TI: A gyáva ember AU: Viszokay Tamás DT: novella PD: 1995/04 SO: Ozirisz országa / Cherubion / Debrecen, 1996. SO: Solaria Magazin -- URL: http://solaria.scifi.hu KW: sci-fi //////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\\\\\\\\\\\\\ Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK állományából. Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható, terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig benne kell maradnia. A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású, szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi Internet szolgáltatásainak URL címei: , és . \\\\\\\\\\\\\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY //////////////// VISZOKAY TAMÁS: A GYÁVA EMBER Jas Tremar nevét akkor hallottam először, amikor próbautamat töltöttem Knight kapitány vadászhajóján. A főnök azt mondta, valami próbát kell kiállnom, meg kell verekednem ezzel az emberrel. Mondhatom, nem érdekelt különösebben ez a beígért küzdelem. Nyilván valami nagymenő, karatéka-díjbirkózó keverék az illető, és elpáhol, mint a taknyot. Na és akkor? Egy jó állás megér néhány pofont és rúgást, s én túlságosan örültem az állásomnak ahhoz, hogy akár egy kiadós verést is vállaljak. Bármit, csak ne kelljen tovább éhkoppon tengődnöm a lágerben a Titánon. Ráadásul ásványvadásznak lenni nem akármilyen dolog! Nem könnyű élet, az igaz. Naponta felröppenni szűk lakóterű hajókkal a Yapetusról, nekieredni a Szaturnusz több száz gyűrűjének, szondázni megannyi óriás jégtömböt, rafinált módszerekkel ásványi szennyezettség után kutatni. Ha az ember talál egy reményteljes tömböt, beirányozza olyan pályára, hogy a Yapetus körül keringő olvasztóba jusson. Ez azt jelenti, hogy kézzel szereled fel a gyűrűdarabra a fúvókákat, ezer dolgot kell szemmel tartanod, azt sem tudod, hol áll a fejed, közben pedig pattogsz, akár a nikkelbolha. A hőpisztolyt használni kész művészet, hiszen a gravitáció gyakorlatilag nulla. Aki már csinálta, csak az tudja, micsoda esztelen meló ez! Ha pedig tévedett a vadászcsapat, és a jégben nincs elég ásvány, mindezt ingyen csinálod, nem kapsz egy árva petákot sem, a kevés ón vagy vas elmegy a költségekre. Mégis felemelő érzés az ásványvadászok közé tartozni, hiszen ebben az életben benne van a hírnév és a gazdagság lehetősége. Lehet, hogy húsz éven át csupán a betevő falatért melózol, ám ha a szerencse melléd áll, egy szempillantás alatt dúsgazdag lehetsz. Én pedig vagyont akartam gyűjteni. Tudtam, hogy nem könnyű, hiszen sok az olyan jégtömb, amiben alig van valami. De olyat is hallottunk nemegyszer, hogy annyi germániumot találtak egy darab tömbben, hogy a legénység mehetett is haza a Földre, és élete végéig dúskálhatott a jóban. És, nem utolsó sorban, válogathatott a jobbnál jobb nők között. Egy húszéves embernek ez sem semmi! Kezd_ utunk nem volt igazán sikeres, de azért zsebre tehettem első vadász keresetemet, amiből körülbelül három esti italozásra futotta. A Yapetus telepe ramaty hely volt, ám korábbi létteremet, a menekülttábort mérföldekkel verte. Itt mindenkinek saját lakócső jutott. Igaz, a szoba kicsi volt, a budiba meg a zuhanyozóba úgy kellett bepréselnie magát az embernek, mégis valóságos paradicsomnak éreztem az "új otthonomat". Az egyetlen kocsmában pedig bármit lehetett kapni, ha volt pénzed. Hála a csempészeknek, igazi gabonawhiskyt ihattam. - No, fiam - mondta Knight a pohárköszöntő után -, most jön a próba. Ott van... A sarokba, egy kis asztalkára mutatott. Mélabús pofával ülő fickót láthattam. Nagy megkönnyebbülésemre nem nézett ki valami gyilkos szerzetnek, bár jó felépítésű, izmos legény volt. Öt társam sorjában hátbavágott, aztán előre tuszkoltak. - No, gyerünk, köss bele a fickóba! Mutasd meg neki! Mivel eleve rosszabbra számítottam, különösebb félelem nélkül mentem oda a pasas asztalához, és húsz évemnek minden gőgjével rádörrentem. - Hé, te tapló! A szomszéd asztaltól nézlek, de nem bírom tovább bámulni azt az ocsmány pofádat! Fordulj szépen a fal felé, vagy húzd el a beledet! Tremaron nem látszott meglepődés, s ezt nagyon profi dolognak tartottam. Éppen ezért, puszta elővigyázatból nem engedtem meg magamnak semmi lazaságot. Ahogy kezdett felegyenesedni, azonnal ütöttem. A feje félrelendült a kemény jobbegyenestől, hátratántorodott, de végül megőrizte az egyensúlyát. Hátam mögül bíztató hujjogás hallatszott. Tetszett az ütés a társaimnak! Már készültem a következőre, Tremar azonban nagyon furcsa dolgot csinált. Rám vetette bús kék szemét, aztán... aztán megigazította a ruháját. - Azt hiszem, inkább hazamegyek, ha megengedi... - Meghajtotta a fejét és kifordult az ajtón. Olyan bambán álltam, hogy a kocsma egész vendégköre az én határozatlanságomon kezdett vidulni. - Mi a nyavalya... Visszamentem az asztalunkhoz, ott is harsogó hahota fogadott. - Jól csináltad, öcsi! - kiabálta a fülembe Keynos, a navigátorunk - Igazi hős vagy! - De hát én... Valamennyien röhögtek. Rajtam. - Ez a lötyi Tremar soha nem verekszik senkivel. Elég csúnyán nézni rá és máris elinal... Olyan gyáva mint a szar! Most jöttem rá, hogy átvertek, nevetségessé tettek. Szólni azonban nem mertem, a többiekkel együtt röhögtem. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy ne essen rosszul ez a tréfa, de fontosabb volt a vadászélet. Ráadásul különös érzés fogott el Tremarral kapcsolatban. Mintha valami érthetetlennel találkoztam volna. Vajon miért ilyen beszari ez a fickó? Hiszen nem gyenge, vagyis nem látszik annak. Végül azzal nyugtattam meg magam, hogy egyszer hallottam egy orvostól, miszerint vannak olyan emberek, akik valami fóbia miatt gyávák. Knight elmondta, hogy ő már három éve van itt a Yapetuson, s azóta minden hajón érkező újonccal megveretik egy kicsit Jas Tremart. Aztán meg azt is hallotta, hogy a pasi tizenöt éve, vagyis az első vadászokkal jött ide, amikor a telep még nem volt sehol, a vadászok egyszerű vákum-sátrakban laktak. - Hogy bírhatta ki ezt Tremar? - kérdeztem. - Cégember ez! - lehelte felém a rumot Nitjes. - Vót' annak csöve mán akkor is. A kapitány helyesbített. - Már nincs cége. Amikor felfedezték, hogy a gyűrűk mennyire szennyezettek, nagy verseny folyt. Akkor még csak szállingóztak az emberek a Yapetusra, a vállalatok bárkit felvettek, csak hogy előnyt szerezzenek. Utána pár évvel sorra elbocsátották és nyugdíjazták a selejtes alakokat. Azóta itt tengődnek, mivel ahhoz nem elég a pénzük, hogy hazamenjenek. Tajrészegre ittam magam aznap este, de jól tettem! A következő hetekben nem volt mód a vigalomra. Siralmas eredményeket hozott a vadászat, egyszer még az élelmet is hitelbe kellett megvennünk. A kemény munka szinte minden gondolatot kivert a fejemből. Nem is jutott volna eszembe Jas Tremar, ha nem látom meg a telep utcáján (tudniillik egy van összesen) egy rendőrrel vitatkozni. Aznap már sikerült ennem, így fogékony és békés hangulatban voltam. Megálltam, hogy megfigyeljem őket. Jas hevesen magyarázott valamit a közegnek. Amaz eleinte válaszolgatott, hirtelen azonban megütötte a gumibotjával, hogy Tremar elesett. A férfi lemondó pillantást vetett az egyenruhára, majd lehajtott fejjel elkullogott. Odamentem és megkérdeztem a robotrendőrt: - Megmondaná mi történt? - Nekem az a programom, kérem, hogy válaszoljak a polgárok kérdéseire - forgatta nagy fémfejét. - Nem úgy tűnt. - No, felizgatta magát ez a polgár, és ilyenkor ugyancsak kötelességem helyreállítani a rendet. - Dehát mit kérdezett? - Arra volt kíváncsi ez a polgár, hogy én hogyan tudom megütni a polgárokat. Azzal kezdte, hogy megnyerte a tetszését, ahogy a múltkor rendet teremtettem egy verekedésnél. Én nagyon szívesen válaszoltam. Tudja, kérem, az emberek csak azért mondják, hogy egy robot közömbös a dicséretre, mert lusták egy jó szót is mondani a magamfajtának. A rendőrfőnök úr például... - Igen, elhiszem - vágtam közbe -. És mit mondott neki? - Hát elmagyaráztam, hogy először derékszögbe emelem a jobb kezemet, aztán a könyökömet felfelé húzom, és akkor a kezembe ugrik a gumibot. Sajnos valahogy nem ezt a választ várhatta, mert láthatóan felizgatta magát. Én pedig a programomnak megfelelően jártam el. Igaz, a rendőrfőnök úr a múltkorában... Nem vártam meg, hogy a főnök úr mit mondott, otthagytam a fémkasznit. Hm. Mit akarhatott Tremar ettől a robottól? Talán azt, hogy tanítsa meg verekedni? Embertől biztosan szégyellte kérni. Hát igen, meglett férfi létére... Egyszerűen körberöhögnék. Egy hónapnyi stagnálás után végre fogtunk egy nagyobb zsákmányt. Kétezer ecu-t kaptunk per kopoltyú s egy kissé fellélegezhettünk. Knight engedélyezett egy hét pihenőt. Nyalogathattuk a sebeinket. Ami engem illet, csak nyalogathattam volna, mert elkapott a klausztroláz. Keynos nyugtatott, szűk csövek így, baromian szűk hajók úgy, ezen mindenki átesik, mégsem éreztem túl kellemesnek. Ha csak megláttam egy csövet, vagy űrhajókat említettek előttem, remegni kezdtem és összehánytam magam. Orvos csak egy volt az egész telepen (mondanom sem kell, a cégek tornyaiból hiába kértünk volna). Ő a szokásos gyógymódot alkalmazta. Felvert a kupola tövében egy vákuumsátrat, ajtóval, ablakkal kifelé a Yapetus jégmezőire, és néhány üveg rumot is tett a bejárathoz. - Használni fog ez a kúra? - érdeklődtem bizonytalanul. A doki vállat vont. - Használnia kell, különben elpatkolsz. Ebben mindketten megnyugodtunk. A sátor hál' Istennek nem zavart. Igaz, a bejáratot azért le kellett szednem, de hogy egy falnyi szabad térrel megelégedtem, az már eredménynek számított. A telepen gongszó jelzi az embereknek, mikor kell úgy érezniük, hogy éjszaka van. A második ging-gongra már tapasztaltam, hogy jobban vagyok. Nem tudom, a kilátás tette-e vagy a rum, de kihajolva már rá mertem nézni a lakócsövekre. Úgy terveztem, addig bámulom őket, amíg a remegés nem jelentkezik. Aztán másképp lett. Észrevettem Jas Tremart. Szkafanderben ügyködött vagy száz méterre a kupola tövében. A telepen sűrűbb a levegő, mint a Földön, jól hallottam, hogy valamivel kocogtatja az üveget. Aztán... aztán meg kellett dörzsölnöm a szemem. Tremar nekifeszítette testét a kupolának és beleolvadt! Átment rajta akár a Faljáró. Habozás nélkül iramodtam a zsiliphez. A klausztrolázat mintha elvágták volna, remegés nélkül vettem fel a kis fülkében az űrruhát, és kibotladoztam a Yapetus viharába. A pasi már eltűnt, de a töredezett jeget követve a nyomában maradhattam. Végül egy hódombot megkerülve láttam meg, ott tördelte a szálkás jeget. Hirtelen egy ajtó nyílt, s Tremar eltűnt mögötte. Rohantam, mint az őrült, de már bezárult a nyílás, a jégfalnak ütköztem. Csapkodtam a falat tehetetlen dühömben, de nemsokára lenyugodtam, és visszahúzódtam előbbi helyemre. Majdcsak előbújik egyszer, s akkor meglephetem. Mit csinálhat itt? Hamarabb jött ki mint vártam. Egy csillogó pötty jelent meg a fejem fölött, nyilván egy csempészhajó. Tremar mint az őrült rohant ki, valami szerszámmal a kezében. A pontra tartotta az ovális formájú dolgot, követte vele a hajó mozgását, amíg le nem tűnt a hegyek mögött. Vagy ötven méterre elszaladt az ajtótól, felhasználtam az alkalmat és belopóztam. Már csak a fémhulladék kötegek között rejtőzve villant belém, hogy a férfin nem volt űrruha! Hihetetlen, de igaz: nem viselt űrruhát! Félni kezdtem, de nyugalmat parancsoltam magamra, s próbáltam nem gondolkozni. Amikor Jas visszajött, összébb húzódtam, és már bántam, hogy egyáltalán bejöttem ide. Mibe keveredtem vajon? Nagyméretű jégbarlangban voltunk, oldalfalainál furcsa szerkezetek. Úgy nézett ki az egész, mint egy elhanyagolt kisérleti központ. Tremar egy komputer-konzol előtt állt meg, háttal felém. Hanyagul maga mellé ejtette a műszert, amivel a hajót vizsgálta. Aztán tanulmányozta egy ideig a konzolon kivetített ábrát. Érthetetlen vonalfolyam volt, mint valami vasúti csomópont. Néhány perc múlva szétnyitotta a zekét a mellén és ott nézegetett valamit. Hirtelen megszólalt: - Előjöhet uram, bárki is. Én nem rejtegetek semmi értékeset. Nem érdemes megölnie. Annyira meglepődtem, hogy belegabalyodtam a fémhulladékba, és nagyot esve érkeztem meg Tremar elé. Azonnal felpattantam, s nekiszegeztem a feszítővasat, amit előrelátóan már korábban magamhoz vettem. - Leveheti a sisakját, van a helyiségben levegő - közölte a férfi szenvtelen hangon. - Mikor rejtőzött el itt? Fogytán lehet már az oxigénje. - Én vertelek meg a múltkor, te tapló! - ordítottam rá. - Követtelek. A nyomodban voltam! Érted? Úgy látszott, megrettent. - Igen, értem - bólintott. Aztán előrenyújtotta a kezét. Nem támadó szándékkal tette, inkább megnyugtatni akart. - Nem vagyok szörnyeteg! Csak azért nincs szükségem a szkafanderre, mert... de jobb, ha megmutatom. Ismét szétnyitotta a zekéjét, és iszonyatos látvány tárult a szemem elé. Tényleg le kellett vennem a sisakot, hogy jobban lássam. Nemcsak a zekéje nyílt szét, hanem a bőre is a mellkasán. És alatta csillogó fémszerkezetek, huzalok ezrei! - Te robot vagy! - Igen. Lázasan gondolkoztam. Ez valami szemfényvesztés. Senki nem hallott még ilyen technikáról. Lehetetlen ilyen precízen lemásolni az embert! Számos robotot láttam már, de olyannal, ami ennyire emberi, még filmeken sem találkoztam. Az általam ismert ember formájú robotok közül még a legmodernebb is csupán egy ember durva paródiájának hatott. Meg sem közelítették Jas Tremart... De mi van, ha egy katonai titok... Akkor nekem lőttek! Megpróbáltam önbizalmam maradékét összeszedni, ezért durva hangon folytattam: - Nem hiszem, hogy robot lennél! Meg akarom fogni azokat a... dolgokat! Az járt a fejemben, rántok egy nagyot a drótokon, azzal biztos mozgásképtelenné teszem. De kíváncsi voltam. Féltem, hogy a nyekergője bánná. Hallani akartam a történetét! Mintha a gondolataimat is kitalálta volna, nem hagyta "fogdosni" magát. Visszazárta a zekét, és leült a konzol elé. - Évszázadok óta vagyok itt. Valakik, az alkotóim itt hagytak, hogy távolról, innen a Yapetusról figyeljem az emberiséget. Már rég vissza kellett volna jönniük értem, de ez nem következett be. Sajnos nincs hírem róluk. Mintha elfelejtették volna ezt a naprendszert. Felsóhajtott. - Eleinte nem aggódtam. Önök még nem tudták elhagyni a Földet, úgy éreztem, nyugodtan várhatok, és tehetem a dolgomat... Aztán az ember elérte a Marsot, majd a Jupitert, a Szaturnuszt. Kétségbeesetten sugároztam az üzeneteket haza, de semmi választ nem kaptam. Látta biztos, mit csináltam az előbb. Minden fénypontot az égen elsőrendűen úgy értelmezek, hogy az alkotóim hajója... Önök egy ideig nem figyeltek fel a Yapetusra, de tudtam hogy ez csak idő kérdése. A gyűrű tele van létfontosságú ásványokkal... Amikor az első emberek idejöttek, nehéz helyzetbe kerültem. Módosítanom kellett a parancsmintázatokat, amik rejtőzést írnak elő. Szükséges volt átalakítani magam emberré, hiszen elbújva nem tudom tovább teljesíteni a feladatomat... Azt hittem, ha a közelükben tudok élni, mindennél fontosabb információkat szerezhetek az emberekről... Azonban az érzelmi egyensúlyom felborult, és nem tudom a munkát elvégezni. Az önök agresszivitása tökéletesen ismeretlen az engem alkotó fajnál, így számos dolgot képtelen vagyok megfelelően értelmezni és hiányoznak belőlem a megfelelő reakció-mátrixok is... Szorult helyzetem ellenére felnevettem. - Érzelmi egyensúly? Reakció-mátrixok? Mi a francról beszélsz? Az ismerős szomorú tekintettel nézett rám. - Maguk, emberek, ugye lehetetlennek tartják, hogy egy robotnak érzelmei legyenek? Nincs igazuk. A konzolra mutatott. - Ez az én belső térképem. Ezt tanulmányozom nap mint nap, már évek óta, hogy rájöjjek, mit és hogyan kellene változtatnom. Hirtelen melegem lett, megszorítottam a vasdarabot. - Te attól a rendőrtől azt akartad... ! Át akarod alakítani a programozásodat, hogy a gondolkodásod is olyan legyen, mint az emberé! Bólintott. - Igen, ez a célom. Kezébe temette az arcát. - Hogy miért? - felelt ki nem mondott kérdésemre. - Azért, uram, mert olyan jó volna egyszer... csak egyetlen egyszer visszaütni! Gondolkodás nélkül csaptam a szomorkásan lehajló fejre. Olyan erővel ütöttem, hogy a vas bezúzta a fémkoponyát. Füst szállt föl és sistergés hallatszott. Tremar felállt s merev léptekkel elindult felém. Nem vártam be, előreugrottam és belevágtam a vasat a mellkasába. A mell szétnyílt. A huzalok közé markoltam és annyit szaggattam ki, amennyit csak tudtam. Erre szótlanul elhanyatlott. Kimenekültem a jégbarlangból. Napok múltán, "betegségemből felépülve" hallottam, hogy a jó öreg "Tapló" felszívódott. Nem látták kimenni, ám a zsilipeknél nincs őrség. Mindenki biztos volt benne, hogy Jas a bátorságát akarta bizonyítani, és kiment a jégviharba. Amilyen nyámnyila szegény, nem csoda, ha agyoncsapta és betemette egy lavina. Én meg tartottam a pofámat. Talán hibáztam, meg kellett volna mutatni azt a barlangot. Csakhogy az ilyesmi mindenféle bonyodalmakkal jár. Jegyzőkönyv, meg kérdések, és a jó ég tudja, mi még! Egyszóval, inkább vadásztam tovább, hiszen azért jöttem a Yapetusra. Évek teltek el, de végül ránk mosolygott a szerencse. Hat esztendő után dúsgazdagon hagytam el a Szaturnusz környékét. Azóta örvendhetek tiszteletnek, kényelemnek és a nők imádatának egyaránt. Boldog mégsem vagyok. Félek. Félek attól, hogy Jas Tremar mégsem halt meg, hogy rendbe szedte magát, és megszerezte a bántás képességét is. Félek, hogy Tremar visszajön és bosszút áll rajtam. És mindenki máson... ---