HILIPP VANDENBERG A GOLGOTA-AKTA A mű eredeti címe: Philipp Vandenberg DIE AKTE GOLGATHA 2003 By Verlagsgruppe Lübbe Gmb&Co. KG, Bergisch Gladbach Hungarian translation (c) Boda András, 2007 Borító (c) Gelányi Mariann (Malum Stúdió) ISBN 978 963 7437 79 3 Tipográfia: Scriptor Kft. Nyomta és kötötte: Kinizsi Nyomda, Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató A kiadásért felel: a K.u.K. Kiadó ügyvezetője K.u.K. Kiadó, 1138 Budapest, Népfürdő utca 15/E T/F: 359-1634 www.kukkanto.hu E-mail: kuk.kiado@chello.hu Fülszöveg: Nemzetközi thriller, a szervkereskedés piszkos üzletéről, és az egyház legnagyobb tabujáról. Vandenberg legnagyobb hatású regénye. Egy szervátültetés után meghal a páciens. Ami először műhibának látszik, gyilkosságnak bizonyul. Gropius professzor, a sebész, aki kétségbeesetten kutatja az igazságot, maga is halálos veszedelembe kerül. A bűnügyi szimat és a megzavart érzések két titokzatos nő karjaiba űzik. De csak egyikük viszi őt közelebb a megoldáshoz. A szervmaffia és a Vatikán közötti metszéspontot három betű jelöli: IND. És a világ legveszélyesebb aktáját egy név: GOLGOTA. TÖRTÉNET Rémes repülőút volt, abból a fajtából, melynek során az emberben fölébred a vágy, bár a világra se jött volna! Pedig minden olyan simán indult. Az LH 93-as pontosan 15 óra 10-kor szállt fel, napsütéses őszi időben, s a repülés az Alpokon át Róma felé nem ígért mást, csak vegytiszta élvezetet. Tivoliban, a hegyekben foglaltam hotelszobát, hogy a festői környezet kínálta magányban új regényemen töprenghessek - egy olyan anyagon, amely már két éve motoszkált a fejemben. De aztán minden máshogyan alakult. Alig hagytuk el az Alpok gerincét, a Lufthansa-gép, egy vadonatúj Airbus, hirtelen remegni és rázkódni kezdett. Az ülések fölött megjelent a felirat: "Kérjük az öveket bekapcsolni." - és a hangosbeszélőn a kapitány jelentkezett: "Hölgyeim és uraim! Kérem, azonnal foglalják el helyüket, és csatolják be a biztonsági öveket. Felső-Olaszország fölött légritka térbe érünk, és heves örvénylésre számítunk." Ami a repülést illeti, nem tartozom a legbátrabbak közé - Afrikában és Ázsiában épp elég rossz tapasztalatot szereztem -, így szokásommá vált, hogy állandóan bekötve repülök. Kicsit bizalmatlanul pillantottam ki az ablakon a bizarr felhőtornyokra, de nem sokáig kellett szemeznem velük - a nedves ködgomolyagok elvették a kilátást. Az ég elsötétült, a gép egyre hevesebben rázkódott, és méreteset hazudnék, ha azt mondanám, hogy lazán hátradőltem a fotelben. Féltem. Ilyen alkalmakkor egy trükköt alkalmazok, amelyet sok évvel ezelőtt egy amerikai pszichiáter árult el nekem egy kaliforniai repülőút alkalmával: fogom az első tárgyat, ami a kezem ügyébe kerül, és addig préselem a kezembe, amíg nem fáj. A fájdalom tompítja, jobb esetben háttérbe szorítja a repülési félelmet. A gép újra megrázkódott. A zakóm belső zsebében épp a hitelkártyám akadt a kezembe. A tenyerembe tettem és megnyomtam. Egy pillanatra olyan volt, mint ha kétélű kést szorítanék a jobb kezembe, s a fájdalom elég heves volt ahhoz, hogy elterelje a figyelmem a kellemetlen helyzetről. Homályosan láttam, ahogy a poharak, tálcák és evőeszközök a súlytalanság állapotába jutva önálló életet kezdtek, a tetőhöz vágódtak és odaragadtak, mintha csak ez lenne a világon a legtermészetesebb. A hátsó sorokból rémült kiáltások hallatszottak. Légörvénybe kerültünk - a gép szabadesésbe kezdett. Nem tudnám megmondani, meddig tartott ez a súlytalan állapot. Mozdulatlanul ültem, a hitelkártyával a kezemben. Egyszerre csak felriadtam a magamra kényszerített letargiából: jobb oldali szomszédom, akire eddig ügyet sem vetettem, hirtelen megragadta a karomat, s olyan erővel szorította, mintha egyedül én menthetném meg a világ minden rémségétől. Ránéztem, de a férfi mereven maga elé bámult. Arca hamuszürke volt, a szája kissé nyitva, őszes bajusza remegett. Tíz, talán tizenöt másodpercig tarthatott a zuhanás - nekem inkább örökkévalóságnak tűnt -, aztán hevesen megrázkódott a gép, egy ütés döngette meg a gépet, s a tárgyak, amelyek előbb még a mennyezetre tapadtak, a padlóra hulltak. Voltak, akiket eltaláltak a zuhanó tárgyak, ők rémülten felkiáltottak. Ez volt az utolsó mozzanat: a következő pillanatban elmúlt a kísértetjárás. Nyugodtan, mintha mi se történt volna, siklott velünk tovább a gép. - Kérem, bocsássa meg illetlen viselkedésem! - jutott szóhoz végre szomszédom, miután elengedte a karomat. - Tényleg azt hittem, most lezuhanunk. - Rendben, semmi gond - válaszoltam nagylelkűen, gondosan ügyelve rá, hogy elrejtsem a másik kezem, amelyben -még mindig pokoli fájdalmat okozva - az éles sarkú hitelkártyát szorongattam. - Ön nem félt? - kezdte szomszédom kis szünet után, miután mindketten a gép zajaira figyeltünk, nem várható-e újabb légörvény. Ugyan mitől félnék - vágtam volna rá elsőre, de attól tartottam, hogy ez esetben a hátralévő időben repülőtragédiák érzékletes leírásával világítana rá, mitől is félhetnék, így röviden csak annyit feleltem: - Nem. Amikor még egyszer bátorítóan biccentettem felé, feltűnt, hogy másik kezében valami kéziratot, vagy feljegyzéseket szorít magához, mint egy gyerek, aki attól fél, hogy valaki el akarja venni a játékát. Végül odaintette a stewardesst - egy rendkívül csinos, sötéthajú lányt -, felemelte a mutató- és középső ujját, és két whiskyt rendelt. - Ugye ön is kér egyet? - kérdezte. - Nem iszom whiskyt - ingattam a fejem. - Nem gond. Ez után az élmény után kettővel is elbánok! Miközben a férfi módszeres alapossággal (nem pedig egy húzásra, mint vártam volna) mindkét poharat hatástalanította, kicsit jobban megfigyelhettem. Intelligens arca és drága cipője ellentétben állt kissé hanyag külsejével, és ez éppoly rejtélyesnek tűnt, mint a különös összhatás, amit keltett: középkorú férfi volt, érzékeny arcvonásokkal, ideges mozdulatokkal és valami általános nyugtalansággal; az a típus, aki fölött az idő nem múlt el nyomtalanul. Úgy tűnt, megérezte fürkésző pillantásomat, mert rövid hallgatás után újra hozzám fordult, kihúzta magát a széken, könnyedén, mókásan meghajolt, és kimódolt udvariassággal azt mondta: - Nevem Gregor Gropius professzor, azaz egykori professzor - szolgálatára! Előrehajolt, és a kéziratot bedugta egy barna bőr aktatáskába, mely az ülés alatt hevert. Amint az ilyenkor illik, én is megmondtam a nevem, és ösztönös kíváncsiságomtól vezérelve megkérdeztem: - Hogy értsem ezt, professzor úr? Mi az, hogy egykori? Gropius lekicsinylő kézmozdulatot tett, mintha azt akarta volna jelezni: ugyan, kit érdekel ez. Ám mivel továbbra is várakozón néztem rá, végül azt válaszolta: - Sebész vagyok -helyesebben szólva: voltam. És ön?... Egy pillanat! Hadd találjam ki... Kezdett valahogy kényelmetlenné válni az egész helyzet, mivel azonban a beszélgetés megindult, és én az ablak melletti ülésen még mindig be voltam szíjazva, menekülésre nem gondolhattam. Olyan pózba helyezkedtem, mintha szomszédom fényképet akarna rólam készíteni. - Író? - kérdezte hirtelen Gropius. Meghökkentem. -Igen. Honnan tudja? Olvasta talán valamelyik könyvemet? - Őszintén szólva nem. De hallottam már valahol a nevét. - Felnevetett. - Mit keres Rómában? Talán egy új regényen dolgozik? -Az ember, aki nem sokkal ezelőtt hamuszürkén, félholtan ült mellettem, egyszerre feléledt. Tapasztalatból tudtam, mi következik, a rémséges mondat, amit tíz emberből kilenc kimond, ha eleven íróval találkozik: - Ha én elmesélném az életem - abból is írhatna ám egy regényt! - De meglepő módon Gropius professzor a tizedik embernek bizonyult. - Nem Rómába megyek - válaszoltam a tényeknek megfelelően -, a repülőtéren autó vár, amellyel Tivoliba utazom. - Vagy úgy, Tivoli? - mondta Gropius elismerően. -Ismeri Tivolit? -Csak fotókról. De gyönyörű lehet... Tivoli. - Ebben az időszakban mindenesetre nyugodt hely. Ismerek ott egy kis hotelt, San Pietro a neve, a Trento tér közelében. A tulajdonosnő - igazi olasz mamma - a legjobb spaghetti alla pescatore-t készíti, és a kilátás a szálló teraszáról lenyűgöző! Megpróbálok az új regényemre koncentrálni. Gropius elgondolkozva bólintott: - Szép foglalkozása van! - Igen - válaszoltam -, nem is tudnék mást csinálni. Így utólag visszagondolva, ekkor már észre kellett volna vennem, hogy a professzor egyáltalában nem érdeklődik új regényem tárgya iránt; de ott arra gondoltam, talán megbántódott, hogy egyáltalán nem érdeklődtem az ő utazásának céljáról vagy legalább úgy általában az életéről, mindenesetre e pontnál félbeszakította beszélgetésünket és minden további ismerkedést, amikor még egyszer azt mondta: - Kérem, ne vegye rossz néven, hogy úgy magába csimpaszkodtam! - Ugyan, minden rendben van! - próbáltam Gropiust csitítani. - A fő, hogy megnyugtatta. A hangosbemondó elkrákogta a bejelentést, hogy pár perc múlva a Leonardo da Vinci reptéren landolunk, s rövid idő múlva a repülő meg is állt az üvegterminál előtt. A repülőtér épületében mindenki ment a maga útján. Akkor még azt éreztem, hogy az incidens valahogy elég kínos volt, de másnap reggelre már majdnem elfelejtettem az egészet; azért csak majdnem, mert különös megjegyzése, az az "egykori professzor" furcsa mód nem hagyott nyugodni. Mindjárt reggeli után leültem egy köteg fehér papírral - minden íróforma ember rémálmával - egy zöldre festett faasztalhoz, amelyet Signora Moretti, a hotel tulajdonosnője előre a terasz mellvédjéhez tett. Innen a tekintet Tivoli háztetőiről nyugatra szállhatott, ahol Róma rejtőzködött az őszi köd mögött. Jól haladtam a munkával, csak kiadós sétáim törték meg a lendületet. Az ötödik napon - épp a déli napfényben ültem, és aznapi penzumom utolsó oldalát írtam - a hátam mögül a teraszon hirtelen lépéseket hallottam, melyek bizonytalanul közeledtek, aztán csend lett. Szabályosan éreztem a hátamon valaki pillantását, s hogy véget vessek a kellemetlen helyzetnek, megfordultam. - Professzor, ön itt? - Meglepetten tettem le a ceruzám. Gondolataimban, nagyon távol, regényem történetébe veszve elég zavartnak tűnhettem váratlan látogatóm szemében. Gropius mindenesetre megpróbált néhány esetlen kézmozdulattal megnyugtatni, majd néhány udvarias szófordulat után - amelyekre csak olyan ember képes, aki tisztában van a legkifinomultabb érintkezési formákkal - végül a tárgyra tért: - Valószínűleg csodálkozik, miért kerestem föl csak így egyszerűen - kezdte, miután, mint aki karót nyelt, helyet foglalt a széken, amit elé toltam. Vállat vontam, mintha látogatása közömbösen érintene -de ezt hamarosan megbántam. Nem tudhattam még, mi is vár rám. Most először éreztem valódi érdeklődést a tekintetében. - Egy bizalmasra van szükségem! - mondta halkan, ám annál határozottabban. Hangjának furcsa zengése még az egyszerű szavaknak is kölcsönzött valami titokzatosságot. - Egy bizalmasra? - kérdeztem csodálkozva. - És hogyan esett épp rám a választása? Gropius gyorsan körülnézett, mintha beszélgetésünk nem kívánt tanúit keresné. A válasz szemmel láthatóan nem volt könnyű a számára: - Tudom, hogy alig ismerjük egymást, tulajdonképpen egyáltalán nem; ez azonban akár előny is lehet, tekintettel a helyzetre, amelyben vagyok. - Ó... valóban? Mit nem mond... - ismét csak utólag, ez a válaszom is elég nagyképűnek hatott, csak annak örültem, hogy nem azt mondtam, amit tulajdonképpen szándékoztam. A professzor titokzatoskodó megjegyzései az idegeimre mentek, s már a nyelvemen volt a szokásos: "Kedves Professzor! Csak rabolja az időmet. Én dolgozni jöttem ide. Jó napot!" - de valamiért mégsem mondtam. - Sokáig töprengtem, jogomban áll-e terhelnem önt a történetemmel - folytatta Gropius. - De hát végtére is ön író, vagyis olyan ember, akinek van fantáziája, márpedig ahhoz, hogy valaki felfoghassa, amiről beszélni akarok, valóban elengedhetetlen a fantázia. Emellett minden szavam igaz, hangozzék bármilyen hihetetlenül is. Lehet persze, hogy még ön sem fog hinni nekem, talán bolondnak vagy valami végstádiumban lévő alkoholistának fog tartani. De ha őszinte akarok lenni, egy évvel ezelőtt én sem vélekedtem volna másképp. A professzor őszintének ható szavai minden szelet kifogtak a vitorlámból. Döbbenten éreztem, hogy hirtelen felajzotta kíváncsiságom, s kezdeti bizalmatlanságom helyet adott az érdeklődésnek az iránt, amiről a különös professzor beszélt. -Tudja - hallottam hirtelen a saját hangomat -, a legjobb történeteket mindig az élet írja. Tudom, miről beszélek. Egyetlen író sem merne olyan őrült meséket kitalálni, amilyeneket az élet naponta ír. Egyébként pedig elhanyagolható számú jó tulajdonságaim közé tartozik, hogy remekül meg tudok hallgatni másokat. Végül is a történetekből élek, és őszintén szólva ez a hobbim is. Tehát miről akar mesélni? A professzor körülményesen kigombolta a zakóját, ez önmagában nem nagyon érdekelt volna, ám egyszerre csak a zakó alól egy csomó papír bukkant elő. Ez a fordulat igencsak meglepett: igazából kevésbé csodálkoztam volna, ha Gropius egy pisztolyt húz elő, és a csövét valami mondvacsinált indokkal rám irányítja. A professzor viszont a papírcsomót ütögette az öklével, és nem titkolt büszkeséggel mondta: - Ez amolyan naplóféle, életem legrosszabb kétszáz napjáról. És ha most elolvasom, nem ismerek magamra. Csodálkozva, majdhogynem tanácstalanul pillantottam a papírkötegre és a professzor arcára, aki szemmel láthatóan élvezte bizonytalanságom, mint a párbajozó, aki találatot vitt be ellenfelének. Beletelt hát egy kis időbe, míg feltehettem a kézenfekvő kérdést: - És mit tartalmaz ez a kézirat? Közben dél lett, a nyugatra néző teraszt elárasztották az első napsugarak. A hotel halljának csendjét a signora törte meg - már onnan véget érni nem akaró szóáradattal hozta a világ tudomására, hogy egy kis tésztát tálalna nekünk - természetesen spagetti alla pescatorét. Amikor Signora Moretti elment, és újra csend lett, megismételtem a kérdésem, de Gropius kitért, s egy kérdéssel válaszolt, amit elsőre nem is értettem: - Tulajdonképpen hívő ember ön? - Istenemre, nem! - válaszoltam. - Feltéve, hogy ezzel azt kérdezi, tagja vagyok-e az egyháznak. A professzor bólintott. - Azt kérdeztem. - Majd rövid habozás után folytatta: - Az esetben ugyanis előfordulhatna, hogy az írásom önt legbensőbb érzéseiben sértené, sőt, az is megeshetne, hogy a hitét alapjaiban ingatná meg, s más szemmel látná a világot. Némi tanácstalanság lett rajtam úrrá, megpróbáltam a professzor beszédmódjából, szűken mért gesztusaiból valami következtetést levonni - kevés sikerrel. Minél tovább figyeltem Gropiust, annál talányosabbnak tűnt számomra a viselkedése, de egyre fokozódó érdeklődéssel hallgattam -valósággal megbabonázott. Halvány sejtelmem sem volt, mire akar kilyukadni, de tudtam, ha nem őrült - márpedig egyáltalán nem tűnt annak - valami rendkívüli felfedezést kellett tennie. - Tízmillió eurót ajánlottak a hallgatásomért - mondta a professzor, olyan hangsúllyal, amelyben semmifajta érzelmet nem lehetett felfedezni. - Remélem, elfogadta - válaszoltam, nem kevés iróniával. - Ön nem hisz nekem - vélte a professzor. Csalódottnak tűnt. - Ó, dehogynem! - igyekeztem buzgón bizonygatni. -Csak már nagyon szeretném tudni, miről is van tulajdonképpen szó. - A vallásosságomra vonatkozó kérdése elég célirányosnak és egyértelműnek tűnt; életem során mellesleg már egy egész csomó botrányom volt az egyházi ügyekből, egyik-másik a könyveimben csapódott le - ilyen volt mondjuk a Vatikán bankjának pénzügyi botránya, a terhes apácák kolostoráról szóló, vagy az, amelyben említést tettem egy áruházról, amely mazochista szerzetesek speciális ruházatából kínált széles választékot. Ugyan ki és mi tudna engem ezek után elrémíteni és elnémítani? Gropius a széken ülve a nyakát nyújtogatta, s a terasz korlátja fölött a Trento tér irányába nézett. Azután felém fordult, és így szólt: - Bocsássa meg furcsa viselkedésem. Folyton az a kényszerképzetem, hogy követnek; de ha meghallja a történetem, nem fog rajta csodálkozni. Látja ott lent azt a két férfit? - Gropius egy fejmozdulattal az utcára mutatott, ahol két sötét ruhás férfi beszélgetett egy jellegtelen Lancia előtt. Amikor kihajoltam a korláton, hogy egy pillantást vessek az utcára, a férfiak - látszólag véletlenül - épp hátat fordítottak nekem. Aztán megszakadt a beszélgetés, mert a signora széles mosollyal és egy olasz szakácsnő szokott közhelyeivel bőségesen borsozva felszolgálta a spagettit. Frascatit ittunk hozzá, helyi szokás szerint vízzel keverve, és utána az elmaradhatatlan keserű, fekete presszókávét. Csönd lett. A szomszédos házakban bezárták a magas majd' mindenhol zöldre festett ablaktáblákat: ránk köszöntött a szieszta. A két férfi már nem állt a ház előtt. Úgy száz méterre távolodtak el egymástól az utcán, dohányoztak. Egy motoros tricikli berregett el az úton. Valahol egy rekedt kakas kukorékolt, mintha az élete múlna rajta. A földszintről, ahol a konyha volt, felhallatszott a mosogatógép zaja. Az étkezés alatt csak jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, Gropius még mindig nem akarta felfedni a kártyáit. Aztán egy hosszabb szünet után rákérdeztem - végtére is azért jött, hogy valami jelentős dolgot mondjon el: - Árulja már el végre, kicsoda Ön, Gropius professzor? Igazából abban sem vagyok biztos, hogy ez a valódi neve. És mindenekelőtt, mit akar nekem elmondani? Kezdjen már bele végre! Erre aztán végre belefogott: mintha valami nyomás alól szabadult volna fel. Óvatosan helyezte elém a kéziratot az asztalra, s mindkét kezével rátenyerelt. - Valóban Gropiusnak hívnak. Gregor Gropius a nevem -kezdte olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolnom, hogy megértsem. - Huszonnégy évesen lettem orvos, harmincnyolc évesen professzor, Dél-Németországban egy nagy hírű klinikán. Közben két évig dolgoztam külföldön, jó nevű klinikákon, Fokvárosban és Bostonban. Röviden szólva: karrier, mint a lányregényekben. És... igen... ott volt még Veronique. Egy salzburgi kongresszuson találkoztunk, ő hostess volt. Eredetileg Veronikának keresztelték, a szülei meg - kis fiákeres cégük volt - Veroninak szólították. Ki nem állhatta, ha így hívták. Négy héttel doktorrá avatásom után megesküdtünk a Mirabel kastélyban, a kocsinkat négy szürke ló húzta. Házasságunk kezdetén minden rendben volt. Veronique rendkívül csinos nő volt. Én imádtam, ő meg úgy nézett fel rám, mint valami csodagyerekre; ez persze hízelgett a hiúságomnak. Visszatekintve mégis azt kell mondanom, e két dolog roppant gyenge alapot jelentett egy házassághoz. Én csak a karrieremmel törődtem, és Veronique se a társának tekintett, sokkal inkább ugródeszkának használt a magasabb körök felé. Csak nagy néha, ha jelentősebb összegekre volt szüksége színlelte, mennyire szeret; egy-egy ilyen ritka összebújás után ismét hat hét szünet következett. Gyerekről szó se lehetett: a gyerekek - szokta mondogatni Veronique - hálásak lehetnek, ha nem is születnek erre a szörnyű világra. Valójában az alakját féltette - ebben egész biztos vagyok. Egy szó mint száz: tíz év után a házasságunknak vége volt, még ha ezt egyikünk sem akarta tudomásul venni. Bár mindketten a legelőkelőbb városrészben álló közös házunkban laktunk, a magunk útját jártuk, s igazából kísérletet sem tettünk házasságunk megmentésére. Hogy végre megvalósítsa önmagát - ezt a kifejezést szokta használni -Veronique PR-ügynökséget nyitott, mely cégek, kiadók és színészek hirdetési kampányait intézte. Már az első nagyobb megbízásnál megcsalt - ezt nagyon szánalmas dolognak találtam. Pláne hogy egy savanyúkáposztakonzerv-gyárossal feküdt össze. Persze annyi pénze volt, mint a pelyva, és elhalmozta Veronique-t drága ajándékokkal. De ilyesmiben nálam sem szűkölködött soha. A magam módján azért megbosszultam: hazavittem egy csinos kis röntgenasszisztensnőt. Majdnem húsz évvel volt fiatalabb nálam, és amikor Veronique rajtakapott minket - váratlanul érkezett haza egy üzleti útról -, a sok éven át játszott közömbösség egy pillanat alatt gyűlöletbe csapott át. Soha nem felejtem el, micsoda tűz lobbant fel a szemében, amikor azt sziszegte: 'Ezt az ízléstelenséget meg fogod még bánni! Kicsinállak!' Bevallom, a fenyegetését akkor nem vettem túl komolyan. De aztán, alig három héttel később, szeptember 14-én - azt a napot soha nem fogom elfelejteni, mert megváltoztatta az egész életemet - hirtelen eszembe jutott Veronique fenyegetése, és megpróbáltam... Itt félbeszakítottam a professzort, aki egyre jobban belelendült. Már rég túl voltam azon, hogy azt higgyem, Gropius őrült, netán engem akar hintába ültetni. A története, az előadásmódja lenyűgözött, s hatodik érzékem azt súgta, hogy e sztori mögött sokkal több rejtőzik, mint egy szokványos házasság-csalás-válás dráma mélyén. Gropius nem az az ember volt, aki egy idegent - mert én persze még mindig idegen voltam a számára - beavat fenekestől felfordult magánéletébe. És nem tartozott azon önsorsrontók közé sem, akik úgy érzik, nincs náluk szerencsétlenebb, szánalmasabb lélek a kerek világon. Megkértem a professzort, hadd jegyzeteljek, miközben mesél. - Nincs rá szükség - válaszolta a professzor. - Azért kerestem fel önt, hogy rendelkezésére bocsássam a feljegyzéseimet. Úgy hiszem, önnél jó kezekben lesznek. - Ha jól sejtem, professzor, pénzt óhajt a történetéért! - Pénzt? - Gropius szárazon felnevetett. - Épp elég pénzem van. Ahogy már mondtam, tízmillióért megtiltották, hogy beszéljek - legalábbis egy ideig. Nem kérek pénzt, csak azt szeretném, hogy az igazság napvilágra kerüljön, s ön bizonyára jobban megtalálja a megfelelő szavakat, mint én. -Miféle igazságról beszél? Gropius ekkor minden kertelés nélkül kezdett tovább mesélni, eleinte akadozva, aztán egyre gyorsabban, helyenként különféle kalandok és intrikák szörnyű kuszaságába bonyolódva. Amikor a végére ért, majdnem éjfél volt. Sokáig néztünk egymásra. Gropius kiitta a poharát, majd annyit mondott: - Köszönöm, hogy ilyen türelmesen végighallgatott. - Aztán felkászálódott: - Úgy gondolom, mi többet ebben az életben nem találkozunk. Elmosolyodtam. - Talán majd a következőben. Gropius kezet nyújtott, és eltűnt a sötétben. Fáztam. Különös - gondoltam. Elutazok Itáliába, hogy megírjak egy új regényt, aztán az ölembe pottyan egy igaz történet, megkapom ajándékba. Egy olyan sztorit, amit a legnagyobb bestseller-szerző, az Élet írt, s amely elhomályosít mindent, amit csak emberi fantázia kitalálni képes... 1. FEJEZET Ezerhatszáz gramm barna, nyálkás, emberi szövet kristályszerű oldatban - egy emberi máj az "Eurotransplant" feliratú alumínium kofferban, útban Frankfurtból München felé. Éjjel két óra harminckor vette át a sofőr a Johann Wolfgang von Goethe egyetem klinikáján - a Theodor Stern csatornánál - az átültetésre szánt szervet. München irányában száguldott a gyors kocsi az autópályán. Általában repülővel szállítják az élő szerveket; de a müncheni éjszakai repülési tilalom miatt az autópályát választották. Az ELAS számítógépe, az Eurotransplant máj-elosztó rendszere Arno Schlesinger régészt választotta, mint lehetséges befogadót. Egy háromtagú orvosbizottság a Müncheni Klinikán egyetértett a választással. A 46 éves Schlesinger négy hónapja szerepelt a várólistán, hat hete már a T2-es sürgősségi fokozaton. Egy balesetnél sérült meg súlyosan a mája. Mint mindig, a donor kilétét titokban tartották. Csak annyit közöltek: halálos baleset áldozata volt. Az agyhalál 23 óra körül állt be. Az áldozat vércsoportja AB RH negatív, az antigén-minta megfelelőnek tűnik Arno Schlesinger számára, Müncheni Klinika - ezt dobta ki villámgyorsan az ELAS adatbankja. Gregor Gropius professzort, aki fiatal kora ellenére szaktekintélynek számított a szervátültetések terén, az ügyeletes orvos, dr. Linhart hajnali fél hatkor ugrasztotta ki az ágyból. Lezuhanyozott, gyorsan felhajtott egy csésze nescafét, felkapta szürke, kétsoros öltönyét, hozzá illő nyakkendőt kötött a tükör előtt, s már robogott is sötétkék Jaguárjával a müncheni villanegyedből, Grünwaldból, észak felé. Az út nedves volt, bár a mélyen úszó felhőkből még nem esett. A tizenhatodik vagy a tizenhetedik májátültetés volt ez, rövid, sikeres pályafutása során, s mint mindegyik előtt, Gropius feszült volt. Alig figyelt a forgalomra, áthajtott egy piroson, anélkül, hogy észrevette volna, aztán automatikusan kikapcsolta az autórádiót, amikor az újabb izraeli merényletekről kezdtek tudósítani. Az ügyeletes orvos már összetrombitálta az operációs csapatot. Az ilyen sürgős esetekre szükségtervet készítettek - ha ez egyszer beindult, precízen, szinte magától működött. Az éjszakás nővér hat óra tájban ébresztette Schlesingert, az ügyeletes osztályos orvos még egyszer elmagyarázta a páciensnek a rá váró műtétet. Az altatóorvosnő nyugtató injekciót adott. Alig néhány perc eltéréssel érkezett a klinikához az Eurotransplant sofőrje és Gropius professzor. Gropius a hátsó személyzeti parkolóhoz vezető útra fordult. A frankfurti sofőr az alumínium koffert, benne a szervvel a sürgősségi osztályra vitte - már várták. A szerv megérkezésétől az operáció kezdetéig - a szabályoknak megfelelően - nem telhet el negyvenöt percnél több idő. Ez alkalommal sem vett igénybe hosszabb időt az utolsó vizsgálat és a máj preparálása. Hét óra tízkor a szerv ott állt a hármas műtőben, beültetésre készen. Gropius az osztály teakonyhájában még bekapott pár falatot, két zsömlét és némi sajtot, egy joghurtot, aztán néhány csésze kávét ivott. Végül elindult, hogy átöltözzön és bemosakodjon. Reggelenként kissé morózus volt, a környezete azonban pontosan tudta ezt, ennek megfelelően viselkedtek, s bölcsen megmaradtak a rövid "Jó reggelt" köszöntésnél. Öt orvosból, két altatóorvosból és négy nővérből állt a jelentős bevetés előtt álló műtőcsoport. A professzor hét óra tizenötkor lépett a műtőbe. A páciens zöld lepedővel letakarva feküdt az asztalon. Gropius egy kézmozdulattal jelezte az altatóorvosnőnek, hogy kezdhetnek. Egy perccel később a doktornő bólintott, a professzor pedig megejtette az első metszést. Már majdnem dél volt, amikor Gropius professzor elsőként kilépett a műtőből az előtérbe. Lehúzta a szájkendőt, s feltartotta karjait, mint egy gengszter, akit elkaptak a rendőrök. Zöld köpenye csupa vér volt. Egy nővér lépett hozzá, megszabadította a gumikesztyűtől és a köpenytől. A team többi tagja is sorban érkezett az előtérbe. A hangulat oldódott. -A beteg és a magam nevében köszönöm a csapatnak a hathatós együttműködést! - Gropius játékosan tisztelgésre emelte a kezét, aztán eltűnt a szobájában, fáradtan, karikás szemekkel. Az utóbbi napokban keveset aludt, s ha mégis, rosszul. Nem annyira felelősségteljes munkája, inkább Veronique miatt, aki pokollá tette az életét. Azon kapta magát, hogy azon gondolkodik, valahogyan ki kellene iktatnia Veronique-t az életéből - az orvosok ismernek pár kifinomult módszert... Amikor aztán újra józanul gondolkozott, megbánta e gondolatokat. Mégis zavarodott volt, rémálmok gyötörték, és az a biztos tudat, hogy ebben az élethalálharcban csak egyikük győzhet: Veronique vagy ő. Tizennyolc év házasság - hosszú volt, manapság a legtöbb házasság nem is tart ennyi ideig - de már a végét járta. De muszáj emiatt kicsinálni egymást? Mindenáron tönkretenni a másik életét? Karrierje felépítése sok fáradságába került -nem is beszélve a pénzről. És Veronique most mindenáron derékba akarja törni ezt a karriert. Gropius bekapott egy Captagont, és épp telefonálni akart egy kávéért, amikor az előtte lévő szürke készülék csörögni kezdett. A professzor fölemelte a kagylót: - Nem szeretném, ha a következő félórában zavarnának... - Aztán elakadt a hangja. Hosszú, rémült csend után halkan és érezhető tanácstalansággal a hangjában csak annyit mondott: - Ez nem lehet igaz! Megyek! Nagyjából ugyanez idő tájt lépett be Veronique Gropius egy bisztróba, a vidám park közelében. Az a típusú nő volt, aki ha belép valahová, minden tekintetet magára vonz - és nem csak a férfiakét. Akkor meg pláne, ha, mint aznap is - szokása ellenére - inkább elegánsan volt öltözve. A sötét kosztümben is feltűnést keltett finom megjelenése. A helyiségben - amely tipikus diák- és értelmiségi találkozóhely volt - délidőben csak néhány asztal volt foglalt, így a kopasz, sovány férfi, aki a terem közepén foglalt helyet egy asztalnál, azonnal feltűnt Veronique-nak. Épp olyan volt, ahogy a telefonban mondta - és semmi esetre sem olyan, ahogy az ember egy magándetektívet elképzel. - Madame Gropius? - kérdezte, miközben felemelkedett az asztal mellől. A megszólítás kissé szokatlanul hatott, ugyanakkor valahogy illett az elegánsan öltözött, ápolt férfihoz. - Levezov úr? - kérdezte Veronique. Levezov bólintott, és óvatosan egy széket kínált a hölgynek. Egy kínos pillanatig fürkészték egymást, azután Veronique mosolyogva megjegyezte: - Ilyen lenne hát egy magándetektív? Ne haragudjon, ha azt mondom: egész más, mint a tévében. Levezov bólintott: - Bizonyára valami pipázó, elhanyagolt fazonra számított, bőrkabátban és farmerben! - Közben némi undorral felvonta a szemöldökét. - Nem túl rég vagyok a szakmában, de ez nem befolyásolja az eredményességem, sőt! Ha megengedi... - Vékony dossziét húzott elő az asztal alól. - Legyen szabad néhány referenciát mutatnom. Miközben Veronique Gropius a szerződéseket, köszönőleveleket és az árlistát átfutotta (mellesleg: tényleg nem akármilyen referenciák között böngészhetett), hogy egy kis időt nyerjen, megkérdezte: - Mégis mennyi ideje foglalkozik ezzel? Gyanítom, senki sem születik magándetektívnek. - Négy éve - válaszolta a kopasz fickó. - Táncpedagógus voltam, korábban egy operaházban táncoltam. Egy barátom halála után azonban szó szerint elvesztettem a talajt a lábam alól. Nem voltam képes többé egyetlen piruettre, egyetlen ugrásra sem. De nem szeretném önt az élettörténetemmel untatni. - Ó, semmi esetre sem! - Veronique mosolygott, és visszaadta a mappát. A detektív a tárgyra kanyarodott: - A telefonban csak nagy vonalakban mondta el, miről is lenne szó. Veronique nagy levegőt vett, s mialatt kis fekete táskájában kotorászott, mesélni kezdett. Arckifejezése egyik pillanatról a másikra változott meg. A kiegyensúlyozott vonások hirtelen megszigorodtak, aztán megkeményedtek. Fényképet húzott elő a táskából, s átnyújtotta a kopasz férfinak. - Ez Gregor Gropius professzor, a férjem - vagy helyesebb talán, ha a volt férjemnek mondom. Kapcsolatunk hosszú ideje csak papíron létezik, lényegében már csak telefonon érintkezünk. -Engedjen meg egy kérdést, Madame. Miért nem válnak el? Veronique összekulcsolta a kezét, de úgy, hogy ujjai elfehéredtek. -Itt a probléma gyökere. A házasságkötésünkkor, tizennyolc évvel ezelőtt házassági szerződést kötöttünk, vagyoni megosztással. Tudja, Levezov úr, mit jelent ez? - Gyanítom, Madame. - Férjem a válás után gazdag emberként, mindenfajta kötelezettség nélkül továbbállhat, én pedig kezdhetek mindent elölről. - Nincs valami olyan tevékenysége vagy vállalkozása, amiből megélhetne? -De van. Két éve vezetek egy PR-ügynökséget. Nem megy épp rosszul, de összehasonlítva azzal a vagyonnal, amit Gregor az idők során felhalmozott... Levezov összehunyorította a szemét: - Nos, attól tartok, hogy válás esetén nemsok esélye van a férje pénzéhez, vagy akár annak csak egy részéhez is hozzájutni. Legalábbis törvényesen... - Tisztában vagyok vele - vágott a szavába Veronique -, az ügyvédeimnek is ez a véleménye. Ahogy ön is célzott rá, legális lehetőség nincs. Ezért kellene Gropiusnak eljutnia odáig, hogy szabad akaratából osztozzon velem - természetesen úgy gondolom, többé-kevésbé önként, ha érti. - Kezdem. Alighanem egy orvos életében - mint minden emberében - is vannak sötét foltok, olyan ügyek, amik jobb, ha nem kerülnek nyilvánosságra. Jól sejtem? Veronique arca egy pillantás alatt felderült, s gúnyos mosoly futott át az arcán. - Pontosan így van. Gropius esetében vérre mehet a dolog. A gond csak az, hogy semmifajta bizonyítékom nincs. - Bizonyíték? De mire? Veronique körülnézett, nem hallja-e valaki a beszélgetésüket, és halkan így kezdte: - Gropius az Egyetemi Klinika professzora. Évente egy tucat szervátültetést végez. Gregor vesét, májat, tüdőt ültet át egyik emberből a másikba, a donorok halottak. Legalábbis többnyire... Levezov nyelt egyet. -A kereslet persze sokszorosa az átültethető szervek számának, így a szerveket feketepiacon árusítják, éppen úgy, mint a használt autókat vagy a régiségeket, akár százezer eurós árig is elmennek. Levezov jegyzetelni kezdett, aztán felpillantott és azt mondta: - Ha jól értem, amit mond, ön azt gyanítja, hogy a férje szervkereskedőkkel üzletel. Veronique szenvtelenül nézett Levezovra. - És ha a továbbiakat is helyesen értem - folytatta a férfi -, szeretné, feltéve, hogy a gyanúja bebizonyosodik, Gropiust mindezzel... -... megzsarolni! Mondja csak ki bátran. Nem akarom, hogy a férjem tizennyolc évi házasság után háromhavi bérrel elbocsásson, mint valami cselédet - érti, amit mondok? Levezov tenyerével végigsimított kopasz fején, közben jegyzeteit böngészte. - Nem könnyű eset - mormogta végül -, szeretném jelezni, hogy ez nem csekély költséggel fog járni. -A pénzen nem múlhat semmi - válaszolta Veronique -, a tét sem csekélység éppen. Levezov némán bólintott. -A fényképet tartsa meg, és erre - Veronique összehajtogatott papírt húzott elő a táskájából - felírtam mindenki nevét és címét, akihez a férjemnek csak köze lehet, bezárólag a kis cafkáig a klinikáról, akivel hetenként kétszer összegyűrik a lepedőt. Levezov csodálkozva futotta át az adatokat, és elismerően jegyezte meg: - Komolyan mondom, profi munka, egészen profi munka! Veronique önkéntelen mozdulatot tett, mintha azt akarta volna vele mondani: Kérem, kíméljen meg a bókjaitól! Kitöltött csekket tolt oda a szemben ülő detektívnek, és azt mondta: - Ötezer. Kezdetnek elég lesz. Később majd elszámolunk. Nem sok dolog létezett, ami Levezov általános levertségén jobban segíthetett volna, mint a szép színes papírok. Régi szokás szerint mindig megcsókolta a csekkeket. Most is így tett, mielőtt felszívódott, annyit hadarva el: - Madame, biztos vagyok abban, hogy a segítségére lehetek! Amikor Gropius professzor az intenzív szobába lépett, Arno Schlesinger már halott volt. Az EKG folyamatos, magas, sípoló hangot adott. Gropius félretolta a lelkészt - egy hórihorgas, fehér nyakkendős, fekete ruhás alakot, aki érthetetlen imáját mormolta. - Hogyan történhetett meg? - rivallt rá doktor Fichte főorvosra. A főorvos - fiatalos, sötét, göndör hajú férfi, aki egykorú volt Gropiusszal - csak a fejét ingatta. Tanácstalanul pillantott Schlesingerre, aki félig hunyt szemmel, nyitott szájjal feküdt ott, feje oldalra billent a kábelek és csövek dzsungelében. Halkan, alig hallhatóan mondta: - Hirtelen fellépő tachicardia, gyors pulzus dicrotus, nem sokkal később szívmegállás. Nem tudom, mi okozta. - Miért nem hívtak hamarabb? - fordult Gropius az ügyeletes nővérhez. A nővér, molett, szőke nő, aki már sok beteget látott elevezni Kharón ladikján, a részvét szikrája nélkül válaszolta: -Sajnálom, professzor úr, de az egész olyan gyorsan történt. Aztán, nehogy valaki túlzott tapintattal vádolhassa, a vezetékekre mutatott, melyek a halott ágyához vezetett, és azt mondta: - Ezeket most már kihúzhatom, ugye? Mialatt a nővér kikapcsolta az EKG-t, s tényleg elrendezte a kábeleket, Gropius és a főorvos az ablakhoz léptek. A professzor, anélkül, hogy kollégájára nézett volna, azt kérdezte: - Mi a véleménye, Fichte? A főorvos habozott. - Ne kíméljen! - bátorította Gropius. -Feltehetően a nyelőcső bevérzése okozhatta a halálát. Gropius bólintott. - Kézenfekvő. De mégsem hiszek benne. Ez esetben én lennék a hibás. -Nem akartam arra célozni, hogy valamilyen mulasztás... - sietett leszögezni a főorvos, de Gropius félbeszakította. - No jól van. Teljesen igaza van. A bevérzés logikus magyarázat. A beteg boncolását fogom kezdeményezni. -Ön azt akarja... - Már csak a jó hírem miatt is muszáj megtennem. Nem szeretném, ha arról kezdenének pusmogni, hogy valami hentes vagyok. Ragaszkodom a boncoláshoz. Amikor a szőke ápolónő észrevette, hogy a beszélgetés kényes területekre tévedt, észrevétlenül elhagyta az intenzív szobát. Jól tudta, hogy az ilyenfajta orvosi megbeszélések többnyire szánalmas közös mosakodásba torkollanak, anélkül, hogy elhangoznék az a szó, aminek igazán el kellene: műhiba. A boncolás kezdeményezésével Gropius elébe akart menni a pletykáknak. Biztos volt benne, hogy nem követett el semmifajta hibát. De akkor miért halt meg Schlesinger oly hirtelen? A kérdés nem ment ki a fejéből; de biztos válaszra csak másnap számíthatott. Akit egy beteg halála megvisel - szokta volt mondani -, ne menjen orvosnak. Ez nem szívtelenség vagy embertelenség - minden kórház nagyüzem, és sajnos egyik klinikán sem sikerülhet minden. Bár jól tudta, a halál hozzátartozik a kórházhoz, a Schlesinger-eset valami megmagyarázhatatlan nyugtalansággal töltötte el. Rutinoperáció volt, amely mindenfajta komplikáció nélkül folyt le. A beteg mégis meghalt, és Gropius ösztöne azt súgta, valami nincs rendben. Rosszkedvűen ért haza este nyolc óra körül. Mióta Veronique elhagyta, szinte kihalt volt a ház, bár az asszony csak a saját szobájából vitte el a bútort. Gropius azóta nem lépett be abba a szobába - hogy miért, maga sem tudta volna megmondani. Szórakozottan bekapcsolta a tévét, a konyhából egy pohár vörösbort vett magához, aztán fáradtan belehanyatlott egy öblös fotelbe, s maga elé meredt. Baráti körben DT-nek nevezték el ezt a fajta kikapcsolódást - a D a delíriumot, a T a tremenst jelentette -, ám ez csupán tréfa volt, Gropius valójában ritkán jutott túl a szalonspiccen. Belekortyolt a borba, lerakta a poharat, amikor megszólalt a telefon. Az órára nézett, és elhatározta, nem veszi fel. Nem akart beszélgetni, ha meg netán Rita lenne, a röntgenasszisztens - na, szexhez most végképp nem volt kedve. Véget nem érő csengetés után elhallgatott a készülék, de kis szünet után újra kezdte. Dühösen kapta fel a kagylót: - Igen? - ordította. Senki sem szólt bele. Gropius már épp le akarta tenni, amikor valami neszt hallott. - Ki az? - morogta bosszúsan. - Üzenet Gropius professzornak - hallott most egy hideg, kissé eltorzított hangot. - Schlesinger haláláról van szó. Gropius egyszeriben csupa fül lett. - Ki maga? Mit tud a páciensünkről? Beszéljen! - Schlesinger májkómában halt meg. Önt nem terheli semmi felelősség. Hagyjon szépen fel minden további kutatással... A saját érdekében! - A fenébe is! Ki maga? - kiáltotta Gropius magából kikelve. A másik letette. Gregor Gropius zavarodottan tette helyére a kagylót, jó alaposan odanyomta, mintha így akarná megakadályozni, hogy újból megszólaljon. Ki lehetett a titokzatos telefonáló? Gropius megpróbált minden általa ismert hangot felidézni. Egy ideig kísérletezett, aztán feladta. Pohara után nyúlt, egy hajtásra kiürítette, és kikapcsolta a tévét. Nem volt gyáva, de most egyszerre rátört a félelem, úgy érezte, valaki figyeli. Egy gombnyomással leengedte a ház redőnyeit. Ki az ördög tudhat Schlesinger haláláról? És ki lehet, aki ilyen pontosan képes megnevezni egy halálokot - ráadásul olyat, ami még valószínű is? Csak egy magyarázat lehet: valaki a kollégák közül hívta. Az orvosoknál elszántabban csak a hollywoodi sztárok nyírják egymást. - Fichte?? Fichte főorvos lett volna? - mormogta halkan Gropius. De már egy pillanat múlva el is vetette ezt a gondolatot. Ha Fichte akarná megfúrni, épp az lenne az érdeke, hogy Schlesinger halálának okát felderítsék - esztelenség lenne azt követelnie, hogy hagyja abba a nyomozást. Mint egy ketrecbe zárt vadállat járkált nyugtalanul föl-alá a szalonban. Háta mögött összekulcsolta a kezét, s értetlenül csóválta a fejét. Veronique! Az asszony nem egyszer vágta az arcába, hogy gyűlöli. Első alkalommal még fájt, elvégre valamikor szerették egymást; ám egy idő után, amikor többször megismétlődött, már immúnis lett rá. Biztos, hogy Veronique bármire képes lenne, hogy tönkretegye. Ezt kerek-perec meg is mondta. De hogyan lehetne köze egy páciens halálához? Veronique-nak alig volt kapcsolata a klinikával. Az orvosokat lenézte. "Nyárspolgárok - ez volt a véleménye -, csak önmagukkal meg a karrierjükkel foglalkoznak... undorító!" Nem. Veronique nem lehetett. Ez bizony nem volt valami nagy felfedezés, egy centivel se jutott közelebb a megoldáshoz. Nyugovóra tért; de csak ébren hánykolódott az ágyban. Az elvesztett páciens körüli kalamajka jobban feldúlta, mint kezdetben gondolta. Félálomban meredt maga elé egészen hajnalig. Másnap reggel a titkárnője - egy anyáskodó, ötvenes nő (másfélét Veronique nem tűrt volna el) - fogadta a klinikán, mint mindig, kicsit erőltetett jókedvvel, s azzal a hírrel, hogy megérkezett a Schlesinger-eset boncolási eredménye, továbbá Lagermann professzor kéri, hívja vissza. Lagermann! A hangja máris a fülében csengett. Lehet, hogy Lagermann volt a titokzatos telefonáló! Nyugalmat erőltetett magára, az irodájába lépett, és bezárta maga mögött az ajtót. Látta, hogy a keze remeg, ahogy a patológia számát tárcsázza. - Bizonyára nem lesz meglepetés az ön számára, kolléga úr, ha közlöm a Schlesinger eset halálozási okát - kezdte mindenfajta bevezető nélkül a patológus. -A vizsgálat eredménye: májkóma. Gropius mélyen hallgatott. Lagermann megkérdezte: - Ott van még? -Igen, igen, persze... - hebegte Gropius, és kétségbeesetlen próbálta összerakosgatni a mozaikot. Mindhiába. - Ami viszont talán meg fogja lepni, az a szövettani eredmény: a kapott szerv nem volt steril. CVP-t mutattunk ki, nem is kis mennyiségben. Feltehetően injekcióval juttatták a szervbe. A páciensnek esélye sem volt a túlélésre. A fenti körülmények miatt kötelességem volt ügyészt bevonni. Írásos jelentést küldök neki. - Lagermann! - morogta Gropius, amikor letette a kagylót. Hideg veríték csurgott a hátán. - Lagermann? A következő napokban úgy összetorlódtak az események, hogy Gropius később alig tudta időrendbe szedni őket. Egy elég kényes helyzettel kezdődött minden - úgy tűnt, szerencsétlenebbül már nem is jöhettek volna össze a dolgok. Gropius úgy dolgozott, mint valami alvajáró. Időről időre azon kapta magát, hogy mindenkire gyanakszik, akivel csak összefut, lopva fürkészi a kollégákat, az ismerősöket, magában találgatja, vajon tudhatnak-e bármit is a történtekről. Az az érzése támadt - aligha alaptalanul -, hogy a kollégái mintha szándékosan kerülnék. Késő délután a tárgyalójában ült, egy mértéktartóan, csőbútorral és fekete bőrszékekkel berendezett teremben, előtte az íróasztalon Schlesinger kórlapjai. Gropius változatlanul azzal a folyton visszatérő kérdéssel kínozta magát: hogyan történhetett? Kinek állt érdekében a szervet megmérgezni? Gondolataiba mélyedve alig hallotta a félénk kopogtatást. Egyszerre Rita állt előtte. A nő, aki feleannyi idős, mint ő, gyönyörű és horoszkópfüggő. Ez pedig ritka kombináció, hitte - Gropius fixa ideája volt ugyanis, hogy többnyire azok a nők foglalkoznak legelszántabban a horoszkópokkal, akik épp csak egy csillagmozgást nem képesek feldolgozni - a sajátjuk leáldozását. Bárhogy is, amióta közelebbről ismerték egymást, Gropius kénytelen-kelletlen tudta, hogy a lány Szűz, az Oroszlán az aszcendense, s a Nappal van az Első házban; most azonban e lényeges összefüggések sem segíthettek rajta. Amikor Gropius észrevette a vörös hajú lányt, riadtan ugrott fel: - Nem megmondtam, hogy idebent nem ismerjük egymást?! - sziszegte. - Tudom - válaszolta Rita -, de azt beszélik az osztályon, hogy valami szörnyűség történt: gyilkosság! - s karját Gropius nyaka köré fonta. A professzor energikusan lefejtette magáról. - Igazán? Azt beszélik? - kérdezte bosszúsan. - Azt, igen. Miért, mi az igazság? - kérdezte a lány sírós hangon. -Mindegy! Még én sem tudom. De a májat valaki megmérgezte. A betegem röviddel a műtét után meghalt. -Gropius nem is titkolhatta volna bosszúságát. Izgalmukban észre sem vették, hogy ketten léptek be a szobába. A titkárnő és egy ismeretlen férfi akár ha a földből bújt volna elő. Gropius még mindig a melléhez szorította a lány karját. - Kopogtam - mondta bocsánatkérően a titkárnő, miután némi rosszallással nyugtázta főnöke árulkodó tartását. -Semmi gond. - mondta Gropius. Hirtelen elengedte a lányt, és így szólt hozzá: - Később beszélünk majd a problémáról! - Rita eltűnt. - Renner államügyész - mutatta be a titkárnő az idegent. Gropius végigmérte a férfit. Fiatal, izmos és kisportolt, keret nélküli szemüveggel és szigorú kefefrizurával. Miközben nézte, rájött, milyen átlátszó marhaságot mondott Ritának. - Már vártam önt - fordult a fiatal férfi felé -, kérem, foglaljon helyet. Markus Renner pályája elején tartott, de nem mondhatni, hogy visszafogott lett volna a stílusa. - Bizonyára tudja, miről van szó - vágott a közepébe. - Van valamilyen magyarázata a halálesetre? Nem kell olyasmit mondania, ami terhelő lehet önre nézve, és természetesen bármikor megtagadhatja a tanúvallomást; a dolgok jelen állása alapján azonban tudnia kell, hogy gondatlanságból elkövetett emberölés ügyében nyomoznak. Vádemelés várható. Óhajt vallomást tenni? Az ügyész szavai úgy süvítettek, mint a nyíl. Gropiust a legérzékenyebb ponton találták el. - Semmifajta magyarázatom sincs - válaszolta tétován -, és elhiheti, hogy a legjobban épp én szeretném, ha végre fény derülne erre a titokzatos ügyre. Végül is a hírnevemről van szó! Renner elégedetten bólintott. - Akkor arra szeretném kérni, adja át nekem a transzplantációs aktákat. Szükségem lenne az orvos nevére, aki kivette a májat, mindazok nevére, akik Frankfurt és München között részt vettek a szállításban, továbbá azokéra is, akik itt, a klinikán kapcsolatba kerültek vagy kerülhettek a szervvel. Gropius fanyar mosollyal tolta az aktákat az ügyész elé. -Ebben minden dokumentumot megtalál. Renner korát meghazudtoló egykedvűséggel vette át az aktákat. Mintha valami reklámújság lenne, átpörgette ujjai között a lapokat, majd fölállt, ezekkel a szavakkal: - Professzor úr, szeretném megkérni, hogy szükség esetén szíveskedjen az ügyészség rendelkezésére állni. Előreláthatólag a városban marad az elkövetkező napokban? Gropius kelletlenül bólintott, s nem kevésbé kelletlenül morogta: - Ha feltétlenül muszáj! Renner valami méretes közhellyel, a kézfogást is mellőzve búcsúzott. Alig záródott be mögötte az ajtó, Gropius félhangosan felkiáltott: - Pimasz kis senki! - A gyomrát düh facsarta. Ingerülten húzta végig kézfejét a homlokán, mintha sötét gondolatait akarná kitörölni. Végül egy papírfecnire négyzeteket, vonalakat és nyilakat kezdett rajzolni, melyek összevissza kavarogtak: a szervet tartalmazó koffer útját próbálta modellezni - a klinikára való beszállítástól a műtőig. Volt, ahova X-et rajzolt, máshová kérdőjeleket. A harmadik emeleti labort, ahol az utolsó szövettani vizsgálat történt, körrel jelölte. A labortól a műtőig minden ajtóhoz felkiáltójelet tett. Mivel a laborvizsgálat minden értéket rendben talált és semmi rendkívülit nem jelzett, a bűnténynek ezen az utolsó szakaszon kellett történnie. Gropius megvárta a nyolc órát, az esti műszakváltás idejét. Ezt követően már minden osztályon nyugalom honol. Csöndben indult el pár jegyzetlappal a kezében. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd titokban surran át a saját osztályán, mint valami tolvaj, hogy feljegyzéseket készítsen. Mivel tartott tőle, hogy szokatlan ténykedésére esetleg felfigyelnek, többször is végigsétált a folyosókon, látszólag céltalanul, közben úgy tett, mintha valami fontos iratot vizsgálna. Valójában pontosan felírt minden ajtót, irodát, nem hagyva ki a WC-ket és takarítószeres kamrákat sem. Senkivel sem találkozott, akinek feltűnhetett volna a ténykedése. Megkönnyebbülve épp a lifthez igyekezett, amikor egy férfi tűnt fel a folyosó sarkán, valaki, akire ott, akkor a legkevésbé számított. -Ügyész úr, ön itt? Markus Renner alattomosan vigyorgott, és megigazította szemüvegét. Összehúzott szemmel, jelentőségteljesen fürkészte a Gropius kezében lévő jegyzetlapokat, és gunyorosan megjegyezte: - Úgy látszik, mindketten ugyanarra gondoltunk! Gropius hallgatott. Bármire célzott is az államügyész, semmi kedve nem volt magyarázkodni, ellenszenves volt neki ez a karrierista kis nyikhaj. Nem csupán azért, mert a haláleset ellenfelekké tette őket; igazából a fiatalember rámenős fellépése volt visszatetsző számára. Így aztán a kellemetlen találkozás néma csöndben zárult - mindketten mentek a dolgukra. Amikor Gropius - röviddel este tíz előtt - hazaérkezett, Rita várta a ház előtt. A férfi meg se lepődött, hogy ott álldogál. Esett, és a lány már csuromvizes volt. - Azt gondoltam, egy ilyen zűrös nap után ránk férne egy kis lazítás. De el is mehetek, ha így szeretnéd. Volt ebben valami megindító. - Nem, dehogy. Gyere csak be! Az ilyen pillanatokban Gropiusban felmerült a kérdés, vajon kapcsolatuk nem szólhatna-e mégis többről, mint csak szexről. Komoly kapcsolatba azonban nem akart bonyolódni. Kétségkívül nagyon tetszett neki a lány, de szerelemről szó sem lehetett. Ritát ez nem különösebben rázta meg. Gropius nem áltatta, már a kezdetektől nyílt lapokkal játszott - a férfi őszinteségére azzal válaszolt: ő tud várni. - Értsd meg, kérlek - kezdte Gropius, amikor már a házban voltak -, nem veled van bajom, de most semmi kedvem szerelmeskedni. - Hm. - Rita előrebiggyesztette az alsó ajkát, mint egy kislány. Még az ilyen helyzetekre is megvoltak a praktikái. - Fürödj meg, és akaszd ki a ruhádat, hogy megszáradjon mondta Gregor, és átkarolta a lányt. Rita levetkőzött, még ott, előtte - de ezen az estén ez se hozta lázba a férfit. Aztán a folyosói fűtőtestre tette száradni a holmiját. "Milyen gyönyörű!" - gondolta Gropius. De a gondolatnál tovább nem juthatott - a telefon visszarántotta a valóságba. Mielőtt bemondta a nevét, újra hallotta az ismerős hangot: "Üzenet Gropius professzornak. Schlesinger haláláról van szó. -Schlesinger májkómában halt meg. Önt nem terheli semmi felelősség. Hagyjon szépen fel minden további kutatással... a saját érdekében." Aztán letették. Gropius úgy nézett a meztelen lányra, mint aki megkövült. Még élénken emlékezett az első hívásra. Ugyanaz a szöveg volt. Hangfelvétel. - Valami rossz hír? - kérdezte Rita. -Igen - válaszolta Gregor szórakozottan. -Akarod, hogy elmenjek? Gropius elfordította a fejét, és bólintott. Nagyjából ugyanebben az időben Lagermann professzor és Fichte főorvos egy belvárosi söröző bárpultjánál álldogált. Az "Extrablatt" füstös kis kocsma kedvelt találkozóhelye volt az újságíróknak - a legnagyobb szerkesztőségek csak pár percnyi távolságra voltak innen. Fichte és Lagermann barátok az életben nem lettek volna - ehhez túlságosan is különböztek egymástól -, a sors mégis összehozta őket Az ember ugyanis csak a barátait válogathatja meg: Fichte apja és Lagermann anyja testvérek voltak, így aztán ők ketten unokatestvérek. A klinikán erről a tényről mélyen hallgattak, s erre mindkettejüknek megvolt az oka. Fichte, akit nem véletlenül becéztek Répának is, a nők bálványa volt, míg Lagermann időtlen idők óta nőgyűlölőnek számított. Hogy ez a saját döntése, vagy inkább a másik nemé volt - ezt senki sem tudta volna megmondani, még Fichte sem. Lagermann előszeretettel határozta meg önmagát impotens protestánsaként. Egyszer aztán megvallotta valódi aggodalmait az unokatestvérének: ugyan melyik egészséges nő élne szívesen egy hulladarabolóval. Ő se nagyon tudná elképzelni - mondta -, hogy este, munka után az asszony megkérdezné: - Na, és mi volt ma? -, ő meg a leves és a második között azt mondaná: - Képzeld, már megint szív és vese, ja, meg egy érdekes dolgokkal teli gyomor. Jó étvágyat, drágaságom! Lagermann egyszerű kenyérkeresetnek tekintette a munkáját, a legkevésbé sem hivatásnak, úgy volt vele, mint a legtöbb patológus, egyszer csak a boncteremben találta magát -valakinek ezt is meg kell csinálni. Szakmájában nem vártak rá döbbenetes kihívások - talán ennek is köszönhette, hogy meglehetősen szoros barátságban állt mindennel, amiben alkohol található. Fichte minden téren tökéletes ellentéte volt: középtermetű, nyitott és életvidám, csinos feleséggel és két tündéri kislánnyal. Munkája a hivatása is - egy életcélja volt, minél magasabbra jutni a szakmában. S bár Gropius e karriernek tulajdonképpen útjában állt, úgy tűnt, Fichte kedveli a professzort - legalábbis minden alkalommal ezt bizonygatta. Walter Lagermann viszont nem különösebben titkolta ellenszenvét, bár közelebbi okát soha nem nevezte meg. Azonnal igent mondott, amikor Daniel Breddin, a Képes Újság egyik riportere - akivel elég gyakran találkoztak - felhívta, és egy beszélgetésre kérte. Hogy Fichte jelen lesz, nem zavarta: kéthetente összefutottak pár sörre, és Lagermann nem látott rá okot, hogy bármiért is kihagyja a kellemes szórakozást. Daniel álmatag, mackós férfi volt: ám testi adottságait meghazudtolóan éber és éles elmével áldotta meg a sors. Azonnal a tárgyra tért: - A dpa-n olvastam az Egyetemi Klinikán történt titokzatos halálesetről. Mit lehet róla tudni, professzor? - Gyilkosság volt - jegyezte meg Lagermann tömören, de Fichte azonnal a szavába vágott: - De Walter, ezt nem lehet csak így kimondani! Lagermann megadóan emelte fel a kezét: -Jól van, akkor másképp fogalmazok: egy páciens mindössze egy órával élte túl a májátültetését. A boncolásnál a beültetett májban nagy adag rovarölőszert találtam. Más szavakkal: a szerv mérgezett volt! Breddin nagy szemeket meresztett, szenzációt szimatolt. A halált tehát nem orvosi műhiba okozta? - kérdezte. Lagermann színpadiasan felhúzta a vállát, széles koponyája szinte eltűnt a vállai között. - Azt mondják, Gregor Gropius kitűnő orvos! - válaszolt jelentőségteljes hangsúllyal. Ekkor Fichte is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és a riporterhez fordulva megjegyezte: - Tudnia kell, hogy az unokatestvérem, Walter Lagermann és Gregor Gropius nem szívelik egymást, pontosabban: Walter nem igazán kedveli Gropiust -érti, ugye... Tény, hogy a beültetett szervet feltehetően beinjekciózták. A tettesről és az indítékokról csak találgatni lehet. Az ügy mindenesetre nem használ a klinika hírnevének. Arra kérem, hogy a tudósításából engem hagyjon ki. Roppant kellemetlen lenne, ha az a gyanú merülne fel, hogy Gropiust hátba támadom. Véleményem szerint Gropius nem hibázott. Lagermann szélesen vigyorgott, aztán egy hajtásra lehúzott egy felest, és - bosszúsan Fichtére és a riporterre sandítva -azt morogta: - Gropius volt a műtétért felelős orvos, az ő hibája, ha bármi történik. Vagy rosszul gondolom? Egyébként meg nem értem, miért babusgatod Gropiust. Meggyőződésem, fordított helyzetben a te nyakadba varrná az egészet. - Te megőrültél! - csapta oda a söröspoharát dühösen a pulthoz Fichte. Lagermannhoz hajolt, s úgy sziszegte felé, hogy Breddin ne hallja: - Hagyd már abba az ivást, Walter! A sok hülye szöveg még bajt hozhat rád! Lagermann egy félmosollyal eltolta magától: - Marhaság, öcsém! Azzal beszélek és azt, amit akarok! Fichte erre a táskájába nyúlt, egy bankjegyet tett a pultra és Breddinhez fordulva így szólt: - Nem kéne mindent készpénznek vennie, amit az unokatestvérem összehord! Néha kicsit sokat iszik, és másnap reggel már azt sem tudja, mit mondott. És most bocsásson meg... Nem volt ritka eset, hogy Fichte határozottan leállította az unokatestvérét. Ha megfelelő mennyiségű alkohol fűtötte, alig lehetett fékezni a szövegelését. És ilyenkor nagyon könnyen megsértett bárkit. Fichte felszívódott, és Breddin elérkezettnek látta az időt, hogy Lagermannból még többet szedjen ki. Ezért, a bizalmat fokozandó, nyíltan föltette a következő kérdést: - Tulajdonképpen vannak Gropius professzornak ellenségei? - Ele... enel... ellenségei? - Lagermann nagyot nyelt. Elérkezett abba a stádiumba, amikor már nehezére esett értelmes választ adni. Alapos megfontolás után, kis idő múlva büszkén kibökte: - Na igen. Természetesen. Én. Nem sorolhatnám a legjobb cimboráim közé. - Azzal olyan természetellenes nevetésben tört ki, amelyre még a kocsma sokat látott vendégei is felkapták rá a fejüket. - És önön kívül? Lagermann megvető kézmozdulatot tett. - Az orvosok között minden áldott reggel kitör a harmadik világháború. Az okok nevetségesek: közelebbi parkoló, egy drágább szolgálati autó, jobb fekvésű szoba, dögösebb titkárnő, jól fizető páciensek. A konkurenciaharc és a becsvágy fura dolgokat szül. Egy olyan csóró patológus, mint én, minden ilyenből kimarad. Nincs vetélytársam, és senki nem vonja kétségbe a hírnevemet se, mert olyanom nincs. Ismer ön egyetlen híres patológust? A pácienseimet sem kell nagyon óvatosan kezelnem - ők már alulról szagolják; és tökmindegy, milyen vagányak vagy előkelőek voltak, már csak a lábujjukra kötött cédula különbözteti meg őket egymástól. Lagermann súlyos pillantással meredt maga elé a pultra, majd anélkül, hogy a riporterre pillantott volna, folytatta: -Tudja maga, milyen gusztustalan egy ember belülről? A külsőnkön évezredeket dolgoztunk, mind szebbek, kívánatosabbak lettünk. Gondoljon csak Müron Diszkoszvetőjére, vagy Michelangelo Dávidjára! A bőr alatt azonban épp olyan rondák és tökéletlenek vagyunk, mint egymillió évvel ezelőtt. Látott már emberi szívet? Sárga zsírréteggel körülvett, alaktalan izomcsomó... Vagy a máj: mint egy erdőben megpenészedett szivacs... Aztán az elmeszesedett erek... azok meg olyanok, mint a hínár a pocsolyában. Engem ezek vesznek körül, nap mint nap, a reggeli és ebéd között is! - Lagermann mutatóujját a pálinkáspohárba dugta, és sírós hangon folytatta: - Biztosíthatom, Breddin, ezt maga is csak úgy tudná elviselni, mint én. Piával. Breddin? Felpillantott, és zavartan kereste partnerét. Breddin azonban már rég eltűnt. Másnap reggel a Képes Újság címlapvezető hírének címe ez volt: "Titokzatos haláleset az Egyetemi Klinikán!" A cikkben Lagermann professzort idézték: "Ez az eset rossz fényt vet a klinikánkra. Jó lenne, ha a felelőst mielőbb leváltanák." Ahogy Gropius a klinika felé tartott, minden utcasarkon ez ordított az arcába. Úgy érezte, a közlekedési lámpáknál az emberek őt bámulják, sőt, tisztán látni vélte, amint egyesek ujjal mutogatnak rá, és kárörvendően vigyorognak. Hogy ne is lássa őket, homlokát a kormányra szorította, mígnem a lámpa zöldre váltott, s a türelmetlen dudálás vissza nem rántotta a valóságba. Amikor útja az Isar mellett vezetett el, a legkomolyabban megfordult a fejében, hogy a magas partfal fölött a folyóba ugrat az autójával; de ha a folyóba zuhan, az még nem jelenti a biztos halált. Ha megmarad, még inkább úgy tűnhet, bűnös. Ilyen gondolatokkal küszködve hajtott a klinikára, ki tudja, hány ezredszer már, mint a szamár, amely vakon is az istállóba talál. Később arra sem emlékezett, hogyan tette meg az utat. És arra se nagyon, ami azután következett. Merthogy - szokásától eltérően - Gregor Gropius, miután leparkolt, a lifttel nem felfelé, hanem a pince irányába indult, ahol a kórbonctani osztály volt. Lagermann tűnt fel a boncteremhez vezető folyosó végén: hosszú köpenyében olyan volt, akár egy szellem. Amikor Gropius beszállt a liftbe, még úgy gondolta, csak megkérdezi Lagermannt, hogy gondolta, amit tett - és kész. De a vakító neonfénnyel megvilágított folyosón a két férfi úgy állt egymással szemben, mint a párbajhősök - halálos ellenségek, akik csak azt lesték, ki rántja elő elsőként a coltot. Ahogy felismerte Lagermannt, Gropius megszaporázta a lépteit. Csak keményen, semmi félsz! És a kórboncnok sem gondolta másképp. Így esett, hogy mint két fölhorgadt szarvasbika rontottak egymásra, anélkül, hogy sejtették volna, mi lesz a csörte vége. Gropius jobb öklével ellenfele arcába vágott. Lagermann hosszú köpenye miatt elveszítette egyensúlyát, fejjel a falnak esett, és összerogyott, mint egy zsák. A professzor szerencséjére az esetnek nem volt tanúja, és Lagermann nem sérült meg komolyan. Gropiust azonban mégezen a napon - a szervátültetési botrány végleges lezárultáig - a klinika igazgatósága szabadságra küldte. A Képes Újság vezető híre nagy feltűnést keltett, és Breddin, akinek vitathatatlanul jó orra volt a szaftos botrányok megszimatolásához, azt is sejtette, hogy a bűnügy mögött akad még néhány felfejtésre váró réteg. Telefonon interjút kért Gropiustól, ám mivel az nem óhajtott szóba állni vele, kénytelen volt más kiindulási pont után nézni. Ám ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint hitte. Az Eurotransplant illetékesei egy szót sem árultak el a donorról, a Müncheni Klinika pedig az újság provokatív címadása miatt ugyancsak hírzárlatot rendelt el. Lagermann, akit még aznap hívott telefonon, rossz kedvében volt, és azt mondta, előző este kicsit tényleg sokat ivott, még többet beszélt, mindenekelőtt pedig nem várta volna, hogy Breddin szó szerint idézi majd a szavait. Komoly bajba is kerülhet miattuk. Időközben a lap napi telefonértekezletén, amelybe a Hamburger Zeitung többi fiókszerkesztősége is bekapcsolódott, elhatározták, hogy az esetet melegen kell tartani, s a híréhes olvasókat nap mint nap új cikkekkel kell táplálni az átültetési botránnyal kapcsolatban. Breddin elterpeszkedett forgószékében, lábát felrakta az íróasztalra, s laptopjának képernyőjén követte a nap főbb híreit. Ceruzájával egy fehér papírt bökdösött, mintha csak azt remélte volna, a ceruza egyszer csak életre kel, és szépen leírja a titokzatos eset hátterét. A nyomozás jelen állása szerint Breddinnek két elmélete is volt. Az egyik kézenfekvő: a pácienst megölték. Kétségtelen, hogy ez lett volna a kriminalisztika történetének legfurcsább gyilkossága: lényegében csak egyszerűbb módszerek vannak, ha valakit a másvilágra kell juttatni. Ráadásul legalább egy beépített ember kellett volna hozzá a kórházi személyzetből, márpedig ez hatalmas kockázatot jelentett volna! A második lehetőség már sokkal logikusabbnak tűnt. Lagermann szerint elkeseredett rivalizálás folyik a fehér köpenyes félistenek között. Mi sem lenne kézenfekvőbb, hogy egyik orvos a másikat a látott módon a késbe futtassa. Könnyed kis árulás, ami beavatottak között nem igényel különösebb ráfordítást, s túlságos rizikóval se jár. Breddin régi motoros volt a szakmában. Jól tudta, hogy orvosi ügyek után szaglászni egy kórházban elég reménytelen vállalkozás: olyasmi, mint nyomozni a Vatikánban, ahol a hallgatás törvénye szorosan a Tízparancsolat után jön. Előbb azon töprengett, hogyan tudná Lagermannt mégis szóra bírni, kicsit később pedig agya már lázasan kereste, melyik informátorának lehetne a legforróbb drótja a klinikához... Végül mégis a véletlen sietett segítségére: egy elragadó fiatal nő alakjában. Vörös, hullámos haja volt, telt mellei a sportos, bő felöltő alatt is ígéretesen domborodtak. Nagyon feldúltan rontott be Breddin irodájába, s felháborodva kérdezte: - Ön írta a cikket a szervátültetési botrányról? -Igen - válaszolta a riporter. - Danny Breddin vagyok. Önben kit tisztelhetek? - Az most lényegtelen - válaszolta a lány. - Rita vagyok... érje be ennyivel. -Rendben van, Rita. Miben lehetek a segítségére? - Gropius professzorról van szó. - Ismeri? - Igen - válaszolta Rita. - Aljasság volt Gropius professzort megvádolni! Ez hitelrontás! Gropius egy összeesküvés áldozata lett! - Hangja metszően csengett. E pillanatig Breddin csak az ismeretlen nő külsejének szentelte összes figyelmét, ekkor azonban érdekelni kezdte a mondanivaló is. - Összeesküvés? Kifejtené, mire céloz? -Elég egyértelmű. A professzor pár hónapja külön él a feleségétől, aki megfenyegette, hogy tönkreteszi. És amennyire én Veronique Gropiust ismerem, akár hullákon is hajlandó átgázolni, hogy célt érjen. Breddin most már szagot fogott. Ki lehet ez a vörös hajú nő, s vajon mit szeretne elérni ezzel a mesével? Házassági dráma a botrány hátterében... kapitális fogás lenne az újságnak. Ilyen zsíros kis sztori nem bukkan elő minden nap! - Rita - kezdte angyali hangon az erdőbe vinni a lányt. -Nagyon jól tette, hogy hozzám fordult. Nyilván többet is tud erről az ügyről. Nem szeretne nekem mindent elmondani, hogy a teljes igazság napfényre kerülhessen? Rita csak a fejét ingatta, de az arcán akaratlan kis mosoly suhant át. A következő pillanatban aztán mégis lefelé görbült a szája. - Csak azt szeretném - mondta majdnem sírva -, ha komolyan venné, amit mondtam, és nem ítélné el a professzort. - De hát én nem is tettem! - Mégis Lagermann szövegét idézte, akiről mindenki tudja, hogy legszívesebben Gropius torkának esne. Azt is pletykálja, hogy Gropius összedolgozik a szervmaffiával. De ebből egy szó sem igaz. És ha engem kérdez... -Igen. Magát kérdezem, Rita. - A professzor volt feleségéről el tudom képzelni, hogy egy kollégát - vagy talán kettőt, hármat is - feltüzelt, akiknek Gropius megszerzett hírneve böki a csőrét. De attól tartok, máris túl sokat fecsegtem. Minden jót, Breddin úr! - Mint egy különös jelenés, Rita eltűnt a helyiségből. Breddin elgondolkozva nézte a monitoron megjelenő híreket. Elégedetten mosolygott. Előfordul, hogy egy eset teljesen új fordulatot vesz. Danny egy percig sem kételkedett, hogy a vörös hajú lány a professzor szeretője, ha nem is feltétlenül miatta váltak el. Öt esetből háromban egy férfi válóoka vörös. Ami még jobban felcsigázta, a pletyka híre, hogy a szervmaffia állhat a merénylet hátterében. A szervkereskedelem témája gyakran megtöltötte már a lapja hasábjait. A nagy klinikák várólistáján ezrével állnak kétségbeesett betegek, és minden negyedik meghal még a megmentő műtét előtt. Úgynevezett üzletemberek gyakran ajánlottak fel hihetetlenül magas áron szerveket, javarészt Oroszországból. Százezer euró, operációval együtt. A közelgő halál arra készteti az embereket, hogy minden árat megadjanak az életükért. Vajon Gropius benne volt ebben az ocsmányságban? Vagy megtagadta az együttműködést? Közben dél lett - és ilyenkor már Breddin képes volt világosan gondolkodni. 2. FEJEZET Felicia Schlesinger higgadtan vette tudomásul a férje halálhírét, mintha nem is lett volna magánál. Csak másnap döbbent rá az újságokból, hogy férje bűntény áldozata lett. De lehetett még fokozni: a nyomozó ügyész különösebb együttérzés nélkül adta a tudtára, hogy Schlesinger holttestét egyelőre nem adhatják ki. És ennél a pontnál jutott el az asszony tudatáig, hogy Arno nem megy többé haza. Az ezt követő órákban és napokon csupa mellékes dolog futott át az agyán: hogy rendesen még csak el sem búcsúztak egymástól; hogy amikor a férfi öreg Citroenjével elindult a klinikára, kockás inget és csíkos nyakkendőt viselt, s hogy elfelejtette neki odaadni a ház kulcsát. A halál soha nem került komolyan szóba köztük a jeruzsálemi baleset óta, ami után Arnónak hónapokat kellett várnia a megfelelő szervre. Emiatt talán még boldogabban is éltek, mint azelőtt. Schlesinger legalábbis mindig ezzel nyugtatta, ha az állapota vagy a baleset nagy ritkán szóba került. Egy baleset épp azért baleset -mondogatta -, mert bármikor megeshet. Nos, Felicia most ott ült a Tegern-tó melletti házban, régi fényképek, levelek és iratok halmaza fölött, s a múltjában kutatott, mintha így megtalálhatná a választ Arno halálára. Csupán négy éve házasodtak össze Las Vegasban. Az iroda címe úgy hangzott, mint egy születési dátum: Las Vegas, Houlevard 1717, Chapel of the Flowers. Csak három hónappal korábban találkoztak először Párizsban, egy műkereskedőnél, ahol a nő dolgozott. Szerelem első látásra? Hát esetükben erről szó sem volt; inkább csak valami varázsos kíváncsiság ébredt bennük a másik iránt - mindketten elég önzők és követelőzők voltak már. És most, negyvenévesen - özvegy lett! Szörnyű volt belegondolni: az özvegyek általában öregek és bánatosak. Hát most már ő is az lesz. A jövője miatt nem kellett aggódnia. Fiatal kora óta a saját lábán állt, becsüsként pedig már igencsak jó neve volt. S hogy időnként több pénzt keresett, mint Arno, azt a tudománynak köszönhette. A tudósok elég ritkán híznak el... Ám ezen a közönséges péntek reggelen minden odalett, amiben addig hitt. Nem is tudta, mit keres igazából - nem voltak titkaik egymás előtt -, de egyszerre csak a levelek közt egy barna boríték került a keze ügyébe, rajta három betű, UBS -vagyis a Union Bank Suisse rövidítése -, és semmi más. Egykedvűen nyitotta fel, aztán máris egy svájci bank számlakivonatát tartotta a kezében. Kétszeri nekifutásra sikerült a tízjegyű számot kiolvasnia: 10 327 416,46 euró, azaz tízmillió-háromszázhuszonhétezer négyszáztizenhat euró, és negyvenhat cent - az Arno Schlesinger nevére szóló számla egyenlege. Felicia hitetlenkedve csóválta a fejét. Ez meg mi? Tízmillió euró! Egy vagyon! Hogy juthatott Arno ilyen rengeteg pénzhez?! Végül is nem volt nagy pénzcsináló, se holmi hűvös fejű üzletember, aki úgy mellesleg néha összehoz egy-egy milliót. Tanácstalanul tette félre a kivonatot, s újra a régi fényképeket kezdte nézegetni: Arnóval New Yorkban, Mauritiuson vagy Ravellóban, egy szálloda előtt. Egyszer olyan volt, mintha egy másik férfi lenne a képeken, aztán a gyásza dühbe csapott át, haragudott magára, hogy még naivabb volt, mint hitte - kellően buta legalábbis, hogy fel sem tűnt neki, milyen zsíros üzletek után jár Arno. De vajon miért titkolta el előle ezt a pénzt? S amikor egy fénykép került a kezébe Arnóról, amely a hurghadai strandon készült, hirtelen föltette magának a kérdést: ki tulajdonképpen ez a férfi a csíkos fürdőnadrágban, akivel négy évig együtt élt? Szélhámos? Csaló? Rezignáltan kellett bevallania, nem is ismerte igazán a férjét. Jó, szerettük egymást - gondolta -, egész jó volt vele a szex, és alig volt köztünk veszekedés; de mondhatom-e ezek után, hogy ismertük egymást? Igazából nagyon kevés idejük jutott egymásra. Arno hónapokon keresztül csavargott Keleten, ásatásokat vezetett Szíriában és Izraelben, ha pedig hazajött, végtelen hosszú beszámolókat mondott tollba, vagy könyvet írt. És ő sem volt másképp. Állandóan úton volt, drága képeket, szobrokat és bútorokat közvetített gyűjtők között, szerte Európában. Diszkrécióját nagyra tartották, és jól megfizették. Feliciának hála, a gyűjtők névtelenségbe burkolózhattak, megkerülték az adózást éppúgy, mint az aukciós házakat, melyek 24 százalékot is legomboltak a közvetítésért. Ő az érték hét százalékáért dolgozott, amiért is gyűjtőkörökben "Miss Hetes" volt a közkeletű beceneve. Most mindenesetre ráébredt, hogy ő és Arno együtt élő, de magányos csodabogarak voltak. Voltak barátaik, de mindkettejüknek más-más társaság. Az asszony nem igazán kedvelte Arno barátait, férje az övéit. Felicia unalmasnak találta azokat, akik csak a maguk tudományáért tudtak lelkesedni, a többi viszont - például az ő hivatása - egyáltalán nem érdekelte őket. Arno ezzel szemben simán lesznobozta az asszony barátait, akik nem tudják mire költeni a pénzüket. Az ilyesfajta nézetkülönbségeken sok házasság szenved hajótörést - csodálatos módon köztük viszont soha nem okozott vitát. És ez a sokáig mellékesnek látszó tény most elgondolkoztatta Feliciát. Schlesinger halálával ugyanis hirtelen ez is más megvilágításba került. Gropius élete a feje tetejére állt. Otthon gubbasztott, tanácstalanul meredt maga elé. Egyszerre megszólalt a telefon. - Renner. Már csak maga hiányzott - akarta Gropius mondani, de aztán jobbnak látta, ha udvariasan csak annyit kérdez: - Miben segíthetek? Mi újság? - Újság? Talán nem látta még a reggeli lapokat, professzor? - Nem - válaszolta Gropius -, nem, látni sem akarom azokat a szemeteket. -Pedig átfuthatná, a saját érdekében. Mit szól mondjuk ehhez a címhez: A beteg a szervmaffia áldozata lett. A beszélgetés megakadt. - Hallotta, amit mondtam? - érdeklődött Renner, végtelen hosszúnak tűnő szünet után. - Igen - válaszolta tétován a professzor. Tudta, hogy minden szavát pontosan mérlegelnie kell. -És mit szól hozzá? -Egyszerűen... lehetetlennek tartom. A mi klinikánkon!? Nem! Egyébként sem látom értelmét, hogy egy átültetésre váró szervet megmérgezzenek, és megöljenek egy embert. -Én másképp gondolom. Ha szervkereskedelemről van szó, a legváltozatosabb indítékokat tudom elképzelni! -Kíváncsivá tesz, ügyész úr! - Egy beteg jól előkészített meggyilkolása lehet például figyelmeztetés önnek, hogy együttműködjön velük. - Ezt nem gondolhatja komolyan, ügyész úr! Csak nem képzeli rólam, hogy együtt dolgoznék a maffiával! - Én nem képzelgek, professzor úr! Ismer ön egy bizonyos dr. Praskovot? Gropius megriadt. A pár nap óta minden percét meghatározó zűrzavar félénkké tette. -Praskov? - kérdezte tétován. - Mi köze lenne Praskovnak az ügyhöz? - Egyelőre csak azt kérdeztem, ismeri-e. -Igen. Futólag. Gyakran golfozunk együtt, néha megiszunk egy italt, amikor végeztünk. - Aha, értem. Köztudott, hogy golfozás közben születnek a legjobb üzletek. - Miféle üzletekről beszél? Praskov plasztikai sebész. Gazdag hölgyek ráncait tünteti el, meg szilikonbeültetéseket végez. Mindkettőnknek megvan a maga dolga. Nem értem a kérdését. Mi köze lenne Praskovnak az én esetemhez? - Éppen ezt akarom elmondani, professzor. A szervmaffia teljes egészében orosz kezekben van. A Szövetségi Nyomozóiroda adatai szerint Nyugat-Európában három rivális banda dolgozik, akik hatalmas pénzekért bármilyen szükséges szervet beszereznek. Egy szív vagy egy máj - rendelés után két héten belül szállítható. A gyilkosság náluk a leghétköznapibb semmiség, szó szerint hullákon gázolnak át. - Nos, lehet, hogy így van; de azért nem minden Németországban praktizáló orosz orvos maffiózó is egyben. - Bizonyosan nem - válaszolta Renner, és némi diadal érződött a hangjában, amikor azt mondta: - Akkor talán tud rá valami meggyőző magyarázatot, miért tűnt el doktor Praskov egyik napról a másikra. -Hogy érti, hogy eltűnt? - Elment valahová, és éjszaka nyoma veszett. Ma reggel átkutattuk a rendelőjét Grünwaldban. Lenyűgöző: fantasztikus a berendezés és a felszereltség, de sehol egy papír... Nem találtunk semmifajta dokumentációt, semmit, ami a legcsekélyebb mértékben utalna rá, mivel is foglalkozott abban a csodás rendelőben. Ehhez mit szól, professzor? Gropius csak hápogott. - Ez valóban rejtélyes... - Egyszeriben eszébe jutottak a titokzatos hívások, a hangfelvétel, az ismételt fenyegetés - mindez valóban a szervkereskedőkre vallott. De hogy Alekszej Praskov is közéjük tartozna... Jópofa fickónak tűnt, akivel jó volt iszogatni. Kellemes társalgó, vicces, szellemes; lehet, hogy csupán álarc volt, ami egy maffiózót rejtett? Egy gyilkos a legritkább esetben olyan, amilyennek a gyilkosokat képzeljük. A valódi drámákból -Gropius már rég tudta - hiányzik a logika, és minden, ami valószínű. Az események olykor úgy zúdulnak az emberre, mint gyors nyári zivatar: kiszámíthatatlanul és visszavonhatatlanul. - Őszintén szólva kissé összezavarodtam - mondta Gropius, csak hogy a hosszú hallgatást megtörje. - Én se lennék máshogy az ön helyében - válaszolta hűvösen az ügyész. - Úgy gondolom, nem túl biztató a helyzete, professzor. Javíthat rajta, ha vallomást tesz... - Vallomást? - Gropius hangja megbicsaklott. - Miféle vallomást? Valaki odacsempész nekem egy fertőzött májat, maga meg azt várja tőlem, hogy én tegyek vallomást? A pokolba is, hát mit akar hallani?! -Nem is tudom. Talán hogy megpróbálták megzsarolni... hogy győzködték, milyen hasznos lenne velük együttdolgozni, tudom is én... - De nem volt semmiféle zsarolás! Nem is tudom, mit érne velem a szervmaffia. Az Eurotransplant rendszere minden érintett számára nyitott. Minden előzmény, minden donor, minden befogadó, bármikor bárhonnan lehívható az Internetről. Egyébként csak egy különleges team veheti ki a szervet, s egy másik ültetheti be. Renner felnevetett. - Jól tudom én ezt a leckét, professzor, csak azt nem kéne elfelejteni, hogy itt pénzről van szó, mégpedig iszonyúan sok pénzről, és olyan összegekről, amelyek ebben a mocskos üzletágban forognak, még a legspeciálisabb specialisták is elgyengülnek. Főleg ha Lengyelországból vagy Oroszországból jönnek. A lengyel határ Berlintől csupán százhúsz kilométer, aztán még egyszer háromszáz kilométer, és Oroszországba értünk. Ott egy szívsebész egyetlen illegális szervátültetéssel többet keres, mint ötévi megfeszített kórházi munkával. Itt az erkölcsi megfontolások hamarabb elszállnak, mint egy olcsó parfüm illata. -Ez mind szép és jó. De azt is meg tudná mondani, milyen szerep jut nekem ebben a rémtörténetben? Most először tűnt úgy, mintha Rennernek nehezére esne a válasz. Végül azt mondta: - Engedje meg, professzor, hogy kérdéssel válaszoljak: kész lenne megesküdni rá, hogy minden beteg, aki az önök klinikáján halt meg, összes szerve birtokában hagyta el a klinikát? Gropius rögtön megértette, mire céloz Renner, és iszonyú düh fogta el. Ez a karrierista kis mitugrász sikerélményt akar, s most olyan esetre bukkant, amellyel villoghat. Valószínűleg eleve gyűlöl minden orvost valami trauma folytán, netán maga is szívesen választotta volna ezt a hivatást. Köztudott, hogy az orvosokat vagy istenítik vagy megvetik - nincs középút. A professzor ingerült volt, túlságosan ingerült, de ugyan ki tudott volna higgadt maradni abban a helyzetben. Nem gondolkodott, csak ordított, igen, ordított a telefonba: Renner, maga idióta! Kikérem magamnak az ilyen aljas gyanúsítgatást! - És levágta a telefonkagylót. Azt hitte, ezer darabra hull a készülék. Elégedett volt magával, és valahogy mintha a közérzete is javult volna. - Praskov - morogta fejcsóválva. Felicia Schlesinger döbbenten meredt a Képes Újság legfrissebb főcímére. A hír, hogy a férje a szervmaffia áldozata lett, olyan volt, mintha pofon vágták volna! Az egész napot és az éjszakát is azzal töltötte, hogy összerakja a mozaikot: férje életének azon mozzanatait, amelyek kapcsolatban állhattak a halálával. De mint egy puzzle esetében, ahol egyetlen részecske hiányzik a teljes képből, ő sem jutott tovább, mert épp az a döntő darabka hiányzott, amely az egésznek értelmet adott volna. Mindenekelőtt a pénz, a tízmillió zavarta teljesen össze, mert bárhogy törte a fejét, itt mindenfajta logika csődöt mondott. Természetesen nem zárható teljesen ki, hogy Arno valamilyen bűnügyi fondorlat áldozata lett, és tagadhatatlan, volt a gyilkosságban valami maffiózós. Akár el is hitte volna, ha nem bukkan rá véletlenül a titkos számlakivonatra. De hát a maffiózók ritkán fizetnek ki tízmilliót bármiért is. Jó, mondjuk mégis - rendben, utána az átvevőt kinyírják, ez még logikus: de semmiképp sem ilyen körülményesen, ami megsokszorozza a lebukás veszélyét. Schlesinger különben sem az az ember volt, aki szóba állt volna a maffiával. Már egy olyan piti dolog miatt is, mint egy kis adóügyi rókáskodás, ahol mondjuk ezer euróról volt szó, napokig nem aludt. Nem tudott bánni a pénzzel, nem is igen érdekelte - ha Felicia nem keresett volna jól, sokkal szerényebben élnek, az bizonyos. Az asszony újra és újra előhúzta a barna borítékból a számlakivonatot, s félhangosan kiolvasta az összeget, mintha közelebb akarná hozni magához: tízmillió-háromszázhuszonhétezer-négyszáztizenhat. Egy régész számára ez az összeg olyan esztelen és valószerűtlen volt, hogy azt érezte, a halálának ezzel a pénzzel kellett valamilyen kapcsolatban lennie. Talán - gondolta Felicia - jobb lenne az egész ügyet nem bolygatni. Inkább Arno méltó temetését kellene előkészítenie, aztán a milliókkal új életet kezdeni - de valami gyötrő kíváncsiság arra ösztökélte, hogy felkutassa a halált hozó pénz eredetét. Még azon az áron is - s ezt kezdettől fogva bekalkulálta -, ha netán ő is veszélybe kerül. Arno dolgozószobájában, melynek falait - egész a tóra nyíló széles ablakig - a plafonig érő könyvespolcok foglalták el, volt egy nyitott iratszekrény, melyből egy halom sűrűn teleírt kézirat dőlt ki - egy fél élet munkája. Felicia soha nem mert volna akár egy lapot is kivenni onnan, vagy a feljegyzések tartalmáról érdeklődni. Túlságosan is tisztelte Arno munkásságát. A férje kutatásai nem hagyták hidegen: épp ellenkezőleg. Az asszony néha azt kívánta, bár mélyebben is részt vehetne az izgalmas munkában. A férje meglehetősen ritkán mesélt neki az ásatásokról, és azokról az elméletekről, amelyeket ezek nyomán alkotott. Amikor viszont nagy néha belekezdett, úgy beszélt, mintha nem is ő lenne; mintha valami másik világból jött volna. Az asszony ilyenkor csillogó szemmel hallgatta, mint gyerek a mesét. Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor eszébe jutott egy mondat, amit Arno még a házasságuk elején mondott: egy régésznek vagy a tegnapról, vagy a holnapról kell beszélnie, a jelenről semmiképp sem szabad. Időbe telt, mire igazán megértette - de amikor felfogta, mit is akart vele mondani, belenyugodott férje hóbortjaiba. A rendetlenség, amit a papírhegy alatt sejtett, csak látszólagos volt - ahogyan egy hangyabolyban is csak első ránézésre uralkodik fejetlenség. Schlesinger a kisszerű emberek mankójának tartotta a poroszos rendet: "A zseni átlát a káoszon" - mondta gyakran. Annyi biztos: bekötött szemmel is odaléphetett az iratszekrénye elé, és csalhatatlan biztonsággal húzta elő a szükséges iratot - ez volt az egyik dolog, amiért Felicia őszintén csodálta. Hogy a dossziékat tüzetesebben is átfésülje, annak nem sok értelmét látta: a fiókok felirata mutatta, mit rejtenek, s a papírkötegekre ragasztott cédulák is világosan tudtul adták minden csomó tartalmát. Igaz, ez a világosság csak szakemberek fejében gyúlhatott: "Gebei Musa", "Sinai", "Qumran" vagy "Boghazkol" egy kívülállónak minimum kínaiul hangzott volna. Tanácstalanul állt a papírtenger felett, s még azt se nagyon tudta, miféle bizonyíték után is kutat. Mi is adhatna megfelelő magyarázatot tízmillióra? Nos, megfelelő magyarázattal leginkább a zürichi Union Bank Suisse kirendeltsége szolgálhatott, mely a milliós számlát kezelte. Felicia tehát odarepült. A várost jól ismerte, több kuncsaftja is élt itt. A főutca csillogó világa - ahol kizárólag Cartier, Ferragamo, és Louis Vuitton üzletek zsúfolódhattak be a paloták, bankok és biztosítók közti szűk résekbe - kevésbé bűvölte el, mint az a makacs tény, hogy a járdák alatt arany és deviza pihen, bőven elegendő mennyiségben a fél világ megvásárlására. A UBS előkelő csarnoka inkább hasonlított bálteremhez, mint egy bank ügyfélteréhez, az előzékenység pedig, mellyel a skatulyából frissen előhúzott alkalmazottak a számlatulajdonosokat fogadták, több volt, mint zavarbaejtő. Az az idősebb úr például, aki keret nélküli szemüveget, sötét öltönyt és ezüstszínű nyakkendőt viselt, inkább lehetett volna egy kamarazenekar dirigense, ha nem tűzte volna hajtókájára az ezüst táblácskát, rajta a felirat: Nebel úr. Az elegáns úr átszellemült előkelőségben sem találhatott igazi versenytársra, így Felicia hozzá fordult. Elővette az okiratot, mely férje halálát igazolta. A karmester úr erre közhelyek gazdag tárházát zúdította rá, majd pár pillanat türelmet kért; aztán a halotti bizonyítvánnyal a kezében eltűnt, mielőtt Felicia bármit kérdezett, vagy akár egy szót szólhatott volna jövetele céljáról. Öt perc múlva tért vissza, és átadta a dokumentumot. Összefogott külsejéhez képest kissé mintha zavarban lett volna, amikor ízes zürichi dialektusban közölte: - Valami rendkívüli történt, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem. -Talán nincs meg a pénz? - vágott a szavába Felicia. Nebel úr összekulcsolta a kezét, és a közepesen háborodott idegeneknek kijáró megértő félmosollyal válaszolta: - Ó, hová gondol! Az nem rendkívüli lenne, hanem lehetetlen. Asszonyom, egy svájci bankban egyetlen fillér se veszhet el. Van azonban itt egy boríték, amit a számlatulajdonos adott letétbe, hogy halála esetén feleségének, Felicia Schlesinger-nek - ez lenne ugyebár kegyed - adjuk át. Ez elég különös, nem? -Különös lenne? - Felicia nem tudta, hogyan reagáljon erre a megjegyzésre. -Igen, az, bár természetesen semmi közöm hozzá. Egy kicsit olyan, mintha a számlatulajdonos előre sejtette volna a halálát, nemde? Most mindenesetre átadom a borítékot, s ha óhajtja, néhány percre magára hagyom. Felicia reszkető kézzel vette át a levelet. Arno kézírásával ennyi állt rajta: "Halálom esetén feleségem, Felicia Schlesinger részére". Mi lehet ez? Érezte, ahogy a vér a fejébe száll. Óvatosan, már-már gyöngéden nyitotta föl a levelet hegyes körmével. Közben körbepillantott, nem figyeli-e valaki. A bank levélpapírján láthatóan kapkodó írással pár odavetett sor állt: "Felicia, kicsikém! Amikor e sorokat olvasod, valószínűleg már nehéz napokon és heteken (talán hónapokon) vagy túl. Szegénykém: sajnos nem tehettem semmit, hogy megkíméljelek ettől. Nehéz a lelkem. Előbb-utóbb mindnyájan meghalunk. Te még fiatal vagy, új életet kezdhetsz, segítsen benne ez a pénz. Tudtam, hogy előbb-utóbb megtalálod a számlát. Ne kutasd, honnan van ez a pénz. A lényeg, hogy itt van, és csak a tiéd. Élj boldogan! Szeretettel: A." A szeme előtt összefolytak a betűk. Lopva megtörölte a szemét. Senkire sem tartozik, hogy sírt. Amikor Nebel úr visszatért a helyére, már semmi különösre nem célozgatott. A szokott hivatalos hangon kérdezte: Mennyivel szolgálhatok, nagyságos asszonyom? Százezer, félmillió? Felicia nem is hallotta a kérdést. Nem pénzre volt szüksége, inkább az a kérdés izgatta, honnan, milyen úton került a tízmillió a számlára. - Meg tudná mondani, kitől származik ez a pénz? Arra lennék kíváncsi, kideríthető-e, ki utalta át a pénzt a számlára. Nebel a számítógéphez fordult. Ujjai úgy futottak a billentyűzeten, mint egy csembalón. - Ki kell hogy derüljön. -mondta egy pillanat múlva: - A tízmillió eurót múlt év július 19-én Arnold Schlesinger fizette be készpénzben. A bankjegyek eredetiségét megvizsgáltuk. Nem kell tehát aggódnia. Amikor Felicia kilépett a főutcára, sütött a nap, de az utca fölött hideg szél söpört. Ez jólesett neki, a bankban úgy érezte, bármelyik pillanatban szétpattanhat a feje. A város nyüzsgése alig ért el hozzá. Csak halk hangokat hallott, és a környezetét okkersárga fátyolon át látta. - Miért - mormolta magában halkan, menet közben Felicia -, miért tette ezt velem Arno? Miért nem mondta meg az igazat? - s bár még mindig szerette a férjét, hirtelen dühös lett rá, haragudott, amiért még halálában is rejtvényeket ad fel neki... Amikor hazaért, egy levelet talált Gropius professzortól, amelyben egy megbeszélésre hívta. Mindketten kényelmetlen helyzetbe kerültek, sürgősen tisztázni kéne néhány dolgot. A professzor pár együttérző mondatot sem mulasztott el írni a levélke végére, így a nő végképp nem látta okát, hogy elutasítsa a kérését. Később telefonon beszélték meg, hogy a Nymphenburgi kastély pálmaházában találkoznak. Gropius azért javasolta ezt a városszéli helyet, mert jobbnak látta, ha nem látják őket együtt - az asszony azonnal igent mondott. Amikor az ősz sárgára és vörösre festi a faleveleket, akkor köszönt a Nymphenburgi kastélyparkra a legszebb évszak. A japán, amerikai és olasz turisták végre visszaadják a csendbe borult parkot a helybelieknek. Csak a kis tó hattyúi szomorkodnak, mert újra kell tanulniuk megszerezni a betevőt. Miután leparkolt a Jaguárral a kastély mellett, s a míves kovácsoltvas kapun át a parkba lépett, Gropius megpróbálta elképzelni Schlesinger özvegyét. Rövid telefonbeszélgetésük alapján megtört, magába roskadt, kisírt szemű asszonyt várt, gyászruhában. Alaposan meglepődött hát, hogy alig foglalt helyet a Pálmaház kávézójában, halványan sminkelt, sötét hajú nő lépett hozzá, szürke szoknyában és sötétvörös blézerben. Barátságosan mosolyogva kérdezte: - Gropius professzor, nemde? Felicia Schlesinger vagyok. - Ön az? - a bárgyú visszakérdezés nem volt jellemző a professzorra, sietett hát hozzáfűzni: - Bocsásson meg, asszonyom, gondolatban nagyon távol jártam, s őszintén szólva, kicsit másnak képzeltem önt. Kérem, foglaljon helyet! Felicia mosolyogva tett eleget a felszólításnak, aztán annyit felelt: - Nyilván valami kisírt szemű, megroppant nőre számított? Tudja, én úgy gondolom, a gyász a szív dolga, nem pedig a ruháé. A pálmaház üvegfalain bevágott a nap, a cakkos pálmalevelek árnyai furcsa formákat rajzoltak a terített asztalokra. Csak ültek ott, egy hosszú pillanatig némán: két ember, akiknek útjai váratlanul és végzetesen keresztezték egymásét. Végül Gropius törte meg a csendet: - Elhiheti, mennyire sajnálom! Fogadja legmélyebb együttérzésem... Bárcsak visszacsinálhatnám, ami történt! Azt reméltem, amikor ide hívtam, hogy együtt talán előrébb juthatnánk az ügy felderítésében. Köszönöm, hogy egyáltalán eljött. Felicia nem felelt, csak vállat vont. Egy-egy capuccinót rendeltek, s Gropius folytatta: - Szeretném megkérni, ne higgyen el mindent, amit az újságok összehordanak. Eddig semmi nem bizonyosodott be, leszámítva, hogy a máj, amelyet a férje kapott, valóban mérgezett volt. A további részletek ügyében, például hogy hogyan történhetett ez meg, s mik lehettek a tettes indítékai, jelenleg ügyészi vizsgálat folyik. Hogy a szervmaffia állna a háttérben, nos, ez csak feltételezés, ráadásul szerintem alaptalan. Felicia száját csücsörítette, oldalt nézett és hallgatott - s ez a hallgatás jobban bántotta Gropiust, mintha a nő nekiesett volna. Felicia tisztában volt szótlansága hatásával - de nem készült rá, hogy a férfit így büntesse. Azt hitte sokkal inkább zavarban lesz annak társaságában, aki vétlenül is felelősnek érzi magát a férje halála miatt. De vajon tényleg vétlen? Végtelennek tűnt a csend. S mielőtt még Felicia bármit szólhatott volna, amely véget vet a kínos hallgatásnak, Gropius megelőzte, és így szólt: - A legkevésbé sem szeretnék mentegetőzni, de ugye tudja, hogy a férje a műtét nélkül két hónapnál aligha élt volna tovább? Felicia ránézett. - Nem tudtam. Arno a balesetet és a sérülését is mindig alábecsülte. Nem akart nyugtalanítani az állapotával. -Baleset? Miféle balesetről beszél?! Asszonyom, nekem elhiheti, a férje sokkal inkább merénylet áldozata volt. - Ezt hogy érti? Arno azt mondta, hogy egy terepjáró gázolta el véletlenül. Honnan veszi, hogy szándékos merénylet volt? Egészen összezavar. - Hát igen. Különös történet. A férje a kórházban is váltig állította, hogy a sérüléseit baleset okozta. Én azonban már kezdettől fogva kételkedtem ebben. A szövetek sérülése inkább robbanásra utalt. A szétroncsolt májban aztán megtaláltam a bizonyítékot, egy gránátszilánkot, sőt, meglehet, egy bombáét. Sajátságos, hogy erről nem tud semmit. Felicia láthatóan megrendülten válaszolt: - Professzor úr, én nagyon szerettem a férjemet. Ő azonban.. -hogy is mondjam: különc tudósember volt, úgyhogy néha azt kérdeztem magamtól, vajon velem, vagy a tudománnyal kötött-e házasságot... Gropius udvariasan mosolygott, megkavarta a kávéját, és a nő szemébe nézve így szólt: - Természetesen nem merném teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a robbanás miatti életveszélyes sérülések és a mérgezett szerv összefüggésben állna egymással. Azt azonban ön sem vonhatja kétségbe, hogy ez az egész ügy igencsak homályos. Felicia állát összekulcsolt kezére támasztotta, s az üvegtetőn át az égre pillantott, mintha onnan várná a megoldást. Ott viszont csak a felhők úsztak. Ha jobban belegondolt, igazat kellett adnia az orvosnak: bizony, nagyon is homályos minden. Ha eleinte voltak is fenntartásai Gropiusszal szemben, most végképp elmúltak. Ráébredt, hogy a professzor nyomozása neki is segítségére lehet: hogy végre fény derülhet férje különös előéletére. Nem ezt akarta? Semmi kétség, mindketten ugyanazon a vékonyka kötélen egyensúlyoztak. Gropius tovább faggatta: - Engedjen meg egy kérdést, asszonyom. Ha alaposan visszagondol, volt más véletlen vagy különös eset a férje életében? Felicia kapásból azt válaszolta volna: - Hajaj! Meghiszem azt! - de nem tartozott azon nők közé, akik előbb beszélnek és csak azután gondolkoznak. Bár amit az előbb hallott, alaposan feldúlta, fegyelmezte magát, és azt mondta: - Annak alapján, amit az előbb elmondott, sok mindent megváltoztat, ami korábban egyértelműnek tűnt. És ezt a sok mindet alaposan át kell gondolnom, mielőtt válaszolnék a kérdésére. Gropius bólintott. A találka jobban sikerült, mint remélte. Felicia Schlesinger elutasítóan vagy haraggal is fogadhatta volna. Így azonban udvarias kézcsókkal búcsúzhatott, és megbeszélték, hogy rövidesen újra találkoznak. Egyikük sem figyelt fel rá, hogy távolabbról minden rezdülésüket figyelik, miközben teleobj ektívvel fotózzák is randevújukat. - Csodálkozni fog - mondta Levezov büszkén -, az máris biztos, hogy nem volt pénzkidobás, hogy felfogadott. Veronique Gropius és a detektív abban a bisztróban találkoztak, a vidámparkban, ahol első alkalommal is. - No, térjen a tárgyra! - szólt rá Veronique türelmetlenül -Hadd csodálkozzak már egy kicsit. Levezov előkapott egy nagyméretű borítékot, s egyelőre nem engedte, hogy Veronique belenézzen. Előbb valami fontosat - a saját számára legalább - akart mondani. Végre nagy nehezen kibökte: - Biztosan ismeri azt a szokást, hogy a nyomozói munkát különleges siker esetén a kialkudott összeg fölött is elismerik. Nincs különösebb kétségem... Veronique mozdulatai elárulták, milyen izgatott, s mialatt táskájában a csekkfüzete után kotorászott, alig leplezett dühvel jegyezte meg: - Levezov, azt hiszem, világosan megmondtam magának, hogy siker esetén nem leszek kicsinyes! Nos, mit akar? A detektív elbizonytalanodott, vajon ez csak költői kérdés, vagy ügyfele szeretné a konkrét összeget hallani. Úgy gondolta azonban, hogy legrövidebb az egyenes út, no meg biztos az, ami már a zsebben, úgyhogy rávágta: - Még egyszer ötezret, asszonyom! Veronika két félholdba vonta sötét szemöldökét: - Hát jó, csak aztán vezessenek is valamire a különleges megfigyelései! Ennyit még hajlandó vagyok kifizetni. Előtte azonban látni akarom, mire bukkant. Levezov erre előhúzott a borítékból hat normál méretű fényképet, s ünnepélyesen, egyiket a másik után a nő elé fektette az asztalra. A fényképeken Gropius volt egy nővel, a Nymphenburgi kastélyparkban. Veronique kétkedő pillantást vetett Levezovra, és megjegyezte: - Gropius a nők bálványa, igencsak sok ismerőse van; ezt itt épp nem ismerem még. Hát igen: ez esetben sem lehet kifogásolni az ízlését. - Érezhető csalódottsággal tolta vissza Levezov elé a fotókat. A detektív azonban tudta, most jöhet az ő nagyjelenete, s fölényes mosollyal így szólt: - Nem volt épp egyszerű kitalálni, ki ez a nő. Szívós munkával végül is sikerült. - Kabátja zsebéből előhúzott egy kivágott újságcikket a szervátültetési botrányról, s egy képre mutatott: - Figyelje csak jól meg: ez a nő azonos azzal, aki a pálmaházban üldögélt. Veronique elolvasta a képaláírást: "Felicia Schlesinger, a rejtélyes módon meggyilkolt páciens özvegye." - Hát ez egyszerűen nem lehet igaz! - mormolta Veronique többször is halkan maga elé, közben ide-oda pillantgatott az újságban lévő kép és a fotók között. - Mindketten sejtjük, mi következik ebből - jegyezte meg a detektív szigorú arccal. -Nem tudom elhinni - Veronique csak a fejét ingatta. A férje sok aljasságra képes, no de ölni? Ám az is kétségtelen: hibátlanul összeáll a kép: Gropius összeszűrte a levet Schlesinger feleségével, s valami ravasz módot kellett találnia, hogy az útban lévő férjet kiiktassa. Pompás terv, Gropius intelligenciájával kidolgozva. Ő aztán nem az a balek, aki belebukik egy suta kis gyilkosságba. Hideg fejű analitikus, ritkán tör egyenest célra. Azon bölcs emberek közé tartozik, akik jól tudják, hogy két pont között az egyenes kizárólag a geometriában számít a legrövidebb útnak: a való életben ez a törvény naponta megdől. Csak olyan ember, mint Gropius -gondolta Veronique - képes egy ilyen ördögi tervet kiagyalni. Levezov rántotta vissza a valóságba: -Úgy vélem, a fényképek nem jelentenek cáfolhatatlan bizonyítékot rá, hogy Schlesinger halála a professzor lelkén szárad. Ám az mégsem véletlen, hogy ilyen jóban vannak. Gyanús továbbá a szokatlan találkahely, s nem kevésbé az a tény, hogy a férje jókora kerülővel ment Nymphenburgba, mintha csak az esetleges követőket akarta volna lerázni. -Nem vette észre önt? - Engem? Kérem, az lehetetlen. A legritkább esetben kerülök látótávolságba. - Levezov előkapott egy ezüst színű gombot a nadrágzsebéből, s Veronique szeme elé tartotta: - Ez egy kis nyomkövető jeladó. Sikerült Gropius kocsijának lökhárítója alá ragasztanom, amikor a ház előtt parkolt. Az én autómban lévő vevőegység segítségével bármikor meg tudom határozni a kocsi tartózkodási helyét. Veronique elismerően bólintott. Kitöltött egy csekket, s átadta Levezovnak: - Valóban remek munkát végzett, de nekem az is életbevágóan fontos, hogy senki, hangsúlyozom: SENKI ne tudjon erről az egészről! -De hát ez magától értetődő, asszonyom. - Levezov visszatette a fotókat a borítékba, és átnyújtotta. - Hogy ezekkel mit kezd, az csak önre tartozik. Ha netán ismét szüksége lenne rám - bármikor a rendelkezésére állok. Felállt, és sietve elhagyta a bárt. Veronique nem is hitte volna, hogy a forró nyomon szimatoló detektív ilyen rövid idő alatt olyan anyagot pottyant az ölébe, amelynek segítségével Gregor Gropiustól tisztességes végkielégítést zsarolhat ki. Épp eleget várt rá, hogy volt férjét térdre kényszerítse. Most végre itt az alkalom! Hacsak a férfi hátralévő éveit nem akarja börtönben tölteni, teljesítenie kell a követeléseit. És az biztos, hogy nem lesz túl visszafogott! Gregor hangja elég bizonytalan volt, amikor telefonon közölte vele, találkozniuk kell. Mit kell: muszáj! Legutolsó telefonbeszélgetésük hat vagy hét hete zajlott, természetesen semmi másról nem vitáztak, csak pénzről. Gropius könnyűszerrel kitalálta, ezúttal sem Picasso kék korszaka vagy Bartók csodás disszonanciája lesz terítéken, ha találkoznak; a kívánságot igyekezett azzal hárítani, hogy épp nagyon sok a dolga, s épp annyira kevés a kedve pénzről beszélni. Különben is minden létezhetőt megrágtak már, ami egyáltalán kapcsolatba hozható a pénzzel. Éppen véget készült vetni a parttalannak ígérkező beszélgetésnek, és levágni a kagylót, amikor Veronique kiabálni kezdett: - Na ide figyelj, te nyomorult: jobb lesz, ha most nem teszed le, hanem szépen azt teszed, amit mondok, ha nem akarsz a sitten megrohadni! - Mivel a férfi hallgatott, hozzáfűzte: - Ügyesen kitervelted, hogyan csináld ki Schlesingert, de az én eszemen nem járhatsz túl, kis pofám! A kezemben vagy! Normál esetben Gropius a fenyegetőzés ellenére is egyszerűen leteszi a kagylót, mond pár cifrát magában és kész; most viszont úgy érezte magát, mint az ökölvívó, aki belelépett a jobb csapottba, s az ütés, amiből máskor egy tucatnyit is elvisel, most először megingatja. Mindenesetre tényleg nem tette le: színlelt nyugalommal annyit mondott: - Fogalmam sincs, miről beszélsz! Veronique igyekezett egy jóízűt kacagni, de csapnivaló színésznő volt, erőltetett nevetése szánalmasan csengett. - Van itt pár fénykép. Látnod kéne. Ha avatatlan kezekbe kerülnek, az nem csak a pályád végét jelenti, hanem azt is, hogy pár évtizedre búcsút inthetsz a szabad életnek! -Miféle fényképek? - Tizennyolcszor huszonnégyesek, és persze élesek, mint a penge! Gropius lázasan gondolkodott. Bárhogy törte a fejét, el sem tudott képzelni olyan fotókat, melyek összefüggésben lehetnének Schlesinger halálával. De épp ez a bizonytalanság nyugtalanította. Telefonkagylót tartó keze már láthatóan reszketett. - Nos jó - válaszolta, de miközben kimondta, már meg is bánta -, találkozzunk egy óra múlva a Négy évszak hotelben! A belvárosi, előkelő Négy évszak hallja kedvelt találkozóhely volt: a közeli színházak színészei és ügynökeik tárgyaltak lázasan, s persze fél- vagy alvilági alakok is megfordultak itt - randevún vagy portyán, ki mondhatta volna meg... Amikor Veronique negyedórás késéssel megjelent a forgóajtóban, Gropius sokatmondóan kinyújtotta a karját, és színpadiasan az órájára pillantott. A nő mindig, mindenhonnan elkésett - ám ha ez lett volna a legnagyobb hibája, még mindig boldogan élnek. Gregor magának kávét, Veronique-nak egy Pernod-t rendelt. Épp eleget éltek együtt, hogy percre pontosan tudja, mikor mit szokott inni az asszony. Hűvösen üdvözölték egymást. Gropius kissé felemelkedett a székről, de ülve maradt, Veronique pedig kikínlódott magából egy megvető műmosolyt, majd helyet foglalt a férfival szemben. Hogy a lehető leggyorsabban végezzenek, Gropius nem teketóriázott: - Nos tehát... mit óhajtasz? Veronique elnézett a férfi mellett. Bár bizonyos volt benne, hogy minden adu a kezében van, még mindig valami megnevezhetetlen bizonytalanságot érzett, amikor a férfival találkozott. Sok éven át csodálta, mint gyerek az apját, nagyra tartotta az okosságát és a törekvését, s lenyűgözte az a csalhatatlan magabiztosság, ahogyan a férje az embereket kezelte. Tisztában volt vele, hogy ezeket az érzéseket nem lehet egyszerűen kikapcsolni, még ha időközben meg is gyűlölte a férjét. Másképp készült a beszélgetésre, mint Gregor, összeszedte magában a megfelelő szavakat, és elpróbálta a beszélgetést, igyekezett kitalálni, mire mit fog a férfi válaszolni. Legtöbbször azonban egyetlen mondatot morzsolgatott, s ez a mondat most úgy tört elő, mintha valami bankrabló vagy túszejtő mondaná: - Egymilliót akarok! Gregor megértően bólintott, különösebben még ideges sem lett, s Veronique nem is várt mást. Jól tudta, hogy a férfi ezt a követelést nem fogja igazán komolyan venni. Tovább feszítette hát a húrt, s magabiztosan hozzáfűzte: - Természetesen megfejelve az ügyvédeink által már kialkudott végkielégítés összegével. Miközben ezt mondta, Veronique előhúzta Levezov fotóit a táskájából, s Gregor elé terítette őket. Gropius zavartan meredt a fényképekre. Igyekezett palástolni izgatottságát, miközben ezernyi gondolat cikázott át az agyán. Hogy az ördögbe jutott Veronique ezekhez a képekhez? Mióta figyelhetik? Netán összejátszanak Felicia Schlesingerrel? Mérlegelte a lehetőségeket, s közben távolról hallotta, hogy Veronique azt mondja: - Tudom, hogy viszonyod van Schlesinger feleségével, és hogy együtt terveltétek ki, kinyírjátok a férjét. Nem is olyan rossz ötlet: végül is csak hagyni kellett meghalni. Igazi csemege lehet az ügyésznek! - Diadalmasan felnevetett, mit sem sejtve, micsoda megkönnyebbülést él át Gropius. A férfi fegyelmezte magát. Hallgatott, hosszú időbe telt, míg újra rendezte a gondolatait. Veronique pedig úgy ünnepelte ezt a némaságot, mintha máris a számláján lenne a pénz. - Ha jól értem, amit mondasz, ezek a képek és a hallgatásod egymillióba kerülnének - mondta végül Gregor, s a hangja furcsamód szenvtelennek tűnt. - Ha így jobban tetszik, igen. Reméltem, hogy meg fogunk tudni egyezni. Eddig halkan folyt a beszélgetés. Most azonban Gropius hangja egyszerre felcsattant: - Érdekel téged bármi más is, mint a pénz, a pénz és a pénz? - Bevallom - válaszolt Veronique, és kacéran csücsörített -, pillanatnyilag a pénz a fő érdeklődési területem. Tudod, egyedülálló nőként sajnos nagyon oda kell figyelnem rá, miből tudok megélni. Ezzel az idiótával húztál le tizennyolc évet!? - hitetlenkedett magában Gropius. Aztán azt válaszolta: - Iszonyúan unom már a hisztériád. Ha - ahogy a te beteg agyad képzeli - minden nővel viszonyom lett volna, akivel csak találkoztam, már rég megdöglöttem volna, végelgyengülésben. -Visszacsúsztatta a fotókat, közben így folytatta: - Vagy saját magadból indulsz ki, vagy elmebeteg vagy, ha ezekből a képekből azt a következtetést vagy képes levonni, hogy viszonyom van ezzel a nővel. Ami pedig a nagyívű gyilkossági elméletedet illeti, az olyan szinten abszurd, hogy egy szót se kívánok rá vesztegetni. Gropius odaintette a főpincért - egy előkelő, galambősz hajú férfit, akit annak idején láthatóan nem pólyába, hanem minimum fekete öltönybe csavartak -, és kifizette a számlát. Veronique arcvonásait eltorzította a düh, szeméből sütött a gyűlölet. - Gondom lesz rá, hogy az újságokban láthasd újra a képeket - sziszegte -, aztán egész életedre el leszel intézve! - És majdnem sírva fűzte hozzá: - Na... egymillió, és boldog lehetsz a kis kurváddal! Gropius a végét már nem is hallotta. Köszönés nélkül felállt, és egy pillanat múlva elnyelte az előcsarnok forgóajtaja. 3. FEJEZET Heilmann út 30. A hétköznapi csengésű cím mögött München Pullach nevű elővárosában nagyon is fontos intézmény bújik meg: a Szövetségi Hírszerző Iroda. Kívülről a létesítmény a CIA-hoz képest - mely egyébként a világ második legnagyobb titkosszolgálata - vidéki rendőrkapitányságnak tűnhetett. A magas szürke betonfalak mögött a hatvanas években épült, elhagyottnak látszó épületek bújtak meg. A nehéz vaskapu rendszertelen időközökben némán kinyílt, hogy beengedje a sötét limuzinokat. Csak kevesen gondolták volna, hogy nemzetközi kémek és ügynökök sürögnek-forognak itt, hogy akár Alaszkában folytatott telefonbeszélgetéseket is lehallgatnak; faxokat és e-maileket csípnek el Latin-Amerikából, és politikai, gazdasági vagy katonai fontosságuknak megfelelő alapossággal értékelik ki mindegyiket. A filmeknek hála, a kémeket szívdöglesztő fickóknak képzeli az átlagember, füstölgő pisztollyal a jobb kézben, miközben a ballal egy bögyös szőke cicababát karolnak át. E képlet alapján a férfi, aki nyolc óra előtt a kellemes zöldövezeti sorházat elhagyta, majd beszállt sötétkék BMW-jébe, egyetlen rutinos moziba járó gyanúját se keltette volna fel. Még a neve se volt kémhez illő, egy cseppet sem. Meyernek hívták vagy legalábbis ez a név állt szolid polgári háza előtti névtáblán. A Margaret utca felől érkező Meyer nemsokára bekanyarodott a Heilmann útra, s két perc után elért a hatalmas rics elé, mely készségesen, mintha csak szellemkéz emelte volna, fölnyílt előtte. Heinrich Meyer ötvenöt éves volt, a SZHI kettes részlegét vezette: több mint ezer specialista, számítógépes és elektronikai szakember, távközlési technikus tartozott a keze alá. Ha akarták, bármiről tudomást szerezhettek, ami csak az Északi-és a Déli-sark között láthatatlanul átsurrant a levegőn. Meyer látta el információkkal az ötös részleget - az operatív osztályt, a cég hat alosztályából az egyiket, mely a szervezett bűnözéssel, a nemzetközi kábítószer-kereskedelemmel, illegális bevándorlással, pénzmosással és a nemzetközi terrorizmussal foglalkozott. Talán felesleges mondani: 2001. szeptember 11. felértékelte az operatív osztály jelentőségét. A SIGINT - ez volt Meyer részlegének fedőneve; a mozaikszót a Signal Intelligence-ból alkották - természetesen kizárólag méregdrága technikai felszereléseket használt, s ezért más részlegek munkatársai - amelyek főként "humán erőforrásokkal", vagy a bárki számára elérhető hírek értékelésével foglalkoztak - számosan és hevesen irigyelték őket. Meyer - akit élő ember nem látott még másképp öltözve, mint szürke, az ötvenes éveket idéző öltönyben a hozzá illő nyakkendővel - ötvenöt évével öreg motorosnak számított a szakmában. Jobb napokat látott irodájában, egy panelépület legfelső emeletén high-technek nyoma sem volt: a szürke íróasztal mellett egy sík-képcsöves monitor volt az egyetlen közvetlen bizonyíték rá, hogy hozzá is bekopogtatott a huszonegyedik század - ha be nem is engedte... Amikor Meyer belépett az irodába, a képernyő alsó szélén egy led villogott. Meyer megadta a megfelelő kódot, mire a képernyőn feltűnt a "SÜRGŐS" felirat, s egy pillanattal később a következő sorok jelentek meg: "E-mail 4 óra 37, mobil üzenet Nyugati Beltenger. Nagyklinika - szép munka, de tudnunk kell, hogy ez csak az első lépés volt. Rajta maradni, a legapróbb nyomot is eltüntetni. Szükség esetén C4-et bevetni. IND" Meyer másodszor is átfutotta a sorokat. Aztán a telefonért nyúlt, tárcsázott, és amikor felvették, bemondta a nevét. A vonal másik végén a diszpécser jelentkezett, bizonyos Hoveller. - A Nagyklinika e-mail ügyében miért nem kaptam pontosabb adatokat a feladóról és a címzettről? - kérdezte Meyer nyersen. Hoveller körülményesen válaszolt: - Főnök, van itt egy kis probléma. A feladó mobiltelefonról küldte az e-mail-t, a címzett gépe pedig a klinika valamelyik mellékállomásához tartozik. Minden hájjal megkent profik lehetnek. - Úgy tűnik - dörmögte Meyer elgondolkozva -, úgy tűnik, a tisztelt urak már annak sem látják szükségét, hogy az üzeneteket kódolják. Ez az amerikai plasztik robbanóanyag jó régen nem szerepelt már C4 kóddal. A derék uraságok pedig egész biztosan tudják, hogy a kapcsolataikra is rámoccanunk. De az istenért, mi a frász ez az IND? - Negatív, főnök. Ez a kód nekünk nincs meg. A szövegfelismerő berendezések csak a 'C4' kódra reagáltak. -Hát ez nem teszi túl rózsássá a helyzetünket. - Tudom. Az az érzésem, új madárkákkal van dolgunk. Vagy valami elképesztő hülye amatőrről van szó, vagy az urak különlegesen agyafúrtak akarnak lenni. Meyer arca fájdalmasan eltorzult, mintha a probléma valóságosan is belenyilallt volna. Végül azt mondta: - No, azért törtünk mi már fel keményebb diót is - ezzel is csak úgy lesz. Mindenesetre úgy gondolom, jobb lesz, ha beletaposunk. Meyer az elfogott e-mail másolatával ment a helyzetértékelő értekezletre. A részlegvezetők minden reggel pontban kilenckor találkoztak a főépület konferenciatermében: az eligazítás után ki-ki tájékoztatást adott az épp folyamatban lévő ügyekről, majd - ha szükség volt rá - összehangolták a munkát. Meyer elfogott levele nem kis nyugtalanságot keltett. A 33 éves, kigombolt ingben, bőrdzsekiben feszítő Ulf Peters - úgy festett, ahogyan az ügynököket elképzeljük - fiatal kora ellenére az ötös részleg, az Operatív felderítés vezetője volt, így közvetlenül érintette az ügy. Rövid tanácskozás után úgy döntött, a levelet első biztonsági fokozatúnak minősíti, s ezzel szövevényes folyamatot indított el. A Szövetségi Hírszerző Iroda a kancellári hivatal irányítása alá tartozott, ezért Peters értesítette a kancelláriahivatal miniszterét, hogy első biztonsági fokozatú anyag jutott a birtokukba, közelebbi információkat még nem áll módjában közölni. Nagy vonalakban azonban beszámolt felettesének. A kancelláriahivatal, tekintettel arra, hogy úgy tűnt, a feltételezhető célpont a Nagyklinika, a bajor tartományi belügyminisztériumnak továbbította a jelentést, mely bevonta a munkába a Tartományi Bűnügyi Hivatalt. Utóbbiban már mindenki a szervátültetési botrányról beszélt, a legtöbben a friss információk hallatán azt gyanították, hogy Schlesinger rejtélyes halála és a nem kevésbé titokzatos e-mail között lehet valami összefüggés - állítani egyelőre nem állította senki, de azért kizárni sem lehetett. Rövid megbeszélés után a bajor belügyminiszter és a Tartományi Bűnügyi Hivatal főnöke megállapodott, hogy nyolc fős rendkívüli bizottságot állítanak fel. A csoport vezetője Wolf Ingram lett, egy igazi kétajtós szekrény, busa fején tüskére nyírt, sötét hajjal. Ezzel a külsővel elsőre bizony kevesen nézték volna néptáncosnak... Ingramot általában még ötödikre is valami brutális vadállatnak hitték - a valóságban azonban a daróc külső meglepően érzékeny lelket takart. A tizenhármas ügyosztály (a Szervezett Bűnözés) helyettes vezetője már számos különbizottságot vezetett, s a komplikált összefüggések iránti érzékét már többször megmutathatta. Kevés ideje maradt, hogy az anyagba igazán mélyen beleássa magát, és nyolcfős csapata - csupa fiatal, de öntörvényű tehetség - sem nyújtott valami nagy segítséget. De nem volt idő a nyafogásra: villámgyorsan kellett cselekedni, hogy lépéselőnybe kerülhessenek. Ingram azt a hat kutyából álló csapatot igényelte, mely a plasztikbombák és robbanóanyagok felkutatásában jeleskedett. Embereit a klinika nyolc részlegére küldte ki, hogy az elmúlt huszonnégy órában beosztott dolgozók, és minden ott fekvő beteg adatait feljegyezzék. Bár a klinika mellékállomására küldött e-mail Gropiust gyakorlatilag felmentette, a professzor több mint egy hete nem lépett be a klinikára. Ingram valahogy mégis érezte, hogy a professzor lehet az eset egyik kulcsfigurája. Kopóösztöne és sok éves tapasztalata azt a régi meggyőződését erősítették, hogy a látszólag véletlenül bekövetkező események egy bűnténynél csak a legritkább esetben köszönhetők tényleg a véletlennek. Míg Ingram lázasan azon dolgozott, hogy minden rendelkezésére álló adatot felhasználva személyiségvázlatot készítsen dr. Gregor Gropius professzorról, az ügy fordulatot vett. Cripto City-ben, Maryland államban az NSA - a Nemzetbiztonsági Hivatal, a világ szupertitkos titkosszolgálata, amelynek 38 000 munkatárs kémkedik, további százhúsz műhold és gigantikus parabolaantennák szimatolnak minden kontinensen, gondosan elosztva - nos, ők elfogták ugyanezt az e-mailt, melyben a C4 plasztik-robbanóanyag szerepelt, és azonnali riadót fújtak. Az illetékes részleg ötven perccel később közleményt küldött a Terror-elhárító Központnak (CTC) a CIA központjába, a Virginia-beli Langleybe. Onnan, mivel az e-mail-ben szereplő IND kódot ők sem tudták megfejteni, "Sürgős intézkedést igényel" megjegyzéssel ismét a Szövetségi Hírszerző Irodához továbbították, Pullachba. A kör bezárult. Itt a hármas részleg szakértői kezdtek töprengeni a kissé már kidolgozottabb elemzéseket tanulmányozva. Hogy kevésbé homályosan fogalmazzunk: igyekeztek minden rendelkezésre álló információt egyetlen szálra felfűzni. Jóllehet ilyen esetekben hiányzik néhány fontos láncszem, a legfontosabb mégis az, hogy mielőbb rendelkezésre álljon egy akcióterv az esetleges terrorcselekmény megakadályozására. A legfontosabb, egyben legnehezebb körülmény, melyet a Szövetségi Hírszerző Iroda szakértői vizsgáltak, a célpont megválasztása volt. Miért épp egy világhírű klinikára akarnak rátámadni? A kórház nem a hatalom, nem az állam jelképe, betegeket gyógyít, embereken segít, fajra, nemre, származásra való tekintet nélkül. Miért épp egy klinikát szemelnek ki terrortámadás célpontjának? Éjszaka a robbanószer-szakértők kutyákkal kutatták át a klinikát. Megpróbáltak minél kisebb feltűnést keltve dolgozni. A vizsgálat gyakorlatilag eredménytelen volt, mert kiderült, a klinikán terjengő számtalan szag teljesen összezavarja a kutyák szimatát. A nyomozók a szervátültetési botránnyal indokolták jelenlétüket - a hírt egyébként már minden újság lehozta. Így legalább nem kellett attól tartani, hogy a klinika egészére kiterjedő kutatás pánikot kelt. A legmagasabb helyről érkezett figyelmeztetés a nyomozókhoz: még véletlenül se mondják ki a "terror" vagy a "merénylet" szavakat. Mind e közben Gropius professzort a nap huszonnégy órájában figyelték - már a második napon észrevette. Olyan zöldövezeti negyedben, mint Grünwald, szinte kizárt, hogy egy átlagos megfigyelőképességű férfinak ne szúrjon szemet, hogy követik. A professzort egyébként kevésbé zavarta az egymást hat óránként váltó szürke Audi és a krémszínű BMW, mint az utcában lakókat, akik elől az idegen járművek elvették a parkolóhelyet. Azt eddig is sejtette, hogy a Veronique-kal való találkozását lekövették, és valószínűleg Felicia Schlesingerrel sem négyszemközt beszélgetett. Az előbbi nem különösebben izgatta, azt viszont tudta, hogy a másik randevú, Schlesinger özvegyével még bajba keverheti. És a következő napok történései igazolták is ezt a gyanúját. Az egész Felicia Schlesinger telefonjával kezdődött, négy nappal első találkozásuk után. Gropius kínosan érezte magát, amikor a telefonban meghallotta a nő hangját - kétsége sem volt afelől, hogy lehallgatják. Felicia érezhetően nem volt olyan nyugodt, mint első találkozásuknál. Akkor a professzor még csodálta is, milyen önuralommal éli meg, amit a sors rámért: higgadt volt, mégsem hűvös vagy blazírt. Most azonban nyugtalanság, sőt, kétségbeesés csengett a hangjában, amikor újabb találkozóra hívta Gropiust. Az első alkalommal megbizonyosodott róla, hogy bízhat a férfiban. A professzor kérdésére - tapasztalt-e bármi furcsát a férje viselkedésében - akkor nem felelt. De amikor később újra átgondolta, rájött, hogy Schlesinger élete nem kevésbé volt rejtélyes, mint titokzatos halála. Ha Gropius biztosan tudja, hogy időközben a titkosszolgálatok is nyomoznak utána, azonnal leteszi a telefont. Ám Felicia jelentkezése azt a reményt csillantotta fel előtte, hogy kikerülhet a kimondatlan gyanúsítgatás célköréből. Elég lenne valami jelentéktelennek tűnő apróság, hogy az eset áthatolhatatlan sötétjébe fényt hozzon. Hát ezért nem rakta le, sőt, egy pillanatig sem habozott, amikor Felicia arra kérte, keresse fel a Tegern-tó partján fekvő házában. A domboldalba simuló ház a tóra nézett, s a partról csak egy keskeny, meredek és kacskaringós úton lehetett megközelíteni. Gropiusnak alaposan meggyűlt a baja a szerpentin hajtűkanyarjaival. Fölérve viszont lélegzetelállító kilátásban volt része a tóra és a környező hegyekre. Sejthető volt, hogy aki ide építkezik, annak van mit a tejbe aprítania. Meglepve tapasztalta, hogy egyetlen gyanús jármű sem követte a tóhoz, de azért amikor becsöngetett, még egyszer körbenézett - semmi különös. Felicia tágas nappaliba vezette látogatóját. A fagerendás mennyezetű szoba hatalmas üvegfala a völgyre nyílt. - Megérti talán - kezdte Felicia, miközben kitöltötte a kávét -, hogy egy cseppet sem egyszerű nekem ez az új helyzet ezért is voltam olyan bizalmatlan, amikor találkozót kért tőlem. Ám amikor beszéltünk, rájöttem, hogy Arno halála önt majdnem ugyanúgy megviselte, mint engem. Azt meg végképp nem tudom elképzelni, hogy épp ön lenne a szervmaffia embere. A férfi színlelt csodálkozással kérdezett vissza: - És mitől olyan biztos ebben, kedves asszonyom? Felicia kicsit zavarba jött. Kinézett az ablakon - csendesen szemerkélni kezdett az eső. - Biztos? - ismételte. - Igazából nem vagyok benne biztos. Inkább csak megérzés, amit megerősít néhány apróság. A professzor kérdőn nézett Feliciára. - Tudja, pár napja elkezdtem átválogatni a papírokat, dokumentumokat - mindent, ami a férjem után maradt. Nem volt hozzá túl nagy kedvem, kicsit úgy éreztem magam, mint valami tolvaj, aki betolakszik más életébe, de azután meggyőztem magam: végtére is Arno a férjem volt, előbb vagy utóbb rendeznem kell a hagyatékát. Éjszakákon át ástam be magam egyre mélyebben a dolgaiba, s minél több papírt néztem át, annál inkább éreztem idegennek a férjem, akivel pedig négy éven át éltem házasságban. Házasságban éltem, mondom magának - de egy idegennel. És nem csupán azért fogalmazok így, mert mindkettőnknek megvolt a maga élete, mert külön utakon jártunk, megkerestük a magunk pénzét, de még csak nem is azért, mert olykor hetekig nem láttuk egymást - amúgy pontosan azt szerettük az egészben, hogy mindketten megtarthattuk a szabadságunkat. Sokkal inkább az döbbentett meg, amikor ráébredtem, hogy Arno Schlesinger kettős életet élt. - Egy másik nő? - Gropius maga is megriadt indiszkrét kérdésétől, és sebesen hozzáfűzte: - Bocsásson meg a tapintatlanságért! Felicia elmerülten kavargatta a kávéját, s anélkül, hogy felnézett volna, azt mondta: - Egy nő? Ki tudja... Mindenesetre már azon se csodálkoznék, ha e téren is belebotlanék valamibe. -De hogy érti, hogy a férje kettős életet élt? Nem csak magával volt, hanem... volt egy másik Schlesinger is? - Igen, azt hiszem, talán így lehetne legjobban kifejezni. -És a halála összefüggésben állhatott a másik életével? -Bárhogyan volt is: ez csak az én magyarázatom. Gropius kínos grimaszt vágott, mintha azt mondaná: olyanszívesen hinnék magának... Felicia Schlesinger felállt, és átment a másik szobába. Amikor visszatért, néhány lefűzött lapot tartott a kezében. Épp mondani akart valamit, amikor csengettek. Felicia a dossziét az asztalra tette, és kisietett. - Gyorsposta - mondta bocsánatkérőn, amikor visszajött. Félretette a sárga csomagot. Azután kézbe vette a dossziét, és így szólt: - Nézze csak! Egészen véletlenül bukkantam rá. Svájci számla, Arno Schlesinger nevére, 10,3 millió eurós betéttel. Gropius alig hallhatóan füttyentett a foga között, ami nem igazán volt jellemző rá, de furcsa helyzetekre az ember olykor szokatlan módon reagál. Ez meg épp elég furcsa helyzet volt. Aztán azt kérdezte: - Nem is tudott erről a számláról? Tízmillió bőven elég, hogy az ember fiatalon nyugdíjazhassa magát. Egyébként biztos benne, hogy él ez a számla? Felicia feltartotta a karját, és rábólintott: - Már megérdeklődtem. A számlával minden rendben. Azt is kiderítettem, hogyan került rá a pénz. Arno készpénzben fizette be, csak úgy egyszerűen, egy bőröndből! - És a férje soha nem utalt rá, hogy önök tulajdonképpen dúsgazdagok? Ha szabad így fogalmaznom... - Soha. Sőt. Velem ellentétben Arno igencsak beosztóan élt. Én elég sokat költök ruhákra és cipőkre. Igaz, jól is keresek: de igyekszem arra használni a pénzt, amire való. Vagy folyton bankba kéne vinnem a pénzt, és naponta babusgatni a számlakivonataimat? -Úgy tűnik, a férje azt tette. -Alighanem - erősítette meg Felicia. - De ez még nem minden. Eltette a számlakivonatot, és újra eltűnt a másik szobában, ahonnan a dokumentumokat hozta. Gropius szórakozottan a sárga csomagra pillantott. Az utóbbi napok eseményei kicsit túl érzékennyé tették, minden és mindenki gyanút ébresztett benne. És amit most hallott, nos, az sem nyugtatta meg túlságosan. A csomagon a nő nevét látta, meg a feladót, egy népszerű csomagküldő áruház nevét. - Vannak további rejtélyek is ebben a házban - tért vissza Felicia a másik szobából. A kezében egy egész köteg repülőjegyet tartott. - Ez mind Arno Schlesinger névre szól, a legtöbb tavalyi: Róma, Párizs, Torino, London, Tel-Aviv, egy meg Miamin keresztül Key Westbe, fel nem használt. A különös az, hogy ezekben az időpontokban Arno hivatalosan Izraelben, ásatásokon tartózkodott. - Egészen biztos ebben? - Gropius fürkészve nézett a nőre. -Biztos? Maga szerint ezek után vajon mi biztos itt? -mormolta Felicia bosszúsan. Gropius most először vette észre a sötét eret, amely a homlokán lüktetett. - Rendszeresen beszéltünk telefonon, időnként jött egy-egy levél Izraelből. Mire kellett Arnónak ez a színjáték? Semmi gond nem volt köztünk, szépen éltünk, legalábbis egészen a haláláig úgy hittem. De talán túlságosan is naiv voltam, amikor vakon bíztam benne - egyszerűen csak hülye voltam. - A hangja egyszerre volt dühös és sírós, mert semmi sem bánt jobban egy nőt, mint ha visszaélnek a bizalmával. Úgy tűnt, Gropius nem is figyel rá. - Tudott erről a csomagról? - kérdezte hirtelen, minden átmenet nélkül. Az asszony gondolatban messze járt, most csodálkozva meredt látogatójára; aztán felvette a csomagot, kicsit megrázta, megnézte a feladót, és azt mondta: - Nem, fogalmam sincs, mi lehet benne. Valami áruházból jött... A férfi idegességét nem volt nehéz kiszúrni. Már tudta, hogy őszinte ember, aki minden helyzetben tudja, mit kell mondani. Most viszont azt látta, hogy veríték gyöngyözik a férfi homlokán, s a keze reszket. - Mi baj? - kérdezte Felicia, és elkezdte felbontani a csomagot, de Gropius odaugrott, kikapta a kezéből, s egy mozdulattal az ablak elé állította, a padlóra. Aztán megragadta a nő csuklóját, és szinte eszelős pillantással nézett rá: - Bomba! Nem szabad kibontani! - Az asszony rémülten meredt rá: -Mielőbb el kell tüntetnünk! Mit tegyünk? - De hová? - kérdezte Felicia, akire átragadt Gropius nyugtalansága. - El innen, az most a legfontosabb! - Gropius kirohant, felnyitotta kocsija csomagtartóját, visszajött és kivitte a csomagot. -Nem kellene talán értesíteni a rendőrséget? - kiáltotta Felicia, miközben Gropius beugrott a kocsiba és gázt adott. -Majd később! - Az asszony még hallotta Gropius válaszát. Azután az autó eltűnt a következő kanyarban. Gropius önkívületben autózott a szűk hegyi úton lefelé, egy közeli kőbányába tartott. Nem volt benne igazán biztos, hogy helyes, amit tesz. És ha mégse bomba? Röhejes lenne. Lehet, hogy túl sok minden zúdult rá egyszerre: kezd beleőrülni mindabba, amin átment. Ha viszont tényleg bomba, ez a legnagyobb őrültség, amit csak tehet: rohangálni vele tökön-babon át - ha az ott hátul felrobban, miatta nem kell mentőt hívni... túl sok mindent a koporsóba se tudnak összekaparni belőle... Hirtelen rosszullét jött rá a félelemtől. Hányingere volt; de mintha zsinórral fojtogatták volna. A szitáló ködben már nem is látta az út keskeny szegélyét, egyszerre hisztérikus nevetésben tört ki, hangosan nevetett, nem is tudta visszatartani. Kiröhögte a halált, saját magát -és tényleg volt abban valami röhejes, hogy ő, a nagymenő sebész pár kiló robbanószerrel a seggében furikázik, tán csak a következő fáig, aztán bumm - vége az egész őrületnek... Elért a parti úthoz, és jobbra kanyarodott. Pár kilométerre északra, Gmundnál az út a Schlier-tó irányába vezet. Nem sokkal az elágazás után van a kőbánya: ott fog megállni a veszélyes csomaggal, és értesíti a rendőrséget. Ahogy az elágazáshoz ért, Felicia Schlesinger hívta. A hangja elcsuklott: - Gropius úr... egy ismeretlen hívott fel az előbb, hogy megkaptam-e a csomagot. Azt mondtam, igen, mire azt felelte, ha életben akarok maradni, azonnal hagyjam el a házat, mert négykor a csomag a levegőbe repíti az egészet. Gropius hallotta, mit mond a nő, de teljesen lebénult. Tovább száguldott, egyenesen előre. - Gropius! - hallotta Felicia türelmetlen hangját: - Gropius, értette, amit mondtam? -Igen - felelte Gropius csüggedten. - Hány óra? - Pontban négy. Gropius a fékbe taposott. Jobb kéz felől meglátta a keskeny mellékutat, ami a kőbányához vezetett. Valami rejtélyes ösztön parancsára arra kormányozta a veszedelmesen billegő kocsit, majd megállt, leállította a motort, kipattant, egy másodpercig átfutott az agyán, bezárja-e a kocsit, de inkább elrohant az autó közeléből. Visszafelé futott az úton, aztán átvágott az esőtől nedves bozótoson. Már nem is látta a Jaguárt, amikor a szürkületben hatalmas tűzgömb tört az ég felé tompa robajjal: a légnyomás a földhöz vágta. Automatikusan a feje fölé emelte karját, arcát a nedves mohába préselte. Azt hitte, elájult, de ettől a gondolattól magához is tért. Egy idő múlva - fogalma sem volt, másodpercek vagy órák teltek el - merte csak felemelni a fejét. Látta a tűz lobogását, a táncoló árnyékokat. Sírni kezdett, mint egy gyerek. A mindig kimért professzor, akit senki nem látott még igazán idegesnek vagy zavartnak, most zokogott, és nem is kísérelte meg visszatartani könnyeit. Összekuporodott, maga alá húzta lábait, s kezére támaszkodva, megbabonázva nézte a fák mögött tomboló tüzet. Félelmetes volt az erőteljes ropogás, amibe kisebb robbanások vegyültek. - Gropius professzor! - Összerezzent a közvetlenül mellette megszólaló hangot hallva. Ugyanúgy ült továbbra is, zavartan oldalt nézett. Mintha a földből bújtak volna elő, a párás félhomályban két sötét köpenyes férfi állt előtte. - Minden rendben? - kérdezte az egyik, a másik meg kotorászott kicsit a köpenye zsebében, aztán Gropius elé tartotta az igazolványát: - Bűnügyi rendőrség. Piszok nagy szerencséje volt. Aztán odalépett hozzá, és fölsegítette. -Szerencsém? Miféle szerencsém? Mi történt? - dadogta Gropius. A két rendőrtiszt ezerszer átélt már ilyesmit, úgyhogy tudták, hiába válaszolnának. - Tűz van! - motyogta Gropius, és a tűz irányába mutatott, mintha a két férfi nem látna. Az egyik belekarolt a professzorba, hogy elvezesse. - No, jól van! - mondta megnyugtatóan. - Nyugalom, már úton vannak a tűzoltók. Örüljön, hogy túlélte! Na, jöjjön szépen! Mintha fontos lenne, mennyi a pontos idő, Gropius hosszas pillantást vetett az órájára. Az óra tizenhat óra tizenkilencet mutatott. Némán követte a férfiakat. Az út szélén várakozott a krémszínű BMW, az egyik autó, ami napok óta a nyomában volt; de abban a pillanatban ez sem tűnt fel neki. A kocsi nyitott ajtókkal várakozott, láthatóan sietve hagyták el. Gropiust hátra ültették. A BMW egy pillanat múlva megfordult, és az autópálya irányába indult. Útközben az első ülésen ülő nyomozó egyfolytában telefonált. Kéken villogó, szirénázó rendőrautók száguldottak az ellenkező irányba. Ahogy a BMW ráfordult a München felé vezető autópályára, Gropius lassan kezdett eszmélni. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Semmire nem emlékezett abból, ami az után történt, hogy rohamtempóban elhagyta a házat. Görcsösen próbálta összeszedni, mi történhetett, de sehogy nem akart menni. Mindig csak azt a sárga csomagot látta maga előtt Felicia címével, meg a feladóval. - A sárga csomag - motyogta halkan maga elé -, a sárga csomag. -Mit parancsol? - a rendőrtiszt hátrafordult. - Semmi... csak próbálok visszaemlékezni. A bomba egy sárga csomagban volt elrejtve, igen, egy sárga csomag volt, Felicia Schlesingernek címezve. A két nyomozó összenézett, aztán az egyik felkapta a telefont, és továbbította a friss hírt. Gropius egykedvűen hallgatta, mintha az egészhez köze se lenne. Aztán hirtelen megkérdezte: - Hogyan találtak meg olyan gyorsan? A száguldó kocsi vezetője le sem vette a szemét az útról: -Az autóján pár napja egy nyomkövető adó van. Mindig tudtuk, hol tartózkodik éppen. Van valami ötlete, ki tehette rá a poloskát? -Tessék? - kérdezte Gropius csodálkozva. - Azt mondja, valaki más szerelte fel a nyomkövetőt, nem maguk? A hosszú, zselézett hajú fiatal férfi mesterkélten felnevetett: - Ahogy mondja. Tucatáru, bárhol bárki beszerezheti. A hatótávolsága nem túl nagy, és minden egyszerű vevővel bemérhető. - Tulajdonképpen hová megyünk most? - kérdezte Gropius, miután egy darabig láthatóan eredménytelenül törte a fejét valamin. -A rendőrségre - válaszolta az anyósülésen ülő zsaru. -Úgy gondoljuk, tud némi felvilágosítással szolgálni. -Inkább nekem lenne szükségem felvilágosításra. -Gropius a fejét csóválta, és újra gondolataiba merült. Nyomasztó, taszítóan rideg épületbe vezették. Wolf Ingram azonban, a Schlesinger-üggyel foglalkozó rendkívüli bizottság vezetője, kifogástalan udvariassággal és előzékenységgel bánt vele, nem úgy, mint a Gropiusban még mindig kellemetlen emlékeket ébresztő Renner ügyész. Rutinosan felvilágosította Gropiust jogairól, engedélyt kért rá, hogy beszélgetésüket följegyezhessék, majd bemelegítésként mindjárt nekiszegezte a kérdést: - Milyen kapcsolatban áll Schlesinger asszonnyal? Logikus kérdés volt, Gropius számított is rá. Az arcizma sem rándult, amikor azt válaszolta: - Egyáltalán semmilyenben... már ha arra gondol, amire. Nyilván ön is tisztában van azokkal a szerencsétlen körülményekkel, amik miatt találkoznunk kellett. Pár nappal ezelőtt láttam először. Azt reméltem, együtt talán kicsit közelebb kerülhetünk ehhez a rejtélyes esethez, jobban megérthetjük a férje halálának körülményeit. Most is meggyőződéssel állítom ugyanis, hogy a bűntény kulcsát Schlesingernél találhatjuk meg. Mára újabb találkozót beszéltünk meg az asszonnyal. -Ki tudhatott erről? -Rajtunk kívül senki. - És hogyan került a bomba az autójába? - Én tettem be a dobozt a csomagtartómba. Ingram, aki a professzorral szemben ült az íróasztalánál, hirtelen ránézett. -Ezt fejtse ki részletesebben! - Beszélgettünk. Ő elmesélte, hogy az eset óta rájött: a férje elég különös életet élt, s emiatt különböző kérdések merültek fel benne. Mindegy, ez nem rám tartozik. Hirtelen csöngettek: egy futár hozott egy kisebb méretű sárga csomagot, úgy 20 x 30 centi lehetett. Felicia címére érkezett, egy csomagküldő áruház, a Fontana szerepelt rajta feladóként. - Ha neki jött a csomag, miért ön tette el a csomagtartójába? - Ez csak később történt. Megkérdeztem, várt-e valamilyen küldeményt az áruháztól, ő pedig nemmel felelt. Egyből gyanút fogtam. Rossz érzés tört rám, s ha hiszi, ha nem, valami azt súgta, bomba lehet a csomagban. Ingram le nem vette a szemét Gropiusról. - Tudom, mire gondol most - folytatta Gropius zavartalanul -, azt hiszi, bolond vagyok, hogy magam találtam ki valami kacifántos történetet, olyan hihetetlen fordulatokkal, mint valami James Bond-filmben. - Ebben alaposan téved! - szakította félbe Ingram. - Ilyen esetekben, mint ez is, egy csomó kétséges, nem bizonyított részlettel szembesülünk. Amikor aztán mindent összerakunk, az egész összeáll, minden részlet erősíti a másikat és viszont. Ezért tehát elhiszem, amit mond, professzor úr. És ha jól sejtem, a csomagot, amelyben a bombát sejtette, mielőbb ki akarta vinni a házból. De mit szólt ehhez a hölgy? Gropius elgondolkodott. - Azt már nem tudom. Onnantól kezdve se kép, se hang. Csak arra gondoltam: ki a házból a csomaggal! - És miért szállt ki az autóból épp azelőtt, hogy a levegőbe repült? Gropius csak vállat vont. Felicia Schlesinger órák óta próbálta Gropiust elérni az autótelefonján, de csak a gépies hang szajkózta: "A hívott fél átmenetileg nem kapcsolható." Nyugtalanul, összefont karral rótta a köröket le-föl a szobában. Néha megállt, és kinézett a hatalmas ablakokon át a tóra: a túloldali sétány fényeit is ki lehetett venni. Gondolatai a sárga csomag körül forogtak, mellyel Gropius olyan eszeveszett gyorsasággal füstölt el. És az ismeretlen telefonáló fenyegetését sem tudta kiverni a fejéből. A délután eseményei még mindig valószerűtlennek tűntek, de a két teáscsésze az asztalon cáfolhatatlan bizonyítéka volt, hogy ez a rémálom tényleg vele esett meg. Minél tovább próbálkozott, hogy elérje a férfit, annál biztosabb volt benne, hogy valami baj érte. Este hét tájban bekapcsolta a tévét. A hírekben a szokásos borzalmakkal kezdték: egy tankhajó járt szerencsétlenül Nyugat-Afrika partjainál, öngyilkos merényletet követtek el Izraelben - aztán következett a jelentés: "A Tegern-tónál, egy mellékúton késő délután felrobbant egy autó. A rendőrség értesülése szerint merénylet történt. A detonáció erejét mutatja, hogy a kocsi alkatrészei több mint száz méteres sugarú körben szóródtak szét. A kocsi vezetőjét, esetleges utasait nem találták meg." Felicia kibámult a sötétségbe. Fel sem fogta, amit hallott. A tükörképét bámulta az ablaküvegen, s csak lassan jutott el tudatáig a szörnyű valóság. Mindkét kezével az üvegre kellett támaszkodnia, hogy el ne essen. Gropius halt meg, miközben - gondolta dermedten - a merénylet ellenem irányult! A gyomra háborgott, mintha sáskát evett volna. Merev tekintettel odabotorkált egy fejtámlás karosszékhez, és leroskadt, mint egy zsák. Különös gondolatfoszlányok futottak át látszólag összefüggéstelenül az agyán: a pénz nem boldogít, a bizonytalan eredetű pénz meg különösen nem. Aki elkövet egy gyilkosságot, elkövet az kettőt is! De mit hallgatott el előle Schlesinger? Hirtelen idegennek és magányosnak érezte magát a saját házában. Fázott. Félelem kúszott föl a gerincén, agya mozijában valami film forgott homályos alakokkal, férfiakkal, akik üldözik. S akár az álomban, ha valami titokzatos ólomsúly nehezíti a lábakat, ha menekülnénk, Felicia halálfélelmet érzett. Később aztán, amikor a roham elmúlt, reszkető mellkassal levegőt vett és felállt. A hálószobában fehérneműt és néhány ruhát rakott egy utazótáskába; aztán könnyű köpenybe bújt, s a folyosóról a garázsba lépett. A táskát a piros Golf első ülésére tette, megnyomott egy gombot, a garázsajtó felnyílt, éppen be akart szállni a kocsiba, amikor az utcáról két férfi lépett hozzá. -Schlesinger asszony? -Igen... - válaszolta Felicia zavartan. -A nevem Ingram, én vezetem azt a nyomozócsoportot, mely a férje halálának körülményeit vizsgálja. A kollégám, Murau. A helyzet az... -Meghalt? - szakította félbe Felicia. - Kicsoda? - Gropius! - Nem, Gropius professzor kiugrott az autójából, alig néhány pillanattal a robbanás előtt. Azt mondják, az ijedségen kívül nem esett baja. A nő úgy érezte, menten összeesik. A Volkswagen hűtőjére támaszkodott. Összekulcsolt kezét a térde közé szorította, és maga elé meredt. Ingram tudta, mit élhet át, s kivárt egy kicsit, mielőtt feltette a kérdést: - El szeretne utazni? - Elutazni? - Felicia zavartan nézett körül. - Ó, igen, azonnal el szeretnék menni innen! Félek, félek, félek! - Megértem - válaszolta nyugodtan Ingram. - Mégis arra szeretném most kérni, válaszoljon előbb néhány kérdésünkre. A mostani helyzetben ez önnek is érdeke! Felicia beinvitálta a két férfit és leültette őket. - Részletekbe menően elbeszélgettünk Gropius professzorral - kezdte Ingram -, aki elmesélte, mi történt. Mármint hogy az ő szemszögéből nézve mi történt. Ha lehet, most meghallgatnánk az ön verzióját is. - Valóban nem esett baja? - kérdezte újra Felicia. - Karcolás nélkül megúszta - válaszolt Murau. - Az erdőben találtunk rá, ott térdelt, az arcát a földhöz szorítva, az égő roncstól jó száz méterre. - Ugye tisztában van vele - vette át a szót újra Ingram -, hogy a professzor megmentette az életét? A nő nagyon feldúltnak látszott. Görcsbe rándult ujjaival megpróbálta lesimítani összekötött haját. - Hát akkor már úgyis mindent tudnak - mondta ingerülten. Ingram a fejét ingatta. - Higgyen nekem, öreg róka vagyok, ezer éve csinálom: egy bűnténynél két tanú háromféleképp mondja el ugyanazt. Van valami ötlete, ki állhat a merénylet mögött? Úgy is kérdezhetném, van-e ellensége, akiről ilyesmit feltételezne? A két férfinak nem tűnt fel, hogy Felicia, miközben gondolkodott, két összeszorított öklét egymásnak feszítette, mintha valamit rejtegetne bennük. - Nincs - válaszolta végül -, én csak műgyűjtőkkel állok kapcsolatban. Ebben a körben az apróbb vitákat inkább a csekkfüzetekkel döntik el, nem bombával. Aki többet fizet, az győz. - És a férje? Neki sem voltak ellenségei? -Arno? Régész volt, ókori falfeliratokkal foglalkozott. Időnként persze neki is adódtak nézeteltérései a szakmabeliekkel, ha például valami kétséges elméletet szeretett volna elfogadtatni másokkal. De ellenségei? Akik akár ölnének is? Nem, nem hinném. Ingram jegyzetfüzetet húzott elő a zsebéből. - Le tudná írni a kézbesítőt, aki a csomagot hozta? Milyen autóval volt? Felicia az ajka között fújta ki a levegőt. - Már én is törtem rajta a fejem. Arra emlékszem biztosan, hogy egy magas, vékony fickó volt, szürke vagy kék overallt viselt. Egy furgonnal volt, kicsit távolabb állt meg a háztól. Nem különösebben foglalkoztam vele. - Kis szünet után még hozzáfűzte: Ami viszont nem fér a fejembe, az a telefonhívás! -Telefonhívás? Miféle telefonhívás? - Miután Gropius kirohant a házból a csomaggal, csörgött a telefon, és egy hang közölte, hogy pontban négykor a csomagban lévő bomba robbanni fog, hagyjam el azonnal a házat! -Mikor történhetett ez? - Egy-két perccel négy előtt! Mi oka volt rá, hogy figyelmeztessen? Valami őrült egy bombát küld nekem, aztán meg rám telefonál, nehogy felrobbanjak!? Ez egyszerűen felfoghatatlan. Ingram nem válaszolt. Tudott egyet s mást a terrorizmusról, s azzal is tisztában volt, a puszta logika nem mindig hoz megoldást ezekben az ügyekben. - Nos, ön tehát már biztosan tudta - kezdte aztán -, hogy bomba rejtőzik abban a csomagban. És azzal is tisztában volt, hogy Gropius professzor épp a kocsijában szállítja azt a bombát. Nyilván szörnyű érzés lehetett! - Szörnyű érzés? - kiáltott fel a nő szenvedélyesen. - Nem volt idő érzésekre. Csak azt tudtam, valahogy szólnom kell neki. Volt valahol egy névjegyem tőle. Örökkévalóságnak tűnt, míg a táskámban végre megtaláltam - bár igazából talán egy percbe sem telt. Végül sikerült elérnem az autótelefonján. - Tehát elérte és figyelmeztette, hogy életveszélyben van? - Ingram elcsodálkozott. - Ő erről egy szót sem szólt. Egy pillanatra a nő is összezavarodott. De hát ő biztosan felhívta Gropiust! Vagy mégse? Ez a lehetetlen történet... már mindenben kételkedett. Azután eszébe jutott egy részlet: - Gropius megkérdezte, hány óra. Négy - mondtam én. És akkor megszakadt a vonal. Ingram és Morau egymásra néztek - Felicia nem vette észre. Másodpercekre nyomasztó csend támadt, s a nőnek fogalma sem volt, vajon milyen messzemenő következtetést vonhattak le a nyomozók a vallomásából. - Még eléggé zavartnak érzem magam - fűzte végül hozzá. - Bizonyára elhiszik nekem. Nem maradok itt, inkább a városban, egy szállodában töltöm az éjszakát. Néhány napig a Park Hiltonban érhetnek el. Ki sem tette még a pontot, amikor megcsörrent a telefon. Felicia összerezzent. Ingram mellé lépett: - Van kifogása ellene, hogy én is meghallgassam? - kérdezte majdnem suttogva. Felicia megrázta a fejét, aztán fölvette a telefont. Ingram közelebb hajolt, úgy hallgatózott. Gropius jelentkezett. - Istenem! - kiáltott Felicia megkönnyebbülve. - Maga aztán jól rám ijesztett! Amikor Ingram felismerte Gropius hangját, tapintatosan távolabb ment. -Már a legrosszabbra gondoltam, amikor hiába hívogattam! - A nő szavai kimérten és természetellenesen csengtek. - Két nyomozó épp most hallgat ki. Rövidesen elmegyek innen. A Park Hiltonban alszom, bár biztos vagyok benne, hogy le sem tudom majd hunyni a szemem. És ön hogy van, professzor? A nyomozókat látszólag a legkevésbé sem érdekelte a beszélgetés, valójában azonban a nő reakcióiból lázasan igyekeztek kifürkészni, milyen viszonyban állhat Gropiusszal. Az sem kerülte el a figyelmüket, hogy még aznap estére találkozót beszéltek meg. Valamivel este tíz előtt lépett be Gropius professzor a vidám park melletti Hilton hotel diszkréten megvilágított halljába. A kései óra ellenére még nagyüzem volt. Egy japán turistacsoport mérhetetlen mennyiségű bőröndjén kellett átverekednie magát: nem kis küzdelem árán sikerült elérnie a kiszemelt célt - egy ülőgarnitúrát, két hatalmas rododendron árnyékában. Épp le akart ülni, amikor Felicia is kilépett a dzsungel mélyéről. Gropius most aprócskának, sápadtnak és kimerültnek látta: nyoma sem volt az öntudatos, kemény asszonynak, akire emlékezett. Látszott rajta, hogy a nap eseményei mélységesen megrázták. Nagyon sajnálom - mondta rebbenő tekintetével - hogy belerángattam ebbe a szörnyűségbe. Gropius eközben arra gondolt, illene talán valahogy megköszönnie, hogy Felicia megmentette az életét... De az ilyen emelkedett pillanatokhoz nem illik a szó; csak hallgattak hát. Nézték egymást. Aztán Gropius önkéntelenül lépett egyet a nő felé, s akkor hirtelen mozdulattal egymás karjaiba zuhantak. A férfi hevesen és szenvedéllyel csókolta a nő arcát, ahol csak érte, az pedig viszonozta ezt a néma vallomást, közben szenvedélyesen a férfihoz simult. Egyiküknek se jutott eszébe, hogy a zsúfolt hallban számtalan tekintet szegeződik rájuk. Gropius tért magához előbb. Zavartan és kamaszos esetlenséggel, mintha valami főbenjáró obszcenitásra ragadtatta volna magát, hátrébb lépett a nőtől - erre Felicia is kijózanodott. A ruháját babrálta, és olyan arcot vágott, amilyet csak a nők tudnak sminkelés közben a tükör előtt. Gropius habogott: - Bocsássa meg, hogy így magának estem. Nem is tudom, mi történt velem. Felicia az első pillanatban arra gondolt, kissé megsértődik ezen a mentegetőzésen. Férfi még sohasem kért tőle bocsánatot egy csók miatt, különösen ha ilyen fogadtatásban részesült. De eszébe jutott, milyen sajátságos körülmények között került sor a szenvedélyes egymásba feledkezésre, és azt válaszolta: - Én is bocsánatot kérek. Amikor aztán illedelmesen összekulcsolt kézzel, egymással szemben helyet foglaltak a fekete bőr sarokgarnitúrán, még mindig feszültnek és túlságosan visszafogottnak tűntek. Egyikük sem tudta, hogyan kéne folytatni ezek után. - El kellett jönnöm otthonról - kezdte végül Felicia -, nem tudtam tovább a házban maradni. Gropius némán bólintott. -Igazán sajnálom, hogy belekevertem egy olyan ügybe, amihez igazából semmi köze. A beszélgetésünk és a bombamerénylet után mindent átgondoltam, és most már egyértelműen tudom, hogy ön valóban nem tehet a férjem haláláról. Gropius, aki eddig megkülönböztetett figyelmet szentelt megviselt cipőjének, most felpillantott. Nagyon szívesen hitt volna Feliciának, mégis tudta, nincs igaza. Értelmetlen lenne, hogy valaki először Arno Schlesingert - ráadásul egy igen kockázatos, merőben szokatlan módon - akarja eltávolítani az élők sorából, majd aztán a feleségét egy ugyancsak nem hétköznapi módon megölje. Bár a rendőrségi kihallgatás után azt érezte, már Ingram sem őt tartja a titokzatos történet kulcsfigurájának, most mégis azt gondolta, akarata ellenére balsorsa mégis azzá tette. A nyomkövető az autóján, a hang a telefonban, amely figyelmeztette, hagyjon fel a kutatással, Veronique zsarolási kísérlete - ő a főszereplő, ha nem is tudja, miért. Gondolatait a szószátyár főpincér szakította félbe néhány szellemesnek szánt megjegyzéssel; máskor talán szóvá tette volna, most viszont örült, hogy megúszta, hogy válaszolnia kelljen. - Pezsgőt? - kérdezte inkább. - Bőven megvan rá az okunk, mindketten friss születésnaposok lettünk. Felicia bólintott. Gropius egy üveg Veuve Cliquot-t rendelt, s hogy másra terelje a szót, elmesélte, hogy Cliquot mester özvegyének pincéjében, Reimsben pompás ebédeket szolgálnak fel, ráadásul minden fogáshoz másfajta pezsgőt kap a vendég. Ám Feliciát most nem igazán érdekelte a vendéglői beszámoló. - Tud rá bármilyen értelmes magyarázatot, miért eshetett meg rajtam a csomag küldőjének szíve? - szakította félbe a férfi hadoválását. - Hát nem őrültség pokolgépet küldeni valakinek, aztán meg rászólni: vigyázz, mert mindjárt robban! Gropius úgy nézte, mintha először látná, hogyan nyitja és tölti ki a főpincér a pezsgőt. -Magára akarnak ijeszteni, hogy aztán majd teljesítse valamilyen követelésüket! Nem zsarolták meg valamivel? -Nem. - Megeshet, hogy valakik csak a házát akarták a levegőbe röpíteni, mert valami rájuk nézve terhelő bizonyítékot sejtenek ott. - De miért akarták, hogy én ne robbanjak fel a házzal együtt? Gropius elmosolyodott: - Talán felebaráti szeretetből. Ki tudja? Vagy... - Vagy? - Nem vagyok biztos benne, hogy a merényletet nem ellenem akarták-e elkövetni. Az autómra valaki nyomkövető rádióadót szerelt. Állítólag nem a rendőrség volt. Tehát valakik mindig tudták, hol tartózkodom épp. -Vannak ellenségei, professzor? Gropius legyintett: - Biztosan többen, mint amennyiről tudok. De most koccintsunk: az új életre! A poharak összecsendültek. 4. FEJEZET A Gropius elleni merénylet, amely feltehetően Felicia Schlesingernek szólt, mindenkit feszültté tett, aki csak az ügy felderítésével foglalkozott. A bűnügyi hivatal szakértői kimutatták a C4 plasztik robbanóanyag nyomait Gropius Jaguárjának roncsain, s ettől az ügy merőben új színezetet kapott. E veszélyes robbanóanyagot Németországban közel tíz éve vetették be legutóbb. Mostani váratlan felbukkanása szervezett bűnözők kezében komoly gondokat és baljós jövőt sejtetett. A Szövetségi Hírszerző Irodában, Pullachban, egy négyfős csoport kizárólag az "IND" kód megfejtésével foglalkozott, azt remélték, e rejtjel közelebb vihet az elfogott e-mail feladójához. A titkosírásfejtők házilag fejlesztett legújabb számítógépes programjaikat hívták segítségül: ezek a betűket bonyolult képleteket alkalmazva számokká alakították, majd e számsorok eltolása után új betűkombinációkat állíthattak elő. Egy egyszerű példa: ha például az IND szócska betűit kettővel eltoljuk, KPF lesz belőle, ha a másik irányba indulunk, s három-három betűt változtatunk, FKA. Ezeknél persze lényegesen bonyolultabb megoldásra kellett készülni. S bár a szakemberek még a különböző orosz és amerikai ábécé alapján is igyekeztek minden lehetséges kombinációt kipróbálni, adatbázisukban nem akadtak olyan betűkombinációra, amelynek értelme lett volna, vagy - ezt csak titkon remélték - a feladó nevét árulta volna el. Feltételezve, hogy Arno Schlesinger és Gropius professzor ellen ugyanaz a személy vagy csoport próbált meg merényletet elkövetni, a Szövetségi Nyomozó Iroda elkészítette a tettes feltételezhető személyiségrajzát, csakúgy, mint a merényletek teljes körű elemzését. A profilért, Mewes bírót és bűnügyi főtanácsost hihetetlen tapasztalatokkal vértezte fel több évtizedes szakmai tapasztalata és az élet; kollégái esküdtek rá, hogy valóságos látnok. Volt is benne valami: két éve egy bestiális gyermekgyilkosról, akinek még három hónappal a gyilkosság után is bottal ütötték a nyomát, olyan hajszálpontos leírást adott, hogy alig pár nappal később elfogták. Igaz, ebben az esetben Mewes rendelkezésére állt a hatalmas országos adatbank, melyben az erőszakos és visszaeső bűnözők ügyeit és adatait tárolták. A mostani ügyben azonban az adatbank nem lehetett segítségükre: hasonló, ehhez fogható eset korábban nem fordult még elő. Ingram akciócsoportja is mindhiába próbált egyről a kettőre jutni. A közmondásos tű a szénakazalban ujjgyakorlatnak tűnt a titokzatos csomagküldő szolgálat és a sofőr után folytatott nyomozáshoz képest. Utóbbiról mindössze annyit tudtak, hogy magas, vékony testalkatú, és szürke vagy kék overallt viselt - gyakorlatilag semmitmondó adatok egy nyomozó számára. Ingram a továbblépés egyetlen esélyét Felicia Schlesinger és Gropius teljes körű átvilágításában látta. Az első kihallgatások után az volt a benyomása, hogy Gropius mindent igyekezett elkövetni, hogy bármilyen áron, akár maga is felderítse az ügyet, Feliciát viszont mintha nem is igazán érdekelte volna, ki ölhette meg a férjét. Márpedig ha ez így van, a mindenben készségesen együttműködő professzor kevésbé tűnt gyanúsnak, mint a rejtélyes özvegy. Ingram mindenesetre elrendelte, hogy a nő házát tartsák állandó megfigyelés alatt. Ami Gropiust illeti, a merénylet és a bomba furcsamód lényegesen kevésbé kavarta fel, mint a váratlanul rájuk törő szenvedély. Azt nem tudta volna megmondani, hogy Felicia ugyanazt az elementáris vágyat élte-e át, mint ő, vagy csupán megkönnyebbült, hogy megúszta a merényletet, s azért bújt úgy hozzá. Sötét gondolatok kavarogtak a fejében, tele volt kétségekkel. Első találkozásuk idején egy szerzetes egykedvűségével fogadta Feliciát, csak a sorstársat látta benne; s bár a nő vonzó külseje természetesen neki is feltűnt, magának se vallotta volna be, mennyire tetszik neki... hogy mennyire kívánatosnak tartja. Valahogy nem tartotta illendőnek, hogy így érez. Hol megbánta, ami történt - így elveszteni a fejét! - hol szégyenkezve beismerte magának, hogy nagyon is élvezte a nő közelségét és gyöngédségét. Románcuk mindenesetre baleset volt - nevezhetjük akár így is: nem jött ugyanis túl jól ebben a zűrzavaros helyzetben. Gropius a kihallgatása óta tudta, hogy minden lépését figyelik. Az sem kétséges, hogy Ingram emberei kilesték őket a hotelben pezsgőzés közben, és nyilván volt néhány következtetés, amit levontak a történtekből. Gropiust kimondottan doppingolta, ha szorult helyzetbe került - nemegyszer fordított már egészen kilátástalannak tűnő pillanatokban. Időnként eljátszott a gondolattal, mit kezdhetne a macska-egér helyzettel, rafinált terveken agyalt, hogyan tudná követőit, a magukat észrevétlennek gondoló urakat a legbiztosabban lerázni; ám mindig ráébredt, mit veszíthetne, ha még ezt a kis játékot is megkockáztatná. Ha a szervátültetési botrány túlságosan elhúzódik, az megnehezítheti, egy idő után pedig egyenesen lehetetlenné teheti a visszatérést a munkájához. Gropiust nem olyan fából faragták, hogy csak úgy egyszerűen elfogadja, amit a sors mér rá: itt ráadásul az egzisztenciájáról, az életéről volt szó. Fogalma sem volt róla, hogy már négy helyen foglalkoznak behatóan a személyével. Semmifajta összefüggést nem tudott felfedezni az operáció és a bombamerénylet között, bár egyértelműnek érezte, hogy van köztük. Feliciától megtudta, hogy a nő nem mondott el mindent a nyomozóknak, ami az eset felderítése szempontjából fontos lehet. Hogy a tízmilliós svájci bankszámlát elhallgatta, az logikusnak tűnt, már csak az iszonyatos adócsalási büntetés miatt is. De azt már kevésbé értette meg, miért nem fedi fel Felicia a férje titokzatos kettős életét - talán ott szimatolhatnának a legtöbb eséllyel, ha valaha meg akarják oldani az ügyet. Gropius megpróbálta összerakni a mozaikot: igyekezett beilleszteni az ügybe azokat a bizalmas személyes információkat, amiket a nőtől hallott - mindhiába. Semmire nem jutott. Egy teljes napi megfeszített gondolkodás után be kellett látnia, körbe-körbe toporog, anélkül, hogy egyetlen apró lépéssel is előrébb jutna. Este lett, mire holtfáradtan félretolta a füzetlapokat, melyekre minden lehetőséget és kombinációt feljegyzett és felrajzolgatott - aztán felhívta Ritát. A lány mindig jött, ha szükség volt rá - és aznap este Gropius így érezte. Sötét kosztümben jött, fekete harisnyában, s egy olyan kurta miniszoknyában, aminél rövidebbet már nem is lett volna érdemes felvenni. Már az ajtóban kifejtette, hogy a Merkúr és a Vénusz épp olyan ritka konstellációban állnak, amelyben a földi gyönyörök csimborasszóját ígéri kettejüknek. Barolót ittak, a legjobb évjáratból. Természetesen a klinika is szóba került, Rita fesztelenül csacsogott, milyen a benti hangulat. Fichte főorvos - azt rebesgetik - Gropius helyére pályázik, bár ez a bennfentesek szerint egyelőre csak az ő vágyálma. Fichte? Éppen ő? Gropius úgy hitte, Fichte lehet az utolsó, aki hátba támadja, hiszen neki mindenki másnál jobban kellett ismernie a körülményeket, amik miatt most kényszerszabadságon van. És azt is tudnia kell, hogy Schlesinger halálát bűntény okozta, nem pedig orvosi műhiba. - Na gyere, Gregor, ne foglalkozz a pletykákkal! Szerintem hülyeség az egész! - próbálta felpörgetni a lány, amikor észrevette, hogy Gropius tekintete elborul. Már bánta, hogy egyáltalán szóba hozta, amit a klinikán sutyorognak. Tudnia kellett volna, hogy nem fog túl nagy örömöt okozni a hírekkel - így utólag legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Mindenesetre a szépen induló estének ezzel harangoztak. Gropius szórakozottan rábólintott, a szája szélét rágta és gondolkodott. Mihamarabb beszélnie kell Fichtével. Elhatározta, hogy később majd felhívja, ám azonnal eszébe jutott, hogy lehallgatják - úgy döntött hát, hogy még aznap este személyesen megy el hozzá. Két gyors puszi a csalódott Ritának, aztán máris a közeli taxiállomás felé sietett. Fichte egy nyaralóban élt az Isar túloldalán, nem messze a klinikától. Egy-kétszer össze is jöttek ott családostul, ám kapcsolatuk elmélyülését, pláne barátságukat megakadályozta az asszonyok folytonos marakodása. Az utcában az összes ház egy kaptafára készült, alighanem - gondolta Gropius - még a villanykapcsolókat is ugyanoda szerelték mindben. Bizonytalanul keresgélte, melyikben is lakhat Fichte - aztán, amikor két férfi lépett ki az egyik házból, megállította a taxit. Azonnal felismerte Fichte tömzsi alakját, de a másik férfi is ismerősnek tűnt! Megkérte a taxist, kapcsolja le a világítást, és tekintetével követte a párost, ahogy átmentek az úton egy utcai lámpa alatt álló autóhoz. Kézfogással búcsúztak el egymástól, s ekkor a fény a másik férfi arcára esett, aki egy fejjel magasabb volt, mint Fichte. - Praskov! - sziszegte halkan Gropius, és ki akart ugrani a taxiból, de az agya még idejében megálljt parancsolt. Praskov és Fichte? Mit kavarnak ezek ketten? Gropius esküdött volna rá, hogy nem is ismerik egymást. Ez az új helyzet ismét felpörgette az agyát: olyan gondolatok cikáztak át rajta, amelyeket alig néhány pillanattal előbb még abszurdnak, irreálisnak és fantasztikusnak vélt volna. Praskov, akit a rendőrség keres, Fichténél vendégeskedik! Hoppá! Nem igazán tudta, mit tegyen. Megvárta, míg Fichte visszamegy a házba, Praskov meg a lomha, öreg Mercedesszel elindul. Lázasan járt az agya, de még mindig nem tudta, mi lenne az igazán jó döntés. Bénultan figyelte, ahogy elrobog mellettük az autó, a város felé tartva. A taxisofőr térítette magához: -Akkor most végeztünk, vagy akar még valamit? - kérdezte a müncheni bérkocsisok kifinomult udvariasságával. -Akarok - válaszolta szórakozottan Gropius. - És mit? - fűzte tovább a sofőr a kormánynál. Gropius látta, ahogy a Mercedes hátsó lámpája kis ponttá zsugorodik a távolban. - Kövesse azt az autót! - mondta hirtelen. A taxis cinikusan válaszolt: - Ahogy a tisztelt megrendelő óhajtja! - Még látta, ahogy az autó befordul előttük jobbra, a következő sarkon. Amikor végre odaértek, s keresték a Mercedest, már nyomát sem látták. Mintha csak a föld nyelte volna el. Az éjszaka közepén Gropius felébredt. Nyugtalanul aludt, egy visszatérő rémálom kínozta, melyben egy emberi szervekkel - rücskös szívvel, löttyedt májjal és szalonnás vesével - teli alumínium bőrönddel menekült valakik elől. Követői arcát nem látta, de már az árnyékuk is dermesztően hatott. Azt nem tudta, mi célja lehetett azzal a szörnyűséges kofferral, s amikor verítékben fürödve végre felébredt, örült, hogy megmenekült a sötét alakoktól. Újra és újra eszébe jutott Praskov. Ennyire félreismerte volna a szimpatikus plasztikai sebészt? Talán csak azért kereste a barátságát, hogy ha úgy diktálja az érdeke, kihasználja? De milyen cél érdekében? Mindenesetre mélységesen megdöbbentette, hogy Praskov és Fichte összejár. Nem tudott rájönni, miben sántikálhatnak, de valahogy egyre kevésbé tűnt lehetetlennek, hogy Schlesingert és őt is a szervmaffia hálózta be. Szinte kábultan ettől a gondolattól botorkált le a földszinti konyhába, a hűtőből kivett egy üveg sört és lehúzta: kevésbé a szomjúságát, inkább a félelmeit próbálta oltani. Aztán visszafeküdt az ágyba, kezét keresztbe tette a feje mögött, és a fénypászmákat bámulta, melyek az utcáról világítottak be a szobába, és szabályos mintákat rajzoltak a mennyezetre. Várakozása ellenére ettől elaludt. A felkelő nap vakító fénye ébresztette, és újfent elcsodálkozott, hogy sikerült elaludnia. Pár percet töltött csak a fürdőszobában, majd reggelit készített - már ha egy csésze laza kávét és két szelet szenes pirítóst annak nevezhetünk. Közben azon tépelődött, megossza-e előző esti nyomozása eredményét a rendőrséggel. Elvégre Praskovot körözik! De a titkos találka Praskov és leghűségesebbnek hitt munkatársa között annyira sokkolta, hogy egyszerűen nem volt bátorsága, hogy Fichtét gyanúba keverje. Mellesleg a legcsekélyebb bizonyítéka sem volt az állítására. Minél tovább gondolkozott váratlan felfedezésén, annál világosabb lett számára, hogy több kérdést vet föl, mint amennyit megválaszol. Tíz óra körül a csengő riasztotta gondolataiból. Gropius összerezzent. Az utóbbi időben minden váratlan vagy szokatlan dolog megrémítette. Az ajtó előtt szikár, kopasz, elegáns férfi állt, úgyhogy Gropius gondolkodás nélkül nyitott neki ajtót. -Nevem Levezov, kérem, bocsássa meg, hogy ismeretlenül zavarom - mondta az ismeretlen udvariasan meghajolva, s még mielőtt a professzor megkérdezhette volna, mit is akar, már folytatta is: - Szeretnék önnel beszélni. A volt feleségéről és a merényletről van szó, amiről az újságok is írtak. -Veronique küldte? - kérdezett rá Gropius nyersen. -Ó, nem! Épp ellenkezőleg! - védekezett az idegen. -A felesége megölne, ha megtudná... nem, magamtól jöttem, ha tetszik, magam miatt, mert így tartom helyesnek. Gropius tetőtől talpig végigmérte, majd azt mondta: - Nos, rendben, jöjjön be. De remélem, nem akarja túl hosszan rabolni az időmet. Miután leültek a szalonban, Levezov mesélni kezdett, helyesebben szólva a közepébe vágott: - A fényképeket, melyeken ön Schlesinger feleségével van, én csináltam. Mielőtt nekem esne, nyomatékosan kérem, hallgasson meg. Magándetektív vagyok, vagyis abból élek, hogy emberek után szaglászom, aztán másoknak továbbadom az információkat, amik néha aranyat érnek. Léteznek tisztesebb foglalkozások, én is tudom, de nyilván ön is tudja, hogyan okította Vespasianus római császár fiát, Titust, amikor az leszólta az apja által kivetett latrinaadót: A pénznek nincs szaga. No, mindegy. Nemrégiben felhívott a volt felesége, aztán megbízott, hogy figyeljem önt. Olyan adatokat kellett begyűjtenem, amivel megzsarolhatja. Úgy gondolja, ön készakarva okozta Schlesinger halálát, mert viszonya van a feleségével. - És önt mi győzte meg arról, hogy nincs? -Semmi. Amikor a merényletről hallottam, hirtelen az jutott eszembe, hogy talán a volt felesége állhat a dolog mögött. -Képesnek tartaná erre? Levezov zavartan dörzsölte össze a kezét: -Nagyon hideg, számító nő... én legalábbis ilyennek ismertem meg. Lehet, hogy nem mondok újdonságot vele, mindenesetre az ön iránt érzett gyűlölete határtalan. Gropius szórakozottan az orrnyergét dörzsölgette hüvelykés mutatóujjával. Ez kicsit erős egy ilyen napfényes reggelen - gondolta. Aztán meg az jutott eszébe, vajon miért meséli mindezt el épp neki a férfi. Mintha a fejébe látna, Levezov így folytatta: - Nyilván megkérdezhetné, miért jöttem ide, s miért fedtem fel magam. Tudja, nem vagyok még elég cinikus és fásult ehhez a munkához. Félek, hogy valami nagy kulimászba keveredek. Aki nem jelent egy bűncselekményt, maga is bűnrészessé válik. Nem dolgozom többé a feleségének. Gropius ösztönösen gyanakodott. Levezov szavait valahogy túlságosan fennköltnek érezte. Miért hinne neki? A detektívek az emberek rosszindulatából élnek, az pedig fertőz, mint a pestis. Nem szólt semmit. Levezov folytatta: - Szeretnék még valamit elmondani. A Jaguárja lökhárítójára egy nyomkövető rádióadót erősítettem. Gropius dermedten nézett rá: -Hát maga volt? - Napokon át figyeltem, épp hol tartózkodik. Így aznap is, amikor meglátogatta Schlesingernét a Tegern-tónál. A háztól nem messze várakoztam, s láttam a csomagküldő szolgálat sofőrjét, aki a csomagot hozta. Pontosabban szólva ketten voltak, egy az autóban maradt, míg a másik kézbesítette a csomagot. Ez gyanús volt. Soha nem láttam még futárszolgálatos autót két emberrel. Azt viszont nem gondoltam, hogy merényletre készülnek. Gropius felkapta a fejét. - Le tudná írni a férfit vagy az autót? - Igen, hogyne. Szakmai ártalom. Magas volt, fekete kezeslábast és baseballsapkát viselt. Az autó egy Ford Transit, 'GT-German Transport' felirattal. Amikor az újságban olvastam a merényletről, megpróbáltam kicsit utánanézni ennek a cégnek. -És? Mondja már! Levezov bólintott, és fontosságát átérezve mosolygott: -Ilyen cég nincs és soha nem is volt. Ha engem kérdez, vérprofik lehettek. Gropius elgondolkozott, aztán megkérdezte: - Elmondta mindezt a rendőröknek is? -Nem, miért kellett volna szólnom nekik? A professzor felállt, és az ablakhoz lépett. - Gyanítom, hogy a vallomásáért pénzt akar - mondta szárazon, anélkül, hogy Levezovra nézett volna. - Szebb talán, ha úgy fogalmazunk: pár színes papír ellenében szívesen a segítségére lennék ebben a szorult helyzetben. Levezov ajánlata váratlanul jött. Gropius egy pillanatig azon gondolkodott, tanácsos-e ebben a sok szempontból nehezen kiismerhető emberben megbízni. Másrészt viszont Levezov mindenki másnál jobban ismeri a helyzetét, és még a segítségére lehet. Gropius egy az Operaházzal szemközti vendéglőbe hívta ebédre Feliciát. A hotel előcsarnokában történtek óta különös, kellemesen bizsergető feszültség járta át őket, ha egymás közelében voltak, kapcsolatukat mégis átlengte valami bizonytalanság. Talán jobb lett volna, ha pár napig nem látják egymást - ehhez azonban túlságosan is hevesen vágytak a másik társaságára. Feliciát közben ismét kihallgatták, de most sem árult el semmi újdonságot a nyomozóknak, akik azt is hiába várták, hogy netán ellentmondásba keveredik az előző vallomásával. Időközben meglepetten tapasztalta, hogy minél többet kérdezik a férjéről és titokzatos életéről, annál jobban haragszik rá. Ez kissé megriasztotta, de Gropius, akinek beszámolt túlcsorduló érzéseiről, megnyugtatta: közismert tény, hogy nagyon közeli rokon vagy barát halálakor a sokk a feje tetejére állíthatja az érzelmeinket. Cseppet sem ritka, hogy a házastárs gyűlölni kezdi eltávozott párját. Amikor a pincér leszedte az asztalt, Felicia határidőnaplót vett elő a táskájából, és átnyújtotta az asztal fölött. - Az övé volt - mondta. - Elküldte a klinikáról a levéltárcájával, órájával, és néhány ruhadarabjával együtt. Gropius kérdően nézett a nőre. - Ne nézzen így rám - mondta az asszony -, egyszerűen már nem akarom tudni, mi lehet benne. Maga talán rábukkan valami apró nyomra, ami előrébb viheti az ügyünket. A professzor átvette a fekete könyvecskét, de kínosnak érezte, hogy csak úgy belelapozzon Schlesinger életébe. Azután azonban meggyőzte magát: a férfi halála és az ő további élete szorosan összefügg... Ujjaival végigpörgette a naptár lapjait. Mialatt Felicia tüntetően bámult ki az ablakon, ahol az Operaház homlokzata csak úgy tündökölt a napfényben, Gropius a bejegyzéseket silabizálta. Nem volt olyan könnyű, mivel Schlesinger bejegyzéseit alig tudta elolvasni, ráadásul egyik-másik görög vagy héber betűkkel írta. -A férje nagyon művelt lehetett, nyilván több nyelven beszélt. - jegyezte meg. Felicia bólintott. - Igen, úgy hét vagy nyolc nyelvet beszélt. Néha azzal szórakozott, hogy arab, egyiptomi, hottentotta, meg tudom is én, milyen nyelveken írt nekem különféle vicces üzeneteket. Ezzel mindig kellőképpen felbosszantott, ő meg nagyokat mulatott. Elég olvasható jelzés volt viszont a napnál, amikor Schlesinger először felkereste a klinikát, sőt, a műtét napját is megjelölte egy X-szel. Ezután már nem volt több bejegyzés, Gropius szünetet tartott. -Van itt még egy bejegyzés: november 23., 16 óra; Adlon Hotel, Professore de Luca. Ismer ilyet? Felicia kicsit gondolkozott, aztán megrázta a fejét, és azt mondta: - Sose hallottam. Mint már említettem, nemigen foglalkoztam Arno ügyeivel. Az igazat megvallva nem is érdekelt, kikkel jár össze. Gropius visszalapozott a noteszben. - Professore de Luca neve többször is előfordul. Egy darabig mindketten gondolataikba merülve hallgattak. Ugyanazon járt az agyuk: vajon ki lehet ez a Professore de Luca. Ő vajon többet tudhat Schlesinger kettős életéről? - Egyszerűen meg kellene kérdezni - mondta hirtelen és látszólag minden összefüggés nélkül Gropius - de a nő is tudta, kire gondol. A professzorra nézett. - Úgy gondolom - folytatta Gregor -, talán ez az egyetlen lehetőségünk maradt. November 21. van. Ha egyetért, holnapután elrepülök Berlinbe, hogy találkozzak de Lucával. -Tényleg megtenné? Természetesen minden felmerülő költségét állom. - Ugyan már - mondta Gropius rosszkedvűen -, ne felejtse el, hogy ennek az egész tragikus ügynek a felderítésében én épp annyira érdekelt vagyok, mint ön. Ha ugyan nem jobban. Gropius örült, hogy két napra kicsit kiszakadhat megszokott környezetéből. Az Adlonban foglalt szobát magának, s elhatározta, hogy este elmegy az Operába. Egy kis kikapcsolódásra volt szüksége. A München-Berlin-Tegel járat délben induló gépére alig a jegyek felét adták el, és a napfényes repülőút a ködtenger fölött - mely már napok óta betakarta egész Észak-Németországot - kimondottan kellemes volt. A repülőtérről a centrumig mindent megtudott a taxisofőrtől, egy tipikus "berlinertől", akinek ami a szívén, az a száján. Fecsegett mindenről: milyen magasak a lakbérek, közben sok ezer lakás ott áll üresen; fel van túrva az egész város, lassan külön térkép kell a terelőutakhoz; s úgy általában, a város tulajdonképpen a végét járja. Az Adlonban - mely a város legjobb szállodájának számított - az ötödikre költözött be. Szobája ablaka a gyönyörűen megvilágított, évek alatt restaurált Brandenburgi kapura nézett. Egy szendvicset és egy kávét kért a szobájába, a kényelmes fotelban elüldögélt vagy félórát, s még egyszer átgondolta tervét, melyet a találkozóra dolgozott ki. Aztán leballagott a hallba, a földszintre. A szokott szcéna: modern, félemeletes konstrukció, szecessziós jellegű nagy üvegkupola. A recepciótól balra ült le, egy kisasztal melletti püspöklila karosszékbe, ahonnan egyenesen a bejáratra látott. Várta, mi fog történni. Egy negyedóra - rég elmúlt négy - eseménytelenül pergett le. Figyelte a jövés-menést, ismerősnek tűnő és ismeretlen arcokat látott, színészeket, tévésztárokat, és igazi senkiket, vastag bukszával. Aztán egy boy, helyesebben talán egy girl barátságos mosollyal tört utat magának az előcsarnokon keresztül. Sötétvörös küldönc-egyenruhát, egyenes szőke haján doboz-sapkát viselt. Fémkeretes táblát hordott körbe, melyre krétával írva ennyi állt: "Schlesinger urat kérik". Eszerint de Luca még nem tud Schlesinger haláláról, így hát rá vár, hogy tudassa vele. A recepcióhoz lépett: - Elnézést, önök keresik Schlesinger urat? A portás egy sötét hajú, szemüveges hölgyre mutatott a portáspultnál. Gropius zavarba jött; de mielőtt bármit mondhatott volna, a hölgy már elé is lépett: - Schlesinger úr? Francesca Colella vagyok, de Luca professzor megbízásából jövök. Ő jobbnak látta, ha nem személyesen jön. Elnézését kéri, és üdvözli önt. Gropius egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy eljátssza Schlesinger szerepét, de meggondolta. Egyszerűen nem látta értelmét a bújócskának, így azt válaszolta: - Bocsánat, a nevem Gropius. Schlesinger úr megbízásából jöttem. Az olasz hölgy komoly pillantást vetett rá. Ez a fordulat láthatóan egyáltalán nem tetszett neki. Végül is - tökéletes németséggel, de érezhető olasz akcentussal, és némi szigorúsággal a hangjában - ennyit válaszolt: - Őszintén remélem, van meghatalmazása. Gropius megdöbbent, aztán amikor leültek, egyenesen nyugtalan lett. Nem a nő hibátlan lábai ingerelték, sokkal inkább az, hogy bal kezében aktatáskát tartott, mely egy lánccal a csuklójához volt bilincselve. - Nekem nem kell semmilyen meghatalmazás, kedves asszonyom - válaszolta Gropius egykedvűen, s mivel jobb hirtelen nem jutott eszébe, hozzáfűzte: Schlesinger sógora vagyok, egyben a legjobb barátja is. A signora bólintott, majd kis szünet után azt kérdezte: -A sógur... az micsoda pontosan? -Sógor, signora, sógor. Schlesinger feleségének vagyok a testvére, capisco? - Ah, cognato! Gropius olasztudása épp három nap Firenzére, vagy öt nap Rómára volt elég, így nem ismerte a cognato kifejezést. Hogy kivágja magát a kellemetlen helyzetből, gyorsan helyeselt: - Igen, igen, cognato, ahogy mondja. Arno soha nem mesélt rólam? Francesca Colella jobb keze ápolt ujjait keblére tette, s az olasz nőkre oly jellemző erős gesztikulálás közepette belekezdett: - Schlesinger urat egyáltalán nem ismerem. Professore de Luca csak erre a munkára szerződtetett. A Vigilanza, egy torinói biztonsági cég alkalmazottja vagyok, mely műtárgyak és régiségek biztonságos szállításával foglalkozik. Gropius pillantása a nő kezéről önkéntelenül is a jelentékeny keblekre vándorolt, melyek a fekete blézer alatt domborodtak. Igazából nem tudta eldönteni, vajon a Teremtő bőkezűsége vagy egy nagy kaliberű pisztoly duzzasztja-e olyan szépen azt a kabátkát. - Igazán? - mondta Gropius és csak nehezen tudta palástolni csalódottságát. Régiségek és műtárgyak. Aha. Schlesinger tehát a titkos vagyont az ásatásokon talált értékes műkincsek csempészésével szedte össze. Ennyi hát a nagy titok... - Először nyilván az árut szeretné látni - mondta Francesca Colella magától értetődően. Gropius automatikusan felvette a ritmust: - Természetesen igen. - Van itt valami nyugodt hely, ahol nem zavarhatnak minket? Ön itt lakik a hotelben? -Igen - válaszolta Gropius kissé meghökkenve. - Nos, akkor ne vesztegessük az időt! - a signora fölállt. Gropius követte, ám közben máshol járt az esze. Érezte, hogy valami kusza és ragacsos ügybe keveredett, s egy cseppet sem bízott az önérzetes olasz nőben. Abban reménykedett, valamit megtud majd Schlesingerről, most meg minden jel szerint épp egy piti kis csempészügybe kezd belefolyni. De ha már egyszer elkezdte ezt a játékot, valahogyan be is kell fejeznie. Mihamarabb. Némán siettek át a hallon a jobb oldali lifthez, s az ötödik emeletre mentek. A szobába érve Francesca kinyitotta a bilincset, megszabadult a táskától, s az ablak előtt álló íróasztalra tette. - Magánál van a pénz? - érdeklődött a nő. -Mennyi is? - kérdezte szárazon Gropius. - Megegyezés szerint: húszezer! Gropius összerezzent; de egy pillanat elég volt, hogy pókerarccal még egy szemtelen választ is megengedjen magának: - Legyen inkább tízezer! -Nem ennyiről szól az egyezség! - válaszolt hevesen Francesca, és sötét szemeiből villámokat szórt a keret nélküli üvegek mögül. - Az az utasításom, hogy az árut csak húszezer euróért adhatom át... már megbocsásson, de nem a piacon vagyunk. Gropius eléggé furán érezte magát. Épp kockáztatni készült valamire, amit sohasem látott, s aminek az értékét nem is ismerte. Csupán egy határidő-napló egyetlen bejegyzése hozta ide, most pedig már húszezer a tét. A professzor alig tudta féken tartani kíváncsiságát - vajon mit hozhatott az olasz hölgy a szuperbiztos kofferban. Aztán megpróbálta átvenni a nő stílusát: - Vethetnék egy pillantást az árura? Gropius érthető módon nem rendelkezett különösebb gyakorlattal sötét üzelmek bonyolításában: filmélményei alapján azt várta, a signora majd kéreti magát - előbb a pénzt, aztán majd nézelődhet, vagy valami ilyesmi. Meglepődött hát Francesca válaszán: - Természetesen, uram, elvégre nem zsákbamacskát vesz! Egy másik kulccsal felnyitotta a bőrönd zárait. Gropiusszal ellentétben az izgalom legkisebb jele sem látszott rajta. A kofferban egy matt fémkazetta volt, úgy 20 x 30 centiméter nagyságú, amilyet a bankokban használnak. A kazetta hatjegyű számkóddal nyílt, a számzárat az elülső, keskeny oldalba süllyesztették. Gropius kérdőn nézett a nőre. - A kód Signore Schlesinger születési dátuma, csak a biztonság kedvéért. Így még nekem sincs módom hozzájutni a kazetta tartalmához. Ismeri a kedves "cognato" születési adatait? - A signora hamiskásan mosolygott. -Igen, persze... azazhogy nem... vagyis: egészen pontosan nem - hebegte Gropius, aki becsapva érezte magát, s teljesen elbizonytalanodott. Most először kezdett kételkedni abban, hogy egymagában, külső segítség nélkül is képes lesz megoldani a Schlesinger-esetet. Az egész valahogy az otthoni előzményekre emlékeztette, ahol épp így, egyik rejtély jött a másik után. De hát nem éppen ez a bizonyíték arra, hogy ez a kis kiruccanás is összefügg az eddigi történésekkel? Határozatlanul álltak egymással szemben. Egy pillanat alatt a bizalmatlanság áthatolhatatlan fala magasodott köztük. Végül Signora Colella ragadta magához a kezdeményezést, fölkapta a telefont, és átnyújtotta Gropiusnak: - Hát akkor egyszerűen hívja fel a sógu... sógorát! Gropius bólintott. Tudta, hogy időt kell nyernie. A szorult helyzetben mentő ötlete támadt: saját számát tárcsázta, és nagy nyugalommal várakozott. Kis idő múlva megjegyezte: - Sajnálom, nem veszi fel. Közben már egy terv fogant a fejében, és azt mondta: - Azt javaslom, halasszuk az üzletet holnapra. Addigra megtudom a kódot, és legalább még egyszer beszélhetek de Luca professzorral az ár dolgában. Francesca Colella ajkbiggyesztve egy pillantást vetett a mennyezet felé, mintha hatalmas szívességet tenne: - Bár ez a halasztás nem felel meg a megegyezésnek, de nem látok más lehetőséget. - Ön nem ebben a hotelben szállt meg? - érdeklődött Gropius óvatosan. Az olasz nő nevetve biccentett: - Egy ilyen hotel, mint ez, nem egy egyszerű futár zsebének való! Ne vegye bizalmatlanságnak, ha nem mondom meg a szállodám nevét. Biztonsági okok - ugye megérti? Vérprofi - gondolta Gropius, és végignézte, ahogy a signora a kazettát elzárja a kofferbe, azt pedig ismét a csuklójához bilincseli. - Akkor nem is szabad ma este meghívnom valamire... biztonsági okokból? Igazán örülnék... - Szó sem lehet róla - mondta felháborodva Francesca Colella. - Az ilyesmi nekünk szigorúan tilos. Ezt úgy mondta, mintha Gropius tisztességtelen ajánlatot tett volna neki, holott a professzor tényleg csak egy kellemes vacsorára gondolt. Kétségtelen, hogy az olasz nőnek olyan titokzatos kisugárzása volt, amely a férfiak elemi ösztöneit csigázza fel, de Gropius elég józan volt, hogy tudja, az ilyen nők hivatásukat többnyire nagyon komolyan veszik. Signora Colella bizonyára a csuklójára bilincselt táskával is alszik. - Hát akkor nincs más hátra, mint hogy kellemes estét kívánjak önnek - mondta a professzor, miután másnapra - természetesen biztonsági megfontolásból - egy lokálban beszélték meg a találkozót. A címet Francesca egy cetlire firkálta fel. Elment a kedve az operától. Még az Európa Centerben lévő híres Kabaré - ezt berlini útjai alkalmával még soha nem hagyta ki - sem tudta kirángatni a hotelszobából. Felhívta inkább Feliciát, hogy elmesélje, mire jutott. Felicia közben már kiköltözött a szállodából; Gropius újra |a Tegern-tó melletti házban találta meg. Felicia dühös volt, kis híján elsírta magát, miközben elpanaszolta, hogy Wolf Ingram nyolctagú csapatával az egész házat felforgatta. Minden zugot átkutattak, a fürdőszobát és a kazánházat is beleértve. Arno dolgozószobája valóságos csatatér: könyvek, akták, papírlapok és összeturkált kartonok mindenhol. Soha nem gondolta volna, hogy felnőtt emberek képesek így viselkedni. A házkutatáshoz persze készségesen hozzájárult, hiszen Ingram meggyőzte, hogy a bombamerénylők nem az ő életükre törtek, céljuk sokkal inkább az volt, hogy a házat röpítsék levegőbe, mivel ott egy másik bűncselekmény nyomait vagy bizonyítékait gyanították. Egyik következtetés sem volt túl megnyugtató. Kilenc órai kutatás után öt ládával -javarészt akták és archív anyagok Arno dolgozószobájából - vonultak el végre, hátrahagyva egy átvételi elismervényt hetvennégy tételről. Nem tudja elképzelni, hogy lenne köztük bármilyen bizonyíték Schlesinger meggyilkolására. A nagymonológ végén megkérdezte a férfit, ő sikerrel járt-e. Felicia azt hitte, Gropius csak viccel, amikor azt állítja, az akció sikerét csak az gátolta meg, hogy nem tudta, mikor született Schlesinger. A férfi részletesen elmesélte, mi történt még aznap, tudósított a titokzatos női futárról és a Schlesinger születési adataira nyíló fémkazettáról. Bár egyelőre nincs rá bizonyíték, minden jel szerint Schlesinger valami nemzetközi műkincs-csempész ügybe keveredett, ahol óriási pénzek forogtak. Felicia dermedten hallgatta, s közben megpróbálta az új részleteket a múlt beszélgetéseivel, elejtett megjegyzéseivel és nehezen magyarázható történéseivel összeilleszteni. Tény: Gropius feltételezése nem volt alaptalan. Ő aztán tudta, milyen összegek forognak a műkincspiacon, s azzal is tisztában volt, hogy működik a "szürke piac", ahol a nácik által elrabolt kincsek cserélnek gazdát, s persze a szokásos "feketepiac" a forró cuccok részére. Neki is ajánlottak már Raffaelo-képet, ami húsz évvel korábban még a Zwingerben lógott, s azóta eltűntként tartották nyilván. Minden feketepiacon hemzsegnek a bűnözők - s nincs ez másképp az ásatások és műkincsgyűjtők piacán sem. Gropiuson érezhetően belelovalta magát a nyomozásba. Akár egy szagot fogott kopó: valósággal megállíthatatlan volt. Miután azt is elmesélte, hogy a titokzatos kazettáért húszezer eurót kérnek, Felicia megkérte, hagyja az egészet, vagy mondja el a rendőrségnek, amit megtudott. A férfi erről hallani sem akart: ugyan mire ment a rendőrség a nyomozással: semmire! Majd ő bebizonyítja, hogy Schlesingert a maffia tette el láb alól, ő tehát nem lehet felelős. Ha ezt sikerül megnyugtatóan igazolni, a húszezer euró bagatell. Nem sikerült meggyőzniük egymást. Gropius mégis elégedetten tette le a telefont: megvolt a kód, amely a titokzatos kazettát nyitja. 57-10-12. Másnap Gropius a megbeszélt időpontnál valamivel korábban jelent meg a vendéglőben, amelynek címét Francesca felírta a cetlire. A bár a Friedrich utcai gyorsvasúti felüljáró egyik ívébe simult, a többin fényárban úszó és szerényebb régiségboltok osztoztak. Régi könyveket, újságokat, és antik bútorvereteket éppúgy találhattak itt a böngészők, mint értékes szecessziós lámpákat, régi festményeket, sokat látott utazóládákat és a hőskorból származó golfkészleteket. Gropius akár fél napra is szívesen belevetette volna magát a dzsungelbe - nagy bolhapiac-járó volt -, de erőt vett magán: első a kötelesség. Azért a sajátos hangulatú kis bár is belesimult a környezetbe: a falakra, sőt, a mennyezetre is elképesztő mennyiségű régi újságot és reklámtáblát aggattak. A kedves vendég végigkövethette, hogyan hirdették a régi szép időkben a Niveát, a Persilt, a Maggit vagy épp a világhírű 4711 kölnit. Századfordulós fehér gömblámpák szórták sápadt fényüket az antik asztalokra és székekre. Művészforma, feltűnően öltözött, de legalábbis másodvirágzásukat élő férfiak csevegtek félhangosan fontoskodva a feltűnően csinos pincérlányokkal alkalmi áron megszerzett mesés kincsekről, hagyatékban talált, potom pénzért megszerzett igazi ritkaságokról. Füst- és fokhagymaszag terjengett, utóbbi a hely egyik messze földön híres specialitásának, a jó fűszeres fasírtnak köszönhetően. A bár hátsó fertályában, egy hosszúkás asztalhoz ült, fehér sört kért egy kis áfonyaszörppel. Nem értette, miért épp ezt a vendéglőt választotta ki az olasz nő: az épületet percenként négyes-ötös földrengés rázta meg, ahogy a szabadban futó metró tovamennydörgött felettük, de a törzsközönség láthatóan már hozzászokott a megrázkódtatáshoz. Francesca Colella amúgy is merő rejtély volt. Csodálta a magabiztosságát és a lazaságát: neki mindig is nehézséget okozott, hogy ilyen gyorsan ráálljon egy vadidegen hullámhosszára. Francesca viszont egy postás szenvtelenségével látta el a feladatát, érezhetően hidegen hagyta a kazetta tartalma. Valószínűleg pontosan tudta persze, mit is sétáltat a bőröndben, és az is érezhető volt, nem épp ez az első megbízatása. Gropius nem tudta eldönteni, vajon tényleg valami biztonsági cég alkalmazottja-e, vagy simán csak de Luca professzor embere. A prof neve volt az egyetlen használható nyom Schlesinger naptárában. Az egyértelműnek látszott, hogy de Luca és Schlesinger ismerték egymást. De miért nem jött el a professzor, és miért küldött maga helyett épp egy csinos, vonzó nőt? Minél többet idézte fel az előző napot, annál inkább érezte, milyen sután viselkedett. Hát hová tűnt az a régi, öntudatos, könnyed Gropius? A hűvös signora szépen a sarokba térdepeltette. Egyre jobban bosszantotta, hogy olyan elbizonytalanodott, zavart és tétova volt. Félórája várakozott már. Minden belépő nőt alaposan megnézett. Rendre összerezzent, amikor a pult bal oldalán álló telefon megcsörrent. A fasírt fűszeres illatától - mely egy idő után egyértelműen uralta a terem levegőjét - megéhezett, rendelt hát kettőt, krumplisalátával. A rendelést felvevő hosszú, derékig érő szőke hajú lány fehér kötényt viselt, mely egészen a bokájáig ért. Gropius utána nézett, és azon tűnődött, jó lába lehet-e. Idegesen forgatta az ujjai közt a cédulát, amire a számkódot írta fel. Ez a kód nyitja majd a kazettát. A szőke lány újra megjelent, és megkérdezte: - Ön Gropius úr? Idegesen bólintott: - Igen, miért? A hosszú kötényes szőke papírt tett az asztalra. Egy fax, önnek jött! - Nekem? - meghökkenve vette kezébe a lapot, melyen ez állt: "Signore! Nem hiszem, hogy ön valóban az, akinek mondja magát. Ha Signore Schlesinger továbbra is érdeklődik az áru iránt, vegye fel a kapcsolatot Professore de Lucával. Francesca Colella". Az Unter den Lindenen hideg szél kavarta a fasor közepén a faleveleket. Gropius elhatározta, hogy gyalog megy vissza az Adlon hotelbe. A szél kapóra jött, hogy alaposan kiszellőztesse a fejét; de ismét mindhiába törte a fejét valami megoldáson. Rá kellett ébrednie, hogy olyan erőkkel van dolga, amik ellen csak az esélytelenek nyugalmával szállhat ringbe. Hirtelen szorongás fogta el: félt, hogy magányos vállalkozásával egyre jobban belebonyolódik ezekbe a sötét üzelmekbe. Zsebre dugott kézzel ballagott a középső kavicsos sétányon, a szél porfelhőt vágott az arcába. Kézfejével megpróbálta letörölni a könnyeit. Egy pocsolyában a kávéházak és az elegáns üzletek tükörképeire csodálkozott rá. Nem is nagyon tűnt fel neki a sötét ruhás férfi, aki egy ideje mellette sétált. Aztán a férfi váratlanul megszólította: - Gropius professzor! Elég friss ma az idő, nem gondolja? Gropius tovább lépkedett - igyekezett palástolni, mennyire meglepődött. Nem tudta, mit akarhat az idegen, és azt sem, mit válaszoljon neki. A fejében kérdések kavarogtak: honnan tudja az idegen a nevét? És ha ismeri, miért pont ezen a szokatlan módon szeretné elmélyíteni a kapcsolatukat? Egyáltalán, honnan tudhatta, hogy ő, Gregor Gropius, e pillanatban épp az Unter den Lindenen fog baktatni? Még mindig éjjel-nappal figyelik? Kinek a megbízásából, milyen szándékkal? Talán már rég bekövetkezett, amitől tart. Nem állt meg, csak oldalról pillantott az idegenre: alacsony, köpcös emberke igyekezett tartani vele a lépést, vékony szálú, hosszú, sötét haját gondosan oldalra fésülte. Arca feltűnően sápadt volt, szinte világított sötét ruhája mellett. Kétsoros kabátja túlságosan hosszú volt, ami járásának komikus, már-már ünnepélyes jelleget kölcsönzött. Nem volt különösebben ellenszenves, de azért normális körülmények között Gropius nem szólította volna meg az utcán, hogy megkérdezze tőle, hol a legközelebbi virágbolt. - Mit óhajt? - kérdezte végül, miután alaposan agyába véste az ismeretlen személyleírását. Nem szerette volna, ha a másik azt hiszi, megijedt tőle. - Ó, semmi különöset, uram - válaszolta az idegen. -Rodrigueznek hívnak. - Remélem, nem tart rá igényt, hogy azt hazudjam, örvendek! - morogta mérgesen Gropius, és megszaporázta lépteit, mintha le akarná rázni a kis kullancsot. Az emberkének azonban esze ágában sem volt lemaradni: vidáman lépést tartott, és jó hangosan mondta, hogy túlkiabálja a Brandenburgi kapu felől fújó szél süvöltését: - Csak figyelmeztetni szeretném, Gropius professzor! Hagyja abba Schlesinger ügyében a nyomozgatást! A halálához semmi köze, de az esélye, hogy az ügy hátterét felderítse, a nullával egyenlő. Gropiusnak kezdetben nem tűnt fel, de hirtelen egészen biztos lett benne: a sötét tónusú hang és a lassú, tagolt beszéd - ugyanígy beszélt az a titokzatos hang a telefonban, aki közvetlenül Schlesinger halála után figyelmeztette. Legszívesebben elkapta volna a kis ember grabancát, és kipréselte volna belőle, kinek dolgozik, és hogy miért kellett meghalnia Schlesingernek, de egy látszólag lényegtelen mellékkörülmény visszatartotta. Ha eddig azt hitte is, véletlen, most felfigyelt rá. Amióta Rodriguez mellette poroszkált, a jobb oldali sávban fekete, lesötétített limuzin cammogott mellettük. Gropius úgy tett, mintha észre se venné az autót, megingás nélkül folytatta útját, ám közben igazán ramatyul érezte magát. - Értse meg, az ügyet sohasem fogják felderíteni! - jegyezte meg az idegen, miközben egykedvűen bámult maga elé. Gropius alig tudta visszafogni magát. - Azt akarja mondani, hogy a szégyenfolt, ami bemocskolt, örökre rajtam marad? Hallja, akárki is legyen, se maga, se semmifajta szemét szervezet nem fog megakadályozni, hogy bebizonyítsam az ártatlanságomat! A férfi Gropiusra nézett, és együttérzően mosolygott. -Bár tudnám, hogy verjem ki a fejéből ezt a marhaságot! Ön egészen értelmes fazon, mégis úgy viselkedik, mint Don Quijote! -A szélmalmokkal volt némi elszámolnivalója, ha jól emlékszem! -Úgy van! És nyilván azt is tudja, hogyan végződött a harc! Időközben az Adlon hotelhez értek, ahol épp a pályája zenitjén már jócskán túljutott pop-sztár körül sikítozott egy csapat fiatal lány. Gropius hátrafordult; de Rodriguez már eltűnt. A professzor még látta, ahogy a sötét limuzin felgyorsít és eltűnik. Szobája felé tartva Gropiust valami baljós előérzet gyötörte. Úgy érezte, máskor gyorsabban ért fel a lift az ötödikre. Sietősen lépkedett, elfordította a kulcsot, belökte az ajtót, és felkapcsolta a lámpát. Habozva lépett be a szobájába. Napok óta rémálmok kínozták - képzelgései közül nem egy valóra is vált. Most az járt a fejében, hogy távollétében valaki járt a szobájában. Mi mást is gondolhatott volna: idegei pattanásig feszültek, s alig bírta a tempót tartani azokkal az őrültségekkel, melyek egy ideje meghatározták az egész életét. Szedd már össze magad, komám! - mondta csendesen magának, s belépett a szobába. Sehol egy gyanús árnyék - minden hívogatóan kényelmesnek tűnt, sehol semmi félelmetes. Nem látott cipőorrot a függöny alól kivillanni, senki nem tartott lámpaernyőt a feje fölé, és semmilyen gyanús neszezés nem... Azaz... Megállt, és lélegzetét visszafojtva hallgatózott. Az ablakon túl a szél zúgott, a fürdőszobából a neoncső halk zümmögése hallatszott. Ha ugyan az... Egy rántással fel tépte a fürdőszoba ajtaját. Egy törülköző csúszott le a tartóról. Véletlenül? Gropius gyors mozdulattal kinyitotta a faliszekrényt... Nem fordítva akasztotta oda azt az inget? Sajnos nem emlékezett rá. A nagy bőröndön, melyben a holmiját tartotta, nem látott semmi különöset. Gropius mélyet lélegzett, aztán hangosan kifújta a levegőt. Közel állt a síráshoz - de nem szomorú volt, csak kétségbeesett. Úgy gondolta, a hárommilliós Berlinben biztonságban lesz, felszívódhat egy kicsit; egy időre elfelejthet mindent, ami fáj. Most viszont úgy érezte, üldözői még inkább rajta vannak, mint azelőtt bármikor. A telefonért nyúlt: -Kérem a számlát! Azonnal elutazom. 5. FEJEZET A müncheni reptérről Gropius egyenesen Feliciához sietett, a Tegern-tó partjára. Csaknem egy hónapja élt már feszültségben. Már nem is emlékezett rá, milyen folyamatos félelem nélkül, nyugodtan élni. Néha úgy érezte, mintha acélszög fúródott volna a koponyájába, és ott körbe forogva kásásra darálná az összes emléket, élményt és sejtést a fejében. Mikor Gropius váratlanul betoppant, Felicia már épp végzett a házkutatás nyomainak eltüntetésével. Gropius beszámolt eredménytelen útjáról, aztán Felicia mesélte el neki, milyen érdekes felfedezést tett. Férje levéltárcájában, amit a klinikán adtak neki vissza, cédulát talált, rajta egy telefonszámmal. Mivel név nem volt hozzá, először nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, később azonban felkeltette kíváncsiságát a monte carlói szám, és simán fölhívta. Felicia itt sokatmondó szünetet tartott. - És? - faggatta türelmetlenül Gropius. A két emberpróbáló berlini nap után, amelyek csak mélyebbre lökték a kétségek kútjába, ahelyett, hogy segítettek volna a megoldáshoz jutni, már nem igazán volt türelme rébuszokhoz. - És ki vette fel? - Egy bizonyos dr. Fichte bejárónője. - Fichte? A mi Fichténk? Lehetetlen! -Azt mondta, hogy dr. Fichte épp Münchenben van. Óhajtok-e a Madame-mal beszélni. Igen, óhajtok. Átadja, női hang, mondom, dr. Fichtét keresem. A Madame erős akcentussal válaszolt - alighanem francia -, dr. Fichte Münchenben érhető el, aztán megadott egy müncheni számot. Megköszöntem, letettük. Utána felhívtam a számot, tippeljen, ki vette fel? -Halvány sejtelmem sincs! - Fichte felesége. Legalábbis így mutatkozott be. Itt a száma. Gropius végigsimította az arcát és felsóhajtott. Ez már kicsit sok volt egyszerre, túl sok! Rövid fejtörés után fejcsóválva összegezte: - Dr. Fichte? Az eminens örök bezzegjankó, ez a szerencsétlen kis senki? Nem, nem tudom róla elhinni. Felicia vállat vont. - Minden nyárspolgárban feltámadhat egyszer a Casanova. -De nem Fichtében! Fichte Monte Carlóban... istenkém... előbb találkoznék eszkimóval a Copacabanán, püspökkel a kuplerájban. Bár... - Bár? -Nos... igen. Ha meggondolom, hogy Praskovot meg Fichtét együtt láttam, és hogy Praskov és a szervmaffia közt nyilvánvalóan van valami kapcsolat, akkor már semmiben sem lehetek biztos. De ekkorát kellene csalódnom Fichtében? Gropius csak nehezen tudta elképzelni, hogy főorvosa teljesen más életet élt, mint amilyet bárki gondolhatott róla. Pontosabban: kettős életet. Még egy maszkmesternek sem egyszerű egy jóravaló ember joviális arcából ördögpofát varázsolni. Fichte tényleg a szervmaffia embere lenne hát? Újra úgy tűnt, mintha Felicia olvasni tudna Gropius gondolataiban. Pár csendes másodperc után megkérdezte: -Most akkor legális szervet ültettek be a férjemnek vagy nem? Mondja meg őszintén, professzor! -Hát persze, természetesen. Hová gondol!? - válaszolta Gropius felháborodva. - Az én helyzetemben nem volt és nincs rá szükségem, hogy görbe utakon járjak. Nem, az kizárt! Teljességgel lehetetlen! - Muszáj volt megkérdeznem - jegyezte meg Felicia bocsánatkérően. - Már tudjuk, Arnónak több mint elég pénze volt. Nyugodtan megvehetett volna egy májat akár a feketepiacon is, ha egymillió az ára, akkor is, nyugodtan. Folyamatos a szervhiány az egész világon... Senki nem vethette volna a szemére, hogy élni akar! A férfi felcsattant: - Egy német klinikán ilyesmi egyszerűen elképzelhetetlen. Arno Schlesingert az európai szerv-adatbank elosztórendszere választotta ki, a sürgős esetek közé tartozott, és minden további susmus nélkül megtalálták a neki megfelelő donort. Feliciának nem nagyon tetszett, hogy kioktatták. Hallgatott. És Gropius sem folytatta. Ismét elnémította őket a folyton közéjük férkőző bizalmatlanság. Össze kellett volna kapaszkodniuk, szövetséget kötni, hogy megoldhassák közös gondjaikat. De nem tudták, meddig adhatnak hitelt a másik szavának - s minden apró nézetkülönbség eltaszította őket egymástól. Mindketten saját levükben főttek. Felicia hitte is meg nem is, hogy a férfi eredménytelenül tért vissza Berlinből; azt gyanította, biztosan történt még valami, amit elhallgat. A férfi sem volt könnyű helyzetben: csak nehezen tudta feldolgozni a sikertelenségét - pláne mióta megtudta, hogy Felicia egyetlen telefonszám felfedezésével messzebbre jutott, mint ő az áldozatos kutatással. Rendesen sajnálta magát - hát ilyesmit korábban el sem tudott volna képzelni, sőt, lenézte az önsorsrontókat -, s közben támadt egy pompás ötlete. Varázsütésre megelevenedett, felállt, elmormolt valami bocsánatkérésfélét, és hazament. Pullachban, a Szövetségi Hírszerző Irodánál nagy volt az izgalom. Délután újabb e-mailt csíptek el, melynek szövege normál körülmények között a kettes részlegnél nem keltett volna különösebb érdeklődést; de a rejtélyes IND kód, amelyet ebben az üzenetben is megtaláltak..! Mégpedig azonnal: Heinrich Meyer, a Signal Intelligence vezetője már az első megjelenés után felvette a kódot gépe keresőjébe, úgyhogy az IND "láttán" beriasztott a rendszer. Meyer nem is tudta leradírozni az arcáról az elégedett mosolyt, amikor röviddel öt után a lefülelt mailt átküldte Ulf Petersnek az operatív felderítési részlegre. Petersnek - hivatalosan az övé volt az ügy - az IND kódba már beletört a bicskája. Minden lehetséges nyomot végigjárt, a gazdasági kémkedéstől a drogkereskedelmen át a nemzetközi terrorizmusig. Peters valóban kitartó kopó volt, nem adta föl egykönnyen - ez az eset viszont kedvét szegte, szinte kétségbeejtette a kudarc, már-már feladta - és igazából semmi kedve sem volt olyan problémával vesztegetni az idejét, ami mögött talán valami ártatlan semmiség rejlik. Titokban azt remélte, hogy az egész majd szép csendesen eltűnik a süllyesztőben -ahogy mellesleg az összes gyanús üzenet kétharmada. De ezúttal hiába reménykedett. Könyökére támasztva a fejét, kedvetlenül olvasta a szöveget a monitoron: "E-mail 16 óra 20. Kulcsszó: IND, klinika. Továbbra is várjuk a kedvező híreket. Szerintünk már túl sokan szimatolhatnak. El kéne végre hessegetni őket. Cél szentesíti az eszközt. IND" Peters az asztal lapján dobolt. "IND, IND" - ismételgette suttogva, mialatt egyfolytában a képernyőre meredt. Kicsivel később Meyer bedugta a fejét az ajtón. - Nos? -kérdezte kihívóan, miután bezárta maga mögött. -Mi az, hogy nos? - kérdezett vissza Peters ingerülten. - Van végre valami nyom... valami, amin elindulhatunk? Peters újra elolvasta a képernyőn a szöveget, lassan, szóról szóra, mint valami imát - mintha csak kívülről akarná megtanulni. Mutatóujjával végül az "elhessegetni" szóra mutatott. Meyer rábólintott. - Bár nem az én területem, de nem tilos közösen gondolkodni, úgy gondolom. Ez a kifejezés: 'elhessegetni'.. - Tudom, mit akarsz mondani - szakította félbe Peters. -Hogy kik fogalmaznak ilyen kifinomultan. -Vagyis te is úgy gondolod, a maffia nagy emberei... - Korábban simán gyilkosságot emlegettek, ma már sokkal elegánsabb elhessegetni vagy megdorgálni valakit, de a lényeg ugyanaz. Attól tartok, fel kell készülnünk egyre-másra. - És az IND kód? - Ez nem szokványos kód, legalábbis szerintem nem valami szervezetet jelöl. Számítógépes elemzéssel minden elképzelhető, logikusnak tekinthető szó-kombinációt kilistáztunk, német és angol nyelven egyaránt. Az eredmény vicces: több mint ezer lehetséges kombinációból a rendszer körülbelül száz olyat dobott ki, amelyek jelentenek is valamit. Aztán mindegyiket megfeleltette valami korábban már ismert kódnak - úgyhogy végül nem maradt egyetlenegy ésszerű rövidítés sem a hálónkban. Téves riasztás, ennyi. Meyer szinte undorral meredt a monitorra. Résnyire húzta össze a szemét, és az orrát fintorgatta: - És azt mivel magyarázod, hogy mindkét e-mailt olyan műmájer stílusban írták, ami ezekben a körökben egyáltalán nem szokásos. Olyanok, mint valami sértett anyós távirata. -Bár aligha az! -Én se hinném. Ráadásul valami olyan csapat üzenget, amelyik teljes biztonságban tudja magát. A feladó műholdas telefonról, vagy mobilról küldi az üzenetet a klinika egyik mellékállomására. Peters keserűen felnevetett: - Amint már bátorkodtam utalni rá, ezek kőkemény profik. Egészen új a stílusuk, és ez a levelezésükben is tükröződik. -A stílusuk, Peters? Tehát biztosan többen vannak? -Nos, jogos a kérdés... Az első üzenetben nem volt a feladóra utaló személyes névmás, amiből esetleg következtethettünk volna rá, hogy magányos hősről vagy csapatról van-e szó. A címzettet viszont simán letegezték. Itt ellenben -Peters a képernyőre mutatott - épp fordítva: a címzett nincs megszólítva. A feladó meg többes számot használ: 'várjuk', 'szerintünk'. Vagyis a klinikán feltehetően egy alvó terroristával van dolgunk, akit valószínűleg egy spanyolországi székhelyű szervezet irányít. -Ez legalább valami újdonság - jegyezte meg Meyer csipetnyi gúnnyal a hangjában. - Hogyan tovább? - Először is elemezzük az új mail szókészletét, aztán összevetjük az elsővel. Aztán pedig térdre vetjük magunkat, és közösen fohászkodunk, hogy ezek a kifogástalan modorú úriemberek még sok-sok mailt küldjenek, amik végül a nyomukra vezetnek minket. -Leszel szíves értesíteni. -Miről? -Hogy mikorra jöhetek térdepelni, Peters! Ki nem hagynám! Rita, a hűséges, a megbízható Rita... Ő mindig ott volt, ha kellett. Gropius néha - percekre - el is szégyellte magát önzősége miatt. Igaz viszont, hogy ő pedig mindig becsületes volt a lánnyal, és nem táplált benne hiú reményeket, hogy viszonyuk komoly kapcsolattá érhet; de úgy tűnt, a lány elégedett azzal is, ami van, s ha a férfi pajkosan "The sexiest girl in the world"-nek nevezte, igazán boldog volt. Nem volt buta lány: titkon talán abban bízott, lassú víz partot mos - ki tudja, melyik pillanatban szeret bele végzetesen a férfi. Amikor Rita belépett, igazából arra számított, hogy együtt töltik az éjszakát, így hát nem is nagyon tudta palástolni csalódottságát, amikor megtudta, hogy a férfinak sokkal józanabb tervei vannak. Úgy tűnt, a férfi pillanatnyilag jobban vágyódik az európai transzplantációs várólista másolatára, különös tekintettel a dél-németországi területekre, mint rá. Elsőre bonyolultnak tűnt, de megfelelő kóddal a klinika bármelyik számítógépéről lekérhető. Megkérte a lányt, hogy lehetőleg minden feltűnést kerüljön. A lány másnap ismét megjelent Gropiusnál - lélegzetelállító, testre simuló, zöld pulóvere és az alatta rejlő idomok minden normális férfit megvadítottak volna: de Gregor már jó ideje közelítőleg sem volt normális, így hát - Rita bosszankodva látta - csak a lista izgatta, ami úgy háromszáz nevet, címet, telefonszámot, különféle sürgősségi fokozatokat és pontszámokat tartalmazott. Háromszáz sors - jó részük siralmas véget ér, ha túl kevés szerv áll rendelkezésre. Csak kétféleképpen lehetett erről a listáról lekerülni, s a két megoldás alfa és omega volt. Vagy sikeres szervátültetéssel, vagy - beültethető szerv híján - úgy, hogy a delikvens meghalt. Gropius tudta, hogy nincs sok esélye, de azért az ötlete nem tűnt teljesen kilátástalannak. Olvasni kezdte az ábécé-sorrend szerint összeállított listát, míg csak tekintete meg nem akadt a 27. sorszámnál: Werner Beck, született 1960-ban, lakóhelye Starnberg, Am Wiesensteig 2, sürgősségi fokozat T2. Werner Beck? Gropius elképedve nézte: a konzervgyáros, Veronique szeretője is a listán?! Bár a korát nem tudta, azt viszont igen, hogy Beck egy fényűző villában lakik a Starnberger-tónál. De nem csak azon lepődött meg, hogy Beck nevét a várólistán találta: még jobban megdöbbent a sürgősségi fokon: T2. Ez a kód akut kiegyenlítődési zavart jelent, magyarul annyit, hogy a máj gyakorlatilag felmondta a szolgálatot. Egy férfi ebben az állapotban legfeljebb félembernek számít, vagy még annak sem. És egy ilyen szerencsétlennel állt össze Veronique?! Az utóbbi időben ösztönösen ráérzett, mikor kell utánajárnia a legképtelenebbnek látszó dolgoknak is: márpedig ez olyan részletnek tűnt, amely kérdések egész sorát vetette fel. Beült hát a viseltes terepjáróba, amit Veronique volt szíves nagylelkűen rá hagyományozni, és délnek indult az autópályán. A késő ősz pár hete barátságtalanul betámadott - most viszont enyhült az idő, s az Alpok láncai csak úgy ragyogtak. Tízpercnyi út után Gropius letért az autópályáról, falvakon és kisvárosok sűrű forgalmán hámozta át magát - ezekben a festői kis helységekben több milliomos lakik, mint a többi német nagyvárosban összesen -, majd rövid keresés után megtalálta a Wiesensteiget, egy előkelő utcát, pompás villákkal, s persze a 2. számra is rábukkant, az első ház volt a sorban. A méretes, kovácsoltvas kapu nyitva állt, az egyszintes házat bokrok, alacsony díszfák övezték, a gyönyörű pázsit vakítóan zöldellt. Egy idősebb, elegáns inas épp begyűjtötte és a pincelejáró előtt halomba rendezte a fehér kerti bútort. A bejáratnál egy mélyzöld Bentley Azure állt, az a ritka típus, amit még ilyen elit környezetben is megbámulnak. Gropius is lenyűgözve nézte a tekintélyt parancsoló autót, nem is vette észre, hogy a tulajdonos mögé lépett: - Segíthetek? A professzor meglepődött: kétségtelenül Beck állt mögötte. A felesége szeretőjét sportos alkatú, fiatal férfinak gondolta, magánál jó pár évvel fiatalabbnak. Most viszont egy gyorsan megöregedett, gondoktól elgyötört, ritkás hajú, ráncos, tyúkmellű emberkét látott, aki a súlyos májbetegség összes jelét magán hordozta. Ügyet sem vetett Gropiusra, miközben golfszerelését a Bentley hátsó ülésére dobta, aztán beszállt. A professzor megszólította: - Beck úr? Gregor Gropius vagyok. Beck ledöbbent, másodpercekbe telt, míg kikászálódott az autóból, és bosszúsan mordult a másikra: - És mit óhajt? Gropiusnak csak most villant be, hogy nem készült fel rá, hogy a felesége szeretőjével fog beszélgetni, így meglehetősen udvariatlanul és sután riposztozott: - Engem ért az a megtiszteltetés, hogy átengedhettem önnek a feleségem. - Vagy úgy - válaszolta mogorván Beck, és tetőtől talpig végigmérte Gropiust. - Jobban tette volna, ha megtartja magának! Komolyan mondom! - azzal közömbösen becsapta az ajtót, s átment az autó másik oldalára. Gropius meghökkent: - Nem értem, mit akar ezzel mondani. -Ugyan mit kell itt érteni? - válaszolta Beck dühösen. -Vége, azt értse meg. És nem tegnaptól! - Aztán egyszerre csak kitört belőle: - Amikor nagyon beteg voltam, és az orvosok fél évet adtak nekem, Veronique eljátszotta, mennyire szerelmes belém. Sajnos túl későn fogtam fel, hogy csak a pénzembe szeretett bele. Talán gyakrabban kellett volna tükörbe néznem, hátha ráébredtem volna, hogy nem engem akar, csak a pénzt. Amikor aztán új esélyt kaptam, villámgyorsan vége lett a szerelemnek. - Hogy érti, hogy új esélyt kapott? Beck összerázkódott, aztán foghegyről válaszolta: - Fogalmam sincs, mi köze lenne önnek ehhez. Semmi dolgunk egymással. Kérem, ne tartson fel tovább, golfozni mennék! Gropius pontosan tudta, milyen kínos lehetett Beck számára is váratlan találkozásuk. Nem is vette különösebben rossz néven, amikor köszönés nélkül bepattant a Bentleybe, és elhajtott - padlógázzal, füstölgő gumikkal. Gyakran az autón csattan a sértett férfiak összes kínja. A ház kertjében még mindig ott serénykedett az inas. Messziről figyelte a találkozást, nem hallhatta, miről esett szó. Gropius azt remélte, talán megtudhat valamit Beckről az inasától: odalépett hát hozzá, és pár semmiséget kérdezett tőle. Az inas kötelességtudóan, udvariasan válaszolgatott, míg végül azt kérdezte: - Ön Beck úr ismerőse? -Nos, igen, ööö... áttételesen. Úgy hallottam, végre jobban van, már úgy értem, egészségileg! - Hála Istennek! Siralmas volt nézni, hogyan megy tönkre, szinte napról napra. -A májával volt gondja, ugyebár? Az inas elgondolkozva bólintott és tekintetét a földre szegezve azt mondta: - Nem volt egyszerű műtét, de szerencsére minden jól ment, hiszen Beck úr még olyan fiatal. -És drága! -Beck úr drága? Mire céloz? - Nem ő: az operáció kerül egy vagyonba! Az inas elnevette magát, tenyerét a hasára tette, és azt mondta: - A gazdám időnként így a hasára teszi a tenyerét, és azt mondja: Carl - ez én volnék, tisztelettel - egy fél házat hordok sétálni itt bent! -Tényleg olyan drága lenne? - Gropius igyekezett úgy tenni, mintha csodálkozna. Carl legyintett. - Nem szegény emberről van ám szó, uram. Beck megengedhette magának, hogy új májat kerítsen. Egy magamfajta nyomorultul elpusztulhatna. Ilyen az élet! -Carl újra nekigyürkőzött, hogy folytassa a munkáját. - No, megbocsásson... - Azt is tudja esetleg, hol operálták Beck urat? - érdeklődött Gropius. Az inas megállt, megfordult, és bizalmatlanul bámult rá: -Miért akarja tudni? - Csak úgy érdeklődöm. Az alig egy perce még oly barátságos ember most a nyaka közé húzta a fejét, lesütötte a szemét, és elutasítóan válaszolta: - Uram, nem vagyok felhatalmazva rá, hogy Beck úr magánügyeiről felvilágosítást adjak. Már így is túl sokat fecsegtem, most viszont nyomatékosan meg kell kérnem, távozzon. - Jól van - mondta Gropius megnyugtatóan -, nem olyan lényeges. Sarkon fordult és elment. Épp eleget hallott, sőt... Az viszont nem lepte meg különösebben, hogy újabb bizonyítékát hallhatta, micsoda pénzéhes nő a volt felesége. Bayer úti főhadiszállás hangyabolyra, Ingram irodája meg valami megszállott tudós laboratóriumára emlékeztetett. A sarokban gumifa állt, az ablak előtt kaktuszok. Akták, feljegyzések, tervek és papírok borítottak mindent. Schlesinger dolgozószobájából hozták el őket, mind a hetvennégy darab ott feküdt az asztalokon, vagy a padlón szétszórva, a falakra és szekrényekre rajzszögezve. Egy újságkivágás is helyet kapott a nagybetűs címmel: "Titokzatos haláleset az Egyetemi Klinikán!" Vagy fél tucat férfi próbált meg a papírosok zűrzavarából valamit kihüvelyezni - egyesek félhangosan érthetetlen szövegeket mantráztak... Mind választ kerestek a kérdésre: miért ölhették meg Arno Schlesingert azon a különös módon? Wolf Ingram, a Schlesinger-nyomozócsoport vezetője szinte elveszett a papírhegy mögött, mely az íróasztalán tornyosult. Nagyon rossz hangulatban volt, ráadásul kezdett ráébredni, hogy a papírok egy lépéssel sem viszik előbbre az ügyet. Az járt a fejében, honnan szerezzen a lefoglalt iratok áttekintésére egy régészeti szakembert, aki a rövidítésekből meg kódokból végre kisilabizálná, hogy az egyik Jabrudot, a másik a Kara Tepét jelenti, egyszerű ásatási helyszíneket, ők pedig megmenekülnének a rejtvényfejtéstől. Az, hogy Schlesinger egyes kutatóintézeteket lelet-elemzésekkel bízta meg, nos, ez merőben megszokott, semmi gyanús nincs benne. Ingram arra gondolt, az aktatengerből legfeljebb azt derítheti ki, hol dolgozott leggyakrabban Schlesinger. Marcus Renner ügyész - jó szokásához híven a legrosszabbkor - kétsoros sötét felöltőben, kezében elmaradhatatlan fekete aktatáskájával toppant be a nyomozókhoz, hogy a nyomozás legfrissebb fejleményeiről érdeklődjön. -A belügyminiszter jelentést kér róla, hogy állnak - mondta a bennfentesek büszkeségével. Keret nélküli szemüvegének lencséi vészjóslóan villogtak. - Komolyan mondja? - morogta Ingram kedvetlenül. - Akkor adja át a miniszter úrnak, hogy minden adat a birtokunkban van egy emberi koponya négy darabjáról! A fiatal ügyész felvillanyozódott. - Koponyadarabokat találtak? Hihetetlen! - Itt van minden, amit tudunk, nézze csak! - Ingram vadul lobogtatott egy darab papírt Renner orra előtt. - Képzelje csak, már az is kiderült, hogy az az ember, akitől a koponyadarabok származnak, Galileában élt, és bár a Paleanthropus fajhoz tartozott, sokkal inkább a Neanthropusokra jellemző jegyek figyelhetők meg rajta. Schlesinger elsősorban azzal a kérdéssel foglalkozott, vajon a koponya tulajdonosa még neandervölgyi, vagy már Homo sapiens lehetett-e. Most mi is ezt nyomozzuk. A koponyát egyébként a miniszter úr bármikor megtekintheti a jeruzsálemi régészeti múzeumban! Meg persze ön is. A nyomozók felröhögtek, Renner feje bíborvörös lett. Szemrehányóan jegyezte meg: - Uraim, több komolyságot, ha kérnem szabad. Nem csupán a gyilkosságról van szó, önök is tudják. Ha kiderül, hogy Schlesinger valami terrorista-ügybe keveredett, míg mi csak a gyilkosságot kutattuk, akkor önök meg én is más munka után nézhetünk. Ingram erre már fölállt, és melle előtt keresztbe fonva karját, azt mondta: - Ügyész úr! Az elmúlt pár napban többet foglalkoztam pudvás csontokkal, mint élő emberekkel. Napok óta ön az első. Én viszont rövidesen indulhatok a Közel-Keletre ásatást vezetni. Nyugodjon már bele, hogy ezekkel a papírokkal nyugodtan kitörölhetjük! -Meg kellett próbálni... - Meg hát! - ismételte Ingram keserűen. - Ez a kis próba egy hetünkbe került! A Schlesinger-ügy kezdettől olyan szokatlan, hogy a végére járni is csak valami szokatlan módon lehet. -Jó. Akkor mi a szokatlan javaslata? - kérdezte Renner nagyképűen. Ingram biccentett, mintha azt akarná mondani: Hát igen, azt én is szeretném tudni. De nem mondott semmit. - Na? Látja? - mondta Renner diadalmasan, aztán levette a szemüvegét és egy fehér zsebkendővel törölgetni kezdte a lencséket. - Látja? Ötlete nincs, csak kifogásokat tud mondani - károgta. Ingram visszaült az íróasztala mögé és a monitort bámulta szórakozottan. Hirtelen felugrott, mintha áramütés érte volna, aztán közelebb hajolt, és elolvasta a képernyőn megjelenő e-mailt: Nemzeti Hírszerzési Iroda - SIGINT, 5. részleg, Schlesinger-ügy, Wolf Ingram részére - Ma reggel 6 óra 50-kor a következő e-mailt szűrtük ki IND kóddal, feladója a müncheni klinika egy mellékállomásáról küldte. Címzett Spanyolországban, közelebbi nem állapítható meg. A szöveg: "Sajnos a terveink meghiúsultak. Iratok és dokumentumok illetéktelen kezekben. A legrosszabbtól lehet tartani. Új utasításokat kérek. IND." Ingram leírhatatlan pillantást vetett Rennerre, aztán feléje fordította a monitort. Miután elolvasta az üzenetet, az ügyész összeráncolta a homlokát, és szokott nagyképű stílusában csak annyit mondott: - Ingram, most magukon a sor. Na, kössék fel, és sok szerencsét! Ingram visszafogott és udvarias ember volt, még ha nem is látszott rajta - de most elsápadt. És Murau, aki a legjobban ismerte a kollégák közül, félve várta, mi következik. Tudta, mert átélte már párszor, mit jelent, ha Ingram fehér lesz, mint a meszelt fal - és most sem történt más. - Fiatalúr - kezdte fojtottan Ingram, aztán elkezdte adagolni a hangerőt: - Ez a nyomozócsoport tíz napja, megalakulása óta minden követ megmozgat, hogy az ügy megoldásában, ha lassan is, de előrejussunk. A fél klinikát feltúrtuk, húgyos matracokban kutattunk, szekrényeket rámoltunk ki, és szemétládákat guberáltunk át. A tökünk tele van a kórházszaggal. Mi - és öt vastag aktacsomót rántott elő az fiókjából, és teljes erővel Renner elé vágta az asztalra - a klinika kétszáz alkalmazottját ellenőriztük, akik bármilyen szir-szar adattal szolgálhattak - vagy azzal sem. Rekonstruáltuk a máj útját, attól kezdve, hogy Frankfurtban kivették, egészen addig a pillanatig, amikor Schlesingerbe ültették, mindenkivel beszéltünk, aki bármilyen kapcsolatba kerülhetett a dobozzal. És akkor egyszer csak megjelenik maga, kiborotválva, a főnöki kabátkájában, mint Szaros Pista Jézus nevenapján, és azt meri nekem mondani, kössük fel? Hát mégis mit gondol, mi a faszt csináltunk az elmúlt tíz napban, miközben maga az íróasztalán az aktákat egyik oldalról a másikra tologatta?! Ez az eset rendkívüli, nem hasonlítható össze semmi mással. És ha őszinték akarunk lenni, ki kell mondani: semmit nem tudunk, kibaszottul semmit azon kívül, hogy egy embert rejtélyes módon megöltek: egy embert, akit nagyságrendekkel kisebb ráfordítással és kockázattal eltüntethettek volna. És most szívódjon fel, és hagyjon minket békén! Dolgoznánk, ha hagyná! Ingram kollégái félkörben álltak az ügyész körül, és vigyorogva hallgatták a kioktatást. Renner úgy állt ott, mint akit letaglóztak. Ahogy Ingram kitette a pontot, felkapta az aktatáskáját, sarkon fordult, és az ajtóhoz dübörgött. Visszanézett, és fojtottan, szinte remegve a dühtől azt mondta: - Ezt nem ússza meg szárazon! Államügyész vagyok, nem valami idióta kisdiák, akit kedvére leckéztethet, tahó! A Hohenzollern utcai házat ideje lett volna már újrafesteni. A sárga színt, amilyenre évtizedekkel ezelőtt lefestették, már csak sejteni lehetett. A széles párkányú ablakok körül mindenhol pergett a vakolat. Nem volt valami úri környék, de Gropius nem gyönyörködni jött: itt élt Levezov. A magándetektív névtáblájára - egy névjegyből vágta ki a leleményes tulajdonos, és a csengő mellé ragasztotta - a lakónévsor tetején bukkant rá. Nem volt kaputelefon, így elindult fölfelé a fényesre koptatott lépcsőkön, a szűk lépcsőházban. A falakat barna olaj festékkel mázolták le, a korlátból éles fejű fémcsavarok álltak ki, nehogy bárkinek is az az ötlete támadjon, hogy csúszdának használja. Amikor Gropius a negyedik emeleten megnyomta a csengőt az ajtó mellett - láthatóan már az első világháborút is látta, fejmagasságban keskeny tejüveg ablaka volt -, megszólalt a Für Elise dallama, ahogy ez kevés kivétellel minden német lakásban szokásos. Levezov már várta. A kis lakás két egymásba nyíló, tetőtéri szobából állt, és két manzárdablaka a hátsó udvarra nézett. A lakás zsúfolásig tele volt olyan egzotikus bútorokkal, amiket München keleti bolhapiacán lehet beszerezni. Gropius egy embermagasságú fotelben foglalt helyet, és kertelés nélkül a tárgyra tért: - Ahogy telefonon már beszéltünk róla, élnék az ajánlatával: említette, hogy dolgozna nekem. - Örömmel, professzor! - Levezov, bár az idő már délutánba hajlott, selymesen fénylő vörös köntöst és a hozzá passzoló kék pettyes sálat viselt. Komikus volt, ahogy alig észrevehetően meghajolt. - Ha gondolja, először is mutatnék egy árlistát a szolgáltatásaimról. Gropius bele se pillantott - a lapot összehajtva a kabátzsebébe tette. Belső zsebéből egy másik papírt húzott elő, és Levezov elé tolta a karcsú lábú asztal fölött. - Ezen a várólistán úgy háromszáz olyan ember van felsorolva, aki májra vár. Kérem, hogy szigorúan bizalmasan kezelje. Tudom, hogy a törvényesség határát kissé átlépjük. De talán ez lehet az egyetlen módja, hogy a szervátültetési botrány mögött állókat lebuktassuk. Mint egy rossz ripacs, Levezov védekezőn tárta szét a karját: - Nyugodt lehet, nálam a diszkréció szakmai ártalom, professzor úr, és meglátja, elégedett lesz a munkámmal. Mi a feladat? - Nos, nem túl egyszerű, bárhonnan is nézzük. Először is ki kellene szűrni azokat, akik elég jól állnak ahhoz, hogy egy májért félmilliót le tudjanak tenni az asztalra. Attól tartok, nem lesznek túl sokan. A feladat az lenne, hogy kinyomozza, van-e köztük, akin már elvégezték az átültetést, és ha igen, tudni akarom, hol. Levezov mindkét kezét az arcára szorította, mintha el akarna bújni. Amikor újra előkerült, elgondolkozva jegyezte meg: - Ez valóban nem gyerekjáték. Mennyi időt ad rá? Gropius vállat vont. - Elsősorban azt szeretném bebizonyítani, hogy a szervkereskedők csápja elér a klinikánkig. Ehhez elegendő akár egyetlen olyan páciens is, aki végül beismeri, hogy igen, vásároltam egy szervet, amit itt és itt ültettek be. - Értem. Csakhogy... - azzal összedörzsölte a hüvelyk- és mutatóujját, s kiguvasztotta a szemét. Ahhoz a fajtához tartozott, amelyiknél a pénz mindenfajta tiszteletet elnyom. - Ja, igen, természetesen! - Gropius borítékot húzott elő, és átnyújtotta Levezovnak, némi szánalommal a tekintetében. - Nagyon kedves - hajlongott boldogan a detektív -, igazán nagyon kedves! Vette ugyan a lekezelő hangnemet - az élet azonban, régen megtanulta, nem habostorta, úgyhogy az ilyen mélyütésektől meg se rezzent. -Akkor rendben lesz? - kérdezte a professzor. Levezov még a borítékban kotorászott, de szórakozottan bólintott. Gropius még hozzáfűzte: - Egyébként Werner Becket törölheti a listáról. Az az ügy már rendben. Aztán kijavította magát: - Azt már elrendeztem. Amikor kilépett a bérházból, hétágra sütött a nap. Terepjáróját az úttest másik oldalán, egy virágüzlet előtt hagyta. A Kurfürsten tér felé villamos dübörgött el, s hideg porfelhőt húzott maga után. A föld remegett a kerekei alatt. Vannak kellemesebb utcák is, mint ez... sőt, az is lehet, csak kellemesebbek vannak - töprengett Gropius. Már majdnem átért az úttesten, slusszkulcsa után kotorászott viseltes esőköpenye zsebében, amikor a szeme sarkából látta, ahogy szemből egy sötét limuzin közelít felé. Kétségbeesett mozdulattal oldalra ugrott, hogy elkerülje a teljes gázzal felé tartó autót, de bakugrása csak félig-meddig sikerült. Az első sárvédő elkapta a combját, az ütközés háttal a terepjárójához vágta. Egy pillanatra az eszméletét is elvesztette. Az egész olyan hirtelen történt, hogy Gropius fel sem tudta idézni az eset előzményeit. Remegő lábakkal autója külső tükrébe kapaszkodott, közben bátortalanul átmozgatta minden testrészét, épek-e. Mikor túljutott az első sokkon, a sötét autót kereste a szemével - természetesen mindhiába. Az utcában teljes gőzzel zajlott a csúcsforgalom, mintha mi sem történt volna. Kimerülten beült a kocsijába, fejét a kormányra hajtotta. Nehezen lélegzett, úgy érezte, nem kap elég levegőt. Gondolatok rajzottak az agyában - céltalanul. Egy dologban azonban biztos volt: a baleset nem lehetett véletlen. Remegő kézzel fordította el a slusszkulcsot és elindult. Képtelen volt figyelni a nyüzsgő forgalomra. Sajgott a háta, a bal lábát alig tudta mozgatni. Szinte öntudatlanul indult el hazafelé, délnek, a belvároson át. Hiába keresett magyarázatot a történtekre. Egymás után többször is felsorolta magában azokat, akiknek érdekében állna őt elhallgattatni. De bárkire is gyanakodott volna, bizonyítéka nincs. Jó ideje csak gyanúsítások, feltételezések és bizonytalan helyzetek börtönében élt - lassanként szinte belebetegedett, aggódó és hisztérikus volt. Hogy hogyan ért haza Grünwaldba, aligha tudta volna megmondani. Csak arra emlékezett, hogy egy üveg Bourbont emelt a szájához. Aztán se kép, se hang. Amikor újra magához tért, azt sem tudta, nappal van-e vagy éjjel. Ugy rémlett, valamikor félkómában csörgött a telefon, vagy a csengőt nyomta valaki, de meglehet, ezt is csak álmodta. Minden porcikája fájt, a homlokán jeges veríték. Fátyolos tekintettel meredt a whiskysüvegre, mely az ágy előtt hevert a földön - gyanús látvány volt... de csak rémlett, hogy elég tisztességesen meghúzhatta... Csengettek. Ez már nem álom volt: kegyetlenül élesen vájt a fülébe. Keservesen feltápászkodott, a fejébe hasító fájdalomtól halkan felnyögött. A csengetés egyre türelmetlenebb lett, elhatározta hát, hogy felkel. Nem ment valami könnyen. Csak most vette észre, hogy felöltözve aludt el. Valaki egyre erőszakosabban nyomta a csengőt. - Jövök már! - motyogta Gropius, mialatt keservesen lemászott a lépcsőn. Kinyitotta az ajtót: Felicia állt előtte. Láthatóan megkönnyebbült. -Hol bujkált mostanáig? - kiáltotta izgatottan. - Tegnap óta próbálom elérni! - Csak most vette észre, milyen nyomorultul néz ki a professzor. Gropius egy mozdulattal beinvitálta: elég sutára sikeredett, nagyjából mint egy csavargó pukedlije. - Bourbon - tette hozzá bocsánatkérően, mert érezte Felicia értetlenségét. -Kicsit besokaltam, de megvolt rá az okom! A nő még sohasem látta ennyire megviseltnek, még akkor sem, amikor épp csak megúszta a robbantást. - Mi történt? -érdeklődött óvatosan. - Valóban nem néz ki valami jól. -Nyugtalanul mustrálta a professzort. Gropius csak a fejét csóválta. Ő sem értette igazán, mi is történt előző nap. Aztán - mint a vadállat a rács mögött, fel s alá járkálva a szalonban - mesélni kezdett: hogyan bízta meg Levezovot a nyomozással, s hogyan száguldott neki az az autó, vágta neki a terepjáróhoz, s hogy egy pillanatra az eszméletét is elveszítette. Felicia döbbenten hallgatta. A férfi nyugtalansága megijesztette, mégis azon gondolkozott, hogyan tudná megnyugtatni. - Tulajdonképpen azért jöttem, hogy elnézést kérjek - mondta, hogy elterelje a professzor figyelmét. - Elnézést? Ugyan miért? - Gropius megállt a szoba közepén, és értetlenül nézett a nőre. - Tegnapelőtt olyan hirtelen elrohant! Tökéletesen megértem, hogy magamra haragítottam a bizalmatlanságommal. Nagyon megbánthattam, amikor megkérdeztem, hogy a férjem operációjánál minden rendben ment-e. Bocsásson meg! Gropiushoz lépett, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett. Valahogy úgy, mint akkor a hotelban, amikor egymás karjába zuhantak, Gropius hirtelen ugyanazt a vágyat érezte, ami a nőből is sugárzott. De most nem merte átölelni. Még nem nézett tükörbe, de sejtette, hogy nézhet ki. Zavartan elfordította a fejét. - Jól van - mormolta. - Nem haragudtam én, tényleg nem. De most bocsásson meg, muszáj lezuhanyoznom. Miközben azon igyekezett, hogy a hideg-melegvízkúrával elűzze kínzó másnaposságát, Felicia megpróbált a konyhában valami reggelire emlékeztetőt összeütni. A tipikus agglegénykonyhában pár konzerv árválkodott, alapvető élelmiszerekből szinte semmi. Felicia azonban értett hozzá, hogy csodát tegyen - pár perc alatt terülj asztalkámat varázsolt. Kávé gőzölgött, némi pirítós, két főtt tojás, egy üveg méz, és zabpehely a dobozból - minden készen volt, amikor Gropius frissen, új erőre kapva előjött a fürdőszobából. Nem tudta palástolni elragadtatását: csattanós puszit nyomott a nő arcára. Nem mostanában ült ilyen csodásan terített asztalnál. Egy ideig némán ültek egymással szemben. Felicia törte meg a csendet: - Arra gondol, valaki meg akarta ölni? Ez a kérdés a maga egyszerűségében elég brutálisan hangzott a reggelizőasztalnál. Már amikor kimondta, rájött, hát gyorsan igyekezett finomítani rajta: - Úgy értem, nem lehet-e, hogy a merényletet csak figyelmeztetésnek szánták, hogy hagyja abba a nyomozgatást... -Pontosan így gondolom! - válaszolta Gropius.- Nem megölni akartak, csak megleckéztetni. Mondhatni a levegőbe lőttek, hogy érezzem, nem viccelnek. Ha meg akarnának ölni, nem is egy lehetőségük lett volna rá. Lassanként kezdem azt érezni, hogy élve van rám szükségük. Felicia kényszeredetten felnevetett: - Nonszensz! - Az; de mondjon valami más indokot, amiért ezt csinálják velem! Ahányszor csak elindulok egy nyomon, azonnal történik valami, amiből észre kell vennem, hogy esélyem sincs rá, hogy lebuktassam őket. A tegnapi támadásnak az lehetett a célja, hogy minden csontom összetörje... hogy egy lépést se tehessek. -És ezt ilyen nyugodtan mondja! - Felicia szemügyre vette Gropiust, aki már sokkal jobban nézett ki. Aztán azt mondta: - Az ügyészség kiadta a férjem holttestét. Megrendeltem a hamvasztást. Nem akarok különösebb cécót. Gropius bólintott. Kínos pillanat volt. Úgy érezte, ha nem bizonyítja az ártatlanságát, még mindig bűnös. -Visszakaptam az iratokat is. Állítólag semmi nem volt közte, ami a nyomozást előbbre vinné. Gropius szórakozottan betömött egy darab pirítóst. Látszott, hogy gondolatban máshol jár. Hirtelen megkérdezte: -Jelentkezett már de Luca professzor? Felicia csodálkozva nézett rá: -Nem, már el is felejtettem. Gropius összeszorította az ajkát; aztán azt mondta: - Különös, nem? Végül is húszezer euróról lenne szó. Se levél, se fax? Fel se hívta? - Sajnálom. - Felicia megdörzsölte az orrát. Szokása volt, ha elgondolkozott, és Gropius mindig mulattatónak találta ezt a mozdulatot. - Pedig szívesen megnézném - jegyezte meg végül -, miféle kincs lehet abban a kazettában. Talán gyémántok? Á... A férjem jóformán semmit sem értett a drágakövekhez. Ezzel a gyűrűvel is - jobb kezét, melyen egy brilliáns gyűrű ragyogott, szétfeszített ujjakkal az asztalra tette -én ajándékoztam meg magam. Arno alighanem vett volna valami bizsut, üveggyönggyel. Bár... Gregor kérdően nézett rá: -Bár? - Ha arra gondolok, mi minden derült ki már eddig is róla, nem zárhatom ki, hogy akár gyémánttal is kereskedhetett, és csak előttem játszotta el, hogy háromig se tud elszámolni. -De hát miért tette volna? Felicia előrenyújtotta alsó ajkát. - Vajon mivel keresett tízmilliót, úgy, hogy közben egy szót se szólt róla? - Igaz. Ha ezt vesszük, a húszezer eurós berlini üzlet csak bagatell. Az viszont mégis talányos, miért tűnt el Signora Colella, mint az aranyóra... és az is furcsa, hogy de Luca is felszívódott. -Talán Schlesinger telefonjára vár! - Talán. Gropius kinézett az ablakon, Felicia merően bámulta. -Szerintem tudom, mit forgat most a fejében - mondta olyan arckifejezéssel, amely azt is elárulta, nem helyesli. -Tényleg azt hiszi? - Gropius erőltetetten nevetett. Felicia ügyet sem vetett rá: - Mondja, meddig akarja még ezt a magánnyomozást folytatni? Okosabb lenne a rendőrségre bízni a dolgot. Nem gondolja? A professzor nagy levegőt vett. Nem sok ellenérve volt. Kétségtelenül szép számmal akadnak kellemesebb mókák, mint holmi titokzatos ellenfelekkel árnyékbokszolni, akikről még annyit sem tud, mit akarhatnak. Ám időközben annyira beleásta magát az ügybe, hogy talán épp azzal keverte volna magát gyanúba, ha hirtelen visszavonulót fúj. Hirtelen annyit mondott: - Holnap elrepülök Torinóba. Felicia igyekezett úgy nézni rá, mintha valami nagyon meglepőt hallott volna. Igazából érezte, hogy ez lesz a vége. - Maga aztán soha nem adja fel! - mondta lemondóan. - Nem, soha! - válaszolta Gropius. - És ebben az esetben pláne nem! Felicia eltűnődött. Aztán határozottan azt mondta: - Jó, ha már lebeszélni nem tudom, legalább én is magával megyek. Elvégre is ez elsősorban az én ügyem! - Ebben nem lennék olyan biztos - válaszolta Gropius. -Szerintem inkább mindkettőnké. Amúgy meg nem találom valami jó ötletnek, hogy együtt utazzunk Torinóba. Előbb-utóbb úgyis kiderülne, és jó néhány újabb pletykának adhatunk vele alapot! Erre nem volt mit mondani. - De mindenről értesít majd, ugye? - kérte búcsúzóul. Aztán hazament. 6. FEJEZET Az LH 2760-as járat 10 óra 35-kor szállt fel Münchenből - egy negyvennyolc üléses kisrepülő, egyetlen mellékhelyiséggel - az is leghátul. Gropius szívből gyűlölte az ilyen rövid távon repülő kisgépeket, pontosan a méreteik miatt - igencsak nyugtalanul viselkedtek odafent, s a legváratlanabb pillanatokban olyanokat ereszkedtek, hogy az ember gyomrában megmoccant az előző napi ebéd. Most se sok hiányzott hozzá, hogy Gropius alaposan felolvassa, mit írtak a szürke zacskó belsejébe. Másfél órai hánykolódás után - de legalább idő előtt - landolt a gép a torinói Caselle repülőtéren. Gropius taxiba ült, és Lingottót mondta be, amely a városközponttól úgy tíz percnyire található. Mint a legtöbb észak-olasz város, Torino is hatalmas ipari létesítményekkel, gigászi lakótelepekkel, és toronyházakkal fogadja az idegent. A taxis - heves mozdulatokkal bizonygatta - germánisten-kinézete, szőke haja, kék szeme ellenére tősgyökeres torinói volt. Kézzel-lábbal elmagyarázta, még egy bő órányi utazással kell számolnia a kedves utasnak, dacára, hogy ő minden egérutat ismer. Közben Gropiusra kacsintgatott. Már jó órája úton voltak, amikor a sofőr a Corso Vittorio Emanuelléról bekanyarodott a Via Nizzára. A város legnagyobb szállodája, a Le Meridien Lingotto, kívülről nem tűnt épp luxusszállónak - ami nem is csoda, hiszen a régi FIAT gyár épületegyütteséből alakították ki. A legenda szerint valaha a tetőn tesztelték a legújabb modelleket - ma a hotel sportra vágyó vendégeit szolgálja a hatalmas, négyszög alakú tér. Gropius két napra foglalt le egy napos, hangulatosan berendezett szobát, mely a belső udvarra nézett. Ennyi idő elég lesz - gondolta -, hogy felkutassa de Lucát, és megtudja végre, mit is rejt a húszezer eurós kazetta. A kutatás nem ígérkezett egyszerűnek: nem tudta de Luca telefonszámát, címét, de még a keresztnevét sem, és hiába kérte a portást, hogy szerezze meg valahonnan Professore de Luca telefonszámát. Egy reménye maradt: Francesca Colella és a biztonsági cég, a Vigilanza. Három Colellát talált a telefonkönyvben. Az egyik szám ki sem csörgött, a másikat nem vették fel, a harmadik pedig tévesnek bizonyult: a benzinkutas, aki bejelentkezett, a Madonnára és minden itáliai szentre külön is megesküdött, hogy sem felesége, sem lánya nem Francesca, mi több, az anyósa sem, aki hatvannégy éves, és Clara. Maradt hát a Vigilanza. Francesca Colella alakja lebegett a szeme előtt, amikor a Vigilanza számát tárcsázta: a távolságtartó barna nő Berlinben különös módon megigézte. Határozott pillantása keret nélküli szemüvege mögül a biológiatanárnőjét juttatta eszébe, akibe tizenhárom vagy tizennégy évesen halálosan beleszeretett, miközben a vadtulipán - a Tulipa silvestris, el nem felejti, míg él - szaporodását magyarázta, beporzás útján. A beporzásnál akkoriban lényegesen jobban érdekelte a tanárnő szépen kirajzolódó bugyija a szűk, fekete szoknya alatt. Lankwitz asszonynak - a nő a bűnre csábító ruhadarabnál lényegesen prózaibb nevet viselt - feltűnt a fiú zavara. Egy szót sem szólt, de rosszalló pillantásával értésére adta, hogy tudja, honnan fúj a szél - ez pedig jóleső izgalommal töltötte el a fiút. Kettejük édes titkának következménye is lett: Lankwitzné mellőzte a tangát - legalábbis az iskolában. Ettől kezdve Gropius kedvelte az olyan nőket, akik megközelíthetetlennek mutatták magukat. Mint a tangás tanerő. Vagy Francesca Colella. - Igen - szerencséje volt: Francesca szigorú hangját hallotta a vonal másik végén. Gropius bemutatkozott, aztán hosszú szünet következett. - Úgy érzem, tartozik egy magyarázattal - szólalt meg végül a férfi. - Megbeszéltünk egy találkozót, de maga nem jött el. -Küldtem faxot - válaszolta tömören Francesca. - Színésznek elég gyenge. Az első perctől nem hittem, hogy maga lenne Schlesinger cognatója, és a kazetta kódját sem tudta. Pedig állítólag megegyeztek, hogy mi lesz az azonosító, nemde, kedves Gropius úr, vagy tudom is én, hogy hívják. A megbízónk azt mondta, helyesen jártam el. Tulajdonképpen mit óhajt? -De Luca címét szeretném megtudni! Signora Colella felnevetett: - Ha valóban Signor Schlesinger megbízásából jár el, ismernie kell de Luca címét! Még egyszer: mit óhajt? Gropius ráébredt, hogy szimpla hazudozással nem jut messzire. Más stratégiát választott. - Signora, megmondom az igazat - kezdte behízelgő hangon. - Engem maga nem hagy nyugodni: szeretném meghívni ma este vacsorára. Kérem, ne utasítson vissza! Újabb heves nevetést hallott. - Nem, köszönöm - válaszolta a nő röviden. - És miért? - kérdezte Gropius. - A személyes kapcsolat ügyfeleinkkel biztonsági okokból tilos. A Vigilanza olyan vállalkozás, amely mindennél többre tartja jó hírnevét, és én egy vacsoráért - megbocsát - nem kockáztatom az állásomat. És most minden jót kívánok -azzal letette a telefont. A fenébe is! Gropius majd' összeroppantotta a kagylót. Signora Colella volt az egyetlen ebben az idegen városban, aki segíthetne rajta. Mindenképpen szóra kell bírnia. És már azt is tudta, hogyan. A telefonkönyvből emlékezett a Vigilanza címére; Art Logistic, Via Foligno, a város északnyugati részén. A cég székháza a hatvanas évek szürkeségét idézte. Bejárati ajtaját jól látható kamera figyelte, ezt leszámítva olyan tisztes és unalmas volt, mint egy vidéki parókia. Csak a széles üvegablakok mögött derengő fehér neonfény nem passzolt a képbe. Mintha szellemkezek húznák, úgy nyílt szét az üvegajtó, amikor Gropius elé ért. Belül tágas fogadócsarnok, sakktáblamintásra rakott márvány padló, jobbra a fogadópult, hat-nyolc monitorral. Egy kifogástalan eleganciájú hölgy - fekete selyemkendő a piros blézer kivágásában - fordult hozzá, mit óhajt. A professzor bemutatkozott, és közölte, hogy Signora Colellával szeretne beszélni. A hölgy hellyel kínálta: a pulttal szemben álló bőrpamlagra mutatott. Alig két perc múlva Francesca Colella tűnt fel a márványlépcsőn. Szigorú arcot vágott, miközben fojtott hangon azt mondta Gropiusnak: - Nyomatékosan kérem, a jövőben ne zaklasson, különösen ne itt: kellemetlen helyzetbe hoz! -Közben egy cédulát adott át Gropiusnak, rajta egy név és egy cím. Gropius először azt hitte, de Luca címe áll a cetlin. Francesca megfordult, és csak annyit mondott: - Este hétkor! - Csak ekkor vette észre, hogy a papírdarabra egy vendéglő nevét írták: "Osteria tre Fontane", Corso Lombardia. Döbbenten nézett a signora után, aki már el is tűnt a felső lépcsőfordulóban. A kissé fellengzősen Corso Lombardia névre keresztelt utca nem tűnt épp korzózásra csábítónak a vaksötétben, s a vendéglő - a sarokház alagsorában bújt meg - sem volt túlságosan bizalomgerjesztő. Gropius belépett, s őszintén meglepődött a szolid, ízléses berendezésen. A lambériázott helyiségben jól mutattak a parasztos stílusú, rusztikus bútorok. Kissé bizonytalanul lépett az Osteriába, még nem felejtette el a berlini fiaskót. Ezúttal azonban Francesca már várta, s mintha csak kicserélték volna, felhőtlen és nyugodt volt. - Őszintén szólva - kezdte Gropius a beszélgetést - nem sokat tettem volna rá, hogy eljön. A berlini eset után... Francesca elfordította a fejét, mintha kínosan érintené az emlék, aztán kissé kétértelmű mosollyal azt mondta: - Berlinben csupán üzleti okokból nem mentem el, itt most magánemberként vagyok. Ezt szeretném jó előre tisztázni. Mellesleg az, hogy odajött a céghez értem, felért egy zsarolással. - Sajnálom, ha így érezte: de legalább itt van. - Ha ennyire örül neki, hogy kagylót ehet velem, akkor feltétlenül meg kell próbálnunk a kagylót, hogy elégedett legyen. De ha jól tudom, nem csupán emiatt akart velem találkozni. Nem szeretnék már az elején csalódást okozni, de jó, ha tudja: de Luca címét nem fogja kiszedni belőlem. - Akkor szórakozunk egy kellemeset - válaszolta Gropius kedvesen, bár esze ágában sem volt letenni róla, hogy a signorából kicsalja, amit tudni akar. A kellemes este hallatán Francesca úgy tett, mint aki nagyon csodálkozik. Egy kopaszra borotvált főpincér fölvette a rendelést. Fehér bort kértek. - Meg kell értenie - folytatta Francesca -, nem kockáztathatok. A mai világban örülök, hogy egyáltalán van munkám. Megharcoltam érte. Azelőtt egész mással foglalkoztam. Gropius nem akarta megkérdezni, mivel. Ellágyulva bámulta a nőt. Zöld, puha bőrből készült kabátkát viselt, mely alá nem vett semmit, ezzel aztán okafogyottá is vált az a kérdés, amit még első találkozásukkor, Berlinben tett fel magának: nevezetesen hogy egy kis géppisztoly, egy pisztoly, avagy mindkettő felelős-e a domborulatokért. De sokkal veszélyesebb fegyverek lapultak, azaz épp hogy nem lapultak Signora Collelánál... - Egy bankban dolgoztam - jegyezte meg végül, a fel nem tett kérdésre válaszolva. -Nyilván túl unalmasnak találta! - Nem erről van szó. - Francesca elhallgatott, majd folytatta: - Egyik napról a másikra kirúgtak, azonnali hatállyal. Az én hibám volt. Információt adtam egy újságírónak egy kiemelt ügyfelünk adósságával kapcsolatosan. A dolog kiderült, és én vittem el az egész balhét. Ezek után talán megérti, miért nem fog belőlem semmit kiszedni. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy újra utcára kerüljek. Magamról és még két emberről kell gondoskodnom. -Férjnél van? -Nem, azaz igen... na, nem akarok erről beszélni, ugye megérti? -Természetesen, értem. - Dehogy érti! - Francesca most először nézett kicsit zavartan a férfira: - Bocsásson meg, signore, ez olyasmi, amibe nem szívesen bonyolódnék bele. Gropius bólintott. - Csak azért bátorkodtam mondani, hogy megértem, mert alighanem egy cipőben járunk. - Ön nős, signore? -Nem, azaz igen - és vállat vont. Elnevették magukat. Francesca nevetésében azonban volt valami fájdalmas kis felhang. A kopasz főpincér szervírozta a kagylót, s Francesca elámult a professzor ügyességén, ahogy hozzálátott az étkezéshez. - És ön? - kérdezte csak úgy mellékesen. - Mivel foglalkozik? Vagy nem akarja elárulni? - Sebész vagyok a müncheni klinikán. Leginkább szervátültetésekkel foglalkozom; új szívet, vesét, májat szerelek be. De talán jobb lenne vacsora utánra hagyni ezt a témát... -Ugyan már! Nagyon érdekes, amit mond! - válaszolta lelkesen Francesca. - Meséljen a munkájáról, professzor! Gropius nem számított rá, hogy ő lesz porondon, de a kisvendéglő meghitt hangulatában az az érzése támadt, végre nyugodtan és alaposan kiöntheti a szívét. A szépasszony mindenesetre nagy érdeklődéssel hallgatta. Úgyhogy szépen mindent elmesélt a munkájáról, aztán Schlesinger titokzatos haláláról, majd az ő sikertelen fáradozásáról, hogy kibogozza a rejtélyt - Francesca egyik ámulatból a másikba esett. - Aláírom - mondta, amikor a kacskaringós történet végére ért -, elég hihetetlennek hangzik, de ez a színtiszta igazság. Akaratom ellenére belekeveredtem valami kulimászba, amiből csak nehezen mászhatok ki, s ráadásul csak úgy, ha mindenre megtalálom a magyarázatot. De hát én sebész vagyok, nem titkosügynök. A fejét ingatta, és elég gyámoltalannak tűnt. Az osteria lassacskán megtelt - láthatóan jó híre volt -, de Francesca még mindig úgy meredt a professzorra, mintha kételkedne mindabban, amit hallott. Gropius elkapta a nő gyanakvó pillantását, és megismételte az állítását: - Ez a színtiszta igazság! A signora szórakozottan szürcsölgette a kagylót. Gregor megbabonázva nézte, hogyan szívja be a sárgásbarna kagylót a szájába. Sohasem hitte volna, hogy egy kagylót evő nő ilyen bizsergetően hathat rá. - Nyilván azt gondolja, hogy a kazetta, amit Luca megbízásából Berlinbe vittem, összefüggésben lehet az ügyével - mondta, s ajkához emelte a borospoharát. Gropius válaszolni akart, de döbbenten vallotta be magának, hogy hirtelen fontosabbnak érzi a vele szemben ülő nőt, mint azt, ami miatt itt vannak. Fantáziája önálló kalandozásra indult Bujaföld teljes területén; esze azonban azt súgta valahol a háttérben, hogy ezt a hűvös szépséget felolvasztani hasonló vállalkozás, mint az Északi-sark jégpáncélját Bunsen-égővel betámadni. Így hát kifogástalanul udvariasan -bár a fantáziaképek folyamatos vetítése miatt kissé megbicsakló hangon válaszolt: - Nem is tehetek mást, mint hogy ezt hiszem! Minden nyomot követnem kell, míg ki nem derül, hogy téves. - De professore, hát ez nem a rendőrség feladata lenne? - Dehogynem. Csakhogy ha a rendőrségre várok, reszkető kezű bácsika leszek, mire megoldják. Nálunk se megy gyorsabban, mint Olaszországban. A rendőrség nyomozócsoportot állított fel: minden erejüket összeszedve olvasgatják és tologatják az aktákat, miközben az ügyész úr azt számolgatja, hány napja van még az előnyugdíjig. Most úgy harmincéves a fazon. Az én bőrömre megy a játék: attól tartok, elveszthetem az állásom és a professzori címem is, ha nem szerzek rá megdönthetetlen bizonyítékot, hogy a szervezett bűnözés okozta Schlesinger halálát. Francesca áthajolt az asztalon, és egészen közel került Gropiushoz. - Nagyon bölcsen tette, hogy azt a bizonyos szót nem mondta ki, professore! Senki se meri még a szájára se venni... lehetséges, hogy meghallják, ha kimondjuk. A nő elmosolyodott, aztán suttogva folytatta: - Luciano de Luca egy kutatóintézet vezetője. Barátságos, kövérkés úriember, ritkás hajjal. Fekete szemüveget visel, erőset, a lencse mögött egész kicsinek látszik a szeme, mint egy sünié... Joviális, idősebb úr, mondom. Az intézetet a Corso Chieri egyik mellékutcájában találja. Engem pedig holnapután az utcán, ha elárulja, hogy én mondtam el. Gropius elé tolt egy névjegyet. A professzor zavartan elkapta Francesca kezét, és megcsókolta. Ez a nő maga a titok: minden pillanatra tartogat valami meglepetést. Elvette a névjegyet és zsebre dugta. - De azt már ne kérdezze meg tőlem, mi van a kazettában - mondta Francesca, miután egy darabig hallgattak. - Egyébként azt tényleg nem is tudom. - Észrevette Gropius hitetlenkedő mosolyát, úgyhogy hozzáfűzte: - Tavaly volt már egy ilyen megbízásom, egy hasonló kazettát kellett Milanóból Londonba vinnem. Hogy mi van benne, azt nem tudtam, csak a biztosítási értékét: félmillió! A fogadó a Sotheby's aukciós ház volt. Egy hónapra rá olvastam az újságban, mi volt nálam: egy régi boríték volt, egy kék Mauritiusszal. Egymillióért ütötték le, mármint egymillió fontért! Még ma is beleszédülök. Gregor az asztal alatt lábát finoman a nő lábai közé tolta. Ha most pofon vág, hát pofon vág, gondolta, és kihívóan nézett rá. Francesca meg se rezzent - láthatóan elhatározta, hogy semmi nem fogja kizökkenteni a nyugalmából. Titokzatos arckifejezéssel csak annyit kérdezett: - Signor Gropius, hazakísérne? A kérdés Gropius számára merőben költői volt, bár nem tudta, azt akarja-e vele mondani, elege van az inzultálásból, vagy épp ellenkezőleg, arra gondol, felesleges itt, az asztal alatt lejátszaniuk a meccset, ha kényelmesebb pályán is le lehet. Gropius igyekezett hasonló stílusban válaszolni, kissé megnyomva az első szót: - Állok rendelkezésére, Signora! Intett a pincérnek, és fizetett. Míg a kijárat felé mentek, Francesca megjegyezte: - Meg kell ígérnie, hogy nem néz körül a lakásban. Bizonyára előkelőbb helyekhez szokott. A lakások Torinóban méregdrágák, és ahogy már mondtam, nem csak magamról kell gondoskodnom. Anyám viszont már alszik. Nincs messze, csak két utca innen. A Corso Lombardián ez idő tájt - valamivel tíz előtt - nagy volt a forgalom. Francesca magától értetődően karolt bele Gropiusba. Hűvös volt, a nő kicsit didergett. Egy szűk sikátornál Francesca jobbra húzta Gropiust, és rámutatott egy régi, hétemeletes épületre: - Ez lenne az. Jöjjön! A lépcsőházat kobaltkék csempével rakták ki, úgy visszhangzott, mint egy templom. Közepén lift volt, a szokásos vasketrec, dróthálóval fonva. A liftajtó - egy vas tolórács -robajára tán csak a hetedik emeleten lakó, amúgy is töksüket Paderazzi mama nem ébredt fel - az egész lépcsőház visszhangzott, ahogy becsapódott. Francesca megnyomta az ötödik emelet gombját, és rámosolygott Gropiusra. A férfi természetesen felhívásnak tekintette a mosoly, és olyan közel lépett hozzá, hogy érezte a teste melegét. Francesca elfordította a fejét, de esze ágában sem volt ellenkezni. -Maga őrjítő, Francesca! - mormogta Gropius. Francesca nem szólt. Aztán azt mondta: - Bocsánat! - és heves mozdulattal oldalra tolta a felvonó ajtaját. A homályos, hosszú folyosó fehérre festett ajtóhoz vezetett. Francesca szó nélkül tessékelte be. - Mama? - kérdezte meg halkan, aztán Gropiushoz fordulva azt mondta: - Ilyenkor már nem nagyon szokott ébren lenni. Foglaljon helyet! A nappalinak csupán egy ablaka volt, viszont négy ajtaja, kettő-kettő egymással szemben - csak kevés hely jutott a bútoroknak. A szoba közepén két modern pamlag állt egymással szemben, köztük alacsony, üveglapos asztal. - Azt mondta, hárman élnek itt - jegyezte meg Gropius, inkább csak hogy megtörje a csendet. -Igen - válaszolta Francesca. - Anyám, én, és a férjem. Gropius összerándult, aztán azt dadogta: - Egy pillanatra úgy értettem, azt mondja, a férje is... - Jól hallotta, professore. - A nő Gropiushoz lépett, az pedig engedelmesen hagyta, hogy az egyik ajtóhoz vezesse. Francesca kitárta az ajtót. A kis szobában égett a villany. Gropius hátrahőkölt. A szemben lévő falnál az ágyban sötét hajú, sápadt férfi ült-feküdt mozdulatlanul. Szemei tágra nyitva, akárcsak a szája, karjai egyenesen előrenyújtva a fehér takarón. - A férjem, Constantino - mondta fakó hangon Francesca, és nem is nézett Gropiusra, amikor folytatta: - Fél évvel ezelőtt autóbalesetet szenvedett, azóta fekszik éber kómában. Hogy ez mit jelent, önnek aligha kell elmagyaráznom. -Szenvtelenül, keserűség nélkül beszélt. Gropius levegő után kapkodott. Ez a nő teljesen ki akarja borítani. Egy perce még őrülten kívánta. Gondolkodás nélkül követte a lakására, kétsége sem volt, mi következik. És úgy érezte, a nőnek is kedvére lett volna egy kis kalandozás. De így? Szánalmasan érezte magát. Végre felfogta, hogy Francesca azért rendezte meg az egészet, hogy egyszer s mindenkorra lekoptassa. Vágyakozása szégyenkezésbe csapott át. - Bocsásson meg - hebegte halkan, alig érthetően. - Nyugodtan beszélhet hangosan - válaszolta Francesca -, nem hallhat minket... legalábbis az orvosok ezt mondják. Gropius elfordult, zsebre vágta a kezét, és tekintetét a sötét ablakra szegezve azt mondta: - Nem tudom, mit gondol rólam most, de tényleg nem sejthettem... -Természetes, hogy nem - szakította félbe Francesca -, semmi gond. Vannak pillanatok az életben, amikkel sodródni kell, és nem mi parancsolunk. - Be akarta zárni az ajtót, de mielőtt lenyomta volna a kilincset, a fejét visszadugta a nyíláson, mintha még egyszer utánanézne, minden rendben van-e. A férfi tanácstalanul téblábolt. Fogalma sem volt, mit kéne most tenni, képtelen volt elhatározni magát. Francesca elég világosan megmutatta, hol a határ. Lekevert neki egy méretes pofont, anélkül hogy hozzáért volna. Pontosan tudta, hogy az ilyen mélyütések sokkal fájdalmasabbak a valóságosnál: sokszor évekig sajog az ember lelke tőlük. Szerette volna megmagyarázni Francescának, milyen mély benyomást tett rá, s hogy ő semmiképp sem akarta csak úgy... szeretett volna mindent tisztázni. De minden egyes szó csak tovább rontotta volna az amúgy is kínos helyzetet. Zavarában oly ügyetlenül, félszegen dadogott, mint egy kisdiák: - Az lesz a legjobb, ha én most elmegyek. Francesca csak nézte, és nem szólt semmit. Kábultan ment le a csikorgó liften. A Corso Lombardiáig futva tette meg azt a pár száz métert - talán maga elől próbált elszaladni. A sarkon taxiba ült, és visszament a hotelba. Másnap reggel félálomban Francesca járt a fejében. Kellemes ábrándképeket látott, de aztán felébredt, eszébe jutott a valóság, és megrohanta az előző éjszaka nyomasztó emléke. Dühös volt magára, és ez korábban nem nagyon fordult vele elő. Az olasz szokás szerint szerény reggelit a szobájában fogyasztotta el. Senkit sem akart látni. Mialatt az őszibaracklekvárt a pirított fehérkenyérre halmozta, Francesca névjegyét nézte, pontosabban a névjegye hátoldalát, melyre a nő de Luca nevét, címét és telefonszámát följegyezte. Gropius azon tűnődött, egy előzetes hívással bejelentkezzen-e Luciano de Lucához, aztán arra az elhatározásra jutott, hogy inkább kész tények elé állítja a professzort. Fogalma sem volt, egyáltalán tudnak-e majd egymással beszélni, és azt sem tudta, hogyan fogadja majd Luca Schlesinger halálhírét. Kedélyes taxis szállította a Pó túlpartján lévő intézetbe. Egy öreg Fiattal volt, a nyolcvanas évekből származó, kissé viharvert klasszikussal, de láthatóan szilárdan hitte, hogy csillogó versenykocsiban ül. Minden lámpánál csikorgó gumikkal indult el, és közben elragadtatottan kiáltozott: - O-la-la, Ferrari! Miután átértek a Po fölött, a Corso Casale egy darabon a folyó mellett kanyargott, aztán a taxi jobbra kanyarodott a Corso Chierire, s a megadott cím előtt megállt. Az intézet egy kétemeletes villa volt, melyet mellmagasságú kőkerítés és bokrok takartak. "Instituto Prof. Luciano de Luca" - állt egy kopott fémtáblán, mely semmi közelebbi információt nem közölt, miféle intézetről is lehet szó. Ahogy Gropius a bejárathoz közeledett, bent felugatott egy kutya. Jó időre ez volt az utolsó mozzanat, amit tisztán érzékelt, mert még mielőtt a kaputelefon gombját megnyomhatta volna, erős ütést kapott a tarkójára, és összerogyott. Elveszítette az egyensúlyát, majd az öntudatát. Távolról mintha pergő parancsszavakat hallott volna, talán még azt is érezte, hogy zsákot húznak a fejére, és begyömöszölik egy autóba. Később sem tudta megbecsülni, mennyi ideig fekhetett ájultan. Alighanem azt is csak képzelte, ahogy kötözött sonkaként egy autó hátsó ülésén pár pillanatra magához tért, hogy Francesca ül mellette. Hogy miért pont ezt fantáziálta, soha nem tudta meg, mert látni nem látta. Csak délibáb lehetett. A távolból különös, fülsértő, sípoló hangot hallott. Azután újra visszasüppedt a sötét homályba. Egy idő után újra magához tért. Didergett. Négyszögletes, magas, teljesen üres szobában volt. Az ablakokon át szűrt nappali fény áramlott be. Az egyetlen valamirevaló részlet a szoba kékeszöld olajfestése volt, mely sok helyen lemállott már. Fel akart ülni, de nem ment. Egy fából összetákolt székhez kötözték. Széles nyersbőr szíjak szorították lábait a széklábakhoz. Mellkasát egy kötéllel a szék karfájához rögzítették. Vállai sajogtak, mert a csuklóit viszont hátrakötötték a támlához. Alig kapott levegőt. Hallgatózott a süket csöndben. Újraindult az agya. Azon gondolkozott, hogyan és miért kerülhetett erre a vadidegen helyre. Tekintete egy ócska, öreg zsámolyra esett: eddig elkerülte a figyelmét, mert oldalt állították, ő meg elég körülményesen tudott csak arra fordulni. A zsámolyon karcsú, fehér műanyag flakon állt, mellette injekciós fecskendő, felhúzott dugattyúval. Amikor jobban megnézte, észrevette a vörössel írt rövidítést a flakon oldalán: CVP. Nem! Nem akarta tudomásul venni, amit látott, minden sejtje lázadt az iszonyatos felfedezés ellen, s egy hang velőtrázóan sikoltott benne: Nem, nem, nem!! Arno Schlesingert is CVP-vel ölték meg. Egy pillanat alatt hideg veríték verte ki lekötözött testét. Semmi értelme nem volt, fájt is, mégis megpróbálta kiszabadítani magát; de rövid idő után fel kellett adnia. Ennyi volt hát - gondolta Gropius, tekintetét mereven előre szegezve, és elkezdte - a halál előtt állítólag az ember elég hülye dolgokat csinál néha - azt a kis hírt megfogalmazni, mely néhány nap múlva a német újságokban a "Kék hírek" rovatban jelenik majd meg: Torino mellett járókelők bukkantak rá egy férfi holttestére. Az elhunyt a 42 éves, neves sebészprofesszor, Gregor Gropius, akit korábban kapcsolatba hoztak a szervkereskedő-maffiával. A halott boncolásakor kiderült, hogy Gropiust rovarirtóval ölték meg. - Micsoda szánalomra méltó vég! Gropius levegő után kapkodott. Szervezete láthatólag már leszámolt az élettel. Tüdeje kezdte felmondani a szolgálatot. Korábban többször is eljátszott már a halállal: próbálta elképzelni, milyen lesz, amikor kileheli lelkét. Meggyőzte magát, hogy észre sem fogja venni, mikor megtörténik vele. A halál - el is hitte - ártalmatlan dolog, csak elalszik az ember, megszűnik, és jöhet az örök Semmi. Legtöbb kollégájával ellentétben hivatása kiválasztásakor őt nem a haláltól való félelem vezérelte, sokkal inkább a kíváncsiság; ám most ő is, mint mindannyian, csak félelmet érzett, vacak, hitvány remegést. Mindjárt - így képzelte - egy férfi lép majd az üres terembe, harisnya vagy kapucni lesz a fején - ahogy a filmeken. Felszívja az injekciót, aztán a felkarjába szúrja a tűt - s azzal kész! De mégsem így történt. A házban hirtelen hangok hallatszottak, hogy mit mondanak, izgalmában nem is értette. Amúgy meg tökmindegy, milyen utolsó szavakat visz magával az örök Nirvánába, ahol minden földi szenvedés elmúlik végre. A mögötte lévő ajtót hirtelen fölrántották. Két férfi lépett hozzá, jobbról-balról, de egyik sem hordott semmit a fején. Fellépésük inkább valami színházi performance-ra emlékeztetett. Az egyik - apró és kövérkés emberke - gondosan vasalt főpapi ruhát hordott, lila övvel. Vörös arca állandó magas - legalább 190/110-es - vérnyomásról árulkodott. Alattomosan vigyorgott. A másik kevésbé látszott egyházi személyiségnek, bár a fehér papi gallér jól láthatóan kitűnt fekete ruhájából. Fiatal, erős testalkatú, hosszú, fekete hajú férfi volt, mint egy rocksztár a hetvenes évekből. Gropiusban egy pillanatra feltámadt a remény, bár a férfiak furcsa jelmeze összezavarta. Keresztbefont karral magasodtak Gropius fölé, láthatóan élvezték a kiszolgáltatottságát. Gropius érezte, hogy lüktet a vér a fülében. Talán azt várják, hogy magyarázkodni kezdjen? Mit akarhatnak tőle? Gropius úgy döntött, hallgatni fog. A büszkesége - ennyije maradt, és ezt nem adja. Két-három végtelen percig álltak előtte mozdulatlanul, aztán a fiatalabb hirtelen eltűnt a szeme elől. A Monsignore pedig a zsámolyon lévő injekciós tűhöz lépett. Elkerekedett szemmel, iszonyodva nézte: még kiáltani vagy az életéért könyörögni sem volt képes. Látta, ahogy a kövér férfi felnyitja a műanyag flakont, s kézbe veszi a fecskendőt. Ahogy a tűt kezelte, abból látszott, nem először csinál ilyesmit. Öt köbcentit fölszívott, aztán fölfelé tartotta a tűt, s kicsit kispriccelt belőle. Aztán Gropiushoz lépett. Úristen! - gondolta - Öt köbcenti - egy elefántnak sok lenne. Egész testében remegett, mindene vibrált. Behunyta a szemét, várta a szúrást, ami véget vet mindennek. Arra gondolt, vajon meddig lesz tudatánál. Csak várt és várt: az örökkévalóságig. Már majdnem elhányta magát. A belei úgy ficánkoltak, mintha óriáskígyót nyelt volna. Hirtelen egy hangra lett figyelmes. Ellenszenvesen magas kappanhang volt, s amikor kinyitotta a szemét, közvetlenül maga előtt látta a Monsignore vörös arcát, aki németül - erős akcentussal - azt kérdezte: - Hol van az akta? Az akta? Az akta! Összefüggéstelen gondolatfoszlányok zúgtak át az agyán. Az akta! Úristen, vajon milyen aktáról beszélhet ez a dagadt állat? Már azt sem tudta, vajon Schlesinger, vagy sokkal inkább ő maga a főszereplő ebben a zűrzavaros játékban. Hirtelen azonban mentő ötlet pattant ki az agyából, ami - úgy érezte - talán alkalmas lehet arra, hogy megmenthesse az életét. - Szóval az aktát akarják? - kérdezte, és képtelen volt úrrá lenni hangja remegésén. - Talán csak nem gondolják, hogy magamnál hordom!? - Hát persze hogy nem - válaszolta a másik. A határozott válasz, úgy tűnt, meghozta a kívánt hatást. De azért természetesen a Monsignore sem szerette volna, ha Gropius azt hiszi, csak az időjárásról érdeklődik. Az orra előtt hadonászott az injekcióstűvel. - Azt akarom megtudni, hol van elrejtve az akta. Ha megmondja, szabad! Ha nem... végül is akkor is, csak akkor már nem élvezheti... - sanda vigyorral nyugtázta, mekkora poént mondott. Gropius e pillanatban értette meg, hogy csak az akta - bármi is legyen benne, ez a kurva akta, amiről azt hiszik, nála van - mentheti meg a haláltól. Addig nem ölik, nem ölhetik meg, amíg az aktát meg nem találják. Életkedve - mely már csaknem elhagyta - egycsapásra visszatért. Még egy fölényes mosolyt is megeresztett, amikor azt mondta: - Uram, akárki is ön, és akármi célból viseli is ezt a hacukát, csak nem gondolja komolyan, hogy eldalolom az akta rejtekhelyét. Abban a pillanatban keresztet vethetek... Úgy tűnt, a Monsignore meglepődött a professzor cseles válaszán. - No, akkor mondja meg, mennyit akar? - károgta bosszúsan. - Újabb tízmilliót? Gropius nem tudta, mi rémíti meg jobban: a milliós ajánlat, vagy a kérdésből következő felismerés - ezek ölték meg Schlesingert. De hát akkor miért tömték ki pénzzel későbbi áldozatukat? Talán Schlesinger is közéjük tartozott valaha, aztán meg kiszállt, vagy ki akart szállni? - Nem kell a pénze - válaszolta Gropius nyugalmat színlelve. Az az injekcióstű az orra előtt elég idegesítően táncolt. -Csak annyit akarok, hogy az orvosi renomém helyreálljon. Akkor megkapják az aktát. Nekem amúgy sincs rá szükségem. -Ez nem fog menni - közölte élesen a Monsignore. -Akkor sajnos tőlem is hiába várják, hogy eláruljam a rejtekhelyet. Nem marad más választásuk, csak hogy megöljenek. Nincs mire várniuk? Egyébként - csak hogy ne tápláljanak felesleges illúziókat - Schlesinger feleségének az egészről sejtelme sincs. Nincs tisztában az akta jelentőségével, és azt sem tudja, hol lehet. A Monsignore dühösen a falhoz vágta az injekcióstűt, és kiviharzott a helyiségből. A másik szobából izgatott hangokat szűrődtek át. Ketten vagy hárman lehettek. Kis idő telt el -semmi sem történt. A professzor azon töprengett, vajon nem kockáztatott-e túl sokat: végtére is nem amatőrökkel van dolga. Alig mert lélegzetet venni, abban reménykedett, talán elkap valami beszédfoszlányt - de hiába. Hallott ezt-azt, de nem értette: valami ismeretlen nyelven beszéltek, nem németül, nem angolul, és nem is olaszul. Hirtelen feltépték az ajtót: Gropius a mozdulat hevességéből semmi jóra nem következtetett. Nem látta, mi történik a háta mögött, és a legrosszabbra készült fel. Egy rántással a fejére húzták a már ismerős zsákot - aztán eloldották a kötelékeit. Valami vadállat megragadta a karját, és hirtelen a magasba emelte. Jókora ütést mértek rá egy doronggal vagy baseball-ütővel, hajszálpontosan az első csigolyára. Valósággal letaglózták, és újra elájult. Hangos dudálásra eszmélt. Alig merte megmoccantani a fejét, ami majd szétszakadt a türelmetlen dudaszótól. Háton fekve, könyökére támaszkodva megpróbált tájékozódni. Egy keskeny földúton feküdt, olyan kis ösvényen, amik a magányos tanyákat Észak-Olaszországban összekapcsolják. Előtte egy kis tricikli prüntyögött - egy derék földműves motoros öszvére, amivel a városba vitte volna portékáját, némi zöldséget-gyümölcsöt. A vezető azt hitte, valami részeg dőlt le a mellékút közepén józanodási céllal - ész nélkül nyomta hát a dudát, hogy felébressze. Gropiusnak csak nagy nehezen sikerült feltápászkodnia. Aztán odabotorkált a Piaggio kapitányához, s megpróbálta meggyőzni róla, hogy nem részeg ő, hanem egy merénylet áldozata. A nyelvi nehézségek miatt nem tűnt egyszerűnek e finom distinkció megvilágítása: a professzor olasztudásán méretes rések tátongtak, a derék szántóvető pedig olyan tájszólással vezette elő mondandóját, hogy legfeljebb egy anyanyelvi lektor tippelhette volna jó eséllyel meg, egyáltalán olasz-e... Gropius átvágta a gordiuszi csomót: egy bankjegy szemmel láthatóan felderítette az atyafi arcát, különösen amikor már nála volt. Amikor a professzor egy másik bankjegyet is elővarázsolt, szívélyes mozdulattal felajánlotta, elviszi Torino széléig, ami - ezt mutatta - úgy húsz kilométerre van. Jó félóra a háromkerekű öszvérnek. Vad, dombos vidéken át vitt az útjuk, Gropius úgy sejtette, az emberrablók délre, Asti irányába vihették, ahol hosszú kilométereken át üresen álló vidéki házak sorjáznak. Az út a város déli széléig végül majdnem egy órát tartott; ott Gropius megköszönte a fuvart, átült egy taxiba, és hat körül ért vissza a szállodába. Teljesen kimerült. Rendelt valami ennivalót, azután forró fürdőt vett, ami igazi gyógyszert jelentett elgyötört testének. A kellemesen meleg vízben el-elbóbiskolt. Csak lassan, fokozatosan ébredt rá, mi is történt. Nem, ezt sajnos nem álmodta: nem film volt, hanem kőkemény valóság... Meg akarták ölni, és az utolsó pillanatban, éppen csak sikerült kihúznia a nyakát a hurokból. De mi lehet vajon Francesca szerepe az ügyben? A hűvös signora lángra lobbantotta - mostanra viszont inkább bizalmatlanságot érzett, semmint szenvedélyt. Miért habozott a nő kezdetben, és miért adta meg később minden további nélkül de Luca címét? Valóban véletlen lehetett, hogy a túszejtők épp de Luca intézete előtt lestek rá? Korábban, Berlinben is a Francescával való sikertelen találkozó után szólította le a banda egyik tagja. Gyakran van ez így az életben: a legszebb lábak végződnek patában... Gropius már majdnem elaludt a fürdőkádban, amikor zajt hallott az ajtó felől. Itt van hát újra: a rémület az ismeretlentől, az érzés, amit pár hete csak hírből ismert. Felkászálódott, gondosan ügyelve, ne okozzon zajt. Csöndben vette magára a fürdőköpenyt, s az ajtó résén a szobába lesett. Ordítani lett volna kedve - az idegei pattanásig feszültek. Látta, hogy elfelejtette bekapcsolni a biztonsági láncot - hogy lehettél ekkora barom, motyogta hangtalanul magának. Nem volt nagy kedve újabb tarkónvágásokhoz. Hangtalanul nyitotta ki a fürdőszoba ajtaját, s az ajtót figyelte. A padlón egy cédula hevert, a hotel cégjelzéses papírján, amit az ajtó alatt csúsztattak be. Gropius felvette a cédulát: "Üzenet érkezett 17.30-kor -Signora Colella kereste. Visszahívást kér." Mi az ördög ez? Francesca végképp meg akarja szégyeníteni, tovább alázni? Vagy másodszor is csalinak dobná oda? Zaklatottan, hullafáradtan feküdt le. Aztán megszólalt a telefon. Gropius egy párnát borított rá. Francescáról nem akart többé hallani. Csak haza szeretett volna menni végre. A legközelebbi repülő másnap reggel 9 óra 10-kor indult... 7. FEJEZET Gropius úgy érezte, hamarosan összeroppan. Minden erejével azon igyekezett, hogy képes legyen koncentrálni a maga elé tűzött feladatra - mindhiába. Egyszerűen nem tudta összehozni Schlesinger halálát, Praskov gyanús üzelmeit, Fichte nyilvánvaló kettős játékát, de Luca homályos szerepét, Veronique gyalázatos zsarolási kísérletét, és nem utolsósorban a titokzatos aktáért folyó vadászatot, amely majdnem az életébe került! Életünk véletlenek láncolata: keresztezzük egymás útját, ütközünk vagy elkerüljük egymást, s a történések is folyamatosan módosítják pályánkat. Hogy ez így van, arra a legjobb bizonyítékot épp Gropius élete szolgáltatta. Más okból ugyan, de nem mostanában jött rá, hogy az igazi életművésznek a csomópontokba kell beállnia, aztán minden ott található szálat a kiindulási pontig felgombolyítani. Ez viszont nem ritkán szinte lehetetlen feladat, ha az ember segítség nélkül fog bele! Mióta belekezdett a nyomozásba, most először foglalkozott igazán komolyan a gondolattal, hogy feladja. A bombamerényletet még némi laza közönnyel viselte: azt hitte, nem neki szól - de később a merénylet Levezov háza előtt, aztán a torinói elrablása ráébresztette, mit kockáztat. A félelem állandó kísérője lett. De ha feladja, ha máról holnapra minden nyomozást abbahagy: mi változik? Akkor sem zárhatja le ezt a fejezetet, nem dőlhet hátra nyugodtan, mintha mi sem történt volna. Továbbra is ugyanilyen szorongva élne - félelemmel mérgezve. Diákkorában - mekkora divat volt - Sartre könyveit falta, aki azt tanította, ha félünk valamitől, igazából saját magunktól félünk, pontosabban előre nem látható, kiszámíthatatlan viselkedésünk miatt. Csak most értette meg e szavak igazságát. Nem, soha nem adja fel. Végig kell játszania, bármi is az ára. Megerősítette elhatározásában Levezov telefonja: a detektív közölte, hogy jelentős nyomra bukkant, s hogy Gropius alighanem valami elképesztő ügybe keveredett, amit el sem tud képzelni. Nagyon izgatott volt. Gropius azonnal magához rendelte a nyomozót. Alig húsz perc múlva Levezov az ajtóban állt. -Nem volt egyszerű - kezdte Levezov, még mielőtt Gropius hellyel kínálta volna. - Akárhová mentem, csak hallgatás, visszautasítás fogadott. De egy jó detektív nem adja fel! - Menjünk sorban, Levezov úr! Mit csinált a jó detektív? - Először azt tettem, amit ön javasolt: a várólistán vagy egy tucat szervre váró beteget találtam, nem épp a zsellérek közül; egy stuttgarti építési vállalkozót, egy téglagyárost Alsó-Bajorországból, egy brókert, egy szállodatulajdonost, és így tovább, csupa jómódú ürgét. Gropius türelmetlenül bólintott: - El tudom képzelni, hogy nem nagyon akartak fecsegni, ha a belső szerveik állapotáról érdeklődött. Levezov szórakozottan intett. - Az első, akit meg akartam kérdezni - az építési vállalkozó -, a szó szoros értelmében kirúgott, és rám uszította a kutyáit. Amikor ellátták a sebeimet és megkaptam a tetanuszt, elhatároztam, hogy inkább az érintettek környezetében fogok érdeklődni. De ez sem vitt sokkal előbbre. Szóba elegyedtem egy másik építési vállalkozó bejárónőjével. Jó kiállású falusi lány volt, hatalmas hajkoronával, és mondhatom, jó beszélőkével. Igen - azt mondja - Gruber úr nemrégiben kapott új májat. A régi -sokat sejtetően rám kacsint, közben a kezével egy feles pohárkát billegtet a szájánál - már nem nagyon működött. Jó drága volt ám, és ő úgy tudja, nem is igazán törvényes úton szerezte be. Közben úgy forgatta a szemeit, mint a reklámmacska... Gropiust azonban nem a hajkoronás lány mesteri részletezése izgatta: - És megtudott még valamit? Beszéljen már, ember! Levezov kimondhatatlanul élvezte ezeket a pillanatokat, amikor ő, a szerény kis szimatmatyi egyszerre fontos ember lett, aki hasznára lehet a tisztelt megrendelőnek. Ezért is beszélt hangsúlyozottan lassan, amikor folytatta: - Elhitettem vele, hogy én is ugyanebben a cipőben járok, átkoztam az alkoholt, ami ide juttatott és elmondtam, hogy csak nyolcvanötödik vagyok a listán, azaz halálra vagyok ítélve. És akkor rákérdeztem, hogyan jutott a gazdája szervhez? A lány óvatosan körülnézett, és elsuttogta, hogy él Münchenben egy professzor, aki akármilyen szervet be tud szerezni, és be is ülteti. Persze őrült nagy összegért, és a páciensnek alá kell írnia egy titoktartási nyilatkozatot is. A klinika címét nem tudta, de a professzor nevére emlékezett: Fichte. Gropius felpattant. Sejtette, hogy így van. Ez a szaros kis senki, mindenki kedvence összejátszik a szervkereskedőkkel! A professzor karját keresztbefonva, le s föl rohangált a szobában. Forrt benne a méreg, elsősorban magára volt dühös, amiért soha nem kételkedett abban a nyomorult kígyóban, és egyszerűen figyelmen kívül hagyta a furcsa történéseket. A túlórák - amiket Fichte olyan szívesen vállalt - és a szabadnapok, amiket azok fejében rendszeresen kivett... hirtelen minden világos lett. Fichte kettős életet élt. A klinikán derék főorvos, tűrhető, de nem túl magas fizetéssel, amott titokzatos szervátültető sebész, aki munkájáért hihetetlen összegeket zsebel be. Gropius csodálta Fichte kötélidegeit: ez a szisztéma csak addig működik, amíg nincs semmifajta komplikáció. Egyetlen sikertelen műtét, és Fichtének vége. Most lett érthető Schlesinger halála. Fichte lába alatt nyilván egyszeriben forró lett a talaj. Lehet, hogy akaratlanul is valami olyan megjegyzést tett, amitől Fichte pánikba esett, azért találta ki azt az ördögi megoldást, hogy eltüntesse maga mellől. Fichtének természetesen gyerekjáték volt a beültetésre váró májat megmérgezni! Hogy így épp Schlesingerrel végzett, azzal az emberrel, aki hasonlóképp sötét ügyekbe bonyolódott, szimpla véletlen volt. - Egy szava sincs? - kérdezte az elismerésre szomjazó Levezov óvatosan. - Pedig gondolom, ez volt az, amit szeretett volna megtudni! - Igen, igen - válaszolt Gropius szórakozottan -, remekül csinálta, Levezov, jó munka volt. Mondja csak, azt, hogy hol végezte Fichte az átültetéseket, végül nem sikerült kinyomozni? - Sajnálom. Az volt a benyomásom, a lány ezt tényleg nem tudta. Ha óhajtja, további érintetteket is becserkészhetek a listáról. A professzor pillanatnyi gondolkodás után azt mondta: - Talán jobb most, ha Fichte árnyéka lesz. De javaslom, olyan diszkréten járjon el, ahogy csak lehetséges. Fichte nem sejti, hogy én tudom, kicsoda valójában. Hadd ringassa magát biztonságba, annál is inkább, mert a terve eddig látszólag sikerült. Haladéktalanul értesítsen minden újabb fejleményről! Alig ment el Levezov, Gropiusnak kétségei támadtak, vajon mindaz, ami ily módon kiderült, tényleg megadja-e a megfejtést mindenre. Kétségtelen, Fichte kettős élete hatalmas csalódás, de ha tényleg a szervmaffiának dolgozik is, az még a történtek felére sem ad megnyugtató magyarázatot. De Luca kazettája vagy az emberrablás - ezt gondolta - a legtávolabbi összefüggésben sincs holmi szervekkel. És akkor ott lapul még valahol egy istenverte akta, ami valakiknek tízmilliót ér. És mi van akkor, ha Levezov az orránál fogva vezeti? A fickó úgy szomjazza a pénzt, mint ördög a jámbor lelkeket! Mi van, ha a sztorit az ujjából szopta, hogy feldobja vele, és néhány további csekket kivasalhasson belőle? Valahogy túl tökéletesnek tűnt az egész. Kap egy megbízást, pár nappal később már hozza is a kívánt eredményt. Pedig nem a pávakörben, hanem a maffia körül kellett forgolódnia. Gropius nem hitt a csodákban. Ha tényleg tisztán akar látni, próbára kell tennie a detektívet. A tesztre már másnap lehetősége adódott. Levezov maga adta fel a labdát, amikor telefonon kereste: - Azt mondta, értesítsem, ha valami újdonság van, professzor! Nem tudom ugyan, van-e valami jelentősége: de tudta, hogy Fichtének magánrepülőgépe van? Gropius nagyot nyelt: - Azok után, amiket eddig megtudott Fichtéről, már semmin sem csodálkozom. Honnan tudta meg? -Majd később elmondom. Fichte kétmotoros Piperje a Jesenwang repülőtéren áll, Münchentől negyven kilométerre nyugatra. Ma két órára Nizzába jelentett be egy utat. Ebből levonhatja a megfelelő következtetéseket, professzor! Majd jelentkezem. Gropius megköszönte és letette a telefont. Tényleg nem lepődött meg rajta, hogy Fichtének repülőgépe van. Azért beült a terepjáróba, és nyugatnak indult. Ha valaki megkérdezte volna, miért, Gropius az igazat válaszolta volna: fogalma sincs. Valamivel egy óra előtt kanyarodott rá az A96-os útra. A hideg decemberi szél már az első hópelyheket kavarta az Alpok nyúlványain. Harminc kilométer után letért az autópályáról, és egy észak felé tartó, forgalmas országútra tért. Jesenwang, ez a felső-bajorországi falu alig érdemelne említést, ha nem lenne repülőtere, amely sportrepülők, üzletemberek és tehetős müncheniek magángépeinek bázisa. Gropius a hangároktól kicsit távolabb állt meg, ahonnan szabad kilátás nyílt a kifutópályára. Egy egymotoros Cessna, egy korosabb Beechcraft, és egy kétmotoros Piper várakozott. Utóbbit épp feltankolták, vagy két tucat további kisgép pedig távolabb, a kifutópályán parkolt. Itt nyoma sem volt a repülőterekre általában jellemző lázas kapkodásnak és nyüzsgésnek. Gropius húsz perce várakozott. A Piper Seneca II. tankolását épp befejezték, amikor Fichte kilépett a reptér épületéből, mögötte egy nő. Futva igyekeztek a várakozó Piperhez. Fichtén sötét bőrkabát volt, fején ellenzős sapka, kezében elegáns pilótabőrönd. A nő a hóesés ellen kendőt tartott a feje fölé. Világos esőköpenyt viselt. Miközben Fichte a jobb oldali szárny fölött kinyitotta az ajtót, és segített a beszállásban, egy jeges szélroham lekapta a kendőt a nő fejéről. És amit ekkor Gropius megpillantott, egyszerűen nem fért a fejébe. Nem akart hinni a szemének: a nő Fichte társaságában Veronique volt. Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy beindítják a motorokat, aztán a kisgép nekilódult. Hallotta, ahogy feldübörögnek a motorok, homályos tekintettel még látta, amint a gép rövid nekifutás után felemelkedett; aztán csönd lett. A kísértet eltűnt. Semmi több. Gropius semmit sem érzett: se haragot, se dühöt, még magát sem sajnálta - csak kongó üresség volt benne. Minden összekavarodott benne, most végleg elveszítette a fonalat. Szórakozottan figyelte végig egy kisgép döcögős landolását: kétszer is felemelkedett, mielőtt végérvényesen a földön maradt volna. Aztán, közvetlenül mellette megállt egy öreg Volkswagen: benne Levezov. A nyomozó kiszállt, Gropius letekerte az ablakot: - Nem gondoltam, hogy itt találom - mondta a detektív. - Látta, ki szállt be Fichtével a repülőbe? Gropius némán bólintott. Ugyan mit is mondhatott volna. - Elázunk - jegyezte meg Levezov, és szeme elé tartotta a kezét. - Jöjjön, van itt egy pilótakocsma. Valami meleg jót fog tenni. A "Fly in" nevű kocsmában majd' minden asztal foglalt volt, csak a hátsó ablak mellett - mely a benti melegtől teljesen bepárásodott, ki se lehetett rajta látni - volt két szabad hely. Rumos teát rendeltek. - Én inkább rumot kérek egy kis teával - helyesbített Gropius. - Van itt egy régi barátom, légi irányító - kezdte Levezov -, egyik nap épp repülőkről és ismert gazdáikról beszélgettünk. Ekkor került szóba dr. Fichte. Persze rögtön felkaptam a fejem, és megpróbáltam közelebbit is megtudni róla. Sajnos nem sikerült. Peter Geller - a barátom - csak annyit tudott, hogy a repülőgép legalább egymillióba került, és hogy Fichte nevén lajstromozták. Ha akarja, személyesen is beszélhet Gellerrel. Jöjjön, professzor! Geller szűkös kis irodája a torony felső emeletén volt. Amikor Levezov és Gropius beléptek a szobácskába, az tele is lett. Geller, fiatalos, negyven körüli, lezseren öltözött férfi egy monitor és három telefon előtt ült, és épp csak rájuk pillantott. -Á, már megint zaklatsz?! - mondta somolyogva, aztán a kissé meghökkent professzor felé fordulva elmagyarázta: -Tudja, mi állandóan ugratjuk egymást, máshogy már nem is megy. Parancsoljon, miben segíthetek? Levezov bemutatta a professzort, aki elmondta, hogy Fichte érdekelné. A többit bizonyára már tudja Levezovtól. -Fichte? - Geller úgy tett, mint aki szörnyen meg van lepve. - Éppen most szállt fel - és az ég felé mutatott. -Tudom - válaszolta Gropius. - A feleségemmel... vagyis a volt feleségemmel - helyesbített. -Ah, vagy úgy. Sajnálom, professzor úr! Ha Gropius valamiből nem kért, az pont a szánalom volt. Amire ez esetben végképp nem volt szükség: - Nem kell, hogy sajnálja. Én sem teszem. Geller rábólintott: - Értem. -Mondja - kezdte óvatosan Gropius. -Önöknél minden fel- és leszállást rögzít a számítógép? - Igen. -És minden pilóta köteles megadni, melyik repülőtérre tart? -Biztonsági okokból, természetesen. -Akkor meg tudná nekem nézni, hová repült Fichte mondjuk az utóbbi három hónapban? Geller kérdőn nézett Levezovra, a nyomozó pedig bólintott. A légi irányító kicsit kelletlenül morogta: - Na, jó, ha ezzel segíthetek, legyen. De nem tőlem tudja! - Lazán a számítógéphez fordult, és a nyomtató pillanatokon belül kiköpött egy lapot, tele számokkal és nevekkel. Egy telefon zümmögött fel, rögtön aztán egy másik is megszólalt. Levezov elvette a listát Gellertől, Gropius megköszönte, aztán mindketten eltűntek a lefelé vezető lépcsőn. Asztalukat a kocsmában időközben elfoglalták, ám egy másik ablak melletti hely felszabadult. Levezov és Gropius izgatottan kezdték silabizálni a listát. Az adatok szeptemberig mentek vissza, összesen huszonhat repülőutat mutattak: tizenkettőt Nizzába, tizennégyet Prágába. Levezov felpillantott, és kérdőn nézett Gropiusra: - Érti ezt, professzor? Úgy gondolom, Nizza még egyértelmű. Nizza Monte Carlo reptere. Ha nyaralóm lenne Monte Carlóban, alighanem én is ott tölteném minden szabad percemet. De Prága? Mi az istent keres Fichte három hónapon belül tizennégyszer Prágában? - Ezt én is szívesen megtudnám - mondta elgondolkozva Gropius. - Azzal alighanem igen nagy lépést tennénk előre. -A fejében csak úgy forrtak a gondolatok. Bizonytalanság, gyanakvás, és a legrémesebb félelmek váltogatták egymást. És hogy Fichtének épp az ő feleségével van viszonya - papíron végül is még házasok voltak -, az szépen megkoronázta az egészet. A kifutópálya megélénkült. Rövid időn belül két egymotoros gép is leszállt, egy harmadikat kivontattak a hangárból, és megtankolták. Gropius zakója ujjával megtörölte a párás ablaküveget. - Néha, ilyen pillanatokban - mondta, és messzire nézett - szeretnék egy ilyen nagy madárba beszállni, és egyszerűen elrepülni, messzire, a semmibe... hogy a földön felejthessem a múltam... Gropius két órája próbálta már elérni Ritát - sikertelenül. A hangulata mélypontra jutott, és semmi más nem volt az agyában, mint a nő érzéki teste. Szüksége volt rá. Égetően. Végre a negyedik vagy ötödik hívásra a lány felvette. Már majdnem tíz óra volt. -Jövök - mondta Rita, mint mindig, ha hívta, csak úgy, egyszerűen: - Jövök. Félórával később, szélfútta hajjal és lebilincselő mosollyal állt az ajtóban. Gropius gépiesen megcsókolta, mint rendesen, és ugyancsak a szokásos rituálé szerint megkérdezte: -Mit innál? Rita csak a fejét csóválta, ami eltért a megszokottól. -Bújjunk ágyba - mondta Gropius kertelés nélkül. Kicsit zavart volt, mivel Rita - ez szintén nem volt jellemző - magán hagyta a kabátját, s a gallért két kézzel szorította össze. Tekintete - mellyel máskor egy fadarabot is életre keltett -most elutasító volt. Most, ismeretségük kezdete óta először, egy másik Rita állt vele szemben. - Tudom jól - kezdte Gropius -, az utóbbi időben nem voltam valami kedves hozzád. De tudod, miért volt. Nem te voltál az oka. Még mindig állig begombolkozva, a nő leült a szalonban. Váratlan mozdulattal keresztbe vetette lábát, aztán nyugodtan azt mondta: - Gregor, valamit el kell mondanom neked! Gropius leült, és halkan azt mondta: - Hallgatlak. Rita megköszörülte a torkát. Aztán határozottan, egy szuszra annyit mondott: - Férjhez megyek. Szavai körbejárták az egész szobát, legalábbis Gropiusnak úgy tűnt, minden sarokból visszapattannak - újra és újra hallotta a mondatot. Nem tudta, mit lépjen, végül is az ember nem minden nap kerül ilyen helyzetbe. A nő, akivel épp ágyba akar bújni, azzal lepi meg, hogy férjhez megy. -Hát... gratulálok! - mondta, próbálva ügyelni a jó modorra. - Örülök - hangján azonban jól érződött, mennyire boldog. - És miért csak most tudhatom meg? -Mert csak a múlt héten döntöttem el. -Aha! - Gropius vállat vont, és sértetten elfordította a fejét. Nem, ez sem az ő napja. Előbb a csapás, amikor Veronique-ot meglátta, most meg ez! - És ki a szerencsés férfiú? - érdeklődött Gropius udvariaskodva. - Okleveles földmérő egy mélyépítő cégnél. Egy röntgenfelvételt készítettem róla, úgy kezdődött. -Beleszerettél a csodálatos belső szerveibe? - morogta Gropius bosszúsan. Rita felnevetett. - Először szimpatikus volt, aztán alaposabban is megismertem, és csak később szerettünk egymásba. Megértem, ha csalódott vagy, Gregor, amúgy sem könnyű a helyzeted, ezt is sajnálom. De mindketten tudjuk, hogy minket csak az ágy kötött össze. - De elég szorosan összekötött! Vagy már ezt is máshogy gondolod? -Dehogy gondolom. Könnyen lehet, hogy egyszer, valamikor még visszasírom az együtt töltött éjszakáinkat. De nem akarok egy életen át csak engedelmes szerető lenni, aki rendelkezésre áll, amikor szükséges. Természetesen igaza van - gondolta Gropius, és tulajdonképpen nem is vehette rossz néven a lány lépését. De épp most kellett ennek történnie? Amikor az élete kifordult a sarkaiból, amikor minden nő csak bizalmatlanságot ébreszt benne? Ritát nézte, és leperegtek előtte közös filmjük legizgalmasabb jelenetei: olyan snittek, amik Veronique-kal még fénykorukban sem jöttek össze. Amikor Hamburg felé a repülő hátsó sorában szorgoskodtak; a Paris Hotel, ahol egy álló napon át fel sem keltek az ágyból, és elég nehéz volt megértetni a marokkói szobalánnyal, hogy nem betegek; vagy az autópályán, Firenze és Verona között, ahol a Jaguárt majdnem a szalagkorláthoz csapta, mert először megállni, aztán már leállni sem volt idejük... -Talán lehetnénk barátok - rántotta vissza a nő a valóságba. - Igen, hogyne - jegyezte meg Gropius halkan. Szívből gyűlölte ezt a papírízű mondatot, amely a nőknek készülő romantikus filmek mindegyikében elhangzik - ám ebben a pillanatban annyira csalódott volt, hogy komolyan is gondolta. Néhány könnycsepp is kigördült, aztán egy szelíd öleléssel a Rita-történet véget is ért. Kétórás repülőút után Felicia Schlesinger gépe leszállt a müncheni repülőtéren. Amszterdamból érkezett, és remek hangulatban volt. Nem csoda: sikeresen passzolt át két tizenhetedik századi németalföldi képet egy gyémántkereskedő gyűjteményéből egy kölni gyárosnak, s ez az ügylet a 150 ezer eurós jutalék mellett jelentékeny elismertséget is hozott számára a műkincspiacon. Felicia áthívta Gropiust egy teára, hogy megtudja, mit is végzett a professzor Torinóban. - De Luca elutazott, nem sikerült vele beszélnem - tért ki a férfi a kérdés elől, amikor leültek a szalonban. Elhatározta, meg sem említi, hogy elrabolták: nem akarta nyugtalanítani Feliciát. -Tehát semmi értelme nem volt odautazni! - a nő arca komoly volt. -Ezt azért nem mondanám - válaszolta Gropius -, legalább kiderült, hogy de Lucának igencsak zavaros ügyei vannak, s hogy Signora Colella, akit Berlinben ismertem meg, a cinkosa. - Tehát a tízmillió de Lucától jöhetett? Ezt most még nem állíthatom. Az egész ügy nagyon zavaros még. Rábukkantam viszont még egy újabb szálra, eddig úgy tűnik, nincs összefüggésben de Lucával. Elképzelhető, hogy tudom, ki ölte meg a férjét! Felicia megdermedt. - Nos, sejtem, mit érez - mondta Gropius, amikor rádöbbent, hogy bejelentésével kicsit messzire ment -, de csak azt mondtam, elképzelhető. Felmerültek roppant gyanús részletek, ha egyelőre nem is bizonyíthatók. -Mondjon már valami kézzelfoghatót, professzor! -Nos... Fichte. A főorvos kollégám. Úgy tűnik, saját szakállára is végzett átültetéseket. Legalább két esetben bizonyítani is tudom. - De hát egy szervátültetéshez óriási apparátus és technikai háttér kell. Ilyesmit csak nem lehet egy mezei rendelőben megcsinálni! Arno amúgy az önök klinikáján halt meg. Nem értem, hol az összefüggés. Gropius figyelmesen nézte, hogyan szervírozza Felicia a teát. Végül azt válaszolta: - Van rá logikus magyarázat: Fichte merénylete - dacára hogy az ön férje volt az áldozata - igazából ellenem irányult. Fichte hűvös fejjel bekalkulálta Schlesinger halálát, hogy engem kiszoríthasson a helyemről. -Tényleg el tudja ezt képzelni Fichtéről? - Sokkal többet is! - Gropius lesütötte a szemét. Egy pillanatig hezitált, elmesélje-e, amit a repülőtéren látott, aztán rájött, hogy Felicia előbb-utóbb így is, úgy is megtudja, így azt mondta: - Nyilván az is simogatja az önbizalmát, hogy a feleségemmel - pontosabban a volt feleségemmel - van viszonya. Felicia hitetlenkedő pillantást vetett rá. - Honnan veszi? - Hogy honnan? - Gropius keserűen felnevetett. - A saját szememmel láttam, amikor beszállt Fichte repülőjébe: igen, magánrepülőgépe van, azzal repültek Nizzába. Az a kedves "madame", akivel pár hete Monte Carlóban akadt össze telefonon, és aki olyan érthetetlenül beszélt franciául, valószínűleg Veronique volt. És most már azt is értem, miért lett annak idején Veronikából Veronique. Felicia hosszan hallgatott. Lázasan keresett valami megmagyarázható kapcsolatot Fichte és Schlesinger között, de minél inkább töprengett ezen, annál valószínűtlenebbnek tűnt számára, s Gropius elmélete egyre valószínűbbnek tűnt. - Nagy kérdés, megpróbált-e Arno Schlesinger a feketepiacon szerezni egy új májat? - kérdezte Gropius. - Az bizonyos, hogy Fichte monte-carlói telefonszáma a tárcájában volt. Mire kellett neki Fichte telefonszáma? Felicia tanácstalanul emelte az égnek a kezét. - Arno csak nagy ritkán beszélt az állapotáról. Még célzást sem tett rá, milyen rosszul van. A tervezett átültetésről is csak néhány nappal a műtét előtt értesültem. -És miért volt ennyire titokzatos? - Ilyen volt a természete. Nem az a típus volt, aki elfogadja, hogy beteg. Nem szerette, ha belelátnak a lapjaiba, és szerette, ha egy kis titokzatosság lengi körül. Ma már úgy látom, ez volt a módszere, hogy uralhassa a környezetét. Igazi élvezetet jelentett számára, ha többet tudhatott másoknál. Szerintem ezért lett régész is: olyan dolgokat akart felfedezni, amiket senki nem ismerhetett előtte. Gropius bólintott, majd mintegy mellékesen megkérdezte: - Beszélt önnek valaha Arno egy aktáról, valami különösen fontos vagy értékes dokumentumról? - Nem emlékszem ilyenre - válaszolta bizonytalanul Felicia. - Néha persze hurcolt magával dossziékat, amikben a kutatási eredményeit rögzítette, jegyzeteket, fotókat és jegyzőkönyveket gyűjtött bennük. De hát ez egy régész esetében aligha szokatlan. - Fejével a másik szoba felé intett: - Látta a szekrényét... Arno váltig állította, ő mindent megtalál, mert egy zseniális rendszer része minden egyes fecni. Én inkább csak a káoszt láttam. De miért kérdezi? -Miért? - Gropius úgy érezte, rajtakapták. Igyekezett unottnak látszani, hogy inkább ne is kelljen válaszolnia. Végül annyit mondott: - Torinóban valami fontos akta után érdeklődtek tőlem, ami állítólag Schlesingernél volt vagy van. Sajnos nem tudtam rájönni, miről lehet szó. A tartalma roppant fontos lehet. Felicia félrebiccentette a fejét és felhúzta a szemöldökét. -Mi roppant fontos lehet egy régésznél? -Azt nem tudom... Mindenesetre tízmillió eurót ajánlottak, ha megszerzem az aktát. -Tízmilliót? És ki ajánlotta? -De Luca. Pontosabban az emberei. -Nem azt mondta, hogy nem találkozott de Lucával? - Vele valóban nem. De a megbízottjával, Signora Colellával igen. Ördögien ravasz nő. -Aha - válaszolta Felicia kihívóan. Aha - a kissé megnyomott hangsúlytól már-már gunyorosnak hatott a szó - Gropius némi bizalmatlanságot hallott ki belőle, és nem először merült fel benne, talán egyszerűbb lenne igazat mondani. Mialatt ezen töprengett, Felicia szó nélkül eltűnt Schlesinger dolgozószobájában, s egy levéllel tért vissza. -A mai postával jött. Először nem tulajdonítottam neki jelentőséget; de most eszembe jutott. - Kivette a levelet a borítékból, és átnyújtotta Gropiusnak. "Bank Austria, Bécsi Központ" - a feladó az 1157. számú trezor éves bérleti díjának kiegyenlítésére szólított fel, ellenkező esetben a fiókot három hónap letelte után felnyitják, tartalmát értékesítik. Szívélyesen üdvözlik kedves ügyfelüket. -Tudott erről a bankfiókról? - puhatolózott a férfi óvatosan. -Nem - válaszolta Felicia - Épp oly kevéssé volt róla fogalmam, mint a zürichi milliós számláról. -Akkor hiába is kérdezném, mi lehet benne, és azt is, miért épp Bécsben volt a férjének bankfiókja. Felicia némán bólintott, majd azt mondta: - Amikor az aktáról beszélt... -Azt hiszem, mindketten ugyanarra gyanakodtunk. - És talán ugyanaz a tervünk is? - Felicia kihívóan nézett Gropiusra. - Elutazhatnánk Bécsbe, hogy tisztán lássunk végre. Gropius visszafogottan válaszolt: - Bocsásson meg, Felicia, ezt nem tartom valami szerencsés ötletnek. Gyanítom, folyamatosan figyelnek mindkettőnket. - A rendőrségre gondol? Azok már rég leszálltak rólunk. -Nem, nem róluk van szó. - Hanem? Gropius nyelt egyet. -Amikor Berlinben voltam, egyértelmű lett, hogy követnek. Aztán Torinóban is egy egész csapat gyanús figura loholt a sarkamban. Gondolja, hogy Bécsben nem találnának ránk? - Majd elővigyázatosak leszünk! - Ha csak úgy nem - válaszolta Gropius szórakozottan. Felicia felvetése egyszerre tűnt naivnak és csalafintának. Naiv, mivel nem holmi piti zsebesekkel, hanem profi gengszterekkel volt dolguk. És rafinált, mert neki eddig eszébe sem jutott, hogy megszabaduljon kéretlen kísérőitől, vagy hogy kijátssza őket. S minél tovább gondolkozott, annál világosabb lett számára, hogy Feliciát nem engedheti el egyedül. -Nos, miért ne próbálnánk meg? - mondta végül sokat sejtető mosollyal, mintha csak az övé lenne az ötlet. Magabiztosnak mutatta magát, de sejtelme sem volt, mihez kezdenek majd, ha a titokzatos akta netán tényleg előkerül a trezorból. A következő két és fél órában útitervet készítettek. Mindenáron le kellett koptatniuk a szimatolókat: Felicia burjánzó fantáziáról és komoly pszichológiai képességekről tett tanúbizonyságot. Az utazók - fejtegette - általában reggel indulnak, ők tehát az esti órákban fognak, és úgy tesznek majd, mintha valami esti programra tartanának. Az Operaházban Mozart Varázsfuvolája lesz műsoron. Kezdés 19 órakor. Másnap este tehát fél hét tájban az Opera mélygarázsának sorompója előtt álltak Gropius terepjárójával. A férfi egy szürke, hamburgi rendszámú Volkswagen mellé parkolt. Elegáns sötét ruhát viseltek, kétség sem férhetett hozzá, hogy az előadásra érkeztek. Tíz perc múlva alaposan megélénkült a garázs forgalma. Ezt kihasználva feltűnés nélkül visszatértek a kocsihoz, és két kis bőröndöt áttettek a szürke Volkswagenbe - egy Avis bérautóba - majd kihajtottak vele a garázsból, ugyanazon az úton, ahol alig félórával előbb bejöttek. Egy órával később már a Bécs felé vezető autópályán robogtak. Gropius kedvelte Bécset: a tereket és az utcákat, ahol az élet mintha megállt volna száz évvel ezelőtt. Szerette a pompa és hanyatlás különös elegyét, a Kártnerstrasse eleganciáját, a kopottas külső kerületeket is, és szívesen időzött a kávéházakban, ahol a kávéhoz egy, két, vagy akár három pohár vizet is felszolgáltak, s persze a legfrissebb újságot, és szerette, hogy senkinek sincs ellenére, ha az ember akár egy egész délutánt elolvasgat. Egy telefonfülkéből Felicia a Hotel Intercontit hívta, s két egyágyas szobát foglalt le. Valamivel éjfél előtt értek a városi park és a vasút között meghúzódó hotelbe, és holtfáradtan estek ágyba. Másnap a közös reggelinél Gropius minden egyes vendéget - nem voltak sokan, mert így, december elején a hotel jó ha fél házzal ment - végigmustrált és beható vizsgálat alá vett. A vendégek viszont láthatóan saját magukkal vagy a reggeli napilapokkal voltak elfoglalva, úgyhogy Gropius lassan megnyugodott. Tíz óra tájt léptek be a bank fényűző, Opera téri épületébe. Mielőtt Felicia odalépett volna az ablakhoz - melynek vastagsága és gazdag díszítése időnként még a dúsgazdag számlatulajdonosokban is azt a kínos érzést keltette, hogy kéregetni jöttek -, Gropius komolyan azt mondta: - Akkor hát még egyszer: bármit tartalmazzon is az akta, visszatesszük. És fennhangon egy szót se! A termeket kamerákkal és mikrofonokkal figyelik. -Igen. Ahogy megbeszéltük - ismételte Felicia éppoly komolyan. Mialatt a nő igazolta magát, bemutatta férje halotti bizonyítványát, s a hagyatéki iratokat, Gropius tisztes távolból - látszólag közönyösen - figyelte, mi történik. Tizenöt perc alatt lezajlott az adminisztráció, aztán Felicia intett Gropiusnak, s egy fekete hajú, piros szemüveges, decensen öltözött banktisztviselő-nőre mutatott. - A hölgy kísér majd minket a fiókhoz. Egy kórházszagú márványlépcsőn, mely úgy is nézett ki, mintha egy műtőbe vinne, a bank alagsorába jutottak, egy rácsos ajtó elé. A kamerák kétségtelenné tették, hogy itt minden lépést, minden apró mozdulatot megfigyelnek és regisztrálnak. Gropius kimondhatatlan izgalmat érzett. Azon törte a fejét, milyen elképesztő dolgokat tartalmazhat az akta, aztán azt próbálta megfejteni, vajon miért éppen Bécs; de hiába. Túljutottak a rácson, a bank alkalmazottja balra fordult, ahol - egy keskeny passzázs mögött - élesen megvilágított páncélterem nyílt, száz fiókkal; lehetett úgy hatszor nyolc méteres. Gropius érezte, ahogy lassan eluralkodik rajta a klausztrofóbia. Az 1157-es fiók vállmagasságban, a helyiség hátsó részében volt, a tisztviselőnő - miután kinyitotta - diszkréten visszasietett az előcsarnokba. Gropius feszülten figyelte, amint Felicia kihúzza az alumínium kazettát, s egy állványra helyezi. Gropius megállapította, hogy a dobozka alakja ideális arra, hogy az ember egy titkos aktát helyezzen el benne. Felicia nyugodtnak tűnt, legalábbis sokkal kevésbé izgatottnak, mint Gropius. Felnyitotta a kazetta tetejét, s egy pillantást vetett a dobozba. Aztán belenyúlt. Fehér, puha textíliába bugyolált tárgyat tapintott ki: tenyérnyi patkó volt sárgásbarna elefántcsontból. Itt-ott szinte már porladozott. -Mi lehet ez? - kérdezte Felicia tanácstalanul, választ se várva. - Alighanem valami régiség. A régészek köteteket tudnak írni egy ilyen kacatról. -De miért tartotta páncélszekrényben? És miért épp itt? -Ami nekünk jelentéktelen semmiségnek tűnik, egy régésznek igazi kincs lehet. Egy patkó! - A fejét csóválta. -Egy patkó! - Gropius csalódottan pillantott oldalra. Lelki szemeivel egy kárörvendő vigyort látott, mintha Schlesinger titokban figyelné őket, és tréfát űzne velük. Érezte, ahogy a vér a fejébe zúdul. - Ez minden, ami a trezorban van? - morogta dühösen maga elé. - Tényleg ennyi az egész? - Nagyon úgy néz ki. - Míg Felicia a patkó visszacsomagolásával bíbelődött, rosszkedvűen jegyezte meg: - Maga is többet várt, ugye, professzor? Vagy van valami ötlete, mihez kezdjünk ezzel? Gropius felvonta a szemöldökét. - Az égvilágon semmi - válaszolta. - Ha megfeszülök sem. Felicia gyorsan becsukta a kazettát, és visszatolta a fiókba. Elegük lett a kellemetlen decemberi ködből, mely barátságtalanul szürkére mázolta a festői Opera teret, s elhomályosította a karácsonyi ünnepi kivilágítást. A Sacher kávézóba mentek. Egy rendkívül előkelő portás, aki az üvegajtó mögött kizárólag arra ügyelt, hogy a hírneves üzletbe csak a nívóhoz illő vendégek léphessenek be, hajlongva vezette őket egy exkluzív helyre, egy ablak melletti asztalhoz. Egy pincér felvette a rendelést: két 'Melange'-ot kértek, amely -a régi bécsi kávéházi hagyománynak megfelelően - erős kávé, friss tejszínből vert habkoszorúval. Felicia letörtnek látszott. Jó néhány perc kellett, hogy lazuljon az arcára fagyott csalódottság, s helyét tűnődő mosoly foglalja el - Gropius nem igazán értette, mi oka lehet a mosolygásra. De mielőtt még megkérdezhette volna, minek is örül, Felicia fejcsóválva megelőzte: - Milyen nevetséges, nem? A legapróbb részletekig kidolgozzuk az akciót, maga James Bond se szervezhetné meg jobban az esetleges üldözői lekoptatását, végigkeverjük az estét, és tessék, mit találunk? Egy viharvert, szaros patkót, na jó, elefántcsontból. Gropius szórakozottan kavargatta a kávéját. Azután azt mondta, maga elé bámulva: - Szerintem azért értékesebb, mint ahogy kinéz. De ki tudná eldönteni?! Ami különben Bécset illeti, Schlesinger talán ugyanarra gondolt, mint mi: fel akart szívódni. Elgondolkodva nézett maga elé. A szomszéd asztalnál ápolt külsejű, idősebb úr küzdött a reggeli újságokkal. Szinte birkózott velük: viszonylag kevés időt töltött olvasással, jobbára csak a címeket futotta át, csendesen mormogva lapozgatta, majd nagy műgonddal összehajtogatta őket. Közben folyamatosan dörmögött, ha valamelyik cikk a kedvére volt, vagy felszisszent, ha valami kellemetlent fedezett fel. Háttal ült az ablaknak, egyértelmű volt, hogy unja már a kilátást. A főpincér automatikusan hozta a csillapíthatatlan betűéhségű vendégnek a harmadik csészével is, s természetesen nem mulasztotta el hozzáfűzni: - Parancsoljon, professzor úr! - Félreértés ne essék: a rangot bárki kiérdemelheti egy bécsi kávéházban, ha szemüveget visel. A "professzor" az utolsó újságot is két vállra fektette, majd letette a pakkot egy székre. Gropius szeme a "Kronzeitung" egy nagybetűs főcímén akadt meg, először csak szórakozottan átsiklott rajta, aztán viszont mintha felkapcsolták volna az agyában a villanyt. - Megengedi? - s anélkül, hogy az asztalszomszéd válaszát megvárta volna, elvette az újságot, amely ezt írta: "Titokzatos maffiagyilkosság Torinóban. A Sturo és Po folyók találkozásánál, a várostól északra, pénteken egy kocsiban megtalálták Luciano de Luca biokémikus holttestét. Az autó a parti korlátot áttörve a folyóba zuhant. A rendőrség az első vizsgálatok alapján úgy vélekedett, hogy de Luca professzor, aki egy torinói génlaboratórium vezetője, vezetés közben szívinfarktust kaphatott. A boncolás során viszont kiderült, hogy a professzort Chlorphenüvinphos-szal, azaz a CVP nevű rovarirtószer-injekcióval ölték meg. A balesetnek álcázott gyilkosság az olasz maffiára utal. Az autóroncs teljes körű bűnügyi vizsgálata magyarázatot adhat majd a baleset körülményeire." Szótlanul és falfehéren nyújtotta át az újságot Feliciának. -Istenem! - mondta az halkan, miután elolvasta az újságcikket. - Ez az a Luca lehetett, akivel Arno találkozni akart Berlinben? -Ez az a Luca, akivel végül nem találkoztam Torinóban! De ami igazán vérfagyasztó: de Lucát ugyanolyan injekcióval: CVP-vel intézték el, mint a férjét. -És akkor mi van? - Felicia merően nézett Gropiusra. Mint a fuldokló, úgy kapaszkodott bele a tekintetével. - Mit jelenthet ez? - kérdezte szinte suttogva. - Nem tudom - válaszolta Gropius. - Az viszont kétségtelen, hogy pár pillanaton belül megbolondulok. Még az előbb is úgy gondoltam, igazából de Luca mozgatja a szálakat -közben ő is áldozat. Felicia, én már semmit nem értek! Valaha azt hittem, nyugodtan az eszemre és a logika törvényeire bízhatom magam; de ez, mint látjuk, tévedés. Kik lehetnek ezek a gyilkosok, és mit akarnak elérni? Felicia megfogta Gregor kezét; a férfi azonban oly távol járt, hogy tudomást sem vett a gesztusról. - Egy kis kikapcsolódás mindkettőnknek jót tenne - jegyezte meg bizonytalanul Felicia. - Az Operában a "Nabucco" van műsoron. Szereti Verdit? Gropius még mindig az újságot bámulta, amely még mindig az asztalon hevert. - Szeretem-e Verdit, azt kérdezte? -csattant a nőre ingerülten. - Igen, hát persze. -Jó, akkor szerzek jegyet. Találkozunk a hotelban. Gropius később csak foltokban emlékezett a bécsi Operában eltöltött estére. Míg szeme és füle kedvetlenül követte a színpadi történetet, mely a zsidók babilóniai szolgaságáról és két nő vetélkedéséről szól Izmael király kegyeiért, gondolatban újra meg újra az elmúlt hét eseményeit pörgette. Egymás után, újra és újra sorolta magában az eseményeket, remélve, az ismétléssel talán valami eredményre juthat - de csalódnia kellett. Nabucco, Babilon királya, és lányai, Fenena és Abigail együttesen sem tudták elterelni gondolatait Luciano de Lucáról, s a kiismerhetetlen Francesca Colelláról. - Nem volt igazán jó gondolat ez az opera - mondta Felicia kissé megszeppenve, miután visszatértek az "Interconti" Hotelbe, s a földszinti bárban még rendeltek egy italt. - Ugyan - szabadkozott Gropius. - Nekem kell bocsánatot kérnem, de tényleg nem volt könnyű az operára figyelni. Csak de Luca meggyilkolásán jár az agyam. - Most először nézte meg figyelmesebben Feliciát. A nő elegáns fekete ruhát viselt, széles selyemgallérral, keskeny csipkeszegéllyel a dekoltázsán, mely V alakban mélyen futott két melle közt. A félelemtől és kíváncsiságtól reszketve már-már elsiklott felette, hogy Felicia nő, mégpedig átkozottul jó nő. Kínos élménye Francescával Torinóban - legszívesebben a föld alá süllyedt volna ott, a lakásban -, aztán Rita váratlan kosara... Nem volt épp csúcsformában. És alighanem a bécsi este sem ért volna említésre méltó véget, ha Felicia - meglepetésszerűen - át nem veszi a kezdeményezést. Nem sokkal éjfél után - Gropius már ágyban volt, bár elaludni nem tudott - a kettejük szobáját összekötő ajtón halkan kopogtak. Amikor nem válaszolt, a kopogtatás erősebb lett. Kiugrott az ágyból, fölkapta a fürdőköpenyét s elhúzta az összekötő ajtó reteszét. Aztán kinyitotta az ajtót. Felicia állt előtte, mindösszesen egy vékony fehér pólóban. - Félek - mondta halkan, és átlépett Gropius szobájába. - Fél? És mitől? - kérdezte Gropius, aki annyira meglepődött a látogatástól, hogy le sem esett neki, a nő csak ürügyet keresett, hogy átmehessen hozzá. -Valaki van az ajtóm előtt. Tisztán hallottam! Gropius átment a másik szobába. Egyetlen rántással kinyitotta az ajtót, s kilépett a folyosóra. Semmi. -Bizonyára tévedett - mondta Gropius, visszatérőben a szobájába. Csak amikor meglátta Feliciát az ágyában, akkor értette meg, miről szól a tanmese. Felicia kissé félreértette Gropius bujkáló mosolyát, amivel a férfi zavarát igyekezett leplezni: miközben hívogatóan fölemelte a takarót, hogy mellébújhasson, rákérdezett: - Egy mákszemnyit sem talál vonzónak? De igen, hogyne - akarta mondani, meg azt: kérem, ne értse félre... de mindkettő hülyén hangzott volna, így elhatározta, hogy szó nélkül bújik a takaró alá Feliciához. Fejét bal karjára támasztva Felicia kíváncsian nézett Gropiusra, aki hozzásimult, bal kezével a nő mellét kezdte simogatni. Már első találkozásuktól ingerelték ezek a szép almák... Felicia élvezte a gyöngéd érintést, teste hullámzásba kezdett, aztán hirtelen a vállától egészen a lába ujjáig megvonaglott. De nem maradt adós: a férfi érezte, ahogy Felicia jobb keze a hasáról lefelé kalandozik, hogy aztán - kis híján felkiáltott - merészen megragadja a lényeget. Mámorító érzés volt - habár a nő olyan hévvel tartotta, hogy moccanni sem mert. - És én még azt hittem, meleg vagy! - nevetett Felicia. - Az is vagyok, tűzforró! - válaszolta kapásból. - Remélem, nem vagy nő! - Ééén? Hová gondolsz? - kiáltotta Felicia pajkosan, azzal lerántotta magáról a pólót, és meglovagolta a férfit, aki igyekezett úgy tenni, mintha ilyet aztán soha, de soha nem várt volna. A teste vibrálni kezdett, amikor a bőrén érezte a nő testének forróságát. Felicia valósággal magába szippantotta. Látta, amint kéjesen lehunyja a szemét. Karját összefonta a feje mögött, és ide-oda hajladozott, miközben a mellei ringatóztak, mint a napraforgók ősszel - a látvány megőrjítette. Szomjasan itta magába nagy, sötét mellbimbói látványát. - Szereted így csinálni? - suttogta Felicia és hirtelen megállt. - Mondd, hogy szereted! - Imádom - válaszolta Gropius gyorsan. Bármilyen kérdésre helyeselt volna most, csak a nő folytassa tovább szenvedélyes táncát a testén. Mintha csak kitalálta volna a gondolatát, Felicia újra felvette a ritmust, és úgy vonaglott rajta, mint egy hastáncosnő. Csendben volt, csak szapora lélegzése árulkodott róla, mennyire élvezi. Gropius is elragadtatva hunyta be a szemét. Maga mögött hagyott mindent, elfeledte az elmúlt hét minden történését, karrierjének siralmas végét, az állandó rettegést. És láthatóan Felicia is sikeresen maga mögött hagyta a gondokat... Nem tudta, hogy fél óráig vagy csak öt percig tartott - mindenesetre olyan intenzív és lenyűgöző élmény volt, hogy Gropius semmire sem tudott gondolni, legkevésbé az időre. Amikor végül eljutott a robbanásszerű csúcsra, rövid kiáltásban tört ki, mint akit nyílvessző talált, fölemelkedett, majd, mint aki meghalt, összeroskadt. Felicia egész testében remegett. Karjára támaszkodva a férfi arcára hajolt, szenvedélyesen csókolta, ahol érte, közben óvatosan előre-hátra mozgatta a csípőjét, míg egy elnyomott kiáltás tört ki belőle, s ernyedten zuhant a férfi testére. Amikor Gropius felébredt, beletelt egy hosszú pillanatba, míg megértette, hogy nem álmodott. A nő mellette feküdt, háton, összefont karral, kócosan, a takaró a lába közt, a két melle szabadon. Gropius óvatosan felemelte a fejét, s a reggeli derengésben a nő formás testét bámulta. Eddig nem volt alkalma alaposabban megszemlélni, csak valahol hátul, a kisagyában érezte, mennyire vonzza minden porcikája, mennyire neki alkotta a Teremtő. Most magába szívta a nő látványát, mint egy voyeur, aki tudja, hogy nem figyelnek rá, és nyugodtan legeltetheti a szemét, mert sóvár tekintetét nem utasíthatják vissza. Felicia szép nő volt. Hamvas ifjúsága már elszállt ugyan, de nőként igazi virágkorát élte. Combjai szépen íveltek, a csípője határozott vonalú, mellei telve édes ígéretekkel. Bőre sötéten, selymesen fénylett, s gyöngéd érintésekre csábított. -Gyakran legelteted a szemed kiszolgáltatott, meztelen nőkön? - kérdezte hirtelen Felicia, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna. Gropiust rajtakapták, pár pillanatba telt, mire ki tudta nyögni: - Csak ha olyan izgatóak, mint te. Felicia erre kinyitotta a szemét, Gropius szájon csókolta. Sokáig nézték egymást. - Azt kívánom - mondta Gropius -, bárcsak más körülmények között találkozhattunk volna! 8. FEJEZET Az első éjszaka után a nők különbözőképpen viselkednek -a variációk száma szinte végtelen. Felicia Schlesinger a váratlan bécsi élményt a kezdőlökésnek tekintette, hogy elengedhesse végre a férjét. Arno ugyanis még mindig jelen volt a házban, amit Felicia négy éven át - pontosabban a négy év azon rövid időszakaiban, amikor a férje nem külföldön tartózkodott - megosztott vele. Nem tudott úgy kinyitni egy szekrényt, hogy ne az ő ruhái és fehérneműi dőljenek ki belőle. Személyes tárgyak, fotók, apró ajándékok az utazásairól, és az asszony számára idegen könyvek hevertek szerteszét, s tartották ébren az emlékezést. Úgy érezte, a sok apróság mind-mind őt figyeli, s ez az érzés egyre csak fokozta szorongását. Karácsony és újév is eltelt. Az ünnepeket együtt töltötték. Most a múlthoz vezető összes hidat le akarta rombolni, azokat legalábbis mindenképp, melyek akadályozták az újrakezdésben. Nem volt könnyű helyzetben. Még mindig nem tudta, mindent megadott-e a férjének, elég megértő volt-e vele, helyesen járt-e el, és... hogy szabad-e hergelnie magát azon, hogy a férfi eltitkolta másik életét - aztán egy boríték mindent eldöntött. Akkor fedezte fel, amikor a férje ruháit egy nagy kartondobozba rakta, épp annak a fehér öltönynek a zsebében lapult, amit Arno Las Vegasban az esküvőjükön viselt. A borítékon izraeli bélyeg és egy postabélyegző volt, amit nem tudott kibetűzni. A feladó Sheba Yadin. Semmi helységnév vagy utca. Sheba Yadin? Még sohasem hallotta ezt a nevet. Egy pillanatig habozott, kivegye-e a levelet a borítékból, vagy olvasatlanul eldobja. Biztos nem lesz kellemes. Nem ok nélkül dugta Arno egy elfekvő öltöny zsebébe. Végül azonban győzött a kíváncsisága. Tisztán akart látni, tudni akarta, mi rejtőzik a sok képtelen történés mögött, amik férje halála óta sorozatosan üldözik. Hogy Arnónak volt egy másik élete is, ezt már bizonyosan tudta. Egy rántással húzta ki a levelet a borítékból. Egyszerű, zöld tintás, kislányos írás. A levél végén vörös rúzsos ajaklenyomat. Felicia falta szemével a suta németséggel írt sorokat. "Tel Aviv, március 3. Mindenfelett szeretett Vakondom! Már hét nap elmenve, hét hosszú nap, amikor nem éreztelek téged énbennem, és nem tudom, még meddig bírom elviselni ezt. Nem múlik el eközben egy perc, amelyikben ne gondolnék rád és azokra a Jeruzsálemben együtt töltött órákra. Miért engedsz engem így szenvedni? Nem él vajon éppen úgy benned az az igény, hogy engem szeress? Vagy közben te megváltoztattad a terveidet? Talán jobb a feleséged, mint amilyen én? Mondd meg, ha ez az állás. Mindent megcsinálok érted! A milliókkal új életet elkezdhetünk, valahol Európában vagy Amerikában. Nyugodt lehetsz, úgy tudok hallgatni, mint sírgödör. Ha pedig nem tudnád az ígéret betartani, és visszafordulnál a feleségedhez, át kell gondolnom, hogyan viselkedjek. Te tudod, mit ér amit tudok. Erre azonban egyáltalán nem szeretnék gondolni. Szeretlek és akarlak! Téged, téged, téged! - Love, Shalom: Sheba." Felicia szeme előtt táncba kezdtek a zöld tintasorok. - Minden felett szeretett Vakond! - sziszegte maga elé. Aztán, kis szünet után izzó gyűlölettel a hangjában: - Olcsó kis zsidó kurva! Dühében összegyűrte a levelet, aztán néhány pillanat múlva kisimítgatta, mint valami értéket. Aztán még egyszer elolvasta. Ostoba liba - szidta magát, miután újra végigolvasta -, miért hittél Schlesingernek? Egy férfi sem érdemel bizalmat, aki a fél életét házon kívül tölti! Ez a levél... piszkosul fájt. Igazából nem is azért, mert írásos bizonyítéka volt Arno hűtlenségének - nem; sokkal inkább saját jóhiszeműsége és naivitása gyötörte. És ha a gondolat, hogy Arno Gropius kezében halt meg, eddig problémát jelentett, hát a levél mindent elsöpört. Sőt... Hirtelen az jutott eszébe, a férfi csak bosszút állt. Sötét gondolataiból a telefon csörgése riasztotta. Egy fiatalos hangú úr volt, bizonyos dr. Rauthmann a berlini Humboldt Egyetem régészeti intézetéből. Udvariasan elnézést kért a zavarásért, aztán terjengősen sajnálkozását fejezte ki Schlesinger halála miatt, akit ő és kollégái egyaránt nagyra becsültek. - Szabadna tudnom, miért hívott fel? - szakította félbe Felicia a mesterkélt részvétnyilvánítást. A férfi sokáig hallgatott, végül így válaszolt: - Önnek bizonyára nem kell elmesélnem, hogy a kedves férje mekkora megbecsülésnek örvendett szakterületén. Különcnek számított, ami mostanság a tudományban egyre inkább ritkaságszámba megy. Pedig ezek a magányos különcök, akik eltökélten csak a céljukat követik, tekintet nélkül a bevett szokásokra, nos, ők a tudomány valódi hősei. A férjének is volt - bizonyára nem árulok el titkot - néhány ellensége, mindenekelőtt az anyagi szabadsága miatt. Ez tette lehetővé, hogy olyan terveket is megvalósíthasson, amiket az állami intézmények csak halogattak. Ezért mi mindnyájan irigyeltük őt. Mert amikor közülünk a legtöbben íróasztalnál dolgoztunk, férje a helyszínen vezette az ásatásokat. Úgy ismerte a Közel- és Közép-keletet, mint a mellényzsebét, és olyan helyeken járt, amelyeket legtöbben közülünk csak az irodalomból ismerünk. Irigylésre méltó, valóban, irigylésre méltó! Ő kiválaszthatta magának a kutatási feladatokat, és az intézményeket, amelyekkel együtt dolgozott. De miért is beszélek, hiszen ezt ön is jól tudja. A dicshimnusz kissé meglepte Feliciát, mert Arnótól - ha nagy ritkán beszélt a munkájáról - pontosan az ellenkezőjét hallotta. Többször is rosszallóan nyilatkozott az állami intézmények nagykutyáiról, sőt, viccelődött vele, milyen egysíkúan gondolkodnak, mennyire korlátoltak. - És mit tehetnék önért, dr. Rauthmann? - kérdezte nyomatékosan Felicia. Rauthmann zavartan krákogott, és igyekezett diplomatikusan válaszolni: - Amint bizonyára tudja, asszonyom, a férje legutóbb egy kutatási tervezeten dolgozott, a Jeruzsálemi Egyetem számára. Eddig semmi nem jelent meg belőle. Minket - vagyis intézetünket - nagyon érdekelné a kutatási anyag. Nagy részét a férje nyilván hátrahagyta. Mit szándékozik kezdeni vele? - Hát, ezen még nem gondolkodtam - válaszolta Felicia. - Tökéletesen megértem. Kérem, bocsássa meg a tolakodásom. Szeretnénk azonban megelőzni kérésünkkel más intézeteket, amelyek nyilván szintén megkeresik majd. Ebben kétségem sincs. Lenne esetleg lehetőség rá, hogy valamikor belenézhessünk a férje tudományos hagyatékába? Az idegen telefonáló szavai egyre fokozták a bizalmatlanságát, ugyanakkor azonban kíváncsi is lett. Úgy érezte, mintha ez a dr. Rauthmann sokkal többet tudna a férje munkájáról, mint ő. - Természetesen - válaszolta Felicia -, Csak mondja meg, önöknek mikor lenne alkalmas. - Esetleg holnap délután? Mondjuk kettőkor? -Holnap? - kérdezte Felicia meghökkenve. -Igen... Tudja, véletlenül épp Münchenben van egy kis dolgom, kapóra jönne. Nem fogom sokáig feltartani, csak egy nagyjábóli áttekintésről lenne szó. Gyanítom, hogy a férje nem kevés dokumentációs anyagot halmozott fel. Akkor hát holnap! És köszönöm a kedvességét! Alig tette le a telefont, máris kétségek lepték el, vajon megbízhat-e ebben az állítólagos dr. Rauthmannban. A tudakozóban megérdeklődte a berlini Régészeti Intézet telefonszámát. Felhívta a központot, és dr. Rauthmannt kérte. Amikor a férfi jelentkezett, letette. Ezután Gropiust hívta fel. -Hogy vagy? Mi újság? - érdeklődött Gropius, amikor meghallotta Felicia hangját. - Ó, nagyon is sok újság van! - válaszolta Felicia. - Például hogy Schlesinger egy aljas szemét volt! -Nagy ég, mi történt? - Gropius hallotta, hogy a nő a könnyeivel küzd. - Viszonya volt valami izraeli nővel! -Honnan tudtad meg? -Épp egy dobozba pakoltam a ruháit, és épp abban az öltönyben, amit a Las Vegas-i esküvőnkön viselt, találtam egy szerelmeslevelet, egy bizonyos Sheba Yadintól, így kezdődik: Minden felett szeretett Vakondom! Még németül se tudott rendesen az a senki! - Sajnálom! - nyögte ki Gropius. - Nem kell! - válaszolta Felicia. - Ha lett volna még akár egyetlen ok is, hogy gyászoljam, már az is elveszett. Fűvel-fával csalt, én meg, ostoba liba, hittem neki! Hogy tudtam ilyen idióta lenni?! -Hogy tudnálak megvigasztalni, kicsim? - kérdezte Gropius gyöngéden. - Gyere át, és aludj itt! És jó lenne, ha holnap itt tudnál lenni. Egy berlini kutató jelentkezett be. Arno tudományos hagyatéka iránt érdeklődött. A neve dr. Rauthmann. Utánanéztem: létezik. Valahogy mégsem bízom benne igazán, bár nagyon sokat tud Arno munkájáról. - Indulok - válaszolta Gropius. Amikor Gropius másnap reggel Felicia ágyában fölébredt, kellett pár pillanat, mire rájött, hol is van. Elmosolyodott. Milyen rég ébredt utoljára egy idegen nő ágyában. A konyhából a kávéfőző halk szuszogása hallatszott, pirítós ínycsiklandó illata szállt mindenfelé. Gropius olyan jól érezte magát, mint már rég. Nem épp ideális körülmények között hozta össze őket a végzet, de most úgy tűnt, hogy mindkettőjük révbe érhet - ha egyszer minden rendbe jön. A kilátás a teraszról a Tegern másik partjára egyszerűen lélegzetelállító volt. A kelő nap még alacsonyan járt, sugarait a csupasz fákon át a hegyoldalra szórta. Hideg volt, az évben alig havazott; ez azonban nem zavarta sem Gregort, sem Feliciát. Nem voltak nagyon oda a téli sportokért. Felicia egy szál fehér pólóban, ám egy akkora tálcával jelent meg a hálószobában, hogy alig tudta átfogni. Sugárzott a jókedvtől. - Jó reggelt, a szálló igazgatósága kivételesen engedélyezte, hogy a reggelit szobalánnyal együtt szervírozzuk önnek! Gropiusnak nevetnie kellett: csak most vette észre, hogy a tálca alatt Felicián semmi sincs... - Ez esetben a törzsvendégük leszek! - válaszolta, és nézte, ahogy Felicia lerakja a tálcát egy ott álló asztalkára. Nyújtotta a kezét a nő után; de Felicia védekező állásba helyezkedett: - A személyzetnek szigorúan tilos a vendégekkel való érintkezés! Ágyban reggeliztek. Gropius alapvetően gyűlölt az ágyban reggelizni - a morzsák miatt. De Feliciával minden más volt. Mintha csak most kezdődött volna el az új élete. Az ilyen pillanatokban megpróbálta feledni a múltat, de mindig csak percekre sikerült. Aztán visszatértek a gyötrő kérdések, melyek hetek óta nem hagyták nyugodni, és amelyekre nem találta a választ. Kifejezéstelenül meredt maga elé, és megpróbálta rendezni a gondolatait. -Min tépelődsz? - kérdezte Felicia, aki már egy ideje figyelte. Gregor összerezzent: úgy érezte, rajtakapták. Itt ül egy fantasztikus, félmeztelen nővel az ágyban, egy pompás reggeli mellett, mesés kilátással a Tegern-tóra, de gondolatban egészen máshol jár - épp Torinóban. -Nem megy ki a fejemből de Luca halála - válaszolta Gregor, és nem nézett Feliciára. - Megesküdtem volna, hogy ő is ezekhez a szemetekhez tartozik. Minden jel erre utalt - és tessék, most ő is odaát van. Mi folyik itt? Én nem értem. -Alighanem jó pár veszekedés vagy sima nézeteltérés akad közöttük is, nem gondolod? Az meg köztudott, hogy nem sokat teketóriáznak. -Lehet, de ha vita van, akinek nem volt igaza, vagy aki lassabb, az feltűnés nélkül, nyomtalanul eltűnik. Soha többé nem hallasz róluk. De Luca halála viszont nagyon is látványos volt. És nem csak azért, mert minden újság beszámolt róla. Meg vagyok róla győződve, hogy de Luca halálát figyelmeztetésnek szánták. -Kit akartak volna figyelmeztetni? Gropius Felicia szemébe nézett. - Talán engem. Nem ez lenne az első intés. Aggódón, mintha védeni akarná, Felicia keze közé fogta Gropius jobb kezét. - Meddig akarod még folytatni? Néha azt érzem, szándékosan tönkre akarod tenni magad. Miért nem hagyod már az egészet, és bízod a többit a rendőrségre? -A rendőrségre? - Gropius keserűen felnevetett. - Te is láthatod, mennyire jutott mostanáig a rendőrség. Ezeknél még mindig én vagyok a legfőbb gyanúsított. Már rég rács mögött lennék, ha a legapróbb bizonyítékuk is lenne ellenem. Valahogy az a gyanúm, a rendőrök abban bíznak, idővel magától megoldódik minden, az ügy kinyomozza magát. Várják Véletlen felügyelőt, aki az esetek felét felgöngyölíti. Hiszen mire ennek az egész hacacárénak vége, a karrieremnek is annyi, és mehetek - mint annyi jobb napokat látott orvos - gyógyszerügynökként házalni, és vidéki körorvosoknak ékes szavakkal egy új Bayer-, vagy Schering-hashajtó előnyeit ecsetelni. - Ha egyszer a folyóból húznak ki holtan, mint de Lucát, már azt sem fogod tudni csinálni! - vetette ellen Felicia. -Kérlek - térj már észre! -De Felicia, ezek az emberek már tízszer kinyírhattak volna, és nem tették! Vajon miért? Megmondom: mert szükségük van rám. Élve fontosabb vagyok nekik, mint holtan! -Ez nagyon biztatóan hangzik, igazán. Gropius vállat vont és kinézett a tóra. - Már tízszer kinyírhattak volna! - ismételte Gropius, gondolataiba merülve. Rauthmann a megbeszélés szerint, pontban két órakor érkezett. A ruhája éppoly mértéktartó, mint a modora: szürke öltöny, fehér ing, és - apró trágárságnak - egy piros-fekete csíkos nyakkendő. Sötét kefehaja és tömött bajusza idősebbnek mutatták, mint amennyi lehetett. Felicia jó negyvenesnek saccolta. Könnyed meghajlással átnyújtott egy névjegykártyát, Felicia pedig bemutatta Gropiust, mint családi barátot, aki segít neki a férje halálával rá szakadt feladatokkal megbirkózni. Rauthmann ismételten bocsánatot kért, amiért Schlesinger halála után olyan sietősen bejelentkezett. - De - fejtette ki komoly arccal - a tudományos anyag, amit a kedves férje hátrahagyott, számunkra túlontúl jelentős ahhoz, hogy másnak engedjük át. Intézetünk egyébiránt kész lenne akár azonnal kiállítani az átvételi elismervényt az anyagról. Gregor és Felicia meglepetten néztek rá. - Egy pillanat - vetette közbe Gropius. - Hiszen még nem is tudja, mi van Arnold Schlesinger hagyatékában. - Kérem szépen, kedves uram - Rauthmann mindkét kezét feltartotta. - Elég pontosan tudjuk, mivel foglalkozott. És a megjelent publikációi is több mint érdekesek voltak! -Mivel foglalkozott Schlesinger legutóbb? - akarta tudni Gropius. Rauthmann egy csapásra visszavett a tempóból. Nem igazán értették, min mosolyog, miközben így válaszolt: - Nos, a Közel-Kelet ókortörténetével foglalkozott, hírnevét azonban inkább bibliai tárgyú kutatásainak köszönheti - ugye, asszonyom? Felicia nagy lélekjelenléttel bólintott rá. Hogy Arno főképpen bibliai régészettel foglalkozott, ez újdonság volt számára, legalábbis a férje egy szóval sem említette. - A helyzet az - fordult Rauthmann Gropiushoz -, hogy Palesztina és az Új testamentum helyszínei a XIX. század végéig régészeti értelemben teljességgel feltáratlanok voltak. Ma viszont a helyzet teljesen megváltozott: Izrael és Palesztina a legfrekventáltabb helyek közé tartozik. És Arno Schlesinger nem kevéssel járult ehhez hozzá. Igaz, nagy árat fizetett érte! -Nagy árat? - Gropius kérdőn tekintett Rauthmannra: - Hogy érti ezt? Rauthmann segélykérő pillantást vetett Feliciára, mintha félne válaszolni. - Nos - kezdte aztán habozva -, a baleset. Kezdetben azt mondták, hogy Schlesinger a terepjáróval aknára futott... de ezt talán a hölgy jobban el tudná önnek mondani. - Szó sincs róla! - tiltakozott Felicia. - A férjem sohasem beszélt a baleset körülményeiről. Azt mondta, utólag már nem akar engem felizgatni. Ön talán úgy tudja, nem is baleset volt? Rauthmann idegesen bíbelődött a nyakkendőjével, aztán halkan annyit mondott: - Bombamerénylet volt. Pierre Contenautól tudom, egy francia kollégától, aki Beershebában vezeti az ásatásokat. Ő ott volt, amikor történt. - Merénylet? - Gropius elhúzta a száját. - Azon a területen minden nap történik bombamerénylet. Nem valószínű, hogy Schlesinger ellen irányult! -Higgyen nekem, úgy van, ahogy mondom. Ott, ahol Schlesinger ásatott, korábban sosem robbant bomba - mondta nyomatékosan Rauthmann. Gropius elgondolkozott. - Ez azt jelentheti, hogy a merénylet Arno Schlesinger ellen irányult! -Vagy esetleg a munkája ellen. -Vagy mindkettő egyszerre! - Gropius egy percre elhallgatott: - Ez nonszensz! Ki az ördögnek állna érdekében, hogy egy német régészt egy izraeli ásatáson a levegőbe röpítsen? Hacsak nem... - Föltehetek önnek egy lényeges kérdést? - kezdte Gropius körülményesen. - Van-e az önök szakmájában konkurenciaharc? Tudom, miről beszélek. Orvos vagyok, és bizton állíthatom, nincs még egy hivatás, ahol olyan elterjedt lenne a szakmai féltékenység, mint az orvostársadalomban. - Természetesen nálunk is van ilyesmi! A tudományos kutatás nem egyszerű pálya, a jobb munkahelyekre szinte lehetetlenség bejutni, nem titok! Gropius bólintott, majd Rauthmannra nézett, és azt kérdezte: - Arno Schlesingert kedvelték a kollégái? Rauthmann lopva Feliciára nézett, aki elkapta a tekintetét, és azt mondta: - Ne féljen, doktor Rauthmann, rám nem kell tekintettel lennie. Rauthmann nagyot nyelt. - Őszintén szólva, szerintem épp annyian gyűlölték, mint ahányan tisztelték. Mert sokan tisztelték a tudásáért és éles eszéért. És sokan gyűlölték -bocsásson meg, hogy így kimondom -, mert nagyon sok pénzt tudott áldozni rá, hogy olyan ásatási engedélyeket is megszerezzen, amikre más egy fél életen át hiába várt. -Tehát lehetségesnek tartja, hogy valaki...? - Nem! - vágott a szavába Rauthmann. - Minden szakmai rivalizálás ellenére sem tartok egyetlen kutatót sem a kollégáink közül képesnek arra, hogy gyilkoljon. Senkit sem! - Feliciához fordult: - Ha szabad lenne végre emlékeztetnem jövetelem tulajdonképpeni céljára... -Természetesen - Felicia felállt, és megkérte dr. Rauthmannt, kövesse. Gropius tisztes távolságból - nehogy a látogató úgy érezze, megfigyelés alatt áll - követte őket. Rauthman szeme felcsillant, amikor meglátta a dolgozószoba polcain százával sorakozó dossziékat. Fedőlapjukon kifakult lapok jelezték, melyik mit tartalmaz. A földrajzi adatok megjelölése mellett - Salamis, Tyros vagy Tell el-Farah - történelmi korszakokra is lehetett utalást találni, mint Mykene, Villanova-kultúra, vagy Badari-kultúra. - Egy kis rendetlenség van, tudom - jegyezte meg Felicia, amikor észrevette Rothmann csodálkozó pillantását. - A rendőrség kölcsön vett néhány aktát, amiket nemsokára visszahoznak. A régészeti fejtegetések valószínűleg nem kötötték le őket igazán. Rauthmann bele-beletúrt egy dossziéba, belelapozott, aztán elismerően bólintott, majd visszatette a helyére. Gropiusnak feltűnt, hogy Rauthmann szó nélkül fogadta annak hírét, hogy a rendőrség pár aktát lefoglalt. Láthatóan nem hagyta magát kizökkenteni: mindegyik dosszié egyformán érdekelte, válogatás nélkül szemezgetett bennük. Olvasószemüvegének vastag üvege mögött a szeme akkorának látszott, mint valami bagolyé. -Iszik velünk egy kávét? - kérdezte Felicia, és anélkül, hogy megvárta volna a választ, kiment. -Kegyetlen, hogy így kellett végeznie - mondta Rauthmann, amikor magukra maradtak. Gropius azon tűnődött, vajon a másik tudhatja-e, milyen kapcsolatban állt Schlesingerrel. Nem reagált Rauthmann mondatára. Inkább azt kérdezte: - Szabad érdeklődnöm, valamit konkrétan keres ebben a káoszban? - Igen, hogyne... Azaz... - válaszolta Rauthmann, anélkül, hogy abbahagyta volna a turkálást -, ez egy neves kutató életműve, aminek teljes egésze iránt érdeklődik intézetünk. -Rövid gondolkodás után hozzátette: - Nem szólna pár jó szót az érdekünkben? Ha Schlesinger asszony hajlandó lenne a férje hagyatékát egy alapítvány javára felajánlani, nem csekély adókedvezményre lenne jogosult! - Értem - válaszolta szórakozottan Gropius, anélkül, hogy igazából követte volna, mire gondol Rauthmann. - Meglátom, mit tehetek. De engedjen meg nekem még egy kérdést: az a francia régész... - Contenau. Pierre Contenau! -...nos, ez a Contenau... Elképzelhetőnek tartja, hogy esetleg többet tud a Schlesinger elleni állítólagos merényletről? - Azt hiszem, igen - válaszolt habozás nélkül Rauthmann. - Csak valahogy az volt a benyomásom, nem szívesen beszél róla. Contenau csak homályos célzásokba bocsátkozott, amelyek nem is igazán érdekeltek. Elég különös ember egyébként, mint majd' minden régész. - És hol él? - Amennyire tudom, az év egyik felét Jeruzsálemben dolgozza végig, a nyarat viszont rendszeresen Párizsban tölti a feleségével és a lányával - irigylésre méltó élete van. - És önnek? Már ha nem veszi tolakodásnak. - Én a tudományt vettem feleségül - ha erre kíváncsi. Minden percemet a munka tölti ki. Sajnos az intézetünk nem igazán költhet külföldi ásatásokra, úgyhogy az én kutatásaim egy-két négyzetméteres területre korlátozódnak - az íróasztalomra! - Kicsit kesernyés volt a nevetése. Felicia belépett a kávéval, mire Rauthmann félbehagyta a kotorászást. Feliciához fordulva így szólt: - A férje nem akármilyen anyagot hagyott hátra. Ha megengedi, intézetünk rövidesen írásbeli ajánlattal keresné meg arra vonatkozóan, hogy milyen feltételek mellett lehetne ezt a hagyatékot egy alapítványba bevinni. E forma egyrészt azzal járna, hogy Arnold Schlesinger nevét méltó módon őrizné meg, másrészt éveken át kedvező adózási feltételeket teremtene önnek. Természetesen nem kell most azonnal döntenie. - Mi a véleményed róla? - kérdezte Felicia Gregort, miután Rauthmann elment. -Nehéz megmondani -, válaszolta Gropius. - Először kicsit rejtélyesnek tűnt, mintha nem tudná, mit is akar tulajdonképpen. -És most? Gropius vállat vont. - Amikor beszélgettem vele, úgy éreztem, őszinte. És igaza van: ezek az akták egy élet munkáját rejtik, és az sem kétséges, hogy Schlesinger nagyon elismert tudós volt. - Egy szemétláda volt! - Egyik nem zárja ki a másikat. Schliemann sem büszkélkedhetett valami acélos jellemmel, de zseniális régész volt! Napóleon emberileg nulla, de felülmúlhatatlan hadvezér. Vagy Klaus Kinski - egy gusztustalan alak, mégis korszakos színész. A nő összefont karral állt az ablaknál. Halkan csak annyit mondott: - De mi oka lehetett Arnónak, hogy elhallgassa előttem, hogy bombamerénylet volt, nem pedig baleset? Gropius a nő mellé lépett, és átfogta a vállát: - Ha ezt megtudnánk, óriásit lépnénk előre! Röviddel este tíz előtt tért vissza Gropius a Tegern tó mellől Münchenbe. Maga sem tudta mi, mindenesetre valami visszatartotta, hogy még egy éjszakát Feliciával töltsön. Már messziről kiszúrta az autót, amely parázsló helyzetjelzőkkel a garázsa mellett állt, egy pillanatig habozott is, ne forduljon-e meg, és tűnjön el ismét. De a várakozó autóban felismerte Dirk Levezovot. Napok óta nem hallott már felőle. Amikor Levezov meglátta, kiszállt a kocsiból, és hozzá lépett. -Egész nap próbáltam elérni, professzor úr! Sürgősen mondanom kell valamit! -Jöjjön be! - válaszolta Gropius. Elég jól ismerte már a detektívet, tudta, milyen szívesen dramatizálja a dolgokat. Alighanem most is pénzről lesz szó, a többi parasztvakítás. - No, hát mi lehet az a sürgős dolog? - Pénzre van szükségem! - válaszolta sürgetően a detektív. - Pénzre van szüksége, ki gondolta volna - jegyezte meg gúnyosan Gropius -, én meg már azt hittem, talán valami fontos megfigyelést tett, ami előre vihetne bennünket. Levezov fensőbbséges arckifejezéssel helyet foglalt a heverőn. Azután azt mondta, miközben élénk gesztusokkal igyekezett kiemelni mondanivalójának fontosságát: - Kollégája, dr. Fichte, holnaputánra bejelentett egy repülést Prágába. Geller barátomtól tudtam meg. Fichte tíz óra körül akar felszállni. - Ez igazán érdekes! - Gropius elgondolkozva bámult a nyomozóra. -Azt gondoltam, ha beleegyezne, holnap én is Prágába repülnék, hogy Fichte sarkában legyek, amikor megérkezik. -Nem rossz ötlet, Levezov, sőt, egyenesen briliáns! Mennyire lenne szüksége? - Ötezer? - válaszolta a detektív. Óvatos hangsúlyából kitűnt, a felével sem lenne elégedetlen. - Végül is nem tudom, mi vár rám Csehországban, és a szállodák sem olcsók épp Prágában. Gropius kiállított egy csekket, és átadta Levezovnak. -Fichte minden egyes prágai lépéséről tudni szeretnék. Minden csekélység fontos lehet. Bízom önben. Kérem, mindenről értesítsen. Mindenekelőtt azt szeretném tudni, mikor jön vissza a nagyra becsült kolléga úr. - Bízhat bennem, professzor! Én is alig várom, hogy lássam, hogyan szorul a hurok egyre jobban Fichte nyaka körül! Levezov már másnap Prága felé tartott. A Ruzyne repülőtér, Prágától néhány kilométerre nyugatra, a kladnói útnál van, elég ronda épületekkel, mint a legtöbb repülőtér a kommunista időkből. Emiatt azonban áttekinthetőbb, kevésbé lehet benne eltévedni, mint mondjuk a frankfurti, vagy a párizsi Charles de Gaulle repülőtéren. Levezovnak pár perc alatt sikerült megtalálnia a kijáratot, melyet a magánrepülők pilótái és utasai használnak. Csupán ennyi előkészületre volt szüksége. Autót bérelt, egy nem feltűnő, bézs színű Skodát. Brevnovon át a belvárosba autózott, majd tovább, Visehrád kultúrpalotája felé, ahonnan pár lépés csupán a Corinthia Towers szálló, két egymás mellé épített üveges toronyépület, 500 szobával és közvetlen metrókapcsolattal - mindenféle szempontból ideális választás egy magándetektív számára. Prága nem volt ismeretlen számára, már többször is megfordult a gyönyörű városban, így a délutánt a belváros ismert kávéházaiban töltötte; a Hradzsin téren lévő Kajetankában, a Slaviában, ahonnan a Nemzeti Színházra, a Hradzsinra és a Károly-hídra nyílt kilátás, majd a Vencel-téren lévő Alfában. A legendás U Flekuban, ebben az ötszáz éves, füstös söntésű, egyedülálló atmoszférájú sörözőben evett valami csekélységet, és ivott egy korsó barna sört, aztán visszament a szobájába, és pontban hét órára ébresztést kért. Bölcsen tette, mert az erős cseh sör jó altatónak bizonyult. Kétszer is rá kellett csörögnie a telefonos kisasszonynak, mire magához tért. Taxival, fél tizenkettőkor érkezett a Ruzyne reptérre. Nem volt nagy forgalom, s ez kapóra jött. Levezov még egyszer becserkészte a területet, végigsétált minden úton, amit a Németországból érkező vendég érkezés után igénybe vehet, s meggyőződött róla, hogy sem liftek, sem ajtók nincsenek, melyek a célszemély követésében gátolhatnák. Tizenkettő előtt tíz perccel magas, sötét tekintetű férfi bukkant fel, a legfinomabb anyagból készült fekete kabátban. Úgy tűnt, ugyanazt a kijáratot mustrálgatja, mint Levezov, közben szemmel látható unalommal járkált fel s alá. Levezov nem ismerte, következésképp azt sem tudta, jelenléte véletlen-e, vagy összefüggésben állhat az ő megbízatásával. Biztos távolságban Levezov előhúzta teleobjektíves kameráját a zsebéből, s néhány felvételt készített az ismeretlenről. Már épp el akarta süllyeszteni a fényképezőgépet, amikor az ajtó mögül, amit oly hosszú ideje szemmel tartott, egy férfi társaságában dr. Fichte lépett ki, s egyenesen a sötét köpenyes férfihoz ment. Levezov nagy lélekjelenléttel újra lenyomta a kioldógombot a gépén. Aztán gyors mozdulattal eltüntette köpenye alá. A három férfi izgatott társalgásba merülve igyekezett a kijárathoz, majd a közeli parkolóhoz mentek. Levezov intett egy taxinak, s egy húszeurós hathatós segítségével értésére adta a vezetőnek, maradjon a három férfi nyomában. Azok rövidesen beszálltak egy sötét Mercedesbe: - Kövesse! - mondta Levezov a taxisnak. A kócos, barázdált arcú sofőrnek szemmel láthatóan kedvére volt a dolog. Izgalmas szerepét átélve állandóan sávot váltott, pár piros lámpát is könnyű szívvel figyelmen kívül hagyott, így jutottak szorosan a fekete Mercedes mögött a Vencel térre, ahol a kocsi egy lenyűgöző szecessziós épület, a Hotel Európa előtt állt meg. Levezov biztos távolságból figyelte, ahogy egy hordár becipelte a vendégek csomagjait. Aztán belépett a hallba, és leült egy bőr karosszékbe, ahonnan a pultot feltűnés nélkül szemmel tarthatta. Fichte és kísérője kitöltötte a bejelentőlapokat - a harmadik férfi viszont nem adminisztrált. Vagy már régebben a szállóban lakott, vagy csak annyi volt a feladata, hogy a másik kettőt ideszállítsa. Levezov biztonságban érezte magát; tudta, hogy Fichte nem ismerheti, és a másik két férfit sem látta még soha. Ezért felállt, s háta mögött összefont karral le s föl járkált a hallban, mintha várna valakit. Valójában azonban megpróbált valamit elkapni a három férfi beszélgetéséből. Lehet, hogy rosszul játszotta a szerepet - a portás mindenesetre hirtelen megszólította, ráadásul németül: - Segíthetek valamiben, uram? Levezov összerezzent, de egy pillanatnyi ijedség után újra nyeregben érezte magát, és nyugodtan azt válaszolta: - Nem, köszönöm, csak várok valakit. A három férfi mind e közben elköszönt egymástól, s a szobájukba indultak. Idegesnek látszottak. Levezov annyit hallott, hogy három órára beszéltek meg találkozót, hogy együtt elmenjenek a Pode... a Pode... - a végét nem értette. Aztán elnyelte őket a lift. Levezov elgondolkodott, hogyan juthatna közelebb hozzájuk. Gyorsan döntött, és odalépett a portáshoz. Bár csak néhány évet töltött a szakmában, de pontosan tudta, hogyan szerezhet meg legkönnyebben egy felvilágosítást: sose vágj a közepébe, mindig beszélj mellé egy kicsit. De valami azt súgta neki, kivételesen ne a bevált recept szerint járjon el: -Épp most szállt meg önöknél egy bizonyos dr. Fichte Münchenből. Elárulná, ki volt vele az a két férfi? - Pillanat, uram! - mondta a portás, miközben egy pillantást vetett a pultban elhelyezett monitorra. - Akarja, hogy kapcsoljam az úr szobáját? -Nem, félreértett! - válaszolta Levezov. - Engem csak a két férfi érdekelne, akikkel volt. -Sajnos nem áll módomban vendégeink nevét... - Tudom - szakította félbe Levezov a kötelességtudó portást, közben kihúzott egy bankjegyet a zsebéből, és észrevétlenül elé tolta. Ötven euró tűrhető pénz egy prágai hotelportásnak, arra mindenesetre elég, hogy elfeledtessen minden előírást és diszkréciót. - Kérem, foglaljon helyet egy pillanatra - mormogta a portás a szája sarkából, s egy biccentéssel a hotel halljának hátsó végében elhelyezett ülőgarnitúrára intett. Levezov engedelmeskedett, a portás pedig rövidesen megjelent. Szó nélkül egy cédulát nyújtott át. -Még valamit - ragadta meg Levezov a portás karját. -Ismer valami olyan helyet itt, a közelben, aminek valami... podéval kezdődik a neve? -Talán Podebradyra gondol, uram? -Az lesz az, Podebrady. -Itt természetesen mindenki ismeri Podebradyt, egyike a leghíresebb fürdőinknek, körülbelül negyven kilométerre az Elba mentén. Feltétlenül meg kellene néznie azt a várost, uram! Levezov barátságosan rábólintott, mire a hotelportás eltűnt. Aztán a cédulára vetett egy pillantást. Szálkás betűkkel három nevet írt rá a portás: Dr. Fichte, dr. Alexej Praskov, Thomas Bertram. A nevek alatt még néhány sor állt: "Ha netán segíthetek még valamiben, esténként általában 19 órától megtalál a "Zlateho tygrá"-ban, az "Arany Tigris"-ben. Husova 17. Levezov a metróval három megállót utazott a szállodáig; a garázsmesterrel felhozatta a mélygarázsból a kölcsönautót, s a Legerova úton visszatért a városba, a Vencel térre, ahol alig pár méterre az Európa szállótól talált egy parkolót. A kocsi kormányára hajolva szemmel tartotta a szálló bejáratát. A fekete Mercedes még mindig ott állt. Ahogy megbeszélték, röviddel három óra után lépett ki a három férfi a hotelból; Fichte, akit már ismert, Praskov, akire pontosan illett Gropius leírása, és Bertram, akinek a neve a szervátültetési listán szerepelt. Praskov vezetett. A városon át vezető autópályán északnak indult, s nem sokkal a Florenc autóbusz-pályaudvar után rákanyarodott a Sokolovskára, mely egy hosszú kivezető út kelet felé. Praskov érezhetően nem először járt ezen az útvonalon, Levezovnak igyekeznie kellett, hogy követni tudja. Kereken félórás utazás után, melynek során Levezov mindhiába próbálta Gropiust telefonon elérni, az elöl haladó Mercedes a sztráda Podebrady-kijáratánál letért a pályáról. Télen a fürdőhely régi, romantikus házacskáival, s a kihalt fürdő parkjával álmos meseváros volt. Csak a kávéházakban - melyek mint egy nyaklánc gyöngyszemei ölelték körbe a fürdőhelyet - mutatkozott élénk forgalom. Levezov biztonságos távolból követte a fekete autót. Egy mutatós, reprezentatív épület előtt, alig egy utcányira a gyógyparktól megállt a Mercedes. Halk surrogással nehéz vasajtó nyílt ki, s a jármű eltűnt a bejáróban. Levezov leállította a Skodát, elővette fényképezőgépét, s körülbelül ötven métert gyalogolt a villáig, amelynek kapujában a kocsi eltűnt. Az utca másik oldalán felfedezett egy táblát, a következő felirattal: - Dr. Praskov intézete. -Nocsak! - mormolta Levezov, s a kamera keresőjébe nézett. A múlt századbeli épületet nagy műgonddal restaurálták. A bejáratot négy hatalmas oszlop szegélyezte, beljebb egy-egy földszintes épületszárny húzódott, hármas ablakokkal. Csak egy mögött látszott fény. Az intézet lényegében teljesen kihaltnak tűnt, betegeknek nyoma sem volt. Mivel már sötétedett, Levezov elhatározta - a területet már alaposan felderítette, s számtalan fotót készített -, hogy visszatér Prágába. A Podebrady és Prága közti úton a portástól kapott cédula járt a fejében. A három férfi nevét jól megjegyezte. Ami némi fura izgalmat keltett benne, sőt, igazából nyugtalanná tette, a kiegészítés volt, amit a portás a három névhez fűzött: - Ha netán segíthetek még valamiben... Visszatérve Prágába, egy fotólabort keresett, hogy kidolgoztassa a filmet. Pontban egy óra múlva - amit a belvárosi körúton sétálgatva töltött el - tért vissza a fényképekkel a szállodába, a recepciónál borítékot kért, beletette a képeket, a cédulát a nevekkel, amit az Európa hotelben a portástól kapott, ráírta Gropius címét, majd megkérte a portást - jelentékeny borravaló kíséretében - hogy másnap reggel gondoskodjon a levél elküldéséről. Nem sejtette, hogy ez a mozzanat lesz az utolsó életjel vele kapcsolatban... 9. FEJEZET Gropius már három napja nem kapott hírt Levezovtól: kezdett nyugtalan lenni. Ha mobiltelefonját hívta, a szokásos női hang válaszolt, mely álmosító monotóniával közölte, az előfizető pillanatnyilag nem elérhető. Szemrehányást tett magának, hogy Levezovot ilyen veszélyes feladattal bízta meg, s már-már azt fontolgatta, a rendőrséghez fordul; de ha a saját helyzetére gondolt, letett a dologról. Egy általa megbízott magándetektív, aki váratlanul eltűnik, még jobban rá terelné a gyanút, legalábbis semmiképp sem mentené. Negyedik nap aztán levelet kapott Prágából. A feladót silabizálta: Hotel Corinthia Towers, Congresova 1, Prága 4. A levélben vagy húsz fénykép és egy cédula volt, a következő szöveggel: Dr. Fichte, dr. Alexej Praskov, Thomas Bertram. Ha netán segíthetek még valamiben, esténként általában 19 órától megtalál a "Zlateho tygrá"-ban, az "Arany Tigris"-ben. Husova 17. Megnézte a képeket: Praskov a repülőtér váróhelyiségében, Praskov üdvözli Fichtét a reptéren, Praskov, Fichte és egy ismeretlen, pontosan nem tudni, hol. Ki lehet a harmadik? Ki ez a Thomas Bertram? A fényképen kövérkés, kerek arcú férfit látott, sötét, sűrű hajjal, fejbúbja azonban kopasz. Fichte vagy Praskov mellett bizonytalannak, már-már félénknek tűnt. Bertram - a neve mintha ismerős lett volna. De hol is hallhatta? Nem... nem hallotta - olvasta! Mégpedig egy listán. Egyszerre eszébe jutott a számítógépes lista a transzplantáció előtt álló betegekről, amit még Rita szerzett meg neki - isten tudja csak, milyen furfanggal. Izgatottan kereste elő az íróasztaláról. Az 56. helyen tényleg ott állt: Thomas Bertram. Gropius ismételgette magában a nevet. Hát persze! Bertram Hochtief - a hatalmas magas- és mélyépítő vállalat, telephelyekkel szerte Németországban! Thomas Bertram hézag nélkül passzolt a jómódú betegek sorába, akik készek voltak minden pénzt megadni egy új szervért. Gropius újra megpróbálta Levezovot felhívni, de ezúttal sem sikerült. Hirtelen elhatározta: utána utazik Prágába. Münchentől Prágáig alig egy óra öt percet töltött a levegőben a cseh légitársaság gépe. Gropius megkereste a Corinthia Towers Hotelt, ahonnan Levezov a fényképeket küldte. Amikor gyanútlanul a nyomozó után érdeklődött, kellemetlen meglepetés érte. A recepciós hölgy, hűvös, magasra nőtt szépség - mint egy banki alkalmazott - mintha csak rá várt volna. A hotel főnökségének egy mértéktartóan berendezett helyiségébe vezette, és a türelmét kérte; azután eltűnt. Rövidesen előkerült egy karakán, simára borotvált fiatal férfi, sötét öltönyben, mellénnyel, és bemutatkozott: a hotel igazgatója volt. Hollarnak hívták. Németül beszélt, némi cseh akcentussal - a kiejtésében volt valami svejkes. - Ön rokona Levezov úrnak, kérem? - érdeklődött udvariasan, de határozottan. -Nem - válaszolta Gropius -, de miért kérdezi? - Találkozót beszéltek meg? -Azt sem. Levezov nem tudja, hogy itt vagyok. Nekem dolgozik. De nem értem, miért kéne önt a magánügyeimről tájékoztatnom. Nem mondaná meg végre, mit faggatózik itt? Hollar, előkelően hátratett kézzel, közelebb lépett Gropius-hoz, mintha valami titkot akarna neki elárulni, és halkan azt mondta: - Levezov úr három napja nyomtalanul eltűnt. A csomagja a szobában, kölcsönautója a garázsban. Nem úgy néz ki, mintha a számla miatt szívódott volna fel, ha szabad így fogalmaznom. -Értesítették a rendőrséget? - Még nem, Gropius úr. Nyilván megérti: nem tesz jót egy hotel hírnevének, ha a rendőrség feltűnik. - Megértem - válaszolta a professzor. - Itt a hitelkártyám. Rendezzék Levezov számláját. -De hát miért, ha nem rokona? - Hollarnak, úgy tűnt, nem igazán tetszik ez a megoldás. Gropius mély lélegzetet vett, azután azt mondta: - Figyeljen ide. Levezov magándetektív, és az én megbízásomból jött Prágába. Nem szokatlan, hogy egy detektív egy ügy felderítése érdekében egy-két napra eltűnik. - Így már érthető! - válaszolta megkönnyebbülten Hollar. - Akkor hát nem is kell értesítenünk a rendőrséget? -Természetesen nem - mondta határozottan Gropius. Nem érezte magát valami fényesen, amikor még ugyanezen az estén a prágai Óvárosba ment, hogy a titokzatos cédulán megjelölt Arany Tigrishez címzett vendéglőt felkeresse. Meg kellett találnia valakit, akinek se a nevét, se a külsejét nem ismerte. Úgy gondolta, aki a cetlire írta, segít, ha kell, talán neki is segíthetne valahogyan. Taxival a régi Városháza közelébe vitette magát, melyen a híres csillagászati óra látható. Az utolsó szakaszt gyalog tette meg, miután a sofőr pontosan elmagyarázta az utat. A prágai belváros utcái - különösen éjszaka - olyanok, akár egy színházi díszlet: innen is, onnan is hangok, lépések hallatszanak a szűk utcákból. Az autók nem illenek ebbe a rendezésbe, szerencsére egy sem jött. Amikor a Husova utcába befordult, Gropius azon sem csodálkozott volna, ha a Gólem vagy dr. Caligali, a némafilmek egykori szereplői jönnek szembe vele. Az Arany Tigrisben csapolják - ebben prágaiak és turisták egy véleményen vannak - a legjobb pilsenit, ezért is fordul elő ebben a vendéglőben, hogy talpalatnyi hely sincs új vendég számára. Neki azonban szerencséje volt. A nagyteremben - épp szemben a bejárattal - talált egy üres asztalt, ideális hely a jövő-menő vendégek megfigyelésére. A fehér kötényes főpincérnél rendelt egy "Kachna se zelim a knedlikem"-et - vagyis kacsát párolt káposztával és knédlivel - és egy korsó pilsenit. Épp csak megmelegedett alatta a szék, amikor egy elegánsan öltözött hölgy - bő köpeny a rövid kosztüm fölött, fekete harisnya, magas sarkú csizma - lépett be a vendéglőbe. Helyet keresett, és egyenesen megindult az ő asztalához. Angolul kérdezte, van-e egy szabad hely az asztalnál, s amikor Gropius udvarias kézmozdulattal hellyel kínálta, németül folytatta: - Hogy tetszik önnek Prága? - De nem várta meg a választ, tovább kérdezett: - Egyedül van? Üzleti ügyben? -Asszonyom, lassítson, ez három kérdés egyszerre! - nevetett Gropius, és segített levenni a hölgy köpenyét. -Első kérdésére a válaszom: tetszik, bár megérkezésem óta a Corinthia Towersen kívül, ahol lakom, még nem sokat láttam a városból; a második kérdésre igennel, a harmadikra nemmel felelek. Mit óhajt még tudni? Kicsit zavartan - legalábbis úgy látszott, mintha zavarban lenne - a szép prágai nő a szája elé kapta a kezét, úgy válaszolt: - Kérem, ne haragudjon, szörnyen kíváncsi vagyok, különösen ha férfiakról van szó! Gropius felvonta a szemöldökét. - Honnan tud ilyen jól németül? -Nos, angolul igazából jobban beszélek, mint németül. Tanárnő vagyok - aztán egy kis szünet után helyesbített: -Azaz inkább voltam. Gregor alaposabban megnézte magának. Tanárnőnek túlságosan csinos. A sminkje nem volt épp diszkrét, de szép, szőkített, ápolt haja, amit feltűzve viselt, magasabbnak mutatta. Mellesleg amit a kiskosztüm látni engedett, az sem volt épp megvetendő. Egy hanyag mozdulattal - közben jól érvényesültek hosszú, vörös körmei - odaintette a főpincért, s anélkül, hogy az étlapra nézett volna, rendelt valamit. - Gyakran jár ide? - érdeklődött Gropius. A nő kacéran felhúzta a vállát, úgy válaszolt: - Igen, előfordul. -Mit akart azzal mondani, hogy tanárnő volt? A nő előhalászott egy doboz cigarettát kis kézitáskájából, és rágyújtott. - Nem zavarja a füst? Bár Gropius utálta a cigarettafüstöt, ráadásul a pincér ugyanebben a pillanatban tette elé az ételt is, nemet intett. Normális helyzetben alighanem felháborodott volna - füstölögjön csak máshol - a nő azonban érdekelte, legalábbis felébresztette kíváncsiságát. - Otthagytam a tanítást - tért vissza a hölgy a kérdéshez. Ahogyan a cigarettát középső és mutatóujja közt tartotta, miközben hüvelykujjával a filtert bökdöste, idegességről árulkodott. - Átszámolva körülbelül rongyos háromszáz euróért havonta nem állok többé taknyos prolikölykök elé, akik amúgy sem akarnak tanulni. Úgy gondoltam, inkább keresek magamnak egy héten párszor egy rendes, bőkezű férfit. Szórakoztató, és új embereket ismerhetek meg. - Kicsit hamisan csengett a nevetése. - Különben Milena Placnikowa a nevem. - Gregor Gropius - mutatkozott be Gropius elképedve. A nő nem sokat kertelt - elegáns megjelenését látva nem erre számított. - Ha netán unatkozna Prágában - fekete névjegyet vett elő a táskájából, s az asztal fölött átnyújtotta. - Száz eurótól indulunk - tette hozzá hűvösen és üzletszerűen. Ezt tulajdonképpen ki is találhattam volna - gondolta magában Gropius. Egy ilyen bombázó nem ül le csak úgy egyszerűen az ember asztalához és kezd el beszélgetni, mert olyan szimpatikusnak találja. Igazán kár. Habár... - Min tűnődik, Gregor? - Milena kérdése visszarántotta a valóságba. - Azon jár az agya, vajon mennyibe kerülhet velem egy egész éjszaka, eltaláltam? - Nem, nem - bizonygatta zavartan Gropius, és váratlanul hozzáfűzte: - Megtenné, hogy most azonnal megcsókol!? Milena a győztesek félmosolyával tett eleget a felszólításnak. Áthajolt az asztalon, és megérintette szájával Gropius ajkát. - Elég volt? - kérdezte néhány gyöngéd érintés után. - Átmentem a vizsgán? Gropius elnézett a nő mellett balra, mialatt két kézzel fogta a fejét. - Ha kérhetem, kaphatnék még egyet? Milena nem értette, mit akar a habókos német úr, de nem ellenkezett: hevesen csókolni kezdte, míg csak Gregor le nem állította: - Köszönöm, most már elég! Milena csodálkozva bámult rá - ennyire nem lehet német valaki. - Tudom, meg kell magyaráznom - kezdte Gropius zavartan. - Az imént nagy szívességet tett nekem. Két férfi lépett be az előbb, nem lett volna túl szerencsés, ha felismernek. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy ne fedezzenek fel. -Valóban? - Milena hitetlenkedő arcot vágott. - Ilyen eredeti dumát nem mindennap hallok. Gratulálok! - Nem, tényleg nem duma. Ha feltűnés nélkül megfordul, az a két férfi, ott hátul... Milena óvatosan balra sandított. - Dr. Praskovra és a másik fazonra gondol? -Maga ismeri Praskovot? - Hajaj! - válaszolt Milena, és két kezét kiterjesztett ujjakkal a mellére nyomta. - Made by Praskov - nevetett büszkén. -Csehország legjobb és leggazdagabb plasztikai sebésze. A pénzét a rossz nyelvek szerint sötét üzletekkel szerezte. Azt mondják, szervkereskedőkkel is kapcsolatban áll. De olyan kapcsolata van a legfelsőbb körökben is, hogy soha nem emeltek vádat ellene. Több klinikán is praktizál Prága környékén, gyógyintézetek, plasztikai sebészetek. Hogy ezekben mi is történik igazából, azt csak ő tudja. - És az a másik, aki vele van? - Gropius hátraintett a fejével. - Sosem láttam - válaszolta kedvetlenül Milena. Míg a főpincér "Svestkove knedliky"-t tálalt a nőnek -magyarán szilvás gombócot túróval és vajjal, Gropius előhúzta a cédulát a zsebéből, amit Levezov küldött neki, és Milena orra elé tartotta. -Maga írta ezt? - kérdezte, amikor a pincér elment. -Ééén? - kérdezte Milena felháborodva. Gropius figyelmeztetően tette mutatóujját a szája elé. -Csak egy kérdés volt. Ezt a cédulát egy Levezov nevű magándetektív küldte nekem, aki az én megbízásomból dolgozott itt. Nem tudom, hogy mit kezdjek vele. -Maga talán valami zsaru? - Milena hangja egy pillanat alatt éles és fenyegetően hangos lett. - Ugyan, ne vicceljen már! - csitította Gropius, s közben aggódva nézett szét, vajon nem hallották-e meg a beszélgetésüket. Szerencsére azonban a füstös kocsma zajszintje olyan magas volt, hogy hiába is érdeklődött volna bárki társalgásuk iránt. - Azért fogadtam detektívet, mert a feleségem megcsalt. - Vagy úgy, most már értem! - A válasz, úgy tűnt, megnyugtatta Milenát. - És a Praskov a vetélytárs? El tudom képzelni. Praskov állítólag gyakran jár Németországba. Mellesleg: ha a felesége megcsalja, miért nem csalja vissza? Ma épp itt az alkalom. - Kihívóan megigazította a kosztümkabát alatt tekintélyes kebleit. - Az árban biztosan megegyezünk - biztatóan nézett a férfi szemébe, Gropius pedig udvariasan bólintott. - Talán később beszélhetünk róla. Most nem pont ezen jár az eszem. A magándetektívem pár napja nyomtalanul eltűnt. Maga hol keresné a helyemben? Ehhez még valamit tudnia kell: Levezov - nos igen - meleg. -Meleg? - Milena hangja egyszerre hűvös és visszautasító lett. - És ön? Talán ön is homokos, és csak a látszat kedvéért szórakozik rendes nőkkel? Egy sokat látott kurva fölényével varázsolt elő egy bankjegyet a táskájából, és az asztalra dobta, mint egy kártyalapot, magára kapta a köpenyét, és, mielőtt Gropius bármit mondhatott volna, ezekkel a szavakkal vett búcsút: - Na, akkor sok sikert, buzgókám! Gropiusnak arra sem volt ideje, hogy fölálljon, annyira meglepte a festett szőkeség szabadszájúsága. Egyébként is kerülnie kellett a feltűnést. Milena elviharzott, Gropius tehát visszatérhetett fő feladatához: Praskov és Fichte megfigyeléséhez. Úgy tűnt, izgatottan beszélgetnek. Gropius magába merülten töprengett, csak néha pillantott feléjük óvatosan. Amikor látta, hogy távozni készülnek, ő is kifizette a számláját, és a nyomukba eredt. Gyalog indultak el az Óváros álmos utcáin. A télnek, ami más években megbénítja itt az életet, nyoma sem volt. Az utcákra ráült a kocsmaszag. Némelyik vendéglőből zenefoszlányok hallatszottak ki. Gropius biztonságos távolból követte a két férfit. Jó negyedóra múlva értek a Vencel térre, aztán alig száz méterrel arrébb, az Európa szállóban tűntek el. A bejárati ajtó üvegén át Gropius még látta, ahogy pár szót váltanak a portással. Végül beszálltak a liftbe, s az ajtó összezáródott előttük. Tekintetét a hotel bejáratára szegezve Gropius le-fel sétálgatott a tér túlsó oldalán. Félóra múlva fázni kezdett, és úgy döntött, taxiba ül, és visszatér a szállodájába. Másnap reggel türelmetlenül kopogtak Gropius szobájának ajtaján. Fölriadt. Az ágy mellett az óra 8 óra 10 percet mutatott. - Gropius úr, kérem, nyissa ki! - hallotta a szállodaigazgató hangját. Kapkodva felöltözött, ujjaival végigsimította haját, aztán ajtót nyitott. Hollar állt az ajtóban, két férfi kíséretében, akiknek lezser öltözéke élesen elütött az igazgató ünnepélyes öltönyétől. - Az urak a bűnügyi rendőrségtől jöttek - mondta Hollar egy tapintatos, de kifejező kézmozdulat kíséretében. - Igen? Mit tehetek értük? - kérdezte csodálkozva Gropius. Hollar összehajtogatott újságot tartott Gropius orra elé. - Ismeri ezt az embert? Istenem, igen. Levezov felpuffadt arcát látta. Hollar a kép fölötti szövegre mutatott: "Ismeretlen férfi holttestét húzták ki a Moldvából!" - fordította hebegve. - Igen, kétségtelen. Ez Levezov! - és a nyomozókhoz fordult: - Azért jöttem Prágába, hogy Levezov urat megkeressem. Mi történt? Az egyik, aki olcsó fekete bőrdzsekit, kitérdelt kordnadrágot, valamint vastagtalpú cipőt viselt, Muchaként mutatkozott be. Ékes németséggel kérdezte: - Ön Gropius úr? - Gregor Gropius professzor - válaszolta hivatalos hangon Gropius. -Minden rendben, Gropius professzor. Megerősíti, hogy a képen látható személy Dirk Levezov úr? -Igen, természetesen. Ez egészen biztos! -És milyen kapcsolatban áll, pontosabban állt ön, professzor úr Levezov úrral? - Semmilyen kapcsolatban nem álltam. Magándetektív volt, és az én megbízásomból jött Prágába. -Elég furcsa, hogy ön minden további nélkül kifizette a hotelszobáját. Nem találja ezt - hogy is fogalmazzak - kissé szokatlannak? - Lehet, hogy annak tűnik, de ha megismerik a részleteket, ezt is meg fogják érteni. Mucha kicsit bosszúsan bólintott, mintha azt akarta volna mondani, nincs itt mit magyarázni, így is benne vagy eléggé - de csak annyit mondott: - Én inkább arra szeretném kérni, jöjjön szépen velünk. Azonosítania kell az elhunytat. És hasznos lenne, ha pár dolgot összecsomagolna magának. Csak szükség esetére, ha netán tovább tartana a dolog. Ezek le akarnak tartóztatni! - suhant át Gropius agyán. -Gyilkosságot akarnak rád verni. Ki akarnak csinálni. Pánik fogta el, egy pillanatra arra gondolt, elmenekül a folyosón át a lépcsőházba, tizenegy emelet lefelé, aztán az előcsarnokon át ki a szabadba... De azonnal rájött, hogy csak még gyanúsabbá válna, és gyorsan bepakolta a legszükségesebb holmikat egy kofferba. Amíg egy romos Skodával a szomorú, ködbe borult utcákon át az Igazságügyi Orvosszakértői Intézethez érkeztek, egy árva szó sem esett köztük. Mucha melléült a kocsi hátsó ülésén, a sofőrt pedig alighanem Chiga úrnak hívták: lassúsága Gropiust majdnem az őrületbe kergette. Ideges volt, izgatott, szeretett volna már túl lenni ezen az egészen, a kocsi azonban csak vánszorgott egyik közlekedési lámpától a másikig. Végre, csaknem félórás út után egy számára tökéletesen ismeretlen vidéken megállt a Skoda, egy hatalmas, ódon, félelmetes épület előtt. Gropius csak filmekből ismerte a jelenetet, amikor a hozzátartozóknak a gyéren világított pincehelyiségben egy holttestet kellett azonosítani. Egyszer el is képzelte magát ilyen helyzetben. Most azonban tényleg itt volt - nem egy filmben... De csak amikor a kórboncnok, egy megrázó külsejű, kopasz, szempilla nélküli ötven körüli fazon lehúzta a szakadt lepedőt a halottról, mely egy boncasztalon, a fehér csempével borított terem közepén feküdt, s megpillantotta Levezov hulláját, csak ekkor döbbent rá igazán a valóságra. -Igen, ez Dirk Levezov - mondta Gropius, látható megrendülés nélkül. Mucha karon ragadta Gropiust, és kivitte a teremből. Az Igazságügyi Orvosszakértői Intézetből Gropiust a rendőrségre vitték, egy épületbe - néhány száz ajtó, kilométer hosszú folyosók, középkori szagok. Egy harmadik emeleti barátságtalan szobában Mucha hellyel kínálta Gropiust, ő pedig egy láthatóan számtalan kihallgatást átélt íróasztal mögött foglalt helyet. Látszott rajta, nem szívügye a papírmunka: könyökkel félretolt néhány aktát, majd szótlanul belemerült egy irat tanulmányozásába. Undorodva húzta el a száját, mint aki nem is igen akar ezzel a gusztustalansággal foglalkozni. Végül felpillantott, és azt mondta: - Hülye egy ügy! Ön ért belőle valamit? Gropius megrázta a fejét, és megkérdezte: - Van valami elképzelésük, hogyan történhetett? Úgy értem, vízbe fulladt? Találtak alkoholt a vérében? Mucha fölállt, levette bőrkabátját, és a szék karfájára tette. Aztán újra leült, és Gropius elé tolta a boncolási jegyzőkönyvet. - A halál egyetlen célzott nyakszirt-ütés következtében állt be, feltehetően valamilyen speciális eszközzel, mely áthatolt a gerincvelőn. Vérnyomok nem keletkezhettek. Ezután bedobták a Moldvába. Sem a tett helyszínére, sem a tettesekre nem utal semmi. Profi elkövetők lehettek. Gropius megborzongott. Ő is felelősnek érezte magát Levezov haláláért. Végül is ő küldte Prágába. De vajon miért - gondolta magában -, miért nem érdeklődik ez a Mucha a detektívnek adott megbízása iránt? Azon sem csodálkozott volna, ha Mucha őt vádolja a bűnténnyel. De ilyenről egyelőre szó sem volt. Ehelyett Mucha azt kérdezte: -Tulajdonképpen milyen professzor is ön, Gropius úr? - Orvos vagyok a müncheni klinikán - válaszolta. Mucha kinézett az ablakon, mintha semmi újat nem mondott volna neki. Inkább csak udvariasságból válaszolta: -Tehát ön orvos. És mióta tartózkodik Prágában, Gropius professzor? -Tegnap délben érkeztem. Itt a repülőjegyem! - Gropius előhalászta a jegyet a zakója belső zsebéből és Mucha orra alá dugta. -És meddig szándékozik maradni? - Holnaputánra foglaltam jegyet. Ha kívánják, természetesen kész vagyok tovább is maradni. Mucha megértően bólintott, és tovább hallgatott. Egy idő múlva aztán azt mondta: - Azt hiszem, nem lesz rá szükség, professzor. Intézze csak nyugodtan a hazautazását. Köszönöm a segítségét! - Ez azt jelenti... -Azt, pontosan. Elmehet, Gropius úr. Gropius teljesen összezavarodott. Már a legrosszabbra gondolt és most... szabályosan hajtják, hogy lépjen már le! Gyorsan felállt, fogta a kis koffert, melyet az íróasztal mellé állított, s egy röpke viszlát kíséretében, szapora léptekkel elhagyta a kapitányságot. Amíg a Corinthia Towers hotelhez ért, Gropius fejében rajzottak a gondolatok. Épp huszonnégy órája tartózkodott Prágában, s újra úgy érezte, minden ellene esküdött össze. Nyugtatni próbálta magát - arra gondolt, talán csak az idegei kezdik felmondani a szolgálatot. Talán csak valami szörnyű véletlen okozta Levezov halálát. A következő pillanatban azonban már ismét kétségei támadtak. Miért nem érintette Mucha egy szóval sem Levezov megbízását? Miért nem kérdezte róla? Miért tűnt olyan iszonyú kedvetlennek, amikor Levezov gyilkosságának körülményeiről volt szó? És különös az is, hogy szinte elismerően szólt a gyilkos profi módszereiről... Amikor visszatért a hotelbe, Gropius megtalálta Milena fekete névjegyét a zakójában, amit előző este kapott tőle. Ha a nő nem is volt valami barátságos a végén, mégis ő lehet az egyetlen, aki talán segíteni tud neki. Ismeri Praskovot, tud az üzelmeiről. Nem tudta, hogyan fog reagálni, kicsit tartott is tőle, mégis feltárcsázta a számát. - Herr Buzgó! - jelentkezett be Gropius. Nagy nevetés a vonal másik végén. - Bocsásson meg, ha tud, tegnap nem voltam valami jókedvemben. Rosszul megy az üzlet. Nagy a tolongás a piacon: olcsó libák Oroszországból. Ha az ember végre egy szabad első osztályú férfival találkozik, és nincs bolt, az elég megrázó. - Én kérek bocsánatot! - válaszolt Gropius. - Szeretném újra látni. - Ó, tehát egy szégyenlős fiúkával van dolgom, aki mindent kétszer meggondol? Na mindegy. Mikor? -Most azonnal! - Ez a beszéd! Rajtam biztos nem múlik. Mennyi időt szánnál rá? -Az egész délutánt. - Jó, rendben, az ötszáz lesz. A délután - és hozzá az egész éjszaka - Buzgó úr! -Rendben. Van autója? Hosszú hallgatás után jött a válasz: - Ó, értem! Autóban akarod! Igen, izgalmas úgy, én is szeretem. - Találkozzunk félóra múlva a Corinthia Towers halljában. - Pontos leszek, édes. Milena belépett a Corinthia Towers szállóba. Szellős műszőrme köpenyt viselt és hajpántot - és semmi nem árulkodott róla, mi is valójában a foglalkozása. Ez tetszett Gropiusnak. Nagy nehezen sikerült Milenát meggyőznie, hogy nincs szándékában lefeküdni vele. A nő arca felhős lett, és Gropius attól tartott, olyan dühkitörésben lesz része, mint előző este; amikor azonban előhúzott a tárcájából öt zöld százeuróst, a nő szépen összehajtotta, diszkréten köpenyzsebébe dugta őket, felszabadult mosoly jelent meg szép arcán, és azt mondta: - Ha öt kilót megér neked, hogy csak bámulj, nekem tökéletes. - Erről szó sincs - mondta Gropius nevetve. - Vagy... nem is tudom - tekintetével a nő dús kebleit pásztázta. - Komolyra fordítva: Praskovról van szó. Azt mondta, volt már vele dolga, és ismeri a klinikáit is. -Hogy ismerem, az talán túlzás, de legalább kettőről tudok. Az egyik Mlada Boleslavban van, északra, egy pedig Podebradyban, Prágától keletre. De ugye biztos, hogy nem zsaru? -Mondtam már, hogy nem vagyok - erősítette meg Gropius. - Csak Praskov munkája érdekel. Milena hosszasan nézte. - Ah, azt hiszem, most már tényleg értem. Nem is a felesége meg a szeretője van itt a dologban - mondta hosszú hallgatás után. - Önnek kell egy új - no, hogy is mondják... - Szerv? - Igen, szív, máj, vese, minden, ami csak az emberben van. Nem jutott eszembe a szó. Mindenesetre drága mulatság! És miben segíthetnék én? Nem vagyok orvos, bár a kezeléseim... Szívesen megnézném egyszer közelebbről dr. Praskov klinikáit. - Ennyi az egész? -Egyelőre ennyi. -És semmi szex? - Egyelőre nem. - Rendben. Hová akar először menni? -Melyik a szebb? - Podebrady, természetesen. Az egy fürdőhely. Mlada Boleslavban csak a Skoda-gyár van, régi házak, meg bűz! -Akkor menjünk Podebradyba. A kis Toyota sportkocsi nem volt túl kényelmes, de fürge, mint a gyík, és Milena szemmel látható élvezettel vezette az autópályán. - Nem veszélyes ez a tempó? - kérdezte Gropius óvatosan, miközben a sebességmérő mutatója 150 kilométernél táncolt. - Már a sebességkorlátozás miatt. - Ugyan! - legyintett Milena. - Ebben az országban mindenki megkenhető. Néhány dollár vagy euró, és a rendőr még a gumibotját is odaadja. Gregor hallgatott. Levezov halála nem ment ki a fejéből. Minden eddigi esemény pontosan illeszkedett a képbe; de nem volt vajon Levezov túlságosan is jelentéktelen ahhoz, hogy ilyen gyorsan és kíméletlenül takarítsák el az útból? Igaz, ki tudja, mibe keveredett az utóbbi napokban. Talán -gondolta - annyira a sarkára hágott valakiknek, hogy a saját halálos ítéletét írta alá vele. Nem érezte valami jól magát a bőrében. Hirtelen egyértelmű lett előtte, hogy ő is ugyanezen a veszélyes úton jár. - Hány hónapja van még? - kérdezte könnyedén Milena, miután már vagy húsz kilométeren át hallgattak. Gropiust mintha fejbe kólintották volna. - Te... tessék? - dadogta. Milena összeszorította az ajkát, majd így szólt: - Bocsánat, tudom, ez az a kérdés, amit nem lett volna szabad föltenni. Gropius nem felelt. - Különben csak azért kérdeztem - zökkent vissza Milena a ritmusba -, mert a szerv annál drágább, minél sürgősebb. -Honnan tudja? - A közlés legalábbis meglepte. - Nos, jól van! - Milena kicsit lassított, és folytatta: - Szimpatikus vagy nekem, Buzgóka. Így hát elmondom neked a tutit. De meg kell esküdnöd, hogy soha senkinek nem árulod el, hogy tőlem tudod. Elég jól ismerem Praskovot, és tudom, mi folyik a klinikáin. Gropius izgatottan nézett a nőre: - Tőlem senki sem fogja megtudni. Esküszöm. Milena mereven nézte az utat. Aztán elkezdte, először kicsit akadozva, de aztán egyre jobban belelendült: - Praskov szeretője voltam. Nekem nem különösebben kellett volna, nem az esetem. Csakhogy ő extrém dolgokat akart, és nagyvonalúan fizetett. Úgy fél év után kezdte bennem keresgélni a hibákat. Hol ez, hol az nem tetszett neki. Az ajkaim túl vékonyak, a mellem lóg, nagy a kofferom. Egyszer csak azt mondja, 'te, csinálok belőled egy szépséget' - hát, ez lett belőlem. Az a vicc, hogy amikor kész voltam: telt ajkak, feszes mellek, fokhagyma fenék -, elment a kedve tőlem. Egyik napról a másikra. Elhiszed hogy gyűlölöm? Gropius bólintott. - Persze, érthető. De mit tud róla? Milena mély levegőt vett, mintha nekifutna a válasznak: - Praskov jó plasztikai sebész. Ám ez csak az egyik oldala. Ő a főnöke a szervkereskedő-maffiának, több klinikát tart fenn a legszuperebb felszereléssel, és egy csomó sebészt fizet, nagyrészt németeket, akik a műtéteket végzik. - És hogyan szerzi be a szerveket? - Gropius nyugtalanul fészkelődött az ülésben. - Prágától nincs messze Lengyelország és Oroszország. Ott százak halnak meg naponta az utcán, és a kutya nem kérdezi, van-e a halottnak szíve vagy mája, amikor eltemetik. -Eszerint a hozzátartozók - ha ugyan vannak - nem is tudják, hogy... Milena némán ingatta a fejét. - Baleseti és klinikai sebészek, mindet Praskov fizeti. Egyik se különb a másiknál. Milena elhagyta az autópályát, Podebrady központja felé tartott. Gropius megkérdezte: - Mennyit kér Praskov egy szervért? -Attól függ... de minimum százezer euró. Ha sürgős, a többszöröse. Ahogy tudom, akár autókat is megpiszkálnak, szabályosan baleseteket rendeznek, hogy a megfelelő szervekhez hozzájussanak. -Hallottam ilyesmiről, de nem hittem. - Pedig igaz. Olyan igaz, mint hogy Milena Pleckikovának hívnak. De megígérted, hogy hallgatsz! -Komoly arccal tette mutatóujját a szájára, és Gropius azt mondta: - Becsületszavamra! Az ég beborult, a nap fénye nem tudott áthatolni a tejfölszerű párán - Milena a fürdő közelében lévő utcába kanyarodott, ahol Praskov gyógy klinikája volt. Úgy döntött, inkább távolabb parkol le. -Nem akarom, hogy meglássanak, különösen ha Praskov itt van - magyarázta. A villát körülvevő park szépen ki volt világítva, éppúgy, mint az épület. Sötét limuzin közeledett: Milena az utat szegélyező egyik öreg, göcsörtös fa mögé húzta Gropiust. Egy pillanatig egymáshoz simulva álltak, amit a férfi egyáltalán nem vett zokon; de elég volt egy pillantást vetnie a fekete autóba, máris kiszabadította magát az ölelésből, s a fák takarásában a klinika bejárata felé kémlelt. Röpke megállás után automatikusan megnyílt a nehéz vaskapu. Gropius felismerte Praskovot és Fichtét az első ülésen. A hátsó ülésen ülő férfit az újságokból ismerte: Thomas Bertram volt, az építési nagyvállalkozó. Egycsapásra összeállt a kép: értelmet kaptak az elmúlt hetekben történt összefüggéstelennek tűnő események. -Fichte, te nyomorult! - sziszegte Gropius a foga között. Közben bezáródott a rácsos kapu a begördülő autó mögött, s ők kiléptek a fa mögül. -Tudnom kellett volna! Én ökör! - dühöngött Gropius. Végre bizonyítéka volt: Fichtének azért kellett az ő helye, mert attól tartott, hogy előbb-utóbb felfedezik a klinikán kívüli tevékenységét. Schlesinger halálának kegyetlen megrendezése egyszerű volt, mégis bravúros lélektani játszma. Fichte jól ismerte. Biztosra vehette, hogy egy páciens halálát az átültetés után nem fogja csak úgy tudomásul venni, hanem mindent meg fog tenni, hogy kiderítse az okot. Tehát a bűnténynek ki kellett derülnie, annak azonban, hogy ki a tettes, nem. Fichte kivételével senkinek nem volt lehetősége, hogy megmérgezze a szervet. És senki sem volt abban a helyzetben, mint Fichte: minden nyomot eltüntethetett, sőt, nem is hagyott nyomot! És a terve bevált. Legalábbis eddig. - Hé! - Milena karon fogta Gropiust, és az autó felé húzta. - Valami nem oké nálad - mondta bizonytalanul, ahogy egymás mellett mentek -, kezdek aggódni miattad. -Ugyan, felesleges! - védekezett Gropius és megpróbált egy nevetést kicsikarni magából. - Csak túl sok dolog van a fejemben, ennyi az egész. -Oké, Herr Buzgóka! Vágom. Elmenjünk most mindjárt a másik klinikára, Mlada Boleslavba is? Gropius a fejét csóválta. - Nem, inkább visszamennék a szállodába. Eleget láttam. - Egy pillantást vetett még a pompásan kivilágított épületre, és határozottan azt mondta: - Menjünk! 10. FEJEZET Másnap, amikor Gropius a müncheni repülőtéren leszállt, már vártak rá. - Ó, professzor úr, újra itthon? - üdvözölte Wolf Ingram, a Schlesinger-csoport vezetője, némi kárörvendő mellékzöngével a hangjában. - Hogy érezte magát Prágában? Egy kis kikapcsolódás? Gropius meghökkenve nézett a rövidre nyírt, dús, sötét hajú férfira: - Ezt meg honnan tudja? - Ó, istenkém! - Ingram kényszeredett mosolyt erőltetett magára. - Maga értelmes ember, professzor! Nem kell a rendőröket hülyébbeknek tartani, mint amilyenek! -Bocsásson meg, nem ez volt a szándékom. Csak azért utaztam el Prágába, hogy kicsit összeszedjem magam, és úgy érzem, a környezetváltozás tényleg jót tett. - Érdekes - jegyezte meg Ingram gunyorosan. - Ezt a megkapó gyógyulást részletesebben el kell mesélnie. Elkísérne az irodámba? - Ez azt jelenti, hogy letartóztat? - kérdezte Gropius ingerülten. - Szó sincs róla - válaszolta Ingram szárazon. - Azt mondta, megnyugtató magyarázata van a prágai kirándulásra. Gropius bólintott, és együtt mentek Ingram kocsijához. Késő délután volt, így gyorsan és különösebb akadály nélkül jutottak el céljukhoz. -Valóban elhitte, hogy teljesen szem elől tévesztettük? -kérdezte Ingram, amikor már egymással szemben ültek az íróasztalánál. Gropius gondolatai szüntelenül Levezov halála körül keringtek. Tud-e róla Ingram? És ha igen, ismeri-e a részleteket? És vajon ő vétkes-e, mert nem szólt a rendőrségnek, s talán ezért is történhetett a gyilkosság? Elhatározta, hogy óvatosan közelít: - Nem lenne szabad téves következtetéseket levonniuk abból, hogy Schlesinger halálának felderítéséhez magándetektívet fogadtam, aki közelebb is vitt az ügy megoldásához. - Csak sajnos közben ő is meghalt! -Hát már tudja? Ahogy már mondtam, öreg hiba a rendőrséget ostobának és impotensnek tartani. Nem kétséges, kicsit lassan őrölnek a malmaink, de annál alaposabban. - Távol áll tőlem, hogy az önök munkáját kritizáljam. Ingram bizalmatlanul nézett, aztán dobolni kezdett az asztalon. Aztán azt mondta Gropiusnak: - Rendben: tehát Prágába küldte ezt a magándetektívet, hogy szaglásszon önnek. Meg tudná értelmesen magyarázni, miért indult el három nappal később személyesen? -Mert nem jelentkezett, és aggódtam. Ezt olyan nehéz megérteni? Ingram némán bólintott. - Amikor aztán megérkezett a hotelba, első dolga volt, hogy Levezov számláját kifizesse, mintha csak tudta volna, hogy a detektívtől ezt már hiába várja bárki is. - Marhaság! - mérgelődött Gropius. - Levezov az én megbízásomból volt úton. Előbb-utóbb úgyis rám várt volna az a hotelszámla. Egyébként a fickó ügyesen dolgozott.- Gropius elővette a fotókat a táskájából, és Ingram elé tette az asztalra. - Ha netán nem ismerné az urakat: ez a beosztottam, dr. Fichte, a prágai repülőtéren, miután megérkezett. Azt a férfit Thomas Bertramnak hívják. Mindkettejüket dr. Alexej Praskov várta. A három férfi úticélja egy magánklinika egy Prágához közeli fürdőhelyen. Ingram egyenként megnézte a képeket, és helyeslően bólintott. - Jó munka. Valóban. És mit akar bizonyítani ezekkel a képekkel, professzor? Gropius nem tudta palástolni izgatottságát. Elővett a táskájából egy összehajtogatott iratot, és Ingram elé tette: - Ez az Eurotransplant várólistája. Azoknak a betegeknek a nevét tartalmazza, akiknek új szervre van szükségük. És most nézze meg, ki van az 56. sorszám mellett! Ingram engedelmesen olvasta: - Thomas Bertram. -Az a Bertram, aki Fichtével Prágába repült! - Gropius felemelte a fényképet, mint egy győzelmi lobogót. - Véletlen lenne? Aligha. Saját szememmel láttam, amikor Fichte, Praskov és Bertram együtt mentek be egy podebrady-i magánklinikára. - Mikor? - Tegnap! -És egész biztos abban, hogy Thomas Bertram volt? -Hogy érti, hogy biztos vagyok-e benne? Nem ismerem személyesen, de a képét évek óta látom a bulvárújságokban. De miért kérdezi, felügyelő úr? - Bertram halott. Tegnap halt meg, Prága közelében. Szívinfarktus. -Honnan tudja? Ingram arcán mosoly suhant át. - A wiesbadeni Interpoltól. Amit a fotókról mesélt, professzor, abban nem sok újdonság volt. Talán meglepem, de Praskovot és Fichtét egy ideje - a határon túl is - figyeltük. Praskov egyike a szervmaffia főkolomposainak, s az ön főorvosa, dr. Fichte is neki dolgozik, nem is aprópénzért. Az operációkért kapott gázsija fejedelmi. Azt gondolta, nekünk nem tűnik fel, hogy Fichte Monte Carlóban egy korrekt kis lakosztályt tart fönt, hogy repülőgépe van, és hogy amúgy is úgy él, mint egy playboy? Úgy gondolom, professzor, tényleg ideje átgondolnia a rendőrségről alkotott véleményét! Felpattant, és nagy lendülettel járkált fel-alá. - Ez a legszemetebb a mi szakmánkban! - sziszegte, anélkül, hogy Gropiusra nézett volna. - Mindenki korlátolt idiótának tart minket, ha egy gyilkost három nappal a tett után még nem kaptunk el. Most a saját bőrén tapasztalhatta, milyen nehéz, mennyi aprómunkát igényel egy ügy felderítése. Mellesleg, ami az ön esetét illeti, a megoldástól épp oly messze vagyunk, mint a kezdet kezdetén. -Az én esetem? - Gropius dühösen nézett Ingramra. - Hogy érti ezt, felügyelő? Nekem egyértelmű, hogy Schlesinger halála Fichte lelkén szárad. El akart távolítani, hogy a helyemre kerülhessen. Ha ott lenne, még kisebb kockázattal űzhetné a sötét üzelmeit. Eddig tulajdonképpen sikerrel is járt. Csak ott számolta el magát, amikor azt hitte, csendesen elkullogok és feladom. - Nos, ez az ön megoldása, professzor. Semmi bizonyítéka nincs erre az elméletre, amely - ha megbocsát - kicsit döccen itt-ott. Ha Fichte önt véglegesen ki akarta volna ütni, szerintem egyszerűbb lett volna, ha a beteget úgy hagyja meghalni, hogy valóban műhibának tűnjön. Mire kellett az egész hajcihő a mérgezett szervvel? Ez kapásból valami alvilági ügyet sejtet. És épp most mondta, hogy Fichte zavartalanul akar tevékenykedni. -Jó. Lehet, hogy hiba van a teóriámban, de ha ön nem szállít bizonyítékot, ha nem jutnak tovább a nyomozásban, akkor nekem kell a saját szakállamra szaglászni, hogy egyszer majd újra normális életet élhessek. - Erre természetesen lehetősége van, professzor, mindaddig, amíg törvényes keretek között teszi. Ha azonban kíváncsi a véleményemre, bízza csak ránk a dolgot, mert amint ön is látja, ezekkel az emberekkel nem szerencsés tréfálni. Dr. Fichte kétségkívül szerepel a szervmaffia bérlistáján, de egyelőre semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Schlesinger haláláért is felelős lenne. Gropius elgondolkozva nézett maga elé. - Azt mondta, Bertram szívinfarktusban halt meg? - Ez a halál hivatalosan megállapított oka - legalábbis az interpolos kollégák információi szerint. - Biztos vagyok benne, hogy valami nem stimmelt az átültetésnél. Bertram vagy az operáció közben, vagy utána halt meg. Fel kellene boncolni. - Ehhez a hozzátartozók beleegyezése szükséges! - Nem fogják megengedni, ők is tudták, hogy az operáció illegális. - Akkor be kell vonnunk az ügyészt! Ahogyan Rennert ismerem, biztos, hogy elrendeli a boncolást. Egy lehetőséget sem hagyna ki, hogy dicsőséget szerezzen magának. Gropius elakadt. Azt gondolta, Fichte leleplezésével elérte, amit akart: rájött azonban, hogy ez az eredmény - ha vitt is némi fényt az ügy éjsötétjébe - nem hozott igazi megoldást. Túl sok volt még az ismeretlen tényező az egyenletben. Fichte iránti haragja teljesen kiverte a fejéből például azt a nyomot, amit Torinóban próbált követni, és régóta eszébe se jutott elrablása, sem de Luca professzor titokzatos halála. Felicia úgy gyűlölte a férjét, ahogy életében soha nem tudta volna: amióta megtalálta azt a szerelmeslevelet, nem tudott szabadulni tőle. Sértett hiúsága és a saját ostobasága fölötti harag kavargott benne, minden lehetséges alkalommal szidta a férjét, és folyton bizonygatta, őt nem is érdekli többé, miért halt meg, jobb is így. Még össze is vesztek, mert Gropius kerek-perec megmondta: nem hagy fel a nyomozással. Ő viszont szerette volna, ha Felicia felfogja végre, hogy megtépázott orvosi becsületét csak a bűntény teljes felderítése állíthatja helyre. Ez azonban még messze volt - már a következő nap bizonyította! Másnap reggel - bejelentés nélkül, láthatóan feldobva - Daniel Breddin riporter kopogtatott be Gropiushoz. Egyből a tárgyra tért. -Hogyan vélekedik a legújabb fejleményekről? - várakozva nézett Gropiusra. A férfi még fürdőköpenyben, borotválatlanul morgott pár szót a kora reggeli sajtótámadások sportszerűtlenségéről, aztán győzött benne a kíváncsiság, meg persze azt is tudta, komoly taktikai hiba lenne összeveszni egy nagy újság riporterével - beinvitálta hát Breddint. - Fichte - kezdte Breddin, és aztán csak úgy ömlött belőle a szó. -Fichte megszökött. Meglépett a repülővel. Egész Európára kiterjedő körözést adtak ki ellene. Renner ügyész aláírta az elfogatási parancsot. Mit szól ehhez, professzor? Gropiusnak pár másodpercre volt szüksége, hogy felfogja, amit hallott. Gyanú, kétely, és jóleső bizonyosság kavargott az agyában. -Nem lep meg túlságosan - válaszolta azután -, végtére én is hozzájárultam a leleplezéséhez. - Már régebben is tudott róla, hogy Fichte a szerv-maffiának dolgozik? - Sejtettem már egy ideje, igen. Csak a bizonyíték hiányzott. - Egyáltalán: szakmailag alkalmas volt dr. Fichte szervátültetések elvégzésére? -Mindenképpen, hogyne. Számtalanszor asszisztált mellettem, néhány operációt önállóan is levezetett. Fichte egészen kiváló szervátültető sebész. Úgy vélem, ez lehetett az oka, amiért Praskov és a szerv-maffia épp őt cserkészte be. - Mikor érezte először, hogy Fichtével talán valami nincs rendben? Gropius rosszkedvűen nézett maga elé. - Sajnos túlságosan is későn. Bíztam benne, egészen Schlesinger titokzatos haláláig. -Ez azt is jelenti, hogy ön még mindig dr. Fichtét tartja Schlesinger gyilkosának? - Mert? Ön talán nem? - Gropius meghökkent. - Akkor miről beszélünk egyáltalán itt, uram? Breddin bosszúsan dörzsölte meg az orra hegyét. - Megbocsásson, de a Schlesinger-gyilkosság és Fichte kapcsolata a szervkereskedőkkel, az két külön ügy. - Micsoda? - Gropius szemmel láthatóan zavarban volt. -Fichtének egyértelmű indítéka volt. És nem is Schlesinger, sokkal inkább én voltam tényező abban, hogy megölte. Én voltam nagyon útban neki! - Professzor úr, ez nagyon meggyőzően hangzik; de az ügy legújabb, fejleménye ennek sajnos ellentmond. -Nem értem, mire céloz. Fogalmazzon világosabban, ha kérhetem, Breddin! - Renner ma reggel közzétette Thomas Bertram boncolási jegyzőkönyvét - válaszolta Breddin higgadtan. - Bertram is májátültetés után halt meg. A halál oka pedig ugyanaz, mint Schlesinger esetében. A szervet ugyanolyan rovarirtó-szerrel, CVP-injekcióval mérgezték meg. Gropius felugrott a székből. Levegő után kapkodott. Halkan, alig hallhatóan nyögte: - Ez azt jelenti... - Mindenesetre nagyon valószínűtlen lenne, ráadásul teljesen értelmetlen is, hogy Fichte először az ön betegét ölje meg, aztán a sajátját is, mindkét alkalommal ugyanúgy, ugyanazzal a méreggel. Mit szól ehhez, professzor? Gropius a fejét csóválta, mintha az imént hallottakat nem is akarná tudomásul venni, aztán a kezébe temette az arcát. A dolgok most - közvetlenül a cél előtt - egyszerre ismét új fordulatot vettek: és ő újra zsákutcában érezte magát. Egy újabb e-mail érkezett a rejtélyes IND rövidítéssel: Pullachban a Szövetségi Hírszerző Irodánál ismét belendült a gépezet. Gyakran előfordult, hogy az irodánál nagy erőkkel mozdultak rá egy-egy gyanús nyomra, aztán az idő múlásával elfogyott a lendület - így fáradt meg a titokzatos IND kód utáni keresés is; ezen a reggelen azonban újra felbukkant a szürke eminenciás, Heinrich Meyer, a SIGIN 2. részleg vezetője, Wolf Ingram kíséretében. A reggeli eligazításon bosszúsan vágta a terem közepén álló tárgyalóasztalra a kezében lévő listát, és emelt hangon kezdett bele: - Azt reméltem, ez az ügy csak megoldódik magától valahogy, és elfelejthetjük. Nos, elkészült a folytatás, íme: 'Megbízás végrehajtva. IND.' Innentől senki ne próbálja megmagyarázni nekem, hogy valami iskolás gyerekek csínytevéséről van szó. Peters, hallgatjuk! Ulf Peters, az 5. részleg - az Operatív Felderítés - főnöke, mint gyakorlatilag mindig, fekete bőrzakóban, kínos grimasszal jelezte, volt már jobban is. Sőt: most kifejezetten rosszul érezte magát. Gyűlölte, ha Meyer az egész társulat előtt csuklóztatta, még akkor is, ha Meyer húsz évvel idősebb volt nála - legtöbbször rendesen kiakadt ezeken a leckéztetéseken és nem is fogta vissza magát; most viszonylag nyugodt maradt, és így válaszolt: - Nem magyarázkodom, csak a tényeket sorolom: mindannyian tudjuk, rendkívül komplikált esettel állunk szemben, egy háromismeretlenes egyenlettel. Itt van egyszer ez az istenverte kód, az IND, amiről igazából halvány segédfogalmunk sincs, bár alighanem valamilyen terrorszervezettel lehet összefüggésben; van továbbá egy ismeretlen feladónk és egy ugyancsak ismeretlen címzett. Volt már néhány barátságosabb munka az életemben. Meyer lesújtó pillantást vetett rá: - Tehát semmi. - Mondhatjuk - morogta Peters -, az Operatív Felderítési részleg részéről legalábbis. -Akkor hallgassa meg figyelmesen, milyen közlendője van Wolf Ingramnak, a Schlesinger-üggyel foglalkozó csoport vezetőjének. - Meyer barátságosan bólintott Ingram felé. Ingram megköszörülte a torkát, és elkezdte: - Uraim! Mint tudják, az első e-mailt a titokzatos IND rövidítéssel mobilcsatlakozásról a klinika egyik mellékvonalára küldték. Gyanítottuk, hogy valamilyen köze lehet a - körülbelül ugyanebben az időben felfedezett - gyilkossághoz. Egy másik e-mailt a klinika mellékéről ismeretlen mobilcsatlakozásra küldtek, feltételezésünk szerint a tengerre. Ezután jött egy bombamerénylet, Schlesinger felesége, illetve Gropius professzor volt a célpontja. Ez esetben gyakorlatilag minden részletet ismerünk. Nyomozásunk során kiderült, hogy a klinika egyik főorvosa, dr. Fichte, kapcsolatban áll a nemzetközi szervmaffiával, továbbá hogy Prága környékén különböző klinikákon tevékenykedik. Fichte egy újabb szervátültetés során történt gyilkosság után (amit egyébként ugyanazzal a módszerrel követtek el, mint a Schlesinger-gyilkosságot) Monte Carlóba szökött. Ezt az új e-mailt összefüggésbe lehetne talán hozni Bertram halálával: értelmezhetnénk úgy, mint jelentést a végrehajtásról. De az egész valahogy mégsem áll össze. Fichte talán csak nem fogja megölni a saját betegét! Ebből viszont arra következtethetünk... - ...hogy Schlesingert és Bertramot nem ugyanaz a gyilkos intézte el! - Meyer felvont szemöldökkel fejezte be a mondatot. Ingram folytatta: - Ez viszont azt jelenti, hogy két különböző esettel van dolgunk. Meyer elismerően bólintott körbe. Ingramhoz fordulva megkérdezte: - És a magándetektív? Hogy is hívták? - Levezov. -Ez a Levezov a szervmaffia nyomát követve halt meg. Hogyan illesztené az egészbe ezt az esetet? Ingram készségesen folytatta: - Nos, elsőre azt feltételeztük, hogy Levezovot a szervkereskedők kapták el és ölték meg. Ez logikusnak tűnt. Amint azonban önök is jól tudják, uraim, a logika néha inkább csak félrevezet minket. A gyilkosok ritkán gondolkoznak logikusan, többnyire felindulásból ölnek. Három nappal az eset után a prágai kollégák elfogtak egy homoszexuális hotelportást, akinél megtalálták Levezov kameráját, hitelkártyáját, és egy jelentős összeget ugyancsak a detektív pénzéből. A portás azóta már vallott is. Ez a melegszcénában mondhatni megszokott gyilkosság volt. - Jó munka - mormogta Peters maga elé. - Valóban, ügyes munka! - Kénytelen volt belátni, ez nagyon nem az ő napja. Természetesen bosszantotta, hogy valaki beesik, és tart egy eredményektől hemzsegő beszámolót, míg ő csak makogott. Megpróbált legalább belekötni, ne legyen már olyan fényes az egész: - Ami a friss e-mail-t illeti, az, amit elmondott, nem igazán visz minket közelebb a megoldáshoz! - Na, álljunk már meg egy baráti szóra: talán nem Ingramnak kéne ezt az egész ügyet megoldani! - vetette közbe Meyer. - Ha nem tévedek, ez itt a Szövetségi Hírszerző Iroda, tehát nem ártana, ha netán mi is szereznénk néhány hírt, ha már ez a nevünk! Szívből remélem, egyetértünk! A tárgyalóasztal körül a nyomozók bosszús morgással nyugtázták a részlegvezető letolását. Peters vette át a szót: - Igazán szívből sajnálom, de a kód megfejtését nem szophatom ki az ujjamból. A szervezet - ha egyáltalán az - mindenesetre korábban soha nem került a látóterünkbe. Meyernél most már kidőlt a liszt: - Nem szophatja ki az ujjából? Igazán kurvára sajnálom! - ordította. - Ha ismernénk a kódot, ember, nem kéne ide titkosszolgálat, ügynökök, számítógépek, elég lenne elmenni a sarki könyvtárba, és egy sereg agyonképzett, ellustult ügynök helyett csak megkérnénk szépen pár nyugdíjas bácsit, hobbiból keresse már meg nekünk, mi a 36. oldal tizenharmadik sorának első szava a Kincses szigetben... Éppen így eljátszadozhatnánk, és sokkal nyugodtabban lehetnénk. És most, bocsássanak meg, uraim, néhány kazalnyi papír vár rám! Intett Ingramnak, és együtt elhagyták a tanácstermet. Az öreg róka szerette az ilyen hatásos távozásokat. Több mint húsz év a hírszerzésnél - szépen fejleszti a színészi képességeket és a cinizmust. - Főokos! - fújtatott dühösen Peters mögötte. A történtek ellenére is fantasztikus nő, gondolta Gropius, amikor másnap reggel harcedzett terepjárójával a Tegern tó felől Münchenbe tartott. Sötétkék égbolt feszült az Alpok fölött, s az árnyékos helyeken az utolsó hófoltok makacsul ellenálltak a közeledő tavasz langyos fuvallatainak. Az együtt töltött éjszakák varázslatosak voltak, össze sem hasonlíthatók a Veronique-kal átéltekkel. A tó déli partján, egy vendéglőben - valamikor az énekes színész, Leo Slezak háza volt - királyi módon megvacsoráztak. Vörösbort ittak, s kis időre a vitákat is elfelejtették. Utána természetesen együtt bújtak ágyba - Felicia a férfi legtitkosabb vágyait is ismerte - egyetlen pillantás, egy apró mozdulat elég volt, hogy minden álma teljesüljön. Amikor együtt voltak, soha nem gondolt rá, de most, a hazafelé vezető úton mégis eszébe jutott: ha nincs a Schlesinger-gyilkosság, ők sosem jönnek össze. Ez a fura felismerés valami bizsergetően kellemes érzéssel töltötte el. Nem először tette fel magának Gropius a kérdést, mi lett volna, ha Schlesinger tisztességes ember, és nem él kettős életet. Realista volt, aki mindig szépen megtervezi az életét, és erősen kézben tartja a gyeplőt - az ilyen pillanatokban, megborzongva a véletlen erejétől mindig azt érezte, az egész csak álom. Mégpedig, az utolsó néhány hónapot átélve lidérces, épp olyan, mint egy modern mese. Grünwaldban, a háza előtt egy szürke furgon várakozott. Az utóbbi hetekben túl sok minden történt ahhoz, hogy elhiggye, csak egy érdeklődő turista. Jó messziről kiszúrta az olasz rendszámot. Gázt adott. Elhajtott a parkoló autó mellett, kétszer balra fordult és a visszapillantó tükörben lesve, nem mennek-e utána, a München felé vezető útra tért. Nem kellett csalódnia: pár száz méter után a tükörben az olasz furgont látta meg, amely tempósan, fényszóróját villogtatva közeledett. Gropius szíve hevesen vert. Egy lámpánál átment a piroson; de így sem sikerült lerázni az üldözőt, ellenkezőleg - egyre közelebb jött. Mit tegyen? Gropius látta az előtte kígyózó kocsisort -dugó. Az utolsó pillanatban a fékre lépett. A mögötte lévő autó máris megelőzte. Gregor - most először - feladta. Ezer gondolat suhant át az agyán. Várta, hogy a következő pillanatban állig felfegyverzett férfiak ugrálnak ki az üldöző járműből, kitépik a kocsiból... Úgy gondolta, hagyja. Elcsigázva hajtotta fejét a kormányra, és szorongva várt. Egy kis kocogtatás az üvegen - ez riasztotta fel kábultságából. Nem úgy hangzott, mintha valaki a következő pillanatban ki akarná rángatni a kocsiból. Gropius felpillantott. Francesca arcát látta maga előtt. Sötét haját szürke, kötött sapka rejtette, és szemrehányóan nézett rá a keret nélküli szemüveg mögül. Gropius hátrafordult, vajon nem ül-e néhány gengszter a nő kocsijában - de üres volt. Megkönnyebbülve lélegzett fel, de kicsit még mindig gyanakodva tekerte le az ablakot. -Jó hogy az árokba nem tolt le! Mit jelentsen ez? - förmedt rá Francescára. -Már megbocsásson - válaszolt Francesca kifulladva. -Maga kényszerít rá egy ilyen üldözésre, menekül előlem, mint egy gengszterfilmben, és még maga üvölt velem?! Csak beszélni akarok magával, Gropius, kérem! - Nem hinném, hogy van még miről beszélnünk. A torinói emlékeim nem tartoznak a legkedvesebbek közé. Legszívesebben felpofoznám magam, mert hagytam, hogy lépre csaljon. Gondolhattam volna. -De mit? - Hogy magát küldik rám! És most szívódjon fel! Nem akarom látni többé! Közben megszűnt a dugó, a járműoszlop megmoccant, mögöttük vad dudakoncert kezdődött. Gropius lépésben elindult, de Francesca nem hagyta magát lerázni. - Miről beszél? Mi az, hogy engem küldtek magára? - kiáltotta Francesca, közben Gropius kocsijának ajtaját fogta, és futott mellette. - Nem árulná el végre, mi baja van? - De, mindjárt! - válaszolta Gropius, anélkül, hogy lassított volna. - Még egyszer át akar vágni? Na nem, másodszor nem sétálok be a csapdájába! És most engedjen szépen utamra! Gropius gyorsított, de Francesca továbbra is teljes erejével belekapaszkodott a járműbe. Bármelyik pillanatban az úttestre zuhanhatott. Gropius kénytelen volt megállni. -Az ég szerelmére, ember! Hallgasson meg már végre! -zihálta Francesca kifulladva. - Aztán még mindig elzavarhat! Gropius gyanakvó pillantást vetett rá. Nem hitt neki. Túl mélyre vésődött az a torinói élmény az agyába. Amíg él, nem felejti el az érzést, ami - szorosan a székhez kötözve - elfogta, amikor maga előtt látta a műanyag flakonban a CVP-t, meg az injekcióstűt. A hideg futkosott a hátán, ha csak rágondolt. - Igazán! Nagyon fontos! - bizonygatta Francesca. - Szépen kérem! Nem volt könnyű ellenállni a szép szemek könyörgésének. Gropius sóhajtott, egy darabig némán bámult maga elé, meg se hallva az autósok kürtszólóit, akik előtt Francesca autója még mindig eltorlaszolta az utat. Végül megenyhült: - No jól van, legyen. Látja azt a pizzériát ott, az utca túloldalán? Álljon oda, megvárom! Francesca visszarohant az autójához, Gropius pedig leparkolt a terepjáróval az üzlet előtt. Mint a világon minden pizzéria a reggeli órákban, ez is inkább egy pályaudvar várótermére emlékeztetett. A székek fele még az asztalok tetejére fordítva, hogy a feketébe öltözött néni tempósabban tudjon haladni a kőpadló sikálásával. Tisztítószeres víz és frissen darált kávé illata terjengett. A kissé még lezser ruházatú pincér kelletlenül hagyta abba a reggelijét, valamit morgott, hogy tulajdonképpen még zárva vannak, de ha már leült, egye fene, kaphat egy kávét. Gropius kettőt rendelt, s abban a pillanatban Francesca is belépett. Szó nélkül ült le a férfival szembe. Egy darabig mindketten hallgattak, Francesca lesütött szemmel, Gropius meg idegesen, kávéját kavargatva. Azután Francesca habozva elkezdte: - Olyan hirtelen eltűnt Torinóból, alkalmam sem volt, hogy elnézését kérjem. Sajnálom, hogy olyan szerencsétlenül alakult az egész. -Sajnálja? Oda ne rohanjak... Azért kergetett itt fel-alá, hogy elmondja, sajnálja? Hallgasson ide: akármi történt is azóta, maga kiszolgáltatott engem ezeknek a bűnözőknek, az is csoda, hogy egyáltalán élek. Gregor olyan hangosan beszélt, hogy a pincér már őket figyelte, és Francesca könyörgőre vette, amikor majdnem suttogva válaszolt: - Hogy hozhat engem bűnözőkkel kapcsolatba? Épp engem! Gropius dühösen ragadta meg a csuklóját, és magához rántotta: - Na most jól figyelj rám, kislány! - mondta feldúltan. - Te árultad el nekem de Luca címét, de nem csak simán elkottyantottad ám! Éppen hogy te csalogattál de Lucához, akinek az intézete előtt összevertek, hogy aztán egy elhagyott parasztházba hurcoljanak, ahol méreginjekcióval akartak a másvilágra küldeni. Vagy azt mered állítani, hogy minderről nem is tudtál? - Gropius hirtelen elengedte a nő karját, és dühösen visszazökkent a helyére. - Ezt... ezt tényleg nem tudtam - dadogta Francesca -, hidd el, esküszöm! Gregor idegesen felnevetett. - Nekem nem kell ez a mellébeszélés! Egyetlen ember volt, aki tudta, hogy de Luca professzorhoz megyek, és ez épp te voltál! - De Lucát meggyilkolták. -Tudom. Minden újságban benne volt, hogy a maffia intézte el. -De nekem semmi közöm hozzá, sőt, épp ellenkezőleg! Én is áldozata lettem ezeknek a szemeteknek. Gropius figyelmesen nézte Francescát, és látta, hogy sötét szemei most villámokat szórnak. A szép szemek még nagyon is élénken éltek emlékeiben, és ez furcsa szorongással töltötte el. El kell felejtened ezt a nőt - futott át az agyán. Ekkor azonban Francesca megszólalt: - Constantino meghalt. -A férjed? - Megölték. Egy nappal azután, hogy professore de Lucát megtalálták. - Francesca elfordította a fejét. Nem akarta, hogy a férfi lássa az arcát. -Nem értem - dadogta Gropius -, a férjed kómában feküdt, a légynek sem tudott volna ártani. Francesca vállat vont. - Akarod hallani az egészet? - kérdezte, és tágra nyílt szemekkel nézett rá. - Igen, természetesen. - Nem csak téged figyelnek állandóan, ugyanazok a pofák rám is tapadnak. Hogy miért? Nem tudom. Mindenesetre pontosan tudták, hogy aznap nem vagyok otthon, anyám pedig egy órára elment hazulról. Ez idő alatt feltörték a lakást, és mindent felforgattak. Constantino valószínűleg útban volt. Egy párnával megfojtották. Gropius megdöbbenten bámulta a padlót. - Nagyon sajnálom. Francesca bólintott, és színtelen hangon mondta: - Ki tudja, neki talán megváltás volt. -De hát ez akkor is gyilkosság! -Kétség sem fér hozzá. -És a rendőrség? - Mint rendesen Olaszországban: komoly nyomozás, nagy cécó - aztán semmi eredmény. - Semmi nyom? Gyanúsított? - Semmi és senki. Az ügy valószínűleg az irattárban landol, a 'Rablógyilkosság' polcon. -És mit vittek el a lakásból? - Semmit. Feldúlták az egész lakást, a szekrényeket felforgatták, a fiókokat kirángatták, a párnákat felvágták - de semmit nem vittek el. Sőt, anyám kis pénzes kazettáját is otthagyták, ötszáz euróval. - Sejtelmed sincs, mit kereshettek? Francesca a fejét csóválta, és hallgatott. - És a rendőrség nem lát összefüggést Constantino és De Luca meggyilkolása között? -Mire célozgatsz? - kérdezte szemrehányóan Francesca, és egyszerre kitört belőle: - A francba is! Tudni akarom, mi folyik itt! Mibe keveredtem? Gregor, miféle aljas játék ez?! A nő kétségbeesése nem lehetett színjáték: Gropius úgy látta, ideje, hogy magyarázatot adjon a viselkedésére. -Tényleg azt hittem - kezdte -, hogy ezek az emberek téged használtak csalinak. Tévedtem. Egy ideje az egész életem csupa tévedés. Bocsáss meg! Jobb lett volna, ha sohasem találkozunk! -Igen... Talán. - Francesca tekintete kifürkészhetetlen volt. -Talán a férjed is élne még. Francesca kis grimaszt vágott. - Amit te életnek gondolsz, nyomorult vegetálás volt, semmi több. Az orvosok egy a millióhoz mondták az esélyét, hogy valaha is visszatérhet az éber kómából - és nem én vagyok az, akit üldözne a szerencse. Ezt mutatta a torinói találkozásunk is. -Hogy érted ezt? A nő bágyadtan mosolygott. - Mit gondolsz, annak idején én nem voltam ugyanúgy oda érted, mint te értem? Egész este azon gondolkoztam akkor, hogyan kéne elmondanom, hogy a halálos beteg férjem otthon van. Nem mertem egyenesen megmondani. És aztán nem is adtál esélyt a magyarázkodásra. -Mit kellett volna tennem? - Mindegy. Ennek már vége. Elmúlt. - Francesca az asztalra könyökölt, és állát összekulcsolt kezére tette. - De eltértünk a témától. Úgy látszik, közös ellenfelünk van. Szeretném látni az egész ügy hátterét is. Eközben a pincér már a harmadik tejeskávét hozta. Gropius elkezdte az egész történetet elmesélni, beszélt Schlesinger haláláról, a titokzatos páncélkazettáról a különös lelettel, a felfedezésről, hogy saját főorvosa a szerv-maffiával dolgozik együtt, és az ismeretlen tartalmú aktáról, amely valakiknek milliókat ér. -De hát mi lehet az én szerepem ebben a drámában? - kiáltotta Francesca. Gropius fürkész pillantást vetett rá. - Ezt egyelőre én sem tudom; de talán összefüggésben lehet de Lucával és velem. Francesca az orrán keresztül szívta be a levegőt, és szemrehányóan azt mondta: - De Lucával nem volt semmiféle kapcsolatom. Dolgoztam neki, semmi több. Kétszer láttam összesen, először, amikor átvettem tőle a kazettát, másodszor, amikor visszavittem neki. Közben egyszer beszéltünk telefonon. Mondtam neki, hogy nem Schlesinger jött, hanem egy másik fickó. Erre azonnal visszarendelt Torinóba. Ez minden. - És fogalmad sem volt, mit szállítgatsz az acélkazettában? - Sejtelmem sem volt. - És ha mondjuk radioaktív anyag lett volna? -Ne ijesztgess már! Ilyesmire nem is gondoltam. -Milyen ember volt ez a de Luca professzor? Francesca kicsit gondolkozott, azután azt válaszolta: - Pont úgy nézett ki, ahogy az ember elképzel egy tudóst, aki a természet legnagyobb titkait kutatja. Alacsony, köpcös, kerek fejű, makrancos hajkoszorúval, kifogástalanul öltözve - és persze olyasvalaki, aki láthatóan más dimenzióban él. Szimpatikus, szinte elsőre szeretetreméltó férfi volt. - És min dolgozott ez a pompás professore? -Időről időre olvasni lehetett a nevét az újságban. Úgy emlékszem, mint génkutató volt leginkább elismert. De nem ismerem túlzottan a tudományos tevékenységét. Gropius elgondolkozott. Az egész olyan értelmetlennek tűnt. De hát hol lehetett volna az elmúlt hetek eseményeiben egyáltalán még bármi értelmet keresni? A fejében káosz uralkodott. És nem csak az értelme, érzelmei is összezavarodtak. Az éjszakát Feliciával töltötte, és pontosan tudta, mennyire vonzódik hozzá. De elég volt egy rövid találkozás Francescá-val, kora reggel egy koszos külvárosi pizzériában, hogy elbizonytalanítsa. A nő úgy hatott rá, mint a mágnes, volt benne valami láthatatlan erő, amely ellenállhatatlanul vonzotta. Több vonzerő volt benne, mint az összes többiben együttvéve, akikkel korábban találkozott. Felejtsd már el - gondolta -igazából csak ágyba akarsz vele bújni, az életed meg már enélkül is elég komplikált. Különben meg - győzködte magát - talán hideg, mint egy hering hasa. Szakadj le róla! -Tulajdonképpen miért jöttél? Talán újabb megbízás a Vigilanzától? - érdeklődött, hogy kicsit elterelje a gondolatait. -Nem - válaszolt Francesca kurtán. Érezhetően megbántódott. - Azért jöttem, hogy ezeket elmondjam. Meg kellett tudnod, hogy Constantino halott. Úgy gondoltam, ez sok mindent megváltoztat. Gropius ingerülten pillantott fel. Megértette, mit akar mondani a nő, de érezte, egy ilyen fordulattal már tényleg nem tud megbirkózni! - Szerintem haza akarsz utazni - jegyezte meg óvatosan, remélve, hogy nem bántja meg túlságosan Francescát. A nő nem is próbálta palástolni csalódottságát. - Ha tényleg úgy gondolod - mondta halkan. - Ne érts félre - emelte meg Gropius a hangját. Francesca a szavába vágott: - Pontosan értelek. Kiitta a kávéját és felállt. - Mindenesetre csak jót kívánok neked. És sajnálom. Légy boldog! Gropius látta, amikor arcon csókolta, hogy a szemei könnyesek, és kisietett a helyiségből. Thomas Bertram, az építési mogul temetése igazi médiaszenzáció volt. Minden újság tudósított a szervátültetési botrányról, Breddin pedig azt a véleményét fejtette ki, hogy Bertram esete alighanem csak a jéghegy csúcsa, s nagyon valószínű, hogy sokkal több beteg hal meg az illegális szervátültetések során. Amíg élt, Bertram nem csinált titkot a vagyonából, s mert a pénznek mágneses vonzereje van, és mivel emellett sok esetben nagyvonalúan segített is, mindig jelentős társaság vette körül. A kitzhübell birtokán tartott hálaadási partykra való meghívás felért egy Oscar-díjátadásra szóló jeggyel, és zsíros koncot jelentett a bulvárlapok riportereinek. Felesége, Kira, kifogástalan modorú dél-afrikai nő, akiről senki sem tudta, hogyan jött össze vele, jó húsz évvel fiatalabb volt nála. Nagydarab nő volt, bár kevesebb gint fogyasztott, mint Bertram, ami nem volt nehéz, tekintve hogy a férfi meglehetősen bensőséges viszonyt ápolt a bódító jellegű italokkal - hogy finoman fogalmazzunk. Különb s különb okokból, amelyeket, halottról lévén szó, feszegetni nem lenne illendő (annyit mégis elárulhatunk: Bertram a bulvársajtó örömére úgynevezett nyitott házasságban élt), házasságukat nem koronázta gyermekáldás. Így történhetett meg, hogy a napos, de hűvös kora tavaszi reggelen - sűrűn elfátyolozva, neves divattervezők fekete kosztümjeiben, könnyeiknek nagyon is szabad folyást engedve - négy tekintélyes özvegy állt a nyitott sírgödör előtt. A helyzet a papot, aki megrendelésre vigasztaló szavakat olvasott fel jelentős átéléssel egy mappából, mélységes tanácstalanságba taszította, mert nem igazán tudta, a négy özvegyjelölt közül melyik elfátyolozott arcára vesse vigasztaló pillantásait. Néhány tévéstáb és egy maroknyi riporter küzdött vadul a legjobb kilátást biztosító helyekért. A lelkész a mennyországról beszélt, hangja a megtévesztésig emlékeztetett Erich Honeckerére. A göcsörtös, csupasz fákon, melyek jelentékenyen rontottak a perlachi erdő melletti temető ünnepélyes hangulatán, varjak ültek, és mit sem törődve a dramaturgiával, időről időre megszakították károgásukkal a lelkész beszédét. A gyászolók úgy kétszázan lehettek: a legtöbben kíváncsiskodók és hivatásos temetésre járók. A nyitott sír körül tolongtak, és nyakukat nyújtogatták. Kicsit távolabb, egy fa takarásában Wolf Ingram, a Schlesinger-csoport vezetője is a helyszínen volt. Ingram szívesen járt temetésekre - természetesen csak hivatalból. Nem mintha - mint a rossz krimikben - azt remélte volna, hogy az áldozat sírjánál összetalálkozik a gyilkossal, de - ahogy mondani szokta - valamit az ember mégis kiszagolhat ilyenkor. Ezúttal csalódottnak látszott; bár minden egyes gyászoló résztvevőt - már amennyire a biztonságos távolságból egyáltalán lehetséges volt - alaposan szemügyre vett, nem tűnt fel neki egyetlen olyan arc sem, amely az eset megoldásához közelebb vitte volna. Egy félóra múlva, a szokásos imádság után - amely, csak Isten tudja, miért - mindig ezzel a sztereotip mondattal fejeződik be: "Mindörökkön örökké!" - eloszlott a gyülekezet, a papok, és az újságírók - utóbbiak a lapzárta miatt futólépésben, a többiek kínos lassúsággal. Csend lett. A közeli börtön magas falai mögül olykor érthetetlen vezényszavak pattogtak. Ingram érdeklődve vizsgálgatta a sír szélére helyezett koszorúkat és csokrokat, böngészte az arany nyomású szalagokat, melyeken egyesületek és munkatársak, rokonok, barátok, továbbá különféle hölgyek küldtek az elhunytnak némi végső muníciót. Úgy gondolta, mindenesetre följegyzi a neveket. Előhúzta noteszét a zsebéből, amikor a háta mögül egy hangot hallott: - Nocsak, mindig szolgálatban?! Igazán derék dolog! Ingram megfordult: - Ügyész úr, ön itt? Igazán nem gondoltam volna. A szép idő kicsalogatta az íróasztal mögül? Markus Renner barátságtalan pillantást vetett rá. - És önt - kérdezte - mi hozta ide? Ingram vállat vont. - Mifelénk, Bajorországban azt mondják: Szép lehet a halott, ha sok a nézője! - Igazán? És észrevett valami olyat, ami továbblendíthetne minket? - nyaggatta tovább Renner. - Őszintén szólva, nem. Épp a koszorúkról igyekszem feljegyezni a neveket. Sosem lehet tudni... Ebben a pillanatban Renner karon ragadta a felügyelőt, és a sír bal oldalánál felhalmozott koszorúhegyhez húzta. Lehajolt, kezével széthajtogatott egy lila szalagot, amelyen aranyozott betűkkel ezt írták: "Requiescat in Pacem! IND." - Na, erre mit mond? - kérdezte Renner, azzal a felsőbbrendűséggel a hangjában, ami méltán tette népszerűtlenné. És ugyanebben a hangnemben fűzte hozzá: - Ezt kellett volna megtalálnia! Tudom - válaszolta volna szíve szerint Ingram - azért jöttem, hogy felírjak minden feliratot; de nem látta értelmét, hogy igazolja magát a túlbuzgó ifjú előtt. Ezért inkább nem reagált a megjegyzésre, és csak annyit mondott: - Nos, igen, hát újra itt van! Renner nem engedett. - Tudja, mit jelent ez a felirat? Csak tud ennyit latinul! - Ha én latinul tudnék, amice - Ingram kezdte elveszíteni a türelmét -, nem kellene ilyen temetésekre járnom, hanem a sok üléstől ráncos seggem mereszteném valamelyik minisztériumban. - Nos, azt jelenti - válaszolta Renner, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést -, "Nyugodj békében!" Ez meglehetősen cinikus, kedves Ingram barátom! Ingram összerándult: - Először is, nem vagyok az ön kedves barátja, másodszor pedig minden gyilkosság meglehetősen cinikus. Úgy látszik, ebben az egyben Renner igazat adott neki, legalábbis rábólintott. Míg Ingram óvatosan leválasztotta a "cinikus" feliratú szalagot, Renner fontosnak vélte megjegyezni, célszerű lenne talán megtudni, hol adták föl a rendelést a koszorúra. Ingram elrakta a szalagot és fölegyenesedett. - Mit gondol, miért vágtam le a szalagot? Hogy kiszögezzem a nagyszobába? De azért nagyon köszönöm az értékes tanácsot! Egyszerűen nem tudták egymást elviselni. Mivel eléggé megerősödött a pofonszag, Renner jobbnak látta, ha gyorsan elbúcsúzik: - Akkor minden jót! E pillanatban megszólalt Ingram telefonja. - Igen? - Ingram várta, milyen közölnivalója van Muraunak, a kollégájának. - Ez nem lehet igaz! - mondta aztán halkan, és a zsebébe tette a telefont. - Ügyész úr! - kiáltott Renner után. Az úgy tett, mintha nem hallaná. -Ügyész úr! - ismételte Ingram, olyan hangerővel, hogy az egész temető visszhangzott. Renner megfordult, Ingram intett neki, hogy valami fontos mondanivalója van. - Talán érdekelheti - jegyezte meg Ingram, amikor utolérte -, most kaptam az értesítést: a kieli egyetem transzplantációs központjában szívátültetés után meghalt egy beteg. A boncolás eredménye szerint a halál a donorszerv CVP-vel történt megmérgezése miatt állt be... 11. FEJEZET Francesca Colella lesújtva tért vissza a pályaudvarhoz közeli szállodájába. A hotel Richard Wagner nevét kapta a keresztségben - a zseniális szerző alighanem forgott volna a sírjában, ha tudomására jut, hogy egy ilyen ház viseli a nevét; tipikus ügynökhotel a város közepén, parányi, olcsó szobákkal, egy parkolóház tőszomszédságában. Két napot töltött már itt Gropiust várva, és akkor... Mérhetetlenül csalódott volt, titkon remélte, ha Gropius meghallja, hogy szabad, újra olyan szenvedélyes lesz, mint ott, nála, mielőtt szembesült volna a valósággal. Azóta csak rá gondolt, és vágya napról napra csak hevesebb lett. Már az idejét sem tudta, mikor fordult meg utoljára férfi az ágyában, de azt mindennél biztosabban érezte, hogy régen, nagyon régen volt, s hogy ő mielőbb szeretne véget vetni ennek az apácaéletnek. Gropius kezdettől fogva tetszett neki - igazi férfi, akit nyíltsága még vonzóbbá tett. Nehezére esett úrrá lenni érzelmein. Az utóbbi órák feszültsége és a rideg csalódás után nem is tudta magát tovább tartani. Az ágyra vetette magát, öklével a párnát püfölte, míg szabad folyást engedett könnyeinek. A sírás mindig enyhülést hoz: a félórás zokogás után Francesca felkelt, kibotorkált a fürdőszobába, és jéghideg vízzel mosta meg az arcát. Határozottan jólesett neki. Aztán föltette a szemüvegét, és a tükör elé lépett, hogy tetőtől talpig megszemlélje magát. Annyi vonzerőd sincs, hogy egy férfit megszerezz - mondta ki keserűen. Constantino balesete óta visszahúzódó lett: talán annyira beleivódott már, oly automatikus lett benne az elutasítás, hogy nem is mernek közeledni hozzá a pasik? Az normális és természetes, hogy úgy érezte, kötelessége a férjét ápolni, de most, hogy meghalt, muszáj, hogy elfelejtse azt a rémálmot. És joga van új életre, szexre, szerelemre. Gropius - gondolta, miközben a tükör előtt levetkőzött -épp az a férfi lenne, akinek ő szerelemmel, szívből odaadná magát. A férfi visszautasítása mélységesen megbántotta. Alaposan megnézte magát. Korodhoz képest - nézett mélyen a tükörképe szemébe - jól tartod magad, mindenesetre a fiatalabb vetélytársaktól nincs miért tartanod. A hajad sűrű, a melleid teltek, nem olyan kis pattanások, mint a legtöbb fiatal csitrié, derékbőség hatvan, na, mit akarhat még az a pasas? Fürdővizet eresztett, s mialatt a víz zubogását hallgatta, tagjait kinyújtóztatta a jólesően meleg vízben. Döntött: tudnia kell, van-e még elég csábereje, fel tud-e szedni egy férfit, akár csak egy éjszakára, majd kiderül. Így legalább bosszút állhatna Gropiuson. Most majd ő diktálja a feltételeket. A gondolattól izgalomba jött. Valószínűleg elaludhatott a kádban, mert amikor felriadt, a víz hideg volt, ő pedig már didergett. A törölközővel - melybe, fantasztikus ízlésről téve tanúbizonyságot, Wagner arcképét szőtték - megszárítkozott, bőre fénylett, azután megszárította a haját, és elkészítette a sminket, szemhéjfestés, rúzs - mindent kicsit erősebben hangsúlyozott, mint általában. A tükrös szekrény előtt fekete harisnyát húzott, és belebújt egy szűk, fekete szoknyába, majd fölvette - csak úgy, testre - azt a zöld velúr bőrkabátkát, amely - hogy is feledhette volna - Torinóban Gropiust úgy megvadította. Magas sarkú cipője kitűnően passzolt az együtteshez. Estefelé megérdeklődte a portástól - aki, a hotelhez hasonlóan, túl volt már fénykorán - hová mehetne egy magányos nő. Nyomban meg is kapta a felvilágosítást (ami egyébként helytállónak bizonyult): a Bayernhof bárban nem csalódhat. Valamivel kilenc után belépett hát az ajánlott mulatóba, mely az alagsorban volt, kicsi, négyszemélyes asztalokkal és táncparkettel. Halk zene szólt, Francesca a bárpult mellett ült le egy magas bárszékre, Martinit kért, rázva, nem kavarva - legalább ennyi haszna volt a James-Bond-filmeknek - és látszólag unottan kezdte keresni lehetséges áldozatát. Még kevesen voltak. Egyetlen pár táncolt csupán, elmerülten, szorosan összesimulva, a zene nem igazán befolyásolta őket. Jó pár asztalnál még nem is ültek, a mixer láthatóan örült, hogy a pultnál legalább egy vendége van, akivel elbeszélgethet. Amikor félóra után minden kötelező téma - időjárás, üzlet, futball és autó - kifulladt, és nem tűnt fel újabb beszélgetőpartner a pultnál, Francesca fizetett, és indulni készült. Ekkor lépett hozzá egy középkorú férfi, aki egész addig egy sarokban üldögélt, maga elé meredve. Alacsony volt, sötét, hosszú hajjal, és elég sápadtnak tűnt, amit csak kiemelt fekete öltönye. -Már menni készül? - kérdezte feltűnően mély hangon, angolul, de erős akcentusa elárulta, nem született angol. - Nem sok minden történik itt - válaszolta Francesca -, talán később majd visszanézek. A sötét öltönyös férfi nem hagyta annyiban. Egy elegáns mozdulat kíséretében így szólt: - Ha valaha nem lógtam volna le a táncórák, hatalmas méretű öröm lenne felkérni magát. Így viszont csak verem fejem asztalhoz, milyen ostoba is voltam korán. Egyébként nevezzen el Ramonnak. Francesca elnevette magát. A férfi elég speciálisan alkalmazta az angolt. - Maga spanyol? - kérdezte. -Nem. Katalán. Nagy köztem a különbség! - válaszolta Ramon. - És ön? - Olasz. - Milano? -Hogy találta ki? - Milano...ott legszebb olasz nők. Dél finomsága és észak eleganciája közösül bennük. Akárcsak önben, senorita! - És semmi kincsért le nem vette volna a szemét Francesca melleiről. - Mellesleg Torinóból jövök - válaszolt Francesca nevetve -, ott aztán se báj, se elegancia. Sajnos nem beszélek spanyolul. Nálunk nagyon kevesen beszélik az önök szép nyelvét. -Tudom. De spanyol se sok, aki mondana olaszt. Anélkül, hogy észrevették volna, Francesca és a spanyol társalgás közben németre váltottak - Ramon ezt is érdekesen beszélte. -Ráhívjam pohár pezsgő? - kérdezte udvariasan. Bár a spanyol nem épp az a típus volt, akinek közeledésére egy nő szívből vágyna, de barátságos és udvarias volt, és Francesca nem látott rá okot, hogy visszautasítsa a meghívást. - Francescának hívnak - mondta, amikor koccintottak. -Tudjuk mi azt - jegyezte meg Ramon, buzgón kacsingatva. Sem a választ, sem a kacsingatást nem igazán tudta hová tenni, de nem törődött vele. A bár időközben megtelt: de bárhogy kereste is magányos vadászát, akinek fegyvere elé térdelhetne megadón, csalódnia kellett. Csak párocskákat látott, és hozzá hasonlóan magányos hölgyeket, akik szintén a mesebeli hercegre vártak. Francesca különleges tulajdonságai közé tartozott, hogy jól bírta az italt. Ramon azonban - miután a felszínes csacsogás során egyik pohár a másikat követte - elkezdte kétértelmű bókokkal elhalmozni. Úgy érezte, viccre bukkant, amikor faszentnek nevezte magát, aztán tovább is ment a bibliai vonalon - kifejtette, Francesca olyan bűnös, akár Mária Magdolna, de gyönyörű, mint Raffael Madonnája, és miatta - vallotta meg Ramon szívből - ő bizony bármilyen bűnt elkövetne, mondjuk leöntené miseborral és apránként lenyalogatná róla. Francescának elege volt a teológiai félórából, és unta Ramont is, aki lényegében a teljes Káma-Szutrát lejátszotta szemmel, anélkül, hogy egy centit is közeledett volna. Hirtelen dühös lett, s az alacsony, félénk, de vágytól égő hidalgóra ripakodott: - Jaj, Ramon, maga úgy beszél, mint valami kiugrott pap. Mint csínytevésen kapott gyerek, Ramon lesütötte a szemét, és oldalra fordított fejjel annyit dadogott: - Ördöge van, Ramon tényleg lelkész. -Na ne vicceljen már... - Francesca elbizonytalanodva pillantott rá, aztán alaposabban is megnézte magának. A sápadt arcszín, a fekete öltöny és az a kenetteljes színezet a hangjában - ezt rögtön illett volna észrevennie. -Mindenkit megragaszt egyszer a kísértet... kísértés. Még egy megkent személyt is. - Közben imára kulcsolta a kezét, és Francesca attól tartott, hogy jó hangosan valamilyen különösen trágár fohásszal hívja majd a Jóistent, szabadítsa már ki egy bűnös nő karmai közül - de másképp történt. - Édes lányom - susogta nehezen lélegezve -, hát mi dolog van neked ezzel a Gropius? Nem rád való ember. Mondd csak meg nekünk, mit akar tőled? - Gropius? - Francesca teljesen kiakadt. - Gropiust mondott? Ramon a szája elé kapta a kezét, mintha meg akarná akadályozni, hogy még többet beszéljen. Az alkohol azonban erősebb volt. - Régen figyeljük már - mondta, szemmel látható erőfeszítéssel, hogy józan benyomást keltsen. -De hát mit akar ön Gropiustól? Mi dolga vele? - Meg kell tudnia, szép kislány. Gropiusnál van valami birtokban, amihez nincs jog nála. Maga is tudja, mit beszélek! Tűzzel játszik a professzor. No de beszélhetek én rólad szintén, leányom, hol az anyag? Egy pillanat alatt ezernyi gondolat futott át az agyán. Milyen anyag? - talán valami drogról beszél? Kétségtelen: ez a leamortizálódott spanyol, aki vele szemben ült, és ólomsúlyú pillantásokat lövellt a dekoltázsába, tudhatott valamit azokról a titokzatos előzményekről, amelyek után Gropius nyomoz. Talán valami köze lehet Constantino halálához is? Iszonyodva és undorral nézett Francesca a mata atyára, aki tiszteletre méltó állhatatossággal a mellét bámulta. Csigavér, csak csigavér - ismételgette magában, miközben Ramonra mosolygott. Itt van hát a lehetőség, hogy Gropiust mégiscsak meggyőzze. Ki kell faggatnia ezt a titokzatos csuhást - ha egyáltalán az. Női fegyvertárát segítségül híva ki kell puhatolnia, kinek dolgozik és mit szaglászik itt. Kedvezőbb helyzetben nem is lehetne - de megismétlődni sem fog, az biztos. Miközben az aszkétának csak roppant jóindulattal nevezhető lelkész újabb pohár pezsgőt döntött magába, Francesca áthajolt hozzá, hogy minél mélyebb bepillantást biztosítson a dekoltázsába. Közben, kétséget sem hagyva szándékai felől, megkérdezte: - Itt lakik a szállodában? - Miért kérdez ez? - válaszolta Ramon, mintha nem értette volna a nő szándékát. -Csak úgy. Kényelmesebben is elüldögélhetnénk. Persze nem szeretném, ha félreértene, de elég füstös ez a helyiség, és a zene is lehetne kellemesebb. - Kétszázharmincegy - dörmögte rekedten Ramon -, kétszázharmincegyes szoba. Jobb markába fogta üres pezsgőspohara szárát. Bíborvörös arcán szinte szétpattanni készült a bőr. Látszott rajta, mi zajlik benne, valószínűleg épp az ördög csábításával viaskodott. Végül színpadiasan, üdvözült arckifejezéssel annyit mondott csupán: - Mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős... Francesca értetlenül bámult rá: - Parancsol? -Ezt írja Pál apostol a Korinthus-beliekhez írott II. levél 12. rész 10. versében! - Okos ember lehetett! Nos, akkor mire várunk még? Ramon hanyagul a pultra dobta hitelkártyáját. - A számlát! - mordult rá a mixerre. Francesca észrevétlen pillantást vetett a kártyára nyomott névre: Ramon Rodriguez. - Gropius egyszer említette a Rodriguez nevet. Jó nyomon jár. - Szóval, kismamám, hol az anyag? - ismételte meg Ramon Rodriguez a kérdést, miközben egymást támogatva fölfelé haladtak szálloda körfolyosójához vezető márványlépcsőn. - Beszéljünk róla később! - mentett Francesca nagy lélekjelenléttel, s ezzel a válasszal egyelőre a férfi is megelégedett. Elég nehezen sikerült a részeg férfit felcipelnie, ám ami azután történt, olyan gyorsan és váratlanul játszódott le, hogy csak pironkodva tudott rá visszagondolni. Amikor felértek a lépcsőn, két oldalról két sötétruhás férfi csapott rájuk, Rodriguezt karon ragadták, s a közeli forgóajtón kirángatták a szabadba. A támadás egyetlen hang és feltűnés nélkül zajlott le, s Ramon is megadóan tűrt mindent: a legcsekélyebb mértékben sem állt ellen. Francesca kővé dermedve állt. Csak néhány pillanat múlva fogta fel, mi is történt. Csak most kezdett félni. Óvatosan, folyamatosan körbekémlelve a forgóajtóhoz lépett, aztán egy taxihoz futott, mely a szálló bejárata előtt várakozott. Az út a Richard Wagner hotelig öt rémült percig tartott: Francesca a hátsó ülésről nyugtalanul figyelte a visszapillantó tükörben, nem követik-e őket. Amikor célhoz értek, bankjegyet nyomott a taxis kezébe, és megkérte, kísérje el a bejáratig. A sofőr kevesebb pénzért lényegesen kellemetlenebb szolgáltatásokat is vállalt már - kifejezetten szívesen tett eleget a csinos lady kívánságának. Nem úgy, mint az elegáns luxushotelekben, a Richard Wagner előcsarnoka és a bejárat körüli rész kihalt volt. A kedves vendégnek egy kézicsengőt kellett megrázni, mely a pulton állt, csak ezután totyogott elő a kulcsos szekrény mögötti kis kamrából egy szakállas öregúr, aki aztán átadta a szobakulcsot. Valami rossz érzés kerítette hatalmába, ahogy a harmadikon kiszállt a liftből, és végigment a hűvös folyosón - de igyekezett elnyomni félelmét. Ramon Rodriguezzel mutatkozott, s valószínűleg már ettől az egyszerű ténytől is veszélyben van. Kétsége sem volt, hogy találkozását a pappal végig figyelték, és természetesen az sem lehetett véletlen, hogy a szószátyár Rodriguezt lekapcsolták. A helyzet igazi veszélye - jutott eszébe hirtelen -, hogy Ramon cimborái joggal tarthatnak tőle, hogy a férfi részegségében túl sokat fecsegett. Amikor belépett a szobájába, rögtön szemébe tűntek a nyitva álló szekrények. Ruhái szétszórva hevertek a földön. Sejtette előre. Nem bámészkodott sokáig: bevágta az ajtót, lerohant a lépcsőn, ahol a szakállas éjszakai portást találta. -Keresett valaki? - förmedt rá az öregre. A bácsinak kis időre volt szüksége, hogy elinduljon benne az alapprogram. Csak aztán válaszolt: - Nem, nagyságos asszonyom. De volt egy telefon - egy férfi kérdezte, a szobájában van-e, amikor erre azt mondtam, nincs ott, megkérdezte a szobaszámát. Ez minden. Valami gond van? Francesca nem válaszolt. Kirohant a hotelból, és egy taxiállomáshoz sietett. - Grünwaldba! - lihegte lélekszakadva. A taxi valamivel éjfél után állt meg Gropius villája előtt. A ház sötét volt. Mihez kezd, ha nincs itthon? A sofőrt mindenesetre megkérte, várja meg, amíg bemegy a házba. Csöngetésére semmi sem történt. Fogalma sem volt, meddig nyomta a gombot. Kétségbeesetten leült a jéghideg lépcsőre, homlokát a térdére tett karjára szorította. Azzal sem törődött, hogy a taxis még mindig rá vár. Már minden reményét elveszítette, amikor hirtelen fény gyúlt. Francesca fölkapta a fejét, és ugyanabban a pillanatban meghallotta a házban Gropius hangját, ami - talán nem nagy csoda - igencsak bosszúsan zengett: - Ki az? Intett a sofőrnek, hogy mehet, aztán remegő hangon azt mondta: - Én vagyok, Francesca. Egy darabig csend volt, aztán hallotta, ahogy elfordul a zárban a kulcs. A hangtól határozottan megkönnyebbült. Kinyílt az ajtó, s Gropius állt ott. - Te megbolondultál?! - mordult rá Francescára. - Tudod egyáltalán, hány óra?! Mit cirkuszolsz itt ilyenkor? - Már be akarta zárni az ajtót, de meglátta, hogy Francesca egész testében remeg, és meggondolta magát: - Na, gyere be! - mondta nagylelkűen. Francesca boldogan surrant be a házba. - Beszéltél egyszer valami Rodriguezről, aki Berlinben követett, amikor először találkoztunk! Emlékszel? - kezdte minden köntörfalazás nélkül. -Igen. Mi van vele? -Itt van. -Honnan tudod? Nem is ismered. - Egy bárban pezsgőztünk, és amikor bemutatkozott, azt mondta, Ramonnak hívják. A hitelkártyáján is ott volt a neve: Ramon Rodriguez. - Hogyan férkőzhetett a közeledbe? - Aligha lehetett véletlen találkozás! Mindenesetre ismerte a nevem, és óvott tőled. Azt mondta, nem vagy hozzám való. Gropius pár perce még mélyen aludt, és még nem volt teljesen ébren. Nagy erőfeszítéssel próbálta a képbe illeszteni Francesca információit. Közben szórakozottan a nőt bámulta. Ugyanabban a ruhában volt, mint annak idején Torinóban, most is elképesztően szexi volt - de amilyen gyorsan jött az emlék, olyan gyorsan tűnt is el a gondolataiból. Francesca megviseltnek látszott. -No, akkor most menjünk szépen sorban - mondta Gropius erőltetett nyugalommal, és leültette Francescát a szalonban. - Ez a Rodriguez leszólított az utcán, meghívott egy pezsgőre... -Nem az utcán - vágott a szavába Francesca. - Egy laza estét akartam csinálni magamnak, és elmentem a Bayernhof bárba. Egyszer csak a semmiből elém toppant ez a fickó. Biztosan követett. Szerencsére nem bírta igazán az italt, s nemsokára már olyan dolgokat kezdett elmondani, amiket józanul biztos megtartott volna magának. A foglalkozását például... -Hát az nem különösebben érdekes. -Rodriguez lelkész. -Micsoda?! - Gropius hitetlenkedve nézett Francescára. - Nem csak hogy úgy néz ki, de még részegen is hibátlanul idézett Pál apostolnak a Korinthus-beliekhez írott leveléből. - És mit akart tőled? - Gropius pillantása megpihent Francesca férfibarát dekoltázsán. - Mondjuk el tudom képzelni. - Nos, igen, azt is - Francesca zavartan mosolygott. - De mintha valami drogfutárnak gondolt volna engem. Folyton anyagot akart. És az egész viselkedése is arra utalt, hogy drogfüggő. -És hogy végződött a laza este? - Gropius szemtelenül mosolygott. Francesca jól érzékelte a férfi szándékát, de elsiklott a gunyoros megjegyzés felett, és azt válaszolta: - Hirtelen két férfi rontott Rodriguezre, és elráncigálták mellőlem. Nem láttam, hová vitték. Visszamentem a szállodába, de a szobámat teljesen felforgatták. Gregor, nagyon félek. Itt maradhatok ma éjszaka? - Természetesen - morogta Gropius szórakozottan. Elgondolkozott: egy drogos pap, aki korábban követte, s nem csak őt, de - amint kitűnik - Francescát sem veszítette szem elől, s akinek valamiért érdekében áll, hogy leálljanak a nyomozgatással. Ez egyszerűen őrület. És egyre képtelenebbnek látszott az is, hogy Schlesinger, de Luca, Bertram, Constantino halálát, továbbá a legutóbbi esetet Kielben egyazon megbízóhoz lehetne kötni; minden gyilkosságnak más-más indítéka volt. És még mindig kísértette az az átkozott akta, amiről azt sem tudta, mit tartalmaz, s hogy hová rejthette el Schlesinger. A fejét csóválta. Francescához lépett, átfogta a karját és határozott hangon kérdezte: - Mit tudtál még meg erről a Rodriguezről? Gondold jól át, a legkisebb részletnek is komoly jelentősége lehet! Francescának kicsit nehezére esett az utóbbi három óra történéseit pontosan felidézni. Persze azért is, mert a kiadós pezsgőzés - ha nem is viselte meg annyira, mint a lelkészt - nála sem múlt el nyomtalanul. Rövid gondolkodás után azt mondta: - Elég érdekesen beszélt angolul meg németül, és szinte mindig többes számban beszélt, mintha félne kimondani azt a szót, hogy: én. -Valóban érdekes. Tovább! -Amikor elindultunk, megmondta a szobaszámát. Kétszázharmincegyes. Arany Visa kártyával fizetett. Egyébként meg megőrjített vele, hogy folyamatosan az anyagot kereste rajtam. Gropius újra leült. - És te? - tette fel a kérdést. -Beszéltél olyasmiről, ami érdekes lehetett számára? -Mit képzelsz! - kiáltotta Francesca megbotránkozva. -Nem mondom, hogy színjózan voltam, de pontosan tudtam, mibe keveredtem. Nem, tőlem ugyan egy kukkot sem tudott meg Rodriguez, semmiről! Hidd el! Gropius nyugtalanul állt fel, s kiment a szobából. A konyha a bejárat mellett volt, Gropius nem kapcsolta fel a villanyt. A rácsos ablakon keresztül lesett kifelé. Az utcában parkoló autókat mind ismerte, egyébként semmi gyanúsat sem észlelt. Az órájára nézett: egy múlt. Visszament a szalonba. Francesca közben elhelyezkedett a heverőn. - Bocsánat - suttogta fátyolos hangon -, iszonyúan fáradt vagyok. - Rendben - válaszolta Gregor, és eltűnt. Nemsokára visszatért, egy pizsamát és takarót hozott magával. Francesca azonban már aludt. - Hé, ébresztő! - szólt rá. - Ne aludj el ruhában! - azzal óvatosan levette a nő szemüvegét. Francesca csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét, aztán szemrehányó mormogással oldalra fordult. -Halló! - ismételte Gregor, és gyengéden megpaskolta az arcát. - Hoztam egy pizsamát. Vedd föl! Na, gyerünk! Nagy keservesen, félig nyitott szemmel tápászkodott fel Francesca, aztán vetkőzni kezdett, s mielőtt Gropius észbe kapott volna, ott ült előtte meztelenül, széttárt lábakkal, feje oldalra billenve, mintha már aludna is. Hibátlan teste volt, tökéletes - telt mellek, karcsú derék, feszes combok -, mint a nagykönyvben! Érezte, hogy a vágya átveszi az irányítást, és egy pillanatig azon gondolkozott, enged a csábításnak, és mellé fekszik. Aztán mégis kétségek szállták meg. Talán megjátszotta a fáradtságot, csak kihasználta a helyzetet, hogy mégis elcsábítsa? Majd szép pépesre verheted szét a fejed a falba - mondta egy sokat látott belső hang, de egy másik hozzáfűzte: vagy mégsem. Mindenesetre fogta a pizsamafelsőt, ráhúzta Francesca szinte élettelenül lógó karjaira és begombolta; azután feladta rá a nadrágot is, és lekapcsolta a villanyt. Eléggé zavart volt, amikor fölment a lépcsőn, amely a felső szinten lévő hálószobájához vezetett - talán érthető. Másnap reggel nem is hallotta, hogy Francesca már régen ébren van. Hajnalig álmatlanul forgolódott, s közben két nő arca egy pillanatra se ment ki a fejéből. Felicia, az érett szépség asszonya, öntudatos, mégis simulékony, és Francesca, kívülről hideg, szinte megközelíthetetlen, vele szemben mégis lágy, mint az augusztusi teavaj. Minden porcikája kihívó volt, még finom csuklóját és keskeny orrnyergét is izgatónak találta. Ezekkel a gondolatokkal aludt el nagy nehezen, hajnal felé. Reggeli illata terjengett a házban, amikor a csengő váratlan látogatót jelzett. Francesca kinyitotta az ajtót, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. - Igen, tessék, kit keres? - szólt ki. A jól öltözött hölgy kissé elcsodálkozott, zavartan meredt rá, és azt kérdezte: - Kicsoda ön, ha meg szabad kérdeznem? Francescának csak most esett le, milyen helyzetbe hozta Gregort, kezdeti természetessége egy pillanat alatt szemmel látható idegességgé változott: - Francesca Colella vagyok - és begombolta bőrzakója legfelső gombját. - És ön? - Felicia Schlesinger - válaszolta Felicia sértődötten. - Ha tudtam volna, hogy maga itt van, természetesen nem zavarok. Hol van Gregor? - Azt hiszem, még alszik - válaszolta Francesca, és abban a pillanatban érezte, ez a kis megjegyzés nem javított sokat a helyzeten. - Izé... azt akarom mondani - ez nem úgy van, ahogy most gondolja. Gregor majd mindent megmagyaráz. De hát nem jön be végre? -Nem, dehogy, nem fontos. Talán majd máskor! Felicia épp el akart indulni, amikor Francesca mögött Gropius tűnt föl, fürdőköpenyben. Francesca segélykérően nézett rá, mintha egész testével azt akarta volna mondani: igazán nagyon sajnálom. - Te vagy az, Felicia? - nézte Gropius: csak ez a pompás kérdés jutott eszébe, aztán meg váratlanul az, mi lenne, ha Felicia azt válaszolná rá, nem. Fogalma sem volt, milyen következményekkel járhat ez a váratlan találkozás. - Gondolom, nekem nem terítettetek! - jegyezte meg Felicia kesernyés mosollyal. -Nem... különben még én se reggeliztem - válaszolta Gropius, és zavartan köszörülte a torkát -, de gyere már be! Új fejlemények vannak. Felicia habozva tett eleget a felszólításnak, s mivel tisztában volt vele, hogy rajtakapta Gropiust, megjegyezte: - Nekem nem kell semmivel elszámolnod, Gregor. - Ez hallatszott, de persze pontosan az ellenkezőjét jelentette. Mialatt Gropius bekísérte a házba, még hallotta, hogy Francesca azt mondja az ajtóból: - Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek. A hotelben megtalálsz, ha van valami. Gropius vissza akarta tartani, de mire visszaért az ajtóhoz, a nő már eltűnt. - Tehát új fejlemények vannak? Rajta kívül is? - érdeklődött csípősen Felicia. Gropius beszámolt Rodriguezről, különös találkozásáról Francescával, s kifejtette, ő egyre inkább arra a meggyőződésre jut, hogy a Schlesinger halálával kapcsolatos zűrzavar mögött valami más is húzódhat, mint csupán a szervkereskedők aljas tevékenysége. Hogy lehetséges, Schlesingert mégsem Fichte közreműködésével ölték meg - az ő halálának akár egész más is lehet a háttere... - És - milyen volt vele? - kérdezte Felicia, miután Gropius teóriáit rezzenéstelen arccal végighallgatta. Úgy látszott, Francesca sokkal jobban érdekli, mint a férje meggyilkolása. Igaz, mióta kiderültek az aljas stiklik, meg a fiatal izraeli nővel való viszonya, igyekezett még a gondolataiból is száműzni. - Semmi sem történt, nehogy már azt gondold! - bizonygatta Gropius. - Francesca hotelszobáját felforgatták, amíg Rodriguezzel volt, és félt visszamenni. -Nagy félelmében pedig hozzád jött, és udvariasan megkérdezte, alhatna-e netán veled! - Nálam, Felicia, nálam! Ez nagyon nagy különbség! -Phűűű! - Felicia kifújta a levegőt, mintha azt mondta volna: etess mást, kisapám! Végül érezhető rosszallással megjegyezte: - Ha most véletlenül nem jöttem volna ide, sohasem hallok erről az ártatlan itt alvásról, ugye? Á, ti férfiak mind egyformák vagytok! - Fölállt, és már menet közben mondta: - Azt reméltem, te más vagy, de tévedtem. Nagy kár! Köszönöm, egyedül is kitalálok. Amikor az ajtó becsapódott mögötte, Gropius úgy érezte, mintha egy méretes pofont kapott volna. Zavartan dörzsölte meg az arcát. Felicia büszke nő volt, ez pedig olyan tulajdonság, amit a nőknél általában nagyra értékelt; de a sértett büszkeség veszélyes méreg. A legtöbb kapcsolat a sértett büszkeség miatt szakad szét. Fejében jelenetek kavarogtak: a Feliciával együtt töltött szép pillanatok. De valahogy mégsem tudott felhőtlenül elmerülni bennük. Talán Felicia is csak egy állomás lett volna az életében? Vagy ez csak a szokásos mélypont, amin minden kapcsolatnak át kell evickélni valamikor? Felicia igazságtalan volt vele, és ha valamit nem bírt elviselni, az épp az igazságtalanság volt. Egy cinikus pillanatában elvigyorodott, mert a régi közmondás jutott eszébe: Aki szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben. Nos, ami a szerelmet illeti, ahhoz egész életében elég kevés szerencséje volt, itt lenne hát az ideje, gondolta, hogy a játékban tegye próbára. Aztán eszébe jutott Rodriguez, és mindaz, amit Francesca mondott vele kapcsolatban. Gropius nem tudta, okosan teszi-e, de elhatározta, hogy személyesen vonja kérdőre a papot. A Bayernhof bár főnökét, Bob Kuscht a golfpályáról ismerte. Nem voltak épp barátok, de ha időnként összefutottak, pár szót beszélgettek is, keresztnéven szólítva egymást, ahogy az klubtársaknál szokás. Bob elég nehezen állt rá, hogy megadja a címet, amelyről Rodriguez bejelentkezett a hotelbe, az állásába kerülhet, ha kitudódik, suttogta. Gropius szívére emelt kézzel tette le a nagyesküt, hogy hallgatni fog. Kusch az irodájában beírt valamit az íróasztalán álló laptopra. Szó nélkül tolta Gregor elé a gépet, és Gropius felírhatta egy cédulára: Ramon Rodriguez, Carrer Caralt 17, Barcelona. Gropius felvonta a szemöldökét, és csodálkozva nézett. - A szobát - jegyezte meg Kusch -mindenesetre egy céges hitelkártyával fizették ki. -Micsoda? Már elutazott? Kusch újra bűvészkedett valamit a laptopon, mire a monitoron megjelent: "Senor Rodriguez ma éjjel kettő tízkor elhagyta a hotelt. Számláját érvényes hitelkártyával kiegyenlítette." - Bob - kezdte Gropius izgatottan -, nem találja kicsit különösnek, hogy egy vendég az éjszaka kellős közepén utazik el? Kusch pókerarccal válaszolt. - Tudja, Gregor, egy nagy szállóban sok különös ember fordul meg. Az ilyesmi, amit említ, szinte mindennaposnak számít. Nekem inkább az furcsa, hogy ez a vendég, ez a Rodriguez azt a szobát kapta. A 231-es szoba nem számít a legjobb lakosztályaink közé, ha nagyon őszinte akarok lenni, ez inkább a legrosszabbak között van, az emeleti szolgálati helyiségeink és a teherlift között, ráadásul a belső udvarra néz. Csak ritkán adjuk ki, vagy csak ha nagyon nagy a zsúfoltság. Látni lehetett, hogy Gregor is töri a fejét. - És van erre valami ésszerű magyarázat? - kérdezte egy idő után. Bob Kusch vállat vont és nevetett. - Sok oka lehet annak, hogy egyesek miért ragaszkodnak egy bizonyos szobaszámhoz. Némelyek babonásak, egy bizonyos számra esküsznek, vagy a számjegyek összegének kell mindig ugyanazt az eredményt kiadni. Mások bizonyos élményekhez kötik a szobaszámot, és vannak, akik egész egyszerűen egy adott szállóban mindig ugyanabban a szobában akarnak aludni. Persze nem tudom, segítettem-e valamit is, Gregor. - Hogyne, igen - válaszolta gyorsan Gropius. - Meg tudná nézni a számítógépben, hogy ez a barcelonai Rodriguez lakott-e már korábban ugyanebben a szobában? - Természetesen. Mi sem könnyebb! - Kusch, aki láthatóan elmélyült kapcsolatban volt a számítógépével - bámulta is érte Gropius -, néhány kattintással már elő is varázsolta a képernyőre azoknak a vendégeknek a listáját, akik az utóbbi fél évben a kétszázharmincegyes szobában szálltak meg. - De köztünk marad! - ismét aggodalmas pillantást vetett Gropiusra. Ő pedig ismét esküre emelte jobb kezét. - Becsületszóra, Bob! Bízhat bennem! - Közben izgatottan silabizálta a neveket, ahogy a lista tempósan futott lefelé a monitoron. - Állj! - Gropius nem hitt a szemének. A képernyőn ez állt: Sheba Yadin, Beit Lechem út, Tel Aviv, Izrael. Tartózkodás: 7 nap. - Mi baj, Gregor? - Kusch nem értette, miért vált Gropius arca egyik pillanatról a másikra hamuszürkévé. - Nem jól van? Mondjon már valamit! -Minden rendben - hebegte Gropius: a hangja azonban világosan elárulta, hogy a képernyőn látott név borította ki. - Talán közelebbről ismeri a hölgyet? - érdeklődött óvatosan Kusch. -Nem... vagyis igen... szóval tulajdonképpen nem - dadogta Gropius, mint egy rajtakapott tolvaj. A Rodriguez és társai körüli rejtvényparádé újabb csúcspontjára ért. Aligha véletlen, hogy Schlesinger szeretőjének neve is szerepel a listán. Kusch elővett egy üveg konyakot a faliszekrényből, töltött egy öblös pohárba, és Gropiusnak nyújtotta. -Semmi közöm hozzá - mondta, miközben Gregor egy hajtásra kiitta a konyakot -, de igazán nem néz ki valami jól. Nem akarja elmondani, mi a gond ezzel a hölggyel? - és rábökött a képernyőre. Gropius előhúzta a cédulát a zsebéből, amelyre nem sokkal előbb Rodriguez címét írta fel. Összehúzott szemmel feljegyezte Sheba Yadin címét is. - Ne vegye rossz néven - mondta, anélkül, hogy felpillantott volna -, de ez túl hosszú történet, ha pedig végigmesélném, valószínűleg azt gondolná, megőrültem. - Még egyet? - Kusch Gropius elé emelte az üveget, ő meg rábólintott; aztán újra némán meredt maga elé egy képzeletbeli pontra a szemben lévő falon. Kusch szívesen faggatta volna még, de nem akart indiszkrétnek tűnni. A klinikai botrány óta Gropius amúgy is eléggé összeroppant, alig lehetett látni a golfpályán. Teltek-múltak a percek, Kusch önkéntelenül dobolni kezdett az asztalon. - Bocsásson meg, Bob - mondta Gropius, aki elértette a jelzést -, bocsásson meg, vethetnék egy pillantást erre a 231-es szobára? Kusch az órájára pillantott. - Nem hinném, hogy már kitakarították. - Nem gond! - válaszolta Gropius. - Épp így a jó! - Oké, akkor jöjjön, Gregor! A 231-es szoba szemmel láthatóan takarításra várt, nagy felfordulás fogadta őket. A szobalány, egy sötét hajú, portugál nő, épp az ágyneműt cserélte, Carlo, a villanyszerelő pedig a telefonnal bíbelődött. Kusch kérdő pillantást vetett a mindenesre, aki elmondta, hogy az emeletfelelős küldte fel, hogy a telefonnal valami gond van. -Cserélje ki! - morogta Bob Kusch bosszúsan. Carlo rálegyintett. - Nem kell, főnök! Már megjavítottam. A hallgatóban elszakadt egy drót. Ha engem kérdez... - Eszem ágában sincs magát kérdezni! - torkolta le az igazgató Carlót. Gropius nyugtatólag megfogta Kusch karját. A szerelőhöz fordult: - Mit is akart mondani, barátom? Carlo bizalmatlanul pillantott Gropiusra, majd Kuscht vizsgálgatta, mintha azt kérdezné: szabad? - aztán, hogy senki nem ellenkezett, azt mondta: - Ha engem kérdeznek, a hallgatóba poloskát szereltek. Tudom, hogyan csinálják. És amikor eltávolították a kis mikrofont, az illető elszakíthatta a drótot. Másképp nem tudom magyarázni a hibát, főnök! Most minden rendben. Bob Kusch megpróbálta az ügy súlyát csökkenteni, és Carlóhoz fordulva annyit mondott: - Ugyan már, ez csak a maga feltételezése! Szeretném megkérni, kicsit óvatosabban az ilyesmivel. Mi luxushotel vagyunk, nálunk ilyesmi egyszerűen nem fordulhat elő. Remélem, megértett. Köszönöm, most elmehet. A szakember valamit morgott, aztán fogta a szerszámosládáját, és eltűnt. Gropius az ajtónak támaszkodott. Csak nehezen tudta rendezni a gondolatait. Egy számítógép alaposságával - csak nagyságrendekkel lassabban - vizsgált meg az agya minden lehetőséget, ami az új fejleményekből adódhatott. Az mindenesetre nyilvánvalónak tűnt, hogy Schlesinger Münchenben töltött egy hetet Shebával, s közben megfigyelték és lehallgatták őket. Beszélgetéseik valakiknek olyan fontosak lehettek, hogy Sheba szobájába poloskát telepítettek. Nem kétséges, hogy Rodriguez is ehhez a társulathoz tartozik. De miért maradt a lehallgatókészülék hónapokon át beszerelve, és miért épp most szerelte le Rodriguez. Gropius nem találta a magyarázatot. - Ezt a poloska-ügyet ne vegye ám túl komolyan! - hozta vissza Kusch a valóságba. - Carlo fantáziája nem ismer határokat, reggeltől estig csak elektronikus trükkök járnak a fejében. Köztünk szólva: ez a teóriája a lehallgató készülékkel még a szolídabbak közé tartozik. Mióta két éve világgazdasági csúcstalálkozót rendeztek nálunk, és az amerikai CIA és a helyi titkosszolgálat ügynökei pincétől padlásig feltúrták az egész házat, Carlo minden virágcserépben időzített bombát és minden telefonban poloskát lát. Istennek hála, mindeddig tévesnek bizonyultak a feltevései. Mindenesetre remélem, segítségére tudtam lenni, Gregor! Azzal udvarias, de határozott mozdulattal kituszkolta Gropiust a szobából. -Még valamit - mondta Gropius, mialatt a liftben lefelé tartottak -, a számítógépe minden telefonszámot tárol, amit a mellékállomásokról hívnak? Kusch kissé bizonytalanul válaszolt, mert már sejtette, hogy Gropius a 231-es szobából hívott számokat is szeretné. - Hallgasson ide, Gregor! - mondta halkan az irodája felé menet. - Komolyan mondom, nehéz helyzetbe hoz. Ha valaki ezt megtudja... - Tudom - válaszolta Gropius, miután Kusch bezárta maga mögött az irodaajtót -, mondjuk állítsa be megfelelően a gépet, és intézzen el valamit öt perc alatt odakinn. Ami ezalatt történik, arról nem tud, és nem is az ön felelőssége. - Nem rossz megoldás - válaszolta Kusch elismerően, s néhány gyors mozdulattal be is állította a laptopot. - Csak sajna nincs miért rókáskodni - mondta végül. - A telefonbeszélgetéseket két hónapig tárolja a gép, aztán automatikusan törli. Nézze csak! Gropius egy pillantást vetett a képernyőre, ahol a 231-es szobaszám és Sheba Yadin neve látszott. Alatta pedig a felirat: - Adatok törölve. - Még egy kérdésem lenne - mondta csalódottan Gropius -, tényleg a legutolsó. Említette, hogy Rodriguez hotelszámláját ma éjszaka nem ő egyenlítette ki. De akkor kicsoda? Kusch egy pillantást vetett a monitorra, aztán válaszolt: - Céges hitelkártyával fizetett, a cég neve IND S.A. - IND? - mondta Gropius. - Soha nem hallottam ilyenről. 12. FEJEZET Tel Aviv felé, a repülőn Gropius Sheba Yadinra gondolt. Igaz, soha nem látta korábban, még fényképe sem volt róla, de pár éve, Tel Avivban járt egy kongresszuson Veronique-kal, s a sötét szemű izraeli nőt jól megnézte magának. Sheba, ebben biztos volt, kulcsszerepet játszhat az összeesküvésben. A nőnek tudnia kell, hogyan jutott Schlesinger a tízmillióhoz, és valószínűleg sokkal többet is tud. Meg kell találnia... Az utazás a tavaszba, mely a Földközi-tenger keleti partvidékén már rég beköszöntött, Gropiusnak nem jött épp rosszkor. Talán feledheti néhány napra a sok csalódást és a félelmet - mindkettőben bőven volt része az elmúlt hónapokban. A Francescával való szerencsétlen találkozás óta Felicia jeges hallgatással büntette, az olasz nő pedig ész nélkül menekült vissza a szállodájába. Négyórás repülőút után az EL AL gépe a Ben Gurion repülőtéren landolt. Az égbolt tintakék volt. Egy szófukar taxis vitte be húsz perc alatt a Hayarkon útra, ahol a legtöbb szálloda található. A Dan Tel Aviv-ban foglalt szobát, lélegzetelállító kilátással a tengerre és a strandra, ahol már nyüzsögtek a fürdőzők. Mialatt az erkélyről tekintete a tengert pásztázta, ahol világos és sötét - az ég és a tenger - olvadt egymásba, mélyen beszívta a meleg tavaszi levegőt. Másnap reggel Sheba Yadin keresésére indult. A Beit-Lechem út nem a legelőkelőbb negyedben húzódott. Feltűnő volt a számtalan csengőgomb és névtábla a házakon, a legtöbbet el sem tudta olvasni. Segítséget keresett. Egy szakállas, fiatal férfi, fekete ruhában, fején kipával végre beszélt angolul, s bár először nem volt túl barátságos, később ráállt, hogy elkíséri a keresett címre. Egy nagy bérház harmadik emeletén a férfi a három ajtó közül a középsőn becsöngetett, majd egy udvarias Shalom-mal búcsút vett. Középkorú, hosszú, sötét hajú, kontyos nő nyitott ajtót. Bizalmatlanul méregette a váratlan látogatót, tetőtől talpig. Amikor aztán Gropius bemutatkozott, és döcögős angolsággal elmagyarázta, hogy Shebát keresi, kissé derűsebb lett az arca, és azt kérdezte: - Ön német? Annyira németnek néz ki! Gropius meglepve vette észre, hogy a nő németül beszél. - Igen - válaszolta -, de ön honnan tud németül? - Apám német volt - válaszolta keserűen a nő. - De gondolom, nem ez érdekli. Talán Schlesinger barátja? Gropius zavarba jött. Most mi a jó válasz? - Tudja, hogy meghalt? - Igen, tudom - válaszolta a nő -, de nem akar bejönni? -Ön...? - kérdezte Gropius, mialatt helyet foglalt a csupasz, egyszerűen berendezett, kőpadlós szobában. -... Sheba anyja - válaszolta a nő, és rábólintott. - Mit óhajt tőle, uram? - Nevem Gropius. Nem tudom, tud-e arról, hogy a lánya Schlesingerrel... nos, hogy viszonyuk volt. - Mindig ellene voltam a kapcsolatuknak! - bizonygatta az asszony hevesen. - De egy lánynak hiába beszél az anyja. Mióta az apja halott, azt csinál, amit akar. Hát most legalább megoldódott a dolog. - Sheba is itt lakik? - érdeklődött Gropius. - Csak ritkán jár haza. Ahogy Schlesinger haláláról értesült, teljesen kiborult. Kezdetben azt is a fejébe vette, hogy otthagyja a munkáját, mert az is folyton csak erre a férfira emlékeztette. -A lánya is régész? -Méghozzá nagyon jó, azt mondják. Legalábbis az volt, míg nem találkoztak. Azóta csak ez a férfi járt az eszében. De higgye el, Gropius úr, nekem is fáj, hogy meghalt. -Ismerte Schlesingert? - Nem, soha nem találkoztunk, bár úgy tudom, el akarta venni Shebát feleségül. -De hát nős volt! -Tudom; de állítólag el akart válni. Sheba legalábbis ezt mondta. -És ő most hol van? -Valahol Beersheba mellett, a pusztában. Sivár egy hely, tőlünk úgy száz kilométer délre, a Negev szélén, de nagy múltú város. Ott ásnak valami francia régésszel, Contreau, vagy hogy hívják. -Nem Contenau, Pierre Contenau véletlenül? -Igen, azt hiszem. Ismeri? -Hallottam már róla. Állítólag felfedezett egy háromezer éves zsidó várost. - Én nem tudom, mire jó ez a turkálás. De Shebának tetszik, hogy a szemétben kaparásszon. No, de hát nekem mindegy, amíg pénzt adnak érte. És ön: mivel foglalkozik, Gropius úr? Gropius szeretett volna csendesen meghúzódni a háttérben: - Az emberek egészségéért igyekszem tenni ezt-azt. - Ó, szóval orvos? Praktizál is? -Hát persze, hogyne - válaszolta Gropius zavartan. -És miért keresi Shebát, Gropius doktor? Tán csak nem beteg a lányom? - Dehogyis! - igyekezett Gropius megnyugtatni a temperamentumos asszonyt. - Tudja, én afféle családi barátja voltam, és Schlesinger halálával kapcsolatban felmerült néhány kérdés, amire alighanem csak a lánya tud válaszolni. De emiatt igazán nem kell nyugtalankodnia. A nő úgy nézett rá, mint aki átlát rajta. Gropiusnak eszébe jutott, milyen csapnivaló színész, s milyen gyönge a hazugság művészetében is - igazából mindkettő együtt, a legrosszabb variáció. Kínosan érezte magát. Az asszony hirtelen újabb kérdést szegezett neki: - És ezért a néhány kérdésért repült Németországból ide? - Nem, azért nem csak ennyiről van szó! - próbált tovább ködösíteni Gropius. - Néhány fontos szakmai kérdés is nyitva van még, tetszik tudni, amikről Schlesinger talán beszélhetett Shebának. -A Jeruzsálem melletti ásatásokra gondol? - Igen, persze. Az asszony nyílt tekintete egyik pillanatról a másikra befelhősödött, és azt mondta: - Nos, ez esetben valóban nem tudok önnek segíteni. Sajnálom, most pedig, kérem, bocsásson meg. - Felállt, hogy a férfit kikísérje. -Azt mondják, Schlesinger nem is balesetet szenvedett, hanem az valami bombamerénylet lehetett - jegyezte meg Gropius sietve. - Az emberek beszélnek összevissza - válaszolta az asszony -, tudja, mi zsidók, nagy mesemondók vagyunk. A magam részéről nem tudok erről semmit. Gropius egy fényképre mutatott, mely egy ezüst keretben a szekrényen állt. - Ő a lánya? - Igen - válaszolta a nő szárazon. - Valóban nagyon csinos - jegyezte meg Gropius, és nem udvariaskodott. Sheba egzotikus szépség volt. Hosszú, fekete haja és sötét szeme, kiálló arccsontja különlegesen bájossá tette, amit az arca bal felén lévő anyajegy csak fokozott. Elgondolkozva köszönt el. Elsétált a taxiállomásig, mely két utcával odébb, egy hotel előtt volt. A nap kellemesen simogatta az arcát, és ő ismét megpróbálta beilleszteni a mozaikdarabokat. Biztos, hogy Sheba anyja gyanúsnak találta az érdeklődését - de ő is bizalmatlan volt a nővel szemben. Nyilvánvaló, hogy sokkal többet tud Sheba és Schlesinger viszonyáról - még akkor is, ha sosem látta a férfit. Kétségtelenül oka volt rá, hogy olyan hirtelen elvágta a beszélgetést, amikor a titokzatos balesetre került a szó. Annyit mindenesetre legalább megtudott, hol találja Shebát, s elhatározta, még aznap Beershebába utazik. A szállodában bérelt egy fehér Chryslert, és útnak indult, dél felé, az A 1-esen, amely Tel Avivot köti össze Jeruzsálemmel. Rövidesen az A 4-re, Gáza irányába fordult, majd, úgy harminc kilométerrel odébb elérte a 40-es főutat, amely innen sztyeppes, néhol burjánzó növényzet borította vidéken át vezetett. Úgy húsz kilométerrel Beersheba előtt elérte a karsztos Negev-pusztát: itt már az okker és a barna volt a táj összképét meghatározó szín. Csütörtök volt, Beersheba pedig zsúfolásig teli emberekkel. Ez ugyanis a beduin vásár napja, s ez a jeles esemény az egész országból vonzza az érdeklődőket. Az óvárosban (melyet száz évvel ezelőtt német mérnökök terveztek, rajztábla mellett, nem meglepő hát, hogy nyílegyenes utcáival a város olyan, akár egy sakktábla) Gropius talált még egy szabad szobát egy aprócska hotelban, a Hagenevben, nem messze attól a múzeumtól, melyet a Ha'atzmaut utcában, egy régi török mecsetben rendeztek be. A portás egy Vlagyimir nevű ukrán zsidó volt, aki minden érkező vendégnek eldicsekedett a különleges jiddis, orosz és angol keveréknyelven, hogy korábbi hazájában, Szevasztopolban színházigazgató volt. A túlképzett portástól később azt is megtudta, hogy Pierre Contenau csapatával a kisváros szélén, alig pár kilométerre, a Teli Be'er Sheván dolgozik - természetesen már csak másnap. A fontoskodó Vlagyimir órájára nézve, felemelt mutatóujjal közölte, a nagy meleg miatt a professzor a déli órákban leállítja a munkát. Gropius korán kelt. Nem is nagyon tehetett volna mást, a hotel ugyanis nem volt épp csendes, és a város is az első napsugarakkal ébredt. A reggeli szegényes volt: kis halfalatok, túró és fehér sajt, de a nagylyukacsos fehér kenyér nagyon ízlett neki. Csak úgy ömlött a szó a gazdag színházi múlttal büszkélkedő portás szájából, ahogy kifejező karmozdulatokkal eljátszotta a Tell Be'er Shevához vezető egész út minden méterét: a hatvanas távolsági úton, Hebron irányába kellett mennie. Amikor a hatalmas, erődítményekkel és csatornákkal tagolt dombvidékre ért, autóját egy poros mellékút szélén hagyta. A nap még alacsonyan járt, az ásatási terület árnyékban volt. Egy tábla kis múzeumot jelzett, s a fakunyhóból, amely látszólag céltalanul állt a karsztos vidék közepén, egy férfi indult el felé, hangosan kiabálva, palesztin ruhában. Ahogy közelebb ért, látszott, hogy őslakos: cserzett, sötét arcán ezüstfehér borosta. Bal kezében régimódi, gyutacsos fegyvert tartott, úgy tűnt, inkább dísz, mint valódi puska. De nem kellett megtapasztalni, éles-e még a flinta: szerencsére beszélt angolul, így Gropius el tudta neki magyarázni, hogy Németországból jött, és Sheba Yadint keresi. Kérte a férfit, vezesse hozzá, ám az közölte, erre nincs lehetőség. Várjon csak az autóban, mutatta, majd meglátja, mit tehet érte. A nyomaték kedvéért fenyegetően fordította a fegyver csövét Gropius felé. Bár még csak kora reggel volt, a levegő már remegni kezdett a már feltárt falmaradványok fölött. Egy esőztető berendezés enyhítette a hőséget. Nedves por szaga érződött. Gropius nyugtalanul pillantott kelet felé, ahol a palesztin egy földkupac mögött eltűnt. Amikor a férfi - végtelennek tűnő várakozás után - újra előkerült, már messziről kiabálta, Miss Yadin már régebben nem is dolgozik itt, Mister Contenau pedig nem szeretné, ha zavarnák. Gropius a szeme sarkából észrevette, hogy a faházból távcsővel figyelik. Mindenesetre úgy tett, mintha nem látta volna meg. A palesztin válaszával viszont nem érte be, megkérte, mondja meg Contenau-nak, hogy Gropius professzor van itt Münchenből, beszélni szeretne vele. Az öreg muskétás újra eltűnt, ezúttal másik irányba. Néhány perc múlva egy férfi tűnt fel, akinek külsejéből - keki lenvászon ruha, trópusi sisak - nem volt nehéz kitalálni, hogy Contenau lehet. - Isten hozta Tell Be'er Sheván! - mondta franciául, Gropius is ugyanezen a nyelven válaszolt: - Köszönöm, Monsieur, jelentős rábeszélőkészséget igényelt, hogy testőre hajlandó legyen bejelenteni. Contenau nevetett. - Igen, Juszuf néha kicsit túlzásba viszi. Bocsásson meg, ha megkérdezem, kollégák vagyunk? - Nem - válaszolta Gropius. - Orvos vagyok, s az egyik kollégája miatt jöttem. - Schlesinger? A hőségtől remegő levegőben mintha nem akart volna eloszlani a név. Gropiusnak az volt az érzése, hogy a másik már megbánta, hogy olyan hirtelen kibökte. -Igen, Schlesinger - válaszolta Gropius. - Ismerte? Contenau ingujjával megtörölte a homlokát, s egy pillanatra lehunyta a szemét. - Hogy ismertem-e? Igazából magam sem tudom - mondta végül -, ugyanaz volt a szakterületünk, a Biblia-archeológia. Igazából inkább konkurensek voltunk, semmint barátok. Ez azonban nem zárta ki, hogy - amikor összefutottunk - meg ne igyunk egy-két pohárral. Érti, ugye? -Természetesen! - biztosította Gropius, s jobb szemével hunyorított. Közben Juszuf közeledett, majd leheveredett a földre, a Chrysler árnyékába. Közömbösen nézett a távolba, fegyverét keresztbe rakott lábai között tartva. Gropius komoly hangon folytatta: - Azt beszélik, Schlesinger autóbalesete nem baleset lehetett. Contenau közelebb lépett, és azt kérdezte: - Hát mi? -Valami szemét dolog, egy neki szánt, ellene irányuló merénylet! -Ezt meg ki mondta? -Mások mellett épp ön is, Monsieur. Dr. Rauthmann, a Berlini Humboldt Egyetem Archeológiai Intézetéből legalábbis ezt állítja. - Laveuse - na, így hívjuk mi az olyat, mint Rauthmann - németül, azt hiszem, 'mosónő'. Gropius összehúzott szemmel figyelte Contenau-t, egyrészt az erős napfény miatt, másfelől pedig értésére akarta adni, nem igazán hisz a szavainak. Tovább ütötte a vasat: - Tehát semmit sem tud a Schlesinger elleni merényletről? Contenau bosszúsan csóválta a fejét: - Tényleg ezért jött, Monsieur Gropius? Hogy megtudjon valamit Schlesingerről? Ő halott. Hagyjuk békén! - Honnan tudja tulajdonképpen, hogy Schlesinger halott? - Gropius várakozóan nézett a franciára. Contenau újra megtörölte a homlokát, talán nem is annyira a hőség miatt, inkább zavarában. Bosszúsan válaszolta: - Talán Sheba Yadintól - azt hiszem. Ők már korábban ismerték egymást. - Sheba édesanyja mondta, hogy itt találom a lányát. Ő úgy tudja, Sheba önnél dolgozik. - Nálam? - Contenau felháborodottnak látszott. - Hallja, Monsieur, a kérdezősködése kezd az idegeimre menni. Lassan úgy érzem magam, mint valami kihallgatáson. Tulajdonképpen mit akar tőlem? Sem Schlesingerhez, sem Sheba Yadinhoz nincs semmi közöm. Elfogadom, ha bocsánatot szeretne kérni - Arabul vetett oda a palesztinnak néhány szót, mire az fölkelt, és futva indult a kalyiba irányába. -Ezt a Schlesinger-ügyet pedig tényleg ne feszegesse tovább - tanácsolta Contenau, s még egyszer megfordult. - Higgye el nekem, senkinek sem segít vele. Az egészben volt valami gyanús. Miután visszatért a szállodába, lefeküdt, s megpróbálta kompenzálni a korai kelést. Kiszáradt torokkal ébredt, és szinte azonnal az jutott eszébe, vajon mi oka lehet Contenau-nak, hogy távol tartsa tőle Shebát. Az étteremben egy üveg Edent vett magához, a címke tanúsága szerint szénsavmentes ásványvizet, amivel - szomjúsága dacára - elég nehezen tudott megbirkózni. Beershebában úgy százezren laknak, a világ minden tájáról. Az idegen számára nem épp csábító hely. Délen amolyan aranyásó-városra emlékeztet, mint a régi westernfilmekben. Gropiusnak épp elég gondja volt, így eszébe se jutott, hogy városnézéssel múlassa az időt. Sokkal jobban foglalkoztatta a kérdés, hogyan találhatná meg Shebát. Hogy feladja a kutatást - nos, ez a lehetőség szóba se került. A szevasztopoli színházigazgatóban, Vlagyimirban Gropius igazi szövetségesre talált. Az idős direktort könnyekig meghatotta, amikor Goethe nyelvén néhány sort idézett neki a Faust monológjából. "Vom Eise bejreit sind Strom und Bache Durch des Frühlings holden, belebenden Blick. Tale grünet Hoffnungsglück. Der alte Winter in seiner Schwache Zog sich in raue Berge zurück." "Már megszabadult tó, ér a jégtől, hogy rájuk a tavasz szelíd szeme gyűlt; a remény zöldje kivirult és haldokolni az őszöreg tél a zord hegyi tájra visszavonult." Egyébként ez volt az egyetlen monológ, amire még iskoláskorából emlékezett. Gropius megkérte Vlagyimirt, segítsen Shebát megkeresni; Vlagyimir bizakodva meg is ígérte, megtalálja, mivel nagyon sok embert ismer Beershebában. Gropius reményei azonban már másnap elfüstöltek, amikor Vlagyimir széles körű nyomozás után állította, ilyen nevű régész soha nem ásott a Be'er Shevai negyedben. Tanácstalanul és kedvetlenül vacsorázott, egy vendéglőben az utca végén, ahol a szállodája is volt, amikor odalépett hozzá egy férfi. Azonnal felismerte, bár teljesen másképp volt öltözve. Juszuf volt, a Be'er Shevai terület szigorú őrzője. Udvariasan megkérdezte, leülhet-e, Gropius hellyel kínálta. Jó hosszan ültek némán, egymással szemben. Juszuf néha-néha barátságosan Gropiusra pillantott, s ha tekintetük találkozott, fejével is bólintott. Ez a jelenet többször is megismétlődött, míg csak Juszuf el nem indította a beszélgetést: - Hűvös van ma este, nem gondolja? - Ó, igen, de nagyon kellemes - válaszolta Gropius. Újabb hosszú hallgatás következett, az öreg pisztáciát szedett elő a zsebéből, és rágcsálni kezdte. Gropius nem tudta, vajon a találkozás csak véletlen-e, vagy a palesztin netán el akar mondani neki valamit. Aztán Juszuf váratlanul azt kérdezte: - Mit akart Miss Yadintól? -Ismeri? - kérdezte Gropius izgatottan. A palesztin elhúzta a száját, nem válaszolt. -Beszélnem kéne vele - kezdte Gropius. - Sheba Yadin Arno Schlesinger, egy német régész barátnője volt, aki sajnos meghalt. A család barátja vagyok, és szeretnék pár dolgot megtudni, amit csak Miss Yadintól tudhat. - Ó, igen, az a Mister Schlesinger - jegyezte meg Juszuf sóhajtva, és közben a fejét ingatta. Gropius egyre határozottabban érezte, hogy találkozásuk nem a véletlen műve. Úgy vélte, az öreg egy kis pénzt szeretne keresni, azt akarja, hogy megfizessék, amit tud. Zakója zsebéből előhúzott két lila színű, ötvensékeles bankjegyet, és diszkréten átnyújtotta az asztalon keresztül. A palesztin alaposan megnézte a pénzt, mintha nem akarna hinni a szemének, aztán mintha keserű mag került volna a szájába, a pisztáciát teljes erővel a földre köpte. Közben elfordult, s a vállát mutatta Gropiusnak. - Azt hiszem, értem. Akkor mennyit óhajt? - Gropius csak nehezen tudta palástolni izgalmát. Az öreg, pillantását az utca másik oldalára szegezve, egy múmia nyugalmával válaszolta: - Tízezer. -Tízezer sékel? - Gropius utánaszámolt. Ez háromezer euró, döbbenetesen nagy összeg egy ilyen embernek. - És mit kapok ezért a vagyonért? - kérdezte. A palesztin áthajolt az asztalon, és a foga között szűrte a szót: - Mindent, amit Mister Schlesingerről és Miss Yadinról tudok. És ez sokkal többet is megér, mint tízezer sékel. Higgyen nekem! Gropius erőltetetten nevetett. - Figyeljen ide, barátom. Én tudom, hogy viszonyuk volt, és azt is, hogy Schlesinger házasságban élt. - Nem ilyesmikről van szó - vágott a szavába a palesztin. -Sokkal inkább Schlesinger jeruzsálemi ásatásairól. Nem véletlenül fizetett ám Schlesinger egy csomó pénzt minden emberének, hogy befogják a pofájukat. Pontosan tudta, hogy valakiknek micsoda kincs az, amit talált. Különben meg nem ön az első, aki Schlesinger munkája iránt érdeklődik. Valami spanyol fickó Contenau-nak sokkal több pénzt ajánlott, mint amit most én kérek. De Contenau csak annyit tudott, amennyit én elmeséltem neki, és a javát megtartottam magamnak. És most én jövök! - Hangosan koppantott botjával a padlón. Gropius bólintott. Egyszeriben világos lett előtte, miért olyan bonyolult a Schlesinger-ügy - mert két bűntény nyomai keresztezik benne egymást. A végső megoldástól még nagyon messze volt, de egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy új utat kell keresnie. A bizalmatlanság egyik pillanatról a másikra eloszlott az arcáról, szívélyesre váltott. - Rendben van - mondta -, íme az ajánlatom: az összeg fele most azonnal, a másik fele viszont csak akkor, ha az értesülései valóban tartalmaznak valami újdonságot. Juszuf rövid gondolkodás után kezét nyújtotta az asztal fölött. Gropius megértette, és belecsapott. - Holnap reggel meglesz a pénz. A palesztin bólintott. -Megbízom önben, Mister Gropius. -Honnan tudja a nevem? És hogy talált meg itt? Juszuf összehúzta a szemét, arcán ezer ránc futott szét, és azt mondta: - Beersheba nem olyan nagy város, hogy egy idegen eltűnhetne benne. Csak négy szálloda van. Először azt gondoltam, egy előkelő európai, amilyen ön, a Desert Innben szállt meg. Azután láttam a Chryslerjét a Hanegev előtt, Vlagyimir pedig természetesen tudta, hol találom meg. A palesztin egyébként fizetés előtt egyetlen morzsányi információt sem volt hajlandó megosztani Gropiusszal. Sheba Yadinról sem mondott egy szót sem. Abba már sokkal könnyebben beleegyezett, hogy másnap Jeruzsálemben találkozzanak, s hogy más-más úton menjenek oda. -Délben, pontosan tizenkét órakor a buszpályaudvaron, az első álláson. És a pénzt ne felejtse, Mister Gropius! - S mielőtt elindult volna az Óváros irányába, még azt mormogta: - Maradjon csak. Nem lenne szerencsés, ha együtt látnának bennünket, gondolom, megérti. De Gropius semmit sem értett. Tanácstalanul bámult üres tányérjára, melyre a beszélgetés közben egy fenséges "sumsum"-ot tálaltak, csirkefalatkákat szezámmagban forgatva, bő olajban kisütve. Úgy érezte, figyelik, bár semmi nem utalt rá. A palesztin határozott fellépése ismét teljesen elbizonytalanította. Az öreg nem volt buta, és mint a keleti embereknél általában, nála sem lehetett tudni, mi rejtőzik a barátságos álarc mögött. Hátha csapdába csalja? Pont egy olyan városban, ahol a bibliai idők óta mindig is olyan könnyű volt valakit eltüntetni. Gropius még aznap Jeruzsálembe ment, amely alig kétórás autóút északra. A Dávid király hotel az azonos nevű utcában a huszadik század elejének dekadens báját sugározta. Gropius az ötödik emeleten vett ki szobát, kilátással a régi városrész nagy parkjára. Rosszul aludt, és fogalma sem volt, mi vár rá másnap, de éltette a remény, hogy valami igazán jelentős dolgot tudhat meg Schlesingerről. Ezért vette fel a hotel bankjában az összeget, amely Juszufot szóra bírja. Mivel nem ismerte az alaposan felforgatott város közlekedési viszonyait, a megbeszélt idő előtt már egy órával taxit hívott. Bár a sofőr, egy lengyel zsidó, nem a legrövidebb útvonalon ment - Gropius megesküdött volna rá, hogy némelyik épületet háromszor is látta - mégis jó félórával korábban odaértek a pályaudvarra. Miközben a lármás tömeg, az árusok, parasztok, a palesztin területekről érkező munkások, és a minden ingóságukkal utazó nagycsaládok közt Juszufot figyelte, hirtelen ráébredt, milyen könnyelmű kalandba fogott. Karjával erősen szorította oldalához a pénzt, melyet két borítékban zakója belső zsebébe dugott. Még Juszuf teljes nevét sem tudja... Lehet, hogy ez volt az a pillanat, amikor épp meggondolta volna a dolgot, ha ekkor meg nem áll mellette egy roskatag autó. A hátsó ülésen Juszuf ült, kinyitotta az ajtót, és kérte Gropiust, szálljon be. Juszuf azonnal a tárgyra tért, minden teketória nélkül megkérdezte: - Itt van a pénz, Mister Gropius? - és kinyújtotta a kezét. Gropius habozott, miközben átadta a palesztinnak - akire ünneplő ruhájában alig lehetett ráismerni - az egyik borítékot. Juszuf jelt adott, a sofőr elindult. A Yafo úton mentek végig, majd az V. György király úton dél felé; aztán Gropius elvesztette a fonalat. -Hová tartunk? - kérdezte tétován, miközben a szintén palesztin sofőr kétséges kimenetelű előzéseket hajtott végre. - Várjon türelemmel - válaszolt Juszuf a szemét forgatva. A régi városfalnál jártak, ott, ahol a fal irányt vált, és kelet felé fordul. Juszuf jelt adott a sofőrnek, hogy álljon meg. - Jöjjön, Mister Gropius! - és pálcájával a Zion hegyre mutatott, melyen egy templom és egy kolostor tornya és kupolája magasodott. Keskeny ösvény kanyargott felfelé a hegyre. Dél volt, s a tavaszi nap kegyetlenül perzselt. Gropius már leszokott róla, hogy az öntörvényű palesztinnak kérdéseket tegyen fel. Hagyta, hogy a dolgok csak úgy történjenek. Ezúttal nem is kellett sokat várnia a történésekre. Juszuf rövidesen letért a gyalogösvényről, öles léptekkel áthatolt a bozóton és a kavicsos terepen. Gropius követte. Egy kőhalom előtt megállt. Botját a kavicsos földbe nyomta, mintha valamit meg akarna jelölni, és azt mondta: - Mister Schlesinger itt ásott utoljára. Az ő előmunkása voltam. Ismertem minden követ, nem volt idegen számomra egyetlen sziklaszirt, vagy földréteg sem. És itt történt meg. -A baleset? Juszuf ügyet sem vetett Gropius kérdésére, csak folytatta: -Schlesingernek két ásatásra volt engedélye az izraeli műemléki hivataltól. Hivatalosan Mária anyja házának alapjai után kutatott - az önök hitében nagy szerepe van, tudom; de úgy gondolom, hogy amikor elkezdte, már valami egészen más járt a fejében. Tudott valamit, amitől láthatóan biztos volt benne, hogy pontosan itt, ezen a helyen kell ásnia! - Közben Juszuf botjával kört írt a levegőbe, és Gropius észrevette azt a földsáncot, amely körülbelül tíz méter átmérőjű kört rajzolt. - Az embereim - folytatta Juszuf -már négy napja ástak, amikor két és fél méter mélységben durván faragott krétakőből készült szarkofágra bukkantak. Még egy méter hosszú sem volt, egy kőlappal lezárva. Mister Schlesinger kiadta, hogy a tetőt egy feszítővassal emeljük meg. Amit bent találtunk, nekem nem volt valami megdöbbentő: emberi csontok. Összerakosgatva egy ember csontváza lehetett volna, de ez nem tűnt túl izgalmasnak. Mister Schlesinger viszont nagyon is izgatottnak látszott, megparancsolta, hogy a szarkofágot azonnal zárjuk vissza. Az embereimet mind el kellett bocsátanom, egyik napról a másikra. Mind tisztességes végkielégítést kaptunk. Nekem pedig hallgatást kellett fogadnom. Másnap aztán a dolgok drámai fordulatot vettek. Gropius idegesen bámulta a köves talajt, és halkan azt mondta: - Mondja már! - Nem vettem azonnal észre, hogy a kőből készült szarkofág elülső felébe írásjeleket véstek, de még ha észrevettem is volna, semmire se mentem volna vele, mert nem tudtam elolvasni. Mister Schlesinger sem volt teljesen biztos a dolgában. Egy írásszakértőtől kért tanácsot, aki megállapította, hogy arámi írásról van szó. - És mi volt a kőbe vésve? Juszuf egészen közel lépett Gropiushoz, és szinte súgva válaszolta: - Joshua, József fia, Jákob testvére. - A szemei valósággal villogtak, ahogy ezt mondta. Gropius hosszasan nézett az öreg palesztinra. Nehezen tudta levonni a végső következtetést, mintha a ködből merült volna fel ez a történet, amely minden eddigi tudást semmissé tesz. Egy csapásra világos lett számára a felirat jelentése. -Ha jól értem, amit mond - jegyezte meg Gropius -, Schlesinger úgy hitte, hogy a Názáreti Jézus maradványait találta meg. -Nem csak hitte - vetette közbe Juszuf -, meg volt róla győződve, és mindent meg is tett azért, hogy elméletét bebizonyítsa. Mert először mindenki ellene fordult: a régészek, teológusok és bibliakutatók a szarkofágot durva hamisítványnak tartották, a teológusok pedig szentül állították, hogy Jézus csontjait senki meg nem találhatja a földön, mert Jézus felment a mennybe. A bibliakutatók úgy vélték, a Joshua vagy Jézus név annak idején nem számított különösebben ritkának, tehát lehetséges, hogy csak egy kétezer éve halott közember csontjairól van szó. Gropius nem győzött álmélkodni Juszuf mondatain. Egyszerű külseje ellenére szokatlanul művelt volt, és ahhoz is értett, hogy választékosan fejezze ki magát. Gropius kissé már abban is kételkedett, hogy vajon valóban a puszták fia lehet-e, aminek kezdetben mutatta magát. - És hogyan fogadta a támadásokat Schlesinger? - érdeklődött Gropius. - Ami a Jézus nevet illeti, Mister Schlesinger úgy gondolta, kevesen lehettek, akiknek az apja József volt, s még kevesebben, akiknek a testvérét Jákobnak hívták. Mind a két nevet Jézussal kapcsolatban említi az Újtestamentum. A hamisítás vádját természettudományos vizsgálatokkal csáklyázta meg, amiket Európában végeztek el. A legnagyobb kétségeket természetesen a keresztény egyház fogalmazta meg, de az iszlám egyház is csatlakozott hozzájuk, mivel mindkettő vallja, hogy Jézus testi valójában szállt föl Istenhez. Elég sok minden meginoghat, ha hirtelen előkerülnek a csontjai. - Juszuf alattomosan mosolygott és hunyorgott: - Másnap - fűzte hozzá - Mister Schlesinger a sírt a kőszarkofággal együtt visszatemettette. Gropius nem tudta, hogy a déli hőségtől vagy a palesztin történetétől csurog-e a nyakán az izzadság. Mi lehetett az igazság Schlesinger felfedezésében? Csak agyrém, kalandos elmélet lenne? Vagy mégis komolyan kell venni Juszuf történetét? Juszuf ért a mesemondáshoz, nem kétséges. Tehetsége van hozzá, különösen, ha a pénzről van szó, amit beígért neki. Másfelől Juszuf története hibátlanul illeszkedett abba a képbe, amit eddig Schlesingerről festett magában. Némi gondolkodás után azt mondta: - Ezzel az elmélettel Schlesinger bizonyára jó pár ellenséget gyűjtött be... -Jó párat? - A palesztin arca elé emelte kezét: - Mister Schlesingernek csak ellenségei voltak. Akik netán semmi rosszat nem mondtak rá, azokat ő maga nyilvánította ellenségeinek, így hát a felfedezés után lényegében teljesen elszigetelődött. Az újságok, amelyeknek beszámolt a felfedezéséről, egyetlen sort sem írtak róla. Ez nagyon bántotta. Egyszer kijelentette nekem: 'Ezért mindenki fizetni fog!' Sejtelmem sincs, mire gondolt, de amikor ezt mondta, hirtelen teljesen megváltozott. Egy hétfő reggel váratlan felfedezést tettem, s a hozzám addig nyílt és szívélyes ember velem is összerúgta a port. Önnek, Mister Gropius egyik kő bizonyára ugyanolyan, mint a másik, de én látom a kövek arcát, és azonnal felismerem, ha idegen kő kerül valahova. Márpedig akkor hétfőn a szarkofág fölött idegen köveket láttam. Jelentettem Mister Schlesingernek, és azonnal összehívtam az embereimet. Nem került fél napba, a kőládát újra kiszabadítottuk. Amikor felemeltük a tetejét, a gyanúm beigazolódott. A csontok eltűntek. - Schlesinger gyanakodott valakire? Juszuf felvonta, aztán lassan leengedte a vállait. Aztán azt mondta: - Ahogy már említettem, ez az esemény megváltoztatta a viselkedését. Ettől fogva alig szólt, s ha valamit mondott is, a szavai gyűlölködők és haragosak voltak. - De ez még nem a vége! - vetette közbe Gropius. - Hogy történt a robbanás? A palesztin egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha visszaidézné a jelenetet. - Oly váratlanul és olyan nagy erővel történt - mondta -, hogy rövid időre elvesztettem az eszméletem, és közvetlen azután nem is emlékeztem semmire. Csak fokozatosan, lassan, néhány hét elteltével tért vissza az emlékezetem. - Na, beszéljen már! - mondta türelmetlenül Gropius. Az idegei pattanásig feszültek. - Mi történt hát? - kérdezte nyomatékosan. Tétovázva, szinte félénken mondta el Juszuf a következő nap történetét: - Lent vártam Mister Schlesingerre a városfalnál, ahol a dzsipje rendszerint állt. Azon a reggelen a kőszarkofág feliratát akarta fényképezni. Ehhez a munkához a kora reggeli órák fényviszonyai a legjobbak. A nap még alacsonyan járt, a felirat mély vésetei igen jól kirajzolódtak. Ám míg Mister Schlesinger a kamerát az aknában beállította, rengeteg időt vesztett, s a nap már kedvezőtlenül magasra került. Ezért azt kérte, hozzak egy terítő fóliát az autóból, ami visszatükrözi a napfényt. A fóliát nem találtam, bár az egész dzsipet feltúrtam. Mister Schlesinger türelmetlen lett. Fölmászott a gödörből, s már éppen fölért, amikor erős robbanás rázta meg a Zion hegyét. Bár én majdnem száz méterrel távolabb álltam, azt hittem, a légnyomás szétfeszíti a tüdőmet. Óriási porfelhő emelkedett előttem. Nem tudtam, mi történt. Mint egy rossz álomban, csak futottam az úton és kiáltoztam: 'Mister Schlesinger!' - de a portól semmit nem láttam. Amikor a porfelhő végre elült, megtaláltam - homokkal és kaviccsal félig betemetve. Sérülés nem látszott rajta. Keze, lába erősen reszketett. Csak amikor kiszabadítottam a törmelék és por alól, akkor láttam meg a hasa környékén a sebeket. Közben már hallottam egy mentőautó szirénáját. A Szent János kórházba szállították, ott operálták meg. Egy szilánk teljesen tönkretette a máját. Gropius a földsáncot nézte, ahol a merénylet lejátszódott. Semmi, tényleg semmi nem vallott arra, hogy itt bomba robbant, s ha Schlesinger sebeit nem a saját szemével látta volna, el sem hitte volna Juszuf beszámolóját. -Mondja csak, Juszuf - kezdte Gropius elgondolkozva -, hogy nem vették észre, se maga, se Schlesinger, hogy a gödörben bombát rejtettek el? A palesztin bosszús arcot vágott: - Szóval nem hisz nekem, Mister Gropius?! - Kirántotta a zsebéből a pénzt, amit Gropius korábban már átadott neki, a lába elé dobta, és indulni készült. Gropius elkapta a karját. Teljes rábeszélő képességére és többszöri bocsánatkérésre volt szükség, hogy a palesztin végre megnyugodjon és maradjon. - Ugyan mi okom lenne hazudni? - kérdezte, még mindig megbántva. - Mi hasznom lenne belőle, hogy valamit bemeséljek magának? Vagy hisz nekem, vagy felejtse el, hogy valaha találkoztunk, Mister Gropius! Gropius jobbnak látta, ha nem tesz fel további kérdéseket. Juszuf csak hosszabb hallgatás után tért vissza a kérdésre: - A bombát beásták a földbe. Valószínűleg a szarkofág alatt rejtették el; a több mázsás kád ripityára ment szét a robbanásnál. - És mitől robbant fel? Mit gondol? Mit talált a rendőrség? Juszuf újra gondosan elrendezte a bankjegyeket - melyeket az imént a földre dobott -, tárcájába gyűrte őket, csak aztán válaszolt: - Ó, tudja, Mister Gropius, ebben a városban megtanultunk a bombákkal élni. Szinte már a mindennapjainkhoz tartoznak. Egy olyan robbanás, amely nem követel halálos áldozatot, és különösebb kárt sem okoz, mintha nem is lett volna. Nem tudok rá visszaemlékezni, hogy akár egyetlen újság is írt volna az esetről. Az öreg botjával megszurkálta a köves talajt, mintha valami nyom után kutatna. - Semmi - jegyezte meg egy idő múlva -, egyáltalán semmi nem maradt a leletből, kivéve... -Kivéve? - Gropius várakozva nézett Juszufra. A palesztin néhány fényképet húzott elő a belső zsebéből. Nem a legjobb képek voltak, de világosan kivehetően látszott rajtuk egy kőtartály, vésett írásjelekkel a hosszabb oldalon, a másik képen pedig csontok, egybegyűjtve, egy koponya, egy combcsont, néhány csigolya. -Azt gyanítom - mondta Juszuf, s ingujjával letörölte az ujjnyomokat a képről -, Mister Schlesinger nem tudta, hogy ezeket a fotókat elkészítettem. Ha akarja, önnek adom, Mister Gropius. -Azt akarja mondani, Schlesinger sohasem látta ezeket a képeket? -Nem láthatta. Amikor a műtétet követően elhagyta a Szent János kórházat, az események nagyon felgyorsultak. Mindenáron vissza akart menni Németországba. Miss Yadin gondosan ápolta, nagyon vigyázott rá. El is repült vele Németországba. Annyi időm se volt, hogy elbúcsúzzak Mister Schlesingertől. Gropius úgy állt ott, mint aki lebénult. A fotókat nézte, gondolatai összekuszálódtak. Nem lehetett kétséges tovább: amit Juszuf elmondott, az nem kitaláció. Hézagmentesen illeszkedett a mozaikba. Gropius nem tudta, meddig ült ott maga elé meredve, amikor a palesztin visszahozta a jelenbe. - Tudom, hogy mindez kicsit regényesen hangzik, de ez az igazság, a két szememmel láttam, úgy éljek. A sofőr kint vár. Ha gondolja, visszaviszem a hotelbe. Az autóban Gropius átadta a kialkudott összeg másik felét, Juszuf pedig átadta a fotókat, hét darabot. -Látta valaki korábban ezeket a képeket? - kérdezte Gropius, miközben a sofőr a Dávid király út felé vette az irányt. - Senki - bizonygatta Juszuf. - Nem láttam értelmét, hogy bárkinek is megmutassam, ráadásul nem is hitt volna nekem senki. Ez elég valószínűnek tűnt. - És önnek mi a véleménye? - érdeklődött Gropius óvatosan. - Tényleg azt hiszi, hogy a Názáreti Jézus csontjai lehettek abban a kőkoporsóban? Ahol rátaláltak, az elég távol esik attól Szent Sír templomának mai helyétől. Juszuf ráncos arcára ravasz mosoly ült ki. - Mister Schlesinger elég sokat beszélt velem erről. Meg kell mondanom, kezdetben nagyon is kételkedtem az egészben. Olyan könnyű kimondani: ezek itt a Názáreti Jézus csontjai. De ha az ember kicsit is belegondol a következményekbe, ennek az állításnak iszonyatos kihatásai vannak keresztények, zsidók és muzulmánok számára egyaránt. -Nem arra válaszolt, amit kérdeztem. - Mister Schlesinger szokta volt mondani: annak a valószínűsége, hogy Jézust a Szent Sír-templom helyén temették el, sokkal kisebb, mint azé, hogy a sírja valahol másutt van. Az első Szentsír-templomot csak háromszáz évvel Jézus halála után emelték, aztán újabb háromszáz év múlva építették a második templomot, ezer év múlva meg a harmadikat. Ugyan ki állíthatja akkor, hogy ismeri a valódi sírhelyet?! A XIX. század vége felé merültek fel az első kétségek. Az angol Gordon tábornok - igen helyesen - azt állította, a sírokat soha nem a városfalakon belül alakították ki. A Szentsír-templom mégis a régi falakon belül fekszik. Egy kissé kijjebb eső sziklasírra - amelyet a tábornok fedezett fel -az anglikán hívők még ma is úgy tekintenek, mint Jézus sírhelyére. Mivel azonban erre nincs semmi bizonyíték, Mr. Schlesinger tovább kutatott, és végül megtalálta a feliratos kőszarkofágot. Ő a szarkofágot és a csontokat is valódinak ítélte, s végül, hogy a kérdésére válaszoljak, Mr. Gropius, én is annak tartom. Juszuf szólt a sofőrnek, hogy álljon meg a Dávid király hotel bejárata előtt. - Nem lenne jó, ha együtt látnának bennünket - mondta hunyorgatva. - Ugyan már, engem itt senki nem ismer! - vélte Gropius. - Ó, ne mondjon ilyet, Mister Gropius! Ez az ország túlságosan is kicsi, még ha az egész világot izgalomban tartja is! Egy idegennek nem olyan egyszerű itt észrevétlennek maradni. Gropius nem nagyon tudta, mit is gondoljon Juszuf szavairól; de mielőtt kiszállt volna, még megkérdezte: - Hol találom Sheba Yadint? Az öreg palesztin elhúzta a száját. Végül, hogy megszabaduljon Gropiustól, annyit mondott: - Mister Contenau szigorúan megtiltotta, hogy valamit is eláruljak Miss Yadinról, akárki érdeklődjön is utána. Ugye megérti, Mister Gropius? - Contenau? - Gropius már kiabált. - Hát kicsoda ő? Sheba gyámja, vagy mi? -Nem épp a gyámja! - Hanem? - Juszufra nézett. - Vagy úgy, most már értem. Contenau lépett Schlesinger helyére. Bingó? Az öreg szinte szégyenkezve bólintott rá. -Együtt is élnek? -Igen, Mister Gropius. - És ki elől bujkálnak? Juszuf megfordult. - Már így is túl sokat árultam el önnek, Mister Gropius. - Nem, nem... mondja csak! - kiáltott Gropius türelmetlenül. - Nos, miután Mister Schlesinger elment Izraelből, többen is próbáltak Miss Yadinnal kapcsolatba lépni. Nyilván arról akartak többet tudni, mire jutott Schlesinger. Amikor pedig híre jött, hogy meghalt, Miss Yadint szabályosan követték, ő pedig félni kezdett. Mister Contenau akkor bízott meg, hogy védjem meg Miss Yadint a szimatolóktól. Nem valami testhezálló feladat olyasvalakinek, aki a Názáreti Jézus csontjait fedezte fel. Egyetért velem, Mister Gropius? - Hol van most Sheba? - ismételte meg Gropius a kérdést. -Itt van Jeruzsálemben, Mister Contenauval. Mister Contenaunak van egy lakása a Mea Shearimon. Ha jól tudom, Miss Yadin holnap Európába akar repülni. -Talán azt is tudja, hová, Juszuf? - Úgy hiszem, Olaszországba, igen, Torinóba. Gropius felrántotta a kocsi ajtaját. - Köszönöm, Juszuf - kiáltotta még. - Nagyon sokat segített! - Sietős léptekkel ment a szálloda bejáratához. Még aznap délután repülőjegyet foglalt Tel Avivból Rómába, és onnan tovább Torinóba. Francesca felvillanyozódott, amikor a szállodából felhívta, és megkérte, másnap délután kettőkor menjen érte a Casselle-i repülőtérre. Gropius nem tartozott épp a korán kelők táborába, általában beletelt némi időbe, amíg reggelente magához tért, de másnap már hatkor felkelt, becsomagolt, és egy könnyű reggeli után a bérelt Chryslerrel a Ben Gurion repülőtér irányába indult. A szükségesnél sokkal hamarabb odaért, leadta az autót, és becsekkolt. Izgatottan várta Sheba érkezését. Annyi előnye mindenesetre volt, hogy Sheba nem ismerte őt, míg ő már látta Sheba fotóját az anyjánál, Tel Avivban. Az, hogy - mint megtudta - Sheba úticélja Torino, a legkülönbözőbb találgatásokra adott módot. De biztosan meg kellett tudnia, mit is akar a lány ott. Az indulási oldalon egy eldugott sarok takarásában szürcsölte műanyag csészéből a kávéját, és le nem vette szemét a pultról, amely fölött a táblán ott állt: "EL-AL Tel Aviv - Róma, 10 óra 30." A reggel tavasziasan napos volt, kellemes repülésre lehetett számítani a Földközi-tenger fölött. Ez megnyugtatta. Lehet, hogy Juszuf szándékosan be akarta csapni? Ez jutott eszébe, amikor Sheba két órával az indulás előtt még mindig nem érkezett meg. Gropius idegesen járkált föl-alá, amikor -szó szerint az utolsó pillanatban - megjelent Pierre Contenau. Gropiusnak kétszer is oda kellett pillantania, mert a fiatal nő a férfi oldalán teljesen másképp nézett ki, mint a fotón látott Sheba. Rövid, szőke haja szemtelen apród-fazonra igazítva. Elegáns nadrágkosztümöt viselt. A meglehetős távolságból Gropius nem is volt benne biztos, tényleg őt látja-e. Mi folyik itt? A hangszóróból a kellemes női hang először szólította az ELAL római járatának utasait. Contenau gyengéd öleléssel búcsúzott a fiatal nőtől, és Gropius észrevette, hogy egy barna borítékot csúsztat oda a nőnek, amelyet az a kabátja alá dugott. Az asszony a kézicsomag-kontrollhoz lépett. Contenau sietve eltűnt a kijárat irányában. Gropius átgondolta, mit is tegyen. Juszuf tényleg bolonddá akarta tenni? Rövid gondolkodás után elővette a jegyét, s az ablakhoz ment, ahol nem sokkal korábban bejelentkezett. -Elnézést! - szólította meg a sötét szemű stewardesst. -Lenne rá mód, hogy Miss Yadin mellé ülhessek? Régi barátok vagyunk, véletlenül összefutottunk. A stewardess barátságos mosollyal vette át Gropius jegyét, s valamit beütött a számítógépbe. Végül azt mondta: - Sajnálom, Mister Gropius, már tele vagyunk; de a gépen talán lehetséges egy helycsere. Miss Yadin csak két sorral ül ön előtt. Gregor megköszönte. Most már tudta, hogy Sheba a gépen van. Hogy mi lett volna akkor, ha Sheba mellett netán van szabad ülőhely, azt át se gondolta igazán. 13. FEJEZET A müncheni bűnügyi rendőrség Wolf Ingram vezette csoportja sem tétlenkedett ez idő alatt. Az Interpolon keresztül Markus Renner ügyész kieszközölt egy nemzetközi elfogatóparancsot dr. Fichte ellen, aki néhány nappal korábban még Monte Carlóban tartózkodott. Mikor a monacói rendőrség lerohanta a lakosztályát, a madárka már kirepült. Repülőgépe, a kétmotoros Piper Seneca II a nizzai repülőtéren állandó megfigyelés alatt állt. A Szövetségi Hírszerző Irodánál még mindig az IND volt a központi kérdés, mely a transzplantációs botrányban különös jelentőséget kapott. Mert abban minden érintett egyetértett, hogy Fichte csak egy fogaskerék a nagy gépezetben, amely könyörtelenül kihasználta jómódú emberek szenvedését. Abban Ulf Peters, a hírszerzés tisztje, és Wolf Ingram is biztos volt, hogy különösen veszélyes szervezettel van dolguk, amely valahol, az is lehet, hogy Európán kívül ólálkodik. A koszorún lévő szalag a titokzatos IND rövidítéssel Thomas Bertram sírján, akit Fichte operált, a nyomozókat három napig foglalkoztatta: ennyi idő kellett, hogy megtalálják a város másik végén a virágboltot, ahol megrendelték. A tulajdonos, egy egyszerű, jóindulatú nő, akin látszott, hogy titokban olykor elbeszélget a virágaival, egy zömök, fekete ruhás férfira emlékezett, aki készpénzzel fizetett, és csinos borravalót is adott. Hát ez a soványka személyleírás jottányit sem vitte előre a nyomozást. Még a specialistákból álló, a bűnügyi rendőrséghez tartozó operatív elemző csoport sem tudott összefüggést felfedezni korábbi hasonló bűnesetekkel. Ebből fakadóan az adatbankban is hiába böngészték volna az ezernyi erőszakos és visszaeső bűnöző fotóit és adatait. Az egyetlen konkrét jelentés, amit a szakemberek elkészítettek, ennyi volt: "A nyomozás jelenlegi állása szerint teljesen új típusú bűnelkövetési módszerekkel, s egy idáig látókörünkbe nem került tettesi körrel lehet dolgunk." Hogy dr. Fichtét és dr. Praskovot elfogják, igazából csak idő kérdése volt. Wolf Ingramnak nem voltak illúziói, már rég tudta, hogy a halálesetek mögött könyörtelen bűnözők állnak, akiknek talán egészen más a végső céljuk, mint amit ők feltételeznek. Nem volt rá bizonyítéka, de zsaruösztöne, sok éves tapasztalata a szervezett bűnözés világában azt súgta, hogy a valódi indítékokat talán valami egész más területen kellene keresni. De hol? Miután a nyolcszemélyes speciális csoport, a széles körű információcsere, a teljes bűnügyi rendőrség és a Szövetségi Hírszerző Iroda minden erőfeszítése alig vitte közelebb az eset megoldásához, Ingram már csak a világ összes nyomozójának legmegbízhatóbb szövetségesében bízhatott - a véletlenben. Közismert tény, s cseppet sem kisebbíti a nyomozók érdemeit - a reménytelen, legrafináltabb, megoldhatatlannak látszó bűnügyek megoldása sokszor (akár évekkel később) a véletlennek köszönhető. Közel sem a véletlen műve volt viszont Fichte őrizetbevétele a párizsi Charles de Gaulle repülőtéren, még ugyanaz nap este. Fichte a maga és Veronique Gropius számára foglalt helyet egy éjszakai járatra, Miamiba, és abban reménykedett, felszívódhat az Egyesült Államokban, s így megúszhatja a felelősségre vonást. Fichtét és szeretőjét már másnap reggel egy párizsi vizsgálóbíró elé vezették. Még aznap megjelent a képújságban a nagybetűs hír: ÚJABB KLINIKAI GYILKOSSÁG SZERVÁTÜLTETÉS UTÁN - egy negyvenkét éves berlini nő halt meg, alig néhány órával a sikeres tüdőátültetés után. A repülőút során Gropius egy percre sem vette le a szemét Sheba Yadinról. Biztos volt benne, hogy a nő új nyomra vezeti. Szép számmal éltek benne kétségek mindazzal kapcsolatban, amit Juszuftól hallott: valahogy mégis nyomasztotta az öreg története. Már az a lehetőség is nyugtalanította, hogy Schlesinger netán tényleg azt fedezte fel, amit. A keze remegett, amikor titokban elővette a fényképeket a belső zsebéből, hogy újra megnézze őket. Miért is nem kérte el Juszuftól a negatívot? Ez nem sokkal a római landolás előtt jutott eszébe. A torinói csatlakozásig egy teljes órája maradt. Biztos távolságból követte Shebát. Biztos akart lenni abban, hogy a nő nem is gyanítja, hogy a nyomában van: nem tudhatta, nem szúrta-e ki, amikor Be'er Shevában járt. Torinóban, a repülőtér épületének kijárata előtt a szürke furgonban Francesca várta. -Nem hittem, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást! - kiáltotta, és Gropius nyakába borult. - Őszintén szólva én sem - válaszolta Gropius, miközben Francesca válla fölött tekintetével Shebát kutatta. Telefonon már elmondta Francescának, miről van szó: hogy Sheba Schlesinger szeretője volt, hogy tudja a titkot, ami a férfit gazdaggá tette, s hogy most valószínűleg abban mesterkedik, hogy pénzzé tegye, amit tud. Schlesinger felfedezéséről viszont mélyen hallgatott, bár tisztában volt vele, aligha úszhatja meg, hogy Francescát előbb-utóbb beavassa a titokba. - Fordulj meg feltűnés nélkül - mondta Gropius, mialatt viszonozta a heves ölelést -, az a rövid, szőke hajú lány, sötét kosztümben: ő Sheba Yadin. Nem veszíthetjük szem elől. Francesca alaposan megnézte magának a fiatal nőt: ahogy minden nő minden másikat, a potenciális vetélytársat. Aztán belekarolt Gropiusba, s az autó felé húzta. A visszapillantóban figyelte, ahogy Sheba beül egy taxiba. Indított, és a nyomába szegődött. Ahogy az várható volt, a taxi az autópályán ment, délnek. A Via Cignán sűrűsödött a forgalom, többször is majdnem szem elől tévesztették a taxit, de rutinjával és némi szemtelenséggel Francesca újra a kocsi mögé furakodott. A pályaudvarnál a Via Cernaiára kanyarodott a taxi, majd megállt a Diplomatic szálló ötemeletes, íves bejáratú kockájánál. Francesca az utca másik oldalán parkolt le. Megvárták, amíg Sheba bement az épületbe. - Oké, várj meg itt! - mondta Francesca, azzal kiugrott az autóból, mielőtt Gregor bármit is mondhatott volna, és ő is eltűnt a szállodában. Körülbelül húsz perc múlva tért vissza: Gropius már aggódott. A nő szó nélkül egy cédulát adott át neki - ő csak kérdőn nézett rá. A cédulán ez állt: "Yadin - Hotel Diplomatic, 303. szoba - három napra. 16.30-kor találkozó Signora Selvini, Prof. de Luca Intézet." -Honnan szerezted meg? - kérdezte Gropius hitetlenkedve. Francesca a mutatóujjával mókásan lehúzta az alsó szemhéját. A mozdulat elemi erővel hatott Gropiusra, mindketten felnevettek. -Honnan szerezted meg? - ismételte Gropius. Francesca vállat vont. - Ne felejtsd el, hogy nálam szakmai ártalom, hogy a törvényesség határán mozogjak. Megtudtam a szobaszámot, és kihallgattam az ajtón át egy telefonbeszélgetést. - Pont ahogy vártam - mondta Gropius, csak úgy magának. - Tessék? - Francesca csodálkozva meredt rá. Gropius felnevetett. - Számítottam rá, hogy Sheba felveszi a kapcsolatot de Luca intézetével. Meg kell tudnunk, mit akar ott! - Hm. - Francesca átfogta a kormányt, és maga elé nézett. - A dolog kockázatos - mondta -, de ha egy mákszemnyi szerencsénk van, akár sikerülhet is. Mint az első alkalommal Torinóban, Gropius most is a Le Meridien Lingottóban szállt meg. Túlságosan merész lett volna, ha ugyanabban a hotelben száll meg, mint Sheba. Négy óra tájban taxival a Corso Belgióhoz ment, az Amoretti nevű kávézóba, mely - Francesca magyarázta el neki - a Pó hídja mellett van. Nem sokkal később a túlsó parton Francesca bekanyarodott a Via Chierire, s megállt a kétszintes villa előtt, melynek bejáratán még mindig ott díszelgett a felirat: "Prof. Luciano de Luca Intézete". Francesca kiszállt és a bejárat előtt téblábolt. Régimódi kosztümöt viselt, amitől évekkel idősebbnek látszott, keret nélküli szemüvegét pedig sötét szarukeretesre cserélte, ami halvány melankóliát, és komolyságot kölcsönzött külsejének. Pár perce várakozott, amikor Sheba Yadin megérkezett egy taxival. - Ön Miss Yadin? - Francesca a fiatal nőhöz lépett. Angolul beszélt. -Igen - válaszolta Sheba tétován. - Signora Selvini vagyok! - Francesca Sheba felé nyújtotta a kezét. - Elfelejtettem a telefonban mondani, talán jobb, ha nem az intézetben beszélünk. A közelben van egy kávézó. Ott zavartalanul lehetünk. Megfelel önnek? Sheba habozott, Francesca pedig már azon töprengett, vajon nem hibázott-e el valamit, aztán meg az jutott eszébe, hogy megeshet, az igazi Signora Selvininek egészen más a hangja. Másképp min gondolkodna ennyit Sheba? Végre, egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva Sheba azt válaszolta: - Nos, ha így jobbnak látja, Signora Selvini... Mialatt Francesca autójával lefelé mentek a Corso Cierin, Francesca oldalról fürkészte Shebát, és azt gondolta: - Milyen átkozottul csinos a csaj! - Sheba mereven előre nézett: nem volt zavarban, bár épp lehetett is volna - de látszott rajta, hogy csúcsra járnak a fejében a fogaskerekek. Egy szót sem szóltak - s néhány perc után odaértek a vendéglőhöz a Corso Belgión, melyben ez idő tájt túlnyomórészt fiatalok tartózkodtak. Gropius - a fal felé fordulva - egy sarokasztalnál foglalt helyet, és ott ült, láthatóan belemélyedve a Corriere Della Serába. Francesca ügyesen a szomszédos asztalhoz irányította Sheba Yadin-t, és két tejeskávét rendelt. - Megfelel a tejeskávé? - kérdezte. Sheba bólintott. Sehogy sem akart megindulni a beszélgetés, így hát Francesca óvatosan érdeklődött: - Ön ismerte Mister Schlesingert? Alig mondta ki, Francescának máris kételyei támadtak, nem árulta-e el magát már az első kérdéssel. Sheba mindenesetre válaszolt: - Igen, elég alaposan. Össze akartunk házasodni. Francesca csodálkozást színlelt: - Akkor igen mélyen érinthette a tragédia. -Nem szeretnék erről beszélni. -Megértem - mondta Francesca elgondolkozva. - Azt tudja, hogy de Luca professzor sem természetes halállal halt meg? -Igen. De hát... nem épp ön mondta el nekem, amikor telefonon beszéltünk? Csigavér - gondolta Francesca, és ügyelt rá, hogy a lélegzetvétel se árulja el, úgy válaszolt: - Persze, már emlékszem. Tudja, mi mindnyájan összezavarodtunk kissé, mióta Luciano de Luca nincs már közöttünk - és, további magyarázatként még hozzáfűzte: - Néha igazi zsarnok volt, mégis úgy szerettük, mintha apánk lett volna. Nagy tudós volt. De mit tehetek önért, Miss Yadin? Mintha melegedni akarna, Sheba mindkét kezével átfogta a kávéspoharat, aztán áthajolt az asztalon, és halkan azt mondta: - A vizsgálatról van szó, amelynek elvégzésére még Arnold Schlesinger adott megbízást Professore de Lucának. Föltételezem, tud a dologról. Az eredmény nagy jelentőségű lehet. Schlesinger húszezret már kifizetett. Az ismert körülmények miatt nem vehette át az analízis eredményét. A lényeg, hogy meghatalmazásom van a tárgy átvételére - a maradék húszezer euró pedig itt van nálam. Sheba szavai izgalomba hozták Francescát. Idegesen pillantott át Gropiusra, aki a szomszéd asztalnál hátat fordítva ült. Francesca látta, hogy reszket a kezében az újság, mint fűszál a tavaszi szélben, ebből pedig tudta, hogy a férfi minden szót hallott. Ugyanakkor arra is ráébredt, hogy túlságosan felkészületlenül jött a találkozóra. Az ég szerelmére, most mit csináljon?! Hogyan szedje ki az anyagvizsgálat titkát Shebából, anélkül, hogy elárulná magát? Sheba hangja hirtelen megváltozott. Hűvösen, üzleti hangnemben folytatta: - Tudom, hogy a minta nincs önnél, de talán megállapodhatunk egy új időpontban, amikor átvehetem. Nem sok hiányzott, hogy Francesca hangos nevetésben törjön ki: hirtelen eszébe jutott az első találkozás Gropiusszal, Berlinben. Akkor a férfi igyekezett megtudni valamit az acélkazetta tartalmáról, ami akkor nála volt. És ahogy akkor, most sincs halvány rózsaszín segédfogalma sem, miről is van szó. - Igen, természetesen - válaszolta. -Azt javaslom, találkozzunk holnap ugyanitt, ugyanebben az időben - ha önnek is megfelel. - Rendben. Akkor majd megkapja készpénzben a húszezer eurót. A hűvös hangnemtől, melyben a tárgyalás folyt, Francescát kiverte a víz. Egyre jobban aggódott, hogyan fog ebből az egész slamasztikából kimászni. S mintha kevés lett volna, ami addig történt, Sheba hirtelen föltett egy kérdést: - És ön ismerte Arnoldot? Ez a pofonegyszerű kérdés a fejébe kergette a vért. Talán gyanút fogott? Csapda lehet ez a kérdés? Ha nemmel válaszol, és Sheba tudja, hogy Schlesinger találkozott a signorával, megbukott. Ha igent mond, számolnia kell azzal, hogy Sheba Schlesingerről fogja faggatni - s ez a témakör nem az erőssége. A kétségbeesés e kitartott pillanatában mindent egy kártyára tett fel, és azt felelte: - Sajnos nem, Professore de Luca és Mister Schlesinger mindig személyesen tárgyaltak egymással. Nem emlékszem rá, hogy találkoztam volna vele, bár egyszer-kétszer megfordult az intézetben. - Csodálatos ember volt - lelkendezett Sheba, tekintetét a mennyezetre függesztve, mintha vissza akarná tartani könnyeit. - A mesterem volt, s már az első találkozásunknál beleszerettem. -Bocsásson meg, ha megkérdezem: Mister Schlesinger nem házasember volt? Mintha rémlene, hogy de Luca említette egyszer beszélgetés közben. - Már válófélben volt. Tudja, a felesége egyáltalán nem értette meg sem őt, sem a munkáját. Élete utolsó évében több időt töltött velem, mint a feleségével. Nem, szeretni csak engem szeretett. Engem! -Ön is régész, Miss Yadin? - Bibliarégész. - Érdekes. És mit remél az anyagpróba elemzésétől, ha szabad kérdeznem? Úgy látszott, Sheba sarokba szorítva érzi magát. Egymás után többször is kortyolt a kávéjából, mintha időt akart volna nyerni, majd anélkül, hogy ránézett volna Francescára, azt válaszolta: - Ez egy igen bonyolult történet, még nagyon sok kutatás vár ránk. Túl bonyolult, hogy megmagyarázzam. És nem is akarom untatni vele. -Dehogy untat! Mindig érdekes látni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a különböző tudományok. Sheba barátságosan bólintva az órájára nézett, és mintha késésben lenne, azt mondta: - Akkor holnap, ugyanekkor! - Felállt, és sietősen elhagyta a helyiséget. Gropius leengedte az újságot, és megfordult. - Ezt ügyesen csináltad, Francesca - mondta hunyorgatva. - Van is egy ötletem. Most már tudod, hogyan beszél Sheba. Hívd fel Signora Selvinit a de Luca intézetben, mutatkozz be, mintha ő lennél, mondd neki, hogy sajnos elkéstél, s hogy lehetséges lenne-e, hogy holnap tizenegykor találkozzatok. Ő átadja a mintát, te viszed a maradék húszezret. Francesca elismételte; aztán előhúzta a mobilját a táskájából, és kiment. Amikor visszatért, azt mondta: - Minden rendben. Holnap tizenegykor. Feltéve, hogy megvan a pénz! - Ez hadd legyen az én gondom - válaszolta Gropius, és már-már félénken azt kérdezte: - Signora Colella, van valami programja ma estére? A kiadós vacsora során Gropius hoteljének éttermében csak mellékes semmiségekről beszélgettek. Aztán Gregor hirtelen elkomolyodott. A nő figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy valami nyomja Gropius lelkét; de nem kérdezett rá. Némileg ismerte már, és tudta, csak akkor fog beszélni, ha úgy érzi, szükséges. Hogy az izraeli utazásról egy árva szót sem szólt még, mindenesetre elgondolkoztatta Francescát. Gropius így szólt: - Gyere, menjünk fel a szobámba. A hűtőben van egy üveg Brunello di Montalcino. Beszélnem kell veled. A nő első gondolata az volt, milyen fehérnemű van rajta, megfelelő lesz-e az alkalomhoz - a második meg az, lesz-e egyáltalán alkalom... Egyébiránt fekete csipke "La Perla" fehérnemű volt rajta, amely lényegesen meghaladta anyagi lehetőségeit; de férje halála óta nem volt hajlandó spórolni ezen. Ahogy fölértek, Francesca átkarolta Gregor nyakát, és azt kérdezte: - Megbocsátotta már Signora Schlesinger azt az együtt töltött éjszakát? Gregor bosszúsnak tűnt: - Te is nagyon jól tudod, hogy nem történt semmi, amit meg kellett volna bocsátania! - Nagyon is jól tudom, igen! De megbocsátotta? Igen vagy nem? Gregor a fejét csóválta. -Azóta nem beszélünk. - Ó, nagyon sajnálom! Az volt az érzése, hogy Francesca mulat rajta. Pedig semmi kedve nem volt viccelődni. El akarta, el kellett mondania, amit Juszuftól megtudott. Gyöngéden, de határozottan kibontakozott az ölelésből, és hellyel kínálta Francescát. A nő meghökkent. Nagyra nyílt szemekkel figyelte, ahogy Gregor kinyitja a borosüveget, és megtölti a két hosszú nyelű, talpas poharat. Gropius szó nélkül, komoly arccal húzott elő néhány fotót a kabátzsebéből, és Francesca elé tartotta. - Ez Schlesinger titka: a felfedezés, ami gazdaggá tette, és ami után bizonyos emberek még ma is úgy kajtatnak, mint ördög a jámbor lelkek után. És ezzel lehet kapcsolatban Schlesinger, de Luca, sőt, feltehetően a férjed halála is. Francesca végignézte a képeket. Gropius elbeszélése igencsak váratlanul érte, egy szót sem tudott szólni. Egy kőszarkofág, csontokkal, s egy kivehetetlen, a kőbe vésett felirat! De milyen kapcsolat lehet a lelet, s a férje halála között? Gropius észrevette, hogy Francesca elakadt, és folytatta: - Ez nem akármilyen lelet, nem egy közönséges csontváz: ezek a Názáreti Jézus maradványai! - Ó, tényleg? - Francesca zavartan elnevette magát, először bátortalanul, majd mind hevesebben, végül már görnyedezett a nevetéstől, mint egy csintalan gyerek. Gregor úgy érezte, nem veszik komolyan, megragadta Francesca vállát, és megrázta, hogy észre térítse. - Bocsánat, bocsánat! - sikította, még mindig magán kívül - Ez ugyanaz az Úrjézus lenne, aki feltámadt, és fölment a mennyekbe? Vagy tévednék? Ugye nem? De hogyan találhatta akkor meg Schlesinger a csontjait? - Épp itt a gond. Ha Schlesingernek lett volna bizonyítéka arra, amit állít, akkor a Vatikán magas méltóságai zaciba dobhatnák az ezüstöket, és szociális segélyért folyamodhatnának. Az egyházi biznisz úgy omlana össze, mint egy nagyvállalat, aminek a részvényeiből egyszer csak kiszeretnek a tőzsdén. - Istenem! - Csak egész lassan jutott el Francesca tudatáig a helyzet komolysága, s kezdte megérteni Gregor idegességét. Ahogy belegondolt, arcát a kezébe temette. - De hát Schlesingernek nyilván kellett legyen valami bizonyítéka! -kiáltott fel hirtelen. - Másképp nem ölték volna meg. - Pontosan - helyeselt Gropius. - Több beavatott is volt és van: de Luca, Sheba Yadin és Juszuf, egy palesztin, aki ezeket a képeket eladta nekem. - De vajon miért kellett pont Schlesingernek és de Lucának meghalnia, míg a többiek életben vannak, Felicia Schlesinger például - vagy épp te. Gregor a homlokát ráncolta. - Talán mindnyájan csak részleteket tudunk. Vagy épp ellenkezőleg: anélkül, hogy tudnánk, valamilyen információ birtokában vagyunk, ami a gyilkosságok mögött állóknak még jól jöhet. - Ez elsősorban Sheba Yadinra vonatkozik, gondolom. -Mindenekelőtt rá. Elképzelhető, hogy az az anyagminta de Luca intézetéből, amiért Schlesinger hajlandó volt negyvenezer eurót fizetni, épp az a bizonyíték, amellyel Schlesinger a Názáreti Jézus azonosságát tudta volna igazolni. Mellesleg ezt azért kötve hiszem. Francesca a semmibe bámult és gondolkodott. Gropius pedig első berlini találkozásukra gondolt. Már akkor izgatta a nő hűvössége, szigorú vonásai. Most épp olyan volt az arca, amikor halkan azt mondta: - Gregor, tulajdonképpen rájöttél már, hogy a vizsgálathoz miért épp Torinót választotta Schlesinger? Gropius hosszan nézett Francescára. - Szerintem de Luca miatt, és mert egy rangos intézethez akart fordulni! Francesca a fejét csóválta. - Európában egy csomó rangos intézet van, amelyek ráadásul épp ilyenfajta vizsgálatokra specializálódtak. Nem ez az ok. Ami pedig de Lucát illeti... - Nem tudom, hová akarsz kilyukadni - szakította félbe Gropius. - Hadd mondjam már végig. Torinóban őrzik az egyetlen, kézzelfogható tárgyat, amely - ha valaki hisz benne - közvetlen kapcsolatban állt Jézussal. - A torinói lepel - Gropius tenyerével a homlokára csapott. - De hát az csak parasztvakítás! - Erről úgy száz éve vitatkoznak komoly tudósok. Az egyik tudni véli, hogy kétezer évvel ezelőtt egy férfi volt belecsavarva, mások esküsznek, csak rafinált hamisítványról van szó. Egyébként lehetetlen lesz valaha is bebizonyítani az eredetiségét. Sőt: már az egyház - amelynek leginkább érdeke kellene legyen a lepel eredetisége - sem ragaszkodik hozzá foggal-körömmel, hogy Jézust ebben temették el. Van itt tudniillik egy aprócska probléma. -Úgy beszélsz, mint e terület igazi szakértője. Torinói-lepel-szakon végeztél? Francesca elnevette magát. - Torinóban minden gyerek előbb tud két dologról: a FIAT-ról meg a torinói lepelről, mint írni-olvasni. Halkan mondom, sokkal többet nem is kell tudni Torinóról. A Brunello nagyszerű volt, Gropius tűnődve megforgatta a poharat a kezében. - Egy dolgot továbbra sem értek - jegyezte meg elgondolkozva, a vörösbor ragyogását nézve -, ha azt a leplet még az egyház sem tartja valódinak, miért kellett Schlesingernek e hamisítvány vizsgálatáért negyvenezer eurót kicsengetni? Amit eddig Schlesingerről megtudtam, annak alapján mindennek elmondható, csak ostobának nem. A bibliarégészet terén a legjelentősebb tudósok közé tartozott. Abból kell kiindulnunk, hogy az ominózus lenvászon kendőről és a Názáreti Jézus világáról mindenki másnál többet tudott. És épp ezért érthetetlen, amit csinált. -Jól mondod. Mint a terület szaktekintélye, egészen pontosan tudta, mennyibe kerül de Luca vizsgálata. Én tehát azt mondom, nem a torinói lepel darabkájáról lesz itt szó. A Professore valami mást ajánlhatott eladásra, ami viszont nyilván rendkívüli jelentőségű volt számára. A higgadtság és a hűvös logika, mellyel Francesca a tényállást áttekintette, imponált Gropiusnak. Ő bizony izgatott, mi több, egészen feldúlt volt -, egyszerűen megrettent az események horderejétől, amikbe - most kezdte igazán átlátni - alaposan belegabalyodott. A kérdés, vajon miért ajánlhatott Schlesinger olyan sok pénzt a professzornak, szinte a kétségbeesésbe kergette. Csak nehezen tudott egy-egy gondolatsort világosan végigvinni - inkább egy hajtásra kiitta a poharát. Francesca már korábban észrevette, milyen kételyek gyötrik a férfit, aki már abban sem volt biztos, vajon a helyes utat választotta-e: és tanácstalan volt abban is, hogyan tovább. La Perla fehérnemű ide, vágyak és alkalmak oda: tisztán látta, hogy most nem szabad nyomulnia. Persze egyáltalán nem adta föl a Gregor-tervet. Sőt! Beteljesületlen szenvedélye csak megerősítette szándékát, s furcsamód még élvezte is a különös izgalmat, amit ez a faramuci helyzet okozott. -Mit fogsz csinálni ezek után? - kérdezte, inkább csak hogy a hosszú hallgatást megtörje; nem is várt konkrét választ. Annál inkább meglepődött, amikor Gregor határozott hangon, mintha csak készült volna a kérdésre, közölte: - Holnap reggel megszerzem a pénzt. Ami azután jön, az a te dolgod lenne. Elmész a pénzzel de Luca intézetébe, mint Sheba Yadin, és átveszed ezt a titokzatos anyagot. -Komolyan gondolod? - ez a hirtelen elhatározás kissé meglepte. De egy másodpercet sem habozott: a férfinak szüksége van rá, slussz-passz. - Nos, legyen - mondta, és felállt. -Akkor holnap reggel tízkor. Másnap reggel tíz óra tájban Francesca Colella a Le Meridien Lingotto hotel halljába lépett. Gropius már várta. Elsőre nem is ismerte fel Francescát, aki alaposan felkészült a fellépésre: barnás haját fekete, hosszú paróka alá rejtette, s világos sminkje jóval fiatalabbá varázsolta. Tenyérnyivel a térde fölött végződő kosztümszoknyát viselt. Keret nélküli szemüvege helyett, ami egyébként megközelíthetetlenségét hivatott sugározni, kontaktlencsét tett be. - Gratulálok! - mondta Gregor döbbenten. - Egy tőrőlmetszett izraeli hölgy... Francesca a szemére mutatott: - Ezt öt óránál tovább nem bírom hordani. Gropius megnyugtatóan bólintott: - Nyugi. Két óra alatt túl leszünk az egészen. Francesca bizonytalanul simított végig hosszú, egyenes parókáján. - Biztos vagy benne, hogy Signora Selvininek semmi nem fog feltűnni? Egyszer már jártam az intézetben. Gropius előhúzott a táskájából egy szürke borítékot, negyven darab ötszáz eurós bankjeggyel, és azt mondta: - Biztos hogy nem. Ennyi pénz amúgy is rövidlátóvá teszi az embert. Különben meg olyan tökéletes lett az álcázásod, hogy majdnem Shebának szólítottalak. Az előcsarnok egy csendes sarkában még egyszer átbeszélték a tervet. Gropius alig aludt valamit, fél éjszaka jegyzeteket készített. Amióta kényszernyomozó lett belőle, Gropius hihetetlen elővigyázatossággal, minden apróságot figyelembe véve tervezte meg minden lépését. Régebben csak úgy élt, bele a világba. Régebben... hol volt az már. A terv szerint tehát Francesca minden véletlent és gyanút kiküszöbölendő, nem a saját kocsijával, hanem taxival megy de Luca intézetéhez. Hogy az esetleges követőket bizonyosan lerázza, visszafelé nem a hotelhoz jön, ahol Gropius vár rá, hanem az állomáshoz. Ott könnyű felszívódni, aztán egy oldalkijáraton elhagyja az épületet. Így remélhetőleg észrevétlenül eljuthat Gropius szállodájába, ahol aztán a hotel trezorjában az értékes tárgyat a legegyszerűbben elsüllyeszthetik. Pontosan tizenegykor Francesca belépett de Luca intézetébe. Mint rendesen, a ciprusok és bokrok mögött megbúvó kétemeletes épület teljesen kihaltnak látszott. Egy pillanatra megállt, hogy koncentráljon. Gondolatban végigpörgette a stratégiát, ahogy azt Gropius elmagyarázta. Aztán megnyomta a csengőt. Signora Selvini, sovány, rövid, vörös hajú, erősen sminkelt nő volt, ami a korát illeti, nehéz lett volna megtippelni. Negyvenéves éppúgy lehetett, mint hatvan, magasra húzott vállai, amik közt a nyaka szinte teljesen eltűnt, boszorkányos külsőt kölcsönöztek neki. Csak erősítette a hatást rekedt, bizonytalanul lebegő hangja, ami nem ritka az észak-olasz nőknél. Francescával ellentétben, a tárgyalás közben használt angolja nem volt épp hibátlan, de ez az ismeretlen látogatót erősítette. Hűvösen üdvözölték egymást, és Francescának azonnal az volt az érzése, hogy az összehúzott szemű nőt csak a pénz érdekli igazán, amit mielőbb meg akar kapni. Ezért így kezdte: - A pénz itt van nálam. Lehetne, hogy egy pillanatra megmutatná a tárgyat? A Signora felvonta feketével kihúzott szemöldökét, ami élesen elütött világos bőrétől, és azt válaszolta: - Gondolom, nem arra készült, Miss Yadin, hogy itt őrizzük? Láthatnám először a pénzt? Francesca szíve a torkában dobogott. Elbizonytalanodott, mert úgy készült, hogy az átadás simán lezajlik az intézetben. Gropiusszal ugyan minden lehetőséget igyekeztek átgondolni, de erre nem készültek. Végül azt válaszolta: - Nem hisz nekem, Signora? Nos rendben, akkor talán ön is megbocsát egy kis bizalmatlanságot. Tehát hol van, ha itt nincs? Signora Selvini olaszul elmorzsolt néhány szitkot, amit persze Francesca tökéletesen értett, ezek közül a puttana - a kurva - a legenyhébbek közt volt. Kicsit barátságosabban végül azt mondta: - Jöjjön, Miss Yadin, a nagybátyámnak a tudományos akadémia mellett van egy régiségkereskedése. Ott van, amiért jött. A ház előtt, egy mandulafenyő alatt parkolt egy veterán Peugeot 504-es, legszebb éveit úgy egy generációval korábban élhette: aligha véletlen, hogy a sötétzöld, viharvert jármű olyan jól illett Signora Selvinihez. Az út a Pó túlpartjára nem tartott sokáig, de meglehetősen hallgatagon töltötték, egy-két megjegyzéssel szakították csak meg - a szokatlanul meleg tavaszi időjárást vesézték ki. Francesca nem érezte túl jól magát, mindenesetre igyekezett jól megfigyelni, merre mennek. Signora Selvini végül megállt egy kis üzlet előtt, melynek rácsos kirakatában mindenféle ócskaság tornyosult, többek között egy öreg hintaló, s egy életnagyságú gipsz Madonna. A gyapjas fehér hajú, alacsony Guiseppe bácsi úgy kilencvenéves lehetett. Öltözéke viszont makulátlan volt, vastag szemüvege mögül pillogott rájuk. Már nem hallott nagyon jól, Signora Selvininek hangosan kiabálva kellett megértetni vele, hogy valamit ki akar venni a páncélból. A sok ócskaság és az elnyűtt bútorok alatt Francesca is meglátta a barna, XIX. századi trezort, festett díszítéssel. Signora Selvini kosztümkabátja zsebéből kéttollú kulcsot húzott elő, kinyitotta a szekrényt, és kivett egy hússzor harmincas borítékot, ezzel a felirattal: "Sig. Schlesinger, Monaco, di Baviera." Francesca észrevette a Signora elbizonytalanodását: félrefordult, és előkotorta a pénzt a bugyijából - a biztonság kedvéért oda rejtette. - Most már megnézhetem? - kérdezte Signora Selvinihez fordulva. - Igen, természetesen - válaszolta a nő, egy csipetnyi izgalommal a hangjában. A borítékban két rövid, tudományos szöveget látott, mindkettőn vonalkód. Volt továbbá két levelezőlap nagyságú, lehegesztett fólia, rajtuk a "Prof. de Luca Intézete" pecsét. Az egyikben mintha egy viaszgyertya cseppje lett volna, a másik pedig jól kivehetően egy darabka kifakult vásznat rejtett, úgy kétszer két centiméteres lehetett. Francesca fel se nagyon tudta fogni a boríték jelentőségét és értékét. Egyszerűen nem ment a fejébe, hogy ilyen csip-csup vackok miatt kellett meghalniuk embereknek, s hogy alighanem szegény Constantinót is azért tették el láb alól, mert azt hitték, ez a boríték a lakásukban van. Amikor átadta a pénzt a Signorának és cserébe megkapta a borítékot, Francesca valami furcsa remegést érzett a gyomrában, épp úgy, mint egyszer, amikor megtudta, hogy mit sem sejtve egy kék Mauritiust szállított Londonba. Hirtelen páni rémület fogta el, fejvesztve rohant ki az üzletből, s futott, mintha az életéről lenne szó, végig a Via Nizzán, egy taxiállomásig, ahol beugrott egy várakozó autóba. -A Meridienhez! - mondta kifulladva. Eszébe se jutott Gregor utasítása, hogy az állomáson keresztül, kerülővel menjen vissza. Ahogy visszaért a szállodába, Gropius karjába hanyatlott, aki feltűnés nélkül várta a hallban. Szinte kirobbant belőle a felgyülemlett feszültség, kövér könnycseppek gurultak végig az arcán. - Minden rendben - zokogta -, nálam van, amit olyan régen keresel! Gropius kivette a borítékot a kezéből, és szó nélkül eltűnt a földszinti férfimosdóban. Amikor visszatért, feltartott hüvelykujjával mutatta Francescának, hogy jó munkát végzett, majd a szálló trezorjához ment, amely közvetlen a fogadópult mögött volt. -És mi lesz most? - kérdezte Francesca, miután Gropius elhelyezte az értékes borítékot, és visszaült mellé. Francesca még mindig az álruhát viselte, és Gropius csak nehezen tudta visszafojtani a nevetést. A kérdés azonban ott csengett a fülében: mi lesz most? Csodálkozott magán, hogy olyan higgadt tudott maradni. Diadal helyett inkább különös levertséget érzett, mintha a lelkiismeret furdalta volna. Pedig semmifajta bűn nem terhelte: csak megelőzött másokat, akik a gonosznak adták el magukat. - Nem tudom, mi lesz - válaszolta, csak hogy Francescát meg ne bántsa a hallgatásával -, néhány napra van szükségem. A zűrzavaros gondolatok úgy kavarogtak a fejében, mint egy meteorraj: egyik több kérdést húzott maga után, mint a másik. Mindenekelőtt az a probléma foglalkoztatta, miért fektetett Schlesinger olyan nagy súlyt a DNS-vizsgálatra, amikor eleve biztos volt az eredményében. Végül is bőven elegendő anyag volt a kezében, hogy valakikből tízmilliót kipréseljen. De mire kellett akkor a további analízis? Vajon Schlesinger csak blöffölt? Csak úgy hitte, hogy bizonyítéka is van rá, hogy a Názáreti Jézus maradványaira bukkant? Vagy netán összedolgozott de Lucával, és az egész analízis meg a többi csak humbug? Talán ő maga rakott be a készletből néhány csontot a kőszarkofágba, de Luca pedig készségesen elkészítette a hamis DNS-vizsgálatot? Francesca mintha a gondolataiban olvasott volna, mert hirtelen azt mondta: - Arra gondolsz, hogy netán két ravasz csaló, Schlesinger és de Luca áldozata vagy te is. Ez jár a fejedben? - Igen - válaszolt Gropius -, hogy találtad ki? -Nekem is ez volt az első gondolatom. - És a második? - Gropius várakozóan nézett Francescára. - Schlesinger és de Luca, gondolj csak bele: a saját területén mindkettő nagyszerű, elismert tudós. Ugyan miért csaltak volna - ha lebuknak, a karrierjük végét jelenti. Nem, szerintem inkább mindkettejüknek volt egy-egy bizonyítéka a Názáreti Jézus halálára. S a kettő együtt adhatott egy határozott végeredményt - s úgy lehet, ezért kellett mindkettőjüknek meghalni. Gropius kétkedő arccal kísérte Francesca okfejtését. Könyökét a térdére támasztva elgondolkodott. Végül azt válaszolta: - Ha elfogadjuk, amit mondasz, és e logika mentén haladunk, az azt jelenti, hogy én leszek a következő. Sheba Yadin körülbelül ugyanebben az időben hagyta el a Diplomatic szállót, és a Corso Belgio kávézóhoz ment, hogy megbeszélésüknek megfelelően találkozzon Signora Selvini-vel. A Signora azonban nem jött. Egy jó félóra és két tejeskávé után az a furcsa érzése támadt, hogy valami gond lehet. Signora Selvini, akivel előző nap találkozott, meglehetősen vegyes érzéseket keltett benne. A Signora eléggé idegesnek tűnt, legalábbis idegesebbnek, mint ő. Pedig inkább neki lett volna oka nyugtalankodni: minden jel szerint elszalasztott egy tekintélyes összeget, amiért találkozniuk kellett volna. Sheba tehát felkereste Professore de Luca intézetét. Még nappal volt, az első emeleten az egyik termet mégis éles fény világította meg. A kertkapu nyitva állt, s miután a csengetésre senki sem reagált, Sheba belépett a kertbe, és a bejárathoz ment. Kopogott, aztán kiabált. Csend volt. Csak a madárcsicsergés hallatszott a park nagy fenyőfája felől. Sheba azt remélte, hogy a földszinti háromszárnyú ablakon át egy pillantást vethet az épület belsejébe; az ablak azonban tejüvegből készült, így minden kósza pillantásnak útját állta. Az épületet megkerülve rábukkant a személyzeti bejáratra. Az ajtó nyitva állt, de Sheba visszahőkölt: valahogy rosszat sejtett. Aztán mégis közelebb lépett a bejárathoz: bentről hűvös levegő áradt. -Van itt valaki? - kiáltotta angolul. Semmi válasz. A sötét folyosót kék-fehér csempe borította, s a XIX. század végének mélabús báját sugározta. A falakon régi városképeket ábrázoló metszetek lógtak. Dohszag terjengett. A folyosó kétszárnyú, csiszolt üveges ajtóhoz vezetett, melyen keresztül belátott egy antik bútorzatú szalonba. Sheba kopogott, majd benyitott. - Van itt valaki? - ismételte hangosabban. Egy legalább három méter magas állóóra, óriási, sárgaréz ingával, könyörtelenül tartotta a ritmust. Jobbra falépcső vezetett az emeletre, masszív, csavart oszlopú korláttal. A kopott lépcsők nyikorogtak, ahogy fölment rajtuk. Ez a nyikorgás volt az utolsó zaj, ami a tudatáig eljutott. Mert amikor a legfelső lépcsőfokra lépett, és balra fordult, ahol egy ajtó résein át neonfény szűrődött ki, hirtelen kemény ütést érzett a tarkóján, mintha erős áram csapta volna meg. Aléltan rogyott össze. Homályosan érezte, hogy - könnyedén, akár egy tollpihét - világos helyre viszik és valami hűvös felületre fektetik. Jobb karján szúrást érzett, könnyű, majdnem kellemes érzés fogta el, aztán már csak egy hófehér, áthatolhatatlan fal volt előtte. Sheba érezte, ahogy az élet kiszáll a testéből. Végül már csak az ujjai mozdultak. Utolsó erejét megfeszítve egy jelet rajzolt a hideg felületre, amin feküdt. Egy hűvös szippantás magával ragadta; aztán nem maradt más, csak a jeges csend. Signora Selvini öt óra tájban ért haza. De Luca halála óta - amely, tekintve, hogy a professzor nem csak a főnöke, de a szeretője is volt, igen mélyen érintette - ő maradt az öreg villa egyetlen lakója. A legfelső emeleten, a tetőtérben élt, visszavonultan, két kis manzárdszobában, ablakaik a parkra néztek. Tíz évvel ezelőtt hozta át de Luca egy bolognai génlaboratóriumból Torinóba. Az ajánlatot akkor szíves-örömest elfogadta: de Luca neves kutató volt, és rövidesen több is annál. Együtt vezették a "Professore Luciano de Luca" intézetet, mely a biotechnológia és az analitika területén jelentős hírnévnek örvendett. Legalábbis két évvel azelőttig. A professzor aggódni kezdett, úgy érezte, az intézet csillaga leáldozott, s olyasmikkel kezdett foglalkozni, amelyek a törvény határmezsgyéjén imbolyogtak, viszont rengeteg pénzt hoztak. Attól kezdve a Pó jobb oldalán fekvő intézet nevét egyes körökben szájról szájra adták. Signora Selvini összerezzent, amikor meglátta a két csendőrt, akik az intézet bejáratánál posztoltak. - Megmagyaráznák, mit keresnek itt? - kérdezte barátságtalanul. Az egyik csendőr nem engedte tovább, és válasz helyett visszakérdezett: - Ön kicsoda? - Signora Selvini vagyok. Itt lakom, engedelmükkel. Mi történt? A carabinieri nyersen ráförmedt: - Kövessen, Signora! Engedelmeskedett. A rendőr a hátsó bejárathoz vezette, melyet sohasem használtak, s amikor a nyitott ajtót meglátta, először betörésre gyanakodott, ami errefelé nem volt épp ritkaság. A csendőr egy ráncos arcú, őszes, göndör hajú rendőrfelügyelő elé vezette, aki a szalonban ült, s egy diktafonba beszélt. - Először is szeretném megtudni, hogyan jöttek be? - kérdezte Signora Selvini nyomatékosan. -Az ajtó tárva-nyitva állt - válaszolta a nyomozó, és zsebre tette a diktafonját. - Igazolná magát, asszonyom? A nevem Artoli. - Máris - válaszolta a Signora, és hosszasan kotorászott a táskájában. Közben előtűnt néhány bankjegy. Artoli csak futó pillantást vetett az igazolványra - s gúnyosan azt kérdezte: - Mindig ilyen sok pénzt hord magával, Signora? - Ez magánügy, felügyelő úr! - válaszolta bosszúsan a nő. -Természetesen: feltéve, hogy nem illegális vagy adózatlan jövedelemről van szó. De ön bizonyára meg tudja nekem magyarázni a pénz eredetét! Signora Selvini úgy érezte, sarokba szorították - támadásba ment át: - Vagy megmondja, mi folyik itt, vagy most eltűnik ebből a házból. Panaszt fogok tenni a feletteseinél. Artoli, aki maga volt a megtestesült nyugalom, ártatlanul mosolygott, kinyújtotta a kezét, és azt mondta: - Szíveskedne átadni a táskáját a pénzzel együtt? Most mit tegyen? Minden jel arra vallott, hogy Sheba Yadin - akiben egyébként kezdettől fogva nem bízott - csapdába csalta. Tudta, hogy olyan kétes üzletek lebonyolítására, mint amilyenekbe de Luca nyakig merült, ő abszolút alkalmatlan. - Köteles vagyok rá? - kérdezte, a felügyelő kérdésére válaszolva. - Jelen körülmények között azt hiszem, igen, Signora! - Milyen körülményekről beszél, felügyelő úr? A rendőrbiztos arcáról még most sem fagyott le a mosoly: - Bizonyára fogalma sincs róla, hogyan kerülhetett egy halott nő az ön laboratóriumába. - Miféle halott nő? -A neve Sheba Yadin. - Sheba Yadin? De hát az lehetetlen! -Ismeri talán? -Igen, azaz valószínűleg mégsem. A pénz a táskámban tőle van. Ahogy ezt kimondta, már tudta, hogy hibát követett el. De hát egyszerre csak kicsúszott a száján. Zavartan nyomta a táskát a felügyelő kezébe, és felrohant a lépcsőn. A laboratórium ajtajában felsikoltott: a laborasztalon, üvegek, edények, lombikok és elektronikus műszerek között ott feküdt - furán felravatalozva - egy fiatal, rövid szőke hajú nő, ízléses, bézs színű kosztümben. Egyik lábán magas sarkú sötét cipő, a párja a földön hevert. Bal karja a teste mellett, a jobb, félig behajtva lelógott az asztal széléről. A szemei nem voltak teljesen lezárva, még látni lehetett szemgolyója csillanását. -Biztos hogy meghalt? - kérdezte Signora Selvini elbizonytalanodva. A felügyelő, aki utána ment, bólintott. - És hogy kerül ide? Egyáltalán kicsoda ez? - Én is ezt akartam öntől megtudni - mondta a felügyelő, és egészen közel lépett hozzá. - A neve Sheba Yadin. Önnek ismernie kell: hisz épp az imént mondta... - Ugyan már! - vágott a szavába a Signora, s kezével megdörzsölte a szemét. - Ez a nő nem Sheba Yadin. Vele épp ma beszéltem, ő adta át nekem a pénzt. -Már régebben is ismerte Signora Yadint? - Nem. Csak a neve volt ismerős. A felesége vagy barátnője egy régésznek, aki egy mintát adott be hozzánk elemzésre. Ezért az analízisért kaptam a pénzt. A szerződésről senki sem tudhatott, és senki más nem is fizetett volna az elemzésért ennyit. Másnak értéktelen volt. -Tehát állítja, hogy ez a nő itt nem Sheba Yadin? - Szent Lőrincre és minden szentre esküszöm! A felügyelő ekkor egy útlevelet tartott elé. A fényképen fiatal, hosszú hajú nőt látott; s bár a laborasztalon fekvő élettelen nőnek rövid, szőke haja volt, nem volt nehéz felismerni, hogy ugyanarról van szó. Az útlevélben héber és latin betűkkel állt: Sheba Yadin. -Istenem! - hebegte Signora Selvini, és tanácstalanul nézett a rendőrtisztre. Teljesen összezavarodott. - Istenem! - ismételte. - Most már semmit sem értek. - Signora, valamilyen magyarázattal mégiscsak kéne szolgálnia arra, miért fekszik egy halott nő a laboratóriuma asztalán, s hogy miként lehetséges, hogy az ő táskájában pontosan ugyanaz az összeg található, mint az önében: húszezer euró. - Nála...? - Húszezer euró, a táskájában! Engedje meg Signora, hogy úgy érezzem, ez - az összeg nagyságától függetlenül is - roppant szokatlan, és aligha véletlen. Az a gyanúm, hogy ön Sheba Yadinnal valami közös üzletet bonyolított le, s a megkeresett összeget becsületesen elosztották. Aztán talán valamin összevesztek, és Signora Yadin húzta a rövidebbet. Nem így volt? Signora Selvini felkiáltott: - Nem, nem és nem! A gyilkossághoz semmi közöm. Ezt a nőt nem is ismerem. -Nem ön mondta, hogy a táskájában lévő pénzt Sheba Yadintól kapta? Döntse már el, Signora Selvini! Mondja meg végre az igazat! -Az igazat, az igazat! Azt mondtam. Sheba Yadinnal a Corso Belgión lévő kávézóban találkoztam. Átadtam neki két DNS-elemzést, és húszezer eurót kaptam értük. -Tanúi is vannak? -Signora Yadin! - De hát ő itt fekszik Ön előtt, holtan! - A felügyelő fenyegetően emelte meg a hangját. -Akkor van egy másik Sheba Yadin is... - ...aki csak úgy egyszerűen átad önnek húszezer eurót, nyugta, bármi egyéb nélkül. -Igen. Így történt. - Signora Selvini arcáról sugárzott a kétségbeesés. Szemei könnybe lábadtak a dühtől, a haragtól: hogy ilyen kilátástalan helyzetbe keveredett. Egy nyombiztosító technikus, fehér papíroverallban és fehér gumikesztyűben mindkettőjüket félretolta. A laboratórium meghatározott pontjain grafitport szórt szét, aztán egy átlátszó, ragasztós fólia segítségével ujjlenyomatokat vett. Időről időre elismerő hangokat hallatott: minden jel szerint ígéretesen haladt a munkával. -Felügyelő úr! - a fehér overallos férfi hirtelen kis fehér műanyag ampullát emelt a magasba, rajta a felirat: Chlorphenvinphos. -Mi az? - érdeklődött a felügyelő, de nem fogta meg az ampullát. - Halálos rovarirtószer! Ha jól tudom, néhány gyilkosságot ezzel követtek el. A felügyelő Signora Selvinihez fordult: - Az ön laboratóriumából származik ez az ampulla? - Ez biotechnikai laboratórium, nem méregkonyha! - válaszolta a Signora bosszúsan, és hozzáfűzte: - Lassan úgy érzem, egy gyilkosságot akarnak a nyakamba varrni. - Semmit sem akarok! De szabad legyen felhívnom a figyelmét, hogy az eddigi jelek szerint önt nehéz lesz nem összefüggésbe hozni a gyilkossággal. Amit eddig tudunk, az mind ön ellen szól: egy hulla a házában, akinek ismeri a nevét, de mégis vitatja, hogy ő lenne az; egy tekintélyes összeg a táskájában, épp annyi, amennyi a halottnál van - ezek után tényleg azt akarja állítani, semmi köze az egészhez, Signora? A Signora ekkor elvesztette a fejét: szitkozódni kezdett, kommunistának és maffiózónak nevezte a felügyelőt, egyébként pedig - kiáltotta villámló szemekkel - mostantól kezdve egy szót sem szól, és ragaszkodik hozzá, hogy beszélhessen az ügyvédjével. Pár percig a nyombiztosító munkálkodását figyelte, azután - feledve a fenyegetését - a felügyelőhöz fordulva azt kérdezte: - Honnan értesültek róla, hogy ezt a nőt megölték, s hogy itt található a hullája? - Névtelen telefon érkezett a kapitányságra. Egy idegen akcentussal beszélő férfi mondta, hogy Professore de Luca intézetében egy halott nő fekszik. Az ilyesfajta hívások nem ritkák, eleinte valami idétlen viccnek gondoltuk. Így hát először csak a csendőrség járőrkocsiját küldtük ki. Minden ajtót tárva-nyitva találtak, s miután a földszintet átvizsgálták, itt fent fedezték fel az elhunytat. Az igazságügyi orvosszakértő, fiatalos, jól megtermett férfi, sötét, homlokára fésült hajjal, amitől valamelyik római császárra emlékeztetett, eddig feltűnés nélkül dolgozott. Most vette a táskáját, amit a labor bejáratánál tett le, és szeretett volna különösebb feltűnés nélkül le is lépni. - Egy pillanat, doki! - tartóztatta fel a felügyelő. - A halál beálltának időpontja? -Úgy két-három órával ezelőtt. -Oka? - Nehéz megmondani. Holnap öt óráig megkapja a jelentésem. A jobb karján szúrás nyoma látszik. Hogy ez összefüggésben áll-e a nő halálával, azt csak holnap tudom biztosan megmondani. Időközben besötétedett, a nyombiztosító jelentette a felügyelőnek, hogy elvitetheti a hullát, s átadhatják a törvényszéki orvosnak. Két férfi érkezett egy kád formájú műanyag koporsóval, hogy unott arccal elvégezzék, amit kell. A laborasztalon, ahol korábban a halott feküdt, a fehér overallos férfi további nyomok begyűjtését kezdte meg. Talált például két hajszálat, amiket egy csipesz segítségével átlátszó műanyag zacskóba helyezett. Amikor már biztosra vehette, hogy semmilyen szerves anyag nem található az asztalon, ujjnyomok után kezdett kutatni, s a teljes asztalfelületet beszórta porral. És ekkor valami különös felfedezést tett. Különböző ujjlenyomatok és értékelhetetlen karcolások között a felvitt grafitporból világosan kirajzolódott egy felismerhető jel: három latin nagybetű, görbe és ferde, mintha vakon, az ujjával rajzolta volna valaki a laborasztalra. - Felügyelő úr! Nézze csak! Mit jelenthet ez? A felügyelő odalépett, és összeolvasta: IND. Felhúzta a vállát, s csak a fejét ingatta. 14. FEJEZET Abban a biztos tudatban, hogy Schlesinger ellenségeinek nyomában van, Gropius meglehetősen nyugtalan éjszakát töltött a Meridienben - valamivel nyolc óra előtt aztán telefoncsörgésre ébredt. Érezte, hogy Francesca az. Csak ő tudhatott róla, hogy itt van. Álmosan nyúlt a kagylóért. - Sheba Yadint megölték! - kiáltotta Francesca a telefonba. - Micsoda? - Gregor fölegyenesedett, s a kagylót rányomta a fülére. - Shebát? -Meggyilkolták! Az intézetben találták meg a holttestét. Elég hátborzongató most arra gondolni, hogy tegnap még az ő nevén szerepeltem. Halló, itt vagy még? Gregor maga elé meredt a sötét szobában. A sötétítőfüggönyök még le voltak eresztve. A klímaberendezés és porszívók zaja, s a fürdőszoba kipárolgásának szaga töltötte be a helyiséget, akár a világ összes szállodai szobájában. S mint mindenütt a világon, a hotel folyosóján már a reggeli nyüzsgés uralkodott, mint egy pályaudvaron: londinerek, a személyzet hangos kiabálása, ahogy egymást siettették, traccsoló szobaasszonyok. Nem, ez nem álom, ez bizony a valóság volt! -Igen, itt vagyok - mondta csüggedten. - Bocsánat! Ezt meg kell emésztenem. Tudják már, ki állhat a gyilkosság mögött? -Signora Selvinit letartóztatták, de mindent tagad. Ma küldik a vizsgálóbíró elé. - Szerinted elképzelhető, hogy ő lenne a gyilkos? Ha keveset is, de beszéltél vele. Francesca nagy levegőt vett. - Mit mondhatnék, Gregor? Signora Selvini valóságos boszorkány. Azok meg rosszindulatúak ugyan, de nem gyilkolnak, különösen nem ilyen profi módon. -Hogy érted, hogy profi módon? -Az újságok azt írják, Sheba CPV-injekciótól halt meg. - CPV? Jóságos úristen! - Shebának nyilván azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott. Csoda, hogy én még élek. - Az a gyanúm, Selvini, ez a rafinált kígyó, rendesen benne van a katyvaszban. Alighanem tisztában volt vele, micsoda érték van a kezében, és valami hamisítványt sütött el nekünk. Könnyen elképzelhető, hogy a trezorban lévő minta egy értéktelen szar. -Komolyan ezt hiszed? Gregor lemondóan sóhajtott: - Valószínűleg az egész hiábavaló volt. Olyan bűnszövetkezettel van dolgunk, amilyet el sem tudunk képzelni. Te, én, mi mindnyájan, akik iránt csak a legcsekélyebb mértékben is érdeklődnek, alighanem állandó megfigyelés alatt állunk, és ezek valahol csak jót mulatnak rajta, hogy egy ilyen moralizáló, szentimentális hülye kis nulla, mint én, azzal próbálkozik, hogy csőbe húzza őket. Lassan azt kérdezem magamtól: van ennek bármi értelme is? Francesca érezte, hogy a férfinak sürgős biztatásra van szüksége. Ezért - jobb meggyőződése ellenére - azt válaszolta: - Nem adhatod fel épp most. Soha nem voltál közelebb az eset, a te ügyed megoldásához! Hiszen rólad, az életedről van szó. És ha akarod, én melletted leszek, minden erőmmel. Szeretlek! A váratlan vallomás nem a legjobbkor jött: Gropius fejében épp nem az járt, hogyan építse újra romokban álló szerelmi életét. És mégis: kellően feldúlt és sebzett volt, hogy ne legyen teljesen érzéketlen. -Majd később megbeszéljük, hogyan tovább! - válaszolta, és igyekezett oly kevéssé elutasító lenni, amennyire csak bírt. - Kérlek, értsd meg. - Bocsánat, nem akartam belekezdeni. Csak kicsúszott a számon! Hirtelen érzelemkitörése Francescát is meglepte. Pár pillanatig gondolkodott, majd azt mondta: - Az újság szerint Sheba Yadin haláltusája során valami jelet hagyott hátra, azt gondolják, talán a gyilkosára utalt vele. Az ujjával jelet írt az asztalra, amire fölfektették, három betűt: IND. Nem tudod, mit jelenthet? - IND? - A rövidítés ismerősnek tűnt. IND? Nem ezt látta a hitelkártyán, amivel Rodriguez Münchenben a hotelszámlát kifizette? Dehogynem! Most már pontosan emlékezett. Igen, Rodriguez! - Igazad van, Francesca! - válaszolta Gregor. - Sosem szabad feladni. Lehet, hogy közelebb vagyok a megoldáshoz, mint hittem. Ami pedig a többit illeti... nagyon szeretnék rá visszatérni. Hamarosan. Gropius felváltva forró és hideg vizet engedett az arcára, mintha meggyorsíthatta volna vele a gondolatait. Közben Francesca vallomása is ott kavargott a fejében. Meg persze Felicia Schlesinger is... Még vizesen, egy szál törölközőben elhúzta a sötétítőt. A tejszerű reggeli pára napos időt jósolt. A telefonhoz lépett, és Felicia számát tárcsázta. A nő, mintha csak várta volna a hívást, azonnal felvette, s érezhetően nem csak udvariasságból kérdezte: - Hát te meg hol bujkálsz? -Torinóban vagyok, Izraelből jövök, és fontos híreim vannak. - Valóban? - A nő hangjában érdeklődésnek nyoma sem volt. - Ha az új híreid netán Schlesinger múltjáról szólnak, nyugodtan tartsd meg őket. Azt hiszem, említettem már. Gropius érezte, hogy láthatatlan fal húzódik közéjük. A hűvösség, amivel Felicia az utóbbi időben kezelte, még azt is kétségessé tette, hogy közel állt-e valaha is hozzá. Az ágyban jól megvoltak, nagy csomó izgalmas emlék, miegyéb; no de szex és szerelem két különböző dolog, és a szexszel a szerelem csak beteljesületlen terv maradt. Talán túlságosan is biztosra vették, hogy ebből szerelem lesz: olyan szép filmszerűen illett az egészhez. Mégis: talán jobb lett volna, ha kicsit többet bíznak a véletlenre, mint a szép kocka tervekre. -Képzeld, egy szörnyűség is történt - rugaszkodott neki még egyszer Gregor. - Sheba Yadint meggyilkolták, itt, Torinóban. Egy darabig csönd volt a vonal másik végén, majd Felicia hangját hallotta: - Remélem, nem várod el, hogy most könnyekben törjek ki? - Természetesen nem. Csak azt akartam, hogy tudd. - Meggyilkolták? - Mintha csak most fogta volna fel a hír jelentőségét. - A gyilkost elkapták már? - Nem. És ami igazán szörnyű, hogy ugyanazzal a méreggel, CPV méreginjekcióval ölték meg, mint a volt férjedet. - És mit mond a rendőrség? - Egyelőre semmit. Szerintem azt sem tudják, hogy Sheba és a szervátültetéses betegek halála között összefüggés van. -Hát akkor mondd meg nekik te. - Igen... talán igazad van. Kérdeznék még valamit: emlékszel rá, hogy Arno Schlesinger valaha említette azt a rövidítést, hogy IND? - IND? Mit jelent? - Ezt én is szeretném tudni. Sheba Yadin ezt a három betűt írta föl egy asztallapra az ujjával. Feltehetően valami utalás a gyilkosra. -Ja, igen, már tudom! Schlesinger hamvasztásakor helyezett el valaki egy virágcsokrot. Annak a szalagján állt: REQUIESCAT IN PACE. IND. - Vagyis: nyugodj békében, IND. Két dolog járt a fejemben akkor: ki tudhatott egyáltalán a hamvasztásról, és mit jelenthet az a titokzatos rövidítés. Aztán kiment a fejemből. - Sosem említetted ezt a csokrot! - Eszem ágában se volt, hogy bármi jelentősége lehet. Egyszerűen törölni akartam az agyamból Schlesinger halálának titokzatos körülményeit, megpróbáltam teljesen elfelejteni Arnót. Miért kell most újra ezt a csontot rágnunk? -Hm... azért azt ne felejtsd el, hogy minden jel szerint ugyanaz a szervezet ölte meg Sheba Yadint és Arnót! -Nem lep meg: Arno nyilván elmondta annak a kis ribancnak a titkot, amivel tízmilliót keresett. Elvégre vele töltötte a legtöbb idejét... Felicia még mindig mélyen sértve érezte magát: minden szavából ez sütött. Gyűlölte Schlesingert, aki négyévi házasság után pofátlanul megcsalta. Sőt, Gropius úgy érezte, mindenki mást is gyűlöl. Nem sok kétsége volt, hogy ő is lapáton van... - Megértelek - mondta -, de meg kéne próbálnod már túllépni ezen. Schlesinger meghalt, te pedig élsz. Mellesleg rád hagyott egy csinos kis összeget, amiből gondtalanul élhetsz. Mintha meg se hallotta volna, Felicia minden átmenet nélkül azt kérdezte: - És ez az olasz signorácska, ez a Francesca? Együtt vagytok? - Nem, dehogy - válaszolta határozottan Gropius -, hidd el! Hirtelen ráébredt a helyzet abszurditására, hogy védekezik, ezért önkéntelenül hozzáfűzte: - Mellesleg mi van, ha mégis? Akkor sem kéne tőled engedélyt kérnem. Jól sejtem? Igen. Tökéletesen - válaszolta Felicia. A beszélgetés egy pillanat alatt megfeneklett. A Sheba Yadin-gyilkosságból igazi nemzetközi szenzáció lett. Különösen a titokzatos IND rövidítés - amit Sheba haláltusájában a labor asztal lapjára utolsó erejével felírt - adott alkalmat a legvadabb következtetésekre. A Szövetségi Hírszerző Iroda, a problémát a legkülönbözőbb desifrírozási módszerekkel sem tudta megoldani - úgy érezték, a sajtó már megint belőlük akar bűnbakot csinálni. Wolf Ingram, a Schlesinger-csoport vezetője, aki hónapok óta vakon botorkált az ügyben, anélkül, hogy egyetlen valamirevaló eredményt produkált volna, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy támadásba lendüljön. Az olasz Stampa Ser a újságnak adott interjúban föllebbentette a lehetséges összefüggést az izraeli régésznő és a német transzplantáltak tragikus esetei között. Zsíros falat volt ez egész Európa bulvárlapjai számára. Egy nappal őrizetbevétele után Signora Selvinit szabadlábra helyezték. Ügyvédje a gyilkosság feltételezett idejére kikezdhetetlen, két tanúval igazolt alibit mutatott be, továbbá húszezer euró óvadékot is letétbe helyezett. Gropiust közben Artoli felügyelő érte utol telefonon a szállodában. Artoli németül nem, angolul viszont kitűnően beszélt, s megkérte Gropiust, várja meg a hotelben: Sheba Yadin gyilkossági ügyében kell tanúvallomást tennie. Gropius nem volt valami boldog. Hogyan jutott a nyomára egy olasz zsaru, és vajon honnan tudta meg, hogy a Le Meridien Lingottóban szállt meg? Minden előzetes ellenszenve dacára Artoli nem tett ellenszenves benyomást rá. Udvarias volt, s a kihallgatást - a hotel halljának egy csendes sarkában - így vezette be: -Igazán sajnálom, uram, hogy torinói tartózkodását e kellemetlen aprósággal kell megzavarnom. Gropius bosszúsan intett. - Hagyjuk a tiszteletköröket, commissario, tudom, miről van szó. Mit szeretne megtudni? - Nos, igen. - Artoliról sugárzott, hogy neki aztán nem sürgős: mindenek fölött álló nyugalma már-már provokációnak tűnt. - Professore - kezdte mosolyogva -, ön a torinói American Express Bankban húszezer eurót vett ki a számlájáról. Elárulná nekem, mit csinált ezzel a pénzzel? A kérdés felkészületlenül érte Gropiust, egy pillanatra minden nyugalmát elvesztette. Bosszúsan kérdezett vissza: -Hogy húszezret? És ezt honnan tudja, felügyelő úr? Artoli vállat vont. Aztán, látva, hogy Gropius késlekedik a válasszal, megmagyarázta: -A pénztáros hölgy emlékezett a kifizetésre, amikor az újságban olvasta, hogy a halottnál és Signora Selvininél ugyanezt az összeget találtuk. Gropius úgy érezte, sarokba szorították. Most mi legyen? Semmiképp sem mondhatta meg az igazat. Az olyan abszurd lett volna, hogy csak még inkább gyanúba keverné magát. Nem, inkább nem mond semmit, gondolta. Senki sem kényszerítheti rá, hogy elszámoljon arról, mire költi a pénzét. - Húszezer euró szép summa, legalábbis egy ilyen magamfajta csóró zsarunak. De szerintem többnyire egy professzor sem ennyi pénzzel a zsebében indul sétálgatni vagy vásárolni. Tehát hova lett a pénz, Professore? -Nem vagyok köteles önnek beszámolni! - válaszolta Gropius idegesen. - A pénzt becsületes munkával kerestem, Németországban rendesen adót fizettem utána - nincs ember, aki megakadályozhatna benne, hogy el is költsem, Olaszországban vagy máshol. - Önnek teljesen igaza van, Professore. Egy magyarázat azonban jelentősen könnyítene a helyzetén ebben a bűnügyben. -Mit ért azon, hogy könnyítene? Azt akarja mondani, hogy engem gyanúsít Sheba Yadin meggyilkolásával? -Ismerte az elhunytat? - Nem. -Biztos ebben? - Igen. - Érdekes. Akkor csak valami fatális véletlen lesz, hogy - itt van, parancsoljon - együtt érkeztek, ugyanazon a gépen Tel Avivból Rómába, aztán ön átszáll egy másik gépre, ami Torinóba tart, és nicsak, ki ül ezen a repülőn már megint? Sheba Yadin. Két nap múlva pedig ez a Sheba Yadin halott. Az élet a legrafináltabb dramaturg, nem gondolja? Gropius ingerülten pillantott rá. - Honnan tudja mindezt? A felügyelő fölényesen mosolygott, és azt felelte: - Bár az olasz rendőröket rosszul fizetik, de azért nem hülyébbek, mint máshol. Összehajtogatott papírt húzott elő a zsebéből, és kiterítette Gropius előtt. - Íme, egy fax a müncheni bűnügyi irodától! Ebben az áll, hogy ön jelenleg szabadságát tölti, mivel egy páciens a klinikáján májátültetés közben egy CPV-injekció miatt elhunyt. Sheba Yadin ugyanígy, ugyanilyen injekciótól halt meg. Bolondos kis dolog, nemde? Gropius érezte, ahogy a vér a halántékán lüktet. Már azt hitte, túl van a nehezén, és most tessék: kezdődik ez az egész aljas szemétség elölről! Kétségbeesésében végigsimította homlokát. - Jó, belátom, őrülten hangzik, sőt, több mint őrülten. Ennek ellenére szemernyi közöm sincs a gyilkossághoz. Sőt, épp ellenkezőleg! -Ellenkezőleg? Hogy értsem ezt, uram? -Azért jártam Sheba Yadin nyomában, hogy a klinikánkon történt gyilkosságot felderítsem! -Azt gondolta, Sheba Yadin volt a gyilkos? -Nem, de abban reménykedtem, majd ő nyomra vezet. Schlesinger és Yadin kapcsolódott a maffiához, vagy valami hasonló titkos szervezethez. A felügyelő réveteg pillantásától majd' megőrült. Artoli teljesen világosan értésére adta, mennyire hisz neki. A pillanat törtrésze alatt elvesztette a fejét, felpattant, átvetette magát egy karosszéken, s a hotel kijárata felé futott, ahol két csendőr állta útját, és visszatartották, míg Artoli kimérten odasétált. A felügyelő a fejét csóválta, ahogy Gropiushoz lépett, és szokott kimért modorában közölte: - De hát kérem, Professore, miért óhajt megszökni, ha semmiféle bűn nem nyomja a lelkét? Nem, ez nem volt túl jó ötlet. Előzetes letartóztatásba helyezem. Gyilkossággal gyanúsítjuk. Jogában áll ügyvédet fogadni, és mostantól kezdve jogában áll megtagadni bármilyen vallomást. Gropius csak valahonnan nagyon távolról hallotta Artoli szavait. Amikor a felügyelő felszólította, hogy a két csendőr kíséretében menjen fel a szobájába összeszedni a legszükségesebbeket, már szinte transzban volt. Később nem is tudott rá visszaemlékezni, hogyan ment fel a szobájába, majd vissza a hallba. Egyetlen kézzelfogható emléke Pierre Contenau-hoz kapcsolódott, akivel - amikor a két csendőr kíséretében épp kilépett a liftből - szembetalálkozott. Első pillanatban azt hitte, talán hallucinál, de aztán meglátta azt az utálatos vigyort, és ez eloszlatta a kétségeit. A bíboros államtitkár, Paolo Calvi összefonta háta mögött karjait, és a magasból lenézett a Szent Péter térre. Elég távol állt hozzá, hogy a térről ne láthassák meg - egy erős dohányos bíboros mezítlábas Gauloise-zal a szája bal sarkában aligha keltene jó benyomást a hívekben. Szenvedélyének köszönhette súlyos gyomorfekélyét, ami jól látható nyomokat hagyott az arcán is. A mély ráncok a szeménél és szája szögletében a hatvanéves magas méltóságot legalább nyolcvannak mutatták. A nap erősen betűzött a dohányfüstös helyiségbe, egy vörös selyemtapétás, antik bútorzatú terembe, amely közvetlen a pápa lakosztálya alatt helyezkedett el. Paolo Calvi volt az igazi erős ember a Vatikán falain belül. Bíboros államtitkárként az egyházon belül olyan hatalmat alakított ki magának, hogy még a barátai is tartottak tőle. Ő határozta meg a vatikáni politika irányvonalát, és beosztottjai arról suttogtak, hogy hatalommániás. Nem ritka jelenség ez, sok egyházi méltóságra jellemző, főképp olyanokra, akik egészen alulról, rendszerint paraszti sorból küzdötték föl magukat az egyházi ranglétra csúcsára. Monsignore Antonio Crucitti lépett be a dohányfüstös helyiségbe, próbálta a keserű füstöt elhessegetni, míg a bíboros államtitkár meg nem fordult. - Laudetur, Eminenza! -ami szó szerinti fordításban annyit tesz: "Dicsértessék a Jézus Krisztus, Nagytiszteletű Úr!" Erre a bizonyos nagy tiszteletre azonban a Vatikánban még véletlenül sem gondolt senki, amikor ezt a köszönésformát használta. Calvi, akinek a szájában még mindig füstölt a Gauloise, megfordult, köhögni kezdett, de annyira, hogy attól kellett tartani, a cigaretta bármelyik pillanatban kieshet a szájából. Aztán abbahagyta a köhögést, és miközben lassan odalépett Crucittihez, belekezdett: - Azért hívattam, Monsignore... Mint egy templomtorony, a nagyra nyúlt Crucitti úgy magasodott a köpcös kardinális előtt, hogy a nyakát kellett nyújtogatnia. De - akár az isten házánál, ahol a torony csak mellékes szerepet játszik, miközben a jelentéktelen templomhajóban zajlanak a történések - itt is a zömök Calvi kardinálisé volt a döntő szó. -Tudom, uram - vágott a szavába Crucitti, és fejével az íróasztal felé intett, amelyen a legjelentősebb újságok hevertek. - Buta kis történet. Az az ember viszont még nagy hasznunkra lehet. - Mi az, hogy lehet? Nagy hasznunkra lesz! - kiáltotta éles fejhangon Calvi. Közben majdnem teljesen kopasz feje bíbor színre váltott. - De hát letartóztatták! Crucitti egy lépést hátrált. - Az 'Il Messagero' azt írja, a német Professorét gyilkossággal gyanúsítják. -És rábizonyítottak már valamit? Elképzelhető, hogy ez a... hogy is hívják? - Gropius! - Elképzelhető, hogy ez a Gropius gyilkolt? Monsignore Crucitti amolyan "későn megtért" egyházi tisztviselő volt, akiről azt suttogták, a múltjában van néhány méretes sötét folt, de úgy igazából senki sem tudta, mi. Mindenesetre a Vatikánon belül ő felelt a biztonsági kérdésekért, a kémkedés és a terrorizmus elleni harcért. Azt válaszolta: -Sejtelmem sincs. Mindenesetre elég zavaros történet. - Már megint egy zavaros történet! Monsignore, épp az ön feladata lenne, hogy az ilyen eseteket megakadályozza. Miért nem figyelmeztette Professore de Lucát? Ha megteszi, még ma is él, és hasznunkra van. Mindenért nem tehetjük felelőssé a maffiát! - Eminenciás Uram, ön is tudja, hogy de Luca maga felelős a haláláért. A pénzéhsége lett a veszte. Mintha nem tömtünk volna a hallgatásáért elég pénzt a pofájába. 'Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak!' mondja Máté evangélista: Máté 6,24. -Valóban ezt mondta volna a derék evangélista? - Biztosan, Eminenciás Uram. Mindenesetre de Luca még élhetne, ha nem csábítja a Mammon, hogy Isten és az egyház ellen vetkezzen. Calvi idegesen szívta a soron következő Gauloise-t, a füstöt a szája sarkán engedte ki, közben azt motyogta: - Épp úgy beszél, mint egy falusi plébános! Crucitti vörös lett a méregtől, ami úgy alapvetően nem keresztényi erény, így hát a Monsignore igyekezett összpontosítani, hogy leplezze felindulását. - Gondoskodjon inkább arról, hogy ez a Gropius nehogy kitálaljon. Ezt mindenképpen el kell kerülnünk. Megértett, Monsignore? - Calvi hangja elcsuklott. -A Professore előzetes letartóztatásban van, Eminenza! Mit tegyek? - Hogy mit tegyen? - ordította magán kívül a bíboros államtitkár, hogy a cigaretta kiesett a szájából, s a reverendáján hamunyomot hagyva landolt a padlón. - Hát mondjuk hozza ki ezt a Gropiust a börtönből! - Aztán visszafogta magát. - Értse már meg, nem szabad, hogy kihallgassák! Bízza meg az ország legjobb ügyvédjét! Kérje fel Dottore Pasquale Felicit. Ő nem csak hogy a legjobb, de a bírósággal is felhőtlen a viszonya. Értesse meg vele, hogy nekünk mindennél fontosabb, hogy Professore Gropius kiszabaduljon. De eszébe ne jusson a teljes igazságot elmondani! Bízhatok önben, Monsignore? Crucitti összekulcsolta két kezét, fejét lehajtotta, mintha csak az oltár előtt imádkozna - az ilyenfajta gesztusokat a bíboros államtitkár különösképp szerette -, és meghajolva azt válaszolta: - Eminenciás Uram! Mindent megteszek, ami módomban áll. És ami a felséges isten hatalmában áll. A mondat végén lehajolt, és felvette a csikket a szőnyegről. A bíboros elhúzta a száját, amitől ráncai még jobban láthatóvá váltak, aztán új cigarettára gyújtott. - Mi félszavakból is értjük egymást - jegyezte meg köhécselve. Ki tudja, hányszor mondhatta ki ezt a mondatot az elmúlt évtizedekben. - Találjon ki valami hihető történetet! Mondja, hogy a professzor Őszentsége egészségét szolgálja. A német orvosoknak remek hírük van. De vigyázzon, a legcsekélyebb utalást se tegye arra, miért érdekünk, hogy Gropius kiszabaduljon. És természetesen Felici ügyvédtől is szigorú diszkréciót követelünk. - Szigorú diszkréció - ismételte Monsignore Crucitti - ez magától értetődik. -Egyébként - és Calvi a plafon felé mutatott - áldásos lenne, ha odafentre ebből semmi nem szivárogna ki. Tudja, milyen szívesen kotyog Őszentsége külföldi diplomaták előtt. - Tökéletesen értem, Eminenza. Olyan diszkréten intézzük, ahogyan csak lehet. Laudetur, Eminenza, laudetur. Másnap reggel tíz körül - de éppúgy lehetett tizenegy is: fogságban megszűnik az időérzék - egy őr jött, és egy ablaktalan terembe vezette Gropiust, amely csupán a mennyezettől tenyérnyire beépített egy sor üvegtéglán át kapott némi fényt. A padló szürke csempe, a fal csupasz, fehérre festve. A helyiség közepén acélcsőből készült asztal, mellette ugyanolyan kivitelben két szék állt. A kerek üvegablakos ajtóban - épp szemben azzal az ajtóval, amin át Gropiust behozták, majd leültették az egyik székre - elegáns férfi jelent meg. Sötétszürke kétsoros öltönyt viselt, sötét haja hátrafésülve, beolajozva, kezében fekete aktatáska, csillogó fémveretekkel. Gropius még mindig nem ocsúdott fel - igazán sejtelme sem volt, mi történik vele. - A nevem doktor Pasquale Felici, ügyvéd vagyok, és azzal bíztak meg, hogy kivigyem innen - kezdte az úriember folyékony németséggel, és kezet nyújtott Gropiusnak. Az arca merev, szinte szoborszerű volt, amit fekete, szögletes, csontkeretes szemüvege, amely mélyen ülő szemeit keretezte, még inkább kiemelt. - Gropius - viszonozta a bemutatkozást. - Gregor Gropius. Szabad kérdeznem, kinek a megbízásából jött, doktor? - Természetesen szabad - válaszolta higgadtan az ügyvéd, miközben kinyitotta aktatáskáját, s egy jegyzettömböt vett elő. - De azt azért ne várja, kérem, hogy válaszoljak is rá. Ki akar innen kerülni vagy nem? -Igen, természetesen. Csak az érdekelt volna... Francesca küldte? -Hm. - Felici mogorva arcot vágott. - Négykor őrizetbevételi felülvizsgálat a bíróság előtt, és félórával később ön szabad, feltéve, hogy átengedi nekem a feladatot, hogy kérdéseket tegyek fel. Bízhat bennem. Tulajdonképpen miért is ne, gondolta Gropius, ha valaki kiviszi a börtönből, olyan sokat nem kell kérdezősködni. Meg okoskodni se. - Kezdjük az elején - hallotta Felici hangját. - Ön ölte meg Sheba Yadint? - Az ég szerelmére, nem! - kiáltotta Gropius teljesen felháborodva. Az ügyvéd nyugodt maradt. - Hol járt a gyilkosság időpontjában, tehát tegnapelőtt három és öt között? Van-e tanúja az alibijére? -Francesca Colellával ültem egy kávézóban, a Corso Belgión. Utána sétáltunk, a centrum irányába. -Jó, nagyszerű. Ki ez a Francesca Colella és hol lakik? -Azt hittem, az ő megbízásából jött, Dottore Felici! -Ügyesen próbálja kiszedni, amit tudni akar, minden tiszteletem; de jobban tenné, ha inkább a kérdésre válaszolna. Nincs sok időnk. Tehát nem Francesca küldte. Elbizonytalanodva adta meg a nevét és címét. Felici mindent gondosan felírt. Aztán azt kérdezte: - Milyen kapcsolatban állt ön Sheba Yadinnal? A kérdés nem érte Gropiust váratlanul, mégis vissza kellett fognia magát, hogy ne veszítse el az önuralmát. Agya lázasan dolgozott, s a másodperc törtrésze alatt kidolgozott egy stratégiát: hiányos volt és kiforratlan, de nem volt választása, beszélnie kellett. - Nos hát, a helyzet a következő - kezdte Gropius körülményesen, hogy egy kis időt nyerjen: - Sebész vagyok, szervátültető sebész, a legutolsó operációmnál adódott egy -mondjuk így - incidens. Egy ismert régész, Arno Schlesinger egy rutinműtét után meghalt, és a boncolás kiderítette, hogy a beültetett szervet egy rovarirtó-injekcióval mérgezték meg. Rejtélyes történet: kezdetben a rendőrség és én is a szerv-maffiát sejtettük mögötte. A nyomozás során azonban, amit egymagam folytattam, kiderült, hogy Schlesinger egy valóságos régészeti szenzáció birtokába jutott, amely egyes érdekcsoportok számára túl nagy jelentőségűnek bizonyult. Schlesingernek volt egy szeretője, Sheba Yadin: ő pedig minden bizonnyal tudott arról a bizonyos leletről. Hogy az egész dologra fényt derítsek, követtem Sheba Yadint Torinóba, ahol de Luca professzor intézetéből egy DNS-elemzést akart elhozni. A lelet húszezer euróba került. Pasquale Felici szemét színpadiasan a mennyezetre vetette, úgy hallgatta Gropius szavait. Kicsit csípősen kérdezett rá: - És honnan tudja mindezt ilyen pontosan, Professore? - Négy hónap óta egyébbel sem foglalkozom, csak ezzel az átkozott üggyel. -Értem. Mondja csak, húszezer euró nem sok egy kicsit egy DNS-analízisért? -Általában lehet, de ahogy már mondtam, itt régészeti szenzációról volt szó. Az ügyvéd fölényes mosollyal mondta: - Schlesinger biztosan azt hitte, hogy a Megváltó csontjaira bukkant! Gropius döbbenten nézett az ügyvéd arcába. Felici továbbra is teljesen nyugodtnak tűnt, ravasz mosolya mintha csak ráfagyott volna az arcára. Talán csak beletrafált? Vagy többet is tud? Netán mindent? - No, miért nem folytatja? - kérdezte az ügyvéd, egy nyomasztóan néma pillanat után. Gropius elbizonytalanodott. Hogyan folytassa? Inkább kérdéssel válaszolt: - És ha úgy lett volna? Úgy értem, ha Schlesinger valóban Jézus csontjait találta volna meg? Felici bólintott, majd rövid gondolkodás után azt válaszolta: - Nem ő lett volna az első, aki ebbe a tévedésbe esik. Köztünk szólva: az őskeresztények nagy tanácstalanságukban nem mindig ragaszkodtak a tényekhez. Nagyon is lehetségesnek tartom, hogy valaki az első vagy második évszázadban hamisított egy kőkoporsót Jézus nevével, és eredetiként adta el. Ki tudhatja? És ki tudhatja, hogy újabb száz évvel később nem tették-e bele másvalaki csontjait? Ez esetben az egésznek elég egyszerű magyarázata lenne. Felici szavai furcsamód úgy hangzottak, mintha bemagolta volna őket, mintha csak készült volna erre a beszélgetésre. Gropiusnak lassan az a furcsa érzése támadt, hogy az ügyvéd nem igazán az ő kiszabadításával van elfoglalva; mintha sokkal fontosabbnak tartaná, hogy eltántorítsa a további nyomozástól. Egyre jobban feltüzelte magát, végül azt válaszolta: - Egyet azért ne felejtsen el, doktor úr, a tudomány ma már olyan szinten áll, hogy szinte gyerekjáték lenne akár a Názáreti Jézus csontjait is minden kétséget kizáróan azonosítani, feltéve, hogy rendelkezésünkre áll egy olyan tárgy, bármi, amihez köze volt fizikailag is, tehát legalább hozzáért példának okáért. Egy milligramm anyag, bármilyen kis részecske elég volna, hogy mindent tisztázzon. - Sejtem, mire gondol, Gropius professzor: a torinói lepelre. -Nos, azon alighanem találhatók vérnyomok, márpedig ha ezek és a csontok elemzése ugyanazt az eredményt adná, bebizonyosodna az állítás, hogy a Názáreti Jézus meghalt ugyan, de semmiképp sem ment föl a mennyekbe, ahogyan azt az egyház állítja. Úgy hiszem, Sheba Yadin ismerhette a végeredményt, ezért kellett meghalnia - csakúgy, mint Schlesingernek. Nem tűnt épp úgy, hogy az ügyvédet nagyon megrázták volna Gropius szavai. Gregor azt várta, Pasquale Felici éppúgy tűzbe jön, mint ő, amikor az öreg palesztin Jeruzsálemben megosztotta vele ezt a felfedezést; az ügyvéd azonban higgadt maradt. - Ön ugye még nem túl régen foglalkozik a torinói lepel rejtélyével? - kezdte Felici nagyképűen. - Valóban nem. Igazából a vallás is csak azóta foglalkoztat, amióta a Schlesinger-gyilkosság felderítésével foglalkozom. De ugyanaz a véleményem, mint Sigmund Freudnak, aki egyszer azt mondta, a vallások tudományos szempontból meghatározó fontosságúak számára, érzelmileg azonban nem érintik meg. De miért is kérdezi, Felici doktor? -Nos, nem szeretném túlságosan az ügyeibe ártani magam, professzor úr, de nem árt talán, ha tudja, hogy a torinói lepel igazából középkori hamisítvány. Ezt még a Vatikán is elismerte. Egy 1988-ban, a British Múzeum kutatólaboratóriuma által felügyelt és három független intézetben, Arizonában, Oxfordban és Zürichben elvégzett radiokarbon-kormeghatározás kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a leplet 1260 és 1390 között szőtték. Így hát még akkor is lehetetlen lenne a bizonyítási eljárás, ha Schlesinger valóban a Názáreti Jézus csontjait találta volna meg. Az ügyvéd minden egyes szava egy-egy pofon volt Gropius számára. Felici világosan beszélt, megállás nélkül, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Gropius semmi okot nem látott rá, hogy kételkedjen az elmondottakban. Mégis megkérdezte: - Doktor úr, javítson ki, ha tévedek, de úgy tudom, ön ügyvéd, nem pedig Biblia-régész. Honnan tudja mindezt ilyen kiválóan? - Nos, épp a hivatásommal függ össze. -Hogy érti ezt? - Úgy egy évvel a lepel tudományos vizsgálata előtt betörtek a torinói dómba. A bűnözők nem vittek el semmi komoly értéket. Amikor viszont a leplet alaposabban megvizsgálták, látták, hogy a jobb alsó széléből hiányzik egy darab. Egy tenyérnyi nagyságú félkört vágtak ki belőle ollóval. A tetteseket pár nap múlva elkapták, a zsákmány azonban eltűnt. Két maffiózó volt: Enrico Polacca és Guido Focarino, évek óta körözött bérgyilkosok. Az eset nagy port vert fel, és mindkettejük védelmét én vállaltam. De még én sem tudtam megakadályozni az életfogytiglani ítéletet. Az ügyész két gyilkosságot rájuk tudott bizonyítani. Így aztán a lepel megcsonkításáról szinte már szó sem esett. - És elárulták a maffiózók, kinek a megbízásából törtek be? - A maffiózók nem nagyon szeretnek énekelni, professzor úr. Ez alapvető törvény. Meggyőződésem, hogy elég jó pénzt kaptak azért a kis gyolcsért. Mind a kettő családja fényesen él Vincoliban, egy kisvárosban, nem messze innen. De hagyjuk, most ne ezzel foglalkozzon, kérem. Négy óra előtt találkozunk a vizsgálóbírónál. Őszintén remélem, Signora Colella meg tudja majd erősíteni az állítását, professzor! Ahogy azt doktor Felici jó előre megmondta, Gropiust fél ötkor - Francesca kíséretében, akinek vallomása nagyon is kellett az elbocsátásához - kiengedték az előzetesből. Az ügyvéd feltűnően gyorsan elbúcsúzott tőlük, és Gropius megismételt kérdését, ugyan ki a megbízója, egy kurta kézmozdulattal hárította. Bár csak egy napot és egy éjszakát töltött rács mögött, Gropius határozottan élvezte visszanyert szabadságát. Dél felől enyhe tavaszi szél fújdogált. Kéz a kézben ballagtak az utcán, amit a kényszerű téli pihenő után újra elleptek a robogók. -Mire gondolsz most? - Francesca keret nélküli szemüvegének csillogó üvegén át nézett Gregorra. - Messze jársz..? Gregor érezte Francesca fürkésző tekintetét, de nem akart ránézni. Mialatt némán mentek egymás mellett, újra eszébe jutott, ahogy Francesca könnyedén azt mondta neki: Szeretlek! - mély meggyőződéssel, mégis minden elkötelezettség nélkül. Nehezen boldogult ezzel a szóval. Az élet bizalmatlanná tette. Tulajdonképpen mit is tud Francescáról? Hogy szép? Hogy a megközelíthetetlensége mágnesként vonzotta? Hogy kapásból le akart vele feküdni? Jó: mindezt pontosan tudta. De nem tudta volna megmondani, ki lehet ez a nő valójában. - El is felejtettem megköszönni - kezdte -, hogy Felicit felfogadtad. -Ezt meg honnan veszed? - kérdezte Francesca meglepődve. - Nyugodtan megmondhatod, végül is nem szégyen. Természetesen a költségeket állom. Francesca Gropius elé állt. - Pasquale Felici Róma egyik legdrágább sztárügyvédje. Általában volt miniszterelnököket, kardinálisokat és pornósztárokat véd. Akkor se tudnám kifizetni a tiszteletdíját, ha mindenem eladnám. Én azt hittem, te kérted fel. - Hát én aztán biztosan nem - Gropius Francescába karolt, és továbbmentek. - De ha te se, meg én se, akkor vajon ki a jóisten fizeti meg? Az ügyvédek tudvalevőleg nem dolgoznak vatikáni valutáért. -Úgy látszik, valakinek rettenetesen fontos volt, hogy mielőbb kiszabadulj - jegyezte meg Francesca. - De ki lehet? És mit akarhat? Gropius a fejét csóválta. - Szerintem ez is kapcsolatban lehet Schlesinger halálával. Habár... - Habár? - Eddig inkább mintha az lett volna a szándékuk, hogy felhagyjak a kutatással. Gropius vizsgálati fogságban: van jobb megoldás, hogy kikapcsoljanak? Miért kellett hát Felicinek kihoznia? Elég különös, nem gondolod? -Több mint különös! Nem kérdezted meg Felicit, ki a megbízója? - Naná, hogy megkérdeztem. Azt akartam megtudni, te küldted-e, de nem mondott rá semmit. Valami nagyon nincs itt rendjén. Egy kávézóban, a Palazzo Reale közelében ittak egy capuccinót. A nap hosszú árnyékot vetett a járdára. Francesca hirtelen megborzongott. A Meridien szállóban Gropius visszaköltözött a szobába, melyet előző nap elhagyott. Francesca megértette, hogy szeretne egyedül maradni. Általában nagyon megértő volt, s ez jólesett a férfinak. Feliciával ellentétben Francesca még sosem tett szemrehányást Gregornak, holott nyilván lett volna már néhányszor oka rá. Kétségtelen, nem volt hétköznapi nő. Miután Gropius levette a zakóját, gondolatai hamar elkanyarodtak Francescától. Az egyik zsebéből cédulát vett elő, amelyen két név állt: az ügyvéddel folytatott beszélgetés után írta fel őket - a Vincoli-beli maffiózók nevét. Akár a kopó, ha szagot kap, és semmi el nem térítheti a nyomról, Gropius is azt remélte, új nyomra lelt. Merész gondolata támadt: a dómbeli betörés és Schlesinger halála között közvetlen kapcsolat kell hogy legyen. Polacca, Focarino - Vincoliból. Gropius az ujjai között forgatta a cédulát. Ha - amint Pasquale Felici állította - ezek ketten egy harmadik megbízásából cselekedtek, márpedig mindenképpen ebből kellett kiindulni, nyilvánvaló a kérdés: ki lehetett a megbízó? És kérdéses volt az indíték is. A megbízó nyilván nem tudta, hogy Jézus állítólagos halotti leplét csak bő ezerkétszáz évvel halála után szőtték. Ha tudja, a lopásnak semmi értelme. Gondolatai csak úgy cikáztak, ismét megpróbálta kirakni a mozaikot, de a darabok közt alig volt összefüggés. Közben többször is falakba ütközött, az agya pedig mindannyiszor figyelmeztette: Hamis nyom! A telefon rántotta vissza a valóságba. - Francesca, te vagy? - Elég zavartra sikeredett a bejelentkezése. -Valaki másra számítottál? -Nem, dehogy, csak kicsit kusza lett minden. - Mi a gond: zavar, hogy túl egyszerűen kerültél ki? - Az is. De még jobban izgat az a kérdés, mióta lehet köztudott, hogy a torinói lepel középkori hamisítvány. Jó darabig mindketten csak a másik lélegzését hallgatták, aztán Francesca nevetve annyit mondott: - Na te aztán tudsz kérdezni. - Bocsánat. Tényleg annyira belekavarodtam a gondolataimba. Mi újság? - Semmi különös - válaszolta Francesca. - Mert az nem újság, hogy szeretlek. Ma délután nem volt alkalmam, hogy elmondjam. Hangja csengésében volt valami megindító: ilyenkor nyoma sem volt a távolságtartó Francescának. - Én is szeretlek - válaszolta Gregor, és maga is meglepődött váratlan nyíltságán. Talán bölcsebb lett volna, ha titkolja? Bölcsesség... Egyre többször gondolt rá, egyszerűen csak el kéne fogadnia az utóbbi hónapok megmagyarázhatatlan történéseit, hagyjon mindent, ahogy van, és kezdjen valahol Francescával új életet. Hosszú ideig egy szót sem szólt, Francesca óvatosan beleszólt a telefonba: - Gregor, itt vagy még? - Igen, hogyne - válaszolta Gropius zavartan. - Bocsáss meg, tényleg össze vagyok zavarodva egy kicsit. Nem ez a legjobb pillanat szerelmi vallomásokhoz. Állandóan Schlesinger felfedezése jár az agyamban. -Nem kell bocsánatot kérned. Hülye dolog volt tőlem, hogy épp most terhellek az érzéseimmel. És minden átmenet nélkül hozzáfűzte: - Ami a leplet illeti, tudomásom szerint eléggé megoszlanak a szakvélemények: egyesek hamisítványról beszélnek, mások meg vannak győződve, hogy eredeti. -Én is így tudtam eddig; de Felici azt állította, hogy egy 1988-as természettudományos vizsgálat során a tudósok kétséget kizáróan megállapították, hogy a torinói dómban őrzött halotti lepel az 1300-as évekből származik. Tudod, mit jelent ez? -Nagyjából sejtem. - Signora Selvini húszezer euróért ránk sózott egy szép darabka rongyot. Francesca egy darabig hallgatott, aztán tétován megkérdezte: - És vajon honnan tud Felici mindent olyan pontosan? Ügyvéd, nem történész! -Megdöbbentően jól informált volt, szerintem valahogy kicsit túlságosan is jól. Egy halom adatot köpött fejből, azt mondja, akkor ásta be magát a témába, amikor két maffiózót védett, akik 1987-ben betörtek a torinói dómba, és a lepel egy darabját ellopták. - Emlékszem rá. Jó régen volt, de az eset akkoriban nagy port vert fel, mert senki nem értette, hogy a gengszterek miért nem az egész leplet lopták el, miért csak egy darabot vágtak ki belőle. -Felderítették valaha az ügyet? - Nem tudom. Őszintén szólva, akkoriban nem különösebben érdekeltek holmi halotti leplek. Csak egyvalamit nem értek. Ha tényleg annyira köztudott volt, hogy a lepel hamis, miért izgatott olyan sok embert? És miért adott ki Schlesinger néhány négyzetcentiméterért olyan sok pénzt? - Jó kérdés. Talán többet kellett volna tudnia a lepel körüli kutatásokról. -Az egyetemen belül működik egy társaság, a "Societa di Sindologia", vagyis a Lepeltörténeti Társaság, ahol a lepellel kapcsolatos összes kiadványt és kutatási eredményt begyűjtötték. Egy folyóiratot is kiadnak, A Lepel világa címmel. Ha jól tudom, bárki számára nyitott az adatbázisuk. - Elkísérnél oda holnap? - Örömmel - válaszolta Francesca. Gropius nem is várt mást. A "Societa di Sindologia" egy sötét mellékutcában eldugva állt, egy XIX. században épült, hatalmas, hideg és fenyegető házban. Egymás fölött több tábla mutatta, hogy a barátságtalan épület további intézményeknek is otthont ad. A folyosón kellemetlen huzat fogadta a látogatót, mely mindenkit megborzongatott, aki bemerészkedett a házba. A társaság székhelye az első emeleten volt. Egy fémtábla függött a kétszárnyú, fehér ajtón, az SdS-logó mellett a nyitvatartási idő volt olvasható. Gropius megnyomta a csengőt. Francesca várakozóan felhúzta a szemöldökét. Az elektromos ajtónyitó zümmögött, majd bejutottak egy rideg előtérbe: a váróban mindössze ősöreg, szedett-vedett székek és egy nagy, kerek asztal kapott helyet - utóbbin újságok hevertek. A falon, jobbra a torinói lepel egy nagyméretű fényképe volt az egyetlen dísz. Megsárgult papír szaga terjengett. Az egyhangúságot semmi sem zavarta - ha eltekintünk a két ablak között porfogóként szolgáló legyezőpálmától. Balra egy ajtó állt nyitva, melyen át hosszú, ragyogóra sikált folyosóra lehetett látni, s mivel úgy látszott, senki sem érdeklődik, mit óhajtanak, Gropius és Francesca elhatározták, hogy kicsit körülnéznek. A parketta nyikorgott lépteik alatt. Hirtelen egy homályos terem ajtaja nyílt ki előttük, könyvtár az egyik, archívum a másik oldalán, két sor olvasó-asztal középen. Mindegyiken zöld, üvegernyős olvasólámpa. - Parancsoljanak, miben segíthetek? - A háttérből vékonyka hang hallatszott. A félhomályos teremben idős férfit vettek észre. Aprócska, beesett arcú emberke nézett rájuk egy régi íróasztal mögül. Közben egy papírdarabot lengetett feléjük. -Kérem, ezen a nyomtatványon adják meg a nevüket, címüket, és a kutatás tárgyát - mondta fontoskodva. Úgy tűnt, nagyon komolyan veszi a dolgát, nyilván nem voltak túl gyakran látogatói. Francesca elvégezte az adminisztrációt Gropius helyett is. A "Kutatás tárgya" rubrikába azt írta: "Általános tudományos kutatás". Aztán kérte, hogy az 1987 és 1988-as újságcikkekbe betekinthessen. A levéltáros hamarosan két fiókszerű papírdobozt tett eléjük egy asztalra, és felkapcsolta a lámpát. Elégedetten tért vissza az íróasztalához, és a friss dokumentumoknak szentelte minden figyelmét. - Ez minimum háromszáz újságkivágás ládánként - jegyezte meg suttogva Gropius, leplezetlen undorral pillantva az átnézendő anyagra. - Ha estig végzünk, még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat. Francesca vállat vont, mintha azt akarta volna mondani, ilyen az élet... Végül azt suttogta: - A szindonológusok sosem adják fel, még ha napokig tart, akkor sem. Gropius alig tudta visszatartani a nevetést. - Szindo... micsodák? -Akik a halotti lepellel kapcsolatban kutatnak! -Ja, ezt nem tudtam, bocsánat! -Nem ciki nem tudni: Torinóban azért többen tudják, hogy létezik ilyen, a világban viszont, néhány megszállott kutatótól eltekintve, akik e területen dolgoznak, alig ismeri valaki ezt a foglalkozást. Angliában működik még hasonló társaság, mint ez, úgy hívják őket, 'Shroudies', vagyis 'Leplesek'. Erre már kipukkadt Gropiusból a nevetés: a levéltáros rosszalló pillantással honorálta - az olvasóteremben alighanem évtizedekkel ezelőtt nevethetett valaki legutóbb, és aligha hosszabbították meg érte az olvasójegyét. - Hát ez egyszerűen röhejesen hangzik - kacagott a cikkekkel tömött láda fölé hajolva. Alig nyugodott meg, Francesca hirtelen megmerevedett. -Itt van egy bírósági tudósítás 1987 szeptemberéből, a római Messageróban jelent meg. A címe így hangzik: "Ki vágott bele a torinói lepelbe? A torinói bíróság előtt megkezdődött Giorgio M. és Bruno V. pere - a vádlottak beismerték, hogy betörtek a torinói dómba, s ez idáig ismeretlen megbízójuk számára kivágtak egy darabot a lepelből. Ítélethirdetés várhatóan pénteken. - És itt egy másik tudósítás a Corriera della Serából: - Szenzációs fordulat a lepel-perben - két gyilkosság is terheli a vádlottak lelkiismeretét?" Francesca egyik újságkivágást a másik után húzta elő. A francia Figaro éppúgy tudósított az esetről, mint a londoni Times. A német Die Welt fél oldalt szentelt a pernek. Gropius meglepve állapította meg, hogy a nevek, amelyeket Felici említett, nem egyeznek az újságokban közölt nevekkel. A legtöbb újságban a vádlottak neve csak kezdőbetűkkel jelent meg, a londoni Times viszont nem volt ilyen szemérmes: arról tudósított, hogy a két hivatásos gengszter Giorgio Mattei és Bruno Valetta, akik nem Vincoliból származtak, mint az Felici állította, hanem Zoccából, Alessandriától nem messze. Francesca figyelmét is felhívta az ellentmondásra, s a nő homlokráncolva kérdezte: - Te érted ezt? Miért mondhatott mást az ügyvéd? Gropius végigsimította az arcát, elgondolkozott, aztán Francescára nézett, és azt mondta: - Erre csak egyetlen értelmes és lehetséges magyarázat van. Felici nyilvánvalóan egész tudatosan hamis nyomra akart csalni. - És mi következik ebből? Gregor keserűen felnevetett. - Akinek Felici dolgozik, annak az az érdeke, hogy folytassam a nyomozást, ugyanakkor téves adatokkal etetnek, hogy gátolják a munkámat. Egyébként a 'Welt' szerint a két maffiózó ügyvédje egy bizonyos Vittorio Zuccari volt, nem pedig Pasquale Felici. Ez is hazugság tehát. - A 'Messagero' tudósításában is Zuccari a védőügyvéd, és nem Felici. Gropius tanácstalanul ingatta a fejét. Feltevése, hogy a sztárügyvéd talán azért hozta ki a vizsgálati fogságból, hogy továbbra is a Schlesinger körüli rejtéllyel foglalkozzon, egy csapásra megdőlni látszott. Vajon Felicinek az lehetett a feladata, hogy csapdába csalja? Netán arra szemelték ki, hogy Felicit vagy megbízóját olyan nyomra vezesse, amit nem ismernek. Miután Francesca vagy harminc-negyven újságkivágást átböngészett és kijegyzetelt, Gropius a torkához kapott, és azt mondta: - Alig kapok levegőt. Menjünk végre! Ha szükséges, holnap újra eljöhetünk. Gregor megjegyzése kapóra jött Francescának. A nehéz levéltári levegő őt is fojtogatta. Az utcán megkérdezte: - És most? Hogyan tovább, Gregor? - Szerintem sejted - válaszolta a férfi. - Merre is van tulajdonképpen az a Zocca? 15. FEJEZET Elértek Zoccába, a kis faluba, mely egy völgyben fekszik Asti és Alessandria között. Francesca furgonjával egy órás autóút volt mindössze, az út mégis végtelen hosszúnak tűnt a kis mellékutakon: Zocca felé nem vezet autópálya. Mint errefelé sok helyütt, Zoccában is főleg idősek és nők éltek, a férjek Milanóban, Torinóban vagy Alessandriában dolgoztak, és csak hétvégére látogattak haza. Egy helyen megkérdezték, merre kell menniük: az idős parasztember traktorjával épp köves földjén kínlódott. Amikor szóba elegyedtek, elmondta, a régi szép időkben Zoccának kétezer lakosa volt, volt három moteljük, éttermek, két szatócsbolt és egy szabadtéri mozi. Mára mindössze egy motel és egy söröző van, az emberek Alessandriába járnak bevásárolni a szupermarketba, és több mint két éve annak is, hogy az utolsó film, a Titanic ment a szabadtéri moziban - az is valami rövidített változatban. A kérdésre, ismeri-e a Mattei vagy a Valetta családot, az addig beszédes paraszt szájára egyből felkerült a lakat, annyit mondott, ő tulajdonképp nem is Zoccából való - és már indította is az öreg traktort. A völgy végén, ahol emberi településnek már esélye sem volt, egy domb mögött hirtelen feltűnt Zocca, nem épp legfestőibb arcát mutatva, egy sor hatalmas nagyfeszültségű oszlop közé szorítva. Itt egy autó, különösen egy idegen, igencsak nagy feltűnést keltett, így amikor Francesca a falu főterén leparkolt, az ablaktáblákat itt is, ott is megnyitották, hogy aztán - mintegy maguktól - azonnal be is csapódjanak. A téglákból rakott járdán, a kocsma előtt állt néhány műanyag szék, két kerek asztal társaságában. Elhatározták, hogy isznak egy sört. Leültek, s kis idő múlva barátságos, feketébe öltözött, sötét, szorosan hátrakötött hajú nénike lépett ki a házból, és fölvette a rendelést. Látszott, hogy itt semmi nem olyan sürgős: amikor úgy tíz perc múlva végre előkerült a sörökkel, udvariasan megkérdezte, ugyan mi hozta a vendégeket Zoccába. - A Mattei családot keressük - válaszolta Francesca - tetszik talán ismerni őket? Úgy tűnt, ez a válasz nem nagyon tetszett a signorának, mert addig barátságos arca hirtelen elsötétült, és visszakérdezett, ugyan mit akarnak Matteiéktől. A szomszédos asztalhoz időközben egy fiatal férfi ült le, akit szemmel láthatóan érdekelt a beszélgetés. A signora ügyet sem vetett rá. Francesca elmondta, bizonyos Giorgio Mattei felől érdeklődnének, akit négy évvel ezelőtt Torinóban gyilkosság miatt elítéltek. Őket nem is a gyilkosság érdekli, sokkal inkább a betörés a torinói dómba. A signora erre minden különösebb bevezetés nélkül közölte, ő Giorgio Mattei felesége, és hozzáfűzte, tőle ugyan egy árva szót sem fognak megtudni. "Három euró" - mondta a sörökre mutatva, aztán dörgő léptekkel eltűnt az ajtó mögött. A másik asztalnál ülő fiatal férfi szélesen vigyorgott. Gyorsan kiitták a poharakat, Gropius három eurót hagyott az asztalon, aztán a kocsihoz mentek. - Ez sejthető volt - morgolódott Gropius. - Valószínű, hogy majd épp Mattei felesége fogja elkottyantani két tök ismeretlennek az értelmi szerzőket, akik felbérelték a férjét, törjön be a dómba. - Egy próbát megért - válaszolta könnyedén Francesca, és megállított egy lányt, aki biciklivel épp arra ment. Most Valettáék felől érdeklődött. A lány elmondta, egy háromemeletes épületet kell keresniük, amelynek a földszintjén kovács vagy autószervíz van. Könnyen megtalálják, közvetlenül a falu főtere mögött. Úgy lett. A ház előtt rozsdaboglya, mezőgazdasági gépek, régi autóalkatrészek tornyosultak. Ahogy az épület elé értek, olajfoltos overallban egy férfi lépett eléjük. Francesca Bruno Valetta, régi ismerőse felől érdeklődött. Legalább tizenöt éve nem látta, itt lakik-e még? Bruno? A szerelő láthatóan ledöbbent, összehúzott szemmel méricskélte az idegeneket. Bruno? Van annak már tíz éve is, hogy kivándorolt - válaszolta a férfi - Angliába vagy Svédországba, akkor ő vette át a műhelyét, azóta sem hallott róla. Bár Gropius nem értett minden szót, mégis azonnal érzékelte, hogy itt mindenki lehúzta a rolót, és így aligha van esélyük, hogy valamit is megtudjanak a lepelről. Vagy bármi másról. - Gyere, menjünk! - mondta csüggedten, és magával húzta a nőt. Mivel pedig Zocca nem épp az a hely volt, ahol az ember csak úgy hirtelen felindulásból eltölt pár napot, elhatározták, visszaindulnak Torinóba. Az ablaktörlő alatt cédula várta őket. -Mi van rajta? - kérdezte kíváncsian Gropius. Francesca már olvasta is: - Ha valamit tényleg meg akarnak tudni Matteiról és Valettáról, várom önöket a Tanaron átvezető hídnál. Gropius körülnézett. A főtéren egy lélek sem járt. - Mit kezdjünk ezzel? - kérdezte. -Tanaro... - gondolkozott el Francesca -, ez csak az a völgyben futó folyó lehet. Úgy van... emlékszem is a hídra, igen! Úgy látszik, mégiscsak él ebben az isten háta mögötti porfészekben valaki, akinek van valami mondanivalója. Gyere, szállj be! A lefelé vezető szűk, kátyús úton Gropius azon rágódott, vajon van-e egyáltalán értelme ennek a találkozónak. A korábbi tapasztalatok bizalmatlanná tették, meg egyébként se nagyon hitte már, hogy egyszer a végére érhetnek. Ám mivel a híd úgyis útba esett, hát egye fene... Ahogy közel értek a hídhoz, Francesca azonnal felismerte a fiatalembert, aki a kocsmában a mellettük lévő asztalnál ült. A híd korlátjához támasztotta Vespáját, ott várt rájuk. Francesca kiszállt, Gropius a kocsiban maradt. -Mi dolguk Giorgio Matteivel? - tért egyből a tárgyra a fiatalember. Úgy húszéves lehetett, farmert viselt, meg olcsó bőrdzsekit, mégsem keltett ápolatlan benyomást. - Akaratlanul is hallottam a beszélgetésüket. Én talán segíthetek. Francesca félénken pillantott körbe, aztán intett Gregornak, szálljon ki. - Kicsoda ön, és mit tud Giorgio Matteiról? - kérdezte a fiút. Közben Gropius is odaért hozzájuk. - Én Giorgio Mattei fia vagyok - válaszolta a fiatalember. - Vagyis annak az embernek a fia, aki iránt érdeklődnek. Úgy gondoltam, okosabb, ha Zoccában senki nem tud arról, hogy önökkel beszélek. Tudják, Zoccában a Mattei és a Valetta családot kiközösítették. Anyám például újra felvette a lánynevét, hogy ezzel is feledtesse a múltat. -És ön? -Nos, ha nem is mondom, hogy különösképp büszke vagyok a Mattei névre, de azt se gondolom, hogy meg kéne tagadjam. Nem én vagyok a felelős apám cselekedeteiért. De tulajdonképpen mit szeretnének megtudni róla? Életfogytiglant kapott, és a dolgok mostani állása szerint nem is fog hamarabb szabadulni. Tudom, mit beszélek, joghallgató vagyok. Francesca és Gropius csodálkozva néztek össze. Ez az utolsó mondat különösen groteszkül csengett. - Talán sejti, mit szeretnénk - jegyezte meg Francesca. - A gyilkosság, ami miatt az apja életfogytiglant kapott, nem igazán érdekel minket. Giorgio bólintott. - Nyilván inkább azt szeretnék tudni, ki bízta meg apámat, hogy vágjon ki a lepelből egy darabot! - Nyert. Ezért vagyunk itt. Netán tud részleteket az esetről? - Hm. - A fiatalember kicsit hátrébb lépett. - És ha tudnék? - tette fel a szónoki kérdést. - Tudják, a tanulmányaim elég sokba kerülnek, és maguk is láthatták, anyám üzlete alig hoz valamit. A taníttatásom költségeit gyakorlatilag magamnak kell előteremtenem. - Pénzt akar - súgta Francesca Gropiusnak. Gropius végigmérte a fiút, aztán azt válaszolta: - Kérdezd meg tőle, valóban ismeri-e a nevét annak, aki a megbízást adta. Francesca tolmácsolt, a fiú pedig bólintott. - Apám megmondta anyámnak a nevét, anyám meg nekem. Úgy gondolta, ha valami történne vele, talán lesz rá lehetőségem, hogy valahogy pénzt csináljak belőle, hogy tudom. -Milyen gondos anya! - jegyezte meg Francesca némi malíciával. - Mennyit akar? - Tízezret! Gropius megértette a fiatal Mattei ajánlatát, és azonnal karon fogta Francescát. - Gyere, menjünk! Ilyen összegről nincs mit beszélni. Francesca elnézést kért, és már ültek be a kocsiba, amikor Giorgio izgatottan kiáltotta: - Signora, ha gondolja, ötezerrel is beérem! Gropius a fejét csóválta. - Hagyjuk! - ismételte. -Na jó, felőlem lehet négyezer vagy három is! De ez az utolsó ajánlatom! - kiáltotta sírós hangon a fiú, miközben Francesca beindította a kocsit és gázt adott. Giorgio gyorsan felpattant a Vespára, s a keskeny úton a furgon mellé hajtott. Közben jelt adott Francescának, tekerje le az ablakot. Francesca eleget tett a kérésnek, és Mattei azt kiáltotta: - Signora, egyezzünk meg valahogy. Mennyit ajánl? - Ezer! - mondta Gropius Francescához fordulva. - Mondj neki ezret, egy fillérrel sem adok többet! Állj meg! Francesca a fékre lépett. - Ezer! - mondta, mire mindkét jármű megállt. - Rendben! - válaszolta nevetve Giorgio, és ezzel elárulta, hogy ő se igazán hitt a kikiáltási árban. - De kérem, ne árulják el senkinek, honnan szerezték az információt! - Dehogy áruljuk - válaszolta Francesca -, már csak magunk miatt sem! Miközben Gropius előhúzott öt kétszáz eurós bankjegyet a tárcájából, Giorgio leállította a Vespát, és odalépett a kocsihoz. - Az apám - kezdte - különböző piti stiklikből tartotta el magát és a családot. Pár ezer líráért bármit megtett. Voltak körök, amelyekben kézről kézre járt a címe. Egy nap azután megjelent nálunk egy ember, és ötmillió lírát ajánlott apámnak 'egy apró szívességért', ahogyan ő fogalmazott. Ötmillió - lehet, hogy úgy hangzik, mint valami fantasztikus vagyon, igazából azonban úgy két és fél ezer euró volt - ami azért még így is nagyon sok pénz bárkinek itt, Zoccában. Gondolom, ezt nem kell magyaráznom. És megértem, hogy apám nem tudott nemet mondani az ajánlatra. -És a megbízó neve? - Schlesinger, valami német. Antonio Schlesinger. -Nem Arno Schlesinger inkább? -De, de... Arno Schlesinger. Francesca és Gropius jelentőségteljesen összenézett. - Egyébként nem maguk az elsők, akik apám után érdeklődnek - folytatta Giorgio. - Nem sokkal a per után, amely akkoriban minden újságban címlapra került - mivel apám a dómbeli betörés után pénzért megölt egy nőt is -, néhányan beállítottak hozzánk, és tudni akarták, vajon apa nem tartotta-e magánál a lepel egy darabját. Akkoriban elég sok pénzt ajánlottak érte. De sajnos nem találtuk meg - pedig az egész házat felforgattuk érte. -Nyugodt lehet, a dolog köztünk marad - mondta Francesca, és átadta a fiatalembernek a kialkudott összeget. -És sok sikert a tanulmányaihoz! A visszaúton nem sokat beszéltek. Gropius a gondolataiba mélyedt. Miután minden apró részletet összerakott, amit csak Arno Schlesingerről tudott, arra az eredményre kellett jutnia, hogy Schlesinger zseniális kutató, ám meglehetősen kétes jellem is volt. Megszállottja lett egy elméletnek, mindent egy lapra tett fel, hogy elérje a célját. Nyilván el is érte: erről árulkodott a bankszámlája. S hogy oly nyomorult módon kellett meghalnia, az is csak azt igazolta, hogy túl sokat tudott. A kérdésre, ki volt hajlandó Schlesingernek tízmillió eurót fizetni, hogy hallgasson, s hogy ne legyen cáfolható Jézus feltámadása, csak egyetlen logikus felelet létezett: a Vatikán. A római egyház elég gazdag, hogy még egy olyan megszállottat is hallgatásra bírjon, mint Schlesinger volt. És semmi nincs, amiről az egyháznak több tapasztalata lenne, mint hallgatás, elhallgatás és elhallgattatás. Összehasonlítva azzal a pokolgéppel, ami Schlesinger felfedezésében ketyegett, tízmillió igazán csekélység volt - egy marék üveggyöngy csupán. Ami Gropiust illeti, már rég nem csupán arról volt szó, hogy visszaszerezze a szakmai becsületét, s nem is arról, hogy bebizonyítsa, bűnözők belháborújának lett vétlen áldozata. Ráébredt, hogy ha akarja, ha nem, muszáj felfednie azokat, akik titokban a szálakat mozgatják. Ez lett az ő megszállottsága. Ez mozgatta már, nem tudott úrrá lenni rajta, akár a kéj gyilkos a szenvedélyén, ha egy magas sarkú csizmát viselő nőt lát. A délutáni napfény bearanyozta a lankákat. Már félúton jártak Torino felé, amikor Gropiust szólította a természet. - Meg tudnál állni egy percre? - kérte Francescát. - Úgy tűnik, a sör nem párolog el maradék nélkül. Bocsánat! Francesca nevetett. - Nektek ez igazán egyszerű. Emiatt szívesen lennék férfi... meginnék három korsó sört... - Ne, inkább ne! - vágott a szavába Gregor. - Túlságosan nagy veszteség lenne az én szempontomból. Egy földút beugrójánál Francesca megállt, és Gropius eltűnt a halványan zöldellő cserjésben. Madárcsicsergés hallatszott közvetlen közelről, a távolból pedig egy különös, visszavisszatérő magas vijjogás, talán egy madár segélyrikoltása. Visszament a kocsihoz. Furán érezte magát: nem könnyebbült meg, épp ellenkezőleg. Feszültnek látszott, ahogy a tájat fürkészte. -Jártál már itt valaha? - kérdezte hirtelen. -Soha. Miért kérded? - Semmi, csak úgy - válaszolta a férfi. Francesca a fejét ingatta. Elbizonytalanodott a férfi megváltozott viselkedésétől. Tanácstalanul nézte azt is, ahogy kiszállt, elindult a földúton, kicsit arrébb megállt, körbekémlelt, aztán továbbment, fejét az ég felé fordítva, mintha másik bolygóról érkezett volna. Amikor már vagy száz méternyire eltávolodott, és ügyet sem vetett a kiabálásra, Francesca bezárta az autót, és Gropius után futott a göröngyös földúton. - Gregor! - kiáltotta, amikor közelebb ért. - Gregor, az istenért, nem akarod végre megmondani, mi bajod?! Gropius megfordult. Látszott rajta, hogy messze jár. Francesca szinte megijedt, amikor meglátta. -Valahol itt tartottak fogva - mondta fakón -, miután elhurcoltak de Luca intézete elől. Halálfélelmem volt, először életemben. Egészen biztos, hogy itt voltam, valahol a közelben. Francesca nem igazán tudta, mit tegyen. A férfihoz lépett, és a vállára tette a kezét. - De honnan tudod, Gregor? Hiszen azt mondtad, elvesztetted az eszméleted az ütésektől, aztán meg zsákot húztak a fejedre?! -így is volt, igen. De amikor pár pillanatra magamhoz tértem, ugyanezt a hangot hallottam. És később is, a szobában, ahol a székhez kötöztek. Hallod? - Gregor hangja egy csapásra izgatott lett, s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, elkapta Francesca csuklóját, és teljes erőből megszorította. Francesca majdnem felkiáltott fájdalmában, aztán inkább összeszorította a fogát, mert tudta, mennyire feldúlta Gropiust ez a felfedezés. A férfi újra a panaszos vijjogást hallgatta. - Gyere! - mondta hirtelen, és futva vonszolta magával Francescát. Egy darabig a földúton szaladtak, aztán átvágtak egy frissen felszántott parcellán, és felkaptattak a domboldalra, egy csalitoson át, végig a titokzatos hangot követve, amely mind közelebbről hallatszott. Végül kifulladva, levegő után kapkodva megálltak egy földrakásnál. - Ott! - mondta Francesca döbbenten, s egy óriási kráterre mutatott, amely legalább száz méter mély, és úgy ötszáz méter átmérőjű lehetett - egy hatalmas kőbánya kürtőjéhez értek. A verem mélyén hatalmas bulldózer dolgozott. A lapátjába egyszerre egy teherautónyi kőzet fért. Amikor tolatott, hogy tonnányi rakományát más helyen rakhassa le, figyelmeztetésül vijjogó hangot bocsátott ki. "Nij, nij, nij, nij!" Gropius Francesca kezét szorította. - Amíg élek, nem felejtem el ezt a hangot - mondta fojtottan. Aztán erősebben. Alig tudta túlharsogni a markoló zaját. A kőfejtő széléről kilométerekre el lehetett látni. A kopár táj lakatlannak, kihaltnak tűnt, leszámítva egy öreg tanyát, amely a halványzöld bozót rejtekében, alig kivehetően bújt meg a magaslaton. - Szerintem sejtem, mi jön most - jegyezte meg Francesca. Gropius bólintott, de le nem vette a szemét a tanyáról. - Ez elég veszélyes dolog. Legjobb lesz, ha visszasétálsz az autóhoz. -Te komolyan gondolod, hogy itt hagynálak? - kiáltotta Francesca felháborodva. - Inkább siessünk. Egy órán belül töksötét lesz. Meg sem lepte a nő bátorsága: titkon remélte, sőt, elvárta, hogy így fog reagálni. Soha be nem ismerte volna, de Gropius félt. Ha csak arra a magányos tanyára gondolt, már az is borzalommal töltötte el. Nem akarta, hogy a nő lássa, hogy remeg a keze, ezért zsebre vágta. - Nem félsz? - kérdezte Gregor, inkább hogy magát bátorítsa. - A félelem szüli a nagy tetteket. Na... mire várunk még? Nem volt egyszerű leereszkedni a völgybe: az ő oldalukon nem is volt út, még csak gyalogösvény sem, amely a régi tanyához vitt volna. Húsz perc gyaloglás után végre célhoz értek. Nem beszélték meg, mi is lesz tulajdonképpen, nem csináltak taktikát, mit mondanak majd a tanya lakóinak. Gropiust csak a megmagyarázhatatlan kényszer űzte, amely már hónapok óta nem hagyta nyugton. A tanya több épületből állt, vadul burjánzó bokrok mögött bújt meg. Bár még nem látta a virágokat, hirtelen ugyanaz az átható illat csapott az orrába, amit annak idején érzett. Két méter magas nyerstégla fal vette körbe a gazdaságot. A bejáratot keresve megkerülték a tanyát, s egy útra bukkantak, amely villanyoszlopokkal szegélyezve a magaslatra vezetett. Az út egy kétszárnyú fa kapuhoz vezetett. A nagy kapuba kisebb ajtót építettek. Mellette, egy láncon fém kallantyú lógott. Gregor jól megrántotta. Távolabbról egy csengő tompa bim-bamja hallatszott. A kapudeszkák résein át Gregor belátott az udvarba, ahol egy öreg limuzin parkolt. Valahol egy kutya ugatott - életnek egyébként nem volt semmi jele. Gropius másodszor is csengetett, még erőteljesebben, mint először. De erre se történt semmi. Végül Francesca ragadta magához a kezdeményezést, lendületből felmászott a kőfal tetejére, s még mielőtt Gropius felocsúdhatott volna, eltűnt a másik oldalon. Elhúzta a reteszt, és beengedte Gropiust. Egy pillanatig semmi sem mozdult. Aztán a kutya, egy fekete-barna pitbull, fogvicsorgatva feléjük rohant, maga után rángatva a láncát. - Ne félj tőle! - mondta Francesca. - Tudok bánni a kutyákkal! Bátran, kinyújtott karral ment a tomboló kutya felé, és megnyugtatóan beszélt hozzá, míg vinnyogva vissza nem húzódott a vackára. - Hé, hol tanultál ilyen kunsztokat? - kérdezte Gregor elismerően. - Kutyák között nőttem fel - válaszolta Francesca -, úgyhogy csak semmi pánik! Az udvart három oldalról egy-egy épület keretezte, középen egy tűrhető állapotú lakrész állt, az oldalsó építmények omladozófélben voltak. A jobb oldali ház ajtaja nyitva állt. Gropius egy fejmozdulattal intett Francescának, hogy kövesse. A bejáratnál kétszáz év dohszaga ütötte meg őket. Lépteik visszhangoztak a csupasz falak között, alig láttak valamit. Egy félig nyitott ajtó mögül halvány fény szűrődött ki. Gropius halk kattanást hallott. Megfordult. Francesca pisztolyt tartott a kezében. -Te megőrültél? - sziszegte a férfi. Francesca a bal mutatóujját a szája elé tette, aztán azt suttogta: - Sose lehet tudni. Gropiusnak hirtelen nagyon különös érzése támadt. A háta mögött pisztolyt fogó nő nagyon idegesítette. - Van itt valaki? - kiáltotta Francesca a szorongató csendben. Persze nem jött válasz. Gropius kinyitotta az ajtót. Négyszögletes helyiséget láttak, két vakablakkal. Középen egy összetákolt szék állt. A mennyezetről csupasz villanykörte lógott, a falakról mállott a kékeszöld olajfesték. Gregort villámcsapásként érte a felfedezés. - Francesca - dadogta izgatottan -, ez az a szoba, ahol fogva tartottak! -Biztos vagy benne? - Tökéletesen biztos. Pontosan felismerek minden részletet. -Istenem! - Francesca vízszintesen tartotta maga elé a pisztolyt. - Akkor nyilván azt is tudod, milyen iszonyú veszélyes helyzetben vagyunk! Gropius szabályosan rosszul lett. Felkeveredett a gyomra. Francesca észrevette, mennyire elsápadt hirtelen, s a szobából kituszkolta a szabadba. A kutya újra ugatni kezdett. - Ha lenne itt valaki, már rég észrevett volna bennünket -vélekedett Gropius, és körbenézett, minden irányba. - Tudnom kell, mi folyt itt! Tedd már el végre azt a kurva pisztolyt! -Ahogy gondolod, Gregor! - válaszolta Francesca kissé sértődötten, de azért eltüntette a fegyvert a blézere alá. Aztán a középső lakóépület felé fordultak. Három kőlépcső vezetett egy kapuhoz, melyet két oszlop keretezett, rajtuk egy erkély nyugodott. A bejárattól jobbra és balra három-három rácsos ablak. A zsalugátereken látszott, hogy évek óta nem nyitották ki őket. A magasföldszint fölött egy emelet volt, s a lapos tető éppoly unalmas volt, mint a vidék összes többi épületének fedele. Az ajtó zárva volt. A házba csak egy módon lehetett bejutni: az erkélyen keresztül bemászni a felső emeletre - s ez mindenképpen kockázatos volt. Ha közben netán meglepik őket, csapdába kerülnek, mert az épület ablaktalan hátsó részét kőfal zárja le. Gropius soha nem hitte volna, hogy olyan erőteljes gengsztervénával rendelkezik, ami még egy betörésre is ráviszi; de határtalan düh munkált benne. Többet akart tudni azokról a szemetekről, akik brutálisan összeverték, és beígérték neki, hogy meghal. Egy pillanatig sem habozott. A bal oldali, nagy kapujával valami csűrnek látszó épület előtt üres boroshordó állt, amit Gropius az épület egyik ablaka alá gurított, ott felállította, és felugrott rá. Kezével az ablakrácsba kapaszkodott, s belesett. Aztán megfordult, és így szólt Francescához, aki csodálattal bámulta bátorságát és elszántságát: - Gyere, mássz fel, ezt látnod kell! - és a kezét nyújtotta felé. Francesca engedelmeskedett. Kíváncsi volt, mit rejt az épület. Sok mindent elképzelt a kísérteties házban, de a valóság megdöbbentette. Egy precízen berendezett kínzókamra tárult a szeme elé, egy barátságtalan szoba, ellátva mindennel, ami csak alkalmas lehet rá, hogy fájdalmat okozzon: korbácsok, kampós ostorok, has- és lábszorítók acéltüskékkel, és egy kínzópad, alul-felül görgőkkel. - Ha a szemem nem káprázik - jegyezte meg Francesca, és nem nézett a férfira -, itt embereket kínoztak. Hát állatok ezek, Gregor? Úgy tudtam, az inkvizíció ideje rég lejárt! - Én is. De látod: az embert érhetik még meglepetések. -De miért pont itt rendezték be ezt a kínzókamrát? -Ezt én is szeretném megtudni - válaszolta Gropius, és a bejárati kapu fölötti erkély távolságát méricskélte. Francesca elkapta a pillantását, és azt mondta: - Talán csak nem akarsz... - De igen. Muszáj megtudnom, mi folyt itt. Egy ugrással lent termett a boroshordóról, és Francesca felé nyújtotta a karját. A csűr kapuja csak be volt támasztva. Ahogy kinyitották, rothadó széna szaga csapta meg az orrukat. Hátrébb régi, pókhálóval vastagon benőtt, összetört szekeret pillantottak meg, amilyenen régebben szénát szállítottak a parasztok. Rajta nem túl bizalomgerjesztő falétra feküdt, de egyedül ez segíthetett rajtuk, hogy feljussanak az erkélyre. Együtt cipelték ki az ócska létrát, s míg Francesca a kutyát próbálta nyugtatni, Gregor lesöpörte róla a pókhálókat. A létra épp hogy csak felért az erkélyig, de Gregor, aki elsőként merészkedett föl rajta, felhúzódzkodott, majd átvetette magát a mellvéden. Francesca ugyanezzel a módszerrel ment utána. Ahogy várható volt, az erkélyajtó belülről volt bezárva. Az üvegen át előteret láttak, melyből mindkét oldalra egy-egy folyosó nyílt. Gropius futó pillantást vetett Francescára, majd háttal állt az ajtóhoz, nekiszorította a könyökét, aztán egy rövid, de erőteljes nyomás, s az üvegtábla már roppant is. - Ezt meg hol tanultad? - kérdezte Francesca elismerően. Gropius fölényesen mosolygott: - A gengszterakadémián. - Ő maga is csodálkozott, milyen nyugodtan teszi, amit kell. Óvatosan bebújt a kitört ablakon, és belülről kinyitotta az ajtót. - Csak óvatosan! Francesca újból kibiztosította a pisztolyt, aztán bemerészkedtek a házba. Jó időbe telt, míg a szemük megszokta a félhomályt. A sötét folyosón, mely balra nyílt, hat ajtót láttak, mindkét oldalon hármat. A szobácskák teljesen egyformák voltak: asztal, szék, ágy, minden natúr fából, az ágyak matrac és párna nélkül, csak egy gyapjútakarót dobtak rájuk. -Nem a kényelem volt a legfőbb szempont - suttogta Francesca. - Érdekes, nem gondolod? Gregor tanácstalanul vállat vont. Ő se nagyon tudta mire vélni ezt a nyomorúságos berendezést. Az egészben volt valami aszketikus. A középkori szerzetesek - gondolta -, talán azok élhettek valahogy így... Vagy valami elfajzott vallás hívei, akik az önsanyargatást és a fájdalmat az emberi lét kiteljesedésének tekintik. Miközben átmentek az épület másik szárnyába, azt mormogta: - Biztos vannak olyanok, akik épp ezt szeretik. -Mit? Miről beszélsz, Gregor? -Az aszkézist meg az önkínzást! - Azt mondod, azok a kínzóeszközök, amiket odalent láttunk, nem arra szolgálnak, hogy másoknak okozzanak fájdalmat, hanem valakik magukat kínozták velük? Szerinted az itt lakók a saját hátukat korbácsolják? - Nem tudom biztosan. A módszer nem újdonság, és még ma is igen elterjedt. Már az Ótestamentumban olvashatod, hogy a zsidók vezeklő inget viseltek a csupasz bőrükön, amelyet szúrós kecskeszőrből szőttek. A katolikus egyház az önsanyargatásnak ezt a módját tökélyre fejlesztette a középkorban. Voltak vezeklő rendek, amelynek tagjai olyan alsóneműt vagy harisnyatartót viseltek, amelyből tövisek álltak ki. Francesca kuncogott. - Ezt nem mondod komolyan! - A fájdalom a keresztény vallás egyik alappillére. Gondolj csak a tisztítótűzre, amelyben a bűnösök bűneik egy részét elégethetik. Isten, már ha létezik, ilyen perverz dolgot nem találhatott ki. A lépcsőház másik oldalán ebédlő volt, amelynek szegényessége - mindössze egy asztal és nyolc szék volt a teljes berendezés - egy száz évvel ezelőtti vasúti váróteremre emlékeztetett. Mellette helyezkedett el a konyha, vaslemezből összetákolt tűzhellyel, majd több gazdasági helyiség, konzervekkel és tartós élelmiszerrel megtömve: a következő vízözönt is túlélhetik a tulajdonosok. Volt egy orvosi szoba is, legalábbis első pillantásra annak tűnt. Ám amikor Gropius közelebbről is szemügyre vette a berendezést, félelmetes felfedezést tett: az orvosi berendezések kínzó- és gyilkoló szerkezeteknek bizonyultak. A hordozható EKG, olyan, amilyet a mentőautókban használnak, például nagyfrekvenciás trafóval volt egybeépítve. Az elektródák csatlakoztatásával másodpercek alatt a másvilágra küldhettek vele bárkit. A steril csomagolású műszerek és injekciós tűk egy közepes klinika egyhavi szükségletét fedezték volna, narkotikumból, ópiumszármazékból és veszélyes mérgekből pedig olyan készlet állt rendelkezésre, amellyel egy kisvárosnyi embert el lehetett volna altatni - akár örökre is. CPV! A rovarirtószer felirata néhány tucat száz köbcentis csomagolásról ordított felé. És egy pillanat alatt minden újra megelevenedett: Schlesinger halála, Fichte gyilkos közreműködése a szívátültetéseknél, a klinikák áldozatai, de Luca halála meg Shebáé, és nem utolsósorban amikor őt is ezzel a méreggel fenyegették meg, miután elrabolták. Nem is kétséges - ez összeesküvés. De milyen összefüggés van a CPV-mérgezések és a Jézus mennybemenetelének bizonyítékát keresők ügybuzgalma között? Minden elképzelhető összefüggés tökéletesen ellentmondásosnak, képtelennek és mondvacsináltnak tűnt. És mégis: kell, hogy legyen egy láthatatlan kéz, amely a szálakat mozgatja, valaki, aki csendesen, a háttérben működik, és szó szerint akár hullákon is átgázol. De ki lehet? És mi ennek az egész borzalomnak a megfejtése? Az ilyen pillanatokban azt kívánta, bár soha ne is próbálkozott volna a Schlesinger-ügy felderítésével, inkább hagyta volna az egészet a rendőrségre. Ám ugyanebben a pillanatban egy belső hang határozottan azt súgta neki, közelebb jár a megoldáshoz, mint valaha. Ezen az elhagyott tanyán, amely alighanem pár perverz csuhás menedéke lehetett, itt lett volna a központ? Gropius a fejét csóválta. Elképzelhetetlen! De hátha itt bukkan rá valamilyen nyomra, egy olyan bizonyítékra, ami tovább lendítheti. Közben Rodriguez jutott eszébe, aki első berlini találkozásuk alkalmával valami olyasmit mondott: Az esély a valódi indítékok felderítésére a nullával egyenlő. -Kivel beszélgetsz, Gregor? Gropius felriadt. - Hogy én? - Annyira elmerült a gondolataiba, hogy elkezdett magában beszélni. - Bocsáss meg, csak újra megpróbálok valami rendet teremteni ebben a káoszban. - És sikerül? Gropius nem felelt. Túlságosan zaklatott volt. A félhomályban lebotorkáltak a földszintre, ahol egy irodahelyiséget találtak; egy polc állt a fal mellett, előtte egy régi konyhaasztal szolgált íróasztalként, a szemben lévő falnál egy másik asztal - erre láthatóan csak pakoltak. Ott volt egy jobb napokat látott írógép, egy számítógép, meg egy üzenetrögzítős telefon, amely - a designból kiindulva - minimum húsz éve üzemelt. Merőben szokatlannak tűnt számukra, hogy sem iratrendezők, akták, sem papírok nincsenek az irodában. A polcon egyetlen könyv sem volt, egyedül egy csomag fehér papír állt az asztalon, mintha várná, hogy végre írjanak rá valamit. Úgy látszott, az itt lakók megtették, ami tőlük telt, hogy minden nyomot eltüntessenek. -Érted ezt? - kérdezte Gropius, de nem is várt választ. Francesca a számítógéphez ült. - Szerintem - mondta, miután hevesen verni kezdte a billentyűket - ez az ócskaság még gőzzel működik. Bizalmatlanul követte a kábelt, mely a komputert a telefonhoz csatlakoztatta. Gropius elismerően bólintott: - A derék barátok nem éltek valami fényesen, de két szadomazo-party közben azért felléptek a netre... Francesca őrülten kalapált a régimódi gépen. Gregorral ellentétben ő igen jó kapcsolatokat ápolt a számítógépekkel, és meggyőződéssel mondta: - Ha használták ezt a gépet, akkor nyom is maradt utánuk. Gropius lenyűgözve figyelte. Ő világéletében abban a szerencsés helyzetben volt, hogy az ilyesfajta munkát másra bízhatta. Azt a misztikus képességet, hogy valaki megír egy e-mailt, s elküldi a földgolyó bármely részére, mindig Einstein relativitáselméletével hasonlította össze - ott is egész egyszerű dologról van szó - ha az ember egyszer megérti. -Úgy gondolod, van esély rá, hogy belekukkantsunk a levelezésükbe? - érdeklődött Gregor óvatosan. - Ahogy az irodájukat nézem, attól tartok, az interneten éppoly alaposan eltakarítottak maguk után, mint itt. Francesca nem hagyta abba a munkát, fel sem nézett, úgy válaszolt: - Professore, ön koncentráljon csak a sebészi munkájára, ha javasolhatom. Az elektronikus szerkezetekhez nyilvánvalóan hiányzik önből a szükséges talentum. Itt egyébként csak egy aprócska probléma van... De az is megoldható, ha adsz egy kis időt rá. - És mi lenne az a probléma? Francesca túlságosan el volt mélyülve a munkában, hogy egyből válaszoljon a kérdésre. Hirtelen felnézett, és megismételte: - Csak egy aprócska probléma van. Szükségem lenne a jelszóra, hogy bejussak, és le tudjam tölteni az e-mail-eket. Legalább három, legfeljebb tíz karakter. -Legalább három? - Gropius nem sokáig gondolkozott: - IND. -IND? - Francesca bekalapálta a betűket, inkább csak hogy Gropius kedvében járjon. A következő pillanatban azonban fojtottan felkiáltott. A férfira nézett, majd újra a monitorra meredt. -Mi történt, Francesca? A nő csodálkozva bámult rá. - Honnan tudtad te ezeknek a jelszavát? - Elképzelni sem tudta, hogyan lehetséges ez: az első gondolata az volt, Gropius őt is átvágta, és az ő oldalukon áll. Önkéntelenül a blézer belső zsebéhez nyúlt, ahová a pisztolyt dugta. Gropius észrevette a bizonytalanságát, s halkan megkérdezte: - Ezzel azt akarod mondani, hogy elfogadta a kódot? - Igen, pontosan azt - válaszolt Francesca emelt hangon. -A számítógép szabad utat adott az utolsó tíz napban elküldött és fogadott e-mailekhez. - Amikor azt mondtad, jelszóra van szükség, háromtól tíz betűig, ez a titokzatos rövidítés ugrott be, teljesen önkéntelenül. IND... többször is találkoztam már vele. Münchenben, a hotelszámlát Rodriguez az IND cégnévre szóló hitelkártyával fizette ki. A magyarázat viszonylag hihetően hangzott, de azért ahhoz kevés volt, hogy Francesca kételyeit maradéktalanul eloszlassa. Csak két lehetőség volt: Gropius vagy igazat mond, vagy véletlenül elszólta magát. Végül is egy nagyszerű színész is foghat ki rossz napot. De túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy jobban elmélyüljön Gropiusban: inkább az "Utolsó fogadott üzenet"-re kattintott. Rövid idő múlva olasz nyelvű szövegblokk jött fel. Gropius a homlokát ráncolta. -Mi ez? -Négy napja jött! Francesca mutatóujjával követte a sorokat: "A Magasságos áldása Barcinóból. Akciónk következő színhelye - Milano. Eljárási mód - mint a korábbiaknál. Várjuk a jelentést a teljesítésről. Mert jobb néked, hogy egy vesszen el tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. IND." Francesca és Gropius sokáig némán néztek egymásra. Végül a nő törte meg a csendet: - Mit jelenthet ez? Az egésznek nagyon ájtatos hangzása van. - Ájtatos? - Gropius kényszeredetten vigyorgott. - Szerintem sokkal inkább ördögi! Ha nem tévedek, ez újabb felhívás gyilkosságra, valami szervátültetés során. Mialatt Gropius feljegyezte a szöveget a zsebnaptárába, a pitbull ugatni kezdett az udvaron. Francesca az ablakhoz lépett. A tanya fölött már szürkült az ég. A kutya, mint az őrült rángatta a láncát. Amikor Francesca az útra pillantott, amelyet már elnyelt a félhomály a völgyben, két fényszórót vett észre, amelyek feléjük közeledtek a hegyen fölfelé. -Jön egy autó! Tűnjünk el! - kiáltotta. Kikapcsolta a számítógépet, és felrohantak az emeletre, majd ugyanúgy távoztak, ahogy érkeztek. A leszálló sötétség segítségükre volt a menekülésben. Biztonságos távolságból nézhették, amint négy férfi száll ki egy limuzinból, és eltűnnek a kapu mögött. Aztán a legrövidebb úton indultak vissza oda, ahol Francesca leparkolt. Alig szóltak egymáshoz egy-egy szót. Kimerülve, piszkosan, egy órai sötétben botorkálás után végre elérték az autót. Már Torino felé autóztak, amikor Gropius elővette a noteszét. Újra elolvasta az e-mailt. Aztán ismét a kocsi fényszóróinak kévéit figyelte, amelyek az országúton ide-oda táncoltak, mint langyos júniusi éjszakán a szentjánosbogarak. A rádióból diszkózene szólt, időnként reklám szakította meg a zenét. Mindketten gondolataikba merültek. Francescának továbbra sem fért a fejébe, hogy Gropius a jelszót csak úgy egyszerűen kivágta, mint a huszonegyet. Gropius pedig újra valami összefüggést próbált találni a gyilkosságok és a Názáreti Jézus génmintái között. Távolabb már feltűntek Torino fényei, amikor Francesca hirtelen megjegyezte: - Ha jól emlékszem, az a fura mondat a testtel, amely pokolra kell jusson, Máté evangéliumából való. Gropius az útról Francescára fordította a tekintetét. - Honnan tudod? Francesca nevetett. - Mi, olaszok, eléggé járatosak vagyunk a Bibliában. Nem véletlen, hogy nálunk van a Mindenható földi helytartójának székhelye. Amúgy a jellemző mondatok, mint amilyen ez is, egyszerűen megragadnak az ember agyában. De ha akarod, felhívhatom Don Robertot. Kívülről fújja mind a négy evangélistát. - Sokkal inkább érdekelne az, honnan küldték a Mindenható áldását... vagy hogy ki az e-mail feladója. Barcino... olyan, mint egy olasz városnév. Francesca a fejét csóválta. - Sohasem hallottam ilyen városról! Gropius valamit válaszolt volna, de Francesca leintette. Felhangosította a rádiót, ahol épp az esti hírek következtek. Gregor nem értette a híreket, amiket a bemondó felolvasott. Francesca azonban az egyik után elsápadt. Alig tette ki a pontot a hírolvasó, kikapcsolta a rádiót. - A milanói klinikán - kezdte szaggatottan - egy beteget szervátültetés közben megöltek, feltehetően méreginjekcióval. A rendőrség a kórház személyzete között kutat a tettes után, és külön nyomozócsoportot hoztak létre. Elérték a város szélét. Az út szélén álló ostorlámpák szabályos távolságokban éles fényt szórtak a kocsi belsejébe. Gropius még mindig kinyitva tartotta a kezében a noteszét. Amikor lehajtotta a fejét, egy fénykéve épp az írásra esett: "Akciónk legközelebbi célja - Milano." Egy pillanatra elakadt a lélegzete. 16. FEJEZET Másnap reggel Gropius rosszkedvűen lépett be a Le Meridien szálló éttermébe. Épp olyan rosszul aludt, mint az előző napokon. Este sietősen váltak el, miután Francesca letette őt a hotel előtt. Dél körűlire beszélték meg, hogy hívják egymást. Gondolataiba mélyedve ült le egy szabad asztalhoz, tejeskávét rendelt, a svédasztalról két kiflit és lekvárt vett el - a szokásost. Kedvetlenül rágcsálta a kiflit, és a reggeliző vendégeket fürkészte, amikor egy elegáns, feketébe öltözött úr lépett az asztalához, és barátságosan jó reggelt kívánt. A férfi németül beszélt, olasz akcentussal, és majd' két méter magas volt. - Crucitti - mutatkozott be könnyed meghajlással. - Megengedi, hogy leüljek? Szívesebben maradt volna egyedül, de nem akart udvariatlan lenni, s egy invitáló mozdulat kíséretében azt mondta: - Kérem, foglaljon helyet, signore, a nevem Gropius. - Tudom - jegyezte meg mosolyogva Crucitti. - Tudom. Gropius zavartan nézett rá, és nem volt egészen biztos benne, hogy jól hallotta-e. A másik azonban folytatta: - Ön nem ismer engem, Professore, de mi annál jobban ismerjük önt! -Hogy értsem ezt? Mit ért azon, hogy mi? Crucitti a szemét forgatta. - A római Kúria - mondta végül. Hangja szemrehányóan csengett, mintha mindenkinek kötelező lenne tudnia, honnan jött. - Ezt azért kicsit alaposabban ki kell fejtenie - jegyezte meg érdeklődve Gropius. - Lehet, hogy meglepem, ha közlöm önnel, hogy akkor fordítottam hátat az önök cégének, amikor az egyházi adóm annyi lett, amennyiből saját püspököt tarthattam volna. - Ennek az ügyhöz semmi köze - Crudtti úgy mosolygott, mint aki vadalmába harapott. - Remélem, elégedett volt Felici ügyvéd úr munkájával, Professore! Gropius érezte, ahogy kifut a vér az arcából. A helyzet nem is lehetett volna groteszkebb. Olyan bizonyíték nyomára bukkant, amely kibillenthetné sarkából a Kúriát és a Vatikánt - erre épp ezek küldenek neki egy sztárügyvédet, aki kihozza a vizsgálati fogságból. A fejét csóválta, s hitetlenkedve kérdezte: - Azt akarja mondani, hogy épp a római Kúria szállt síkra a szabadon bocsátásomért? Crucitti újra felöltötte álszent mosolyát, és kenetteljesen válaszolta: - Az egyház mindig az ártatlanok oldalán áll. Tudjuk, hogy nem ön Sheba Yadin gyilkosa. - Biztos ebben, Signore? -Ha nem gond, mondja inkább, hogy Monsignore! De hogy a kérdésére válaszoljak: igen, egészen biztos vagyok benne. -Akkor engedjen meg most nekem egy kérdést, Monsignore: mit akar tőlem tulajdonképpen? Crucitti kávét rendelt, majd azt válaszolta: - Hallott már a milanói klinikán történt gyilkosságról? - Természetesen. És bármennyire is sajnálom a pácienst, az eset nekem kapóra jött. Újabb bizonyítéka ártatlanságomnak. Egy bűnszövetkezetről van szó, amely olyan okból gyilkol, amit ebben a pillanatban még nem ismerünk. Minden alapot nélkülöz tehát, hogy orvosokat tegyenek felelőssé ezekért a gyilkosságokért. Hónapok óta semmi mással nem foglalkozom, csak a saját szakmai hírnevem helyreállításával! - Nagyon is érthető, Professore! Mégis: nem ment túl messzire a nyomozásával? A vesztébe rohan: az a szervezet magát is könnyen bedarálhatja! - Monsignore, kockázat nélkül nincs üzlet; de amint látja, egyelőre élek, és egészen biztos vagyok benne, egy darabig ez még így is marad. - Bárhogyan is gondolja, engem azzal bíztak meg, hogy a következőt közöljem önnel: a Vatikán érdekében áll, hogy amit megtud, bármi legyen is az, ne a rendőrséggel, hanem a római Kúriával közölje. Ez az oka annak, hogy igyekeztünk az ön rácsok mögött töltött idejét annyira lerövidíteni, amennyire csak lehetséges volt. -Túlságosan is kegyesek hozzám - folytatta Gropius gúnyosan, a Monsignore stílusában -, tényleg nagyon jóságosak, biztos lehet azonban benne, hogy az önök felebaráti segítsége nélkül is hamarosan szabadlábra helyeztek volna. Ha jól veszem ki a szavaiból, önök most kérnének tőlem valamit cserébe. Crucitti színpadiasan felhúzta a vállát. Mint testületének legtöbb tagja, Monsignore is csapnivaló színész volt. - Kérnénk? - Úgy tett, mint aki megbotránkozik: - Már az apostol is azt mondja, aki a legkisebbnek csak egy pohár vizet nyújt, nem vár majd jutalmat érte. - Vagyis? - Ez a mi olvasatunkban azt jelenti, hogy mi sem kérünk ellenszolgáltatást, Professore. Éspedig azért nem, mert biztosak vagyunk abban, hogy magától is kellőképp hálásnak fog mutatkozni. Ez a pofátlanság egy pillanatra elnémította Gropiust. De nem kerülte el a figyelmét, hogy Crucitti folyamatosan bizonytalanul pislog körbe, mintha követnék, vagy kellemetlen lenne neki, hogy együtt láthatják őket. A Monsignore végül egy hajtásra kiitta a kávéját, amelybe sem cukrot, sem tejet nem tett, és azt mondta: - Olyan szép ez a mai reggel. Mit szólna egy kis sétához? Menet közben sokkal könnyebb beszélgetni. Ráadásul ön is tudja, hogy a falnak is füle van. Gropius majdnem kimondta, mekkora kedve van egy kis egyházi andalgáshoz - aztán győzött a kíváncsisága, és ráébredt, hogy az sem mindennapi lehetőség, hogy a római Kúria küldöttével beszélgethet. Egyébként sem volt különösebb dolga délelőtt, így végül azt válaszolta: - Miért is ne, Monsignore, menjünk csak! A Via Nizza - a Meridien hotel a 262-es házszámot viselte - nem tartozik épp Torino legcsinosabb utcái közé. Gropius és Crucitti a belváros felé indultak. Kezüket hátul összefonva, egy darabig hallgatva mentek egymás mellett. Gropiusnak semmi kedve nem volt időjárásról és hasonló magasröptű témákról fecserészni. Hirtelen, mintha csak összerendezte volna gondolatait, megszólalt a Monsignore: - Ne kábítsuk egymást, Professore! Mindketten jól tudjuk, miről van szó. Gyerekes dolog lenne, ha tovább kerülgetnénk a forró kását. Gropiusnak fogalma sem volt, mire célozhat a Monsignore. De mit válaszoljon? Elhatározta, nem tiltakozik. - Bölcs gondolat - jegyezte meg semmitmondóan. A széles sugárútról a reggeli csúcsforgalom zaja áradt, egy teherautó fekete füstöt prüszkölt az arcukba. - Nem titok -folytatta Crucitti -, hogy a Vatikán kész lenne sok pénzt fizetni azért, hogy a Schlesinger birtokában lévő Golgota-aktát megszerezze. És ahogy ön is pontosan tudja, nem csak mi érdeklődünk iránta. Ez persze emeli az árat, nyilvánvaló. Gropiusnak ezer gondolat futott át az agyán. Az utóbbi hónapokban felállított remek elméleteinek csinos épületei vészesen inogtak, tények hullottak a tetőről. Azért megpróbálta megőrizni a nyugalmát. - Úgy hiszi, hogy Schlesinger aktája nálam van? - vette fel a beszélgetés fonalát. Crucitti egykedvűen válaszolta: - Nem vártam, hogy véletlenül elkottyantja a rejtekhelyét. Feltehetően régen tisztában van vele, hogy figyeljük, ami mellesleg nem egyszerű vállalkozás, mivel az embereinknek a másik oldallal is viaskodnia kell... azok ránk is figyelnek. Meg kell dicsérnem, Professore. Ön fölöttébb ügyesen lavírozik. A CIA elégedett lenne a munkájával, ha sikerülne beszervezniük. - A Monsignore jót nevetett a saját poénján. Gropiusban csak egy kérdés motoszkált: vajon a Monsignore blöfföl, hogy provokálja? Aztán csúfondárosan így szólt: - Monsignore, nem igazán értem, miért csinálnak ekkora ügyet abból a halotti lepelből. Ha valaki, hát önök aztán tudják, hogy középkori hamisítványról van szó. Ha bármilyen vizsgálat ebből a tárgyból vett mintára hivatkozik, az semmit se bizonyít. Miért hát ez a nagy izgalom? Crucitti megállt, és oldalról méregette Gropiust: - Professore, ön intelligens ember. Nem áll jól önnek, hogy hülyének tetteti magát. Mintha nem tudná, hogy mi nem arról a lepelről beszélünk, amit a torinói dómban őriznek. - Vagy úgy - válaszolta Gropius csípősen, és továbbindult. A Monsignore már nem is volt olyan biztos benne, komolyan vegye-e a professzor tudatlanságát, vagy Gropius csak megjátssza magát. Végül azt válaszolta: - Tudom, hogy ön ugyan nem régész, mint Schlesinger volt, mindenesetre jó ideje foglalkozik ezzel a problémával. És úgy tudjuk, ön nem csak Schlesinger tárgyi bizonyítékát birtokolja, hanem az ahhoz társuló ismereteket is. Miért bohóckodik akkor? - Amit mond, hízelgő rám nézve, Monsignore; de csak néhány hónapom volt rá, hogy áttekintsem az anyagot, míg Schlesingernek egy fél élet állt rendelkezésére. Természetesen tudom, miről van szó, de a részletek tekintetében... Crucitti mélyet lélegzett, és lassan, az orrán át fújta ki a levegőt. - Akkoriban, 1987-ben, amikor betörtek a torinói dómba, és Urunk halotti leplének egy darabját ellopták, kaotikus állapotok jellemezték a Kúriát. Ma már nyugodtan kimondhatom: a bíboros államtitkár, Paolo Calvi elődje nem volt méltó a helyére. Nem ismerte fel azt a veszélyt, amely az anyagdarab látszólag jelentéktelen eltulajdonítása miatt keletkezett. Még akkor sem vették elég komolyan, amikor Schlesinger a Vatikánban kihallgatást kért, és azt állította, tudományos bizonyítékot tudna szolgáltatni, hogy Jézus urunk semmiképpen sem ment fel a mennyekbe. Vonakodtak elfogadni a követelését. Kétségtelen, Schlesinger zsarolt minket, de hát mi tízmillió a lehetséges következményekhez képest! Ahogy az várható volt, rövidesen jelentkezett valaki, aki hajlandó volt Schlesinger titkáért tízmilliót az asztalra tenni: a titokzatos ismeretlen - kezdetben nem tudtuk, ki lehet - mindenesetre elég okos volt ahhoz, hogy a Kúriától minden évben bevasalja azt a tízmilliót. A hallgatása bérleti díját. Amikor Őszentsége erről tudomást szerzett, először hétnapos, szünet nélküli imádkozásba merült, ami közben megvilágosodott, a bíboros államtitkárt Paolo Calvira cserélte, aki viszont engem választott munkatársául. Szerényen megjegyezhetem: nekem támadt az az ötletem, hogy a halotti leplet - amely minden kétséget kizáróan az eredeti volt, s amelybe a mi Urunkat fektették - cseréljék ki egy későbbi, a középkorból származó hamisítványra, s a következő évben ezt adjuk oda tudományos vizsgálat céljaira. Az 1988-ban általánosan elterjedt eredménytől reméltem, hogy mindenfajta zsarolásnak gátat szab majd. De tévedtem. Gropius hallgatott. Nem igazán tudott volna hozzászólni. Hogy a bíboros államtitkár titkára beavatja ebbe a sötét titokba, az oly abszurdnak tűnt előtte, hogy kezdett kételkedni a saját épelméjűségében. Bár Crucitti története illeszkedett a már ismert tényekhez, mégis egy sereg újabb kérdést vetett fel. Mindenekelőtt is azt: miért meséli el neki mindezt Crucitti? A Monsignore hirtelen elhallgatott. Járás közben maga elé nézett, s közben úgy mozgott az állkapcsa, mintha ízekre akarná harapni a szavakat, amik a nyelvére tolulnak. Az orrán izzadságcseppek gyöngyöztek - így lázba hozta a saját története. Végül azt mondta: - De minek is fecsegek ennyit? Hiszen ön ezt már mind jól tudja. - Nos, nagyjából. Messze sem vagyok olyan jól informált, mint hiszi. Most mindenesetre kissé tisztábban látok. Ám az elmondottak ellenére is sok nyitott kérdés marad. Például: kinek a lelkiismeretét terheli Schlesinger, de Luca és Sheba Yadin halála? - Gropius átható tekintetet vetett Crucittira. A Monsignore egy pillanatra zavarba jött, de villámgyorsan visszanyerte a nyugalmát, és magabiztosan válaszolt: - Az Úr bocsássa meg bűnös gondolatait! A római Kúriát gyanúsítani, hogy egy gyilkosságsorozat megbízója, ez mégis csak elképesztő lenne, Professore! - Úgy gondolja? Mindenesetre mindhárom áldozat kapcsolatban állt a Názáreti Jézus titkának felfedezésével. Hogy másképp fogalmazzak: immár három beavatottal kevesebb él. - Professore! - emelte meg a hangját Crucitti. - Ha a Vatikánnak valóban érdekében állna, hogy a titok ismerőit félreállítsa, akkor ön - már megbocsásson, hogy ezt ilyen nyíltan kimondom - a lista élén állna, és engem nem bíztak volna meg azzal, hogy komolyan alkudozzak önnel. -Téved, Monsignore! Amíg a Golgota-akta nálam van, a hajam szála sem görbülhet. Ezt biztosan tudom. Mert joggal tarthatnak tőle, hogy a meggyilkolásom olyan folyamatot indítana be, melynek végén világméretű botrány robban ki. -Professore! Ilyesmire még gondolni sem szabad! Ez az emberiség egyharmada számára jelentene katasztrófát! - Kétségkívül. De azért a gondolatban, hogy kicsit beletúrhatnánk a hittudomány dolgába, van valami roppant csábító. Crucitti szemmel láthatóan nagyon ideges lett. - Ezt egyszerűen nem teheti meg! - kiáltotta magából kikelve. - El akarja venni kétmilliárd ember összes reménységét? Gondolja csak meg: mindannyiunkat csak a remény éltet. A szerencse reménye, a szeretet reménye, a gazdagság, hatalom és a befolyás reménye, az örök élet reménye. Gropius némán bólintott. Aztán így folytatta: - De ha nem a Kúria áll a gyilkosságok mögött, akkor vajon ki? A mondat közepén vette észre, hogy egy limuzin tisztes távolságból követi őket. Egy pillanat alatt nyugtalanság fogta el. Anno, Berlinben, ahol az egész kezdődött, ugyanígy lopakodott mögötte egy sötét limuzin a hotel felé menet. Hideg veríték csurgott a hátán, a félelem a szíve felé kúszott - jeges szorítást érzett a mellkasában. -Kérdezze csak meg a másik oldalt is - hallotta Crucitti válaszát, aki most újra magabiztosnak és szenvtelennek tűnt. Gropius zavartan kérdezett vissza: - És melyik a másik oldal? A Monsignore hallgatott. Néhány lépés után megjegyezte: - Már így is túl sokat mondtam. Fontolja meg az ajánlatunkat. Akármennyit mondanak, mi biztosan többet ajánlunk. Itt a névjegyem. Bármikor hívhat. Laudetur Jesus Christus! Gropius a kezében lévő névjegyet bámulta. Ezt a röpke pillanatot használta ki Crucitti, hogy beszálljon a fekete autóba, mely addigra már az úttest szélén várta. Teljes gázzal lódult meg az autó - a legújabb típusú Mercedes - a belváros irányába. Amikor visszatért a hotelbe, Francesca várt rá. Mindkét kezével gyengéden kulcsolta át a férfi jobb kezét: - Gregor! Hála Istennek! Már próbáltalak hívni. Amikor nem vetted fel, aggódni kezdtem. Bepánikoltam, és iderohantam - amilyen gyorsan csak tudtam. Francesca elfordította a fejét, de Gregor látta, hogy könnyes a szeme. Nemrég még el sem tudta volna képzelni, hogy ilyennek is láthatja. Francesca mindig olyan önálló és magabiztos volt, néha szinte nagyképűen viselkedett. Gropius kezdetben hűvös és - ha csak az első találkozásukra gondolt - különlegesen talpraesett nőnek tartotta. Csak az utóbbi időben tűnt fel neki, hogy Francesca vele szemben más. - Ha egy kicsit visszakaphatnám a jobb kezem - mondta nevetve. Francesca, aki még mindig átkulcsolva tartotta Gregor kezét, most elengedte, és azt mondta: - Azok után, ami tegnap történt velünk, igazán meg kell értened. Annyira aggódtam, hogy valami bajod esett. Alig pár perce még a Vatikán követével társalgott - Gregor-nak most nagyon jólesett Francesca gyöngédsége: szó szerint kiborította a váratlan találkozás. De nem az a típus volt, aki ezt bevallja egy nőnek. Ezért azt mondta, látszólag higgadtan, mintha pár perce nem is neki folyt volna a hátán a veríték a félelemtől: - Ó, semmi különös, csak váratlan vendégem akadt a reggelinél, aztán sétáltunk egy kicsit. Francesca átható pillantást vetett Gropiusra. Nagyon is jól sejtette, hogy a látogatás összefüggésben áll az előző nappal: Gropius kitalálta a gondolatát. A fejét ingatta: - Soha nem találnád ki, ki volt - mondta, aztán a megfejtést is hozzátette. -A római Kúria küldötte - azzal átadta Francescának Crucitti névjegyét. "Monsignore Antonio Crucitti" állt rajta finoman metszett betűkkel, alatta három telefonszám. - És mit akart a Monsignore? - A Golgota-aktát. -Na most rögtön elmondod szépen, mi van abban az aktában! Gropius fancsali képet vágott: - Azt őszintén szólva én sem tudom pontosan. Valószínűleg olyan bizonyítékok, amik azt támasztják alá, hogy Jézust Jeruzsálemben eltemették, és nem ment a mennybe, mint az egyház tanítja. Eddig azt hittem, Schlesinger eladta ezt a dokumentumot. Mi másért érkezhetett volna a tízmillió a titkos számlára? Mindenesetre egy dolog biztos: a Kúriának nem adta el. Crucitti úgy tudja, az én birtokomban van a dokumentum, és többet ajánlott, mint a "másik oldal" - bárkiket is értett ez alatt. - Ez úgy hangzik, mintha a Vatikánnak lenne valami hasonlóan gigantikus ellenfele. -Nem csak úgy hangzik: van is. A Vatikánt - ezt a Monsignore őszintén elmondta - egy szervezet zsarolja. Hogy ki mozgatja a szálakat, arról nem akart nyilatkozni. Szerintem Rodriguez társasága lehet. Nem tudom, egyáltalán nem tudom már, mit gondoljak... Francesca kézen fogta Gregort, és magával húzta a hall hátsó traktusába. Az indulók és érkezők, kísérőik és a hordárok folyamatos nyüzsgésétől - amitől a szálloda hallja leginkább egy vásárcsarnokra emlékeztetett - távol azt mondta: - Emlékszel az e-mail szövegére a tanyán? - Természetesen - Gropius előhúzta noteszét a zakója zsebéből. - Többször is elolvastam, és biztos vagyok benne, hogy annak a gyilkosságnak az előkészítéséről van benne szó, amit a milanói klinikán követtek el. - Nem megyünk el a rendőrségre? - Egyelőre nem. Artoli felügyelő úgyse hinné el, milyen körülmények között bukkantunk rá azon a tanyán - és ha őszinte akarok lenni, ezt meg is értem. Talán majd később. Francesca bólintott. A noteszbe jegyzett szöveget nézte. - Beszéltem Roberto atyával. Okos ember, kapásból tudta, hogy a bibliai idézet Máté evangéliumában, az ötödik rész 29. versében található. És ami a Magasságos áldását illeti Barcinóból - nos, ott Barcelonáról van szó, merthogy Barcino Barcelona latin neve. Gropius bénultan állt. - Hát persze! Hogy az istenben nem jöttem rá erre már előbb! - fakadt ki. Most már biztosan tudta, közelebb van a célhoz, mint valaha. Feladni? Már szóba se jöhetett. Rodriguez címe is nála van - lassan kész a puzzle. - Látom az orrod hegyén - mondta mókázva Francesca -, Barcelonába fogsz utazni. Elviszel? Gregor átölelte Francescát, hosszan nézett rá, aztán halkan azt mondta: - Tudod, milyen veszélyesek ezek az emberek... nem akarnálak ok nélkül semminek kitenni. Még ma Münchenbe repülök, magamhoz veszek pár váltás ruhát, és holnap az első géppel Barcelonába megyek. Ha két napig nem kapnál hírt felőlem, értesítsd a rendőrséget. - És a boríték a hotel trezorjában? - Azt magammal viszem. Lehet, hogy semmit nem ér, ha Signora Selvini tényleg egy hamisítványt sózott ránk, de sohasem lehet tudni. Az is megeshet, hogy jól jön valamikor. Francesca hevesen átkarolta, mintha attól félne, hogy örökre elveszíti. Pillanatokra mindketten érezték a másik testének melegét. Ha nem is látszott talán, Gregor már rég tudta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszatér ehhez a nőhöz. - Legalább a repülőtérre kivihetlek? - kérdezte Francesca. Gropius bólintott. 17. FEJEZET Barcelona. Sokak szerint a világ egyik legszebb városa. Gropius azt kívánta, bárcsak kellemesebb körülmények között ismerhetné meg. Világot járt ember volt, de Barcelonát még sosem látta. Tulajdonképpen elég sokat mulasztott - gondolta a félórás út közben, az El Prat reptérről a Plaza Catalunya felé menet, amely a központban található; aztán a város csodái helyett újra az ellenszenves papra, Ramon Rodriguezre terelődtek a gondolatai. Meg kell találnia, mi több, kinyomozni, kinek dolgozik, kik a megbízói. Mert hogy Rodriguez nem magányos farkas, hogy egy veszélyes szervezet áll mögötte, amely szó szerint hullákon gázol át, ha kell, ebben Gropius időközben egészen biztos lett. Az egyetlen kiindulópontja a cetli volt a címmel: Carrer Caralt 17; nem valami sok, hogy egy egész Európára kiterjedő összeesküvés nyomára bukkanjon. Az elmúlt négy hónapban Gropius zsaruszimata egészen kifinomult - soha nem hitte volna, hogy érzéke van a nyomozáshoz. Már rég kiderült számára, hogy ő - eredeti feltételezésével ellentétben - közel sem főszereplője ennek a mocskos drámának; nem, ő csak úgy belecsöppent ebbe a történetbe. A nagy játékosok nem sokat törődtek vele, az ő életét viszont alaposan felkavarták a történtek. A klinika vezetősége levélben szólította fel, hogy március elsején álljon újra munkába - az eset végleges tisztázásig ideiglenes munkaviszonyban, ahogy fogalmaztak; Gropius ezt azzal utasította vissza, hogy csak akkor foglalhatja el újra a helyét, ha mindenfajta kétely eloszlik a felelősségével kapcsolatban, és teljes mértékben bebizonyosodik az ártatlansága. Gropius kollégáját, Fichtét - miután Párizsban elfogták -Veronique-kal együtt átadták a német hatóságoknak, később teljes körű beismerő vallomást tett. Azt határozottan tagadta, hogy bármi köze lenne Schlesinger halálához, és a többi gyilkossághoz. Gropius számára már csak ezért sem volt kérdéses, hogy folytatja a magánnyomozást. Mintha egy folyó sodrásába került volna: a történések foglya volt. És még ha elhatározta volna is, hogy felhagy a nyomozással: esélye sem volt rá. Belső kényszer űzte ellenállhatatlanul a bűntény felderítésére, amelyről immár biztosan tudta, összeesküvés, messzire nyúló csápokkal. A Plaza de Catalunya közvetlen közelében, a Ducs de Bergera hotelban szállt meg, egy festői épületben, melyben a hall és a lépcsőfeljáró is szecessziós stílusban épült. A barátságos pultos hölgy - olyannyira spanyolosan nézett ki, hogy csak Carmennak hívhatták, bár ezt valószínűleg temperamentumosan visszautasította volna azzal, hogy ő nem Carmen, hanem katalán - panorámás szobát ajánlott, és ez remek választásnak bizonyult. Gropius rövidesen elterpeszkedett a kényelmes, szürke, jól párnázott székben, és azon gondolkozott, hogyan fedhetné fel Ramon Rodriguez titkát. Természetesen félt - kár lenne tagadni. Nagyon is jól tudta, mire képesek Rodriguez és az emberei, és azzal is tisztában volt, hogy ezek a bulldogok mindig akkor és ott bukkannak fel, amikor és ahol a legkevésbé várná az ember. Abban reménykedett, hogy épp itt, az oroszlán barlangjában, a legkevésbé számítanak a felbukkanására. Biztos, ami biztos, nem közvetlen járattal repült Barcelonába: tett egy kitérőt Genfbe, ahol jegyet váltott a barcelonai járatra - mintha csak ott jutott volna eszébe, hogy tulajdonképpen Spanyolországba is el kell mennie. Egy - igaz, könnyen orvosolható - gondja volt: egy szót sem beszélt spanyolul, pontosabban, ami ebben a városban még nélkülözhetetlenebb, katalánul. A barátságos hölgy javaslatára a Plaza de Catalunyán lévő idegenforgalmi hivatalhoz fordult, és németül is beszélő idegenvezetőt kért. Alig egy óra múlva épp elszenderedett egy kicsit, amikor csengett a telefon, s egy fiatalos hang - kitűnő németséggel - jelentkezett: - Bon dia! A nevem Maria-Elena Rivas, én leszek az idegenvezetője Barcelonában. A hallban várom. Meg fog ismerni, piros ruhában vagyok. És valóban: Maria-Elenát nem lehetett nem észrevenni. Először is a feltűnő, piros kosztüm miatt - másrészt mert istentelenül csinos volt. A korát nehéz lett volna megsaccolni, úgy huszonnégy körül járhatott. Gregor kérdésére, honnan tud olyan jól németül, azt válaszolta, hogy német szakos, de még sohasem járt Németországban. Gropius sokat töprengett már rajta, hogyan avassa be az idegenvezetőt a tervébe anélkül, hogy teljesen kiadná magát. Mivel azonban Maria-Elena semmit sem kérdezett, egyelőre annyiban hagyta a dolgot. - Hát, nem valami úri negyed - mondta a nő, amikor Gropius Rodriguez címét említette, és bocsánatkérően fűzte hozzá: - Remélem, nem bántottam meg vele. Gropius mosolygott. - Nem a barátomat keresem! Mondhatnám, épp ellenkezőleg, érti? A lány a száját csücsörítette, és jelentőségteljesen csak annyit mondott: - Ó! - Vagyis értette. A Carrel Caralt a város nyugati peremén terült el. Mária azt javasolta, metróval és gyorsvasúttal menjenek, így lényegesen hamarabb ott lehetnek bármilyen taxinál. Gropius beleegyezett. A Plaza Catalunyától az 1-es metróval mentek a Plaza Santsig, ahol átszálltak az 5-ös gyorsvasútra, Carnella felé. Aztán, jó néhány megálló után, ahol a házak egyre lerobbantabbak lettek, kiszálltak. Tíz percig gyalogoltak, olyan utcákon vágva át, melyeket sittes konténerek és autóroncsok szegélyeztek. Aztán elérték a keresett utcát. A házak minimum százévesek voltak, mindenesetre úgy néztek ki, némelyik körbeállványozva, mások teljesen lakatlannak látszottak: talán bontásra vártak. Néhány siheder FC Barcelona-mezben rúgta a bőrt az utcán, lármájukat visszhangozták és felerősítették a négyemeletes házak. - Pot ajudarme, sisplau? - kiáltott oda Maria-Elena a fiúknak. - Tudnátok segíteni nekünk? A srácok körbevették az idegeneket, és megvetően méregették őket. Gropius nem érezte valami jól magát. Titkon elkezdte összeszedegetni az aprópénzét, ami a zsebében volt, közben eszébe jutott, hogy nincs nála a telefonszám, amivel vész esetén a hitelkártyáját zárolni tudja. És akkor valami nagyon különös történt. Alig ejtette ki a házszámot, a tizenhetet az idegenvezető, a suhancok - mintegy vezényszóra - hátat fordítottak, csak egy, a legfiatalabb mutatott egy keskeny épületre, kitört ablakokkal, elszenesedett külső homlokzattal. Gropius és Maria-Elena ledermedt. Mindketten kérdőn meredtek a másikra. Az utcában néma csend lett. Az ifjú focistákat mintha a föld nyelte volna el. Amikor Gropius közelebb ment a kiégett épülethez, a bejárat fölött meglátta a 17. számot. Az épület, a külseje legalábbis azt mutatta, már évekkel korábban kiégett, buldózerre várt. - Elképzelhető, hogy az ön ellenségének más ellenségei is voltak? - kérdezte Maria-Elena, aki elsőnek ocsúdott a meglepetésből. - Úgy gondolja, valaki felgyújtotta? A lány elfordította a fejét. - A srácok reakciója elég különös volt, nem? Gropiusra valahogy fenyegetően hatott az utca - meg nem tudta volna mondani, miért. Bárhová nézett, úgy tűnt, mintha kíváncsi arcok tűnnének el a homályos ablakok és szürke függönyök mögött. Csak egy feketébe öltözött, idős nő nem csinált titkot a kíváncsiságából: a szemközti ház egyik nyitott ablakából figyelte minden lépésüket. -Maguk kit keresnek? - ordított ki végül. - Nem ismeri Ramon Rodriguezt? - kérdezte Maria-Elena. - Itt lakott, ebben a házban. Az idős nő közölte, sosem hallott róla, pedig ő több mint harminc éve itt lakik. A ház pedig leégett, állítólag gyújtogatás volt, a lakók elköltöztek. Aztán olyan erővel vágta be az ablakot, hogy Gregor azt hitte, a kerettel együtt törik ki az üveg. - Sajnálom, hogy nem volt szerencsénk - mondta a lány, amikor újra a gyorsvasúton ültek. - De Barcelonában legalább olyan nehéz Ramon Rodriguezt megtalálni, mint Münchenben mondjuk Peter Müllert. Nem túl ritka név, nyilván érti. Micsoda balek volt: simán megette, hogy Rodriguez a müncheni hotelben az igazi címét adta meg. Gropius elcsigázva tért vissza a szállodába. Nehezen tudott túllépni rajta, hogy Rodriguez így átverte. Hogy megnyugodjon kicsit, felhívta Francescát. Sürgősen szüksége volt rá, hogy hallja a hangját. Tulajdonképpen azt akarta bevallani a nőnek, mennyire hiányzik, milyen fontos neki; aztán mégis inkább a Rodriguez utáni kutatást mesélte el, a legapróbb részletekig. Azt sem hallgatta el, hogy csúnyán megvezették. Francesca nagy türelemmel hallgatta. Amikor a férfi végre befejezte, csak annyit mondott: - A kikötőben kell keresned... - Nem is rossz ötlet - jegyezte meg Gropius szórakozottan. - Ez nemcsak ötlet! - válaszolta Francesca. - Valamit el kell mondanom. -Rajta! - mondta Gropius. -Amikor a tanyán voltunk, és azt a titokzatos barcelonai e-mailt böngésztük, aztán el kellett tűnnünk, valamit magammal vittem: a kazettát az üzenetrögzítőből. El is felejtettem mondani. -És meghallgattad már? - Igen. Eleinte nem mentem vele sokra: csak egy izgatott, spanyolul beszélő ember hangját lehetett hallani. De ahogy többször is meghallgattam a kazettát, egyre erősödött bennem a gyanú, hogy Rodriguez hangja lehet. Don Roberto, akinek megmutattam a felvételt, úgy vélte, a szöveg nem spanyol, hanem katalán. Szó szerint ezt mondja, aki beszél: "Gerardo, ezek kinyírnak engem! Kérlek, vigyél ki innen! In nom..." Aztán az utolsó szavak már kivehetetlenek. Utána valaki más hangja hallható, és a beszéd hirtelen véget ér. Az egész olyan, mint egy segélykiáltás, a háttérben egy hajókürt és sirályok vijjogása hallható. Gregor hallgatott. Sokáig nem tudott megszólalni: nehezére esett felfogni, amit hallott. Igazi háromismeretlenes egyenlet: nem tudni, ki telefonált, még kevésbé, hogy kit akart elérni, s hogy mi is történt tulajdonképpen, azt is csak találgathatták. - És biztos vagy benne, hogy Rodriguez hangját hallottad? - kérdezte végül. - Biztos... fogjuk rá. Mondom, csak többszöri meghallgatás után ismertem fel. -És azt miből gondolod, hogy Barcelonából telefonált? - Hát ez tényleg csak feltevés, de azért nem teljesen alaptalan: Rodriguez - Don Roberto csak tudja - katalánul beszélt, márpedig így csak hatmillió ember beszél, többek között Andorrában, Szardínián, Algheróban, a Baleár-szigeteken, meg Perpignon és Alicante határán, mindenekelőtt azonban Barcelonában. És mivel a gyilkosságra buzdító e-mail Barcelonából jött, szerintem a hívás is - legalábbis nem zárnám ki a lehetőségét. -Okos kislány, megdicsérlek! Hozd ki az ellenőrződ... - Ó, köszönöm, tanár bácsi! Boldog vagyok, ha bármiben segítségére lehetek. Ha előbb nem, hát most aztán leesett az ejtőernyős tantusz Gropiusnál: Francesca itt, Barcelonában valóban nélkülözhetetlen segítsége lehetne. Különben is: már három napja nem látta, és valósággal elvonási tünetei voltak. Ideje lenne belátni tán - gondolta -, hogy a kezdeti csatározás már réges-rég mély vonzalommá nemesült... -Bár magammal hoztalak volna! - mondta váratlanul. - Csak nem hiányzom? - Mi van, ha nemmel válaszolok? - Egyelőre semmi. De legközelebb gyanús körülmények között megfulladsz - méghozzá a két gyönge kezecskémtől. Ha akarod, holnap az első géppel Barcelonába mehetek. -Tényleg megtennéd? Ráérsz egyáltalán? -Ugyan már! Az embernek arra van ideje, amire akarja. Én pedig szeretlek! - azzal letette a kagylót. Gropius kicsivel később már azon gondolkozott, mi lesz a következő lépés - aztán eszébe jutott, milyen ostobán viselkedett Francescával: "bár magammal hoztalak volna", mondta neki, mire Francesca egyszerűen csak azt válaszolta: "szeretlek!" - ő meg hallgatott, mint a hal. Miért nem tud átlépni végre a saját árnyékán? Miért esik olyan nehezére szabad folyást engedni az érzéseinek? Másnap reggel Gropius épp megfürdött, köntösben állt az ablak előtt, hogy a napfényben úszó város látványában gyönyörködjön, amikor megszólalt a telefon. Francesca volt. - Jó reggelt, itt a pajkos telefonébresztő. Ön kért riasztást? Gropius elnevette magát. Túl álmos volt még, hogy valami frappáns választ adjon, így hát csak megkérdezte: - Hát te hol bujkálsz? -Várj csak, megnézem, hátha ki van írva valami... igen... itt vagyok az El Prat repülőtéren, Barcelonában. - Micsoda? - Ötkor keltem. Csak ez az egy közvetlen járat volt. Most meg itt vagyok. -Én meg még föl se ébredtem rendesen. Francesca nevetett: - Tudod, mit mondott Napóleon: Négy órát alszik a férfi, ötöt az asszony, hatot az idióta. - És mi jön az idióta után? - Ebbe nem szeretnék bővebben belemenni. Különösen nem ilyen szép napon, mint a mai. -Indulok érted! - kiáltotta Gropius feléledve. - Nem kell. A csomagom már a taxiban. Mi a neve a szállodának? -Ducs de Bergara, a Bergara utcában, a Catalunya tér szomszédságában. -Fél órán belül ott vagyok! Csók! Mielőtt bármit mondhatott volna, Francesca letette. Az asszony határozottsága, az a magától értetődő egyszerűség, ahogy a terveit megvalósította, újra és újra meglepte. Nem több, nem kevesebb: éppen letelt a harminc perc, amikor a taxi Francescával begurult a hotel elé. Egymás karjába borultak, mintha már egy éve nem találkoztak volna. -Ha nem gond - mondta Gropius, miközben a londiner behordta a csomagokat -, a szoba Senor és Senora Gropius részére lett lefoglalva. Francesca csodálkozva pillantott rá. - Na de uram! Ez úgy hangzik, mint egy házassági ajánlat! - Sajnálom, még nem vagyok szabad! -Ezt elég jól ismerem - nevetett Francesca -, a legjobb pasik vagy nősek vagy melegek. - Várjunk csak! - jegyezte meg Gregor. - Minden megtörténhet! A hotelszobába érve Francesca nekilátott a kicsomagolásnak: ebben bizonyosan nem különbözött a többi nőtől, akik egy kétnapos kirándulásra a fél életüket magukkal hurcolják. Gropius kihasználta az alkalmat, hogy alaposabban szemügyre vegye. Kétsoros, bézs nadrágkosztümöt viselt, amely igencsak jól kiemelte az alakját, mellé magas sarkú cipőt. És valami határozottan szokatlan volt a megjelenésében... -Hol a szemüveged? - kérdezte Gropius csodálkozva. Francesca a táskájára mutatott. - Kontaktlencse, szívem. Vannak bizonyos tevékenységek, amikben a szemüveg kimondottan akadályoz. -Mint például? Francesca határozott mozdulattal bezárta a bőröndöt. Két kezét a csípőjére téve Gropius elé lépett, és azt mondta: - Például szeretkezés közben. Gropius felnézett rá a székből. Francesca igazán értett hozzá, hogy néhány szóval vagy egyetlen mozdulattal megbolondítsa. Ez is ilyen pillanat volt. Szó nélkül nyújtotta felé a karját. Francesca ügyesen irányította a férfi kezét a lába közé, és dorombolni kezdett. Combjával olyan erővel szorította meg a férfi jobb kezét, hogy szinte fájt, de Gregor élvezte, és esze ágában sem volt szabadulni. Élvezettel figyelte, hogyan gombolja ki Francesca a kosztümöt, míg mellei, két érett barack, előbuktak. Úgy érezte magát, mint egy szégyellős tinédzser: ült és élvezte az izgalmas asszony csábművészetét. Nem ismert magára. Bénultan követte minden mozdulatát, és azt is, ahogy - már meztelenül - a nadrágszíját megoldotta. Mikor a keze a nadrágjába siklott, és rábukkant arra, amit keresett, elfojtott kiáltás tört elő belőle. -Akarlak, akarlak, akarlak! - suttogta Gregor, a végsőkig felhúzva. S mialatt Francesca buzgón duzzasztotta a vágyát, újabb bizonyítékát adva, milyen mesteri muzsikus, hagyta, hogy érzései is szabadon áradjanak. Micsoda nő! - csak ez járt a fejében. Azt még érezte, hogy Francesca az ölébe ül, ő pedig mélyen benyomul a gyönyörök alagútjába - de ezzel minden tiszta gondolata el is szállt. Mindketten megálltak egy végtelennek tűnő pillanatra. Fokozhatatlanul szép volt. Gropius meg sem mert moccanni, nehogy megtörje a helyzet gyönyörét. Nem tudta, meddig tartott ez a csodás lebegés: arra eszmélt, hogy Francesca hirtelen, két-három heves mozdulattal a fináléhoz sodorja. Áramütés futott át a testén, oly hevesen, hogy egy pillanatra elsötétült a világ a szeme előtt. Amikor újra magához tért, a nő ernyedten hevert a karjaiban. Reggeli után elhatározták, hogy a kikötőbe mennek. Bár Gregor eléggé értelmetlennek találta az ötletet, ezen a délelőttön a világ végére is elkísérte volna Francescát. Hogy Ramon Rodriguezt megtalálják, annak az esélye, úgy saccolta, egy a millióhoz. A Columbus-emlékműnél kiszálltak a taxiból, és gyalog mentek tovább. Különösebb cél nélkül kószáltak a mólóján, a horgonyzó vitorlásokat és yachtokat nézték. Francesca kivette a diktafont a táskájából, és újra lejátszotta a felvételt Rodriguez hangjával. Gropius a fejét csóválta. - Vagy igen, vagy nem. Ez éppúgy lehet a kereskedelmi kikötő is, mint ez. Mintha abban reménykedett volna, hogy talán felfedez valami rejtett utalást, Francesca szorosan a füléhez tapasztotta a diktafont, aztán újra és újra lejátszotta a felvételt. A mólón, amihez kompok és yachtok voltak kikötve, egy hajó különösen magára vonta a figyelmet. Gropiusnak nem volt túl sok köze a hajózáshoz: ez azonban méretét tekintve is kilógott a sorból, és láthatóan régebbi építésű volt, mint bármelyik másik a kikötőben. Úgy tűnt, sem utasok, sem legénység nincs a fedélzeten. Csak két fegyveres őr strázsált a feljárónál. A hófehér hajó lehetett úgy ötven éves. Fából épült, és láthatóan nagyon óvták. Közelebb érve egy furgont láttak, rajta felirat: "Verduras - Hernan Jimenez". Gyümölccsel és zöldséggel teli ládákat rakodtak ki belőle, és a hajóra vitték őket. Már épp meg akartak fordulni, amikor Gropius hirtelen megállt. A hajó orrán különös név pompázott: "IN NOMINE DOMINI." - Latin! - mormolta Gropius, és tűnődve nézett Francescára. - Azt jelenti: Az Úr nevében! - Elég szokatlan név - jegyezte meg Francesca. - Igaz, az ultrakatolikus Olaszországban neveztek már el hajót Leonardo da Vinciről, vagy Michelangelóról, Andrea Doriáról. De a Santa Lucia sem szokatlan, és lehet, hogy hallottál már a Santa Mariáról is. De ez itt tényleg nagyon különös. Gropius újra a hajóra nézett, és ekkor beugrott neki. -Olvasd csak össze a kezdőbetűket! - I-N-D - mormolta magában Francesca. -IND - ismételte Gregor hitetlenkedve. Már épp ott tartott, hogy feladja az értelmetlen keresést - és akkor váratlanul felbukkan egy méretes utalás a titokzatos főszereplőkre. IND - az Úr nevében... Úgy hangzott, mint valami sötét fenyegetés. De miféle emberek lehetnek azok, akik "az Úr nevében" ilyen szörnyűségekre vetemednek? Akik a szálakat mozgatják? - Gyere! - Gregor kézen fogta Francescát, és egyenesen a leeresztett hajóhídhoz mentek. Mielőtt azonban a közelébe értek volna, a két feketébe öltözött őr keresztbe tett karral eléjük állt. Mindkettőnél pisztoly volt, gumibot és vipera, amely tízezer voltos áramütéssel tette harcképtelenné az esetleges támadókat. - Gyönyörű ez a hajó! - próbált meg Gregor beszédbe elegyedni az őrökkel, de az egyik nemzetközi mozdulatot tett a kezével, és angolul kiáltott rá: - Húzzon el innen! -No jó, oké! - válaszolta békésen Gropius, és magával húzta Francescát. - Jobb, ha ezekbe most nem kötünk bele. Közben a zöldséges furgont kipakolták, a sofőr pedig teljes gázzal megindult a mólón. - Egy pillanat - mondta Gropius, előhúzta a noteszét a zsebéből, és gondosan följegyezte a teherautóra írt reklámszöveget: "Verduras - Hernan Jimenez." Francesca kérdően pillantott rá. -Abban reménykedem - magyarázta Gropius -, hogy Senor Jimenez talán tud valamit mesélni erről a titokzatos hajóról. -Mit akarsz tenni? - Elmegyek hozzá. - Hová? Nem tudod a címét! - Ezért nagyon hasznos találmány a telefonkönyv! Vagy talán Maria-Elena is segíthet. - Maria-Elena? - Egy idegenvezető, aki tegnap is segített Rodriguez keresésében. Maria-Elena Rivas a Ribera-negyedben bukkant rá a zöldségesre. A kikötőhöz közeli negyedben számtalan kis üzlet volt, autóval nem lehetett behajtani. Hogy kerüljék a feltűnést, Gropius jobbnak vélte, ha Francesca a hotelban marad, és Jimenezt csak Maria-Elenával cserkészik be. Hernan aprócska, barátságos ember volt, sötét, göndör hajjal, de ahogy meghallotta, hogy a német az "In Nomine Domini" tulajdonosa után érdeklődik, elkomolyodott, és azt kérdezte: - A rendőrségtől jött? -Ugyan már, hová gondol? - válaszolta Gropius. - Csak egy jó barátomat keresem, Rodrigueznek hívják. Úgy sejtem, talán azon a hajón tartózkodik. -Akkor meg miért nem megy oda és kérdezi meg? - Nem valami barátságosak az őrök. Jimenez nevetett és azt mondta: - Ebben van valami, Senor. Az egész társaság elég fura, tiszta fehérben járnak, és kizárólag zöldségen élnek, ami persze nekem abszolút szimpatikus. Amit viszont kevésbé értek: olyanok, mint a kísértetek. Csak elvétve lehet valamelyiket úgy rendesen, szemtől szembe látni, érti, mit mondok. Igaz, annyira nem vágyom rájuk: egyszer találkoztam egy akkora mandróval, mint egy koloniálszekrény. Olyan pofája volt, szabályosan berezeltem tőle. Ahogy meglátott, megfordult, és eltűnt a számtalan kabinajtó valamelyike mögött. Kétlem, hogy tőlem csinált volna be... bár fiatalabb koromban... -Hány ember lehet az In Nomine Domini fedélzetén? - Csak saccolni tudom: a szállítmányaim mennyiségét figyelembe véve, úgy száz-százötvenen lehetnek. - És miért kérdezte egyből, hogy a rendőrségtől jöttem-e, Senor Jimenez? - Hogy miért? - A zöldségkereskedő vállat vont. - Szerintem valami nem egészen oké ezekkel. Egy: sehol egy nő. Kettő: ha az ember kérdez valamit, úgy néznek, mintha az anyjukat szidtam volna. Neve szerintem egyiknek sincs, mondjuk pénzük szerencsére van elég. Minden szállítmányt készpénzzel fizetnek. Két-három napot dekkolnak a kikötőben, aztán újra felszívódnak, két-három hétre. -És nem gondolt rá, hogy esetleg bűnözőknek adja el a zöldséget? - Hagyjon már a hülyeségével! - válaszolta Jimenez felpaprikázva. - Hát itt a boltban sem kérdezem meg a vevőimet, mi a foglalkozásuk vagy a vallásuk, ha egy kiló paradicsomot vásárolnak! Szerintem különben valami szekta lehet. De most bocsásson meg, este még egy adagot kell leszállítanom. Holnap állítólag korán kifutnak. - Azzal sietve eltűnt a hátsó raktárhelyiség dzsungelében. A hajó és titokzatos, vegetáriánus utasai egyre inkább felkeltették Gropius érdeklődését. Érezte, hogy alaposabban szemügyre kéne vennie az "In Nomine Domini"-t. De hogyan? A Sombrerers utcán mentek éppen végig, hogy a Via Laietanán taxiba szállj anak, amikor Gropiusnak hirtelen merész ötlete támadt. Gyorsan elhadarta a tolmácsnőnek, hogy vissza kell menniük Jimenezhez. A zöldséges egykedvűen fogadta őket, mintha számított volna rá, hogy visszamennek. Higgadtan hallgatta meg Gregor ajánlatát. - Aha... vagy úgy - mondta kis félmosollyal. - Szóval a kirakodásnál szeretne segíteni. Végül is nem rossz ötlet. Csak attól tartok, az őrök szagot fognak, ha ebben a vezérigazgatói jelmezben kezdi el cigölni a cukkinit. -Természetesen a feladathoz fogok öltözni - mondta Gropius. - Mikorra jöjjek? - Ötkor legyen itt - mondta határozottan Jimenez, akinek úgy tűnt, kedvére van a dolog. - De okosabb lenne ám, ha csak egyedül jönne. Nem is volt olyan egyszerű meggyőzni Francescát, hogy jobb, ha a hotelben marad. Amit annak idején Rodriguezzel átélt, félelemmel töltötte el, és nem akarta egyedül elengedni a férfit. Végül azonban belátta, hogy kettesben semmiképp sem juthatnak fel a hajóra, és a lebukás veszélye is sokkal nagyobb. Hernan Jimenez alig ismert rá Gropiusra, amikor öt előtt megjelent a raktárban. Gregor kék cejgnadrágot, és kopott, bő kabátot viselt: mindkét darabot az "Els Encants Nous" bolhapiacon, a Piaca de les Glories közelében szerezte be. Csak egy rendes bakancsot nem tudott szerezni: elegáns cipője nem igazán passzolt a csöves jelmezhez. Egy óra múlva a 'Verduras' feliratú teherautó már a mólóhoz közeledett, s lépésben el is jutott az utolsó sorban horgonyzó "In Nomine Domini"-hez. Délelőtt a hajó még kihaltnak tűnt: most viszont a fedélzeten nagy sürgés-forgás volt, és Jimenez mellett három másik szállító is cipelte az árut a fedélzetre. Gropius a hajó hosszát jó ötven méterre becsülte. A felső fedélzeten kívül volt két alsó szint, kis kerek kajütablakokkal: felesben tejüveg volt bennük, vagy fehér festékkel mázolták le őket. Feltűnő volt a parancsnoki híd antennaerdeje és egy csomó műholdas vevő lavórja: nem nagyon illettek a klasszikus vonalvezetésű hajóhoz. A hajóhidat továbbra is szigorúan őrizték: amikor Gropius az első uborkás ládát fel akarta vinni, őt és az árut is alaposan megmatatták. Jimenezt is ellenőrizték, pedig őt ismerték az őrök - mégis csak a vizsgálat után engedték felmenni. A raktárbejárat a hajó gyomrában meglehetősen szűk volt, mögötte feltárult a homályos raktár, melyből balra és jobbra két keskeny folyosó vezetett a hajóorr és a tat irányába. -Mysterious - "titokzatos" - jegyezte meg Jimenez, aki egy targoncán három egymásra rakott zöldséges ládát tolt. Gropius követte, bal vállán egy ládával, ahogy a dokkmunkásoktól látta. Az áporodott levegő, a gázolaj szag és a generátorok zaja tényleg nyomasztó hellyé tette a rakteret. A hajó további hűtő- és raktárhelyiségei elöl, az orrban voltak, és elegendő helyet biztosítottak az élelmiszernek: száz utas és a legénység akár néhány hónapi ellátmányának. Jó párszor megtették az utat a szűk bejárótól a raktárhelyiségekig. Gregor minden egyes ajtót igyekezett rögzíteni a memóriájába, egyik-másikat ki is nyitotta, így némi képet kapott a helyiségekről. A fedélzet alatt is posztolt egy fegyveres, feketébe öltözött gorilla, aki sokkal kevésbé vette komolyan a dolgát, mint a hajóhíd cerberusai. Így Gregor a ládák cipelése közben kidolgozott egy merész tervet, amit, még mielőtt az utolsó szállítmány célhoz ért volna, valóra is váltott. Még Jimenez se vette észre, amikor eltűnt a folyosó elülső részén lévő fehérneműs kamrában, amelyben fehér terítőket, ágy- és ruhaneműket halmoztak méter magas tornyokba. Egy szürke zsák csak félig volt szennyessel: adott volt a lehetőség, hogy elbújjon. Meg nem tudta volna mondani, meddig lapult a zsákban -egyszer mintha Jimenez hangját hallotta volna -, csak akkor mert előbújni, amikor erőteljes zaj hallatszott, ami elnyomta a generátorok folyamatos brummogását. Az egyik lefestett ökörszemablakon át árnyjáték-szerűen látta, ahogy a móló fényei mozognak. Lehetetlen - suhant át Gregor agyán a gondolat: Jimenez mondta, hogy a hajó csak holnap kora reggel fut ki. Gropius hiába dörzsölte a befestett üveget, s kinyitni sem lehetett őket. Csapdába került! A folyosón hangokat hallott. Most mit tegyen? Hogy ne bukjon le azonnal, ha netán összefutna valakivel, levette a ruháját, aztán felvett egy fehér nadrágot s egy köpenyszerű fehér zubbonyt. Azután résnyire kinyitotta az ajtót, és kikémlelt a folyosóra. Nem készített tervet, mit tesz majd, ha valakivel találkozik. Csak azt tudta: le kell jutnia valahogy ennek az átkozott hajónak a fedélzetéről, amíg nem késő! Lélegzetvisszafojtva, minden irányba óvatosan kémlelve, egy keskeny falépcsőn feljutott a - szerencsére kellőképp félhomályos - első fedélzetre. Megpróbált tájékozódni. A hajó máris legalább fél kilométerre távolodott el a mólótól, és délnek fordult. Más körülmények között alighanem élvezte volna az elé táruló látványt, a gyönyörűen kivilágított hajókat, a parti sétány fényeit, most azonban nem kötötte le a város esti panorámája. Habozott, be merjen-e ugrani a vízbe, hogy partra úszhasson, amikor azonban áthajolt a korláton, és a hajó orránál a bugyborékoló hullámzást figyelte, valahogy nem sok kedve volt hozzá. Kába volt, képtelen volt eldönteni, mit tegyen, csak botorkált a fedélzeti korlátot fogva a tatfedélzet irányába. A hajó közepén, közvetlenül a parancsnoki híd mögött, egy kajüt ablakából fény szűrődött ki. Gregor meggörnyedve mászott végig a mellvéd alatt, és észrevétlenül elért a hátsó fedélzetre, ahol egy tekercs karvastagságú hajókötélre rogyott le. Kétségbeesetten temette arcát a kezébe. Kilátástalanabb helyzetből is kivágtad már magad - próbálta biztatni magát, de nem sikerült feltüzelnie magát. Iszonyúan félt, mint akkor, azon az elhagyott tanyán, Asti mellett. Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy elképzelje, hogyan bánnának el vele ezek. Egy hullát eltüntetni pedig sehol sem egyszerűbb, mint a tengeren. Sejtelme sem volt, merre tarthat az "In Nomine Domini" - és tulajdonképpen mindegy is volt. Ekkor kiáltást hallott a kajütből. Egy mentőcsónak takarásában Gregor a kajütablak közelébe óvakodott, és belesett. Ami elé tárult, az kísérteties volt: egy magas támlájú, trónszerű széken szörnyen megkínzott, fehér ruhás férfi ült. Sebes, összeégett arca a felismerhetetlenségig eltorzult. Ruhája reverendára emlékeztetett, nyaktól lábig gombos. Mellette, egy fazsámolyon félmeztelen, szánalomra méltó alak térdelt, felsőtestét véraláfutások és sebek borították. A szerencsétlent meg is bilincselték. Egy fekete ruhás fickó csépelte egy rövid nyelű ostorral, a sudárra éles vascsillagokat erősítettek. A legkülönösebb az volt, hogy az egész valami hátborzongató egykedvűséggel zajlott: s mintha a szörnyű színjáték szenvedő alanyai is beleegyeztek volna abba, ami történt. Néhány perc múlva különös jelenet következett: a fehér ruhás felállt, jobb kezével áldó kereszt-jelet rajzolt a levegőbe; aztán a feketébe öltözött kivezette áldozatát a kajütből. Közben a zömök férfi Gropius felé fordította az arcát, s bár hosszú, sötét tincsei az arcába lógtak, azonnal felismerte - Ramon Rodriguezt. Gropius levegő után kapkodott. Nyomorultul érezte magát. Milyen veszélyesnek tartotta ezt a fickót - most csak szánta. A látóhatárról már rég eltűntek a parti fények, pedig az "In Nomine Domini" csak félgőzzel haladt. Gropius azon töprengett, hogyan vészelje át az éjszakát. Az elöl elhelyezett mentőcsónakok - összesen tíz volt belőlük - látszottak a legbiztonságosabbnak. Elkezdte az első csónak vitorlájának zsi-nórzatát kifűzni. Viszonylag csekély volt az esélye, hogy itt rátaláljanak, mindenesetre lényegesen kisebb, mintha az éjszakát valahol a fedélzeten töltené. Arra gondolt, másnap majd meglátja, hogyan tovább. Egyszerűen nem bírt elaludni a mentőcsónak kemény padján. És a nyugtalanság is ébren tartotta: nem tudott szabadulni a gondolattól, miket tennének ezek egy potyautassal, ha netán rátalálnának. Hát ha még rájönnének, ki lopózott fel a hajóra. Ha ne adj' isten így lenne - gondolta -, nyugodtan keresztet vethet magára. A ruhája! Miközben hasztalan próbált elaludni, egyszerre eszébe jutott az ócska ruha, amit a fehérneműs kabinban hagyott. Ha megtalálják, nem kétséges, hogy mindent átfésülnek. Ki kell hoznia onnan. A kajüt, amelyben a szörnyű színjátékot kileste, most sötét volt. Ugyanazon az úton osont vissza az alsó fedélzetre, amelyen jött. A kamrában még ugyanott találta a ruháját, ahol hagyta. Sietve göngyölte össze egy csomóba, és már épp indult volna vissza, amikor a szemközti ajtó mögül valami panaszos hangot hallott. A józan esze sikoltva tiltakozott, mégis muszáj volt résnyire kinyitnia a keskeny ajtót, s belesni a kajüt belsejébe. Hirtelen éles fény vakította el. A takarékosan kivilágított folyosóval ellentétben a cella, ahová benyitott, valósággal nappali fényben úszott. A földön - nyöszörögve, hátával a véres kabinfalat súrolva - Ramon Rodriguez ült, jobb lába megláncolva. A súlyos vaslánc alig kétméternyi mozgásteret engedélyezett. Gropius belépett, és becsukta az ajtót maga mögött. Rodriguez közönyös pillantást vetett rá, aztán újra maga elé meredt. A sarokban álló műanyag vödörből iszonyú bűz áradt. A padlón egy edényben szárazkenyér-maradék. - Önre számítottam a legeslegkevésbé - nyögte Rodriguez hirtelen, anélkül, hogy felpillantott volna. Hangja erőtlen volt. - Hogy jutott fel a hajóra? Gropius meg sem hallotta a kérdést: - Mi folyik itt? Miért tették ezt önnel? - Meg fognak ölni - motyogta az - holnap vagy holnapután, ha csak addig be nem adom a kulcsot! Felsőtestén vér és izzadság keveredett. Karjával megtörölte homlokát, aztán halkan folytatta: - Nem önként tettem, ezt tudnia kell. Amikor rájöttem, mi folyik itt, már túl késő volt. -Mit nem önként tett? - érdeklődött Gropius óvatosan. - Nem jószántamból követtem éjjel és nappal. A legmagasabb helyről kaptam a megbízást, ugye érti? És ha egyszer közéjük álltál, ha beléptél a rendbe, onnan nincs kiszállás. Kapod a feladatokat, és ha nem tartod magad a szabályokhoz, ágyő. -De hát milyen rendről beszél? - Az 'In Nomine Domini' rendről. IND. Nem tudott erről? - Nem, nem tudtam. -De hát hogy talált akkor ide? Ön Gropius professzor, ugye? - Rodriguez fáradtan emelte fel a fejét. - Igen. Sokáig tartana válaszolnom a kérdésére. Mondja el inkább gyorsan, hogyan került ebbe az iszonyatos helyzetbe. Talán segíthetek magán. -Ön rajtam? Miért tenné mindazok után, ami történt? Mellesleg én figyelmeztettem akkor, még Berlinben, emlékszik? Miért nem adta fel? -Ha magára hallgatok, most nem vagyok itt! -Hogy önnek bárhol máshol jobb lenne, abban biztos vagyok. És hogyan járkálhat szabadon? - Senki nem tud róla, hogy itt vagyok. - Azt akarja mondani, hogy észrevétlenül jutott fel a hajóra? Gropius bólintott. -Ön sosem adja fel - mondta Rodriguez elismerően. - Nem, pláne, ha a becsületemről van szó. Mellesleg nem így terveztem. Fellopóztam a hajóra, hogy többet tudhassak meg ennek a rendnek a vezetőiről, s nem vettem észre, hogy közben a hajó elindult. És most - megvallom - halálosan félek. Tulajdonképpen hová tartunk? - Hová, hová! Tökmindegy! Ennek a hajónak nincs állandó kikötője, úgy jár-kel a Földközi-tengeren, mint a bolygó hollandi. Ördögien ravasz ötlet: így kikerülhetnek minden kíváncsi hatóságot, minden törvényt és adószabályt. Ügyes, nem? Rodriguez az ujjával intett Gropiusnak, menjen közelebb, és azt suttogta: - Két ajtóval odébb van egy trezor, egyidős a hajóval. Ötvenmillió euró nyugszik benne. A rendnek nincs kapcsolata bankokkal. Nem is lehet, hiszen hivatalosan az egész nem is létezik. A világon sincsenek. Más helyzetben Gropiusban talán felmerült volna, hogy Rodriguez csak dicsekszik; ám ha ezt a halálra gyötört embert látta, akin látszott, leszámolt az életével, nos, gyanúnak itt nem volt helye. - És honnan van ez a rengeteg pénz? - kérdezte Gropius. -Na, ugyan honnan lehet? A világon csak egyetlen cég van, amely ilyen összegeket észrevétlenül ide-oda tud tologatni, és ez a Vatikán. -De a Vatikán aligha krisztusi szeretetből tartja fenn ezt a rendet! - Szeretetből? Ne csinálja: fáj, ha nevetek! Nem: az önfenntartási ösztön munkál bennük. Calvi bíboros államtitkár még a közelmúltban is szentül hitte, a Golgota-akta az In Nomine Domini rend birtokában van, így hát be lehetne bizonyítani, hogy a mi Urunk Jézus csontjai azok, amiket nem olyan régen Jeruzsálem falai előtt egy kőszarkofágban találtak. -És valójában hol van a Golgota-akta? -Ezt épp ön kérdezi? - Rodriguez bizalmatlanul méregette. - Mazara állítja, hogy Schlesinger halála után az ön birtokába jutott, és másodszor is be akarja hajtani az árát. -De hát miért épp nálam lenne? -Ön az egyetlen, aki mindenkivel kapcsolatban áll, aki csak tud valamit a dologról. - De hát nincs nálam! Talán Schlesinger magával vitte a sírba. - Ezt csak Isten tudja, de még ő is kételkedne benne. Ez a Schlesinger rafinált egy gazember volt. 'Őszentségének', Giuseppe Mazarának csak a bizonyítékok egyes részeit adta át, nyilván azzal a szándékkal, hogy életben maradhasson. Gropius zavartan rábólintott. - De kicsoda az a Giuseppe Mazara? - A bíboros államtitkár, Paolo Calvi elődje. Mindketten tagjai voltak a Kúriának, ott lettek esküdt ellenségek. Calvi elirigyelte Mazara pozícióját. Nem volt nagy titok. Magát tartotta legalkalmasabbnak az állásra, és többször is hangoztatta, hogy Mazara gyengesége csak árt az egyház tekintélyének. Egy nap aztán, amikor Castel Gandolfóból Rómába tartott, Mazara szolgálati autója megpördült, nekivágódott egy fának, és kigyulladt. Mazara épphogy megúszta, de nagyon súlyos égési sérüléseket szenvedett. Le kellett mondania. Végül el is tűnt a Vatikánból, és csak egy évvel később tért vissza - hogy megzsarolja utódját, Paolo Calvi bíboros államtitkárt. Azóta Mazara a markában tartja Calvit. Most már érti, miért mozgat meg Mazara minden követ, hogy megkaparintsa Schlesinger aktáját? -Mondjuk. De hát ez a Mazara... - Tudom, mit akar mondani, és igaza van: nem normális! - Rodriguez nem engedte Gropiust szóhoz jutni: - Valaha nagyon is okos ember volt; a balesetet követően azonban egyértelműen megőrült. Elvárja, hogy mint rendalapítót, Őszentségének szólítsák. Régebben Mazara nyíltszívű, szabadelvű ember volt; mára teljesen az ellenkezője. Konzervatív lett, reakciós, szadista. Kitalálta, hogy bűnös papokat vesz fel a rendbe, és jó útra téríti őket. Valójában azonban csak kiéli rajtuk alantas ösztöneit, aztán 'Isten nevében' megkínoztatja és meggyilkoltatja őket. -Bűnös papok? Mondjon többet erről. Rodriguez vállat vont. - Olyan emberek, mint mondjuk én. Granolers közelében, egy faluban voltam lelkész, mígnem egy tanítónő került a faluba, bájos, isteni teremtés, tele vonzalommal. Szerelemtől duzzadtak a gyönyörű keblei - nem részletezem. Nem bírtam otthagyni, kiderült, aztán beindult a gépezet: végül eltiltottak a hivatásomtól. Mondja meg, mihez kezdjen egy kirúgott pap? - Értem. Aztán később 'Őszentségénél' is kegyvesztett lett. - Így volt, igen. Francesca Colella az első szerelmemre emlékeztetett, aki réges-rég elhagyott. Mintha csak az ikertestvére lett volna. Sután udvarolgattam neki egy kicsit; de nem jött be. Bánatomban leittam magam, és az egyik testvérnek kellett jobb belátásra bírnia. Mazara semmiféle lazaságot nem tűr. Azt vallja, az élet büntetés. -Büntetés? De miért? - Mert az emberek bűnösök. Az ember - mondja Mazara - nem azért van a világon, hogy jól érezze magát, hanem hogy Isten akaratát beteljesítse. Isten akarata ellen való, hogy az életet élvezzük. Az ember életét mesterségesen meghosszabbítani szerinte bűncselekmény. Mindenki számára meg van határozva, mikor jön el a végső órája. Ezért elfogadhatatlannak tartja a vérátömlesztést, a szervátültetést, meg minden más, az életet meghosszabbító eljárást. Ez mind - szokta mondogatni - Isten akaratának semmibevétele. -Akkor Francesca férje, Constantino halála is a maga lelkét nyomja? -Nem az enyémet: az 'In Nomine Domini' rendét. - És Sheba Yadin? - Zsarolni próbálta a rendet azzal, amit Schlesingertől megtudott. És de Luca is ugyanezzel kísérletezett. Gropius hallgatott: forrt benne a düh. Egy idő múlva azt kérdezte: - És Arno Schlesinger? Őt ki ölte meg? -Igen, Schlesinger! Épp hogy megúszta a jeruzsálemi merényletet. Pedig nem is ő volt a célpont. A Vatikánnak az volt az elsődleges érdeke, hogy a mi Urunk Jézus földi maradványai megsemmisüljenek. -A Vatikánnak??? Azt akarja mondani, hogy nem is az önök rendje, hanem a Vatikán követte el a merényletet Jeruzsálemben? - Így van. Nem kell a világ minden gondját az 'In Nomine Domini' rend számlájára írni. Van épp elég gazember máshol is. A bíboros államtitkár, Paolo Calvi, illetve a titkára, Crucitti egy palesztin kommandót bízott meg, hogy a "feladatot" plasztikbombával oldják meg. Elég ostoba tervnek bizonyult. -Miért mondja? Mert Schlesinger túlélte a merényletet? -Nem csak amiatt. Vajon miért volt benne olyan biztos Calvi, hogy Schlesinger az összegyűjtött bizonyítékokat nem helyezte letétbe valahol úgy, hogy azt szükség esetén nyilvánosságra hozza valaki? Nem kellett volna biztosnak lennie: mert Schlesinger óvatos volt, előzőleg félretett néhány csontot, és ismeretlen helyre vitte őket. - Tehát végül is Calvi és Crucitti miatt halt meg Schlesinger? Rodriguez hevesen csóválta a fejét. - Az 'In Nomine Domini' rendnek egész Európában vannak hívei, a római katolikus egyházból elüldözött papok, akik bármit vállalnak. Vakon engedelmeskednek Mazarának, anélkül, hogy akár egyszer is látták volna, hogy tudnák, egyáltalán hol is tartózkodik. Bűnbánatukat bizonyítandó még olyan dolgokat is megtesznek, amikre senkitől sem kaptak megbízást. Rodriguez erőtlenül magába roskadt. - És most hagyjon végre békén. Mindent elmondtam. - Mintha meghalt volna, tekintetét mereven előreszegezve bámult a semmibe. A folyosón léptek közeledtek, majd újra eltávolodtak. Gropiusnak friss levegőre volt szüksége, óvatosan kinyitotta a kabinajtót. A ruhás batyuval a hóna alatt pár lépéssel elérte a felső fedélzetre vezető lépcsőt. Éjfél rég elmúlt. Mélyen tüdőre szívta a hűvös tengeri levegőt. Rodriguez elbeszélése a végsőkig felkavarta, még azt is feledtette vele, milyen kilátástalan helyzetbe került. Óvatosan lopakodva elérte a mentőcsónakot, és bebújt a vitorla alá. A tenger nyugodt volt, mégsem tudott aludni. Túl sok minden kavargott a fejében. Később azon töprengett, mit tenne Mazara, ha megjelenne. Eddig mindenki úgy tudta, nála van a Golgota-akta, és ez megmentette az életét. De most, hogy bemerészkedett az oroszlán barlangjába, tartania kellett az őrült kiszámíthatatlan reakcióitól. Kétségbeesetten törte a fejét, hogyan vághatná ki magát, de nem igazán látott megoldást. Riadtan hallgatta az idegen zajok monoton ismétlődését, aztán sietős léptek koppantak a fedélzeten. Óvatosan félretolta a vitorlát. A sötétségben három overallos férfit látott, akik a hajó három pontján mesterkedtek valamit. Egy negyedik, hórihorgas alak, a hajó orrában állt, gépfegyverrel őrködött. Először nem értette, mit csinálhatnak: érezhető rutinnal dolgoztak, mintha már százszor csinálták volna. Tompa dörejt hallott, tekintetét a sötét tengerre irányítsa, ahonnan a zaj jött. Pár pillanatra úgy tűnt, mintha valami motorcsónak közeledne. De mit keresne itt? A géppisztolyos őr egyre nyugtalanabb lett. Végül - fegyverét idegesen lóbálva - a hajó kajütjei előtt kezdett járkálni, fel s alá. Néhány lépésnyire Gropius rejtekétől megállt. Fojtottan, suttogva adott ki valakinek egy parancsot - hogy mit, azt Gropius nem hallotta. Aztán hirtelen megfordult. Gropius látta, amint a gépfegyver csövét egyenesen ráirányítja. Bár a férfi nem láthatta őt, Gropius nem bírta tovább: felemelt karral mászott ki a rejtekhelyéről. Hallotta a csattanást, ahogy az idegen kibiztosította a fegyvert. Behunyt szemmel várta a lövés csattanását a mellén. Ott állt mozdulatlanul, bénán, mindenfajta érzelem nélkül. Ez hát a vége - gondolta. De miért nem lő? Gropius várt, várakozott, és csak azt kívánta, bár vége volna már. Miért nem lő már ez a barom? Tétovázva nyitotta ki a szemét: ismerős arcot pillantott meg. -Praskov, tényleg te vagy az? Egy ideig mozdulatlanul álltak egymással szemben - a két egykori barát. Praskov legalább annyira ledöbbent, mint Gropius. -Mi folyik itt? - kérdezte suttogva, vékony hangon. Reménykedett, hogy Praskovnak nem tűnik fel, hogy egész testében remeg. - Úgy tudtam, plasztikai sebész vagy, nem gengszter! - fűzte hozzá. Közben Praskov is magához tért kissé a nem várt találkozás után. Fakó hangon válaszolt: - Ahogy látod, egyik nem zárja ki a másikat. De mi közöd neked ezekhez? - Semmi az égvilágon - válaszolta Gropius -, csak látni akartam végre azt a társaságot, amelynek oly sok ember halála van a rovásán. Praskov kajánul vigyorgott: - Akkor egyesítsük az erőinket! Eszerint mindketten azért vagyunk itt, hogy egyszer és mindenkorra véget vessünk a mesterkedésüknek. A derék testvérek ugyanis nem jól végzik a dolgukat. - Ezt meg hogy érted? Praskov felhúzta a géppisztolyt, óvatosan körbefordult, s közben a hajó minden zugát alaposan ellenőrizte. Végül szenvtelenül azt válaszolta: - Az átültetések száma drámaian lecsökkent az utóbbi időben. Az emberek félnek a fertőzött szervektől. A szervre várók közül egyre többen mondják, hogy inkább választják a természetes halált, mint hogy egy mérgezett szerv végezzen velük. Vagyis csökken a kereslet a szervek iránt. És a kisebb keresletnek a piacgazdaságban mindig alacsonyabb ár a következménye - egészen egyszerű alapképlet. És e miatt az egyszerű képlet miatt fog ez a szép hajó pár perc múlva egy fél tucat töltettől felrobbanni, aztán minden utasával elsüllyedni a tengerben. -Töltet? Az embereid robbanóanyagot hoztak ide? - Bingó, kolléga! És ők nem fognak nagyon sírni az utasok után. Nem valami áruházi szarkák: ezek még a KGB-től tanulták a szakma alapjait. Gropius hosszan nézett Praskovra. A sötétben is kivette azt az ördögi kifejezést az arcán, s egy gondolata támadt: - Praskov, azt a bombát is te küldted Felicia Schlesingernek, ami majdnem engem ölt meg? Praskov egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, aztán gúnyosan válaszolta: - Minek nézel, Gropius, ilyet sosem tennék! Bár, köztünk szólva... megérdemelted volna. Végül is elszúrtad az üzletem! Gropius nem bírta tovább: őrült erővel, két kézzel kezdte csépelni Praskovot. - Te rohadt, mocskos disznó! - ordította magán kívül. Praskov faarccal fordult le róla, csak intett két emberének, bírják jobb belátásra a tomboló Gropiust - egyszerűen csak hátracsavarták a karját, és tartották, mint valami rossz gyereket. - Hallgass ide, Rocky! - mondta Praskov felemelt mutatóujjal. - Mielőtt békés embereket ütsz meg, jusson eszedbe, hogy valaha együtt golfoztunk. Halk füttyentéssel magához hívta embereit, az egyik zseblámpával jelzett. A csónak a hajó oldalához simult, és Praskovék a korláthoz rögzített kötélen leereszkedtek. Mielőtt Gropius egy lépést tehetett volna, a gyors motorcsónak már el is indult. Érezte, hogy mindjárt elájul. Behunyta a szemét. "Ennyi volt hát" - gondolta. Minden másodpercben jöhet a detonáció. Akkor legalább mindennek vége. Nem gondolkodott, nem érzett semmit, furcsa, lebegő érzés vett rajta erőt. A motorzajt sem hallotta meg, amely újra erősödött. Valaki a nevét kiáltotta, többször is: erre eszmélt a sokkból. Kinyitotta a szemét. - Gropius! Lenézett a korláton át. Praskov állt a csónak farában, és két kézzel hadonászott. - Ember, ugorj már! Ez az utolsó lehetőséged! Az 'In Nomine Domini' tatfedélzetén felgyúltak a fények. A lármára fölébredt a legénység. Gropius nem sokat meditált, átvetette magát a korláton, s egy ugrással a motorcsónak orrában termett. A jobb lába kegyetlenül fájt, ám amikor meghallotta, hogy felbőg a motor, megkönnyebbült. Praskov merész fordulót vett, és nekilódultak a hullámoknak, melyek úgy döngették a csónak alját, mintha betonból lettek volna. Gropius bekászálódott a hátsó sorban lévő ülésre. A motorzaj lehetetlenné tette a társalgást. A Praskov mellett álló ember ekkor megfordult. Egy rövid antennával ellátott kis szerkezetet tartott két kézzel: teljesen nyugodtnak tűnt. Praskov valamit odakiáltott neki, mire a férfi az adóval heves mozdulatot tett. Ugyanebben a pillanatban iszonyatos robbanás világította meg a tengert, egész a horizontig. Gropius döbbenten bámulta a táncoló tűzgolyót a távolban. Lángok törtek az égre. Praskov felordított, mint egy sportoló, aki elérte a világcsúcsot, aztán tövig tolta a gázkart. Mögöttük a lángok színe megváltozott; élénksárgából mélyvörösbe mentek át: egy nagy rakás izzó vas. Alig néhány perc múlva - csónakjuk közben már vagy három mérföldre eltávolodott - a lángoló fényáradatot elnyelte a sötétség. Mialatt a csónak ismeretlen célja felé rohant, keleten már pirkadt. Gregor halántéka lüktetett a hullámok kemény ütéseitől. Praskov előredőlve irányította a rohanó hajót. Mellette, a radarképernyőn éles zöld kép villogott. Egy idő múlva feltűnt a part, először csak mint egy fénycsík, aztán szépen, világos kontúrokkal kirajzolódott Barcelona. Amikor a yachtkikötő mólóját úgy fél mérföldre megközelítették, Praskov lassított, és átadta a kormányt egyik emberének. Aztán az ülésen keresztül hátramászott Gropiushoz. Az egy szót sem szólt. Fogalma sem volt, mit akarhat Praskov, és szó nélkül hagyta, hogy galléron ragadja, és az arcába ordítson: - Megmentettelek, te faszkalap! Egy ütés találta állcsúcson, az egyensúlyával együtt egy pillanatra az eszméletét is elvesztette, de amikor háttal a jéghideg vízbe esett, egy pillanat alatt magához tért. A motorok bömböltek, a csónak folytatta útját a kikötő felé. Gropius nem volt rossz úszó, de az erős hullámzás és a jéghideg víz alaposan próbára tette. Le akarta venni a ruháját, de aztán arra gondolt, milyen hülyén mutatna meztelenül, amikor kigázol a vízből. Így aztán ruhában evickélt a part irányába. Körülbelül félúton lehetett, amikor egy halászcsónak közeledett, amely kimentette. A hajós, egy öreg katalán csak pár szót tudott angolul, de kölcsönadta a mobiltelefonját, Gropius pedig Francescát hívta. - Hol vagy? - kérdezte Francesca zaklatottan. - Egész éjjel le se hunytam a szemem. Már épp a rendőrségre akartam menni. Most már nem kell - válaszolta a férfi -, inkább hozz valami száraz ruhát a yachtkikötőbe. Egy halász épp most fogott ki a tengerből. Francesca egy másodpercre ledöbbent, de megnyugtatta: - Jövök azonnal. Gregor, amúgy minden rendben? Gropius nevetni kezdett, de olyan hisztérikusan, hogy a halász aggodalmas pillantást vetett rá. - Igen, minden a legnagyobb rendben! - válaszolta. 18. FEJEZET Csak késő éjszaka, az utolsó géppel érkeztek vissza Münchenbe, és elcsigázva estek ágyba. Úgy dél körül járt már, ültek a kései reggelinél, és Gropius az időközben érkezett postáját futotta át. - Ha három hétre eltűnnék, se lenne ekkora rakás a postaládámban - vélte Francesca, miközben a férfit figyelte -, csak a nagy emberek kapnak ennyi mindent. Szerintem... -Szerinted mi? -Jó lehet ennyi levelet kapni, híreket fontos emberektől, meghívókat mindenfelé. - Inkább számlák és reklámújságok jönnek - szakította félbe Gregor. - A legtöbb egyből mehet is az iktatóba. - A szemetesbe dobott egy vaskos köteget, és összenevettek. Az utóbbi napok igazán összehozták őket. Átkozottul lusta egy izomcsomó - Gropius a szívére gondolt -, de azért elég régen tudta már, hogy a sors Francescát szemelte ki neki. Úgy tervezték, a barcelonai szörnyűségek után pár napra a hegyekbe utaznak, hogy egy hotelban pihenjék ki magukat, mielőtt Gropius elhatározza magát a továbbiakról. Francesca felmondott, egy pillanatra sem akarta magára hagyni a férfit - aki csak örült ennek a döntésnek. Miközben a leveleket böngészgette, Gropius egyszer csak megállt. Francesca látta, milyen nyugtalan lett egy pillanat alatt, és óvatosan rákérdezett: - Valami gond van? Gregor habozott, aztán átnyújtott Francescának egy kártyát, amit egy borítékból húzott elő. Francesca halkan olvasta: - Dr. Anatol Rauthmann és Felicia Schlesinger eljegyzésük alkalmából meghívják az azt követő fogadásra, március 10-én, a Négy évszak szállodába. -Kicsit váratlanul jött - mormogta Gregor. Francesca visszaadta a kártyát, és hosszan nézett rá. - Szeretted, és ő is téged, igaz? - Szerettem? - Gropius a fejét ingatta. - Néha a sors váratlanul összehoz két embert, és azt hiszik, egymásnak vannak teremtve. Aztán később csodálkozva jössz rá, hogy inkább csak a helyzetbe voltál szerelmes, nem a másikba. -És ez is egy ilyen helyzet volt? -Igen, azt hiszem. - És mi a helyzet velünk? - Francesca mélyen a férfi szemébe nézett. Gropius megfogta Francesca kezét és megcsókolta. - Velünk az a helyzet, hogy szeretlek - mondta gyengéden. A "Négy évszak" hotelbe, a fogadásra Felicia körülbelül ötven vendéget hívott meg, túlnyomórészt barátokat és ismerősöket, kollégákat és üzletfeleket, továbbá néhány jó nevű műgyűjtőt, akiket Gropius nem is ismert. Francesca az alkalomra a Lanvin-ban csináltatott egy krémszínű, pliszírozott koktélruhát, és megjelenésével kis híján sikerült háttérbe szorítania az esemény főszereplőjét. A két nő találkozása meglehetősen visszafogottra sikeredett - Gregor szerencsekívánatai azonban szívből jöttek. Egy pillanatig némán álltak egymással szemben Feliciával, aztán a férfi így szólt: - A sors néha érdekes utakra vezet minket -és egy gyors csókot nyomott a nő arcára. Anatol Rauthmann rábólintott: - Ha annak idején az első találkozásunkkor ott, a Tegern-tónál azt mondja, hogy legközelebb a mi eljegyzésünkön fogunk találkozni, valószínűleg azt hittem volna, meghibbant! - s közben szerelmes pillantást vetett Feliciára. Gropius nevetett. Rauthmann úgy élt az emlékeiben, mint valami különc tudós, aki egyfolytában bizonygatta, hogy ő a tudománnyal lépett örök frigyre. Most pedig, nézd csak, miből lesz a cserebogár: talpraesett férfi állt vele szemben, aki megvált az öreges bajuszától, és elegáns, fehér szalonkabátot viselt. - Maga szerencsés fickó! - mondta Gropius -, Felicia csodálatos nő. - Maximálisan egyetértek - válaszolta Rauthmann. - Gondolom, érdekli, hogyan jöttünk össze. Pár napig nála voltam, hogy a hagyatékot rendezzem. Az első három napon csak a munkámra koncentráltam; egyszerre azonban úgy éreztem, egyszerűen képtelen vagyok folytatni a munkát. Amikor megvallottam neki az érzéseimet, kiderült, hogy ő is épp úgy járt, mint én. Elég bolondos egy sztori. Mialatt Francesca körül vagy fél tucat férfi legyeskedett, Gregor félrevonta Feliciát, és elmesélte neki, mi történt az utóbbi hetekben. Hamar kiderült, őt lényegesen inkább felkavarták az események, mint a nőt. Úgy érezte, talán nem is igazán hiszi, amit elmond neki. - Figyelj - mondta a nő, amikor Gregor befejezte -, részemről a Schlesinger-ügy már rég le van zárva. Fűvel-fával megcsalt, a meggyilkolása pedig logikus következménye volt a titkos útjainak. -Te sosem tudsz megbocsátani? - Nem. Különösen nem annak, aki négy éven át folyamatosan megcsalt... És a pénz, a tízmillió? - kérdezte minden átvezetés nélkül. -Az a tiéd. Akik visszakövetelhetnék, a tenger mélyén pihennek, valahol Barcelona és Mallorca között, ha fel nem falták őket a cápák. Felicia fölemelte a pezsgőspoharát, és Gregor poharához koccintotta: - Akkor a cápákra! -Inkább rátok! - válaszolta Gregor. Aztán azt kérdezte: - Talált Rauthmann Schlesinger iratainak átvizsgálásakor valami utalást a sötét üzletekre? -Nem - legalábbis amennyire én tudom. A rendőrség azonban most, a napokban tett egy újabb felfedezést: megtalálták Schlesinger öreg Citroen DS 21-ét, a Cápát - na tessék, most ittunk rá is, szegényre -, amit a klinika közelében, egy parkolóházban hagyott. Isten tudja, miért tette ott le. Az volt a mindene. A parkolóház ezerháromszáz eurót követelt tőlem parkolási díj címén. Nem volt mit tenni, kifizettem. Gregor egy hajtásra kiürítette a poharát. - És hol van most az autó? Felicia gúnyosan nevetett: - Remélhetőleg már a présben. Az is lehet, hogy már csak egy kis kocka. Látni sem akartam többé azt a rozsdaboglyát. Gropius csak ritkán veszítette el a reményt. - Mikor volt ez? - kérdezte halkan. - Mármint mikor vitték el a Citroent? - Nem tudom, tegnapelőtt, vagy három napja? A kocsit a parkolóházból egyenesen a roncstelepre vitték. Ez még ötszáz euróba került. De esküszöm, Gregor, ez volt az utolsó euró, amit Schlesingerért kifizettem! - És hová vitték azt az autót? - Gropius hangja idegesen csengett. - Hová? Hová is, várj csak? - Felicia bosszúsan kutatott az emlékezetében. - Valahová a város keleti felébe. Adebar... vagy valami ilyesmi. De miért kérdezed? Az az autó teljesen értéktelen, halott, mint a gazdája. - Adebar-Altmetall? - Igen, igen, az az. De bocsáss meg, egy ilyen napon, mint ez, talán érdekesebb beszédtéma is akad, mint a roncstelepek. Gregor elnézést kért, és gyorsan megkereste Francescát. Másnap reggel még alig pirkadt, amikor Gropius felkelt. Nem akart pánikot kelteni, ezért nem mondott Francescának egy szót sem a tervéről. Előző esti, hirtelen jött zaklatottsága feltűnt ugyan a nőnek, de nem akarta kérdésekkel ostromolni. Gropius a wasserburgi országúton autózott, kelet felé. Abban reménykedett, hogy a munkások talán még nem csináltak kis kockát a Citroenből, de persze az is meglehet, hogy hiába megy oda. Csak egy kósza gondolat volt, abszurd, mint a legtöbb ötlete, amiket az utóbbi hónapokban kiagyalt. Valamivel nyitás előtt, hét óra körül állt meg terepjárójával a cég vaskapuja előtt, melyen ott állt a felirat: Adebar-Altmetall. Az aszfaltozatlan utca mindkét oldalán roncsautók voltak felhalmozva. Az időközben megeredt eső csak fokozta a vigasztalan látványt. Az út végén óriási prés tűnt fel, előtte egy póklábakon billegő markoló hadonászott. Hatalmas polipkarjával egy autót egyetlen fogással ragadott meg, a levegőbe emelte, oldalra lendítette, és méla undorral a présbe dobta. Gropius kiszállt. A tér kísértetiesen üres volt. Közel s távol egy lélek sem volt, csak magasan fenn, az óriás markoló fülkéjében - amikor a vitustáncot járó ablaktörlő épp látni engedte - látszott a gépkezelő arca. Kezét ellenzőként a szeme fölé tartva kereste Schlesinger Citroen DS 21-ét, amely - úgy gondolta - száz más autó közül is szembe tűnik. Mikor a felsorakoztatott roncsokat - melyek dicstelen elmúlásukra vártak - mind szemügyre vette, tekintetét fölfelé fordította. Egy autó - magasan a feje fölött - épp a prés felé tartott. A Citroen volt! Gropius nagyot kiáltott, remélte, a markolós is felfigyel rá. Az azonban rezzenéstelenül folytatta a munkát. Gropius ugrálva, karjaival vadul gesztikulálva a kocsira mutogatott, amely a fogókarmok között volt. Mindhiába. Gregor pánikba esett, felkapott egy fémdarabot a földről, és az óriás markoló fülkéjének irányába dobta. Maga is megijedt a dobást követő hatalmas csattanástól. A fülke üvege berobbant, és a szilánkok, mint milliónyi jégcsepp hullottak a földre. A gépkezelő riadtan hajolt ki a fülkéből. Nem értette, mi történt. A fogóban ott himbálózott a Citroen. Gropius addig kiabált, míg a markolós észre nem vette. A férfi cifrán káromkodva mászott le a keskeny vaslétrán. Elég nehéz volt neki megmagyarázni, hogy roppant fontos iratok lehetnek a kocsiban, amely a gém végén lóg. Megígérte, hogy minden kárt megtérít és még egy pici - csak ezután volt hajlandó a gépész a Citroent újra a földre tenni. A karok az ablakon át nyúltak be a kocsi belsejébe, és felszaggatták a kárpitot. Hol kezdje a kutatást? A kesztyűtartó üres. A vezetőülés és az anyósülés alatt semmi. A hátsó ülés alatt ugyanúgy. A csomagtartó teteje beragadt, csak feszítővassal sikerült kinyitni. A pótkereket már kivették. A csomagtartó belső kárpitja már a múlté, csak egy régi újság piszkos lapjai hevertek ott. Gropius már épp csalódottan feladta volna a keresést, amikor felemelte az újságot. -Ez egyszerűen nem lehet igaz! - motyogta magában hitetlenkedve. - Ez lehetetlen! - Egy szürke akta hevert előtte, piszkos és jelentéktelen. Elég volt egyetlen pillantás, és Gropius tudta: megtalálta, amit olyan régen keresett. Az eső teljes fokozatba kapcsolt, Gropius átadta a markolósnak a névjegyét, aztán beült a terepjáróba. A hatalmas esőcseppek majd beszakították az autó tetejét. Ilyen körülmények között nem lehet koncentrálni. Gropius látta, hogy reszket a keze, ahogy az irattartó fedőlapját felnyitotta, és lapozgatni kezdett benne. Azonnal szemet szúrt neki két DNS-analízis, azonos vonalkóddal, de különböző dátummal, Professore Luciano de Luca aláírásával. Alatta, fóliába forrasztva egy elsárgult, tenyérnyi, félkör alakú vászondarab. Egy másik fóliában csontszilánk, alig hosszabb, mint egy gyufaszál, a zacskón címke, felirattal: 'Ülőcsont -Názáreti Jézus. Ülőcsont? Gropius lelki szemei előtt felmerült a jelenet, úgy öt hónappal korábbról: Feliciával nyitottak ki egy titkos bankfiókot, amelyet Schlesinger egy bécsi bankban bérelt. A tartalma, egy - akkor úgy hitték - elefántcsontból készült patkó csalódást okozott a nőnek, mert nem tudott vele mit kezdeni. Amit ők patkónak gondoltak - futott át Gropius agyán - a Názáreti Jézus ülőcsontjának egy darabja volt. Schlesingernek ezt még azelőtt kellett biztonságba helyeznie, mielőtt Jeruzsálemben az ásatási terület levegőbe repült. Rodriguez is valami ilyesmire célzott az utolsó találkozásukkor. Ezek a csontok és a vérmaradványok az eredeti torinói leplen elegendőek voltak ahhoz, hogy a DNS-elemzéssel kétséget kizáróan bizonyíthassák, hogy a Názáreti Jézus ember volt, épp olyan, mint bármelyikünk. Gropius becsukta az aktát. A szíve a torkában dobogott. Beindította a motort, és bekapcsolta az ablaktörlőt. Az előtte álló autóroncs hirtelen mintha megmozdult volna, akár egy kígyó... Az ablakra hulló esőcseppek, vagy az érzékszervei játszottak vele? Gregor nem tudta biztosan. Egyesbe tette a váltót, és gázt adott. Lépésben közelített a bejárathoz, óvatosan kerülgetve a víztócsákat és a szanaszét heverő vasdarabokat. Ami ezután történt, azt úgy élte át, mintha csak egy filmben szerepelne. A bejárathoz érve egy autó jött vele szembe, lesötétített üvegekkel. A bejáró szűk volt, olyan keskeny, hogy Gregor lehúzódott és megállt, hogy a fekete Mercedest elengedje. Amikor a két jármű egy vonalba került, a limuzin is megállt. A hátsó ablakot leengedték. Az égbolton átvonuló sötét felhők megakadályozták, hogy felismerje a benn ülőt. Múltbeli tapasztalatai alapján azt várta, az ablakban egy géppisztoly csöve jelenik meg. De ha úgy történik se tudott volna csinálni semmit - szinte lebénult. Halált hozó fegyver helyett az autó oldalablakában egy fekete aktatáska jelent meg. Egy kéz kireteszelte a táskát, és felkattintotta a fedelét. Gropius zavartan bámulta a pénzkötegeket, a lila ötszáz eurós bankjegyek tömegét. Nem tudta, meddig ült ott, mozdulatlanul. A láthatatlan kéz bezárta a táskát, és kinyújtotta az ablakon át. Gropius, mint aki transzban van, letekerte az ablakot, elvette a táskát, viszonzásképpen pedig átnyújtotta az aktát. Már a wasserburgi országúton autózott, amikor ráébredt, mit is csinált. De nem bánta. A belső hangnak engedelmeskedett. Hazaérve a gardróbba állította az aktatáskát. Jó időbe telt, míg Francescának beszámolt mindenről, ami a roncstelepen történt. - És mennyit fizettek az aktáért? - kérdezte Francesca gyakorlatiasan. - Nem tudom - válaszolta Gropius. És a somolyogva hozzáfűzte: - Számold meg, ha kíváncsi vagy rá. Francesca Gropius íróasztalára állította a táskát. - Ennyi pénzt az életben összesen se láttam - jegyezte meg csodálkozva, és elkezdte számolni az egyik pénzköteget. - Én sem - válaszolta Gropius. Francesca végzett. Lélegzet után kapkodva mondta: - Istenem, ez tízmillió! Gregor bólintott: - Arra elég lesz, hogy új életet kezdjünk! Még ugyanaznap felhívta Feliciát. - Emlékszel még a bécsi utunkra? - kezdte Gropius különösebb bevezetés nélkül. - Ó, hát persze! - válaszolta Felicia. - Nagyon kellemes emlékeket őrzök róla. Ezért hívtál? -A fiók tartalma a bankban! - Mi van vele? -Az nem elefántcsont patkó volt. - Hanem? -A Názáreti Jézus egy darab csontja. - Ó! - válaszolta Felicia, mintha csak a lábára léptek volna a villamoson. Azután végtelennek tűnő szünet következett. Gropius a hír horderejét tekintve nem is várt mást. Végül óvatosan azt kérdezte: - Talán még nem szüntetted meg azt a fiókot? - Tervben van - válaszolta Felicia -, csak még nem volt rá időm. Mit szólnál hozzá, ha te vennéd át a tartalmával együtt? Te biztos tudsz vele kezdeni valamit. -Felicia, tisztában vagy vele, mit beszélsz? - Természetesen. - Valamit még közölnöm kell veled. Előkerült Schlesinger Golgota-aktája. A Citroen csomagtartójában hevert. Felicia elnevette magát, a következő pillanatban azonban elkomolyodott, és azt válaszolta: - Gregor, nekem ezzel az egésszel semmi kedvem többet foglalkozni, hallod? Vedd az aktát, vidd a csontokat, és égesd el az egészet, vagy add el, ha tudod, az még jobb. De engem hagyj ki az egészből! És még valami: Rauthmann ne tudjon az egészről semmit! Értjük egymást? -Igen - válaszolta tömören Gropius. Gregor és Francesca azon gondolkoztak, mit kezdjenek a tízmillió euróval. A házban nem maradhatott, az túl kockázatos lett volna. Végül a pénzköteget becsavarták egy kartonba, béreltek egy fiókot a bankban, amelyhez mindketten hozzáférhettek. Miután ezt elintézték, egy belvárosi kisvendéglőben megvacsoráztak. Gregor levertnek látszott. - Nem értem, mi bajod - mondta Francesca. - Lazíts végre. Minden szépen megoldódott. -Úgy gondolod? - Már tudod, ki mozgatta a háttérből a szálakat. Ez volt a vágyad. A szervkereskedőket még te sem tudod leleplezni. Ha Praskov eltűnik a színről, lesz más, aki a helyébe lép. - Rendben - válaszolta Gregor -, de azt, hogy végül is ki ölte meg Schlesingert, továbbra sem tudom, csak azt, hogy kik voltak a megbízók! Francesca elkomolyodott. - Gregor, te nem vagy komplett. Bele fogsz őrülni a nyomozósdiba! Higgadj már le végre! Francesca első ízben akadt ki valamin, és Gropius elgondolkozott, megéri-e bármiért is kockára tenni a szerelmüket. Elhatározta, megelégszik azzal, amit elért, s a bűnügy további felderítését a rendőrségre bízza, amikor pár nappal később, egy átvirrasztott éjszaka után telefoncsörgésre ébredt. Wolf Ingram, a Schlesinger-csoport vezetője közölte vele, hogy esete - így aposztrofálta - szenzációs fordulatot vett. Fél tízkor várja a klinika főbejáratánál. Amikor Gropius a megbeszélt időben megjelent, Ingram és két kollégája várta, civilben, de - ha valaki figyelt, kiszúrhatta - alaposan felfegyverkezve. Ingram tömören, inkább csak címszavakban mondta el Gropiusnak, hogy a Földközi-tengeren nyugati részén egy yacht, úgy kétszáz emberrel a fedélzetén, elsüllyedt. Úgy gondolják, a hajó tulajdonosa, valami gyanús, az sem kizárt, hogy öngyilkos szekta, maga röpítette a levegőbe. A hajó neve 'In Nomine Domini' volt - rövidítve IND. Gropius erőt vett magán, és igyekezett nyugodt maradni. - Tényleg azért rendelt ide, hogy ezt közölje velem? - Természetesen nem - válaszolta Ingram bosszúsan. - Ön ismeri legjobban a klinika helyiségeit és személyzetét. Segíthetne megtalálni azt az embert, aki Schlesinger haláláért felelős. - Csak nem gondolják komolyan, hogy a gyilkos még mindig a klinikán várja, hogy felcsengessenek érte? - De igen. Pontosan ezt gondoljuk! Elemzésünk során arra az eredményre jutottunk, hogy a gyilkos egy szekta tagja, nem gyűlöletből vagy anyagi okokból gyilkol, hanem beteges meggyőződésből. 'In Nomine Domini' - az Úr nevében gyilkolt, ahogy a hajót hívták, amely a Földközi-tengeren elsüllyedt. A hajón volt a rend főhadiszállása. - Markus atya! - mormogta Gropius inkább csak magának. - A kórház lelkésze! Ingram bólintott. - Tehát ismeri! Miféle ember? -Az talán túlzás, hogy ismerem. Végzi a munkáját, mint mindenki. Kapucinus barát, a múltjáról alig tudni valamit, én legalábbis soha nem érdeklődtem iránta. Ami miatt esetleg tényleg szóba jöhetne, az a tény, hogy beosztásából adódóan mindenhová bemehet. Gropius még élénken emlékezett, hogy Schlesinger halála után épp ő hessegette el a lelkészt az intenzív osztályról. -És hol találjuk ezt a Markus atyát? -Az alagsorban van a szobája. -Akkor mire várunk? - Ingram jelt adott Gropiusnak és a kollégáinak, hogy kövessék. A hosszú, félhomályos folyosó végén az ajtón ez a felirat állt: "P. Markus". Az ajtó zárva volt. Kopogtak, dörömböltek, de nem történt semmi. Aztán Ingram száz kilójával megnyomta az ajtót. Reccsent a fa, az ajtó megadta magát. A szobában sötét volt. Előreszegezett fegyverrel, óvatosan, egyik lábát a másik elé rakva óvakodott be Ingram, aztán felgyújtotta a villanyt - hideg, éles neonfény villant a mennyezeten. A szoba épp háromszor négy méteres volt, egy heverő, egy régi szekrény és egy kimustrált íróasztal volt az összes berendezés - helyesebben a közepén állt még egy elnyűtt fotel. Markus atya szundikált benne. Legalábbis első látásra úgy tűnt. A bal karján azonban a ruhája fel volt tűrve, a karját és az arcát nagy, sötét foltok csúfították. Jobb kezében injekcióstűt tartott. Ingram Gropiusra pillantott, mintha azt akarta volna mondani: Csak ön után, doktor úr! Gropius bizonytalanul lépett a feketébe öltözött férfi mellé, s a pulzusát tapintotta. Azután mutató- és középső ujját a nyaki erekre tette, és a fejét csóválta: - Exitus - mondta halkan. - Alighanem tegnap történhetett. Az íróasztalon műanyag flakon állt, rajta a felirat: Chlorphenvinphos. CPV. -Ez az a rovarirtószer, amit Schlesinger májába injekcióztak. Ingram bólintott, és kinyitotta a régi ruhásszekrény ajtaját. - Hihetetlen! - mormogta. Arra számított, hogy ruhákat, talán néhány épületes könyvet talál majd ott; az ócska bútordarab azonban egy számítógépet rejtett, a legmodernebb típust. -Hogy nekünk milyen szar gépeink vannak a cégnél! - morogta Ingram, és bekapcsolta a gépet. Pár pillanat múlva feljött a levelezőprogram, Ingram be akart lépni. A számítógép jelszót kért. - IND - mondta kapásból Gropius. - In Nomine Domini. Ingram kétkedve pillantott rá, aztán mégis beírta. A következő pillanatban ezek a sorok jelentek meg a monitoron: "Arno Schlesinger szervét CPV-injekcióval mérgeztem meg. Elismerem bűnömet. Ugyanezzel a módszerrel oltottam ki Thomas Bertram életét is, akinek Prágában lelki vigaszt nyújtottam. Nem gyilkos ösztön vezetett, hanem az a becsületes meggyőződés, hogy az embernek nem szabad Isten akaratát semmibe venni, és az életet mesterségesen meghosszabbítani. Mindezt 'In Nomine Domini' - Isten nevében tettem." -De honnan ismerte a kódot, professzor? - kérdezte Ingram, tekintetét a monitorra szegezve. Gropius komoly arcot vágott. - Elhinné, ha azt mondanám, isteni sugallat volt? EPILÓGUS Néhány nappal később a Schlesinger-csoport befejezte ténykedését. Az ügyész megszüntette az eljárást Gropius ellen. Dr. Fichte ellen vádat emeltek bűnszövetkezetben való részvétel miatt. Veronique Gropius - meglepő módon - simán beleegyezett a válásba, és nem támasztott különleges feltételeket. Felicia Schlesinger és dr. Rauthmann a mai napig nem tudták elszánni magukat, hogy összeházasodjanak. Rauthmann továbbra is Berlinben él és dolgozik, Felicia pedig New Yorkban nyitott irodát, ahol még sikeresebb műkereskedő lett. Európa számos pontján a mai napig összesen tizenhét lelkészt tartóztattak le, akik bevallották, hogy az 'In Nomine Domini' rendhez tartoznak. Hogy hitük miatt hányan lettek közülük gyilkosok, azt még vizsgálják. Minden erőfeszítés dacára az Interpol eddig nem tudta elfogni dr. Praskovot. Vannak arra utaló információk, hogy Praskov visszatért Oroszországba, eltűnt, később meggyilkolták. És Gregor Gropius és Francesca Colella? Bár minden gyanú alól tisztázta magát, s minden vádat ejtettek ellene, Gropius nem tért vissza hivatásához. Életének azokat a szörnyű hónapjait mind a mai napig nem sikerült teljesen feldolgoznia. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy elmesélte, hogy el kellett mesélnie ezt a sztorit, nekem, ott, Tivoliban. Hogy a tizennégy együtt töltött óra a Hotel San Pietróban segítségére volt-e, azt nem tudom. Csak remélem. Mindenesetre megkönnyebbültnek látszott, miután a végére ért. Ahogy mondta, azért hozta el Münchenből a jegyzeteit, hogy ő maga vesse papírra az emlékeit - aztán egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy rám bízza a feljegyzéseket. Gropius már csak ritkán tartózkodik Münchenben. Az év legnagyobb részét Francescával Velletri közelében, száz olajfás birtokán tölti. Már rég nem hallottam felőle. Legutóbb egy kis csomagot küldött. Patkó alakú, viharvert csont volt benne. A borítékban, amit a pénzéhes Signora Selvini húszezer euróért eladott, hamisítvány volt, ami persze Gropiust nem lepte meg. S hogy mi volt abban a kazettában, amit Francesca Colella de Luca professzor megbízásából Berlinbe hozott? Ez titok maradt: a Professore magával vitte a sírba. Ami pedig a Golgota-akta fellelhetőségét illeti, arról Gropius is mélyen hallgat. Ő tudja, miért. A valódi torinói lepellel együtt feltehetőleg a Vatikán titkos archívumában pihen, mint néhány más misztikus lelet. Csupa olyasmi, ami állítólag sohasem létezett...