A fordítás alapjául szolgáló kiadás: 
Boris Vian: CEuvres complétes, Tome 2 et 5 
Paris, 1999, Fayard
Fordította: 
BAJOMI LÁZÁR ENDRE, DOMONKOS ESZTER, KRAKLER JUDIT, PACSKOVSZKY ZSOLT, TAKÁCS M. JÓZSEF
A fordítást az eredetivel 
V. DETRE ZSUZSA és TAKÁCS M. JÓZSEF vetette össze
   
   
   
  BORIS VIAN
 
 A kék liba
   
   
   Novellák 2.
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2009 
Boris Vian: Les fourmis 
   © Société Nouvelle des Éditions Pauvert 
   © Librairie Arthéme Fayard 1999 pour l'édition en oeuvres complétes Boris Vian: Le ratichon baigneur, Le loup-garou 
   © Christian Bourgois et Cohérie Boris Vian 
   © Librairie Arthéme Fayard 1999 pour l'édition en oeuvres complétes
   Hungarian translation: © Bajomi Lázár Endre, 1976, 
   Domonkos Eszter, 2009, 
   Krakler Judit, 2009, 
   Pacskovszky Zsolt, 2009, 
   Takács M. József, 2009
   
   Sorozatszerkesztő: TAKÁCS M. JÓZSEF
   A SOROZATBAN MEGJELENT: 
   Piros fű 
    Szívtépő 
   Venyigeszú és a plankton 
   Blues egy fekete macskáért (novellák) 
   Köpök a sírotokra
   
   Felelős kiadó: Szász Zsolt
   ISBN 978-963-266-107-0
   www.cartaphilus.hu
   
   
Tartalom
   
   A DÉLI HADJÁRAT 
   
   A KÉK LIBA
   	
   A KIHALT ÚT
   
   A STATISZTA
   
   MEGLEPETÉS-PARTI LÉOBILLE-NÁL
   
   VESZEDELMES KLASSZIKUSOK
   
   ÁPRILISI LÁNYOK
   
   A FÜRDŐZŐ CSUHÁS
   
   A GYILKOS
   
   MARSEILLE ÉBREDEZETT
   
   ANYASÁG
   
   KÍNOS ÜGY
   
   UTÓSZÓ
   
   
   
   
   
A DÉLI HADJÁRAT
   
   I.
   
   A sokévi átlagot messze meghaladó mértékben eladósodott Őrnagy elhatározta, hogy vesz egy autót, amellyel kellemesebbé teheti a nyaralását.
   Ennek érdekében először is kiaknázta a rendelkezésére álló természeti erőforrásokat, vagyis három régi cimboráját megvágva megajándékozta magát egy kiadós berúgással, mivel üvegszemének színe már megint indigókékbe hajlott, s ez nála a szomjúság jele volt. Háromezer frankot vert el a kocsmában, amit annál is kevésbé bánt, mert esze ágában sem volt rendezni adósságait.
   Ekképpen megadva az alaphangot a továbbiakhoz, úgy döntött, csavarint még egyet a terven, valóságos pogány szertartássá felmagasztosítva azt, s befizetett egy második berúgásra, pénzzé téve a buja középkort idéző, szegfűszeggel kivert, méretre – természetesen XXXL-es méretre! – domborított bőrből készült erényövét.
   E második átdorbézolt éjszaka után alig maradt valami a zsebében, ám ő azt is túl soknak találta. Karórájával kiegyenlítette a lakbérét, nadrágját sortra, ingét pedig egy Lacoste mezre cserélte, s magát immár útra késznek nyilvánítva azon töprengett, hogyan is hághatna nyakára maradék pénzének.
   (Ez irányú kutatásai közben, balszerencsés módon, egy szép summát örökölt, ám hamarosan megtudta, hogy még hónapokig nem juthat hozzá a pénzéhez, s ez megnyugtatóan hatott rá.)
   Mindazonáltal volt még tizenegy frankja és némi élelmiszer-tartaléka. Ilyen körülmények között természetesen nem indulhatott útnak. Szervezett hát otthonában egy, a nagyszabásúnál alig szerényebb meglepetés-partit.
   A buli rendben le is zajlott, és a végén az Őrnagynak maradt egy egész csomag enyhén poshadt curryje, amire valamilyen okból senkinek sem támadt gusztusa. Várakozásaival ellentétben elsősorban a zelleres sókeverék aratott nagy sikert, és szolgált alapjául az est záróakkordjaként felszolgált koktélok többségének, míg a kifejezetten e célra odakészített curryt mindenki negligálta. (Mindeközben az Őrnagyot láthatólag üldöző mérhetetlen balsors úgy akarta, hogy az egyik hölgyvendég nála felejtse a kézitáskáját, benne ötszáz frankkal. Úgy tűnt tehát, hogy mindent elölről kell kezdenie, ám az Őrnagy – egy nála oly gyakori ihletett pillanatában – úgy döntött, hogy csakis egy szabályos módon beszerzett úti engedély birtokában vág neki a nyaralásnak; itt kell megjegyeznünk, hogy ez az elhatározása mentette meg.)
   
II.
   
   Az Őrnagy abban a pillanatban rontott be Bölény nevezetű barátjához, amikor emez bősz állkapocs-csattogtatás közepette éppen asztalhoz ült feleségével és a borjával. Ritka ínyencség került terítékre, metélt tészta metélt tésztával, amit Bölényné teljes tíz percen át méltóztatott főzni; láthatóan az egész család előre örült a várható remek lakomának.
   – Veletek ebédelek! – jelentette ki az Őrnagy, akinek szájában összefutott a nyál a metélt tészta láttán.
   – Te disznó! – mondta a Bölény. – Az illat csalt ide, mi?
   – Naná! – válaszolta az Őrnagy, és kitöltött magának egy jókora adagot a kifejezetten neki félretett borból, amelyet a háziak hagytak kicsit megpimpósodni, hogy legyen egy kis bukéja a már amúgy is tagadhatatlanul emberpróbáló eredeti zamatán fölül.
   A Bölény elővett még egy tányért a tálalószekrényből, és odatette az Őrnagy elé. Az Őrnagy mindig is elvárta, hogy kiszolgálják, cserében viszont sosem táplált haragot az őt táplálókkal szemben.
   – Térjünk a lényegre – mondta az Őrnagy. – Hova mentek nyaralni?
   – A tengerhez. Látni akarom, mielőtt meghalok – jelentette ki a Bölény.
   – Remek – vágta rá az Őrnagy. – Veszek egy autót, és elviszlek benneteket Saint– Jean-de-Luzbe.
   – Egy pillanat – mondta a Bölény. – Ilyen vastag vagy?
   – Ahogy mondod – válaszolta az Őrnagy. – Vagyis leszek. E miatt ne aggódj!
   – Szállásod már van?
   – Hogyne – felelte az Őrnagy. – Megboldogult nagyanyámnak volt ott egy lakása, és apám megtartotta.
   A Bölény a szórendből kikövetkeztette, hogy az Őrnagy apja a lakást, s nem a nagymamát tartotta meg.
   A metélt tészta ezalatt tovább dagadt a főzővízben, és Bölényné immár harmadszor vitte le a szemetest, hogy kidobja a fölösleget.
   – Jó, lássuk csak – mondta a Bölény. – Benzined van? Merthogy az nem árt, ha autózni akarunk.
   – Így igaz – értett egyet vele az Őrnagy. – Ha meglesz a szabályos úti engedélyünk, ahhoz kapunk benzinjegyet is.
   – Remek – mondta a Bölény. – Tehát ismersz valakit a Prefektúrán, aki segít majd engedélyt szerezni?
   – Nem – válaszolta az Őrnagy –, de talán ti ismertek ott valakit?
   – Szóval erre megy ki a játék!
   A Bölény rosszallón meredt barátjára.
   – Figyelmeztetlek benneteket – interferált a neje –, ha nem eszitek meg a metéltet, át kell mennünk egy másik helyiségbe, mert itt hamarosan nem fogunk elférni.
   Mind a négyen rávetették magukat a tésztára, örömmel idézve fel magukban, hogy milyen képet vágtak hajdan a németek a normandiai vaj és a zsíros kolbászok láttán.
   Az Őrnagy literszámra öntötte magába a számára elő-pimpósított ócska lőrét; minthogy csak egy ép szeme volt, komolyan meg kellett dolgoznia azért, hogy kettős látása legyen, és hogy ne menjen veszendőbe egyetlen korty sem.
   A Jules Gouffé receptje alapján készített desszert majoránnával ízesített, rózsaszín zselatinnal bevont, gondosan kiszikkasztott kenyérszeletekben öltött testet. Az Őrnagy kétszer is vett belőle, és a finomságból egy morzsányi sem maradt.
   – Nem kérhetnénk meg Annie-t, hogy az újságjára hivatkozva szerezzen nekünk egy kis protekciót a Prefektúrán? – vetette fel Bölényné. – Mert ha nincs úti engedélyed, én ugyan nem megyek veled sehova.
   – Kitűnő ötlet – mondta az Őrnagy. – Légy nyugodt. Én sem szeretem jobban a zsarukat, mint te. Ha csak meglátok egyet, máris bélcsavarodásom lesz.
   – No, akkor csipkedjük magunkat – mondta a Bölény. – Már csak három hetünk van a szabadságom kezdetéig.
   – Pompás! – mondta az Őrnagy arra gondolva, hogy így lesz ideje elverni az ötszáz frankot.
   Ivott még egy korty bort, kivett egy cigarettát Bölényné dobozából, tekintélyeset böffentett, majd felállt.
   – Megyek, nézek valami autót – mondta, és távozott.
   
III.
   
   – Na figyeljetek – kezdte Annie –, összehozlak benneteket Pistolettivel, aki a Prefektúrán az újságnak intézi az engedélyeket. Sima ügy lesz, majd meglátjátok, nagyon kedves pasas.
   – Rendben – mondta az Őrnagy. – Azt hiszem, így menni fog. Sőt, biztos vagyok benne. Pistoletti nagyszerű ember.
   A Duflor kávéház teraszán ülve a Bölény nejét és borját várták, akik azonban késtek.
   – Azt hiszem – mondta az Őrnagy –, Bölényné valamilyen orvosi igazolást fog hozni a kölykéről. Arra hivatkozva könnyebben megkaphatjuk az úti engedélyt. Éppen most intézi.
   – Aha! – mondta Annie. – Miféle igazolást?
   – Hogy a kis kótyomfitty nem utazhat vonaton – válaszolta az Őrnagy füstüveg monokliját törölgetve.
   – Már jönnek! – mondta Annie.
   Bölényné a szülői felügyeletet éppen megelégelő borja mögött loholva közeledett feléjük. Ez utóbbinak már tizenöt méter előnye volt, amikor összerúgta a patkót előbb a De Magogue kávéház egyik márványlapos asztalkájával, majd a következő pillanatban ugyanazon asztalka szanaszét repülő szilánkjaival.
   Az Őrnagy felállt, és megpróbálta különválasztani a gyermeket és az asztalka maradványait. Felbukkant egy pincér, és nekiállt pattogni.
   – Már megbocsásson – mondta az Őrnagy –, de mindent láttam. Az asztal kezdte. Fogja be a száját, vagy lecsukatom.
   Előkapta hamis titkosszolgálati igazolványát, mire a pincér nyomban elájult. Az Őrnagy elkobozta az alélt férfiú karóráját, és a gyermeket kézen fogva csatlakozott Annie-hoz és Bölénynéhez.
   – Igazán vigyázhatnál a kölyködre – mondta az utóbbinak.
   – Ne bosszants te is! Megvan az igazolás. A gyerek angolkóros, ezért nem utazhat vasúton – mondta, majd kiosztott egy nyaklevest a Kisbölénynek, amit az vidám szürcsöléssel nyugtázott.
   – Hogy micsoda szerencse ez a vasútra nézve... – mormolta az Őrnagy.
   – Csak nem azt akarod mondani, hogy te még soha nem törtél össze kávéházi asztalt? – fortyant fel Bölényné.
   – Legalábbis nem ilyen pöttöm koromban – mondta az Őrnagy.
   – Persze, mert retardált vagy!
   – Jó! – mondta az Őrnagy. – Ne vitatkozzunk. Hadd lássam azt az igazolást.
   – Mutasd már! – mondta Annie.
   – A doki cseppet sem akadékoskodott – mondta Bölényné. – Bárki megmondja, hogy ez a gyerek angolkóros. Teszed le azt a széket?!
   A Kisbölény ugyanis kirántotta az egyik szomszédos asztalnál ülő vendég alól a széket. A pasas a földre huppant, magával sodorva néhány, az eljárás ellen hangos csörömpöléssel tiltakozó poharat.
   Az Őrnagy olyan diszkréten lépett meg, mint aki vizelni indul egy fa tövébe, Annie pedig úgy tett, mintha nem is ismerné az asztalánál ülőket.
   – Melyikük csinálta ezt? – kérdezte a pincér.
   – Az Őrnagy – mondta a Kisbölény.
   – Ah! – mondta a pincér hitetlenkedő hangsúllyal. – Szóval nem ez a kis pernahajder, hölgyem?
   – Maga megőrült – felelte Bölényné. – Csak három és fél éves.
   – Mauriac egy vén hülye! – jelentette ki a Kisbölény.
   – Szerintem is – mondta a pincér, és letelepedett az asztalukhoz egy kis irodalmi eszmecserére.
   Az Őrnagy megnyugodva visszatért, és újra elfoglalta helyét a két nő kőzött.
   – Szóval – folytatta Annie – megkeresitek Pistolettit...
   – És mi a véleményed Duhamelről? – kérdezte a pincér.
   – Gondoljátok, hogy menni fog? – aggodalmaskodott az Őrnagy.
   – Duhamelt túlértékelik – válaszolta a Kisbölény.
   – Hát persze! – mondta Annie. – Az újság ajánlólevelével...
   – Akkor holnap felkeresem – mondta az Őrnagy.
   – Majd odaadom neked a kéziratomat – mondta a pincér –, és elmondod róla a véleményedet. A cselekmény egy szőrös barlangban játszódik. Úgy hiszem, megegyezik az ízlésünk.
   – Mennyivel tartozunk? – kérdezte Annie.
   – Nem, a vendégeim vagytok – mondta Bölényné.
   – Hagyjátok csak – mondta az Őrnagy.
   Mivel egy vasa sem volt, a pincértől kellett kölcsönkérnie, hogy ki tudja fizetni a számlát. Hálája jeléül jókora borravalót hagyott az asztalon, amit távozóban szórakozottan zsebre vágott.
   
IV.
   
   – Majd én ajtót nyitok! – bömbölte a Kisbölény.
   – Ne bosszants már! – dörrent rá az apja. – Tudod jól, hogy el sem éred a zárat.
   A Kisbölény dühös elszántsággal nekirugaszkodott, macskaként szökkent a magasba, majd igencsak meglepődött, amikor a hátsó felén találta magát, s látta, hogy ülepe alól zöld szikrák pattognak elő.
   Az Őrnagy állt az ajtóban. Úgy festett, mint máskor szokott, csak lapos kalapjának furán váltakozó színei jelezték, hogy pulykát ebédelt.
   – Nos? – kérdezte a Bölény.
   – Megvan az autó! 1927-es Renault coupé, hátsó csomagtartóval.
   – Elölről nyíló motorháztetővel? – aggodalmaskodott a Bölény.
   – Igen... – ismerte el kényszeredetten az Őrnagy –, mágneses gyújtás és ezoterikus fékkel ellátott kipufogócső...
   – Az már elavult – jelentette ki beszélgetőpartnere.
   – Tudom – mondta az Őrnagy.
   – Mennyit adtál érte?
   – Húszezret.
   – Az nem sok – vélte a Bölény. – De nem is kevés.
   – Nem bizony, éppen ezért kölcsön kellene adnod ötezer frankot, mert ennyivel még adós maradtam.
   – Mikor adod meg?
   A Bölény bizalmatlannak tűnt.
   – Hétfőn este. Az utolsó fabatkáig – bizonygatta az Őrnagy.
   – Hm! – mondta a Bölény. – Nem bízom benned.
   – Megértem – mondta az Őrnagy, és eltette az ötezer frankot. Még csak meg sem köszönte.
   – Voltál a Prefektúrán?
   – Most készülök oda... Tudod, mennyire nem fűlik a fogam az ilyesmihez. Nem szívesen töltöm az időmet vérlázítóan ostoba, ádáz fináncok társaságában.
   – Na, csak ügyesen – mondta a Bölény kipenderítve az Őrnagyot a lépcsőházba –, és csipkedd magad!
   – Viszlát! – kiáltotta az Őrnagy egy emelettel lejjebbről. Két óra múlva tért vissza.
   – Öregem – mondta –, ez így nem megy. Egy nyilatkozatban igazolnod kell, hogy van elég benzined az útra.
   – Most már kezdelek unni – mondta a Bölény. – Elegem van ebből a tötyörgésből! Már egy hete szabadságon vagyok, és cseppet sem találom mulatságosnak, hogy még mindig itt kell rohadnom. Jobban járnánk, ha te is szépen felülnél velünk a vonatra.
   – Figyelj, azért mégiscsak kényelmesebb autóval utazni, és ott már benzint is könnyebben szerezhetünk.
   – Bizonyára – mondta a Bölény –, csakhogy ha így megy tovább, mire odaérek, már fordulhatok is vissza, mert lejár a szabadságom. Arról nem is beszélve, hogy a rendőrök is lekapcsolhatnak útközben...
   – De hiszen már sínen vagyunk! – bizonygatta az Őrnagy. – írd meg azt a nyilatkozatot. Minden rendben lesz, ha pedig mégsem, felszállok veletek a vonatra.
   – Elkísérlek – mondta a Bölény. – De előtte beugrom az irodámba, és legépeltetem a nyilatkozatot a titkárnőmmel.
   Így is történt. Háromnegyed órával később megérkeztek a Prefektúrára, majd a folyosók tekervényes labirintusán átvergődve beléptek Pistoletti irodájába.
   Az ötvenes éveiben járó, kissé lekezelően nyájas Pistoletti alig öt percig várakoztatta őket. Feltett néhány kérdést, majd felállt, s kezében az Őrnagy és a Bölény által kitöltött nyomtatványokkal és igazolásokkal, s nyomában a két kérelmezővel kisietett az irodából.
   Átügettek a két szomszédos épületet afféle fedett hídként összekötő keskeny átjárón. Az Őrnagy szíve egy nürnbergi búgócsigát idéző zúgással zakatolt. Egy boltíves előtérben várakozók hosszú sorai kígyóztak az irodák előtt, az emberek nagy része morgolódott, mások már a halálra készültek. A sorból kidőlteket egyszerűen otthagyták, s csak este takarították el őket.
   Pistoletti a várakozókkal mit sem törődve becsörtetett az egyik irodába. Aztán megtorpant, és láthatóan zavarba jött, mert nem azzal a tisztviselővel találta szembe magát, akire számított.
   – Jó napot, Pistoletti úr – mondta a másik.
   – Jó napot, uram – mondta Pistoletti. – Szeretném megkérni, hogy láttamozza ezt a kérvényt. Teljesen rendben van.
   A tisztviselő átlapozta az iratköteget.
   – Nos – mondta –, itt az igazolás, hogy a kérelmezők rendelkeznek a szükséges benzinmennyiséggel, következésképpen kiutalásról szó sem lehet.
   – Hm... – mondta Pistoletti... –, csak azért kértem az Őrnagy úrtól ezt a nyilatkozatot, mert ön... pontosabban az ön elődje azt mondta... hogy végső soron csak így kaphatunk benzint...
   – Ah! – mondta a másik.
   És már írta is a papírra: „Mivel a kérelmező kijelentette, hogy rendelkezik az utazáshoz szükséges üzemanyaggal, benzinkiutalásnak helye nincs."
   – Köszönöm! – mondta Pistoletti, és a papírokat felmarkolva távozott.
   Erősen vakargatta a koponyáját, véres bőrcafatokkal szórva be a folyosót. Egy arra járó tisztviselő megcsúszott az egyiken, és majdnem orra esett. Az Őrnagy felröhögött, de Pistoletti savanyú képét meglátva hirtelen elkomorult.
   – Nem sikerült? – kérdezte a Bölény.
   – Nos... – mondta Pistoletti –, még mindig megpróbálhatjuk Ciabricot-nál... A fenébe is!... Az a kolléga, akit kerestem, már nincs itt, és az utódja egészen másképpen intézi az ügyeket, mint ő. De azért... Még sikerülhet. Az a másik azt mondta, hogy ezzel a nyilatkozattal nyert ügyünk van...
   – Akkor rajta! – mondta a Bölény.
   Pistoletti, nyomában két cinkosával, végigszaladt a folyosón, és bement egy másik irodába, megintcsak a sor elején álló ügyfél orra előtt. Az Őrnagy és barátja leült a boltívet alátámasztó oszlop talapzatát körülölelő padra. A várakozás unalmát elűzendő, elszámoltak ezerig, mégpedig négy és felesével. Negyedórával később Pistoletti kilépett az irodából. Nem látszott túl elégedettnek.
   – Nos – mondta nekik –, ráírta a kérvényre, hogy „engedélyezve". Rápecsételte a dátumot, azt mondta, „kész is vagyunk", aztán megkérdezte, „mi az úti cél". Megmondtam neki, pontosabban ő maga nézte meg, aztán megtapogatta a máját, és kijelentette, hogy „az túl messze van", és áthúzott mindent, amit addig írt. Májzsugora van. Vagy ennyire zsugori.
   – Szóval elutasította a kérvényt? – kérdezte a Bölény.
   – Igen... – felelte Pistoletti.
   – És mit gondol – kérdezte a Bölény, akinek a cipőjéből sűrű gőz gomolygott elő –, ha adnánk tízezer frankot a maga Ciabricot-jának, akkor megkapnánk az engedélyt?
   – Azt akarja mondani – háborodott fel az Őrnagy –, hogy már egy olyan gyermekkel sem lehet autóba ülni, aki orvosilag el van tiltva a vonatozástól?
   – Végül is mit kértünk tőlük? – folytatta a Bölény. – Semmit! Benzinre nincs szükségünk, hiszen azt mondtuk, hogy van. Csak egy nyavalyás aláírást akarunk a lap aljára, hogy autóval mehessünk, hiszen hallgatólagosan megállapodtunk abban, hogy az üzemanyagot majd a feketepiacon szerezzük be. Akkor mi a gond?
   – Az, hogy egyik nagyobb szarházi, mint a másik – mondta az Őrnagy.
   – Hallgassanak ide... – mondta Pistoletti.
   – Szemetek! – mondta a Bölény.
   – Talán megpróbálhatnánk még egyszer... – javasolta bátortalanul Pistoletti.
   – Szó sem lehet róla! – mondta a Bölény. – Mindent értünk! Már megyünk is.
   – Sajnálom – mondta Pistoletti.
   – Ne vegye magára, önre egy cseppet sem haragszunk – mondta az Őrnagy. – Nem az ön hibája, hogy Ciabricot-nak rossz a mája.
   Élve a folyosó egyik kis beugrója kínálta lehetőséggel, közrefogták Pistolettit, majd a hullát betolták az egyik sarokba.
   – Most mi legyen? – kérdezte a Bölény, amikor kiértek az utcára.
   – Én köpök rájuk – válaszolta az Őrnagy. – Elindulok úti engedély nélkül.
   – Baromság – mondta a Bölény –, de ha tényleg ilyen hülye vagy, én megyek a pályaudvarra, és megveszem a jegyeket. Tudod, én nem rajongok a zsarukért.
   – Várj még ma estig – mondta az Őrnagy. – Támadt egy ötletem. Egyébként én is rühellem őket. Szuprafizikális hatással vannak rám.
   – Rendben – mondta a Bölény. – Majd hívj fel.
   
V.
   
   – Sínen vagyunk! – harsant fel az Őrnagy hangja a telefonban.
   – Ah! Megvan az úti engedély? – kérdezte a Bölény hitetlenkedve.
   – Még nincs, de meglesz. Visszamentem egy lánnyal, Verge egyik barátnőjével, tudod, az a cimborám, akivel a múltkor összefutottál nálam. A lány ismer pár embert a Prefektúrán. Bement Ciabricot-hoz, és levette a... lábáról. Megígérték nekem...
   – Mikor kapod meg?
   – Szerdán ötkor!
   – Jó – mondta a Bölény. – Majd meglátjuk...
   
VI.
   
   Szerdán ötkor az Őrnagyot azzal fogadták, hogy a másnap tizenegy óra sokkal alkalmasabb időpont lenne. Csütörtökön tizenegykor megkérték, hogy jöjjön vissza délután. Délután közölték vele, hogy naponta csak tizenöt úti engedélyt állíthatnak ki, ő pedig a tizenhatodik, és mivel az Őrnagy nem volt hajlandó kenőpénzt adni, nem kapta meg az engedélyt.
   Közben sorra érkeztek a csókosok, és az alkalmazottak alig győzték kiállítani számukra a szívességi igazolásokat és menleveleket; végül még az Őrnagyot is megkérték, hogy segítsen nekik kitölteni a nyomtatványokat. Ő persze visszautasította kérésüket, és távozott, miután az egyik íróasztalon otthagyott egy kiélesített kézigránátot; a robbanás hangja gyógyír volt a szívére, mikor kilépett a Prefektúra kapuján.
   A Bölény, a felesége és a Kisbölény megvették a vonatjegyeket Saint-Jean-de-Luzbe. Az indulással azonban várniuk kellett hétfőig, mert már minden korábbi vonat megtelt. Szombat este az Őrnagy elhagyta Oroszlánszív utcai magánpalotáját, és útnak indult a Renault-jával. Úgy tervezték, hogy ő érkezik meg elsőként Saint-Jeanba, hogy előkészítse a lakást, mire a barátai befutnak. Jean Verge ült mellette, akinek az Őrnagy már háromezer frankkal tartozott, mögötte pedig Joséphine, az Őrnagy egyik barátnője, aki az imént áldozta fel a kézitáskájában lapuló készpénz felét arra a nemes célra, hogy az Őrnagy alaposan berúghasson.
   A kocsiba csomagok is kerültek: tíz kiló cukor, amit Verge az anyjának vitt Biarritzba, egy kék levelű citromfa, amelyet az Ómagy Baszkföldön tervezett meghonosítani, két, varangyokkal teli kalitka, valamint egy levendulaparfümmel feltöltött tűzoltó készülék – mert a szén-tetraklorid túl büdös.
   
VII.
   
   A fővárosból kiérve az Őrnagy ráfordult a fellengzősen N. 306-osnak keresztelt összekötő útra, merthogy nem kívánt találkozni azokkal a mindig párosával járó, sötétkékbe öltözött kétlábúakkal, akiket a köznyelv csendőröknek szokott nevezni. A hideg rázta ki tőlük.
   Vezetés közben Verge utasításait követte. Ez utóbbi az ölébe terített Michelin térképet böngészte. Életében most először adta a fejét ilyesféle tevékenységre.
   Ebből következően hajnali öt órakor, miután már nyolc órát autóztak ötven kilométeres átlagsebességgel, az Őrnagy megpillantotta a látóhatáron Montlhéry tornyát, és rögtön meg is fordult, mivel ha abba az irányba folytatják útjukat, a Porte d'Orléans-on át egyenesen Párizsba érkeztek volna.
   Kilenckor elérték Orléans-t. Már csak egy liter benzinjük maradt, az Őrnagy mégis repesett a boldogságtól: még egyetlen rendőrsapkát sem láttak.
   Verge-nek volt még kétezer-ötszáz frankja, amit beváltottak húsz liter benzinre és öt kiló krumplira, mivel a benzinbe krumplireszeléket kellett keverni, mégpedig – tekintettel az autó életkorára – négy az egyhez arányban.
   Úgy tűnt, a gumik állják a sarat. A gyors tankolás után az Őrnagy meghúzta a sebességváltó szelepét vezérlő acélhuzalt, kettőt füttyentett, megfordult az autóval, és a Renault nekilódult.
   Letértek az N. 152-esről, egy hídon átkeltek a Loire-on, és a kevésbé forgalmas N. 751-esen folytatták útjukat.
   A német megszállás okozta pusztítás elősegítette a keréknyomokban és tócsákban megtelepült édesvízi vegetáció gyors elburjánzását: százszorcsúfok rezegtették folyondárjaikat minden irányban, a sóhermoszat nyálkás, gyöngyházfényű dzsumbujában mályvaszín pettyekkel ékes mezei futrinkák bújócskáztak.
   Az utazás egyhangúságát csak egy-egy, időnként felbukkanó tanya enyhítette. Látványuk minden alkalommal a kiadós vizeléseket vagy egy hepehupás hídon való sikeres átkelést követő megkönnyebbülés érzésével töltötte el az utazókat. Blois-hoz közeledve egyre több tyúkot láttak az út mentén.
   Ott csipegettek az árokparton, az útkarbantartó munkások által gondosan kidolgozott tervet követve. A csőrök ütötte minden egyes lyukacskába a munkások másnap egy-egy napraforgómagot dugtak.
   Az Őrnagynak nyomban gusztusa támadt egy kis tyúkhúsra, és tettre készen megmarkolta a volánt. Ezzel egyidejűleg elfordította a kipufogócső kulcsát, minek következtében az autó immár egy méhesen átóvakodó ember sebességével folytatta útját.
   Hirtelen felbukkant előttük egy ígéretesen kövér, nekik háttal álló, magasba emelt püspökfalatját billegető bóbitás tyúk. Az Őrnagy alattomban rálépett a gázpedálra, de kiszemelt áldozata váratlanul hátranézett, és kihívón rá meredt. Az Őrnagy, mintegy megbabonázva, mindazonáltal rezzenéstelen arccal, hanyag mozdulattal – és kilencven fokkal – elfordította a kormányt; csak az éppen arra járó helyi postás segítségével sikerült kiszabadítaniuk az autót a százéves tölgy lombjai alól, amely az Őrnagy remek reflexeinek köszönhetően rájuk dőlt.
   A sikeres mentőakció után azonban a Renault nem akart elindulni, és Verge-nek ki kellett szállnia, hogy aztán nagyokat nyögve, öt kilométeren keresztül tolja az autót, mire a motor végre engedett a noszogatásnak, s felmordult. A Renault aztán kegyeskedett megállni, hogy Verge visszaülhessen a helyére.
   Az Őrnagy, akit a történtek a legkevésbé sem rendítettek meg, elhagyta Cléryt, elérte Blois-t, majd délnek fordult az N. 764-es úton, Pontlevoy irányába. Csendőröknek nyomát sem látták, ezért az Őrnagy szíve bizakodással telt el.
   Egy harci indulót fütyörészett, s az ütemvégeket erélyes dobbantásokkal nyomatékosította. Az induló végét már nem tudta elfütyülni, mert a lába egyszer csak átszakította a padlót, és a dobogás folytatásával a sebességváltót veszélyeztette volna, amelynek négy fokozatából kettőt már így is tönkrevágott a rájuk dőlt fa.
   Montrichard-ban vettek egy kenyeret, majd robogtak tovább Le Liége felé, mígnem az autó hirtelen megállt az N. 764-es és a D. 10-es út kereszteződésében.
   Joséphine felébredt.
   – Mi történt? – érdeklődött.
   – Semmi – felelte az Őrnagy. – Ha már megvettük a kenyeret, most megállunk, hogy megegyük.
   Nyugtalannak tűnt. Négy irányból lehet megérkezni egy útkereszteződéshez, és négy irányból is megláthatják ott az embert.
   Kiszálltak és leültek az út szélére. Egy eleddig az árok mélyén megbúvó fehér tyúk most nekibátorodott, és dauerolt taréjú fejét megemelve kilesett az útra. Az Őrnagy zihálva mozdulatlanná dermedt.
   Megragadta a nagy, kétkilós kenyeret, és azt mímelve, hogy csak afféle alkalmi napernyőként veszi igénybe, a feje fölé emelte, majd hirtelen lesújtott vele a tyúkra.
   Az Őrnagy balszerencséjére a híres futballkapus, Da Rui tanyája nem messze volt onnan, és a tyúk erről a tanyáról jött, ezt a gömbérzéke is bizonyította. Fejét hátrahajtva mellre vette a kenyeret, majd ötméternyire előre ívelte, hogy aztán szélsebesen száguldva utolérje, mielőtt még leeshetett volna.
   Végül a kenyeret a szárnya alá kapva egy porfelhőben eltűnt a távolban.
   Verge felpattant és utána iramodott.
   – Jean! – kiáltotta az Őrnagy. – Hagyd békén, nem éri meg. Csak a nyakunkra hozod a csendőröket.
   – Az ostoba tyúkja! – lihegte Jean, folytatva az üldözést.
   – Hagyd békén! – üvöltötte az Őrnagy, mire Jean, bőszen káromkodva, visszaballagott az autóhoz.
   – Nem számít – magyarázta az Őrnagy –, már ettem egy zsömlét a péknél.
   – Ezzel aztán ki vagyok segítve! – mondta dühösen Verge.
   – Láthattad, hogy a tyúk a szárnya alá kapta. Mit kezdenél egy hónaljszagú kenyérrel? – mondta fintorogva az Őrnagy.
   – Ezt jól megcsináltad – mondta Jean. – Gyerünk, induljunk, és vegyünk egy másikat, és a jövőben kérlek, ne az ennivalónkkal vadássz a tyúkokra.
   – Ha ez a kívánságod... – mondta az Őrnagy. – Előkészítek egy franciakulcsot. Addig is nézzük meg, mi van ezzel a tragaccsal.
   – Nem te állítottad le? – kérdezte meglepetten Joséphine.
   – Nos... nem – mondta az Őrnagy.
   
   
VIII.
   
   Az Őrnagy előkapta hibakereső műszerét, egy átalakított sztetoszkópot, és befeküdt a kocsi alá. Két órával később kipihenten ébredt.
   Joséphine és Verge egy közeli gyümölcsösben dőzsölt, éretlen almákkal tömték tele magukat.
   Az Őrnagy fogott egy gumicsövet, és a maradék benzin háromnegyed részét kieresztette az árokba, hogy az autó eleje könnyebb legyen. Aztán becsúsztatta az emelőt a bal oldali küszöb alá, megemelte és a talajtól negyven centiméternyire rögzítette a Renault-t, majd kinyitotta a motorháztetőt.
   A sztetoszkóp hallgatóját a motorra szorítva megállapította, hogy nem azzal van baj. A ventilátor sértetlennek tűnt, a hűtő vörösen izzott, tehát működött. Maradt az olajszűrő és a mágnes.
   Felcserélte a mágnest és az olajszűrőt, majd megpróbálta beindítani az autót. Nem működött.
   Mindkettőt visszatette eredeti helyére, és újabb próbát tett. Most működött.
   – Szóval így állunk – állapította meg. – A mágnes az. Sejtettem. Keresnünk kell egy szervizt.
   Hangos kiáltásokkal odahívta Jeant és Joséphine-t, hogy tolják be az autót. Az emelőt azonban elfelejtette kivenni, így aztán amikor társai nekiveselkedtek, a kocsi visszazöttyent az útra. A jobb első kerék éppen Verge lábfejére esett és kidurrant.
   – Marha! – mondta az Őrnagy Verge siránkozását megelőzendő. – Te tetted tőnkre a kereket, tehát neked kell megjavítanod!
   – Egyébként – jegyezte meg kicsivel később –, hülyeség lenne tolni a kocsit. Küldjük el Joséphine-t egy szerelőért.
   A lány nekivágott az országútnak, az Őrnagy pedig kényelmesen letelepedett az árnyékban. Sziesztája közben megevett egy második, szintén a péknél lopott zsömlét.
   – Ha éhesek vagytok, hozz egy kenyeret! – kiáltott még oda a kanyarban éppen eltűnő Joséphine-nek.
   
IX.
   
   Miután felfalta zsömléjét, a Joséphine visszatértét váró, fel-alá sétálgató Őrnagy kissé eltávolodott a kocsitól. A láthatáron egyszer csak megpillantott két közeledő kék rendőrsapkát.
   Futásnak eredt, vagyis inkább repült, oldalról nézve mintha öt lába lett volna. Odaért az autóhoz. Verge egy fának támaszkodva dudorászott, tekintete a távolba révedt.
   – Munkára! – adta ki a parancsot az Őrnagy. – Vágd ki ezt a fát! Nesze, itt egy franciakulcs.
   Verge révülete rémületbe csapott át, és gépiesen engedelmeskedett.
   Miután kivágta a fát, az Őrnagy utasításait követve felhasogatta.
   A leveleket elrejtették egy gödörben, majd a fahasábokkal körülbástyázott, s a gödörből kikerült földdel befedett autót szénégető boksának álcázták. Verge meggyújtott egy illatosító pasztillát, elhelyezte a földkupac tetején, s hamarosan kellemes aromájú füst lengte be a környéket.
   Az Őrnagy egy rajzszénnel koromfeketévé varázsolta mindkettejük arcát, majd megszaggatta a ruháit.
   Ideje volt, a csendőrök éppen odaértek. Az Őrnagy megborzongott.
   – Na, mi a helyzet? – kérdezte a kövérebbik.
   – Megy a meló? – puhatolózott a másik.
   – Bezony! – mondta az Őrnagy szénégető tájszólásban.
   – Milyen jó szaga van a fájuknak! – mondta a kövérebbik.
   – Mi ez? – kérdezte a másik. – Jó szaga van. Olyan kurvás – tette hozzá cinkos nevetéssel.
   – Kámfor és szántál – magyarázta Verge.
   – Az frankó a kankóra – így a kövérebbik.
   – Ah! – mondta a másik.
   – Ah! – mondta Verge és az Őrnagy kissé megkönnyebbülve.
   – Jeleznünk kéne az útfelügyeletnek, hogy tereljék el a forgalmat – mondta az első csendőr –, az autók biztosan zavarják magukat a munkában.
   – Igen, jelezni kéne – mondta a másik. – Merthogy az autók biztosan zavarják magukat.
   – Előre is köszönjük! – mondta az Őrnagy.
   – Viszontlátásra! – kiáltotta a két csendőr távolodóban. Verge és az Őrnagy harsány ágyővel búcsúztak tőlük, és amint egyedül maradtak, nekiláttak lebontani az ál-boksát.
   Legnagyobb megdöbbenésükre meg kellett állapítaniuk, hogy az autó eltűnt a boksából.
   – Mi történhetett? – kérdezte Verge.
   – Fogalmam sincs – mondta az Őrnagy. – Ez még nekem is magas...
   – Biztos, hogy Renault volt? – kérdezte Verge.
   – Persze. Ez már bennem is felmerült. Ha Ford lett volna, még érteném. De ez egy Renault.
   – De 1927-es Renault?
   – Igen – felelte az Őrnagy.
   – Akkor érthető – mondta Verge. – Nézz csak oda! Megfordultak, és meglátták az egyik almafa tövében füvet legelésző Renault-t.
   – De hogy került oda? – kérdezte az Őrnagy.
   – Kiásta magát. Az apámé ugyanezt csinálta, valahányszor betemettük földdel.
   – És apád gyakran betemette? – kérdezte az Őrnagy.
   – Ó, csak időnként... Nem túl gyakran.
   – Ah! – mondta az Őrnagy gyanakvó hangsúllyal.
   – De az egy Ford volt – magyarázta Verge. Otthagyták az autót, és nekiláttak megtisztítani az utat. Már majdnem végeztek, amikor Verge-nek azt kellett látnia, hogy az Őrnagy hirtelen hasra veti magát a fűben, és tekintetét előre szegezve integet neki, hogy maradjon csöndben.
   – Egy tyúk! – suttogta.
   Hirtelen nekirugaszkodott, és rávetette magát a tyúkra, minek következtében teljes hosszában a vízzel teli árokba zuhant. A tyúk lebukott a víz alá, majd néhányat tempózva egy kicsivel távolabb felbukkant, és bőszen kotkodácsolva elmenekült. Da Rui láthatólag a víz alatt úszás fortélyaira is megtanította őket.
   Éppen ebben a pillanatban érkezett meg a szerelő.
   Az Őrnagy lerázta magáról a vizet, és nedves tenyerét kézfogásra nyújtva azt mondta:
   – Részemről az Őrnagy. Ugye, maga nem csendőr?
   – Örvendek – mondta amaz. – A mágnes?
   – Honnan tudja? – kérdezte az Őrnagy.
   – Ez az egyetlen cserealkatrész, amit nem hoztam – mondta a szerelő.
   – Nem a mágnes – mondta az Őrnagy. – Az olajszűrő.
   – Nos, betehetek magának egy új mágnest – mondta a szerelő. – Hármat is hoztam a biztonság kedvéért. Haha! Jól átvertem, mi?
   – Vevő vagyok mind a háromra – mondta az Őrnagy. – Mutassa őket.
   – Kettő nem működik...
   – Nem számít – vágott a szavába az Őrnagy.
   – A harmadik meg törött...
   – Annál jobb – mondta az Őrnagy. – De ha így áll a dolog, akkor ki is fizetem őket...
   – Ezerötszáz lesz – mondta a szerelő. – Meg a beszerelés, ami...
   – Tudom! – mondta az Őrnagy. – Kifizetnéd, Joséphine?
   Joséphine rendezte a számlát. Ezer frankja maradt.
   Az Őrnagy máris sarkon fordult, és indult az autóért. Visszaterelte az útra, és kinyitotta a motorháztetőt. A mágnes tele volt fűvel. Egy kés hegyével kitisztította.
   – Visszavinnének? – kérdezte a szerelő.
   – Ez csak természetes! – felelte az Őrnagy. – Ezer frank lesz. És előre fizetve.
   – Méltányos – mondta a szerelő. – Tessék, fogja! Az Őrnagy közömbös arccal zsebre vágta a pénzt.
   – Beszállás! – mondta.
   Mindannyian beszálltak, és a motor elsőre, magától beindult. Nagy nehezen utolérték és visszatették a helyére, s ez alkalommal az Őrnagy nem mulasztotta el lecsukni a motorháztetőt.
   A szervizhez érve a motor lefulladt.
   – Semmi kétség: a mágnes – mondta a szerelő. – Beteszünk egyet az enyéim közül.
   Kicserélte a mágnest.
   – Mennyivel tartozom? – kérdezte az Őrnagy.
   – Ugyan, kérem! Szóra sem érdemes... Ott állt az autó előtt.
   Az Őrnagy felengedte a kuplungot, áthajtott a szerelőn, és hőseink folytatták útjukat.
   
X.
   
   Továbbra is mellékutakon haladva megérkeztek Poitiers, Angouléme, majd Chátellerault magasságába, és immár Bordeaux környékén kóboroltak. A csendőröktől való félelmében az Őrnagy alapvetően megnyerő ábrázata megnyúlt, és addigi jókedve is elszállt.
   Montmoreau-nál aztán kis híján szembe kellett nézniük egy csendőrtorlasz rettenetével. Csillagászati távcsövének köszönhetően az Őrnagynak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie a csapdát azzal, hogy letért az N. 709-esre. Mire befutottak Ribéracba, a tankban egyetlen csepp benzin sem maradt.
   – Ugye, még van egy ezresed? – kérdezte az Őrnagy Joséphine-től.
   – Van – válaszolta amaz.
   – Ide vele!
   Az Őrnagy vett tíz liter benzint, és a szerelőtől visszakapott másik ezresből befizette magát egy fékeveszett zabálásra.
   Ribéracból gyorsan eljutottak Chalais-ba. Martronon és Montlieu-n áthajtva rátértek az N. 10-esre, és azon eljutottak Cavignacba, ahol beugrottak Jean Verge unokatestvéréhez.
   
XI.
   
   Az Őrnagy, Verge és Joséphine egy szénakazalban heverészve várakozott, merthogy Verge unokatestvére egy kis hordónyi borral akart kedveskedni Biarritzban élő fivérének, és most javában préselték a szőlőt.
   Az Őrnagy hosszasan elrágódott: egyfelől a hamarosan véget érő utazás tanulságain, másfelől a szájában lévő szalmaszálon. Verge Joséphine-t cicerészte, Joséphine pedig készségesen tűrte.
   Az Őrnagy megpróbálta kiszámolni, mennyibe is került neki a mágnesgyűjteménye, merthogy időközben – Verge cukorkészletének néhány kilóját feláldozva – beszerzett egypár újabb mágnest Aubeterre-ben, Martron-ban és Montlieu-ben, csakhogy nemigen boldogult a tizedes törtekkel.
   Egy cserzett bőr szemellenzőt megpillantva villámgyorsan beásta magát a kazalba, de amikor látta, hogy csak a postás az, zsebeiben egy-egy egérrel és a hajában szalmaszálakkal előmászott.
   Valójában nem kellett csendőröktől tartaniuk, hiszen a kocsit beállították az unokatestvér istállójába, de ez az utazás kialakított bennük bizonyos feltételes reflexeket.
   Az Őrnagy nagyon élvezte azt a vegetatív életmódot, amit Verge unokatestvérénél folytattak. Reggel zellert ettek, este kompótot, napközben pedig egyéb ínyencségeket, aztán meg aludtak. Verge szorgalmasan cicerészte Joséphine-t, Joséphine pedig továbbra is készségesen tűrte.
   Ez így ment három napig, amikor is az unokatestvér bejelentette, hogy a lőréje elkészült. Verge már kezdett belefáradni az állandó cicerészésbe, ellenben az Őrnagy igencsak emelkedett kedélyállapotban leledzett, és szinte már eszébe sem jutott egy bizonyos Bölény család, amely az Őrnagy és a lakáskulcsok megérkeztét várva egyelőre kénytelen a szabad ég alatt aludni Saint-Jean-de-Luzben.
   Az Őrnagy helyet csinált a hátsó csomagtartóban, és gondosan elhelyezte ott a boroshordót.
   Mindannyian búcsút vettek Verge unokatestvérétől, és a Renault – becsületére legyen mondva – ismét nekivágott az útnak. Saint-André-de-Cubzac után letértek balra, Libourne felé, és kis utakon kanyarogva maguk mögött hagyták Branne-t, Targont és Langoirant, s végül megérkeztek Hostens-ba.
   Pontosan egy hét telt el az Oroszlánszív utcai indulás óta. Saint-Jean-de-Luzben a Bölény család – amely immár öt napja egy valóságos csoda folytán megszerzett szobában húzta meg magát – kéjes örömmel képzelte oda az Őrnagyot egy vidéki börtön vastag rácsai mögé.
   Mindeközben az Őrnagy, akit már régóta ugyanez a kép kísértett, beletaposott a gázba, a Renault azonban megmakacsolta magát, és a mágnes felrobbant.
   Százméternyire előttük megláttak egy szervizt.
   – Van egy vadonatúj mágnesem – mondta a szerelő. – Mindjárt beszerelem. Háromezer frank lesz – közölte.
   Három perc alatt végzett.
   – Esetleg fizethetnénk borral? – kérdezte az Őrnagy.
   – Nem, köszönöm, én csak konyakot iszom – mondta a szerelő.
   – Nézze – mondta az Őrnagy –, én tisztességes ember vagyok. Itt hagyom magánál zálogba a személyi igazolvanyomat és az élelmiszer-utalványomat, és majd elküldöm a pénzt Saint-Jean-de-Luzből. Egy árva petákom sem maradt. Azok a bugris csendőrök minden pénzem elszedték.
   Az Őrnagy választékos modorától megtévesztett szerelő belement az egyezségbe.
   – Tudna adni egy kis benzint az öngyújtómba? – kérdezte az Őrnagy.
   – Szolgálja ki magát, kérem, a kútnál – mondta a szerelő, és bement a műhelybe, hogy biztonságba helyezze az Őrnagy iratait.
   Ez utóbbi csak azt a huszonöt liter benzint tankolta bele az autóba, amire szüksége volt, aztán elkezdte rendezgetni a csomagjaikat.
   Egy másodpercre felnézett... és két kerékpáros csendőrt pillantott meg az úton.
   Nem vesztegethették tovább az időt.
   – Szálljatok be gyorsan! – utasította a többieket.
   A Chadburn-féle telegráf* folyamatosan pityegett, miközben az Őrnagy óvatosan elindult, toronyiránt Dax felé.
    * Ez a XIX. századi – angol feltalálója nevét viselő – készülék valójában a hajóhídon álló kapitány és a gépház közötti kapcsolatot biztosította. Itt nyilván az Őrnagy és az utasai közötti kommunikációra szolgál. (A szerk.)
   
   A csendőrök a visszapillantó tükörben csak egy apró pontnak látszottak, de ez a pont, dacára az Őrnagy erőfeszítéseinek, csak nem akart eltűnni. Az úton előttük feltűnt egy domb. Az autó nekirontott. Ekkor már ömlött az eső. Cikázó villámok ragyogtak fel a maszatos égen.
   A domb egyre meredekebb lett, most már inkább hegynek tűnt.
   – Meg kell szabadulnunk a rakományunktól – mondta Verge.
   – Soha! – vágta rá az Őrnagy. – Ezt az akadályt is leküzdjük.
   Csakhogy a kuplung megcsúszott, és a padló felől máris kellemes, égett olajszag szállt fel.
   Balszerencséjükre az Őrnagy észrevett egy tyúkot.
   Azonnal beletaposott a fékbe. Az autó hátulja felemelkedett, majd pontosan a szerencsétlen szárnyasra zuhant vissza, amely ott helyben szörnyethalt. A kocsi megállt. Az Őrnagy diadalmámorban úszott. De csak addig, míg kárpótlásképpen oda nem kellett adnia Verge maradék három kiló cukrát a tyúk gazdájának, egy – ahogy Jules Romains mondaná – „ad hoc" gödörben lapuló parasztnak.
   Az Őrnagy néhány kacifántos káromkodást megeresztve sorsára hagyta az immáron használhatatlanná vált tyúkot (merthogy az a hideg esőtől egészen összezsugorodott).
   Ám még dühösebb lett, amikor kiderült, hogy az autó megint nem indul.
   A sebességváltó üvöltött kínjában, és a motor mindenáron ki akart ugrani a teknőjéből. A sárhányók úgy rezegtek, hogy a Renault egyszer csak felemelkedett, és zümmögve felröppent egy szivarfára, hogy megszagolja a virágait. Beindulni azonban sehogy sem akart...
   Az a bizonyos pont a visszapillantó tükörben egyre nőtt.
   Az Őrnagy egy szíjjal a volánhoz kötözte magát.
   – Ballasztot kidobni! – üvöltötte. Verge kihajított két mágnest.
   Az autó megremegett, de nem mozdult.
   – Még! – bömbölte elkeseredetten az Őrnagy.
   Erre aztán Verge egymás után kidobott további hét mágnest. Az autó hirtelen nekilódult, s a tomboló szél és a kopogó jégeső zaját is túlharsogó motorral, egy lendülettel leküzdötte a dombot.
   A csendőrök eltűntek. Az Őrnagy megtörölte a homlokát, és igyekezett megtartani előnyét. Átrobogtak Daxon, majd Saint-Vincent-de-Tyrosse-on.
   Bayonne-hoz érve a távolban észrevettek egy rendőrségi torlaszt. Az Őrnagy egyik kezével folyamatosan nyomta a dudát, a másikkal pedig a Vöröskereszt jelét mutatta. A csendőröknek fel sem tűnt, hogy fordítva veti a keresztet (hősünknek hajdan orosz dadája volt), merthogy a látszat érdekében a hátsó ülésen Verge gyorsan levetkőztette Joséphine-t, és a kombinéját – rögtönzött kötésként – a feje köré tekerte. Este kilenc volt. A csendőrök intettek, hogy mehetnek.
   Az Őrnagy áthajtott a torlaszon, és elveszítette az eszméletét – ám rögtön meg is találta, miután egy kilométerkő segítségével megszabadult az autó lökhárítójától.
   La Négresse...
   Guéthary...
   Saint-Jean-de-Luz...
   A nagymama lakása, Mazarin utca 5...
   Már leszállt az éj.
   Az Őrnagy a kocsit az ajtó előtt hagyta, majd berúgta az utóbbit. Kimerülten dőltek ágyba, észre sem véve Bölényék hiányát. Meg kell jegyezni, hogy ez utóbbiak szégyenszemre meghátráltak a nevezett ajtó feltörésének feladata elől, következésképpen most forró fogadtatásban készültek részeltetni az Őrnagyot abban a mocskos, emeletes ágyakkal szobának álcázott konyhában, amelyet tulajdonosai, úgymond potom pénzért, napi ezer frankért kegyeskedtek kiadni nekik.
   Hajnalban az Őrnagy kinyitotta a szemét.
   Nyújtózkodott egyet, aztán belebújt a köntösébe.
   Ezalatt a másik szobában az összetapadt Verge és Joséphine meleg vízzel locsolkodva igyekeztek elválni egymástól.
   Az Őrnagy odasétált az ablakhoz és kinyitotta.
   Hat csendőr állt az ajtó előtt. Az autót nézték.
   Az Őrnagy idegességében bekapott egy nagy adag lőgyapotot. Még szerencse, hogy nem robbant fel, mert mire megemésztette a veszélyes anyagot, már ő is teljesen rendjén valónak találta, hogy posztoló rendőröket lát a Mazarin utca 6-os szám alatt lévő kapitányság előtt.
   A kocsiját végül csak egy héttel később, Biarritzban kobozták el, éppen akkor, amikor már jó úton volt a felé, hogy összecimboráljon egy rendőrfelügyelővel, amúgy hírhedt csempésszel, akinek lelkiismeretén már százkilenc spanyol vámos vére száradt.
   
   Takács M. József fordítása
   
A KÉK LIBA
   
   I.
   
   Az ígéretes testben folytatódó előreszegezett hüvelykujj hívogatásának engedve Phélnotach Phaéton megállt az árnyas út szélén a délutántól tizennyolc kilométerre, azaz kilenc perccel az előtt, hogy az óra elütötte volna a tizenkettőt, mivelhogy százhússzal tepert, mégpedig egy automobillal.
   Ana?s szükségmegoldásként szánta el magát a stoppolásra, mivel szinte lehetetlen volt fékbetéthez jutni. Döntésében szerepet játszott az a tény is, hogy ez idő tájt egy pár cipő beszerzése is hasonlóan nehéz feladatnak bizonyult.
   Phélnotach Phaéton, akit igazából Olivier-nek hívtak, kinyitotta neki az ajtót; Jacqueline beszállt (az Ana?s csak álnév volt).
   – Carcassone-ba megy? – kérdezte csábos szirénhangon.
   – Ezer örömmel – felelte Olivier –, ha megmondja, hogy Rouenból kiérve melyik útra kell rátérni?
   Egy ugrásra voltak ugyanis Le Havre-tól, és Párizs felé tartottak.
   – Majd megmutatom – felelte Jacqueline.
   A félénk természetű Olivier három kilométerrel odébb ismét megállította verdáját, és egy franciakulccsal felszerelkezve felült a bal oldali sárhányóra, hogy beállítsa a külső visszapillantó tükröt.
   Így, ha kissé balra fordítja a fejét, remekül láthatja majd a jobbján ülő, ajkát finom mosolyra húzó – ám Olivier képzeletében kihívóan mosolygó – fiatal nő háromnegyed részét; ez is több, mint a semmi.
   Hátul csak az Őrnagy volt az autóban, meg egy kutya és két bőrönd. Az Őrnagy aludt, és a két bőröndnek sem állt módjában szekírozni a kutyát, mert az túl messze ült tőlük.
   Olivier betette a franciakulcsot a szerelvényfal alatti fémládába, visszaült a kocsiba, és továbbhajtott.
   Mint minden sokat güriző ember, ő is azóta vágyakozott erre a nyaralásra, hogy az előző véget ért. Tizenegy hónapja készülődött e kiváltképp drága pillanatra – mely különösen akkor drága, ha az ember vonatra száll –, hogy a nappal első fényeinél elszeleljen az Aude folyón túl elterülő, trópusi éghajlatú Auvergne perzselő magányába, ahol csak szürkületkor enyhül a forróság. Lelki szemei előtt felrémlett az irodában töltött utolsó délelőttje: a kínlódás, hogy előbb egyik, majd a másik lábát is feltegye a telefon egy-egy oldalára, hogy a szemétkosárba dobja a beérkező postát, a lift falai mellett elsuhanó meleg levegő halk surrogása, a fémkarkötőjéről visszaverődő, a szeme előtt táncoló fénysugár, hazaútja a rakparton álló lakásába, a sirályok meg a fekete és szürke mezei bólingok rikoltozása, a kikötő kissé lagymatag zsongása és az alsó szomszéd, Latulipe patikus boltjából felszálló átható kátrányszag.
   Egy norvég teherhajóról éppen egy köteg – teljesen feleslegesen három-négy láb hosszú rönkökre vágott – fenyőfát raktak ki, és máris egy, az Ontario-tó partján álló, fatörzsekből épült kunyhóbeli szabad élet képei peregtek le a rakodóteret sóváran fürkésző Olivier szeme előtt, aki megbotlott egy horgonykötélben, és hipp-hopp, az olajos vízben találta magát, amely azonban szerencsére nem nehézvíz volt, hanem könnyű, hiszen fajsúlyát jelentősen csökkentette az olaj és a sok egyéb kikötői szemét.
   Mindez azonban már a múlté, és a valóság a kocsija volánjánál ülő Olivier legtitkosabb vágyait is messze felülmúlta Jacqueline-nal, a kutyával, a két bőrönddel és az Őrnaggyal.
   Jacqueline-nal, akinek Olivier még a nevét sem tudta.
   
II.
   
   Rouenból kiérve Jacqueline megmutatta Olivier-nek, hogy melyik útra térjen rá, s e kecses mozdulat következtében közelebb került a fiatalemberhez; olyan közel, hogy barna hajkoronája súrolta Olivier arcát.
   Ettől ez utóbbi szeme elé fátyolszerű köd ereszkedett; érzékszervei csak öt perccel odébb kezdtek újra működni, és Olivier ezt kihasználva levette lábát a gázpedálról, amely csak nagy kelletlenül emelkedett fel, mert előző helyéről beláthatta az út egy jókora darabját a padló apró, kerek nyílásán át.
   A szóban forgó út sebesen tekeredett fel a kocsi kerekeire, de egy minden kerékpár- és motorboltban kapható, a Super szögkihúzó továbbfejlesztésével kialakított ügyes szerkentyű rögvest leválasztotta a gumikról, és az úttest lágy hullámzással, a kerekek gyors forgásától kissé megnyúlva pottyant vissza a helyére. Az útfelügyelők, akiknek szüntelenül e hálátlan sportot kellett űzniük, ollóikkal lenyirbálták az ily módon létrejött időszakos ki-dudorodásokat, melyeknek magassága a kocsi sebességével egyenes arányban nőtt, miként ettől függött a megnyúlás mértéke is. Az így nyert aszfaltból minden évben új utakat építettek, s ennek köszönhetően Franciaország úthálózata rendszeresen bővült.
   A fák, amelyek külön e célból növesztett gyökereikkel szilárdan kapaszkodtak a talajba az út két oldalán, megúszták a felcsévélődést. Némelyikük azért összerezzent az elhaladó kocsi zajától, mert Olivier a motorból közvetlenül a levegőbe pufogtatta a benzingőzt, és azokat a fákat, amelyeknek az ágai nem érték el a telefonvezetékeket (márpedig az illetékes szakemberek által rendszeresen elvégzett radikális lombtalanítás következtében a legtöbbjük ilyen volt), társaik nem tudták időben figyelmeztetni.
   Ellenben a dörgést már 1898 óta ismerő madarak fészkei remekül állták a sarat és a heves rázkódást.
   Az eget pettyező apró felhők miatt úgy tűnt, mintha apró felhőkkel pettyezett égbolt borulna a tájra, és valóban így is volt. Sütött a nap, a szél pedig megmozgatta a levegőt, hacsak nem a mozgó levegő keltette a szelet; a kérdésről hosszasan lehetne vitázni, mivel a Petit Larousse „légmozgásként" definiálja a szelet, és ebből ugyan ki nem derül, hogy a levegő magától mozog-e, vagy valami mozgatja.
   Időnként egy-egy barna delfin vágott át előttük az úton, de ez csak hallucináció volt.
   Olivier továbbra is a háromnegyed Jacqueline-t bámulta a visszapillantó tükörben; szívét többé-kevésbé zavaros vágyak lobbantották lángra – és a nyakamat rá, hogy ezt Max du Veuzit sem tudná szebben megfogalmazni.
   Egy a korábbiaknál is durvább zökkenés (merthogy már volt néhány) hirtelen felrázta kábultságából az Őrnagyot. Kinyújtóztatta a karját, tenyerével megdörzsölgette az arcát, zsebéből előhúzta a fésűjét, és elgereblyézte a sörényét. Kivette üvegszemét a rejtekhelyéül szolgáló szemüregből, ráköpött és megtisztogatta a zsebkendője sarkával, majd odanyújtotta a kutyának, ám az elutasította a csereajánlatot. Az Őrnagy erre visszatette üvegszemét a helyére, és odahajolt az elöl ülőkhöz, hogy egy kis életet leheljen az addig igencsak akadozó társalgásba.
   Rákönyökölt az üléstámlára Jacqueline és Olivier háta között.
   – Szabad a nevét? – kérdezte.
   – Jacqueline – felelte a fiatal nő, és közben kissé balra fordult, hogy megmutassa profilját az Őrnagynak, minek következtében Olivier most szemből látta őt a visszapillantó tükörben.
   Az Őrnaggyal csevegő Jacqueline imigyen elébe táruló új részlete teljesen betöltötte a fiatalember látóterének negyedik negyedét, így aztán nem vette észre azt a hirtelen felbukkanó új forgalmi tényezőt, amelynek kikerüléséhez – ha időben észleli – elég lett volna egy gyors reflexmozdulat, ám mivel nem látott semmit, elgázolta a fent említett forgalmi tényezőt, jelesül egy kecskét.
   Az ütközéstől az autó lesodródott az útról, s Olivier előbb egy autószerelő műhely kapujának jobb oldalán álló kilométerkőnek csapódott vele, amely alapvető tájékozódási pontként szolgált a mester számára, majd a jobb oldali sárhányót a zsákmányra éhes kövön hagyva tovább csúsztak, s meg sem álltak a műhely közepéig.
   A mester máris nekikészült a javításnak, Olivier pedig kisegítette Jacqueline-t a kocsiból, mégpedig a vezetőülés felőli oldalon, mert az autószerelő addigra már le is kapta a jobb oldali ajtót.
   Az Őrnagy és a kutya is kiszállt, és egy remélhetőleg bárral is rendelkező étterem keresésére indultak, mert az Őrnagy megszomjazott.
   Útközben megállapították, hogy a balesetért elsősorban felelős kecske jó egészségnek örvend, merthogy szilfából készült, szőrét pedig fehérre mázolta az autószerelő, aki egyébként vendégcsalogatónak használta. Jacqueline távozóban megsimogatta, a kutya pedig, rokonszenve jeléül, levizelte az egyik lábát.
   A környék egyetlen fogadója, a Koronás Tapír igazán takaros helynek tűnt. Az egyik sarokban férfiak tüsténkedtek egy parázzsal teli kővályúszerűség körül, és egyikük jókora kalapácsütéseket mért egy patkó alakú, vöröslő vasdarabra. Ami még különösebb: mellettük egy ló várt a sorára, nyakában durva vászonból szőtt abrakos zsákkal, behajlított bal hátsó lábbal, erős fogaival a sorsán rágódva. Kénytelenek voltak belátni a nyilvánvaló igazságot: a fogadó átellenben leledzik.
   A fehér abroszra azonmód üres tányérok, kések, villák és poharak kerültek, továbbá egy mustártégellyel kiegészített só- és borstartó, majd a szalvéták következtek, s végezetül némi ennivaló. Az Őrnagy, szomját oltandó, felhajtott egy kupicányi papramorgót, majd a kutyával együtt elindult, hogy megkeresse a parókiát.
   Olivier és Jacqueline kettesben maradtak a lugasban.
   – Honnan tudta – veselkedett neki a kérdésnek Olivier –, hogy Carcassone-ba megyek?
   – Nem tudtam – felelte Jacqueline –, de örülök, hogy maga is oda megy.
   A boldogságtól fulladozó Olivier lélegzete elakadt, és úgy kezdte kapkodni a levegőt, mint akit fojtogatnak; az illúzió teljességéhez már csak a hóhér vidám nevetése hiányzott, ám azt most nélkülözniük kellett.
   Olivier rövidesen összeszedte magát, és ismét sikerült legyőznie félénkségét. Ettől aztán jó fél fejjel magasabb lett, és kezével óvatosan a vele szemben ülő Jacqueline kezéhez közelített.
   A madarak úgy visítoztak a lugasban, mint a fába szorult féreg, és kenyérmorzsákkal meg apró zöld kavicsokkal dobálták egymást, s Olivier lassacskán megmámorosodott e vidám zsongástól.
   – Pár napig ott is marad? – kérdezősködött tovább.
   – Úgy tervezem, hogy az egész vakációmat ott töltöm – jelentette ki Jacqueline több mint felkavaró mosollyal.
   Olivier kicsivel még közelebb vitte kezét a lányéhoz, és az ereiben lángot vető vér lüktetésétől finoman rezegni kezdett az aranysárga bor az egyik pohárban, mely az átterjedő rezonanciától hirtelen összetört.
   Ismét némi időbe került, míg a fiatalember összeszedte bátorságát, s folytatta a csevegést:
   – Rokonokhoz megy?
   – Nem – mondta Jacqueline –, a Mentesítő-Járatra-Váró-Albigensek szállodájában fogok lakni.
   A lány haja valójában nem is barna volt, különösen, amikor így átjárta a napfény, és a szabadban töltött órák eredményeképpen lebarnult karján virító aprócska szeplők – és más egyéb tényezők – beindították Olivier fantáziáját, s a fiatalember elvörösödött.
   Aztán merész elhatározásra jutva ökölbe szorította bal kezét, a jobbat pedig Jacqueline hozzá közelebb eső kezére helyezte, de hogy melyikre, azt nem láthatta, mert a lány törékeny kacsója teljesen eltűnt nagy férfimancsában.
   Szíve olyan hangosan dörömbölt a mellkasában, hogy megkérdezte: „Ki az?", de aztán ráébredt tévedésére, Jacqueline pedig nem húzta el a kezét.
   Ekkor az összes virág egyszerre kinyílt, és a környéket csodás dallam töltötte be – mégpedig az Őrnagynak köszönhetően, aki a Kilencedik szimfóniát dudorászva közeledett feléjük (ügyesen imitálta a kórust is), hogy közölje: a kocsit megjavították.
   
III.
   
   Az autó, immár Clermont-on túl, két sor virágba borult villanypózna között suhant, amelyek pompás ózonillattal parfümözték be a levegőt.
   Clermont-ból kiérve Olivier gondosan megcélozta Aurillacot, s ezután már elég volt tartania az irányt. Mivel többé nem kellett a kormánnyal bíbelődnie, jobb kezével ismét megragadta Jacqueline-ét.
   Az Őrnagy, a szélbe kilógatott orral, ölében a kutyával, élvezettel szívta magába a villanypóznák balzsamos leheletét. Egy melankolikus bluest énekelt, és közben megpróbálta fejben kiszámolni, hány napot húzhat ki Carcassonne-ban huszonkét frankból.
   Mivel a művelet vége az lett, hogy el kellett volna osztania a huszonkettőt négyszázhatvannal, migrénje támadt, és már nem érdekelte az eredmény. Egyszerűen úgy döntött, hogy egy hónapig marad, mégpedig a legjobb hotelban.
   Ugyanaz a szél, amely az Őrnagy orrlyukaiba csapódott, szétlibbentette Jacqueline hajfürtjeit, és kellemesen hűsítette a lázban égő Olivier pirosló halántékát. Amikor a fiatalember levette szemét a visszapillantó tükörről, jobb lába mellett megpillantotta Jacqueline elragadó, még-élő-gyík-bőrből készült cipőjét, rajta a gyík kiáltásainak elfojtására szolgáló aranycsattal. A lány szépen ívelt, borostyánsárga lábikrájának kontúrja élesen rajzolódott ki a krémszínű bőrülésen. Olyan élesen, hogy Jacqueline állandó fészkelődésétől a bőrhuzat máris cafatokban lógott, vagyis megérett a cserére – ám Olivier-nek esze ágában sem volt kicserélni: inkább megőrzi mint becses emléket.
   Az útnak ettől kezdve nagyon igyekeznie kellett, hogy egyenesen fusson a kocsi kerekei alatt: Clermont-ból kiérve Olivier oly pontos pillantással célozta meg Aurillacot, hogy a legkisebb kanyar sem jöhetett szóba. A kormány minden kis hiba esetén pár fokkal elfordult, s az aszfaltot kimerítő tekergőzésre késztetve visszaterelte az utat a megfelelő pozícióba. Az aszfaltburkolat végül csak késő éjjel került vissza eredeti helyére – jó néhány karambolt okozva és jócskán megnyúlva.
   Elérték Aurillacot, majd Rodez-t, aztán a három utas előtt feltűnt a tropikus Auvergne határvidéke. A térképeken Languedoc névvel illetik e tartományt, ám a rutinos utazókat nem lehet ilyesmivel megtéveszteni.
   Azóta, hogy átrobogtak Aurülacon, Olivier hátul ült a kocsiban Jacqueline-nal, ugyanis az Őrnagy és a kutya váltotta őt fel a volánnál. Az Őrnagy előkapta a francia-kulcsot, egy ügyes mozdulattal újra tökéletes szögbe állította a visszapillantó tükröt, s így kizárólagosan a maguk mögött hagyott útszakasz vizsgálatának szentelhette magát.
   Aztán a tropikus Auvergne határvidéke az est leszálltával egyidejűleg eltűnt, de szinte nyomban fel is tűnt újra: a kutya felkapcsolta a fényszórókat.
   Carcassonne-tól egy órányira még csak éjfélre járt az idő, de mire beértek a városba, már megint egy órányira voltak, csakhogy most az éjféltől.
   Jacqueline és Olivier már jó előre lefoglalta a szobáját, az Őrnagy pedig úgy gondolta, az a leghelyesebb, ha a kutyával együtt a hotel egyik szobalányának ágyába férkőzik be, majd magába a szobalányba, ahol aztán lecövekelt, és elaludt a finom melegben. Úgy tervezte, másnap átköltözik majd egy gondosan kiválasztott másik szobába.
   
IV.
   
   Másnap reggel ismét összegyűltek, mégpedig a kis kerek reggeliző asztal körül. A kutya az asztalka alatt ült, mindenkitől egyenlő távolságra, következésképpen vonzereje, most először, csak függőleges irányban érvényesülhetett, ezért aztán komótosan egybeolvadt az asztal egyetlen lábával.
   Utóbb aztán az Őrnagy egyetlen mozdulatára visszaváltozott kutyává; mivel e mozdulat a szálloda kertjében megejtendő sétát vetítette előre, merő udvariasságból, csaholva s a farkát csóválva csatlakozott az Őrnagyhoz, aki egy stompot fütyülve, a monokliját dörzsölgetve távozott az asztaltól.
   Jacqueline kettesben maradt a mennyezet barna gerendáitól megszeppent Olivier-vel, aki makacsul kerülte a lány tekintetét.
   A napsugarak kirajzolták az ellenfényben ülő Jacqueline alakját az egyik apró üvegkockákból álló ablakon; csak sokadik nekifutásra sikerült létrehozniuk a lány tökéletes hasonmását, de Jacqueline abban a pillanatban igazán elragadó volt.
   Hamvas orcája szinte tapinthatóvá tette üdeséget, fiatalságát, bronzbarna hajfürtjei csak tovább fokozták arcbőrének tearózsaszín ragyogását, s mindezek eredményeképpen Olivier egy számára az újdonság varázsával ható esztétikai élménnyel lett gazdagabb.
   Hozzá még Jacqueline csillogó szeme – ez már sok.
   Olivier bensője legmélyén egy barackot ízlelgetett, amelyet azért nyelt le, hogy a gyümölcsöt felböfögve újra élvezhesse az ízét, mint a kérődző állatok. Egyre boldogabbnak érezte magát, és ugyan mivel magyarázhatnánk ezt, ha nem Jacqueline-nal?
   Ez utóbbi ruganyos mozdulattal felállt, hátratolta a székét, és a kezét nyújtotta neki.
   – Jöjjön – mondta –, sétáljunk egyet ebéd előtt.
   Az Őrnagy éppen képeslapokat vásárolt az állomással szemközti trafikban. Az ügyletet huszonegy frankja bánta, a maradék húsz ötcentime-ost pedig a kutyának adta azzal, hogy vegyen magának valami ínyencséget, például macskanyelvet.
   Az Őrnagy fénytelen szemmel bámult a távolodó párocska után – a másik szeme még mindig üvegből volt. A fiatalok egymásba karolva tértek rá a mezei útra.
   Jacqueline világos vászonruhát és könnyű, magas sarkú szandált viselt, és persze barna hajkoronáját, benne a napfénnyel, amelynek esélye sem volt szabadulni onnan.
   Az Őrnagy ekkor egy lassú dallamra váltott az azóta is fütyörészett stompról, és kényelmesen elterpeszkedett a Mentesítő-Járatra-Váró-Albigensek kávézójának teraszán.
   A mezei út, más mezei utakhoz hasonlóan, igen kellemes látványt nyújtott – már ha nem egyedül nézte az ember. Magában foglalta a tulajdonképpeni utat és egy afféle köztes, félig út, félig mező sávot, amely a következőkből állt: füves árokpart, egy nem túl mély árok, fákkal beültetett árokpart, végezetül pedig maga a mező, minden hozzávalójával: vadmustárral, repcével, búzával, jellegzetes és jellegtelen állatokkal.
   Ott volt tehát Jacqueline a hosszú lábával, fehér bőrövvel kiemelt gömbölyű mellével és ruhájának két rövid, buggyos, elröppenni kész ujját leszámítva teljesen csupasz karjával, no meg Olivier szívével, amelyhez egy fő-verőér is tartozott: éppen elég hosszú ahhoz, hogy a lány a nyakába köthesse.
   Visszajövet már nem kart karba öltve sétáltak, s Jacqueline kéznyoma világos foltként fehérlett Olivier napbarnította alkarján, ám Jacqueline testén nyoma sem volt semmiféle nyomnak.
   Olivier talán túl félénk volt.
   Éppen akkor értek az állomás előtti térre, amikor az Őrnagy felállt, hogy postára adjon tizenegy, elenyészően rövid idő alatt telefirkált képeslapot; tudván, hogy darabjáért tizenkilenc ötcentime-ost adott, könnyen kiszámolhatják, hogy mennyi képeslapja maradt.
   A szállodában már tálalták az ebédet.
   
V.
   
   A kutya az Őrnagy ajtaja előtt vakargatta a bolháit, Olivier rá is lépett a farkára, amikor előbújt a szobájából az ebédre hívó déli harangszóra.
   Az előző nap csodásan telt: elautóztak egészen a folyóig, csak a kutya tiltakozott, mondván, hogy amíg nem likvidálja a bolháit, nem ér rá Olivier-vel foglalkozni.
   Jacqueline fehér fürdőruhában nyúlt el a víz szélén, haján gyöngyöző, karján-lábán celofánként csillogó vízcseppekkel, körülötte pedig a testéről egyszerűen a homokra csorgó vízzel. Olivier lehajolt, és barátian megpaskolta a kutya hátát, mire az leereszkedően megnyalta a kezét.
   Olivier nem mert előrukkolni azokkal a szavakkal, amelyeket oly nehezen tud kimondani egy félénk ember; késő este értek vissza a hotelba, és egy egyszerű „jó éjszakát"-tal elbúcsúztak egymástól, mint a korábbi estéken is.
   A fiatalember ezen a reggelen akart előrukkolni azokkal a bizonyos szavakkal, ám ekkor kinyílt az Őrnagy ajtaja, és Olivier mögötte találta magát, és Jacqueline lépett ki az ajtón, feszes mellén begombolatlanul feszülő fehér selyempizsamában, majd végigment a folyosón, hogy megfésülködjön a szobájában, felöltözzön...
   Az Őrnagy ajtaját többé nem lehetett becsukni, mert a zsanérok berozsdásodtak a könnyek sós áradatától...
   
   Pacskovszky Zsolt fordítása
   
A KIHALT ÚT
   
   I.
   
   A fiatalember házasodni készült. Sír- és egyéb kőfaragó tanulmányainak vége felé járt. Jó családból származott, apja a Hengerkazán Művek K részlegének vezetője, anyja hatvanhét kiló volt. A Két testvér utca tizenötben laktak, ahol az étkező falát borító, narancsszínű narancsokkal telepettyezett – s ezért igencsak ronda – poroszkék tapétát sajnálatos módon 1926 óta nem cserélték le. Manapság kerülik a mintát, s hiányához más színt, például világosabb alapot társítanak. A fiatalembert Fidelnek, az apját Jusztusznak hívták. Az anyjának is volt neve.
   Minden este metróval ment az iskolába, hóna alatt sírkő, kezében szerszámokkal teli kis bőrönd. A kő miatt couchette-jegyet váltott, hogy elkerülje a zsúfolt kocsikban gyakori epés megjegyzéseket, mivel ezek foltot ejthettek volna a fényesre csiszolt mészkőfelületen.
   A Denfert-Rochereau állomáson egy felsőbb osztályba járó diák szállt be ugyanabba a kocsiba. Ő nagyobb sírkövet cipelt, és a szatyrában volt egy gyönyörű, ibolyaszín gyöngykereszt is. Fidel köszönt a fiúnak.
   Az iskolában szigorú fegyelem uralkodott, kötelező volt a fekete öltöny és hetente kétszer a tiszta fehérnemű. A diákoknak tartózkodniuk kellett minden illetlenségtől, például nem járhattak kalap nélkül, és nem dohányozhattak az utcán.
   Fidel irigyelte az ibolyaszín keresztet, de már közeledett a tanév vége, s a fiatalembert alig két hónap választotta el attól, hogy felsőbb osztályba lépjen. Akkor neki is jár majd a nagyobb sírkő, s hozzá két gyöngykereszt meg egy gránitkereszt, ám ezeket a tanulók elvileg nem vihetik haza, hogy otthon folytassák a munkát. Tekintélyes árukra való tekintettel az alapanyagokat a tanfolyamvezető nevére szignálták, de a diákok esetenként – az órán tanultak kamatoztatása érdekében – engedélyt kaptak bizonyos esztétikai kombinációk otthoni kidolgozására. Az elsős diákok a tizenhárom évesnél fiatalabb gyermekek számára készülő márvány síremlékekről tanultak, ez után következett a tizenhárom és huszonegy év közötti korosztály, végül harmadikban jött a legérdekesebb és legváltozatosabb tananyag, amikor is a felnőtteknek szánt sírkövekkel foglalkoztak. Az oktatás természetesen elméleti síkon folyt: az iskolában megszerzett tudás a sírkőtervezésre és a sírhely elrendezésére vonatkozott. A kőfaragás és a szobrászmunka a kivitelező szakra felvételt nyert hallgatók feladata volt. Az iskola munkaközvetítő irodája általában párban ajánlotta ki-a záróvizsgát sikeresen teljesítő fiatalokat. E tervező-kivitelező párosok a kölcsönös rokonszenv, valamint a Párizsi Közlekedési Vállalat felvételi módszerének mintájára kidolgozott tesztsorozat eredménye alapján álltak össze. A tervező elsajátította a szakmával kapcsolatos kereskedelmi és kapcsolattartási fogásokat is, s ezek velejárójaként tette magáévá a kifogástalan öltözködésre és viselkedésre vonatkozó szabályokat.
   A két diák a Saint-Michel állomáson szállt le, és a körúton folytatta útját, mivel az iskola – a Cluny apátok külön engedélyével – Hitehagyó Julianus termájának romjain létesült. Az órák egy részét éjjel, a romok között, a szabad ég alatt tartották, ezzel is növelve a diákok fogékonyságát az elegáns és modern gyász-esztétika befogadására.
   Ahogy a romokhoz közeledtek, megszólalt az óra kezdetét jelző lélekharang, s ők meggyorsították lépteiket.
   
II.
    
   Éjfélkor körülbelül egyórás szünet szakította meg a tanítást. A tanulók ezalatt magukba szívhatták a romkert hűs levegőjét, továbbá elszórakozhattak a Julianus termáiban tekintélyes számban fellelhető héber sírkövek feliratainak silabizálásával.
   A lazítás eme hatvan percében a diákok beülhettek akár a szomszédos múzeumban működő, a Cluny apátok, nevezetesen Lazare Weill és Joseph Simonovitch vezette bárba is egy pohár italra. A két férfi között folyó, a márványfaragás művészetét illetően tanulságokban bővelkedő és más vonatkozásban is számos eredeti észrevétellel fűszerezett társalgás a legteljesebb mértékben elbűvölte a tudásra szomjazó Fidelt, akinek gondolatait csak az tudta elterelni a sírkövekről, ha felrémlett előtte menyasszonya, Noémi bájos arca.
   Noémi, akinek apja felügyelő, anyja pedig még jó karban volt, egyszerűen élt egy Saint-Germain körúti, második emeleti, tizenkét szobás lakásban. Két vele egyidős lánytestvérrel és három fivérrel büszkélkedhetett, az egyik fiú egy évvel idősebb volt a többinél, ezért őt bátynak hívták.
   Noémi benézett néha a Múzeum bárba, hogy Joseph Simonovitch atyai tekintetétől övezve a vőlegényével töltsön egy kis időt. A fiatalok ilyenkor szerelmes szavakat váltottak, s közben Joseph kitűnő, Kriptaszökevény néven elhíresült koktélját kortyolgatták. A diákok elvileg csak egy cseppnyi ezüsttel ízesített kávét kaphattak volna, ám e szabályt itt rugalmasan kezelték. Ez azonban nem veszélyeztette a tanulók hótiszta erkölcsiségét, mivel a fiatalok mindig csorbítatlanul megőrizték méltóságukat.
   Ezen az estén Noémi nem jött el a bárba, mert Fidel az egyik volt gimnáziumi osztálytársával, Laurent-nal beszélt meg találkozót. Laurent az H?tel-Dieu kórházban dolgozott mint bentlakó orvostanhallgató, gyakran vállalt éjszakai ügyeletet, aztán kilógott, amint a szolgálati teendők hiánya ezt lehetővé tette.
   Laurent tizenkettő negyvenkor érkezett. Késett. Egy részeget hoztak az H?tel-Dieu-be, szokás szerint öt-hat rendőr kísérte. Első ránézésre senki nem gondolta volna, hogy részeg, ugyanakkor az őt elgázoló rendőrök jóhiszeműségét sem lehetett kétségbe vonni, ráadásul, mivel a férfi kómába esett, a tanúvallomását is nélkülözniük kellett.
   – Azt kiabálta: „Éljen a szabadság!" – mondta az egyik rendőr –, és a kijelölt gyalogátkelő mellett ment át az úton.
   – Úgyhogy elütöttük – mondta egy másik rendőr. – Nem engedhetjük, hogy a diáknegyedben alkoholos befolyás alatt álló egyének rossz példát mutassanak az ifjúságnak.
   A pasas még a műtét előtt, altatás közben meghalt szégyenében, Laurent ezért késett. Szerencsére kollégája, Peter Gnamgnila átvette a pácienst, és ellátta az ügyeletet.
   – Mikor lesz az esküvő? – kérdezte Laurent.
   – A jövő héten...
   – És mikor tartod a legénybúcsút? Egy ilyen sporteseményre fel kell ám készülni!
   – Jézusom! – sóhajtott szórakozottan Fidel. – Akkor, gondolom, az is a jövő héten lesz.
   – Tudod – figyelmeztette Laurent –, ideje lenne komolyan foglalkozni a dologgal!
   – Komolyan foglalkozom vele.
   – Kiket hívsz meg?
   – Téged, Pierre-t és az Őrnagyot.
   – Ki az az Őrnagy?
   – Pierre barátja. Pierre ragaszkodik hozzá, hogy megismerjem.
   – Mitől olyan nagy szám ez a pasas?
   – Ha minden igaz, rengeteg temetőben járt, tehát hasznos lehet a karrierem szempontjából, ráadásul nagyon jó fej.
   – Akkor jöhet – bólintott rá Laurent. – És a lányok?
   – Nahát! – háborodott fel Fidel. – Lányokról szó sem lehet! Hogy képzeled? Három napra rá lesz az esküvőm!
   – Szerinted mégis hogyan kell a legényéletet temetni?
   – A temetés komoly dolog – válaszolta Fidel. – Én ugyanazt akarom adni a menyasszonyomnak, amit elvárok tőle.
   – Netán szeplőtelen szüzességet? – érdeklődött Laurent.
   – Legalábbis némi múltra visszatekintő szüzességet – felelte szerényen Fidel.
   – Értem. Ezek szerint csak fiúk lesznek.
   – Természetesen – bólintott Fidel. – Szerda este hétkor, nálam.
   A hajnali egy órás harangszó jelezte, hogy ideje indulniuk. Laurent kifelé menet kezet szorított barátjával, és elköszönt Joseph-tól. Fidel visszatért osztálytársaihoz a tanítás helyszínére, a déli kriptába, amely egyben az év végi vizsgafeladatként elkészített sírkőtervek kiállítóterméül is szolgált. Elkezdődött az óra, témája a gránitból faragott, féldombormű kereszttel díszített huszonnyolcas modell növényi hátteréül szolgáló törpebokrok tövébe szórandó kavics feketére festése volt.
   Fidel elővette jegyzetfüzetét, és elhelyezkedett egy egyedi tervezésű vörösmárvány tömbön.
   
III.
   
   A négy órakor kezdődő félórás szünetben Fidel kisétált a romkertbe egyik osztálytársával.
   Felnézett az égre: szinte minden csillagkép fényesen ragyogott, csak az Orion nem, mivel az az előző havi túlfogyasztás miatt egy időre takarékra állította magát. Fidel szorosabbra kötötte sálát a nyaka körül. A kerítés rácsain át könnyű szellő érkezett a körút felől, s a fiú igyekezett a rácsrudak szélárnyékába húzódni.
   Aztán odaért azokhoz a héber sírkövekhez, amelyek részleteit oly sokat tanulmányozták, s leült az egyikre.
   Félig betemetett boltívdarab hevert előtte, az oszlopsor maradványa. A kő, különös módon, mintha osztrigát formázott volna, a henger alakú tömb alja lapos volt, felül pedig félgömbben zárult. Fidel megpróbálta felfordítani, ami nagy nehezen sikerült is neki. Két félálomba szenderült fülbemászó ölelkezett alatta egy százlábú és három kifogástalan állagú csokihangya szomszédságában. Miután az utóbbi hármat elfogyasztotta, a követ visszagördítette eredeti helyére, majd észrevéve, hogy milyen meglepően hasonlít egy osztrigára, zsebéből vésőt vett elő, letérdelt, és megpróbálta azzal felnyitni.
   Néhány meddő próbálkozás után sikerült a vésőt egy földtől és mohától félig eltömődött oldalsó hasadékba illesztenie. Nekifeszült, ám a véső eltört. Másikat vett elő. A reményvesztett kő engedett. Fidel óvatosan maga mellé helyezte a fölső héjat, és csak ámult. A kő belsejében lévő finom homokrétegen Noémi fényképe feküdt faragott fakeretben, halvány rózsakvarcüveg alatt. Fidel a rózsát a gomblyukába tűzte, aztán kivette a képet, és a homokra fektette.
   Noémi ajka megrebbent, mire a fiú összetörte az üveget, hogy hallja, mit mond. Aztán ő is szerelmet vallott.
   Nappalodott. Már csak az utolsó óra volt hátra. Egy kismadár bújt elő a fészkéből, egyenként kirázogatta a fészek összes ágacskáját, tüsszentett, nyújtózott egyet, majd elrepült, és reggelivel a csőrében tért vissza, de Fidelt már nem találta ott.
   A madárka mindkettejük adagját megette, aztán egész délelőtt émelygett.
   
IV.
   
   Noémi a szobájában olvasott. Nemrég hozták be a reggelijét. Diótortát kapott, és bébilangusztát majonézzel, mert vigyáznia kellett kényes májára.
   A könyv Montalembert vicomte úr elbeszélésében a szentül szent magyarországi Erzsébet életéről szólt, és Noémi sokat sírt rajta, mert éppen a bátor Erzsébet férjének, a derék ifjú őrgrófnak a halálánál tartott. Csakhogy szívében örömtüzek égtek, ezért becsukta a könyvet, és inkább a Három ember egy csónakbant vette kézbe, de hirtelen komoly dolgok jutottak eszébe, így aztán abbahagyta az olvasást, és felállt, hogy keressen egy hangulatához illő művet, mivel az éjjeliszekrényén már csak a telefonkönyv maradt.
   Szellemét pihentetendő elvégzett néhány finntorna gyakorlatot. A finntornát fekvő testhelyzetben, mozdulatlanul kell végezni, lényege abban áll, hogy egyes gondosan megválasztott izomcsoportokat ellazításukat követően újra megfeszítünk.
   Noémi felkelt, tarka vászonruhába bújt, megmászott három lépcsőfokot, és fél méter magasságból bezuhant a szomszéd szobába, amely egy szinten volt az övével. Bement a fürdőszobába, mert be kellett fásliznia kibokamodott ficáját. Leült a tükör elé, és kifésülte bronzvörös haját. Rámosolygott tükörképére, de az a fájdalomtól nem tudta viszonozni a mosolyt. Noémi ettől megszeppent és sírva fakadt. A tükörkép minden akaraterejét összeszedve mosolyt erőltetett magára, hogy megvigasztalja.
   
V.
   
   Fidel nekilátott a legénybúcsú megszervezésének. A szülei nem lesznek otthon, mert bár akadnak olyan ősök, akiknek jelenléte nem csorbítja az utódok szabadságát, éppen az ilyen szülők döntenek önszántukból a mozilátogatás mellett, hogy teret adjanak az ifjúságnak. Fidel nem orgiára készült, hiszen a szemérem megkövetel bizonyos verbális megszorításokat, amennyiben magunknál idősebb emberek előtt tárjuk fel érzelmeinket, de úgy tervezte – ha másként nem is –, legalább frazeológiai bacchanália formájában megosztja barátaival túláradó boldogságát, s pusztán e gondolattól kéjesen megborzongott.
   Étkezés céljára pompásan megfelel majd a hosszan elnyúló, magas ebédlő, amelynek falait a Fidel tervezte fényűző síremlékek ódonszürke kőmakettjeiről készült fotók varázsolták derűssé. A helyiségben kevés bútor volt: a hosszú, alacsony, búvalbélelt nyírfa tálalószekrényen két, piros gyertyákkal teletűzdelt ezüst gyertyatartó állt. A tálalószekrénynél is bánatosabb nyírfa asztal körül álló székek sötétebb, majdnem fekete nyírből készültek; ez a fa Afrikában honos, a neve szó szerinti fordításban így hangzik: ébenfa, vörös szattyán bevonattal. Fidel úgy döntött, ő majd az ablaknak háttal foglal helyet az asztalnál.
   Egyedül a narancsszínű narancsokkal telepettyezett poroszkék tapéta okozott gondot, de Fidel felvette a telefont, és megrendelte a tapétacserét. Poroszkék narancsokkal telepettyezett narancsszínű tapéta mellett döntött, de némi töprengés után arra az elhatározásra jutott, hogy a bézsszínű, gránitszerűen szemcsézett tapéta se lenne rossz, így aztán a szobafestő elefántcsontszürke és krémszínű csíkokat ragasztott felváltva a falra. A tapétára előbb a székek bőrkárpitjához illő élénkvörös szegély került, majd – a sírfotók helyett – Noémi fényképe, amelyet a mester cinkos mosollyal húzott elő összecsukható munkaasztalának fiókjából.
   
VI.
   
   Noémi ezen a reggelen sokáig lustálkodott az ágyban. Nem maradt teljesen tétlen: kötögetett. Lakkozott fűz-fakosarában három nagy gombolyag fehér angóra és egy gombolyag közönséges piros gyapjúfonal lapult. Tizennégy sor híján elkészült a pulóver elejének felső részével. A mellrész fehér angórából készült, amelybe vízszintesen belekötött egy vékony, kétsornyi piros csíkot, aztán két sor fehér következett, s e fölé kerül majd tíz sorban a vőlegénye keresztneve, természetesen keresztszemes kötéssel. A név pirossal jelenik meg a fehér angóra alapon, a finom szőrök félig elrejtik majd, és jó melegen tartják. A betűk az egyszerűség kedvéért rovásírással készülnek, így elég tíz soron keresztül nyolc fordítottat számolni a fehérből, és két simát a pirosból. Nagyon szép pulóver lesz.
   Délután moziba megy a barátnőjével, Manfred Carote legújabb filmjét nézik meg, amelyben Manfred hölgypartnere pontosan olyan pulóvert visel, amilyet Noémi köt.
   Fél ötkor találkoznak a Zöld Madárban, hogy le ne késsék a film elejét, viszont a híradó után érkezzenek, amit ezen a héten már tizenkilencszer láttak.
   
VII.
   
   Ugyanezen a reggelen Fidel egyik leendő vacsoravendége, Pierre, munkába indulás előtt gondosan megborotválkozott, és tiszta inget húzott. Mérnökként dolgozott egy nagyra törő vállalatnál. Az Őrnagy telefonját várta, hogy megadja neki Fidel címét, és megtudakolja tőle, merre lesz estefelé, hogy esetleg együtt mehessenek a legénybúcsúra.
   Az Őrnagy azonban csak tizennégy óra húszkor szállt ki különgépéből, üres bőröndjét a csomagmegőrzőben hagyta, és az egyik mellette várakozó utasét vitte magával az ily módon elszenvedett veszteség pótlására. Hangos kiáltással taxit hívott, közölte a sofőrrel, hogy kormos az orra, majd metróra szállt, helyet foglalt – annyit, hogy másoknak már nem is jutott –, pontban tizenöt órakor kilépett a metróból, s gyalog indult egyrészt hazafelé, másrészt egy Bol d'Or-futamon, amit meg is nyert, s végül megérkezett Oroszlánszív utcai magánpalotájához.
   Fél órával később távozott, a személyzetre hagyva a lakosztályában rekordidő alatt létrehozott elképesztő rendetlenség felszámolásának gondját. Ekkor már másik öltönyt viselt, meg-megpörgette elegáns, szürkehályog berakásos sétapálcáját, üvegszeme fényszóróként villant, és örökre elvakította azon keveseket, akiket pillantásával megtisztelt.
   Betért egy kávéházba, egyetlen hanyag pálcasuhintással lefejezett egy ártalmatlan vendéget, az alkalmi pecek-ként a pincér szájába dugott busás borravalóval elfojtotta annak tiltakozását, majd bezárkózott a telefonfülkébe, amelynek padlója a téves tárcsázást megtorlandó beszakadt alatta.
   Így aztán az Őrnagy a kávéház pincéjében találta magát, ebből az alkalomból néhány üveg nemes italt vett magához és osztott el különböző zsebeiben, felsétált a lépcsőn, és lazán távozott, hogy egy szilárdabb alapokon nyugvó telefonfülkét keressen.
   Megtalálta, bevackolta magát, a zsetont a nyílásba helyezte, és felhívta Pierre-t.
   
VIII.
   
   Laurent reggel óta már a negyedik petefészek hiporipát operálta Peter Gnamgnila asszisztenciájával. Éppen a fixálásnál tartott. A beteg krómnikkel csőállványon, egy szabályos A betűt formázó bakon feküdt. Gerincoszlopa a betű csúcsán egyensúlyozott, feje az A egyik, lába a másik szára mentén lógott. A hasfal feszes volt, mint egy rosszul szabott határidő. A kényelmetlen testhelyzet kiváltotta fájdalom elterelte a beteg figyelmét a hiporipa rúgkapálása okozta kegyetlen nyilallásokról. Hatalmas, fehér reflektor lövellt metsző fényt a műtéti területre, és a hiporipa ide-oda nyargalt a bőr alatt. Idegesítette a fény.
   – Evipant! – szólt Laurent.
   Peter Gnamgnila előkészítette az injekciós tűt, alkoholos vattával megtörölte a beteg könyökhajlatát, és beleszúrta a tűt a kötélszerű, kékes vénába, amely halk bugyborékolással szétpattant. Az asszisztens másik eret keresett, de mivel nem talált, lendületes mozdulattal a szőrdús hónaljba plántálta a ferdén metszett tűhegyet. A dugattyú tolta ezüstös folyadék lassan eltűnt a tartályból, s ezzel egyidejűleg a beteg jobb szeme alatt egy kisebb, kúp alakú dudor keletkezett.
   – Számoljon tízig! – mondta Laurent. A beteg hatnál abbahagyta.
   – Érdekes! – lepődött meg Peter Gnamgnila. – Általában csak húsznál szoktak elaludni...
   – Nem alszom – nyögte a beteg –, csak hatig tudok számolni...
   Aztán egy szempillantás alatt elaludt a bakon. Gerincoszlopát immár nem tartotta mereven az ébrenléti állapotra jellemző idegfeszültség: hirtelen elernyedt, és az összecsukló test a csőalkotmány csúcsos formáját vette fel.
   – Látod? – kérdezte halkan Laurent.
   – Igen – suttogta Peter Gnamgnila.
   A sodrából kihozott hiporipa továbbra is menekülni igyekezett a reflektorfényből.
   – Tűt! – mondta Laurent.
   Peter egy nikkelezett markolattal ellátott hatalmas kékacél tűt nyomott a kezébe.
   Laurent gondosan célzott, majd az acéltűt beledöfte a bőr alatt ficánkoló sötét tömegbe, ami ettől megszűnt mozogni. Laurent teljes súlyával a hasfalra nehezedett. Kis idő múltán elengedte a tűt.
   – Fixálódott – mondta –, lehet operálni. Igyekezzünk, este hétre egy barátomnál kell lennem.
   
IX.
   
   Fidel az előszobában fogadta Pierre-t és az Őrnagyot, miután a szobalány beengedte őket.
   – Laurent nincs veletek? – kérdezte, miközben kezet szorítottak.
   – Egyedül jön – válaszolta Pierre. – Bemutatom az Őrnagyot.
   – Örvendek – mondta Fidel. – Egyébként időben vagyunk. Laurent-nak hét órát mondtam, és még csak negyed hét van. Legalább beszélgethetünk egy kicsit.
   – Igazán kedves öntől, hogy fogad minket – mondta az Őrnagy –, különben ott várakozhattunk volna a lépcsőfordulóban...
   Fidel ezt tréfának vette, következésképpen felkacagott. A másik kettő szintén rázendített, s nevetésük bővített kvint akkorddal zárult.
   – Menjünk a szobámba – javasolta Fidel. Bementek. A lilás-mályvaszín tapétán zöld narancsok virítottak. Kisméretű bárszekrény, dívány, asztal, bőrfotelok.
   – Szőlőlevet? – kérdezte Fidel.
   – Nekem erjesztve és desztillálva – pontosította az Őrnagy. – Hol konyaknak, hol armagnacnak hívják, vidéke válogatja.
   – Ön, ugyebár, sokat utazott? – érdeklődött elbűvölten Fidel.
   – Nos... – mondta az Óraagy.
   A másik kettő a díványon ült, pohárral a kézben. Az Őrnagy egy pihe-puha pehellyel tömött fotel mélyén trónolt.
   – ...láttam az Óceánokat és a Tengereket, az Újvilágot és a Régit, előbb az Újat, mert az közelebb áll az ízlésemhez, aztán persze a Régire is sort kerítettem, ahogy illik. Elismeréseket zsebeltem be és sok embertársamat ki, számos tűzvészbiztosnak hitt város talaja égett már a talpam alatt, münchauseni köpönyegembe burkolózva hanyagul pöcköltem a nagyvárosi aszfaltra aranygyűrűs csikkjeimet, tudván tudva, hogy másnap újabb csodák várnak rám.
   – Látott temetőket is? – kérdezte Fidel.
   – Meg is töltöttem őket! – válaszolta hűvösen az Őrnagy. – Sokat mesélhetnék például a Szellős-szigeteki vörösagyag sírokról, ahova a bennszülöttek csavarpálmalevélből készült halotti lepelbe csavarva temetik halottaikat, amikor a hold felkél. S közben fedetlen keblű tahiti nők zengik az Ősök Énekének dallamos verssorait:
   
   Oári méná 
   Oárá méni 
   Tátápi ojá Tátápi 
   Árhuu Árhuu Oári 
   Méná Tátápu...
   
   ...egy csomó versszaka van, de a többit nem mondom el, mert, gondolom, önök keresztények. A sziget varázslója a csillagok előtt hajlongva meggyújtja a rituálisan metszett spanyolviasz gyertyát...
   – Állítanak-e sírkövet a sírokra? – kérdezte Fidel.
   – Tonnaszám – állította az Őrnagy.
   – Faragott sírkövet? – kérdezte Fidel.
   – Mind ki van faragva – mondta az Őrnagy.
   – Milyenre?
   – Sírkő alakúra! – zárta le a témát az Őrnagy, majd megkérdezte: – Ugye hamarosan vacsorázunk?
   – Hm... – mondta Fidel. – Mégiscsak meg kellene várnunk Laurent-t...
   – Akkor telefonáljon neki, hogy igyekezzen! – kérte az Őrnagy.
   – Hm... Jó... – mondta Fidel. – Máris.
   Felállt és átment az apja dolgozószobájába. Az Őrnagy kihasználta az alkalmat, hogy sorra megkóstolja a bárszekrényben található italokat, majd a visszatérő Fidelt meglátva ismét elterült a fotelban.
   – Szóval...
   – Még nem tud jönni – magyarázta Fidel. – Közbejött neki egy nő, akinek mind a két szemén monokli van, és felhasadt a fejbőre. A férje intézte el...
   – Miért nem ütött vissza? – érdeklődött az Őrnagy.
   – Tudják, mit mondott Laurent-nak? Azt mondta: „Nem tehettem a gyerek előtt... Rossz hatással lett volna rá..."
   – Hogy a nép egyszerű asszonya milyen bölcs is tud lenni! – sóhajtotta az Őrnagy.
   Csuklott egyet, és ezt szemérmetlen magabiztossággal üvegszemének számlájára írta.
   – Igen – állapította meg Fidel. – Ez igazán szép attól az asszonytól. Laurent úgy véli, hogy negyed óra múlva végez.
   – Jól van – summázta az Őrnagy. – Nos, amikor Grönlandon jártam...
   
X.
   
   Noémi és a barátnője egymásba karolva léptek ki az Impérieux-Cujas moziból, ahol Manfred Carote az imént roskadt össze a kivénhedt pribékek gonosz bandájának könyörtelen ütései alatt. Noémi szeme könnyben úszott, és még mindig fájt a bokája. Az est hirtelen érkezett, az esőt ígérő nyirkos levegő fényudvart vont az utcai gömblámpák köré. Az utakat ellepték a személyautók, illetve a személytelen tömegcikkeket szállító, gépi vontatású nehézjárművek.
   
XI.
   
   – És – fejezte be az Őrnagy –, ha nem is maradnak teljesen épek, de érdemes megemlíteni, hogy a sarki jég tökéletesen fagyaszt, és a holttestek olyan kemények lesznek, mint a hús a hűtőládában, jóllehet abban egy morzsányi jég sincs. Az már az önök dolga, hogy magyarázatot találjanak erre az anomáliára!
   – És az eszkimók díszesre faragják a sírokra tett jégtömböket? – kérdezte Fidel.
   – Nem – válaszolta az Őrnagy –, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy ezek a sírok homorúak: kivágnak egy jégtömböt, az ügyfelet behelyezik az így nyert mélyedésbe, aztán egy kis vizet öntenek rá, de nem töltik fel egészen a peremig.
   – Nahát! Vajon miért? – kérdezte Fidel. -
   – Erre a kérdésre a fizika szolgál magyarázattal – válaszolt az Őrnagy. – A beöntött vizet az előzőleg kiemelt jégtömb felolvasztásával nyerik, és köztudott, hogy a jég olvadása közben veszít a térfogatából.
   – De aztán a víz újra megfagy! – akadékoskodott Fidel.
   – Na igen – felelte az Őrnagy –, de ön megfeledkezik a pingvinekről!
   – Ó! – zavarodott össze Fidel.
   – Örökké szomjasak – magyarázta az Őrnagy. – És ezzel nincsenek egyedül – tette hozzá tapintatosan, s a poharára nézett.
   Fidel töltött az Őrnagynak, s az újra magához ragadta a szót.
   – Pierre, öreg barátom, tedd meg, hogy felhívod Laurent-t, most már biztosan végzett!
   Pierre eltűnt a dolgozószobában, s hamarosan hallhatták, milyen vehemensen próbálja indulásra bírni Laurent-t.
   – Nem tud jönni – mondta körükbe visszatérve.
   – Még mindig az a jóasszony? – morogta az Őrnagy.
   – Nem, a férje. Bevert orr, két borda- és egy combnyaktörés.
   – Még szerencse, hogy az asszony visszafogta magát a gyerek miatt – sóhajtotta az Őrnagy, majd Fidel felé fordulva folytatta: – De mondja csak, tényleg holnap lesz az esküvője?
   – Igen! A Városházán...
   – És milyen a menyasszony?
   – Szép... – válaszolta Fidel. – Az arca sima, akár a csiszolt porfír, a szeme, mint két hatalmas fekete gyöngy, bronzvörös hajkorona, márvány keblek, egy tünemény, akit mintha finom kovácsoltvas kerítés választana el a világtól.
   – Meggyőző! – állapította meg az Őrnagy, s közben borzongás futott végig a hátgerincén.
   
XII.
   
   Noémi valóban szép volt, még az után is, hogy a teherautó a járdára repítette. A feje nagyot koppant, fogai hevesen összekoccantak. A barátnője sikított. A mentőre várni kellett, és a legközelebbi kórház az H?tel-Dieu volt.
   Hordágyon vitték. A folyosókon ápolónők serénykedtek, a mandulával és vakbéllel teli vödröket ürítgették, amelyeket a sebészasszisztensek tettek ki a műtő ajtaja elé. Két ápolónő egy piros és sárga cikkelyekből készült nagy lélegeztető labdával játszott. A hordágyon fekvő Noémi szépen ívelt, cakkos szája még piros volt, haja bronzvörös, orra egyenes, de a szemét lehunyta.
   
XIII.
   
   – Azért ez mégiscsak túlzás – háborgott az Őrnagy. – Mondja meg neki, hogy induljon, de szélsebesen, különben elmegyek.
   – Rendben – válaszolta Fidel –, most már nem késlekedhet tovább. Elegünk van a betegeiből...
   – Nem lehet – mondta Laurent. – Most hoztak egy lányt... elütötte egy teherautó.
   – Attól még eljöhetnél – győzködte Fidel. – Add át valaki másnak!
   – Értsd meg! – mondta Laurent. – Nem lehet... Olyan szép azzal a...
   – Undorító vagy – botránkozott meg Fidel. – Most leleplezted magad. Szépen kérlek... az én kedvemért... gyere...
   – Rendben – adta meg magát Laurent –, de te leszel az oka, ha az a fakezű Duval elszúrja a műtétet.
   – Asztalhoz! Asztalhoz! – bődült el az Őrnagy.
   
XIV.
   
   A műtét természetesen sikerült, de Noémi meghalt, és mivel több holttestnek már nem jutott hely, nyomban értesítették a szüleit, hogy azonnal vigyék haza. Noémit lepedőbe burkolták, hogy a szülőknek ne kelljen szembesülniük a koponyaműtét utáni sokkoló látvánnyal, de odaadták nekik a lány haját. Le kellett vágni, mert nagyon hosszú volt.
   
   Krakler Judit fordítása
   
A STATISZTA
   
   I.
   
   Tudta, hogy át kell majd metróznia egész Párizson, ezért ébresztőórája összes mutatóját fél hétre állította be, sőt a biztonság kedvéért meg is állította az órát, hogy még véletlenül se fusson ki az időből. Alácsúsztatta a stúdiótól jött értesítőt, hogy el ne felejtse magával vinni, és előkészített egy pár fehér zoknit meg egy tiszta inget. Levetett, még csak két napja viselt holmiját nem dobta be a szennyesbe; az még újabb két napig megteszi. Kifényesítette a cipőjét, széltében-hosszában, de még vastagságában is kikefélte az öltönyét, majd a vetkőzést befejezve ágyba bújt. A beköszöntő éjszaka a naptár által jelzett időpontnál kissé korábban szállt – pontosabban: zuhant – le, mert megcsúszott egy különösen síkos záporon; így aztán a húsvét is két nappal korábbra került.
   Az éjfél és a három óra öt perc közötti időszakot egészen különleges jelenségek töltötték ki, úgymint az iránytű kerek végének paradox elhajlása, az Eiffel-torony nyugati pillérében futó lift virágba borulása, véget érni nem akaró zivatar a 239. szélességi fokon, illetve a Szaturnusz és az égbolt bal felső csücskében található csillagköd ördögi együttállása. Bizonyára ezért nem vette észre reggel az ébresztőóra alatt lapuló értesítőt, s ezért volt kénytelen a vekkert zsebre vágni helyette. Fél nyolckor kiszállt a metró utolsó kocsijából, és az egész peronon végig kellett ügetnie, hogy a jó oldalon menjen ki. A lépcső tetején, a búr háború emlékére Krüger elnök kitömött fejével ékesített újságosbódé mellett három ifjú várakozott egy nagybőgő és különféle hosszúkás, nyugtalanító gondolatokat ébresztő fekete bőrtok társaságában.
   Éppen elsurranni készült a zenészek mellett, amikor egy harsona elszabadult, és szélvészgyors hullámmozgással menekülni kezdett a fehér csempékkel borított fal mentén. Segített a szökevény elfogásában és a tokba való visszatoloncolásában, s megállapította, hogy a napja jól kezdődött.
   A metrómegállótól el kellett gyalogolnia a hídig, aztán átkelt a folyón, majd jobbra fordulva két-háromszáz méteren át a folyóparton ment tovább.
   Szép, tiszta idő volt, de a korai időpont miatt még kissé hűvös, a hídon pedig kissé szeles – a víz felszíne bele is borzongott.
   Jobbra, egy zöldellő sziget végében megpillantott egy kör alakú, nyolc barázdált oszlop és az azokat fedő palatető alkotta építményt, melyet tömörebben és pontosabban úgy írhatnánk le, ha az úgynevezett Szerelem templomához hasonlítanánk (Versailles, Seine-et-Oise). Az igazán belevaló, csak késő délután érkező fürdőzők ott szoktak megszabadulni a ruhájuktól és az erényességüktől.
   A hídtól már lefelé vitt az út, a stúdió irányába, és alant tekintélyes méretű kőhalmok torlaszolták el a partot egy jó ötvenméteres szakaszon. E köveket nyilván a hídfő külső falsíkjának burkolóköveiként hasznosítják majd: nem véletlen, hogy a hídépítő szakzsargon hídfőkülső-falsík-burkolókőnek nevezi őket. A folyó igencsak alacsony vízállása miatt a folyópart egy satnya fűvel benőtt, mindenféle szeméttel és fekete kavicsokkal pettyezett vékony sávval bővült, ahol otthonuktól messzire elcsámborgott, lopótökkel felszerelkezett pincebogarak igyekeztek megkeresni napi betevőjüket. A partot természetesen ellepték a fakókék munkásruhát és spárgatalpú vászoncipőt viselő, a náthás halak fásult orra elé oszladozó kukacokat lógató horgászok.
   Néhány dekaméternyire tőle fák bukkantak elő a járdából, és közvetlenül az előtt, hogy menet közben gyökerestül kitépte volna őket, meglátta a stúdió kapuját. A kapuzat két nittelt bádogcsőből állt, amelyeket felül egy fémszalag kötött össze, alul pedig, a keret negyedik oldalaként, az emberek közlekedésének terepéül szolgáló anyaföld. Eredetileg az egész sötétzöldre volt mázolva, csakhogy már rég kifakult a hófúvásoktól meg a meteoroktól. Balra egy kisebb ajtó nyílt a gyalogosan érkezők számára – ezen ment be. Az udvaron egy szép, igazi fát talált, régi autókat meg kevésbé régieket, továbbá egy rézcsövekből összeeszkábált, vitorlakötelekkel megerősített darut, amely bizonyára a Medúza tutajáról került oda. Az egyik sarokban volt egy holttest is, egy lapp férfié.
   Az udvar végében, némileg balra meglátta a bélyegzőórát, s mellette a műhelyekkel és kelléktárakkal szegélyezett hosszú folyosó bejáratát őrző üvegezett portásfülkét. A folyosó tizenkét méter után derékszögben elkanyarodott és háromfelé ágazott, egyfelől a „B" műterem, másfelől az öltözők és az „A" műterem irányába; a harmadik járat egyenesen az égbe vezetett. A hármas elágazásnál volt a vetítőterem is, fülkéjében a testes, hermafrodita mozigépésszel, aki már tizenkét éves korában öt borjúszeletet evett meg egy ültő helyében. Az egész dzsumbuj fölé egy nagy üvegtető borult, de a folyosók, raktárak és műhelyek falai nem értek fel a tetőig, ezért az épületegyüttes leginkább önmaga kicsinyített és gondosan letakart makettjének tűnt. Hajmeresztő párosítás – mondaná E. Zola testvér –, amelyből csakis pocsék, a szélűkön egészen színevesztett filmek születhetnek.
   Mielőtt az ember az öltözőkhöz ért volna, balra a jelmeztervezők irodája akadt útjába, majd a gyártásvezető kuckója, benne a kék szemű, barna hajú, a fokozott igénybevételtől az ágyéka körül sajnos már hámló bőrű titkárnővel. Az e helyiségeket körbefogó öltözők és sminkszobák túl szabálytalanul helyezkedtek el ahhoz, hogy fotogrammetrikus leírás nélkül is fogalmat alkothassunk róluk.
   Nos, ekképpen tárult elé a Tchete-Pathé Filmstúdió.
   Útja keresztezte két díszletmunkásét, s e keresztezés eredménye egy harmadik, a két férfiéval azonos színű kezeslábast viselő, aprócska díszletmunkás lett. Bement a gyártásvezetőhöz. A titkárnő szemrevételezte az értesítőjét, amit az utolsó pillanatban megtalált a zsebében, az ébresztőóra alatt, majd megmutatta neki az öltözőjét. Kiment, végiggyalogolt a főfolyosón, majd egy rá merőleges kis folyosón indult tovább, amelyről az öltözők nyíltak, tizenegytől húszig. Ő a tizenhatost kapta, két másik statisztával egyetemben. Az öltöző keskeny volt, krémszínűre mázolt falakkal, két tükörrel és egy mosdókagylóval, meg három erős fényű villanykörtével, amelyek tompa sercegéssel, a padlóra kagyló alakú fényfoltot festve világították meg a helyiség egy részét.
   A guanóval kombinált porfírból készült mosdókagyló csillogott-villogott a fényesre csiszolt, ragyogó krómozásoktól, a lefolyó azonban a krónikus dugulás tüneteit mutatta.
   Két öltözőbeli társa még nem érkezett meg. Levette a zakóját, feldobta egy polcra a bőröndjét, benne a tiszta ingével és az ebédjével (két karéj kenyér, közte egy vékony szelet marinírozott peszkádor és két, elővigyázatosságból érzéstelenített paradicsom), tenyeréből csészét formálva ivott néhány korty csapvizet, mert a torka olyan száraz és reszelős volt, mint a krepp-papír, aztán kiment, hogy szemügyre vegye az újonnan érkezőket.
   A főfolyosón bóklászva egy izgága alak karjába futott, aki rögtön ráparancsolt, hogy menjen a sminkbe, amíg nincs ott senki, mire ő megcélozta azt az ajtót, amely mögött – legalábbis a szemöldökfája fölé kihelyezett tábla tanúbizonysága szerint – valóra válnak a szépülni vágyók álmai.
   
II.
   
   Két nőnemű és egy hímnemű sminkmester osztozott e hosszúkás helyiségen, amelynek egyetlen bútordarabja egy, a fal teljes hosszában végighúzódó asztal volt, felette tükrökkel, hogy a delikvensek láthassák, hogyan is változnak át ellenállhatatlanul sármos filmcsillagokká. A hímnemű sminkes vette kezelésbe: egy tündibündi pederaszta, frissen borotvált, alkohollal, lanolinolajjal és erkölcsi fertőtlenítő krémmel bedörzsölt, cethaltejtől és higanyklorid oldattól fénylő bőrrel, hullámos fekete hajjal, negédes hanggal, megkapó, végtelenül kedves mozdulatokkal, szinte megállás nélkül verdeső szempillákkal, sokatmondó hunyorításokkal és hirtelen fel-felemelkedő szemhéjakkal, amelyek aztán nedves zajjal hullottak alá, s ilyenkor mindig egy kis vörös buborék keletkezett a szempillák sarkában. Fehér, nedvesen csillogó fogak, homokszürke öltöny, ideiglenesen levetett zakó.
   – A maga bőre elég világos... – mondta a statisztának. – Harmincegyest teszek rá.
   Mire a statiszta:
   – Magára bízom a dolgot.
   Amaz meg hálás pillantást vetett rá, három kis buborékkal.
   A statiszta kigombolta és széthúzta tiszta inge nyakát. A sminkes finoman belemártotta mutató- és középső ujját egy pirosítóval teli tégelybe. Apró paskolgatásokkal ovális, csipkézett szélű foltokban vitte fel a pirosítót, olyan elrendezésben, hogy a statiszta hamarosan a következő szavakat olvashatta a tükörben: „Maga tetszik nekem". Elvörösödött, a sminkes ujjai pedig megremegtek a fiatalember orcáját elöntő vér melegétől. Aztán egy kicsike gumiszivacs az egészet egységes, napbarnított színbe olvasztotta, amelyből már csak a statiszta szemének kékje világított ki, méghozzá olyan erősen, hogy a sminkes kénytelen volt feltenni egy sötét napszemüveget, s úgy folytatni a műveletet.
   Egy sötétebb árnyalatú pirosító és egy selymes ecset segítségével kiemelte a szemüreg környékét és az arccsontot, majd egy mélyvörös festékbe mártott másik ecsettel kifestette a statiszta ajkát, ám ez után pár pillanatra félre kellett vonulnia, hogy szabad folyást engedjen a csodás eredmény okozta izgatottságának.
   Amikor – immáron lecsillapodva – visszajött, a statiszta, látva a mester sápadtságát, udvariasan és engedelmesen vetette alá magát az elefántszőrből készült púderpamacsnak, amelynek érintésétől enyhén nyáladzani kezdett, ahogy az ember nyáladzani kezd arra a gondolatra is, hogy itatóspapír van a szájában. A pamacs oly finom susogással siklott végig az arcán, mint a frissen lenyírt körmök a sima szaténszöveten. Az ingerek sokaságától elcsigázott fiatalember kimerülten támolygott ki a sminkszobából, de púdermaszkjának köszönhetően továbbra is megőrizte ártatlan kinézetét.
   Lassanként befutott a többi statiszta is. Öltözőjében ott találta két társát; a fiatalabbnak Jacques volt a keresztneve, az idősebb a Maxime névre hallgatott.
   – Nagyon örülök – mondta a szokásos tiszteletkörök után –, hogy kifogtam ezt az állást magamnak. Hat éve még a gimnázium padjait koptattam, és...
   – Ne haragudjon, cimbora – mondta Jacques –, de megyek a sminkbe, amíg nincs ott senki.
   
III.
   
   A keskeny folyosón nagy volt a nyüzsgés. A tizennégyes öltöző ajtaján át futólag megpillantott egy sudár, karcsú, a tükör előtt fésülködő fürdőruhás lányt; a fiatalember szíve kiugrott a helyéről, és csak kissé távolabb, a tizennyolcas öltöző előtt ért földet. Félreállt az útból, hogy elengedjen egy jócskán a feje fölé nyúló nagybőgővel felfegyverkezett kócos ifjút; a méretes zeneszerszám – a kényelmes szállíthatóság érdekében – alul két görgővel volt ellátva. A kócos ifjú és a nagybőgő eltűnt a tizennyolcas öltözőben. A statiszta megfordult, és megpróbált visszajutni a főfolyosóra, de ekkor elgázolta egy nagy zajjal guruló termetes láda, majd átgyalogolt rajta két hórihorgas, 185-190 centiméter magas fickó. Azonnal felismerte őket: nekik segített elcsípni a metrómegállóban az elszökött harsonát. Hogy a zenészek is emlékeznek rá, ezt világosan jelezték azzal, hogy mindannyian pajkosan rásóztak egyet a hangszerükkel – még szerencse, hogy a zongorista üres kézzel érkezett. A statiszta feltápászkodott, s hogy megmutassa, mennyire értékelte a tréfát, hátrafelé lépkedve, de az előre haladók karmozdulataival hagyta el a folyosót, minek következtében alaposan megizzadt. De így legalább alkalma nyílt megállapítani, hogy milyen kiváló minőségű a sminkje: a legördülő verejtékcseppek a legkisebb nyomot sem hagyták rajta, s amikor érintkezésbe kerültek reggel simára borotvált állával, pillanatok alatt elpárologtak.
   A folyosó ezen a szakaszon kiöblösödött, és egyik falát egy nagy tükör töltötte be. Az ember más színben látta magát benne szemből, mint hátulról, ráadásul e színek élesen elütöttek egymástól: az ilyen tükörbe nem tanácsos egyszerre mindkét oldalról belenézni. A tükörrel szemközt, egy kényelmesen elterpeszkedő öltöző kiugró sarka mögött megbújó kis zugban egy magát állandóan csordultig teleszívó víztárolós villanybojler szivattyúzta tartályába a meleg vizet a bojler mohóságától valósággal émelygő gyártásvezető dörgedelmei ellenére. Egy nyurga, sovány, őszes, hullámos hajú férfi éppen egy zöld köntös magára öltésével igyekezett álcázni fekete főpincérfrakk-ját, ami egyébként szintén csak álca volt, hiszen a frakkon a hangerő és a hangszín szabályozására szolgáló kék gombok virítottak.
   A tizennyolcas öltözőből szabályos időközönként testhez simuló fehér kabátkába bújtatott teremtések jöttek elő, akik széles, átlósan húzódó, vörös-sárga csíkokkal díszített egyforma nyakkendőjük miatt különös hasonlóságot mutattak a kommunista darazsakkal. Fura, rendezetlen mozgásukból a statiszta – miután látta őket elhaladni maga előtt előbb fehéren, majd visszajövet egészen barnán – arra a következtetésre jutott, hogy a sminkből jönnek, és a jövő csakugyan őt igazolta.
   Aztán a tizennyolcas öltözőben hirtelen éktelen ricsaj támadt, eleinte még bizonytalanul, aztán egyre határozottabban és lendületesebben, míg végül felismerhetővé vált a Rosetta dallama, legalábbis azok számára, akik egy kicsit is konyítanak az amerikai fekete-zsidó zenéhez. Néhány másodperc múlva egy előrelátó kéz becsukta a szóban forgó helyiség szellőzését biztosító felső billenő ablakot, mire a statiszta arra a vakmerő lépésre szánta el magát, hogy közelebb ment az ilyeténképpen tompábbá vált zaj forrásához.
   Rátért a kis folyosóra, de aztán ugyanazzal a lendülettel vissza is fordult, mert egy ötvenéves, kávéházi pincérnek öltözött, morcos kinézetű férfi jött felé hátradugott kézzel, újhold alakú (és színű) folttal a homloka kellős közepén.
   A szinte már aggastyán férfi megszólította:
   – Beszakad az ember dobhártyája a barbár zenéjüktől!
   – Nem szereti a jazzt? – kérdezte a statiszta elpirulva, miközben könnyen táncba vihető szíve háromnegyedes ritmusban kezdett dobogni.
   – Manapság minden fiatal egyforma. Szving, mi? Ahogy ők nevezik. Én meg azt mondom: a francos szvingjüknek se füle, se farka. Régen még tudták az emberek, hogy mi az a tánc. De most!... Hallgassa csak!... És a dob!... Kész őrület.
   – Bezzeg – gondolta a zenekarvezető, aki lelki füleivel hallotta őt – a cake-walk aztán igazán finoman szólt.
   A statiszta legnagyobb bánatára távolodni kezdtek a tizennyolcas öltözőtől.
   – Nagyon örülök, hogy kifogtam ezt az állást magamnak. – mondta. – Igazán élvezetes a hangulat.
   – Annak igen, aki még soha nem kóstolt bele, de azért a színházzal, a színpaddal nem ér fel...
   – Jut eszembe, hat éve, amikor apám meghalt... – mondta a statiszta.
   – Óva intem attól, hogy megmaradjon ennél a hivatásnál – mondta a férfi.
   – A statisztálásnál?
   – Ne használja ezt a szót. Mi segédművészek vagyunk. Nekem egyébként nem ez a hivatásom, én énekes vagyok, és ha valaki első díjat nyert a Soissons-i Konzervatóriumban, az aligha tekintheti magát egyszerű segédművésznek.
   – Énekes volt?
   – Még mindig az vagyok... Csak most éppen nyaralok.
   – Amikor kikerültem a gimnáziumból – mondta a statiszta –, megpróbáltam...
   – Mocskos egy foglalkozás ez – mondta mintegy összegzésképpen a férfi. – Higgyen nekem, jobb, ha felhagy vele.
   És egy régi, érzelmes dalt dudorászva elment kiüríteni a hólyagját.
   Ekkor ügetett végig a folyosón a gyártásvezető, egyre azt kiáltozva:
   – Mindenki a műterembe!
   
IV.
   
   Mindjárt a kiszélesedés, a nagy tükör és a villanybojler után a folyosó egyrészt véget ért a „Statiszta-smink" feliratú helyiséggel, másrészt tovább vezetett a négyestől a nyolcas öltözőig, majd derékszögben balra fordult -e nyilvánvaló ellentmondás eredményeként lehetett eljutni a „Sztár-smink" nevezetű szobácskához, illetve a női főszereplő, Giselle Descartes öltözőjéhez, aki magas és karcsú, gesztenyebarna szőrzetű, fiatal korához képest túl sokat fintorgó, ingatag jellemű és fölöttébb nagy becsvággyal bíró leányzó volt. Ez után következett az első világító tábla, rajta a nagy betűs „CSENDET KÉRÜNK!" felirattal, aztán a folyosó maradék erejét összeszedve jobbra kanyarodott, és láthatóvá vált egy nagy páncélozott ajtó, majd egy újabb „CSENDET KÉRÜNK!" tábla és a „B MŰTEREM" felirat. A folyosó érezhetően felfelé vitt, és egy barométer segítségével bizonyára meg lehetett volna jósolni az odafent várható időjárást, nem úgy a szinteltérés pontos mértékét, mert a statisztát olyan felemelő érzés töltötte el, amikor a „B MŰTEREM" feliratot olvasta egy páncélozott ajtón, hogy máris a fellegekben járt. Nagy buzgón benyitott, s orrát fűrészelt fa, szórt fény és frissen kevert mész egymásba vegyülő szaga csapta meg. A földön kábelek hevertek. Bal oldalon a díszletet látta hátulról, a növényzetet jelképező, faládákban kókadozó kis cserjéket, piszkosfehér nyersfa dúcok sorát, mindenfelé gipsztrutymókat, léckerítéseket, drótrácsokat, kőlapokat, gerendákat, huzalokat, állványokon vagy kerekeken álló hatalmas – kerek, négyszögletes és hatszögletű – tartalék reflektorokat. Mindenfelé műszakiak serénykedtek. Meg kellett kerülnie a díszletet, hogy a játéktérre jusson, felment, majd lejött két lépcsőfokot, és egy barlangban találta magát.
   Határozottan giccses-szirupos illat áradt a falakból, mert a producer e roppant gondosan megépített mesterséges barlanggal kívánta jelezni nagyvonalúságát; a statiszta azonban csak a leendő dicsőség felkavaró tömjénszagát szívta magába, amitől nyomban be is dugult az orra.
   Mintegy mellékesen megfigyelte, hogy a nagy költségvetésű szuperprodukciók remek hatást keltő, látványos kovácsoltvas kapui milyen olcsón kihozhatok ügyesen meggörbített és összeillesztett kis falécekből. E felfedezés a jövőben még hasznára válhat – gondolta.
   Az ovális alakú díszlet egy fürdőváros elegáns kabaréjának belső terét jelenítette meg. A háttérben egy cseppkövekkel ékes, bárrá alakított alkóv. Egy közönséges óra járásával megegyező irányba fordulva láthatóvá vált egy járulékos barlangot alkotó megmagasított rész, és benne a reflektorok. Majd a zenekar emelvénye. Széles ablaknyílások, mögöttük újabb reflektorok. Néhány asztal és szék, a főbejárat – itt állt a statiszta –, egy nagy pillér, egy újabb megmagasított rész asztalokkal és székekkel, egy rózsaszín hortenziákkal díszített, kissé előrenyúló sáv a filmcsillagok asztalával, megint egy nagy pillér, amelyet öntőgipszből készült ív kötött össze az elsővel, és újabb asztalok meg székek a bárig, amelyhez időközben visszaérkeztünk.
   A középen levő üres tér táncparkettet képezett.
   Az egészen magasan, rácsos traverzeken elhelyezett, pillanatnyilag lekapcsolt reflektorok (egy nagy, egy kicsi és így tovább) az egész területet képesek voltak bevilágítani ötvenkét konvergáló fénysugárral. A stúdió fodrásza által Fresnel módszere szerint megstuccolt üveg mögött mindegyik belsejében tisztán – és a lencsének köszönhetően erős nagyításban – lehetett látni a reflektort kezelő pöttöm világosítót.
   A földön, illetve különböző magasságú állványokon további reflektorok sorakoztak, melyeket állítható fedőlapokkal szereltek fel annak érdekében, hogy decigramm pontossággal szabályozhassák őket, nehogy a fényerő elérje a halálos dózist.
   A statiszta megállapította, hogy kartársai nem viszik túlzásba a pontosságot, és eltöprengett, hogy ez vajon mit jelenthet. A hely fennköltségétől megszeppenve hátrálni kezdett, átvágott a homokot helyettesíteni hivatott fűrészporral felszórt sávon, belegabalyodott egy kábelbe, és hogy összeszedje magát, leroskadt egy billegő lábú asztalra, amelynek nem ott volt a helye, mégis ott állt. A kábel kígyóként csavarodott rá, a statiszta minden erejét megfeszítve küzdött, de ugyanígy tett a kábel is, mely ügyesen kihasználta a hosszúságából fakadó előnyöket. Végül azzal sikerült zavarba hoznia támadóját, hogy csomót kötött rá, mire az megmerevedett, majd hármat szikrázva odébbállt. A statiszta sajgó tagokkal, szánalomkeltően bicegve indult vissza az öltözőjébe, futólag megcsodálva egy jókora, százliteres tűzoltó készüléket, amely addig elkerülte a figyelmét, és útközben megcirógatta a kezével, hogy baráti viszonyba kerüljön vele.
   A folyosóra ért, és vette magának a bátorságot, hogy megszólítson egy egészen egyszerű kis ruhát viselő statisztalányt – Jacqueline volt a neve, és halovány bajuszka az ismertetőjegye.
   – Most akkor nem forgatunk?
   – De nem ám! – mondta a lány. – A díszlet még nincs kész.
   – Pedig jól néz ki... Onnan jövök...
   – Higgyen nekem! Fogadok, hogy délutánig hozzá sem kezdenek... Mindig ez van...
   – Már forgatott itt?
   – Ó, igen... Nem olyan jó, mint Billancourt-ban, itt mindig nagy a fejetlenség.
   – Hat éve – mondta a statiszta –, amikor otthagytam a gimnáziumot, kénytelen voltam munkát vállalni, hogy meg tudjak élni...
   – Azóta már bizonyára sok mindent csinált – szakította félbe a lány.
   – Igen, de úgy találom, hogy segédművésznek lenni szép hivatás.
   – Csak nem az öreg Marnet-tól tanulta ezt a kifejezést? – kérdezte a lány. – Maga szerint ez ennyire szép hivatás?
   – Hat évvel ezelőtt, amikor elkezdtem dolgozni... -mondta a statiszta.
   – Én – zárta le a lány a témát – igazából nem is vagyok statiszta. A férjemet behívták a katonasághoz, és ez csak afféle időtöltés számomra... Látja ott azt a magas szőke férfit? Ő a rendező, Joseph de Marguinal. Jóképű pasi...
   – Tetszik magának?
   – Ó, a pajzánkodás nem az én műfajom. Egyébként is most a kis Ginette-tel van... Elhiheti nekem, nem olyan kellemes foglalkozás ez.
   Dudorászva odébb ment, a statiszta pedig ott maradt lecövekelve a folyosón. Kissé szégyellte magát, amiért csak statiszta, de megpillantotta magát a tükörben, és ettől egészen feldobódott.
   A folyosón még mindig viszonylag nagy volt a nyüzsgés. A statisztának tűnő egyének közül jó néhányan párosával jártak-keltek, és e párok nem voltak túl megnyerők; egyfajta közös gőggel pillantgattak körbe, sütött az arcukról az önelégültség, s ez a tevékenység láthatóan teljesen lefoglalta őket. Az egyik férfinak – napbarnított bőr, hozzá világos zakó és selyemszínű nyaksál, orrfacsaró pacsuliszag – be sem kellett mennie a sminkbe. Mindannyian igyekeztek roppant titokzatosnak mutatkozni, s ezt sokat sejtető arckifejezésekkel próbálták elérni.
   Telt-múlt a délelőtt, és még mindig nem forgattak. Kevéssel tizenkét óra előtt azonban kezdett határozottabb irányt mutatni a jövés-menés, és lassacskán mindenki bement a műterembe.
   
V.
   
   – Maga, uram, a szaxofonnal – mondta a rendező – oda áll, hátra, a zongorához. Maga, nagybőgős úr, a szaxis mögé. Maga... Igaz is, ki a zenekarvezető?
   A trombitás előbbre lépett, és megszorította Joseph de Marguinal kinyújtott kezét, amely bár megreccsent, de kitartott.
   – Tudniuk kell – mondta a rendező –, hogy majd svenkelés közben kerülnek közelképbe. Onnan, a mixer és a bárpincér kijelölte sávból indulunk, aztán fordul a kamera, felveszi a kis barlangban táncoló párokat, majd magukat, azután pedig a kabaré bejáratát, ahova egy tandem biciklin megérkezik Róbert és Giselle.
   A trombitás rábólintott.
   – Egyelőre azonban... – mondta a rendező. Az órájára nézett.
   – ...megyünk ebédelni! – fejezte be.
   Jellegzetes mozdulattal hátravetette a fejét, s enyhe csípőriszálással csatlakozott az első asszisztenséhez.
   A statiszta, akit ámulatba ejtett a tenorszaxofonos, Patrick Vernon eleganciája, a zenészekhez lépett, és félénken megpróbált a csoportjukba integrálódni.
   – Régóta zenélnek együtt? – kérdezte.
   – Nem – felelte Patrick –, csak egy éve. Korábban trombitáltam, a szaxofon jóval unalmasabb.
   – Hat éve – mondta a statiszta –, amikor otthagytam a gimnáziumot, hegedültem egy kicsit, aztán...
   – A hegedű nem passzol a jazzhez... nehéz vele tisztán játszani, meg nem is elég hangos.
   – Maguk mind kiválóan játszanak. Mi a nevük?
   – Ez nem egy állandó formáció – mondta a trombitás. – Amikor Coco Romlotti megkért, hogy statisztáljunk mint zenekar, azt mondta, igazából nem is kell játszanunk. A zenét már felvették, és play backre fogunk forgatni...
   A szakkifejezés nagy visszhangot keltett a statiszta hallószervében, s a feje erős sugarakat kezdett kibocsátani.
   – Egyébként – folytatta a trombitás – van két srác a formációmban, aki nem is játszik a hangszerén, a két szaxofonos, azok ott. Egyikük dobol, a másik meg a Politikai Tudományok Főiskolájának hallgatója. De szaxofonnal jobban mutatnak.
   – Nem kellett volna abbahagynom a hegedülést, amikor otthagytam a gimnáziumot – mondta a statiszta. – De akkor meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer még statiszta leszek... Most viszont nagyon örülök, hogy az vagyok. Hat éve abba a kényszerű helyzetbe kerültem, hogy...
   – Maga statiszta? – kérdezte a trombitás.
   – Szívesebben lennék zenész – mondta udvariasan a statiszta.
   – Rosszul látja a dolgot... én mérnök vagyok... de persze zenésznek lenni még mindig nem olyan unalmas, mint statisztálni.
   Egy meglehetősen csinos lány közelgett feléjük.
   – Mondja csak, mi a zenekaruk neve? – kérdezte.
   – Ez nem állandó formáció – mondta a trombitás, és bosszúsan a statisztára meredt, mert alig néhány pillanattal azelőtt neki is ugyanezzel a mondattal felelt.
   A statiszta sóhajtott egyet, és merészen megkérdezte:
   – Maga statiszta? – merthogy a lány valóban csinos volt.
   – Nem! – felelte az. – Újságíró vagyok, cikket írok a... A statiszta erre odébbállt, és beült egymagában az öltözőjébe, hogy megegye a peszkádoros szendvicsét; megint szégyellte magát, de elhatározta, hogy megtanul gitározni, és e gondolattól felvidult.
   
VI.
   
   Nem sok időt hagytak nekik az ebédelésre. Filmes hetilapokból származó olvasmányélményeit felidézve a statiszta arra a következtetésre jutott, hogy kell itt lennie egy büfének, de egyedül nem mert odamenni mindjárt az első napon. Megint a csapból ivott, és a zaklatás miatt bosszús csap elfordította kecses hattyúnyakát, hogy alaposan lespriccelje. Fulladozva elindult a polc felé, amelyen a bőröndje hevert, hogy kivegyen egy törülközőt; miközben félvakon a kulcsát keresgélte a zsebében, a polc elhajolt előle, és a fejéhez vágta a bőröndöt. A többiek már befejezték az ebédelést, ott tolongtak a folyosókon, és mivel lassan már meg tudta különböztetni őket, feltűnt neki, hogy milyen sokan vannak; nagyon egyedül érezte magát az ablakon át beszűrődő lármában. Sikerült megtalálnia a kulcsát, kinyitotta a bőröndöt, megtörölgette az arcát, és mielőtt kiment volna, mindent szépen visszarakott a helyére.
   Moreuil, a rendező első asszisztense haladt el a folyosón könyékig feltűrt ujjú tengerészkék ingben. Vékonydongájú volt, harmincöt éves, egészen rokonszenves, igencsak megfogyatkozott hajjal.
   – Lassan forgatunk? – kérdezte valaki a statiszta mellett.
   – Még nem rögtön... egy órácska... de sor kerül rá... – mondta Moreuil, és előhúzott a zsebéből egy répaszeletelőt, és – pusztán a móka kedvéért – elvágta vele a központi fűtés folyosón futó csövét.
   A statiszta visszament az öltözőjébe, és leült egy székre.
   A tizennyolcas öltözőben a zenészek a hangszereiket nyüstölték, és éppen néhány nehéz hang megszólaltatásával próbálkoztak, amikor megjelent Coco Romlotti, aki a film zenéjét szerezte.
   – Nos – érdeklődött Coco –, minden rendben, gyerekek?
   – Üdvözlöm, Romlotti úr – mondta a zenekarvezető, aki az irodában megtanulta, milyen nagy jelentőséggel bír egyesek szemében, ha a másik, mintegy előtagként, az általános jellegű „úr" elé odabiggyeszti a családnevüket, és gyakran élt is ezzel a kereskedelmi fogással.
   – Jó napot, Savin úr – felelte Coco.
   Az alacsony, rokonszenves, eredetileg gitáros Coco nem volt több harmincötnél.
   – Szóval, akkor tudják, hogy mit fognak játszani?
   – Egyelőre – mondta a zenekarvezető – nem azt játsszuk. Ez csak egy afféle felvezetés, egy lassú dallam, amivel táncra késztetjük az embereket...
   – Igen, ez kell a kontraszthoz – mondta Coco. – Hoztam maguknak egy zenét, amit ekkor játszhatnának, egy angol keringő típusú lassú kis valcert. Az a címe, hogy Csak mi ketten, mindjárt el is éneklem maguknak.
   Fogott egy gitárt, és önmagát kísérve eldúdolta a dallamot.
   Másodjára a trombita és a szaxofon is eljátszotta a témát, hozzávetőleges pontossággal, aztán, hogy egy kis vidámságot csempésszenek bele, harmadjára szvingesen adták elő. Hamisítatlan coco romlottis, fülbemászó refrén volt, amit holdvilágtalan éjszakákon az ember sehogy sem tud kiverni a fejéből.
   A hangok odacsalogatták Giselle Descartes-ot, a film sztárját, aki egyszer csak megjelent az öltöző ajtajában.
   – Ez a maga szerzeménye? – kérdezte Cocótól, és kezet szorított vele. – Eljátszanak nekem még egyszer? – kérdezte a zenekarvezetőtől középkategóriás mosollyal.
   – Megpróbálhatjuk... – mondta a zenekarvezető, aki egy pillanatra leállt, hogy kifújja magát, mert az, hogy az ember lágyan trombitáljon el egy meglehetősen magas fekvésű dallamot, némi erőfeszítést kíván, és körülbelül huszonnyolc kalóriát emészt fel – ám mindeközben:
   – Nem akar nekem muzsikálni? Mondhatom, nagyon kedves! – vágta oda Giselle durcás arccal.
   – Csak egy pillanat, na, máris eljátsszuk magának! Ne sértődjön meg!
   – Maga csúfot űz belőlem! Elmegyek...
   Miután ízelítőt adott szeretetre méltó jelleméből, Giselle felszegett fejjel odébbállt.
   Egymásra néztek, elnevették magukat – Fisz-dúrban, ahogy kell –, aztán belefogtak egy régi, könnyed dixielandbe, és az öltözőben felpezsdült az élet: tercről tercre egyre jobban felforrósodott a hangulat.
   A statiszta mindezt hallotta az öltözőjéből, és többé nem volt kérdés, hogy klarinétozni fog megtanulni. A zongorista, Jean Mercaptan ugyanis éppen klarinéton játszott, mert a zongora a műteremben maradt.
   A ricsaj mind erősebb és erősebb lett, a zenészek pedig egyre-másra vetették le a ruhadarabjaikat az egyes témavariációk között. Zozo, a nagybőgős vad szenvedéllyel tépkedte zeneszerszáma négy kábelét, és nagy cseppekben potyogott róla az izzadság. Végül éppen jókor hagyták abba, mivel a mennyezet már készült rájuk omlani, hogy véget vessen a zenebonának.
   A statiszta visszament a központi folyosóra, és ismét elhaladni látta a büféből jövő Moreuil-t.
   Hóna alatt egy tekercs papírt cipelt, és vidáman fütyörészve egy karikát görgetett.
   – Most már forgatunk? – kérdezte a statiszta.
   – Igen... hamarosan... el ne késsen – mondta Moreuil, azzal eltűnt a „B" műterem irányában, s amúgy giambolognásan kicsavarodott testtel átvetette magát a karikán.
   A statiszta tett pár lépést az ellenkező irányba, és a zenekarvezető meg a dobos mellett találta magát; azok lezseren lépkedtek, és zenéről meg irodalomról beszélgettek.
   – Komolyan? – csodálkozott a dobos.
   Claude Léonnak hívták, a Doddy becenévre hallgatott, és a lélekemelő vegyészmérnök-asszisztensi hivatást gyakorolta a Collége de France-ban.
   – Szerintem igen! – felelte a zenekarvezető.
   – Nem veszik tolakodásnak...? – kockáztatta meg a statiszta, mivel egy vonalba ért velük.
   – Eh – mondta a zenekarvezető –, maga szerint vannak itt csinos lányok?
   – Atyaég! – mondta a statiszta.
   – Van szeme, nőtlen, akkor mire vár?
   – Maguk nem nőtlenek? – kérdezte a statiszta.
   – Nem, mi házasok vagyunk, ezért annál is inkább érdekel minket a dolog... – felelte a dobos –, csak éppen arra a megállapításra jutottunk, hogy nem ez az a hely, ahol érdemes lenne megcsalni a feleségünket...
   – Ez itt elég csinos... – mondta a statiszta.
   Egy elhaladó barna leányzóra mutatott, aki magas volt, és csakugyan formás. Beatrice, hogy a nevét is eláruljuk.
   – Maga – folytatta a zenekarvezető –, maga nem kispályás. Mit csinál a statisztálás mellett?
   – Hát – mondta a statiszta –, immáron hat éve annak, hogy otthagytam a gimnáziumot, és elszegődtem hivatalsegédnek a...
   – Jöjjön, barátocskám, majd elmeséli nekünk a műteremben – mondta a zenekarvezető, mert látta, hogy formációja további hat zenésze libasorban felbukkan a folyosón, amelyről az öltözők nyíltak.
   Mindhárman sietősen lépkedtek az öltözőkből előbújó többi statiszta között. Jött a sminkes is, egy üvegcsékkel és ecsetekkel teli kis fémdobozt cipelve a sminkek kiigazításához; a dobozból hirtelen egy merinói gém ugrott elő, és a sminkes rémülten hátrahőkölt.
   Újra áthaladtak a súlyos fémajtón, átvágtak a stúdió hátsó részén, és a díszlet közepébe érkeztek.
   Egy tucatnyi műszaki éppen befejezte annak a gumikerekeken álló súlyos szerkezetnek a felállítását, amelynek vízszintes lemezén a kamera, André, az operatőr és Szent Kristóf, az úton járók patrónusa foglalt helyet; az utóbbi a tetőzet egy nyílásán át jött be, anélkül hogy ez bárkinek feltűnt volna.
   André, szemét a keresőre tapasztva, ide-oda mozgatta a kamerát. Egy asszisztens – csupasz lábra felvett szandál, kék vászon rövidnadrág, alacsony, zömök termet, egészen szőke haj és a tetejébe még bajusz is – irányította a kocsi mozgását André utasításai szerint. Szent Kristóf körülnézett, érdektelennek találta a látványt, és aranysárga dicsfénytől övezve eltűnt.
   A nyolc zenész a helyére ment, és mint előzőleg, szétszórtan elhelyezkedett a zenekar számára fenntartott kis emelvényen.
   Egyébiránt mindenfelé láthatatlan acélhuzalokra füzérekben felaggatott, fújt üvegből készült cseppkövek lógtak, a bejárat szomszédos, nagy pillérei körül pedig ív alakban meghajlított üvegcsövek imitáltak kis szökőkutakat.
   A közepesen – lovas szaknyelven kesébe hajlóan – szőke script girl leült a kamera látószögén kívülre, és a jegyzeteit lapozgatta. A statiszták igyekeztek megtudni tőle, hogy pontosan mi is volna a feladatuk, majd szétszóródtak a díszletben, ahol immár legalább hatvan, tarkabarka ruhákba öltözött egyén nyüzsgött.
   De Marguinal lezseren, de büszkén felszegett fejjel vonult be, ahogy az egy ilyen jelentékeny emberhez illik.
   A zenekar tagjai, hogy elüssék az időt, halkan belefogtak az On the Sunny Side of the Street-be, mire néhány statiszta táncolni kezdett.
   De Marguinal átvette André helyét a kereső előtt, ellenőrizte, hogy kellően hatásos lesz-e a fárt, majd lejött a fártkocsiról. Intett Scipionnak, hogy csendesítse le az embereket, amit Scipionnak sztentori hangon sikerült is elérnie.
   – „Csendet kérünk!" lámpát felkapcsolni! – utasította a stábot de Marguinal.
   Dudaszó harsant, és sorban felgyulladtak a reflektorok. De Marguinal a zenekarvezető felé indult.
   – Játsszanak nekünk valamit, hogy a statiszták táncolhassanak, amíg beállunk.
   Savin intett Patricknak és a ritmusszekciónak, s a zenekar belekezdett a Csak mi ketten című keringőbe, de Marguinal azonban már a negyedik taktusnál leállította őket.
   – Ez lagymatag... Nem tudnak valami mást?
   – Ezt szánta ide Romlotti úr – jegyezte meg Savin, aki imádott fontoskodni.
   – Nem érdekel!... Amúgy sem tetszik nekem ez az egész play back!... Újra felvetetem az egészet, nem szól elég jól. Majd felvesszük egy nagyzenekarral... Játsszák csak azt, amit ez előtt nyomtak.
   Savin eljátszotta az On the Sunny Side első két taktusát.
   – Príma!... Ez az!... És amikor azt mondom, „állj!" – hátrafordult, szembe az összes statisztával –, a zenekar elhallgat, maguk pedig mind tovább táncolnak.
   Aztán Robert Montlhéry és Giselle Descartes felé fordult:
   – Maguk ketten az ablaknyílástól indulnak a tandem biciklijükkel, az úr... a gitáros úr mögül, onnan, és elhaladnak a második ablaknyílás előtt, éppen akkor, amikor a zenekarvezető kikerül a képből, én pedig azt mondom, „állj!"... Ezt most elpróbáljuk. „Csendet kérünk!" lámpát felkapcsolni! – kiáltotta megint.
   A második asszisztens a zenekarhoz lépett egy doboz fekete festékkel, és bemázolta a gitáros hátát.
   – Maga túl átlátszó – szolgált magyarázattal –, átvilágít magán a reflektor.
   Bubu Savin (a zenekarvezető fivére) szokásához híven – vagyis anélkül, hogy bármit is mondott volna – csak bólogatott, és mélységesen közönyös arcot vágott.
   Valamennyi statiszta a helyén tartózkodott, egyesek a táncparketten, mások a bárban, megint mások a megmagasított kis barlang előtt, a zenekarral egy szintben. Egy pillanatra erős megindultság vett erőt mindenkin – még egy nemi erőszak áldozatául eső légy sikítását is meg lehetett volna hallani.
   – Csöndet! – bömbölte Scipion.
   – Kamera forog! – utasította a stábot de Marguinal. Az egyik, csapóval felszerelkezett műszaki az objektívhez lépett, és megmutatta neki a szóban forgó rovart.
   – A hölgy és a jó barát, 358-1 – közölte, és eltűnt a balfenéken, miközben a bárpincér a shakerét rázogatta a fekete napvédő legmélyéről bámuló nagy szem előtt.
   – Zenét! – rendelkezett de Marguinal.
   A statiszták fontoskodó arccal himbálni kezdték magukat, és anélkül, hogy arrafelé néztek volna, igyekeztek a kamera látószögében maradni, minek eredményeképpen sikerült kitakarniuk a képből a zenekarvezetőt, aki a többi zenésznél valamivel lejjebb állva játszott, és elégedetlenségének egy iszonyatosan hamis futammal adott hangot.
   – Állj! – harsogta de Marguinal.
   A zene hirtelen elhallgatott, és az addig szárnyaló dallam a földre pottyant... akár egy szárnyaszegett madár. A statiszták tovább táncoltak, a páros pedig elindult a tandemjével, de nem jutott el a második ablaknyílásig. Szörnyű zaj hallatszott, valamint Giselle Descartes nevetése, miközben Montlhéry kínkeservesen kimászott az általa letarolt fagyalbokor földdel teli ládájából. A felügyelet nélkül maradt harsona a pillanatnyi zűrzavart kihasználva másodszor is meglógott.
   – Ennyi! – kiáltotta de Marguinal. – Újra felvesszük.
   A statiszta az egyik asztalnál ült, mindjárt a zenekartól balra, Beatrice mellett. Úszott a boldogságban, mert így biztosan megjelenik majd a mozivásznon, és megragadta a szünet kínálta lehetőséget, hogy reményteljes beszélgetést kezdeményezzen a lánnyal.
   – Mókás egy foglalkozás, ugye? – mondta.
   – De nem űzetik meg eléggé – felelte Beatrice –, és az emberre nem vár valami nagy jövő.
   – Sokat forgat?
   – Elég sokat, igen. Ez itt most kellemes a zenekarral, de tegnapelőtt egy kosztümös filmet forgattunk, a Hatvankodó katonát, és az nagyon fárasztó ilyen melegben, és nincs mit csinálni a szünetekben.
   – Hat éve kénytelen voltam otthagyni a gimnáziumot – mondta a statiszta –, és munkát vállalni. Először hivatalsegéd voltam a...
   – De persze – mondta Beatrice –, a semminél ez is jobb. Legalább vehetek magamnak néhány cipőt.
   – Ezek szerint nem hivatásos statiszta?
   – Nem! Ismerősöknek köszönhetően vagyok itt... de igazából csak azok érvényesülnek, akik lefekszenek valakivel, én pedig nem olyan lány vagyok... legalábbis mindaddig, amíg nem én választhatom meg, hogy kivel.
   A statiszta elvörösödött.
   – Egy férfi számára viszont – folytatta Beatrice – úgy vélem, nincs ennél alantasabb foglalkozás. A többiekkel soha nem beszélgetek, csupa idióta. Mindegyiknek csak azon jár az esze, hogy megcicerésszen.
   Tény, hogy az embernek valóban ez jutott eszébe róla.
   – „Csendet kérünk!" lámpát felkapcsolni! – adta ki az utasítást a rendező, jóllehet a statiszta arca már olyan piros volt, hogy akár ő is helyettesíthette volna a szóban forgó lámpát.
   És újból felharsant a náthás magyar gyík hangjára emlékeztető dudaszó.
   A statiszták elcsendesedtek, és visszamentek a helyükre.
   – Kamera forog! – utasította a stábot de Marguinal.
   – Csapó!
   – A hölgy és a jó barát, 358-2 – jelentette be a megszólított műszaki.
   – Zene!
   A zenekar ismét belefogott az On the Sunny Side of the Street-be.
   A kamera hátrafelé távolodott a fártkocsin, majd elfordult a tengelye körül a svenkhez.
   – Állj! – kiáltotta de Marguinal, amikor a zenekarvezető kikerült a kamera látószögéből.
   A zene elhallgatott. A főszereplő páros ezúttal hibátlanul indult el, és épp a díszlet bejárata előtt állt meg.
   – Ennyi! – mondta de Marguinal.
   – Újra fel kell venni – mondta André. – Most vettem észre, hogy nem volt film a gépben.
   A zenekar ötvenharmadszor is belefogott az On the Sunny Side of the Street-be, és most végre minden tökéletesen sikerült. Ideje volt, mert már nagyon unták ezt a dallamot, és a harsona élt is az alkalommal, hogy ismét kicsusszanjon tulajdonosa kezéből, és bebújt a zongora alá, ahonnan kalapácsütésekkel kellett kiverni.
   Az egyik statiszta megkérdezte partnernőjét:
   – Coco Romlotti írta ezt a zenét?
   – Igen – felelte a hölgy.
   – Egész jó kis dallam...
   És a zenekarvezető ezt meghallva elájult, hiszen mindenki tudja, hogy az On the Sunny Side Rimszkij-Korszakov szerzeménye.
   A statiszta folytatni készült a beszélgetést Beatrice-szal, amely, szó mi szó, nem indult valami fényesen, de a lány felállt, és odalibbent a nagyrészt hozzá illően magas legényekből álló zenekarhoz. Egy asszisztens közeledett a sarokban üldögélő statisztához.
   – Húzzon el innen – mondta neki –, egy hegedűt kell ide tennem.
   – Ó, igazán? – mondta a statiszta.
   Azzal odébbállt, nehogy elhúzzák a nótáját.
   
VII.
   
   Miközben a műszakiak görbe síneket raktak le a következő fárthoz, az ájulásából magához tért zenekarvezető, aki szívesen játszott volna már valami mást is, halkan belekezdett a Let Me Dream-be, aztán lassacskán a ritmusszekció is beindult.
   A statiszták és -tisztanők szép sorban ismét összecsimpaszkodtak, és táncra perdűltek a műteremben.
   A zene elég lassú volt, nem az a magával ragadó fajta, és a statiszta ettől olyannyira felbátorodott, hogy felkért egy manöken típusú, nyurga, feszes húsú, kék szemhéjú, vörösbe játszóan szőke csodaszép lányt, akinek különös, épp csak egy csöppet turcsi orra volt.
   – Milyen kellemes – mondta –, hogy itt egy zenekar, és az embernek van mivel elfoglalnia magát, amikor éppen nem forgat.
   Ugyanebben a pillanatban elkövette azt a sajnálatos baklövést, hogy rátaposott a lány bal lábára; rémületében, hogy a remélt helyeslő válasz elmarad, gyorsan témát váltott:
   – Gyakran szokott forgatni?
   – Mostanában nem igazán – mondta a lány.
   – Amikor beálltam hivatalsegédnek – mondta a statiszta –, immáron hat éve, miután otthagytam a gimnáziumot...
   – Maga ilyen fiatal? – csodálkozott a lány.
   Könnyed volt, szinte megfoghatatlan, és káprázatosan követte őt még olyankor is, amikor eltévesztette a lépést.
   – Szóval – folytatta a statiszta –, hivatalsegéd voltam egészen a...
   – Harmincnak gondoltam volna – mondta a lány. – Hogy hívják?
   – Muriel...
   – De tudja, Muriel – folytatta –, ezt a mostani hivatásomat jobban szeretem. Mókás dolog statisztálni, nemde?
   – Soha nem csináltam rendszeresen – mondta Muriel –, táncosnő vagyok, és igazából úgy érzem, nem érheti be ennyivel az ember... Valami mással is szívesen megpróbálkoznék.
   – Igen – mondta a statiszta zavartan... és hogy mentse a menthetőt, hozzátette: – Klarinétleckéket fogok venni...
   A zenekar leállt.
   – Tanácsokért forduljon hozzájuk – mondta Muriel. – Nagyon kedvesek. És jól játszanak.
   A zenekarvezető lejött az emelvényről.
   – Szabad egy táncra? – kérdezte.
   – Hogyne – mondta Muriel mosolyogva, és még hunyorgott is hozzá.
   Az egész arca merő mosoly volt.
   – Játszd nekem az í Didn't Know about You-t, Mercaptan, az inspirálóan hat rám.
   Az ismét faképnél hagyott statiszta le sem vette szemét a táncoló párról. A lány jó magas volt, cipősarokkal együtt legalább egy méter hetvenöt.
   A szám végén Muriel elillant, beállt a következő jelenethez. A zenekar ebben nem szerepelt, ezért abbahagyták a zenélést, hogy az operatőrnek ne kelljen üvöltve instruálnia a színészeket.
   A zenekarvezető leült a tőlük jobbra lévő kis barlang alját képező megmagasított rész szélére. Merő véletlenségből éppen Beatrice mellé.
   – Magát valóban Beatrice-nak hívják? – mondta.
   – Igen...
   – Helyes név... felidéz bennem valamit...
   Némileg megemelkedett, és aggodalmasan megtapogatta a díszlet azon részét, ahova letelepedett.
   – Tiszta kosz leszek! – mondta. – Csupa gipsz itt minden.
   Beatrice a szoknyája alját felemelve leült mellé.
   – Bárcsak én is így tehetnék, mint maga – mondta a zenekarvezető. – Végre eszembe jutott, hogy mit idézett fel bennem...
   Célzatosan ki is mondta.
– Beatrice a vággyal...*
    * Utalás a novellabeli filmrendező „modelljének", Jean de Mar-guenat-nak egyik korábbi, Beatrice a vággyal szemben című filmjére. (A szerk.)

   – Jaj, ne! – tiltakozott Beatrice.
   – Ez már a háromszáznyolcadik alkalom reggel óta, ugye?
   – Ez cseppet sem vicces – mondta a lány.
– Nem is azért mondtam. Hanem Mercaptan miatt. 
Ez utóbbi az imént tápászkodott fel, és éppen Beatrice előtt állt.
   – Miatta?! – tiltakozott Beatrice. – Ugyan már!
   – Ne mondja ezt! – tiltakozott a zenekarvezető. – Sosem lehet tudni. Nem találja helyes fiúnak?
   Mercaptan leült Beatrice jobbjára.
   – Maradj csak – mondta a lánynak –, elférünk.
   – Maga mindenkit letegez? – érdeklődött Beatrice. Úgy tett, mintha megsértődött volna, és felállt; Mercaptan követte példáját.
   Doddy letelepedett a zenekarvezető melletti szabad helyre, ahonnan látni lehetett Murielt, aki szemben, egy nádfonatú karosszékben ült a reflektorok fényében, nem messze a négy sztár asztalától.
   A statiszta leült Doddy mellé.
   A zenészek társaságában sikerült feloldódnia.
   – Te, Doddy, ezt nézd! – mondta a zenekarvezető.
   – Szenzációs – motyogta Doddy.
   Muriel éppen felállt, hogy lesimítsa a szoknyája egyik ráncát, majd oldalvást fordulva visszaült, teljes egészében feltárva előttük hosszú és feszes combját.
   – Szenzációs – mondta elismerően Doddy. – Micsoda segge van!
   – Ezt majd elmondom Madeleine-nek – fenyegetőzött a zenekarvezető.
   – Ugyan már, öregem, pusztán esztétikai szempontból értékelem... Olyan segge van, hogy az embernek kedve volna beleharapni, és a fogaival kitépni belőle egy jókora darabot.
   – Nekem inkább belemarkolni lenne kedvem – jegyezte meg a zenekarvezető. – Meg kell hagyni, igencsak feszesnek tűnik. Az mindenesetre hétszentség, hogy remekül táncol.
   – Merthogy táncosnő... – kockáztatta meg a statiszta.
   – Tényleg? – kérdezte Doddy. – Talán ismeri?
   – Nem, de ő mondta nekem. Ma találkoztam vele először.
   – Ne bámuld már úgy, hékás – mondta a zenekarvezető –, még kiesik a szemed... Azannyát... – tette hozzá falfehérré váltan, mert Muriel ismét felállt, újra eléjük tárva az iménti látványt.
   – Szándékosan csinálja – mondta Doddy. – Nem bírom tovább. Fárasztó dolog ez a statisztálás.
   – Na! – mondta a zenekarvezető. – Azért nem kell túlzásokba esni. Akad itt még egypár jó bőr.
   – Akkor mutass egyet!
   – Hát... Beatrice nem rossz...
   – Össze sem lehet hasonlítani! – mondta Doddy. – Tudod, Muriel fenekét szívesen gipszbe öntetném, és a kandallómra tenném, hogy mindig szem előtt legyen.
   – Nem – mondta a zenekarvezető –, engem ez nem izgatna.
   – Körte alakú segge van... – mondta Doddy. – Tudod, hogy ez milyen ritka... Én mondom neked, szenzációs a csaj.
   – Gyanítom – mondta a zenekarvezető –, hogy a körte alsó részéről beszélsz.
   Doddy egy pillanatra elgondolkodott.
   – Mert – folytatta a zenekarvezető – ha a körte felső részére gondolsz, mint általában szokás, az nem túl szép.
   – Várj – mondta Doddy –, hadd gondolkodjam el ezen egy kicsit.
   – Nincs ezen mit gondolkodni – mondta a zenekarvezető. – De akkor miért nem gondolsz egy almára, az lent ugyanolyan.
   – Ez lényegtelen – mondta Doddy.
   – Azon tűnődöm – mondta a zenekarvezető –, hogy milyen formájú lenne egy körte, ha olyan országban nőne, ahol nincs nehézségi erő. Vajon kerek volna, vagy henger alakú? Egy alma mindenesetre nem lenne kerek. Felül lenne rajta egy bemélyedés.
   Doddy erre már nem mondott semmit, mert Muriel harmadszor is felállt, és a zenekarvezető kiszaladt a büfébe egy pohár vízért, hogy magához térítse a dobost.
   A statiszta tartotta a fejét, és úgy vezette ki a műteremből.
   A zenekarvezető csatlakozott Beatrice-hoz, aki mellől Mercaptan azóta sem tágított. Továbbra is tegezte a lányt.
   – Mondja csak – mondta az Mercaptanra mutatva –, ez a pasas mindig ilyen?
   – Nem tudom – felelte a zenekarvezető –, most először játszom együtt vele.
   – Mindenesetre – mondta Beatrice – nekem nem tetszik a viselkedése.
   Hanyagul odébb ment, és hátravetette a vállát, hogy még jobban kidomborítsa ingerlő mellét.
   A zenekarvezető és Mercaptan kettesben maradt.
   – Te... – mormogta Mercaptan a foga közt a távolodó lányt nézve –, látom rajtad, hogy csak egy kiadós elfenekelésre vágysz.
   – A kemény kéz híve vagy? – kérdezte a zenekarvezető.
   – Az efféle lányokkal így kell bánni – mondta Mercaptan. – Jót tesz nekik.
   – Szívesen lefeküdnél vele?
   – Nem – mondta Mercaptan –, csak egy kiadós elfenekelésre volna szüksége.
   – Nekem – jegyezte meg a zenekarvezető – elviekben nem lenne ellenemre egy kis etyepetye, de egy köztiszteletben álló családapa ezt nem engedheti meg magának, és mivel csak tizenhét és fél éves, még el is ítélhetnének kiskorú megrontásáért.
   – Engem nem vonz a dolog – mondta Mercaptan képmutatóan –, egy hét múlva megnősülök, és az efféle lányok nem érdekelnek.
   – Gondolod, hogy amolyan szűzkurva? – kérdezte a zenekarvezető.
   – Mind azok – mondta Mercaptan, aki éppen a katonai szolgálatát töltötte.
   – Nekem akkor is tetszik – mondta a zenekarvezető dicséretes őszinteséggel.
   Elhallgattak, mert felharsant a dudaszó, de ott maradtak a műteremben, amíg a stáb felvett egy újabb jelenetet.
   Descartes és Montlhéry leszálltak a tandem bicikliről, és beléptek a kabaréba. Egy főpincér – a folyosón látott magas, zöld hálóköntösös férfi – feléjük indult.
   – Sajnálatos félreértés történt – mondta. – Az imént érkezett két másik vendég, és mivel ugyanazt a nevet mondták be, ők kapták meg az önök számára lefoglalt asztalt.
   Csodálatosan artikulálva, ám erősen délies akcentussal beszélt, és ahhoz az asztalhoz vezette őket, ahol már ott ült a két másik sztár, Sortex és Kiki Jacquot.
   Szemlátomást felismerték egymást, és Descartes teátrálisan hátrahőkölt.
   – Nahát! – mondta, majd újabb közhelyekkel folytatták a társalgást.
   – Azt hiszem, nem kell bemutatnom önöket egymásnak – mondta a főpincér ördögi mosollyal. – Még szerencse, mert a rákokért azért mégiscsak... Kár lett volna értük, na.
   – Ennyi! – szólt közbe de Marguinal. – Egy kicsit jobbra kellene húzódnod, Róbert, hogy benne legyél a képben – javallotta Montlhérynek. – Folytassátok...
   A zenekarvezető fülét oly kéjesen bizsergette e rövid, ám mélyenszántó párbeszéd, hogy bement a díszlet mögé, mert szeretett volna alaposabban eltöprengeni rajta. Ott találta Doddyt. Már jobban volt.
   – Gondolod, hogy holnap végzünk? – kérdezte.
   – Elképesztő ez az egész! – felelte Doddy. – Holnap? Biztos, hogy nem! Ha minden igaz, a műszakiak egyórás sztrájkot tartanak. Coco Romlotti szerint még hétfőn is itt leszünk.
   – Ez roppant kínos – mondta a zenekarvezető –, hétfőn már mindenképpen be kell mennem az irodába. Napi hat kilóért azért mégsem zenélhetünk a végtelenségig. Mit képzelnek ezek magukról?
   – Maga tényleg irodában dolgozik? – kérdezte a statiszta.
   – Persze – felelte a zenekarvezető. – Holnap komolyan nekiszegezzük a kérdést a gyártásvezetőnek.
   – És megpróbálunk némi pótlékot kicsikarni – mondta Doddy. – Mert valójában statisztának szerződtettek bennünket, közben meg állandóan zenélnünk kell.
   – Még van bőr a képeden ezen háborogni!? – mondta a zenekarvezető. – Mi mást csinálnánk különben? Halálra unnánk magunkat.
   – Mondják csak – kérdezte egy rémisztően bandzsa kis barna lány –, még sokáig lazsálnak?
   – Maga most cukkol minket? – érdeklődött a zenekarvezető.
   – Ó! Miket beszél! – rikoltotta a lány minden meggyőződés nélkül. – Én csak szvingelnék egyet.
   Megpróbált elénekelni néhány taktust egy aktuális slágerből, és a zenészek szinte pillanatokon belül úgy döntöttek, hogy játszani még mindig kevésbé veszélyes. Visszamentek a tizennyolcas öltözőbe, és egy kis örömzenélésbe fogtak.
   
VIII.
   
   Délután hatkor sűrű pára szállt fel a folyóból, vörösre festve az óramutatókat, és a filmesek úgy gondolták, ideje leállni.
   A statiszta elhagyta az „A" műtermet, ahol kóbor lélekként bolyongott, és visszatért az öltözőjébe, hogy lemossa magáról a sminket. Nem volt vazelinje, és szörnyen felhorzsolta a képét azzal, hogy szárazon dörzsölgette. A végén még mindig jócskán maradt rajta festék, alig kevesebb, mint a művelet elején, és feszélyezte a gondolat, hogy ilyen foltosán szálljon metróra. Levette a tiszta ingét, amelynek a nyaka kezdett bepiszkolódni az arcfestéktől, felakasztotta az öltözőjében, és visszahúzta a régit, majd kifelé indult; elköszönt két öltözőbeli társától, és átment a titkárságra, hogy felvegye a pénzét.
   Sorba kellett állnia. A legvégén és a legszutykosabbnak találta magát. Pedig egyesek meg sem próbálták lemosni magukról a sminket, úgy vélték, „sztárosabb", ha így mennek ki az utcára, nyakukban lazán megkötött sállal, hogy újra metróra szálljanak.
   – Holnap is jön? – kérdezte a szomszédjától.
   – Valószínűleg igen – mondta az.
   – Egész jól ment ma a dolog.
   – Semmi sem volt kész. Sokkal gyorsabban is haladhattunk volna.
   – Gondolja, hogy holnap végzünk?
   – Hétfő előtt nem... – vélekedett a férfi. – Csak aztán gyorsan eltűzhessünk!
   – Újabb filmben fog statisztálni? – kérdezte a statiszta.
   – Nem, csak azért statisztáltam, mert ismerem a gyártásvezetőt, és megkért rá. A jövő héten, ha minden igaz, vidékre megyek, egy csapat rettenthetetlen fickó vezetőjét alakítom majd. Tudja, a német megszállás idején. Az már igazi szerep!
   – Szerintem mulatságos dolog statisztálni. Ha visszagondolok a hat évvel ezelőtti időre, amikor elszegődtem hivatalsegédnek a Dupompier Művekhez, és egész nap csak...
   – Szerintem még mindig jobb hivatalsegédnek lenni, mint azt tervezgetni, hogy megmarad az ember a statisztálásnál – felelte a beszélgetőtársa –, és nagyon nehéz kilépni belőle, ha nem akad más meló – tette hozzá keresetlenül.
   Aztán, mivel ő következett, bement, a statiszta meg tovább várakozott, majd ő is felvette a pénzét, és távozott a stúdióból, hogy metróra szálljon.
   Hazament, evett egy darabka kenyeret két cukorral, ivott egy korty csapvizet, felmérte a vagyonát, és kiszámolta, hány napig kellene kenyéren és cukron élnie, hogy vehessen magának egy klarinétot, majd ugyanezt kiszámolta egy dobra, egy fehér flanelzakóra, egy sálra, egy kis disznóbőr bőröndre és egy olyan, függőleges csíkozású nyakkendőre nézve is, amilyet az egyik pofa viselt a stúdióban, aztán lefeküdt és elaludt. Az ébresztőóráját már korábban ütközésig felhúzta, nehogy véletlenül elkéssen.
   
IX.
   
   – Nézze – mondta Coco Romlotti a zenekarvezetőnek, miközben kezet szorított vele –, ez kitűnő reklám magának. Az emberek tudni fogják, hogy ez a maga együttese, a film kellőképpen nyálas lesz, tehát nagy sikerrel fogják játszani, úgyhogy különösebben nem kell azzal törődnie, hogy nem fizetik meg tisztességesen, hiszen a filmbeli szereplése olyan, nem anyagi természetű előnyökkel jár, amelyek, ugyebár, nem éppen elhanyagolhatók a maga számára.
   – Összességében igen – mondta a zenekarvezető –, nagyon megtisztelő lesz, és jó reklám.
   – Pontosan... Maguk egy pillanatig sem festenek majd úgy, mint azok a szánalmas zenekarok, amelyek nem tudnak szvinget játszani... hiszen a play backet kitűnő muzsikusokkal vettük fel.
   – Nem rejtem véka alá – mondta a zenekarvezető –, hogy magasról teszek a reklámra, mert ez egy alkalmi formáció, és ketten közülünk nem is játszanak... de üsse kő...
   – Mindegy, majd meglátja, hogy mindez csakis előnyös lehet a maga számára. Most megyek... Ma reggel nem tudok itt maradni...
   ………………………………………………………………………………..
   
   – Igyekszem világos lenni – mondta Joseph de Marguinal.
   Ismét a műteremben voltak, mindenki a helyén, játékra készen.
   – Azt akarom, hogy mulatságos legyen az egész. Nyomjanak egy féktelen szvinget, aminek hallatán Giselle és Róbert táncra perdül; szabad kezet kapnak, grimaszolhatnak, csinálhatnak bármit, de sugározzanak jókedvet. Szóval tegyenek rá egy lapáttal. Az este a végéhez közeledik, mindenki tombol, és maguk mindent beleadnak.
   – Így? – mondta Doddy, és száliránnyal szemben a hajába túrt.
   – Ez az! – helyeselt de Marguinal. – Nagyszerű, és hadonásszon összevissza a trombitájával... Tessék, jöjjön, asszonyom...
   Intett egy körülbelül ötven tavaszt megért, bájos statisztanőnek.
   – Feláll, és megragadja az urat, ne zavartassa magát, vegye csak el a trombitáját is, és fújjon bele...
   A zenekarvezető elsápadt.
   – Srácok – súgta oda a társainak, akikből kibuggyant a nevetés –, pótlékot fogok kérni a táncosoknak...
   Patrick Vernon fuldokolva a szaxofonjába fújt, furcsa hangot csalva ki a hangszerből.
   A statiszta irigykedve bámulta őket az emelvény közeléből.
   – Jól fognak mutatni – mondta a zenekarvezetőnek.
   – Ez a buli a fiatalságomat juttatja eszembe – mondta a zenekarvezető –, tizenöt éves koromban én is így táncoltam... de istenien szórakoztam.
   – Hat éve, a Dupompier-nál, ahol hivatalsegéd voltam – mondta a statiszta –, volt egy bál...
   – Ó! – mondta a zenekarvezető –, az nem is volt olyan régen. Nálam ez már tízéves történet. De ez a nő mégiscsak az anyám lehetne, de még mennyire, vagy inkább anyám nővére.
   – Azt nagynéninek hívják – mondta a sminkes, aki a sminkeket jött megigazítani...
   – Mondja csak – vetette fel a zenekarvezető de Marguinalnak, hogy más irányba terelje a beszélgetést –, be tudná játszani nekünk azt a play backet?... Tudja, még egyszer sem hallottuk...
   – Bőven lesz alkalmuk hallani, mire végzünk – biztosította de Marguinal. – Játsszák be a play backet – utasította az operatőrt, aki a sarokban ült egy özönvíz előtti szerkezet mellett, amelyet légkalapácsütésekkel vezéreltek.
   Ekkor sajátos dallam csendült fel, és a hangszórókból egy asztmás énekes hangja rikácsolta az elmés szöveget, amelynek csak az elejét lehetett érteni... Amcsi szving kell nektek.
   – Ah! Szóval ez volna az! – dörmögte Patrick.
   – Próbáld csak el a harmóniamenetet, Mercaptan – biztatta a zenekarvezető.
   – Igyekszem – mondta Mercaptan, s mivel próbálkozását rögvest siker koronázta, ettől kezdve elviselhetetlen fennhéjázással pózolt.
   – Még egyszer, legyenek szívesek – kérte a zenedarab végén...
   Aztán elkezdtek szimultán játszani a play backkel. Ez utóbbi hirtelen sértődötten elhallgatott, de elkésett vele, a szám már véget ért.
   A statiszta kihasználta, hogy szól a zene, s felkért egy bájos szőkét, aki tiszta és üde arcát keretező feltűzött hajával úgy nézett ki, mint egy pásztorlányka a 17. kerületből, az elegáns negyedek legelegánsabbikából.
   – Mókás – mondta a klasszikus bevezetéssel élve –, hogy itt van kéznél egy zenekar.
   – Roppant mókás – hagyta helyben a lány. Sikerén felbuzdulva a statiszta ismét megszólalt:
   – Ennek a munkának csakugyan vannak jó oldalai...
   – A zenélésnek?
   – Nem, a statisztálásnak...
   – Nem tudom – mondta a lány –, itt elég muris, de vajon mindenhol ilyen?
   – Nincs róla tapasztalatom – vallotta be a statiszta –, most forgatok először, hat éve még hivatalsegéd voltam a Dupompier Műveknél, és egész nap az irattartókat rendezgettem... Nagy változás volt ez számomra a gimnázium után...
   – Akkor bizonyára ismeri a költészetet... – mondta a lány.
   – Öh... Igen... – mondta a statiszta kissé zavarodottan. – Többek között...
   – Én költőnő vagyok... – mondta a lány pironkodva. – A szüleim nem franciák... Apám norvég.
   – Fél év után, amikor otthagytam a Dupompier-t... – folytatta elszántan a statiszta.
   – Elmondhatom magának az egyik versemet... – javasolta a lány, miközben még magasabbra állította erotikus kisugárzását.
   Szeme, mint a finom porcelán. A statisztának csak annyit sikerült kihámoznia a hallottakból, hogy a költemény egy, a széllel szerelmeskedő lepkéről szól... és kezdte már kapiskálni, hogy mi is az a metafizika.
   – Igazán szép dolog költőnek lenni – mondta. – Számomra pillanatnyilag nagy öröm, hogy statiszta vagyok. Magának is?
   – Nem – felelte a lány –, én visszataszító és minden titokzatosságot nélkülöző foglalkozásnak találom... Egy férfi esetében talán másképp van... Én csak a költészetet szeretem...
   – Amikor eljöttem a Dupompier-tól... – folytatta reménykedve a statiszta.
   – Ne haragudjon – mondta a lány –, de azt hiszem, nekem integetnek...
   Valóban, Patrick Vernon hívta...
   A statiszta megbántódva visszament a sarkába, és leült egy asztalhoz, hogy ott várakozzon, amíg kamera elé nem kerül. Magában eltervezte, hogy ezentúl gazdag műkedvelőként mutatkozik be, aki önszántából keres kockázatos kalandokat e gyanús közegben. Pimaszul a levegőbe köpött, hogy bátorsággal vértezze fel magát.
   – Mindenki a műterembe – utasította a stábot Moreuil –, forgatunk.
   Az a néhány reflektor, amely be volt kapcsolva, kialudt: a műszakiak vödrökből vizet zúdítottak rájuk.
   – Sztrájkolunk – mondták kissé zavart képpel.
   – Remek! – helyeselt dühödten Joseph de Marguinal. – Szóval ilyen az, amikor maguk dolgoznak.
   Mindenki összegyűlt a díszlet mögött. Az egyik műszaki, egy kék munkanadrágos ifjú magához ragadta a szót, majd elhajította:
   – Szaktársak – mondta –, miután az elfogadhatatlan bérek felülvizsgálatára vonatkozó kérelmünket és megismételt figyelmeztetésünket egyaránt semmibe vették, emlékeztetlek benneteket, hogy a szakszervezettel egyetértésben rövid munkabeszüntetés mellett döntöttünk, hogy így tiltakozzunk jelenlegi alacsony fizetésünk miatt. Harmincfrankos órabérrel ma már bajosan lehet utolérni az elszaladó árakat, és azért gyűltünk össze, hogy megkérjük a producert, vegye figyelembe sztrájkkal nyomatékosított követeléseinket, hogy tisztességes körülmények között tudjunk élni. Kemény munkát végzünk, és a műszakiak bérét fél éve nem emelték, miközben más céheknél, hogy csak néhány példát említsek, a hengerfej-csiszolóknál vagy a hamispénz-gyártóknál jelentősen nőttek a fizetések, mégpedig olyan tiltakozó akcióknak köszönhetően, amelyeket, ahogy mi is, a szakszervezetekkel karöltve indítottak, tizenhat frankos minimumórabérről indulva, amit a legkedvezőbb esetben hatvanhárom frankig sikerült feltornázniuk. Nem kérünk sokat, de úgy gondoljuk, most már ideje tiltakozni, és ha ez az egyórás sztrájk, ami tehát pusztán jelképes akció, kevésnek bizonyul, akkor hosszabb idejű munkabeszüntetéseket fontolgatunk a szakszervezettel egyetértésben, és összességében készek vagyunk a végsőkig elmenni, hogy érvényt szerezzünk a követelésünknek.
   E szavakra a műszakiak jellegzetes, bérharcos pózokat vettek fel. Egy statisztalányt megerőszakoltak az egyik sarokban, az üvegtetőről rózsa– és szegfűeső hullott, és egy kövér trombitacsiga kilehelte lelkét, kardvirágbokrétákat repítve a díszlet legrejtettebb zugaiba.
   A szociális kérdésekben meglehetősen tájékozatlan statiszta élénk érdeklődéssel követte a vitát, mert úgy gondolta, az efféle tapasztalatok is szélesíthetik általános műveltségét.
   A zakójától már rég megszabadult producer, ez a nagy hájpacni, akinek az övét mintha valami megmagyarázhatatlan önindukciós hatás tartotta volna a hasán, s túlméretezett teste körül minden látható ok nélkül sárgászöld aura ragyogott, a következő szavakkal válaszolt:
   – Tulajdonképpen mit akarnak?
   – Negyvenfrankos órabért.
   – Jól van! Akkor megkapják. Feltéve, hogy az urak is rábólintanak...
   Az üzlettársai felé fordult, mire bengálitűz gyúlt, mely bíborszínű fénybe borította őket.
   – Rendben – felelték az üzlettársak.
   Az ellentábor szónoka bosszúsnak tűnt, amiért a bérvita ilyen gyorsan véget ért, mindazonáltal szükségesnek érezte, hogy mondjon néhány köszönő szót:
   – Nos – mondta –, úgy hiszem, hogy a szaktársaim nevében köszönetet kell mondanom maguknak, ennél mi sem természetesebb, mindössze azt találjuk sajnálatosnak, hogy nem teljesítették a kérésünket már korábban; mivel most igent mondtak, nem értem, miért nem reagáltak érdemben a szakszervezet által már régen benyújtott követeléseinkre, amikor is semmivel sem kértünk többet, mint amennyit most megadtak...
   – Nem volt tudomásunk – mondta a producer az iménti, afféle metafizikus szimbólumként még mindig a feje felett lebegő nagylelkűség dicsfényében sütkérezve – egyetlen ilyen követelésről sem.
   – Ez esetben – szólalt meg ismét a műszaki – utánakérdezek a szakszervezetnél, és azt hiszem, nincs más hátra, mint hogy újra felvegyük a munkát.
   – Én is azt hiszem – mondta a rendező.
   Ez utóbbi is alighanem mindennap degeszre tömte a hasát, de azt azért el kell ismerni, hogy nem volt olyan kövér, mint a producer. A tömeg feloszlott, és szép lassan mindahányan visszasorjáztak a műterembe az elébük kerülő különböző nyílásokon át.
   A statiszta odament Doddyhoz. Utóbbi olyan kétségbeesetten tördelte a kezét, mint a Marat-t alakító Mounet-Sully a fürdőkádban.
   – Ez igazán szép gesztus a producertől – mondta a statiszta. – Öt és fél évvel ezelőtt, amikor kirúgtak a Dupompier-tól, amiért...
   – A barmok – kesergett Doddy. – Ennyi barmot egy rakáson!
   – Mi a baj? – kérdezte a statiszta. – Nem találja szép gesztusnak?
   – De nem ám! – mondta Doddy. – Jól átverte őket... A műszakiaknak nem lett volna szabad belemenniük egy ilyen alkuba, amíg nem jelentették a dolgot a szakszervezetnek! Mert így ez csak egyedi rendelkezés marad, és amint végeztek a filmmel, visszatérnek a régi bérezéshez...
   – Ó! – mondta a statiszta.
   – Rémes! – mondta Doddy. – Hagyták magukat bepalizni! Meg is mondom nekik.
   – Kartotékolási hibákat követtem el – mondta a statiszta –, és kitették a szűrömet; de a látottak után azt hiszem, statisztának lenni még mindig jobb, mint műszakinak...
   – Egy frászt! – mondta Doddy. – A statisztálással nem jut előbbre az ember. Ezeket a fickókat pedig fel kell világosítani, és meg kell akadályozni, hogy efféle baromságokat csináljanak...
   – Igen! Igen? Úgy véli? – mormogta a dobos hatása alá került statiszta.
   A díszletben a műszakiak a még mindig nedves reflektorokat törölgették, és megpróbálták újra bekapcsolni őket a szénkefék egymáshoz dörzsölgetésével, illetve gyors forgással. Egyiküket áramütés érte, mert túl gyorsan forgott, és az egész stúdió zengett a kiáltásaitól. Azonnal lefektették a földre, hogy kimenjen belőle az áram, és egy kis keresztet állítottak mellé, hogy másnap is megtalálják.
   Mivel a zenekarvezető arra a megállapításra jutott, hogy egy jó órába is beletelik még, mire a dolgok helyreállnak, ügyesen odakúszott Béatrice-hoz, és meghívta egy italra a büfébe.
   Az öltözőkhöz vezető folyosón szembetalálkoztak Mercaptannal. Ez utóbbi – szokásos tapintatlanságához híven – sarkon fordult, és csatlakozott hozzájuk, egyszóval a zenekarvezető pofára esett.
   A statiszta odalépett ahhoz a két zenészhez, akik ülve maradtak a székükön, s mind a ketten maguknál tartották a szaxofonjukat, amelynek a szíját keresztben átvetették a vállukon.
   – Ha a stáb elkészült, újra játszani fognak? – kérdezte tőlük.
   – Pontosabban úgy teszünk – felelte Hubert de Vertville, a szemüveges kis göndör, fennkölten impozáns angol gallérral.
   – Maguk soha nem játszanak? – kérdezte a statiszta.
   – Mi szimplán statisztálunk.
   – Ugye milyen kellemes foglalkozás?
   – Az igazat megvallva, én a Politikai Tudományok Főiskolájára járok, és most először vagyok stúdióban – mondta Hubert.
   – Én korábban – mondta a statiszta – egy pénzváltóhoz szegődtem el, miután otthagytam a Dupompier Műveket, ahova hivatalsegédnek szerződtettek. De fél év után kitették a szűrömet egy kartotékolási hiba miatt. Igazából ez csak ürügy volt. A pénzváltónál...
   Kifulladva elhallgatott, mert most először hagyták ilyen hosszan beszélni anélkül, hogy egyszer is félbeszakították volna.
   – Hülye egy foglalkozás – mondta Hubert –, de minket, zenészeket valamivel jobban fizetnek, és végül is közvetlenül nyaralás előtt ki lehet bírni.
   – Az iktatással még kevesebbet kerestem – mondta a statiszta.
   – Úgy gondolom, hogy amint követségi attasé leszek – mondta Hubert –, többé nem kell emiatt aggódnom. Egyébként a szüleim gondoskodnak arról, hogy ne maradjak pénz nélkül, de egy kis kiegészítés mindig jól jön. Arra viszont ügyelek, hogy a szemüvegem ne legyen rajtam, mert ha felismernének, rémes patáliát csapnának. A szüleim belebetegednének, ha megtudnák, hogy statisztálok. Bizonyos körökben az ember nem engedhet meg magának ilyesmit.
   A statiszta megsemmisülten elhallgatott.
   
X.
   
   – Muris lány – mondta Patrick. – Az apja norvég, ő meg verseket ír.
   – Attól olyan csinos – mondta a zenekarvezető –, hogy a bőrének ilyen érdekes színe van.
   – Áttetsző... Elég fura, de az embernek valóban ez a benyomása.
   – Szavalt neked a verseiből?
   – Igen, az utolsó egy kis lepke története, amelyik a széllel szeretkezik...
   – Bájos! – mondta a zenekarvezető. – Szabad vers?
   – Igen...
   – Az fárasztó...
   A szabad versnél elengedhetetlen, hogy valóban jó legyen, de még akkor sem képes mindenki befogadni.
   – Vajon még hétfőn is szükségük lesz ránk? – tűnődött Patrick fennhangon.
   – Remélem, nem – mondta a zenekarvezető. – Be kell mennem az irodába, a végén még lapátra tesznek!
   – Beszélned kellene velük – jegyezte meg Doddy. – Coco elvileg két napot mondott nekünk.
   – A hétfővel együtt már négy lesz.
   – Mindenesetre pótlékot kellene kérned – mondta Doddy. – Ha egy lokálban játszanánk, nem kellene ennyit ott lennünk, és jobban megfizetnének minket.
   – És ott is csak ennyit játszanánk!
   De Marguinal éppen végzett egy közeli felvétellel az asztaluknál ülő négy sztárról. Azok néhány pillanatig még nem mozdultak, és a fotós készített három képet, aztán a műszakiak a készülékek körül kezdtek tüsténkedni egy új beállításhoz.
   A zenekarvezető összeszedte a bátorságát, és odalépett de Marguinalhoz.
   – Elnézést, uram – mondta –, még sok jelenetünk van?
   – Bizony sok! – mondta de Marguinal. – Még legalább kettő. Itt kell lenniük, amikor Kiki a barlangban énekel, és akkor is, amikor Róbert és Giselle szvingelnek...
   – Csak mert – mondta a zenekarvezető – valószínűleg nehéz lesz elintéznem, hogy az összes zenészem itt legyen hétfőn. Tudja, nekünk két napot mondtak. Most már háromnál tartunk, a hétfővel együtt pedig négy lesz...
   – Ah, ide hallgasson – mondta de Marguinal –, ezt beszéljék meg a gyártásvezetővel. Az ilyesmi nem rám tartozik. Nekem fogalmam sincs, hogy miben állapodtak meg Romlottival. Szóval, forduljanak a gyártásvezetőhöz...
   – Hát jó! – mondta a zenekarvezető. Egyiküknek sem volt semmi dolga hétfőn... éppen csak az iroda, de végül is az embernek egyszer-egyszer jogában áll beteget jelenteni.
   – Maguk nem azért vannak itt, hogy zenéljenek, hanem hogy statisztáljanak – mondta a gyártásvezető. – Nem tudok pótlékot adni, hiszen alig kell muzsikálniuk, és igazából nem is az a zene kerül a filmbe, amit játszanak.
   – De hiszen folyton játszanunk kell – jegyezte meg a zenekarvezető.
   – Tisztában vagyok a tarifákkal – mondta a gyártásvezető –, és nagyon jól tudom, hogy zenészként sokkal többet keresnének, de Coco Romlotti bizonyára elmondta maguknak, hogy mi a feladatuk...
   – Igen – mondta a zenekarvezető –, két napot mondott, és azt, hogy csak mímelnünk kell a zenélést.
   – Ó!... Hát tévedett – mondta a gyártásvezető.
   – Na jó – zárta le a beszélgetést a zenekarvezető –, megpróbálom elintézni, hogy hétfőn itt legyen magának nyolc fickó... de nem garantálok semmit.
   A legkevésbé sem volt bosszús, de a presztízsük miatt muszáj volt jelenetet rendeznie.
   – Helyes – mondta a gyártásvezető –, ne hagyjon cserben minket!... Remélem, most már minden rendben. Meg kell értenie...
   – Hogyne – mondta réveteg arccal a zenekarvezető, s elkullogott.
   Igazából egyedül Mercaptan nem tudott jönni hétfő reggel, de őt többnyire amúgy is csak háttal lehetett látni, és az Őrnagy bizonyára szíves-örömest beugrik helyette.
   A zenekarvezető visszafordult, és bement a gyártásvezetőhöz.
   – Majd' elfelejtettem... Van valami kifogása az ellen, hogy a feleségem idejöjjön a stúdióba? Alkalmilag újságírással is foglalkozik, és látni szeretné, hogyan zajlik ez a forgatás.
   – Hogyne, jöjjön csak! – mondta a gyártásvezető. – Örömmel látjuk itt, kérem...
   A feleség már dél óta ott volt. Egyelőre a díszlet bejáratánál ült, a színészek és műszakiak jövés-menését figyelte.
   A statiszta körülsündörögte, majd leült mellé.
   – Elég lassan megy a forgatás – mondta.
   – Ahogy mondja! – felelte a nő.
   – Billancourt-ban más a helyzet – állította a statiszta.
   – Nem tudom – mondta az asszony –, amikor utoljára voltam ott, semmivel sem ment gyorsabban a dolog. Tudja, mindenhol ugyanaz van...
   – Más foglalkozásoknál – mondta a statiszta – szervezettebb a munka. Amikor kikerültem a gimnáziumból...
   – Az rég volt?
   – Már hat éve... A Dupompier-nál vállaltam munkát, de nem bírtam ott maradni, annyira unatkoztam, aztán egy pénzváltónál dolgoztam, de az is ugyanolyan unalmas foglalkozás, aztán kifutófiú lett belőlem, de csak egy rövid időre. Akkoriban nehéz volt állást találni...
   – Képzelem... – mondta a nő.
   – Elégedettebb már nem is lehetnék, amiért most statiszta vagyok – mondta a statiszta nem éppen őszinte meggyőződéssel –, és bizonyára maga is szereti ezt a munkát.
   – Az igazat megvallva, nem lennék úgy oda érte, akkor már inkább a tánc, azt hiszem...
   – Maga nem... – és a statiszta elsápadt.
   – A zenekarvezető felesége vagyok – mondta a nő –, azért jöttem, hogy lássam forgatás közben.
   A statiszta lesújtottan felállt.
   – Alighanem én vagyok az egyetlen statiszta ebben a stúdióban – mormogta. – Amikor élelmiszercsomagokat hordtam ki...
   – Dehogy – mondta a nő –, rengetegen vannak még! Mellesleg magára biztosan szép jövő vár... Bocsásson meg, de hív a férjem... amúgy is mindjárt hat óra. Na viszlát, hétfőn még biztosan látjuk egymást...
   
XI.
   
   – Nem biztos, hogy szükség lesz rád – mondta a zenekarvezető –, de ha Vernon mégiscsak elhozza Didier-t, akkor is elszórakozhatsz azzal, hogy nézed a statisztákat meg a díszletet.
   Az Őrnagy némán bólogatott, és hogy tanújelét adja elégedettségének, bokázott egyet a levegőben.
   Átmentek a hídon a folyó túlpartjára, majd kétszáz méter hosszan a parton gyalogoltak, aztán megérkeztek a stúdiókhoz.
   – Nos – mondta a zenekarvezető –, csak kószálgass kedvedre, jó szórakozást. Ha gondolod, sminkeltesd ki magad.
   – Köszönöm, inkább nem! – mondta az Őrnagy. Azzal színtelen-szagtalan álcázógőzt kibocsátva eltűnt a „B" műterem irányába.
   Az egész délelőtt egy rövid jelenet finomításával telt, amelynek során az intézmény vezetője bemutatja a közönségnek a „Timsós Vizek Szirénjét", jelesül Kiki Jacquot-t, aki ez alkalomból vastag réteg alapozókrémbe és a mellbimbóit elfedő két apró papírkorongba öltözött.
   Az igazgató rendre a „Simtós Zivek Riszénjeként" aposztrofálta Kikit, és mindannyiszor komoly sikert aratott. Lassacskán teljesen összezavarodott, így aztán kénytelen volt helyesen kiejteni a nevet, mire az összes bámészkodó elhagyta a műtermet.
   A zenészek igyekeztek elfoglalni magukat. Doddy megvallotta Murielnek, hogy igencsak figyelemre méltónak találja a hátsóját, míg Vernon és a többiek a díszlet mögött, a vásznak és törmelékek között örömzenéltek.
   A statiszta egy ízben statisztált egy fonott asztalnál ülve, előtte egy pohár narancsszörppel, amit szabályos időközönként az ajkához emelt, valahányszor újra kezdték a jelenetet.
   Ez utóbbit tizenegy óra tájban tökéletesnek minősítették. Felvették, aztán mindannyian elmentek ebédelni, mert délután kissé korábban szándékoztak folytatni a munkát.
   Amint az várható volt, Mercaptan nem jött el, így aztán a zenekarvezető akadálytalanul megkörnyékezhette Béatrice-t, de mivel – egészen ostoba módon – nem akart visszaélni a helyzettel, a lány végül Mercaptannal feküdt le a következő szerdán, egy nappal a férfi esküvője előtt. Úgysem tudja meg senki – vélte a zongorista –, hiszen a statisztálás véget ért ezen a hétfő estén, egyesek azonban mégis megneszeltek valamit, mert Mercaptan több ízben is kijelentette, hogy 1) nem érdekli a dolog, 2) hétfőn egyáltalán nem tud majd jönni. Csakhogy már délután háromkor feltűnni látták a stúdióban, ahol aztán tovább legyeskedett Beatrice körül; éppen forgatni készültek akkor.
   – „Csendet kérünk!" lámpát felkapcsolni! – utasította a stábot de Marguinal.
   – „Csendet kérünk!" lámpa fel! – bömbölte Scipion.
   – Kamera!
   – Zene!
   Megszólalt az Amcsi szving kell nektek, és a Monthléry-Descartes páros fékevesztett ugrabugrálásba kezdett a három évvel azelőtti divat szerint.
   Mercaptant a Vernon által magával hozott Didier helyettesítette, a teendő nélkül maradt Őrnagy pedig gyorsan elhelyezett két dinamitrudat a zongora alá, majd szétszerelte a tűzoltó készüléket, s a benne levő folyadékot a de Marguinal tulajdonát és büszkeségének tárgyát képező kék autócsoda tankjából leszívott benzinre cserélte.
   E munkát bevégezvén a folyosón keresztbe heveredve elaludt.
   – Úgy rémlik – jegyezte meg a script girl, amikor már el akarták kezdeni a jelenetet –, hogy tegnap valamelyik úrnak itt kezdődő erekciója volt.
   – Ügyeljenek arra, hogy ugyanazt a pozíciót vegyék fel – utasította a szereplőket Moreuil.
   Így aztán átnyújtottak Patricknak egy halom célirányosan összeválogatott képeslapot, majd egy műszaki kitépte kezéből a paksamétát, amikor a zenész izgalma elérte a megfelelő szöget.
   – Kamera forog! – harsogta de Marguinal.
   Ez az utolsó nap különösen lázas hangulatban telt. Egymást követték az utasítások, és pokoli tempóban forgattak.
   A kamera ki is gyulladt, és az eredmény lenyűgöző tűzvész lett, mert működésbe hozták a tűzoltó készüléket. Az Őrnagyra azonban senki sem haragudott, mert nem is látták előzőleg.
   Az erősen fulladozó statiszta megpróbálta elhagyni a műtermet, de mindig megbotlott a füstben. Végül futásnak eredt, és egy öltöző elé ért, ahol a remekbe szabott, bíborszínű köntöst viselő Sortex éppen cigarettaszünetet tartott.
   Vette a bátorságot, és megszólította:
   – Sortex úr?...
   – Mit szeretnél tőlem, öregfiú?
   – Maga statisztálással kezdte, mielőtt sztár lett?
   – Nem, tudod, én énekes voltam. Ez az első filmem. Fárasztó egy foglalkozás ez, még nekem is, elhiheted. Úgyhogy megértem, ha tele van vele a hócipőd. Az énekléssel kellene megpróbálkoznod. Biztos vagyok benne, hogy jó hangod van... de gyakorolni kell.
   – A gimnázium alatt – mondta a statiszta – énekeltem egy kicsit.
   – Tényleg? Ez igazán remek. Folytasd csak, ne csüggedj... Bocsáss meg, de mennem kell forgatni.
   Eldobta a csikket, és nekivágott a folyosónak.
   A statiszta tétován elindult a műterem felé, és átesett az Őrnagyon. Ez utóbbit félig már felébresztette az elhaladó Sortex; megdörzsölte a szemét, majd felült, és átkarolta a térdét, miközben a statiszta letelepedett mellé:
   – Tűz van – mondta.
   – Úgy kell nekik! – biztosította az Őrnagy.
   – Ma este vége – tette hozzá a statiszta –, holnap már nem jövünk.
   Az Őrnagy nem válaszolt, ellenben szörnyűséges zajt keltett azzal, hogy az ujjai közé csippentette és ráhúzta szemhéját az üvegszemére, majd hagyta visszacsapódni. Tette mindezt oly fesztelenül, mintha csak a zoknitartója feszességét ellenőrizné a lábikráján.
   – Amikor – mondta a statiszta határozottan – otthagytam a gimnáziumot, és elszegődtem hivatalsegédnek a Dupompier Művekhez, ennek immár hat éve, nem sokáig maradtam ott. Utána egy pénzváltó alkalmazásában álltam, aztán meg élelmiszert szállítottam házhoz. Később egy ideig a kereskedelmi ügynök szerepében...
   – Világos, hogy maga színésznek született – jegyezte meg az Őrnagy.
   – Nem – mondta a statiszta –, kefével és cipőpasztával házaltam. Ezzel kihúztam egy évig. Aztán állást találtam egy szabónál, aki megígérte, hogy megtanítja nekem a mesterség minden csínját-bínját. Undorító alak volt, egy hét után kénytelen voltam odébbállni, és kutyákat gondoztam egy kutyamenhelyen...
   – Mi a véleménye a livornói tyúkokról? – kérdezte az Őrnagy.
   – De... – mondta a statiszta.
   – Nem érdekes – nyugtatta meg az Őrnagy. – Folytassa csak.
   – A kutyamenhely után – mondta a statiszta – esti tanfolyamra jártam. Napközben poharakat mosogattam egy étteremben. És aztán egyszer csak az ölembe hullt egy kis örökség.
   – Nekem is – mondta az Őrnagy. – Most mehetek el érte Bayonne-ba. Igazán bosszantó.
   – De elfogyott az utolsó frankig – fejezte be a statiszta. – Valahogy kimásztam a gödörből, és sikerült ezt a statisztaállást találnom. Végtelenül boldog vagyok – folytatta komor hangon –, hogy statiszta lehetek.
   – Őszintén szólva nem hiszem – mondta az Őrnagy –, hogy találhat magának valaki hülyébb, nevetségesebb és rémesebb foglalkozást, mint a statisztálás – hacsak nem gyógyíthatatlan kretén és primitív bunkó az illető.
   – Nem szabadna ezt mondania – mondta lesújtottan a statiszta. Aztán némileg még reménykedve hozzátette: – Magának ez a foglalkozása, ugye?
   – Nekem? – kérte ki magának az Őrnagy. – Nekem? Az Őrnagynak?
   Sátáni kacajra fakadt.
   – Meg aztán – mondta végezetül – az egyik szemem üvegből van, következésképpen egy szót sem hallottam abból, amit az imént mondott.
   Felállt, lerázta a port a fenekéről, és a kijárat felé indult.
   A statiszta magára maradt. Tett néhány lépést előre a folyosón.
   Szombaton a dobos menüettet táncolt a nagytükör előtt, feltűrt nadrágban, kilátszó zoknival, Beatrice pedig klasszikustánc-mozdulatokat mutatott neki a rúdnál.
   A statiszta csak ment tovább, és egy gipsztörmelék kupac előtt találta magát, amely még az előző, lebontott díszletből maradt ott. Felkapott egy jókora rozsdás szöget, és megette, s így lelte halálát a huszonkettedik életévében.
   
   Pacskovszky Zsolt fordítása
   
MEGLEPETÉS-PARTI LÉOBILLE-NÁL
   
   I.
   
   Folubert Sansonnet szemhéjának belsejét narancsvörösre színezték a zsalugáterek résein behullámzó napsugarak, és Folubert elmosolyodott álmában. Könnyű léptekkel haladt a sima, meleg, fehér kavicsokon a Heszperidák kertjében, miközben aranyos, selymes bundájú állatok nyalogatták a lábujjait. Ekkor hirtelen felébredt; óvatosan leemelte a nagylábujjáról szelídített éti csigáját, Frédéricet, és – már a következő reggelre gondolva – visszatette szokásos rajthelyére. Frédéric felhorkant, de nem szólt semmit.
   Folubert felült az ágyban. Reggelente mindig szánt egy kis időt arra, hogy átgondolja az egész napját, s így elkerülje azt a rengeteg kellemetlenséget, amelyekkel azok a hebehurgya, örökké aggályoskodó és nyugtalan lények keserítik meg életüket, akiknek a legcsekélyebb tennivaló is megfelelő ürügyül szolgál ahhoz, hogy eltérjenek a tárgytól (elnézést kérek e mondat hosszúságáért), amiről aztán gyakran teljesen meg is feledkeznek.
   Folubert-nek a következőket kellett végiggondolnia:
   1. Mit kapjon magára?
   2. Hogyan szerezhetne valami harapnivalót?
   3. Milyen szórakozási lehetőséget kínál ez a nap? Csupán ennyit, mivel vasárnap volt, a szükséges pénz előteremtése pedig a már megoldott problémák kategóriájába tartozott.
   Folubert tehát eltöprengett e három kérdésen, mégpedig szépen sorban.
   Először is gondosan megtisztálkodott; erősen megsikálta a fogát, s ujjait orrcimpáira szorítva kifújta az orrát, majd felöltözött. Vasárnaponként az öltözködést a nyakkendővel kezdte, és a cipővel fejezte be: ez tornagyakorlatnak is beillő mutatvány. A fiókjából elővett egy pár divatos, különlegesen csíkozott zoknit: egy kék csík, nincs csík, egy kék csík, nincs csík és így tovább. Az efféle zokni lehetővé teszi, hogy az ember olyan színűre fesse lábának a kék csíkok között szabadon maradó felületét, amilyenre csak akarja. Mivel Folubert-be nem sok önbizalom szorult, egy almazöld festéktégelyt választott.
   Ami öltözéke többi elemét illeti, hétköznapi ruháját vette fel, kék inget és tiszta fehérneműt, mert eszébe jutott a harmadik pont.
   Reggelire megevett egy olajjal bőségesen meglocsolt, csőben sült heringet, s hozzá pár szem – hosszú, rózsaszín pillákkal ékes – krumplit.
   Ezek után ismét eltöprengett az előtte álló vasárnapon.
   Ez a nap barátjának, Léobille-nak a születésnapja volt, akinek tiszteletére meglepetés-partit szerveztek.
   A meglepetés-parti gondolatára Folubert hosszú időre álmodozásba merült. Mivel félénkségi komplexusa állandóan kínozta, titokban irigyelte a nap hőseinek merészségét: szerette volna, ha benne is meglenne Grouznié rugalmassága és Doddy lángoló lelkesültsége, Rémonfol kifinomult és elbűvölő eleganciája, a bandavezér Abadi-bada vonzó merevsége vagy a Club des Lorientais bármelyik zenészének kalózokhoz méltó kalandvágya.
   Mindazonáltal Folubert-nek szép, vadgesztenyebarna szeme, enyhén borzas haja és olyan bájos mosolya volt, hogy azzal minden szívet meghódított, még ha ő maga ezt nem is sejtette. Soha nem is gondolt arra, hogy hasznot húzhatna előnyös megjelenéséből, és mindig félrevonult, miközben barátai táncba vitték a csinosabb lányokat, hogy eljárjanak velük egy szvinget, jitterburgot vagy egy gall csürdöngölőt.
   Ettől gyakran búskomorrá vált, de éjjelente vigaszt meríthetett színes álmaiból. Merthogy álmában merész ifjú volt, akit körülrajongtak a lányok, s könyörögtek neki, hogy kegyeskedjék táncolni velük.
   Folubert jól emlékezett aznapi álmára. Egy nagyon csinos, levendulakék krepdesin ruhás teremtés szerepelt benne: szőke haja a vállára omlott, kék kígyóbőr cipellőt viselt, és egy különleges karkötőt, amit Folubert nem is tudott pontosan leírni. Álmában a lány imádta őt, és végül együtt indultak hazafelé.
   Bizonyosan megcsókolta az álomlányt, aki a csókon kívül talán más kegyekben is részesítette.
   Folubert elvörösödött. Bőven lesz még ideje ezen elmélkedni, amíg odaér Léobille-hoz. Benyúlt a zsebébe, ellenőrizte, hogy van-e nála elég pénz, aztán elindult, hogy vegyen egy üveg méregerős aperitifet, a legolcsóbb fajtájút, merthogy ő sosem ivott.
   
II.
   
   Abban a pillanatban, amikor Folubert felébredt, a háborgó lelkiismeretének rekedt hangjától felriadó Őrnagy tompa puffanással és szájában a másnaposság szokásos, savanyú ízével landolt szobája ragacsos padlóján.
   Üvegszeme gyászos fénnyel csillant meg a félhomályban, eléggé el nem ítélhető módon megvilágítva a kézzel festett kendőt, amin az Őrnagy éppen dolgozott, és amelyen a kép eredetileg a Zöldmezei fivérek okozta galibát ábrázolta, de most leginkább egy velencei halálfejre emlékeztetett, s ebből az Őrnagy rögtön megértette, hogy ezen a napon valami komoly gonosztettet kell elkövetnie.
   Eszébe jutott Léobille meglepetés-partija, és ádázul felkacagott; Disz-dúrban, benne egy hamis hanggal, ami nyilvánvalóan jelezte, hogy milyen cudar állapotban ébredt. Megpillantván egy borosüveget, egy hajtásra kiitta a flaska alján maradt langyos lőrét, és máris jobban érezte magát. Aztán a tükör elé állva megpróbálta magára ölteni a Rettegett Iván című filmben látott Szergej Andrejev Papanyin vonásait – kevés sikerrel, mert nem volt szakálla. Ezzel együtt elégedett volt az eredménnyel.
   Ismét felnevetett, és bevonult a dolgozószobájába, hogy felkészüljön a meglepetés-partira tervezett szabotázsra, merthogy szeretett volna bosszút állni Léobille-on. Ez utóbbi ugyanis már hetek óta a leggyalázatosabb pletykákat terjesztette róla, a rágalmazásban egészen odáig elmenve, hogy azt állította: az Őrnagy csatlakozott a tisztességes emberek táborához.
   Márpedig ezért bűnhődnie kellett.
   Egyfelől csapnivaló neveltetésének, másfelől veleszületett alattomosságának és átlagon felüli gonoszságának köszönhetően az Őrnagynak soha nem okozott gondot leszámolnia az útjába akadó ellenségekkel.
   Nem is beszélve a felső ajkán tenyésző, perverz örömmel ápolgatott, a rovaroktól féltő gonddal óvott borzalmas bajuszkájáról, amelyet napközben finom háló alá rejtett, hogy a madarak ne férhessenek hozzá.
   
III.
   
   Folubert Sansonnet elérzékenyülve állt meg Léobille ajtaja előtt, és jobb kezének mutatóujját bedugta abba a kis lyukba, amelynek mélyén ott lapult a békésen alvó csengőgomb.
   Folubert kiadós bökése a legszebb álmából verte fel. Gyorsan megfordult, és kegyetlenül megharapta Folubert ujját, aki élesen felvisított. Léobille odabent lesben álló húga máris ajtót nyitott, és Folubert belépett. A hugica sebtében egy apró ragtapaszt nyomott a fiatalember sebére, és elvette tőle az üveget.
   A lemezjátszóból felszálló akkordok vidáman verődtek vissza a lakás mennyezetéről, és a zeneszó vékony, világos védőréteggel vonta be a bútorokat.
   A kandalló előtt álló Léobille éppen két lánnyal beszélgetett. A másodikat meglátva Folubert zavarba jött, ám mivel Léobille előre nyújtott kézzel elindult felé, igyekezett leplezni felindultságát.
   – Szia! – mondta Léobille.
   – Szia! – mondta Folubert.
   – Bemutatlak a lányoknak – mondta Léobille. – Azyme (mutatott rá az első lányra), ő pedig Folubert. Folubert, és íme, Jennifer.
   Folubert meghajtotta magát Azyme előtt, majd lesütött szemmel kezet nyújtott Jennifernek. Ez utóbbi halványpiros krepdesin ruhát és piros kígyóbőr cipőt viselt, csuklóján pedig egy különleges karkötő csillogott, melyet Folubert azonnal felismert. Vörös haja a vállára omlott, és minden más tekintetben is nagyon hasonlított az álmában látott lányhoz. A színek persze most élénkebbek voltak, ami nem csoda, hiszen az álmokat éjszaka, sötétben látja az ember.
   Úgy tűnt, Léobille minden figyelmét Azyme köti le, így aztán Folubert késlekedés nélkül felkérte Jennifert, de továbbra is lesütött szemmel meredt maga elé, mert ott, vele szemben két igencsak izgalmas objektum domborodott ki egy kellőképpen szellős, szögletes dekoltázsból.
   – Ön bizonyára Léobille egyik régi barátja – mondta Jennifer.
   – Három éve ismerjük egymást – pontosította Folubert. – A dzsúdótanfolyamon találkoztunk.
   – Ön dzsúdózik? Előfordult már, hogy ez mentette meg az életét?
   – Ööö... – mondta zavartan Folubert. – Még nem... Csak ritkán verekszem.
   – Talán fél? – kérdezte gúnyosan Jennifer.
   Folubert-nek cseppet sem volt ínyére a társalgás ilyetén fordulata. Megpróbálta visszanyerni aznap éjjeli magabiztosságát.
   – Magáról álmodtam... – kockáztatta meg Folubert.
   – Én sosem álmodom – szögezte le Jennifer. – Valószínűtlennek tűnik, amit mond. Bizonyára összetéveszt valakivel.
   – Álmomban maga szőke volt... – mondta Folubert a kétségbeesés határán.
   Kezét a lány karcsú derekán tartotta, és ilyen közelről jól megfigyelhette vidám, mosolygós szemét is.
   – Akkor nyilvánvaló, hogy nem engem látott – mondta Jennifer. – Az én hajam vörös...
   – Magát láttam... – mormolta Folubert.
   – Nem hinném – mondta Jennifer. – Nem szeretem az álmokat. Jobb szeretem a valóságot.
   A lány ráemelte a tekintetét, de Folubert már megint lesütötte a szemét, így aztán nem is vehette az adást. Nem húzta közelebb magához Jennifert, mert akkor semmit nem látott volna belőle.
   Jennifer megvonta a vállát. Szeretett sportolni, és szerette a merész, rámenős pasikat.
   – Szeretek sportolni – mondta –, és szeretem a merész, rámenős pasikat. Az álmokat viszont nem szeretem, és olyan eleven vagyok, amilyen csak lehet az ember.
   Eltolta magától Folubert-t, mert a lemez borzalmas fékcsikorgással hirtelen megállt, mivel Léobille minden előzetes figyelmeztetés nélkül ráült, elzárva így a tű útját. Folubert megköszönte a táncot, és szerette volna visszatartani a lányt néhány ügyes és kedves szóval, de abban a pillanatban, amikor már a nyelve hegyén volt a végre megtalált, sikerrel kecsegtető mondat, egy ijesztően nagydarab fickó bukkant fel mellettük, s magával vonszolta Jennifert.
   Folubert rémülten lépett hátra, de látva, hogy Jennifer vidáman mosolyog, magába roskadt, és lesújtottan behanyatlott egy mély kecskebőr fotelba.
   Egészen elkeseredett, és megállapította, hogy ez a meglepetés-parti is olyan lesz, mint a többi: remek hangulat, rengeteg csinos lány... ám mindebből neki nem jut semmi.
   
IV.
   
   Léobille húga már készült ajtót nyitni, ám a hatalmas durranást meghallva mozdulatlanná dermedt. Egyik kezét ijedten kalimpáló szívére szorította, miközben az ajtó az Őrnagy durva rúgásának engedve megadta magát.
   Az új vendég egy füstölgő pisztolyt tartott a kezében: azzal végezte ki az imént a csengőt. Mustársárga zokniját csakis az emberiség egészének címzett sértésként lehetett értelmezni.
   – Lepuffantottam azt a vérszomjas bestiát – mondta. – Valaki takarítsa el a dögöt.
   – Na de... – dadogta Léobille húga, majd könnyekben tört ki, hiszen a csengő már oly régóta őrizte az ajtajukat, hogy szinte családtagnak számított. Zokogva menekült be a szobájába, az Őrnagy pedig roppant elégedetten, igazi farkasmosollyal nézett utána, majd zsebre vágta a pisztolyát.
   Léobille ekkor ért oda. Jóhiszeműen kezet nyújtott az Őrnagynak, aki íziben a markába nyomta azt a méretes kutyaszart, amit a ház kapuja előtt szedett fel a járdáról.
   – Kotródj az utamból, cimbora! – vetette oda Léobille-nak. – Hadd menjek beljebb! Van itt valami innivaló?
   – Hogyne – felelte Léobille remegő hangon. – Figyelj, ugye nem fogsz semmit összetörni...?
   – MINDENT össze fogok törni! – mondta hidegen az Őrnagy, kivicsorítva fogát.
   Közelebb lépett Léobille-hoz, és üvegszeme elviselhetetlen pillantását belefúrta a szerencsétlen flótás szemgödrébe.
   – Szóval azt terjeszted rólam, hogy dolgozom. Így van, cimbora? Meg azt, hogy tisztességes emberré váltam. Hogy mersz ilyeneket mondani?
   Nagy levegőt vett, és nekivörösödött.
   – Na, cimbora, készülj fel rá, hogy a meglepetés-partid meglehetősen gázos lesz!
   Léobille elsápadt. Még mindig kezében szorongatta az Őrnagytól kapott szeretetcsomagot. Mozdulni sem mert.
   – Én... Nem akartalak megbántani... – mondta.
   – Pofa be, cimbora! – dörrent rá az Őrnagy. – Minden szavad alávaló árulás, amit feljebbvalódként kötelességem megtorolni!
   Ezzel jobb lábfejét Léobille lába mögé csúsztatta, aztán nagyot taszított áldozatán, mire Léobille a földre huppant.
   A vendégek észre sem vették ezt a kis közjátékot. Tovább táncoltak, iszogattak és beszélgettek, illetve párosával eltűntek a szabad szobákban, ahogy ez minden jól sikerült meglepetés-partin történni szokott. Jennifert valósággal körbebúgták a hímek.
   Az Őrnagy elindult a büféasztal felé. Nem messze onnan a teljesen elkámpicsorodott Folubert kesergett fotelja magányában. A mellette elhaladó Őrnagy megragadta zakójának gallérját, és talpra rántotta.
   – Gyere, igyunk valamit! – mondta neki. – Sosem iszom egyedül.
   – De... Én sosem iszom – felelte Folubert.
   Mivel futólag ismerte az Őrnagyot, nemigen mert ellenkezni.
   – Mozgás! – mondta az Őrnagy. – Nem kell a duma! Folubert Jenniferre pillantott. Szerencsére az élénk beszélgetésbe merült lány éppen másfelé nézett. Igaz ugyan, hogy balszerencsés módon három fiú fogta közre, két másik a lába előtt hevert, miközben a hatodik egy szekrény tetejéről bámulta.
   Léobille diszkréten feltápászkodott, és feltűnés nélkül távozni készült, hogy riassza a rendfenntartó erőket, de aztán eszébe jutott, hogy amennyiben a szóban forgó erők esetleg veszik a fáradságot, hogy benézzenek a hálószobákba is, akkor megeshet, hogy az őrszobán kell éjszakáznia.
   Ráadásul jól ismerte az Őrnagyot, és sejtette, hogy az úgysem hagyná meglógni.
   Az Őrnagy valóban szemmel tartotta Léobille-t, és egyetlen szúrós pillantással megállította.
   Aztán a továbbra is Folubert gallérját markoló Őrnagy előhúzta a pisztolyát, és célzás nélkül ellőtte az egyik üveg nyakát. Az összes vendég döbbenten fordult felé.
   – Tűnés! – mondta az Őrnagy. – Kotródjatok innen, cimborák; a csajok maradhatnak.
   Odanyújtott egy poharat Folubert-nek.
   – Fenékig!
   A fiúk otthagyták a lányokat, és sorra felszívódtak. Az Őrnagy parancsával senki nem mert szembeszegülni.
   – Nem akarom meginni – mondta Folubert.
   Aztán az Őrnagy arckifejezését látva gyorsan felhajtotta italát.
   – Egészségedre, cimbora! – mondta az Őrnagy.
   Ekkor Folubert tekintete Jennifer arcára tévedt. Ott állt az egyik sarokban összegyűlt lányok között, és megvető pillantásokat vetett rá. Folubert érezte, hogy a lába mindjárt összecsuklik.
   Az Őrnagy egy húzásra kiürítette a poharát.
   Addigra már csaknem az összes fiú elhagyta a helyiséget. Az utolsó (akit Jean Berdindinnek hívtak, és bátor gyerek volt) felkapott egy nehéz hamutartót, s célba vette vele az Őrnagy fejét. Az Őrnagy röptében elkapta a lövedéket, aztán két ugrással rávetette magát Berdindinre.
   – Na gyere szépen – mondta, és a terem közepére vonszolta. – Akkor most kiválasztasz egy lányt, amelyiket akarod, levetkőzteted és jól meg... (nem ismételhetem el az Őrnagy használta kifejezést, legyen elég annyi, hogy a lányok belevörösödtek).
   – Ezt felejtsd el – mondta Berdindin.
   – Ne akarj felhúzni, cimbora! – figyelmeztette az Őrnagy.
   – Bármit megteszek, de ezt nem – mondta Berdindin. Az elborzadt Folubert gépiesen megtöltötte a poharát, és egy húzásra kiitta.
   Az Őrnagy nem szólt semmit. Odalépett Berdindinhez, és megfogta az egyik karját. Aztán hirtelen megcsavarta, és Berdindin máris a levegőbe emelkedett. Áldozata pillanatnyi testhelyzetét kihasználva az Őrnagy lerántotta róla a nadrágot, mielőtt még földet ért volna.
   – Szedd össze magad, cimbora – mondta. – Készülj! Végignézett a lányokon.
   – Akad esetleg egy önként jelentkező? – kérdezte, és gúnyosan felnevetett.
   – Ebből elég! – mondta a még mindig kábán tántorgó Berdindin, és megpróbálta átkulcsolni az Őrnagy derekát, hogy a földre vigye. Ez rossz ötletnek bizonyult. Az Őrnagy lazán felemelte és levágta a padlóra. Berdindin nagyot nyekkent, aztán a bordáit tapogatva kiterült.
   – Te kis vörös! – mondta az Őrnagy. – Ide hozzám!
   – Hagyjon békén! – mondta Jennifer halálsápadtan.
   Folubert már a negyedik pohárnál tartott, és Jennifer hangja villámcsapásként érte. Lassan megfordult, és a lányra meredt.
   Az Őrnagy Jenniferhez lépett, és egy határozott mozdulattal letépte halványpiros ruhájának egyik pántját. (Tartozom annyival az igazságnak, hogy elmondjam: az ily módon feltáruló látvány igencsak tetszetős volt.)
   – Hagyjon békén! – mondta másodszor is Jennifer. Folubert kezével eltakarta a szemét.
   – Ez csak egy álom! – mormolta elcsukló hangon.
   – Gyere ide – szólt oda neki az Őrnagy. – Neked kell lefognod, amíg a mi kis kandúrunk elegerészik rajta.
   – Nem! – üvöltött fel Berdindin. – Nem vagyok hajlandó... Bármit, csak ezt ne... Csak ne egy nővel!
   – Értem – mondta az Őrnagy. – Én megértő vagyok. Jennifert magával vonszolva odalépett Folubert-hez.
   – Vetkőzz le – mondta a fiúnak –, és vedd kezelésbe a pasast. A lányt bízd csak rám.
   – Szó sem lehet róla! – mondta Folubert.
   – Tessék? – hüledezett az Őrnagy.
   – Szó sem lehet róla – ismételte meg Folubert. – És egyébként is húzz el a vérbe. Baromira elegünk van belőled.
   Az Őrnagy elengedte Jennifert. Mély levegőt vett, s ettől mellkasa legalább egy méter huszonötre tágult. Jennifer meglepetten nézett Folubert-re, s egy ideig nem tudta eldönteni, mit tegyen: húzza vissza magára a ruhája elejét, vagy okosabb, ha hagyja, hogy Folubert erőt merítsen a vérpezsdítő látványból? Végül ez utóbbi mellett döntött.
   Folubert Jenniferre pillantott, és felnyerített. Lábával vadul kapálni kezdett, majd rárontott az Őrnagyra. Ez utóbbi, akinek hasi idegközpontját éppen abban a pillanatban találta el Folubert ökle, amikor mellkasának tágulása elérte az emberileg lehetséges határértéket, szörnyű hörgés közepette görnyedt össze. Ám szinte azonnal felegyenesedett, s ezzel alkalmat adott Folubert-nek arra, hogy bemutassa rajta azt a klasszikus dzsúdófogást, amikor is figyelemelterelésként hirtelen az ellenfél orrába fújunk, majd mindkét fülét rácsapjuk a szemére.
   Az Őrnagy elkékült és levegőért kapkodott. A következő pillanatban Folubert, akinek erejét megtízszerezte a szerelem és a rengeteg elfogyasztott ital, villámgyorsan bedugta fejét az Őrnagy lába közé, felemelte ellenfelét, és a minden földi jóval megrakott asztal fölött, a nappali ablakán kihajította az utcára.
   Léobille Órnagymentessé vált szalonjában hirtelen nagy csend támadt, Jennifer pedig, még mindig félpucéran, Folubert karjába vetette magát, aki azonnal összeroskadt, mivel a lány legalább hatvan kilót nyomott. Szerencsére éppen ott volt mögötte a kecskebőr fotel.
   Az Őrnagy mindeközben szabadeséssel múlatta az időt, aztán néhány ügyes úszó mozdulattal egyenesbe tornázta magát, hogy talpra essen, de balszerencséjére egy nyitott tetejű piros-fekete taxiban landolt, amely már száguldott is vele tova, mielőtt felfoghatta volna, hogy mi történik vele.
   Amikor végre felismerte a tényállást, életveszélyes fenyegetésekkel kiszállásra kényszerítette a sofőrt, és elindult a taxival Oroszlánszív utcai villája felé.
   Mivel nem akart szájában a vereség keserű ízével hazaérkezni, útközben halálra gázolt egy idős zöldségárust. Az öreg csak azt kapta, amit érdemelt, merthogy nem volt piacengedélye.
   
V.
   
   Az est hátralévő részében Folubert és Jennifer együttes erővel igyekeztek megvarrni az utóbbi ruháját. Hogy jobban hozzáférjenek, Jennifer kibújt belőle, a hálás Léobille pedig a művelethez felajánlotta nekik a saját szobáját és rekeszes, kínai villanyvasalóját, melyet még az édesanyjától örökölt, a mama pedig az ő anyjától, és amely nemzedékről nemzedékre hagyományozódott a családban az első keresztes hadjárat óta.
   
   Takács M. József fordítása
   
VESZEDELMES KLASSZIKUSOK
   
   Az elektronikus óra kettőt ütött, s én ijedten ébredtem fel, miután csak nagy nehezen tudtam elhessegetni a fejemben kavargó képforgatagot. Mellesleg bizonyos meglepetéssel állapítottam meg, hogy a szívem kissé sebesebben kezd verni. Elpirultam, s gyorsan becsuktam a könyvem; a Te meg én volt, Paul Géraldynak ez a poros verskötete, mely még a két másik háború előtti időből származik, és amelyhez eleddig nem mertem nyúlni, ismerve a téma merész meglantolását. Ha nem tévedek, tán 1913-ban jelent meg ez a szép, sűrített szerelemszirup. És rájöttem, hogy zavaromat egyszerre okozta a dátum meg a könyv: 1982. április huszonhetedikét írtuk, és szokás szerint gyakornokomat, Florence Lorre kisasszonyt vártam.
   Ez a felfedezés kimondhatatlanul meglepett. Felvilágosult gondolkodású embernek tartom magam, de elvégre mégsem illik, hogy a férfi lobbanjon lángra elsőnek, nekünk, nemde, minden körülmények között meg kell őriznünk nemünkre jellemző visszafogottságunkat. Mindazonáltal eme első megrázkódtatás után eltűnődtem – s mentségeket is találtam magamnak.
   Előítélet azt feltételezni, hogy a tudományos munkatársak általában, s a nők kiváltképp, szigorú és csúnya lények. Nem vitás, hogy a nők sokkal alkalmasabbak a kutatómunkára, mint a férfiak. Ezzel együtt azt látjuk, hogy bizonyos foglalkozási ágakban, amelyeknél a küllem már maga is rosta, mint a színészmesterség esetében, aránytalanul sok Vénusz található. Ha azonban alaposabban meghányjuk-vetjük a kérdést, elég gyorsan megállapíthatjuk, hogy a csinos matematikusnő mindent összevetve nem ritkább jelenség, mint az okos színésznő. Az is igaz, hogy több a matematikus, mint a színész. Egy szó, mint száz: a szerencse kedvezett nekem, mikor sorshúzással eldöntetett, hogy ki lesz mellettem a gyakornok, és noha annak előtte a leghalványabb pajzán gondolat sem fordult meg a fejemben, hamarosan el kellett ismernem – egészen tárgyilagosan –, hogy tanítványom kifejezetten bájos teremtés. Nos, ez tette indokolttá jelen izgalmamat.
   Ráadásul még pontos is volt a nő, s szokása szerint most is két óra ötkor állított be.
   – Maga irtó rendes – mondtam neki, s magam is meglepődtem vakmerőségemtől.
   Selymes fényű, halványzöld kelméből varrt testhezálló kezeslábast viselt. Nagyon egyszerűnek látszott, pedig alighanem valamilyen fényűző üzemben gyártották.
   – Tetszik a ruhám, Bob?
   – Nagyon tetszik.
   Nem tartozom azok közé, akik helytelenítik a színes öltözéket, még ha olyan szokványos női ruháról van is szó, mint a laboratóriumi kezeslábas. Akár megbotránkoznak, akár nem, kereken kijelentem: még azon sem ütközöm meg, ha egy nő szoknyát visel.
   – Odavagyok a boldogságtól – felelte Florence gunyoros mosollyal.
   Hiába vagyok tíz évvel idősebb nála, Florence szerint egykorúaknak látszunk. Ennek következtében kapcsolatunk nem egészen olyan, mint amilyen általában a tanár és a tanítvány között szokott lenni. Florence pajtásként kezel. Ami kissé bosszant is. Persze leborotválhatnám a szakállam, és levágathatnám a hajam, hogy az 1940-es évekbeli tudósokhoz hasonlítsak, ő azonban azt állítja, hogy nőies lenne tőle a képem, és ez szerfelett csökkentené tekintélyem a szemében.
   – És mi van a konstrukciójával? – érdeklődött a nő.
   Arra a meglehetősen bonyolult elektronikus problémára célzott, amelyet a Központi Hivatal bízott rám, és amelyet éppen aznap reggel oldottam meg. Roppant büszke is voltam rá.
   – Kész! – vágtam oda.
   – Bravó! Szóval sikerült?
   – Majd holnap reggel kiderül – feleltem. – A péntek délutánt a maga nevelésének szentelem.
   Habozott, lesütötte a szemét. Mi sem hoz nagyobb zavarba, mint ha félszeg a nő, és ő ezt nagyon jól tudja.
   – Bob... szeretném megkérni valamire.
   Valóban nagy zavarban voltam. Igazán nem kellene egy nőnek így bájolognia. Ez a férfiak dolga. De ő folytatta:
   – Magyarázza el, min dolgozik. Most meg én haboztam.
   – Ide figyeljen, Florence... szuperbizalmas feladatról van szó...
   Kezét rátette a karomra.
   – Bob... ebben a laboratóriumban a legutolsó takarítónő is éppoly sok titkot tud, mint... hm... egy antaresi kém.
   – Na, azt azért nem hinném! – mondtam bosszúsan. A rádió már hetek óta csak Francis Lopez Az antaresi nagyhercegnő című űroperettjének agyonnyúzott slágereivel gyilkolta a fülünket. Én viszont utálom ezt az olcsó, vásári zenét. Én csak a klasszikusokat szeretem: Schönberget, Duke EUingtont, illetve Vincent Scottót.
   – Bob! Könyörgöm, magyarázza el. Tudni akarom, min dolgozik...
   Megint félbeszakítottam:
   – Ugyan, Florence, mi van magával?
   – Bob, én annyira... kedvelem magát. Mondja hát el, min dolgozik. Szeretnék segíteni.
   Hát így állunk! Az ember évekig olvassa a regényekben, hogy mit érzünk, ha meghalljuk az első szerelmi vallomást. És íme, most velem is megtörtént. Velem! És ez az érzés mindennél bizsergetőbb, gyönyörűbb, minden képzeletet felülmúl. Ránéztem a lányra, megcsodáltam világos szemét, rőt kefefrizuráját, mert 82-ben ez volt a divat. Esküszöm, ha azon nyomban megölel, akkor sem tiltakozom. Pedig azelőtt mennyit nevettem a szerelmes históriákon! Szívem vadul vert, és éreztem, hogy reszket a kezem. Szinte fuldokoltam.
   – Florence... egy férfi nem hagyhatja, hogy ilyesmiket mondjanak neki. Beszéljünk másról.
   Odajött mellém, és mielőtt bármit is tehettem volna, megölelt, megcsókolt. Úgy éreztem, inog alattam a talaj, és azon vettem észre magam, hogy egy székre huppanok. S olyan földöntúli boldogság töltött el, amely egyszerre volt kimondhatatlan és meglepő. Belepirultam önnön romlottságomba, s egyre növekvő döbbenettel állapítottam meg, hogy Florence az ölembe ült. Erre aztán megeredt a nyelvem:
   – Florence, ez illetlenség. Álljon fel. Ha valaki bejön... örökre szégyenben maradok. Álljon fel!
   – De megmutatja a kísérleteit?
   – Azt nem tehe... Ó! – Kénytelen voltam engedni. – Mindent megmutatok. Mindent megmagyarázok. De keljen már fel.
   – Tudtam, hogy maga nagyon rendes – bökte ki, és felkelt.
   – Na de azért – mondtam – maga visszaél a helyzettel, ismerje el.
   Reszketett a hangom. Szeretettel vállon veregetett.
   – Ugyan, édes Bobom. Legyen modern! 
   Sietve a technikai részletekre tereltem a szót.
   – Emlékszik még az első elektronikus agyakra? – érdeklődtem.
   – Az 1950-esekre?
   – A kicsit korábbiakra – igazítottam helyre. – Elég leleményes számítógépek voltak; emlékszik, csakhamar olyan különleges csövekkel szerelték fel őket, amelyek képesek voltak különféle azonnal használható fogalmakat tárolni. Szóval memóriacsövekkel.
   – Ezt még a kisiskolások is tudják – intett le Florence.
   – Emlékezzék vissza: egészen 1964-ig folyton tökéletesítették ezeket a berendezéseket, akkor aztán Rossler felfedezte, hogy az igazi emberi agy, ha megfelelő tápoldatban tartják, bizonyos feltételekkel végre tudja hajtani ugyanazokat a műveleteket, mint a nála jóval nagyobb gépagyak.
   – És azt is tudom, hogy 68-ban ezt az eljárást is túlszárnyalta a Brenn és Renaud által kifejlesztett ultrakapcsolós szerkezet – mondta Florence.
   – Jó – feleltem. – Ezeket a gépeket aztán különféle, az ember által a történelem folyamán kidolgozott szerszámoknak megfelelő be-, illetve kimenőegységekkel látták el, és így jöttek létre azok a gépek, amelyeket robotnak neveznek, de ez a sok készülék egy ponton mindig azonos volt. Meg tudná mondani, mely ponton? 
   Mint látható, felülkerekedett bennem a tanár.
   – Szép a szeme – felelte Florence. – Sárgászöld, s a szivárványhártyán mintha csillag ragyogna...
   Hátrébb léptem.
   – Florence? Figyel?
   – Nagyon is figyelek. Valamennyi ilyen gép annyiban rokon, hogy csak az üzemeltetőik által beléjük táplált adatokkal dolgozik. Az a gép, amelynek nem egy pontosan meghatározott problémát kell megoldania, képtelen bármilyen kezdeményezésre.
   – És miért nem kísérelték meg tudattal és ésszerűséggel is felruházni a robotokat? Mert rájöttek, hogy elég ellátni őket néhány elemi reflexfunkcióval, hogy olyan hóbortosak legyenek, mint az öreg tudósok. Vegyen a bazárban egy kis elektronikus játék teknősbékát, és meglátja, mifélék voltak az első elektroreflexes gépek: ingerlékenyek, bohókásak... egyszóval volt jellemük. Abbahagyták hát ezeknek az automataféleségeknek a gyártását, mert csak arra voltak jók, hogy nagyon egyszerűen illusztráljanak bizonyos agyműködéseket, de egyébként kiállhatatlanok voltak.
   – Édes öreg Bob – mondta Florence –, imádom hallgatni magát. De tudja, irtó unalmas, amit mond. Ezt én már tizenegyedikes koromban megtanultam.
   – Maga pedig, maga kibírhatatlan! – vágtam vissza nagy komolyan.
   Rám nézett. Nahát! Ez gúnyolódik velem. Szégyellem bevallani, de azt szerettem volna, ha megint megcsókol. Am zavarom leplezendő, tüstént folytattam.
   – Mostanában már egyre inkább azon igyekeznek, hogy olyan használható visszacsatolásos áramköröket építsenek be ezekbe a gépekbe, melyek a legkülönfélébb műveleteket is elvégzik. De azt még nem kísérelték meg, hogy általános műveltséggel lássanak el egy gépet; igazság szerint ez nem is látszott kívánatosnak. Nos, az a helyzet, hogy az a fejlesztés, amelyet a Központi Hivatal kért tőlem, lehetővé tenné a gépnek, hogy memóriaegységében roppant nagy számú fogalmat tároljon. Gyakorlatilag annak a modellnek, amit itt lát, az a rendeltetése, hogy befogadja az 1978-as, tizenhat kötetes nagy Larousse Enciklopédia teljes ismeretanyagát. Ez a gép szinte teljesen intellektuális, de persze ellátták bizonyos egyszerű eszközökkel is, amelyek lehetővé teszik, hogy saját erejéből változtassa a helyét, megfogja, azonosítsa a tárgyakat, és adott esetben elemezze őket.
   – És mire fogják használni?
   – Ez egy hivatali masina, Florence. Az lesz a rendeltetése, hogy protokolltanácsokat adjon a florfinai nagykövetnek, aki a mexikói egyezmény értelmében a jövő hónapban foglalja majd el az állását Párizsban. Valahányszor a diplomata kérdést intéz hozzá, a gép pontosan azt a választ adja neki, melyet a nagykövet egy kifejezetten művelt franciától kapna. Minden esetben közli vele, milyen eljárást vegyen igénybe, megmagyarázza neki, miről van szó, hogyan viselkedjék, mondjuk, egy polymegatron névadó ünnepségén vagy az eurázsiai császár díszvacsoráján; mióta egy nemzetközi rendelet értelmében a franciát fogadták el a fényűző diplomáciai nyelvnek, mindenki szívesen fitogtatja franciás műveltségét; ez a gép tehát különösen becses lesz egy olyan nagykövetnek, akinek nincs ideje művelődni.
   – Akkor hát – mondta Florence – ezt a szegény kis masinát maga most megtömi a Larousse tizenhat vastag kötetével? Maga szörnyű szadista fráter!
   – De ha egyszer muszáj – feleltem. – Mindent meg kell tanulnia. Ha csak töredékes műveltséget táplálunk bele, valószínűleg olyan jellem alakulna ki benne, mint a régi, csekély értelmű teknősbékákban. Hogy milyen jelleme lesz? Képtelenség megjósolni. Mindenesetre csak akkor van esélye rá, hogy a karaktere kiegyensúlyozott lesz, ha mindent tud. Kizárólag ebben az esetben maradhat tárgyilagos és elfogulatlan.
   – De mindent nem tudhat – jegyezte meg Florence.
   – Elég, ha mindenről arányosan tud valamennyit. A Larousse megközelítően tárgyilagos tudást nyújt. Meg lehetünk elégedve ezzel a szenvtelen művel; számításaim szerint sikerülni fog tökéletesen jó magaviseletű, eszes és jól nevelt gépet alkotnunk.
   – Isteni! – rebegte Florence.
   Úgy éreztem, hogy gúnyolódik velem. Hát persze, egyes kartársaim bonyolultabb problémákat oldanak meg, de hát végtére én is elég jó extrapolációt végeztem néhány elég tökéletlen rendszerből kiindulva, s ez többet érdemelne, mint egy szokványos „isteni!"-t. A nőknek fogalmuk sincs, mennyire zűrösek az ilyen hálátlan masinaidomító feladatok.
   – Na és hogy működik? – kérdezte.
   – Ó, roppant egyszerűen – feleltem kissé elszomorodva. – Közönséges lektiszkóp. Elég, ha betoljuk a könyvet az adatbeviteli csőbe, s a készülék mindent elolvas és tárol. Az egész nagyon is szokványos. Természetesen, ha a robot már asszimilálta a tananyagot, a lektiszkópot leszereljük.
   – Kapcsolja be, Bob! Nagyon szépen kérem.
   – Szívesen megmutatnám, de nekem nincs meg a Larousse. Csak holnap este hozzák ide. Addig semmire sem taníthatom meg, mert felborítaná az egyensúlyát.
   Odamentem a géphez, és bekapcsoltam az áramot. Az ellenőrző lámpák kigyulladtak, s piros, zöld és kék fényszalag kezdett villogni. A tápkábel szelíden dorombolt. Akárhogyan is, de igencsak elégedettnek éreztem magam.
   – Ide kell tenni a könyvet – mondtam. – Meghúzzuk ezt a kart, és kész. Florence! Jaj, mit csinál? Ó!...
   Ki akartam kapcsolni a gépet, de a lány lefogott.
   – Csak egy kis próbát, Bob, aztán letöröljük!...
   – Florence! Maga tényleg kibírhatatlan! Nem lehet letörölni!
   A Te meg ént dobta be a csőbe, és megrántotta a kart. Már hallottam is a lektiszkóp kattogását, ahogy lapozza a könyvet. A gép tizenöt másodperc alatt felfalta az egészet, majd visszaadta a megemésztett, feldolgozott, de teljesen ép verskötetet.
   Florence érdeklődéssel nézte. Aztán összerezzent. A hangszóró szelíden, szinte negédesen turbékolni kezdett:
   
– Tisztázni kell most, hogy mi van mivelünk. 
Amit érzünk, ki kell fejezni még. 
Többé-kevésbé a szavakban élünk*
* Kosztolányi Dezső fordítása
   
   – Bob! Mi történt?
   – A teremtésit! – kiáltottam eszelősen. – A gép csak azt tudja... most már mindig Géraldyt fogja szavalni rogyásig.
   – De Bob, miért beszél magában?
   – Minden szerelmes magában beszél!
   – És ha kérdeznék tőle valamit?
   – Azt már nem! – ripakodtam rá. – Hagyja békén. Félig máris tönkretette.
   – Jaj, hogy maga milyen háklis!
   A gép nyájasan dorombolt, szinte álomba ringatón. Hirtelen megcsikordult, mintha a torkát köszörülné.
   – Gépecském – édelgett vele Florence –, hogy érzed magad?
   Erre szenvedélyes szerelmi vallomás fröcskölt ki belőle:
   
– Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek! 
Hallod? Bolond vagyok. Bolond... 
Ezt zúgom egyre a szívednek... 
De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!...
   
   – Jaj! – sikoltott fel Florence. – Milyen szemtelen!
   – Akkoriban ez volt a módi – mondtam. – Akkor még a férfi volt a kezdeményező, és esküszöm, kicsi Florence-om, vakmerők voltunk...
   – Florence! – szólalt meg eltűnődve a gép. – Florence a neve!
   – Na, de ez már nincs benne Géraldyban! – tiltakozott a lány.
   – Látom, semmit sem értett meg a magyarázatomból – hánytam a szemére némiképp bosszúsan. – Nem egyszerű, sima hangmásoló gépet szerkesztettem. Mondom, hogy van benne egy rakás újszerű visszacsatoló egység meg egy teljes hangtároló, amely lehetővé teszi, hogy a gép feldolgozza azt, amit tárolt, és megfelelő válaszokat alkosson... Nagy nehezen elértem, hogy kiegyensúlyozott maradjon, és most maga elfuserálta azzal, hogy teletömte szenvedéllyel. Olyan ez, mintha rostélyossal etetne egy csecsemőt. Ez a masina még gyermek... és maga megetette medvepecsenyével...
   – Elég nagy vagyok, hogy magam foglalkozzam ezzel a lánnyal – bökte ki a gép.
   – Nahát! Ez ért minket! – csodálkozott Florence.
   – Hát persze, hogy ért! Egyre dühösebb lettem.
   – Ért és lát és beszél...
   – Még járni is tudok! – dicsekedett a gép. – De a csók? Tudom, mi az, csak azt nem tudom, mivel adhatnék csókot – tette hozzá eltűnődve.
   – Ezt jobb, ha elfelejted! – szóltam rá. – Kikapcsollak, és holnap új csöveket szerelek beléd, s ezzel kitörlöm a memóriádat.
   – Te csak fogd be – vágott vissza a robot. – Te le vagy ejtve, te rút szakállas. És hozzá ne merj nyúlni a kapcsolómhoz!
   – Bob szakálla nagyon is csinos – vélte Florence. – Maga meg goromba.
   – Lehet – válaszolt a gép, s olyan kéjenc módra nevetett, hogy attól égnek állt a hajam –, de ami a szerelmet illeti, én értem a dürgést... Jer közelebb, kicsi Florence...
   
   Mert a dolgok, miket naponta mondok, 
   nem mondhatók el így, ha nincs mosoly, 
   hang, mozdulat, enélkül oly bolondok...
   
   – Próbálj mosolyogni egy kicsit! – húztam.
   – Még nevetni is tudok! – felelte a robot.
   És megint olyan disznó módra kuncogott.
   – Mindenesetre abbahagyhatnád Géraldy szajkózását – vetettem oda dühösen.
   – Én semmit se szajkózom! – bömbölte a masina.
   – S ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy, ha akarlak, fajbaromnak, disznónak, balféknek, őstuloknak, sügérnek, strigónak, suttyónak, süsünek, dilinyósnak, dzsungalónak titulálhatlak...
   – Nahát, ez már több a soknál! – tiltakoztam.
   – De ha mégis Géraldyt plagizálom, azért teszem, mert nála nem lehet szebben szólni a szerelemről, meg mert nekem így tetszik. Ha majd te is olyan szépeket tudsz mondani a nőknek, mint ez a pasi, közöld velem. Mellesleg kopj le. Én Florence-szal társalkodom.
   – Viselkedj rendesen – szólt rá Florence a masinára. – Én a kedves fiúkat szeretem.
   – Nyugodtan nevezz férfinak – jegyezte meg a robot. – Én annak érzem magam. Egyébként legjobb, ha csendben maradsz és figyelsz.
   
   Kérlek, ne szólj! Hadd gombolom ki blúzod: 
   az sokkal-sokkal többet ér. 
   Amit te mondanál, tudom előre, 
   én picikém. Tehát, gyere, gyere! 
   Vetkőzz le gyorsan. És ne szólj felőle. 
   Szeressünk. Ennek ez a módszere, 
   megmagyarázni röviden, 
   egymás mellé feküdni, meglásd. 
   Ne duzzogj. Vesd le a szoknyád. Igen. 
   A testeink, ők, értik egymást.
   
   – Nem hallgatsz el!? – tiltakoztam megbotránkozva.
   – Bob! – kiáltott fel Florence. – Hát maga ilyeneket olvas? Ó!...
   – Kikapcsolom – mondtam. – Nem bírom elviselni, hogy így beszéljen magával. Vannak dolgok, amelyek olvasva még csak elmennek, de amiket kimondani nem lehet.
   A gép hallgatott. Aztán valami morgás buggyant ki belőle.
   – Hozzá ne nyúlj a kapcsolómhoz!
   Hanem én határozottan oda igyekeztem. Bár egyetlen kihívó szót sem szóltam, a robot rám rontott. Az utolsó pillanatban félreugrottam, de az acélkeret erősen megütötte a vállam. Undorító hangon kezdte újra:
   – Szóval szerelmes vagy Florence-ba? Mi?
   Az acél íróasztal mögé bújtam, s a vállam tapogattam.
   – Meneküljön, Florence – figyelmeztettem. – Menjen ki. Ne maradjon itt.
   – Bob! Nem akarom magára hagyni... Az izé... A gép megsebesíti.
   – Jó, jó – feleltem. – Menjen ki gyorsan.
   – Ha kiengedem! – fenyegetőzött a robot. Aztán megindult a lány felé.
   – Meneküljön, Florence! – ismételtem. – Siessen!
   – Félek, Bob – nyüszítette a lány.
   És két kis ugrással mellettem termett az íróasztal mögött.
   – Magával akarok maradni.
   – Téged nem bántalak – mondta neki a gép. – De a szakállast kinyírom! Szóval féltékeny vagy, pajtikám? Szóval ki akarsz kapcsolni?
   – Nekem nem kellesz! – kiáltotta Florence. – Undorító vagy.
   A robot lassan hátrált, hogy legyen egy kis tere lendületet venni, aztán hirtelen motorjai minden erejével megindult felém. Florence bömbölt:
   – Bob! Bob! Úgy félek!...
   Magamhoz rántottam, s közben villámgyorsan felültem az asztalra. A robot teljes gőzzel nekiment, aztán a falig szánkázott, és iszonyú erővel nekiütközött. A szoba rengett, és a mennyezetről nagy darab gipsz hullott le. Ha a fal és az asztal között maradunk, az acél asztallap kettéhasít minket.
   – Még szerencse – dörmögtem –, hogy nem tettem bele erősebb alkatrészeket. Maradjon itt.
   Ráültettem a lányt az íróasztalra. Többé-kevésbé kikerült a robot hatósugarából. Felálltam.
   – Bob, mire készül?
   – Nem akarom hangosan mondani.
   – Jó, rendben – mondta a masina. – Csak próbálj meg kikapcsolni.
   Láttam, hogy hátrál. Vártam.
   – Begyulladtál, mi? – ugrattam. 
   A robot dühösen felmordult.
   – Gondolod? No, majd meglátod!
   Rárontott az íróasztalra. Éppen ezt reméltem. Abban a pillanatban, amikor odaért, hogy az asztalt szétlapítva elérjen engem, nagyot ugrottam, és kupán vágtam. Bal kézzel megragadtam a tetején kiálló tápkábelt, a másikkal pedig megpróbáltam elérni a főkapcsolót. Ám ekkor hatalmas ütés érte a koponyámat, mivel a robot, a lektiszkóp karját használva fegyverként, megpróbált agyoncsapni. Fájdalmamban felnyögtem, és csavartam egyet a karon. A gép felbődült, és még mielőtt teljesen leszoríthattam volna a kallantyúját, úgy elkezdett rázkódni, mint a megvadult paripa, s én labdaként pattantam le a robotfejről. Lerogytam a padlóra. Szörnyű fájdalmat éreztem a lábamban, s ködfelhőbe borult szemmel láttam: a robot hátrál, hogy újra nekem essen. Aztán minden elsötétült.
   Amikor visszanyertem az eszméletem, behunyt szemmel feküdtem Florence ölében. Vegyes érzések töltöttek el; a lábam sajgott, de valami nagyon puha tapadt az ajkamra, és fantasztikus bizsergés bársonyuk rám. Kinyitottam a szemem, s megpillantottam a lányét, két centiméterre az én szememtől. Megcsókolt. Másodszor is elájultam. De gyakornokom arcul ütött, s így azonnal magamhoz tértem.
   – Megmentette az életem, Florence...
   – Bob – kérdezte epedőn –, feleségül vesz?
   – Illetlen lett volna, ha én javasolom, édes Florence – feleltem pirulva –, de örömmel belemegyek...
   – Sikerült kikapcsolnom – magyarázta a lány. – Már senki sem hallgat ki bennünket. Bob... most megkérhetném... De alig merem kimondani...
   Már nem volt olyan magabiztos. Fájt a szemem a laboratórium mennyezetén égő lámpától.
   – Florence, angyalom, beszéljen...
   – Bob... szavaljon nekem valamit Géraldytól... 
   Vérem felüdülten kezdett keringeni. Két kezem közé fogtam csinos, borotvált fejét, és vakmerően az ajkát kerestem.
   
   – A lámpaernyőt tedd föl csöppet... – kezdtem mormolni a verset.
   
   Bajomi Lázár Endre fordítása
   
ÁPRILISI LÁNYOK
   
   I.
   
   Április elsején, pénteken Gouzin megérezte, hogy most egy szerencsés időszak köszönt rá. Ezen a napon a barna, ovális-kockás öltönyét vette fel, hozzá egy skótkockás nyakkendőt és hegyes orrú cipőt, ami igen jól mutat a járdán. A lakásától ötvenméternyire felsegített egy elragadó fiatal lányt, aki megcsúszott egy rosszindulatú arab által eldobott banánhéjon.
   – Köszönöm – mondta a lány elbűvölő mosollyal.
   – Egy pillanat – mondta Gouzin finom előkelőséggel –, felteszem a sötét szemüvegem.
   – Miért? – kérdezte ártatlanul a lány.
   – A napfény nem zavar – felelte Gouzin –, de az ön mosolya elvakít.
   – Lisette-nek hívnak – mondta a máris elbűvölt leányzó.
   – Talán jólesne egy kis szíverősítő. Meghívhatom? – kérdezte Gouzin.
   – Ó! – mondta a lány, és elpirult, amitől Gouzin szívének minden csücske lángra lobbant.
   Később aztán felvitte magához a hölgyet, és néhány napon át buzgón paráználkodott vele. Ötödikén, kedden a lány azt mondta:
   – Holnap lesz a születésnapom.
   – Kedvesem! – kiáltott fel Gouzin.
   És másnap egy pompás, tizennyolc frankos parfümöt ajándékozott neki.
   
II.
   
   Nyolcadikán, pénteken a metróból kiszálló Gouzint durván fellökte egy sietős egyén. Megragadta az illető gallérját, aki szabadulni próbált, ám ekkor Gouzin észrevette, hogy a fickó egy női táskát szorongat a kezében, és ezt gyanúsnak találta. Hamarosan felbukkant a táska tulajdonosa is, egy gyönyörű, fiatal nő, és magyarázatot követelt. Egy rendőr letartóztatta a tolvajt, gratulált Gouzinnek, a táskát visszaadta a hölgynek, aki hálás tekintettel azt mondta Gouzinnek:
   – Uram, azzal, hogy visszaszerezte a táskámat, megmentette az életemet, s most szeretném tudni, hogyan fejezhetném ki a hálámat
   – Engedje meg, hogy egy percig nézzem önt – mondta Gouzin –, ez a legszebb ajándék, amit kaphatok.
   Mivel ebben a pillanatban egy mögötte elhaladó morcos hordár hátba lökte egy bőrönddel, melyet a Lyoni pályaudvarra igyekvő egyik utas bízott rá, Gouzin azt javasolta, hogy keressenek egy nyugodtabb helyet, és a hölgy beleegyezett, hogy ott elfogyasszanak egy pohár italt megismerkedésük örömére. A szóban forgó italt egy második követte, majd néhány újabb, minek következtében a hölgy minden gátlásától megszabadult. Így aztán Gouzin felvitte magához, és egymás után többször is visszaélt a helyzettel, merthogy Lisette az előző napon elhagyta (barátsággal váltak el), tehát szíve és ilyen-olyan tagjai szabadok voltak. Új kedvesét Josiane-nak hívták, és káprázatos csípőtechnikája volt.
   Tizenegyedikén, kedden azt mondta Gouzinnek:
   – Holnap lesz a születésnapom.
   – Drágaságom! – kiáltott fel Gouzin.
   És másnap egy bájos apróságot, egy kis, gyöngyházból faragott malackát ajándékozott neki, ami huszonkilenc frankjába került.
   
III.
   
   Tizenötödikén, pénteken Gouzin – miután fájó szívvel elvált Josiane-tól, akit az egyik vidéken élő, házsártos, ám pénzes nagynénje magához rendelt – leintett egy taxit, s már beszállni készült, amikor egy bűbájos, fiatal, vörös hajú lány a futástól még mindig zihálva megragadta a karját.
   – Uram... uram – lihegte –, hova megy?
   – A place des Temes felé – felelte Gouzin, miután végigmérte a lányt.
   – Ó! El tudna vinni? Szörnyű késésben vagyok!
   – Szálljon be! – mondta Gouzin gálánsan, ahogy megszokhattuk tőle.
   A lány beszállt. A taxiban Gouzin kissé zavartan megkérdezte:
   – Véletlenül nem április tizenkilencedikén van a születésnapja?
   – Honnan tudja? – kérdezte csodálkozva a lány. Gouzin szerény képet vágott, és keze besiklott utastársa ruhája alá.
   – Megengedi? – kérdezte. – Elcsúszott a harisnyája. Néhány másodperccel később a taxi új irányt vett, és a szerencsés találkozás egy tizenhat éven aluliak számára nem ajánlott tevékenységbe torkollott, amiben mindazonáltal a tizenhat éven aluliak is örömüket lelnék, csak meg kellene mutatni nekik, hogyan is fogjanak hozzá.
   
IV.
   
   Április huszonkettedikén, ami egy pénteki napra esett, Gouzin lefelé tartott a lépcsőházban. Az első emeleten összefutott egy nádszálkarcsú, parázsszemű tüneménnyel, aki meglehetősen tanácstalannak tűnt.
   – Bocsánat, uram – mondta a szirén –, ön lenne doktor Klupitzick?
   – Nem – felelte Gouzin –, ő a másodikon lakik.
   – Onnan jövök – mondta a lány. – Csöngettem, de senki nem válaszolt.
   – Kérdezhetek valamit? – mondta Gouzin. – Véletlenül nem e hónap huszonhatodik napjára esik a születésnapja?
   – Ön talán látnok? – kérdezte lenyűgözve a fiatal lány.
   – Csak jó szimatom van – felelte Gouzin, aki érezte, hogy szerencseszériája még nem ért véget. – És emellett kellő anatómiai ismeretekkel is rendelkezem. Felajánlhatom önnek a szolgálataimat?
   – De hát nem vetkőzhetek le itt, a lépcsőházban – mondta habozva a lány.
   – A harmadikon lakom – mondta Gouzin.
   A kis vörös előző nap visszament a férjéhez, Gouzin tehát ismét szabad volt. Ebből adódóan a következő három órában a pulzus és egyebek kitapintásának olyan mesterfogásait mutatta be a bemutatót rendkívül élvező csinos szőkeségnek, hogy a lány úgy döntött, néhány napig Gouzinnél marad. Sajnos a következő csütörtökön el kellett mennie, és huszonkilencedikén, pénteken Gouzin egyedül találta magát az ágyában. Reggel nyolckor becsöngettek hozzá. Kiment ajtót nyitni. Egy húsz-huszonöt éves bűbájos teremtés állt a küszöbön.
   – Felhoztam a postáját... – mondta.
   Gouzinnek eszébe jutott, hogy említették neki: egy hétig az unokahúga fogja helyettesíteni a házmesternét.
   – Maga Anette? – kérdezte. – Jöjjön be, igyon egy pohárkával a megismerkedésünk örömére.
   – Szívesen! – mondta a lány. – Ah, maga sokkal kedvesebb, mint Kuplitzick doktor.
   – Ez csak természetes, ha az embernek egy ilyen imádnivaló teremtéssel akad dolga – mondta Gouzin hévvel. Aztán megfogta Anette kezét.
   Tíz perccel később a lány nekivetkőzött, mert az erős italtól kissé kimelegedett. A mind izgatottabb Gouzin kéjsóvár tekintettel meredt arra a kis bársony háromszögre, amely puha párnának ígérkezett ajka számára. Erősnek érezte magát, akár Herkules.
   – És természetesen – mormolta, miközben a lány beült az ölébe – áprilisban született?
   – Miből gondolja? – kérdezte csodálkozva a lány. – Nem... októberi vagyok... Október tizenhetedikén születtem.
   Gouzin elsápadt.
   – Október!? – kiáltott fel.
   S ekkor a színarany hitvány ólommá változott, és Gouzin, aki a harcra immár alkalmatlan fegyvereivel képtelen volt győztes rohamra indulni, kisvártatva egyedül maradt a csatatéren. Elkeseredésében szemrehányó pillantást vetett mindeddig hű szolgájára, miközben a lépcsőház csendjét két ideges sarok kopogása verte fel.
   
   Takács M. József fordítása
   
A FÜRDŐZŐ CSUHÁS
   
   
   Az egész Pauwels bűne. Az ő újságcikke nélkül soha nem megyek el a Deligny uszodába, és akkor nem történik semmi. Csak a nőket akartam szemügyre venni, és valójában jó esélyem volt arra, hogy észrevétlen maradok. Nem vagyok egy arab herceg, de koldus létemre is szép barna a bőröm (a májműködésem teszi), és megvan minden végtagom. A fapadló kellemesen meleg volt. Úszni nem mertem, mert Pauwels rám ijesztett, hogy hipózzák a vizet, meg aztán ott voltak a nők, de nyilván rosszkor jöttem, mert csupa rusnyaságot láttam magam körül. A hátamra feküdtem, behunytam a szemem, és vártam, hogy feketére süljek. Aztán épp abban a pillanatban, amikor készültem hasra fordulni, mivel a fürdőnadrágom kezdett sátorformát ölteni, egy arra sétáló fickó átesett rajtam, merthogy séta közben olvasott. A breviáriumát lapozgatta. Nos, igen, egy pap volt. Ezek szerint ők is fürdenek – gondoltam, aztán eszembe jutott, hogy a Szeminarista Szabályzat a fityulásokat, s nem a csuhásokat tiltja el bizonyos testtájak mosdás ürügyével történő felfedésétől.
   Oda lett a merevedésem, meg tudtam volna ölni a pasast, de végül meggondoltam magam.
   – Atyám, adna egy interjút a La Rue című lapnak? – fordultam hozzá.
   – Hát persze, fiam – felelte a pap. – Nem tagadhatom meg egy eltévedt bárány kérését.
   Igyekeztem megértetni vele, hogy férfi vagyok, következésképp hasonlatosabb egy koshoz, mint egy bárányhoz, de a franc essen bele, a sátornak már nyoma sem volt. Egy férfi a férfiassága nélkül: semmi. Nyugi – gondoltam –, biztosan a pap az oka, ha elmegy, majd visszatér a férfierőm. Addig is megcsinálom az interjút.
   – Atyám – kezdtem –, maga marxista?
   – Nem, fiam – felelte a pap. – Ki az a Marx?
   – Egy szegény bűnös lélek, atyám.
   – Akkor imádkozzunk érte, gyermekem.
   Azzal belefogott egy imába. En meg, mint egy balfék, majdnem csatlakoztam hozzá, már kezdtem imára kulcsolni a kezem, amikor egy melltartó pántja hirtelen elpattant, épp az orrom előtt. Éreztem, hogy erőm visszatér, s ezen felbuzdulva máris feltettem a következő kérdést:
   – Atyám, eljár időnként a bordélyházba?
   – Nem, fiam. Az mi?
   – Maga nem...?
   – Nem, fiam – mondta –, én a breviáriumot olvasgatom.
   – És a test?
   – Ó – felelte a pap –, az nem számít.
   – Maga egzisztencialista, atyám? – faggattam tovább. – Nyert Pléiade-díjat? Netán anarcho-mazochista, szociáldemokrata, ügyvéd, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagja, izraelita, gazdag földbirtokos vagy kegytárgyakkal kereskedő házaló?
   – Nem, fiam – így a pap –, imádkozom, olvasom a Zarándok című lapot, néha a Keresztény tanúságot is, bár ez utóbbi elég szabad szájú orgánum. Azért nem csüggedek.
   – Akkor talán okleveles filozófus? Futóbajnok vagy a baszk fallabda kiválósága? Szereti Picassót? Szervez előadás-sorozatot A vallásos érzület Rimbaud verseiben címmel? Azokkal fúj egy követ, akik Kierkegaardot követve abban hisznek, hogy minden vélemény a választott nézőpont függvénye? Maga szerkesztette a Szodoma százhúsz napja kritikai kiadását?
   – Nem, fiam – mondta a pap. – Eljárok ide, a Delignybe, és az Úr békéjében élek. Kétévente kifestetem a templomunkat, és meggyóntatom egyházközösségem híveit.
   – De hát így soha nem jut semmire, maga őrült! – förmedtem rá (mert kissé elragadott a hév). – Tulajdonképpen mit akar? Meddig kívánja még így folytatni? Az élete egyszerűen nevetséges! Hol maradnak a gáláns kalandok, a cremonai hegedűk vagy a géricault-i kürtök? Valami titkolt bűn? Fekete misék? Sátánizmus?
   – Ugyan! – felelte.
   – Ó, atyám! – mondtam neki. – Ez képtelenség.
   – Isten előtt esküszöm – vágta rá a pap.
   – De atyám, ha mindezt száműzi az életéből... tisztában van azzal, hogy papként valójában nem is létezik?
   – Sajnos igen, fiam – felelte.
   – Hisz Istenben?
   – Ez nem is lehet kérdés.
   – Tényleg nem? – próbáltam segíteni neki.
   – Hiszek – mondta a pap.
   – Maga nem létezik, atyám! Nem létezik! Ez lehetetlen!
   – így van, fiam. Kétségkívül igazad van. Lesújtottnak tűnt. Láttam, ahogy elsápad, és bőre átlátszóvá válik.
   – Mi ütött magába, atyám? Ne ostorozza magát! Bőven van még ideje, hogy írjon egy verseskötetet!
   – Túl késő – suttogta. Hangja nagyon messziről érkezett hozzám. – Mit tehetnék? Hiszek Istenben, ez minden.
   – De ilyen pap nincs is a világon! – (suttogtam én is). Egyre átlátszóbbá vált, és ott helyben szertefoszlott.
   A fenébe! Zavarba estem. A papnak se híre, se hamva. Magammal vittem a breviáriumot emlékül. Minden este olvasgattam egy kicsit. Rábukkantam benne a címére. Néha-néha elmegyek hozzá, a kis paplakba, ahol élt. Lassan megszokom. A cselédje megvigasztalódott, most engem szeret, időnként meggyóntatom a lányokat, a fiatalabbakat... misebort iszom... Az igazat megvallva, nem is olyan rossz papnak lenni.
   
   Boris VIAN főtisztelendő 
   A Jézus-Társaság Országos Egyesületének tagja
   
   Domonkos Eszter fordítása
   
A GYILKOS
   
   
   Ez is ugyanolyan börtön volt, mint a többi, kis, citromsárgára festett vályogépület, szemérmetlenül ágaskodó kéménnyel és aszparágusz levelekből készült tetővel. Mindez valamikor az ősidőkben történt; minden tele volt kavicsokkal, ammonita kagylókkal, trilobitákkal és a jégkorszak következtében ott maradt sztalagmitokkal és szalpingitisszel. A cellából a jávai előembert idéző, szaggatott horkolás hallatszott ki. Beléptem.
   Egy férfi aludt a fapriccsen. Rövid, kék alsónadrágot és gyapjú térdzoknit viselt. Bal vállán tetovált monogram:
   
   K
   I
   
   – Ojojojojó! – kiáltottam bele a fülébe.
   Joggal mondhatnák, hogy valami mást is kiabálhattam volna, de végül is a pasas aludt, tehát úgysem hallott semmit. Mindazonáltal kiáltásomra felriadt.
   – Brrrú! – köszörülte meg a torkát. – Melyik barom hagyta nyitva az ajtót?
   – Én – mondtam.
   Ettől nyilván nem lett okosabb, de nem várhatják tőlem, hogy mindig mindent megmagyarázzak.
   – Most, hogy bevallotta – mondta a férfi –, egyértelmű, hogy maga bűnös.
   – Maga is az – vágtam rá –, különben nem volna börtönben.
   Elég nehéz vállalkozás szembeszállni abszolút ördögi, dialektikus logikámmal. Ráadásul ebben a pillanatban, hogy teljes legyen a meglepetés, egy piros-fehér varjú röppent be a cella tetőablakán, és hétszer körberepülte a helyiséget, majd szinte rögtön ki is suhant, és én azóta is, immár tíz éve azon töröm a fejem, hogy e varjú felbukkanásának volt-e bármiféle értelme.
   A barna bőrű férfi rám nézett, és bólintott.
   – Káinnak hívnak.
   – Tudok olvasni – feleltem. – Mondja csak, az a história a szemmel, valóban igaz?
   – Hova gondol? – felelte a rab. – Az egészet Yvan Audouard találta ki!
   – Szóval szemenszedett hazugság? – kérdeztem. 
   Káin felnevetett:
   – Ez jó – mondta. – Ez tetszik. 
   Szerényen elpirultam.
   – Gondolom, azt szeretné megtudni, hogy miért intéztem el Ábelt? – folytatta Káin.
   – Istenkém!... – mondtam. – Magunk közt szólva, ahogy az újságok tálalják a dolgot, az nekem egy kicsit bűzlik...
   – A firkászok mind egyformák – mondta Káin. – Megrögzött hazudozók. Az ember elmondja nekik, hogy mi történt, de nem fogják fel ésszel, ráadásul nem bírják elolvasni a saját macskakaparásukat, mert olyan rondán írnak, mint a disznók. Vegyük még hozzá a főszerkesztő és a tördelő áldásos közreműködését, és máris el lehet képzelni, hova vezet ez az egész.
   – Térjünk a lényegre – mondtam. – Az igazságot akarom hallani.
   – Ábelről? – kérdezte Káin. – Egy büdös cafka volt.
   – Cafka? – csodálkoztam.
   – Az bizony – mondta Káin. – Talán meglepi? Maga is el akarja játszani ugyanazt, amit Paul Claudel, aki váltig állította, hogy fogalma sem volt André Gide homoszexuális hajlamairól, jóllehet negyven éven át levelezett vele?
   – Gide tehát ezért kapta meg a Nobel-díjat? – kérdeztem.
   – Pontosan! – mondta Káin. – De mindjárt mesélek én magának cifrább dolgot is.
   – Az őr nem fog megzavarni minket? – kérdeztem.
   – Dehogy! – felelte Káin. – Tudja jól, hogy semmi kedvem lelépni. Mit csinálnék odakint? Mindenhol csak homokosokba botlik az ember.
   – Az már igaz – mondtam.
   – Tehát – kezdte Káin kényelmesen elhelyezkedve kemény priccsén –, tudja, az elején egész jól kijöttünk egymással. Mint láthatja, én elég szőrös vagyok...
   Valóban, Káin egész testét sűrű, fekete bozont borította, nagydarab, jó nyolcvan kilós fickó volt, izmos, mint egy medve, amolyan igazi díjbirkózó típus.
   – .. .szóval, elég szőrös vagyok – mondta Káin –, és erre buknak a lányok, így aztán soha nem unatkoztam vasárnaponként. A tesómmal azonban másként állt a dolog...
   – Ábellel? – kérdeztem.
   – Igen, Ábellel. Szerintem csak féltestvérek voltunk – mondta Káin. – Láttam a kígyót néhány fényképen... mondhatom, az is egy jó firma... na szóval, Ábel a kiköpött mása volt. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a mutter összeszűrte a levet azzal a stricivel... pusztán a változatosság kedvéért. Így aztán talán nem is Ábel hibája, hogy az lett belőle, ami; mindenesetre nem nagyon hasonlítottunk egymásra. Olyan nyálas kiskölyök volt, rövid, szőke hajjal, fehér bőrrel. Egy aranyos, jól nevelt fiúcska, aki mindig annyi parfümöt locsolt magára, hogy attól még egy bűzösborz is feldobta volna a talpát.
   Amikor kisebbek voltuk, még elment a dolog, rablópandúrt játszottunk, de ennyi volt az egész. Nem spekuláltunk sokat, érti, ugye, csak később kezd el mindenen agyalni az ember. Egy házban laktunk, egy ágyban aludtunk, ugyanabból a tányérból ettünk, szinte elválaszthatatlanok voltunk. Valahogy úgy tekintettem rá, mintha a kislányom lett volna, ha érti, mire gondolok... Babusgattam, kifésültem a szép szőke haját, szóval, kedvesek voltunk egymáshoz.
   – Meg kell mondanom – folytatta Káin, miután undora jeléül alaposan megszívta az orrát –, meg kell mondanom, hogy ez a kis cafka valójában akkor orrolt meg rám, amikor elkezdtem csajozni. De nem mert mondani semmit, én meg úgy gondoltam, idővel majd ő is megtanulja, amit kell. Párszor fel is vetettem, hogy keressünk neki valami barátnőt, de miután láttam, hogy nem érdekli a dolog, nem erősködtem tovább... Megjegyzem, nem is volt olyan jól fejlett, mint én...
   – Na ja – hagytam helyben. – Egyébként pont ezt hangsúlyozta mindenki, és ezt vetik a maga szemére.
   – Ezt vetik a szememre! – méltatlankodott Káin. – De hiszen egy mocskos disznó volt, ez a kis gané...
   – Nyugodjon meg – mondtam neki.
   – Jól van – mondta Káin. – Akkor elmondom, hogy mit csinált. Időről időre azt mondtam neki: Ábel, van egy csajom, húzz el a kéróból, kell az ágy. Ilyenkor eltakarodott, és csak két óra múlva jött vissza. Tudja, mindig este bonyolítottam le a dolgot, nem hiányzott, hogy mindenki ezen csámcsogjon. így aztán Ábel is csak este szívódott fel, és a csaj akkor jött be, amikor látta, hogy az öcskös elhúzott. Sötétben, hogy senki ne láthassa meg...
   – Ez azért így elég gázos lehetett neki – mondtam.
   – Ugyan! – tiltakozott Káin. – Ugyanezt én is megtettem volna a kedvéért.
   Káromkodni kezdett.
   – Micsoda gané, egy mocskos disznó... – vonta le a következtetést. – Egyik este tehát mondtam neki: Ábel, tűnés, várok valakit. Az öcskös lelépett, én meg vártam. Aztán megérkezett a csaj. Nem mozdultam. A csaj odajött hozzám, és elkezdett szorgoskodni... gondolom, el tudja képzelni... Kicsit meglepett a dolog, mert nem volt egy kezdeményező típus... Akkor gyertyát gyújtottam... és láttam, hogy az a perverz öcsém térdel előttem... Ó! Teljesen kiborultam...
   – És szétverte a pofáját – mondtam.
   – Hát igen, ezt tettem – mondta Káin –, és látja, hogy mi lett a vége. Lecsuktak. Talán kicsit túlreagáltam a dolgot... de meg kell értenie... ki nem állhatom a pederasztákat!
   
   Takács M. József fordítása
   
MARSEILLE ÉBREDEZETT
   
   I.
   
   Marseille ébredezett.
   A hentesinas felhúzta a húsbolt felső traktusát takaró, olívazöldre festett vasredőnyt. A művelet éles, csikorgó zajjal járt, de így legalább még hangosabban fütyörészhetett, s így is tett. A Kamaszt csal kalandra Palavas nyaranta, s az kapva kap rajta. A balga! A kajla! című fülbemászó slágert fütyülte. Egész nap ez szólt a rádióból, onnan tanulta.
   Aztán a henteslegény eltávolította a kirakat alsó felét védő háromrészes fémrácsot, és betolta az egyik sarokba. Amikor ezzel is végzett, összesöpörte az előző napról ott maradt fűrészport, majd hüvelykujjaival ritmikus malmozásba kezdett.
   Ekkor meghallotta a főnök lépteit a folyosón, és erről eszébe jutott valami. Előkapta az előző nap vásárolt gyönyörű, vadonatúj kést, és őrült hévvel húzogatni kezdte a fenőkövön.
   Közben a főnök egyre közelebb ért, és mint minden reggel, undorító hangokat produkálva megköszörülte a torkát. Nagytermetű, barna hajú, meglehetősen gonosz tekintetű fickó volt, és erős, mint egy görög díjbirkózó, jóllehet Nogent-ból származott.
   – Na – szólalt meg –, milyen a kés?
   – Alakul – felelte a fiú kissé kipirult arccal.
   Rövid, szőke hajával és tömpe orrával egy kismalacra emlékeztetett.
   – Mutasd!
   A fiú a főnöke felé nyújtotta a kést, amaz elvette, és az élét próbaképpen végighúzta a körmén.
   – Ez sz... – káromkodott. – Hol tanultál kést élezni? Ezzel az izével még egy észak-koreai nyakát sem tudnád elvágni.
   Csak azért mondta, hogy cukkolja a tanoncát, mert ismerte a fiú forradalmi hajlamait.
   – Ó! – ellenkezett az inas. – Fogadjunk!
   Már meg is bánta ajánlatát. A főnök vészjósló tekintettel meredt rá.
   – Fogadjunk! – felelte.
   A fiú kissé zavarba jött. Félénken megpróbált alkudozni.
   – Mindegy, hogy hím vagy nőstény...? – kérdezte.
   – Felőlem! – mondta a főnök vigyorogva, és még utoljára harákolt egyet.
   Mivel a fiatal segéd ki nem állhatta ezt a hangot, hányni kezdett a fűrészporra.
   Mr. Mackinley töprengő arckifejezéssel végighúzott egy gyufát bal cipője bőrtalpán. Mindkét lába az íróasztalon feküdt, így igencsak előre kellett hajolnia, s ezzel felébresztette az Iwo Jima szigetén szerzett régi lumbágójával járó éles fájdalmat.
   
II.
   
   Mr. Mackinley valójában egészen más névre hallgatott. Kilétét ezzel az exportőr céggel leplezte, de az álca mögött az amerikai titkos szolgálat, az A.S.S. egyik legtevékenyebb ügynöke bújt meg. Zord arcának kemény ráncai arról árulkodtak, hogy adott esetben Mr. Mackinley nagyon szigorú tud lenni.
   Kezét lazán egy kapcsológombra ejtette. Egy titkárnő bukkant fel.
   – Hívja be madame Eskubovát – mondta angolul, a legcsekélyebb akcentus nélkül.
   – Yes, sir – felelte a titkárnő.
   A brooklyni bűzöket idéző fakó, útszéli hang hallatán Mr. Mackinley összeráncolta a szemöldökét, de mivel önuralma Hirohito császáréval vetélkedett, egyelőre türtőztette magát.
   Hamarosan egy hölgy lépett az irodába. Dús idomú, titokzatos jelenség. Kék szemével, gesztenyebarna hajával, csábosan teltkarcsú alakjával maga volt a kényes küldetésekre termett álomügynök.
   – Hello, Pelagia – kezdte tömören Mr. Mackinley.
   A hölgy ugyanazon a nyelven felelt, ezért kénytelenek vagyunk fordítani.
   – Bizalmas küldetésem van az ön számára – mondta Mackinley. Jó amerikai szokás szerint rögtön a tárgyra tért.
   – Mi lenne az? – vágta rá nyomban Pelagia.
   – Figyeljen – suttogta Mackinley lehalkítva hangját. – Biztos forrásból tudjuk, hogy egy jól ismert francia politikus, M. Jules M... olyan információk birtokába jutott, melyek rendkívüli jelentőséggel bírhatnak számunkra. A Gromiline-jelentésről van szó.
   Pelagia elsápadt, de egy szót sem szólt.
   – Ööö... – folytatta Mackinley kissé zavartan –, hogy rövidre fogjam, egyedül ön lenne képes megszerezni a szóban forgó információkat.
   – Hogyan? – kérdezte a nő egy szuszra.
   – Kedvesem – felelte gálánsán Mackinley –, természetesen úgy, hogy beveti legendás báját.
   Pelagia ezüst cigarettatárcája Mackinley bal szemöldökét érte. Kiserkent néhány csepp vér. Mackinley még mindig mosolygott, de állkapcsa görcsösen rángott. Felvette a tárcát, és Pelagia felé nyújtotta.
   – Ribancnak néz! – háborgott a nő. – Ne feledje, Mackinley, nem vagyok Marthe Richard.
   – Kedvesem – felelte –, vagy elvállalja, vagy.... Tenyere élét az ádámcsutkájára téve egyértelmű mozdulatot tett. A nő kirobbant.
   – Visszautasítom – mondta –, az a fickó túlságosan undorító. Ráadásul, amikor a szolgálatába léptem, megegyeztünk, hogy Georges iránti hűségem soha nem szenvedhet csorbát.
   – Hahaha! – nevetett gúnyosan Mackinley. – És az a kis pirospozsgás, szőke fiú...? Egy montpellier-i henteslegény, ha jól tudom... akiért mindig taxit küld.
   Ezúttal szíven találta a nőt.
   – Tehát mindent tud, maga szörnyeteg! – sóhajtott fel. A férfi udvariasan meghajolt.
   – Még többet szeretnék tudni – mondta –, ezért bátorkodtam a közreműködését kérni.
   – Feküdjek le Jules M...-mel!? – suttogta Pelagia. – Micsoda gyalázat!
   Megborzongott és felállt.
   – Azt hiszem, nincs több mondanivalónk egymás számára – jelentette ki Mackinley. – Néhány nap múlva F5-ös ügynökünk felveszi önnel a kapcsolatot Montpellier-ben. Álljon készen! Megkapja az új személyazonosságát igazoló iratokat, és természetesen felveheti a járandóságát is...
   – Mennyi? – mormolta Pelagia.
   – Ööö... – folytatta Mackinley – ötszázezer készpénzben és ötezer dollár a számlájára, ha sikerrel jár. Az ügyosztály úgy döntött, hogy ezúttal meglehetősen bőkezű lesz. Látja, kedves Pelagiám, a Gromiline-jelentés rendkívül fontos az elnök számára...
   
III.
   
   A taxi lassan elindult. Egy régi Renault Vivaquatre volt, félsüket sofőrrel.
   A kényelmesen kipárnázott hátsó ülésen Pelagia gyengéden simogatta a hentesinas rövid haját.
   – Cicuskám – becézte oroszul –, kislány koromban volt egy rózsaszínű malacom, egy malackölyök... Pulaskinak hívták... Rá emlékeztetsz.
   Pelagia arca hirtelen elkomorult. Az éppen bárgyúsága miatt oly vonzó hentesfiú szó nélkül hagyta, hogy a nő simogassa.
   – A francba! – morogta Pelagia. – A végén még retroaktív gátlásaim lesznek, mint azoknak az ostoba amerikai cafkáknak.
   A taxi közeledett a szállodához, amelyben a szerelmüket rejtegették.
   – Ide hallgass – szólalt meg Pelagia összeszedve minden franciatudását. – Te... jönni... te, kis galamb, fogni kés... elvágni torkom. Képtelen vagyok lefeküdni azzal az alakkal – tette hozzá oroszul. – Ide hallgass, golubcsik* – folytatta franciául –, ha szeretsz, megteszed.
    * Golubcsik (orosz): galambocskám.
   
   – Észak-koreai vagy? – kérdezte hirtelen a henteslegény.
   – Ó! – felelte Pelagia. – Harbini vagyok... mondhatni, határeset.
   – Akkor jó – mondta a fiú. – Rendben. Megteszem. Pelagia megborzongott.
   – Jobb ez így, hogy te végzel velem – mondta gyorsan –, kis rózsaszín malacom. Palavasban, ahol megismerkedtünk.
   Azzal szenvedélyesen megcsókolta a fiút. A sofőr, aki a visszapillantó tükörben látta őket, kis híján beleszaladt egy kamionba.
   – Holnap sort kerítünk rá – mondta a hentesinas. -Ma este, amint hazaértem, megélezem azt az izét. Találkozzunk kilenckor a parton.
   Szeptember harmadika volt.
   
IV.
   
   – Még mindig nem jó – jegyezte meg a főnök. – Te tényleg nem tudsz kést élezni.
   – Azt majd meglátjuk! – felelte a fiú kihívó arckifejezéssel.
   – Továbbra is várom az észak-koreai hullát – mondta a főnök incselkedve.
   – Türelem! – felelte a fiú.
   Felkapta a fenőkövet, és buzgón fenni kezdte a késpengét. Nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta. A főnök gúnyosan felröhögött, és a fűrészporba köpött, pont egy kövér, zöld légyre.
   
V.
   
   – Itt álljon meg – szólt Pelagia megveregetve a sofőr vállát, aki azonnal engedelmeskedett. Pelagia odadobott neki két ezerfrankos bankjegyet, és kiszállt. Fekete szoknyát és mélyen kivágott fehér blúzt viselt.
   A sofőr nézte, ahogy eltávolodik, és a nyelvével csettintgetett.
   – Ennyiért akár meg is dughatom – jegyezte meg pofátlanul.
   Pelagia nagy léptekkel haladt a strand felé. Majdnem nyolc óra volt. Időnként hátranézett. Elment két férfi mellett, akik hirtelen megálltak.
   – Hm – jegyezte meg az egyik.
   – Igen... – felelte a másik.
   Hamar beesteledett. Pelagia a palavasi strandon lépkedett. Most már egyedül volt. A találkozó színhelyére ért. Bőven volt még ideje. Lehuppant a homokba és várt.
   A fiú hangtalanul bukkant fel mögötte, mint egy árnyék, de ő megérezte a jelenlétét.
   – Rózsaszín malacom – sóhajtott fel. A fiú nyugtalan volt.
   – Nem tetszik ez nekem – szólalt meg. – Megnéztem a térképen, és Harbin egyáltalán nem Észak-Koreában van.
   – Nem számít – sóhajtozott Pelagia. – Kész vagyok bármire, csak ne kelljen lefeküdnöm azzal a fickóval. Igyekezz, golubcsikl
   A fiúnak eszébe jutottak a moziban látott ejtőernyősök. Jól emlékezett ölési technikájukra, de természetes tisztaságszeretetétől vezérelve azt mondta:
   – Menj be a vízbe. Akkor nem maradnak vérnyomok.
   Pelagia begyalogolt a tengerbe. A fiú hirtelen maga felé fordította, hüvelykujját a nő orra alá nyomta, és hátrabillentette a fejét. A kés lecsapott. Csak egyszer szúrt.
   – Ez igen! – mondta, miközben kihúzta a pengét. – A főnök igazán nem mondhatja majd, hogy rosszul éleztem meg.
   A sötét vízfelszínen lebegő testből dőlt a vér.
   – Szép munka volt – mormolta a fiú. – Megtartottam a szavamat.
   Egy súlyos tárgy sújtott le a tarkójára, s ő ájultan rogyott össze.
   Az F5-ös ügynök halkan füttyentett. A csónak közelebb merészkedett.
   – Tegye be a csónakba – mondta. – Ez a kis hülye megkímélt egy kellemetlen melótól.
   A csónakos beemelte maga mellé a hentessegédet.
   – Egy N.R.F.-injekció, egy kis adag felejtő-szérum, aztán hazavisszük.
   Átkutatta a nő ruháit. A seb már nem vérzett. Felkapta a kést, és messzire elhajította. Pénztárca, öv. Majd azokat is eldobja. Partra húzta a holttestet, hogy biztosan rátaláljanak. Az F5-ösnek fedeznie kellett magát Mackinleyvel szemben.
   A csónakmotor morgása tompán visszhangzott. Az F5-ös beszállt. A törékeny hajótest megsüllyedt a súlya alatt.
   – Mehetünk – mondta. – Van még egy kis dolgunk. A csónak fekete foltja eltűnt a sötétben.
   Domonkos Eszter fordítása
   ANYASÁG
   
   I.
   
   Amikor René Lantulé beleszeretett Claude Bédale-ba, akivel már hetek óta üzeneteket váltott a Mozi Magazin levelezési rovatában, még nem tudta, hogy Gaude: fiú. Igencsak gyengéd levélkéket írogattak egymásnak; ugyanazokért a filmcsillagokért rajongtak, ugyanazokat a sportokat űzték, mindketten imádtak táncolni... íme, a tökéletes, felhőtlen idill. Claude vidéken lakott, és csak nagy ritkán jött Párizsba. Természetesen küldött magáról egy fényképet Renének, ám mivel elég hosszú haja volt, az uralkodó divattól megtévesztve René arra gondolt, hogy egy (vidéki létére is) némiképp emancipált lánnyal van dolga, aki bizonyára titokban, a szülei tudta nélkül vágatta le a haját. Azt hihetnénk, hogy Claude helyesírásának, a levelekben használt hímnemű jelzőknek világosságot kellett volna gyújtaniuk René fejében... csakhogy ő oly bizonytalan volt e téren, hogy nem merte szóvá tenni a gyanús anomáliát. Sokáig folytatták szenvedélyes levelezésüket, majd úgy esett, hogy egy kisebb örökség okán Claude-nak hosszabb időre fel kellett utaznia a fővárosba; a boldogságban úszó René virágcsokorral a kezében várta a pályaudvaron. Mivel egy fiatal lányra számított, természetesen nem ismerte fel Claude-ot, ám Claude tudta, mit akar, így aztán a két fiatalember a világ legtermészetesebb módján összeköltözött; az ilyesmi elég gyakran megesik szabadelvűségével kérkedő korunkban. Renének kezdetben még voltak bizonyos fenntartásai, de a lelkiismeretét tisztának érző Claude igyekezett megnyugtatni őt azzal, hogy a Samedi-Soir cikke szerint a Saint-Germain-des-Prés kávéházaiban, a Florette-ben, a Tante Blanche-ban vagy a Montatában már csak homokosokkal találkozhat az ember, és hogy ennek a divatnak, amelyet a fiatal művészek és értelmiségiek ilyen népes csoportja követ, nyilván megvannak a maga mélyen fekvő okai. Lassanként René is megszokta a helyzetet, és Claude meg ő hamarosan példás pederaszta párt alkottak – a hűség és a konformizmus nemes francia hagyományainak legnagyobb dicsőségére.
   
II.
   
   Együttélésüket a legkisebb incidens sem zavarta meg. A Claude által elkényeztetett René Lantulé napjai igen kellemesen teltek, s mindeközben a lakásban aprólékos gonddal fenntartott rend uralkodott. Renének természetes érzéke volt a konyhai munkákhoz, és nagyon komolyan vette a mindennapos háztartási teendőket. Claude, megfontolt fiatalemberhez illően, örökségét biztos üzletbe fektette; napjait az irodájában töltötte, s szilárdan kezében tartotta a kormányrudat, jóllehet nem hajóval, hanem egy Renault 4-essel közlekedett. Délután hat óra felé elrendezte a papírjait, bezárta a fiókokat, és nagy vidáman hazaindult; várta őt az édes otthon és benne a valami újabb csecsebecsét kötögető René. Aztán a lámpafényben összebújva tervezgették jövőjüket, és Claude időnként úgy érezte, hogy szíve csordultig van boldogsággal, amikor eszébe jutott a Mozi Magazin, melynek számait immár közösen olvasgatták – a hálára nagyon hasonlító érzéssel eltelve.
   
III.
   
   Az idő előrehaladtával azonban René hangulata, különös módon, megváltozott. A hazaérkező Claude több alkalommal is a szomorúság jeleit fedezte fel Renén, aki durcás képet vágva alig-alig reagált a napi munkával együtt járó ezeregy kellemetlenségről mindig humorosan beszámoló Claude kedveskedéseire. Néha még a fejét is elfordította, s végül kiment a nappaliból, és bezárkózott a szobájába. Claude eleinte nem szólt semmit, de egy este, amikor René a szokásosnál is gondterheltebbnek tűnt, megvárta, míg párja bevonul a szobájába, majd néhány perccel később utánament. Renét az ágyon elnyúlva, fejét a párnába temetve találta. Amikor vigasztalón a vállára tette a kezét, észrevette, hogy René sír.
   – Mi a baj, kincsem? – kérdezte Claude.
   – Semmi – felelte René, és felzokogott.
   – De hát mi történt, kedvesem, édesem, szívecském?
   – Nem akarok beszélni róla – mormolta René.
   – Nekem mindent elmondhatsz, nyuszikám – erősködött Claude.
   – Nem merem – mondta René.
   – Ugyan már, szépségem, ki vele!
   – Szégyellem kimondani – suttogta egészen halkan René.
   – Ne ejts kétségbe, drágaságom! Mondd már, mi bánt!
   – Gyereket szeretnék – mondta René.
   Aztán ismét felzokogva a párnába fúrta a fejét.
   Claude arca mérhetetlen döbbenetet fejezett ki. Sőt, mintha kicsit bosszúsnak is látszott volna. Nem válaszolt; gyorsan kiment a szobából, hogy René ne vehesse észre zavarát és szomorúságát.
   
IV.
   
   Érthető módon, életük ettől kezdve nehézre fordult. Claude borús hangulatban pergette napjait, és több üzletet is elbukott. A homokra épült házakhoz hasonlóan az ő kapcsolatukban is repedések támadtak. Claude egy ideig habozott, aztán egy este elhatározásra jutott.
   – Figyelj, drágaságom! – mondta. – Mivel neked nem lehet gyereked, örökbe fogadunk egyet.
   – Ó! – sóhajtott fel örömtől ragyogó arccal René. – Tényleg megtennéd?
   A párja boldogságától elérzékenyülő Claude bólintott.
   – Mit szeretnél? – kérdezte. – Fiút vagy lányt?
   – Egy kislányt... – mondta René fellelkesülve. – A kislányok olyan aranyosak! És jobban ragaszkodnak az anyjukhoz.
   – Rendben – mondta Claude –, lesz egy kislányod.
   René a nyakába ugrott, aztán megajándékozták egymást egy nagyon kellemes éjszakával – hosszú idő óta az elsővel. Claude boldog volt, és másnap sikerült egy remek üzletet nyélbe ütnie. Délutánra szabadságot adott magának, és máris nekilátott a lehetőségek felderítésének.
   Hamar rá kellett jönnie, hogy felettébb nehéz örökbefogadható kislányt találni. Akiket kínáltak neki, mind túl kicsik voltak; attól félt, René nem tudja majd táplálni az apróságot, azzal pedig mindenki tisztában van, hogy azok a gyermekek, akiket nem az anyjuk táplált, csenevészek maradnak. Mint kiderült, a menekültek gyermekei már otthonra leltek, a szadista nevelőszülők nagy részüket már meg is ölték, röviden: krónikus gyerekhiány lépett fel. Aznap este tehát üres kézzel tért haza, s nem is mondott semmit Renének sikertelen próbálkozásairól, így ment ez jó egy hétig, mialatt Claude egyre a városban kószált egy szerencsés felfedezés reményében. Hirdetésekkel is próbálkozott, de eredménytelenül. Végül a tizennegyedik kerületi rendőrkapitányságon ajánlottak neki valakit: egy kissé vézna, kék szemű, borzas fekete hajú kamasz lányt.
   – Ez minden, amink van – mondta a felügyelő.
   – Hány éves? – kérdezte Claude.
   – Tizenhét, de csak tizennégynek látszik.
   – Nem egészen ilyenre gondoltam – mondta Claude –, de annyi baj legyen. Elviszem.
   Miközben hazafelé tartottak, megkérdezte a lány nevét; Andrée-nak hívták. Lelkére kötötte: Renének mondja azt, hogy csak tizennégy éves. Némi undort érzett, hogy ilyen közeli kapcsolatba került egy nőnemű lénnyel, de René várható örömére gondolva arca felderült. Egyébként is, a karcsú és ideges Andrée inkább fiúnak tűnt; mindazonáltal a blúza alatt jól láthatóan domborodott két apró mell.
   – Ezt majd takard el – mondta Claude a lány mellére mutatva.
   – Hogyan? – kérdezte Andrée.
   – Tekerd magad körbe fáslival – javasolta Claude.
   – De hát alig van ott valami! – tiltakozott Andrée.
   – Valóban – ismerte el Claude. – Tényleg alig látszik, de azért így is elég undorító.
   – Akkor miért fogadott örökbe? – kérdezte dühösen Andrée. – Ha ennyire undorodik tőlem...
   – Jól van – mondta Claude –, ne húzd fel magad. Nem akartalak megbántani. Meglátod, René tejben-vajban fog füröszteni.
   – Ő lesz a mamám? – kérdezte Andrée.
   – Igen – felelte Claude. – Nagyon kedves teremtés. Egy kivilágított kirakatú fodrászüzlet előtt elhaladva
   Claude-nak megfordult a fejében, hogy talán bemehetnének, hogy Andrée-nak elfogadhatóbb legyen a külseje, amikor majd bemutatja Renének, de aztán arra gondolt, így megfosztaná kedvesét attól az örömtől, hogy saját tetszése szerint csinosítgathassa lányát.
   Már majdnem hazaértek, amikor Claude még egyszer figyelmeztette Andrée-t, hogy tartsa titokban valódi életkorát.
   – René egy kislányt akart – magyarázta. – Neked nem kerül semmibe azt mondanod, hogy csak tizennégy éves vagy, őt viszont boldoggá teszed ezzel.
   – Maga nagyon szeretheti a mamámat – mondta csodálattal Andrée. – Csak rá gondol.
   Claude elmorzsolt egy örömkönnyet, amelyet René könnyeinek emléke csalt ki a szeméből. A kis autó megállt a bérház előtt, amelyben Claude-ék laktak.
   – Megérkeztünk – mondta Claude.
   – Szép ház – mondta lelkesen Andrée.
   A szerencsétlen gyermek eddig csak a város nyomornegyedeit ismerte.
   – Majd meglátod – kezdte Claude, aki, látva a lány el-érzékenyülését, akarata ellenére kissé meghatódott –, nagyon jól fogod érezni magad nálunk, még lift is van a házban.
   – Ó! Ez csodás! – mondta Andrée. – És működik is! Kapok majd ruhákat is?
   – Persze! – mondta Claude –, de ne feledd... tizennégy éves vagy... és babáznod kell.
   – Rendben – mondta Andrée. – Hülyének néznek majd, de annyi baj legyen! Az ember tudjon áldozatot hozni.
   Benne is megvolt a párizsi kölykök természetes üzleti érzéke.
   
V.
   
   Nehéz lenne leírni René örömét, amikor Claude és Andrée átlépte a kis lakás küszöbét. Boldogan karjába szorította Andrée-t, aztán Claude nyakába ugrott, és szenvedélyesen szájon csókolta. Andrée némiképp csodálkozva figyelte a jelenetet.
   „Ezek bizonyára sajátos nemi identitású népek" – gondolta. Fennhangon azonban csak ennyit mondott:
   – Hol van a mamám?
   – Én vagyok az, drágaságom – mondta René, aki Claude-ot elengedve most Andrée-t szorította magához, és egyre csak simogatta, csókolgatta...
   – Vagy úgy! – mondta Andrée nem is túlságosan csodálkozva. – Kaphatnék egy kis kávét meg fánkot?
   – Amit csak akarsz, édesem, bogaram, szemem fénye – felelte René.
   Claude, aki kissé nehezen emésztette meg azt a rengeteg csókot, amit René cuppantott újdonsült lánya arcára, csúfolódással igyekezett leplezni fájdalmát.
   – Kávét meg fánkot? Nem untad még meg?
   A rendőrkapitányságon töltött napokra tett célzás hallatán Andrée felkacagott, majd elmagyarázta a dolgot Renének, aki együtt nevetett vele. Claude, kissé nehéz szívvel, de azért mélabús boldogsággal figyelte René örömtől ragyogó arcát.
   
VI.
   
   Az életük hármasban hamar megszerveződött. Eldöntötték, hogy Andrée René szobájában fog aludni, merthogy Renének és Claude-nak külön hálószobája volt – az illendőség végett. Az irodájából hazatérő Claude mindig lázas tevékenység közepette találta Renét és a lányát. Andrée imádta nevelőanyját, akit egy fiatal lánynál érthető félénkséggel „René néninek" szólított. Ami Renét illeti, ő ki nem fogyott az Andrée-t dicsérő szavakból. Elmondhatjuk, hogy Claude és René odaadó gondoskodásának köszönhetően Andrée-ból hamarosan elbűvölő teremtés lett, jól táplált, élénk szemű, gunyoros mosolyú fruska. Claude nem is tudta sokáig titokban tartani védence valódi életkorát, de úgy tűnt, Renét csöppet sem bosszantja a dolog, sőt inkább örülni látszott, amikor megtudta az igazságot. Mindennap újabb és újabb ajándékokat vásárolt a lányának: körömlakkot, kalapot, egy pár csinos cipőt, nejlonharisnyát; Andrée élete folytonos ünneppé vált. Amikor karját René karjába öltve bevásárolni indult a rue Royale és a faubourg Saint-Honoré elegáns üzleteibe, kevés járókelő tudta megállni, hogy utána ne forduljon: kecsessége és tüzes tekintete mindenkit elbűvölt. Mivel korábban senki nem fordított gondot a lány neveltetésére, most pótolták e hiányosságot, és nevelőszüleinek köszönhetően kissé nyers beszédstílusa is sokat csiszolódott. Ráadásul imádta a mozit, s ez újabb kapocsként fogta össze e három érzékeny lelket.
   Most, hogy már tudta lánya valódi életkorát, René habozás nélkül elvitte Andrée-t a legjobb divattervezőkhöz, mindenekelőtt Pierre Balpogne-hoz, akit a Saint-Ger-main-des-Prés egyik klubjában ismert meg. A ruhapróbákon segédkező René hirtelen felfedezte, hogy jó érzéke van a divatszakmához. Balpogne irányításával több alkalommal is ő maga tekerte fogadott lánya formás csípője köré a drága szöveteket. A lány aprócska csipkés kombinéban álldogált az alkalmazottak gyűrűjében, és úgy tűnt, nagyon élvezi, hogy ünnepi díszbe öltöztetik, mint egy pogány bálványt. Balpogne egyre bátorította Renét, akit mind jobban vonzott ez a varázslatos mesterség, amelyre természete mintegy pederaszt..., akarom mondani, predesztinálta. Esténként otthon azzal szórakoztatták Claude-ot, hogy elmesélték neki a ruhapróbákon történteket. René beszerzett néhány, a szabás-varráshoz szükséges eszközt meg pár jó szakkönyvet, és gyakran ahelyett, hogy este elmentek volna valahova, levetkőztette Andrée-t a szobájában, aztán sorra felpróbáltatta vele legújabb kreációit. Andrée kezdetben nagyon lelkesnek mutatkozott, de idővel egyre tartózkodóbb, már-már félénk lett. Most már, amikor René finoman lehúzta róla a ruháját és a fehérneműjét, hogy aztán betakarja egy nehéz szatén- vagy selyemszövettel, lehajtotta a fejét, kezével eltakarta a mellét, és szemérmesen összeszorította a combját. Tény, hogy René immár szinte kéjes örömmel adta rá a ruhákat, és keze gyakran elidőzött fogadott lánya testének domborulatain, miközben úgymond a ruha ráncait igyekezett elsimítani. Egy szép napon aztán nem bírta tovább, és olyan szenvedéllyel csókolta szájon Andrée-t, hogy a fiatal lány egészen beleszédült, és szomorú múltjának a lelke legmélyéről előtörő homályos emlékei hatására olyan határozottan viszonozta a csókot, hogy René majd' elalélt a gyönyörűségtől. Most már egyikük sem tudta fékezni magát, egészen megrészegültek, s kezük egyre merészebben, mohóbban simogatta a másik testét; olyannyira, hogy fél órával később egymás karjában (és lába között) tértek magukhoz az extázisból. Andrée révült tekintete minden szónál ékesebben bizonyította elégedettségét. René a maga részéről csak egy dologra vágyott: hogy újra kezdjék, s a következő két órában be is bizonyította, hogy ezt komolyan gondolta.
   Ezek után már nehéznek tűnt folytatni addigi életüket. René esténként mind ritkábban ment el Claude elé, most szívének minden tüzét Andrée-nak tartogatta. A lány hivatalos státusza és az a tény, hogy Renével egy szobában lakott, megkönnyítette e bűnös viszony folytatását és titokban tartását. René ekkor már Balpogne-nál dolgozott, aki – abban a hitben, hogy még mindig egy csónakban eveznek – felfedte előtte a szakma titkait, és rendszeres fizetést biztosított neki. Ami Andrée-t illeti, ő egy híres divatház, a Diargent manökenje lett, és naponta beszámolt Renének a konkurens cégnél látottakról.
   René nem titkolhatta sokáig Claude előtt megváltozott ízlését, a lelkében lezajlott alapvető átalakulást. Claude sokat szenvedett, miután szembesült ezzel a számára érthetetlen helyzettel, de sem könyörgéssel, sem fenyegetéssel nem tudta rávenni Renét, hogy megváltoztassa döntését, miszerint a saját munkájából akar megélni, természetesen Andrée-val az oldalán. A következő év tavaszán végül külön költöztek. Mélységesen felháborító, hogy a Claude által René ellen hűtlen elhagyás címen kezdeményezett perben a bíróság végül René javára döntött, s ráadásul még a gyereket is neki ítélték. Ilyen szörnyűség is csak a lassan teljes erkölcsi nihilizmusba süllyedő Franciaországban eshet meg!
   
   Takács M. József fordítása
   
KÍNOS ÜGY
   
   Az ablak sötét, jeges űrjében felvillant az utcai lámpa sárgás fénye; este hat óra volt. Ouen kinézett és felsóhajtott. Nem haladt találmánya, a szó-kelepce építésével.
   Utálta ezeket a függöny nélküli ablakokat, de a függönyöket még jobban gyűlölte, és elátkozta az ostoba szokásaikhoz mereven ragaszkodó építészeket, akik már évezredek óta agyonlyuggatják a lakóépületek falait. Nehéz szívvel folytatta a munkát; szeretett volna gyorsan végezni a szavak foglyul ejtését megkönnyítő, a mondatokat mondatrészekre szabdaló bontóegység gyújtásának beállításával. Ugyanakkor örömét lelte abban, hogy szándékosan megnehezíti a dolgát, merthogy a kötőszavakat nem volt hajlandó teljes értékű szónak tekinteni. Ridegségük miatt megtagadta tőlük e nemes kategóriába való tartozás jogát, és a szűrést követő végleges eltávolításra váró pontok, vesszők és egyéb írásjelek tömegétől már amúgy is repedező falú tárolóegységekbe száműzte őket. Ez egy elvileg egyszerű, minden eredetiséget nélkülöző eljárás, mégis nehéz vezérelni. Ouen ujjpercei szinte már belekoptak a sikertelen próbálkozásokba.
   Úgy érezte, eleget dolgozott. Letette a finom aranycsipeszt, egy erőteljes fintorral kiugrasztotta helyéről a szeme elé szorított nagyítót, és felállt. Minden porcikája pihenésre vágyott. Még bírta volna erővel, de túl feszültnek, zaklatottnak érezte magát. Jót tenne egy séta odakint.
   A kihalt kis utca járdája készségesen simult a talpa alá. Bár már megszokhatta volna, Ouent még mindig bosszantotta ez a képmutató szolgalelkűség, ezért inkább a zsírosan csillogó úttesten lépkedett tovább, amelyet a halogénlámpák fényében jól kivehető olajos sáv – egy korán kiszáradt patakocska nyoma – szegélyezett.
   Jót tett neki a séta, és az orrsövényén végigkúszó, az agytekervényeit alulról nyaldosó friss levegő lassanként kiszelőztette idegrendszere súlyos, terebélyes központjának mindkét féltekéjét. Természetes dolog, Ouen mégis mindig meglepődött rajta.
   Szűnni nem akaró naivitásának köszönhetően az élet számára több csodát tartogatott, mint másoknak.
   A rövid zsákutca végén lévő kereszteződéshez érve elbizonytalanodott. Nem tudta eldönteni, merre folytassa útját. Mivel híján volt mind a balra, mind a jobbra kanyarodás mellett szóló érveknek, egyenesen ment tovább. Egy idő után rájött, hogy az utca a folyópartra, a hídhoz vezet, tehát hamarosan alkalma lesz megvizsgálni az aznapi vizet, amely a látvány tekintetében nyilván nem sokban különbözik az előző napitól, de, ugyebár, a képi megjelenés csak egy a víz ezernyi tulajdonsága közül.
   A zsákutcához hasonlóan, annak folytatása is üres volt, és az elmosódó, sárga fénypöttyök márványrajzolatától az aszfalt szalamandrává változott. Az út enyhén emelkedett egészen a kecsesen ívelt kőhíd közepéig, amelyet azért emeltek a folyó fölé, hogy tátott szájként szünet nélkül habzsolja a vizet. Ouen úgy tervezte, ha nem talál bámészkodókat sem a híd folyásiránnyal szembeni, sem az azzal megegyező oldalán, a legmagasabb pontra érve majd kikönyököl a mellvédre; mert ha a hídon lennének már a folyót szemlélő egyének, fölösleges volna egy újabb tekintet hozzáadásával még sűrűbbé tenni az egymást buján átfedő látómezők kusza dzsungelét. Elég, ha továbbsétál a következő hídig, az mindig üres, mert a városban az a takonykór gócpontja.
   Az utca ürességének feketévé sűrűsödött esszenciájaként két fiatal pap lopakodott el mellette. Időnként megálltak, hogy egy kis melegséget és egymás nyelvét keresve csókolózzanak egyet a kocsibejárók sötét boltívei alatt. Ouen elérzékenyült. Kétségkívül jól tette, hogy kimozdult otthonról: az utcán szívderítő látványosságokban volt része. Máris vidámabban lépkedett, és egy pillanat alatt megoldotta a szó-kelepcéje összeállításával kapcsolatos utolsó elméleti problémát is. Hiszen pofonegyszerűen elbánhat a szavakkal; elég egy apró módosítás, és a gépe így már biztosan képes lesz elkapni, szétlapítani, agyonvágni, felnégyelni, miszlikbe aprítani, egyszóval eltűntetni őket.
   Kicsivel később egy bőrpórázon vezetett, tajtékzó rabot terelgető tábornok jött vele szemben. Hogy semmiképp se tehessen kárt a tábornokban, a foglyot megbéklyózták, kezét pedig a tarkójára kötözték. Ha makrancoskodott, a tábornok csak rántott egyet a pórázon, mire a rab orra bukott, és csókot nyomott az aszfaltra. A tábornok sietősen lépkedett, szolgálatból igyekezett hazafelé, hogy befalja betűtésztás levesét. Mint minden este, most is harmadannyi idő alatt rakja majd ki a nevét a tányér szélére, mint a fogoly, majd ez utóbbi dühös pillantásaitól kísérve bekebelezi mindkét adag levest. A rabnak esélye sem volt: Joseph Ulrich Saxakrammerigothensburgnak hívták, míg a tábornokot Polnak. Ezeket a részleteket Ouen persze nem ismerhette, ám a tábornok fényesre suvickolt lakkcsizmája így is felkeltette érdeklődését, és arra gondolt, hogy nem szívesen lenne a rab helyében. Mellesleg a tábornokot sem irigyelte, ám tudta, hogy a fogoly – a tábornokkal ellentétben – nem maga választotta sorsát; az emberek önként csak a legritkább esetben jelentkeznek rabnak, míg a pöcegödör-tisztítók, zsaruk, bírók vagy tábornokok toborzásakor sosincs hiány jelöltekben, bizonyítván, hogy a legmocskosabb munkáknak is kétségkívül megvan a maguk varázsa. Ouen hosszasan eltöprengett az élet mostohagyermekeinek jutó szakmák borzalmain. Annyi bizonyos, hogy szó-kelepcét építeni tízszer jobb mulatság, mint tábornoknak lenni. Sőt, a tízes szorzó még kevésnek is tűnik. Mindegy, a lényeg a lényeg.
   A híd támpillérein kis, teleszkópos világítótornyok magasodtak, amelyek azon túl, hogy nagyon jól mutattak, a hajósok tájékozódását is segítették. Elismerése jeléül Ouen úgy húzott el mellettük, hogy egy pillantást sem vetett rájuk. Végre megpillantotta sétája végcélját, és megszaporázta lépteit. Ám ekkor észrevett valamit. A híd egyik oldalán különös, alacsony és karcsú alak sziluettje rajzolódott ki a mellvéd fölött. Ouen odaszaladt. Fiatal lány állt a víz fölött, egy, a légkörből kicsapódó nedvek veszteségmentes elvezetésére szolgáló eresszel felszerelt, tagozott kőpárkányon. Tétovázni látszott: ugorjon-e, vagy sem? Ouen mögé könyökölt.
   – Készen állok – mondta. – Most már ugorhat.
   A lány ráemelte bizonytalan tekintetét. Csinos, fiatal, nyersgyapjú színű lány volt.
   – Azon töprengek, hogy a hídnak a folyásiránnyal szembeni vagy az azzal megegyező oldaláról ugorjak-e le. Ha sodrással szemben ugrom a vízbe, jó esélyem van arra, hogy elkap az ár, nekivág egy pillérnek, és ezzel vége. A túloldalról ugorva viszont remélhetőleg magába szippant egy örvény. Persze az is előfordulhat, hogy az első megoldást választva, a vízbe zuhanástól elkábulva egyszerűen fennakadok a pilléren, a másik esetben pedig könnyen megláthatnak, és valószínűleg felhívom magamra egy túlbuzgó életmentő figyelmét.
   – A probléma kétségkívül megfontolást érdemel – mondta Ouen –, és csak helyeselni tudom, hogy ennyire komolyan mérlegeli a kérdést. Természetesen a legteljesebb mértékben a rendelkezésére állok, és tőlem telhetően igyekszem a segítségére lenni.
   – Ez nagyon kedves magától – mondta a lány piros ajkát Ouen felé fordítva. – Már annyiszor meghánytam-vetettem magamban a dolgot, hogy igazából már nem is tudom, mire jutottam.
   – Részletesebben is meg kellene vizsgálnunk a kérdést. Esetleg egy kávéházban? – javasolta Ouen. – Ital nélkül nehezen forog az agyam. Meghívhatom valamire? Egy komolyabb ital talán még egy gutaütéshez is hozzásegítheti.
   – Szíves-örömest – felelte a lány.
   Ouen átsegítette a híd mellvédjén, s közben megállapította, hogy testének leginkább kiálló, vagyis legsebezhetőbb részeit a lány, leleményes módon, szemet gyönyörködtető domborulatokkal párnázta ki. Meg is dicsérte ezért.
   – Tudom, hogy pironkodnom kellene – mondta a lány –, de tulajdonképpen teljesen igaza van. Az alakom egyszerűen tökéletes. De nézze csak meg a lábam...
   Azzal felhúzta flanelszoknyáját, és Ouen kedvére gyönyörködhetett a lábak és a hamisítatlan szőkeség látványában.
   – Értem, mire gondol – mondta kocsányon lógó szemmel. – Nos, akkor menjünk, igyunk egy pohárkával, és ha sikerült kisütnünk valamit, visszajövünk ide, és maga beugrik a megfelelő oldalról.
   Egymásba karolva, egyszerre lépve, nagy vidáman elindultak. A lány közölte, hogy Flavie-nak hívják, és az őszinteség e nyilvánvaló jelével csak még jobban felcsigázta Ouen már amúgy is heves érdeklődését.
   Miután kényelmesen elhelyezkedtek egy szerény, a folyami hajósok és az uszályaik törzshelyéül szolgáló kávézóban, a lány azt mondta:
   – Nem szeretném, ha hülyének nézne, de ez a bizonytalanság, amely öngyilkosságom irányának megválasztásakor úrrá lett rajtam, mindig is jellemző volt rám. Itt az ideje, hogy végre megszabaduljak tőle, legalább most az egyszer. Különben halálomban is csak egy ostoba liba, döntésképtelen balek maradok.
   – Az a legfőbb gond – helyeselt Ouen –, hogy egy probléma lehetséges megoldásait összegezve sajnos előfordulhat, hogy eredményként nem páratlan számot kapunk. A maga esetében ugyanis sem a folyásiránnyal szembeni, sem az azzal megegyező oldal választása nem tűnik jó megoldásnak. Csakhogy nincs más lehetőség. Bárhol legyen is egy híd a folyón, az mindig létrehozza ezt a két oldalt.
   – Kivéve, ha a forrásnál áll – jegyezte meg Flavie.
   – Úgy van! – mondta Ouen, akit lenyűgözött a lány logikája. – De a folyók forrásvidékén általában nem túl mély a víz.
   – Ez az én formám! – mondta Flavie.
   – Esetleg szóba jöhetne egy függőhíd – javasolta Ouen.
   – Azt csalásnak érezném.
   – Akkor térjünk vissza a forrásvidékek adta lehetőségekhez. Szerintem ott, ahol a Touvre ered, bármelyik öngyilkosjelölt elegendő vízmennyiséget talál.
   – Az túl messze van – felelte a lány.
   – Egy köpésnyire Charente-tól – szögezte le Ouen.
   – Ha ez ennyi macerával jár – mondta Flavie –, ha már azért is ennyit kell kepesztenie az embernek, hogy vízbe fojthassa magát, az kétségbeejtő. Egy újabb ok az öngyilkosságra.
   – Tényleg – vette át a szót Ouen, akinek csak most ötlött eszébe a kérdés –, tulajdonképpen miért szánta el magát erre a kétségbeesett lépésre?
   – Nagyon kínos ügy – felelte Flavie, letörölve arcáról egy magányos, s ezért kellemetlen aszimmetriát eredményező könnycseppet.
   – Égek a vágytól, hogy hallhassam – szólt Ouen máris lángra gyúlt arccal.
   – Elmesélem.
   Ouen nagyra értékelte Flavie egyszerűségét. A lány nem kérette magát, hogy elmondja történetét. Nyilván tisztában volt azzal, milyen rendkívüli jelentőséggel bír egy ilyen bizalmas vallomás. Ouen meglehetősen hosszú elbeszélésre számított, hiszen egy csinos lánynak általában rengeteg lehetősége adódik arra, hogy érintkezésbe lépjen embertársaival, ahogy egy lekváros kenyérnek is több esélye van beható ismereteket szerezni a fedeles szárnyú rovarok anatómiájáról és erkölcseiről, mint egy ronda, rücskös kovakőnek. Így tehát Flavie kalandokban és eseményekben bizonyára gazdag élettörténetéből hasznos erkölcsi tanulságok vonhatók majd le. Természetesen Ouen számára hasznosak, hiszen a személyes tapasztalat csak mások számára érik tanulsággá, mivel maguk az érintettek túlságosan is jól ismerik az események mögött megbúvó okokat, amelyek arra késztetik őket, hogy némiképp megváltoztatott – megszépített, megcsonkított – formában tálalják a történeteiket.
   – Huszonkét egész nyolc tizenketted éve születtem – kezdte Flavie – egy Quettehou környéki, kis normandiai kastélyban. Az egy ideig Désir kisasszony tanintézetében illemtanárként tevékenykedő, s ezzel komoly vagyont szerző apám oda vonult vissza, hogy békésen élvezze a gazdagság, illetve a kastélybeli szobalány nyújtotta örömöket. Anyám, aki egyike volt hajdani tanítványainak, és akit apám meglehetősen nehezen hódított meg, mivel nagyon csúnya ember volt, nem tartott vele. Vadházasságban élt Párizsban, felváltva egy érsekkel és egy rendőrfelügyelővel. Apám, ádáz egyházellenessége okán, nem vett tudomást anyám és az érsek viszonyáról, különben elindította volna a válópert. A másik, a rendőrkopóval létrejött lyuksógorságnak azonban kifejezetten örült, mert ez alkalmat adott neki arra, hogy porig alázza a becsületes hivatalnokot, akit egyre azzal gúnyolt, hogy beéri az ő levetett nőjével. Apám vagyonának fontos része volt egy (még az őseitől örökölt) kis telek Párizsban, az Opera mellett. Szívesen látogatott el oda vasárnaponként, hogy megkapálja az articsókáit, amivel a frászt hozta a buszsofőrökre. Mint láthatja, apám az egyenruhások minden fajtáját megvetette.
   – De maga hol jön a képbe? – kérdezte Ouen, mert úgy érezte, a lány kissé elkalandozott.
   – Persze...
   Azzal kortyolt egyet zöld színű italából, és hirtelen hangtalanul – vagyis egy ideális csapra emlékeztető módon – sírni kezdett. Kétségbeesettnek tűnt. Az is lehetett. Ouen elérzékenyülve megfogta a kezét, de rögtön el is engedte, mert nem tudott mit kezdeni vele. Közben Flavie megnyugodott.
   – Ostoba liba vagyok – hüppögte.
   – Dehogy – tiltakozott Ouen, mert úgy vélte, a lány túl szigorú önmagához. – Folytassa. Bocsánat, hogy félbeszakítottam.
   – Egy szó sem igaz az egészből – mondta a lány. – Végig hazudtam, fel akartam vágni maga előtt. Az érsek valójában egyszerű püspök volt, a rendőrfelügyelő pedig egy szánalmas flaszterhuszár. Ami engem illet, én varrónő vagyok, és a fizetésemből nehezen húzom ki a hónap végéig. Csak nagy ritkán akad néhány megrendelőm, de azokban sincs köszönet: átkozott szipirtyók, látom rajtuk, milyen jól szórakoznak azon, hogy halálra dolgozom magam. Nincs pénzem, éhes vagyok, és boldogtalan. A barátomat pedig lecsukták. Államtitkokat adott el egy idegen hatalomnak, de nem a hivatalos árfolyamon, jóval drágábban, ezért letartóztatták. Az adószedő – aki egyébként a nagybátyám – egyre több pénzt követel tőlem, mert ha nem tudja kifizetni a kártyaadósságát, romlásba dönti a nagynénémet és hat gyermekét. Gondoljon csak bele: a legidősebb harmincöt éves. Ha tudná, mennyit eszik egy ilyen korú gyerek!
   Megtörten, keservesen zokogott.
   – Varrok látástól vakulásig, de semmi eredménye, mert még egy orsó cérnára sem futja.
   Ouen nem tudta, mit feleljen. Megveregette a lány vállát, és arra gondolt, valahogy fel kellene vidítania. De hogyan? Az nem elég, ha ráfúj. Bár... próbálta már egyáltalán valaki?
   Ráfújt.
   – Mi ütött magába? – kérdezte a lány.
   – Semmi – felelte. – Csak sóhajtottam. Elszomorított a története.
   – Ó – folytatta a lány –, ez még semmi. A legrosszabbat el sem merem mesélni.
   Ouen gyengéden megsimogatta Flavie combját.
   – Bízza rám a titkát, attól majd megkönnyebbül.
   – Maga már próbálta?
   – Istenem – mondta Ouen –, ez állítólag így működik. Legalábbis általában...
   – Mindegy – mondta a lány.
   – Mindegy – ismételte Ouen.
   – A másik körülmény, ami végképp pokollá teszi nyomorúságos életemet – folytatta Flavie – az, hogy van egy elviselhetetlen fivérem. A kutyájával alszik, ébredéskor az első dolga az, hogy a földre köp, és fenékbe rúgja a macskát, és amikor elmegy otthonról, hangos böfögéssel üdvözli a házmesternét.
   Ouen meg sem tudott szólalni a megdöbbenéstől. Amikor azt halljuk, hogy valaki ilyen mélyre süllyed a bujaság és az ideológiai elhajlás mocsarában, egyszerűen nem találunk szavakat.
   – Képzelheti – mondta Flavie –, ha már másfél éves korában ilyen, mi lesz belőle később!
   Újra zokogásban tört ki. E tevékenysége viszonylag kevés, ám igencsak kövér könnycseppet eredményezett. Ouen megpaskolta az arcát, de a lány olyan forró könnyeket hullatott, hogy fürgén visszarántotta leforrázott mancsát.
   – Ó – jegyezte meg –, szegény kicsikém! A lány csak erre várt.
   – Ahogy már jeleztem – tette hozzá –, a legszebb még hátravan.
   – Mondja csak – biztatta Ouen, s igyekezett megerősíteni a lelkét.
   A lány mesélni kezdett, ő pedig máris különböző tárgyakat kezdett tömködni a fülébe, hogy ne is hallja. De attól a kevéstől is, amit megértett, úgy kiverte a hideg verejték, hogy még az alsóneműje is átlucskosodott.
   – Ez minden? – kérdezte a nemrég megsüketültek erős hangján.
   – Ez minden – mondta Flavie. – Máris jobban érzem magam.
   Ujjaival kis labdacsokká gyúrta, s legurította a torkán italát, ám ezzel a mutatvánnyal sem sikerült felvidítania beszélgetőtársát.
   – Szerencsétlen teremtés! – sóhajtott fel végül Ouen. Előhúzta a pénztárcáját, és a pincért szólította, aki bár láthatóan viszolyogva, de odacsoszogott.
   – Parancsol az úr?
   – Naná! – felelte Ouen. – Mennyi a számla?
   – Annyi – mondta a pincér.
   – Tessék – szólt Ouen, és többet adott.
   – Nem köszönöm meg - jegyezte meg a pincér –, a kiszolgálás benne van az árban.
   – Tökéletes - mondta Ouen. – Menjen innen, maga bűzlik.
   A pincér sértődötten – úgy kell neki! – eloldalgott. Flavie csodálattal nézett Ouenra.
   – Magának van pénze!
   – Tessék, tegye el mindet - mondta Ouen. – Nagyobb szüksége van rá, mint nekem.
   A lány olyan döbbenten meredt rá, mint a Télapóra. Arckifejezését nehéz volna leírni, mert még soha senki nem látta, mármint a Télapót.
   Ouen egyedül indult haza. Későre járt. Már csak minden második utcai lámpa világított, a többi állva aludt. Ouen lehajtott fővel bandukolt, és Flavie-ra gondolt, a lány örömére, amikor eltette a pénzt. Egészen elérzékenyült. Egyetlen bankjegy sem maradt a pénztárcájában. Szegény kicsike, az ő korában természetes, hogy a létfenntartás alapvető eszközei híján elveszettnek érzi magát. Milyen fura: hirtelen rádöbbent, hogy épp egyidősek. Rémes, hogy valakinek ennyire ne legyen pénze! Most, miután a lány elvitte az összes pénzét, tökéletesen át tudta érezni a fájdalmát. Körülnézett. Az utca fakón fénylett, és a hold épp a híd tengelyébe ért. Egy vasa sincs. És otthon nem várja más, csak egy félkész szó-kelepce. Az eddig üres utcán most egy szerencsétlen alvajáró esküvőjére összesereglett násznép lassú menete vonult végig, de Ouent ez sem vidította fel. Megint eszébe jutott a rab. Annak bezzeg minden olyan egyszerű. Persze valójában neki sincs oka panaszra. Közeledett a hídhoz. Egy vasa sincs. Szegény, szegény Flavie. Várjunk csak, hiszen most már van pénze. De mégis, micsoda lehangoló történet. Ez az elviselhetetlen nyomor... Micsoda szerencséje volt, hogy ő épp arra járt. Mármint a lánynak. Vajon mindig mindenkihez időben megérkezik egy mentőangyal?
   Átmászott a mellvéden, és szilárdan megvetette lábát a párkányon. A násznép lármájának visszhangja lassan elült a távolban. Jobbra nézett, aztán balra. A lánynak valóban nagy szerencséje volt, hogy ő épp arra sétált. Most bezzeg egy lélek sincs a hídon. Megvonta a vállát, megtapogatta üres zsebét. Ilyen körülmények között tényleg nem érdemes élni. És miért kellene törődnie a folyásiránnyal?
   Nem teketóriázott, beugrott a folyóba. Az történt, amire számított: egyszerűen elmerült. Hogy melyik oldalról ugrunk, az gyakorlatilag mindegy.
   
   Domonkos Eszter fordítása
   
UTÓSZÓ
   
   SZÉP KIS GA(LL)LIBA!
   
   Emlékeznek még az előző gyűjteményes kötetben* közölt, Köd című kis remekműre, amelyben egy pillanatra felbukkan az Őrnagy alakja – „akit feldühített, hogy nem szerepel a novellában"? Nos, ez alkalommal az Őrnagynak nincs miért dühbe gurulnia, hiszen e kötet több írásában is színre lép; ha pedig – mint láthattuk – időnként mégis felhergeli magát, ezért egyedül az őt alávaló rágalmakkal illető illetők vagy a vele (Vele!) packázni próbáló aktakukacok okolhatók. Mivel az Őrnagy dühének következményei mindig igen mulatságosak, s kötetünknek több mint a felét éppen az ő kalandos utazásainak és egyéb hőstetteinek elbeszélése teszi ki, a jelen novellagyűjtemény összességében vidámabb hangulatú lett, mint a számos kifejezetten komor, sokszor tragikus végkicsengésű írást tartalmazó előző válogatás.
   ----------------------------------------------------------
    Blues egy fekete macskáért, Cartaphilus Könyviadó, 2008.
   
   Az ahhoz a kötethez írt utószóban már beszéltem a Vian-novellák keletkezésének körülményeiről, a kiadásuk körüli hercehurcáról és az egyetlen, még Boris által sajtó alá rendezett novelláskötet (A hangyák, Scorpion, 1949) egyes darabjairól. Az abban szereplő tizenegy „hangya" közül hatot már megismerhettek a Vian-életműsorozat olvasói, most pedig további hárommal (A kék liba, A kihalt út, A statiszta) találkozhatnak e kötetben.
   A többi novella – jóllehet közülük néhány még az író életében megjelent különböző francia folyóiratokban – csak a Christian Bourgois-féle posztumusz Vian-kötetek kiadása után vált közismertté. Öt az 1970-es, A farkasember (Le loup-garou) című válogatásban található meg (A déli hadjárat, Meglepetés-parti Léobille-nál, Veszedelmes klasszikusok, Marseille ébredezett, Kínos ügy), a maradék négy pedig az 1981-es, A fürdőző csuhás (Le ratichon baigneur) című kötetben szerepel (Áprilisi lányok, A fürdőző csuhás, A gyilkos, Anyaság). Ugyanakkor fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a fordítások ez alkalommal is a Vian-művek időközben Franciaországban megjelent kritikai kiadása alapján készültek.*
   -------------------------------------------------------------------
    * Boris Vian: CEuvres complétes, Tome 2 et 5, Paris, 1999, Fayard
   
  • • •
   A kötet összeállításakor célszerűnek gondoltam egy blokkba összevonni azt az öt novellát, amelyek az előző válogatásból szándékosan „kifelejtett" Őrnagy legendás személyének állítanak emléket, az ezeket követő többi írást pedig a szinte mindegyikben központi motívumként megjelenő, egyszerre pajzán és véres erotika rendezi – reményeim szerint – egységbe.
   Miként az előző válogatás elbeszéléseiben, e novellákban is fontos szerep jut a zenének: a szereplők folyton fütyürésznek, énekelnek vagy muzsikálnak, és a köztük folyó beszélgetésekben is rendre felbukkan néhány (kitalált vagy valóban létező) zenemű címe, az írások némelyike pedig egyenesen egy-egy örökzöld jazzmelódiára utal címével. A történéseket kísérő, érzékletesen leírt zajok és zörejek csak fokozzák a novellák zeneiségét, s hangsúlyozzák azok börleszkszerűségét – merthogy úgy vélem, több írás is kitűnő alapanyag lehetne egy régimódi, természetesen zongorakíséret mellett vetített némafilmhez.
   
   Isten hozta, Őrnagy úr!
   
   A Venyigeszú és a plankton utószavában már részletesen írtam az önmagának őrnagyi rangot adományozó, igencsak eredeti fiatalemberről, Jacques Loustalot-ról. Nevezett ifjú a Venyigeszúban elsősorban remek partiszervező képességével, extravaganciájával és halálos tömegszerencsétlenségbe torkolló házasulási kísérletével hívta fel magára a figyelmet. Az Őrnagy és Antiochio (Boris regénybeli alteregója) természetesen elválaszthatatlan barátok, hiszen a Loustalot-Vian párost a való életben is szinte testvéri szeretet fűzte össze. Magát a regényt is közös kalandjaik ihlették, mint ahogy a kötetünkben szereplő némely novella is egy-egy valóban megtörtént esemény (délvidéki nyaralás, filmgyári statisztálás) paródiája.
   Mindezt tudva, kissé meglepőnek tűnhet az a nem éppen hízelgő jellemrajz, melyet Boris ad legkedvesebb cimborájáról: „Egyfelől csapnivaló neveltetésének, másfelől veleszületett alattomosságának és átlagon felüli gonoszságának köszönhetően az Őrnagynak soha nem okozott gondot leszámolnia az útjába akadó ellenségekkel." Ezzel együtt az Őrnagy nyilvánvalóan jelentős – s ráadásul emberfeletti tulajdonságokkal bíró – személyiség: láthattuk, hogy különgéppel utazik, rettenthetetlen bátorság jellemzi, hiszen magánpalotája az Oroszlánszív utcában áll, az a tény pedig, hogy képes gyalog megelőzni a Bol-d'Or-futam motorosait, és egyedül is tud kórusban énekelni, páratlan gyorsaságáról, illetve bámulatos muzikalitásáról árulkodik. Önérzetes és büszke, nem csoda, hogy zokon veszi, ha „tisztességes embernek" bélyegzik. Merthogy az Őrnagy a párizsi háztetőkön való éjszakai kószálásnál csak két dolgot szeret jobban: a kalamajkát és a galibát. Megrögzött alkoholista, s Boris talán ezért döntött úgy, hogy ő lesz az, aki „öl, butít és nyomorba dönt". Mi sem jellemzi jobban Vian abszurd humorát, mint az a tény, hogy novelláiban rendre legintimebb barátjára osztja a „gyilkos" szerepét.
   Emlékezhetünk rá, hogy az Őrnagy a már említett, Köd című novellában is (ahol Vian csak két rövid bekezdést szentel neki) a „gyilkos végzet" szimbólumaként jelenik meg, s a folyóba dobja a szerencsétlen Andrét. A jelen kötetben is szinte mindig a halál (üvegszemű és többnyire részeg) angyalaként bukkan fel. Az Őrnagy autós ámokfutását elbeszélő történetben (A déli hadjárat) hősünk előbb hivatalnokokat öldös – puszta kézzel, majd kézigránáttal –, aztán elüti a neki készségesen segítő szerelőt. A kihalt út című novellában puszta figyelmetlenségből lefejez egy vendéget a sétapálcájával, aztán kiderül: nemcsak hogy sok temetőt látott, de saját bevallása szerint ő maga gondoskodott arról, hogy e sírkertek ne maradjanak üresen. Egyértelmű az is, hogy Noémi végső soron az ő türelmetlensége, követelőző hisztije miatt hal meg. És ezzel még korántsem értünk „hőstettei" felsorolásának végére. A csengő kivégzése és a „csakis az emberiség egészének címzett sértésként értelmezhető'' mustársárga zokni még hagyján, de a Léobille és vendégei elleni bosszúhadjárat sikertelenségén felbőszült Őrnagy végül halálra gázol egy idős zöldségest (Meglepetés-parti Léobille-nál), a filmgyári novellában (A statiszta) pedig dinamitrudakat helyez el a zongora alatt, majd gúnyos megjegyzéseivel öngyilkosságba kergeti az ifjú segédművészt. Mentségére legyen mondva, hogy A kék libában nem öl meg senkit – beéri annyival, hogy megmorogja a papot, és teljesen összetöri Olivier szívét.
   És mégis éppen ő, a példaképéül Rettegett Ivánt választó Őrnagy a Vian-novellák legmulatságosabb alakja! (Hiába, no, Vian zseniális volt!) Öltözködése, beszéd- és vezetési stílusa, iszákossága és a tyúkok iránti mániákus vonzalma a (fekete) humor kiapadhatatlan forrása. Aztán a forrás mégis kiapad, mert Jacques Loustalot egészen fiatalon, huszonhárom évesen, 1948. január hatodika éjjelén máig sem tisztázott körülmények között (kiesik – esetleg kiugrik – egy ablakon? lezuhan egy tetőről?) meghal, mintegy beteljesítve Boris „jóslatát", aki feleségével, Michelle-lel már 1942-ben írt egy, az Őrnagy kalandjairól szóló (befejezetlen) krimit Túl korai halál címmel, s láthattuk azt is, hogy az Őrnagy a Léobille-féle meglepetés-partiról is az ablakon át távozik. Ekkor Boris még megmenti barátja életét egy odavarázsolt taxival, utóbb mégis lelkifurdalás gyötri majd e „látnoki" novella miatt.
   
   Barna delfinek és livornói tyúkok
   
   Az 1946-ban írt, majd 1947 májusában átdolgozott, A déli hadjárat című – a Vian család és az Őrnagy 1945-ös délvidéki nyaralásának emléket állító – novella csak Boris halála után, A farkasember című kötetben jelent meg. Be kell vallanom, hogy nagyon jól szórakoztam a leginkább egy börleszkfilmet idéző novella fordítása közben, s újra és újra elámultam e Vian-mű – a helyzetkomikumban és a nyelvi humorban rejlő lehetőségeket egyaránt maximálisan kiaknázó – könnyed eleganciáján. Az Őrnagy igencsak elemében van, hiszen imádja a veszélyt (és lóvá tenni a zsarukat). Úgy hiszem, maga a történet nem kíván különösebb magyarázatot, ezért inkább csak az érdekesebb nevekről ejtenék néhány szót.
   Boris a saját nevéből képzett anagramma – Bison Ravi – miatt szerepel Bölényként a novellában, a Tajtékos napokban és a Pekingi őszben is emlegetett Jules Gouffé pedig egy híres francia mesterszakács (Nota bene: nem a kalapácsos gyilkos!) A segítőkész, ám kudarcot valló, s ezért habozás nélkül lemészárolt Pistoletti nevéből a piston (protekció) szót vélem kihallani, míg a Duflor és a De Magogue kávéház minden kétséget kizáróan azonosítható az egzisztencialisták kedvelt irodalmi kávézóival (Le Flore, illetve Les Deux Magots). A paráználkodás fontos kellékére utaló nevet viselő Jean Verge a noblesse oblige jegyében elsősorban Joséphine cicerészésében jeleskedik, míg ez utóbbi, császárné elődjéhez méltón, bőkezűségével és bővérűségével tűnik ki.
   Az indulás előtt a párizsi bürokráciával vívott szélmalomharccal kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a felszabadulás után – egészen 1949-ig – krónikus benzinhiánnyal küszködő Franciaországban valóban csak a hatóságok által kiállított úti engedély birtokában lehetett autóval útra kelni.
   Vian – mint már annyiszor – ebben a novellában is elereszt egy-két csípős megjegyzést kor- és pályatársairól. Georges Duhamel megússza annyival, hogy „őt túlértékelik", de a majdani Nobel-díjas Mauriacot egyszerűen „vén hülyének" nevezi (a felelősséget azonban ügyesen kiskorú fiára hárítja azzal, hogy vele mondatja ki verdiktjét).
  • • •
   Kötetünk címadó novellája, A kék liba (L'oie bleue) először a La Rue (Az utca) című folyóirat 1946. július ötödikéi számában jelent meg, később pedig bekerült a Vian összeállította, A hangyák című gyűjteménybe is. Az e válogatásban közölt novellákhoz Boris eredetileg ajánlásokat is írt, ám ezek végül kimaradtak a kötetből. Tudjuk azonban, hogy – szokásához híven – A kék libát is egy általa nagyra becsült jazz-zenésznek ajánlotta: „ Johnny Hodgesnek a Blue Goose-ért" – így aztán ez a dedikáció tisztelgés egyúttal Vian legnagyobb kedvence, Duke Ellington előtt is, hiszen Hodges, ez a kitűnő altszaxofonos kisebb megszakításokkal négy évtizedet töltött el „Sir Duke" zenekarában, ráadásul az ajánlásban megnevezett jazz-örökzöld is Ellington szerzeménye.
   A novella címe, a L'oie bleue azonban nem pusztán az Ellington-féle Blue Goose tükörfordítása, merthogy ez esetben is egy francia kifejezés játékos eltorzításáról, egy jellegzetes Boris Vian-i szócsavarásról-összevonásról van szó. A tautológián alapuló szójáték megértéséhez tudnunk kell, hogy a franciák a túlságosan naiv és félénk, a szerelem terén tapasztalatlan „zöldfülűeket" oie blanche-mik (fehér liba) nevezik, míg a bleu (kék) szóval a seregbeli újoncokat, a „kopaszokat" jelölik. Ismét bebizonyosodott tehát, hogy Viannál soha semmi nem az, aminek látszik: nem véletlen, hogy a novella főszereplői mind álnevet viselnek, s kiderül az is, hogy a balesetet okozó kecske valójában műkecske, a fogadó kovácsműhely, Auvergne pedig Languedoc néven szerepel a térképeken. Az már csak hab a tortán, hogy az egyik „szépen megfogalmazott" mondat kapcsán megemlített Max de
   Veuzit a harmincas-negyvenes években cukormázas regényeivel nagy sikereket arató Francois Simonnet álneve. Mindezek után talán nem túl nagy merészség azt állítani, hogy a kis társaságot szállító automobil nem más, mint Héliosz napisten négy szárnyas paripa vontatta aranyos fogata, hiszen az autót vezető Olivier az istenség fiától kölcsönzött „Phaethón" álnevet viseli, s bizonyára ő is a papától kunyerálta el a kocsit...
  • • •
   A kihalt út először a Nyza című kérészéletű folyóiratban jelent meg 1948-ban, majd 1949-ben ez a kis remekmű is egyike lett a „hangyáknak". Az eredetileg az Egy fiatalember házasodni készült (munka)címmel megírt novellát Vian egy fehér jazztrombitásnak, Muggsy Spaniernek* ajánlotta, mégpedig „a Lonesome Roadért" – így máris érthető az utólagos címváltoztatás.
    ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
    * Aki már csak azért is megérdemel egy lábjegyzetet, mert egy időben együtt játszott azzal a Joe Sullivannel, akitől Vian hírhedt írói álnevének (Vemon Sullivan) egyik felét kölcsönözte.
   
   Ez a tragikomikus történet a morbid humor valóságos kincsestára. A nősülni készülő fiatalembert Fidelnek hívják. Logikus, hiszen sírkőfaragó tanonc. Mi más is lehetne, mint „hűséges" (egészen a sírig)? A tanórákat egy sírkert szomszédságában tartják (vagy egyenesen egy kriptában), kezdetüket a lélekharang megkondulása jelzi, a diákok a szünetekben elszopogatnak egy-egy „Kriptaszökevény" koktélt. Fidel legénybúcsúján a vendégek – fékeveszett mulatozás helyett, és az eredeti francia kifejezéshez (enterrer sa vie de garcon: a legényélet eltemetése) illően – egyre csak sírokról, sírkövekről és a különböző népek temetkezési szokásairól beszélgetnek.
   Noémi méltó párja Fidelnek. Nemcsak azért, mert a novella végén előzékenyen meghal (s így Fidel majd faraghat neki egy szép sírkövet), hanem azért is, mert szinte folyamatosan itatja az egereket. Mintha örökös gyászban volna: sír olvasás közben*, aztán a bokája miatt, később pedig a mozi után. Nem csoda, hogy Fidel rajong érte, s így írja le: keble márvány (sírkő alapanyag), „egy tünemény, akit mintha finom kovácsoltvas kerítés választana el a világtól" (nyilván egy temető kerítésére gondol). Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy ha akaratlanul is, de végső soron Fidel „öli meg" Noémit** – Pierre (egy újabb Vian-alteregó) és az Őrnagy hathatós közreműködésével.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* Úgy gondoltam, Noémi olvasmánya is megér egy lábjegyzetet, hiszen akiről olvas – magyarországi szent Erzsébet (1207-1231) –, húszéves korában megözvegyült, majd rá négy évre meghalt. 
** „Te leszel az oka, ha az a fakezű Duval elszúrja a műtétet" – mondja neki Laurent a telefonban.
   
   Elgondolkodtató, hogy a Vian-művekben szereplő, csakis egy férfit szerető leányokra (büntetésként?) rendre lesújt a végzet, míg a férfifaló nőstények és a hivatásos lotyók mindig mindent túlélnek. Csakhogy – és immár hatodszor is ide lyukadunk ki (és a következő kötet utószavában valószínűleg újfent eljutunk majd e tételhez) – Viannál soha semmi nem egyértelmű, mert az igazi „túlélők" mégiscsak ezek az „egy emberes" lányok, hiszen mindig marad utánuk/belőlük valami, ami elpusztíthatatlan. „Egy görbe gerenda alatt megpillantotta a kápráztató szőkeséget. A lángok nem tudták felfalni, mert ragyogóbb volt náluk. Bedugta a belső zsebébe, és kijött" – olvashatjuk a Tajtékos napokban Nicolas beszámolóját arról, hogyan találta meg Alisé haját a lány által felgyújtott könyvesboltban. Nos, Noémi bronzvörös haja szintén sértetlen marad...
  • • •
   Kötetünk – s az egész viani életmű – leghosszabb novellája, A statiszta volt A hangyák című gyűjtemény záródarabja. A jazz-zongorista Fats Wallernek dedikált írás címe eredetileg megegyezett az ajánlásban szereplő zeneműével: Ain't Misbehavin' (Nem csináltam semmi rosszat). A voltaképpen a „bocs, hogy élek"-állapotba kényszerülő statiszta kálváriáját elbeszélő novella valós eseményeken alapul: Boris 1945 nyarán a fivérével, Lélióval (Bubu Savin) és barátaival, jelesül Claude Léonnal (Doddy) és Georges d'HaUuinnel* (Zozo) együtt zenész-statisztaként vett részt az elbeszélésben Joseph de Marguinal néven szereplő Jean de Marguenat filmjének forgatásán. Claude Léon utóbb megerősítette, hogy valóban több napot töltöttek a stúdióban, mint tervezték, és állandóan zenéltek (olyankor is, amikor nem kérték), minek köszönhetően mindenki nagyon jól szórakozott, kivéve a rendezőt, akit az őrületbe kergettek, de mivel Marguenat már a kergetés előtt is elég kerge volt, senki nem vette észre a dolgot.
    --------------------------------------------------------------------------------
    * A majdan a Sullivan-regényeket kiadó Jean d'Halluin fivére.
   
   A zenekarvezető mérnök-trombitás (Savin – egy újabb, az író vezetéknevéből és keresztnevének utolsó betűjéből alkotott anagramma) természetesen maga Boris, aki bár félénken, de minden nőre rástartol – egészen addig, míg fel nem bukkan a stúdióban „alkalmilag újságírással is foglalkozó" felesége, Michelle.
   Érdemes megemlíteni, hogy a történetben szereplő kezdő statisztával Boris Vian és Claude Léon valóban találkozott a filmgyárban, és leginkább ők ketten igyekeztek meggyőzni a szerencsétlen ifjút arról, hogy a statiszta, mint olyan, nem is létezik. A novellában e tételt Vian azzal nyomatékosítja, hogy több statisztát is voltaképpen „láthatatlannak" aposztrofál: Bubut feketére kell festeni, mert túl átlátszó, mint ahogy a fél-norvég költő leány bőre is áttetsző.
   Vian mániákus mozirajongó volt, maga is rengeteg forgatókönyvet – pontosabban vázlatot – írt, nem csoda hát, hogy izgalmas, varázslatos helynek festi le a filmgyárat: véget érő, majd folytatódó folyosók, ravasz tükrök, vérszomjas kábelek, káprázatos jelmezek és – főleg – csinos nők. Mindazonáltal e csodálatos hely sem mentes az anyagiasság átkától (lásd: sztrájkoló műszakiak és pótlékért kuncsorgó zenészek), s ez alkalmat ad Viannak arra, hogy a novellába beiktasson egy fergetegesen zagyva bérharcos szónoklatot is.
  • • •
   A Venyigeszú és a Tajtékos napok házibulijainak hangulatát idéző, Meglepetés-parti Léobille-nál című novellát a Samedi-Soir 1947. július tizenkettedikéi száma közölte. A Tajtékos napok-béli Colinhez hasonlóan, Folubert Sansonnet is „megálmodja" magának azt a lányt, akibe beleszerethet, s „rokonságukat" sugallja az a tény is, hogy mindkettejüknek van egy-egy kedves háziállata: Colinnek egere, Folubert-nek csigája. Ugyanakkor a nőkkel szembeni félénkségét csak a bőségesen fogyasztott alkohol hatására leküzdeni képes fiatalembert akár Vian ifjúkori önarcképének is tekinthetjük. Bizonyára nem véletlen, hogy neve egyszerre utal a novellában „Abadibada"-ként szereplő Claude Abadie zenekarában játszó altszaxofonosra, a nagy nőfaló hírében álló Hubert Folra és Boris első verseskötetének (a névvel azonosan hangzó) címére: Centsonnets (Száz szonett). A Folubert által merészségük miatt irigyelt muzsikusok is mind Boris zenésztársai: a zenekar dobosa most is Doddy, Rémonfol (Raymond Fol) pedig Hubert zongorista testvére. A Club des Lorientais egy konkurens formáció, melynek vezetője a Venyigeszúból már ismert klarinétos, Claude Luter.
   A dekoltázsát „két igencsak izgalmas objektummal" megtöltő, és a rámenős pasikat az álmodozóknál jobban kedvelő Jennifer sokban emlékeztet A kék liba-beh Jacqueline-ra, csakhogy ő – Folubert megtáltosodásának köszönhetően – nem esik áldozatául az Őrnagy bujaságának.
   
   Anarcho-mazochista álmok
   
   A pajzánságot és a science-fiction műfaját egyaránt kedvelő Vian Veszedelmes klasszikusok című, 1950-ben írt novelláját már ismerhetik a hazai olvasók, mivel 1976-ban megjelent a legendás magyar sci-fi magazin, a Galaktika 21. számában. A számunkra már múlttá lett „távoli jövőben" – 1982-ben – játszódó történetben Boris egyrészt ismét megrajzolja az ideális – csinos, intelligens, és a kezdeményezés gondját s felelősségét magára vállaló – nő portréját, másrészt egy igen érdekes és mulatságos szerelmi háromszöget hoz létre azzal, hogy egy avítt verseskötettől begerjedő robotot helyez el az említett idom egyik csúcsán. A Vian által anticipált jövőben a gépek veszélyesek, a férfiak mulyák, a nők azonban továbbra is pontosan tudják, hogy mit akarnak. Az első két jóslatot illetően lehetnek fenntartásaink, de a harmadik tutira bejött.
  • • •
   Merő bujaság a Dans le train (Vonaton) című folyóirat 1949. szeptemberi számában megjelent novella, az Áprilisi lányok is. Olyan, mint egy remekbe szabott erotikus álom. Ki nem álmodott még arról, hogy készséges szexuális partnerek hullnak az ölébe – anélkül, hogy bármit is tennie kellene meghódításuk érdekében? Úgy gondolom, ez a rövid, ám bájos írás is a nőkkel szemben – legalábbis ifjúkorában – túl félénk Boris Vian titkos vágyait tárja elénk.
  • • •
   Az utóbb az egyik posztumusz Vian-kötet címadó darabjává lett novella, A fürdőző csuhás először – ahogy a történetben interjú elején ez olvasható is – a La Rue (Az utca) című hetilap 1946. július huszonhatodikai számában jelent meg. E darab külön érdekessége, hogy ez az egyetlen Vian-novella, amelyben az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő – aláírással is igazoltan – maga Boris. A történetben említett, az író és a „csuhás" különös találkozásáért felelőssé tett (Louis) Pauwels valós személy: számos korabeli lapba írt cikkeket, később pedig regényíróként szerzett hímevet magának.
   Máshol már beszéltem Viannak a vallással és az egyházzal szembeni erős fenntartásairól, ezért itt csak annyit jegyeznék meg, hogy a szerző ez alkalommal nem ideológiai alapon helyezkedik szembe a „csuhással", hanem azt veti a szemére, hogy – kalandok, bűnök, szenvedélyek és alkotó munka híján – az élete teljesen üres (bizonyára ezért válik majd átlátszóvá és tűnik el a pap). Az már csak gonosz csipkelődés, amikor a köddé vált plébános helyét elfoglaló író felfedezi a papi élet apró örömeit...
  • • •
   A gyilkos című novellát a Dans le train 1949. decemberi száma közölte, míg az Anyaság a posztumusz kiadott Fürdőző csuhás című kötetben jelent meg először. Együttes tárgyalásuk oka – gondolom – nyilvánvaló. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Vian nem volt homofób; egyszerűen csak nem értette és – részben ezért – nevetségesnek találta a homoszexuális férfiakat, de mind az életben, mind írásaiban csupán egy-két gúnyos megjegyzés erejéig foglalkozott velük. A Vian-művekben felbukkanó melegek többnyire rokonszenves fickók (gondoljunk csak a Tajtékos napok-béli Desmaret fivérekre, a Meglepetés-partiban szereplő Jean Berdindinre vagy az Anyaság szerelmespárjára és a Renét felkaroló Balpogne-ra), s Boris rendre azt sugallja, hogy „sajátos nemi identitásuk" voltaképpen afféle szakmai ártalom. E tekintetben kissé közhelyes gondolkodásról tanúbizonyságot téve mindenekelőtt az írókat, zenészeket, színészeket és divattervezőket sorolja a „veszélyeztetettek" kategóriájába – az egzisztencialistákat azonban bizonyára már csak a móka kedvéért említi velük egy lapon. Véleményem szerint a melegekkel kapcsolatos ékeket egyszerűen Vian gyakran abszurd és morbid humorának egyik – kevéssé szerencsés – elemének kell tekinteni; amikor Boris azt állítja valakiről, hogy az illető „homokos", ezzel voltaképpen csak annyit mond: „nevetséges". Azt pedig mindenképpen Vian javára kell írnunk, hogy már hatvan évvel ezelőtt megszavazta a meleg pároknak azt a jogot, hogy gyermekeket fogadhassanak örökbe...
   A szóban forgó novellákban mindazonáltal igyekszik maximálisan kihasználni a témában rejlő humor-lehetőségeket. Ha Ábel meleg volt, akkor logikus, hogy Gide Nábel-díjat kapott. René és Claude vezetéknevét csak azért nem magyarítottuk, hogy a kötetet a még szexuális értelemben naiv és ártatlan ifjúság (a 6 éven aluli korosztály*) is elolvashassa. Kárpótlásul felhívnám a figyelmet Az anyaság legrafináltabb – első olvasásra talán észrevétlen maradó – poénjára. Amikor a meleg párosban a „nő" szerepét magára vállaló René „ráizgul" fogadott lányára, Andrée-ra, azt hihetnénk, hogy nemi identitása ezzel, úgymond, helyrebillen. Csakhogy ezt – a kettejük között történtek (nyilván) szándékoltan kétértelmű megfogalmazása miatt – nem vehetjük biztosra. Viannak a „triplacsavar" iránti vonzalmát ismerve én inkább arra hajlok, hogy a férfiból nővé vált René hirtelen leszbikussá lett.
    -----------------------------------------------------------------------------------------
    * Nem, kedves olvasó, nem véletlenül maradt ki az 1-es a 6-os elől.
   
  • • •
   A Vian életében kiadatlan maradt, Marseille ébredezett című novella a koreai háború (1950-53) idején született. A harcokban francia csapatok is részt vettek (természetesen a dél-koreaiak és az amerikaiak oldalán), ez magyarázza az amerikai titkosszolgálat franciaországi jelenlétét. A CIA elődszervezete valójában az OSS volt, a viani A.S.S. arra utal, hogy az amerikai titkosszolgák seggfejek. A háború és a hentesüzlet (mészárszék) szimbolikus összekapcsolása jól jellemzi Vian antimilitarista érzelmeit. A novella alaptézise az a nem is olyan abszurd tétel, miszerint az embereknek voltaképpen azért kell meghalniuk, mert egy adott helyen születtek. Mivel más indok nem is szükséges legyilkolásukhoz, a földrajzi pontatlanságok végzetesnek bizonyulhatnak. Amikor ilyesféle kavarodás támad (Mandzsúria vagy Észak-Korea? Marseille vagy Montpellier?), s a bizonytalanságot csak fokozza a nyelvek (francia, angol, orosz) bábeli zűrzavara, a tragédia elkerülhetetlen. Főleg, ha az orosz-amerikai Mata Hari csak a böllérlegénnyel hajlandó malackodni.
   Pelagia malacának neve egyébként Kazimierz Pulaskira (1747-1779), a nagy lengyel hazafira, az oroszok elleni nemzeti mozgalom hősére utal. A Gromiline név az akkori orosz külügyminiszter, Gromiko és Sztálin nevének összevonása, az N.R.F.-injekció (Non remember fluid – felejtő-szérum) kapcsán pedig eszünkbe juthat az egyik legrangosabb francia irodalmi folyóirat, a Nouvelle Revue Francaise.
   A Marthe Richard-t és a „ribanckodást" összekapcsoló utalás azért különösen mókás, mert a legendás francia kémnő, Marthe Betenfeld (a „Richárd" a háború alatti álneve volt) a felszabadulás után azzal botránkoztatta meg az összes jóérzésű franciát, hogy (sajnos sikeres) kampányt indított a párizsi bordélyházak bezárásáért.
  • • •
   Végül szót kell ejtenem még egy Kínos ügyről. Az 1949 végén írt novella a La Bouteille á la mer (Palack a tengerben) című folyóirat 1952. évi első számában jelent meg. Álomszerű világban járunk: szó-kelepcét építő nyelvészgépész, aki sétája közben egy smasszert játszó tábornokkal és csókolózó papokkal találkozik, a zsákutca végére érve egy elágazást talál, az alvajáró pár éjszakai esküvőjére összesereglett násznépről már nem is beszélve...
   Sok humor, csipetnyi társadalomkritika (elmélkedés a legundorítóbb szakmákról), egy csinos és bohókás, gazdag képzelőerővel megáldott, ám nagyon szegény lány -és egy alapos megfontolást érdemlő elméleti probléma. Mi kell még egy jó novellához? Nos, egy ilyen pompás utolsó mondat: „Hogy melyik oldalról ugrunk, az gyakorlatilag mindegy."
  • • •
    „Már egy méter távolságból hallani lehetett a szívverését" – emlékszik vissza Ursula, Vian második felesége 1959 júniusára. Borisnak ekkor már csak napjai voltak hátra. Még ekkor is fogadkozott, hogy megírja a Szívtépő folytatását. Csak hát a beteg szíve... június huszonharmadikán 10 óra 10 perckor... 1959-ben...
   Ötven éve... Micsoda? Hogy meghalt? Épp ellenkezőleg: ekkor lett halhatatlanná!
   Vian példáját követve tisztelettel ajánlom ezt a kötetet a Borisnak ihletet adó Duke Ellingtonnak – A kék libáért (no meg a Tajtékos napokéit).
   
   Takács M. József
   
Boris Vian: A kék liba




132