ARKAGYIJ VAJNER-GEORGIJ VAJNER


A „FEKETE MACSKA”
BANDÁJA

BŰNÜGYI REGÉNY

























MADÁCH KÖNYVKIADÓ

FORDÍTOTTA
ÁRVAY JÁNOS


A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:
?. ?????? – ?. ??????
??? ??????????
???????????? „??????? ???????” ?????? 1983

HUNGARIAN TRANSLATION © ÁRVAY JÁNOS. 1987


































HU ISSN 0138–9904


  
VÁLLALATOK ÉS INTÉZMÉNYEK FÖLVÉTELRE KERESNEK: FŐKÖNYVELŐT, MÉRNÖKÖT ÉS ÉPÍTÉSZTECHNIKUSOKAT, GÉPÉSZMÉRNÖKÖKET, AUTÓ MÉRNÖKÖKET, KAROSSZÉRIALAKATOSOKAT, GÉPKOCSIVEZETŐKET, RAKODÓKAT, SZÁLLÍTÁSIRÁNYÍTÓKAT, GÉPÍRÓ- ÉS TITKÁRNŐKET, TERVFELELŐSÖKET, MUNKAVEZETŐKET ÉS KÜLÖNBÖZŐ MINŐSÍTÉSŰ ÉPÍTŐMUNKÁSOKAT…
   HIRDETÉS
  
– Egyelőre csak ülj nyugodtan, és figyelj, gyűjtsd a tapasztalatokat – mondta Gleb Zseglov, és nyomban megfeledkezett rólam; így azután, hogy ne zavarjak, a fal mellé húzódtam, amelyen egy régi, napszítta plakát díszelgett a következő felirattal: „Belügyi dolgozó! Az áramtakarékossággal a frontot segíted!”
  A front már rég nem volt sehol, az árammal azért mégis takarékoskodni kellett, a lámpa most is csak haloványan pislákolt. A szürke szeptemberi nap szinte észrevétlenül nyirkos, fakó estébe fordult, s a halovány-sárgán izzó százas körte az odakint szürkén szitáló esőben füstszínű foltként világította meg az ablaküveget. Az irodában hideg volt: a felső ovális ablakkeret mögül, amely még mindig fehér papírcsíkokkal volt átragasztva, csípős, metsző hideg húzott be a szobába.
  Nem sértődtem meg, amiért úgy tárgyaltak odabent, mintha esetlen, x-lábú tonettszékemen egy próbababa ülne és nem én, Sarapov – új munkatársuk és bajtársuk. Tudtam, hogy ez itt nem egyszerűen a bűnügyi rendőrség, hanem annak a központja, pokla – a bűnügyi osztály, ahol banditákkal vívják a harcot –, és ebben a kedves intézményben senki nem ér rá, de nincs is rá ideje, hogy velem, a bűnügyi osztály nebulójával foglalkozzon. A lelkem mélyén azonban bosszús keserűséget és kényelmetlenséget éreztem ettől a helyzettől, amelyben nekem az egész évet átlógott, kisiskolás lurkó szerepét osztották ki, aki most aztán csak bumburnyán pislog, hegyezi a fülét, miközben derék és munkaszerető társai már hozzáfogtak a bonyolult feladatok megoldásához. Így azután önkéntelenül ellenőriztem szavaikat, javaslataikat, s azon igyekeztem, hogy legalább némi ellentmondást fedezzek föl ítéleteikben, vagy elhamarkodottságot következtetéseikben. Ez azonban nem sikerült: annak az akciónak a részleteit, amit most rendkívül élénken tárgyaltak, nem ismertem, kérdezősködni viszont nem akartam, így azután csak egyes mondatokból, közbeszólásokból, kérdésekből és válaszokból körvonalazódott a lényege annak a feladatnak, amit így neveztek: „beépülés a bandába”.
  Enyves Szenyka, a tolvaj, akire Zseglov ráijesztett vagy akit rávett – ezt nem értettem pontosan –, egyszóval ez a tolvaj vállalta, hogy nyomára vezet a „Fekete macska“ bandájának. Megígérte, közli a banditákkal, hogy egy szerencsés fickó belevaló tolvajokat keres társakul milliós vállalkozásához. Azt a nyomozót, akit a bandába be akartak építeni, speciálisan ebből a célból hozatták át Jaroszlavlból: hogy még csak véletlenül se ismerhesse fel senki Moszkvában. Ma reggel Enyves telefonált, és közölte, hogy a szerencsés fickót este kilenckor várják a Cvetnoj sétányon, a harmadik padon, a Központi Vásárcsarnok felőli bejárattól balra.
  Veksin, az operatív csoport tagja, akinek a szerencsés fickó szerepét kellett eljátszania, nem tetszett. Egyenes szálú haja akár a szalma, a szeme kerek madárszem, a jobb kezén sötétkék tetovált név: „Vászja.” Rettentően igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy a küszöbönálló találkozás a banditákkal csöppet sem izgatja, és hogy otthon, Jaroszlavlban ennél kacifántosabb feladatokkal is megbirkózott. Ezért aztán állandóan tréfálkozott, ostoba anekdotákat sütött el beszélgetés közben, amiken maga nevetett elsőként, aztán pontosan engem szemelve ki – mint újoncot és természetszerűen még mint magánál is tapasztalatlanabbat –, megkérdezte tőlem:
  – Az alvilági zsargont ismered?
  Mivel a fronton egy büntetőszázad parancsnoka voltam, olyan hétpróbás gazemberekkel akadt dolgom, amilyenekről Veksin valószínűleg nem is álmodott, így azután jól ismertem az alvilági zsargont, de nem lett volna helyénvaló most erről beszélni – még dicsekvésnek veszik –, tehát hallgattam, Veksin pedig kurtán felnevetett, és így szólt Zseglovhoz:
  – Ne kételkedjen, százados elvtárs! – Gyerekes hangjából furcsa, hisztérikus felhangokat éreztem ki. – Az egészet prímán elintézem. Nyikkanni se lesz idejük, és már sakk-matt lesznek!
  A hosszú mozdulatlanságtól elzsibbadt a lábam, ülést változtattam, s a tonettszék panaszosan megnyikordult alattam, mire valamennyien rám néztek. De mivel továbbra is mély hallgatásba burkolódzva ültem, valamennyien ismét Veksin és Zseglov felé fordultak, aki tenyerével az asztalt csapkodva hangsúlyozta:
  – Ne felejtsd el, Veksin: semmiféle önálló akciót nem követelünk tőled, nem kell a púpost kiegyenesítened – vagyis a nagymenő vagányt játszanod. A te feladatod egyszerű, te kis ember vagy, kifutófiú, apró csavar a szerkezetben. Téged csak azért küldtek, hogy kiderítsd – lehet-e tárgyalni valakivel. Ha benne vannak, hogy kirabolják a takarékpénztárt, ahol a főcinkosod, az a nő dolgozik, akkor a góré majd eljön, hogy tárgyaljon velük. A kapcsolatot meg azért keresitek, mert kevesen vagytok, és csak egy fegyveretek van…
  – És ha azt kérdezik, mért nem jött rögtön maga a góré? – Vászja Veksin kerek szarkaszeme izzott, és szinte állandóan dörzsölgette gyerekesen kicsi kezét, amely vékony csuklójával együtt jócskán kilógott kurta, szürke zakója ujjából.
  – Megmondod, hogy a góré se hülyébb náluk, nem akarja hurokba dugni a nyakát: ki tudja, hátha rájuk ragadtak a bűnügyiek? Neked viszont nincs félnivalód a rendőrségtől, mivel semmi lényeges nincs a rovásodon, és a tervezett akcióról még ha akarnál, se tudnál mondani senkinek semmit – mivel még nem avattak be a dologba.
  Zseglov arca egyszerre tükrözött haragot és szomorúságot, s úgy vettem észre, ő sem nagyon bízik e fiatal fiúban. Váratlanul belém villant, hogy magamat javasoljam Veksin helyett. Igaz, hogy ez az első napom a bűnügyi rendőrségen, de valószínű, hogy mindazt, amire ez a fiú képes, én is meg tudom csinálni. Végeredményben még ha lebukom is ezzel a feladattal, és a bandita, akit összekötőnek küldenek, leleplez is, ettől még röviden szólva elkaphatom s beszállíthatom a Petrovka 38-ba. Azt hiszem, ez is remek lenne! A háború négy esztendeje alatt sok tucat „nyelvet” cipeltem át a frontvonalon, és nagyon is jól tudtam, mi mindenről beszélhet egy meglepetésszerűen elkapott ember. Abban, hogy ezt a meglepetésszerűen lekapcsolt banditát bent a bűnügyin sikerül „megszólaltatni”, egyáltalán nem kételkedtem. Épp ezért ez a vállalkozás, amelyben a fő szerep a sárgacsőrű ifjonc Veksinnek jutott, számomra kudarcot ígérőnek tűnt. Ezenkívül célszerűtlennek látszott.
  Ismét megmoccantam a széken (mire vadul megnyikordult – ennek az ostoba jószágnak a hajlított támláján olyan kerek fémlap virított, mint valami medália), s a torkom könnyedén megköszörülve így szóltam:
  – Mi lenne, ha elkapnánk ezt a banditát, és itt próbálnánk vele komolyan beszélni?!
  Valamennyien rám bámultak, a szobát egy pillanatra meghökkent néma csend töltötte be, amit eget verő hahota robbantott szét. Veksin vékony fejhangon nevetett. Zseglov lágy bariton hangon heherészett, szélcserzett ajkát elhúzva Ivan Paszjuk is megeresztett egy-egy kurta, tartózkodó őrmesteri nevetést, és Grisa, a fotós meg vastag lencséjű szemüvege alatt a szemét törülgette, mivel a könnyei is kicsordultak nagy jókedvében…
  Tekintetemet lassan végighordoztam rajtuk, míg meg nem állapodtam Zseglovnál; erre nyomban abbahagyta a nevetést, persze a többiek is követték, mintha hangtalanul „Vigyázz!“-t vezényelt volna. Csak Veksin nem tudott parancsolni gyerekes vidámságának, és néhányszor még kibuggyant belőle a nevetés…
  Zseglov a vállamra tette a kezét, és így szólt:
  – Ez itt nálunk nem front, pajtás! Nekünk a nyelvre nincs szükségünk.
  Csak ámultam, hogy Zseglov milyen pontosan eltalálta a gondolatomat. Természetesen az lett volna a legjobb, ha hallgatok, és lehetőséget adok nekik, hogy elfelejtsék a javaslatomat, ami égbekiáltó ostobaságnak, képtelenségnek vagy tudatlanságnak tűnhetett valamennyiük számára a reagálásukból ítélve. De ekkor már belelendültem, és ilyenkor nem lázas lelkesedés vesz erőt rajtam, hanem olyan makacs leszek, mint egy harckocsi. Ezért is kérdeztem nyugodtan, halkan:
  – És mért nincs szükségetek nyelvre?
  Zseglov a cigarettájával játszadozott, hangosan ráfújt, majd megvonta a vállát.
  – Mert a fronton egyszerű a törvény: a nyelv, akit hazacipelsz, ellenség, és a kérdés vele kapcsolatban teljesen világos. A banditát viszont, akit elkapsz, csak akkor nevezheted ellenségnek, amikor bebizonyítod, hogy ő követte el a bűntettet. Akkor elfogjuk, ő meg elküld bennünket melegebb éghajlatú tájakra.
  – Hogyhogy „elküld”? Hiszen azért nyelv, hogy beszéljen mindarról, amiről kérdezzük. Bizonyítani később is lehet – mondtam meggyőződéssel.
  – Amikor a fronton a nyelv hallgat, mit csinálnak vele?
  – Hogyhogy mit? – ámultam. – Ahogy mondani szokták, a háborús idők törvényei szerint járnak el vele.
  – Pontosan így van – helyeselt Zseglov. – És miért? Azért, mert az illető az ellenséges hadsereg katonája vagy tisztje, fegyverrel harcol ellened, s a bűnét nem kell bizonyítanod…
  – A bandita talán fegyvertelen? – makacskodtam.
  – A találkozóra minden valószínűség szerint fegyvertelenül jön el.
  – És aztán?
  – Mit aztán?
  – A személyi igazolványába nincs beírva, hogy bandita, épp ellenkezőleg – az van beleírva, hogy állampolgár. A lakása pedig: Kifli utca. Zsemle tér, a házszámot elfújta a szél. Tartóztasd csak le egy semmiségért!
  – Ha komolyra fordítjuk a szót, egy veszélyes bűnöző most sokkal rosszabb, mint egy fasiszta – jegyezte meg kerek, mézsárga szemét forgatva Veksin. – Ennek a személyi igazolványnak a segítségével fosztogatja és öldösi a mieinket! Rosszabbak a fasisztáknál! – ismételte, hogy súlyt adjon mondanivalójának.
  „Mit tudsz te a fasisztákról?” – gondoltam magamban, de nem szóltam, mivel már megértettem, ostobaság volt vitába bocsátkoznom: semmi esélyem nem maradt – miután kinyilvánítottam tapasztalatlanságomat –, hogy engem küldjenek el Veksin helyett a találkozóra a banditákkal.
  A megbeszélés hamarosan befejeződött. Az idő kibírhatatlanul lassan csordogált. Zseglov adott egy ebédjegyet, és mindnyájan leballagtunk a földszinten lévő ebédlőbe, Veksint kivéve, aki minden eshetőségre számítva nem hagyta el Zseglov irodáját, oda vittek föl neki egy fél cipót meg egy húskonzervet, az egészet egy szempillantás alatt bekebelezte, aztán a kancsóból jót ivott, s élvezettel szopogatta töredezett körmű, vékony ujjait. A kezén a tetovált név, a „Vászja“ egyenetlen betűi mellett elszórtan szemölcsök látszottak, s ahogy ezeket észrevettem, valahogy az a gyerekkori babona jutott az eszembe, hogy ezek akkor keletkeznek az ember kezén, ha békát vesz a kezébe. „Kölyök ez még – gondoltam elnézően, s magamban már megbocsátottam Veksinnek rátarti, kötekedő szavaiért. – Egészen kölyök.”
  Akkor még nem tudtam, hogy a „kölyök” számláján nemcsak több tucat tolvaj elfogása, hanem Jasa Nudnij rablóbandájának a kézre kerítése is szerepelt, mivel rendkívüli ügyességgel férkőzött a banditák bizalmába.
  – Fegyver van nálad? – kérdezte Zseglov.
  – Hát persze – Veksin fölemelte lüszterkabátja szárnyát, és tenyerével megpaskolta a revolver tokot. – Nélküle sehova se megyek.
  Zseglov elmosolyodott.
  – Ezt most hagyd itt. Ott nem lesz rá szükséged…
  – Valóban nem? – kérdezte Veksin is mosolyogva, és lecsatolta a revolvertokot.
  Az idő ólomlábon vánszorgott, a lusta percek csöppenként peregtek, és ha a falon hosszúkás tokjában nem lengett volna egyhangúan a falióra megzöldült rézingája, az ember azt gondolhatta volna, örökre megállt. Az ablakon, mint törött szájharmonikán, esőcseppek zizegtek, muzsikáltak őrjítő egyhangúsággal: „bu-bu-dziny-dziny-dziny“, félelmetes vijjogással egy mentőkocsi száguldott kint az utcán, a folyosón kemény, nehéz, majd bizonytalan léptek koppantak, aztán fél kilenckor, amikor Zseglov fölállt és azt mondta: „Kész, indulhatunk!“ – mindenki fölugrott, vette a kabátját, sapkáját, s egypár pillanatra az egész csoport összetömörült az ajtó előtt. Zseglov leoltotta a villanyt, és a lámpa haloványsárga, gyönge kis gömbjét mintha hirtelen agyonnyomta volna a sarkokból előugró sötétség; aztán ebben a tintafeketeségben láthatatlanul, hirtelen megszólalt mögöttünk a rádió karton hangszórója: „A moszkvai idő húsz óra harminc perc. Operaáriákat és románcokat közvetítünk a Szovjetunió érdemes művésze, Pantofel-Nyecseckaja előadásában…”
  A Kolobov közben Veksin előrement, mi vagy száz méterrel hátrább követtük, aztán szétszóródtunk: amikor Vászja a Cvetnoj sétányon letelepedett a Központi Vásárcsarnok felőli bejárattól balra lévő harmadik padra, amely magányosan állt egy bokroktól körülvett tisztáson, s minden oldalról igen jól látszott, mi ketten Zseglovval egy kis bezárt festéküzletnél helyezkedtünk el, egy cipőtisztító bedeszkázott bódéja mögött.
  Innen jól láttuk Veksin törékeny figuráját, ahogy összehúzódva ült a padon a szemerkélő hideg szeptemberi esőben. A vendég, akit valamennyien vártunk, észrevétlenül nem bukkanhatott fel, s ugyanígy nem is távozhatott. Az utcán már alig tűnt fel egy-egy járókelő. Kék lámpáitól belülről megvilágítva egy villamos húzott el az úttesten. Világító számlapú, zsákmányolt karórámra pillantottam, és odasúgtam Zseglovnak:
  – Negyed tíz.
  Zseglov erősen megszorította a kezem, s ekkor észrevettem, hogy egy magas férfi állt meg Veksin mellett, pár pillanatig csak állt, aztán melléje telepedett. El se tudtam képzelni, honnan került ide: minden utat figyeltünk, észrevétlenül nem közelíthette meg a padot. Zseglovra pillantottam, mire egészen halkan, mintha a bandita ilyen messziről is meghallhatta volna, a következőt suttogta:
  – A villamosról ugrott le, menet közben…
  Később már nem emlékeztem rá, mennyi idő telhetett el, mivel ezekben a nem túl hosszú percekben a dühtől és a felháborodástól minden csak úgy forrott bennem: ott ül a bandita, száz méterre tőlem, ha kinyújtom a kezem, galléron ragadhatom, nekem meg ki tudja, miért, itt kell lapulnom, rejtőzködve, suttogva kell beszélnem, miközben a türelmetlenségtől majd kilyukad az oldalam, hogy megtudjam, Veksin hogy egyezik meg vele.
  A Trubnaja tér felől csörömpölve-csattogva villamos közeledett, és ekkor arra gondoltam, amíg a villamoskocsik elhaladnak előttünk, néhány pillanatra elveszítjük a szemünk elől Veksint és a banditát. Ekkor azonban a bandita hirtelen fölállt, megveregette Vászja vállát, s nekem úgy tűnt, kezet nyújt Veksinnek, majd megfordult, átugrott a sétány alacsony vaskerítésén, pár lépést futott a csikorgó, zörömbölő villamoskocsi mellett, aztán ügyesen fölugrott a lépcsőjére. A villamos hátsó piros lámpái eltűntek a Szamotyok felé, Vászja pedig továbbra is nyugodtan ült a pádon.
  Eltelt öt perc, de Veksin ki tudja, miért, nem mozdult. Zseglov hosszút, éleset füttyentett, de Vászja még csak meg sem fordult…
  – Lehetséges, hogy abban egyeztek meg, valaki még odamegy hozzá? – kérdeztem.
  Zseglov megvonta a vállát.
  Újabb tíz perc telt el, ekkor fölálltunk, és lassan elindultunk Veksin felé, aki továbbra is nyugodtan és mozdulatlanul ült a pádon. Amikor odaértünk hozzá, én, aki a háborúban oly sok mindent láttam, nyomban tudtam, hogy Vászja halott. Tágra nyílt, kerek szemmel meredt ránk, a szempilláján egy áttetsző, apró kis könnycsepp reszketett, a szája sarkából keskeny vércsík csordogált. A hosszú, vékony pengéjű, borotvaéles kés egyenesen a szívébe hatolt, átszaladt Vászja gyerekesen vézna testén, és a pad háttámlájába fúródott; ezért ült Vászja egyenesen, mint valami mintadiák az órán, s valahogy egyszerre olyan kicsinek, védtelennek, jóvátehetetlenül örökre megbántottnak látszott, hogy beleborzongtam.
  – Keresztüldöfte az átkozott bandita! – mondta tompán Zseglov.
  – Ezért a fejét kell vennünk – feleltem, azzal a megnémult Paszjukhoz fordulva kiadtam az utasítást:
  – Hívd a mentőket.
  
  
A LENIN-RENDDEL KITÜNTETETT MOSZKVAI
ÁLLAMI LOMONOSZOV EGYETEM JOGI KARA
KÖZLI, HOGY 1945. OKTÓBER 10-ÉN, ESTE
18 ÓRAKOR A TUDOMÁNYOS TANÁCS ÜLÉSÉN SOR
KERÜL H. P. JEVSZIKOV DISSZERTÁCIÓJÁNAK NYILVÁNOS MEGVÉDÉSÉRE. A DISSZERTÁCIÓ
TÉMÁJA: „A VÁDLOTT VALLOMÁSA MINT
A BIZONYÍTÉKOK FORRÁSA A SZOVJET
BÜNTETŐELJÁRÁSBAN”, A JOGTUDOMÁNYOK
DOKTORA TUDOMÁNYOS FOKOZAT
ELNYERÉSÉRE BENYÚJTVA.
   HIRDETÉS
  
Éjfél körül tértünk vissza a Petrovkára, és Zseglov nyomban bement a főnökhöz. Az irodában ugyanúgy foglaltunk helyet, mint három és fél órával korábban: Paszjuk a sarokban, egy meggyötört poros fotelban, Kolja Taraszkin a komoran csillogó, bőrutánzatú, felhajtható párnájú díványon, Grisa, a fotós az ablakpárkányon, ahonnan állandóan húzott a hideg, a fényképész tüsszögött, de megszokott helyéről ki tudja, miért, mégsem akart leszállni, én pedig a tonettszékemen, támláján a gazdasági hivatal fémtáblájával.
  Csak Vászja Veksin hiányzott. Bár a kopott irodai íróasztal mögött Zseglov helye is üresen ásított, a szétdobált papírdarabok, a félretolt tintatartó, a nyitott irattartók mind azt jelezték, hogy a gazda csak egy percre ugrott ki valahova, de nyomban visszatér megszokott helyére. Veksin viszont túl kevés időt töltött itt ahhoz, hogy valamilyen, akárcsak parányi jelet is hagyjon maga után ebben az amúgy is jellegtelen szolgálati helyiségben. És ezért úgy rémlett, mintha nem is jött volna ide, nem került volna sor az akció előkészítésére, a nyelvszerzésről lezajlott vitára, és nem nevetett volna vékony, gyerekes hangján. De az ablakpárkányon még mindig ott állt az üres amerikai húskonzervdoboz, amelynek tartalmát Veksin néhány órája elfogyasztotta, s lenyalogatta vékony ujjait. És a páncél-szekrény széfjében ott volt a pisztolytáskája is a fegyverével.
  Csak ültem, tenyeremmel eltakarva a szemem, és sehogy sem tudtam szabadulni attól a látványtól, ahogy Vászja immár kihűlt tetemét a hordágyon odagördítették a mentőkocsihoz; a fehér színű kocsi ajtaja, rajta a nagy vöröskereszttel kitárult, majd tompa csattanással bezárult, mintha csak elnyelte volna zsákmányát, aztán a ZISZ mohón felhördülő motorral eliramodott, csípős benzinfüsttel borítva el bennünket.
  A bűntény helyét nem fényképezték le, nem készítettek helyszínvázlatot, nem méricskéltek, és jegyzőkönyv sem készült, az én elképzelésem szerint viszont ezek lettek volna a bűnügyi rendőrség alapvető feladatai, de mivel mindezt most mellőzték, ismét úgy éreztem, hogy háború van, amikor is nincs helyük a formaságoknak, a huzavonának.
  Azon töprengtem, hogy Vászja Veksin úgy halt meg, mint a fronton, és azt, hogy Zseglov ott a Cvetnoj sétányon, éjszaka, a kellemetlen esőben nem íratott jegyzőkönyvet, kifejtve benne a bűntényről alkotott elképzeléseit, nem tartott helyszíni szemlét, nem fényképeztetek jobbról-balról, fentről és szemből, a lelkem mélyén helyeseltem. Biztos, hogy egy csomó szájtáti sereglett volna körénk, és akkor, gondoltam magamban, Vászja halála valahogy megalázónak tűnt volna, mintha nem felderítő lett volna, aki harcban esik el, hanem afféle védtelen járókelő, szerencsétlen áldozat, mi pedig – Zseglov, Paszjuk, Taraszkin és a többiek –, akik ott sürgölődünk Vászja holtteste körül a járókelők szeme előtt, rendkívül erős, bátor nyomozóknak látszottunk volna, akik biztosan nem kerülnének a bandita kése alá, ellenkezőleg, bátran elfognák, nem úgy, mint ez a szerencsétlen flótás, aki nem tudta megvédeni magát.
  Szinte gyerekként mentem ki a frontra, és egész élettapasztalatomat a háborúban szereztem. Valószínűleg ezért néztem a világot az olyan ember szemével, akinek állandóan fegyver van a kezében; és ezért a fegyvertelen, békés emberek önkéntelenül gyöngéknek és mindig védelemre szorulóknak tűntek számomra. És Vászja Veksin, aki tudatosan akart gyámoltalanságot előidézni a fegyverével, véleményem szerint nem kellett, hogy az alkalmi járókelőknek okot adjon az együttérző vagy riadt sóhajtozásra, és mivel ezeknek az embereknek nem kiálthattuk oda, hogy meghalt, szívében azzal a késsel, amely lényegében valamennyiük ellen irányult, így csak az maradt hátra, hogy fogjuk bajtársunk holttestét és távozzunk, s fölösleges szavak, esküdözések és ígéretek nélkül tegyük meg, amit a háborúban kell, hogy mindent megbosszuljunk.
  Különben így is zajlott le minden. Csak amikor a mentőkocsi megérkezett, Zseglov pár lépésre félrevonta a fiatal orvosnőt, aki a vállára vetett köpenyében álldogált, és ezt dünnyögte: „Egy pillanat türelmet, doktornő” – azzal letekerte a nyakáról a sálját, óvatosan a kés nyelére csavarta, majd egy hirtelen mozdulattal kirántotta a sebből. A doktornő meglepetten nézett rá, miközben Zseglov Paszjuknak nyújtotta a sálba csavart kést, és így szólt:
  – Vigyázz rá, Ivan, lehet, hogy a nyelén maradtak ujjlenyomatok.
  Zseglov most elment, hogy a főnökségnek beszámoljon az akció kudarcáról. Bár a Petrovkán senkit sem ismertem a főnökök közül, azt könnyen el tudtam képzelni, amiben Zseglov jelenleg részesült.
  Teltek a percek, az órák. Kolja Taraszkin közben elszundított a díványon, s valószínűleg rossz álmai lehettek, mert vékony, elnyújtott hangon csendesen jajgatott: „jaj-jaj-ja-aj”… Paszjuk az asztalra terített újságon szétszedte a szolgálati pisztolyát, és minden alkatrészét megolajozta. Grisa borúsan fütyörészett. Jómagam kiegyenesedtem a tonettszéken, és megkérdeztem Paszjuktól:
  – És miféle banda ez a „Fekete macska” bandája?
  Paszjuk rám nézett áttetsző, szürke szemével, összevonta a szemöldökét, és lassan így szólt:
  – Banda. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Banda – olyan, amilyen. Gyilkosok meg rablók. Megrögzött gazemberek. Ha elkapjuk, adja a teremtő, mindet fellógatjuk. De a Hatszor-kilences jobban elmondja neked, ő a főmesélő…
  A fényképész, úgy látszik, már hozzászokott fura ragadványnevéhez, vagy Paszjuk véleménye nemigen izgatta, esetleg a mesélés vágya volt benne erős, elég az hozzá, hogy Paszjuknak mit sem válaszolt, csak legyintett, és megvetően mondta:
  – Ba-an-da – de milyen ba-an-da! Egyetlen másikkal se hasonlítható össze, ezért is bízták ránk a felszámolását…
  – Főleg rád – húzta mosolyra szélcserzett keskeny ajkát Paszjuk. – Benned van minden reményük.
  A fényképész így folytatta:
  – Ezt a bandát két éve hajszolják, de nem sikerült a nyomára jutni. Ha én lennék Lev Sejnyin, féltétlenül regényt írnék erről az ügyről.
  – Ugyan miről lehetne írni, mikor semmilyen nyom nincs? – érdeklődtem.
  – Majd lesz! – mondta magabiztosan Hatszor-kilences. – Bár természetesen rendkívül elővigyázatosak ezek a gazemberek. Kirabolják a jómódú lakásokat, az áruházakat, raktárakat, válogatás nélkül lelövik az embereket. És ahol megfordultak: ott a szénnel rajzolt fekete macska, vagy egy eleven macskakölyök.
  – De miért? – csodálkoztam.
  – Banditahencegésből – mintha röhögnének rajtunk, ez a védjegyük.
  Az ajtó kinyílt, bejött Zseglov, és ahogy feléje fordultunk, így szólt:
  – A helyzet a következő: te, Paszjuk, holnap reggel Veksin tetemével Jaroszlavlba mégy, valamennyiünk nevében elkíséred utolsó útjára, és megpróbálod megnyugtatni az édesanyját. Bár az ördög tudja, hogyan is nyugtathatnád meg?!
  Az arca szikkadt, fekete volt, mintha megégett volna, és az izmok vadul vibráltak a bőre alatt.
  Paszjuk egy darab újságpapírral letörölte a fegyverolajat az ujjairól, aztán az olajos papírt gondosan összehajtotta, és beledobta a szemétkosárba, majd fölállt, és csak ennyit mondott:
  – Értettem, meglesz.
  – Taraszkin és Sarapov, ti ketten velem együtt csoportos ügyeletet tartotok a városban.
  – És én? – kérdezte megbántódva Hatszor-kilences Grisa. – Én mit fogok csinálni?
  – Természetesen te is velünk jössz, mit is csinálnál? Most pedig mindenki menjen aludni.
  
  
Az álom olyan ingatag és illékony volt, mint a hajnali köd, s úgy rémlett, csupán egy pillanatra hunytam le a szemem, máris riadtan ugrottam föl az ágyon – azt hittem, elaludtam. A szoba sötét és rettenetesen hideg volt, s nem volt ínyemre, hogy kimásszak az éjszaka átmelegedett ágyból. Kidugtam a kezem a takaró alól, és ránéztem a karórám zöldesen világító számlapjára: a két mutató pontosan reggeli fél hetet mutatott. Bosszúsan megköszörültem a torkom – korábban ébredtem, fél óra alvás oda lett; s közben arra gondoltam, lassan elvesztem azt a fronton felvett jó szokásomat, hogy az utolsó pillanatig alszom, kihasználva minden szabad percet, pótolva az előző napi kialvatlanságot és megpróbálva lecsípni a másnapiból, ha csak egy pillanatnyit is.
  Az ágy melletti székről elvettem egy cigarettát, felkattintottam az öngyújtómat, és mélyen leszívtam a füstöt. Kellemesebbet el sem tudok képzelni ennél az első reggeli szippantásnál, amikor a forró, száraz füst behatol a tüdőbe, könnyű szédülést okoz, és a test megtelik az édes tétlenség örömteli érzésével, amikor az ember pontosan tudja, hogy van még néhány gondoktól, kapkodástól és futkosástól mentes szabad perce, amit teljes egészében az üres mennyezet bámulásának és a keserédes cigarettaíz élvezésének szentelhet.
  A szoba ablaka a Szretyenka-kapunál lévő utcakereszteződésre nyílt, és amikor a gépkocsik lent az utcán duruzsoló motorral a sugárútról ráfordultak a Dzerzsinkára, fényszórójuk fehér sugároszlopa az ablaknak csapódott, aztán besuhanva a szobába, megállapodott a falon, egy pillanatra szinte töprengőn megdermedt, merre iramodjon tovább, majd fényes villódzó foltokként fürgén a mennyezetre ugrott, csíkokat rajzolt rá keresztül-kasul, végül elrejtőzött a sarokban a függönytartó mögött, mintha egy lyuk lett volna ott, amelyen át örökre eltűnt a szobából.
  Csak feküdtem, bámultam a falról a mennyezetre ugráló kékes fényfoltokat, cigarettáztam, és arra gondoltam, hogy a bűnügyi rendőrségen valószínűleg nem lesz könnyű dolgom. Alig telt el valamivel több mint huszonnégy óra, attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem a rendőrség kétemeletes épületébe, miután a kapunál felmutattam a belépőmet, majd fölmentem az első emeletre, megkerestem a 64-es szobát, és bekopogtam az ajtón.
  – Nyitva van! – kiáltotta egy vékony hang odabentről.
  Beléptem és szabályosan jelentkeztem:
  – Sarapov főhadnagy operatív megbízott szolgálat gyakorlatra jelentkezik!
  Az iroda gazdája valószínűleg éppen az a híres operatív főmegbízott Gleb Zseglov, a banditizmus ellen alakított bűnügyi osztály csoportvezetője, akihez gyakorlatra irányítottak, irattartókkal és gépelt papírokkal zsúfolt íróasztalánál ült. Elcsodálkoztam e kitűnő nyomozó jelentéktelen külsején – nagyon magas és sovány volt, sokdioptriás, szarukeretes szemüvege ferdén ült porcos orrnyergén. Valószínűleg fizikai gyengeségének tudata okozta, hogy igen tekintélyesen viselkedett. A fejem fölé nézett, a fejét hátravetve magasra emelte az állát, és bár mindez valószínűleg gyenge látása miatt történt, megjelenése minden esetlenségével együtt is rendkívül tekintélyes volt.
  – No, szervusz, Sarapov! – mondta végre. – A személyzetiről már jelezték telefonon az érkezésedet. Ami azt illeti, ilyennek képzeltünk…
  Nem értettem, mit jelent ez a többes szám, de valahogy zavarba estem, s vállat vonva így válaszoltam:
  – Egyszerű ember vagyok…
  – Persze hogy egyszerű, és nekünk épp ilyen egyszerű, frontot megjárt gyerekre van szükségünk. Tudod, hogy mivel foglalkozunk?
  Bólintottam, de úgy látszik, nem valami határozottan, mert a csoportvezető ujját fölemelve jelentőségteljesen mondta:
  – Banditákkal. Gyilkosokkal. Rablásokkal. Nem fenékig tejfel… A fronton felderítő voltál?
  – Igen. Felderítő századparancsnok.
  – Beletanulsz. Tavasszal, amikor felvétel lesz a jogi karra, egykettőre odairányítunk…
  E pillanatban zajosan kinyílt az ajtó, és az irodába berontott egy barna bőrű, acélosan fekete hajú, vidám, huncut szemű fiatalember, akinek izmos válla majd szétrepesztette a zakóját. Rám pillantott, s elnevette magát, miközben kivillantotta vakítóan fehér fogait.
  – Sarapov, ugye? Szervusz! Zseglov vagyok.
  Csodálkozva néztem az íróasztalnál ülő emberre,
  Zseglov pedig rákiáltott:
  – Nosza, Grigorij atya, nyomás az íróasztalomtól!
  – Tevékenykedtem itt egy kicsit – mondta töprengőn és fontoskodva Grigorij, aztán léchosszú végtagjait összeszedve fölegyenesedett, mint egy fényképezőállvány a strandon.
  – Ti már bizonyára összeismerkedtetek? – kérdezte Zseglov.
  – Igen, többé-kevésbé – dünnyögtem, Grigorij pedig komolyan bólogatva így szólt:
  – Elmagyaráztam néhány dolgot az elvtársnak a munkánkról…
  Zseglov rásandított, és nevetve jegyezte meg:
  – Sarapov, vésd az eszedbe: nagy ember ez, Grisa Usivin, nagyszerű fotográfus, Münchhausen báró legidősebb fia. A fényképeivel óriási pénzeket kereshetne, de ő a bűnügyi rendőrség önzetlen rajongója.
  – Tudod, Zseglov, hogy sértő megjegyzéseiddel már torkig vagyok! – csattant fel Grisa; arcán egyenetlen piros foltok ütköztek ki, szemüvegének üvege bepárásodott. – Ha össze akarod rúgni velem a patkót…
  – Isten őrizz, Grisa! – hahotázott Zseglov. – Sarapov katona, ő ért meg téged a legjobban. Nem a te hibád, hogy az orvosi bizottság nem engedélyezi, hogy hivatásos legyél. De hát nem a váll-lap teszi az embert. Igaz, Grisa? A dolog lényege a rettenthetetlen szív és a gyors észjárás. Úgyhogy leszel te még parancsnok!
  Grisa épp méltó választ akart adni Zseglovnak, amikor ketten léptek be a szobába – egy jelentéktelen, szürke arcú, rendkívül zömök férfi, meg egy egészen fiatal fiú, akikről megtudtam, hogy az első Paszjuk, a második Veksin, majd egy perc múlva befutott Kolja Taraszkin is, és elfúló suttogással közölte: Enyves Szenyka telefonált: a banditák megjelölték a találkozó helyét és idejét.
  Így kerültem Zseglov csoportjába, mintegy húsz órával ezelőtt, s e napon olyasmi történt velünk, aminek következtében már nem maradt időm a megszokásra, a tanulásra, az összerázódásra – menet közben föl kellett váltanom halott bajtársamat.
  
  
A hatalmas társbérleti lakás konyhájában csupán egyetlen ember akadt – Mihail Mihajlovics Bomze. Egy csámpás lábú zsámolyon ült az asztalánál – összesen kilenc volt belőlük a konyhában –, és főtt krumplit evett hagymával. A szájába dugott egy darab omlós, hófehér krumplit, majd óvatosan a sótartóba mártott egy negyed vöröshagymát, miközben figyelmesen megnézte összehunyorított, rövidlátó szemével; mintha csak arról akarna meggyőződni, hogy a só nem okozott semmi változást a hagymánál, aztán komótosan, hersegve összerágta. Tekintete ugyanolyan töprengő szórakozottsággal siklott végig rajtam, mint a vöröshagymán, majd a következőket mondta:
  – Vologya, ha akarja, megkínálom vöröshagymával – vannak benne vitaminok, fitoncidok, csípősség és társadalmi kihívás, vagyis minden, ami az életemből hiányzik. – Azzal megcsóválta kopasz, csúcsos fejét, csöndesen krákogott és nevetett.
  – Sok benne a keserű íz, Mihal Mihalics – feleltem, és letelepedtem vele szemben, az asztal másik oldalára. – Inkább én kínálom meg egy kis tojásporból készült rántottával.
  – Köszönöm, barátom, magának sokat kell ennie, hiszen még gyerek, bizonyára mindig éhes. – Hunyorogva nézett rám, s valahogy égész arca apró négyzet alakú ráncok hálójává zsugorodott, bőre világosbarna volt, az idős kort jelző sötét májfoltokkal. És talán azért, mert Mihal Mihalicsnak hosszú nyaka volt és kurta zömök törzse, valamint rövid, kövér karja és apró lába, egy vén, jóságos teknősbékához hasonlított. Ráadásul kockás, barna öltönyt viselt, amelynek színe és lompossága a teknőc páncéljára emlékeztetett.
  A serpenyőbe dobtam egy kanálnyi sertészsírt, egy csészében felkavartam a tojásport – a sárga folyadék bugyborékolva és sisteregve terült el a feketére égett serpenyőben –, aztán a szobából kihoztam egy fekete cipót és a megőrzött hat darab kockacukrot, Bomzénak meg volt teája. így aztán pompás reggelit kanyarítottunk.
  Az öreg keveset és lassan evett, s láttam, hogy az evés nem szerez neki egy csepp örömet sem, eszik, de csak azért, mert ha nem eszik, bizonyára hamarosan meghal. Hát ezért eszegetett egykedvűen és lassan, nem is érezve az ételnek az ízét, mintha unalmas, nemszeretem munkát végezne. Majd a villát félretéve így szólt:
  – Különben, maga már nem gyerek. Férfi. Hány éves?
  – Huszonkettő.
  – Huszonkettő, huszonkettő… – Az öreg kidugta a páncélja alól hegyes fejét, majd újra visszahúzta. – Milyen boldog voltam huszonkét éves koromban!
  A visszaemlékezéstől lecsukódott áttetsző, kékes szemhéja, és úgy látszott, mintha az öreg elbóbiskolt volna. De nem aludt, kövér keze meg-megmoccant az asztalon, és megkérdezte:
  – És maga boldog, Vologya, a huszonkét esztendejével?
  – Nem tudom, azt hiszem, minden rendben van – vontam meg a vállam.
  – Pontosan tudtam, hogy boldog. És a boldogság, ami valaha óriási volt, állandóan fogyatkozott, míg végül olyan parányi lett, mint egy kövecske a vesében…
  Az öregre sandítottam: zavaros, fekete szeme sarkában megült a szomorúság, keserűn, mint egy le nem hullott könnycsepp. Sajnáltam az öreget, nagyon gyötörte a szomorúság.
  – Mihal Mihalics, mért kínlódik itt egyedül? Hiszen magának vannak valamilyen rokonai vagy barátai Kijevben – mért nem megy el hozzájuk, mégiscsak vidámabb lenne…
  Bomze csak ingatta ráncok barázdálta, száraz kis fejét, széles teknősbékaszája keserű mosolyra húzódott.
  – A csiga akármennyit vándorol is a földön, a házát soha nem hagyja el. Ezenkívül – mondta pillanatnyi gondolkodás után – már valamennyien öregek, és az öregeknek nem kell együtt élniük. Az öregeknek azon kell igyekezniük, hogy valahol a fiatalok körül húzódhassanak meg – leélt életüknek ez ad leginkább értelmet…
  Bomze fiát, aki negyedéves hallgató volt a konzervatóriumban, Moszkva alatt ölték meg negyvenegy októberében. Csellón játszott, erősen rövidlátó volt, és ösztöndíjosztás napján virágot vitt az édesanyjának. A mi lakásunkban soha senki nem ajándékozott senkinek virágot, így azután ezek a csokrok egyszerre váltottak ki sajnálkozást és tiszteletet e fiatalember iránt, mivel nyilvánvaló ostobaságnak látszott, hogy virágra költ, amikor a város környékén annyit szedhetett az ember, amennyit csak akart, mégis a szomszédokban az ő csokrai valami fennkölt, megható érzést ébresztettek.
  A virágcsokrok különös jelentőséget nyertek, amikor az idős Bomze házaspár megkapta az értesítést fia haláláról. Az édesanya, aki azelőtt sohasem volt beteg, a hír vétele után mindössze három napig élt, és éjszaka halt meg, álmában; a szomszédai, akik felravatalozták és eltemették a német temetőben,.ki tudja, miért, éppen ezekre a virágokra emlékeztek leginkább, mintha ezek lettek volna a legfontosabbak, amik eszükbe jutottak rövidke életéből ennek a fürge, rövidlátó fiúnak, aki szívszaggató, felkavaró és nem túl érthető melódiákat csalt ki hangszeréből…
  – Az új munkájával elégedett, Vologya? – kérdezte Mihal Mihalics.
  – Hogy is mondjam csak… Még magam sem tudom pontosan – feleltem kitérően, miközben Vászja Veksin is eszembe jutott, és azt gondoltam, hogy aligha lehetett idősebb Mihal Mihalics fiánál. És azután már nem mondtam többet, mivel az öregnek egyáltalán nem kellett tudnia, hogyan töltöttem első napomat a bűnügyi rendőrségen. Az órámra néztem, és sietve szedelőzködni kezdtem.
  – Hagyja csak, Vologya, majd én elmosom az edényt – az én munkámmal nem lehet elkésni, mivel egy jó tréfa sosem jöhet későn… – mondta az öreg.
  Bomzénak különös munkája volt. A háborúig tulajdonképpen nem tudtam megérteni, hogy lehet ezt az ostobaságot munkának nevezni: Mihal Mihalics hivatásos tréfacsináló volt. Az újságok és folyóiratok számára tréfákat eszelt ki, amikért nagyon keveset és igen rendszertelenül fizettek neki, de ezért nem sértődött meg, újra vitte nekik a tréfáit, és hogyha nem tetszettek, elvitte, vagy átalakította őket. Szerette ismételgetni, hogy szerencsére a legjobb tréfáiért és anekdotáiért nem kapott honoráriumot. A mesterségének a neve „humorista-tréfaszerző“ volt, s mindig azon csodálkoztam, hogyan tud kieszelni valóban vidám tréfákat és históriákat egy ilyen csüggeteg és csöndes ember…
  Úgy tűnt, hogy Mihal Mihalics valami fontosat akar mondani, de ekkor a konyhába berontott Surka Baranova a maga öt csemetéjével, s nyomban iszonyatos hangzavar, nyüzsgés, lábdobogás, nevetés és sírás támadt egyszerre, a gyerkőcök kikapkodták a krumplit Bomze tányérjából, a derékszíjamat rángatták, egyikük a köpenyem szárnya alá bújt, hogy elérje a pisztoly-táskámat, egy másik az öreg térdére ült, valamennyien kiabálni, futkosni, enni akartak, élni akartak, és ekkor megértettem, miért nem akar az öreg elutazni innen Kijevbe a barátaihoz vagy a rokonaihoz.
  
  
KAPNAK A HALAK
  
A MOSZKVA KÖRNYÉKI VÍZTÁROLÓKBAN NAPRÓL
NAPRA JOBBAN KAPNAK A HALAK. A CSUKÁK
A LEGÉHESEBBEK AZ ISZTRIAI VÍZTÁROLÓBAN.
EZEN A HELYEN MÉG 4-5 KILÓS PÉLDÁNYOK
IS HOROGRA AKADNAK. JÓL KAP A FOLYAMI
SÜGÉR IS, NEM RITKÁK KÖZTÜK A 60-70 DEKÁSAK.
   
   VECSERNAJA MOSZKVA
  
Az osztályon nagy volt az élénkség: Szolovjov, az operatív csoport ügyeletese a háború előtti államkölcsönkötvényen ötvenezer rubelt nyert. A szerencsés nyertes rendkívül elégedetten és büszkén, de kissé zavartan fogadta a jókívánságokat, még azoktól is, akik jóformán nem is ismerték. Az ünneplés akkor érte el a tetőpontját, amikor megjelent az üzemi rendőrújság szerkesztője egy fényképésszel. Igaz, hogy erre már Szolovjovot is elfogta a szerénység, zavart dörmögéssel tiltakozott, hogy úgymond, ő semmi különöset nem tett, de a szerkesztő egykettőre észre térítette, mondván, hogy az újságban a fénykép nem Szolovjov két szép szeme miatt fog megjelenni, hanem azért, mert a dolog politikai jelentőségű.
  Aztán megérkezett Zseglov, és Szolovjov századszor is elmondta, hogy tegnap, „csak úgy unalmamban, szóval hogy elüssem az időt valamivel”, ellenőrizte a kötvényszámokat a háború utáni első sorsolás alkalmából.
  – Hej, barátaim, csak nézem, hát a sorozatszám egyezik! Amikor megláttam, hogy mennyit nyert, egyszerűen nem mertem megnézni a kötvény számát, gondoltam, hátha rossz számot néztem, tévedtem, akkor aztán „a többi számnak is lőttek…” Félretettem az újságot a díványra, és kimentem rágyújtani…
  – A szíved meg majd kiugrott a helyéről – jegyezte meg együttérzőn Zseglov.
  – Pontosan… – felelte naivan Szolovjov. – Szóltam a feleségemnek, Zina, gyere csak ide, neked szerencsés kezed van, ellenőrizd már ezt a számot… Hej, barátaim, nem mindenkinek ugrik ez így be…
  – Még hogy nem mindenkinek! – kontrázott Zseglov. – A sors, barátom, ravasz nőszemély, csak az arra méltókat választja ki magának. No, és hogy fogod elkölteni?
  - Haha, hogy fogom elkölteni! – Szolovjov boldog nevetésben tört ki. – Csak jöjjön a pénz, hogy hogy költsem el, nem kérdés.
  – Ilyet ne mondj – rázta meg a fejét Zseglov –, még hogy „nem kérdés”… Az ilyesmit komolyan kell venni. Én például azt gondoltam, hogy bizony nagyszerűen járt el Fegya Melnyikov a harmadik osztályról…
  – Miért, mit csinált? – kérdezte Szolovjov.
  – Épp a háború előtt egy ZlSZ-l0l-es személykocsit nyert a lottón, aminek az ára huszonhétezer rubel.
  – És aztán?
  – Mit „és aztán?” Mint igazi hazafi Fegya nem tartotta helyesnek, hogy amikor a nemzetközi helyzet rendkívül bonyolult, személykocsin furikázzon. És a nyeremény egész összegét felajánlotta a Honvédelmi Sportszövetség javára, érted?
  Szolovjov arca e szavak hallatára erősen megnyúlt, Zseglov kis példabeszédétől valahogy egészen lehervadt, habozott egy kicsit, s ajkát beharapva megfelelő válaszon töprengett, majd így szólt:
  – Mi, Zseglov elvtárs, mind a ketten értelmes emberek vagyunk, tudjuk, a háborúnak vége, és az állam pontosan azért sorsolja ki ezeket az államkötvényeket, hogy az embereknek, akik a nehéz időkben sokat szenvedtek, könnyítsen a sorsán. Meg a Honvédelmi Sportszövetség is megszűnt már…
  Zseglov fölnevetett, Szolovjov vállára csapott, és félig komolyan, félig tréfásan megjegyezte:
  – Te, Szolovjov, valóban értelmes vagy, én meg csak úgy tréfából mondtam… Persze a Honvédelmi Sportszövetség helyett más címet is adhattam volna, de látom, hogy hússzor is meggondolod a dolgot. Épp ezért maradjunk abban, hogy a megnyert tőkéd rovására elfogyasztunk némi konyakot. Rendben?
  Szolovjov láthatóan örült a szerencsés fordulatnak.
  – Ez nem is kérdéses barátok között! – vágta ki fontoskodva.– Leöblítjük derekasan!
  – Nem csapsz be? Tudod: az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó – biccentett feléje kételkedve Zseglov, és mintha belebújt volna az ördög, tovább ugratta: – Ráadásul most már, ha valakinek elfogy a pénze fizetés előtt, nyugodtan hozzád fordulhat, igaz?
  Szolovjov készségesen bólogatott, de a szemén láttam, nincs különösebben elragadtatva Zseglov javaslatától.
  – Pianinót veszek a lányomnak – mondta. – Háromszori átszállással jut el villamoson a zeneiskolába, kész kínszenvedés… A feleségemnek meg, Zinkának selyembársony ruháravalót veszek, láttam a bizományiban a Sztolesnyikov utcában. Mi-icsoda anyag, rózsaszínű, két és fél rubel métere…
  – Kiselefántjaid vannak már a komódon?–érdeklődött Zseglov.
  – Miféle kiselefántjaim? – az ügyeletes érteden arcot vágott.
  – Hét kicsi elefánt, mindegyik kisebb az előtte lévőnél, ráadásul szerencsét hoznak.
  – Neked vannak ilyen elefántjaid? – kérdezte rövid gondolkodás után Szolovjov.
  – Vannak – lódította Zseglov, és várta a hatást.
  Szolovjov vidáman hahotázva mondta:
  – Neked vannak, nekem meg nincsenek, mégis én vagyok a szerencsés! A babona csak babona, Zseglov elvtárs, de azért ne nagyon reménykedj bennük, az elefántjaidban…
  – Bolond vagy te – felelte Zseglov, és akart még mondani valamit, de ekkor megszólalt a telefon. Gleb fölemelte a kagylót, s beszélgetés közben a mosoly eltűnt hirtelen megnyúlt arcáról, ajka vékony vonallá préselődött. – Rendben – szólt bele kurtán a kagylóba. – Azonnal megyünk. – Letette a kagylót, s kiadta a parancsot: – Fiúk, készüljetek, indulunk. Az Ulanszkaján egy gyermekholttestet találtak!
  
  
Az udvaron, az ebédlő mellett egy piros-kék autóbusz állt, az oldalán félig lekopott felirat: „Rendőrség.” Hatszor-kilences rám kiáltott:
  – Nézd, Sarapov és ámulj: a század csodája – önjáró autóbusz! Emberi segítség nélkül is megy…
  A zsákmányolt Opel-Blitz hosszú élete során sok vihart látott. Az öregségtől meg a hosszú évek során szállított kibírhatatlanul nehéz súlyoktól rugói megereszkedtek, lengéscsillapítói tönkrementek, a masina a négy kopott, agyonfoltozott gumikerekén mintha a földre lapult volna ormótlan, pocakos karosszériájával, egész esetlen alakjával, és lapos, nyomott orrával hatalmas, beteg buldoghoz hasonlított.
  Kopirin, a busz vezetője a masinája körül járkált, elgondolkozva rugdosta a kerekeket, elégedetlenül csóválta a fejét, és ügyet sem vetett a bűnügyiek élcelődéseire. Majd rám nézett, és talán azért, mert egyedül én nem nevettem öreg járgányán, így szólt hozzám:
  – Hej, csak tudnék szerezni két tömlőt egy Dodge-ról, ha két hátsót be tudnék állítani, „Ferdinand“ megfizethetetlen lenne.
  – Miféle „Ferdinand”? – kérdeztem komolyan.
  Kopirin elnevette magát:
  – A mieink, ezek a lókötők keresztelték el így a buszunkat, most aztán már mindenki így hívja. De különben is igen hasonlít a német önjáró löveghez, a „Ferdinand“-hoz…
  Elmosolyodtam: valóban, a zömök, kurta gépkocsinak volt valami közös vonása a tompa orrú, energikus önjáró löveg alakjával.
  – Hát te harcoltál ellenük valamikor? – kérdezte Kopirin.
  – Előfordult – feleltem, s e pillanatban futva megérkezett Zseglov.
  Kopirin bemászott a vezetőülésbe. Az ajtót az utasok számára egy hosszú karú emelővel nyitotta ki, amely valaha nikkelezett volt, de mostanra már zöldes rézszínűre kopott, mégsem vesztett eleganciájából: a hajlított fogantyú mintás konzolon nyugodott.
  Elsőnek egy hatalmas füstszínű farkaskutya, Abrek ugrott fel az autóbuszba, utána fegyelmezetten a gazdája, Alimov, a kutyavezető, akit Kolja Taraszkin követett ügyesen; azután az autóbusz lépcsőin masináival és irdatlan hosszú végtagjaival csörömpölve felbukkant Hatszor-kilences, majd óvatosan, mintha csónakba lépne, következett az orvosszakértő, őt én követtem, s egykettőre behúzódtam az első ülés sarkába. Zseglov a lépcsőre állt, szótlanul végignézett rajtunk, mintha még egyszer mérlegelné, van-e értelme, hogy mindnyájunkat magával vigyen, és csak ezután biccentett a sofőrnek.
  Kopirin rátaposott a pedálra, az indító motor vékony, szomorú hangon felvisított, s az elnyűtt, vén akkumulátor miatt úgy vinnyogott, hogy Abrek, a nyomozókutya riadtan fölkapta a fejét, a fülét hegyezte, és mély morgó hangon válaszolt neki. Hatszor-kilences, aki a vezető mellett ült, már nyitotta a száját, hogy megfelelő módon értékelje a helyzetet, de Zseglov gyors pillantást vetett rá, és kurtán leintette:
  – Hallgass…
  A motor végre tüsszentett, majd újra meg újra, a tüsszögés szapora ropogássá változott, végre boldogan felbődült, és telefújta az udvart csípős, kék benzinfüsttel; aztán a Ferdinand meglódult, kigördült a Bolsaja Karetnajára, s elindult a Szadovaja felé.
  
  
Az Ulanszkaja utcai négyemeletes ház udvari kapubejáratánál több ember álldogált. Kopirin nagyot fékezett, a kocsiból elsőként a kutyavezető ugrott ki Abrekkel, majd utánuk szaporán dobogva a busz vaslépcsőin kitódultak a többiek is. Egy fiatal rendőrlány sietett eléjük, s feszesen tisztelgett:
  – Erőt, egészséget! Szinyicskina rendőr tizedes jelentem: a bejelentés tévesnek bizonyult, a gyermek él, egyszerűen kitette valaki.
  – És ezt rögtön nem tudták tisztázni? – kérdezte bosszúsan Zseglov. – Minek rángatják ilyen semmiségek miatt a bűnügyi csoportot?
  A rendőrlány elpirult, s szaporán felelte:
  – A szomszédok akkor hívták a városi ügyeletet, amikor még nem érkeztem meg az eset színhelyére. Tíz perccel ezelőtt érkeztem ide a szolgálati helyemről, s azonnal telefonáltam a Petrovkára, de önök már eljöttek…
  – És a gyermek hol van? - tudakolta Zseglov.
  – Egyelőre bent a házban, odafent. Minek fagyoskodott volna idekint?
  – Tulajdonképpen mért gondolták azt, hogy halott? – kérdezte még mindig ingerülten Zseglov.
  – Miljajev lakatos, aki a padlásajtó előtti lépcsőpihenőn megtalálta…
  A rendőrlány háta mögül egy falábú, zömök legény bukkant elő, elnyűtt, fekete tengerészköpenyben, s hadarva, szaporán pergő nyelvvel mondta:
  – Ugyan mi az ördögöt gondolhattam volna, ahogy a padlásra indultam, hogy szigeteljem a fővezetéket, és egyszerre csak ott fekszik előttem ez a pöttömnyi csomag, egy pelenkás csöppség néma csendben – se nem sír, se nem nyöszörög, csak hallgat –, megrémültem, hogy valami lelkiismeretlen lotyó a tulajdon magzatját megfosztotta az élettől; no, erre aztán futottam egyenesen a harminckettes lakásba – nekik van telefonjuk –, és felhívtam a rendőrséget, hogy kutassák fel ezt a nőnek álcázott démont…
  – Minden világos – biccentett Zseglov. – No, és ha már itt vagyunk, gyerünk fel, Sarapov, nézzük meg ezt a talált csöppséget.
  – És mit csináljunk a kicsivel? – kérdezte Szinyicskina. – Hiszen olyan kicsi, hogy lesz meg anya nélkül… El se tudom képzelni…
  – Mit nem tud elképzelni! Felnő! – mondta Zseglov, miközben szaporán vette a lépcsőfokokat. – A haza nem dobja el, az állam felneveli, és ki tudja, talán derekabb ember válik belőle, mint sok elkényeztetett gyerekből.
  – És az anyát felkutatják? Sajnálom a kicsit – mondta Szinyicskina.
  – Kinek kell egy ilyen anya? – húzta el a száját Zseglov. – Bár a személyazonosságát meg kell próbálnunk kideríteni, mert egy ilyentől minden kitelik.
  A negyedik emeleti lépcsőpihenőn harsány, mély hangú gyermeksírás fogadott bennünket, a harminckettes számú lakás ajtaja nyitva volt, és egy anyóka ringatta a karján a takaróba csavart bömbölő csecsemőt.
  – Fölébredt a kicsi, éhes – mondta, miközben felénk nyújtotta a csomagot, mintha mi meg tudtuk volna etetni. Nagy óvatosan a karomra vettem a kicsit, és elcsodálkoztam, milyen könnyű. Arcocskája kivörösödött a sírástól, dühösen tátogott csöppnyi fogatlan szájával, és metszően éles, mérges hangokat hallatott.
  – Tűrj egy kicsit, te pöttöm – mondtam neki zavartan. – Tűrj egy kicsit, majd kigondolunk valamit.
  Zseglov rám nézett, és elmosolyodott.
  – Hiszel a jelekben? – kérdezte.
  – Hiszek – feleltem.
  – Akkor ez jó jel. Egy talált gyermek jó jel – folytatta mosolyogva Zseglov, és szólt Szinyicskinának, hogy bontsa ki a pólyát.
  – Minek? – csodálkozott a lány, és én sem értettem, minek kell kicsomagolni az éhes és valószínűleg fázó gyermeket.
  – Tegye, amit mondtam.
  Szinyicskina gyors, ügyes mozdulatokkal bontotta ki a pólyát az asztalon, olyan jólesett néznem a kezét – gyönge, finom, fehér ujjait, amelyek különösen védteleneknek tűntek attól, ahogy két vékony csuklója kibújt a durva posztóköpeny felhajtója alól. Szinyicskina dühösen összevonta sűrű, ívelt szemöldökét, amely ekkoriban már egyáltalán nem volt divatos, mégsem tépkedte ki, nem borotválta vékonyra s igazította alig látható keskeny ívűvé.
  Zseglov a kezébe vette a kicsit, mire az még harsányabban bömbölt. Nagyon óvatosan, de biztosan fogta, s miközben futólag szemügyre vette ezt a könnyű, bömbölő kis csomagot, kihúzta alóla a vizes pelenkát, és ismét átadta a csöppséget Szinyicskinának:
  – Kész, pelenkázza be. Nézd, Sarapov, a fején van egy anyajegy…
  A selymes hajú csöpp kis fejen, a gyermek bal füle mögött, babszemnyi barna folt látszott.
  – No és?
  – Ez jó. Először is azért, mert az életben szerencsés lesz. Másodszor azért, mert itt a pelenka sarkában van egy elmosódott pecsét, ami azt jelenti, hogy a pelenka a szülőotthonból vagy a bölcsődéből való. A pelenkát csomagold be, majd odaadjuk a szakértőknek – ők majd megállapítják, mi volt a pecsétre írva. Akkor aztán az anyajegyről azt is megtudjuk, ki a gazdája. Különben mit gondolsz, mennyi idős lehet a gyermek?
  – Gondolom, két-három hetes – mondtam bizonytalanul.
  – Ugyan! Mit képzelsz? – kételkedett Zseglov. – Legalább két hónapos.
  – A kisfiú egy hónapos – mondta Szinyicskina. – Hiszen olyan picike…
  – Ej, gyerekek! – nevetett az anyóka, aki eddig szótlanul figyelt bennünket. – Rögtön látszik, hogy a magatokét még nem dajkáltátok. Három hónapos ez a kis vitéz, az a haj, amivel született, már kihullott, már új, igazi haja nőtt, s ez azt jelenti, hogy a negyedik hónapjába fordult…
  – Így a jó, legalább gyorsabban felnő – nevetett Zseglov. – Tehát maradjunk a következőkben: te, Sarapov, Szinyicskinával együtt elmégy a szülőotthonba. Melyik van itt a legközelebb? Valószínűleg a Grauerman Szülőotthon az Arbaton. Hadd vizsgálják meg a kicsit, nem betegedett-e meg, nincs-e valamilyen segítségre szüksége, ott legalább meg is etetik, amivel kell. Estig aztán elintézzük, hogy átvihessük a gyermekotthonba…
  – Ide figyelj, Zseglov, és mi lesz, ha a szülőotthonból elküldenek bennünket? – kérdeztem.
  Zseglov dühös szájrándítással felelte:
  – Ugyan, Vologya, eszednél vagy te? A hatalom képviselője vagy, és a karodon ott az a csöppség, akit ez a hatalom már a fiává fogadott. Ki mer veled vitába szállni ebben a kérdésben? Ha megnyikkan valaki, beléfojtod a szót. Nyomás, induljunk!
  Én vittem a gyermeket, s a fiúcska, miután átmelegedett a karomban, elhallgatott. Zseglov előttem lépkedett a lépcsőn lefelé, s így beszélt hátra a válla felett:
  – …Az öregem persze nyakas ember volt. Legyártott bennünket – az öt fiú- és lánytestvért –, aztán elment a városba a jobb kereset reményében. Igaz, soha nem feledkezett meg rólunk, minden hónapban küldött egy portós levelet. Egyszer még meg is látogatott bennünket, s ajándékba cukorkát meg fogpasztát hozott, aztán a harmadik nap elvitte az udvarról a tehenet. És hogy a nyomát ne találhassuk meg, elnyűtt cipőket húzott a patáira. Lehet, hogy azóta szenvedélyem a nyomozás. No, mi a véleményed, Sarapov?
  Dünnyögtem valamit.
  – Látod, Sarapov, milyen mókás históriát meséltem neked… – Zseglov hangja azonban egyáltalán nem volt vidám, és a félhomályos lépcsőházban az arcát sem lehetett látni.
  Kiléptünk a kapu alól. Az utcán még mindig szájtátók ácsorogtak, akiket Kolja Taraszkin próbált bágyadt hangon távozásra bírni:
  – Oszoljanak, elvtársak, oszoljanak, semmi sem történt, oszoljanak…
  Miljajev lakatos pedig fekete tengerészköpenyében, falábán kissé inogva Kopirin orra alá dugta sovány, földszínű ujját, s bizalmasan úgy magyarázta:
  – Az egy biztos: az emberben az a legfontosabb, hogy emberséges legyen…
  Zseglov megrázta a fejét, mintegy megszabadulva az emlékeitől, amelyek ott lepték meg a lépcsőházban, és abból ítélve, hogy kitartóan kerülte a tekintetemet, megértettem: bizonyára sajnálja, hogy túl nyíltan beszélt. Aztán furcsa éles hangon felnevetett, és dühösen odavetette a gépkocsivezetőnek:
  – Ide figyelj, Kopirin, amennyiben te vagy nálunk a legemberségesebb ember, úgy a lehető leggyorsabban vidd el Sarapovot meg Szinyicskina tizedest az arbati szülőotthonba. Aztán onnan azonnal vissza a 61-es részleghez, itt van a közelben, mi addig gyalog is odaérünk. Telefonálok a Petrovkára, ott megvárunk benneteket…
  Szinyicskina beszállt az autóbuszba, s én odaadtam neki a kisgyereket. Zseglov a vállamnál fogva visszatartott, s a fülembe súgta:
  – A tizedest jól nézd meg! Csinos kislány! És a szülőotthon számát is jegyezd meg, lehet, hogy még szükséged lesz rá…
  Nem tudom, miért, de zavarba estem, pedig nem is úgy néztem rá, mint nőre, rendőr, rendőr, mostanság a rendőrlányokból van elég, több mint a felét ők teszik ki az állománynak. Az egész őrszolgálatot egyedül ők látják el.
  A Ferdinand elindult. Zseglov utánunk integetett. Szinyicskina magához ölelte a kicsit, és kinézett az esőtől elhomályosult ablaküvegen. Kerek, kedves, majdnem gyerekes arcát is valami bánat felhőzte, lenge füsthöz hasonló enyhe szomorúság. Hirtelen arra gondoltam, nem jó, hogy így suttyomban nézegetem, mert Zseglov szavai nyomán eltűnt belőlem az az egyszerű, természetes jó érzés, amivel korábban néztem rá, amikor a kicsit pelenkázta, amikor ügyes, fürge ujjait figyeltem. Azért mégiscsak tovább néztem, mohón és érdeklődve. Milyen jó lenne elbeszélgetni vele valamiről, de semmilyen megfelelő téma nem jutott az eszembe. Ő meg hallgatott.
  – Miért szomorodott úgy el? – kérdeztem végül.
  Rám nézett, és mosolyogva mondta:
  – Arra gondoltam, mi lesz ebből a kis emberből, ha felnő…
  – Tábornok – feleltem.
  – Az persze nem biztos, lehet, hogy orvos lesz belőle, kitűnő orvos, aki megmenti az embereket a betegségektől. El tudja képzelni, milyen nagyszerű dolog ez?
  – Igen, ez valóban nagyszerű lenne – helyeseltem. – Persze az is lehet, hogy rendőr lesz. Nyomozó.
  Szinyicskina nevetett:
  – Mire ő felnő, talán már nem is lesznek bűnözők. Maga hány éves?
  – Huszonkettő.
  – Ő ezerkilencszázhatvanhétben lesz huszonkét éves. El tudja képzelni, milyen nagyszerű lesz az élet akkorra?
  – Valószínűleg…
  – Régóta van a bűnügyi rendőrségnél?
  Valahogy kínos lett volna megmondanom, hogy mindössze második napja vagyok itt, ezért kitérően csak ezt dünnyögtem:
  – Nem, nem rég. A front után kerültem ide.
  – Én is kértem magam a frontra, de nem engedtek ki. Nem hallott róla valamit, hamarosan leszerelik a nőket a rendőrségtől?
  – Nem hallottam, de gondolom, hogy hamarosan. Amikor a személyzeti osztályon jártam, ott beszélték, hogy hamarosan feltöltik az állományt a frontot megjártakból.
  – De jó lenne minél hamarabb…
  – És mit fog csinálni, ha leveti az egyenruhát?
  – Hogyhogy mit? Visszamegyek az egyetemre. Másodéves voltam, amikor otthagytam.
  – És hol tanult – az orvosin?
  – Nem – sóhajtotta Szinyicskina. – Felvételiztem, de nem sikerült, a bölcsészkarra vettek föl. Azt hiszem, ez is szép foglalkozás – gyerekeket tanítani. Igazam van?
  – Igen – mosolyogtam.
  Az autóbusz áthaladt a Szabacsja téren, és a szülőotthon előtt fékezett.
  – Ne vesztegesse velem az idejét, menjen vissza, és a kicsi miatt ne aggódjon, magam is elboldogulok vele – mondta Szinyicskina.
  Nagyon szerettem volna megkérdezni tőle, hogy hol találhatom meg, vagy legalább fölírni a telefonszámát, de sajnos Kopirin a nikkelezett emelőkar segítségével már kinyitotta a busz ajtaját, és az ülésen kényelmesen hátradőlve öntelt mosollyal bámult ránk; szinte magam előtt láttam, hogyan meséli majd el a többieknek, amikor visszatérünk: az új kolléga ahelyett, hogy az üggyel foglalkozna, a csinos tizedeslánynak csapja a szelet, mire majd nevetnék és élcelődnek, ezért aztán váratlanul nyersen feleltem:
  – Rendben van. Intézzen el mindent, úgy ahogy kell, és küldje el a jelentését, mi pedig induljunk.
  A lány csodálkozva pillantott rám, szempillája megremegett, ahogy elköszönt:
  – Értettem. A viszontlátásra.
  Karcsú, nyúlánk alakja eltűnt a szülőotthon kapuja mögött, én meg egyre csak bámultam utána, amíg Kopirin meg nem szólalt a hátam mögött:
  – De ostoba vagy, Sarapov. Ilyen csinos kislány, te meg „küldje el a jelentését”. Én a te helyedben mindennap magam jelentenék neki.
  
  
ABBAN A GYÁRBAN, AHOL GOLUBIN ELVTÁRS
A KÖZSZÜKSÉGLETI CIKKEKET GYÁRTÓ RÉSZLEG
VEZETŐJE, MEGKEZDTÉK A „KEROGAZ“ NÉVEN
ISMERT ÚJ PETRÓLEUMFŐZÖK GYÁRTÁSÁT. AZ ÚJ
GYÁRTMÁNYOK NEMCSAK FORMÁJUKBAN ÉS JÓ
KIVITELEZÉSÜKBEN KÜLÖNBÖZNEK A RÉGI
TERMÉKEKTŐL, HANEM ÚJ KONSTRUKCIÓJÚAK,
GAZDASÁGOSAK, ÉS ZAJTALANUL ÉGNEK.

VECSERNAJA MOSZKVA
  
  
Két óra tájban Zseglov benézett a szobába, és így szólt:
  – Munkára – lelőttek egy férfit… Mozogjatok! – És becsukta az ajtót.
  Sietve magamra kaptam a köpenyemet, és a többiekkel együtt az autóbuszhoz futottam. A kocsiban nyirkos hideg volt, mahorkafüsttől bűzlött a levegő, úgy, hogy szinte sajnálkozva néztem a nyomozókutyára – Abrek görcsöseket ásított hatalmas pofájával, és a fejét rázogatta. Arra gondoltam, ha a kutyák el tudnának ájulni, akkor Abrek, a maga kifinomult szaglásával nyomban eszméletét vesztené. De Abrek csak ásítozott, fészkelődött, majd busa fejét kényelmesen elhelyezte a gazdája térdén, elszunnyadt, s csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor a sofőr bekapcsolta az élesen vijjogó szirénát. A busz nagy sebességgel haladt – legalább ötvennel –, s elégedetten láttam, hogy a szirénahangra a többi kocsi csökkentette a sebességét, lehúzódott és előreengedte a Ferdinandot. Az ablaküvegen lassan szutykos esőcseppek gördültek le, az üveg homályos volt, de azért minden alkalommal észrevettem, hogy amikor a lehagyott kocsi utasa felénk pillantott, Hatszor-kilences mindig olyan gondterhelten komoly arcot vágott, mint akit rendkívüli fontosságú államügyek terhelnek, bár őt senki se láthatta, borongós idő, volt.
  Zseglov, az alkalmat kihasználva, aludt, az orvos csöndesen tárgyalt valamiről Taraszkinnal, és még Hatszor-kilences is elcsendesedett; fölhajtotta zekéje bársonygallérját, kockás sapkáját a szemére húzta, és mélyen elgondolkozott valamin.
  Valahol, a Nyizsnyije Kotli kerületben az autóbusz csikorogni kezdett, néhányat rándult, azután megállt. Kopirin az emelőkarral kinyitotta az első ajtót, és a buszból én ugrottam ki elsőnek, majd utánam a többiek. A körzeti megbízott, egy magas, sovány hadnagy sietett elibénk öreg, viseltes köpenyben. Tekintetével a parancsnokot kereste, hosszú, unott arcán zavaros elégedetlenség tükröződött. Aztán úgy döntött, hogy a rangidős én vagyok, és a sapkájához emelte a kezét:
  – Gyilkossági kísérlet történt, parancsnok elvtárs. Lőfegyverrel, azaz vadászpuskával… – Majd bemutatkozott: – Vorobjihin rendőr hadnagy, körzeti megbízott vagyok!
  Zseglov elmosolyodott, s így szólt:
  – Pontosabban jelents: hol, mikor, kit, kicsoda?… Világos? A helyszínt biztosítottátok?
  Vorobjihin attól, hogy a parancsnokot nem ismerte fel, zavarba esett, zavara egyre nőtt, ügyetlenül összeütötte hatalmas vászoncsizmája sarkát, majd zavaros magyarázatba kezdett, miközben az egyik földszintes házra mutogatott, amelynél emberek verődtek össze:
  – Itt, ebben a házban, szóval itt történt… Itt lakik Firszov, Jelizar Ivanics. Frontot járt, megbízható ember. Ma vendég volt nála, a barátja. Szóval, az asztalnál ültek, majd Jelizar Ivanics táncolni kezdett, a barátja meg harmonikán játszott. Aztán egyszer csak se szó, se beszéd, belőtt valaki az ablakon, az üveg meg – reccs! – betört, természetesen…
  – Eltalálta? – kérdezte Zseglov.
  – Jelizar Ivanicsot el – a fején meg a vállán… söréttel.
  – És?
  – Elvitte a mentő – élt, de eszméletlen volt.
  – Gyerünk! – intett Zseglov, és a ház felé indult, útközben kérdezősködve tovább: – Látta valaki a tettest?
  – Nem látta… – sóhajtott fel keserűen a hadnagy. – A barátja nyomban odaugrott Jelizar Ivanicshoz, amikor aztán Ivanics felesége beszaladt a szobába, akkor rohant ki az utcára… De hát akkorra annak, aki lőtt, már ugye, hűlt helye volt…
  – Gyanakszol valakire?… – kérdezte Zseglov, ahogy belépett a kapun a kis előkertbe; de nem a ház bejárati ajtaja felé indult, ahogy vártam, hanem az ablakok felé. Az egyik betört, Zseglov annál állt meg.
  – Nehéz lenne megmondani… – felelte bizonytalanul Vorobjihin. – Persze van nálunk mindenféle gazember, de hát senkit se láttak. Kit lehetne így előállítani?…
  – Az előállítással még várhatunk – jegyezte meg Zseglov. – Először az illető személyt kell megtalálnunk… Megvan valahol, tehát… Taraszkin, Grisa, gyertek csak, és világítsatok ide a lámpákkal az ablak alá!
  Az ablak alatt a puha, vizes föld összevissza volt taposgálva. Zseglov bosszús pillantására Vorobjihin csak széttárta a karját, úgy mondta:
  – Ezt még mielőtt ideértem volna, összetaposták, parancsnok elvtárs. Egész tömeg gyűlt össze az ablak alatt.
  Zseglov hümmögött, és kérdően nézett Alimovra, a kutyavezetőre, az meg a kutyájára, Abrekre, és vállat vont:
  – Az előkertből indítom, százados elvtárs. Ott nincs annyira összetiporva… – és a pórázszíjat a kezére csavarva a kutyával együtt besietett az előkertbe.
  Zseglov figyelmesen szemlélte a betört ablak keretét, majd hátrafordult, s ahogy észrevett, magához intett:
  – Gyere csak. Nézd csak, a lyuk a külső ablaktáblán nem túl nagy, a belső jobban szétment. Az ablakkereten alig van sörétnyom. Mit jelent ez?
  – Csomóban repült a sörét – feleltem.
  – Tehát?…
  – Tehát közelről lőttek, az előkertből.
  – Úgy van – helyeselt Zseglov. – Ezért szaglásszátok át Taraszkinnal az egész előkertet az ablakok előtt, különösen ott, az egresbokroknál, és találjátok meg a tettes lábnyomait. Ha egy gombot, vagy egy zsebkendőt találtok, azt fogom csak igazán értékelni!
  Taraszkin nagy komolyan bólintott, mintha azt mondaná, világos, meglesz – nekem viszont nem volt olyan nyilvánvaló; miért hagyna hátra a tettes kimondottan a mi számunkra bűnjeleket, ezért megkérdeztem:
  – És ha nem lesz ott semmi ilyesmi?
  – Akkor biztosan találtok töltényfojtást. Tudod, mi az? – hunyorgott Zseglov. – Aki keres, az mindig talál. Menjetek, én meg addig bemegyek a házba, ott is ideje szétnézni…
  Legnagyobb csodálkozásomra néhány perc múlva az egresbokrok sűrűjében valóban tisztán kivehető lábnyomokra bukkantunk, a jobblábas csizma különösen erősen, mélyen kirajzolódott a puha, talajban…
  – Innen adta le a lövést a bitang – mondta Taraszkin. – Látod, egyenes vonalat lehet húzni az ablakig, és minden, ami odabent van, mintha a tenyereden lenne. A tettest meg az utcáról nem lehet látni a bokrok miatt. Tüzelt – aztán lelépett!
  Zseblámpánkkal megvilágítva a földet, leguggolva átvizsgáltuk az egész ablak előtti területet, de nem találtunk semmi említésre méltót. Már éppen be akartuk fejezni a kutatást, amikor észrevettem egy, az agyagos földbe cipősarokkal belenyomott papírgombócot. A késemmel gondosan kikapartam, a zseblámpával közelről rávilágítottam, és óvatosan kisimítottam a tenyeremen
  – egy darab leszakított újságpapír volt, s erős, savanykás lőporfüstszagot árasztott. Fojtás volt.
  Az utcáról visszatért Alimov a kutyával; Abrek nem vette föl a nyomot, és a gazdája dühösen dörmögött: micsoda ostoba népség van itt, nem tudják biztosítani a munkakörülményeket. A házból kilépett Zseglov. Már egészen lázba jöttem, mi több, enyhe izgalom fogott el első sikeres tevékenységem után, a várható dicséret előérzetétől. Zseglov azonban úgy fogadta jelentésemet mint ami a legtermészetesebb.
  – Aha. Jól van – mondta kurtán, s azzal a fényképészhez, Grisához fordult: – Kopirin mindjárt elmegy a kórházba. Te menj vele, aztán nézz be az üzemi újságunkhoz, ott találsz összefűzött újságokat, először is a Pravdát, az Izvesztyiját és az Esti Moszkvát, ezeket meg kell nézned. Ezt a fojtást hozd elfogadható állapotba, és próbáld megtudni, milyen újságból való a letépett darab. És ha sikerül, kerítsd elő magát a számot is, aztán a lehető leggyorsabban hozd ide. Megértettél?
  – Igen – biccentett Hatszor-kilences. – Az egyik alkalommal egy kitépett könyvlapból azonosítottam a tulajdonosát…
  – Jó, jó – szakította félbe Zseglov. – Ez minden, eredj. Az egyik lábad itt, a másik ott!
  Grisa elindult az autóbuszhoz, Zseglov pedig a körzeti megbízotthoz fordult:
  – Vorobjihin, a körzetedben kinek van vadászpuskája?
  – Nem is emlékszem, hogy lenne valakinek – felelte rövid töprengés után Vorobjihin. – Nálunk, azt hiszem, nincsenek vadászok, inkább pecáznak…
  – Szenyka Pronyin hencegett a puskájával – szólalt meg váratlanul egy szürke lélekmelegítős, inas kis ember, Firszov szomszédja, akit Zseglov hatósági tanúnak kért meg.
  – Pro-onyin? – kérdezte a körzeti megbízott. – Ne-em, ő már régen elcserélte a puskáját kerékpárra.
  – Mindegy, akkor is beszélnünk kell vele – mondtam. – Milyen viszonyban voltak Firszovval?
  – Jó viszonyban, semmi különös nem volt kettőjük között – felelte Vorobjihin.
  – No, ha nem is volt, ő azért biztosan többet tud a vadászokról, mint te – mondta a hadnagynak Zseglov. – Ahogy mondani szokták, a pecás a pecást messziről megismeri. És így van ez a vadásszal is.
  Pronyin megerősítette Vorobjihin szavait, még a kerékpárját is megmutatta – öreg, kopott „Ukrajna” volt, más-más színű külsővel: az egyik fekete volt, a másik – valószínűleg zsákmányolt – pedig zöld. A vadászokat illetően határozottan kijelentette:
  – Nincs itt egyetlen vadász még a környéken se, talán ezért is adtam el a puskámat, mert nem volt senki, akivel elcsatangolhattunk volna vadászni…
  Amikor már az utcán jártunk Firszovékhoz visszatérőben, Pronyin utánunk szaladt, és lihegve mondta:
  – Teljesen kiment a fejemből! Vagy két hete Tolik Skandibin vagy öt töltényre való puskaport meg sörétet kért kölcsön tőlem. Még meg is kérdeztem tőle: „Mi az, csak nem vadászni akarsz?”, mire így felelt: „Falura megyek, lehet, hogy ott kószálok egy kicsit puskával az erdőben. Azelőtt ott igen gazdag vadászterület volt.”
  – Ezek szerint neki van puskája – mondta Zseglov, és ironikusan nézett Vorobjihinra.
  – Nem, nincsen – felelte nyomban Pronyin. – Ezért is feledkeztem el róla. A nagyapjának, azt mondja, van egy kétcsövűje, ő a kolhoz lóistállóját őrzi.
  Zseglov elismerőn megveregette Pronyin vállát, aztán elengedte. Közben Vorobjihin is megszólalt halkan, töprengőn, mintha csak magában beszélne: – Ez a Skandibin – ez bizony egy megátalkodott gazember. Többször is ült, és most is bűnöző. Ráadásul itt lakik Firszov szomszédságában…
  – Volt köztük valamilyen nézeteltérés vagy vita? – tudakolta érdeklődve Zseglov.
  – Erről nem tudok mit mondani, nem hallottam róla. Lakossági bejelentés se érkezett ezzel kapcsolatban.
  Úgy látszott, Zseglovnak elege lett az ügyefogyott körzeti megbízottból, mert epés vidámsággal ezt mondta:
  – Ide figyelj, Vorobjihin, tulajdonképpen miért vagy te itt egyáltalán? Erről nem hallottál, azt nem láttad, amarról nem tudsz, a többiről meg nem tájékozódtál.
  Vorobjihin sértődötten elhúzta a száját, valamit dünnyögött a mentségére, de Zseglov többé már nem figyelt rá. Csak ment az utcán széles, energikus, kissé ugrálós lépteivel a nyomában Vorobjihinnel, aki reménytelenül próbált lépest tartani vele, s aki már nem érdekelte Zseglovot, mintha soha nem is létezett volna a számára; nem beszélgettek semmiről, és még csak nem is találkoztak soha.
  Pontosan akkor, azon az estén jutott eszembe először, hogy Zseglov soha nem áll meg félúton, és annak az embernek, aki valamivel kiábrándítja vagy megharagítja, jobb félreállnia az útjából. Akkor, azon a hihetetlenül távoli estén még nem tudtam, hogy ez tetszik-e nekem, vagy indulatot vált ki belőlem, mivel egyrészt el voltam ragadtatva a zseglovi tapasztalattól és hozzáértéstől, amivel gyors és teljes szívvel végzett munkára serkentett mindenkit, másrészt megriasztott az a képessége, ahogy egy szempillantás alatt és végérvényesen ki tudott rekeszteni egy embert az életéből, mintha csak egy szót törölt volna le a spongyával a tábláról.
  Amikor beléptünk a házba, Zseglov megkérdezte a sértett feleségét és a szomszédokat:
  – No, barátaim, rajta, emlékezzenek, gondolkozzanak, beszéljenek – Tolik Skandibin fente-e a fogát valamiért Jelizar Ivanicsra?
  Firszov felesége semmi érdemlegeset nem tudott mondani, a mindentudó szomszéd azonban a következőket közölte:
  – De még mennyire! Nagy cirkusz volt köztük… Ez a Tolik Skandibin, amint legutóbb hazajött a büntetőtáborból, nagyon elunta magát, mivel a cimboráit majdnem egy szálig begyűjtötték a maguk emberei, szóval a rendőrségi elvtársak. Nem maradt neki más hátra, mint hogy este a kapufélfát támassza… Ekkor új dolgot eszelt ki: összegyűjtötte a szatócsboltnál a fiatal suttyó gyerekeket, és különböző mesékkel traktálta őket a zsiványéletről. A kölykök persze szájtátva hallgatták, ez a bitang meg csak ámította-kábította őket. Jelizar Ivanics rögtön látta, miért gyűjtötte Tolik maga köré ezt a kompániát, kínálgatta cigarettával, borral a gyerekeket. Azon a héten, ahogy Jelizar Ivanics elhaladt a gyülekezet mellett, hallotta, hogy a kis kölykök közül valamelyik csúnyán szidta az anyját. Nyilván elfogyott a türelme, fogta magát, odament a kompániához, és így szólt Tolikhoz: „Idefigyelj, ezt a dolgot itt fejezd be, te magad úgy élsz, ahogy akarsz, nem vagy már gyerek, de a gyerekeket hagyd békén.” Tolik csak nevetett: „Én – azt mondja – nem hívtam őket, maguktól jönnek hozzám, mit csináljak, talán zavarjam el őket?” Jelizar Ivanics nem szállt vitába vele, mivel egyszerű ember, hanem csak az orra alá dugta dinnyényi öklét, és megmagyarázta: „Én megmondtam, amit akartam. Ha nem hallgatsz rám, nem megyek a rendőrségre, magam kalapállak el úgy, hogy az édes szülőanyád se ismer rád!” Skandibin felpattant, begurult, a szája habzott – úgy látszik, sajnálta a tekintélyét –, és ezt ordította Firszovnak: „Állítsd le magad, a keserves istenedet, amíg meg nem mártom benned a tollam! Az ilyeneknek kiontom a belét!” Jelizar Ivanics nem idegeskedett, enyhén képen törölte Tolikot, mire azt elöntötte a vér, és nem tudott megállni a lábán. Jelizar Ivanics a suttyókat hazazavarta, ezzel az egész ügy befejeződött.
  – Úgy látszik, mégsem fejeződött be – jegyezte meg elgondolkozva Zseglov, és fölállt. – No, gyerünk, csiklandozzuk meg egy kicsit ezt a Tolikot…
  Az ajtóban Kopirin, a sofőr bukkant fel, s jelentette, hogy a seb szerencsére nem veszélyes, és az orvosok azt ígérték, hogy egy-két hét múlva hazaengedik Firszovot.
  – Egy kis esedékes karbantartás – mondta Kopirin. – Olajcsere, gumifúvás, zsírozás, itt-ott kis festés – és máris mehet tovább…
  – Milyen olajcsere? – ijedt meg az asszony.
  Zseglov elnevette magát.
  – Ne is törődjön vele – a mi Kopirinünk meg van győződve róla, hogy a jóisten a gépkocsi képére és hasonlatosságára teremtette az embert…
  Türelmetlenül megrántottam Zseglov karját:
  – A mi Skandibinünk nem old kereket addig, amíg itt ácsorgunk?
  – Megyünk már, megyünk – biccentett Zseglov, és odaszólt a szomszédnak: – Most pedig, barátom, megkérlek, kísérj el bennünket ahhoz az illetőhöz…
  Amikor odaértünk Skandibin házához, Zseglov megállt.
  – Menj előre Abrekkel – mondta a kutyavezetőnek. – Hadd ugassa meg alaposan.
  – Tréfál, Gleb Georgijevics? – kérdezte szemrehányóan Alimov. – Abrek nem ugat minden útjába kerülőre. Persze, ha fölvette volna már a nyomát…
  – Ha fölvette volna a nyomát – vágott közbe türelmetlenül Zseglov –, akkor már magam is megugatnám ezt a Skandibint, jobban, mint a te kutyád. Tedd, amit mondtam!
  – Értettem – felelte a kutyavezető, vonallá préselve amúgy is keskeny ajkát, azzal előrement, de az arcán láttam, hogy úgyis azt teszi majd, amit jónak lát.
  Amint a kutya beért a szobába, morogni kezdett, egyet-kettőt vakkantott, de ez szerintem teljesen formális dolog volt, csak azért, hogy a vezetője parancsát teljesítse. Ennek ellenére az a cigányosan fekete képű legény, aki egy rongyos takaró alatt az ágyon heverészett, a hatalmas farkaskutya megjelenésére mégis élénken reagált. Felült, ijedten a kutyára meresztette a szemét, s pimaszul, de aggódva kérdezte:
  – Mit akarnak? Kik maguk?
  Mivel a nyomozókkal együtt a szobába belépett Vorobjihin is, kérdése hamisan csengett, amit, úgy látszik, maga is megérzett, mert mintha savanyúba harapott volna, a száját elhúzva, vontatottan így szólt:
  – Mit akarnak tőlem? Nincs semmi a rovásomon, a szövetkezetben dolgozom.
  – Öltözz fel, Skandibin – mondta halk, vészjósló hangon Zseglov. – A bűnügyi rendőrségtől jöttünk…
  – Látom, hogy nem a templomból. Minek akaszkodnak rám?
  – Öltözz, ha mondják – ismételte még halkabban Zseglov, és hirtelen azon vettem észre magam, hogy én is megijedtem a főnököm hangjától. Szemmel láthatóan Skandibin se mert vitába szállni, szótlanul húzta fel a nadrágját, elegáns, harmonikaszárú csizmáját, s a zakóját is fölemelte a székről.
  – Most pedig azt áruld el nekünk, jól fésült barátom, hol van a fegyver? – javasolta nyugodtan Zseglov.
  – Nincs semmiféle fegyverem – felelte gyorsan Skandibin. – Akár az egész házat átkutathatják!
  – Átkutatjuk – ígérte Zseglov. – De jobb lenne, ha megtakarítanád nekünk ezt az időt, neked ezt beszámítják. Ahogy mondani szokták, segítsd a nyomozást…
  – Mondtam, hogy nincs. Semmi ilyesmi nincs a házamban.
  – Taraszkin, ügyelj rá – intézkedett Zseglov. – Megkezdjük a kutatást…
  A házkutatás még tartott, amikor a szobába belépett Hatszor-kilences, és szótlanul letett egy újságot Zseglov elé. Zseglov intézkedett, hogy tisztítsák le az asztalt, majd kiterítette rajta az újságot. Ekkor láttam meg, hogy a Vecsernaja Moszkva egyik régi, szeptember másodiki száma fekszik előtte, szélén az összefűzésre szolgáló kerek kis lyukakkal. Zseglov kisimította az újságot, és közömbösen kérdezte Skandibintől:
  – A Vecsernaja Moszkvát olvasod?
  – Mi a fenének olvasnám? – vetette oda Skandibin. – Szopókás cigarettát szívok.
  – Értem – felelte Zseglov, azzal odament a ruhásszekrényhez, amit már átvizsgáltam, és kihúzta a fehérneműs fiókot. A fiókban ingek, zoknik, trikók sorakoztak. Zseglov enyhe undorral két ujjal kiszedegette őket a fiókból, és kiemelte a fiók furnérlemez aljára terített tépett újságlapot. – Te terítetted ide ezt az újságot, vagy megkértél rá valakit?
  – Én – felelte csodálkozva Skandibin.
  – Csodálatos – bólogatott Zseglov, miközben figyelmesen szemügyre vette az újságot, majd az asztalra tette, és rásimította a Vecsernaja Moszkvára. Otthagytam a polcos állványt, amit eddig vizsgáltam, és odamentem az asztalhoz. A fiókból kivett újság is Vecsernaja Moszkva volt, s amint jobban megnéztem, csodálkozva vettem észre, hogy ez is szeptember másodiki szám.
  – Gyere ide, Skandibin, nézd, és jól figyelj rám – mondta Zseglov. – Ezt az újságot a szerkesztőségből hozattam el még a házkutatás előtt, szeptember másodiki szám. A te fiókodból egy ugyanilyen számot halásztam elő, tessék, nézzed. Így van?
  – Így – biccentett komoran Skandibin.
  – Most az a kérdés, hogyan találtam ki a dátumot?
  – Nem tudom – vont vállat Skandibin.
  – Ide figyelj, drága barátom, ne rángasd a vállad, amikor Zseglov kérdez. Gondolkozz és felelj!
  – Biz’ isten, nem tudom! – esküdözött Skandibin, és látszott rajta, nem fér a fejébe, hogyan is történhetett ez az egész. Egyelőre én sem értettem, hova akar Zseglov kilyukadni.
  – No, ha nem tudod, mindjárt megtudod – ígérte Zseglov, és intett Grisának. – Add ide a borítékot!
  Hatszor-kilences átnyújtott neki egy borítékot, a-melyből Zseglov kivett egy szabálytalanul eltépett újságdarabot.
  – Látod, ez a papírdarabka erősen össze volt gyűrve, de később kisimították – mondta Zseglov. – Mi simítottuk ki. De mielőtt kisimítottuk volna, itt ez az elvtárs – Zsegloy rám mutatott – bukkant rá, összegyűrve és kissé megpörkölődve, Firszov elvtárs ablaka alatt, akire rálőttél.
  Zseglov eközben odaillesztette a felső újság egyenetlenül eltépett széléhez az újságcafatot. Amikor végre az egyik helyen pontosan összeillett a kettő, Zseglov elégedetten elmosolyodott:
  – Ez az összegyűrt újságpapír-darabka fojtás, drága Skandibin polgártársam, fojtás, ami a te puskádból való, amelyet mi most minden bizonnyal felkutatunk. Tessék, gyönyörködj benne, hogy illeszkedik ez a darabka az újságodhoz – lám csak, innen, pontosan innen szakítottad le, amikor megtöltötted azt az átkozott patront. Csak hát rajtavesztettél – a bűnügyi rendőrséggel nem jó tréfálni!…
  – Mennyit engednek el a büntetésből, ha önként előadom a fegyvert? – kérdezte tompa hangon Skandibin.
  – No lám, ez már férfibeszéd. Én már a kezdet kezdetén javasoltam, hogy takarékoskodj az időnkkel – nevetett fel kurtán Zseglov, és szavait meggyőződéssel így fejezte be: – Gondolom, az egyharmadát biztosan elengedik, erről magam gondoskodom!…
  Egészen besötétedett. Az ablakon túl megállás nélkül apró szemű, nyirkos eső permetezett, az irodában hideg volt, még a lábam is fázott, és amikor szóltam erről Zseglovnak, nevetve mondta: „Nyáron viszont nem lesz forró, az izzó utcáról úgy esel majd ide be, mint a hűvös Paradicsomba…” Ez nem vigasztalt meg különösebben, de hát a töprengésre nem is volt idő – a hívások egymást követték, a telefon szüntelenül csengett.
  – Egy kis időre el kell mennem – mondta Zseglov, miközben megigazította zubbonyát, és megfésülködött a tükör előtt, amely ki tudja, miért, ott lógott a páncélszekrény ajtajának belső oldalán, aztán elsietett.
  Lépteinek zaja még el sem halt a hosszú folyosón, amikor megszólalt a telefon:
  Fölemeltem a kagylót:
  – Tessék, itt Sarapov operatív megbízott.
  A 37-es körzet ügyeletese jelentett:
  – Jelentkezett nálunk egy polgártárs, aki építőmunkás. A mai nap folyamán egy kis házat tataroztak a Voroncovszkaján, és amikor a zsindelyt leszedték, a falban a vakolat alatt egy rejtekhelyei fedeztek fel és benne egy üveget… Halló…
  – Hallom, hallom – mondtam sietve.
  – Az üvegben húsz darab Miklós korabeli arany tízrubeles volt elrejtve.
  – No, és?
  – A bejelentőnek a társa, ő vette ki a rejtekhelyről az üveget, adott a bejelentőnek öt aranyat, és ráparancsolt, hogy tartsa a száját. A többi aranyat meg magához vette. Mi az utasítás?
  – Hogyhogy mi az utasítás? – csodálkoztam. – Le kell tartóztatni azt a csibészt a bűnjelekkel együtt, és kész…
  – Értettem! – mondta az ügyeletes, és letette a kagylót. E pillanatban kétségem támadt: ma már többször is meggyőződhettem róla, hogy bizonyos dolgok, amelyek kézenfekvőeknek és nyilvánvalóaknak látszottak, a bűnügyi rendőrség szemszögéből nézve – mint kiderült – nem is voltak olyan egyszerűek, és egyáltalán nem az élettapasztalatból adódó megoldást követeltek. Az is eszembe jutott még, hogy a 37-es körzet ügyeletese bizonyára nem az első napja van a rendőrségnél, mégis szükségesnek tartotta, hogy utasítást kérjen, ami azt jelenti, hogy számára az ügy nem olyan egyszerű, mint ahogy nekem tűnik… Egy darabig krákogtam, aztán föltárcsáztam a központunkat, és felhívtam a 37-es körzetet. Az ügyeletes nyomban jelentkezett.
  – Halló – mondtam erőltetetten, és megköszörültem a torkom. – Itt Sarapov beszél, a bűnügyi rendőrségről, az arany ügyében.
  – Azonnal indulunk –jelentette az ügyeletes.
  – Várj egy kicsit – figyelmeztettem. – Ebben az ügyben nem szabad hebehurgyán dönteni. Tudod, én még új ember vagyok itt…
  – Igen? – csodálkozott vidáman az ügyeletes. – Én is új ember vagyok, mindössze két hete, hogy ügyelek, és ilyen üggyel még nem találkoztam. Főnök meg, szerencsétlenségemre, egy sincs a közelben…
  – No, hát ezért várj egy kicsit – mondtam higgadtan. – Mert különben még valami olyat csinálunk itt veled, amit nem kéne. Mindjárt megtanácskozom a dolgot, tartsd a vonalat…
  Letettem a kagylót az íróasztalra, és átmentem a másik szobába Taraszkinhoz, aki épp az imént jött vissza a Moszkva vendéglőből, ahol két beszívott társaság összeverekedett a tágas előcsarnokban. Most nagy komoran épp a lelkére beszélt egy élénk színekkel kipingált leányzónak, aki miatt az egész csetepaté fellángolt. A leányzó vigasztalhatatlanul zokogott, Taraszkin pedig szigorúan oktatta:
  – Ha társasággal vagy, viselkedj úgy, ahogy illik. Mert különben mi lesz? Idegenekre meresztgeted a szemed, úgy is mondhatnánk, előleget osztogatsz ahelyett, hogy a magad tányérját bámulnád, ugye…
  – Taraszkin, súgnék valamit – mondtam neki.
  Ezt a szót Zseglovtól hallottam, és valamiért megtetszett, mert az emberek közt valahogy kínos komolyan sugdolózni, de ha az ember tréfásan mondja, akkor egész jól elmegy.
  – Kotova, menj ki egy percre a folyosóra – mondta a leányzónak Taraszkin, mire az nyomban abbahagyta a zokogást, fölállt, én pedig álmélkodva vettem észre, hogy ünneplő ruhája cafatokra tépve majdnem derékig csüng róla, a kezében meg dús hajfonatot szorongat – bizonyára paróka lehetett –, amit a verekedés hevében téptek le a fejéről.
  Sietve közöltem vele a dolog lényegét, mire Taraszkin percnyi gondolkodás nélkül, észrevehetően Zseglov hanghordozását utánozva, máris fújta:
  – A földbe vagy falba rejtett kincs vagy kincsesraktár egyedül és oszthatatlanul az állam tulajdona. És mint ilyet, azonnal át kell adni az illetékes állami szerveknek a megtalálót illető jutalom levonása után. A kincs eltulajdonítását a törvény bünteti. – Taraszkin nagyot fújt, és most már a maga megszokott hangján folytatta:
  – Helyes utasítást adtál, Sarapov, bennünket, a bűnügyi rendőrség mértékével mérve ez az ügy nem különösebben érdekel. Ebben a szellemben folytasd a munkát. Hé, Kotova, gyere be!…
  Befejeztem a beszélgetést az ügyeletessel, és visszatértem ahhoz a kriminalisztikai módszertani jegyzethez, mely részletesen ismertette azokat a halaszthatatlan feladatokat, amiket egy nyomozónak végre kell hajtania a Vöröskereszt és a Vörös Félhold jelzéseinek illetéktelen felhasználása esetén. Mikorra elsajátítottam a bűntény kinyomozásának módszertanát, megjött Zseglov – frissen borotválva, kölniillatot árasztva, hófehér nyakbetéttel a zubbonyában. Kinyitotta a páncélszekrényt, újra megszemlélte magát a „titkos tükörben”, láthatóan elégedett volt önmagával, mert a páncélszekrény ajtaját becsapva éktelenül hamisan rázendített: „Mert először, mert először, jön a gépünk… Hát a lányok? Hej, a lányok azután…“ Tükörfényes, nyikorgó csizmájában végigment a szobán, és megállt előttem:
  – No, hogy vagy, drága barátom? Megy a munka?
  – Megy – feleltem szenvtelenül.
  – Közben Ljahovszkijnak meg ellopták az „Emká“-ját.
  – Micsoda? – kérdeztem. – Miféle „Emká“-ját?
  – A leghétköznapibbat. Egy M–1-es Limousine-t, aminek a háború előtt kilencezer rubel volt az ára. De nem ez a lényeg…
  – Hanem mi? – értetlenkedtem.
  – Az, hogy kitől lopták el. Egy hőstől, a kitüntetett pilótától, Ljahovszkijtól. Ismered?
  – Persze. Csak hirtelen nem tudtam, kiről is van szó. Hogy történt a dolog?
  – Nagyon egyszerűen…
  Megcsendült a telefon. Az ügyeletes közölte Zseglovval, hogy a Maszlovkán, a Dinamo Stadion mellett kigyulladt egy földszintes ház.
  – Faház? – kérdezte Zseglov. – Erősen ég?
  Az ügyeletes közölte, hogy faház, és erősen lángol.
  – Amíg odaérünk, addig egészen leég, igaz?
  Az ügyeletes ezt is megerősítette.
  – Akkor hát maradjunk a következőkben – javasolta Zseglov: – Amíg bűntényről nincs szó, nekünk semmi keresnivalónk ott: tevékenykedjen csak dicső tűzoltóságunk…
  – Nem akartam mást, csak hogy jelezzem – mondta az ügyeletes.
  – Ég veled…
  Zseglov a helyére tette a kagylót, és álmodozva mondta:
  – Volt a főnökségnek egy jó elgondolása – úgy felosztani a szolgálatot, hogy a zsebesekkel egy osztály foglalkozzon, a besurranókkal egy másik, a szélhámosokkal meg a valutázókkal egy harmadik, a banditákkal pedig egy negyedik, vagyis mi… De nem, minden vacakot a mi nyakunkba varrnak, idő sincs rá, hogy a legfontosabban gondolkozzunk…
  – Ezért van nálunk külön részleg, a HBE*, nem? – csodálkoztam. – Így van, vagy nem így van?
  – Igen is, meg nem is. Magad is láthatod, mivel foglalkozol.
  – Látom. De hát ma ügyeletesek vagyunk. És a banditák nem melegházban tenyésznek. Véleményem szerint kapcsolatban állnak a többiekkel, a kisebb mindenféle rendű és rangú alvilági figurával…
  Zseglov felvonta sötét, selymes szemöldökét:
  – No és, no és?…
  – Mire akarok kilyukadni? – kérdeztem kissé zavartan. – Vegyük példának azt, hogy a fronton a tüzérség, a gyalogság, a felderítés meg a többiek is, tökéletes összhangban működnek: a tüzérség tüzet ad, a gyalogság élő erővel támogat, a felderítés adatokat szolgáltat… Az ellenség ott is különböző – vannak kisebbek, mint mondjuk, a zsebesek, és nagy vadak is – mint például az a válogatott hegyivadász-alakulat, amely velünk szemben foglalt állást, emlékszem, azok igazi fejvadászok voltak, akiket egyedül, ahogy mondani szokták, puszta kézzel nem lehetett elfogni.
  Zseglov a székre tette a lábát, megigazította elegáns csizmája szárát, hogy ne „harmonikázzon“, elégedett pillantást vetett rá, s így szólt:
  – Most képzeld el, hogy téged ahelyett, hogy egy fejvadász hegyivadász ellen irányítanának, elküldenek csizmáért a hátországba, no?…
  – No és? Történt ehhez hasonló – feleltem rendületlenül. – A katona csizma nélkül nem katona, a személyi állományt el kell látni ruhával, élelemmel, mindennel. Nem hősködhet mindig az ember az első vonalban… Véleményem szerint, a zsebes is alaposan elronthatja az emberek hangulatát.
  – Ej, micsoda kása van a te fejedben! – nevetett Zseglov. – És ami a legfontosabb, mindenre van valamilyen teóriád. Hogy úgy mondjam, a fronttapasztalataid alapján…
  Tiltakozni akartam, de ekkor ismét megszólalt a telefon, és Zseglov, miután végighallgatta a telefonálót, elmagyarázta neki – nemigen választékos nyelven –, hogy az illető a bűnügyi rendőrséget hívta fel, ahol nem törődnek a galamblopásokkal, az egyenként kifosztott galambdúcokkal, mivel van nekik néhány sajátos feladatuk a különlegesen súlyos bűnesetek felszámolására, viszont a körzeti rendőrségek azért vannak, hogy operatívan intézzék az ügyeket a helyi viszonyoknak megfelelően.
  – …Különben maguk hamarosan még az egérfogást is beszüntetik. – Zseglov rám sandított, amiből megértettem, hogy a leckéztetés legfőképpen nekem szólt. Mivel úgy ítéltem, hogy lesz időm visszatérni a vitás kérdéshez, megkérdeztem:
  – Szóval mi lett Ljahovszkij kocsijával?
  – Ja igen, az Emkával… Hazament a kocsival, hogy átöltözzön…
  Az ajtó kinyílt, az ügyeletes dugta be a fejét:
  – Zseglov, induljatok! Lakásbetörés a Pecsatnyikov közben.
  
  
Éjjel három óra körül végeztünk. A főkapitányság folyosóin persze ekkor sem lett kevesebb az ember, mint nappal, sőt mintha a sürgés-forgás még mintha fokozódott volna. Minden szobában égett a villany, egyenruhás és civilbe öltözött munkatársak jöttek-mentek, rendőrök kísérték szünet nélkül a letartóztatott tolvajokat, spekulánsokat, az ajtók mögül tompa hangok szűrődtek ki, a legszélső irodából pedig fülsértő üvöltés harsant fel: Vaszka Kologyaga, a rabló epilepsziás rohamot imitált. Még az ügyeleti részlegen tartózkodtam, amikor behozták, és elkezdte a cirkuszolást.
  Bementem a mosdóba, kinyitottam a vízcsapot, és sokáig mosakodtam prüszkölve és fújtatva, úgy éreztem, a jéghideg vízsugarak, amint becsurognak a gallérom alá, legalább egy kicsit lemossák rólam e mai végtelenül hosszú nap fáradtságának elviselhetetlenül súlyos terhét. Aztán megfésülködtem, elválasztottam a hajam – a tükörben szőkének, majdnem fehérnek látszott, és a vastag alumíniumfésű csak nehezen tudott megbirkózni vele, a zsebkendőmmel megtörültem az arcom, és visszamentem Zseglovhoz.
  Látszott, hogy a két utolsó nap őt is megviselte. Az íróasztalnál ült, valamilyen iratot olvasott elmélyült figyelemmel, oldalról úgy tűnt, mintha idegen nyelven íródott volna, olyan feszülten összpontosított a szövegre, hogy megértse az idegen szavak értelmét. Odamentem az asztalhoz, mire rám emelte fáradt tekintetét, és így szólt:
  – Mára elég volt, Vologya, végeztünk, eredj aludni! Holnap reggel fiatalon és frissen lesz rád szükségem!
  – Te mit csinálsz?
  – Nyomban ledőlök erre a díványra. Nincs értelme, hogy elmenjek a szállásomra, a Basilovkára. Te hol laksz?
  – A Szretyenkán.
  – Remek! Jól elhelyezkedtél.
  – Gyere, aludj nálam. Itt még szunyókálni se tudsz, akkora a lárma!
  – Ami azt illeti, a lármára fütyülök. Ilyen lárma mellett is tudnék aludni vagy harminc órát, ha hagynának. Persze, otthon jobb aludni. Zuhanyozó van nálatok?
  – Van. De mi haszna, előbb a kályhában fel kell melegíteni a vizet.
  – Ez számomra nem probléma, hideg vízben mosakszom. A kollégiumban van úgy, hogy egy hétig sincs semmilyen víz. A lakásban ki lakik még rajtad kívül?
  – Egyedül vagyok, van hely bőven. Egy elegáns díványt ki tudok utalni neked.
  Zseglov kinyitotta a páncélszekrényt, kivett belőle három könyvet, és a következő szavakkal adta át nekem:
  – Fogjad, és minden szabad percedben olvasd ezeket – az egyetemet most ezek a könyvek jelentik számodra. Tegyél beléjük pár lap tiszta papírt, és mindent jegyezz fel, amit nem értesz, aztán kérdezzél. Viszont ha otthon olvasol, amire kevés remény van, készíts jegyzeteket egy füzetbe…
  A páncélszekrény aljáról előhalászott még két lapos konzervdobozt, a zakója zsebébe csúsztatta, majd felöltözött, én közben a könyvecskéket lapozgattam. „Az OSZSZSZK büntető törvénykönyve“, „Kriminalisztika”. A büntető törvénykönyvek kis formátumúak és vaskosak voltak, számtalan cikkellyel, és mindegyikhez pontok és paragrafusok tartoztak; még a gondolatától is elszörnyedtem, hogy mindezt emlékezetből meg kell tanulnom. A „Kriminalisztika” kötetben, igaz, képek is akadtak szép számmal, de ezek sem voltak tűi szívvidítóak: akasztott, meggyilkolt emberek, rögzített nyomok, kötél- és huzaldarabok fényképei, különböző márkájú pisztolyok, mindenfajta kések, bokszerek, vázlatok és táblázatok.
  – Mehetünk? –kérdezte Zseglov.
  A könyveket a zsebembe dugtam, és miközben az ajtó felé indultam, megkérdeztem:
  – Ide figyelj, Zseglov, te ezt mind valóban betéve tudod?
  – Többé-kevésbé – enélkül nem létezhetünk. A törvény pontosságot követel, ha egy hajszálnyit is eltérsz tőle, valakinek elnyisszantod a nyakát.
  – Te hol tanultál? Mit végeztél?
  Zseglov fölnevetett:
  – Kilenc évig jártam iskolába, háromig meg mellé. Amikor az ember nem az egyetemen végez, hanem igazi bűnügyekkel foglalkozik, akkor a tanulás gyorsabban megy. Amikor majd összegereblyézzük veled ezt az emberi kacatot, hulladékot, akkor majd elmegyünk az egyetemre, és diplomás jogász lesz belőlünk. Tudod-e, hogy nevezik, amit ott tanulhatunk?
  – Nem.
  – Jogtudománynak. Úgy ám!…
  – No, mire belőlem jogtudós lesz…
  – Azt ne felejtsd el soha, Sarapov, hogy a mi munkánkban a legfontosabb a forradalmi jogtudat! A jogot nem ismered, nem is ismerheted, de a tudatodnak forradalminak, komszomolista tudatnak kell lennie! Ez a tudat kell hogy vezéreljen, mint valami iránytű, az igazságosság és társadalmunk törvényeinek védelmében!
  A lépcsőház homályos és kihalt volt, Zseglov szavai ettől furcsán visszhangzottak; s ahogy tompán végighömpölyögtek a magas lépcsőközökben, valahogy olyan volt, mintha Zseglov emelvényről beszélne a zsúfolásig telt terem hallgatói előtt; önkéntelenül hátranéztem, nem követ-e bennünket a fiatal kollégák csapata, akiket a fáradt, ügyeleti szolgálatból visszatérő Zseglov néhány tanáccsal kíván ellátni búcsúzásképpen.
  Bementünk az ügyeletesszobába, amely már elcsendesedett, Szolovjov éppen teát ivott egy alumíniumbögréből. Sárga, ázsiai kristálycukorral meghintett fekete kenyeret falatozott hozzá.
  Zseglov beírt valamit az ügyeleti naplóba hosszú, egyenes szálú betűivel, amelyek elkülönültek egymástól, mintha mindegyiket gondosan külön rajzolta volna meg vékony rondírással, bár valójában nagyon gyorsan írt, egyetlen javítás nélkül, s az ő kéziratos oldalait nem is igen akarták átgépelni. Az aláírása tömör, kissé megdőlt körökből, kampókból, kanyarulatokból, zárt, könnyed cikornyákból állt, amit csak a fedezékek előtt csavarodó szögesdróthoz, a „Bruno-spirál”-hoz tudtam hasonlítani.
  – No, Petunya, pihengetsz? – kérdezte vontatottan, és közben Szolovjovra pillantott, mire az a gondolatom támadt, hogy Gleb Zseglovot bizonyára bosszantja ez a látvány, ahogy Szolovjov főhadnagy tétlenül ül az asztalnál, teázgat és falatozik, és nem adhat neki valamilyen feladatot, nem bízhatja meg, nem küldheti el valami hasznos ügyben – teljesen értelmetlenül tékozolja most az idejét ez a Szolovjov.
  Az ügyeletesnek éppen tele volt a szája, így csak hümmögött valamit válaszképpen. Zseglovnak felcsillant a szeme, mire már tudtam, hogy kigondolta, miként találjon mentséget Szolovjov értelmetlen éjszakai létezésére.
  – Honnan van neked, Petunya, ilyen pompás cukrod? Nekünk nem adtak ilyet jegyre. No, rajta, valld be, hol vetted ezt a cukrot? – Zseglov közben vidáman nevetett, és sehogyan sem tudtam eldönteni, tréfál, vagy komolyan kérdezi.
  Szolovjov végre lenyelte a falatot, a nagy igyekezettől és sietségtől még a könnye is kicsordult.
  – Mit akaszkodsz rám, hogy honnan van, honnan van? Egy tevétől kaptam! Kokandból a feleségem testvére küldött egy csomagot. Olyan vagy te, Zseglov, akár a kullancs!
  Zseglov közben már kihúzta a főhadnagy íróasztala egyik fiókját, miközben ezeket mondta:
  – Dehogy vagyok én kullancs, Petunya, csak igazságos vagyok! Nincs mindenkinek olyan szerencséje, hogy a főnyereményt megüsse, meg sógornője is legyen Kokandban! Látod, mi Sarapovval olyanok vagyunk, mint a templom egere; nyerni is csak a dámajátékban szoktam, ezért aztán becsületes munkából még teázni se tudunk tisztességesen. Ne fukarkodj hát, legyen szíved, adj nekünk is egy kis cukrot.
  Szolovjov szitkozódva sodort össze egy újságot zacskónak, aztán sárga cukrot szórt bele. Amíg ezzel foglalatoskodott, Zseglov élénk bariton hangjától biztatva: „Öntsd bátran, ne remegjen a kezed, több megy a padlóra, mint a zacskóba”, addig Zseglov elővette a zsebéből rugós kését, gyors mozdulattal lekanyarította a felét Szolovjov kenyerének, és zsebre vágta.
  Szolovjov dühösen csattant fel:
  – Zseglov, ez azért már pofátlanság! A kenyérről nem volt szó…
  – A cukorról se – nevetett Zseglov. – Fukar alak vagy te, Petunya, nincs benned kollektív szellem. Pedig akinek ilyen bolond szerencséje van, vehetne az osztálynak vagy száz darab kenyeret. A Komszomol-szervezetnek még foglalkoznia kell veled, majd szólni kell nekik ebben az ügyben!
  – Inkább magaddal foglalkozz! – dünnyögte bosszúsan Szolovjov. – Ahelyett, hogy megköszönnéd, még sértegetsz…
  – Látod, Petunya, gyakran a humorérzéked is cserbenhagy. Az persze eszedbe se jut, hogy megoszd a javaidat a nehéz munkában megfáradt bajtársaiddal…
  – Mért, én tán üdülök itt szerinted? – kérdezte Petunya, és elmosolyodott. Láttam, hogy a haragja már elpárolgott, és Zseglov rámenőssége, szemtelensége még talán tetszik is neki, mivel a lelke mélyén bizonyára be kellett ismernie, hogy ő nem tudna ilyen csibész módra viselkedni, elvenni a fél kenyerét valakinek úgy, hogy az még elégedett is legyen vele.
  – Te észmunkát végzel, Petunya, helyben, mi meg fizikait, egész nap talpon vagyunk, úgyhogy nekünk nagyobb fejadagot kéne hogy adjanak. Különben ölelünk, és majd írunk – szervusz! Jaj, majdnem elfelejtettem, ha Ivan Paszjuk reggel bejön, mondd meg neki, ne menjen el sehová, szükségem lesz rá.
  Ahogy az ajtóból visszanéztem, láttam, hogy Szolovjov kerek, szeplős arcán derűs mosoly terül szét, miközben enyhén csóválja a fejét, mintha mondaná: micsoda csibész, micsoda betyár!
  Az utcán nyirkos, metsző szél csapott ránk, meggörnyedve haladtunk a körút felé, nehogy a szél letépje fejünkről a sapkát. Félúton, a Trubnaja térnél utolért bennünket egy kóbor éjszakai üres, csörömpölő villamos, amit belülről kellemetlen, diftériásan lila színű lámpa világított meg. Menet közben ugrottunk fel a lépcsőjére, és Zseglov egészen a Szretyenkáig lustán bókolt a fiatal villamosvezető lánynak.
  Mikor beléptünk a lakásba, felkapcsoltam a villanyt, Zseglov meg gyors pillantással fölmérte a szobát – az ajtótól az ablakig, a szekrénytől az ágyig, mintha csak mérőszalagot húzgálna ki, aztán a köpenyét le se véve fáradtan egy székre telepedett, és elégedetten így szólt:
  – Főúri palota. Valóban főúri. Tíz perc gyalogszerrel a munkahelyedtől. Ha nem haragszol, itt maradnék nálad egy ideig. Mert nekem annyit kell mászkálnom arra az átkozott Basilovkára, a kollégiumba, hogy már teljesen kikészülök belé, egyszerűen halálos gyötrelem a számomra. Időm meg amúgy sincs soha, itt meg, a fenébe is, csak nyerek vagy másfél órát. Akkor hát megegyeztünk?
  – Megegyeztünk – mondtam örömmel. Zseglovval együtt jóval vidámabb lesz az élet, annál is inkább, mivel Zseglovot olyan embernek ismertem, aki mellett sokat lehet tanulni.
  – Mit szólnál hozzá, ha lefekvés előtt harapnánk valamit? – kérdezte Zseglov. – Korog a gyomrom az ürességtől.
  Elindultam a konyhába, hogy föltegyem a teafőzőt, Zseglov meg kirakta az asztalra a cukros zacskót, a fél kenyeret meg a két amerikai vagdalthúskonzervet. A csillogó fémdobozok aljára kis konzervnyitó kulcs volt odaforrasztva. Zseglov a kis kulcsot forgatva gyorsan és óvatosan fölcsavarta a vékony fémszalagot, és mivel a konzervdobozt közel tartotta a szeméhez, nekem úgy tűnt, mintha egy bonyolult szerkezetű órát húzna föl, s közben arra ügyel, nehogy túlfeszítse a rugót, mert akkor az óra örökre tönkremegy. Zseglov azonban ügyesen elbánt a rugóval, a konzervdoboz teteje megcsörrent, ő pedig egy tányérra borított belőle egy hihetetlenül vörös konzervhúsdarabot, amelynek formája, illata nem hasonlított egy húskonzervünkhöz sem.
  – Azt mondják, hogy az amerikaiak bálnahúsból készítik kimondottan a mi számunkra. – Szinte megbűvölten néztem a húsra, és éreztem, hogy a szám hirtelen forró nyállal telik meg.
  – Az biztos, hogy nem főtt marhahús – biccentett Zseglov. – A marhahúst ők is szívesen fogyasztják. Hej, de megszedi magát a nyomorúságunkon a világimperializmus. Mi a vérünket hullatjuk a háborúban, ők meg bezsebelik a busás hasznot.
  – Mint mindig – bólintottam, és élvezettel nyeldestem a jóízű húsdarabokat. – Júliusban, amikor az egyik kisvárosban, Oberammergauban átadtuk nekik a Studebakereket, amelyek a kölcsönbérlet értelmében a mi nyilvántartásunkban szerepeltek, megkövetelték, hogy a legnagyobb rendben, az előírásnak megfelelő állapotban legyenek, ha egyetlen csavar hiányzott, már nem vették át őket. Aztán valamennyit a szemünk láttára préselték össze a zúzdában. Disznóság!
  – Ez az! Nálunk meg a falvakban az asszonyok önmagukat meg a teheneket befogva szántanak, anyám írta nemrég, hogy kínlódnak, próbálják talpra állítani a gazdaságot. No, de sebaj, nemsokára jobb gépeket csinálunk majd, mint az övéik. Eljön még az az idő, én mondom neked, Sarapov, amikor minden dolgozó elmehet az autószalonba, és vehet magának egy személyautót. Te értesz a kocsikhoz? Szereted a masinákat?
  – Nagyon! Nekem a motor olyan, mint valami élőlény – feleltem.
  – No, akkor neked is lesz idővel kocsid – ígérte magabiztosan Zseglov, majd így rendelkezett: – Rajta, hozd be a teáskannát… Remek íze van ennek a bálnahúsnak, nem mondom…
  Édes teát ittunk, ami a sárga színű cukortól kissé petróleumszagot árasztott, és hozzá vastag karéj vajas kenyeret ettünk. Aztán Zseglov fölállt, nagyot nyújtózott, hogy a csontjai ropogtak, és így szólt:
  – A díványon alszom, nincs ellene kifogásod?
  Egykettőre levetkőztünk, lefeküdtünk, csak arra figyeltem fel, hogy Zseglov szinte teljesen gépiesen kivette a tokjából a pisztolyát – egy hosszú fekete Parabellumot –, és a párnája alá tette.
  Már a sötétben, a takaró alatt kényelmesen elhelyezkedve megjegyeztem:
  – Ma a kihallgatáson alaposan kifaggattad Skandibint.
  – Kicsodát? Ja, azt az ökröt, aki a puskát használta?
  – Igen. Az egész olajozottan, talpraesetten és gyorsan ment. Ezt kéne megtanulnom!
  – Megtanulod. Nem nagy valami – ezek csak apróságok. A legfontosabbat kell elsajátítanod: a tanúkkal való foglalkozást. Mivel a mi munkánkban a legfelelősségteljesebb és legnehezebb dolog – a tanúkkal foglalkozni.
  – Miért? – kérdeztem felkönyökölve.
  – Azért, mert ha a bűnözőt tetten érik, akkor ott lényegében nincs mit tenned. De ez ritkán fordul elő. A nyomozásnál viszont a legfontosabb személy a tanú, mivel a legtitkosabb ügynél is mindig akad valaki, aki vagy látott, vagy hallott valamit, tud róla, emlékszik rá, esetleg rájött valamire. A te feladatod pedig ebben az esetben az, hogy ezeket az értesítéseket kiszedd belőle…
  – Mért van az, hogy ezeket az értesüléseket te ki tudod szedni az emberekből, Kolja Taraszkin viszont nem?
  A sötétben nevetés hangzott fel:
  – Elsősorban azért, mert még fiatal, másodsorban pedig, mert nem ismeri Gleb Zseglov hat szabályát. Ha akarod, ám legyen, neked elmondom.
  – Légy oly jó. – Már előre mosolyogtam, mivel úgy gondoltam, csak tréfál.
  – Egyszer s mindenkorra vésd az eszedbe, mert nem fogom megismételni. Az első szabály olyan, mint a miatyánk: amikor az emberekkel beszélgetsz, minél gyakrabban mosolyogj. Ez az első feltétele, hogy tetsszél az embereknek; az olyan operatív munkatársnak, aki nem tud közel kerülni az emberek lelkéhez, nincs mit keresnie nálunk. Megjegyezted?
  – Igen. Csak egy kicsit csorba a fogsorom – vagy ez nem számít?
  – Nem számít, így még jobb is, ez naivságot mutat. És most hallgasd meg Zseglov második szabályát: akivel beszélsz, hallgasd figyelmesen, és igyekezz úgy irányítani a beszélgetést, hogy önmagáról beszéljen. Azt tudod, hogyan kell úgy beszélgetni egy emberrel, hogy önmagáról beszéljen?
  – Nehéz lenne megmondani – dünnyögtem bizonytalanul.
  – Ez a harmadik szabály: a beszélgetés során a lehető leggyorsabban olyan témát kell találni, ami közel áll hozzá, és érdekes a számára.
  – Nem mondom, elég nehéz feladat – érdekes témát találni egy vadidegen ember számára!
  – Ezt segíti a negyedik szabály: a legelső pillanattól kezdve nyilváníts őszinte érdeklődést az embered iránt, érted, ne csak tettesd az érdeklődést, hanem minden erőddel igyekezz beléhatolni, megérteni, megismerni, hogyan él, mit tart magáról; itt természetesen minden erődre szükség van. Ha erre képes vagy, mindent elmond neked…
  Zseglov fáradt, álmos hangja egyre halkabb lett, míg végül teljesen elhalt. Olyan hirtelen aludt el, hogy az utolsó két szabályt már nem is tudta elmondani. Egészen csöndesen aludt, s ahogy lassan én is álomba merültem, arra gondoltam, hogy bizonyára így, ilyen éberen és hangtalanul alszanak a hatalmas, erős vadállatok is…
  
  
A MOSZKVA VÁROSI TÜZELÖELLÁTÓ
TRÖSZT KISKERESKEDELMI RAKTÁRAI
TELE VANNAK TŰZIFÁVAL
  
A MOSZKVAIAK MINDEN SIETSÉG NÉLKÜL
BESZEREZHETIK TÜZELŐJÜKET, NEM KELL
AGGÓDNIUK, HOGY NEM LESZ ELEGENDŐ.
EMELLETT TÖKÉLETESEN ÉRTHETŐ, HOGY
EGYETLEN TÜZIFAVÁSÁRLŐ SEM AKARJA
A BEVÁSÁRLÁST HALOGATNI – HAMAROSAN
BEKÖSZÖNTENEK A HIDEG NAPOK. EZÉRT
A RAKTÁRAKBAN MOST NAGY A SÜRGÉS-FORGÁS…
   
   VECSERNAJA MOSZKVA
  
A bűnügyi rendőrségen töltött első napokban szinte elkábultam az eseményektől, az emberektől, az emberi nyomorúság és szerencsétlenség áradatától, amelyben mostantól kezdve nekem kell eligazodnom, határoznom, és amit lehet, jóvátennem. Homályos elképzeléseim a bűnügyi rendőrségi munkáról egyetlen nap alatt semmivé foszlottak – az igazság és az emberi biztonság védelmezésében bizony nagyon kevés volt a romantika, helyette ott volt a töméntelen gyötrő munka, tudatlanságom tehetetlensége, a félszegség, amit haszontalanságom tudata okozott, hogy csak akadályozom a brigád munkáját. Plusz az aggodalmam, hogy soha nem fogom elsajátítani Zseglov megdöbbentő ravaszságát és szívósságát. Paszjuk lassú, de mindig váratlan találékonyságát, vagy Taraszkin makacs energikusságát…
  Aztán eltelt még egy nap, majd a következő, és elrepült az egész hét pihenőnap nélkül, és ezek a gondolatok valahogy maguktól kiröppentek a fejemből: egyszerűen nem maradt rájuk idő, munka közben, egész nap egyetlen szabad percem sem akadt, aztán éjfél tájban, amikor Zseglovval együtt hazamentünk a Szretyenkára, már ahhoz sem volt erőnk, hogy megteázzunk, darab faként zuhantam az ágyba, s tompa, sűrű olajhoz hasonló ragacsos, mély álomba süllyedtem, hogy azután a teljes öntudatlanságból kótyagosan riadjak fel a Mihal Mihalicstól nekem ajándékozott vén ébresztőóra szívszaggató csörömpölésére.
  Zseglov már összebarátkozott a lakás minden lakójával. Surka Baranova elragadtatva nézett rá, s nem csupán „rendkívül tekintélyes külseje” miatt, hanem mert részeges, botrányhős élete párját, Szemjont is meg tudta fékezni. Már első alkalommal, amikor Szemjon felöntött a garatra, és botrányosan viselkedett, Zseglov kiment a lármára a folyosóra, egy könnyed, villámgyors mozdulattal hátracsavarta a karját, majd rendkívül kényelmetlen testhelyzetben könnyedén a padlóra ültette, és halkan, de világosan ezt mondta neki, amit Szemjon bizonyára megértett:
  – Ha meghallom, hogy még egyszer hőzöngsz, vagy Surka panaszkodni fog, hogy vered – abban a pillanatban leültetlek. Már így is másfél éve fölöslegesen vagy szabadlábon, te orrhangú ördög.
  Lehet, hogy Zseglov halk, dühös hangja, vagy az a megalázó helyzet hatott rá, amibe egy szempillantás alatt került, mindenesetre Szemjon ezután még ittasan sem garázdálkodott.
  A többi szomszédnak különösen Zseglov gondossága és tisztaságszeretete imponált – reggelente jeges vízzel zuhanyozott a fürdőszobában, és csak úgy fújtatott, krákogott, még hujjogatott is az élvezettől meg a hideg víztől. Aztán kijött a konyhába, és amíg a kávé megfőtt, vagy felforrt a teavíz, hosszú, egyenes lábát egy zsámolyra téve tükörfényesre pucolta krómbőr tiszti csizmáját. Még az ingét se húzta rá kék trikójára, de a pisztoly már ott volt a tokban a csizmanadrágját tartó derékszíjon. A szomszédok aggodalmasan és tisztelettel pislogtak a pisztolytáskára, különben a gazdája általában nagyon szimpatikus volt a számukra: bár nyilvánvalóan nagyfőnök volt, mégis egyszerű ember maradt, aki velük, kisemberekkel rendkívül elnézően és közvetlenül bánt, olykor eltréfálkozott, vagy különleges életéből elmesélt valami tanulságos, érdekes történetet.
  Egyedül Mihal Mihalics viselkedett zárkózottan Zseglovval; amikor összeakadt vele a konyhában vagy a folyosón, ezt dünnyögte:
  – … Az emberek, akik találkoztak velem utamon…
  Vagy valami teljességgel érthetetlent:
  – …A csillagokhoz töviseken át jutnak el, és nem mellettük… – Valószínűleg gyermekded tréfákon törte fejét. A többi szomszéd kivétel nélkül kedvelte Zseglovot. Nem volt nagyképű és beképzelt – a szomszédok így beszéltek a barátomról, s nekem tetszett, hogy az egész így alakult.
  Huszonegyedikén reggel, amikor munkába készülődtünk, Zseglov így szólt:
  – No, Vologya, ma minden üggyel korábban kell végeznünk…
  – Miért? – csodálkoztam, bár nem volt ellenemre a dolog.
  – Ma „a csekisták napja van” – azaz fizetés. Most kapod az első fizetésedet a bűnügyi rendőrségen, ezt le kell öblítenünk annak rendje-módja szerint…
  Az ügyeket azonban ezen a napon sem sikerült korábban befejeznünk, így első fizetésemet sem tudtuk megünnepelni, mivel tulajdonképpen akkor nem is kaptuk meg, és sejtelmem sem volt arról, milyen jelentősége lesz ennek a borongós, szeptemberi napnak egész további életemre, azt pedig még kevésbé gyanítottam, milyen hatással lesz a kapcsolatra, mely Zseglov és köztem volt…
  Mindez azért történt, mert aznap megölték Larisza Gruzgyevát. Pontosabban előző nap ölték meg, a bejelentést viszont másnap kaptuk, az orvosszakértő is így nyilatkozott:
  – A halál mintegy tizennyolc-húsz órával korábban állt be, azaz még tegnap este…
  Amikor beléptünk a szobába, és Zseglov válla mögül megláttam a padlón fekvő női testet, valahogy természet-ellenesen egyenesen, kinyúlva hevert, lábbal az ajtó felé, a fejét nem láttam, mivel a feje, mint a gyerekeknek bújócskázás közben, egy szék alatt volt, s az áldozat az egyik kezével a széklábába kapaszkodott.
  Tompán feljajdult mellettem, majd sikoltozni kezdett egy fiatal lány, a megölt testvére. Nágya vagyok, mondta Zseglov leié nyújtva kis kezét, mintegy öt perce, amikor feljöttünk a lépcsőn, hogy kinyissuk az ajtót, amely mögül tegnap senki se válaszolt. Nágya félrelökött, a szoba felé iramodott, de Zseglov elkapta a karját:
  – Nincs, nincs itt most semmi keresnivalója! – És hátra se fordulva, kikiáltott: – Grisa, maradj a lánnyal a konyhában…
  Nágya hirtelen elerőtlenedett, szinte összecsuklott, és minden ellenkezés nélkül hagyta, hogy a fényképész kivezesse a konyhába; a lába se bírta, vakon, semmit sem látva rogyott egy székre, már nem kiabált, csak bugyborékoló, görcsös zokogása visszhangzott az üres, néma lakásban.
  A lépcsőn mondott szavaiból megtudtam, hogy Nágya az anyjával él, ez a lakás pedig a testvéréé, Lariszáé, és megbeszélték, hogy telefonálnak egymásnak; Nágya tegnap egész este hívta, de senki sem vette föl a kagylót, és ma sem felelt senki a hívására. Ekkor már nagyon nyugtalan lett, ezért is jött el ide, és az utcáról látta, hogy a konyhában ég a villany – de vajon nappal miért ég…?
  Az ajtót kinyitottuk, beléptünk a keskeny előszobába, ahol megfordulni is alig lehetett, és a küszöbről megláttam a két csupasz, az ajtó felé kinyúló tejfehér bőrű női lábat. Az égszínkék selyemköntös felgyűrődött, és nekem kibírhatatlanul szégyenletes volt látnom ezt a két megmerevedett, karcsú női lábat, mintha a gyilkos arra kényszerített volna, hogy önkéntelenül vagy önként részt vegyek valamilyen méltatlan cselekedetben, az idegen, tehetetlen és védtelen női meztelenség természetellenes, lelkiismeretlen szemlélésében, idegen férfiak társaságában, akik ilyet soha nem látnának, ha a gyilkos gonosztettével nem valósította volna meg azt a szörnyűséget, ami előtt értelmetlenekké és szükségtelenekké válnak a létező emberi tilalmak, melyek társadalommá egyesítik az embereket és nem vadállatok csordájává.
  Zseglov bement a szobába, egy pillanatra megállt a padlón fekvő holttest mellett, mintha valamin elgondolkozott volna, aztán hajlékonyan és könnyedén letérdelt, benézett a szék alá; a külső szemlélőnek úgy tűnhetett, ő is részt akar venni a szörnyű bújócskában, és nyomban ezt kiáltja: „Bújj ki, megláttunk” – de Zseglov felénk fordult, s így szólt az orvoshoz:
  – A fején golyó ütötte seb van. Lásson munkához, addig mi körülnézünk… Taraszkin, keríts hatósági tanúkat, szaporán. Aztán vedd sorra a szomszédokat – valaki csak tud valamit…
  Nekem úgy rémlett, ebben a szobában lehetetlen bármit is csinálni – járni, átvizsgálni a helyszínt, feljegyzéseket készíteni és fényképezni –, amíg az áldozat lemeztelenítve a padlón hever, és lehajoltam, hogy lehúzzam a nő felgyűrt köntösét, de Zseglov, aki, úgy láttam, háttal állt felém, hirtelen élesen felcsattant. Senkihez sem fordulva, de rögtön tudtam, hogy pontosan hozzám intézte szavait:
  – Ne nyúljon senki semmihez! Kézzel semmihez sem szabad hozzányúlni…
  Fölegyenesedtem, vállat vontam, és hogy zavaromat palástoljam, az asztalt kezdtem bámulni, amely teázáshoz volt megterítve. Az egyik teáscsészén, amelyből alig hiányzott, alig észrevehető, halovány rúzsnyom látszott, és ekkor görcsös erejű, leküzdhetetlen rosszullét tört rám. Gyorsan kimentem a konyhába, és egyenesen a csapból mohón nyeltem a hideg vizet; a víz az arcomba fröcsögött, a rosszullétem valamelyest enyhült, aztán végleg elmúlt, mindössze könnyű szédülés, a zavar és bűntudat elviselhetetlen érzése maradt utána. Tudtam, hogy a holttest látványa váltotta ki belőlem a rosszullétet, és magamban őszintén csodálkoztam ezen: a hosszú háborús évek alatt sok olyasmit láttam, aminek rég el kellett volna nyomnia bennem az érzékenységet, annál is inkább, mivel természetemnél fogva sem voltam különösebben érzékeny. De a fronton a halálnak valahogy mégis más arca volt. Ez a halál a katonaemberek halála volt, ami a hosszú háborús hónapok és évek alatt sajátos módon megszokottá vált, pedig mindig váratlan volt. Nem töprengtem ezen különösebben, ugyanakkor átéreztem a háború szomorú, tragikus törvényszerűségét – a nagyon sok ember pusztulását. Itt viszont a halál iszonyú hibának tűnt, olyan ténynek, amely kiáltó, durva ellentétben állt a békés élet törvényszerűségével; már önmagában az is paradoxonnak tűnt, hogy egy fiatal, élete virágjában lévő embert, aki túlélte a végtelennek tűnő, öldöklő, véres háborút, önkényesen kiiktat az életből valami gazember…
  A konyhában hangosan szólt a rádió – a hangszóró fekete tányérja vékony hangon rezonált Nyina Pantyelejeva hangjával, aki épp az „Olasz lányka” áriájának magas hangjait énekelte. Nágya könnyektől duzzadt szeméhez nyomta zsebkendőjét, majd kinyújtotta a karját, hogy kikapcsolja a készüléket. A magam számára is váratlanul megfogtam a lány kezét:
  – Nem kell, hagyja csak, Nagyenyka, maradjon minden úgy, ahogyan volt…
  A konyhába Zseglov kukkantott be:
  – Nagyusa, néhány dolgot meg kéne kérdeznem magától…
  A lány készségesen bólintott.
  – Mivel foglalkozott a nővére?
  Nágya görcsöset sóhajtott, minden erejével azon volt, hogy el ne sírja magát, de szeméből ismét ömleni kezdtek a könnyek.
  – Larocska nagyon tehetséges volt… Arról álmodozott, hogy színésznő lesz… De a középiskola befejezése után nem sikerült bejutnia a színművészetire, ahová, tudja, milyen nehéz bekerülni… Ennek ellenére állandóan tanult, órákat vett…
  – És nem dolgozott?
  – De igen, dolgozott. A Drámai Színháznál helyezkedett el jelmezszabóként, mivel kitűnő ízlése volt… És minden szabad percét a tanulásra fordította… Minden szerepet emlékezetből tudott…
  Eszembe jutott egy zsákmányolt film, amit nemrégen láttam: egy gonosz, elbizakodott színésznő befolyásával visszaélve megakadályozta, hogy tehetséges, fiatal kolléganője szerephez jusson. Túlzásba vitt szeszélyeskedésből aztán egy ízben nem ment be a színházba; a rendező kénytelen volt odaadni a szerepet az ifjú színésznőnek, aki talán fodrásznőként dolgozott a színháznál – és a fiatal lány ragyogó játékával mindenkit elkápráztatott: a társulatot, a rendezőt és a közönséget is… Virágok, éljenzések és a bukott vetélytársnő dühös könnyei… Talán ez a szerencsétlen is arról álmodozott, hogy egyszer őt is kihívatják a jelmezműhelyből, és megkérik, játssza el a főszerepet a megbetegedett érdemes művésznő helyett.
  – És ki a férje? – kérdezte Zseglov.
  Nágya zavarba esett.
  – Tudja… ők elváltak.
  – Igen? – kérdezte Zseglov udvariasan. – És miért?
  – Hogy is mondjam csak? – vont vállat Nágya. – Szerelmi házasság volt, három évig a legnagyobb egyetértésben éltek… aztán minden a feje tetejére állt.
  – Aha – bólintott Zseglov. – De mégis, miért?
  – Tudja, a férje mikrobiológus, orvos… és nem tetszett neki, hogy Larocska annyira rajong a színházért… vagyis, az igazat megvallva, nem is egészen ez volt a baj…
  – Hanem mi?
  – A színházi életnek megvannak a maga törvényei… sajátosságai, ugye… Az előadások későn fejeződnek be, aztán vannak vacsorák… virágok…
  – Hódolók – tette hozzá hasonló hangnemben Zseglov. – Ugye, így van, nem igaz?
  – Hát, valószínűleg… – hagyta rá bizonytalanul Nágya. – De nem, ne gondoljon semmi komolyra, Ilja Szergejevics viszont a legártatlanabb flörtöt sem tudta megérteni…
  – Igen, értem – mondta Zseglov, én pedig magamban hozzátettem: személy szerint nekem sem tetszene a legártatlanabb flört sem.
  – Ez volt a helyzet – folytatta Nágya. – Aztán elkezdődtek a veszekedések, és eljutottak a válásig…
  – Már hivatalosan is elváltak? – kérdezte Zseglov tárgyilagosan.
  – Nem, még nem. Tudja, Larocska nem nagyon sürgette ezt, Ilja meg nem erőltette, annál is inkább…
  – Nágya elhallgatott.
  – Mit „annál is inkább”? – kérdezte nyersen Zseglov. – Értse meg, Nagyenka, nem kíváncsiságból faggatom… Engem személyesen az ügyeik nem érdekelnek! Világos képre van szükségem, hogy elfoghassam a gyilkost, megérti?
  – Megértem – felelte zavartan a lány. – Nem titkolok el semmit ön elől… Tudja, Ilja Szergejevics talált egy másik nőt, és szerette volna feleségül venni. Larocskát ez bántotta, bár már nem szerette a férjét, és külön éltek…
  A szobából kinézett Ivan Paszjuk, és amikor meglátta Zseglovot, odajött hozzánk:
  – Gleb Georgijevics, nézze meg ezt a papirost, amit a büfében leltünk. – Azzal átnyújtott Zseglovnak egy zsebnoteszből kitépett lapot. A papírlapon töltőtollal írt kusza, sietős írással ez állt: „Lara! Miért nem válaszolsz? Ideje végre eldöntenünk a dolgainkat. Valóban ennyire nem érsz rá, vagy talán nincs levélpapírod? Döntsél, különben magam intézek el mindent…” Alatta olvashatatlan aláírás.
  Zseglov még egyszer átolvasta az üzenetet, majd gondosan összehajtogatta a papírdarabot, betette az oldaltáskájába, és odabiccentett Paszjuknak:
  – Folytassa! – Majd Nágyához fordult: – Értem, értem. Tovább.
  – Mit mondjak még? Ennyi az egész – sóhajtott Nágya.
  – Gyanúsít valakit? – kérdezte Zseglov.
  – Dehogy, isten ments! – kiáltott fel a lány, s mintegy védekezésképpen arcához kapta a kezét. – Kit is gyanúsíthatnék?
  – Hát, mondjuk, Ilja Szergejevics Gruzgyevet – jegyezte meg töprengőn Zseglov. – Mivel, ha jól értettem magát, Larisza nem akart elválni, ő viszont feleségül akart venni egy másik nőt… Igaz?
  – Miket beszél?! – lökte ki magából a szavakat iszonyodva a lány. – Ilja Szergejevics jó ember, ő nem tudna ilyet… ilyet megtenni!…
  – Vajon meg tudjuk-e mondani rögtön, ki mit tudna megtenni?… Maga még nem ismeri annyira az embereket – mondta lassan Zseglov, és láttam, hogy kissé dülledt, barna szemében, ahogy Nágya arcát fürkészte, olyan tűz villant, mint amikor a Perovszkaja-negyedben elfogta Skandibint, aki az ablakon keresztül lelőtte a szomszédját… – Nekik, vagyis Lariszának és Gruzgyevnek milyen volt a kapcsolatuk az utóbbi időben?
  – Elképzelheti, milyen lehetett… – felelte Nágya lassan. – Ismeretes, milyen azoknak a kapcsolata, akik különmennek.
  – No, látja! – jegyezte meg Zseglov. – Ezek szerint nyugodtan jegyzőkönyvbe vehetjük, hogy rossz volt a kapcsolatuk.
  Nágya azonban, ki tudja, miért, megmakacsolta magát, és nem értett egyet Zseglov következtetésével…
  – Természetesen a kapcsolatukat nem nevezhetjük jónak – mondta. – De Larocska nem is olyan rég azt mondta nekem Ira jelenlétében, aki a barátnője volt a színházban, hogy az intelligens emberek válni is intelligensen szoktak: csöndben, békésen és udvariasan. Ilja Szergejevics gyakran adott pénzt Larocskának, meg vásárolt neki, és a lakbért is ő fizette…
  – Kié a lakás? – kérdezte nyomban Zseglov.
  – A lakás Ilja Szergejevicsé volt. Amikor különmentek, Ilja Szergejevics úgy vélte, hogy Larának kényelmetlen lenne visszamenni a mamához, meg a lakás is kicsi – összesen tizenkét négyzetméter…
  – És?…
  – De neki magának sincs hová mennie, így azután egyelőre Loszinkában vett ki egy teraszos kis szobát egy néninél. Úgy határoztak, hogy ezt a lakást elcserélik egy kétszobás társbérletire.
  – É-értem… – húzta el a szót Zseglov, és láttam, hogy valamilyen gondolat szeget ütött a fejébe. Megkérdezte a lánytól, hol dolgozik Gruzgyev, és elküldött érte egy rendőrt, akinek meghagyta, csak annyit mondjon: valami kellemetlenség történt a lakásán. Majd az oldal táskájából elővette a cédulát, amit Paszjuk talált, és megmutatta Nagyenykának:
  – Ismeri ezt a kézírást?
  Nagyenyka elolvasta az üzenetet, kicsit gondolkozott, aztán így szólt:
  – Ezt Ilja Szergejevics írta…
  – „…Döntsél, különben magam intézek el mindent…” – mondta Zseglov, rá se pillantva a cédulára. – Ezt mire értette, mit gondol?
  – Gondolom, a lakáscsere. Ilja Szergejevics talált egy cserelehetőséget, ami Larocskának nem nagyon tetszett, és ő… sehogy se tudta elhatározni magát.
  – Ő maga nem foglalkozott a lakáscserével? – kérdezte Zseglov.
  – Ne-em… Maga nem ismerte Larocskát… Nem volt semmi gyakorlati érzéke… – A lány görcsösen hüppögni kezdett.
  – A… hm… mondja csak – kezdte Zseglov lassan, és az arcán, a hirtelen összehúzódó szemén láttam és megértettem: újabb ötlete támadt. – Mondja csak, ez volt az első cserelehetőség, vagy…
  – Őszintén szólva nem, nem az első – felelte egyszerűen Nágya. – Ilja Szergejevics több jó szobát is talált, maga is tudja, önálló főbérletire sokan szívesen cserélnének…
  – Érthető – felelte Zseglov, és újra szemügyre vette a füzetlapot, eltartotta a szemétől, mint a távollátók, bár a szemének biztos, hogy nem volt semmi baja. – Fenyegetőzni akart volna ezzel a kis cédulával, mit gondol?
  – Ugyan már… – kezdte Nágya, de ekkor a lépcsőpihenőn léptek koppantak, és Zseglov közbevágott:
  – Ne siessen, gondolkozzon… Később még beszélgetünk… Most viszont megkérem, járja körbe a lakást, nézzen körül alaposan, a helyén van-e minden, nem tűnt-e el valami, ezt nagyon fontos lenne tudni…
  Csapódott a bejárati ajtó, és a lakás nyomban megtelt emberekkel: megérkezett Pankov, az ügyészség nyomozója, a háta mögött pedig felbukkant Taraszkin a két hatósági tanúval: a házmesternével meg egy idős könyvelővel a házkezelőségről.
  – Tiszteletem, Szergej Ipatyjics – köszöntötte Pankovot Zseglov, és hangjában, legalábbis úgy éreztem, tisztelettel vegyes pimaszság csengett. Pankov szemüvegének nyergét az orra hegyére eresztette, s az üvege fölött úgy nézett, mintha nyomban föl akarná öklelni Zseglovot, és azt fontolgatná, hogy is foghatna hozzá a legügyesebben.
  – Szervusz, Zseglov – felelte Pankov, és az ő hangjában is leheletfinom iróniával elegy elismerés érződött, valószínűleg régóta jól ismerték egymást. Aztán ránk pillantott, és hetykén mondta: – Jó egészséget, nyomozók, derék legények!
  Pankov, az ügyészség nyomozója, álmos arckifejezésű, törékeny kis öregember volt. De lehet, hogy csak nekem tűnt így, mivel állandóan hunyorított régimódi, keret nélküli okuláréja mögött. Pankov levetette és akkurátusán az előszoba sarkába tette a kalocsniját, amelynek szinte sikított a vörös flanelbélése. Jókora fekete esernyőjét is kinyitotta, és száradni a konyhába vitte. Majd bement a szobába, futó pillantást vetett az áldozatra, fázósan összedörzsölte a tenyerét, valamit súgott Zseglovnak, végül így rendelkezett:
  – Isten segedelmével, hozzálátunk. Figyelmezzetek rám: kapkodás nincs, kézzel nem nyúlunk semmihez, és minden érdekes dolgot közöltök velem. Kezdjétek…
  – Sarapov, te vezeted a jegyzőkönyvet… – fordult hozzám Zseglov.
  – Én?!
  – Igen, te. Készítsd elő a jegyzetfüzeted, írj gyorsan, de föltétlenül olvashatóan. Hozzá kell szoknod…
  „…A helyszíni szemle nappal történik – írtam Zseglov diktálása alapján –, borongós időben, természetes megvilágítás mellett… a szoba mérete 5 x 3,5 méter, derékszögű, egyablakos, az ablak háromszárnyú, északnyugatra néz… a bejárati ajtó, valamint a szoba és a konyha ablaka a helyszíni szemle kezdetén zárva volt, rajtuk külsérelmi nyomok nem láthatók… “
  Valamivel később kimentünk a konyhába cigarettázni, és megkérdeztem Zseglovot, mi értelme volt idehívni Pankovot, aki, miután adott néhány utasítást – szerintem meglehetősen semmitmondóakat –, kényelmesen befészkelte magát egy karosszékbe, s látszólag semmi sem érdekelte tovább, ami a lakásban történt.
  – Á, nem ismered őt, pajtás – mondta Zseglov –, ez a kisöreg érti a csíziót, vén róka a nyomozóknál. Olyan gyilkosságokra derített fényt, amilyenekről nem is álmodsz. Az egyikben, a Hatos erdei közben például együtt dolgoztunk, s később mind a kettőnket megjutalmaztak: üdülői beutalót kaptunk… És a törvény is megköveteli, hogy gyilkossági ügyekkel az ügyészség foglalkozzon. Ez azonban csak formaság, hogy úgy mondjam, a nyomozás meg az egész operatív munka úgyis a mi nyakunkba szakad.
  Mintha csak megérezte volna, hogy róla beszélünk, a konyhába bejött Pankov, és letett Zseglov elé egy papírlapra egy hosszúkás kis fémdarabot.
  – No, Gleb Georgijevics, megvan a golyó. Mi a véleménye róla? – És hirtelen öregesen, krákogó hangon felnevetett.
  Zseglov elővette a zsebéből a nagyítóját, átvett Pankovtól egy csipeszt, és ide-oda forgatva vizsgálta a tárgyi bizonyítékot. Pergette, forgatta, nézegette, majdhogynem szagolgatta, én meg csak azt vártam, hogy rögtön beléharap. Mi van ezen olyan sok néznivaló, egy darabka vas, egy egyszerű pisztolygolyó…
  – Meg kell keresnünk a töltényhüvelyt is, akkor már könnyebb dolgunk lesz… – mondta Zseglov.
  – Még könnyebb dolgunk lenne, ha a fegyver is itt volna – jegyezte meg gunyoros mosollyal Pankov.
  Zseglov elegáns tiszti csizmájában végignyikorgott a konyhán, két tenyerével erősen megdörzsölte a homlokát, és kijelentette:
  – A helyzet a következő, Szergej Ipatyjics: ez a lövedék egy 6,35-ös Omegából vagy Bayardból való.
  A csodálkozástól tátva maradt a szám. Magam is számtalan lövedékfajtát láttam, és természetesen meg tudom különböztetni a puskagolyót a revolvergolyótól, de a fegyvert is megnevezni – ez valóban nagy szám volt. Pankov, mint aki együtt érez velem, szerényen megkérdezte Zseglovtól:
  – Ezt miből következtette ki, atyámfia?
  – A lövedékből, Szergej Ipatyjics – felelte Zseglov. – A hat bal irányú barázda ékes bizonyítéka ennek!
  – Akkor ehhez mit szól? – Pankov komótosan előhúzott a zsebéből egy kis újságpapírcsomagot, széthajtogatta, és a vattából kiemelt egy sárgaréz töltényhüvelyt, az alján az ütőszeg jól látható bemélyedt nyomával. – A töltényhüvely, a jelzésből ítélve, a miénk, hazai…
  – Hol találták? – kérdezte gyorsan Zseglov.
  – Ott, ahol lennie kellett, a holttesttől balra; feltételezhetően normálisan kidobta a tölténykivető.
  – Hm, a töltényhüvely kétségtelenül hazai. Hát akkor ezt a talányok közé sorolhatjuk… – Zseglov eltöprengett. – Mindegy, meg kell keresnünk a fegyvert. Gyerünk…
  A szoba nagy részét – a falak mentén – már átvizsgáltuk, már csak a legfontosabb rész, a szoba közepe, a holttest és az asztal volt hátra.
  Zseglov megkérdezte Nágyát, volt-e a lakásban fegyver. A lány megrázta a fejét, és felvonta a vállát; ekkor Zseglov így szólt Paszjukhoz és Grisához:
  – Osszátok föl magatok közt a lakást, és még egyszer kutassatok át minden zugot, keressétek a fegyvert és mindent, ami kapcsolatban lehet vele. Szaporán! – Majd hozzám fordult: – írjad!
  „… A lakás tisztára kitakarítva, rendetlenségnek semmi nyoma, a meggyilkolt testvérének közlése alapján a berendezési tárgyak a megszokott helyükön vannak… A szoba közepén kerek asztal, tiszta fehér abrosszal leterítve… Az asztal körül négy szék, N° 1, 2, 3 és 4 (lásd a rajzot). A 2-es és a 4-es számú szék az asztaltól mintegy ötven centiméterre elhúzva… Az asztal közepén – lekváros üveg (meggylekvárral), fajansz teáskanna, fölszeletelt fehér kenyér (tapintásra tegnapi), asztali kés, egy fél tábla „Ezüst pecsét” csokoládé becsomagolva… Az asztalon, a 2-es számú székkel szemben csésze teához hasonló folyadékkal, kétharmad részig töltve. A csésze szélén piros festéknyom, valószínűleg ajakrúzstól származó… Mellette lekváros tányérka és egy pohár, tele sötétvörös folyadékkal – valószínűleg borral… Az asztalon, a 4-es számú székkel szemben egy csésze, telve teához hasonló folyadékkal. Lekváros tányérka… Pohár, amelynek alján sötétvörös folyadék… – valószínűleg bor… Félliteres palack a következő felírással: „Azerbajdzsán bor. Kürdamir“, majdnem tele sötétvörös folyadékkal, mely hasonló a poharakban lévőhöz… Egy külön tányérkában – fél tábla csokoládé, az egyik helyen harapásnyommal… Kristály hamutartó, benne három szopókás Delhi cigarettavég, a szopókák jellegzetesen összenyomva… kiskanál…”
  Zseglovhoz odalépett Nágya, és félénken megfogta a kezét:
  – Bocsásson meg… Arra kért, nézzem meg Larisza tárgyait…
  – Igen?
  – Úgy rémlik… valami hiányzik… Volt neki egy új, nagy sárga bőröndje, amit sehol se találok.
  – Aha, értem – biccentett Zseglov. – És a holmija?
  – A szekrényben volt egy szilszkin bundája… Egy piros selyembársony ruhája… Egy sötétkék szövetkosztüm, néhány blúz… Egyiket sem találom…
  – Mindenütt megnézte? Lehet, hogy másutt vannak?
  Nágya szeméből záporozni kezdtek a könnyek:
  – Nincsenek sehol, mindenütt megnéztem… És az ékszerei is eltűntek a dobozából. Tessék, nézze…
  Odavezette Zseglovot az ebédlőszekrényhez, kinyitotta a felső ajtaját, és kivett egy elég nagy, bükkfa intarziával díszített szantálfa dobozt, és felnyitotta a tetejét – a doboz alján látszatra olcsó csecsebecsék hevertek, gombok, számlák és egy kis bronzmajom.
  – Milyen ékszerek voltak a dobozban? – tudakolta Zseglov gyakorlatiasan.
  – Egy kis aranyóra… türkiz fülbevaló… egy gyík…
  – Miféle gyík? – kérdezte Zseglov.
  – Egy gyík formájú, csavart karkötő smaragdszemmel… Az egyik szeme elveszett… – próbált emlékezni Nágya. – A gyűrűit az ujján viselte…
  Zseglov az áldozat felé fordult, felugrott a helyéről, és gyorsan a holttest fölé hajolt – egy gyűrű sem volt a halott ujján. Nágya iszonyodva nézett a nővérére, majd arcát kezébe temetve ismét tompa zokogásban tört ki, szavait emiatt alig lehetett megérteni:
  – Kirabolták!… Kifosztották!… Megölték, hogy kirabolják… Szegény… testvérem…
  Paszjuk, aki egy széken állt a könyvszekrény előtt, megszólalt:
  – Gleb Georgijevics, itt vannak a töltények…
  Azzal Zseglovnak átnyújtott egy világoskék kis dobozt.
  Ahogy Zseglov a dobozt szemügyre vette, elégedetten elmosolyodott, majd odanyújtotta Pankovnak – a dobozon nagy sárgáspiros betűkkel ez a felirat volt olvasható: BAYARD. Pankov kinyitotta a dobozt, a méhviaszléphez hasonlóan rekeszes dobozból, mint a tüskék, meredeztek a hegyes végű, acélszürke revolvergolyók. Zseglov diadala azonban nem tartott sokáig, és pontosan én vetettem neki véget.
  – A töltények valóban Bayardhoz valók, ez igaz – jegyeztem meg. – A doboz viszont tele van. Minden töltény ott van a helyén, nem hiányzik egy sem…
  – Sebaj – mondta keményen Zseglov. – Itt már, ahogy mondani szokták, „forró“, ha keresünk, találunk. Te, Sarapov, ezt jól jegyezd meg: aki keres, az talál, ne csüggedj soha, megértetted?
  Bólintottam, és Zseglov máris talált munkát a számomra:
  – Nézd, Ivan kiszedett a szekrényből egy csomó iratot. Nézd át őket gyorsan, hátha van köztük az üggyel kapcsolatos.
  Nágya hirtelen közbevágott:
  – Ezek Larisza magánlevelei, nem kéne…
  Zseglov azonban a leghatározottabban leintette:
  – Most nem fontos, hogy magán- vagy üzleti levelek, meg kell néznünk őket, hátha valamilyen nyomra bukkanunk bennük. Olvasd el valamennyit, Sarapov, aztán az egészet foglald össze nekem…
  Nágya bágyadtan legyintett, szeméhez emelte a zsebkendőjét, ismét keserves sírásra fakadt, de Zseglov már elfordult tőle, és a töltényeket kezdte papírba csomagolni. Valahogy kényelmetlenül éreztem magam, hogy idegen leveleket kell elolvasnom, de hát Zseglovnak bizonyára igaza van: ha nem alkalmi tolvaj hatolt be ebbe a kényelmes lakásba, hogy megölje és kifossza a háziasszonyt, akkor ennek az egész históriának a gyökerei pontosan Larisza személyes ügyeihez nyúlhattak vissza, a levelek pedig éppen a személyes ügyekben a legjobb „súgók“.
  Letelepedtem az ablak melletti kis íróasztalhoz, és lassan, módszeresen válogatni kezdtem a papírokat, amelyek között a leveleken kívül táviratok, feljegyzések és különböző számlák is akadtak: a feladók szerint külön csomókba raktam valamennyit. Nem sok csomó lett belőlük, mivel a feladók mindig egy és ugyanazok voltak: Larisza anyja, a férje, Gruzgyev, aztán egy Ira nevű nő, valószínűleg a barátnője, és egy bizonyos Arnold Zelentul; úgy döntöttem, vele kezdem a dolgot. Már az első levél forró vallomásokkal kezdődött az örök, olthatatlan, önzetlen szerelemről – utalásokkal a klasszikusokra –, „emlékszel, hogy írta Schiller…” – és mivel jómagam ilyen leveleket soha nem olvastam, még kevésbé írtam, óriási érdeklődéssel faltam őket egészen addig, amíg lassan torkig lettem velük, mivel Arnold szenvedélye levélről levélre csökkent és lohadt, átadva helyét a mindennapi élet prózájának; mint például annak taglalása, milyen nehéz lenne megélni kettesben Arnold szerény hadbiztosi fizetéséből… Arnold helyett is valahogy szégyelltem magam, aztán a kezembe vettem a dátum szerinti utolsó levelet – több mint egy évvel ezelőtt íródott, és a gonosz sors iránti keserű panaszokkal zárult, amely nem engedi, hogy a belátható jövőben egymáshoz kössék sorsukat Lariszával, amiből természetesen az következik: a további találkozásoknak semmi értelme… Ej, isten madárkái! Félretettem Arnold leveleit, s már éppen Irina leveleiért nyúltam, amikor a szobába belépett egy rendőr.
  – Százados elvtárs, Gruzgyev polgártársat előállítottuk. Bejöhetünk? – kérdezte Zseglovtól.
  Gruzgyev e pillanatban már be is lépett. Megállt az ajtóban, az ajtófélfába kapaszkodott, s ki tudja, miért, az első pillanatban nem az arcát, hanem a kezét néztem, ahogy görcsösen az ajtófélfába kapaszkodott, s olyan fehér volt, mintha gipszbe öntötték volna. Ujjainak minden ízülete sárgás foltnak látszott, az erek kékes fonalkáival, és ez a kéz olyan iszonyú rémületet fejezett ki, mozdulatlansága olyan izgalmat sugárzott, hogy nem tudtam levenni róla a tekintetemet, hogy Gruzgyev szemébe nézzek, s csak akkor eszméltem magamra, amikor a hangját meghallottam:
  – Mi történik itt?
  Mindenki hallgatott, mivel a kérdés nem kívánt választ. Nágya hangos jajkiáltással rogyott a férfi mellére, mivel benne látta azt, aki itt a legközelebb áll hozzá, akivel megoszthatja és valamelyest enyhítheti a veszteség fájdalmát.
  Gruzgyev elvette a kezét az ajtófélfáról, mintha minden ujját úgy kellett volna leszakítania, a mozgása a lassított filmfelvételhez hasonlított, keze lágy kört írt le a levegőben, vakon Nágya fejéhez tapogatódzott, aztán ernyedten, érzéketlenül simogatni kezdte, miközben szélcserzett, kicserepesedett ajka alig hallhatóan ezt suttogta:
  – Jaj… Nagyenyka… micsoda… szerencsétlenség… történt…
  Állandóan Lariszát nézte, és nekünk természetesen fogalmunk sem volt róla, mire gondolhatott – arra-e, hogyan találkoztak, vagy hogyan váltak el utoljára egymástól, hogyan lépett be először Larisza ebbe a lakásba, vagy hogyan történt, hogy most itt fekszik félig meztelenül a padlón, átlőtt fejjel, és a lakás tele van idegen emberekkel, akik gazdaként rendelkeznek, ő viszont elkésett nézőként érkezett ide akkor, amikor a függöny már fölment, és javában folyik ez a szörnyű, zűrzavaros előadás. Csontos, szépnek egyáltalán nem mondható arcán rettenetes félelemmel vegyes csodálkozás tükröződött, de ahogy múltak a percek, értetlensége fokozatosan megszűnt, elpárolgott, mint a nedvesség az átforrósodott aszfaltról, amíg rá nem alvadt arcára egyenetlen piros foltokban a rémület, csak a rémület…
  Attól a pillanattól kezdve, ahogy Gruzgyev belépett, Zseglov le nem vette róla kissé dülledt, makacs szemének figyelmes tekintetét, és Gruzgyev, aki végül is megérezte ezt, nyugtalanul elfordította a fejét, ránézett Zseglovra, és megkérdezte:
  – Miért néz így rám?
  Zseglov megvonta a vállát:
  – Furcsa kérdés… egész egyszerűen csak nézem.
  – Ne-em, maga úgy néz rám, mintha gyanúsítana… – Gruzgyev megrázta a fejét.
  – Tudja mit, polgártárs, ne térjünk el a tárgytól – mondta Zseglov, és hanghordozása, előreugró alsó ajka jelezte számomra, hogy dühös lett. – Inkább azt mondja meg nekem, mikor találkozott utoljára az áldozattal?
  – Vagy tíz nappal ezelőtt.
  – Hol?
  – Itt.
  – Milyen célból?
  – Elcseréljük a lakást, elhoztam Lariszának néhány cserelehetőség tervét. .
  Gruzgyev lassan beszélt, cserepes ajkát alig mozgatva, és sehogy sem tudtam megérteni: a válaszokon gondolkozik ilyen sokáig, vagy még mindig nem tért egészen magához?
  A beszélgetésbe bekapcsolódott Pankov is.
  – Gyanúsít valakit?
  Gruzgyev rosszalló tekintetet vetett rá:
  – Ahhoz, hogy gyanúsíthassunk valakit, valami alapunknak kell lennie. Nekem semmilyen alapom nincs. – Mindezt tagoltan, hangsúlyozottan mondta, s hangjában ellenszenv csengett.
  – Ez természetes – mosolygott derűsen Pankov. – De lehetséges, hogy van olyan ember, akit érdemes alaposabban szemügyre venni, nem gondolja?
  – Az ilyenekből az utóbbi időben meglehetősen sokan nyüzsögtek Larisza körül – felelte Gruzgyev indulatosan, majd elhallgatott, és mélyet sóhajtott. – Én figyelmeztettem, hogy ennek az egész életnek Melpomené körül nem lesz jó vége…
  – A színházi környezetére gondol… – tisztázta Zseglov, és csak úgy mellékesen megkérdezte: – Jelenleg milyenek a lakásviszonyai, megfelelőek?
  – Nem megfelelőek! – csattant fel Gruzgyev, és kihívóan tette hozzá: – De ennek semmi köze ehhez az ügyhöz…
  Felöltője zsebéből kivette a zsebkendőjét, és megtörölte gyöngyöző homlokát.
  – Ki tudja, ki tudja – jegyezte meg váratlanul vékony hangon Zseglov, és oldaltáskájából elővett egy cédulát, megforgatta, majd visszatette a helyére. – Van önnek fegyvere?
  Esküdni mertem volna rá, hogy e váratlan kérdésre Gruzgyev megrezzen! Valószínűleg ideges volt, mert ismét a zsebkendője után nyúlt, s most láttam először, hogy egy szinte kékesen halottsápadt ember is verejtékezhet egyazon időben.
  – Nem… – felelte Gruzgyev lassan, vontatottan. – Ez nem lehetséges… Erre valahogy nem gondoltam…
  – Mire nem gondolt? – kérdezte Zseglov nyugodtan.
  – Teljesen megfeledkeztem róla…
  – Miről, miről? – sürgette Gruzgyevet Pankov.
  – Csak nem azzal ölték meg?… Volt egy pisztolyom, amivel megajándékoztak, kitüntetésként… – Gruzgyev akadozva, nehézkesen beszélt, mintha az ajka és a nyelve hirtelen elzsibbadt volna. – Erről teljesen megfeledkeztem…
  Fölállt, elindult a tálalószekrényhez, de a szoba közepén megállt, és Pankovhoz fordult:
  – Megtalálták?… Azzal ölték meg?
  – Mutassa meg, hová tette – mondta nyugodtan Pankov.
  Gruzgyev odament a tálalószekrényhez, kinyitotta a felső ajtaját, s kivette belőle azt a dobozt, amelyből Nágya szavai szerint az ékszerek eltűntek. Reszkető kézzel nyitotta fel a tetejét, és üres tekintettel bámult bele. Pankov felállt, elindult Gruzgyev felé, és a többiek is közelebb húzódtak.
  – Nincs itt… Ebben a dobozban őriztem.
  – És mikor vette ki belőle? – tudakolta fürgén Zseglov.
  Gruzgyev, mintha nem akarna társalogni Zseglovval, Pankovnak felelte:
  – Nem vettem ki innen… Higgye el, nem tudom, hol van!
  Pankov széttárta a karját, mintha azt akarná mondani: „Ha nem tudja, hát nem tudja, elhisszük…” Zseglov viszont kibontotta a kis újságcsomagot, és megmutatta a töltényes dobozt Gruzgyevnek.
  – Tessék, ezt a dobozt ismeri?
  – I-igen… – felelte valahová a semmibe bámulva Gruzgyev. – Ismerem… ismerem… Ezek az én töltényeim.
  Reszkető ujjakkal a tálalón álló hamutartóba tette a csikket, egy tízes Delhi csomagból új szopókás cigarettát vett elő, belefújt, a végét összenyomta, és rágyújtott. Láttam, mennyire szenved, rossz volt ránéznem, ezért elfordítottam róla a szemem, és az asztalon lévő kristály hamutartót kezdtem bámulni. A hamutartóban most is ott hevertek a csikkek, és ekkor eszembe jutott, hogy Zseglov diktálása nyomán a következőket írtam a füzetembe: „három szopókás Delhi cigarettavég”.
  Szemügyre vettem a csikkeket, és a mellemben hirtelen úgy meglódult valami, hogy szinte elállt a lélegzetem: a szopókák a bomba farstabilizátorához hasonlóan, ellentétes irányban, keresztben voltak összenyomva. Az imént Gruzgyev is pontosan így nyomta össze szopókás cigarettáját. Egyetlen pontra meredve dohányzott, gyakran s olyan mélyeket szívott, hogy arca egészen beesett, és az ádámcsutkája is fel-le szaladgált. „Ez bűnjel” – gondoltam, és nyomban ezután újabb gondolat villant az agyamba: hiszen azt mondja, hogy nem járt itt – ezek szerint hazudik? Különben lehet, hogy…
  S a magam számára is váratlanul hangosan megkérdeztem:
  – Gruzgyev polgártárs, mondja csak… a felesége dohányzik? vagyis dohányzott?…
  Zseglov csodálkozva és elégedetlenül nézett rám, de ez most közömbös volt számomra, mivel ott voltam a cél közelében, ezért Zseglovra ügyet se vetve ismét megkérdeztem a válasszal késlekedő Gruzgyevtől:
  – A szopókás cigarettákat a felesége… szívta el? – S esetlenül Larisza holtteste felé biccentettem.
  Gruzgyev figyelmesen a cigarettájára nézett, majd értetlenségét csöppet sem titkolva leverten mondta:
  – Ne-em… Még a cigarettafüstöt sem állhatta. Mindig a konyhába mentem…
  – Akkor azt hogy magyarázza meg… – kezdtem volna, de ekkor Zseglov váratlanul közénk állt, mint egy varázsló, fölemelte a kezét, éleset csettintett az ujjaival, és vontatottan mondta:
  – Egy pil-la-nat-ra!… Ön, Gruzgyev polgártárs, most egy másik nővel él?
  Gruzgyev görbe szemmel nézett rá, aztán kurtán, kelletlenül biccentett, mintha azt mondaná: „Együtt élek vele, hát aztán, mi köze hozzá?“
  – A címét, ha lenne szíves – kérte Zseglov.
  – Kérem – húzta el a száját Gruzgyev. – De remélem, nem akarja kihallgatni? Neki semmi köze…
  – Tisztázzuk – ígérte határozatlanul Zseglov. – Írd fel, Vologya.
  Gruzgyev lediktálta a címet, és amíg följegyeztem a füzetembe, inkább Pankovhoz, mint Zseglovhoz fordulva, így szólt:
  – Kérni szeretném, hogy a főbérlőt ne tájékoztassák… Ezután is ott kell még laknunk… Ezt figyelembe kell venniük.
  – Egyelőre semmit nem ígérhetek – felelte szárazon és sejtelmesen Pankov, miközben petyhüdt felső ajkát rágta. – A nyomozás majd kideríti…
  Gruzgyev vékony, dühös hangon csattant fel:
  – Már megbocsássanak, én nem vagyok szakember, mégis úgy tűnik… És egyáltalán, nem forgolódnak egy kicsit sokat szerény személyem körül? Az idő múlik…
  Zseglov rá se pillantva, egykedvűen megjegyezte:
  – De miért az ön személye körül? Tisztázunk mindent… ahogyan kell.
  – Mit maszlagolja itt a fejemet? – ordította Gruzgyev. – Mi vagyok én, tán nem látom, hogy engem gyanúsít? Micsoda ostobaság! A pisztoly, a töltények… a csikkek, lám, mind bizonyítanak? – Gruzgyev megvetően nézett rám, a cigarettavégről újabb cigarettára gyújtott, és a csikket ingerülten a hamutartóba dobta, de nem talált bele, így az füstölögve a futószőnyegre hullott.
  Zseglov fölemelte a csikket, és gondosan elnyomta a hamutartóban.
  – Ugyan, mit idegeskedik, Gruzgyev elvtárs – mondta Zseglov lágyan, majdnem szívélyesen. – Mi megértjük, együtt érzünk önnel… azt is mondhatnám… a bánatában. De ön is értsen meg minket, hiszen mi nem a magunk nevében dolgozunk. Tisztázzuk a dolgot. Gyerünk, Sarapov, utasításom van a számodra. – Megfordult, és elindult az ajtó felé a maga gyors, ruganyos lépteivel, s csak a kijáratnál kérte meg Gruzgyevet: – Ne haragudjon, Ilja Szergejics, inkább segítsen az elvtársaknak a holmik közt eligazodni: a helyén van-e minden?
  A folyosón Zseglov a fogashoz szorított, és dühösen, gyorsan hadarta:
  – Ide figyelj, sasmadaram, nyisd ki jól a füled! Tehát bölcs kérdéseidet egyelőre tartsd magadban. A te időd még nem jött el, érted? Hallgass, mint a kuka…
  – De én… – lobbantam fel.
  – Hallgass, ha mondják! – dörrent rám Zseglov, majd szinte abban a pillanatban suttogásra tért át.
  – A szopókás cigarettákat észrevetted, dicséretes! Mellesleg ezeket én már akkor észrevettem, ahogy belépett, de látod, nem árultam el magam. Azt jegyezd meg és vésd jól egyszer és mindenkorra abba a gyönyörűséges kobakodba: egy kérdés nálunk rendkívül sokba kerülhet! Kérdezni idejében kell, hogy pontosan a tízes kör közepébe találj, megértetted?
  Megráztam a fejem, felvontam a vállam, úgymond, nem értettem.
  – No, most nincs időnk, majd később megmagyarázom, ez nagyon komoly dolog – ígérte Zseglov. – Egyelőre figyelj, és jegyezd meg, ahogy ott nálatok a hadseregben mondták: csináld azt, amit én! És kész! Csak semmi partizánkodás, világos?
  Bólintottam, közben úgy éreztem magam, mint a kutya, amelynek az orra elé odadobtak egy kockacukrot, aztán az, aki dobta, gyorsan el is kapta előle, és zsebre vágta: amilyen komoly bizonyítékra bukkantam, rögtön rohamra lehetett volna indulni vele – egy-kettő, gyorsaság és előnyomulás! Az ördög vigye el, úgy látszik, nem olyan egyszerű ez a dolog! Zseglov bizonyára jobban tudja…
  – Értettem, főnök elvtárs, csináljam úgy, ahogy te. Átállok vételre.
  Zseglov elmosolyodott, a hasamba bokszolt és így rendelkezett:
  – Taraszkin idecipelt valami mókust, gyerünk, kérdezzük ki…
  Taraszkinnak, akinek Zseglov meghagyta, hogy nézzen körül a szomszédoknál, faggassa ki őket, nem hallottak-e valamit, nem láttak-e valakit, milyen szóbeszéd járja az emberek közt a történtekről, igen érdekes tanút sikerült előállítania.
  A tanú, Gruzgyevék lépcsőházi szomszédja, valóban holmi rágcsálóra hasonlított – apró, keskeny vállú, görnyedt kis emberke –, dús szemöldöke alól elővillogtatva fürge, fekete szemét, a következőket mondta:
  – A feleségem éppen küldött, hogy vigyem ki a vödröt a szennyvízgödörhöz, ugye… Ahogy megyek a főkapuhoz, hát éppen jön Ilja Szergejics a lépcsőn… Persze összefutottunk, ugye, hát köszöntöttem: tiszteletem, Ilja Szergejics, meg ő is engem, ugye: jó napot, Fjodor Petrovics… Bizony, így esett, főnök elvtársak.
  – Aztán mi történt? – tudakolta Zseglov kedvesen.
  – Hát… Mi történt volna… Én a vödörrel a hátsó kijárathoz, Ilja Szergejics meg, ugye, ki a főkapun az utcára.
  Zseglov összehunyorította a szemét, a szoba felé pillantott, ahol otthagyta Gruzgyevet, majd széttárta a karját, mintha mindenkit magához akarna ölelni, és így szólt:
  – Nosza, sasok, itt még megfordulni sincs hely. Gyerünk vissza… – Aztán igen udvariasan megkérdezte a szomszédtól: – Nem zavarunk, ha visszamegyünk az ön lakásába? Természetesen, csak ha lehetséges… – Közben olyan komoly arcot vágott, annyira főnökösen viselkedett, hogy a szomszéd szaporán igent intett, mintha Zseglov megörvendeztette volna a kérésével, s nagyon hízelgett volna neki:
  – Istenkém, micsoda kérdés, jöjjenek csak, főnök elvtársak, a lakás szabad!
  Bementünk a szomszéd szobájába, és letelepedtünk a kis bice lábú asztal mellé, ami ósdi viaszosvászonnal volt leterítve.
  – No, itt már nyugodtabban leszünk – mondta Zseglov, majd a szomszédhoz fordult, mintha égész álló nap társalogtak volna, és csupán egy pillanatra szakították volna félbe. – Szóval, Ilja Szergejevics kiment az utcára, maga meg a hátsó kijáraton…
  – Pontosan! – erősítette meg a szomszéd.
  – Mikor is volt ez, mit mondott?
  – Hát tegnap, estefelé… Ippeg kidurmoltam magam az éjszakai ügyelet után, és föltettem főni a kolompért, aztán fogtam, ugye, a vödröt, ahogy már említettem is…
  Könnyű borzongás futott végig rajtam: úgy látszik, Gruzgyev egyre hazudik, ha most szembesítjük a szomszéddal – nem lesz kibúvója. Zseglov mind komolyabb, mind barátságosabb lett, Taraszkin viszont vigyorgott, nem tudta palástolni diadalát. Zseglov fölállt, átment a szobán, s kinézett az ablakon – mindnyájan hallgattunk, vártuk a főnök kérdéseit. A gazdához fordult, és keményen, jelentőségteljesen mondta:
  – Mi a HBE-részleg munkatársai vagyunk. A nevem Zseglov, nem hallott rólam? – A gazda tiszteletteljesen fölállt, Zseglov meg kezet nyújtott neki az asztal fölött:
  – Ismerkedjünk meg.
  A gazda két kézzel ragadta meg Zseglov széles tenyerét, megrázta, és sietve bemutatkozott:
  – Lipatnyikovék vagyunk. Lipatnyikov, vagyis Fjodor Petrovics, nagyon örvendek…
  Zseglov nem ült le, hanem szokása szerint a szék keresztlécére tette a lábát, mintha azt akarná, hogy elegáns csizmájában gyönyörködjenek, aztán a szomszéd szemébe nézett, és bizalmasan közölte:
  – A kérdést a lehető legkomolyabban vizsgáljuk, maga is megértheti… – A boglyas fejű szomszéd szaporán bólogatott. – Tehát mindennek a lehető legpontosabbnak kell lennie, hajszálra…
  – Minden világos, Zseglov elvtárs – kapcsolt máris a szomszéd.
  – Ebből adódik az első kérdés. Nem keveri össze: tegnap történt a dolog? Vagy lehetséges, hogy a napokban?
  – Ugyan már, Zseglov elvtárs – méltatlankodott a szomszéd. – Mi józan életű emberek vagyunk, nem afféle kelekótyák, ahogy mondani szokták, nem keverjük össze a szezont a fazonnal. Tegnap volt, Isten engem úgy segéljen, tegnap!
  – Jó, rendben van – mondta Zseglov. – Gyerünk tovább. Emlékszik rá, Fjodor Petrovics, ha lehet, pontosan: hány óra lehetett?
  A szomszéd gyorsan, gondolkozás nélkül felelte:
  – Ezt bizony, Zseglov elvtárs, nem tudom megmondani… nem tudom, hány óra lehetett. Estefelé, az biztos, de hánykor, fogalmam sincs. Nálunk még óra sincs a lakásban, látja, az ingaóra is rossz, és megjavíttatni még nem volt érkezésünk…
  A vén ingaóra a falon valóban két órát mutatott, az ingája meg hiányzott.
  – És hogy jár munkába? – csodálkozott Zseglov.
  – Nem alszom el – állította a szomszéd. – Gyerekkorom óta a kakasokkal kelek. Meg a rádió is bömböl, hát hogy is aludnék el?
  Zseglov rápillantott a vízözön előtti készülék egyik oldalán repedt, fekete hangszórójának tányérjára, amelyből pillanatnyilag Koncsak kán áriája szárnyalt Rejzen bársonyos hangján, elgondolkozott, ismét a hangszóróra nézett, de sokkal figyelmesebben és hitetlenkedve mondta:
  – A rádió netán egész nap szól?
  – Igen, engem nem zavar, az éjszakai műszak után nyugodtan alszom mellette – mosolygott Fjodor Petrovics, kivillantva hosszú metszőfogait.
  Zseglov szeme megvillant, s gyorsan megkérdezte:
  – Talán emlékszik rá, mi ment a rádióban, amikor kiment a vödörrel, Fjodor Petrovics?
  A szomszéd csodálkozva nézett Zseglovra – fura, úgymond, mire fordult ez a beszélgetés –, de azért mégis elgondolkozott, emlékezetében kutatott, majd kis idő múltán így szólt:
  – Meccs volt, futballmeccs. – És a jobb érthetőség kedvéért még okoskodva hozzátette: – Közvetítés a Dinamo Stadionból.
  Lassacskán megértettem, mit akar Zseglov, s elragadtatva néztem rá, ő pedig vidáman mondta:
  – Akkor mi, úgy látszik, mind a ketten szurkolók vagyunk, Fjodor Petrovics. Melyik félidőt közvetítették?
  Fjodor Petrovics nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét:
  – Ne-em… Én nem foglalkozom ezzel, ahogy mondani szokták… Csak úgy hallgattam, nem volt más dolgom, már megbocsásson. Nem tudom megmondani, hogy… melyik izé… részt közvetítették.
  – De talán azt a pillanatot megjegyezte, amikor a vödörrel kiment, hogy akkor miről volt szó? – kérdezte reménykedve Zseglov.
  A szomszéd megvonta a vállát.
  – Szóval a meccs, igen, már befejeződött. Igen, véget ért, én meg föltettem a kolompért, aztán fogtam a vödröt…
  – Biztosan emlékszik, hogy befejeződött? – kérdezte ismét mosolyogva Zseglov.
  – Biztosan.
  – A krumplival sokáig bajlódott?
  – Már mért bajlódtam volna sokáig, már meg volt pucolva, csak föltettem, aztán fogtam a vödröt…
  – Tehát, ahogy a meccs véget ért, utána úgy öt-tíz perccel később találkozott Ilja Szergejeviccsel?
  Fjodor Petrovics a mennyezetre bámult, ajka hangtalanul, töprengőn mozgott.
  – Úgy lehetett…
  Zseglov összehúzta a szemét, lábát levette a szék keresztlécéről, valamit dünnyögött magában, majd Taraszkinhoz fordult:
  – Tegnap kik játszottak?
  – A CDKA és a Dinamo – felelte magabiztosan Taraszkin.
  – Úgy van – helyeselt Zseglov. – S az eredmény 3: 1 lett a mieink javára. Tehát a helyzet a következő: kezdés tizenhét órakor, plusz 45 perc, plusz 15 perc szünet – ez tizennyolc óra. Plusz 45 perc, plusz 10 perc… I-igen… Tizennyolc óra 50 perc, maximum tizenkilenc óra… Aztán a teázás és egyéb mesék… Minden egyezik! Érted, Sarapov?
  Már értettem a helyzetet: este hét óra körül Nagyenyka telefonált Lariszának, aki megkérte, hogy egy félórával később újra hívja fel, mivel fontos megbeszélése van. Most már világos, kivel folytatta azt a megbeszélést. I-igen, világos…
  Szívélyes kézfogással köszöntünk el Fjodor Petrovicstól, és visszamentünk Gruzgyevék lakásába, ahol a helyszíni szemle már befejeződött. Az orvosszakértő éppen diktálta Pankovnak a vizsgálat eredményeit, a nyomozó gondosan jegyzőkönyvbe vette az adatokat, miközben többször is megkérdezett egy-egy orvosi szakkifejezést. Paszjuk, a nagy rend- és tisztaságrajongó, a helyükre rakta a különböző tárgyakat, betolta a kihúzgált fiókokat, s becsukta a nyitott ajtókat. A hullaházból megérkezett a kocsi, a hullaszállítók bejöttek a szobába, én pedig, hogy ne lássam, hogyan emelik föl és viszik ki Larisza holttestét, kimentem a konyhába, ahol a kis asztal mellett Grisa felügyelete alatt, fejét a kezére hajtva és szemét egy pontra meresztve, ott ült Gruzgyev.
  Néhány perccel később kijött a konyhába Pankov, aki már szemmel láthatóan tudott a szomszéddal folytatott beszélgetésről, mert nyomban ezt kérdezte Gruzgyevtől:
  – Ilja Szergejevics, hol volt ön tegnap este, úgy hét óra tájban?
  Gruzgyev felemelte a fejét, összehúzott, zavaros tekintetű szemével ellenséges pillantást vetett ránk, görcsösen nagyot nyelt, s úgy felelte:
  – Tegnap este hétkor otthon voltam. Mármint Loszinkában… – Kis szünet után hozzátette: – Hiába vesztegeti az idejét, nem én öltem meg Lariszát.
  – A nyomozás olyan adatokkal rendelkezik – mondta érces hangon Gleb –, amelyek szerint ön tegnap este hétkor itt volt!
  – A nyomozás! – ismételte gyűlölettel Gruzgyev. – Maguknak csak az a fontos, hogy leültessék az embert, de hogy kit… az nem számít. Ahelyett, hogy felkutatnák a gyilkost…
  – Ide hallgasson, Gruzgyev – vágott közbe Pankov. – A szomszédok látták magát, minek tagadja?
  – Láttak, de nem hétkor, hanem négy órakor! – kiáltotta indulatosan Gruzgyev.
  – A beszélgetésünk kezdetén viszont azt mondta, hogy tíz napja nem járt itt – emlékeztette készségesen Zseglov, és láttam, hogy elégedetlen Pankovval, mint ahogy velem is az volt, amikor Gruzgyevet a cigarettáról kérdeztem.
  – Ezt én nem mondtam – tiltakozott Gruzgyev, és észrevettem, hogy tekintetében gyűlölet villant, ahogy Zseglovra nézett. – Azt mondtam, hogy Lariszát nem láttam tíz napja…
  – És tegnap? – érdeklődött hanyagul Zseglov.
  – Tegnap sem láttam – felelte kelletlenül Gruzgyev. – Nem találtam itthon.
  – Minden világos, tehát… – Zseglov hátratette a kezét, járkálni kezdett a konyhában, s közben elmélyülten töprengett valamin.
  Pankov bement a szobába, a hatósági tanúkkal aláíratta a jegyzőkönyvet, elengedte őket, majd Paszjukkal együtt visszajött a konyhába.
  – Önt is megkérem, írja alá a jegyzőkönyvet. – Odanyújtotta az okmányt Gruzgyevnek, de az hátrahőkölt, előrenyújtotta a kezét, és hevesen megrázta a fejét.
  – Én a maguk jegyzőkönyvét nem szándékozom aláírni – jelentette ki komoran.
  – Ezt meg hogy értsem? – kérdezte Pankov szigorúan. – Hiszen részt vett a helyszíni szemlén.
  – Értse úgy, ahogy akarja – csattant fel Gruzgyev, majd kis gondolkozás után hozzátette: – Különben is, mire megérkeztem, maguk már mindent feltúrtak…
  Pankov vékony ajka még jobban elkeskenyedett, és szemrehányóan csóválta meg a fejét:
  – Fölöslegesen csinálja ezt, fölöslegesen…
  Gruzgyev bosszúsan legyintett felé, és az ablak felé fordult. A beállt csend feszültségét Zseglov oszlatta el, ahogy fesztelenül megkérdezte:
  – Ilja Szergejevics, Loszinkában igazolni tudják, hogy ön tegnap este otthon volt?
  – Természetesen… – vetette oda megvetően Gruzgyev, Zseglov felé sem fordulva.
  – Engedje megkérdeznem, kik?
  – Ha már idáig jutottunk, akkor a feleségem és a lakás tulajdonosnője.
  – Értem – biccentett Zseglov.– ők otthon vannak?
  – Valószínűleg… Hol is lehetnének?
  – Csodálatos… – Zseglov feltette a lábát a zsámoly keresztlécére, följebb húzta csizmája kérgét, s egy darabig elgyönyörködött a tükörfényes jószágban, majd ugyanezt végigcsinálta a másik csizmájával is. – Paszjuk, van viasz meg pecsét?
  – Természetesen! – felelte Ivan.
  – Jól van. Nagyusa, megkérem, hogy ürítse ki ezt a kis bőröndöt, természetesen csak ideiglenesen, a tárgyi bizonyítékok számára.
  Nágya bólintott, kinyitotta a bőröndöt, s átrakosgatta belőle a holmikat a ruhásszekrénybe. Zseglov nekem is parancsot adott:
  – Csomagold el a tárgyi bizonyítékokat. Csak óvatosan, ujjlenyomatokat ne hagyj rajtuk. Az üveget dugaszold le, nehogy kiömöljön. A levelet se felejtsd itt, az egész csomagot rakd el, majd ott elemezzük…
  – Az üveg mire kell? – csodálkoztam.
  – Az üveg is nyom – mondta Zseglov. – A mi feladatunk, hogy szállítsuk. – A szakértők majd eldöntik, használható-e vagy sem. – Majd Gruzgyevhez fordult, s a lehető legszívélyesebben így szólt hozzá: – Ilja Szergejevics, ennek a lakásnak a kulcsait ha lenne kedves átadni.
  Gruzgyev még most is szótlanul bámult ki az ablakon, s már azt gondoltam, hogy soha az életben nem jutott volna eszembe, hogy így elkérjem a kulcsokat, mintha előre tudnám, hogy nála vannak; ellenkezőleg, bizonyára okoskodni kezdek; ha egyszer elváltak, ez azt jelenti, a kulcs sem lehet nála.
  Gruzgyev azonban hallgatott, Zseglov pedig kicsatolta az oldaltáskáját, kihúzott belőle valamilyen blankettát, és odanyújtotta Pankovnak. Pankov kitöltötte, és ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy házkutatási parancs. Zseglov pedig angyali türelemmel ismét így szólt Gruzgyevhez:
  – A kulcsokra szükségünk van, Ilja Szergejevics. – És megmagyarázta: – A lakást ideiglenesen le kell pecsételnünk.
  Gruzgyev hirtelen megfordult:
  – A kulcsok nincsenek nálam. És nem is lehetnek. Próbálja megérteni, hogy egy intelligens ember nem tartja magánál egy számára idegen nő lakásának a kulcsait. Egy idegen nő, érti, idegen nő!
  – Fölöslegesen csinálja ezt, fölöslegesen… – jegyezte meg ellenségesen Pankov, és átadta a házkutatási parancsot Zseglovnak. – No de fejezzük be,
  – Mindenki hagyja el a lakást! – adta ki a parancsot Zseglov. – Önnek, Gruzgyev polgártárs, velünk kell jönnie a Petrovka 38-ba. Egyet-mást még tisztáznunk kell…
  A lépcsőn Zseglov lemaradt Paszjukkal és Taraszkinnal, átadta nekik a házkutatási parancsot, és halkan így rendelkezett:
  – Menjetek ki Loszinkába, erre a címre, és csináljatok sürgős házkutatást, kerítsetek elő mindent, ami csak kapcsolatban lehet az üggyel, világos? Főleg a levelezést, úgy, ahogy van, az egészet. Aztán Gruzgyev élettársát és a lakás tulajdonosnőjét hallgassátok ki, külön-külön: hol volt Gruzgyev tegnap, mit csinált egész nap, percről percre, érhető? Aztán vissza, szaporán…
  
  
A FŐVÁROSBAN JELENLEG SZÁZTIZENEGY
SOKGYERMEKES ÉDESANYA ÉL, AKIKET
A LEGMAGASABB KORMÁNYKITÜNTETÉSSEL,
A HŐS ANYA ÉRDEMRENDDEL JUTALMAZTAK.
MINDEGYIKÜK TÍZ VAGY TÍZNÉL TÖBB
GYERMEKET SZÜLT ÉS NEVELT FEL.
   
   MOSZKOVSKIJ BOLSEVIK
  
  Pankov elindult haza, de előbb kérte, hogy másnap reggel mutassák meg neki az összegyűjtött anyagot. Az éjszakai utcákon gyorsan végigdübörögve megérkeztünk a Petrovkára. Egész úton hallgattunk, szótlanul mentünk fel az ügyeletes részlegre, és Zseglov leültette Gruzgyevet az asztalhoz. Papírt, tollat adott neki, és így szólt:
  – Kérem, írja le a lehető legrészletesebben az ön és Larisza életének történetét, elképzeléseit a történtekkel kapcsolatban, és sorolja fel az elhunyt ismerőseit, akiket csak ismer. Külön írja le, kérem, az ön egész tegnapi napját, órára, percre pontosan.
  – Az életem Lariszával a magánügyem – közölte indulatosan Gruzgyev. – Ami pedig az ismerőseit illeti, keressen másvalakit, aki majd feljelentéseket írogat róluk. Engem meg eresszen el, nem vagyok besúgó…
  – Ide figyeljen, Gruzgyev – mondta fáradtan Zseglov. – Már torkig vagyok ezzel. Mit akadékoskodik állandóan? Maga nem besúgó, hanem tanú ebben az ügyben. Legalábbis egyelőre. És vallomást tennie a nyomozás érdekében a törvény szerint kötelessége. Úgyhogy hagyja ezt abba, és… Írja, ha azt mondják magának…
  Gruzgyev dühösen vállat vont; egész magatartása azt mutatta, hogy nem tehet mást, mint hogy a durva erőszaknak engedelmeskedik. Bemártotta a tintába a tollat, majd ismét letette:
  – Kinek írjak? És milyen címet adjak ennek a dokumentumnak?
  – A cím: „Magyarázat.” A címzett a moszkvai rendőrség parancsnoka, Mahanykov altábornagy. Később ezeket az adatokat majd átvezetjük a kihallgatási jegyzőkönyvbe… Gyerünk, Sarapov – hívott Zseglov, és kimentünk a folyosóra.
  – Miért a tábornoknak írattál vele? – kíváncsiskodtam.
  – A hatás kedvéért, ez fokozza a felelősségtudatát. Ha hazudni fog, akkor magának a tábornoknak hazudik. Gyere be hozzám, harapunk valamit.
  Bementünk az irodánkba, föltettük a kályhára a teafőzőt, és rágyújtottunk. Az órámra néztem – éjfél múlt öt perccel. Zseglov elvett az ablakból egy díszes fémdobozt, rajta latin betűs felirattal ez állt: „Princ Albert” – ebben a fémdobozban tartotta a kristálycukrot, mivel a dohány illata már régen elillant belőle –, a páncélszekrényből elővett egy darab kenyeret, amit még én tettem el tartalékba, ki tudja, milyen irdatlan régen – ma, pontosabban, tegnap ebéd előtt, amikor meg akartunk emlékezni a „csekisták napjáról”. Borotvaéles, díszes plexiüveg nyelű felderítőtőrömmel vékony szeletekre vágtam az étvágygerjesztő rozskenyérdarabot, vastagon megszórtam kristálycukorral, miközben Zseglov megfőzte a teát. Fölséges vacsorát kanyarítottunk. A magam kenyerét kis rombuszokra vágtam, így könnyebb volt tartani begörbített tenyeremen, hogy a cukor ne szóródjon le róluk. A forró, ízletes teát kortyolgatva megkérdeztem:
  – No, mi a véleményed Gruzgyevről, Gleb?
  – Ő csinálta, nem kérdéses… – És a kenyeret rágcsálva hozzátette: – Ez a pasas nem nehéz eset, nehezebbeket is megtáncoltattam. Az egyik nyavalyás, emlékszem, rablógyilkosságnak álcázta az ügyet: megérkezünk, a felesége halott, ő meg a másik szobában fekszik összevagdosva, megkötözve, felpeckelt szájjal, a lakás feldúlva, felforgatva fenekestül, az értékeknek hűlt helyük. Munkához láttunk, a pasas meg úgy szenvedett, hogy rossz volt nézni: a drága feleségem nélkül, ordította, nincs értelme az életemnek! – Zseglov az újságpapírról gondosan a szájába söpörte a morzsákat, és elgondolkozott:
  – No és hogy volt tovább?…
  – Aztán kinyomoztam, hogy szeretőt tart. És mivel rettenetesen, egészen eddig – Zseglov tenyerével a feje fölé mutatott – gyanúsnak találtam, egyenesen a képébe vágtam: „Vallja be, mért ölte meg a drága feleségét?” No, hogy mit művelt erre, azt nem tudom neked leírni, hogy hova be nem panaszolt, még magához Mihail Ivanics Kalinyinhoz is eljutott.
  – És te mit csináltál?
  Zseglov fölállt, nagyot nyújtózott, hogy hajlékony, izmos teste beleropogott, elégedetten megsimogatta a hasát, és ravaszul felnevetett:
  – Bezárattam, hogy egy kicsit lehűtsem… Vagy öt napig csücsült minden kihallgatás nélkül, én meg ezalatt ízekre szedtem a szeretőjét: a nő házat vett magának, csak azt nem lehetett tudni, milyen pénzből. Később aztán csak be kellett ismernie, hogy a pénzt – harmincezret – a szeretője adta. Az meg azon siránkozott, hogy ezt a pénzt a rablók vitték el, egyetlen kopekje sem maradt. Felhozattam a cellából, és szembesítettem a cicuskájával. I-igen… Ahogy az ipse megpillantotta a nőt, rákezdte: „Engedjenek el a kihallgatásról, gondolkoznom kell… “ Rendben van. Másnap hívattam, de még ki se nyithatta a száját, máris a kezébe nyomtam a szakértői véleményt…
  – Milyen szakértői véleményt? – értetlenkedtem.
  – Tudod, ott a szobában, a többi holmi közt a padlón hevert egy kis Telephunken rádiókészülék is, zsákmányolt, ma is jól emlékszem rá. És ez az alak esküdött rá, hogy a rablók pénz után kutattak a készülékben, de mivel nem találtak benne, dühükben teljes erővel a földhöz csapták. A szakértő viszont határozottan leszögezte: ha a készüléket a padlóhoz csapták volna, érzékeny szerkezetében jóvátehetetlen károk keletkeztek volna, és az életben többé soha nem szólal meg. A készülék viszont mellesleg kifogástalanul működött…
  – Aha, szóval csak letette a padlóra, hogy a felfordulás látszatát keltse…
  – Pontosan. Ezt mondtam neki én is, mire térden állva könyörgött: „Csak az életemet mentse meg, könyörgök, megváltom a bűnöm…” Szóval ilyen figurák is akadnak, szokd meg, hogy kíméletlen harcot kell folytatnod ellenük, ahogy a nép megköveteli tőlünk.
  – És Gruzgyev?
  – Kikészült – legyintett hanyagul Zseglov. – Makacskodik még egy darabig, aztán összeomlik, mi mást is tehetne? Minden bizonyíték ellene szól, és gyöngécske, ideges figura ez…
  Fölálltam.
  – Megyek, megnézem, mit csinál.
  – Szó se lehet róla – állított meg Zseglov. – Neki most, ahogy mondani szokták, egyedül kell összhangba kerülni a saját lelkiismeretével. Különben nehogy azt gondold, hogy most már minden rendben van, az ilyen dolgok rázósak, még rengeteget kell dolgoznunk…
  – Értettem – mondtam készségesen, és megkértem:
  – Mesélhetnél a vizsgálati kérdésekről részletesebben, megígérted…
  – Igen, igen – emlékezett Zseglov. – Erről lehet szó. Természetesen szavakkal itt mindent nem lehet megmagyarázni, majd látni fogod ezt az elméletet a gyakorlatban…
  Elnevettem magam.
  – No, mit vigyorogsz, mint a fakutya? – dühösködött Zseglov. – Ez komoly dolog! Érts meg, amikor kihallgatnak egy bűnözőt, az olyan, mint egy vadállat, a feszültség és a félelem csak úgy tombol benne: mit tud a nyomozó, mit bizonyíthat rá, miről fogja kérdezni? Pontosan ennek a feszültségnek, ennek a félelemnek kell a bűnözőt egészen a rettegésig eljuttatni, érted? Hogyan kell ezt csinálni? Nagyon egyszerűen. A kérdéseket fokozatosan kell feladni: először egészen jelentékteleneket erről-arról, csip-csup dolgokról – ez azt mondta, az azt látta, amaz ezt hallotta… A bűnöző már látja, hogy ismered az ügyet, és nem azért jöttél, hogy a virágokról vagy az édességekről csevegj vele egyszerűen… Nohát. És akkor acélkemény tényekkel kezded bombázni…
  – No és, ha tegyük fel, erre tagad? – mondtam.
  – Nagyon jó! Ő tagad, te erre szembesíted, először! Mondjuk, hogy a bűntársa ráhúzza a vizes lepedőt a szembesítésnél…
  – Ennek ellenére ő még mindig tagad – tüzeltem Zseglovot.
  – Ekkor, egy: hozod a szemtanút, kettő: előállsz a szakértői véleménnyel. Három: előszedsz valamilyen komoly tárgyi bizonyítékot. Erre aztán már kész is a legény, e tények láttán beismerő vallomást kell tennie, amit saját kezűleg ír le neked, ráadásul azt is megmagyarázza benne, hogy eddigelé miért hazudott.
  – Jó, rendben van – bólogattam. – És aztán tovább?
  – Aztán javaslod neki, hogy beszéljen a maga bűnöző tevékenységéről. Erre persze nyomban megesküszik neked, hogy életében egyetlenegyszer tévedt le a helyes útról fiatal élete során, és az is az italozás miatt történt. Te erre csak keseregsz, csóválod a fejed, mondván: már megint összevissza hantázol, fiú, ki se tudom mondani, mennyire sajnállak, és nem tudom, mi lesz veled, amiért nem vagy őszinte Mire ő azt mondja: „Ugyan miért?” – ekkor te csak úgy szőrmentén, óvatosan említést teszel például a Monyetcsikovszkaja 6-ban történtekről, amiről tudod, hogy lakásrablás volt, de nincs semmi bizonyítékunk.
  – Így tehát szinte elébed menti
  – Ahogy mondod, elém jött! Pedig az első esetről én is csak mellékesen, távolról kérdezgettem. Először hetet-havat összehordott, mire tényekkel kezdtem bombázni, aztán jöttek a szembesítések, miegyebek; ezek után beismerő vallomást kellett tennie, és magyarázatot kellett adnia. Ilyenkor azután feláll, belenéz abba a szép kék szemedbe, és a mellét döngetve, „őszintén” beismeri élete utolsó gaztettét. Jön a jegyzőkönyv, aláírás és a többi mese…
  Megszólalt a telefon – Pankov otthonról érdeklődött, nem vallott-e Gruzgyev.
  – Egyelőre még nem – így Zseglov. – De ne nyugtalankodjál, Szergej Ipatyjics, megtörik… – Helyére tette a kagylót, és tréfálkozva mondta: – Aludj nyugodtan, drága elvtársam… Megöregedett Pankov, az ügyészségi nyomozó. Azelőtt megesett, amíg vallomásra nem bírta a letartóztatottat, akár éjszaka is, egészen reggelig, vagy még másnap is piszmogott. Nevetséges…
  – Ne térj el a tárgytól, Gleb. A vizsgálati kérdésekről beszéltél. Tudod, a könyvekből nincs időm tanulni.
  – Derék gyerek vagy, Sarapov! – dicsért Zseglov. – A makacs természeteddel talpraesett, kitűnő nyomozó lesz belőled. Figyelj: tehát a páciensünk a második esetnél megtört, mire te késedelem nélkül a harmadikat is megsúgod neki. Természetesen ez is támadhatatlan. Közben ő is ráébred, hogy a második esetnél bizonyítékok nélkül, semmiségen bukott le, amin rettenetesen bosszankodni fog. Talpra ugrik az eszemadta, tördeli azt a hófehér kacsóját, esküdözik az élő istenre meg a drága jó édesanyjára, hogy több már nincs a rovásán, mindent bevallott! Ekkor te, mint először, az egészet újra kezded vele, és ismét megpörgeted: hozod a szemtanúkat, a tettestársat szembesítésre. Megint nem tud mit tenni, esküdözik, bocsánatot kér, és ismét teljes beismerő vallomást tesz. Ekkor már itt az ideje, hogy méltatlankodni kezdj, és megmagyarázd neki, a gazembernek, hogy ha minden esetet ilyen keservesen bebizonyítva, harapófogóval kell kihúzni belőle, akkor a népbíróság nem fog tudni elegendő esztendőt kiszabni az ilyen és hozzá hasonló cégéres, megátalkodott csirkefogók számára. „Természetesen a Jakimankán sem jártál, és a Babjegorodszkij se a te kezed munkája, és Pljuscsiháról se hallottál, és a többiről se, nyilvánvalóan”… Röviden szólva, rázúdítod egy egész esztendő eseményeit, amik lezajlottak, s módszerére jellemzőek…
  – De hát erre úgy begyulladhat, hogy azt is vállalja, amit nem követett el! – nyugtalankodtam. – A mások bűncselekményeit is a maga számlájára írja.
  – Légy te csak nyugodt. – Zseglov egy pohár kihűlt teát öntött magának, és a felét nyomban megitta. – A más balhéját a hivatásos tolvaj soha nem veszi magára… Arra gondolok, hogy az ilyesfajta nyomozás során. Miért, te mit gondoltál? Mindent ellenőrizni kell! A tolvaj pedig, amikor ily módon, ésszel megdolgozod, minden balhéját bevallja, ahogy mondani szokták: a maiakat, a holnapiakat és a többieket is három évvel előre! Tanulj, amíg élek! – mondta Zseglov, és elégedetten paskolta meg tenyerével a mellét.
  – Tanulok – feleltem komolyan. – Ezzel a módszerrel most már tisztában vagyok. De beszélj majd a többiről is, ígérem, igyekezni fogok…
  A folyosón tompa lábdobogás hangzott fel, kinyitottam az ajtót, és kinéztem – a folyosón sietve, szinte futva Paszjuk és Taraszkin közeledett. Paszjuk elsőként lépett be a szobába, fújtatva egyenesen odament Zseglov íróasztalához, vitorlavászon köpenye feneketlen zsebéből összegöngyölt papírlapokat halászott elő, akkurátusan odébb tolta az asztalon lévő kenyeret, a papírokat az asztalra tette, és így szólt:
  – Ez a házkutatás meg a nők kihallgatási jegyzőkönyve.
  – Találtatok valamit? – kérdezte érdeklődve Zseglov.
  – Semmi különöset… – nevetett Ivan.
  – És a nők mit mondtak?
  – A felesége azt mondta, hogy a férje tizennyolc órától otthon volt…
  – És a főbérlő?
  Végre Taraszkin is megszólalt:
  – A gazdasszony azt állította, hogy Gruzgyevet reggel óta nem látták, és este is nagy csend volt a verandájukon. Még a férfi hangját se hallotta. Attól kezdve, hogy reggel elment az állomásra, ettől kezdve többet nem látta.
  – Világos – jegyezte meg Zseglov. – Tehát nem volt otthon.
  – És a felesége? – kérdeztem.
  – Naiv vagy te, Sarapov! – nevetett Zseglov. – Ez az asszony mikor nem igazolná a férje alibijét? Gondolkozz…
  Igen, ez természetesen igaz. Fölvettem az íróasztalról a kihallgatási jegyzőkönyvet, hogy elolvassam. Zseglov eközben fel-alá járkált a szobában, gondolkozott, s mikor eszébe jutott valami, megkérdezte:
  – Igen, tehát mi volt az a „semmi különös”, amit találtatok?
  Paszjuk ismét köpenye zsebébe nyúlt, előhúzott egy kis újságpapírcsomagot, lassan az asztalra tette, a jegyzőkönyvek mellé. Zseglov kibontotta.
  Kezében hűvösen és tompán megcsillant egy acélkék Bayard.
  Igen, egy Bayard márkájú pisztoly volt!
  
  
A szoba cigarettafüstben úszott, és a füst úgy lebegett a sarkokban, mint a mocsár fölött terjengő köd: a szemünk könnyezett, és a hideggel mit sem törődve (a fűtést még nem kezdték el) kinyitottam az ablakot.
  Az eső már csak szemerkélt, úgy sejlett, éjjel fagyni fog, az ég lassan megtisztult a lompos felhőktől, melyek egész nap alacsonyan úsztak a város felett, és sötétlő mélyén előbukkantak a csillagok. Az ablaknál álltam, mélyen beszívtam a friss éjszakai levegőt, és eltöprengtem a bonyolult, ravaszul összekuszált emberi sorsokon. A fronton jóval egyszerűbb volt minden, nem is beszélve az ellenséghez fűződő kapcsolatról, alapjában véve milyen is volt ez a kapcsolat: „Üsd a fasiszta fenevadat!” – és kész! Itt viszont bárhogy erőlködtem is, sehogyan sem tudtam elképzelni, nem tudtam megérteni, hogy ez az értelmes, kulturált ember, aki ráadásul orvos, meg tud ölni egy nőt, egy hozzá közel álló embert, a volt feleségét, valamilyen koszos lakásért. És nem haragjában, felindulásában, nem azért, hogy az unott tehertől szabaduljon, nem is féltékenységből, hanem egy lakásért!
  Ez a motívum nem okozott semmi kétséget. Zseglovnak is pontosan ez volt a véleménye, és magam is egyetértettem vele. Igaz, hogy az a Larisza nevére szóló biztosítási kötvény, amit Loszinkában találtak, ugyanott, ahol a Bayardot, a villanyóra falmélyedésében, bizonyos kétségeket támasztott. A biztosítást a gyilkosságot megelőzően kötötték, nagy összegre szólt, és ahogy Zseglov magyarázta: Gruzgyevnek, aki formálisan Larisza férje maradt, minden törvényes alapja megvolt rá, hogy a biztosítási összeget megkapja örökségként. Nézetem szerint volt még egy fontos tényező – a legértékesebb tárgyak és Larisza ékszereinek az eltűnése; de amikor erről megkérdeztem Zseglovot, hogy ezt hogyan értsem, nevetve magyarázta:
  – Tudod, Vologya, hallatlan bűntények nincsenek: minden esetben valami hasonló valahol, valamikor, valakivel már előfordult. És erre építünk mi, nyomozók; a körülmények hasonlóságára, az azonos motívumokra, a fortélyok egyformaságára…
  – Nyomoztál már ilyen ügyben? – kérdeztem.
  – Nem egyszer, nem is kétszer – bólintott Zseglov.
  – Például: egy férj tetten érte a feleségét a szeretőjével. A vér a fejébe szállt, a szíve majd kiugrott a helyéből, előkapta a revolverét, és piff-puff! – máris volt két hulla. Amikor magához tért, zokogni kezdett, és rohant hozzánk: ítéljenek el, polgártársak, az imént megöltem a feleségemet. De más is előfordul, a következő: valaki mindent aprólékosan átgondol, hogyan csinálja, miként tereli el magáról a gyanút, más esetben hogyan keverjen mást gyanúba. Jó előre előkészít mindent, hidegvérrel, aztán eltünteti. Nem tudok semmit, fogalmam sincs róla, hogy történt, ti meg, derék nyomozók, keressétek, az orrotokkal szántsátok fel utána a földet, de kerítsétek elő a gyilkosát az én egyetlen, örök szerelmemnek!
  – Ezek szerint a holmikat is ő vitte el magával, hogy azt gondoljuk, rablás történt? – állapítottam meg.
  – Pontosan! – helyeselt Zseglov. – Jól gondolkodsz. Ezekre a csecsebecsékre lehet, hogy nincs is szüksége… Tehát csak porhintés az egész. Bár az is lehet, hogy van. A pisztolya vezetett rá erre a gondolatra. Más az ő helyében elhajította volna a pisztolyt, hogy a bűnjeltől megszabaduljon, ő viszont, látod, elrejtette: ami azt jelenti, vonzódik a tárgyakhoz, sajnálja őket, érted? A gyűrű is ott volt Larisza ujján, Nágya mondta, hogy rendkívül értékes darab, a nagyanyjától maradt rá…
  Taraszkin elővezette Gruzgyevet. Valahogy egészen megtört, összeesett, fázósan húzogatta a vállát, és állát kabátja felhajtott gallérjába rejtette. Az eltelt órák alatt arca is furcsán kiszikkadt, földszínűvé vált, mintha már egy teljes hónapot börtöncellában töltött volna, nem egy órája érkezett volna ide a szabad életből. Kivörösödött szemhéja remegett, szemének dühös csillogása kihunyt, csupán szorosan összezárt keskeny ajka árulkodott kemény elszántságról és magabiztosságról.
  – Meglehetősen keveset írt ennyi idő alatt – jegyezte meg zsémbesen Zseglov, ahogy átvette tőle a szálkás, bizonytalan kézírással ritkán teleírt két papírlapot. Gruzgyev még jobban összepréselte ajkát, semmit sem válaszolt, de Zseglovot ez egyáltalán nem izgatta, leült egy karosszékbe, olvasni kezdett, és itt-ott ceruzával aláhúzott valamit a vallomásban. Amint végzett, fölállt, átment a szobán, odaállt Gruzgyev mellé, aki – ez valahogy nem szándékosan történt – az egyetlen támlátlan széken ült a szoba közepén, úgyhogy még a könyökét sem tudta megtámasztani, és keményen, tagoltan így szólt:
  – Tehát így vagyunk, Gruzgyev polgártárs, most majd őszintén fogunk beszélgetni, ha már az igazságot nem akarta leírni. – Azzal hanyagul meglengette a levegőben a teleírt papírlapokat. – Pedig kár. A dolog egészen másképpen történt, a hazugsággal csak súlyosbítjuk a helyzetet, megérti, ugye?
  – Hogy merészel ilyet mondani? – pattant fel a székről Gruzgyev. – Hogy mer így beszélni velem? Nem jöttment kis tolvaj vagyok, akivel a maguk intézményénél, hallottam, úgy társaloghatnak, ahogy akarnak. Orvos vagyok! Az orvostudományok kandidátusa, ha már itt tartunk! Panaszt fogok tenni! – Sápadt arcán az izgalomtól és a félelemtől ismét téglapiros foltok ütköztek ki, ahogy szorosan Zseglov elé állt, és már-már úgy látszott, nekiront.
  Zseglov könnyed mozdulatot tett – nem is mozdulat volt ez, mint inkább megfoghatatlan moccanás –, törzse előrehajolt Gruzgyev felé, mire az önkéntelenül meghátrált, de mivel a háta mögött ott állt a szék, ügyetlenül, zsákszerűen lehuppant rá. Mintegy rögzítve ezt a helyzetet, Zseglov hanyagul a szék keresztlécére tette a lábát, és éles hangon, fenyegetően mondta:
  – Ami a panaszt illeti, arról már hallottam. Ami viszont a tolvajt illeti, az igaz. Te valóban nem vagy tolvaj. Te gyilkos vagy…
  A lélegzetem elakadt, olyan váratlan volt ez az átmenet. Megértettem, hogy ez a legfelelősségteljesebb pillanat: Zseglov most fogja megtörni Gruzgyevet!
  Egyelőre azonban csönd volt, tapadós, tömör, feszült csönd, amit csak Gruzgyev rekedt lélegzése és a szék egyhangú nyikorgása tört meg Zseglov talpa alatt. Elegáns csizmájával a szék keresztlécéhez odaszorította Gruzgyev kabátjának szárnyát, és amikor az megpróbált megfordulni, a kabát csak megnyúlt, de nem eresztette – Zseglov mintha odaszögezte volna Gruzgyevet a székhez…
  – Sokáig készülődtél… – törte meg végre a csöndet Zseglov, a hangja valahogy szokatlan és recsegő volt, és egyetlen érzést sugárzott: mérhetetlen megvetést! – Ravasz… Csak hát nálunk az ilyenek vizet hordanak. .
  – Mit beszél… Miféle badarságot hord itt össze! – Gruzgyev szinte fuldoklott a felháborodás szavaitól, amelyek végül is dühödt kiáltásban törtek ki belőle: – Maga megőrült!
  – No, no, csillapodj… – mosolygott fagyosan Zseglov. – Légy férfi: ha horogra akadtál, legyen bátorságod beismerni. Ami ráadásul még hasznos is. A törvény egyenesen kimondja: az őszinte beismerés enyhíti a vétket…
  A törvénykönyvben, amit tegnap reggel olvastam, ez a formula kissé másként volt megfogalmazva, de ez a gondolat csak felvillant bennem, máris eltűnt, mert megszólalt Gruzgyev:
  – Ide hallgasson, ez valami szörnyű félreértés… Én nem hiszem… Maga úgy beszél velem, mintha valóban gyilkos lennék… – Hangja rekedt, szaggatott volt, szemében könnyek jelentek meg. – De hiszen, ha maga nem hisz nekem, akkor azt, hogy gyilkos vagyok, valahogy bizonyítani kell?!
  – Mit kell itt még bizonyítani? – kérdezte könnyedén Zseglov. – A legfontosabbat már bebizonyítottuk, az apróságokra meg majd sor kerül később, a nyomozás során. Mondjuk, például arra, hogy a golyót az ön pisztolyából lőtték ki. Amit különben már a helyszínen, szemre megállapítottam…
  – De a pisztolyból valaki más is lőhetett! Maga is meggyőződött róla, hogy nem volt a helyén! – mondta Gruzgyev, és hangjának kérdő színezete volt. Zseglovra pillantottam, mire ő alig észrevehetően rám kacsintott: „Érzed, hogy tapogatódzik?“ – hangosan viszont így szólt udvariasan és türelmesen, mint a tanító, amikor a feladatot magyarázza fafejű tanítványának:
  – De hiszen mondtam, hogy ez apróság. Mindent tisztázunk, ne nyugtalankodjék, garantálom. Egy bűntény felderítésénél a legfontosabb annak a megállapítása, kinek származott haszna belőle. Ezt minden diák tudja. Nos, nézzük meg: hasznára volt önnek ez a bűntény?…
  Gruzgyev megrándult a helyén: ez alkalommal sikerült kiszabadítania a kabátját, és fölállt:
  – De hiszen ez abszurdum! Így az ördög tudja, mit meg nem lehet alapozni! A maga szempontja szerint az derül ki, hogy a gyerekeknek hasznukra van szüleik halála, az asszonynak a férjéé, és így tovább csupán azért, mert valamennyien örökösök…
  – A maga esete azért egy kicsit más – vágott közbe Zseglov. – Az örökös maga, a férj viszont már rég nem… – És ráparancsolt: – Üljön le! És jól figyeljen arra, amit mondok. Ugyancsak hasznára lehet…
  Levette a lábát a szék keresztlécéről, végigment a szobán, ismét megállt Gruzgyev előtt, és beszélni kezdett, tenyerével mintegy szétvagdosva, elkülönítve a mondatokat a levegőben:
  – Az első feleségével, Lariszával nem akar tovább élni… Talál egy másik nőt, Galina Zseltovszkaját, az asszisztensnőjét… Eközben mindenütt, ahol csak lehet, azt a látszatot kelti, hogy jó viszonyban van a volt feleségével, pénzt, élelmiszert visz neki, fizeti a lakbért … Lariszának nincs hova mennie, maga viszont bejelenti azt az elhatározását, hogy a főbérleti lakást elcseréli két szobára egy társbérleti lakásban… Valójában a maga számára egyáltalán nem csábító az a perspektíva, hogy ott lökdösődjön a társbérlőkkel a közös konyhában… És a lakás is lényegében az öné, még a szüleitől maradt… Larisza még a cserét sem sürgeti… A kiadások viszont állandóan nőnek: az élet két család számára igen sokba kerül… Erre aztán ön elhatározza magát…
  Gruzgyev köhögött, vagy talán nevetett, ezt nem lehetett pontosan megállapítani, majd zsebkendőjével megtörülte a szemét, és száját dühös fintorba húzva így szólt:
  – Mindez nevetséges lenne…
  – Ha nem lenne színtiszta igazság – vágott a szavába Zseglov magabiztosan. – Ön elhatározta magát, hogy megszabadul Lariszától, és még hasznot is húz belőle. A fenyegető levéllel, itt ezzel – Zseglov előhúzta oldaltáskájából a papírlapot, amit a helyszíni szemlekor találtak, és meglobogtatta Gruzgyev szeme előtt – arra készteti, hogy végre elébe menjen az ön elképzeléseinek… a lakáscserét és még egyet-mást illetően… Eljön hozzá, hozza a kedvenc borát, csokoládéját, teáznak, beszélgetnek, aztán egy alkalmas pillanatban lelövi… Majd a rablás látszatát keltve – hiszen a legértékesebb tárgyak eltűntek, még a gyűrűk is Larisza ujjáról –, csendben becsukja az ajtót, és elmegy Loszinkába, ahol megbeszéli Zseltovszkajával, hogy egész este otthon voltak. Ez az alibi!
  Zseglov szinte belefúrta nehéz, parancsoló, metsző pillantását Gruzgyev szemébe, de az nem állta a tekintetét, elfordult, s tompán mondta:
  – Ez az egész ostoba mese a maga lázas fantáziájának a szüleménye. Még nem tudom, hogyan bizonyítsam be… Kissé elvesztettem valahogy a fejem… De azért ne gondolja…
  – Igen, ön úgy látszik, makacs ember… – sajnálkozott Zseglov. – No, de sebaj, ezek szerint keményebben kell majd beszélni önnel… ha a normális szavakat nem érti meg. Sarapov, vegyél egy jelentésblankettát, és írd!
  Az irodában fel-alá sétálgatva Zseglov kényelmesen lediktálta az ügy lényegét, Gruzgyev adatait, majd megállt a közelében, és mereven mindig a szemébe nézve, áttért a bizonyítékokra. Nagy igyekezettel írtam: „…Az elmondottakon kívül a bűncselekmény tényét a következők is bizonyítják: egy fenyegető levél (tárgyi bizonyíték N°l.), az áldozat testvérének, Nagyezsda Koleszovának a vallomásai, valamint az élelmiszerek (tárgyi bizonyíték N°2.), Delhi cigarettavégek, amiket a gyilkosság színhelyén találtunk, ilyen cigarettát szív Gruzgyev polgártárs (tárgyi bizonyíték N°3.), Lipatnyikov szemtanú vallomása, aki az esemény színhelyéről távozni látta Gruzgyevet abban az időben, amikor Larisza Gruzgyevát megölték, Nyikogyimova tanú, Gruzgyev lakásadónőjének vallomása, ami megcáfolja a gyanúsított alibijét, egy Bayard típusú pisztolyból kilőtt töltények (tárgyi bizonyíték N°4.), a fegyvert a gyanúsított vallomása szerint a feleségénél őrizték…”
  Zseglov megállt, a csizmája sarkán megfordult, odament az íróasztalához, kivett belőle egy teleírt papírlapot és odanyújtotta Gruzgyevnek:
  – Tessék, ismerkedjék meg vele, a Loszinkában tartott házkutatás jegyzőkönyve… Megismeri Zseltovszkaja aláírását?
  – I-igen – nyögte ki Gruzgyev. – Ez az ő keze írása…
  – Olvassa – mondta Zseglov, és úgy, hogy Gruzgyev észre ne vegye, kiemelte az íróasztalfiókból a Bayardot és a biztosítási kötvényt.
  – Micsoda badarság ez?… – kérdezte rekedten a jegyzőkönyvre bámulva Gruzgyev, és a hangja egészen elhalt. – Miféle pisztoly? Miféle biztosítási kötvény?
  Zseglov ügyet sem vetve rá, így szólt hozzám:
  – Írd tovább: „…egy Bayard típusú pisztoly, amit a Loszinoosztrovkán találtunk a házkutatás során Gruzgyevnél (tárgyi bizonyíték N°5.), egy Larisza Gruzgyeva nevére szóló életbiztosítási kötvény, amit a gyilkosság előtti napon kötöttek, ugyancsak a Loszinoosztrovkán (tárgyi bizonyíték N°6.)…” – Azzal Gruzgyev felé fordult, és nyitott jobb tenyerén eléje tartotta a fegyvert, a bal kezével pedig a kötvényt:
  – Hát ez az a pisztoly! És ez a kötvény! Nos? Megismeri?
  Gruzgyev arca hamuszínűre vált, feje a mellére csuklott, és inkább csak éreztem, mint hallottam, ahogy suttogta:
  – Kész… Istenem!…
  Zseglov tagolt, súlyos szavai úgy hangzottak, mintha szögeket vert volna be:
  – Figyelmeztettem… A bizonyítékok, láthatja, tíz embernek is elegendőek lennének! Mondjon el mindent!
  Hosszú szünet állt be, és én már türelmetlenül vártam, mikor törik meg ez az iszonyú csend, Gruzgyev mikor szólal meg, és mondja el önként, miért és hogyan végzett Lariszával. Abban, hogy ez rögtön bekövetkezik, nem kételkedtem, annyira világos volt minden. Gruzgyev azonban hallgatott, mire Zseglov szinte barátian sürgetni kezdte:
  – Telik az idő, Ilja Szergejevics… Ne húzza az időt, nincs értelme…
  A szobában most is hideg volt, de Gruzgyev kigombolta a kabátját, az ingét, amelynek gallérja fojtogatta, és a homlokán verejték gyöngyözött. Hegyes ádámcsutkája néhányszor görcsösen le-fel szaladt, még a száját is kinyitotta, de egyetlen szót sem tudott kinyögni.
  Zseglov barátságosan jegyezte meg:
  – Megértem… Ez nehéz dolog… De dobja le a lelkéről ezt a terhet… meglátja, mindjárt könnyebb lesz. Higgye el – tudom.
  – Tudja… – nyögte ki végül Gruzgyev szomorúan és gyűlölettel: – Istenem, micsoda hajmeresztő provokáció ez! – Azzal ki tudja, miért, hozzám fordult, és felüvöltött: – Nem én öl-tem meg! Nem én öl-tem meg, értsék meg, szörnyetegek!
  Ez az ordító hang szinte összezsugorított, agyonnyomott, belecsapott a fülembe, végigkorbácsolta az idegeimet, tökéletesen pánikba estem, és el sem tudtam képzelni, mi következhet ezután. Zseglov viszont nyugodtan így szólt:
  – Úgy, tehát provokáció… No, no… Ravasz fickó… Írd tovább, Sarapov: „…Figyelembe véve… az elkövetés módjának kifinomultságát… és rendkívül súlyos voltát… valamint azt, hogy… szabadlábon… Ilja Szergejevics Gruzgyev… zavarhatja a nyomozást … esetleg megszökhet… ennek megakadályozására… nehogy távol tartsa magát a bíróságtól és a nyomozástól… őrizetben kell tartani…”
  Gruzgyev teljesen érzéketlenül ült, nem nézett senkire, mintha nem is hallotta volna Zseglov szavait. Gleb elvette tőlem a jegyzőkönyvet, átfutotta, és az íróasztalához le sem ülve, odakanyarította a maga csodálatos, kicirkalmazott, mégis tömör aláírását. A papírt meglobogtatta a levegőben, hogy a tinta megszáradjon, majd így szólt Paszjukhoz:
  – Vidd le a fogdába…
  
  
LENINGRÁD, OKTÓBER 11. TASZSZ.
SZVERDLOVSZKBÓL KÉT SZERELVÉNY ÉRKEZETT
LENINGRÁDBA. EZEK A SZERELVÉNYEK AZ ÁLLAMI
ERMITÁZS MÚZEUMNAK AZOKAT A MŰVÉSZETI
KINCSEIT HOZTÁK VISSZA, AMELYEKET A HÁBORÚ
ELEJÉN ELSZÁLLÍTOTTAK A VÁROSBÓL.
  
Pankov pontosan tíz órakor telefonált, és érdeklődött, mi újság Gruzgyevvel.
  – Ugyan mit is tehetne? – mondta Zseglov hanyagul, és ismét biztosította Pankovot, minden úgy lesz, ahogyan kell.
  Mikor letette a telefonkagylót, rágyújtott, elgondolkozott, aztán utasított bennünket Taraszkinnal, hogy menjünk, nézzük meg az őrizetest.
  – Persze semmiről ne beszéljetek vele – figyelmeztetett. – Figyelmeztessétek a súlyos ítéletre, és olvassátok fel neki a büntető törvénykönyvből azt a cikkelyt, amely enyhíti a büntetést őszinte, beismerő vallomás esetén. Szóval, tapogassátok körül, mit gondol, de különösebb érdeklődést ne tanúsítsatok iránta. Azt teszel, úgymond, amit akarsz, te felelsz mindenért.
  Taraszkin szívesen otthagyott minden írásbeli munkát, amikor meg kellett írnia, akár a legrövidebb jelentést is, mindig igyekezett más nyakába varrni – így azután elindultunk lefelé a hátsó lépcsőn, ami az udvarra vezetett, ahol a cellák voltak. Még az irodában elkezdte mesélni állandó és hűséges hallgatójának, Paszjuknak a legújabb film tartalmát, és úgy határozott, hogy engem is bevon a társalgásba. Amikor a lépcsőn utolért, rám nézett, és hadarva, mintha attól tartana, hogy leállítom, mesélni kezdett:
  – Ekkor megjött Gribov, szóval ez a… hapsi, és így szólt: „Gyerünk, Griska! Ott a helyünk, azt mondja, a büfében!” – Taraszkin boldogan felkacagott, szürke szeme lelkesen csillogott. – A büfében! Érted? Druzsnyikov meg erre, érted, átölelte a derekát, és nagy büszkén kisétáltak. Taraszova meg elájult, de ők mégis kimentek, és fütyültek rá!
  Leértünk a belső kis udvarra, amelyet gyengén világított meg a halovány őszi napfény, melynek azonban reggel óta sikerült fölszárítania az aszfalt tócsáit; elhaladtunk a kutyaketrecek mellett, ahonnan a kutyák nyüszítése, ugatása és mély hangú morgása hallatszott, úgy látszik, éppen etették őket, mert máskor mindig csendben voltak. Aztán odaértünk a fogda félig vak téglaépületéhez – az ablakai középig bádoglemezekkel, „szájkosarakkal” voltak befedve.
  – És minek örülsz annyira? – kérdeztem Koljától.
  – Hogyhogy minek? – csodálkozott. – Taraszova azt gondolta, hogy a srác ugrándozni fog örömében, azok meg, nesze neked, elmentek a bü-fé-be…
  A nehéz fogdaajtó vasretesze megzörrent, a fogdaőr ellenőrizte az igazolványokat, azután beengedett bennünket. Az őrszobában elvette a pisztolyunkat, betette a páncélszekrénybe, majd fölvitt bennünket az első emeletre, és kinyitotta az egyik cellaajtót.
  – Gruzgyev! Látogatók!
  Először láttam cellát belülről, és érdeklődve szemléltem. Kis szoba volt, elég tiszta, az ablakon vasrács és két festett fa függőpriccs. Az egyik priccsen feküdt Gruzgyev, háttal felénk. Idefelé útközben azon gondolkoztam, hogy Gruzgyev minden bizonnyal feszülten fülelhet minden zajra, minden neszre, ami a folyosóról behallatszik: nem érte jönnek-e, nem odakintről hall-e valami újságot?
  A fogdaőr szavára Gruzgyev nem reagált azonnal, aztán megmozdult, lassan felemelte a fejét, csak ezután fordult felénk. Ekkor eszméltem rá, hogy aludt. Aludt! A tegnap történtek után még én is csak sokára tudtam elaludni, ami őt illeti, kétségem sem volt, hogy a szemét sem tudja lehunyni. És tessék – alszik, akár a mormota, mintha mi sem történt volna: Vasidegei lehetnek! Az ilyentől valóban minden kitelik…
  – Készüljön, Gruzgyev, kihallgatásra – mondta az őr, majd bezárta a cellaajtót, és átkísért bennünket a vizsgálati helyiségbe, egy homályos ablakú, keskeny kis szobába, benne egy bice lábú kis asztallal és a padlóhoz erősített székekkel – hogy fegyverként ne lehessen őket használni, gondoltam.
  Belépett Gruzgyev, álmos tekintete barátságtalanul végigsiklott az arcomon, és még csak nem is biccentett, Taraszkinra meg egyáltalán ügyet sem vetett. Elhatároztam, nem árulom el az érzelmeimet, akárhogy vesszük is, Gruzgyev most olyan, mint egy hadifogoly, legyőzött, úgyhogy udvariasnak kell lennem. Ezért kulturáltan így szóltam hozzá:
  – Jó napot, Ilja Szergejevics. Hogy érzi magát?
  Gúnyosan elmosolyodott, mire magam is megértettem, ostobaságot kérdeztem – itt hogy érezheti magát az ember! A száját elhúzva így válaszolt:
  – Ahogy maguk imádkoznak. Nos, mi újság?
  – Szerettük volna megkérdezni, nem akar-e könnyíteni a lelkén. Ideje volna, mindjárt jobban érezné magát…
  Rám nézett álomtól duzzadt apró, résnyire szűkült szemével:
  – Megint egy gyóntató pisztollyal… – És recsegő hangon fölnevetett.
  Nem haragudtam meg rá, csupán megmagyaráztam neki a negyvennyolcas cikkelyt – az őszinte beismerő vallomásról és a többi, és a többi –, ő meg csak hallgatta egyetlen közbeszólás nélkül, amíg csak be nem fejeztem. Aztán megszólalt, és tenyerével csapkodta az asztalt, mintha minden egyes szavát megpecsételte volna:
  – Fiatalember, értse már meg végre, hogy rossz helyen kereskedik, bevallani azt, amiben nem vagyok vétkes, a maguk kegyeiért? Az igazság ki fog derülni. Jobban teszi, ha békén hagy, és felkutatja az igazi gyilkost, és nem azt, aki a kezük ügyében van, s aki után kényelmesebben lehet nyomozni, világos? – Rövid ideig gondolkozott, tenyerével végigsimított a homlokán, mintha fontolgatná, nem felejtett-e el valamit. Úgy látszik, jól megfontolta, mert elmosolyodott, és így szólt: – Már kigondoltam, hogyan segítsek önmagámon. Hivatalosan kijelentem önnek, hogy többé semmilyen vallomást nem teszek, ne is jöjjön, mert hiába. Lehetséges, hogy ez talán arra készteti önt, hogy figyelmesebben szemlélődjék maga körül. Ez minden!
  És ezt követően bármennyit magyaráztam is neki, hogy csak önmagának árt, hogy a bíróságon nem örvendeznek az ilyen helytelen magatartásnak és így tovább ehhez hasonlóan, még a szeme se rebbent, az ablak felé fordult, mintha nem rá tartozna a dolog, és egyetlen szót sem szólt többé, mint egy süketnéma.
  Talán még egyszer nekiduráltam volna magam, de Taraszkin megelégelte a dolgot, ásított néhányat, és így szólt:
  – No, jól van, Vologya, mit kínlódjunk. Ha egy ember nem akar beszélni, nem kell erőltetni. Aztán úgyis megbánja, de akkor már késő lesz. Mint példának okáért Druzsnyikov is, nem mondta meg az anyjának rögtön, hogy mi az ábra, aztán milyen ronda históriába keveredett. Gyerünk…
  Visszamentünk a kapitányságra. Beszámoltam Zseglovnak Gruzgyevvel folytatott beszélgetésemről, ha ezt egyáltalán beszélgetésnek lehet nevezni. Gondoltam, szitkozódni fog, de Gleb nem szitkozódott, ellenkezőleg, csak görbén mosolygott – szerintem így csak ő tud mosolyogni –, és ezt mondta:
  – Szabad akaratából teszi, engedelmet a szóért, nem akarom Gruzgyevet megsérteni. Törvényeink szerint a vádlottnak joga van a védekezésre. Ha hallgatni akar, joga van hozzá, ez is egy védekezési mód. – Arcomra valószínűleg csodálkozás ült ki, mert Gleb megmagyarázta: – Ne csodálkozz, pajtás, nálunk nemcsak kézitusa van. Gyakran előfordul, hogy is mondjam csak, hogy ésszel, érted, ravaszsággal kell mérkőzni. És amikor a vádlott hallgat, ilyenkor mintegy arra szólít fel: fedjétek fel a kártyáitokat, én viszont még eltakarom az enyéimet, jogomban áll soron kívül lejátszani, érted? Úgyhogy csak hadd hallgasson…
  – És mi mit fogunk csinálni? – kérdeztem.
  – Nagyon egyszerű. Nekünk is megvan a magunk dolga: a bizonyítékokkal fogunk dolgozni. Pankov mindjárt itt lesz, és kiadja az utasításokat. Gruzgyev meg csak hadd üldögéljen és gondolkozzon. Vagy öt napig egyáltalán nem kell háborgatnunk, hadd főjön a saját levében. Ez alatt az idő alatt az egész életét számba veheti, minden vétke az eszébe juthat! Azt is kiderítheti, hol tévedett, hol hibázott, s mit szaglásztunk még ki, amit holnap elébe tárhatunk. Most az idegmegrázkódtatástól aludt, de hamarosan nem fog aludni, efelől nyugodt lehetsz…
  Megérkezett Pankov. Zseglov a rendelkezésére bocsátott, maga meg elrohant valahová Taraszkinnal együtt.
  Pankov a sarokba állította elegáns kalocsniját, egy szögre akasztotta az ernyőjét, aztán szemüvege fölött rám nézett; a tekintete olyan volt, mintha azt fontolgatná: felökleljen-e jó erősen, vagy egy időre még elhalaszthatja a dolgot.
  Láthatóan úgy döntött, hogy egyelőre nem öklel fel, mert buzgón beharapta a felső ajkát, és röviden így rendelkezett:
  – Adja ide a helyszíni szemle jegyzőkönyvét…
  Elővettem az anyagot, kinyitottam az első oldalon, Pankov pedig levette a szemüvegét az orrnyergéről, és gondosan megtörülgette. Rendkívül komótosan végezte ezt a munkát egy öreg, de tiszta zsebkendővel, én meg ismét azt gondoltam, hogy a pápaszeme egészen vízözön előtti, ilyet ma már senki sem hord: keret nélküli, kerek üvegű, sárga fémnyergű, zsinóron. Miután föltette a szemüvegét, szórakozottan intett, mintha azt mondta volna: nosza, ülj csak ide mellém, aztán olvasni kezdte a jegyzőkönyvet, és apró, aranyozott ceruzájával érthetetlen jeleket firkantott a margóra. Mikor az olvasást befejezte, így szólt:
  – Klasszikus nyereségvágyból elkövetett gyilkosság. Figyelje meg, fiatalember: az érzelmi bűncselekményeknél, vagyis erős szenvedélyek hatása alatt, a tettesek őszinték. A nyereségvágyból elkövetett bűntetteknél viszont gyakran az utolsó pillanatig tagadják azt, amit elkövettek. Tegnap már beszéltem erről Gleb Georgijevics barátunkkal, de ő egy kicsit… hm… elbizakodott volt. Ebből aztán az következik, hogy nem várva meg a vádlott beismerő vallomását, be kell bizonyítanunk a bűnösségét a közvetlen és közvetett bizonyítékok segítségével. Maga most kezdi a szakmát, ugye? – Levette az okuláréját, amelynek fémnyerge mély, pirosló nyomot hagyott az orrán. Bólintottam, mire rám se nézve így folytatta: – Ez az ügy elég jó példának tűnik számomra ahhoz, hogy maga megszerezze első mély benyomásait annak a munkának alapvető ismérveiről, amelynek szentelni akarja magát…
  – Szergej Ipatyjics, miért tartja ezt az ügyet példásnak?
  – Azért, mert a bűntényt tapasztalatlan ember hajtotta végre, aki három gyilkossághoz is elegendő bizonyítékot hagyott a számunkra. Nekünk csak az a feladatunk, hogy megvizsgáljuk, megerősítsük ezeket, és törvényes úton, hogy úgy mondjam, csatoljuk az adott ügyhöz. És akkor azután átadhatjuk a bíróságnak, még abban az esetben is, ha a vádlott nem kegyeskedik beismerő vallomást tenni: a bizonyítékok vádolják!
  – És ha a bizonyítékok nem elegendőek? – kérdeztem.
  – Hogyhogy „nem elegendőek”? – csodálkozott Pankov. – Elegendőeknek kell lenniük!… Különben… hm… ne jósolgassunk, nem vagyunk szemináriumon.
  Én viszont szőrszálhasogató ember vagyok, és bár Zseglov többször is megszidott a makacsságomért, mégis megkérdeztem:
  – Rendben van, ha minden stimmel, és ha nem? Gruzgyev pedig nem törik meg…
  Pankov köhécselt, keskeny vállát vonogatta, mintha isten tudja, micsoda ostobaságot kérdeztem volna.
  – Hm… hm… Hát… ha nem stimmel a dolog… és a vádlott tagadni fog… Akkor a bíróság felmenti.
  – És a gyilkosság? – makacskodtam. – Ki felel érte?
  – Nézze csak, fiatalember, a tudomány azt tartja, hogy felderítetlen bűntény nem létezik… Hogy úgy mondjam, elméletileg. Úgyhogy nekünk csipkednünk kell magunkat…
  – Hát akkor csipkedjük – helyeseltem, mivel ebből az egész huzavonából már elegem volt. – Mik az utasításai?
  Pankov szinte megörült, hogy nem nyaggatom tovább ostoba kérdéseimmel, elégedetten bólintott, és így szólt:
  – Fogja a papírt meg a tollat, és írja…
  A tollat nem találtam, de az oldaltáskámban – még a háborúból hoztam – volt egy parancsnoki ceruzám, ezt készenlétbe helyeztem, Pankov pedig diktálni kezdett:
  – Fegyverszakértő. Kérdések. A bűntény helyén talált lövedék és a töltényhüvely egyazon töltény részei-e? Ez a töltény kilőhető-e a Loszinoosztrovkán talált Bayard rendszerű pisztolyból? A töltényt ebből a pisztolyból lőtték-e ki? A töltényhüvelyt ez a pisztoly vetette-e ki? Ez a pisztoly tűzképes-e? Nyomozati és operatív úton választ kell találni arra a kérdésre: miért használt a tettes más márkájú töltényt, amikor a Bayardhoz való gyári töltények voltak a tulajdonában?…
  Szorgalmasan jegyeztem, féltem, nehogy egyetlen szót is kihagyjak, bár nem értettem, mire jók ezek az apróságok, amelyek amúgy is világosak. De hát Pankov, gondoltam, bizonyára jobban tudja, mit kell tenni.
  – Orvosszakértő – diktálta tovább. – Kérdések. Lehetséges-e megállapítani a halál beálltának pontos időpontját… Sztomatológiailag a csokoládén fognyomokról harapásmintát készíteni, hogy a későbbiek során összehasonlíthassuk az ellenőrző mintákkal… Gruzgyev vádlottról harapásmintát készíteni… Továbbá. Megállapítani, hogy a Delhi cigarettavégeken talált nyálnyomok milyen csoportba tartoznak… Ujjnyomszakértő. Begyűjteni az összes fellelhető ujjlenyomatot, összehasonlítani az áldozat ujjlenyomatával, a férjéével, a testvéréével és a tárgyakon azonosítottakkal… Komplex kémiai és organoleptikai vizsgálatot kérek. Tisztázni az „Azerbajdzsán bor. Kürdamir” címkéjű üvegben lévő folyadék azonosságát, kimutatni a vizsgált folyadékban valamilyen idegen anyag jelenlétét vagy hiányát, pozitív esetben megállapítani, milyen anyagról van szó…
  Nem szoktam hozzá, hogy ilyen gyorsan és ilyen sokat írjak, az ujjaim elzsibbadtak, rázogattam a kezem. Pankov így vigasztalt:
  – Hamarosan befejezzük. Írja: Írásszakértő. Megállapítani, ki írta – nem Gruzgyev-e – a fenyegető levelet. E célból ki kell emelni Gruzgyev szabadon írt levelének mintáit, szabadon írt leveleinek ellenőrző szövegét és a vádlott diktálás után írott szövegét. Továbbá: nyomozati úton ellenőrizni minden írásos dokumentum tartalmát, amelyeket az esemény színhelyén találtak. Kihallgatni az áldozat és a vádlott munkatársait, valamint a vádlott élettársát. Operatív és nyomozati úton aktív és sürgős intézkedésekkel felkutatni az áldozat lakásáról eltűnt értékeit… Kész. – Pankov megkönnyebbülten nézett rám.
  – Többé-kevésbé érthető – mondtam. – Ezt nekünk kell végrehajtani?
  – Úgy, hogy kapcsolatot tartanak velem. Kezdetnek kiadom az utasítást a szakértőknek, maga pedig kapcsolatba lép velük.
  
  
A sürgős, operatív és nyomozati intézkedések jegyzékének tömegét meghagyva számunkra, Pankov tokjába tette a szemüvegét, felhúzta gumipáncélosait, fogta az esernyőjét, és távozott; nyomban ezután betoppant Zseglov, s valahogy rendkívül elégedettnek látszott. Nem kérdezgettem, ha akarja, úgyis elmondja, és megmutattam neki Pankov listáit.
  – Tekintélyes paksaméta – hümmögött Zseglov. – De az egész helyes. A vén ördög a nyomozati anyagokat megtarthatta volna magának, az operatív anyagokból ki sem látszunk. No de mindegy, náluk is harminc ügy jut egy nyomozóra. Ha arra várunk, amíg ő megcsinálja… Ehh… jól van. Megyünk enni?
  Enni – az jó! Evésre mindig készen álltam, szinte már abnormális volt, hogy mindig enni akartam, mint valami vadember. Igyekeztem többet dohányozni – azt mondják, elveszi az ember étvágyát, hát lehet, hogy valakinek elveszi, de nem nekem. Az amerikaiak, amikor találkoztunk velük az Elbán, állandóan rágógumit rágtak. Természetesen nem azért, mert éhesek voltak, ott valamennyien jóllakhattunk, inkább szórakozásból, meg ez a szokásuk. Bezzeg most jól jönne tartalékba egy csomó rágógumi, állandóan rágnám, mindjárt nem lennék olyan éhes. De hát hol van már az a rágógumi, még a frontmenázsira se kívánok visszaemlékezni…
  – Értettem, főnök elvtárs, megyünk… Indulhatunk?
  Zseglov még válaszolni se tudott, amikor kopogtak az ajtón. Egy tábornok lépett be, repülősköpenye a karjára akasztva. A mellén tenger sok érdemrend – egész életükben a repülősöknek volt a legtöbb belőlük! – és a Szovjetunió Hőse aranycsillag. Mindketten vigyázzba vágtuk magunkat:
  – Jó egészséget, tábornok elvtárs!
  Mire így válaszolt:
  – Pihenj. Ez a bűnügyi rendőrség?
  – Igen, tábornok elvtárs – mondta Gleb, és bemutatkozott: – Zseglov százados vagyok, a bűnügyi rendőrség operatív főmegbízottja.
  – Nagyon örülök – mosolygott a tábornok –, Ljahovszkij vagyok.
  – Á, értem, értem, tábornok elvtárs… – mosolygott Gleb is, nekem meg nyomban eszembe jutott, mit mesélt, amikor ügyeletes voltam, de nem mondta végig, mi történt a tábornok ellopott autójával. – Megtalálták a kedvencét, igyekeztünk, ahogyan kell…
  – Igen. Minden a legnagyobb rendben van. Pedig megijedtem, nagyon megszoktam már, és különben is bosszantó volt, hogy az orrom elől lopták el a zsiványok. De hát a mi rendőrségünk feladata magaslatán állt…
  – Másként nem lehet, tábornok elvtárs – mondta Gleb büszkén. – Csak nem hagyhatjuk, hogy ezek a bűnöző elemek nekivaduljanak dicső fővárosunkban. A mi nagyszerű hőseink kocsiját elrabolják? Azt már nem! Soha!
  Ljahovszkij odalépett Zseglovhoz, kezet szorított vele, és meghatottan mondta:
  – Ezért is jöttem, gondoltam, személyesen mondok köszönetét az elvtársaknak. Derék legények.
  – Helyes, Alekszandr Vasziljevics! – mondta Zseglov. - A fiúk nálunk szakadásig dolgoznak, de a köszönetet, azt nehéz kivárni. Természetesen nem a köszönetért dolgozunk, de a jó szó, különösen az olyan embertől, mint ön, kiváltképp drága.
  A tábornok jólelkűen mosolygott, látszott, hogy Gleb szavai jólestek neki. Az meg már egészen beleélte magát.
  – Alekszandr Vasziljevics, nekünk semmi olyasmire, mint, mondjuk, egy levél az újsághoz, vagy valami ehhez hasonlóra nincs szükségünk. De az, hogy eljött, kivételes öröm számunkra és nagyon kellemes…
  Ljahovszkij arcán nyomban töprengés és megkönnyebbülés jelent meg:
  – Ide hallgasson, ami az újságot illeti, ez remek ötlet! Valahogy nekem nem is jutott eszembe. Maguknak van újságjuk?
  – Igen. A Harci Őrhelyen címmel jelenik meg, itt van a házban.
  – Remek. Igazán remek ötlet. Bocsásson meg, nem értettem jól, szabad még egyszer a nevét?
  – Zseglov rendőr százados – mondta hangosan Gleb.
  – És az öné? – fordult hozzám a tábornok.
  – Sarapov főhadnagy, tábornok elvtárs – jelentettem előírásosan, és hozzátettem: – Csak engedje meg, hogy jelentsem: ehhez az ügyhöz a legkisebb közöm sem volt…
  – Értem – bólintott a tábornok, miközben valamit följegyzett a noteszába, majd kézfogással elbúcsúzott tőlünk.
  – Ezt hogy gondoltad, Gleb? – kérdeztem. – Mi hogy kerülünk ebbe a dologba? Hiszen a kocsit, ha jól tudom, a közlekedésrendészetiek találták meg, nem?
  Zseglov csodálkozva nézett rám:
  – Hát aztán? Mi az, hogy hogy kerülünk ebbe a dologba? Szerinted talán a közlekedésrendészetiek idegenek? Hagyd ezeket az ötleteket, Sarapov, egy ügyet szolgálunk. Amikor minket dicsérnek, őket dicsérik. Amikor őket szidják, minket szidnak. És nem tudom, hol szoktál hozzá az ilyen elkülönülésekhez, ez nem jellemző a felderítőkre…
  Elrestelltem magam, de aztán eszembe jutott az újság, és így szóltam:
  – Megírja az újságban, hogy te találtad meg a kocsiját, akkor aztán majd forgolódhatsz…
  – Ha egy kicsit okosabb lennél, Sarapov, tudnád, hogy az operatív osztály munkatársainak a nevét az újság nem közli. Kinyomtatják a cikket, kivágják, aztán elküldik az illetékesnek. Zseglov pedig, ha kell, majd meghívja a komszomolgyűlésre a hős repülőst, Ljahovszkijt, ami mindenkinek hasznos és érdekes lesz. Érted már?
  Ezt már az étkező felé menet mondta, és én nem tehettem mást, mint hogy csodálkoztam a találékonyságán, gyors észjárásán. Ezt meg is mondtam neki, hozzátéve még, hogy nálunk a felderítőknél igen nagy szükség lett volna egy olyan emberre, mint ő. Gleb fölnevetett, szavaim tetszettek neki, barátian átölelte a vállam, és így szólt:
  – Jól van, te nagy gondolkodó! Gyerünk, együnk, aztán irány a szakértőkhöz, ezen a Gruzgyev-féle ügyön nem kérődzhetünk sokáig, gyorsan befejezzük, aztán ideje előszednünk a „macskákat”, már igencsak torkig vagyok velük…
  
  
ÁRUK A LAKOSSÁG RÉSZÉRE. ÚJ TERMÉKEK

A FÉMÁRU KISIPARI SZÖVETKEZETEK
SZÖVETSÉGÉNEK TERMÉKEI KÖZT ELŐKELŐ
HELYET FOGLALNAK EL A HORNYOLT AJTÓZÁRAK,
SZERSZÁMOK, FÉMESZKÖZÖK ÉS
ALUMÍNIUMEDÉNYEK. GYÁRTANAK MÁR SZÉKEKET,
SZEKRÉNYEKET ÉS RUGÓS MATRACOKAT. AZ
ÚJDONSÁGOK KÖZÖTT, AMELYEK MÁR AZ ÉV
FOLYAMÁN MEGJELENNEK A PIACON, OTT
TALÁLHATÓK A FÉM GYERMEKSZÁNKŐK,
HÁROMKEREKŰ BICIKLIK, ELEKTROMOS
LEMEZJÁTSZÓK ÉS A MŰANYAGBÓL KÉSZÜLT
DOMINÓ-, VALAMINT DÁMAJÁTÉK-FIGURÁK IS.
   
   TRUD
  
Másnap reggel, ahogy beértünk az ügyeletre, Szolovjov lecsapta a telefonkagylót, és ránk kiáltott:
  – Lóra, fiúk! A Fekete macska megint kirámolt egy üzletet!…
  S amíg a mi hűséges öreg Ferdinandunk a Szaveljov pályaudvar felé döcögött, arra gondoltam, hogy Zseglov bizonyára előre megérzi a dolgokat – éppen tegnap késő délután beszélt velem a „macskákról”. Most elöl ült, az ablaknál berzenkedve, dühösen és gondterhelten nézett ránk.
  Taraszkin megkérdezte Grisát:
  – És miért az a film címe, hogy „önhibáján kívül bűnös?”…
  Grisa fölnevetett, Zseglov meg dühösen így szólt:
  – Ha még egyszer megtudom, hogy a feleséged elől a pisztoly csövébe dugod a százrubelest, bűnöst csinálok belőled, de nem önhibáján kívülit…
  – Mit csináljak, Gleb Georgijevics? – méltatlankodott Kolja. – A szimatával nálunk kéne dolgoznia! A múltkor a pisztolytáskába rejtettem a pénzt – megtalálta! A pisztolyhoz viszont mégsem mer hozzányúlni…
  A busz hátsó ülésén helyezkedtem el, és egy darab dróttal megpróbáltam fölerősíteni a cipőm talpát, szegény igencsak kását kért. Sajnos a drót acélból volt, rugózott, kibújt a varratokból, és gyengén tartott. Mégis abban reménykedtem, hogy legalább estig kitart, otthon azután majd komolyan nekifogok a cipőjavításnak…
  
  
Tulajdonképpen nem is üzlet volt ez, hanem raktár: nagykereskedelmi élelmiszer-elosztó a Basilovkán, a rendőrségi kollégium közelében. Öreg, egyemeletes, ablaktalan téglaépület, hosszú védőtetővel a gépkocsik és szekerek számára, a piszkos kis udvar semmi kis léckerítéssel körülvéve. Az udvaron a vaslemezekkel borított, raktárba nyíló ajtó közelében emberek tolongtak fehér köpenyükre vett lélekmelegítőben. Egy bőrkabátos, parancsnoki sapkás, alacsony férfi dühösen faggatta őket. Abból, hogy tiszteletteljesen válaszolgattak neki, mindjárt gondoltam, hogy ez a jól táplált, bőrkabátos bácsi csak valami magas beosztású kereskedelmi főnök lehet. Az ajtó mellett közönyös, unatkozó arccal a körzeti megbízott álldogált, őrizte az esemény színhelyét.
  – Az őr hol van? – kérdezte tőle Zseglov, mire az egy mahorkától megzöldült szakállú, roskatag apókára mutatott. Zseglov magához intette, mire az öreg selypítve és szüntelenül harákolva hosszan és zavarosan magyarázni kezdte, hogy esett az eső, ő meg a védőtető alá húzódott előle a homlokzati résznél, azt is mondta, vénségére nagyot hall – „így osztán ezek a csibészek hátulról hatoltak be”. Az öreg nem hallotta sem azt, ahogy a tolvajok behatoltak, sem azt, ahogy távoztak, mivel mélyen aludt, és a lopást csak akkor fedezte föl, amikor megvirradt, és megpillantotta a vaspánttal együtt kitépett súlyos raktárlakatot.
  Paszjuk hátramaradt, hogy az ajtót meg a lakatot megvizsgálja, a többiek az igazgató kíséretében bementek a raktárba. Még két másik ajtóról is le voltak törve a zárak: feltörték az italáru- és húsárurészleget. Először a húsárurészleget vettük szemügyre, amelyben a hűtőberendezésektől decemberi hideg volt.
  Az egyik felfordított ládán egy szinte megdermedt kis macska ült; az apró, koromfekete jószág kitátotta háromszögletű, piros száját, és panaszosan, hosszan nyávogott.
  Az igazgató zavartan mondta:
  – Tessék, itt van… a banditák névjegye…
  Persze, ostobaság: miféle névjegy is lehetne egy egyszerű macskakölyök?! De mivel ezt a szerencsétlen, nyivákoló kis szőrgombócot a banditák hagyták itt, mindenki csodálkozva, érdeklődve nézett rá, egyesek talán még félelemmel is, mintha ez a szerencsétlen kis macska mérgező lett volna.
  Zseglov fölemelte a bundájánál fogva, alaposan megnézte, mintha azt fontolgatná, nem lehetne-e némi információt szerezni tőle. A macska azonban csak nyávogott, és görcsösen nyújtogatta karmos kis mancsait.
  – Nem lehetséges, hogy a munkatársak közül hagyta itt valaki ezt a kis állatot? – kérdezte Gleb.
  – Ugyan már, főnök elvtárs! – legyintett fényes bőrkesztyűjével az igazgató. – Az egészségügyiek nem engedélyezik, de meg nincs is, aki…
  Zseglov odaadta a kismacskát Taraszkinnak, Kolja bedugta a zubbonyába, mire nyomban elcsöndesedett.
  – Akkor hát számoljuk meg a sebeinket… – javasolta Zseglov. – Nézzük meg, mit vittek el…
  A részleg vezetője, egy termetes, rezes orrú, medveszemű alak, nézgelődni kezdett, miközben így dünnyögött:
  – Úgy látszik, minden megvan… Aha… aha… A második fülke is nyitva volt, nincs benne semmi… Aha… – Majd hirtelen elcsuklott a hangja: odafordult az igazgatóhoz, az arcán rémület tükröződött:
  – Vartan Ivanics, a „melanzs“!
  – Mi van a „melanzs“-zsal? – kérdezte bosszúsan az igazgató. – Ellopták?
  – Ellopták… – felelte halkan a részlegvezető, és megmagyarázta: – Itt állt egy húszkilós üvegben, az ünnepre tartogattuk…
  – A melanzs… az mi? – kérdezte Zseglov.
  – Tojáspor – mondta sietve az igazgató. – Első osztályú minőség. Importáru… Ajajaj, a kórháznak tettük félre, ezek a bitangok meg…
  – A konzervek is hiányoznak –jelentette a részleg-vezető. – Három láda amerikai, a kulcsokkal együtt…
  – Húskonzerv? – kérdezte kurtán az igazgató.
  – Nem, angolszalonna, a húskonzervet már szétosztottuk…
  – A ládák nagyok? – kérdezte Zseglov. – Nehezek?
  – Méteresek – dünnyögte a részlegvezető. – És vagy fél méter szélesek lehetnek. Persze, csak hozzávetőlegesen. A bruttó súlyt azonnal megmondom… – Zsebéből egy csomó szállítólevelet vett elő, és lapozni kezdte őket. – Igen… Tizenkét tucat konzerv… igen… nettó… Ez az, bruttó hetvenkét kiló, láda nélkül…
  – Értem – biccentett Zseglov. – Más nem hiányzik?
  – Látszólag… – felelte bizonytalanul a részlegvezető. – Leltárt kell készítenünk…
  Az ital- és csemegerészlegről a betörők elvittek egy láda Szpotikacs gyümölcslikőrt, egy doboz Ezüst pecsét csokoládét, egy harmincöt kilós szaharinos ládát és öt karton Hercegovina cigarettát.
  – Azt honnan gondolja, hogy öt kartont vittek el? – kérdezte Zseglov a fiatal részlegvezetőtől, aki riadtan meresztette a szemét a bűnügyiekre.
  – Nem gondolom, pontosan tudom… – felelte magabiztosan. – Egy csomagban húsz karton van. Összesen három csomag volt, kettő ott van, volt egy megkezdett, a Népbiztosságra magam küldtem el belőle tíz kartont. Tehát tíz még maradt, de itt, látja, csak öt van.
  – Úgy van… – Zseglov végigment a részlegen, majd hozzám fordult: – No, sasmadaram, mi az elképzelésed?
  Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mivel semmilyen különösebb elképzelésem nem volt, és néhányszor már puszta álmodozáson kaptam magam, mint például, ha oda lehetne repülni a tett színhelyére, abban a pillanatban, amikor a betörők éppen munkában vannak, akkor aztán megmutathatnám, mit tudok, elkapnám a frakkjukat! De mivel mindez csak üres fantáziálás volt, szerényen megköszörültem a torkom, és így szóltam:
  – Úgy gondolom, hogy legalább öten lehettek: mindegyik elvitt magával egy karton Hercegovinát. Többet azért nem vittek magukkal, mert nem volt értelme, meg a többi árut is cipelniük kellett. Igaz? – Mivel Zseglov nem mondott erre semmit, magam válaszoltam magamnak: – Valószínűleg így volt. Most pedig nézzük tovább: arra, hogy itt éjszakázzanak, nem volt idejük, a ládák súlyosak voltak, ketten aligha vihették el… hány helyiség is van itt, várjunk csak… Három meg egy az négy, plusz három az hét. Hét helyiség, hét forduló, ha ketten voltak. Ide bemászkálni viszont, akárki akármit mond, kockázatos, minden percben rajtaüthetnek az emberen. Tehát, ha négyen voltak, akkor három-négy fordulóval megoldhatták… Az udvaron nyomokat kell keresnünk, s mivel cipekedtek, a nyomoknak mélyeknek kell lenniük, és a behatolás helyét a kerítésen, ahol az árut kivitték…
  Amikor kimentünk az udvarra, a kerítés közelében tisztán kivehető nyomokra bukkantunk, amelyek négy különböző cipőtől származtak, és a nyomok láncolatának végénél megtaláltuk a három kifeszített kerítésdeszkát, amelyeket gondosan visszaillesztettek a helyükre, Zseglov nevetve mondta:
  – Nyomolvasó! Szerencséd van, nyirkos idő van, a föld minden nyomot megőrzött. No de az aszfalttal hogy leszünk?…
  Valóban, a kerítésen túl, az aszfaltozott járdával már nehezebben boldogultunk: a járda piszkos volt, és a sok száz járókelő, aki reggel óta erre járt, reménytelenül összetaposta; azt, hogy a tolvajok innen merre indulhattak, nehéz volt eldönteni. Különben mindnyájan azt a legvalószínűbb megoldást tartottuk elfogadhatónak, hogy a tolvajok a kifeszített kerítéshez álltak a gépkocsival, gyorsan felpakolták a lopott árut, és elhajtottak.
  Amíg a szakértő a nyomok gipszmintáit készítette az udvaron, Zseglov a raktár igazgatójának irodájában rövid értekezletet tartott.
  – Tehát a helyzet a következő, elvtársak – kezdte röviden és világosan. – Arról, hogyan őrzik önök a nép vagyonát, külön fogunk majd beszélni, és a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket. Kiszámoltam, az áru, amit elraboltak önöktől, körülbelül nyolcvanezer rubel értékű volt. A piaci árakon, természetesen. Ez egy. Továbbá hozzanak létre egy bizottságot, amely leltárt készít a megmaradt árukról, és ellenőrzi, hogy minden ellopott árut rögzítettek-e és így tovább. Harag nélkül és ahogy mondani szokták, csak úgy általánosságban szeretném figyelmeztetni önöket: nehogy valami kapzsi személynek eszébe jusson hozzácsapni valamit az ellopott árukhoz: a tolvajok úgyis mindent pontosan tisztáznak, amikor elfogjuk őket…
  Zseglov olyan szilárd meggyőződéssel mondta ezt, mintha csak a szomszéd ház házmesterét kéne előállítania, és a raktárosok valamennyien egyszerre, szívükre tett kézzel bólogattak a szavaira, mintha mondanák: világos, minden érthető, hogy is lehetne másként?
  Zseglov pedig így folytatta:
  – Tehát, ez kettő. Három: azonnal szervezzék meg a szocialista tulajdon őrzését a megfelelő módon, mert különben a tegnapi vendégek újból lecsapnak önökre! Ez minden…
  
  
Hat óra körül értem be a hivatalba, és nyomban az étkezőbe indultam. Már észrevettem, hogy az utóbbi időben csillapíthatatlan éhség vett rajtam erőt – nem is éhségérzet volt már ez, hanem valamiféle krónikus jóllakatlanság. Bizonyára egészséges szervezetem lázadozott a hitvány városi ellátás ellen, mivel megszokta a jó katonakosztot, amit a felderítők furfangosan még ízletesebbé és változatosabbá tettek „a harci mozgékonyság és taktikai manőverezés az ellenség mögöttes területén” számlájára, ahogy Formanyuk törzsőrmester mondta.
  A pénztár ablaka fölé kitett cédula a munkatársak tudomására hozta, hogy: „Kapható gyümölcskocsonya jegy nélküli, kiegészítő ételként.” Örömmel vettem meg a szelvényt három adag gyümölcskocsonyára, mivel úgy gondoltam, hogy a szabad levegőn való huzamos tartózkodás után igen hasznos pótolni megfogyatkozott erőmet bármilyen ételféleséggel, s már be is léptem az étkezőbe. Az ételkiosztónál holmi szóváltás támadt: Paszjuk a felháborodástól vörösen, a levesestányért óriás tenyerén tartva, éppen a szeplős kis szakácslányt faggatta:
  – Miféle lötty ez, először látok ilyet: hideg víz, rizzsel meg szárított gyümölcsökkel? Hogy lehet ezt megenni?!
  – Értse már meg – magyarázta neki a kis pisze orrú –, ez külföldi vendéglői ételféleség, nagyon ízletes és hasznos – gyümölcsleves!
  – Köpök én a külföldre, ezzel a két lábammal bejártam! Miféle leves ez, amikor édes, nem leves ez, hanem kompót! Rizsből meg jó kását főzzenek, ne kompótot, pfuj… Adjon nekem helyette borscsot! – Azzal Paszjuk határozottan a lányka kezébe nyomta a tányérját.
  – Micsoda öntudatlan népség – méltatlankodott a szakácsnő, de nem vitatkozott, és csurig töltötte borsccsal Paszjuk tányérját, mire az elégedetten ment oda az egyik asztalhoz, körös-körül meg az öntudatlan népség, miután jól kiszórakozta magát, arra kérte a szakácsnőt, hogy a borscsot első fogásként ossza ki, az új módi levest meg harmadikként.
  Nekem mind a két levest sikerült megkapnom tőle, a másik ételkiosztótól meg vettem egy gulyást és három pohár sűrű, szürke, violaszínben játszó, szemre nem túl étvágygerjesztő löttyöt, és letelepedtem az ablak mellé az egyik felszabadult helyre, Paszjuk mellé, aki, miután bekebelezte a borscsot, elmondta a legfrissebb újságokat. Zseglov megbízásából kint járt Larisza munkahelyén a drámai színháznál, és megtudta, hogy Gruzgyeva a meggyilkolása előtti napon kilépett. A jelmezvarrodában azt mondta, először délre szeretne utazni pihenni.
  – Hová pontosan, és kivel? – érdeklődtem.
  – Mondta, hogy a Krímbe megy, de hogy kivel, hogyan, azt nem tudom. A varrónők azt mondták, hogy igen csinos, kedves, cseppet sem házsártos fehérszemély volt… Búcsúzásképpen, mondják, vitt nekik egy tortát, és igencsak jó hangulatban leledzett…
  Leszopogattam a gulyásnak csúfolt cubákokat, miközben hangosan töprengtem:
  – Furcsa… Nágya semmit sem mondott a testvére kilépését és az utazási szándékát illetően. Újra ki kell hallgatni – lehetetlen, hogy ne tudott volna Larisza terveiről.
  – Bizonyára tudott róluk – mondta Paszjuk. – Annál is inkább, mert Larisza ugyanaznap kivette a takarékból minden garasát…
  – Miféle takarékból? – csodálkoztam. – Talán volt takarékbetétje?
  – Volt – erősítette meg Paszjuk. – Zseglov telefonon megérdeklődte, hol, melyik takarékpénztárban volt, én pedig odamentem. A pénztárosnő adott egy igazolást, tessék, nézd meg…
  Paszjuk az ingzubbonya zsebéből négyrét hajtott papírlapot vett elő, a takarékpénztári igazolást. Larisza ezerkilencszázharminckilencben nyitott takarékkönyvet, a betétjei állandóan szaporodtak, s a megtakarított összeg október húszadikáig nyolcezer-ötszáz rubelt tett ki, amit e napon teljes egészében kézhez kapott.
  – Egyszerre fölvette az egészet – csodálkoztam.
  – A pénztárosnő mondta nekem, hogy ő is kérte, ne szüntesse meg a takarékkönyvet, hagyjon rajta legalább ötven rubelt… De Gruzgyeva nem hallgatott rá…
  Megkóstoltam a gyümölcskocsonyát, ami elég jóízűnek bizonyult, így aztán élvezettel ittam meg mind a három pohárral. Paszjuk megvárt, és együtt mentünk föl az irodába. Ő nekiült, hogy megírja a jelentést az elvégzett munkáról, én pedig jóllakottan és a mai ebéddel, ami egyben vacsora is volt, tökéletesen elégedetten föl-alá kezdtem sétálni az irodában, és az Ivantól hallott újságokon töprengtem. Úgy éreztem, valamilyen kapcsolatban állnak a közelmúlt eseményeivel, de ezt a kapcsolatot egyelőre nem tudtam megragadni…
  
  
HA ECET KELL – VÉGY „KABUL“-SZÓSZT!

FURCSA RENDSZERT VEZETTEK BE A 3-AS SZÁMÚ
ÉLELMISZERBOLTBAN {SZTAROPETROVSZKIJ
SUGÁRÚT). HA A VÁSÁRLÓNAK ECETRE VAN
SZÜKSÉGE, AKKOR AZT CSAK A „KABUL“-SZÓSSZAL
EGYÜTT VEHETI MEG. A VITAMINKRÉMET
IS HASONLÓ MENNYISÉGŰ
GYÜMÖLCS-ZÖLDSÉGLEKVÁRRAL EGYÜTT
(JEGYRE) ÁRUSÍTJÁK. A VÁSÁRLÓK
TILTAKOZÁSÁRA AZ ÜZLET VEZETŐJE ÍGY
VÁLASZOL: „NÁLUNK EZ A REND. HA NEM
TETSZIK, NE VEGYÉK MEG!“

A SZERKESZTŐSÉGHEZ ÉRKEZETT LEVÉLBŐL

Estére a nyüzsgés és sürgés-forgás a főkapitányság folyosóin megélénkült. Lassan már érzékeltem bonyolult hivatalom belső ritmusát, s ebből már tudtam, hogy az újabb városi hadművelet előkészületei folynak. Zseglov az ilyen esetekben a következő magyarázatot adta: „A városban megváltozott az operatív helyzet.” Őt magát fél órával ezelőtt behívatták a főnökségre, és láttam, hogy a Moszkvai Bűnügyi Rendőrség főnökének irodájához vezető hosszú folyosón már ott tolongtak az osztály- és csoportvezetők, valamint az operatív csoportok főnökei.
  Taraszkin egy jókora íróasztalnál ült, és valamilyen kérdőívet körmölt. Vagy a papír volt ócska, vagy a toll karcolt, de a legvalószínűbbnek az látszott, hogy Kolja hadilábon állt az írással, mivel a sorok ide-oda dülöngéltek a papíron, ugrándoztak a betűk, szaporodtak a krikszkrakszok és a tintapacák, míg Kolja átkozódva elő nem szedett egy újabb blankettát, és újra nem kezdte az egészet.
  Ivan Paszjuk egy történelemkönyvet olvasott. Időről időre fölemelte a fejét, töprengőn cuppogott száraz ajkával, és csak úgy, senkihez sem fordulva mondta:
  – A teremburáját, még hogy százéves háború! Épp ez hiányzik – száz évig harcolni. Megáll az ember esze…
  Paszjuk hatodikba járt az esti iskolán, reménytelenül rosszul tanult, és helyzete azzal fenyegetett, hogy ismét visszakerül az ötödikbe. A tanítónő, aki az irodalmat tanította, már elzárkózott az elől, hogy az első negyedévi anyagból osztályozza, mivel a házi dolgozatában, amelynek az volt a címe: „Miért szeretjük Grinyovot és gyűlöljük Svabrint?” – Paszjuk a következőket írta: „Nem szeretem Grinyovot, mivel ostoba földesúri csemete, és nem mondom, hogy gyűlölöm Svabrint, azért, mert állítólag egy oldalon állt Pugacsovval a gyűlölt cárizmussal szemben.” Amikor Zseglov tudomást szerzett erről a dolgozatról, úgy hahotázott, hogy a könnyei csorogtak, és azt mondta, helyes, ha Paszjukot elzavarják az iskolából, ha ilyen nagy esze van, akkor menjen a Tudományos Akadémiára, ne a hatodik általánosba…
  Hatszor-kilences valamilyen hihetetlen históriát mesélt arról, milyen őrülten szerelmes volt belé az ismert állatszelídítő-nő, de egy lengyel bűvész lecsapta a kezéről, aki az állatszelídítő-nőt csak úgy szólította, hogy „legbutuskább kisasszonykám”… Grisa tehetségtelenül, de lelkesen füllentett, és ahogy elnéztem az izgalomtól bepárásodott vastag lencséjű szemüvegét, szaporán emelkedő csirkemellét, sovány karjának széles mozdulatait, nem kételkedtem benne, hogy a fényképész maga is hisz ebben a páratlan szerelemben az állatszelídítő-nővel. Grisa még bizonyára sok mindenre visszaemlékezett volna e csodálatos regényből, de ekkor bejött a vidáman mosolygó Zseglov, és ránk kiáltott:
  – Talpra, fiúk! Az egész városra kiterjedő hadművelet… A főnökség úgy rendelkezett, hogy az operatív csoportoknak, a kerületi kapitányságok támogatásával, ellenőrizniük kell minden kétes hírű helyet, ahol a bűnöző elemek, az úgynevezett „papírnélküliek“ és rossz erkölcsű lányok megfordulhatnak.
  Zseglov vidáman nevetgélt csengő baritonján, és meg-megrázta a fejét, mintha valaki csiklandozná.
  – Nem látok itt semmi nevetségeset – mondta Paszjuk. – Olyan hadművelet, mint a többi. Normális tisztogatási akció…
  – Ez pontosan így van, de nem ezen nevetek – mondta Zseglov. – A pokrovkai templom papja, Filimon püspök két leányzót hívott meg tegnap a lakására. Nem tudom, mi módon gyóntatta őket, de az tény, hogy alaposan benyakaltak szilvapálinkából. A püspök persze nem bírta úgy az italt, mint a két leányzó, és elaludt. Azok megfújták a püspök aranyfeszületét, és kereket oldottak…
  – Csak nem holmi kéjenc pap miatt van ez az egész felhajtás? – ütötte föl a fejét az asztal mellett Taraszkin, aki már halálosan unta az egész irkafirkát.
  Zseglov hirtelen abbahagyta a nevetést, mintha összevarrták volna a száját. Ránézett Taraszkinra, fentről lefelé, aztán oldalról, mintha azt akarná kideríteni, honnan pottyant ide ez a trópusi gyümölcs, aztán lassan, minden szót külön köpdösve ki, akár a szotyola héját, mondta:
  – Ön szerint, tehát, Taraszkin elvtárs, ha az illető nem esztergályos, hanem egyházi dolgozó, akkor számára a jogvédelmet országunkban már nem garantáljuk?
  – Ne hancúrozzon azokkal az örömlányokkal – mondta komoran Kolja.
  – A te gondod, Taraszkin, az legyen, hogy a bűnügyeket felderítsd, ne a püspök erkölcsi arculatát vizsgálgasd. A szinódusuk majd tisztázza a kéjenckedését… Nekünk, veled együtt azt a tárgyat kell előkerítenünk, amelynek óriási művészi érteke van, világos? Ezek a leányzók azt a bizánci keresztet holnap továbbadják az orgazdáknak, azok meg beolvasztják, köpnek azok a mi kulturális értékeinkre.
  Nem nagyon értettem, miért van ennyire oda Gleb az ellopott püspöki keresztért, de már felfogtam a zseglovi hanghordozás különböző árnyalatait, különösen akkor, amikor „okította” az operatív csoportot, és most úgy éreztem, hogy ennek az egész beszélgetésnek nincs különösebb jelentősége. Még reggel láttam az ügyeleten a papot, egy rozzant, rongyos, sovány, farizeusképű emberkét, akinek nem voltak különösebb ismertetőjelei, és a korát sem lehetett megállapítani. Valahogy valószínűtlennek tűnt számomra, hogy egy ilyen jelentéktelen kis ember még a nők után érdeklődjék.
  Most viszont, ahogy Zseglovot hallgattam, megértettem, hogy nem a pap balsikerű kalandja miatt rendelte el a főnökség az egész városra kiterjedő akciót. Úgy látszik, valakinek a terve alapján olyan bűnözőt keresnek, aki a nőkkel van kapcsolatban, de az apparátus bővebb tájékoztatását nem tartják célszerűnek. Egy füst alatt aztán a lányokat is elő kell venni, ki lophatta el közülük a keresztet.
  Föltevésemről véglegesen akkor győződtem meg, amikor Zseglov közölte az ismertetőjeleket – három nő ismertetőjeleit. Ránéztem Paszjukra, nyugodt, kifejezéstelen arcára, és megértettem, hogy ő is ugyanazt gondolja, amit én. Taraszkin még dünnyögött valamit az orra alatt, de ekkor már magával cipelte Hatszor-kilences, akit egészen magával ragadott az előttünk álló razzia izgalma.
  
  
A Narva nevű vendéglőben kellett befejeznünk sikertelen esti kalandozásunkat – főként kis halak, gyülevész népség került a hálónkba. Amikor az ajtóhoz léptünk, a csontos, vörös képű portás dühösen ránk ordított, úgyhogy az erek csak úgy dagadoztak a halántékán:
  – Minden hely foglalt! Ne törekedjenek befelé, polgártársak! Legyen lelkiismeretük és becsületük!
  – Éppen itt nálad szeretnénk rövid látogatást tenni! Nyisd csak ki, a bűnügyi rendőrségtől vagyunk…
  Az erek a portás halántékán lelappadtak, arcán olajos mosoly ömlött el, szívélyesen köszönt, kivicsorítva sárga fogait, mintha az édes jó apja látogatott volna el hozzá, hogy felhajtson egy kupicával, és elbeszélgessenek valami kellemes dologról:
  – Fáradjanak be, elvtársak, tessék csak, mindjárt kerítünk helyecskét az önök számára…
  Taraszkin büszkén jegyezte meg:
  – A mi helyünk már régen megvan nélküled is!
  Zseglov rásandított, fölnevetett, és halkan, de nyomatékosan így szólt:
  – Ajtót becsukni, senkit ki nem engedni, igazolványellenőrzés. Te, Sarapov, állj ide az ajtóhoz…
  Tömör, zárt csoportban özönlöttünk be a terembe. Zseglov intett a zenekarnak, amely a divatos „Rosamundá”-t harsogta, a zenészek rögtön engedelmeskedtek neki, akárcsak egy jó karmesternek. Egy pillanatig az étterem mennyezetéről tompán és zúgva verődött vissza a nyirkos vendéglői lárma, a sarokban pedig egy erősen beszeszelt pofa artikulálatlan hangon óbégatta: „Ó, Rosa-mu-un-da-a!…”
  – Polgártársak, elnézést kérek – mondta Zseglov. – Egyszerű formalitásról van szó… készítsék elő az igazolványukat, és maradjanak nyugodtan ülve a helyükön…
  Fürgén megkerülte a kis vendéglői asztalokat, miközben figyelmesen vizsgálta az igazolványokat, és gondosan szemügyre vette azok gazdáit; a tekintete olyan kemény és súlyos volt, hogy oldalról még nekem is úgy tűnt, mintha Zseglov végigtapogatná az arcokat. A pillantásától az illetők valószínűleg kellemetlenül érezték magukat, mert amint visszakapták tőle az igazolványukat, sokan megkönnyebbülten felsóhajtottak, és azt mondták: „Köszönöm”.
  Azokat, akiknek nem voltak irataik, Zseglov udvariasan és keményen felszólította, hogy álljanak félre, ahol már várt rájuk a hallgatag és sziklaszilárd Paszjuk. Valamennyien idegenkedtek, és azt bizonygatták Paszjuknak, hogy nincs jogunk letartóztatni őket. Paszjuk egyetértően bólogatott:
  – Tökéletesen igaz. Teljesen igazságos. Mivel az igazolványt mindig magánál kell hordania az embernek.
  Annyira lekötötte a figyelmemet ez a látványosság, hogy odamentem a terem ajtajához, és alig hallottam, hogy a hátam mögött megnyikordult a bejárati ajtó. Egy szempillantás alatt megfordultam, és láttam, hogy a csontos képű portás ismét halkan rátolja a reteszt, a női mosdó ajtaja viszont még mindig nyitva van. Elkiáltottam magam:
  – Taraszkin, a helyemre! – azzal félrelöktem a portást, és kiugrottam az utcára. Előttem egy nő szaladt keresztül a Szadovoja körúton. Utánairamodtam, de a járdaszegély egyik ferde kövében megakadt a bal cipőm, és az átkozott cipőtalp, ami az utóbbi napokban már a végét járta, nagyot reccsenve leszakadt. Talpatlan cipőben igen kellemetlen volt, de hát mégiscsak gyorsabban futottam a nőnél – elmondani is nevetséges és érthetetlen, hogy mire számított.
  – Polgártársnő, álljon meg! – kiáltottam rá dühösen, de erre csak még gyorsabban szaladt, és a gyorsaságáról ítélve egészen fiatal és nagyon egészséges nő lehetett.
  A sarkon a zeneiskolából egész csomó gyerek özönlött ki a szüleivel. Nem tudom, miért, arra gondoltam, hogy a gyerekek három váltásban tanulnak – egészen késő estig –, és most ez a teljesen ostoba gondolat felbosszantott. A fiatal nő, akit a homályban így is rosszul láttam, elvegyült a hegedűtokkal és kottatartókkal felszerelt tömegben. Szemem azonban már megszokta a sötétséget, jól láttam fehér kendőjét, és azt is észrevettem, ahogy kézen fogta az egyik gyerkőcöt, elvette tőle a kottatartóját, aztán szépen megindult mellette. Leffegő cipőtalpamat magam után húzva utolértem őket, és megragadtam a nő vállát:
  – Halló, madame, nem hall? Magának kiabáltam!
  – Nekem? – húzta fel szőke, festékceruzával kihúzott szemöldökét. – Mit akar tőlem?
  A hegedűtokot cipelő fiúcska a történtektől megrökönyödve, némán bámult ránk.
  – Adja oda a kottát a gyereknek, és kövessen! – mondtam szigorúan.
  A fiatal nő összevonta szemöldökét, valószínűleg már látta, hogy nem sikerül meglépnie, a csel nem sikerült, rekedten fölnevetett, és így szólt:
  – Micsoda nyavalyások, azt sem hagyják, hogy a konzervatóriumot befejezzem… – azzal a gyerek kezébe nyomta a kottatartót, és megindult mellettem.
  Az étterem előcsarnokába vezettem a karjánál fogva, majd fenyegetően odaléptem a portáshoz, aki ott lapított kis asztala mögött, a mosdó bejárata mellett.
  – Mért engedte ki innen ezt a nőszemélyt?
  – Én csak… szóval… gondoltam… nem értettem… azt hittem, magukkal van… – makogta akadozó nyelvvel az öreg, és kínai lámpásra emlékeztető porcos, kopasz feje állandóan színt váltott, hol sápadtszürke lett, hol meg égővörös. Ekkor kijött a teremből Zseglov, és mintha mi sem történt volna, így szólt:
  – Ügyes vagy, Sarapov, remekül futsz. Ha egy kicsit jobban fogsz figyelni, pótolhatatlan leszel! Jé! Micsoda ismerős arc! – kiáltott fel, és kitárta a karját, mintha meg akarná ölelni az előállított nőt, pedig ilyesmi esze ágában sem volt, és nyersen ezt mondta:
  – Látom, Mánya, hiába beszéltem neked, most is csak az az ugrabugra szitakötő vagy. Vedd úgy, hogy a szép nyarat már átröpködted, itt az ideje, hogy kitelepítsünk a 101-es kilométeren túlra…
  Csak most vettem alaposabban szemügyre Mányát: kerek, csinos arcocska, kerek babaszem, pirosra festett szív alakú száj, loknis szőke haj, divatos pettyes hálóba fogva. Kerek zöld szeme alatt, mint parányi karácsonyfadísz, fényes, színjátszó véranyajegy csillogott.
  Zseglov a terem felé fordult, és kiadta a parancsot:
  – Paszjuk, Taraszkin, ültessétek az autóbuszra azokat, akiknek nincs igazolványuk! – Majd hozzám fordult: – No lám, Vologya, sikerült megismerkedned Lutris Mányával, aki minden vonatkozásban kellemetes dáma. Csak dolgozni nem akar, épp ellenkezőleg, társadalomellenes életvitelt folytat…
  – Tán együtt fürödtél velem, te átkozott zsaru, hogy az életvitelemről locsogsz itt mindenki füle hallatára?! – kiáltotta vadul Lutris Manyka, és úgy elkerítette, hogy amint csöppnyi, szív alakú szájára pillantottam, amelyből egy szempillantás alatt olyan kifejezéssorozat röppent ki, ami még egy tüzérségi fogathajtónak is becsületére vált volna, csak ámultam a meglepetéstől.
  Zseglov fölnevetett, és így szólt:
  – Ej, Mánya, Mánya, egészen elrontod nekem ezt a fiatalembert…
  Körülnézett, észrevette a portást, aki a ruhatár mellett az árnyékba húzódott, és intett neki:
  – Rólad meg, öreg, majdnem megfeledkeztem ebben a nagy kavarodásban. – Odament a portás asztalához, minden ceremónia nélkül kinyitotta a portásszekrény ajtaját, és két kézzel szedte ki belőle az amerikai Camel cigarettacsomagokat, a lepecsételt kis parfümösüvegeket, külföldi óvszereket, pornográf képecskéket. – Nocsak, itt egész spekulánsraktárad van. Áruház a kujonkodók számára. No, kész, szedelőzködj, öreg, velünk jössz…
  A Ferdinandunk mellett Manyka megcsúszott, elkaptam a karját, és felsegítettem a kocsiba, és közben hozzáértem a csuklóját szorosan átfogó karkötőhöz.
  A kocsi félhomályában nem tudtam alaposabban szemügyre venni az ékszert, de az alakjáról ítélve gyík formájúnak tűnt!
  Zseglov fellépett a kocsi lépcsőjére, körülnézett, és intett:
  – Indíts, Kopirin. Előre, vén lokomotív…
  Az előállítottak izgatottan tárgyaltak. Manyka megvetően végigmérte őket, és úgy kérdezte:
  – No mi van, hapsikáim, begazoltatok? – Fölnevetett, és rázendített egy disznó nótára.
  Kopirin csak hallgatta, zavartan csóválta a fejét, és elgondolkozva jegyezte meg:
  – Fura népség ezek az utcalányok… nem kell nekik se otthon, se család, se nyugalom, se jólét, csak a mocsok kell nekik!
  Átültem Zseglovhoz az első ülésre, és halkan közöltem vele:
  – Azt hiszem, Manyka csuklóján gyík formájú karkötő van.
  – Valóban? – kapta föl a fejét Zseglov, és a lányhoz hajolt:
  – Mánya, a régi barátságunkra, nem árulnád el nekem, kivel mulattál olyan jól?
  – Miért? Tán féltékeny vagy rám? Csak szólj, örökre hű leszek hozzád. Belevaló srác vagy. A szád vastag, a feneked szikár, ami azt jelenti, heves vagy a szerelemben…
  – Kettőnkről még majd beszélgetünk, de egyelőre most a gavallérodról mesélj. Lehet, hogy ismerem?
  Mánya felnevetett:
  – Lehet, hogy te ismered, de nekem nem volt érkezésem, hogy megkérdezzem a nevét…
  – És mért szaladtál el?
  – Épp kifelé indultam a klotyóról, amikor betódultatok. No, gondoltam, menjetek csak beljebb, nem vagyok oda az örömtől, hogy újra találkozzam veled. De aztán kiderült, hogy általános razziát tartottatok.
  – És mért nem akartál találkozni velem? – kérdezte Zseglov, és közben jóságosan, szinte kedvesen megfogta a lány kezét, megsimogatta a karját, és mintha megfeledkezett volna magáról, egy pillanatra markába fogva a lány kezét, egy icipicit, egy gondolatnyit maga felé húzta, úgyhogy a csuklója kibújt a ruhaujjából.
  Még itt, a homályos kocsiban is tisztán láttam a sárgásvörös, csillogó zöld szemű gyík karkötőt.
  – Mi szükségem lett volna rá?! Már a múlt alkalommal megígérted, hogy hűvösre teszel – csodálkozott Mánya Zseglov nyilvánvalóan ostoba kérdésén.
  – Igen, Mánya, azt hiszem, igazad van. Most aztán valóban hűvösre teszlek…
  Valamennyien betódultunk az ügyeletes részlegre, és Manyka a megszokott módon elindult a többi előállított után a korlát felé, de Zseglov megállította:
  – Mánya, veled lesz egy kis külön beszélgetésünk, gyerünk, sugdossunk egy kicsit. – Aztán odakiáltott az ügyeletesnek: – Szolovjov, ezt az ötöt ellenőrizd, ha minden rendben, elmehetnek haza. A portást ne engedd el, vele még egy s másról beszélnünk kell. A jelentést a fiúk majd odaadják neked…
  Intett, mintha mondaná, nyomás utánam, mire Manykával együtt fölmentünk az elcsöndesedett és kihalt első emeletre, bementünk az irodába, kényelmesen letelepedtünk, és Zseglov, mintegy mellékesen, mintha véletlenül esett volna rá a pillantása, megkérdezte:
  – Milyen gyönyörű karkötőd van, Mánya…
  – Azt elhiszem! Antik darab, nagyon értékes!
  – Mennyiért vetted?
  Manyka egy pillanatig gondolkozott, ránézett Zseglovra azzal a kedves babaszemével, úgy válaszolta:
  – Nem vásároltam. Örököltem! Emlék a mamától…
  – Iga-zán? – csodálkozott Zseglov. – Mánya, de hiszen legutóbb azt mondtad, hogy nem is emlékszel az anyádra?!
  Manykának megrebbent feketére kihúzott, hosszú szempillája, de a szeme mozdulatlan, üres és kifejezéstelen maradt.
  – No, és mi következik ebből? Most se mondok mást! Az anyámtól maradt emléket az apám adta át nekem, aki a fronton esett el; ő mondta, mikor elment a háborúba: „Vigyázz rá, kislányom, az egyetlen emlék a mi drága anyácskánktól.” Apám is meghalt, így maradtam árván, egyedül, mint az ujjam, ezen a kerek világon. Nincs senki, aki segítsen, támogasson, maga meg örökösen csak gyötör, tönkre akarja tenni az egész amúgy is sanyarú életemet…
  Zseglov elfintorodott:
  – Mánya, ne akard, hogy könnyezzek! Ányádról nem mondok semmit, nem ismerem, hős apáddal viszont volt szerencsém találkozni. A fronton persze nem harcolt, de híres mackós volt, úgy törte fel a páncélszekrényeket, mint a tojáshéjat.
  – Miket nem találsz ki a családunkról! – mondta keserűen Mánya. – Bűn ez, te fafejű zsernyák… – És újra csúnyán elkáromkodta magát.
  – No, rendben van – mondta Zseglov. – Nem vitatkozom tovább veled.
  Mánya kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy darab cukrot, s a tenyeréről ügyesen a szájába dobta, és ahogy rózsaszínű macskanyelvével féloldalra tolta, olyan lett, mint egy kis gumihörcsög a Gyermekvilág Áruház kirakatában, a Kirovszkaján, és csak ült szemben a nyomozókkal, jóízűen szopogatta a cukrot, és ártatlan szemmel nézett rájuk. Zseglov melléje telepedett, kicsit félrehajtotta a fejét, és így oldalról nézve olyannak láttam őket, mint két szerelmest a színes képeslapokon ezzel a felírással: „Szeretem e lánykát, mint galamb a párját.“ És mint egy igazi szerelmes, Zseglov egészen kedvesen így szólt Mányához:
  – Rosszul áll a szénád, kislány. Igencsak benne vagy a csávában…
  Mire Mánya minden harag nélkül kérdezte:
  – És ugyan miért? – Közben újabb cukrot dobott a szájába, kissé félrefordulva, mintha röstellné, hogy ennyire rajong az édességért.
  – Ezt a te drága antik karkötődet… harmadnapja egy meggyilkolt nőről vették le.
  Zseglov felállt a székről, odament az íróasztalhoz, elrévedő pillantással rendezgette a papírokat, s az arca közben olyan volt, mintha csak azt közölte volna Manykával, hogy odakint esik az eső – ami jelentéktelen, mindenki által ismert dolog –, és semmilyen választ nem vár tőle, de még a legkisebb mértékben sem érdeklik a szavai.
  Eközben kihúztam a cipőmből azt a nyavalyás drótot, és zsineggel próbáltam fölerősíteni a leffegő cipőtalpat, de azzal sem sikerült, mire megmutattam Zseglovnak a lábbelimet, és ezt mondtam:
  – Azt hiszem, kihajíthatom. Csizmát kell hordanom…
  – Menj be a raktárba, az ellátmányjegyzék szerint két pár bőrtalp megillet évenként.
  – Hol az a raktár?
  – A Selepihán – mondta Zseglov, és elmagyarázta, hogyan lehet a legkönnyebben odajutni. – Egyúttal megkapod a téli ruházatot is.
  Még néhány apróságot megbeszéltünk, majd Zseglov fölállt, nyújtózott, és így szólt Manykához:
  – No, barátnőm, készülj, itt fogsz éjszakázni a gyűjtőben, aztán reggel majd átadunk az ügyészségnek.
  – No de miért? – kérdezte a lány, és egy pillanatra abbahagyta a cukorszopogatást.
  – Mánya, ismered az ügyeinket. így meg kell értened, hogy mi, a bűnügyi rendőrség, apróságokkal foglalkozunk. A súlyos következményekkel járó ügyekben, gyilkosságok esetén, az ügyészség nyomoz.
  – Szerinted tehát valakinek az ócska karkötőjéért golyóáltalira is ítélhetnek?
  – Mért, mit gondoltál, hogy kaphatsz érte kedvezményes élelmiszerjegyeket? Kicsináltatok egy embert, most aztán majd komolyan izzadhattok miatta.
  – Ne ködösíts már, te szemét – mondta bizonytalanul Mánya, és megértettem, hogy Zseglov már megtörte.
  – Mánya, micsoda szörnyű kifejezéseid vannak? – vonta fel a vállát Zseglov. – Mondtam neked, hogy ez lényegében nem tartozik ránk. Mindezeket majd az ügyészségen mondd el, minket nem érdekel…
  – Hogyhogy nem érdekel?! – esett zavarba Mánya. – Hiszen nem tegnap óta ismersz. Jól tudod, hogy életemben nem volt közöm semmiféle gyilkossághoz…
  – Tudom – bólintott Zseglov. – Régen volt. De az idő halad, és minden változik. És ezenkívül operatív munkás vagyok, és nem az ügyvéded. Ki ismer téged, lehet, hogy valójában te ölted meg azt a nőt, és aztán felhúztad a karkötőjét. Ahogy nálunk mondani szokták, nem tartom miattad a hátam.
  – De hiszen tegnap Füstös Valkától kaptam ajándékba! – kiáltotta Mánya. – Tán el kellett volna kérnem tőle az ékszeripari kereskedelem számláját szerinted? Honnan tudtam, hol vette ezt a karkötőt?…
  – Hagyd el, Mánya, ez ostoba beszéd. Mondjuk, hogy ki tudnék állni érted. És akkor mit mondok? Lutris Manykának, az ő szavaival, Füstös Valka ajándékozta a karkötőt? S ki fogja ezt meghallgatni? Gondold csak meg magad is, ez üres fecsegés…
  – Hát akkor mit tegyek? – kérdezte Mánya, kimeresztve kerek, ostoba szemét.
  – Hah! Mit tegyél? Emlékezz rá, hogy te nem Manyka, hanem Marija Afanaszjevna Kolivanova vagy, hogy ember vagy, ennek az országnak a polgára, nem az ördög tudja, kicsoda, és ülj le ehhez az asztalhoz, aztán írd le értelmesen, mikor, hogyan, milyen körülmények között ajándékozta neked ezt a karkötőt ez a visszaeső tolvaj, Valentyin Biszjajev…
  – I-igen, meg kéne írni… – húzta el a szót Manyka. – Aztán azért a levélért addig fog verni, amíg élet lesz bennem!
  – Te csak írd meg, én meg majd gondoskodom róla, hogy békén hagyjon. Ebben az irodában nem bánthat…
  – Ő lehet, hogy nem, de a haverjai? Amint megtudják, hogy lebuktattam, rögtön belém nyomják a bökőt…
  – Beléd nyomják a bökőt, ez nem vitás – helyeselt Zseglov. – Igaz, akkor is megkéselhetnek, ha nem buktatod le. Abban az esetben, ha továbbra is velük csavarogsz az állomásokon, az éttermekben, és részt veszel a piszkos ügyeikben. Neked dolgoznod kéne, szégyen rád nézni: életerős, fiatal lány, és miféle életmódot folytat! Merő rondaság…
  – Nem vagy te a lelkiismeretem, ne agitálj. Annyira, mint te, és legalább olyan jól tudom…
  – Látszik, hogy tudod, itt az eredménye. Na, elég, haza kell mennem. Megírod azt a jelentést, ahogy mondtam neked?
  Mánya elgondolkozott, majd határozottan bólintott:
  – Megírom. Mért én feleljek miattuk? Kis híján börtönbe juttatott, én meg itt majd helyette fogok szenvedni?…
  Kényelmesen elhelyezkedett Zseglov asztalánál, komolyan nézett az előtte fekvő tiszta papírra, majd ajkát csücsörítve, mintha egy darabka cukrot kapott volna be, ami a sorok közül ugrott volna a szájába – írni kezdett.
  Zseglov odajött hozzám,.és csöndesen így szólt:
  – Menj le az ügyeletes részlegre, és hozz két hatósági tanút, elintézzük a karkötő elkobzását… És kerítsd elő Paszjukot meg Taraszkint, hogy behozhassák a lakásáról Füstöst…
  
  
RÓMA, TASZSZ
A SAJTÓ HÍRT ADOTT RÓLA, HOGY COMO
VÁROSÁNAK RAKTÁRÁBÓL ELRABOLTÁK AZ OTT
MEGŐRZÉSRE ELHELYEZETT 27 DARAB LÁDÁT,
AMELYEK MUSSOLINI IRATTÁRÁT
TARTALMAZTÁK, EGYEBEK KÖZT A HITLERREL,
CIANÓVAL ÉS CHURCHILL-LEL FOLYTATOTT
KITERJEDT LEVELEZÉSÉT.

A Füstös alvilági nevű Valentyin Biszjajevet éjszaka nem sikerült előállítani a bűnügyi rendőrségen – két hete nem járt otthon, és Paszjuk meg Taraszkin, akik fölkeresték néhány nőcskéjét, akiknél feltételezésük szerint éjszakázhatott, üres kézzel tértek vissza.
  Felkutatása elhúzódhatott volna, ha nincs Lutris Manyka, akit már nagyon gyötört az egyedüllét; amikor látta, hogy még mindig nem hozzák Füstöst, megijedt, nem lesz, aki megerősítse, fölismerje a saját ajándékát, és ezzel tisztázza őt a gyilkosság és rablás vádja alól. Reggel Manyka így szólt Zseglovhoz:
  – Kimehetnének a Kultúrparkba, gyakran ott lófrál meg biliárdozik…
  Zseglov, aki már magához vette Füstös régi ügyeinek iratait, hogy a kutatást megtervezze, a lányra pillantott, és így szólt:
  – Ez okos gondolat, Mánya. Látom, ébredezik már benned az állampolgári öntudat.
  – Tojok én a te öntudatodra! Ez meghúzza ott magát a zsugások közt, mint a poloska a szőnyegben, én meg itt szenvedjek miatta! Nekem nincs ínyemre a más disznóságai miatt itt kínlódni!
  Zseglov kiírt az ügyiratokból néhány címet és nevet, a jegyzéket odaadta Paszjuknak, és utasította, hogy Taraszkinnal együtt keressék fel az illetékeseket.
  – Szóljatok Kopirinnak, és nyomás a Ferdinanddal. Mi meg Sarapovval és Grisával metróval megyünk. Két óra múlva visszajövünk, közben majd telefonálj, hogy mit intéztetek…
  Amíg metróztunk, átjutottunk a Krími hídon, és a rakparton keresztülvágtunk a fasisztáktól zsákmányolt haditechnika kiállítási területén, Hatszor-kilences arról mesélt, milyen kitűnően biliárdozott azelőtt – „ha becsületes akarok lenni, egyszerűen abból éltem, amit a biliárddal kerestem…” A mese rendkívül hosszúra nyúlt, s meglehetősen zavaros volt, csak fél füllel hallottam, hogy ettől a játéktól a szerelme, egy liliputi nő szabadította meg, aki a Novoszlobodszkaján lakott, és állandó bejelentője volt.
  – Mi a fenének kellett neked egy liliputi nő? – kérdezte lustán és gunyorosan Zseglov.
  – Tulajdonképpen nem is volt liliputi, hanem csak egy egészen kicsi nő, és a teste, akár egy istennőé…
  Szemügyre vettem a szétlőtt német gépeket, és egyre azon csodálkoztam, hogy ezek a torz, nehézkes, kiégett, ízléstelenül foltosra mázolt, visszataszító és erőtlen fémmonstrumok egy fél évvel ezelőtt még megölhettek volna.
  És más semmi sem létezett a számomra – sem a fakó, enyhe őszi nap, amelyen a visszaeső Füstös elfogására indultunk, sem a félig már lombja vesztett, szunnyadó park, sem az ólomszürke folyó mozdulatlan vize, amelyen hófehér vízibusz siklott oldalán a kék színű felirattal: MOLOKOV. Az az áprilisi este elevenedett meg előttem, amikor Berlin Pankow kerületében ott feküdtünk a városi magasvasút lábazata alatt, és a mögöttes területünkre váratlanul betört egy Párduc meg két SS-ekkel megrakott tömpe orrú, páncélozott szállítójármű, és tüzükkel szinte lesepertek bennünket a magasvasút gránitkövezetéről. Akkor nyomban megértettem, hogy a Schönhauser-Allee felé igyekeznek, ahol a németeknek még hatalmas megerősített támaszpontjuk volt. S amennyiben átjutnak, akkor még menetből lecsapnak a mögöttes területünkön még fel nem fejlődött páncélelhárító ütegünkre, és a Párduc egy szempillantás alatt „kivasalja” a lövegeket a kezelőlegénységgel együtt. A jakut Mitrofan Zaharovval együtt gyorsan elkúsztunk a magasvasút lábazatának két oldalán a harckocsival szemben lévő kereszteződéshez – az átkozott már éppen fordult, hogy eltűnjön az egyik mellékutcában. Nehézgéppuskájuknak sorozata fémesen, dübörögve csattogott a fejünk fölött a síneken, mire önkéntelenül lehasaltam, és amikor fölemeltem a fejem, láttam, hogy az egyik szétlőtt üzlet kirakatából a sarkon kiugrott Parahin, a csöndes, már javakorabeli katona, egy vologdai lovász, sápadt, beesett arcú, örökké gondterhelt ember, és futva megindult ferdén keresztül az utcán, egyenesen a harckocsi felé. A kezében nem volt géppisztoly, csak egy gránátköteg, és ebből nyomban megértettem, hogy Parahinnak többé már nem lesz szüksége géppisztolyra – ő is tudta ezt, és csak futott, kissé meghajolva, a félelemtől meg a várható szörnyű csapás előérzetétől görnyedten, de azért csak futott, egy pillanatra se torpant meg, görcsös, ideges mozdulatokkal, és a törékeny, görnyedt Parahin alakjából olyan határozottság és halálra szántság sugárzott, hogy már egy pillanatig sem kételkedtem benne: a Párduc nem fogja hátulról meglepni az üteget, nem tapossa bele az ágyúcsöveket a lövegtalpba, és az emberek húsát nem csavarja rá lánctalpára.
  A páncélozott szállítójárművön észrevették Parahint, és a géppuska feléje fordította gonosz, hegyes pofáját, majd láng csapott ki belőle, és a golyók, úgy rémlett, szinte a levegőbe emelték a katona testét, aki e pillanatnyi gyötrelmes lebegésben utolsó lendületével egyenesen a harckocsi hajtókereke alá dobta a gránátköteget…
  
  
– …Sarapov, gyere már! Mért maradtál le, nem láttál még harckocsit? – hallottam Grisa kiáltását. Valóban, hát nem láttam elég harckocsit? Szaladtam, hogy utolérjem a többieket.
  A biliárdteremben, annak ellenére, hogy még korán volt, szép számmal nyüzsögtek. Az ajtóból Zseglov figyelmesen szemügyre vette a játékosokat, és így szólt hozzám:
  – Nézd, ott a sarokban, a negyedik asztalnál, az Füstös…
  A zöld asztalok fölött négyszögletes szöveternyőjű lámpák függtek, és az arcok belevesztek a füstös félhomályba. A játékos előrehajolt, a dákóval bemérte a lökést, szinte belemerült a fény kútjába, lökött, aztán fölegyenesedett, és ismét elmerült a rőtesszürke homályban. Szemügyre vettem a tiszta, napbarnított arcot, a sima „politikusfrizurát”, a sovány kezet és a kabát hajtókájára tűzött Munkára, Harcra Kész jelvényt. A fény négyszögébe most egy tyubetejkás üzbég hajolt be, és lökött. Aztán a homály őt is magába nyelte az asztal mellől. Az MHK-jelvényes fiatalember fejhangon így kiáltott fel lökés előtt:
  – A két mandinerről a sarokba!… Az idegent bevágom a sarokba jobbról, a magamét meg középre!…
  Az üzbég nagyon gyorsan elveszítette a játszmát, fizetett, és ismét kirakta a golyókat, de ekkor Zseglov ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:
  – Egy pillanatra! A vesztes kiesik. Most rajtam a sor…
  Az MHK-jelvényes fiatalember ránézett Zseglovra, és elnevette magát:
  – Tiszteletem, főnök polgártárs. Hogyhogy, már maga is biliárdozik?
  – Mit csináljak? Ha a hegy nem megy Mohamedhez…
  – Csak nincs szüksége rám?
  – Szükségem van rád… jó partnert keresek…
  – Akkor csak füttyentenie kellett volna, és máris fölkeresem.
  – Neked aztán fütyülhetek. – Zseglov összehunyorított szemmel nézett Füstösre. – Veled is úgy van, mint a gyermekmondókában: Valka kelekótya, a gyufát is lopja, mindig bagózik, otthon nem alszik…
  – Életemben nem loptam gyufát – mondta komolyan Füstös.
  – Ezt tudom – bólintott Zseglov. – De a biliárdozás szabályait kétségkívül megszeged: pénzben játszol.
  – Csak a kölykök játszanak mutyiban, az igazi játékosok korpában – nevetett Füstös. – No, fölteszünk egy fél kilót?
  – Zseglovval akarsz te ötven rubelben játszani? Taknyos.
  – Hát mennyiben? – érdeklődött Füstös.
  – Egy ezresben…
  – Egy mázsában? Rendben – egyezett bele készségesen a tolvaj. Képzeletét már valószínűleg felgyújtotta, hogy biliárdon megkopaszthatja a híres Zseglovot – ez a legenda aztán évekig szájról szájra járt volna az alvilágiak közt, mint a bűnöző hősiesség példája.
  – Mielőtt egy ezresre emelnéd a tétet, mutasd meg, van-e pénzed, vagy hozomra akarsz velem játszani?
  – Ugyan már, tán nem ismerem a rendet? – kérdezte Füstös sértődötten, és a zsebéből egy köteg pénzt húzott elő.
  – Akkor rendben van. Rakd ki a golyókat.
  – Gúlát vagy amerikait játszunk?
  – Gúlát.
  Zseglov fogott egy darab krétát, gondosan letörölte a dákó végét, majd lágy, körkörös mozdulatokkal bekrétázta, aztán kinyújtotta maga elé, ellenőrizte, elég egyenes-e, azzal Grisához fordult, és így szólt hozzá:
  – Menj be a biliárdterem igazgatójához, ott van telefon, szólj be hozzánk a hivatalba, hogy Paszjuk meg Taraszkin jöjjenek ide, amint előkerülnek. A bejáratnál várj rájuk…
  – Zseglov polgártárs, talán levethetné a zakóját, nehogy zavarja a játékban. Vagy talán félti az ágyúját? – kérdezte udvariasan Füstös.
  – Ne okítsd az oktatót – felelte diplomatikusan Zseglov. – És az ágyúmra se legyen gondod. Inkább kezdd el…
  Füstös nem rombolta le a biliárdgolyóval a gúlát, csupán könnyedén mandinerre játszott, a biliárdgolyó lágyan elgurult, és hajszálfinoman érintette a bábukat.
  Zseglov leguggolt, szemével fölmérte a középső lyukig húzódó egyenest, és szinte érzékelhetetlen, bársonypuha mozdulattal elindította feléje a golyót.
  – Gratulálok a kezdéshez, Gleb Georgijevics – így Füstös. – Előnyt kellett volna kérnem magától…
  – Nekem mindegy, hogy kértél volna, vagy nem… pénteken nem adok előnyt. – Zseglov ismét lökött, de ez alkalommal jóval erősebben, keresztül az asztalon, bal kézzel, s miután ellökte a megcsavart golyót, elégedetten fölnevetett: – Békítsd meg alaposan a lelked, mivel az ember jövője rothadás…
  Elbűvölten néztem, ahogy az asztalon keresztülsuhanó biliárdgolyó visszafelé kezdett gurulni Zseglov felé, az asztal szabad térfelére úgy, hogy kényelmesebben lökhessen. A harmadik lökés azonban nem sikerült, a sárga gömb végiggurult az asztal posztójának élénk zöldjén, a lyuk torkába pattant, majd ismét kirepült belőle.
  Füstös belemerült a biliárdasztal fölötti fény vakító négyszögébe, szinte ráfeküdt az asztalra, miközben megpróbálta elérni a legtávolabbi golyót, ami csábítóan közel volt a lyuk szűk torkához.
  – Lábakat le az asztalról! – vezényelte Zseglov. – Halinacsizmában gyere legközelebb, akkor nem látszik majd, hogy a patád a padló fölött lóg!
  Füstös lecsúszott az asztalról, és ismét megpróbált minél kényelmesebben elhelyezkedni, és már éppen nekikészült, hogy lökjön, amikor Zseglov halkan megszólalt a füle mellett:
  – Hol vetted a karkötőt?
  Füstös megrezzent, keze lecsúszott a dákóról. A dákó megcsúszott a biliárdgolyón, az pedig elgurult, a lyuk mellett az asztal szegélyéhez ütődött, azután megállt.
  – Milyen karkötőt?
  – Szóval gikszerezel? Adok én neked gikszert! Az ászt a jobb sarokba! – rendelkezett Zseglov, és könnyedén elindította a golyót, aztán megmagyarázta: – Azt a bíborvörös gyík formájú arany karkötőt egyetlen smaragdszemmel.
  – Fogalmam sincs, miről beszél, főnök! – felelte Füstös naiv, kék szemét forgatva; ha véletlenül találkozom itt vele, a fejem hagytam volna levágni, hogy ez nem egy hétpróbás tolvaj, hanem levelező hallgató az egyetemen, kiváló tanuló, szerény dolgozó és sportoló társadalmi munkás.
  – Szóval fogalmad sincs róla?… – mondta elnyújtva Zseglov. – Nohát akkor most elmegyünk szépen mihozzánk, ahol, nézd csak, így fogok társalogni veled!
  – Azzal egy hatalmas erejű lökéssel szinte rúgva kergette középre a biliárdgolyót. – Látod, ilyen beszélgetésem lesz mindjárt veled! – mondta Zseglov, miközben könnyedén lépkedett tükörfényes csizmájában a biliárdasztal körül, és újabb hatalmas lökésétől csak úgy zengett, remegett a lyuk környéke. – A tízest a sarokba! Így fogok én beszélni veled, szívélyesen és érthetően, hogy megértsd a kérdésemet… eljusson az agyadig, a szívedig, a vesédig, a májadig, az egész rohadt belsődig! Ha velem játszol, rögtön tudhatod, hogy ez nem az, mintha Lutris Manykát addig vernéd, amíg élet van benne… Abricht a hetessel balra!
  A hetes erősen nekiütközött az asztalszegélynek, s onnan visszapattanva megütött egy másik biliárdgolyót, majd eltűnt a lyukban. Füstös elsápadt, keskeny arca még jobban kihegyesedett, izzadó tenyerével simogatni kezdte divatos frizuráját.
  – Zseglov polgártárs, nem értem, miről beszél…
  Zseglov megállt, felsóhajtott, együttérzően nézett
  Füstösre, és rosszallóan megcsóválta a fejét:
  – Nem érted?
  – Tiszta becsületszavam adom magának, hogy nem értem!
  – Ide figyelj, Füstös, az is lehet, hogy te nem vagy bűnös? Bizonyára rólad esik szó a bírósági elmekórtani tankönyvben, amikor azt írja: „Az idiótaság – a született gyengeelméjűség legmagasabb foka!” Nem erről van szó nálad? – És ujjával köröket rajzolt a halántékán.
  Füstös lökései fáradtak, bizonytalanok voltak, a biliárdgolyók összevissza gurultak, Zseglov viszont minden lökés előtt kérdezett tőle valamit, ami nem engedte Füstösnek, hogy koncentráljon, és biztosan célozzon.
  – Hiába gikszerezel, véged van! – nevetett gúnyosan Zseglov. – Az utolsó golyóval nálam a parti…
  Odament Füstöshöz, krómcsizmájával mintha csak véletlenül történt volna, rálépett a lábára, és közel hajolva így szólt hozzá:
  – Hiszen te besurranó vagy, Füstös, nem gyilkos, ezért, amíg nem késő, mondd meg, hol vetted az arany karkötőt? És ha arra gondolsz, hogy ostobaságokkal tömöd meg a fejem, akkor az előttünk álló beszélgetésről már mindent elmondtam neked…
  Így diskuráltak halkan, egymáshoz hajolva, mint két jó barát, két biliárdpartner, akik cigarettaszünetet tartanak egy nehéz, unalmas parti után; és a szomszéd asztaltól a játékosok, ha lett volna kedvük és idejük, elgyönyörködhettek volna az ilyen barátokban, akik még a szünetben is sutyorognak – sehogy sem tudják abbahagyni…
  Ott álltak mind a ketten velem szemben, a biliárdasztal túlsó oldalán, így nem mindent hallottam, csupán mondatfoszlányokat. Csak azt láttam, hogy Füstös a mellére szorítja a kezét, kék szemét kimeresztve, még egy könnyet is letörült a zakója ujjával, és hogy még meggyőzőbb legyen, keresztet is vetett. A szavak úgy repültek ki a beszélgetésükből, mint fortyogó kásából a cseppek:
  – …Kártyán… Tégla Kotyka… pénzt nem… A kalaposnőnél… azt nem ismerem… hivatásos tolvaj… Kosztya zsebes…
  Azt, hogy Zseglov mit válaszolt, nem hallottam, amíg oda nem fordult hozzám, és gúnyos mosollyal nem mondta:
  – Esküdözik a bitang, hogy a karkötőt kártyán nyerte Téglánál. Mit csináljunk, Sarapov? Menjünk enni?
  – Menjünk – bólintottam. – Téglát el kell fogni.
  – Remek, éles elméjű ötlet! És ami a legfontosabb, váratlan! – Aztán megkérdezte Füstöstől: – Idehallgass, Biszjajev, hol dolgozik ez a Tégla?
  – A trolibuszokon tevékenykedik, a kettesen, a négyesen meg a „bogárkán”.
  Zseglov mélyen elgondolkozva állt, s lassan himbálta magát: a talpáról a sarkára. Ekkor jelent meg Hatszor-kilences, mögötte meg Paszjuk és Taraszkin.
  – A Ferdinand itt van? – kérdezte Zseglov.
  – Igen, azon jöttünk – felelte Paszjuk.
  – Ez jó, jó – dünnyögte Zseglov, de nyilvánvalóan valami másra gondolt, majd váratlanul odafordult Biszjajevhez: – Te, Valentyin, nem akarsz velem trolizni egy kicsit?
  – Az meg mire jó?
  – Hátha találkozunk Téglával… bemutatsz neki, barátságot kötünk – villant meg Zseglov hófehér foga.
  – Maga azt hiszi, hogy egészen becsavarodtam? – sértődött meg Füstös. – A haveromat adjam rendőrkézre? Azt az életben soha!
  – Már így is rendőrkézre adtad – nevetett vidáman Zseglov. – Ej, te mezítlábas! Hiszen Téglát ha nem ma, holnap elkapom, és részletesen elmondom neki, annyira megrémítettelek, hogy mindent beismertél, mint egy sárga csőrű kezdő…
  Füstös keserűen, szinte könnyezve mondta:
  – Jaj, Zseglov polgártárs, gonosz ember maga! Én lelkiismeretesen elmondtam magának, amit tudtam, azt is mondhatnánk, mint a mi emberünknek, maga meg így felel nekem…
  – Ne beszélj! Mióta lett Zseglov a bűnözők embere? Egész életemben titeket irtottalak erőmhöz mérten, és ezután is irtani foglak, amíg írmagotok se marad! És csak azért beszéltél, mert tudod: a karkötőhöz vér tapad. Egyelőre te is gyanús vagy, tovább foglak gyúrni, amíg csak segíteni nem akarsz nekem. Egyelőre csak heveréssz, gondolkozz az életen…
  Füstös büszkén fölemelte a fejét:
  – Nem baj, az élet az majd megmutatja… – A zsebébe nyúlt, pénzt vett elő, leszámolt ezer rubelt, és Zseglovnak nyújtotta: – Itt a nyereménye, a többit meg majd elintézzük… idővel.
  Füstös csak állt, a pénzt Zseglov felé nyújtva, az meg csípőre tett kézzel csak himbálta magát, miközben figyelmesen nézett a másik arcába, és ettől úgy tűnt, mintha a tolvaj nem fizetni akarna, hanem alamizsnát kérne…
  Hosszú szünet után, s mintegy megerősítve ezzel helyzetüket, Zseglov rekedten fölnevetett:
  – Látom, egészen elment az eszed, Füstös! Csak nem gondoltad, hogy Zseglov elveszi a mocskos, tolvaj pénzedet? Miről is beszélhetnék veled ebben az esetben? – Zseglov Paszjukhoz fordult: – Ivan, tele van a zsebe pénzzel, vedd jegyzőkönyvbe a pénz elkobzását a biliárdterem játékszabályainak megsértése miatt. Őt meg vigyétek be a gyűjtőbe, amikor bemegyek, majd foglalkozunk vele…
  Amikor az operatív munkatársak elvitték Füstöst, Zseglov így szólt hozzám:
  – Hülyeségekkel foglalkozunk. Ostobaság és kész időpocsékolás!…
  – Miért?
  – Azért, mert nekünk Gruzgyev bűnösségének bizonyítékait kell fölkutatnunk, és nem ilyen piszlicsáré dolgokkal foglalkoznunk!
  – De hiszen a karkötő…
  – Mit a „karkötő”? Értsd meg, bár ezt egyelőre nem olyan könnyű elsajátítanod, a zsebes a legmagasabb bűnügyi minősítés, évekig készül, csiszolódik, és éppen ezért az életben soha egyetlenegy sem kerül közel gyilkossághoz. Amikor lopni indulnak, még borotvapengét sem visznek magukkal, helyette kiélezett pénzdarabot használnak. Ezért előre megmondható: Téglának semmi köze Larisza Gruzgyeva meggyilkolásához…
  – És a karkötő hogy került hozzá?
  – Azt talán tudod, hogy a karkötő nem a gyilkosság előtt veszett el? Esetleg elveszítette, eladhatta, vagy elcserélte vajért, netán ellopták tőle, lehet, hogy éppen Tégla!
  – Akkor igyekeznünk kell megtalálni, mármint ezt a Téglát!
  – A kíváncsiságod kielégítésére viszont az ördög tudja, mennyi időt kell elvesztegetnünk, azt, hogy holnap megtalálom Téglát, csak hetykeségből mondtam Füstösnek. Ha ez olyan egyszerű lenne, már valamennyiüket régen összefogdostuk volna!
  – Tudod, Gleb, nekem még jóformán semmi hasznom nem veszed. Ha nincs ellenedre, megpróbálom megtalálni Téglát…
  Zseglov megdühödött:
  – Ide hallgass, Sarapov, amit nem szeretek, nem tudok elviselni az emberekben, az a makacsság. A makacsság a nehézfejűség első ismérve! A mi munkánkban az embernek hajlékonynak kell lennie, alkalmazkodnia kell tudni a körülményekhez, az eseményekhez, az emberekhez! Hiszen nem csavarokat esztergálunk a pádon, hanem emberekkel foglalkozunk, s ha valaki makacs, amikor emberekkel foglalkozik, ez már mindennek a teteje.
  – Ez nem makacsság – mondtam, és minden erőmmel azon igyekeztem, nehogy kimutassam, hogy megsértődtem. – De te magad is azt mondod, hogy emberekkel dolgozunk, és nekem az a véleményem, hogy nem foszthatjuk meg az embert az utolsó lehetőségtől…
  – Ki az, akit megfosztunk az utolsó lehetőségtől?
  – Gruzgyev.
  – Mi az, te nem hiszed, hogy ő ölte meg a feleségét? – csodálkozott Zseglov.
  – Nem tudom, mit feleljek. Mintha ő tette volna, és rajta kívül senki más. De ez a karkötő az ő utolsó lehetősége.
  – Hogy kéne, hogy értselek?
  – A következőképpen: ha ő ölte meg a feleségét és vitte el a lakásból az értékeket, akkor másnap reggel nem rohan, hogy eladja a karkötőt. Számomra ez a Gruzgyev kellemetlen ember, de nem bűnöző, nem Füstös, és nem is Tégla, hogy másnap már eligya, elmulassa a rablott holmit. Itt valami nem stimmel nálunk. Éppen ezért akarom felkutatni azt a zsebest, hogy megtudjam, hogy került hozzá a karkötő.
  – A szavaidat százszor is meg tudnám cáfolni, de tegyük fel, hogy igazad van. És megtalálod Téglát, azután hogyan tovább?
  – Kihallgatom: honnan vette a karkötőt?
  – Ha elmondja, az valóban nagyszerű lesz. De ha kiröhög? És elküld valahová?
  – Hogyhogy? – kérdeztem zavartan. – És Valentyin Biszjajev vallomása?
  – Valentyin Biszjajevnek Tégla egyszerűen beleköp a képébe, és azt mondja, hogy először látja. Mi lesz aztán?
  – Aztán? – töprengtem. Aztán már valóban sehogy sem alakultak a dolgok, de ahogy mondani szokták, éreztem, hogy ez után a zsákutca után is kell lennie valamilyen következő járatnak, ami közelebb visz az igazsághoz, de ezt magamtól nem tudtam megtalálni, mivel ennek a járatnak az ismerete nem az én találékonyságomtól, vagy jó felfogóképességemtől függött, hanem azok a pontos játékszabályok határozták meg, amelyeket még nem ismertem, s amit operatív mesterségnek neveztek.
  Azt is megértettem, hogy Zseglovnak ismernie kell ezt az utat, ebben egyszerűen biztos voltam. De Zseglov ezt nem tartotta célszerűnek, nem akart ezen járni, és én csak hálás lehettem neki azért, amiért nem tiltotta meg, hogy ezen gondolkozzam.
  Így indultunk el mind a ketten a dolgunk után, elégedetlenül egymással, és a búcsúzásnál csupán annyit kérdeztem:
  – Gleb, a bűnügyi rendőrségen ki foglalkozik a zsebesekkel?
  Zseglov elnevette magát:
  – Ó, az egy jelentős figura: Murasko őrnagy! Menj be hozzá, tanácskozz vele, hátha mond neked valami okosat…
  Kondrat Filimonovics Murasko őrnagy együttérzően és megértően hallgatott végig. De konkrét segítséget nem ígért.
  – A reális ügyekkel sem tudunk megbirkózni, hogyan is kutathatnánk fel Téglát valamilyen halovány gyanú alapján – tárta szét apró, sovány kezét a galambősz, ápolt, jelentéktelen külsejű kis ember, ahogy ott ült előttem gondosan megstoppolt szaténingében, két fakó koptatófolttal a könyökén. – Meg a munkánk is értelmetlenné vált valahogy…
  – Miért?
  – Hogy is magyarázzam meg ezt magának, fiatalember, maga még új ember nálunk a bűnügyi rendőrségen, a régi ügyeket nem ismeri.
  – Beszéljen róluk, akkor megismerem őket – helyezkedtem el kényelmesebben.
  – Huszonkét éve dolgozom ezen a helyen, vegye úgy, hogy a bűnözés elleni harc minden szakasza lejátszódott a szemem előtt. A háború előtt minden alapunk megvolt rá, hogy elmondhassuk: a szervezett bűnözést teljesen megszüntettük. Tökéletesen felszámoltuk az ablakosokat, likvidáltuk a besurranókat, és a kljukvennyikoknak írmagjuk se maradt…
  – Kik azok a kljukvennyikok?
  – Azok a tolvajok, akik a templomokat fosztogatták. Hű, de kegyetlen fickók voltak!… Szóval alapjában véve végeztünk a besurranókkal. Az én társaságommal, a zsebesekkel viszont sehogy se boldogultunk; ez kifinomult dolog, egy igazi zsebes mindig a tolvajok arisztokratája, kitűnően képzett specialista…
  – Mulatságos – csóváltam meg a fejem. – Korábban azt gondoltam, hogy a zsebesek a leghitványabb tolvajok, legalul helyezkednek el…
  – Tévedés! – Kondrat Filimonovics fölkapta hegyes madárorrát. – Gondolja csak el, milyennek kell lennie a kidolgozott technikának, az ujjak ügyességének, a mozdulatok pontosságának és az önuralomnak – de milyennek! A szemnek sem szabad rebbennie, miközben egy normális embernek, aki nem alszik, nem részeg, nincs elkábítva, kirámolják a zsebét! A zsebes meg angyali képet vág.
  – Miért mondja ön azt, hogy a munka most értelmetlenné vált?
  – Azért, mert furdal a lelkiismeretem. A háború, az éhezés, az otthontalanság, a keserű árvaság miatt olyan emberek mentek zsebtolvajnak, akik egyszerűen éhesek. Főleg ilyenek kerülnek hozzánk, és annyian vannak, hogy eláraszt bennünket a munka; arra nem jut időnk, hogy az igazi zsebeseket elfogjuk…
  – Hogy lehetséges ez?
  – Egyszerűen: nagyon kevés az emberem, és a bűnözők már kivétel nélkül arcról ismerik őket.
  – De hiszen ez nagyszerű! – csodálkoztam. – Jó dolog, hogy arcról ismerik őket.
  – Mi ebben a jó? Mondjuk, ellenőrző körútját végzi az egyik munkatársunk a trolibuszon, és fölszáll oda egy zsebes is. Az első megállóig általában semmit sem csinál, csak szemlélődik. Ahogy körülnéz, meglátja a munkatársunkat, erre udvariasan köszönti: – Jó napot, Pjotr Ivanics, és a következő megállónál leugrik…
  – És ön elengedi őket?
  – Miért, mit parancsolna, hogy csináljak velük? Olykor behozunk valakit egy fél napra, elbeszélgetünk vele… az ilyen találkozás után néhány napra elrejtőzik. Aztán újra előmászik, és vadászni indul.
  – Van önnek fényképe Tégláról?
  – Természetesen. Ez Konsztantyin Szaprikin. Húszban született. Háromszor volt elítélve, öt hónappal ezelőtt parazita életmódjáért és munkakerülésért kitelepítették Moszkvából, a várostól száz kilométerre, de a rendelkezésemre álló adatok szerint rendszeresen megfordul a fővárosban…
  – Kondrat Filimonovics, miért Tégla az alvilági neve?
  – Nehéz lenne megmondani. Talán azért, mert olyan a fejformája, tégla alakú. Hosszúkás, hasábszerű… – Átlapozott egy vaskos albumot, majd néhány oldalt visszalapozott. – Tessék, ez ő, gyönyörködhet ebben a jómadárban…
  A fényképen nem látszott, hogy Szaprikinnak hasáb formájú a feje: csak hosszú lóarcát, szögletes állát, apró szemét, amit két kiugró pofacsontja szinte eltüntetett az arcáról, és lecsüngő szemöldökét vehettem szemügyre.
  Befejezésül Murasko megígérte:
  – Majd szólók a fiaimnak. Ha valamelyik megtalálja Téglát, átadjuk maguknak…
  
  
Amikor visszamentem az osztályra, Zseglov vidáman fogadott.
  – No, sikerrel jártál, nyomozók gyöngye?
  – Sikerről még nem lehet beszélni. Elbeszélgettem Muraskóval…
  – No és mit mesélt neked a mi Akakij Akakijevicsünk? – nevetett Zseglov, és szemmel láthatóan magának is tetszett ez a tréfája, mert megismételte:
  – Akakij Akakijevics, a rendőrség őrnagya…
  Nekem nem tetszett ez a tréfa, és csak úgy mellékesen meg is jegyeztem:
  – Nekem nem tűnt Akakij Akakijevicsnek. Rendes ember. A munkájának él. Szerintem derék ember…
  Egészen váratlanul megszólalt Paszjuk:
  – Nem ismerem Akakij Akakijevicset, de Murasko érti a dolgát. Tudom, hogy a zsebmetszők igencsak félnek tőle, bár apró termetű ember. Hiába is nevetsz rajta, Gleb Georgijevics…
  – Ha olyan kiválóan dolgozik, mért nem mégy át az ő brigádjába? – kérdezte Zseglov Paszjukra sandítva.
  – Mert vastagok az ujjaim! – nyújtotta felénk lapáttenyerét Paszjuk. – Beállni közéjük, meg elcsípni őket, mindkettő lehetetlen a számomra, mivel nem vagyok ügyes.
  Zseglovval együtt hahotáztunk.
  – Hát neked milyenek az ujjaid? – kérdezte Zseglov.
  – Közéjük én sem állhatnék, de ami az elkapást illeti, van egy ötletem – mondtam mosolyogva.
  – Rajta, beszéljük meg a dolgot – bólintott Zseglov.
  – Szaprikin arcát jól megjegyeztem a fényképről. Az útvonalain fogok utazni, és megpróbálom tetten érni, akkor könnyebben rávehetjük, hogy beszéljen Gruzgyeva karkötőjéről…
  Zseglov töprengőn nézett rám, arca nyugodt és szigorú volt, semmit sem tudtam leolvasni róla: tetszik-e neki a tervem, vagy merő ostobaságnak tartja, esetleg az is lehet, hogy a terv elfogadható, csak alaposan végig kell gondolni? A hosszúra nyúlt szünet alatt Zseglov arcán semmi sem tükröződött, és a végén már fészkelődni kezdtem a széken, amíg észre nem vettem, hogy Paszjuk helyeslően rám kacsint, amit úgy értelmeztem: tovább kell ütnöm a vasat Zseglovnál. De ekkor Zseglov is megszólalt, és röviden, halkan, szabatosan csak ennyit mondott:
  – Ügyes vagy, ezt jól kifundáltad…
  Nem volt ez valami egetverően nagy ötlet, nem oldott meg semmilyen komoly problémát, még azt sem lehetett tudni, miként lehet majd megvalósítani, mégis hirtelen úgy éreztem, nagy győzelmet arattam, és szükség van rám ebben a bonyolult ügyben, hasznomat veszik az igazságszolgáltatás nagy ceremóniájának megvalósításában – és ez az érzés teljesen eltöltött.
  Zseglov, mintha kitalálta volna, mire gondolok, ezt mondta:
  – Holnap téged jelöllek ki, együtt fogunk utazni a városi közlekedési járműveken. Meglátod, nekem is hasznomat lehet venni egyben-másban…
  Egészen őszintén, tiszta szívből feleltem:
  – Köszönöm, Gleb. Biztos vagyok benne, hogy veled elkapjuk Téglát.
  Zseglov felállt, és színpadiasan meghajolt:
  – Köszönöm a bizalmat. Tehát, úgy véled, én is értek még valamihez?
  Lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, de az is lehet, hogy valóban így volt: Zseglov hangjából bosszúság érződött. Vagy ingerültség…
  
  
MOSZKVÁBAN AZ ELMÚLT ÉJSZAKA
A MINIMÁLIS HŐMÉRSÉKLET –2 FOK VOLT.
MA DÉLUTÁN KÉT ÓRAKOR +6 FOK. HOLNAP
MOSZKVÁBAN A KÖZPONTI INTÉZET
PROGNÓZISA SZERINT FELHŐS IDŐ VÁRHATÓ,
JELENTŐSEBB CSAPADÉK NÉLKÜL.
A HŐMÉRSÉKLET ÉJSZAKA –3, –5, NAPPAL +5,
+8 FOK LESZ.
IDŐJÁRÁSJELENTÉS

Reggel, mielőtt megkezdtük volna a hosszú utazást a trolibuszon, Zseglov ismét felhozatta a fogdából Biszjajevet. Füstös gyűröttnek, kialvatlannak, éhesnek látszott.
  – No, mi az, nem tetszik az élet nálunk? – kérdezte Zseglov.
  – Ugyan mi tetszhetne itt maguknál? – vicsorgott Biszjajev gyáván és dühösen. – Nem szanatórium ez sápkóros gyerekek számára…
  – Becsülettel megmondom neked, tetszel nekem…
  – I-igen? – dadogta bizonytalanul Biszjajev.
  – Nagyon tetszel nekem. Nézem a kezed, és csodálkozom!
  – És mi az, amit olyan érdekesnek talál a kezemen? – kérdezte Biszjajev, kezét önkéntelenül is elrejtve a zsebében.
  – Nem vagy professzor, nem vagy író, sem orvos, egyszóval ostoba, ronda pofa vagy. A kezecskéd viszont finom, fehér, sima, az ujjaid ápoltak, a tenyered ránctalan, egyetlen kis ér sem dagad ki rajta. Vajon miért?
  Biszjajev hallgatott.
  – Hallgatsz? Akkor én megmondom neked: amióta csak megszülettél, a két kezeddel semmi hasznosat sem végeztél. Majdnem harminc évet megéltél a földön, és mindig csak faltál, nagyokat ittál, jókat durmoltál, és közben egy nagy sereg ember csak rád dolgozott, táplált, ruházott és kényeztetett. És harcolt, amíg te a hamis orvosi igazolásoddal, hogy sérved van, a hátországban lófráltál. Ettől olyan finom a kezed, ezért nincs feltörve, a munka nem durvította el, nincs benne férfierő…
  – Nevelni akar? – rázta meg selymes haját Biszjajev. – Kár a gőzért, késő.
  – Késő?!… – csodálkozott Zseglov. – Mi az, hogy késő? Ez alkalommal minden erőmmel azon igyekszem, hogy csákányt, lapátot vagy nagyfejszét, fűrészt adjanak a kezedbe. Ideje, hogy elutazz a fakitermelésre, vagy valamelyik csatornaépítéshez. Itt a zajos fővárosban már épp eleget éldegéltél…
  – Ami azt illeti, Zseglov polgártárs, a maga keze sem éppen bányászkéz! – csattant fel gúnyos vigyorral Biszjajev, amitől maga is megijedt. Zseglov eljött az íróasztalától, odament hozzá, megint hintázni kezdett a talpán, úgy mondta neki, merően a szemébe nézve:
  – Igazat mondtál, Füstös. És az egész igazság abban van, hogy én, az erős és eszes fiatalember, arra pazarolom az egész életemet, hogy megszabadítsam népünket az olyan ocsmány szemetektől, mint te! És bár a tenyerem nem kérges, de ha egy esztendő alatt tíz ilyen magadfajtát elkapok, akkor már többet megtakarítottam az embereknek, mint a fizetésem. És szerencsére egy esztendő alatt jóval többet elkapok közületek. Ez a válaszom neked, és jól jegyezd meg, Füstös: most nagyon komolyan megharagítottál!
  – Miért, miért, már tréfálni sem lehet? – kérdezte zavartan Biszjajev. – Mi mindent nem mond tréfából az ember. Maga tréfált velem, hát én is megpróbáltam – és persze rögtön a szívére vette…
  – Én nem tréfáltam veled – vágott a szavába Zseglov. – Inkább arra felelj, gondolkoztál-e a Konsztantyin Szaprikinnel kapcsolatos kérdéseimen?
  – Az ki? – csodálkozott Biszjajev egészen őszintén.
  – Konsztantyin Szaprikin a barátod, az alvilági neve: Tégla.
  – Igen? Nem is tudtam, hogy Szaprikinnek hívják. És nem is a barátom, csak afféle ismerősöm; azt tudom, hogy mindenki Téglának hívja…
  – Hej, fura népség vagytok ti, börtöntöltelékek! – csóválta meg a fejét Zseglov. – Olyanok vagytok, mint a kóbor kutyák: se nevük, se fajtájuk, csak valamilyen ocsmány alvilági nevük van. Tehát, mit tudsz mondani nekem Tégláról? Vagyis Szaprikinről?
  – Isten bizony, nem ismerem. Valahol az Ascseulov utcában lakik, ott a tanyája…
  Ennél több értelmes dolgot aztán nem is tudtunk belőle kiszedni, így hát elindultunk a városba.
  – No, mit csináljunk, Sarapov, van három trolibuszútvonalunk. Melyiket válasszuk? Vagy feldobjunk egy pénzdarabot?
  Hosszabb gondolkodás után a következőt javasoltam:
  – Kezdjük a kilencesen, a Szretyenkán. Utazgatunk vagy két óra hosszat, aztán átszállunk a bogárkára.
  – Miért?
  – Tégla az Ascseulov utcában lakik – tehát a Szretyenka esik hozzá a legközelebb, ha elkezdi a vadászatot. Vagy elmegy a Kolhoz térig és onnan indul el a Szadovaja sugárútra.
  – Ne-em. A lakása közelében nem fog lopni. A Kolhoz téren viszont már lehetséges. Gyerünk…
  Utaztunk a trolival egy megállónyit, figyelmesen nézegettük az utasokat, a következő megállónál azután leszálltunk, és átültünk a következő trolira. Az első órában még érdekesnek tűnt a dolog számomra, de a másodikban már éreztem, hogy fáradok, a harmadikban pedig már zúgott-zakatolt a fejemben minden: a trolibusz zajától, az utasok nyüzsgésétől, az égett gumi bűzétől, a motor süvítő hangjától, az ellenállások recsegésétől, az elém villanó ezernyi arctól, amelyeket figyelmesen szemügyre kellett venni – mindegyiket külön-külön. A negyedik és ötödik órában is csak róttuk a kilométereket Moszkva utcáin. Az ablakon túl elsuhantak az utcák, a személykocsik elkeseredetten tülköltek, lassan alkonyodni kezdett, szinte észrevétlenül becsordogált a városba az őszi este, ismét szemerkélni kezdett az eső, és utazásnak a vége még sehol.
  Szédültem, halálosan éhes voltam, de ahogy Zseglov szenvtelen arcára néztem, akit, úgy látszott, egyáltalán nem fárasztott ki ez a nap, szégyelltem azt kérni, hogy hagyjuk abba.
  Zseglov pedig módszeresen szállt át egyik trolibuszról a másikra, és már arra gondoltam, hogy így akar kioktatni.
  Zseglov csak nevetett.
  – Örülhetsz, hogy szabadjegyünk van, különben ma az egész fizetésedtől elbúcsúzhattál volna…
  Fél hétkor fölszálltunk a tízes trolira a Szmolenszk téren, és ekkor erősen oldalba löktem Zseglovot: az átjáróban egy magas, erős, apró szemű, lóarcú fiatalember állt. Az egyik fogantyúba kapaszkodva szundikált, az utasoktól szorosan körülvéve.
  – Legyen szíves, egy vonaljegyet – mondta jó hangosan Zseglov, átadott egy pénzdarabot, és a fülembe súgta: – Te tökfej, a nagy boldogságtól majdnem kilöktél a troliból. Menj előre, és állj meg tőle vagy háromlépésnyire, háttal…
  – És hogy…
  – Sehogy! Végrehajtani!
  Furakodni kezdtem előre a tömött átjáróban, és amikor a nagy tülekedésben magam mögött hagytam Szaprikint, már tudtam, kit szemelt ki áldozatául: mellette egy testes, jól öltözött asszony állt jókora bőrtáskával. Az emberkása tompán zúgott, fortyogott a trolibusz bendőjében: az utasok szuszogtak, lökdösődtek, láncban, kézről kézre adták tovább a viteldíjat, majd visszafelé a jegyet meg a visszajáró pénzt, vadul fellángolt, s ugyanolyan gyorsan el is ült egy kisebbfajta botrány egy letaposott láb miatt, valaki éktelen fokhagymaszagot árasztott, vagy fél száz ember tömör, forró lehelete sűrű, hólyagos verejtékként csapódott le az ablaküvegekre, aztán az utastérben bekapcsolták a halovány világítást, egy cvikkeres, aktatáskás férfi kényelmesen a hátamnak dőlve olvasta a Vecsernaja Moszkvát, a kalauz pedig monoton hangon kiáltozta:
  – A következő megálló a Novinszkij!… A következő a Felkelés tér!… A következő – a Szpiridonyjev köz!…
  Már majd meghaltam a kíváncsiságtól, annyira szerettem volna megtudni, mi történik a hátam mögött. De mivel már elsajátítottam az operatív célszerűség fogalmát, és mivel Zseglov Tégla elé állított, mégpedig háttal feléje, ez azt jelentette, hogy így kell lennie, és nekem szent kötelességem, hogy rendíthetetlenül teljesítsem a parancsát.
  Nem értettem, mire vár Tégla, de mivel nem tágított a barna kabátos nő mellől, biztos voltam sejtésem helyességében.
  – A következő állomás a Majakovszkij tér… A következő – a Lihov köz…
  Ekkor váratlanul felcsattant Zseglov feszültségtől éles, vékony hangja:
  – No csak, állj! Állj meg, ha mondom! Polgártársnő, nézze meg a táskáját.
  Egy szempillantás alatt megfordultam, és elálltam az útját Téglának, aki kitépte magát Zseglov szorításából, a vállára csaptam, és rákiáltottam, mintha csak rablópandúrt játszottunk volna:
  – Ne ugrálj, megvagy!
  Tégla nyomban megjuhászodott, nem hadakozott tovább, hanem jó hangosan, csodálkozva és zavartan így sióit:
  – Polgártársak!… Elvtársak!… Segítsenek!… Nézzék, mit művel ez a két bandita fényes nappal az emberrel…
  A trolibuszon egy pillanatra néma csönd lett, csupán az aszfalton suhanó kerekek surrogását lehetett hallani, a következő pillanatban azután ez a csend hihetetlen lármává, kiáltozássá változott. Az utasok elöl meg hátul lényegében semmit sem láttak, de a többiek hátára nyomakodva megállás nélkül lármáztak:
  – Mi történt?…
  – Kicsoda?…
  – Tolvajt fogtak!
  – Hol?
  – Ketten rabolnak!
  – Kit?
  – Egy nő is van velük… nézzék milyen elegánsan van öltözve!
  – Ugyan, a tolvaj ott az a lompos!…
  – Fogják meg!
  – Állítsák meg a trolit!
  – Ki látta?
  – Megszúrták…
  Tégla pedig a hangját fölemelve, elnyújtott orrhangon üvöltötte:
  – Nézzék, elvtársak, hogyan csavarják hátra egy frontkatona karját! Amikor a véremet hullattam Berlin alatt, akkor hol voltatok, hátországi patkányok, hol lapítottatok? Fogják meg őket… bűnözők!
  Láttam, ahogy heves mozdulattal eldobta a pénzdarabot, az a lábamhoz ütődött, és eltűnt valahol lent a trolibusz padlórácsai között.
  Ekkor végre a nő is magához tért dermedtségéből. Nehéz táskáját a feje fölé emelte, és visító hangon kiabálta:
  – Nézzék, fölvágta, és a pénztárcámat az élelmiszerjegyekkel kiemelte belőle! Itt volt az egész családom élelmiszerjegye. De hát mi ez?…
  A tolvaj – görcsösen vergődve a kezem között – odakiáltotta neki:
  – Polgártársnő, drága! Ezek ketten emelték el a bukszáját, és most rám akarják kenni, hogy eltereljék magukról a figyelmet! Nézzen csak körül, ezek biztosan eldobták a bukszáját. Meg kell motozni őket!
  A lobogó szenvedélyektől és kiáltozásoktól a trolibusz úgy feszült, akár a túlfújt léggömb. Egyedül Zseglov mosolygott rendületlenül. Váratlanul eszembe jutott Murasko őrnagy, és arra gondoltam, hogy ő egyáltalán nem Akakij Akakijevics, annyi bizonyos! A munkájuknál rosszabb már nem is lehet, még a banditákkal is jobb foglalkozni.
  Az utasok mintegy parancsszóra összetömörültek, a károsult körül kisebb szabad kör keletkezett, a nő körülnézett, és ekkor egy kisfiú odakiáltott neki:
  – Néni, ott a bukszája a padlón…
  A pénztárca, amit Téglának ideje sem volt kinyitni, viszont sikerült eldobnia, a padlón hevert. Zseglov dühében összeharapta az ajkát – az egész akció megbukott, és emelt, parancsoló hangon kiáltotta:
  – Nyugalom, elvtársak! Mi a Moszkvai Bűnügyi Rendőrség munkatársai vagyunk, s az önök szeme láttára fogtunk el egy visszaeső zsebtolvajt. Kérem, adjanak helyet, hogy elvezethessük a trolibuszról. A tanúkat és a károsult polgártársnőt kérjük, fáradjanak be a 17-es őrszobára a rendőrségre, itt van a közelben, a Kolobov utcában…
  Aztán a fogai közt szűrve a szavakat, így szólt Téglához:
  – Vedd föl a bukszát, Szaprikin. Vedd föl, vagy keservesen megbánod!
  Tégla egyenesen a képembe röhögött, rám kacsintott, s halkan mondta:
  – A haverod hülye! Még hogy saját kezűleg vegyem föl a padlóról a büntetésemet! – Azzal ismét siránkozó hangon ordítozni kezdett: – Elvtársak, ne dűljenek be a provokációjuknak!… Ezek azt mondják maguknak, hogy én vettem ki a bukszát, pedig ezt maga a polgártársnő sem hiszi el!… Ezt senki sem látta!… Ezeknek az a legfontosabb, hogy a tervüket teljesítsék, és rács mögé dugjanak egy embert!… De meg mivel is vágtam volna föl a táskát, tessék, kutassanak ki, semmiféle vágóeszköz nincs nálam, hazudnak ezek!…
  Csak ekkor jutott eszembe, hogy a pénzdarab, amit Tégla ledobott a padlóra, egy „peták“, vagyis az egyik oldalán borotvaélesre fent ötkopekes. A helyzet azzal is bonyolódott, hogy az utasok közül valóban senki sem látta, de nem is láthatta, hogy a tolvaj felvágta a táskát – ezért is volt igazi zsebes.
  Vadul keresgélni kezdtem magam körül a padlón, megkértem a szomszédaimat is, segítsenek, a kisfiú négykézláb csúszkált az átjáróban meg az ülések alatt, de a peták nem került elő. Amikor végre lekászálódtunk a trolibuszról a Lihov utcában, már egyedül csak a károsult kísért bennünket.
  Zseglov a kezében vitte a pénztárcát, én meg Tégla karját markoltam. A tolvaj nem titkolta örömét, és gúnyolódott:
  – Nem, nem, kis főnökök, ez a dolog nem sikerült, egyáltalán nem sikerült. Ti a bíróságon nem vagytok tanúk, a nő pedig akkor verte ki a rikácsot, amikor már elmartatok, a buksza meg a ti markotokban van, a petákot meg az életben nem találjátok meg nálam, szóval ez az ügyecske kútba esett. A főnökségtől még fejmosást is kaptok az ilyen kontár munkáért. Nem, nem találtátok még meg a módszert Kolja Szaprikin ellen…
  Zseglov egész úton komoran hallgatott, csak amikor feltűnt a rendőrség épülete, akkor szólalt meg tompa, kifejezéstelen hangon:
  – Van ellened módszer, Tégla, nem is egy. Van, hiába izgatod magad…
  A rendőrség nedvességtől megvetemedett, nehéz kapujánál Zseglov megállt, és maga elé engedte Szaprikint.
  – Magad, uram, ha szolgád nincsen…
  Szaprikin megrántotta a kaput, de az nem engedelmeskedett, csak akkor, amikor mind a két kezével belekapaszkodott a fogantyúba, és maga felé húzta.
  Zseglov ebben a pillanatban kapta el.
  Amíg Szaprikin mindkét keze foglalt volt, Zseglov elkapta a derekát, egyetlen mozdulattal a kabátja alá dugta a pénztárcát, majd szorosan – mintha összeszíjazta volna – átfogta, és fojtott hangon kiáltotta:
  – Sarapov, az ajtót…
  Egy szempillantás alatt kinyitottam az ajtót, Zseglov pedig a szorításában vadul vergődő, visítozó és ordítozó Szaprikinnel megindult a folyosón, egyenesen az ügyeletes részleg felé, ahonnan rendőrök futottak felénk. Zseglov odakiáltott nekik:
  – Addig tartom a fickót, amíg hatósági tanúkat hoztok. Nyomás! A lopott pénztárca a kabátja alatt van! Gyorsan…
  
  
Az ügyeletes rendőröket nem számítva, négy tanú látta, amikor Tégla kabátja alól előhúzták a pénztárcát, és természetesen senki sem hitt neki, amikor vadul azt ordítozta, hogy ez az átkozott zsaru, ez az operatív szemétláda dugta a kabátja alá a bukszát a rendőrség kapujában. A kárvallott nő a történtektől dermedten semmi érdemlegeset nem tudott kinyögni, csak azt erősítette meg, hogy a pénztárca valóban az övé.
  – Tehát megkapod a magadét – biztosította Téglát mosolyogva Zseglov. – És még te nevettél ki engem, te mamlasz. Ismered a mondást, ugye – az nevet, aki utoljára nevet. Most pedig a koncert második része következik a polgártársak bejelentése alapján. – Tárcsázott: – Murasko őrnagy? Kondrat Filimonovics, itt Zseglov, üdvözöllek. Mi itt Sarapovval egy kicsit besegítettünk neked. Igen, elfogtuk Téglát. Hát hogyne! Természetesen tetten értük! A következők miatt telefonálok: nálad biztosan függőben van egy csomó „hőstette”, küldj át valakit az embereid közül a tizenhetesbe, mi mindnyájan itt pihengetünk, hadd foglalkozzon vele szíve szerint. Varrjátok csak a nyakába mindazt, amiről tudtok: nem sajnáljátok tán? Szabja ki neki a bíróság, ami jár neki. Nem kell vele teketóriázni! Szervusz…
  Szaprikin komoran bámulta a falat, rettenetesen fülelt, így azután nem látta azt, amit én. Zseglov csak öt számot tárcsázott! Nem beszélt senkivel, csak a süket telefonkagylóval!
  – No, mit szólsz hozzá, Szaprikin, jó módszereket gondoltunk ki a számodra? – kérdezte Zseglov, miközben a villára tette a telefonkagylót.
  – Látom, hogy az ilyesmiben nagy mester vagy! – szűrte a szót a fogai közt Szaprikin, és majd szétvetette a gyűlölet.
  – Azt mondom, ne csikorgasd miattam a fogad – felelte nyugodtan Zseglov. – Mert akárhogy is acsarogsz, fütyülök a fogcsikorgatásodra! A kezemben vagy most, mint a vályogagyag, ha akarom, békén hagylak, ha nem, fölkenlek a falra!
  – Tőled kitelik…
  – Helyesen értelmezed a dolgot. Éppen ezért komoly beszélgetést ajánlok neked: vagy pedig, ha továbbra is fejjel mégy a falnak, akkor Murasko őrnagy fog veled foglalkozni, de úgy istenigazában…
  – Kondrat Filimonics ilyen disznóságokat sohase művelt – mondta Tégla.
  – Ez igaz. Éppen ezért a hozzád hasonló csibészeket fogdossa, én meg a gyilkosokat és banditákat. De a dolgát érti, s olyan büntetést varr a nyakadba, hogy attól koldulsz, kiváltképp most, hogy a bizonyíték is itt van veled a hatóságnál. Érted?
  – Mondjuk.
  – Nincs mit mondani – minden világos. De van egy másik változat is…
  – Miféle változat? – kérdezte óvatosan Szaprikin, mivel minden pillanatban azt várta, hogy Zseglov csapdát állít neki.
  – Mesélsz nekem egy bizonyos tárgyról – hogyan, mikor, milyen körülmények között, és hol került hozzád –, és akkor én magam, Murasko nélkül intézem el az ügyedet, kapsz két évet lopásért, és úgy repülsz haza a „szülőhazádba”, mint egy fehér hattyú. Megértetted? – kérdezte szuggesztíven Zseglov.
  – Meg. És miféle tárgyról meséljek? – nézett rá kétkedőn Szaprikin.
  – Hát erről – húzta elő a zsebéből Zseglov a gyík formájú arany karkötőt.
  Szaprikin ránézett, majd Zseglovra emelte a tekintetét, és megcsóválta a fejét:
  – Jó, megmondom. De honnan tudjam, hogy megint nem fűtesz-e alám?
  – Azt akarod tán, hogy keresztet vessek? Tudod, én nem hiszek Istenben, nem lóg a nyakamban feszület. Zsivány módra tudok imádkozni, bár számomra nincs ereje ennek az eskünek…
  – Tényleg tudsz?
  – Persze! – Zseglov egyik kezét a szívére tette, a másikat meg a homlokára, és hadarva mondta:
  
  Bitang leszek – tambovi,
  Csirkefogó – rosztovi,
  Bandita meg – pszkovi,
  Szabad nem leszek soha!…
  
Hófehér fogait kivillantva, elbűvölően nevetett, mire Szaprikin is elmosolyodott, és senkinek nem jutott volna eszébe, ha véletlenül bekukkant ide, hogy egy félórával ezelőtt az egyik úgy vonszolta ide a vadul ordítozó, tiltakozó másikat egyenesen a fogdába!
  – Szóval hihetek neked? Nem vágsz át? – kérdezte újra Tégla.
  – No, ide figyelj, te már egyszerűen sértegetsz – tárta szét a karját Zseglov. – Én soha nem hazudok. Ami pedig a pénztárcát illeti, mi ketten jól tudjuk, hogy te loptad el, én viszont megkerültem néhány eljárásjogi formaságot. De emiatt csak még jobban kell bíznod bennem…
  – Nos, szóval a helyzet a következő: ez a karkötő tiszta, Füstös nem lopta. Tőlem nyerte kártyán. Én tettem föl egy fél kiló ellenében.
  – És te hol vetted?
  – Szintén kártyán szereztem… néhány napja Kalapos Verkánál poharazgattunk. Szóval ott nyertem Foksztól…
  – Miért, talán Foksznak nem volt pénze? – kérdezte Zseglov szenvtelenül, én meg már örültem: Zseglov hanghordozásából világos volt, hogy ezt a bizonyos Fokszot jól ismeri.
  – Ugyan, mit gondolsz, annak mindig tele a zsebe korpával! Tehetős…
  – Miért karkötőben játszottatok?
  – Nem tudom, mi a szokás itt nálatok a bűnügyi rendőrségen, nálunk az a törvény, hogy a felesleges kérdésekért levághatják ez ember nyelvét.
  – Te magad hogy gondolod?
  – Nincs ezen mit gondolkozni – valahol lopták ezt a karkötőt – vonta fel a vállát Szaprikin, és hosszú sovány arca apró, résnyi szemével mozdulatlan volt, mint egy darab szürke agyag.
  – No, és neked mi szükséged volt egy lopott karkötőre?
  Szaprikin súlyos ajka megmozdult, bolyhos szemöldöke megrándult.
  – Megjegyzem, a karkötőt nem vásároltam – nyertem. És eszem ágában sem volt megtartani. Gondoltam, elpasszolom, de nem volt szerencsém, így engedtem át aztán annak a tökfejű Füstösnek. Mért, mi van vele, már lebukott?
  Zseglov a kérdést elengedte a füle mellett, és csak úgy mellékesen megkérdezte:
  – Foksz még most is Verkánál van?
  – Nem tudom, nem gondolom. Miért lenne ott? Leadta az árut, és elhajózott.
  – Hát ez érdekes! Verka még most is foglalkozik ilyesmivel? – csodálkozott Zseglov. Ahogy ránéztem, furcsa hidegséget éreztem a gyomrom táján: szemének lázas csillogásából, ruganyos feszességéből végre kitaláltam, hogy Zseglovnak fogalma sincs se Verkáról, se Fokszról, pillanatnyilag csak sötétben tapogatódzik, óvatos kérdéseivel keres utat magának.
  – Már mért ne foglalkozna? Nem maga miatt, hanem a megbízói miatt igyekszik minimális részesedésért. Két apró gyereke van, azokat etetnie kell valamivel…
  – Hát bizony, ez így van – sóhajtott fel megkönnyebbülten Zseglov. – Az orgazdák a lopott árut odaviszik hozzá megőrzésre, Verka meg boldog – az őrzésért százalékot kap. De hát isten neki, szerencsétlen egy nő az!
  Igazán csodálkoztam, milyen őszintén, keserűen és együttérzően sajnálkozott Zseglov a számára ismeretlen nőn, aki tolvajtanyát tartott fenn.
  – Tehát azt mondod, hogy Fokszot többet nem láttad? – kérdezte Zseglov.
  – Hogy láttam volna? Elkísértem addig a házig, ahol a nőjénél lakik, ott aztán leléptem.
  – Mondd csak, Szaprikin, te mit gondolsz – Foksz hivatásos bűnöző, vagy vagány? – kérdezte Zseglov úgy, mintha már vagy tízszer találkozott volna Foksszal, de ezt a kérdést még mindig nem tudná eldönteni, így aztán most egy olyan tapasztalt emberrel szeretne tanácskozni, mint Tégla.
  – Nem is tudom, mit mondjak neked. A szokásai szerint mintha szélhámos lenne, de nem szélhámos, azt pontosan tudom. Egy embert kinyírni neki annyi, mint neked kifújni az orrod. Tényleg nagy tekintélye van köztünk – bólogatott nagy, szögletes fejével Tégla.
  – Nem lehetséges az, hogy Foksz színt váltott? – kérdezte elgondolkozva Zseglov.
  – Tudod, nálunk szerintem senki sem tudja, hogy mivel foglalkozik, ilyesféle beszélgetésre sem emlékszem. A találkahelyeken jóformán alig fordul meg, és mint jó, vén ordas, egyedül dolgozik. Néha felbukkan, leadja az árut – és máris hűlt helye…
  Zseglov fölállt, végigment a szűk szobán, nyújtózott.
  – Hej, ma valahogy nagyon elfáradtam! – Leakasztotta a telefonkagylót, és tárcsázott: – Kondrat Filimonovics? Megint Zseglov háborgat. A meghívást egyelőre elhalasztom, mi magunk is elboldogultunk Szaprikinnel. Nem, nagyon tisztességesen viselkedik. Mi is ennek megfelelően. Szervusz…
  Zseglov letette a kagylót, és odafordult Téglához:
  – Zseglov ura a szavának. Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Rendben?
  – Rendben! – biccentett elégedetten Tégla.
  – No, akkor mindjárt szerzek egy kocsit, és egy pillanatra elugrunk: megmutatod azt a házat, ahol legutóbb ottmaradt Foksz…
  – Várj csak, várj! Ebben nem állapodtunk meg – háborodott fel Tégla, de Zseglov már magára vette köpenyét, és odanyomta Tégla kezébe a sapkát.
  – Gyerünk, gyerünk! Ne felejtsd el a tanácsomat – soha ne állj meg félúton! Nyomás, nyomás, persze magam is tudom, hová kell menni, de veled gyorsabban megy majd. – Szavait követően Zseglov az ajtó felé tolta Téglát, majd megállíthatatlanul tovább taszigálta maga előtt, miközben csak úgy záporoztak a szájából a megnyugtató-csillapító szavak, amelyek megbénították Szaprikin akaratát, aki most éppen azon töprengett, nem mondott-e valami fölöslegeset, de Zseglov erre a töprengésre nem adott időt neki, és mielőtt a tolvaj valamilyen elhatározásra jutott volna, már bent ültek a rendőrségi EMKÁ-ban, a motor várakozóan felbőgött. Tégla pedig legyintett, és így szólt:
  – Gyerünk a Bozsedomkára. Hetes épület…
  Gyorsan megszemlélték a kis egyemeletes házat, aztán visszatértek a Petrovka 38-ba, ahol is Zseglov szintén villámgyorsan kiszedte Téglából Kalapos Verka címét.
  Háromnegyed kilenckor Zseglov őrkísérettel elküldte Szaprikint, az operatív csoportot pedig beparancsolta a Ferdinandba.
  – Elugrunk a Marjinaja Roscsába, Kalapos Verkához – mondta röviden, senkinek még csak eszébe se jutott, hogy tiltakozzék, mivel későre járt, meg szombat volt, és hétközben valamennyien alaposan elfáradtunk, akár az igáslovak, meg hogy mindenki enni szeretett volna és elnyúlni az ágyban, és áldott érzéketlenségben átaludni vagy nyolc-kilenc órát. De legalább hetet.
  Mindenki a maga megszokott helyére telepedett az autóbusz csúszós, hideg ülésein. Zseglov a lépcsőről szemügyre vette a csoportot, mint mindig, ellenőrizte, mindenki ott van-e, majd intett Kopirinnek, az becsattantotta a nikkelezett emelőkart, és a Ferdinand nagy recsegés-dübörgés közepette elindult.
  Zseglov mellém telepedett a padra, és nem lehetett tudni, hogy szundikál, vagy gondolkozik valamin.
  Hatszor-kilences Paszjuk mellett ült, és arról mesélt, hogy pontosan tudja: a feltalálók egy olyan készüléket találtak fel, amely lényegében olyan, mint egy rádió, de bele van építve egy képernyő – mint egy csésze, olyan icipici képernyő, és látható rajta az Urán moziban folyó előadás. Vagy ha a Kolonnij-teremben koncert van, az is látható a kis képernyőn. Sőt talán még hallható is.
  Paszjuk az elégedettségtől vadul csóválta a fejét, és ilyeneket mondott:
  – Híj, az ördögfattya! Ez aztán tud lódítani. Ez nem lehet más, csak locsogás. Hej, te Griska!
  Aztán elismerően megismételte:
  – Híj, de nagy lódító vagy, Griska! Ha füllentőolimpiászt rendeznek, holtbiztos, hogy megnyered!
  Hatszor-kilences heveskedett, egyre azt bizonygatta, hogy amit mondott, színigaz, ő maga meg, mármint Paszjuk, tudatlan alak, képtelen megérteni a technikai haladást.
  Zseglov lassan, csak úgy mellékesen megkérdezte:
  – Te mért hallgatsz? Elfáradtál? Vagy elégedetlen vagy valamivel?
  Fészkelődni kezdtem, és kitérően feleltem:
  – Hogy is mondjam csak?… Magam sem tudom…
  – Kérdezd meg önmagadtól – akkor majd megtudod!
  Egy pillanatig hallgattam, összeszedtem a lelkierőmet, és nehezen forgó nyelvvel (mintha kő lett volna rajta) ezt mondtam:
  – Valóban elégedetlen vagyok… Ez nem illik hozzánk… Ahogy Téglával bántál…
  – Mi-cso-da? – ámult Zseglov. – Mit mondtál?
  – Azt mondtam… – kezdtem szilárdabb hangon, átvergődve azon a rendkívül nehéz akadályon, ami a kellemetlen igazság kimondását jelenti. – Azt mondtam, hogy mi, a bűnügyi rendőrség munkatársai nem alkalmazhatunk csibész módszereket!
  Zseglov úgy elcsodálkozott, hogy még tiltakozni is elfelejtett. Elgondolkozva kérdezte:
  – Mi van veled, szénát kávéztál? Miről beszélsz?
  – A pénztárcáról beszélek, amit Tégla kabátja alá dugtál.
  – A-há! – húzta el a szót Zseglov, és amikor beszélni kezdett, én csodálkoztam el, mivel torka egy szempillantás alatt nem szavakat, hanem izzó acélszikrákat árasztó kráterré változott: – Helyesen jegyezted meg, különösen, ha figyelembe vesszük azt a jogodat, hogy a bűnügyi rendőrség valamennyi dolgozója nevében beszélsz. Hiszen te velünk együtt, a bűnügyi rendőrség munkatársaival húztál ki a hurokból egy háromgyermekes anyát, aki azért kötötte föl magát, mert egy ilyen Téglához hasonló alak ellopta az összes élelmiszerjegyét meg a pénzét. Te találtál nála a házkutatáskor milliókat akkor, amikor az egész nép az utolsót is odaadta a frontnak. Az ilyenek lőnek hátba éjszaka az utcán. És temiattad is döfték a kést egyenesen Veksin szívébe!
  A sűrű, haragos vér az én fejemet is elöntötte:
  – Többek között ez alatt az idő alatt én se egy élelmiszerraktárban tömtem magam, hanem négy évig a lövészárokban ültem az első vonalban, meg az aknamezőkön csúsztam-másztam keresztül – drótakadályok között!… Lőttek rám, meg le is akartak döfni – legalább úgy, mint téged! És lehet, hogy szemernyi operatív rátermettség sincs bennem, de azt jól tudom – nálunk a fronton ezt egykettőre megtanultuk –, mi a tiszti becsület!
  A fiúk a hátsó üléseken elcsöndesedtek, és heves szópárbajunkra füleltek. Zseglov felugrott, és a dülöngélő, rázkódó buszban egyensúlyozva hozzám hajolt:
  – És szerinted én mivel ejtettem foltot egy tiszt becsületén? Mondd meg a fiúknak – nincs titkom előttük!
  – Nem volt hozzá jogod, hogy a pénztárcát a kabátja alá dugd.
  – Nincs még késő, rajta, gyerünk vissza a tizenhetesbe, felvesszük újra a jegyzőkönyvet, hogy a táskát egyáltalán nem vágta fel, nem vette ki belőle a pénztárcát, hanem én vettem föl a padlóról, és a kabátja alá dugtam! Bocsánatot kérünk tőle, illetve, én kérek bocsánatot ettől az aranyos fiútól, Kotyka Szaprikintől, aztán szélnek eresztjük.
  – Miket beszélsz – a pénztárcát ellopta! Ezt vitatom talán? De arról van szó, hogy nem alacsonyodhatunk le a hazugsághoz, még ha formális is az, de a lényegen mit sem változtat!
  – Változtat! – ordította Zseglov. – Változtat! Hisz az én gazemberségem nélkül ez a tolvaj és visszaeső bűnöző Tégla most nem ülne a fogdában, mi meg otthon döglenénk az ágyunkban! Hibát követtem el! Hibát követtem el! Bedugtam a pénztárcát a kabátja alá! De hát kiért csinálom ezt? Magamért? A testvéremért? A rokonomért? A népemért, az emberi igazságért dolgozom! Elengedni egy tolvajt annyi, mintha félig együttéreznél vele! És ha egyszer Tégla tolvaj, akkor rács mögött a helye, és hogy milyen módszerrel juttatom oda, az közömbös az emberek számára. Nekik csak az a fontos, hogy a tolvaj börtönben legyen, ez az, ami érdekli őket. Ha akarod, rajta, állítsuk meg a Ferdinandot, szálljunk ki, és kérdezzünk meg száz járókelőt: – mi szimpatikusabb nekik – a te igazságod vagy az én csibészségem? És akkor majd megtudod, igazam volt-e, vagy sem…
  Elnéztem mellette, úgy mondtam:
  – És te mit gondolsz, a bíróság az utcai járókelők nevében is dolgozik? Vagy csak a saját nevében?
  – Nálunk, mellesleg, a bíróságot népbíróságnak hívják. Ezzel mit akarsz mondani?
  – Azt, hogy ha valamennyi járókelő nevében tevékenykedik is, a kabátba dugott pénztárcát akkor sem fogadta volna el. És Téglát elengedte volna…
  – És ez szerinted helyes?
  Sokáig gondolkoztam, majd lassan ezt mondtam.
  – Valószínűleg helyes. Én úgy értelmezem, hogy ha a törvényt hol az egyik alkalomhoz igazítjuk, hol a másikhoz, majd betömjük vele azokat a lyukakat, amelyek a nyomozás során előadódnak, és amikor csak szükségünk van rá, akkor az már nem törvény többé, hanem láncos buzogány! Igen, láncos buzogány…
  Mindenki elhallgatott, és ezt a csendet csak a vén, elhasznált motor zúgása, kattogása zavarta meg, amíg azután Kolja Taraszkin nevetve meg nem szólalt:
  – Nekem becsületszavamra tetszett, ahogy Zseglov túljárt ennek a zsebesnek az eszén.
  Paszjuk gunyoros mosollyal nézett rá, lapáttenyerével megsimogatta a fejét, és sajnálkozva mondta:
  – Ha a gyerkőcnek nincs esze, még a kutyával is összekülönbözik.
  Többet aztán egy szót sem szólt. Hatszor-kilences magyarázni kezdte az ártatlanság vélelmének elvét. Kopirin meg lefékezett, kinyitotta az ajtót, és így szólt:
  – No, vitatkozók, megérkeztünk. Menjetek, ott majd megbékítenek benneteket…
  A ház a Marjinaja Roscsa Hetedik keresztutcájában állt, kicsit félreesően a többi barakktól. Kicsi volt, öreg és rozzant. Fény csak egy ablakában látszott. Zseglov utasította Paszjukot, hogy járja körül a házat, nézze meg, nincs-e másik bejárata, ellenőrizze a kijáratokat, és azt is, hogy esetleg ki lehet-e ugrani az ablakon.
  Mi, a többiek a lombja vesztett bokrok árnyékába húzódva álldogáltunk. Paszjuk szuszogva kerülte meg a házat, óvatosan bekukucskált az ablakon, majd intett nekünk. Zseglov határozottan és keményen bezörgetett az ajtón, de először senki sem szólt ki, majd valamivel később egy suttogó női hang megkérdezte:
  – Te vagy az, Kolja?
  – Igen, nyisd ki – dünnyögte érthetetlenül Zseglov, és az ajtó mögött sokáig hallatszott a zárakkal-kallantyúkkal való bíbelődés zaja. Aztán az ajtó kitárult, és a nő, aki kis viaszmécsest tartott a tenyerén, riadtan kiáltott fel:
  – Jaj, ki az?
  – Rendőrség. A bűnügyi rendőrség munkatársai vagyunk. Itt a házkutatási parancs…
  Beléptünk a házba, és mintha állott, forró levegővel töltött dézsába merültünk volna – savanyúkáposzta-, olajban sült krumplislángos-, vén, kiszáradt fa-, égett petróleum- és egérszag érződött. Benéztem a kartonfüggöny mögé, ahol egy ágyban egy öt- és egy hétéves-forma kisfiú feküdt, aztán odafordultam a munkatársaimhoz, akik zajosan tologatták a székeket a szobában, és halkan így szóltam hozzájuk:
  – Ne lármázzatok, a gyerekek alszanak…
  Zseglov fölnevetett, felém biccentett, és kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál.
  – Rajta, parancsnok, intézkedj! – mondta.
  Fölvettem a kis tálalóasztalon fekvő személyi igazolványt, kinyitottam, elolvastam, és a háziasszony arcára pillantottam:
  – Vera Sztyepanovna Motorina?
  – Én vagyok… – Idegességében a kötényét igazgatta, gyűrögette, s kapkodó mozdulatai miatt úgy tűnt, mintha szüntelenül mosna egy láthatatlan teknőben.
  – Házkutatást fogunk tartani magánál – mondtam neki halkan, és hozzátettem: – A pénzt, az értéktárgyakat és a fegyvert, javaslom, önként adja elő…
  – Miféle fegyverem volna nekem? – kérdezte Motorina. – Az értékeim ott alszanak az ágyban. Rajtuk kívül semmim sincs. Itt vannak az élelmiszerjegyek, meg negyven rubel.
  – Akkor mindjárt hozunk két hatósági tanút, és hozzáfogunk a házkutatáshoz – figyelmeztettem.
  – Kutassanak! – tárta szét a karját. – Amit találnak – az a maguké.
  – Azon nem csodálkozik, hogy házkutatást tartanak magánál, drága polgártársnő? – kérdezte Zseglov az asztalra hajolva és állát két öklére támasztva.
  – Mért csodálkoznék! Biztosan nem a maguk jószántából jöttek ide a kunyhómba éjnek évadján. Ha kutatnak, azt jelenti, szükség van rá…
  – És miből él? Milyen anyagiakból, kérdem én, tartja fönn magát? – Zseglov szemét összehunyorítva mereven nézett az asszony arcába.
  – Varrónő vagyok, ruhákat hoznak átalakításra – sóhajtott mélyet. – Elvállalok ezt is, azt is – így tengődünk…
  – Ki ad varrni valót? A szomszédok? Ismerősök? Neveket tudsz mondani?
  – Különböző emberek – jött zavarba Motorina. – Mindegyikre hogy emlékezhetnék…
  – Á-á-á! – mondta elnyújtva Zseglov. – Nem emlékszel! Akkor majd én emlékeztetlek, ha az emlékezeted meggyengült: a tolvajoktól veszed át a holmit, átalakítod, az orgazdák meg a zugárusok elviszik tőled, és kihasználva az általános szükséget, eladják a piacokon meg a felvásárlóknak. Így éltek valamennyien az emberi ínséget, nyomorúságot kihasználva…
  – Hát persze – bólintott helyeslően Motorina. – Látod, hogy mások nyomorúságán mennyire meggazdagodtam, látod, mim van – ha akarod, megfelezem veled…
  – Ne próbálj meglágyítani – rázta meg a fejét Zseglov. – Hiszen játékbarlangot, klubot is berendeztél a tolvajoknak…
  Körbemutatott, mintha mindenkit arra biztatna, hogy gyönyörködjön a szobában lévő gramofonban meg a hozzá való lemezekben, és a falon függő felszalagozott gitárban…
  – Téged meglágyítani, azt szeretném látni –mondta Motorina, azzal hozzám fordult, és a következőt ajánlotta: – Maga, polgártárs, csak kutassa, amire szüksége van. És ha akarja, kérdezzen – lehet, hogy magamtól válaszolok, ha tudok, ne vesztegesse hiába az idejét…
  – Mikor járt itt magánál Foksz?–kérdeztem vaktában.
  – Foksz? Két vagy három napja…
  – És minek jött ide? Mit csinált?
  – Semmit sem csinált. Itt tartja nálam a holmiját, nem él a feleségével. Fogta a bundát, és elment…
  – Miféle holmiját? – hajoltam közelebb hozzá.
  – A bőröndjét – mondta nyugodtan Motorina. Azzal bement a függöny mögé, és kihozott egy bőrből készült sárga bőröndöt a közepén szíjjal, amelyre pontosan ráillett Larisza Gruzgyeva bőröndjének leírása.
  – És mit mondott, milyen bundát vitt el Foksz?
  – Nem leskelődtem én utána. Egy fekete szilszkinbundát, azt hiszem. Beletette egy párnahuzatba, és elvitte.
  A bőröndben benne volt még egy ezüstrókaprém, egy selyembársony ruha, egy sötétkék kötött kosztüm, két gyapjú női kabát –jóformán mindazok a holmik, amiket Larisza lakásából elraboltak. Ez hallatlan siker volt, szinte nehezünkre esett elhinni. Már csak az maradt hátra, hogy megértsük: hogyan kerültek ezek a holmik Gruzgyevától az ismeretlen Fokszhoz. Ha sikerülne letartóztatnunk, akkor minden a helyére kerülne…
  – Hogyan került magához Foksz? – kérdeztem.
  – Talán egy hónappal ezelőtt egyszer Tollas Petya hozta ide. Azt mondta, hogy az ismerőse, gyakran utazik Moszkvába kiküldetésre, szállodát meg nehéz szerezni, és kért, adjak neki szállást. Tűrhetően fizetett…
  – Legutóbb hogy nézett ki Foksz?
  Motorina csodálkozva nézett rám, és lassan magyarázta:
  – Jól nevelt ember, katonai egyenruhát hord váll-lapok nélkül. Nagyon művelt férfi: egyetlen rossz szót ki nem ejt, vagy hogy afféle ostobaságokkal zaklatna – soha. Igen ritkán éjszakázott itt – inkább csak holmikat hozott, azután elvitte. Nem, semmi rosszat nem tudok mondani róla – rendes ember…
  – Mondja, Vera Sztyepanovna – kezdtem, gyötrődve keresgélve a szavakat. – Maga hogyan határozná meg, hiszen látott itt csirkefogókat, meg tudja különböztetni őket… Ez a Foksz bűnöző vagy nem?
  – Nem gondolom – felelte megfontoltan Motorina. – Ő tudományos munkával foglalkozik…
  Hirtelen váratlan gondolat villant az eszembe, de mielőtt még kinyitottam volna a számat, Zseglov előkapta az oldaltáskájából Gruzgyev fényképét (profilból és szemből), és odanyújtotta Motorinának.
  – Nosza, Vera, nézd meg jól – ő az?
  Motorina sokáig forgatta a kezében a fényképet, figyelmesen megnézte, majd bizonytalanul mondta:
  – Nem, azt hiszem, nem ő az. Ez idősebb. És ennek az orra jó hosszú… Meg nem olyan rokonszenves…
  – Mit jelent az, hogy „azt hiszem”? – lobbant haragra Zseglov. – Láttad, nem jegyezted meg?
  – Mit bámultam volna rajta? Nem akarok férjhez menni hozzá. No, de ez itt a fényképen nem ő. Foksz hozzád hasonlít – mondta Zseglovnak. – Magas, arányos, gyors. A szemöldöke sűrű, a haja göndör, fekete…
  – A bőröndről mit mondott? Mikor jön érte? – kérdeztem.
  – Azt ígérte, hogy a napokban benéz – mielőtt hazamenne. Akkor a holmiját is elviszi, azt mondta…
  Amíg a többiek befejezték a házkutatást, megkérdeztem Zseglovtól:
  – Gleb, ki az a Tollas Petya?
  – Egy cégéres tolvaj. Bitang, amilyen ritkán akad…
  – Nehéz előkeríteni?
  – A fene tudja – azt sem tudjuk, hol keressük.
  – És milyen úton-módon lehet hozzáférkőzni?
  – Nem tudom. Ezen gondolkozni kell. A nők segítségével talán meg lehetne próbálni. De nem valami őszinte hozzájuk. – Zseglov fölállt, és Motorinához fordult:
  – Két munkatársunk itt marad magánál. Most ők lesznek a lakói!
  – Miért? – csodálkozott Motorina.
  – Azért, mert a házában csapdát állítunk. A házból addig nem mehet ki, amíg a csapda működik…
  – És meddig fognak az emberei itt lesben ülni?…
  – Amíg Foksz nem jelentkezik…
  Még nem volt tizenegy óra, amikor sietve kitódultunk az utcára. Az autóbusz felé lépkedve a Hetedik keresztutca iszonyú hepehupáin élvezettel szívtam be a friss éjszakai levegőt, ami még édesebbnek tűnt Verka házának fullasztó levegője után, és azon is eltöprengtem, hogy milyen csoda a személyes nyomozás; amikor a hatalmas, sokmilliós városban nem szívódott fel, nem tűnt el az embertömegben a nyomok keskeny kis erecskéje, amely onnan indult el, Gruzgyevék lakásától, majd a föld alá bújt, később váratlan forrásként felbukkant a másodosztályú Narva étteremben, és a sok kanyargós vargabetű után végül a Marjinaja Roscsa Hetedik keresztutcájában ért ki sima területre. Egyetlen kérdés van, ami lényeges: a jelekből ítélve, ez a Foksz dörzsölt fickó, és akármilyen színben játszik is, az alvilághoz tartozik. Gruzgyev viszont mégiscsak orvos, a tudományok kandidátusa, tiszteletre méltó foglalkozású ember, és teljesen érthetetlen, mi fűzheti a bűnözőkhöz. Igaz, hallottam már ilyesmiről: Gruzgyev föl is bérelhette Fokszot, vagy valamilyen más módon kényszeríthette, hogy vegyen részt e bűntettben, de őszintén szólva egy efféle változat inkább Hatszor-kilences Grisa meséit juttatta eszembe.
  Ahogy elértük az autóbuszt, szótlanul elfoglaltuk a helyünket, Kopirin becsattantotta az ajtó emelős fogantyúját, és a Ferdinand nekilódult. Az utcák kihaltak voltak, így gyorsan hajtottunk – elhaladtunk egy játszótér mellett, majd egy elhagyott temető következett, aztán kiértünk a Trifonovszkajára, ezt követően pedig az Oktyjabrszkajára. A Kommün téren Taraszkin hirtelen örömmel mondta:
  – Nézzétek, a színházról leszedik az álcázást!
  A Vörös Hadsereg Színháza jól meg volt világítva – karcsú oszlopain piktorállványok függtek. Az undorító zöld foltokat, amelyek légitámadások esetén a színházat álcázták, most gondosan átfestették, és a hatalmas oszlopok így visszanyerték korábbi szigorú szépségüket.
  Zseglov így szólt hozzám:
  – Tehát a helyzet a következő, Vologya. Most bemegyünk a főkapitányságra: Verkát a nyilvántartásokból ellenőrizni kell, és a bőröndöt a holmikkal is figyelmesen szemügyre kell vennünk. Te Taraszkinnal továbbmégy a Bozsedomkára, és előkerítitek azt a nőt, akiről Tégla beszélt. Felméred a helyzetet, körülnézel, aztán bemégy hozzá. Csak óvatosan, ha az a sasmadár nála van, könnyen golyót kaphatsz. A továbbiakat aztán a körülményektől függően. Várlak!
  Az autóbusz a Karetnaján odapördült a városügyeletes kapujához, a fiúk kiugrottak, mi pedig Taraszkinnal továbbindultunk a Bozsedomkára.
  A Ferdinandot egy épülettömbbel a hetes számú ház előtt megállítottuk, és lassan, sétáló léptekkel elindultunk a járdán, hogy ne keltsünk feltűnést, mint két kissé kimaradt jó barát. Az utcai világítás elég gyér volt, a lámpák a ritkásan felállított oszlopokon szinte kelletlenül világítottak, és betyárosan fütyörészett a kapualjakban a kellemetlen, csípős, októberi szél. Hetes számú házat furcsa módon nem egyet, hármat találtunk, és mindegyiken ilyen tábla állt: „7-es számú ház, 1-es épület”, „7-es számú ház, 2-es épület”, „7-es számú ház, 3-as épület”. A házak ócskák, kopottak, rozzantak, a faluk korhadt, megfeketedett deszkával foltozott. Tégla rámutatott a 2-es épületre, de minthogy a kapualjban nem volt kint a lakók névjegyzéke, mi értelme is lett volna, amikor Foksz nőismerősének a nevét nem ismertük, meg kellett keresnünk a házmestert.
  – El kellett volna mennünk a körzeti megbízotthoz! – sajnálkozott suttogva Taraszkin, és nekem még helyeselni sem volt időm, amikor az udvarról kijött egy ember foltozott halinacsizmában, téli füles sapkában, a kötényén jókora réztáblával – a házmester. Szájában hatalmas „kecskeláb” füstölgött, odajött hozzánk, gyanakvóan ránk nézett, majd vékony, recsegő hangon váratlanul megkérdezte:
  – Keresnek tán valakit, polgártársak? Hányas házra van szükségük?…
  Sietve előkaptam a zubbonyom zsebéből új igazolványomat, és elégedetten – most mutattam fel első ízben
  – nyújtottam oda a házmesternek. És halkan hozzátettem:
  – A 7-es számú ház gondnokára lenne szükségünk. Sürgősen!
  A házmester nagyot szívott a cigarettáján, ami akkora maró füstfelhőbe burkolt bennünket, mintha füstgyertyát gyújtott volna, és mintha óriási titkot bízna ránk, halkan közölte:
  – Borisz Nyikolajevics Voronov. Itt laknak épp a házkezelőség mellett. Alusznak, bizonyára…
  – Vezess! – vezényelte Taraszkin, mire megindultunk a házmester nyomában a házgondnokhoz, aki, mint hamarosan kiderült, nem aludt, hanem az irodában ült, fél kezében egy hatalmas bögre teával, és egy kopott, elzsírosodott regényt olvasott.
  Fellapoztuk a lakónyilvántartó könyvet, ami ugyanolyan ősrégi volt, mint a regény, de az adott pillanatban számunkra sokkal érdekesebbnek bizonyult. A 2-es számú épületben négy család lakott. A Fajnstejn család, férj és feleség, mindketten 1873-as születésűek. Szujetovék – Marja Fominyicsna, született 1903-ban, és két ikerfia, akik 1935-ben születtek. Ivan Nyikolajevics Szujetov neve (született 1900-ban) át volt húzva, és a lap szélén vörös tintával a következő megjegyzés állt: „Meghalt a nagy honvédő háborúban 1941. december 17-én.“ Kurnakovék neve mellett két ilyen bejegyzés is volt, a két asszony (valószínűleg az anyós és menye): Zinovija Kurnakova 1890-ben, Raisza Kurnakova pedig 1920-ban született. A 2-es épület lakóinak jegyzéke Ingrid Karlovna Szobolevszkaja nevével zárult, aki 1915-ben született. Kurnakovék és Szobolevszkaja az első emeleten laktak, ezért nyomban megkértem a gondnokot:
  – Borisz Nyikolajevics, írja le nekünk röviden az első emeleti lakókat.
  – Kérem. – Voronov a tenyerével az asztal lapjához szorítva a gyufásdobozt, ügyesen gyufát sercentett, és rágyújtott. – Szobolevszkaja intelligens asszony, énekesnőként dolgozik, gyakran utazik. Szerény magatartású, a lakbért pontosan fizeti…
  – Még a háború előtt ment férjhez – kapcsolódott a beszélgetésbe a házmester. – Átköltözött a férjéhez, de ahogy a háború kitört, a férfi elpusztult mint népfelkelő. így azután az asszony visszajött ide… Nagyon rendes lakó, ad magára, nem úgy, mint Katyka Mokruhina a huszonkettesből, nincs tőle nyugtunk se éjjel, se nappal…
  – Állítsd le magad, Szpiridon, úgy ömlik belőled a szó, mint mag a szakadt zsákból! – szólt a gondnok, mire a házmester sértődötten elhallgatott. – Most pedig Kurnakovék. Zinovija Vasziljevna gyárban dolgozik, szövőnő, a menye, Raja meg a háztartásban tevékenykedik, beteg szegény. Amióta légnyomást kapott, rosszul lát, és az arca is megsérült… Egyszerű, rendes emberek…
  Összenéztünk Taraszkinnal – választanunk már nem volt miből –, elbúcsúztunk a gondnoktól, magunkkal hívtuk a házmestert, és távoztunk. Az első emeleten egy tüllfüggönyös ablakon halovány fény szűrődött ki. A házmester rámutatott, és ezt dörmögte:
  – Szobolevszkaja…
  – Ide hallgass, barátom! – Kezem a vállára tettem.
  – Nem láttál véletlenül egy férfit, aki ide jár hozzá, elég fiatal…
  Szpiridon megvakarta a tarkóját, és bizonytalanul felelte:
  – Ki ismeri… Járnak, persze hogy járnak hozzá férfiak… Járogatnak. Meg fiatalemberek is járnak. És milyen, mármint külsőre?
  A nagy sietségben Téglától nem kértünk részletes személyleírást Fokszról, de meg taktikailag is helytelen lett volna tudtára adni Téglának, hogy magunk sem tudjuk, kit keresünk, így aztán most Verka szűkszavú jellemzésén kívül – „Karcsú, sűrű szemöldökű, magas, fekete hajú” – semmit sem tudtam mondani Fokszról. Csak ezt ismételtem:
  – Magas, arányos, a szemöldöke sűrű, fekete hajú!…
  – Mintha járt volna itt hasonló… – mondta elgondolkozva a házmester, de látszott, mindezt inkább csak azért mondta, hogy kedvében járjon a rendőrség munkatársainak, akik ilyen öreg éjszaka háborgatják. És minden töprengés nélkül megismételte: – Magas, arányos…
  – Katonai egyenruhát visel, csak váll-lapok nélkül – jutott eszembe.
  – Most mindenki váll-lapok nélküli egyenruhát hord –jegyezte meg ésszerűen a házmester. – Épp a múltkor hallottam, amikor valaki telefonált egy másiknak, hogy hogyan ismeri fel: kalocsni lesz rajtam, azt mondja, meg zakó.
  – Így igaz – helyeselt Taraszkin, majd így szólt hozzám: – Azt hiszem, elég lesz a körülményeskedésből, menjünk be hozzá, ott aztán majd meglátjuk…
  Bementünk a kapualjba, amely sötét volt és öreg, festett fa-, macska-, scsi- meg krumplihéjból készült lángosszagot árasztott, melyet mindenki émelykének hívott. Az emeletre öreg, rozoga falépcső vezetett, ami már a pillantásunktól is, úgy tűnt, észbontóan nyikorgott. Az emeletek közt kis, poros villanykörte égett – fáradtan, pislákolva, önmagát is alig-alig megvilágítva.
  – Ti itt várjatok meg – suttogtam, s azzal óvatosan, zajtalan léptekkel, amiktől a civil életben lassan már elszoktam, megindultam fölfelé, és odalapultam Szobolevszkaja ajtajához. Az ajtó mögött tökéletes csend volt, és már azon kezdtem töprengeni, milyen ürüggyel lenne a legjobb bekopogtatni a lakásba.
  Egyrészt Tégla hazudhatott is, hátha egy egészen más házat mutatott, és ebben az esetben most egy ártatlan embert, egy magányos nőt verünk fel. Nem lesz valami nagy öröm a számára éjnek évadján kinyitni az ajtót, akárki legyen is az. Másrészt, ha a cím pontos, akkor most Foksz esetleg itt lehet, és ha komoly gyerek, akár belénk is durranthat. Zseglov nemhiába figyelmeztetett. Persze, ha Zseglov itt van, bizonyára kieszel valamit…
  Különben, akármilyen fortélyhoz is folyamodunk, csak be kell mennünk. És ha Foksz ott van, akkor a jövetelünknek minél természetesebbnek kell lennie, az olyasmi, hogy „távirat érkezett”, és a hozzá hasonlók nyomban gyanút kelthetnek benne.
  Újra lementem a földszintre, és kiadtam a parancsot:
  – Taraszkin, te állj az ablak alá minden eshetőségre – ha leugrik, itt nem magas, úgyhogy elkaphatod. Te meg, Szpiridon apó, gyere velem. Szobolevszkaja ismer téged?
  – Ismer – dörmögte a házmester.
  – Majd azt mondod neki, hogy rendőr van veled – igazolvány-ellenőrzés van. És bocsánatot kérsz.
  A házmester bólintott, aztán elindultunk fölfelé. Elég sokáig kellett kopogtatni az ajtón, mire végre egy álmos, ijedt női hang megkérdezte:
  – Ki az?
  – Én vagyok, a házmester, Szpiridon Ivanics – mondta az öreg köhécselve. – Már megbocsásson, Szobolevszkaja polgártársnő, egy pillanatra…
  Az ajtó kinyílt, de látszott, hogy a lánc nincs kiakasztva. Szobolevszkaját nem lehetett látni a sötét előszobában, ő azonban bizonyára látta a házmestert, és most már nyugodtabban, de ingerülten kérdezte:
  – Mi történt, Szpiridon Ivanics?
  – A rendőrségtől vannak itt, az igazolványokat ellenőrzik, nyissa ki kérem az ajtót – mondta bocsánatkérően a házmester, mire Szobolevszkaja kiakasztotta a biztosítóláncot, kitárta az ajtót, és felgyújtotta a villanyt az előszobában.
  Köszöntem és egy „bocsánat“-ot dörmögve nyomban elindultam befelé a lakásba, de sem a két szobában, sem a csöpp konyhában, sem az ugyancsak parányi toalettben nem volt senki. Csak amikor meggyőződtem erről, tértem vissza az előszobába, és mondtam a háziasszonynak:
  – Bocsásson meg, kérem, polgártársnő. De hát ez a szolgálat! – S a karom széttárva megmagyaráztam: – Nehéz időket élünk, az igazolványokkal kapcsolatos szabályokra ügyelni kell.
  Szobolevszkaja komoran, minden együttérzés nélkül biccentett. Vastag frottírköntöst viselt, a feje mélyen, egészen a szemöldökéig selyemkendőbe volt bugyolálva, és az arcát olyan vastag, fehér krémréteg borította, hogy a vonásait nem is lehetett látni. Rövid habozás után megkérdeztem:
  – Szeretnék beszélni magával. Lehet?
  Szobolevszkaja vállat vont:
  – Há-át… Ha föltétlenül szükséges… Bocsásson meg a külsőmért… Az arcom a hivatásom eszköze… Kérem, fáradjon be a nappaliba.
  Bementünk a nappaliba – a nem túl nagy, de szerintem gazdagon berendezett szobába, ami rendkívüli módon elütött a 2-es számú épület iszonyú külsejétől. Itt a szobában sok mindenen elcsodálkoztam, és sok minden tetszett: például a padlóra terített vastag, bolyhos szőnyeg, amit sokan szívesen akasztottak volna a falra, ha sikerül megszerezniük – szinte sajnáltam rálépni egy ilyen drága jószágra –, vagy az állólámpa, amely karcsú, magas kínai váza formájú volt hatalmas, bolyhos, sötétvörös lámpaernyővel, az alacsony kis asztal a kristály hamutartóval és halomnyi színes külföldi folyóirattal, meg az alacsony, kényelmes fotelok. Mindezeken annyira elbámészkodtam, hogy majdnem megfeledkeztem jövetelem céljáról, de a háziasszony, aki még hellyel sem kínált, szárazon emlékeztetett rá:
  – Tessék, hallgatom…
  Ránéztem a házmesterre, aki oszlopként meredezett az előszobában. A beszélgetésnél fölösleges lett volna, ezért így szóltam hozzá:
  – Köszönet a szolgálatért, Szpiridon Ivanics. ön szabad!
  A házmester elment, én pedig óvatosan leereszkedtem egy fotel szélére – napközben nagyon elfáradtam! –, és nekikészültem, hogy kérdezni fogok; természetesen nem nyíltan, hanem óvatosan, furfanggal. Szobolevszkaja ajkát félrehúzva hosszú, illatos cigarettára gyújtott, és szintén leült.
  – Bár az utóbbi időben a különböző házakban különböző emberek… – kezdtem rendkívül ködösen, mivel jószerivel még magam sem tudtam, hogyan is építsem fel támadásom tervét, a megfelelő szavak és helyénvaló gondolatok valahogy egyszerre elpárologtak, s én ismét csak irigykedve gondoltam Zseglovra – ő bizonyára nem jött volna zavarba –, de mivel a főnök egészen máshol tartózkodott, gondolatban legyintettem egyet, és belevágtam: – Állami alkalmazottaknak álcázva, szóval szélhámoskodnak és… A rend az, hogy úgy mondjam, előre figyelmeztessük a… Magánál járt valaki az utóbbi időben?
  – Csak a jó ismerőseim – mondta határozottan Szobolevszkaja, és ezzel a válasszal végleg elvágta annak lehetőségét, hogy az ismeretlen kalandorok témáját kifejthessem. Ekkor aztán már fütyültem a furfangokra, és egyenesen megkérdeztem:
  – És az, aki négy nappal ezelőtt este eljött magához… Az ki volt?
  A szopókás cigarettát két ujja közé szorítva és a kisujját elegánsan eltartva Szobolevszkaja nagyot szívott a cigarettájából, hosszú, keskeny csíkban kifújta a mézillatú füstöt, aztán lassan újat szippantott, és így válaszolt:
  – Á-á… Szóval erről van szó… Hát kérem… Ezt az embert valóban alig ismerem… – És sokáig hallgatott.
  Előhalásztam a zsebemből egy gyűrött csomag Nord cigarettát, kivettem belőle egyet, fölkattintottam zsákmányolt öngyújtómat, és én is rágyújtottam. A hallgatás elhúzódott, a hallgatás nem beszélgetés, hallgatni komolyan és sokáig tudok, épp ezért nyugodtan szívtam a cigarettát, a hamut gondosan a tenyerembe ütöttem, amíg az egész dohány el nem égett, és már a megperzselt papír szaga nem kezdett érződni; akkor fölálltam, a hamut a hamutartóba szórtam, és várakozóan néztem Szobolevszkajára.
  – Nem tagadom, szerettem volna jobban megismerni – mondta úgy, mintha semmilyen szünet nem lett volna. – Sajnos, ez nekem nem sikerült – tárta szét szomorúan a karját.
  Ismét elhallgatott, mélyeket sóhajtott, valamin elgondolkodott, bizonyára valami szomorú vagy kellemetlen dolgon, mert a szeme először könnybe lábadt, majd dühösen hunyorgott, a csikket is vad mozdulattal nyomta el a hamutartóban, azután így szólt:
  – Ő a szeretőm. A volt szeretőm. Fél éve ismerkedtünk meg véletlenül, és én azt hittem, hogy… A-á! – Újabb cigarettára gyújtott. – Lényegében sehogyan sem jött össze a dolog, így azután elváltunk. Foksz – ez a neve. Pontosabban Jevgenyijnek hívják, de jobban szerette, ha a családi nevén szólítottam…
  – Dolgozik? – tudakoltam tárgyilagosan.
  – Titok! Eltitkolta, hol dolgozik, hol lakik… Az egész ember csupa titok!
  – Igazán?
  – Egyik alkalommal tudtomra adta, hogy kapcsolatban áll a SZMERZS-zsel.
  – A SZMERS*-sel –javítottam ki.
  – Lehetséges – mondta egykedvűen Szobolevszkaja. – Én ehhez nem értek. És nem is ez a lényeg. Nem tudom, hogy a maguk vonalán mit művelt, de én… nem hittem neki. Mindig arra gondoltam, hogy rosszul fogja végezni…
  – Ezt mért gondolta?
  – Há-át… nem tudom, megért-e… Ő, hogy is mondjam magának… rendkívüli valaki, nem tudom, megérti-e? Nem a külsejére mondom ezt, ó, nem! Bár külsőre is csinos férfi. De másról van szó. A tetteiben tehetséges. Vakmerő. Bátor. Erős. Nem olyan, mint a férfinépség általában…
  Összerándultam, annyi megvetés volt a hangjában, ahogy ezt a „férfinépség általában”-t mondta, s váratlan együttérzéssel azt gondoltam, bizonyára sok keserűségben lehetett része az életben, ha ilyen élesen fogalmaz. Kissé eltértünk a tárgytól, ezért emlékeztettem:
  – Hogy értette azt, hogy rosszul végzi?…
  – Aha. Foksznak ezek a tulajdonságai túlzottak. Az ilyen embereknek nehéz megmaradniuk a megengedett határok között.
  – Értem – bólintottam. – Rég elváltak?
  – Három hónappal ezelőtt. És többé nem találkoztunk, azt az egy alkalmat kivéve, amiről kérdezett.
  – Mi történt? Miért jött ide?
  – Mindössze a borotvakészletéért.
  Elgondolkoztam, s mintegy tréfálkozva kérdeztem:
  – Sürgősen borotválkozni akart?
  De Szobolevszkaja egészen komolyan válaszolta:
  – Kitűnő külföldi Gillette borotvakészlete volt, amit nagyon féltett.
  Ez az indok nemigen győzött meg, de azt már láttam, hogy egy ilyen partnerrel nem nagyon lehet vitatkozni, ezért így szóltam:
  – Aha, világos. Hol lakik?
  Szobolevszkaja az egész beszélgetés alatt most először mosolyodott el:
  – Szégyellem magam a könnyelműségemért, de… ő nem akart erről beszélni, én meg nem kérdezgettem…
  Hirtelen megértettem, hogy valóban szégyelli magát, legszívesebben elbőgné magát, de ő tréfálkozik a könnyelműségén, hogy mások ne nevessenek rajta…
  – Valami komolyat követett el? – kérdezte. – Ha nem titok, természetesen.
  Nem ébresztett bennem gyanút, és ki tudja, miért, meg is sajnáltam, de mivel a nyomozó legnagyobb jótevője mégiscsak a ravaszság – Zseglov szavai szerint –, és nekem is ugyanez a véleményem, kitérő választ adtam:
  – Hogy is mondjam magának… Nagyon hasonlít valakire, aki konokul nem fizet tartásdíjat. Két gyermekét eldobta, ő meg röpköd… – A karom széttárva, szélesen elmosolyodtam, aztán a hangom suttogóra fogva hozzátettem: – Az ismertetőjelek alapján a házmesterük elmondta nekünk… – Szobolevszkaja arcán ismét megjelent az előbbi megvető kifejezés, de nem adtam neki időt a töprengésre, megkérdeztem:
  – A név még semmit sem mond, a személyi igazolványába nem nézett bele? Kérem, írja le, milyen Foksz?
  Szobolevszkaja elnézett mellettem, úgy mondta megvetően:
  – Természetesen nem valami tiszteletre méltó szerepet szánt nekem… De a két éhes, szerencsétlen, eldobott gyermek kedvéért… Nem bánom, hallgasson ide… – A legkisebb együttérzést sem éreztem ki a hangjából Foksz elhagyott, szerencsétlen gyermekei iránt, inkább a visszautasított szerelmes nő sértettsége csendült ki belőle. Szobolevszkaja mozdulatlan szemmel a sarokba bámult, és egyhangúan sorolni kezdte:
  – Magas, arányos, széles mellkasú, keskeny csípőjű, a feje szép, büszke tartású, a haja fekete, dús, hullámos… Az arca sápadt, magas homlokú, a szeme kék, a szemöldöke dús, sasorrú, a szája… A szája igen, valamit ront az összképen, az ajka túl vékony, de ez egy férfinál nem olyan veszélyes… A fogai egyenletesek, az állán kis gödröcske… A hangja rekedtes, mégis kellemes. Eszes és elszánt. Különben ez magát nem érdekli…
  És egészen váratlanul sírva fakadt.
  
  
KÖZELEDIK A TÉL, ÉS SOK MOSZKVAINAK MÁR
AZ A GONDJA, HOGY HALINACSIZMÁT VARRASSON
MAGÁNAK. MINDEDDIG EZ A MUNKA KÉZZEL
TÖRTÉNT. GYATLOV MÉRNÖK OLYAN SPECIÁLIS
GÉPET SZERKESZTETT A HALINACSIZMA TALPÁNAK
FELVARRÁSÁHOZ, AMELYNEK SEGÍTSÉGÉVEL
A MESTER 150 PÁR HALINACSIZMÁT TALPALHAT
MEG NAPONTA.
VECSERNAJA MOSZKVA
  
  
Háromnegyed hatkor ébredtem a hideg miatt – amikor Zseglov lefeküdt, szélesre tárta az ablakot, és azt bizonygatta, hogy a friss levegőtől az ember kétszer gyorsabban kialussza magát. Lábujjhegyen, a hidegtől dideregve odafutottam az ablakhoz, gyorsan becsuktam az ablakszárnyat, majd tornászni kezdtem, s minél gyorsabban lengettem a karom meg a lábam, annál inkább melegem lett. A Távközlési Népbiztosság épülete mögül előbukkant a felhőktől kissé fátyolos vöröslő napkorong, a lila és szürke hajnali árnyalatok a párkányzatok és tetők alá húzódtak, és most már látni lehetett, hogy a házfedeleket az első fagy ezüst dérgyöngye borítja. A levegő áttetsző és nyúlós volt. Csak néztem, néztem, aztán újra kinyitottam az ablakot.
  A takaró alól előbukkant Zseglov kócos feje, és álomtól rekedtes hangon, aggódva kérdezte:
  – Hé, te, nem aludtunk el?
  – Mássz ki gyorsan, mindjárt kész a tea…
  A teához volt négy csomagocska szaharinunk, egy csajka főtt krumplink, igaz, hogy hideg, de mégis igen jóízű, finomított „Extra” sóval, és két doboz tengeri rák konzervünk. A rákkonzerveket tegnapelőtt vettem a szomszédos üzletben – együtt árusították az élesztővel, jegy nélkül, és az egész üzletben hegyekben állt a sok csillogó konzervdoboz.
  – A tarisznyarák persze nem étel – jelentette ki Zseglov az asztalnál. – Afféle semmi, tengeri svábbogár. Se íze, se bűze, jóllakni sem lehet vele. A folyami rákkal föl nem veheti a versenyt. Persze, ha jól megsózza az ember, és van hozzá egy pofa sör is, akkor nem mondom, előételnek elmegy. De komoly ételnek sehogy se tudjuk elfogadni.
  Én mint élelmezési felelős megsértődtem:
  – Te magad kérted, hogy az élelmiszerjegyeket ne váltsam be, tartalékoljuk az ünnepekre – hátha valami jó dolgot el tudunk csípni! Tíznapi tartalék jegyünk van, és te még morogsz.
  – Mért, mondtam valamit? Helyesen cselekedtél. Csak tudod, ha az ember az ételt szidja, jobban értékeli önmagát. És vinni tudunk magunkkal valamit? Mert ott a friss levegőn farkaséhesek leszünk…
  – Már bepakoltam a táskába az elemózsiát. A menü a következő: két borsósűrítmény, egy cipó, három fej vöröshagyma, egy darab szalonna és három darab cukor. És teasűrítmény, természetesen. Elég lesz?
  – Elég. Vagy vigyünk még néhány rákkonzervet magunkkal?
  – Ahhoz neked ott nem főztek sört –jegyeztem meg nem minden él nélkül.
  – Nem számíthat rátok az ember – nevetett Zseglov, azzal bebújt a dívány alá, és előhalászott egy félliteres üveget. – Ez jó lesz?
  – Remek – nevettem én is. – Csak az a baj, hogy nincs miben mennem – a cipőm teljesen szétmállott.
  – És a csizmád?
  – Hogy képzeled, Zseglov? Már csak ez a krómbőr tiszti csizmám van, ebben dagasszam ott az agyagos sarat? És mit veszek fel, ha holnap szükségem lesz rá?
  – Fütyülj rá! Ha élünk, lesz másik!
  – Nem, ez nem lesz jó – ellenkeztem, és elindultam Mihal Mihalicshoz.
  Zseglov közben fölhúzta elegáns tiszti csizmáját, és úgy kifényesítette, mintha nem a krumpliföldekre, hanem fogadásra menne. Már teljesen útra készen állt, amikor visszatértem egy vágott szárú, műbőrrel alátalpalt halinacsizmában, aminek össze volt varrva az orra.
  – Ki fognak röhögni – mondta Zseglov. – Süt a nap, te meg halinacsizmát húzol…
  – Nem számít. Nem számít. Nem táncmulatságba megyek, hanem dolgozni, ott majd meglátjuk, ki fog nevetni a másikon…
  Miközben a tágas, reggeli vasárnapi városon át baktattunk, a nap már aranysárgán ragyogott, és szinte simogatott, én meg vadul szívtam magamba a friss levegőt. A Szretyenkán dermedt-mozdulatlanul álltak a hársak, és szomorkásan jegyeztem meg Zseglovnak:
  – Hej, de sajnálom! Most a fagy után, ahogy a nap kisüt, nyomban lehullanak a levelek…
  A Kirov utcában a Központi Statisztikai Hivatal hatalmas épületének üvegfaláról a munkások leszedték a furnértáblákat, amelyekkel a légies, könnyed épület be volt borítva a hosszú háborús évek alatt. A Komszomol téren zajosan csörömpöltek a villamosok, futkostak a zsákos, bőröndös emberek, a lárma szinte fülsiketítő volt, s csak az éles gyerekhangok hasítottak keresztül rajta, a rikkancsoké, akik az előre megvásárolt Krokogyil újságot kínálgatták: persze alapos felárat kértek, öt rubelt darabjáért, pedig az ára egy rubel húsz kopejka volt.
  Zseglovval együtt a hetes peron felé tartottunk, ahol a főkapitányság többi munkatársával kellett találkoznunk, pontosan a helyiérdekűnél. Már messziről észrevettük a tömör csoportban álldogáló társaságot, amelyből hívogatóan integetett felénk Paszjuk és Taraszkin. Amikor a csoporthoz értünk, hirtelen egy fiatal lány lépett elém:
  – Jó napot, Sarapov elvtárs! – köszöntött, és mivel zavaromban hirtelen válaszolni sem tudtam, megkérdezte:
  – Nem ismer meg?
  Csak néztem Varja Szinyicskinát, és átkoztam magam, paraszti fukarságomat, és ahelyett, hogy köszöntöttem volna, Zseglovra gondoltam, aki mindig mindenben előttem járt, mivel nem óvja a kiszállásokra egyetlen csizmáját, és nem vesz kölcsön krumplikapáláshoz ócska, megtalpalt halinacsizmát Mihal Mihalicstól, hanem fölhúzza tükörfényes tiszti csizmáját, és ha a sors kegyesen összehozza egy kislánnyal, akit egyszer már esetlenségből, ügyetlenségből és ostoba szégyellőségből elveszített, akkor nem kell megjelennie előtte ilyen nevetséges halinamamuszban…
  – Szinyicskina vagyok – mondta a fiatal lány határozatlanul. – Együtt vittük el azt a kis csecsemőt a szülőotthonba…
  Varja derékszíjjal szorosan övezett meleg vattakabátot, sínadrágot és takaros szurkosvászon csizmát viselt, és az egész lány valahogy olyan karcsú, törékeny volt, az arca kedves és gyönyörű, hatalmas szürke szeméből pedig olyan jóság és nyugalom áradt, hogy vadul kalimpálni kezdett a szívem.
  – Elfelejtett? – kérdezte ismét Szinyicskina, mire önmagam számára is váratlanul így válaszoltam:
  – Mindig maga járt az eszemben. Amikor elment, utána állandóan magára gondoltam.
  – Munka közben is? – nevetett Varja. – Munka közben is rám gondolt?
  – Munka közben nem – mondtam becsületesen. – Számomra ez a nyavalyás munka állandóan olyan, mint a vizsga, örökösen félek, nehogy elfelejtsek valamit, igyekszem koncentrálni, átlátni a dolgokon, mindent az eszembe vésni. A fejem már szétdurran ettől a sok bölcsességtől…
  – Nem baj, majd beletanul – biztosított komolyan Szinyicskina. – Az elején nekem is szinte elviselhetetlen volt. Még a fogdába is bekerültem. Aztán már nem volt semmi baj, belejöttem.
  – Mért került a fogdába? – kérdeztem csodálkozva.
  – Még csak egy hónapja szolgáltam, amikor a barátnőm férjhez ment, mivel a frontról megérkezett a vőlegénye. Én meg estig szolgálatban voltam, és sehogyan sem tudtam időt szakítani, hogy megcsináltassam a frizurámat. No, gondoltam erre: ugyan mi történhet az alatt a fél óra alatt, amíg napközben oda leszek? És az őrhelyről elrohantam a fodrászhoz, rettenetesen szerettem volna dauert csináltatni. Úgy szaladtam el puskával együtt, akkoriban még puskával álltunk az őrhelyen. No és persze hogy jött az ellenőrzés – és tessék! Így azután a lakodalom helyett öt napot kaptam a főőrségen! – Vidáman fölnevetett, és ahogy elnéztem nedvesen fénylő, szabályos fogának halvány csillogását, én is megbabonázva mosolyogni kezdtem, és csodálkozva vettem észre, egyáltalán nem szégyellem, hogy az ügyetlenségemről meg a gyakorlatlanságomról beszélek neki, és az is érdekes volt, hogy amit mind ez ideig gondosan titkoltam a bajtársaim előtt, neki az első pillanatban elmondtam; ki tudja, miért, az átkozott halinacsizma miatti szorongásom is valahogy észrevétlenül elpárolgott, és nem maradt más érzés bennem, csak ennek a lánynak mosolygós derűssége, felhőtlen tisztasága, meg az a leküzdhetetlen kívánság, hogy megfogjam a kezét.
  Bizonyára így is tettem volna, de ekkor Varja egy férfira mutatott, aki a peronon közeledett:
  – Ez a bácsi mindjárt hasra esik…
  A professzornak látszó, testes, idős, vastag lencséjű szemüveget viselő férfi hunyorogva kereste a felszállóhelyet. Kezében zsákvászonba csavart csemetéket cipelt, a peron deszkapadlóján pedig hosszan kígyózott utána futballcipőjének kioldódott fűzőzsinórja. Mielőtt kinyithattam volna a számat, Varja Szinyicskina odaszaladt hozzá.
  – Álljon csak meg, bácsikám, hiszen mindjárt rálép a cipőfűzőjére! – Leguggolt, és gyorsan, ügyesen masnira kötötte mind a két cipő zsinórját. – No, már rendben is van! – És mielőtt a zavart, kövér férfi mondhatott volna neki valamit, már vissza is jött hozzám, és menet közben ezt kérdezte: – Magát hogy hívják? Valahogy olyan kényelmetlen „Sarapov elvtárs”-nak szólítanom!
  – Vologya vagyok – mondtam meg a nevem, és ismét zavarba estem: olyan sután sikerült a bemutatkozásom, mintha csak az óvodában lettem volna! Felnőtt, huszonkét éves ember, főhadnagy, és azt mondja: Vologya vagyok! Még jó, hogy nem azt mondtam: Vova!
  – Vlagyimir… – mondta Varja. – Szép, régi név. Nekem tetszenek az ilyen nevek. Egy időben divatba jöttek a külföldi nevek, és mennyi ostobaság kerekedett ebből! Járt velem iskolába egy fiú, Kurguzov, akit a szülei Adolfnak neveztek el. Képzelheti, mennyit szenvedett neve miatt – Adolf Kurguzov! Pedig milyen rendes fiú volt, Iaşi alatt esett el…
  Zseglov begörbített ujjával megkocogtatta a hátam, mintha az ajtón kopogna:
  – Szabad? Mindjárt itt lesz a vonat, ébredj fel, kérlek, helyet kell foglalni…
  A peronra lassan begördült a zsúfolt helyiérdekű, lapos orrát belefúrva a sűrű levegőbe. A nyitott vagonajtókban emberek tolongtak, az utasok a peronon önkéntelenül visszaléptek egylépésnyit a peron szélétől. És ekkor Zseglov teste szinte úszva elvált a peronpadlótól, a levegőben könnyedén és rugalmasan előrehajolt – és a következő pillanatban már fent állt a kocsielőtérben. A leszállók ide-oda taszigálták a csomagjaikkal, batyuikkal, dobozaikkal és zsákjaikkal, kiabáltak rá, és mindennek elmondták, de ő szinte közéjük ékelődött, szitkozódott, nevetett, tréfálkozott, és a kocsiból még le sem szállt mindenki, amikor már kidugta a fejét az ablakon, és ezt kiabálta:
  – Két pad a rendelkezésünkre áll. Igyekezzetek. .
  Varja tiszta szívből kacagott rajta, jómagam irigykedve néztem rá, Taraszkin az egészet természetesnek találta, Paszjuk a fejét csóválva mondta: „Lókötő, micsoda lókötő!” – Hatszor-kilences meg már azt mesélte, hogyan szállított hét napig egy vagon tetején egy üveghordócska mézet. A főkapitányság majdnem minden munkatársa egy kocsira szállt fel, így a sok ismerős beszédének zsongó lármája egykettőre betöltötte a kocsit.
  Zseglov már fogadást kötött Mamikinnal a második részlegről, hogy az ő brigádja több krumplit szed fel:
  – Mi jobban dolgozunk, betemetünk benneteket krumplival!
  Hatszor-kilences, aki a külső szolgálatot teljesítő lányok egyik csoportjának közepén helyezkedett el, befejezte elbeszélését a mézszállításról, és azt kezdte magyarázni, hogy a jobb kezének az ütőereje kilencven kilogramm, a bal kezéé pedig kilencvenöt, és hogy Szegalovics,. az országos ökölvívóbajnok kitért a vele való találkozás elől. A rendőrlányok tiszteletteljesen tapogatták a karizmait, és őszintén áradoztak. A zömök, szőke Ramzina az ügyeletes részlegről megsimogatta Grisa görnyedt hátát, és így szólt:
  – Grisa, vegyél el feleségül, meglátod, senkinek nem engedlek bántani… Még Lev Szegalovicsnak sem…
  A fiúk, a gazdasági rendőrség munkatársai, egy felfordított bőröndön dominóztak, Taraszkin pedig, aki sanda szemmel figyelte őket, és bizonyára azért irigykedett rájuk, mert neki már nem jutott hely köztük, lenézően jegyezte meg:
  – Ez a legokosabb játék a kötélhúzás után!
  Paszjuk a kocsi sarkába húzódott, és nyomban mély álomba merült. Varja ránézett, és sajnálkozva megjegyezte:
  – Milyen bosszantó! Az ember az élete egyharmadát alvással tölti! Képzelje csak el, milyen bosszantó átaludni huszonöt évet! Iszonyú! Huszonöt évet átheverészik, és közben semmi érdekes nem történik vele! Még az a jó, hogy álmodik. Vlagyimir, maga gyakran szokott álmodni?
  – Ritkán – vallottam be, és a hangom olyan volt, mintha ez valami bűn lenne, vagy valami bennem lévő hiányosság, amelynek következtében ritkán álmodom… Mentegetőzve hozzátettem: – Nagyon elfáradunk.
  – Én gyakran szoktam álmodni! – mondta örömmel Varja, miközben szürke szeme vidáman csillogott, és én rettenetesen szerettem volna megismerni az álmát, megtudni, mit lát a varázslatosan átváltozó valóság kéklő, zöldellő völgyeiben, amikor az alvás ködében váratlanul felbukkannak az álomképek.
  – Ma is álmodott? – kérdeztem komolyan.
  – Igen! De nem emlékszem az egészre – akkor álmodtam, mielőtt fölébredtem. Már nem emlékszem, hogy történt, de olyan volt, mintha bementem volna egy hatalmas házba: minden ajtón bekopogok, és kamillát meg búzavirágot osztogatok az embereknek, nem tudom, miért, csak búzavirágok és kamillák voltak. De akármennyit szétosztottam is, a csokor ugyanakkora volt a kezemben. Sehogy sem tudok visszaemlékezni rá, hogy azok az emberek az ismerőseim voltak-e, vagy sem…
  Kézen fogtam Varját, nem húzta el keskeny kis kezét, én meg nagyon szerettem volna egy furcsa álmot elmesélni neki, amit a múlt télen láttam egy félig betemetett fedezékben, egy lengyel város, Radom határában: egy hajnal előtti, kéklő rétet láttam vakító sárga virágokkal tele, amelyekből nyugodtan falatozott Madár, zászlóaljunk szomorú lovacskája; álmomban fel akartam kiáltani, hogy hajtsák el – hiszen ott aknák vannak telepítve –, de nem volt hozzá se hangom, se erőm, és ekkor a kéklő réten át a lovacska felé futott egy szőke, szeplős katona, Ljubocskin, mire álmomban vadul vergődve kiabálni kezdtem, próbáltam megállítani, és ekkor valami üvöltésre, elnyújtott dübörgésre ébredtem, amibe szinte belehasított a kiáltozás: „Ljubocskint széttépte az akna!“
  Aztán mégse mondtam el ezt a háborús álmomat, csupán csak közelebb hajoltam Varjához, és halkan megkérdeztem:
  – Varja, elmondjam, miről álmodozom?
  – Mondja! Számomra mindig érdekes, ki miről álmodozik!
  – Arról álmodom, hogy egyszer kopogtatnak az ajtómon, és amikor kinyitom az ajtót, magát látom…
  – És a kamilla meg a búzavirág? – kacagott Varja. – Már október van…
  – Ez nem fontos. Csak maga jönne el… – mondtam félrebámulva.
  Elmosolyodott, és könnyedén, óvatosan kihúzta a kezét a kezemből. Zseglov kölcsönvett valakitől egy gitárt, és kellemes, friss baritonján egy dalt énekelt, gitáron kísérve magát.
  A dal is tetszett, meg az is, hogy Zseglov énekelt, az viszont egyáltalán nem tetszett, ahogy Varja nézett rá. Mintha Zseglov nem is kiabált volna rá ott az Ulanszkaja utcai ház udvarán – inkább lett volna haragtartó ez a lány! Zseglov még elénekelt néhány dalt, aztán visszaadta a gitárt, és sugdosni kezdett valamit Varja fülébe; közben állandóan nevetgélt, barna ragadozószeme villogott, telt ajkát pedig kissé előrecsücsörítette, mintha forró krumplit vett volna a szájába. Varja szívesen hallgatta, ami számomra szinte elviselhetetlen volt: láttam, hogy Zseglov fecsegését érdekesnek találja. Aztán legyintett, és így szólt Zseglovhoz:
  – Ugyan, hagyja! Még soha, egyetlen filmben sem láttam rendes embert cvikkerben. Se a regényekben, se a moziban – pozitív hős soha nem viselt cvikkert. Ha nekem szemüveget kellene hordanom, bosszantásul cvikkert vennék.
  – Már hogy lennél pozitív hős, Varja? – kérdezte komolyan Zseglov. – Kimondottan negatív hős vagy – nézd csak, hogy néz rám Sarapov. Mindjárt leszúr! És temiattad!
  Ez váratlanul ért, egészen zavarba estem, dünnyögtem valamit, Zseglov meg szokása szerint nekikészült, hogy ízekre szedjen, de ekkor megszólalt Taraszkin:
  – Szofrino állomáson vagyunk. A következő Asukinszkaja, ott kell leszállnunk…
  A krumpliföldekig vagy másfél kilométert kellett gyalogolnunk, a vasúti sínek mellett haladtunk csapatostul, aztán keresztül egy pagonyon, egy szunnyadó kis patak partján. Az öblöket hólyagosan borította a pikkelyszerű, zöld békalencse, a vízfolyásban pedig látszott a homokcsíkos meder a vízinövények egymásba gabalyodott indáival. A szellő libegő ökörnyálat sodort, ragadós szálai alig érezhetően arcunkra tapadtak. Az első dér már megcsípte a fűszálakat. Az áfonya fémes levelei már rőten virítottak, odébb mozdulatlanná dermedten állt a bronzszínű tőzegrozmaring, a pagonyban viszont a levelek meg a fű között még látszott a lila – mintha dér csípte volna meg – hamvas áfonya.
  Varja Zseglovval előttem lépkedett, én meg szándékosan hátramaradtam – tudtam, hogy Zseglov mellett milyen szerencsétlenül festek rozzant halinacsizmámban, komor hallgatásba burkolózva, esetlenül. A hangulatom elromlott, nem kívántam előrenézni, oda, ahol a simára taposott úton ott lépkedett hosszú, karcsú lábán Varja, Zseglov meg közben mesélt valamit, integetett, füttyögött – egymaga alakítva a Művész Színház egész társulatát – ragyogó krómbőr csizmájában…
  Paszjuk vállon veregetett, s mosolyogva, így szólt:
  – Hé, gyerek, ne kenődjél el!
  – Ugyan már! – vontam vállat. – Mi közöm hozzá?…
  – Látom, amit látok, mintha a cigány elkötötte volna a lovadat!
  Nem válaszoltam, csak legyintettem, mire Paszjuk megjegyezte:
  – Takaros leányka. De Zseglov már untatja, túl sokat handabandázik. Az ilyen tűzijátékkal nem lehet lépre csalogatni… – Ravaszul a szemembe nézett, és ezt mondta: – Az ilyen fénymázas szöveg nem illik hozzá, a jellemedet mutasd meg neki…
  Amíg azon gondolkoztam, hogyan is mutathatnám meg a jellememet Varjának, de úgy, hogy jobban tetsszen neki a Zseglovénál, odaértünk a krumpliföldekhez. A mezsgye szélén kis furnérlemez házikó állt, az öreg krumplicsősz, Makszim apó tanyája. Az öreg nagy örömmel fogadott bennünket, érdeklődött, nem hoztunk-e neki valami „véncsontmelengetőt“, aztán kiosztotta az ásókat, kapákat, zsákokat, mindenkinek megmutatta a maga parcelláját, majd letelepedett egy felfordított, kétfülű kosárra, pöfékelni kezdett kis kurta szárú pipájából, és kiadta az utasítást:
  – No, ifjúság, sétáltatok, levegőztetek, sutyorogtatok – most aztán lássatok munkához…
  Varja odajött hozzám, rám nézett, és megkérdezte:
  – Vologya, áshatok maga mellett?
  – Természetesen! – örvendeztem. – Már azt gondoltam, hogy Zseglovval…
  Varja ravaszul mosolyogva megcsóválta a fejét:
  – Nem. Én magával akarok…
  Zseglov közben már csatárláncba állította a brigádja tagjait a parcella szélén:
  – Az első én vagyok, a második Paszjuk, a harmadik Taraszkin, Grisa, te vagy a következő, a sort pedig Sarapov zárja…
  – Utánam Varja következik – mondtam elszántan.
  Zseglov megcsóválta a fejét:
  – Így Mamikin brigádja lefőz bennünket – ők Remzinát állították csatasorba, az meg a szálfákat is elhúzza…
  – Ez nem tartozik rám – feleltem, és Zseglov futó pillantást vetve felénk, felvonta a vállát:
  – Én nem vagyok az ellen se, hogy Varvara itt legyen. Csak az ő munkáját akartam megkönnyíteni…
  Nem vitatkoztam vele tovább, ledobtam az ingzubbonyomat, beleköptem a markomba, és keményen megmarkoltam az ásó nyelét.
  – Kezdjük?! – kérdeztem, ami vezényszónak is beillett, mire valamennyien tövig merítették csillogó élű ásójukat a porhanyós vörösesfekete földbe.
  Zizegett, ropogott az ásók vasára súlyosodó föld, reccsenve pattantak el az elvágott apró gyökerek, ahogy az ásóra nehezedtem és egészen a földbe nyomtam, aztán a bal kezemmel mélyen lefogtam, kicsit megemeltem, s a kiszikkadt földkéreg máris engedett; az egész krumplifészket egyszerre kifordítottam, oldalra dobtam, és a szétomló földből sárgásrózsaszínű krumpligumók bukkantak elő…
  Ahányan csak voltunk a csatárláncban, valamennyien felkapkodtuk az első krumpliszemeket, és elragadtatva, értelmetlenül kórusban ordítoztunk valamit, mint ahogy már ezer esztendeje ordítoznak az emberek azért, hogy hírül adják: nehéz zsákmányt sikerült elejteniük. Kifordítottam a második bokrot is, rápillantottam Varjára, aki ott volt mellettem csupán egy karnyújtásnyira, és attól, hogy ott volt mellettem, együtt kiabált és nevetett velem, olyan erőt éreztem magamban, mintha egy traktor indult volna el bennem, s ebben a pillanatban egészen szabadon és egyedül fel tudtam volna szedni az egész krumplitáblát.
  Kifordítottam a következő krumplibokrot, és Zseglovra pillantottam, már egy lépéssel előttem járt, és ekkor nevethetnékem támadt: elegáns csizmájában itt hogyan is mérhetné össze velem az erejét? Belevágtam az ásót a földbe, kifordítottam, és szétterítettem a földet meg a burgonyákat, aztán újra meg újra belevágtam az ásómat a földbe…
  Milyen végtelenül boldogan, örömteli lelkesedéssel ástam a nyirkos, vörösesfekete földet! Úristen, kinek is magyarázhattam volna meg akkor, milyen boldogság, élvezet és pihenés a krumpliásás ezen a napfényes, csöndes reggelen itt az Asukinszkaja állomáson, amikor közvetlenül mellettem itt jön nevetgélve és csodálatosan csillogó szemmel Varja? Ez nem olyan, mint amikor keserű, csípős verejtékben fürödve, a júliusi hőségben Prohorovka alatt tankcsapdát ástunk percnyi pihenő nélkül, és még a hátunkat se tudtuk kiegyenesíteni, szomjúságtól elgyötörten és annak tudatában, hogy csupán a negyvenöt milliméteres üteg fedez bennünket, meg egy megtépázott páncélelhárító szakasz; abban a biztos tudatban, hogy ha nem sikerül kiásnunk a csapdát, akkor egy óra, vagy egy félóra múlva, de talán már egy perc múlva előkúsznak a dombok mögül a Tigrisek, és eltaposnak bennünket, széttiporják az üteget, és lánctalpaikkal véres húskásává őrölnek mindnyájunkat… A hátam mögött meg ott vibrál az öreg tüzér százados vékony, kérő hangja: „Három tankcsapda kell, gyermekeim, csak sikerüljön befejeznetek, kedveseim, az isten szerelmére, csak a gödröt sikerüljön álcázni, akkor itt nem engedjük át őket, csak a szárnyunkat fedezzétek, kedveseim…” Én meg erőtlenül, rekedten feleltem: „ Lombokat, gallyakat hozzatok gyorsan…” És amikor alkonyaikor egy Tigris a lenyugvó nap ferdén ráhulló sugaraitól rőtesfeketén, a dízelmotor kipufogó gázának szürkéskék ködében odakúszott az általunk kiásott, ágakkal és fűvel álcázott hatalmas gödör széléhez, majd megingott, és iszonyú recsegéssel belefordult, és csak foltos, páncélozott hátulja látszott ki belőle, mindnyájan egyszerre boldogan és könnyelműen felordítottunk; és akkor, de az is lehet, hogy jóval később, már a kórházban, mégis úgy tűnik, pontosan akkor iskolás könyvem egyik rajza jutott eszembe: a vadászok megölik a hatalmas gödörbe esett mamutot…
  Rendkívül elégedetten ástam a krumplit, vidáman, könnyedén és gyorsan, és csak amikor a sor szélére értem, fordultam hátra és kiáltottam oda a fújtató Zseglovnak:
  – Vigyázz, ne csinálj selejtet! A legkisebb krumpliszem se sérüljön meg!…
  Zseglov a derekát nyomkodva fölegyenesedett, és így válaszolt:
  – Te tévedésből kerültél hozzánk a bűnügyi rendőrségre! Nem a megfelelő munkát választottad magadnak… – Azzal dühösen dobálta tovább a földet.
  Hirtelen valaki könnyedén megérintette a vállam; nem is gondoltam rögtön, hogy Varja, amíg meg nem hallottam a hátam mögött vékony leányhangját:
  – Vologya, ne hajtsd agyon magad – elfáradsz…
  Megfordultam, ránéztem, és csak ekkor vettem észre, hogy Varjának más-más színű a szeme – az egyik világosszürke, a másik halványzöld –, és ettől az arca bizalomteljesnek, védtelennek látszott, az orrán meg alig észrevehető szeplők; az ajka telt, nevetős, az orrnyergén apró verejtékgyöngyök. És ebben a pillanatban, attól, hogy először tegezett, váratlanul elhatároztam, hogy feleségül veszem. Úgy gondoltam, hogy ezen a hatalmas földgolyón nem találok jobbat Varjánál. Lehet, hogy vannak nála szebb és okosabb lányok, persze aligha, de hát nekem azok nem kellenek, nekem ő kellett. És Zseglovnak nem volt szándékomban átengedni.
  Varjának viszont, aki még csak nem is álmodta, hogy én már feleségül választottam (biztosan megpukkadt volna nevettében, ha ezt elmondom neki), így feleltem:
  – Nem hajtom agyon magam. Ez meg se kottyan nekem…
  – És a többieknek nem akarsz vezényelni? – nevetett, mire ismét arra gondoltam, mennyire tetszenek a nőknek a parancsnokló férfiak, a főnökök, a nagydumások, a rendelkezők; és még azt is gondoltam, milyen nehéz is megmagyarázni a nőknek, hogy ha tizenkilenc évesen parancsnoka leszel százhuszonhárom embernek, akiket együtt századnak neveznek, és a te parancsaidtól függ, hányan térnek vissza közülük a harcból, akkor egy idő múltán nem nagyon szívesen érzed magad parancsnoknak, és sokkal kellemesebb csupán önmagadért felelned. Valamennyi parancsnok közül, akiket a fronton láttam, csak azok voltak az igaziak, akik hatalmukat a felelősség terhének és nem rendelkezési jognak fogták fel…
  – Nincs hozzá kedvem! – mondtam egészen becsületesen. Istenemre, egyáltalán nem akartam akkor senkinek sem parancsolni.
  – Mulatságos ember vagy – jegyezte meg Varja.
  Megvontam a vállam.
  – Amikor majd befejezi a főiskolát, elmegy az iskolába, ott majd parancsnokolhat.
  – A főiskola befejezése után gyermekotthonba szeretnék menni – ott érdekesebb. Ott van iskola is, család is egyszerre…
  Zseglov ránk kiáltott:
  – Fecsegők, nyomás a sorba! „Pihenj!” vezényszó még nem volt. Kardot a harchoz, ásót a földbe!
  – Jobban tennéd, ha az ebédről tudakozódnál – mondtam neki.
  Az ebédszünetet körülbelül egy órakor tartottuk. Fellobogtak a tábortüzek. Csoportokba verődtünk, a táskákból előszedtük az elemózsiát meg az edényeket. Zseglov elment megszámolni Mamikin zsákjait, és elégedetten tért vissza. A csajkákban már rotyogott a krumpli, a különösen szép, egyforma nagyságú szemeket meg bedugtuk a parázsba. Újságokra raktuk szét az ennivalót. Zseglov előhúzott egy üveg vodkát, a csizmája sarkával ügyesen kiütötte belőle a dugót, majd így szólt:
  – Most elfogyasztjuk ezt az átkozottat, ami még árnyékban is negyvenfokos…
  Ekkor Kolja Taraszkin ki tudja, honnan, előhalászott még egy haloványsárga folyadékkal teli üveget, és odanyújtotta Zseglovnak:
  – Akkor már kapjuk be ezt is, ahogy mondani szokták: átment tűzön-vízen, rézcsövön!
  Paszjuk vidáman dörzsölte össze két hatalmas lapáttenyerét:
  – Hej, barátaim, de szeretem az ilyen házi főzésűt!…
  Zseglov odanyújtott Varjának egy alumíniumbögrét, amelyben áttetsző vodka csillogott, de ő nevetve rázta meg a fejét:
  – Nem, nem, nem kérek!…
  – Igyál egy kortyot, a hasznodra lesz. Még a szerzetesek is megkóstolják! – mondta Zseglov, de Varja hunyorogva nézett rá, és mosolyogva mondta:
  – Maga, százados elvtárs, most igazi kalózkapitányhoz hasonlít!
  Zseglov fölvonta a szemöldökét, és csípőre tette a kezét.
  – …aki megvendégeli a bennszülötteket „tüzes vízzel” – fejezte be a mondatot komolyan Varja, és nekem úgy rémlett, hogy Zseglov megharagudott, Varja meg odajött hozzám, mellém telepedett, kivette a kezemből az alumíniumbögrét, ivott egy kortyot, és így szólt:
  – Ezt a te egészségedre!…
  
  
Estére, amikor a nap már ott bujkált a zöldesfekete fenyves csúcsai közt, az útbuckákon esetlenül billegve fölbukkant a Ferdinandunk, mintha Kopirin nem benzinnel, hanem kisüstivel tankolta volna föl. Az ő kocsiját a gazdasági osztály két teherautója követte.
  – Takarodó! – vezényelte Zseglov. Mamikin viszont az ő táblájáról azt kiabálta, hogy egészen sötétedésig kell ásni: néhány zsákkal mégiscsak lemaradtak.
  – Akár reggelig is! – javasolta Zseglov. – Igaz, hogy nekünk már nincs mit ásnunk – legföljebb besegítünk nektek!
  Az egész nap folyamán most éreztem először, hogy egy kicsit elfáradtam – a szokatlan munkától fájt a hátam, égett a tenyerem.
  Megszámoltuk a zsákokat, Mamikin meg Zseglov összevitatkozott: Mamikin azt mondta, hogy nekünk kevesebb zsákunk van, mint nekik, Zseglov erre azt javasolta, hogy ürítsük ki a zsákokat, és számoljuk meg a krumpliszemeket. Aztán gyorsan, vidáman fölpakoltuk a zsákokat a teherautókra, összeszedtük a holminkat, Kopirin viszont még mindig elégedetlenül járkált az autóbusz körül, rugdosta a kerekeket, és azt dünnyögte, hogy semmilyen lengéscsillapítót nem lehet beszerezni. A kocsik motorja feldübörgött, lassan az út felé gördültek, mi meg csapatostul elindultunk az állomásra.
  A vonat tele volt, Varját egészen hozzám préselték, persze a zsúfoltság és lökdösődés még soha ilyen kellemes nem volt a számomra, nem látszott poros, kopott halinacsizmám, csak Varja zöld, szürke szeme, amely ott csillogott közvetlenül az arcom előtt; valamit mondott is, amit egyáltalán nem értettem, és egészen mást válaszoltam, mivel ez az öreg, utasokkal telezsúfolt, nyikorgó-csikorgó vagon könnyedén és bőkezűen Varja karjába dobott, ahogy ezt csak a sors szokta csinálni, és a boldogságtól süketen szorítottam magamhoz minden izmommal, bőröm minden pórusával éreztem meleg, ruganyos testét, és irgalmatlanul szédültem nedvesen csillogó nagy fogainak, puha, telt ajkának közelségétől…
  A Jaroszlavszkij pályaudvaron a tömeg kisodort bennünket a kocsiból, mire odakiáltottam Zseglovnak, akinek a feje egy pillanatra felbukkant a közelemben az örvénylő embertömegből:
  – Fogjad, Gleb! – És odadobtam neki a lakáskulcsot.
  – És te? – Gleb feje alig látszott ki a batyuk, kosarak, ásók, kapák hullámzó áradatából, amelynek tetején még egy hálóba csomagolt kakas is libegett.
  – Később megyek…
  A Komszomol téren Varjával felültünk egy „B“ jelzésű villamosra, a lány az ablakon kimutatva így szólt hozzám:
  – Nézd, Vologya, most először a háború után…
  A tetők fölött vibráló égszínkék fénnyel kigyúlt egy hatalmas neonfelirat: „Leningrádi pályaudvar”, és ezt valahogy jó jelnek vettem.
  A villamos keresztül-kasul keringett velünk a városban, a villamossínek vargabetűin csörömpölve, és amikor a Palihán leszálltunk, már leereszkedett az utolsó langyos, őszi éjszaka, és nekem semmire sem akaródzott gondolnom, semmilyen szenvedélyek nem háborgattak többé, de egyetlen gondolat sehogy sem hagyott nyugton, ezért ravaszul megkérdeztem Varjától:
  – Ugye, hogy Zseglov csodálatos fickó?
  Semmit sem válaszolt, csak amikor beléptünk a házuk főbejáratán, akkor szólalt meg, mintha egész idő alatt a kérdésemen töprengett volna:
  – Eszes fiú. Talpraesett… – A hangja furcsa volt, de jóformán még magamhoz sem térhettem, már ki is nyitotta az ajtót, és így szólt: – Ne felejtsd el a telefonszámom… Ha lesz időd, hívj fel…
  Az égen kótyagos csillagok suhantak, hatalmasak és hideg fényűek, mint le nem hullott jégkristályok. A szél tépett újságdarabokat és hullott leveleket kapott fel a járdáról, én pedig űzőbe vettem őket, énekeltem, beszéltem magamban, és egészen hazáig gyalog mentem, teljesen megfeledkeztem róla, hogy még járnak a villamosok. Állandóan csak azon töprengtem-tépelődtem, tetszik-e neki Zseglov, vagy sem, és amikor beléptem a szobába, láttam, hogy a takarót a feje búbjáig húzva aludt, és még a villanyt is elfelejtette eloltani.
  
  
Az őrt a raktárban ölték meg. A nagy áruház őrzési rendszere olyan volt, hogy az őrt éjszakára az épületben hagyták, ahol egészen reggelig ott tartózkodott, amíg az áruház ki nem nyitott. „Az áruház épülete hosszú, amíg az ember kívülről körbejárja, addig akár tucatnyi helyen behatolhatnak, elsősorban az udvarról” – magyarázta az áruház vezetője, egy ezüstrókaprém galléros, kék posztókabátot viselő alacsony, sovány kis nő. A vezetőnő az áruház szomszédságában lakott, és az őrszemélyzet parancsnokának riasztására szaladt át ide, aki éppen a Trifonovkán lévő üzleteket ellenőrizte, és valami rosszat sejtett, amikor az őr többszöri csöngetésre sem nyitott ajtót. A vezetőnő hideglelősen reszketett, azon igyekezett, hogy elfordítsa a tekintetét az őr cingár testéről, amely ott hevert a padlón egy sor tejeskanna mellett, és egyre azt próbálta megmagyarázni, miért tartózkodott az őr az épületben, mintha ő lenne az oka, hogy az őrt az áruházban ölték meg, odabent, és nem kint az utcán. Amíg az orvosszakértő, a nyomozó meg a kriminalista a holttest körül tevékenykedett, Zseglov, én meg a vezetőnő fölmentünk az eladótérbe. Az elárusítópultok, a mögöttük lévő polcok meg az átjárók tele voltak szétszórt áruval, a kasszában a pénztárfiók fel volt törve, a cipőrészleg hófehér falán pedig vastag fekete ceruzával vagy talán szénnel rajzolt fekete macska díszelgett. A nagyon rokonszenves macskát a banditák rajzolták – a fülét hegyezte, a szemét összehunyorította, és hosszú hegyes nyelvével a száját nyalogatta. A nyakán pedig, akárcsak a meséskönyvek képein: jókora masni. Zseglov a fejét csóválta, csettintgetett a nyelvével, teljesen érthetetlen volt, mi bosszantja inkább – a rablás, vagy ez a pimasz rajz, amivel a banditák mintha csak azt akarták volna a rendőrség tudtára adni, hogy egyáltalán nem félnek tőlünk, fütyülnek ránk, és büszkék a munkájukra.
  – Ide figyelj, Gleb, tulajdonképpen mégis miért csinálják ezt? – A rajzra mutattam. – Nekem az a véleményem, hogy ennek a macskának a nyomán lesz a legkönnyebb megtalálnunk őket, hiszen ebben különböznek a többiektől.
  – Valószínűleg így van – vont vállat Zseglov. – De itt azért sokféleképpen vélekedhet az ember. Lehet, hogy ostoba nagyképűsködésből művelik ezt az egészet, még nem akadt dolguk a bűnügyi rendőrséggel, és azt gondolják, hogy őket egyáltalán nem lehet elcsípni. Lehetséges, hogy más, rosszabb: úgy képzelik, ami igen kockázatos, hogy megfélemlítik az embereket, érted, megfosztják őket az ellenállási erejüktől, ha egyszer, úgymond, itt a Fekete macska, akkor ez azt jelenti: fel a kezekkel, egy hangot se, különben megjárod!
  – Ez abban az esetben lehetne így, ha mondjuk, az egyéneket, a polgárokat fosztogatnák. – Ezek viszont inkább az üzletekre pályáznak…
  – Először is, nincs jelentősége, hogy az egyének közt vagy az áruházakban tevékenykednek. Holnap ötven eladó meg segédmunkás ebből az áruházból az egész Moszkvát telekürtöli, hogy a Fekete macska megölt egy embert, és milliós értékeket rabolt el ebből az áruházból. Ez reklám! Másodszor, korábban, amikor még nem voltál nálunk, a Fekete macska éppen a magánlakásokat fosztogatta; ezeket az akciókat a raktárok és áruházak ellen csak mostanában kezdték beindítani. Ez, úgy látszik, kifizetődőbb…
  Újra ránéztem a falra rajzolt macskára, és hirtelen úgy rémlett, hogy csúfondárosan rám kacsintott. Magam sem értettem, hogyan, de ekkor újabb ötletem támadt, amit sietve közöltem Zseglovval:
  – Figyelj csak, Gleb, lehet, hogy még rosszabbról van szó – mindenesetre a mi számunkra…
  – Mégpedig?
  – Ha a tolvajok közt nem ilyen pimasz és nagyképű alakok, mint ezek, hanem ellenkezőleg, jóval ravaszabbak is akadnak, akkor ezek a „Macska” rovására is tevékenykedhetnek. Emlékszel, hogy jártunk Veksinnel is, már éppen valami apró nyomra bukkantunk, de a ravaszabb fickók másfelé vannak. S minden nyomot eltüntetnek!
  – Ne félj! – veregetett vállon Zseglov. – Előlünk úgysem tudnak meglépni. Ahol ilyen sasok vannak, mint te! Hogy képzeled? Természetesen csak akkor, ha dolgozni fogunk, és nem elméleteket gyártunk…
  A raktár jókora volt, ahogy Zseglov mondta, egy egész Sanghaj, amelyben egy nagy vegyeskereskedés minden áruját el kellett helyezni – más szóval, egy nagyáruház ipar- és élelmiszercikkeinek egész vegyes áruválasztékát. Mi minden volt ott a hatalmas, simára vakolt falú betonfülkékben! Vaj, liszt, cukor és más szagtalan élelmiszer, szigorúan elkülönítve az illatos vagy különböző szagú áruktól, mint például a kolbász, fűszerek, halak, heringes hordók. Külön tárolták az iparcikkeket is: a textilárut, a cipőket, kész ruhákat. S mindezek most rettenetes káosz és dúlás képét mutatták – a bűnözők a legértékesebb dolgokat keresték, és siettükben egyáltalán nem ceremóniáztak a többi holmival. Az esemény legfontosabb színhelye az átvevőhelyiség volt, egy hosszúkás szoba, amelyet az udvarról meneteles deszkalejárójú kis alagút kötött össze; görgőcsapágyas kis kocsikon itt hordták le az árut a pincébe. Az átvevőhelyiségből dupla szárnyas ajtó – szinte kapunyi – nyílt az alagútra, amelyet belülről kovácsoltvas kampóval lehetett zárni. Fönt, az udvaron az alagútnak hasonló ajtaja volt, amelynek vastag lapos vasból készült keresztrúdján hombárra való hatalmas lakat függött. A tolvajok könnyedén lefeszítették a lakatot a korhadt deszkából simán kiszakadó vaskarikával együtt. Az átvevőhelyiség ajtaját pedig betörték: ott hevert mellette az egyik végén leköszörült, vaskos, félméteres pajszer, a tolvajfeszítővas, amivel az ajtó egyik deszkáját kifeszítették, utána pedig egyszerűen kiakasztották a vaskampót. Azt most nehéz lett volna megmondani, hogyan került az őr az átvevőhelyiségbe: soros ellenőrző körútját végezte, vagy felfigyelt valami zajra, és idejött megnézni, hogy mi okozta – annyi tény, hogy itt a félhomályban lestek rá. A helyszíni szemléhez és a fényképezéshez most Grisa erős, speciális százas körtét csavart be a halovány raktári égő helyett. Az őrt hátulról ütötték fejbe baltával, és látszott, hogy nyomban megölték: a falra fröccsent vérszennyeződésből, a holttest helyzetéből a szakértő biztosan megállapította, hogy a szerencsétlen embert ahogy leterítették, ott is hagyták, többet nem nyúltak hozzá. Azt is el lehetett képzelni, hogyan történt a dolog: az átvevőhelyiség oldalfalában volt egy kis beugró, mint a raktár egy kis rejtett zuga, másfél méterszer másfél méter mindössze, vastag, vaslemez borítású ajtóval, ami kifelé nyílt; több mint valószínű, ebből a zugból mérték az őrre a halálos csapást. Felfedeztem, hogy a balta élén és fokán mésznyomok vannak, mire gondosan szemügyre vettem a beugró falait és mennyezetét. A mennyezeten friss, elég mély karcolást találtam – ezek szerint a gyilkos baltája végigkarcolta a mennyezetet, mikor lecsapott áldozatára.
  Az átvevőhelyiségbe berontott Abrek, nyomában a vezetőjével, Alimovval. Valószínűleg befejezték az áruház ellenőrzését. Abrek körbeszaladta a szobát, és ekkor valamilyen rongydarabra bukkant, felnyüszített, és Alimovot a kijárat felé, az alagútba rántotta, de olyan erővel, hogy a kutyavezető alig bírt megállni a lábán.
  – Friss nyomot vett fel! – kiáltotta oda Zseglovnak. – Valaki jöjjön velem!…
  Még soha nem láttam munka közben nyomozókutyát, ezért Zseglovra pillantva a mellemre böktem. Gleb bólintott, mire a kutyavezető után iramodtam, kiugrottam az utcára, és láttam, hogy már keresztülvágott egy üres telken, elrohant egy gyerekhomokozó mellett, és már az udvar végében lévő fáskamrák felé tartott. Gárdistakiugrást hajtottam végre, amire hajdan Formanyuk törzsőrmester tanított meg, és a legszélső fáskamráknál utolértem Alimovot. A kamrák közt széles átjáró nyílt a szomszédos udvarra, amely majdnem két méterrel alacsonyabban helyezkedett el az előzőnél, ezért egy új fáskamra tetejére ugrottunk, a szélén rozzant kis galambdúc helyezkedett el, Abrek pedig, mivel öt méter hosszú vezetőszíján futott, egy egészen gigantikus ugrást hajtott végre, és úgy nyúlt el a levegőben, mint valami festményen. Alimov meg én utána ugrottunk, miközben majdnem lezuhantam, mivel a lábam beleakadt a galambdúc dróthálójába. Abrek, mint előzőleg, most is fürgén átnyargalt az udvaron, majd kifordult egy csöndes kis mellékutcába, amely egyenetlen macskakövekkel volt burkolva, a földes útszegélyeket pedig poros, fonnyadt gizgaz verte fel. Amikor körülnéztem, észrevettem, hogy az nem mellékutca, hanem zsákutca, amely a Rzsevi pályaudvar rakodóudvarába torkollott. A kutya keresztülfutott az utcán, aztán ismét berontott egy udvarba, amely az előzőhöz hasonlóan a háború alatt gombamód elszaporodott fáskamrákkal volt tele: körös-körül gőzfűtésű téglaházak sorakoztak, tűzifára csak a háború alatt volt szükség, amikor az embereknek maguknak kellett fűteniük, ócska kis vaskályhákkal, amelyek tenger sok fát fölemésztettek; kegyetlenül füstöltek, és elcsúfították a szobákat a szellőzőablakon kidugott, ízelt bádog kályhacsövekkel…
  Megint egy homokozó, aztán egy lejtő, amely ismét egy tetőre vezetett, újabb galambdúc, s mindez olyan szédítő iramban, hogy csak menetközben tudtam kigombolni az ingzubbonyom gallérját, és tisztelettel néztem Alimovra, aki olyan fáradhatatlanul futott tovább előre, akárcsak a villámgyors, csupa izom Abrek. Ismét elfonnyadt, őszi fűvel borított zsákutca következett, amelynek végén vörös téglából épített zömök transzformátorház állt, félelmetes halálfejjel és a következő felirattal az ajtaján: „Életveszély!" A transzformátorház közelében Abrek lefékezett, olyan gyorsan, mint ahogyan futott, és mellső két mancsa alól csak úgy repültek a földcsomók. Hatalmas fejét a földhöz nyomta, farka meg zászlóként meredezett, orrával gyorsan jobbra-balra szimatolt, aztán hirtelen a két hátsó lábára állt, a két mellsővel meg a transzformátorház ajtajának támaszkodott, hatalmasan, szinte embermagasságúan kiegyenesedve, és hangosan, vidáman vakkantott mély basszus hangján, miközben Alimovra pillantott, mintha azonnali cselekvésre szólítaná. Alimov megsimogatta a kutya fejét, és az ajtó felé biccentett:
  – Itt van!
  Az igazat megvallva, erősen kételkedve néztem az ajtón függő hatalmas lakatra, aztán körbejártam a transzformátorházat – csak egy ajtaja volt, és kőfalán semmilyen más nyílást nem fedeztem fel. Elővettem a zsebkendőmet, rácsavartam a lakatra, megráztam, majd húzni kezdtem a fülénél fogva, és ekkor úgy éreztem, hogy enged. Erre még erősebben húztam, és legnagyobb csodálkozásomra a fül kijött a lakatból, az ajtó nyithatóvá vált. Sietve a kilincs után nyúltam, és az ajtót magam felé rántottam, amikor Alimov megállított:
  – Várj, Vologya… Hátha bent van valaki…
  Óvatosan kitártuk az ajtót, miközben mindketten oldalt húzódtunk, és Alimov közben egészen rövidre fogott pórázon beengedte a transzformátorházba a kutyát. Bentről vidám basszus hangú ugatás meg kutyakölykös nyüszítés hangzott fel, hírül adva, hogy odabent nincs senki; ekkor bementünk, és tárva-nyitva hagytuk az ajtót, hogy valamit lássunk. A porlepett transzformátor alatt végig a falak mentén halomban hevert a különböző áru; két vég textilanyag, kosztümök, kabátok, cipősdobozok cipővel, két fehér vászonzsák cukor és még sok minden más – hamarjában nem is tudtunk mindent egyszerre szemügyre venni…
  Boldogan csaptam rá Alimov vállára, ő meg vidáman visszakacsintott rám, mindketten egyszerre fölnevettünk, elégedetten önmagunkkal meg egymással is, és természetesen csodálatos kutyánkkal. Alimov sajnálkozva pillantott a cukros zsákokra, majd nagyot sóhajtott, és előhúzott a zsebéből egy kis kendőt, széthajtotta, és a közepén ott volt egy szürkésfehér cukordarab. Alimov újra felsóhajtott, még egyszer a zsákokra pillantott, és a levegőbe dobta a cukrot. Abrek, úgy tűnt, csupán egy pillanatra mozdította félre hatalmas fejét, aztán, mintha závárzat csattant volna, úgy csukta össze állkapcsát; s a halk cukorropogás máris tudtunkra adta, hogy a megszolgált jutalmat hálásan elfogadták.
  Észrevettem Alimov sóhajtozását és azt is, milyen vágyakozva néz a cukros zsákokra.
  – Adhattál volna belőle a kutyának – mondtam neki. – Igazán becsülettel megszolgálta!
  – Ne-em, nem lehet – tiltakozott Alimov. – A kutyának kapzsiság nélkül kell dolgoznia, érted? Mintha hazafiságból, becsületből tenné. Különben elpimaszodik. Gondolod, hogy nem érti? Mindent megért… – Alimov egy pillanatra magához szorította Abrek fejét, és ebben a kurta mozdulatban oly sok gyöngédség és kedveskedés volt, a kutya tekintetében és alig hallható nyüszítésében pedig olyan végtelen hűség érződött, hogy szinte már valami irigységfélét éreztem.
  – Úgy vélem, menjünk tovább – javasolta Alimov, mire kiléptünk a transzformátorházból. Újra föltettem és összecsuktam a lakatot. Körülnéztünk, őszi kora reggel volt még, a vidék kihalt, sehol egy lélek, Alimov ismét parancsot adott a kutyának: – Keresd!
  Ezzel ismét kezdetét vette a szenvedélyes és fárasztó hajsza az udvarokon, fészereken, mellék- és zsákutcákon keresztül, amíg a forró nyom el nem vezetett bennünket a népes Első Mescsanszkajáig, ahol már sok száz munkás igyekezett ebben a korai órában a gyárak, üzemek felé, és mindegyik otthagyta a nedves, reggeli aszfalton a saját s egyben félrevezető szagát, ahol egyformán elviselhetetlenül sértette a kutya kitűnő szimatát a mérges kipufogógáz, a női kölnik erős illata, a cipőkrém és a tömérdek kalocsni orrszurkáló, csípős szaga; így azután Abrek meglassította futását, a gazdájára pillantgatva jobbra-balra fordult, egész bizonytalan magatartásával kifejezve a helyzet bonyolultságát, aztán végleg megállt, elégedetlenül prüszkölt, mintha kutyamódra tüsszentett volna, majd szinte beleroppanó szájjal hatalmasat ásított, kivillantva félelmetes, de egyelőre hasznavehetetlen agyarait.
  – Kész, vége a munkának – mondta Alimov nagyot sóhajtva. – Hej, volnánk csak falun…
  – Itt vagy te falusinak – bosszantottam. – Mennyi mindent megtalált ez a kutya – már ezért is csak köszönetét mondhatsz neki… Tudod, Alimov, megmondom neked őszintén, nem nagyon bíztam benne, hogy talál valamit…
  – Ugyan miért nem bíztál benne? – bántódott meg komolyan Alimov. – Vannak nálunk olyan kutyák, amelyek több holmit visszaszereztek a károsultaknak, mint egynémely operatív munkatárs egész szolgálati ideje alatt…
  – Ne túlozz! – mondtam.
  – Minek is vitázom veled! – legyintett Alimov. – Erikről talán hallottál? Vagy Gétáról?
  – Nem hallottam – ismertem be.
  – Na látod! Ki kellett volna tüntetni őket. Ezt a két kutyát Hetman százados idomította, maga Erik nyolc fegyveres banditát fogott el. Harcban ölték meg. Ez olyan kutya volt, tudod, Abrekre sem panaszkodhatom, de ha őszinte akarok lenni, Erikkel össze sem lehet hasonlítani.
  – És Géta?
  – Az is első osztályú nyomozókutya volt. Nem volt fajtiszta, Hetman úgy szerezte valahol kölyökkutya korában. Kétmillió rubelnyi rablott értéket szerzett vissza, érted? Ennyi pénzt biztosan nem láttál még együtt. És ezek a szegény állatok rosszul élnek – fejezte be váratlanul.
  – Miért? – csodálkoztam.
  – Nem úgy viselkednek velük, ahogy megérdemelnék – mint te is például. Most már azért javult a helyzet valamicskét, de korábban, amikor mindössze négy darab volt belőlük, szünet nélkül hajszoltak bennünket, egyik helyről a másikra. A kutyáknak szálláshelyük sem volt. Aztán adtak egy üres sertésólat, Hetmannal meg Rubcovval magunk tisztítottuk ki, javítottuk meg, hoztuk rendbe, hogy normális, meleg lakhelyük legyen a kutyáknak. Pedig a szabályoknak megfelelő kutyanevelő kellene, minden rájuk fordított költség megtérülne.
  – Látom, nagyon szereted a kutyákat, Alimov.
  – Hogyne szeretném őket? Hiszen olyanok, akár az emberek! – mondta Alimov szenvedélyesen, és magyarázni kezdte Abrek ezeréves genealógiai kiválasztódását. Megtudtam, hogy minden farkaskutyának – a németnek, az angolnak, a Briare-inek, a boszniainak, az asztúriainak – az őse a régi ázsiai farkaskutya, az pedig a bronzkori kutyától származott, az viszont a farkasok és sakálok leszármazottja, ezeknek közös szülője viszont az őskutya volt. És bármilyen jó is az angol rendőrkutya, a dobermannpincsi, a mi éghajlati viszonyaink közt mégsem veheti fel a versenyt a farkaskutyával, a fagyban ugyanis elveszti szaglóérzékét… Mivel Alimovot nem lehetett leállítani, lassan lépegettem mellette, és arra gondoltam, hogy hála a korai órának, a transzformátorház környékén valószínűleg senki sem látott meg bennünket, és ha most sem mászkál senki arra, akkor látótávolságban csapdát állíthatunk, mert a tolvajok föltétlenül eljönnek a zsákmányért, és akkor tetten érhetjük őket a bűnjelekkel együtt. Azt is ki kell derítenünk, hogy a villanyszerelők közül ki ellenőrzi ezt a transzformátorházat, milyen időközönként, és végül a villanyszerelő nem tartozik-e a bandához.
  Ezeket az elképzeléseimet közöltem Glebbel, mire ő rögtön elküldte a munkatársakat, nézzenek körül, és szemeljenek ki helyet a lesálláshoz, aztán röviden megismertetett a helyszíni szemle eredményével. A banditák durva munkát végeztek: az udvaron megtalálták a lábnyomokat, a technikus gipszmintát vett róluk, és már el is ment a laboratóriumba, hogy összehasonlítsa őket a tegnapelőttiekkel, a feszítővason is három igen jó ujjlenyomatot mutatott ki az argentorátpor.
  Csak fél füllel hallgattam Zseglovot, mert amikor ismét körülnéztem a raktárban, érdekes ötletem támadt.
  – Figyelj csak, Gleb, szeretnék itt ellenőrizni valamit… – Fogtam a baltát, gondosan körülcsavartam a nyelét egy zsebkendővel, és megpróbáltam a fejem fölé lendíteni; a dolog sehogy sem sikerült, a beugró mennyezete túl alacsony volt, mindössze néhány centiméterre helyezkedett el a fejünk felett. Zseglov érdeklődve figyelte tevékenységemet, én pedig néhányszor megpróbáltam a fejem fölé lendíteni a baltát, hogy csapást mérjek láthatatlan áldozatomra: sehogy sem ment a dolog, a balta beleütközött a mennyezetbe még akkor is, ha erősen behajlítottam a karom könyökben. Ekkor lekucorodtam, egészen természetellenes testhelyzetet vettem föl, és a balta csak ekkor írt le ívet a levegőben, de élének felső sarka így is végigkaristolta a mennyezetet.
  – Ezek szerint azt akarod mondani, hogy a gyilkos igen kis termetű volt? – kérdezte Zseglov.
  – Igen, azt hiszem, így lehetett – bólintottam.
  – Az orvosszakértő viszont azt mondja, hogy a csapás igen nagy erejű volt…
  – És ezenkívül… – Zseglov megerősítette kétségeimet: – Egy kis termetű embernek kis lábnyoma van. Vagyis a kis növésűeknek általában a lábuk is kicsi, ez olyan, mint az egyszeregy. Kis lábnyomokat viszont sehol nem találtunk.
  – Ez érthető, az viszont tény, magad is láthatod: egy normális termetű ember ezzel a baltával csak oldalról tudott volna lecsapni. Az őrt viszont felülről ütötték le – ez is tény, igaz?
  – Tény – ismerte el Zseglov.
  – Egy normális növésű embernek majdnem le kellett volna guggolnia, hogy fentről üthessen… Valami itt érthetetlen…
  – I-igen, érthetetlen… Erre föltétlenül utalni kell a jegyzőkönyvben, aztán majd eltöprengünk rajta – javasolta Zseglov, de ekkor agyamba villant valami:
  – Figyelj csak, Gleb, valami eszembe jutott… Lengyelországban egyszer egy faluban helyezkedtünk el, ha jól emlékszem, Teplicének hívták. És a házigazdám, akinél elszállásoltak, púpos volt. A termete tíz hüvelyk lehetett, viszont hihetetlen ereje volt. Egyszer a vita hevében egyedül bebújt az egyik ló alá, igen kitűnő igáslovaink voltak, ezek vontatták a hetvenhat milliméteres ágyúinkat – és könnyedén megemelte. Esküszöm, nem hazudok!
  – Ez remek ötlet, Sarapov – mondta komolyan Zseglov. – Remek ötlet. Ügyes vagy, felderítő: engem is kiokosítottál – a púposoknál a láb mérete nem függ a magasságtól, sőt igen nagy lábméret is előfordulhat. Ügyes vagy. Ha igazad van, ez sokat lendít majd az ügyünkön, egy púpost könnyebb megtalálni… Ezt szem előtt tartjuk…
  
  
Az operatív csoport megoszlott: Taraszkin egy szakasz civil ruhás rendőrrel a piacokat ellenőrizte, az élelmiszer-és iparcikk-nagykereskedőket kereste, mivel nyilvánvaló volt, hogy a banda a transzformátorházban csak azt az árut helyezte el, amit nem tudott elvinni, amit viszont elvittek, azon nyomban igyekeznek túladni; szerencséjük is van, mivel olyan idők járnak, hogy semmi nem marad az ember nyakán. Paszjuk három emberrel az orgazdákat látogatta sorra, azokat az alakokat, akikről tudtuk, hogy lopott holmival kereskednek. Zseglov pedig biztosította az áruház megmaradt áruinak leltárba vételét és könyvelési revízióját, hogy pontos képet kaphassunk az elrablott holmiról – mit és mennyit vittek el? –, majd elindult velem a főkapitányságra, hogy áttanulmányozzuk a helyszíni szemle anyagát, és jelentést tegyünk a főnökségnek.
  Amíg Zseglov Szvirszkijjel beszélgetett, én részletes vázlatrajzot készítettem az áruház ellen végrehajtott rablótámadásról, majd belelapoztam a Fekete macska ügyeinek vaskos dossziéjába, mivel még nem ismertem. Két óra tájban visszatért piaci körútjáról Taraszkin, és ahogy rápillantottam csüggedt ábrázatára, már nem is kérdeztem tőle semmit. Három óra felé megjelent Paszjuk, szintén eredménytelenül, Taraszkin pedig megkérte Zseglovot:
  – Beszélj a főnökséggel, hátha hazaengednek bennünket! A krumpliszedést se pihentük ki, és ma is egész éjjel, egész nap talpon voltunk…
  Zseglov végignézett rajtunk, és bizonyára nem tetszettünk neki, mert gúnyosan fölnevetett, vastag alsó ajkát felfújta, majd így szólt:
  – Ej, de gyenge legények vagytok! Ha én most teleehetném magam, mindent végre tudnék hajtani… – De azért beleegyezett, hogy bemegy a főnökséghez: – Úgy szédelegtek itt, mint az őszi légy, egy garast sem ér a munkátok.
  Igaz, a főnökséghez nem volt érkezése bemenni, mert nyílt az ajtó, és belépett Kitain ezredes, a Moszkvai Bűnügyi Rendőrség parancsnokhelyettese, köszönt és megkérdezte:
  – No, mi újság, sasok?
  Nem várt választ, hiszen minden ügyünket ismerte, no meg sasoknak sem tartott bennünket, mert így szólt Zseglovhoz:
  – Öregszel, barátom, öregszel… Az a sokat dicsért szívósságod, úgy látszik, meggyengült, semmi eredményt nem látok, csak fecsegés van, meg mindenféle alvilági apróhal. Mást várunk tőled…
  Mindezt barátságosan, mosolyogva mondta, de mégis olyan volt, mintha csattanós pofont mért volna Zseglov arcára, napbarnította bőrét bíbor vérhullám lepte el, és úgy rémlett, az arccsontján megfeszülő vékony bőr mindjárt szétreped az erőfeszítéstől, és a csont kirobban alóla. Zseglov lesütötte a szemét, és lefelé nézett, de nem a szégyentől vagy elfogódottságában, hanem visszafojtott dühében, mivel a fegyelmet jól ismerte, és ez az engedelmesség a büszkeségnél nagyobb indulatot takart, mivel Kitain a beosztottjai előtt pirongatta meg.
  – Köszönöm a bizalmat – Zseglov csak ennyit mondott. – Köszönöm, hogy valamit még vár tőlem…
  Kitain azonban figyelmen kívül hagyta Zseglov önérzeteskedését, gunyoros hangját tudomásul sem vette, hanem sürgős sorakozót rendelt el:
  – Az önök brigádja lesz az első a szambótanfolyamon…
  – Az meg mi lenne, eszik-e, vagy isszák? – kérdezte Paszjuk.
  – A közelharc új módszere – nevetett Kitain.
  – Az már faintos! – örvendezett Paszjuk. – Nekem ipp ez a közelharc hiányzik, akárcsak a kenyérke: álló nap csak üldögélünk, nagyokat alszunk – mán egészen berozsdálnak a csontjaink. Ippeg ideje, hogy megmozgassuk magunkat, mer még elveszejtjük az étvágyunkat.
  A csoport felsorakozott a Dinamo Sportcsarnokban, ahová – köszönet érte – Kopirin elvitt bennünket. A csarnok hideg és barátságtalan volt, verejték és állott lószőr matracok szaga érződött. Az edző, egy sovány, beesett arcú legény engem a sor végére állított a termetem miatt, mindjárt Taraszkin mögé, és ridegen rászólt Grisára, aki körülöttünk ugrált a fényképezőgépével:
  – Kérem, ne zavarja a foglalkozást. – Majd hozzánk fordult, és valahogy szenvtelenül a fejünk fölé bámulva, színtelen hangon megszólalt; nekem úgy tűnt, a fogát fájlalja: – A nevem: Filimonov. Az önök csoportjának hetenként kétszer lesz a foglalkozása. Azzal kapcsolatban, hogy önöket nem figyelmeztették, no meg a rossz fűtéssel kapcsolatban, ma ruhában tartjuk a foglalkozást. A jövőre vonatkozóan: a foglalkozások rövid sportnadrágban és tornacipőben lesznek…
  – Én az utóbbi hat esztendőben csak katonai alsógatyában járok – mondta Paszjuk, abban a reményben, hogy elzavarják a foglalkozásról, és még hozzátette, hogy meggyőzőbb legyen: – Orgonaszínűben…
  Az oktató még csak feléje sem fordult, úgy mondta:
  – A beszélgetést befejezni!
  Láttam, hogy nézi Paszjuk az oktató keskeny vállát, megnyúlt szürke arcát. Bizonyára sajnálta. Az is nevetséges volt a számára, hogy ez a göthös kinézetű legény fog oktatni bennünket a közelharcra.
  Zseglov megmozgatta a hátán vastag izomkötegeit, az edzővel szemben állt, a fejét kissé oldalt billentette, és összehunyorította a szemét. Az oktató benne sem ébresztett különösebb bizalmat.
  Filimonov pedig továbbra is a fejünk fölé bámulva, halk, színtelen hangon mondta:
  – Én fogom megismertetni önöket a közelharc új módszerével, amit hazánkban két tornatanár, Szpiridonov és Volkov elvtárs dolgozott ki. – Összeráncolta alacsony homlokát ferdén vágott haj tincsei alatt, mintha nem emlékezett volna mindjárt a közelharc új módszere megalkotóinak nevére. – Ezt a módszert „szambó”-nak* hívják, ami annyit jelent: „fegyver nélküli önvédelem” …
  Filimonov kézen fogta Paszjukot, előrevezette, így most ott álltak előttünk egymással szemben a szőnyegen: magyarázat közben az oktató nem engedte el Paszjuk kezét, és így együtt olyan végtelenül nevetségeseknek látszottak, hogy még az álom is kiment a szemünkből.
  – A szambo olyan különböző harci fogások rendszere, amelyek az egyensúlyvesztésen alapszanak, e módszer magába foglal dobásokat, rándításokat, csapásokat, amelyek felhasználhatók a közel- és ökölharcban, és ez a rendszer az emberi test anatómiájának ismeretére alapozódik…
  – Ha van erő az ember kezében – mondta Paszjuk –, akkor anatómia nélkül is lehet…
  Filimonov feléje fordult:
  – Az ön feladata most az, hogy engem földhöz vágjon.
  – Azt lehet – mondta kedélyesen Paszjuk, és az oktató felé lépett, és két kezét előrenyújtotta, hogy minél ügyesebben megmarkolja. Sikerült is megfognia, de ami ezután történt, az egészen elképzelhetetlen volt: az oktató előrelendült, mint egy elpattant rugó, Paszjukot könnyedén magához rántotta, s mintha csak sarlóval csinálná, úgy elkaszálta a lábát, és Paszjuk máris hatalmas puffanással zuhant a szőnyegre. Az oktató egy lépést hátralépett, és mozdulatlanná merevedett. Paszjuk krákogva tápászkodott föl:
  – Ördögfattya! Nem volt rá időm, hogy…
  – Helyes! – mondta Filimonov. – Az ön feladata úgy elsajátítani ezeket a fogásokat, hogy az ellenfelének ne legyen ideje ellenfogást alkalmazni. Ennek a fogásnak a neve: elővágás…
  – Gyerünk, még egyszer! –javasolta Paszjuk.
  – Fáradjon a szőnyegre – biccentett Filimonov.
  Ez alkalommal Paszjuk óvatosabb volt, és vagy négy percig ellenállt, aztán: lökés hátra, fogás, csípődobás, és Paszjuk máris a padlón.
  Taraszkinra az oktató olyan hatást tett, hogy Kolja már akkor a szőnyegen volt, mielőtt az oktató valamilyen fogást alkalmazhatott volna. Ekkor Filimonov fölemelte és kényszerítette, hogy ismét folytassa a harcot, miközben a fogást magyarázta:
  – Elővágás… magamhoz rántom… dupla nelson… csapás a tenyér élével…
  Zseglovnak az oktató egy kartonkést adott, és mondta, hogy támadjon rá, s minden egyes alkalommal ügyesen elhárította a kést, vagy egyszerűen kiütötte a kezéből, úgyhogy Zseglovnak egyszer sem sikerült megszúrnia. Ez feldühítette Glebet, váratlanul hátralépett, és a forgó kartonkést ügyesen az oktató mellének dobta.
  – Ez szabálytalan – mondta Filimonov.
  – Mi a banditákkal talán megegyeztünk, hogy csak a szabályok szerint fogunk küzdeni? – kérdezte Zseglov, és elégedetten félrevonult. De láttam, hogy ez a harcmód tetszik neki.
  – Ön mért állt félre? – kérdezte tőlem Filimonov.
  – Lelkierőt gyűjtök…
  – Lépjen a szőnyegre!
  Előreléptem, ő meg azonnal alám bukott, hogy átfogja a két térdemet. Ezt a fogást azonban az új módszer nélkül is ismertük a felderítőknél. Előrehajoltam, és amint megfogott, a jobb kezét nyomban blokkoltam, ő elkapta a térdemet, én meg kicsavartam a karját, nekem a lendületem, neki bizonyára a fájdalma lehetett nagyobb. Ekkor azonban kis hibát követtem el – nyomban ki kellett volna dőlnöm jobbra, a testemmel kellett volna leszorítanom a kezét. Én viszont állásban akartam lefogni. Persze ő is találékony legény volt, guggolásba próbált nyomni, mire a hátamra fordultam, s a két térdemmel átdobtam magamon Filimonovot; de talán attól, hogy kicsi volt a lendület, vagy fáradt voltam az éjszakai munka után, vagy talán üres gyomorral nehezebb küzdeni, elég az hozzá, hogy az oktató átfordult rajtam, és az egyik lábával leszorította a kezemet, a másikkal pedig – comb és térdhajlattal – fojtást alkalmazott, hörgés tört fel belőlem.
  Lehet, hogy megadtam volna magam Filimonovnak, hiszen ez nem verseny volt, nem egy bandita akaszkodott rám, és nem is az a lángvörös hajú, fekete egyenruhás páncélos őrmester a Viking hadosztályból, aki rám vetette magát egy kilőtt teherautóból, amely ott állt az útszegélyen egy városka, Lübbenau bejáratánál… De miközben a vékonydongájú Filimonov acélos szorításában vergődtem, a szemem sarkából láttam, hogy a fiúk összegyűltek körülöttünk, Taraszkin még a földre is lehuppant, hogy jobban lásson, s valahol magasan a fejem fölött hallottam Zseglov baritonját:
  – Vologya, Volo-gya, Volo-o-o-gya!
  Paszjuk meg ezt harsogta:
  – Sarapov, kend oda az ördögadtát, tudja meg, kik vagyunk!
  A kezem erősebb volt, mint az övé, mégiscsak sikerült félrenyomnom a térdét, csak úgy recsegett, Filimonov erre ki is engedett a fojtásból, felpattant, talpra ugrott, és nyomban, nem engedve, hogy magamhoz térjek, hátsó vágást alkalmazott, de ekkor már én is fogtam a derekát, így azután együtt hengergőztünk a szőnyegen, és még jó pár percig gyúrt, dögönyözött, amíg végül is csak „malom”-fogásba tört, s átfordítva maga körül, szabályosan két vállra fektetett…
  Lihegve, fáradtan, de mindketten elégedetten álltunk fel. Filimonov helytállt a tudásáért, és én sem bánkódtam, amiért legyőzött: mégiscsak ő volt a hivatásos, az oktató. Filimonov megveregette a vállam, és hangjában már nyoma sem volt a fáradt egyhangúságnak ahogy mondta:
  – A felderítőknél tanítottak?
  – Igen, ott – nevettem fel.
  – Neked gyakorolnod kell, tavasszal a Dinamo versenyt rendez…
  Nekem már csak ez hiányzott! A fiúk viszont szívből örültek. Filimonov ránk nézett, s ismét komolyan így szólt:
  – Kérem önöket, elvtársak, hogy a foglalkozásokat vegyék nagyon komolyan. Az, amit itt megtanulnak, egyszer megmentheti az életüket…
  Ezzel búcsúztunk.
  Az előcsarnoki telefonautomatából Zseglov felhívta az ügyeletest, és megkérdezte, nincs-e valami újság a Marjinaja Roscsa-i figyeléssel kapcsolatban, mivel már három nap telt el.
  Ahogy helyére tette a kagylót, így szólt:
  – Egyelőre csend van ott. Gyerünk, aludjunk egy keveset…
  – Ki áll most lesben? – kérdeztem.
  – A rendőrünk, Szolovjov. Az osztályról meg Toporkov. Amikor Szolovjovot leváltják, rá kell vennünk, hogy egy jó murit rendezzen…
  Taraszkin lelkesen támogatta ezt az ötletet, Paszjuk viszont erősen kételkedett benne, hogy Szolovjovból akár egy kopejkát is ki lehet préselni, Grisa elmesélte, hogy a papírpénzállomány fele veszélyes mikrobákkal fertőzött, én meg azt mondtam, hogy ez az egész nem érdekel – aludni szeretnék, de azt nagyon…
  
  
HITLER CINKOSAI, A HÁBORÚS BŰNÖSÖK EGY
CSOPORTJA A KÖZELJÖVŐBEN A NÉPEK
ÍTÉLŐSZÉKE, A NEMZETKÖZI KATONAI
TÖRVÉNYSZÉK ELÉ KERÜL. A VÁDLOTTAK
PADJÁRA KERÜLNEK HITLER NÁCI PÁRTBELI,
KÖZVETLEN MUNKATÁRSAI, VALAMINT A NÁCI
ÁLLAMGÉPEZET ÉS PÁRTAPPARÁTUS VEZETŐI:
HERMANN GÖRING, RUDOLF HESS,
VON RIBBENTROP, ALFRED ROSENBERG ÉS MÁSOK.
A HÁBORÚS BŰNÖSÖK NÜRNBERGI PERE PÉLDA
NÉLKÜLI ESEMÉNYE LESZ A TÖRTÉNELEMNEK.

PRAVDA

…Akár a pokol, gondoltam akkor. Nem tudom, miért, de a pokol nem fortyogó tűzvörös katlanként jelent meg előttem, hanem pontosan ilyen néma, didergetőn hideg, iszonyúan élettelen fényben. A világítórakéták ott robbantak szét tompa pukkanással az eső áztatta felhők között, és kibírhatatlanul sokáig világítottak – öt másodpercig –, aztán csillogó kicsi szikrákra hullottak szét, és ismét beállt a sötétség egészen a következő nyirkosán zizegő pukkanásig, és akkor a folyó sűrűnek és olajosnak látszó felszíne ismét természetellenesen kékesfehér fényben lobbant fel.
  – És ezt te pontosan tudod, pan Tadeusz? – kérdezte Szavicsev őrnagy, a hadosztályfelderítők főnöke. – Hiba nem csúszhat be?
  – Nem – rázta meg a fejét határozottan a lengyel, és szigorú, egyenes bajszának két vége úgy lendült meg, mint a gépkocsi ablaktörlője. – Még azelőtt, mielőtt a világunk elrohadt volna, a nagy csatát megelőzően itt mindenki a homokot ásta. A gödör óriási, a gyerkőcök harcsákat fogtak benne…
  Hosszú, nehezen hajló karjával a német part felé mutatott, a szigeten túlra – oda a felégetett, összeszabdalt, feltúrt senkiföldjének egy darabkájára a Visztula közepén –, a folyó enyhe kanyarulatán túlra, ahol vagy harminc méteren át megszakadt az egyenesen a vízbe telepített szögesdrót akadály.
  A németek háromsoros szögesdrót akadályt telepítettek. A parton pedig „Bruno” spirált. De azon a bizonyos helyen megszakadt az akadály. Mögötte pedig közvetlenül egy géppuskafészek volt beásva.
  – Ne hadonássz, apóka – mondtam Tadeusznak. – Feküdj nyugodtan…
  A rés és a géppuskafészek innen úgyse látszik – lejjebb van a folyón vagy másfél kilométerrel. De bekerülni rajta csak innen lehet. Fedotov úgy vélte, hogy a felderítőt három őrangyal vezeti sikerre: a bátorság, a ravaszság és a váratlanság. Én viszont a türelemben, a hatalmas, elviselhetetlenül gyötrő várni tudásban bíztam. Nyolcadik napja úszik a sűrű, szürke vízben Fedotov felpüffedt hullája. A szögesdrót tüskéi belekapaszkodtak az ingzubbonyába, és az esőzésektől megáradt folyó odaszorította Fedotovot egy fenyőkaróhoz, a németek meg szórakoztak, lövöldöztek rá, mint egy céltáblára. Prosinnak meg Burigának szerencséje volt – őket még a folyó közepén megölték, így legalább a holttestüket nem tudták meggyalázni a bitangok.
  – Vologya, nyelvre ilyen nagy szükségünk van! – recsegte Szavicsev, nagy lapáttenyere élét végighúzva a torkán. A nyaka ráncos, szélcserzett volt, és rettenetesen villogott a szeme, amely olyan iszonyú vörös volt, akár a nyers hús. És abból, hogy Vologyának szólított és nem főhadnagy elvtársnak, megértettem, hogy Szavicsev kivörösödött szeme már engem is ott lát úszni az iszapos, zavaros vízben a szögesdrótnál, a német partnál, a karók előtt…
  Ez szörnyen hosszú várakozás volt! Órák hosszat feküdtem a peremvonalban, egyik figyelőpontról a másikra mentem, végig az egész másfél kilométeres partszakaszon, ahol – biztosra vettem, reméltem és tudtam – kell egy átjárónak lenni, ahol be lehet hatolni a védelem mélységébe. Le-lekúsztam a víz széléig, észrevétlenül fatörzseket, német rohamsisakokat és üres konzervesdobozokat löktem a vízbe, és órákig figyeltem, ahogy a víz lassan tovasodorta őket, amíg megtaláltam ezt a helyet, ahol most együtt hasaltunk Szavicsevvel meg az öreg lengyellel. Az a félig elsüllyedt ladik, amelyet tegnap alkonyatkor ellöktünk a parttól, megállt a sziget közepénél. A németekhez a sziget jóval közelebb volt, így nagyon jól látták, hogy a ladik üres. És amikor felröppentek a vakítóan fehér fényű világítórakéták, a sziget hosszú fekete árnyékot vetett a németek felőli oldalra. A mi partunkig húzódó egész területet viszont mozdulatlan, pokoli fény vonta be.
  Szavicsev lázasan hadarva mondta:
  – Ne feledd, Vologya: amikor befejezitek, nyomban fellősz egy zöld rakétát folyásiránnyal szemben. Erre mi tűzzel elvágunk benneteket – az egész száznegyvenhármas tüzér hadosztályt előrevontuk, és a németek peremvonalát belőttük…
  A lengyel szomorúan nézett ránk, bajusza csüggedten lekonyult.
  – Vologya, biztos vagy benne, hogy hárman elegen lesztek? – kérdezte Szavicsev, és kivörösödött szemével az arcomat kémlelte. – Nem kéne megerősítenünk az elfogócsoportot?
  Levcsenko, aki a hátam mögött állt, így szólt:
  – Ha többen leszünk – hamarább észrevesznek…
  Korobkov is helyeslően bólogatott…
  Meztelenre vetkőztünk, csak a felderítőtőrünk volt zsinórral a csuklónkhoz kötve, aztán minden zaj, csobogás nélkül vízbe merültünk – először Levcsenko, majd Korobkov. Én maradtam utoljára. A hideg elviselhetetlenül fájdalmasan szúrt, hatolt a szívembe, izzó ólomként járta át minden izmomat, a kín és iszonyat harsány üvöltéseként tört fel, majd halt el a torkomban, minden ízemet és porcikámat mozdulatlanná dermesztette, mindent annak a leküzdhetetlen kívánságnak rendelve alá, hogy egyetlen szempillantás alatt ugorjak ki, vissza a partra, az otthonosan büdös báránybőr bundába, a forróra fűtött földkunyhó jóleső melegébe, a mieinkhez.
  A rakéták halálos fényfelvillanásai közti védelmező homály már eltűnt, az alacsony, piszkosfekete égen újabb pukkanás hangzott fel, és vakító tejfehér fény ömlött szét; s ez a fény halálos fenyegetést jelent, ez a fény Fedotov drótakadályok közé akadt felpüffedt testére emlékeztet, amelyből a géppisztolysorozatok újabb foszlányokat tépnek ki, de sehogyan sem tudják lelökni a fenyőkaróról. Mind a hárman, szinte megkövülve a furcsa módon perzselő hidegtől, mély lélegzetet vettünk, mire úgy éreztük, a tüdőnk fájdalommal és jéggel telt meg, aztán egyszerre víz alá buktunk, és teljes erővel, kézzel-lábbal löktük magunkat előre a nyúlós, tömör víztömeg sűrűjében.
  Amikor a rakéták kihunytak, néhány másodpercre fölmerülhettünk, teleszívtuk magunkat levegővel, aztán ismét megállás nélkül fúrtuk magunkat előre a vízben, mert a célig csak abban az esetben jutunk el, ha elegendő lesz az a meleg a számunkra, amit az izmaink termelnek.
  A sekélyesben másztunk partra a szigeten, egy kis dombocska árnyékában, és a csónakot hamar megtaláltuk. Az alján kövekkel lenyomtatva három Dodge-hoz való leragasztott gumitömlő heveit. Meggémberedett, reszkető ujjakkal húztuk ki a tömlőket a partra, fölvágtuk a tőrünkkel, és előszedtük belőlük a pálinkáskulacsokat, géppisztolyokat, tartalék tölténytárakat, gránátokat, ruhákat.
  Kulacsból ittuk a pálinkát, beburkolóztunk vattázott ruhánkba, és a meleg lassanként visszatért belénk. A rohamsisakokkal kimertük a vizet a ladikból, miközben Levcsenko dagadt ajkával ezt suttogta a fülünkbe:
  – Mozogjatok, állandóan mozogjatok, akkor felmelegszetek…
  Az ülésdeszkák alól előszedtük az odaerősített evezőket, a villák vastagon be voltak zsírozva. Én a ladik orrába kúsztam, Szaska Korobkov az evezőkhöz ült, Levcsenko a mély vízbe lökte a ladikot, és zajtalanul, könnyedén az evezőpadra ugrott. A sziget északi csücskéig nyugodtan ladikáztunk, a németek nem láthattak bennünket. Itt, az árnyékban kell megvárnunk a hajnali három órát, ekkor váltják az őrséget meg az őrszemeket a tüzelőállásokban, és néhány percig nem lőnek fel világító rakétákat.
  Húsz másodpercig sötét volt, és ekkor kiadtam a parancsot:
  – Indulás!
  Szaska Korobkov nagyot húzott az evezőkkel, amelyek hangtalanul felhasították a víz fekete tükrét, és a ladik meglódult. Evezőcsapás – siklás, evezőcsapás – siklás, a víz halkan csobogni kezdett a ladik sötétben nem látszó palánkja mentén.
  Gyerekkoromban féltem a sötéttől. Teremtőm, mennyire rettegek most a világosságtól. A fény ellenség, a fény maga a halál.
  A ladik orránál drót zizzent, és ruganyosan visszalökte. Megragadtam, és a drótba kapaszkodva húzni kezdtem a ladikot.
  Pukk! Az égre ragyogó fénygömb süvített fel. Mintha egyre fáradtabban emelkedett volna, és ettől a fáradtságtól reszkető, magnéziumos fénye is halványodott, aztán a fénygömb mozdulatlanul megállt, mintha elgondolkozott volna, mit is csináljon ezután e barátságtalan, sivár magasban egy ilyen vakító gázgömb, majd halk pukkanással szétpattant – e hangban valahogy szomorúság érződött – apró vörös szikrákat szórva szerteszét.
  A fénytől most már nem féltünk, a ladik a part árnyékában haladt…
  Intettem Korobkovnak – evezz visszafelé! –, és húzni kezdtem a ladikot a drót segítségével. Amikor rosszul fogtam, a hegyes, rozsdás tüskék a kezembe martak, de fájdalmat nem éreztem, mert egész testemet gyötörte a beléivódott hideg és feszültség. A ladik nekiütközött valaminek, és megállt. Kinyújtottam a kezem a palánkon kívülre, és ujjaim nehéz, ázott, bálaszerű valaminek ütköztek, ami kiállt a vízből, és csak kicsit később döbbentem rá, hogy a megölt Fedotov vattazubbonyát tapogatom. Kihajoltam a ladikból, úgy hogy az orra a hasamba vágódott, lábam megtámasztottam az evezőpad alatt, és teljes erőmből húzni kezdtem a zubbonyt felfelé és magam felé, míg végül Fedotov géppisztolysorozatoktól átlyuggatott, felpüffedt teste le nem csúszott a fenyőoszlopokra erősített drótakadályról. Ezután a holttestet halkan, minden csobbanás nélkül ismét visszaengedtem a vízbe, és ellöktem a parttól; néhány másodpercig még láttam a sziget fölött kinyúló rakéták rézsútos, tejfehér fényében, ahogy szürke batyuként elúszik a folyó sodrától hajtva, az állásaink felé.
  Korobkov és Levcsenko az elmosódó, szürke homályban eltűnő Fedotov után bámult, én meg ismét megragadtam a drótot, és húzni kezdtem a ladikot, el-ellökve magam a drótakadálytól, és megpróbáltam nem gondolni arra, hogy néhány perc múlva mi is így úszhatunk.
  Kilenc rakéta lobbant fel, amíg a drótakadályon lévő résig eljutottunk, az őszi áradástól elöntött homokbányáig, ahol a németek nem tudták leverni a fenyőoszlopokat a nagy mélység miatt. A magas part mellé húzódtunk. Korobkov a ladikban maradt, a szakadék alatt, mi ketten Levcsenkóval pedig kúszni kezdtünk fölfelé, a szakadék oldalán – valahol itt a közelben, mintegy harminc méterre kell lennie egy géppuskafészeknek, oda kell eljutnunk, de a mögöttes terület felől.
  Levcsenko kúszott elöl, hangtalanul, kígyó módra siklott előre vagy három-négy métert, azután megállt; hallgatóztunk, de ebben a frontcsöndességben, amit csupán távoli géppuskaropogás és a világító rakéták pukkanása tört meg, egyetlen élő hangot sem hallottunk, és ekkor arra gondoltam, milyen elviselhetetlenül félelmetes lehet most a parti bevágásban maradt Szaska Korobkov számára, mivel háborúban a magányos ember félelme megtízszereződik. Mi tevékenykedtünk, neki meg egyszerűen várnia kellett annak tudatával, hogyha lövések dörrennek, akkor bennünket már megöltek. Ő pedig még életben van.
  A hangok jobbról, a szakadék fölött hallatszottak. Ezt követően nyomban rábukkantunk egy összekötőárokra, átmásztunk rajta, a hátsó mellvéd mentén közelebb kúsztunk, és ismét füleltünk. Az egyik hang egészen fiatal, dühös, gyors, raccsoló volt, a másik lassú, rekedt, náthásan fáradt. Nekem úgy tűnt, mintha a fiatal valamiért szidná a náthás hangút – dühösen, hosszan beszélt, a másik meg mentegetőzve és magyarázkodva egyre csak ezt ismételgette: „Jawohl”. Nem beszéltünk össze Levcsenkóval, de mindig akkor kúsztunk előre, amikor a fiatal beszélt, egészen addig, amíg a mellvéd fölött közvetlenül előttünk cigarettafüst-szagot nem éreztünk. Oldalba böktem Levcsenkót, egy pillanatig még ott feküdtünk a lövészárokból kiásott ragacsos agyagon, aztán egyszerre hangtalanul átvetettük magunkat a mellvéden.
  Mindez két-három másodpercet vett igénybe, de nekem minden apró részlet emlékezetembe vésődött: az egyik fasiszta egy lőszeresládán ült a géppuskánál, pokrócba burkolózva, a másik előtte állt, s dühösen hadonászott az orra előtt; vesztére háttal állt felénk, és Levcsenko lendületből a torkába vágta a tőrét, mire hang nélkül összecsuklott, én meg átugrottam rajta, neki a fölemelkedő náthás hangú géppuskásnak, fejbe vágtam a pisztolyom agyával, ráhúztam a pokrócot, és így bebugyolálva, mint egy zsákot adtam fel a fedezékből már kiugrott Levcsenkónak.
  Futva cipeltük a nyelvet a parton a szakadékos beugróig. A homályból már felbukkant Szaska Korobkov alakja a ladik mellett, amikor egészen a szakadéknál négy, vödrökkel fölszerelkezett németbe ütköztünk – a sötétséget kihasználva vízért mentek. A németek sem ismertek fel nyomban bennünket, egyikük fölemelte a pisztolyát, és bizonytalan hangon ránk kiáltott:
  – Állj! Ki vagy?
  Levcsenko rám dobta a németet, és amíg én a nyelvet a térdemmel a földhöz szorítva kitéptem a gyújtóbiztosítékot, ő már eldobott egy kézigránátot; a robbanás zaja még el sem csitult, és a robbanás lángjától még apró fénybogarak vibráltak a szememben, amikor Korobkov is eldobta a kézigránátját, és a rakétapisztolyból kilőtt egy zöld rakétát folyásiránnyal szemben, hogy kiváltsa a retesztüzet.
  Bevonszoltuk a németet a ladikba, lenyomtuk az aljára, tettünk néhány evezőcsapást, és még mindig csönd volt, amikor aztán a mi oldalunkon az egész part hirtelen lángolón és dübörögve darabokra tört. Hátborzongatóan süvöltöttek az aknavetők, „csomagjaik” sivítva repültek el épp a fejünk felett, és reccsenve robbantak fönt a szakadék fölött, a német peremvonalban; élesen dübörögve tüzeltek a százmilliméteresek közvetlen irányzással; ezen a kis szakaszon a mi visszavonulásunkat fedezte az egész száznegyvenhármas tüzér hadosztály…
  Aztán a fritzek is felocsúdtak, a világító rakéták most már egy pillanatra sem hunytak ki, a víz mellettünk szinte forrt a hosszú géppuskasorozatoktól, a folyó közepén már aknák robbantak, és amikor fölöttünk kezdtek süvíteni hosszan, lélekkínzó, hörgő vonítással, behunytuk a szemünket, és vadabbul húztuk az evezőket. Egyszer csak a ladik keservesen megreccsent, és láttam, hogy egy nehézgéppuska-sorozat egy egész deszkát tépett ki a palánkból, és a sűrű, fekete víz ömleni kezdett befelé.
  – Gyorsabban! Evezzetek gyorsabban! – ordítottam, és láttam, hogy Levcsenko lassan, mintha valamin gondolkozna, befordul a ladikból a vízbe. Felugrottam az evezőpadról, a ladik megbillent, és süllyedni kezdett.
  – Szaska! Fogd a nyelvet! – csak ennyit tudtam mondani Korobkovnak, aztán víz alá buktam, és megragadtam Levcsenko gallérját…
  … Egyáltalán nem emlékszem rá, hogyan vonszoltak partra bennünket, mind a négyünket…
  Ez álom volt vagy emlék, és sokáig tartott, mint egy éjszakai nyomozás, másfél óráig, de az is lehet, hogy mindez, ami egy éve történt velem, abban a pillanatban sejlett föl bennem, amikor kinyitottam a szemem a hosszú és éles telefoncsörgésre, ami tompán és ijesztően hangzott az üres, éjszakai folyosón.
  Mezítláb szaladtam a készülékhez, a hidegtől dideregve, lekaptam a kagylót, és máris fülembe csengett az ügyeletes kiáltása:
  – Te vagy, Zseglov?
  – Nem, Sarapov vagyok.
  – Készüljetek azonnal, a Marjinaja Roscsán lelőtték a figyelőket…
  Zseglov az álmosságtól nem talált bele a csizmájába, a kapcája összegyűrődött, ezért rekedt hangon halkan káromkodott; én magamra rángattam hirtelen szűkké és kényelmetlenné vált ingzubbonyomat, a derékszíját menet közben csatoltam fel, a sapkát kézbe kaptam, és az ablak alatt máris ott zörgött, pufogott Kopirin Ferdinandja.
  Kopirin az emelőkarral becsapta mögöttünk az ajtót, mintha lapáttal hajított volna fel bennünket az aszfaltról, és dübörgő csörömpöléssel máris tovairamodott a Szretyenkán.
  – Mi történt? – nyögte ki Zseglov.
  – Toporkov súlyosan megsebesült, Szolovjovnak, hála az égnek, kutya baja. Többet magam sem tudok…
  A Ferdinand süvítve fordult szembe a menetiránnyal a Kolhoz téren, keresztülvágott a járművek áradatán, végigrohant a Szadovaján Szamotyok felé, Marjinaja Roscsa irányába. Kopirin hangosan szuszogott, Zseglov komoran hallgatott, és csak Verka házánál kérdezte meg:
  – Szvirszkijnek jelentettétek?
  – Biztosan – vont vállat Kopirin. – Engem egyenesen az ügyeletből küldtek értetek, mondták, hogy Szolovjov telefonált…
  A mentő már elvitte Toporkovot, és az ajtó mellett sötétlő vékony vércsíkon kívül semmi nem beszélt arról, mi történt itt egy órával ezelőtt. Verka a sarokban ült, egy széken a rémülettől bénultan, és csak fakó kendőjét húzta időnként fázósan magára, mintha elviselhetetlen hideg lett volna a szobában. Pedig odabent fullasztó volt a hőség, Szolovjov arcán verejtékcseppek gyöngyöztek, olyan hatalmasak és áttetszőek, mint Verka lámpaernyőjének üveggyöngyei. A verejtékcsöppek az álla alatt látszó jókora vöröses-lilás zúzódásra csorogtak, és Szolovjov fintorgott fájdalmában.
  – Jelents! – mondta Zseglov, és abból, ahogy állandóan lefelé nézett, mintha csak arról akart volna meggyőződni, mint rendesen, elég fényes-e a csizmája, és a hangjából, amely hirtelen reszelős lett, akár a csiszolópapír, megértettem: rendkívül elégedetlen Szolovjovval.
  – Szóval egész nap csend volt – kezdte Szolovjov, és hangja még mindig ijedt volt, valahogy nagyon panaszos hangon beszélt. – Huszonkét óra ötven perckor hirtelen kopogtak az ajtón, mire mondtam Verának, engedje be azt az embert…
  Szolovjov nagyot sóhajtott, elővett a zsebéből egy doboz Kazbeket, és reszkető kézzel rágyújtott egy szopókás cigarettára. Én meg önkéntelenül arra gondoltam, hogy nekünk még jegyre sem adnak Kazbeket. csak az üzletekben árusítják, csomagját negyvenkét rubelért.
  – Még visszaemlékezni is szörnyű rá! – kezdte Szolovjov, majd görcsösen nagyot szívott cigarettáján, és ujjaival óvatosan megtapogatta az arcán levő véraláfutást, de Zseglov félbeszakította:
  – Mit kotkodácsolsz itt, mint valami tojós tyúk! A lényeget mondd.
  – Azt mondom, Glebuska! Toporkov ideállt az ajtó mögé, én meg tovább ültem az asztalnál…
  – Szóval te irányítottál? – kérdezte halkan Zseglov.
  – Mért beszélsz így, Gleb? Mintha az én bűnöm lenne, hogy Toporkovot találta el és nem engem!
  – Jó, jó, mondd tovább…
  – Szóval Vera kinyitotta a bejárati ajtót, beengedte azt az alakot a szobába, és mielőtt még hozzászokott volna a szeme a világossághoz, ezt mondtam neki: „Kérem a papírjait!” Toporkov hátulról odament hozzá, erre körülnézett a bitang, és nevetve ezt mondta: „Tessék, drága elvtársak, ellenőrizzék, a papírjaim rendben vannak” – és a kabátja belső zsebébe nyúlt. Toporkov el akarta kapni a kezét, akkor én is odaléptem hozzájuk, és ekkor hirtelen egyenesen a zsebből tüzelt. S eltalálta Toporkovot! Mindez olyan gyorsan ment végbe, és a lövés is a kabát alól olyan halk volt, hogy hirtelen nem is tudtam, mi történt; ekkor kikapta a zsebéből a pisztolyát, és belevágott vele az arcomba! Elvesztettem az eszméletem! Összeestem, ő meg megszökött…
  Meg akartam kérdezni Szolovjovtól, hogy nézett ki ez a bűnöző, amikor a sarokban hirtelen halkan, rekedten megszólalt Verka:
  – Hazudik ez nektek, nem vesztette el az eszméletét…
  Szolovjov feléje lendült, de Zseglov ráordított:
  – Csend! Akkor beszélsz majd, ha kérdezlek! – Azzal Verkához fordult: – Hogy történt a dolog?
  Verka egyenesen maga elé bámult rebbenéstelen szemével, és ahogy beszélni kezdett, az arca olyan mozdulatlan volt, mintha megdermedt volna:
  – Amikor Foksz a revolverrel képen vágta, térdre esett, és úgy maradt négykézláb. Foksz meg a tarkójához nyomta a fegyvert, és ezt mondta neki: „Lefekszel a padlóra, és ott maradsz tíz percig, ha kedves az életed.” Nekem meg ezt mondta: „Ha megtudom, te ribanc, hogy te hoztad rám a zsarukat, a beled a nyakadra csavarom, úgy akasztalak fel…” Azzal elment…
  – És ő? – kérdezte Zseglov Szolovjovra mutatva.
  – Mit ő? – Egy darabig feküdt a padlón, aztán elszaladt, hogy telefonáljon. Én meg megnéztem a sebesültet, a szájából vér csörgött, a mellébe hatolt a golyó…
  Zseglov sokáig hallgatott, a padlót nézte, és most először vettem észre rajta valami furcsa elesettséget, valamilyen iszonyú, embertelen fáradtságot, ami szinte maga alá temette.
  – Gleb! – kiáltott Szolovjov. – Mi van veled? Csak nem ennek a tolvajnőnek, ennek az undok tyúknak hiszel? És nem nekem, az elvtársadnak…
  – Nem vagy az elvtársam – mondta halkan Gleb. – Gyáva bitang vagy. Áruló. Hitvány tetű…
  – Ehhez nincs jogod! – csattant fel Szolovjov. – Engem megsebesítettek, felelni fogsz a szavaidért…
  – Jobb lett volna, ha lelő – jegyezte meg szomorúan Zseglov. – A halottól nincs mit számon kérni, így viszont valamennyiünkre szégyent hoztál. Te mindnyájunkat, élőket és azokat is, akik meghaltak, de nem ijedtek meg a banditák golyójától – mindnyájunkat elárultál! És miattad, te rühes birka, a banditák azt gondolják, hogy ráijeszthetnek egy bűnügyi nyomozóra…
  – Hazudsz! Én nem ijedtem meg, elvesztettem az eszméletemet! – handabandázott Szolovjov, és látszott, hogy most megijedt, és valószínűleg jobban, mint amikor Foksz leütötte a pisztolyával.
  – Nem az eszméletedet, hanem a lelkiismeretedet vesztetted el – mondta ugyanolyan halkan Zseglov, és hangjában nem dühöt, hanem elkeseredést éreztem.
  Kinyílt az ajtó, és zajosan betódult rajta Paszjuk, Taraszkin, Mamikin, és néhányan még a második osztályról. Szvirszkij viszont még mindig nem volt sehol; a szobát iszonyú, néma feszültség töltötte meg, olyan gyűlölet és elkeseredés itatott át mindent, hogy valamennyien elhallgattak. És ekkor Zseglov így szólt:
  – Amikor az a bandita rád fogta a pisztolyt, te nem a lelkiismeretedre gondoltál, nem egy csekista kötelességére, nem a megölt bajtársaidra, hanem a megnyert ötvenezredre, a nyaralódra Zsavoronkiban, a tehénnel meg a hízóval…
  – Igen, igen, igen! – rázta az öklét Szolovjov. – Meg a gyerekeimre gondoltam. Ha megölnek, akkor talán, te szájhős, te fogod táplálni őket? Te nevelsz embert belőlük? Régen észrevettem: amióta megnyertem azt a pénzt, gyűlölsz engem. És mindnyájan görbén néztetek rám, mintha nem az államtól kaptam, hanem loptam volna azt a pénzt! Meg se kellett volna mondanom, hogy nyertem, de úgy gondoltam, mivel egyszerű lélek vagyok, hogy ti, mint a bajtársaim, örültök majd a szerencsémnek, de ti úgy néztetek rám, mint a farkasok, amiért nem ittam el veletek a felét, nem tékozoltam el, ami az enyém. Látom, látom én, nem vagyok vak, hogy miről van szó…
  A szobában lévők valamennyien hátraléptek, és a szobában olyan csönd lett, mintha szavai nyomán kiszállt volna belőlünk az élet. Szolovjov is észbe kapott, elhallgatott, kerek, riadt szemét hol az egyikünk, hol a másikunk arcára vetette, és úgy látszik, valami olyasmit olvashatott le róluk, hogy hirtelen mind a két kezével a fejéhez kapott, és hisztérikus zokogásban tört ki.
  Zseglov fölállt, és sípoló, suttogó hangon mondta:
  – Légy átkozott, te bitang!
  Egy pillanatig még csend volt a szobában, aztán a hátunk mögül valahonnan hirtelen felhangzott Szvirszkij hangja:
  – Hallottam a beszélgetését a bajtársaival, Szolovjov. Nagyon érdekes…
  A fiúk félrehúzódtak, Lev Alekszejevics végigment a szobán, körülnézett, leült egy székre, aztán hunyorogva a dermedt Szolovjovra nézett:
  – Szolovjov, adja ide a fegyverét, nincs rá semmi szüksége többé. Bíróság elé kerül. És most menjen innen, maga itt kívülálló…
  Szolovjov úgy mozgott, mintha álmodna. A zsebeiben kotorászott, mintha elfelejtette volna, hol van a szolgálati pisztolya, aztán megtalálta a zakója zsebében, letette az asztalra, a pisztoly halkan koppant, a hang valahogy megkövült és tompa volt, a biztosító még mindig zárva volt – egyáltalán nem biztosította ki, bizonyára el is felejtette, hogy fegyver van nála, úgy ráijesztett Foksz. Bizonytalan, holdkóros léptekkel a fogashoz ment, az ujjába belegabalyodva fölvette a kabátját, ami egy átfestett katonaköpenyből készült, és elindult az ajtó felé; a fiúk valamennyien elhúzódtak tőle, mintha bepiszkítaná őket, ha hozzájuk ér.
  Már épp a kilincs után nyúlt, amikor Szvirszkij utánaszólt:
  – Jöjjön vissza, Szolovjov…
  Szolovjov hirtelen megfordult, arcán látszott, hogy megbocsátást vár, reménykedik, hogy Szvirszkij ezt az egészet félreértésnek veszi, és ezt mondja: felejtsük el a múltat, maradjunk jó barátok…
  Szvirszkij azonban tenyerével könnyedén az asztalt ütögetve így szólt:
  – Kérem az igazolványát…
  Szolovjov visszajött, az asztalra tette piros könyvecskéjét, fogta az ottfelejtett negyvenkét rubeles Kazbek cigarettáját, és beletette abba a zsebébe, ahol a pisztolya volt, aztán elment. A sapkáját a fogason felejtette…
  Valamennyien hallgattunk, igyekeztünk nem nézni egymásra, mintha mi kaptunk volna valamiből kínzóan szégyenletes leckét. Ekkor váratlanul megszólalt Verka, aki a sarokból figyelt bennünket:
  – Azt is mondta Foksznak, hogy maguk vártak rá…
  – Micsoda, micsoda? – fordult feléje egész törzsével Szvirszkij.
  – Semmi – jól hallottad. Foksz ráfogta a revolvert, és azt mondta: „Beszélj, vöröstollú, kire lestek itt, mert különben nyomban a másvilágra küldlek…” Erre aztán kibökte, hogy maga sem tudja biztosan, valami Fokszra várnak. Erre a másik elnevette magát, és odébbállt…
  Egy órával később meghalt Toporkov. A Klifoszovszkij Kórházból Kopirin vitt haza engem és Glebet. Zseglovnak, úgy látszik, nem volt kedve velünk beszélgetni, hátrament a buszban a leghátsó üléshez, és ott ült görnyedten, arcát két tenyerébe temetve, néha felnyögött halkan és dühösen, mint egy sebesült vadállat. Én előreültem Kopirin háta mögé, ő meg bosszúsan krákogott, keserűen cöccögött, és halkan beszélt magában:
  – Ugyan mitől vadultak így el az emberek mindnyájan? Az emberélet már egy lyukas garast se ér. Hány, de hány gazembert összefogdostunk már, és mégsincs nyugovásunk. Örökösen csak újra gyilkolni fognak, és ezeknek a disznóságoknak sehol se látni a végét… Ugyan miben szenvednek manapság hiányt? A háború után az élet igencsak rendes kerékvágásba jött…
  – Ne morogj hiába, öreg – mondta tompán Zseglov. Két kezével egyensúlyozva, a dülöngélő kocsiban előrejött a mi ülésünkig, leguggolt Kopirin mellett, keményen megmarkolta a vállát, a szemébe nézett, és makacsul kérdezte: – Most jólesne, ha ihatnánk egyet, Ivan Alekszejevics?…
  – Az bizony jólesne – felelte kitérően Kopirin, és öklével megdörzsölte kemény szálú bajuszát. – De hát te magad is tudod, Gleb Jegorics…
  – Neked otthon van itókád – mondta Gleb keményen. – És legalább ma ne rettegj az oldalbordádtól. Mondd, hogy nekem lesz, a következő fizetésnél megadom.
  – Nem az a lényeg, hogy megadod – csóválta meg a fejét Kopirin. – De az italozás nekem kész veszedelem. Félek az asszonytól…
  Közben persze már be is fordult a Szkladocsnaja utcába, a Szuscsevkán lévő háza felé.
  – No, kapok én most a fejemre – dünnyögte aggódva Kopirin. A ház előtt lefékezett, kiszállt, de a motort nem állította le, mintha csak arra készülne, hogy kudarc esetén mielőbb elszelelhessen.
  – Várjatok – mondta mindenre elszántan, és eltűnt a főbejáraton. Zseglov szótlanul cigarettázott, én sem zaklattam a kérdéseimmel. így hallgattunk vagy öt percig, csupán cigarettánk tűzszeme izzott a sötétben. Aztán Kopirin kijött a házból kezében két üveg vodkával. Ügyesen elhelyezkedett az ülésen, a két üveget átadta Zseglovnak, és megkönnyebbülten felsóhajtott:
  – Meghagyta, hogy haza se jöjjek…
  – Ez jó – nyugtatta meg Zseglov. – Nálunk letanyázhatsz.
  – Á, ugyan már – rázta meg a fejét Kopirin. –Jó veletek, de itthon azért mégiscsak jobb. A feleségem nem hárpia. Csak heves vérmérsékletű, ordítozik egy keveset, aztán abbahagyja. És milyen ízletesen főz, no meg tiszta, csak úgy ég a munka a kezében. Tűzrőlpattant menyecske…
  – Akkor eredj haza – engedte el Zseglov.
  Kopirin vendégségbe sem akart eljönni hozzánk:
  – Miféle vendégség lenne az éjszaka közepén? Kibékülök az asszonnyal, és olyan túrós derelyét főz, hogy akkor már jobb lesz, ha ti jöttök el hozzám vendégségbe. Mindig akad, amiről elbeszélgethetünk.
  A Ferdinand nagy recsegéssel és csörömpöléssel megindult lefelé a Rozsgyesztvenszkij sugárúton.
  Egy darabig még az utcán álldogáltunk, szívtuk a friss éjszakai levegőt.
  – Derék fickó ez a Kopirin –jegyeztem meg.
  – Igen – felelte Zseglov, és belépett a kapun.
  A konyhában ott ült Mihal Mihalics, és újságot olvasott. Mikor meglátott bennünket, kidugta páncéljából kerek teknősbékafejét, és így szólt:
  – Sokat dolgoznak, fiatalemberek…
  – De maga is virraszt – húzta el a száját Zseglov.
  – Gondoltam, bizonyára éhesen térnek haza, hát főztem maguknak egy kis burgonyát…
  – Ez csodálatos – bólogatott Zseglov, nekem meg nevethetnékem támadt, mert Mihal Mihalics a mi egyszerű és hétköznapi krumplinkat, kolompérunkat, szeretett pityókánkat mindig szigorúan csak „burgonyának“ nevezte.
  – Köszönjük, Mihal Mihalics – mondtam. – Nem inna velünk egy pohárkával?
  – Hálás köszönettel – hajolt meg Mihal Mihalics. – Ezt már rég nem engedem meg magamnak.
  – Egy pohárkától nem lesz semmi baja – biztosította Zseglov.
  – Kétségtelen, nekem semmi bajom nem lesz, de maguk szomszéd nélkül maradnak. Ha nincs ellenükre, inkább csak üldögélnék magukkal.
  Bementünk a szobánkba, Mihal Mihalics meg behozta a két konyharuhába csavart lábaskát, hogy ne hűljön ki; úgy látszik, régen megfőzhette a krumplit.
  Meghintettük a barna kenyeret durva, nagy szemű sóval, kettévágtunk egy vöröshagymát, és megtöltöttük a poharakat. Zseglov fölemelte a poharát, és így szólt:
  – Toporkov hadnagy lelkiüdvéért. Legyen neki könnyű a föld. Áldott legyen az emléke…
  Azzal három mohó korttyal kiitta poharát. Én is kiittam a magamét. Mihal Mihalics elgondolkozva nézett ránk, és ajkához érintette poharát.
  A kenyér száraz volt, a krumpli ízét meg nem éreztem, Zseglov viszont már nem evett többet, hanem újra teletöltötte a poharakat.
  Szótlanul üldögéltünk, majd Mihal Mihalics megkérdezte:
  – Meghalt egy bajtársuk?
  Zseglov ráemelte súlyos tekintetű véreres szemét, és lassan mondta:
  – Kettő. Az egyiket lelőtte egy bandita, a másik meg megdöglött, valamennyiünk számára elpusztult a bitang…
  A ráncok kockás pikkelyes hálója rángani kezdett Mihal Mihalics arcán:
  – Nem értettem volna jól?
  – Á-á-á! – legyintett dühösen Zseglov, és hozzám fordult: – Hiszen mi veled együtt azt se tudjuk, hogy hívták Toporkovot… Fölemelte a poharát, és így szólt: – Ha van a földön ördög, akkor az nem patás lábú, szarvval a fején, hanem háromfejű sárkány ezek a fejek pedig a következők: gyávaság, kapzsiság és árulás. Ha az egyik megharapja az embert, a másik kettő aztán végleg fölfalja. Esküdjünk meg, Sarapov, hogy addig fogjuk aprítani ezeket a fejeket, amíg ki nem csorbul a kardunk, és amikor aztán majd elfogy az erőnk, akkor elküldhetnek bennünket a pokolba nyugdíjba – vége lesz a mesénknek!
  Olyan szépen mondta ezt Zseglov, hogy igazán tetszett, tiszta szívből koccintottam vele, és Mihal Mihalics is helyeslően bólogatott, a szobában már langyos, kéklő füst lebegett, és e pillanatban Zseglov nagyon drága volt számomra, akivel együtt készen álltam, hogy banditafejeket szedjek.
  Zseglov a második pohárkához sem evett semmit, csak hideg vizet ivott egyenesen a kancsóból, arcán piros foltok ütköztek ki, a szeme vadul lángolt, és Mihal Mihalics kezét megragadva így szólt:
  – Ezek esetleg holnap engem is úgy elintézhetnek, mint Toporkovot, de ahhoz kisfiúk, hogy Zseglovra ráijesszenek. És addig fogom pusztítani ezeket a csúszómászó férgeket, amíg szusz lesz bennem… S valamennyiüket túlélem, hogy a legutolsónak én szúrhassam be a nyárfakarót abba a nyomorult sírhantjába… Vaszja Veksinnek is ottmaradt az anyja meg a három kistestvére, az a bandita meg, az a szemét most is vidáman jár-kel valahol, éli világát a gazember…
  Minden lassan lebegve forgott körülöttem. Fölálltam, elvettem az asztalról a vizesüveget, és kimentem vízért a konyhába, közben éreztem, hogy enyhén imbolygok, mintha hajófedélzeten járnék, nem éreztem a súlyomat, Olyan könnyű voltam, mintha levegővel pumpáltak volna tele…
  – …A maguk keménysége, esze és bátorsága kevés – jegyezte meg Mihal Mihalics, mikor visszatértem a szobába, és néhány cikcakk után visszataláltam a helyemre.
  – És mire van még szükség? – hunyorgott Zseglov.
  – Időre és társadalmi változásokra…
  – Miféle változásokra van magának szüksége? – kérdezte gyanakvóan Zseglov.
  – Átéltük az emberiség történetének legszörnyűbb háborúját, most azután évek vagy esetleg évtizedek kellenek, amíg helyrehozzuk, eltüntetjük ennek anyagi és morális következményeit…
  – Mint például? – kérdezte Zseglov, és már ott állt Mihal Mihalics előtt.
  – Egész városokat kell újjáépítenünk, helyre kell állítanunk a mezőgazdaságot – ez egy. A gyárak a háborúnak termeltek, most viszont el kell látni az embereket ruhával, cipővel – ez kettő. Lakásokra, otthonokra van szükség, hogy úgy mondjam, és akkor majd megszüntethetjük a csavargó gyermekek problémáját. Mindenkit érdekes, szíve szerint való munkához kell juttatni – ez három és négy. Csak ilyen természetes úton lehet felszámolni a bűnözést. Nem lesz talaja…
  – És nekünk mi lesz a dolgunk?…
  – Maguknak akkor már nem sok ezer bűnözővel kell fölvenniük a harcot, hanem csak egyesekkel. Hogy úgy mondjam, csak a visszaesőkkel…
  – És mikor fog ez bekövetkezni maga szerint? Húsz év múlva? Vagy talán harminc? – csapkodta a tenyere élével dühösen a levegőt Zseglov, ő maga meg úgy lebegett előttem, mintha cigarettafüstből lett volna összegyúrva.
  – Lehetséges… – tárta szét teknősbékauszonyait Mihal Mihalics.
  – Ezt ni! – harsogta Zseglov, és bütykös ujjaival fügét mutatott. – Nekünk nincs időnk várni, ezek a banditák szinte már élni sem hagyják a becsületes embereket!
  – Nem is azt javaslom, hogy várjanak – vonta fel gömbölyű vállát Mihal Mihalics. – Csak azt akartam mondani, hogy mély meggyőződésem szerint hazánkban a végső győzelmet a bűnözés ellen nem a bűnüldöző szervek fogják aratni, hanem az életünk a maga természetes módján, gazdasági fejlődése révén. Legfőképpen a társadalmi morálunk, embereink humanizmusa és könyörületessége révén.
  – Könyörületesség, ez a papok kedvenc szava – rázta a fejét makacsul Zseglov.
  Én ide-oda imbolyogtam a széken, egyszerűen ülve aludtam, és azt szerettem volna mondani, hogy a banditák elleni harcban a döntő szó a miénk, vagyis a bűnüldöző szerveké, a nyelvem azonban nem engedelmeskedett, csak szüntelenül jobbra-balra forgattam a fejem, mint egy nagy fejű kínai szobrocska, először egyiket, aztán a másikat hallgatva.
  – Téved, kedves fiatalember – mondta Mihal Mihalics. – A könyörületesség nem a papok eszköze, hanem a kapcsolatnak az a formája, amelyre valamennyien törekszünk…
  – Pontosan! – gúnyolódott Zseglov. – A Fekete macska majd könyörületes lesz magával… Meg mi is vele, csak kapjuk el…
  Átkecmeregtem a díványra, és a rám ereszkedő álom valahogy hullámokban sodorta felém Zseglov fel-felcsattanó szavait és Mihal Mihalics halk, csöndes duruzsolását:
  – …Az egyik afrikai törzsnek más időszámítási rendszere van, mint nekünk. Az ő naptáruk szerint a Földön most van a Könyörületesség Kora. És ki tudja, lehet, hogy pontosan nekik van igazuk, és a szegénységben, vérben, erőszakban most virrad fel nálunk az emberiség nagy korszakának, a Könyörületesség Korának örömteli hajnala, amelynek kiteljesedésekor valamennyien őszintén barátoknak, elvtársaknak és testvéreknek érezhetjük egymást…
  
  
ELŐKÉSZÜLET A HARCOSOK FOGADÁSÁRA

A FŐVÁROS KERÜLETEIBEN TEVÉKENY MUNKA
FOLYIK A VÖRÖS HADSEREGBŐL A MÁSODIK
IDŐSZAKBAN LESZERELŐ HARCOSOK FOGADÁSÁRA.
A KERÜLETI TANÁCSOK KÜLDÖTTEI
AZ AKTÍVÁKKAL EGYÜTT FELMÉRIK A LESZERELŐK
LAKÁSHELYZETÉT. OTT, AHOL EZ SZÜKSÉGES,
RENDBE HOZZÁK A LAKÁSOKAT.
A VÁLLALATOK AJÁNDÉKOKAT KÉSZÍTENEK
A LESZERELŐK ÉS CSALÁDJUK SZÁMÁRA.
A 3-AS SZÁMÚ CIPŐGYÁR 400 PÁR CIPŐT,
A VÁNYOLÓÜZEM PEDIG 300 PÁR NEMEZCSIZMÁT
GYÁRT AZ ISKOLÁSOK – A FRONTKATONÁK
GYERMEKEI – SZÁMÁRA. A PRÉMÜZEM 200 SAPKÁT
KÉSZÍTETT…
VECSERNAJA MOSZKVA

Taraszkin a folyosón várt, és szigorúan figyelmeztetett:
  – Ma öt órakor komszomolgyűlés lesz. Vezetőségválasztó. Téged már nyilvántartásba vettek?
  – Nem. A kerületi bizottságtól még nem küldték át a nyilvántartási lapomat.
  Taraszkin fontoskodó és rendkívül gondterhelt volt:
  – Telefonálj oda, és sürgesd meg. Aktívabban be kell kapcsolódnod a közösségi munkába. – Kötekedően nézett rám, és hatásosan hozzátette: – Ezt mint a vezetőség tagja mondom neked. És a gyűlésre föltétlenül gyere el…
  – Jó – mondtam. – És te elkéredzkedtél Zseglovtól?
  – Mi az, hogy „elkéredzkedtem“?! – háborodott fel Kolja. – Bejelentettem a dolgot – és kész! A gyűlés fontos politikai rendezvény, amelyen Zseglovnak is részt kell vennie…
  – Zseglov is komszomolista? – csodálkoztam.
  – Természetesen! Igaz, hogy már a huszonhatodik évében jár… Hamarosan ajánlani fogjuk párttagjelöltnek…
  Valahogy nem gondolkoztam azon, hogy Zseglov mindössze három évvel idősebb nálam, mivel mindenben jóval tapasztaltabbnak, okosabbnak, öregebbnek tűnt, mint én…
  A gyűlés a tanácsteremben folyt: a helyiségnek csak a neve volt tanácsterem – különben igen kicsi volt. Odabent úgy összezsúfolódtak az emberek, mint a heringek a hordóban. Én a bejárat mellett, az ablakpárkányon akartam elhelyezkedni, de ekkor észrevettem, hogy a terem közepén Varja integet felém, és igyekeztem közel kerülni hozzá; valakinek ráléptem a lábára, keresztülmásztam egy háton, szidtak, mint a bokrot, és a pokolba kívántak, lökdöstek és taszigáltak. Végre mégis elértem Varjához, és melléje telepedtem, két barátnője rám sandítva és nevetgélve odébb húzódott.
  Az elnök megrázta a csengőt, és így szólt:
  – Elvtársak! – Az elmúlt vezetőségválasztó taggyűlésünket még a nagy honvédő háború idején, 1944. szeptember 20-án tartottuk. Hazánk és mi is vele együtt sok mindent megéltünk ez alatt az egy esztendő alatt. Erről majd részletesen beszámol az előadó. És most javaslom, hogy tisztelegjünk egyperces néma fölállással azok emléke előtt, akik az utolsó taggyűlésünk óta elestek…
  A teremben lévők egyszerre fölálltak, csönd lett, valaki nehézkesen lélegzett a hátam mögött, és harsányan csengett az elnök vékony, gyerekes hangja:
  – Anyikin, Bagautgyinov, Veksin, Grinberg, Szedova, Toporkov, Uvalov, Jakovlev… Örök dicsőség a komszomolistáknak, akik fegyverrel a kezükben estek el hazánk boldogulásáért!
  A beszámolót a titkárunk, Sztyopa Zaharov, egy szőke, göndör hajú operatív munkatárs tartotta a gazdasági rendőrségtől. A zaj kissé alábbhagyott a teremben. Varja mellett ültem, éreztem puha, meleg vállát, és oldalról állandóan ránézegettem. A könyökével kicsit oldalba bökött, mintha azt mondta volna: Figyelj, ne forgolódj!
  Sztyopa jól beszélt – nem papírról, emlékezetből, csak néha nézett bele a jegyzetébe, amikor valamilyen számot kellett idéznie. A hangja erős, öblös volt, kifejezően beszélt, nem dünnyögött, és amikor úgy érezte, hogy a hangjával nem tudott valamit elérni, megmagyarázni, vagy nem volt elég meggyőző, akkor a kezével is határozottan és hevesen gesztikulált, mintha szablyával vágta volna el ezt a bizonyos kérdést.
  – …A fővárosi rendőrség véradói több mint tizenötezer liter vért adtak a Vörös Hadsereg harcosainak – harsogta Sztyopa az emelvényről. Ő maga is tapsolt, és az arcán látszott, olyan elégedett, mintha őt magát mentették volna meg a véradó rendőrök. – S igazi forró köszönet a mi rendőrlányainknak, a komszomolista véradóknak, akik közül ki kell emelnem Szeregyinát, Akimovát, Leontyjevát, Ramzinát, Popraduhinát, Kikotyot és másokat, akik hússzor-harmincszor adtak vért!
  A teremben dübörgött a taps, én meg odahajoltam Varjához, és halkan megkérdeztem:
  – Te is adtál vért, Varja?
  – Hétszer – mosolygott zavartan Varja, mintha azt szégyellné, hogy Kátya Ramzinához hasonlóan nem harmincszor adott vért.
  Könnyedén megszorítottam az ujjait, és odasúgtam:
  – Varjusa, lehet hogy bennem is a te véred csörgedez?…
  – …Különösen nagy jelentősége volt annak a kertakciónak, amivel a rendőrség dolgozóinak élelmiszer-ellátását javították – csapott a levegőbe mind a két kezével Sztyopa Zaharov. – És kétségtelenül el kell ismerni, hogy ezzel a felelősségteljes feladattal a legsikeresebben a 28-as részleg munkatársai birkóztak meg, akik a maguk kertjében, Izmajlovóban 16-17 zsák krumplit szedtek föl minden parcelláról. A gazdasági rendőrség munkatársai viszont a Kalinyini kerületben lerontották ezt a teljesítményt, mivel összesen 2-3 zsákkal szedtek…
  Sztyopa egy kicsit megbírálta még a szállítókat, akik nem biztosították a gépkocsik korszerű javítását, majd egy pillanatra megállt, elhallgatott, és halkan így szólt:
  – Sajnos, nem ment rendkívüli esemény nélkül… – A terem mint egy parancsszóra elnémult, Sztyopa pedig folytatta: – Az egyik közülünk… gyávának bizonyult. – A csönd a teremben pattanásig feszült. – Harci feladat végrehajtása közben Szolovjov hadnagy gyáván viselkedett, elárulta a bajtársait…
  A teremben fölháborodott kiáltások csattantak:
  – Szégyen! Az aljas!
  Az egyik őrmesteri rangjelzésű lány, aki előttünk ült, a barátnőjéhez hajolva suttogta:
  – Lesben álltak, ő meg elengedte a gyilkost, betojt…
  A terem dübörgött:
  – Ki vele a Komszomolból!
  Zaharov a ceruzájával megkocogtatta a vizesüveget, és bejelentette:
  – Csöndet, elvtársak! Szolovjov komszomolista személyes ügyét külön vizsgáljuk. Most pedig térjünk vissza a napirendhez…
  Beszélt még a feladatainkról, a szakmai felkészültség fokozásáról, a fegyelem megszilárdításáról, és amikor befejezte, az elnök számomra egész váratlanul így szólt:
  – A vitában az első szó a patronáló bizottság elnökéé, Szinyicskina tizedesé…
  Varja felállt, megigazította a szoknyáját, és így szólt:
  – Elvtársak, a hangom erős, innen a helyemről fogok beszélni, az emelvényig úgysem tudnék eljutni. – És valóban jó hangosan, szabatosan beszélt, és ekkor eszembe villant, hogy lám, én egyedül vagyok csak olyan gyökér, hogy az emberek előtt két szót nem tudok összefüggően kinyögni.
  – Jöjjön ki az emelvényre! – hallottam meg Zseglov kiáltását, mire a szememmel keresni kezdtem, s egyszer csak észrevettem, hogy az elnökségben ül, az elnöktől balra a második.
  – Beszéljen csak a helyéről! – harsogták a teremből. – Különben minden idő elmegy az ide-oda járkálással!
  Természetesen én is így kiabáltam:
  – A helyéről beszéljen! Itt jobb lesz!
  Zseglov észrevett, elnevette magát, és széttárta a karját:
  – A tömeg akarata törvény az elnökség számára!…
  – Elvtársak! A patronáló bizottság az elmúlt beszámolási időszakban komoly munkát végzett, bár a megoldatlan kérdésekből is tenger sok van még. Különös figyelmet szenteltünk elesett bajtársaink családjának és gyermekeinek – azoknak, akik a fronton, vagy itthon szolgálati kötelességük teljesítése közben estek el. A rendőrparancsnokság klubjában nagy ünnepi matinét rendeztünk, amelyre a gyerekekhez eljöttek a mi nagyszerű színészeink: Kacsalov, Moszkvin és Hmeljov. A gyerekeknek ünnepi falatokat készítettünk, lekváros kenyeret, diót és szójacukorkát. Az elkövetkező ünnepre, a nagy októberi forradalom 28. évfordulójára szintén igyekeztünk ajándékokat készíteni elesett bajtársaink gyermekei számára. Szétosztottunk százötven darab szappant, negyvenhárom utalványt – főleg cipőre és kabátra –, és minden egyes ilyen családnak kiosztottunk 150 kiló krumplit, 50 kiló káposztát és két köbméter tűzifát…
  Varja arca kipirult, hatalmas szürke-zöld szeme csillogott, gyorsan és vidáman beszélt, s amikor ránéztem, arcomon önkéntelenül üdvözült, boldog mosoly terült szét.
  – …Kitűnő munkát végzett a komszomolista Ivanov őrmester, akinek csizmadia a polgári foglalkozása. A közeledő télre való tekintettel gyorsan és jól megjavította munkatársaink arra rászoruló gyermekeinek lábbelijét, és elvtársaink közül is soknak, akinek a lábbelikihordási ideje még nem telt le, de a cipőjük használhatatlanná vált…
  Ez bizonyára az az Ivanov volt, a közigazgatási szakaszból, akihez Taraszkin el akart vinni; mind a mai napig nem jutottunk el hozzá.
  – …Konovalov, aki azért felelős, hogy az ajándékok eljussanak a moszkvai kórházakba, hanyagul látja el feladatát. Ha a forgalomirányító és közlekedésrendészet lányai nem olyan kezdeményezőkészek, mint amilyenek, akkor itt csúfos kudarcot vallunk, ami hallatlan szégyen lett volna! E fontos munkából Konovalovot fel kell menteni…
  Varja leült a helyére, én pedig így szóltam:
  – Remek volt a felszólalásod…
  Aztán az elnökségi asztal mögül előrejött Zseglov, nem ment föl a szónoki emelvényre, hanem úgy beszélt fel-alá járkálva az asztal előtti keskeny szabad sávon:
  – Amikor egy éve a párt és a kormány abban a nagy megtiszteltetésben részesített bennünket, hogy a hatóságnak adományozta a Vörös Zászló Érdemrendet, a Komszomol egy feladatot tűzött ki elénk: „A rendőrség minden dolgozója végezze el a hétosztályos iskolát!” Méltók vagyunk-e a bizalomra? Teljesítjük-e a vállalt feladatot, a hétosztályos iskolát? Egyenesen meg kell mondani: ezzel bizony még nagyon gyengén állunk! A brigádparancsnok, Mamikin sehogy se tudja befejezni a hétosztályos iskolát, Flegontovot, az operatív főmegbízottat kizárták az iskolából, Paszjuk operatív megbízott harmadik esztendeje rostokol a hatodik osztályban…
  – Nagyapámat nem sorolnád még elő? – kiáltotta valaki a teremből. – Paszjuk már túl van a harmincon!
  – No és akkor mi van, ha Paszjuk már nem egészen fiatal? Ezért maradjon tán ostoba? A feladat az, hogy a képzettebb munkatársak emeljék fel a saját színvonalukra a képzetlenebb munkatársakat. A rendőr a szovjethatalom képviselője, a hatalmat pedig nemcsak közönséges magatartással, hanem tanulatlansággal is lehet kompromittálni…
  – Te persze nagy tudós vagy! – kiáltotta ugyanaz a hang a terem sarkából. – Paszjuk a te brigádodban dolgozik, mért nem emeled föl a magad színvonalára?!
  – Fölemelem! Te meg ha beszélni akarsz, gyere ki az emelvényre, ott beszélj, de a szónokot ne merészeld félbeszakítani…
  – Szó-ó-nok! – nevettek néhányan.
  De Zseglovot nem lehetett kizökkenteni.
  – Te például, Szapjogin, csak nevetsz, de a politikai foglalkozáson kijelentetted, hogy az Antarktiszra azért emlékszel, mert ennek az államnak nincs fővárosa. A területeden van egy planetárium, s az emberek ötezer kilométerről is eljönnek, hogy láthassák. Te meg naponta ötször-hatszor is elmégy mellette, de az bizonyos, hogy egyetlenegyszer sem voltál benne, igaz?
  Harsány nevetés hangzott fel. Szapjogin zavartan rázta a fejét, úgy mondta:
  – Hát nem voltam, de még lehetek. Nem sétálgatni szoktam a planetárium körül…
  – Minden eszközzel fejlesztenünk kell a kultúránkat, s ehhez a legbiztosabb út a tanulás, az olvasás, az önképzőkörökön való részvétel. Szeptemberben volt egy általános helyőrségi szemle, amire a rendőrség tízes és negyvenkettes részlegének parancsnoka nem engedte el a munkatársait. Ezt hogy kell értenünk?
  A lányok erre különösen felélénkültek. Zseglov fölemelte a kezét, hogy lecsöndesítse őket, és így fejezte be szavait:
  – Vlagyimir Iljics Lenin azt mondta, hogy a szovjet közigazgatás gépezetének pontosan, becsületesen és gyorsan kell dolgoznia. És ha a becsületünket egyesítjük az elengedhetetlenül szükséges képzettséggel, akkor valamennyien feltétlenül sikeresen fogunk dolgozni, pontosan és gyorsan!…
  Nagy taps közepette fejezte be felszólalását.
  Utána Mamikin kért szót.
  – Elvtársak! Sokan vagy talán néhányan úgy vélhetik, nem fontos, amit mondok, én viszont úgy gondolom, nagyon fontos. – Egy pillanatra megállt, ivott néhány korty vizet. – Van nálunk sok fiatal, köztük komszomolista is, aki könnyedén elkölt 20-30 rubelt fagylaltra, cigarettára vagy cukorkára. Ezek a tékozlók elfelejtik, hogy a fizetés, a 478 rubel nem végtelen, aztán meg kölcsönért szaladgálnak a kollégákhoz, hogy ebédelni tudjanak. Nem méltó ez egy rendőrségi dolgozóhoz! – fejezte be nagy nevetés és taps közben.
  Mamikin után még vagy másfél óráig tartottak a felszólalások, a kis teremben jóformán már lélegzeni se nagyon lehetett, az ablaküvegek bepárásodtak, és vékony csíkokban csordogált róluk a víz.
  Ezt követően Karaszev ezredes átadta Mása Kolesznyikova őrmesternek a rendőrparancsnokság vezetőjének értékes ajándékát – egy ruhára való bosztonszövetet –, mert egyedül tartóztatott le két fegyveres rablót.
  Aztán elkezdődött a szavazás. A rekedtségig hangoskodtak, támogatva egyesek, elvetve mások jelölését, az önjelöltek panaszos hangon szabadkoztak, a jelölőlista egyre nőtt; csak én egyedül nem vettem részt ebben az őrült kavargásban – ők valamennyien nagyon jól ismerték egymást, én meg most láttam őket együtt először.
  A szavazatszámlálás előtt szünetet rendeltek el. Így szóltam Varjához:
  – Varja, elkísérhetlek?
  Bólintott, de ebben a pillanatban odajött Zseglov, és mosolyogva kijelentette:
  – Varvara, el kell, hogy válasszalak benneteket egymástól…
  – És ugyan miért? – néztem rá dühösen.
  Zseglov rám kacsintott:
  – El kell rohannunk valahová, van egy kis ügyünk…
  – Felhívhatlak? – kérdeztem Varjához fordulva.
  – Igen. Szervusz. – Azzal elvegyült a tömegben.
  Mi meg Zseglovval bementünk a szobánkba, miközben állandóan az óráját nézte, mintha attól félne, hogy elkésik valahonnan. Majd tárcsázott, s furcsának tűnő beszélgetést folytatott:
  – Te vagy az?… Aha, szervusz… Jól van… Ahogy megbeszéltük… Ez minden, ott leszek…
  Rám nézett, és elnevette magát:
  – No, mi van, sasmadaram, fújtatsz? Nagyon dühös vagy rám? He?
  Megvontam a vállam.
  – Ide figyelj, Sarapov, hogy beszélgetsz te Varjával? Minden szót harapófogóval kell kihúzni belőled.
  – Nem baj, azért a te ékesszólásod nélkül is megleszek valahogy…
  – Ne dühöngj! Az igaz, hogy elszakítottalak Varjától, de hát te is tudod, hogy első a kötelesség…
  
  
1945. OKTÓBER 10-ÉN A SZAKSZERVEZETEK
HÁZÁNAK OKTÓBER TERMÉBEN SOR KERÜL
A MÁSODIK ÖTÉVES TERV NÉGY ÉVE
KIBOCSÁTOTT ÁLLAMKÖLCSÖNKÖTVÉNYEINEK
34. SORSOLÁSÁRA.
KÖZLEMÉNY

A Petrovkáról este 9 körül távoztunk, és az éjszaka sötétje, amit a körutakon felhígított a lámpák tompa, halványsárga fénye, a kereszt- és mellékutcákban ismét áthatolhatatlanul elborított mindent. Eső szemerkélt, és a szél dübörögve tépte a tetőkről a levált kátránypapírt és a bádoglemezeket, mi pedig fázósan burkoltuk magunkat vékony köpenyünkbe. A Karetnajáról kiértünk a Kolobovszkajára, leereszkedtünk a cirkuszhoz, és átugrottunk egy hatalmas, üres ablakszemeivel komoran ásító befejezetlen ház kerítésén. Ebben az épületben kellett volna elhelyezkednie az egyik színháznak, vagy az új cirkusznak, de a háború miatt félbeszakadt az építkezés, a tetőt már nem sikerült ráhúzni, s az idő aztán úgy elbánt az épülettel, mint egy alapos bombázás. Ez az épület rendkívül emlékeztetett a felrobbantott berlini Szent Miklós-székesegyházra, amelyben a németek páncélelhárító üteget helyeztek el, és csak rettentő keservesen tudtuk őket onnan kifüstölni, közvetlen irányzással lőttük a székesegyházat.
  Ezt az elhagyott épületet is mintha rohammal vették volna be, mindenütt törött téglakupacok, hányódó ócska kábeldobok hevertek, és harckocsiakasztókként meredeztek a megroppant betonoszlopok. Leültünk Zseglovval egy felfordított ládára, én pedig megkérdeztem:
  – Kire várunk itt?
  – Sokat tudó emberekre… – felelte szűkszavúan Zseglov, és a sötétben úgy hallottam, mintha nevetett volna.
  – Itt a sötétben észre sem vesznek bennünket ezek a te sokat tudóid…
  – Majd én észreveszem őket – nevetett Zseglov.
  – De hiszen… – próbáltam okoskodni, de Zseglov a vállamra tette a kezét, és a fülembe súgta:
  – Inkább hallgassunk. Úgy jobb lesz…
  Hallgattunk. Elég sokáig. Hirtelen zajt hallottam – törmelék roppant valakinek a léptei alatt. Oldalba böktem Zseglovot – jönnek! Szemem már hozzászokott a sötétséghez, és láttam, hogy Zseglov kinyújtotta a nyakát, feszülten fülelt; gyönge vigasz volt számomra, hogy a hallásom jobb, mint az övé. A homályban egy ember körvonalait pillantottam meg. Zseglov alig hallhatóan kettőt füttyentett. Nyomban ugyanígy válaszoltak neki.
  – Várj meg itt… – mondta Zseglov.
  Hangtalanul eltűnt a sötétben, odament az emberéhez, akit én is szerettem volna látni, de Zseglovnak ezzel kapcsolatban, úgy látszik, más tervei voltak.
  Itt a kerítés mögött nagy volt a csönd. A házakon túlról haloványan ideszüremlett az utcai lámpák fénye, és a feltöredezett úttest felől kerékzörgés hallatszott. A gyönge háttérfényben jól láttam Zseglov és „súgója” sziluettjét, mintha sötét papírból vágták volna ki őket, mint az a hadirokkant ott az Urán mozi előcsarnokában a megrendelőknek egy rubelért: kivágni kivágták, de elfelejtették kartonra ragasztani őket, ezért aztán beszélgetés közben mozgott a kezük, egymáshoz hajoltak, és nekem úgy rémlett, árnyékbokszot játszanak – az ujjaikkal bökdösnek, összekapaszkodnak, szétválnak, majd ismét erőtlen rohamra indulnak.
  Aztán az ismeretlen gyorsan és észrevétlenül eltűnt, Zseglov meg füttyentett és integetni kezdett. Odamentem hozzá, és bár nagyon szerettem volna megtudni, mit mondott neki a „súgó”, mégse kérdeztem semmit – hiszen Zseglov nem akarta, hogy halljam a beszélgetésüket, mintha idegen vagy fecsegő lennék, és valakinek eljárhatna a szám.
  Kiértünk a Cvetnoj sétányra, és ekkor az jutott az eszembe, hogy állandóan és elkerülhetetlenül itt keringünk a körül a hely körül, ahol Vászja Veksint megölték; akármi történt is, így, vagy úgy idelyukadtunk ki, és sehogy sem értettem, véletlen ez, vagy van valamilyen rejtett értelme annak, hogy újra és ismét itt vagyunk a Cvetnoj sétányon.
  Átvágtunk a villamossíneken, és nekivágtunk a Szuharjovszkaja utcának. Zseglov rám sandított, és megkérdezte:
  – Mit duzzogsz, mint egy dühös egér?
  – Én? Egyáltalán nem duzzogok! Nem tudom, honnan veszed…
  – Hah, honnan veszem! Mintha nem látnám.
  – Ha látod, mért kérdezed?
  – Jaj, Sarapov, de sok bajom van veled – mennyit kell még hogy tanítsalak? Idővel majd megérted, hogy az operatív munka bizalmat követel a beszélgető partnerektől, és beszélgetés közben nyugalmat, mert bármilyen harmadik sokkal fölöslegesebb ilyenkor, mint a szerelemben!
  – Minek hoztál magaddal? Hogy ne unatkozz, amíg egyik helyről a másikra mégy?
  Zseglov vidáman fölnevetett:
  – Hogy miért? Hátha a partnerem meg akar csiklandozni a késével? Mert ezek rettenetesen durva és ideges emberek…
  Így mégsem tudtam meg, hogy Zseglov komolyan beszél, vagy tréfál, mert hirtelen ott hagyott valami kapuzugban, miközben ezt dörmögte:
  – Várj egy pillanatig… – Azzal bekopogott az egyik földszinti ablakon: „kop-kop“. Aztán háromszor egymás után: – „kop-kop-kop“. Az ablakban kihunyt a fény, az üveg mögött egy arc sejlett föl, szétlapult az üvegen, aztán eltűnt. Zseglov bement az udvarba, de előbb így szólt hozzám:
  – Egyelőre ülj le ide, a lócára…
  Egy lompos öregasszony elindult az ajtóból a fészerek felé, ahol az árnyékban Zseglov elhelyezkedett, aztán sokáig duruzsoltak egymás közt valamiről, miközben az öregasszony úgy kerepelt, mint egy motor nagy fordulatszámon, Zseglov meg állandóan fékezte:
  – Értem, értem… Öreganyám, ne a hangjával operáljon… Halkabban… Ne karattyoljon már annyit!…
  Aztán fölmentünk a Szuharjovszkaján, átvágtunk a Szretyenkán, és a Dajev utcán keresztül keringeni kezdtünk az átjáróházakon át, majd ismeretlen hátsó udvarokon átvágva kiértünk az Ananyjev utcára. Nem bírtam tovább és megkérdeztem:
  – No, mi van?
  – Semmi! – felelte Zseglov könnyedén. – Nem tudnak ezek semmit…
  Az utóbbi helyen is tárgyalt Zseglov valakivel egy kapualjban, de ennek a fickónak sem láttam az arcát. Trolibusszal végigmentünk a Mescsankán, leszálltunk a Kapelszkaján, itt azután újra kezdtük szédítő keringésünket a számtalan átjáróházon keresztül, közökön, hátsó udvarokon át, barakkok, rozzant kis házikók mellett, és csupán katonai gyakorlatom segített a tájékozódásban, így meg tudtam állapítani, hogy állandóan a Kalancsevka környékén járunk, és a három pályaudvar felé közeledünk.
  Valószínűleg éjfélre járhatott, amikor a vidáman fütyörésző Zseglov a Leningrádi pályaudvarnál lejött a vasúti töltés melletti egyik ötemeletes ház padlásáról. Egy hihetetlenül szurtos kis kölyköt terelgetett maga előtt, és így beszélt hozzá:
  – Te, Rublik, ne csinálj semmi mást – menj oda, és mondd, hogy tőlem jöttél, fogadnak majd, én meg holnap föltétlenül telefonálok, és minden rendben lesz. Bevésted?
  – Bevéstem – felelte rekedten a legényke. – De nem hazudik, Zseglov polgártárs?
  – Pimasz egy suhanc vagy, Rublik. Talán hallottad már valakitől is, hogy Zseglov hazudott? Rohanj, amíg meg nem gondolom magam. Nyomás!
  A süvölvény eliramodott az állomás felé, Zseglov meg a tenyerével a hátamra csapott, és azt mondta:
  – Kész, mehetünk aludni. Tollas Petya holnap a Nagyszínházban lesz…
  Valóban nagyon csodálkoztam, és elragadtatásomat nem titkolva mondtam:
  – Ezt remekül csináltad! Honnan tudtad meg?
  – A púpos tevétől! – felelte találékonyan Zseglov, és magával húzott a villamosmegálló felé.
  
  
ÉRTESÍTÉS MOSZKVA VÁROS
POLGÁRAINAK

1945. OKTÓBER 16-ÁTÓL KIOSZTÁSRA KERÜLNEK
A PETRÓLEUMJEGYEK. A PETRÓLEUMOT A VÁROSI
LAKOSSÁGNAK OSZTJÁK KI, FEJENKÉNT 2 LITERT.
A VÁSÁRLÁSI JEGYEKET OTT OSZTJÁK KI, AHOL
A TÖBBI ÉLELMISZERJEGYET, AZ INTÉZMÉNYEK
HIVATALOS JEGYIRODÁIBAN.
A PETRÓLEUM ÁRUSÍTÁSA A PETRÓLEUMOT
ÁRUSÍTÓ ÜZLETEKBEN EZ ÉV OKTÓBER 17-ÉN
KEZDŐDIK. A JEGYEK 1945. NOVEMBER 1-IG
ÉRVÉNYESEK.
FILIPPOV, A MOSZKVA VÁROSI KERESKEDELMI
OSZTÁLY VEZETŐJE
A MOSZKVA VÁROSI KERESKEDELMI OSZTÁLY
KÖZLEMÉNYE
  
Aláírtam a kilépőt, és rápillantottam az órámra: fél egy. A nap kemény munkával telt el, de teljesen eredménytelenül. A lista szerint, amit Pankovval állítottunk össze, behívattam és kihallgattam Gruzgyev és Larisza munkatársait, mindez meglehetősen unalmas volt, már csak azért is, mert nem tudtam pontosan, miről is faggassam őket. „Mit tud mondani róla mint emberről?” „Hogy dolgozott?” „Tud-e mondani valamit a kapcsolatukról?” – meg ehhez hasonló ostobaságokat kérdeztem. Hiszen Gruzgyev semmi körülmények között nem volt az a bizonyos… Kékszakáll… Kérdezhettem akármit, először ölt, és aligha tanácskozta meg ezt a munkatársaival, vagy osztotta meg velük benyomásait. Lariszáról meg még ennyit sem lehetett mondani…
  Kérésünkre tegnap megjött az anyag Gruzgyevről – „nem, büntetve nem volt, bűnvádi felelősségre nem vonták, előállítva nem volt”. A munkatársai is szinte egybehangzóan megerősítették, hogy rendes, következetes ember, kiváló munkaerő, egy csomó kitüntetés birtokosa stb. Hogy a feleségét otthagyta, nem titkolta el, csupán annyit mondott, hogy az asszony talált magának valakit… Kivel nem fordulhat elő hasonló az életben. De hogy fenyegette volna az első feleségét, vagy ehhez hasonlók– szóba se jöhet! Larisza kolléganői is azt vallották, hogy az asszonytól soha egyetlen panaszos szót nem hallottak Gruzgyevre, ellenkezőleg, még akkor is, amikor a férfi otthagyta, Larisza egyszer azt mondta, hogy ilyen rendes embert nagyon ritkán találni…
  Az együttes vezetője elmondta, hogy Larisza néhányszor már sürgős szerepeket is kapott. Nem főszerepeket természetesen, s arra sem gondoltak, hogy színészi státuszba vegyék. Itt, igaz, volt valami, ami nem egyezett. A személyzetis, az a nő, aki az imént ment el tőlem, megmutatta Larisza felmondólevelét saját kérésére. S elmondta, hogy Larisza se szó, se beszéd, egyszer csak beállított hozzá szombaton, tizennyolcadikán ezzel a levéllel, és megkérte, hogy húszadikával számoljanak el vele. Arra a kérdésre, hogy mi történt, nem válaszolt, csak annyit mondott: személyes okai vannak. Furcsa ez! Hiszen színésznő szeretett volna lenni, s a jelek szerint jó úton haladt efelé – aztán hirtelen kilépett. Nágya, a húga erről semmit sem tud, és bárhogy törtük is a fejünket vele együtt, semmi okosat sem tudtunk kisütni…
  Egy órára berendeltem a postásnőt, mert van itt még egy érdekes dolog. Elkezdtem rendezgetni Larisza papírjait, a levelekig még nem jutottam el, de egy érdekes táviratot találtam, amelyen fel volt tüntetve az érkezés időpontja: október 20., tizennyolc óra, nulla öt perc. A szöveg a következő volt: „MUSZENYKA UTAZÁSA DECEMBERRE HALASZTÓDIK. CSÓKOLLAK. LIZA NÉNI.” – Nágya a következő magyarázatot adta: – a rokonuknak kellett volna megérkeznie Szemipalatyinszkból, de valami közbejöhetett. A távirat kézbesítésének időpontját a lehető legpontosabban szerettem volna megállapítani: értesüléseink szerint, ha a postásnő a táviratot időben kivitte, Gruzgyevet ott találhatta a lakásban…
  
  
Beszélgetésünk rövid volt, de meglepő dolgok derültek ki.
  – Ezt a lakást jól ismerem – mondta az idős postásnő, és hegyes orrára ültette jókora, valószínűleg férfiszemüvegét, és felütötte a kézbesítőkönyvet. – Hála istennek, nem első éve kézbesítem a leveleket ebben a körzetben. Tessék, nézze meg – távirat Larisza Gruzgyevának Szemipalatyinszkból. A kézbesítés időpontja – tizenkilenc óra húsz perc, október 20-án, és itt van Larisza saját kezű aláírása.
  Szinte nem is értettem meg mindjárt, ez meg hogy lehetséges? Ez teljesen lehetetlen: Lipatnyikov, a szomszéd látta eltávozni a házból Gruzgyevet a meccs után, vagyis tizenkilenc óra után plusz-mínusz néhány perccel. Ez az időpont a gyilkosság feltételezett ideje. És ezután húsz perccel Larisza személyesen átvesz egy táviratot, és aláírja a kézbesítőkönyvet. Ez sehogy sem jön össze, ez lehetetlenség!
  – Biztos abban, hogy a táviratot pontosan ebben az időpontban kézbesítette? – A postásnő majdnem megsértődött:
  – Amióta az eszemet tudom, nem volt rám panasz! Ráadásul a szomszéd házban lakom, úgyhogy minden küldeményt késedelem nélkül továbbítok!
  – És az lehetséges, hogy valaki más vette át a táviratot, nem Larisza?
  – Dehogyis, ő maga, személyesen, ha mondom. Jól ismertem. Nincs itt semmi hiba! Mindig behívott teázni, rendkívül kedves, nő volt, udvarias és szívélyes…
  Törtem a fejem: mit lehetne még megtudni a postásnőtől? És megkérdeztem:
  – Nem vette észre, olyan volt, mint általában, vagy talán izgatottnak, rosszkedvűnek látta?…
  – Ugyan, dehogy! Ellenkezőleg, rendkívül vidám volt, állandóan dúdolgatott valamit, és becipelt a konyhába, mivel az előszobájuk igen kicsi… Ott, a konyhában előttem olvasta el a táviratot, és írta alá a kézbesítőkönyvet, csak teával nem kínált meg, ezért is mondtam, hogy általában meg szokott kínálni.
  – A lakásban nem volt senki?
  A postásnő homlokát ráncolva kicsit gondolkozott –. bizonyára felidézte magában a lakás beosztását –, aztán magabiztosan kijelentette:
  – Nem volt ott senki, ez biztos: a szoba ajtaja tárva-nyitva állt, senki sem volt bent…
  I-igen, ez a távirathistória meghökkentett! Amennyiben Lipatnyikov, a szomszéd nem téved, akkor Gruzgyev akkor ment el a házból, amikor Larisza még életben volt. Ezenkívül egyedül tartózkodott a lakásban. De ha Gruzgyev elment, és Lariszát életben hagyta, akkor mért hazudja azt, hogy nem találkozott vele? Miért cáfolja meg a szomszéd vallomását? Föltétlenül tanácskozni kell Glebbel. Bizonyára őt is gondolkodóba ejti ez a história, amiről úgy vélte, olyan, akár az egyszeregy, és egykettőre megoldódik…
  Gleb azt állítja, hogy Gruzgyev a lakásért ölte meg Lariszát, aztán egyúttal elvitte a holmikat is. De akkor hogy kerül a dologba ez a Foksz? Talán valóban Gruzgyev bérelte föl, és a holmikkal fizetett? Persze a környezetéből rengeteg embert kihallgattunk, és soha senki nem látott Gruzgyev társaságában Fokszhoz hasonló figurát. Természetesen az ilyenfajta egyezség titkos, de azt is mérlegelni kell, hogy nem volt olyan hely, ahol megismerkedhettek, mivel Foksz bűnöző, bandita, Gruzgyev viszont értelmiségi, orvos, semmi közös nem lehetett köztük. Persze, jó lenne magát Gruzgyevet megkérdezni, de azt még nem tudni, hogy vélekedik erről Zseglov.
  I-igen, érthetetlen… Teljesen érthetetlen. És mégis most azt a legfontosabb megtudni: ott volt-e Gruzgyev, vagy sem. Azért is jöhetett, hogy beindítsa a beszélgetést – nemhiába mondja Nágya, hogy a bor is meg a csokoládé is Gruzgyev kedvenc márkája, aztán, mikor előkészítette a terepet Foksz számára, lelépett: tessék, úgymond, a tüzérségi előkészítés megvolt, páncélosok, előre!… Különben Pankov meghagyta, hogy a csokoládét adjuk le a laboratóriumba, és erről teljesen megfeledkeztem …
  Köszönet az őrmesternek a parancsnoki részlegről, aki gépkocsival jött a ruhatárhoz, mert különben az életben sem tudtam volna elvinni azt a rengeteg holmit, amivel a komor intendánsok elláttak a felszerelésjegyzéknek megfelelően két esztendőre. Mi minden nem volt a három jókora batyuban, amiket egy óra hosszáig csomagoltam össze a hosszú, gyalulatlan pulton: köpeny, zubbony, ingzubbony, csizmanadrág, fehérnemű, csizma, halinabotos, sapka, tányérsapka, kapca, cipőtalp, vadonatúj csillogó és nyikorgó „lószerszám" – derékszíj vállszíjjal –, ezeken kívül ezüstösen csillogó váll-lapok vörös szegéllyel, négy pár, és minden váll-laphoz három csillag – tessék, Sarapov főhadnagy elvtárs, viselje a szolgálatban az előírt formában! Amikor a hadseregbe kerültem, természetesen szintén fölszereltek, de akkor rettenetesen nehéz idők jártak, emlékszem, szurkosvászon csizmát kaptam és teljes fölszerelést: egy viseltes köpenyt, ingzubbonyt meg csizmanadrágot „p/h“-t, azaz „pamutszövet, használt”, meg nyári sapkát – ennyiből állt az egész fölszerelés: csak a későbbiek során szerelkeztem fel emberi módon, lett igazi harcos formám, nem rosszabb, mint a többieknek, aztán Berlin közelében, Prenzlauban még civil öltönyre is szert tettem, tiszta gyapjúszövet volt selyembéléssel, sportos szabású: széles válltöméssel, rátétes zsebekkel, övvel… a rendőrségnek persze megvan a maga egyenruhája, az én zöld színű díszegyenruhámra a rendőrségi váll-lapokat nem erősítheti fel az ember –, szóval ezért valahogy nem éreztem magam teljes értékűnek, csak afféle vendégnek. Most azután a hangulatom kitűnő lett, most aztán bocsánat, hanyatt ne essetek – az ünnepi esten drága, új harcostársaim majd meglátjátok, hogy viselik a gárdisták az egyenruhát!
  Az őrmester olyan kedves volt, hogy hazavitt a Szretyenkára, és segített becipelni a csomagokat a szobába, aztán visszamentünk a Petrovkára. Tizennyolc óra harminc volt, és Zseglov már várt rám vasalt ruhában, frissen borotválva, Carmen kölnivíztől illatosan, a csizmája meg – az újnál is ragyogóbb volt. Kritikusan végignézett rajtam, és azt hiszem, egy gondolattal kevésbé tetszettem neki, mint ő nekem. Az ajka megrándult, talán mondani akart valamit, de semmit sem mondott, csak megcsóválta a fejét, én meg arra gondoltam, hogy holnap már nem kell csóválnia a fejét – úgy fogok csillogni-villogni, mint egy új kitüntetés a díszszemlén.
  Elmagyaráztam neki, hogy a ruharaktárban felszerelkeztem az előírásnak megfelelően. Azonnal a rendelkezésére állok, csak előbb telefonálok… S azzal tárcsázni kezdtem.
  – Ebből a Bayardból lőttek – közölte nyomban a fegyverszakértő. – Kétségtelenül és a leghatározottabban. Amiatt, hogy a töltény nem a fegyverhez való – egy kicsivel nagyobb a gyárinál –, a fegyver egyéni sajátságai még élesebben kiütköztek, a fotók akár a kriminalisztikai tankönyvbe is beillenének. A jegyzőkönyvet átküldjük, ahogy megbeszéltük. Minden jót…
  
  
MA A FRANCIA KOMMENDÁNSPARANCSNOK,
DE BEAUCHAINE TÁBORNOK ELNÖKLETÉVEL
MEGTARTOTTÁK BERLIN VÁROS SZÖVETSÉGES
PARANCSNOKSÁGÁNAK 14. ÜLÉSÉT. AZ ÜLÉS ÚGY
HATÁROZOTT, UTASÍTJA A RENDÖRFÖNÖKÖT
A KÖVETKEZŐKRE VONATKOZÓAN:
A) A KÖZRENDVÉDELMI RENDŐRSÉG ÉS A
BŰNÜGYI RENDŐRSÉG MEGSZERVEZÉSE;
B) A BERLINI RENDŐRFŐNÖK JOGKÖRÉRŐL
ÁLTALÁBAN.
BERLIN, TASZSZ
  
– Ha akarod, mehetünk gyalog is – ajánlotta Zseglov.
  Derűs, meleg este volt, lassan bandukoltunk a Petrovkán a központ felé. Az Ermitázs előtt nagy tömeg tolongott, Lev Mirov és Jevszej Darszkij is fellépett egy nagy koncerten, és az élelmes kölykök a tömegben cikázva harsányan kiáltozták: „Jegyet vegyenek! Fellép a két tréfamester: Mirov és Darszkij, valamint Eddy Rozner és dzsesszzenekara.” Arra gondoltam, milyen jó lenne elmenni Varjával egy ilyen koncertre, de a fizetésig ez lehetetlennek látszott: a jegyek ára 30 rubelnél kezdődött.
  – Hű, de jó lenne, ha ma elkapnánk Tollast… – mondta álmodozva Zseglov.
  – Nehéz feladat…
  – Mit jelent az, hogy „nehéz”? A mi munkánk is, akárcsak az övé, a sikertől függ. Minden reményem abban van, hogy arcról nem ismer bennünket.
  – Te ismered őt?
  – Láttam már. No meg a társnője majd segít megtalálni – nevetett Zseglov.
  – Ezt hogy értsem?
  – Amikor majd fölfedezed a színházban a legcsinosabb nőt, akkor ez azt jelenti, hogy a közelben Tollas is ott ólálkodik.
  – Miért?
  – A módszere a következő – szigorúan csak csinos nőkkel társul. Elmegy vele színházba vagy egy elegáns étterembe, ahol aztán szemügyre veszik a drága bundát viselő párocskákat. Az első adandó alkalommal Tollas kiemeli a gavallér zsebéből a ruhatári számot, a szépség kiváltja a bundát. Aztán lelépnek. Ennyi az egész…
  – Azt gondolhatná az ember, hogy egy csúnya nőnek nem adják ki a bundát a ruhatári számra – mondtam nevetve.
  – Kiadni kiadják, de a dolog lélektana az, hogy egy csinos nő önmaga is fölkelti a figyelmet, s az ember mindig szeretne valami szolgálatot tenni neki. És egy csinos nővel a hasznot is kellemesebb megosztani, mint egy csúnyával…
  – Valószínűleg ebben rejlik az egész dolog lélektana – mondtam komoran. Bosszantott, hogy egy ilyen nyavalyás kis tolvajnak szép nők kerülnek a markába, és használja őket, mint valami tolvaj szerszámot, amikor ezek a nők talán egy rendes embernek élete végéig boldoggá tehetnék az életét.
  – Bennünket nem érdekel, hogy mért így működik – mondta Zseglov. – A tény a fontos!
  – Ide hallgass, Gleb, az alvilági neve, a Tollas, hogy ragadt rá?
  – Mókás história. Először azt hittük, ez az igazi foglalkozása – a töltőtollak kicsapkodása.
  – Ez hogy történik?
  – A következőképpen: odamegy valamelyik úriemberhez, lehetőleg külföldihez, és boldogan csapkodni kezdi a vállát, a mellét, közben hahotázik, kiabál: „Szervusz, Borja!” – vagy Kolja, Vaszja – vagy amit akarsz. A helyzet úgy fest, hogy összetévesztette valakivel, az idegent régi cimborájának vélte. Amikor a félreértés tisztázódik – könnyezve bocsánatot kér, és távozik…
  – És a lényeg?
  – A lényeg az, hogy olyan ügyesen csapkodja az idegen vállát, hogy közben kiüti a zsebéből a töltőtollát, és ha szerencséje van, még a levéltárcáját is. Különben egy jó Parker arany tollheggyel ezer rubelbe kerül…
  – Micsoda csavargó!
  Zseglov bólintott.
  – Igen. Amikor aztán felfigyeltek rá és lefülelték, kiderült, hogy a neve is megfelel a foglalkozásának – Rucsnyikovnak, vagyis Tollasnak hívják.
  A színházba a művészbejárón át jutottunk be, ahol egy tarkójára csúszott szemüveges, kövér, izzadt adminisztrátor akadékoskodni kezdett Zseglovval. De Zseglov egykettőre leszerelte: megfogta a zakója gombját, és olyan erővel rántotta magához, hogy a cérna megreccsent, és közben így szólt hozzá:
  – Nekem nem kell se szabadjegy, se rendes jegy. Adjon egy írást, és utasítsa a jegyszedőt, hogy oda ültessen, ahova mondom. És tegye ezt, tisztelt barátom, a leggyorsabban, mert nincs időm a maga számára…
  – Őrült emberek! – hadonászott az adminisztrátor. – Mit gondol maga, hogy a levegőből tudok helyeket varázsolni?…
  – Nem gondolok semmit! – vágott közbe Zseglov. – Engem ez nem érdekel! Fütyülök ezekre a táncikálásokra és ugrabugrálásokra, be se tettem volna ide a lábam, ha nem állami fontosságú ügyben járnék…
  A művészet templomában elhangzó ekkora szentség-töréstől az adminisztrátor kissé elkábult. Némán nézett Zseglovra, és hangtalanul tátogott, mintha az minden levegőt elszippantott volna előle.
  – Tud maga oroszul olvasni? Akkor tessék, olvassa, mi van ideírva – nyújtotta oda Zseglov az igazolványát, amelyből megtudhatta, hogy az igazolvány tulajdonosa a Moszkvai Bűnügyi Rendőrség harc a banditizmus ellen osztályának brigádparancsnoka. – És nem azért jöttünk, hogy szórakozzunk, hanem dolgunk van itt…
  Negyven perccel A hattyúk tava előadásának megkezdése előtt elhelyezkedtünk Zseglovval a ruhatárban egy jókora tűzoltószekrény mögött; ott álltunk a szekrény mögött, és a pultok előtti átjárót figyeltük, amit majdnem teljesen beláttunk, és ahol tiszta kis öregek és anyókák sürgölődtek meggyszínű egyenruhájukban, zsebükön sárga kis táblácskával: ÁANSZ*. Tőlük vettünk műsorfüzetet, és csak ámultam Zseglov bőkezűségén, amikor egy tízrubelesért két kis gyöngyház borítású színházi látcsövet is bérelt. Kezdetben Zseglov az átjáró távolabbi végét figyelte a látcsövén, a központi csavarral állandóan változtatva a fókusztávolságot, aztán később, akárcsak én, a zsebébe dugta a gukkert:
  – Vacak ez, nem ér fenét se!
  – Ha előre figyelmeztetsz, elhozhattam volna a nyolcszoros nagyítású katonai látcsövemet.
  – Ez itt nem a peremvonal! – vicsorgott Zseglov. – Te még a szögtávcsövet is idecipelnéd.
  – Miért, te mit gondoltál? – nevettem. – Kidugtuk volna az optikát a szekrény fölött, mi meg ülhettünk volna itt hátul a zugban, kényelmesen…
  Lassan beszélgettünk Zseglovval, közben pedig állandóan az ide-oda sétálgató színházlátogatókat figyeltük; idegeskedtem, hogy Tollas késni fog, vagy egyáltalán nem jön el, és akkor miatta még fél szemmel sem láthatom A hattyúk tavát, ami rettenetesen bosszantott volna, mert eddig még soha nem voltam a Nagyszínházban. Legalább a színháztermet szemügyre veszem…
  Már egészen lemondtam róla, hogy följebb emelhetem kultúrnívómat, amire Zseglov felszólított a Komszomol-gyűlésen, amikor suttogva megszólalt:
  – No, végre a mi szépségünk is befutott…
  Kétségbeesetten fürkésztem a ruhatár előtt hullámzó embertömeget: katonatisztek kitüntetésekkel és érdemrendekkel a mellükön, hivatalnokok jól vasalt seviotöltönyökben, a nők divatos, tartós hullámú frizurákkal, selyembársony ruhákban, némelyek ezüstrókával a vállukon, és külföldiek, akik mintha szerényebben öltöztek volna, mégis valamiért nyomban meg lehetett különböztetni őket a mieinktől…
  – Ne oda bámulj – súgta Zseglov. – Ott van amannál a pultnál, szürke ruhában.
  Ránéztem Tollasra, és nem hittem a szememnek. Lassan kezdtem hozzászokni ahhoz a gonosz álarcosbálhoz, amelyben állandóan együtt forgolódtunk Zseglovval, fölemelgetve az emberek maszkját, hogy kiabálhassuk a farkasokat a báránybőrből, és minden egyes alkalommal nem győztem csodálkozni, mennyi erőt pazarolnak az emberek arra, hogy másnak látsszanak, mint amik az életben valójában…
  Tollas olyan volt, mint egy külföldi – ragyogó szürke öltönyében, vasalt hófehér ingében, csíkos nyakkendőjével, amelyben egy tű villogott, vastag talpú cipőjében és elegáns sétapálcájával, amire nehézkesen rátámaszkodott.
  – Mi az, tán sánta? – kérdeztem Zseglovtól.
  – Hogyne! Csak próbálj versenyt futni vele! A sétapálca szemfényvesztés, csak a tekintély miatt hordja!
  Tollas igazi külföldinek látszott. Csak a partnernője volt más, mint a nyurga lábú, szemüveges diplomatafeleségek – álmatag, tejfehér bőrű, hihetetlenül szép nő volt, hatalmas, sötétszőke hajkoronával a fején. Tollas a karját nyújtotta neki, és elegánsan végigvonultak a ruhatár előtt, az előcsarnokba nyíló kijárat felé: mint valami előkelő idegen vendégek. Csak rövid ideig időztek a ruhatár előtt tolongó tömegben, ahol a földszinti páholyok nézői vetkőztek, a tábla is ott volt fölöttük: „Földszinti páholyok.”
  Zseglov megrántotta a karom.
  – No, rajta! Gyerünk!
  Mögéjük soroltunk, és ott ténferegtünk vagy tízméternyire tőlük egészen a csengetésig. Zseglov rám parancsolt, le ne vegyem róluk a szemem, és eltűnt néhány pillanatra; láttam, ahogy megrázta az adminisztrátort a hajtókájánál fogva. Nem tudom, mit mondott neki, de mindenesetre amikor a négyes számú páholyhoz értünk, a jegyszedő mukkanás nélkül a páholy mélyén lévő két szabad helyre mutatott. Erről a helyről nem láttam valami jól az egész színpadot, mivel hatalmas volt – vagy négy emelet magas legalább –, viszont a páholy homályos mélyéről igen jól láttuk Tollast meg a partnernőjét, akik szintén a négyes páholyban ültek, de a színházterem túlsó oldalán.
  Közelebb akartam húzódni a páholy korlátjához, hogy jobban lássam a nézőteret, amit eddig csak moziban láttam, de Zseglov visszarántott, és dühösen így szólt:
  – Ne mássz előre! Ülj csak itt hátul!
  – Szeretnék szétnézni, ki tudja, mikor lesz rá módom ismét.
  – Tessék, micsoda színházrajongó! – fújt mérgesen Zseglov. – A te feladatod most tudod, mi? Hogy figyeld azt a pácienst…
  – Mit figyeljek most rajta? Szünetig hova tűnhetne el?
  – Te aztán jópofa vagy, Sarapov! Szerinted a ruhatárnál mért sündörgött a körül az angol körül?
  Őszintén szólva én semmiféle angolt nem láttam, azt még kevésbé, hogy Tollas körülötte sündörgött volna. Egyszerűen csak levetette a kabátját, és már ment is az előcsarnokba, mindössze néhány pillanatra állt meg a tolongásban a ruhatár kijáratánál.
  – Nem vagyok egészen biztos benne, de úgy vélem, hogy a ruhatári jegyét már megfújta annak a mókusnak…
  Páholyunk három első helyére hölgyek érkeztek. Zseglov rendkívül gálánsán előreengedte őket, eligazította a székeket, tréfálkozott, és a szünetben frissítőt ígért, és ekkor végre elaludt villany.
  A megvilágított karmesteri emelvényre, a zenekar elé kijött egy kövér, ősz hajú öregember, szép fényesen csillogó hajtókájú fekete öltönyben, meghajolt a nézőtér felé, majd meglendítette pálcáját.
  Gyönyörű muzsika hangzott fel, aztán az óaranyszínű kalászokkal telehímzett hatalmas függöny széthúzódott, és csodálatos kép tárult elém. Mi minden nem volt ott: egy régi várkastély, hófödte hegycsúcsok és egy tó – akár az igazi. Nem tudom, mennyi idő telt el, de amit láttam, annyira tetszett, hogy úgy rémlett, az egész egyetlen pillanat alatt villant el előttem, mint egy száguldó vonat ablakából, csak az a kár, hogy Varja nem volt itt velem. Zseglov keményen oldalba bökött, összerezzenve megráztam a fejem, aztán a szemközti páholyra néztem:
  Tollas és a hölgye nem volt sehol.
  Zseglov már kiment a páholyból a folyosóra, én is utánairamodtam, a szomszédnőink szerintem észre sem vették, hogy eltűntünk. Zseglov gyorsan haladt a folyosón, és menet közben mondta:
  – Én elkapom Tollast, valahol itt lapíthat a közelben, te viszont hagyd, hogy a nő fölvegye a bundát. Az ajtónál csípd el, és nyomban hívd a ruhatárosokat…
  A nő szembejött velem karcsún, elegánsan, szivárványlón csillogó, lebbenő szárnyú, fahéjszínű bundában, fejét büszkén hátraszegte, szíjon függő kis színházi táskáját úgy lóbálta, mintha már százszor is látott volna ilyen balettet, és nem tetszik neki – tehát, hogy itt üljön és unatkozzon, az ugyan esze ágában sincs! Attól a gondolattól, hogy le kell tartóztatnom ezt a gyönyörű nőt, egészen elbátortalanodtam; hozzá hasonló ismerősöm soha nem volt, de ilyen királynői szépséggel még csak nem is beszéltem. Azért mégis elég határozottan mondtam:
  – Várjon csak, polgártársnő, beszélnem kell magával…
  Nem állt meg, a fejét még jobban fölvetette, úgy mondta menet közben:
  – Ismeretlen férfiakkal nem állok szóba!…
  Ezek a szavak valahogy elsöpörték bátortalanságomat, eltűnt az az érzésem, hogy valami ostobaságot csinálok, és ez az egész félreértésen alapul. Megfogtam a karját, és így szóltam:
  – Ez az ismeretlen férfi a bűnügyi rendőrség dolgozója, így mégiscsak szóba kell állnia vele. – Azzal már magamhoz is intettem a lenyalt frizurás, ősz hajú ruhatárost.
  A nő ekkor villámgyors mozdulatot tett, és szinte kisiklott a selymes bundából, és már majdnem a földre dobta, de mivel keményen markoltam a könyökét, a mutatvány nem sikerült: a bunda függve maradt a nő jobb karján.
  – Nagyon kérem, ne próbálkozzék hasonló trükkökkel, zavarna, ha össze kéne mérnünk az erőnket – mondtam neki, és a ruhatároshoz fordultam: – Ez a nő idegen bundát vitt el, kérem, jöjjön velem az adminisztrátorhoz!
  Amint kimondtam, már meg is bántam, mert a kis öreg majdnem gutaütést kapott. A vér hullámokban tódult az arcába, aztán elsápadt, elkékült, kivörösödött, és vékony hangon sápította:
  – Gyilkosok! Gonosztevők! Hiszen ezt a nercet tíz év alatt se tudnánk kifizetni! – A nyomorult! Pedig milyen tisztességesnek látszik!…
  Az öreg ájuldozott, és nem tudtam, hogy szépséges foglyomat vonszoljam, vagy az öreget vegyem a karomba. Ebben a pillanatban azonban a sarok mögül fölbukkant Zseglov, és nyomban megértettem, hogy az ő problémái már tisztázódtak. Tollas jobb kezének csuklóját fájdalmas fogással a hátára csavarta, és elég gyorsan terelte maga előtt végig a folyosón, miközben ügyet sem vetett a kiabálására és fenyegetőzéseire, miszerint azonnal itt lesz a városi ügyész, és bennünket úgy kirúgnak az állásunkból, hogy a lábunk se éri a földet, mehetünk, amerre a szemünk lát… Tollas bal kezében még mindig ott volt az elegáns séta pálca, amelytől, úgy látszik, nem akart megválni, mert akkor véget ér az álarcosbál. Így azután a kép egészen és véglegesen ostobának hatott.
  Az adminisztrátor, aki előzőleg helyet sem akart adni Zseglovnak, most már megértette feladatunk fontosságát. Fel-alá rohangált az irodában, a karját fölemelve rettentő büntetésekkel fenyegette Tollast meg a partnernőjét, Zseglovnak viszont minden segítséget megígért, és állandóan ezt hajtogatta:
  – Micsoda szégyen! Micsoda szégyen! Így lejáratni bennünket a külföldiek előtt!
  Rettenetesen zavart, Zseglov meg is elégelte, és a következőképpen rendelkezett:
  – Kérek mindenkit, hogy néhány percre hagyja el az irodát! Akire szükség lesz – behívatom.
  Az adminisztrátor valószínűleg nem szokott hozzá, hogy így, minden teketória nélkül kitessékeljék a saját irodájából, kívülállónak sem érezte itt magát, azt azonban megsejtette, hogy Zseglovval értelmetlen dolog vitatkozni vagy akadékoskodni. Nagy sóhajjal kivonult a szobából.
  – A ruhatárosok várjanak, ne engedje el őket! – kiáltotta utána Zseglov, majd leakasztotta a telefonkagylót, fölhívta az ügyeletest, és kérte, küldje ide a Ferdinandot. – …Paszjuk és Taraszkin is jöjjön ide, nekik is lesz munkájuk.
  Egyik kezével a telefonkagylót tartotta, a másikkal fogta a tolvajnő táskáját, és az asztalra borított belőle mindent.
  A cinkosokra néztem, az arcuk zárkózott és rideg volt – mintha fél órával ezelőtt nem is karon fogva, egymáshoz simulva sétáltak volna –, mint két teljesen ismeretlen, idegen emberé, akik kölcsönösen ellenszenvet éreznek egymás iránt, amiért egy kellemetlen, ostoba körülmény összehozta őket.
  Zseglov megnézett egy igazolást vagy valami igazolványt, ami a nő táskájából kihullott, majd ismét fogta a telefonkagylót, és tárcsázott:
  – Ismét én vagyok, Zseglov. Pajtás, nézz utána a személyi nyilvántartóban, mi van Szvetlana Petrovna Volokusináról. A születési éve: 1921. De az is lehet, hogy 1922, nem én tartottam keresztvíz alá, és még nem beszélt velem őszintén. No, szervusz! Az adatokat add át Taraszkinnak, és igyekezz. Aha…
  A helyére tette a telefonkagylót, leült az adminisztrátor karosszékébe – hatalmas, hajlított fából készült, csíkos, barnás selyemkárpittal díszítve –, és ahogyan Zseglov kényelmesen, akár egy lusta ragadozó, elnyúlt ebben a karosszékben, láttam, hogy ez a bútordarab tetszik neki. Őszintén szólva Zseglov valóban jól festett a hatalmas, gyönyörű íróasztal mögött, a drága antik karosszékben. Nagyot nyújtózott, izmai csomókba rándultak a vállán, mintha lazítana a Tollassal vívott rövid párharc után, és mosolyogva mondta:
  – Nos hát, drágalátos bűnöző polgártársaim, elkezdjük közös társasjátékunkat?
  Se Tollas, se Volokusina még csak rá sem nézett, persze föl se vette – látszott, egyáltalán nem bántja a tolvajok megvetése, ujjaival dobpergésszerű gyors ritmust dobolt a polírozott íróasztalon, és megkérdezte:
  – Megengedik nekem, hogy egy icipici szolgálati titkot föltárjak önöknek?
  Tollasnak meg szépséges társnőjének a szeme sem rebbent, de Zseglovot ez kielégítette, mert továbbra is barátságosan, majdnem barátian folytatta a beszédét:
  – A hallgatás beleegyezés. Azt hiszem, így mondják! Tehát rendkívül hálás vagyok, amiért készek meghallgatni. Ez elsősorban magára vonatkozik, Volokusina polgártársnő, vagy hogy is hívják az igazi nevén? Nagy kár, hogy nem vagyok festőművész, különben képet festenék magáról…
  Volokusina dühösen lebiggyesztette a szája sarkát, de különösebb ijedtség nem látszott rajta. Zseglov pedig tovább trillázott, mint egy csalogány:
  – A teremtő nem áldott meg rajzkészséggel, viszont megáldott azzal a tehetséggel, hogy kitaláljam az ilyen-olyan apró emberi titkokat. És egy ilyen titkot a múltjából, nem is nagyon távoli múltjából elmondok magának…
  Egyszerre néztek rá Zseglovra, ami érthető – titkuk a közelmúltból volt éppen elegendő.
  – Amikor ez a ragyogó fiatalember, Pjotr Rucsnyikov rábeszélte magát, Volokusina, hogy hajtsa végre vele az első lopást, maga, mint minden nő, nyilvánvalóan nagyon félt, sírt, és azt mondta, hogy ilyet sohasem csinált. Amire ő azt felelte, hogy hiába nem csinált ilyesmit azelőtt, egyszerűen meg kell próbálni, és meg fog győződni róla, milyen könnyű és egyszerű dolog ez, mivel magának tulajdonképpen semmit sem kell csinálnia – a legfontosabb az ő ügyességétől függ, hogyan tudja elvenni a ruhatári számot egy nagy fülű balektől. Emlékszik erre, Volokusina?
  Zseglov jóságosan és szeretettel nézett a szemébe, mint egy jó pásztor az eltévedt bárány szemébe, a nő pedig makacsul kerülte a tekintetét, csak a füle cimpája kezdett irgalmatlanul vörösödni.
  – Szóval, emlékszik – sóhajtott fel elégedetten Zseglov. – De maga akkor még nemigen hitt neki, erre Tollas még a büntető törvénykönyvet is megmutatta, és értelmesen megmagyarázta, hogy személyi tulajdon ellopásáért három esztendő jár – ez persze csak a legkétségbeejtőbb esetben, de az ő mesterségbeli tudásával és a maga szépségével ilyen eset elő sem fordulhat. És egyszer aztán rábeszélte…
  – Neked, zsarukám, nem képet kéne festened, hanem könyveket kéne írnod – szólalt meg váratlanul a helyéről Tollas, nehézkesen mozgatva alsó állkapcsát.
  Zseglov viszont mintha megfeledkezett volna róla. Baritonja ott zsongott-duruzsolt Volokusina fülénél, aki egyre figyelmesebben hallgatta.
  – Ettől a perctől kezdve létrejött egy bűnszövetség, amit a törvény bandának nevez, ez a banda aztán nagy sikerrel kezdte bombázni a balekokat. Már kiadtam az utasítást, hogy szedjék össze a Tretyakov Képtárban, az Ermitázs téli színházban, a Leningrádi Filharmóniánál és másutt történt lopások anyagát – ezekkel majd később foglalkozunk. De ma aztán szörnyű baklövést követtek el, és nem is azért, mert ma elcsíptük magukat..
  – Mért, mi van ma, böjt? – kérdezte Tollas.
  – Nem, dehogy, ma is olyan szerény nap van, mint máskor. Csak hát rossz ruhatári számot húztál ki…
  – Ezt hogy érted? – hunyorgott rá gúnyosan Tollas.
  – Egy angol diplomata feleségének a bundáját emeltétek el. És az érvényben lévő megállapodások alapján egy nercbunda közel százezer rubel – mindössze ennyi – és ezt a Nagyszínháznak, vagyis egy állami vállalatnak kellett volna nekik kifizetni. Te, Tollas, kapiskálod, miről beszélek?
  – A „hetes-nyolcas”-t akarod rám varrni… – vágta rá minden gondolkodás nélkül Tollas.
  Zseglov fölpattant a gyönyörű karosszékből, két karját magasba emelte, mint nem is olyan rég az adminisztrátor ugyanitt:
  – Én varrom rád? Mi közöm nekem ehhez? Ha láttad volna magad – észreveszed, hogy az augusztus hetediki törvényerejű rendelet, amelyet te „hetes-nyolcas“-nak nevezel, már oda van pecsételve a homlokodra. – Kis szünetet tartott, majd szomorúan tette hozzá: – És a barátnődnek, Volokusinának még inkább! Egy tízest kaptok, holtbiztosán! Fejenként egy tízest!
  Volokusina arca már nem volt mozdulatlan, akár a kő, mint annak a félmeztelen istennőnek a márvány mellszobra, amely az iroda sarkában állt egy magas fatalapzaton. Riadtan tekintett Zseglovról Tollasra, majd ismét Zseglov nyugodt, jóakaratú arcára pillantott. Gleb együttérzően cöcögött, szomorúan csóválta a fejét, és egész lénye valahogy ezt fejezte ki: aj-aj-aj-aj, mekkora baj történt magával, drága Volokusina polgártársnő! A hölgy ismét Tollas szürke szemébe nézett, abban a reményben, hogy az elneveti magát, előhúzza a zsebéből a büntető törvénykönyvet, és ugyanolyan gyorsan, ügyesen és vidáman, mint amikor vele beszélt, megmagyarázza Zseglovnak, hogy mit sem ért a törvényekhez, egészen másként van ott megírva minden, és ha már úgy esett, hogy egy ilyen botlás történt, üsse kő, Tollas leüli azt a három esztendőcskét, tőle viszont mit kérhetnek számon: cinkostárs, aki semmiségekkel foglalkozott…
  Tollas azonban egyáltalán nem nézett rá, hanem figyelmesen, keményen és állhatatosan a szerencsétlenségüktől bánatos Zseglov századost nézte, és valamit gyorsan latolgatott magában. A hallgatás hosszúra nyúlt, aztán Tollas lassan, vontatottan megkérdezte:
  – És neked mi bajod, hogy ránk gondolsz? Mit akarsz tőlünk?
  – Segítséget. Tanácsot. Útmutatást – mondta kurtán és nyugodtan Zseglov.
  – Nem értem… – dörmögte rekedten Tollas.
  – Mit nem értesz? Én őszinte voltam veletek. Most azt akarom, hogy te is őszinte legyél velem a haverodat, Fokszot illetően… – Zseglov könnyedén, nyomaték nélkül, szinte vidáman beszélt, és ez úgy hangzott, mintha jelentéktelenebb dolga ma nem is lett volna.
  – Teszek én a te őszinteségedre! – felelte Tollas.
  – Nagy bunkó vagy te, Tollas. Kérlek, válogasd meg a kifejezéseidet hölgyek jelenlétében, mert ha nem, nagyon megbántalak. Iszonyatosan megbántalak!
  – Te már úgyis megbántottál! – hümmögött Tollas. – Magyarázd meg nekem, mi értelme, hogy őszinte legyek veled?
  – Csak ennek van értelme! Te érdekes szavakat súgsz nekem, én meg visszaakasztom ezt a bundát a helyére. Nekivágunk?
  Tollas két kezét a térde közé fogva ült a széken, és sokáig feszülten gondolkozott. Aztán fölemelte a fejét:
  – Nem mondok én neked semmit. Ezzel a trükkel nem vásárolsz meg. Látom abból az ordas tekintetedből, hogy aljas vagy. Így jobb lesz, ha hallgatok, egészségesebb leszek…
  – Nem leszel egészségesebb! – biztosította Zseglov. – Leveted ezt a külföldi öltönyöd, és vattás lélekmelegítőt veszel föl, aztán irány erdőt irtani a napfényes Komiba!
  – Meglehet – vont vállat Tollas. – Csak hát még mindig jobb a tábori condrában az erdőirtáson, mint öltönyben Foksznál, a bökője hegyén!
  Zseglov felállt, két kezét a mellére téve hintáztatta magát a sarkáról a talpára, és közben figyelmesen nézte Tollast: ez elég sokáig tartott, végül is Tollas nem bírta tovább, vékony, sipító hangon rákiáltott:
  – Mit mereszted rám a gubódat? Én hivatásos tolvaj vagyok, soha nem árultam el a cimboráimat, és tőled se félek!
  Zseglov hallgatott, majd elgondolkozva így szólt:
  – Épp azon gondolkozom, hogy a törvénytől nem tartasz annyira, mint a banditacimboráidtól. így tehát az lesz a helyes, ha téged… elengedünk.
  Ez olyan váratlan volt, hogy majdnem felkiáltottam. Tollas meg vontatottan kérdezte:
  – Vagyis… hogyan?
  – Hogyan, hogyan? Egyszerűen. Szabadon engedünk. Hiszen senki sem látta, hogy kiemelted a ruhatári jegyet annak az angolnak a zsebéből, a bundával meg Volokusinát füleltük le, te meg a közelben sem voltál, így őt fogjuk elítélni, te meg elmehetsz. Menj isten hírével.
  – És én?! – kiáltotta Volokusina.
  – Magát, kedvesem, felelősségre vonjuk, a törvény teljes szigorával – tárta szét a karját Zseglov. – A barátját pedig futni hagyjuk, Szvetlana Petrovna. Tollas, te szabad vagy. Tűnj el innen…
  – Én nem akartam! Nem vagyok bűnös! Azt gondoltam… – Volokusina hangja jajgatásba fulladt.
  – Eredj, Tollas, eredj, ne szobrozz itt. Zavarsz bennünket – mondta élesen Zseglov, mire Tollas ernyedten, bizonytalan léptekkel a kijárat felé indult, de még mindig nem hitte el, hogy elmehet.
  – Sarapov, kísérd ki az utcára – biccentett felém Zseglov, és alig hallhatóan, suttogva hozzátette: – Az autóbuszig…
  Kilódítottam Tollast a folyosóra, még mindig szinte álmosan, rogyadozó léptekkel haladt, de ahogy a folyosó feléhez értünk, így szólt hozzám:
  – Köszönöm, ismerem az utat…
  – Nem, barátocskám – nevettem. – Velem biztonságosabb lesz.
  Néhány lépés után bizalmasan közöltem vele:
  – Pár nap múlva elkapjuk Fokszot, meglátod, hogy fog örülni, amiért kézen fogtunk, elbeszélgettünk róla veled egy kicsit, és nyomban elengedtünk, a cinkosodat meg leültettük…
  – De én nem mondtam nektek semmit, nyomorultak! – ordította Tollas.
  – Ha nem mondtál, akkor majd mondasz – jósoltam meg neki, és már láttam, hogy szembe velünk jön Paszjuk meg Taraszkin. – Itt van nektek egy értékes díszmadár.
  – Ez miféle szerzet? – érdeklődött Taraszkin.
  – Egy igazi alvilági haver. Nem akarja elárulni Fokszot, fél, hogy megcsiklandozza a késével, a nőt viszont, akit bűnre csábított, benne hagyta a csávában maga helyett.
  – Akár a szög, olyan a fickó, maga mászik a falba – hümmögött Taraszkin. – Mit csináljunk vele?
  – Pakold be a Ferdinandba, és várj meg bennünket, hamarosan jövünk mindnyájan. Aztán elmegyünk hozzájuk, házkutatást tartunk…
  – Engem elengedtek! – méltatlankodott Tollas. – Nincs jogod itt tartani – a főnököd adta a parancsot!
  – Gyere, gyere, ne szívóskodj – mondta Taraszkin. – Ott a helyed a büfében!
  Visszamentem az adminisztrátor irodájába, közben a félhomályos folyosókon kigyúlt a fény, beszédzsongás, cipőkopogás, sürgés-forgás támadt, véget ért az első felvonás, szünet következett. No, lám! Nekem meg úgy tűnt, órák teltek el, annyi minden történt velünk, a színpadon meg csupán egy felvonást táncoltak végig.
  Zseglov annak a széknek a karfáján helyezkedett el, amelyben Volokusina ült, és a hangja olyan volt, mintha csak a parkban egy pádon üldögélnének, és az életről meg nagy érzelmeikről beszélgetnének.
  – Szvetlana Petrovna, maga nagyon rokonszenves nekem, csak ezért folytatom magával ezeket az unalmas beszélgetéseket. Értse meg, a legegyszerűbb lenne rögtön rács mögé küldenem, és vagy húsz nap múlva az ügye már ott lenne a bíróság előtt. Hiszen maga nem kisgyerek, megérti, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy Tollas elárulta magát, nekünk semmit sem kell bizonyítanunk – a bundában érték tetten, és erre öt szemtanú van. „Felállni, bevonul a bíróság!” A többi, akár a nótában: „Itt van megint, nem álmodom, az őr, a kübli, a torony…”
  – De hát mit akar tőlem? – kérdezte Volokusina, és az egész arca valahogy szétfolyt, fellazult patakzó könnyeitől. Mégis kábítóan szép volt, most ilyen szerencsétlenül és zokogón talán még csinosabbnak látszott.
  – Azt, hogy saját maga segítsen a bíróságnak, és ennek csak egy módja van. Őszinte megbánás és vallomás mindarról, ami a szégyenletes múlttal összekötötte, és ezzel megtisztítja az új élethez vezető útját…
  – Elmondok mindent… beszámolok minden… – Nyilván nem tudta rászánni magát, hogy kimondja: „lopásról”, és valamilyen más, megfelelő szót keresett, ami nem olyan rettenetes. – Minden esetről, amikor idegen… holmit… vittünk el…
  – Hiszek magának! – ugrott le a szék karfájáról Zseglov. – Hiszem, hogy sok mindent megértett, és úgy hagyja maga mögött életének ezt a szakaszát, mint egy lidérces álmot. De kezdetnek még egy kérdést engedjen meg – még egyszer szeretném ellenőrizni az őszinteségét.
  – Tessék, kérdezzen!
  – Tollassal együtt, ugye, nem egy alkalommal találkozott Foksszal? Mikor találkoztak utoljára?
  – Azt hiszem, három nappal ezelőtt. Vagy néggyel.
  – Hol?
  – A Savoy étteremben.
  – Foksz egyedül volt?
  – Nem, Ányával…
  – Ki adta meg találkahelyül a Savoyt? Tollas? Vagy Foksz?
  – Foksz. Ezt pontosan tudom. Tollas telefonon beszélt vele.
  – Ki kinek telefonált?
  – Foksz telefonált nekem, a lakásomra, és hallottam, amikor Tollas megkérdezte tőle: „Hol találkozunk?“
  – Hányszor látta Fokszot?
  – Pontosan nem emlékszem, vagy ötször… Hiszen elég jó barátok Pjotrral.
  Zseglov közel hajolt hozzá, és bensőségesen kérdezte:
  – Szvetlana Petrovna, lehetséges, hogy közös ügyeik is vannak?
  – Nem, nem, meggyőződésem, hogy Tollasnak nincs senkivel semmilyen közös ügye. Mindig azt mondta nekem, hogy az ő foglalkozása olyan, akár az ékszerészé, társak nem szükségesek hozzá…
  – És Ánya? Mindig Foksszal van?
  Zseglovra néztem – igen jól kérdezett, kérdéseiben nyoma sem volt merevségnek, hivatalos nyerseségnek, irányítani is egészen könnyedén, szinte pimaszul irányította Volokusinát, valahogy úgy, mintha csak egy kíváncsi, pletykás szomszéddal társalogna otthon egy csésze tea mellett; a kérdések viszont szüntelenül záporoztak látszólag összefüggéstelenül, de valójában úgy, hogy Volokusinának nem volt ideje összpontosítani.
  – Ánya? – kérdezte Volokusina is. – Azt hiszem, mindig. Hiszen a felesége. Vagy a szeretője, ezt pontosan nem tudom megmondani.
  – És hol laknak?
  – Becsületszavamra nem tudom! – felelte Volokusina, és a szívére szorította a kezét.
  – Ánya is bűnöző? – kérdezte gyorsan és nyersen Zseglov.
  – Nem, rendes nőnek látszik… – csodálkozott Volokusina, és láttam, ahogy Zseglov szája szögletében mosoly bujkált: Volokusina hangjából világosan érződött, hogy önmagát is kétségtelenül rendes nőnek tartja.
  – Fokszék maguk előtt beszéltek a saját dolgaikról? – érdeklődött Zseglov.
  – Csak úgy elvétve. A saját dolgaikról általában keveset beszéltek. De mintha nem titkolóztak volna előttünk…
  – Értem… – mondta elnyújtva Zseglov. – Értem… És Ánya mivel foglalkozik?
  – Szerintem a vasútnál dolgozik.
  – A vasútnál? – Zseglov mint a buldog ragadta meg ezt a mondatot. – Mit csinál? Váltókezelő? Kalauz? Fűtő?
  – Dehogy, ugyan mit gondol? Egyszer beszélt erről – de semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki –, az étkezőkocsiról. Talán pincérnőként dolgozik? Vagy a konyhán?…
  – A konyhán, a konyhán, a konyhán… – ismételgette gyorsan Zseglov, aztán rám nézett Volokusina feje fölött, és megkérdezte: – Vologya, érted már?
  – Az áruk a bázisokról meg az áruházakból – bólintottam.
  – Hiszen ez egy Eldorádó, egy Klondike, aranybánya – egy étkezőkocsiban tengernyi árut el lehet adni – csóválta meg a fejét Zseglov, majd súlyos pillantását Volokusinára emelte, és rendkívül nyomatékosan így szólt: – Most pedig emlékezzék vissza, Szvetlana Petrovna, de nagyon szedje össze a gondolatait, mert talán ettől függ a további sorsa… Hogyan került kapcsolatba Tollas Foksszal?
  Volokusina szemében egy halálra hajszolt vadállat rémülete tükröződött. Zseglov a maga könnyed mozgásával, sima mozdulataival, behízelgő hangjával Volokusina figyelmét szinte magához bűvölte, mint az óriás boa, és ha a padló egyik repedéséből hirtelen előugrott volna egy hétfejű sárkány, bizonyára az sem keltett volna benne nagyobb iszonyatot.
  – Tollas néhányszor telefonált Ányának – mondta elfúló hangon Volokusina. – De általában Foksz maga telefonált a lakásomra…
  – Értem, jó… – bólogatott Zseglov. – No, csak tovább, emlékezzék: miről beszélt Tollas Ányával telefonon?
  – Nem vagyok biztos benne, de úgy rémlik, hogy nem is beszélt vele…
  – Hogyhogy?
  – Egyszer beszélt, ezt tisztán hallottam: „Mondják meg Ányának, hogy Tollas telefonált.“ – Láttam, hogy Zseglov őszinteségre bírta Volokusinát, most valószínűleg igazat mondott.
  – No, és Ánya visszahívta magát ezután? – Zseglov ott állt Volokusina mellett, egyre azt vártam, mikor teszi fel krómcsizmáját a szék keresztlécére, de fékezte magát, az is lehet, hogy ez most fölösleges lett volna – a kapcsolatot már megteremtette Volokusinával.
  – Nem, ezután Foksz telefonált; azt hiszem, hogy Ánya soha nem telefonált nekünk…
  – Remek, remek, nagyon jó – dünnyögte Zseglov, majd hirtelen megkérdezte: – Foksz hogy néz ki? Milyen a külseje, hogyan öltözködik?
  Foksz külsején töprengve Volokusina elgondolkozott, Zseglov meg közben odajött hozzám, és ezt súgta:
  – Vidd át Tollast a Petrovkára, és szedd ki belőle Ánya telefonszámát. De mindenképpen! Megdolgozhatod, ahogy akarod, de szedd ki belőle, ha belegebed is! A Ferdinandot pedig nyomban küldd vissza értünk.
  Az ajtóban egy pillanatra megálltam, mert meghallottam, amint Volokusina ezt mondja:
  – …Mindig váll-lapok nélküli katonai egyenruhában jár, de az egyenruhája drága anyagból van, mint a főtiszteké. És a zubbonyán ott a Honvédő Háború Érdemrend. Meg két szalag súlyos sebesülésért…
  Ez a közlés nem tudom, miért, nagyon feldühített, sőt sértett – ez a bitang biztosan lopta azt az érdemrendet! Még a gondolatát is elvetettem, hogy saját kitüntetései lehetnek. Bandita, gazember, hátországi patkány…
  A Foksz elleni indulataimat Tollasra zúdítottam. Rettenetesen büszkén és sértődötten ült a hátsó ülésen az autóbuszunkban, és valami szomorú dallamot pöcögtetett valamilyen kis alkalmatosságon. Kopirin feléje biccentett, és így szólt:
  – Kárba vész a tudománya, ebből megélhetne, ahelyett, hogy lop…
  Taraszkinnak meg eszébe jutott megint egy idézet, persze nem a dologhoz illő – kedvenc könyvéből, a „Bűnösök bűn nélkül“ című műből:
  – Őket, akik eldobják gyermekeiket, ez nem érdekli…
  Odamentem Tollashoz, és halkan rászóltam:
  – Felállni!
  Dühösen és csodálkozva nézett rám, a bosszúságtól meg a méregtől vörös foltok ütköztek ki az arcán, ahogy ordította:
  – Te ne parancsolgass itt nekem. Majd ráncba szedetlek én még benneteket, átkozott kutyák!
  – Tán bepanaszolsz Foksznak? – kérdeztem tőle komolyan, és megmarkoltam szép szürke esőkabátja gallérját. – Azt mondtam, felállni!
  Úgy látszik, észrevette, hogy az én kezem sem könnyebb, mint a cimborájáé, Fokszé, fürgén felpattant, miközben dühösen dünnyögött valamit.
  – Gyerünk a Petrovkára – mondtam Kopirinnak, és gyorsan megmotoztam Tollast. A zsebében találtam egy nagy selyem zsebkendőt, és megkértem Taraszkint, csináljon belőle egy kis batyut. Aztán mindazt, amit a zsebekben találtam, ebbe a batyuba raktam bele. Csupán Tollas noteszét hagytam magamnál – piros bőrkötésű, mintás nyomású, kapcsos kis remekmű volt apró aranyceruzával. Meglehetősen furcsa kis könyvecske volt: oldalain az ábécé sorrendjének megfelelően csupán telefonszámok sorakoztak családi és keresztnevek nélkül. Vagy száz telefonszám, közülük némelyik apró kis jellel ellátva: pipával, csillaggal, kereszttel vagy felkiáltójellel. Ezt mind ellenőrizni – egyhónapi munkát is igénybe vesz. Az viszont igaz, hogy most nem kell mindegyiket ellenőriznünk, erre később is ráérünk, kényelmesen és módszeresen. Két oldal érdekelt különösképpen – az A és az F. A következőképp okoskodtam: ha Ánya telefonszáma nem a nevénél van bejegyezve, akkor csa'k Foksznál lehet. Úgy, hogy vagy az A-nál, vagy az F-nél lesz.
  Az autóbusz megállt a Karetnaja utcánál, Tollast karon fogtam, és mintha már mindezt jó előre megbeszéltük volna, olyan hangon szóltam hozzá:
  – Gyerünk, Tollas, mindjárt felhívjuk veled Ányát, és megkérjünk, csöngessen ide hozzánk!
  Megrándult, mintha a karját akarta volna kitépni a szorításomból, de vasmarokkal fogtam, és gyorsan behúztam a kapun.
  – Telefonálj neki magad, és beszélj vele te…
  Az A betűs oldalon három telefonszám volt följegyezve, az F betűs oldalon pedig egy. Amíg fölmentünk a lépcsőkön, és végighaladtunk a folyosókon, gyorsan számot vetettem: melyik számot is kell pontosan megneveznem Tollasnak, hogy egy csapásra ledöntsem.
  Azt hiszem, az F betűnél lévő számot kell bemondanom, mivel Ánya egyáltalán nem érdekli Tollast, ez az összekötő csatorna Foksszal, ezen éri el Fokszot, és nem Ányával tárgyal.
  Már a szobám ajtajából odaszóltam Taraszkinnak:
  – Kolja, nem akarsz megismerkedni egy bájos hölggyel? Ha megtetszel neki, meghív az étkezőkocsiba, és annyit ehetsz, amennyi beléd fér…
  – Bármikor, örömmel – egyezett bele Kolja. – Mondd a telefonszámát, fölvesszük a kapcsolatot.
  Belekukkantottam a könyvecskébe az F betűs oldalon, és elhaló szívvel mondtam be a számot:
  – K 4-89-18. – Becsaptam a noteszt, és megkérdeztem Tollastól: – No, mit üzensz Ányának? Üdvözlöd? Vagy Foksznak adjuk át tiszteletedet?
  Tollas a fogát csikorgatta, ebből megértettem, hogy telitalálatom van. Ekkor azt mondta:
  – Ha a munkámhoz nem kellenének nők, soha nem szólnék ezekhez a ronda locskaszájúakhoz egy árva szót se! Úgy jár a nyelvük a nyavalyásoknak, akár a seprű!
  Kacskaringósat káromkodott; megértettem, hogy most aztán semmit ki nem húzunk belőle, így azután leküldtem a cellába. Hamarosan megjött Zseglov. Leült a helyére, az asztal mellé, és telefonált:
  – Paszjuk, te vagy az? Igen. A felvonás még nem ért véget? Aha! Szóval, amikor megjelenik az az angol, kísérd udvariasan az adminisztrátorhoz, készítsd el a jelentést meg a jegyzőkönyvet a bunda felismeréséről, és kérj tőlük feltétlenül elismervényt, hogy a bundát teljesen épen és sértetlenül megkapták. Mit mondhatna még? Akkor mondd azt neki, hogy náluk ott, Angliában sem lopnak kevesebbet. Igen-igen. És a jogrendet nem a tolvajok jelenléte határozza meg, hanem a hatalomnak az a képessége, hogy ártalmatlanná tudja tenni őket. így bizony és nem másként! Na, szervusz…
  Letette a kagylót, lehunyta a szemét, s megkérdezte:
  – Vannak sikereid? Rajta, dicsekedj!…
  – Ánya telefonja megvan. A telefonközponton keresztül meg kell tudni, hol van fölszerelve a készülék, és el kell menni megnézni.
  Zseglov tagadóan megrázta a fejét.
  – Miért, nem kell? – csodálkoztam.
  – A címet, hogy hol a telefon, meg kell tudni. De odamenni még korai. Először az operatív körülményeket kell föltétlenül biztosítani…
  Nem tudtam biztosan tájékozódni – néha úgy rohantunk, mint az őrültek, aztán Gleb, ki tudja, miért, hirtelen fékezni kezdett. Rám nézett, elmosolyodott, mosolya fáradtnak, fájdalmasnak látszott.
  – Nem érted? – kérdezte nyugodtan, mintha a homlokomra rá lettek volna írva a gondolataim.
  – Nem értem!
  – Nincs ott semmiféle Ánya. S igen valószínű, hogy soha nem is lehet. – Azzal elhallgatott, mintha semmi érdekeset nem mondott volna.
  – Hát akkor ki lehet ott?
  – Nem tudom – vont vállat Zseglov. – Ez egy összekötő telefon, ilyesmivel már találkoztam.
  – Magyarázd meg! – Dühös voltam rá, úgy éreztem, szándékosan beszél így, hogy aprócska győzelmem eredményét teljesen megsemmisítse.
  – Ne mérgelődj – mondta Zseglov. – Kicsit elfáradtam e néhány nap alatt. A telefont illetően pedig azt gondolom: valaki van a készüléknél, egy egészen jelentéktelen ember, egy papagáj, aki megkérdezi, ki telefonált, aztán odaszól Ánya vagy Foksz, és megtudja tőle, ki érdeklődött utánuk. Érted már?
  – Értem – feleltem csalódottan, de a vereséggel nagyon nem akaródzott megbékélnem: – Mégiscsak ellenőrizni kéne ezt a változatot. És ha nem úgy van, ahogy mondod?
  – Föltétlenül ellenőrizzük – nyugtatott meg Zseglov. – Annál is inkább, mert ezt az Ányát meg kell találnunk – mindenképpen! Ha valami úton-módon a nyomára jutunk, akkor Fokszot is el tudjuk kapni. Ez tuti! Ez nem futó kaland nála, nem Ingrid, ez komoly szerelem és érdek, ami Ányához fűzi, és ott kell legyen a kuckója, a tanyája is nála…
  – Gondolod, hogy a tanyáján jobb lesz elkapnunk?
  Zseglov hunyorogva nézett rám, és fölnevetett:
  – Ötödik éve küszködöm ezzel a szeméttel, vannak bizonyos tapasztalataim…
  – Oszd meg ezeket velem.
  – A bűnözőt – akár a vadállatot – az ösztönei vezérlik. Neki nincsenek olyan fogalmai, mint nekünk: lelkiismeret, kötelesség, bajtársiasság. Náluk sokkal egyszerűbb a dolog: rossz vagy kellemes, jóllakott vagy éhes, melege van vagy fázik…
  – No és, mi következik ebből?
  – Az, hogy még a háború előtt jártam Durovnál, a cirkuszban, és megdöbbentett az a kisvasút, amelyen az egerek utaztak. Láttad?
  – Láttam. Az egerek kiszaladtak az állomásról, beültek a vagonokba, és körbevonatoztak. Mulatságos volt!
  – Mulatságos – helyeselt Zseglov. – De azt mondd meg nekem, hogyan érték el, hogy az ostoba egerek egytől egyig beüljenek a vagonokba? Mi? Meg tudod ezt magyarázni?
  – Honnan tudnám? Nem vagyok idomár!
  – Én se vagyok az. De ez a kérdés sokáig foglalkoztatott, és végül megtaláltam a megoldást. Az egerek ezekben a kis vagonokban élnek, és az előadás előtt kiszedik őket a helyükről, és az üres vonat érkezik az állomásra. Amikor az ajtót kinyitják, az egerek boldogan futnak be a házukba, a kuckójukba…
  – És Fokszot akkor akarod elkapni, amikor egyszer visszatér a tanyájára?
  – Valami ilyesmit. És a fő fészke ott van ennél az Ányánál! – Zseglov fölállt az asztal mellől, nagyot nyújtózott, hogy a csontjai ropogtak, és ásított. – Jaj, szörnyű, de álmos vagyok…
  – Hát eredj haza, és aludj – javasoltam neki.
  – Nem tehetem. Még szaladgálnom kell bizonyos ügyekben. Tudd meg a címet, ahol ez a készülék el van helyezve, készítsd el a jegyzőkönyveket Tollas és Volokusina letartóztatásáról, tisztázd le a nő vallomását – szóval röviden, tedd rendbe ezt az egész mai dolgot. Gondolkozni majd holnap fogunk…
  Zseglov lerántotta magáról eléggé viseltes zubbonyát, kritikusan végignézett rajta, és így szólt:
  – Sarapov, megengednéd, hogy ma fölvegyem az új zubbonyodat?
  – Vedd – biccentettem, és az órámra néztem: fél tizenegy. Persze nem kérdeztem meg Zseglovtól, hová készül az éjszaka közepén ilyen puccosan, és ő sem mondott semmit.
  – Kész, én megyek… integetett Zseglov. – Későn érek haza…
  Hány órakor jött meg, nem tudom, de amikor éjjel fél háromkor hazaértem, Gleb már aludt. A díványa mellett, a szék karfáján ott függött az új kimenőzubbonyom, amelyre Zseglov rátűzte a Vörös Csillag Érdemrendjét, a kiválórendőr-jelvényt, az ejtőernyős jelvényt és valamilyen apróságot. Majdnem fölüvöltöttem mérgemben, mivel őszintén szólva már pontosan elképzeltem, hogyha a zubbonyból kifejtem a zsinórokat, akkor remek civil öltönyt szabathatok belőle, amire igen nagy szükségem volt – nem mehettem mindenhova ingzubbonyban.
  Az átkozott zubbony miatt nagyon lehangolódtam. Sajnáltam az öltönyt, amit most már nem varrathatok meg. Zseglovra is dühöngtem a pimaszságáért, de legjobban Önmagamra haragudtam a mohóságom miatt, amit sehogy se tudtam legyűrni magamban. No, persze, végső soron micsoda nagy eset – egy átszabott öltöny, fütyülök rá, és kész! Aztán fél éjszaka nem aludtam, szidtam magam a mohóságomért, majd mindenféle gúnyos jelzőket találtam ki Zseglov számára, de azért a legjobban azt sajnáltam, hogy még jó sokáig nem sétálhatok az új, sötétkék, civil öltönyömben. Lehet, hogy Tollas számára, aki elegáns, külföldi öltönyt viselt, az én egyenruhámból átalakított ruhám hitvány rongynak tűnt volna, de hát köpök én az ő tolvaj ízlésére – biztos voltam benne, hogy jól festettem volna a kék civil ruhában, amiben Varjával elmentünk volna valahová – moziba, színházba és így tovább, és így tovább. De a négy helyen is átlyuggatott zubbonyt egyszerűen ostobaság lett volna átszabatni. így aztán hordhatom tovább a kimenőzubbonyomat.
  
  
A RÁDIÓGYÁRBAN, AHOL EDDIG A REKORD
RÁDIÓKÉSZÜLÉKEKET GYÁRTOTTÁK,
MEGKEZDŐDTEK A SZALJUT TÍPUSÚ ÖTLÁMPÁS,
SZUPER RÁDIÓKÉSZÜLÉKEK GYÁRTÁSÁNAK
ELŐKÉSZÜLETEI.
MOSZKOVSZKIJ BOLSEVIK
  
Taraszkint reggel átirányították a második részleghez – katasztrofálisan nem volt emberünk, a Sztopany utcában pedig fényes nappal levetkőztettek egy kisgyereket, és Kolját erre az ügyre állították 'rá. A páncélszekrényből elővettem a Gruzgyev-ügy iratait, kiemeltem közülük Larisza anyagát, és részletesen ismerkedni kezdtem gyámolítójának, Irának a leveleivel. Négy levél volt: kettő helyi, Moszkvából, kettő pedig Ruzából. Nem találtam semmi különösebben érdekeset ezekben a kapkodó, apró betűs írással írt levelekben – a szokásos, érdektelen asszonyi fecsegés volt az egész. Csupán egyetlen részlet keltette föl a figyelmemet – az első levélben Ira ezt írta Ruzából: „Olykor meglátogat az »Esetem«, persze ez az egész abszolút kilátástalan… A korkülönbség érezteti hatását, és gyakran azon kapom, hogy a mellettünk elhaladó kis színésznőcskék lábát nézegeti…” A második levélben, amely két héttel későbbi keltezésű volt, Ira valahogy furcsa hangon közölte: „Istennek hála, ismét szabad vagyok, akár a szél! Az »Esetem« szerencsésen lekopott – abban az értelemben, hogy bejelentette: véglegesen szakítunk. Ismered azt a szokását, hogy kész frázisokat használ: »Ami eltört, nem ragasztható össze…« »Úgy váltunk el egymástól, mint két hajó a tengeren…« És lelépett. Becsületszavamra, valahogy megkönnyebbülést érzek, vele állandóan bénított, nyomasztott valami… Ha felbukkan a látóhatáron, légy óvatos vele, szívecském.”
  Az utolsó mondat megütötte a fülemet, mind a két levelet félretettem, majd futólag átnéztem Larisza anyjának leveleit – valamennyi régi volt –, aztán hozzáfogtam a számlák és táviratok olvasásához. Ezek közt, úgy látszott, nincs semmi érdekes.
  Nem, ez a levél mégiscsak érdekes. „Ha felbukkan a látóhatáron, légy óvatos vele, szívecském.“ Egy ilyen mondat mellett, azt hiszem, nem lehet csak úgy elmenni, bár Larisza barátnője több mint valószínű szerelmi dolgokra gondol. Azonban az olyan dolog, mint a gyilkosság, még a megszokott kifejezéseknek is meglehetősen komor színezetet ad. Érdekes, vajon ki lehet ez a bizonyos „Esetem”? Bizonyára csak egy színésznő nevezheti így az ismerősét! Különben vele, ezzel az Irával is beszélni kell: a leveleiből ítélve meglehetősen közel állt Lariszához… Megnéztem Ira címét a borítékon: „Moszkva, Bozsedomka 7. 4-es számú lakás,“ és egy kiolvashatatlan krikszkraksz. A családi nevét majd megkérdezem Nágyától, ez nem probléma… S ebben a pillanatban szinte fény hasított az emlékezetembe: Bozsedomka 7! Bozsedomka 7! Hiszen ott lakik az a nő, Foksz szeretője! Ingrid Karlovna Szobolevszkaja!
  Zavaromban felálltam. No, szép kis nyomozó vagyok, az ördög vigyen el! Az „Esetem”… Ez aztán az eset! Mint valami hülye azt dadogom: „Egy tartásdíjcsalót keresünk, így meg úgy”, mintha pontosan nem tudná, milyen tartásdíjcsalóra van szükségünk. Nemhiába figyelmeztette Lariszát, hogy legyen óvatos. No, lám, hogy bezárult a kör?… Micsoda tökfej vagyok, egy hete a páncélszekrényben tartom ezt a levelet! Hát persze hogy az „Ira” aláírás a „Ingrid” rövidítése, hogy nem jutott ez az eszembe? Ej, ha ezt Gleb megtudja, szégyenkezhetek…
  A meglepetések ezen a napon egymást érték, és ha Zseglov úgy dönt, hogy leszedi a fejem, százszázalékosan igaza lesz. A Bozsedomka 7-es számú ház 4-es lakásának ajtaját szép, fiatal nő nyitotta ki, és csöndesen mondta:
  – Tudtam, hogy vissza fog jönni…
  Dühömben azt akartam neki válaszolni, hogyha tudta, akkor az amúgy is elfoglalt embereket nem kellett volna bolonddá tennie, mondott volna el mindent úgy, ahogy van, de fékeztem magam – az ilyen esetekben Formanyuk őrmester azt mondta: „Századparancsnok, te haragszol – tehát nincs igazad.” Nem egy oka lehetett a hallgatásra. Persze nem udvariaskodtam különösebben, hanem egyenesen megkérdeztem:
  - Mért nem mondta meg nekem, hogy a maga remek „Eseté”-nek Foksznak – köze van Larisza Gruzgyeva meggyilkolásához?
  Sápadt volt, de ezekre a szavakra még jobban elfehéredett, és a kezét tördelve suttogta, de mintha ordította volna:
  – Nem! Ne-em!… Csak akkor gondoltam erre, amikor maga eljött hozzám…
  – Nem igaz! Maga régen figyelmeztette a veszélyre Lariszát levélben.
  Bosszúsan rázta a fejét:
  – Nem így van, nem így… Egészen másra gondoltam…
  – Éspedig mire?
  Fölállt, cigarettát vett elő, rágyújtott. Odafordult az ablakhoz, sokáig hallgatott, és szaggatott lélegzéséből kitaláltam, hogy sír. De nem volt időm várni, siettetni kezdtem:
  – Tehát, mire gondolt, amikor azt írta: „Légy óvatos vele, szívecském?”
  Nem fordult felém, úgy mondta:
  – Vannak dolgok, amikről egy nőnek nagyon nehéz beszélni… Soha nem mondtam volna el magának, amit most elmondok, ha Larocska nem hal meg… Ez mindent elhomályosít, minden értelmét veszti… Minden olyan jelentéktelen és nyomorúságos lesz… Egyszóval Foksz elhagyott engem, hogy Lariszával foglalkozzon… Hiszen Larisza tíz évvel fiatalabb volt nálam. Ez nagyon fájdalmas és kibírhatatlan lett volna, ha… Á-á!… Higgye el, nem haragudtam Larára, sajnáltam. És figyelmeztettem, hogy rosszul fog végződni a dolog. De higgye el, azt nem tudhattam, hogy ilyen szörnyűség történik…
  – És most?
  – Most már tudom azt, amit mindenki tud: Ilja Szergejevicset letartóztatták Larisza meggyilkolásáért… És azt is tudom, hogy maga keresi Fokszot. Azt, hogy milyen úton-módon kerülhettek össze, el sem tudom képzelni. Hiszen azelőtt nem találkoztak.
  – És aztán?
  – Nem tudom! De meggyőződésem, hogy Foksznak kellett valami szörnyűt elkövetnie, hogy Ilja Szergejevics önuralma ellenére rászánja magát…
  Elképzeltem a szituációt, amit Ingrid felvázolt, és megkérdeztem:
  – Ilja Szergejevics féltékeny?
  – Nehéz megmondani… Még az ő belső jósága mellett is adódhatnak olyan helyzetek, amikor a jellem kirobban…
  Úgy döntöttem, nincs mért titkolóznom, és nyíltan megmondtam:
  – Félek, hogy maga nem egészen helyesen képzeli el a bűntény lefolyását. Maga azt gondolja, hogy Gruzgyev ölte meg Lariszát féltékenységből, igaz?
  Ingrid határozottan bólintott. Dús, világosszőke, magas kontyba fogott haja a vállára bomlott, bosszúsan vetette hátra:
  – Ez így nagyon egyszerű lenne. Ne felejtse el, hogy békésen váltak el egymástól, és Ilja Szergejevics már az új feleségével élt. Itt minden sokkal bonyolultabb. Úgy gondolom, hogy Foksz valamilyen hihetetlenül sértő fondorlatot eszelt ki – nagymester az ilyesmiben…
  – És ha valami mást tételezünk fel?
  – Például? – kérdezte Ingrid.
  – Tételezzük fel, hogy megtalálta a közös nyelvet Gruzgyevvel… Larisza ellen.
  A két tenyerét előrelökte, mintha még a lehetőségét is elvetné az ehhez hasonló gondolatoknak:
  – Ugyan, hogy mondhat ilyet! Ez… ez egyszerűen ostobaság! Ismétlem: nem ismerték egymást; mindenesetre Lara az utolsó pillanatig semmit nem tudott erről.
  – Akkor azt mivel magyarázza, hogy Foksznál megtalálták Larisza holmiját?
  – Mégis megtalálták?!
  – Sajnos, nem, egyelőre csak a holmikat…
  Kicsit gondolkozott, azután így szólt:
  – Tudja, annak ellenére, ami köztünk történt, Lara őszinte volt hozzám. A halála előtt nem sokkal futólag közölte velem, hogy Foksz házassági ajánlatot tett neki. És rábeszélte, hogy hagyja itt ezt az unalmas, sáros Moszkvát, és telepedjen le az ő hazájában, a Krímben, ahol már ki is nézett egy olcsó, de nagyon jó nyaralót. És a helyi színházigazgató a barátja, aki egész életére a lekötelezettje – szóval Lara karrierje biztosítva van…
  Aha, ez már valahogy kapcsolódik ahhoz, hogy Larisza felmondott, és megszüntette a takarékkönyvét.
  – Én nem is igyekeztem lebeszélni erről – folytatta Ingrid. – Megérti, még azt hihette volna, hogy féltékenységből teszem… Különben, félek, hogy valóban így gondolta, mert jóllehet meghallgatta a tanácsaimat, nyilvánvalóan fütyült rájuk.
  Ingrid sokáig hallgatott, látszott, hogy most, miután mindent elmondott, a jelenlétem elviselhetetlen számára. Így szóltam:
  – Tudja, Ingrid Karlovna, Fokszot és Gruzgyevet valóban összekapcsolja valami ebben a históriában. De még nem értjük egészen, hogy mi. Ezt csak egy ember tudja megmagyarázni. Foksz…
  – És Gruzgyev? – vágott közbe Ingrid.
  Arra gondoltam, hogy az ilyen kártyákat nincs értelme fölütni egy olyan nő előtt, aki szerelmes volt Fokszba, annyi minden előfordulhat, hátha a régi máglya újra füstölni kezd, vagy tán lángra is kaphat…
  – Tudja, mi itt elég bonyolult kombinációt állítottunk fel – mondtam. – Később majd elmesélem magának, de most Fokszra van szükségünk. Hol lehet?
  – A vendéglőkben… – mondta könnyedén, szinte gépiesen, az ablakon kibámulva, és nyomban látszott, hogy sajnálja, amit mondott, beharapta az ajkát.
  – Milyen vendéglőkben? – tudakoltam udvariasan.
  – Nem tudom… – mondta bosszúsan. – Múzeumokba nem jár, könyvtárba sincs beiratkozva. Hol lehetne másutt?…
  – Maga milyen vendéglőkben járt vele? – makacskodtam.
  – Különbözőkben… De mindössze kétszer voltunk…
  – Mégis, melyikben?
  – Az Astoriában, és a… Grand Hotelban… – dünnyögte félrenézve, és láttam, hogy hazudik. De miért? Miért?
  – Hát akkor megkérjük magát, jöjjön el velünk a vendéglőbe, ahol azonosíthatja – mondtam határozottan.
  – Én? Magukkal? Azonosítani egy vendéglőben?! – kérdezte szörnyen csodálkozva. – Maga megőrült! Kinek néz maga engem?
  – Hogy kinek? – hökkentem meg. – Olyan ismerősnek, akit bűnrészességgel gyanúsítunk egy gyilkosságban. – És a lehető leggúnyosabban tettem hozzá: – A barátnője meggyilkolásában, többek között…
  Ingrid megvetően biggyesztette le alsó ajkát, úgy mondta:
  – Azt gyanúsítanak, akit akarnak… Bár ehhez semmi alapjuk sincsen – az a szerencsétlen Gruzgyev talán nem elég? Hiszen nemhiába ültették le!
  – Természetesen nemhiába – lobbantam haragra. – De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a többiek megúszhatják… A bűnrészesség – az… az komoly dolog…
  Lehet, hogy azért, mert meglehetősen ködösen magyaráztam el neki a bűnrészesség fogalmát, amit még magam sem dolgoztam fel a tankönyvekből, így szólt:
  – Egy olyan emberre, aki közel állt hozzám, bármilyen gazember is lett később, nem fogok vadászni. Maga rosszul ismer engem…
  Hetykén közbevágtam:
  – Kényszeríthetjük erre!
  Fölnevetett:
  – Nem. Ebben az életben csak azt csinálom, amit magam akarok. És ha nem akarom, akár agyon is lőhetnek…
  Megértettem, nem lehet rákényszeríteni, hogy azonosítsa Fokszot. És az ő jellemével ez veszélyes is volt – a legválságosabb pillanatban jégre vihetett volna bennünket. Fölálltam, a „viszontlátásra” helyett csak elég udvariatlanul intettem, és távoztam.
  A főkapitányságon senki sem volt bent a mieink közül. Leültem az asztalomhoz, és egy jegyzettömbre – hogy ne felejtsem el – fölírtam az alapvető tényeket az Ingriddel folytatott beszélgetésből, és elhatároztam, hogy még egyszer átfutom a leveleit. De sem a Gruzgyev-dosszié, sem a levelek, amiket siettemben az asztalon hagytam, már nem voltak sehol – úgy látszik, Zseglov berakta az iratokat a páncélszekrénybe. A saját kulcsommal, amit néhány napja Zseglov olyan ünnepélyesen nyújtott át, mint valami érdemrendet, kinyitottam a zárat, és kitártam a páncélszekrény súlyos acélajtaját. A folyosón közben hangok hallatszottak, és az irodába belépett Taraszkin és utána még ketten: egy hat-hétéves forma, zavart, ijedt arcú kislány – az egyik kezében egy sáros rongybabával, a másikkal meg épp a könnyeket mázolta szét sovány, sápadt kis arcocskáján – és egy szegényesen öltözött fiatalasszony, riadt kerek szemű, akár a kislány…
  Taraszkin felháborodottan kiabálta már a küszöbről:
  – Képzeld, Sarapov, mire nem vetemednek ezek a gazemberek, már a gyerekeket fosztogatják!
  – Mi történt? – kérdeztem.
  – Képzeld csak el, ez a kislány lent sétálgatott a házuk udvarán, az édesanyja – ez a polgártársnő – meg munkában volt. Egyszer csak egy férfi odament a kislányhoz, és megkérdezte: „Mi a neved?”
  – Ne-em, a bácsi azt kérdezte: „Hogy hívnak?” – javította ki a kislány Taraszkint. – Azt mondtam: „Lidocska”. – „A családi neved?” „Vorobjova.”
  A kislány értelmes arcocskája megremegett, eltorzult, szája legörbült, keserves sírásra fakadt, mire az anyja sietve nyugtatgatni kezdte. Taraszkin a hangját lehalkítva, befejezte a történetet a kislány helyett:
  – Tudod, az apja a fronton esett el. Persze, a lánykának, világos dolog, hogy nem mondták meg – minek is tudja? Szóval odamegy hozzá ez a szemét, katonai egyenruhában: „Ah, Lidocska, szóval te vagy Vorobjova? Nagyszerű! A papád hol van?” „A fronton”. „Bizony nincs ott, megsebesült, elhozták a frontról a kórházba. Meggyógyult, és most haza készül. Én előrejöttem, hogy megnézzem, készen van-e minden a sebesült hős fogadására…”
  Döbbenten hallgattam, ilyesmivel még nem találkoztam.
  – Szóval – mondta Taraszkin – ez a gazember így folytatta: „Gyerünk, menjünk fel a lakásba, készüljünk fel a papa érkezésére, csináljunk rendet…” Fölmentek, rendet csináltak, és a kislánynak a következőt javasolta: „Én megterítem az asztalt, te meg szaladj le, és vegyél fagylaltot.” És adott neki egy harmincrubelest. A kislány persze boldog volt, és már rohant is. Amikor visszatért, a fickó már eltűnt. A lakásban meg minden a feje tetején állt – ami érték volt, azt mind elvitte, elpucolta a gazember… Akkora cirkusz lett, Sarapov, el se tudod képzelni: az anya is meg a kislány is nem annyira a holmikat siratták, mint inkább az édesapát – olyan elkeseredetten zokogtak, hogy az egyszerűen kibírhatatlan volt…
  Odaült az asztalunkhoz, és hozzáfogott, hogy megírja a jelentést, én meg visszamentem a páncélszekrényhez. Bosszúságomra a Gruzgyev-dossziét sehol sem találtam, át kellett forgatnom a jókora iratkötegeket a felső polcon, aztán a középsőn, végül az alsón. Az akta azonban sehol sem volt. Vajon hová tűnhetett? Erre szép lassan ismét átnéztem a dossziékat és papírokat a terjedelmes páncélszekrényben, amíg meg nem győződtem róla, hogy az ügyirat nincs ott. Erre már nyugtalankodni kezdtem; egyszóval nem tetszett, hogy az anyag nincs a helyén: sem az asztalon, sem a széfben.
  – Kolja, nem láttad véletlenül? Itt volt az ügyirat az asztalon – kérdeztem Taraszkintól, és nyomban eszembe jutott, hogy az irodából előbb ment el, mint én, hogyan is láthatta volna? Taraszkin felnézett a papírjaiból, és szórakozottan felelte:
  – Honnan tudhatnám? Nem is voltam itt…
  Benéztem a szomszédos irodákba abban a reményben, hogy megtalálom Paszjukot, vagy legalább Grisát, de egyiket se láttam, még az is eszembe jutott, ne nézzek-e be Szvirszkijhez, de ezt a gondolatot nyomban elvetettem: még csak ez kéne – az osztályvezetőnél keresni az anyagot! A folyosó végén fölbukkant Zseglov, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem – biztosan tud valamit, valakinek a főnökök közül elvihette a dossziét, vagy az is lehet, hogy bejött Pankov, amíg én Szobolevszkajával tárgyaltam. Nyikorgó csizmájában Zseglov odajött hozzám, a vállamra csapott és megkérdezte:
  – No, sasmadaram, mi újság a nagyvilágban és környékén?
  Fölösleges kérdésére nem válaszoltam, hanem amilyen közömbösen csak tudtam, így szóltam:
  – Dolgoznom kéne ezen az ügyön, te meg elvitted az anyagot, és még azt se mondtad, hova…
  – Mi, micsoda? – értetlenkedett Zseglov. – Miféle anyagot?
  – A Gruzgyev-féle gyilkosság anyagát… – dünnyögtem, s próbáltam megőrizni nyugalmam morzsáit. – Itt volt az íróasztalomon…
  – A Gruzgyev-dosszié? Az íróasztalon? – kérdezte Zseglov vészjóslóan, és rám villantotta szúrós tekintetét. – És most hol van?
  Széttártam a karom:
  – Nincs… Gondoltam, te vetted el…
  – Hogy képzeled, Sarapov?! Tudod, hogy mit beszélsz? Nézd csak, nézd csak… – Aztán berohant a szobánkba. – Mit mondasz, hol volt – az íróasztalodon? Mikor? – Az arca közben olyan volt, hogy kirázott a hideg.
  – Há-át… amikor Szobolevszkaja leveleit… amiket a barátnője írt… olvastam… Aztán rögtön elmentem hozzá – az anyag meg az asztalon maradt…
  Zseglov szeme résnyire szűkült, arca megkeményedett. Halkan így szólt:
  – Taraszkin, menjetek át valamennyien a szomszéd szobába… mert csak zavarnánk…
  Amíg Taraszkin összeszedte a jegyzőkönyv papírjait, átkísérte a másik szobába a károsultat meg a kislányát. Zseglov fenyegetően hallgatott, s ez a hallgatás sokmázsás súlyként nehezedett rám, szinte elviselhetetlenül nyomasztott; éreztem, hogy valami rettenetes dolog történt. Taraszkin távozása után Zseglov egy ideig hallgatott, súlyosan leereszkedett a székre, mélyen elgondolkozott, végül megkérdezte:
  – A széfben megnézted? Nincs?
  Megráztam a fejem.
  – Volt valaki a szobában, amikor elmentél?
  – Nem. Bezártam magam után…
  – Rohanj Nyusa nénihez, a takarítónőhöz. Csak neki van kulcsa…
  Beszaladtam a mindenesszobába, ahol Nyusa néni békésen teázgatott. Az irodában azonban nem járt, következésképpen a dossziéról semmit sem tudott. Visszamentem a szobámba. Zseglov most is ott ült az íróasztalánál, és dühösen szipákolt.
  – Hová tűnhetett, Gleb? – kérdeztem iszonyodva. El se tudtam képzelni, hogy valami elveszhessen egy bezárt irodából a bűnügyi rendőrségen.
  – Hogy hová tűnhetett? – kérdezte epésen Zseglov. – Azt a plakátot az ebédlő bejárata mellett láttad már?
  Láttam a plakátot, már az első nap fölkeltette a figyelmemet: egy barna pisztolytáska volt rárajzolva vörös zsinórral, és a tokból kilátszott a pisztoly agya, mellette pedig egy karmos, szőrös mancs és egy kétméteres felirat: „Elvtárs! Vigyázz a fegyveredre! Az ellenség kinyújtotta érte a kezét!”
  – Láttam – feleltem komoran.
  – Ez az ügy fontosabb, mint egy pisztoly, igaz?… Az én íróasztalomon láttál valaha is iratokat? Már amikor én nem voltam ott?
  Próbáltam visszaemlékezni: valóban sohasem láttam.
  – Az egész anyagot egyben a kezedbe sem vetted – mondtam lehangoltan. – Mi dolgozunk vele – hol én, hol Paszjuk, hol Taraszkin…
  – Helyes – mondta Zseglov. – De részletanyagokkal dolgozom?
  – Dolgozol. Miért?
  – Te például elolvastál már legalább egy olyan dokumentumot az asztalomon, amin dolgozom?
  Eszembe jutott Zseglov szokása, amin régóta csodálkoztam: ha valaki odament az íróasztalához, észrevétlenül megfordította a papírjait, amelyeket éppen olvasott, vagy letakarta egy másik irattal, újsággal vagy üres irattartóval. Szégyelltem megkérdezni, mért csinálja ezt, de azt is tudtam gyerekkoromtól, hogy a más levelét nem illik elolvasni. Zseglov mintha az ilyen nem illő dolgot előzte volna meg azzal, hogy letakarta az iratait…
  – Nem olvastam, hiszen mindig megfordítod őket – dörmögtem, nem tudva, hová akar kilyukadni.
  – És miért? – Azon nem gondolkoztál? Megmagyarázom. Némelyik papírért, ami ott van az asztalomon vagy a tiéden – ez nem lényeges – egy szélhámos olykor a fél életét is odaadná, érted? Előttetek nincs titkom, nem is lehet, ezt magad is megérted. De ez a szokásom az évek hosszú során kitörölhetetlenül belém rögződött, érted? Soha semmilyen okmány ne legyen az illetéktelenek szeme előtt! – Zseglov fölállt, sétálni kezdett a szobában, majd fáradtan mondta: – Itt meg egy egész anyag eltűnt… Úristen, mi lesz ebből?
  Szinte megbénultam. Fölrémlett előttem, hogy mindjárt Szvirszkij elé citálnak, aztán egyenesen a főkapitány, a félelmetes Mahanykov altábornagy elé, eszembe jutott Szolovjov zavart, riadt arca Kalapos Verka házában, és most valahol mellette láttam magam valamilyen hosszú, festetlen pádon. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, Zseglov így szólt:
  – Ez a história a bíróságra tartozik… Meg tudod magyarázni a főnökségnek, hogy ki olvassa most ezt az ügyet? Mi?
  Kérdésétől vacogni kezdett a fogam; nem azért, mert féltem a főnökségtől, ez valahogy nem volt jellemző a természetemre, hanem kimondhatatlanul szégyelltem magam, mintha egy fogoly őrzését bízták volna rám, én meg elaludtam, a fogoly megszökött, és hogy ezután mit művel, azt csak az isten tudja…
  – Mit csináljak, Gleb? – kérdeztem, majd Paszjukra és Taraszkinra pillantottam, támogatást keresve bajtársaimnál; mindketten együttérzően és izgatottan néztek rám. Zseglov így válaszolt:
  – Nem tudom, mit csinálj. Gondolkozz… – Azzal kiment, és becsapta az ajtót.
  Paszjuk megkérdezte:
  – Netán magaddal vitted, mikor elugrottál ahhoz a hölgyikéhez?
  Kapkodva, teljesen megzavarodva kapcsoltam ki az oldaltáskámat, amelybe a dosszié sehogyan sem férhetett bele, de azért mégis kinyitottam, belenéztem, aztán újra – tizenkettedszer – a páncélszekrényt kezdtem vizsgálni, de hiába, az anyagot nem találtam. Csak álltam ott, bambán bámultam a széf polcait, amikor nyílt az ajtó, Zseglov csizmája nyikorogni kezdett a szobában – ezt a hangot csukott szemmel is felismertem –, és az íróasztalomon nagyot csattant valami. Elhaló szívvel fordultam oda: az íróasztalomon ott feküdt az ismerős, zöld színű irattartó Gruzgyev anyagával, az asztal mellett meg ott állt Zseglov, és rosszallóan csóválta a fejét. Az asztalhoz rohantam, fölkaptam a dossziét, és reszkető kézzel kinyitottam – minden a helyén volt.
  – Hol találtad meg, Gleb? – kérdeztem az izgalomtól dadogó hangon.
  Zseglov megvetően húzta el a száját, csúfondárosan utánzott:
  – Ta-lál-tam… Ez nem a talált tárgyak osztálya! Leadtam a nyilvántartásra, hogy iktassák. S egyben neked is leckét adtam, te balfácán, hogyan hagyd szét az irataidat…
  A történtektől teljesen megrökönyödve csak álltam a szoba közepén, és tanácstalanul bámultam hol Zseglovra, hol Paszjukra, hol Taraszkinra. Taraszkin arcán végtelen megkönnyebbülés tükröződött, Paszjuk fintorgott, szeme dühösen villogott, Zseglov pedig szokása szerint szélesen és jóságosan vigyorgott. A leírhatatlan örömet, hogy az anyag megkerült, váratlanul a megalázottságnak olyan, soha nem tapasztalt érzése váltotta föl bennem, mintha nyilvánosan az arcomba csaptak volna, és nem engednének sírni. A dühtől fuldokolva rontottam rá Zseglovra:
  – T-te… barom… Hogy eszelhettél ki ilyesmit? Azt hittem, megőrülök, fölkötöm magam, te meg tréfálkozol?
  Zseglov hátralépett, fölkapta az állát, és így szólt:
  – Nyugalom, ne hisztériázz! A te hasznodra lesz, a tudásod…
  De engem már elkapott a hév, sehogyan sem tudtam fékezni magam:
  – Ki engedte meg neked, hogy ilyen tökfilkó módon taníts? Mi vagyok én neked, taknyos kis csavargó? Nem értem meg az emberi szót? Fronttiszt vagyok, felderítő! Amíg te itt a hátországban megtanultad a nyomozótudományodat, én negyvenkétszer mentem át a frontvonalon, és akkor te itt cirkuszt rendezel nekem… Nem ismerlek többé… Végeztem veled! – A dossziét az asztalára dobtam, elindultam az ajtó felé, de az ajtóban eszembe jutott valami, odafordultam hozzá, és ezt mondtam: - És tűnj el a lakásomról! Azonnal, hallod? Azonnal! Hordd el magad a jó fenébe!…
  
  
…HÁROM FÜRDŐ TALÁLHATÓ A
TANGANKA NEGYEDBEN, DE EGYIKBE SEM
KÖNNYŰ BEJUTNI. AZ ÁLLANDÓ SORBANÁLLÁSSAL
AZ EMBEREK ÓRÁKAT VESZÍTENEK.
– TATAROZUNK… MENTEGETÖDZNEK
A FÜRDŐIGAZGATÓK. AMIKOR A TATAROZÁST
BEFEJEZZÜK, JOBB LESZ A HELYZET…
A TATAROZÁS VISZON T CSIGALASSÚSÁGGAL
FOLYIK. A KERÜLETI SZERVEK NEM FORDÍTANAK
KELLŐ FIGYELMET E KÖZJÓLÉTI INTÉZMÉNYEKRE.

IZVESZTYIJA
  
Lefelé ballagtam a lépcsőn, és még mindig egész testem remegett a lassan oszló feszültségtől, a dühtől és az iszonyú megbántottságtól. Szégyenletes, fájdalmas, de legfőképpen bosszantó dolog volt, hogy most, amikor éppen csak kezdtem kitapogatni a keskeny, szilárd kis ösvényt ebben a homályos és zavaros Gruzgyev-ügyben, és ilyen-olyan, nem egészen formát öltött sejtéseim felsorakoztak az agyamban, kutatva azt a parányi kiutat, ami elvezetett volna bennünket az igazsághoz – tessék, most elvágtam magam! Zseglov most úgy elveszi tőlem ezt az ügyet, mint a pinty, nem bocsátja meg a viselkedésemet, pláne az egész társaság jelenlétében. Vigye el az ördög! Természetesen lényegében nincs igazam, de neki sem volt joga ilyen aljas játékra! Kártevő! Gonosz kártevő…
  – Vologya! Vologya!…
  Megfordultam, és Varját pillantottam meg könnyű, világos kabátot, divatos lapos sarkú cipőt viselt, kezében esernyőt tartott; és az ernyő, pontosan az esernyő azt súgta nekem, hogy ő már nem Szinyicskina tizedes, hanem egyszerűen csak Varja. Az esernyő kizárólagosan civil holmi.
  – Vologya, a személyzeti osztályról jövök…
  – Leszerelés?
  – Pontosan! November húszadikával.
  – Gratulálok, Varja! És most mi lesz?
  – Holnap bemegyek a főiskolára a tantervekért.
  – És elfelejtesz bennünket örökre?
  – Először is még egy hétig dolgozom. Másodszor, holnap ünnepi est lesz a kapitányságon. Eljössz?
  – Hacsak Zseglov valamilyen munkát ki nem agyal a számomra – feleltem, és a botrányunkra gondolva hozzátettem: – Több mint valószínű, hogy ott leszek…
  – Valami kellemetlenség ért? – kérdezte Varja, és arra gondoltam, hogy az embernek az én jelenlegi szakmámban jobban kéne tudni takarni az érzelmeit.
  – Hogy is mondjam… – vontam vállat. – Nincs mivel dicsekednem…
  – Nem tetszik neked ez a munka? – kérdezte Varja. Belém karolt, úgy vezetett a kijárat felé, és ez olyan természetes és magától értetődő volt nála – talán az ernyő segítette ebben –, nem volt már rendőrtizedes, hanem csak egy csinos fiatal nő, és hirtelen rettenetesen szerettem volna elpanaszolni neki minden bajomat, bánatomat, csak a félelem tartott vissza ettől, hogy majd nyavalygósnak, anyámasszony katonájának tart.
  – Mi van veled, Vologya? Mondd el… hátha ketten kiokoskodunk valamit – kért újra Varja.
  Kiértünk az utcára, odakint gomolygó köd, esős homály vett körül bennünket, és ekkor úgy éreztem, a bátorság hidege önti el szívemet, erősen megfogtam Varja kezét, és magamhoz húztam:
  – Varja, valószínűleg nem lenne szabad ezt elmondanom neked – a nők az erős, kemény férfiakat szeretik… De rajtad kívül nincs kinek elmondanom!…
  Nem húzódott el tőlem, és kedvesen ezt mondta:
  – Tudod is te, kit szeretnek a nők! És te soha nem fogod megtanulni az alakoskodást…
  A szitáló esőben lila színűeknek látszottak az utcai lámpák; esőcseppek muzsikáltak, és a fejünk felett elnyújtottan zúgott a trolibuszvezeték.
  – Varja, nem tudok ehhez hozzászokni: órák, percek, mutatók, számlapok, hajt az idő, akár a postakocsis, mindenki mindenkire vadászik, hazudik, sír, jajgat, a ringyók röhögcsélnek, lövöldözések, tolvajok, csapdák; soha nem tudom, igazam van-e vagy vétkes vagyok…
  – Vologya, drágám, a háborúban talán könnyebb dolgod volt?
  – Varja, nem a könnyebbségről van szó! A háborúban minden olyan egyszerűnek tűnt – az ellenség ott volt a frontvonal mögött. Itt viszont, ezen az átkozott munkán, lassan már senkinek sem hiszek…
  Senki nem járt az eső áztatta, kékes fényben csillogó esti utcán. Varja hirtelen két keze közé fogta az arcom és megcsókolt, és ez olyan volt, mint valami édes, mámoros szédület; ajkának alma- és esőíze volt.
  Fejemet a mellére ölelte, és gyorsan, alig hallhatóan suttogta:
  – Te egészen gyerek vagy, nagyon elfáradtál, és nem bízol magadban, mert még csak tanulod a dolgot, még nem tudod megmutatni magad, amúgy igazán… Higgy nekem, a nők ezt jobban megérzik: te a magad helyén fontosabb vagy Zseglovnál. Olyan vagy, mint a fekete kenyér – erős és becsületes. Te mindig az igazságért fogsz kiállni. Hiszen ha nincs igazság, akkor a jóllakottsággal is torkig lesz az ember, igaz?…
  A szeme óriási és hideg volt, az egyik szürke, a másik világoszöld, és én tudtam, hogy soha az életben nem fogom becsapni őt, és a gyöngédség meleg felhőként gomolygott fel bennem, mint a láng a lámpásban. A boldogságtól szinte aléltan csókolgattam a szemét a zuhogó esőben, és valami megpattant bennem, amikor eszembe jutott, hogy utunk hamarosan véget ér – odaérünk a házukhoz, és nekem távoznom kell majd.
  Varja kinyitotta az ernyőjét, és mind a ketten alája húzódva ballagtunk tovább; életemben először mentem ernyő alatt, ez mindig rettentő szégyenletes dolognak tűnt a szememben – ennél szégyenletesebbnek csak a kalocsniviselést tartottam –, de most szívesen megesküdtem volna, hogy egész életemben esernyő alatt fogok járni, ha Varja ott lesz velem.
  – Vologyenyka, kimondhatatlanul sok esztendő fog eltelni húsz vagy harminc év, mi már egészen megöregszünk, és valamikor ezerkilencszázhetvenötben itt majd ugyanígy járnak a szerelmesek, és a szerelmük is olyan váratlan és ijesztő marad, mint egy kiáltás az éjszakában, de félni már csak a saját érzéseiktől fognak, mert akkor már nem lesznek sem tolvajok, sem banditák, sem cafkák, és az embereknek talán csak a boldogságtól kell majd sírniuk, és nem a félelemtől. Senki nem fog senkit hajszolni meg elfogni, és ezt az akkori szerelmesek majd szintén neked köszönhetik, kiskatonám…
  Ahogy a fejét hátraszegte, arca hideg és világos volt, körülöttünk pedig nedvesen csillogott az éjszaka a Zseglov csizmájához hasonlóan fekete járdákon, és bármilyen boldog voltam is, szívemet aggasztóan szorította össze a múló idő…
  – Nem tudok nélküled élni – mondtam Varjáék kapujánál.
  – Holnap találkozunk. Azt mondtad, igyekszel ott lenni az ünnepi esten.
  – Nem, nem erről beszélek. Mindig, állandóan… Minden percben veled akarok lenni.
  Megcsókolt és kedvesen, mintha megmosdatna, hosszú, hűvös ujjaival végigsimította az arcomat.
  – Ne siess…
  És elment.
  Lassan bandukoltam hazafelé, és a boldogság érzése lassan elszivárgott belőlem, és valami titkos nyugtalanság kezdett őrölni belülről. A bosszúság megkeserítette a szám ízét, és sehogy sem tudtam megérteni, mi az, ami ingerel, amíg hirtelen belém nem villant a komor felismerés – Zseglov! Hiszen elzavartam! Azt mondtam, hogy még ma hordja el magát. Ez pedig disznóság, nyilvánvalóan… Persze, nem kétséges, hogy embertelenül járt el velem. És, mondjuk, megsértődtem emiatt. De ha rendes ember vagyok, fogom magam, és én megyek el. Számít nekem, hogy nincs hol éjszakáznom? Először odahívok egy hajléktalan embert, aztán dühömben kihajítom a lakásból egy szempillantás alatt…
  Ha ez az egész, mondjuk, velem és Taraszkinnal vagy Pasijukkal történik, sokkal egyszerűbb lett volna a dolog – bocsánatot kérhetnék és visszahívhatnám. Zseglovval viszont rettenetes – még azt gondolhatja, hogy beijedtem, és hízelegni akarok neki. Hű, de szégyenletes! Mit lehetne kieszelni? Hogyan lehetne kimászni ebből? A leglényegesebb pedig az, hogy Zseglov már valószínűleg kijelentkezett a kollégiumból. Bizonyára Taraszkinhoz vagy Kopirinhez ment aludni. Az ördög vitte volna el az átkozott nyelvemet! Úgy viselkedtem, mint egy háztulajdonos: „Hordd el magad a lakásomból!” Pfuj!
  Egyre szidtam magam, miközben fölballagtam az első emeletre, kinyitottam az ajtót, csöndesen végigmentem a folyosón, benyitottam a szobám ajtaján, és fölkattintottam a villanyt. A díványon, a takaróval a fejét is beburkolva békésen horkolt Zseglov, az asztalon meg néhány doboz konzerv és négy tábla csokoládé hevert. A szoba közepén pedig ott díszelgett a tükörfényesre pucolt csizmája.
  Zseglov lehúzta a takaró szélét a fejéről, álomittas arcát fölemelte a párnáról, és mérgesen dörmögte:
  – Oltsd el a villanyt! Nincs tőled nyugta az embernek se nappal, se éjjel…
  Visszahanyatlott a párnára, és nyomban mély álomba merült. Megint úgy éreztem, nagyon boldog vagyok. S azzal a szilárd meggyőződéssel aludtam el, hogy az egész világ csodálatosan gyönyörű…
  
  
  
  
LÓVERSENYPÁLYA. LENINGRÁDI ORSZÁGÚT 25.
OKTÓBER 24.
LOVAS BEMUTATÓ.
KEZDÉS DU. 3 ÓRAKOR.
BÜFÉ. ZENEKAR.
KÖZLEMÉNY
  
  Vérfagyasztó sikolyra ébredtem, mintha az ajtóba körfűrész hatolt volna. Az álomtól kótyagosan próbáltam tisztázni, hogy mi történhetett, és már azt gondoltam, hogy valaki meghalt a lakásban. Amíg a lábammal a csizmám keresgéltem, Zseglov már lerepült a díványról, futtában magára kapta a csizmanadrágját, és mezítláb kirohant a folyosóra.
  A folyosón metsző hangon kiáltozva ott vergődött a földön Surka Baranova. Sovány, ráncos nyakán lilásan dagadoztak az erek, a vörös foltok mint sebek virítottak elgyötört arcán, és olyan embertelen szenvedés, olyan iszonyat és elkeseredés sugárzott róla, hogy megértettem – valami rettenetes dolog történt.
  Zseglov odatérdelt Surka mellé, és megmarkolta az asszony csontos vállát.
  – Hozz vizet! – kiáltott rám Gleb.
  Kiáltása úgy meghökkentett, annyira megijedtem, hogy nem a konyhába szaladtam ki, hanem ki tudja, miért, a szobába, de sehol se találtam bögrét, erre fölkaptam a kancsót, Zseglov meg a szájába vette a vizet, és Surka arcába spriccelte. A folyosószögletekben riadtan álltak a szomszédok, Surka nagyobbik fia, Genka vékony hangon sírdogált, a férje, a rokkant Szemjon meg ostobán, bambán vigyorogva dermedten álldogált.
  – A jegyek! A je-e-gyek! – jajgatta Surka rettenetes, mély, üvöltő hangon, s kiáltásából a halálfélelem iszonyata és vadállati fájdalom érződött. – Végem! Végem! Az élelmiszerje-gye-im! El-lop-tá-á-ák!… Öt kicsi gyermekem… éhen… fog… veszni! Á-á-á! A hónap… még csak… elkezdődött… Az egész… havi… élelmiszerjegyek!… Mivel… fogom… etetni… őket?… Ja-aj-aj!
  Ma november negyedike van, az új jegyekig huszonhat napot kell várni, a piacon meg egy cipó ötven rubel.
  Zseglov az ordítástól elfintorodott, mintha a fogát fúrnák, megrázta az asszonyt, és rákiáltott:
  – Hagyd abba az üvöltést! Gondolod, ha ordítozol, a tolvaj majd megsajnál? Nézd meg, a gyerekeket halálra rémítetted! Hallgass! Megtalálom én azt a tolvajt és az élelmiszerjegyeidet is…
  Surka valóban elhallgatott, riadtan és reménykedve nézett Zseglovra, aki most – fiatalon, erősen, hatalmasan és végtelenül magabiztosan – féktelen elkeseredésének ebben a pillanatában életének egyetlen reményszigetét jelentette.
  – Glebuska, Glebuska, kedveském – zokogott fel újra. – Hol fogod megkeresni azt a banditát, azt az átkozott gazembert, a gyerekeim gyilkosát? Mivel fogom etetni őket egész hónapban? Úgyis olyan széllelbéleltek, csak krumplihéjat esznek, hogy leszünk meg éhen egy hónapig?
  – Hagyd abba, hagyd abba! – mondta nyugodtan és magabiztosan Gleb. – Nincs már háború, hála az égnek! Nem halunk meg, együtt majd kihúzzuk valahogy a telet…
  Hozzám fordult, és így szólt:
  – Eredj csak, Vologya, hozd ide az élelmiszerjegyeinket. – Meg se várta, amíg megfordulok, fürgén felugrott, beszaladt a szobánkba, és a dermedten álldogáló szomszédok még magukhoz sem térhettek, máris Surka kezébe nyomta a két tiszti jelzésű, dolgozók számára kiállított jegyünket. – Tessék, fogjad. A felének már lesz mit enni, a többinek is kieszelünk majd valamit…
  Surka tagadóan rázta a fejét, félretolta Zseglov kezét, ellökte magától a rózsaszínű kockás élelmiszerjegyeket, és ajkát harapdálva, alig hallhatóan suttogta:
  – Ne-em, nem veszem el… És maguk?… Nem visz rá a lélek.
  – Vedd el, ha mondják! – szólt rá keményen Zseglov. – Csak nem rendezel itt nekem cirkuszt…
  Újra bement a szobába, kihozott néhány konzervet, egy zacskó cukrot, egy csomag sertészsírt – abból, amit megtakarítottunk, és tegnap váltott ki az ünnepi felkészüléshez.
  – Fogyasszátok egészséggel – mondta kegyesen, és önmagának is tetszett e pillanatban, és a szomszédok előtt is hihetetlenül megnyerőnek tűnt; őszintén szólva, e pillanatban Gleb nekem is nagyon szívem szerint való volt, ezt ő is tudta, bár így mezítláb nem látszott olyan lenyűgözőnek, mint csillogó krómcsizmában, mégis igen jól festett, amikor Surkának szigorúan azt mondta:
  – Etesd a gyerekeket, szükségünk van még katonákra, a Könyörületesség Kora nem köszönt ránk még olyan hamar…
  Vénemberes, szürke könnycsepp kúszott le Mihal Mihalics ráncok barázdálta nyakán, miközben szaporán bólogatott, és odanyújtott egy szatyrot Surkának krumplival meg hagymával – mivel semmi egyebe nem volt.
  Surka csöndesen, magába roskadva sírdogált, és ezt dünnyögte: – Kedveskéim, drága fiaim, amíg élek, imádkozni fogok értetek, az éhhaláltól mentettétek meg a gyermekeimet, szálljon minden bánatom annak az átkozott tolvajnak a fejére, megszolgálom ezt nektek – mosni, takarítani fogok rátok, amit csak mondtok, mindent megcsinálok!
  – Alekszandra! – reccsent rá Zseglov. – Ilyesmit meg ne halljak még egyszer! A szovjet embereknek, mi több, a komszomolistáknak, szégyen a más munkaerejét kihasználni! – Hozzám fordult, s dühösen mondta:
  – Mit álldogálsz itt? Eridj, tedd föl a szamovárt, már úgyis elkésünk…
  Miközben munkába menet ott lépkedtem Zseglov mellett, azon töprengtem, mit fogunk enni ebben a hónapban. Huszonhat nap alatt felkopik az állunk, annyi szent. Mivel az ebédlőben nem adtuk le a jegyeinket, holnapután automatikusan törölnek bennünket a napi háromszori étkezők jegyzékéből. Igaz, megmaradt hatvan jegyünk második fogásra, meleg ételre. Feltételezhetően kapunk még egy zsáknyi krumplit a közös kertiből is. Maradt néhány doboz konzervünk. Kopirintől kérhetünk egy kis savanyú káposztát, Paszjuk meg eldicsekedett vele, hogy küldtek neki egy jó darab szalonnát, valamennyivel csak megszán bennünket. A kenyér pedig, még ha a piacon kell is vennünk – ötven rubelért egy cipót –, szintén elég lesz. Legvégső esetben elpasszolunk valamilyen ruhadarabot, vagy az órát… Lényegében nem lesz baj, átvészeljük…
  Ahogy ezt végiggondoltam magamban, elszégyelltem magam. Úgy látszik, soha nem lesz belőlem olyan ember, mint Zseglov – csak fogta, és tessék, egyszerűen az egész hónapi fejadagot odaadta Surka Baranovának, és itt lépked fütyörészve, már el is felejtette az egészet, én meg mint valami szőrszálhasogató, csak számolok, számolgatok, kivonok, összeadok. Pfuj! Egyszerűen szégyellem magam önmagam előtt! Úgy lehet, amilyennek az ember született, olyan is marad! Még az a gondolat, hogy Zseglov nemcsak a saját, hanem az én élelmiszerjegyeimet is odaadta, sem tudta megvigasztalni szőrszálhasogató tudatomat.
  A Trubnaján villamosra ültünk. Zseglov odaszólt a kalauznőnek:
  – B-szolgálati szabadjegy… – Hátul helyezkedtünk el a kocsiban, és amikor már közel jártunk a Petrovkához, Zseglov megkocogtatta a vállam, és így szólt: – Vologya, azért jó lesz, ha kifundálsz valamit – hiszen akár akarjuk, akár nem, egy hónapig azért mégsem lehetünk meg harapnivaló nélkül…
  A napi ügyekkel fél nap szinte elrepült, ebéd után pedig befutott a verejtékben úszó Taraszkin – fáradtan, de magával elégedetten. Mégiscsak sikerült elkapnia a Zacepán azt a tolvajt, aki az elesett frontkatona családját kifosztotta a Sztopany utcában: még áruba se tudta bocsátani az árvák holmiját, úgy fogta el, azt lehet mondani, a bűnjelekkel együtt – a tárgyi bizonyítékok békésen pihentek a lakásán. Taraszkin a sikeréről még tegnap este beszámolt Glebnek telefonon, az meg nyomban utasította, hogy tudja meg, kinek a tulajdonában van a K 4-89-18-as telefon. Az ügy azért volt bonyolult, mert az egészet csendben kellett megtudni, senki még csak ne is gyanítsa, hogy valaki érdeklődik a telefon tulajdonosa után, ráadásul a bűnügyi rendőrségtől; a tudakozódást tehát valamilyen ürüggyel kellett végrehajtani. Taraszkin ki is talált valamilyen elfogadható mesét, és meglehetősen sok adatot gyűjtött, de véleményem szerint ezek számunkra használhatatlanok voltak.
  – Privát telefon – jelentette Kolja fáradtan egy székre rogyva az íróasztal mögött, amit közösen használtunk. – A tulajdonosa – Zadohina Jekatyerina Petrovna, hetvenéves. A lakás a Csisztoprudnij sétányon van, tizenhármas szám, ötös lakás…
  Zseglov arcán láttam, hogy nem akarja megfosztani Kolját a dicsőség érzésétől – Taraszkin nem volt túl szerencsésnek mondható az egyéni nyomozások terén –, de ahhoz sem volt türelme, hogy az egész mesét töviről hegyire végighallgassa, ezért rövid, pontos kérdésekkel meg-megszakította Kolja előadását:
  – A lakás főbérleti vagy társbérlet?
  Kolja a következő részletes választ adta:
  – A lakás társbérleti, Zadohinán kívül van még négy-szomszéd: Ivolginék, Szergejevék…
  – A szomszédok is használják a telefont?
  – Egyoldalúan…
  – Milyen értelemben?
  – Úgy, hogy ők telefonálhatnak, ha az öregasszony megengedi. De a telefonszámot, hogy nekik telefonálhassanak, azt nem adhatják meg, azt Zadohina a leghatározottabban megtiltotta.
  – Aha. Világos. Tovább.
  – Az öregasszony ebben a lakásban élt egész életében, a forradalomig a Raszhodovszkij-féle szállodákban szolgált a Szretyenkán szobalányként. Az utóbbi időben különböző éttermekben dolgozott, eleinte pincérnőként, majd mosogatólányként…
  – Szóval ott, ahol melegebb van… – jegyezte meg Zseglov.
  – Aha. Közétkeztetésben… – Taraszkin nem vitatkozott, bár látszott, nem osztja a főnök iróniáját, mivel – Zseglov vagy elfeledkezett erről, vagy fütyült rá – Taraszkin felesége, Vera szintén pincérnő volt, ennek következtében Taraszkin a közétkeztetés kérdéseivel állandóan tisztában volt, és az étvágya is mindig kisebb volt, mint a miénk.
  Zseglov megkérdezte:
  – Rokona, ismerőse van az öregasszonynak?
  – A lakónyilvántartó könyvben harminckilenc óta egyetlen rokona sincs bejegyezve.
  – Más forrásokból tudsz ilyenekről?
  – Az unokahúga néha meglátogatja, A szomszédok közlése szerint valahol Brjanszk környékén él Novije vagy Nyizsnyije Ladi faluban. A neve: Nyusa…
  – Nyusa? – kérdezte érdeklődve Zseglov. – Nyusa. Nyura. Anna. Igaz?
  – Annának Anna, de szerintem nem az – mondta megfontoltan Taraszkin. – Először is ez a nő harmincöt-negyven éves, kicsit öreg szerintem; másodszor semmit nem követett el azon kívül, hogy melegítő gumipárnában hordja a pálinkát, semmi komoly. Békés természetű nő.
  – Értem. És a néninek, ennek a Zadohinának van valami a füle mögött?
  – Ami kompromittálná – semmi sincs. Csendben éldegél, templomba járogat, előállítva, büntetve nem volt. A nyugdíjából tartja el magát…
  -- Igen, igen, igen… – dünnyögte Zseglov. – Egyszóval, semmi sincs a rovásán. No, jó, ülj le, és írd meg a jelentést. És mondd csak, milyen látogatók járnak hozzá?
  Taraszkin papírt vett elő az íróasztalfiókból, és unott hangon mondta:
  – Ugyan miféle látogatói lehetnének ennek az ásatag banyának? Semmilyenek. És olyan csinos babát, mint amilyennek mi képzeljük Foksz ismeretlen barátnőjét, ezt az Ányának nevezett személyt, még soha nem látott nála senki…
  Taraszkin még a nyelvét is kidugta nagy igyekezetében, miközben a jelentését írta, Zseglov meg a homlokát ráncolva fel-alá sétált a szobában nyikorgó csizmájában, és gondolkozott.
  – Ravasz egy ürge ez a Foksz – mondtam neki. – Ezt itt, azt hiszem, nem csíped el, duplán biztosítja magát. A büntetőszázadban volt nálam egy bűnöző, egy bizonyos Fjodor Szinyajev, a háború előtt, foglalkozása: besurranó tolvaj. Később egy párszor ráncba szedtem, leszoktattam a lomposságáról.
  – Figyelem, történet a katonai gyakorlatból, Sarapov századparancsnok előadásában – jegyezte meg szokása szerint gunyorosan Zseglov.
  Nem sértődtem meg, ismertem a természetét, és folytattam:
  – Alapjában véve megfontolt, takarékos ember volt, a későbbiek során, miután megsebesültem, még a hátországban is meglátogatott… Igen… Szóval szeretett lakásokból lopni, olyan lakásokból, ahonnan a háziak huzamosabb ideig távol voltak. Elmesélte, hogy csinálta: sétálgatott az ablakok alatt, gyakran, napközben meg este is… Napközben, ha a függönyök be voltak húzva, és este néhány napig sötétek voltak az ablakok, azt jelentette – a lakás készen áll. Meglátogatható. Ilyenkor aztán behatolt, és nyugodtan rámolni kezdett: először mindent csoportosított, előkészített minden kapkodás nélkül…
  – Vannak ilyen sakálok… – mondta most már komolyan Zseglov. – Mondd csak.
  – Ha egyszerre nem tudott mindent elvinni – az ablak és a függöny közé újságot tett. Ha a háziak hazatérnek, elhúzzák a függönyt, az újság leesik, ő meg, amikor újra jön, észreveszi… Szóval ez is egy módszer…
  – Ezt azért mondod, hogy esetleg Foksz is újságot tesz ki nekünk Zadohina anyó ablakába?
  – Pontosan. És szerintem így alakul ki a kettős biztosítás. Mert ha Tollas elárulja, akkor is mindenképpen meg kell várnia Foksz telefonját. Tehát van ideje gondolkozni, felkészülni. Legalábbis így gondolom…
  – Helyesen gondolod. No, hát akkor mit csináljunk?
  Taraszkin abbahagyta az írást, és határozottan mondta:
  – Ide kell hívni az anyót: aztán rukkolj csak ki vele, Kátya néném, kiféle-miféle rendkívül veszélyes banditák tartják rajtad keresztül a kapcsolatot a maguk gazember cinkosaival? Mondd csak el, de becsületedre, mert különben…
  Zseglov félbeszakította a fellépését:
  – Aha! Erre az anyó keresztet vet a vörös sarokban lévő arckép felé, és ezt mondja: „Szeretve tisztelt főnök polgártársam, Taraszkin Nyikolaj, ha akarod, keresztre feszíthetsz, akkor se tudok semmit. Van, úgymond, egy fiatal lány, Ánya, aki öregségemre-árvaságomra el-ellátogat hozzám, gondomat viseli, kiváltja az élelmiszerjegyeimet az áldott lélek. De mivel, ugye, nincsen telefonja, meg fiatal, a gavallérok rákaptak a telefonálgatásra. Én azután átadom néki az üzenetet… De azt, hogy ki és mit akar – én vén bolond, honnan is tudhatnám?“ Aztán egy félórával később Ánya már ismeri a dörgést, és vele együtt persze a haverja, az a nagyeszű Foksz is. No, ez a kép hogy tetszik?
  Taraszkin széttárta a karját:
  – Maga jobban tudja, Gleb Georgijevics. Maga a fej itt nálunk, maga dönt… – Azzal visszatért a jelentéséhez, amit a tempóból ítélve az újesztendőre talán sikerül befejeznie.
  – Te hogy gondolod, Sarapov? – kérdezte Zseglov.
  – Az elképzeléseim, hogy úgy mondjam, negatívak.
  – Nem baj – bólintott Zseglov. – Kizárásos módszert is alkalmazhatunk. Beszélj!
  – Mit mondjak?… Ha Tollas nevében telefonálunk, Foksz visszahívja. És hogyan beszéljünk vele? Rögtön lebukunk… Ha megpróbáljuk Volokusinát rábeszélni – velük ő még nem bocsátkozott tárgyalásokba, minket tisztán ijedtségből lebuktathat…
  – Tehát egyetlen dolog marad – összegezte Zseglov. – Tollast kell megagitálnunk.
  – Felhozassam? – álltam fel.
  Zseglov megrázta a fejét:
  – Ne. Korai még. Hadd csücsüljön – hátha beérik. Elengedem, ha Fokszot a kezünkre adja…
  Csodálkozva bámultam rá – sehogyan sem tudtam hozzászokni váratlan cseleihez. Ő meg így szólt:
  – Foksz bandita. Őt mindenáron kézre kell kerítenünk. Tollas viszont kishal, hová úszhatna el előlünk?…
  Valami nem tetszett nekem ebben az okoskodásban, de ahhoz még gyenge voltam, hogy Zseglovval vitázzam, és még az is eszembe jutott, hogy ez már szokásommá válik – minden kérdésben összerúgom a patkót vele. Ezért aztán hallgattam, Gleb meg így szólt:
  – Számunkra, akárhogy is fontolgatjuk, ez az ostoba telefon Ányával – a legfontosabb támpontunk. Ez nem afféle séta a régi csapszékekben, ezek itt reálisan mozognak, tehát nekünk is reálisan kell kidolgoznunk ezt a változatot…
  – És hogyan?
  Zseglov mosolygott:
  – Ilyen sasmadarak ne találnának ki valamit? Nem fordulhat elő! Ezért két óra tájban átmégy a háromszáznyolcas szobába Nyikolaj Lvovics Rabin elvtárshoz – már megbeszéltem vele a dolgot –, és együtt megkezditek az ellenőrzést az összes operatív előírásoknak megfelelően: az elítéltekre, az előállítottakra, az orgazdákra és a hozzájuk hasonló díszpintyekre vonatkozóan. Kiválogatjátok az összes Anna nevű nőt, aki valamennyire is megfelel a mi mércéinknek. Mellesleg nézd meg az alvilági névkartonjaikat is…
  – De hiszen az Anna – az… – nem értettem, mit akar.
  Zseglov megveregette a vállam:
  – Megeshet, megeshet, hogy nem is az igazi, hanem az alvilági neve. Ha lesz időm, annyi példát mondok neked erre, amennyit csak akarsz. De magad is meglátod! Szóval írjál ki minden többé-kevésbé megfelelőnek látszót a kartonokról, hadd legyenek csak a szemünk előtt…
  – Értettem!
  – Ez nagy munka lesz, több napra való, de hát mit csináljunk…
  Ekkor eszembe jutott valami, és határozatlanul kiböktem…
  – És mi lenne, Gleb, ha a pályaudvarokon keresnénk?
  – Vagyis?
  – Emlékszel, kiokoskodtuk, hogy egy étkezőkocsiban dolgozhat valahol. Ott aztán minden árun túl lehet adni.
  Zseglovnak sosem kellett hosszan magyarázni.
  – Okos – mondta. – Kérünk embereket Szvirszkijtől, hadd menjenek ki valamennyi pályaudvarra, és keressék Ányát az étkezőkocsikban – aztán a listát összehasonlítjuk a te operatív nyilvántartási kartonjaiddal. Most pedig: ezt az anyókát, Zadohinát figyeltetni kell – hátha felbukkan nála valaki. Ezt szintén ellenőrzöm…
  Az öregasszonyt illető gondolat természetesen helyes volt, de nekem egyre csak úgy tűnt, hogy a telefonjával még valamit ki lehetne találni. Ezért megkérdeztem:
  – Figyelj csak, Gleb, nekem egyszer Paszjuk azt mondta, hogyha például nekünk telefonálnak, mondanak valamit, azután leteszik a kagylót, és mi meg szeretnénk tudni, honnan telefonáltak, megtudhatjuk. Így van, valóban?
  – Meg lehet csinálni – mondta Zseglov. – Csak neked nem szabad letenned a kagylót, hanem egy másik készüléken kell felhívnod a telefonközpontot. Ők aztán meg tudják állapítani valahogyan… Miért?
  – Várj csak, van még egy kérdésem. Ugye az, hogy Tollast elkaptuk, a bűnözők előtt nem titok, tudják?
  Zseglov csodálkozva nézett rám.
  – Persze hogy nem titok, megszokott dolog. Miért?
  – Azért, mert előre is fel lehetne hívni a telefon-központot, és megállapodni velük, és megkérni Volokusinát, telefonáljon Zadohinának Ányával kapcsolatban. Ánya vagy Foksz erre visszahívja, Volokusina pedig a természetének megfelelően hisztériásán közli, hogy Tollast letartóztatták, és vele most aztán mi lesz?…
  Gleb szeme fölcsillant, az ötlet nyilvánvalóan tetszett neki.
  – Aha… aha… – mérlegelt gyorsan. – Erre Foksz valahogy kapcsolatba lép vele, ami alig valószínű… vagy megparancsolja neki, hogy felejtse el Ánya telefonszámát, és többé ne hívja fel… igen-igen… nekünk pedig a telefonközpont minden esetben megadja azt a számot, ahonnan telefonált… Sarapov, sas vagy, gratulálok!
  Éreztem, hogy az arcomon önkéntelenül elégedett mosoly ömlött el, és emiatt kényelmetlenül éreztem magam – Zseglovnak csak meg kell simogatnia, és én máris dorombolok, mint egy kandúrmacska az elégedettségtől! Mégiscsak van valami ebben az ördöngös fickóban!
  Összehunyorított szemmel rám nézett, és így szólt:
  – Ettől függetlenül holnap megkezdjük az egész városra kiterjedő akciónkat az éttermeket illetően – az embereket kijelölték, a főnökséggel mindent megbeszéltem. Különös figyelemmel a Savoyra, mivel adataink szerint ott gyakran megfordul. Ki tudja, hátha épp ott kapjuk el! Te egyelőre két óráig tedd rendbe a levelezést, én meg megyek… – És Zseglov lelépett.
  Leültem az asztalához, és hozzáfogtam a levelezéshez, minden írásbeli munkát így neveztünk: az ember beírja az irat nevét a leltárba, aztán egy vastag „zsákvarró“ tűvel hozzáerősíti az „ügy anyagához”, megszámozza az oldalakat és ehhez hasonlók. Kolja Taraszkin, aki kissé felélénkült Zseglov távozása után, hozzáfogott, hogy felesége szavaival elmesélje egy zenés filmkomédia tartalmát, én közben a saját dolgommal foglalkoztam, és meg kell mondanom, hogy ennél jobb időtöltést egy ünnepi estet megelőzően ki se tudtam volna találni…
  
  
MOSZKVAI PEZSGŐGYÁR

A HÁBORÚ NAPJAIBAN LÉTESÍTETT MOSZKVAI
PEZSGŐGYÁRBAN, AHOGY A BORÁSZOK MONDJÁK,
MEGKEZDŐDÖTT A PEZSGŐ TÖMEGGYÁRTÁSA.
AZ ÚJ BOROKAT, AMELYEKET KÉT ESZTENDEIG
ÉRLELNEK, ITT PALACKOZZÁK A TOVÁBBI
ERJESZTÉS ÉS KEZELÉS CÉLJÁBÓL. EBBEN AZ
ÉVBEN A MOSZKVAI PEZSGŐGYÁR MEGJELENIK
A PIACON AZZAL A SZOVJET PEZSGŐVEL, AMIT
FRANCIA ÉS GRÚZ BOROKBÓL KÉSZÍT.

VECSERNAJA MOSZKVA

Zseglov ugyanolyan váratlanul jelent meg, mint ahogy eltűnt, és most töprengőn nézett rám, és láttam, az a kívánság gyötri, hogy megbízzon valamilyen halaszthatatlan feladattal. Hogy ezt megelőzzem, határozottan kijelentettem:
  – Kész, elmegyek…
  – Megengedi, hogy kíváncsiskodjam, hová? – elméskedett Zseglov.
  – Haza, átöltözöm. Ma ünnepi est lesz – emlékeztettem.
  – Á-á! El is felejtettem. – Zseglov egy pillanatig töprengett, majd legyintett: – Hallod, ez remek ötlet – akkor ma mulatni fogunk! Nekünk is, akár a lovaknak, kell egy kis pihenő, hogy kifújhassuk magunkat – nehogy agyonhajszoljalak benneteket…
  – Igen, valószínűleg… – feleltem óvatosan, mivel az a titkos gondolat kezdett eluralkodni rajtam, hogy a szabad időt Varjával együtt Zseglovtól külön szeretném eltölteni – mellette igen jelentéktelennek láttam magam.
  – Akkor tehát – utasított Zseglov, ügyet sem vetve az óvatosságomra –, ha otthon leszel, hozz néhány húskonzervet meg egy tábla csokoládét, én meg megpróbálok felhajtani valami kis szenteltvizet…
  – Te nem öltözöl át? – kérdeztem.
  – Mibe öltöznék át? – nevetett Zseglov, kivillantva hófehér fogait. – Olyan vagyok, mint Diogenész, amim van, az mind velem van…
  Egy órám volt a készülődésre, és egész idő alatt keményen dolgoztam. Valószínű, hogy egész életemben nem készülődtem még ilyen sokáig. A tüzes vasalóval vizes rongyon keresztül élesre vasaltam kék csizmanadrágomat meg a kimenőzubbonyomat. Aztán a zubbonyt a szék karjára akasztottam, elővettem az új rámás csizmámat, és tükörfényesre pucoltam. Majd a fürdőszobában gondosan megborotválkoztam, s a hajam féloldalt választva megfésülködtem. Új nyakbetétet varrtam föl. Aztán leültem egy székre e gazdagsággal, nagyszerűséggel szemben, és elgondolkoztam. A zubbony jobb oldalán három lyuk ásított, amiket Zseglov szúrt rajta, és most már magam is tisztában voltam azzal, hogy számomra nincs visszaút – egyszerűen nincs más lehetőségem –, fel kell tűznöm a kitüntetéseimet, bár megesküdtem magamnak, hogy addig nem mutatkozom ezekkel a bűnügyi rendőrségen, amíg valami komoly ügyet föl nem derítek, és ahogy a sportolók mondják, igazolom a minősítésemet. De hát csak nem jelenhetek meg az ünnepi esten ilyen lyukakkal a mellemen, ezt a szabályzat is tiltja, és ami a legfontosabb, a saját ügy felderítése még nagyon messze van, Varja viszont ma ott lesz az esten!
  Egy kis ideig még így küzdöttem önmagammal, de ez a küzdelem már az elejétől fogva megadásos játék volt, mintha önmagammal sakkoztam volna, már eleve elhatározva, hogy a fehérrel fogok nyerni. Határozottan fölálltam, fogtam az árat, és még egy lyukat fúrtam a zubbony jobb oldalán, a bal oldalon pedig kettőt. A bőröndömből előszedtem egy nehéz flanelcsomagocskát, kibontottam, és az asztalon szétraktam a kitüntetéseimet. A konyhából hoztam egy bögre vizet, fogtam a fogport, és áttörülgettem egy kicsit valamennyit, hogy csillogjanak, de ne ragyogjanak úgy, mint az új garasok. Aztán szép kényelmesen – ezt örömmel csináltam, mivel tudtam, hogy ezeknek a kitüntetéseknek bizonyítaniuk kell: nem a hátországban törülgettem a szemem négy esztendeig, hanem a fronton voltam –, gondosan fölcsavaroztam jobbra mind a két Honvédő Háború Érdemrendet, a csillagokat, a gárdajelvényt, bal oldalra pedig felerősítettem a Vörös Zászló Érdemrendet és mind a hét érdemérmet, köztük a lengyel keresztet, a Virtuti Militarit és a bronz Bátorságért Érdemérmet. Aztán fölvettem a zubbonyt, begombolkoztam, a vállszíjat átfűztem a váll-lap alatt, belenéztem a tükörbe, és igen elégedett voltam magammal…
  A klub ruhatárában Taraszkin és Hatszor-kilences Grisa éppen Mamikin brigádjának tagjaival tárgyalt valamiről. Amikor Grisa meglátott, felkiáltott:
  – Aha, Sarapov is megjött, mindjárt ide irányítjuk!… Vologya, gyere ide!
  – Rögtön. – Beadtam a köpenyemet meg a sapkámat a ruhatárba, odamentem hozzájuk, és tréfásan tisztelegve így szóltam: – Szolgálattételre jelentkezem. .
  Taraszkin úgy bámult rám, mintha megdermedt volna, aztán lassan így szólt:
  – Ez aztán igen, Sarapov…
  – Olyan vagy, mint egy oltárfal – mondta elragadtatva Grisa.
  – Csak ne pirulj, öregem! – csapott a vállamra Mamikin. – Hiszen ezek a tieid, nem idegenek…
  – Csak örömömben – dünnyögtem zavartan.
  – Nagy sumák vagy te, Sarapov! – Taraszkin csüggedten ingatta a fejét. – Soha nem mondtad egy szóval se…
  – Mit kellett volna mondanom? – kérdeztem félszegen.
  – Sarapov, írok rólad egy cikket az üzemi lapunkban – ígérte Grisa.
  – Ugyan, hagyjátok már!
  Ekkor jelent meg Zseglov. Szerintem az első pillanatban meg sem ismert, el akart iramodni mellettem, csak amikor egy vonalba ért velem, fordult felém hirtelen, élesen, alaposan megnézett, mérlegelt, és így szólt Mamikinhoz:
  – Tanulj, látod ilyen sasokat kell nevelni! Ez nem olyan, mint a te penészvirágaid!
  Még Mamikin „penészvirágai” is, akik ott álltak mellettünk, elnevették magukat, én viszont már nem örültem annak, hogy az általános érdeklődés tárgya lettem. Zseglov viszont bátorítóan veregette meg a vállamat, és így szólt:
  – Amikor a bűnügyi rendőrségen is ennyi kitüntetést kapsz a munkádért, elmondhatod majd, hogy nem éltél hiába. S nem fog égetni a szégyen a céltalanul elfecsérelt évekért…
  A fiúk csapatostul bevonultak a terembe, én meg sétálgatni kezdtem az előcsarnokban. Egymás után érkeztek az ismerős vagy számomra ismeretlen munkatársak, sokan a feleségükkel, valamennyien ünneplőben, emelkedett-izgatott hangulatban. Elsétált mellettem az osztály vezetője, Szvirszkij is sötét civil öltönyben, amelynek hajtókáján aranyosan csillant meg „Az NKVD Érdemes Dolgozója” jelvény, nyakkendősen. Egy pillanatra megállt mellettem, tetőtől talpig végigmért, és elismerően jegyezte meg:
  – Ez igen, Sarapov, rögtön látni, hogy katona vagy. Nem olyan, mint a mi lomposaink – a két öklét odadughatja az ember a derékszíjuk alá. – Rágyújtott egy Belomorra, hosszú halványkék füstcsíkot fújt ki, és megkérdezte: – No, hogy megy a szolgálat, barátom?
  – Köszönöm, alezredes elvtárs, igyekszem… Bár még kevés hasznomat veszik…
  – Most keveset – később majd sokat. Zseglov dicsér… – És a mondatot be sem fejezve elment.
  Fönt, az előcsarnokban fúvószenekar játszott, a ruhatárban lassan oltogatni kezdték a lámpákat, de Varja még mindig nem volt sehol. Leszaladtam a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, kiléptem az utcára, és várni kezdtem az esőben.
  Varja ekkor jelent meg egy trolibusz ajtajában, és amíg felém sietett, eszembe jutott, hogyan néztem utána a szülőotthon ajtajánál, ahová bevitte azt az aznap reggel talált fiúcskát, és úgy rémlett, hogy mindez iszonyú régen volt – pedig egy hónap sem telt el –, villámként hasított belém a gondolat: ez a kitett kisgyerek valóban szerencsét hozott nekem, és milyen jó lenne, ha Varja beleegyezne, hogy megkeressük abban a gyermekotthonban, ahová irányították, és örökbe fogadjuk; milyen nagyszerű, milyen igazságos lenne ez – visszaadni neki azt a boldogságot, amit ez az apró, öntudatlan, jóságos csöppség ajándékozott nekem, azt a végtelenül nagy boldogságot, ami, biztos vagyok benne, fölösen elég lenne mindhármunknak egész életünkre!
  Varja pedig karcsún, nyúlánkan és hihetetlenül gyönyörűen egyre csak közeledett felém, én meg csak álltam az esőben, amely hűvös patakocskákban csordogált le az arcomon, és izgalmamban e hűvös csöppeket a nyelvemmel nyalogattam le az ajkamról. Az esőcseppek szikrázva csillogtak Varja kendője alól kibújó hajfürtjein, és én kész voltam rá, hogy telekiabáljam az utcát, mennyire szeretem, és azt akarom, hogy már holnap menjünk el a házasságkötőbe, ahol összeházasodunk, és örökbe fogadjuk azt a szerencsére kitett fiúcskát, és hogy legyen öt saját fiunk, és hogy nagyon sok évet szeretnék vele leélni – mondjuk harmincat –, elélni azokig a mesébe illő időkig, amikor már senkinek nem lesz szüksége az én mai foglalkozásomra, mivel az emberek már semmitől és senkitől nem fognak félni, csak a saját érzelmeiktől; és még azt is el akartam mondani neki, hogy nélküle ebből semmit sem tudok valóra váltani…
  Nem szóltam, csak álltam, és boldogan mosolyogtam, amíg Varja ki nem nyitotta fölöttem az ernyőjét, és közelebb húzott magához, hogy ne ázzam el egészen. Szerettem volna beszélni neki az Irgalmasság Koráról, ami most kezdődik, ma, s ebben fog élni a mi szerencsés, kitett-talált gyerekünk, meg a másik öt fiunk is, persze Varja még nem tudta, hogy a talált gyermeket örökbe fogadjuk, és nekünk is lesz öt gyerekünk, és nem hallotta a tompa félálomban, halálos fáradtan hallgatott elbeszélést sem arról a nagyszerű, elkövetkező időszakról, amelynek neve az – Irgalmasság Kora…
  Ezért aztán vidáman és ámuldozva forgatott ide-oda, simogatta az arcomat, és közben ezt mondogatta:
  – Vologyenyka, te egy igazi hős vagy! És milyen csinos vagy ma! Büszkélkedni fogok veled a lányok előtt! Vologyenyka…
  Akkor léptünk be a terembe, amikor a mennyezeten már kihunyt a csillár, és az emelvényen halk, kimért mondatokban beszélt a főkapitányság vezetője. A mondatokat rövid, energikus kézmozdulatokkal választotta el egymástól, mintha azt akarná, hogy mindegyiket különösen jól jegyezzük meg. Arany tábornoki váll-lapjáról csillogó fénypászmák szökkentek az egész színpad fölött kifeszített hosszú jelmondatra: „Éljen a nagy októberi szocialista forradalom 28. évfordulója!” Tetszett nekem, hogy nem előadást tartott, dünnyögő hangon, hanem mintegy kényelmesen és megfontoltan diskurált mindnyájunkkal, és azon igyekezett, hogy minden egyes ember megértse, amit mond.
  – Elvtársak, a belügyi népbiztosság dolgozói előtt még soha nem állt ilyen komoly és felelősségteljes feladat – mondta a tábornok. – Egy esztendő telt el a párt városi bizottságának határozata és a népbiztosság parancsa óta: „Fokozzuk a harcot a bűnözés ellen!” Sok mindent elértünk, de az operatív helyzet a városban még mindig rendkívül feszült. És minden polgárnak joga van megkérdezni tőlünk: hogyan lehetséges az, drága elvtársak, hogy Hitlernek nyakát szegtük, megsemmisítettük a világot fenyegető fasizmust, megbirkóztunk ezzel a hallatlan háborúval, de este kimenni sétálni az Osztankinói parkba kockázatos dolog, és éjszaka átmenni a Kresztovszkij hídon veszélyes?
  Fölemelte a kezét, mintha maga is ezt kérdezné tőlünk, és kérte, magyarázzuk meg, hogyan jutottunk odáig, hogy ilyen az életünk.
  – …Pedig az emberek emlékeznek rá, hogy a háború előtt Moszkvában gyakorlatilag nyugalom volt! Rendkívüli erőfeszítések árán, de akkor elértük, amit akartunk: a veszélyes csirkefogók többségét elfogtuk, felderítettünk és bezártunk minden bűntanyát, hűvösre tettük azokat a megátalkodott láncolókat és orgazdákat, akik nem akartak felhagyni jól jövedelmező foglalkozásukkal. Hivatalosan és az igazságnak teljesen megfelelően jelentettük ki, hogy az országban megszüntettük a szervezett bűnözést…
  Kurta mozdulattal, mintha a tenyerén tartotta volna elénk ezt a tényt.
  – …De negyvenegyben, amikor munkatársaink nagy része kiment a frontra – bizton mondhatjuk, a moszkvai rendőrség aranytartaléka –, amikor minden figyelmet, minden erőt, hazánk minden anyagi és emberi tartalékát a német fasiszta megszállók elleni harc megszervezésére összpontosítottunk, itthon mozgolódni kezdtek a bűnöző elemek. Még Vlagyimir Iljics Lenin rámutatott, hogy a bűnözők és spekulánsok az ellenforradalom első szekértolói. Amíg népünk ezer sebből vérzett, védelmezte hatalmas szocialista vívmányainkat, szülőhazánkat, itthon mozgolódni kezdtek, kicsíráztak ezek a tolvajmaradványok, csapatokká, bandákká szerveződtek, és növekedésnek indultak, megkezdődtek a rablások, a nép nyomorúságát kihasználva harácsolni kezdtek az orgazdák, a spekulánsok, és mint a pókok, úgy szívták meg magukat a közös bánaton; örültek, hogy az éhezéstől és a nincstelenségtől minden tárgy, minden falat élelem ismét hasznot hajtó tolvajáruvá alakul át…
  A tábornok a levegőbe csapott, mintha ezzel a mozdulattal lecsapta volna ezeknek a tarantuláknak a fejét, és hangja fenyegetően fölerősödött:
  – …És most, amikor a legszörnyűbb, amire az ember csak emlékezhet, a háború már mögöttünk van, ez a mocsár még mindig mozgolódik. A bűnözők kihasználják azt, hogy teljes és végleges felszámolásukhoz ideiglenesen nincs elég emberünk. Sok kitűnő nyomozónk elesett a háborúban, új szakemberünk pedig még nincs elég, ezért igen nagy reményeket fűzünk, azokhoz, akik a tegnapi frontharcosok közül kerültek hozzánk. Bízunk rettenthetetlenségükben, önfeláldozásukban, erős katonai fegyelmükben, fronton szerzett leleményességükben és megfigyelőképességükben…
  Varja oldalba bökött:
  – Rólad beszél…
  – Frontharcos elvtársak! A helyzet nem engedi meg, hogy részletekbe menően és lassan vezessük be önöket a jogi és nyomozói tudományokba. Tanulniuk kell, és nyomban aktívan be kell kapcsolódniuk a munkába, példát véve olyan munkatársainktól, mint Ljubuskin őrnagy, Szapjogin százados. Önök jobban ismerik, mint bárki más azt a katonai elvet: „Csináld úgy, ahogy én!“ És ha önök még jobban fogják csinálni, amit kell, akkor kivívják a moszkvai dolgozók millióinak háláját és elismerését, akiknek joguk van megkövetelni tőlünk, hogy tökéletesen megtisztítsuk az alvilági szeméttől a mi nagyszerű szocialista városunkat!
  A főkapitányt lelkesen megtapsolták. Aztán fölolvasták a parancsokat a jutalmazásokról és kitüntetésekről, és az ünnepélyes rész ezzel véget ért. Kigyúlt a fény, kimentünk az előcsarnokba. Rázendített a fúvószenekar, a párok táncolni kezdtek. Zseglov mosolyogva lépett hozzánk:
  – Hallottad, Sarapov, a főnökség magas elismerését? Rajta, vegyél példát…
  Varja elmosolyodott, és ártatlan tekintettel így szólt hozzá:
  – Nekem úgy tűnt, hogy a tábornok éppen Sarapovnak szentelt nagyobb figyelmet. A hazának tett szolgálat értékelését illetően…
  Zseglov megértően nézett rá, és elnevette magát:
  – De csípős a nyelved! Nem hiába olvastam valahol, hogy a Varvara név latinul vagy görögül, pontosan már nem emlékszem, „gonoszt” jelent. El ne vedd feleségül, Sarapov, szétmarcangol. Te szelíd, engedékeny ember vagy, ő meg – huh!…
  – Így igaz! – bólintott Varja. – Tudod, Zseglov, amikor veled beszélek, érzem, hogy a számban még három sor fogam nő. És mind rád fenem!
  Elégedetten néztem őket, mert bár serényen vagdalkoztak-vitáztak, de vidáman, indulat nélkül. Zseglov végül csak legyintett:
  – Téged, Varvara, nem lehet túlbeszélni! Gyerünk, meghívlak benneteket egy baráti vacsorára. Te, Sarapov, amíg a kitüntetéseidet rakosgattad, nem feledkeztél meg az elemózsiáról?
  – Nem, nem feledkeztem meg. A köpenyem zsebében…
  – Eredj, hozd az ennivalót, én meg addig vigyázok Varvarára. Ne félj, eredj csak, nem harapom le a fejét…
  Odajött hozzánk Taraszkin Paszjukkal, és Kolja Zseglov szemébe nézve könyörgő hangon mondta:
  – Úgy viszket a nyakam, ne küldjünk el egy kis nyakolajért?
  – Hej, ördögfattya! – hahotázott Paszjuk. Örökösen a nyakolajon jár az eszed!
  – Hát persze, te csak borogatásra használod – mordult rá Kolja. – Én meg az általános vidámság kedvéért…
  Ekkor jelent meg Kopirin, aki szépen karonfogva jött a feleségével, egy sovány, még fiatal, élénk színű ruhába öltözött nővel, aki állandóan ide-oda forgatta a fejét. Kopirin ünnepélyesen így szólt hozzá:
  – Köszöntsd a munkatársakat, Katyerina. Ez itt a vezetőnk – Gleb Georgijevics Zseglov, kiváló ember…
  Kopirin felesége, miközben fürgén forgatta csontos kis fejét, valamennyiünkkel kezet fogott, a markunkba nyomva keskeny, hűvös kezét. A „kiváló ember”, Gleb Georgijevics nem volt rá különösebb hatással, legfőképpen az én kitüntetéseimet bámulta, föltételezve, hogy Kopirin megszokott szertelenségében mindent összekevert, és maga sem tudja, ki a főnöke, és természetes, hogy Zseglov nem lehet az abban a terepszínű, itt-ott megstoppolt ingzubbonyában – itt mellettem, a díszegyenruhámban, az összes kitüntetésekkel! Valamennyien, köztünk Varja is, figyelemmel és tisztelettel voltunk iránta, már csak azért is, hogy kedvébe járjunk Kopirinnek, aki olvadozott az örömtől, hogy milyen sikere van a feleségének a kollégái körében.
  A büfében mindenki kapott teát ingyen, és két szelet vajas kenyeret sajttal és szárazkolbásszal, valamint három Kaukázus nevű szójadesszertet. Természetesen sokan otthonról is hoztak magukkal harapnivalót meg bort, és csoportosan helyezkedtek el az asztaloknál.
  Nincs értelme, hogy mindnyájan egy helyre csődüljünk – mondta Zseglov. – Amíg Taraszkin Paszjukkal asztalt foglal, mi elmegyünk táncolni…
  Biztosra vettem, hogy négy esztendő alatt teljesen elfelejtettem táncolni, mivel a háború előtt sem voltam valami híres táncos. De Varja maga után húzott, és magam sem értettem, hogy a lábam emlékezik valahogy, vagy Varja vezet nagyon határozottan, netán az öröm szárnyán repültem, de könnyedén táncoltam, és attól, hogy a karomban ott volt Varja, a szeme vidáman csillogott az arcom előtt, egészen elmerültem a rám zúduló boldogság zuhatagában.
  A fúvószenekar, amit Kolja Taraszkin tiszteletlenül pneumatikának nevezett, nem akart lemaradni a divattól, a „legújabb” bluesokat és szvingeket játszotta, nekem ez persze tökéletesen mindegy volt: még a technikumban megtanult tangón és foxtrotton kívül semmi mást nem tudtam táncolni. Taraszkin azt magyarázta, hogy ő még szambát is tud táncolni, de ezt majdnem illetlen táncnak tartják, így inkább tartózkodik tőle.
  Később a zenekar szünetet tartott, ekkor a pódiumon megjelent Borja Silov hadnagy, a parancsnoki szakaszból. Remekül harmonikázott, és amikor rázendített az orosz táncra, a körbe belépett Zseglov is. Milyen nagyszerűen táncolt! Izmos teste megfeszült, akár a húr, ahogy végiglejtett a kör mentén, s lépteit egyre gyorsítva, két karját oldalt ki-kicsapta – szélesen, könnyedén és vidáman –, a lányok valamennyien egyszerre sóhajtozni kezdtek: tudták, hogy mindannyiukat át tudja ölelni erősen és kedvesen. Ő pedig a tánc ritmusának engedelmeskedve egyre gyorsabban és gyorsabban kapkodta csillogó csizmába bújtatott lábát, és a csizma sarka olyan szapora ritmust vert, mint a katonadob ébresztőkor. Majd guggolásba ment át, s szinte a padlóig leereszkedett, miközben a tenyerével a padlót csapkodta, aztán úgy pattant fel a levegőbe, mintha a cirkusz ugródeszkája dobta volna a magasba, a védőhálóba.
  – A-a-ah! – rikkantotta Zseglov, és barna arcából elővillantak hófehér fogai, ahogy végigviharzott a kör mentén, amelyben valamennyien egyszerre ritmusra tapsoltak neki, és gyönyörködtek ügyességében, rátermettségében.
  Vele szemben két leány kipattant a körből, és színes kendővel fedett, gömbölyű vállukat ringatva egyszerre indult meg feléje, és amint Zseglov feléjük iramodott gondosan kimért, kemény léptekkel, tettetett ijedtséggel húzódtak hátra, de látszott rajtuk, hogy nem félnek tőle, hanem csak csalogatják. De hiába csalogatták, büszkén magához intette őket, azok meg ketten könnyed léptekkel, zajtalanul siklottak utána, majd mindez megismétlődött mindaddig, amíg aztán mindkettőbe belekarolt, így keringtek együtt a nézők harsány kiáltásaitól, füttyögésétől és tapsaitól kísérve…
  Zseglov odafutott hozzánk, kicsit lihegve, kipirultan, villogó szemmel, s így szólt:
  – No, láttátok, hogy kell ezt csinálni?!
  – Szó se róla, remek volt! – nevetett Varja.
  – Az ám! – rikkantotta győzelmesen Zseglov, és magával cipelt bennünket a büfébe.
  A házias Paszjuk már leterített papírral két összetolt kis asztalt, és kirakta tartalékainkat: két üveg vodkát, a vajas kenyeret meg a teát. Az egyik oldalon Paszjuk mellé letelepedett Taraszkin és Hatszor-kilences Grisa, velük szemben pedig – Kopirin a feleségével, Varja meg én, csak Zseglov állt még az asztalfőn, és úgy nézett bennünket, mint ahogy az indulásra kész Ferdinand lépcsőjéről szokott. Úgy látszik, elégedett volt a szemlével, intett, majd pattintott az ujjával:
  – Taraszkin, a táskát!
  Kolja az asztal alá bukott, és egy viaszosvászon táskából előhúzott egy üveg pezsgőt. Egy üveg champagne-it! Ilyet bizony már régen láttam. A vastag, zöld, ezüstnyakú, dróthálós dugójú üveg átrepült az asztal fölött, és pontosan Zseglov tenyerében kötött ki. Egy pillanatig babrált a dugóval, amely halk pisztolylövésszerű pukkanással kirepült az üvegből, és az aranyló, sistergőn habzó ital. a metszett poharakba ömlött, a buborékok szinte tomboltak a poharakban – és bennem ugyanúgy tomboltak az öröm buborékai.
  – Az ünnepre! Valamennyiünkre! Azokra, akik már nincsenek köztünk! – emelte föl a poharát Zseglov.
  Csak egy kortyot ittam, és a poharamat odatoltam Varjának – az ő poharában nagyon kevés ital volt, és én azt szerettem volna, hogy neki több jusson a pezsgőből, mivel én vodkát is ihattam. Az a gondolat is foglalkoztatott, hogy talán igaz lehet az a hiedelem: ha ketten egy pohárból isznak, megtudhatják a másik titkos gondolatait; azt szerettem volna, hogy Varja az én poharamból tudja meg a vele kapcsolatos gondolataimat, így semmit sem kellene neki mondanom a szerencsés talált gyermekről meg a mi öt gyerekünkről.
  Odajött hozzánk Mamikin, és nevetve mondta:
  – Az asztalunk tisztelettel köszönt benneteket! – Azzal átnyújtott Varjának egy hatalmas citromsárga, napfény átjárta, forró, főtt kukoricacsövet, amit gondosan megsóztak. – Egyél, Varjuha, egészségedre…
  Varja beleharapott a kukoricacsőbe, és ez nagyon mulatságos volt – mintha egy sárga flótán játszott volna, aztán átadta nekem, de bele se haraphattam: Zseglov kikapta a kezemből, és akkorát harapott belőle hófehér fogaival, hogy a kukoricacső egyik oldala üresen maradt.
  Ekkor odajött Borja Silov, hogy felkérje Varját táncolni, de Zseglov megelőzte, s szigorúan így szólt hozzá:
  – Van iránytűd, Silov? Állítsd be másik irányba, eredj, eredj…
  És maga ment el Varjával valcert táncolni. Ahogy néztem őket, tulajdonképpen nem is a féltékenységtől gyötrődtem, hanem attól, hogy Varja most Zseglov karjában vidáman nevet, az meg csak suttog, egyre duruzsol a fülébe… Tudom, hogy tud beszélni, és jobb lett volna, ha Varja most velem van, mivel még semmit sem tudtam elmondani neki a terveimből, amelyek ma este foglalkoztattak…
  Fényekkel teli, egyetlen villanásként, szinte észrevétlenül repült az idő, aztán elhallgatott a muzsika, kialudtak a fények, eloszlott a tömeg, Zseglov pedig már a ruhatárban a kezembe nyomott egy csomagot, és így szólt hozzám:
  – Fogjad, lehet, hogy jól jön. Ma nem leszek otthon… – Azzal elviharzott valahová, úgy, hogy el sem köszönt Varjától. Föltéptem a csomag papírját, és láttam, hogy egy üveg pezsgő van benne.
  Az utcán már nem esett, csak a szél sodorta a vízpermetet és az ázott fák kesernyés illatát. Az utcai lámpák sárga fénye megvilágította az alacsonyan úszó fellegek rongyos szürke szegélyét, s ettől a vibráló fénytől Varja arca sápadtnak, áttetszőnek látszott. Az időnként elhúzó gépkocsik sisteregve spriccelték szét a tócsákat, és ez a hang még jobban kiemelte a csöndet, amely vattaszerűen áthatolhatatlan volt, mint ajkam előtt a némaság megdermedő páragomolyai. A levegő is valahogy megkeményedett, mint a szürkéssárga gyanta a fenyőn.
  Elértünk a Lesznaja utcáig, ahol a villamosmegálló volt, és itt már mondanom kellett volna valamit, vagy csinálnom, mert ha Varja átmegy az út túlsó oldalára, akkor az az út az ő otthonához vezet, ha viszont itt maradunk, akkor hozzám megyünk. Mintha megkövültem volna, ki se tudtam nyitni a számat, a feszültségtől, a rettenetes izgalomtól minden remegett bennem – nagyon szerettem volna megmondani Varjának, hogy többé nem tudok nélküle élni! És egyetlen szót sem tudtam kinyögni…
  A Szavelov pályaudvar felől felbukkant egy csörömpölő piros villamoskocsi. Kézen fogtam Varját, feléje fordultam, de ő nem nézett rám, csak halkan így szólt:
  – Nem kell semmit se mondanod, Vologya. Tudok mindent…
  A villamoson rengeteg szabad hely volt, mégis kint álltunk a hátsó peronon, és a kocsi minden kereszteződésnél és fordulónál kíméletlenül jobbra-balra dobált bennünket, egyik kezemmel a fogantyúba kapaszkodtam, a másikkal meg Varját szorítottam magamhoz. A fejünk felett rideg, metsző kék fényű, hosszú lámpa izzott, és Varja alig hallhatóan suttogta:
  – Amikor kicsi voltam, az ünnepek előtt mindig igyekeztem korán aludni menni, hogy amikor fölébredek, már ünnep legyen. Vologya, kedves, most állandóan úgy érzem magam, mintha ünnep, repülés vagy nagy siker előtt lennék. Vologya, drágám, be akarom csukni a szemem és boldogan fölébredni. Te jóisten, micsoda boldogság – a boldogság előestéjén élni…
  Attól, hogy az arcomhoz ért, és ott csillogott előttem homályosan hűvös, szürke szeme, amely most kékeszöldnek látszott, attól, hogy a tenyerem alatt éreztem szívének dobogását, az ugráló, rángatódzó villamosperont hatalmas hintának éreztem, amely ijesztően és édesen olyan hihetetlenül magasba röpített, hogy lehunytam a szemem, és halkan felnyögtem: a boldogság erős volt, akár a fájdalom.
  A szobában nem gyújtottam fényt, nem akartam, hogy Varja lássa legénylakásunk ágrólszakadtságát. Az utcán elhúzó autók voltak a segítségemre – reflektoraik tejfehér fénycsóvái makacsul be-betörtek a szobába, és ahogy ide-oda siklottak – a falról a mennyezetre, onnan a sarokba –az elmosódott kékes fényfoltok foszlányokra tépték a benti sötétséget.
  
  
Az ágy melletti széken a poharakban sziszegve gyöngyözött a pezsgő, amivel a barátom, Zseglov ajándékozott meg. S a karomban csöndesen pihent Varja, megmoccanni is féltem, nehogy fölébresszem, csak néztem, egyre néztem keskeny arcát az alig kiemelkedő járomcsontokkal, a szeme alatt húzódó mély árnyékokat, és a szívem végtelen jó érzéssel, hálával és reménnyel telt meg, hogy ezzel a lánnyal száz évet fogunk együtt leélni, örökbe fogadjuk a talált kisgyermeket, és fölnevelünk öt fiút, akik egyszer majd kilépnek az utcára, az én hatalmas városom, a Félelem Nélküli Város utcájára, és az, amivel az apjuk sok-sok éven át foglalkozott, számukra furcsa és érthetetlen lesz. Tudni sem fogják, mibe került az, hogy ezeken az utcákon sétálhatnak a szívük választottjával a holnapi boldogság előérzetétől és végtelen jó érzéstől áthatva, ahol senki nem fél senkitől, nem üldöznek, nem ölnek meg senkit. Úgy vélik majd, hogy az Irgalmasság Kora magától jött el az emberek számára – természetes módon és szükségszerűen, ahogy beköszönt a tavasz, és valószínűleg nem tudják meg, hogy vérben és leküzdött emberi félelmek közt született…
  Mozdulatlanul feküdtem, hallgattam Varja csöndes lélegzését, lelki szemem előtt arcok úsztak el – Ljubocskin őrmester, aki felrobbant az aláaknázott azúrkék mezőn, és a büntetőszázados Levcsenko vad cigányképe, akivel együtt úsztuk át a Visztulát „nyelvért”, és a kerek, gyerekes arcú Vászja Veksin, akit a bandita a gyilokkal a padhoz szögezett a Cvetnoj sétányon, és azok az emberek valamennyien, akiket örökre elveszítettem huszonkét esztendőm alatt, és a gondolat nem hagyott nyugodni, izgatott és riasztott szüntelenül: közülük miért csak nekem jutott boldogság, nekik pedig nem?…
  Hallottam az éjszakában az idő hangtalan rohanását, és boldogságomban valamilyen kellemetlenül keserű előérzet borzongató hidege bukkant fel, a félelem morzsányi keserűsége: valaminek történnie kell velem, az ember nem lehet ilyen sokáig ilyen végtelenül boldog.
  Varja nem nyitotta ki a szemét, úgy kérdezte:
  – Nem alszol, drágám?
  Megcsókoltam a vállát, és ismét elcsodálkoztam, milyen bársonyos, hűvös a bőre. Hullámos haját, karcsú, hosszú karját simogatva szinte tűzben égtem, ő pedig csillapítóan friss és törékeny volt, s egész testéből napfény és zsenge topolyalevélkék illata áradt, két kicsi melle apró ezüst holdként világított nekem a beköszöntő hajnal orgonaszínű homályában, két lába hosszú és hűvös volt, mint két folyó.
  A hajába temettem az arcom, úgy suttogtam:
  – Varja, menjünk el még ma, és házasodjunk össze…
  Pár pillanatig hallgatott, és lehunyt szemmel felelte:
  – Menjünk, drágám. Olyan jó veled, kedvesem…
  Boldogan és szabadon fölnevettem, és megkérdeztem:
  – Varjusa, mivel ajándékozzalak meg az esküvőnkön? Hiszen az esküvőn valami nagyon szépet kell a menyasszonynak ajándékozni…
  Átölelte a nyakam, elmosolyodott: láttam, ahogy puha ajka megmozdul:
  – Nekem ajándékoztad magad…
  – Ugyan, micsoda ajándék ez?!
  – Te még semmit sem értesz – mondta Varja, és tenyerével könnyedén lezárta a szám. – Egyszer majd megérted, miért szerettelek meg.
  Fejét a mellemre hajtotta, megcsókolta az államat, és így szólt:
  – Mi magunk sem nagyon ismerjük ajándékaink értékét. Száz esztendővel ezelőtt, messze innen, Párizs városában élt egy muzsikus diák, aki nagyon szeretett egy lányt. De ez a lány, ki tudja, miért, a diák barátjához ment feleségül, és a diák a lánynak egy indulót ajándékozott, amelyet ő komponált az Honoré Saint-Pr?s templombeli esküvő előtt – mivel nem volt pénze más ajándékra…
  – És?
  – Ez az ajándék a világ minden menyasszonyának szólt.
  – Hogy hívták ezt a diákot?
  – Félix Mendelssohn-Bartholdynak hívták.
  Nyitáskor érkeztünk a házasságkötőbe. A kopott, takarítatlan helyiségben hideg volt, az egyik ablak üvege kitörött, és az ablakszárnyat furnérral szegezték be. Egy öntözetlen, poros fikusz unottan hervadozott a szobában. Egy reumától göbös ujjú, idős néne szigorúan kérdezte tőlünk:
  – Házasságkötés vagy haláleset-bejelentés lesz?
  Varja elnevette magát, én meg babonásan átköptem a vállam fölött.
  – Nincs ezen mit nevetni! – mondta oktatóan a néne. – Mindenkivel előfordulhat…
  – Házasságkötésre jöttünk – közölte Várja, megcsillogtatva nagy, vidám szemét, arcát rózsásra csípte a hideg, üde volt és pihent: a szeme alatt már nyoma sem volt a mély árnyékoknak, csupán az orrnyergén látszott néhány aprócska szeplő.
  – Akkor jöjjenek vissza ünnep után. A közjegyző beteg, én meg csak a haláleseteket regisztrálom…
  – Miért van itt ilyen furcsa elosztás? – kérdezte Varja.
  – Azért, mert a halálesetnél nem lehet várni, a halotti bizonyítványra sürgősen szükség van – kinek a temetéshez, kinek az örökséghez, és még ki tudja, mihez. Az esküvővel viszont lehet várni, amíg a közjegyző felgyógyul, ö majd összeadja magukat annak rendje-módja szerint, mint a pap a templomban.
  A Kolhoz tér sarkán váltunk el egymástól, és már láttam, hogy késésben vagyok a munkahelyemről. Varja magához ölelt, gyorsan megcsókolt, és így szólt:
  – Vigyázz magadra…
  – Természetesen! Este fölhívlak…
  – Este szolgálatban leszek. Telefonálj holnap. Reggel. Várom a hívásod, drágám…
  
  
AZ IPARISKOLAI TANULÓK
FÖLSZERELÉSÉRŐL

AZ IPARISKOLÁK ÉS VASÚTI ISKOLÁK ÚJONNAN
FÖLVETT TANULÓI TELJES FÖLSZERELÉST KAPNAK:
KÖPENYT, EGYENRUHÁT, FEHÉRNEMŰT, CIPŐT.
A MOSZKVAI IPARISKOLÁK SZÁMÁRA A KLARA
ZETKIN RUHAGYÁR MÁR ELKÉSZÍTETT 1200
KÖPENYT.
TRUD
  
  E napokban szó szerint szinte tébolyult makacssággal zaklattam a laborosokat: a sztomatológiai vizsgálatok eredménye érdekelt; ma azután ebéd előtt Rogyionov, az egyik szakértő felhívott telefonon, és megkért, menjek föl hozzá a laboratóriumba. Sejtéseim e szakértő iránt és aggodalmaim, melyeket az utóbbi időben tapasztaltam, beigazolódtak.
  – Semmi vigasztalót nem tudok mondani önnek – közölte Rogyionov, és széttárta a karját. – Kérésemre két igen tapasztalt fogtechnikus készített lenyomatot műanyag masszából a modellről…
  Rogyionov szerette tudományosan kifejezni magát, és modellnek nevezte azt a leharapott csokoládédarabot, amit a bűntény színhelyén találtunk. Elővett a szekrényből két sárgás színű lenyomatot, amelyeken tisztán kirajzolódtak a fognyomok.
  – Hasonló módon készítettük el a lenyomatot a gyanúsított és az áldozat fogairól – folytatta Rogyionov, és megmutatott még négy nagy fogú, sárga műanyag lemezt, amitől kissé felfordult a gyomrom. – És összehasonlítottuk őket mind közös, mind pedig önálló jellemzőiket tekintve…
  – Ha lehetne, egyszerűbben, Rogyionov! – sürgettem.
  Egy pillantásra sem méltatott:
  – Ezeknek az ismertetőjeleknek az elemzése arra a végkövetkeztetésre ösztönöz bennünket, hogy a nyomok a modellen nem a gyanúsított vagy az áldozat fogaitól származnak…
  Megdermedtem: a képből, amit magunknak megrajzoltunk, sok minden arra alapozódott, hogy Gruzgyev a nyugodt társalgás látszatát akarta kelteni, elhozta kedvenc borát és csokoládéját csak azért, hogy elaltassa Larisza esetleges gyanakvását…
  – Győződjék meg róla a saját szemével… – duruzsolta közben a fülembe Rogyionov. – Annak a személynek, akitől e nyomok származnak a modellen, az alsó központi metszőfogai közti hézag jóval nagyobb, mint a többi fogaknál. Ezenkívül ezek a fogak a tengelyük körül kissé elfordultak. Ezek az ismertetőjelek nyilvánvalóan nem figyelhetők meg az összehasonlító lenyomatokon…
  Rogyionovnak igaza volt – undoromat leküzdve magam hasonlítottam össze a lenyomatokat, de semmilyen azonosság nem volt köztük.
  – Micsoda zűrzavar! – bosszankodtam fennhangon. – Most azután mitévők legyünk?…
  – Elő kell keríteni a harmadik személyt, aki e nyomot hátrahagyta – közölte rendíthetetlen nyugalommal Rogyionov, mintha számomra csak annyiból állt volna a dolog, hogy kiforgatom a zsebeimet, és a kihulló ötkopejkások, a Nord cigaretta meg a különböző kulcscsomók közt máris ott a harmadik személy.
  
  
Ahogy lassan lefelé baktattam a lépcsőn a szobánkba, azon gondolkoztam, hogy ebben az ügyben minden végleg összegabalyodott. Kezdettől úgy véltük, hogy Gruzgyev, mivel meg akart szabadulni Lariszától, hogy a lakáshoz jusson, természetesen csalással és fenyegetéssel – „Valóban nem érsz rá? Határozz, különben magam intézek el mindent!” – békés találkozást rendezett a volt feleségével. Gyanútlanságát kihasználva aztán megölte, majd rablás látszatát keltve távozott, de közben rendkívül alkalmatlan módon összetalálkozott a lépcsőházban a szomszéddal, Lipatnyikovval. A loszinkai lakáson elrejtette a Bayard pisztolyt, és rávette az élettársát, hogy igazolja az alibijét, általában abban reménykedve, hogy senkinek még csak eszébe sem jut, hogy gyilkossággal gyanúsítsa. Ezután felbukkant Foksz titokzatos figurája, akinél megtaláltuk Larisza holmiját. Az első változat megdőlt, mivel kiderült, hogy Gruzgyevnek segítőtársa is volt. Vagy talán az volt a tettes. Kétségtelenül bűnöző, olyan ember, aki mindenre képes, még annak a nőnek a véleménye szerint is, aki szereti…
  Bementem a szobámba, leültem az íróasztalhoz, fogtam egy papírlapot, és mindenféle ábrákat kezdtem rajzolgatni. Most lenne jó igazán tanácskozni valami hozzáértő, tapasztalt, eszes emberrel. De Zseglov efféle találgatásokba nem fog bocsátkozni, azt mondja majd: „Már megint okoskodsz, Sarapov, dolgozni kell…” – Pankov meg éppen most ment el két napra Kalugába, ahol valami komoly esemény történt…
  Az is lehet, hogy ezek ott Lariszánál hármasban teáztak a gyilkosság előtt? Nem valószínű, az asztal csak két személyre volt megterítve. Ez magában persze semmit sem bizonyít, de mégis… Valószínű, hogy mégiscsak ketten voltak… És mi következik ebből? No, persze, azt kéne tudni, hogy ki volt ott – Gruzgyev vagy Foksz? Ha Gruzgyev, akkor nincs több kérdés. Őt látta a szomszéd, Lipatnyikov. És hogyha Foksz?  Őt senki sem látta, de… a holmik nála voltak – nehéz elképzelni, hogy Gruzgyev összeszedte a holmikat és elvitte Fokszhoz… Pfuj, micsoda zűrzavar!…
  Kezdjük újra elölről: milyen bizonyítékok vannak Gruzgyev bűnösségét illetően? Az a szándék, hogy megszerezze a lakást, és sikerüljön elválnia. Különben ezen még gondolkozni kell: hányan akarnak lakást szerezni vagy elválni? Rengetegen. De azért nem gyilkolnak egyikért sem. Továbbá – Gruzgyev tagadja, hogy azon az estén Lariszánál volt. Hogy vélekednék én az ő helyében? Nagyon egyszerűen: ha egyszer ott voltam, az azt jelenti, én vagyok a gyilkos. Tehát jobb, ha tagadok… Hm… bonyolult… Nézzük tovább. A Bayard pisztoly ott van Loszinkán. Ebből már nem lehet kimászni. Lényegében ez az, amibe mi is kapaszkodunk pillanatnyilag. Mi van akkor, ha nem is maga ölte meg, és azt követelte Foksztól, hogy a pisztolyt azonnal vigye el neki?…
  Majd szétreped a fejem, sehogyan sem tudom ezeket a dolgokat egy csomóba összefogni. Gruzgyev, Larisza, Foksz, Szobolevszkaja, a bőrönd Verkánál, a gyík Maruszkánál, a pisztoly Loszinkán… Gruzgyev és Foksz, Gruzgyev és Foksz… Várjunk csak, pajtikám, miért van ez a Gruzgyev meg Foksz állandóan együtt nálunk, mintha csak elválaszthatatlan ikrek volnának? És ha különválasztanánk őket? Hiszen Szobolevszkaja világosan megmondta, hogy Foksz és Larisza esete „komoly” volt. Nemhiába hagyta ott Larisza még a munkahelyét is, és vette ki a pénzét olyan sürgősen a takarékból. Akkor hogy kerül ide Gruzgyev?… Aha… hát úgy, hogy a pisztoly mégiscsak nála volt, ez tény… És ha ezek ketten, egymástól függetlenül…
  Okoskodásaim ekkor megszakadtak, mivel megjött Zseglov, és rettenetes erővel rávetette magát a telefonra – egyes-egyedül ő tudott tíz perc alatt száz helyre telefonálni, és mindenkivel rendkívül röviden és velősen tárgyalni: „Halló, Zseglov beszél. Mi van?… Aha, szorítsd…” vagy „Halló, Zseglov… Szóval a következő: ma nem megy, holnap megnézzük…” vagy végül: „Petyunya, üdv Gorgyejicstől, rohanj el hozzá, ő megmondja…” Meg akartam osztani vele kétségeimet, de ekkor megszólalt a házi telefon – a laborból telefonáltak, a daktiloszkópiáról. A laboránsnő hivatalos hangon közölte:
  – Közölje Zseglov századossal, hogy a Kurdamir márkájú borosüvegen az ujjlenyomatok nem Gruzgyevtől, sem Gruzgyevától, hanem egy harmadik személytől származnak. A jegyzőkönyvet megkaphatják az osztály titkárságán… – azzal letette a kagylót.
  Megint ez az átkozott harmadik személy! Hej, de itt lenne már az ideje megismerkedni vele! A kedves hírt közölni akartam Zseglovval, de megint megszólalt a házi telefon:
  – Bűnügyi osztály? Itt Furin főhadnagy fogdaügyeletes beszél. Gruzgyev, az önök letartóztatottja kihallgatást kér…
  
  
A lépcsőket szokása szerint kettesével véve Zseglov odakiáltotta nekem:
  – Kész, a kliensünk megpuhult, mindjárt beismerő vallomást tesz!
  Csak némán bólintottam, bár különösebben nem voltam meggyőződve róla. De hát mit találgassunk, egy perc múlva megtudjuk.
  Gruzgyevet nyomban bevezették a kihallgatószobába, nem nézett a szemünkbe, csak komoran köszönt, és nyomban leült a lecsavarozott székre. Nekem nem jutott szék, és bár hozhattam volna a szomszédos irodából, inkább talpon maradtam, és kibámultam az ablakon, ahonnan a „kutyaudvar“ belsejét lehetett látni, ahol a szolgálati kutyákat sétáltatták.
  Zseglov lustán elterpeszkedett az íróasztal mögött, de arca figyelmes és együttérző volt; megértettem, szeretne segíteni Gruzgyevnek, mindenképpen bele akarja élni magát a helyzetébe, és nem akarja a győztes képében ingerelni. Gruzgyev azonban mintha ügyet sem vetett volna Zseglovra, csak ült a széken, és szomorúan hallgatott, szórakozottan meredt az ablak felső kockájára, amelyen át egy darab égszínkék eget lehetett látni meg egy hosszú, végtelen vasúti szerelvényhez hasonló felhőláncot. Zseglov megértette, hogy a beszélgetést neki kell elkezdenie, csak nem ülhetünk itt estig.
  – Hallgatósdit fogunk játszani? – kérdezte udvarias hangon.
  Gruzgyev vállat vont, és elhúzta keskeny ajkát.
  – Az ügyeletes jelentette, hogy beszélni akar velem – mondta Zseglov türelmesen. – Vagy nem?
  – Magával vagy valaki mással, nekem mindegy… – szólalt meg végre Gruzgyev. – Magával kevésbé, mint bárki mással.
  – De hát miért, Ilja Szergejics? – csodálkozott őszintén Gleb. – Én személy szerint mivel bosszantottam fel? Hiszen itt van Sarapov elvtárs vagy a nyomozó – valamennyien ezzel az üggyel foglalkozunk!
  – Ide hallgasson, hagyja ezt a szócséplést! – csattant fel Gruzgyev, és gúnyosan utánozni kezdte: – Ezzel az üggyel foglalkozik… Nem ezzel az üggyel, épp ez az, hogy nem ezzel az üggyel; egy ártatlan embert tart börtönben!
  – Aha, szóval így állunk… – fuvolázta Zseglov. Fölpattant, és szorosan odaállt Gruzgyev mellé. – Már azt hittem, agyongyötört a lelkiismeret, és elhatároztad, hogy ledobod a lelkedről ezt a terhet… De te egyre csak a magadét fújod!
  – Ne tegezzen! – kiáltotta dühösen Gruzgyev. – Majdnem még egyszer annyi idős vagyok, mint maga, és szovjet állampolgár… Panaszt teszek…
  – Ami azt illeti, ez teljesen mindegy, hogyan beszélgetünk – tegeződünk vagy magázódunk, a lényegen nem változtat – jegyezte meg Zseglov, majd visszament az íróasztalhoz, és föltette a lábát a székre. – Tulajdonképpen milyen különbség ez egy leendő hulla számára?
  Még nekem is végigfutott a hátamon a hideg Zseglov halk, majdnem kedves hangjától, Gruzgyevnek meg egyszerűen leesett az álla, és úgy elsápadt, hogy szinte lilának látszott. De azért keményen tartotta magát.
  – Hogy ki lesz közülünk előbb hulla, azt még meglátjuk – mondta. – Ettől a perctől fogva nem óhajtok beszélni magával.
  – De én óhajtok – mosolygott Zseglov. – Fokszról óhajtok hallani, aki bűntársa volt a gyilkosságnál. Az az óhajom, hogy versenyezzenek: ki tud a másikról gyorsabban többet elmondani. A tárgyaláson ettől függ majd, ki kerül a mozdonyra, és ki a vagonba. Gondolom, érti?
  Gruzgyev majd átdöfte a tekintetével, látszott, hogy izgul, de hallgat. Majd rám nézett, és szinte kipréselte magából a szavakat:
  – A könyvekből természetesen régen ismerem a módszert: az egyik nyomozó durva és gonosz, a másik az ellenkezője. És a lélektan szerint a kihallgatott a „jó” nyomozó felé hajlik, neki mondja el azt, amit el akart titkolni… Mindazonáltal nagyon kérem, hagyjon magunkra minket, majd vele – Gruzgyev itt rám mutatott – mindent megbeszélünk…
  Zseglov hahotázni kezdett:
  – Remek! Sarapov még újoncnak számít nálunk, de makacs fickó. Hadd gyakoroljon, nem ellenzem…
  Zseglov bókja természetesen nem tetszett: az én koromban már nem zöldfülű kezdőnek, hanem mesternek kellene lenni… Persze azért hallgattam, Zseglov pedig – már az ajtóból – visszaszólt:
  – Az ilyesfélék csak őszinte beismeréssel és megbánással menthetik meg az irhájukat. Ahogy mondani szokás, szemet szemért, fogat fogért… Fokszról mindent el kell mondania… amíg nem késő… – Becsapta a nehéz, patentzáras ajtót, de még ezután is sokáig hallatszott a nevetése, amit a csizmája nyikorgása kísért: és én nem tudom, miért, de arra gondoltam, hogy Gleb többé már nem tegezte ugyan Gruzgyevet, de magázva sem szólította meg egyetlenegyszer sem, ezt is ravaszul elkerülte. Leültem az asztalhoz, és egészen egyszerűen így szóltam:
  – Ilja Szergejics, valóban rövid ideje vagyok a rendőrségnél, és nincs semmi tapasztalatom, no meg a jogtudományban sem vagyok járatos, de… hát így áll a dolog. Amikor egy felderítőszázad parancsnoka voltam, megfigyelőnek szerettem mindig új embert kiküldeni – a régi jelentette neki mindazt, amit látott, az új pedig friss szemmel ellenőrizte. És képzelje csak, ez olykor igen sikeresnek bizonyult, mert a megfigyelő szeme az egész napi megerőltető figyeléstől káprázni kezdett: vagyis azt is látta, ami nem volt ott, és megfordítva, olykor azt sem vette észre, ami újonnan felbukkant. Érti?
  Úgy láttam, Gruzgyev érdeklődéssel hallgatott. Majd bólintott. Erre tovább fejtegettem a gondolatomat:
  – Itt meg miről van szó? Zseglovnak, lehet, hogy valóban káprázik egy kicsit a szeme. És a jellemük is igen eltérő, olyanok, akár a kutya meg a macska, az ördög vigye el! Legalább azt higgye el nekem, hogy nem akarok bűnbakot csinálni magából. Ha bűnös – feleljen. Ha ártatlan – menjen, ahogy mondani szokták, isten hírével. De mindenképpen szeretnék eligazodni. Érti – eligazodni.
  – De hiszen nem hiszi el egyetlen szavam se – mondta bizonytalanul Gruzgyev.
  – Nem is kell elhinnem! – mondtam hevesen. – Mire jó az, hinni, vagy nem hinni – nekünk tudni kell. Megteheti, hogy maga sem hisz nekem, szorítkozzunk csak a tényekre. No meg… a józan észre!
  – Jól van. Ha a józan észre szorítkozunk, rajta, próbáljuk meg – egyezett bele Gruzgyev. – Akkor mindjárt lenne egy kérdésem, ha a józan észről beszélünk. Tulajdonképpen ezen az alapon hívtam magát.
  – Hallgatom.
  – Megmutatták nekem a szakértő jelentését, amelyből kiderül, hogy a pisztolyomból nem hozzá való töltényt lőttek ki, így van, ugye?
  Bólintottam, nem is sejtettem, hová akar kilyukadni. Így folytatta:
  – A jelenlétükben, a helyszíni szemle alkalmával a szekrényben találtak egy doboz töltényt, a Bayardhoz valót, ha emlékszik rá, magam mutattam meg a helyét. Most azt mondja meg, legyen szíves, mint katonaember, miért töltöttem volna meg a pisztolyt nem hozzá való tölténnyel, amikor volt hozzá való lőszerem, kockáztatva azt, hogy a legfontosabb pillanatban csütörtököt mond, beszorul, vagy valami hasonló. Nos? Nem tudja? Akkor megmondom: az igazi gyilkos nem tudta, hol vannak a töltények, és azt tette a pisztolyba, ami a keze ügyébe akadt, és a kalibere többé-kevésbé megfelelőnek bizonyult! Világos!
  – Mondjuk. De azt hogyan magyarázza meg, hogy a pisztolyt a maga új lakásában találtuk meg?
  – Ez az! Ez a kérdések kérdése – mondta elgondolkozva Gruzgyev. – Ezzel a kérdéssel egy csapásra megöl. De jóakarattal erre is lehet válaszolni. Már válaszoltam erre a kérdésre: hogy nem tudom. Maguknak viszont, maguknak ki kell deríteniük, úgy, ahogy kell…
  Ördögien ravasz fickó – ezt régen észrevettem!
  – Ezt tesszük. És egyet-mást már találtunk is. Éppen azért faggatta Zseglov elvtárs Fokszról – mondtam.
  – Nem ismerek semmiféle Fokszot! – kiáltotta szenvedélyesen Gruzgyev. – Higgye el, rögtön megmondtam volna… csak sejtem, hogy nála találták meg Larisza karkötőjét – a gyík formájút. Így van, vagy nem?
  Úgy látszik, Gruzgyev mégsem az az ember, akivel őszinte lehet ez ember. Így szóltam:
  – Nem találta el egészen pontosan, de ahogy nálunk a fronton mondták, a cselekményt helyes irányba viszi.
  – Jól van – biccentett Gruzgyev –, ha nem akar beszélni, ne beszéljen. De maga javasolta, hogy a józan ész alapján próbáljunk eligazodni…
  – És ami a legfontosabb, a tények alapján – tettem hozzá.
  – És a tények alapján. De kezdjük a józan ésszel. Maga mindenesetre abból indul ki, hogy a gyilkos én vagyok. És minden tényt ebből a szemszögből vizsgál. Lehet, hogy maga ezt nem tudja, de a tudomány olyan bizonyítási eljárást is ismer, amikor valaminek az ellenkezőjével bizonyítanak. Gondolja azt tíz percig, hogy ehhez az ügyhöz semmi közöm…
  – De hát hogyan is gondolhatnám ezt?! – csattantam fel.
  – Várjon csak, várjon. Azt mondom, tíz percig. Mibe kerül ez magának?
  – Rendben van. Tételezzük fel.
  – Ha ezt feltételezzük, akkor a maga bizonyítási szisztémája úgy összeomlik, mint a kártyavár – mondta Gruzgyev.
  Emlékeztem, hogyan próbáltam összefogni a tényeinket, hogy alátámasszam Gruzgyev bűnösségét, s ezek a támaszok egyre-másra kicsúsztak a kezemből, jobbra-balra dőltek, nem akartak a helyükre állni. Próbálja ki most ő a tartósságukat. Azért könnyedén ezt mondtam:
  – Szeretném látni, hogyan sikerül ez magának?
  – Rögtön meglátja – ígérte, és elkezdte: – Már az első kihallgatáson maguk abból indultak ki, hogy én gyűlölöm Lariszát, ezért elhatároztam, megszabadulok tőle. Én valóban szerettem őt valamikor, de… Hosszú lenne elmondani, mi és hogyan történt velünk, de a szerelem kiégett – egészen, teljesen. Maga úgy véli, hogy a szerelem ellentéte a gyűlölet. De higgye el, ez egyáltalán nem így van. A szerelem igazi ellentéte a közömbösség… És a közömbösségen kívül az utóbbi időben Larisza semmi mást nem váltott ki belőlem. A lakás… A lakás, mint ismeretes, az enyém, és a lakáscsere csak idő kérdése volt. Különben azt tudja-e, hogy Lara vissza akart menni az édesanyjához, de pontosan én határoztam úgy, hogy otthagyom neki a lakásomat? Ha nem, kérdezze meg Nagyenykát és az édesanyjukat – ők megerősítik ezt. Talán olyan türelmetlen embernek látszom, ráadásul annyira kegyetlennek, akinek könnyebb ölni, mint egy-két hónapot várni? – Gruzgyev figyelmesen nézett rám, látni szerette volna, milyen hatással vannak rám a szavai, és jóllehet azt gondoltam, hogy véleményünk nagyon is megegyezik, ő csak összegzi, egyszerűen végigviszi a gondolatait, nem árultam el érzéseimet, csak ültem és hallgattam – rajta, mondd csak, ha egyszer megegyeztünk…
  Megkínáltam Gruzgyevet cigarettával, egy biccentéssel megköszönte, majd a cigaretta szopókáját sajátos módon ellentétesen összenyomta – stabilizátor formájúra –, rágyújtott, és folytatta:
  – Fontos ellenem szóló bizonyítéknak tartják ennek az alkoholista Lipatnyikovnak a bejelentését arról, hogy ő látott engem a lépcsőházban. De én megint csak azt mondom magának: én nem hét órakor jártam ott, hanem négykor! És Lariszát nem találtam otthon, ezért írtam neki azt a cédulát… Nem tudom, hogyan bizonyítsam ezt, de segítsen nekem! Végül is miért ér többet Lipatnyikov szava, mint az enyém? De neki feltétlenül hisz, nekem viszont egyáltalán nem…
  – A maga szomszédja nem érdekelt a dologban – szólaltam meg.
  – Feltehetően. De ő is csak ember – errare humanum est, vagyis: tévedni emberi dolog… Annál inkább, ahogy ez már szokás, kérdezzék ki a szomszédokat, vizsgálják meg az óráját, hátha rosszul jár, és csináljanak még valamit! Csak csináljanak, ne üljenek ölbe tett kézzel, belenyugodva az első változatba. Hallgassák ki újra a feleségemet, a háziasszonyt, vessék egybe a vallomásukat – egy milligrammnyi információ itt boldoggá tehet, vagy végzetes szerepet játszhat…
  – Jól van – vágtam közbe. – Megígérem magának, hogy ismét mindent a legalaposabban felülvizsgálunk. De eltért a tárgytól…
  – Igen. Valóban… – Gruzgyev megrázta a fejét, mintha attól az érzelmi kitöréstől akart volna szabadulni, amit az imént megengedett magának. – A legfőbb bizonyíték ellenem, egyszerűen gyilkos bizonyíték – ez a szerencsétlen Bayard…
  – És a biztosítási kötvény… – emlékeztettem.
  – És ez az ostoba kötvény, amelynek létezését még csak nem is gyanítottam! Ha feltételezzük, hogy nincs közöm a gyilkossághoz…
  – Akkor az derül ki, pontosan ezt mondta Zseglovnak, hogy a kötvényt mi csempésztük oda – vetettem közbe. – De minek – erre nem gondolt? A fiúk nálunk mindennap az életüket kockáztatják…
  – Gondoltam erre – felelte Gruzgyev keményen. – Alkalmasint nem volt igazam. Nem bocsátkoztam a maguk erkölcsi kvalitásainak megítélésébe, és úgy gondoltam, ahhoz, hogy e kötvényt odacsempészhessék, maguknak is kell, hogy legyen… Ez viszont már alig valószínű. Tehát a gyilkos csempészte oda nekem, amiből az következik, hogy ismert. Épp ebbe az irányba kell nyomozniuk…
  Önkéntelenül elnevettem magam: Gruzgyev a szerepébe beleélve magát, már utasításokat adott nekem, mintha ő lett volna a főnököm, és nem Gleb Georgijevics Zseglov. Bizonyára van valami a jellememben, ha körülöttem mindenki, aki csak megismerkedik velem, rögtön megpróbál parancsolgatni. De én, őszintén szólva, az ilyen önjelölt parancsnokokat nemigen szeretem, a szabályzat szerintiek éppen elegendők. Ezért így szóltam Gruzgyevhez:
  – Hogy milyen irányba, hogyan nyomozzunk, ne maga tanítson rá, magunk is eligazodunk valahogy!
  Látszott rajta, megértette, hogy elvetette a sulykot, nyomban szinte bocsánatkérően mondta:
  – Ez még csak eszembe sem jutott… vannak itt, akik okítanak. Egyszerűen csak azt akartam mondani, hogy a maguk számára a leghálátlanabb feladat – bebizonyítani az én bűnösségemet. Mivel nem vagyok bűnös, és ez előbb vagy utóbb kiderül, ebben szentül hiszek, különben nem lenne értelme tovább az életemnek… – Mélyet, görcsöset sóhajtott, és hozzátette:
  – Volt egy kínai bölcs, Kung Fu-cénak hívták, aki egyszer azt mondta: „Nagyon nehéz megfogni a sötét szobában egy macskát. Különösen akkor, ha nincs odabent…”
  Megfogni egy macskát a sötét szobában, ez azt jelenti, be kell bizonyítani, hogy ő ölte meg Lariszát. A macska meg egyáltalán nincs a szobában! – I-igen, ezt jól megcsavarta, szépen, el kell mondanom Glebnek, ő szereti az ilyen mondásokat. Közben a hallottakról eszembe jutott a Fekete macska, és ettől, nem tudom, miért, elbizonytalanodtam, és szomorúság fogott el. Hallgattam, Gruzgyev is szótlanul ült, csönd volt a szobában, csak a földszintről hallatszott nevetés meg erős kockacsattogás – a pihenőben levő őrség tagjai dominóztak. Gruzgyev mégiscsak kétséget ébresztett bennem, mindent, amiről csak beszélt, a legaprólékosabban ellenőrizni kell. Én viszont, úgy látszik, sehogyan sem tudtam hatni rá. Talán erősebb jellem, mint én? Ezt valahogy bosszantó volt elismernem, ezért így próbálkoztam:
  – Ilja Szergejics, mindaz, amiről beszéltünk – akárhogy is vesszük, feltételezés. Amennyiben azt tételeztük föl, hogy maga nem bűnös. A tények viszont megmaradnak, és a bíróságnak, megítélésem szerint, ez bőven elég lesz ahhoz, hogy magát elítélje. Hogy az ítélet milyen lesz, maga is tudja, a büntető törvénykönyv ott van a cellájában. Nem lenne jobb mégis beismerő vallomást tennie? Hiszen magának mégiscsak voltak ilyen vagy olyan indokai, természetesen nem alaposak, és ezek… esetleg enyhíthetnének. A bíróság ezeket figyelembe veszi, és az élete talán megmarad…
  Gruzgyev fölugrott, arcán, nyakán vörös foltok ütköztek ki, ahogy ezt ordította:
  – Nem! Soha! Beismerni azt, amit nem követtem el, méghozzá gyilkosságot? Soha! Hogy élnék ezután gyilkosként?… Ne-em… Ha ez a golgota rendeltetett a számomra… végigjárom… Ne-em, barátom – mondta tompán, de nagyon keményen, és így fejezte be: – Ha egyszer embernek születtem, emberként is kell meghalnom…
  A szobát egészen betöltötte súlyos hallgatásunk csöndje: mindegyikünk a saját gondolataival volt elfoglalva, odalent pedig továbbra is recsegve-ropogva pattogtak a kockák, hangoskodtak, nevettek. Az ablakra kívül rárepült egy vadgalamb, benézett a szobába, mókásan forgatva apró kis fejét, mintha hívna bennünket, menjünk ki a telefüstölt helyiségből, és szívjunk egy kis friss levegőt. Gruzgyev sokáig nézte, és amikor a galamb szárnyát meglengetve fölröppent a levegőbe, elkísérte a tekintetével, és zord, szikár arca, szája szegletében a mély ráncokkal a szemem láttára hirtelen ellágyult, vonásai elvesztették keménységüket, ajka szánalmasan megremegett – Gruzgyev sírt! Esetlenül próbáltam megnyugtatni, olyan elviselhetetlen volt számomra egy síró felnőtt férfit látni, hogy az ablak felé fordultam, úgy tettem, mintha észre sem venném a könnyeit, ő pedig láthatóan minden erejével azon volt, hogy összeszedje magát; a hátam mögött nehézkes szipákolás, rekedt, hörgéshez hasonló hüppögés hallatszott.
  Végre megnyugodott, és így szólt:
  – Nem látok kiutat! Mindenütt bizonyítékokba ütközöm, mintha valaki szándékosan kevert volna bajba… Hiszen egész életemben gyakorlati ember voltam, de… Nem tudok harcolni egy ismeretlen árnyék ellen, ráadásul innen, a fogdából… Nem tudom megkeresni a macskát a sötét szobában… És innen nem tudok kikerülni… – Görcsöset sóhajtott, és ahogy felkiáltott, tenyerével gyerekesen letörölte könnyes arcát, és rám emelte a tekintetét: – Idehallgass, Sarapov! Látom, te rendes fiú vagy, romlatlan… Értsd meg, engem csak az elfogott, valódi gyilkos menthet meg. Kérlek minden szent kezére, könyörgök neked – keresd meg, kerítsd elő! Találd meg! Te meg tudod tenni, hiszem! Értsd meg, ha nem találjátok meg, magatok is gyilkosokká váltok – egy ártatlan embert öltök meg!…
  Megnyomtam a csengőt, hívtam az ügyeletes kísérő őrt, felálltam, Gruzgyev pedig már az ajtóból, két kezét felém nyújtva, kiáltotta:
  – Ha engem elítélnek, akkor is keresd meg őt, Sarapov! Hogyha az életemet nem sikerül, legalább a becsületemet mentsd meg!…
  
  
Nehéz szívvel indultam el a rádióhoz – Gruzgyev, ha nem is győzött meg az ártatlanságáról, de az én meggyőződésemet ennek az ellenkezőjéről tökéletesen szétzúzta. Természetesen mindezt meg kellett volna vitatnom Zseglovval, ő persze szentimentális leánykának nevez majd, és kinevet, én viszont egyenesen örültem, amikor Gruzgyev kihallgatása után nem találtam Glebet a szobájában: elrohant valahová a városba. Én meg elhatároztam, hogy megtudom a rádiónál, mikor és milyen mérkőzést közvetítettek október húszadikán, pontosan mikor ért véget, mi lett az eredmény és így tovább – többé nem akartam Zseglov megközelítő számításaira hagyatkozni.
  Egy egészen fiatal lányka – az utcán tizenhat évesnél semmi esetre sem néztem volna többnek – volt a sport-közvetítések szerkesztője, ő volt az ügyeletes azon a napon. Számításaim szerint beszélgetésünk rövidnek ígérkezett, de ahelyett, hogy a kérdésemre válaszolt volna, a szerkesztőnő maga kérdezte, miközben gyorsfűzővel gondosan összekapcsolt irattartóit lapozgatta:
  – Melyik mérkőzés érdekli?
  Elcsodálkoztam, mivel már említettem neki, hogy az október huszadiki meccs érdekel. Mire a lányka a következőket mondta:
  – Húszadikán két mérkőzést közvetítettünk – az idény végén feszült a helyzet a tabellán a kiesés miatt…
  
  
MOSZKVÁBAN HÉTSZÁZ ÓVODA MŰKÖDIK. EZEKET
NAPONTA 70 000 GYERMEK LÁTOGATJA. AZ ÓVODÁK
SZÁMA ÁLLANDÓAN NŐ. A LEFORTOVÓI GÁTON EGY
MEGFELELŐ HELYISÉGBEN ŰJ ÓVODÁT
LÉTESÍTETTEK 250 GYERMEK SZÁMÁRA. NEMRÉG
A SZVERDLOV KERÜLETBEN NYITOTTA MEG
VENDÉGSZERETŐ KAPUJÁT EGY ÚJ ÓVODA 100
KICSI GAZDÁJA ELŐTT.
   VECSERNAJA MOSZKVA
  
… Ahogy Formanyuk szokta mondani, mintha homokzsákkal kólintottak volna fejbe a sarok mögül: mindenesetre a szerkesztőnő megütközve kérdezte:
  – Valami nagyon komoly dolog történt?
  – Igen, aranyom – feleltem sietve. – Mondja, de gyorsan, milyen mérkőzéseket játszottak, hol, hány órakor és a többi…
  A szerkesztőnő felvonta keskeny vállát:
  – Tessék. Október húsz, tizennégy óra. Közvetítés a Dinamo Stadionból. A riporter: Vagyim Szinyavszkij. Huszonkétezer néző. Szovjet kupamérkőzés. Játszott: a leningrádi Zenit és a moszkvai Szpartak. Eredmény 4: 3. A közvetítés befejeződött tizenöt óra ötvenöt perckor. Ugyanott sporttalálkozó a CDKA–Dinamó között tizenhét órakor…
  – Stop, kislány, elég!… – ordítottam fel, és úgy eliramodtam, hogy a fiatal szerkesztőnőnek nem valami jó véleménye alakulhatott ki a moszkvai nyomozókról.
  
  
Amikor visszatértem Loszinkából, telve olyan megdöbbentő újdonságokkal, amilyeneket csak elképzelni tud az ember, Zseglov már ott ült az irodában az íróasztalánál, és elmélyülten dolgozott valamilyen anyagon. Fölemelte a fejét, komor pillantással morogta:
  – Hol mászkálsz, Sarapov? Mindjárt hét óra, és nem vagy sehol…
  – Azonnal jelentek – ígértem, ledobtam a köpenyem, megfésülködtem, és várakozó testtartást vettem föl. Gleb végigolvasta a feljegyzést, majd írással lefelé letette az íróasztalára, és nevetve mondta:
  – No, rajta, sasmadaram, halljuk azt a jelentést. A képeden látom, hogy mindjárt dicsekedni fogsz.
  – Pontosan – feleltem. – De nem dicsekedni fogok, hanem az ellenőrzésem eredményét közlöm. Dicsekedni valahogy szerénytelenség…
  – No csak, te nagy szerény… Hallgatlak.
  Kicsit kivártam, mint a színházban szokták, hogy a hatás nagyobb legyen, és így szóltam:
  – Gruzgyev ártatlan. Szabadon kell engednünk!
  Nem az történt, mint a színházban, ellenkezőleg, mintha vaktölténnyel lőttem volna. Zseglov elfintorodott, és hidegvérűen mondta:
  – Úgy látszik, tréfálsz. No jó, tréfálj tovább.
  – Nem tréfálok – mondtam. – A könyvben, amit adtál, az áll, hogy a bizonyítékok ereje a súlyuktól és nem a mennyiségüktől függ. És ezzel én egyetértek…
  – Akkor rendben van – vágott közbe Zseglov.
  Nem kezdtem heveskedni, bólintottam:
  – Aha, pontosan, őszintén beszéltem Gruzgyevvel, és megértettem, hogy nem helyes, amit csinálunk vele. Ez nem olyan kaliberű ember, aki egy lakásért gyilkossá lenne…
  Zseglov ismét a szavamba vágott:
  – Én persze nem vagyok Lev Tolsztoj – mondta. – De egy kicsit én is pszichológus vagyok… És szeretnék tisztázni néhány dolgot Gruzgyevvel kapcsolatban. Majdnem minden munkatársa zárkózott embernek jellemezte. Erről mi is meggyőződtünk. A zárkózottság pedig feltétlenül képmutatást, tehát hazugságot jelent… Ez már magában sem kevés, mert a képmutató, a hazug potenciális bűnöző…
  Ezt az okoskodást még hallgatni sem voltam hajlandó.
  – És ha egy ember azért zárkózott, mert szégyenlős, például? – mondtam, de nyomban tudtam, hogy Gruzgyevnél aligha ez a helyzet, és helyesbítettem: – Vagy mert szerény? Az is potenciális bűnöző?
  Zseglov persze nyomban belekötött a szavaimba:
  – Szerény, ez igen, pontosan, mint egy intézeti leányka, patyolatfehér, akár a mák! – És magával elégedetten fölnevetett, aztán hirtelen elkomolyodott, mintha spongyával törölte volna le arcáról a mosolyt, és így szólt: – Térj a tárgyra, ne mesélj itt nekem…
  – Épp a tárgyra térnék, de csak a pszichológiádat magyarázod – mondtam bosszúsan. – Egy percig tudsz úgy hallgatni, hogy nem vágsz közbe?
  – Jó…
  – Mi úgy számoltuk, hogy Larisza szomszédja Gruzgyevet hét óra körül látta a lépcsőházban, éppen ebben az időben ért véget a CDKA–Dinamó mérkőzés…
  – És?…
  – Emlékszel, hogy a szomszéd, ez a Lipatnyikov nem tudta az időpontot, s csak a meccs alapján tudtunk tájékozódni?
  – Úgy van.
  – Arra sem emlékezett, hogy kik játszottak, emlékszel? Még azt is mondta, hogy nem rajong a futballért…
  – Csak azt hajtogatod: „emlékszel”, „emlékszel”! Csak csigázod az embert, húzod az időt, micsoda szokás ez nálad?!…
  – Nem húzom az időt, csak azt akarom, hogy mindent a legapróbb részletekig megérts, mindenre emlékezz – ez rendkívül fontos. Tehát a rádióban azt mondták, hogy ezen a napon még egy meccs volt, a Zenit és a Szpartak játszott, ennek a közvetítése pedig négy órakor ért véget. Érted, négykor! Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdeztem, és odanyújtottam Zseglovnak a rádiónál kapott igazolást.
  Átvette, figyelmesen elolvasta, értetlenül nézett rám, a papírt ide-oda forgatta a kezében, mintha valamilyen információt még ki akart volna préselni belőle, de más nem volt rajta, aztán így szólt:
  – Hm… igen… Ez alámossa a szomszéd vallomását… De hiszen mi nem is nagyon alapoztunk erre…
  – Már bocsánatot kérek – mondtam indulatosan. – Ez szerintem nem a szomszéd vallomását mossa alá, hanem a kettőnk számításait. Mert mit mondott a szomszéd? Azt állította, hogy látta Gruzgyevet a meccs után, de hogy ez mikor volt, azt nem tudta. Gruzgyev viszont rögtön megmondta, hogy találkozott Lipatnyikovval négykor. Ezt akkor hogy értsük? Hiszen a szomszéd vallomását nem tudhatta előre?
  – Vigye az ördög ezeket a vallomásokat – mondta dühösen Zseglov. – Nélkülük is elboldogultunk volna.
  – Egyelőre nem boldogulunk. Te Gruzgyev zárkózottságáról értekeztél, és egész elméletet gyártottál ebből: ha egyszer zárkózott, akkor ez hét órakor volt, tehát… és ehhez hasonlók…
  Zseglov komolyan dühbe jött:
  – Ide figyelj, sasmadaram, neked nem nyomozónak kellett volna jönnöd, hanem védőügyvédnek! Ahelyett, hogy lelepleznéd a gyilkost, azt kutatod, hogyan tudnád megmenteni a törvényes büntetéstől!
  Attól, hogy dühös lett, én, éppen ellenkezőleg, valahogy rögtön megnyugodtam, és tisztelettel így szóltam hozzá:
  – Gleb Georgijevics, miért vagy dühös tulajdonképpen?… Egy munkát végzünk mind a ketten, egyszerűen azt akarom, hogy a büntetés valóban törvényes legyen, ahogy mondani szokás, a kákán csomót keresők se szólhassanak. Személyesen semmit nem tudsz felhozni Gruzgyev ellen, igaz? De az a meggyőződésed, hogy bűnöző, és most nem akarsz változtatni a véleményeden…
  – És miért kéne változtatnom? – dühösködött Zseglov.
  – Csak azért, mert amiket mondtam, tények. Hallgass meg nyugodtan, idegeskedés nélkül. Miután Gruzgyevvel beszéltem, sokat gondolkoztam… plusz ehhez hozzájönnek annak az átkozott Foksznak a machinációi. Érted, semmi közük egymáshoz, el sem tudom képzelni, hogy két ilyen különböző ember meg tudjon egyezni valahogy…
  – Te még nagyon sok mindent nem tudsz elképzelni – vetette közbe Zseglov.
  – Ne izgasd magad, Gleb – kértem. – Inkább figyelj; Szobolevszkaja egy kissé felnyitotta a szemem. Mi veled állandóan úgy véltük, hogy Gruzgyev végső esetben felbérelhette Fokszot Larisza ellen, igaz? Aztán kiderült, hogy Foksz Gruzgyev nélkül is ismerte Lariszát, viszonya volt vele. Méghozzá komoly, persze inkább csak Larisza részéről, következésképpen…
  Gleb rágyújtott, mélyet szippantott, orcája egészen beesett, és így szólt:
  – No, csak folytasd, folytasd, te pszichológus…
  Szavait elengedtem a fülem mellett, a fontos az volt számomra, hogy mindent megmagyarázzak neki, hogy ő is, mint én, megértse az erőviszonyokat.
  – Amikor megtudtam, hogy másik mérkőzés is volt, mintha egy lámpa gyúlt volna ki a fejemben. Figyeld csak meg, mintha minden szándékosan lenne összehozva: az idegen töltény, az üvegen az ujjlenyomat nem az övé, a csokoládén a harapásnyom idegen. És hogy négy órakor járt ott és nem hétkor, teljesen lehetséges. Ha viszont négykor, és nem hét óra körül, akkor csak egyetlenegy tárgyi bizonyíték marad – a pisztoly…
  Gleb ismét nagyot szívott a cigarettáján, és kurtán megjegyezte:
  – Ez az egy százezerrel felér…
  – Aha. Én is megértettem, hogy pontosan így gondolkozhat Foksz is. Ezért mentem ki Loszinkába, és faggattam ki a két asszonyt arról, mi történt október húszadikán és huszonegyedikén – részletesen.
  Gleb fölugrott a székről meglepetésében:
  – No és?…
  – Huszonegyedikén reggel, délelőtt tizenegykor, megérkezett hozzájuk egy vízvezeték-szerelő, hogy a fűtőtesteket ellenőrizze a téli fűtési idény előtt. A férfi magas, fekete hajú, jóvágású volt, és a köpenye alatt katonai egyenruhát viselt. A telep házkezelőségén ezekkel az ismertetőjegyekkel, ilyen vízvezeték-szerelő nincsen… – Diadalmasan néztem Glebre. – Kérdés van, főnök elvtárs?
  Zseglov rám sem nézett. Kegyetlenül nyikorgó csizmájában fel-alá kezdett járkálni az irodában, sokáig járkált, aztán megállt az ablaknál, ott is sokáig bámult valamit, amit valószínűleg csak ő látott. Aztán felém sem fordulva így szólt: – Gruzgyev felesége csak azért, hogy a férjét mentse, a nagyesküt is leteszi arra, hogy a pisztolyt te dugtad el a lakásban. Vagy elmondja, miről beszélgetett Varlaam atya az önjelölt Griskával a litván határon egy kocsmában. A háziasszonyt is érdekeltté teheti az ügyben. Vagy megfélemlítheti. Ezek nem tanúk.
  Megint minden munkám kárba veszett. A rohangálás, az idegeskedés – mind füstbe ment. Majd megfulladtam dühömben, mégis halkan kérdeztem:
  – Hát akkor ki a tanú?
  Zseglov továbbra is kibámult az ablakon, úgy mondta, és biccentett:
  – Foksz. Az egyetlen és utánozhatatlan tanú. Ahogy mondják… mindenkinek, mindenkinek. Ha elkapjuk, akkor…
  Az idegességtől szinte sírva kiáltottam fel:
  – De hiszen magad is tudod, hogy Gruzgyev ártatlan! Mért szenvedjen e miatt a bandita miatt? Lehet, hogy minden rács mögött eltöltött nap tíz évet vesz el az életéből!
  Zseglov végre megfordult, de valahová félrenézett, és a hangja gonosz, rideg volt:
  – Ne hullass itt fölösleges könnyeket, Sarapov! Ez itt a Moszkvai Bűnügyi Rendőrség, érted? A Moszkvai Bűnügyi Rendőrség, és nem leánynevelő intézet! Megöltek egy nőt, egy szovjet embert, és a gyilkos nem sétifikálhat szabadon, a fogdában kell ülnie…
  – De hiszen Gruzgyev…
  – Ülni fog, megmondtam. Amennyiben pedig kiderül, hogy ez Foksz műve, akkor kiengedjük, és ezzel kész. És elég legyen, erről többet ne halljak, Sarapov főhadnagy. Az ügyért én tartozom személyes felelősséggel, szíveskedjék figyelembe venni, hogy az alárendeltem!…
  Elhallgatott, én is hallgattam, mintha nem lenne mit mondanom, bár a nyelvemen volt, hogy Zseglov – nem a Moszkvai Bűnügyi Rendőrség, hogy ebben az egészben nincs logika, nincs igazság, de valahogy megbénított az utolsó szavaival, hiszen mégiscsak katona vagyok, arról, hogy a főnökséggel vitatkozzam, még fiatal éveimben leszoktam… A hangszóróból egy énekes lelkes, trillázó hangja áradt: „Levelemben nincs szemrehányás, mint hajdan, most is szeretem…” Csak ez a hang zengett köztünk ebben a kellemetlen csöndben, e két meglehetősen makacs férfi közt, akiket barátoknak lehetett nevezni…
  S a hamutartón ott feküdt és füstölgött a két Nord cigaretta, és az ablakon át véletlenül a szobába tévedt napsugarat elmetszette a két vékony füstcsík, a tömör, világoskék és a halovány, áttetsző – és ekkor arra gondoltam: milyen furcsa, hogy ennek a két egyforma cigarettának milyen más-más a füstje, az egyik kék, és ott gomolyog szétterülve az asztal fölött, a másik fehér, és fölfelé kígyózik. Ránéztem Zseglovra, újra az ablak felé fordult, az egészet elfedte széles vállával, én meg a mókáira, a szakértelmére, a bátorságára, nagyszerű, kemény jellemére gondoltam.
  „A mi Zseglovunk acélkemény legény” – mondta róla egyszer Kolja Taraszkin, és ez természetesen igaz volt…
  
  
Reggel kilenckor a kísérő őr behozta Tollast az irodába. A cella, úgy látszik, senkinek sem tesz jót, e néhány nap alatt erősen megváltozott: arca megsárgult, a rajta kiütköző durva borosta vagy húsz évvel idősebbnek mutatta, hatalmas, nehéz állkapcsa, amely férfias kifejezést adott neki, valahogy furcsán megnyúlt, egyszerűen hosszú és öreges lett, szeme beesett, és betegesen csillogott mély szemgödrében. A szoba sarkában egy székre ültettem, divatos cipőjére meredt, mely cipőfűző nélkül elég szánalmasan hatott. Zseglov fel-alá sétálgatott a szobában, és a pilótaindulót dúdolgatta: „Mert először, mert először jön a gépünk”, én az íróasztalomnál ültem, Tollast néztem, a szünet meglehetősen hosszúra nyúlt, mint a színházban, amíg az őrizetes rekedtesen köhécselve meg nem szólalt:
  – Minek hozattatok ide, főnökök? Szeretném kidurmolni magam, vagy már azt se lehet?…
  Mire Zseglov villámgyorsan ezt válaszolta:
  – Ne hazudj, ne hazudj, Pjotr Rucsnyikov, te most egyáltalán nem akarsz aludni, téged most álmatlanság gyötör!
  Tollas nem vitatkozott vele, fáradtan bámult valahova a falra, Zseglov háta mögé, tekintete szomorú és figyelmes volt. Aztán minden látható ok nélkül vidám lett, kért Zseglovtól egy bagót, mire az a fogával letépte a cigarettája végét, és odanyújtotta a tolvajnak:
  – Nesze, használd ki a jóságomat… – Majd megvárta, míg Tollas néhányszor mélyet szippantott, aztán megkérdezte: – Nem elégelted még meg, hogy itt heverj vendégszerető otthonunkban?
  – Jaj, de mennyire megelégeltem, főnök! – mondta őszintén Tollas. – Azt is mondhatnám, itt az unalomtól felfordul az ember. Van ott a cellában velem valami nyavalygós madár – falusi bunkó, mit mondjak, se kártyázni, se kockázni nem lehet vele…
  – A szabadban milyen pompás… – csábította Zseglov. – Ha mondjuk, most kint vagy, már betermeltél volna egy üveggel, és kimentél volna az ügetőre, hogy megkockáztass valamit…
  Tollas csak bánatosan szipákolt e csodálatos, de – sajnos! – elérhetetlen lehetőségek hallatán:
  – Nem is vitás, hogy az élet szabadon jóval gyönyörűbb, mint a hetes cellában, de hát mit tehet az ember? – Csontjait ropogtatva nagyot nyújtózott, és hatalmasat ásított: – Ó-oóh, torkig vagyok, főnök polgártársak, kiengedhetnék a fiúcskát…
  – Kiengedjük – mondta készségesen és nagyon komolyan Zseglov. – Te nekem adod Fokszot, én neked adom a szabadságot. A szavam törvény, bármelyik tolvajt megkérdezheted!
  – Pontosan. Te nekem adod a szabadságot, és Foksztól mit kapok? – Tollas lehajtotta a fejét, és ő is komolyan mondta: – Meg fog ölni. Foksz megátalkodott ember. Az első találkozásnál, ha nem ő, akkor a haverjai fölkennek a falra, az tuti!
  Fölemelte a fejét, ránézett Zseglovra, arcán már nyoma sem volt az előbbi bolondozásnak, csak rémület és szabadság utáni vágy sugárzott róla, ami oly közeli, mégis elérhetetlen volt.
  – Nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik – mosolyodott el Zseglov. – Mi úgyis mindenképpen elfogjuk…
  – De nem az én segítségemmel, csak nem az én segítségemmel – dörmögte gyorsan Tollas. – Nekem az a legfontosabb, hogy a lelkiismeretem tiszta, így akármelyik összeröffenésre elmehetek…
  Gleb beharapta az ajkát, arca elsötétült:
  – Te Foksztól félsz… – mondta lassan. – Kár… Neked most egyelőre tőlem kell félned, én hamarabb elpusztítalak, ha te így…
  – Haj, a börtön, édes otthon! – csapott a levegőbe elkeseredetten Tollas. – Elfűrészelgetek az erdőirtáson – aztán tiszta lelkiismerettel szabadulok! Nehogy azt gondoljátok, hogy én olyan semmirekellő vagyok… – Arca elfintorodott, már-már úgy látszott, elsírja magát. – Hogy talán nem akarnék segíteni nektek? Akarok, esküszöm a szent keresztre. De nem tudok! Elmesélnék viszont egy történetet – nevek nélkül természetesen, csak úgy, a példa kedvéért. Akarjátok?
  – Rajta, ki vele! – szólalt meg Zseglov.
  – Van egy isten háta mögötti hely, a neve – Labitnanga, az északi szélesség nem tudom, hányadik fokán … És ott egy büntetőtábor, szigorú – azok számára, akiket a közeljövő semmi rózsással nem kecsegtet. A messzi Északon, tajga és hozzá a megfelelő éghajlat, természet. Egyszer aztán megpattant onnan három fiatal, talpraesett gyerek. Hétszáz verszt a tundrán meg a tajgán keresztül, és sehol egy vendéglő, no meg a kunyhókba se mehet be az ember – a nép arrafelé a mi fajtánk számára egyszerűen rettenetes. És képzeljétek, főnök polgártársak, a srácok elérték a vasútvonalat. Persze csak ketten.
  – És a harmadik? – kérdeztem. – Nem ért el odáig?
  Tollas csüggedten csóválta a fejét, és sóhajtva mondta:
  – Nem ért el odáig. „Tehénnek”* vitték a balfácánt magukkal.
  – Ezt hogy értsem? – kérdeztem megütközve.
  – Ahogy hallottad. Szóval ilyen szokások vannak nálunk. Az élet – egy kopek. És Foksz számára még annyi se…
  
  
Tollast elvezették – nem volt értelme tovább beszélni vele, nyilvánvalóan többre becsülte a börtönt, mint a találkozást Foksszal. Maradt tehát Volokusina. Zseglov elszaladt, beszélt vele, és minden különösebb ellenállás nélkül beleegyezett, hogy felhívja Ányát telefonon. A telefonosokkal mindent előre megbeszéltünk, és nem telt bele egy óra sem, máris ott ültünk Volokusina kényelmes kis szobájában, a Krivokolennaja köz 21-es számú házában. A szobában még a házkutatás után is rend és tisztaság uralkodott; a masszív külföldi tálalónak csak úgy ragyogtak a tisztára mosott, metszett üvegei, az ágyon csipketerítő, hasonló kicsi a telefon alatt, ropogósra keményítve, és a hét kicsi márványelefánt – nagyság szerint felsorakozva a tálalószekrényen – boldogságot ígért, amire Volokusina oly mohón vágyott, de nem sikerült kivárnia…
  Miután Volokusina telefonált Zadohina anyónak, tulajdonképpen nem volt miről beszélgetnünk – minden utasítást megadtunk neki útközben –, szótlanul üldögéltünk, mindenkit elfoglaltak a saját gondolatai, csak Szafiullin törzsőrmester a híradóosztálytól, aki velünk jött, hogy a készülékek normális működését biztosítsa, ellenőrizte időről időre, nem zúgnak-e a fülhallgatók, amiket nekem és Zseglovnak rákapcsolt a telefonkészülékre. Természetesen az ördög tudja, meddig kell majd várnunk – egy napig, kettőig –, de szerencsénk volt: negyven perc múlva a készülék megcsörrent, és Volokusina halálsápadtra válva fölemelte a kagylót. Mi is a fülünkre tapasztottuk a hallgatókat. Egy mély férfihang olyan erővel hangzott fel, mintha csak a szomszéd lakásból telefonált volna:
  – Szveta?
  – Igen, én… – Volokusina a szemével, az egész arcával, a fejével azt mutatta, hogy ez Foksz.
  – Hol van Petyka? – kérdezte követelően Foksz.
  Pontosan úgy, ahogy megbeszéltük, Volokusina sírni kezdett, és úgy törtek ki belőle a szaggatott, összefüggéstelen szavak.
  – Mit bőgsz, te ostoba? – kérdezte dühösen Foksz.
  – Beszélj értelmesen!
  – Pe-etyenykát le-ül-tették – zokogta Volokusina. – Fokszik, kedveském, segíts, mit fogok én most csi-nál-ni-i?…
  – Te hogy lógtál meg? – kérdezte Foksz gyanakodva.
  – A ruhatári számmal kap-ták el, amikor a zse-bé-be-e…
  – Értem – mondta Foksz tárgyilagosan. – Jól figyelj rám: segítek neki, amit lehet. Ez egy. Te többet ne telefonálj Ányának, majd később én hívlak fel. Ez kettő. Ha a zsaruk elkapnak, hallgass, mint a csuka. Akkor kimentelek. Ha viszont fecsegsz, levágom a nyelved. Ez minden…
  A rövid búgó jel tudtunkra adta, hogy a beszélgetés véget ért, és szinte ugyanebben a pillanatban megszólalt Szafiullin tábori telefonjának berregője. A telefonközpontból közölték: Foksz a Szretyenkai kaputól telefonált egy péküzletben lévő automatából. A központból már gépkocsival rohant a helyszínre Paszjuk – hogy a munkatársak egy csoportjával átfésülje a környéket.
  
  
Foksz azonban úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, bár Paszjuk megszállottként kutatta. Erről valamivel később szereztünk tudomást – amikor megérkeztünk a főkapitányságra, és meghallgattuk a jelentését.
  – Sebaj – vigasztalta a lehangolt Paszjukot Zseglov. – Ez a csúszómászó nem fog meglógni előlem. Szavamra mondom!
  Láttam, hogy a dühtől szinte szikrázik, mint a feltöltött harckocsi-akkumulátor.
  – Nyomás haza! – vezényelte Zseglov. – Pihenjen mindenki a lehetőséghez mérten, és tizenkilenc óra ötvenkor legyen a Savoy bejáratánál. Indíts!…
  
  
KIÁLLÍTÁSI TÁRGYAK BERLINBŐL


A NÉMETEKTŐL 1941–1945 KÖZÖTT ZSÁKMÁNYOLT
FEGYVEREK KIÁLLÍTÁSA ÚJ DARABOKKAL BŐVÜL.
MOSZKVÁBA SZÁLLÍTOTTÁK A HADITECHNIKÁNAK
AZOKAT A MINTADARABJAIT, AMELYEKET
AZ ELLENSÉGTŐL BERLINBEN, BUDAPESTEN ÉS MÁS
KÖRZETEKBEN ZSÁKMÁNYOLTAK A NEMRÉG
LEZAJLOTT HARCOKBAN.
IZVESZTYIJA

Természetesen ostoba dolog, de tény, hogy nagyon izgultam a Savoyban tervezett akció előtt. Bárki bármit mond, mégiscsak életemben először készülődtem étterembe.
  A leszerelésem előtt néhányszor megfordultam német vendéglőkben, de hát miféle éttermek voltak is azok, amolyan kis talponállófélék, semmi más! Még azt is nagyon sajnáltam, hogy azért megyek az étterembe, hogy megkeressem Fokszot, ahelyett, hogy Varjával mennék, hogy kipróbáljunk valami finom sültet, bort igyunk, táncoljunk, és mindenki láthassa: én is érek valamit, ha a legcsinosabb lány eljött ide velem.
  Erre persze gondolni sem lehet, mivel Surka Baranovának odaadtuk az élelmiszerjegyeinket, és nekünk Zseglovval még ki kell fundálnunk, hogyan húzzuk ki a hónap végéig legalább krumplin és kenyéren. Jegyeink meleg ételre, a második fogásra csak az üzemi étkezdében voltak érvényesek. Nem, ezeket a városi éttermeket egyelőre nem a mi zsebünkhöz szabták.
  Erről beszélt Zseglov a buszon, amikor nem messze a Savoy bejáratától megálltunk nyolc óra előtt tíz perccel. Átadott egy-egy gyűrött százast, és így szólt:
  – Ez az állam pénze, nehogy dáridózni kezdjetek! Annál inkább, mivel egyáltalán nem tudjuk, hogy idejön-e…
  Mindenki nevetett: ebben az étteremben egy százasból dáridózni, az lenne szép! Grisa megkérdezte:
  – Mit lehet itt kapni száz rubelért?
  Zseglov rosszallóan sandított rá:
  – Két csésze kávét, egy pohár száraz bort és egy üveg limonádét. De ez nem tartozik rád – te Kopirinnel együtt itt fogsz várni bennünket…
  – No, ezt jól kigondoltad, én lehet, hogy…
  – Beszélgetést befejezni! Nektek itt nem levegőznötök kell, hanem fedezni a mögöttes területünket. Nem tudjuk, hogyan alakul amott a helyzet, Kopirinnel együtt egész idő alatt egyes számú készültségben lesztek. Ne máléskodjatok, újságot ne olvassatok, ne mesélgessetek, hanem az étterem előtti területet figyeljétek. Ha úgy alakul, hogy Foksz idejön, és fölismeritek, hagyjátok nyugodtan bejönni, ezt követően Kopirin a helyén marad, Griska pedig odajön hozzám. Világos a feladat?
  – Miért ne lenne világos? – mondta háborítatlanul Kopirin.
  – Világos, de én szerettem volna… – kezdte Grisa, de Zseglov legyintett:
  – Más feladatod nincs! Most nézzük Taraszkin és Paszjuk teendőjét. Tehát az étteremnek két helyisége van L betű formában. Mind a két helyiségnek van bejárata – egyik az utcáról, a másik a szállodából. Ti bementek, és a második helyiség legvégében foglaltok helyet, blokkolva a szálloda ki- és bejárati ajtaját. Az étterembe én megyek be elsőként, és pontosan középen, a szökőkútnál foglalok helyet, úgy, hogy mind a két helyiségből látható legyek. Sarapov zárja a sort. Az első helyiségben, a bejáratnál van egy pult magas székekkel, ez a bár. Te, Sarapov, külföldies külsőddel a bárpultnál teljesítesz szolgálatot. Háttal kell ülnöd a bejáratnak, félig a bárpult felé fordulva – így mindenkit szemmel tudsz tartani, a te arcodat viszont jóformán senki se látja. A diszpozíció világos?
  – Világos.
  – Amikor elmegyünk, Kopirin elviszi az autóbuszt a Pusecsnaja utca és a Rozsgyesztvenszkij sétány sarkára, onnan szemmel tarthatjátok mind a két bejáratot: az étteremét és a szállodáét is.
  – És mit csinálunk, ha felismerjük Fokszot? – kérdeztem.
  – Nyugodt lélekkel isszuk a kávét, amit a gazdasági osztály százasából vettünk. Nem bámuljuk, nem rángatódzunk, nem fészkelődünk. Mindnyájan ülünk a helyünkön, és várunk, amíg Foksz végez, és készülődni kezd hazafelé vagy a toalettre. Csak a ruhatárban lehet elkapni – fegyver van nála, és az étteremben lefektethet néhány embert. Kezdés az én parancsszavamra.
  – Az utolsó kérdés – mondtam. – Gleb, nem fogjuk összetéveszteni? És mást kezdünk hajszolni? Hiszen arcról nem ismerjük – csak szóbeli leírás alapján…
  – Ismerjük – biccentett kurtán Zseglov. – Van egy emberem, aki ismeri… Kész, a megbeszélésnek vége. Taraszkin és Paszjuk, induljatok!
  Egy perc múlva utánuk indult Zseglov, majd nekem is kinyitotta az ajtót Kopirin:
  – Indulj, főhadnagy, egy kalappal – tette még hozzá, és a vállamra csapott.
  
  
Odaadtam a ruhatárosnak a köpenyem, a könyökömmel megtapogattam az oldalzsebemben a pisztolyomat, a tükör előtt megfésülködtem, és a négy márványlépcsőn fölmentem az étterembe. Még kevesen voltak – tudtam, hogy az étterem éjjel háromig tart nyitva, és a vendégek este kilenc körül kezdenek gyülekezni. Gyorsan körülnéztem, és láttam, hogy ott vagyok a bárpult és a magas székek közelében, amiről Zseglov beszélt. A kerek, bőrbevonatú, puha székek csuklón forogtak, mint a forgó géppuskaállvány ülőkéje, és a magasból nagyszerűen láttam. A bár tükörfalai pedig kitűnően visszaverték a bejárati ajtó képét. A büfésnő odalépett hozzám, és udvariasan köszöntött:
  – Jó estét, isten hozta nálunk…
  Egészen elcsodálkoztam, ugyan mért örül ennyire az érkezésemnek? S én is udvariasan válaszoltam:
  – Jó estét, rég nem jártam maguknál…
  Szőke, tépett szemöldöke ceruzával is ki volt húzva, dauerolt fürtjei gondosan fésülve a pettyes hajháló alatt.
  – Mit adhatok inni? Konyakot, vodkát, likőrt, koktélt, puncsot?
  Halkan, bizalmasan kérdezte, mintha valamilyen titokról tárgyalnánk egymás közt, és ezzel a hangnemmel adná tudtomra, senkinek sem fog fecsegni, senkinek sem beszél róla, hogy itt a bárban iszogattam!
  – Egyelőre csináljon egy kávét, és adjon egy menüt! – mondtam neki én is titokzatosan.
  – Menü az étteremben, nálunk csak itallap van – közölte nem valami vidáman.
  – Hát akkor adja ide az itallapot – bólintottam beleegyezően. Elment, hogy megfőzze a kávét, én meg egyenként szemügyre vettem az asztalokat. Egyenesen előttem, a bejárattól balra, végükkel az ablak felé négy asztal sorakozott, mellettük magas támlájú kerevetek, úgy, hogy az asztalnál ülők mintha vonatfülkében lettek volna – senki nem látja őket, és ők sem néznek senkire. A bárpulton túl ott a konyha bejárata, aztán a terem véget ért, egy térségbe torkollott, amelynek közepén egy igazi szökőkút lövellte a magasba vízsugarait! Kis medence rézkerítéssel körülvéve, a közepén pedig szökőkút. A mennyezetbe épített tükrökben láttam a medence alját, és ez hihetetlenül szép volt – a mennyezeten legyezőfarkú, apró aranyhalak úszkáltak! Ezt igazán jól kigondolták! A szökőkút túloldalán egy kis színpadon ült a zenekar, körülötte kétszemélyes asztalok.
  Az egyikhez már letelepedett Zseglov, vele együtt az asztalnál ült még egy férfi, félig háttal felém, a tarkója rendkívül ismerősnek tűnt. Zseglov ingzubbonya második gomblyukához erősítette a kikeményített, hófehér asztalkendőt, és úgy látszott, mintha dús ebédhez készülődne. Még csak ez hiányozna a száz rubeljéből – kész röhej! A magas bárszékről kitűnően láttam Zseglov arcát, rajta a dölyfös-gunyoros kifejezést és szemének dühös csillogását. Időről időre csak úgy a fogai közt, kurtán mondott valamit a szomszédjának, és tanítósan böködött az ujjával az orra előtt. Jól csinálja!
  – Itt a kávéja és az itallap. – Odafordultam a büfésnőhöz, aki felém nyújtotta a gőzölgő kávéscsészét meg az itallapot az árjegyzékkel. Csak a szemem sarkából vetettem egy pillantást az itallapra, hogy ne tévesszem szem elől az éttermet. „Bóléfantázia”, „Mokkafűszeres forraltbor”, „Champagne”, „Baracklikőr”, „Puertorico”, „Fárosz”. Szép, titokzatos nevek, de nem az én zsebemhez valók. A legolcsóbbat, egy citrompuncsot választottam ötvenhat rubelért egy pohárral. A büfésnő rám nézett fakó szemöldökű, víztiszta szemével, arca megnyúlt és fancsali volt, mint egy hízott kacsáé.
  – Ez minden? – kérdezte.
  – Egyelőre igen – vetettem oda neki hanyagul, mire bűvészkedni kezdett a kancsóival, palackjaival, és beledobott egy pohárba két szem meggyet meg egy jégdarabot. Tulajdonképpen elég jó adagot kaptam – egy szép, hosszú kristálypohárral. A kacsa még egy hosszú szalmaszálat is beledugott – ezt teljesen ingyen. Még maradt egy csésze kávéra való pénzem, ezzel a „lőszer-javadalmazással”, ebben a „tüzelőállásban” sokáig tartani tudom magam. Csak egy a baj: a konyhából állandóan mellettem hordták ki az ételeket. Ezek az illatok rettenetesen izgattak és elvonták a figyelmemet. Már azon igyekeztem, hogy ne is nézzek a tányérokra! De hát hogyan – állandóan ott futkostak velük mellettem. Különösen ínycsiklandozó volt a rántott bárányszelet – egy pirosra sült, forró húsdarab, körülötte aranypirosra sült krumpliszeletek, egy kupac olajban pirított hagyma, kettévágott ecetes uborka, a húsból kiütköző csonton pedig csipkézetten kivágott papírvirág. U-uh, kész gyönyörűség!
  A legbosszantóbb az volt, hogy a köpenyem zsebében maradt egy jókora becsomagolt kenyérdarab. Hej, ha most idehozhatnám és befalatozhatnám a citrompunccsal meg az édes kávéval – ez már nem is élet lenne, hanem kész gyönyörűség. De hát nem lehet, sajnos: hiszen én, feltételezhetően, egy másik étteremben már alaposan belakmároztam, és ide csak úgy beugrottam – hogy elszopogassak egy puncsot, hallgassak egy kis zenét és táncoljak, ha úgy adódik…
  Röviden, minden ilyen ostobaság eszembe jutott, miközben a bárpultra könyökölve gondosan szemügyre vettem az asztalokat, egyiket a másik után, és a mellettük ülőket hasonló módon. Katonatisztek nőkkel, mindenféle jól öltözött civilek, és ami rendkívül bosszantó, a legtöbbjükről lerítt, hogy spekulánsok. A megjelenésük valahogy pimasz, ugyanakkor gyáva, a társaságukban lévő nők nagyhangúak és erősen kimázoltak. A zenekar teljes hangerővel játszott, és mivel a vendégek állandóan fölálltak az asztaloktól, hogy táncoljanak, kényelmesebben szemügyre vehettem és csoportosíthattam őket. Mindazok, akik beléptek az étterembe, föltétlenül elhaladtak mellettem, és velem egy vonalban mintegy parancsszóra lelassítottak – tekintetükkel szabad asztalt keresve. Vagyis azok között, akik már az asztaloknál ültek, és azok közt, akik utánam érkeztek, Foksz bizonyára nem volt ott.
  Azt, hogy Zseglov mit fogyasztott a partnerével, nem láttam, de minden alkalommal, amikor új vendég érkezett, Gleb mintha meglökte volna, mire az asztaltársa kissé félrefordult, és arcát tenyerével takarva benézett a terembe.
  A színpadon a szaxofonos ekkor így szólt harsány, recsegő hangján:
  – Drága vendégünk, Borisz Boriszovics egy zeneszámmal üdvözli a tisztelt Avtandil Namaladzét. – És a dzsesszzenekar rázendített a „Szulikó”-ra.
  Ebben a pillanatban egy magas katona haladt el mellettem. Zseglov valószínűleg megint megbökte asztaltársát, az megfordult, mire majd lefordultam meglepetésemben a bárszékről. Zseglov asztalánál Szolovjov ült. Az ügyeletes Szolovjov! Hát persze hogy ő látta Fokszot közelről, most már megértettem, mire gondolt Zseglov, amikor azt mondta, hogy nem fogunk tévedni, nem vetjük magunkat valami idegen után.
  Zseglov elkapta csodálkozó pillantásomat, elmosolyodott, és alig észrevehetően rám kacsintott, mintha mondaná, legalább evvel segítse az ügyet ez a nyomorult.
  A közben eltelt idő alatt egyszer sem láttam Szolovjovot, és meg kell mondanom, nem festett valami fényesen. Valahogy az egész ember megkopott, kiszikkadt, görbe háta valahogy gyávaságot tükrözött, és ahogy oldalról elnéztem az arcát, láttam, milyen alázatosan mosolyog Zseglov minden szavára, de hogy mért mosolyog, egyáltalán nem értettem – ugyan mi vidámat vagy jót mondhatott volna neki Zseglov?
  Amíg őket figyeltem, valahonnan a hónom alól előbújt a büfés kacsa, és unott hangján, amit mintha faolajjal kentek volna be, megkérdezte:
  – Fiatalember, kér még valamit? – És ez úgy hangzott, mintha csak azt mondta volna, ne üldögéljek itt potyára ezen a bőrbevonatú, magas bárszéken.
  – Kérek – mondtam neki vidáman, és hosszan, figyelmesen a szemébe néztem, majd sietve hozzátettem: – Főzzön nekem még egy kávét. Tetszik itt nekem maguknál. Sokáig itt fogok üldögélni. Nagyon sokáig…
  Az emberek állandóan iddogáltak, a lárma egyre erősebb lett, vadul bömbölt a dzsessz, gyorsabban rohangáltak a pincérek a tányérokkal és üvegekkel, pörgették a tálcákat, lengették a szalvétákat, elfúló hangon kiabált a szaxofonista:
  – Tamara Podsibjakina köszönti a bátyját, Vaszilijt, aki visszatért a távoli Vorkutából! – És a zenekar rázendített az „Úgy repülnék, mint madár, mert a rózsám várva vár” kezdetű dalra, Vaszilij bátyó pedig, aki sárga ábrázatáról és a képén ferdén végighúzódó sebhelyről ítélve Vorkutában nem geológusként dolgozott, a szökőkút körül guggolós táncra perdült…
  Zseglov csak ült, hegyes állát két öklére támasztva, és jóságos szemmel nézte a körülötte tobzódó embertömeget, biztosra vettem, ég a vágytól, hogy ellenőrizze az igazolványukat. De ma nem azért jött ide, így azután tökéletesen mozdulatlanul ült, és hallgatta, amint Szolovjov siránkozó hangon magyaráz neki valamit;
  Az étteremben egy nagyon csinos, fehér fityulás barna nő (talán harmincéves lehetett) járkált ide-oda, kerekes üvegasztalkát tolva maga előtt. Az asztal polcain „Szarvas” csokoládé, „Vörös Moszkva” torta, „Mackó” nápolyi – márkás konyakok, cigaretták, „Hercegovina Flor”, „Északi Palmira”, „Duchess” voltak elhelyezve. A büfésnő odagurította az asztalokhoz egész gazdagságát, és ajánlotta a férfiaknak, ajándékozzák meg a hölgyeket. Egyesek elfordultak, mások erőltetett hetykeséggel azt mondták: már mindenük van, megint mások elvettek ezt-azt az üvegpolcokról. Vaszilij bátyó Vorkutából egy tál gyümölcsöt, cigarettát vásárolt, és egy köteg pénzt hajított a tálcára. Nem tudom, miért, de azt gondoltam, hogy Foksz is bizonyára tőle, a büfésnőtől fog vásárolni. Milyen furcsa, hogy ezekért az ostobaságokért és effélékért kész megölni egy embert! Valószínűleg mégiscsak tébolyult alak minden megrögzött bűnöző…
  A büfésnő odakocsikázott hozzám, mézédesen rám mosolygott, és megkérdezte:
  – Mit parancsol? Cigarettát? Csokoládét?
  Még egyszer szemügyre vettem üvegasztalkáját, és azt gondoltam, hogy ami rajta van, valószínűleg többe kerülhet, mint amennyi az egész évi fizetésem.
  – Nem, nem kérek semmit…
  A hátam mögött csapódott az ajtó, gyors, ferde pillantást vetettem hátrafelé: mellettem magas férfi haladt el váll-lapok nélküli katonai egyenruhában, majd a terem közepén megállt, otthonosan, kényelmesen körülnézelődött; helyet keresett. Vagy egyszerűen csak szemlélődött, nem tudom, hiszen háttal állt felém. Csak Zseglovot és Szolovjovot láttam.
  – Vegyen egy üveg muskotályt, a büfében nincsen… – akaszkodott rám a büfésnő.
  – Nem kérek muskotályt sem – mondtam neki halkan, de keményen, miközben továbbra is Zseglovot figyeltem.
  Zseglov meg félrenézett, mintha a világon a legjobban a szökőkút medencéjében úszkáló aranyhalak érdekelnék. A dzsessz harsányan bömbölte az: „It’s a long way to Tipperary-t”*, és Szolovjov arca egyenesen felém fordult; ez a sápadt, szétfolyó, a gyűlölettől és a rémülettől elvakult arc a belépőre meredt, és olyan volt, mint az iszonyat és a düh néma üvöltése, ebből megértettem, hogy tízlépésnyire tőlem ott áll Foksz.
  Azt is megértettem, hogy Zseglov is látja Fokszot. Ezt abból értettem meg, mert oldalt pillantva Zseglov valamit halkan, gyorsan súgott ennek a gyáva, idióta Szolovjovnak; valószínűleg ráparancsolt, hogy forduljon el, de az megbénult. Semminek – sem a büntetéstől való rettegésnek, sem a szégyennek, sem bajtársai megvetésének nem volt már fölötte hatalma, csak a vad, állati félelemnek Foksztól, aki, úgy látszik, egy életre ráijesztett.
  Lecsúsztam a bárszékről a padlóra, és ekkor a büfésnő így szólt hozzám:
  – Bizonyára tetszeni fog a kislánynak, ha vesz egy csomaggal ebből a finom teasüteményből…
  – Hagyjon békén, nyanya! – vetettem oda neki. – Hányszor mondjam…
  Foksz meglátta Szolovjovot, izmos nyakán lassan félrefordította markáns fejét, pillantása megállt Zseglovon, aki közömbösen nézegette az aranyhalakat, csupán egy pillantást vetett rá, ekkor már tudtam, hogy a rajtaütés pontosan a teremben lesz, nem úgy, ahogy elterveztük. Foksz mintegy tízlépésnyire állt tőlem, hátulról ráronthattam volna, de Zseglov megparancsolta: „Kezdés az én parancsszavamra…”
  – Fuj, micsoda goromba pokróc! – fuvolázta mellettem a büfésnő. – Pedig még egészen fiatalember, és valószínűleg tiszt…
  – Tűnjön el… – csak ennyit tudtam mondani. Foksz viszont gyorsan megfordult, tekintete végigsöpört a termen, ekkor már tudtam, engem is „kiszúrt”. Vigye az ördög, így is, úgy is csapdában van – elöl Zseglov, a háta mögött meg én. Mellettem nem fog meglépni, ez már biztos!
  Foksz néhány pillanatig még álldogált, mintha gondolkozna, maradjon itt, vagy menjen tovább, majd hirtelen odafordult a büfésnőhöz, és kurtán, parancsolóan rászólt:
  – Marianna, gyere ide!
  Most arccal felém fordulva állt, és láttam, hogy csillognak a mellén a Nagy Honvédő Háború Érdemrend aranysugarai. No, várj csak, te szemét! Ezért az idegen érdemrendért is felelni fogsz!
  A büfésnő odasietett hozzá, megfeledkezve rólam, és a világon minden egyébről.
  – Jó estét! Isten hozta, kedves vendégünk!… Mit parancsol?…
  Foksz az asztalka fölé hajolt, mintha valóban érdekelte volna a rajta kirakott holmi. Kezébe vett néhány üveget, lassan válogatott a bonbonosdobozok között, közben összehúzott szemmel figyelte Zseglovot, és felém sandított. Arra gondoltam, a kezébe akar venni egy-két üveget a közelharchoz, és két lépést tettem az ajtó felé, és magamban nevettem: úgy látszik, Foksz itt fél elővenni a fegyverét, a koszos üvegeitől viszont nem nagyon féltem.
  – Figyelem! Hölgyválasz! – harsogta a szaxofonista.
  Mindenki fölállt, egy pillanatra szem elől vesztettem Zseglovot, és ekkor valami egészen érthetetlen dolog történt – Foksz hangosan így szólt a büfésnőhöz:
  – Hát akkor rajta, Marianna, táncoljunk egyet utoljára…
  – Nekem nem… – kezdte a büfésnő, de Foksz már szorosan átölelte, és láttam, ott áll vele egy ablak előtti üres asztalnál. A többi összekeveredett és hihetetlen gyorsasággal játszódott le: az az őrült és iszonyatos dolog, ami történt, szinte maga alá gyűrt.
  Foksz egyetlen mozdulattal a levegőbe emelte Mariannát, aki ekkor még nem védekezett, csupán csinos, barna arcán lebegett valami ijedt, tétova mosoly. A lába beleakadt az üvegasztalkába, és a polcokról csengve, csattogva és csörömpölve potyogott minden. Egy nő ijedten felsikított, Marianna vadul visongott, feléje iramodtam, mert láttam, hogy Zseglov egyenesen keresztülvág a tömegen, de Foksz mindnyájunkat megelőzött. Félrerugdosta a székeket, és mintha hátul is szeme lenne, úgy futott hátrafelé az ablak irányába, esetlenül, de mégis fürgén. Nem lőhettünk rá, mert állandóan fedezte magát a karjában tartott sikoltozó és vergődő Mariannával.
  Mindössze néhány lépés választott el bennünket egymástól, amikor Foksz fejét Marianna hasához nyomta, és mint egy eleven pajzzsal, iszonyú recsegéssel és robajjal betörte vele a hatalmas vitrinablakot, és mindketten kizuhantak az utcára. A kirakatüvegen jókora lyuk keletkezett, melynek szélein éles, hegyes, kardszerű üvegszilánkok meredeztek. Ahogy a lyukon átbújtam, láttam, hogy Foksz felugrott és futásnak eredt az utcán, közben a kirakat maradék üvege rám esett, s a fájdalom, mint tüzes vas mart az arcomba, kezembe, hasított a vállamba, és szántott végig görcsösen a hátamon. Csak a szememet féltettem az első pillanatban, de aztán éreztem, hogy a szememnek semmi baja: tisztán láttam, hogy rohan Foksz lefelé a Pusecsnaja utcán.
  – Megállj, bitang, nem menekülsz – dörmögtem, és megcéloztam a pisztolyommal, de a vér a szemhéjamra csörgött, és zavart a célzásban. Meghúztam a ravaszt, egyszer, kétszer – nem találtam el.
  A kitört ablakon át kiugrott Zseglov, és szinte nyomban utána – Paszjuk és Taraszkin. Mellettük a járdán eszméletlenül hevert Marianna.
  – Állj, Sarapov, ne lőj! – ordította Zseglov. – Nem menekülhet, élve kapjuk el.
  Mellettünk már ott prüszkölt az autóbuszunk, közben azt néztem, hogy a lövéseim után cikcakkban fut Foksz – az utca előttünk egyenes volt, remekül végig lehetett rajta látni; sehogy sem értettem, miért az utcán szalad és nem az átjáróházakon keresztül menekül.
  – Gyorsan be a buszba! Grisa, te itt maradsz! – harsogta Zseglov, és felsegített a lépcsőn. Rosszul láttam, erősen véreztem, Gleb már lefelé rohant a Pusecsnaján Foksz nyomában, mögötte Paszjuk és Taraszkin.
  Kopirin helyből indított, de még öt métert sem tettünk meg, amikor Foksz felugrott egy előttünk lépésben haladó Studebaker teherautó lépcsőjére. Korábban a teherautóját a sötétség miatt nem vettük észre, Foksz viszont épp ezért futott az utcán, kockáztatva azt is, hogy eltalálhatjuk. A Studebaker itt várt rá!
  A teherautó befordult a Nyeglinkára, és kivilágítatlanul nagyobb sebességre kapcsolt.
  Kopirin beérte a kollégákat, azok beugráltak az autóbuszba, Zseglov pedig felkiáltott:
  – Kopirin, ne maradj le!
  – Mi az, hogy ne maradjak le! – dörmögte Kopirin. – A Studernek háromszor erősebb a motorja…
  
  
A 4. SZTÁLINI ÖTÉVES TERV ÉVEIBEN A MOSZKVAI
GYÁRAK HÁROM ÚJ GÉPKOCSITÍPUST FOGNAK
GYÁRTANI: A MOSZKVICSOT, A ZISZ 110-EST ÉS
A ZISZ 150-EST. A MOSZKVICS SZÜRKE SZÍNŰ,
NÉGYSZEMÉLYES, KIS FOGYASZTÁSÚ
SZEMÉLYAUTÓ…

A HARCI ŐRHELYEN

– Nyomás, gyerünk, nyomás! – ordította Zseglov. – Nyomd tövig a gázpedált!
  Mintegy háromszáz méterre voltunk a teherautótól, amely egyre fokozta sebességét. A mi tragacsunk is úgy repesztett, mint egy fiatal. A Trubnaján a teherautó jobbra fordult, bőgve vágott neki a meredélynek, mi szinte üvöltöttünk dühünkben – hegynek föl a hatalmas motor mindjárt éreztette fölényét. Kopirin azonban hirtelen befordult a Rozsgyesztvenszkij utcába.
  – Hová mégy? Hová, azt kérdem tőled? – harsogta Zseglov Kopirin háta mögött.
  Az dühösen fordult hátra:
  – Az irodádban, ott parancsnokolj, Gleb Jegorics! Itt én vagyok a vezér!…
  – Elveszítjük! El-ve-szít-jük!
  – Dehogy veszítjük el – mondta nyugodtan Kopirin. A Szretyenkán ma éjszaka nincs közlekedés – a léggömböket szállítják a Kirovszkaján keresztül, amelyet lezártak a forgalom elől. Nem tudnak meglépni előlünk sehová…
  Kopirin élesen balra fordult, a Varszonofjev utcába, és onnan kiugrott a Dzerzsinszkij utcára, ahol éppen az orrunk előtt húzott el nagy dübörgéssel a Studebaker leoltott lámpákkal. A tengelykapcsoló-rugók élesen csikorogtak, tompán csörögtek a hengerek. Kopirin kettesbe kapcsolt, és elindult a teherautó után, a Kuznyeckij híd felé. A távolság köztünk mintegy kétszáz méterre csökkent.
  Paszjuk valamilyen ruhadarabbal törülgetni kezdte a vért az arcomról, de ellöktem a kezét; a fájdalom szinte lángolt üvegektől összevagdalt testemben.
  A Manyezs felől kékessárga lámpáival fényesen kivilágítva egy trolibusz közeledett kényelmesen felénk.
  – Taraszkin, a Metropol mellett ott a közlekedésrendészet posztja – menet közben ugorj ki, és figyelmeztesd őket, rendeljenek el razziát az egész városra kiterjedően! – parancsolta Zseglov, de ebben a pillanatban a Studer fültépő gumisivítással balra fordult, a szemben lévő közlekedési sávra, éppen szembe a trolibusszal – a hatalmas, békés, esetlen, kivilágított utasszállító doboz hirtelen majdnem felágaskodott, és szinte a hátsó kerekeire ült, ahogy rettenetesen csikorogva és sivítva hirtelen lefékezett, a vezetékekről lerepültek az áramszedők, a fény kialudt, és fülsiketítő reccsenéssel vált le leszakított lökhárítója. A Studer hörgő dübörgéssel húzott be a keskeny átjáróba, és eltűnt a boltív alatt…
  Az ülések a levegőbe dobtak bennünket – Kopirin, hogy ne fúródjon bele a leblokkolt trolibuszba, éles kanyart csinált a fara mögött, és a járdaszegélyen keresztül felugratott a járdára, majd egyensúlyba hozta a buszt, és a teherautó nyomában behajtott az árkád alá, a Fjodorov Nyomda mellett. A kanyarban Kopirinnak még sikerült kinyitnia az ajtót, ami libegve kivágódott, Kolja meg kidobta magát a sötét nedves nyíláson az utcára, bukfencet vetett, de amikor kinéztem a hátsó ablakon, akkor már talpra ugrott, és meggörnyedve, sántikálva futott a Metropol felé…
  A teherautó megint pár tucat méternyire elhúzott tőlünk, és az utcán a Vörös tér felé száguldott. Itt nem tudott, semmiképpen nem menekülhetett el előlünk messzebb, elöl rendőrőrszemek álltak, nekik le kellett zárniuk az utcát… A kanyarban a fejem az ablakhoz ütődött, a vér megint csorogni kezdett az arcomon, megpróbáltam letörölni a kabátom ujjával, és nem tudom, miért, a Savoyban hagyott köpenyem jutott az eszembe – a zsebében ott volt a zsebkendőm és egy újságpapírba csomagolt jó karaj kenyér…
  Kopirin hirtelen erősen fékezett, balra rántotta a kormányt, és nyomban kiengedte a féket – a busz fara egy szempillantás alatt előrelendült, a gépkocsi majdnem merőlegesen fordult, és beugrott egy mély, sötéten ásító kapualjba, én meg arra gondoltam, hogy ez bizonyára az egyik Kopirin ravasz átjáróházai közül. Balra, jobbra, egyenesen, balra, kis előkert, balra, fáskamra… Géppuskaszerű kattogással gázolt át Kopirin egy léckerítésen… csattanás… jobbra, kátyú… balra, megint balra, kapubejáró – kirepültünk a Vetosnaja utcára. Balra… Jobbra…
  – Ott van! Ott van a bitang!… – ordított fel Paszjuk, és a homályban távolodó árnyékra mutatott – a Studer megint szinte az orrunk előtt volt, és a Kujbisev utca felé rohant.
  – Gleb Jegorics, már nem sok kell, és a kerekek kikészülnek – mondta Kopirin. – Hiszen állandóan ezt hajtogatom…
  – Gyerünk, gyerünk, apám! Nincs erre idő!…
  – A Zarjadon el fog húzni a csibész. Ott aztán repeszthet…
  – Vágd el az útját! Gyerünk balra…
  – Nem lehet! A rakparton egérutat nyer – ott azután nem tudom megszorítani…
  A Razin utcához vivő lejtőn majdnem utolértük a Studert, ott robogtunk egészen a sarkában. És ekkor bukkant fel, nem tudni, honnan, egy nyavalyás Emka – honnan, melyik kapu alól bújt ki, az ördög tudja, de mintha a földből nőtt volna ki a motorházunk és a Studer fara között. Paszjuk mérgesen dörmögött valamit a bajusza alatt, Zseglov a fogát csikorgatta, és káromkodott, közben a sziréna fogantyúját rángatta, ami mindig a legszükségesebb pillanatokban döglött be, Kopirin meg minden világítást bekapcsolt, és le nem vette a kezét a dudáról, és az teljes hangerővel, panaszosan és dühödten, megállás nélkül harsogott az éjszakai városon át. A reflektorok fényében láttuk, hogy az Emka hátsó ülésén egy ezredes ült, aki felénk fordulva az öklét rázta, és valamit kiabált a sofőrjének, aki szándékosan fékezett, és megpróbálta elzárni a rést a kocsijával, hogy megállítson bennünket…
  – Hej, micsoda ökörség! Hé, ostobák! – ordította vadul Zseglov, a Studer meg már kirepült a Razin utcára, és balra fordult a Zarjad felé.
  Zseglov félig kibújt az ablakon, és vadul harsogta:
  – Félre! Utat! Félre! Rendőrség…
  Az Emkában persze nem hallották, és komolyan meg akarták állítani az „autós huligánokat”. Az ezredes kezében megcsillant a pisztoly.
  Zseglov csendesen odaszólt Kopirinnak:
  – Gyerünk, apám, lökd félre…
  – Jaj, Gleb Jegorics – dörmögte bizonytalanul Kopirin. – Ezért felelni fogunk, bizony felelni…
  – Felelünk, Kopirin, állandóan felelünk valamiért. Nyomás!
  Kopirin felsóhajtott, gázt adott, egy kicsit elfordította a kormányt, fél kerékkel felugrott a járdára, újra gázt adott, és ahogy az Emka mellé ért, balra rántotta a kormányt, és lelökte a kis kocsit az útról. A fém szinte üvöltve hasadt szét az Emka oldalán, egy csík szakadt ki a karosszériából, majd az Emka visszafordult az ellenkező oldalra, de Kopirin ekkor már keresztülvágott a Razin utca sarkán a Scsepotyinkin utca felé, ahol megvillant a Studer hátulja. A Zarjad zegzugos vonalán mégsem tudtuk elkapni – a gyors teherautó kiszáguldott a Moszkvoreckij hídra. Kopirin tövig nyomta a gázpedált, tartotta az iramot a bal szélső sávon, hogy a Studer ne fordulhasson rá a Bolotnij térre. A Moszkvoreckij híd feljárójánál tompán világítottak a közlekedési lámpák piros fényei, láttam, ahogy a közlekedésrendészet irányítótornyából kimászott egy rendőr, és a teherautó elé szaladt az úton keresztbe, közben sípolt, és csíkos irányjelző botjával hadonászott. Mintegy a kocsiút feléig futhatott, amikor a teherautó ismét átsiklott az ellenkező sávra, egy másodpercre eltakarta előlem a rendőrt, és az első pillanatban nem is értettem, mi az a nagy, fekete, zsák formájú valami, ami kirepült a teherautó orra elől, és csak amikor autóbuszunk fényszórói végigpásztázták az utat, akkor vettem észre az élettelen testet, a hátrabicsaklott fejet, mindez nyomban el is merült a sötétségben; Kopirin tompa hangon mondta:
  – Megölték, a banditák…
  A Studebaker mintha csőben haladna, dübörögve száguldott a macskaköveken, Balcsuga felé tartott, a Jauzai rakparton.
  – Gleb Jegorics, itt meglép tőlünk! Itt az ő motorja a nyerő…
  De Zseglov ekkor már kihajolt az ablakon, ráfeküdt az ablakrámára, és hosszú csövű Parabelluma a kocsi ringásának ütemére ingadozott.
  – Lőj, Gleb Jegorics, meglóg az átkozott!… –könyörgött sírós hangon Kopirin.
  Zseglov nem felelt, valamit várt, és a lövés egészen váratlanul dördült cl. A Studer eleje megrándult, imbolyogni kezdett, de fokozta sebességét.
  A fekete pisztolycső lassan megint jobbra-balra lendült, aztán láng csapott ki belőle, egyszer, kétszer – mintha köpködte volna a tüzet.
  A motor tompán bőgött, az öreg gumiköpenyek szinte sírva visítottak az úttesten, valahol messze villamos csilingelt, és rendőrsípszó hallatszott.
  Ezeket a hangokat elnyomva az éjszakában ismét néhány újabb lövés csattant: Zseglov sorozatot lőtt, és ahogy a Studebaker oldalát néztem, amint hirtelen simán jobbra fordult, a rakpart vaskorlátja felé, egyáltalán nem értettem, hová megy ez a bandita, amíg a Studebaker félelmetes dübörgéssel bele nem rohant a parti korlátba, és késként keresztül nem hatolt rajta; egy pillanatig még látszottak a teherautó forgó hátsó kerekei, reflektoraink fényében még a kipufogócsőből kicsapó füstöt is lehetett látni, aztán hatalmas csobbanással, fáradt, mély sóhajtással, ami végül is megkönnyebbülést jelentett, a Studebaker elmerült…
  … Kopirin megvilágította a reflektorokkal a folyót, a buszt orrával a járdára állítva azon a helyen, ahol a teherautó áttörte a korlátot. Ezen a helyen a víz sekély volt, a teherautó csak a vezetőfülkéig merült a vízbe.
  – Lehet, hogy mind a kettő kész? – kérdezte zavartan Zseglov.
  Mellettünk gépkocsik fékeztek, megérkezett egy rendőrmotoros, szirénázva odagördült mellénk az operatív gépkocsi is a Petrovkáról; és felbukkant néhány kései járókelő. Zseglov parancsot adott az egyik rendőrnek, hogy távolítsa el az idegeneket az esemény színhelyéről.
  – Rajta, Paszjuk, be kell mászni a vízbe – mondta Zseglov, mire Paszjuk szótlanul kezdte lehúzni a csizmáját.
  – Én is bemegyek – mondtam.
  – Itt maradsz – csattant fel Zseglov, és odakiáltott a forgalomirányító rendőrnek: – Hívja a mentőket, és kötözzék be a munkatársamat!…
  E pillanatban a félig elmerült teherautónak megmozdult az ajtaja, és a kocsihágcsóra lassan kimászott Foksz – az arca össze volt törve, a vér a kezére csörgött, fekete volt, vizes és szörnyű, csak a mellén ragyogott a fényben a Honvédő Háború Érdemrend. Széthasadt szája mosolyra húzódott, de ez a mosoly siralmas, természetellenes és idegen volt, inkább őrült fintorra hasonlított.
  – Ti… nyertetek… polgártársak… Szerencsétek… volt… – mondta tagoltan.
  Zseglov a korláton át feléje hajolt:
  – Akinek szerencséje van, annak a kakas is megtojik. És az olyan pogány madár, mint te, szintén tojni fog nálam! Mássz fel, bitang, amíg le nem megyek érted…
  Foksz hátrafordult, mintha azt latolgatná, milyen messze van a túlsó part, de az nagyon messze volt – Zseglov viszont itt állt a feje fölött.
  – Még mindig nem nyughatsz? – kérdezte Zseglov. – Már megmutattam neked, hogyan célzok. Mássz ki, azt mondtam!
  Foksz leugrott a kocsihágcsóról a vízbe, most bizonyára még a hideget sem érezte. Lassan odajött a korláthoz, fölemelte a két karját, és jóllehet ezt azért tette, hogy fölhúzzák, mégis úgy látszott, mintha megadta volna magát.
  Zseglov közben kiadta az utasításokat:
  – Állítsanak ide őrszemet, húzzák ki a vízből a másiknak a hulláját, vegyenek róla ujjlenyomatot – aztán vigyék a hullaházba –, sürgősen hívjanak darus kocsit, emeljék ki a teherautót, és értesítsék a közlekedésrendészet szakértőit…
  Majd odament Fokszhoz, és egészen könnyedén, kifejezetten a megvetés jeléül, fenéken billentette – ennél nagyobb megalázás nincs egy megrögzött bűnöző számára – és így szólt:
  – Szállj be az autóbuszba, gazember…
  – Várj! – kiáltottam fel, mire mindketten megfordultak.
  Megragadtam Foksz mellén a zubbonyt, és letéptem róla a Honvédő Háború Érdemrendet.
  Aztán elhajtottunk a bűnügyi rendőrségre, a Petrovkára.
  
  
ORSZÁGUNK SOK TUCAT VÁLLALATA TELJESÍTI
A SZARATOV–MOSZKVA GÁZVEZETÉK
ÉPÍTÉSÉNEK MEGRENDELÉSEIT. A FŐVEZETÉK
BONYOLULT BERENDEZÉSEIT, ÉS
A KOMPRESSZORÁLLOMÁSOKAT A MOSZKVAI
ÜZEMEK KÉSZÍTIK.
TASZSZ

Az irodában valamennyien összegyűltünk, és most csak ültünk, bámultuk Fokszot. Ő viszont fesztelenül elhelyezkedett egy széken az ajtó mellett, a lábát keresztbe vetette, és minket nézett, érdeklődve, kissé ironikusan, minden harag nélkül. Mindenki hallgatott. Foksz elővett a zsebéből egy díszes zsebkendőt, a jobb arcán húzódó jókora karcolásra helyezte, és szemrehányóan megcsóválta a fejét. Aztán megnézte a két véres, üvegtől összevagdosott kezét, a daktiloszkópusok festékjétől összemaszatolt ujjait, és csak úgy általánosságban, senkihez sem fordulva nyugodtan és könnyedén megjegyezte:
  – Nincs véletlenül egy kis kölnijük, nyomozó polgártársak, elvtársak? Nem szoktam meg, hogy piszkos legyen a kezem. Vagy benzinjük, végső esetben?
  Paszjuk szótlanul kivett az asztalfiókból egy kis üveg terpentint, és odanyújtotta Foksznak. Az megtörülgette az ujjait, és egy meghajlással visszaadta az üvegcsét, majd téveszthetetlenül kiválasztva közülünk, így szólt Zseglovhoz:
  – És meddig fog még tartani ez az előadás? Akarom és jogom van tudni, miről van szó.
  Zseglov hosszan, figyelmesen nézett Fokszra, összehunyorított szeme pillantásában nem volt semmi különös, ha csak a szinte egy pillanatra felvillanó ravaszság nem, mintha a bazárban valami neki tetsző holmi után érdeklődne, de ezt nem akarná az eladó tudomására hozni, és kihúzott a zsebéből egy csomag Nord cigarettát. Foksz felállt, udvariasan, de hízelkedés nélkül feléje nyújtott egy doboz Kazbeket, ami átnedvesedett, összenyomódott a küzdelem során. Zseglov barna szemének karvalytekintete állhatatosan Foksz arcát fürkészte, megvető mozdulattal félrelökte a felé nyújtott cigarettát, és foghegyről odavetette Foksznak:
  – Előadás, azt mondod? No, lám csak… – Kinyitotta Foksznak az asztalon előtte fekvő iratait, és az ujjával rájuk koppintva megkérdezte: – A tieid?
  – Az enyéim… – felelte udvariasan Foksz, és hangját föl sem emelve még hozzátette: – Ezeket az iratokat majd vissza kell még hoznia, polgártárs, a lakásomra… a fogai közt… megjuhászodva… – És szélesen elmosolyodott, kivillantva nagy, hófehér fogait. A két középső metszőfoga közt észrevehetően nagy volt a távolság.
  – Ne-te-ne! – fújt nagyot Zseglov, és ő is kedvesen, jóságosan elmosolyodott. – A fogaim közt? Nem tudod te, mit locsogsz, pajtás… igen… – Majd hozzám fordult, és Foksz felé biccentve mondta: – Pimasz egy fickó, mi, Sarapov? Ilyenekkel, azt hiszem, még nem találkoztál!
  Megráztam a fejem, Zseglov pedig halkan, egészen halkan beszélni kezdett, de hangjában olyan vészjósló prófécia csengett, hogy hirtelen még én is rosszul éreztem magam, hát még Foksz.
  – A helyzet tehát a következő, Sarapov – mondta Zseglov. – Ez a zsákmány a tiéd. A tiéd, ne vitatkozz. Neked adom mindenestül. Azt csinálsz vele, amit akarsz, ki is csavarhatod, mint a citromot, megengedem. Aprítsd miszlikbe, gázolj a lelkébe, alázd meg, ami belefér, mert ez egy gyilkos, nincs se szíve, se lelkiismerete, nincs benne könyörület. Mázold szét az atyaisten, a Szűz Mária és a szent apostolok nevében, hogy a bitangjából csak egy nedves folt maradjon… Gyerünk, sasok!
  Fölállt, s utána megindultak a fiúk valamennyien, de az ajtóban Gleb megtorpant Foksz mellett, és így szólt hozzá:
  – Egyetlen reményed maradt ezen a világon – Sarapov síkraszáll érted. De ehhez iszonyúan igyekezned kell. Érted, te bandita? – és választ sem várva kiment.
  Foksz utánanézett, és fejét csóválva megkérdezte:
  – Ez tán idegbeteg?
  – Nem – feleltem kurtán, és ápolt körmű szép, erős kezét néztem, ahogy békésen pihent a térdén –, és arra gondoltam, mi mindent nem művelt vele az élete során. Foksz, mintha kitalálta volna a gondolatomat, bizalmasan mondta:
  – A kezemet nézi? Egy művész keze!… Sajnos, az életem más irányba fordult…
  Inge jobb ujjának hajtókája le volt szakadva, és a csuklóján egy tetoválás részletét láttam. Odaléptem hozzá, és minden teketória nélkül fölhajtottam az inge ujját, és elolvastam a tetovált feliratot: „Ki még nem volt, lesz, ha volt, el nem felejti.”
  Foksz elmosolyodott, és megmagyarázta:
  – Ifjúkori botlások. Megfordultam ott, és örökre emlékezetembe véstem. Hogy ne ismétlődjön meg…
  – Maga dolgozik? – kérdeztem komoran.
  – Természetesen – felelte élénken. – Ahogy mondani szokták, aki nem dolgozik, az nem is iszik… Árubeszerző vagyok egy telítőtelepen…
  – És a szabad idejében, amikor nem szerez be árut?
  – Egészen őszinte leszek magához – játszom. Biliárd, kártya, „chemin de fer” – mindegy, mi, csak játék legyen. Olykor ez sokba kerül, de… lobog bennem a játékszenvedély! Csak a büntető törvénykönyvvel ne kerüljön összeütközésbe az ember – én persze becsületes ember vagyok, nem is a neveltetésemnél, hanem a születésemnél fogva! És most ez a váratlan letartóztatás! Könyörgök, mi történik itt?!
  Amilyen nyugodtan csak tudtam, megkérdeztem:
  – Miért verte ki a Savoyban az ablaküveget? Miért menekült előlünk?
  Az arca elfintorodott, mintha keserű pasztillát nyelt volna:
  – Túlérzékenység miatt, vagy az ördög tudja, miért. Azt hittem, hogy a barátja vagy a főnöke, az isten tudja – szóval külsőre nagyon hasonlít az egyik haramiára, aki szerencsétlenségemre egy csomó pénzt nyert tőlem kártyán. Figyelmeztetett, hogy ha nem adom meg az adósságomat, végez velem – gondolja csak meg! – Foksz rágyújtott, és bodor füstfelhőt fújva a mennyezet felé, így fejezte be a mondókáját: – Amint a maguk kompániáját megláttam, iszonyú, tébolyult félelem vett rajtam erőt, és minden módon menekülni igyekeztem… Természetesen kész vagyok megfizetni az étterem ablakát, és bocsánatot kérni Mariannától, de… de a maga főnöke, már bocsásson meg, valami olyasmit hordott itt össze, ami nem fér a fejembe – ezt arra értem, amikor azt mondta, hogy gyilkos vagyok, és hogy maga mázoljon szét, és ehhez hasonlók. Igaz, hogy ez itt a Moszkvai Bűnügyi Rendőrség, de azért mégiscsak egy hivatal és nem valami zsiványtanya. Szeretném tudni, mire gondolt…
  Megcsendült a telefon. A tudományos-technikai osztály munkatársa, Szapozsnyikov gyorsan összehasonlította Foksz új daktiloszkópiai anyagát az ellenőrzött anyagokkal, és most újdonságok egész sorát kívánta közölni velem: a Kurdamir borosüvegen talált ujjlenyomat megegyezett Foksz bal keze gyűrűsujjának lenyomatával; az ujjlenyomatok a feszítővason, amit a kirabolt áruházban találtunk szintén tőle száraznak, de a jobb kezétől. Foksz akkor valamit mondott, de jóformán nem is hallottam, csupán azon töprengtem, mit kell még a formaság kedvéért ellenőrizni – de lényegében a kép már világos volt előttem.
  Megérkezett a szakértő, Rogyionov. Egy fajansztálkában valamilyen nyúlós, rózsaszínű anyagot hozott, üvegpálcikákkal ügyesen kisebb krumplihoz hasonló golyót gyúrt belőle, és kérdőn nézett rám:
  – Mit kell csinálni? – kérdeztem.
  Rogyionov aggódva nézegetett Fokszra, és így szólt:
  – Le kéne harapnia a massza felét…
  Foksz büszkén felvonta a vállát:
  – Ez meg mi akar lenni?
  – Ne nyugtalankodjék, ez ártalmatlan… – biztosította a szakértő.
  – Lehet, hogy van, akinek ártalmatlan, de számomra bizonyára veszélyes – mondta Foksz kétkedően.
  – Ne kényeskedjen, Foksz – mondtam neki. – Ha maga becsületes ember, ahogy állítja, akkor ellenkezés nélkül aláveti magát az ellenőrzésnek, így van?
  Foksz, úgy látszik, nem egészen értette a kísérlet lényegét, amit előkészítettünk, de a szerepéből nem akart kiesni, ezért hanyagul átvette a „krumplit”, és undortól fintorogva kettéharapta, és a leharapott darabot az asztalra köpte. Rogyionov rövid ideig pepecselt vele, és két-három perc múlva odaintett az asztalhoz: az asztalon az ellenőrző darab mellett ott feküdt annak a harapásnyomnak a gipszlenyomata, amit a csokoládén találtunk Larisza Gruzgyeva lakásán.
  – Pontosan ez az, nézze meg… – mondta Rogyionov, de enélkül is láttam, hogy a fognyomok teljesen azonosak: a két első metszőfog közti hézag, és a két fog enyhe ferdesége a többihez viszonyítva.
  Megveregettem a szakértő vállát, egymásra mosolyogtunk, és ezzel távozott, én pedig Foksz takarékbetétkönyvét kezdtem nézegetni. Kettőszázhatvanhétezer rubel volt benne.
  – Több mint egy negyedmillió… Hm… igen… Ezt mind a telítőtelepen kereste… vagy talán a biliárddal?…
  Foksz egy kicsit fészkelődött, vagy úgy tett, mintha fészkelődne, aztán nyíltan elmosolyodott, és így szólt:
  – Magának, Sarapov elvtárs, az arcán látszik, hogy kedves, jó ember. S ez őszinteségre késztet…
  Tudom én nagyon jól, milyen az arcom és milyen őszinteséget várhatok tőle. Az orrom meglehetősen pisze, a szemem meg kicsike. No de dalolj csak, madárkám, dalolj… Szélesen elmosolyodtam, és kérdőn néztem Fokszra. Ő meg így szólt:
  – Ezért teljesen őszinte leszek magához. Az én koromban a gyerekeskedés természetesen szégyenletes dolog… De agglegény vagyok, és szeretek nőkkel találkozni, a nők viszont, bármit mondjanak is az idealisták, szeretik a gazdag embereket… Én pedig koldus vagyok. Igen-igen, ne csodálkozzék, koldus tisztviselő vagyok, csupán a zöld posztón aratott sikereim teszik időnként lehetővé, hogy elvigyem a szívem hölgyét egy étterembe…
  – És a negyedmillió? – emlékeztettem.
  – Pillanat, mindent megmagyarázok. A nő, bármily szomorú is, előnyben részesíti a mohó gazdagot a bőkezű koldussal szemben. Igen, igen, igen! Ezért bármelyik kész keblére ölelni azt az embert, akinek negyedmilliónál több van a takarékkönyvében. Nem számít, hogy az illető fukar, mint én, arra számít, hogy a bájaival majd bőkezűségre kényszeríti…
  Éreztem, hogy a düh hideg, dermesztő hulláma önt el, és föltolakszik egészen a torkomig: eszembe jutott Surka Baranova, aki ott fetrengett a padlón, a konyhában, aztán nyomban utána Varja, két kedves, hatalmas szeme – ez a gazember a szavaival sértegette, bemocskolta őket anélkül, hogy tudott volna a létezésükről. Magam is meglepődtem, ahogy önkéntelenül felkiáltottam:
  – No, csak vigyázzon a szavaira, ne általánosítson! Hozzászokott a cafkákhoz…
  Foksz közbevágott:
  – Ugyan, Sarapov elvtárs, eszemben sincs, hogy általánosítsak! Természetesen csak a saját nőismerőseimről beszélek…
  – Inkább térjen a tárgyra. Mi van a millióival?
  – Semmi – mondta nyugodtan Foksz. – Nincsenek semmilyen millióim. Koholmány. Az előző százrubeles betéthez hozzáírtam a következő sort. Ellenőrizze, és megtudja, hogy legnagyobb sajnálatomra a takarékban mindössze száz rubelem van… – Széttárta a karját, mintha csak bocsánatot kérne a könnyelműségéért.
  Hittem neki. Rögtön elhittem, még csak nem is ellenőriztem, mert minden világos lett előttem, minden mocskos machinációja.
  – Nemcsak árubeszerző vagy és kártyás, Foksz. Bandita vagy és gyilkos. Megölted Larisza Gruzgyevát, az éjjeliőrt az áruházban, a Trifonovszkaján, és még más is van bőven a rovásodon.
  – No, lám csak! Maguk közismerten nagy rágalmazók, a nyúlból is farkast csinálnak, hát még az embernek mit varrnak a nyakába…
  Megint elfogott a düh.
  – Te itt ne pocskondiázd a bajtársaimat, akik az olyan bitangok miatt, mint te, az életüket kockáztatják… És hiába lesed az ablakot, nem az utcára nyílik, hanem az udvarra, egyenesen a kutyakiképzőre. Megkockáztatod?
  Megcsóválta a fejét, és szemrehányóan mondta:
  – Nem gondoltam volna, hogy a Moszkvai Bűnügyi Rendőrségen így beszélnek az emberrel… Hiszen mindazt, amit rólam mondott, be kéne bizonyítani.
  – Bebizonyítjuk, ne féljen, bebizonyítjuk. Amit Lariszával kapcsolatban mondtam és a maga hírhedt Fekete macskájáról mondottakat is…
  – De hiszen én nem ismerek semmiféle Lariszát, mit akar tulajdonképpen? – mondta gúnyosan Foksz, de láttam rajta, rettenetesen érdekes lenne számára bármit is megtudni. No, jól van, te bitang, mindjárt vetek neked egy kis koncot. Így szóltam:
  – Valójában mit tudunk – hát ide figyeljen. Például: maga Ira Szobolevszkaja segítségével ismerkedett meg Lariszával, Ira még föl fogja magát ismerni, legyen nyugodt, maga behálózta – ehhez nagyon ért. Egészen megbolondította: örök szerelmet és más egyebeket ígért neki. Rábeszélte, hogy költözzön át a Krímbe, ahol házat vesz és így tovább, annál is inkább, mivel kettőszázhatvanezer már van a takarékkönyvében, ami mindenre elég lesz: berendezésre is, meg az új személyautóra is. Ráadásul a barátja ott van a Drámai Színháznál. Felmondatott vele a munkahelyén, becsomagoltatta a bőröndjeit, a takarékbetétjét, amit keserves munkával gyűjtött össze, szintén kivétette vele…
  Megszólalt a telefon. Paszjuk behozta Galina Zseltovszkaját, Gruzgyev új feleségét.
  – Ültesd le egyelőre – mondtam neki –, és keríts két embert meg két hatósági tanút – megcsináljuk a szembesítést…
  – Ez az a Szokolovszkaja, akiről beszélt? – érdeklődött Foksz. Mintha nem tudná, hogy Szobolevszkaja és nem Szokolovszkaja. De nem javítottam ki, folytattam:
  – … Aztán megrendezte a búcsúvacsorát a Kurdamirral meg a csokoládéval…
  Foksz ismét a szavamba vágott:
  – Egy pillanatra! Be kell ismernem valamit. Valóban kapcsolatban álltam Gruzgyevával. De, először is, egy férfinak ezt szükségtelenül nem kell dobra vernie, másodszor pedig egy gyilkossági históriába, tudja, valahogy nem akaródzott belemásznom…
  Aha, rájött, hogyha behozták Szobolevszkaját, akkor az nyomban felismeri, így sürgősen előállt a kis beismerésével.
  – No és?
  – Semmiféle búcsúvacsorát nem rendeztem – ezt az egészet maga csak kitalálta.
  – A borosüvegen ott maradt az ujjlenyomata – ezt már megállapították.
  Egy kicsit gondolkozott, majd vállat vonva így szólt:
  – Ez még semmit sem bizonyít. Mi valóban ittunk bort Lariszával… emlékszem, és tényleg Kurdamirt, de ez egy héttel a szerencsétlenség előtt történt! Akkor is ott maradhatott az ujjlenyomatom…
  Odamentem a páncélszekrényhez, kinyitottam és elővettem a Kurdamir címkéjű borosüveget, azt a bizonyosat, óvatosan fölemeltem, az üveg száját és alját a két tenyerem közé fogva, és odahívtam Fokszot:
  – Nézze, a világosság felé fordítom. Ott van rajta a bal keze gyűrűsujjának a lenyomta. Van még rajta több is, de azok nem pontosak…
  – Aha, látom – mondta Foksz készségesen.
  – Tehát azt állítja, hogy ezeket az ujjlenyomatokat egy héttel a gyilkosság előtt hagyta a borosüvegen?
  – Pontosan, október 11 vagy 12-én…
  – Akkor most figyelmesen nézze meg a címke hátoldalát…
  Bekapcsoltam az asztalilámpát, és alá tartottam az üveget. Az erős fényben, a zöld üvegen át is pontosan látszott a dátum: „1945. október 18.” Újabb hazugságát meg sem várva így szóltam:
  – Magának természetesen mindjárt „eszébe juthat”, hogy a bort nem egy héttel, hanem egy nappal a gyilkosság előtt itták, de azt hiszem, ideje lenne észrevenni, hogy ezek a hazugságok semmire se jók…
  – Valóban eszembe jutott… – kezdte szemtelen mosollyal Foksz, de akkor nyílt az ajtó, és belépett Paszjuk két termetes fiatalemberrel.
  – Ezek a legények lesznek a dublőrök, ehun-e – jelentette. – A hatósági tanúk kint várakoznak a folyosón.
  – Hívd be őket…
  Kinyílt az ajtó, és belépett Zseltovszkaja – gödröcskés arcán ijedtség tükröződött. Úgy látszik, nem értette, mi történik, és emiatt még jobban idegeskedett – arca elsápadt, ajka reszketett, szemét pillanatonként könny fátyolozta el.
  – Zseltovszkaja polgártársnő, ne idegeskedjék. Nyugodjon meg – mondtam bosszankodva. – Mindjárt szemügyre vesz három fiatalembert. Ne siessen, figyelmesen nézze meg őket. Ha valakit felismer közülük, mondja meg nekünk. Figyelmeztetem, a hamis vallomásért felelősségre vonható. Tessék, ezek azok az emberek. Nézze meg őket…
  A három férfi a fal mellett ült. Zseltovszkaja megállt a szoba közepén, szótlanul rájuk nézett, és én már nyugtalankodni kezdtem: nem fogja felismerni? Aztán megértettem, hogy egyszerűen nem látja őket: – a szeme könnyes, a tekintete révedező.
  – Zseltovszkaja, még egyszer kérem, nyugodjék meg – mondtam ismét, amilyen barátságosan csak tudtam. – Nézze meg ezeket az embereket.
  Hirtelen valahogy egészen gyerekesen felszipákolt, és ajkát harapdálva megpróbálta elfojtani zokogását. Majd zsebkendőjével letörölte a könnyeit, és így szólt:
  – Ez az – és Foksz felé biccentett.
  – Mi a neve, régóta ismeri-e, és milyen körülmények között ismerkedtek meg?…
  – A nevét nem tudom – mondta szinte suttogva Zseltovszkaja. – Nem ismerjük egymást. Ez a férfi a szerelő a loszinkai házkezelőségről.
  – Gyakran szokta látni?
  – Dehogy, mindössze egyszer láttam – azon a szerencsétlen napon, amikor Ilja… – És ismét sírva fakadt.
  – Mi történt azon a napon? – faggattam makacsul.
  – A fűtést jött ellenőrizni…
  – És maga csak úgy, egyszerre megjegyezte az arcát? – kérdeztem mintegy kételkedve.
  Széttárta a karját, és egyszerűen felelte:
  – Igen.
  – Maga mit csinált, amíg ő a szereléssel foglalkozott?
  – Kint voltam a verandán, be kellett fejeznem egy beszámolót… Aztán kijött a konyhából, és azt mondta, hogy minden rendben van, azzal elment. Ez minden, lényegében…
  Paszjuk mindenkit kikísért a szobából, egyedül Foksz maradt bent velem, de valahogy már semmi kedvem sem volt hozzá, hogy tovább beszéljek vele. Persze ő sem kezdeményezett – várta, mit mondok, vagy mit csinálok. Kis gondolkozás után a következőt javasoltam:
  – Jó lenne, Foksz, ha mindent őszintén elmondana, úgy, ahogy van: hiszen maga miatt egy teljesen ártatlan ember gyötrődik a börtönben. Hát nincs lelkiismerete egy szemernyi sem?
  Mire Foksz cinikusan így válaszolt:
  – Nem miattam gyötrődik. Maguk ültették oda, nem én…
  Nem tudtam vele vitatkozni, de mintha elpattant volna bennem valami. És félúton nem állhat meg az ember.
  – Nem fogunk vitatkozni. Mindent tudunk magáról – maga egy banda aktív tagja. Gruzgyevát is maga ölte meg…
  A szobába belépett Zseglov és Pankov. Nagyon megörültem, hogy befejezhetem a számomra oly keserves kihallgatást. Köszöntöttem Pankovot, és a következőket mondtam:
  – Szergej Ipatjevics, íme, ez az a hírhedt Foksz. Rögtön foglalkozni kíván vele?
  Pankov bólintott.
  Fokszra rá se pillantva, a szoba sarkában kényelmesen levetette vörös-fekete gumi csatahajóit.
  Zseglov, aki szintén ügyet sem vetett Fokszra, így szólt hozzám:
  – Jóféle sofőrt választott ez magának…
  – Hogyhogy? – érdeklődtem.
  – Az ujjlenyomatait már azonosították. Emlékszel arra a késre, amivel Vászja Veksint leszúrták?
  – Igen…
  – A rajta talált ujjlenyomatok azonosak a sofőréivel, akit lelőttem – mondta Zseglov, és Fokszhoz fordult:
  – A sofőrt, Jeszint, aki a Studebakeren vitt, természetesen szintén nem ismered, ugye?
  – Az étterem mellett láttam először – szorította a szívére a kezét Foksz.
  – Hát akkor egyen meg a fene! – biccentett Zseglov. – Gyerünk, Sarapov…
  Még odaszóltam Foksznak:
  – Ez Pankov elvtárs, az ügyészség nyomozója. Már mondtam magának, hogy ő fogja befejezni az ügyet, ö szövegezi meg a bíróságnak is.
  Foksz udvariasan fejet hajtott. Én meg átadtam Pankovnak a helyem az íróasztalnál, vállon fogtam Glebet, és kiléptünk a folyosóra.
  – No, ez jó – bólintott Zseglov. – Azt hiszem, jó lesz, ha hazamegyünk. Húsz órája talpon vagyunk…
  – És Gruzgyev?
  – Mondtam már neked: mindjárt éjszaka lesz, csak nem verjük fel az ágyából?…
  – Gondolom, az ilyen ágyból éjszaka is kiugrik az ember. A felesége is itt van…
  – De nagy borjú vagy te, Vologyka. Nincs is mivel hazamenniük!
  – Sebaj, gondolom, végső esetben gyalog is elmehetnek. Gyere, Gleb, aztán elmegyünk haza.
  – Hát nem érted, hogy ez legalább egy órai cirkusz…
  Elegem volt már vele a vitából, fogtam a telefont, hívtam a fogdaügyeletest, és meghagytam neki, küldje fel hozzánk Gruzgyevet.
  Zseglov lustán zsörtölődött:
  – Te, csodabogár, legalább azt mondtad volna az ügyeletesnek, hogy a holmijával együtt. Különben vissza kell mennie…
  Igen, erre nem gondoltam. Újra hívtam az ügyeletest – valóban nem értett meg, úgy gondolta, kihallgatásra hívatjuk Gruzgyevet.
  – Ha így áll a helyzet, akkor határozat kell – közölte az ügyeletes.
  Biztosítottam, hogy azonnal elviszem neki, Zseglov pedig kegyesen beleegyezett, hogy lediktálja a rövid szöveget. A határozat a következő szavakkal zárult: „…Az intézkedést meg kell változtatni – őrizetben tartás helyett Moszkva engedély nélküli el nem hagyására.” Itt megint vitatkozni kezdtünk – én azt tartottam volna helyesnek, ha azt írjuk: „szabadlábra helyezni, mivel ártatlan”, de Zseglov azt mondta:
  – Nem értelek, tényleg nem gondolkozol? Ha ezt írjuk, vége-hossza nem lesz a kérdezősködéseknek, kihallgatásoknak. Örökösen el fognak ráncigálni bennünket a munkától, pedig van belőle annyi, hogy azt sem tudjuk, mit csináljunk! Ha az intézkedést megváltoztatjuk – ez nem tartozik senkire. A nyomozás során mi magunk döntjük el, hogy őrizetben tartjuk a vádlottat, vagy kötelezi magát, hogy a várost nem hagyja el, érted? Amikor Foksszal végzünk, a Gruzgyevre vonatkozó határozatot is megváltoztatjuk…
  Ezek közt a részletek közt még nagyon gyöngén igazodtam el, el sem tudtam képzelni, milyen élete van valakinek, ha lakhelyelhagyási tilalom alatt áll – hiszen ez azt jelenti, hogy vizsgálat alatt áll; én csak egyet akartam: amilyen gyorsan csak lehet, szabadon engedni Gruzgyevet. Ezért békésen egyetértettem, megvártam, amíg Zseglov odakanyarította a papírra híres, kacskaringós aláírását, és rohantam vele a fogdába. Zseglov ezalatt meglátogatta Pankovot, aki közben annyit már elért Foksznál, hogy az a leghatározottabban kinyilvánította: soha semmilyen bűntettet nem követett el, valamennyi bizonyítékunk a legsilányabb hamisítvány, és a nyomozásnak semmilyen módon nem szükséges valamilyen más álláspontra helyezkednie ebben, ahogy Foksz kifejezte magát, a számára életfontosságú kérdésben.
  – Szóval a következő a helyzet, Sarapov… – mondta Zseglov. – Te itt irányítsd el Gruzgyevet, én meg még elüldögélek egy kicsit Pankovnál az illendőség kedvéért…
  – Nem gondolod, hogy el kéne köszönnöd Gruzgyevtől? – kérdeztem.
  – Miért kéne elköszönnöm tőle? – mondta ridegen Zseglov. – Se rokonom, se barátom…
  – Úgy gondolom, bocsánatot kell kérned tőle – jegyeztem meg bizonytalanul.
  Gleb hahotázni kezdett:
  – Jókat mondasz, Sarapov! A boldogságtól így is kezet fog csókolni neked!
  Nekem ez nem tűnt olyan nevetségesnek – szerintem nem volt, amiért Gruzgyevnek kezet kellett volna csókolnia nekünk.
  – Hiszen egy ártatlan embert ültettünk le, Gleb – mondtam. – Bűn nélkül büntettük meg így…
  – Nem, ezt te nem érted – jelentette ki Gleb magabiztosan. – Büntetés bűn nélkül nincsen. Meg kellett volna gondolnia, kivel van dolga. És a nőjeivel is körültekintőbben kellett volna eljárnia. És a pisztolyt is nem eldobálni, ahol eszébe jut… – És még egyszer nyomatékosan, fenntartás nélkül megismételte: – Büntetés bűn nélkül nincsen!…
  Nem tetszett nekem ez az okoskodás, olyan érzésem volt, hogy mindent ravaszul a visszájára akar fordítani, a feje tetejére akar állítani. Ezért makacsul így folytattam:
  – Ne ködösíts itt nekem! Én egyszerűen emberségesen gondolkozom. Szenvedni kényszerítettünk egy embert? Kényszerítettük. Nem bűnös? Akkor kérjünk bocsánatot: hiszen nem a saját szeszélyünkből ültettük le, hanem mert a körülmények úgy alakultak. Jó egészséget, és ne emlékezzék ránk haraggal. Ez szerintem így lenne emberséges.
  Zseglov újra fölnevetett:
  – Értsd már meg, te csodabogár, hogy a mi bocsánatkérésünkre neki nincs nagyobb szüksége, mint a nyúlnak az Állj! jelzésre. Nem a szavakban van a lényeg, hanem a tettekben. Te most mindjárt szabadon engeded, és számára ez a leglényegesebb. A szavak mit számítanak? Ostobaság! Emlékszel, egyszer felsoroltam a szabályaimat.
  – És?
  – Akkor valami közbejött, nem fejezhettem be. De most befejezem: tessék, itt van még Gleb Zseglov két szabálya, jól jegyezd meg őket – és akkor soha nem fogsz hülyének tűnni magad előtt. … Az első: még egy „jó napot”-ot is lehet úgy mondani, hogy halálosan megsértesz vele egy embert. A második: még a „bitang”-ot is mondhatod úgy, hogy az ember elolvad tőle a gyönyörűségtől. Megértetted? Akkor cselekedj! – Vidáman a vállamra csapott, és elindult az ajtó felé.
  Megint fölébem kerekedett, megint bolondot csinált belőlem, és ezért, magam sem tudom, miért, olyan düh fogott el, hogy utánakiáltottam:
  – Még egy szabályról hallottam – bármilyen aljasságot el lehet követni, ha leültetsz valakit. Persze karosszékbe… Ezt csatold a többihez, illik hozzájuk, hallod, Zseglov?!
  Meg se fordult, csak a csizmája nyikorgását hallottam, meg ahogy dúdolta: „…Mert először, mert először jön a gépünk…”
  Egy ideig teljesen tétlenül üldögéltem egyszerűen azért, hogy megnyugodjak. Az óra ötöt mutatott. Bár a fejem ködös volt, aludni már nem akaródzott, persze az üvegszilánkok okozta sebeim is fájdalmasan sajogtak, különösen a homlokomon. Hirtelen eszembe jutott, hogy mindjárt hozzák Gruzgyevet, Zseltovszkaja meg kint ül a folyosón. Sietve kinéztem az ajtón, és behívtam az irodába: egyáltalán nem akartam, hogy lássa, amint az őr fölvezeti a férjét hátratett kézzel.
  Az asszony az átéltektől és az álmatlan éjszakáktól kábultan belépett a szobába, és még most sem tudta, mi vár rá: hiszen Foksz mind ez ideig a telepi vízvezeték-szerelő maradt a számára.
  – Szabad? – kérdezte az őr bekukkantva a szobába.
  Bólintottam, mire bevezette a szobába a zilált, gyűrött ruhájú Gruzgyevet – ruhástul aludt a deszkapriccsen, ágy akkoriban még nem járta. Hetes szakálla ellenére is látszott, hogy arca beesett, sápadt, a börtönviseltekre jellemzően földszürke, szemhéja megduzzadt, majdnem teljesen elfedte kivörösödött, elgyötört tekintetű szemét! Gruzgyev rám nézett, majd tekintete nyomban az asszony felé rebbent – a letartóztatott szemében ekkor villant igazi érdeklődés: kit hoztak hozzá kihallgatásra, mit várhat a tanútól?
  Abban a szempillantásban fölismerte Zseltovszkaját, és hozzá rohant. Az asszony is felállt, hogy fogadja Gruzgyevet, de a férfi félúton megtorpant, és könyörögve nézett rám – már megszokta, hogy ne a maga akarata szerint éljen. Bólintottam neki, az őrnek pedig intettem, hogy elmehet, mire valóban eltávozott. Gruzgyev átölelte Zseltovszkaját, egy pillanatig dermedt mozdulatlanul álltak, majd hüppögés és Gruzgyev hangja hallatszott:
  – Nem kell, Galocska, nem szabad… nem kell.
  Nem néztem feléjük, csak azt éreztem, milyen forrón lángol az arcom a leírhatatlan szégyentől azért, hogy ezeknek az embereknek oly sok keserűséget okoztam. Csak ültem az ablak felé fordulva, és talán életemben először gondoltam arra, hogy a hatalom az emberek fölött milyen erős és veszélyes dolog, és lehetséges, hogy pontosan ekkor esküdtem meg arra, hogy egész életemben nem felejtem el, milyen árat kell fizetnem, vagy kell fizetniük másoknak a hatalom édes pillanatainak birtoklásáért…
  Gruzgyev köhintett, mire feléjük fordultam. Már elengedte az asszonyt, úgy állt ott és nézett rám végtelen kíváncsisággal és reménységgel a szemében. Az ajtó mellett heverő sovány batyu felé biccentve Gruzgyev lassan megkérdezte:
  – Engem… tán… a Butirkába visznek át… – vagy a… – a hangja árulkodóan megremegett, köhögni kezdett, majd elhallgatott, csak a szeme meredt rám fájdalmasan kérdőn.
  Szerettem volna fölállni és ünnepélyesen ismertetni vele a határozatot a szabadulásáról, de nyomban elszégyelltem magam a kívánságom miatt – hiszen nem én jutalmaztam meg a szabadsággal, a szabadság az ő joga volt, a saját tulajdona, amit mi, menet közben, a körülményektől kényszerítve, a saját hatalmunknál fogva elvettünk tőle, úgyhogy egyáltalán nem volt mivel büszkélkednem. Ülve maradtam, és egész egyszerűen így szóltam hozzá:
  – Ilja Szergejics, kedves, most együtt örülök magával – elfogtuk Fokszot, az igazi gyilkost… Maga szabad…
  Gruzgyev egy pillanatig mozdulatlanul állt, mintha nem hinne a fülének, lehunyt szemmel még meg is ingott egy pillanatra, meg is ijedtem, nehogy elvágódjon, de ekkor hirtelen teljesen érthetetlen ujjongó kiáltás tört fel belőle, hozzám rohant, megölelt, magához szorított, és talán azért, mert igen tapasztalatlan nyomozó voltam, én is tiszta szívből megöleltem, míg csak el nem röstelltük magunkat érzelmi kitörésünk miatt, akkor elhúzódott tőlem, és így szólt:
  – Ez az egész magának köszönhető, kedves, drága jó Sarapov… Én rögtön hittem magának… Mindig hittem… Szívből jövő köszönet érte, egész életemben nem fogom elfelejteni… – Ilyen és ehhez hasonló szavakat mondott összefüggéstelenül, könnyekkel a szemében Gruzgyev, már nem is nagyon figyeltem rá, arra gondoltam, hogy Gleb Zseglovnak megint igaza lett, amikor azt mondta, hogy Gruzgyev kezet csókol nekünk a kiszabadulásáért, de engem nem örvendeztetett meg az emberi léleknek, az ember lényegének ez a kitűnő zseglovi ismerete, mert az ember olykor nem ura érzéseinek és tetteinek váratlan örömében vagy bánatában – mindegy. Most viszont nemcsak Gruzgyevről van szó, hanem egy Zseglov nevű férfiról is, és egy Sarapov nevűről, valamint mindazokról, akiknek jogukban áll börtönbe csukatni valakit, és annak a másik csoportnak a tagjairól, akiknek az a keserű sors jut osztályrészül, hogy ide kerülnek a mi intézményünkbe, és arról van szó, milyen kapcsolatokat teremt, milyen érzéseket vált ki ez az egyik és másik csoport tagjaiból. Persze semmi ilyesmit nem mondtam Gruzgyevnek, nekem is megvolt a magam adóssága, amit meg kellett adnom.
  – Ilja Szergejics, minden úgy alakult – mondtam a szemébe nézve –, hogy a maga bűnösségéhez nem fért kétség… Ezért is tartóztattuk le…
  – Mindent megértek! – vágott a szavamba hevesen Gruzgyev. – Nincs mit beszélni erről…
  – Van mit beszélni – mondtam keményen. – Bocsánatot kell kérnem magától a magam… és a bajtársaim nevében. Nem volt igazunk, gyanúsítottuk magát. Bocsásson meg, és… szabad. Elkísérem a kijáratig…
  Zseltovszkaja szorosan átölelte Gruzgyevet, mintha félne, hogy meggondolom magam, a férfi megsimogatta az asszony haját, majd kezet nyújtott:
  – Ég áldjon, Sarapov. Rendes ember vagy. Jól kezded. Sok olyan ember kéne, mint te… Minden jót…
  Már a kijárat közelében, kissé összeszedve magát, így szólt:
  – A mi életünkben rendkívül fontos helyesen értékelni az embereket. Különösen, ha azok a barátaink…
  Csodálkozva néztem rá – mire akar ezzel kilyukadni? Gruzgyev pedig, mintha elszánta volna magát, így fejezte be:
  – Egyenes jellem vagyok. Bocsáss meg nekem, de azt mondom: rossz ember ez a te Zseglovod. Nehogy azt gondold, hogy azért mondom ezt, mert összerúgtam vele a patkót… Az ő számára a többi ember egyszerűen szemét… Akárkin keresztülgázol. Ha úgy adódik, rajtad is…
  A hajnal már teregetni kezdte nyirkos, szürke hálóját. Az utcán megjelentek a házmesterek a seprűjükkel, és egész testemet elöntötte a már semmivel le nem gyűrhető fáradtság, és még mindig ott álltam a járdán az első őrszem közelében, és lustán azon töprengtem, olykor mennyire igyekszünk egy embert megvádolni és elítélni. Lám, Gruzgyev is az imént, milyen gonosz szavakat mondott Zseglovról, úgy távozott keserűséggel és gyűlölettel a szívében, még csak nem is sejtve, azért, hogy ő most a hajnal előtti, őszi homályban a szeretett asszonnyal hazamehessen, Zseglov néhány órával ezelőtt habozás nélkül csapott össze Foksszal, és csak az ég tudja, mivel végződhetett volna ez az összecsapás…
  
  
AZ ELSŐ HAJNALI FAGY

MA REGGEL MOSZKVA HÁZTETŐIT DÉR LEPTE EL.
EZ AZ ELSŐ „HAJNALI FEHÉRSÉG” EGY HÓNAPPAL
KÉSŐBB KÖSZÖNTÖTT BE, MINT ÁLTALÁBAN.
DERESEK A MEZŐK ÉS ERDEI TISZTÁSOK.
A FENYŐ- ÉS LOMBOS ERDŐK SŰRŰJÉBE A FAGY
MÉG NEM TUDOTT BEHATOLNI.

EGY FENOLÓGUS FELJEGYZÉSE

A szobában vágni lehetett a füstöt: Szvirszkij pipázott, feketére szívott pipájának kráteréből három másodpercenként egész füstfelhőt bocsátott ki, mi négyen, akik Nord cigarettát szívtunk, a nyomába sem értünk. Ma későbben gyűltünk össze, a tegnapi nap után sikerült kialudni magunkat, és így most már jó másfél órája azt vitattuk, hogyan kerítsük kézre a bandát. Újratömve „füstölgő” fegyverét, és hatalmas, illatos füstfelhősorozatot kilőve, Szvirszkij így összegezte a dolgot:
  – Természetesen nagyszerű dolog, hogy elfogtátok Fokszot. A jelekből ítélve, ez a banda egyik legaktívabb tagja…
  – Ha nem a vezére… – mondta Zseglov.
  – Igen. De ugyanakkor gyalázatosan kevés adat áll a rendelkezésünkre a többiekről. Az a feltételezés, hogy a Szretyenka és a Marjinaja Roscsa körzetében fészkelnek, a lábnyomok, egy másik bandita hiányos személyleírása… Mindez még csak nem is vályú, és hogy disznók lesznek-e hozzá, az még egyáltalán nem biztos. Természetesen meg lehetne várni, nem kottyantja-e el Foksz…
  – Nem kottyantja el – biztosította Zseglov. – Az ő beszédességére nem számíthatunk.
  – Tagadni fog körömszakadtáig – mondtam. – Még a kézenfekvő tényeket sem fogadja el, mindent kereken elutasít. Szép szóval vele nem megyünk semmire…
  – Lépre kell csalni ezt a kurafit –javasolta váratlanul Paszjuk.
  – Igen? És hogyan? – nézett rá reménykedve Szvirszkij.
  – Azt én nem tudom, Lev Olekszejevics – tárta szét két lapáttenyerét Paszjuk. – Ebben nálunk Gleb Jegorics a nagymester…
  Egy kicsit nevettünk, de magamban azt gondoltam, Paszjuk szavaiban van némi igazság – a fronton gyakran előfordult, hogy furfanggal értük el azt, amit harccal nem sikerült elérnünk. Zseglov így szólt:
  – Csak egyetlen csatornánk maradt, ahol legalább azt tudjuk, kit keressünk személy szerint. Ez Foksz barátnője, Ánya.
  – Igen, már gondoltam erre –jegyezte meg Szvirszkij. – Nálatok ki foglalkozik ezzel?
  – Sarapov – mondta Zseglov. – Ő keresi a pályaudvarokon, meg az alvilági nevek szerint, és a bűnügyi nyilvántartásban is ellenőrzi.
  – Jól van – biccentett Szvirszkij. – Akkor elég az ülésezésből, minden erőt ebbe az irányba fogunk összpontosítani. A pályaudvarok ellenőrzéséhez haladéktalanul kijelölök még hat embert, a harmadik osztályon Konogonov csoportja éppen fölszabadult. Este jelentést kérek az eredményekről…
  
  
Az idő gyorsan repült, de Ányának semmi nyomát sem találtuk. Egy gondolat motoszkált állandóan a fejemben: tulajdonképpen mi az ördögnek tartalékoljuk Zadohina anyó telefonját? Ebéd előtt nem sokkal így szóltam Zseglovhoz:
  – Figyelj csak, Gleb, mi akadályoz bennünket abban, hogy megpróbáljuk előcsalogatni Ányát az öregasszony telefonján?
  – Elijesztjük őket – mondta Gleb gépiesen, aztán félretette a papírjait, és figyelmesen nézett rám, mintha értékelné a gondolatot, amit nem mondtam ki. Majd elmosolyodott: – Nevetséges, Vologyka. Néha valamilyen dolgot sarkigazságnak veszel. A fa kemény, a tej folyékony. A vaj? A vaj, ugye, lehet, kemény is, meg folyékony is, igaz? Zadohina telefonja is konspirációs telefon. Pont. De hogy most milyen, amikor Fokszot elfogtuk, az isten tudja, konspiratív-e? És elijesztjük-e a bandát? Most már nincs mivel elijeszteni őket. Annál is inkább, mivel ezek elszánt gazemberek, nincs értelme abban reménykednünk, hogy megnyugszanak.
  – Én is így vélem – mondtam. – De azért gondoljuk meg, hogyan csalogathatnánk elő őket a legravaszabbul.
  – Nem ezen kell töprenkednünk – rázta a fejét Zseglov. – Majd csak előcsalogatjuk őket valahogy. Máson kell törnünk a fejünket – hogy mit fogunk csinálni a nővel? Ha nem ismeri vagy nem akarja leleplezni nekünk a bandát?
  – És mit veszítünk? – kérdeztem. – Kihallgatjuk, és akkor majd meglátjuk…
  – Ne-em, nincs igazad, Sarapov – húzta el a szót Gleb. – Nekünk pontos tervre van szükségünk. Hiszen a felderítéssel sem úgy foglalkoztál: menj el oda – nem tudom, hová, hozd el azt – nem tudom, mit. Pontosan tudnunk kell, mit akarunk tőle, Ányától, és azt is, hogy milyen úton-módon tudjuk ezt megszerezni tőle. Szóval, ahogy kigondoltuk, majd beszélünk róla…
  Sokáig üldögéltem és töprengtem a dolgokon, de állandóan zavart az a gondolat, hogy mielőtt kihallgatnánk Ányát, valahogy elő kell csalogatnunk, hiába próbálja elodázni ezt a feladatot Zseglov, mintha csak úgy egyszerűen foghatnánk és előhúzhatnánk a zsebünkből. Paszjuknak természetesen igaza van: valahogy elő kell csalogatni – frontális támadással, erőszakosan Foksz barátnőjével semmire se megyünk. Különböző kombinációkat eszeltem ki, még papíron is felvázoltam az elképzeléseimet, és minden alkalommal kiderült, minden további attól függ, hogyan tudjuk találkára csalni. Még az is világossá vált előttem: más módon, mint belülről a bandát most nem tudjuk szétrobbantani…
  Tehát kezdjük újra, elölről. Előcsalogatjuk Ányát. Hogyan? Volokusina segítségével? Nem megy. Foksz még azt is megtiltotta neki, hogy ezen a készüléken telefonáljon, és Ánya több mint valószínű, nem megy el a találkára… Ez vaktöltény… Kivel akar találkozni Ánya? Valószínűleg… valószínűleg… csak olyan emberrel, aki tud valami híreket Fokszról… Igen, igen, mintha tapogatódzna nála… Ki tudhat valamit Fokszról? Ez is világos. Csak olyan valaki, aki egy cellában ült vele. Igen. És ez az ember szabadlábra került. Miért? Miért került szabadlábra?… No, jó, ezt még kifundáljuk… Tegyük fel, hogy ennél a cellatársnál levél van Ánya számára… vagy szóbeli üzenetet kell átadnia… Ánya kikötheti, hogy a levelet küldje el postán… Bár ez nem jó – meg kéne adni a címet!… Igen, igen… Mondjuk, találkoztak… Persze ide cipelni a nőt hozzánk értelmetlenség… Nincs miért leültetnünk, míg be nem bizonyítottuk, hogy a banda tagja…
  Megvan az ötlet! Máris rohantam a kapitányság könyvtárába…
  
  
Az őr tisztelgett, levette a bilincset, Foksz pedig megkönnyebbülten rázogatta elzsibbadt kezét, és barátságos mosollyal köszöntött:
  – Jó napot, Vlagyimir Ivanics…
  Kideríthetetlen módon már valamennyiünknek tudta az apai és keresztnevét, és a kihallgatásokon többnyire bolondozott, tréfásan válaszolgatott, olyan életvidám kelekótya fickót alakított, akit a szerencsejátékok és nők iránti szenvedélye mindig kellemetlenségekbe sodor. Átnyújtottam neki Gruzgyev levelét, és így szóltam:
  – Megtaláltuk a maga fenyegető levelét, amit Larisza Gruzgyevának írt. Ez igen súlyos bizonyíték lesz az ügyben.
  Fölényes mosollyal vette át a levelet, elolvasta, és cöcögve mondta:
  – Megint egy baklövés, Vlagyimir Ivanics. Ez nem az én levelem.
  – Hogyhogy nem a magáé, hát kié?
  – Nem tudom! – Foksz széttárta a karját. – Ezt nem én írtam.
  Ez alkalommal már én mosolyogtam ravaszul:
  – Előre tudtuk, hogy tagadni fog. Még hogy milyen bizonyíték! Az írásszakértő be fogja bizonyítani…
  – Kérem – nevetett gúnyosan Foksz. – Bizonyítsa be…
  Fölvettem az íróasztalról egy darab csomagolópapírt meg egy ceruzát, és odaadtam Foksznak:
  – Írja: Jevgenyij Foksz polgártárs kézírásmintája…
  Foksz nem vitatkozott, leírta, amit mondtam, majd fölemelte a fejét, és várta a folytatást.
  – Mit írjak tovább?
  – Azt írjon, amit akar. A saját belátására bízom.
  Foksz fogta a ceruzát, megnyálazta – a csomagolópapír fényes felületén a tintaceruza igen halványan fogott –, és nagy igyekezettel írni kezdett, miközben ravaszul pislogott rám.
  Leírt néhány sort, kitöltve a papírt megdőlt, szálkás betűivel, és megmutatta:
  – Elég lesz?
  A papíron ez állt: „A kedves jó Foksz gyerek itt kínlódik a dutyiban semmiért, nincs igazság a földön, nincs boldogság az életben. Kínzóim nem táplálnak, elvették az élelmiszerjegyemet, és még kártyázni sincs kivel. “
  – Örökké tréfál, Foksz – dörmögtem zordul, magamban meg rendkívül elégedett voltam, hogy belement a játékba. Csak az aggasztott, nehogy kiköpje a horgot az utolsó pillanatban. – Most diktálás után írja. Itt van még egy papír, írja alá a nevét: „Jevgenyij Petrovics Foksz.“
  Fogta a papírt, és aláírta a nevét. Én meg fogtam a könyvet, amit két órára becsületszóra kaptam kölcsön, megmutattam neki, és azt mondtam:
  – Ebből a tankönyvből fogok diktálni magának különböző mondatokat. Írja le őket lehetőleg hibátlanul.
  – No, azt majd meglátjuk, ki ír hibátlanul – jegyezte meg Foksz nagyképűen, és hozzákészülődött.
  – ”Lev Kasszil.” Új sor. „Mit jelent az, hogy nincs életrajz? Ez csak amolyan régimódi értelmiségi szokás, drága barátom. Nem az életrajz csinálja az embert, hanem az ember az életrajzot. Életrajzzal csak a trónörökösök születnek” – diktáltam. – Kész? Gyerünk tovább, új sorba… „A. Sz. Puskin.” Új sor. „Három cárt láttam: az első megparancsolta, vegyék le rólam a sapkát, és megdorgálta miattam a dajkám; a második nem kedvelt; a harmadikat jóllehet idős koromra kamarásapróddá tett, a negyedikre nem kívánom felcserélni: az ember jó dolgában nem kívánkozik máshová… “
  Foksz nagy igyekezettel írt, időnként megnyálazta a ceruzát, én meg arra gondoltam, amíg érdeklődik e szórakozás iránt, amit javasoltam neki, addig kell megsütnöm a gesztenyémet.
  – Kész? – kérdeztem. – Nagyszerű. Még egy van. Új sor. „Borszkij.” Igen. Új sor. „Híradásom a kék tengeróceánról. Itt erős a vihar, félünk, nehogy elsüllyedjünk. A fedélzetmester a betegsége miatt itt hagyta az állását, vele küldöm neked, Anyuta, szóbeli üdvözletemet, légy vele kedves, jó szavaiért adj neki ruhát, cipőt, és lásd vendégül – örök barátod.” Ügy, dátum, aláírás. – Elvettem Foksztól mind a két papírt, visszamentem az íróasztalomhoz, Foksz pedig csodálatosan szép, sarkain monogramos zsebkendőjével tisztogatni kezdte a kezét. Mikor ezt befejezte, rám nézett, és mivel valószínűleg rettenetesen elégedett arcot vágtam, hirtelen gyanakodva kérdezte:
  – Borszkij – ez miféle író? Nem hallottam még róla…
  Mire komolyan így válaszoltam:
  – Van, van ilyen író, gyönyörű regényeket ír.
  – Mai író? – kételkedett tovább Foksz.
  – A legmaibb… – nevettem; ma sem tudom, milyen ördög piszkált fel, vagy talán az ilyen gazember előtt, mint Foksz, nem akartam titkolódzni, tény, hogy kisimítottam a második papírlapot, majd gondosan összehajtottam ott, ahol Puskin szavai befejeződtek, és Borszkij neve volt fölírva, a körmömmel lesimítottam, és Foksz szeme láttára a papír egész alsó részét leszakítottam. Egy levél volt most így előttem, „a kék tengeróceánról” Anyutának címezve, személyesen Foksz aláírásával, mi több, a mai dátummal!
  Mondanom sem kell, hogy ez a Foksz éles eszű bitang volt. Egy pillanat alatt átlátott mindent, pislogni sem volt időm, máris madárként röppent át a szobán, megcélozva a torkom, no és egyben a szerencsétlen levelet. Hiába, jól mondják, hogy késő bánat ebgondolat – mivel az állára mért hatalmas egyenessel fogadtam az ipsét. Istenemre, akkorát behúztam neki, hogy belereccsent, és hogy előre elvegyem a kedvét mindenféle fintorgástól és ugrándozástól, még egy horgot is bevittem neki. Nekem ne heveskedjen itt! Úgy elterült a padlón, mint a parancsolat, és még fel se tápászkodott, amikor a lármára beszaladt az őr, és a szabályzatnak megfelelően megbilincselte. Ekkor Foksz arcán ismét ocsmány kis mosoly jelent meg, és halkan így szólt hozzám:
  – Ezt nem jegyzőkönyvbe mondom, Sarapov, csak neked. Rafináltak vagytok ti, rohadt zsaruk, a módszereitekkel. De bökőnk van valamennyiőtök számára – akármikor torkig lakhattok vele! Mint nem is olyan régen a Cvetnoj sétányon… – A folyosóról még visszakiáltott: – A kutyátoknak, Kártyás Szenyecskának add át személyes üdvözletemet!
  A léptek koppanása elhalt a folyosón. Ismét elolvastam Foksz levelét, és elégedetten megsimogattam. Ez ügyes húzás volt, Sarapov! Most aztán van miről telefonálni Ányának! Van miről beszélni vele! Az érkező Zseglovnak megmutattam a levelet, és a következőt javasoltam:
  – Zadohina anyóval telefonáltatunk neki, és kitűzünk egy találkozót, mondván, hogy ez élethalál-kérdést jelent Foksz számára! Erre biztos ráharap.
  – Ne mondd – csóválta a fejét Zseglov. – Lehet, hogy az ilyen esetre náluk más a kapcsolatfelvétel?
  – Ugyan, hagyd már Gleb, hát kik ezek, kémek, vagy mi?! Normális banditák, bűnözők… Furcsa, hogy ezt a telefont biztosították. Bizonyára véletlenül…
  – Á-á – ingatta a fejét bizalmatlanul Zseglov. – Ne térj el a tárgytól.
  – No, szóval jelentkezem nála mint bűnöző, aki valamilyen oknál fogva kiszabadultam a börtönből, ahol összebarátkoztam Foksszal. Bizonyítékul átadom a levelet, és megmagyarázom, hogy a legfontosabbat Foksz utasítása szerint szóban kell közölnöm a bandával, nehogy a levél miatt lebukjunk. Rendben?
  – Rendben.
  – Ánya elvisz a bandához – szerencsére számíthatunk rá, hogy engem még senki sem ismer a bűnözők közül –, én azután „Foksz utasításának megfelelően” kitűzök egy akciót. A részleteit később megbeszéljük veled, a fontos most az, hogy a lényeget határozzuk meg. És az akció során aztán elkapjuk őket, az ördögbe is!
  Zseglov fel-alá sétált a szobában, szótlanul rágta a szája szélét, hümmögött – ami nála mindig azt jelentette, mélyen elgondolkozott. Váratlanul megállt a szoba közepén, és megkérdezte:
  – Arra emlékszel, mi történt Vászja Veksinnel? – Elszürkült arcán, vonallá préselődött ajkán láttam, hogy nem formaságból kérdezősködik, valójában értem aggódik. – Elmennék magam – mondta majdnem fájdalmas sóhajjal –, de engem az első pillanatban leszúrnak, minden kutya arcról ismer…
  – Rólad szó sem lehet – mondtam komolyan. – Nem babra megy a játék. Dönts, Gleb, az idő drága! Ha most elveszítjük a kedvező pillanatot – lehet, hogy soha nem lesz ilyen lehetőségünk…
  – Mért én döntsek? – kérdezte Zseglov tompán. – Én tudom, hogy menni kell. De ezt nem tehetem, egyszerűen nincs hozzá jogom, hogy a lelkemre vegyem. Hiszen te nem tudsz róla, mi volt a Vászja Veksinnel történtek után! – Kicsit még gondolkozott, majd az órájára pillantott, és legyintett: – Bemegyek Lev Alekszejicshez, várj meg, Sarapov!…
  Zseglov elég hamar visszajött, fegyelmezett arcán, külsején láttam, kitaláltam, hogy a főnökségtől megkapta a beleegyezést.
  – Szvirszkij döntött – mondta Zseglov. – ö persze majd beszél veled, megkapod tőle az utasításokat, de a legfontosabb rendben van. Nekem is eszembe jutott még egy apróság: leszólunk a fogdába, hogy vegyék el Foksztól a szépséges zsebkendőjét – ez jó lesz neked, jelszó helyett, na mit szólsz hozzá? – És szélesen elmosolyodott.
  
  
ÖSSZSZÖVETSÉGI LABDARÚGÓ-KUPABAJNOKSÁG.
A ZENIT BEJUTOTT AZ ELŐDÖNTŐBE.
– TÖBB MILLIÓ NÉZŐ LÁTTA A „BŰNÖSÖK BŰN
NÉLKÜL” CÍMŰ ÚJ MŰVÉSZFILMET, AMELYNEK
FORGATÓKÖNYVÍRÓJA ÉS RENDEZŐJE
A SZTÁLIN-DÍJAS VLAGYIMIR PETROV. –
A MOSZKVAI SZATÍRA SZÍNHÁZ RÉGI
ÉKSZEREKET VÁSÁROL: „DRÁGASÁGOKAT”
ÁLDRÁGAKÖVEKBŐL – GYŰRŰKET, KARKÖTŐKET,
FÜLBEVALÓKAT, MELLTŰKET, NYAKÉKEKET;
KESZTYŰKET, CSIPKÉKET ÉS LEGYEZŐKET.
MOSZKVAI RÁDIÓ. VÁROSI TÁJÉKOZTATÁS

– Nos? Azt hiszem, nincs mit várnunk – mondta Szvirszkij. – Telefonálj, Sarapov. Hallgassuk, mit mondanak nekünk…
  Szvirszkij lovaglóülésben ült a széken, éppen az asztal előtt, a szoba sarkában Taraszkin, Paszjuk és Grisa húzta meg magát, Zseglov meg hátával az ajtót támasztotta, mintha azt akarta volna mondani, hogy addig innen ki nem mehetünk, amíg a dolgot el nem rendezzük.
  A távolról jövő jelzések, zizegések sokáig bolyongtak a vezetékekben, aztán egyszer csak kattanás hallatszott, és egy selypítő, vénasszonyos hang szólalt meg:
  – Halló! Tessék!
  – Jó napot, nénikém! – mondtam gyors, fojtott hangon. – Hívd oda nekem Ányát a telefonhoz…
  – Ugyan honnan szedjem elő neked? Nincs itt Anyuta, most nincs itt. Ha akarsz valamit, mondd meg nekem, én majd átadom neki, persze, ha megjön…
  – Jól figyelj rám, nénikém. Kerítsd elő a föld alól is, és mondd meg neki, hogy egy ember hírt hozott neki Foksztól. Újra nem akarok neked telefonálni, így mondd meg neki: ma négy órakor ott leszek a Tyimirjazev-szobornál, a Tverszkoj sétány végén. Középtermetű vagyok, fekete kabát, szürke sapka lesz rajtam, meg egy újság lesz a kezemben. Szóval, ha akar, megismer. Egy levél van nálam a számára. Így mondd meg neki: ha nem jön el, újra nem fogom megkeresni, nincs rá idő, átutazóban vagyok. Megértetted, amit mondtam?
  Az anyó görcsösen sóhajtott, és lassan válaszolta:
  – Megérteni megértettem, de hát a ti dolgaitokban nem vagyok járatos. Ha idejön, mindent átadok neki.
  – Nagyszerű, nénikém. Minden jót…
  Letettem a kagylót, és éreztem, hogy az egész hátam csupa víz – mintha lisztes zsákot cipeltem volna. Szvirszkij fölállt, és a váltamra csapott:
  – Jól beszéltél, nyugodtan. Csak így tovább.
  Zseglov Szvirszkijjel együtt elment, a fiúk meg behoztak minden új, bennünket érdeklő nyilvántartó lapot az Ánya nevű nőkről. Szándékosan lassan olvastam, némelyik kartont kétszer is, figyelmesen, sokáig nézegettem a fényképeket, igyekeztem megjegyezni a különös ismertetőjeleket. A kartoncsomó az íróasztalon már félelmetes nagyságúra nőtt.
  Anna Sumkova, 23 éves, tolvaj…
  Anna Mapova, 37 éves, pálinkafőző, bal fülcimpája levágva…
  Anna Rozsgyesztvenszkaja, 26 éves, foglalkozás nélküli, gyakran megfordul éttermekben különböző férfiakkal, hajszíne vörös, streptociddal festi…
  Anasztázia Svareva, alias: Nagyezsda Szimonova, Natalja Kosztrjuk, Anna Novikova, 24 éves, feltűnően szép, a nyakán kis, ferde sebhely, „bizalomra építő” tolvaj…
  Anna Laricseva, alias Anna Pimusz, Maja Fedorenko, Hanna Katzenelenbogen, Anna Merejno, 30 éves, kerítőnő, a jobb keze fején tetovált galamb, szív és egy név „Ánya“, négyszer volt büntetve…
  Anijat Aldabergenova, 32 éves, kábítószeres…
  A fiúk elmentek a dolguk után, így a szobánk most szokatlanul csöndes volt. Közelebb húztam a telefont, és föltárcsáztam Varja számát.
  – Hal-lo-o-o – repült hozzám a vezetéken a hangja.
  – Szervusz, Varenyka, én vagyok…
  – Szervusz, drágám…
  – Rettenetesen szeretnélek látni…
  – Én is…
  – Varjusa, ma van egy ügyünk, ha nem sikerül, akkor korán szabadulok, és egész este együtt leszünk… Éjféltől vagy ügyeletes?
  – Igen. És ha sikerül?
  – Akkor nem tudom. Legalább három napig nem látsz, ha sikerül…
  – És mit szeretnél jobban? Sikerüljön, vagy sem?…
  – Nem tudom, Varjusa… Szeretném ezt is, azt is…
  – De hát ilyesmi nem lehet…
  – Nem lehet. Várj rám, Varjusa – mondtam hirtelen szomorú hangon.
  Varja hallgatott, valami halkan sercegett a kagylóban, mintha valahol a föld alatt egerek rágcsálták volna a vezetéket; aztán megkérdezte:
  – Rosszkedvű vagy? Vagy izgulsz?…
  – Nem, nem vagyok rosszkedvű, és nem is izgulok. Állandóan rád gondolok. És akkor nem tudtam valami nagyon fontosat elmondani neked.
  – És most?
  – Nem, telefonon nem lehet ilyesmit elmondani. Látni akarom a szemed…
  – Akkor majd elmondőd ma, ha az a bizonyos dolog nem sikerül. Vagy néhány nap múlva.
  – Igen. De minél előbb szeretném…
  – Én is. Nem meséltem neked Vetlugináról?
  – Nem…
  – Együtt jártunk iskolába. Nyurga, csúnya, szemüveges lány volt. Télen kijárt a város környékére, csupasz, fagyott ágacskákat gyűjtött, és otthon üvegekbe, vázákba rakta őket, aztán a fagyos, hideg télben ezek az ágacskák zöld levélkéket hajtottak. Februárban már jegenyeméz-illatú volt a szobája. És Vetluginának volt még egy kutyája is, Pukkancs, a kuvasz, akkor pusztult el egy repeszdarabtól, amikor a háztetőn őrszolgálatot tartottunk légitámadáskor. Pukkancs Vetlugina térdén feküdt, ő meg keservesen sírt. Akkor hóbortosnak tartottam, hiszen annyi keserűség, bánat volt körös-körül, ő meg egy kuvasz miatt sírdogált.
  – És aztán?
  – Most már megértem őt, és azt is tudom, miért sírt. Szóval tulajdonképpen csak most kezdtem megérteni igazán…
  – Már nem barátkoztok?…
  – Székesfehérvár alatt elesett… Gyakran megjelenik álmomban, mintha meg akarná magyarázni azt, amit akkor nem értettem… Szeretlek, Vologyenyka…
  Megint egy csomó nyilvántartási lap – a vasúti étkezőszolgálat Ánya vagy hasonló nevű munkatársnői.
  Anna Kondireva, pincérnő, 24 éves… Anna Jerofejeva, szakácsnő, 28 éves… Anna Buksz, takarítónő, 19 éves… Anna Kljuveva, 24 éves, mosogatónő… Anna Merenkova, 25 éves, közellátási tisztviselő Anna Paskevics, 20 éves, árukezelő… Anna Szolomina, 24 éves, büfésnő… Anna Zubova, 26 éves, kalkulátor… Anna Dzjuba, 22 éves, kihordó… Anna Gyjacskova, 24 éves, üzemvezető… Anna Kraszilnyikova, 18 éves, zöldséges… Anna Oszokina, 23 éves, raktáros…
  Nem tudom, köztük volt-e a minket érdeklő Ánya, de akiket láttam, azokat megjegyeztem.
  Három óra tájban bejött értem Zseglov. Valahol sikerült különleges étkezési jegyeket szereznie, és elindultunk az ebédlőbe, ahol fejedelmi ebédet kaptunk: franciasalátát apró heringgel, tengerészborscsot szalonnával és gulyást köleskásával. És harmadiknak gyümölcskocsonyát…
  Tréfálkoztunk, nevetgéltünk, engem meg közben állandóan az a gondolat gyötört, hogy megmondjam neki, ha valami – természetesen ne adja az ég – történne velem, gondoskodjon Varjáról. Semminek sem kell történnie, én nem Vászja Veksin vagyok, és ami történt, jó lecke volt a számomra, mégis nyugtalankodtam kissé Varja miatt, szerettem volna valamit tenni érte. Aztán mégse mondtam semmit Zseglovnak, még azt gondolhatta volna, hogy jócskán be vagyok gyulladva. S természetesen nem akartam, hogy ezt gondolja.
  Fölálltunk az asztaltól, és Zseglov így szólt:
  – Jól elüldögéltünk veled a találka előtt…
  – Igen, jól – mondtam.
  – Szóval, amikor elbúcsúztok, ne gyere be a Petrovkára: követhetnek, és még nem érzed meg, ha valaki „rád ragad”…
  – Rendben. Majd elmegyek moziba. Az utánjátszóba. És onnan egy automatából telefonálok…
  – Megegyeztünk. A második találka színhelyéről ne vitatkozz, hadd határozzák meg ők: ez megnyugtatóbb lesz a számukra, és figyelőket állíthatunk fel idejében…
  Be akartam menni a fiúkhoz, hogy elköszönjek tőlük, de Zseglov azt mondta:
  – Csak semmi ceremónia. Az ilyesmi csendben történik. Gyerünk, Kopirin már vár bennünket.
  Lementünk az udvarra, ahol Kopirin ott guggolt a Ferdinandja mellett, valamit nézegetett alatta, és elégedetlenül csóválta a fejét:
  – Induljunk, apám, nincs időnk, hogy a gumik miatt sopánkodj…
  Szótlanul hajtottunk egészen a Kamaraszínházig. Kopirin ott befordult egy csöndes mellékutcába, és lefékezett. Kivettem a zsebemből a rendőrigazolványomat, a Komszomol-tagsági könyvemet, a személyazonosságimat, a lakbérszelvényeket, a jegyzetfüzetemet, a német töltőtollamat és hűséges, fényesre kopott szolgálati revolveremet. Más nem volt nálam. Az egészet átnyújtottam Zseglovnak, aki mindent a zsebeibe gyömöszölt, ő meg ideadta nekem Foksz zsebkendőjét, a belecsavart szabadulólevéllel, amelyben közölték, hogy szabadlábra helyeznek, de a várost nem hagyhatom el.
  – Kész, itt az idő, eredj. És ne izgulj, le nem vesszük rólad a szemünk. Sok szerencsét!…
  – Ne bolondozz…
  – Sarapov! – kiáltott rám Kopirin.
  Megfordultam. Nem tudta, hová és miért megyek, de megsejtette, hiszen sok-sok éve fuvarozott bennünket!
  – Fogjad, és ha úgy érzed, gyújts rá, megkönnyebbül tőle a lelked.
  És ideadta a szűzdohánnyal töltött dózniját.
  – Papírt is találsz benne…
  – Köszönöm, Kopirin. Lehet, hogy estére visszaadom a dóznidat.
  – Úgy legyen. – Az emelőkarral kinyitotta a kocsi ajtaját, én meg kiugrottam az utcára.
  Baktattam az üres, szürke, őszi eső áztatta Tverszkoj sétányon, ahol a levelüket vesztett, kopár, ágas-bogas fák felett úszó piszkosfehér felhőkből már alkonyi homály csordogált. Minden erőmből azon igyekeztem, hogy ne gondoljak Varjára meg a csúnya Vetluginára, aki sok ezer kilométernyire innen pihent valahol egy vörös csillagos kopjafa alatt. Ki voltál te a fronton, te jó lélek, aki megsirattad az elpusztult Pukkancs kutyát? Híradós? Egészségügyi? Megfigyelő? Vagy reptéri ellátó? Légelhárító? Gépírónő a törzsnél?… Hej, szegénykék, mennyi embertelen terhet kellett elviselnetek! Szerettem volna magam elé képzelni Vetlugina arcát, de szemem előtt, mint valami lassított filmen, az Ányák arca bukkant fel, akiket olyan gondosan tanulmányoztam a nap folyamán – fiatalok, kiéltek, szépek, ellenszenvesek –, de Vetlugina arcát nem tudtam elképzelni. És emiatt valahogy attól féltem, hogy elfelejtem Varja arcát, állandóan a szemem előtt lebegett, elmosva, eltakarva előlem a tolvajnők, spekulánsnők, felvásárlónők, kerítőnők és prostituáltak arcát…
  Néhányszor megkerültem Tyimirjazev szobrát, amit már sikerült a helyére állítani, miután egy ötszáz kilós bomba lökéshulláma ledobta a talapzatáról. Csak a talapzat repedésén látszott a cementezés nyoma. Azon igyekeztem, ne bámészkodjak jobbra-balra, csak az emlékművet néztem, mintha semmi más érdekes nem lenne itt a számomra. Mégis megrezzentem, amikor valaki hátulról a vállamra veregetett, és egy kissé rekedtes női hang azt kérdezte:
  – Halló, te kerestél engem?
  
  
   A MOSZSZOVJET SZÍNHÁZ KERES:
   – GÉPKOCSIVEZETŐT AZ ÚJ ISZ 5-ÖS
   GÉPKOCSIJÁHOZ,
   – FÉRFI SZÍNÉSZEKET,
   – ÉNEKESEKET: BASSZUSOKAT ÉS TENORISTÁKAT
   A SZÍNHÁZ ÉNEKEGYÜTTESÉBE.
   HIRDETÉS
  
  Lassan hátrafordultam, és egy csinos pofikát pillantottam meg – a lány talán huszonkét éves lehetett, arca hosszúkás volt és tiszta, a homloka keskeny, az orrnyerge széles, az orra fitos, háromszögletű, az ajka telt, az álla kissé kihegyesedő, a füle kicsit elálló, termete közepes, a haja szőke, festett, különös ismertetőjelet nem vettem észre rajta – és mielőtt még megszólalt volna, már tudtam, hogy az átnézett nyilvántartó lapokon ő nem szerepelt. Valószínűleg nem szerepelt.
  – Nem tudom, lehetséges, hogy téged, ha te vagy Ánya…
  – Én vagyok, Ánya, és te honnan a pokolból kerültél ide?
  Barnássárga szeme vidám, pimasz és buta volt. Megfordultam, odamentem egy padhoz, leültem, keresztbe vetettem a lábam, rágyújtottam egy Nord cigarettára a sajátomból, úgyhogy a lánynak is, akár akarta, akár nem, le kellett ülnie a hideg, nyirkos padra.
  – Zadohina anyó elmondta, miért telefonáltam neked?
  – Mondjuk, hogy elmondta. És mi következik ebből?
  Megpróbáltam nem nézni az arcába, hogy teljesen megnyugodjak és beleéljem magam a játékba. Ezenkívül valami riasztott a magatartásában, hiszen ez a lány nem volt színésznő, életében soha nem játszhatta még így a vidám egykedvűséget. Ez viszont szétzúzta a tervemet. Mondjuk, hogy tévedtem a számításaimban, és Ánya nem izgul olyan nagyon a maga gyönyörűséges Fokszáért. Akkor viszont a világ minden kincséért sem jött volna el a velem megbeszélt találkára…
  – Szóval az a szitu, hogy a te Fokszodat piszokul elkapták…
  – És téged, a zsarut, kértek meg rá, hogy ezt közöld velem? – kérdezte, és elmosolyodott, szájában tompán megvillant két fémkoronája. Szürkés csillogásuk is óvatosságra késztetett.
  – Teszek én arra egy kalappal, hogy mit hordasz itt össze, vagy mit gondolsz. De mi három napig egy priccsen döglöttünk Foksszal, és ő kért meg, hogy segítsek. Ezért vagyok itt veled, te liba, az anyád keserves…
  – Ne szitkozódj, a lényeget mondd, ha már idehívtál. Nekem nincs kedvem hozzá, hogy itt fagyoskodjak veled – mondta a lány, és fázósan összehúzta a vállát; a hidegtől meg a nyirkosságtól fázósan topogott rövid szárú gumicsizmájában – ez az ócska gumicsizma Foksz nevezetes barátnőjén sehogyan sem tetszett nekem.
  – Küldött egy levelet velem. – Átadtam neki Foksz zsebkendőjébe téve a gyufaszál vékonyságúra összesodort cédulát. Mohón kapott utána, a papírt kisimította, a zsebkendőt pedig gépiesen visszaadta. Nem ismerte ezt a világos selyemből készült, sarkain monogramos kis zsebkendőt.
  Magamban halkan fölnevettem, bár magam sem tudtam, örüljek, vagy keseregjek első sikeremen. Megfejtettem a titkukat. Nem véletlenül nem ismertem fel ebben a szépségben egyiket sem azok közül, akiknek a fényképét egész nap tanulmányoztam. Mellettem a sétány nedves padján nem Ánya ült. Vagyis lehet, hogy ez a lány is Ánya volt, csak éppen nem az a bizonyos. Hát persze hogy nem – ez a lány csak csalétek volt. Valami kis tolvaj barátnő lehet, aki a banda dolgairól lényegében nem tud semmit, és akit csak ellenőrzésképpen küldtek el a találkára hozzám. E pillanatban bizonyára több szempár figyel a hátam mögül, és türelmetlenül várja, nem kapom-e és vonszolom magammal a szarvánál fogva ezt a kecskét abban a hiszemben, hogy az igazi Ányát sikerült elcsípnem.
  Nos, ez már jó.
  – Itt az van, hogy eleven üdvözletet küld – szóban, tehát elmondod? – kérdezte hitetlenkedve Ánya.
  – Elmondom – bólintottam.
  – Akkor rajta, ne húzd az időt…
  – Tudsz te olvasni? Az egészet elolvastad?
  – Az egészet!
  – Nem úgy fest, mintha az egészet elolvastad volna. A levélben az áll – adj neki ruhát, cipőt, és lásd vendégül, légy vele kedves! Érted, légy kedves.
  – Nincs most idő a kedveskedésre. Majd estére kedves leszek hozzád…
  Gúnyosan néztem rá, a fogaim közt nagyot sercin-tettem, és nevetve mondtam:
  – Úgy kell nekem a te kedvességed, mint a sírba tétel. Foksz nekem azt mondta, hogyha elhozom neked a levelet, és ami a legfontosabb, elmondom szóban, hogy és mit csinálnak vele a prosztók a sitiben, ezért kapok ötezret. Ilyen kedvességre van szükségem! Öt mázsával a zsebemben az lesz kedves hozzám, akit akarok…
  A lány szeme ezekre a szavakra még ravaszabb, még ostobább kifejezésű lett.
  – Rendben van, megkapod az öt ezresedet. Mondd el, hogy és mint áll a helyzet, és este megkapod…
  – Hogy neked mennyi eszed van! Lehet, hogy a vénasszony telefondrótján küldöd el nekem azt a pénzt? Szemét népség vagytok, ti, tyúkok! Szukák! A palid bent izzad, te meg sajnálod azt az öt mázsát, a sírba akarod juttatni…
  – Menj a fenébe!… Mi vagy te, pap, hogy meg akarsz szégyeníteni? Egyszerűen nincs nálam pénz! Hazamegyek és elhozom neked, fald fel!
  – Ez az! Eredj haza, kisanyám, fogd a pénzt, és gyere vissza. És ne felejtsd el, Foksz azt mondta nekem, hogy két vagy három napra van esélye, aztán átszállítják a Matróz Szállóba, és akkor kampec! Most viszont még van lehetősége, hogy meglógjon. Nesze, itt van a zsebkendője, nem tudom, miért, de rám parancsolt, hogy ezt föltétlenül adjam át! Most aztán eredj a korpáért, két óra múlva újra ideevezek!…
  Alacsony homlokán hirtelen élesen elmélyült egy magányos ránc – a lány gondolkozott, döntenie kellett, vagy talán a tartalék megoldást idézte föl magában, amire a banditáknak föltétlenül ki kellett oktatniuk.
  – Messzire kéne mennem – szólalt meg végül. – Egyezzünk meg a következőben: találkozunk a Pervaja-Mescsanszkaján, a Bankovszkaja sarkán. Van ott egy péküzlet is. A péküzlet mellett fél nyolckor. Rendben?
  – Az nekem is messze van… innen. De a fene bánja! Csak vigyázz, semmi bűvészkedés – először megszámolom a pénzt, nehogy azt hidd, hogy hülye vagyok…
  Gúnyos mosollyal biccentett, és nekem úgy rémlett, hogy fogaitól szürkés, fémes mosolyában volt valami kárörvendő.
  – Az esti viszontlátásig! – Felém intett, és elindult a Nyikitszkaja felé. A mieink közül senkit sem láttam a közelben. Pedig valahol itt volt Zseglov, Paszjuk meg Kolja Taraszkin is, de egyiküket se láttam.
  Elindultam az utánjátszó moziba. Fél ötkor kezdődött a „Világos út” című film. Megváltottam a jegyet, és bementem az előcsarnokba. Már a pénztárnál észrevettem, hogy ott forgolódik körülöttem egy fiatal fickó, harmonikaszárú csizmába gyűrt nadrágban, divatos, keskeny ellenzőjű, középen gombos sapkában, mely alól ferdére vágott hajtincs bújt ki.
  Lelkiismeretesen végignéztem a színészek fényképeit, amelyek az előcsarnokban voltak kifüggesztve, és ahogy faltól falig sétáltam, a szemem sarkából jól láttam, ahogy a közelemben föl-fölbukkan a gombos sapkás fickó. Később lementem a földszintre, és a toalettnél már ott is volt mellettem, föl-fölbukkant az arcok között, a hátak mögül a ferdére vágott hajfürt alól fürkésző, két fürge egérszem. A telefonautomata közelében aztán elkaptam ezt a fürkésző tekintetet, amely belém fúródott, tapogatott és fogott, és gazdája ki tudja, mitől tartott jobban: hogy szem elől téveszt, vagy hogy felfedi magát. Céltalanul sétálgattam még néhány percig, időt kellett adnom Zseglovnak, hogy a helyére érjen. A telefon viszont bosszúságomra nem telefonfülkében volt elhelyezve, hanem csak egyszerűen a falra akasztották. Belekotorásztam a zsebembe, találtam egy tizenöt kopejkás érmét, ami hangtalanul tűnt el a nyílásban, aztán minden eshetőségre számítva tenyeremmel eltakartam a korongot, és föltárcsáztam a számunkat. A hátam mögött állandóan ott ólálkodott a sapkás fickó – szinte éreztem a tarkómon a leheletét. Alighogy a kagylóban felhangzott az első csengetés, máris hallottam Zseglov pergő baritonját:
  – Tessék!…
  – Mánya? Te vagy, Mánya? – kezdtem lassan. – Mánya, én vagyok, Vologya…
  – Sarapov, hallgatlak, beszélj…
  – Hogy mehetnék most, mikor elvették a jogsim?…
  – Mi az, ott vannak melletted? Sarapov, tudod, hogy „rád ragadt” valaki?
  – Pontosan erről beszélek! Jogsi nélkül sehogyan sem megy. De úgy gondolom, hogy tizenkilencedikén vagy húszadikán ki tudok menni hozzátok…
  – Vologya, a találkát este hét és nyolc óra között tűzték ki? Jól értettelek?
  – Persze, nem tőlem függ a dolog. Én igazán igyekezni fogok. Valahol a kettő között…
  – Tizenkilenc óra harmincra? Helyes, Vologya? Helyesen értettelek?
  – Természetesen, okos csaj vagy te. Ezért is tartalak nagyra…
  – Tovább, tovább, ne hülyéskedj ott! A helyet jelöld meg.
  – Hogy ott mivel? A házamtól egyenes az út, vakaródzom a napon – és üdvözletem!…
  – A Szretyenkán? – kérdezte gyorsan Zseglov.
  – Ne-em… A mi kolhozunktól aszfaltos út vezet…
  – A Kolhoz tértől? A Mescsankán?
  Éreztem, hogy Zseglov szinte reszket a drót túlsó végén.
  Fölhangzott az első csengetés, az ajtók kinyíltak, be kellett fejezni a beszélgetést.
  – Természetesen. Ahogy kiérsz az országútra, ott már nem tévedsz el. Az ötödik kanyarulat, ha nem csal az emlékezetem…
  – Sarok, mellékutcával?
  – Aha. Ha isten adja, kimegyek hozzátok, Mánya…
  – Az Asztrahanszkij mellékutca vagy a Kapelszkij?…
  – Nem, Mánya, nem tudok, később…
  – A Bankovszkaja?
  – Az biztos! Ott tán a gyerekeknek is egy kicsit több kenyér jut majd…
  – A sarki péküzletről beszélsz? – csuklott meg a telefonnál Zseglov kimerült hangja.
  – Úgy van, Mánya. Hogyan? Most még moziba is eljárogatok, van időm bőven. No, ég veletek, csókold meg a gyerekeidet. Megpróbálok kijutni hozzátok…
  Fölakasztottam a telefonkagylót, megfordultam – a barna kis sapka gyorsan eltűnt a tömegben. Hallotta az egész beszélgetést.
  Ez a bitang a nézőtéren is egész idő alatt a hátam mögött ült, két sorral hátrább, és ottléte önkéntelenül idegesített. Valamiért állandóan a késsel a padhoz szögezett Vászja Veksin lebegett a szemem előtt. A vásznon Ljubov Orlova énekelt, táncolt, villogtatta a szemét, végigjárva a maga nagyszerű útját, a kócos kis csitri lányból híres sztahanovista lett, de őszintén szólva a filmből semmire se emlékeztem, mert kisebb gondom is nagyobb volt nála. A teremben nehéz volt a levegő, vizes posztó, verejték, cipőkrém szaga érződött, az emberek nevettek, dobogtak körülöttem, én meg csak ültem, és arra gondoltam, hogy az ügy, úgy látszik, sikerül, és ma természetesen már nem látjuk egymást Varjával, éjféltől pedig ügyeletes lesz – a leszerelésig még három ügyelete marad –, és ha nekem ma minden sikerül, akkor lehet, hogy ezen a héten az egész história befejeződik, és Varjával együtt elmegyünk az anyakönyvi hivatalba, aztán megrendezzük a lakodalmat, meghívjuk Zseglovot meg a fiúkat, Varja barátnőit – pompás ünnep lesz. Csak végezzünk ezekkel a csúszómászókkal.
  A film vége felé, amikor Ljubov Orlova problémái tökéletesen megoldódtak, és szeretett mérnöke is megértette, hogy a lány milyen nagyszerű teremtés, már egészen kikészültem – a feszültségtől, a várakozástól, a bizonytalanságtól. Olyan volt, mint roham előtt: jobb lett volna, ha már elhangzik a vezényszó, aztán át a mellvéden, mint ez a gyötrő várakozás, amikor tudja az ember, hogy egy óra múlva minden eldől, de azt nem tudni, hogyan. Hej, Vászja, Vászja, hogy kínlódhattad végig ezt az órát!
  Ünnep, öröm, esküvő, kitüntetések, és vége a filmnek! Kigyúltak a lámpák, és az emberek csapatostul igyekeztek a széksorok közt a kijárat felé. Már nem nézelődtem, tudtam, hogy a gombos sapkás ott van valahol mögöttem.
  A nyirkos sötétség egészen bebugyolálta a várost. Még az utcai lámpák sem tudták eloszlatni a homályt, csak zavaros, tejfehér kis fényfoltokat világítottak meg a lámpaoszlopok körül, és mindent beárnyékoltak az egyhangúan zubogó novemberi eső ferde szálai. A trolibuszon rettenetes volt a tolongás, az ajtókat nem lehetett becsukni, az utasok fürtökben lógtak a lépcsőkön, a kalauzok rekedtre ordították magukat, hogy az utasokat betessékeljék a kocsikba. Persze magunktól is bementünk volna, ha lett volna hely: egy megállónyi út megtétele alatt csuromvíz lettem. Aki rám ragadt, már az se szégyellte magát, ott csüngött mellettem, valakinek a hátába kapaszkodva, és bevallom, rettenetesen szerettem volna egy akkorát behúzni neki, hogy hason csússzon a következő megállóig…
  A Kolhoz térnél átszálltam, itt már kicsit több hely volt, mint a körgyűrűn, és amikor különösen erősen lökdöstek, keserű mosollyal arra gondoltam, hogy az emberek bizonyára kedvezőbb körülményeket biztosítanának számomra, ha tudnák, milyen ügyben lökdösődöm itt e csúcsforgalmi időben…
  Megálltam a péküzlet kivilágított kirakatánál. Volt egy ernyő is az üzletnél, amely alatt a kenyeret szokták kipakolni. Ez alatt húzódtam meg a hideg eső elől, amelynek patakocskái jéghidegen csiklandozták a hátamat. Körülnéztem – Ánya még nem volt sehol. Csak egy kenyérszállító furgon állt a járda mellett, amelyből két férfi üres kenyereskasokat pakolt ki. Eltűnt a figyelőm is, bár azt még láttam, ahogy leugrott utánam a trolibusz lépcsőjéről. Most azonban eltűnt valahová. Ránéztem az órámra – tizenkilenc óra harminckettő. Még néhány perc, és minden eldől – jól számítottunk, vagy a banditák óvatosabbak voltak annál, hogy bedőljenek a ravaszságunknak. Ebben a pillanatban egy felém tartó nőt pillantottam meg.
  Karcsú, arányos termetét elegáns, világos színű kabát fedte. Bordás nyersgumi talpú cipője külföldi volt. Meg az esernyője is. Mint régi ismerősnek, úgy nyújtott kezet:
  – Jó estét, maga jött Jevgenyij Petrovicstól?
  – Jó estét. – Gyanakvóan vettem szemügyre. Nem is titkoltam érdeklődésemet, amivel nézegettem. És a kezét is egy gondolatnyival tovább tartottam a markomban, ki is tapintottam az ujján egy rózsa alakú kővel díszített gyűrűt. Még fel is emeltem a kezét a fény felé, és úgy bámultam a gyűrűt. A nő elrántotta a kezét, és dühösen kérdezte:
  – Mit akar?
  – Semmit. Jevgenyij Petrovics azt mondta, legelőször azt közöljem magával, hogy ezt a gyűrűt tüntesse el. De jól. Mivel nyomoznak utána nyálkás ügyben…
  Ez a gyűrű Larisza Gruzgyeváé volt, nem tévedhettem, tucatszor láttam a leírását az aktában.
  – Ezért küldte magát hozzám? – kérdezte a nő gúnyosan.
  – Nem, azért küldött, hogy elmagyarázzam, hogy húzzuk le a priccsről. Maga meg itt hülyének tart, mindenféle színielőadást meg koncertet rendez. Mást küld maga helyett! Mit gondol, Foksz nem írta le nekem a maga külsejét, mikor a találkára küldött?
  – És miért a vénasszonyhoz küldte, és nem hozzám?
  – Há! Nem a Gorkij-parkban egy padon váltunk el mi se egymástól. Miattam is aggódott – és ha a zsaruk hirtelen kivallatnak? Vagy én leszek rohadt, és magam „kopogtatok”? Akkor egyenesen magához irányítom őket a jó meleg ágyikóba. Gondolkozni kell, ezt ő mind figyelembe vette. Különben a jóisten tudja, mit gondolt: ismeri maga is, nem egy egyszerű fickó…
  – Szóval mit mondott magának? Mit kell közölnie velem?
  – Utasítást. Így mondta – utasítást. Ez lesz, azt mondja, az életben az egyetlen ilyen fizetség: jegyezd meg szóról szóra, add át, és kapsz öt mázsát.
  – Valahogy drága ez egy ilyen munkáért…
  – Neki ez ott a sitten nem drága. Annál is inkább, mivel a bőréről van szó. Úgy néz ki, kilyukasztják…
  – Jól van, hallgatom…
  – A pénzt ha lehetne előre. A barátság az barátság, ahogy mondani szokták, de a dohány…
  A nő kinyitotta a táskáját, és egy újságpapírba csavart csomagot nyújtott át. Kezdtem széthajtogatni a papírt, mire dühösen rám förmedt:
  – Hagyja abba! A csomagban pontosan ötezer van. Beszéljen…
  Kicsit tétováztam, aztán legyintettem:
  – Jól van, a maga lelkiismeretére hagyatkozom. Én is kockáztatok, a bűnügyi rendőrséggel nincs kedvem kapcsolatba kerülni…
  – Ha megpróbál hazudni!
  – Már mért hazudnék?! – Körülnéztem, a mellékutcában senkit sem láttam, csak a két rakodómunkás bajmolódott még mindig a kosarakkal a kenyeresfurgon körül, és arra gondoltam, hogy ezek biztosan a mi embereink, akik engem biztosítanak. Igaz, ez nem tetszett nekem – nagyon átlátszó trükk volt; egészen közel voltak, és ha a banditák figyelik Ányát, akkor őket is észreveszik…
  – Szóval, Foksz azt mondta: a bűnügyi rendőrségen az áruház kirablásával és az éjjeliőr meggyilkolásával vádolják. Rosszul áll a szénája – a pajszeren ottmaradtak az ujjlenyomatok… Egyelőre a Petrovkán tartják, a jövő héten kell átszállítaniuk a Matróz Szállóba, akkor aztán vége – onnan nem lehet megszökni…
  – A Petrovkáról meg lehet? – kérdezte a nő, miközben merően nézett rám icipicit bandzsa, fekete szemével. Az orrcimpája közben állandóan finoman reszketett.
  – A Petrovkáról sem lehet. De ha a börtönből kiviszik bizonyítási kísérletre, akkor ott más a kíséret, betanított kutyák, géppisztolyosok. Velük nem érdemes kezdeni. A Petrovkáról viszont a bűnügyiek viszik ki – azok a nyomozásban nagyok, az őrzésben viszont pancserek. Ott a helyszínen mindent meg lehet csinálni – mondtam a hangom lehalkítva és közel hajolva hozzá.
  – Már hogyan?
  – Mi az, hogy „hogyan”? Gyerek maga? Hát piff-puff – és söprés!
  – És milyen az a bizonyítási kísérlet? – kérdezte hitetlenkedve.
  – Mondjuk, hogy beismerő vallomást tett: így és így megöltem az éjjeliőrt, és szeretném bemutatni, hogy történt a dolog. Mivel eddig nem vallott semmit, a bűnügyiek megőrültek, és igyekeztek minél előbb megerősíteni a vallomását. Föltétlenül kiviszik a helyszínre… Telefonon beszélték meg a dolgot – Foksz maga hallotta.
  – Mit mondott még Jevgenyij Petrovics?
  – A részletekről beszélt még, hogy kell végrehajtani. Azt is meghagyta még, mondja meg a púposnak: amennyiben nem tudják kiszabadítani a bűnügyiek kezéből, nem viszi el az egész balhét – kiadja őt is meg az embereit is…
  – Értem… értem… – mondta lassan, aztán hirtelen fölcsattant: – Most eljön velem, és beszámol a részletekről, hogy és mit kell csinálni…
  – Nem – ráztam meg a fejem. – Ez nem volt az alkuban, Foksznak is megmondtam: megpróbálom megkeresni a nődet, és mindent elmondok neki, de elmenni sehova sem megyek el veletek, és az ügyeitekbe nem akarok belekeveredni…
  – Hogy akarsz-e, vagy sem, nem kérdezi tőled senki, te szemét! – hallatszott egy halk hang a hátam mögött, és éreztem, hogy pisztolycső nyomul a bordáim közé. – Ülj be a kocsiba…
  Kissé hátrafordultam, és megláttam a kenyeresfurgon rakodómunkásait, az egyik pisztolyt nyomott az oldalamba, a másik egylépésnyivel hátrább állt, és a zsebében tartotta a kezét.
  Mintha fejbe kólintottak volna. Ej, micsoda ostoba voltam, hát ezért tűnt el a gombos sapkás, átadott a másik kettőnek! Lehet, hogy Zseglov ezt hamarabb kitalálta volna, nekem viszont, úgy látszik, kevés még a tapasztalatom. Bambán bámultam rájuk, megpróbáltam gyors döntésre jutni, hogy mitévő legyek, de semmi épkézláb dolog nem jutott eszembe. Mégiscsak ketten vannak, fegyverrel, és még ha harcba bocsátkozom is velük, azok, akik engem fedeznek, és akiket most sem láttam, ha a segítségemre sietnek is, a banditáknak lesz rá idejük, hogy végezzenek velem, és ami a legfontosabb, teljesen haszontalanul és értelmetlenül – akárhogy is van, a gombolyag végét még nem sikerült megragadnunk! Tegyük fel, hogy őket is lelövik vagy elfogják, mi értelme; ezek kis halak, jelentéktelen figurák, az alvilág szemetje, útonállók…
  Dünnyögő hangon, szaporán hadarni kezdtem:
  – Polgártársak, drága emberek, de hát mit csinálnak? Én jót akartam maguknak, maguk meg…
  – Kuss, nyomorult! – csikorgatta a fogát az egyik bandita: az ábrázata tökéletesen olyan volt, mint az öntöttvas, szivacsos és szürke, a szeme romlott és fakó, egyetlen emberi vonás nem volt rajta, mintha a teremtő a megalkotásához csupa rondaságot használt volna, és amikor ránézett, látta, hogy selejt, és kihajította a szemétdombra, ez meg a bitang, megéledt, és azóta itt bolyong az eleven, igazi emberek között, mint egy vámpír. A pisztollyal még erősebben oldalba bökött, és így szólt:
  – Gyorsan a kocsiba, míg be nem tömöm a szád!
  Hej, a fronton mi mindent nem láttam, mit el nem tűrtem, milyen félelmeket álltam ki, de soha nem volt olyan érzésem, hogy a halál mellettem áll! Ez a bandita olyan volt, mint a halál, és csak úgy bűzlött.
  Odaléptem a kenyeresfurgon nyitott ajtajához. A másik bandita beugrott a kormány mellé. Ánya is beült hozzá a vezetőfülkébe, az öntöttvas képű gazember meg bemászott utánam a kocsiszekrénybe, és becsapta maga után az ajtót.
  Még le se tudtam ülni egy ládára, a furgon máris elindult. Kezdetben megpróbáltam számolni a kanyarokat, hogy valahogy tájékozódjam, úgy rémlett, a gépkocsi valahová a Kalancsevka irányába tart, aztán körözött, száguldott, majd fékezett, és valahol az utca közepén megfordult, csak úgy dobált bennünket a buckákon és kátyúkon; ezt követően ismét aszfalt surrogott a kerekek alatt, tompán dübörögtek a sínek a kereszteződésben, a kattogásból kivehető volt, hogy ezek vasúti és nem villamossínek, és valahol egészen közel fütyült a helyiérdekű. Ezután sokáig álltunk, hajtókarjaival nehézkesen dübörögve, asztmás lihegéssel egy gőzmozdony haladt el valahol, majd újból buckás, rázós, egyenetlen út következett, aztán ismét aszfalt zizegett, és az jutott az eszembe, hogy szándékosan köröznek, azt ellenőrzik, nem követik-e a furgont. Egyszer gyorsan hajtottak, máskor lassan, majd megálltak, és újból elindultak. Amikor a furgon lefékezett, csapódott a vezetőfülke ajtaja, és kívülről kinyílt a hátsó ajtó, még megközelítőleg se tudtam elképzelni, hogy hol lehetünk.
  A sofőr megkérdezte:
  – Bekössem a szemét?
  Vaspofa felröhögött:
  – Minek? Senkinek nem fog ez elfecsegni semmit…
  Egy rozzant, egyemeletes házikó udvarán álltunk, amit magas deszkapalánk vett körül. Arra gondoltam, hogy e magas deszkapalánk miatt a furgon tetejét bizonyára nem lehet látni az utcáról. No sebaj, egy kicsit még keverem a kását. Valahogy nem akaródzott azt hinnem – minden erőmmel igyekeztem elűzni magamtól a gondolatot –, hogy a fiúk, akiknek biztosítaniuk kellett, teljesen elveszítették a furgon nyomát. Vagy legalább a rendszámát ne jegyezték volna fel…
  És bár Vaspofa már tájékoztatott a sorsomat illetően, azért még bíztam benne, hogy kikerülök a csávából: hiszen ha lelepleztek volna, vagy egyáltalán nem hinnének nekem, miért cipeltek volna magukkal végig a városon? Lelőttek vagy leszúrtak volna ott helyben, aztán kész, forró üdvözletem! De ezek kihoztak ide, tehát a tervem még nem omlott össze végleg, a játék folytatódik, bandita urak…
  Bizonyára sokkal rosszabbul éreztem volna magam, ha tudom, hogy a Rosztokinói átjárónál a figyelőkocsi végleg elvesztette szem elől a furgont, és Gleb Zseglov a Petrovkán őrjöng, megpróbálja visszatartani az akciót, hogy átfésüljék az Osztankino és Rosztokino környéki házakat, valamint megpróbálja kideríteni, hol rejtőzhet az MG 38-03-as rendszámú kenyeresfurgon…
  – Gyerünk, öszvér, hozd ide – mondta Vaspofa a sofőrnek. – Én meg körülnézek, nem ólálkodnak-e zsaruk a környéken…
  Öszvér hátba taszított, nem erősen, de azért jól érezhetően, mire azt mondtam neki:
  – Ne lökdöss, te szemét!…
  Ánya előttünk haladt. Biztosan vágott keresztül a sötét tornácon és a hosszú, görbe folyosón – látszott, nem először jár itt. Felrántotta a zsákkal fedett ajtót, és a répasárga színű lámpaernyő alól szemembe csapó fény elvakított a sötétség után.
  Hunyorogva álltam a küszöbön, és egyetlen gondolat lüktetett bennem görcsösen: ha csak egyetlen bűnügyis bejutott a barlangjukba, ez azt jelenti, ütött a végórája. Még akkor is, ha nem jutok ki innen, hanem úgy húznak ki a lábamnál fogva, az arány akkor sem lesz rossz; mivel Jeszint, a sofőrt lelőtte Zseglov, Foksz börtönben ül nálunk, itt pedig öten gyűltek össze. Ezekkel a gondolatokkal bátorítottam magam, hogy valamennyire visszatérjen a magabiztosságom, és magamban állandóan azt a felderítőmondást ismételgettem, mely így szólt: „hét halálod nem lehet”, és közben néztem őket, a tekintetemet lassan végighordoztam rajtuk, nyíltan, mivel ők is nyilvánvaló érdeklődéssel néztek rám.
  Például a törpe. Tulajdonképpen nem is törpe, hanem púpos, ez az elnyűtt, kopott, lapos, vénemberes arcú emberke, aki halinacsizmát és bársony Tolsztoj-blúzt viselt. A térdén meg egy hófehér, piros szemű, rózsaszínű orrú házinyúl helyezkedett el.
  És itt volt régi ismerősöm, a gombos sapkás is. Remek sapkáját már levette, és most csoda büszkén és elégedetten ott ül az asztal mellett, és vigyorog hegyes egérfogaival.
  – Mit vigyorogsz, mint a fakutya? – kérdeztem tőle. – Tiszta hülye vagy. Ha egy zsaru van a helyemben, már egy fél napja a cellapriccsen gubbasztanál! Már akkor kiszúrtalak, te tökfej, amikor a moziban ott sertepertéltél körülöttem…
  Kiugrott az asztal mögül, a nyálát fröcskölve ordítani kezdett, és az orrom előtt hadonászva cefetül káromkodott.
  A púpos végre szóra nyitotta kígyószáját:
  – Szivacs, ülj a helyedre. Ne villogj… – És ez az undorító kis tolvaj nyomban teljesítette a parancsát.
  Öszvér az ajtótól egyenesen az asztalhoz ment, és a többiekre ügyet se vetve ennivalót kapkodott fel, és fuldokolva falni kezdett. Falt, zabált mohón, majd az egyik üvegből vodkát töltött magának egy pohárral, egy hajtásra kiitta, aztán megint csak habzsolt, akár az éhes kutya – a füle mellett csomósán rángatóztak a rágóizmai.
  Bejött a szobába Vaspofa – nem tudom, mi volt a neve, de nekem ez a név volt a legtalálóbb. Lovagló ülésben letelepedett egy székre, és ő is engem kezdett nézni. Én még mindig a küszöbnél álltam, és arra gondoltam, hogy el tudnék bánni velük, valamennyiükkel, ha itt volna a kezemben az automata pisztolyom meg egy-két tojásgránát.
  Még a gyönyörűséges Ányájukat se sajnálnám – ugyanolyan gazember, bandita, mint a többiek. Az ő segítségével értékesítették az étkezőben a rablott élelmiszereket! Tízezreket lopott velük együtt, és a meggyilkolt Gruzgyeva gyűrűjét is az ujjára húzta. A szoba sarkában a tálalószekrény mellett állt, két kezével átfogva a vállát, mert annyira reszketett. Ahogy ránéztem, észrevettem, hogy a gyűrű nincs az ujján, és ettől majdnem felordítottam: ez azt jelenti, elhitte, amit mondtam, bekapta a horgot a nyomorult!
  A púpostól balra egy jóképű, magas férfiú ült gitárral a kezében. Az egyik szeme tökéletesen mozdulatlan volt, és ahogy jobban szemügyre vettem ezt az egyenletesen csillogó, mozdulatlan szemet, ráeszméltem, hogy üvegből van, és a fejemben akaratom ellenére máris forogni-kattogni kezdtek a kerekek, csavarok, készségesen emlékeztetve az egyik tájékoztató szavaira: „Keresünk egy rendkívül veszélyes, visszaeső gyilkos bűnözőt – Alekszej Gyiomidovics Tvagunovot… Különös ismertetőjele – az egyik szeme üvegből van, a színe világoskék …”
  Az asztal végén, háttal felém még egy bandita ült, a válla széles, a tarkója vörös, a haja rövidre nyírt. Antikor az ajtón betódultunk, csak futó pillantást vetett rám, aztán elfordult, én meg mivel a fény elvakított, nem tudtam szemügyre venni. Úgy látszott, nem tanúsított irántam különösebb érdeklődést, csak ült, szívta a cigarettáját, és néha megmozgatta araszos vállát.
  A púpos sokáig bámult rám, aztán göcögve fölnevetett, mintha csak villámzárat húzott volna szét a száján: Hát akkor szervusz, jóember. Ülj az asztalhoz, tarts velünk, a vendégünk leszel… – Közben a nyúl fülét vakargatta, az meg az elégedettségtől hunyorgott és szuszogott.
  – Vendégségbe önként megy az ember, nem erőszakkal cipelik, pukkasztóval lökdösik – mondtam elégedetlenül; nem volt mért hízelegnem nekik, a kezes borjúról a bűnöző két bőrt igyekszik lenyúzni.
  – Ez igaz – vigyorgott a púpos. – Igaz, ha én vendégségbe hívok valakit., négykézláb rohan hozzám. Ülj hát te is az asztalhoz, együtt eszünk, iszunk veled, és meghányjuk-vetjük szomorú dolgainkat.
  
TANÁCSOK HÁZIASSZONYOKNAK

ÍZLETES GYÜMÖLCSÍZT KÉSZÍTHETÜNK TÖKBŐL,
CUKORRÉPÁBÓL ÉS SÁRGARÉPÁBÓL ABBAN AZ
ESETBEN, HA EGYFORMA MENNYISÉGET VESZÜNK
BELŐLÜK. A GYÜMÖLCSÍZ ÉDES LESZ, CUKOR NEM
KELL HOZZÁ, MÉG ABBAN AZ ESETBEN SEM, HA
FÁNK TÖLTÉSÉHEZ HASZNÁLJUK FEL.

VECSERNAJA MOSZKVA

– Iszol? – kérdezte a púpos.
  – Ha tölt, iszom.
  – Klása! – szólított valakit a púpos, de a hangját nem emelte föl. A szomszéd szoba ajtajában egy durva arcú, szikár vénasszony bukkant fel. Három üveg vodkát tett az asztalra, aztán kissé félrehúzódott, hátát a falnak vetette, és ő is rám bámult. Rettenetes volt a tekintete, a súlyos vámpírszem rám meredt, és moccanatlanul bámult a számba.
  – Hát akkor mire igyunk? – kérdezte a púpos.
  – Amire akar, csak a poharam töltse tele…
  – Az egészségedre inni ostobaság lenne – neked többet nem lesz szükséged jó egészségre…
  – Már mért ne lenne?
  – Azért, mert nekünk nem kétséges, hogy te, jóember, spicli vagy! – mondta kedvesen a púpos, és kettőt pislogott vörös szemhéjával. – Rettentő ostoba vagy, kit akartál te átrázni? Mi nyomban tudtuk, hogy te csak mószer lehetsz…
  Széttártam a karom, megvontam a vállam, és szívélyesen így feleltem neki:
  – Hát akkor igyunk a te egészségedre! Te, úgy látszik. kétszáz évig akarsz élni…
  Hangtalanul nevetett, állandóan így nevetgélt – halkan, mintha suttogott volna, hogy a többiek ne hallják a nevetését. S amikor nevetett, kilátszott betegesen fehér ínye, és rajta, mint málladozó tégladarabok, a rendetlenül nőtt, lyukas, sárgásbarna színű – mint a teafőző alja – fogai.
  – Csak nem fenyegetsz tán, prosztókám?! – kérdezte halkan.
  – Mivel fenyegetnélek, mikor itt van körülötted az egész banda? Ennyi ágyúval késsel szállnék szembe? Egy szempillantás alatt csak foltnak való rongyfecni maradna belőlem…
  – És a cimboráid a bűnügyi rendőrségről hol maradnak? Hogyhogy nem sietnek a segítségedre?
  Szótlanul ültem, a padlót bámulva, majd lassan így szóltam:
  – Ide figyelj, apuska, éppen tegnap, pontosan ebben az időben, a haverod, Foksz csodálatos szavakat mondott. Azt persze nem tudom, hogy ott mire gondolt, nem magyarázta meg nekem, de figyelj, mit mondott: a legdrágább dolog a földön a hülyeség. Mert ezért a lehető legdrágábban kell megfizetni…
  – Ezt mire mondod? – kérdezte ugyanolyan halkan és kedvesen a púpos, mint az előbb.
  – Arra, hogy a hülyeségemért a legdrágább árat kell fizetnem. Igen, igen, hülyeség és mohóság. Nagyon szerettem volna könnyen korpához jutni, most aztán érzem, megkapom tőletek fulladásig…
  Fogtam a poharam, és fenékig kiittam. Aztán savanyú káposztát haraptam hozzá, és a púposra néztem, aki most is hangtalanul nevetett.
  – Jól teszed, zsaru, hogy elűzöd a szomorúságot. Ne félj, úgy készítünk ki, hogy nem fog fájni. Nyissz – és már fönn is vagy az égben!
  – Érdemes volt ezért az egész városon át idecipelni?…
  – Mi az, tán sietsz?
  – Akár még ötven évet is tudok várni.
  – Mi viszont nem tudunk, azért is cipeltünk ide. És ha nem akarsz iszonyú, kegyetlen halált, kipakolsz, te szemét, hogy mit szándékoztok csinálni Foksszal…
  Kimutatta odvas, barnássárga fogait, az ínye még jobban elfehéredett, és színtelen hóhérszeme tébolyultan lángolt. Vigye őket az ördög, amíg fenyegetőznek, nem ölnek meg. Megölni váratlanul fognak, tolvaj módra.
  Végignéztem rajtuk – csak ültek, és úgy méregettek, mint ordasok a báránykát –, és valahogy most először csapta meg a szívemet a reménytelenség, a félelem és elkeseredés jeges fuvallatával. Nem tudták, ki vagyok, ebben tökéletesen biztos voltam, de kockáztatni se fognak.
  – Moszkvában laksz? – kérdezte a púpos.
  – Nem. Jaroszlavli terület, kozsinovi körzet, Bugri falu, Znaménszkij szovhoz…
  – Szóval falusi vagy? – csodálkozott a púpos, a többiek meg csak hallgattak, mint az elátkozottak.
  – Egy frászt! De van egy száz kilométeres kitiltási zónám – bejelentkezni nem hagynak, így aztán ott gürizek sofőrként a szovhozban…
  – Vannak igazolványaid?
  – Az összes igazolványom most csak ez az egyetlen papír. – Az ingzubbonyom zsebéből elővettem az igazolást, hogy szabadlábra helyeztek jelentkezési kötelezettséggel.
  A púpos a szeméhez közel emelte a papírt, és hangosan olvasta:
  – ”Vlagyimir Ivanovics Szidorenko… szabadlábra kerül, de jelentkezni köteles…” Nálatok ott a Petrovkán egy egész iroda gyártja neked ezeket az igazolványokat – nevetett gúnyosan.
  – Amijük van, szívesen adják. Másom semmim sincs – tártam szét a karom.
  – És hogy kerültél Fokszhoz? – kérdezte békésen, és ismét fölvillant egy halvány reménysugár.
  – Három nappal ezelőtt lökték be a cellámba…
  – Te mért voltál ott?
  – Semmiért tartottak ott már egy hete. Krumplit hoztam – a „Harcos” gyár munkásellátó részlegének teherautóján, szerződésük van a mi szovhozunkkal, lepakoltam a krumplit, és már készültem visszafelé, amikor a Szuscsevszklj-töltésen egy ZISZ l0l-es kiugrott a piroson, és – bumm! – teljes gázzal belém rohant. Összevissza szabdalt az üveg engem is, azokból pedig a személykocsiban természetesen lekvár lett. Az utas meg valami nagykutya lehetett! Persze hogy egykettőre ott volt az egész közlekedésrendészet, megérkeztek az autófelügyelők is, ezek a mocsári nyavalygók, meg még egy rendőr alezredes is egy Willisen – volt nagy kravál, oltári ordítozás! És persze mindent rám kentek! Kértem a szemtanúkat, írják fel, akik látták az esetet, hogy a pirosban rohant nekem, azok meg mindnyájan csak a góré hordágyát akarták vinni. Világos dolog, egy bandába tartoztak! Még jó, hogy akadt néhány önkéntes, aki ideadta a címét meg a telefonszámát. Engem elvittek a Mescsankára – ezeknek ott van a városi autóellenőrzési központjuk –, kihallgatták a tanúkat, ellenőriztek, hogy nem ittam-e. Reggel óta egy harmatcsepp sem volt a számban…
  Egy pillanatra megálltam, és láttam, hogy érdeklődéssel hallgatnak, és magamban ismét csak dicsérni tudtam Zseglovot, aki a legendámból minden bűntényekkel kapcsolatos javaslatot tisztára kigyomlált. A púpos mozdulatlanul ült a két lábát maga alá húzva, és merően nézett rám. Csak a nyúl fészkelődött a térdén.
  – …Aztán összeállították a jegyzőkönyvet, kitöltötték a blankettát, és mikor ahhoz a rovathoz értek, hogy büntetve voltam, és a kitiltási zónám száz kilométeres, nyomban belém kullancskodtak: mondván, még azt is ki kell deríteni, nem azon igyekeztem-e, hogy a zónán belül kövessek el újabb bűncselekményt!…
  Jó lenne, ha a banditák ellenőriznék azt, amit mondok, és elmennének a Mescsankára – a ZISZ ott áll szabadon az udvaron jaroszlavli rendszámtáblával és összetört vezetőfülkével, a poszton beszédes rendőr teljesít szolgálatot, aki minden titkolódzás nélkül beszámol az érdeklődőknek a Szuscsevkán történt balesetről…
  – Szóval, bedugtak egy cellába, az előzetesben, ott ültem, pácolódtam egy hétig, a nyomozó még a lelkem is kicsavarta, bár kihallgatásról kihallgatásra egy kicsivel mindig csöndesebb lett, amíg tegnapelőtt aztán be nem jelentette: a szakértő megállapította, hogy a ZISZ l0l-es személykocsi vezetője erősen ittas volt. Mintha ezt akkor este állapította volna meg és nem egy héttel ezelőtt. Igaz, hogy Jevgenyij Petrovics már harmadnap megmondta: a te dolgod tiszta, hamarosan szabad leszel, nincs semmijük ellened, különben már örökösen a szemtanúkkal gyötörnének…
  – Jó tanácsadód volt – bólogatott a púpos, és gyorsan megkérdezte: – És hogyhogy Foksz hitt neked?
  – Biztosan tetszettem neki. De ami a valószínűbb, hogy nem volt más választása. E pár nap alatt olyannak ismertem meg, aki kockáztat. Én, azt mondja, a természetemnél fogva játékos vagyok, nekem, azt mondja, olyan az élet kockázat nélkül, mint az étel só nélkül…
  – Túl sokat kockáztatott a gazember! Pedig figyelmeztettem, hogy a pipik meg a kocsmák elvezetnek a felelősségre vonásig – dünnyögte a fogai közt a púpos.
  – Hiába beszél így róla… – próbálta védelmébe venni Fokszot Ánya, de a púpos csak rávillantotta a szemét, és odavetette:
  – Kuss! Rajta, Vologya, folytasd…
  Aha, szóval már Vologya vagyok neki! Hej, de jó lenne megkapaszkodni ezen a talpalatnyi földön, és beásni magam e parányi hídfőálláson…
  – Te, Vologya, azt mondd el nekünk, hogy ez a mi lelkiismeretlen hatóságunk miért szabta ki neked azt a száz kilométeres kitiltási zónát, és miért ítéltek el korábban?
  – Negyvenháromban a Dnyeperen túl két sebesülés után alkalmatlannak minősítettek. – A nagyobb meggyőzés kedvéért kikapcsoltam a derékszíjamat, és az ingzubbonyomat fölhúzva megmutattam a kékesfehér sebhelyet a hátamon meg a mellemen. – Másodfokú rokkanttá nyilvánítottak. Egy kis ideig itt lábadoztam Moszkvában, és el is helyezkedtem mint teherautó-sofőr. A folyamhajózás autóbázisánál. Egy napon aztán a Belorusz pályaudvarnál megállított valami hadnagy: mondván, nem akarok-e egy kis jó dohányt keresni? Ki ne akarna?! Kétórás melóért – ötszáz rubel tisztán! Elmentünk vele a Badajev-sörgyárba, s meghagyta, hogy a bejáratnál mutassam fel a menetlevelet, és kész, ezzel mindent megbeszéltünk. A rakodók kigurítottak két hordó sört, és fölrakták a kocsiszekrénybe. Elvittem őket a Krasznopresznyenszkajai rendezőállomásig, és segítettem nekik lepakolni. Egy hét múlva aztán éjszaka jöttek értem az arkangyalok – elkapták a szarvam, és be az istállóba! A gazdasági rendőrségen aztán a Petrovkán megkérdezték: a cinkosommal hova tettem a sört? Miféle cinkosommal, kérdeztem. Aki hamis szállítólevéllel elvitt a gyárból két hordó sört, mondják.
  Azt sem tudtam, mit csináljak, esküdöztem égre-földre, beszéltem nekik a hadnagyról, leírtam a külsejét – magas, kis bajusszal és égésnyomokkal az arcán. Bíróság elé állítottak, és négy esztendőt varrtak a nyakamba vagyonelkobzással…
  – Ezek szerint te teljesen ártatlan voltál? – kérdezte a púpos.
  – Világos! Amikor ezt elmeséltem Foksznak a sitten, egy fél napig röhögött rajtam, úgy, hogy a hasát fogta. Szóval ismeri azt a hadnagyot – az alvilági neve Égett, és nem is hadnagy, hanem szélhámos…
  A púpos gyors pillantást vetett a gyilkos Tyagunovra, mire az alig észrevehetően bólintott, én meg éreztem, hogy a siker hulláma szinte a hátára emel: a csaló Korovin, alvilági nevén Égett, jelenleg a potymini büntetőtáborban ült, és így a Zseglov kigondolta legendát nem cáfolhatta meg. És Zseglov megtörtént esetet választott, amiről tudhattak.
  A púpos vodkát töltött a poharamba, magának meg valamilyen zavaros löttyöt egy kis üvegcséből. Aztán kegyesen biccentett a többieknek, mire az egész banda megragadta a poharakat. Töltöttek, koccintottak hang nélkül. Ekkor észrevettem, hogy a poharával felém nyújtózik az a bandita, aki az asztal végén ült – először háttal felém, aztán meg állandóan valahogy lehajtott fejjel, hogy az arca örökösen árnyékban maradt. Most áthajolt az asztalon, felém nyújtotta a poharát, és lassan megkérdezte:
  – Hát akkor iszunk a boldogságra?…
  Az arca egy méterre volt tőlem, és rajta kívül semmit sem láttam magam körül, de a szívem akkorát dobbant, hogy úgy éreztem, leszakadt a helyéről, és nagy, nedves kőként lezuhant valahová a hasamba, és ott ver lassú, tompa, fájdalmas dobbanásokkal, és minden dobbanás kiütött belőlem egy darabka lelket, és fájdalmas nyilallással visszhangzott halálra rémült agyamban; torkomban megrekedt az iszonyat kiáltása, csupán egyetlen dolgot tudtam biztosan: minden elveszett, végérvényesen, jóvátehetetlenül elveszett, és még a halálom ezen a koszos banditatanyán se lesz hasznára senkinek, mindennek vége. Ütött az utolsó órám…
  Koccintottam vele, és nem volt hozzá erőm, hogy elfordítsam róla a tekintetemet; csak bámultam rá, mivel nincs annál szörnyűbb, mint szemtől szembe állni azzal, aki a következő pillanatban megöl.
  Fölemeltem a poharat – a karom nem hajlott, nehéz volt, mint az ólom –, és fenékig kiittam. Szemben velem Levcsenko ült. A büntetőszázados Levcsenko. A századomból…
  …A büntetőszázados Levcsenko, a századomból. A büntetését törölni kellett volna a halála után, mivel azon a kórházvonaton halt meg, amit Breszt alatt szétbombáztak. Ezt megelőzően súlyosan megsebesült a visztulai portyán: hárman úsztuk át a folyót – Szaska Korobkov, én meg Levcsenko. Egy aknaszilánk fúródott a hátába, és kiesett a csónakból, már egészen a part közelében… Ezek szerint nem halt meg. És visszatért a régi ügyleteihez. És már egy órája hallgatja, mit hordok itt össze…
  – Mért hallgattál el? Mesélj tovább… – biztatott a púpos. Újra arra gondoltam, hogy a púpos jelentős figura lehet, ha ekkora fegyelmet tud tartani e hétpróbás gyilkosok között, akik közül az engedélye nélkül egész idő alatt egyik se merte kinyitni a száját.
  – Apuska, nem ehetnék egy kicsit? – kérdeztem – A kincstári koszt után e bőség láttán mardos az éhség…
  – Egyél csak, egyél – egyezett bele. – Hosszú még az éjszaka…
  Úgy őröltem a húst meg a krumplit, hogy nem is éreztem az ízét, és nagy darabokban faltam hozzá a puha búzakenyeret, miközben, mint valami súlyos betonlap, nehezedett rám Levcsenko pillantása. Teremtőm, hát csakugyan el lehet felejteni, hogy úsztunk a jeges vízben a rakéták halott fényében, hogy hasaltunk egymás mellett a vizes agyagban a mellvéd mögött, és hallgattuk a rejtett tüzelőállásban lévő németek hangját. De hiszen, ha meggondoljuk, lehetséges, hogy azok a németek, akiket egyszerre elintéztünk tőrrel meg pisztolyaggyal, azok is rendes emberek voltak a bajtársaik, a családjuk számára. De számunkra ellenségek voltak, így aztán természetesen habozás nélkül, egykettőre végeztünk velük. Most odakúsztam a fedezékükhöz, átdobtam magam a mellvéden, de bent Levcsenko várt, és annak, hogy mind a ketten oroszok vagyunk, már nem volt jelentősége, mivel én azért kúsztam ide, hogy mint akkor, egy évvel ezelőtt, elfogjam őt meg a cimboráit mint nyelveket, azért jöttem, hogy elfogjam őket, akiket iszonyú büntetés fenyegetett; Levcsenko tudta ezt, és jól ismerte a front törvényét – nem fogja megengedni, hogy a frontvonal mögé visszamenjek. Nevetséges, de ahogy Levcsenkót megláttam, akkor döbbentem rá, hogy köztem, valamint Zseglov, Paszjuk, Kolja és mindazok közt, akik ott vannak nálunk, meg a nyomorult banda, a cinkosaik, a haverjaik, a bűntársaik, a rejtegetőik közt, akiket együtt alvilági elemeknek nevezünk, igazi háború folyik a maga szörnyűségeivel, kegyetlen törvényeivel – és e háborúnak halottai, sebesültjei és foglyai vannak.
  Amikor büntetőszázadot vezényeltem, természetesen nem reménykedtem abban, hogy az embereim – azok, akik megérik a győzelmet – egytől egyig példás magaviseletű állampolgárok lesznek. De azt valahogy mégsem akaródzott hinnem, hogy valaki, aki túlélt egy ilyen szörnyű háborút, aki szinte ajándékba kapta az életét, ismét tönkre akarja tenni azt mocsokban, szégyenben. Nos, tehát Levcsenko sorkatona látta, hogyan harcolt Sarapov, a századparancsnoka, hadd lássa most Levcsenko, a bandita, hogyan hal meg Sarapov rendőr főhadnagy…
  Valamilyen gyerekes fogadkozással próbáltam meggyőzni magam, hogy Levcsenko nem sokkal él túl engem, van valamilyen igazságosság, van igazság, van sors – a vérem visszahull a fejére, és úgy húzzák majd végig az aszfalton, mint Jeszint, a Studer sofőrjét.
  Ráemeltem a szemem, hogy mondjak neki pár kedves szót, és utoljára belenézzek abba a hitvány szemébe. De Levcsenko nem nézett rám, csak ült a helyén tenyerébe támasztva arcát, és egykedvűen bámult valahova a sarokba, mintha a jelenlétem egyáltalán nem is érdekelné. És állandóan hallgatott. Hallgatott! Hallgatott! De miért? Miért hallgat már egy órája, bár az első pillanatban felismert, ó, hiszen mindössze egy éve nem láttuk egymást.
  Nem hallgathat így állandóan, hiszen tudja, hogy idejövetelem valamennyiüknek a véget jelenti! Hiszen a többiektől eltérően Levcsenko tudja, hogy negyvenháromban nem nyilvánítottak alkalmatlannak rokkantság miatt, hogy csak negyvennégy szeptemberében vettem át a büntetőszázad parancsnokságát Kovel alatt!
  Mire vár? Hogy mindent elmondjak? Akkor aztán majd feláll, és közli a cimboráival, mi újság a nagyvilágban?
  Most mit csináljak? Az ő jelenlétében nincs értelme tovább lódítanom. De hát mit csináljak?
  – Jól vezetsz? – kérdezte a púpos.
  – Jól, még nem volt rám panasz…
  – A fronton hol szolgáltál? Sofőrködtél?
  – Két évig a kormánynál ültem – mondtam nagy erőfeszítéssel, mert éreztem, hogy a nyelvem elnehezedik, engedetlenné válik, mint a részegé. Pedig még a fejembe sem szállt az ital – a helyzet rendkívül éberré tett. Mitévő legyek?
  Zseglov vajon mit tenne a helyemben? Vagy mit tennék én a fronton ilyen helyzetben? Mondjuk, ha a németek felfedezik a felderítő csoportot – biztosan nem izgágáskodnék, nem hadonásznék puszta kézzel. Elrejtőznék? Vagy megpróbálnék áttörni?
  Eh, vigye az ördög Levcsenkót! Nincs utam visszafelé!
  – A 144-es nehéz tüzérdandár gépkocsizó zászlóaljánál szolgáltam. Volt két kitüntetésem – ezeket a büntetésem miatt elvették – mondtam keményen.
  A dühtől lángolva pedig azt gondoltam magamban: hát csak köpje be nekik ez a gazember, hogy nem szolgáltam a gépkocsizó zászlóaljnál sofőrként, hanem vele együtt úsztam át a Visztulán nyelvért, árulja csak el nekik ez a szemét, hogy negyvenkétszer mentem át a frontvonalon, és nem két elvett kitüntetésem van, hanem hét: „Moszkváért”, „Sztálingrádért”, „A hősiességért”, „A harci érdemekért”, „Varsóért”, „Berlinért” és „A győzelemért”! Mondd meg nekik, te bitang, hogy két csillagom is van, a „Honvédő Háborúért Érdemrend” és a „Vörös Zászló Érdemrend”, beszélj nekik, nyomorult, az öt sebesülésemről és egyben arról is, hogy a kézjegyem ott van a Reichstag falán! S beszélj azokról a bajtársaimról is, akik nem jutottak el a Reichstagig, és az életben maradt barátaimról, akiket nem láttál, de akik ide jönnek majd utánam, és elpusztítják, felperzselik majd a patkányfészketeket…
  Levcsenko nem nézett rám. Hallgatott.
  – Foksz nem beszélt a cimborájáról? – kérdezte halkan a púpos.
  – A zsaruk megölték a cimboráját feleltem. – Lelőtték, szóval…
  – Hol történt ez?
  Nem tudom, nem voltam ott, Foksz meg nem beszélt róla. Csak annyit mondott, hülyeségből beleszaladtak a hekusokba, és a haverja golyót kapott a tarkójába. Nem szenvedett, nyomban meghalt. Még hozzátette, hogy így talán még jobb is, a sebesült gyönge, könnyebb egyezségre bírni…
  Végignéztem rajtuk – szerettem volna látni, hogyan reagálnak Jeszin halálhírére, aki mégiscsak az ő emberük volt. Sehogy se reagáltak – vagy a púpos vezette be ezt a fegyelmet, vagy egyszerűen fütyültek Jeszinre. Lelőtték, hát lelőtték, ott egye meg a fene.
  Öszvér egyre csak falt, sehogy sem tudta abbahagyni, Tyagunov, a gyilkos ügyet se vetett ránk, kártyatrükkökkel szórakoztatta magát. Vaspofa meg az asztalon a fegyverét tisztogatta: igen jó fegyvere volt, egy La Fosse típusú revolver, láttam már ilyet, rafinált jószág, a cső mellett egy kés van, a pisztoly agyát pedig bokszerként lehet használni. Ánya görnyedten ült, valahogy hirtelen megöregedett, az orrcimpája finoman remegett, meg az ujjai is reszkettek: arra gondoltam, bizonyára kokainista. A vámpírszemű vénasszony mozdulatlanul támasztotta a falat, állhatatosan engem bámult, Szivacs meg a tartóból cukordarabokat szedett ki, a tenyerébe rakta, és ügyes mozdulattal a szájába dobálta őket; ahogy előrecsücsörített ajkával elkapta a fehér cukordarabkákat, erősen hasonlított egy jól idomított kutyához. A púpos meg a nyulát simogatta, és apró véreres szemével hunyorogva rám pislogott. Mintha egyedül Levcsenko nem lett volna a szobában.
  – És Foksz mit üzent nekünk? – kezdett a játékba a púpos.
  – Maguknak semmit. Nekem ígért dohányt, ha megkeresem a nőjét, és elmondom neki, mit kell csinálni. Ez már az ő machinációja volt, hogy engem ide cipeltetett…
  – És mégis, mit kell csinálni? Mit mondott neked Foksz?
  – Azt parancsolta, hogy meg kell menteni.
  – Hogy a fenébe mentsem meg? Rohammal vegyem be a Petrovkát?
  – Ezt én nem tudom. Csak azt tudom elmondani, amit ő kitervelt.
  – Nocsak, mondjad…
  – Tegnap este azt mondta a nyomozónak, hogy beismerő vallomást akar tenni az áruház kirablását illetően, ahol kicsinálták az éjjeliőrt.
  – Miért?
  – A törvény értelmében – így mondta Foksz – ki kell vinniük a bűntény színhelyére, hogy ott megmutassa, hogyan történt a dolog. Mivel semmi mást nem ismert be, nyomban ráharaptak erre a vallomásra, mivel a helyszínen, azt mondja, mindent bizonyíthatnak, aztán le is fényképezik, hogy később nehogy megváltoztassa a vallomását… Ezt tárgyalták meg telefonon holnapra.
  – Ezt eddig értem, és hogyan tovább?
  – A továbbiakra vonatkozóan rendelkezett: amíg a Petrovkán van, nem börtönőrség kíséri, hanem az operatív csoport tagjai egy nyomozóval. És a helyszínen három-négy embernek kell vele lennie, legfeljebb ötnek, semmivel sem többnek. Az áruházat a bizonyítási kísérlet alatt föltétlenül zárva tartják. Ez lesz a jel a maguk számára – amikor az üzletét napközben bezárják, azt jelenti, Fokszot hamarosan oda kell szállítaniuk. Ő azt mondta nekem, mindent a legapróbb részletekig eltervezett, mindent átgondolt…
  – A nyomorult, jobban tette volna, ha korábban gondolkozik, és nem adja a kopók kezére magát – dörmögte mérgesen a púpos.
  – Ezt nem tudom, csak azt mondom, amivel megbízott, hogy átadjam. Szóval, a terve a következő: beviszik az áruházba, és az ajtót belülről bezárják, maguk meg ezalatt, ugyanazon az úton, mint a múltkor, behatolnak a pincén keresztül az átvevőhelyiségbe. A gépkocsinak kint az üres térségben kell várakoznia az áruház mögött. Amikor a bűnügyiekkel lemegy az átvevőhelyiségbe, akkor maguk ott valamennyit kinyírják, és a hátsó kijáraton nyugodtan elhagyják a terepet. Ennyi az egész terv. Azt mondta, az erejük bizonyosan elég lesz, mert ebben a dologban a legfontosabb a váratlanság…
  Síri csend lett, egy pillanatra még Levcsenkóról is megfeledkeztem, hiszen a többiekkel együtt csaltam őt is a csapdába – ahol a halál várt rájuk. És a tervemmel Levcsenko aligha érthetett egyet. De ez már nem tőlem függött, én megtettem, ami tőlem telt.
  Valamennyien hallgattak, és a púpost nézték, és ezek a pillanatok végteleneknek tűntek.
  – Eszes elgondolás – szólalt meg végül a gyilkos Tyagunov. Neki valószínűleg nem jelentett problémát három-négy bűnügyis lemészárlása.
  – ”Eszes“! „Eszes”! – csattant fel Tyagunovot kigúnyolva a púpos, és fehér ínye ijesztő grimaszra torzult. – Azoknak is van fegyverük. A mieink felét is kicsinál-hatják…
  – A kockázat nemes dolog – jegyezte meg nyugodtan Tyagunov. – Hiszen valahol úgyis kilyukasztanak bennünket…
  – Ragadjon le a nyelved, te félszemű kolera! – ordított rá a púpos. – A hülyeségetek miatt lyukasztanak ki benneteket! Ha rám hallgatnátok, üresfejű barmok, úgy élhetnétek, mint a paradicsomban!
  Majd hozzám fordult, és ingerülten kérdezte:
  – És Foksz semmi mást nem mondott neked?
  – Semmit. Csak azt, hogy mondjam meg Ányának, közölje: az egész banda helyett nem viszi el egyedül a balhét, egyedül unalmas lenne kilyukasztatnia az irháját. Ha nem akarják kiszabadítani, kinyitja a száját, és mindenkit felad…
  – Hm, igen, igen, gyönyörűséges dolgok – dobolt az asztalon a púpos hosszú, csontos ujjaival, és az a dobolás úgy hangzott, mint a riadó. Aztán a bandához fordult: – No, tessék, mi a véleményük, jó uraim?
  Ánya rögtön megszólalt:
  – Maguknak egyszerűen meg kell menteniük őt…
  – Fogd be a szád! Te nem teszed ki magad a zsaruk golyóinak.
  – Ez nem női dolog! Én a magam dolgát jobban csinálom, mint maguk, minden pénz rajtam keresztül folyik a maguk zsebébe! – Hisztériásan kiabált, az orrcimpája görcsösen remegett, az arca elkékült. – Nekem ugyanolyan szavazati jogom van, mint a többieknek!…
  – Ez itt nálunk nem szavazókörzet! – csapott az asztalra a púpos. – És nem népgyűlés. A kérdéseket nem szavazás alapján döntöm el, csak éppen meg akarok hallgatni mindenkit – hátha lesz valakinek valamilyen használható kis ötlete…
  Vaspofa rám mutatott:
  – Ezt kell elpucolni innen – nem hiszek neki…
  A púpos gyors pillantást vetett rám, és megrázta a fejét:
  – Csak hadd üljön itt – nem sok vizet zavar.
  Öszvér abbahagyta a falást, és fölemelte zsíros, bozontos fejét:
  – Kár lenne veszni hagyni Fokszot. Még hasznát vehetjük. És ha bevarrják, unalmas lesz nélküle…
  – Azért vagy ilyen nagy hős, mert azt hiszed, hogy a kocsiban fogsz dekkolni, amíg mi ott a zsarukkal fojtogatjuk egymást – mondta a púpos. – De ne számíts erre: jössz velünk együtt a pincébe, ha rászánjuk magunkat…
  – Nem félsz, hogy sofőr nélkül maradsz? – kérdezte Öszvér. – Jeszin nincs többé, a hekusok kicsinálták…
  – Nem félek – vigyorgott gúnyosan a púpos. – Végső esetben odaültetem őt a volánhoz… – És hosszú, karomszerű ujjával felém bökött.
  – Aha – mondta Vaspofa. – Bevisz majd egyenesen a Petrovkára…
  – Fejezzétek be ezt a bazárt! – szólalt meg hirtelen Levcsenko, mire a szívem vadul kalapálni kezdett – kezdődik!
  Levcsenko elhallgatott, majd így szólt:
  – El kell mennünk Fokszot kiszabadítani a sitkóról. Ha nem húzzuk ki a csávából, mi is lógni fogunk!…
  Azzal ismét az árnyékba húzódott.
  Sehogy sem tudtam megérteni, mit gondol magában, de különben a púpos sem adott rá időt, mert így szólt:
  – A döntésem a következő – téged magunkkal viszünk…
  – Miért? – emelkedtem föl a székről.
  – Azért. Tegyük fel, hogy zsaru vagy – ha most rögtön kicsinálunk, semmi hasznunk nem lesz belőled. De ha magunkkal viszünk, hasznunkra lehetsz. Ha kelepcébe csalsz bennünket, először téged szaggatunk darabokra. Mert milyen lehetett a tervetek, ha, mondjuk, zsaru vagy? Eljátszod itt nekünk kisded játékaidat, mi meg eleresztünk, hogy a főnökségnek jelenthesd, hogy jártál túl az eszünkön…
  – Ugyan mért ravaszkodnék magukkal? Láttam, hogy bajban vannak…
  -- Tudjuk, tudjuk, ne sopánkodj itt nekünk. De ahhoz, hogy átverj, ahhoz még zöldfülű vagy. Magammal viszlek az áruházba, és amint az első zsarut meglátjuk, miszlikbe aprítunk, te rohadék…
  Ez valóban előre nem látott fordulat volt a számomra. És zsákutcába torkollott, ahonnan már bizonyára nem volt kiút számomra.
  – Akkor apríts most mindjárt miszlikbe! – mondtam neki. – Sehova nem megyek veletek! Semmi keresnivalóm ott…
  – Á-á! – húzta el a szót a púpos. – Most már kezd melegedni…
  – Melegebb vagy forróbb – köpök rá! Gondolj csak bele, mi a fenét keresnék én ott? Nektek megvan a magatok dolga – a cimborátoknak segítetek, együtt vertétek a blattot, most ideje vinnetek a paklit. De én minek dugnám oda az orrom? Ti egy merész húzással megtöltöttétek a zsebeteket, holnap kockáztattok – és ha sikerül, szabadok vagytok, és tele dohánnyal. Én viszont minek másszak a rendőrgolyók elé? Azért a koszos ötezretekért?
  – Miért egyeztél bele, ha olyan koszosak?
  – De hát mibe egyeztem én bele? Abba, hogy átadom a levelet, és elmondom, hogy s mint áll a helyzet Foksszal. De golyókba meg halálos ítéletbe nem egyeztem bele. Inkább jobb, ha megöltök – lehet, hogy az anyám még egy kis nyugdíjat is kap utánam, mint hogy így, ingyen, a hatalom ellen…
  – És hogyha nem ingyen? – nézett rám gúnyos mosollyal a púpos.
  Sokáig dünnyögtem az orrom alatt, aztán kinyögtem:
  – Komolytalan ez a beszélgetés. Ha komolyan beszélsz, mondd meg az árát és a feltételeket – mit kell tennem; nem vagyok kecske, hogy madzagon járjak utánad…
  – Neked most egy dolgod van – hogy élve kikerülj innen. S ezért az ügyért rettenetesen fogsz igyekezni…
  – Nem fogok – mondtam csöndesen, és föltéptem a mellemen az ingzubbonyomat. – Ide szúrj – soha nem voltam anyámasszony katonája, előtted se fogok citerázni. Mit kínoztok? Mért akarjátok kigyötörni belőlem a lelket? „Szétvágunk, megfojtunk, megölünk”… Nem hisztek nekem – jogotok van hozzá! De eddig nem fogtatok hazugságon, én viszont már látom: nincs bennetek egy szemernyi emberi lelkiismeret, és a vaskemény zsiványbecsületszót se ismeritek! Mit mondott nekem Foksz? Legalább a haverotok miatt tartsátok a mázt magatokon!
  – Amikor hazugságon fogunk, már késő lesz –biccentett keserűen a púpos, és nekem úgy tűnt, hogy habozik.
  – Gondolkozzatok már a saját fejetekkel, hiszen nem egyedül a bátorság a fontos, hanem a ravaszság is, valószínűleg…
  – Miről kéne gondolkoznunk? – kérdezte Vaspofa, és gyűlölettel nézett rám.
  – Ha, mondjuk, szemét alak vagyok, és a zsaruk béreltek volna fel, hogy telefonáljak az öregasszonynak, és keressem meg Ányát, hát engedték volna, hogy idekerüljek? Ott a Bankovszkaján elkapták volna őt is meg ezt a két fajankót is, ezt követően pedig a Petrovkán, a ti szépséges Ányátokból, mivel gyönge nő, kiszivattyúzták volna a neveteket, a személyleírásotokat a búvóhelyekkel meg a címekkel együtt. Mi értelme lenne velem csalogatni benneteket? Rátok csaptak volna itt két szakasszal, és géppisztolyokkal franciasalátává aprítottak volna benneteket – és ezzel minden ügyetek befejeződött volna. ,.
  – Jól csicseregsz, gazember, csak egyről feledkezel meg: és ha Ánya nem vall a Petrovkán? Akkor ugyan mit csináltak volna a bűnügyiek?
  – Azt gondolod, négy kevés lett volna nekik? Foksszal együtt? És a kicsinált sofőrrel már öt? Ha utánaszámolsz, ezen az estén már csak a felét számolhatnád össze. Ez tehát, először. Másodszor, és ha Ánya nem vall, azt mondod? Lehet, hogy nem vall. Csak hát velem együtt nem ilyen ürgék ültek – és a bűnügyin azok is vallottak…
  -- Volna hozzád egy kérdésem – hajolt hozzám a púpos, és lelökte a nyulat a térdéről. – Minek neked a dohány, amit Foksz ígért?
  – Hogyhogy minek? Kinek nincs szüksége dohányra?
  – Mire kellett volna mégis? Elinni, nőkkel elmulatni, vagy elkártyázni, netán ruhákat varratni?
  – Nektek könnyen, gyorsan jön a dohány – ti elszórhatjátok a nőkkel, meg el is játszhatjátok kártyán. Nekem komoly dolgokra kell…
  – Miféle dolgokra?
  – Hát figyelj rám – vidéken lakunk, Bugriban, másnak a házában. Mindig az amnesztiát vártam, hogy a bejelentőlapomat visszakapjam Moszkvába, de azt leshettem. Szóval, az új helyen be kell rendezkedni. Kevés férfi van a faluban, én meg ráadásul értek a gépkocsihoz, a traktorhoz, melózni is tudok, hát biztosan adnak valamilyen házikót. De hát azt be is kell fedni, ugye? A koszorúkat meg kell erősíteni, üvegezni kell, átrakni a kemencét, csűrt építeni – mindehhez anyag kell, és mindezt ki is kell fizetni. Aztán ha megnősülnék, vennék egy tehenet, és hízóra fognék egy-két disznót. Aj, de mennyi mindent lehet csinálni, ha az ember zsebében ugrándozik a kopejka…
  – Szóval szereted a dohányt? – hunyorgott a púpos.
  – Szeretem – feleltem kihívóan. – Mutass nekem olyat, aki nem szereti. A pénzt mindenki szereti…
  – No, holnap te is eljössz velünk Fokszért, és ha kiderül, hogy nem vagy hekus, hanem becsületes vagány, akkor adok neked dohányt – mondta határozottan a púpos.
  – Hülyének nézel! – feleltem. – Az életem most sem ér egy lyukas garast se, holnap pedig, ha minden sikerül, a te kezed közt még ennek a felit se fogja érni…
  – Ugyan mért nem?
  – Azért, mert már most, hogy a megérdemelt öt darab ezresemet elszedhessétek tőlem, amiért megdolgoztam, zsarunak kiáltottál ki, és ezen az alapon nyugodtan kész vagytok elvágni a torkom. Ebből következik, hogy ha holnap sikerrel jártok, ezért a pénzért még inkább végeztek velem, és ha a zsaruk esetleg ügyesebbek lesznek nálatok, akkor veletek együtt kinyírnak ott a pincében…
  – Beszélj, de gondold meg, mit locsogsz! – komorodott el a púpos. – Ha egy bűnöző meglopja a barátját, akkor a tolvajszabály szerint ítélkeznek fölötte. A dohányról pedig azért beszélünk, mert te nem vagy bűnöző, és mi egyelőre nem hiszünk neked…
  – Drága papa, mit csináljak, hogy higgy nekem? Magam vágjam el a nyakam? Vagy hozzak igazolást a rendőrségről, hogy nem ott szolgálok?…
  Az átkozott gazemberek elégedetlenül fészkelődni, mocorogni kezdtek, amikor váratlanul harsányan fölröhögött Levcsenko, és nevetésétől összerezzentem: már kissé megszoktam, hogy ezen a kibiztosított gránáton ülök, ami most hirtelen sisteregni kezdett.
  – Mókás fickó! – mondta Levcsenko, és a púposhoz fordult: – Helyesen döntöttél, Ponty – ez a pali jó lesz nekünk, belevaló gyerek és fineszes kópé. Van benne spiritusz. A hülyéinkre meg ne hallgass, helyesen döntöttél…
  – A feleséged tanítsd káposztalevest főzni! Nem döntöttem még sehogy – mordult rá dühösen a púpos, és hozzám fordult: – Neked meg, te falusi bunkó, többet nem ismétlem – velünk jössz, ülj a helyeden, csillapodj…
  – Mennyi dohányt adsz majd – kérdeztem kihívóan –, ha Foksz holnap itt fog ülni veled ennél az asztalnál?
  A púpos elgondolkozott, majd vékony kígyószája megrándult:
  – Tíz mázsát!…
  Fölálltam az asztaltól, odamentem hozzá, és mélyen szinte földig hajoltam előtte:
  – Köszönöm, papa, ezt a nagy bőkezűséget. Szóval ha gazember vagyok, akkor kinyírtok, ha viszont az egész kompániát megmentettem ma az elkerülhetetlen pusztulástól, akkor kerek tíz mázsát vetsz ide nekem. Vehetek húsz üveg vodkát. Köszönöm, papa, ezt a hallatlan jóságodat…
  Még föl se egyenesedhettem, úgy álltam meghajolva, amikor hirtelen gyorsasággal meglendült a púpos halinacsizmás lába, és – a szemem szikrát vetett, oldalt zuhantam a padlóra, az orromból spriccelő vért szétmázolva az arcomon. Négykézlábra emelkedtem, majd imbolyogva fölálltam, forgott velem minden a levegőben az izgalomtól, az elfogyasztott vodkától és az arcomban sajgó fájdalomtól.
  – Még egyszer köszönet, papa, az igazságosságodért. És a kedvességért, amit Foksz ígért nekem…
  A púpos hangtalanul nevetett, kitátva iszonyú fehér ínyű száját undorító, korhadt fogaival, és láttam, hogy erő még van benne bőven. A többiek elégedetten vigyorogtak, csak Levcsenko nézett rám komoran és szomorúan.
  – No, megkaptad az elismervényt? – kérdezte a púpos békésen.
  – Megkaptam, nagyon köszönöm…
  – Most már hiszel a szavamnak?
  – Nem, nem hiszek…
  Nem láttam, ahogy odakacsintott Vaspofának, aki hátulról két összefogott öklével a nyakamra sújtott – a csapástól újra a padlóra zuhantam, és a súrolt deszkára véres nyálcsomókat köpködve mondtam:
  – Nem hiszek, kedves papa – ha darabokra szaggatsz se…
  A púpos töprengve nézett a hófehér nyúlra, majd így szólt:
  – Szeretem a nyuszikat, az istennek ezeket a kis teremtményeit – olyan jóságosak, hálásak, kedvesek. És a halált is megadóan fogadják. Ti meg, emberkék, örökösen csak nyüzsgölődtök, rohantok, a pénzt hajszoljátok…
  – Sürgölődünk bizony, ha úgy tetszik. – Igyekeztem mielőbb talpra állni, nehogy megtiporjanak a halálom előtt, az utolsó meggyalázásnak alá ne vessenek; ez a gondolat sajgott bennem szüntelenül és követelően, akárcsak hörgő lélegzésem: meghalnom is úgy kell, ahogy éltem: állva!
  – Nagy kár, bizony kár! Inkább a telkedre gondolnál – mondta a púpos, azzal a markába fogta a nyúl fejét, és miközben a nagyujjával az állat füle tövét vakargatta, a másik kezével elvett az asztalról egy villát, és egy villámgyors mozdulattal beledöfte gombszerű, remegő, piros orrába. A nyuszi orrán csak egyetlen piros kis vércsepp jelent meg, és ez az eleven, meleg, prémes gombóc hirtelen görcsösen összerándult, alig hallhatóan megnyikkant, és máris kimúlt.
  A púpos fölemelte a térdéről a fülénél fogva, és az állat, mint valami üres, fehér prémzsák nyúlt ki a kezében.
  – Gyönyörű példány – mondta a púpos. – Legalább tíz font…
  Odadobta a nyulat a vámpírszemű vénasszonynak, és halkan így szólt:
  – Süsd meg gombával. – Majd hirtelen hozzám fordult, és gyulladt szemét rám villantva megkérdezte:
  – Érted most már, mit érsz ezen a bűnös földünkön?
  – Értem – bólintottam. – Szóval holnap elküldesz valakit az embereid közül a takarékpénztárba, aki beteszi a nevemre a pénzt. Negyvenezret. És akkor teljes lesz a szeretet és bizalom egymás iránt. S lelkiismeretesen foglak szolgálni…
  – Te aztán makacs egy öszvér vagy! – nevetett fehér ínyét kivillantva a púpos. – Mi a fenének neked a takarékkönyv?
  – Abban van minden reményem, hogy később nem nyírtok ki, mint valami vén igáslovat. Az én takarék-könyvemen lévő pénzt nektek nem adják ki, igaz-e? És ha Fokszot kiszabadítjuk, ez a pénz még jól jön majd nekem. No meg, adja isten, ő is csak vet nekem valamit. Nem, a takarékkönyv nélkül sehogy sem megy a dolog veletek…
  – A nyavalya essen beléd, te kulák pofa! – mondta némi megkönnyebbüléssel a púpos. – Undorító egy hörcsög vagy, látni is visszataszító a paraszti mohóságodat.
  – Neked, ahogy te élsz, lehet, hogy visszataszító, de hát én is szeretem a húst meg a fehér kenyeret…
  – Kuss, te hülye! Te, Szivacs, holnap nyolcra elmégy a takarékpénztárba, és beteszel a nevére huszonötezret – fulladjon meg tőle ez a hörcsög… És a takarékkönyvet elhozod nekem…
  – Nekem – szólaltam meg. – A takarékkönyvet nekem. Hadd melegítse a szívemet, amikor lemászok a pincébe. Vele a rendőrség pukkantói sem lesznek olyan félelmetesek, legalább tudom, mért kockáztatok…
  – Tartsd már a pofád – mondta fáradtan a púpos. – Későre jár, mindenki aludjon reggelig. Holnap szükségünk lesz az erőnkre. Hatkor ébresztő. Erre a pofára ki fog vigyázni?
  Mindenki aludni akart, és ebben a pillanatnyi beállt csöndben Levcsenko elnyújtott hangja hallatszott:
  – Én. – Kis szünet után hozzátette: – Hadd aludjon fönt a padlásszobában velem. Én nem alszom el… – Fölállt az asztaltól, odajött hozzám, könnyedén hátba taszított, és így szólt: – Nyomás, szedd a patáidat. Gyerünk fölfelé…
  A nyikorgó lépcsőn fölmentünk az első emeletre, ét éreztem, ahogy a lépcsőfokok ruganyosan hajladoznak a mögöttem haladó Levcsenko nehéz léptei alatt. Beléptünk egy sötét szobába, és az ablak nyirkos kék visszfényében oldalt észrevettem egy priccset, és letelepedtem rá; valahogy úgy éreztem magam, mintha ájulásból tértem volna magamhoz. Valahol egészen mellettem panaszosan megnyikordultak a rugók Levcsenko hatalmas testsúlya alatt. Majd újra csend lett. Valahonnan lentről fáradt hangfoszlányok jutottak el hozzánk, edénycsörgés is hallatszott, és Vaspofa egyhangú, unott dünnyögése brummogott jó sokáig. Itt fent viszont csak Levcsenko szabályos nehéz légzése hallatszott, a hallgatás meg olyan tömör volt, mint egy márványlap: iszonyú erővel nehezedett rám.
  Aztán olyan váratlanul, hogy összerezzentem, alig hallhatóan így szólt hozzám:
  -- Hát, köszöntelek, parancsnok…
  – Üdvözöllek, Levcsenko…
  Elhallgatott, aztán halkan, de nagyon érthetően ezt mondta:
  – Egy óra múlva elalszanak. Akkor kiviszlek innen…
  Ebben az új csöndben már nem érződött az előbbi gyűlölet. Hallgatása sem volt már olyan félelmetes, amíg suttogva nem válaszoltam:
  – Nem, Levcsenko. Nem megyek el innen…
  Nem sietett a válasszal, és amikor megszólalt, szavaiban szomorú bizonyosság csengett:
  – Ezek megölnek, Sarapov. És ezt nem akarnám…
  – Te? Ugyan miért?
  – Semmiért. Nem akarom, és kész…
  – Nem, Levcsenko. Nem kell. Ha el akarnék menni, nem jöttem volna ide…
  – Értem – mondta Levcsenko, majd elhallgatott, a csend megsűrűsödött, feszültté vált a hallgatásunk. – Akkor, Sarapov, a cimboráimnak ki kell nyírniuk téged. Hiszen te az életükért jöttél. Meg az enyémért. Kevesebbel te nem éred be…
  – Nyírjál ki, Levcsenko, nyírjál ki… A vérem a fejedre hull, a föld nem fog befogadni, kivet magából, mint az iszapot és a követ…
  – Hát akkor mit csináljak, Sarapov?
  – Tűnj el innen. Most még nem késő, holnap nem kell elmenned a pincébe, hogyha ma lelépsz…
  – És akkor mi lesz?
  – Én végrehajtom azt, amiért idejöttem. És nem veszem el az életedet…
  – De ezek akkor valószínűleg elveszik a tiédet…
  – Igen, valószínűleg. Ez akkor már nem lesz fontos…
  – Nem lesz fontos, lehetséges ez?
  – Lehetséges, Levcsenko. Amikor egy éve átúsztunk veled a Visztulán, egyikünknek sem volt annyira fontos. És Szaska Korobkovnak sem. Most te ott vagy abban a fedezékben. Én meg ismét a mi partunkról úszom… Épp ezért tűnj el, vonulj vissza, lépj le. Mind a kettőnknek könnyebb lesz…
  Ismét hosszú csend ereszkedett ránk, amely tömör és csípős volt, akár a mosodai gőz. Odalent zizegtek, nyikorogtak a hangok. Ánya hangosan, szinte hisztériásán zokogott, egy vénasszonyos hang is egyhangúan nyikorgott, mint a kenetlen fűrész – valószínűleg a vámpírszemű Klásáé. Lassan szivárogtak, cseppen-ként múltak a percek, végre megszólalt Levcsenko:
  – Feküdjünk le aludni – holnap korán kell kelni…
  – Mit határoztál?
  – Elmegyek veletek együtt…
  – Megölnek ott. A mieink megölnek, ha ellenállást tanúsítasz. De ha megadod magad, börtön vár rád. Sokévi…
  Levcsenko köhécselt, krákogva kinyújtózott a matracon, súlya alatt riadtan nyiszorogtak a rugók.
  – Ha megölnek, a sors akarata lesz. Hét halála nem lehet az embernek, de egyet el nem kerülhet. De börtönbe, azt ne-em, börtönbe többet nem ülök. Az életbe többet soha…
  Szemem némiképp megszokta a sötétséget, és Levcsenko hatalmas teste óriás gombaként sötétlett a matracon a falnál. Hangosan, egyenletesen lélegzett – belégzés-kilégzés, belégzés-kilégzés –, valahogy olyannak éreztem, mint egy óraszerkezetű pokolgépet – tiktak, belégzés-kilégzés, és sehogy sem lehetett kitalálni, melyik tiktaknál fog robbanni és vet szét mindent körös-körül darabokra.
  Odalent Tyagunov, a gyilkos, úgy látszik, beszívott, szüntelenül énekelt, itt fent tisztán hallatszott dühös, részeg, nemtörődöm tenorja.
  A púpos végül durván ráförmedt, Ánya pedig még hangosabban, még hisztérikusabban zokogott.
  – Irigyellek, Sarapov – mondta Levcsenko.
  – Holnap nem lesz mért irigyelned. Különben minden rendben – nevettem fel.
  – Épp ez az, amiért irigyellek – mondta Levcsenko. – A te életednek volt értelme…
  Önkéntelenül felfigyeltem rá, hogy úgy beszél rólam, mint egy halottról.
  – Tudod, Levcsenko, holnap valószínűleg sok mindenben lesz részem. De nem sajnálom. Nagyon nagy dolog az, amiért ezt vállalom. És te? Ezért a púpos gnómért? Emlékszel még rá, amikor Kovel alatt ültünk együtt egy szétlőtt fedezékben, és arról álmodoztunk, hogy élünk majd a háború után?…
  – Csak az a baj, hogy az az átkozott kutya nem álmodozott velünk, aki miatt az életem újra kisiklott…
  – Ki volt az?
  – Amikor a németek Breszt alatt szétbombázták a kórházvonatot, minden okmányom elégett. Meggyógyultam, és idő előtt otthagytam a kórházat, utol akartalak érni benneteket. Égi mannáról álmodoztam, és a tartalék ezrednél mindent elmondtam magamról: ez meg ez történt velem, korábban háromszor voltam elítélve, büntetőszázadban szolgáltam, fölterjesztettek a büntetésem eltörlésére, mivel a véremmel váltottam meg a vétkemet, és a kitüntetésem is útban van – ezt még az egészségügyi zászlóaljnál mondtad. Ott meg valami rohadt alak ült, valami hátországi patkány, aki olyan dagadt, veres pofát hizlalt magának, hogy rá lehetett volna róla gyújtani. Ez aztán így szólt hozzám: a mondottakat illetően a maga ügyében nincs semmilyen értesülésünk, Levcsenko sorkatona, és amíg az ügyét kivizsgáljuk, addig menjen csak vissza újra egy büntetőszázadba. Nagyon bántott a dolog – hát hogy van ez, csakugyan nincs igazság a földön? Mondtam neki néhány keresetlen szót, mire üvölteni kezdett, így meg úgy, végül tettlegességre került a sor, aztán hadbíróság elé állítottak, és újabb büntetést varrtak a nyakamba. És kész! Júniusban megszöktem, és azóta ezekkel a tetvekkel nyűglődök. Mit csinálhatnék? Egy utam van…
  – Ide figyelj, Levcsenko, én már nem vagyok többé a parancsnokod, nem adhatok parancsot neked, úgy kérlek, mint embert – menj el innen ma. Ha úgy alakul a dolog, hogy holnap életben maradok, minden hivatalt végigjárok veled, és elmondom, hogyan harcoltál…
  – És a háború utáni hőstetteimről is beszélni fogsz? – kérdezte szomorúan Levcsenko. – Nem, Sarapov, nekem már befellegzett. Téged pedig azért nem árultalak el, mert megesett, hogy egy köpeny alatt aludtunk, és a tiszti pótadagodat nem faltad fel soha sutyiban az ágy alatt, és a golyózáporban nem húzódtál a hátunk mögé. A Visztulánál meg, amikor szilánkot kaptam a hátamba, a hátadon cipeltél el az egészségügyiekhez. Ezért megyünk holnap együtt, aztán ahogy az isten rendeli, úgy lesz.
  – Levcsenko… –szólítottam.
  – Jól van, Sarapov, hagyjuk! Szunyáljunk, nincs miről töprenkednünk…
  Már hallatszott is, ahogy hangosan lélegzik, belégzés-kilégzés, belégzés-kilégzés, tiktak, tiktak… Én is kinyújtóztam a priccsemen, lehunytam a szemem, és csak most éreztem meg, hogy még mindig remegek az oldódó feszültségtől és félelemtől. Levcsenkóval együtt nem mehetek el: ha engem elkapnak, a bűnbarlang rögtön kiürül… Természetesen ezt az egészet nem így képzeltük – Zseglov ezt figyelembe se vette, no meg én se akartam csalétekké válni. Mi csak arra gondoltunk, hogy odacsaljuk őket az áruházhoz, de hogy hullát csináljanak belőlem, azt nem akartuk. De hát végül is így alakult – az ügynek jobb, nekem rosszabb. Most, ahogy annak a lehetőségeit latolgattam, hogyan tudnék élve kimászni ebből a kásából, szomorúan győződtem meg róla, hogy ilyen lehetőségek nincsenek. Reálisak. Még ha a bűnügyi rendőrség főnöksége megváltoztatja is az akciót, és a bandát nem csalja kelepcébe, hanem az áruháznál egyszerűen rájuk támad, a banditáknak mindig lesz rá egy pillanatuk, hogy lelőjenek, vagy kést vágjanak belém. Még Filimonov mester szambóórái sem segítenek rajtam, mert túl sokan lesznek körülöttem, és valószínűleg iszonyatosan dühösek lesznek. Tehát véged, Sarapov? Vagy még sikerül kikászálódnom? Hiszen ott, a szabadban, ott maradt Zseglov – biztosan nem ül ölbe tett kézzel, valószínűleg mindnyájan törik a fejüket, hogyan szabadítsanak ki. Persze, nincs kapcsolatunk, ha kieszelnek is valamit, itt nem tudják velem közölni. De hogy kifundálnak valamit, az biztos! Ki kell fundálniuk! Nem hagyhatnak itt a sorsomra…
  Ez a gondolat ismét némi reménységgel töltött el, lázasan töprengeni kezdtem azon, mit művelhetnek a fiúk. Csak kapkodni nem kell, szép lassan, megfontoltan kell gondolkozni, körültekintően, ezt most ott biztosan így csinálják. Valószínűleg gondolkoznak, vagy az is lehet, hogy már kigondoltak valamit. Sajnos, nem tudnak értesíteni. Jó, akkor próbáljunk így okoskodni: mondjuk, ha én lennék szabad Zseglovval, és a helyemben itt nyűglődne Paszjuk. Már kieszeltük megmentésének tervét, de nem tudunk kapcsolatot teremteni vele, és azért a terv csődöt mondhat – hiszen két szereplőre vagy néhányra íródott, és ha nem fogja tudni, mit kell tennie, akkor az előadásra nem kerül sor. Mit tennénk mi ebben az esetben Zseglovval? Felhasználnánk valamilyen tervet, olyan körülményeket vagy feltételeket, amelyekről tudtunk már az akció előtt, és kiegészítésül semmit sem kell közölni róluk…
  Ezektől a gyors, lázas gondolatoktól csak úgy zúgott a fejem, és nem jött álom a szememre – nagyon szerettem volna valamilyen kis rést találni, nem akartam így meghalni!
  Mit ismertünk mi ketten Zseglovval korábban is?
  A banda létszámát? Nem!
  A jellemüket? Nem!
  A terv megváltozását? Nem!
  Az akció helyét? Igen!
  
  
A KÓRHÁZBAN, AHOL LIFSIC ELVTÁRS A VEZETŐ,
A SEBESÜLTEK TALÁLKOZTAK V. SZMISZLOVVAL,
MOSZKVA BAJNOKÁVAL. A NAGYMESTER BESZÉLT
A HARCOSOKNAK A SZOVJETUNIÓ–EGYESÜLT
ÁLLAMOK SAKKMÉRKŐZÉSRÖL, MAJD
A RÉSZVEVŐKKEL SZIMULTÁNT JÁTSZOTT.

MOSZKOVSZKIJ BOLSEVIK

… Az akció helyét! Igen, Igen! Igen!
A cselekmény színhelyét nem tudták megváltoztatni! És Fokszot odaszállítják, ahol a legalkalmasabbnak véltük elfogni őket.
  Én is, Zseglov is jól ismerjük a helyszínt – az áruház pincéjét. A hosszú keskeny alagutat, az áruátvevő helyiséget, a betonfülkéket… Igen, és volt még ott egy kis beugró, amelynek az ajtajából a púpos baltával fejbe csapta az őrt. Ez a másfél méterszer másfél méteres kis zug vastag vaslemez borítású ajtóval. Sokáig forgolódtunk ott Zseglovval – ennek a kis zugnak a küszöbénél feküdt a meggyilkolt őr. Az ajtaja befelé nyílott.
  Ott nagyon világos volt – Grisa kimondottan a helyszíni szemléhez és a fényképezéshez egy erős, százas körtét csavart be. A beugró ajtaján volt egy nagy vasretesz. És ha lent sötét lesz?… Egészen sötét – az alagútban is meg az átvevő helyiségben is? Ha Zseglovnak eszébe jut elhúzni a reteszt, és kinyitni a beugró ajtaját… A sötétben akkor oda be lehet surranni… Az ajtót persze betörhetik a banditák… Ehhez azonban idő kell – legalábbis néhány perc… És egypár perc alatt sok minden történhet… A beugró négyzet alakú, a falak mentén polcokkal… Oldalt, az ajtó mellett lépcsőfok és egy egészen kicsi bemélyedés a téglafalban. A bemélyedés valóban kicsi… De oldalvást azért meghúzhatja benne magát az ember, ha a banditák belőnek az ajtón. Egy-két perc időt nyerhetek – s ebben az egy-két percben benne az egész életem… Hej, csak eszébe jutna Zseglovnak!… Ki kell hogy találja, egyszerűen eszébe kell, hogy jusson! Hiszen ez az egyetlen lehetőségem… Gleb, rettenetesen szeretnék még élni! Gleb, hiszen vár rám Varja! Ma este találkoznunk kellett volna, de az akció mégis sikerült. Megbeszéltük, hogy találkozunk, ha az ügy nem sikerül.
  Varja, szerelmem, tudom, hogy most te sem alszol éjszakai ügyeletes vagy éjféltől reggel nyolc óráig… Varja, drágám… magam sem tudtam, hogy így alakulnak a dolgok. Nem akartalak becsapni, mindig tudtam, hogy téged nem lehet becsapni… Varja, kis feleségem, rövid és tündöklő boldogságom, látod, mégse tudtunk elmenni a házasságkötő terembe… Varja, és mi lesz a mi még meg sem született öt fiunkkal?!! Varja, hiszen nekünk már van egy fiunk – az a kis talált gyerek, akinek szerencsét kell hoznia nekem! Varja, életem fénye, szerelmem, Varja, tudtam, hogy egy életre megszerettelek abban a pillanatban, amikor te karcsún, nyúlánkan és légiesen a talált gyerekünkkel a karodon beléptél a Grauerman Szülőotthonnak, ennek a Szobacsja tér melletti öreg épületnek az ajtaján, ahol valamikor rettentő régen magam is születtem… Varja, nem az én hibám, hogy ilyen rövid volt a szerelmünk… csupán egyetlen éjszaka, egy szikrányi orgonaszínű pillanatig voltunk csak együtt… Varja, te magad mondtad, hogy húsz év múlva olyan emberek járnak majd az utcáinkon, akik nem ismerik a félelmet. Ezért fizetek én most a magam iszonyú félelmével, minden bánatommal és fájdalmammal. Varja, drágám, és ha a szíved alatt ott egy morzsányi kis szikra – az én folytatásom? Varja, mennyivel könnyebb lenne holnap meghalnom, ha tudnám, hogy nem tűnök el végleg, hogy a Félelem Nélküli Városban ott marad egy darabka belőlem, a fiam, a te gyermeked, szerelmem… Ne felejts el, Varja – te még olyan fiatal vagy és nagyon szép, téged még szeretni fognak, és én azt akarom, hogy boldog légy, Varja, csak ne felejts el egészen, egy parányi emléket őrizz meg rólam, Varja…
  Varja, milyen jó, hogy most eljöttél hozzám… De hiszen neked reggelig ügyeleteskedned kellett volna! És hol szedted ezt a rengeteg virágot? Hiszen most ősz van… Ezeket a virágokat nekem hoztad? Ne sírj, Varja, te olyan szép vagy, amikor nevetsz… Köszönöm a virágokat, Varja, soha nem láttam még margarétát novemberben… Te mindent meg tudsz tenni, Varja… Keresd meg a kis talált gyerekünket, Varja… Hogyhogy nem emlékszel? Te adtad le a Grauerman Szülőotthonban, ott az Arbat tér mellett. Ott vannak az iratai is, Zseglov majd segít neked, Varja… Ne félj, drágám, nem veszi el a virágokat – hiszen ezek az enyéim… Meg fog menteni a pincében, és akkor neki adjuk a margarétákat… Megment… Varja, meg fog menteni… Hová tűntél, Varja? Ne menj el, Varja… Ne menj el… Nagyon, nagyon félek egyedül… Varja!… Varja!… A-a-a!…
  Kinyitottam a szemem, és fölöttem Levcsenko sötét arcát pillantottam meg, mire ismét lehunytam a szemem abban a reményben, hogy az álom majd tovább tart, csupán egy pillanatig kell várni, majd ismét kinyitni a szemem – és a látomás eltűnik…
  – Kelj föl, Sarapov, itt az idő – mondta tompán Levcsenko furcsa, nyúlós hangján.
  A szobát kora reggeli szürkés homály töltötte meg, és ebben a reggelben benne volt egy valamilyen általam még nem ismert változásnak az előérzete. Fölkeltem, odamentem az ablakhoz, és láttam, hogy éjszaka mindent beborított a hó. A piszkos, őszi esőktől tépett földet hó takarta be – vastag, nehéz hóréteg, olyan, akár a fagylalt.
  – No, Sarapov, bepettyezzük-e ma pirossal? – kérdezte a hátam mögött Levcsenko.
  – Majd meglátjuk, hogy alakul…
  A vécére már Vaspofa kísért el, s ettől a pillanattól kezdve egy lépést sem tágított mellőlem. Lent a nagy szobában a púpos ott ült a helyén, tésztaképe az éjszaka folyamán beesett, elszürkült. De azért tréfálkozott, kedélyeskedett, rá-rákiáltott a banditákra, szörnyű fehér ínyével vigyorogva engem is megkérdezett:
  – No mi újság, nem gondoltad meg magad az éjszaka? Mert különben így reggelire megszabjuk a pofád…
  – Mielőtt elígérkeznék, gondolkozom. Ha meglesz a takarékbetétkönyvem, megyek, és mindent, amit mondasz, megteszek…
  Reggelire főtt húst ettünk meg rántottát vagy két tucat tojásból, és teát ittunk. Ostoba gondolat villant föl bennem: legalább emberi módon teleeszem magam utoljára… Ánya nem volt velünk – vagy aludt még, vagy éjszaka elment. Ő érdekelt a legkevésbé – hová tűnik. Szivacs kivételével valamennyien együtt voltunk. Másnaposság ellen a púpos mindenkinek egy pohár italt engedélyezett.
  – Ha isten megadja, szerencsével térünk vissza, akkor majd örvendezünk – mondta. – De a munkához tiszta fej és biztos kéz szükséges…
  Fél kilenckor megjött Szivacs, és átadott a púposnak egy vadonatúj, szürke könyvecskét címerrel a fedőlapján.
  – Határidő nélkülire vagy tartós betétkönyvbe tetted a pénzt? – kérdeztem.
  – Határidő nélkülire – felelte a púpos, a takarék-könyvet lapozgatva.
  – Kár, a tartós betét egy év után plusz egy százalék kamattal nő…
  – Előbb éld meg ezt az egy évet – mondta a púpos, és az asztalon át felém dobta a takarékkönyvet, úgyhogy az végigcsúszott az asztallapon, és leesett a padlóra; láttám, szándékosan csinálta – kényszeríteni akart, hogy még egyszer lehajoljak, meghajolva mondjak köszönetét érte. Sebaj! Meghajlunk! Fölemeltem a könyvecskét, átlapoztam, minden a legnagyobb rendben. „Vlagyimir Ivanovics Szidorenko… huszonötezer…”
  – Köszönetem érte, papa. – A könyvecskét zsebre vágtam, és leültem, hogy befejezzem a teázást. Ebben az egész teázásban, értelmetlen reggeli sürgölődésben, várakozásban és bizonytalanságban alig érezhetően már ott sejlett a halál undorító, édeskés hullabűze…
  Negyed tízkor a púpos leszállt magas székéről, és parancsot adott a gyülekezésre. Öszvér feladta rá a bőrbekecset, a púpos gondosan nyakára tekerte a hosszú gyapjúsálat, fülvédős vörös rókaprém sapkát húzott a fejére, és két hosszú majomkezét Romanov-kori meleg bundája ujjába dugta, miközben Öszvér türelmesen álldogált mögötte, mint valami lakáj. Talpnyalók! Undorító talpnyalók!
  Szivacs is fölvette a kabátját meg a gombos, kis ellenzős sapkáját, Tyagunov, a gyilkos belebújt a raglánjába, Vaspofa a vállára vetette a pufajkáját, Levcsenko pedig szorosra húzta a köpenyén a derékszíját. A falnál mozdulatlanul állt Klása anyó, és majd átfúrt a tekintetével. De hallgatott.
  – No, drága gyerekeim, isten segítségével? – mondta vagy inkább kérdezte a púpos. – Üljünk le, mielőtt elindulnánk, azért megyünk, hogy sikerüljön… A hó is hasznunkra van – ha a zsaruk ott voltak, akkor a mezőn feltétlenül nyomot hagytak…
  Mindenki leült, a púpos meg ezt mondta:
  – Hiszem, hogy sikerrel járunk – szent dolgot cselekszünk, a barátunkat mentjük ki a bajból.
  Arra gondoltam, mennyivel szívesebben tette volna hidegre a barátját, mint tegnap a nyulat, ha nem félt volna tőle, hogy holnap valamennyiüket föladja…
  A púpos fölállt, odament Klásához, a vámpírszemű vénasszonyhoz, átölelte, és háromszor összecsókolódzott vele.
  – Várj, anyám, sikerrel térünk vissza…
  Micsoda ronda svábbogarak! Átkozott vámpírok! A mások vérével teleszívtátok magatokat, és a tanyátokat is mások bánatára, emberi könnyekre építettétek…
  És te, Klása anyó, ne engem nézz, hanem azt a gyönyörűséges púpos fiadat! Utoljára látjátok egymást, gazemberek! Egyszer s mindenkorra, egyszer s mindenkorra, egyszer s mindenkorra? Ütött a végórája a vérszívó pókfamíliának! Nem tér vissza a pók, nem tér vissza…
  – Ettől óvakodj, Karpusa – mondta a vámpírszemű vénasszony, és az ujjával felém bökött. Én meg meghajoltam előtte, és így szóltam:
  – Készülj, Klása anyó, legyen harapnivaló meg itóka, mulatni eljövök hozzád…
  – Essen beléd a kolera! – mondta hangosan, gyűlölettel, és elfordult.
  A púpos könnyedén hátba taszított:
  – Ne koptasd annyit a nyelved. Gyerünk…
  Az utcán édes hóillat, fehérség és csönd volt. Az udvaron a kétméteres palánkon belül már ott állt a bemelegített kenyeresfurgon, a púpos Öszvérrel beült a vezetőfülkébe, mi meg fölugrottunk a rakodótér fémdobozába. A motor felbőgött, talpunk alatt megremegett a kipufogócső, és a teherautó lomhán elindult, átgurult a kapunál lévő kis emelkedőn, és kihajtott az utcára. Szóval nekivágtunk…
  Tyagunov, Levcsenko meg én az üres kenyereskasokra ültünk, Vaspofa meg Szivacs levett a kocsiszekrény oldaláról egy hosszú deszkát, ez a hosszúkás szellőzőnyílásokat fedte, amelyek olyanok voltak, mint a lőrések.
  A furgonban mindjárt világosabb lett, a nyílásokon át láttam a mellettünk elsuhanó házakat, a villamost, majd felbukkant egy tűzoltótorony, de nyomban el is tűnt. A Cserkizov kerületből a Sztrominka felé tartottunk…
  Rettenetesen szerettem volna rágyújtani. A zsebemben kitapintottam a dóznit, amit tegnap Kopirintől kaptam: „Ha úgy érzed, gyújts rá, s mindjárt megkönnyebbülsz…“ Vagy a kocsi rázott nagyon az eljegesedett úttest buckáin, vagy a kezem remegett erősen, de sehogyan sem sikerült cigarettát sodornom – mindig kiszóródott a dohány. Levcsenko sokáig figyelt, aztán kivette a kezemből a dóznit, és nagyon ügyesen és gyorsan sodort egy cigarettát, a papír szélét szabadon hagyva, hogy én nyálazzam meg, és felém nyújtotta. Rágyújtottam, leszívtam a kesernyés füstöt, nyomban könnyű szédülés fogott el tőle, a hátam nekivetettem a hideg kocsioldalnak, és lehunytam a szemem.
  Íme, utam vége felé közeledem. Ég veled, Varja… Csak egyetlen reményünk van arra, hogy találkozzunk, ha Zseglovnak eszébe jut a beugró ajtaja. Érdekes lenne tudni, vajon mire gondolt Vászja Veksin, amikor Jeszin, a bandita melléje telepedett a padra… Érted bosszút álltunk, Vászja. Értem is leszámolnak majd velük valamennyiükkel… Csak hát én is nagyon szeretnék még élni. Megélni azt az időt, amit Mihal Mihalics ígért, a Könyörületesség Korát… Ég áldja, Mihal Mihalics… Maga egyszer azt mondta, hogy az emberek a maga életéről csak akkor tudnak majd, ha az újság a halálhírét közli… Látja, minden fordítva történik. Rólam…
  Fék csikorgott, a furgon lelassult.
  Sebaj! Hiszen felderítő vagyok! Bűnügyi nyomozó! Megölhetnek, de meg nem ijeszthetnek soha! Így fegyvertelenül is lesz rá időm, hogy egyet elkapjak közületek. Valószínűleg téged, Vaspofa, aki nem tágítasz mellőlem – tehát ez lesz a sorsod!…
  A furgon megállt, csönd lett, én meg fölugrottam a ládáról, hogy kinézzek a résen.
  – Ülj vissza a helyedre, te szemét! – mordult rám Vaspofa. – Nemhiába vicsorítasz rám – én vagyok a végzeted. S egy szempillantás alatt kinyírlak.
  – Mit füstölögsz, te hülye? – mondta Vaspofának Levcsenko. – Ő is mindjárt lejön velünk, és még azt se akarod megengedni neki, hogy körülnézzen. Ülj le, és ne jártasd a pofád…
  Kinéztem a résen, és a környező vakító fehérségtől össze kellett hunyorítanom a szemem. A furgon egy kis mellékutcában állt, az áruház közelében – onnan, ahol álltunk, látni lehetett az áruház bejáratát és a mező egyik sarkát, ahonnan meg lehetett közelíteni a hátsó bejáratot, valamint az átvevőhelyiséget meg a pincét. Körös-körül a hó szűztiszta volt, csupán egyetlen lábnyomsor vezetett a kapuhoz. A púpos kiszállt a vezetőfülkéből, és beszólt a résen keresztül:
  – Szivacs menjen oda az áruházhoz, és nézzen szét, mi a helyzet…
  Szivacs feszülten-görcsös léptekkel odament az áruházhoz, csenevész hátán látszott, erősen be van gyulladva. Kis ideig ott toporgott a bejáratnál, majd visszajött, és azt mondta, hogy az áruház zárva van, de odabent két fehér köpenyes nőt látott, akik valószínűleg eladónők. A szívem vadul feldobogott – úgy látszik, az akció megkezdődött. A fehér köpenyes nők az áruházban nem eladónők, hanem minden bizonnyal a kommendáns szakaszból való rendőrlányok…
  – Állandóan figyeljetek, nehogy elbámészkodjatok – mondta a púpos, és bemászott a vezetőfülkébe.
  Dermedt másodpercek, fagyos percek, minden elveszett. Fogalmam sincs, meddig tarthatott mindez, és közben feszülten próbáltam visszaemlékezni rá, hány lépés lehet az ajtótól az alagútig, majd az alagút hosszát latolgattam magamban és azt, hogy onnan mennyi lehet a távolság a fordulóig, amely mögött rögtön ott van a beugró vasajtaja. Micsoda hülyeség – egy nyomorult ajtó, az egyetlen ajtó az életemben…
  – Ott vannak! Ott vannak! – kiáltotta fojtott hangon Szivacs.
  Egyszerre hajoltunk a résekhez, és láttuk, hogy az áruház bejáratánál lefékezett a Ferdinandunk, a szélvédő üveg mögött látszott Kopirin. Felhajtott a bal oldali járdára, aztán farolni kezdett, és úgy állt meg a kocsival, hogy az ajtaja pontosan egy vonalban volt az áruház bejáratával. A kocsi ajtaja kinyílt, s láttam, hogy Zseglov fürgén kiugrott. Megkopogtatta az üveget, és mutatott valamit az áruházban tartózkodóknak. Az áruház ajtaja kinyílt, az autóbuszból pedig kiszállt Paszjuk, aki Fokszot vezette, mögötte Taraszkin biztosított. Egy szempillantás alatt bevezették Fokszot az áruházba, kint nem maradt más, csak Grisa és Kopirin.
  Ez minden. Az áruházban bizonyára vannak még mások is a mieink közül, meg itt, az utcán is pontosan bemérték és célba vették már a kenyeresfurgont. Öszvér beindította a motort, és a furgon lassan, egyesben megkerülve a sarkot, kigördült a mezőre, a hátsó bejárathoz, és pontosan úgy állt meg előtte, mint Kopirin.
  A púpos fürgén kimászott a vezetőfülkéből, az öklével rávágott a kocsi oldalára, mire gyorsan kiugráltunk a hátsó ajtón a hóba. A hátsó ajtón nem volt lakat. Vaspofa könnyedén maga felé húzta az ajtót – kinyílt. Elsőnek Tyagunov lépett a pince lejtős lejárójára, őt a púpos követte. Vaspofa karon ragadott, de Levcsenko félrelökte:
  – Eredj előre és figyelj, nehogy melletted megpucoljon a hekusokhoz. Én majd hátulról fedezlek…
  Az ajtó mögött eltűnt Vaspofa, Levcsenko körülnézett, de hátulról már ott nyomakodott mögötte Szivacs meg Öszvér kezükben revolverrel, Levcsenko intett, és én is ráléptem a pince beton lejárójára.
  … Az utca vakító hófehérsége után a pince homályában az első pillanatban csak az előttem haladó lépteinek halk surrogását, Levcsenko nehéz dobogását meg a mögöttem igyekvő Szivacs és Öszvér lépéseit hallottam. Aztán a szemünk megszokta a homályt, és a púpos biztos léptekkel haladt keresztül az átvevőhelyiségen, és fürgén bebújt az alagútba; a kanyarban poros tizenötös körte gyér fényében haloványan megcsillant egy Walter acélkékje hosszú majomkezében. Tyagunov is bebújt az alagútba, cipője csak úgy surrogott a betonon, utána Vaspofa következett súlyosan, őt meghajolva én követtem, mögöttem Levcsenko… Valahol elöl, fönt hangos beszéd hallatszott, és a púpos pontosan e hangok felé vezetett bennünket. Öt lépés, hat, hét, nyolc, kilenc; az alagút hamarosan véget ér, alacsony mennyezetének mindjárt vége, valami husáng kéne, amivel egy csapásra lefektethetném Vaspofát… Ej, az úgy látszik, nem jutott eszébe Zseglovnak, hogy villanyfénynél hova tudnék tűnni előlük? Annyira reménykedtem benne, hogy Zseglovnak eszébe jut, és kikapcsolja a világítást…
  Vége az alagútnak… Innen négylépésnyire kell lennie jobbra a kanyarulatnak, aztán még két lépés, és ott a beugró… Három… négy… Kanyarulat… Egy… kettő…
  Kialudt a villany! A fény kihunyt! Áthatolhatatlan tintafekete pincesötétség vett körül bennünket. És csönd, mindenki megállt. Ez még így tart néhány másodpercig…
  Egy lépés oldalt, szorosan a falhoz. Egy lépés előre. Jaj, csak csöndesen, csöndesen lépj, lábam. Ne dörömbölj úgy, szívem! Ne olyan sípolva szívd be, tüdőm, e dohos levegőt. A púpos rondán káromkodik, valaki gyufával matat… Itt az ajtó vaslemez borítása, megérintem a pincében jéghidegre hűlt vasat. Mind a két kezem fázósan reszket. Atyaisten, csak nehogy nyikorogjanak, recsegjenek az ajtópántok. Hangtalanul nyílj ki, te ajtó. Az ajtó nesztelenül nyílt a beugró sötétjébe jól megkent pántjain ujjaim nyomása alatt, és a beugró úgy nyelt el, akár a folyó, mint anyám két ölelő karja, mint a magmenekülés, mint az élet…
  Fejemben nem volt egyetlen gondolat sem, csak vad ösztönök lüktettek görcsösen bennem, és az évek során megszerzett jártasság, ahogy a szakadék szélén jártam. A gondolataim Zseglovnál kalandoztak, aki tegnap jókora tolózárat szerelt az ajtóra, vastagon bekente gépzsírral, úgy hogy simán csusszant be a fészkébe, mint harcsa a hálóba.
  Csak álltam a kőfalhoz simulva, hidege jólesően hűtötte lángoló arcomat, és olyan légszomj tört rám, mintha vasmarok szorította volna össze a torkom nem volt elég levegő, és nem volt bátorságom elhinni, hogy mindenben meg tudtam egyezni Zseglovval, húsz kilométer távolságból, az ocsmány banditafészekben ülve, a lélek kiáltását el tudtam juttatni hozzá…
  Az ajtón kívül felhangzott a púpos kissé reszkető, feszült hangja, amelyben viszont nyomát sem lehetett érezni ijedségnek:
  – Vologya! Hol vagy, Vologya? Szólalj meg! Mi az, tán bújócskát akarsz játszani, te szemét?…
  Oldalt beálltam az ajtó melletti mélyedésbe, és ahogy végigtapogattam a falat, az ujjaim a polcon hirtelen valami nehéz és fémesen hideget érintettek – pisztoly!
  A szolgálati pisztolyom! Zseglov erre is gondolt, ha kitalálom a gondolatait, a pisztoly is ott lesz a kezem ügyében!
  – Vologya! – morogta a púpos ingerülten. – A fogammal szaggatlak szét, te gané!
  Most sem válaszoltam, csak a falhoz simultam.
  – Pucolni kéne! – mondta Levcsenko.
  – Itt egy ajtónak kell lenni valahol jobbra – hallatszott Vaspofa hangja. – Oda húzódhatott be…
  És nyomban ezután hatalmas csapásokkal döngetni kezdték az ajtót. Oda se neki, egy darabig csak kitart, aztán majd meglátjuk.
  – Ponty, hagyd a fenébe, pucolni kéne! – hallatszott ismét Levcsenko tompa hangja.
  – Meg kell nyuvasztani ezt a rohadtat, aztán majd megyünk – recsegte fogcsikorgatva a púpos. Úgy látszik, együttes erővel zúdultak neki az ajtónak, mert a pántok panaszosan megreccsentek.
  Ekkor, a nagy nekihuzakodásban, fojtott káromkodás és vad szitkozódás közepette nagyon hangosan, szinte fémesen zendült meg Zseglov baritonja:
  – Bandita polgártársak! Figyelem!
  Az ajtó feszegetése hirtelen abbamaradt, a kintiek szinte megdermedtek a meglepetéstől, nekem se jutott mindjárt eszembe, hogy Zseglov a szellőzőnyíláson át szól hozzájuk, és ezen a boltíves, szűk, dohos helyen, ebben a pokoli sötétségben hangja úgy zengett, mint Jerikó kürtjei. Szinte biztosra vettem, hogy Zseglov ennek hatását is előre látta.
  – A bandát teljesen körülzártuk. Mind a két kijáratot elreteszeltük. Mellesleg a furgonotokat is elvittük a hátsó kijárattól. Javaslom, adjátok meg magatokat, különben innen nem kerültök ki…
  – És ki az, aki ott fönt ugat? – kérdezte a púpos.
  – Veled, te disznó, nem ugat, hanem beszél, méghozzá Zseglov százados. Valószínűleg hallottál már róla. Én javaslom nektek, hogy adjátok meg magatokat szép szóra…
  – És ha nem? – kérdezte a púpos.
  – Akkor másként beszélünk. Mivel a bandátok rendkívül veszélyes a parancsnokság úgy rendelkezett, ne élve fogjunk el benneteket, ha nem fogadjátok el a feltételeimet. No, hogy tetszik neked ez a változat?
  – És azt a kis szemetedet nekünk adod, hogy megzabáljuk? A bőrét elevenen nyúzzuk le róla!
  – Mit mondjak? Legalább közbenjár majd értetek, meglátjuk.
  Ügyes ez a Glebuska, adott még egy lehetőséget mindenesetre! Néhány másodperc telt el feszült, gonosz csendben, aztán Zseglov harsányan fölnevetett, hahotája végigdübörgött a pincén:
  – A sajtból a lukat, azt kapod meg, nem a bajtársunkat. Már régen messze jár! Rövid a kezed ahhoz, hogy elérd.
  Ott tanácskoztak pontosan az ajtóm előtt, és hallottam, ahogy első haragjuk indulatosságát, tulajdon rémületük felindultságát fölváltotta az a végleges meggyőződés, hogy innen nem tudnak kitörni, a csapda halálosan összezárult.
  – Még két percet adok… – dübörgött Zseglov hangja fülsiketítően.
  Szédültem, a lábam elzsibbadt, a banditák hangja hol felerősödött, hol megint elhalt valahol, és az egyik pillanatban – bizonyára ezer év telt el közben – a púpos így kiáltott fel:
  – Dögöljetek meg, szemetek, tietek a bank! Megadjuk magunkat!…
  – Gyertek elő a pincéből. Egyenként. Az ajtó előtt álljatok meg, és dobjátok ki a földre a fegyvereket meg a késeket. Figyelmeztetlek benneteket, az ajtóra fegyverek irányulnak, semmi bűvészmutatványt, mert minden figyelmeztetés nélkül lőni fogunk…
  Topogás, dübörgés, surrogás, távolodó lépések zaja, majd csönd, és valahol messze, a kopott boltíveken, fordulókon, ócska ajtókon túl felhangzott Zseglov már nem rádiósan harsogó, hanem megszokott, gyors baritonja:
  – Tehát akkor – az első dobja el a fegyverét, és lépjen ki…
  Eltelt néhány másodperc, és újra hallottam Zseglov hangját:
  – Kijöhet a második…
  – A harmadik…
  – Most jöjjön ki a púpos… Azt mondtam, a púpos!
  – Az ötödik…
  – Jöjjön ki az utolsó…
  A hangok még mindig zavarosan zümmögtek, míg végül Zseglov ujjongva felordított:
  – Kész! Sarapov, gyere ki! Mind itt van!
  Kezdtem elhúzni a reteszt, de a kezem sehogy sem akart engedelmeskedni. A lábam mintha vattából lett volna, ahogy elbotorkáltam a pincefeljáróig, lassan tettem meg az utolsó lépéseket, és kiléptem az utcára, de a pisztolyt még mindig a kezemben tartottam…
  Szédülten néztem szét – sokan vettek körül, Taraszkin, Grisa, szorongattak, ölelgettek, Zseglov meg keményen a vállamra csapott, és így szólt:
  – Remek fickó vagy, Sarapov! Már majdnem frászt kaptunk itt miattad…
  Paszjuk gondos gazda módjára összeszedte a hóra hajigált fegyvereket, a banditákat, akiket már megmotoztak és megbilincseltek, beültették a börtön rabszállító kocsijába, a „meseautóba”, a csatárláncban álló fegyveres rendőrök érdeklődéssel néztek rám. – A meseautó ajtajában ott állt Levcsenko.
  – A kezedet! – parancsolt rá egy rendőr. Levcsenko rám emelte a szemét, bánat, fájdalom sugárzott belőle. Két kezét a rendőr felé nyújtotta.
  Feléje léptem, hogy megmondjam neki: megmentetted az életemet, én pedig még ma…
  Levcsenko ekkor két kinyújtott kezével mellbe lökte a rendőrt, aki hanyatt esett. Levcsenko átugrott rajta, és futni kezdett a mezőn. Egyenesen futott, nem cikcakkban, mintha föl sem merülne benne az a gondolat, hogy rálőhetnek. Hatalmas, egyenletes ugrásokkal rohant egészen könnyedén, és gyorsan nyargalt a kerítések felé, amelyek mögött a rzsevi vasútvonal kisajátított területe húzódott.
  A bénultságom egy szempillantás alatt eltűnt – kiabálva rohanni kezdtem utána:
  – Levcsenko, állj! Szerjozska, állj meg, ha mondom! Ne fuss! Szerjozska!…
  Rohantam utána, de a kiabálástól nem volt elég gyors a tempóm, és a szemem sarkából láttam, hogy Zseglov, aki oldalt állt, elvette az egyik kísérő rendőr puskáját, és a vállához emelte.
  A mező közepén megálltam, kitártam a karom, és ordítani kezdtem Zseglovnak:
  – Állj! Állj! Ne lőj!…
  A fegyver csövén kurta kis füst csapott ki, vadul felordítottam:
  – Ne lőj…
  Megfordultam és láttam, hogy Levcsenko hirtelen erősen előrehajolt, mintha a feje az egész testét előrerántotta volna, vagy mintha valami rendkívül érdekes dolgot látott volna a hóban, a legérdekesebbet az egész életében, és futás közben szerette volna megnézni, majd arccal a hóba zuhant…
  Odafutottam hozzá, a hátára fordítottam: a szeme már áttetszőén üveges volt. És a hó csak egy pillanatig volt piros a vértől, aztán nyomban elfeketedett. Fölemeltem a fejem, mellettem ott állt Zseglov.
  – Megöltél egy embert – mondtam neki fáradtan.
  – Egy banditát öltem meg – nevetett föl Zseglov.
  – Megölted azt az embert, aki megmentette az életemet.
  – Akkor is csak bandita – felelte lágyan Zseglov.
  – Idejött velem, hogy kézre adja a bandát – mondtam csendesen.
  – Akkor nem kellett volna elfutnia, megmondtam nekik, hogy figyelmeztetés nélkül lőni fogok…
  – Megölted – ismételtem makacsul.
  – Igen, megöltem, és nem sajnálom. Ez bandita – mondta meggyőződéssel Zseglov.
  A szemébe néztem, és megrémültem – szilaj öröm sugárzott belőle.
  – Azt hiszem, neked nagyon tetszik, ha lövöldözhetsz – mondtam és felálltam.
  – Mi az, meghibbantál?
  – Nem. Csak látni sem bírlak.
  Zseglov vállat vont.
  – Ahogy gondolod…
  A mezőn keresztül az áruház felé igyekeztem, oda, ahol emberek csoportosultak, és éreztem, hogy a torkomban könnyek, szitkok bugyborékolnak. Megfogtam Kopirin karját, és azt mondtam neki:
  – Vigyél el, apám, a főkapitányságra…
  – Jól van – felelte, de nem nézett rám, és bemászott a buszba. Ránéztem Paszjukra, Taraszkinra, Grisa arcára, és úgy rémlett, hogy rosszallóan elfordulnak tőlem; egyik sem nézett a szemembe, és nem értettem, hogy miért. Valamennyien valahogy olyan furcsák voltak – bűntudatosaknak vagy talán elégedetleneknek látszottak. A befejezett akció öröme sem tükröződött az arcukon.
  Kopirin veszett iramban száguldott keresztül a városon, közben állandóan dünnyögött az orra alatt, de nem az autógumikról, hanem a fiatalokról, az igazságtalanságról, a sorsról. Nem nagyon figyeltem rá, mert a jelentésemen töprengtem. Zseglovval nem fogok tovább dolgozni…
  A főkapitányság ajtaján így szóltam Kopirinhez:
  – Köszönet neked, Kopirin. Mindenért. A dózniért is… Ott maradt, annál a megölt fiúnál…
  
  
A LÁMPAERNYŐ AZ EGYIK LEGSZÜKSÉGESEBB
TÁRGY, MEGSZÉPÍTI KÖRNYEZETÜNKET,
OTTHONOSSÁGOT TEREMT. A KÖZSZOLGÁLTATÁSI
MŰHELY HELYES KEZDEMÉNYEZÉSE VOLT, HOGY
MEGSZERVEZTE A LÁMPAERNYŐ-KÉSZÍTÉST.
MINDEN BELÜGYI DOLGOZÓ RENDELHET SZÉP
LÁMPAERNYŐT SAJÁT ANYAGBÓL, AMELYNEK
MODELLJEI A MI MŰHELYÜNKÖN KÍVÜL SEHOL
NEM TALÁLHATÓK.

A HARCI ŐRHELYEN

– Veled megyek – mondta Kopirin, és kikászálódott a vezetőülésből.
  – Minek? – csodálkoztam. – De ha akarsz, menjünk…
  Az előcsarnok, mint mindig, meglehetősen népes volt, gondterhelt kollégák siettek a dolguk után, csak nekem nem volt ma semmi dolgom. Odamentem a lépcsőhöz, és az asztalon, a falnál Varja fényképét pillantottam meg. Elég nagy kép volt, mintha az igazolványképről nagyították volna ki.
  Varja?
  Miért? Miért került ide a fényképe?
  A lábam megroggyant, mintha földbe gyökerezett volna.
  A szívverésem is elállt.
  
  
MA, SZOLGÁLATI KÖTELESSÉGE TELJESÍTÉSE
KÖZBEN MEGHALT SZINYICSKINA VARVARA
ALEKSZANDROVNA RENDŐR TIZEDES…
  
  
– Vologya, Vologya, szedd össze magad… Úgysem változtathatsz rajta – zümmögött a fülembe Kopirin hangja.
  Varja! Varja! Ez nem lehet igaz! Ez ostobaság! Badarság! Mese! Varja!
  Varja, ma nekem kellett volna elpusztulnom, de én visszatértem. Azt ígérted, hogy megvársz, Varja!…
  
  
MA ÉJSZAKA FEGYVERES BŰNÖZŐK
LETARTÓZTATÁSA KÖZBEN ÉLETÉT VESZTETTE
BAJTÁRSUNK – EGY NAGYSZERŰ SZOVJET LÁNY,
VARJA SZINYICSKINA. NINCS OLYAN EMBER
A FŐKAPITÁNYSÁGON, AKIBŐL EZ A HÍR NE
VÁLTANA KI, MÉLYSÉGES SZOMORÚSÁGOT…
  
A márványpadló meglódult a talpam alatt, minden táncolni kezdett a szemem előtt. A fénykép, a virágok, Varja! Ez egyszerűen lehetetlen… És ekkor rám szakadt a mi meg nem született öt fiunk rettenetes kiáltása, panaszosan sírt a kis talált gyerek, akinek szerencsét kellett hoznia nekem, a keringő hangjaira együtt forgott velem Varja, két nagy szeme szinte lángolt előttem, a szívem minden sejtjére emlékezett, jóságos, puha ajka engem becézett, hallottam a suttogását: „Vigyázz magadra”, és a két kezem tele volt az ő virágaival, amiket ő hozott nekem novemberben, életem legszörnyűbb éjszakáján, már holtan. Hiszen akkor halt meg, amikor elment tőlem álmomban, hajnaltájt, és a szívem akkor majd meghasadt a fájdalomtól, könyörögtem neki, őrizzen meg kicsit az emlékezetében… Varja!
  Kopirin átölelte a vállam, valamit magyarázott, ránéztem – hosszú, vörös bajusza végén könnycseppek csillogtak. Tudták, ezért féltek a szemembe nézni.
  Valami furcsa, szürke köd ereszkedett rám, semmit sem értettem, és bárhogy próbálkozott is elhúzni Kopirin, nem mozdultam Varja fényképe elől.
  A haja svájci sapkája alá volt gyűrve, vidám szeme elszántan csillogott.
  
  
A LENINI KOMSZOMOL NAGYSZERŰ TAGJÁNAK,
VARJA SZINYICSKINÁNAK EMLÉKÉT ÖRÖKRE
MEGŐRIZZÜK SZÍVÜNKBEN.
  
Félrelöktem Kopirint, és kirohantam az utcára. Ismét óriás pelyhekben hullott a hó, és hűvös, csiklandozó érzést keltve olvadt meg az arcomon. Valahol elveszítettem a sapkám, de a hideget egyáltalán nem éreztem. Tulajdonképpen semmit sem éreztem egyetlen fájdalomtól lángoló, üvültő csomó lett belőlem, egyetlen lázas seb. Varja…
  Nem emlékszem, egész nap merre kószáltam, mi történt velem, kivel beszéltem, mit csináltam. Egészen önkívületi állapotba kerültem.
  Amikor magamhoz tértem, azt láttam, hogy ott ülünk az irodánkban. Nem tudom, hogy ez nappal volt-e még, vagy már leszállt az éjszaka, de a fiúk ott ültek körülöttem – Grisa, Paszjuk, Taraszkin és Kopirin.
  – Vologya, gyere el hozzám, aludj ott – mondta Taraszkin.
  – Menjünk – egyeztem bele, minden mindegy volt.
  Kinyílt az ajtó, benézett egy piros arcú őrnagy és megkérdezte:
  – Zseglov hol van?
  – Jelentést tesz a főnökségnek mondta Paszjuk, és legyintett.
  Valamennyien szedelőzködni kezdtek, én meg csak ültem apró kis íróasztalomnál, amelyet oly sokáig osztottunk meg Taraszkinnal, és nem hagyott nyugtot a gondolat, hogy az eszméletlenségem idején is valami rendkívül fontos járt az eszemben, amit semmiképpen sem szabad elfelejteni, ettől függött az egész életem, és most, lám, elfelejtettem. Amíg a többiek öltözködtek, a hangszóróból egy énekes rekedt, erőlködő hangja áradt: „Te vagy a boldogságom, a leghívebb barátom”, én meg egyre csak próbáltam visszaemlékezni erre a nagyon fontosra, ami szüntelenül nyugtalanított, de zavart az összpontosításban az, hogy pontosan ugyanígy történt minden, amikor kimentünk Vászja Veksinnel, hogy találkozzunk a banditákkal. Csak Zseglov hiányzott most.
  – Gyerünk, Vologya – mondta Taraszkin.
  Az ajtóban aztán eszembe jutott. Eszembe jutott, visszamentem, és így szóltam:
  – Fiúk, menjetek csak, szeretnék még egy kicsit egyedül üldögélni…
  Amikor a léptek elcsöndesedtek a folyosón, leemeltem a telefonkagylót. Sokáig melengettem a tenyeremben fekete ebonittestét, a zúgás könyörgőn, tompán hangzott benne. Lassan ütközésig fordítottam a tárcsát – először egy nulla, aztán kilences –, rövid cincogó hang a fülemben, majd egy csengő leányhang szólalt meg:
  – Tessék, tudakozó…
  Egy pillanatig még hallgattam – ismét megjelent előttem Varja arca, aztán tenyeremet a szememre szorítottam, mert elviselhetetlen fájdalom hasított a szívembe, és gyorsan így szóltam:
  – Kisasszony, kérem, keresse ki nekem a Grauerman Szülőotthon telefonszámát.
























FEKETE KÖNYVEK

Kiadta az Európa Könyvkiadó
A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel
Szedte és nyomta a Stráž, n. v.
Készült Vimperkben, 1987-b	en

Felelős szerkesztő: Enyedy György
A fordítást az eredetivel Sándor Judit vetette egybe.
A fedélrajz Liener Katalin munkája
Műszaki szerkesztő: Varga Lajos
Műszaki vezető: Miklósi Imre
Készült 80000 példányban, 39, 41 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 4262 4




































Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák
Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének
keretében. Készült 80 000 példányban az Európa Könyvkiadó,
Budapest részére a Madách Könyvkiadó, Bratislava
gondozásában



















Fekete Könyvek

Arkagyij Vajner – Georgij Vajner
A „Fekete macska” bandája

A mű eredeti (orosz) címe „Éra miloszergyija” A Molodaja
gvargyija, Moszkva 1983-as kiadásából fordította
Árvay János. A fedélrajz Liener Katalin munkája.
Kiadta a Madách Könyv- és Lapkiadó n. v., Bratislava 1987.
Oldalszám 536. Felelős szerkesztő Enyedy György. Műszaki
szerkesztő Varga Lajos
Nyomta a Stráž, n. p., závod Vimperk.
Szerzői ívek száma 25,26. Kiadói ívek száma 25,90
SÚKK sz. 1721/1-86. Összpéldányszám 85 000, ebből 80 000
példány az Európa Könyvkiadó, Budapest részére készült
a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista
Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében.

Témakör 13
Ára 23 Kčs

691-902-87
601/20/825

     * HBE – Harc a Banditizmus Ellen.
     * Szmerty spionam – Halál a kémekre (Kémelhárító Osztály)
     * Szamozascsita bez oruzsija = fegyver nélküli önvédelem.
     * ÁANSZ – Lenin-renddel kitüntetett Állami Akadémiai Nagyszínház
     * Tehénnek, vagyis húsnak, megenni
     * Messzire van Tipperary; népszerű angol katonadal kezdősora
  ??
  
  ??
  
  ??
  
  ??