így csinálja.
Az alapos emberek azonban nem bízzák a véletlenre a lebukást. A csoportvezető, 
miután megpakolta a GAZ-t, cinkosan csippent rám a szemével, majd megkéri a 
gépkocsivezetőt: "Géza, inkább a déli bejárón menjünk ki, nagyon büdös ez a vacak 
festék, ne szédítsük meg a portásokat." A festék ontja a terpentinszagot. Ahogy 
közeledünk a déli bejáróhoz, kitárják előttünk a kaput. A portások nagyon elegánsak, 
tavasszal barna tányérsapkát kaptak, és hozzá ugyanolyan színű, szép köpenyt.
Igazságtalan minden általánosítás. Ötezren dolgoznak az atomerőműben, s csak 
elvétve akad közöttük csibész. Nem az elővigyázatosságot becsülöm le. Remélem, M. 
százados sem tart naivnak. Mindenesetre adott egy nevet, azzal, hogy ha elég ügyes 
vagyok, érdekes riportot készíthetek.
Csaknem egy órát beszélgettem az építőipari vállalat szakszervezeti titkárával. 
Akkor még fogalmam sem volt néhány megdöbbentő apróságról.
N. Józsefnek nyomós oka volt, hogy bizonygassa: hűséges tagja a rendszernek. 
Csakhogy: ha néhány frázis sűrű pufogtatása elegendő a bizalmi állás, a kényelmes 
poszt megőrzéséhez, akkor nehezen választható el a sanda önvédelemtől még a 
legtisztességesebb szándék is. N. Józsefet Budapestről küldték Paksra szakszervezeti 
bizottsági titkárnak. Elődje 70 ezer forintot sikkasztott. Az új titkár erkölcsi 
bizonyítványát mégsem kérte senki. 
A szobában egy páncélszekrény, két fotel, íróasztal, a falon az ÁPISZ-ban 
kapható Lenin-kép, a fogason nehéz, gumírozott vászon esőkabát. A titkár alacsony, 
zömök ember. Ha valamilyen kifejezést pontatlannak tart, kacsintva jelzi, úgyis tudom, 
mire gondol.
- Úgy hiszem, a szakszervezetet is próbára teszi az építkezés, sok munkás 
dolgozik nehéz körülmények között Pakson.
- Meddig van az elvtárs Pakson?
- Néhány napig.
- Megmondom, hogyan képzelem a dolgot. Mondjon pár alapgondolatot, abból 
én összeállítok egy vezérvonalat, amit kibővíthetne.
- Néhány konkrét eset érdekelne. Például mi volt a szakszervezet álláspontja a 
téliesítés hevenyészettségéről?
- Ismerem a problémát. Sokat vagyok az emberek között. Ez lehetne az egyik 
vezérgondolat. A szakszervezet nagyon sok jót tud csinálni, és nagyon sok rosszat. A 
gazdasági vezetésnek igen-igen hajlani kell a szakszervezet felé, mert hogy is 
mondjam, egy szakszervezeti tag lényegében egy fél párttag. Aki magáévá teszi a 
Szakszervezetek Országos Tanácsának állásfoglalását, az fontos támasza az 
államrendnek. A szakszervezet az egy előkészítő a párttagságra. Pakson viszont a 
dolgozók nagy része a termelőszövetkezetekből jött, ahol nem voltak szakszervezeti 
tagok.
- És most?
- Kérem szépen, éppen nemrég néztem utána: nyolcvankét tagunk van.
- Sok ez vagy kevés?
- 1978 januárjában harminckilencen voltak.
- Mivel érte el a gyors felfutást?
- Azt mindenki kérdezi.
- Mégis?
- Először is rengeteget vagyok az emberek között. Minden ügyük elintézését a 
feladatomnak tekintem. Még a magánügyüket is. Van itt énnekem például egy fekete 
bőrű cigány fiúm. Az, kérem szépen, együtt él egy cigány nővel. Ebből a 
vadházasságból született egy gyerekük. Mindenhol visszautasították a szociálissegély-
kérelmüket. Nem hagytam annyiban. A kétezer-ötszáz forintot sem kapták meg, pedig 
az jár a társadalombiztosítótól. Elutasították, mert nem voltak házasok. Hiába hozott 
igazolást a tanácstól, nem az ő nevén volt a gyerek. Pedig hivatalosan is a magáénak 
vallotta. Visszautasították a CSÉB-nél is. Nagy nehezen, de ott is elértem, ami járt neki. 
Na, akkor mondtam: gyere be, kitöltünk egy szakszervezetisegély-kérő lapot. Madarat 
lehetett volna fogatni vele. Persze ehhez szív kell. Nyugodtan lerázhattam volna a 
nyakamról, mint sokan teszik.
- Ez a módszer lényege?
- Mondjuk. Persze nem szabad nekik hazudni, mert arra a legérzékenyebbek. 
Inkább megkérdezem a központban, hogy mit lehet, és felírom annak a nevét, aki 
válaszol, hogy hivatkozhassak rá, amikor elmesélem, mit intéztem.
- Választotta az erőművet?
- Nem. Küldtek. Székesfehérváron voltam sokáig. Onnan kerültem át Bicskére, 
és Bicskéről hoztak Paksra. Maradjon köztünk, de itt történt egy hatvanegyezer-
háromszáz forintos sikkasztás.
- Elég dörzsöltnek kell lenni ezen a poszton.
- Hogyne, de itt elsősorban a tömeg a döntő. Lássák: a szakszervezetis intézi a 
dolgukat, nem a fenekén ücsörög! Hajnalban öt órakor már kint vagyok a váltásnál.
- Hiába dolgozták le az emberek év közben a karácsonyt és az újév közé eső 
néhány napot, mégis berendelték őket december végén.
- Az egy miniszteri és egy kormányfelhívás volt. Megkapták érte a pénzüket. 
Utána már rájöttek: érdemes volt visszajönni arra a néhány napra. De képzelje el. Több 
vállalatnál egyébként is berendelték az embereket. Mit csináltak volna azok, ha a mi 
brigádjaink nem betonoznak eléjük? Álltak volna három napig. Mindent el lehet érni a 
dolgozónál, ha látja, hogy törődnek vele. A másik fontos dolog a nyíltság. A kulcsot 
soha életemben nem vittem el; odaadtam valakinek, vagy csak nyitva hagyom az 
irodát, de tőlem még nem emeltek el semmit.
Erre a mondatra álltunk fel. N. József azóta nyugdíjas. Hatvanévesen. De 
rosszabbul is végződhetett volna a sorsa. Ha véletlenül összefut egy régi ismerősével, 
aki esetleg zsarolni kezdi, N. József - minden jó szándéka ellenére - könnyen zavarba 
jöhetett volna. Végül is - minden népszerűsége ellenére - az alább közlendő feljegyzés 
miatt nem választották meg szakszervezeti bizottsági titkárnak. Elhalasztották a 
választást. A beruházás irányítói inkább vállalták a veszélyt, hogy - elvileg - 
felelősségre sem vonhatják a titkárt, ha netán vét. Mint ahogy korábban elég sokszor 
tette: ,,...Az előélet megállapítása céljából ellenőriztem egyes személyeket a bünte-
tések nyilvántartásában, és N. Józsefről az alábbiakat állapítottam meg: Büntetései: 1. 
1947. II. 25. B.pest: szem.tul.lopás és csalás, 6 hó börtön, ötévi jogvesztés; 2. 1948. 
okt. 21. Veszprém; sikkasztás, 5 hó börtön, öt év jogvesztés (1948-ban kegyelemben 
részesült); 3. 1949. jan. 13. szem. tul. lopás, két hó fogház; 4. 1951. febr. 29. Füred: 
szem. tul. lopás, 7 hó börtön, 1 év jogvesztés; 5. 1952. jún. 25. Miskolc, szem. tul. 
lopás, 1 év 2 hó börtön, 3 évi jogvesztés; 6. 1953. márc. 18. Budapest: csalás, lopás, 
sikkasztás, 7 év börtön, 6 évi jogvesztés; 7. 1955. máj. 26. Putnok: szem. tul. lopás, 
sikkasztás, tt. (társadalmi tul. elleni vétség), 10 év börtön, 10 év jogvesztés; 8. 1968. 
márc. 28. Székesfehérvár; csalás tt. 2 év 6 hó börtön, négyévi jogvesztés. Nevezett 
személyt eddig a bíróság jogerősen 22 év és 9 hónap elmarasztaló szabadságvesztésre 
ítélte..."
Hogy kell vigyázni! Azt, aki csupán közvetlen környezetének kíván megfelelni, 
szinte semmi sem különbözteti meg azoktól, akik a leleplezés elől bujkálnak.
Napjaink analfabétái viszont, akik még olvasni sem tudnak, nem bujkálnak. 
Néhányan közülük a hadsereg kötelékében építik az atomerőművet. Azokra vagyok 
kíváncsi, akiket az analfabétizmus elleni harc végvárában, a Magyar Néphadseregben 
tanítanak meg írni. Nem militáns megfontolásból. Bár ki tudja? A haza csak fegy-
verekkel védhető meg. Azé a hatalom, akié a fegyver. A tudás fegyver, a hatalom 
fegyvere. A tudás hatalom.
Az építődandár titkos számú tagjaiból öt tantermet töltenek meg az általános 
iskolából kimaradottak. G. Imre mellé telepedek. Kicsi a pad. A térdem nekifeszül a 
támlának, kénytelen vagyok egyenesen ülni. A tanár úr az igeragozásról bizonygatja, 
hogy logikus; láthatóan hidegen hagyja a hallgatóságot igyekezete. Nincsenek 
kifejezési problémáik: eddig mindent el tudtak mondani, amit akartak, aki nem értette, 
mit kérnek, attól legfeljebb elvették. G. Imre Kaposvár és Szekszárd között félúton nőtt 
fel. 1960-ban született, heten vannak testvérek. Volt iskola a falujukban. G. Imre 
végigjárta a nyolc osztályt. A neki szabott tanrend szerint. Abban pedig se írás, se 
olvasás nem szerepelt. A tanító úr úgy gondolta, Imre úgyse venné semmi hasznát az 
elvont dolgoknak, tanulja meg inkább a ház körüli munkát, legyen abból jeles. Két 
marhát, két malacot, sok aprójószágot tartott a tanító úr; a felesége hamar elhagyta. 
elmenekült a városba. jól jött a segítő kéz. Imre szívesen belement az üzletbe, 
megállapodtak: "Imre fiam, te olyan hülye vagy, úgysem fogna rajtad a tudás. Csináld 
azt, amire futja az eszedből." Imre pedig kötélnek állt.
- Apám akkor már nem élt, így többet segíthettem otthon. Megtakarítottam a 
leckeírás idejét. Délelőtt elláttam a jószágot, rendet raktam a kertben, kialmoztam, 
megetettem a marhát, moslékot kevertem, megkapáltam a veteményest, az iskolában 
mindig volt munka elég. Csak a tanfelügyelővel kellett nagyon vigyázni. Egyszer 
majdnem megbuktam. A padláson mértem a korpát, hát meglátom a kapuban az 
iskolaellenőrt. Mire észbe kaptam, már az udvaron volt. Csak hátul jöhettem le, át a 
trágyadombon, kerítésen, az ablakon. Megelőztem. Mire benyitott az osztályterembe, 
feszesen ültem a helyemen. Kiporoltam magam a korpából, de a szart a bakancsomról 
nem vakarhattam le. Nem bírta sokáig a büdöset, forgatta a nyakát, talán azt hitte, mi 
már csak ilyen büdösben érezzük jól magunkat, sarkon fordult, elment. Én meg vissza 
a jószágokhoz. Nem szerettem a tanfelügyelőket, elúsztam miattuk a munkával.
G. Imre közlegény magaviselete ellen még nem volt kifogás a dandárban. Minden 
kimenőnapra szüksége van. Építkezik.
- Önállóan akarunk élni, két méterszer három méteres házra gondoltam. Ennyi 
téglát sikerült összegyűjtenem. Kicsit alacsonyabb lesz, mint a szomszédéké, de állva 
se verem be a fejem. Mi kell még? Ha kész vagyok vele, összeházasodunk.
Tavaly ezer hallgatója volt az általános iskolának. A legutóbb bevonulók közül 
negyvenen egyetlen gondolatot sem lettek volna képesek papírra vetni. A barakkiskolát 
augusztusban meglátogatta a városi tanács oktatási osztályának vezetője. Kijött a 
központból a tulipános házak tövébe felállított barakkokba, hogy eldöntse, valóban 
jogos-e az oktatók felháborodása: a lakótelep építői által hagyományozott felvonulási 
épületek alkalmatlanok a tanításra. Nagyon felháborodott a látottak és a hallottak 
miatt. Kikelt magából: megengedhetetlen, hogy bizonyítványt kapjanak az írni-olvasni 
alig megtanított sorkatonák. "A főhatóságok amúgy is elégedetlenek a dolgozók esti 
iskolájának színvonalával." Igazuk lehet. A politikai tiszt is feszengett. "Alacsony a 
színvonal? Kié? A hadsereg erejéből ennyire futja. A bevonulókat két év alatt tanítjuk 
meg a fegyelemre, a munkára és egyharmadukat a betűvetésre. Mellékesen felépítjük 
az erőmű egy részét, és katonákat is nevelünk a fiatalemberekből. De ha mi sem 
ültetjük be őket az iskolapadba, akkor ezt már soha senki meg nem teszi helyettünk. " 
A tanfelügyelő meghátrált.
Átnéztem a félévi záródolgozatokat, hogy pontosabb képet alkothassak 
magamnak, mekkora kockázatot is vállalt magára ezzel a visszavonulással. A 
fogalmazványok fele osztályozhatatlan volt. Persze azokból is kiderült sok minden. 
Napi beszámolójuk írása közben az építkezés-buszozás gondolatsor hirtelen 
megszakadt a sörözésnél, s mint az öreg lemezen a tű visszazökken az előző 
barázdába, ugyanazt a mondatot háromszor körmölték egymás alá. A kimenőről 
készített beszámolók sem sokkal bőbeszédűbbek: "Vettünk vodkát, megittuk a 
haverokkal. Nagyon jól éreztük magunkat." Nem bőbeszédű, mégis sokatmondó.
És mégis: Az én falum című dolgozatok fele nem igénytelen. Csak egyszerű. 
Némelyik pedig egyszerűen nagyszerű: "Számomra a mi falunk a legszebb. Lehet, hogy 
tán azért, mert én ott születtem. Igen, én Kölesd kis falucskában születtem, és azóta is 
ott élek. Nagyon szép a fekvése, körös-körül hegyláncok, a paksi úton, mint megyünk 
befelé, a Sárvíz és a Sió-csatorna látható. Csendes kis falu, habár két gyára is van. Az 
egyik a központ közepén helyezkedik el, mégpedig az a vajgyár. Nagy előnye ez a 
falubelieknek, kik jószágokkal is foglalkoznak, azok számára egy nagy előny. 
Sertésállománynak lehet a savót, sőt a tejport hordani. A vajgyárral szemben 
helyezkedik el a kölesdi általános iskola. Sajnos arról nem tudok írni, mert nem volt 
szerencsém oda járni. Fölötte a kultúrotthon nyulászkodik, hát ez már aztán tényleg 
nem mai gyerek. Van olyan kétszáz éves. Alatta van alagút is, amelynek kétfelé ágazó 
folyosója van. Egyik ága a falu végén ér véget; ott egy nagy hegy, Harc-hegynek hívják. 
A másik ága pedig olyan ötven méter hosszú lehet, a kultúr és a vajgyár között van egy 
Kossuth-szobor, ott jön ki. Egy betonfödél van ráhelyezve. Az én falumnak van még 
egy téglagyára is, ami a falu végén van üzemeltetve. Ez valamikor egy Bence nevű 
maszeké volt. Később a kölesdi mgtsz vette kezelésbe, nagyon sok lány és asszony 
dolgozik ott. Nyáron még iskolás gyerekek is. Sajnos a téeszünk nagyon le van 
gatyásodva, én magam is ott dolgoztam. Igaz, nem a téglagyárban, hanem az ácsok 
között voltam betanított segédmunkás. Nincs meg a nyolc általános, s így csak ennyi 
az ember iskola nélkül. Ha leszerelek, akkor is oda mék vissza dolgozni, már úgyis 
azzal cukkolnak a volt munkatársaim, hogy tán beadtam a honvédségnek a téeszt. 
Isten őrizz. Bár már december lenne, hogy újból elfoglalhassam a helyem a fűrészgép 
mellett. Nekem az én falum marad is a legszebb falu."
Csaltam egy kicsit. Amennyire lehetett, kijavítottam a helyesírási hibákat. Nem 
nagylelkűségből. A helyesírás ugyanis megtanítható. Aki nem járt iskolába, nem tud-
hatja. Az iskola elsősorban nem is erre hivatott. Gondolkozásra tanítani sokkal 
nehezebb, mint kijelenteni, hogy a hagyományok, a szabályok szerint a múlt idő jele a 
té. Mire utolértem volna a dolgozat szerzőjét, leszerelt. De ő nem kibukott az 
iskolából, hanem "nem volt szerencséje oda járni".
A felsőbb hatóságok pedig elégedetlenek az esti iskolák, a dolgozók iskolájának 
színvonalával. Helyes.
Az építődandár parancsnoka tudomást szerzett a látogatásomról. Meghívott:
- Látja, így folyik a felsőbb akarat végrehajtása. 
- Zökkenőkkel...
- Azért jöttek a katonák, hogy csökkentsék a gondokat a beruházáson. 
Összességében sikerült, még ha hoztak is újakat magukkal. Figyelje meg, 
militarizálódik az építőipar. Jó ez mindkettőnknek. Kifejlett lesz a hátországvédelem, a 
kiskatonák nem akadnak fönn egy aládúcoláson, behívható minden sorköteles-, és a 
csattanó: az építőipar derekasan elláthatja a feladatát, amit rátestáltak. A magyar 
építőipar tizenhét százalékkal leterheltebb, mint a fejlett országoké. A különbség egy 
részét magára vállalja a hadsereg. Hosszú időbe tellett, amíg kiharcoltuk, hogy ne új 
rendszerű műszaki századnak, hanem, nevén nevezve a gyereket, csak egyszerűen 
építő műszaki századnak hívják. Így is elég sokoldalúak lehetnek a sorkatonáink. Egy 
tábori WC megszüntetése műszaki feladat. Egy betonerőd építése is az. Ha csak a 
tüzérséget tanítanánk a seregben, a katonák keveset tudnának a polgári életről. Most 
önmaguk osztják szét rajonként a feladatokat, attól függően, ki mihez ért jobban, és 
közben állandó kapcsolatban vannak a polgári élettel.
- Szakmák szerint válogatják ki az ide behívottakat?
- Nem egészen. Tudom, az építőipar ezt szeretné, de vannak más szempontok 
is. A nős, családos férfiakat előnyben részesítjük, hogy kereshessenek. A behívottak 
fele szakmunkás, egyötöde viszont még nem végezte el az általános iskolát. Itt 
megtanulnak írni, olvasni, hiába hozzák a tanácsi igazolást, hogy iskolától távoli 
tanyájuk miatt felmentették őket az ábécéből. A "gondatlanoknak" (így hívjuk azokat, 
akik elindultak ugyan az iskolába, de nem értek oda) szintén ceruzát adunk a kezébe. 
Maradnak a szociális helyzetük, a "most kapálunk, nem tanulunk" indokok miatt 
kimaradottak. Nekik is van hely a padokban. A múltkor is felnéz az egyik fiú a 
papírból: "Százados úr, segítsen! Nem írhatnék keresztet?" "Bizony nem, Kolompár 
fiam, kivárom, ne kapkodd el, de csak akkor kapsz kimenőt, ha leírod a neved."
- Mennyit keres egy sorkatona?
- Ezer-ezerkétszáz forintot átlagban. Van, aki hatszáz forintot kap, a másik 
viszont kereshet kétezret. Sajnos attól is függ a bérük, hogy melyik vállalathoz osztják 
be őket. A 22-esnél egy kubikos órabére tizenkettő nyolcvan. A 26-osnál majdnem 
egy forinttal kevesebb. Ezen mi nem segíthetünk, bár tudjuk, szekálják egymást ren-
desen a kantinban. Sokat vitatkozunk az építőiparral, hogy ne csak a gyengébben 
fizető munkákat adják a katonáinknak. Eddig nem értünk el komoly sikereket. Amíg az 
ács épít, addig a katona bont. Persze hogy elégedetlenek. Az a furcsa, hogy a 
parkettaüzemben a segédmunkások, azaz a katonák teljesítménye csak néha éri el a 
kilencven százalékot, miközben a szakmunkásoké százhúsz százalék. Hogy van ez? 
Miből százhúsz, ha az anyagoknak csak a kilencven százaléka van ott?
Kifelé jövet benéztem a könyvtárba. Mit olvasnak azok, akik egyáltalán olvasnak? 
A kínálat bőséges, 10 600 könyv közül válogathatnak. A könyvtár 390 látogatójának 
90 százaléka hetenként 2-3 kötetet cserél. A bevonuláskor Rejtő Jenő és Agatha 
Christie, aztán Berkesi, Szilvási, Moldova, Hemingway, illetve A domb és A 22-es 
csapdája jár kézről kézre. A könyvtár kinőtt egy lakást - a laktanya ugyanis egy 
bekerített darab a panel lakótelepből -, a konyhában felstószolva a műszaki könyvek, a 
polcok előtt néhány szék, olvasósarokra már nem futotta. A katonák ennek ellenére - 
vagy inkább ezzel együtt - jobban élnek, mint a munkásszálláson lakók. Minden 
századnak van klubja, némelyiknek több is, külön tévéteremmel, rádió- és 
magnetofonszobával, saját kantinnal.

BEREPÜLŐ PILÓTÁK

Megkértek, szerezzek állást Pakson B. Jánosnak. Nekem ott mindenféle 
nagykutyák az ismerőseim, ott jól lehet keresni, János három nyelven beszél, két hét 
múlva gépészmérnöki diploma lesz a kezében, Pesten nincs lakás, Paks, ugye, egészen 
más, ingyen és bérmentve ellakhatna, megszedné magát, ügyes fiú. B. Jánost a 
"pártfogásomba" vettem. Elindultam állást keresni. Megtudtam, most fejlesztik fel az 
atomerőmű vállalat üzembe helyezési főosztályát, kell nekik mérnök, nem is 
akármilyen. Az üzembe helyezés a legkiemeltebb munka a beruházáson. Itt van 
szükség a legnagyobb tudásra, a leggyorsabb ítélőképességre, helyzetfelismerési 
készségre, talpraesettségre, magabiztosságra - és humorérzékre.
Az üzembe helyezők indítják be az erőművet. Ezt a műveletet minden korábbi 
erőműnél a beruházó vállalat szakemberei végezték. Pakson az atomerőmű vállalat 
kivette a feladatot a kezükből. Pontosabban: a kormánybiztos döntött így, véget vetve 
egy kilátástalan vitának. A beruházó és az üzemeltető között a vita később feléledt, 
kiújult, sőt elmérgesedett. Most még a beruházó kényszerült visszakozásra. Sokan 
nehezen viselték el a határozatot, úgy érezvén, hogy nem bíznak meg bennük. Egyik 
mérnök beosztottjától például az alábbi levelet kapta az ERBE vezetője:

"Feljegyzés a vezérigazgató részére! 

Tárgy: munkaviszony megszüntetése.

Kérem igazgató elvtársat, hogy 1973. május 2-ától az ERBE-nél fennálló 
munkaviszonyomat megszüntetni szíveskedjék.
Indokaim a következők. Az 1/1979-es számú június 6-i kormánybiztosi utasítás 
értelmében az atomerőmű üzembe helyezésének szervezésére és irányítására és a 
szovjet műszaki irányítókkal a közvetlen kapcsolattartásra a Paksi Atomerőmű Vállalat 
kapott megbízást. A kialakult szerződéses kapcsolatok és az üzembe helyezési rend 
következtében üzembe helyezési tevékenységem az ERBE-n belül felesleges és 
népgazdasági szempontból káros, mivel csak a felelősség megosztására és az üzembe 
helyezés hátráltatására irányulhat. Nem elégít ki az ön által felkínált perspektíva sem, 
amely szerint a második blokktól ez a tevékenység - az üzemeltető más irányú 
elfoglaltsága miatt - valószínűleg visszakerül a vállalatunkhoz.
Ez a perspektíva nem elégít ki, mert addig is szeretnék a népgazdaság számára 
hasznos tevékenységet folytatni. Ehhez kapcsolódik az a kérésem, hogy ne támasszon 
akadályokat az iparágon belüli elhelyezkedésem elé.

Munkám átadását 10 nap alatt el tudom végezni, ezért kérem, hogy utána a 
munkavégzés alól felmenteni szíveskedjék."

Azt hiszem, a levél szerzője volt az első, aki komolyan vette a kormánybiztos 
utasítását, és a rendelkezésből levonta a rá vonatkozó következtetést, lemondva az 
atomerőműhöz kapcsolódó terveiről, választott hivatásáról.
A PAV üzembe helyezési főosztálya ettől kezdve szorgalmasan készül a 
bemutatkozásra, minden részfeladatot számítógépre visznek, részletes programban 
gyűjtik össze, és rakják sorba, hogy kinek, mikor és mit kell majd csinálnia. Ahhoz 
azonban, hogy a program elkészülhessen, valóban a rendszer, a rendszerek teljes és 
alapos ismerete szükséges. Ami csaknem képtelenség. Kötetek tucatjai írják le a 
kisnyomású csővezetékek rendszerét, a villamos érrendszert, a működtetés logikáját, s 
hogy miként ellenőrizhető mindez, hogy valóban azt építik-e meg a kivitelezők, ami a 
legutolsó módosított tervben van. Az üzembe helyező többnyire váratlan helyzetekkel 
találja szemben magát, mert valami nem stimmel, nem forog, vagy fordítva forog, 
levegő jön a vízvezetékből stb. Az üzembe helyező berepülő pilóta, nem kevesebb 
kockázattal, mint ha először emelkedne egy gázturbinás madárral a magasba, csak 
éppen fordított a helyzet: itt még véletlenül sem szabad a fellegekbe emelkedni.
Munka tehát van bőven; a fiatal mérnökök többsége pedig bizony alkotni 
szeretne. Nagy szükség lenne B. János idegen nyelvi ismeretére is, még a kezdeteknél 
kapcsolódhatna be a munkába, értékes szaktudásra tehetne szert, egyívású fiúkkal 
lenne körülvéve, és nem unatkozna, hiszen a főosztály mérnökei, fizikusai tíz-tizenkét 
órát dolgoznak naponta. A kíváncsiság és a virtus hajtja őket. A kibicek szerint az igazi 
bukás az üzembe helyezés lesz. Ott már nem nézhetik el, ha hiányzik az amúgy 
tökéletesnek nyilvánított (papíron is annak dokumentált) terem egyik fala; az üzembe 
helyezők nem hunyhatnak szemet afölött, hogy a falba kintről bevezetett cső a másik 
oldalon nem jön ki; a nagyvonalúságba nem fér bele, hogy a műszer szerint a 
biztonsági szelep zárva van, pedig még meg sem érkezett Paksra. Szükség van tehát a 
humorérzékre is. Karinthy Frigyes igényességével: a humorban nem ismerve tréfát. 
Mert ha az előkészületek közben például a cirkulációs mosatás menetrendjét, a primer 
köri csőrendszerek tisztításának ütemtervét összeállító mérnöknek még arra is marad 
ideje, hogy kiszaladjon a főépületre, mert látni szeretné, miként fest a valóságban 
mindaz, amit az iróasztalán már kipipált, bizony érhetik csalódások, és nem 
szerencsés, ha kedvét szegi, hogy bármennyire igyekeznek is, nem kezdhetik el a 
mosatást a tervezett napon. Nem lesz mit mosatni. S legfeljebb szurkolhat, hogy a 
csövekből idejében kivegyék a munkaruhát, a hegesztőpálcákat, a tízórait és az alvó 
embereket, mielőtt még végleg bezárnák a csőrendszert. A terv ugyanis csupán 
portalanítással, apró mocskokkal és végül rendkívül nagy víztisztasággal számol. 
(Rossz a terv? 1982 tavaszán csövet vágtak szét azért, mert egy ing és egy jókora 
darab cső bent maradt a csőben. Kiszedték. Aki nem tudta, hogy a szomszédos ország 
első reaktorát azért kellett leállítani, mert elfelejtették levenni a fűtőrúdról a műanyag 
zacskót, és az eltömte a vízáram útját, szóval akik nem voltak elég tájékozottak, azok 
hüledeztek. A többség csak legyintett: soha nagyobb baj ne legyen.)
B. Jánossal belopakodunk a beruházásra. Ez az igazi protekció. Döntés előtt 
láthatja, mi is az, amit választhat. Éjjel van. A váratlan helyekről aláhulló, 
árvalányhajívű hegesztőszikrák csak sejteni engedik az épület körvonalait. Ha akarom, 
szép, ha akarom, nyomasztó. Az étteremből kanálcsörgés szűrődik ki, most takarítják 
el az éjebéd maradékát. Mert van éjebéd, nemhiába harcoltak a KISZ-esek, hogy 
ehessenek az éjjeli műszakban. Elősettenkednek a kóbor kutyák. Hideg van. A 
főépülethez közeledve erősödik a hegesztődinamók moraja, a kalapácsütések 
csengése. Amúgy csendes az éjszaka. Körülbelül negyedannyian vannak az 
építkezésen, mint nappal, s valószínűleg nem negyedannyit halad a munka, hanem 
sokkal többet. Ilyenkor van elég daru, viszont nincs vezető, akinek új ötlete támad, 
hogy az egyik bokszról a másikra vezényelje a brigádot, még ha teljes joggal is.
Az éjszakázás kegyetlen. Néhány évig azonban, kalkulál a többség, fél lábon is 
kibírják. Egy kis tőkét összeszednek, aztán mennek tovább, nyugodtabb helyre. Fan-
tomszerű kép fogad bennünket a betonerőd alsó szintjein. A fehér csuklyák maszatos 
ablakai mögül gyerekarcok villannak elő. Az Országos Szakipari Vállalat szakmunkásai 
alig múltak tizennyolc évesek. Hat atmoszférával homokot fröcskölnek a termek 
acélburkolatára. A festéshez fényesítik a lemezeket. A lepergő homok, mint a nullás 
liszt. Csuklya nélkül biztos szilikózis.
Veszélyes a különleges Durotuf festék is. A festők műanyag maszkkal az arcukon 
kenik a falra, de a szivacsbetétet többnyire kiszerelik belőle. Kevés bent a levegő. 
Elintézik annyival, hogy "legfeljebb mosható lesz a tüdőm". A festék ugyanis arra 
szolgál, hogy az esetleges sugárszennyeződés lemosható legyen az erőmű primer 
körének belső faláról. Egyetlen festékszóró berendezés ára másfél millió forint. A fiúk 
közül néhányan kint jártak Baselban, ellesni a fortélyokat. Az utolsó nap bevitték őket 
az erőműbe. "Az olyan, mint a patika. De a festéket nem fújták, hengerrel vitték fel. 
Nekik biztos nem futotta festékszóró készülékre. Csóró svájciak."
Ma hamarabb hagyhatják abba a munkát, fizetésnap van. A szakiparosok irodája 
egy tucat konténerbungaló. Szutykosan ácsorognak, arra várnak, hogy kézbe vehessék 
a nápolyis zacskót és azt, ami benne van. Rápillantok a fizetési kimutatásra: 2800, 
2700, 5700, 4700, 6200, 3000, 5200, 2700, 4800. Nem rendkívülien magas 
jövedelmek ezek. Még akkor sem, ha tudom, 26-án felvettek 1500 forint előleget. És 
mindennap a csuklyát.
B. Jánost ekkor láttam utoljára. Mi ijesztette el? Elijesztettem? Pedig eddigre már 
én is kötődtem annyira az erőműhöz, hogy igyekeztem meggyőzni a beruházás 
szépségeiről (is). Nem hallgattam el a kétségeimet sem, így tartottam tisztességesnek. 
(B. János azóta nem járt Pakson. Csepelen helyezkedett el. Ott nem én kísértem végig.)

A MUNKÁSARISZTOKRATÁK

Értekezlettel kezdődik a nap a Gyár- és Gépszerelő Vállalat hegesztőműhelyében. 
Fél hét. Még sötét van. Néhányan most fejezik be az öltözködést. Valaki sarut keres. 
Megint ellopták a kábelét. Nincs mivel hegesztenie. Tágas az öltöző - a két nagy asztal 
köré telepedünk. A későn jövőknek már csak Halmos Sándor kirendeltségvezető 
mellett jut hely. Összébb húzódzkodunk a padokon, lassan mindenki leül. Éppen négy 
hónap telt el azóta, hogy közvetlenül hallhatják a munkások, amit a kormány 
elhatározott, illetve annyit belőle, amennyi őket érinti. Ahogy Halmos szavaiból 
kiveszem, az utóbbi időben sok volt a morgás a hegesztők között. "Csak akkor tudunk 
eredményt elérni, ha mindenki egy irányba törekszik. A klikkek nem használnak a 
munkának. Ha rossz a hozaganyag, akkor ne akarjuk bebizonyítani, hogy nem lehet 
vele hegeszteni. Bizonyára lehet. Sokaknak sikerült már. Itt nincsenek rosszabb 
hegesztők, mint bárhol az országban. Ma ismertetjük a célfeladatokat. Talán attól 
megváltozik az adok-kapok viszony. A hegesztő adja a szorgalmát, a szaktudását, a 
munkát, a vezető a megbecsülést, vagyis a pénzt és az elnézést, ha éppen arra van 
szükség, valamint a szaktudását, hogy a hegesztők nyugodt körülmények között 
dolgozhassanak."
A válaszok világítják meg előttem, hogy mi húzódik meg a háttérben: "Kollektív 
szellemet kértél, de az újonnan jöttek nem látják át a helyzetet. Öntsünk tiszta vizet a 
pohárba. Mi kezdtük el feszegetni, hogy legyen meló, mert napokig tébláboltunk a 
műhelyben. Semmi dolgunk nem volt. Ha rácsot kell hegeszteni, akkor azt hegesztünk, 
nem szólunk, hogy ezt kevésbé képzett hegesztő is megtehetné. De napokat visz el a 
pepecselgetés, a határozatlanság. Ha most ki kellene mennem a 10,50-es födémre, a 
D-52-es anyag hegesztéséhez, akkor ahhoz se melegítő, se hozaganyag, se 
munkapróba nincsen. Erre mi a reakció? Velünk kiabálnak, és levonnak fél órát a na-
punkból, mert tíz perccel később érkeztünk meg az ebédről. Sőt itt voltunk már, csak a 
lottókat töltögettük."
Sándor többnyire egyetért a megállapításokkal, de szeretné, ha nem vakargatnák 
fel a sebeket. Megígéri: ezután jobban odafigyel a szervezés részleteire.
N. Tamás mellé szegődöm. Mai programja a reaktortartály körüli speciális csövek 
hegesztése. A hegesztők a munkásarisztokráciához tartoznak. Nem a hegesztés felső 
osztálybeli vonásai miatt, ilyesmik aligha fedezhetők fel az ívfényben. A munka 
elővezetése utal erre. A 108-as épület elé beáll a kis teherkocsi, azon viszik a 
műhelyből a helyszínre a kábelt, a védőálarcot, a csődugókat, a hegesztőfogót és a 
hozaganyagot. Mi gyalog megyünk. Egy kicsit később. A lakatosok ugyanis nem fúrták 
össze a lyukakat a csődugó lemezein. Tamás újat csinál, hogy rendesen 
összeszoríthassa a gumialapot, az majd a cső belső falához tapadva nem engedi 
elszivárogni az argon védőgázt. A reaktorépület előtt ketten várják. Az egyik fiú 
cuccokkal megpakolva megy előttünk. Jobb így hármasban. Egyébként még egyszer 
kellene fordulnunk, mondjuk, a kábel miatt. Az legalább egy óra veszteség. Teli 
kezekkel indulunk fölfelé. A másik fiatalember ezalatt a palackok után néz.
A járás ismerős, palló, keskeny lépcső, bújócska az állványok között, majd az 
"aktív zóna". A leendő reaktortengely mentén ereszkedünk le a szárazvédelem belse-
jébe. Itt már igényesek a tisztaságra. Az eső sem eshet be. A fejünk fölött deszkából 
ácsolt, kör alakú tető, műanyag fóliával leborítva. Amíg a lakatosok összeszerelik a 
készüléket, reggelizni megyünk.
- Ma még sokat fogod hallani tőlem, hogy az NDK-ra hivatkozom. Évekig 
dolgoztam kint, ahhoz hasonlítom Paksot. Ott azzal törődtek a vezetők, hogy az anyag 
és a munkás a helyén legyen és legalább hetet dolgozzon a napi nyolc órából. Itt? 
Bevezették a munkanaplót. Hónapokig nem írhattunk bele annyit, amennyit illett volna, 
mert nem volt mit. Letoltak, szedjük össze magunkat. Számon kérik, hogy nem volt 
munkánk. Megint mi húzzuk a rövidebbet. Sok szó esik a munkafegyelemről, de 
mintha csak a melós munkafegyelmére gondolnának. Hidd el: ha van anyag meg 
minden, ami kell a munkához, akkor a melós dolgozik. Az NDK-ban például az építők 
mindig tisztán adták át a területet. Nem emlékszem egymás kerülgetésére.
Megnézzük a trafókat. Múlatjuk az időt.
- Látod, erről a gépről lopták le a kábelt. Mit mond a rendőrség? Népgazdasági 
érdekből vitték el, tehát nem nyomoz. Kerítésen belül nincs népgazdasági kár. Szerin-
tem pedig van. Arról nem is beszélve, hogy az ötven méter hosszú, kiváló minőségű 
kábelt darabokban találtuk meg. Annyiba vágták, ahányan használták. Tudod te azt, 
mennyi idő, amíg kerítünk újat a helyére, rászereljük a sarut, felfűzik a 
szárazvédelemhez, szóval mire ismét használható lesz? Garantálom, hogy a kár 
legalább akkora, mint amennyit az ellopásával nyertek.
Van időnk, lassan iszogatjuk a tejet a főépület előtti GYGV-s kabinban. N. Tamás 
vízipólós termet és hűséges alkat. Ez az ő esetében nem is lehet könnyű.
- Miért jöttél Paksra?
- Ausztriába szerettem volna menni a GYGV-vel. Megpályáztam a kiküldetést, 
azt mondták, csak akkor mehetek, ha előtte bebizonyítom az atomerőműnél, hogy 
számíthatnak rám. Mintha az NDK-ban már nem bizonyítottam volna egyszer.
- Hol élsz?
- Pécsett. Ott laknak a szüleim és a családom. Miattuk is kell a pénz, pici a 
gyerek, most lett lakásom, egy kicsit eladósodtam.
- Milyen gyakran jársz haza?
- Hetente.
- Ausztriából ritkábban jöhetnél...
- Érdekes, ez a főnökeimnek nem jutott eszébe. Jó érv lett volna. Na, gyere, 
menjünk vissza.
Kissé korán érkeztünk. Már majdnem minden van, csak a köszörű rossz. Pedig 
nagy szükség lenne rá. Ha ugyanis a volfrámelektróda hozzáér a varrathoz, ami 
csaknem elkerülhetetlen, akkor a varrat beég. A köszörűvel szedik ki. Ott nem 
maradhat, mert tönkreteszi a kristályszerkezetet. Finom munka az argon védőgázos 
hegesztés. Rövid az ívfény, nem remeghet a hegesztő keze, miközben komoly 
mutatványokra kényszerül. A cső nem járható körbe, és sehogy sem esik kézre.
Ebédig egy varrat kész. Nem sok. Megyünk ebédelni. Az étteremben kipróbáljuk, 
melyikünk keze remeg jobban. Tamás megmarkol egy kést, letámasztja a könyökét, 
úgy közelit a kés hegyével a pohár széléhez. Kicsit remeg. Megpróbálom én is. Szintén 
remeg. Nem találunk lényeges különbséget. Tamás azért finoman megjegyzi: "Azt 
hiszem; egyformán remeg a kezünk, de ne feledd: mindenki a saját erejéből fárad."
Délutánra sincs minden rendben. Kell egy új elektródafogó, nemsokára jön a 
"tettestárs", hogy valóban kész legyenek csütörtök estére. Egy kis keresgélés a 
műhelyben. Fogó van, palack nincs.
Órák telnek el, amíg a daru szabaddá válik, hogy beemelje az argont. Előbb azért 
állt, mert olajozták, most pedig szó szerint becsavarodott a sok emeléstől. A kábelek 
összetekeredtek a törzsében. Visszaforgatják. A másik darura a lengyelek várnak. 
Várhatnak: egy lemezt tart, hogy a siófokiak "meghefteljék" a cellán. Négy óra felé 
kialakul a rend. "Ma záróráig maradunk..." - ennyit fűz a történtekhez Tamás. 
Segítőtársa próbahegesztése ugyan nem sikerült, de nincs másik ember, aki argonnal 
egyébként biztos kezű. Az idő szorít. Megszegik az előírást: dolgoznak.
Fári Róbertet két évvel később ismertem meg az általam "aktív zónának" 
keresztelt, ötven méter oldalélű, másfél méter vastag betonfalú, kívülről-belülről 
acéllemezzel burkolt dobozban, ahonnan már semmi sugárzásnak sem szabad 
kiszivárognia, ott, ahol nagyon radioaktív anyagok keringenek majd az ötven 
centiméter átmérőjű, öt centi vastag falú, fémesen csillogó csövekben - a primer 
körben. Itt hegeszt Fári Róbert brigádja. Teljesen szeparálva a külvilágtól, nemcsak 
térben távol a kőművesektől, de társadalmi rétegbeli messzeségben is.
Fári a közül a három hegesztő közül való, akiknek lakást bérelt a vállalata, mert 
csak így volt hajlandó Paksra jönni. Igaz ugyan, hogy csak 8 és fél ezer forintot keres, s 
igaz ugyan, hogy vannak, akik 12 ezret megkapnak azonos munkáért, de azoknak 
rosszabb a szállásuk és nincs rendes öltözőjük. Fári egy fillért se fizet a lakásért, ha 
kiég egy villanykörte, az ERBE-gondnokság kicseréli. És minden este együtt van a 
családjával.
Az "aktív zónába" már csak külön engedéllyel eresztenek be. Az ajtóban két őr 
áll; az egyik felírja a magnetofon leltári számát, a másik hajdan fehér köpenyt keres, és 
a lábamra illő vajszínű kalucsnit. Csak azokban léphetem át a küszöböt. A labirintuson 
kísérő vezet végig. A második világháborúban naplót vezetett minden izgalmas 
eseményről. Hazamentette a két teleírt spirálfüzetet. Most a Századunk sorozat 
szerkesztői olvasgatják. Hátha...
Előbb felmegyünk háromemeletnyit, aztán egy fém csigalépcsőn kettőt le. Innen 
még visszatalálnék egyedül is. Félúton találkozunk Fárival. A kísérő magunkra hagy. 
Megvárom, amíg beállítja a hegesztődinamón az áramerősséget, lekísérem a 
csövekhez, befejezi az utolsó varratot, mindjárt jön. Hegesztés közben nem nagyon 
lehet beszélgetni. A főkeringtető vezetékek varratainak készítése közben pedig talán 
még kíváncsian hallgatni sem illik. Az egész biztonsági filozófia arra épül, hogy még 
akkor se kerüljön radioaktív anyag a környezetbe, ha ezek a csövek eltörnek. Ettől lett 
a képzeletet is felülmúlóan bonyolult és drága egy atomerőmű.
De ha eltörik ez a cső, akkor meghalt a blokk. Nem javítható. Be lehet zárni. 
Tényleg nem babra megy a játék. Hibátlanul kell elkészíteni a varratot. Körülbelül 
ennyit képes látótérbe fogni az értelem. Még így is nagyon kevesen vannak, akik 
alkalmasak a feladatra. Fári miért az? Megkérdeztem. Messziről indult a válasszal.
- Lakatosnak tanultam, dolgoztam hűtőgépszerelőként a vendéglátóiparban, 
gépszerelőként téesz-melléküzemágban, közben megszereztem a honvédségnél a hi-
vatásos jogosítványt, sőt a különleges járművek vezetésére szóló engedélyt is. 
Kószáltunk a környéken, amíg az egyik srác szólt, hogy Algyőn, a GYGV-nél jól lehet 
keresni. Ott tanultam meg a hegesztést. Megházasodtam, született egy lányunk. A 
feleségemet, a gyereket is kivihettem 'az NDK-ba'. Megszereztem a hegesztő mester-
vizsgát, gyakorlati oktató licencet szereztem, vizsgáztathattam az NDK-s normák 
szerint. Egyedül nekem volt ilyen papírom. Két évig oktattam, akkor el kellett jönnöm a 
főkeringtető vezetéket hegeszteni. Lublinból rendeltek haza. Illetve Paksra.
- Végül is miért esett a választás a hegesztésre?
- Láttam, hogy amíg a többiek dolgoznak, van köztük egy, aki csak hegeszt. 
Egy barátnőm fogalmazott így a filmhíradó közben. Tőle loptam, pontos 
meghatározás. Nem szégyellem. Az én munkámra még soha nem volt panasz.
- Jó esélye van rá, hogy vezető legyen.
- Lehet. De előbb mást tervezünk. Ha Pakson befejeződik az egyes reaktor 
építése, kimegyek egy évre az NSZK-ba. Erre ígéretet tettek a főnökeim. Keresek egy 
kis pénzt. Kellene bútor, hozhatnék színes televíziót, esetleg egy Hifi-tornyot, 
felruháznám a családot, és akkor elhelyezkednék valahol hegesztőmesternek. Egyszer 
abba kell hagyni a csavargást. De úgy, hogy ne kelljen politizálni. A munkásosztály 
kategóriával még mindig nem tudok mit kezdeni. Valami van, de nekem elég meg-
foghatatlan. Abban, hogy egymás érdekeit közösen védenék s harcolnának érte, nem 
sok említésre méltó epizódra emlékszem. Magam odamondogattam, ha kellett, de 
többnyire egyedül maradtam. Pedig ha szóltam, annak mindig volt alapja. Az persze 
önmagában kevés lett volna. A melóssal ott lehet kiszúrni, ahol csak akarnak. 
Összeakaszkodtam a szerelésvezetővel. Durván beszélt, kikértem magamnak. Napokig 
a legszemetebb munkákat osztotta rám. Megcsináltam, de csak nem lankadt. 
Odavágtam a hegesztőpisztolyt, közöltem, leszámolok, velem ne szórakozzon senki. 
Marasztaltak, átkerültem egy másik brigád élére. Sok gyenge fiút kaptam, de ráncba 
lehetett őket szedni. Emberséggel. És példamutatással. Ma már újra az élen vagyunk. 
Persze ha nem tudom, hogy a munkám mennyit ér nekik, akkor rajtaveszthettem 
volna.
- S mi az, ami miatt ilyen sokat ér?
- Nincs ebben semmi művészet. Ha valaki nyolc éve napi tizennégy órát 
dolgozik, méghozzá nyolcszor egymás után, akkor az nem művész, hanem munkás. 
Közepes szintig bárki megtanulhatja a hegesztést. Afölött már kell egy kis adottság. 
Előfordulnak itt helyek, közel a falhoz, ahol csak tükörből, bal kézzel lehet hegeszteni, 
úgy, hogy a hegesztőpajzs üvege hozzáér az orromhoz. Ez a sebhely is attól van. 
Átforrósodott az üveg, megsütötte az orromat. A minap megkért az egyik srác, az 
NDK-ban nálam dolgozott, mondjam el, hogy most mit csináljon. Inkább 
meghegesztettem. Kiderült, neki soha senki nem mondta, hogy felülről is lehet 
hegeszteni. Óvatosan járatom az ívfényt, vele együtt pedig a pálcát, de csak olyan erős 
árammal dolgozom, hogy ami vékony réteget odarakok, az belül egyenletes legyen, de 
mire átérek a másik oldalra, már meg is dermedjen, hogy ki ne csöppenjen, de össze is 
olvadjon. Ez a lényege. Ezt, ha elmagyarázom, tudja mindenki. Mégis vagy lecseppen, 
vagy nem olvad össze nekik.
Ilyen egyszerű. Az országban mégis csak néhányan tudják utánacsinálni.


BOHÓCCÁ VÁLIK, AKI CSAK SZÓT FOGAD

Éjfélkor elhagytam Érdet. Újabb két hétre Paksra indultam. Mire hivatkozom, ha 
már leadtam a könyvet, és menekülési kényszeremben újra Paks után vágyom? Most is 
inkább az otthoni zűrzavar elől szöktem le, nincs semmi aktualitása a látogatásomnak. 
D. Istvánnál lakom, az elmúlt évek alatt összecsiszolódtunk valamennyire, pedig eltérő 
a ritmusunk. Az egyetlen és tántoríthatatlan közös vonásunk, megmerevedve ülünk a 
képernyő előtt, ha westernt játszanak. Pakson pedig kiválóan foghatók a jugoszláviai 
adók, egy-egy paksi turné után hónapokra telítődöm lövöldözéssel. Éjjel kettőkor, mi-
előtt az ágyba zuhantam volna, István megmutatta kitüntetését: az Atomerőmű Kiváló 
Építője lett.
- Miért nem kérdeztél? Megmondtam volna neked előbb is, hogy az vagy.
- Csakhogy te nem adtál volna mellé kétezer-ötszáz forintot, és a főnökeim 
sem akceptálnák úgy az elismerésed, mint a kormánybiztosét.
Így aludtunk el.
Reggel van. Kilenc óra. Szikrázik a nap, a színek nyáriak, pedig rendesen fagy 
odakint. Mint egy üdülőben valahol keleten, oroszul csivitelnek a lakótömbök közötti 
játszótéren az óvodába be sem íratott csipetkék. A disputába időnként beleszól 
néhány veréb és nagyon ritkán egy-egy anyuka. Ez a zaj nem sérti a teljes csendet, 
legfeljebb itt-ott árnyékot vet rá. Tegnap felemelték a liszt, a csokoládé, a parketta és 
a benzin árát. Ez is a pillanatnyi hangulathoz tartozik.
A gyomrom viszont már nem fáj. Mintha szanatóriumban lennék, úgy hat rám az 
építkezés. Pedig nem lógatom a lábam. Itt legalább kétszer annyit lótok-futok, mint 
Pesten. Csak ez a munka valami nagy egésznek a része. Pesten hasonlót talán 
néhányszor ha éreztem.
Az első benyomásaim egyre kevésbé használhatók. A ház már réges-régen áll, a 
munka főleg az épületen belül folyik. Kiveszem a "Kíváncsi" feliratú piros műanyag 
kobakot a csomagtartóból, s elindulok befelé. L. Péter letraset betűi sehogysem 
akarnak lekopni a tökfödőről, pedig már nem szeretem a jelzést. A poén hamarabb 
kopik, mint a letraset.
István kitüntetése miatt munkatársa, B. Tibor teljes joggal sértett. Ha van 
egyáltalán különbség kettejük munkája között, nincs akkora, hogy amíg István komoly 
elismerésben részesül, addig Tibort még csak meg se említsék. A különbségtétel 
szülte keserűségeken egy aprósággal enyhíteni lehetne: a kitüntetések átadása előtt 
néhány szóban meg kellene emlékezzenek az éppen ki nem tüntetett többiekről is: "Az 
érdem a közösségé (is), nem csupán egyetlen személynek szól. Ezt legyenek szívesek a 
kollégáiknak tolmácsolni, ha egyetértenek vele."
A kitüntetettek persze tudják, az érem a kollégák érdeme is. A "tolmácsolás" 
formája pedig az ivás. Mi a szekszárdi sváb sörözőben költöttük el a jutalom egy 
részét. Azt hiszem, mindenki jól érezte magát. Tibor megengesztelődött. Főtt csülköt 
ettünk, sört ittunk, s mindenről szó esett, csak a beruházásról nem. Tilos volt. 
"Ma vagyok harmincéves. Tegnap huszonkilenc voltam. De holnap is csak harminc 
leszek." Leírom egy cetlire a "felfedezést", odacsúsztatom Vízi János elé, ő is unja az 
értekezletet, hónapok óta minden csütörtökön itt kell lennie. és már azt sem élvezi, 
hogy kényelmes pozícióból nézheti a többiek marakodását. Vízi János a Vegyépszer 
paksi kirendeltségét vezeti, az ő cége alig szerepel a kormánybiztos letolási-
felelősségrevonási-dorgálási-haragszomrád listáján. Nem kis dolog, s valószínűleg 
Vízi veleszületett bölcseletének köszönhető. Annak az egyébként csak keservesen 
megszerezhető diákfurfangnak, miszerint nem az a fontos, amit tanítanak, hanem az, 
amit kérdeznek. A többit nem kell tudni. Ezzel ki is esett a tananyag fele. Vízi nem járt 
egyetemre, értekezletekre se járna, ha nem lenne kötelező. Ha tehettem, mellé ültem, 
megjegyzései szinte mindig leleplezték a kollégák átlátszó praktikáit, olcsó 
hazugságait, pimasz zsarolásait, kisstílűségét. Mellette volt érdemes ülni: segített. 
Nem illetődött meg a többiek mártírságától, csak annyit morgott az önsajnálattól 
elszürkülő arcokba: "Nem a feladat nagy, te vagy pici." Halványan azért mindig 
éreztette: érdemeseknek szívesen szegődik cinkostársául.
Az értekezlet vezetője már tíz perce azon vitatkozik az építőipari vállalat 
képviselőjével, hogy ismét módosították a tervet; másszanak le arról a falról, amelyikre 
a múlt heti megállapodás zavarta fel őket.
Visszakapom a cédulámat egy Vízi-axiómával: "Ez a rendszer bohóccá teszi azt, 
aki csak szót fogad." Zárójelben még odaírta: "Annyit módosítják a tervet, hogy 
meglehet, a végén már nem is atomerőművet építünk."
Annyi bizonyos: a társaságban Vízi tud a legtöbbet a parancsnok-beosztott 
viszonyról. 

A PARANCSNOK

Amíg Szabó Benjáminra várok, a titkárságon elolvasom a kormánybiztosi 
értekezletek legutóbbi határozatait. Régóta semmi újat nem mondanak már ezek az 
értekezletek. Kemény munka folyik, sokat veszekednek, újabb és újabb határidőket 
tűznek ki azokra a feladatokra, amelyeken hónapok óta túl kellene lenni. Hivatalosan 
az év vége, 1981 decembere a párhuzamos kapcsolás utolsó határideje. Gyakran 
utalnak erre a nyilatkozatok, ennek szellemében készülnek a számítások, a hálótervek 
olykor-olykor azonban figyelmeztetnek a határidő esetleges további kitolódására.
Nehezen törődöm bele, hogy az építés programja nem az adottságokból 
felépített szigorú rendszer, hanem egy politikai kívánság megfogalmazása. Mintha a 
két dolog - kívánság és valóság - nem is állna annyira távol egymástól. A társadalom 
alacsony szervezettségi színvonalán valószínűleg nincs is más üdvözítő módszer, mint 
belevágni a lehetetlennek látszó vállalkozásba.
És 1981-ben? A kormánybiztosi határozatok között az alábbi megállapítást 
olvastam: "A primer körben a nagynyomású, a szekunder körben valamennyi ötvenhét 
milliméternél kisebb átmérőjű csővezeték szerelését - beleértve a turbina szállítási 
terjedelmébe tartozó kisnyomású vezetékeket is - alapvetően a szovjet gyakorlat 
szerint, a kapcsolási sémák alapján, fokozott helyszíni tervezéssel, a turbina gyári 
szakértői művezetése mellett kell elvégezni. A művezető a helyszínen tűzi ki a 
vezetékek nyomvonalát, indokolt esetben a nyomvonalról naplóvázlatot készít..." 
Vagyis azok sem látják át a szerkezetet igazán, akik tervezték. Máskülönben 
eleve olyan rajzok érkeznének Paksra, amelyek alapján összeállítható lenne az erőmű. 
A Szovjetunióban nagy hagyománya van a szerelés helyszíni irányításának. A 
beruházások menete alapvetően eltér a nálunk megszokott gyakorlattól. A 
tervezőintézetben többnyire elvi sémát készítenek, s csak a helyszínen alkotják 
befejezetté a tervet. A tervezés a kivitelező mérnökök irányításával - az eredeti 
koncepció kisebb-nagyobb módosításával - fejeződik be. Nálunk erre szinte soha nem 
volt példa: a tervező mindent leírt, egészen az utolsó mozdulatig, s ezt a kivitelező a 
szerelés minden fázisában köteles volt betartani. Gondolom, a Szovjetunióban ez a 
másfajta gyakorlat még 40-50 évvel ezelőtt, aztán pedig a második világháború után 
terjedt el: nem volt annyi mérnöke az országnak, amennyi az újjáépítéshez kellett. 
Nagyvonalú tervek készültek, és az építőmesternek is igencsak meg kellett erőltetnie a 
fantáziáját, hogy végül is a tervet valósítsa meg, még ha olykor alapvetően el kellett is 
térnie a dokumentumokban leírtaktól. Nem nehéz hozzászokni ehhez az építési 
módhoz. Magyarországon azonban volt mindig elegendő tervező ahhoz, hogy 
részletes tervek születhessenek. Ehhez szokott hozzá a magyar szerelő- és építőipar. 
Pakson most nincs sem elég tervező, sem a szerelést a helyszínen irányító 
mérnök, akik a kivitelezés folyamán a szakértelmükkel pótolnák azt, ami az ide érkező 
tervből - nem véletlenül, hanem mert így szokták - hiányzik. A tervezőintézet és a 
beruházó vállalat hét évvel a beruházás megkezdése után még mindig alkalmatlan 
feladata elegáns végrehajtására. 
Idáig jutottam az olvasásban, amikor a kormánybiztos kinézett az ajtón: "Most 
van egy félórám." 
Szabó Benjámin az elmúlt néhány hónap alatt sokat volt beteg. Szerencsére ez 
alig látszik rajta. Egyébként nem csoda, hogy kikészült a gyomra. Édesanyja korán 
meghalt, azóta rendszertelenül étkezik. Amióta pedig épül az erőmű, 
hétköznaponként nem ebédelt, többnyire nem is reggelizett. Kivéve persze, ha 
otthonról indult el. Nyári szabadságáról mesélve elmondja, hogy maga is meglepődött, 
amikor a nyaralás másnapjától ő maga is képes volt annyit enni, mint a többiek a 
családban. - Degeszre ettem magam. De itt hétköznap nem is hiányzik az ebéd. Ha 
beindul a verkli, az embernek nincs étvágya az idegességtől.
- A doktor mit javasolt? Másik állást? 
- Szerencsére Szekszárdon kiváló orvossal hozott össze a sors. A humora 
egyenesen üdítő volt. Kedvenc mondásai közé tartozott: "Mutasd meg a székleted, 
megmondom, ki vagy." És ez nem is vicc. Franciaországban egy konferencián 
életmódvizsgálatokkal ismerkedett. Ott bemutattak nekik egy filmet, amelyben 
végigkísérték egy kongói őslakos napját: mit evett, ivott, hogyan vadászott, kapart, 
faragott fegyvert, végül premier planban a nézők elé tárták azt a félvödörnyi kupacot, 
amit a bennszülött az árnyékban hagyott maga után. A film második része pedig egy 
ugyanott élő diplomata napját kísérte végig. Ő búcsúzóként a gyönyörűn csillogó, 
márványborítású legkisebb helyiségben (nem is volt annyira kicsi) kikínlódott magából 
egy gyógyszeresfiolányi sarat. Ezt teszi a civilizáció. Rendesen rám ijesztett az orvos, 
azóta szorgalmasan eszem főzeléket, rostos ételeket. Egyáltalán: eszem. Reggelizem, 
ebédelek, vacsorázom, bár így napi másfél órát veszítek. Nincs más választásom. Egy 
keveset híztam, nem örülnék, ha folytatódna. Sportolni kellene, de hol? Pakson nincs 
uszoda. Talán ha gyakrabban elmennék vadászni.
- Az ipari minisztériumok összevonása okozott-e valami változást a 
beruházáson? 
- Semmi különöset.
- Az se baj, hogy szénbányász lett az államtitkár?
Eddig kiválóan megértjük egymást Kapolyi Lászlóval. Túlzó leegyszerűsítés 
aszerint sorolni az embereket, hogy szenes vagy atomos az eredeti szakmája. Most 
államtitkár. A feladatot nem ő találta ki, többnyire nem ő találja ki, viszont végre kell 
hajtania. Ezt pontosan tudja. Ha ő lesz a kormánybizottság elnöke, akkor személyesen 
is felelős lesz az atomerőműért. Így is állt a munkához. Múlt szombaton már lent járt 
tájékozódni, előbb megismerkedik a beruházással, S csak utána dönt. Van, aki 
másképp csinálja. Valaki annak alapján, amit Bohumicében, a csehszlovák atomerőmű 
építésén látott, megsaccolta a Pakson szükséges létszámot, és mi hónapokig igazoló 
jelentéseket gyártottunk a miniszterelnök-helyettesnek. Kapott ugyanis egy fülest a 
beruházáson közvetlenül nem is érintett ágazati vezetőtől, hogy Pakson sokkal többen 
dolgoznak, mint amennyi indokolt lenne. Bohumicei tapasztalatai alapján állította ezt, 
noha még két órát sem töltött ott. És micsoda erőfeszítésre kényszerített ezzel a 
nagyokos húzásával nagyon okos, igazi feladatok megoldására is használható 
embereket!
Tényleg, miért is lenne szenes az egyik, atomos a másik? Szabó Benjáminnak az 
atomiparban nincs mobilizálható tőkéje. A másiknak sincs a szénben. A "profitjuk" 
egzisztenciális forrású. Az alapvető érdekük tehát pillanatnyi egzisztenciájuk 
megőrzése, illetve megszerzett társadalmi rangjuk óvatos növelése.
- Nézd, ha mondjuk két év múlva megbíznak engem egy szenes erőmű 
építésének irányításával, akkor, és ezt őszintén mondom, csak azzal törődnék, hogy a 
lehető legjobban, tudásom legjavát adva lássam el feladatomat. És ez így is van 
rendjén. Akkor sem végezném jobban a dolgomat, ha dollármilliárdjaim lennének az 
üzletben.
Csakhogy nem kizárt: e beruházáson a legtöbb tudás sem mindig elég. De ha a 
profitért folyik a harc, akkor talán erre könnyebben és nyilvánvalóbban fény derül. Az 
elmúlt hónapokban ez a dilemma tartja lázban a paksi értelmiséget. A Zrínyi Kiadó 
gondozásában ugyanis most jelent meg a Prometheus-válság, tudományos-
fantasztikus regény. A könyv 70 ezer példánya pillanatok alatt elfogyott. Pakson 
háromszor rendeltek utána a könyvkereskedők, napok alatt elkelt minden darab. A 
regény népszerűségének kulcsa: megdöbbentő a hasonlóság a Los Angeles-i 
atomerőmű beruházóinak, üzemeltetőinek és kivitelezőinek konfliktusai és a paksi 
cégek viselkedésformája között. Mondhatnám: elírták előlem a könyvet.
Az energiahiány s egy politikai ígéret - az Egyesült Államok elnökének ígérete, 
miszerint határidőre átadják az atomerőművet - belekényszeríti a beruházókat a reak-
torok beindításába, pedig tudják: a mű még nincs teljesen kész. Rengeteg hibát 
észleltek, ha nem is súlyosakat, de éppen eleget; ha összeadódnak, kiszámíthatatlan 
tragédiát okoznak. Okoznak is. És a regény azért nem tudományos, hanem "csak" 
fantasztikus, mert az erőműben minden urántöltet összeolvad, radioaktív felhővel 
borítva be a Los Angeles-i medencét. Ez a könyv utolsó mondata. A feltételezés 
képtelenség. Tudományosan sehogy sem magyarázható. A paksi mérnökök 
valószínűleg a kezükbe se vennék a könyvet, ha tényleg erről szólna. De nem erről 
szól, hanem arról a politikai stresszről, amelyhez hasonlókat maguk is naponta 
átélnek.
- Csak tolózárból, csőarmatúrából harmincezer darab van - mondja Szabó 
Benjámin. - Iszonyú sok. Ki teszi ezt rendbe, ha eleve nem úgy érkezik, ha nem 
rendszerben fogalmazódnak meg az igények? "Filozófiai" síkon kidolgozták az 
atomerőmű elméletét. Az jó is úgy. Elméletnek. De megvalósítani csak nagyon 
körülményesen, elvi kompromisszumokkal lehet. Tapogatózunk. Kint már felépült egy 
erőmű, úgy hírlik, üzembe is helyezték. A típusa azonos a paksiéval. De azt kevesen 
hiszik a mieink közül, hogy mindvégig következetesen ragaszkodtak az elmélet 
érvényesítéséhez.



VI. FEJEZET
Circus maximus

(A védekezés is alkotás.)



Most, 1980 februárjában éppen 9700 ember dolgozik Pakson, a konyhástól a 
darusig mindenkit beleszámítva. Az öt esztendeje elfogadott beruházási javaslat 
6500-zal számolt. Csúcsidőszakban. Vagyis néhány hónapig. Ma már tízezres 
létszámmal kalkulálnak a beruházás irányítói, és még legalább két év hátravan az 
építkezés csúcsidőszakából. Az eredetileg meghírdetett határidő - szerintük - csak így 
tartható.
Feleannyi a szakipari munkás, mint ahány festőre, szigetelő szakemberre szükség 
lenne. A tízezer igényelt importarmatúrából egyelőre csak 800 van Pakson. A szerelés 
ezért fél évvel elmaradt. Gyakori a panasz a tervekre, nem találkoznak egymással a 
csövek, nincs lyuk a falban, amin átvezethetnék és így tovább.
Az új esztendőre azonban nagy hirtelen leapadt a sietősek tábora. A kormány is 
mérsékletre intett. A tavalyi energiamérleg ugyanis - hosszú idő óta először - megha-
zudtolta a központi prognózisokat. 1979-ben alig nőtt az ország villamosenergia-
fogyasztása. Néhány éve az Országos Tervhivatal még töretlen, évente hétszázalékos 
növekedést prognosztizált. Tévedtek. "Szerencsére." Egyébként mi sem úsztuk volna 
meg energiakorlátozások nélkül. A szomszédok már megbarátkoztak a gondolattal. 
Alkalmanként gyárakat, körzeteket kapcsolnak le az országos hálózatról, mert nincs 
elég villamos energiájuk.
Bármilyen retrográd nézetnek számított is tavaly, azoknak lett igazuk, akik a 
Magyar Hírlapban (és ugye joggal feltételezhetően másutt is) kifejtették: értelmetlen a 
fékevesztett erőmű-építési program; a világ dekonjunktúrától szenved, ilyen 
körülmények között a magyar ipar sem bővítheti termelését. Akkor pedig nem fogyaszt 
több energiát sem.
A beruházónak főhet a feje. A nagy nekibuzdulásban ő elragadtatta magát. Azt 
hitte, akkor jár el helyesen, ha gyorsan belekezd az új konténer-irodasor és a 
konténeröltözők építésébe, hiszen már tegnap is késő lett volna. Most pedig számon 
kérik rajta: feketén építkezett. Nincs pecsét a kiegészítő felvonulási beruházások 
engedélyezési okmányain. Elszámoltatják a jóváhagyás nélkül elköltött 250 millió 
forinttal.

Ki kinek számoljon el? Nem magának építette a fürdőt, s még csak tisztára sem 
moshatja magát benne. Az ilyen helyzetektől szokott zsibbadni az ember bal karja.

*

Az építkezésen nem sok látszik az alapvető népgazdasági változásokból. Leülök 
a nagy gödör szélére, kellemesen süt a nap, enyhe szellő fújdogál, békés a hangulat, 
az enyém is, miért éppen én izguljak, még ha nem is vigasztaló a látvány: most 
tartanak ott a hármas-négyes blokk építésével, ahol az előző kettőével három évvel 
ezelőtt, holott az időeltolódás elvileg nem lehetne több két évnél. Sebaj, a tervezett 
időre úgysem lesz égető szükség a két blokk energiájára. Ez érződik a tempón? De a 
késésben nincs előrelátás. Így alakult. S van annyi erőművünk, amennyivel - és persze 
az importtal - elkerülhető az energiakorlátozás. Erőműveinkben azonban csaknem 
háromezer megawattnyit a kőolajból származó gudronnal fejlesztenek, ami még akkor 
is drága mulatság, ha a gudron tüzelésen és aszfaltozáson kívül alig használható 
másra.
Ülök a nagy gödör szélén, nézelődöm, bár sohasem hittem, hogy így érdemleges 
összefüggésekhez kerülök közelebb. De hát olyan nagy a csábítás. Íme: a szemközti 
oldalon a markoló homokot pakol a ZIL puttonyába. Csireg-csurog mellé is, a homok 
már csak ilyen. Középen, mármint a lebetonozott fenekű gödör közepén, egy katona 
locsolgatja méla unalommal a szikkadtabb foltokat. Nincs is semmi lelkesítő ebben a 
munkában. Nem az agilitásán múlik, milyen könnyen reped majd meg az alaplemez. 
Mellette ketten vasbeton szálakat kötözgetnek. A túlparton hatvannal elporzik egy 
mixerkocsi, lassan forgatja csíkozott tartályát. Egymástól alig húsz méterre két csapat 
lapátol. Újabb réteg betont terítenek szét. Tarka bukósisakok bukkannak fel a 
betongödör túloldali árkából. Ez egy nagyon nagy gödör, 6 méter mély, az egyik oldala 
250 méter, a másik csaknem 150. Elvész benne, aki dolgozik. Aki lóg, az itt is szemet 
szúr. Három katona díszlépést imitál, majd hirtelen megállnak, szabályosan leülnek, és 
elkezdenek osztani.
Az előző blokkok építéséhez képest egyetlen látványos különbség van. Ide már 
kéregbetonnal érkeznek a falcellák. Ez így nagyon szakszerűen hangzik, pedig a 
módszer egyszerű és sokkal olcsóbb. Eddig úgy építették a vasbeton szálakkal sűrűn 
átszőtt falakat, hogy a pakettaüzemben összehegesztették a vasbeton térhálót, azt 
állították fel a helyére, majd körbezsaluzták, és kiöntötték betonnal. Most viszont a 
betonüzem melletti telepen - az univerzális acéllemez zsalura fektetve - előbb vékony 
betonkérget készítenek a cella két oldalán, vagyis a helyszínen már nem kell zsalu, a 
kéreg megtartja a beöntött betont.

Ami mindebből látszik: amikor egy-egy újabb falelemet beemelnek, már teljesen 
úgy tűnik, mintha kész volna a fal, noha a belseje üres. Több száz millió forintot, több 
száz millió percet takarítanak meg.
A saválló acélcsövekre még mindig alig vigyáznak, hiába vannak gondosan 
becsavarva a műanyag fóliába, pakolás közben elkerülhetetlenül (?) felszakad a csoma-
golás, éri a víz, az eső, s ha ezeken a helyeken szénacél-morzsa fészkel meg, nagyon 
könnyen kilyukad a cső. Ha kilyukad valóban. Mérnök barátom, D. István szerint a 
zöldes rothadások mentén idővel elkezd majd szivárogni a radioaktív szennyeződéssel 
vegyes folyadék, szétrohasztja a betonnal körülöntött acélmerevítőket, átszivárog a 
folyosókra a lé, és lehet, hogy éppen e csövek miatt kell majd öt évvel korábban 
becsukni az erőművet. Ha ez igaz, akkor mégiscsak óvatosabb bánásmódot érde-
melnének a csövek.
De miért éppen D. Istvánnak higgyek? Ő sem igazán biztos a dolgában. Így 
tanulta. A valóság lehet más is. A legapróbb részletekben is felismerhető az egész 
beruházásra jellemző bizonytalanság. Olyan nagy a különbség az atomenergia-
fakasztás elmélete és gyakorlata között, annyira új ez a tudomány, hogy alig van 
ember, aki egyértelműen és határozottan meg tudná mondani: mikor mi a helyes - és 
egyedül helyes - megoldás. A tervezők túl óvatosak. Döntéseiket a kivitelezők ezért 
számtalanszor felülbírálják, vagy mert eleve megvalósíthatatlan, amit kívánnak, vagy 
mert meg sem tudják indokolni pontosan a kívánságaikat.
Jól működik a félelem. Az atom teljes felhatalmazást ad a bürokratizmus, az 
oktalan óvatosság, a sajátmaga-féltés kiélésére. Ennek lépésenként találni nyomát. 
Odahagyom a nagy gödröt. Elindulok a Duna-partra, rég jártam arra. A vízkivételi mű 
előtt légkalapáccsal fejtik az utat. Friss az aszfalt, alatta hetven centi a beton. Készítik 
a hármas-négyes blokkhoz a hűtővízcső fészkét. Négy éve tudták, hogy itt lesz a 
csaknem három méter átmérőjű cső nyomvonala. Mégis lebetonoztatták az utat. A 
beruházó az egyes vízkivételi művet csak leaszfaltozott úttal volt hajlandó átvenni. 
Megkövetelték a beton végleges vastagságát, ahogy azt a terv előírta. Pedig erre a 
néhány hónapra pallók is megtették volna. Vagy csak egy arasznyi vastag betonréteg, 
amíg a másik csövet le nem fektetik. De nem. Most meg hajtják az embereket, 
prémium van kitűzve a hülyeség légkalapáccsal való feltörésére. A kubikosok, akik 
csinálják, nemcsak a tervezőt szidják, könnyen általánosítanak. Miért is menne a 
fejükbe, hogy ezen az újragombolt 15 méteren a járdaszegélyt is lebetonoztatták 
velük. Elátkozzák az egészet, úgy, ahogy van.
A tervezők, a szerelők és az építők sem tájékozódnak pontosan az építkezésen. 
Legutóbb például azon kaptak hajba, hogy a reaktortengely bemérése nem pontos. A 
GYGV négy milliméter eltérést állapított meg. Értekezletek sorozatának a hangulata 
múlik az ilyesmin. A négy milliméter - elvi kérdés. Annak idején ugyanis a 
tervcsomagban nem érkezett meg a kitűzések pontos, mindvégig következetesen 
végigvezethető sémája. Ha viszont nincsenek alappontok, ha mindig újat és újat kell 
keresni a már felépített pilléreken, akkor elkerülhetetlen a pontatlanság.
Nem tudom, hogy a négy milliméter - ebben az esetben - sok-e vagy kevés. Ha 
csak arra hagyatkozom, mekkora felhajtást csaptak a kontrollálatlan bejelentés körül, 
mekkora papírkígyó tekeredett az észlelésből, azt hihetném: azonnal leállítják az 
építkezést, s elkezdik újra. A szakértők közölték: addig senki semmit nem csinálhat, 
amíg ki nem derítik, hogy valóban mekkora az eltérés.
A figyelem pedig napokon keresztül egyre kevésbé irányult a munkára. 
Vezérigazgatók, miniszteri biztosok, mérnökök tucatjai kezdtek el félni attól, hogy 
valami botrány kerekedik a négy milliméternyi eltérésből. A képességek fitogtatása 
napokig - és már hányadszor - a mentségek keresésében merült ki. Persze ez is 
alkotómunka. Nem is haszontalan. Az intézmények megítélése függ tőle. Az egyszerű, 
hosszúságméréssel meghatározható műszaki kérdés átalakult egzisztenciális 
küzdelemmé.
Az Erőterv kirendeltség-vezetője, pedig általában ő őrizte meg a legtovább 
kimért stílusát, csaknem elvesztette a fejét: a kormánybiztos asztalára borította az 
agyonfirkált, összekarcolt és a helyéről, a pillérről gondatlanul levert bemérési pontot, 
a kártyalap nagyságú fémlapkát.
Nagyon ízletes gumicsontok ezek. Először is nincs, nem volt részletes bemérési 
terv. A tájékozódás szükséges pontjait az építés közben szerkesztik meg. S minél 
bonyolultabb e rendszer, annál nehezebb helyzetben vannak a Földtani és 
Térképészeti Intézet munkatársai. Minden újabb pont kijelölése újabb hibalehetőséget 
rejt magában. Minél több pontból határozható meg a következő, annál nagyobb a 
pontok "pont"-atlanságának esélye. S amikor ezt írom, még nem tudja senki: mi az, 
amit a pontatlanságok közül könnyedén elvisel a beruházás, s mi az, aminek a 
korrigálása sokba kerülhet.
Arra a kérdésre sem kaptam egyértelmű választ, hogy az erőmű falai miért éppen 
ilyen vastagok, s miért ennyire sűrűn átszőttek a betonvasakkal. Megkockáztatom: a 
tervezésben szocialista gazdasági feltételek között hatnak a súlyos eltérítő erők a 
biztonság és a költségek optimalizáló kölcsönhatására. De mi lenne, ha az 
atomerőművek tervezői között verseny folyna nem csupán a biztonság, hanem a 
költségek terén is?
Ma lelkiismereti kérdés csupán, hogy a lehető legolcsóbb, de még biztonságos 
eljárást, konstrukciót választják-e a kínálkozók közül. A biztonság ugyanis 
számítható. A repülőgépeknél sem spórolható ki a szárnyakból a merevítés, de ott a 
gépmadárnak végül el kell emelkednie a földtől. Az atomerőműben viszont 
megfoghatatlan a felelősség, és az atom viselkedése nem írható le egyetlen 
Ciolkovszkij-képlettel. Minden döntés a tervezésben meglehetősen komoly 
kockáztatás. A gondolatmenet hátterében, nem is olyan hátul, meghúzódik a kétely: mi 
van akkor, ha nem úgy viselkedik, ahogyan képzeltük. Ezzel a kétellyel itt nem áll 
szemben a verseny kegyetlen törvénye, vagyis az, hogy aki drága erőművet tervez, az 
talán nem kap megrendelést. és éhkoppon marad.

AZ ÉLET, AZ MINDIG TISZTA PÁNIK

A beruházás hangos az első sugárbalesettől. Rémdrámák járnak szájról szájra. 
Harmincöt embert kellett sugárfertőzéssel kórházba szállítani. a felét Szekszárdra. 
olyan súlyosak a tünetek. Néhányan életveszélyes állapotban vannak. Megzavarja a 
tisztánlátást, hogy nemrég megérkezett az első szállítmány fűtőanyag. Aki semmit 
nem tud a balesetről, már úgy kombinál: az urániumrudak körül történt valami 
disznóság. Bármit könnyen feltételeznek, nincs olyan képtelenség, aminek ne adnának 
hitelt.
Émilé Ajar Momójának van igaza: "Az élet, az mindig tiszta pánik." Az ügyeletes 
mérnök vasárnap este telefonált Pestre az illetékes főnöknek, aki - lányos zavarában? - 
azonnal felhívta az ügyeletes miniszterelnök-helyettest. Telefonált, anélkül hogy a 
kormány elnökhelyettesének akár egyetlen kérdésére is kielégítő választ tudott volna 
adni.
Hétfőn mindenki levonult Paksra, aki számít. Az irodaépület előtt egy tucat fekete 
autó ácsorog. Fent, a kormánybiztosi tanácsteremben értekeznek. Ki van itt? Szili Géza 
nehézipari miniszterhelyettes vezeti a küldöttséget. Rajta kívül lejött a 
Belügyminisztérium osztályvezetője, az Állami Energetikai és Energia-biztonságtechni-
kai Felügyelet vezetője, a Paksi Atomerőmű Kormánybizottság titkára, a Honvédelmi 
Minisztérium illetékes alezredese, a Magyar Villamos Művek Tröszt vezérigazgatója, a 
Vegyépszer vezérigazgatója, a megyei rendőrkapitányság őrnagya, a Paksi Atomerőmű 
Vállalat vezérigazgató-helyettese, az Erőmű Beruházó Vállalat vezérigazgatója, és 
minden főnökkel két-három szakértő.
A tárgyalásról semmi nem szivárog ki. A Szabad Európa rádióállomás viszont 
reggel óta rendszeresen bemondja: "Pakson - sugárbetegség gyanújával - harminckét 
embert kórházba szállítottak. A balesetet szenvedettek közül senkinek sem súlyos az 
állapota.".
Mi is történt? A hegesztési varratok ellenőrzésének évtizedek óta az egyik 
legegyszerűbb módja, hogy a fémet röngensugarakkal átvilágítják. A varrat mögé 
filmet tesznek, a felvételen pedig kitűnően látszik, ha salak vagy buborék van a 
varratban, vagyis ha nem sikerült jól a hegesztés. Ezt a módszert az országban 
legalább száz helyen alkalmazzák; mindenütt, ahol az átlagosnál szigorúbbak az 
előírások a hegesztési varrat minőségére. A méréshez országosan rendszeresített, 
egészen primitív szerkezetet használnak. Ötliteres vödör nagyságú ólomtégelyben 
őrzik a sugárforrást, ezt, a felvétel előtt, zárt csőrendszerben lévő mechanikus 
szerkezet emeli ki az üstből, és egy csavarorsó tolja a mintegy félméteres cső végéhez. 
Ha nem vacak a szerkezet, a felvétel után vissza is húzza és az ólomtégelybe illeszti a 
sugárforrást. De most rossz volt a szerkezet. A meós akadásig visszatekerte ugyan az 
orsót, de a sugárforrás már menet közben kiesett a fészkéből, vagyis nem hullott 
vissza az ólomüstbe: megakadt az egyébként zárt cső közepén.
Úgy jöttek rá a turpisságra, hogy a műszer kezelőjének dozimétere túl szürke 
volt. Elkezdtek visszaszámolni; mikor merre jártak, kit hol érhetett sugárzás. Mindenkit 
értesítettek, aki a műszer közelében volt. Túlzott óvatosság? Nem feltétlenül. A 
hajcihő, amit a kivizsgáláson túl csaptak, az volt túlzott. Nagyon megijedtek néhányan; 
kiderült, hogy az éjszaka a katonák ellopták azt a szódavizes palackot, amelyik egy fél 
napig állt a szabad sugárforrás mellett. Vagy húszan ittak is belőle. Az éjjeliőr pedig 
több órán keresztül csücsült az ólomtégely közelében, amelyikről persze nem tudta, 
hogy nincs benne a sugárforrás.
Senkinek semmi baja nem lett. Ez az izotópocska ugyanis már öreg és fáradt volt. 
Új korában sem lett volna veszélyes. Kétheti intenzív tévénézés nagyobb su-
gárfertőzést okoz, mint amennyit ez a 15 milliremes forrás okozhat. Ki tudta ezt? 
Aznap, amikor összeültek, szinte mindenki. V. János kirendeltségvezető, akit elsőként 
vontak volna felelősségre, ha baj van, aznap, ahogyan tervezte, kis családjával 
elutazott Jugoszláviába. Nyugodt lélekkel.
Néhány dolog azért kiderült. Például az, hogy ha egyszerre több tucat embert kell 
lefektetni Pakson, mondjuk baleset miatt, akkor nincs hova. De Szekszárdon sincsenek 
felkészülve rá: amikor megérkezett az első transzport, úgy pakolták ki a folyosóra a 
kórtermekből a már benn fekvő betegeket, ráadásul a szekszárdiak még annyit se 
tudtak a balesetről, mint a beruházás portása. Kiderült az is, hogy nincs kidolgozott 
program a hasonló esetekre. Vagy ha van, akkor csak azt nem tudni, kinél. Ez viszont 
nagy optimizmusra vall.

A NAGY "BEEMELÉS"

1980. október 18.
Lukács-napi leányvásárra invitál Pécsváradra a Kossuth adó. Nem mehetek. Kicsit 
elaludtam, a többiek már kávézgatnak. A főmérnökkel hat órára beszéltük meg a 
találkát a kormánybiztos titkárságán, hogy együtt kísérjük figyelemmel a reaktortartály 
beemelését. 
Már leemelték a reaktortartály "istállójának" a tetejét. Felforrósodott a hangulat. 
Egy éve készülnek erre a pillanatra. Egy éve kellett volna hozzákezdeni. A tartály az 
öbölparti fészerben, műanyag fóliával letakarva, gumihevederekkel átkötve pihen a 
forgatógörgőkön. Pár perccel hét óra előtt megérkezik Szabó Benjámin.
- Hát... most már jobb, de tegnap késő estig volt még izgalom bőven. Ez már 
nagyon atomerőmű-ízű. Minden mozdulatot jegyzőkönyveznek. Ellenőrizni kellett, 
hogy a szerelőnek megvan-e a vizsgája. Kiderült, hiába mondták, hogy az éjszakát 
akár esőben is átvészelheti a tartály, nyugodtan vegyük le a fészer tetejét, a szakértők 
az utolsó pillanatban visszavonták nyilatkozatukat, illetve nem voltak hajlandók írásba 
adni. Szaladgáltak vagy húszan, hogy új alkalmas fóliát kerítsenek. Közben az irodában 
több ládára való jegyzőkönyvet néztünk át. Mozdulatonként dokumentálni kellett, 
hogy eddig minden az előírások szerint történt.
Az emelést vezető idegesen rázza az Unitra kézi hangszórót. "Nem szól. Miért 
nem?" "Kapcsold be." "Oké." "Belső horoggal ráspannolni. Mehet, mehet, mehet, áállj!" 
"Figyelem: külső horoggal emelésre felkészül, lassan emeld meg. Hadd menjen. 
Lassan, emelj, jó, áááállj! A belső horoggal kérek ráemelni. Állj. Kapcsold össze. Tíz 
percig így állunk."
A tartály 15 méter hosszú, 3 méter átmérőjű és 210 tonna. A palástja pikkelyesen 
csiszolt. Az emelést Tóth István, az ERBE üzemviteli osztályvezetője irányítja. Most arra 
várnak, hogy beálljon mindegyik kötél, egyformán feszüljenek és nyúljanak meg, 
nehogy emelés közben megpattanjon egy szál. Ellenőrzik a féket, megvárják, amíg a 
nagy tömeg statikus helyzetbe kerül. Ezt még egyszer eljátsszák; kis ráemelés, majd 
süllyesztés, fékpróba - három centivel a fordítógörgők felett. Ha most történik valami, 
az korrigálható, nem "életveszélyes". Később már bajosabb. Tóth István szerint egy 
kicsit nagy a felhajtás.
- Van erre egy film, a Circus Maximus. Nem szeretem a nyüzsgést. Inkább a 
csendes, pontos munkát. Ennek a tartálynak tavaly novemberben az egyes bokszban 
kellett volna lennie.
Tóth Istvánnak semmi esélye a csendes, nyugodt munkára. Itt van a beruházás 
majdnem mindegyik felső vezetője, és érkezett még vagy ötven újságíró, fotóriporter, 
hogy megörökítse a pillanatot.
- Egy szemhunyást nem aludtam az éjjel - folytatja Tóth. - Nem az emelés 
miatt, betéve tudom a menetrendet. Tegnap észrevettem, hogy az egyik kötél bolyhos. 
Látja ott a gépállványra dobott sodronyt? Na, a közepén meg van szakadva néhány 
szál, kirojtolódott. Este már megfeszítettük, amikor kiszúrtam. Amin most lóg a bili, az 
már a saját kötelünk.
A Scheuerle trailer - azon viszik a tartályt a főépülethez - pontosan olyan, mint 
amilyenen 1960-ban az amerikai óriáscet végigjárta az országot. A Szovjetunióba nem 
engedték be. Nem akarták, hogy a rakétatalppal végigkocsikázzanak az országon, 
egészen Moszkváig. De amit a magyar elhárítás kapott azért, hogy részletes útvo-
nalrajzot és listát adtak a magyar hidak teherbírásáról az amerikaiaknak - azt sem 
tették zsebre.
"A Duna felé indulj. Lassan, még egy métert, a súly megáll. Nem csinálok semmit. 
Figyelem, az egyes fokozatban süllyesztés, indulj. Állj! Belső horoggal gyere lejjebb. 
Ferdén áll, állj meg! Jöhet le. Kész. Állj."
A kibicek "nélkülözhetetlen" ötletekkel segítenek. "A tetőt vissza kellene rakni, itt 
értékes műszerek, hegesztőgenerátorok vannak. "Nem lesz könnyű, ezt már a terve-
zésnél elcseszték. Tegnap úgy kellett leszakítani a házról. Nincs kiegyensúlyozva, 
hiába kerestük, órákon keresztül nem találtuk a súlypontját. Inog, nyaklik, csavarodik. 
Majd holnap."
Várnak. Papírokat keresnek, valamilyen irat hiányzik az induláshoz. Hideg van. Az 
ÉVM miniszteri biztosának a titkára megjegyzi:
- Eddig az építőipar volt mindenért a ludas, de ahogy közeledik az átadás, 
egyre nyilvánvalóbb az ERBE és az Erőterv felkészületlensége. Két éve kidolgoztuk a 
bizonylatok rendszerét. Az elszámolások áttekinthetőségéért. Azóta sem tanultak bele. 
Az Erőtervnek nincs genplan terve, amin rajta lennének a föld alatti kábelek. Ásnak az 
emberek, és a legváratlanabb helyen akadnak magasfeszültségű vezetékbe. Fogalmuk 
sincs, melyik vezeték merre van.
Dél. Az OVIT szocialista brigádja szállítja a tartályt. Ezt nagy piros betűkkel 
felfestették a Faun vontató óriás motorházán kifeszített fehér vászonra. Milyen 
igazságtalan ez így a többiekkel szemben. Mert azok vannak többen, akik három, sőt 
hat éve vesződnek az atomerőművel, és nem hordanak munkába jövet transzparense-
ket.
A nagy kocsisor a főépület felé tart. Így gurult el a "tribün" előtt a menet: elöl a 
rendőrség Zsigulija (erőszakosan elzavarta a locsolókocsit az útról, noha azért ren-
delték ki, hogy ne legyen poros a tartály), utána az Országos Villamos Távvezetéképítő 
Vállalat kombinált Robur szerelőkocsija, aztán a tartály a traileren, egy Faun húzta, egy 
pedig tolta. Miért? Nem tudom. Talán a szimmetria kedvéért, vagy hogy finomabban 
manőverezhessenek. Egyébként egy Faun is könnyen elbírta volna. Őket két kisebb 
szerelőkocsi követte, két ZIL, mini-daruval, és körülöttük a legyek: a kíváncsiak.
Lassú tempóban bandukolunk a sor mellett. Szabó Benjámin mellé szegődöm.
Most a GYGV van a prés alatt. A minisztérium csak akkor szigorú a vállalatával, ha 
kiborul a liszt, egyébként védi az utolsó percig. Egy ember például súlyosan elrontotta 
a gyűrűt, amire a tartály felfekszik. Gyűrűből pedig nincs másik. Ha helyrehozhatatlan 
hibát követ el, ki tudja, mennyire vetette volna vissza a beruházást.
Délután négy óra. Tegnap éjjel hat műszerész készítette elő a 250 megapondos 
darut a mai emelésre. Este fél kilenctől hajnali kettőig azt játszották; hogy picit le, picit 
föl, picit balra, jobbra, forgasd és így tovább. Egész nap kiválóan működött, de hát az 
ördög nem alszik; a kis horgot kézzel kell felhúzni, mert a csörlő éppen bedöglött.
Hargitai Jánossal, Pordán művezetőjével állok egy pallón. Egy kicsit ő is 
bámészkodik.
- Ferikém, a bolondokháza, az szanatórium ahhoz képest, ami itt az elmúlt két 
hétben folyt.
- S mitől ment el a hangod?
- Berekedtem. A darus elaludt, nem volt folyamatosan dolga, fütyültem, 
kiabáltam az emelésekkor. Akkor fölkapta a fejét: "Jól van, megyek." Kipróbáltuk a 
fedelet, vissza, most a másik sarkán köszörülünk. Mire végeztünk, megint elaludt. Újra 
kiabálás, persze ráment a hangom.
Mögülem a fülembe súgja L. Péter:
- Engem a tartálynál sokkal jobban izgat, hogy közben az utolsó pillért is 
beemelték.
Ketten vannak a darusfülkében. Hátha az egyik véletlenül rosszul lesz. Mire nem 
kell gondolni?!
Öt óra. D. László kirendeltségvezető vezényletével egy órája vagy egy tucat ember 
azon küszködik, hogy egyforma hosszú legyen a kötelek szára, amelyekkel a nulla 
szintről a 18,90-re emelik a tartályt. Sikerült. Bontják az állványt, összeszedik a 
tartályra terített pokrócokat. Azokon járkáltak a szerelők, hogy le ne csússzanak, s 
meg ne sértsék a finoman csiszolt felületet.
Hat óra. A trailer nem fér ki a tartály alól. Ezzel is elbíbelődnek egy ideig. 
Negyedórája kiürült a csarnok. Csak azok maradtak, akiket nem csupán a munkájuknál 
érdekelt jobban az emelés, de a munkaidő leteltével sem sietnek haza.
Van idő a sétára. Észreveszem, hogy illő helyre került a pihentető medence 
félresikerült példánya: az egészségügyi épület szennyvizét gyűjtik össze benne. 
Hetenként jön a szippantó, és üríti. A mérnök helyett, aki elfelejtett gerincvezetéket 
tervezni.
Újabb óra telt el. Fent a tartály, lassan csillapodik a lengés. A 210 tonna, 70 
kilóval számítva egy átlagpolgárt - éppen 3000 ember súlya. A reaktor beemelésének 
gondosságára mégsem ez a legjellemzőbb. Azt hiszem, nálunk utoljára talán a Sztálin-
szobor felállításakor voltak az emberek ennyire óvatosak.
Sikerült. Letették a padra. A neheze csak ezután következik: fel kell állítani, és be 
kell rakni a helyére. Ez sokkal bonyolultabb, mint amilyen pikánsan hangzik.


1980. október 19., vasárnap
Tegnap estéhez képest nincs jelentős változás. Este még berakták az újabb, 
titokzatos körülmények között megérkezett uránrudakat, a töltetet. Az üzemeltető a 
korai vásárlással az árspirál ellen védekezik. Amit ma megvehetsz, ne halaszd 
holnapra. A töltetek szavatossági ideje nem jár le, és most sokkal olcsóbbak, mint 
amennyibe két év múlva kerülhetnek. A KGST-országok közötti árucserén is jól érződik 
az olajárrobbanás.
Sok-sok fegyveres őrtől kísérve a "Bagázs" feliratú, sötétzöld szovjet vasúti 
postakocsiból pezsgőszínű anorákba öltözött fiúk pakolták ki - kézről kézre adva - az 
uránrudakat a beszállító alagút feletti kamra alsó szájáig. Onnan daru húzta fel őket a 
rekeszekbe. Másodszorra már alig érdekelt valakit a művelet. Bezzeg először! Legalább 
annyian kukucskáltak az alagút előtt, mint most a reaktortartály körül. Az első csók 
izgalmát a második gyerek örömével váltja fel az ismétlés.
Új munkaruhát kaptak a himbát összeszerelő lakatosok. Letörlik a zsírtól, portól a 
perselyeket, csapokat, szép, vadonatúj rongyokkal ápolják a szerkezetet; az is lehet 
vagy tíz tonna. A billentéshez kell, a fekvő tartályt ugyanis előbb fel kell állítani. Semmi 
sem sürgős, csak meglegyen.
Újabb néhány óra szünet. Megszólítom Hargitai János művezetőt.
- A nyáron a Lánchíd pesti hídfőjénél épülő szállodákról írtam. Pályafutásom 
során először fordult elő, hogy a melós azért nem akart nyilatkozni, mert nem ért rá 
beszélgetni. Dolgoznia kellett, mert ha a pallér észreveszi, hogy fecseg, a munka meg 
nem halad, elzavarja. Jön helyette másik. Azt a szállót osztrákok építették. Megtehetik, 
hogy bárkit elbocsássanak. Te mit csinálsz, hogy munkára fogd az embereket?
- Itt állok a nyakukon. Ha bármi bajuk van, szólnak. Nem vagyok huszártiszt, 
hogy napestig utasításokat kiabáljak: Éppen elég, ha folyamatosan haladnak. Úgysem 
sok múlik azon, hogy gyorsabban vagy lassabban dolgoznak. Ha hegeszt, azt 
lassabban nem is csinálhatja. Csúnya lenne a varrat. Egymást röhögnék ki, ha észre-
vennék, hogy a másik lassított filmbe illő mozdulattal nyúl a pálcáért. Nem az a 
veszteség, ha kicsit renyhébb tempóban csinálják, hanem ha megállnak. Ahogy az az 
öt katona ott a sarokban. Mihály, gyere csak ide! Látod ott fönn az ácsokat? Az a 
munkahely ott fedél alatt van. Amíg csepereg az eső, segítsetek nekik! Kimaradt két 
zsalupanel, és a háló sincs végigvezetve. Fejezzétek be!
- Hozzuk át a szerszámainkat?
- Nekem az is jó, ha valakivel áthozatod, csak csináld.
Oldalazva megközelít minket a brigád egyik ravaszkásan mosolygó tagja. 
Tájolódik egy kicsit, nehogy rosszat szóljon az idegen előtt, ha valóban az vagyok.
- Nekem gyerekem van, két hónap múlva leszerelek, bizony nem megyek oda 
fel.
- Akkor lent maradsz. Feladogatod nekik az anyagot. Eridj!

Közben megérkezik Imre bácsi, félrebillenti a fejét, a szemem közé néz, egy 
kicsit alulról. Halálosan komolyan keresi a helyem az emlékezetében. Csak aki otthon 
érzi magát úgy általában a világban, annak telik öröme az efféle pózokban. Valami 
derenghet, egyre kevésbé szúr a tekintete. Emlékezetem szerint nyugdíjban kellene 
lennie az öregnek. Tudom, körbejártuk egyszer az építkezést, bele-belemutogatott az 
aknába: hogy őt tizenöt éve hívták ide művezetőnek, s a legalsó csavartól, az 
alaplemeztől kezdve nyugodtan kérdezhetem mindenről, megválaszolja szívesen. Úgy 
ismeri az erőművet, mint a tenyerét.
- Imre bácsi még nem ment nyugdíjba?
- Én? Hova gondolsz, fiam? Alig múltam ötvenegy éves. Van még két 
atomerőműre való időm. Tényleg, mikor írsz rólam valami szép cikket?
- És miről szólna az a szép cikk?
- Rólunk, hogy milyen szépen haladunk. Mindjárt kész az egyes reaktor, 
szorgosan csináljuk a munkákat. Benjámin is megdicsért minket egy értekezleten. A 
főmérnök jött azzal hozzám, hogy Benjámin szerint ha Imre bácsira bíztuk volna a 
211-es helyiséget, akkor most nem lenne vele annyi gond. Furán fogalmaz itt némelyik 
középvezető. A múltkor is, amikor a reaktorcsarnokról volt szó, csak hegyezem a 
fülem: "Kár lenne elszalajtani a több ezer forintos prémiumot. Pedig nem adnak, ha 
nem lesz kész az év végére." Kész lesz. De ki kap itt több ezer forintot? Bármennyire 
igyekszünk, ezret ha kiutalnak érte. A 18,90-es szint rendbetételéért is csupán ötszáz 
forintot ígértek.
- És hány napos munka az?
- Lehet egy is, lehet két hét is. Attól függ, mi a fontosabb. Mert azt senki sem 
mondja, hogy az egyéb munkák határidejét módosítják.
Délután fél hat. A lakatosok egész nap egyetlen ászokcsavarral bíbelődtek, hogy 
felszerelhessék a himbát a tartályra. Dubrovin, a szovjet szakértők vezetője elveszített 
egy üveg pezsgőt. Fogadott: ma nem sikerül. A csavar egyébként 80 kilogramm, a 
kéttonnás daruhorgon lóg déltől, s valóban úgy nézett ki, ma nem tudják a helyére 
illeszteni. Lóg a csavar a lyuk elé, két ember a vállán átvetett deszkával támasztja meg, 
s másik kettő megpróbálja bekapatni a menetbe. Nem megy. A csehszlovák gyári 
szerelők állítják: otthon összepróbálták, akkor jó volt. Koszos a menet. Kipucolják. 
Tizedszer. Mégse jó. Csiszolóvászonnal kísérleteznek, az sem segít. Egy kis óvatos 
köszörülés? Szó sem lehet róla. Ez a menet egyszer már jó volt. Nem szabad 
belebarmolni. Soha többé nem lesz helyrehozható.
Háromnegyed hét. A himba rácsúszott az ászokcsavarokra. Az egyik menetvédő 
sapka beszorult. Azt még kipucolják, lekötnek, és jöhet a nagy horog.
Kilenc óra: elindul fölfelé a tartály feje. Tizenkét perc múlva megállnak az 
emeléssel; kifogyott a kézi hangszóróból az elem. Futás másikért.
Tíz óra: felállt a tartály. Tíz perc lógatás. A darus is pihenhet egy kicsit. Ráfér. Az 
emelésnek ez volt talán a legfinomabb szakasza. Úgy emelte el, hogy millimétereket 
sem csúszott a bakon a fazék. Szép teljesítmény.
"A főtengelyeknél mérjétek meg. Nem ütődik neki a pódiumnak, ha 
előremegyünk? A négyes tengely felé 25 millimétert. A kettestől a négyes felé. Mehet. 
Nagyon óvatosan, nagyon lassan. Mondd meg Jacsónak, beszélje meg a dolgot a 
darussal."
Baj van. Hosszabb a függesztőkötél, mint számították. Ha így vinnék tovább, a 
tartály alja nekiütődnék a reaktortér nyílását körülvevő betonpadnak. Feljebb nem lehet 
emelni, nem engedi a végálláskapcsoló. A beruházó vállalat főmérnöke felmászik a 
daru tetejére. Intenek a dob mellől; kiiktatták a végálláskapcsolót, emeljék följebb a 
terhet, ameddig csak lehet. Már rég nem érvényesek a biztonsági előírások, 
kockáztatnak. Dehogy rakják le a súlyt. Amíg szereznek újabb kötelet, az legalább egy 
hét veszteség és soha el nem felejthető kudarc. Tekeredik a dobra a sodronykötél, az 
utolsó horony is majdnem teljesen megtelik. Abszolút szabálytalan. Persze nem csi-
nálnak hülyeséget, de ha bármi gikszer történik, többen csücsülnek. Szabó Benjámin 
egy szót sem szól. Kifogy a levegő a csarnokból. Pisszenés nem hallatszik. Azután 
sem, hogy sikerült. A feszültség lassan oldódik.
Éppen éjfélkor a lyuk fölé ér a tartály. Kezdődhet a süllyesztés. A siserahad 
elindul az "aktív zónába", a betondobozba. Teszünk vagy egy kilométernyi kerülőt, a 
lábunkat megtöröljük a bejáratnál; az őr egy darabig még megköveteli a belépési 
engedélyt, aztán feladja a harcot a fotóriporterekkel. Ez az a terem, ahova, ha majd 
működik az erőmű, nem teheti be a lábát senki. Amikor majd a főkeringtető 
vezetékekben 295 fokos radioaktív víz kering. Csuklóvastagságú bordák támasztják 
alá, hogy ha netán egyszer eltörne, ne csapódjon összevissza. Milliárd forintokba 
került a biztonsági filozófia - ezért került az egész erőmű a hagyományos 
atomerőműveknél többe. A főkeringtető vezetékek átmérője 50 centiméter. A 
falvastagságuk több mint 4 centiméter. Az elkészítésük technikai bravúr. Két ország 
van a szocialista táborban, ahol erre a munkára fel vannak készülve. Egyik se mi 
vagyunk.
Jön lefele a tartály. Misi: "15 milliméter az egyes tengely irányából a hármas felé. 
Most ugyanennyit a kettestől a négyes felé."
A hírlánc háromtagú. Dávid László áll lent a tartógyűrűnél, amire majd felfekszik 
a tartály pereme. Jacsó van fönt a lyuk szélén, ő továbbítja az üzeneteket a darusnak. A 
rádió itt nem használható. A beton nemcsak a sugárzás ellen véd, kiválóan leárnyékolja 
a rádióhullámokat is. Millimétereket leng a fazék, de nem ütődhet a gyűrűnek. Ha 
hozzáér, elmozdíthatja, kezdhetnek mindent elölről. "Tessék csillapítani! Mindenki 
tartsa rajta a kezét." Kétszáztíz tonnás hímes tojás. "Karcos, dobjatok le egy 
csiszolóvásznat." Krajcer bácsi, a teljesen ősz hajú csehszlovák szerelésvezető 
kicsinyes, bosszantóan bogaras. Nincs megelégedve az emelés pontosságával. Még 
egy kicsit balra, majd jobbra forgattatja a tartályt, és ezt vagy tízszer megismétlik. 
Dávid László mintha cukrot szopogatna, a jobb alsó hármas foga lyukas, csúnyán 
bedagadt ma reggelre.
Éjjel egy órára befestékezik a gyűrűt. Legalább ötvenszázalékosnak kell lenni a 
felfekvésnek, és ezt a festékkel ellenőrzik. Hajnali kettőkor leül a reaktor. Ez volt a 
feladat. Szétszélednek az emberek. Fél háromkor már megtelt az étterem díszebédlője 
a főnökökkel. Mint a varjak ülik körül a sajtos pogácsával, Ágnes ásványvízzel és 
fehérborral megterített asztalt. Az egyik vezérigazgató elveszti a türelmét, felkapja a 
konyakos tálcát. és az éppen letelepedő Halmos-Dávid-Jacsó-trió elé áll. Azt hiszem, 
csak én láttam sürgetést a dologban, a többiek jót nevettek a hajnali bohócságon.
Valaki hiányolja a lakatosbrigád tagjait. "Bizonyára előbb fönt pezsgőznek." A 
miniszteri biztos titkárát elszalasztják értük. Pár perc múlva együtt térnek vissza. 
Szabó Benjámin rövidre fogja a pohárköszöntőt, többször köszönetet mond a 
mindvégig lankadatlan lelkesedésért, hogy este 8-kor, a 14 órás fárasztó, vontatott, 
idegfeszültséggel és kétségbeeséssel határos munka után, átázva, átfázva, megéhezve 
sem akadt egyetlen ember sem, aki leintette volna az igyekezetet, hogy egy lendület-
ből kerüljön a helyére a reaktor. Mindenki tudta, még néhány óráig, késő éjszakáig 
elhúzódhat az emelés, de nem csüggedtek el, egy pillanatra sem torpantak meg. 
Őszinte örömmel üdvözli az együttes gondolkozást, az együttes cselekvést, a sikert.
Dubrovin harcmezőkről, a munka frontján elért óriási sikerről beszél. A konyak és 
az asztalon hagyott fehérborok pillanatok alatt elfogynak. Szabó Benjámin egy kicsit 
még mindig didereg: nagyon átfázott.
Az emelést végző szakmunkásokat két brigádból válogatták össze. Nem is volt 
mindegyikük lakatos: beválasztottak egy esztergályost is, mert a méréseknél eddig 
mindig megbízhatónak bizonyult.
Egy karéjban ülnek, a kritikus pillanatok felidézésével szórakoztatják egymást:
- Öreg, rendesen elhagyott a színed, amikor leejtetted a nagy ászokcsavart. 
Kockára fagyott benned a hurka, mi?
- Semmi baja nem lett, még egy karcolás sem látszott a meneten.
- De te is tudtad, nincs tartalék csavar, nem állsz meg a lábadon, ha megsérül 
a menet.
- Azt hidd el nekem, ezeket a csavarokat soha nem próbálták össze. A 
nyakamat teszem rá. Egyébként nem kínlódtunk volna vele hat óra hosszat. Talán nem 
is egy gyárban készültek.
- Most miért beszélsz hülyeséget? Nincs is két olyan gyár Csehszlovákiában, 
ahol reaktortartályokat gyártanak. Erre nem gondolsz, mi?
- Szálljatok le rólam. Ha a Visegrádi mester nem jön fel az állványra, soha nem 
rakjátok be a csavart.
- Mintha a te türelmed már nem fogyott volna el korábban? Második órája 
hiába erőszakoltuk. Mindennek van határa.
- Szerintem nem is próbálhatták bele az elejét, mert nem kezdődött el sehol a 
menet. Be se lehetett kapatni.
- Sebaj, túlvagyunk rajta, és még a kaját is a helyünkbe hozták. Várhatsz még, 
mire ismét ilyen úri kiszolgálásban lesz részed.	.
- Milyen igaza volt az öreg Krajcernak. Csak lassan szabad tekergetni az anyát. 
Ha hiba van, akkor így előbb észrevesszük, mint hogy megsérülne a menet.
- Az is jogos volt, hogy rendesen tisztítsuk meg előtte. Még a kipréselt olajtól 
sem lehetett a végén könnyen csavarni.
A két napon át hibátlanul és elegáns nyugalommal szereplő darusasszony, ahogy 
lentről láttam, mindvégig nyugodt volt, könnyedén, szabadon csevegett a darusfül-
kéből a rádiósokhoz, s ha valamit nem értett, játékosan pöttyeket jelzett a dudával. Aki 
ideges, az vét. Ő pedig nem vétett. Nem is volt ideges, egészen a gratulációk 
fogadásáig. Most zavartan kuporgott a széken, kifehéredett arcán megmerevedett az 
ijedség, s a néhány elkapart apró seb fölött nem is tudta, merre rejtse zavart tekinte-
tét.


1980. október 24.
A héten eddig mindennap megkérdeztem, megemelték-e a reaktort. Kíváncsi 
vagyok, megvan-e a minimális, ötvenszázalékos felfekvés. Ötven százalék, milyen 
kevés! Mégis, eddig egyetlen erőműben sem sikerült első nekifutásra. Az NDK-ban 
nyolcszor hántolták újra a gyűrűt, mire elérték az ötven százalékot.
Ha Pakson vagyok, reggelenként első utam Bakács Istvánhoz, a kormánybiztos 
főmérnökhöz vezet. Neki minden lényeges dologról tudnia kell, ami a beruházáson 
történik. Az a dolga, hogy tájékozott legyen. Ahogy láttam, általában úgy kezdődtek a 
napjai, hogy kipakolt tanulmányokkal és jelentésekkel degeszre tömött táskájából, és 
úgy értek véget, hogy iratokkal teletömve hazavitte. Két doboz Symphoniát füstölt el 
naponta: hivatalát, a főmérnöki státust, a titkárságot, a rendesen berendezett irodát 
csak a műszaki feladatok megoldásához kapott kelléknek tekintette. Nagyon 
keveseknek sikerül ez a mérnökök közül, különösen ha harmincadik életévük betöltése 
előtt kapták a "magas" megbízást. Pedig kézenfekvőnek látszik az, ahogyan Bakács 
csinálja: a másfél év alatt, amióta ez a beosztása, semmit sem veszített veleszületett 
zártságából. Sokat ücsörög az íróasztala mögött, Sajnovics Lászlónénak, a 
titkárnőjének sok munkát ad, jelentéseket írnak a főhatóságoknak, a kormánynak, a 
minisztériumoknak, a Központi Bizottságnak, a Központi Népi Ellenőrzési Bizottságnak 
és más fontos szerveknek.
A reaktort vasárnap óta nem emelték meg. Másnap a többség aludt, voltak 
fontosabb ügyek szerdán és csütörtökön is; nem akarták elkapkodni a dolgot. Ha 
hántolni kell, az kemény munka, jobb, ha nekikészülten fognak hozzá.
Mégsem volt a beemelés annyira sürgős. Mennyire is? Tavaly novemberben kellett 
volna a helyére rakni a reaktort, de nem érkezett meg. Áprilisban lépte át a határt, a 
televízió, a rádió, üdvözlő cikkek sokasága fogadta, másnap a napilapok közölték a 
tartály portréját. Szép volt. Akkor elkezdődött a csonkok hegesztése körüli huzavona. 
Hónapokon keresztül sikertelenek voltak a próbahegesztések. Az illetékesek a mi 
"vérünkre" menő presztízsharcot folytattak, hogy kinek a hegesztőpora alkalmasabb a 
különleges acélcsonkok összehegesztésére. A szovjet szakértők nem adtak engedélyt 
az eredeti technológiai utasítás megváltoztatására, abban pedig szovjet hegesztőpor 
szerepelt. A tartályt azonban Csehszlovákiában gyártották, és ők a sajátjukkal akarták 
beporozni a csonkokat. Ezért vagy másért, de ha a szovjetek hegesztettek a cseh 
porral, nem lett jó a próbadarab, és fordítva, ha a csehek hegesztettek a szovjet porral, 
az is rossz lett. Nem kis összegekért folyt a harc. Aki győz, attól vásárolják ezentúl a 
port - és a munkát. Mit számított ehhez képest, hogy közben telt-múlt az idő. A drága 
idő. A mi időnk.
Nem mintha az épület jobban állt volna. Az utolsó két héten, mint a méhkas, 
olyan volt a reaktorakna környéke és a 18,90-es szint. Szünet nélkül, tizenkét órás 
műszakokban készítették elő a terepet a tartálynak. Megcsinálták.
A többit már leírtam. Amennyire egyáltalán leírható egy emelés. Mert ha egy ház 
súlyú terhet szép lassan megemelnek, akkor a daruhorog mozgásának nincs olyan 
pillanata, amelyik élesen és jellegzetesen elválna az előzőtől. Az egész művelet 
kínosan óvatosan zajlik. Mintha semmi sem történne. Mert történni, katartikusan, csak 
egyvalami történhet: leszakad az egész miskulancia. Olyan ez, mint a műkorcsolya 
Európa-bajnokság. Ott ül az egész család a televízió előtt, le nem vennék a szemüket a 
képernyőről a kűr öt perce alatt, hátha éppen akkor esik le a táncos. Nincs ebben 
semmi rosszmájúság. Vagy sikerül, vagy nem. Aki csak egy pillantást vet az emelésre, 
mindkét eshetőséggel számol. Az izgalom persze kiutat keres az emberekből. Amikor 
a tartályt a helyére rakták, talált is. Nem tapsoltak, csak nagyon örültek. A többiek 
pedig majd akkor örülnek, ha megkapják a kormánybiztosi prémiumokat.
A legkevésbé tetten érhető az egész művelet utolsó mozzanata volt. A tartály 
nyolcvanszázalékos felfekvéssel ül a helyén. Mindörökké. Ámen.




1980. október 25.
Levelet kaptam. Sejtem, hogy ki a feladója, de nem igazán fontos a kiléte. A 
levélnek címe is van: "Egy távollevő beszámolója a beemelésről." Íme:

"A beemelés szertartása egyáltalán nem azt fejezi ki, amit kellene: azaz a 
gondosan előkészített műveleteknek kijáró csendes és szerény jelenlétet. Ellenkezőleg. 
A felületes előkészítést itt a nagy létszámú Żközreműködők ® seregének fontoskodó és 
hivalkodó jelenléte leplezi.
A vezetés hierarchiájáról és az építés-szerelés lefolyásáról kaphatunk hiteles 
képet. Számtalan intézkedésre jogosult személy van jelen, kis-, közép- és vezető 
káder; legfelül a Nagy Vezetővel. Számuk elképesztően nagy, ahhoz képest, mint 
amennyi emberre az érdemi munka elvégzéséhez szükség lenne. (A lógós szájtátiakról 
nem is beszélve.)
Maga a mutatvány ismertetése tulajdonképpen érdektelen. Nincs abban semmi 
rendkívüli. Minden mozzanat előre megtervezhető, kiszámítható, előkészíthető és 
végül lejátszható lenne. Lenne, ha a hangsúly a gondos előkészítésen, illetve alapos 
ellenőrzésen volna. Az előkészítés közben a jelentések azonban egyre lakkozottabbak 
és szebbek lesznek, amint a hierarchia piramisán felfelé haladunk, mígnem felülről 
nézve minden rendben lévőnek látszik. Így aztán nem csoda, minden úgy történik, 
ahogy történik.
Vagyis számtalan egyidejű és különböző helyről érkező utasítás, fontoskodás, 
hozzá nem értők belekotyogása, a talpnyalók rossz utasítást is igenlő élénk helyeslése 
stb. A felületes előkészítésből adódó váratlan akadályokat rögtönzésekkel és az 
azokkal járó felesleges kockáztatásokkal végül is legyőzik. Majd hosszú-hosszú idő 
után helyére kerül a reaktortartály. A jól végzett és nehéz munka sikeres elvégzése 
után természetesen koccintani illik, hiszen ez jó mulatság, férfimunka volt."

A beszámoló pontos, legalábbis ami az építők hangulatát illeti.


LÁNGNYELVEK AZ AKNÁBÓL

Sokáig nem hittem el, pesti pletykának tekintettem a hírt: komoly tűz volt Pakson. 
Gondoltam, csak felhívtak volna barátaim, hogy értesítsenek. Tévedtem. Részben. A 
tűz nem volt különös erejű, de mégis tanulságos. Rekonstruáltam a történteket. A 
nevezett napon délután fél kettőkor sötét, gomolygó füstre figyeltek fel a 2-es 
reaktorakna felett. Lángnyelvek csaptak ki a 18,90-es szinten. A tűzoltók még sehol. 
Húsz perccel a riasztás után megérkeztek. Éppen a Duna-parton gyakorlatoztak. 
Fogalmuk sem volt, hol lehet felmászni a 18,90-es szintre. Nagy nehezen 
felkeveredtek. A művezető mondta meg nekik, hogy a kürtőbe több szinten 
bemehetnek, kár fentről lefecskendezni a sok vizet. Levitte őket a mínusz 6,50-re, 
onnan fel a null szintre, hogy közelebbről vizezzék a tüzet. Oltani ugyanis nem tudták.
Van a tűzoltásnak egy elektromos aranyszabálya. Ha tűz van, a tűzoltó kikapcsol. 
Az egész blokkról lekapcsolták a villamos feszültséget. Teljes sötétségbe borult az 
épület. A belső termekben, szobákban vaksötét lett. Rémülve menekültek az emberek 
onnan is, ahol semmilyen veszély nem fenyegette őket. Szerencsére valaki szólt: a 
feszültségmentesítésre semmi szükség. Visszakapcsolták az áramot, megnyugodtak a 
kedélyek. A tűz még mindig bőszen égett. A műszaki ellenőrnek viszont eszébe jutott: 
nem jó az, ha vízzel locsolják a kürtőbe felszerelt acéllépcsőt, mert megedződik és 
könnyen törhet.
- Igen? Akkor oltunk habbal - határozott a tűzoltó. A paksi tűzoltószakasz 
haboltója azonban nem működött. Sebaj, addigra megérkeztek a szekszárdiak, Hogy 
ők szinte egyáltalán nem ismerték ki magukat az atomlabirintusban, az természetes. 
Ettől azonban a tűzoltás parodisztikus mutatvánnyá nemesült. Az akna környezetében 
talált poroltó készülékek egyikéből sem jött ki a por. Amikor a GYGV hegesztője 
észrevette, hogy a lepattant szikrától lángra kapott a műanyag fólia, elszaladt 
poroltóért. Odacipelte, de az nem akart megszólalni. Elszaladt egy másikért. Az is 
néma volt. Az ötödik, amit talált, már működött. Addigra akkora lett a tűz, hogy 
semmire se ment vele.
Akik már láttak igazi erőművi tüzet, például amikor a főtranszformátorból kifolyt 
olaj kap lángra, csak hüledeztek: "Mi lett volna itt, ha valóban nagy tűz keletkezik?!" A 
vége felé - szerencsére - teljesen kedélyessé vált az oltás. A 18,90-es szinten vagy 
száz ember állt, s a fele röhögött.


EGY ÖKÖLSZABÁLY FENYEGETETTSÉGÉBEN

A tűz azon nagyon ritka esetek egyike volt, amikor a szóbeszéd nem félreértésen 
alapult. Hozzászoktam az elmúlt években, hogy ismerőseim, barátaim szívesen 
megkeresnek, ha valami izgalmasat hallottak Paksról, egyrészt, hogy velem 
ellenőriztessék a hírt, másrészt így segítettek, hogy még véletlenül se maradjak le 
semmiről. Általában évente felröppent a kiskatonát bebetonozó pletyka, minden 
kétséget kizáró, meggyőző erővel. Ezekben az években Magyarországon a 
jólértesültség látszatának egyik fokmérője lett, hogy ki tud megdöbbentőbb híreket az 
atomerőműről. De mert a valóban izgalmas dolgok egy kicsit bonyolultabbak annál, 
hogysem tőmondattá zsugoríthatók lennének, szegény katonát betonozta be a 
szóbeszéd. Nem teljesen alaptalanul. A zsaluzat hűvös rejtekében szendergő 
kiskatonát a lábára csurgó beton ébresztette fel. Hideglelősen menekült: "Ti állatok, 
majdnem bebetonoztatok."
A köznyelvben neki kellett volna megtestesítenie az építőiparban elfogadott 
ökölszabályt: egymilliárdnyi beruházás - egy emberélet. Paks hetvenmilliárd forint. A 
kiskatona azonban elszaladt.
Mennyire? 1979 végéig tizennégy milliárd forintot építettek be az erőműbe, s 
meghaltak tízen. Két segédmunkás az országúton, amikor a daruskocsi gémje 
hozzáért a felsővezetékhez. A függő terhen tartották a kezüket, halálos áramütést 
kaptak. A 22-es ÁÉV idős kőművese a darutörzs és a kitámasztó bakok közé lépett, a 
daru elfordult, derékon kapta az öreg mestert - a helyszínen meghalt. A Siófoki 
Kőolajvezeték Vállalatnak kölcsönadott fiatalembert fejbe csapta a túlfeszített kötésből 
kiszabaduló, 32 milliméter átmérőjű betonvas, megszédült, leesett a pallóról, zuhant 
másfél métert - az agyműtét után másfél órával meghalt. Hivatalosan az atomerőmű 
számlájára írták a Dunaújvárosból mikrobuszon az erőműbe tartó VERTESZ-munkások 
balesetét is: az éles kanyarban hatan vesztették életüket. 1979-ben a beruházáson 
7558-an dolgoztak, közülük 252-nek volt három napon túl gyógyuló sérülése, ők 
3994 napig voltak táppénzen.
Mennyire szaladt el a kiskatona? 1980-ban egy halálos baleset volt, pedig ekkor 
már 9384-en építették az atomerőművet. A balesetet szenvedettek közül 247-nek 
gyógyult három napon túl a sérülése, összesen 5570 nap alatt. 1981-ben valamelyest 
csökkent ugyan az átlaglétszám, de még mindig 9000-nél többen dolgoztak a beru-
házáson, és nem halt meg senki munka közben. Három napnál hosszabb időre 258-an 
kényszerültek táppénzre, összesen 5480 napig.
Ekkor már Pakson a beépített eszközök, anyagok értéke meghaladta a 
harmincmilliárd forintot.
De senkinek sem kellett volna meghalni. Persze hogy nem. Az ökölszabály 
mögött azonban nem csupán évtizedek megfigyelése, hanem összefüggések is 
meghúzódnak. Mert hiába vannak a munkásvédelmi jogszabályok ha nagyon gyakran 
nem tarthatók be, A jogszabályt alkotó csak arra vigyáz, hogy teljes biztonságot 
teremtsen a munkahelyen. A vállalatnak viszont termelnie kell. Az igazgató kitalál egy 
nagyjából betartható rendszert, ezzel kockáztat, s kockázata átterjed a termelést 
irányítók teljes hierarchiájára, Ha például a hat méter magas falelemre négy méter 
magasan kell felszerelni a csőbilincset, azt a szabályok szerint csak állványról volna 
szabad. Az állványépítés négy nap, sok munkaóra és nagy költség. A lebontás szintén. 
Ezért inkább lespórolják az építést meg a szétbontást, mert a hegesztés nagyon sür-
gős, a kormány pedig türelmetlen.

Paradox módon azonban ha az építkezésen nagy az anarchia, ha nincsenek 
munkásvédelmi berendezések, ha nem szigorú a munkavédelem, akkor az emberek 
jobban vigyáznak magukra, viszonylag kevés a baleset.
A gyenge korlát álbiztonsága a legveszélyesebb. Az atomerőmű nem 
hagyományos épület, nem mindenhova vezet lépcsőház. Hónapokig egyetlen 
hermetikus ajtón keresztül lehetett bemenni az "aktív zónába". A szellőzőgépház 
tetején egy gyenge pallót vetettek át a tízméteres szakadék fölött, ez volt az egyetlen 
út a munkahelyre, azon közlekedtek az emberek, amíg a hermetikus ajtót a helyére 
nem tették. Három-négyszáz munkás, szerszámokkal, anyagokkal a kézben, éjjel, 
műszakonként kétszer. A SZOT munkavédelmi felügyelője ezerkétszáz forint büntetést 
szabott ki a létesítményfelelősre.
A SZOT 1979 óta delegált a beruházásra munkavédelmi felügyelőt, aki az 
előrelátó intézkedéseknek és a büntetéseknek tulajdonítja, hogy az elmúlt években a 
létszámnövekedés ellenére alig emelkedett a súlyos balesetek száma. Ennyit számíthat, 
hogy munkásvédelmi oktatókabinetet hoztak létre a beruházáson, hogy kiharcolták a 
havonta megismétlődő munka- és tűzvédelmi kooperációs bejárást, a miniszteri 
biztosok pedig évente kötelesek beszámolni a munkásvédelemről. 
A jelentéseknek azonban nem hiszek. Azokban ugyanis a DÉLÉP-es fiatalember 
csupán a táppénzen lévők rovatában szerepelt, s ott is csak annyi időre, amíg le nem 
szerelték. A reggeli fagyos időben a tetőszerkezet vasgerendáján egyensúlyozott, 
biztosítókötél nélkül; feljebb szerette volna húzni a hegesztőkábelt, de lezuhant. Meg-
bénult. Huszonhét évesen.
A statisztikába sok minden egyáltalán nem fér bele. Nincs rubrikája például az 
öngyilkosságnak sem, ha az nem a telephelyen történt, például azért, mert amíg a PAV 
mérnöke az NDK-ban tanulta a reaktorirányítást, addig valaki átlépte a felesége 
hálószobájának küszöbét. A rendőrség megállapította, hogy a Skoda nem véletlenül 
rohant a fának (megtalálták a búcsúlevelet).
A beruházás sérültjei között nem tartják nyilván az összeszurkált lengyel 
vendégmunkást sem. Egy napig volt teljesen eszméletlen, annyi vért vesztett. Sétált, 
behívták a putriba, ígérgettek neki, megitatták vodkával; hazafelé jövet vette észre, se 
gyűrűje, se órája. Visszament - ez lett belőle.
Sárközi Imre áldozatáról is csak a Tolna Megyei Néplap tudósított: Sárközi 1980. 
március 17-én a Márványban annyit ivott, hogy nem sokkal a zárás előtt kihajították. 
Hazafelé menet találkozott a munkásszállóra tartó R. I.-vel és társaságával. Az 
ugyancsak ittas R. I. és Sárközi összekaptak valamin, majd Sárközi azzal távozott, hogy 
hamarosan visszatér a barátaival. Visszatért. Az alig nyolcszáz méterre lévő lakásában 
magához vett 19,5 és 24,5 centiméter pengehosszúságú konyhakésekkel. A sötétben 
beszélgető társaságot megközelítve a jobb kezében lévő hosszabb pengéjű késsel R. I. 
bal oldalába szúrt. R. I. társai léceket vettek magukhoz, és sikerült a késeket kiverni 
Sárközi kezéből. R. I.-t a szúrás a bal bordaív szegycsonti kezdeténél és a szegycsont 
kardnyúlványa alatt érte, a szúrás a hasüregbe hatolt, ott megsértette a máj bal 
lebenyét, áthatolt a gyomor elülső és hátulsó falán, majd a harántvastagbél gyökerét is 
átszúrta. Az orvosszakértő véleménye szerint életét a gyors orvosi segítség mentette 
meg.
Bálint György a Visegrádi utca 20-24. című riportjában írja: "A délutáni és esti 
órákban megtelnek az egyszoba-konyhás lakások. Hazajönnek a családtagok és az 
albérlők. Otthon még mindig olcsóbb... Többségüknek alig futja alkoholra, a 
kizsákmányoltak nagy kábítószerére."
Pakson futja.


BESŰRÍTETT SZABADALMI VISZONYOK

Amikor először hallottam a kis- és középaktivitású folyékony radioaktív 
hulladékok besűrítésének szabadalmáról, ágaskodott bennem a hazafiúi érzés: már 
megint koldusbotra jut a szellem, mert hiába a nagy felfedezés, a nemzetközi siker, 
itthon értetlenül fogadják. Annyira magától értetődőnek éreztem a generálvállalkozást 
hirdetők igazát, hogy eredendő kételkedésem kielégülést talált a sztereotip válaszban, 
vagyis abban, hogy "amíg a gazdaság nem igazán érzékeny az értékek iránt, addig 
hiába törik a fejüket a tudományok nagyjai". Mindez 1980 tavaszán történt.
Később megtudtam, ez esetben felültettek. De velem együtt még az államtitkárt 
is. A szabadalom bemutatására és a generálvállalkozás bejelentésére az MTA Izotóp 
Intézetébe meghívtak mindenkit, aki számít. Másnap a napilapok harsány 
tudósításokban számoltak be a vendéglátók, az Erőterv és a Vegyépszer dicséretes 
kezdeményezéséről: generálvállalkozásba szerveződve készítik el az atomerőmű 
folyékony hulladékának besűrítőberendezését. Megnéztük az Izotóp Intézetet és a 
látogatás végén a besűrítőrendszert, valamint a klasszikus olajoshordóba besűrített 
mintát. Megállapítottuk: csodálatos. Amit hallottunk, valóban az volt. Az eseménynek 
nem elhanyagolható nyomatékot adott, hogy a vendégeket minisztériumi államtitkár 
köszöntötte, üdvözölve a kezdeményezést és bátorítva a kezdeményezőket,
Önfeledt lelkesedésem addig tartott, amíg atomos ismerőseim fel nem hívták a 
figyelmemet, hogy a Paksi Atomerőmű Vállalattól senki nem jött el a bemutatóra. 
Nekik nem kell ez a besűrítőrendszer. Miért? Először azt feltételeztem, hogy a majdani 
üzemeltetőt sokkal jobban érdeklik a nyugati megoldások, mint a hazai műszaki 
sikerek. Mert ugye, ha tőkés országból vásárolhatnak hulladékbesűrítőt, akkor 
egyszer-kétszer kiutazhatnak üzleti tárgyalásra, és egyébként is kényelmesebb 
megvenni, ami elegáns, finom holmi, készen pottyan az ölükbe, mint vesződni a 
hazaival.
A csillebérci eljárás még csak kísérleti stádiumban volt, tehát nem lévén 
referenciája, a garanciája sem lehet megbízható - szemben a nyugatiak által felajánlott 
berendezéssel' Ez a 22-es csapdája. A magyar besűrítőnek csak itthon lehet a 
mintatelepe, ahol a berendezést üzem közben tekinthetnék meg a majdani vásárlók, 
mert ugye a rendszert exportálni is szeretnék, erre enged következtetni a 
generálvállalkozás. Magyarországon azonban csak egyetlen cég van, ahol felépíthetnék 
a besűrítőt: az atomerőmű. Az atomerőmű vállalatnak viszont nem kell, mert nincs 
garanciája, senki sem szavatolja, hogy üzemi méretekben is megbízható. Vagyis előbb 
adja el az Erőterv külföldre a szabadalmat, s ha beválik, vesz belőle a PAV is. De addig 
miért nem vesz? A berendezés nyilvánosságra hozott jellemzői meggyőzőek. A magyar 
eljárás ráadásul közel 300 millió forinttal olcsóbb a legjobb nyugati ajánlatnál, 
harmadakkorára sűríti be a radioaktív folyadékot, mint a legkorszerűbb tőkés eljárás. 
Csakhogy - Mint később kiderítettem - a szabadalom alkalmazásának elbírálására évek 
óta tanulmányok tucatjai készültek és készülnek, bizottságok váltottak s váltanak fel 
bizottságokat. Érdemleges eredmény nélkül. Dönteni senki nem mer. Miközben a 
színfalak mögött ravasz stratégiai harc folyik az újabb bizottsági tagok megnyeréséért 
és az ellentábor megpuhításáért. Erre szerveződött a sajtótájékoztató, ezért jött létre a 
generálvállalkozás.
Azóta sincs döntés. Hogyan is lehetne? Még az is megeshet, odáig elfajul a dolog, 
hogy megint kényszerintézkedés tesz majd pontot az ügy végére. Dönt majd valaki, 
akinek hatalma van ugyan, de hogyan is érthetne a radioaktivitás szakkérdéseihez. 
Mert - szőrmentén - sejteni engedték, hogy az ellentábor taktikájához hozzátartozik a 
késleltetés is. Ahogy múlnak az évek, úgy csökken a szabadalmazók esélye, 
egyszerűen nem lesz idejük elkészíteni a berendezést, és akkor már csak Nyugatról 
lehet besűrítőt vásárolni.
Fél év elteltével abban a hitben kerestem meg a PAV illetékeseket, hogy kemény 
vitában lesz részem. A vita elmaradt. A szabadalom minősítésében van egy el nem 
hanyagolható összeférhetetlenség. A találmány újszerűségének és szakszerűségének 
elbírálója mindvégig az Izotóp Intézet volt. A szabadalom társtulajdonosa. Ettől még 
csodálatos lehet az eljárás - vetettem akkor közbe, s fölrémlett bennem egy fizikus 
véleménye az ügyről: ebben az országban - s különösen ebben a szakmában - nincs 
kívülálló. Kicsi az ország. Tényleg az. A haza méretein azonban nem múlhat a 
hulladékbesűrítő sorsa. Az umbulda, az érdekek összefonódása, az urambátyámvilág 
megújulása világszerte elterjedt: társadalmicsapás-típus. Nagy országban és kicsiben 
egyaránt. Nem az ország méretein múlik, hogy van-e és mekkora korrupció. A 
hagyományokon sokkal inkább.

A PAV véleménye szerint a szabadalom nem arra a berendezésre szól, amit 
Csillebércen bemutattak. Az atomerőmű műszaki tervében alacsony hulladéksóössze-
tétel-koncentráció szerepel, és ez kedvező az Erőtervnek, de a szocialista országok 
atomerőműveiben még sehol sem sikerült betartani a tervezett értéket. Magasabb, 
illetve a tervtől eltérő sóösszetételnél a szabadalom már nem teljesen oké. Ez az 
eljárás nincs automatizálva, tehát az üzemeltetés sokkal drágább, mint a nyugatiaké. A 
létszámkülönbség például csaknem tízszeres. Ez az árban nem szerepel. Az 
atomerőmű szakértői kételkednek benne, hogy valóban megköt a beton. Néhány 
becementezett hordón kívül nincs más, aminek az alapján dönteni lehetne. Azoknak a 
hordóknak a sóösszetétele pedig nem felel meg a paksi hulladék várható 
sóösszetételének.
Nincs is mi alapján dönteni. Született ugyan egy hivatalos kritériumrendszer, de 
az nagyon általános. Részletes melléklete meg sehogy sem akar összeállni. A tervező-
intézet gondolkodik rajta. Az üzemeltetőnek pedig egyetlen érdeke van: olyan 
biztonságos eljárást vásárolni, amelyik nem hagyja cserben, és amelyikkel később nem 
lesz gondja. Neki lényegében mindegy, mibe kerül. A beruházást az Állami Fejlesztési 
Bank finanszírozza. De hogy mi a biztonság, azt az ÁFB-ben sem tudják. A cement és 
a radioaktív só keverékét agyagos talajú hulladéktemetőbe teszik. Egyelőre az a 
feltétel, hogy a talaj és a cementhordó között hatszáz évig nem jöhet létre vegyi 
kapcsolat.
A szabadalmazók a kifejezett kérés ellenére sem küldtek mintát Paksra: 
,,...Levelüket megkaptuk. A kísérőlevélben szereplő vizsgálati célra betonmintát nem 
küldünk, azok az 1980. május 15-én, az MTA Izotóp Intézetében tartott bemutatón - 
amelyre önöket is meghívtuk - a berendezéssel együtt megtekinthetők voltak, s ma is 
azok. [Mit lehet nézni egy mintán? Szeretnék megvizsgálni.] A végtermékre vonatkozó 
vizsgálat eredményeit, valamint a Vélemény és Bírálat című anyagaikban érintett 
kérdéseik nagy részére - az érdemi kérdéseik egészére -a válaszokat az alábbi 
szállítólevél-számú levélben megküldtük az ERBE-nek. Ennek ellenére a kérdéseikre a 
válaszokat 1980 augusztusában megküldjük."
Nem küldték meg.
A magyar szabadalmi minta nyomószilárdsága alacsony, kézzel törhető, tehát 
nem garantált, hogy ötszáz év alatt nem porlad el. Akkor pedig oldódik a só. Ráadásul 
oldódási tényezője is rosszabb, mint a nyugatiaké. Ott tízezred gramm naponta, a 
magyarnál egy egész század.
Az NSZK-cég kétszázezer nyugatnémet márkáért felajánlotta a magyaroknak a 
besűrítés technológiájának és gépi berendezéseinek a licencét. Az ő hordozható 
berendezésük évente 6000 köbméter radioaktív folyadék besűrítésére alkalmas. Az 
Erőterv szabadalma egyelőre 1000 köbméterre van tervezve.
Hogy ne legyen olyan egyszerű a döntés: az Erőterv-szabadalom rendkívüli 
előnye a cementált hulladék igen kis mérete. Ez esetben ugyanis kisebb temető kell. A 
temető pedig nagyon drága. De az sem mellékes, hogy ha a szabadalmat elfogadják, 
akkor az alkotók körülbelül nyolcmillió forinton osztozkodhatnak.
1982 szeptemberében megkerestem Szívós Károlyt, a találmány egyik szerzőjét, 
történt-e valami azóta. Ő csak a féltékenységre, az irigységre, az óvatoskodásra és 
más hasonló emberi gyarlóságokra vezeti vissza a várható vereség okát. Amíg mesélt, 
csupán egyetlen szakmai érvet használt: eszerint azért nem fordítanak különösebb 
gondot a világban a sugárszennyezett folyékony hulladékok besűrítésére, mert a 
paksitól eltérő konstrukciójú erőművek többségében csak tizedannyi radioaktív csur-
galék keletkezik, mint az általunk építettben. A mi atomerőművünkben, a tervek 
szerint, óhatatlanul összegyűlik évente 600 köbméternyi, az ország pedig picike 
ahhoz, hogy ne sűrítse be ezt a mennyiséget, ha viszonylag könnyen megteheti.
Megteheti?


VÁNDOROK

Pordán József - másodszor és harmadszor

Rendelhettük volna úgy is: kérünk egy négyzetméter sört. Megint a Márványban. 
Pordánnal és két brigádtársával. Pordán alig engedi szóhoz jutni őket. Az asztalt 
teljesen beborítják a korsók. Gyenge kőbányai világos. Annyi habot adnak, amennyit 
csak akarnak. A melós ritkán reklamál, akkor is letorkolható.
- Miről is írsz te, Feri?
- Rólad,
- Az más.
- Úgy váltunk el a múltkor, hogy legközelebb már nem talállak itt.
- Hidd el, egyre többen elkívánkoznak Paksról. Belefáradnak az emberek a 
fejetlenségbe. Emlékszel, mit meséltem a makarónihegesztésről? Ugyanaz megy most 
is. Ahelyett, hogy finoman, jó előre beszerelnénk a tartókat, gányolunk. Vasalások 
között bujkálunk, fejjel lefelé ágaskodunk, hogy elérjük a lemez szélét, de minőségi 
varratot kívánnak tőlünk.
A Márványban nem jut mindenkinek ülőhely. Az álldogálók között kígyózik a 
leszedőlány. Van vagy negyvenéves. Hetykén pimaszkodik a kedvét kereső családos 
urakkal. A szomszéd asztalnál a frissen érkezett idegen jókora kokit ad a legalább 
ötvenéves darusnak. Hókon vágja legyesen, homlokát a másik homlokához pattintja. 
Jót röhögnek a dolgon. Pordán közben mesél. 
- Ugyanott tartunk, ahol az egyes reaktorral egy évvel ezelőtt. Amit ott 
módosítottak a terven, és szét kellett vágni a kész melót, hogy kijavítsuk, azt előbb a 
kettesnél is megcsináltatják velünk, és csak utána vágatják szét, Ennyi erővel még egy 
blokkot felépíthettünk volna. Ettől fárad el igazán az ember, Meg attól, hogy félórát ha 
dolgozik a 18,90-es födémen, és máris átrendelik a kettes boksz hatméteres szintjére, 
mert az most nagyon fontos, halaszthatatlan. Mire átköltözik, már szólnak, hogy az 
egyes bokszban van egy sokkal sürgősebb meló, A vállamra veszem a hatvankilós 
hegesztőkábelt, fölcaplatok vele a 18,90-re, de ott nincs se daru, se autogén palack, 
se dinamó, Erre odakukkant délután a létesítményfelelős, és megdöbbenve kérdezi 
tőlem: "Ez még mindig nincs kész?" Mindig a művelt emberek miatt van a baj. Ma is 
odaáll mellém a főmérnök: "Ezt mikor fejezik be?" "Ha berakják a szellőzőcsövet," "Az 
hol van?" "Most készítik." "Miért csak most?" "Elfelejtették megrendelni." "Nem 
emlékszem, hogy az egyes reaktornál lett volna itt szellőzőcső." "Ezt el is hiszem, mert 
nem is láttam magát az egyes reaktor építésekor."
Fél évvel később, 1980 őszén olvastam a megyei lapban Pordán nyilatkozatát. 
Még mindig őt javasolják a vezetők, ha az újságíró munkást keres. De Pordán már nem 
a régi. Egy kis csalódást okozott. Semmit nem mondott. Blöffölt. Óvatoskodott.
- Demagógra sikeredett a legutóbbi nyilatkozatod - mondtam neki. - Hasznos 
stílus, csak nem áll jól neked.
- Megmondtam a csávónak: minden bíráló, kétértelmű mondatot húzzon ki a 
cikkből. Semmi szükségem a balhéra. Kisfiú vagyok én ahhoz, hogy bármit is 
megváltoztassak az építkezésen. Ha elmondom a véleményem, szinte már látom is 
magam előtt: a főnökök azon törik a fejüket, hogyan kurtítsák meg a prémiumomat.
Pordán éles eszű, gyorsan tanul. Brigádvezető társa, K., elmondta az üzemi lap 
szerkesztőjének, hogy a tíz plusz négyes munkarend bevezetése teljes kitolás a mun-
kásokkal. K. a nyilatkozat után két hónapig nem kapott egy fillér prémiumot sem. 
Hülye lenne Pordán kétezer forintot kockára tenni csak azért, hogy kibökje, ami a 
szívét nyomja. Már nem engedi leírni a véleményét, de még elmondja. Pordánt nem 
hagyták cserben a brigádtársai. Négy éve dolgoznak együtt. Ők a kivétel. A tíz plusz 
négyes munkarend bevezetésekor a Pakson dolgozó ácsok, lakatosok, 
vasbetonszerelők, hegesztők egyharmada ugyanis elment. S vitték magukkal a 
keservesen megszerzett tudást. Amit a szervezők az új munkarend bevezetésével a 
réven nyertek volna, azt elveszítették a vámon. Nem kalkuláltak a munkások 
reakciójával. A létszámhiány csak átmeneti volt, jöttek új szakemberek, de 
mindegyiknek elölről elmagyarázhatták a jelöléseket, a szokásokat. Pordán brigádja 
maradt. Miért?
- Kell egy kis készség az emberekkel való bánásmódhoz. Meg kihasználtam a 
nevemet.
- Mit?
- Jól hallottad, a nevemet. A négy évem alatt kivívtam egy kis szakmai 
megbecsülést. Ez a prémiumokban is érződik. Aki velem dolgozik, az tudja, mire 
számíthat. Még nem vittem őket soha az erdőbe. Amit megígértem, azt mindig 
megkapták. Lent is, fent is. Amit felvállaltunk, azt mindig megcsináltuk. Ha 
belegebedtünk, akkor is. De a pénzt is kihajtottam a brigádnak. Miért remegne a lábam 
az irodában, ha nem reszket egy vacak repedt pallón, húsz méterrel a föld alatt?
- Például a lakásod miatt. Megkaptad?
- Tojnak rám. Nem tudnak megegyezni. A tanács a közművesítésért 
hatvanezer forintot kér lakásonként. A cégem ennyit nem hajlandó fizetni. Laktam egy 
fél évet időközben itt Pakson, de az embertelen volt. A főbérlő nem engedte, hogy a 
gyerek kimenjen az udvarra. Visszaköltöztünk az anyóshoz Zalába.
Pordán az öt plusz kettes munkarend idején rendszeresen megkeresett tízezer 
forintot, túlórával. Most tíznaponként utazhat haza, négy nap múlva vissza - nyolceze-
rért. A falujában még így is neki a legtöbb a keresete. Onnan tudja, hogy ő fizet a 
legtöbbet a napköziért. Ez pedig kötelezi.
- Az én gyerekemnek legalább úgy kell járnia, ha nem különben, mint 
bármelyiknek. Ilyen hülye politika van máma. A kölyköt nem lehet két nap ugyanabban 
a göncben iskolába küldeni. Mit csinálhatok? Ne kiabálja meg a lányomat senki.
A tíz plusz négyes munkarend felemlegetése még mindig dühössé teszi az 
embereket. Több mint fél évvel a bevezetése után. Miért? Pordán megint nagyon 
precízen fogalmaz.
- Ha nem ugatják tele az újságot, hogy megbeszélték az emberekkel, és 
mindenki okosnak, elfogadhatónak találta az eljárást, akkor senki nem szólna egy 
büdös szót sem. Ha azt mondják, nincs más választás, ez népgazdasági érdek: 
lenyeljük. Az ilyesmit még tudomásul lehet venni. De hogy úgy csinálnak, mintha mi 
szándékosan rosszat akarnánk magunknak, és lehetőleg tíz napot szeretnénk 
egyfolytában éjszaka dolgozni, ahelyett hogy minden hétvégén a családunkkal 
lehessünk... ennyire hülyének minek beállítani a munkást?! Miért kell nekünk ujjongani 
azért, amit nem is mi találtunk ki, és amivel jól sem jártunk? Egy dolgot azonban 
kifejezetten kérek, hogy írjál meg. A gyűlésen felállt a vezér, és azt mondta: "Emberek, 
engem nem érdekel, hogy kinek mi a véleménye a tíz plusz négyről. Lehet válni. Aki 
akar, a vállalattól, aki akar, a feleségétől, de ennek menni kell." Nem is mondott 
hülyeséget. A mi munkaszombatunk az országos szabad szombatra esik. Hazaérek 
csütörtökön este. Percekre találkozom az asszonnyal és a gyerekekkel. Pénteken nem 
találkozom senkivel. Szombaton is csak este, pár órát. Vasárnap nagymosás, takarítás, 
főzés, kutyafüle, minden. Hétfőn otthon vagyok még, de akkor senki sincs velem. 
Dolgoznak, óvodában, iskolában vannak. Mikor lehetek a családdal? Havonta két 
napot. Két vasárnapot.


Gyenes János, Vegyépszer

- Egyáltalán miért kelt útra?
- Munkát kerestem. Apámnak tizenkét hold földje volt Tiszacsegén. Azon 
megélhettünk volna, de engem az ipar érdekelt. Úgy eresztett útnak: "Fiam, én nem 
küldtelek, az életben ha valami ér, magadra vess." Ezt meg is jegyeztem. A 
felszabadulás után megnősültem, a Tiszai Vegyi-kombinátban volt munka, ott le is 
telepedtünk volna, ígértek lakást, csak más kapta. Előbb Putnokon laktunk az apósnál, 
majd áthelyeztek Kazincbarcikára, a Borsodi Vegyikombinátot építettük. Szól a 
főnököm, Csinukám, Csinukám, el kéne menni két hétre szerelni. Aztán elküldtek a 
TVK-hoz, mondván, csak két-három hónapi munka lenne. Két év múlva fejeztük be. 
Nem sokat voltam otthon később sem. Rövid ideig a fehérvári Ikaruszt építettünk, 
onnan az NDK-ba küldtek ki. Az már négy év volt, és vihettem a családot. Ahogy 
megjöttem, egyenest Leninvárosba irányítottak. Megint letelepedhettünk volna, de az 
asszony nem tágított a nyolc tehén és a harminc malac mellől. A lányom is otthon, a 
rokon is segít; majdnem annyit keresnek, mint én. Ha otthonról jártam a munkába 
naponta, este hattól kilencig csak matattam, nem jutottam semmire. Mire az ember 
belemelegedne a ház körüli munkába, már hallja a konyhából: kihűl a leves. Megjártam 
már Pozsonyt, ott vegyi üzemet építettünk egy évig, majd megint Kazincbarcika, a PVC 
II., és Leninváros, a polipropilén, én már nagyberuházás nélkül nem hiszem, hogy 
meglennék. Üljek egy műhelyben és szelepekkel pepecseljek? Nem nekem való. A 
beruházó felírta a szobánk számát, ha átlépi a határt a kétszázas tolózár, küldi a 
szolgálati kocsit. Nekem itt kell hajtanom, mert ez minden, amit a családnak adhatok. 
Nem engedtem meg az asszonynak, hogy elmenjen a gyárba, hogy reggel ötkor 
kirángassa az ágyból a picit. Inkább nem iszom meg hat hónapban egy féldecit.
- Emlékszik a mestereire?
- Gulyás úr egyszer elém állt, az orrom előtt felemelte a kést, egész héten 
azon dolgozott: "Na, bocikám, ha ilyet csinálsz, letegezhetsz." Juhász úr, a másik 
mesterem, csokornyakkendőt hordott, és orrfújás után bajuszkefét használt. Ő úgy 
fogadott a műhelyben: "Öcsém, bekerült ebbe a lakatos társaságba, becsülje meg 
magát." Rég volt. Ma már többnyire csak az megy el iparitanuló-oktatónak, aki a 
szakmában nem tudta megkeresni a pénzét.
- Politizál?
- Baj lenne abból, mert én a saját mércémet állítom mindenki elé. Pedig még 
csak vallásosan sem neveltek. Édesanyám szerint járjon az templomba, aki úgy adja el 
a tejet, hogy előbb leszűri a fölét. Nekem nincs bűnöm, nincs mit leimádkoznom.
Gyenes Jánosnak négyszáz kötetes könyvtára van, mind elolvasta a család. A 
Szépművészeti Múzeumba még nem jutott el ugyan, Pesten csak átszáll egyik vonatról 
a másikra, vagy olykor a repülőre, de járt már a Zwingerben, a berlini nagy képtárban, 
megnézte Krakkóban a királyok sírját, s legutóbb tizenhétezer forintért vásárolt 
festményeket, Barcsay- meg Csók-rézkarcokat. Részletre. A jövő héten a Tretyakovba 
szeretne elmenni: meglátogatja Moszkvában az energetika szakon utolsó-éves 
egyetemista fiát. 


Ludvig András. Gyár- és Gépszerelő Vállalat

Mindenki Bandi bácsiként tartja számon az építkezésen, a keze alatt nőttek fel 
vállalata paksi vezetői, még kint az NDK-ban. Első találkozásunkkor kijelentette: nem 
mond semmit. Ha valóban érdekel a munkájuk, akkor álljak be közéjük. Másnap reggel 
hatra vár. Nem volt más választásom. Egy hétig "dolgoztam" velük, Bementem hatra, és 
tébláboltam. Munkát nem adott. Mondtam: ez így nem jó. Vagy hasznomat veszi, vagy 
kibújok a munkaruhából. Figyelni anélkül is tudok. Azóta nem kellett álruhát öltenem. 
Követhetem civilben. Most is caplatok utána. Biceg előttem; motorozott, nekiment egy 
Volga, a bal lábát csak rövidebben kapta vissza a műtétek után, még örülhetett, hogy 
megmaradt. Harcsabajusza alól biztat: igyekezzek egy kicsit, mert a végén még 
lemaradok valamiről. Felmászunk a pódiumon a turbinatengely szintjéig. Belekezd a 
tárlatvezetésbe: "Kézzel esztergáljuk." Csípőset káromkodik. Dühíti, miért nem úgy 
küldik a gyárból, hogy jó legyen.
- Itt semmi sincs leírva. Ha gyakorlatlan társaság szerelné a turbinát, akkor 
ugyanolyan szarul állnánk, mint a reaktorosok. Nincs rendes kotta, hogyan muzsikál-
junk? Ezen a darabon például sugárirányban két századmilliméter tűrés lehet. Nyolc 
már nem.
- Honnan tudja?
- Megkérdeztem az oroszt. De azt már ő sem mondja meg, mivel csináljam, és 
azt sem, hogy miként. Ha nem szereltünk volna ugyanilyen turbinákat az NDK-ban, 
most nem tartanánk sehol.
- Miért bontják a turbina alapját?
- Bevéstük egy kicsit, magasra betonozták, nem hagytak helyet az 
aláékelésnek. Majd előkerül a rajz, ha elkészültünk vele, A hülye beruházó pedig 
hagyta, hogy rosszul csinálják. Azok se egy komoly alakulat. Ferikém, hiába törjük 
magunkat, nem lesz ebből indulás egy év múlva. A két turbinát megpörgetjük jövő 
ősszel, idegen gőzzel, de jön a tél, csökken a munkakedv, ha hetvennyolcat írnánk, az 
más, akkor lenne esély. Amit velünk művelnek, az a vezetés csimborasszója. Azt 
hittem, kifordul a gyomrom. Képzeld el, kikövezték az utat a pártdelegációnak, ahol 
pedig szarul állt a munka, azt bedeszkázták, pallóval befedték. Van ennek eleje? Kit 
csapnak be? Öt embert, tízet? Minket meg felbőszítenek. Hajtunk, mint a barmok, és 
akkor ennyibe veszik? Tizenkét órázunk nyolc napokat, idegeskedünk, és mi becsülete 
van a munkánknak? Semmi. Bedeszkázzák. Nem kell az élesztőnek szépnek lenni 
ahhoz, hogy finom, ropogós legyen a kenyér. Egyik vezetőnek sem volt annyi bátorsá-
ga, hogy elmagyarázza a vendégeknek, hogy amit látnak, az ilyen. Nem szép, és nem 
is jó. Majd az lesz.
Bandi bácsi azoknak a sorsát is figyelemmel kíséri, akik elhagyták a Gyár- és 
Gépszerelő Vállalatot. Részletesen emlékszik vágyaikra s elhalványult reményeikre. 
Alkalmasint a rejtőzködők fejére is olvassa. Neki valóban nincs féltenivalója, nem 
áhítozik főnöki babérra, nem hajlandó iskolapadba ülni, szerinte becsüljék meg a 
munkást azért, amit csinál.
- Tudod, Ferenc, züllik le az ország. Azt tapasztalom, hogy elveszítik a 
tartásukat az emberek. Pedig úgyis minden itt dől el, a munkásoknál. És mit kapunk 
érte? A kettes turbina szerelési költsége három és fél millió forint. Ebből a melósok 
hatszázezret kapnak. A többi a vállalaté. Ennyi pénzből csak egyenlősdit lehet játszani, 
nem lesz rend soha. Beindították a kettes turbinát, mintha egy kovácsműhely dolgozott 
volna benne. Az egyest tizennégyszer szedtük szét. Elmegy az ember kedve az élettől. 
Éveken keresztül hajtottunk, és nincs eredménye. Ez borzasztó. A hármas-négyes 
turbinával rosszabbul állunk, mint anno az egyessel és a kettessel. Ferenc, hidd el, 
elzülleszti az embert, ha a munkájának nincs eredménye. Ezért letargikus a hangulat.
Bandukolok Bandi bácsi után, mint rendesen. Csak közben eltelt két év. A 
turbinacsarnokot két részre osztja a csővázakból épített, nyolc emelet magas 
választófal. Mi körülbelül a negyedik emelet magasságában sétálunk a darupálya alatti 
fél méter széles pódiumon, s ekkor Bandi bácsi kilép az ablakon. Nem esik le, 
magyaráz:
- Látod, Ferenc, ezt értik, elzárják a munka útját.
S tényleg, a pódiumon nem lehet továbbmenni. Szabályos drótkerítés választja el 
az egyes, a kettes turbinacsarnokot a hármastól és a négyestől, pedig egybeépítették. 
A munkásokon persze nem lehet kifogni. A csarnok falán kívül acéllemezből 
hegesztett fényterelő lemez van. A tartóvasra lépünk, s a falon kívül megkerülve az 
oszlopot, a kővetkező ablakon át érkezünk meg a drótkerítés mögé.
Bandi bácsi még egy kicsit füstölög:
- Ha jókedvemben találnak, felhozom egyszer a metszőollóm, és lenyírom a 
kerítésüket. Tudod, milyen macskajancsik vetődnek errefelé? Amikor megfolyt a hetes 
csapágy, az egyik megszólalt: "Na, ezt is meg kell köszörülni!" Látott az az ember 
valaha már siklócsapágyat? A nyakam rá, hogy nem. A puhafém csapágyat köszörülni! 
Ha nem ért hozzá, akkor minek pofázik bele?! Ferenc, mesélj inkább a lányokról...
- Bandi bácsi többet tud róluk...
- Hát? Jól gondold meg, hogy a csavargásnak adod-e a fejed, mert bizony 
abban sok öröm van. Én is azért maradtam egyedül, mert még csak ellen sem akartam 
állni a széplányok csábításának. Jó világ volt valamikor a szerelőké, a szakmának 
becsülete volt, és szép is volt a szerelés anno: összeraktuk, gyönyörűen klappolt. Ma 
már ez ritkán van így. Slamposság van, ahová csak néz az ember. Meg humanizmus. A 
fejek simogatása. A munka meg nem halad. 1949-ben elhelyezkedtem a szocialista 
szektorban, három évre rá átirányítottak Sajóbábonyba. Akkor mondta Rákosi elvtárs: 
"Erős bástya vagyunk a béke frontján." Rám a lőporgyár építése vonatkozott ebből. 
Akkor a késés bűncselekménynek számított, úgy bizony. Két rab kiment a faluba 
huncutságért, az őrvezető utánuk. Lelőtte őket. Előléptették tizedessé. Aztán az 
állatifehérje-feldolgozó beruházásra kerültem, ott fogytam le. Egy falat nem sok, 
annyit nem ettem, mellettem a sintér a megzöldült állatok szomszédságában zabált. 
Akkor kínálkozott egy lehetőség, hogy letelepedjek a pécsi kísérleti uránérc-
előkészítőben. Ha azt választom, biztos nem így alakul a családi életem. Csakhogy 
1960-ig a szerelők sokkal jobban meg voltak fizetve. Nekem 1949-ben Miskolcon 
külön bejáratú szobám volt, havi százötvenért. A motorom ott állt a verandán, az 
útiköltségemet Tamásiba és vissza, ha utaztam, ha nem, megfizették. Akkoron egy 
kilogramm téliszalámi harminchét forint volt. Egy pár gojzervarrott cipő százhúsz, a 
dupla talpú, és harmincegy forint volt a napidíj.
- A szamarával mi van?
- Kimúlt szegény. Olyan öreg volt az, hogy talán még Jeruzsálemet is megjárta. 
Tavaly vettem egy lovat, van a két középschnauzerem, meg a három szuka.
- Mióta tenyészt?
- Ez még nem komoly, majd ha nyugdíjba megyek. Látod ezt a kobakot a 
fejemen? Tízéves. Ráírom az összes munkahelyet, hol mennyi időt töltöttem, s ezt 
fogom köpködni. - (Ki tudja? Felszabadult nevetése az ellenkezőjét is jelentheti.) - 
Különben a tolvajok szerettették meg velem az ebeket. Pécsett elloptak a telepről 
harmincezer forint értékű csövet. Nem tudtunk dolgozni. Akkor jött az ötlet, legyen 
kutya, a kaját hozták a húsgyárból, én foglalkoztam velük a legtöbbet, rám maradtak, 
nem volt szívem otthagyni őket,
- Bandi bácsi miért nem tanult? A kisujjában van a szakma, és nagyon ért az 
emberekhez.
- Az NDK-ban százharminc emberem volt, de olvasok újságot, tudom, mire 
van esélyem. Ezek itt azt hitték, Pakson vezető akarok lenni. Csak fél technikumom 
van, abbahagytam, a munka rovására ment a tanulás. A kettő üti egymást. A sok hülye 
pedig féltette az asztalát. Tőlem. Ráment volna az egészségem, a gyomrom, hagytam a 
fenébe.
Hirtelen dühbe gurul, ahogy a turbinatalpra pillant:
- Már megint ellopták a dinamométert, nem tudjuk beállítani a turbinaház 
súlyelosztását. Itt semmit nem őriznek, a marhák a gyújtásállításhoz viszik el, ezek a 
műszerek nekünk voltak hitelesítve. Szerezhetünk újat. Látod, Ferenc, elzüllesztik az 
embereket.

VII. FEJEZET
A védnökök



Ülök a magnetofon előtt, cserélgetem a kazettákat, hátha megtalálom L. Károly 
indulatos kirohanását: "Nincs jobb dolgod, mint Pakson tölteni a szabad időd? Nem ér 
ez annyit! Ha csak a botrányokat, a disznóságokat, a fejetlenséget, az olcsó 
taktikázgatásokat, a vezetők hisztérikus rohamait, a többször elrontott Żházat® írod 
meg, akkor a szociográfiád féloldalas lesz, Vagyis hamis. Írd meg az unalmat. Az 
elfásultságot, az elszállt reményeket, a srácok hitevesztettségét, a sunyiságokat és 
ezek lélekölő monotonságát."
Amíg keresem L. Károly hangját a kazettákon, ötödször tekerem tovább a 
kilencvenperces Polimer szalag B oldalán a semmit. Hiszen itt van! Erre gondolt L. 
Károly. A semmit írjam meg. Rajta van a felvételen. Milyen szerencse, hogy véletlenül 
bekapcsolva maradt a magnó. Hitelesen megőrizte körsétám hangudvarát. A B oldalon 
egyetlen érthető szó sem hangzik el. A nagy műhelycsarnok alapzaját vette fel az 
automata mikrofon. Felerősítve a hegesztődinamók monoton zúgását, néhány fémes 
koppanást, nyikorgásokat. Csak egészen halkan dereng az alapzaj alatt egy-egy távoli 
félmondat. Az unalom már megvan. Elég monoton, semmi kétség. De hogyan érhetem 
tetten az elszállt reményeket, a srácok hitevesztettségét? A "srácok"? Ők a többség!
Az építők, szerelők, tervezők, szakipariak, atomosok több mint ötven százaléka 
huszonéves.


ELŐSZOBA-NEMZEDÉK

H. Jánost a bátyja biztatta fel, hogy jöjjön Paksra: itt van pénz, szállás és munka. 
H. J. otthon is az építőiparban dolgozott, de a házépítéshez kedvezőbb a dekád 
munkarendszer, így három napot egyfolytában építkezhet, s nem veri el hétköznap a 
pénzét. Másik testvérével, az ikerbátyjával egyszerre kezdtek a házépítésbe. Ötszáz 
forintért vették a tervet. Úgy kalkulálnak, ha kész a ház, mindegyikük elveszi a 
menyasszonyát, hogy legyen, aki mos, főz, takarít, és persze csinos... A bútort az 
asszonyok hozzák. Ez a hallgatólagos megállapodás. H. János - bár azt mondja, hogy 
Pakson könnyebb a munka, mint a falujában volt - keményen dolgozik. Pordán 
brigádjában kevés alkalma van a lógásra, s nem is az a fajta. Egyszerű tervet szőtt. Azt 
keresztül is viszi. Itt tíz nap alatt megkeresi a házravalót, aztán hazamegy, és három 
nap alatt beépíti. Otthon egy percet sem pihen. Felváltva dolgoznak a saját és 
ikertestvére sátortetős házán. Télire be akarnak költözni. Mindenki a sajátjába. Mert ez 
nem ikerház.
Aki viszont nem maga épít, az vár. Ö. Zoltánné, a 22-es ÁÉV gazdasági vezetője 
intézkedik, izgatja magát helyettük. Mikor és kinek is kell legelőbb lakás, ha lehet, 
azonnal, mert jön a gyerek? Az ember ugyanis szaporodik. S vele együtt a gond is. 
Valahol csak lakni kell a családoknak. Hogy hol, arról Ö. Zoltánnénak egyelőre fogalma 
sem lehet. Ezzel ugyanis nem számolt a beruházási javaslat. Az Állami Fejlesztési Bank 
képviselőivel, a kormánnyal sem könnyű megértetni, hogy minél tovább tart az 
építkezés, annál több lakás kell, mert egyre több lesz a gyerek. Gyerekkel pedig senki 
sem költözhet a műszaki szállóra. A szülőkre viszont szükség van, gondoskodni kell 
tehát az utódokról. E. Gábornak fél év múlva diplomája lesz, nem is akármilyen. 
Felesége veszélyeztetett terhes, nem dolgozik. A leendő családfő szembogarát 
felnagyítja a legalább háromdioptriás szemüveg. Majdhogynem harapófogóval kell 
kiszedni belőle a szót.
- Azt hallottam, kutyaszorítóban van.
- Lehet. Nem tudom. Talán. Ki mondta?
- A gazdasági vezetővel beszéltem az előbb.
- Mit mondott?
- Hogy hamarosan megszületik az ön gyermeke, de ő még nem tudja, hogy 
hova.
- Ez igaz. Mondtam neki, jó lenne egy lakás, már korábban is szó volt róla, de 
nem biztatnak. Bizonyára valahol majd szorítanak nekünk helyet.
- Ne haragudjon a profán kérdésért: tervezték a gyereket?
- Igen, hogyne. Mérnöki precizitással, már amennyire lehet.
- És mire számítottak'?
- Hát... hogy kapunk valamilyen lakást. Vagy hogy esetleg a feleségem néhány 
hónapra felutazik Pestre. Aztán, ha megoldódik a lakás, majd visszajön.
- Mikor került a 22-eshez?
- Öt éve. Ipari üzemben dolgoztam, de nem tetszett. Átvágyódtam az 
építőiparhoz. Apám mesélte: ezt a házat is mi építettük, a másikat is. Jó az, ha 
kézzelfogható eredménye van a munkának. Olvastam a hirdetést az újságban, 
jelentkeztem. Akkor jártam az elsőt a műszaki egyetemen, levelezőn. Most leszek 
hatodikos. Paksra átszervezéssel irányítottak, még tavaly szeptemberben. Azóta itt 
dolgozom. Nem panaszkodom, mérnöki munkát adnak, ugyanazt csinálom, amit a 
végzett diplomások.
És nemcsak ugyanazt teszi, de ugyanúgy gondolkodik is. Passzív. Nem érzi, hogy 
beleszólhat a dolgok alakulásába. S mintha ebből közvetlenül fakadna: a saját ügyei-
ben is kívülállókra hagyatkozik. Ö. Zoltánné nagyobb gondja, hogy E. Gábor gyermeke 
hova születik, mint neki magának - és a hozzá hasonlóknak. A fényes szelektől átjárt 
Ö.-nét még mindig cselekvésre sarkallja a Feladat. E. Gábor vár. A korosztály vár. Nem 
valamire, hanem úgy általában. Amit elérhet, azt úgyis megkapja. Amit nem érhet el - s 
ebből van a több -, arról lebeszélik, hogy ne is akarja igazán elérni. Leszokott a 
közbeavatkozásról. Leszokott? Rá sem szoktatták.
Előszoba-nemzedék, ahogy Végh-Alpár Sándor nevezte őket a Magyar Hírlapban. 
A harminchoz közeliek nemzedéke arra vár, hogy egyszer beszólítsák őket az 
előszobából - egy belsőbb előszobába. Mert csak újabb és újabb előszobák léteznek. 
(Lásd: Kafka.)
E. Gábor azt mondja: majd kapunk valahogy lakást. Nem szerzünk, miből is 
szerezne? Havi ötezer forintból él és tartja el a veszélyeztetett terhes feleségét. Jövőre 
már a gyermekét is. Igaz, a gyerek hoz majd egy kis "szociálpolitikát" is. De visz is. 
Mindegy. Addig havi ötből reggelizik, ebédel, vacsorázik, és ami marad, azt elrakják, 
hadd gyűljön. Ha ilyen szorgalmasan spórolnak, jövőre talán vehetnek egy automata 
mosógépet.
M. Balázs arra panaszkodott, hogy nem kap munkát. Értelmeset legalábbis nem. 
"A munkát a hatalom adja. Ők döntik el, hogy min dolgozzam." Ha többnyire csak 
olyan egyenleteken törheti a fejét, amelyek lényeges és lehetséges eredményeit előre 
meghatározzák, aligha villanyozódhat fel a próbatételtől. Ha sokáig nem kap a 
szürkeállományt érdemben megtornáztató feladatot, ellustul. Agyműködése renyhévé 
válik. Ez is passzivitás. Vár a feladatra. Pakson, ahova önmagát megpróbálni indult.
A "srácok"? Csoóri Sándor a Mozgó Világ 1982 januári számában költői szigorral 
fogalmazta meg azt, aminek én csak a hiányát - sőt csupán e hiány körvonalait - 
éreztem a beruházó vállalat ifjúsági fórumán: egy nemzetnek, egy közösségnek 
ugyanúgy szüksége van öntudatra, jövőtudatra, veszélytudatra is, mint elegendő húsra 
és kenyérre. Ezen az ifjúsági fórumon mégis megdöbbentően sokat árultak el rólunk, a 
70-es évek ifjúságáról a stílusfordulatok, a szándékok bizonytalansága, a gon-
dolatkezdemények visszapattanása és tompa puffanása a Munkásművelődési Központ 
klubtermében.
A közbeavatkozásra nem nevelt s a (köz)beavatkozás reményéről is lenevelt, már 
nem is olyan fiatal fiatalok a duzzogás perspektíváját választják. Valószínűleg ez az 
elhivatottságérzetük leépülésének utolsó fázisa. Iskolázottságuk, tanulmányaik 
jellegéből eredően amúgy is a műszakiak könnyebben kaphatók a nagyon egyértelmű-
nek feltüntetett játékszabályok elfogadására, legalábbis könnyebben, mint például a 
bölcsészhallgatók, akiknek némely tantárgyban forradalmak szabdalták szemeszte-
rekre a tananyagot.

Mi is történt a klubban? Az ásványgyűjtők kiállításának legszebb darabjai, 
évmilliók megkövesedett virágai, az ezer változatban kikristályosodott rend fénylő 
példái között hallgatom a KISZ-titkár beszámolóját. Egy év alatt a következőket 
sikerült kiharcolniuk: az idegen nyelv használatáért nyelvpótlékot nem kaphatnak 
ugyan, de a részesedési alapból 150 ezer forintot szétoszthatnak a több tucat érdekelt 
között. (Körülbelül 50 embert illetne meg nyelvpótlék, egy ember tehát évente 3000 
forintra számíthat.) Fellendült a sportélet: evezős hajókat, vitorlásokat vásárolt az 
egyesület. Az is idei vívmány, hogy most már elengedik a megyei szervezet által KISZ-
továbbképzésre meghívottakat. Beindult a műszaki ellenőri tanfolyam: elkészült a 
vállalati alkotó ifjúság pályázat kiírása; felszámolták a barakklakásokat, a családosok 
lakást kaptak Szekszárdon (általában két házaspár egyet). Néhány hónapja már a 
munkaidőhöz igazodnak a buszjáratok. Majd, mintha mi sem lenne természetesebb, a 
KISZ-titkár önfeledten mentegetőzik: "Ha keményen kérdezünk, tudják be 
fiatalságunknak, de semmiképpen sem követelőzésnek." Neki lenne igaza? (Egy 
szerkesztőségi értekezleten kifakadt belőlem: azt szeretném, ha zokon vennék, amit 
mondok. Akkor legalább vennék valahogy.)
Elkezdődik az információcsere. A majdnem két méter magas, vékony fémkeretes 
szemüveg mögül kérdező üzemmérnök alig múlhatott huszonhárom éves: "Egy 
hónapja élek Pakson. A műszaki szálló az otthonom. Meglepetéssel vettük tudomásul 
az indokolatlan szigort. Egyszerűen nem engedték fel a munkatársamat. Diákként, a 
főiskolai kollégiumban, felnőttebbnek érezhettük magunkat. Van értelmes megoldás, 
és a rend is fenntartható, szívesen megszerezzük a kollégiumi házirendet, és 
adaptáljuk a műszaki szállóra. Nem lenne nehéz, és nem lennénk kiszolgáltatottjai a 
portásnak."
A válasz: "Ezen a szállón nemcsak ERBE-dolgozók laknak. Az ERBE évtizedek óta 
tart fenn szállókat. Azok a problémák késztették e szigorú fegyelemre a gondnok-
ságot, amelyek a többi szállón is előfordultak. Azt azért tudomásul kell venni, hogy a 
műszaki szálló nem kolostor ugyan, de nevezzük nevén a gyereket: nem is piros 
lámpás ház. Még valami: a műszaki szálló soha nem tud annyi komfortot nyújtani, 
mint egy főbérleti lakás. Az eddigi tapasztalatok elszomorítóak. Nagyon sok volt a 
lopás, és a tettesre soha nem derült fény. Ha számolatlanul jönnek-mennek a 
vendégek, akkor ellenőrizhetetlen a rend. Folytassam? A szobákban a társas 
összejövetelek előbb vagy utóbb italozásba fulladnak. Ennek pedig nemcsak a 
szomszédok itták meg a levét, de a takarítónők sem vállalták a nyomok eltüntetését. 
Ez késztette a vállalatot a szigorú rendszabályok megalkotására. Ha csak ERBE-sek 
laknák a szállót, könnyebb helyzetben lennénk. Egyelőre nem hiszem, hogy a lakók 
javát szolgálná a rend lazítása."
Még egy kérdést tettek fel: "Miért nincs asztal a szobákban? Műszaki állományban 
vagyunk, de ez nem tükröződik a berendezésen. Egyszerűen nem tudunk otthon 
dolgozni." A válasz: "A berendezéseket illetően ilyen kérés eddig nem merült fel. De 
ahogy én ismerem ezeknek a szobáknak a kubatúráját, eléggé szűkösek. Ha oda nagy 
bútorokat teszünk, csak rontunk a helyzeten. Nem azon múlik, hogy ezer forintért 
vesz-e egy asztalt a vállalat. De ha sok bútort viszünk a szobákba, azt hiszem, 
zsúfoltak lesznek. Egy szó, mint száz: ilyen egyéni kívánságokat az általános 
berendezés kiegészítését illetően nem vehetünk figyelembe."
Senki nem állt föl, senki nem ment ki a teremből. Senki nem kérte ki magának a 
megalázó házirendet, senki nem mondta. hogy neki akkor is természetes igénye az 
asztal. Tényleg: minek is? Rácsapni! 
A lakáskérdés már nehezebb ügy. Sokféle, egymásnak ellentmondó impulzus éri 
a beruházót. Mindenkit, aki Paksra jön, "le kell fektetni". Ma már több mint 12 000 
ember dolgozik az erőműben. A telepen viszont nincs ennyi lakás. Konténerbarakkot 
terveznek. Egy kis visszalépés - kényszerből. Az atomerőmű vállalat pedig kéri a 
lakásait. Szeretné elhelyezni új munkatársait, akiknek természetesen lakást ígért. Azért 
jöttek Paksra. Minél később veszi fel az alkalmazottakat, annál kevesebb ideje marad a 
betanításukra. A kormány azonban nem hajlandó több pénzt megszavazni a 
beruházásra. A végleges költségvetésbe még sikerült bevenni újabb kétszáz lakást és 
az ezerágyas konténerszállást. A javaslatot akkor még nem hagyták jóvá. Viszont 
elkészültek az OTP-lakások. Úgy tűnik, a többiek még nem kapcsoltak: azokból senki 
nem akar munkásszállást csinálni. Néhány hónap, és önálló lakáshoz juthatnak a 
családosok. Az ERBE-sek. Ez a vállalatvezetők rugalmasságát dicséri. A jó tett helyébe 
azonban jó munkát vár alkalmazottaitól. Ezt kategorikusan meg is fogalmazták: "Azt 
tapasztaljuk, hogy nem mindenki érzi át feladata nehézségét, felelősségét. Nem 
egyformán húznak az emberek. Vannak, akik emberfelettien sokat dolgoznak, és 
tényleg az idegkimerültség határán vannak. Ezt nagyon sokan kihasználják. Kihasz-
nálják, hogy a beruházás nem olyan szervezett munka, mint a szokványos üzemi 
termelés. Pakson sokkal több múlik az emberek egyéni hozzáállásán, kezdeményező-
készségén, mint másutt. E téren sajnos nagyon sok lazaságot látunk. Hamarosan 
eljöhet az idő, amikor minőségi cserékre is sor kerülhet. Ismerve az ország beruházási 
terveit, nagyon valószínű, hogy hamarosan egyre többen keresik majd fel Paksot a 
megyei beruházási vállalatoktól. A munkaügyi osztályon már most is a megszokottnál 
gyakrabban kopogtatnak. Állást keresnek, munkát keresnek, és itt találnak."
Ez egyelőre csak intelem. Nem fenyegetés, csupán felkészítés a bizonytalanra. 
Közeleg az átadás, egyre több támadás éri a beruházót. Ahogy múlnak az évek, úgy 
lesznek nyilvánvalóbbak a vállalat hibái (az övéké is), bármennyire igyekeznek is 
elrejteni őket. A fiataloknak pedig gondot okoz, hogy átlássák, mi is történik körülöt-
tük. Öntudat, jövőtudat, veszélytudat azonban nem alakulhat ki, ha a megbecsülés, a 
perspektívák, a veszélyeztetettség körvonalai sem érzékelhetőek, ha a fiatalok 
tájékozatlanok. De miért ne lennének azok? Ahogy más dolgozót sem, őket sem 
avatják be a rejtelmekbe. Az események pedig nem utalnak egységes rendező elvre. 
Nem is utalhatnak.
A vállalatnak mást kell csinálnia, mint amihez ért. Korábban - a felszabadulás 
után épített bármelyik erőmű esetében - a beruházó megrendelte a berendezéseket, és 
kész. Most a szovjet részletterveket, sőt az anyagokat is a beruházónak kell 
előteremtenie, holott ezeket korábban a Berendezéseket Szállító Vállalat tervezte és 
gyártotta. A paksi beruházás a teljesen új feladatok miatt legalább háromszoros 
megterhelést rótt a vállalatra. 1979 végén több mint hétszáz ERBE-alkalmazott dolgo-
zott Pakson. Hétszáz ember - egy közepes gyár. Ebből a hétszázból egy-két tucatnyi 
hegeszt, állványoz, szerel, a túlnyomó többség ellenőriz, szervez, irányít. Hogyan?
A fórumon felszólaló fiatalembert idézem: "Két hónapja dolgozom Pakson. 
Amikor idejöttem, azt hittem, érdekes szakmai dolgokkal találkozom. Ebben nem is 
csalódtam. Ami viszont a műszaki előkészítettséget, a műszaki ellenőrök 
felkészítettségét illeti, meglepetés ért." Betévedt ugyanis a keresztirányú folyosóra, és 
ott sehol sem látta a világítás, a szellőzés, a fűtés és az esővíz-elvezetés technológiai 
nyílásait. A terven sem voltak, hát meg se csinálták. Nem a reaktor környékéről van 
szó, hanem egy teljesen hagyományos épületről, a klasszikus villamos helyiségről.
A vállalat őszinte: "Nem akarom vigasztalni, de a technológiai szerelésnél 
nagyobb botrányok lesznek." Az aggodalom jogos. A vezetői székből messzebbre 
látni. A vigasztalás nem jóslás, hanem a valóság viszonylag pontos ismeretéből 
előrevetíthető kép. Például abból, hogy az ERBE első nekirugaszkodásra a lokalizációs 
torony tükörképtervét kapta meg, holott a kettes blokk lokalizációs tornya nem 
tükörképe az egyesnek. Vagy: negyven centiméter falat kell kitörni, mert a tervről az 
átvezető lyuk lemaradt. Azt pedig végképp nem tudja senki, hogyan folyik majd tovább 
a víz a lyukon túl. Majd megoldják. Valahogy.
A műszaki ellenőr a törvény előtt személyesen felel az általa átvett tervek, 
berendezések minőségéért. A törvény azonban nem alkalmazottja sem az építőnek, 
sem a szerelőnek, sem a beruházónak, sem a majdani üzemeltetőnek. Ha a vállalatok 
vezetői például megegyeznek a tervtől való eltérésben, hiszen a javasolt eltérés 
logikus, és az új tervet nincs idő kivárni, akkor a kivitelezők, a művezetők, a szerelők, 
a létesítményfelelős mérnökök improvizálnak. Nincs terv - nincs törvény. Az 
építkezésen ugyanis a terv, a rajz a törvény. Rajz viszont nincs. S idő sincs. Kicsike 
káosz van. A vezérkar alkalmanként adott utasításaival próbál úrrá lenni rajta. Az 
utasítás helyettesíti a tervet; az utasítás a törvény. Olyan törvény, amelyet a bíróság 
nem fogad el. Nem is fogadhatja el, mert nem ellenőrzött, mert esetleges, mert" éppen 
a törvény figyelmen kívül hagyására szólít fel.
Persze ebből a konfliktusból is kialakul a jövőtudat, az öntudat, a veszélytudat. A 
kiszolgáltatottság, a kicsinyesség és az, hogy a cselekedetekről úgyis csak később 
derül ki: okosnak vagy értelmetlenül veszélyesnek találtattak-e. Ebből születik a 
kétségtudat. A dolgok csak úgy maguktól vannak, és olyan erők szabályozzák őket, 
amelyek többnyire nem befolyásolhatók.
Érdemesebb hát kívül maradni. Kívül tágasabb.


A KISZ HÍVÓ SZAVÁRA

Illetve: van számtalan választási lehetőség, csak kevés közülük a vonzó. A 
demagóg magatartás is felkínáltatott...
A KISZ-építőbrigád irodájában éppen riportot készítettek a brigád egyik 
művezetőjével, M. Árpáddal. Gumírozott vászon esőköpenyét bízvást levehetné, nem 
képriport születik. De nem. Szebb így. Magabiztosan nyilatkozik. Amíg beszélgetnek, a 
radiátornak dőlve csendesen meghúzom magam. Valamit nem értek. Árpád arca kisi-
mul, miközben mondja: ,,...szép munka ez, és Magyarországon még nem építettek 
atomerőművet! Sokat hallottam róla, hogy fiatalokat várnak az építkezésre, hát jöttem, 
a KISZ hívó szavára." Jól hangzik. Közbevágok:
- A régi munkahelyeden KISZ-vezető voltál?
- Igen, a KISZ-bizottság titkára voltam három és fél évig.
- KISZ-tagságom néhány éve alatt egyszer sem hallottam a "KISZ hívó szavát"... 
- folytatnám a vitát, de Árpád vált.
- Mindenkinél másképp tükröződnek a dolgok. Uszty-Ilimszkről is szó volt 
otthon, de a feleségem kerek perec kijelentette: ha elmegyek, beadja a válópert. Ma-
radtam. Most úgy jött össze, hogy vágyódtam is ide, meg aztán a kapcsolatunk se volt 
a legjobb. Itt vagyok.
A riporternő azt hiszi, csak kötekszem. Tőle egyébként is áldozatos karaktereket 
vár a szerkesztő, legalábbis azt hiszi.
- Talált kárpótlást a munkában?
- Nem akartam elválni. Sokat gyötrődtem. Otthon maradt a kisfiam, csak 
kéthetente, havonta láthatom.
- Bátor döntés gyereket, feleséget otthagyni az atomerőműért! - fogy el ismét 
a türelmem.
- Meditáltam is előtte...
- Most én kérdezek! - Ez nekem szól. A riporternő fél, hogy riportalanya 
kizökken a gondolatmenetből. Árpád alá dug hát egy póni lovat: - Ha egy házasság 
nem bír ki annyit, hogy a férj két évig az otthonától távol ugyan, de olyan helyen 
dolgozzon, ahol érdekes munkát talál, ahol sokat tanulhat, akkor az a kapcsolat nem 
lehet tartós.
Árpád ráül a pónira. Kicsi neki, de sebaj.
- Fehérvárra egy óra negyvenöt perc alatt visz el a busz. Pénteken felülök rá, és 
este hatkor sétálok a városban. Pénteken! Hétfőn reggel négykor kelek, és fél hétre itt 
vagyok. Hetenként négy éjszakát otthon alhattam volna. Szerdán este hazavisznek, és 
csütörtökön reggel visszahoznak. Sőt végső esetben kaphattunk volna egy lakásrészt 
hárman. De ő csak hajtogatta: "Nem és nem." Nem állhatom meg megjegyzés nélkül:
- Nem azt mondta, hogy mit ér az a házasság, amit a férj úgyis feláldoz a 
karrierjéért?!
Felbosszantottam a riporternőt:
- Na, de Feri! Egészen más egy vendéglátó-ipari beruházáson építésvezetőnek 
lenni, mint művezetővé válni a Paksi Atomerőmű egyik létesítményénél.
- Száz szónak is egy a vége - zárja le a vitát Árpád -, jobb ez így a 
kapcsolatunknak is. Amióta itt vagyok, emberi dolgokban is sokat tanultam. A fiatalok 
nem csupán a munkatársaim, hanem bizonyos fokú politikai kapocs is van közöttünk. 
Közös célunk, hogy mindannyian olyan kommunista, öntudatos fiatallá váljunk, amilyet 
ez az építkezés szeretne. Mint művezetőnek így nemcsak az a dolgom, hogy 
megmondjam, mit hova tegyen, mikor betonozzon, meddig hegesszen. hanem 
gondolnom kell a meggyőződésére is. Jobbára csak így tehet szert egy bizonyos 
politikai orientációra.
Látszódhat rajtam, hogy ezt nem eszem meg. Árpád megelőz:
- Nem kell engem provokálni, nem veled beszélgetek, majd ha te kérdezel, 
átállok arra a hullámhosszra.
Nekem Árpád sok hullámhossza közül az egyik kevésbé demagóg változat 
felderítése marad:
- Mekkora a gyereked?
- Most tanul járni. Sokat kínlódtunk, amíg egyenesbe jött: hat hónapra 
született, másfél kilóval. A tervezett születése napján már főzeléket evett.
- Lakásotok van?
- Nincs. Sokat kivett belőlünk az albérlet. Havi ezerkétszázzal csapolt meg a 
főbérlő. A feleségem hat hónapig nem dolgozhatott, veszélyeztetett terhesség miatt. 
Egy évig a gyerektől nem állhatott munkába. Közben lakásra gyűjtöttünk. Aztán a tévé, 
a rádió, a mosógép, az OTP, egyik se két forint.
- Mikor döntöttél?
- Januárban, 1978-ban.
- Számoltál a válással?
- Nem. Valami derengett, de bíztam az ellenkezőjében. Egy ilyen apróság hogy 
is lehet válóok?! Az embernek van egy gyereke, annak fel kell nőni, annak kell az apa. 
A tévében lát férfit, de a bemondó mégsem az apja. Ha a feleségemnek lesz partnere, 
az sem lesz a gyerek apja. Én ezt már tudom. Mert van fiam.
- Milyen gyakran találkoztok?
- Ritkán. A gyámhatósági határozat kéthetente négy órát enged. Havi nyolc 
órát lehetek vele. Ha többször megyek, az zaklatás. Feljelenthet a feleségem a bírósá-
gon,
- Feljelentene?
- Nincs kizárva. Furcsa helyzet ez. Van egy nő, birtokoltad, ölelted, csókoltad, 
szóval a tied volt. Van egy gyereked tőle, és egyszer csak idegen. Hoznak egy hatá-
rozatot, van rajta pecsét, beleírják a személyi igazolványodba; semmi közöd hozzá. 
Mindez miért? Mert azt mondtam: menjünk le Paksra, nagyobbak a kifutási lehe-
tőségek, szakmailag is többre vihetem, kaphatunk lakást, olcsóbban, mint Fehérvárott. 
A feleségem pedig csak annyit válaszol: nem mozdul. Inkább marad az édesanyjával. 
Szerinted ki a hibás? Az, aki vállalkozik, dolgozik, vagy az, aki nem hajlandó 
kimozdulni a vackából?
- Mennyivel keresel itt többet?
- Háromezerrel nőtt a jövedelmem. Észreveszed, hogy megindul valami, de ha 
nem kapaszkodsz fel rá, akkor csak oltári kerülő úton érheted utol a többieket. Hogy is 
mondjam? Érzékkel kell meglovagolni a dolgokat...
- ...A KISZ hívó szavára?
- Több dolog találkozásának köszönhető, hogy itt vagyok.
L. Péternek szerencséje volt. A KISZ-építőbrigád irodájában találkoztunk először, 
számlákat készített. A diplomája többre képesíti. A számlákkal egy technikus is 
könnyedén megbirkózna. De kevés a technikus, csaknem egy évtizede úgy döntött a 
kormány, nincs rájuk szükség. Péternek pedig ennyi elég is, nem füstölög, minek 
jártassa a száját és az agyát feleslegességeken. Gesztusai visszafogottak, türelmes, és 
tud valamit, amit a korosztályából egyre kevesebben: megőrizte alázatát - úgy 
általában - a dolgok iránt. És a méltóságából sem engedett. Pétert nehéz észrevenni. 
Az építőipari miniszteri biztos mégis felfigyelt rá, kiemelte maga mellé, titkárnak.
L. Péter haja seszínű, barna szemei felett egészen világos a szemöldöke. Arcán a 
serdülőkor agyonnyomkodott pattanásainak teljesen talán soha ki nem simuló nyomai. 
Tekintetében a "világ jelenségei általában megérthetők" optimizmusa. Három évre lát 
előre. Szerinte nem érdemes messzebbre tervezni. Szekszárdon kaptak lakást, 
megszületett az első gyermekük. Még mindig sajnálja, hogy nem alakult ki igazi KISZ-
építőbrigád. Találtam egy cetlit a jegyzeteim között: "L. P.: Semmi értelmét, 
eredményét nem láttam a fáradozásaimnak a klubban." Nem Péter stílusa az ilyesféle 
kategorikus elutasítás. De hát semmi értelmét nem látta. A jegyzet - az indulattal 
együtt - azokból az évekből maradt meg, amikor Péter havonta csak egyszer járt haza, 
amikor azt hitte, hogy igazán birtokba veheti a beruházást. Sokan hitték, hogy az övék. 
Ki volt írva: KISZ-építkezés. Reménykedtek, legalább egy kis részt meghagynak nekik. 
De nem. A laikusokban csak három év múltán vált nyilvánvalóvá: szó sem lehet róla.
A fiúk többsége ábrándot kergetett, hasonlót, mint Péter. A beruházásnak 
azonban munkásokra volt szüksége, nem álmodozókra. Két évig még úgy tűnt: a Lékai
János KISZ-építőbrigád egyedül építheti fel az egészségügyi épületet. Amikor azonban 
a kormány utasítására az Építési és Városfejlesztési Minisztérium lerendelte Paksra a 
Dunántúli és a Dél-magyarországi Állami Építőipari Vállalatot, a KISZ-építőbrigádot 
egyetlen intézkedéssel végleg beolvasztották a 22-es Állami Építőipari Vállalatba. A 
KISZ önálló mérnöki irodája - munka híján - megszűnt. A szakmunkásokat oda 
vezényelték, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rájuk. G. György irodavezető és két 
adminisztrátor maradt meg magnak. Az újonnan érkezők munkafelvételét intézték, a 
brigádnaplókat másolták, A mérnökök szétszéledtek, néhányan másik vállalathoz 
mentek, beolvadtak a nagy paksi verklibe. A KISZ-építkezés fejét, az önállónak remélt 
vállalkozás szellemi törzskarát szétrobbantották: a KISZ-védnökség munkaerő-
toborzásra és a KISZ verbuválta fiatalok némi kényeztetésére egyszerűsödött. 
Igazságtalan kényeztetésére. Ők, alig kétszázan, a többszörösét kapták annak, amit a 
beruházás többi, csaknem kétezer KISZ-tagja élvezhetett.

RANGSOR

L. Péter önként számolta fel kapcsolatát az ifjúsági szervezettel. F. Lajossal, a 
beruházás KISZ-titkárával tegnap közölték: kiöregedett, köszönik a munkáját. Fél évvel 
ezelőtt szóltak neki először, de megmakacsolta magát, ki nem néztem volna belőle: a 
karjai vékonyak, zakóstól, nadrágostól sincs több ötven kilónál, ebből is néhányat már 
az irodában szedett fel. Politikusi vénával kevésbé, őszinte lelkesedéssel annál inkább 
felvértezve sok borsot tört a vezetők orra alá. Némi büszkeséggel meséli:
- Olyan vagyok, mint a magyar ipar: rosszul csomagolok.
Kőművesből lett technikus, technikusból KISZ-titkár. Népszerű: tiszta szívvel 
harcol a munkásokért.
- Heroizálják az építkezést? Van itt heroikus küzdelem, csak nem az, amit a 
látogató észrevesz. Napi tizenhat órát dolgoznak a fiúk. Szóltunk: ez sok lesz. Mi volt 
a hivatalos válasz? Országunk törvényei ma már engedélyezik, hogy a melós nyolc órát 
pihenjen, a többin hajtson. Másrészt viszont általános gondunk, hogy rendkívül rossz a 
munkahelyi fegyelem. Hétvégi szemlén bekukkantottunk a tűzoltószekrénybe; 
vörösbor, rum, pálinka volt benne. Ha a 26-os kirúg négy részeges ürgét, azt azonnal 
fölveszi a másik két vállalat. Csinálj így rendet. Nem megy el a munkaerő, csak 
cserélődik. A másik a tisztaság. Egyhetes tanulmányi kiránduláson voltunk a Nord 
atomerőműben. Ha nem volt rend a munkaterületen, a művezetőtől, építésvezetőtől 
elvontak harminc, negyven vagy akár száz márkát. Mit jelent ez? Utána biztos, hogy 
rend volt.
- Napok óta járom az építkezést, de ifjúsági program plakátjával nem 
találkoztam.
- Csepelen ugyanekkora KISZ-szervezet másfél millió forintból gazdálkodhat. 
Mi kapunk hetvenezret. Aztán van ám ötvennyolc alapszervezet. Függetlenül a vállala-
toktól. A cégek viszont a központi alapszervezetet támogatják. Mi az ERBE pénzéből 
élünk.
- Abból mire telik?
- Most adtam ki a szervező titkárnak, hogy hívja meg Paksra a 
tanyaszínházakat. A zenekarokat is mi csábítjuk le. A Fonográfot azzal: "KISZ-díjat 
kaptatok, és van képetek nem lejönni?" Két előadásra meglátogatták Paksot. Az 
Omegával is mi tárgyalunk. A másik, amin felkapom a vizet: beülnek a kis népművelők 
az irodájukba, és néznek kifelé. Várják, hogy a nép majd bemegy hozzájuk. 
Rengeteget veszekszünk emiatt. Most már persze egyre kevésbé, valószínűleg 
áprilisban leköszönök. Beszéltem az ERBE vezérigazgatójával, hozzájuk szegődnék a 
szolgáltatási főosztályra. Ott sok emberrel kell foglalkozni, és nekem ez megy inkább.
F. Lajos már kellemetlen az építkezés irányítóinak. Ahogy kellemetlenek voltak az 
Enrico Fermi ifjúsági brigád javaslatai is az olcsóbb eljárások bevezetésére. Az 
építkezésen ugyanis sokaknak az a jó, ha a beruházás minél drágább. A tervező, a 
beruházó, a kivitelező a ráfordítások arányában számolhatja el a maga tisztességes 
hasznát. A nyereség a költség százaléka. Magasabb a költség, több a nyereség, A 
KISZ-esek apróságokra hívták fel a figyelmet. De Pakson az apróságokból is összejöhet 
százmillió. Azt egy cég sem szereti, ha a fejére olvassák a marhaságait. Az ifjúsági 
szervezet tehát csak egyenrangú partnerként vállalkozhat köztiszteletnek örvendő 
vállalatok kompromittálására. Ha a jogait nem kegynek, bármikor visszavehető 
adománynak tekinti.
Nehéz ügy. Mert a szervezet igazán furcsa dolgokat akkor produkál, amikor 
egészen komolyan veszi önmagát, olyannyira, hogy méltó mása kíván lenni a "nagyok-
nak". Feladattervet készítettek például az ifjúmunkás osztály vezetőjének látogatására. 
Nyolc pontba szedve az intézendőket: "I. A résztvevők értesítése. 2. Az üzemlátogatás 
útvonalán az építőbrigád munkásainak ellenőrzése, tartózkodási helyük pontos 
kiderítése szerda reggel. 3. PAV-prospektus beszerzése, egy darab építőbrigád min-
tájú trikó elkészítése. 4. Az ERBE-től, Újhelyi et. szobájából három darab, az erőmű 
elhelyezését és működési sémáját ábrázoló faliképet elkérni. 5. Négy darab kobak 
biztosítása a vendégeknek. 6. Belépők elintézése a tisztaszerelési területre. 7. A 
tájékoztatáshoz tíz darab üdítő megvásárlása. 8. I3 órakor indulás Fadd-Domboriba." 
Ott van az erőmű egyik üdülője, nagyon jól lehet pecázni, a táj és az üdülőtelep 
rendezett, én is eldicsekednék vele, ha az enyém lenne. Bizonyára az ifjúmunkás 
osztályvezetőjének is tetszett. S legalább tapasztalhatta: a paksi KISZ-vezetők 
készségesek. Ha vele azok voltak, miért lennének mással másmilyenek!
Hasznosak az ilyen fadd-domboribeli séták. Lényeges dolgokról lehet fesztelenül 
beszélgetni. Olyasmikről, amilyenekről nekem egyre kevésbé sikerül hangot találnom a 
paksi KISZ-vezetőkkel: hogy mi is lesz velük, az ifjúsági építőbrigáddal. Amióta a 
kormánybiztos utasítására le kellett vonulniuk az egészségügyi épületről, és nincs jól 
körülhatárolhatóan értékelhető megbízásuk, amióta a Lékai János ifjúsági építőbrigád 
kétszáz tagját jobbára csak elegáns formaruhájuk, a rávasalt brigádemblémás bordó 
overall különbözteti meg a beruházáson dolgozó s nem kevésbé nélkülözhetetlen 
többi fiataltól, a négyezer harminc éven alulitól, azóta még nyilvánvalóbb a ké-
nyeztetés igazságtalansága. Ugyanazt csinálják mindannyian, csak más-más 
szervezetben. Aki az építőbrigádhoz jön, az kap felszerelést, tréningruhát, háromezer 
forint letelepedési segélyt, s gondoskodnak a hétvégéjükről is: munkát, jól fizető 
maszek melót szereznek nekik az üres napokra, cserébe azért, hogy szorgalmasak az 
építkezésen. Talán egy picit szorgalmasabbak, mint azok a velük egyidős ácsok, 
hegesztők, lakatosok, festők, vasbetonszerelők, kőművesek, akik nem a KISZ hívó 
szavára jöttek, hanem mert a főnökük szólt nekik: "Józsikám, a jövő héttől lemegy 
Paksra, talán már hallott róla, atomerőművet építünk."
G. György, az építőbrigád vezetője úgy látja: az építőbrigád szükségszerűen 
bukásra volt ítélve. Négy év alatt ismerte fel ezt a politikai irányítás.
- Megadtam a királynak, ami a királyé, a császárnak, ami a császáré; 
félévenként új működési szabályzatot szerkesztettem, tele lesz vele hamarosan a 
dosszié. Arra törekedtem, hogy ne bomoljon szét az építőbrigád, és ezt 
maradéktalanul sikerült megoldanom. Bajban lesz a beruházás az első blokk átadása 
után. A fiatalok többsége csak arra vár, hogy meglendüljön a mutató, aztán start haza. 
Nekik az a fontos, hogy az első blokk építését végigcsinálják. Azután aligha lesz sok 
újdonság. Minek maradjanak? Akkor végződik a kaland.


A PÉLDAKÉP ÉS A PÉLDAKÉP PÉLDAKÉPE

Menekülök a KISZ-irodából, mert a végén hozzálassulok a tempójukhoz. Nincs 
annyi időm. Megkeresem Szűcs Istvánt, pedig mennyire nem akartam vele beszélni. 
Tudtam, őt küldték Moszkvába, Farkas Bertalan fogadására. Hosszan írt róla a Magyar 
Ifjúság. Ő a magyar ifjúság reprezentánsa. A példakép. És a példaképpel szemben 
előítéleteim vannak. Korosztályomnak jócskán kijutott a deheroizálásból, de az 
előítélet sem veszélytelen. Hátha most leszámolhatok eggyel.
Szűcs István lendületének semmi vagy csak elenyészően kevés köze van a 
vállalkozás nagyszerűségébe vetett hithez. Még ha itt és most kiválóan érzi is magát.
Tíz testvérével Sortkin, egy alig ezer lelket számláló kisalföldi faluban nőtt fel. 
Kereskedősegédnek jelentkezett, szakközépiskolába. Közben segédkezett kőműves 
keresztapja mellett, míg a kedves rokon ki nem kérte az iskolából, hogy legyen István 
is kőműves. Hét évet dolgozott otthon, aztán hármat Szibériában, Uszty-Ilimszkben. 
Egy éve van Pakson. Ennyit tudtam róla, és azt, hogy lankadatlan energiával dolgozik, 
brigádvezetői funkciót visel a szakszervezetben, magasépítő szakon tanul a 
székesfehérvári technikumban, a pártmegbízatása pedig a választások szervezése. 
Édesapjával és öccsével lakik otthon, édesanyja három éve meghalt, de addigra kilenc 
testvére már kirepült otthonról.
A hátsó liften mentünk fel a hosszirányú folyosóra. István bekopogott a kas 
melletti deszkabódéba: "Katica néni, mehetünk." Széles pajeszú, kilencvenkilós ember 
lépett ki az ajtón. Mihály bácsit elég régóta "lekaticázhatják"; se mosoly, se érzékeny 
merevség nem látszott az arcán. Szűcs István rövid, vastag szálú sötétbarna haja alig 
törik meg a műanyag kobak nyomása alatt. Barna bőrén apró hámpikkelyeket szárított 
a hideg szél.
- Mit csináltatok ma?
- Tűzzárat betonoztunk, állványt bontottunk, és segítettünk a kishíd 
beemelésénél. Bedöglött a négyes Potain. Valamit elvittek belőle megjavítani a 
villanyszerelők, bennünket pedig átcsoportosítottak. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha 
alakulna a 22-esnél egy rohambrigád. Akkor nem ráncigálnának minket egyik helyről a 
másikra.
- Ez történik. Itt csak rohambrigádok dolgoznak. Miért mentél ki Uszty-
Ilimszkbe?
- Rádumáltak: "Hallhatta a kilencedik kongresszuson, épül a cellulózkombinát, 
menjek ki." "Dehogy megyek, eszem ágában sincs." Aztán otthon számolgattunk, a 
haverok is hozzászóltak, elkezdett tetszeni a dolog, be is jelentettem: megyek.
- Azt hallottam, átment rajtad egy teherautó. Hogyhogy mégis itt vagy?
- Nem sokon múlott. Betonozáshoz szinteztünk. A földre fektetett pallón állva, 
a méter magas szintezőkereszt mögül irányítottam a gerenda túlvégén álló társamat, 
mennyit pakoljon még a palló alá a vízszintesig. Közben megérkezett a beton. 
Mondtam, várjanak, még nem álltunk be, intek majd, ha jöhet. Csak arra emlékszem, 
hogy a társam ordított: "Szűűűcs!" Az volt a szerencsém, hogy a tizenkét centi vastag 
gerenda mellé estem. Aztán nagy roppanást hallottam. Három vagy négy bordám 
törött el. Ahogy tudtam, elrúgtam magam a gerendától. Kijött értem a mentő. A kórház 
felé menet megkérdeztem: "Pestre megyünk?" Aztán mielőtt a műtőbe vittek, a 
csoportvezetőt faggattam: "Hogy van az oroszul, hogy fáj?" "Bolit." Ezt ordibáltam. Hat 
napig voltam eszméletlen. De utána nagyon jó sorom volt. Irkutszkból hozattak egy 
professzort, a fiával együtt viselte a gondomat. A fia végig ott volt velem, amíg fel nem 
épültem. Megkérdeztem a profot: "Mondja, hány kapocs volt bennem?" Éppen a 
varratokat szedte ki a mellemből. Nem válaszolt, csak mosolygott. Elégedjek meg 
annyival, hogy megmaradtam. Együtt örültünk az életemnek. Megkérdezték, 
értesítsék-e a családot a balesetről. "Még csak az kéne! Majd ha hazamegyek, 
megmondom nekik én."
- Mennyit láttál a Szovjetunióból?
- Kétszer elmentünk a Bajkál-tóhoz. Egyszer a cég vitt ki, másodszor taxiba 
ültünk. A sofőr el sem akarta fogadni a fuvardíjat.
- A szállás milyen volt?
- Itt rosszabb. Így utólag, ha nézem, nem volt rossz ez a kirándulás. Bár 
ugyancsak hideg van odakint. Egyszer majdnem megfagyott az arcom. Megúsztam azt 
is. November derekán lehetett, sorba küldöztem be a fiúkat, dörzsölgessék az arcukat, 
mert fagyfoltokat látok. Olyan fehér volt a pofacsontjuknál a bőr, mint a hó. Szép 
lassan mindenkit bezavartam. Közben megjött a beton. Fáztam nagyon, de nem 
mehettem melegedni. Ha befagy a konténerbe a beton, akkor vége, gondoltam. Aztán 
kijöttek az új emberek. Veszekedtek velem: azonnal rohanjak a melegre. Kicsit 
kötözködtem velük, de nem tágítottak. Majd ők megcsinálják, csak eriggyek már. 
Félóráig dörzsöltem az arcom, amíg életre kelt.
István a székesfehérvári magasépítő technikumba jár, ehhez munkaidő-
kedvezményt is kap. Péntekenként van iskola, dekádonként egy nappal kevesebbet 
dolgozik. És eggyel többet - a túlórákkal, egyebekkel. A másik iskolanap a 
dekádszünetre esik. Volt uszty-ilimszki társa vitte be Fehérvárra a jelentkezési lapját. 
István addig húzta-halasztotta az ügyet, hogy kiszaladtak volna a határidőből. Nem is 
István ötlete volt a továbbtanulás. Csak nem állt ellen. Még csak elsőéves, de az iskolát 
is olyan szorgalmasan végzi, ahogyan dolgozik. Azon viszont még nem gondolkozott, 
mit kezd majd a bizonyítványával.
- Talán kitűző leszek, mert a művezetőnek rengeteget kell szaladgálnia, és 
semmivel sincs több pénze, mint a kitűzőnek.
Nincs abban semmi természetellenes, hogy Szűcs István is a munka könnyebb 
végét keresi. A vezetés dolga addig balanszírozni a tevékenységeket, amíg 
eldönthetetlen lesz, melyik a könnyebb végük. A létesítményfelelős hallgatólagos 
beleegyezésével a Szűcs-brigád tarthat reggeliszünetet. Hivatalosan ugyanis nem 
szabad reggelizniük. A szabály az: reggelit munka előtt ehetnek, vacsorát munka után. 
Napközben viszont van egy óra ebédidő. A munkaidő azonban reggel fél héttől este fél 
hatig tart. Hajnali hatkor pedig senkinek sincs étvágya. Amit akkor megenne, azt az 
alvásból lopná el.
Ezért a legfiatalabb fiút mindennap elküldik tejért és lángosért. Azt reggeliznek 
mindnyájan. Egy éve, minden reggel. Azért lángost meg tejet, mert ott állnak a 
legkevesebben sorba. S azért egységesen, mert a fiú délre sem érne vissza a reggelivel, 
ha minden egyes kívánságért külön sorba állna. Ez sem ment könnyen, de kijelentet-
ték: ha nem reggelizhetnek, egy emberként lelép a brigád. Kinek jó az?

*

Szombat hajnal, nyálkás az út. A BAH-csomópontnál, a felüljárón hirtelen 
fékezek, kicsúszik a fenekem alól a kocsi. A párás időben későn vettem észre, hogy 
idáig ér a városból menekülők dugója. Néhány milliméter választhat el a korláttól. 
Hirtelen felébredtem. I982. szeptember 25., ma van az eskütétel napja, fiaikat 
meglátogatni mennek a szülők. Engem pedig a Lékai János KISZ-építőbrigád 
levonulására hívtak meg. Bekövetkezett, amire számítottam: a politikai tömegszervezet 
meghagyja az állami szektornak a beruházás megvalósítását.
Felrémlik Csák Attila, a KISZ KB Paksra kihelyezett képviselőjének okfejtése: ha 
nincsenek itt a KISZ-esek, akkor lassabban épül fel az erőmű. Ez valóban igaz, Engem 
mégsem ő győzött meg. Ha azt a kétszáz fiút bárhol elhelyezik a beruházáson, ott is 
segítenek, mert a többségükben kiélhetetlen tettvágy buzog. S nem csupán néhány 
százan vannak az országban, akik hasonlóképpen valami nagy feladatra, képességeik 
próbatételére várnak. Amíg el nem satnyul bennük a vágy.
A levonulás fényes ünnepség. Különbuszok várják a régi, elszármazott 
építőbrigádosokat, azokat, akik ledolgozták a szerződésben vállalt egy évet a 
beruházáson. Három csoportra osztják őket: az egyik filmet néz az erőműről, a másik 
megtekinti a valóságban, hogy mit lát az első csoport a vásznon, a harmadik pedig 
élőszóban hallgatja végig ugyanezt, utána cserélnek. Délben díszebéd, délután 
nagygyűlés, majd műsoros est, és sok sör, bor, pálinka. Amíg a mutogatás folyik, 
körülnézek. Két napja apró incidenshez vezetett, hogy a PAV szigorúan lezárta az 
egyes és a kettes blokkot, reggel még a felvonókezelő sem tudott a helyére menni, 
igaz, nem lett volna kit szállítania, nem engedték be a munkásokat sem. Kapun kívül 
rekedtek a folyékony betont szállító mixerkocsik, lassan kezdett megkötni bennük az 
anyag, veszekedések, telefonálások, néhány óra, amíg a pánik eloszlik, amíg valami 
rend is követi a hirtelen elhatározást. A helyzet azóta sem sokat változott; minden 
belépőt a PAV igazgatóhelyettese írhat csak alá, ez több száz szignálás naponta. 
A Munkásművelődési Központ színháztermét a nagygyűléshez méltóan 
feldíszítették a PAV és a KISZ emblémáival, egy ötcentinként redőzött piros-fehér-zöld 
és a teljesen vörös lobogó éke alatt. "Nincs olyan erő, mely legyőzi, ki a népért küzd... 
ifjúság, ifjúság..." - zeng és recseg az ifjúság himnusza, jó hosszan. Az elnökség: 
szürke öltöny, zöld nyakkendő, tarkás szemek, vékony, éles ajak, tömzsi ujjak; 
mellette drapp zakó, enyhén puffadt arc, fürkésző szemek, s "a jó tanuló felel" mintára 
enyhén görbített gerinc; tőle jobbra tengerészkék öltöny, arany nyakkendőcsipesz, 
biggyesztett unalom; a sor szélén Szabó Benjámin komoran tekint maga elé, egészen 
máshol jár az esze; az asztal másik végén Csizmadia Endre. Nagy rutinnal váltunk egy 
szemöldökvillanásnyi üdvözletet, látom rajta, ugyanazt játssza, amit én. A második 
sorban vállalatigazgatók, ifjúsági vezetők, többnyire a miniszterhelyettesük, a titkáruk 
mögött. Órák hosszat beszélnek, megállapítják: a KISZ történetében egyedülálló volt a 
vállalkozás, sikeresen oldották meg a feladatot Mit? Egyetlen adat nem hangzik el. A 
csupán félmondatnyi disztingválás szónoklatokban Juhász Andrásé, a KISZ KB titkáráé: 
"Az elkerülhetetlen kudarcokat is bátran vállalták." Érdekes gondolat. S tényleg így volt. 
Azzal a kiegészítéssel, hogy a munkások sokkal könnyebben megbékélnek a 
tökéletlenségekkel, mert tudják, nem is lehet másképp. De majd ők rendbe hozzák, 
rajtuk nem múlik.
Kitüntetések: Csák Attila Munka Érdemrend ezüst, Vas János ÉVM Kiváló Munkáért 
elismerés - és óriási üdvrivalgás. Felsorolnak még vagy harminc nevet: ÉVM Kiváló 
Munkáért, Ipari Minisztérium Kiváló Munkáért kitüntetéseket és KISZ KB-emlékérmeket 
adnak át, valamint vállalati Kiváló Dolgozó és Aranykoszorús KISZ-jelvényeket, és 
mindenkinek felhívják a figyelmét: az ünnepség után legyenek szívesek aláírni a papírt 
a pénz átvételéről.
A terem hátsó fertályán néhányan balhéznak. Reggel óta isznak, ünneplik 
magukat, s ha ismerős fiú nevét hallják a hangszóróból, tapsolnak, ujjonganak, 
kurjongatnak, lelkesedésből, a maguk módján, őszinte szeretettel. Amíg meg nem 
érkezik a rendőr, teljesíteni szeretné a parancsot. A rendbontók védelmére kel 
azonban Szűcs István, régi ismerősöm, ebből veszekedés kerekedik, és sértődöttség; 
két fiú hátat fordít a rendezvénynek, a vonatról szedi le őket Szűcs. Délután együtt 
vigasztalódunk.
S még mindig csak halvány fogalmam van róla, mit is csináltak pontosan Pakson 
a KISZ-esek. Az ünnepségen kevés szó esett erről. Herendi Lajossal, az építőbrigád 
KISZ-titkárával a kis tanácsterembe húzódunk, neki egy dossziéra való anyaga van, 
kérték a minisztériumok. Szívesen megmutatja. A KISZ összesen 596 fiatalt csábított le 
Paksra, közülük 116-an egy évet, 267-en kettőt, 216-an hármat dolgoztak a 
beruházáson, 15-en vannak több mint öt éve Pakson. A hat év alatt megfordult a 
beruházáson 3 mérnök, 8 üzemmérnök, 26 technikus, 145 lakatos, 69 hegesztő, 6 
betanított hegesztő, 20 géplakatos, 3 gépszerelő, 21 betanított ács, 5 betanított 
munkás, 8 minőségi hegesztő, 41 villanyszerelő, 10 vasbetonszerelő, 11 betanított 
vasbetonszerelő, 1 kőművesmester, 4 csőszerelő, 4 vízvezeték-szerelő, 8 gépkezelő, 
34 segédmunkás, 1 asztalos, 10 kubikos, 35 festő és 6 egyéb. Ők a hat év alatt 
mindösszesen 630 millió forint termelési értéket állítottak elő.
Nem ennyire látványos a fiúk termelékenységét szemléltető számsor, bár azt 
hiszem, nem ők lustultak el időközben, hanem ahogyan élesedett a helyzet a 
beruházáson, egyre inkább a kevésbé jól fizető munkákat osztották rájuk. 1978-ban 
még 920 000 forint az egy főre számított termelékenység. Az évek múlásával ez az 
érték szép lassan csökkent, kivéve 1979-et. Akkor 981 000 forint volt. Nyolcvanban 
már csak 870 000 forint, 81-ben 813 000, 82-ben pedig 601 000. Mit építettek 
eközben? Az egészségügyi épületet, az egyes, a kettes reaktorbokszot, az 
acélszerkezeteket, a darupályát, a gépházat, a hosszirányú elektromos galériát, a 
turbinaasztalokat, a vasbeton és falazott szerkezeteket, aztán rengeteget festettek, 
bevonatoltak, és sok-sok előgyártás, pakett és panel.
Virít az ősz a város felett. A délután a KISZ-eseké, kiültek a Lepke presszó 
teraszára, és sör, sör, sör. Meg a régi hülyeségek felelevenítése. Szűcs mellé 
telepszem, őt ismerem a legjobban a társaságból. Nem emlékszik rám:
- Honnan jöttél? - kérdezi.
- Háát, sehonnan. Két éve beszélgettünk, akkor említettem, egy hosszabb 
tudósítást írok néhány ezer ember néhány közös évéről.
- Te, én ma már nyilatkoztam a tévének, a rádiónak és a 22-es ÁÉV lapjának. 
Nem tudok semmi újat mondani.
- És egyébként hogy vagy?
- Ezt meg miért kérded?
- Hallottam, abbahagytad a technikumot.
- Nem megy, nincs hetente két napom az utazásra. 
- A többiek fáradhatatlannak tartanak.
- Az is vagyok. Amikor hazajárok, otthon segítek a testvéremnek, építkezik. 
Rakom a falat. Az nekem kikapcsolódás. Nem hiszik el, nyugtatgatnak: "Sógor, ez 
neked tényleg pihenés? Inkább dűlj le az árnyasban!" Engem a fizikai munka nem 
fáraszt. Már egy éve kitűző vagyok Pakson, három ember helyett dolgozom. Nincs elég 
kitűzője az építésvezetőségnek. Százhúsz ember munkáját tűzöm ki, és a tűrés tíz 
milliméter. Ha a szerkesztés végén tizenkettőre jön ki a pont, kezdhetem elölről. Ez 
nehéz. Én mondom meg az embereknek, hova tegyék a betont, merre rakják a 
vasalást. Ez nagy felelősség. És annyit futok, hogy naponta elgyalogolok Londonba. Pár 
hónapja fáj is a fejem. Igyunk egy sört.
- Azt tervezted, hogy kitűző leszel. Sikerült. Jobb ez így? Nem hiányzik a fizikai 
munka?
- Az idegeskedés, az sok most.
- A lányok?
- Ha tavaszig nem jelenteted meg, elárulok valamit. Márciusban kimegyek 
Kuvaitba.
Később az asztaltársaságnak mondta: havi 25 000 forint alatt nem ül föl a 
repülőgépre.
- Mire gyűjtesz?
- Amíg nem szedem össze magam, addig nem is gondolok a nősülésre, a 
férjnek otthon a helye, de abból nem lehet megélni. Ha visszajöttem Kuvaitból, talán 
akkor...
A majdnem szőke szakállas fiút erősebb taps kísérte a színpadra a minisztériumi 
kitűntetésért, mint Cs. Attilát az ezüstért. S most a Lepke teraszán hallgatom, ahogy 
Szűcs István, az ország fiataljainak példaképül állított, az Uszty-Ilimszket, Bajkonurt, 
szovjet nagykövetséget, több államfői, politikai bizottsági fogadást megjárt, mi-
niszterekkel és nagykövetekkel poharazó Szűcs Pisti Vas Jánosért lelkendezik. 
Többször kijelentve, hogy neki Vas János a példaképe. Milyen lehet a példakép 
példaképe? Szűcs rajong Vasért:
- Ott voltam a kitüntetés javaslatakor, benne vagyok a bizottságban. Engem 
javasoltak bronzra. Felálltam, kértem, ne nekem, hanem Vas Jancsinak adják. Megin-
dokoltam. Az a fiú tízszer annyit dolgozik, mint én. Százhúsz embert irányít, heteket 
töltött bent éjszaka, előbb jön és később megy el, mint mi.
S itt nem ért véget Vas János menedzselése. Szűcs elég sokat ivott ahhoz, hogy 
egész álló este azért nyaggasson: ne róla, hanem Vas Jancsiról írjak - miközben órák 
óta Vassal beszélgettem a brigád esti találkozóján a Béke étterem borozójában: Vas 
édesapja 1953-ban meghalt, szegényesen éltek, Pestre jött, kollégiumba, kőműves 
ipari tanulónak. A kereskedelmi szakközépiskola bálján megismerkedett későbbi 
feleségével, együtt jöttek haza Szedresre. A párja minden hozománya elfért egy kis 
bőröndben és a vállán átvetett sportszatyorban. Ennyire futotta a négy gyermeket 
nevelő rézműves családjának. Vas János katona lett, levelezőn elvégezte a 
szakközépiskolát, technikusminősítő vizsgát tett, és ekkor határozta el, kipróbálja az 
atomerőműben. hogy mit ér a tudása. "Aki Paksra jött, annak tudnia kellett, itt 
munkára toboroznak." Szűcs szerint Vas főnökei csak a hiányából érzik majd meg, 
mennyi kupacot hordott el előlük Vas. János nagyobbik gyereke nyolcadikos, a 
kisebbik másodikba jár. Szűcs pedig irigykedik: "Ha olyan asszonyt találnék, mint a 
János felesége, azonnal megházasodnék."
Furcsa összenövések ezek. A brigádban van egy nyurga, nyegle mozgású lakatos, 
az nem fogható munkára, ha Szűcs nincs bent. Nincs kedve dolgozni, csak Szűcs után 
érdeklődik, s Vas nem győzi noszogatni. Vas sok szigort elegyít apai kedvességgel, 
hogy munkára fogja társait. Az alig néhány év korkülönbség ellenére feltétel nélkül 
elfogadták vezetőjűknek. Egyszer, mert Vas Jancsi leszúrta, Szűcs Pistánál keresett a 
hegesztő vigasztalást: "Képzeld, nagyon csúnyán bánt velem a Jancsi." "Mi történt? 
Elküldött a francba?" "Igen. Azt mondta, többet várt tőlem." "Igaza volt."
Vas Jánost valóban nehéz lehet megtéveszteni. A kitüntetésről jegyezte meg: 
"Nagyon örülök, de a tanácsi költségvetési üzemnél (eredeti munkahelyén) egy egész 
élet alatt legfeljebb három kiváló dolgozó kitüntetést kaptam volna. Egy jelentéktelen 
kisüzem művezetőjeként soha el nem érhetném a minisztériumi elismerést. Azt 
hiszem, ebben van egy kis igazságtalanság, most a javamra. Jövőre azonban 
visszamegyek a cégemhez, és valószínűleg onnan kapom majd a nyugdíjamat."
Megint megerősödik bennem a hit: a technikusság életérzés. Sokak 
boldogulásának talán az egyetlen formája. S hány embert fosztottak meg ettől, amikor 
- azóta sem felderített hírtelen gondolattal - másfél évtizedre megszüntették a 
technikusképzést. Pedig technikusnak lenni egyben annak is pontos tudata, hogy a 
társadalmi munkamegosztásban hol a helyük. A mérnökök és a szakmunkások közötti 
láncszemnek lenni több tízezer ember hivatása lehetett volna. Képességük 
maximumán. A nemzetközi statisztikák szerint egy mérnöknek általában öt 
technikusra van szüksége, hogy rendesen elvégezhesse a dolgát. Ha nincs technikus, 
akkor legalább háromszor annyi mérnök kell. Mi ezt az utat választottuk, és ez 
automatikusan együtt járt a mérnökök széles körű alulfoglalkoztatottságával, az 
elégedetlenség elharapózásával.
A technikusképzés megszüntetésekor talán arra gondoltak: lesz elég utánpótlás a 
munkásokból, ezért vezették be a technikusminősítő szakvizsgát. Engedményeket téve 
persze az általános műveltségben és a szakmai felkészültségben, mert a 
minősítővizsgán nem kérhették számon az alaptárgyak átható ismeretét. A pálya 
vonzereje egyre csappant, az irreálisan alacsony fizetések is közvetítették a társadalom 
ítéletét: a technikus nem fontos.
Vas János különleges adottsága, hogy pontosan tudja a helyét a világban. Ez a 
hely a technikumot végzett művezető helye. Aki a maga helyét ilyen pontosan ismeri, 
az biztos tájékozódási pont a környezetének is. Ezért ragaszkodhatott Szűcs még az 
éjféli homályban is oly makacsul délutáni kéréséhez: Vasról feltétlenül írjak. Amíg a 
ruhatárban győzködött, az étteremben a brigád többi tagja torkaszakadtából ordította 
az "agronómus ha felül a lovára" dallamára rögtönzött csasztuskát: "Vas Jancsi ha 
feljön a hosszirányúba, a KISZ-brigád belevág a munkába..."

VIII. FEJEZET
Városfalu

(Elvtársak, nálunk a továbbiakban elvi kérdés, hogy 
görbe vonalú panelt nem gyártunk.)


A DUNÁT ELSZALASZTOTTÁK

Nem úgy sikerült a tanácselnök-választás, mint azt a megyén elképzelték. Ahogy 
az lenni szokott: egyetlen jelölt volt. A rendőrkapitány. Jó eséllyel indult, nemcsak 
azért, mert nem volt vetélytársa, hanem mert - néhány héttel az államvizsga előtt - 
hivatalból felkészültebb volt államigazgatásból, mint elődje, az iskolaigazgatóból ki-
nevezett nagyközségi tanácselnök. Rátermettségét pedig a járatlanok előtt is 
garantálta, hogy a zsebesek, a tolvajok, a prostituáltak, a sikkasztók, sőt a gyilkosok, 
illetve az ellenük felsorakoztatott rendőrök köreiben jól megállta a helyét az utóbbiak 
élén. Mégsem választották meg az első fordulóban. Kevesebben voltak jelen a 
választáson, mint ahány szavazat feltétlenül szükséges lett volna a győzelemhez. Vis 
maior.
Másodszorra jobban felkészült az apparátus, mozgósítottak minden elérhető 
embert, s felhívták a párttagok figyelmét a szervezeti szabályzat egynémely pontjára. 
Győzelem. Nem mintha Dallos Tibornak oka lett volna az aggodalomra. Csak hát szebb 
lett volna, ha egyből és fényes többséggel veheti birtokába a tanácsházát. Az 
újraválasztáskor bizonyára így lesz. Esetlen helyzeteket teremt a kifacsarodott 
demokrácia. Harmadik éve úgy-ahogy együtt élve a paksiakkal, nem tudok 
érdemesebb jelöltről Dallos Tibornál. De ha egyszer leszoktatják az embereket a 
véleménynyilvánításról, legalábbis az intézményesítettről, akkor nem marad kedvük se 
tiltakozni, se helyeselni. Bármi lényeges történjen is a környezetükben.
Amióta nem a rendőrkapitányságon, hanem a tanácsházán futhatok össze Dallos 
Tiborral, mintha fukarabbul bánna a szavakkal. Biztat ugyan, dolgozzak szorgalmasan, 
de nem segít. Mennyivel szívesebben nyilatkozott a város közbiztonságáról, ha a 
megyei rendőrkapitányság támogatását a "kalapomra tűzve" toppantam be az 
irodájába. Újabban mintha kerülné a társaságomat. Ha legalább olyan részletes és 
alapos képe lesz a város ügyes-bajos dolgairól, mint amilyen a rendjéről és 
rendetlenségéről volt, akkor kötélnek áll. A város fejlődése foglalkoztat? Arról 
valószínűleg a műszaki osztályon tudnak a legtöbbet. A kerten át elindulok a hátsó 
lépcsőházhoz. Sötét a folyosó, az első ajtó balra a családi eseményeket rendező iroda. 
Zárva. Csak csütörtökönként van fogadás. Az esküvők és temetések esztétikáját 
másodállásban istápolja valaki.
A nyíl a pince felé mutat, arra van a műszaki osztály. Mégsem a pincében 
lyukadok ki: az országútra nyílik a szuterén ablaka. Egy lyukban dolgozik Kovács 
László, a műszaki osztály vezetője, és Béres János, a tervosztály irányítója. Ketten 
együtt talán hetvenévesek. Éppen eleget panaszkodnak a paksiak ahhoz, hogy 
megspórolhassam a tiszteletköröket. Amit viszont nem dönthettem el előre: jó dolog-e 
tanácsi dolgozónak lenni, amikor a város születik, tudva a sorrendet: az atomerőmű 
miatt épül a város, és nem fordítva.
- Mennyi idő alatt békéltek meg azzal, hogy Paks Duna-parti város, a Duna 
nélkül? Valahogy be kellene csenni a Dunát a város életébe. Erre csak a tanács lehet 
képes. De amíg drótkerítés választja el a várostól a partot, addig Paks nélkülözni 
kénytelen a folyót. Azt hiszem, ennél nagyobb lehetőséget, mint a Duna, ritkán 
szalaszthat el a városépítés. Borzasztó, hogy így van, de semmit sem tehetünk. 
Szerencsétlen magyar szokás lett az elmúlt évtizedekben, hogy a vasutat a vizek 
partján vezetik. Ezt tették a Balatonnál is, így van ez a Duna partján is. Nem békülnek 
meg ezzel sem az új, sem a régi paksiak. Óriási az igény a szórakozásra, a sportra, és 
a Duna kiválóan alkalmas lenne rá. De hogy mikor lesz pénz annyi aluljáróra, 
amennyivel feledtethető a drótkerítés, fogalmam sincs.
- A PAV-osok és az ERBE-sek elkészítették, ingyen és bérmentve, a Duna-part 
rendezési tervét.
- Valóban nagyon szép tervet csináltak, de hiába gyönyörű a terv, arra a 
területre annyi pénz van csupán, hogy legfeljebb fásítani, füvesíteni tudjuk. A szép 
csobogókra, a süttői műkő lépcsőkre nem futja. Álomtervek azok.
- Többszörösen számon kérheti Pakson az utókor, mekkora lehetőséget 
szalasztott el. Ha valóban ilyen kevés a pénz, akkor még olyan produkcióra sem lesz 
képes a város, amilyet Dunaújváros és Komló jelentett a maga idejében. Városként 
valóban kevesebb pénzzel gazdálkodhat Paks, mint nagyközségként tehette?
- Így igaz. Figyelembe kell azonban venni, hogy tavaly kirívóan sok pénzt 
kapott a tanács, éppen a várossá váláshoz szükséges munkák elvégzésére. Aztán: 
tavaly hirtelen felgyarapodott az erőmű létszáma. Kellett a bölcsőde. Egyébként nem 
tudnak dolgozni a mérnök papák, a mérnök mamák. Kinőtték az iskolát, a napközi 
sem volt elég nagy. Ezekre kellett a pénz.
S még arról sincs szó, hogy Paksot kifelejtették volna a beruházási javaslatból. A 
lakótelepen túl mintegy 400 millió forintot kapott a város. Abból építették fel az 
autóbusz-pályaudvart, a sütőüzemet, a tűzoltólaktanyát, a pályaudvart, a KÖJÁL-
laboratóriumot és -irodát és így tovább. A célcsoportos lakásberuházásra I980-ban 
9,3 millió forintot fordítanak, de az idén egy sem készül el belőlük. A városban csak 
hagyományos technológiával építenek, az pedig - tudvalevőleg - nagyon lassú. S mert 
a tempó nem lehet elég gyors, a lemaradás csak fokozódik. Egyre többet késik a 
városközpont megépítése. A hagyományos építési eljárásokhoz sok ember kell, 
kellene. De hogyan is versenyezhetne a helyi építőipar az állami kiemelt 
nagyberuházás bérkínálatával? Jelenleg körülbelül negyedannyian vannak, mint 
amennyire szükség lenne. Ezért halogatják évek óta a teraszos házak átadását. Illetve; 
dehogy halogatják. Egyszerűen nem tudják befejezni. A paksi építőipari szövetkezet a 
VI. ötéves tervben körülbelül 150 lakás építésére lesz képes. A közeli Bonyhád hasonló 
szövetkezete évente százhúszat épít. S amíg az erőmű mindenkit elszipkáz, nem is 
számíthatnak jelentős változásra. Azért hozzákezdtek a telepszerű, többszintes 
magánlakás-építési akció területének az előkészítéséhez, s a paksiak is egyre 
szorgalmasabbak. Tanácsi anyagból összesen 1,07 kilométer járda készült el a 
helybeliek társadalmi munkájával. A tanácsnak ez a munka alig több mint százezer 
forintjába került. A Tavasz, a Kölesdi és a Virág utcában a lakók szerezték a járdához 
az anyagot.
Még mindig kísért a vízhiány. Másfél ezer köbméterrel kellene több naponta, mint 
amennyit az elhomokosodó kutakból kiszivattyúzhatnak. Ha viszont megtelik a tároló, 
azt csak abból veszik észre, hogy a Virág utcában folyik a víz. Körülbelül 3-4 kilométer 
hosszan ugyanis kihagyták (vagy kispórolták, vagy kilopták) a jelzőkábelt. Nem tudják 
értesíteni a szivattyútelepet.
Ezek azok az apróságok, amelyek évekre befátyolozhatnak eredményeket.
- Szerettünk volna egy szép, virágos, zöld várost, de a normák nem engedik - 
mondja a műszaki osztály vezetője. - Jelentkeztek az emberek, hogy elültetnének akár 
ezerötszáz fát is. Lebeszéltük őket. A tanácsnak csak ötven fára van pénze.
A szülőotthont, amely a beruházás megkezdéséig messze környéken elismert 
volt, akkor számolták fel, amikor csapatostul költöztek a városba a családot alapító 
fiatalok. Megérezhette a szülőotthon kéményén fészkelő gólya is a "rendszerváltozást". 
Idén nem költött először. Tíz évig szorgalmasan visszajárt. Már csak a gólya miatt sem 
lett volna szabad öregek otthonává változtatni az épületet. De hiába voltak kiváló 
szülészek, nőgyógyászok Pakson, menniük kellett, mert a szülőotthonban sem 
zuhanyozni, sem normálisan pisilni nem lehetett. Kovács Lászlónak fáj most az, ami 
öt-tíz éve, a beruházás megkezdése előtt a várostervezőnek, a Tervhivatalnak, az 
Állami Fejlesztési Banknak, a Nehézipari Minisztériumnak és például a 
Műemlékvédelmi Felügyelőségnek kellett volna, hogy fájjon. Az utóbbiakat önkényesen 
soroltam a felelősök közé. Szerintem nemcsak a műemlékeket, az országot is érdemes 
lenne megóvni. Például a féloldalas beruházásoktól.
Ha letesznek egy gyárat bármelyik község szomszédságába, akkor az 
elkerülhetetlenül megváltoztatja a település életét, kultúráját. Ezt senki sem vizsgálta 
alaposabban. A döntés ugyanis csak arra vonatkozott, hogy a beruházáshoz kell 900 
lakás, ahhoz egy művelődési ház, egy ABC-áruház, posta, hírlapárusító bódé, fodrász 
és a már felsoroltak. Csakhogy óhatatlanul felborították a város egyensúlyát. Az 
atomerőmű nélkül a természetes fejlődést tökéletesen kielégítette volna a szolgáltatás. 
Köszönettel tartoztak volna az ÁFÉSZ-nek az áruházért, hiszen normális ütemben öt év 
alatt legfeljebb kétháromezer emberrel gyarapodott volna Paks. Azoknak elég lett 
volna a tervezett lakásmennyiség. Felépíthették volna a hagyományos felszereltséggel. 
De hiába van három kilométerre a falutól az erőmű, hiába bizonygatták a mérnökök, 
az lenne a legolcsóbb, ha onnan kapnák a meleget - a falut kihagyták a számításból. 
És utólag csak nagyon nehezen lesz pénz erre is. 
Egy kissé csalódottak a tanács fiatal munkatársai. Kovács, ha nem hangoztatta is, 
azért költözött Debrecenből Paksra, mert úgy gondolta, csodálatos dolgokat művelhet, 
várost építhet. Elszántságukból és képességükből - feltételezem - futná is a csodára. A 
pénz hiányzik. A csodához pedig, mint a háborúhoz, három dolog kell: pénz, pénz és 
még egy kis pénz.
Csaknem félórát beszélgettünk a nemrég felújított római katolikus templomról. 
Kovács és barátja heteken át méricskélték a város legnagyobb épületét, hogy ráérezze-
nek a nekik legkedvesebb színösszeállításra. A gyönyörűre sikeredett festés az ő 
ízlésüket dicséri. Nemhiába törték annyit a fejüket, a festés után remekül érvényesül-
nek a templomon a csipkék, a lizénák, aki megáll egy percre a város főterén, 
valószínűleg fél percig a templomon pihenteti a szemét.
Be már kevesebben mennek. Még azok sem, akik kimondottan Pakssal 
ismerkedni jönnek a városba. Az IBUSZ ugyanis nem viszi be őket a templomba. Az 
irodavezető nem jelentette ki ugyan kategorikusan, hogy az atomvárost bemutató 
körsétát összeegyeztethetetlennek tartja a templomjárással, de ameddig szóvá nem 
tettem, fel sem ötlött bennük, nyugodtan dicsekedhetnének a templommal is. Az 
IBUSZ-iroda egyébként a templom terasza alatti üzletsoron van. Ha az egyik oldal-
hajóban volna, talán az eszükbe jutna. Azóta elköltöztek. Kell-e jobb mentség?
1981-ben Pakshoz tizenhárom község tartozott, a megye lakóinak 8,2 százaléka 
él a városban, a szocialista szektor beruházásaira fordított összeg 67 százalékát költik 
el itt - annyit számít az erőmű, mert például Szekszárdra csak 15,5 százalék jut. A 
tanácsi beruházásoknál viszont fordított az arány: a megye keretéből 9 százalék Paksé 
és 61 Szekszárdé. Ha más nem, ez éppen elég bizonyíték rá, hogy a várost az Állami 
Fejlesztési Bank hiteléből és nem a megye pénzén építik föl. A megye élelmiszer- és 
élvezeticikk-forgalmából csak 9 százaléknyi Paks részesedése. Ételre és italra - a 
vendéglátóhelyeken - a megye forgalmának 17,2 százalékát költötték a paksiak 1981 
végén, akkor 21 960-an voltak.
Ezek a számok napról napra változnak, egy év alatt a város népessége 4,5 
százalékkal nőtt. A nagy mozgás elsősorban az erőműnek köszönhető, s kis 
jóindulattal még úgy is értelmezhetők a számok, hogy a mű gyorsan épül: 1981-ben 
2148-an jelentkeztek be ideiglenesen, s 1780-an jelentkeztek ki, vagyis a munkások 
egy része befejezte a dolgát, és átadta a helyét az új szakmának. Vagy? A 
statisztikából ki nem deríthető, hogy a 287 Paksról állandó lakhelyét feladva elköltöző 
ember közül hányan vannak a megkeseredettek, hányan kaptak végre lakást Pesten, 
hiszen csak az otthontalan éveket áthidalni jöttek; az 1780 ideiglenes lakást felmondó 
közül hányan vannak, akik valóban rendben elvégezték a dolgukat Pakson, és most 
mennek Svédországba? Mert ott talált nekik munkát a gyár? Vagy esetleg belefáradtak 
a beruházás keserveibe. Tehát az 1780-hoz hozzáadva 287-et, az 2067, azaz 
majdnem 2100, a városban élők 10 százaléka. Ekkora a fluktuáció, illetve ennek a 
duplája, hiszen akik Paksra jönnek, azok az idei létszám 15 százalékát is meghaladják. 
Szóval ekkora mozgás nem lehet kedvező egy város életében. Akarva-akaratlan 
közéjűk keverednek azok, akik nem tudatosan választják meg az életterüket, akik nem 
kötődnek különösebben egyetlen nagyobb közösséghez sem, csak csapódnak egyszer 
erre, másszor arra, mikor hol ígérnek nekik könnyebb megélhetést.
Ők mindannyian, a legzárkózottabban élőkkel együtt, 98 millió forintot költöttek 
ételre és 56 millió forintot italra - csak a vendéglátóhelyeken. A megyeszékhelyen 
lakók szerényebben éltek: 12 000-rel többen 10 millió forinttal kevesebb ételt 
rendeltek, és csak 10 millió forinttal több italt hozattak ki a pincérekkel. 1975-ben 
Pakson, az akkoron még faluban, vagy hivatalos nevén nagyközségben, járási 
székhelyen, az élveszületések száma 228 volt. Hat évvel később: 350. Az akkori teljes 
lakásállomány 4213, az 1981-es adat csaknem 37 százalékkal nagyobb: 5743. A város 
egyetlen tisztasági fürdőjében ugyanekkor egyetlen év alatt 703-szor mosakodtak.
A lakásépítés állami lendülete 1981-ben már nem érezhető, összesen 18 lakást 
adtak át egy év alatt, és 254-en fejezték be saját erejükből az otthonteremtést. Milyen 
lakásokat építettek? Közülük csupán egy van, amelyik egyszobás, és 81, amelyikben 
két szoba van, a többi 190 legalább háromszobás. Az országos átlag a szobaszámokat 
illetően nyomában sincs a paksi gyakorlatnak. Még a szekszárdi számsor is erről 
árulkodik (2; 164; 135), pedig ott sok erőműves lakik.
Az elmúlt évtized derekán 145 bölcsődei férőhelyen 133 gyermek osztozkodott. 
1981-ben 300 férőhelyen 286. Az óvodai viszonyok romlottak, persze nem abszolút 
értelemben, csak viszonylagosan. De mit érdekli a 777 férőhelyre várakozó 988 
csöppség anyukáját, hogy 1975-ben csupán 489 óvodást tudtak elhelyezni, pedig 
527-en lettek volna jogosultak?! Az általános iskolai osztálytermek száma a hat év 
alatt a duplájára nőtt. S mit tesz a statisztika szemszögéből ehhez képest, hogy az 
iskola amúgy lehetett volna átriumos? Ha a "tulipános" motívumok nem kavarnak oly 
nagy vihart a magyar építőművészetet irányítók fejében. 

AZ ÉPÍTÉSZET MINT MEGFAGYOTT BÜROKRÁCIA

Megszerettem a tulipános házakat. Ilyen könnyen megy. Megismertem a 
történetűket. A lakótelep házain persze nem látszik művészi kifejezőerővel a lényeg, 
de nem is az volt az alkotók vágya, hogy épületeikkel a bürokrácia természetrajzát 
formálják meg. A "se füle, se farka" lakótelep csak azért tűnik szépnek, mert igaz. Mint 
történet, s nem mint építőművészeti alkotás. Társadalmi fogékonyságot, hatalmi 
viszonyokat, a kezdeményezések kiszolgáltatottságát s a tévedés iránti 
türelmetlenséget mesélik el az atomváros paneljeinek formaváltozásai.
Megszerettem ezeket az országútról is jól látható paneldíszeket, amióta nem 
csupán egy hajdani motívumvilág stilizált hajtásai, hanem a kísérletezés esélyének 
szimbólumai. Az pedig kegyes ajándéka a sorsnak, hogy a paneldíszek a szabad 
absztrakció ellenére is megőrizték magyaros jellegüket. Így hitelesek igazán.
A történet úgy kezdődött, hogy az eredeti beruházási javaslatban 929 lakás 
építését határozták el, nagyjából egynegyed-háromnegyed arányban megosztva 
Szekszárd és Paks között. Már majdnem beleélték magukat a Tolna Megyei Tervező 
Vállalat mérnökei, hogy építhetnek egy rendkívüli lakótelepet, amikor időközben 
kiderült: panel lakótelepet csak minisztériumi intézet tervezhet. Legközelebb a pécsiek 
lévén, rájuk testálták a feladatot.
Ott senki nem rajongott érte. Rásózták hát az ifjúsági irodára, közvetítve a 
nehézipari miniszter üzenetét: "Nem akarok második Leninvárost látni, ezekkel a szar 
panelokkal valamit kell csinálni." A kérés jogos és teljesíthetetlen. Több pénzről 
természetesen szó sem lehetett, s csak a Tolna Megyei Állami Építőipari Vállalat panel-
parkjából gazdálkodhattak. A paksi lakótelep kedvéért nem szerszámozzák fel újra a 
gyárat. Egy panel öntőformájának ára körülbelül kétszázezer forint. 
Ekkoron a Pécsi Ifjúsági Iroda szellemi vezetője Csete György volt. Hajdani 
tanítványai csalták le Pécsre, szerették egyetemi szemináriumvezetőjűket, több 
pályázaton vettek részt az irányításával s vele közösen. Nyertek is. A tankör tagjai a 
diploma megszerzése után nem széledtek szét az országban, együtt akarván maradni, 
csapatostul lementek Pécsre. Hamar megunták a nagyok packázásait, ezért időt és 
fáradságot nem kímélve egy évig kérlelték, hívogatták, csalogatták Csete Györgyöt, 
álljon az élűkre.
A tervezőiroda igazgatója, Mischl Róbert, és az ifjúsági iroda hivatali vezetője, 
Eördögh István, a két kitűnő menedzser örömmel vette, hogy a fiatalok kedve nem 
lankad, a hétköznapi utálatosságok, kisszerűségek malomkövei nem őrlik fel 
ambícióikat. Támogatták a fiatalokat azért is, mert a lakótelep a tervezővállalatnak 
nagy üzlet. Ebből tartják el magukat, hogy azután szabadon csemegézhessenek a 
látványos munkák közül. Tehát ahhoz, hogy az iroda megőrizhesse válogatós kedvét - 
elvállalták Paksot. Idő ekkor már szinte semmi sem maradt az elmélyült munkára. 
Igény se nagyon volt rá. Az egyetlen fontos paraméter az ismert miniszteri instrukció.
A világban azonban ekkor már rendkívüli tervek születtek az atomerőművek 
megálmodott lakótelepeiről. A Pécsi Ifjúsági Iroda munkatársai is látták a jövő század 
városainak tervrajzait, kedvük is volt a rendkívüli feladathoz, feladványnak tekintve 
még azt is, hogy sebtében kell elkészíteni a makettet, s hogy csak a szekszárdi ház-
gyár paneljainak adaptálására van módjuk. A maketten így nem volt, nem is lehetett 
több, mint a panelházak oldalainak szerény díszítése. Elhatározták azonban, hogy a 
lakótelepet a közepén kezdik építeni, és ahogy haladnak a Duna felé, folyamatosan 
fejlesztik az alapmotívumot.
Az ornamentikus díszítésre pedig egyszerű technológiát találtak ki. Ha a panel 
öntőformájába, a tepsibe betesznek a motívum alakjára kivágott, egy centiméter 
vastag acéllemezt, és azt bekenik kötésgyorsítóval, akkor a vízágyú a kiöntött betonlap 
külső kavicsai közül mindenütt másutt kimossa a cementet - ez szép felületet ad. Így 
készült el az első három házsor. Erkély nélkül, csak a plasztikával és a szimpla 
dekorációval!
Persze hogy ezzel az építészek nem voltak elégedettek. A lakótelep 
megtervezésére lett volna elég idő, ha például I969-ben pályázatot írnak ki egy 
majdan megépülő atomváros építészterveinek elkészítésére. Ha van az országban 
annyi nagyvonalúság és pénz, hogy feltételezze önmagáról: valamikor csak épül majd 
atomerőmű Magyarországon, érdemes tehát gondolni, áldozni rá. De a panelok oldalán 
díszelgő indák kéznél voltak. Már a századforduló táján tudták, hogy Magyarország 
egyik leggazdagabb és legváltozatosabb népművészeti medencéje a Sárköz (Paks 
alatt). Az építészek valamicske kapcsolatot keresve a múlt és a jelen között, a házak 
falára mentették a hajdani motívum stilizált változatát.
Elkészült az első panelház. Kiment a beruházó, és elájult. A férfiak 
döntésképtelenné váltak a meglepetéstől. Megkérték asszonyaikat, nézzék meg, mit 
csináltak a pécsiek, mondjanak véleményt. A hölgyeknek tetszett. Ha az asszonyoknak 
jó, hadd csinálják a gyerekek - így szerezte meg a Pécsi Ifjúsági Iroda a kísérlethez a 
beruházó hozzájárulását. A furcsa házak híre eljutott a miniszterhez. Úgy hírlik, 
lakonikus tömörségű levelet kapott az építő: "A liliomos motívumot nem 
engedélyezem." Később megtudták a tervezők a miniszteri szigor indokát: "Éppen elég 
bajom van a beruházással, hogy még egy építőipari kísérletért is tartsam a hátam." 
Salamoni döntés született: a házaknak az országútra néző oldalán ne virítsanak a 
tulipános minták. 
Az építészek könnyen beletörődtek a kompromisszumba. Régóta azon dolgoztak, 
hogy az erkélyek oldalfalain miként köszönhetnek vissza az ívelt panelek, és ők amúgy 
sem a külcsínt tartották terveikben a rendkívülinek, hanem a lakások belső 
elrendezését. Bebizonyították, hogy az országos szabványban, építésügyi normatí-
vákban megszabott keretek között is létrehozható kellemes belső terű lakás. Arra 
gondolva, hogy a Paksra érkezők túlnyomó többsége első generációs munkás, tehát 
falusi otthonát váltja fel a lakótelepivel, olyan konyhát építettek, amihez közvetlenül 
kapcsolhatták az étkezőt - nappalit - lakóelőteret - étkezőkonyhát - étkezőelőteret. Ez 
persze egyetlen helyiség, csak sok nevet adtak neki, hogy mindenki értse, nagyjából 
mire gondoltak.
Elég sok éjszakát átbeszélgettem a konyhaelőterekben. Ott jobban éreztem 
magam, mint a szobában. Eszegettünk, iszogattunk, amíg a család többi tagja a 
szobában nyugodtan aludhatott. Minden kéznél volt, egy falat kenyér hajnaltájt, a víz, 
ha kifogyott a szóda, s a pepecselés nem szakította meg a beszélgetést, nem kellett 
kimenni a szobából, s nem óvatoskodtam a dohányzóasztal fölé görnyedve, hogy egy 
morzsát se szórjak a padlószőnyegre. (Különben - legalábbis nekem - kényelmesebb is 
az egyenes ülés a normális konyhaasztalnál, mint a fekvés a határtalan fotelokban.)
Az építészek megvalósították, amit akartak. Az Élet és Irodalomban, majd a 
Magyar Építőművészet című folyóiratban kerekedett vita azonban a belső terekről, a 
munka igazi sikeréről egy szót sem ejtett. Hónapokon keresztül a magyar 
építőművészetet kérték számon az importált házgyárakban készülő paneleken, az 53 
négyzetméteres lakásépítési normán és a négyzetméterre "behatárolt" építési 
költségeken. A támadást, amit a pécsiek ellen indítottak, álszentnek, demagógnak 
tartottam, s elkezdtek tetszeni a tulipánok. Az építész ideológus meg állapításaira nem 
véletlenül fakadt ki Nagy Lászlóból, a költőből - tehát olyan emberből, aki gondolatot 
nem épít véletlen szavakból -, hogy: "Kiderült s érezhető, hogy a művészetben 
általában, mostanában a filmben, színjátszásban, de másutt is, sportban és egyéb 
területeken bajok vannak. Szerintem minden összefügg. Az építészeti kritikusnak a 
tájékozottság totálisan szükséges. És a megcsontosodás mindig konzervatív és 
retrográd. Major Máté lelkesülten szereti a fiatal építészeket. Lelkesedése azonban 
összeférhetetlen a tövises vesszővel, amellyel atyaian fenyegeti, sőt képen veri őket, az 
ártatlan és nem látható Żtulipán® miatt is." (Élet és Irodalom, I975. október 4.)
A kísérletezés szabadságától fosztották meg a pécsi csoportot, és ahogy tették, 
azzal engem is, másokat is. Ezek a házak, ha egyáltalán annak nevezhetők a panelos 
életrekeszek, évtizedekig halvány jelét sem adták az ember keze nyomának, alkotói 
fantáziájának. Utálkozik a világ a láttukon, a lakáspolitikus örül statisztikai átlagol-
hatóságukon, a beköltöző pedig utálkozással vegyesen örül birtokbavételüknek. Csak 
a kézjegyét nem tette rá az elmúlt néhány évtized, hogy egy kevéssé is befogadhatóvá, 
személyessé tegye. Tudomásul vettük, amit nem lehet; mindegy, milyen, csak 
valamilyen, akármilyen otthona legyen az embereknek.
Major Máté részben önmagának is ellentmondott a vitában, s ez nem kis 
nagyvonalúság egy teoretikustól. Azt írja: "Nem igaz, hogy a népművészet közösséget 
teremteni és megtartani tudott, az igazság éppen a fordítottja ennek: a feudalizmus 
nyomására a magas kultúrától és minden mástól elzárt paraszti közösségek teremtet-
ték meg a népművészetet..." Majd levonja a végkövetkeztetést: "Nagypanelből és 
tulipánból soha nem lesz bartóki, kodályi vagy József Attila-i mű, csupán tévedés. A 
tévedést pedig korrigálni lehet és kell." 
De mi más a panelház, ha nem kirekesztettség, elzártság a magas kultúrától és 
minden mástól, jótól? A huszadik század utolsó negyedének kezdetén az építész nem 
a bőség szimbólumaként szerkeszt panelházas lakótelepet. Ez a neve. Nem 
lakónegyednek, nem városrésznek, hanem lakonikusan telepnek hívjuk. Az évmillió óta 
föld alatt préselődő szénlencsékre kiválóan bevált a fogalom: szén telep.
Egy éve még a kényszeren szerettem volna elverni a port. Évtizedenként 
legfeljebb egyszer kínálkozik alkalom rá, hogy önálló és gyönyörű várost alkothasson 
az ország. Az elszalasztott esély miatt lettem ideges, amikor először megláttam az 
indákat, az erkélyek töredezett arcsziluettjeit. Hiányoltam a gondolati egységet, az 
arányokat. Szerintem sem elég a panelok oldalára felrakni egyetlen motívumot, abban 
a reményben, hogy attól a rideg szerkezet majd szépen feloldódik, hogy a merev 
struktúra árnyalt és formailag gazdag lesz. Amióta azonban Csete Györggyel is 
beszéltem, és a vita cikkeinek érdekesebbjeit is átolvastam, azóta keserű a szám íze. A 
kísérletezőket elűzték, gondolatkezdeményeiket nem továbbvitték, hanem elfojtották, 
a lakótelep belső szerkezetét, a telepítési rendszert szétzúzták, és mindezek helyett 
épült, ami látható.
Mert mi is történt? Az építész teoretikus még attól féltette a magyar építészetet, 
hogy: "Nagy László - költői tekintélyével alátámasztott - patrónussága csak felbátorítja 
a fiatalokat arra, hogy az igazi problémák megkerülésével, továbbra is ezzel a 
sokszorta könnyebb móddal, ezekkel a külsőleges eszközökkel csinálják a jobb és ma-
gasabb építészetet. Nagy László elismerő állásfoglalása nyomán mintegy felmentve 
érezhetik magukat a nehezebb út megtételének kötelezettsége alól, és megrögződ-
hetnek abban a politikai hitben, hogy ilyen olcsón megfelelhetnek a hivatásuknak." 
Csakhogy kit bátorított fel ezzel szemben a bíráló? Miniszterelnök-helyettest, 
minisztert, vállalati vezérigazgatót és a pécsi csoport közvetlen környezetében eddig 
csak irigykedő, értetlenkedő kollégákat, akik azonban e pillanattól kezdve joggal 
érezhették: eljött az ő idejük. A jóhiszeműen indított vita beindított egy magát leg-
alább ennyire jóhiszeműnek feltűntető gépezetet, s a végeredmény egy teljesen 
eklektikus lakótelep, egy csírájában elfojtott kísérlet és néhány tehetséges építész 
tönkremenetele lett.
A pécsi csoport tagjai még abban reménykedtek: ha óvatos, tapintatos választ 
írnak az Élet és Irodalomban, talán békén hagyják őket, befejezhetik, amit elkezdtek. 
Ezért meg sem említették, hogy ezekben a házakban nem a díszítés, a könnyen 
bármivé fejleszthető motívumok az érdekesek, hanem az, hogy a belső terük - először 
a magyar lakótelep-építészetben - figyelembe vette a majdani lakók életvitelének 
előzményeit, szokásait, hogy a panelsorokat eltolták egymás mellett, hogy követték a 
domb hullámzásait és az utak kanyarulatait. Vagyis nem hasábokat raktak a földre, 
hanem házakat - már amennyire az a panelból elképzelhető. Taktikájuk egyáltalán 
nem vált be. Elszabadult a pokol. Az illetékes miniszter személyesen jött le Paksra 
megtekintetni a "tulipánokat". Az építővállalat igazgatója reszkető lábakkal követte, s 
hallgatta: "Mondd, Tarján elvtárs, nektek van erre időtök?" Szép mondat. Súlyos 
mondat. Nem véletlenül őrizte meg a szájhagyomány. Ahogy a folytatás sem különb: 
"Az építőipart hozzátok kellemetlen helyzetbe. Mi lesz, ha az országban másutt is ezt 
igénylik az emberek? Ha az ország lakosságának többsége a szürkében jól ellakik, 
lakjon a paksi is abban." Milyen igaz.
Az építő, a tervező, a beruházó közötti példás összhang egy csapásra 
megbomlott. A kivitelező vállalat vezetője körlevélben tudatta munkatársaival a 
miniszteri látogatás konklúzióját: "Elvtársak, nálunk a továbbiakban, a mi 
vállalatunknál elvi kérdés, hogy görbe vonalú panelt, díszt nem gyártunk, nem 
csinálunk."
Egy csapásra eltűnnek a görbe vonalak a panelokról. Az ifjúsági csoporttól 
megvonták a bizalmat, a felsőbb nyilatkozat éppen elég olaj volt a tűzre, hogy 
támadásba lendülhessenek a pécsi csoport kisszerű riválisai: a kollégák. A 
kivitelezőnek is jól jön az egyszerűsítés: kényelmesebb, olcsóbb. A tervezővállalaton 
belüli támadás pedig sokkal erősebb annál, hogy az igazgató megvédhesse a 
fiatalokat. "Egyetlenegy tervünket, ötletünket nem fogadták el, kontraszelekciós 
gyalázat volt, amit velünk műveltek. Úgy kinyírták a csoport tagjait, hogy már szinte 
akkor is kopogtunk, ha kimentünk a szobából" - emlékezik Csete György.
Az eredeti kompozíció részeként még megépültek az óvodák, de az iskola tervét 
a tervezővállalat már nem ajánlotta a beruházónak. A saját tervét nem ajánlotta - miért 
ragaszkodott volna hát hozzá a kivitelező. Az iskola, a "tudás vára" lett volna a 
lakótelep közepén, és annak is a legközepén a zsibongó, sok-sok virággal. Mindennek, 
ami Pakson történt, a természetet körülölelő tudást állítva a centrumába.
Ez az iskola már nem épülhetett fel.
I982. július 18-án a Magyar Építőművészek Szövetségétől levelet kapott Csete 
György. A párizsi székhelyű Építészek Nemzetközi Szövetsége, az UIA kiadványt készít 
a 70-es évtized legjobb építészeti alkotásaiból. A könyv Magyarországról négy példát 
választott. Ebből az egyik: Csete György és a Pécsi Ifjúsági Iroda Építészcsoport paksi 
atomerőmű-lakótelepe.
A levelet Csete Györgynek az Országos Környezet- és Természetvédelmi 
Hivatalba címezték. A csoport Pécsett ellehetetlenült, tagjai szétszéledtek az 
országban. Csete György picike üdülőket és villákat tervez, és mint mondja: "Egy 
cseppet sem bánom, hogy végigcsináltam."
1983 áprilisában a Pécsi Tervező Vállalat értesítette Csete Györgyöt: az Építési és 
Városfejlesztési Minisztérium Kiváló Munkáért kitüntetésben részesíti.
Mit kaptak volna, ha befejezhetik, amit elkezdtek?


A TETŰ ÉS A MŰVELŐDÉS

Jártam a nyáron az iskolában. Akkor nem tűnt fel, hogy miatta eklektikus a 
lakótelep. Ez amúgy is csak részben igaz. Egy panel lakótelepnek a legapróbb épület is 
használ, ha nem a lapos betonlemezekből készült. Az iskola zöld. Nem emlékeztet 
hajdanvolt iskolákra. Óra van. Csend. És új bútorok. Még egyik fal sincs összefirkálva. 
És nincs vállmagasságig bekenve ceruza- és jóízlés-taszító fényes, mohazöld festékkel 
sem. A falakon nem lógnak a korábbi évfolyamok tablói: nincsenek nagy költők, olcsó 
mellszobrok, a sárguló kartonra pirossal rávésett bevésendő jelmondat, idézetek: 
"Dolgozni csak pontosan..." "Tanulni, tanulni, tanulni..." "Ember küzdj és..." Nem! A 
falak tiszták és kissé hűvösek. Viszont minden tanteremben van televízió, írásvetítő, 
diavetítő és lemezjátszó. Harminckét tanterem és tizennyolc szertár. Külön orvosi 
szoba a fiúknak és külön a lányoknak. A két játékszoba koedukált. A zsibongó viszont 
hiányzik. Nekem. Így utólag. Mert tudom, mit tervezett a Pécsi Ifjúsági Csoport. Az 
iskolarádió műsorát a gyerekek szerkesztik. (A műszaki átadás után fedezték fel: a 
stúdiónak nincs se szellőzése, se ablaka.) Minden osztálynak saját tanterme van. 
Gazdagon felszerelt az ének-zene, a rajz- és a nyelvi labor, a műhelyterem, a napközis 
szobák, az úttörőszoba és a kémiai előadó.
A pedagógusnak nem feltétlen öröm az ilyen jól felszerelt iskola. Sokkal 
nehezebb itt a tanítás. Az órákat úgy kell megszerkeszteni, mint egy színielőadást, az 
óravázlatba pontosan beillesztve a kellékeket. A paksi általános iskola diákjai 
kivételezett helyzetben vannak. Előadásokat hallgatnak, s nem csupán órákat.
Az iskola nem küszködött pedagógushiánnyal: a feleségekből kitelt a tantestület. 
Az igazgató és a tornatanár kivételével mindegyik tanító és tanár - nő.
Ami hiányzik: egyetlen oszlopköz a tornateremből, mert így, huszonnégyszer 
harminchat méteresen, nem játszhatnak benne - nemzetközi mérkőzést. Az iskola-
igazgató megkérdezte, mennyivel került volna többe, ha még egy oszlopközzel 
meghosszabbítják. Harmincezer forinttal, talán, de hozzáfűzték: örüljenek, hogy ennyi 
is van.
Pedellus nincs, valamint csavar a könyvtár polcainak összeszereléséhez és csík a 
táblákhoz. A csík import. Nincs rá keret. Van viszont tetű. A KÖJÁL kategorikusan 
kijelentette, hogy akinél másodszor észlelnek tetűt, azt kitiltják az iskolából. Eddig 
még megúszták. A szülők nagyon idegesek és arrogánsak. Az igazgatón kérik számon, 
hogy engedheti, hogy cigányiskola legyen az atomvárosi? Az igazgató megmakacsolta 
magát, még a szóhasználatot is kitiltotta az iskolából: "A nevelőknek kijelentettem, 
nem engedem a pusztai gyerekek elnevezés használatát. Bejáró tanulóknak kell 
szólítani őket. Ma már feltétlenül különbségtételre vannak kényszerítve. A felügyeleti 
szobára is ez van írva."
A szülők kevésbé megértőek. S mert a tetűirtó pillanatok alatt elfogyott a paksi 
patikából, a hiánypszichózis még fokozta kétségbeesésüket. Mentőakció indult, dele-
gációk utaztak Pestre tetűirtóért. Az atomerőmű vállalat szakszervezetise, mert az 
egész család - a két gyermek és a szülők - tetves lett, tíz üveggel vásárolt. Biztos, ami 
biztos.
A pesti bevásárlókörutak pontos képet festhetnének a mindenkori paksi 
hiányokról. A tetűirtó előtt a bűvöskocka vezette a beszerzési megbízások listáját. K. 
István egymaga harmincöt darabot vett legutóbb, s egy se maradt a nyakán.
A tetű lett a Paksi Munkásművelődési Központ programszervezője is. Az igazgató 
legalábbis így érvel: "Nem állhatok oda a pénztárhoz tetvészni a. látogatókat. Mi van, 
ha másnap valamelyik nagyfőnök a színháztermi ünnepségen beleül a tetűbe? Engem 
vonnak kérdőre. Amennyire lehet, távol tartom a bizonytalan egzisztenciákat. Kilenc 
évig voltam népművelési felügyelő, borzalmas dolgokat tapasztaltam. Itt nem lesz 
alkohol. A megyei kultúrházban, a szekszárdi Babitsban csak a színházi előadások 
szünetében kapható sör. Ide amúgy is behozzák. A Karthágó-koncerten az Országos 
Rendezőiroda képviselője kihívatta a rendőrt, mondván: nem tudja garantálni a 
művészek testi épségét. A második sorban egy fiú elővette a pálinkásüvegét. Nincs 
világítás a ház körül, nincs járda: hogy lehet itt rendet tartani? A takarítónők 
vödörszámra hordják ki a sarat. Egy átlagos napon, ha nincs színház, száznyolcvan 
ember fordul meg a házban. A látogatók nagyobbik része, a törzsvendégek többsége 
cigány. Ráérnek. Olyan társadalmi problémák ezek, amiket én nem tudok megoldani."
Egy évtizede Pakson a felnőtt lakosság harmincöt százalékának nem volt meg a 
nyolc osztálya, most pedig az egyetemi előkészítő tanfolyamból három csoportot kel-
lett indítani. Hatvanan jelentkeztek. Mi a fontosabb, az egyetemi előkészítő vagy a 
néptánccsoport? A sorrendet végül is a költségvetés dönti el. Mire futja és mire nem? 
Például tisztességes névre nem tellett.
A kultúrházat Munkásművelődési Központnak hívják. Álszent elnevezés. Sértő is. 
Úgy tesz, mintha az állam kegyes gondoskodásának köszönhetően épült volna fel a 
munkás(t) művelő(dési) központ. Ha így is gondolták a névadók - mondhatták volna 
szebben, illendőbben. Elhallgatva a lekezelést magában rejtő bánásmódot. Ismerek 
munkást, aki, meggyőződésem, többet olvasott, mint a ház némelyik munkatársa. És 
akkor mi lesz az értelmiséggel? Itt aztán sok van belőlük. Az arányuk egyre csak nő. 
Öt-tíz év múlva levonulnak az építők.
A szórakoztatást, amennyire csak lehet, igyekszik kikerülni a ház. A kultúrát mint 
megemésztendő leckét kínálja fel. Ezzel aztán igazán könnyű a szórakozni vágyókat 
elriasztani. Egyébként sem szerencsés, ha egy kulturális intézmény névtelen. Ha van, 
márpedig van, Budán József Attila idegszanatórium, akkor miért ne lehetne egy 
művelődési háznak például Deák Ferenc a névadója.
A kultúrház 3,9 millió forint támogatást kért a megyétől és az üzemektől. A 
megye csaknem a felét vállalta. Csakhogy ezek a tervek még akkor készültek, amikor 
fogalmuk sem volt, mennyi hypo fogy majd, s hányszor kell javítani a festést, a 
televíziót. Csak a távfűtés egymillió forintba került volna, ha nem sikerül jutányos 
árban megállapodni az Erőmű Beruházási Vállalattal. A műsorfüzetet fél évig a 
Konzervgyárban készítették társadalmi munkában. Kevesebb plakátot nyomattak, a 
meghívók példányszámát lecsökkentették. Megspóroltak százezer forintot. A 
tánccsoportnak tervezett százezer forintnyi ruhából csak húszezerre futotta. A 
vállalatok a kért és remélt kétmillió forintnak az egytizedét dobták össze. Az 
atomerőmű vállalat volt a leggálánsabb: százezret adott. A nem paksi telephelyű cégek 
közül csak egy utalt át a művelődési háznak a saját kulturális-jóléti alapjából. Ötezer 
forintot. A többiek egy fillért sem.
1978 óta minden vállalatnak alkalmazottanként száz forintot kell nyereségéből a 
kulturális és jóléti alapba tennie. A szakszervezeti bizottság pedig gondoskodik a pénz 
elköltéséről. Mármint éberen őrködik, hogy csak az kapjon belőle, aki megérdemli. Az 
ezer embernél többet foglalkoztató gyárakban van népművelői státus, hogy a kulturális 
alapot is szakszerűen költsék el. Pakson a több ezer emberre évekig egyetlen 
népművelő sem jutott. A művelődési házban összesen nyolcan vannak, de ők teljesen 
függetlenek a vállalatoktól. Nem érzi a társadalom, hogy szűksége van művelt 
munkásokra? Különösen a legmodernebb technika meghonosításakor? Érezni érzi, csak 
hát lassan kapcsol. A beruházás művelődési bizottsága I98I. január 1-jén alakult meg, 
hat évvel az építkezés másodszori megkezdése után. Hány év alatt lehet behozni ezt 
az elmaradást? Hány értékes embert marasztalhatott volna akárcsak fél évvel, egy évvel 
tovább Pakson az esetleges kellemes közérzete, hogy a legnagyobb hajtás idején ne 
vigye magával ugyan nem pótolhatatlan, de csak nehezen pótolható tudását?
A verkli bejáratásához legalább két év kell. Az együttműködési megállapodás 
aláírásakor a művelődési miniszterhelyettes könnyelműen megígérte: premiermozi lesz 
a paksi. Nem lehetett elintézni. A környéken egyetlen premiermozi volt. A kiszuperált 
istálló Dunakömlődön. Talán mert éppen félúton van Budapest és Pécs között? Ki tudja, 
nem érdemes töprengeni rajta: összedőlt.
A művelődési bizottság titkára, Czakó Tibor a minisztériumból került Paksra - az 
oktatási és a kulturális tárca összevonásakor. (Ez is az állami irányítás koncentráció-
jának a haszna.) Czakónak korábbi kapcsolatai révén sikerült elintéznie, hogy az 
érdeklődésre számítható filmeket Pakson a premier előtti hétfőn levetíthessék. Az 
egyezség végül is megköttetett: a filmek egynegyede csehszlovák, lengyel, szovjet és 
magyar kell hogy legyen, akkor hozzák. Rendben. Így megy most, két évvel a 
megállapodás, a miniszterhelyettesi ígéret után, I982 májusa óta.
Apró figyelmesség. Ne érezze úgy a munkás, a technikus, a mérnök: dolgozza le 
a rá kirótt időt, aztán menjen haza, a többi az ő dolga. Nem szabad, hogy így érezze, 
mert Magyarországon a bérek alacsonyak, alacsonyabbak, mint amennyi az előállított 
értékek alapján és a személyenként nem törleszthető kiadások levonása után 
megillethetné a dolgozókat. Az adóban szinte minden központi gondoskodás benne 
foglaltatik. A kulturális is. De ezt jó, ha közvetlenül is érzi az adózó, s nemcsak a 
színházjegyekben, a televízióban, a hírneves külföldi vendégművészek fellépésének 
támogatásában - mert lehet, hogy ezek közül a kényeztetések közül csak a televíziót 
látja-élvezi. (Ha élvezi.) Ezért szerette volna a művelődési bizottság, ha a vállalatok 
felelős vezetői alkotják a testületet. Szó szerint ezt a fordulatot használták a 
vezérigazgatóknak címzett levélben. Ezek után a delegáltak: PAV, önálló mérnökök, 
GYGV, laboráns; 26-os ÁÉV, térmester; Április 4. Gépipari Művek, adminisztrációs 
csoportvezető; Siófoki KVV, meós csoportvezető; Országos Szakipari Vállalat, 
technikus. Mindannyian messze vannak a központtól, csak elvétve vonják be őket a 
vállalati művelődési bizottságok munkájába.
Az első alkalommal 1,1 millió forintos költségvetést tervezett a művelődési 
bizottság. I98I tavaszára azonban csupán 780 000 forintra volt fedezet. Ők ugyanis 
hiába számoltak úgy, hogy ha a vállalati jóléti és kulturális alap fejenként száz forint és 
Pakson dolgozik tízezer ember, akkor az körülbelül 600 000 forint, mert a "jólétre" is 
kell hagyni valamennyit. Ehelyett csupán kétszázezret sikerült összehozniuk, mert a 
vállalati központok nem szívesen utaltak pénzt Paksra. A művelődési bizottság 82-re 
ismét egymillió forinttal kalkulált. De úgy, hogy beleszámították az előző évről maradt 
kétszázezret is. Ha sikerül megszerezni a központoktól a már egyszer kisírt hatszáz-
ezret, és a vállalatokkal is megismételtetik a tavalyi kétszázezret, az már egymillió. 
(Nem mindegy, hogy mikor! A KISZ KB I982-re ígért százezer forintja például október 
közepéig nem érkezett meg.) 
Mire megy el ez a sok pénz? A szakszervezeti vendég-együtteseknek, mert ugye 
ők nem kapnak fellépti díjat, 50 000 forint a vacsora. Pakson járt a siófoki Balaton 
táncegyüttes, a HVDSZ Bihari Táncegyüttes, az Építők Táncegyüttes, a szegedi népi 
táncosok, valamint ebből az 50 000 forintból fizették Moldova György és a külpolitikai 
fórumra meghívott előadók tiszteletdíját. 30 000-ért hírlapokat vesznek a 
munkásszállások klubjaiba, másik 30 000-ért ajándékokat, díjakat vásárolnak a 
nagyszabású beruházási vetélkedők győzteseinek, és újabb 30 000-ért a klubok 
technikai felszerelését korszerűsítették. Maradt I50 000 - tartaléknak. S ezek csak az 
aprópénzek. Mert a művelődési minisztérium 100 000 forintját csak a "Nyári Színházi 
Esték Pakson" vendégművészeire költhették. Volt 280 000 forintjuk, amiből csak 
könyveket vehettek - abból fejlesztették fel a művelődési ház könyvtárát. 280 000 
forinttal támogatják a paksi közművelődési intézményeket. További 100 000 forinttal 
támogatják az Atomerőmű Sportegyesületet, és 30 000-rel a Paksi Sportegyesületet. 
Az utóbbi így vehet magnót, lemezjátszót és 'hangfalakat a paksi jégpálya 
hangosításához. (Majd ha fagy.)
De 1982 végén még szombat-vasárnap sem lehet újságot kapni az építkezésen. 
Az újságárus asszony vidékről jár be, a hétvégéit nem hajlandó feláldozni - teljes jog-
gal - a vasárnapi lapokért. A művelődési bizottság addig tüsténkedett, amíg sikerült 
rávenni a városi újságárust, szaladjon ki délelőtt az erőműbe. Az ügyeletes gépkocsi 
kihozza a lapokat, neki csak a maradékot kell visszavinni. Közben azonban az 
újságárus felmondott, az árusítás megszűnt.
Az idei évadban már 20 színházi előadás lesz. Ebből 14 bérleti - a helyek 80 
százalékát adták el így. Alakul. Lassacskán. Még nem minden megy flottul. Leutaztam 
a Műszaki, Közgazdasági és Jogi Könyvnapok paksi megnyitójára. Délután négy órára 
volt meghirdetve művelődési ház könyvtárhoz legközelebbi klubszobájában. A 
teremben 500 könyv és öt könyvtáros, akik kipakolták, és Czakó Tibor, valamint 
Csizmadia Endre, a beruházás Művelődési Bizottságának társelnöke, együtt vártuk a 
kiállítás megnyitóját. Endre megköszörülte a torkát, zakója jobb zsebéből elővette a 
kettéhajtott, kis alakú papírra hármas sortávolsággal gépelt megnyitóbeszédet, és 
elkezdte felolvasni: "Kedves barátaink, kedves vendégeink! Köszöntöm önöket, 
köszöntöm a könyvtárosokat, a könyvterjesztőket, a könyvek barátait itt, a látszatra 
szerény és szűk körű összejövetelen." Gondoltam, itt abbahagyja. Csak nem teszi meg, 
hogy felolvassa azoknak a beszédet, akik nincsenek itt. De nem. Folytatta. (Lehet, hogy 
neki volt igaza. Ennyivel tartozott a törékeny hölgyeknek, akik több száz kiló könyvet 
hurcolásztak egész nap.) Szóval folytatta. Még csak el sem röhögte magát. "Baráti 
összejövetelt is mondhatnék, bár most a Műszaki, Közgazdasági és Jogi Könyvnapok 
megnyitóján találkoztunk. Kétségtelen, többen is lehetnének [ezt előre leírta, elkértem 
a beszédet, hogy megnézzem], hiszen a könyvtárosok és a könyvterjesztők a meg-
mondhatói, hogy városunkban, különösen az utóbbi években, mennyire megnőtt az 
érdeklődés... Nem terveztünk semmiféle külsőségekkel kísért ünnepélyességet... Arra 
sem számítunk, hogy szerda estére itt minden könyv gazdára talál..." A könyvtár 
vezetőjének tetszett a beszéd, megjegyezte: "Endre, magának nagyon jó orgánuma 
van."
Milyen kevésen múlik a kudarc. Mert ki olyan hülye, hogy a bevásárlás, a mosás, a 
család üdvözlése és más fontos elintézendők előtt a művelődési házba szaladjon, mert 
ott most megnyitnak egy kiállítást. A fizikai munkások pedig körülbelül hétre 
érhetnének csak oda. Majd máskor.
Mert egyébként olvasnak. A könyvtár 9000 kötetéből a 650 beiratkozott 
könyvtárlátogató 1981-ben 14 023 könyvet kölcsönzött. S már csak azért is illett volna 
tekintettel lenni a munkásokra. mert 1981-ben a 150 beiratkozott műszaki több krimit 
kölcsönzött, mint a 250 beiratkozott szak- és segédmunkás.


MEGKARCOLT FESTMÉNYEK

Ettől függetlenül megeshetett, hogy mialatt a művelődési központ 
színháztermében Heltai Jenő Tündérlaki lányok című színművét élvezték a 
bérlettulajdonosok, valaki az előcsarnokban a zsebébe nyúlt, kivett egy forintost, és 
megkarcolta vele a falon függő festményeket, V. D. Elena képeit. Hat képen át, egészen 
a vendégkönyvig, a nehezen olvasható "hülye buzik" beírásig tartott az indulata.
Pillanatnyi elmezavar? Nem hiszem, hogy bárkinek annyira ne tetszenének a 
zöldes és barnás, leheletfinom áttűnések, az érzelemteljes, de formavilágukban 
egyáltalán nem extravagáns festmények, hogy nekik rontson. Ha van, akit annyira 
felbosszant egy kép, hogy forintos után matasson a zsebében, még az sem karcol 
össze minden, a keze ügyébe kerülő festményt, s aligha vesződik a beírással. Mert 
bizony vesződni volt kénytelen, a sete-suta, bukdácsoló betűk erre utalnak.
Befejeződött a nyomozás. Amit a részletes vizsgálat felderíthetett, kevés a tettes 
fülöncsípéséhez. Megúszta. Ki? Egy őrült? Egy megveszekedett képrongáló? Az az 
érzésem, nem pillanatnyi elmezavarában cselekedett. Azt hiszem, ez az egész ügy 
nem intézhető el csupán annyival: őrültek ellen nem lehet berendezkedni. 
Dombóvárott a szoboravatást követő reggelre valakik kibillentették, arrébb vonszolták 
a műalkotást - nyilván nemtetszésük jeléül, s ezzel a dolgot a maguk részéről 
elintézettnek tekintették. Székesfehérvárott a tűzfalak közé szorított parányi 
szoborpark előtt bámészkodtam, s miközben tempósan megelőzött egy vidám 
társaság, a kert előtt mit sem lassítva könnyedén ítéletet alkottak a művekről: 
"Ahelyett, hogy tisztességesen dolgoznának, ilyen baromságokat fabrikálnak. Jó 
pénzért. Mi meg lejsztolunk, mint az állatok."
Nem egészen így fogalmaztak, durva cifraságok is röpködtek a levegőben - 
mondom: futtában szemlélve, megértve és megérezve s azon melegében meg is 
kritizálva a szobrokat.
Nem először kaptam fel a fejem efféle értelmiségellenes munkásdemagógiára. 
Nem a munkásokra haragszom ilyenkor. Sokkal többről van szó, mint egy osztály és 
egy réteg között óhatatlanul kialakuló nézeteltérés megtestesüléséről.
Elena mintha már túl volna a nehezén - bár tűnődésre hajlamos alkat lévén, 
aligha a sikeres restaurálás a történet vége: "Nem akartam a kiállítást, féltem a 
bemutatkozástól." Elena az erőmű-lakótelep toronyházának nyolcadik emeletén él, 
dolgozik: a műterem, amennyire panelek közé egyáltalán elképzelhető ez a fogalom, a 
nagyobbik szoba, a sarokban megkopott faorsóval szabályozható, mélybarnára pácolt 
festőállvány, mellette a hokedlin olajfestékes tubusok szétszórva. Miközben 
beszélgetünk, méltóságteljes nyugalommal a lábamhoz sétál Macskássy, a macska, se 
szó, se beszéd az ölembe ugrik, egy keveset tapod a mancsaival, fészket keres, s 
aztán, mintha mi sem lenne természetesebb, az ölembe gömbölyödik. Elena egészen 
halkan mesél.
- A megnyitás előtti napon kezdtünk a munkához. A művelődési központ 
kikért két katonát a laktanyából; ők segítettek felrakni a képeket. Nem sokkal öt óra 
után készültünk el, nagy boldogan elszívtam egy cigarettát, lementem a könyvtárba, 
gyorsan elújságoltam: kész vagyunk. Kifújtam magam, és megpróbáltam elintézni, 
hogy valaki a házból átvegye az anyagot. Nem ment könnyen. Másnap reggel a 
munkahelyéről telefonált a férjem, sietett, hogy tőle tudjam meg először: széttépve, 
leszaggatva a festmények többsége. Bőgtem. Pár perc múlva hívtak a házból. 
Nyugtatgattak: nem olyan veszélyes, hozzam az ecsetjeimet, a festékkészletet, a 
megnyitóig ki tudom javítani. Bevettem három nyugtatót. Az igazgató két-háromezer 
forintra saccolta a kárt. (Később a zsűri 23 200 forintos kártérítést szabott ki.) 
Megérkezett a rendőrség, és sajnos bonyolította a vizsgálatot, hogy elmeséltem nekik, 
a lakásunk ajtajára kifüggesztett apró üzenőfüzetbe valaki a házból szorgosan 
utasításokat írogat: "Vegyél két kiló kenyeret, másfél kiló parizert és sót!" Fél éve 
letépték a füzetet, pár nap múlva a szög és a ceruza is eltűnt. Én persze egyáltalán 
nem hiszem, hogy ugyanaz írt be a naplóba, mint aki karcolt, mindenesetre 
ujjlenyomatot vettek sokunktól, íráspróbára is felkértek; állva, guggolva utánoztuk a 
nehezen olvasható, düledező, primitív szöveget. A nyomozó egy ideig szerelmi 
drámára gyanakodott, de nem tudta igazolni feltevését. Hiába kerestem rendszert a 
rongálásban, nem lehetett eldöntetni, hogy a figurális vagy a nem figurális képek 
izgatták-e fel az illetőt, esetleg valamelyik téma irritálta, vagy hogy az arcok, színek 
zaklatták-e fel. Némelyikbe azért nagyon erősen belemart; a vászon alsó szálai is 
belyukadtak.
A történetre felfigyelt a megyei lap munkatársa, megkereste az érintetteket, s 
megállapította: "...Bordás István, a művelődési ház igazgatója a történtekkor szabad-
ságon volt. Elvi kérdéseket tisztázandó, mégis őt kerestem meg... - Mi lesz a jövőben, 
szolgált-e tanulságokkal az eset? - Igen, ezentúl nem rendezünk másfél hónapon át 
nyitva tartó kiállítást. Kevesebb tárlatunk lesz, és rövidebb ideig. Két hétig még meg 
tudjuk oldani az őrzést. Tiszteletdíjért. Mert az nem bér jellegű költség..."
A Munkásművelődési Központnak nincs zárható kiállítóterme. A 80 millió forintos 
költségvetés ellenére megfeledkezett erről az építész. Ez is azok közé a 
mellékkörülmények közé tartozik, amelyek együtt túl hosszú sort alkotnak. Mert ugye 
a művelődési házban csak nagy nehezen akadt, aki hosszas rábeszélés után hajlandó 
volt átvenni a festményeket. A színházi előadás ellenére senki nem érezte 
kötelességének őrizni az előcsarnokban felrakott képeket. Nem is bíztak meg a 
feladattal senkit. A ház költségvetéséből nem is nagyon futja a teremőr megfizetésére. 
Hivatalos népművelők úgy képzelték, a kár csupán 2000 forint, és ráadásul 
feltételezték, hogy a rongálás könnyen kijavítható a megnyitóig. Nem fedezhető fel 
rendszer a rongálásban, viszont pimasz flegmaság van a magabiztosságban. Még 
üzent is a vendégkönyvben. Ez így együtt túl sok apróság nekem ahhoz, hogy csak 
pillanatnyi elmezavarnak, egyetlen őrült elkerülhetetlen ámokfutásának fogadjam el a 
történteket.
E feltételezésben megerősít a vizuális nevelésről hónapokon át folyt sajtóvita 
konklúziója is: még mindig nagyon sokan vannak az országban, akiket nem vezettek el 
a művészet tiszteletéig. És még valami. Egyetlen vendégkönyvi beírás sem beszél 
őrületről: "Nagyon szép a kiállításod! Gratulálok! Kérdés azonban, hogy Paks közönsé-
ge ki tudja-e vetni magából a képrongálókat, vagy visszaélve a művészet 
védtelenségével és kiszolgáltatottságával, érdemtelenné válik a műélvezetre? Kívánom 
alkotó és közönsége egymásra találását! Ifj. Koffán Károly." "Aki úgy éli az életét, hogy 
a világon a szépséget sokszorozza, az éli igazán szépen, emberségesen. Kepes 
András." "A kiállítás megtekintése után én vittem el a tollat. Egy műgyűjtő." 
"Festményeid csodálva eszembe jutott, ott élsz a házban, ahol lakom. Ismeretlen voltál 
eddig nekern. Nem tudtam - máig -, mit teszel. Most már felfedeztelek, s nem 
bújhatsz előlem sosem. Kis Péter Ferenc." "A kiállítást ismét megtekintettük. Nagyon 
sajnáljuk, hogy a képekben nem is kis mértékű kárt okoztak, hogy ilyen állapotban 
kellett viszontlátnunk azokat. A képeket nézve újból, egyre több eddig nem észlelt 
újdonságot fedeztünk fel. A képek nagyon tetszenek, és azt szeretnénk, ha a negatív 
események nem túlzott elkeseredést, hanem jó értelemben vett dacot szülnének. Kí-
vánunk nagyon eredményes további munkát és ehhez jó egészséget. Máy László, Varga 
Mihály honvédek." (Ők segítették felrakni a képeket.) "Egészen meghatódottan jártam 
itt, megkapott a képek tünékeny, lebegő, áttetsző aranya, barnája, ezüstje, zöldje. 
Csak azért fáj a szívem, hogy vannak emberek, akikre ennyire nem hat a finom 
szépség - képesek rongálni. Remélem, ez nem szegi kedvét, és tovább festi képeit 
mindnyájunk gyönyörűségére. Dévai Nagy Kamilla." "A ŻZöldben® nem szép" (gyermeki 
írás, nincs alatta név). "Nagyon tetszett a kiállítás. Mélyen megvetjük a képrongálókat."
Nem lehet véletlen, hogy a vendégkönyvi bejegyzésekben önkéntelenül többes 
számot írnak. S némelyik megfogalmazás megdöbbentően óvatos a képrongálóval 
szemben. Miért mentik?
Mert aki karcol, az a másik munkáját nem becsüli. Talán mert az övét sem 
becsülik. Ez már nem is olyan ritkán fordul elő, mint a képrongálás.


EGYEDÜL

Kétségbeesetten panaszkodik a Pestről Paksra költözött fiatalasszony: "Mi azért 
jöttünk le a férjemmel, hogy új világot teremtsünk magunknak, ehelyett lassan teljesen 
olyanok leszünk, mint a paksiak." Elszigetelődnek az emberek egymástól. Nagy 
Lászlónak van igaza: tévészuros ez az ország.
Mit is csinálnának a fiatalok? Akinek nincs családja, vagyis az egyedülálló férfiak 
többsége, a munka után a moziba vagy a kocsmába megy, jó esetben focizik egy 
kicsit. A családosokat már nehezebben engedik el az asszonyok, s a gyerek mellől 
nehezebb is kiszökni a pályára, a moziba, a kocsmába. A kultúrház még véletlenül sem 
szerepel ebben a sorban. Ott csak a mozi az élet, és a különböző tanfolyamok.
Horváth Imre nosztalgikus visszaemlékezéseiből - amelyeket persze a paksi 
monográfiába nem csenhetett be - felrémlik tanárias elmélkedése a legényegyletekről, 
a társas összejövetelekről. Más világ volt az. De ma a fiatal családos értelmiségieknek 
szinte egyáltalán nincs alkalmuk az aktív együttlétre. Legfeljebb szorgalmasan 
látogathatják egymást. De ugyanazokat az arcokat látják délelőtt a beruházáson, 
munka után, kenyérért, húsért sorban állva, és a lakótelepen a gyerekeket sétáltatva. 
Halálosan unalmas akvárium ez. Inkább magukra zárják az ajtót, és bámulják a 
televíziót.
A KISZ-esektől elvették a klubot, mert az ERBE húsboltot tervez oda. Aztán 
feladták a koncepciót, mert rendkívül sok a patkány. Mesélték a tejboltban is: jól 
megtermett patkányok masíroznak elő a csatornából. A KISZ-titkár dühös: "Én úgy 
vagyok ezzel, ahogy Veres Péter mondta: Ne építsünk palotákat a kultúrának, hanem 
kunyhókat a művelődni vágyó embereknek. A művelődési házról általános vélemény: 
inkább lett volna szerényebb, de több helyiséggel. Egy Munkásművelődési Központ, ha 
már annak nevezik, ne exkluzív legyen, hanem olyan, ahol szívesen töltik el az idejüket 
a munkások."
Az erőmű építői megérdemelnék a kényeztetést. Reggel fél hatkor szállnak a 
buszra a lakótelepen, és este félhétkor szállnak le róla ugyanott. Berohannak a mozi 
pénztárához, hogy az esti előadásra még kapjanak jegyet, megisznak egy sört, 
bekapnak valami harapnivalót, aztán beülnek a nézőtérre, és - ha csak egy kicsit is 
vontatott a film - nagy valószínűséggel elalszanak.
A moziban ötszázan férnek el. Vannak ötezren, akik kívül rekednek. Azokkal mi 
legyen? Ha háromezren gyorsan ágyba bújnak a vacsora után, még mindig marad 
kétezer szórakozni vágyó életerős fiatal. Mehetnek a Márványba, az óvárosi moziba, a 
Birka csárdába, a Halászba, a Lepke presszóba. Még szerencse, hogy a közrend elleni 
bűncselekmények száma és a létszám növekedése között nincs szigorúan arányos 
kapcsolat. Csekély gyarapodás persze észlelhető, de az nem veszélyes. 
Megszaporodtak egy kicsit a verekedések, esténként el-elcsattan néhány pofon, de 
azok csak afféle mutatványos pofonok. Kisebb bennük az indulat, mint a kivagyiság, a 
szereplési vágy. Súlyos esetek - szerencsére - csak ritkán fordulnak elő. De az is a 
nagy paksi népvándorlás hordaléka, hogy kilépett egy asszony az ötödikről, mert az 
ura nem volt hajlandó magával vinni a kocsmába. Mind a ketten részegek voltak. Hetek 
óta. A prostitúció tíz-tizenkét hölgyre szűkült, könnyen ellenőrizhetők, a többségüket 
sikerült kitíltani a szórakozóhelyekről.
Egymást itatják le a Márvány vendégei; a részegek nem kapnak alkoholt a pultnál. 
Nem hinném el, ha nem a tett helyén mondják. Most is kóvályog egy mámoros 
tekintetű az asztalok között. Harmadszor küldik ki, de olyan részeg, hogy nem 
emlékszik az előző kettőre. Szófogadó. Csak a pincérlány unja nagyon a dolgot. Két 
asztallal hátrébb pelyhes állú, jámbor tekintetű, kisportolt, húszéves-sincs szőke fiú 
harmincévesnek látszó, szép arcú cigánylányt húz maga után - egészen óvatosan. Öt-
hat lépésenként szorosan magához öleli, határozottan megcsókolja, így közelítenek a 
pénztárhoz, a fiú alig törődik a sleppel. A cigánylányt ugyanis négyen kísérik. Talán, 
hogy meg ne lépjen. Mintha mi sem lenne természetesebb, úgy csinálja. A szőke fiú el 
nem eresztené a lány kezét, s hogy megbizonyosodjon választottja érzelmeiről, újfent 
forrón megcsókolja. A kísérőket ez sem zökkenti ki a párbeszédből. Nem hallom, miről 
folyik a szó, de teljes az összhang. Az érzelmeknek semmi hamiskás íze nincs. Az 
üzlet, ahogy látom, még nem üttetett nyélbe. A strici - nem lehet több tizenhét évesnél 
- kissé türelmetlen, mert a menyecske vonakodik, nem akar kötélnek állni.
- Ha megittuk a piát, lelépek - mondja.
- Maradsz a helyeden - szisszent rá a kölyökstrici. Elleshette valahol a kemény 
hangot, de már mint a sajátját, úgy használja. A többit nem hallom: eltakarják őket a 
fiatalkorúakat igazoltató rendőrök. Most nem a prostitúciót üldözik, a társaságnak 
nincs mitől tartania. Mi pedig diskurálhatunk tovább H. János lakatossal. A bátyja is itt 
van, közvetlenül a nyomozó mögött áll, törzsőrmester. Ő a körzeti megbízott. Nem 
véletlenül esett rá a választás: évekig volt dzsudóedző a szekszárdi Dózsában. A 
megyében tekintélye van a dobásainak. Amit kevesebben tudhatnak róla, azt az öccse 
meséli el: gyerekkora óta szeret verekedni. Felemelő érzés lehet tőle egy pofon...
A prostitúció városi jelenség. Paks város. A bőr- és nemibeteg-gondozó 
rendelőjében olcsó és haszontalan plakátok hirdetnek fontos ismereteket. Hogy 
reggel-este mossunk fogat, hogy milyen kenőcsök ajánlatosak a savas, lúgos helyen 
dolgozóknak, hogy hordjanak védőkesztyűt, hogy a gombásodás ellen is lehet 
védekezni, nemcsak lábmosással, bár az a legegyszerűbb, és így tovább. Azzal a 
feltételezéssel jöttem, hogy az elmúlt néhány évben gyorsan megugorhatott a város 
nemibeteg-statisztikája. Tévedtem. Hetente csupán egy-két új fertőzöttet űz a 
rendelőbe a fájdalom. A legtöbben I978-ban jártak kezelésre. Váratlanul nyolc 
szifiliszes jelentkezett. A fertőzésforrás, a negyvenéves, igencsak elhanyagolt, 
alkoholista asszony sokáig adta az ártatlant. Fegyházból szabadult, de nem valószínű, 
hogy onnan hozta haza. Hamar népszerű lett, pedig az elmesélések szerint még vonzó 
sem volt. Nagydorog és Encs teljes szűrővizsgálatán fennakadt egy nyolcvanéves tata 
is. Dicsőséges lebukás az ilyen.
Fél éve újították fel a gondozót. A kétszáz éves Deákház hátsó szárnyában. A 
régi, a tüdőgondozóval együtt, országos hírű volt. A higiénia elleni merényletről. Az 
egyetem professzora is megtekintette, hogy hova járnak a betegek, ha sürgős dolguk 
akad. A reterátra. WC-t nem építhettek, mert a Műemléki Felügyelőség nem engedett 
hozzányúlni az épülethez, nem volt szabad változtatni rajta. Kiköltözött a 
tüdőgondozó: 700 000 forintba került az átalakítás, a másik 700 000-be a 
tüdőgondozó új épülete.
Ebből a másfél millióból azonban a két szakrendelőt közelebb is építhették volna 
a központi járási rendelőintézethez. Idős emberek baktatnak most kilométereket a 
laboratóriumtól a gondozóig.

*

Délután kacérkodtam már egy keveset U. Lenkével. Az építkezésen, kávézgatás 
közben megpendítettem: csodálatos dolga lehet itt az egyedülálló leányoknak, 
bizonyára mindenki a kedvét keresi. Van miből válogatnia. A fiúk okosak, szépek és jól 
keresnek, miközben nagyon-nagyon szeretnének mielőbb párt választani maguknak. 
Ez a korszak a türelmetlenség ideje. Ha pedig valaki olyan csinos, kedves és eleven, 
mint Lenke, egyetlen gondja lehet, hogy néha-néha elkerülje az udvarlók szűnni nem 
akaró támadásait. Lencse - így becézik a fiúk - kikaparta a cukrot a csésze aljából, 
mutatóujját garbója nyakába akasztotta, parányit tágított rajta, és kedvesen, némi 
titokzatossággal mosolygott.
Este, a mozi után, barátnőivel beszélgetve ácsorogtak a művelődési ház parkolója 
szélén. Nyugodtan hihettem: rám vár. Búcsút vettem barátaimtól: ne haragudjatok, 
lenne egy kis dolgom, mindjárt jövök. Megkörnyékeztem a gráciákat, nem kellett 
nagyon sietnem, sétának is lassú volt, ahogy a hölgykoszorú ballagott előre, a kettes 
műszaki szálló felé. Lencse még egy kicsit le is maradt, megkönnyítve a dolgom.
- Diszkóba ilyen későn már nem mehetünk, de hadd hívjalak meg egy könnyű 
vacsorára.
- Egye fene, egy picit beülhetünk ide az új étterembe. Táncolni ugyan nem 
lehet, de sebaj.
Bort ittunk, lapos rántott szeletet ettem, Lencse pedig mesélt. Hogy kényszerből 
jött Paksra, mert fél évet járt ugyan az Eötvösön, de ott valami titokzatosan csúnya ügy 
áldozata lett, aztán vegyészjelöltként elment a Chinoinba, de nagyon pocsék albérlete 
volt, s akkor a Balatonon ajánlotta egy lány, hogy jöjjön le Paksra, itt megoldhatja a 
lakásgondját. Másnap indult. Három fiú hozta. Szerencséje volt a stoppal, éppen az 
erőműhöz jöttek ők is. Megmutatták, merre van a PAV-személyzeti. Onnan átküldték a 
laborba.
- Egy disznósajtfejű asszony kedélyesen hellyel kínált, de az irodában sehol 
nem volt szék. Derékig megpakolták a fotelokat prospektussal, műszerleírással meg 
mit tudom én, mivel. Félfenékkel az íróasztalnak támaszkodtam, amíg kiderítették: 
kiválóan megfelelek nekik. Már a fizetésben, a lakásban is megállapodtunk, amikor 
megkérdezte: "Hát a férje hol dolgozik?" "Nincs férjem." "Akkor tárgytalan. Ne 
haragudjon, kedvesem, de egyedülálló nőkkel nem foglalkozunk." "De hát miért?" "Hol 
él most?" "Pesten." "Az állandó bejelentett lakása Sarkadon van, nem?" "Ott élnek a 
szüleim." "Bonyolult: Sarkad, Budapest, Paks. Eltelik néhány hét, és már Szombathelyen 
dolgozik. Miért jó az nekem? Tekintse tárgytalannak az ügyet. Sok sikert kívánok, 
bizonyára talál magának helyet."
Megkereste újra a fiúkat, akik lehozták. Körbetelefonálták a paksi cégeket, de egy 
se lelkesedett. Utoljára átküldték az ERBE-hez. A csoportvezető fogadta: "Kislányom, 
nekünk éppen ilyen emberre lenne szükségünk. Van ingyen műszaki szállás, van 
munka is bőven. Egy hét múlva már velünk dolgozhat." Tiszta beszéd volt. Hazafelé 
menet még felvitték a műszaki szállóra, Lencse meghatódott a látványtól, külön szoba, 
tisztaság, konyha, szép új bútorok. Mi kell több? Rohant haza. Napok alatt 
lehurcolkodott a szállóra.
- Hogy lehet az, hogy I978 óta itt élsz Pakson, és nem emlékszem rád? - 
kérdeztem, abban a hitben, hogy öt év alatt csak-csak megismertem legalább arcról az 
erőműépítők többségét.
- Tavaly ősszel elköltöztem Szekszárdra, és az irodában is- keveset vagyok. 
Talán azért sem láthattál, mert volt egy csapatom. Azokkal jártam mindenhova. Vagy 
csak azért nem emlékszel, mert szőke lettem. Szakítottunk K. Lacival, új életet akartam 
kezdeni, befestettem a hajam.
- Lehet egy lány egyedül az ötezer fiú között?
- Ezek a srácok nem vágynak egyperces novellánál többre. Illetve, mindegyik 
szeretne magának társat, de gyáva. Nem merik otthagyni a brancsot. Tartanak a 
cikizéstől. Ha jobban kötődnek egy lányhoz, azt hiszik, a csapat kitagadja őket. Ezt 
pedig meg se kockáztatják., Két hete jöttem Sarkadról stoppal! és amikor a srác 
megtudta, hova megyek, megkérdezte: van-e férjem. Mondtam: nincs. Erre ő: akkor 
gyorsan tűnjek el a városból, mert szerinte csak azok mennek Paksra, akiknek zilált a 
sorsuk. "Oda nem is mennek, hanem menekülnek az emberek. És ha nincs férjed, a 
férfiak közprédának tekintenek. Senkinek sem jut eszébe komolyan venni téged."
- Igaza volt?
- Elmegyek én innen hamarosan. Nemcsak Laci miatt. Kihagytak a 
lakásakcióból is. Három fordulón keresztül nekem járt a lakás, amíg egy srác fel nem 
húzta a jegygyűrűt az ujjára, mondván: ő hamarosan megházasodik. Ennyi éppen elég 
volt, hogy megelőzzön a listán.
- Mondhattad volna te is, hogy nem akarsz pártában maradni.
- Nem mondtam, nem is fogom. Ha csak hazugság árán lehet lakáshoz jutni, 
inkább be sem adom az igénylésem... Mit bámulsz? Ez olyan furcsa?
- Attól tartok, érhet még néhány csalódás.
- Engem már nem. Valahol olvastam, nagyon megtetszett: "Sokat csalódott, 
lehullott róla minden kilincs."
- Ilyeneket is lehet olvasni?!
- Két barátomban is csalódnom kellett, Lacival közös barátainkban. Csaba azt 
mondta, én egy Lenin-képet imádok, mert annak, amit én gondolok a világról, semmi 
köze a valósághoz. Ahelyett, hogy segítettek volna, átjátszották a kéglikulcsot, hogy 
Laci elszökhessen. Ne kelljen velem aludnia. Tudtam én a második hónap után, hogy 
mibe vágom a fejszém, de nem sikerült. Laci megmondta: jár egy lánnyal Pesten. 
Gondoltam, tíz plusz négyes műszakban dolgozik, kilenc éjszakát van velem, és otthon 
csak ötöt. Talán sikerül. Eleinte ő járt fel hozzám, aztán amikor a fiúk kaptak lakást, és 
neki külön szoba jutott, én mentem fel hozzá. Főztem, mostam rá, mégse lett jobb a 
kapcsolatunk. Ha Pesten volt, állandóan az járt a fejemben: most mit csinálhat, mi lesz, 
ha visszajön, megváltozott-e a négy nap alatt? Alig mutatott valamit az érzelmeiből. 
Megpróbáltam kitalálni, és reménykedtem: nekem kilenc napom van, hogy megértes-
sem magam, a másiknak csak öt éjszaka jut. A baleset vetett véget mindennek. Jöttek 
a srácok, hívták focizni, persze azonnal lement, és széttrancsírozta a térdét. Azóta is 
biceg. Isten nem ver bottal. A betegállomány alatt Pesten volt. Vártam, majd csak ír, de 
egy sort sem találtam a fachomban hetekig. Hiába rohantam haza: "Talán ma." Egyszer 
csak jövök ki az ABC-ből, és ott áll előttem. Elhagyott a vérem. Csak néhány percre. 
Klárival hazaküldtem a csomagomat, mi pedig egyik kocsmából a másikba csapódtunk. 
Laci leeresztett. Vettünk még piát, fölmentünk a szállóra, én a szobámba, ők egy eme-
lettel lejjebb, az éppen huszonhetedik születésnapját ünneplő haverjukhoz. Vagy 
feljön értem, vagy nem megyek le, ezt eldöntöttem. Felküldte Csabát, azt mondták, ne 
játsszam meg az eszem. Lementem, nem kellett kétszer mondani. Addigra Laci a saját 
foszlányaivá részegedett. De még így is került! Egyszer csak eltűnt. Azóta sem láttam.
- És a többiek?
- Nem megy. Én, ha együtt vagyok egy fiúval, és látom utána a savanyú arcát, 
nem várok, inkább lelépek azonnal. Az egyik barátnőmmel kiszúrtunk egy pasit a Négy 
Évszak hirdetései közül. Nem beszéltük meg, egymástól teljesen függetlenül akadtunk 
rá. Aztán összeolvastuk a válaszlevelet, ugyanazt írta mind a kettőnknek. Hagytam, 
hadd legyen az övé. A barátnőmnek meghaltak a szülei, teljesen egyedül maradt, én 
legalább hazamehetek a szüleimhez.

IX. FEJEZET
Határozatok és alkotójuk
(A szaltó közben van egy rövid, 
elsötétült pillanat.)


1979. november 20.
A kormány képviselőjének, ez esetben Szabó Benjáminnak mindenre ki kell hogy 
terjedjen a figyelme. Központosított hatalomnál, amikor csak nagyon keveset bíznak 
az öntevékenységre, az automatizmusokra, ez így is van rendjén. Például: a KÖJÁL 
kalóriamintát vett az ebédből, és az előírt 1260 kalória helyett 751-914 kalóriát talált. 
Két hét múlva visszajönnek. Ha ismét csalatkozniuk kell, akkor a kormánybiztos 
ígérete - és fenyegetése - szerint felszólítják a belkereskedelmi minisztert, hogy 
gyarapíttassa kalóriákkal az építők kosztját, valamint hogy folyamatosan legyen 
gyümölcs a beruházáson, s a hétvégeken hurkát is áruljon a pecsenyesütő, ne csak a 
drága kolbászt. Megígérték: a főépület mellé letesznek két bódét, ott vehetnek az 
emberek lángost, ne kóboroljanak az építkezésen, ha éhesek.
Vagy: nincs menekülési útvonal az egyes boksznál. Súlyos balesetnél most csak 
igen körülményesen szállítható az áldozat. A téliesítéshez felállított fallal a házon 
kívülre zárták a mentőkonténert. A csarnokot teljesen befedték; a daru sem emelheti a 
baleset helyére. Csak a reaktortartály beszállítási útvonalán vihetnék oda, de ha éppen 
a 250 megapondos daru miatt van a baj, akkor nem mozdulhat az sem, vagyis a 
konténer is kint marad. És: nincs telefon a boksz 18,90-es szintjén. A siófokiak 
panaszkodnak: kevés a reflektor, éjszaka nem tudnak rendesen dolgozni. Az övékét 
ellopják, felszerelik máshol. Egy tucat reflektor ha hiányzik. De az mindenkinek. A 
hiány körbe-körbejár. Jelentik a kormánybiztosnak. Majd ő intézkedik. A hiány szinte 
mindannyiszor megerősíti, mintegy igazolja a "Nagy Elosztó" szükségességét. A 
szocializmusban pedig a hiány törvényszerű. Mert nincs piac, mert nem 
automatizmusok szervezik a gazdaságot, hanem a "Nagy Elosztók".
Megnézem, hova teszik azt a néhány száz kalóriát. Az étterem vezetője vándor 
konyhás. Harmincéves, fazékról fazékra utazva bejárta a fél világot. A keleti felét. 
Eredeti szakmája szakács, a Gundelban tanult meg főzni, Leninvárosban, 
Százhalombattán, Orenburgban és Pakson pedig felejteni. Hetvennégy beosztottjával 
naponta 3500 ebédet gyártanak. Ma 600 kiló csirke és pulyka az alapanyag. A hat 
szakács és a segítők hajnali ötkor megreggeliztetik a katonákat, fél tízkor meleg levest 
adnak a lengyel vendégmunkásoknak, tizenegytől háromnegyed háromig osztják az 
ebédet, és éjfélkor még éjebédet kapnak az éjszakások - két fogást, körülbelül ötszáz 
adagot.
Egy teljes ebéd önköltsége 14 forint. Az étterem haszonkulcsa 31 százalék. Buda 
Csaba, az étterem vezetője minden reggel öt óra tíz perckor száll fel Dunaújvárosban a 
buszra, és este fél hatkor ér haza. Ha minden flottul megy. De nem megy úgy. Eddig 
négy helyettese mondott föl. Mert nem lehet meggazdagodni, viszont sok a munka. A 
receptúrákat 1950-ben dolgozták ki az iparág nagyjai. Azokon azóta szinte semmit 
nem változtattak. Hivatalosan. Nem kötelező azonban betartani. Eleinte a mennyiségi 
norma volt a mérvadó, de ahogy a szocializmus fejlődött, a kalkulációban egyre inkább 
a költség lett a perdöntő. Eltértek tehát a recepttől. Most harminc olyan étel van, amit a 
magyar ember szívesen megeszik, és a konyha költségvetésébe is belefér. De ha még 
egyszer kijön a KÖJÁL, újabb néhány ízzel szűkül a választék. A KÖJÁL kalóriát követel, 
az étterem pedig tisztességes hasznot. A kettő különbözete a választék. Minél tovább 
építik az erőművet, annál tovább szűkül a választék. Legvégül csak kétféle étel lesz a 
konyhán: natúrszelet burgonyával és krumpli natúrszelettel.


1980. február 19.
Attilával, szerkesztőségi szobatársammal Baranyába mentünk riportra. Reggelizni 
a dunaújvárosi benzinkútnál szoktunk, most is kihúztuk korgó gyomorral a gombás 
tojásig. A szomszéd asztalnál régi kedves ismerősöm a "Központból". Nem a 
legközpontabbikból, csak a kisebből. Osztályvezető. Átülünk hozzájuk. Paksra megy. 
Hetente kétszer. Megtudom tőle, elkészült az Állami Tervbizottság jelentése a 
beruházásról. Újabb kísérletet tettek a határidő és a költségek pontos megjelölésére. A 
végső dátumok ismét változtak. Több van belőlük, most már a Tervbizottság 
óvatosabb, s a jelentés készítői is. Az optimista kalkuláció szerint 1982 júliusában 
párhuzamosan kapcsolják a reaktort. Ez az optimizmus a kötelező. A korábbi legutolsó 
határidő-módosításban ez az időpont az üzembe helyezés végső határideje volt. Nem 
akarván meghazudtolni saját magukat, beírták a jelentésbe 1982 júliusát. Az 
őszinteség és a tisztesség azonban úgy kívánta, hogy reális időpontot is becsenjenek a 
jelentésbe. Ez a dátum: 1983 novembere. Azt hittem, rosszul hallok. 1983 novembere, 
három év csúszás. De nem, megnyugtattak, a lovisai atomerőmű még mindig nem 
indult be. A küzdelem a határidőért kísértetiesen hasonlít a Prométheusz-válságban 
leírt krimihez: ott az elnök ígéretet tett az Egyesült Államok szenátusának, hogy a 
választási kampány részeként és az országot sújtó energiasokk felszámolására 
hamarosan beindítják a több ezer megawattos atomreaktorokat. Pakson erről 
természetesen szó sem lehet. De mennyire nem? Hivatalosan nem jelentették be 
ugyan, de az atomerőmű építőit, az építés irányítóit - mint 1982 őszén hallottam - 
gyakran fenyegették a benzináremelés és az atomerőmű vontatott építése közötti 
kapcsolattal, a határidő-módosítás esetleges politikai következményeivel.

A központból jött osztályvezető szerint Pakson mégsem ez a legfőbb baj. Sokkal 
inkább az, hogy nincs az embereknek sikerélményük. S nem is lehet. Akármennyire 
igyekeznek.


1981. január 23.
Megszereztem a beruházás tavalyi második félévének az értékelését. Sok benne a 
szöveg, és kevés az adat, vissza-visszatérnek a szokásos fordulatok, megtanítanak a 
gyorsolvasásra. Tavaly 300 000 forint híján 10 milliárdnyit gyarapodott a "Mű". Eddig 
tehát 25 milliárd forintba került összesen. Már így is az ország legdrágább 
beruházása, s még messze nincs kész. 1980-ban az átlaglétszám 8000 fő volt.
Elkészült a 3000 műveletet 5000 logikai kapcsolatból felépítő koordinációs 
hálóterv számítógépes programja. Lényeges változásra mégsem lehet számítani. Hiába 
van ugyanis számítógépen a beruházás minden lényeges lépése, ha a műszaki 
előkészítés foghíjas. Ez a program ugyanis nem alkalmas, hogy minden váratlan 
esemény után "újragombolja" a tevékenységek sorrendjét. Egyelőre tehát erre a 
menetrendre nem lehet alapozni, hiszen a berendezések nagy része nem akkor érkezik 
meg, amikor szűkség lenne rá, hanem jóval később, s a program ilyenkor nem mondja 
meg, hogy akkor mit érdemes, illetve mit kell csinálni, hogy a lehető legkevesebb időt 
és energiát veszítsék el a késlekedéssel. A számítógépes program nem is lehet 
alkalmas a termelési fegyelem helyettesítésére; nem küldhető el a nemzetközi 
kereskedelmi tárgyalásokra, hogy rávegye a szállítókat a kormányközi 
megállapodásokban ígért határidők betartására.
A félévi jelentés nem sok jót ír a tervezésről sem. Sokszor a módosítások 
módosításai sem megbízhatók, ütköznek a csövek, kész rendszereket kell megbontani, 
s a helyszínen újra kijelölni a helyűket. Az import berendezések egy nem elenyésző 
részének (csővezeték-armatúrák, irányítástechnikai készülékek) a méretei nem egyez-
nek az eredeti tervadatokkal, ezért újra tervezik a csatlakozási pontokat, és elkészítik 
még egyszer. A szovjet helyszíni szakértők - a rendszerek funkcionális működését 
érintő - tervmódosításokat kezdeményeztek, főleg a villamos irányítástechnikai 
terveken, ezekről sokszor véres vita folyt a majdani üzemeltető és a beruházó között. 
A majdani üzemeltető persze köti az ebet a karóhoz; ragaszkodik az eredeti koncepció 
kompromisszumok nélküli megvalósításához. Teheti, mert senki sem tudja, hogy 
pontosan milyen következményekkel járhat egy-egy változtatás, mit jelent, ha 
megvalósítás közben figyelmen kívül hagyják a konstruktőrök néhány megfontolását. 
Még ha kivitelezhetetlen is a terv. Van tehát min vitatkozni.
Mi változott 1980-ban? Az 1979-es terv másfélszeresét építették be. A helyére 
került 130 000 köbméter beton és 7000 tonna betonacél. Csaknem 150 000 
négyzetméternyi felületet kentek be a speciális, dekontaminálható, vagyis lemosható 
különleges festékkel. A primer körben az egyes boksz indításához szükséges 
körülbelül 370 helyiségből tavaly, év végéig elkészült 300, fele a második félévben.
Nagy a lemaradás a kettes blokk reaktoraknájánál. De a reaktorépület lezárásánál 
behozták a kiesést. Az átcsoportosítások miatt viszont nagyon elmaradtak a hármas-
négyes blokk építésével.
A fontos berendezések közül elég sok nem érkezett meg. Az egyes reaktor felső 
része például 14 hónapot késik. Három nagynyomású előmelegítőre hiába várnak 
hónapok óta. Addig pedig nem folyhat optimális tempóban a kettes boksz építése. 
Ugyanez a helyzet a primer köri pótszivattyúkkal.
Csakhogy: a rendetlenséghez is hozzá lehet szokni. Ma már nem nagyon ideges a 
hangulat a beruházáson. Időnként kifejezetten békés, kellemes kedélyállapotot áraszt 
az építkezés. Ha valakinek sokszor mondják, jön a farkas, de aztán nem jön, a végén 
már oda sem figyel. Ez megzavarja a "farkast".


HIÚ ÁBRÁND

(1981. október 17.)

Az eredeti tervek szerint csaknem egy éve, 1980 decemberétől kellene villamos 
energiát termelnie az erőműnek. A majdani reaktorosok, üzemeltetők most szedik 
szét, egyenként, a több ezer műszert, szelepet, kapcsolót, minden darabot külön 
ellenőriznek, nehogy beszerelésűk után, a próbaüzem közben mondják fel a 
szolgálatot. Ez is valószerűtlenül nagy vállalkozás - mellesleg: szakmai képtelenség. A 
szállító gyár minőségi bizonylata ott fityeg a szerkezeteken. Nem számít. És az 
ellenőrzés a kételkedőket igazolta. A nyomásmérők, az érzékelők, a kijelzők, a 
szabályozó szerelvények, a relék közül csaknem minden harmadik rossz. Rossz ahhoz 
képest, amire hitelesítve van. Lehet, hogy ez üzem közben sohasem derült volna ki. De 
ha mégis?... Inkább kijavítják mindet a felszerelésük előtt. Irtózatos munka. És 
rengeteg idő. Az idő pedig olaj. Évente 675 000 tonna - blokkonként. Ezért 
türelmetlen a kormány; a hitelek visszafizetésére hiteleket veszünk fel, a kamatok 
nőnek, jó lenne már, ha Paks nemcsak emésztené, hanem vissza is fizetné a befek-
tetett milliárdokat.
Persze a kormány nem lenne türelmetlen, ha már évekkel ezelőtt tisztán látta 
volna, amit csak most, a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság, az Állami Tervbizottság 
és más igazán szakavatott szervezetek vizsgálataiból tudott meg, megbízván őket, 
derítsék fel: végtére is mi történik Pakson?
A legfelsőbb irányító testületek köreiben ekkortájt fogalmazódott meg először 
(hivatalosan), hogy az atomerőmű építéséről alkotott kép eredendően illuzórikus volt. 
A késés tehát törvényszerű. Hiú ábrándban ringatta magát az ország, amikor elhitette, 
hogy 1980-ra elkészül az első blokk, s komoly árat fizet a népgazdaság a délibábos 
képzetek erőszakos megvalósításának a szándékáért. Ilyesmi többnyire csak azzal 
fordulhat elő, aki nincs igazán tisztában önmagával és azzal, amire vállalkozott. Az 
irreális határidők formális erőltetése károsan hatott az építkezés szinte valamennyi 
részletére. Az elhatározás pillanatában teljesíthetetlen ütemtervek, valamint a szerelés 
közben feltárt számtalan ütközés lehetetlenné tette, hogy felderítsék, melyek is 
valójában a beruházás legsűrgetőbb feladatai. A csaknem ötletszerű részhatáridők 
erőltetése felesleges többletköltséggel járt, gyakran már a berendezések 
kiválasztásánál. A valószerűtlenül szűkre szabott időkorlátok miatt tőkés cégektől 
vásároltak berendezéseket akkor is, amikor még idejében megszerezhették volna 
azokat a szocialista országokból is. S látszólag hiába adott 200 millió forintot az 
ösztönzésre a kormány, ha ezzel amúgy sem érhette el az eredeti célját, az 1980-as 
avatást.
Hasonló bonyolultságú erőműveket a világon 6-12 év alatt építenek fel. Pakson 
az 1760 megawatt 14 év alatt lesz kész. Talán. S mikor vette észre - hivatalosan - a 
kormány, hogy itt valami baj van? Az 1980. júniusi kormánybiztosi határozatban 
szerepel először: az erőmű 7-8 hónapos csúszással léphet csak üzembe. A három 
hónappal később született szakanyag már 12 hónap késéssel számol a hármas és a 
négyes blokknál is. Éveken keresztül elhittem: annyi tapasztalat halmozódik fel a 
beruházáson, hogy az egyes reaktor avatásának késedelmét könnyedén behozzák 
majd a kettes, a hármas és a négyes blokk építésén: olcsóbban és hamarabb készülnek 
el velük. Valószínűleg mégsem úgy "aktív" ez az építési zóna, ahogyan képzeltem. 
Hatnak másféle erők is. Azokkal nem számoltam. Mások sem. A hivatalos dokumentu-
mok nem kezdeményezték a beruházási javaslat módosítását sem. Kivéve a 
Ráfordítások című fejezetet, mert ebben már eltussolhatatlan volt, hogy 1976-tól 
1981-ig a tervezett költségek 50 százalékkal nőttek az eredeti elképzelésekhez 
képest.
Engem pedig a paksi kettős spirál foglalkoztat már régóta. A megfogalmazásával 
azonban nehezen haladok. Sokáig azt hittem, van egy éles határ: mivel az irreális 
programok már nem lelkesítenek, akkor éppen fordítva hatnak - elkedvetlenítenek, 
kiábrándulttá, makaccsá tesznek építőt, tervezőt, szerelőt, beruházót egyaránt, 
mondván, lehetetlent kívánnak tőlük. De nincs éles határ az építők lelkesedése és 
kiábrándultsága között. Vérmérsékletük, kockáztatási hajlamuk és tájékozottságuk 
szerint nagyon különbözően ítélik meg a beruházást, de már összenőttek vele, s 
egyébként is: hozzá lehet szokni a tudathoz, hogy az erőmű nem az eredeti 
elképzelések szerint lesz kész. Miért nyomasztaná őket a felelősség, ha saját 
munkájukat rendesen ellátják? Elég gyakran sikerélményt szereznek vele, és többnyire 
tisztában vannak vele, hogy a késés jószerint nem rajtuk múlik, még ha az ingerlékeny 
vezetők alkalmasint rajtuk vezetik is le a mérgüket. 
Ráadásul e délibábos ábrándért őket is, valamint a vezetőket is elég rendesen 
megfizetik. Hát akkor? Annyi bizonyos: Pakson nem lett akkora a távolság a vágyak és 
a képességek között, hogy az általános szakadáshoz vezessen. A Gyár- és Gépszerelő 
Vállalatnál húsz százalékos a fluktuáció. Talán ez lehet az egymás felett tekeredő 
spirálszálak (a vágy és a valóság) közötti kölcsönhatás egyik mérőszáma? Mindig 
vannak, akik kevésbé jól viselik a bizonytalanban való hajózást, de hát a szaltónál is 
van egy rövid pillanat, amikor a tornász előtt elfeketedik a világ. Ám ha túljut a 
holtponton, s kinyújtja a lábát, szépen talpra esik - ha jól rugaszkodott el. Csináltam 
én is, tényleg így van. S ha túlpördültem, mert nagy, vagy térdre huppantam, mert kicsi 
volt a lendületem, eszembe sem jutott a sötét pillanat lerövidítésén törni a fejem, 
esetleg lemondani a repülésről csak azért, mert az ugrás közben van egy rövid 
szakasz, amiről semmit sem tudok. A legközelebbi nekifutásnál csak arra 
összpontosítottam, hogy jól rugaszkodjam el, s már a sötét pillanat előtt úgy 
rendezzem a végtagjaimat, hogy a lehető legkevesebbet kelljen korrigálnom a talajra 
érkezés előtt.
A paksiakat amúgy sem érhetik már nagy meglepetések. Az építők elől nem 
rejthető el az, amivel hat-hét évig naponta dolgoznak. S ki mondhat nekik újat? Inkább 
azokat kell meggyőzni, akik nemcsak elhitték, hanem komolyan is vették az 1980-as 
indulást és azt, hogy Pakson 5000 ember 56 milliárd forintból az évtized közepéig 
felépíti az atomerőművet. Rájuk még az újdonság erejével hathat, hogy az építés 
utolsó fázisában is rendszeresen érkezik tervmódosítás Kijevből, és hogy a változás 
változást szül: de hát a csövek csövekhez kapcsolódnak, ha az egyiket arrább teszik, 
akkor vinni kell a másikat is, átfúrhatják a falat máshol, a szelep helye is megváltozik, 
és ahhoz már másfajta tartószerkezet kell, de hogy milyen, ki tudja, mert az az iroda, 
amelyiktől az atomerőmű terveit vettük, korábban nem tervezett még, csak hasonlót. 
Aztán: flottabbnak reméltük a nemzetközi munkamegosztást. Az importárak 
emelkedését kisebbnek kalkulálták - a hármas és a négyes blokk berendezéseinek 
árajánlata viszont 50 százalékkal volt magasabb, mint korábban az egyesé és a 
kettesé. A paksiaknak nem újság, hogy késve érkeznek az import berendezések; 
emiatt gyakran eltérnek a leggazdaságosabb ütemtervtől, s az irreális határidők 
erőltetése a termelési kapacitások tartósan felesleges felhalmozásához, valamint a 
szükségesnél drágább technológiák alkalmazásához vezetett. Vannak aztán dolgok, 
ugye, amelyeket éppen azért nem sikerült megcsinálni az első nekifutásra, mert vagy 
nem volt rá képes a háttéripar, vagy rossz technológiát választottak, vagy csak 
megsértették a gyártási fegyelmet - esetleg éppen a lemaradás behozása érdekében. 
Csak a beruházástól távol állóknak újdonság, hogy az építők olykor turpisságot is 
elkövetnek: 1980 első félévében 11,7, a másikban 23,7 százalékos túlszámlázást 
derített fel az Állami Fejlesztési Bank néhány fős paksi csapata. Észrevették azt is, 
hogy a normális telefonrendszer mellett trópusi igényeket kielégítő konferenciavonal-
hálózattal szerelték fel a boksz környékét és a csatlakozó épületeket, hogy egyszerre 
akár többen is tárgyalhassanak ugyanazon a vonalon. Abban sincs meglepő, hogy 
tőlünk nyugatra van, ahol 1500-an építettek fel hasonteljesítményű erőművet, 
miközben Pakson 9000-en dolgoznak - igen ám, de Pakson volt olyan éjszakai 
műszak, amikor csak 90 embert találtak bent, és így tovább egészen az 
iparszervezésig, a már első pillantásra sem meggyőző vállalkozói rendszerig, 
amelyben a festéktől a tervekig, a műszaki szálló lepedőitől a reaktortartályig minden 
anyag egyetlen gazdája az Erőmű Beruházási Vállalat, mert a többi cég csak az 
úgynevezett kivitelezésre - tehát vagy a betonozásra, vagy a csövek 
összehegesztésére, a falak lefestésére - vállalkozik, de az állványok beszerzésére, a 
csövek felkutatására, a festék megvételére, minősítésére és a többire már nem.
Ilyesmik vannak abban a rövid, elsötétült pillanatban az elrugaszkodás és a 
talajra érkezés között. Nem olyan rendkívüli dolgok, hogy ha valaki hat évig együtt él 
velük, ne vehetné észre őket, ha egy kicsit is figyel. De nekik az erőmű nem több, csak 
munkahely, a megélhetés forrása, s nem maga az élhetés. H. Tamás hegesztő keze 
például már egy közel-keleti bisztróban remeg, sikerült neki, amire vágyott, dollárban 
kapja a fizetését. És a többiek? L. Péter, a miniszteri biztos titkára megnyugodott, az 
építőipart leszorították a porondról, most általában a szerelők és különösen a Gyár- és 
Gépszerelő Vállalat van napirenden: leváltották a régi vezérigazgatót, a Vegyépszer 
főmérnökét nevezték ki a GYGV élére. D. István befejezte a szakmérnökit, lassú 
léptekben halad előre a hierarchiagrádicson, csoportvezetővé nevezték ki. Egyelőre 
csupán két beosztottja van: P. János technikus és a műszaki rajzoló. István azonban 
már nem csupán végrehajt, hanem irányít és tervez. Kisnyomású csőrendszert és 
családot.
K. Istvánnét sorozatosan feljelenti a környezete, irigylik tőle, hogy a két gyermek, 
a szülői munkaközösség, a népfrontgyűlések és vállalati munkája mellett maradt 
energiája a fehérnemű-kiskereskedőségre - másodállásban. Kiváltotta az 
iparengedélyt, megpróbáltam segíteni neki, összeismertettem iparművészekkel, 
gyönyörű ruhákkal töltötte fel a ház alagsorában a pincét, amelyet a férje hétvégi 
barkácsolásai kedves kis üzletté varázsoltak. K. István csak a hétvégeken van otthon, a 
pesti hivatal mellé nem járt lakás; csaknem fél éve élnek így, de hamarosan 
felköltöznek a fővárosba.
Sanyi bácsi beteg, Pesten, az Erőterv irodájának egyik szobájában ücsörög, és 
arra vár, hogy elkezdődjön az építkezés Bicskén. Pakstól eltiltották. (Később tudtam 
meg: 1982-ben meghalt, agydaganata volt.)
Otthagyta a városi tanácsot K. Attila, a Debrecenből jött fiatal építész; nem kapott 
lakást, s rádöbbent, az ő elképzeléseihez amúgy is kevés a város pénze, valamint: 
valakik, valahol már régen eldöntötték, mire költik azt a keveset is.
Pordán letelepedett Pakson. Mi lesz vele, ha a 22-es levonul az erőműről? Mehet 
velük tovább. A nagy vállalat az ő közege, személyisége érvényesítéséhez térre van 
szűksége, néhány fős építőipari részlegnél valószínűleg fittyet se hánynának 
"politizáló" hajlamára.
A nagydaruban megismert zsokétermetű Zoltán vett egy "majdnem kastélyt" a 
Bakony oldalában; vendégségbe meghívta a főnökét, az elképedt a nyolc szoba láttán, 
s nem vigasztalódott, hiába panaszkodott Zoltán: ez a házvásár nem volt igazán jó 
üzlet, az asszonyok nem győzik takarítani a szobákat, pedig a helyiségek felét 
bezárták, egy erdő kevés lenne a kisebb teremnek is beillő lakosztályok fűtésére. 
Zoltánt, nem sokkal a főnök látogatása után, áthelyezték. Sem a fizetése, sem a 
beosztása nem változott, csak a munkahelye. Háromszáz méterrel arrébb rakták. 
Darustól.
Fonyó Lajos, a beruházás volt KISZ-titkára zsalupaneleket ragaszt, üzemvezető 
az ORSZAK-nál. Ötezer-kettő fixért, harminckét évesen. Felajánlották neki a GYGV 
gazdasági osztályvezetői posztját is, de nem fogadta el. Felmérte: onnan túl nagyot 
lehet bukni. Valaki megsúgta neki: az országban van egy város, ahol a társadalmi 
szervezet vezető munkatársait, ha nem voltak velük megelégedve, kinevezték a 
vágóhíd igazgatójának. Ez előlépésnek tűnt, de egy éven belül biztos volt a bukás. 
Örülhetett, aki börtön nélkül megúszta.
M. Árpád eltűnt. Paksra a KISZ hívó szavára érkezett - ő fogalmazott így -, 
Fehérvárra a megbékélt asszony szava csalta vissza.
Mindenki kiköltözött a barakksorból, a Nyár utcai szükséglakásokat, úgy, ahogy 
voltak, felszámolták. Anikó a lakótelepen kapott helyet, nem nagyot, elég az 
kettőjűknek, mondja, de neki már a barakk is a magánbeszélgetés hiányától volt 
fojtogató. Most a kiegyenesített szirmú tulipános házakban van másfél szobája.
Mit számít mindehhez képest a határidő?
Diane Arbusra, a Fifth Avenue-i áruháztulajdonos David Nemesov lányára, a 
kétszeres Guggenheim-ösztöndíjas fotóművészre emlékezett a közelmúltban a Fotó 
című lap. Arbus feljegyzései közt találták: "A világban van valami ironikus, s ez attól 
van, hogy semmi sem valósul meg teljesen az ember szándéka szerint."

A SZÖVEG ISMERŐS, A HANGVÉTEL MÁS

(1982. március 30.)

Megkezdődött a közlekedési világhónap, mehetek óvatosabban, nehogy 
lefényképezzenek. Egy óra az út Pesttől Paksig, ha sietek. Megúsztam büntetés nélkül. 
Mindjárt éjfél, sárga Moszkvics kanyarodik ki a Sánc étterem elől; ez is felépült, a 
harmadik vendéglő két év leforgása alatt. A lakótelep parkolójában csak a második kör 
után találok szabad helyet. S másnap reggel ugyanígy járok az erőműnél. A kerítésen 
kívüli parkolókat néhány hónap alatt kinőtték az autósok. Először a buszpályaudvar 
felét kapták meg a személygépkocsik, I980-ban, zöld terelőszigetekkel megépült az út 
másik oldalán a nagyzolóan elméretezettnek tűnt új, de negyedév elteltével már a 
füves padkára tolatva ácsorogtak a Zsigulik, Daciák, Wartburgok, amíg - valószínűleg - 
a múlt heti miniszterelnöki látogatás előkészületének részeként úgy kétszáz méter 
hosszan le nem gyalulták az útszegélyt. Leterítették salakkal, beborították murvával. A 
maradék kupacok még mindig ott díszelegnek.
A kalandvágytól hajtott amatőr festő (főállásban gépkocsivezető a 22-esnél) 
felmondott; elmegy a MACIVA-hoz, a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalathoz, az jobban 
érdekli. "A beruházás neki nem volt elég nagy cirkusz" - mondom Szabó Benjáminnak. 
Gyanakszik, csak ugratom. Egyre idegesebb a hangulat: a középmezőny - az ágazati, a 
funkcionális irányítás derékhada - türelmetlen, mintha attól tartanának, hogy minden 
helytálló magyarázat ellenére sem mentik fel őket az újabb késés felelőssége alól. Mert 
most már látszik, a legutolsó határidőre, június 30-ra sem lesz meg az egyes blokk. A 
politikusokkal sikerült elfogadtatni: az atom kényes jószág, itt soha nem volt 
dolgokkal próbálkozik az ország. A hierarchia középmezőnye azonban nem 
csillapítható le ennyivel. Mit lehet tudni, mivé satnyulnak néhány év múlva a mai 
mentségek? Az előre sejthető volt, hogy átadás előtt elkapja majd a pánik az 
embereket. De hogy ennyire?! A titkárnők is remegnek, ki nem adott feladatokat kér-
nek rajttik számon.
Elkérem az értekezletek jegyzőkönyvét, a Kormánybiztos Határozatai című 
dossziét, átviszem a szemközti tanácsterembe, s mintha könyvtárban ülnék, teljes 
csöndben, senkitől sem zavartatva olvasom a döntéseket, ott, ahol három héttel 
ezelőtt születtek. Ismerős mondatokra találok: "Az I-es revízió munkáival kapcsolatban 
ki kell emelni a munkát végző és irányító PAV alapos felkészültségét és a feladatok 
szervezett végrehajtását. A reaktor összeszerelésekor sor került az imitátor aktív zóna 
berakására, a hazai gyártású kazettaátrakó gép sikeres próbájával. Ugyanakkor a 
primer és a szekunder körben, a külső létesítményeknél, a szellőzőrendszereken a 
januári lemaradás tovább nőtt. Változatlanul zavarják a munkát a szerelés-előkészítés, 
az irányítás, az ellenőrzés hiányosságai, hogy az importált terveket még februárban is 
sorozatosan módosították, anyagok, készülékek és berendezések hiányoznak, a 
vállalatok közötti együttműködés, koordináció gyenge."
Ismerős a szöveg, a hangvétel azonban változott: "A jelenlegi időszakban - 
március során - elsőrendű feladatként kell kezelni a kialakult, az előző pontokban leírt 
tarthatatlan helyzet felszámolását. Rendkívüli intézkedések révén biztosítani kell a 
lemaradás további növekedésének megállítását, a melegjáratáshoz szükséges hátrale-
vő munkák meggyorsítását."
Néhány sorral lejjebb, aláhúzva: "A vállalatok vezetői a vállalt határidőket feltétel 
és magyarázkodás nélkül követeljék meg, és a felelősség másra való hárítását nem 
megengedve, a feladatok teljesítését a helyszínen, rendszeresen, hetente többször 
ellenőrizzék, biztosítsák a helyszíni vezetés részére a feltételeket, és a nem teljesítők-
kel szemben azonnal járjanak el." Statárium?! Felelős: öt vezérigazgató, három 
igazgató - összesen nyolc cég képviseletében.
Ekkora az építési szervezet képessége az önfejlődésre? Ha baj van - márpedig 
mindig baj van, ilyen az élet -, ösztönösen a központi irányítást erősítik. Az ERBE - az 
érintett vállalatokkal több menetben egyeztetve - elkészítette a hármas-négyes blokk 
koordinációs ütemtervét. A hálóterv megfelel a Minisztertanács által jóváhagyott 
határidőknek. (Azért kellett többször egyeztetni az érintett vállalatokkal, mert 
szerintük képtelenség megcsinálni a tervezett idő alatt. A többedszeri egyeztetésen 
elfogadták az eredetileg megszabott menetrendet - különösebb meggyőződés nélkül.)
A figyelmet egyelőre a melegjáratás, a szerkezetek együttes, de még nukleáris 
üzemanyag nélküli próbája köti le. A melegjáratás elkezdéséig szükséges 3000, azaz 
háromezer mérésből február végéig körülbelül 2300-at kellett volna elvégezni. 
Megvalósult körülbelül 400. Az építészeti ütemterv szerint mintegy 240 helyiséget 
kellett volna az építőipari vállalatoknak átadniuk a befejező munkálatokra. Átadtak 
135-öt.
Az 1982. március 30-i létszámjelentés szerint akkor 10599-en dolgoztak a 
beruházáson. (Az NSZK-beli Bieblisben egy időben egyszerre 1200-nál többen nem 
voltak az 1300 megawattos blokk felépítésének négy éve alatt.) Pakson a munkának 
körülbelül a felénél tartanak. Mihez kell ez a rengeteg ember? Mert itt, ha teljesen 
elkészül az 1760 megawatt, akkor több mint négymillió köbméter lesz a beépített 
térfogat. A termekben 40 000 négyzetméternyi felületet burkolnak be rozsdamentes 
acéllal, amit pedig nem acél takar, azt mindenütt befestik majd a különleges, 
lemosható bevonattal, összesen 700 000 négyzetmétert. Az erőmű idegrendszerének - 
kábelkötegének - hossza 6400 kilométer, a Budapest-Paks távolság csaknem 
hatvanszorosa.
Ezek az átszámítások nemcsak pontatlanságuk, de műszaki tartalmatlanságuk 
miatt is tapintatlanul durvák, mert egyáltalán nem mindegy, hogy a kábel a paksi 
vasútállomástól kígyózik-e szépen Pest felé, vagy a neutronfluxust érzékelő 
detektortól indul el, például az üzemanyagrudakat mozgató motorokhoz, a 
számítógépen és a blokkvezénylő műszerein keresztül.
Az NSZK-ban valószínűleg kevesebb betonból, acéllemezből, kábelből oldják meg 
ugyanezt a feladatot.

KI TUDJA, MIT HOZ A HOLNAP? [HOLNAP ET.]

(1982. május)

Baljós jelekből, apró elszólásokból, Szabó Benjámin szokatlanul szkeptikus 
hangulatából kisejlik: nem ígérkezik felhőtlen ünnepélynek az erőműavatás. Azt 
hiszem, fél. Talán csupán attól, hogy megfoszthatják a teljesség érzetétől. Könnyen 
lehet: élete főművét, az atomerőművet veszik el tőle. Elég csupán az avatás előtt 
visszavonni kormánybiztosi megbízatását. Megtörténhet.
Mondom én, őszintén együttérző szívvel. Miközben a paksi fejetlenségről igen 
gyakran elbeszélgettem vele, a beruházás fejével. Mérgelődött, kiegészítette a 
benyomásaimat, segített eligazodni, de eleddig soha nem vettem észre a hangjában 
lemondást, kiábrándultságot, a reménytelenség felhangja sem csengett istápoló, 
őszinte szavaiban.
Most pedig, karnyújtásnyira a céltól, beszélgetésünk elég szakmai, és éppen 
ezért igencsak szikár mondatai közé egyszercsak beékelődik a megjegyzés:
- Szégyellem magam - mondja Szabó Benjámin, mintha mi sem lenne 
természetesebb. Most is őszinte: - Kérdezted, milyen érzésekkel tekintek az avatásra. 
Hát így. Nincs lelkifurdalásom, nem bántam meg a döntéseimet, ma sem csinálnám 
másképp... mégis...
Nem értem? Hiszen éppen erre számítottam. Ráértünk volna az első 
mutatómeglendülés után megvonni a beruházás mérlegét. Csakhogy elültették a 
bogarat a fülembe: ki tudja, mit hoz a holnap? (Holnap et.) Ha Szabó Benjámint valóban 
felmentik, még az avatás előtt, akkor ő aligha lehetne elfogulatlan a beruházással. 
Most sem az, de most felel is azért, ami Pakson történik. Ha nem lesz kormánybiztos, 
akkor felelős sem lesz. Nem halogathattam tovább a hosszabb beszélgetést. 
Újabb korszak kezdődik az építkezésen. A vezetők nem is elenyésző hányada azt 
hiszi: hamarosan mindenre kiterjedő vizsgálatban kell számot adniok a késlekedésről, 
a beruházási költség minden forintjáról. A védekezésnek pedig a legegyszerűbb 
módját választják: minden levélből, amelyik parányi mentségül szolgálhat, készítenek 
egy külön példányt, hátha... Záporoznak is a levelek: "Én már három évvel ezelőtt 
leírtam, hogy késett a terv; nem kaptuk meg idejében az anyagot; a csövek 
röntgenvizsgálatát nem tudtuk elvégezni, mert a termet bezárták, és nem találtuk a 
kulcsot; a magyar paszta is tökéletesen megfelelne, mégis nyugatit vesznek, mert va-
laki utazni akar; az egyes csarnokot csak azért befedték, hogy felvehessék a több 
tízezer forint prémiumot, a szereléshez azonban később fel kellett bontani a tetőt; a 
harmadik és negyedik blokk építése nagyon elmaradt az ütemtervtől..." Azaz: én már 
leírtam, megmondtam, ordítottam, toporzékoltam, de senki sem figyelt rám.
Miért hiszik annyian, hogy egy-egy levéllel tökéletesen tisztázhatják magukat a 
majdani ítélőszék előtt? Azért, mert valószínűleg így van. Mert: "Ha itt bárkit 
felelősségre akarnak vonni, szedjék le az országúti táblát: ŻÉpült KISZ-
együttműködéssel.® Állítsanak fegyveres őröket a kapukhoz, és írják ki: ŻPaksi 
atomerőmű és rabtelep.® Mindenki csinálja tovább, amit eddig." S biztatnak engem, 
eljöhetek a börtönhíradó szerkesztőjének. Még csak világgá sem kell kürtölni, hogy 
változott a helyzet.
Minden poénnak van valami alapja. A világ annyit tud meg az építkezésről, 
amennyi rá tartozik. Minden napilap, hetilap természetes kötelességének tekintette, 
hogy negyedévenként beszámoljon a fejleményekről. A lelkesedésnek akkortájt nem 
voltunk híján. Az első kapavágást követő negyedik évben azonban egyre nyilvánvalób-
bá vált: az erőmű nem lesz kész határidőre. A kormánybiztos és más szakavatott 
vezetők úgy látták jónak, ha hosszabb-rövidebb ideig csak szórványosan jelennek meg 
tudósítások a beruházásról. Két év telt el így. Évente egyszer-egyszer jelentek meg 
riportok Paksról. Vagy a periferikus ügyekről, vagy az atomerőmű műszaki újsze-
rűségéről; semleges témákról. Elrejtették az építkezést. Közeledvén az avatáshoz - s 
megérezvén a fejek fölött lengetett pallosok peremszélét -, megint fordult a propa-
gandataktika kereke. Célszerűnek látszott nyilvánosan is megelőzni a számonkérést, a 
sajtóban is elpötyögtetve: minden akadály, nehézség objektív volt és elkerülhetetlen. 
Nincs hát miért restelkedni. Bekapcsolom a televíziót 1982. június 29-én délután, és 
szinte szó szerint azt hallom, amit a saját magnómról éppen leírni szándékoztam. Mi 
sem nyilvánvalóbb: megőrültem. Nálam itthon már a csapból is Szabó Benjámin folyik. 
Először némi csalódást okozott: mégsem régi ismeretségünk tette nyílttá. 
Mindenesetre ország-világ hallhatta: a kétéves késésnek három alapvető oka van. 
Egyrészt: az atomerőmű prototípus. Ilyen még sehol sem épült. A beruházás tehát 
magán hordozza az első nekirugaszkodás minden nyűgét, keservét. Másodszor: a 
szocialista közösség országai egyszerre kezdtek az atomerőmű-programba, iparilag 
azonban nem voltak rá felkészülve. A KGST keretében létrejött ugyan egyfajta 
munkamegosztás, de a beruházások elhúzódtak. A csehszlovák ipar például remekbe 
szabott gyárat épített ugyan az erőmű szíve, a reaktor előállítására, de két évvel 
később készültek el, mint kellett volna. Harmadrészt (és nem harmadszor) a feladat 
felkészületlenül érte a magyar ipart és a beruházási szervezetet is. Két év késéssel nőtt 
fel csak hozzá.
Bán János utolsó kérdése: "Milyen érzésekkel tekint a kormánybiztos a közeli 
avatásra?" A válasz Szabó Benjámin baljós előérzeteire utal: "A beruházás mindennapi 
keserűségei nem hagynak időt az ábrándozásra. Nagyon kegyetlen munka ez itt. 
Gondolom, minden építő nevében mondhatom: keservesen megdolgoztunk azért, hogy 
elkészüljön az erőmű, s még nem vagyunk a végén."

Szabó Benjámin közérzete és a nyilatkozatban felsorolt úgynevezett objektív 
okok között azonban mérföldnyi a távolság. Ha ugyanis az okok objektívek, akkor 
nincs ok az aggodalomra. Vagy valahol megszakadt az érvelési lánc? Esetleg az érvek 
sem számítanak?
A beruházó 1972 decemberében kötött szerződést a szovjet tervezővel. 
Megállapodtak: a tervező egy év múlva elküldi a műszaki és legfeljebb néhány 
hónappal később a földkiemelési tervet. A teljes építészeti terv 1974 végére készült 
volna el. 1973 augusztusában azonban a szovjet fél bejelentette: mostantól csak a 
legújabb biztonsági filozófia alapján készít atomerőműterveket. Ám így csak 1974 
októberében érkezhetett meg Budapestre az új műszaki terv, ami a teljes építési 
tervnek csak az előzménye. Mire az építési terv megérkezik, eltelik még egy év. Egy év 
késés az eredeti elképzeléshez képest, amiben azonban egy másik atomerőmű - az 
egyszerűbb változat - megépítése szerepelt. Ráadásul az új műszaki terv csak nagyon 
elvi lehetett. Ahogy arról azóta már sokszor szó esett, a részletes terv folyamatosan 
készült, az építéssel együtt, minden képzeletet felülmúlóan megnehezítve a tervezők, 
az építők és a szerelők munkáját. Újabb egy év késést okozva. Aki akarja, az csak a 
tervek és a tervmódosítások sarkain lévő dátumokkal is könnyedén bebizonyíthatja: a 
két év késés nem az ő hibájából történt. Viszont hozzáfűzheti: a környezetre akár egy 
gumigyárnál is veszélytelenebb erőművet kapott az ország. (Gumigyára válogatja.)
De ezt senki nem írta le akkor. "Nem is láttuk tisztán, hogy a módosítások két év 
csúszást jelenthetnek." Utólag persze könnyű okosnak lenni. 1976 decemberében, 
amikor éppenhogy kilátszottak a munkások a gödörből, az építészet már kétéves 
késésben volt az eredeti tervhez képest. Senki sem hozhatta be ezt a lemaradást. 
Mégis mennyit idegeskedtek, kapkodtak - teljesen esélytelenül. Mert azt sem tudták, 
hogy esélytelenek. A kormány ekkor még legfeljebb sejthette, hogy baj van. Pakson 
sem látták tisztán.
Amikor azonban a miniszteri, miniszterelnök-helyettesi tárgyalásokon is szóba 
kerültek a Paksra megérkezni sehogy sem akaró berendezések, a kormány is tudomást 
szerzett a késés valószínűségéről. Hónapok tucatjai múltak el a várakozás jegyében. 
Vártak. Ez volt az áthidaló megoldások korszaka. Mentették a menthetőt. A terveket 
most már a berendezések hiánya miatt is módosítani kellett. Nem mindegy, hogy 
fentről vagy lentről kezdenek-e építeni egy szállodát. Pakson is ez történt. Az ötven 
centiméter átmérőjű, úgynevezett főkeringtető vezetékek csőkígyóját előbb 
összehegesztették, s csak legvégül illesztették rá a reaktort. Előbb a polip csápjait 
formázták meg, s csak utána a testét. A szakemberek egyik - s nem is a kisebb, 
csupán a döntési hierarchia alacsonyabb régióiba tartozó - tábora szakmai 
lehetetlenségnek tartotta a fordított szerelést, irreálisnak kiáltotta ki a kockázatot. 
Nem lett igazuk. Hol tartana most a beruházás, ha nem kockáztatnak? Az első blokk 
párhuzamos kapcsolása ugyanis két évet késett.
Aranymetszés-teljességű logikai gyöngyszem a hármas mentség. A 
számonkérhetőség legkisebb közös többszöröse. Salvador Dali sivatagi háborút 
ábrázoló képének kicsiny részletét juttatja az eszembe. A kép sarkában három 
idegenlégiós áll peckesen, szuronyos puskájukat a másik fejéhez nyomva alkotják a 
korrupciós háromszöget. Bármelyik meghúzza a ravaszt, mindnyájan meghalnak. Nincs 
idő elugrani; a találatot még túléli a fegyverelsütésnek a reflexe, s mind a három puska 
eldördül. Egy lövés, három halott. Jobb tehát nem lőni. De fontos a háromszög minden 
légiósának tudomására hozni: hányadán is állnak. Nehogy véletlenül valamelyik 
túlbecsülje az esélyeit. Mert az mindannyiuk halálához vezetne. És nincs a képen - se 
közel, se távol - menekülést ígérő felmentő sereg. Patt.
Fél siker. Nem vereség, még ha nem is győzelem.
Az egyetlen remény: a légiósok idegei nem egyformán bírják a megterhelést. 
Ezért naponta próbára teszik egymást. "Pajtás! A visszacsapó szelepeidet nem lehet 
beszerelni. Nem fér hozzá a lakatos. Miattad áll a beruházás! Érted! Mit szólsz hozzá?"
A néhány leváltott vagy nyugdíjba - esetleg műszaki-gazdasági tanácsadónak - 
küldött vezetőn kívül (és a megiszkolt mérnököket, technikusokat, szakmunkásokat 
leszámítva) a többség jól viseli a kemény idegháborút. Ha néha keserű is a szájuk íze. 
Hogy is mondta Szabó Benjámin?
- Nagyon szégyellem magam. Nem tudom, hogy miért, de szégyellem magam. 
Nagyon sajnálom, hogy ilyen erőfeszítések ellenére sem készülünk el határidőre. Két 
dolgot azért hadd mondjak. Semmivel sem voltunk lassúbbak, mint a hasonló ipari 
érettségű országok. Jugoszlávia például lefutott szériát vett meg, mégis csak százhét 
hónap alatt készültek el. Mi hetvenkilenc hónapnál tartunk. A másik lényeges kérdés: a 
paksi üzembe helyezési logikában nem sérült meg a biztonságtechnika. Átmenetileg 
voltak kompromisszumok, de a következő lépcsőnél már nem alkudtunk meg. Ezt 
kevés beruházásról lehet elmondani. Én, ha az idén bejön a blokk, nyugodtan bele 
merek nézni a tükörbe. Más kérdés, hogy mindezt együtt képes lesz-e megemészteni 
az ország. Nem biztos, hogy sikerül. Elképzelhető, hogy elmarasztalnak minket a 
beruházásért. De az is lehet, hogy ha bejön a blokk, akkor megjavul a hangulat. Más 
kérdés: talán nekem is meg másoknak is azt mondják majd: "Öregem, nem ezt vártuk 
tőled." Máig hiszem: kezdeti vívódások, a "legyen, ne legyen" viták végigkísérik és -
kísértik a beruházást. Az a mentalitás sem segített nekünk, hogy itt mindig és 
mindenki bátran beleszólhatott a beruházásba. Még mindig gyakran csörögnek a 
legillusztrisabb vezetők telefonvonalai. "Micsoda dolog, azt hallottam, gatya van a 
csőben." Találtak egy rongyot az egyik rozsdamentes csőben. A hír eljut ilyenkor a 
kormányig, a minisztériumig. S bizonyára úgy érzik, ezt már nem hagyhatják szó 
nélkül. Majd ők rendet raknak. Pedig elég lenne annyival elintéznie az ügyet, például a 
miniszternek: "Lehet, hogy gatya van a csőben, de olyan gárda van most Pakson, 
amelynél jobbat kiállítani nem tudok. Ha betették a gatyát a csőbe, majd kiveszik." 
Pakson sem zajlik más, mint ami az országra egyébként is jellemző. Nem tagadhatja 
meg magát az ország, bármennyire szeretné. Ennyire futja technikai 
kulturáltságunkból.
A hisztérikus hangulatot valóban nehéz megmagyarázni. Az év elején az 
Országos Tervhivatal kijelentette: 1982-ben a paksi atomerőműnek 300 millió 
kilowattóra villamos energiát kell termelnie. Az ország éves villamosenergia-
felhasználása 31 milliárd kilowattóra. Amit Paks az idén ehhez hozzátehetne: alig egy 
százalék. Nevetségesen kevés ahhoz a bizonytalansághoz képest, hogy a fűtési 
idényben néhány meleg nap nagyobb hatással van az éves energiamérlegre, mint a 
beruházás határidejében egy hónap késés. Minek idegeskedni, ha már két évet késik 
az építkezés?
Az eleve lehetetlen vállalkozásokban felnőtt nemzedékek azonban - érthetően - 
egy kicsit mindig idegesek. Idegesen pedig nehéz ébren álmodni. Még azoknak is, akik 
még hordoznak magukban, ha nem is fényes szeleket, de maradék üdítő fuvallatokat. 
Legalábbis így képzelem Szabó Benjáminról. Mezőberényben született. Még gyerek 
volt, amikor az édesanyja meghalt. A nevelőanyjával feljöttek Pestre, az édesapjuk 
után, aki csak a Hoffer-gyárban talált lakatosnak való munkát. Nevelőanyja azonban 
visszavágyott Mezőberénybe, jobbnak is tűnt vidékre menekülni a háború elől. A 
polgári hátralévő éveit ott végezte el. 1946-ban apa és fia között némi vita kerekedett 
a pályaválasztásban.
- Apám mindenáron kereskedőnek akart adni. Az ipar robot; bezzeg a 
kereskedés, az finom munka. Szerencsémre sehol nem talált helyet nekem. Végső 
elkeseredésében elment a falu gyógyszerészéhez; tisztelte, sokat dolgozott neki. 
Megkérdezte tőle: "Róth úr, mi a véleménye, a gyerek nem akar kereskedő lenni. 
Valamilyen gépész, műszerész dolog izgatja." Róth meg felelt: "A kereskedés 
bizonytalan élet. A villamos ismereteké a jövő." Apám hazajött, még aznap elvitt a régi 
barátjához: villanyszerelő-inasnak. Ötven januárjában szabadultam, batyuval a 
hátamon feljöttem a fővárosba. A munkaközvetítő hivatal az ÉVIZ-hez, az Épület-
villanyszerelő Vállalathoz küldött.
Apró szerencse. Kőbányai lakótelep, Krisztina körúti renoválások, Kiskunmajsán a 
laktanya - sok túlórával; volt hét; amikor I000 forintot keresett. Édesapja fizetése 
ugyanekkor I20 forint havonta. Sok pénz és egy kis bátorság.
- Udvarolgattam egy szakérettségis lánynak, ő megpiszkálta bennem a tanulási 
vágyat. Sikerült a felvételim az egyetemi előkészítőre, csak közben meggondolták ma-
gukat a szervezők: egy osztállyal kevesebbet indítottak. A kettőből.
Szabó Benjámin is kiesett: jobb, ha a családosok szereznek előbb diplomát, a 
fiatalok menjenek szakérettségire. Megsértődött. Nem is akart elmenni szakérettségi-
zőnek. A határidő letelte előtti utolsó napon mégis belátta, hogy a főnökének igaza 
lehet, amikor azzal fogadta: "Ekkora hülyeséget aligha csinálhatsz még egyszer az 
életedben." Felvették. A politikai rostán sem akadt fönn. Munkásszülők gyermeke, 
munkás, párttag, mozgalmista, csoportvezető, fiatal férfi, egészséges... A szakérettsé-
giről átirányították a Kosevojba. Mégis megy a Szovjetunióba? Ha megállja a helyét! Az 
ötszáz jelöltből kétszázan utaztak.
- Csúnya év volt. Mindenki tudta: a fele marad. Nem lettünk barátok. A jó ég 
tudja, mi alapján derült ki egyikről-másikról: nem közénk való...
Ivanovóban 1953-tól negyven magyar - húsz orvos, néhány vegyész, 
mezőgazdász, energetikus - tanul.
- Amikor kimentem, még jól éltünk. A második évben már romlott a helyzet. 
Először cukorral ittuk a teát, aztán lekvárral, de üresen a legjobb. A központ úgy 
döntött, minden kisvárosból Moszkvába, Kijevbe, Leningrádba telepítik a külföldi 
diákokat. Engem Moszkvába helyeztek. Nagyon hajtottam, sikereim voltak. Minden 
vizsgámat előre letettem. Az igyekezetet otthonról hozhattam, apám mellett sohasem 
volt megállás. Az első vizsgaidőszak után, alighogy hazaértem este, bejelentette: 
"Reggel ötkor megyünk kapálni." Kivitt magával. Ahogy végigértem a tengerisoron, 
leültetett: "Jól van, fiam, itt van egy kis pálinka." Sok hasznomat nem vette, de 
maradnom kellett egész nap. Azt hiszem, még akkor is inaspimaszságomat 
törlesztette velem, egy reggelen ugyanis kivert az ágyból: "Megyünk kapálni." "Én 
ugyan nem. Inkább kifizetem a napszámot. Van egy fusim, az jobban fizet." "A munka 
nem vásárolható meg" - ennyit mondott, és egész nap nem szólt hozzám. Úgy látszik, 
ezt a diplomára is értette.
Szabó Benjámin 1958-ban védte meg a diplomáját. Közbe is vetettem a dátum 
hallatán: későbbi politikai pályafutásában nagy előny lehetett, hogy az 50-es években 
semmilyen módon sem kompromittálódhatott.
- Úgy gondolja?... Lehet.
Ezt látszott igazolni az a gyors karrier, amit néhány év alatt befutott. A 
Nehézipari Minisztérium az ajkai Hőerőműbe küldte beosztott mérnöknek, havi 1300-
ért. Alig egy év múlva az erőmű párttitkárává választják, 1961-ben váratlan 
igazgatócsere:
- Mindenki nagy meglepetésére, az enyémre sem kevésbé, felvettek a jelöltek 
listájára. Sőt: befutottam. 
- Nagyon gyors karrier.
- Nagyon gyors, és nem is szerencsés. Lehet, belőlem fakad, hogy így alakul a 
sorsom, de a szakérettségitől mindmáig nem volt megállásom. A Kosevojt már mesél-
tem, Moszkvában a mérnökhallgatók párttitkára lettem, Ajkán sem maradhattam le a 
szakmáról a párttitkárság mellett. Hatvanhárom végén csörgött a telefon, jöjjek fel a 
pártközpont ipari osztályára.
Mi alapján választották ki? Alig két éve volt igazgató. Kevés idő ez a bizonyításra.
- Fogalmam sincs, miért éppen én kellettem, talán mert jó véleményük volt a 
munkámról.
Ez alapján akár úgy is tűnhetne, kevesen dolgoztak kiemelkedően akkortájt. 
Legalábbis a többség kényelmesebb-tempóban haladt előre a hierarchiagrádicson. 
Szabó Benjámin életében alig múlt el egy-két év beosztásváltozás nélkül. S akinek a 
szerencse egyszer felvitte a csillagát (vagy a csillag a szerencséjét), az csaknem pá-
holyban érezhette magát. Ha közben át nem szervezik a Központi Bizottságot. Szabó 
Benjáminnal az utóbbi esett meg. A gazdasági reformra készülve a szervezet irányítói 
elhatározták: összevonják az ipari és a gazdaságpolitikai osztályt. Néhány embernek 
felajánlottak állásokat; Szabó Benjámin maradhatott volna, ha vállalja az alapanyagipar 
- bányászat, kohászat, energiatermelés - figyelemmel kísérését. Nem vállalta. Még így 
is választhatott. Az ajánlatok között volt vezérigazgató-helyettesi, igazgatói státus, és 
mint a nem éppen legkedvezőbb: miniszteri biztosi állás a Nehézipari Minisztériumban 
az atomerőmű felelőseként.
- Megtetszett. A semmiből egy új világot teremteni: ez egy élet vállalkozása 
lehet.
Az ígéretben ugyanis benne foglaltatott: az atomerőmű-igazgatói kinevezés. 
Szabó Benjámin komolyan vette a feladatát. A csitítgatások - "Mit akarsz? Van rangod, 
íróasztalod... Maradj nyugton." - nem fogtak rajta. Hónapok alatt teljesen magára 
maradt. Néhány csendestársat leszámítva csaknem egyedül harcolt az atomerőmű 
építéséért. Az ellenfelei - a Beruházási Bank teljes szakgárdája, valamint (ahogy az a 
világon mindenütt jellemző volt) az egységbe tömörült szenesek, vizesek, olajosok és 
"zöldek" - bizonygatták: az atomerőmű elviszi az ország pénzét, a beruházásra csak 
ráfizethet a népgazdaság. Több kormányt meggyőztek. A vereség, Szabó Benjámin 
veresége, megalázást sem nélkülözött. Az illetékes miniszterelnök-helyettesnek 
egyetlen kérdése volt a bonyolult összeköttetésekkel nagy nehezen kiharcolt szemé-
lyes meghallgatáson: "Mondja, Szabó elvtárs, milyen személyes érdeke fűződik 
magának az atomerőműhöz?" A parlamentben keveseknek sikerül hasonló helyzetben 
megőrizni a lélekjelenlétét; Szabó Benjáminnak nem sikerült. Mentegetődzött - egy 
darabig -, csak hogy mégse teljesen megsemmisülten kelljen távoznia. Szépen elkö-
szönt, és kiszállt az atomerőmű-ügyből. Érthető? Bizonyára. Senkit sem állítottak a 
helyére, néhány évig senkinek sem volt fontos az atomerőmű. Nem hitte el a vigasz-
talásokat. "Lesz munkád, lesz atomerőmű, maradj csak a helyeden." Nem maradt. 
Elment a Vertesz igazgatójának.
De ki felel meg az oly sokszor feltett kérdésemre: miért nem készült fel az ország 
az atomerőmű-építésre? Az elhalasztással nyerhetett volna néhány évet a tervező, a 
beruházó, az ipar, az építőipar, mindenki. Ha van valaki, aki felszólítja erre őket: 
például egy miniszteri biztos, Megkérdeztem Szabó Benjámint, miért mondott le erről 
a felelősségről:
- Számon lehet ezt rajtam kérni, de nem volt olyan a légkör, hogy akár tíz 
embernek is jövőt lehessen ígérni. Sokan, túl sokan örültek annak, hogy a 
felmentésemet kértem. Gondolták, elég, ha kivonnak a forgalomból, úgyis az egyetlen 
vagyok, akinek az atomerőmű a rögeszméje. Velem együtt megszűnik a probléma is.
Cserébe jó állást kapott.
Mit kérhetek számon? A "boszorkányok pedig nincsenek, tehát szó se essék 
róluk" ezeréves mentalitásét. Az "atomerőmű pedig nincs, tehát szó se essék róla" 
általános nézetét. Könnyen mondhatom: ha Szabó Benjáminról leperegnek a 
megaláztatások ha a több száz oldalnyi levelekbe fektetett energia egyszeri 
megsemmisülése sem szegi kedvét, és mit sem törődik vele, hogy a fáradozások a 
legkevesebb sikerrel sem kecsegtetnek, szóval ha egyszer csak előlép akkor elegáns 
rezignáltsággal, és azt mondja: "Sebaj, ne építsünk most atomerőművet, de néhány 
száz millió forintot azért áldozzon az ország a felkészülésre, hátha egyszer mégis 
hozzáfogunk." Hát erről szó sem lehetett volna akkortájt!
Hat évvel később sem tudták megítélni, hányadán is áll a beruházás, mire is 
vállalkozott egyáltalán az ország. 1979-ben még a többség azt hitte, két év alatt be 
lehet hozni két év lemaradását. Két dolgot nem láttak csupán tisztán. Azt, hogy 
mennyivel is vannak valójában lemaradva, és azt, hogy mennyi munka van még 
valójában hátra. 1978 végén, a kormánybiztos kinevezésekor tudatosult először az 
irányításban: gyorsan közbe kell avatkozni, mert elszámították magukat. (Ha az elmúlt 
két évben nem mérséklődik az ipar energiaszomja, hiszen a termelés sem nőtt, 
megismertük volna az energiakorlátozásokat.)
Tíz évvel korábban nem láthatták, hogy az egykor elmulasztott 100 millió 
forintnyi áldozat helyett több milliárdot veszítünk a felkészületlenség adójaként. Nem 
volt rá pénz, amikor választhattunk volna? Most sincs. Csakhogy már választásunk 
sincs. Elvesszük másoktól. Az ipartól, a kereskedelemtől, a kulturális alapból.
Némi keresgéléssel bizonyára ezeket a milliárdokat is megtalálnám Szabó 
Benjámin pillanatnyi hangulata és az úgynevezett objektív okok közötti szakadékban. 
Mondjuk az alábbi megállapítás mellett lapulhatnának:
- Utólag azoknak adok igazat, akik mindenáron le akartak beszélni a második 
nekifutásról. Féltettek, mondván: "Ha újra az atomerőműnek adod a fejed, óhatatlanul 
találkozol a beruházás korábbi ellenzőivel. Sohasem fogod megbocsátani gáncsaikat. 
Az egykori kudarcot magaddal viszed, és így leszel kénytelen tárgyalni a mindenkori 
széljárásra nálad sokkal érzékenyebbekkel." Némelyik partnerről még ma is valóban 
eszembe jut: az anyád szentségit, nem ezt mondtad 1968-ban. Ha pedig eszembe 
juthat, az nem jó. Valószínűleg még mindig nem hiszem el nekik, hogy tiszta szívvel 
küzdenek az erőműért. Ezért morfondírozok olykor: nekem a Vertesznél meg kellett 
volna állnom.
Szerettem volna valahogy egyetlen mondatba sűríteni a beszélgetésünket. 
Méghozzá úgy, hogy Szabó Benjámin fogalmazza meg ezt a mondatot. Kértem, tegyen 
javaslatot a könyv címére, közvetve úgyis szerzőtárs. Egy hét haladékot kért. Nem 
adtam meg. Inkább segítettem egy keveset:
- Arra gondoltam, elmegyek a nőgyógyászati klinikára, és megpróbálom a 
paksi feljegyzéseimhez hasonló szigorral leírni, amit látok.
De, hogy ne legyen könnyű helyeselnie, hozzátettem:
- Visszatart az elhatározásomban, hogy ez így hatásvadász, szentimentális 
megoldásnak ígérkezik. Tiltakozott:
- Lehet, hogy a kívülállók úgy találnák, én nem érezném annak. Ha valaki 
terhes akar lenni, azért küzdenie kell. A gyereket ki kell hordani, és a miénk 
veszélyeztetett terhesség volt, a szülés pedig be sem fejeződött.
A "felnevelésről" már nem beszéltünk. Mert mindvégig kísértett bennünket a 
szóbeszéd: Szabó Benjámin nem sokáig lesz kormánybiztos.
Jól sejtettük. 1983-ban felszámolták a kormánybiztosi státust. Néhány hónappal 
az ünnepélyes avatás előtt.
Felajánlották neki az OVIT vezérigazgatói státusát. Elfogadta.

X. FEJEZET
A bűntudat haszna

(A világon évente félmillió ember hal meg 
növényvédő szer okozta mérgezésben. 
Előre, 1978. 12. 26.)

HARRISBURG

Egy városnév. Egy reaktorbaleset neve. A Kína-szindróma című film bemutatása 
óta kellemesen összekeveredett valóság és képzelet. Mennyit tudunk arról, mi történt 
valójában? Keveset. A riogatásokat. A tudósítások tényszerűek voltak - ami az 
atomerőmű-ellenes hangulatot illeti. A pánik körbejárta a világot, elért Magyarországra 
is. De azt, hogy végül is mi zajlott le az atomerőműben, nem kötötték az orrunkra. 
Pedig nagyon tanulságos lett volna. A szakirodalomból is csak évekkel később derült ki 
az igazság.
A Three Mile Island nevű erőmű kettes számú blokkjában 1979. március 28-án a 
szekunder kör tápszivattyúi felmondták a szolgálatot. Ezek nyomják a tápvizet a 
reaktorral összekötött gőzgenerátorok szekunder körébe. Oda, ahol a reaktorban 
kerengő víz átadja a melegét a turbinához vezetett víznek. Olyan sok meleget, hogy ez 
a víz alacsonyabb nyomáson gőzzé válik. Ez a gőz hajtja a turbinákat. Miközben a 
szekunder kör vize a gőzgenerátorban felmelegszik, egyúttal hűti a primer körben 
forgó vizet is. Ha a szivattyúk odanyomják! De mert nem nyomták, a gőz egyre csak 
forrósodott. A hőcserélőbe nem érkezett friss víz, hogy hűtse a primer kört. Az 
üzemzavari tápvízrendszer - mert az is van, hogy a bajban más forrásból is legyen 
hűtővíz - működésképtelen volt. Az ok: karbantartás. A túlhevült primer köri vizet 
kiengedték a lefúvatószelepen. A szelep azonban a leeresztés után nem zárt be. 
Fennakadt. De a szelephibát nem vették észre a blokkvezénylőben, ott a műszer nem a 
szelepállást jelezte, csak azt, hogy az elektromágnes elengedte-e a szelepet. És 
valóban elengedte, csakhogy az fennakadt. Persze még ezt is észrevehették volna a 
melegben lévő hőmérővel, de annak sem hittek a kezelők, mert ott - kisebb szivárgás 
miatt - a hőmérséklet már korábban is magasabb volt a szabályosnál. Eközben a 
primer körben felhabosodott a víz, mert túl sok gőz ment el a szelepen. A 
blokkvezénylő műszerfalán azonban ez nem látszott, mert csak a nyomást mérték, a 
vízszintet nem. A műszer úgy mutatta, mintha lenne elég víz a reaktorban. Egy másik 
lámpa jelezte ugyan, hogy habos a víz a primer körben, de azt a lámpát eltakarta egy 
tábla, amit a felette lévő kapcsolóra akasztottak, hogy figyelmeztessék az operátort 
valamire. Amikor pedig rájöttek, hogy végül is mi történt, az operátor rosszul 
értelmezte a lámpa színét; a piros jelezte ugyanis a szabad utat, és a zöld a tilosat. A 
súlyos kezelői mulasztások miatt - mert túl hamar kikapcsolta a reaktor üzemzavari 
hűtőrendszerének szivattyúit, amelyek az elfolyt primer köri hűtővizet pótolhatták 
volna - a nagy hőmérsékleten végül is felhasadt a fűtőelemek egy részének a 
burkolata, és kémiai reakcióba lépett a vízzel. Az üzemzavartól radioaktív anyagok 
szivárogtak ki a környezetbe. Mennyi? Az erőmű közvetlen környezetében élők 
kevesebb sugárterhelést kaptak, mint amennyi egy év alatt normális életvitellel 
egyébként is bárhol a világon érte volna őket.
Harrisburgban úgy fékezték meg az atomerőművek történetének legsúlyosabb 
üzemzavarát - legalábbis amiről tudunk -, hogy a környék lakóinak szinte semmilyen 
bántódása nem esett. Ez rendkívüli tanulságokkal szolgál. Egyrészt, a 
figyelmetlenségek, a műszaki hibák és a hülyeség halmazata sem vezet feltétlenül 
komoly veszélyekhez. Másrészt viszont: a Three Mile Island esetében csak hajszálon 
múlott, hogy nem olvadt szét a töltet, hogy nem következett be a Kína-szindrómaként 
népszerűsített helyzet. Ha ugyanis nem hűtik a szabályozhatatlanná vált reaktort, 
akkor bizonyos feltételezések szerint annyira fölgyorsul a maghasadás, hogy a több 
tízezer fokra felhevült töltet, mint egy ágyúgolyó, megindul a Föld közepe felé, és 
esetleg a másik oldalon pottyan ki - ahogyan azt Móricka és néhány tudományos-
fantasztikus regény írója elképzeli.
Az izzó plazma nem megy át a Földön, de elég nagy baj már az is, ha kiszakítja a 
védőburkot. A környezet megvédhetetlen lesz, ki kell telepíteni az ott élőket, hosszú 
időre a senki földjévé nyilvánítva a területet. A várost, a szántókat, a határt, a megyét, 
ki tudja, mekkora részeket. Ezt még nem próbáltuk. S 1979 áprilisában a harrisburgi 
erőművesek sem tudták, mi történt pontosan. Méricskéltek és bizakodtak. A tömegek 
pedig féltek. Mint később kiderült: szerencsére teljesen oktalanul. Az atomtechnika 
pedig tovább korszerűsödött: például lecserélték néhány lámpa színét. János Kemény, 
a Dorthmount College elnöke, a vizsgálóbizottság vezetője megállapította: a baleset 
lefolyásában szerepet játszott az is, hogy az erőműben a kapcsolótáblák lámpái vörös 
színnel jelezték a szabad utat és zölddel a zártat, vagyis éppen fordítva, mint ahogyan 
az a közlekedésben szokásos. Feltehető, hogy a teljesen ismeretlen helyzetben, az 
üzemzavar kellős közepén a színek fordított logikája csak fokozta a zűrzavart.

ZÖLDEK - ITTHON

A történteket követően a környezetvédők, az úgynevezett zöldek a világon 
mindenütt "ostrom alá vették" az atomerőműveket. Zöldek Magyarországon is vannak. 
Kevesen. A Magyar Tudományos Akadémia csak részben szakmabeli kutatóintézetében 
két fiatal kutató levelet írt Vajda Györgynek, az Országos Atomenergia Bizottság 
elnökhelyettesének. A levél másolatát elküldték az Akadémia elnökének és a Központi 
Bizottság titkárának.
Az akadémiai intézetben most találkozót szerveznek Vajda Györggyel, 1983. 
január 21-ére, mert az intézetben sokakat érdekel a nukleáris energia veszélyessége, s 
nem elégítette ki őket a válaszlevélben kapott kategorikus visszautasítás, amelyet a 
fiatal kutatóknak írt az akadémikus. Egyre többeket érdekelnek a fejlemények, olyano-
kat is, akik nem zöldek ugyan, csupán tájékozatlanok és kíváncsiak. Erre a találkozóra 
készülök. Összegyűjtöttem, amit csak lehet az atomerőművek veszélyeiről.
Érdékes dolgokat találtam. Azt írják például, hogy általában a világon nem olyan 
gyorsan nő az elektromos energia iránti igény, mint a korábbi években, másrészt, 
azért is késik az atomenergia térhódítása, mert az atomerőművek kevésbé bizonyultak 
problémamentesnek, mint feltételezték. Az Amerikai Egyesült Államok reaktort gyártó 
vállalatai már 1979-ben egyetlen megrendelést sem kaptak: addigra az 
atomerőművekben termelt energia önköltsége a 60-as évekbeli költségek tízszeresére 
emelkedett. Megjegyzem: nem nőtt gyorsabban, mint általában az energiahordozók 
ára. Igaz, az amerikai kormány atombiztonsági szakemberei több mint egy évvel a 
Three Mile Island-i baleset előtt komoly szerkezeti hibákat találtak a Babcock and 
Wilcox típusú reaktoroknál. Az Atomügyi Bizottság (Nuclear Regulatory Commission) 
ennek ellenére nem tanácsolt semmiféle változtatást ezeknél az erőműveknél. 1979 
tavaszán az amerikai kormány atomerőművek biztonságáért felelős tanácsadó 
testülete 42 nyomottvizes reaktor leállítását javasolta az Egyesült Államokban működő 
72 reaktor közül. Biztonsági okokból. Meghallgatták őket. Májusban 16-ot bezártak. A 
többi tovább üzemel.
A Three Mile Island-i balesetet kivizsgáló bizottság jelentése szerint: "Arra nincs 
mód, hogy az atomerőműveket százszázalékosan biztonságossá tegyük, de arra van 
lehetőség, hogy azok a jelenleginél lényegesen biztonságosabban működjenek..." 
"Meggyőződésünk - mondta a bizottság vezetője, János Kemény, a jelentést ismertető 
sajtótájékoztatón -, hogy amennyiben az iparban és a szabályozásban nem 
következnek be alapvető változtatások, az teljes mértékben képes lerombolni az 
állampolgárok bizalmát, és... felelős lesz az atomról mint használható energiaforrásról 
való lemondásért." Később hozzáfűzte: "Az atomerőművek biztonságosak, az emberek 
nem azok, akik működtetik őket." A környezetvédelem már nem intézhető el ilyen 
könnyen. A nyugati lapok hangot is adnak aggályaiknak: "Nem lehetnek közömbösek 
számunkra az olyan szakértői jelentések, amelyek szerint az atomerőművek 
környezetében fokozott a radiojód-kibocsátás (J-131), amely pajzsmirigy-
megbetegedésekhez vezethet. Egy nagy teljesítményű erőmű, a legelő-tehén-tej úton 
már mintegy 40 millirem terhelést okozhat a kisgyermekek pajzsmirigyében. Ezért az 
NSZK-ban a mai teljesítménynagyságú erőművekből kettőnél több nem üzemelhet egy 
telephelyen... Jelenleg a radiojód-izotóp az a kritikus tényező, amelyik határt szab 
több atomerőmű egy helyre építésének." (A Magyarországon érvényben lévő 
rendelkezések szerint évente maximum 500 millirem sugárdózisnak szabad kitenni az 
atomerőmű környezetében élőket.) 
Az a baj ezzel a nukleáris energiával, hogy nagyon bonyolult. Egyszer belenéztem 
D. István jegyzeteibe, hogy lássam, mit tanítanak az atomerőműves szakmérnöki 
kurzuson. Csúnya képleteket mutogatott átszellemülten. A könyv első oldalán írtam: 
kevés ehhez egy szimpla műszaki diploma. Csakhogy a közvélemény diploma nélkül is 
akar valamit kezdeni az atomerőművekkel. Sok a sejtelmes jelenség, a sejtelmes hír, és 
olyanok is sokan vannak, akiknek kifejezetten kedvez ez a sejtelmesség. A Three Mile 
Islanden történt baleset után abnormálisan magas számban születtek gyermekek 
komoly pajzsmirigybetegséggel. A nukleáris baleset és a megbetegedések között nincs 
bizonyítható összefüggés. Mindössze annyi, hogy a nukleáris baleset is okozhatta.
A svéd kormány mindenesetre bejelentette: amennyiben a népszavazás az 
atomerőmű-program megvalósítása mellett dönt, akkor az atomerőmű környezetében 
élők között a radiojód-kibocsátás következményei ellen ható tablettákat osztanak ki. 
(A svédek megszavazták a programot.)
Nehezebb a hulladékok elhelyezése. Az eltemetésük azért nagyon problémás, 
mert az izotópok, emberi léptékkel mérve, szinte felfoghatatlan ideig veszélyesek. 
Van, amelyik 250 000 évig szennyezheti a környezetet, de a gyorsabban bomlók is 
több száz évig sugárzóak. Nincs edény, nincs zug a földön, amelyikről bizton állíthat-
nánk, hogy nem törik el, nem rozsdásodik meg, illetve nem változnak meg geológiai 
tulajdonságai az emberöltők évszázai alatt. Az aggodalom a jövőnek szól, a nagyon 
távoli jövőnek. Ez az optimizmus akár örömmel is eltölthetne, ha nem tudnám, 
mennyibe kerül.
Mert nemcsak az atomerőmű radioaktív csurgalékait kell eltemetni, de néhány 
évtized múltán az első atomerőművek alkatrészeit is. André Cregut - aki 
Franciaországban az elmúlt húsz év jelentősebb atomerőműveit tervezte, beleértve a 
Phénix tenyészreaktort is - 1978-ban úgy nyilatkozott az International Herald 
Tribune-ban: "A főnököm gratulált, milyen jól sikerült a Phénix tervezése. Azt 
válaszoltam neki, hogy remélem, módjában áll majd ismét gratulálnia, ha sikerül 
megtalálnom a biztonságos szétszerelés módját."

Ami engem igazán foglalkoztat: a költségek. Kezdetben csak feltételeztem (ma 
már a meggyőződésem), hogy a paksi erőmű egyetlen veszélyt jelent 
Magyarországnak. Mégpedig azt, hogy az ország méreteihez képest túl nagy a 
vállalkozás, és egyre nagyobb. Azt olvasom egy gazdasági összehasonlításban, hogy 
az USA-ban az 1000 megawattos atomreaktor létesítési költsége 1977 végére az 
1972-es költség négyszeresére emelkedett. Ez évente 26 százalékos 
költségemelkedés. Nagyobb - ötven százalékkal - a széntüzelésű erőművek 
költségeinek emelkedésénél. Alig marad el a kőolajár növekedésének mértékétől. 
Amerikai számítások szerint 1969 és 1978 között az építési költségek több mint a 
hétszeresére nőttek. Angliában nemkülönben: ott 1966-ban úgy képzelték, hogy két 
darab 660 megawattos atomerőmű felépíthető 90 millió fontból. Végül 400 millió 
fontsterlingbe kerültek a blokkok. Ezért 1980-ban már úgy kalkuláltak, hogy amit 
akkor kezdenek el építeni, 900 millió fontba kerül majd; most darabonként 1,4 milliárd 
fontra taksálják ugyanezeket. És még nincsenek kész.
Pakson az 1760 megawatt teljesítmény beruházási költsége csaknem 100 milliárd 
forint, ha a ráfordításokat az avatás napjára átszámított értéken vesszük. A font 
"egységára" 60 forint. Az angolok 1200 megawattot építenek fel 54 milliárd "forintból", 
mi 1760-at 100 milliárdból. De néhány évvel később. S az árak közben emelkednek.
Ezek a kiadások egyelőre csak a beindulásig tájékoztatnak az atomerőmű 
gazdaságosságáról. Az energia egységárát jelentősen befolyásolhatja, ha például az 
erőmű nem annyit termel, amennyit kellene, ha sokat áll a karbantartások miatt. 
Emelheti az atomerőműben termelt energia egységárát a hulladékok elhelyezése körüli 
vita, ha a még nagyobb biztonság érdekében tovább szigorítják az előírásokat, mert az 
bonyolultabb - tehát drágább - hulladéktemetőt igényel.
Az atomerőművek megítélésében a világon mindenütt megoszlik az emberiség. 
Nemcsak a nyugati szakemberek aggódnak az atomenergia-termelés biztonsági prob-
lémái miatt. P. L. Kapica akadémikus, a szovjet atomkutatás doyenje több ízben utalt 
azokra a korlátokra, amelyek ma az energiafejlesztés új útjait behatárolják. Ezek 
között kitért a maghasadásos elven működő uránreaktorokra is. Széles körű 
elterjesztésüket három tényező akadályozza szerinte: "I. Nem tekinthető megoldottnak 
a radioaktív hulladékok biztonságos tárolása. 2. Sűrűn lakott területen különösen nagy 
veszélyt jelentenek az emberekre. 3. A melléktermékként keletkező plutónium 
lehetővé teszi az atomfegyver széles körű elterjedését."
Engem a svédek és a franciák győztek meg, náluk a villamos energia fele 
atomerőműből származik. Valamint az, amit Pakson láttam. Megismerve az elméletet 
és látva a beruházást, nem feltételezem, hogy a paksi atomerőművel baj lehet. Túl 
azon, ami már megtörtént. Csaknem százmilliárdba került valami, ami nyolcvanért is 
megépülhetett volna.

Készülök az akadémiai intézetben várható vitára. Közben megszereztem a 
fénymásolatokat a levélváltásról. Kicsit hosszúak a levelek, csak a lényeges megállapí-
tásokat veszem ki belőlük. "Tisztelt Vajda György. A Népszabadság 1982. október 30-i 
számában Ön hosszabb cikkben foglalkozott a nukleáris erőművek biztonságának 
kérdésével. Ez a cikk, majd az azóta elhangzott riportok egyaránt arra engednek 
következtetni, hogy illetékes helyen döntés született a paksi atomerőmű közeli 
üzembe helyezéséről. Az atomenergiával kapcsolatos általános fenntartásoknak és 
kétségeknek a Közgazdasági Információs Szolgálat T-34 jelű tanulmánya már 1980-
ban hangot adott. Két év után azért kényszerülünk az abban fölvetett aggodalmak 
magánlevélben történő megismétlésére, mert ugyanakkor, amikor a Magyarország 
számára is aktuálissá váló kérdésben egyre-másra pozitív és optimista hangvételű 
nyilatkozatok jelennek meg, az ellenvélemények publikálására mind kevésbé nyílik 
mód. Pedig egy kis, sűrűn lakott ország polgárai joggal várják el, hogy ebben a 
kérdésben sokoldalúan tájékoztassák.
...Az országot a gazdasági csőd fenyegeti, az embereket nagyon is érdekli, hogy 
mindez mibe kerül, hogy milyen célra áldoz a népgazdaság 100 milliárd forintot is 
meghaladó összeget.
...A biztonsági követelmények növekedése nyilvánvalóan nem elsősorban a 
lakossági tiltakozások eredménye... Csakhogy ezek az intézkedések viszonylag lassan 
- és akkor is elsősorban a komoly demokratikus fórumokkal rendelkező országokban - 
követik az egyes hiányosságok felfedését... Az atomerőművek potenciális, még nem 
ismert veszélyeire nemcsak a környezetvédők hívják fel a figyelmet... Valószínűleg a 
magyar szakemberek előtt sem ismeretlenek az amerikai Teller és a szovjet Kapica és 
Dollezsal ilyen művei, akik amellett, hogy számtalanszor elismétlik a radioaktív 
hulladékok biztonságos tárolásának megoldatlanságát, minden esetben ezeknek az 
erőműveknek a lakott területektől távoli - esetleg mélyen a föld alá történő - 
telepítését javasolják. Magyarország területén aligha lehet ilyen, a legismertebb 
atomtudósok által ideálisnak tartott telepítési helyet találni...
...Mivel a magyar építő szakemberek az ilyen típusú munkában teljesen 
járatlanok, az igazán magas minőségre semmiféle garancia nincs. Emellett a kitűzött 
minőségi követelmények közelítésére való törekvés nyilvánvalóan a beruházási 
költségek határ nélküli növekedésével jár... Önöket a mindenáron való műszaki 
haladás indulata vezérli, minket, közgazdászokat azért tartanak, hogy belekössünk a 
Żmindenáron®-ba...
...Önök természettudósok, mérnökök 30 évvel ezelőtt azt remélték, hogy az 
atomenergia békés célú felhasználása előtt tornyosuló akadályok - elegendő pénz és 
idő ráfordításával - legyőzhetők. Tévedtek. Ebben semmi rendkívüli nincsen. A rák 
gyógyszerét sem sikerült megtalálni, pedig arra is nagy összegeket áldoz a világ. 
Csakhogy van egy lényeges különbség: Önök egy szellemet szabadítottak ki a 
palackból, amely egyelőre nem hagyja magát megszelídíteni, a rákkutatók még a 
palackot sem találták meg... Egy tudományos szempontból is elavultnak tekinthető 
erőműtípus gyakorlati kipróbálása nem lehet egy Magyarország méretű kis ország 
feladata...
...A legerősebben fertőzött hulladék, a fűtőelem az Ön cikke szerint Paksról 
visszakerül a Szovjetunióba. (Biztos ez? És ha igen, mikor? Nyolc-tíz év múlva? És a 
többi melléktermék?) De ez vajon a Szovjetuniónak meddig érdeke? És el tudja 
egyáltalán szállítani?...
...Nem hisszük azt, hogy a meghozott döntéseket meg tudjuk változtatni. Azt is 
értjük, hogy az országnak pillanatnyilag szűksége van a villamos energiára, bár talán 
nem olyan mértékben, mint sokan hiszik. Mégis, a korábban leírtak alapján 
kötelességünknek éreztük, hogy véleményünket kifejtsük. Közgazdasági szempontok 
alapján még az is meggondolandó lenne, hogy hosszú távon nem az lenne-e az 
olcsóbb megoldás, ha az atomerőmű építését azonnal leállítanánk, és lemondanánk az 
üzembe helyezésről, valamint a további blokkok létesítéséről.
...Ui.: Levelűnk másolatát - tájékoztatás céljából - elküldtük Havasi Ferencnek, az 
MSZMP KB titkárának, valamint Szentágothai János akadémikusnak, a Magyar 
Tudományos Akadémia elnökének."
A válasz sem kíméletes, csak egy kicsit nagyobb diplomáciai rutinról árulkodik. 
Ahogy én a magyar közéletet elképzelem, Vajda Györgynek nem az okozhatta a fejtö-
rést levele megírásakor, hogy most úgy rendezze a már számtalanszor hangoztatott 
biztonsági filozófia tételeit, hogy azzal tételesen kivédje a támadást. Sokkal inkább az, 
hogy eldöntse, végül is kinek ír: Szentágothai Jánosnak, Havasi Ferencnek vagy esetleg 
egy kilétét felfedni nem akaró felbujtónak, akinek azért még lehetnek kapcsolatai...
A levélpárbaj sokkal inkább a "politikai akadémia" archívumába, semmint a 
tudományos akadémia intézeteibe való. Íme, néhány sor a válaszból: "Tisztelt atom-
energia-ellenesek! Az Önök levelének részletes megválaszolása hosszabb tanulmány 
készítését igényelné. Szerencsére ettől eltekinthetek, mert a nézeteimet megalapozó 
adatokat és összefüggéseket jó néhány munkámban korábban publikáltam (ezek közül 
két könyvemre Önök is hivatkoznak), így elég az azokra alapozott következtetésekre 
szorítkoznom...
...Az én generációm átélte, amikor a szakmai kérdések - köztük gazdasági és 
műszaki problémák - hangulati elemekkel átfűtött vitái jelentős mértékben járultak 
hozzá egy tömegpszichózis kialakításához, ami nemzeti katasztrófához vezetett. 
Természetesen nem a viták elfojtását propagálom, de azok célja és módja perdöntő. 
Az Önök levelén nemcsak az atomenergia-ellenes, hanem a politikai előítéletek is 
átsütnek. Az ilyen érzelmi beállíttottságot nehéz logikai érvekkel megváltoztatni, de 
megkísérlem, mert ahogy írták: atyafiáért számot ad a testvér... A Közgazdasági 
Információs Szolgálat Önök által idézett tanulmányának is az a fő hibája, hogy 
újságírók és politikusok szubjektív véleményét kívánja érvként használni műszaki 
kérdések megítélésében...
...Az atomerőművek ma már kiforrott műszaki létesítmények. Számos országban 
ezek a villamosenergia-igények 20-40 százalékát fedezik. Közel háromszáz nagy 
atomerőművi blokk van üzemben a világ 24 országában. (Az USA-ban 76 db, több 
mint 58 Gigawatt összesített teljesítménnyel, az NSZK-ban 15 blokk 10 GW teljesít-
ménnyel, Franciaországban 30 egység 22 GW-tal, Japánban 26 db 17 GW és a 
Szovjetunióban 37 egység 15,5 GW kapacitással.) E hatalmas erőműpark majdnem 
annyi villamos energiát termel - problémamentesen -, mint amennyit Nyugat-Európa 
felhasznál. Ezt már semmiképpen nem lehet kísérletnek nevezni...
...Az atomerőművek gazdaságilag is előnyös megoldássá váltak. Egy, a 
közelmúltban tartott nemzetközi konferencián az áramszolgáltató vállalatok (és nem a 
gyártó ipar) a világ minden részéből arról számoltak be, hogy az atomerőművekben 
fejlesztett villamos energia önköltsége kisebb, mint a szénerőműveké. A különbség a 
helyi adottságoktól függően 10 és 50 százalék között mozog.
...Kétségtelen, hogy a szovjet berendezéseket konzervatívabb tervezési szemlélet 
és kevésbé elegáns megjelenési forma jellemzi, de az alapvető műszaki jellemzőkben 
nincs számottevő különbség, és a VVR típusú reaktorok üzemkészsége bármely 
nyugati megoldással szemben kiállja a versenyt...
...Vitathatatlan, hogy a magyar ipar nem készült fel időben az atomerőmű-
építésre, de ez csak a létesítés időbeli elhúzódását okozta, és nem ment a minőség 
rovására...
...Mindenekelőtt rögzíteni kell, hogy nincs semmiféle ismeretlen, lappangó, a 
jövőben kiderülő veszélyforrás.
Kevés olyan fizikai vagy kémiai hatás van, aminek biológiai következményeit 
olyan jól ismerik, mint a radioaktív sugárzásét. I928-ban alakult meg a független 
nemzetközi szervezet (International Commission of Radiological Protection), amely 
több mint ötven éve gyűjti a tapasztalatokat, és ennek alapján világszerte elfogadott 
ajánlásokat dolgoz ki a megengedhető dózisokra...
...A radioaktív hulladékok körül sok a konfúzió... A viták elsősorban a kiégett 
elemek körül zajlanak, amelyekben sok a hosszú élettartamú izotóp. Véleményem 
szerint ezek sorsa nem a végleges temetés lesz, hanem a bennük rejlő hatalmas 
potenciál energetikai hasznosítása, miközben rövid élettartamú izotópokra bomlanak...
...Őszintén nyugtalanít, hogy a Magyar Tudományos Akadémia intézményének 
kutatói közgazdaságilag tarthatatlan elképzelések mellett törnek lándzsát. Az ország 
jelenlegi gazdasági és energetikai helyzetében az ország legnagyobb beruházásának 
likvidálása, a legtöbb kőolajat helyettesítő létesítmény üzembe nem helyezése bűn 
lenne a magyar társadalommal és a gazdasági egyensúly megteremtésére irányuló 
törekvésekkel szemben... Mi, műszakiak kénytelenek vagyunk elég sokat foglalkozni 
gazdasági kérdésekkel is, mert terveink kialakításánál nincs módunk azok Żbármi 
áron® való megvalósítására törekedni, hanem a népgazdaság teherbíró képességéhez 
illeszkedve kell a lehető legnagyobb mértékben kielégíteni az ország energiaigényét.
Budapest, I982. december II."


1983. január 21.
"Konzultáció" - ez van a meghívóra írva, és az, hogy a vitát Bródy András vezeti, 
valamint hogy az elolvasásra javasolt cikkek: Vajda György, Kockázat és Biztonság, 
Népszabadság, 1982. október 30., illetve Bossányi Katalin, Paks, Népszabadság, 1982. 
december 24. A terem tele van, a szomszéd szobából hozunk székeket, néhányan az 
ablakpárkányon ülnek, az átlagéletkor alig valamivel lehet több harmincnál. Érződik a 
levegőben: nagy meccsre számítanak. Azt feltételezik, hogy valóban le kellene állítani 
az atomerőmű építését? Nem hiszem. Ebben a körben sokkal inkább arra kíváncsiak, 
jövedelmező lehet-e egyáltalán a népgazdaság méreteihez képest aránytalanul nagy 
beruházás. Vajda György nem kíván előadást tartani, mégis vontatottan, iskolás 
hangnemben megismétli alaptételeit az atomerőműről. Negyven percig beszél a 
megkérdőjelezhetetlen igazságok kimondásának biztos tudatában, pedig úgy 
üdvözölte az egybegyűlteket: "Számomra bizonyára nagyon tanulságos lesz a magyar 
tudományos élet egyik fellegvárában eltöltött idő." Nem látszik rajta, hogy ezt 
komolyan gondolta. Adatokat sorol, ilyeneket: "A világ atomerőműveinek összteljesít-
ménye 162 Gigawatt, ez húsz százalékkal nagyobb, mint a KGST egyesített 
villamosenergia-rendszerének összteljesítménye." Vagy: "A franciák öt és fél év alatt 
építenek fel egy atomerőművet, a tipizált változatot, náluk ezért az atomerőműben 
termelt energia 40 százalékkal olcsóbb, mint a szénerőművekben termelt." Elkövet egy 
kis hibát. Úgy érvel: a szénerőművekhez bányát is kell nyitni, amíg az urántöltetet 
vesszük. Azonnal közbeszólnak néhányan: "Vegyük a szenet is a piacon!" "Uránércet 
adunk el a Szovjetuniónak!" Vajda fél lépést hátrál, és áttér a veszélyekre. (Ügyesen 
csinálta.) Újabb emberek érkeznek. Állnak az ajtóban, mocorognak a füsttel küsz-
ködők. Valamelyik nem bírja tovább, rászánja magát, és kinyitja az ablakot. A huzat 
hópelyheket fúj a nyakamba.
Bródy András megpróbálja összefoglalni, amit hallott: "Ha jól figyeltem, akkor 
három tézist fogalmazott meg Vajda György. Mégpedig, hogy az atomerőmű 
szükséges, gazdaságos és biztonságos." (Milyen jó, ha valaki megtanul tézisekben 
gondolkodni.)

Az első kérdés: "A paksi önköltségszámítások nem kalkulálnak a kutatási 
támogatással, az állami hitelek adóival és a hulladéktemetés költségeivel." Vajda 
válasza szerint a drágulás oka csupán annyi, hogy a magyar ipar nem volt felkészülve a 
beruházásra. (Senki sem tiltakozik. Pedig nyilvánosan is megjelentek egyéb okok: az 
úgynevezett prototípusság miatti problémák, a tervek sorozatos módosítása, valamint 
a KGST-integráció összehangolatlansága miatt elvesztett hónapok, és csak a harmadik 
a hivatalos rangsorban a magyar ipar felkészületlensége.)
Szétfolyik a beszélgetés. Nem ketten vitatkoznak, ahogy az még követhető lenne, 
hanem összegyűjtik a kérdéseket. Utána felel néhány szóban Vajda György. Nyert. Ez a 
módszer neki kedvez.
Negyvenen túli közgazdász emelkedik szólásra. A vita átalakult értekezletté. Nem 
mindegy, hogy ki, mikor, mennyi ideig és miről beszél a hozzászólásában. Tízperces 
kiselőadást hallgatunk, s fogalmam sincs, hogy az okfejtésre akasztott mosoly oldást 
vagy keményítést hivatott-e elrejteni: "Megértem, ha a fiatalokban egészséges 
aggodalom él a nukleáris technikával szemben, de az én generációm sokkal 
kellemetlenebb veszélyekkel tanult meg együtt élni. (S milyen jól! Amiből erre 
következtetek: frissen vasalt fehér ing, puhakék, csíkos öltöny, vékony műanyag 
keretes szemüveg és a kedélyes hangvétel. Aztán kénytelen vagyok figyelni, mert 
változik a mondanivalója.) Szerintem az országot kellene képessé tenni arra, hogy akár 
az olajat is megvásárolhassa, ha éppen arra van szüksége, és akkor nem kell 
atomerőművet építeni."
B. Tamás arra lenne kíváncsi, mekkora veszteséget jelentett az építkezésen az, 
hogy az erőmű nem fővállalkozásban készült. A kérdés persze rafináltabban hangzik 
el: "A világ hány államában építik fővállalkozók az atomerőműveket?" És még néhány 
kérdés: "Mennyibe kerül majd Paks lebontása?" "Biztos, hogy visszaszállítják a 
fűtőelemet a Szovjetunióba?" "Vannak-e, hiteles tapasztalatok nukleáris balesetekről a 
szocialista országokban?"
Szót kér az Atomenergiai Kutatóintézet igazgatója, Gyimesi Zoltán. A teremben 
rögtön megváltozik a hangulat. Gyimesi nagydarab, széles gesztusú, cserzett arcú 
fizikus; könnyen talál őszintébb hangot. S mert a mondatok végére elfogy a levegője, 
minden neszezést elcsendesít.
"Én is nagyon örülök, hogy itt lehetek, s ezt egyáltalán nem udvariasságnak 
szánom. Nem kis várakozással tekintenek ma a természettudósok a gazdaság 
korszerűsítőire. Már amennyi rajtuk múlik. Szabadjon mégis egy kellemetlen 
megjegyzéssel kezdenem: milyen alternatívát látnak az atomerőmű bezárását javaslók 
az ország energetikai problémájának megoldására?"
Néhányan rögtön közbeszólnak: "Harrisburg nem alternatíva!" Gyimesit ez nem 
zökkenti ki. Hosszan, részletesen elmeséli, hogy Harrisburgban végül is semmiféle 
katasztrófa nem történt. Néhány tájékozatlan menedzser butasága zavarta meg a 
közvéleményt. Az urántöltetek burka cirkónium, és az a víz radiolízisekor hidrogént 
szabadít fel a vízből. Ahogy felmelegedett az aktív zóna, felgyorsult a 
hidrogénképződés is. Néhányan megijedtek, hogy a hidrogén az oxigénnel találkozva 
durranógáz elegyet alkot és felrobban. Rémületükben megkérdeztek három 
kutatóintézetet, lehet-e robbanás a reaktorban? Azok azt felelték: igen. Erre aztán 
először ki akarták telepíteni a környékről a lakosságot, majd utasítást adtak, hogy a 
gyermekek nem hagyhatják el a lakásokat - úgy cselekedtek, ahogy pánikban szokott 
az ember. Amíg rájuk nem szólt a mérnökökből verbuvált ad hoc bizottság: semmi ok 
a kétségbeesésre, a reaktor nem robbanhat fel. Ezt mondták volna a megkérdezett 
fizikusok is, ha közlik velük a termodinamikai adatokat is. Vagyis, hogy mekkora a 
rendszerben a hőmérséklet - és azzal összefüggésben a nyomás.
Gyimesi megnyerte magának a hallgatóságot. Legalábbis részben. Könnyedén és 
szórakoztatóan beavatta őket egy kevesek által ismert, de sokak által hangoztatott 
történet titkaiba. S mindezt úgy, hogy szakmai magabiztossága nem volt hivalkodó. 
Fontos momentum egy demokratikus vitában. Persze volt, akit a hallottak csak tovább 
ingereltek: ha néhány avatatlan szakember, magas beosztása révén, ekkorra 
felfordulást csinálhat, akkor az sem kizárt, hogy ezek az avatatlanok - kezükben lévén 
a hatalom - felülbírálják a szakembereket, s az kiszámíthatatlan következményekkel 
járhat.
Egy kéz a magasban, Bródy rámutat. L. Lászlót a televízió Tudósklub című 
műsorában már láttam. Az arca szürke, a haja csaknem a válláig ér, egy tincs időnként 
a homlokába hullik; meghitt játék ez tincs és gazdája között. L. László nyugodtan a 
füle mögé húzza a hosszú, vékony, barna szálakat, közben tagoltan, pontosan és 
élesen fogalmaz: "Tetszik nekem Gyimesi Zoltán javaslata. Vázoljunk fel egy 
alternatívát. Egyedül ugyan nem vállalkozhatom rá, de egy adalékkal szolgálhatok. 
Alkalmam volt részt venni a hajdani Nehézipari Minisztérium és az Országos 
Tervhivatal tervegyeztető tárgyalásain, amikor a hatodik ötéves tervidőszak 
energiaprogramját meghatározták. Heteken keresztül alkudoztak, és végül feleakkora 
fejlesztési ütemben állapodtak meg, mint amekkorát a NIM felterjesztett. 
Magyarországon, a gazdaságban mindenütt, alku folyik. Erről a kollégáim és mások 
sokat írtak. Érvényes ez a tervre is. A tervalku viszont nem alkalmas az igények pontos 
meghatározására. Más mechnizmus kell tehát a helyére." 
Lassan értem a vitát. Nem Paksról folyik. Paks csupán az apropó. E látványos és 
rendkívülisége folytán is figyelemfelkeltő beruházás kellene hogy döntő bizonyítékul 
szolgáljon a gazdaság újjászervezésének szükségességéhez. Döntsön a piac arról, 
kell-e atomerőmű Magyarországnak, s fizessenek a részvényesek, mármint azok a 
vállalatok és bankok. amelyek felhasználják majdan a magenergiát, illetve, amelyek 
részesedni kívánnak az energia értékesítésétől remélt haszonból. Ha ilyen feltételek 
között is megállja a helyét az atomerőmű, akkor nincs 'kifogásuk a közgazdászoknak, 
mert akkor - úgymond -a piac kegyetlen törvényei, a tönkremeneteltől való félelem 
éppen elég kényszer lesz a döntések alapos megfontolására. A vitára meghívott 
közgazdászok abban nem hisznek, hogy a hivatástudat, a lelkiismeretesség, valamint 
sokaknak az atomenergiához fűződő egzisztenciális reményei ugyanolyan döntéshez 
vezethetnek, mint a piac szabad törvényeinek hatására születő elhatározások.
Ezért válik kuszává a vita. Nem Vajda Györggyel, hanem az Állami Fejlesztési 
Bank elnökével és más elnökökkel kellene párbeszédet folytatniuk - akár Paks ürügyén. 
Ürügynek valóban nem rossz.
A vendégek és a hallgatóság szomorúan tudomásul veszik, hogy kifutottak az 
időből. De csak abbahagyják, nem annyiban. Hamarosan ismét találkoznak.


A GYANÚ TÖRTÉNETE

Én azonban nem hagyhatom annyiban. Akárhány művet olvasok a sugárzás 
veszélyeiről, mindannyiszor feltámad bennem a kétely: vagy elhiszem a szakértő 
tudósok végkövetkeztetéseit, vagy szépen besétálok az utcájukba, megpróbálva 
okfejtésükben valami apró ellentmondást felfedezni. Kell hozzá bátorság. Amióta 
Röntgen 1895-ben felfedezte a később róla elnevezett X-sugarakat, s amióta 
Becquerel 1896-ban "tetten érte" a természetes radioaktivitást, a szakemberek tudják: 
a sugárzás hat az emberre. 1902-ben észlelték az első sugárzás által okozott rákos 
megbetegedést. Nyolc év múlva már állatokon kísérleteztek a rákos megbetegedés 
lehetőségének a kimutatására. Valamivel később - de azért már annak is több mint 
ötven éve - felismerik a sugárzás öröklésre gyakorolt hatását, génmutációs befolyását. 
Persze: azóta vizsgálják.
Az emberre veszélyes sugármennyiségek jellemzésére két fogalmat használnak a 
szakemberek. A rad, az elnyelt dózis mennyisége - bármely sugárzásra érvényesen - a 
besugárzott anyag egységnyi térfogatával közölt energiának és a térfogatelem 
tömegének a hányadosa. (1 rad = I00 erg/g.) A másik mértékegység a rem, a 
sugárvédelmi dózis egysége. A sugárzás azon mennyiségét jelölik vele, amely 
ugyanazt a biológiai hatást váltja ki, mint az egy köbcentiméter normál állapotú 
levegőben egy elektrosztatikus egységnyi töltést létrehozó gammasugárzás. A 
nehezén túlvagyok. Sokan pedig éppen ebbe haltak bele. Azok az orvosok és fizikusok, 
akik az elsők között vizsgálták az ionizáló sugárzást és hatásait, és mellesleg 
kidolgozták a mérhetőség módszertanát és egységrendszerét.
1945 után a Hirosima és Nagaszaki áldozatai által keltett bűntudat és 
felelősségérzet felgyorsította a sugárzás ártalmainak a kutatását. Azóta több milliárd 
dollárt költöttek a káros hatások vizsgálatára. Ötven évvel ezelőtt alakult meg például 
a Nemzetközi Sugárvédelmi Bizottság, mint a vegyszerek rákképző és génmutációs 
veszélyeit ellenőrző testület. A mai napig több tízezer, röntgensugárral és 
radioizotóppal kezelt betegnél, valamint Hirosima és Nagaszaki 285 000 túlélőjén 
vizsgálták a sugárzás utóhatásait. Érdekes megfigyeléseket tettek. Először is: senki 
nem bújhat el a radioaktív sugarak elől, mert például Párizsban a természetes sugárzás 
évente átlagosan I00 mrem. Az Alpok magasabb helyein és gránitos talajú körzeteiben 
kétszer-háromszor ennyi is lehet. A kozmikus sugarak évi átlagos dózisa 30 mrem, a 
talaj radioaktivitása 46 mrem; a testben lévő természetes radioizotópok miatti - ezt 
csak én mondom, a tudósok nem így fogalmaznak - sugár-"önfertőzésünk" dózisa 24 
mrem. Aztán: ki vagyunk még téve a nem természetes sugárzásnak, az ember által 
keltett sugaraknak. Az orvosi kezeléseken elszenvedett dózis I00 mrem évente, szin-
tén a Föld átlagában, s persze ezt úgy kell érteni, hogy akit évek óta nem állítottak-
fektettek röntgengép elé-alá, s nem gyógyítottak izotóppal, annál ez az érték zéró.
1977-ben az emberiség minden tagja átlagosan 5 mrem dózist kapott azoktól az 
izotópoktól, amelyek főleg az 1956-tól 1962-ig végzett nukleáris kísérletekből 
jutottak a légkörbe. 1976-os adat: az átlag francia polgár akkor 0,15 mrem dózist 
kapott az atomerőműveknek köszönhetően (a külső sugárforrásoktól és a testbe jutó 
szennyezéstől). Az ezredfordulóra évente 2 mrem értéket jósolnak, ami igazán nem 
sok ahhoz képest, hogy a televíziótól, a széntüzeléstől és a foszfortartalmú 
műtrágyáktól már most 1 mrem évente az elszenvedett sugárdózis. (Óvd az 
egészséged: ne nézd a televíziót.)
Ilyenkor szoktam abbahagyni a nyomozást a radioaktív sugarak után, mert mint 
kitűnt: a magenergiából származó éves dózis a természetes radioaktivitásból adódó 
napi dózis fele. Ám ha valaki egy évben háromszor utazik repülővel, akkor kétszer 
annyi kozmikus sugárzás éri, mint amekkora az atomerőművekből származó átlagos 
dózis.
Más viszont a helyzet a sugárveszélyes munkahelyeken. A röntgensugarak orvosi 
felhasználásakor mintegy kétszázezer orvos és technikus éves dózisa 300-350 mrem, 
a kétszázezer fogorvosé I00-I50; a radioizotópos kezelések miatt pedig százezer 
orvos kap mintegy 260-540 mremet évente. Az Egyesült Államokban 1980-ban az 
atomerőművek üzemeltetésekor harmincezren átlagosan mintegy 600-800 mrem 
dózist kaptak.
Ez már egészen soknak tűnik, de létezik küszöbdózis, vagyis olyan alacsony 
besugárzási érték, ami alatt eddig nem sikerült bizonyíthatóan kimutatni biológiai 
hatást a szervezetben. Ez a küszöbdózis még a legérzékenyebb szöveteknél is 
nagyobb, mint néhány tíz rem - évente. Rem - írom le még egyszer, nehogy valaki 
mrem-nek olvassa, tehát 10 rem = 10 000 mrem.

A sugárzás rákkeltő hatását is vizsgálják. A 285 000 hirosimai és nagaszaki túlélő 
közül I950 és I978 között 80 ezren haltak meg természetes halállal. Közülük - 
becslések szerint - 400-500 esetben volt a sugárzás keltette rák a halál oka. A 
legnagyobb dózisokat kapott I200 túlélő között (átlagosan 330 rad-ot kaptak, ami 
nagyon közel van az egész testet érő besugárzás esetére érvényes félhalálos dózishoz, 
a 350-450 rad-hoz) a fehérvérűség gyakoriságában I950-I974 között egy százalék 
volt az emelkedés.
Az atombomba túlélőin és húszezer csigolyaízületi gyulladásban szenvedő 
angolszász betegen - akiket pár száz rad besugárzással kezeltek - végzett vizsgálatok 
azt mutatják, hogy az utóbbiak közül azokon, akik 300 rad-nál alacsonyabb dózist 
kaptak, semmilyen káros hatást nem találtak, s a hirosimai és nagaszaki túlélők 
esetében sem volt 100 rad dózis alatt kimutatható az egyéb fajtájú rákos 
megbetegedések gyakoriságának növekedése.
Most abbahagyom a sugárzás és a rákos megbetegedések körében feltárt 
ismeretek további tanulmányozását. Mindenféle bűvészkedések folynak a számokkal; a 
tudományos életben sem ismeretlen fogalom a hiúság, a siker, a kitűnés utáni vágy, és 
az elméleti szigort sokszor alávetik a lehetséges figyelemfelkeltésnek. A publikálók 
gyakori tévedése: minden felfedezés rendkívüli következtetésen alapszik, de nem 
minden rendkívüli következtetés felfedezés. Ezt szokták időnként összekeverni. Persze 
nagyon furfangos módon, hiszen általában komoly tudós emberekről van szó. Egy 
amerikai kutatóhármas - Mancuso, Stewart és Knesle - például kis besugárzásoknak 
kitett embereknél is megfigyelt leukémiás megbetegedést és más rosszindulatú 
daganatokat, illetve azok nagyobb gyakoriságát. 2184 besugárzott és 1336 be nem 
sugárzott munkás halálozási okait vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy a kis 
dózisok is okoznak rákos megbetegedést. Mások ugyanennek a 4033 halálesetnek a 
vizsgálatakor egészen más következtetésre jutottak. A párizsi sugárvédelmi 
kutatóintézet munkatársának véleménye szerint komolytalanok az ilyen kis minta 
alapján levont következtetések. Én nekik hiszek. Ellenőrizni úgysem tudom.
Sokkal jobban érdekel, mire jutottak a kutatók a génmutációs hatással. Az ember 
az atomenergia felszabadításával belepiszkált a természet legféltettebb titkaiba, és az 
ilyesmi nem szokott jóra vezetni. Mindig is voltak a természetben radioaktív izotópok, 
de csak annyi, hogy mellette az élet kialakulhatott, és képes volt fennmaradni. A 
kozmikus sugárzás és a Föld természetes sugárzása úgy 100 mrem éves átlagban. 
Jelentős eltérés ettől az ember életlehetőségét fenyegeti. S van-e annyi ismeret a 
birtokunkban, hogy álljt parancsolhassunk az ember által elindított, később esetleg 
kedvezőtlenre forduló folyamatoknak? Tudhatjuk-e most, nyolcvan évvel a sugárzás 
oly sokfajta veszélyességének a felismerése után, a hosszú generációk múltán esetleg 
felbukkanó veszélyek ellenszereit? Bizonyára vannak olyan beavatkozások, amelyeket 
az emberiség nem követhet el büntetlenül, pillanatnyi vagy rövidebb távú igényeinek 
kielégítése érdekében. 
"A véges világ elmúlásának időszaka megkezdődött" - mondja Paul Valéry.' 
Darwin az életet a létért való küzdelemnek nevezte; Boltzmann már úgy látta - leg-
alábbis azt veszem ki a szavaiból -, hogy nem a létért, hanem a jólétért folyik a harc, a 
közvetlen veszély mintha elmúlt volna, hiszen így fogalmaz: "Az élet elsősorban a 
rendelkezésre álló energia megszerzéséért folytatott küzdelem."
S most úgy néz ki: majdnem megvan. Hát persze hogy gyanús. De nem kevésbé 
gyanús az atomenergia veszélyeit hangsúlyozó logika sem, amelyiknek leglényegesebb 
alappillére az előre felderíthetetlen veszélytől való félelem. Mit lehet egy olyan 
támadással kezdeni, amelyik éppen az ismeretlenre épül? Elvileg semmit. Az elmélet 
síkján megtámadhatatlan. Ezért is tetszetős. José Ortega y Gasset spanyol filozófus - 
jóval Boltzmann után - arra a következtetésre jutott: az ipari forradalom hatása a 
határtalan bőség és jólét illúzióját keltette, elhomályosítva azt az ősi aranyszabályt, 
hogy az emberiség fennmaradásának véres verejték és küzdelem az ára. A gyanú tehát 
az atomenergiával mint az emberiség egyik alapvető problémájának megoldásával 
szemben - ha valamiért, hát ezért sokkal inkább - jogos. Egyelőre az emberiségnek 
még műszakilag igazolt módszere sincs a maghasadás vagy a fúzió olyanfajta 
felhasználására, amelynek ismeretében végre felhagyhatnánk akárcsak a szénbányá-
szattal is.
Küzdelem, véres verejték az emberiség fennmaradásának az ára abban az 
értelemben is, hogy évtizedek kemény munkájába kerül a genetikai hatások feltárása 
is. A hirosimai és nagaszaki túlélők leszármazottait 1950 óta rendszeresen vizsgálják 
orvosok, és semmilyen abnormális genetikai hatást nem mutattak ki. A kutatók persze 
nem hagyták itt abba a munkát. Az állatkísérletek közül az egyikben száz 
egérgenerációt vizsgáltak meg úgy, hogy mindegyik generációt 200 rad sugárzásnak 
vetették alá, s az egerek leszármazottai mindannyiszor ugyanolyan élet- és 
szaporodóképesnek bizonyultak, akár az elődök.
Ezek a kísérletek persze nem cáfolják meg a több évtizedes felismerést, hogy a 
sugárzásnak van genetikai hatása, csupán egy újabb összefüggéshez segítettek hozzá: 
az ártalmas következmények hiánya arra utaI, hogy a test védekezőmechanizmusa jól 
működik, például a legtöbb besugárzástól sérült embrió esetében vetélést idéz elő 
rögtön a terhesség elején.
A New Scientist című angol tudományos hetilap 1979. szeptemberi számában 
kiszámították, hogy hány nappal rövidítik le a munkások életét a foglalkozási ártalmak 
s azok kockázata. Harmincöt évig űzött foglalkozás esetén a mélytengeri halász élete 
923, a szénbányászé 103, az olajfinomítóban dolgozóé 74, az építőmunkásé 62, az 5 
rem/év munkahelyi sugárzásnak kitett alkalmazotté 32 nappal lesz rövidebb. Ha 
egyáltalán éri ekkora dózis. Mert ha a 35 év munkaviszony alatt átlagosan csak 0,5 
rem éri, akkor csupán három nappal kurtítják meg evilági tartózkodását a sugarak. 
Nem is nagyon értem, miért éppen a reaktor kiszolgálóit részesíti annyi kedvezmény-
ben a társadalom. Az építőknek - legalábbis a New Scientist táblázata alapján - 
nagyobb munkaidő- és korkedvezmény járna, és mondjuk, téglaveszélyességi pótlék.
Ilyenkor szokták azt mondani, hogy az atomosok egy puskaporos hordón ülnek. 
És locsolják, ha locsolják - teszem hozzá, de végül is csak rajtuk múlik a kockázat. 
Erről győzött meg négy évtized reaktorbaleseteinek a tapasztalata. A tőkés 
országokban a nukleáris energiával foglalkozó intézetek, kutatóhelyek, erőművek és 
az üzemanyagot termelő-feldolgozó üzemek kötelesek a balesetek nyilvánosságra 
hozására, hogy a tapasztalatokból okulhassanak a többiek. Az így publikált 
reaktorbalesetekből 1945-ben volt három; 1946-ban, 48-ban, 49-ben egy-egy, 
1951-ben kettő, 52-ben öt; 54-ben négy; 55-ben kettő; 56-ban három; 57-ben kettő; 
58-ban öt; 59-ben és 60-ban három-három; 64-ben négy; 62-ben három; 63-ban 
kettő; 64-ben egy; 65-ben kettő; 66-ban egy; 69-ben kettő; 1970-ben egy, aztán 
hosszú szünet, és csak 1978-ban és 79-ben volt egy-egy reaktorbaleset. Ez összesen 
53. Ám az 53 balesetnél "csupán" 36-an kaptak veszélyesen nagy sugárdózist, s 
"csupán" 8-an veszítették az életüket - de egyikőjük sem erőműben, hanem egy 
kutatóreaktorban, vagy feldolgozó üzemben, vagy kritikus rendszer mellett. Az 
atomerőművek történetében 1985-ig csak egyetlen alkalommal fordult elő olyan mér-
tékű sugárszennyezettanyag-kibocsátás, hogy a lakosság védelmében hatósági 
intézkedésekre volt szükség. 1957. október 8-án az angliai Windscale 
kutatóreaktorban konstrukciós okok - a hőelemek rossz elhelyezése és nem megfelelő 
szűrők alkalmazása - miatt, valamint a kezelőszemélyzet tévedésének következtében - 
helytelenül értelmezték a hőmérséklet-csökkenést - úgynevezett urán- és grafittűz 
keletkezett a reaktorban. Az üzemanyag napokig izzott, s ezalatt a hasadási termékek 
úgyszólván akadálytalanul jutottak a durva szűrőkön át a szabadba. A kibocsátott 
aktivitás még Norvégiában és az NSZK-ban is érzékelhető volt. A hatóságok igen 
gyorsan és igen hatásosan intézkedtek: a reaktor 500 négyzetkilométeres körzetében 
elrendelték a tej elkobzását. Az intézkedés hat hétig volt érvényben, s ezzel elkerülték, 
hogy a legelő-tehén-tej úton a megengedhetőnél nagyobb legyen a lakosság 
izotópfogyasztása.
S ez is több mint húsz éve történt. Ezt csak azért jegyeztem meg, mert talán van, 
akinek nem tűnt fel, hogy az évek múlásával csökkent a reaktorbalesetek száma, 
miközben évente tucatjával avattak új erőműveket, már 1975-ben több mint 500 
reaktor üzemelt a Földön. 
A tanulmányból egyébként az is kiderül: az atomosok olykor-olykor nem 
locsolják elég körültekintően ezt a lőporos hordót. Az 53 balesetből 13 esetben a 
kezelőszemélyzet tévedett, háromszor figyelmetlen volt, megint háromszor 
feledékeny, kétszer fegyelmezetlen, egy ízben pedig az okozta a bajt, hogy kapkodott, 
illetve véletlenül bekapcsolt valamit, amit nem kellett volna...
ATOM A FEJEKBEN

Milyen kevésen múlik! Ha a reaktor pultján piros színű a szabadot jelző lámpa 
színe, az operátort cserbenhagyhatja fél évtized alatt szerzett tudománya. Egy csöpp 
pánik, s nem a tudására, hanem a beidegződéseire hallgat. Ezek a beidegződések 
pedig a gyermekkorától elkísérik az embert. Az atomenergiától jóval előbb 
idegenkedik az emberek többsége, mint hogy bármit tudna róla. S nemcsak Hirosima 
és Nagaszaki miatt. Atom-energia. Az elnevezés sem elég szerencsés. Mennyire nem? 
Havas Péter, az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem neveléstudományi tanszékének 
munkatársa rákérdezett 377 budapesti és paksi negyedik és hetedik osztályos tanuló 
atomenergiával kapcsolatos ismereteire és érzelmeire. Nem sok jót tapasztalt.
Az önmagának feltett kérdésre, hogy felkészülten várja-e a társadalom a 
nukleárisenergia-ipart és -technikát, a válasz: egyértelmű nem. A gyermekek 
elképzelése az atomról bizonyára az, ami a felnőtteké. Tőlük hallják a sok 
zagyvaságot, s persze minden igyekezetük ellenére sem tudnak értelmet kölcsönözni 
hiányos ismereteiknek, a sok ellentmondásos tájékoztatásnak. A megkérdezett 
hetedikesek szerintem nem butábbak a szüleiknél. Általában legalábbis nem. A 
tudásuk spontán tudás. Az 1978-1979-es tanév negyedikes és hetedikes-nyolcadikos 
tanulói hevenyészetten tájékozottak az anyagszerkezetről és az energiáról. Sem a 
tananyagban, sem a tantervben nem szerepel az atomenergia és az atomerőmű fogal-
ma. A tudáshiány következményei szemléletesek. A megkérdezett diákok kétharmada 
hiába volt paksi, elképzelésük az atomról és az épülő erőműről alig valamivel volt 
pontosabb, mint a pestieké. (Szép fintor: a pesti gyerekek a Mérnök Utcai Általános 
Iskolába járnak.)
A negyedikes diákoknál általános jelenség, hogy az atomfogalmat azonosítják az 
atombombával. És az ország felnőtt lakosságának hány százaléka hajlamos 
összekeverni az atombombát az atomerőművel?! Éveken át ujjongott a külpolitikusok, 
újságírók többsége: lám-lám, a fejlett Nyugaton sem fenékig tejfel: a tömegek 
elégedetlenek, tüntetnek az atomerőművek építése ellen. A magyar közvélemény nagy 
része pedig csak annyi tanulságot vont le a kommentárokból, hogy egyrészt 
tüntethetnek, másrészt, ha tüntetnek, akkor az atomerőmű bizonyára nem jó dolog, 
viszont elhallgatják előle a bajokat. Esetleg azért, mert veszélyes. Mint például az 
atombomba.
A negyedikes diákok atomrajzainak Budapesten 41, Pakson 31 százaléka 
atombomba. Bármennyi szellemességet tételezünk is fel a gyerekekről, nem valószínű, 
hogy a kérdőív kitöltése közben fedezték fel az atombombát. Teller Ede és társai 
munkásságát becsülnénk le vele. Valószínűbb, hogy az atomfogalmak 
összekeveredése mögött az USA-ban végzett reklámkísérlet hatásmechanizmusa rejlik: 
a vizsgálat végére a műsorokban a tudatos észlelési időnél rövidebb ideig felvillantott 
banáncsokoládé lett a tévénézők kedvenc csemegéje. Miért? A nézők nem tudták a 
választ. Mintha sokszor találkoztak volna vele. Pedig nem látták, senki meg nem 
fogalmazta, hogy egyenek több banános csokoládét. Csupán annyi történt, hogy a 
másodperc töredéke is elég volt, hogy a felvillant kép az agyukba beszivárogjon. 
Az atomról pedig évtizedek óta szorongást keltő hírek árasztanak el bennünket. 
Nagy ritkán ha cseppentenek mellé némi információt az atomerőművek ártalmatlansá-
gáról, hasznosságáról. Az atomfogalom így inkább a kellemetlen érzetekhez kötődik. 
Az általános iskolások még pontosan megfogalmazzák félelműket. A ravasz kérdésre: 
"Meg mernél-e fogni egy atomot?", a negyedikesek kétharmada nemmel felelt. 
Némelyik még indoklást is fűzött a választáshoz: felrobban, fél a sugárzástól, az atom 
elektromosan ráz stb. (Ez utóbbi félelem mögött van egy kis logika. Ha elektromos 
áramot állítanak elő az atommal, akkor annak ráznia kell, hiszen az áram ráz. De szép 
is lenne ilyen egyszerűen!)
A gyermekek nem ismernek lehetetlent. Az atom szétszerelésére, ami ugye olyan 
sok gondot okoz a fizikusoknak, volt néhány megfontolandó javaslatuk. Azt ajánlják, 
hogy csavarhúzóval, vésővel, ollóval, esetleg préssel vagy kalapáccsal, s ha úgy se 
megy, akkor dinamittal(!) próbálkozzanak a felnőttek. Így képzelik a bátrak; a 
budapestiek 57, a paksiak 40 százaléka. A gyávák, akik egyszerűen hozzá sem mernek 
nyúlni az atomhoz, Pakson vannak többen. 16,2 a 17,3-hoz az arány. Csakhogy a 
bátrak és az óvatosak egyaránt szétszedhetőnek tartják az atomot. Mondjuk, ahogy 
egy bombát vagy egy biciklit szét lehet szedni. Mindkettővel találkozhattak már, vagy 
az udvaron, vagy a moziban. Atomerőművel aligha.
Ezért aztán az atomot fegyvernek, robbanóképes dolognak tartják. Annyira 
tájékozatlanok, hogy a budapesti negyedikesek 57, a paksiak 87 százaléka találta el 
csupán, hogy az atomerőműben nem kokszot, nem műtrágyát, nem gyógyszert, nem 
gázt, nem erőgépet, hanem villamos energiát termelnek. A megkérdezett negyedikes 
diákok közül a budapestiek 6, a paksiak 30 százaléka dolgozna szívesen 
atomerőműben, mert: "érdekes, szép munka lehet"; "sokat keresnék, ott sokat 
fizetnek"; "szeretem a magasságot"; "hogy szebb legyen a hazám"... (Demagóg választ 
csak a paksi negyedikesek írtak.)
A hetedikes diákok válaszaiban már kevesebb a kategorikus tévesztés. Úgy tűnik, 
az iskolai hatások és a tudományos fogalomalkotás helyes irányba tereli a gyermekek 
atomképzetét. Ez a képzet azonban néha nagyon zavaros. A rossz beidegződést, ha 
van elég idő rá, legyőzi az érettebb gondolkodás, de ha egy kis eresztéket hagynak az 
érzelmeknek, azon át belopódznak a válaszokba a téves képzetek. A hetedikesek 
egyharmada, ha tehetné, sem fogna meg szívesen egy atomot, és emögött még mindig 
az atomtól való általános félelem rejtőzik. Elvétve még mindig felbukkan az atom szó 
azonosítása az atombombával. A tanulók 7 százaléka szkafanderben, védőöltözetben 
és távcsővel figyelné, amint szétszedik az atomot.
Az első élmény hatásának erősségét, lassú visszaszorulását látszik igazolni, hogy 
a fiatalabb tanulók 54, az idősebbek 43 százaléka azért nem kíván atomerőműben 
dolgozni, mert az nem biztonságos munkahely. Ahogy Havas Péter fogalmazta: "A 
kicsi, de észrevehető különbség azt jelzi, hogy a gyarapodó értelem felveszi a harcot 
az előítéletekkel, de még nem eléggé felvértezett, alulmarad a küzdelemben."

XI. FEJEZET
Az atomosok
(A kis hal megeszi a - még kisebb 
halat.)


KONJUNKTÚRA-IPARÁG (?)

1978 őszén háromszázan dolgoztak a Paksi Atomerőmű Vállalatnál. 1980-ban 
már ezren voltak, 84-től pedig 1500-an. Ezért napi átlagban 12 órát dolgoznak: a 
munkához tehát kevesen vannak. A nemzetközi termelékenységadatokhoz mérve 
viszont sokan. A fejlett országokban van olyan 1000 megawattos atomerőmű, amelyet 
összesen háromszázan üzemeltetnek. Ott azonban egyáltalán nincs karbantartó 
részleg. Ötszázzal kevesebben lehetnének Pakson is, ha megszüntetnék a 
karbantartást, pontosabban, ha lenne megbízható szervizhálózat, ha a karbantartó 
vállalat azonnal jönne, és felkészülten nyúlna az atomerőműhöz. Négy reaktor miatt 
viszont nem érdemes egy ilyen vállalatot alapítani. A szakemberek közül a 
turbinagépész, a forgácsoló, a lakatos, a vízvegyész, a kazángépész könnyen 
átnyergelhet az atomerőműre. Tudását többnyire ott is tudja kamatoztatni. Erőműves 
vénájú embert keresnek, s egyelőre találnak is eleget. De hamar bajban lehetnek, mert 
a képzés elmaradt az igényektől.
Más a helyzet az új szakmáknál. Évente négyen-öten végeznek a moszkvai 
energetikai intézetben, állami ösztöndíjjal. Ők természetesen szívesen jönnek Paksra, 
számítanak is rájuk. Szükség van a tudásukra. Az atomosoknak nincs sok választásuk. 
A döntő szempont a lakás. A beruházási javaslat eredetileg 936 lakással számolt. Ez 
azonban csak akkor lenne elég, ha időközben nem emelik fel kétezerrel az építők és 
kétszázzal az üzemeltetők számát, valamint ha a férj és a feleség egyaránt a PAV-nál 
dolgozik. A fizikai és műszaki dolgozók házastársának azonban gyakran nem tudnak 
munkát adni.
És nemcsak ezen múlik, hogy végül is letelepednek-e. Ha a város idegen marad 
nekik, ha nem találnak tágabb értelemben vett otthont maguknak, idővel továbbállnak. 
A válások és az anyósok meglepően sokszor segítettek a vállalat létszámgondjain. 
Akkor lepődött csak meg a PAV, amikor a fiatalok kibékültek. A szerény érdeklődés a 
PAV iránt végül annak is tulajdonítható, hogy az atomiparnak egyelőre nincs 
presztízse. A mérnöki pályák társadalmi presztízse általában véve csökkent az elmúlt 
évtizedben, a szakma felhígult. A bölcsészek pedig tiltakoznak, hogy a társadalom 
rendkívüli fizetésemeléssel próbálja meg helyreállítani a tekintélyvesztést. Ha egyik 
napról a másikra felemelnék a mérnökök fizetését, ami egyébként teljesen 
valószerűtlen, akkor most valóban érdemtelenek kapnák a magasabb jövedelmet. Mivel 
azonban az érdemek szerinti javadalmazás esélye minimális, és ha az érdemtelenek 
nem kaphatják meg a magasabb bért, akkor hogyan szerezhető vissza a reálértelmiség 
társadalmi presztízse? A józanul gondolkodó fiatalok közül ugyanis egyre kevesebben 
választják a mérnöki hivatást.
A műszakiak tudják, hogy a világban, illetve a világ "igazságtalanul" berendezett 
felén két-háromszoros a jövedelemkülönbség a képzett fizikai munka és az alkal-
mazott mérnöki munka kőzött. Magyarországon az 1946-os fizetésrendezés után a 
mérnök és a munkás átlagkeresete közötti különbség 2,8-szeres volt. Az ipari mun-
kások átlagos havi keresete 1949-től 1953-ig 92 százalékkal emelkedett, a műszaki 
alkalmazottaké csak 52-vel. Az 1953. márciusi általános bérrendezés a munkások 
keresetét 20,4, a műszaki alkalmazottakét 11,8 százalékkal emelte. A beosztott, tehát 
nem vezető állású mérnökök keresete ekkor már csak 30 százalékkal haladta meg a 
munkásokét.
A szellemi munka leértékelése nem ért itt véget. Az extenzív fejlesztés 
időszakában a sok beruházás és a termelés (elsősorban) mennyiségi növelése 
jellemezte az iparpolitikát, ám ehhez nem volt elegendő munkás. Mérnök még akadt, 
de közülük sem az állandóan újítani képes, nagy felkészültségű, ambiciózus típusra 
volt szükség, hanem azokra, akiknek volt elég türelmük beindítani, aztán évtizedekig 
működtetni a monoton verklit, az ipart. Legalábbis ahogyan azt annak idején 
elképzelték.
1975-re 8,5 százalékra csökkent a különbség a magasan kvalifikált 
szakmunkások és a beosztott mérnökök jövedelme között. Az iparban foglalkoztatott 
műszakiak és munkások kereseti aránya az elmúlt negyven évben így alakult: 1938: 
301 %. 1949: 195%, 1955: 172%, 1960: 157%, 1070: 161%, 1975: 148%, I978: 139%. A 
KSH felmérése szerint a 70-es évek elején a mérnökök életkeresete 38,8 éves korukra 
érte utol a középfokú végzettségűekét.
Miért, miért nem: azóta a KSH nem végzett ilyen számításokat. Az Országos 
Műszaki Fejlesztési Bizottság saját vizsgálatai szerint ma már egyes szakmákban a 
mérnökök életjövedelme csak ötvenéves korukra lesz annyi, mint a munkásoké. 
(1975-ben az NSZK-ban a lakatos szakmunkás 2100 márkát keresett, a diplomás 
gépészmérnök pedig 4800-at. S mindketten alkalmazottak, nem tulajdonosok. Az 
Egyesült Államok feldolgozó iparában a mérnökök körülbelül kétszer annyit keresnek, 
mint a szakmunkások.)
Pakson ez a probléma természetesen nem létezik. A beosztott mérnökök 
kevesebbet keresnek, mint a szakmunkások.
Nem azért tanulnak nálunk a fiatalok, mert úgy kalkulálnak, hogy a több tudással 
majd többet is kereshetnek. Nem is keresnek többet a mérnökök, mint a szakmunká-
sok. A társadalom úgy honorálja felkészültségüket, hogy kevesebbet dolgoztatja őket. 
Amitől az értelmiségi csak elégedetlenebb lesz. Haragszik azért is, mert nem méltá-
nyolják - jövedelemben - a szakértelmét, s azért még ingerültebb, hogy ki sem 
bontakoztathatja képességeit, mivel nem kap értelmes feladatot. Ha kapna, hiába 
volna vonzó az értelmiségi pálya kényelmessége, aki nem bírja a szellemi próbatételt, 
kénytelen volna más munka után nézni. De egyelőre szó sincs ilyenfajta 
megméretésről.
1982-ben mégsem ettől fájt a PAV személyzeti osztályvezetőjének a feje. Az 
egyes blokkot felruházták ugyan szakemberekkel, a fizikai munkahelyekre mégis 
állandóan van felvétel. Kevés a műszerész, a gépész, a primer köri főgépész, a 
villanyszerelő, a turbinagépész. Álláshirdetéseket adnak fel az országos lapokban, de 
hiába, amikor a jelentkezők meghallják, hogy már Pakson is legalább egy-két évet kell 
várniuk a lakásra, s közben a családfőt csaknem egy évig nélkülözniük kell (ennyi idő a 
külföldi kiképzés), az érdeklődők nagyobbik része sarkon fordul.
Az év végéig 200 emberre volna szüksége a vállalatnak, köztük majdnem félszáz 
diplomásra. De honnan csábítsanak? A felvett 1500 alkalmazottnak megközelítően az 
egyharmada mérnök és üzemmérnök. 1982-ben 155-en léptek ki a vállalattól; ez 
akkor is sok, ha ide számítják a gyermekgondozási segélyen lévőket és a sorkatonai 
szolgálatra behívottakat is. Az eltávozottak közül néhánynak a kiképzése egymillió 
forintba került a vállalatnak. Mint például a reaktort irányítóké. Közülük négyen 
mondtak fel a minap: "Mindegyikben volt sértődöttség. Nem köpködtük le egymást, 
úgy búcsúztunk el, ha akarnak, visszajöhetnek" - mondja az osztályvezető.
Nincs is olyan helyzetben a cég, hogy könnyedén lemondhatna bárkiről. Mégis 
miért mennek el? Csak azért, mert néhány osztályvezető száz-százezer forint feletti 
jutalmat kapott a párhuzamos kapcsolásért (az erőműnek az országos hálózatra 
illesztésekor), a beosztottak pedig csak pár ezer forintot? Ezért aligha. Egy-egy 
munkásnak is több mint százezer forintot fizettek ki az elmúlt három évben a 
túlórákért. A vezetők nem kaphattak túlórapénzt. Pedig végig velük, mellettük 
dolgoztak.
Mérnökök, technikusok, szakmunkások mondanak fel két-három év megfeszített 
munka - és tanulás - után, pedig néhány éve még életre szólónak hitték a paksi 
szerződést.
Az atomtechnika ma semmivel sem kevésbé konjunktúra-iparág, mint volt egy 
évtizede a számítástechnika és néhány évre rá a környezetvédelem - vezetői és 
középvezetői beosztások tucatjait teremtve meg egyik évről a másikra. Nem is 
történhetett másképp. Néhány év alatt lett Magyarországon több száz kis-, közép- és 
felső vezető, akik hivatalból értettek az atomerőműhöz, mert érteniük kellett hozzá. A 
magas beosztással pedig nem csupán magasabb fizetés jár, hanem nagyobb hatáskör, 
külföldi utak és sokkal magasabb társadalmi presztízs. A mérnök tehát karrierre tör, 
ahelyett hogy dolgozna. Ráadásul Pakson a valóban rátermett vezetőknek eszük 
ágában sincs öt-tíz évet feláldozni az életükből egy bizonytalan kimenetelűnek 
ígérkező vállalkozásra.
Találtam egy levelet, a kormánybiztos írta a 22-es Állami Építőipari Vállalat 
vezérigazgatójának: "Kérem T. elvtársat, adjon javaslatot öt-tíz emberre, ha kell, 
segítek annak elintézésében, hogy lejöjjenek Paksra dolgozni, esetleg megkeresem 
Ábrahám miniszter elvtársat, bár ő azt mondja, hogy már beszélt jó néhány vezetővel, 
olyanokkal, akiket alkalmasnak tartana a beruházás egyes részterületeinek 
irányítására, de azok közül egyik sem akart ide jönni, mert Pakstól félnek." A vezetők 
az ország bármely részén megszerezhetik a Pakson elérhető anyagi és erkölcsi 
elismerést, lényegesen kevesebb munkával, kisebb felelősséggel, kiegyensúlyozottabb 
körülmények között, mint amennyire itt rá vannak szorítva az irányítók. Egyelőre nem 
sikerült olyan állapotokat teremteni Pakson, hogy a jó vezetők ne meneküljenek el, 
hogy könnyű legyen idehozni őket. "Azt hiszem, az sem hiányzik, hogy Pakson többet 
járjunk temetésre, mint máshol az országban" - fogalmazott a kormánybiztos egy 
másik alkalommal a közelmúlt infarktusaira, gyomorperforációira utalva.
A helyzeten alig valamicskét enyhített a művezetői csapat megerősítése 
átirányított főiskolai diplomásokkal, mert a fiatalok lassan illeszkednek be, s egy év 
múlva elmennek. Vagyis általuk nem megoldódik, csak enyhül az irányítók 
felkészültsége és a beruházás szakismeretigénye közötti feszültség - így tájékoztatták 
1980 tavaszán az illetékes miniszterelnök-helyettest, hozzáfűzve: az intézkedések 
része lehetne, ha néhány szakember hosszú távra kapna lakást Pakson, mert jelentős 
az elvándorlás, és köztük sok a jó szakember.
Szerkesztőségi munkatársam férje fél év után menekült el Paksról. Kimentem 
Zuglóba, hátha elárulja, miért sietett vissza annyira Pestre, a félszoba-félkonyha-
félfürdőszoba albérletbe, lemondva a magasabb jövedelemről, amikor igazán nagy 
szükségük lenne a pénzre, hathetes kislánya itt nem nőhet fel. H. János nem mesélt, 
félszavakból fejtettem meg, hogy irreálisnak tartotta a felelősséget, amit vállalnia 
kellett - volna. Egy éve szerzett diplomát, s az iskolapadban tanítottakkal sehogy sem 
tudta összeegyeztetni, amit látott. Nem is lehet. A magyar beruházói, tervezői 
gyakorlattal sem sikerült, pedig az távol áll a skolasztikus tisztaságtól. Minden 
technikus tudja, hogy még egy műszaki tervet is honosítani kell. Hát még egy műszaki 
ideológiát! 
Akik annak idején az atomerőművet választották, szinte semmit sem tudhattak a 
beruházás nehézségeiről. Jöttek, csapatostul. Közösen kerestek új munkahelyet, mert 
megelégelték a főnökök beváltatlan ígéreteit, a rossz munkakörülményeket. 
Felkerekedtek szerencsét próbálni, hallván: Pakson szinte minden család kap lakást, 
magasak a jövedelmek és a munka is érdekes. Egy év leforgása alatt csak a Péti 
Nitrogénművektől harmincan igazoltak át a Paksi Atomerőmű Vállalathoz. Közülük 
tizenhatan a karbantartó műhelyben dolgoznak. Ez a legveszélyesebb munkakör, mert 
megeshet, hogy sugárveszélyes helyen lazul meg egy csavar, szivárog egy tömítés, 
döglik be egy műszer, s akkor oda nekik be kell menni. Ők persze már tudják: 
vigyáznak rájuk. Csak annyi időre engedik be a karbantartókat, amennyi alatt nem 
érheti őket egészségre káros dózis.
A Veszprémi Napló 1978. november 1-jei száma rendesen elsiratta az egyik 
Paksról elpályázó brigádot az Elmegy velük a tapasztalat is című cikkében. A szerző 
nem riadt vissza az 50-es évek stílusfordulataitól sem, hátha néhány meditatív 
megjegyzésével, érzelmi húrokat pengetve, jó szolgálatot tehet a megyének: "Míg 
beszélt, a szemei gyakran fátyolossá váltak, és több körmét véresre rágta." A lakatosok 
a cikket kivágták, felragasztották a falra; jóízűen nevetnek, ha szóba kerül. 
Spirállépcső vezet fel a végig üvegfalú irodába: a Székesfehérvári Bútorgyár szép zöld, 
fémlábú asztalain ülünk, egyikünk sem rágja a körmét; hamarosan ihatom a kávét, 
amit a hivatalokban megirigyelt bügyögéből töltenek az ivóvizes poharakba. Itt a kávé 
nem csurog a titkárnő lábára. Az első töltés fele, visszafolyva a bügyöge falán, nem 
ömlik mellé, itt nem igényel nagyobb összpontosítást az első pohár fekete 
felszolgálása, mert a tmk-ban van laposfogó, sőt kombináltfogó is, és van szaki, több 
tucat, aki nem rest egy keveset igazítani a bügyöge csőrén, hogy így kedveskedjen a 
csinos adminisztrátornak. 
Hatan verődtünk össze az irodában. Kiderült, hogy van közöttünk, aki huszonöt 
évig várt hiába lakásra Péten, s ezek után már egymás szavába vágnak, sorjáznak az 
elmúlt évek koptatómalmában szikár mondatokká egyszerűsödött érvek életük egyik 
leglényegesebb döntése mellett: "Másfél szobás lakásban gimnazistává nőtt fel a 
lányom. Itt két és fél szobásat kaptunk azonnal. A főművezetői beosztásomat 
művezetőire cseréltem el. Másfél éve hitegettek: meguntam!" "Hét éve minden 
tavasszal meglátogattam a vezért, beírta a naplójába, elintézi, kapok rendes lakást. 
Idén nem mentem, talán feltűnik nekik. Nem zsarolok senkit. Ha csak ijesztgetésre, a 
felmondással való fenyegetésre adnak kiutalást, akkor inkább nem kell."
Nincs harag, legfeljebb a Péti Nitrogénművek lehet morcos. Majdnem sikerült is 
rávenni a minisztert, a nehéziparon belül ne engedjen meg ekkora fluktuációt; a 
legjobbak hagyják el a gyáraikat Paksért. Nem sokon múlott, hogy évszázados álmából 
felrázzák a röghöz kötöttséget, persze nem ismételt törvénybe foglalásával, "csak" a 
gazdaságirányítás módszereivel összeegyeztethető módon. Elég lett volna mindehhez 
a Paksi Atomerőmű Vállalat vezérigazgatóját arra kérnie a miniszternek, hogy a 
nehéziparból ne vegyen át munkást. A felvételnél a második percben fény derül rá, ki 
honnan jött.
Az ilyen véd- és dacszövetségekre azonban könnyen rámondják: 
tárcasovinizmus. S melyik miniszternek hiányzik a nehezen kivédhető támadás, amikor 
szorult helyzetében a munkás még arra is képes, hogy előbb átmegy a másik tárca 
bármelyik vállalatához, és csak onnan indul el bevenni a paksi fellegvárat. Végül is nem 
kényszerültek e kerülőre, és még így is milyen nehezen hagyták ott Pétet. 
Dinasztiáknak volt munkahelye a Nitrogén. "A fater is onnan ment nyugdíjba." A szülők 
többnyire Pét környékén élnek, és úgy nevelték gyermekeiket, hogy: "Ott van a 
Nitrogén, ad megélhetést, van mindig munka." Munka volt is. "Ami kurázsi volt az 
emberekben, az ott kiforrhatott." A megélhetésről azonban már más a 45 után 
felnevelkedett generációk véleménye, mint a nélkülözésektől elcsigázott ősöké: "A 
legfontosabb, amiért mozdul az ember, az a lakás."
Mozdultak, s szerették volna, ha megértik őket munkatársaik és a Péti 
Nitrogénművek vezérigazgatója. Eleinte tervezgették: kosárlabda-mérkőzést 
rendeznek a péti öregfiúk és a Paksra vándoroltak között. Egyszer Pakson 
találkozhatnak, a visszavágót pedig Péten tartják. A visszavágó elmaradt. Letettek 
korábbi vezérigazgatójuk paksi meghívásáról is. Féltek, rájuk borítja az asztalt. Az 
ipari vásáron még meglátogatták a Nitrogénművek standját, talán jövőre is 
tiszteletüket teszik, de ha ismét megugrasztják őket, mondván: mindjárt jön a vezér, 
harmadszor bizonyára nem kockáztatják meg a véletlen találkozást. Nem mintha 
különösebb okuk lenne tartani a vezérigazgatótól. Ő már annak idején megmondta: 
"Nem árt a gyárnak egy kis vérfrissítés."


Az EGYET NEM ÉRTÉS JOGA

"Egy gyenge fuvallat, és a fodroktól nem látszódhat a meder mélysége." A 
megfigyelés K. Istváné, 1978 tavaszán mondta, első erőművi körsétánk végén. Egy 
kevéske szellő. s a víz hullámain megtörik a fény, vagyis az sem látszódhat, ha a 
szemnek áthatolhatatlanul mocskos az öböl.
K. István töretlennek hitt pályafutásáról váratlanul kiderült: megakadt. Hol 
veszítettem el a fonalat? K. Istvánhoz bármikor felugorhattam, nemcsak az irodába, 
hanem otthonába is, s mindig segített megtalálni a beruházás éppen legizgalmasabb 
problémáit. Közben egyre inkább elfelejtettem a saját gondjairól faggatni. 
Osztálya, a villamos osztály, a kiadott határidőre elkészült a 120 kilovoltos 
alállomással, és nem késtek a telefonközpont avatásával sem. Mind a kettőt 
megmutatta István, megcsodáltatta velem a szabadtéri kapcsolókat, a maguk 
műfajának BMW-it - már amennyire meg tudtam ítélni -, s bevitt a telefonközpontba is, 
hagyta, hogy átjárjon engem is a megilletődöttség, legalább addig, amíg nem 
tisztázom magamban, hogy a szerelők sem képesek fejben tartani a vezetékindák 
ezreinek pontos útját, úgy találják meg a kötési pontokat, hogy egyszerre csak 
egyetlen szálat követnek. Első látásra azonban a huzalkötegek ezrei villannak föl, s 
elképzelhetetlennek tűnik, hogy van ember, aki a teljes rendszert ismeri. Két perc 
múlva már nyugodtabb vagyok, rám ragad valami a társaság csekélyke 
önelégültségéből: két nap múlva már az új telefonközponton keresztül átkozhatják 
egymást a kivitelezők, a beruházó és a majdani üzemeltető.
Néhány héttel, hónappal később István megtudta, ő az egyetlen, aki a 120 
kilovoltos alállomás határidős elkészítéséért egy fillért sem kap a kitűzött 
prémiumokból. A beosztottjaitól értesült a fejleményekről: "Hallom, főnök, elmegy 
tőlünk." Elment.
Utoljára 1979-ben találkoztunk, amikor a PAV beköltözött az új irodaépületbe. K. 
István is kapott - a többi osztályvezetőjével azonosan berendezett - légkondicionált 
irodát, ötvonalas telefont, tárgyalóasztalt és köré fotelokat, titkárnőt és műszaki 
rajzolót; a vállalat rangjához megsaccolt osztályvezetői kellékeket. Később a fo-
lyosókra és a lépcsőfordulóba digitális órákat raktak, az igazgatói cím vezérigazgatóira 
nőtt, az igazgatóknak szenzoros (érintésre tárcsázó), memóriatárolós telefon-
készüléket szereltek fel, a vezérigazgatónak és első helyettesének még külön WC-t is. 
Pénz volt rá, hiszen még arra is futotta, hogy - függetlenül a fegyveres őrség iránti 
töretlen bizalomtól - fotocellás vagy infraérzékelős (a nyugati ízléssel tervezett 
dobozokról nem derült ki a pontos típus) automata riasztóberendezés vigyázza az 
igazgatói irodák ajtajait és páncélszekrényeit. Gyarapodott a PAV: nagy fekete autót 
kapott a vezérigazgató és a kormánybiztos, igaz, később elvették tőlük, de 1983 
februárjában ismét felbukkant az irodaépület előtt a Tátra gyár olyan sokak által 
irigyelt remeke. ERDÉRT-panelekből épült már a lakóteleptől három kilométerre lévő 
Biri-tó partján az ERBE dolgozóinak a szaunája - ahová a PAV-osok is kijárhatnak -, s a 
rajzasztalon körvonalazódtak a cég balatonfüredi üdülőjének kontúrjai. Ha felépül 
könnyű lesz megismerni: a budapesti Körszálló mintájára születtek a tervek.
A vállalat belső ügyeiről csak homályos képet alkothattam, ahogy előbb az 
osztályok, majd a főosztályok s végül az igazgatóságok elkezdték bontani lombjaikat. 
Furcsa fa terebélyesedett Pakson. Gallyak cseréltek helyet, vezérágakat metszettek 
meg, s ültettek beléjük a törzs másik szárából lenyesetteket, önnemesítéssel. Ezek az 
átszervezések egyébként jó tréningnek bizonyultak: az alkalmazottak megtanulhatták, 
hogy egy rendkívül határozottan vezetett cég alkalmazottai, s hogy legfelső irányítóik 
céltudatosak. A beosztottak felkészülhettek rá, hogy markáns intézkedések részesei 
lesznek. Aki ezt hamarabb felismerte, s megtalálta a saját stílusának, valamint az 
irányítói kar módszereinek közös felharmonikusait - az nyert.
Ebben az indulóban azonban nagyon falsul csengett a kontrázás. Szerencsére 
kevesen kívántak a saját kottájukból játszani, a többségnek nem volt, nem is lehetett 
saját partitúrája; néhány éve érkeztek az atomerőmű vállalathoz, akkor, amikor az 
osztályvezetői címeket még úgy osztogatták, mint a medvecukrot - mondják azok, 
akik nem kaptak. A rangot a vezérigazgató adta nekik, ahogyan szinte ő az egyetlen, 
aki elveheti. Két-három év kitartó munkájáért, a beruházás gyorsításáért, a felké-
szülésben szerzett érdemekért, a hűséges és fegyelmezett szolgálatért járt általában a 
magas megbecsülés, s aki éveket áldozott az életéből a maghasadás rejtelmeire, az 
tudja csak igazán, milyen kevesen férhetnek egyelőre Magyarországon a "bomlás 
melegéhez", nincs másik atomerőmű, nincsenek szabad pályák e tudásmag körül. Vagy 
megbecsülik magukat itt, vagy kezdhetik elölről, valahol egészen máshol, a csak 
formailag hasonló szakterületen, és nagy valószínűséggel a társadalmi ranglétra 
eggyel-kettővel alacsonyabb fokán.
Persze mindig vannak, akik nem értenek a szép szóból. Általában azért, mert 
tehetik, még ha nincsenek is a felismerés tudatában. Bizonyára kevésbé élesen, 
kevésbé határozottan fogalmaznák meg kifogásaikat, egyet nem értésüket, ha valóban 
nagyot veszíthetnének egy esetleges összecsapáson.
1980 tavaszáig ezt K. István sem tudta, nem így tudta. S azt sem sejtette, hogy 
kenyértörés lesz a dologból.

*

Nincs abban semmi különös, ha bármelyik főnök egyszer csak úgy dönt: nem 
hajlandó tovább együttműködni valamelyik beosztottjával, és felmond neki. Szíve joga. 
Semmilyen szervezet sem működhet fordítva. Gondolják a világban. Csakhogy nálunk 
ezt nem lehet. Ezért aztán sokkal nagyobb feneket kell keríteni minden hasonló 
ügynek, mint amekkora van neki.
K. Miklóssal 1979-ben ismerkedtem meg. A meghatározhatatlan korú 
matematikusok benyomását keltette bennem. Valószínűleg csak azért, mert úgy 
rugaszkodott neki bármely feladványnak, mint életében az elsőnek, s halálosan 
komolyan is vette mindegyiket. Különös ajándéka ez az életnek, kevesek részesülnek 
benne. A negyvenesek többségére már tapad némi dörzsöltség, enyhe cinizmus, rutin 
és sorstól, adottságoktól függően - kisebb-nagyobb szkepticizmus. A pénzmagok 
egységesen hörcsögi gyűjtése azonban gyakran elfedi a korosztály klasszikus 
azonosítási jegyeit. Még kiábrándítóbbá téve az összképet.
K. Miklósnak nem adatott meg, hogy felvérteződjön generációja védekezési 
viselkedésformáival. Nem vett tudomást a lehetséges életformákról, az idomulás 
elkoptatott és elkoptató módozatairól. Az ilyen emberek elsősorban magukra. aztán 
családjukra s csak legvégül a főnökükre veszélyesek. Mégis: a főnökök veszítik el leg-
először a türelműket. Legalábbis azok, akik maguk is hasonlóan ragaszkodnak a saját 
elképzeléseikhez, és vagy azt hiszik, hogy ha munkatársuknak sorozatosan igaza van 
velük szemben, akkor az a beosztásukba kerülhet, vagy csak beleunnak a vitákba.

Első beszélgetésünkkor K. Miklós időt és fáradságot nem sajnálva csaknem 
három óra hosszat magyarázta, mit láthat majd a monitorokon a reaktor 
vezénylőpultja előtt ülő mérnök, s hogy miért jó, hogy annyi mindent láthat. A pultba 
beépített monitorpáron kívánságra gombnyomással előhívható az egyes szerkezeti 
rendszerek sémája, amin egyetlen pillantásra eldönthető, hogy például a 
reaktortartályban milyen a neutronfluxus-eloszlás, vagy hogy a csővezetékben 
mekkora hőmérsékletű folyadék áramlik, melyik szelep milyen állásban van, és így 
tovább. A számítógéphez csatlakoztatott szerkezetben az a rendkívüli, hogy a színes 
képernyőn már a számítógép által értékelt adat jelenik meg. Ha minden rendben, 
akkor kékkel, ha magasabb az érték az előírtnál, akkor pirossal, ha alacsonyabb, akkor 
pedig zölddel. Ezenkívül még sok mindent tud az elektronikus csoda - kivéve a 
legfontosabbat: nem irányítja az atomerőművet. Nem avatkozik automatikusan közbe, 
legfeljebb villogni kezd a monitorokon a kritikus pont sematikus ábrája, ezzel híva fel 
az ügyeletes mérnök figyelmét a közbeavatkozás fontosságára.
Mindez csak azért nem mellékes, mert a számítástechnika élvonalába tartozó 
ismeretekkel könnyedén bánó emberek társadalmi konfliktusok intézésekor szinte 
semmi jelét nem adják szürkeállományuk okkal feltételezhető nagy redőzöttségének. 
Nem hiszem, hogy bonyolultabb egy munkaügyi vita, mint a reaktorelektronika. Lehet, 
hogy tévedek? Az események mindenesetre ezt látszanak igazolni.
Egy évvel később ugyanis K. Miklóst már nem találtam Pakson. Pedig szerettem 
volna beszélni vele arról a levélről, amit a feleségétől kaptam.

"T. Cím!
Segítséget szeretnék kérni. Az a veszély fenyeget, hogy rövid időn belül lakás 
nélkül maradunk.
A Paksi Atomerőmű Vállalat felmondott a férjemnek. A vállalat a lakást is el akarja 
perelni, s még szükséglakást sem ígér részünkre.
Férjem K. Miklós, szül.: 1939. szept. 25-én. Okleveles gépészmérnök, okleveles 
rendszerszervező. A Budapesti Műszaki Egyetemen dolgozott két évig mint 
tanársegéd. Ezután Leninvárosba helyezték saját kérésére, a Tiszai Vegyi Kombináthoz. 
Háromszobás lakást kaptunk, három gyerekünkre való tekintettel. Tizenhárom évig 
szorgalmasan dolgozott, eredményesen. Hihetetlen energiával és türelemmel. 
Munkaintenzitását kollégái nem is értették, s nehezen vagy alig tudták követni.
Szakmai hozzáértését országos pályázatokon többször elért első, második 
helyezések, kiváló dolgozó oklevelek, személyi fizetés stb. bizonyítja.
A Paksi Atomerőmű Vállalathoz azért jött (áthelyezéssel) a férjem, hogy 
számítógép-közelbe kerüljön, az erőmű egyik vezetőjével, M. Jánossal való hosszas 
ismerkedés (kb. 4 hónap) - beszélgetéseket folytattak a rájuk váró munkáról -, tehát 
kölcsönös megfontolás után.
Ugyanez az ember szorgalmazta a férjem elbocsátását is, miután férjem a 
tisztázatlan körülmények közötti áthelyezést nem fogadta el. Mondvacsinált ürüggyel 
M. János valójában azt kifogásolta a férjemben, hogy túlságosan precízen dolgozik, 
képtelen gyorsan, rugalmasan dönteni.
Úgy gondolom, ez nem ok arra, hogy lehetetlenné tegyék az egész család életét. 
Lehet-e egy szorgalmas, becsületes, jó szakembert családjával együtt utcára tenni? Én 
az Erőmű- és Hálózattervező Vállalat paksi kirendeltségén dolgozom, előzőleg a 
leninvárosi kirendeltségen dolgoztam. Férjem a felmondás után szintén az ERŐTERV-
hez került ideiglenesen (szerződése ez év dec. 22-én megszűnik) , mert a PAV nem 
járul hozzá - azaz megakadályozza a paksi foglalkoztatását!
Közel kétezer forinttal kevesebb a havi jövedelme, és kénytelen Pesten élni, a 
központban dolgozni. Így a család kétfelé szakadt. Gyerekeink itt járnak iskolába, két 
kiskorú leány (a legnagyobb férjhez ment) velem él.
Kérem, segítsenek megoldást találni ebben a kilátástalan helyzetben. Azért 
fordulok Önökhöz, mert a hivatalos (jogi) utat már végigjárta a férjem, 
eredménytelenül. Én nem jogi tanácsot, emberi segítséget szeretnék kérni.
Paks, 1980. júli. 23-án.
Tisztelettel: K. Miklósné Sz. Katalin."

Úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. M. János főosztályvezető megbízta K. 
Miklóst, készítse el a szovjetunióbeli szakmai tanfolyamok idő- és csoportbeosztását. 
Miklós saját szisztémáját vezette végig, ami M. János szerint kivitelezhetetlen, steril. 
Nem számol a nemzetközi kapcsolatok oly gyakori esetlegességeivel. Miklós kötötte az 
ebet a karóhoz, megkockáztatva a kijelentést: "Megcsinálom, amit kérsz, de nem értek 
vele egyet. Szerintem az én programom bizonyíthatóan jobb." Tíz hónapig tartó 
civódás után Miklós levelet kapott: leváltják az üzemvezetői beosztásából, mert 
alkalmatlannak tartják a beosztottai irányítására. Miklós fellebbezett, a munkaügyi 
döntőbizottság még nem, de a munkaügyi bíróság már neki adott igazat.
Ekkor a vállalat először meglepődött, majd mérges lett. Nem szeret veszíteni. 
Egyrészt Miklósnak felajánlották a számítástechnikai tanácsadó, önálló mérnöki stá-
tust, amit Miklós nem fogadott el, mondván: erősen csökkenne a jövedelme, őt 
üzemmérnöknek hívták le Paksra. Neki emberekre van szüksége, a feladat, amire 
vállalkozhat, nagyobb és összetettebb annál, mint hogy egyedül játszadozzon vele. 
Másrészt viszont a vállalat - okulva a történtekből - Miklós alaposságával fegyelmit 
készített elő Miklósnak. Az első áthelyezési kísérlet ugyanis azon bukott meg, hogy 
Miklós még nem kapott fegyelmit. Azon ne múljon! Felrótták neki, hogy késett a 
tankönyv megírásával, hogy nem vett részt az atomerőműves alapkurzuson, s nem 
fogadták el mentségül, hogy a vállalat éppen akkor küldte ki a Szovjetunióba.
A fegyelmi alól nem tudott kibújni.
Elment a PAV-tól.
Ezek után utaztam el Paksra, nem igazán remélve, hogy segíthetek.
A névtáblát csak másodszorra találtam meg a lakás ajtaján. A csengő fölött, 
gyufacímke nagyságú fehér lapocskán nyomtatott mákszemnyi betűkkel a családi név-
sor. K. Miklósné ropogósan friss, mezőségi mintával hímzett, habos-fehér blúzban, 
magas sarkú papucsban és egy feszes, csőszárú, kicsit kopott fekete nadrágban foga-
dott. Beletúrt melírozott hajába, tipegett-topogott előttem, se ki, se be nem léptűnk. 
Bátortalanul óvatoskodtam a szoba felé, még kabátban. Odabent gyönyörűen meg volt 
terítve négy személyre. A piros kalocsai abroszon boros- és likőröspoharak, barna 
mintás tányérok
- Pesten vásárolt készlet -, franciásan fakarikába sodort textilszalvéták és 
faragott alátét az evőeszközök alatt, hogy a kanál feje, a kés éle, a villa hegye még 
véletlenül se érjen az abroszhoz.
Az asztal rendjének kellene egyensúlyt tartani mindavval, ami körülötte történt? 
Akkor még nem sejtettem, hogy K. Miklósné nem a fáradtságtól lépkedett bizonyta-
lanul előttem.
Szép lassan beszédelegtem a szobába. Mire leültem, már tegeződtünk. Nem 
mintha ez segített volna rajtam. Kiszaladt a kezem a kabátom lyukas zsebén, 
kotorásztam a bélés mögé kihullott aprópénz között, s látom, a felmondás összes 
dokumentuma, K. Miklós minden diplomája kipakolva a látogatásomra, mintha engem 
kellene meggyőzni arról, hogy Miklós rendes, szorgalmas, lelkiismeretes ember, és 
magas színvonalon jártas a szakmájában. Körbebástyázott oklevelekkel, az ágyra 
kiterített okiratokkal, bizonyítványokkal, arany-, ezüst- és bronzplakettekkel, amelyek 
mind ezt voltak hivatva illusztrálni.
Belelapoztam az asztalra készített dossziéba. Legfelül az atomerőművet 
ismertető brosúra, még a legelső, amit készítettek. Ők is akkor kaphatták, amikor 
lejöttek Paksra. Alatta az alapkőletétel oklevelének fénymásolata. "A Minisztertanács az 
ország energetikai fejlesztésének érdekében egy korszerű erőmű építését határozta 
el..."
Majd egy lista. Tizenkilenc intézmény közül - az Elnöki Tanácstól a Magyar Nők 
Országos Szövetségéig - úgy a 16. lehettem a sorban: V. F., Magyar Hírlap, gazdaság-
politikai rovat. Ennyien kaptuk meg K. Miklósné végső elkeseredésében írott levelét. 
Mert mi is történt?
Vasárnapi levél a kételkedés jogáról címen a Magyar Hírlapban megpróbáltam 
úgy-ahogy összefoglalni az eseményeket - Miklóst is felelőssé téve konfliktusa 
elfajulásáért. A részletek ma már érdektelenek. Nem értett egyet a 
főosztályvezetőjével, s nem volt hajlandó kijelenteni, hogy tévedett, mert nem 
tévedett. Szakmailag nem. De csökönyössége oly mértékben sértette a főnökét, hogy 
áthelyezték alacsonyabb beosztásba. Ezt követte a K. család vesszőfutása. A 
munkaügyi bíróság, K. Miklós fellebbezésének helyt adva, módszerességre 
kényszerítette a vállalatot. S mert Miklós semmilyen hajlandóságot nem mutatott az 
engesztelődésre, egyre-másra beigazolódott: nem lehet igaza. Formálisan nem. 
Gyakorlatilag sem. A küzdelme esélytelenné vált. Ő azonban nem tágított. 
Visszautasította a tanácsadói státust. Ekkor kapta az első fegyelmit, mert nem végezte 
el a vállalat minden dolgozójára kötelező szakmai alaptanfolyamot.
Fellebbezett ismét. A tárgyalás elmaradt. El sem mondhatta, hogy annak idején 
éppen a vállalata küldte ki a Szovjetunióba, részt sem vehetett az előadásokon, a 
vizsgákon.
Tudom, van veszélye az idomulásnak, meg aztán gyomor is kell hozzá. De a 
merev szembenállás sem jár kevesebb kockázattal. Lehet választani. Vagy, vagy.
Hát ez aztán Miklósnak elég kategorikusan sikerült. Úgy felbosszantotta a 
munkaadóit, hogy miután az iparág másik vállalatához űzték, volt igazgatóhelyettese 
abban is megállapodott az új munkahelye vezetőjével, hogy Miklóst semmilyen 
körülmények között sem küldhetik Paksra, mert egyébként a régi cége mérnökeinek 
kötelező otthagyni a tervegyeztető tárgyalást. Az lett volna ugyanis a logikus, ha az új 
munkahelyén hasznosítják K. Miklós ismereteit. Ehelyett el kellett felejtenie Paksot. Egy 
törökországi megbízás automatikájának, irányítástechnikai rendszerének a 
kidolgozásával bízták meg, s munkájával meg is vannak elégedve.
Túl a negyedik ikszen új életet kezdhetett K. Miklós, mert nem vette tudomásul: 
mekkora energiák felszabadítására képesek az atom parányi karrierista részecskéi. 
Mert kételkedett abban, hogy le kell mondani a tökéletességre való törekvésről, amikor 
a beruházás állandó kompromisszumokra kényszeríti az építőket, a tervezőket, a 
szerelőket, a leendő üzemeltetőket, amikor annyi az apró hiba. akkora a fejetlenség.
Még annak idején hosszasan elbeszélgettünk erről a Paksi Atomerőmű Vállalat 
vezérigazgató-helyettesével. A végén már arról kellett győzködnöm, hogy K. Miklósnak 
ugyanannyira fontos az erőmű felépítése, mint neki és a vállalatnak. Ugyanannyira, 
csak nem ugyanúgy. Elvakult düh miatt hiheti csak. hogy K. Miklós nem a beruházást 
akarta szolgálni minden erejével és képességével. Hogy azért nem adta le idejében a 
kért tankönyvet, mert dolgozott rajta, jobbat akart írni, mint amilyenek korábban, 
hevenyészetten összeállítva napvilágot láttak.
Mondtam. mondtam a magamét. s egyre kevésbé hittem. hogy valamit is 
segíthetek. K. Miklós aprólékosságát, kompromisszumokra való alkalmatlanságát nem 
méltányolhatják, amikor ég a ház. Csak én tanúsíthatok valamicske megértést. Mire 
megy vele? Mire. mennek vele?
NEM ELÉG LEPISILNI,
HOGY KIALUDJON A MELEGE

A nézeteltérések kizárhatatlanok a munkahelyről. Nem mindegy azonban. hogy 
mennyire fajulhat el szakmai vita, és hogy milyen eszközöket alkalmaznak a másik 
meggyőzéséhez vagy leépítéséhez. Az erőművesek kemény legények. Ha valaki sokáig 
makacs, kitalálnak valamit. hogy jobb belátásra bírják. A nyakába varrnak például egy 
üzemzavart. Úgy. hogy soha. senki fel nem derítheti a havária eredeti okát. A balhét az 
viszi el, akinek címezték. Ha nem tanul az első leckéből, tanul majd. a másodikból. A 
módszer kipróbált és hatásos, mint P. Lajostól megtudtam. Csak előbb kísérnem 
kellett vagy öt kilométert az erőműben, hogy beavasson.
P. Lajos kávézás közben kotyogta el, hogy beázik az erőmű. "Ha érdekeset akarsz 
látni, menj le a mínusz 10,50-re." Akkor állapodtunk meg, hogy mellé szegődöm egy 
erőmű-körsétára. A PAV tmk-ban dolgozik, az irányítástechnikai csoport munkatársa. 
Elég hamar sikerült függetlenítenie magát a többiektől és a főnökeitől. Kitalálja a 
feladatait, és azokat következetesen végre is hajtja. Negyvenen túl is megőrizte 
eredendő tempóját, több feladatot adva magának, mint amennyit mások kiötöl-
hetnének neki: "Apám vegyeskereskedő volt, egyszerre öt vevőt szolgált ki úgy, hogy 
mindegyik azt hitte, csak vele foglalkozik."
Először a mínusz 10,50-es szintre szaladtunk le. Én legalábbis szaladtam; P. 
Lajos, mint később kiderült, rám való tekintettel lassabban ment, mint szokott. "Otthon 
leveszem a kabátom és átöltözöm, amikor a feleségem még csak az első emeletnél 
tart."
A betonlabirintus legalacsonyabb pontján, a csurgalékvízgyűjtő akna előtt 
eltévedtünk, P. Lajos nem találta a csurgalékvíz-aknához vezető lejáratot. Micsoda 
elégtétel volt ez nekem. Még ő is, aki naponta jár erre, megkeveredett.
Miért nem jó az, ha a betonakna beázik? Mert oda a radioaktív, szennyezett vizek 
csurognak. S ha "beázik", akkor "ki is ázik". A falról már leszedték a műgyantát. Kis 
csöveket dugdostak bele, hogy megtalálják a szivárgás pontos helyét. Újravakolták a 
kritikus szakaszt. Van vagy másfél négyzetméter a friss folt a falon. Lemarták róla a 
dekontaminálható festéket, kezdhetik elölről a bevonatolást. Mikor? Most száraz a fal. 
Kint ugyanis keményen fagy. P. Lajos nem sok kommentárt fűzött a látottakhoz. Rám 
hagyta, mennyire súlyosnak ítélem a helyzetet. De nem hozott volna le, ha 
jelentéktelennek tartja. Engem megnyugtatott, hogy felfedezték a hibát. Bestoppolják a 
falat, nincs vész. Minek évődjek, hogy ha itt szivárog, szivároghat máshol is. Ez 
egyáltalán nem biztos. Lajos elindult fölfelé, kaptattam utána, s hallgattam, mint 
fürdőzik a saját szakértelmében. Bevitt a hosszirányú villamos galérián ideiglenesen 
birtokba vett műhelybe. Ácsorogtam a sarokban, amíg hivatalos ügyét intézte a 
majdani üzemeltetőkkel. Óvatlanul megemeltem a villamos vezénylés makettjére 
borított sárga műanyag fóliát...
- Nem ismered? Ez pontosan úgy működik, mint az igazi. Ha itt bekapcsolom... 
- és elszabadult a villanyvasutas őrület. Mindenki szeme, voltunk vagy tízen a parányi 
műhelyben, a vezénylőpultra szegeződött. Azonnal elkezdték vizsgáztatni egymást. 
Közben el-elejtettek néhány magyarázó szót, vagy inkább csak félszavakat, mert mi 
atomosok, ugye, félszavakból is értjük egymást. Tizenhárom logikai lépés sémája, 
tizenhárom feltételezett "esemény" a gép programja. Ha rosszat lép a kezelő, csipog a 
műszer. Ha duplán vét, sípol. A tévesztett közbeavatkozás kapcsolója mellett pedig 
apró pilotlámpa villog. Ha minden rendben, akkor zöld ég. Ettől kezdve nem tudtam 
követni őket: "Ha itt elszáll a tápszivattyú, akkor a védelmet kiveszem, az automatika 
beindul, jár a dízel, de ahhoz a kapcsolónak hogyan kell állni?" "Nyomd már föl, nem 
látod?" "Dehogynem, csak akartam tudni, hogy értitek-e." "Na most: ha automatán van, 
akkor is rá kell helyeselni, mert addig a berendezés kérdően csipog."
Csak nehogy elkezdjek én is kérdően csipogni. Ha belekezdenek a magyarázatba, 
innen ma nem szabadulok. Az egész berendezést két villanyszerelő fiú készítette. P. 
Lajos vigasztalt ezzel, miután bevallottam, a kémialaborban sem szédülök annyira, 
mint egy-egy vezénylőterem kapcsolószekrényeinek beleit látva, pedig a kémiához 
igazán sok utóvizsgaélményem fűződik.  
- Hogyan kerültél Paksra? - eveztem könnyebben hajózható vizekre.
- Első feleségemmel közvetlenül az iskola után keltünk egybe. Hamar 
rájöttünk, nem vagyunk egymáshoz valók. Pesten járva időnként felkeresem, 
találkozgatunk, jó barátok lettünk. A második asszony hozott egy gyereket, 
adoptáltam. Akkor kerültem Visontára, napi húsz órát hajtottam, elhanyagoltam, nem 
tudott mit kezdeni magával. Én az intelligencia mérőfokának tekintem, hogy ki mit 
csinál, ha egyedül van. Ő ivott és partizott. A nemibeteg-gondozóban kötött ki. 
Iszonyú sokat veszekedtünk. A marakodások közben elmúlt minden ragaszkodásom, 
tévedéssé egyszerűsödött a múlt. Újra megházasodtam. Együtt mentünk ki az NDK-ba. 
Született egy gyerek. Sajnos az édesanyja tönkrement. Nem foglalkozik a kölyökkel, de 
nem vehetem el tőle, mert belehalna. Nagyon rendes volt, de nem mentünk egymással 
semmire. Főzött, mosott, szíves volt, rendben tartotta az otthont, de nem a családot. 
Hazajöttünk, és közöltem vele: egyedül megyek vissza. Katit, a mostani feleségemet 
akkor már nyolc éve ismertem. Megmondtam neki: csak vele tudom elképzelni az 
életemet. Én mindent elintéztem, a többi rajta múlott. Lejött Paksra, a fia az apjánál 
maradt; engem nem szeret a srác, azt hiszem, azért, mert nagyon szigorú vagyok vele. 
Talán lesz gyerekünk. Mit ér anélkül két ember kapcsolata? A felhalmozott életta-
pasztalatokat mindenki szeretné valahogy továbbadni. Harminc-negyven éves 
embereken már úgysem lehet változtatni. Mi egymást már nem alakíthatjuk. Olyan ez, 
mint kifogott halat etetni.
- Vagyis csak a lakás miatt választottad Paksot?
- Nem egészen. Híradástechnikai technikumot végeztem, már tizenöt éve 
abból élek, ami nem a szakmám: az irányítástechnikából. A munkával nem volt soha 
semmi bajom. Én még nem panaszkodtam, hogy miért ezt vagy miért azt kell 
csinálnom, mégis összeakasztottuk a bajuszunkat a gyöngyösi főnökömmel. A 
sameszai pedig be akartak nekem tartani. Kapott a cég hárommillió forint 
bérfejlesztést, a tervezett kettőmillió fölött. Azért harcoltam, hogy emeljék fel a 
műszakpótlékot legalább még egy-két százalékkal. Annak idején ezt nem sürgette 
törvény, de azért még lehetett logikus. S én, mint szakszervezeti figuráns, ezt 
tartottam igazságosnak. Aki éjszakákat van az erőműben, az kereshessen többet. 
Legyen az alapfizetések között a különbség az addigi hét százalék helyett tíz, a 
műszakba járók javára. A főnök nem támogatta, mert az alapot neki kellett volna 
jövőre kigazdálkodni. Az egyik évről a másikra nagyon megugrott volna a bázis. A 
sameszai megérezték, akkor lesznek jó fiúk, ha betartanak nekem. Ügyeletes voltam. A 
szolgálat felénél látom: a trafó nyolcvanfokos. Tudtam, kilencven fokra van állítva a 
védelem, pillanatok alatt kikapcsolhat kétszáz megawatt. Csúcsidőben. Hétköznap 
este: több százmillió forint veszteség. Az erőműnek és az országnak. Csúcsidőben 
ugyanis a kettő kilencven helyett kilowattóránként kilenc forintot kell fizetni, vagy a 
szovjeteknek, vagy a cseheknek, attól függ, hogy kitől vesszük. Szétszedtem a 
hűtőcellák kapcsolószekrényét, szépen ki voltak kötve az érintkezők. Az átadókönyvbe 
persze úgy vezették be, hogy a műszakváltás előtti szemlén mindent rendben találtak. 
Visszakötöttem a vezetéket, és szép óvatosan ráeresztettem a hűtőcellákat. Csak 
sorjában, hogy ne kezdjen el forrni a hűtőrendszer, mert akkor a gázvédelem csapja ki 
a kétszáz megawattot. Másfél óra alatt öregedtem tíz évet. Kizárásos alapon 
felderítettem, ki lehetett az a szemét. aki börtönbe akart juttatni. Elkaptam a 
grabancát: ,.Most szépen mondd el, hogy ki adta az ötletet, vagy viszlek magammal." 
"Hová?" "A főnökhöz, a rendőrségre." Meg is mondta. Felmértem a helyzetemet, még 
néhányszor eljátszottak hasonló haváriát, aztán elmentem az NDK-ba, és már Paksra 
jöttem vissza. Csak azért, mert a proli olyan hülye, hogy a saját érdekét se ismeri fel. 
Velem akartak kitolni, pedig miattuk marakodtam... De mi lesz Pakson, ha valamelyik 
barom itt is szarba akarja mártani a munkatársát? Ez nem szén, nem elég lepisilni, 
hogy kialudjon a melege...

Az UTOLSÓ MÉTEREK

1981. november 6. - péntek
Szerdán beindították a turbinát. Forgott. Még nem a reaktor hajtotta. Ezt idegen 
gőzös indításnak hívják, az erőmű kazántelepéről kapcsolták rá a gőzt, kipróbálták, jól 
szerelték-e össze. A sikerről beszámolt a televízió, a' rádió, az újságok: elkezdődött az 
egy évig tartó üzembe helyezés. Csak pénteken este értem le Paksra, D. Istvánék picike 
vendégszobájában szálltam meg. Még néhány hónapig "kiigényelhető". Teresa terhes, 
ha megszületik a gyermek, az övé lesz a hely.


1981. november 7.
Kapolyi László, az Ipari Minisztérium államtitkára tegnap vette át a Parlamentben 
a Munka Érdemrend arany fokozatát, ma reggel a kormánybiztos tanácstermében 
vezeti az értekezletet. Az ajtó előtt várok, nem mehetek be. Legfeljebb a 
szemlekörúton csatlakozhatom hozzájuk. Két órája lesem a titkárságról, mikor fejezik 
be a perlekedést. A programban csak órányi tájékoztató és gyors bejárás szerepelt. Na 
végre! Kinyílik az ajtó. Az országos ünnep ellenére szinte minden felelős vezető itt van. 
Az Erőterv igazgatója, a Vegyépszertől Vizi, a kormánybiztos és a miniszteri biztosok, 
a GYGV-től a kirendeltségvezető, a Vertesztől Neukum Zoltán, úgy látszik, csak így 
kerülhetik el, hogy a villámlátogatáson ne beléjük csapjon a villám. Egymást ellenőrzik? 
A jelenlétük megfékezi a vádaskodókat, s legalább elmondhatják a mentségeiket. 
Nehezen férek Kapolyi László közelébe, csak az értekezletnek van vége, az igazgatók, 
a kirendeltségvezetők kifogyhatatlanok a mondanivalóból. "Szeretnék csatlakozni a 
társasághoz a bejáráson." "Tőlem! Gyere nyugodtan." Sután áll a vezetők feje búbján a 
kék ENSZ-bukósisak. A kísérők után csapódom. Takarítják a zöldre mázolt 
turbinagépház előtti földsávot. Fényes alumínium lemezcsíkokkal beborították a 
lokalizációs torony melletti két emelet magas tartályokat, körülöttük feltöltötték az 
árkokat, a turbinagépház nyolc emelet magasra szerelt ablakkereteit szépen 
lemázolták kékre, bontják az állványokat. Bent még alapozóbarna a vaslépcsők, 
pódiumok labirintusa, azon kapaszkodunk fel a három busz nagyságú világosszürke 
turbinához.
Az államtitkárt azért vezették fel, mert rezeg az egyes csapágy a generátorban, a 
hatos pedig melegszik. A látványos indítás után leállították a berendezéseket, pedig 
szerettek volna, de mennyire szerettek volna végre villamos energiát termelni. Nem 
sokat. de legalább valamicskét, amennyire az erőmű segédberendezésének tekinthető 
kazánokból futja. Ennek a szándéknak befellegzett. A megengedett maximális rezgés 
60 mikron, s a majdnem húsz méter hosszú, öles tengely most 80 mikronnyit rezeg a 
hatos csapágynál. Hetek óta hiába keresik a baj okát, a generátor mintha az intenzív 
osztályon feküdne, "szakorvosok" csatlakoztatnak hozzá műszereket: picike kép-
ernyőkön hullámgörbéket rajzol a vibrálás, közben a szakma öregjei a rézcső végére 
szerelt kürthöz tapasztják a fülűket. A századelő lódoktorait idéző szerkezetet a hatos 
csapágyhoz szorítják a klasszikus frekvenciaanalízis hívei.
Ha jól értem a félszavakat, a színfalak mögött kemény csata dúl: a generátor 
magyar, a turbina szovjet. Nem a nemzetek, a vállalatok között folyik a harc. A magyar 
vállalatok között. A szovjet turbinát magyar szerelők rakták a helyére. Hónapok óta 
polírozzák, hántolják a csapágyakat, újra meg újra bekenték az indigófestékkel a sík 
felületeket, hogy pontosan kiderüljön, ha nem egyenletesen fekszenek fel az 
egyenként többtonnás fedelek. Ludvig András - Bandi bácsi - már hosszú évek óta 
csinálja ezt az embereivel, ilyen turbinát szereltek össze az NDK-ban, biztos hát a 
dolgában; ők nem követtek el hibát. A rezgés okát máshol keressék, ne a turbinánál. A 
generátort a Ganz Villamossági Művek gyártotta, nekik sem ez az első. Sokáig azonban 
nem melegedhet a csapágy, mert egyszer csak megolvad. Egyelőre azonban az sem 
biztos, hogy az a csapágy a rossz, amelyik rezeg, mert a hosszú tengely, mint az 
ostornyél, ha az elején megfogják, akkor a vége csap, hiába a tövéből mozgatják. Ha a 
turbina csapágyai közé beszorítják a tengelyt, akkor a generátor csapágyainál lesz 
nagy a rezgés, és fordítva. (1983 végén a kettes blokk első turbinájával megesett 
ugyanez. Csak még súlyosabb volt a helyzet. A szakértő-tanácsadó mérnök nem bízott 
abban, hogy megtalálják a hiba forrását. Felakasztotta magát a turbinára.)
"Telnek-múlnak a napok, az idegeskedés csak fokozódik, s az emberek nem 
gyakorolhatják a párhuzamos kapcsolás bonyolult műveleteit" - gondolom, ilyesmiket 
mondhatnak a csoport elején az államtitkárnak. Nem tolakszom oda, bár izgat egy 
kicsit, mi olyat ismertetnek vele, amiben segíthet, vagy mi az, amivel ő a többiek 
hasznára lehet, ami a tájékozottságon kívül a hasznára van. A csapat közben átvonul a 
bokszba, a reaktortartály környékére. A hónapok óta tartó takarítás nyomán elő-
hívódnak egy majdani rend körvonalai. A pihentetőmedencénél a társaság 
szalamanderré válik, hogy átkígyózva a pallókon, a tartály felett, mint nevezetes 
helyen, egy pillantást vessen a trapéz alakú, öt méter oldalélű, rozsdamentes acéllal 
bélelt, csillogó edény belsejébe. Az óriásfazék alján egy kevéske kékes víz; fodrainak 
tánca visszaverődik a frissen köszörült, csiszolt acélpalástról. A sor eleje már tudja, 
elmúlt a félelem a vezetők, a szerelők feje fölül, rájöttek, miért tűnt el egyóránként 
500 liter víz a tartályból, amikor pedig egy cseppnek sem lett volna szabad.
Leeresztették a vizet, s kiderült, hogy a négy leszívó-csonk közül az egyiket 
elfelejtették a tartályba kötni, így aztán a lötty a gyűjtővezeték helyett a dupla falú 
edény két fala közé folyt. Ezért nem találták sehol. Kijavították a hibát, s csak az a 
furcsa, hogy olykor nem elég még a "négyemeletes" ellenőrzési rendszer sem. Először 
megvizsgálta a tartályt a Vegyépszer-meó, ők nem vették észre a hibát, aztán 
átengedte az ERBE-műszaki ellenőr, megtekintette a kiégett fűtőanyagok majdani 
átmeneti tárolóját a PAV illetékes kontrollcsoportja, ők sem látták meg, s az 
úgynevezett szuperellenőrzés sem talált rá. Mert ők már csak azt vizsgálták, hogy a 
mások által felfedezett hibákat kijavították-e a szerelők. Amit addig senki nem vett 
észre, az nekik fel sem tűnhetett.
Amíg a csapat a kettes reaktor súlyosnak látszó elmaradása fölött meditál, 
félrecsalom V. Tibort, a Helyszíni Organizációs és Irányító Csoport vezetőjét, talán ő 
tudja, mikor lesz kész az erőmű. Szeretném, ha az átadással együtt jelenne meg a 
tudósításom. Versenyben vagyunk. A nyomdai átfutási idő legalább kilenc hónap, s a 
reaktorindítás utolsó hivatalos határideje 1982. június 30. Ő azonban már messzebbre 
lát: "Ha közbe nem jön valami rendkívüli, akkor egy év múlva (1982 novemberében) 
párhuzamosan kapcsoljuk az egyes blokkot."
Ezek szerint még mindig irreális a terv. Pedig nagyon kellene az erőmű: 
váratlanul csaknem 20 százalékkal lecsökkentek a kőolajimport-források. Az 
elkövetkező év megúszható energiakorlátozások nélkül, az ipar termelése egyelőre 
nem nő a tervezett mértékben, sőt vannak ágazatok, ahol csökken; a lakossági 
fogyasztás pedig jelentősen csökkenthető az áremelkedésekkel.
A 205-ös helyiségbe csak néhány kiválasztott bújhat be az államtitkár nyomán, 
most mutatják meg neki, miért kellett a csővezetékről elhagyni a nyugatról behozott 
két szelepet. Nem fértek el. Az építők egy méterrel arrébb rakták a csöveket, mint 
kellett volna. A probléma még így sem teljesen megoldott. A tervezőknél B. Tibor a 
rajztáblán papírmodelleket forgatva most keresi a maradék két szelep legjobb 
elrendezésének helyét, s nagyon úgy néz ki: a szerelő mellkasa ruhástul sem lehet 
majd vastagabb harminc centinél, különben nem fér a szelepekhez.
Elmúlt dél, a csoport siet vissza a tanácsterembe. Az államtitkárnak rohannia kell 
tovább: azt mesélik róla, két gépkocsivezető alig bírja tartani vele a lépést, naponta 
több száz kilométert utazik bányák, erőművek és a minisztérium között. S közben 
készül. Tanúja voltam magam is annak, hogy a deáki bauxitbánya megnyitásán fejből 
(nem papírból olvasva!) köszöntötte az aknamélyítőket, név szerint említve a 
legszorgalmasabb brigádok tagjait, és tonnára pontosan megemlékezett teljesítmé-
nyükről. Néztem a vájárok arcát, megilletődötten hallgatták a dicséretet, s biztos 
vagyok benne, a Kiváló Dolgozó kitüntetésnél is jobban örültek annak, hogy az akkor 
még miniszterhelyettes személy szerint megemlékezett róluk. Kitüntetést egyébként 
jóval kevesebben kaptak, mint ahány bányász nevét, teljesítményét Kapolyi László az 
elismerő szavak között megemlítette. Engem is elkápráztatott. Még soha nem láttam, 
hogy szónok megjegyzett volna több tucat nevet és számot, s össze se keverte azokat. 
Csak memória lenne? Több annál.

1981. december 13.
(Ezüstvasárnap, Luca, fagypont,
szükségállapot Lengyelországban.)
Milyen ismerős a táj, emlékszem a kanyarokra, némi várakozással nyomom a 
pedált a gázszagosító telepnél, belebújok a bűzfelhőbe, visszafogom ugyan a 
lélegzetem, de valami csekély megnyugvás jár át, az történt, amire számítottam, 
átéltem az apró kalandot, olyan volt, mint mindig, büdös, okosan büdös, mert az 
ember kitalálta: a gáznak legyen szaga. akkor nem rejtőzhet el, nem okozhat 
meglepetést. Az utolsó változtatás a Budapest-Paks útvonalon talán már kétéves, azóta 
lemondtam a dunaújvárosi benzinkút gombás rántottájáról, inkább az erőmű 
pecsenyesütőjében reggelizem - mindig hurka, amióta nincs sült máj, a hasamon 
spórolom meg a benzinköltséget. Látogatásonként tíz kilométert. Mennyire irracionális 
ez a költségvetés. A fáradtszürke kiszolgálólány szemében pedig neheztelés, mert 
csak fél-fél adag májast és vérest kérek, nem ismerem a szokást, itt mindenki egészet 
visz, a féldarabok eladhatatlanok. Az iránta érzett szolidaritásból vegyek egészet? 
Nem. Vagy mégis? Majd eldöntöm, addig hátravan még hatvan kilométer. Keresem a 
szarvasokat, hátha reggel is felbukkan egy közülük. De nem. Most nélkülük sem 
unalmas a táj. Hát persze, a táj sohasem unalmas. Ezek az erdővel foltozott dunántúli 
lankák, a még mindig lábon álló napraforgó visszafele jövet sem lesznek mások, s 
mégis ugyanúgy fürkészni fogom a dombokat, mint Ercsi előtt a lejtő bal partján 
ridegen tartott gulyát valahányszor, ha arra közeledek, s éppen nem beszélgetünk a 
kocsiban, többnyire Paksról.
Ezúttal a barátaim telefonáltak: ha tehetem, jöjjek le még karácsony előtt, lázban 
ég a beruházás, több millió forint kormánybiztosi prémium van kitűzve a cirkulációs 
mosatás megkezdésére, s ha nem jön közbe valami nagy disznóság, a kitűzött 
határidőben hozzá is kezdenek. A paksiak által cirmosnak keresztelt művelet a 
csőrendszerek többszöri átmosását jelenti. Hogy miért olyan nagy dolog ez a 
"mosogatás" az erőmű életében, azt csak később értem meg. Ezeken a csöveken 
rengeteg szelep, mérőhely, egyéb szerkezet van, amit a mosatásra nem elég csupán 
nyitva hagyni, hanem sok helyütt ki kell őket kerülni, ami megint sok hegesztés, sok 
cső és sok fejtörés, mert a csőrendszerek bonyolultak, olyannyira, hogy már eddig is 
előfordult: miközben valaki a hálózat egyik végén szerelt, addig a másik végén nem 
értették, miért szökik a nyomás.
Tudom, ha a beruházás pillanatnyi helyzetét meg akarom ismerni, a Márton-
értekezleteknél kell kezdenem. Az üzembe helyezési főosztály vezetője nagy hatalmat 
kapott a kormánybiztostól, minden reggel eligazítást tart a beruházónak, a 
kivitelezőknek, s nem is akármilyen stílusban. Az atomerőmű vállalat átvette az 
irányítást, illetve visszavette, hiszen annak idején egyszer már az övé volt, amikor 
szerződést kötött az Erőmű Beruházási Vállalattal: építsen fel neki egy atomerőművet. 
Úgy látszik, elvesztették a türelmüket, s ahogy az értekezleteket figyelem, nagyon 
elveszítették. Vagy Márton János kirohanásait, durva figyelmeztetéseit, nyílt 
fenyegetéseit nem szabad többnek tekintenem egy elszánt ember ügybuzgalmánál? A 
találatai pontosak, az áldozatai csendben hallgatnak, egyik sem vág vissza. Márton 
értekezleteinek paksi gúnyneve: Muppet Show. Csekély fantázia elég a szereplők 
behelyettesítéséhez, s valóban elvadult a hangulat, csak a taps hiányzik a betétszámok 
között: "A beszállítófolyosót is neked kell kitakarítani, ezt is írjam le?! Nincs 
tekintélyetek a munkások előtt; nagyhangú kijelentéseket tesztek, hogy mindenütt 
leállíttattátok a homokszórást, és mégis fúvatnak a kettes blokkban. Így soha nem lesz 
kitakarítva az egyes blokk! Addig a dekonzerválást nem kezdjük el, amíg rendet nem 
tesztek a kettes oldalon. Disznóság, hogy mindent úgy kell belőletek kiénekelni. 
Humorizáltok, és közben rosszul szerelik be a szelepeket. Itt kell lebaszni téged, hogy 
rendes munkát végezz?! Ebből a leckéből egyest szereztetek, nem is hármast. Nem 
vagytok idegesek, hogy nem lesztek kész?! Tudjátok, miért csökkent a nyomás? 
Újságpapír volt a szűrőben! Ez nektek tiszta szerelés? Egy ilyen papírral a berendezést 
haza lehet vágni!'"
A kirohanások közben pedig a számítógéppel feldolgozott ütemterv szerint 
tételesen áttekintik a napi munkatervet, s egyeztetik, mi változott a programon tegnap 
óta, mi az, amivel elmaradtak.
Fél tizenegykor betoppan Kapolyi László, s kíséretében pedig egy vezérigazgató, 
egy miniszteri biztos, valamint a beruházási kormánybizottság titkára és a Helyszíni 
Organizációs és Irányító Csoport vezetője. Az államtitkárnak az U alakban elrendezett 
asztal talpánál szorítanak helyet, a fejével biccent, folytassák a munkát. S Márton, ha 
valamivel finomabban is, de folytatja: "A mocskolás ellen lezártuk a termeket, erre 
valaki levágta a lakatot. Nekem azt jelentették, minden cég takarít, mégis kosz van. 
Ennyit akartam mondani, most körbeadom a szót."
A GYGV képviselője mérőperem után nyomoz, Márton közli vele: a 31-én felvett 
emlékeztető hatos pontjában már egyszer megfelelt a kérdésre, ott van a második 
oldalon. "Rendben?" Más már nem kockáztatja meg, hogy a kérdését ellene fordítsák, 
hogy esetleg tájékozatlanságon vagy figyelmetlenségen kapják. Mindenki hallgat. Az 
államtitkár feláll: "Ha már erre jártam, nem akartam elmenni anélkül, hogy ha rövid 
időre is, de ne látogassak el önökhöz, akik a beruházást közvetlenül irányítják. Az 
építésnek ebben az utolsó s bizonyára legnehezebb szakaszában úgy kovácsolódik 
egyre inkább össze a kivitelezői kar, ahogy az elvárható. Nem mondok önöknek újat, 
ha kiemelem, mennyire fontos a vállalatok együttműködése, és azt tapasztalom, 
kivitelező, beruházó, üzemeltető most már egy asztalnál ülnek, olyan közös 
állásfoglalások születnek, amelyeket a vállalatok vezetői együtt írnak alá, és önök 
emlékeznek még rá, ez nem volt mindig így. Megragadva az alkalmat, hogy 
találkozhattunk, szeretném megerősíteni önöket abban az igyekezetben, amit eddig is 
tanúsítottak: a népgazdaságnak mérhetetlenül sok érdeke fűződik a június 30-i 
határidőhöz, és ehhez létfontosságú, hogy december 30-án elkezdődjön a cirkulációs 
mosatás. Kérem, most már az utolsó szakaszban ne fáradjanak el, az eddigiekhez 
hasonló szakmai lelkesedéssel végezzék a munkájukat. Eddig is azt tapasztaltam, 
jelentős mértékben felgyorsultak a munkák, új műszaki kultúrával vérteződött fel egy 
igényes szakmai gárda. A hónap végén igyekszem ismét lejönni. További jó munkát 
kívánok, és az a mérőperem is kerüljön a helyére."
A megbeszélésnek vége, L. Gy. a telefonhoz siet, ez szokásos szertartás az 
értekezlet után, a gyors elintézendők miatt szerelték közvetlenül az ajtó mellé, a 
folyosóra a telefont, de már bánják, hogy nem forinttal működik, mert akkor csak 
rövidebben beszélgetnének rajta a felkészületlenek, akik a reggeli munkamegbeszélés 
közben is ki-kiszaladnak a falhoz tárcsázni, hogy Márton váratlan kérdésére kiderítsék 
a választ. S ez így megy hónapok óta. Meddig? A negyedik blokk avatási határideje 
1986 vége. Még öt év. Márton pedig kihasználja helyzeti előnyét, válogatott emberei 
évek óta csak az üzembe helyezésre készülnek. Számítógépre vitték az összes 
elvégzendő mérést, vizsgálatot. Matematikai program alapján szervezik a többiek 
munkáját, azokét, akik az elmúlt hat vagy mondjuk csak négy évben összeszerelték 
azt, amit Márton csapata szeretne már minél előbb működtetni. 
Ők volnának szinte az elsők, akik már nem csupán "oltják a tüzet" - mindig ott, 
ahol a körmükre égő munka eléri a lobbanáspontot -, hanem valamennyire előrébb 
látnak. Csak az, aki már 1981 decemberében leírta, hogy Paks nélkül sem lesz 
energiakorlátozás a következő esztendőkben, csak az tekintheti kivagyiságnak, a hata-
lomban való élvezkedésnek Márton kirohanásait. Ilyen levél azonban nincs. Volt 
viszont egy adag félelem attól, hogy kicsúsznak az újabb határidőből is, hogy az 
eredetileg tervezett párhuzamos kapcsolás után másfél évvel mégsem termelhet 
elektromos energiát az egyes blokk, s az államtitkár érvelése a mielőbbi avatás 
népgazdasági szükségessége mellett éppen elég ok volt a beruházó, a tervező, a 
kivitelező ígéreteinek következetes és szigorú számonkérésére.
Különösen a szerelőket s a festőket, szigetelőket, a szakipariakat vonhatták 
kérdőre, s milyen furcsa: ahogy az építkezés haladt előre, mindegyik aktuális 
munkafázis átesett ugyanazokon a gyermekbetegségeken. Először az építők, aztán a 
szerelők, aztán a szakipariak és ugyanakkor a kábelesek - Vak Bottyán korábban már 
idézett leveleire rímelő panaszok ezek. Úgy látszik, évszázadokon át öröklődnek.
Kihasználjuk a vasárnapot; megkérem D. Istvánt, ha már az értekezlet miatt úgyis 
be kellett jönnie, mutassa meg a csőrendszert, a családi konfliktusok forrását, amelyet 
áttervezett. Az történt ugyanis, hogy a Vegyépszer kijelentette: az úgynevezett SZAOZ 
(zónahűtő) rendszert nem hajlandó még egyszer összerakni ugyanígy. Feleslegesen 
kanyarognak a teremben föl s le a vezetékek, hogy végül csaknem ugyanott kössenek 
ki, ahonnan elindultak. Igazuk lehetett: a kormánybiztos megbízta az Erőtervet, 
vizsgálják át a rajzokat, és tegyenek javaslatot a korszerűsítésre. Megtörtént. 
Néhányan - köztük D. István - hozzákezdtek az áttervezéshez. Nem ingyen, de 
munkaidő után. István hetek óta átszellemült. Végre igazi mérnöki feladatot kapott, 
valami olyasmit, amilyet a Műegyetemre jelentkezők elképzelnek maguknak. Ehhez a 
lakást is átrendezte, szobájuk felét tervrajzok borítják, s az óriási rajztáblán, az 
otthonin, van egy kis rendetlenség, négy kötet fénymásolat, egy dossziéra való skicc, 
mert több jó megoldás kínálkozik. A délutánok, az esték pedig úgy telnek a 
hazaérkezés után, hogy eszik egy keveset, de többnyire a külön jegyzetlapra rakott 
korsó tejét kortyolgatja a rajztábla fölé görnyedve. Maszekol. Nincs televíziózás, nincs 
könnyed csevegés, a lélek tisztára mosdatása a napi butaságoktól, és nincsenek 
szombatok, vasárnapok sem - a várható tizenötezer forint és sokkal inkább a szakmai 
siker reményében.
Formálódik az üzemzavari zónahűtő rendszer - s már az elején látszik, milliós 
nagyságrendű haszonnal járhat a munkájuk. Bemegyünk a terembe, a szokásos kép 
fogad: csillogó tartályok, kígyózó, öles, rozsdamentes csővezetékek, kisebb-nagyobb 
szelepek, a végükre szerelt villanymotorokkal. A mérnöki furfang utólag mindig 
kézenfekvőnek tűnik. Most sincs másképpen. Attól, hogy a csövet nem viszik fel a 
mennyezetig, s aztán újra le, meg ismét fel, hanem a padlóhoz közel vezetik, az 
csaknem a felére rövidül. Feleannyi lesz benne a kanyar, tehát feleannyi könyököt kell 
hegeszteni, csökken a hibalehetőség, csökken az összeszerelés ideje, s egyelőre sem-
mi különösebb okot nem fedeztek fel, ami a csövek le-föl futkosását indokolná. Talán 
ezután többet kell kerülnie a téemkásnak, ha a termen keresztül vezet az útja. Na 
bumm!
István hozzáfűzi:
- Ha a terven nem süt át a szellemesség, a gondolati tisztaság, akkor a munkás 
sem körültekintő, és az állvány helyett esetleg az ujjnyi vastag impulzuscsőre rakja a 
pallót, hogy könnyebben hozzáférjen a varrathoz. Mint például ott a sarokban, látod? - 
Látom.
- Ez nemcsak veszélyes, mert megrepedhet a cső, de életveszélyes is, mert 
eltörhet.
S még csak nem is ezért mondta a Vegyépszer mérnöke: "Gazdasági bűntett 
lenne még egyszer ugyanígy megcsinálni." Őt a felesleges munka dühítette. De miért a 
kivitelező tiltakozott, miért nem az Erőterv? István hallgat. Tudjuk mind a ketten: a 
magyar tervezőnek attól csak a munkája lenne több, ha nemcsak adaptálná, de 
hangszerelné is az importált terveket. S külön harcot folytathatna a számításokhoz 
nélkülözhetetlen kiindulási alapadatok, megfontolások megszerzéséért. Mert azt 
egyáltalán nem kötötték a magyar mérnökök orrára. Az a szovjet tervező titka. A 
SZAOZ, az más, azért a kormánybiztos fizet.
1981. december 27.
Márton győzött, ha nem is lényegtelen kompromisszumok árán: néhány rendszert 
kiiktattak a körből, azok még nem voltak kész, de nélkülük is elkezdődhetett a 
cirkulációs mosatás.


1982. április 18.
Hát mégis! Csak fél nap választja el a beruházást a melegjáratás megkezdésétől. 
Ma délután - végkimerülésig - ellenőrzik a műszereket, a szelepeket, a szivattyúkat, a 
szabályozásokat, s ha a próbák sikeresek, megjáratják a primer körben a vizet, már a 
végleges üzemi körülményeknek megfelelően, ahogy nemsokára működnie kell. 
Meglepett: a vizet nem "tűzön" melegítik föl, hanem csak keringtetik, s a belső 
súrlódástól hevül fel - az elején. Szellemes. A szivattyú nyomja-nyomja, és a 
vízmolekulák egymáson csúszkálva átforrósodnak a dörzsöléstől.
Kíváncsi vagyok, mi is ez a melegjáratás. N. István nem biztat, szinte semmi 
látványosat nem kínál a művelet, de neki úgyis végig ott kell lennie, szívesen segít. A 
vezénylőteremben nincs változás legutóbbi látogatásom óta. Kicsit többen vagyunk, 
nagy a nyüzsgés, mert a védelmi rendszerek közül legalább kettőnek működnie kell, 
hogy a melegjáratás elkezdődhessen. A reaktor védelmi körei azonban nagyon 
bonyolultak (s ez nem feltétlenül érdem), de nem lebecsülhető furfang van a szisz-
témában is. Minden veszélyes paramétert három érzékelő figyel, de csak akkor indítják 
el a védelmi rendszereket, ha legalább két riasztójelzés érkezik. Így kerülhető el, hogy 
hibás műszer mozgósítson, feleslegesen.
Ha például a nyomás valamelyik csőben 95 bar alá süllyed (az olyan, mintha 
eltörött volna), akkor három független műszerből - azok külön utakon vezetett kábe-
lein - megérkezik a jel az aktív zóna üzemzavari hűtőrendszerének védelmi logikájába, 
s ha a három jelből kettő "él", az automatika elindítja a védelmet, parancsot ad a 
szivattyúknak, hogy bóros vizet nyomjanak az aktív zóna alá és fölé, kinyittat három-
négy tucat tolózárat, parancsot ad a dízelgenerátorok indítására, hogy ne maradjon 
villamos energia nélkül az erőmű, elkezdi lekapcsolni a nem létfontosságú 
fogyasztókat, és elindítja a segédberendezéseket: a szellőzést, a független hűtőrend-
szert és így tovább. Csak a programozókon múlik, milyen feladatokat adnak még a 
gépnek. Megkérhetik, hívja fel az igazgatót, és közölje vele az eseményeket, s 
figyelmeztesse az operátort, holnap mehet a munkakönyvéért.
Az eddigiektől független három másik műszer szintén méri a nyomást. Ha kettő 
hibát jelez közülük, akkor működésbe lép a bórral ötvözött szabályozó rudakat az 
aktív zónába beeresztő szabályozás és így tovább.

13 óra 40 perc: egy órára volt meghirdetve a találkozó a blokkvezénylőbe, oda, 
ahonnan a tévéhíradó szívesen közvetít, körben a falon a műszerek, kártyalap 
nagyságú ablakok tejüvegből, s csak akkor olvasható rajtuk a szöveg, ha mögöttük 
kigyullad a lámpa. Ilyenek vannak rájuk írva: "Nincs feszültség a 2-es akku-
betápláláson" stb. A műszerfal mögött van egy másik terem, illetve ennek a teremnek a 
másik fele; lényegében ott történnek a dolgok, de ezen az oldalon látszanak. A 
hátország most azért fontos, mert a műszereket becsapják, nincs se víz, se gőz a 
csövekben, s úgy mérnek nyomást, hőmérsékletet, fluxust, hogy kézzel eltekerik a 
jeladót. A logika nem tesz különbséget a csőtörés létrehozta elektromos jel s a 
műszerész közbeavatkozása révén gerjesztett jel között. Egyszerű, mint a 
karikacsapás.
S a fiúk rá is tesznek egy lapáttal. Igaz, a Pakson megszerzett tudás sehol máshol 
nem kamatoztatható - itt viszont brillírozhatnak. Szép is az, ha valaki érti a dolgát, 
miért ne lenne hát büszke rá. A rivalizálás persze egyéniségenként más és más formát 
keres magának, olykor csipkelődésben, a másik lejáratásában. a magabiztosság 
túlhangsúlyozásában, fontoskodásszeplőkkel borított segítőkészségben talál 
önmagára; egyesek csámcsogva fogyasztják a kétéves kemény tanulás túlérett 
gyümölcsét. A párbeszédekből egyet leírtam: "Öreg, az nem zavar, hogy a kettes nincs 
benn?" "Elfelejtetted, hogy a TM 01 D001 módosult?"
Így lett két óra. Az újabb értekezletről még semmi hír. Közben B. Tamást 
figyelem. Majdnem két méter magas, lifegnek a végtagjai, ahogy hullámozva lót-fut, 
jelentőségteljes ábrázattal az arcán, az inge hátul, sörpocakja elöl kibuggyan a 
nadrágból, s fáradhatatlanul jön-megy, gyors egymásutánban megnyom négy gombot, 
megteker három kapcsolót, de legalább kettőt, mert minden döntést szignálni kell, 
vagyis meg kell ismételni, nehogy véletlen utasítás hagyhassa el a vezénylőt. (Ezt a 
szabályt mintha Tamásnak találták volna ki.) 
Az ügyeletes mérnökök elfoglalták a helyüket a hat méter hosszú asztalnál, 
mindhármuk mellett térdmagasságban egy kisebb városnak elég telefonközpont, 
félszáz kapcsolóval, lámpával és két kagylóval. Az asztalon kék telefon - nem 
emlékszem, hogy említettem-e: azért ocsmánykék a színük, nehogy valaki hazavigye. 
Külön megrendelésre készültek. Az egyik éppen csöng: "A relé nem eresztett el. 
Kicseréltük, próbálhatjátok." Villognak, dudálnak, vonyít a műszerfal - ez valóban 
műszerekből épült fel, tetején a negyvenwattos Videoton hangfal. (Ezt is az automatika 
vezényli, a különböző vinnyogások, sípolások mondatokat jelentenek: "Hiba a kettes 
betápon" és hasonlókat.) Az operátorok előtti mikrofonokat egymás kezéből kapkodják 
ki, hol a rőt bajuszú műszakvezető, hol a reaktorfizikus, akinek éppen közölnivalója 
van az "aktív zónában" a szelepeket, a reléket vizsgáló lakatosokkal, villanyszerelőkkel.
4 munkaprogram 250 oldal, mellékelve hozzá két kötetben az előre elkészített 
jegyzőkönyvek, ábrákkal, amiken sárga filctollal áthúzzák a sikeresen lepróbált áram-
köröket.
17 óra: Valami baj van, félórája nem haladnak a munkával.
18 óra 15 perc: Kiderült, a belső logika jó volt, nem a vezérlésben volt a hiba, 
valószínűleg tegnap éjjel óta valaki belepiszkált a relék egyikébe, kezdhetik elölről, 
pedig egyszer már sikeresen végigpróbálták, tegnap még kiment az utasítás a 
szelephez, ma viszont nem indul... Várunk. A 205-ös teremben keresik a hibát. Az 
éjszakai műszakban elköthettek egy kábelt, gondolták, ha jó, legyen szép is, s amíg 
rendezték a vezetékeket, az egyik elkeveredett.
Hogy ne teljen haszontalanul az idő, átmegyünk az egészségügyi épületbe 
kávézni. N. Mihály, a primer gépészeti osztály vezetője szeretne eldicsekedni N. 
Istvánnak az üzembe helyezési program kötetekbe fűzött menetrendjével, a kávé csak 
ürügy, de jókor jött. A menetrenddel három szekrény van tele, erősödnek a kétségeim: 
mi lehet a késések igazi oka, ha a legkorszerűbb szervezési módszerekkel sem 
rövidíthető le az elmaradás? A majdani laboratóriumban berendezett iroda közepén, 
nyolc egymásnak fordított asztalon, kiteregetve a legutolsó kötet még sorba nem 
rakott oldalai. N. István szakavatottan kérdez, s kielégítő választ kap, miközben 
kortyolgatjuk Mihály termoszban őrzött, már teljesen kihűlt kávéját. Mégse a 
szervezésen múlik? Hiába dolgoztak volna olyan lelkiismeretesen két éve az üzembe 
helyezési főosztály mérnökei, programozói?
Háromnegyed nyolcra érünk vissza a blokkvezénylőbe. István az ügyeletes 
mérnököt kérdezi. ,.Történt valami?" "Semmi." "Nem találják?" "Keresik." "A főnök járt 
itt?" "A főmérnök." "Mit szólt?" "Mit szólhatott volna? Ha ordítozik az emberekkel, attól 
nem lesznek okosabbak." "Nyolckor akartak dönteni arról, hogy megkezdődik-e 
holnap a melegjáratás. Végigcsináljátok?" "Három órája keresik a hibát. Most adnánk 
fel? Az Ipszilon-rendszer próbáját este hatkor kezdtük, és reggel hatra fejeztük be. Ezt 
elkezdtük háromkor. Hajnalig még van hét óránk."
A termeket egyetlen telefonvonalra kapcsolják, így mindenütt hallják az ügyeletes 
mérnököt. A rőtbajuszos lankadatlan. Tiszteletet érdemlő a lelkesedése, szeretgeti a 
sok gombot, kapcsolót, most a színes képernyőn előhívja a 36-os sémarajzot, a 
szelepek mellett betűk jelzik, nyitva vagy zárva vannak-e, és a csöveken számok a 
hőmérsékletet, a nyomást. B. Tamás megtudhatta, amit akart, a műszerfalhoz megy, 
oldalról nézi, mi történik a relék belsejében, mit mutatnak a mérőórák, H. Mihály pedig 
a konferenciavonalon irányítja a többieket: "A 402 p3-ast kérem 2,4-re, éles működés 
következik, 402 p2 névlegesen, 402 pl-et kérem 2,4-re." B. Tamás figyeli a rendszer 
válaszát: "Itt az éles, ment a szelep." H. M.: Kérem vissza a normál állapotba."
Ezt csinálták hajnalig. Fél ötre végeztek a minimálisan szükséges összes rendszer 
próbájával.

A KARRIERISTA RÉSZECSKE

Tartottam attól, hogy nem sikerül megszólaltanom Márton Jánost. Vagy nagyon 
összeveszünk, vagy...? Olvasta a Magyar Hírlapban a cikkemet a kételkedés jogáról. Az 
pedig róla is szólt vastagon. K. Miklós vesszőfutása kapcsán. A cikkben elég 
egyértelműen neki címeztem, ha név nélkül is: "az atom parányi - karrierista - 
részecskéi óriási energiák felszabadítására képesek."
Miért is állna ezek után kötélnek? Még csak fel sem tételezheti rólam, hogy 
elfogulatlanul kérdezősködöm. Két éve letettem a voksom kettejük vitájában, ahhoz 
nincs is mit hozzátenni. K. Miklós Líbiában tervez, rég elfelejtették Pakson; M. 
Jánosnak pedig bőven elég baja van az atomerőmű üzembe helyezésével. Éppen ezért 
kellene beszélnem vele. Teljhatalmat kapott a kormánybiztostól. Naponta kérdőre 
vonhatja a tervezők, a beruházók, az építők, a szerelők, a szakipari munkát végzők 
vezetőit. Mondhatnám: milyen jól megéreztem, hogy M. János még sokra viszi. Szép 
kis karriertörténet az övé. Annak tűnik legalábbis. Így kívülről. De milyen belülről?
Be kell hát bizonyítanom: valóban érdekel a szerepe a beruházáson. A meggyőzés 
legegyszerűbb módját választottam: őszinte kíváncsiságomat nem rejtettem véka alá. 
Heteken keresztül nála kezdtem a napot az építkezésen. Az első alkalommal 
megkérdeztem, zavarom-e az értekezletet, ha csendesen meghúzom magam a hátsó 
fertályon. Biccentett, leülhetek.
Mondhatta volna: ami itt elhangzik, az kompromittáló a cégekre, a beruházásra, 
tehát nem. Vasárnap, hétköznap és szombaton is, ha reggel értem le Paksra, úgy 
szerveztem, hogy a Breki show-n mindenképpen ott legyek. A negyedik alkalommal 
már szabadon hagyták a helyem az asztalnál. Megszoktak. Ekkor hozakodtam elő a 
kéréssel: szeretnék vele hosszabban beszélni. Elhalasztottuk az interjút - egy 
hónappal.
- Majd ha egy kicsit jobban leszek. Fáj a derekam, három hétre kiírt az orvos, 
most is betegállományban vagyok. Az értekezleteket megtartom, kiosztom a felada-
tokat, aztán sietek haza.
János valóban húzta a derekát, de az értekezletek hangulatán ez alig érződött. 
Nem fékezte az indulatait. Ha arra alkalmat kapott. Csakhogy hiába volt a kormánynak 
annyira fontos az erőmű, egyeseknek komoly érdeke fűződött ahhoz, hogy sokat azért 
ne sikerüljön behozni a késedelemből. Ha Márton bebizonyítja: alapos felkészültséggel 
tarthatók a határidők, azzal nagyon csúnya bizonyítványt állít ki azokról, akik a 
beruházást az ő uralkodása előtt irányították. Két tűz között vannak a tervezők, az 
építők, a beruházók, a szerelők irányítói. Nekik a miniszteri türelmetlenség és Márton 
esetleges sikere nem összeegyeztethető. Miért Márton arassa le a babérokat? Hogyne! 
S a végén még úgy tűnhetne: nem törvényszerűek a késések. Csakhogy: 
törvényszerűek. A bölcsebbek ezért nem is izgatják különösebben magukat.
Újabb értekezlet. Műanyag fejvédők az asztalokon, az előző napi értekezlet 
megállapodásainak jegyzőkönyve a meghívottak előtt. A jobb oldalon ülnek a szovjet 
szakértők. A tolmács végig mormogja, amit Márton az értekezleten mond. Márton 
vékonyra borotvált körszakállt visel, bajusz nélkül.
- Mi vertük ki tegnap éjjel az ERBE-ügyeletből a TC-készülékeket. A munka 
bojkottja, amit műveltek! Egy hete benaplóztuk: kérjük a TC-t. Hét nap nem elég az 
ERBE-nek arra a munkára, amit a PAV egy nap alatt megold? Egy hete senki nem csinál 
a TC-ügyben semmit. Pénteken bejelentettem: hétfőn tűzvédelmi bejárás. Sem az 
ERŐTERV, sem az ERBE, sem a kivitelező nem volt ott. Csak a PAV ment el.
- János, igaz, bejelentetted, de nem mondtad meg, hogy hol van a találkozó.
- Kérdeztétek az ügyeletet? A fületek botját sem mozgattátok.
Mától új beléptetési rend van érvényben. Csak az mehet be a védett területre, 
akinek a belépőjére ráütötték a piros "M" betűt.
- Ma már nem pecsételünk. Nem érünk rá. Aki eddig nem intézte el, az magára 
vessen... Megkapjuk a szovjet jegyzéket az elmaradt munkákról. Speciális csoport 
létrehívását kérik; azok irányítanák a pótlások elvégzését. Az az ERBE feladata... A 
munkások elloptak hatvan darab érzékelőt a tűzvédelmi rendszerről. Hangsúlyozom: 
üzembe helyezett hálózatról van szó. Az emberek fosztogatnak. Azt sem tudják, mit 
visznek el. Fénylik, hát letörik. A rendőrség már visszahozott néhány darabot. Ezek, 
amúgy, izotópos műszerek. Lassú felezési idővel kapják a dózist az ürgék... Az 
üzemzavari zónahűtő rendszerre a nyomásmérő műszerek csővezetékei nincsenek 
mindenütt rákötve. Néhány vezetéknél a rendszertől egy méterre egyszer csak 
abbamarad a cső. Úgy hagyták... Még mindig befolyik a víz a vizesaknába. Pedig nem 
is esett az eső. Ha kintről befolyik, akkor bentről is kifolyhat. Nem lenne népszerű 
dolog. Ott sugárszennyezett vizek gyűlnek, gyűlhetnek össze... Este tíz órakor 
kezdődik a melegjáratás. Amit lehet, elindítunk.
Majdhogynem azt mondja: mindenki mehet a dolgára, hátra arc! A résztvevők 
már megszokták ezt a hangvételt, pedig a diktatúra eddig nem volt divat Pakson. 
Elvileg még talán, de csak nagyon halkan, csendesen, kulturáltan. Ahogy a halat eszik. 
Márton asztalán nincs halkés.
Akkor sem, ha a saját embereit igazítja el. Részt vettem egy ilyen értekezleten is. 
Lett volna oka Mártonnak az önmérséklésre. Nem ő ült az asztalfőn, hanem Baloghi 
Jenő, a PAV igazgatóhelyettese. A PAV vezérigazgatói tanácsterme elegánsabb, mint a 
kilencórás értekezletek színhelye. A sarokban a reaktor makettje, a falon pedig az 
atomerőművet önmagának "kisajátító" művész öt darab zománc faliképe. Az elsőn a 
stilizált győzelem: feltartott kézben hat darab golyó (gondolom, az atom); a másodikon 
stilizált erőmű: csőből meleg víz folyik (piros); a harmadikon: a maghasadás - alul 
Einstein portréjával (az érthetőség kedvéért); a negyediken: az atombombafelhő 
(ijesztgetésül); az ötödiken pedig egy embercsoport napraforgót tart a kezében (a 
közepe atommagokkal teli).
Amíg a számomra teljesen érthetetlen kifejezésekkel dobálództak az értekezlet 
résztvevői, Jánosnak szóló kérdéseimen törtem a fejem. "A feladat nagyon kockázatos: 
te leszel az áldozati bárány? Miért kiabálsz?" A kérdéseken töprengve nézegettem 
Jánost. Forgó van a hajában, tenyérnyi tölcsér a feje búbján.
- Vetted a leckét, Albert? Holnap erre a feladatra rá kell csiklandozni az ERBE-t. 
Nem szórakozhatunk; agyonvágjuk az embereket. Kétszeres feszültség van ott a 
hálózatban. Ha a GYGV-re várunk, nem lesz melegjáratás. Amit lehet, csináljuk meg 
magunk.
Az értekezlet után megvártam Mártont, megállapodtunk, délután meglátogatom. 
Szekszárdon.
A négy toronyház közül a vázlaton János az elsőt ikszelte be: megérkeztem. A 
három szobából, az étkezőfülkéből, a hallból azok a részek, ahova befért a tekintetem, 
gyönyörűen voltak berendezve. János rágyújtott gyűjteménye kubai remekére, a 
fémhüvelyből kihúzott arasznyi szivarra. Ezt kitüntetésnek vettem. Van időnk 
beszélgetni. A nappaliban Pioneer lemezjátszó, a dánokkal kooperációban készült 
szenzoros csatornaválasztójú rádió, Orion hangfal és színes tévé tették lakályossá a 
szellősen megpakolt könyvespolccal és plüsskárpitú ülőgarnitúrával bélelt szobát.
- Van egy kérésem - kezdte M. János -, ha rólam írsz, feltétlenül vedd bele, 
hogy a Magyar Hírlap-cikket nem olvastattad el velünk a megjelenése előtt! Mert nem 
egészen úgy történt, ahogy neked elmondták. Tényleg hívtuk, én hívtam K. Miklóst, 
véletlenül hallottam róla: a tudományos eredményei, a felkészültsége lenyűgözött. Ez 
még Leninvárosban volt. Készültem Paksra. figyeltem, kit érdemes elvinni magammal. 
Én csábítottam le Paksra. Sajnos nem néztem meg a vállalati minősítését. Abból talán 
kisüthettem volna: tíz-húsz ember irányítását nem szabad rábízni. Nem alkalmas a 
munkatársak irányítására. Ettől persze szakmailag rendkívülien felkészült is lehet.
Kezdte felemelni hangját János, pedig csak annyit vetettem közbe:
- Igen ám, de a PAV gyermeteg ügyekkel próbálta Miklós alkalmatlanságát 
bebizonyítani.
- Nem alkalmas az vezetőnek, aki megakad, ha improvizálni kell. Bármilyen 
feltétel hiányzott a munkájához, képtelen volt lépni.
- Kettőtök személyisége között ez a leglényegesebb különbség.
- Hát nem éppen az a főnök kötelessége, hogy akkor is cselekedjen, ha nem 
klappolnak a dolgok?! Ha minden megvan, a hülye is eligazodik.
- Maximalista volt. Ennek köszönhette tudományos sikereit.
- Persze a számítógép leáll, ha akár egyetlen feltétel is hiányzik. De az élet 
nem állhat le. Lemaradtunk az eseményekről. Egyre több dolog dőlt el úgy a 
beruházáson, hogy mi nem érvényesítettük a vállalat érdekeit. A számítógépes 
területen Miklós volt az első ember. Sok múlott rajta. Itt nagyon észnél kell lenni. Még 
most is. Pakson soha nem voltak ideális viszonyok. Tudod, milyen harc folyt, amíg a 
számítógépet átprogramoztuk az SI mértékrendszerre. Négy menetben feneklettek 
meg a tárgyalások. A miniszterhelyettesek sem tudtak megállapodni. Mi újra 
gomboltuk az egészet. Nulla állapotról indulva. Kijelentettük: mondhat akármit a 
szállító, akkor is megcsináljuk. A tudta nélkül átállítottuk a gépet, Amikor kimentünk 
megkötni a szerződést, megmondtuk neki: vegye tudomásul, átállítottuk, ha a fene 
fenét eszik, akkor is így fogjuk csinálni. Bátrak lehettünk, végre a szállító került 
lépéshátrányba, szorította a határidő, mi diktálhattuk a feltételeket. Miklós ezt el se 
tudta volna képzelni. Az ő egyébként tiszteletre méltó elképzeléseibe ez a stílus nem 
fért bele.
- Akkor sem kellett volna, hogy elmérgesedjen közöttetek a viszony.
- Amíg Miklós csökönyösen ragaszkodott az ideális megoldásokhoz, a napi 
dolgok kicsúsztak a kezünk közül. Amikor például az egészségügyi épület szobáinak a 
beosztását készítettük, Miklós kidolgozott egy kódrendszert, egy matematikai modellt, 
amelyben még a székeknek is névre és munkakörre szóló számsora volt. Rend-
szerszervezői komplett egészet alkotott, országos pályázatot nyerhetett volna vele. 
Csak azzal nem törődött, hogy egyáltalán legyen szék. Kódok, rendszerek nélkül, de 
lehessen rájuk ülni. Az üzemnek akkor a szék volt a fontos, és nem a rendszer. Ha én 
határozatlanabb egyéniség vagyok, talán nem ilyen látványosan derült volna ki, hogy 
Miklósnak nem teremhet babér a csoport élén. Rontotta az esélyeit, hogy annak idején 
nagy volt a mozgás, több osztály átszerveződött a vállalatnál. Kisebb gondja is 
nagyobb volt annál a PAV vezetőinek, hogy Miklóst győzködjék: elégedjen meg az 
önálló mérnöki, szaktanácsadói státussal, az való neki. Ma is szükség lenne a tudására, 
bár senki sem nélkülözhetetlen.
- Miközben Miklós megbukott Pakson, te fényes karriert futottál be. Az csak az 
én rendkívüli szerencsém, hogy a pályátok egy rövid szakaszon találkozott. Így 
könnyebb felismernem a beruházás kiválasztódási törvényszerűségeit. Tartok tőle: 
túlzott egyszerűsítést sugall a példátok. Úgy tűnhet belőle, hogy a főosztályvezetői 
kinevezéshez elég csupán agilitással elegyíteni a kompromisszumokra való 
hajlandóságot. Sokan vetnek sunyi pillantásokat a munkádra. Még csak nem is 
irigységből. Többen sejtették velem: az üzembe helyezés kockázatát fel sem mérted, 
csak azért lehettél főosztályvezető, mert mások nem vállalták a megbízást, jó előre 
látván, hogy csak így kerülhetik el a biztos bukást.
- Azt azért látnod kell: az Erőmű Beruházási Vállalatnál éveken keresztül 
vezettem az irányítástechnikai üzembe helyezéseket.
- Atomerőművet Magyarországon még senki sem helyezett üzembe.
- Nincs elvi különbség az erőmű és a vegyipari üzem beindítása között. Annak 
idején az ERBE-nél is talán azért esett rám a választás, mert van egy kevés rendszerező 
képességem. Ha én magamnak összerakok valamit, akkor azt el tudom fogadtatni 
másokkal is. Végre is hajtatom velük, kicsikarom belőlük. Ez itt nem futószalag, nem 
elég egyszer megszervezni a munkát. Mindennap újra kell gombolni. A PAV-nál jó 
lehetősége van erre az irányítóknak. Az osztályvezetők rendkívül nagy hatalommal 
rendelkeznek. Minden eszközük megvan a rendteremtéshez. Ezért sikeres a PAV. Az 
osztályvezetők önállóan választhatják meg a munkatársaikat, szabadon rendelkeznek a 
pénzzel, lakást ígérhetnek, sőt: még munkát is. Arra pedig a fiatalok szívesen 
jelentkeznek, van tehát miből válogatni... Engem is a feladat hozott. Évi huszonötezer 
forintos jövedelemcsökkenéssel jöttem át a PAV-hoz. A szakma miatt váltottam. Akkor 
még szó sem volt az üzembe helyezési főosztályról. Az irányítástechnikai osztályt 
kaptam meg. Akinek vannak elképzelései, az a PAV-nál megél. Volt néhány sikeres 
húzásom, észrevettek.
- Mondj példát, hátha megértem!
- A vízlágyító üzem műszereit a Gamma Művek szállította. Nézem a vízmű 
terveit, kétségbeejtő dolgokat produkáltak ott a tervezők. Az én feladatom volt a 
vízmű műszerezésében az atomerőmű vállalat érdekeinek a képviselete. Csak az 
érdekelt, mi lesz, ha majd megy a vízmű. Tartalék alkatrészek beszerzése, szakmai 
felügyelet. Nekünk a lehető legrosszabb, ha az egyik üzemben Gammaműszerek 
vannak, a másikban pedig más. Szorgalmaztam: ahol nem kötelező a szovjet műszer, 
oda a Gammát tegyék. Javasoltam: beszéljük meg, hogyan lehet a vízműbe Gamma-
műszert rakni. Nem engedték. A szakmai zsűrin is lehurrogtak. Nyert a beruházó. De a 
PAV vezetői már ekkor mellém álltak. Megvétózták a zsűri döntését. Felemelték a 
kezüket, pedig nem is tudták, mi ellen tiltakoznak. Kaptam két hetet, hogy 
bebizonyítsam, a vízműbe is be lehet hozni a Gammát. A műszerezés megtervezésére 
háromnegyed év volt a beruházási programban. Nekünk két hetet adtak. Összedugtuk 
a fejünket a Gammával, a Vertesszel és az asszisztenciámmal. Két hét múlva, az újabb 
zsűrin kimostuk a beruházót. De ezt neki kellett volna elintézni.
- Egyetlen bravúr kevés az üdvösséghez.
- Mondok másik példát. Elolvastam a beruházási javaslatot. Írd és mondd: 
kilencmillió forint volt benne a folyamatirányítási osztály műszerparkjának a 
megteremtésére. Tudod, mi ez? Szakmai analfabetizmus. Az első pillanatban látszott, 
hogy akik ezt meghatározták, azoknak semmi áttekintésük sem volt a méretekről, az 
itt beépített műszerek, készülékek műszaki színvonaláról, a meghibásodások 
gyakoriságáról, és még sorolhatnám. Elmentem a főnökhöz, és kijelentettem: ahhoz, 
hogy mi rendet tarthassunk a műszerek között, legalább ötvenmillió forintra van 
szükségünk. Elkezdődött a második meccs. Ma hetvenmilliója van a folyamatirányítási 
főosztálynak, és abból húszmillió a tőkés hányad. A nem tőkés műszerek is óramű-
finomságúak, ha azonban azt akarjuk, hogy megbízhatóan működjenek, a felének a 
belsejét ki kell cserélnünk. A fatengelyes tolózárakhoz nem is nyúltunk.
- Van olyan tolózár, amelyikben fatengely van? Ezt nem gondolod komolyan.
- Eredj, nézd meg. A saját szememmel láttam, nagyon gondosan megmunkált, 
szép, keményfából esztergált fatengelyek. Ezt egyszer kifejlesztették, bevált. Minek 
módosítsanak rajta? De nemcsak fatengely van. Fogaskereket is csinálnak fából. Nehéz 
munka. Fa fogaskerék, hozzá a csiga is fából. Volt bőven érvem a pénzigényem 
megindoklásához. Az első felülvizsgálaton az alkatrészek egy részét feltétlenül 
kicseréljük. Nem lehet megjavítani. Aztán: arra se készült fel senki, hogy itt 
blokkonként van hétezer műszer. Azok mindegyikét az Országos Mérésügyi Hivatalnak 
kell hitelesíteni. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy én az OMH-tól függjek, hozzájuk 
igazodjak. Elhatároztam: két embert levizsgáztatunk, szerezzék meg a hitelesítési 
engedélyt, a hitelesítés műszereit pedig megvesszük. Megterveztettük velük, milyen 
laboratóriumra van szükségük. Na persze nem ment ez olyan egyszerűen. A kormány 
döntött, hogy hitelesíthetünk.
Hallgatom Mártont. Szerencsés természet. Ahogy ő perlekedik, az inkább 
mozgósítás. Engem is felpiszkált. Utána kell járnom: miért nem vettünk mindenhova, 
ahova csak lehet, magyar berendezést. Miért fordulhatott elő, hogy behoztak 
igénytelenebb színvonalú, kisebb teljesítőképességű, alacsonyabb intelligenciájú 
készülékeket, mint amilyenek gyártására már a szerződések megkötésekor is képesek 
voltunk. Ahogy múlnak az évek, úgy kezdem megunni a régi, de azért még meg nem 
roggyant érveket. Latinos bölcselettel persze könnyű megfelelni: a hasonló a 
hasonlónak örül. Bizonyára valakik elégedettek voltak az alacsony intelligenciájú 
irányítástechnikával, vagy nem is tudták, hogy a számítógéphez kapcsolt jelfogók, 
amelyek a reaktorban és környékén lezajló folyamatokat érzékelik, relések. Nincs 
integrált áramkör, nincs mikroprocesszor bennük. Csaknem tíz év elmúltával sem 
hozzáférhetők a szállításmegosztás adatai. Pedig nem különösebben bonyolult 
dolgokról van szó. Az atomerőmű (az összesen 1760 megawatt) csaknem százmilliárd 
forintba kerül, ha az összes ráfordítást az avatás napjára átszámított értéken 
kalkuláljuk. Mert a mindenkori kifizetések összege csak 70 milliárd forint körül van, de 
mennyivel többet ér a I0 éve kiadott forint a ma kiadotthoz képest. A 100 milliárd 
pedig nagyon sok pénz. Az ország egyévi nemzeti jövedelmének csaknem egyhatoda. 
Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy az építésre szánt pénzből mennyit költünk el 
itthon, és mennyit külföldön. Nekem ez sokkal izgalmasabb, mint az atomerőműnek a 
környezetre gyakorolt káros hatásán évődni.
Az utóbbit ugyanis kiszámították. Azzal kalkulálnak. Az előbbivel kevésbé. Akár 
szembe is állíthatnám a két költséget. Csakhogy az atomerőmű konstrukciójába nem 
volt beleszólásunk. A beszállítás mértékébe azonban már lehetett volna. Rögtön a 
tárgyalások kezdetén. Nem így történt. Ezt néhány hetes nyomozás után mondom: 
nagyon későn kapcsoltunk. És akkor is hogyan. A szocialista országok közül - talán 
Bulgáriát leszámítva - Magyarország adta a legkevesebb megrendelést saját iparának, 
amikor az erőmű építésébe fogott. Miért? A turbinákat például vehették volna a Láng 
Gépgyártól. S ha magyar üzemben készülnek a paksi turbinák, akkor azok árában 
benne foglaltatott volna a cég műszaki fejlesztési költségeinek egy része, több tucat 
szakember bére, a paksi turbina referenciát jelentett volna az esetleges ex-
portajánlatokhoz, és a turbina árában benne van a nyereségadó-hányad is. Csakhogy: 
se a tervezőnek, se a beruházónak nem lesz attól több a pénze, ha növeli a magyar 
berendezések arányát az erőműben. Viszont megnő a felelőssége. Ezért rövid ideig 
vívódik - szakmai presztízse által piszkálva -, de komolyabb csatározásba csak nagy 
ritkán kezd a szállítóval. Aki kényelmes helyzetben van. Elég annyit mondania: csak 
akkor vállal komplett garanciát a beruházásért, az atomerőműért, ha a berendezések 
nagy részét ő gyártotta.
A PAV részletes kimutatást készített, hogy milyen berendezéseket vehetnének 
meg Magyarországon a harmadik és a negyedik blokkhoz. A szovjet-magyar tárgya-
lások előtt azonban elhitették az osztályvezetővel: ez most részletkérdés, ne most 
közöljék a szovjet partnerral, hogy mit szeretnénk hazaiból. Később pedig már arra 
hivatkoztak, mivel annak idején meg sem említették a PAV javaslatait, utólag 
kellemetlen a megállapodásokon módosítani, úgyis sok a vitás kérdés. Az idő pedig 
telik. Harcos levélváltások következtek ezután. A PAV bizonyít, érvel, küszködik, aki 
pedig dönthet, az hónapokig nem válaszol, amíg el nem megy a hajó. Akkor pedig 
sajnálkozva tárja szét a karját: a magyar iparnak a maradék idő nem elég ahhoz, hogy 
legyártsa például a közös üzemi vezénylő műszereit. Igazuk is van. Most már valóban 
kevés az idő. Verheti a fejét a falba az osztályvezető, hogy a legelső ajánlattételkor 
nem kötötte az ebet a karóhoz, hogy bedőlt a nagyon egyszerű trükknek: "Ejh, ráérünk 
arra még!"
A tisztázatlan viszonyok között lesz a logikus megfontolásnál súlyosabb érv a 
hangerő. Annak van igaza, aki hangosabb. Hallgatom Márton Jánost, és felébred ben-
nem a gyanú: a kinevezést csupán hangerejének, indulatos kirohanásainak köszönheti. 
A kormánybiztos felismerte: hiába vannak sokan az atomerőműhöz értők, végül is csak 
az csinálhat rendet Pakson, akinek a tudása mellett elég nagy a hangja. János kicsit 
tiltakozik, Pedig minden jel arra utal. Nem sikerült öt év alatt olyan szervezeti 
felépítést megvalósítani Pakson, hogy pontosan kirajzolódjanak a felelősség határai. A 
nagy paksi bújócska a diktatórikus irányítás erősödéséhez vezet.
A jó diktátor persze felkészült.
- Az nagyon nagy hiba - mondja Márton János -, ha úgy tűnik, hogy én a 
hangomból élek. Egyedül hiába ordibálnék. Csakhogy nekem nyolcvan emberem van a 
főosztályon. Nyolcvan mérnök, nagyon értik a dolgukat. Két év alatt készültünk fel. 
Nálam kemény az irányítás. Ez a nyolcvan ember egy irányba biciklizik. Nincs még 
nyolcvan ember a beruházáson, akik velünk egy irányba tartanának, és akik egyáltalán 
valamilyen irányba együtt haladnának. Ezzel a nyolcvan emberrel, ha akarod, holnapra 
felmérem a blokk pillanatnyi állapotát. Ez a nyolcvan ember reggel kimegy, estére 
megmondja, hogy áll a beruházás. Erre rajtunk kívül ma senki sem képes a 
beruházáson. A kormánybiztos három adjutánsa sem. Azt lásd: ha én reggel bemegyek 
az értekezletre, tisztán látok. És az a baj, hogy olyan emberek ülnek velem szemben, 
akik a saját kis területükön sincsenek otthon. Kivéve a szovjet szakértőket. És elárulom 
neked, mi azzal nyertünk, hogy velük teljes összhangban vagyunk. A 
munkakapcsolatunk ötös. Nem is hallottál olyat, hogy az orosz támadja az üzembe 
helyezőket. Mindenki vicsorog ránk, csak ők nem. Semmi nehézséget nem okoz 
nekem, hogy elfogadtassam velük, amit kitalálok. Együtt muzsikálunk. Az meg 
engedtessék meg nekem, hogy ha háromszor a szájába rágjuk S. Lacinak, T. 
Andrásnak, mi a feladata, és az istennek sem képes megcsinálni, mert tehetetlenek a 
beosztottai, a raktára, a környezete, de az én időmet fogyasztják, hát akkor elfogyjon 
a cérnám. Akkor verem a betonba, akkor fürdetem meg őket, amikor csak akarom. 
Tájékozatlanok, nincs erejűk, nincs utasítási joguk, vagy ha van, akkor sem hajtják 
végre a parancsaikat. Ezek egyszerűen alkalmatlanok. Rég le kellett volna cserélni 
őket. Persze vannak itt finomabb trükkök is. A főnökség tudta nélkül felállítottuk a hír-
szerző csoportot. Három kislány ül a telefonnál, a számukat csak a mi embereink 
ismerik, és ha bármi rendkívülit észlelnek, hívják a kisasszonyokat. Ők pedig szortí-
rozzák, feldolgozzák a híreket. Úgy, mint a harctéren. Az emberek tudják, milyen 
eseményeket kell jelenteni, milyen adatokra van szűkség a számítógépes program 
naprakészen tartásához. A kritikus csomópontokat mindig figyelik a munkájuk 
közben. Miért volt a hírszerzés fontos? Mert kevés az idő. Ha akadályozzák valahol a 
munkát, mondjuk az építő elviszi az állványt, pedig kellene a szerelőnek, az embereim 
ezt látják, szólnak, intézkedem, mert a lányok mindig tudják, hogy merre járnak a 
vezetők. Fordítva is ugyanolyan hasznos a titkos irodánk. Ha S. Albert telefonál, ők 
végeztek a munkával, jöhetnek a szakiparosok, akkor mi intézkedünk. Nagyon 
megtetszett a módszerünk a főnökségnek. Eleinte még pózolásnak minősítették, azóta 
már a szervezés csodájaként példálóznak vele. Azt mondtam Szabó Benjáminnak 
negyven nappal a cirkulációs mosatás előtt, megcsináljuk időre. Az idegen gőzös 
indítás után végre hitt nekünk. Az első gép indításáig nem hitte el, hogy felkészültek 
vagyunk. Nem hitt, nem kérdezett, nem használt bennünket. Meglepődött a 
sikerünkön. Pedig én hajtogattam: az üzembe helyezők tudják, hol a baj. Adj egy 
korbácsot a kezembe, én kihajtom a melót az emberekből. A vezérigazgató mellém 
állt. Meggyőztük: ha azt akarod, hogy a cirkulációs mosatás meglegyen az idén, adjál 
hozzá eszközt is. Leírtuk: ki kell hirdetni a statáriumot. El kell venni az irányítást az 
ERBE-től. Leadtam a listát, hogy kiket ültessenek le elém, és én majd megmondom 
nekik, mit csináljanak. Kiporcióztuk a feladatokat. Mindenkinek részletesen 
megmondtuk, mi a dolga. A fülűk botját se mozgatták. Na, akkor én nem voltam rest, 
és a jegyzőkönyvbe név szerint leírtam: "I. László képtelen a megbízatásának eleget 
tenni." A főnöke szaladt a tröszt vezérigazgatójához. Megsértődtek. Azt hitték, majd 
kiosztanak nekem egy kokit, mert illetlenül viselkedtem. Csalódniuk kellett. Én nem 
sajnálom a papírt, az értekezlet jegyzőkönyvét ötven példányban küldjük szét az 
iparágban. Hadd olvassák, ki miatt késik a beruházás. Meg is volt a hatása. Egyik sem 
szeret a bűnösök listáján szerepelni. Tudod, mi volt a jegyzőkönyvbe írva? Felelős: 
ERBE villamos osztály. Az ki? Nem ismerem. Ez az irányítás csődje volt. Én csak Gipsz 
Jakabot, Kovács I3. Jánost ismerek. Vállaltam, hogy mindenkinek, névre szólóan, 
megfogalmazzuk a feladatát. Ne feledd, ezzel a magam dolgát is névre szólóan 
fogalmaztam meg. Az én bőrömre is megy a játék. Hát akkor viszont leírom, hogy az 
Április 4. Gépipari Művek helyett az akármit a PAV-téemká csinálta meg, mert J. János 
képtelen volt a saját embereivel elvégezni a feladatot. Leírom, kegyetlenül. Muszáj 
leírni.
- Régi ismerősömmel összefutva a városban, elújságolom neki:
- Nehogy azt hidd, hogy te irányítod a beruházást. Beszélgettem Mártonnal. 
Most ő a parancsnok.
- Nem egészen így van ez. Mit ért el Márton János?
- Késett a melegjáratással. Már többet késett arányosan, mint amennyit a 
beruházás mások irányítása alatt csúszott. Negyven napja volt, hogy befejezze. A 
negyven nap eltelt, és a munkáknak a felénél tart. Ezt bárki tudja Pakson.
Kezdhetem elölről. Illetve mégsem. Azt már leírtam a fejezet elején: a bölcsebbek 
mindig is tudták - Jánosnak sem sikerülhet. Ám hogy mennyit késtek volna nélküle? Az 
már senkit sem érdekel.


MEGLENDÜL A MUTATÓ

(1982. december 28.)
A zsalukapuk között, a betonvaskötegeken, a vasalásokon bóklászva sokszor 
megpróbáltam már magam elé idézni, hogy milyen lesz majd az erőmű, ha már 
üzemel. Nem jártam még soha kész erőműben. A tudományos-fantasztikus filmek 
gyermeteg képsorait elhessegettem. Az biztos, hogy nem olyan lesz a blokk, 
amilyennek a sci-fik lefestik. De akkor milyen lehet? Délután elindítják a reaktort, a 
közvetlen környezetébe idegen többé be nem teheti a lábát.
Nehezen kapom meg a belépőt. Öt év óta először érzem: a nyilvántartás szerint 
én idegen vagyok. Nem estem át az egészségügyi és politikai szűrővizsgálatokon, s 
mától kezdve ez számít. Nem tartozom közéjűk? Hát, valóban nem jártam be 
hajnalonként, évek óta, mindennap, nem építettem be egyetlen csavart se az erőműbe. 
A betonozás előtt az "aktív zóna" falának zsalui közé beejtett golyóstollon kívül 
semmim sincs a blokkba falazva. Sz. József az egyetlen ember, aki a belépőmet aláír-
hatja, aki engedélyt adhatna az utolsó látogatásra. A golyóstollról nem tud, 
krónikásságom pedig nem hatja meg. Nagy nehezen kötélnek állt. Mintha minden 
rendben lenne, felveszem az engedélyt a portán, annak az alapján, hat lépéssel arrébb 
a fegyveres őrök adnak egy műanyag kártyát, azt bedugom a mágneses leolvasóba, a 
pirosan égő lámpa villogó zöldre vált, kattan a komputer vezérelte zár, megnyomom a 
korlátot, kinyílik, léphetek kettőt, de a következő kis kapu csak akkor ereszt, ha a 
mögöttem lévőt becsuktam. Egyszerre csak egy embert enged be. Mindez az 
irodaépület földszintjén, kétszáz méterre az erőműblokktól. Átsétálok a kerten, 
felcaplatok az egészségügyi épület első emeletére, ott újabb fegyveres őr, újabb 
korlátok, kerítések, zsilipek, mintha a Sing-Singben járnék, csak itt arra vigyáznak, 
nehogy illetéktelen bemenjen. Mint például én. A fegyveres őr széttárja a karját: "A 
maga belépője csak az udvarra jó, a blokkba ezzel nem jut be. A mágnes nem engedi." 
Telefon, vissza a főrendészhez, ő tehetetlen, de foglaljak helyet, legyek nyugodt, ha 
bemehetek, akkor ad nekem engedélyt, de honnan tudhatná, hogy bemehetek. Csak 
Sz. József dönthet, ő azonban értekezik. Nem baj, hívjuk fel telefonon. Két mondatot 
beszélünk: nem tetszik neki a dolog. Megkérdezem, miért éppen velem vacakol - ez 
hat.
Kezdődhet minden elölről. Papír, kártya, most látom: a PAV dolgozóinak színes 
fényképe be van sütve a műanyag lemezükbe, ők ezzel blokkolnak, a számítógép tartja 
majd nyilván, mikor mennyi időt voltak bent, az alapján kalkulál bért, figyelmezteti 
őket az orvosi felülvizsgálatra, ha aktuális. Szellemes. Ötvenmillió forintba került. 
Bemehetek. A második fegyveres őr is elégedett: "Na látja." A fekete-fehér öltözőben 
mindent, gatyát és zoknit is kint kell hagyni, a fehér polcokról finom pamutalsót és 
zoknit, pezsgőszínű overallt és trikót, cipőt és sapkát kapok. A jegyzetfüzetemet és a 
tollamat a markomban szorongatva lopom át a határon. Ez még az egészségügyi 
épület, nem a blokk. Oda a sóhajok hídján juthatok csak el. Előbb kapok egy 
dozimétert. Felírják a nevem a környezetvédelmi rendszer vezénylőközpontjában, a 
falon színes monitorok, a számítóközpont kiírja a képernyőre a levegőben, a 
kéményben, a vizekben lévő radioaktív elemek koncentrációját, minden automatikus és 
sötétkék.
Esetlenül csúszkálok a cipőre húzott vászonzacskóban, át a kettes reaktorból 
acéllemezzel leválasztott folyosón, csak így lehet az egyes blokkba menni. Valaki 
felfeszítette az acéllemezt, beszökött a blokkba, kemény munka volt, nagyon kíváncsi 
lehetett. Ha rendkívüli látványra számított, csalódnia kellett. Egy kicsit. Nem mintha az 
erőmű tervezőinek kisebb volna a fantáziája, mint bármelyik sci-fi-szerzőnek, de az 
erőmű gyár. Annak gyönyörű. Szomorúan állapítom meg, hogy sajnos nem láttam az 
átmenetet, amikor á pallóktól, betonvasaktól, a munka hulladékaitól vegyes kép 
átfordult a szürke műanyaggal kiöntött, tükörsima padlójú, világosra lefestett, tiszta 
renddé. A tájékozódáshoz fehér matricákon öles betűkkel a termek, szobák, folyosók 
jele a falon. A lábam előtt piros keretben, sárga alapon feketével a szürke műanyag 
padlóra festve, hogy hol járok: DAP 15170. Jó tudni. A hermetikus ajtókra mindenütt 
felragasztották a stilizált, háromtollú propellerre emlékeztető ábrát: sugárveszély.
Hat méterrel a föld színe alatt belestem egy szobába: kábelfolyosó, sárgára befújt 
kötegek, az üzemzavari zónahűtő rendszer termében már zúgnak a csövek, víz áramlik 
bennük, öntapadós zöld nyilak mutatják, hogy milyen irányba. A liftben az emeletek 
gombjai mellé filctollal felírták a régi, megszokott jelölést: 10,50; I8,90, ahogy hat évig 
nevezték a szinteket.
Ma éjjel lesz a kritikus indítás, mindenki erre készül, felfűtik a reaktort, hogy 
elérjék a minimálisan érzékelhető teljesítményt. Beindítják. Aggodalomra semmi ok, 
körülbelül annyi meleget termel majd, mint egy teaforraló. Ráérünk. Délután két óra 
van, hajnalra várható a nagy esemény.
Este tízig B. Sándorral borozgatunk, szeretném megtudni, mennyit 
korszerűsödött az elmúlt hat évben az építési technológia. Az üzemi főépület 95 
százalékánál már nincs helyszíni zsaluzás, a huszadára csökkent a helyszíni munka, 
lényegében nincs szükség ácsokra, se fára, ennyit tesz a kéregzsaluzás bevezetése. 
Egy cella elkészítésének ideje a tizedére csökkent, százezer négyzetméter zsaluzatot 
takarítanak meg vele. A betonacélok összekötésére bevezették a termithegesztést, a 
két blokkon a 45 900 illesztés háromnegyedénél ezután nem minősített hegesztők, 
csak betanított munkások olvasztják majd egybe a kötési pontokon a betonvasakat. A 
dekontaminálható festékek hazai gyártásával I50 millió forint értékű nyugati importtól 
kímélik meg a gazdaságot.
Telefonálunk Szabó Benjáminnak, hátha ő tudja már, mikorra várható pontosan a 
kritikussá tétel. Nem veszi fel senki a kagylót. Nincs otthon? Hol lehet? Az erőműben 
keressük, foglalt a vonal, reménytelenül kísérletezünk, már tizedszer. Nincs más 
választás, menjünk ki a beruházásra, bár meg nagyon korainak tűnik. Alig múlt tíz, mit 
csinálunk ott hajnalig? Csak zavarnánk a többieket. B. Sándor nem jöhet be, az üzemi 
területre nincs belépője. Ő "csak" az építőipari miniszteri biztos.
Gyanús kép fogad. Az emberek az irodaépület felé szivárognak, szemben a 
helyes iránnyal: a dolgok most a blokkvezénylőben történnek. Felismerem a sötétben 
H. Józsefet, a megyei lap tudósítóját.
- Na? Lesz kritikus indítás?
- Nem. Mert már volt. Háromnegyed tízkor.
- Ne hülyéskedj!
- Kérdezd meg a többieket.
- A fene vinné el. Eddig még soha nem fordult elő, hogy fél nappal 
lerövidítették volna a korábban kitűzött határidőt.
Mi történhetett? Elszámolták magukat? A reaktor akkor válik "kritikussá", ha a 
szabad neutronok már fenntartják a láncreakciót. Attól "kritikus", hogy már fenn-
tartják, de még éppen hogy csak, s ez a minimális szint már jól érzékelhető a 
mérőműszereken. A menetrendet percre pontosan kiszámították előre. És mégis: 
amivel nem kalkuláltak, amivel én sem számoltam, hogy elveszítik a türelműket. 
Kétszer olyan gyorsan vonták ki a neutronnyelő bórt a hűtőközegből, mint tervezték. 
Szerettek volna már pontot tenni a másfél évtizede elkezdett - időközbeni 
fellángolásokkal és kétségbeesésekkel, részsikerekkel és kudarcokkal, 
megdicsőülésekkel és számonkérésekkel töredezetten írt - történet "i" betűjére. A 
hetek óta csak órákra hazatérő reaktorfizikusok, mérnökök, operátorok, technikusok, 
szovjet és csehszlovák szakértők egy kicsit megpiszkálták a reaktort. Kockáztattak. 
Sikerült.


1982. december 28. 00 óra 13 perc
Az időpont nevezetes: sokáig azt hittem, ha párhuzamosan kapcsolják az 
erőművet, ha Paks már az országos hálózatra ad elektromos energiát, akkor 
abbahagyom a tudósítást. 1982. december 28-án, I3 perccel éjfél után kigyulladt a 
kontroll-lámpa. Az egyes blokkot rákapcsolták az országos távvezetékrendszerre.
Ennyit mutatott be az eseményről a televízió. De nem egészen így történt. A 
lámpácska csak néhány másodpercig égett, a hálózat visszavágta az atomerőművet. Ez 
így valóban csúnyán hangzik, de hát mit lehet tenni, ha ilyen nyers a szakkifejezés. 
Pedig mindössze annyi történt, hogy nem sikerült megteremteni a szinkront az 
országos hálózattal. A mérnököket nem érte váratlanul a fordulat, este nyolc óra óta 
vacakoltak a meghibásodott műszerrel, s közben az irodaépület nagy tanácstermében 
várakozott a miniszter, az államtitkár, a szovjet vendégek, a megyei első titkár és más 
illusztris személyiségek, nem lett volna szabad sokáig visszaélni a türelmükkel, ezért 
inkább úgy csináltak, mintha... Jól kalkuláltak. A siker feletti öröm elvonta a 
lámpácskáról a vendégek figyelmét, s a PAV-osok reggelre már helyrehozták az apró 
bakit. A miniszter azonban tudomást szerzett a turpisságról. Másnap reggel a 
munkahelyén távirat várta: "Éjfélkor nem sikerült a párhuzamos kapcsolás." Valakinek 
fontos volt tudatni vele...
Azóta eltelt másfél hónap, a reaktoron elvégezték a fizikai kísérleteket, 
holnapután lesz a nagy leállás, kijavítják az időközben észlelt hibákat - a kétszáz 
oldalas gyűjtemény alapján.

Egyetemi ismeretségünk s a paksi közös folyosói beszélgetések "szövetsége" elég 
ahhoz, hogy K. Balázs segítsen eligazodni a beruházás jelenlegi helyzetén. Balázs 
furcsa fiú. Világosbarna szakálla, kikezdhetetlen jóhiszeműsége, a visszautasított 
főosztályvezető-helyettesi kinevezés, valamint lankadatlan lelkesedése az erőműért és 
azért, hogy a laikusok is megszeressék az atomenergiát, élesen megkülönböztetik 
társaitól. A többségtől.
A főosztályvezető szabadságon van, Balázs helyettesíti. Befészkeljük magunkat a 
szobájába, senkitől sem zavartatva, hosszasan sorolja, mit csináltak az elmúlt másfél 
hónapban. Szép tagoltan mesél, szinte diktál, hogy még véletlenül se írjak tévesen a 
vizsgálatokról, mert az megzavarhatja az olvasókat. Elárasztanak a szakkifejezések. 
Meghatározták a reaktor hőteljesítményét; minden teljesítményfokozatban mérték a 
sugárzási viszonyokat, hogy a bokszban lehet-e dolgozni, s ha igen, mennyi ideig; 
ellenőrizték a természetes cirkulációt, mert a reaktorban akkor is mozognia kell a 
víznek, ha nem működnek a szivattyúk; kipróbálták a hidroakkumulátort, abból 
árasztják el vízzel a reaktort, ha baj van; ellenőrizték az automatikus 
teljesítményszabályozást (a robotpilótát); megnézték, mi történik teljes 
feszültségkimaradás-kor. (Ezt előszeretettel este csinálják, mert akkor hangulatosabb. 
Az a szép benne, hogy a vezénylőben is sötét lesz, s ilyenkor nincs mit tenni, csak 
várnak, és figyelik, tudja-e a dolgát a védelmi rendszer. Majdnem tökéletesen tudta. 
Első alkalommal csak kettő ment a három áramfejlesztő dízelmotor közül, de elég is, 
ha kettő működik a háromból.) Sokszor és sokáig mérték a xenon-mérgezettséget, ez 
a rendszer egyik belső sajátsága, s nagyban függ tőle, hogy milyen tempóban lehet 
újraindítani a reaktort, ha valamiért le kellett állni; vizsgálták a szabályozórudak 
hatékonyságát. "S termeltünk 100 millió kilowattóra energiát."
Ezzel az előadás nem ért véget. A szemléltetés másnap - vasárnap - hajnalban 
kezdődött. Balázs értem jött kocsival, neki úgyis dolga van az erőműben, felajánlotta, 
vele mehetek. Belépő, műanyag kártya, villog a zöld lámpa, egészen otthonosan 
csinálom. A világoszöldre festett lokalizációs torony oldalán fehér csík, bórsav szivárog 
a falon át, le kellene festeni, csúnya. Termőföldkupacok az út mentén, remélem, gyep 
sarjad majd benne, s nem az atomot stilizáló virágkölteménnyel bizonygatja a kertész: 
felnőtt a feladatához.
- Menjünk a lépcsőn - mondja Balázs. - Amióta egyszer beszorultam, gyalog 
járok. Szombat délután másfél óráig vártam a kihalt erőműben, hogy kiszabadítsanak. 
Valaki belerúgott az ajtóba, arra kinyílt. Bányajárás előtti hangulatot idéz fel bennem a 
fekete-fehér öltöző, megint mindent leveszünk, fel a patyolat-tisztát, vászonzacskó a 
cipőre, csoszogunk a blokkba, fél szemmel ránézek a monitorra: a kéményből elillanó 
radioaktív gázok mennyiségét szimbolizáló oszlopok közül egyik sem piros, 
mehetünk. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által megadott maximális 
megengedhető érték egyszázadát sem éri el a légtérbe jutó xenon-, kripton-és 
jódizotópok mennyisége. Felcsippentem az overallra a műanyag zacskóba zárt 
dozimétert. Balázs Voronyezsben szétszedte az övét, kíváncsi volt, mi van a "babában": 
fűrészpor vagy lószőr? Lett is pánik, az ellenőrzéskor rémülten állapították meg a 
fényérzékeny lemezről: akkora dózist kapott a magyar mérnök, hogy talán a holnapot 
sem éli meg.
Az életveszély jó játék: az egyes blokk folyosóján letépkedték a szemétgyűjtő 
konténerről a DÉK betűmatricát - HULLA GYŰJTŐ lett belőle.
- Ez mai vicc - jegyzi meg Balázs a szemétgyűjtő konténerről. - Tegnap még 
hiánytalan volt a felirat.
De miért jöttünk be? Balázsnak nincs különösebb dolga. Csak megnézi, rendesen 
halad-e a gyanús varratok mérésével a Dunai Vasműből kölcsönkért anyagvizsgáló 
brigád. Nem ellenőrzi őket, nem ilyen a természete, inkább azért látogatott be, hátha 
szüksége van az embereknek valami apró segítségre. (Segítségre mindig szükség van. 
Most is.) A nagy csövekből, tartályokból ujjnyi vastag kis csövekben vezetik el a vizet 
és más folyadékokat a műszerekig, s a termeken át kígyózó "tyúkbelek" varratai 
rosszak. Ezt már sejtették 1980-ban, de akkor nem volt idő a lecserélésükre. Amit 
lehet, ultrahanggal kimérnek és megjavítanak, még a holnap kezdődő nagyjavítás 
előtt. Az eddig "meghallgatott" 39 varratból nyolc volt gyenge. Aztán elakadtak a 
munkában, mert a cső a mennyezet alatt kúszik tovább, állvány kellene:
"Két percig még megáll az ember a levegőben, de az kevés" - mondja a 
brigádvezető. "Rendben, szerzek állványt." Balázs elindul a telefonhoz. Nem az ő 
feladata lenne, de nála kibogozhatatlanul összekuszálódnak ezek a dolgok. Az idejébe 
belefér. Mint ahogyan más is: az Energetikai Tudományos Egyesület paksi szervező 
titkári teendői, a KISZ járási bizottsági tagság feladatai, az aprómunka a paksi 
környezetvédelmi bizottságban, a szocialista brigádvezetőség ügyeinek az elintézése, 
a szakszervezeti bizalmiság, a TIT járási-városi alelnöki kötelmek, a csónakház 
vezetésével együtt járó csip-csup ügyek.
S ezzel még nincs vége. Balázs két éve elment Európa legészakibb partjára a 
feleségével; bizonyságul még most is ott díszeleg a hűséges Zsiguli orrán a "Nordkap" 
matrica. Az úton készített kétszáz diából ötször tartott előadást Éjféli napsütés 
címmel. Túl szép ez? Balázs nincs egyedül, társával 1980-tól 1982 végéig 242 
előadást tartottak a Paksra látogatóknak az atomerőműről és annak 
ártalmatlanságáról. Körülbelül tízezer hallgatójuk volt, és most már előadói 
konferenciákon terjeszti az "igét", hogy az országban a Tudományos Ismeretterjesztő 
Társulat felkészített előadói győzzék meg az embereket a nukleáris energia 
nagyszerűségéről.
Meddig bírja? Miért nem szegték kedvét a visszaélések, a beruházás 
tökéletlenségei? Pedig egyszer már lemondott az atomról. Nem vették fel a moszkvai 
atomenergia szakra; a miskolci egyetem után a faddi téesz gumi- és műanyag 
melléküzemágát vezette három évig, három műszakban. Aztán 1976-ban, 
téesztagként, beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetem mérnöktovábbképző inté-
zetének atomtechnikai tanfolyamára. "A szövetkezetben sejthették, hogy elmegyek, de 
nem nehezítették meg a dolgomat. A munkámat elvégeztem, őket más nem érdekelte. 
Harmincmillió forint volt az üzem éves termelési értéke, és ha részeg volt a rakodó, 
akkor én pakoltam. Kemény időszak volt, de megérte. Megismertem a vidéki 
parasztasszonyokból lett gépkezelő asszonyok gondjait. A három év alatt kétszer 
voltam az elnöknél, másodszor a felmondásomat vittem be hozzá."
Meddig bírja? A városi tanács egy kicsit megtörte. Paksi lakásuk mellett - mert 
Balázs őspaksi - röplabdapályává alakították a lebontott fészer betonpadlóját. Az OTP-
ház lakói bajnokságot hirdettek, kijátszották magukból a panelkapcsolatot. Felfigyelt 
rájuk a rendőrség. Kiálltak ellenük. Balázsék jól megverték a fegyveres testület 
csapatát. A sikeren felbuzdulva elhatározták, szerény tribünt építenek a betonfolt köré. 
Bevitték a terveket a városi tanács építési osztályára, s pár hét múlva a hivatal 
lekerítette a telket: kisajátították, a szállodaépítés felvonulási területének.
- És most hova megyünk?
- Haza. Mára befejeztük.
A blokk kommunista büféjében még megeszünk egy vadászszalámival bélelt 
zsömlét, hozzá az automatából egy jaffát, nem kell fizetni érte, mert nincs is mivel, a 
blokk területére tilos bármit behozni kintről. Leadom a dozimétert az ügyeletesnek, 
bedugja a műszerbe; minden rendben, elköszön. Jól letolják a társai, miért nem ijesz-
tett rám. Belépek a sugárkapuba, az önkiszolgáló tüdőszűrés érzete kísért, a gép 
átvizsgál, s úgy dönt, mehetek. Eddig csak egyetlen embert fogott meg, s hiába ment 
vissza háromszor lezuhanyozni, hiába törölte meg alaposan a lábát, amikor a 
mellkasához húzta a keretet, kigyulladt a tejüveg mögötti lámpa: "Vissza!" Jelentette az 
ügyeletesnek, a kapu nem engedi ki. Megvizsgálták a műszereket, mindent rendben 
találtak. Megmérték a primer köri főgépészt egy másik műszerrel, az is jelzett. A pánik 
csak akkor oszlott el, amikor a gépésznek eszébe jutott, hogy őt a múlt héten 
izotóppal kezelték a kórházban, a maradék, teljesen veszélytelen dózis mindennek az 
oka. De legalább kiderült: az ellenőrző rendszer megbízható.
"Sugárzó" ember nem jöhet ki.


KÉZBEN A REAKTOR

A reaktort irányító "A" műszak a paksi halászcsárdában búcsúztatja a most 
alakuló "E" műszakba kinevezett két tagját, T. Györgyöt és M. Imrét, alias Jamest. A 
busz öt óra után tíz perccel indul a lakótelepi megállóból a "faluba", a városközpontba. 
N. Sándor hívott meg a bulira. Pontosabban meghívattam magam a több mint egy évti-
zedes, szintén az egyetemről eredeztetett ismeretségünk, a filmkörben akkoron 
eltöltött hosszú éjszakai viták jogán. Sándor kicsit húzza a bal lábát; sokkal erősebb 
alkat nálam, rendszeresen végez fizikai munkát, s többnyire a kezeire van utalva - 
hiába kapott Sabin-cseppeket, utolérte a paralízis. Ő vezeti az "A" műszakot:
- Szükségem van a produktív munka érzetére, és bármennyire agymunka a 
reaktor irányítása, a vezénylőpult mellett gyorsan és határozottan kell cselekedni. 
Mondok egy példát. Már ment az erőmű, amikor ioncserélő gyanta került a rendszerbe. 
Elzárta a szűrőket. Este hat órára ki kellett pucolni, mert ha nem végzünk a munkával 
hatig, akkor a tartály xenonmérgezettsége miatt teljesen le kellett volna állni a blokkal. 
Az újraindítás pedig négy nap csúszás. Megrajzoltam, kisütöttem, hogy melyik ré-
szeket kell elszakaszolni, aztán Lajossal ketten bementünk a bokszba, és hat óra öt 
percre megcsináltuk. Ez sikerélmény volt. Kijöttünk, elköszöntem a fiúktól, elmentem 
haza.
A buszon, a csárda felé tartva, elmagyarázta a műszakbeosztást: 36 óra a heti 
munkaidő, 1200 embernek az 1500-ból. Ők 30 százalékos sugárveszélyességi 
pótlékot kapnak. A műszakbeosztás: hét nap délelőtt, három nap délután, négy nap 
éjjel, majd hét nap délelőtt, négy nap délután és három nap éjjel: s minden második 
sorozatban I4 napot dolgoznak folyamatosan. A 28 napos ciklusból ti nap szabad, de 
az ritkán esik a hétvégére. Így ez kicsit kényelmes tempónak tűnik, Sándor azonban 
nem tartja annak: tavaly I5 hónapot dolgoztak, igaz, rendesen megfizették a túlórákat: 
I982-ben csaknem I50 ezer forintot keresett.
S közben kimerültek, elfáradtak, elkeseredtek. Az egyik reaktoros műszakból a 
tíz főből (operátor, műszakvezető, primer köri főgépész, villanyszerelők, gépészek, 
laboránsok) heten mondtak fel a múlt hónapban. Kevesellték a pénzt. Többhöz voltak 
szokva; január óta nincs túlóra. Tíz évet írtak alá a lakásért, ami nem az övék, vállalati 
bérlakások ezek, s bármikor csöröghet a telefon: jön értük az ügyeletes kocsi, szükség 
van rájuk. Az alapfizetésük alig több 5000 forintnál.
- - Megtanultam egy teljesen új szakmát, az atom a második diplomám, és 
még többet szeretnék tudni, a WC-re szakkönyvvel járok, s ahogy egyre mélyebbre 
ásom magam a szakmában, annál erősebb bennem a kétely, hogy valaha is a végére 
érek. És amióta a szakismereteken töröm az agyam, egyre rosszabbul tájékozódom a 
világban, nincs időm az irodalomra, a művészetekre, arra, hogy tudjam, mi történik a 
környezetemben, Magyarországon és messzebb. Vagy a szomszédban. Az akvárium 
halai sem azért bökögetik szájukkal az üveget, mert az emberek annyira tetszetősek, 
csak így nem ugyanazokat a kopoltyúkat látják minduntalan. A paksiak bezárkóznak, 
mert nincsenek mások a környezetűkben, csak az erőművesek, és azokból elegük van.
Akik megelőztek minket a csárdában: Mária és Lívia, a laboránsok, valamint 
György és Lajos, a főgépészek, Bulocska, a kalácsképű (bajuszos kalács), és Dezső 
(negyvenes lehet, lakatos, még alig ivott, hallgat). Négy óra óta mesélik egymásnak a 
voronyezsi kiképzés mámoros emlékeit. Időnként figyelmeztetik a másikat, hogy 
félórája egyszer már előadta a földön fekve hastáncoló, mert annyira ittas barátjuk 
történetét, mondjon valami újat. Kétórás késéssel megérkezik James, a lakatos, vaj-
színű kardigánban. A fiúkkal lejattol, a lányoknak nem marad az üdvözlésből. Nem 
haragszik rájuk, csak a köszöntés lehetséges formái közül nem tud választani: puszit 
adjon nekik, megszorítsa a kezüket?... Inkább leül, jó messze a hölgyektől.
Aztán megint az erőmű, s csak az erőmű, csak a külföldi kiképzések a téma. T. 
György megerősítést vár Sándortól, pénteken súlyos sérelem érte, azóta nem hagyja 
nyugodni az úgy: "Nagyon aljas dolog volt M.-től személyeskedéssel vádolni engem." 
Az történt ugyanis, hogy a vezénylőben a műszerek jelezték: a bokszban emelkedik a 
hőmérséklet, a vákuum csökken és füst van. Mi következik ebből? Tűz van a bokszban, 
a reaktortartályt körülvevő, 50 méter oldalélű betondobozban. T. György 
figyelmeztette a körülötte lézengőket, menjenek el, itt nincs semmi keresnivalójuk. 
Azok pedig látva, mennyire izgatott, ugratták: "Vigyázz, mindjárt hanyatt esel!" György 
közben kiosztotta a gázvédő maszkokat, s az embereivel elindult a 207-es 
zsilipelőkamrához. A karjaival, a kinyitott hermetikus ajtó keretének feszülve, elállta a 
többiek útját, csak a dozimetrikus mehetett be. Persze a többiek is kíváncsiak voltak, 
mi a franc éghet odabent? Veszekedtek. A dozimetrikus pedig lassan, óvatosan lép-
kedett előre, a szemét le nem véve a műszerről, jelez-e sugárzást. Nem jelzett. 
Kijöttek. György jelentette az ügyeletes mérnöknek: csak egy relétekercs égett le, vala-
mint X, Y, és Z. végig ott lábatlankodott, hiába szólította fel Őket, hogy tűnjenek el. 
Ebből a megjegyzésből keveredett a balhé. A vezetők úgy gondolták, az eset kiválóan 
alkalmas, hogy példát statuáljanak, csúnyán leteremtették X.-et, Y.-t és Z.-t, és Z. - 
nem tudván uralkodni magán - magatehetetlen dühében megvádolta Györgyöt: szán-
dékosan alávágott.
Felrémlik előttem K. Lajos gyöngyösvisontai története. Pakson is előfordulhat, 
hogy egymással akarván kiszúrni, netán megviccelik haragosaikat a reaktorosok. Hülye 
vicc lehet belőle. Rossz a hangulat az üzemeltetők között. Lehet, hogy csupán azért, 
mert még mindig nem pihenték ki az elmúlt évek napi tizenkét órás műszakjait. 
Mindenesetre a fáradtság az ellenségeskedés morzsáit keverte a rivalizálásba 
belehajszolt fiúk versenyszellemébe. A szakszervezeti bizottság óvatos hangvételű 
jegyzőkönyvében, a vállalat vezetőinek a minősítése végén, hivatalosan is 
megfogalmazta az ellentéteket: javítani kell a kapcsolatot a főosztályok között, 
keveslik az emberek az információt, a vezetők kiválasztásánál következetesen érvényt 
kell szerezni a hármas követelménynek, s az írásos anyagokat idejében küldjék meg a 
társadalmi szervezeteknek, hogy a demokratikus fórumok betölthessék hivatásukat.
Nemcsak a főosztályok, hanem a reaktorirányító műszakok között is kiéleződött 
a rivalizáció. N. Sándor reggel háromnegyed hatra érkezett meg a blokkvezénylőbe, s 
látta: a reaktor paraméterei kissé elkúsztak a normális értékektől. Legalább egy félórai 
munka lett volna, hogy az éjszakai csapat helyrehozza a hibát, de ők ahelyett, hogy 
"kifésülték volna a kócosságokat", inkább a kényelmesebb megoldást választották: 
egyetlen gombnyomással elindították a totális védelmet, és hat másodperc alatt leállt 
az erőmű. Sándor csapata négyórai munkával "pörgette fel" annyira a reaktort, hogy ott 
folytathassák a fizikai kísérleteket, ahol fél hétkor elkezdhették volna. Veszítettek négy 
órát, s majdnem ráment a presztízsűk, mert számon kérték tőlük az eltotojázott időt. 
Csak a munkanapló láttán enyhült meg a főmérnök, Sándor brigádja valóban nem 
hibáztatható. De ha a hajnali órán még szunyókál Sándorban a lélekjelenlét, és elfelejti 
beiratni a naplóba a vészleállítást, akkor az Isten se mossa le róluk, hogy kicsúszott a 
kezük közül a reaktor.
Ferdén tekintenek Sándorra a váltóműszak vezetői azért is, mert maga ment be a 
bokszba meghúzni a gyorszáró mágnesszelep csavarjait, amikor a reaktor 30 száza-
lékos teljesítményen ment. Látta, a magasnyomású vezeték gyakran utántölt, 
bizonyára ereszt valahol, fogott hát egy 16-os kulcsot, és meghúzta a hollandi 
anyákat. A másik három műszakvezető szerint ez stréberség; holnaptól tőlük már 
megkövetelhetik ugyanezt, de legalábbis jó néven vennék, ha bejárnának a bokszba, 
amihez semmi kedvűk, vagy ahogy Pakson fogalmaznak: eszük ágában sincs 
odatartani a töküket.
Sándort még nem sikerült kibillenteni - a minden kollégájáénál sokkal 
nehezebben megszerzett - egyensúlyi helyzetéből, neki az a bizonyos tűzeset 
tanulságok forrása csupán:
- Legalább kiderült, hogy a tűzoltók nem a vészkijáraton jöttek be, ahol a 
leghamarabb elérhették volna a bokszot, de az sincs még kidolgozva, kinek a feladata 
volna a kapu kinyitása. Most vettük csak észre, hogy nincs ólomüveg a zsilipkamra 
külső ajtaján, aki bent reked, mert például ott lesz rosszul, sehogy sem adhat életjelt a 
kamrából. Rájöttünk: mennyivel kisebb lett volna a riadalom, ha tévékamerákkal 
átpásztázható a boksz, s a blokkvezénylőben a monitorkép alapján azonnal 
eldönthetnénk: a reaktor környezetében nincs tűz, csak a zsilipkamrában lehet a baj. 
Az sem mellékes tanulság: végre tisztázták, hogy minden hasonló esetben ki mehet be 
a bokszba, és hogy a lézengőknek súlyos letolás jár, mert csak zavarják a munkát.
Éjfélkor bezárt a halászcsárda, átmentünk a Sánc étterem bárjába, hajnalig ittunk, 
mi mást tehettünk volna. A nemek külvárosi kocsmákat idéző arányán a legnagyobb 
igyekezetével sem enyhíthetett a dobgéppel párban muzsikáló zongorista. Négy órára 
verődtünk haza, nehezen aludtam el, még morgott bennem az igyekezet, hogy 
meggyőzzem Sándort: a legmodernebb ismeretek birtokában oktalan a félelme attól, 
hogy lényeges dolgokról marad le az életben, mert néhány évig semmi mással - s 
valóban semmi mással - nem töltekezett, csak a nukleáris tudománnyal. A bárban nem 
hitte el, hogy őszintén így gondolom, de megállapodtunk, ma délben kakasleves 
mellett folytatjuk.
A kakasleves kicsit sűrűre sikeredett, a tészta felitta az ízeket, pedig gazdagon 
volt benne borsó, zöldség, s két fej, nagy taréjjal; Sándor ügyeskedte össze a levest 
délelőtt, a felesége nem volt otthon, dolgozott: a "kommunista büfébe", a blokk 
élelmiszer-automatáiba készített szendvicseket. S tényleg úgy éreztem, hogy Sándor 
vendége vagyok, mert az ebéd alatt mindvégig ő tüsténkedett. Nagyné, ahogy Sándor 
szívesen becézi feleségét, túl a délelőtti műszakon és a teregetésen, velem együtt 
élvezte a kiszolgálást. Zoli és Krisztián a szomszéd szobában csörömpölt, időnként 
átszaladtak a nagyszobába, ahol magában beszélt a televízió, a gyermekek néhány 
másodpercre megálltak előtte, majd futottak tovább.
Pakson K. Balázsék lakása az egyetlen, ahol a háttérben nem motyog 
egyfolytában a televízió, az ország központi művelődési háza. Balázsék azonban 
nagyon kilógnak a sorból: nincs otthon se kávéfőző, se hamutartó, nehogy kísértésbe 
essenek. Bárhol máshol megfordultam, az adásidő kezdetétől bekapcsolva vibrált a 
képernyő kékje, akár a főmérnök, akár a tervező, akár a technikus, akár a lakatos 
vendége voltam. A paksi akváriumnak, úgy látszik, a televízió az egyetlen üvegfala, 
amelyik a világ felé nyílik. 
A többi a tudományra tekint. Sándor az elmúlt három évben 28 vizsgát tett le a 
munkája mellett, öt hónapot volt a Szovjetunióban, egyet-egyet az NDK-ban, Cseh-
szlovákiában és Budapesten, az egyetemi tanreaktornál, a PAV-nál részt vett három 
tanfolyamon, abból kettő 180, egy pedig 160 órás volt, vizsgázott reaktortechnikából, 
reaktoroperátori ismeretekből (kétszer szimulátoron), nyolcszor kezelési utasításokból, 
külön a cirkulációs mosatás és a melegjáratás feladataiból, egyszer Budapesten a 
blokkügyeletesi teendőkből, s legvégül az Állami Energetikai Felügyelet bizottsága 
előtt; egyetlen részletkérdést az összes lehetséges szakma szempontjai szerint 
elemezve vízkémiától a biztonságtechnikáig.
S közben dolgoztak. Írták a kezelési utasítást, sémarajzokat készítettek, három 
éve nem volt megállás. A nagy hajtás pedig összekovácsolta a csapatot. Bulocska, a 
bajuszos, kalácsképű gépész, a brigád tréfacsinálója már másodszor telefonál, amióta 
túlvagyunk a kakaslevesen. A vasárnapi mozit szervezi, a szülők és a gyerekek együtt 
mennek megnézni, mi van akkor, ha Bud Spencer még egyszer dühbe jön. Sándor 
azonnal felismeri Bulocska hangját, amióta a mókamester a telefonközpont nevében 
felhívta és hangpróbát tartott: megkérte Sándort, számoljon szép tagoltan egytől tízig, 
majd római számokkal ugyanezt vissza. Másnap a blokkvezénylőben a műszak minden 
tagja hangos visszaszámlálással fogadta Sándort: "Háárom, kettőő, eegy, zééróó."

XII. FEJEZET
A ráadás

(Amíg a tehetetlenségi energiát keresték - az 
erőmű felrobbant.)


1987. szeptember 17.
Három és fél éve adtam le a kéziratot a kiadónak. Néhány hete visszakaptam 
azzal, szeretnék kiadni, végre minden akadályt sikerült elhárítaniuk, ami eleddig gátja 
volt a megjelentetésnek, de lenne két apró kívánságuk. Egyrészt írjam le, hogy mi 
történt azóta Pakson, másrészt valamit szóljak Csernobilról, mert miközben a könyvem 
szerint nem is olyan nagyon veszélyes az atomerőmű, s szó sem lehet arról, hogy 
Pakson atomrobbanás következhet be, eközben a Pripjaty patak partján elszállt egy 
reaktor.
Van tehát két könyvre való megbízásom, és semmi kedvem a megírásukra. 
Különösen az első feladatnak nem szívesen tennék eleget. Most ugyanis visszafele 
kellene élnem az időben csaknem négyévnyit, hogy nagyjából annyira legyek 
tájékozott, mint voltam a könyv első ötszáz gépelt oldalának megírásakor. Az 
elnagyolástól nem lelkiismereti okok miatt félek. Hanem mert tudom, legalább olyan 
izgalmas dolgok történtek I984 óta Pakson, mint az azt megelőző tíz évben.
Nem mintha Csernobilról könnyebb lenne írni. Egyrészt: nem akarom 
megismételni a lapokban megjelenteket, másrészt, a glasznoszty fantasztikus 
eredményei ellenére, még másfél évvel a történtek után is, sok engem érdeklő adat 
szinte egyáltalán nem szerezhető meg. Bizonyára nem tartozik rám. Vagy legalábbis 
nem minden. Mert igaz ugyan, hogy az események pontos műszaki leírását 
közzétették, de a tragédia nagyságát ki ismeri?
1986 augusztusáig hivatalosan 31-en vesztették életüket az atomreaktorban 
bekövetkezett robbanás miatt. De azóta például meghalt a mentési munkálatokról ké-
szített dokumentumfilm operatőre (is). Egy évvel ezelőtt a gyógykezelt 300 áldozatból 
százan súlyos, ezen belül 22-en pedig rendkívül súlyos állapotban voltak. Az ő 
sorsukról alig jelent meg valami. Az erőmű 30 kilométeres körzetéből kitelepített 130 
ezer ember, a hivatalos jelentés szerint, átlagosan 4,5 millirem sugárdózist kapott. Ez 
elenyészően kis mennyiség, hiszen a természetben mért, úgynevezett háttérsugárzás 
évente 200 millirem.
Csakhogy az előbbi adat nem tájékoztat arról, hogy az átlagba beszámítottak 
közül hányan kaptak a lakosságra megengedett értéknél nagyobb dózist. A 
tudományos publikációkban sem ismertetik a KGST-országok adatait. A legtöbb 
információ az 1986 augusztusában Bécsben megrendezett - kifejezetten Csernobilt 
feldolgozni kívánó - konferencián elhangzottakból csipegethető ki. Ott mondta például 
a Nemzetközi Sugárvédelmi Szervezet elnöke, Dan Beninson, megcáfolandó a korábbi 
rosszindulatú híreszteléseket, hogy az atomerőmű közvetlen környezetéből 
kitelepítettek körében a rákbetegség gyakorisága legfeljebb öt százalékkal lesz 
nagyobb, mint másutt, és a Szovjetunió európai területein élő 75 millió ember 
veszélyeztetettsége is sokkal kisebb, mint feltételezték, "csupán" 0,3-0,4 százalékkal 
nagyobb a valószínűsége, hogy a reaktorbalesetre visszavezethető betegség miatt 
halnak meg.
Dan Beninson, aki a bécsi konferencia illetékes albizottságát is vezette, ehhez 
még hozzátette: "A feltételezések szerint tehát a baleset körülbelül kétezerrel több 
rákos megbetegedésnek lesz az oka ebben a körzetben az elkövetkező évtizedekben." 
A számításokból azonban nem publikus Csernobil környékének besugárzottsága. S az 
ilyesmit nem lehet kikövetkeztetni a távolabbi vidékek adataiból. Vagyis hiába közlik a 
norvégok, hogy náluk egyes területeken a lerakódott anyagok miatti besugárzottság 
négyzetméterenként néhol százezer becquerel nagyságú volt, s nekik ez gondot 
okozott, mert korlátozniuk kellett a juhok legeltetését, és a tejet sem dolgozhatták föl 
sok helyütt - ettől még nem deríthető ki, hogy mit mérhettek Ukrajnában.
Beszéltem magyar fizikussal, aki Kijevből visszajött embereken mért sugárzást, 
és az alapján állította: a kijevieknek óriási szerencséjűk volt. Ha feléjük fúj a szél, nagy 
bajban lettek volna azok az anyukák, akik kisbabájukkal a hasukban vagy a vállukon 
április 26-a és május 3-a között is abban a jóhiszemben sétálgattak a város utcáin, 
hogy a friss levegőn tartózkodva teszik a legtöbb jót gyermeküknek.
A szerencsével ezúttal Magyarország sem állt hadilábon. Budapest környékén és 
Veszprém megyében mérték a legnagyobb szennyezettséget, de az itt talált, 
megközelítően ötezer becquerel négyzetméterenkénti érték is csak annak okozhatott 
volna a lakosság számára még megengedett dóziskorlát maximumát megközelítő 
sugárterhelést, aki egész évben és mindennap felhajt legalább két deciliternyit a 
veszélyeztetett területen termelt ribizliborából vagy bodzateájából. Furcsa módon 
ugyanis a ribizli és a bodza sokkal több radioaktív anyagot halmoz fel önmagában, 
mint a többi növény. Persze úgy is felfogható a dolog, hogy a ribizlibor gyorsabban 
hat, ha van benne cézium.
Sajnos azonban nem minden szocialista ország járt olyan jól, mint mi. A magyar 
szakemberek sem tartották ugyanis indokolatlannak, amikor Lengyelországban jód-
tablettákat osztottak ki a Szovjetunióhoz közeli területeken élők között.
Azt hinné az ember, hogy sokkal könnyebb a tisztánlátás a pénzben kifejezhető 
következmények: a károk esetében. Mégis 1987 végére is csak egy része gyűjthető 
össze a veszteségadatoknak. A vezető tőkés országokat tömörítő gazdasági 
együttműködési és fejlesztési szervezet, az OECD 1986 végére felmérte a károkat. Azt 
ők is alátámasztották, hogy az időjárás miatt elsősorban Svédországot, Norvégiát, 
Skóciát és Törökországot sújtotta a reaktorbaleset. A svéd parasztszövetség szerint 33 
millió dollár volt a veszteségűk, mert csaknem nyolcvanezer rénszarvast kellett idő 
előtt levágniuk, a húsukban talált túl magas radioaktív szennyezettség miatt. A 
csaknem húszezer kisebb-nagyobb tóban olyan sok radioaktív anyag halmozódott fel, 
hogy a halak némelyikében kilogrammonként 18 ezer becquerel szennyezettséget 
mértek a náluk megengedett legmagasabb 600 becquerellel szemben.
Norvégia kényszerűen kivonta a termelésből a mezőgazdasági művelésre 
alkalmas terület csaknem 3 százalékát, mert ekkora területen a földek 
sugárszennyezettsége csaknem kétezer becquerel volt, a szerintük még elfogadható 
kilogrammonként háromszáz becquerellel szemben.
De máig nem tudni, hogy pontosan milyen károkat okozott a sugárzás a 
szocialista országokban, s nemcsak arra gondolok, hogy fél évig semmilyen 
élelmiszert nem vásároltak tőlünk a fejlett tőkés országok. Mihail Gorbacsov egy 
alkalommal kijelentette: a Szovjetuniónak kétmilliárd rubel a pénzben kifejezhető kára, 
de sajnos a későbbi sajtóközleményekből sem deríthető ki, hogy pontosan milyen 
veszteségek soroltattak ebbe az összegbe. Márpedig egyáltalán nem mindegy, hogy 
például számításba vették-e az energiatermelés kiesése miatti károkat, vagy hogy több 
évre számolták-e a termőtalaj besugárzottsága miatti termeléskiesést és így tovább.
Igazságtalan lenne éppen most információ-visszatartással vádolni a Szovjetuniót, 
amikor már majdnem sikerült legyőzniük azt a több évtizedes beidegződést, amiről 
Csingiz Ajtmatov a Vesztőhelyben így írt: "Meddig bizonygatjuk még, hogy nálunk a 
balesetek is szerencsésebb kimenetelűek, mint másutt." Mára a Szovjetunióban is 
nyilvánvalóvá vált, hogy a titoktartásnak olykor technikai, természettudományos 
akadályai vannak. A csernobili balesetre például úgy derült fény a világ előtt, hogy a 
svédországi Forsmark atomerőműben, Stockholmtól északra, a Balti-tenger partján 
április 27-én reggel 7 órakor, a műszakváltáskor a reaktorcsarnok előtti biztonsági 
átjárónál kigyulladtak a vészjelző lámpák: a szokásos négy radioaktív bomlási érték 
huszonötszörösére ugrottak a műszerek mutatói. Kétségbeesetten szaladgáltak a 
sugártechnikusok, mert a magas értékeket nem az erőműben, hanem kint a szabadban 
mutatták a műszerek. Vadul kattogtak az érzékelők az udvaron, az ereszcsatornáknál, 
a járműveknél.
És akármilyen távol mentek, nem csökkent a sugárzás. Erik Sehlstedt, az erőmű 
vezetője másodfokú készültséget rendelt el, a lakosságot rádión tájékoztatták. Délelőtt 
11 órakor nyolcszáz dolgozót kivezényeltek az atomerőműből a szomszédos 
sportpályára, és mindegyiküket külön megmérték, volt, akiről levetették a cipőjét, hogy 
elvigyék sugármentesíteni, s adtak nekik egy-egy műanyag zacskót, húzzák azt a 
lábukra, menjenek úgy haza.
Másfél órán keresztül élt a gyanú, a Forsmark atomerőműben következett be 
valamilyen üzemzavar. Addigra azonban megkapták az összes többi svédországi 
mérőállomásból az azonos nagyságú sugárzásról szóló jelentéseket, sőt Finnországból 
is, ahol hasonlóan magas, a szokásos háttérsugárzás tízszeresét elérő adatokat 
mértek. Eddigre már valószínűsítették: a szennyeződés minden bizonnyal a délkeleti 
légáramlattal érkezett - a Balti-tenger másik partjáról. A meteorológusok azt is 
kiszámolták, a baj valószínű forrása egy Kijev környéki atomerőmű lehet.
Telefonáltak Moszkvába, hogy pontos információt kérjenek. Nem kizárt, hogy a 
szovjet illetékes miniszter később szerzett tudomást a balesetről, mint svéd kollégája. 
A belső reflexek Ukrajnában ugyanis úgy működtek, hogy a helybéliek még mit sem 
tudva a történtekről vonultak fel május elsején. Magyarországon is így történt, hiszen 
hivatalosan még akkor sem tájékoztatták az érintett országokat a veszély nagyságáról. 
A magyar mérések Budapest felett egyébként akkor mutatták a legnagyobb értéket.
De nemcsak műszaki okok miatt nem lehet bizonyos dolgokat sokáig titokban 
tartani. A Szovjetunió érdeke is a lehető legnagyobb nyilvánosság volt, mert csak így 
számíthatott a fejlett világ segítségére. Mihail Gorbacsov meg is hívta a 
reaktortudomány és a sugárvédelem leghíresebb professzorait, és csaknem ezzel egy 
időben kezdeményezte: az atomerőműveket működtető országok dolgozzák ki a 
balesetekről való kölcsönös tájékoztatás rendszerét, és állapodjanak meg minél előbb 
a kötelező információcseréről.
A kutatók néhány nap alatt megjelentek Moszkvában és Kijevben, és 
kétségbeesetten hozzákezdtek a reaktor megmentéséhez, mert tudták, hogy az igazi 
bajt még nem kerülték el. Akkor még nem volt kizárt, hogy felélénkül a radioaktív 
folyamat a reaktorban, és az újabb gőzrobbanások esetleg a kritikus tömeg 
összeolvadásához vezethetnek, s bekövetkezhet a Kína-szindrómaként emlegetett 
helyzet, amikor a töltetben kialakul a kritikus tömeg, elindul a láncreakció, azután úgy 
felizzik, hogy kilyukasztja az atomerőmű fenéklemezét, és elindul a földben lefelé - s 
ki tudja, hol áll meg.
Először azt hitték, hogy a grafitbélés begyulladását, valamint annak veszélyét, 
hogy a megolvadt üzemanyag nagy része koncentrálódik, és így lehetővé válik a 
kritikus tömegnyi fűtőanyag egybegyűlése, tehát beindulhat a láncreakció, szóval 
mindezek megakadályozására azt hitték, hogy elég az üzemzavari és 
segédtápszivattyúkkal vizet nyomni a reaktorba. Ez nem sikerült. El kellett dönteniük, 
hogy vagy teledobálják a reaktoraknát hűtő-és radioaktivitást elnyelő anyagokkal, vagy 
megvárják, amíg kihűl magától. Ha ugyanis betakarják, akkor egyrészt nehezebben 
hűl, másrészt beomolhat a reaktorcsarnok feneke, és így a kritikus tömeg ismét 
kialakulhat. Mégis úgy döntöttek, hogy betemetik az erőművet. 1986. április 28-ától 
május 10-ig összesen 5000 tonna anyagot dobtak le helikopterekről, s a nagyobb 
részét a bórvegyületeknek, ólomnak, dolomitnak, agyagnak, homoknak már május 2-
áig leszórták.
Május 6-ára a radioaktív anyagokból már csak néhány száz Curie, a hónap végére 
pedig csak néhány tíz Ci hagyta el az erőművet. Ekkor már a reaktor hűl, naponta fél 
Celsius fok sebességgel, és a legmelegebb részek hőmérséklete sem haladja meg a 
néhány száz fokot. Megállapítják, hogy lecsökkent a sugárzás is, néhány Röntgen 
óránként a reaktor alatti térben, ahova rendszeresen be kell küldeni embereket, hogy 
elkészítsék a hűtőrendszert. Most már katonák vezényelhetők az alsó járatokba, hiszen 
a félhalálos dózis 500 Rem, vagyis körülbelül 500 Röntgennek megfelelő érték, és 5 
Rem hivatalosan is megengedett az erőműben dolgozóknak. Valószínűleg csak egy-
egy órára engedték le a munkásokat a reaktor alá, hogy súlyos baj ne érje őket. 
Ekkorra már megállapítják, hogy az urántöltet túlnyomó része, körülbelül 96 százaléka 
a reaktoraknában és a gőz-vizes helyiségekben, valamint az alsó vizes helyiségekben 
van, vagyis nem szóródott szét teljesen az erőműben. Kivéve a légnemű 
szennyeződést. A robbanás után is kiválóan működő szellőztetőrendszer ugyanis 
egyenletesen elszennyezte a többi blokkot, amíg ki nem kapcsolták. A sugárzás dó-
zisteljesítményét a felrobbant négyes blokkal csak közvetett kapcsolatban lévő egyes 
és kettes blokkban júniusra sikerült az óránkénti 10 millirem alá szorítaniuk.
Ezeket az adatokat a bécsi konferenciára készített jelentés magyar fordításából 
merítem, mert ilyen részletességgel annak idején ezt valószínűleg felesleges is lett 
volna a lapokban közölni. De sokakat érdekelt volna, hogy mi vezetett a robbanáshoz. 
Még akár olyan részletesen leírva is, ahogy az a bécsi jelentésben olvasható. S nem 
csupán a homo technicus kíváncsiságától hajtva, hanem ha már nem derülhet ki, hogy 
milyen morális, szakmai, társadalmi és egyéb körülmények miatt cselekszenek dip-
lomás emberek a józan észnek, a műszaki előírásoknak, a saját biztonságérzetüknek 
ellentmondó módon, akkor legalább azt tudhassa meg az ember, hogy mit is csináltak; 
hadd alkothasson mindenki önmaga véleményt arról, hogy a történtekben mennyi 
lehetett a felelőtlenség, mennyi a butaság, mennyi a kivagyiság, mennyi a kényszer, 
mennyi a józan ésszel egyébként elkerülhető balfogás.
Volt persze ebben a balesetben egy óriási csapda. A Csernobil Atomerőmű 
négyes blokkját 1983 decemberében helyezték üzembe. A blokk közepes 
karbantartásra való leállítását 1986. április 25-ére tervezték. A kutatók pedig úgy 
gondolták, itt a legjobb alkalom a régóta tervezett kísérlet elvégzésére, most 
kipróbálhatják, mennyi energia rejlik azokban a forgó részekben, amelyek a saját 
tehetetlenségüknél fogva akkor is forognak tovább, ha teljesen feszültség nélkül 
marad az erőmű.
Az elgondolás nagyon szellemes, mert ha csak néhány másodpercig is, de csupán 
a saját tehetetlenségi energiájuk folytán villamos energiát termelnek a generátorok, 
akkor egyetlen pillanatra sem marad áram nélkül az erőmű, még akkor sem, ha teljes 
feszültségkimaradás következne be. A forgó részek lendületére azért lenne nagy 
szükség, mert fontos kipótolni azt a néhány másodpercet, amíg az erőműbe telepített 
tartalék dízelgenerátorok felpörögnek a szükséges fordulatszámra, miután a vészjelre 
beindultak.
Egyszer végeztek már hasonló kísérletet a négyes blokkon, de az soványka 
eredménnyel járt. Eleddig kiderítetlen okok miatt kevesebb villamos energia 
származott a forgó részek kipörgéséből, mint amennyinek a számítások, vagyis a 
forgórészek mozgási energiája alapján kellett volna keletkezni. Ezért úgy tervezték, 
hogy az április 25-i kísérletnél felszerelnek a rendszerre egy új gerjesztésszabályozót, 
hátha azzal sikerül a kívánt mennyiségű energiát kinyerni a forgórészekből.
A kísérletet azonban nem készítették elő rendesen. A programban - ami szerint a 
kísérletet végezték - a biztonsági intézkedések fejezetet csak formálisan állították 
össze. Sőt: túlzás összeállításról beszélni, hiszen egyetlen mondatból állt csupán a 
fejezet: "A kísérlet során minden átkapcsolást csak az ügyeletes mérnök engedélyével 
szabad elvégezni, üzemzavar esetén a személyzetnek a helyi kezelési utasítások 
alapján kell eljárnia, a kísérletek elkezdése előtt annak felelőse - mérnök elektrikus - a 
műszakos személyzet kioktatását elvégzi." (Ez a biztonsági előírás annyit ért, mintha 
azt írták volna ki, hogy a repülő erőműből kihajolni veszélyes.)
Így kezdtek neki a kísérletnek. Április 25-én hajnali(?) 1 óra 00 perckor a 
személyzet elkezdte a reaktor teljesítményének csökkentését. Délután 13 óra 5 
perckor a hetedik turbina-gépcsoportot lekapcsolták a hálózatról.
14 órakor - az eredeti programnak megfelelően - lekapcsolták a fővízkörről az 
első fokú védelmet nyújtó Reaktor Üzemzavari Hűtővíz Rendszert. (Ha valami nagy baj 
van, akkor ezekkel a gépekkel nyomnak hűtővizet a reaktorba. Áramkimaradás esetén 
azonban ezek a szivattyúk nem működnek, és mivel a kísérlet éppen az 
áramkimaradást kívánta vizsgálni, valóban ki kellett kapcsolniuk a rendszert. Ezért 
érdemelt volna meg tisztességes biztonsági előírást a kísérlet.)
Elérkeztünk a bajok forrásához. Védelem nélkül ugyanis az erőmű nem 
üzemelhetett volna tovább. Csakhogy az energiarendszer diszpécsere nem 
engedélyezte a blokk terv szerinti leállítását. (Csak én teszem hozzá: bizonyára 
minden kilowattóra energiára szüksége volt az országnak, s a diszpécsert esetleg nem 
tájékoztatták a kísérletről, vagy fogalma sem volt arról, hogy mekkora a kockázata 
annak, ha védelem nélkül járatják a reaktort.)
Még aznap este, 10 perccel 11 óra után folytatták a reaktor teljesítményének 
csökkentését, mert a programnak megfelelően a névleges 1600 megawattról 1000 
megawatt alá akartak menni úgy, hogy azért hétszáz megawattnál ne legyen kisebb a 
generátorok teljesítménye, mert akkor már olyan gyengén forogtak volna, hogy 
értelmét veszti a kísérlet. Csakhogy a reaktor kicsúszott az operátor kezéből, csaknem 
teljesen leült. A hőteljesítmény 30 megawattra csökkent, ami azért veszélyes, mert a 
teljes leálláskor nem indítható egyből újra a blokk, meg kell várni, amíg a 
"mérgezettségétől" (nem kívánt maradék sugárzásoktól) kitisztul. Az operátor feladata 
az volt, hogy az automatikus szabályozás mérőrendszerében fellépő kilengést gyorsan 
korrigálja, és ne engedje leülni a reaktort. Úgy látszik, tapasztalatlan volt, nem sikerült 
neki. (Az ilyen szabályzást én nem is nevezném automatikusnak, kivéve azt az 
egyetlen esetet, ha az operátort Mihail Automatovicsnak hívják.)
Csak április 26-án 1.00 órára sikerült nekik a reaktort 200 megawatt 
teljesítményre felpiszkálniuk, és azon a teljesítményen stabilizálniuk, de közben 
folytatódott a reaktor úgynevezett elmérgeződése, vagyis olyan mellék hatások 
zajlottak a reaktorban, amik törvényszerűen bekövetkeznek ilyenkor. A kísérletet 
folytatók előtt nem lehetett ismeretlen, hogy ilyenkor azért sem fűthető fel gyorsabban 
a reaktor, mert kevés a rendszer tartaléka.
Mégis úgy döntöttek, hogy elkezdik a kísérleteket, pedig az alacsony 
teljesítményen való kísérletezés körülbelül annyi veszéllyel járt, mintha valaki hangár 
előtt óvatosságból lecsökkenti a repülőgép sebességét - még a levegőben.
Annak ellenére, hogy már egyébként is elég rosszul álltak, 1 óra 3 perckor, és 
négy perc múlva ismét, a már üzemelő főkeringtető szivattyúkhoz hozzákapcsoltak 
még egyet-egyet azzal a megfontolással, hogy a kipörgési kísérletet az egyszerre járó 
nyolc szivattyú közül csak néggyel végzik el, a maradék négy pedig tovább hűti a 
rendszert. Csakhogy az alacsony teljesítményen járó reaktornak a nyolc szivattyú által 
átnyomott víz fullasztóan sok volt. Annyira sok, hogy ezzel ismét megsértették a 
kezelési utasítást. Az ilyen üzemmód tiltott, mert a reaktorban a gőzképződés 
csökkenéséhez és a reaktor más paramétereinek megváltozásához vezet, felboríthatja 
a kialakult igazán kényes egyensúlyokat.
Fel is borította. Az operátorok megpróbálták kézzel irányítva fenntartani a reaktor 
paramétereit, de nem sikerült teljesen megnövelniük a gőzleválasztóban a nyomást és 
a víz szintjét, ami ekkor már az üzemzavari határ alá csökkent. Féltek attól, hogy a 
reaktort le kell állítaniuk, méghozzá nagyon rossz feltételek között, ezért inkább 
megbénították azokat az automatikus védelmi rendszereket, amelyek önműködően 
fékezték volna meg a folyamat elfajulását.
Minden reményük ellenére a reaktor nem akart magától lábra állni, tovább 
csökkent az operatív reaktivitás-tartalék, amit az operátor 26-án 21 óra 22 perckor 
észlelt, s bár tudnia kellett, hogy a megengedettnél kevesebb értéket mérve a helyzet 
megköveteli a reaktor haladéktalan leállítását, a személyzet nem cselekedett, a 
kísérletek elkezdődtek. 1 óra 23 perc 4 másodperckor lezárták a 8. turbógépcsoport 
gyorszáróit. A reaktor 200 megawatt hőteljesítménnyel üzemelt tovább. Még a 
kísérletek megkezdése előtt bénították az utolsó turbina gyorszárására működésbe 
lépő védelmi rendszert, mert úgy kalkuláltak, hogy ha az első kísérlet nem sikerül, 
akkor talán így gyorsan megismételhetik.
(Nem sikerült. De meggyőződésem, valami súlyos oka lehetett annak, hogy ilyen 
komoly kockázattal elindították a kísérletet. Tudatosan választották a nagyon veszé-
lyes utat. Talán csak azért, mert az atomerőművekkel ritkán kísérletezhetnek, mert 
csak ritkán állíthatják le azokat, hiszen az országnak rendkívül nagy szüksége volt 
minden kilowattóra energiára. A baleset miatt három vezetőt elítéltek. Közülük az 
egyik - ez is a glasznoszty hatása - nyíltan úgy érvelt, a balesetért csak kisebb részben 
ők a felelősek, s nagyobb részben azok, akik miatt ők ekkora kockázatra 
kényszerültek.)
Térjünk csak vissza a kísérletre. Az történt ugyanis, hogy még az előző nap 
valamiért a 7. turbógépcsoportot le kellett állítani, emiatt azonban azzal is eltértek a 
programtól, hogy a "mindkét turbina kiesett" üzemzavari védelmet is bénították, 
amivel a program nem számolt. Nem sokkal a kísérletek megkezdése után lassú 
teljesítménynövekedést észleltek.
1 óra 23 perc 40 másodperckor az ügyeletes mérnök utasította az operátort az 
Üzemzavari Védelem 5 jelű gomb megnyomására, melynek hatására a szabályozóru-
dak az aktív zónába esnek. A rudak lefelé mozogtak, de ugyanakkor néhány 
másodperc múlva az operátor azt látta a műszerfalon, hogy az elnyelő rudak félúton 
megálltak. Azonnal megnyomta a másik gombot, hogy a saját súlyuknál fogva 
beeshessenek az aktív zónába.
Az épületen kívül álló szemtanúk 1 óra 24 perckor két egymás utáni robbanást 
hallottak a négyes blokk felől. A reaktorcsarnok felett égő darabok és szikrák repültek, 
részben a gépház tetejére esve vissza, ott azonnal tüzet okozva.
Az atomerőmű bonyolultabb annál, hogy az előbbi leírás pontosan tükrözze a 
reaktorban lejátszódott folyamatokat. De annyira azért nem bonyolult, hogy az ügye-
letes mérnök ne lássa át néhány perc alatt, hogy mi is történt. Jurij Bodajev a négyes 
blokk műszertermében a vezérlőpultnál állt, a hang- és légszigetelt szobában. Bár 
csak negyven méterre vannak a robbanás epicentrumától - nem hallanak semmit. Az 
első figyelmeztetés, ami nem a műszereken, hanem az érzékszerveiken keresztül éri 
őket: a mennyezetről csöpög a víz. Aztán csurog. Ekkor leállítják a blokkot. Tizenöt 
másodperc múlva erős lökést éreznek. Rövid idő múlva újabbat, s minden elsötétedik, 
leáll a számítógép. Bekapcsolják a baleseti áramkört, a számítógép, egyelőre, újra 
működik, a műszerek mérnek.
Az egyik operátor szól a gépteremből, a műszertermen keresztül szeretne 
kapcsolatot teremteni az igazgatósággal, s elindul a vezérlőműbe. Útközben 
vészjelzéseket ad le, de hiába szólítják, már nem válaszol. Ráomlott a terem födéme. 
Összetört gerincoszloppal fekszik a földön. A mentőalakulat még élve viszi a 
kórházba, ahol reggelre meghal. Sasonok az első áldozat.

Amiről azonban sokan megfeledkeznek, Sasonok azért áldozta az életét, hogy 
mielőbb az illetékesek tudomására hozza, hogy mi történt. Ő tudja, óriási a baj, 
azonnal értesíteni kell az embereket, elrejteni a sugárzás elől a gyermekeket, az 
anyákat, akit csak lehet. Nem tőle, másoktól a hír eljut az igazgatóságra, ahol 
megfontoltan cselekednek, nem rohannak életük kockáztatásával továbbítani azt. 
Mérlegelnek. Miből származik a nagyobb baj? Ha hajnalok hajnalán felébresztik az 
illetékes politikai vezetőt, aki még később is dönthet az ő sorsukról, vagy ha nem 
ébresztik fel.
Megvárják a tisztes órát, és csak akkor jelentik, hogy kisebb kellemetlenség 
történt, de hamarosan helyrehozzák. Az illetékes vezető is töpreng: mi a jobb, ha 
azonnal telefonál Moszkvába, és ő lesz a rossz hír hozója, vagy ha megvárja, amíg 
leülepednek a dolgok.
Egyvalamivel nem számoltak: a dolgok Svédországban ülepedtek le. A Stockholm 
melletti Forsmark atomerőműben 27-én reggel hét órakor ettől gyulladtak ki a 
vészjelző lámpák.

*

Nem felejtettem el, ezt a fejezetet elsősorban azért iratták meg velem, hogy 
tisztázzam, mennyivel lett a paksi atomerőmű veszélyesebb attól, hogy a csernobili 
felrobbant. Műszakilag semennyivel. Attól, hogy egy Trabanttal átmennek a pirost jelző 
fénysorompón, és éppen akkor jön a vonat - ettől a Skoda nem válik veszélyesebbé. Az 
elmúlt négy év adatai pedig inkább arról szólnak, hogy a paksi operátorok 
megbízhatóbbak. Sőt: az atomosok nyilvántartanak egy furcsa mérőszámot az 
úgynevezett rendelkezésre állás jellemzésére, vagyis hogy mennyire működik 
megbízhatóan egy atomerőmű. A paksi egyes blokk e rendelkezésre állási versenyben 
a világ legjobb tíz reaktora között van. (A csernobili nem VVR típus volt.)
A paksi reaktorok kihasználhatósága több mint 86 százalékos volt az elmúlt 
években, vagyis legalább 314 napon át mentek "teljes gőzzel", s csupán 5I napnyi időt 
kellett az üzemeltetőknek az üzemzavarok elhárítására, karbantartására, 
üzemanyagcserére és egyéb dolgokra fordítaniuk, ami rendkívüli teljesítmény, még 
nemzetközi mércével is, de én inkább ahhoz hasonlítanám, hogy Magyarországon a 
gépiparban a gépek, berendezések kihasználtsága alig valamivel több mint 30 
százalék. 
Közvetlen a megbízhatóságból eredeztethetően a reaktorok éves teljesítménye is 
felülmúlta a várakozásokat. Szakmai lektorom kérésére írom le, s mert valóban az 
építők, szerelők, tervezők, műszaki ellenőrök és az üzemeltetők munkájának egyetlen 
igazán pontos mérőszáma, hogy mennyi villamos energiát termel a blokk. 1986-ban 
3324 gigawattóra energiát adott a hálózatnak az egyes blokk. Számoljunk csak egy 
kicsit. A 400 megawatt névleges teljesítményű blokk így körülbelül 175 GWó-val több 
energiát termelt, mint amennyivel még I983-ban számolt az Országos Tervhivatal. 
Csupán azért, mert jól rakták össze a reaktorokat, azok teljesítménye 5 százalékkal 
lett nagyobb. Érdemes tovább folytatni a számítást. Ha I kilowattóra energia ára 2 
forint, akkor 1 megawatté kétezer, gigawatté kétmillió, I75 gigawatté pedig 350 millió 
forint - évente. Ennyi az MVMT nyeresége csak abból, hogy a tervezettnél 
megbízhatóbban működik egy-egy reaktor.
A mi nyereségünk pedig az, hogy az áramkorlátozás veszélye ennyivel kijjebb 
tolódik, illetve, hogy a jól összerakott blokkokból kevesebb szennyező anyag kerül a 
környezetbe. Nagyságrendekkel kevesebb, mint az egészségügyi hatóság által még 
megengedhetőnek tekintett dóziskorlát. A sugárvédelmi szakértők a jogszabály meg-
alkotásakor abból indultak ki, hogy Pakson és közvetlen környékén a különböző 
sugárterhelések effektív dózisegyenértékben nem haladhatják meg az I millisievert 
nagyságot. Ennél lejjebb ésszerűtlen lett volna szorítani a határt, mert egyetlen 
lábröntgen körülbelül 5 mSv erősségű. Igaz, hogy az egészségügy által szabott korlát 
a teljes szervezetre érvényes. a láb átvilágításakor pedig csupán töredék terhelés éri a 
teljes szervezetet, de aggodalomra valóban nincs ok, mert a folyékony kibocsátások 
nehézhidrogénből alig haladták meg a megengedett érték ötven százalékát, a hasadási 
és korróziós termékekből pedig 1986-ban nem érték el a felső határ egytizedét. 
A légnemű radioaktív anyagokból pedig olyan kevés hagyta el az erőmű 
kéményét, hogy csak számításokkal kalkuláltak valamekkora értéket, hiszen a mérési 
küszöbénél kisebb volt a kibocsátás. Mivel a radioaktív nemesgázokból és a radioaktív 
aerosolokból, valamint a jód 131-es izotópjából kevesebb került a levegőbe, mint a 
megszabott határ egy-két százaléka, de például a jód esetében a kibocsátás az 
egytized százalékot sem érte el, egyelőre nem elkülöníthető a háttérsugárzás 
ingadozása és a paksi sugárszennyeződés. Egy-egy napfolttevékenység után a 
kozmikus sugárzás a Paksi Atomerőmű által okozott terhelésnek a többszöröse is 
lehet. A természetes eredetű sugárterhelés ugyanis Magyarországon átlagosan évente 
2 millisievert, aminek egy órára eső része megközelítően 230 nanosievert. Az eddigi 
mérések szerint pedig a Paksi Atomerőmű okozta sugárterhelés kisebb volt az elmúlt 
években, mint amennyi sugárzás egy óra alatt a természetből érte a környéken élőket.
Amiről ritkábban esik szó: Pakson is volt már néhányszor üzemzavar. Igaz, 
közülük egyetlenegy sem veszélyeztette a nukleáris biztonságot, egyetlen esetben sem 
került nukleáris üzemanyag a környezetbe. Műszaki jellegű hibák és kezelési 
tévedések egyaránt előfordultak. A leggyakrabban az elektromos berendezések 
elromlásai okoztak gondot. (Ennél mélyebbre sajnos nem engednek betekinteni a 
paksiak, ezért csak sejthetem, hogy az ötvenes évek műszaki színvonalát képviselő 
mágneses vezérlőegységek meghibásodásai riaszthatták a leggyakrabban a 
karbantartókat.) Fogalmam sincs, hogy hányszor szorult be szelep, pattant meg csavar 
- például anyaghiba miatt. De ezt nem is nekem kell tudni. Engem csupán az érdekel, 
legyen olyan szervezet, amelyiknek az a feladata, hogy ellenőrizze a paksiakat, és ezt 
úgy tehesse, hogy semmilyen módon ne függjön a Paksi Atomerőműtől. Erre a célra 
hozták létre már sokkal korábban az Állami Energia-biztonságtechnikai Felügyeletet. 
Ők a nép nevében ellenőrzik - állami megbízásból -, minden rendben van-e az 
atomerőműben. S előlük semmilyen üzemzavart és annak okait nem hallgathatják el az 
operátorok, a reaktor irányítói. Elvileg megbízhatatlan ugyanis az a rendszer, amelyik 
nem kívülről ellenőrzött. Ezért nehezményezték sokan, hogy a PAV 1985-ben 
létrehozhatta a maga beruházási igazgatóságát. A korábbi beruházók állították: ezután 
hiányzik a fejlesztési láncból az a szervezet, amelyiknek az a célja, hogy a legkevesebb 
pénzből valósuljon meg a tervezett mű. Az ellentábor érvei sem elhanyagolhatók: 
szerintük több főhatóság a beruházás alatt csak ezzel foglalkozik, nem beszélve az 
előkészítésről, amikor megszabják a ráfordítás anyagi keretét.
Mégsem hiszem, hogy hasonló megfontolásból elnézően kezelhető, ha 
elhallgatnak egy-egy üzemzavart az Energiafelügyelet munkatársai elől. Az ilyen eset 
azt az érzetet ébresztené a laikusban, hogy ellenőrizetlen hatalom birtokába kerültek a 
paksiak. Ezek nem teljesen légből kapott feltételezések. Mint ahogy az sem, hogy a 
PAV kezdeményezhette néhány szakértő Paksról való kitiltását csak azért, mert az 
Energiafelügyelet munkatársai nem járultak hozzá, hogy a reaktor teljes leállítása 
nélkül cseréljék benne a fűtőelemeket. Igaz ugyan, hogy a szovjet szakértők sem 
tartották különösen veszélyesnek a dolgot, de a biztonsági előírások nem 
engedélyezték a csere ilyen módját. Márpedig ha az ellenőrzöttnek lehetősége van az 
ellenőreinek leváltását kezdeményezni, akkor jaj nekünk.
Erről azonban egyelőre nincs szó. Mert igaz ugyan, hogy a szakértők munkahelyi 
vezetője más megbízást adott a korábban Pakson szolgálatot teljesítő mérnököknek, 
de a miniszter arra kötelezte a PAV-ot, hogy az üzemanyagcsere során a biztonsági 
előírásokat szigorúan tartsák be. Az ügynek természetesen még nincs vége. Többet 
azonban egyelőre nem írhatok, a vizsgálat még nem zárult le - a biztonsági szakértők 
ugyanis fellebbeztek...

*

Mire a könyv megjelenik, minden bizonnyal csaknem teljesen elévülnek az újabb 
ezres atomerőművek építéséről 1987 szeptemberében megszerezhető információk. 
Csak reményelhetem, hogy a baljós előjelek ellenére nem kezdődik minden elölről, a 
könyvben leírt módon. Még akkor sem, ha most valószínűleg szélnek eresztik az épí-
tőket, hiszen nincs pénz az ezres reaktorok építésének megkezdéséhez. De terv sincs. 
Mert Csernobil után minden valószínűség szerint teljesen átszervezik a hagyományos 
VVR típusú reaktor biztonsági rendszerét is. Miközben lassan épülnie kéne valami 
gyorsabban elkészíthető villamosenergia-forrásnak, mert ha még néhány évig a mai 
tendencia marad érvényben, akkor a mai energiarendszerből nincs meg a fogyasztás 
fedezete. Márpedig akkor energiakorlátozással is számolni kell - miközben van az 
atomerőmű beruházásáért is felelős és igen befolyásos szakértők közül, aki egyelőre 
az atomerőmű ellen van. Csak azért, mert félti az országot a túlköltekezéstől. 
Azt a könyvet már nem én írom meg.

TARTALOM










0. fejezet
EGY POHÁR BOR	4

I. fejezet
A MÚLT, AZ MINDIG VAN	8
Szakíts, ha bírsz	12

II. fejezet
MÁR ÖTÖDIK ÉVE ÉPÜL	20
A bomlás melege	20
Sötétedéskor abbahagyják	25
Bőrhibák	35

III. fejezet
FALUVÁROS	40

IV. fejezet
JÁRT ÚT NINCS	59
Pordán József	61
"Én nem elvizhetek"	65
A távolsággal maketté kicsinyítve	66
"Csak az ég eshet a fejünkre"	69
Lapátpolitika	72

V. fejezet
ÉS HA VAN PARANCSNOK?	80
Kéthetente döntenek	80
A presztízsvesztett iparág	82
Kegyes csalás	89
Nem talált tárgyak	93
Berepülő pilóták	105
A munkásarisztokraták	108
Bohóccá válik, aki csak szót fogad	112
A parancsnok	114

VI. fejezet
CIRCUS MAXIMUS	118
Az élet, az mindig tiszta pánik	122
A nagy "beemelés"	123
Lángnyelvek az aknából	133
Egy ökölszabály fenyegetettségében	134
Besűrített szabadalmi viszonyok	137
Vándorok	140

VII. fejezet
A VÉDNÖKÖK	148
Előszoba-nemzedék	148
A KISZ hívó szavára	154
Rangsor	157
A példakép és a példakép példaképe	159

VIII. fejezet
VÁROSFALU	167
A Dunát elszalasztották	167
Az építészet mint megfagyott bürokrácia	172
A tetű és a művelődés	177
Megkarcolt festmények	182
Egyedül	185


IX. fejezet
HATÁROZATOK ÉS ALKOTÓJUK	191
Hiú ábránd	194
A szöveg ismerős, a hangvétel más	198
Ki tudja mit hoz a holnap? [Holnap et.]	201

X. fejezet
A BŰNTUDAT HASZNA	210
Harrisburg	210
Zöldek - itthon	212
A gyanú története	221
Atom a fejekben	226

XI. fejezet
AZ ATOMOSOK	229
Konjuktúra-iparág (?)	229
Az egyet nem értés joga	234
Nem elég lepisilni, hogy kialudjon a melege	241
Az utolsó méterek	243
A karrierista részecske	254
Meglendül a mutató	262
Kézben a reaktor	268

XII. fejezet
A RÁADÁS	273

A fedélterv Deák Hunor fotóinak
felhasználásával készült.

A szerző portréját Felvégi Andrea készítette



















MAGVETÖ KÖNYVKIADÓ
FELELŐS KIADÓ JOVÁNOVICS MIKLÓS
ZRÍNYI NYOMDA 88 1279/66-14 BUDAPEST. 1988
FELELŐS VEZETŐ VÁGÓ SÁNDOR\É VEZÉRIGAZ-
GATÓ  FELELŐS SZERKESZTŐ ÖRDÖGH SZILVESZ-
TER  MŰSZAKI VEZETŐ BEZÚR GYÖRGYI  A KÖ-
TETET HORVÁTH PÉTER TERVEZTE  KIADVÁNY-
SZÁM 8067 MEGJELENT 24,9 (A5) IV TERJEDE-
LEMBEN, TIMES BETŰTÍPUSBÓL SZEDVE  MA 5514
ISBN 963 14 1369 1

1

 