VOLODIMIR VLADKO:
A Hold nem a Föld!

1
Semmi kétség, tojás volt. Száraz, sárgás hártya borította, furcsa és nagy
volt, s a hártya ugyan ráncos bőrre emlékeztetett, ez azonban nem
változtatott azon, hogy tojás.
Poliscsuk eldobta ásóját, és a lelet fölé hajolt. Teljesen valószínűtlen.
Honnét kerülne a Holdra tojás? Színarany vagy gyémánt, az igen, vagy
akármi - de tojás? Ebbe a sok évmilliós jégbe fagyott, halott világba, ahonnét
hiányzik minden élet, ahol még szín sincs, csupán egy-egy sötétebb folt,
amint koromfeketévé válik, meg itt-ott éles fényű felvillanás, amely szinte
elviselhetetlenül vakít az alacsony horizont fölé boruló fekete égbolt
kontrasztjában. S a csillagok! Tűhegyesen a szembe belefúródó fehér
pettyek. S ezenkívül semmi egyéb, csak holdtájék. Világosabb-sötétebb
szürkeség, fekete ég, vakító csillagpettyek.
Poliscsuk és Harrison mindketten jól tudták, hogy ezt várhatják a Holdon -
mégis olykor legszívesebben felordítottak volna attól a kibírhatatlan
magányosságtól, amely nyomban körülvette őket, mihelyt valamelyikük külön
kilépett az állomásból. Tán ezért is igyekeztek még félórára sem elszakadni
egymástól. Érezni akarták egymás közelségét, látni akarták a légmentesen
elzárt űrsisak homályos szűrőüvegén át társuk intését, észlelni, hogy a másik
is lélegzik, hol nehezebben, hol könnyebben - könnyebben akkor, amikor már
visszatért az állomásra. Ez megnyugtató. Biztonságot adott. Elviselhetőbbé
tette azt a huszonnyolc napot, amelyet a Hold tökéletes sivár világában kellett
eltölteniük. Ezt a huszonnyolc napot földi órával mérték - aszerint kellett
odaérkeznie a következő holdrakétának, a váltással. Itt viszont hihetetlenül
sokáig, tizennégy földi napig húzódott el a holdbéli némaság a vakító
napfényben, hogy az ugyanolyan végtelennek tűnő - szintén tizennégy földi
napig tartó - holdéjszaka váltsa fel. A holdnappal folyamán számtalan sok
mérést és kísérletet kellett elvégezniük, messze elhagyva az állomást, hogy
aztán a holdéjszaka beköszöntével mindezt sietve kielemezzék, és
kidolgozzák kísérleteiket a váltórakéta megérkeztéig.
Szigorú utasításokkal érkeztek a holdkutatók, egy ilyen lelet lehetőségét
még csak nem is sejtették soha.
Tojás: tehát valaminek ide kellett tojnia. De hát ez őrültség, képtelenség!...
Poliscsuk egy pillanatra sem fordította el tekintetét, úgy hajolt a tojás fölé,
még egyszer megtapogatta száraz, ráncos hártyáját az űröltözék
fémkesztyűjének ujjaival. A tojás, természetesen, tökéletesen át volt fagyva.
És súlyos volt, még a sokkal kisebb holdnehézkedés mellett is. Amint kezével
hozzáért, a tojás lassan, szinte kelletlenül gurulni kezdett lefelé a kráter
szemcsés bazaltlejtőjén. Poliscsuk sietve elkapta mindkét kezével - még csak
az hiányzik, hogy eltörjön, hiszen fagyott állapotában igen törékeny lehet. Ha
ugyan valóban tojás, és nem valami kísértetiesen tojáshoz hasonló
kőképződmény... Néhány kőszilánkot rakott a furcsa holmi alá, nehogy az
tovább guruljon a kráter mélye felé. Majd felemelkedett, körülnézett.
- John! Hol vagy, John? - kiáltotta.
Egy pillanat, s már hallotta a választ, tisztán, érthetően, mintha Harrison
onnét, saját űrsisakja alól szólna:
- Itt vagyok, Borisz! A te krátered mögött gyűjtök kőzetmintát: mintha
jégnyomokat látnék. Tudod, milyen érdekes!
- Hagyd azt! Gyere ide!
- Mi történt?
- Gyere, gyere gyorsan!

2
Harrison űrruhájában, átlátszó sisakjában, a leeresztett, homályos
szűrővel megjelent a kráterfalon. Alakja különös élességgel rajzolódott ki
(mint a Holdon minden), és gyorsan közeledett. Itt szemmértékkel szinte
lehetetlen felbecsülni a távolságot, minden tárgy villámszerű élességgel
különül el a környezetétől, függetlenül attól, hogy milyen messze esik. Most is
csak az alak megnövekedése jelezte közeledését.
Poliscsuk nézte Harrison esetlenül sietős járását, látta, hogy léptei alatt
hogyan freccsennek - szét az apró bazaltszilánkok, s gördülnek lefelé, oda,
ahol ő áll. Nem nagy kráter volt, s éppen itt, egy földi vulkanikus sziklához
hasonló tömb tövében találta Poliscsuk a tojást. Ott feküdt, félig a holdporba
süppedve, sárgán a sötétbarna holdlerakódások között. Ezért is vonta
magára rögtön Poliscsuk figyelmét.
- Nos, mi történt, Borisz? - kérdezte Harrison.
A leeresztett szűrőüveg mögül Poliscsuk inkább csak sejtette, mintsem
látta a reászegeződő, feszült tekintetet. S ő nem felelt, csak rámutatott a
különös leletre.
- Tojás - mondta ezután.
Harrison gyorsan odafordult. Megpillantotta a furcsa tárgyat a talajon, és
ámulatában füttyentett.
- Honnét került ide?
Poliscsuk kurtán közölte, hogyan fedezte fel. Harrison térdre ereszkedett,
s ujjával óvatosan megérintette a száraz, ráncos burkolatot. Majd kissé
felemelte a tojást, mintegy mérlegelve. Még mindig csodálkozva, visszatette a
porba.
- Mit szólsz hozzá, John?
- Abszurdum. Tojás a Holdon?
- Szóval, szerinted is tojás?
- Legalább strucctojás. A mérete szerint... Te, mondd, csak ez az egy volt
ott?
Poliscsuk vállat vont.
- Nem tudom. Megértheted, annyira elképedtem, hogy nem kerestem
többet. De talán... Gyere, nézzük meg együtt!
Óvatos mozdulatokkal kezdték felásni a zizegő, száraz holdport a szikla
tövében, és oldalra szórták. Nem sokáig kellett ásniuk: mindjárt a felület
alatt
ugyanilyen tojások körvonalai domborodtak ki.
- Kettő... három... négy!
A kiásott tojások ott feküdtek a porban. És több nem akadt, bármennyit
ástak még a kutatók. Harrison eldobta ásóját.
- Ez mind, Borisz! Az eredmény: öt darab.
- De hát mi ez? Egy fészek?
- Egy űrmadár átrepült a Hold fölött, és lerakta a tojásait ebbe a kráterbe.
Ugye? - szólt gúnyosan Harrison. - Egy idő múlva pedig ismét megjelenik
majd, hogy kiköltse őket, nem? Poliscsuk dühösen nézett rá.
-Viccelni én is tudnék. Csak nem tudnám, minek ... Ami viszont a
madarat illeti, mondjuk, az űrmadarat ... Tessék, itt vannak ezek a tojások.
Tény és valóság. Sajnos, magyarázat nincs rá. Ha tehát azt állítod, hogy
valami fantasztikus lény vissza fog térni ide, akkor nem mondok nemet.
Legalábbis egyelőre. Tehát légy szíves, készülj fel mindenre! Ha itt a tojás,
ha
nem álmodjuk az egészet, akkor az a madár is megjelenhet, vagy valamilyen
más lény. Tudja az ördög!
Harrison körülnézett.
- Tudod, Borisz, nem tetszik nekem ez a dolog - jelentette ki őszintén. - Ez
az egész história ... inkább ne lett volna.
- Az idegeid?...
- Lehet, hogy az idegeim. Elfáradtunk egy kissé, Borisz. Hát vicceltem
arról az űrmadárról. de hátha igaz?... Tudjuk tán, mi van a környezetünkön
kívül? Különösen, ahol ilyen tojások felbukkanhatnak? Ide figyelj, Borisz. A
holdnappal a végéhez közeledik...
Nyugat felé mutatott, ahol a kráterfal a fennsík szintjéig ereszkedett alá. A
Nap alsó fele szinte hozzászorult a távoli, hatalmas hegyvonulathoz, alatta
pedig északi és déli irányban mély árnyék széles sávja húzódott. A hosszan
tartó holdnappal észrevehetően a végét járta, hogy sötét éjszakává alakuljon
át - teljes tizennégy földi nappal időtartamára.
- Már tizenkét földi nappal telt el - folytatta Harrison. - Ideje befejeznünk
a
mintavételt és a holdfelszíni méréseinket. Nemsokára megkezdjük a munkát
az állomáson... Fogjuk ezt az öt tojást, és vigyük arrébb...
- Hogy ott felolvadjanak? Okos ötlet! Magunkkal kell vinnünk őket a
Földre! Olyan állapotban, ahogy találtuk.
- Ej, dehogy! Letesszük a tojásokat az állomás mellett egy védett helyre,
ahol nem engedhetnek fel a váltórakéta megérkezéséig. Érted? És semmi
gondunk többé velük. Rendben van?
- Jól van, ez ellen nincs kifogásom. Mindegyikünk megfog egy darabot,
többet egyszerre nem bírnánk. Aztán vissza a következő kettőért. Gyerünk!
A többletsúly ellenére elég könnyen, bár igen óvatosan haladtak előre a
kráter zizegő holdporában. Majd, amikor belejöttek, gyorsabbra fogták
lépteiket, s végül már minden bizonytalanság nélkül vágtattak hosszú,
egyenletes szökellésekkel az állomás felé, úgy, ahogyan ez csak a Holdon
lehetséges.

3
A tojások szabályos rendben feküdtek a kupola alakú állomás déli oldalán
egy lapos mélyedésben, úgy, ahogyan Poliscsuk gondos kézzel egymás
mellé tette őket. Az állomás kerek ablakain át egyetlen pillantással végig
lehetett nézni mind az ötöt, annál is inkább, mert sárgás színükkel élesen
elütöttek a holdfelszín durva-szemcsés, sötétbarna porától. A Nap már-már
eltűnt nyugaton, az állomás hosszan elnyúlt árnyékot vetett, s ez lassan
elérte a látóhatárt, amely már beleolvadt az ég fekete bársonyába.
Poliscsuk és Harrison levetették nehéz űrruhájukat, és most az ablakok
mellett, asztaluknál ültek. Élvezték a pihenést, forró teát szürcsöltek,
különösen ízlett nekik a fárasztó rohanás után, amelyet a krátertől az
állomásig és vissza megtettek.
Harrison megszólalt:
- Ha éppen tudni akarod, ez egyszerűen nevetséges. Mi módon
kerülhetnek tojások a Holdra? Hiszen itt az életnek a legcsekélyebb jele sem
létezik. Semmi formában. Korábban is megállapították már, mi ketten is
bebizonyítottuk, hogy a Hold nélkülözi az életet. Se víz, se levegő, a hideg
pedig, akár a csillagközi térben... S egyszerre - tojások! Általában az életnek
semmi nyoma, csak ez a tojás, magasfokú élő szervezetek produktuma. Hát
ez meghaladja az én eszemet, Borisz!
Poliscsuk letette poharát, és gúnyosan mondta:
- Persze, űrmadár...
Társa türelmetlenül legyintett:
- Most mit kötözködöl? Tudod jól, hogy tréfáltam. Még azt is elismerem,
hogy helytelenül. Ebből elég. Inkább mondj valami értelmes feltevést.
Például... eh, az ördögbe is, miféle feltevés jöhetne számításba.
- Egyre mégis gondoltam. - Ezt Poliscsuk szándékosan csak félvállról
mondta, és megint poharához nyúlt.
- De hát mit? Mondd már ki, halljuk. - Harrison egészen felélénkült.
- Tudod, van egy feltevés a Hold eredetére vonatkozóan. Egy a sok közül.
Én meggyőzőnek tartom, különösen a talált tojásokkal kapcsolatban... De
hiszen te is tudod...
- Nem értem, miről beszélsz.
- Arról a feltevésről, amely szerint a Hold valamikor, kiszámíthatatlanul
régen, a Földből szakadt ki. Ezért vannak az óceánok medencéi a mi öreg
bolygónkon. A Földből kiszakadt hatalmas darab a világűrben gömb alakot
öltött, ami teljesen törvényszerű az adott feltételek közt, és keringeni
kezdett
az útitársa körül.
- Ez a hipotézis sem különb a többinél. És nem is valami meggyőző -
válaszolta Harrison.
- De nem is rosszabb, mint a többi, ezt ne felejtsd el, John. Vedd
számításba azt, amit az összes kőzetminták tanúsítanak, a korábbiak is, a
mieink is: hogy a Hold összetétele nem különbözik a Földétől.
- Ez azonban a két égitestnek csak a közös eredetét bizonyítja, akárcsak
a többiét is. És semmi egyebet - protestált szokott hevességével Harrison.
Poliscsuk azonban nem bocsátkozott vitába, hanem nyugodtan folytatta
mondókáját:
- Az kétségtelen, hogy a közös eredet valóság. De próbáljuk meg
reprodukálni ezt a feltételezett folyamatot. A Hold kiszakadt a Földből,
nyilván
mindazzal egyetemben, ami addig rajta volt Földünknek azon a hatalmas
darabján. Aztán fagyott gömbbé alakult át. Szüntelenül bombázták a
meteoritok, s végül elpusztították a földi élet minden nyomát, ami csak volt
még a Holdon ...
- Látom, kedves Borisz, te magad bogozod ki a rejtélyedet. Igen, most
már értelek! Úgy véled, hogy a Földből a Holddal együtt kiszakadt eredeti élet
egyik maradványa ez a néhány tojás, ugye? - tudakozódott látható iróniával
Harrison. - De hát akkor azok a szüntelen bombázások, ahogy te mondod,
ezeket miért nem pusztították el éppen úgy, mint minden egyebet?
Poliscsuk vállat vont.
- Ezeket elboríthatta a holdtalaj. És csak lassan, nagyon lassan
kerülhettek felszínre, a kráter lejtőjére akkor, amikor a meteorit-bombázások
szétrombolták, holdporrá változtatták a fölöttük levő rétegek nagyobbik
részét. Azáltal pedig, hogy ezek a tojások teljesen át voltak fagyva, jól
konzerválódtak addig a percig, amikor mi rájuk találtunk. Nos, nem
valószínű?
Harrison némán tárta szét karjait.
- Egyébként, ez csak feltevés - tette hozzá szenvtelenül Poliscsuk. - Ha
neked, John, nem felel meg, mondj valami mást. Akár az űrmadarakról...
- Újra kezded? - förmedt rá ingerülten Harrison. De mindjárt kíváncsian
tette hozzá: - De hát miféle tojások ezek, a te feltevésed szerint? Nos,
Borisz?
Poliscsuk elmosolyodott.
- Erről aztán végleg nem tudok semmit. De a földi tudósok majd bizonyára
megállapítják az eredetüket. Csak odavihessük...
Borisz kinézett az ablakon. A kupola alakú állomás árnyéka már túljutott a
látóhatáron, sőt, már nem is árnyék volt, hanem maga az éjszaka, amelybe a
Hold elmerült. A fényes csillagok kísérteties világítást vetettek a Hold
felszínére, s ebben az ezüstös félhomályban csak sejteni lehetett a titokzatos
tojások ottlétét, az állomás melletti sekély mélyedésben.
- No, gyerünk, létesítsünk kapcsolatot a Földdel - szólt Poliscsuk, és
felállt. - Jelentsük, hogy beállt a holdéjszaka, és átallunk az új
munkaprogramra. Kapcsold be az adót, John! Elég volt az állomáson kívül
kutatni, kószálni, fontos szakasz kezdődik: a spektrométerrel meg a
vegyelemzéssel... Nos, John! Kelj már fel, John!
Riadtan pillantott Harrisonra, aki szinte hozzátapadt az ablakhoz.
- John!
Természetellenesen magas, izgatott hangon érkezett Harrison válasza:
- Borisz! Ott valami... valami mozog!
Egy ugrás, és Poliscsuk is az ablaknál termett. Harrison pedig csak
mondta tovább - hangjában rémülettel, és rémület sugárzott a szeméből is.
- Valami mozog... ott, nézd, jobbra ... Borisz! - és görcsösen kapkodott
levegő után.
Az ablakiban elmosódva látszottak a közeli kráterlejtő körvonalai.
Poliscsukon is érthetetlen ijedtség lett úrrá, átragadt rá Harrisonról. Nem
tudta, miről van szó, csak érezte, amint jókora verejtékcseppek gördültek alá
a nyakára. Miféle mozgásról beszél John?
És hirtelen megpillantotta.
Valahol, tán ötven méterre az ablaktól, az állomásuktól mintha kis
szökőkútként emelkedett volna fel a holdpor. S e szökőkút tövét piros fény
világította meg. A szökőkút sugara azonban hamar elvesztette baljós színét, s
amint visszahullott a felszínre, furcsa, szürkésbarna porként szóródott szét,
szinte szabályos gyűrűvel véve körül azt a helyet, ahonnan felszökött.
- Mi lehet ez?... - Harrison hangja elcsuklott.
- Nem tudom - hangzott Poliscsuk kurta válasza.
Képtelen volt otthagyni az ablakot, csak nézett kifelé. Idegfeszültségétől
remegtek az ujjai. És ekkor egy másik fényes, de már fehéren izzó szökőkutat
pillantott meg, sokkal közelebb az állomásukhoz. Sugarai, amelyek eleinte
lágy ívet írtak le a Hold felszínéig, hirtelen kialudtak, és előbb égővörös,
majd
lila lángnyelvekké alakultak át, és kihunyó zsarátnokokként estek le a földre.
Mögülük, a rádióvevő-készülék mellől éles csengetés hallatszott
Váratlansága szinte megbénította őket. Elsőnek Poliscsuk eszmélt fel, a
vevőkészülékhez ugrott, és bekapcsolta. Harrison görcsösen kapaszkodott az
asztal szélébe, és tágra nyílt szemmel figyelte társát. Poliscsuk tisztán,
érthetően mondta a mikrofonba:
- Itt a holdállomás! Itt a holdállomás! Áttérek vételre.
S a légköri és kozmikus kisülések zaján keresztül távoli hang hallatszott:
A földi megfigyelő állomás hívja a holdállomást! A földi megfigyelő állomás
hívja a holdállomást! Közöljék, hogy hallják-e! Közöljék, hogy hallják-e!
Holdállomás
Föld azért hívta soron kívül a Holdat, mert közölni akarták Poliscsukkal és
Harrisonnal, hogy váratlanul megnövekedett a Leonidok tevékenysége,
vagyis azé a legnagyobb meteorit-áramlaté, amely a Nap körül halad, s
minden harminchárom és egynegyed esztendőben keresztezi a Föld pályáját
S ezzel, természetesen, a Holdét is. Minden harminchárom és negyed évben
a Föld éjszakai égboltján éles fényű meteoriteső villan fel. Ezúttal a Leonidok
- talán a Tempel bolygó maradványai - a szokottnál is aktívabban viselkedtek,
s ezért a földi megfigyelő állomástól figyelmeztették a holdkutatókat, hogy a
következő tíz földi nap tartama alatt a szokottnál is elővigyázatosabbak
legyenek.
- Ha csak nem feltétlenül szükséges, akkor ne hagyják el az állomást.
Bármely pillanatban odaérhetnek a Leonid-meteoritok - figyelmeztetett a földi
bemondó. - Megismétlem: ne hagyják el az állomást. Készüljenek föl váratlan
jelenségekre még az állomáson is. Maradjanak űrruhában, ellenőrizzék az
állomás levegő ellátását! Közöljék, hogy hallják-e! Mindent megértettek?
Közöljék, hogy hallják-e!
- A holdállomás jól hallja a földi adást. A meteoritokat már látjuk. Mindent
megértettünk! - jelentette Poliscsuk már megnyugodva, s amint Harrisonra
pillantott, arcán nyoma sem volt iménti izgalmának.
- Bármi zavar történnék, jelentkezzenek - szólt nyomatékkal a földi
bemondó. - Sikert kívánok. Vége az adásnak. Minden jót!
- Minden jót! - felelte Poliscsuk, és kikapcsolta a vevőkészüléket.
- Az űrruhákat, John! - rendelkezett kurtán, és már húzta is fel a magáét.
Harrison követte a példáját Mindketten fürgén bújtak bele szkafandereikbe.
Poliscsuk, mialatt a sisakját is magára erősítette, odaszólt társának:
- Nos, John, értesz már mindent?
- De mi az ördögnek nem figyelmeztettek bennünket; előre? - morogta
Harrison mérgesen. Kinézett az ablakon, és látta, hogyan csapódnak fel a
lángvörös porsugarak a meteorit-becsapódások helyén.
- Nyilván senki sem tudott előre a meteorit-áramlatnak erről a váratlan
aktivitásáról - vélekedett Poliscsuk. Majd, magára erősítvén a sisakját, még
ellenőrizte a levegővezetéket. Hirtelen összerezzent.
- És a tojások?
- Mi van a tojásokkal? - kérdezte félvállról Harrison.
- De hiszen valamelyik meteorit szétverheti, megsemmisítheti őket! A
tojásokat át kell rakni, közvetlenül az állomás bejáratának a párkánya alá.
- Megállj, Borisz! - kiáltotta Harrison, de hiába akarta visszatartani a társát
Amaz már sietett előre, a kijárat felé. Harrison tanácstalanul hadonászva,
utána futott
Mihelyt kiugrott az állomás ajtaján, Poliscsuk körülnézett Körülötte, az
állomás kupolája körül a holdpor kísérteties szökőkútjai csaptak fel és
szóródtak szét a meteoritbecsapódások helyén. Gyorsan lobbantak fel, és
gyorsan hunytak ki, és megunt felbukkantak, mintha varázsigére nőnének ki a
Holdból. Poliscsuk önkéntelenül a magasba tekintett, megszokottságból
kereste a fekete égbolton a meteorok tüzes nyomát. Ilyen nem volt, de hát a
Holdon nem is lehetett - a légkör hiánya folytán. A meteoritok nem izzottak
fel, és nem égtek el a levegő súrlódásától, hanem akadálytalanul érték el és
bombázták a Hold felszínét. Poliscsuk elindult annak a mélyedésnek az
irányába, amelyben a tojások feküdtek.
- Borisz, ez nagyon veszélyes. Borisz! - még hallotta Harrison hangját,
mire dühösen visszanézett: persze hogy veszélyes, de hogyan bízza sorsára
azt a drága leletet, kitéve egy meteorit becsapódásának?...
Hirtelen észrevette, hogy Harrison vállán sötétvörös kis szikra gyulladt ki.
Kigyulladt és el is aludt. Ennyi is elég volt azonban ahhoz, hogy Poliscsuk
odarohanjon társához és tenyerét egyetlen lendülettel odaszorította társa
űrruhájára.
- Mi történt, Borisz? - kérdezte Harrison csodálkozva.
- Jól hallasz engem, John? - kérdezte Poliscsuk, és érezte, milyen
nehezen forog szájában elgyengült nyelve. Kezét nem vette le Harrison
válláról, sőt, egész testével reánehezedett
- Hallak rendesen. Miért?
- Rád esett egy meteorit Az űrruhád vállát érte.
- Semmit sem vettem észre, Borisz. A szkafanderem nem lyukadhatott ki,
különben távoznék a levegő. Talán rosszul láttad?
Poliscsuk már oda is világított villany-zseblámpájával Harrison vállára.
Levette a kezét, s alatta, a szkafander csillogó fémfelületén egy alig
szrevehető sötétebb foltot látott: mintha forrasztópákával értek volna hozzá.
Rekedten mondta:
- A meteorit bizonyára egészen apró volt, a porszemnél is kisebb. A
becsapódástól gázneművé lett, mielőtt még a szkafanderben kárt okozhatott
volna ... No jó, nincs semmi baj. Most...
Egy hatalmas holdpor-szökőkút szinte mellettük szökkent magasba.
Fehéren izzó sziporkák repültek felfelé, és köztük valamilyen szabálytalan
alakzat darabjai villantak meg. Egy pillanat, és a szökőkút a por széles barna
körébe hullott szét, majd eltűnt. Poliscsuk azonban megdermedt. Eltorzult
hangon kiáltotta:
- A tojások! A meteorit egyenesen beléjük vágott!
Minden egyébről megfeledkezve, még arról is, hogy egy meteoritcsapás
áldozatává válhat, rohant előre, óriási ugrásokkal.
Néhány másodperc múlva már ott volt a mélyedésnél, amelyben a
titokzatos tojásokat helyezték. Előbb még benne feküdtek, most azonban
sehol! Helyükön csak széles tölcsér képződött a porban, valóságos kis kráter.
S a kráterben semmi sem maradt... Poliscsuk bénultan állt Lehetséges volna?
...
Gyors mozdulattal körüljáratta zseblámpájának fényét a tölcsérben. És
ekkor annak jobb oldalán, közvetlenül a szélénél megpillantott - alig akart
hinni a szemének! -, megpillantott egy ismerős, ovális tárgyat. Tojás!...
Lélegzetét visszafojtva ugrott oda, kikaparta a porból. Igen, egy tojás
megmaradt!
Mint egyedülálló drágaságot, úgy fogta két kezébe a tojást, és vitte az
állomás felé, észre se véve a láng-szökőkutakat, melyek körülötte lobbantak
fel. Semmire se gondolt, csak értékes terhére. Harrison hangja rémülten,
figyelmeztetően csengett a sisakjában, de ő nem hallotta... Csak előre, előre,
az állomáshoz! A holdpor vörös és fehér felcsapódásai pedig kigyúltak és
kihunytak - mögötte, mellette, szétfreccsenve s újra fölcsapódva.
Ő pedig vitte az egyetlen megmaradt tojást az állomás felé, amelynek
párkánya alatt holtra váltan állt Harrison, kezét a bejárati kamra kilincsén
tartva, készenlétben.
- Az biztos, Borisz, hogy kitört rajtad a hirtelen agybaj - szólt őszinte
meggyőződéssel Harrison. - Eljárásod csak ezzel magyarázható.
Figyelmeztetnek bennünket, tulajdonképpen megtiltják, hogy elhagyjuk az
állomást, s erre te, mintha mi se történt volna, kirohansz azokért a
tojásokért,
bele a meteoritzáporba, a legteljesebb életveszélybe. Bármelyik
agyoncsaphatott volna. Gondolj csak rá, mennyire megijedtél magad is,
amikor nekem csak egy jelentéktelen kis meteorit hullott a vállamra! És lám,
te magad kirohansz a csapkodó zuhatagba, hogy idehozd azokat az ostoba
tojásokat... Hogyan úsztad meg ép bőrrel: nem is értem! Engem rémület fog
el, ha csak rágondolok! S minek egyáltalán? Hiszen az a tojás úgyis
tönkremegy a melegtől itt, még a váltórakéta megérkezése előtt. Miért tetted?
Poliscsuk csak fél füllel hallgatta barátjának a heveskedését, és halványan
elmosolyodott. Igaz, mit is felelhetett neki? Valóban, Harrisonnak igaza
lehetett, hogy tettét agyhajnak mondta. De a tojás megmenekült! Az egyetlen,
amelyet nem semmisített meg a meteorzuhatag. Nos, nem volt jogos az ő
kockázata, amikor most megvizsgálható tesz a tojás és a tudomány egy
felfedezéssel gazdagodik?
- Most miért hallgatsz, Borisz? - nógatta közben Harrison. Felhajtott
űrsisakja alól látható ámulattal nézett Poliscsukra. - Vagy feleslegesnek
tartod, hogy válaszolj ?
Poliscsuk elnevette magát.
- Szó sincs róla, John! Csak becsületszavamra nem tudok vitázni veled.
Igazad van: egy normális kutató szempontjából ítélve, amit tettem, legalábbis
meggondolatlanság volt.
- No lám, hát mégis elismered! - szólt Harrison elégtétellel.
- Hagyjuk ezt, én nem vagyok normális kutató. És zárjuk le vitánkat a
beismerésemmel. Fődolog, hogy itt a tojás, terjes épségben. Ott fekszik a
bejárati kamrában, és semmi sem fenyegeti.
- Mármint akkor, ha... először is, ha meg nem zápul, hiszen ott sokkal
melegebb van, mint a Hold felszínén. Másodszor: no hát, emlékszel, mit
mondott a bemondó a Földről: készüljünk fel váratlan jelenségekre. Érted? -
fejezte be aggodalmasan Harrison.
- Értek én mindent, John! - intette le Poliscsuk.

- Már hat földi napja, hogy a tojás ott fekszik, a kamrában, és semmi...
Ami pedig váratlan, nos, az azért váratlan, hogy ne túl sokat törjük rajta a
fejünket... Odanézz, a Föld! - saját magát félbeszakítva, bámult ki az ablakon.
A koromfekete, szinte bársonnyal sűrűn bevont égbolton zöldes lénybe
burkolózva úszott a Földgolyó. Fényével elmosta a Hold csillagos égboltját,
és messziről is jólesően juttatta eszükbe az erdőket, réteket, tengereket és
folyókat - mindazt, amire az ember csak akkor gondol ilyen erős
nosztalgiával, amikor elhagyta Földjét, és rakétahajóján a világűr végtelen
tereit járja, vagy itt... ahol szakadatlanul felgyúlnak és kialszanak a holdpor
égő meteorit-szökőkútjai... Már hozzászoktak ezekhez a vörös és fehér
felcsapódásokhoz - mégsem tudták nyugodtan tudomásul venni a jelenséget
még most sem, olyan hirtelen tört fel a Hold felületén mindenütt, ameddig
csak a szemük ellátott, s a szökőkutak nyomát csupa kis kráter gyűrűi
mutatták. S most íme - a Hold égboltján megjelent a Föld!
- A keleti félteke... - suttogta elmerengve Poliscsuk. Ott, a fehér
vattatakaróra emlékeztető felhőtorlódások alatt, ott terült el az ő hazája, az
a
hatalmas ország, amely a bolygó egyik szélétől a másikig nyúlik, s úszik a
bolygóval lassan, nyugodtan a ki nem hunyó nagy csillagok között Ott, egy kis
városka utcáinak során kószált ő iskolás korában, s egy kerti lócán üldögélve,
bámulta a Hold korongját, amint felhőfoszlányok közt siklott tova. És a kisfiút
ellenállhatatlanul ragadta magával a képzelete. Hogy űrhajós lesz, és távoli
bolygókra jut el, a Marsra, a Venusra, ahol talán még történelemelőtti
szörnyek kóborolnak szabadon, óriási iguanadonok, és pterodaktilus-
óriásgyíkok szállanak... előbb azonban a Hold ezüstgömbjére akart repülni,
ahol ő lesz mindenek közt a legbátrabb, a szovjet hős, aki szkafanderében
merészen kel át tengereken és krátereken ... Édes gyermekálmok! És -
megvalósultak: itt van ő, a Holdon, útitársával, az amerikai Harrisonnal
együtt,
és milyen szomorúnak, milyen magányosnak érzi magát, csak nézi a távoli
Földet a világmindenség végtelen óceánjában, s a kéthetes holdéjszakában,
amelyet csak a Föld villózó fénye, a csillagvilág és a feltartóztathatatlan
meteorit-becsapódások nyomán feltörő sok tüzes szökőkút világít meg, itt ül,
az állomás szűk helyiségében, ahol csak a tömör műanyag kupola választja
el a kint tomboló kozmikus erőktől... Tán hasonlót érez John is: arcára
odafagyott annak az embernek a töprengő arckifejezése, aki mindent
elfelejtett, mindent, az egy, kísértetiesen idevilágító, távoli Földön kívül...
No, de mi ez a furcsa, ütemes kopogás a bejárati kamra ajtaján?
Poliscsuk felfigyelt.
- John! Hallod? - kérdezte hirtelen.
- Igen... Mi az? - Harrison sápadtan fordította fejét a bejárati kamra felé.
A kopogás tovább tartott. Mintha valaki benyitni szeretne, s azért
ütögetné kívülről az ajtót.
- John! A sisakokat! - Poliscsuk fürgén fejére rántotta űrsisakját. Példáját
követte Harrison is.
A bejárati kamra ajtaja lassan nyílt. A két űrkutató feszült tekintettel
meredt a sötét térségbe, amelyet egyre jobban megvilágított az állomás
közepén égő villanylámpa.
Ebben a térségben vad szempár jelent meg, vörös tűz égett benne, alatta
pedig egy hatalmas csőr, benne vakítóan fehér fogak.
Még egy pillanat telt el, s a kővé meredt két kutató előtt egy hosszú,
szinte sárkányéhoz hasonló nyak bukkant fel, a végén a lény előrenyújtott,
vad fejével. Tollas szárnya úgy csapkodott, mintha még szélesebbre akarná
tárni az ajtót.
- Ez... ez egy pokolbeli látomás! - rebegte vértelen ajakkal Harrison, míg
az asztal felé hátrált.
- Ó nem. Egy pterodaktílus! - felelte Poliscsuk.
- Nem értem... nem értem - nyögte még mindig elszörnyedve Harrison,
már az asztalnál állt, mintha ott keresné valami védelmet - Valami iszonyú
szörnyeteg... középkori festők képein láttam ilyeneket! Legyen átkozott! Én
nem ezért repültem ide... Nézd csak, nézd csak, Borisz!
A szörnyetegnek végre sikerült az ajtóból bejutnia az állomás belső
helyiségébe. Még egyet csapott tollas szárnyával, majd behúzta, oldalához
szorította. Volt benne valami emberi, mintha egy öregasszonyra emlékeztetett
volna, aki porlepte, szürke kendőjébe burkolózik. Úgy gubbasztott a padlón
valóban, mint egy undort keltő szörny a párizsi Notre Dame faláról avagy
Goya festményéről, mozdulatlanul, mint aki nem tudja, mihez kezdjen. Csak
szinte vérben forgó szeme lesett jobbra-balra, s olykor fenyegetően
csattogtatta torz madárfejének csőrét, kimutatva éles fogainak kettős sorát.
Behúzott válla pedig mintha valóban egy pókhálószerűen szürke vénasszony-
kendő ráncai közé rejtőznék.
Poliscsuk megfeledkezett arról a félelemről, amely csak az imént kerítette
hatalmába. Az asztalnál állt, és meg sem moccant, csak nézte a sosem látott
élőlényt. Tulajdonképpen már nem is volt olyan nagy: tán csak a szárnya
miatt keltett olyan benyomást. Törzséről, melynek kinyújtott nyakán a feje ült,
most, mióta szárnyát behúzta, kiderült, hogy csak legfeljebb fél méter hosszú.
Nos igen: pterodaktílus, repülő hüllő... a Föld jura-kréta rétegeiből -
Poliscsuk agyában rendszertelenül cikáztak a gondolatok. Pterodaktílus a
Holdon? ... özönvíz előtti hüllő az ő holdállomásukon?... Hiszen ez még nem
kifejlett pterodaktílus, nyilván csak a kicsinye, a kifejlettek nagyobbak... De
milyen vad, dühös ez a fióka!
- A fenébe is, hiszen nincs fegyverünk! - kiáltotta mérgesen Harrison. -
Csak egy revolverem volna! Mi lesz, ha ránk támad ez az állat?
- A pterodaktílus, ha jól emlékszem, rovarokkal táplálkozott - jegyezte meg
Poliscsuk, de nem fordult meg.
- Ilyen vad csőrrel, ilyen fogakkal? Hiszen az egész karomat bekaphatná...
Az, ám, rovarokkal! Ronda szörnyeteg, ugyan honnét szakad a nyakunkba?
- Nyilván a tojásból, John.
- Kellett azt idehoznod! Magunknak köszönhetjük! Lám, a hideg bejárati
kamrában is előbújt. Tiszta őrület! - és Harrisont megint elöntötte a düh.
- A hosszú befagyott állapot után a tojásnak még nyilván az is meleg volt.
És itt igen megrövidült az inkubációs idő. - Ez volt Poliscsuk feltételezése.
- Te, Borisz, mindenre találsz magyarázatot. De most mihez kezdjünk
ezzel a te pterodaktílusoddal?
Poliscsuk széttárta karjait.
- Mindenesetre Igazolódott a feltevésem arról, hogyan került tojás ide a
Holdra - mondta rövid szünet után. - Sőt, most már azt is biztosra vehetjük,
hogy a Holdat vagyis a Földünk hatalmas darabját bolygónk pont a jura-
krétakorban lökte ki magából, amikor a pterodaktílusok és más, özönvíz előtti
lények éltek. Érted, John?
- A fene egye meg a te jura-krétakorszakodat! Engem ez nem érdekel!
Érted, nem ér-de-kel! Nekem más a szakmám, más a feladatom. De te vagy
a parancsnok, hát tessék, te döntsd el, hogyan szabaduljunk meg ettől a
szörnyetegtől, hogy végezhessem a magam dolgát!
A pterodaktílus, amely eddig nyugodtan gubbasztott, most hirtelen
száraz zizzenéssel felemelte szárnyát, és meglendítette. A gyors mozdulattól
erős légáramlat érte Poliscsuk és Harrison sisakját, mindketten
megtántorodtak. A léglökés leverte az asztalról a poharat, és leesett az asztal
szélén fekvő füzet is.
- Ördög és pokol! - horkant fel Harrison, de csak félszemmel lesett oda a
padlón fekvő pohárra és füzetre.
A pterodaktílus újra meglendítette szárnyát, és a levegőbe emelkedett.
Ügyetlenül széles kört írt le a szobában. Harrison az asztal mögé bújt, amikor
a szörnyeteg, tollas szárnyának csapkodásával nagy légáramlatot kavarva,
elsuhant felette. Ragadozó csőrével röptében felkapta a polcról a
holdtalajmintával megtöltött, csillogó kis üvegcsét, és éles, fehér fogával
nyomban összemorzsolta, majd eltűntette a torkában. A szörnyeteg hosszú
nyakán nyelő mozgás hullámzott a fejétől a törzséig, mintha egy hatalmas
papírgalacsin gördülne végig száraz bőre alatt. S ekkor a pterodaktílus a
bejárati kamra ajtajánál leereszkedett a földre. Behúzta szárnyát, és vörös
szemének rosszalló tekintetével méregette a két embert, döcögve eltűnt az
ajtó mögött. Harrison megkönnyebbülten sóhajtott fel:
- No végre! Be kell zárnunk oda... különben még képes felfalni az összes
mintáinkat, ha ugyan még rosszabbat nem tesz... Gyere, Borisz, zárjuk be a
kamraajtót, amíg ott üdül a hidegben!
- És később? Ha majd el kell hagynunk az állomást?
- Amíg a meteoritok hullanak, addig úgysem hagyhatjuk el. Aztán meg
majd meglátjuk. A fő, hogy most biztosítsuk magunkat.
Igaza volt Harrisonnak. Óvatosan, halkan lépdelve, közeledtek a kamra
ajtajához.
Ebben a pillanatban hatalmas, dübörgő csapás rázta meg az állomás
kupoláját. Poliscsuk és Harrison szinte kővé meredt.
Vakító villám dörrenve hasított a bejárati kamra korábbi sötétségébe.
Élesen, mint hirtelen fellángolás, megvilágította ennek térségét, s ebben, mint
egy megállított film kockáján-, egy megmerevedett mozdulatban villantak fel
tollas szárnyak, villogó fehér fogak darabjai, száraz és ráncos bőr cafatjai -
szóval, mindaz, ami egy szempillantás előtt még vad és kegyetlen, de mégis
élő valami volt. Majd ismét minden sötétségbe borult, és a sötétség még
áthatolhatatlanabb volt, mint a vakítóan felvillanó fény előtt. A bejárati
kamrában valami széttört, eresztékek hullottak. A kamra nyitott ajtaján át éles
süvítessél távozott az állomás helyiségéből a levegő, amint a Hold
atmoszféramentes vákuumja valósággal kiszívta.
Poliscsuk előkapta villamos zseblámpáját, és bevilágított a bejárati
kamrába. Ott egymás hegyen-hátán hevertek a meteorit becsapódásával
széttört fémműszerek darabjai meg a kamra műanyag borításának részei.
Meg az, amit ezek zúztak szét: a pterodaktílus testének szanaszét heverő
maradványai.
- Az esetleges váratlan jelenségek, amelyekről a földi bemondó beszélt -
szólalt meg Harrison. - Talán már túl sok is van belőlük, nemde, Borisz?
Tojások, pterodaktílus, meteorit becsapódása a bejárati kamrába... Hát, nem
sokáig élt ez a szerencsétlen fogas fióka! Szerencse, hogy felvettük az
űröltözéket...
Poliscsuk hallgatott. A Holdon nagyon sok váratlan jelenség adódott. És
talán még több is lesz belőlük, ki tudja? A Hold nem a Föld - idézte fel a
holdkutatók szállóigévé lett mondását. Csak éppen tojást aligha fognak még
egyszer találni a Holdon... És pterodaktílust... Mégsem sikerült hát magukkal
vinni a Földre! Hajh, a szerencsétlen, hogy éppen egy meteorit telitalálatába
kellett kerülnie!... Az ám, a meteoritok! - jutott eszébe.
- Munkára, John! - szólt határozottan. - Hozd ki a raktárból a
pótalkatrészeket, hogy rendbe hozhassuk a bejárati kamrát. Én addig
kapcsolatot létesítek a Földdel, beszámolok a történtekről... a váratlan
jelenségekről. Nos, barátocskám, ez az igazság: a Hold nem a Föld!

Fordította: RADÓ GYÖRGY
Élet és Tudomány 1972