A háromágú tölgyfa TÜNDÉRE A LEGSZEBB MAGYAR NÉPMESÉK MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ A MESÉKET ÁTDOLGOZTÁK ARANY LÁSZLÓ, BENEDEK ELEK, ILLYÉS GYULA, KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL VÁLOGATTA ÉS SZERKESZTETTE KORMOS ISTVÁN MÁSODIK KIADÁS Móra Könyvkiadó, 1980 ARANY LÁSZLÓ AKISKÖDMÖN Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni. Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás- kő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt. Már odafönt nem győztek várni; leküldte hát az ember a feleségét is: - Ugyan, anyjuk, eredj már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében, tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni. Lement az asszony, látta, hogy ott sír a leánya az ászokon. - Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz ? - Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendő- beli állapotomat. - Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a leánya mellé, és ő is rákezdte a sírást. Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg károm- kodás nélkül. - Ejnye, szedtevedte, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hova vesztek. Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt. - Hát ti mit sírtok-rítok ? Mi bajotok esett ilyen hirtelen ? - Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelte rá az asszony -, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe. Itt elbeszéltek neki mindent, s úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban. A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pin- cébe. Sehogy se tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sírhat- nak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlük, azok elbeszélték neki. A kérő csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett. - No - azt mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mind kendtek hárman, ha aztán akadnék, visszajövök, elveszem a kend- tek leányát, ha az Isten is úgy akarja. Elindult a legény, azokat ott hagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni. Közelebb megy hozzá, megszólítja: - Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval ? - Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállí- taná. - No hát majd felszállítom én - mondja a kérő. Azzal elővett egy vé- kát, fél óra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forin- tot, továbbment vele. "No - gondolta magában -, akadtam már egy bolondra." Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója. Odamegy hozzá, megszólítja: - Jó napot adjon isten, földi! Hát miben fáradozik kend? - Fogadj isten, atyafi; hát biz én, a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle isten csudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de ad- nék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni. - No majd világossá teszem én - mondja rá a legény. Elővett egy fej- szét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. Megkapta a száz forintot, azzal ezt is ott hagyta. "No - gondolta magában -, akadtam már második bolondra is." Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dug- dosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény: - Hát kend, nénémasszony, mit csinál ? - Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök. - Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csir- kéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket. - Az asszony nagyon megörült a jótanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult. "No, hála istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot." Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lako- dalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiok, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak. ILLYÉS GYULA RIBIKE Volt egyszer egy király, s volt neki három fia. Volt arrafelé egy özvegy- asszony is, annak meg volt egy lánya. Rihike volt a lány neve, mert az mással nem élt, mint csak ribizlivel. Egyszer megbetegedett a lány. Az anyja ugyanis már nem tudott több ribizlit venni neki. Szegény asszony, hogy megmentse a lányát, elment a klastromkertbe, mert ott látott ribizlit bőven. Beszökött a kertbe, és kihozott egy kosár ribizlit. Meglátta kijövet az apácafőnöknő, odament hozzá, s rászólt: - Mit csinálsz, te asszony ? Azt felelte ijedten a szegény asszony: - Soha életemben nem loptam, most is csak a kénytelenség szorított rá! Mert nekem oly gyönyörű lányom van, hogy annak párjával nem talál- kozik; de ha csak egy nap ribizlit nem eszik, meghal. Ma nem evett, ha holnap sem enne, belehalna. Megbocsátott az asszonynak a főnöknő. De elment vele az asszony házába, mert nem akarta elhinni, hogy a szegény asszonynak olyan külö- nös lánya van. Mikor meglátta, hogy valóban szép, így szólt az asszonyhoz: - No, te szegény asszony, add oda a lányodat énnekem, nálunk jól- lakhat ribizlivel. Mit csináljon szegény asszony, ribizli csak a klastromban volt, oda- adta a lányát. Ott élt a lány. Akkorában még szabad volt tárva-nyitva lenni az apáca- klastrom ablakának. Ki-kinézett rajta a lány. Egyszer arra ment három királyfi, s egy lépést sem tudtak továbbtenni a lány szépsége láttán. A legöregebbik királyfi rögtön elkezdi, hogy ő nem nyugszik addig, amíg az a lány nem lesz az ő felesége. A középső királyfi is belevág, hogy ő sem nyugszik, míg az övé nem lesz. A legkisebb királyfi meg azt mondja: - Én nem engedem! Mert az enyém lesz! A három testvér csúnyán összekapott. Az utasok választották szét őket. A lármára a főnöknő is odamegy az ablakhoz: mi történik itt? Ribike meg azt mondja: - Énértem vesztek össze. Megijedt erre a főnöknő, hogy még ő kap pirongatást a királytól vagy a királynétól. Tüstént elhívta Ribikét az ablaktól; megbüntette, meg- pirongatta, és mikor az ellenkezett, mert hisz semmiről sem tehetett, azt mondta neki: - Mit, nemcsak szép vagy, de jó is vagy? Hát ide hallgass, Ribike, a te szépséged és jóságod változzék gyíkká, lakásod pedig ne itt nálam, hanem a világ végén legyen! Szegény Ribike azonnal gyíkká változott, és egy perc múlva a világ végére jutott. Telt az idő, a királyfiak anyja meghalt, az apjuk meg elöregedett. Sze- rette volna már letenni a királyságot, de nem tudta eldönteni, hogy me- lyik fiának adja, mert mind a három fiát egyformán szerette. Azt mondta hát nekik az öreg király: - Édes fiaim, hárman vagytok, és tudom, egyik sem derekabb, mint a másik. Hanem azért én adok nektek három próbát. Amelyikőtök meg tudja mind a hármat tenni, az kapja meg a királyságot. Bólintott mind a három fiú, hogy csak mondja meg apjuk a három kívánságot. Azt mondja a király: - Elég lesz, fiaim, először egy is! Akkor elmondta, hogy őneki oly csodavásznat hozzanak, hogy hossza- szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén, ha összehajtja. Fogadták a királyfiak mind erősen, hogy megszerzik. Egyik a másik- ban bízott, gondolva, hogy azt az első próbát majd a nála öregebb csi- nálja meg. Fogtak magukkal mind a hárman sok pénzt, világgá indultak. A váron kívül rögtön három utat találtak: két út szép volt, azon ment el a két öregebbik. A harmadik út igen göcsörtös volt, azon ment el a leg- kisebb királyfi. A két öregebb hamarosan szép nagy városba érkezett. A legkisebb ment, ment, elfáradt nagyon, de nem talált egy madarat sem. Azok, a két bátyja, már vásárolt sok szép vásznat; ő meg csak ment, ment egyre. Egyszer csak odaért a világ végére. Talált ott a világ végén a legkisebb királyfi egy kőhidat, oda leült, s búsult erősen, hogy mitévő legyen, merthogy, lám, nem tudja az első kívánságát se az apjának megtenni. Egyszer csak odament hozzá ott egy aranyos hátú kis gyíkocska. Azt mondja neki szép csendesen (mert akko- rában még tudtak az állatok beszélni), hogy: - Királyfiú, mit búsul, mit szomorkodik? Megnézi a gyíkocskát a királyfi, s így válaszol: - Mit kérded, te aranyos hátú gyíkocska, úgysem tudsz te nekem taná- csot adni! Felel szépen a gyíkocska: - Mondja csak, hátha tudok. Akkor megmondta a királyfi, hogy az ő apjának - hárman vannak fiák - az a kívánsága, hogy amelyik fia meg tudja három kívánságát tenni: az kapja meg a királyságot. Első kívánsága az, hogy olyan csodavásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztül- menjen az ő karikagyűrűjén. Hallgatja a beszédet a gyíkocska, aztán azt mondja: - Jól van, királyfi, csak ülj itt, egypár perc múlva talán már tudok is a bajodon segíteni! Azzal vissza lement a gyíkocska a kőhíd alá, a pókok közé. Jó barátja volt a pókoknak, azokat kérte segítségre. A pókok rögtön hozzáfogtak a fonáshoz, szövéshez. Tíz nap, tíz éjjel alatt megcsinálták a vásznat. A gyíkocska felvitte a királyfinak. Belefért az annak egyik zsebébe. A királyfi két bátyja már rég hazament, szekérszám vitték apjuk elé a vásznat: hosszú volt, széles volt mind, de a karikagyűrűjén nem tudta keresztülhúzni az apjuk. Ekkor jött a legkisebb királyfi. Előveszi a zsebéből, amit ő hozott. Próbálja a király, bólint annak. - Ez igen, keresztülmegy, de nem tudom, meglesz-e vagy se akkorá- nak, amekkorának rendeltem! Hozatott mindjárt mérnököket, megmérték a vásznat, hát éppen se több, se kevesebb: száz rőf hosszú, száz rőf széles. Mondja erre örvendezve az öreg király: - Látjátok, fiaim, a legkisebbik már itt is megtette a magáét, de aki még a hátralevő két próbát meg tudja tenni, azé lesz a királyság. A követ- kező kívánságom, hogy oly kiskutyát hozzatok nekem: egy arany dió- héjba beférjen, mégis, ha kiugrik, a sikongatása hetedhét országra szól- jon. Elindul megint a három testvér. A két idősebb a jó úton megint a vá- ros felé, a legkisebb most is csak a göröngyös úton, a világ vége felé. Mikor a legkisebbik királyfi újra odaért a világ végére, azt mondja ott nagy fennszóval: - Aranyos hátú gyíkocska, gyere elő a hívásomra! A gyíkocska előjött. -Mi kell? Mondja neki szomorúan a királyfi: - Most igazán azt hiszem, nem tudod az én parancsolatomat meg- tenni. Feleli a gyíkocska: - Mondd csak, hátha tudom! Akkor a királyfi elmondta az apja kívánságát. Hogy annak milyen kis- kutya kell. Gondolkodik a gyíkocska, aztán így szól: - Csak légy itt, hátha tudok segíteni. Azzal a gyíkocska rögtön lement a föld alá, az icinpiciny törpeembe- rekhez. Könyörgött a törpekirálynak, hogy legyen szíves adjon neki egy olyan törpe kiskutyát. A törpekirály az első miniszterét adta oda: az volt az olyan kutya. A gyíkocska beletette a kutyát egy dióhéjba, és vitte föl. Mondta fenn a királyfinak: - Te ezt a zsebedbe tedd, de ki ne nyisd az úton, hanem csak iparkodj! Iparkodott is haza a királyfi. A két bátyja már rég otthon volt. Azzal tértek meg, hogy olyan kis- kutya nincs is a világon, kár az időt tölteni a keresésével. Mondja az öreg király, ahogy meglátja a legkisebb fiát: - No, fiam, te is üresen jöttél, mint a bátyáid? Előveszi a királyfi nagy vidáman az arany dióhéjat, kinyitja, kiugrik a kiskutya! Egyet sikoltott, de az a hang mindjárt hetedhét országig szállt. Az öreg királynak meg olyan jólesett ez a sikoltás, mintha írósvajjal ken- ték volna meg a hátát. Akkor szépen azt mondta: - No, látjátok, fiaim, a legkisebbik ezt is meg tudta tenni. No, még azért amelyikőtök a legutolsó próbát megteszi, az lesz a király. A harma- dik akaratom pedig az, hogy arra hagyom az országot, aki közületek a legszebb menyasszonyt szerzi meg magának. A két idősebb királyfi jót nevetett. Szentül hitték, hogy ezen most megfölözik a testvérjüket, mert hisz ők sokfelé jártak, sok szép lányt lát- tak, azok közül könnyű lesz a legszebbet kiválasztani. A kis királyfi meg mit látott ? Senkit! Még a világ végén is csak egy gyíkocskát! El is szomorodott erősen a kis királyfi, mert hát az aranyos hátú gyí- kocska a szép menyasszonyt nem tudja csak úgy a föld alól kivenni. De mégis elment hozzá, szomorúan leült a kőhídra. Jött a gyíkocska. Mondja neki a királyfi: - Most igazán elhiszem, hogy nem tudsz a bajomon segíteni! Feleli szép csendesen a gyíkocska: - Hátha tudok! Mondja erre a királyfi: - Most az a kívánsága az apámnak, hogy amelyőnk a legszebb meny- asszonyt hozza, az lesz a király. Elpirult az aranyos hátú gyíkocska, s azt mondja: - Csak fogj meg engem, és vágj ehhez a kőhídhoz! Feleli megrökönyödve a kis királyfi: - Azt már csak nem teszem, hisz a legnagyobb hálaadással kell lennem irántad. De erősködik a gyíkocska: - Mondom, csak vágj engem oda a kőhídhoz! A királyfi váltig ellenkezett, de amikor látta, hogy a gyíkocska meny- nyire elszontyolodott, bekumta, vagyis jól behunyta a szemét, és úgy vágta a gyíkocskát oda a kőhídhoz. Hát erre mit lát? Egy gyönyörű szép fehérnépet a gyíkocska helyett. Azt mondja az a szép lány : - No, királyfi, rám ismersz-e? Feleli a királyfi, maga sem tudva, hova álljon: - Egy kicsikét vélekszem, de nem tudom, hogy az-e. Mondja nevetve az a gyönyörű szép lány: - Én vagyok, aki kinézett a klastrom ablakán! Aki miatt te veszekedést tettél, Ribike! Ámul a királyfi, de Ribike csak mondja tovább: - No, most tied leszek halálos holtig! Nem is tudta a királyfi, hogyan karolja, úgy vitte haza. A bátyái már otthon voltak, vittek már menyasszonyt. Csak rá vártak, hogy a próba eldőljön. Mikor a kis királyfi hazaért, az öreg király a kert- ben éppen krumplit rakott, de olyat, hogy az mind aranyos almává vált. Mikor meglátta a legkisebbik fia menyasszonyát - hát azonnal határozott. Azt mondta a két idősebbnek : - Ne haragudjatok rá, ez érdemli a királyságot! Azok nem is haragudtak rá, mindenki csak jót kívánt neki: éljen bol- dogul ! ILLYÉS GYULA AZ ÁLLATOK NYELVÉN TUDÓ JUHÁSZ Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket. Hol volt, hol nem volt, még az Óperencián is túlnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt-bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt: - Segítsél ki, te szegény ember, jótét helyett jót várj, mert az én édes- apám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet. Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt; azon lementek a föld alá, a kígyók királyához. Kér- dezte a kígyók királya: - Mit kívánsz, te szegény ember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól ? Azt mondta a szegény ember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyók királya megadta, de egy feltétel alatt, hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az em- ber a földre. Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak: - Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle! A juhász meghallotta; megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle. Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy hon- nan van nekik ennyi pénzük. A juhász azt mondta: - Ne kérdezd, az Isten adta. Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kismacskának, hogy mivel ő kisebb, s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kér- dezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kismacskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti ezt a beszédet. - Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meg- halok. - Mindegy, csak mondjad meg! - mondta a felesége. - Nem lehet! - kötötte magát a juhász. De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rá- nyerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta: - Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt, itt-e! A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondotta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad, mert mindjárt meghal, ha megmondja. Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta: - Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni ? A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret. Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondotta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját. Hanem ekkor bement egy hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyérdarabot. Azt mondta a Bodri neki : - Ó, te átkozott gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik ? De a kakas azt mondta: - Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd, énnekem húsz feleségem van; mégis tu- dok mindegyiknek parancsolni. Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL A HALHATATLANSÁGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás- tengeren is túl, bedűlt kemencének kidűlt oldalában, vénasszony szok- nyájának a hetvenhetedik ráncában volt egy fehér bolha, annak a kellős közepében volt egy fényes királyi város, a városban pedig lakott egy öreg rendű király. Ennek a királynak egyetlen fia volt. A király sokat remélt ettől a fiútól, kitaníttatta mindenféle iskolákra, azután elküldte külső országokat látni, hallani, tapasztalni. Oda is országolt a fiú több esztendeig, míg végre az apja kívánságára hazatelepedett, de a sok járásban-kelésben egészen elváltozott a termé- szete, gondolkodó, szomorkodó lett. Ezen az öreg király erősen megütő- dött, s egyszer, mikor csak ketten voltak a királyi rezidenciában, kartőn fogta a fiát, bevezette az oldalszobába, s azt mondta: - Édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magad. Jó volna, ha megháza- sodnál. Lásd, ebben a szobában van egy csomó kép, mindenféle király- lányok, császárlányok meg fejedelemlányok képei. Választhatsz közülük. Amelyik leginkább szíved szerint való, azt hozom neked feleségül, csak hogy jobb kedvben lássalak. - Jaj, édes királyatyám - felelte a királyfi -, se a szerelem, se a házas- ság nem bánt engemet, hanem az a gondolat szomorít, hogy minden embernek meg kell halnia. Szeretnék egy olyan birodalmat felfedezni, ahol a halálnak nincs hatalma. Elhatároztam, hogy ha a lábam térdig vásik is, addig megyek, míg ilyet találok. Az öreg király váltig igyekezett lebeszélni fiát feltett szándékáról. Mondotta, hogy bolondság hajtja, hiszen ő már ötven esztendeje uralko- dik, de ilyen országról még nem hallott, mégis boldogságban élt. Még a királyságát is odaígérte fiának, csak hogy maradjon odahaza. De a királyfi állhatatosan kitartott a szándéka mellett, kardot kötött az oldalára, s neki- vágott az országútnak. Mikor már derekasan elhagyta apja birodalmát, messzi az út végében megütötte szemét egy tömérdek fa, a tetejében egy libegő sasmadár. Ahogy közelebb ért a fához, látta, hogy ez az óriási sas annak a rengeteg fának a legfelső ágait ugyancsak rugdosta, az ágak pedig szerteszéjjel poszátoltak. Elbámészkodott erősen, s egyszerre eggyel több oka lett a bámészkodásra, mert a sas keresztülbukott a fején, lett belőle egy király. Ez a sasból lett király megkérdezte a szájtátó királyfitól: - Te mit bámulsz, öcsém? - Én csak azt bámulom, hogy te miért rugdosod annak a nagy fának a tetejét. Erre a saskirály azt mondta: - Arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmiféle nemzetségem meg ne halhasson addig, ameddig ezt az élőfát tős tőből ki nem rugdos- tam. De már este van, ma többet nem rugdosok, hanem hazamegyek, s téged szívesen látlak szerény hajlékomban, hálóba. A királyfi megköszönte a meghívást, s együtt elsétáltak a saskirály rezi- denciájába. Hát a saskirálynak egy gyönyörűséges szép leánya volt, aki el is fogadta az apját meg a vendég királyfit. Azonnal asztalt terített, s vacsorával kínálta őket. Vacsorázás közben egyebek közt megkérdezte a saskirály az utazó királyfit, hogy mi járatban van. A királyfi elmondta, hogy addig barangol a világban, míg olyan birodalmat nem lel, ahol a halálnak nincs hatalma. - No, édes öcsém - mondta a saskirály -, akkor éppen jó helyen jársz. Nem hallottad-e, hogy addig rajtam és enyéimen a halálnak semmi ha- talma nincs, amíg azt a nagy fát tőstül, gyökerestül ki nem rugdostam? Cudar munka ez, eltart hatszáz esztendeig is. Kelj egybe a leányommal. Addig élhettek itt nálam. - Jaj, édes király bátyámuram, ez mind jó volna, de hatszáz esztendő múltán csak meg kell halni, én pedig olyan helyet kutatok, ahol a halál- nak sohasem lesz hatalma. A királykisasszony is marasztotta, mert már jóformán megismerked- tek volt, de a szándékától ő sem bírta eltéríteni. Végre hát, hogy emlék nélkül el ne bocsássa, adott neki egy iskátulyát, aminek a belső oldalán az ő képe volt lefestve, s azt mondta: - No, te királyfi, mivelhogy semmiképpen nem maradtál nálam, vedd ezt az emléket. Ennek az a tulajdonsága, hogy ha felnyitod az iskátulyát, s ránézel a képmásomra, úgy utazhatsz, ahogy akarsz. Utazhatsz a leve- gőben, de ha ott nagyon éles a szél fúvása, lemehetsz a föld színére, s ott sem haladsz majd lassabban a sebes gondolatnál vagy a rohanó forgó- szélnél. A királyfi megköszönte az iskátulyát, a zsebébe tette, másnap búcsút vett a saskirály házától, s útnak indult. Egy darabig ment az országúton gyalog, de egy idő múlva bágyadozni kezdett, s eszébe jutott az iskátulya. Elővette, kinyitotta, rápillantott a királykisasszony képére, s azt gondolta magában: "Haladjak, mint a sebes forgószél fent a levegőben!" Hát azonnal fölemelkedett, s röpült sivítva, mint a sebes szél. Egy jó darabig hasogatta a levegőt, aztán egy rengeteg hegynek a tetejébe érke- zett. Ott meg azt látta, hogy egy nagy, kopasz ember ásóval és kapával földet rak egy kosárba a hegy tetejéről, s viszi az alj felé. Megállt, s el- bámult ezen. Erre a kopasz ember is megállott, s megkérdezte a király- fitól: - Te mit bámulsz, öcsém? - Csak azt bámulom, hogy kegyelmed hova viszi innen azt a kosár földet? - Jaj, édes öcsém, én meg a házam népe arra vagyunk kárhoztatva, hogy addig meg ne haljunk, míg ezt a nagy hegyet mind el nem hordtam, s a helyét itt meg nem teresítettem ezzel a kosárral. De már estefelé jár, ma többet nem dolgozom. Azzal keresztülbukott a fején, s lett belőle egy kopasz király, mellé állott a királyfinak, s meghívta magához, hálóba. El is mentek együtt a kopasz király rezidenciájába. Hát ennek még százszorta különb leánya volt, mint a saskirálynak. Jó szívvel fogadta őket, s vacsorával is csak- hamar ellátta. Vacsora alatt a kopasz király megkérdezte a vándorló királyfit, hova utazik. A királyfi neki is azt felelte, hogy addig utazik, míg olyan országot nem talál, ahol a halálnak nincs semmi hatalma. - Akkor itt éppen jó helyen jársz - mondta a kopasz király -, mert én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig meg nem halhatok, amíg ezt a tö- mérdek hegyet mind el nem hordtam. Abba pedig beletelik nyolcszáz esztendő is. Keljetek össze a leányommal, úgyis látom, kedvelitek egy- mást. Nyolcszáz esztendeig eleget élhettek. - Igaz, igaz, kedves király bátyám, de én olyan országba igyekszem, ahol a halálnak sohasem lesz hatalma. Másnap igen jókor keltek fel mindnyájan, s a királykisasszony megint marasztotta a királyfit, de az nem tágított a szándékától. Akkor a király- leány adott neki emlékbe egy olyan aranygyűrűt, aminek az a tulajdon- sága volt, hogyha a birtokosa az ujján megfordította, ott termett, ahol akart. A királyfi a gyűrűt elvette, megköszönte, s útnak eredt ismét. Egy darabig ment az országúton, aztán eszébe jutott a gyűrű, meg- fordította az ujján, s azt kívánta, hogy a világ végén legyen. Egy pillan- tásra behunyta a szemét, hát mikor kinyitotta, egy pompás királyi város közepén állott. Az utcákon csodálatos öltözékű embereket látott. Huszonhétféle nyelven próbált velük beszélni, mivelhogy csak annyi nyelvet tudott, de senki nem értette a szavát. Végre találkozott egy hazájabélivel, akit felismert a ruhájáról, ezt megszólította édes anya- nyelvén : - Miféle város ez ? - Ez a kék király országának a fővárosa. Maga a király meghalt, most a leánya uralkodik hét ország felett, mert senki más nem él már a királyi nemzetségből. A királyfi megtudta, amit akart, s megkérte az embert, mutassa meg neki a királykisasszony rezidenciáját. - Megmutatom én jó szívvel - mondta az ember, s elvezette a királyfit egy gyönyörű palotához. Hát a királykisasszony éppen ott ült a palota grádicsán, s hímet varrt. Köszönt a királyfi illendőképpen, a királykisasszony fogadta, s bevezette a házba. Addig-addig beszélgettek, addig faggatódzott a királykisasszony a királyfi szándéka felől, hogy végtére megtetszett neki. Szólt is mindjárt, hogy maradjon ott, legyen társa az uralkodásban, elférnek ketten is a trónon. A királyfi ismét elmondta, hogy ő csak olyan országban telepedik meg, ahol a halálnak nincsen hatalma. Akkor a királykisasszony kartőn fogta a királyúrfit, bevezette egy oldalszobába. Hát annak a szobának a pádimentuma úgy teli volt szurkálva varrótűvel, hogy még egyet nem lehetett volna a többi közé döfni. - No, te királyfi - mondta a királykisasszony -, látod ezt a rengeteg varrótűt? Én arra vagyok kárhoztatva, hogy míg ezt a sok tűt el nem használom, el nem váslalom a varrásban, addig sem én, sem a családom meg nem halhatunk. Abba pedig beletelik ezer esztendő. Ha nálam ma- radsz, addig eleget élhetünk s uralkodhatunk. - Igen - mondta a királyfi -, de ezer esztendő múlva csak meg kell halni, én pedig olyan országot keresek, ahol a halálnak soha hatalma nem lesz. Eleget igyekezett a hímvarró kisasszony lebeszélni szándékáról a királyfit, de hiába, mert az egyre hangoztatta, hogy folytatja az útját. A királykisasszony ekkor eleibe állott, s így szólott hozzá : - Mivel semmiképpen nem tudlak megtartani, fogadj el emlékbe tő- lem egy arany vesszőcskét. Ennek az a tulajdonsága, hogy szorultság ese- tén azzá változik, amivé változtatni akarod. A királyfi megköszönte a királykisasszonynak az adományát, a zsebébe rejtette, azzal búcsút vett tőle, s útnak indult megint. Alig ért ki a város- ból, egy nagy folyóra talált. Azt is látta, hogy a túlsó parton az ég kárpitjai már leereszkedtek, és továbbmenni nem lehet, mert ott a világ vége. Elindult tehát vízjöttire a parton. Mikor egy darabocskáig felfelé haladt volna, egyszer a szemébe ötlött egy fényes királyi kastély a folyóvíz fölött, a levegőben függve. De min- den vizsgálódása után sem látott semmi utat vagy hidat, ami a száraz- földdel összekötné, holott ugyancsak szeretett volna a fényes kastélyba bepillantani. Akkor eszébe jutott az aranyvessző, amit a hímvarró király- kisasszonytól kapott volt. Elővette, ledobta a földre, s azt gondolta: "Legyen belőle palló, átal a fényes királyi kastélyba." Hát a vesszőből azon nyomban palló lett. A királyfi sem késedelmeskedett sokáig. Rá- ugrott a pallóra, s átalment rajta a királyi kastélyba. De mikor a kastély kapuján belépett, különbnél különb csodaállatok toppantak eleibe, s vigyorogtak félelmesen. Megijedt a királyfi, s ráparancsolt a kardjára: - Kard, ki a hüvelyből! Kiugrott a kard, ahogy kellett, s le is szelte egynéhány csodaállat fejét. De hát azoknak egyszeriben új fejük nőtt. Erre még jobban megrettent a királyfi, a kardját visszaparancsolta hüvelyébe, s nem tudta, mitévő legyen. A kastély királynéja éppen kikönyökölt az ablakon, s mindent látott, ami történt. Tüstént leszalasztott egy inast, hogy kísérje fel őhozzá az idegen vándort. Úgy is lett. Az inas leszaladt a lépcsőn, s keresztül- vitte a királyfit az őrökön, a királyné elé. A királyné így szólt hozzá: - Azt látom, hogy nem mindennapi ember vagy, de azt is szeretném tudni, ki vagy, s mi járásbéli. A királyfi erre megnevezte, hogy ő melyik királynak a fia, s hogy azért indult útnak, mert olyan országot keres, ahol a halálnak nincs hatalma. - No, akkor jó helyen jársz - mondta a királyné -, mert én vagyok az élet és halhatatlanság királynéja. Itt az én országomban bátorságban vagy a halál ellen. Egyszeriben leültette, jó szívvel megvendégelte a királyfit, s azt mondta, hogy maradjon nála, ameddig kedve tartja. Éppen ezer esztendeig maradt a fényes kastélyban a királyfi, de az olyan hamar elmúlt, mint azelőtt egy fél esztendő. Egyszer olyan álmot látott, mintha otthon az apjával s anyjával mutatkozott volna, s úgy el- fogta a hazavágyódás, hogy mikor reggel felkelt, tüstént jelentette a hal- hatatlanság királynéjának, hogy ő haza akar menni, apját s anyját még egyszer meglátni. A halhatatlanság királynéja nagyon elbámult ezen a beszéden, s azt mondta: - Jaj, te királyfi, mit tettél fel az eszedbe, hiszen apád s anyád több mint kilencszáz esztendeje meghalt, azoknak most sem hírüket, sem po- rukat fel nem találod. De a királyfit csak nem tudta lebeszélni a szándékáról. Azt mondta tehát : - No hát, ha csakugyan elmész, gyere velem, hogy tarisznyáltassak neked az útra. Azzal a nyakába akasztott egy arany- és egy ezüstkulacsot, s bevezette az oldalszobába. Ennek egyik szegletében megmutatott neki egy kis lap- pancsot, azt felnyitotta, s azt mondta: - Ebből a vízből, ami ez alatt a lappancs alatt van, töltsd tele az ezüst- kulacsodat. Ez olyan természetű víz, hogy ha ebből valakit csak egy- néhány cseppel lefröcskölsz, azonnal a halál fia. Azután bevitte egy más oldalszobába, aminek egyik szegletében ha- sonlóképpen egy kis lappancs látszott, azt felnyitotta, megtöltötte vizével az aranykulacsot, s azt mondta: - No, te királyfi, ennek a víznek olyan tulajdonsága van, hogy ha valaki ezelőtt négy- vagy ötezer esztendővel meg is halt, ha csak egy csontocs- káját megkapod, s megfröcskölöd ezzel a vízzel, azonnal a legjobb álla- potban ébred fel. A királyfi megköszönte a halhatatlanság királynéjának az ajándékait, s útnak indult. Csakhamar beért abba a városba, ahol a hímvarró király- kisasszony lakott, de alig ismert rá, annyira el volt változva. Ment sietve a királyi rezidenciához, ott olyan nagy csendesség fogadta, mintha senki nem lakna benne. Szobáról szobára járt a kastélyban, hát mikor a nap- pali szobába ért, ott találta a királykisasszonyt a varrására borulva, mély álomban. Szép csendesen oda osonkodott, szólítgatta, de az nem felelt. Meghúzintotta a gúnyáját, nem mozdult. Beszaladt abba a szobába, ame- lyik tele volt tűvel, hát egy tű sincs benne. Az utolsó a királykisasszony varrásába beletörött, s azzal a királykisasszony meghalt. Előkapta arany- fiaskóját, s meglocsolta belőle a királykisasszonyt. Az éledezni kezdett, s megszólalt. Azt mondta a királyfinak: - Jaj, édes barátom, de jó, hogy felébresztettél. Régóta alszom, úgy lehet. - Alhattál volna, míg a világ - mondta a királyfi -, ha én fel nem támasztalak. Ekkor a királykisasszony észrevette, hogy ő meghalt volt, s a királyfi támasztotta fel, megköszönte igen szépen, s jótett helyébe jót ígért. A királyfi búcsút vett, s meg sem állott a kopasz király rezidenciájáig. Mindjárt észrevette, hogy a király a hegyet már elhordta. Mikor közelebb ért, látta, hogy a király feje alá rakta a kosarat, az ásót meg a lapátot szé- pen a földre fektette, maga meg meghalt. Elővette ügyesen az arany- fiaskót, megfröcskölte vizével a kopasz királyt, s az menten föltámadt, hálálkodott illedelmesen, és jótett helyébe jót ígért. Elbúcsúzott a királyfi tőle is, s elment a saskirályhoz. Az is végzett már a dolgával, azt a tömérdek élőfát úgy kirugdalta tövestül-gyökeres- tül, hogy egy gally nem sok, annyi sem maradt belőle. Maga pedig két- felé vetette a szárnyát, orrát a földre guggasztotta, s meghalt. A királyfi őt is megöntözte barátsággal az aranykulacsból. A saskirály éledezni kez- dett, s így szólt: - Ejnye, hogy elaludtam- Köszönöm, édes barátom, hogy felébresz- tettél. - Alhattál volna, míg a világ s még két nap, ha én fel nem ébresztelek. Akkor eszmélkedett csak föl a saskirály. Akkor vette észre, hogy ő meg- halt volt. Mit tehetett volna mást, megköszönte szép szóval a sikeres fel- támasztást, s jótett helyébe jót ígért. Búcsút vett tőle is a királyfi, s tovább rótta az utat, igyekvőben apja városába. Még meg sem érkezett, máris látta, hogy a királyi rezidencia erősen elsüllyedhetett, mert se híre, se pora nem látszik. A helyén egy széles kénköves tó támadt, mely kék lánggal égett folyvást, mint a jóféle szilvapálinka. Mikor jól megvizsgált mindent, elvesztette reménységét, hogy apját-anyját valaha láthassa. Elindult hát szomorúan visszafelé. Egy kőhajtásnyit sem haladt, valaki hátulról megszólította: - Megállj, megállj, királyúrfi. Éppen ezer esztendeje kereslek, de most megfogtalak. - Meg ám az öregapádat! - válaszolt a királyfi, mert mindjárt látta, hogy aki megszólította, nem más, hanem a halál. Elővette tarisznyájából az iskátulyát, amit a saskirály lányától kapott volt. Ránézett a képmására, s mint a gondolat, olyan gyorsan elszállott a saskirályhoz. Már a levegő- ből biztatta a királyt, hogy állítsa ki minden ármádiáját, hadd védjék meg a halál ellen. Csakhogy a halál úgy keresztülvágta magát a nagy ármádián, mint a kés a kenyéren. A királyfi megforgatta ujján az aranygyűrűt, már ott volt a kopasz királynál. Az megindult az ármádiájával a halál ellen. De sok haszonnal ő sem vitézkedett. A halál már megint ott szuszogott a királyfi nyomában. Mit tehetett szegény, elővette aranyvesszőcskéjét, melyet a kék király lányától kapott volt. Villámmá változott, s ott termett egy szempillantás alatt a kék király lányánál. De a halál ekkor már olyan cudarul szoron- gatta, hogy onnan mindjárt továbbcikázott. El is jutott a halhatatlanság királynőjének kastélyába. Fél lábbal belépett, de a másikat a halál meg- ragadta. - Megvagy, megvagy, királyúrfi! - kiáltotta a halál. - Tőlem el nem menekülhetsz! A királyfi erre előkapta az ezüstflaskót, s meglocsolta bőven halálhozó vízzel a halált. De az csak trüsszögött, krákogott, nem fogott rajta a víz ereje. A nagy lármára előszaladt a halhatatlanság királynéja, s leszólt az ab- lakból : - Mit keresel az országomban? Takarodj a magad birodalmába. - Csakhogy ennek a királyfinak a fél lába az én országomban van - válaszolt a halál. - A másik fele meg nálam - mondta a halhatatlanság királynéja. - Ha kettőbe hasítjuk, se te nem jársz jól, sem én. Inkább gyere be hozzám, s tegyünk fogadást. - Azt éppen tehetünk - állott rá a dologra a halál. Odabent pedig megegyeztek, hogy a királyné feldobja a királyúrfit a hetedik égig, a hajnalcsillag háta mögé. Ha olyan egyenesen dobja, hogy a várba esik, az övé. Ha kívül esik, akkor a halálé lesz. A halál bólintott, hogy ő nem bánja. Akkor a halhatatlanság királynéja lábon fogta a királyúrfit, s úgy felhajította a csillagos égbe, hogy egészen odaveszett. Erősen nekiveselkedett a dobásnak, meg is tántorodott egy keveset, megijedt hát, hogy a királyfi kívül talál esni. A királyné, a halál meg a tömérdek udvari nép, aki a fogadásra össze- gyűlt, mind az égre nézett. Egyszer csak meglátták a királyfit, nem volt nagyobb egy sovány darázsnál. A királyné mérte, méregette, hova eshet, hát épppen a vár falának hulldogált, ahogy hol fejjel, hol lábbal bucská- zott a magasságból lefelé. Szerencsére déli szél támadt, s behajtotta a hulló királyfit a falon belül. Ott ért volna földet, ha a királynő ki nem fogja, mint egy könnyű labdát. Kifogta, bevitte a palotába, az össze- sereglett udvarnépnek megparancsolta, hogy tüzes söprűkkel hajtsák ki a halált a halhatatlanság birodalmából. A halál meg menekült, ahogy a lába bírta, mert a tüzes söprűt nem szerette. A királyúrfi és a királyné lakodalmat csaptak, s dicsőségesen élnek máig is. Ne kerüljétek el ti sem a házuk táját, hogyha arra jártok, mert jó emberek, szívesen látnak. ILLYÉS GYULA FÁBÓLFARAGOTT PÉTER Volt egyszer egy szegény parasztember és a felesége. Éltek, éldegéltek, kedv nélkül, mert gyermekük nem volt. Egyszer azt mondja az ember a feleségének : - No, asszony, gondoltam én egyet! - Mit apjuk ? - Elmegyek az erdőbe, és faragok fából egy gyermeket. Nagyot kacagott ezen az asszony. De úgy történt. Estére, mire a vacsora készen lett, az ember egy ki- faragott gyermekkel érkezett haza. Az ajtó sarkába állította. Leültek az asztal mellé vacsorázni. Ahogy vacsoráztak, maradt egy kis étel. Még azt mondja az asszony: - No, éppen a fiunk részére maradt. Akkor lefeküdtek. Egyszer éjfél felé megszólal a fagyermek: - Édesanyám, alusznak-e? Megörült az asszony, felelt azonnal: - Nem alszunk, édes gyermekem. - No, ha nem alusznak, keljenek fel, és adja ide a vacsorámat! Hát a fából faragott gyermek megelevenedett. Addig gyönyörködtek benne, addig beszélgettek vele, hogy szépen meg is virradott. Mikor háromnapos lett a gyermek, azt kérte, engedjék ki az utcára, hadd keressen magának játszótársat. Kiment a kicsi fiú a kapu elé. Hát éppen egy vele egykorú gyerek várta őt. Kérdi Fábólfaragott Péter: - Te kis pajtás, lakik-e ebben a városban kardmester ? - Hogyne laknék, éppen ott van, nem messze! Bemegy Péter az apjához, s azt mondja: - Legyen szíves, adjon nekem nyolc krajcárt! - Ó, édes gyermekem, adok én neked többet, mit érsz azzal a csekély- séggel ? - Nekem csak nyolc krajcár kell! - mondja Fábólfaragott Péter. Azzal kifutott, s elment a pajtásával a kardmesterhez. Ott azt mondja: - Kardmester úr, adja nekem nyolc krajcárért azt a kardot, amelyet legelőször készített. - Ó, kedves öcsém - mondja a kardmester -, megette már azt a rozsda. Van itt réz-, arany- és gyémántkardom. Amelyik tetszik, azt veheted! Nem kérek tőled azért egy krajcárt sem. - Nem gyermek kezébe való az - feleli Péter -, keresse ki csak azt a kardot, amelyen legelőbb tanult. Az kell nekem. Elment a kardmester, s addig hányta a kardokat, amíg megtalálta azt a rozsdás kardot, amelyet legelőbb készített. Újból kutatni kezd, és meg- találja azt a tokot is, amelyikbe a kard illik. Péter vette a kardot, fölkötötte. Úgy illett rá, mintha onnan nőtt volna ki derékból. Azt mondja: - No, itt van nyolc krajcár, mert az első munkát is meg kell fizetni. Aztán nagy örömmel elment haza. Éppen másnap következett a vásár abban a városban. Azt mondja Péter az édesapjának: - Édesapám, menjünk ki a vásárba, hadd lássam, milyen gyülekezés van ott. - Éppen azt is akartam mondani, édes fiam - mondja az apja -, menjünk, és vegyünk két ökröt. Járnak a piacon, az ökrök között. Hallják ám egy- szer, hogy van itt két ökör, aranylánccal összekötve. Amelyik vitéz kettévágja a láncot, azé lesz a két ökör. Azt mondja Fábólfaragott Péter az édesapjának: - Menjünk, apám, arrafelé! Hadd lássam, milyen az a két ökör! Hát látják, hogy milyen szép két aranyökör. De már annyi a csonka kard körülöttük, hogy a szü- gyüket éri a sok kardvég. - Ha megengednék, én is hozzávágnék - mondja Péter. Elcsodálkoznak a népek, hogy mit akar ez a kis- fiú. De meg kellett engedni. Ekkor Péter hozzá- vágott, s úgy elvágta az aranyláncot, hogy annak csengése-pengése tizenkét országon is keresztülhallott. A két ökör meg felcsapta a farkát, futott, s egyenest hozzájuk az istállóba. Azt mondja ekkor az ökrök gazdája: - No, te Fábólfaragott Péter, menj haza, s adj nekik enni. De tudd meg, hogy ezeket hiába kínálod akármiféle takarmánnyal, mert ezek csak parazsat esznek! Hazament Péter, s meggyújtott tizenkét öl fát. Mielőtt az elégett volna, vette az itatóvedret, és hányta a parazsat belé. Azt a két ökör mind egy szemig megette. Igen ám, de akkor a két ökör felhányta a farát, és egyik ment napnyugatnak, a másik napkeletnek. Azt mondja Fábólfaragott Péter erre: - No, édesapám, jöjjön velem! Mutatok én magának egyet! Kimentek a kapu elé. Péter a kapu sarkába két helyre beleütötte az ujját. Egyik lyukból piros bor folyt, a másikból meg tiszta pálinka. - No, édesapám, ide tegyen asztalokat, üvegeket. Itt ihatik mindenki, amennyi kell neki. De most, édesapám, látja ezt a szántótaligát ? - Látom, kedves fiam. - Hát ezt a malomkövet látja-e? - Látom, kedves fiam. - No, mikor ez a szántótaliga az ajtó elé áll magától, és a malomkő fel- megyen a szántótaligára, a bor pedig vízzé változik, a pálinka meg piros vérré, akkor tudja meg, hogy én meghaltam. Akkor, ha fel akar keresni, üljön fel a szántótaligára, mert az éppen oda viszi, ahol én vagyok. Most, kedves édesapám, nekem el kell mennem világot látni, szerencsét pró- bálni. Elindult Fábólfaragott Péter. Hét országon, hét világon keresztül- ment. Elérkezett egy királyi városba. Beköszönt a királyhoz: - Adjon isten jó napot, felséges királyom. - Hozott isten, Öcsém. Mi járásban vagy? - Elindultam szolgálni, szerencsét próbálni. - Az asztalosinasom éppen most halt meg - mondja a király. - Mit kérsz egy esztendőre? - Nem kérek én semmit, csak ételt-italt. Ott maradt Péter, végezte az asztalosinasi dolgot. Olyan ügyesen és kellemesen járt, hogy az öreg király nagyon megkedvelte. A királynak volt egy lánya, az is annyira megszerette Pétert, hogy már meg akart halni, ha nem adják hozzá feleségül. - No - azt mondja a király -, inkább megengedem, hogy hozzámenj. Azonnal nagy lakodalmat hirdettek. Jöttek mindenfelől grófok, bárók, hercegek, papok, hóhérok. Pap eskette, hóhér seprűzte őket. Aztán úgy éltek a királyi udvarban, mint férj és feleség. Egyszer jön a királyhoz egy olyan írás, hogy fűt-fát állítson glédába, s itt és itt jelenjen meg a háborúban. Mikor ezt a király meghallotta, nagyon sírt. Kérdi Fábólfaragott Péter: - No, felséges király, hát te miért sírsz ? - Hát hogyne sírnék, édes fiam - mondja a király -, mikor egy olyan írás érkezett, hogy fűt-fát állítsak glédába, és itt és itt jelenjek meg a háborúban. - Felséges királyom, sose sírj. Elmegyek én oda magam is. - Ó, kedves fiam, mit érsz te ott egyedül? Csak mint a szúnyog a bivaly mellett! De Péter csak elment, egyedül. Csatázni kezdett. Annyira harcolt a kardjával, hogy már-már mindenkit legyőzött. De akkor véletlenül meg- botlott. Erre aztán őt győzték le. Rögtön földbe is tették. Másnap reggel a szántótaliga otthon elment az ajtó elé, a malomkő fel- ment a szántótaligára magától; a bor vízzé változott, a pálinka meg piros vérré. Látta ezt Péter apja; felült a szántótaligára, és elment oda, ahol Pétert legyőzték. Kereste, hasztalan. De látja ám a két ökröt jönni. Napkeletről az egyik, napnyugatról a másik aranyökör úgy jön, hogy ég-föld majd összeszakad. A két aranyökör hányni kezdte a szarvával a földet mindaddig, amíg Pétert ki nem vették. De hát a nyaka le volt vágva, és semmi élet nem volt benne. Azt kérdezi egyik ökör a másiktól: -Te mit tudsz? - Én tudok annyit, hogy össze tudom ragasztani. Hát te mit tudsz? - kérdi a másiktól. - Én lelket tudok ereszteni belé. Ekkor az egyik összeragasztotta, a másik lelket fútt belé. Fölkel Fából- faragott Péter: - Jaj de jót aludtam. - Aludtál volna bizony örökre, ha mi nem lettünk volna - mondják az ökrök. Akkor megindult Péter, és hazamentek. Ahogy hazaértek, a király újra összehívta a grófokat, hercegeket, válo- gatott cigánylegényeket, és felavatták Pétert királynak. Még mai napig is folytatja a királyságot, ha véletlenül meg nem halt. ÍLLYÉS GYULA A SZEGÉNY LÁNYRÓL, AKI ARANYVIRÁGOT LÉPIK Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek volt két gyermeke. A nagyobbik lányka volt, a kisebbik pedig fiúcska. A lányka táltos volt, csodahatalommal született, anélkül hogy tudott volna róla. Mikor a gyermekek megnőttek, elmentek, mivel szegények voltak, kéregetni az utcára. Bevetemedtek egy özvegyasszonyhoz. Azt mondja az a lánykának: - Lányka, mondd meg édesapádnak, hogy ha elvesz, akkor titeket tejbe-vajba fürösztlek. S még ad egy-egy szelet kenyeret. A lányocska és a fiúcska mondják az édesapjuknak: - Édesapó, azt mondja az özvegyasszony, hogy ha őt anyónak elveszi, akkor minket tejbe-vajba füröszt. Avval azt mondta az édesapa a lánykának: - No, lányom, én elveszem, ha úgy bánik veletek. El is ment másnap, feleségül vette. Az asszony két hétig tej ben-vaj- ban fürösztötte a lánykát és a legénykét, két hét múlva azt mondta az urának: - Hogyha a gyermekeidet el nem pusztítod, akkor elmegyek innen. A szegény ember mit csináljon, befogta a két tehénkéjét a szekérbe, felültette a két gyermeket a szekérre, elvitte őket az erdőbe. Ott kalibát csinált, a kalibába behelyezte őket, s azt mondta a lánynak : -No, lányom, mikor visszatérek, akkor hazaviszlek. Megyek, hogy rakjak egy szekér fát. A lányka táltos volt, tudta, hogy mit akar az apja vele. Az apja pedig levette a szekérről a fejszét, megrakta a szekerét, és elindult hazafelé. S amint ment hazafelé, a fejsze fokával mindenik fára ütött egyet-egyet, hadd gondolják azt a lánykáék, hogy csak a fát készíti a szekérre. Hanem elment haza, otthagyta a gyermekeket az erdőben, a kalibában. A lánykáéknak pedig ott telt sok idejük a kalibában. Egy nyári nap kiment az erdőbe a lányka, hát az erdő közepén volt egy szép kaszálócska, olyan szép volt, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a kaszálócs- kára nem. Egyszer kimegy a királyfiú az erdőbe vadászni. Amint vadászgat az a királyfi az erdőben, hát ráakad a kaszálócskára. A királyfiú meglátta a szép helyet, látta, hogy van ott elég sok széna, azt számította, hogy abból a szénából ad egy keveset a lovának, hogy egyék. Hát bizony, mikor odamegy en, megijed, hogy milyen szép fiút s lányt látott. Nagyon megtetszettek a királyfiúnak. Azt mondja a királyfiú a lánynak: - Eljössz hozzám feleségül? Azt mondja a lány a királyfiúnak: - Hogy menjek én magához feleségül ? Nem hagyhatom itt az öcsémet. Azzal elővesz egy fésűt, megfésülködik, olyan két szép virágot fésült ki a fejéből a lány, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a virágra nem. Azt mondta a királyfiúnak: - Ezt a két szép virágot magának adom. Vigye haza az édesanyjának, tegye az ablakba, egy pohár vízbe, és ha holnap jönnek értem, akkor el- megyek én is. Hazamegy a királyfiú a két szép virággal, elbeszéli az anyjának, hogy járt ő egy lánnyal az erdőben, és a lány küldötte neki ezt a virágot, hogy tegye pohárba, vízbe, és tegye fel az ablakba. Elbeszélte az édesanyjának, hogy holnap ő elveszi a lányt feleségül. S azonnal nem bánta az anyja. Gondolta, jó lesz neki a lány menyének. De hogy szavam ne felejtsem, a királyfiúnak egy boszorkányné lánya volt a jegyese. Mikor másnap elmentek a szegény lány után, a legutolsó kocsira felült a boszorkányné a lányával. Elmentek a szegény lányhoz, felteszik a kocsiba a lányt és az öccsét is, és visszatérnek hazafelé. Amikor az erdőszélbe érnek, akkor a boszorkányné a kocsit megállította, de úgy, hogy senki semmit sem tudott. Elment a kisfiú mellett, s a szegény lányt levette a kocsiból. Levetkőztette, az ő lányának a ruháját feladta a sze- gény lányra, és a szegény lánynak a két szemét kivette, és - a közelben volt egy nádas - a nádhoz kötötte. A boszorkányné a lányát a királyfiú mellé ültette, a szegény pedig ott maradt a nádasban. Visszament a boszorkányné a kocsihoz, és a kocsit elindította. Elmen- tek haza, otthon pedig összehívták nagy vendégségre a hercegeket, gró- fokat, bárókat, meglett a nagy lakodalom. De nagyon búsult a királyfiú másnap reggelre kelve. Hogy a király- kisasszony megfésülködött, nem virágot fésült, hanem tetűt. Gondolta magában, mi baja ennek? Búsult nagyon. Éppen a nádas mellett volt egy tó. Egy öreg halász odajárt halacskát halászgatni. Történt egyszer, hogy amint ott halászgat, a szegény lány a hajától megkötve eljajdulta magát. Az öreg halász meghallotta a jajdu- lást. Azt kiáltja vissza: - Ha emberi állat vagy, még egyszer jajdulj meg, akkor felkereslek! Meghallotta a szegény leány, s még egyszer feljajdult. Odamegy a sze- gény halász, feloldja a hajától fogvást, s elviszi magához, az ő szegény házába. Egyszer azt mondja a szegény lány, adjanak neki egy fésűt. S megfé- sülködik a szegény lány, olyan két szép szál virágot fésült ki a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nézni, de erre a két szál virágra nem. S azt mondja az öregembernek: - Öregapó, vigye el ezt a két szál virágot a városba; adnak a két szál virágért három-négy szekér aranyat. De kend ne adja ezért a három-négy szekér aranyért, hanem mondja azt, hogy: "A báránykám az erdőben járt, s a bal szemét kiütötte; aki neki bal szemet ad, annak adom a virágot." Azzal elindult az öregember a városba. Amint megyen a városba, ígérnek a két szép szál virágért négy-öt szekér aranyat. De az öregember nem akarja adni a virágot, csak azt mondja: - A báránykám az erdőben járt, s a bal szemét kiütötte; aki neki bal szemet ad, annak adom a virágot. Erre elért éppen a király kapujába. Meghallja az öreg boszorkányné, hogy milyen két szép virágot árulnak, s beszalad, azt mondja a lányának: - Te, lányom! Urad úgy sincs itthon, menj, vedd meg azt a két szál virágot. Mikor hazajön, nagyon örvend annak a két virágnak, azt gon- dolja, a fejedből fésülted. Kimegy a királykisasszony, s ígér öt-hat szekér aranyat a két szál virágért, de az öregember nem akarja adni. Azt mondja, hogy a bárány- kája az erdőben járt, s kiütötte a bal szemét. Aki neki bal szemet ad, annak adja a virágot. Azzal azt mondja a boszorkányné a lányának: - Menj, te, lányom, hozd ki a kemence mögül a bal szemét annak a lánynak, akinek az erdőben kivettük a szemét. Bemegy a boszorkányné leánya, és kihozza a bal szemét annak a lány- nak, odaadja az öregembernek, az öregember pedig odaadja a virágot, és elmegy haza. Ahogy hazaért, odaadja a szemet a lánynak. A lány pedig korán reggel felkelt, kiment, harmatcseppel megmosta, s feltette a sze- mét, hát hétszerte szebben látott, mint azelőtt. - No - azt mondja a lány -, most egyik szemem helyrejött, most jó- kedvem van. Jókedvében lépett két szál virágot, de ez a két szál virág még hétszerte szebb volt, mint a másik, amelyet fejéből fésült. És azt mondta az öreg- embernek, hogy vigye el azt is a városba. ígérnek érte tíz szekér aranyat, tizenegyet, de oda ne adja, hanem mondja azt, hogy a báránykája az erdő- ben járt, s a jobb szemét kiütötte, s aki neki jobb szemet ad, annak adja a virágot. No hát ígértek tizenegy-tizenkét szekér aranyat azért a két szál virá- gért a városban, de az öregember nem akarta adni, csak azt mondta, hogy a báránykája az erdőben járt, s a jobb szemét kiütötte, s aki neki jobb szemet ad, annak adja a két szál virágot. Elért megint a király kapujába, s meghallotta a királykisasszony, hogy milyen két szál virágot árulnak. Megállítja az öregembert a királykisasszony, azt mondja neki: - No, öregember, add nekem a virágot. Azt mondja az öregember: - Neked adom a virágot, hogyha jobb szemet adsz a báránykámnak. Azzal beszalad a királykisasszony, s kihozza a jobb szemet a kemence mögül, s odaadja az öregembernek, az öregember pedig odaadja a virá- got. A szemmel pedig elmegy haza, s odaadja a lánynak a szemet. Ahogy odaadja a lánynak, a lány jókor reggel felkel, kimegy, helyreteszi a sze- met, harmatcseppel megmosdik, a szemet megmossa, hát hétszerte szeb- ben lát, mint a másikkal. S azt mondja az öregembernek: -Eddig, nagyapó, nagyanyó, szívesen gondomat viselték, mármost gyűjtsék össze minden edényüket, hozzák be a ház közepére, s rakják egy rakásra. Mikor behordták minden edényüket, akkor azt mondja a lány: - No, öregapó, ne szégyellje magát, forduljon egyet előttem! Az öregember nem szégyelte magát, egyet fordult előtte, hát tizenhat éves fiú lett belőle. Azt mondja az öregasszonynak is: - No, anyó, ne szégyellje, forduljon kend is egyet! Az öregasszony is fordult egyet, hát tizennégy esztendős lány lett be- lőle. Akkor elővett egy fésűt, s azokat az edényeket, amelyeket behord- tak a ház közepébe, mind telefésülte arannyal. Akkor azt mondja az öreg- embernek s az öregasszonynak: - No, nagyanyám, nagyapám, van miből éljenek, most én elmegyek. Azzal elbúcsúzott tőlük, elindult a városba. Amint megy a városba, elér a király kapujához a lány. Azt mondja a szakácsné neki: - Hé, lány, hová mész? Azt mondja a lány: - Én elszegődnék, ha valami helyet kapnék. Bemegy a szakácsné, s megjelenti a királyfiúnak, hogy egy lány van kint a kapunál, és jó volna mosólánynak. Kimegy a királyfiú, s meg- fogadja a lányt a szakácsnénak segítségére. Ott ült vagy három hétig. Három hét múlva, egy vasárnap azt mondja a szakácsnénak: - Szakácsné, legyen olyan szíves, engedje meg, hogy én is csináljak egy palacsintát. A szakácsné megengedte. Ő is csinált egy palacsintát, azt a gyűrűt pedig, amelyiket a királyfiú az erdőben adott neki, amikor a két szál virágot kapta tőle, betette a palacsintába. Az a palacsinta pedig délebéd- kor éppen a királyfiú elébe került. A királyfi, amint ette, hát beleharapott a gyűrűbe. Kiveszi a gyűrűt, hát látja, hogy a gyűrű kié. Felkel egyszeri- ben az asztaltól, s kimegy a konyhára. Azt mondja a szakácsnénak: - Hej, ki csinálta a palacsintát? A szakácsné azt mondja, hogy más senki, csak ő. De mégis kezdi fag- gatni a királyfiú a szakácsnét. A szakácsné megmondta, hogy a szolgáló- nak engedte meg, hogy csináljon egy palacsintát. Odamegy a szolgáló- hoz, kezdi kérdezni, hogy ő csinálta-e a palacsintát. Azt mondja a szol- gáló, ő nem. Bizony a királyfi egy pofont ütött a szolgálónak, a szolgáló pedig elkacagta magát, s jókedvében lépett előtte. Hát a nyoma után két szép szál virág lett, amilyet a királyfi sohasem látott. Mindjárt megismerte a királyfi, hogy az az ő kedvese. Azonnal karon fogta, felvitte az asztalhoz, és az asztal mellé ültette. Aztán pedig le- kötötte a boszorkánynét és a lányát, és kivallatta őket, hogy hová tették a lánynak az öccsét. A boszorkányné és a lánya berakták a szegény lány- nak az öccsét a kőfalba. És a királyfi kivette onnan, őket meg betette egy nagy-nagy hordóba, a nagy hordót kerekedés-kereken hosszú szeggel megverték, s kivitték egy nagy hegyre, onnan leeresztették, mind ízzé- porrá törték. A királyfi a lányt elvette feleségül. Nagy lakodalmat csap- tak; máig is lakodalmaznak, ha meg nem haltak. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL A CSODAFURULYA Volt egyszer, hol nem volt, volt egy öreg juhász. Ez az öreg juhász egy nap egy apátlan-anyátlan gyereket lelt a törökbúzaföldön. Hazavitte, föl- nevelte. Mikor felnőtt, útnak eresztette, hadd próbáljon szerencsét. Útravalóul nekiadta a furulyáját. De nem közönséges furulya volt az, hanem olyan tulajdonságú, hogy még az ég is táncolt, ha megfújták. Ment a legény, mendegélt, addig-addig, mígnem elérkezett egy csá- szárhoz. Nem találta mindjárt otthon, csak a legkisebb lányával váltott szót. Ahogy meglátta, mindjárt megszerette, s úgy végzett magában, hogy a császárlány lesz a felesége, vagy senki. Jött a császár, s megkérdezte, mi járatban van. Mondta a legény, hogy ő munkát keres. - Van nekem egy nyájam, a nyájban egy aranyszőrű bárányom - vála- szolt a császár -, ha megőrzöd egy éven át, kapsz egy tarisznya gyémántot. - Megőrzöm én, felséges császáratyám - mondta a legény -, nem gyémántért, hanem a legkisebb leánya kezéért. A császár azt válaszolta, hogy jól van, de magában mást gondolt. Azt gondolta, hogy túljár a legény eszén. Volt a császárnak egy ezüsterdeje, egy aranyerdeje és egy gyémánt- erdeje. Elküldte a legényt, hogy az arany szőrű bárányt az ezüsterdőben legeltesse. Hajtani kezdte a legény a nyájat, a nyájban az aranyszőrű bárányt. Hajtotta, hajtotta, egészen az ezüsterdő hídjáig. Mikor a hídon is átalmentek, kibukott a sűrűből a tizenkét fejű sár- kány, és se szó, se beszéd, okádni kezdte a tüzet a legényre. Olyan komi- szul, hogy a subája megpörkölődött. - Megállj, megállj, te tizenkét fejű sárkány, mindjárt megbosszantalak a furulyámmal! - mondta a legény. Elővette a furulyát, ekkor a tizenkét fejű sárkány azt mondta neki: - Majd elbánok én veled, te huncut. Elbánok, s megeszem az arany- szőrű bárányt. Azzal akkora tömérdek lángot eresztett rá, hogy a juhásznak a fél bajsza leégett, a furulyát meg ijedtében majdnem elejtette. De erre aztán meg- mérgelődött, s nagyot kiáltott: - Hej, ilyen-olyan sárkánya, most aztán elbánok veled kedvem szerint! Vette a furulyáját, s lassú csárdást fújt a sárkány lába alá. Az meg tán- colt, táncolt, bólogatott a tizenkét fejével. Vigyorgott is jókedvében, mert nem nagyon fárasztotta a tánc. Gondolta a juhász, hogy most már jöhet a gyorscsárdás, hadd táncoljon a sárkány, szakadásig. - Fújjad, fújjad! - biztatta a sárkány. - De ha abbahagyod, több leve- gőt nem fújsz ki magadból, ha csak a lelkedet nem. Megeszlek a bárá- nyoddal együtt. Nem kellett a juhászt biztatni, fújta ő magától is. Egyre gyorsabban. A sárkány meg kapkodta a huszonnégy lábát, rezegtette a tizenkét fejét, s szakadt róla a verejték hordószámra. Aztán egyszer csak elhempere- dett a földön, s könyörgésre fogta a szót: - Ne fújd, ne fújd, juhászlegény! Inkább taníts meg furulyázni! Minden kincsem neked adom. - Megtanítlak furulyázni - válaszolt a juhász -, de hadd tudjam előbb, milyen kincsed van. - Van nekem egy ezüstpalotám, abban egy ezüst császári gúnya, egy ezüstló, ezüstkantár meg egy ezüstsíp. Ha megfújod, az ezüsterdő minden madara hozzád repül. - No - válaszolt a juhász -, ennyi elég lesz. Ezért megtanítlak furu- lyázni. Még a furulyát is neked adom. A sárkány úgy megörült, hogy mindjárt a juhász markába nyomta az ezüstkastély ezüstkulcsát meg az istállóét. Akkor a juhász rászólt, hogy próbáljon meg furulyázni. Törekedett a sárkány erősen, de akármelyik kezével próbálta, nem sikerült. Olyan gömbölyű volt minden ujja hegye, hogy lecsúszott a furulya lyukáról. - Meg kell laposítani az ujjaidat - mondta a juhász. - Jó lesz - válaszolta a sárkány -, de miként fogjunk hozzá? Elővette a juhász a fejszét, s belevágta egy bükkfába. Meghasadt a bükkfa hosszan. - Dugd be ide a repedésbe az ujjaidat - biztatta a juhász -, itt majd meglaposodnak. A sárkány odament a bükkfához, s becsúsztatta a kezét a hasadékba. - Most rántsd ki a fejszédet - szólt rá a juhászra. A juhász a fejszét kirántotta, aztán megkérdezte: - Szorít? - Szorít hát! - mondta a sárkány. - Aztán ki tudnád-e rántani ? Megpróbálta a sárkány, de nem tudta. Mikor a juhász látta, hogy már nem árthat neki, sorra levágta a sárkány tizenkét fejét. Mire végzett, ráesteledett. Haza kellett hajtani a nyájat. A császár a palotája ablakából leste, jön-e a juhász vagy sem. Elcsodál- kozott szerfölött, mikor látta, hogy jön, nyájastul. S a nyáj is meg a juhász is jókedvében lehet, mivelhogy ahány birka, mind táncolt menet közben. A juhász is vidáman illegette magát, olyan jókedvvel fújta a furulyáját. - Ördöngös juhásza! - bosszankodott a császár, mert sehogy sem értette, miként menekülhetett meg a tizenkét fejű sárkánytól. Hazaterelte a juhász a nyájat, be a karámba. Ott már várt rá a legkisebb királykisasszony. Nem szólt egy szót sem, hanem elnézte a juhászt, amint megfejte a birkákat. A juhász pedig az első fejés tejjel megkínálta a királykisasszonyt. Az megköszönte, jóízűen megitta, aztán ezt mondta: - Vigyázz, vigyázz, juhászlegény! Holnap az apám az aranyerdőbe küld. Ott még hatalmasabb sárkány tanyázik. Bajod ne essék, mert ha bajod esik, holtomig pártában maradok. Örvendezett a juhász, hogy a császárlány ilyen hűséges hozzá. De nem szólt egy szót sem. El ne bízhassa magát a lány. Vette a tejet, s vitte a császárnak. - Császár őfelsége, itt a tej. A birkáé. Jött a császárné, elszűrte a tejet. A császár meg azt mondta a juhásznak: - Holnap az aranyerdőbe hajtsd a nyájat. Ha ott is jól végzed a dolgod, már csak egy nap marad hátra. Ezt azért mondta a császár, mert akkoriban három nap volt egy esztendő. Elindult a juhász másnap hajnalban, s meg sem pihent az aranyhídig. Amint a hídon átalment, hát egy táblát látott. A tábla azt hirdette, hogy vigyázzon magára minden anyaszülte ember, különben megégeti a huszonnégy fejű sárkány. Még javában betűzgette a célszerű óvást, már jött a sárkány, a huszonnégy fejű. Fújta a tüzet szakadatlanul, s ezenközben csámcsogott is, hogy éhes, és megeszi az aranyszőrű bárányt. - No - mondta a juhász -, ha arra vársz, hogy attól laksz jól, felkopik az állad. Mind a huszonnégy. Válaszképpen a sárkány kétannyi tüzet okádott. Megpörzsölte a juhász subája szőrét, megpörzsölte a bajuszát. Mit tehetett a juhász, elővette a furulyáját. - Jóllakol te furulyával! - kiáltotta a sárkány. - Vigyázz - kiáltott vissza a juhász -, nehogy te lakj jól a tánccal! Mindjárt furulyázott a sárkánynak egy gyorscsárdást. - Fújjad, fújjad - biztatta a sárkány -, úgyis éppen táncos kedvemben vagyok! Mikor ezt a juhász meghallotta, rágyújtott egy verbunkosra. A sárkány meg kapkodta sebesen a negyvennyolc lábát, topogott, forgott, fel-fel- szökkent, ahogy kellett. Eleinte jókedvvel, utóbb tántorogva, mígnem hirtelenül elterült, s kivetette mind a huszonnégy nyelvét. - Ne fújd, ne fújd, juhászlegény - könyörgött -, inkább taníts meg furulyázni! - Megtanítlak, sárkány barátom - válaszolt a juhász -, csakhogy annak ára van. - Nem kívánom ingyen - mondta a sárkány. - Van nekem egy arany- palotám, abban egy arany császári gúnya, egy aranyló, aranykantár meg egy arany síp. Ha abba belefújsz, az arany erdő minden vadja hozzád szalad. Elvette a juhász az aranypalota kulcsát, s szólt a sárkánynak, hogy pró- báljon meg furulyázni. Erőlködött a sárkány, de hiába, mert nem szólt a furulya, hanem csak nyikorgott. Azt is olyan rútul, hogy ahány madár volt az erdőben, mind elmenekült. - Tudnál te furulyázni - mondta a juhász -, csak hát erősen gömbö- lyűek az ujjaid. Meg kellene laposítani őket. - Jó lenne - hagyta rá a sárkány -, de miként fogunk hozzá ? - Majd én megmutatom. Azzal a juhász felkapta a fejszét, s belevágta egy bükkfa törzsébe. Meghasadt a bükkfa hosszan. - Dugd be az ujjaid a repedésbe - biztatta a juhász -, ott majd példásan meglaposodnak. Becsúsztatta a sárkány az ujjait a repedésbe. A juhász kirántotta a fej- szét, a repedés összeszorult, a sárkány megijedt, s könyörgésre fogta: - Bocsáss szabadon, juhász barátom! Minden jószágomat neked adom, csak bocsáss szabadon. Olyan bolond juhász még nem született a földre, aki futni hagyná a tőrbe ejtett sárkányt. Nem is hallgatott a juhász a könyörgésre, hanem nekifohászkodott, s hozzálátott, hogy a sárkányt lefejezze. Csakhogy a sárkány nem pártolta ezt a tervet, hanem ide-oda kap- kodta a fejét. így aztán a juhász hatszor is lesújtott, míg egy-egy fejet levágott. El is fáradt erősen, mire végzett a hóhérmunkával. De azért csak fújta a furulyát hazamenet, hadd táncoljanak a birkák, ha már megmenekültek a sárkány fogától. A császár az ablakból, leg- kisebb lánya a pitvarból leste a juhász jöttét. A császárlány megint csak elkísérte a juhászt a karámba, s a juhász megint megkínálta az első bögre tejjel. A császárkisasszony megköszönte, megitta, fehér keze fejével megtörölte a száját, aztán azt mondta: - Vigyázz, vigyázz, juhászlegény! Holnap az apám a gyémánterdőbe küld. Ott még hatalmasabb sárkány tanyázik. Bajod ne essék, mert ha bajod esik, holtomig pártában maradok. Örvendezett a juhász, hogy a császárlány ilyen hűséges hozzá. De nem szólt egy árva szót sem, el ne bízhassa magát. Hanem vette a tejet, s vitte a császárnak. Az megköszönte, odaadta a feleségének, hogy szűrje meg, s mindjárt megparancsolta, hogy a juhász másnap a gyémánterdőbe menjen legeltetni. Mikor a hajnal elfakadt az égen, a juhász terelgetni kezdte a nyájat a gyémánterdőnek. Egy kőhajításnyit sem haladt, már meleget érzett. Haladt még egy kőhajításnyit, a meleg forrósággá vált. A forróság nőtt, növekedett, de olyan erősen, hogy a juhászt kiverte a verejték, a bir- kák gyapját megcsapzotta az izzadság. Alig látta meg a gyémánterdőt, hát egy lobogó piros láng megperzselte a subáját, egy másik meg a fél bajszát. - Hallod-e, te harminckét fejű sárkány - kiáltotta a juhász -, ne pör- zsölködj olyan istentelenül, különben megharagszom! S ha én egyszer megharagszom, nincs az a sárkány, akinek el ne látnám a baját. 41 Olyan tömérdeket hahotázott erre a sárkány, hogy a gyémánterdő valamennyi gyémántja megrezdült. - Vagy haragszol, vagy nem haragszol - kiáltotta a sárkány -, minden- képpen megeszlek! Utánad meg az arany szőrű bárányt eszem meg. Úgyis régóta fáj rá a fogam. - Előbb eszed meg az öregapádat, mint az én bárányomat! Akkor a sárkány előbukkant a gyémántfák közül, hogy egy harapásra megegye a juhászt. Az meg előkapta a furulyáját, s rázendített a verbun- kosra. - Fújjad, fújjad! - biztatta a sárkány. - Előbb fáradsz bele te a fúvásba, mint én a táncba. Fújta a juhász sebesen, cifrázta. A sárkány kapkodta a hatvannégy karmos lábát, rúgta a port, forgott, pörgött, ihajázott, csuhajázott, így mutatta a jókedvét. Mióta a világ világ, ilyen táncot nem látott halandó ember. De ez még mind semmi volt ahhoz képest, mikor a juhász a csűrdön- gölőt kezdte fújni. A sárkány a felhőkig szökkent, ahány feje volt, rezeg- tette mind, legényesen, büszkén, összevissza verte a tenyerét, s minden lépésre, minden szökkenésre nagyot kurjantott. Zengett az erdő, zengtek a hegyek, a gyémántpatak meg kiloccsant a medréből. - Bírod-e még, juhász ? - kérdezte a sárkány a felhők közül. Mert éppen felugrott. - Jobban, mint te - válaszolt a juhász. Holott a lélegzete elakadt, szíve meg torkában dobogott nagy fáradtságában. De azért csak fújta egyre gyorsabban, egyre cifrábban. S jól tette, hogy fújta, mert egyszer csak elterült a sárkány a földön. Kilottyant mind a harminckét nyelve, a melle meg zihált keservesen. - Ne fújd, ne fújd, juhászlegény - nyögte -, inkább taníts meg furu- lyázni ! Minden jószágomat neked adom. - Hadd lám, micsoda jószágod van? - kérdezte a juhász. - Van nekem egy gyémántpalotám, abban egy gyémánt császári gúnya, egy gyémántló, gyémántkantár meg egy gyémántsíp. Ha megfújod, a gyémánterdő minden tündére köréd sereglik, s téged szolgál. Már nyújtotta is a harminckét fejű sárkány a gyémántpalota gyémánt- kulcsát. A juhász berakta a tarisznyájába, a másik két kulcs mellé. Aztán odaadta a furulyát a sárkánynak, hadd tanulgasson. A sárkány úgy számított, hogy most visszafizeti a kölcsönt. Majd ő is földre táncoltatja a juhászt. Csak hát hasztalan iparkodott, az ujja mindig lecsúszott a lyukról. A furulya pedig nem muzsikált, hanem sivalkodott, mintha elevenen nyúznák. - Tudnál te furulyázni - mondta a juhász -, csak hát az ujjaid nem alkalmasak. Gömbölyűek erősen, meg kellene laposítani őket. - Az jó lenne - válaszolt a sárkány -, de miként fogjunk hozzá? - Majd én megmutatom - ígérte a juhász. Keresett egy bükkfát, fogta a fejszéjét, belevágta. Meghasadt a fa törzse hosszan. - No - biztatta a juhász -, eddig is nagyúr voltál. De ha beleteszed az ujjad ebbe a hasadékba, nem lesz nálad nagyobb úr a kerek világon. Örült a sárkány módfelett, hogy ő lesz a legnagyobb úr a világon. Mindig erre vágyakozott. Becsúsztatta hát az ujjait a repedésbe. A juhász kirántotta a fejszét, a sárkány meg fogva volt. Egyszerre rimánkodott mind a harminckét fejével. De ha száz feje van, a juhász akkor sem kegyelmezett volna neki. Beleköpött a markába, s hasztalan hajlongott a sárkány erre meg arra, addig vagdalkozott, míg lehullott mind a harminckét feje. De a nagy hóhérkodásba kegyetlenül belefáradt. Jártányi ereje is alig maradt, nemhogy a juhokat furulyaszóval mulattassa. Öreg este volt már, mire megérkezett a palotába. Vidám muzsikaszót hallott. A császár mulatott. Azt hitte, megszabadult a juhásztól, eladhatja másnak a lányát. A császárlány meg ott várta a juhászt a pitvarban. - Jó estét, jó estét, császár szép leánya - köszöntötte a juhász. A lány szívesen fogadta a köszöntést, s ezt mondta: - No, juhász, most már te az enyém, én a tied. - Úgy lesz - válaszolt a juhász -, de előbb alszom egyet, mert ez a sár- kány szerfölött erős volt. Le is feküdt az istállóban. Még ki sem nyújtózott, máris megütötte az álom. De hiába aludt, álmában is szüntelen a császárlányra gondolt. Képével aludt el, képével ébredt. Reggel fogta az aranyszőrű bárányt, és sietett a császárhoz, hogy bér fejében feleségül kapja a legkisebbik leányát. Elvette a császár az aranyszőrű bárányt. Aztán ezt mondta: - Te juhász, még volna egy kicsinyke kérésem. Ha azt teljesíted, tied lesz a legkisebbik leányom. - Még akkor is teljesítem, ha nem kicsinyke a kérése, hanem nagy. - Nem félsz előre megígérni? - kérdezte a császár. - Ugyan bizony miért félnék ? A császár elővett a ládájából egy roppant nagy tarisznyát, s odaadta a juhásznak. - Az én kicsinyke kérésem nem más, mint hogy ebben a tarisznyában hozd el nekem a napot, a holdat meg a hajnalcsillagot. Elbúsult a juhász a császár álnokságán, de nem tehetett semmit ellene, hiszen szavát adta. Hátára vetette a tarisznyát, s lement az istállóba, ahol a szállása volt. Minek vigyen két tarisznyát az útra? - gondolta. Azzal rakosgatni kezdte a holmiját régi tarisznyájából az újba. Ahogy rakosgatta, sorra kezébe akadt az ezüstkulcs, az aranykulcs, a gyémántkulcs meg az ezüstsíp, az aranysíp, a gyémántsíp. Mindjárt megvidámodott, s megfújta a gyémántsípot. Alig fújta meg, annyi tömérdek tündér szállott az istállóba, hogy a birkák majd az udvarra szorultak. Megkereste a főtündért, s megkér- dezte tőle, mit tegyen, hogy ne térjen meg üres kézzel. - Indulj csak útnak - tanácsolta a főtündér -, de ne az Óperenciás- tenger felé, hanem az üveghegyeknek. Ha a jó szívedre hallgatsz, leszed- heted az égről mind a napot, mind a holdat, mind a hajnalcsillagot. Nagy suhogás támadt. A tündérek elröpültek. A juhász maga maradt a birkákkal az istállóban. Vállára vetette a tarisznyát, elbúcsúzott a szép császárleánytól, nekivágott az országútnak, s igyekezett az üveghegyek felé, ahogy az ina bírta. Már fénylettek az üveghegyek az ég alján, mikor találkozott egy emberrel. Az út szélén harminckét kemence állott. Kenyér sült mind a harminc- kettőben, az az ember mégis a füvet rágta éhségében, s majd elpusztult a töméntelen sok kenyér mellett. - Hát beléd mi ütött - kérdezte a juhász -, hogy a poros füvet rágod, holott van itt kenyér bőven? - Van, de nem nekem - válaszolt szomorúan az éhes ember. - Ne bolondozz! - intette a juhász. - Akárkié az a kenyér, egyél belőle. Kenyér mellett nem pusztulhat el a halandó ember. - Látom, nem hiszel nekem - felelt amaz -, no hát majd bebizonyítom, hogy úgy van, ahogy mondtam. Odament az egyik kemencéhez. Kivette a frissen sült kenyeret. De beleharapni már nem jutott ideje. A kemence mellől előpattant egy koromfekete ördög, s vasvillájával kegyetlenül rásújtott az éhes emberre. - Hát te mit helytelenkedsz itt, te villás ördög? - támadt rá a juhász. - Takarodj innen, míg szép szóval biztatlak - fenyegette az ördög -, különben nem őrzöl több juhot, mert a pokolra viszlek! - Viszed a sátán apádat! Többet a juhász nem mondott. Előkapta furulyáját, s addig táncoltatta az ördögöt, míg elnyúlt a földön. Akkor levágta a fejét, s a törzsével együtt a tűzre vetette. Az éhes ember annyit sem szólt, mint amennyit egy néma szólhatott volna. Kemencétől kemencéig ment, s rettentő nagy éhségében egészben kapta be sorra a kenyereket. Mikor végzett, sóhajtott egyet, aztán meg- köszönte a juhásznak hálásan, hogy megváltotta a szenvedéseitől. Szövetséget kötöttek, s együtt mentek az üveghegyek derekáig. Ott találkoztak egy emberrel, aki térdig állott a folyó vizében, de olyan száraz volt, olyan szikkadt, mint aki majd eleped szomjúságában. Úgy is volt. A nyomorult nem ihatott, mert mihelyt lehajolt a folyóvízhez, ott termett egy vízi ördög, s nem hagyta inni. - Én majd segítek rajtad! - ígérte a juhász. Mikor az ördög előbukott a vízfenekéről, a juhász megfújta a furulyá- ját. Táncolt az ördög a vízben, csak úgy cippogott, lötyögött, locsogott, hánykolódott az egész folyó bele. De sokáig ő sem bírta. Kivetette csúf fekete nyelvét. A juhász a fejét vette. Tüzet raktak, elégették, vissza ne térhessen valamiként. A szomjas ember annyit sem szólt, mint amennyit egy néma szólha- tott volna. Négykézláb ereszkedett; s akkorát húzott a folyóból, hogy a színe két arasszal alább szállott. A második húzásra négy arasszal csök- kent. A harmadikra hattal. Addig-addig húzogatta a vizet, míg nem volt már mit húzni. Elfogyott a folyó. Akkor a szomjas ember, aki nagyétkü is volt, összefogdosta a halakat. Szólt két társának, hogy vegyenek belőle, amennyi elégséges lesz. Azok vettek. Erre a nagyétkü ember a többi halat szálkástul, fejestül, farkastul mind felfalta. - Ez bizony jólesett - mondta. Most már hárman mentek tovább, az üveghegyek oldalában, fel a csúcsig. Ott találkoztak egy olyan magas emberrel, hogy a fejét nem is látták, elveszett a felhők között. De azt hallották világosan, hogy keser- vesen sír odafönt, a felhős világban. A juhász megrántotta a nadrágját, s megkérdezte: - Hallod-e, koma, milyen bánat bánt? Nem válaszolt azonnal az égig érő ember. Előbb egy kicsikét lehajolt, hogy láthassa, ki kérdezi. Mikor látta, így szólt: - Van nekem egy feleségem, azt siratom. - Ha megvan, miért siratod? - Azért siratom, te juhász - mondta az égig érő ember -, mert meg is van, de még sincsen meg. - Magyarázd meg okosan - biztatta a juhász -, hátha segíthetek rajtad. Az égig érő ember hosszút sóhajtott, aztán elmondta a bánatát: - Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény ember. Annak volt egy gyönyörű szép lánya. Azt vettem feleségül. Boldogan éltünk, a galamb se szebben. De egy nap az asszonyt a hold kezdte csalogatni. Eleinte csak a tornácra mászott, utóbb a háztetőre. Végezetül a templomtoronyra. Onnan aztán holddá ment. Úgy szerettem, hogy sóvárgásomban utána nőttem. De hasztalan nyúltam az égig, haza nem hozhattam. Jönne már az asszony, de valahányszor kinyúlok érte, hozzám röppen egy szárnyas ördög, s rám suhint a vasvillájával. No hát ezért sírok, sírdogálok itt a felhők között. - Ha csak ez a bajod, könnyen segíthetek rajtad - mondta a juhász. - Holtomig szolgállak, hogyha megsegítesz. - Nem kérek én tőled holtig való szolgálatot - felelt a juhász. - Csak egy kicsinyke kérésem van. Ha azt megteszed, mehetsz haza a felesé- geddel. Megígérte az égig érő ember, hogy mindent megtesz. Akkor a juhász szólott neki, hogy fogja csak meg a feleségét bátran. Alighogy megfogta, szárnysuhogás hallatszott. Egy szénfekete ördög röpült a holdra, megvetette a lábát egy hegyen, s nagyot csapott az égig érő ember kezére. De ekkor már a juhász fújta a furulyáját. Táncolt az ördög a holdon, táncolt, mint a bolond. Táncolt, míg meg nem csúszott, s le nem bucská- zott a földre. Ott aztán megnyuvasztották, ne térhessen vissza. Az égig érő ember nem sírt többet. De a könnyei azért csöpögtek, szakadtak, özönlöttek, annyira örült, hogy megint keblére ölelheti édes feleségét. Mikor eléggé kiörvendezte magát, a juhász szólt neki: - No, komám, most teljesítsd az én kicsinyke kérésemnek az első har- madát. Vedd le a holdat, s add ide, hadd csúsztassam a tarisznyámba. - Szívesen - válaszolt az égig érő ember. A holdat leakasztotta, odaadta a juhásznak, az meg a tarisznyába tette. Ahogy a hold eltűnt, fölragyogtak a csillagok. De az ég felhős volt, s a juhász sehol sem találta a hajnalcsillagot. Megkérdezte az égig érő embertől, hogy ott van-e valahol. - Itt hát - felelte amaz. - Akkor most teljesítsd az én kicsinyke kérésemnek a második har- madát. Akaszd le azt a csillagot, s add a kezembe. Ezt is megtette az égig érő ember. Habár egy kicsit ágaskodnia kellett, mert a hajnalcsillag oldalvást ragyogott az égen. Nem érhette el könnyű- szerrel. De most aztán várhattak, várhattak hajnalig, mikor a nap feljön. Vártak türelemmel. Végre vörösleni kezdett az ég alja, s nemsokára felbukkant a nap. - Égig érő kedves komám - mondta a juhász -, most teljesítsd az én kicsinyke kérésemnek a harmadik harmadát. Ez már valamelyest bajosabban ment. A napot három szegre akasztot- ták, s az égig érő ember ezt nem tudta. De addig rángatta, húzogatta, míg levette a helyéről. Akkor a világ megint elsötétült, csak a csillagok pislákoltak. Az üveghegyek lábánál a juhász elbúcsúzott az égig érő embertől, és sok boldogságot kívánt neki. A feleségétől nem tudott elbúcsúzni, mert azt az égig érő ember a kebléhez szorította. Odáig pedig nem hatolt el a gyarló emberi tekintet. Az égig érő ember megindult hazafelé. Ahogy távolodott, látszott, hogy szorgalmasan zsugorodik. Mire befordult a háza udvarára, már alig volt magasabb a templomtoronynál. Szerelmében nyúlott meg, most szerelmében zsugorodott. De hogy a szavamat el ne veszítsem, a juhász meg sem pihent a császár palotájáig. Két társát lefektette az istállóban, maga megtisztálkodott, megfésülködött, tiszta inget, gatyát húzott, aztán a császár eleibe járult. Elcsodálkozott a császár a juhász láttán, de a szája is leesett ámulatá- ban, mikor a juhász kinyitotta a tarisznyáját. - Teljesítettem császáratyám kicsinyke kérését - mondta. Azzal beleszámolta a császár tenyerébe a napot, a holdat meg a hajnal- csillagot. - Derék legény vagy - dicsérte a császár. De most aztán bocsásd sza- badon a napot. Három hete nem dolgoznak a parasztjaim, olyan sötét van. A juhász engedelmesen az ablakhoz lépett. Nekiveselkedett, s föl- hajította a napot a helyére. Megkoccant a nap a három szögön, billent is egy darabig. De aztán, mintha mi sem történt volna, hozzálátott a hiva- talához, s ontotta a fényt, csakúgy, mint annak előtte. Ezután a juhász a holdat dobta a helyére, utána a hajnalcsillagot. Majd a császár elé állott, s szigorúan azt mondta: - Követelem a béremet. Csakhogy mialatt a juhász a nappal, a holddal meg a hajnalcsillaggal foglalatoskodott, a császár megint kisütött valami ravaszságot. - Várj csak, fiam - kedveskedett -, előbb még én kérnék tőled valamit. Ha azt megteszed, többé már nem húzom-halogatom, neked adom a leg- kisebbik lányomat, hiszen tudom, hogy jó férje leszel. - Hadd hallom felséges császáratyám kívánságát - mondta a juhász. - Van nekem, fiam, háromszázharminc darab ökröm, háromszáz- harminc darab disznóm, háromszázharminc darab birkám. Vágd le őket, készíts belőlük tokányt. A tokányt meg edd meg reggelig. Ha meg- teszed, tied a lányom. - Megeszem én kétannyit is - mondta a juhász, csak hogy bosszantsa a császárt. Este jött az intéző, s leszámolta a juhásznak a rengeteg barmot. Aztán otthagyta, hogy boldoguljon, ahogy tud. A juhász nem ijedt meg, hanem megkérdezte a nagyétkű embert: - Éhes vagy-e, koma? - Én szakadatlanul - válaszolt amaz. - Hát most jóllakhatsz - mondta a juhász -, mert én azt a feladatot kaptam a császártól, hogy amennyi barmot itt látsz, holnap reggelig mind megegyem. Gyere, vágjuk le őket, s főzzük meg tokánynak. - Minek az? - kérdezte a nagyétkű ember. Azzal elkapott egy ökröt, amelyik éppen a keze ügyébe esett, szétsza- kította, s falni kezdte jóízűen, szőröstül-bőröstül. Mire a nap kisütött, már csak egy óriási halom csont fehérlett az udva- ron. A nagyétkű ember fölfalta a gulyát, a kondát, a nyájat. Örült, hogy végre egyszer jóllakhatott életében. Mikor már nem volt mit ennie, lefeküdt az istállóban. A császár nem nagyon sietett. Azt hitte, megfogta a juhászt. Már vilá- gos volt, mikor kihajolt az ablakán: - Hallod-e, juhász, hogy ízlett a vacsora? - A fél fogamra is kevés volt! - kiáltotta vissza a juhász. A császár megijedt, s lerohant a palotából az udvarra. A nagy csont- hegyről mindjárt kitalálta, hogy a juhász megette, amit kellett. - Szomjas nem vagy-e? - tudakolta. - Szó, ami szó, bizony megszomjaztam. - No - ravaszkodott a császár -, ha szomjas vagy, menj le a pincémbe. Ott találsz kilencmillió hordó bort. Idd meg estig, különben meg nem kapod a lányomat. - Sokat kívánnak maguk császárfélék - mondta a juhász. Elvette a pince kulcsát, s mindjárt sietett a szomjú emberhez. Amaz erősen felvidámodott, hogy végre kedve szerint ihat. Lementek a pincébe. A juhász egy kannát nyomott a szomjú ember kezébe, s biztatta, hogy lásson hozzá. - Minek a kanna ? - kérdezte amaz. Elterült hanyatt, kitátotta a száját, a csapot megeresztette, s ivott bugyborékolva. Mikor az első hordó kiürült, föltápászkodott, s azt mondta nagy elége- detlenül : - Nem jó lesz ez így. - Csak nem ártott meg? - kérdezte a juhász ijedten. - Nagyon lassacskán folyik. Majd a tetejéről iszom. Fogott egy fejszét, beverte a hordó tetejét, fölé hajolt, szívott egyet, hát a hordó kiürült. Még alig szürkült, s a pincében már nem volt más, csak üres hordó. A szomjú ember elment aludni, a juhász leült az ászokfára, s várta a császárt. Megjött a császár. Mikor látta, hogy megint csak nem járt túl a juhász eszén, rettentően megharagudott. Egy darabig a szavára sem lelt harag- jában, oly igen sajnálta, hogy a legszebbik lányát a juhásznak kell adnia. De már nem tehetett egyebet. - Eredj - mondta -, öltözz ünneplőbe. Holnap mind a három lányom férjhez adom. De azt ne feledd, hogy csak a lányt ígértem. Hozományt nem kapsz. - Nem vagyok én herceg, hogy hozományért nősüljek - válaszolt a juhász büszkén. Ezzel még jobban megharagította a császárt. - Lakni meg a tyúkólban fogtok! - Az sem rosszabb a palotánál - vágott vissza a juhász. Másnap megmosakodott, tiszta gatyát, tiszta inget húzott. A bajszát kurtábbra vágta, ne látszódjék rajta, hogy a sárkányok lepörzsölték a felét. Aztán elment a palotába. Rengeteg vendég gyülekezett ott össze, királyfiak, hercegek, grófok, bárók. Mikor már mindenki ott volt, a császár elővett három aranyalmát, s a három lánya kezébe nyomta. Szólt nekik, hogy mindegyikük annak adja az almát, akihez a szíve húz. Aki pedig megkapja az aranyalmát, vigyázzon rá az életénél is jobban, mert az az alma a szerelem jele meg a hűség jele. A legnagyobbik lány egy királyfinak vetette az almát. A középső egy hercegnek. Mikor a sor a legkisebbik lányra került, a császár megintette: - Jól gondold meg, leányom! - Meggondoltam én már ezerszer is - válaszolt a lány, s a juhásznak dobta az almát. - Magadra vess - kiabált mérgesen a császár -, mert holtodig a tyúk- ólban fogsz lakni! Azzal kiparancsolta mindkettőjüket a palotából. A kis császárlány elfakadt sírva. Kegyetlenül bántotta, hogy a tyúk- ólba küldik, s a nénjei lakodalmára sem hívják meg. De a juhász odament hozzá, karon fogta, s gyöngéden kikísérte. Odakint aztán nekiláttak, s olyan szépen kisikálták, kitakarították a tyúkólt, hogy kastélynak is beillett volna. De mikor végére jártak a mun- kának, a kis császárlány megint sírdogálni kezdett. - Hát nem vagy boldog, hogy egymáséi lettünk? - kérdezte a juhász. - Hogy lennék boldog, mikor felséges apám ilyen kegyetlenül csúffá tett! - No, majd én is csúffá teszem őt - fogadkozott a juhász. Az udvarról belesett a palota ablakán. A vendégek éppen akkor ültek asztalhoz. Az asztal majd leroskadt, annyi tömérdek ételt meg italt raktak rá. Amikor a császár megkínálta a vendégeit, a juhász belefújt a furulyá- jába. A nagy vendégsereg táncra perdült. Először csak amúgy ráérősen táncolgattak. De aztán a juhász rázendített egy sebes csűrdöngölőre. A vendégek döngették a palota padlóját, topogtak, szökdöstek, mintha megvesztek volna. Az asztal felborult, a bor elfolyott, a sok étel földre hullott. A táncolók összetiporták. De a juhász még mindig nem kegyelmezett nekik. Addig nem hagyta abba a táncoltatást, míg a császár, a császárné, a királyfiak, a hercegek, grófok, bárók mind el nem nyúltak a földön. De még ott is meghempergette őket, hadd menjen pocsékká a díszes ruhájuk. Aztán visszatért a feleségéhez, megölelte, megcsókolta, s azt mondta neki: - Ha mi sem ettünk, ők sem ettek. Olyan dicséretesen megcsúfoltam őket, hogy holtukig el nem felejtik. A juhász meg a felesége boldogan éltek a tyúkólban, de a császár csak nem nyugodott. Panaszkodott szüntelenül, hogy milyen rosszul adta férjhez a legkisebbik leányát. Megbosszankodott a juhász. - Ide hallgasson kend - mondta a császárnak -, én majd bebizonyítom, hogy a legkisebbik lánya járt legjobban. Történt egy napon, hogy a két sógor, a császár két nagyobbik lányának a férjei, vadászni készült. Gondolták, elhívják a juhászt, s megcsúfolják, hiszen bizonyára nem ért az ilyen úri mesterséghez. Mondta a juhász, hogy szívesen velük tart. Lova nem volt, hát a sza- marára ült. Aztán elügettek az ezüsterdőnek, hogy ott vadásszanak. Elértek a hídig. Ott a szamár megijedt a fényes ezüstvíztől, s nem akart a hídon átalmenni. Ahogy a szamárral veszkődött, egy szarka szállott a híd korlátjára. A juhász kapta a puskáját, s egy lövésre leszedte. Megfordult erre a két sógor. - Szarkát lőttél ? - kérdezték. - Én azt - válaszolta a juhász. - No, gyere tovább. Lőj mást is, ha már olyan jól bánsz a puskával. - Minek mennék? Megtaláltam már a szerencsémet. Itt majd meg- várlak benneteket. A két sógor elügetett, a juhászt a hídnál hagyták. De nem sokáig maradt itt. Alig tűnt el a két sógor a fordulónál, megsarkantyúzta a sza- marat, s meg sem állott az ezüstpalotáig. Az ajtót kinyitotta, felöltötte az ezüstruhát, s ráült az ezüstparipára. Akkor megfújta az aranysípot. Amennyi vad tanyázott az erdőben, mind az ezüstpalota udvarára szaladt. Úgy belepték a fákat, a tetőt, hogy látni is alig lehetett tőlük. Kiválasztott a juhász két kövér őzsutát, tíz nyulat, harminc szalonkát, s leszedte őket. Aztán felkötötte az ezüstnyeregbe. A két sógor egész nap járta az erdőt, de még csak egy sovány nyulat sem kaptak puskavégre. Zörgették a bokrokat, kutatták a vízmosásokat, leskődtek a pataknál a csapás mentén, de hiába. Estére fordult az idő, megindultak hazafelé, búsan. A juhász úgy vette útját, hogy találkozzék velük. Meglátta a két sógor az ezüstgúnyás, ezüstparipás lovagot, s azt hitték, valamiféle császár vagy király. Fejet hajtottak neki, köszöntötték, ahogy dukál. Szóba is elegyedtek. A két sógor megkérdezte: - Felséges úr, nem ad el azokból a vadakból ? - Mindet eladhatom. De pénzért meg nem válok tőlük. Tudakolta a két sógor, mit kér, ha pénzt nem. - Ha volna egy-egy aranyalmájuk, azért odaadom - válaszolt a juhász. Összetanakodott a két sógor, adják-e, ne adják. Utóvégre úgy határoz- tak, hogy inkább az aranyalma vesszen, mintsem a becsületük. Az almá- ról majd azt hazudják, hogy elveszítették. De ha vad nélkül térnek meg, az egész palota kineveti őket. Elcserélték hát az aranyalmákat a vaddal, s elbúcsúztak a juhásztól. Amaz megsarkantyúzta ezüstparipáját, s átvágott az erdőn. Az ezüst- palotában csak annyit időzött, amíg levetette az ezüstgúnyát, bekötötte az ezüstlovat. Aztán bezárta a kaput, s visszament a hídhoz, ahol társaitól elvált volt. Nem sok idő múltán megjött a két sógor. - Miért nem tartottál velünk ? - kérdezték. - Látod-e, mennyi vadat lőttünk ? - Én is lőttem egy szarkát - vonta meg a vállát a juhász. Azzal hazalovagoltak. Elöl a két sógor a sok vaddal, büszkén. Hátul meg a juhász, nyergén a szarka. A császár eleibük sietett, s nagyon örült a szép zsákmánynak. Mikor meglátta, hogy a juhász szarkát lőtt, panaszkodni kezdett, hogy milyen rosszul adta férjhez a legkisebbik lányát. Lám, a férje még vadászni sem tud. Azzal a szarkát a szemétdombra vetette. - Várja meg kend a végét - mondta a juhász. Másnap reggel a két sógor megint bekopogtatott a juhászhoz, hogy menjen velük vadászni az aranyerdőbe. A híd előtt a juhász szamara megint csak megijedt a fénylő víztől. Nem akart továbbmenni, egy tapodtat sem. Ahogy a juhász a szamárral veszkődött, egy pacsirta szállott a híd kor- látjára. A juhász kapta a puskáját, s egy lövésre leszedte. Megfordult erre a két sógor. - Pacsirtát lőttél ? - kérdezték. - Én azt - válaszolta a juhász. - No, gyere tovább. Lőj mást is, ha már ilyen jól bánsz a puskával. - Minek mennék? Megtaláltam már a szerencsémet. Itt majd meg- várlak benneteket. Elügetett a két sógor serényen, a juhászt a hídnál hagyták. De nem sokáig maradt ott. Alig tűnt el a két sógor a fordulónál, megsarkantyúzta a szamarát, s meg sem állott az aranypalotáig. A kaput kinyitotta, fel- öltötte az aranyruhát, s ráült az aranyparipára. Mikor már jól ült rajta, megfújta az aranysípot. Amennyi vad tanyázott az erdőben, mind az aranypalota udvarára szaladt. Megfújta az ezüstsípot. Akkor meg a madarak szállottak oda. Úgy belepték a fákat, a tetőt, hogy látni is alig lehetett tőlük. Kiválasztott a juhász két kövér szarvast, tíz nyulat, harminc fácánt, s leszedte őket. Aztán felkötötte az aranynyeregre. Nyögött az aranyló, de azért elbírta. | Járta a két sógor az erdőt, rogyadozott a térdük bele, vadat mégsem leltek. Hiába zörgették a bokrokat, hiába követték a vadcsapásokat, kihalt volt az erdő, mint egy temető. Rájuk esteledett, hazafelé fordultak hát. A juhász megint úgy vette útját, hogy találkozzék velük. Meglátta a két sógor az aranygúnyás, aranyparipás lovagot, s azt hitték, valamiféle császár vagy király. Fejet hajtottak neki, úgy köszöntötték, illő tiszte- lettel. Szóba is elegyedtek. A két sógor megkérdezte: - Császár őfelsége, életünk, halálunk, nem ad el azokból a vadakból? - Én, ha kell, mind eladom. Megtudakolta a két sógor, mit kíván cserébe. - Nem mást - válaszolt a juhász -, hanem azt a díszes gatyamadzagot, amit a feleségetektől kaptatok ajándékba. Amazok összetanakodtak, hogy mitévők legyenek. Féltek a feleségük- től, de még jobban a szégyentől, hogy kinevetik őket a császári palotában. Meg nem engedhetik, hogy a juhász pacsirtával térjen haza, ők meg üres kézzel. Sóhajtottak egyet, a gatyamadzagjukat kirántották, s a gatyájukat megkötötték kenderzsineggel. A juhász odaadta vadászzsákmányát, s visszalovagolt az aranypalotába. Ott csak annyit időzött, amíg levetette az aranygúnyát, bekötötte az aranyparipát az istállóba. Aztán bezárta a kaput, s szamárháton vissza- ment a hídhoz, ahol a társaitól elvált volt. Nem sok idő múltán megjött a két sógor. - Miért nem tartottál velünk? - kérdezték. - Látod-e, mennyi vadat ejtettünk? - Én is lőttem egy pacsirtát - vonta meg a vállát a juhász. Hazalovagoltak. Elöl a két sógor a tömérdek vaddal. Hátul a juhász, nyergén a pacsirta. A császár megörült a gazdag zsákmánynak. De a pacsirta láttán megint kitört belőle a panasz, hogy a legkisebbik lányát milyen rosszul adta férjhez. Lám, a férje még vadászni sem tud. Azzal a pacsirtát a szemét- dombra vetette. - Várja meg kend a végét - mondta a juhász. Reggel megint beszólt érte a két sógor. Elmentek a gyémánterdőbe vadászni. Egész úton tréfálkoztak a juhásszal, hogy a hídnál azért reked meg napról napra, mivel fél az erdőben. Alig értek a hídhoz, a juhász szamara megint csökönyösködni kezdett. Ahogy a juhász a szamárral veszkődött, egy hatalmas keselyű lebbent a híd korlátjára. A juhász kapta a puskáját, s egy lövésre leszedte. Meg- fordult a durranásra a két sógor. - Keselyűt lőttél? - kérdezték. - Én azt - válaszolt a juhász. - No, gyere tovább. Lőj mást is, ha már ilyen jól bánsz a puskával. - Minek mennék? Megtaláltam már a szerencsémet. Itt majd meg- várlak benneteket. Elügetett a két sógor szaporán, a juhászt a hídnál hagyták. De nem sokáig maradt itt. Alig tűnt el a két sógor a fordulónál, megsarkantyúzta a szamarát, s meg sem állott a gyémántpalotáig. A kaput kinyitotta, fel- öltötte a gyémántruhát, s ráült a gyémántparipa hátára. Mikor már jól ült rajta, megfújta az arany sípot. Amennyi vad tanyázott az erdőben, mind a gyémántpalota udvarára szaladt. Megfújta az ezüstsípot. Akkor meg a madarak szállottak oda. Belepték sűrűn a fákat, a tetőt, az ereszt, látni is alig lehetett tőlük. Kiválasztott a juhász két húsos vaddisznót, két szarvast, harminc fácánt, s leszedte őket. Felkötötte a gyémántnyeregre. Fölhorkant a gyé- mántló, de bírta. Aztán úgy vette útját, hogy a két sógorral összetalál- kozzék. Búsan jöttek, mivelhogy aznap sem ejtettek vadat, még csak mutatóban sem. Holott öreg este volt már. Meglátta a két sógor a gyémántgúnyás, gyémántparipás lovagot, s azt hitte, valamiféle császár vagy király. Megütköztek erősen, hogy annyi fejedelem jár ide vadászni. De még jobban megütköztek a tömérdek vadon. Tisztelettel köszöntötték, s megkérdezték tőle: - Ugyan bizony hol lőtte felséged a vaddisznót, a szarvast meg a fácánt ? - Itt az erdőben - válaszolt a juhász. - Mi semmit sem lőttünk - folytatták amazok -, nem adna-e el felséged a zsákmányból? - Pénzért még a legösztövérebb fácánt sem adom - válaszolta a ju- hász -, mivelhogy pénzem halomszámra van. Hanem látjátok-e ezt a szamárpatkót? Megtüzesítjük, s mikor izzik, rányomom a derekatok végére. Ez az ára a vadnak. Összetanakodott a két sógor. Féltek a tüzes patkótól elégségesen. De még jobban féltek a szégyentől, hogy vad nélkül a palotában kinevetik őket. Beleegyeztek. A juhász leszállott az aranyparipáról. Tüzet raktak, mikor a parázs jól meggyűlt, a juhász beletette a szamárpatkót. Megvárta, míg fehérre izzott. - Gyere csak ide - szólt rá a nagyobbik sógorra. Amaz odament, a juhász rányomta a patkót. A sógor elordította magát, de olyan hangosan, hogy maga is megrémült. - Nagyon fáj, sógor - intette a másikat -, ne engedd. - Ha te kibírtad, kibírom én is. De azért jól ő sem bírta. Úgy üvöltött, úgy sivalkodott, hogy az egész gyémánterdő zengett bele. A juhász odaadta a vadászzsákmányt, s visszalovagolt a gyémántpalo- tába. Ott csak annyit időzött, amíg levetette a gyémántgúnyát, bekötötte a gyémántlovat az istállóba. Aztán bezárta a kaput, s szamárháton vissza- kocogott a hídhoz, ahol a társaitól elvált volt. Várt, várt, de a két sógor csak nem jött. Holott az idő bent járt már az éjszakában. Ugyan bizony mi történhetett velük? - töprengett. Nemsokára megtudta ezt is. A két sógor feltűnt az útkanyarban. Egyik sem ült a lován, hanem gyalogszerrel sántikált mellette. Megálltak, nyög- tek, tapogatták a derekuk végét, ahol a tüzes patkó érte őket. Meg sem kérdezték a juhásztól, miért nem tartott velük. A gazdag zsákmánnyal sem dicsekedtek. Nem volt kedvük tréfálkozni. Baktattak hazafelé. Elöl a juhász a szamáron. Mögötte a két sógor gyalogosan. Lassan haladtak. Magasan járt a nap az égen, mire befor- dultak a palota udvarára. A császár elejükbe sietett, s hangos szóval magasztalta a szép zsák- mányt, s dicsérte a két sógor ügyességét. De a keselyű láttán megint csepülni, ócsárolni kezdte a juhászt. Megint panaszkodott, milyen rosszul adta férjhez a legkisebbik lányát. Lám, a férje olyan suta, hogy még vadászni sem tanult meg. - Most már eleget várt kend - mondta a juhász -, most már meglát- hatja a végét. Megítélheti maga, melyik sógor a jó vadász, melyik nem. Melyik lányát adta jól férjhez, melyiket nem. Azzal szólt a császárnak, hogy trombitáltassa össze egész háza népét, mert nevezetes mondandója van. Gyűltek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók. Többen összegyűltek, mint ahány csillag van az égen. Helyet foglalt mindenki, csak a két sógor maradt állva. - Hát ti miért nem ültök le, ha egyszer mondom ?! - mérgeskedett a császár. - Sose erőltesse őket kend - szólalt meg a juhász -, majd leülnek mindjárt, ha meghallják, amit mondok. Aztán a