TI: A New York - Budapest metró AU: Vámos Miklós DT: regény PD: 1993 (nyomtatott kiadás) PD: 1997/10/16 (elektronikus verzió) SO: kéziratként Andrassew Ivántól KW: magyar irodalom, 20. sz. NT: A teljes dokumentum a NY-BP.ZIP file-ban van WinWord 2.0 formátumban. //////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK állományából. Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható, terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig benne kell maradnia. A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású, szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi Internet szolgáltatásainak URL címei: , és . HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY //////////////// Magyar Elektronikus Könyvtár Vámos Miklós: A New York - Budapest metró. Regény. Magyar irodalom, XX. század. Ensi, a japán drámaíró, nem szeretett fényképezni. Úgy vélte, a dolgok meg-örökítésének mindössze két értékes módszere van: az emlékezés, meg az írás. Ha ugyan ez a kettő külön-választható - az író rendszerint emlékképeiből dolgo-zik. Bántotta, hogy ilyen mondatokat termel az agya, de nem tehetett róla, az utóbbi időben abból élt, hogy színikritikákat írt a Yokohama Sinbum számára, ami nem túl egészséges foglalatosság, és ide vezet. Bávatagon nézte az ismeretlen város látványát, az alant kanyarodó, meglehetősen széles, örvénylőfolyót (na tessék!) az igézőívű hidakat, a távolba vesző házsorok eklektikus, mégis valamiképpen strukturált összevisszaságát. Van, aki versben beszél, és van, aki prózában. Ensi újabban kritikában beszélt. Kavarogtak körötte az arcok, villogtak a vakuk. A turistacsoport, amelynek botcsinálta vezetőjeként ide érkezett, már apróbb alakzatokra szakadozott, a klikkek elszántan gyűlölték egymást. Most azonban viháncoló gyerekek módjára igyekeztek lefényképezni a panorámát, bele-komponálva saját magukat. A Halászbástyát mindenki meg akarta örökíteni. Valamennyi útikönyvben láthat-ták a fotóját. Ensi, a japán drámaíró, engedve a köz-hangulat nyomásának, szintén lefényképezte néhány-szor, miután teljesítette változatos csoportképekbe rendeződött honfitársai kérését, hogy kattintson a gépeikkel is. Odahaza nem ilyennek képzelte. A Tokióban sebté-ben vásárolt Sundai útikönyv leírása nyomán azt hitte, a Halfogók Erődítménye (így fordították japánra) kúpos domb tetején álldogál magában, s kacskaringós lépcsősor vezet fel oda. E képzet kialakulását döntően befolyásolhatta a párizsi Sacré Coeur (tessék!) mely csakugyan egyedül áll kúpos dombján, a hozzá vezető kacskaringós lépcsősorral; Ensi persze a kábelkabinnal ment föl, nyomában a többi japánnal, akiket szívből utált. Csupa hülye technokrata, százezer idiótikus kéréssel és problémával, teljesítésük és megoldásuk mind rá, Ensire vár, mert - az ígéretes drámaíró, aki kilenc évvel ezelőtt elnyerte a Yamaha Színházi Központ aranykoszorúját - tour guide-ként vezeti e társasutazást, amelyre a Yosuko gyár befizette alkalma-zottainak egy félrepülőnyi csapatát. A Yosuko gyár futószalagjairól kis- és közepes méretű aratógépek kerültek le, karosszériájuk a Yosuko színeket - élénk sárga és alkonyati bíbor - viselték, valamint a Yosuko jelmondatot: KI MINT ARAT, ÚGY VET. Ensi, amióta megismerkedett azok-kal, akik - ahogyan egyikük mondotta az ismerkedési esten: - a gyár lelkét alkotják, tudta, ha nagy szüksége volna kis- vagy közepes méretű aratógépre, semmiképp sem vásárolna a Yosuko gyár termékeiből. Ensinek azonban nem aratógépre volt szüksége, hanem némi önfegyelemre, hogy nagyobb döccenő nélkül csinálja végig ezt a túrát, s azután ugyanolyan hamar felejtse el a Yosuko nevet, ahogyan megtanulta. Úgy érezte, kétszer idegenvezetett most Európában: először és utoljára. Erről rögtön a Yosuko cég sövényvágó ollójának színes hirdetése jutott eszébe: EGYET FIZET, KETTőT KAP! Van ilyen. A japánok elexponálták az ezredik filmkockát (többségük a Fuji gyár termékeit használta, melyek VETEKEDNEK A KODAKKAL!), a videókamerák is tették a dolgukat. Ensi dacosan hátat fordított az egész bagázsnak, és a Halfogók Erődítménye mögötti épüle-teket kezdte fényképezni. Nikonjának keresőjében vette észre azt a - vele nagyjából egykorú - férfit. Kül-földi lehet, a magyarok föltehetően nem jönnek ide bámészkodni. A férfi elmélyülten szemlélte a várost, arcán lenge mosollyal. Ensi úgy döntött, az illető bizonyára francia - sötét, durva szálú haj, villogó fekete szem, széles járomcsont -, s mindjárt mögé képzelte Párizst, azt a várost, mely e körutazás során a legnagyobb hatást gyakorolta rá. Mindez átsuhant az agyán, majd szétporladt, helyet engedve más gondolatoknak és érzületeknek. Ensi a Nikont a közeli, gót stílusú katedrális felé fordította. E templom nevének kiejtésével - Máth-i-ásh - ma már meggyűlt a baja. A francia férfi újra fölbukkant a Nikon keresőjében. Odébb ment? Ensi igyekezett kihagyni azt a férfit a kompozícióból, de akkor meg a Yosuko dolgozói türemkedtek a kép négyszögébe. Eh nem mindegy? - megnyomta a gombot, a gép engedelmes kattanással nyitotta és zárta a redőnyt, majd pajzán zsittyenéssel továbbította a filmet. Marton Gyula, a magyar színész, abban a másod-percben pislogott, amikor a japán drámaíró Fuji márkájú filmjére másolódtak az arcvonásai. Érdekes lesz, gondolta, előhívatja ez a kis japcsi a filmet, mutatja a családjának a fotókat. Na, és ki ez a pasas itt? - kérdezik a ferdeszemű kisfiúk és kislányok. Ez? - a japcsi eltűnődik, ez senki. Egy magyar, véletlenül. Egy véletlen magyar. Ilymódon elkerülhet az ember bárhová, szőtte to-vább a véletlen magyar. Aki kell türelemmel álldogál egy efféle turistalátványosságnál, azt előbb-utóbb lekapják a németek, a franciák, a kanadaiak, a kínaiak, a mexikóiak, a tunéziaiak, az amerikaiak, az angolok, a brazilok, a svédek, az ausztrálok, und zó veiter, lásd a világatlaszt. Nézik azután e megnyerő, nehezen feled-hető arcot, mind több családban és mind több országban válik közismertté - ezen az alapon szívós munkával megteremthető a világhír egy sajátos válfaja. Nem volna közönséges fegyvertény, ha valakinek sikerülne elérnie, hogy minden család fotóalbumába bekerüljön, gondolta Marton Gyula, a magyar színész. Végeredményben ez is egy módszer Nem valami gyors, nem túl hatékony, de azért Marton Gyula, a magyar színész, kábé másfél órát töltött aznap a Halászbástyán. Ezalatt hetvennégy privát fényképre nyomakodott rá - igaz, általában csak a háttérbe. Az eredmény: legalább három világrészre utaznak majd a vonásai a fényérzékeny anyag emlé-kezetére bízva, hogy azután a vegyszerekben előhívód-janak, végül (az esetek többségében) a fotópapíron kössenek ki. Mindez röpke másfél óra alatt! - nem rossz eredmény. A Halászbástya csak a kezdet. Mi volna, ha olyan színhelyeken csinálná ugyanezt, ahol nemcsak amatőrök, hanem hivatásos sajtófotósok kattintgatnak?! Vagy ahol a tévétársaságok forgatnak!? A családi albumok-nál százszorta nagyobb nyilvánosság a sajtófotóké (akkor is, ha csak a hátterükről lehet szó), még sokkalta komolyabb lehetőség rejlik a tévéfelvé-telekben. Megjegyzi-e valaki azokat az arcokat, melyek véletlenül kerülnek a képernyőre, a tudósítások hátterében? Talán igen, talán nem. Ki tudja. Minden-esetre ez is egy út, meg kéne próbálni. Komolyan gondolom én ezt? - kérdezte Marton Gyula, a magyar színész, önmagától. Nem tudott vála-szolni. Búcsúzni jött a Halászbástyára, ösztöndíjat kapott Amerikába - ahol egyébként töltött már néhány hónapot a közelmúltban, amikor két egyfel-vonásosát bemutatta egy washingtoni színház. Mert nemcsak színész, hanem rendező és drámaíró is, szóval, szőröstül-bőröstül színházi ember. Úgy ám! Holnap indul a repülőgép. Szerbusz, Budapest! Ezt a várost, úgy érezte, többé-kevésbé már meg-hódította. Bizonyos mértékig ismerik és elismerik itt (bár nyugodtan sétálhat az utcákon, kevesen fordulnak utána), kap jó szerepeket olykor (nem túl gyakran), szép kritikákat is (még ritkábban), a közönség szereti (az erre vonatkozó apró jelek és bizonyítékok persze viszonylagosak). Mindegy, most átrepül Amerikába, hogy megnézze, milyenek a korlátlan lehetőségek odaát, s ha teheti, színpadra (filmvászonra) verekszi magát, továbbá meggazdagszik, de nem kicsit, hanem nagyon, annyira, hogy az itthoni kollégák mind sárguljanak aszott körtévé az irigységtől. Persze, ők már most is eléggé sárgák az irigységtől, mert nem ők kapták az ösztöndíjat. Marton Gyula ugyanolyan véglegesen rögzítette agytekervényeibe a Halászbástya látványát a nyüzsgő japánokkal, ahogyan az ő képe merevült a színesfilmek fényérzékeny felületére. Számára sokáig ez a panoráma jelentette Magyarországot, vitte magával, túl az óperencián, a connecticuti New Havenbe, majd New York City-be, azután New Orleans-ba, Chicagóba, Kaliforniába, New Mexicóba ésatöbbi. Vándorlásai során újra meg újra fényképezőgépek torkolattüzébe ügyeskedte magát, sőt néhányszor sikerült bekerülnie amerikai tévéműsorokba is. 1988 őszén Dukakis, a görög származású demokrata elnökjelölt, New Haven-be látogatott, s végigsétált a Green nevű parkot átszelő utcán. Marton Gyula, a magyar színész, minden leleményességét bedobta, hogy a járda szélére furakodhassék, épp amikor az aprótermetű politikus ott haladt el. A véletlen magyar kinyújtotta a kezét. Dukakis ránézett, majd ferdén mögé, arcára széles mosoly települt, megragadta Marton Gyula tenyerét a jobbjával, aztán rákulcsolta a balt is, és hosszú másodpercekig rázogatta, mielőtt továbbhaladt volna. A magyar színész viszonozta a mosolyt, s arra gondolt: megnézted, hogy vesznek-e a kamerák, mi? egy cipőben járunk, apuskám! csak ne vigyorogj olyan hülyén, mert nem fogsz tetszeni a választóidnak! Aznap az ENBISZI országos tévécsatorna délutáni és esti híradóiban legalább ötvenmillió amerikai láthatta Dukakis jattolását a véletlen magyarral. A kommen-tátor szerint: Massachusetts kormányzója korteshad-járata során ma a connecticuti New Havenben járt. A nagygyűlés után szívélyesen elbeszélgetett a helyi lakosokkal. Egy görög származású férfival néhány szót váltott az anyanyelvén. Marton Gyulának az első adás után többen telefonáltak, hogy gratuláljanak: nem is tudtuk, hogy te görög vagy! Jelentkezett aztán a Connecticuti Görögök Érdekszövetségének elnöke, bizonyos Georgopulosz úr: miért nem hallottam én rólad? - kérdezte igen szigorún. Marton Gyula az első telefonálóknak még megmagyarázta, hogy félreértésről van szó, hiszen őmagyar, nem görög, vagyis Budapestről való, nem pedig Athénból, de mindenki olyan csalódott volt, hogy hamarosan úgy döntött, vállalja a görögséget. Elvégre miért ne lehetnék én görög? Az is csak egy kis nép, nagy múlttal. Mire Georgopulosz úr hívása befutott, Marton Gyula már javában görögnek érezte magát. Georgopulosz úr mindig is görögnek érezte magát, az angolt erős akcentussal beszélte, így azonnal görögre váltott. Marton Gyula kínosnak érezte volna bevallani, hogy e szózuhatagból (melynek hangzása őt leginkább az oroszra emlékeztette) kukkot sem ért, inkább egyetértőn hümmögetett. Úgy tetszett, Georgopulosz úrnak a nézetváltás eme formája megfelelt, sokáig mondta a magáét, végül azt kérdezte angolul: akkor hát hová küldjem a belépési nyilatkozatot? - a magyar színész pedig lediktálta a lakcímét. Nemsoká megérkezett a nyilatkozat, kiderült, hogy évi ezerkétszáz dollár a tagdíj, Marton Gyula ettől rögtön kijózanodott, írt néhány sort a Connecticuti Görögök Érdekszövetségének, megmagyarázván, hogy itt valami félreértés van, nem görög, hanem török (noha ez angolul egyáltalán nem rímel). Mindegy, beérte azzal, hogy jót röhögött a saját viccén. De akár görög, akár török, mindenesetre tény, hogy Marton Gyula szerepelt az ENBISZI - a három legnagyobb ameri-kai tévétársaság egyikének - híradóiban, a nyúlfark-nyi jelenetet több európai televízió is átvette (a magyar nem). Hasonló sikert könyvelhetett el, amikor a rákövetkező tavaszon Floridába látogatott. Daytona Beach-en, ahol a tengerparti homokon a kocsik lehajtanak egé-szen a vízig, filmforgatás volt. Marton Gyula két jelenet hátterébe is belopta magát, ingyen statisztaként. Vágyaid valóra válnak címmel mutatták be azt a filmet, Marton Gyula tisztán kivehetően napozott hátul, a kép bal sarkában, öreg Ford Mercury Zephyrjének támasz-kodva. (A másik jelenetet - amely mögött a hullámokban ugrándozott - sajnos kivágták.) Minden kezdet nehéz. Volt azután - valamivel később - egy másik amerikai film, melyet New Hampshire-ben forgattak. Marton Gyulát beajánlotta a rendezőnek egy Joe Seeger nevű drámaíró. A rendezőt Jerry Andersonnak hívták, és csakugyan adott Marton Gyulának egy szerepet, egy kis szerepet, egy icurka-picurkát, melyért azonban már fizetség járt: ötven dollár. No jó, hát statiszta volt, igen, járókelőt alakított egy utcai jelenetben. A főszereplő házaspár összeveszett egy nyitott sportkocsiban, miközben Marton Gyula elsétált a túloldalon. rá igazán nem lehetett panasz, a jelenetet kilencszer vették föl, de soha nem miatta kellett ismételni. Más kérdés, hogy a produkció az utómunkálatok során csődbe ment, a film nem érte meg a bemutatót, s Marton Gyula hiába várta, hogy megérkezzék a postaládájába az ötven dolláros csekk. Mindegy, elmondhatta magáról, hogy föllépett amerikai filmekben - és el is mondta, sokszor, sokaknak. Amint lejárt az ösztöndíja a Yale-en, Marton Gyula főleg alkalmi tanításból élt. Ismerős ismerőse révén került a New London-i Connecticut College színházi tanszékére, ahol Távoli tájak színműírói címmel tartott speciálkollégiumot. A Connecticut College szabályzata szerint legalább hat hallgatónak kell jelentkeznie egy kurzusra ahhoz, hogy ne töröljék a tanrendből, ugyan-akkor egy kurzusra nem vehető fel több hallgató, mint kilenc. Marton Gyula speckoljára éppen kilencen jelentkeztek. Az egyetem ódon angol iskolákat idézőgyepén megszólította egy japán fiatalember. Bocsánat, kezdte, éneklős akcentussal a japán, a magyar vendég-professzorhoz van szerencsém, aki a THR 310-et tanítja? Személyesen, mondta Marton Gyula, a magyar színész. A japán félénken pislogott, bocsánat, mit ért azon, hogy személyesen? Semmit,vicc, rossz vicc. Vagy úgy, a japán fejet hajtott, sajnos, a vicceket itt nem érteni szoktam. E nyelvi hiba hallatán Marton Gyula szíve megtelt együttérzéssel, felöltötte legszívé-lyesebb ábrázatát, beszélj csak, te kis japán hallgatlak! - ezt üzente a pillantása. A kis japán pedig előadta, hogy az őneve Ensi, vendéghallgató itt, eredetileg IREX ösztöndíjas volt New Yorkban, de csak hat hónapig, azóta saját maga tartja fenn magát. Folyamodott tandíjmentességért, kérelmére azonban még nem kapott választ. Boldog volna, ha járhatna a magyar vendégprofesszor kurzusára, hiszen eléggé érinti a téma, maga is a távoli tájak drámaírói közé tartozik. Úgy érzi, még sok az elsajátítanivalója, biztosan rengeteget tanulhatna a magyar vendég-professzortól, akiről köztudomású, hogy színműveket is írt. Olvasta a syllabus-ban, hogy szó lesz a jellemfestés egyedi módszereiről és a sajátos pár-beszéd-technikákról, őt éppen ezek a dolgok érdeklik. Marton Gyula fölsóhajtott. őt viszont éppen ezek a dolgok nem érdekelték. A syllabus-t Ú a kurzus leírá-sát Ú összecsapta, mindenféle hangzatos frázisokat és nagyképű műszavakat zsúfolva bele. Remélte, soha senki nem fogja számonkérni rajta, kellemetlen megle-petés, hogy a beiratkozók ilyen gondosan áttanulmá-nyozzák. Mi a túrót fogok mondani a jellemfestésrl vagy a dialógusokról egy ilyen kis japánnak? Ú gon-dolta rosszkedvűen, agyában kergetztek az okoskodó félmondatok, amelyeket különféle rendezkl hallott, hát, majd csak lesz valahogy. A kis japán folytatta: megértem, hogy a THR 310 elfeltétele egy elséves fogalmazási kurzus abszol-válása, csakhogy az a probléma, hogy én nem voltam elséves itt, hiszen én Nagaszakiban végeztem a művé-szeti fiskolát, odaát egészen más a szervezet és a rend, így kivétel szeretnék lenni, drámaírásból én tíz évvel ezeltt megnyertem a Yamaha Színházi Központ arany-koszorúját A hsök álmai című történelmi színmű-vemmel, mely a második világháborút ábrázolja, japán szemszögbl. De van is még más probléma. A tanszéki registrar szerint már a létszám betelt. Azért bizonyára található valamiféle megoldás, ha a magyar vendég-professzor úgy akarná. Számomra ez létkérdés, mert a magyar vendégprofesszor kurzusán kívül alig akad olyan, amelyik az érdekldési körömbe vágna, kár, hogy csak késve kaptam róla tudomást. Marton Gyula nézte a japán drámaíró töpörödött arcát, fátyolos mélybarna szemét, s elképzelte, miféle színdarab lehet A hsök álmai, amelyben a második világháborút ábrázolta ez a kis japán, kis (vagy nagy) japán szempontból. Eszébe jutott a Teaház az augusz-tusi holdhoz című komédia, japán kisiparost alakított benne. Az japánságát nyilván éppolyan nevetségesnek találta volna ez az igazi japán, mint amilyennek találja az igazi japán hm igazi japánságát. Az igazi magyarságot kár volna belekeverni. Mit szólna ez a japcsi a Bánk bán-hoz, annak egyedi jellemfestéséhez és sajátos párbeszéd-technikájához? Ú ebben a pillanatban határozta el, hogy ódon magyar színdarabokkal fogja traktálni kurzusa hallgatóit. Abba majd bele-gebednek Talán néhányan hamar föl is adják, és kimaradnak. Minél kevesebb marad a kilencbl, annál jobb! A távol-keleti színműíró izgatottan várta a választ. Végeredményben tök mindegy, hogy kilenc vagy tíz szempár mered rád, gondolta Marton Gyula. Nagylel-kűségi roham jött rá, megígérte, igyekszik elintézni a dolgot. Rendkívül hálás vagyok, mondta a kis japán. Marton Gyula, a magyar színész, elindult tehát, hogy megkeresse a Registrars Office-t. Más egyetemeken, ahol megfordult vagy tanított, nem sok sikert aratott az ilyesfajta irodákban. A Yale-en egy kislányosan félénk olasz származású n, Miszisz Dzsottó, töltötte be a registrar Ú fadminisztrátor Ú szerepét, s Marton Gyula minden kérésére azt felelte: hát, azt éppen megpróbálhatom. A töméntelen próbálkozás azonban szinte soha nem járt eredménnyel. Nem intézte el, hogy Marton Gyula kapjon Yale igazolványt, amire pedig nagy szüksége lett volna, nem segített a lakás-keresésben, nem szerzett neki parkolási engedélyt sem, márpedig anélkül szinte lehetetlen megállni New Haven belvárosában, mely kilencven százalékban a Yale központi épületeivel azonos. Mindezt Ú és még sok egyéb problémát Ú a magyar színésznek kellett megoldania tavaly szeptemberben. Miszisz Dzsottó elmagyarázta, hogy Yale igazolványt azért nem kaphat, mert 1. külföldi ösztöndíjasként magasabb kategóriába tartozik, mint a diák, 2. alacsonyabba, mint a professzor. Marton Gyula tehát ott lebegett e két kaszt között, bármin amerikai igazolvány nélkül, minek folytán semmilyen boltban nem fogadták el az általa kiállított csekkeket. CSEKKET CSAK KÉT FÉNYKÉPES IGAZOLVÁNY FELMUTATÁSA ESETÉN FOGADUNK EL! Ú olvas-hatta a feliratokon. Útlevelét gyanakodva nézegették, majd fejcsóválva tolták vissza, az ilyen könyvecs-keszerű valamit nem tekintették photo i.d.-nak, az igazolvány Amerikában laminált, hitelkártyaszerű, színes, fényképes műanyaglapocska. Jogosítványa sincs? Ú kérdezték tle a pénztárosok, ám a sápadt rózsaszín, négyrét hajtogatott magyar jogosítvány sem úgy festett, mint az itteni kártyaigazolványok. Marton Gyula megdühödött, s a Yale School of Drama könyvtárában kapott Ú megfelel méretű Ú olvasó-jegyrl zsilettpengével levakarta a könyvtár szót, a bal sarokba odaragasztott egy színes igazolványképet, ezek után a kartonnak tokot készített egy zöld műanyag irattartóból, s ezt mutatta föl fotó ájdí gyanánt Ú mindenütt elfogadták. Senki se tételezte föl, hogy a hírneves Yale Egyetem ösztöndíjasa fogja magát és igazolványt hamisít. Hasonló módszerrel szerzett parkolásra jogosító matricát Ú bement a Parking Office-ba, kicsit udvarolt az ott ül testes lánynak, majd azt hazudta, hogy valaki éjnek évadján lekaparta a sticker-t a kocsija lökhárítójáról. Ilyenek az emberek, mondta az a lány együttérzn, és minden további kérdezsködés nélkül adott egy matricát. Vajon a japán drámaíró is ilyen jól föltalálja magát? Ú merengett Marton Gyula, a magyar színész, s amint visszaidézte a kis ember párás szembogarát, biztosra vette, hogy Ensi soha nem hazudna egy parkolójegyért. Talán még ennél jóval fontosabb dolgokért sem. A Connecticut College, e méregdrága magánegye-tem, minden áron igyekezett a nagy múltú angliai iskolákra - hasonlítani. Azzal kezdte, hogy a campus egy New London nevű városkába települt, melynek közepén a folyót természetesen úgy hívták: Temze Az egyetem jelenlegi épületeit ebben a században emelték, ám többségüket középkorira fazonírozták, fémbetétes ablakokkal, boltozatos bejáratokkal, avittá faragott kövekkel. A pázsiton rendszerint Ú most is Ú Lacrosse-t játszottak, egyfajta gyephokit, furcsa módon mindig lányok, copfos, szke kiscsajok. Egyáltalán, a Connecticut College-ban a diákok Ú és a tanárok Ú zöme szke és kék szemű, gondolta Marton Gyula, a (fekete hajú és szemű) magyar színész. Lehet, hogy ez is fölvételi követelmény Szegény kis japcsi a sötét gomb szemével, ugyanolyan hajszál a Connecticut College levesében, mint te. Mi, hajszálak, tartsunk össze A Registrars Office-ban azonban kiderült, hogy hiába a magyar vendégprofesszor jóindulata, itt komo-lyan veszik a szabályokat. Kilenc fnél több semmi-képp sem járhat a kurzusra, Professzor Marton, mondta az az elhízott szke asszony, aki a külföldi diákok officer-jeként mutatkozott be. Ha az ön kérésére kivételt tennénk, joggal panaszkodnának a többi diákok, k nem azért fizetik a tandíjat, hogy túlzsúfolt termekben ücsörögjenek, ahol esetleg a tanár szavát se hallják. Tíz diák azért még nem túlzsúfoltság, jegyezte meg Professzor Marton, pláne a kilenchez képest. Nem tehetünk kivételt, ismételte a szke asszony (fehér, mint a rózsa! Ú dúdolta Marton Gyula hangtalanul). Értem, de az illet híres japán drámaíró, aki tíz évvel ezeltt elnyerte a Yamaha Színházi Központ aranykoszorúját. Nem, mondta a szke asszony, az illet a Connecticut College vendég-hallgatója, aki mindarra igényt tarthat, amire a többi vendéghallgató, mellesleg tandíjmentességért folya-modott, és az illetékes bizottság a kérését félig teljesítette. Hogyhogy félig? Féltandíjmentességet engedélyeztek számára, tekintettel arra, hogy híres japán drámaíró, aki tíz évvel ezeltt elnyerte a Yamaha Színházi Központ aranykoszorúját. Marton Gyula, a magyar színész, tudta, a tandíj a Connecticut College-ban mintegy húszezer dollár. Hon-nét teremti el a kis japán a felét? Tízezer dollár nem kevés pénz, kábé félév alatt keres annyit, így, hogy óraadóként agyontanítja magát, négy különböz egyetemen. Na persze, ha rendes professzor volna, nem pedig óraadó alkalmi hajszál Föltette, hogy a távol-keleti drámaírót többé nem látja. Tévedett. Amikor belépett az els órájára, a kis japán úgy integetett neki a padsor szélérl, mint egy gyermekkori jóbarát, aki hosszú évek után bukkant föl. Úgy látszik, mégsem annyira élhetetlen, valahogyan elintézte magának. Ajjaj most aztán számonkéri rajtam a kis stréber a jellemfestést meg a dialóg-technikákat! Ú összerándult a gyomra. Jónapot kívá-nok, mondta közben gépiesen, nevem Gyula Marton, színházi ember vagyok, Magyarországról jöttem, a vasfüggönyön túlról, amivel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy az európai színházakban tényleg van vasfüggöny, melyet leereszthetnek a színpad és a néztér közé, ha a színpadon ne adja isten tűz üt ki, korábban Ú a gyertyavilágítás idején Ú ez eléggé gyakori volt. Kilenc hallgatója tekintetében kigyúlt a figyelem lángja. Marton Gyula mindig e szavakkal kezdte az els órát. A kis japán gondosan jegyzetelt; kérdés, jeleket rajzol vagy angolul ír? Ú a száz személyre méretezett eladóterem padsorainak asztallapja a bennük ülk felé lejtett, így Professzor Marton nem láthatta a papírt. A bemutatkozáskor Ensi nem mulasztotta el meg-jegyezni a Yamaha Színházi Központ aranykoszorúját, amire a többi nyolc hallgató udvariasan elismer ou-t mormolt. Hány éves lehet? Ú tűndött Marton Gyula, ha tíz éve nyerte az aranykoszorút, akkor legalább har-minc. A szünet eltt Marton Gyula Ú mint rendesen Ú fölajánlotta, hogy szívesen válaszol a hallgatók kérdé-seire a kurzussal vagy a személyével kapcsolatban. Ilyenkor szoktak arról érdekldni, van-e cenzúra Magyarországon? utazhatnak-e külföldre a magyarok? támogatja-e az állam a színházakat? Miután elmondta konzervválaszait, indult volna kifelé, ám ekkor Ensi jelentkezett: szabadna még megtudnunk, hogy hány éves a magyar vendégprofesszor? Tehát éppolyan bajban van a fehéremberek korának megsaccolásával, mint mi az övékével, gondolta Marton Gyula; har-minckilenc, mondta. A kis japán olyan arckifejezéssel bólogatott, mintha ezt rendkívüli teljesítménynek tarta-ná. Idsebb volna nálam? Vagy fiatalabb? Kávézni kell, de gyorsan! Kilépett az épület hátsó kapuján. A benti léghűtés után arconcsapta a fullasztó New England-i hség. A kánikula itt néha szeptember végéig is eltart. Azonnal átizzadta az ingét. Óvatosan szedte a levegt, amíg a tüdeje megszokta a forróságot. Kissé bizonytalan léptekkel keresztülballagott a füves térségen, s bemenekült a Dining Hall-ba, ahol diákok és oktatók ingyen étkezhettek. Megmutatta ideiglenes tanári igazolványát a cerberusnak, az ids férfi jóváhagyóan biccentett. Marton Gyula töltött magának egy bögre híg amerikai kávét (már megszokta), s elvett egy blueberry muffin-t az önkiszolgáló pultról. Eszegette a süteményt, élvezte, ahogyan a mélykék blueberry bogyók összeroppantak a szájában, s megint Ú vagy ezredszer Ú eszébe jutott, hogy meg kéne néznie a szótárban, mi is az a blueberry? som? vagy kökény? Leülhetek? Ú a kis japán jött oda, kezében tálcával. Marton Gyula az üres székre mutatott. Ensi roskadásig telerakta a tálcáját a Dining Hall kínálatából, hozott magának tonhalas szendvicseket, gyümölcssalátát, csokoládéfagylaltot és két bögre Ú legalább fél liter Ú kávét. Ennyi löttyöt képes meginni? ettl majd beadja a kulcsot, gondolta Marton Gyula. Bár valószínű, hogy a kis japán csak azért szerelte föl magát ilyen alaposan, mert ingyen van. Pitiáner Ensi egy texasi házaspár válásának köszönhette, hogy bejutott a THR 310-re, a magyar vendég-professzor kurzusára. Föliratkozott a várólistára, másodikként. Az els egy New London-i fiatalember volt, aki egy videókölcsönzben dolgozott és színész szeretett volna lenni. Félreértette a kurzus leírását, azt hitte, távoli színpadokon a kaliforniaiak értendk. Amikor aztán rájött, hogy európaiakról és ázsiaiakról lesz szó, inkább a THR 296-ra jelentkezett (Bevezetés az amerikai film történetébe Ú Chaplintl a Marx fivérekig, tartja Donald Cumberland az angol tanszékrl). Ensi így lett els a várólistán. Mr és Mrs Bunkenport hosszas viták után úgy döntött, hogy elválnak, az asszony maradt a San Antonió-i (Texas) házban, a férfi elköltözött Oregon államba, új életet kezdeni. Mrs Bunkenport öt oldalas levélben adta a lánya, Jane, tudtára a történteket, azzal zárván sorait: őNe nyugtalankodj miattam, tökéletesen rendben vagyok. Tanulj, végezd a dolgodat, meglátod, túl-leszünk ezen is. Ölel és csókol szeret anyád.ö Jane azonnal összecsomagolt, New Yorkba utazott, s onnan a következ géppel hazarepült az anyjához Ú így nem tudta beadni a jelentkezési nyomtatványt a THR 310-re a határid letelte eltt. Ensit pedig fölhívták telefonon: örömmel értesítjük Hírlett, hogy a magyar vendégprofesszor nem akárki. Már szerepelt több amerikai filmben. Két egy-felvonásos darabját bemutatták New Yorkban és Washingtonban, st állítólag másutt is játszani fogják. Ha ilyen jók az összeköttetései, talán segíthet, hogy az én darabjaimat is bemutassák Amerikában, gondolta Ensi. Majd ha megismer és megszeret, odaadom neki valamelyiket, hogy olvassa el. Véleményezze. Segítsen átírni. Aztán elhelyezni. Ensi A hsök álmai-t már véres verejtékkel lefor-dította angolra. Reménytelen feladat volt. Ensi törve beszélt angolul, s még törtebben írt. A szavak és kifejezések jelentését többé-kevésbé tudta már (vagy megnézhette a szótárban), de ízüket és hangulatukat nem érzékelte. Segítségre szorult. Egy koreai sza-káccsal bérelt szobát felesben a tengerparton. A szaká-csot Chungnak hívták, mindig éjjel dolgozott, nappal aludt. Chung tizenkét éve érkezett Amerikába egy teherhajó rakterében, hamis papírokkal. Ensi föltette, tizenkét év alatt eléggé megtanulhat valaki angolul ahhoz, hogy az nyers fordítását átjavítsa. Chung vállalkozott a munkára, háromszáz dollárért. A gépelt kéziratot a fölismerhetetlenségig összefirkálta piros és zöld filctollal. Mit jelentenek a színek? Ú kérdezte Ensi. Azt, hogy kifogyott a piros, mondta Chung, és eltette a háromszáz dollárt. Ensi nekilátott, hogy letisztázza a darabot. Volt írógépe, de inkább a Connecticut College könyvtárában lév számítógépek egyikét használta, hátha késbb is javítani kell. Augusztusban minden délután ott görnyedt a képerny eltt, igyekezvén kisilabizálni Chung betűit. Amikor elkészült, lézerprinteren nyomatta ki, annak ellenére, hogy így oldalanként ötven centbe került. A példány nyomdai minségű lett, és amikor átadták neki a még forró papírköteget, óvatosan magához ölelte, akár az anyák az újszülött gyermeküket. Azt hitte, a munka lezárult. De amint megmutatta egy amerikai ismersének, kiderült, hogy Chung nem a szavak embere. Hogyan is lehettem ilyen ostoba! hiszen attól, hogy valaki beszél angolul, még nem biztos, hogy képes jó stílusban fogalmazni! Olyasvalaki kell nekem, aki író, st ha lehet, drámaíró. Ensi e feladatra a magyar színházi embert tartotta legalkalmasabbnak. Külföldi, így nyilván megérti a gondjaimat. További elny, hogy állítólag maga fordította a saját darabjait, van rutinja e téren. Ennyit igazán megtehet egy tanítványáért Ensi úgy érezte, itt kávézik tle karnyújtásnyira szerencséjének letéteményese. Mindent elkövetett, hogy jó benyomást keltsen. Kisujját eltartotta a többitl, s a lehet legilledelmesebben falatozott, nem csámcsogott, nem szürcsölt. Professzor, milyen ország az a Magyar-ország? Ú kérdezte. Kicsi, mondta Marton Gyula, a gondolataiba mélyedt magyar színész. Épp honvágya volt. Képzeletében otthon járt, a budapesti József Attila Színházban, ahol már fiskolás korában is statisztált. Egy görög versdráma eladásán, amikor már vala-mennyi statiszta lemészárolva és vérbenfagyva hevert a színpadon, odasúgta neki a Teknc Ú akkori legjobb barátja Ú: tudod, mi a legnagyobb siker? Marton nem válaszolt, utálta, ha eladás alatt röhögtetik, a Teknc híres volt bárgyú színpadi vicceirl. De persze a Teknc nem nyughatott: Marton! Ú sziszegte, ez komoly! tudod, mi a legnagyobb siker? Marton Gyula várt egy kicsit, aztán visszasúgta: nem. A szép halál, mondta erre fojtott hangon a Teknc. Nagy vicc, dünnyögte Marton Gyula. Akkor vette észre, hogy a Teknc Ú kissé púpos tartású, hórihorgas srác Ú egész testét rázza a zokogás. Mi a baj? Ú kérdezte Marton Gyula ütdötten, és felült. A néztér az egyik hulla váratlan föltámadását szerteszaladó kacagással fogadta. Marton Gyulát ötszáz forintra büntették. A Teknc a szünetben kapta a hírt, hogy meghalt az apja: megelégelvén a hosszú szenvedést, kezébe vette a karjába kötött infúzió üvegét, és pizsamában, kalapban, de mezítláb indult a Rókus kórházból haza Ú tüdembóliával ápolták az intenzív osztályon. A Teknc évekig ismételgette ezt a történetet. Az embernek lehet több esküvje, születhetnek újabb gyerekei, de halála csak egy van, és ha az rosszul sikerül, visszamenleg minden el van rontva (nem így mondta). Marton Gyula sokat töprengett a Teknc filozófiáján. Hangzatosnak találta, de elfogadni nem tudta. Bánom is én a szép halált! nekem a szép élet kell addig legyek sikeres, amíg élek. Különben sem olyan nagy eset, ha az ember meghal Ú épp az egyetlen, aki nem is tud róla. Japán szintén picike egy ország, jegyezte meg Ensi, néhányka sziget, és az a probléma, hogy majdnem senki se beszéli nyelvünket rajtunk kívül. Nekem mondod ezt? Ú így Marton Gyula, a véletlen magyar, ne röhögtess, mi össz-vissz tízmillióan vagyunk! Hát igen, de legalább a latin ábécét írtok ti, vagy nem? Latin ábécét írunk, igen, viszont vagy negyven éve szocializmus van, és nem konvertibilis a pénzünk! Nálunk azonban ledobálták atombombát, és a nulláról kellett kezdeni az egészet!! Persze, de miért nem beszélsz a hatalmas amerikai segélyekrl?! Nem voltak is olyan hatalmasok!! Ugyan te panaszkodsz, amikor fölpumpáltak titeket, a fél világnak ti gyártjátok az autót, a kompjútert, a videót!!! Ú Marton Gyula ezt már ordította, az egész terem érdekldve figyelte ket. A magyar színész elszégyellte magát, egy professzor nem üvöltözhet a diákjával, elnézést, vetette oda, nagyon rossz napom van. Nekem is, mondta Ensi szolgálatkészen, biztosan a melegség miatt. Lehetsé-ges Ú Marton Gyula úgy döntött, nagy ívben kerülni fogja a kis japánt. Csakhogy a kis japán épp az ellenkezjét határozta el, s kettejük közül volt a makacsabb. Minden alkalmat megragadott, hogy a magyar vendégprofesszorral társalogjon. Az óra két szünetében folyton ott nyüzsgött a közelében. Kávézni és vacsorázni hívta, e javaslatokat Marton Gyula néhány hétig különféle kifogásokkal visszautasította. Ensi a tanteremben semmi tanújelét nem adta lassan izmosodó magánkapcsolatuknak, változatlanul készsé-ges jótanulóként viselkedett. Rendszeresen bejárt Pro-fesszor Marton fogadóórájára. Új kiadású könyveket adott kölcsön. Szerzett színházjegyet New Yorkba, s fuvarozta oda a viharvert Volkswagenjén, ragaszkod-ván ahhoz, hogy a parkolástól a vacsoráig mindent fizessen. Marton Gyula Ú némi vita után Ú bele-egyezett. Azzal nyugtatta háborgó lelkiismeretét, hogy a japánok mégiscsak 125 millióan vannak. Különben is, Japán már-már a leggazdagabb ország, írta a Newsweek. Kezdeti ellenérzése olvadozott, majd átváltott forró baráti szeretetbe. Egyre több estét töltött a kis japán szobájában, néha ott is aludt, Chung engedélyével és üres ágyában Ú persze, reggel hét eltt távoznia kel-lett, amikorra a szakács hazatért. Átolvasták egymás darabjainak angol fordítását. Vak vezet világtalant, gondolta Ensi. I dunno, he dunno, we dunno, gondolta Marton Gyula, kis ragozási hibával. Én se tom, se tom, mi se tom Tiszta hülye vagyunk, mondta Ensi egy éjjel, miután kinyitották a második üveg kaliforniai vörösbort, mér olyan fontos az minekünk, hogy pont angolul legyünk drámaírók? Azért, édes öregem, mert itt van a dohány, válaszolta Marton Gyula, ha itt egy jót húzol, egész életedben ellehetsz. Na de téged már bemutattak, és mégis mégse Ú Ensi bizonytalanul abbahagyta. Ez az, gondolta Marton Gyula, mégis, és mégse. Eddigi bemutatóin nem gazdagodott meg, a filmszerepein sem Ú oké, azok mondjuk nem voltak igazi filmszerepek. És a bemutatók igaziak voltak? Nézpont kérdése. Lehet, hogy valami épp attól nem igazi, hogy énvelem történik. Lehet, hogy velem kapcsolatban semmi nem igazi. Ezen az éjszakán mesélte el Ensi, a japán drámaíró, hogy járt már Budapesten egyszer, tour guide-ként, jól emlékszik a városra, az alant kanyarodó, meglehetsen széles, örvényl folyóra, az igéz ívű hidakra, a távolba vesz házsorok eklektikus, mégis valamiképpen strukturált összevisszaságára, a Máth-i-ásh templomra meg a Halfogók Erdítményére, mindkettt lefényképezte. Én nem csinálok fotókat, mondta erre Marton Gyula, a véletlen magyar, szerin-tem a dolgok megörökítésének mindössze két jó módszere van: az emlékezés, meg az írás. Ha ugyan ez a kett különválasztható, vélte Ensi, hiszen az író az emlékképeket használja. Tökéletesen egyetértettek, már megint. A japán drámaíró elvette a Nikon fényképezgépét, s arra kérte a magyar színészt és vendégprofesszort, hogy hadd fotózza le, a mai nap emlékére. Marton Gyula fölállt, fejet hajtott, azzal a mozdulattal, ahogyan a fiskolai vizsgaeladásban tette, spanyol grandként. A Nikon zárja kinyílott (60-addal), s Professzor Marton képmása a filmre kopírozódott, mely ezúttal Eastman Kodak márkájú volt. Ensi nem emlékezett rá, hogy történt már velük ilyesmi, és Marton Gyula sem. A Nikon talán igen, ám t nem kérdezték. Don McGuire, a beszédtanár, egyre rosszabbul beszélt. Hangszíne rohamosan mé-lyült, színtelenedett, s mind rekedtebben kongott. McGuire sok trükköt tudott, amelyekkel értheten artikulálhatta a szavakat, annak dacára, hogy ami a gégefjébl érkezett, immár csupán elfúló recsegés volt. Sejtette, mi történik vele. Nem volt kétsége afell, hogy hamarosan újra gyógykezelésre szorul. Min-denekeltt abba kellene hagynia a dohányzást. Bár meglehet, hogy kés Ú kés bánat, eb gondolat. A felesége rjöngve követelte, hogy azonnal szokjon le a cigarettáról: napról-napra romlik az állapotod! képte-lenség, hogy egy felntt ember ilyen feleltlen legyen, és ne gondoljon a családjára! a két szép gyerekére! itt ölöd meg magad! szántszándékkal! a szemünk láttára!!! Don McGuire türelmesen végighallgatta ezeket a hisztérikus hangon eladott érveket, s csak annyit mondott: never mind, azaz: sose bánd, nem számít. Szavajárása volt ez, ilyenkor azonban olaj a tűzre: hogyhogy ne bánjam? nagyon is bánom! te vagy a férjem! a gyerekeim apja! nem nézhetem végig tét-lenül, ahogyan kinyírod magad! nagyon szépen kérlek, csinálj valamit!!! Csinálok. Mit? Élek. Ilyesfajta kijelentésekkel azonban nem nyugtathatta meg a feleségét, a lányát, a fiát, az anyósát vagy a beosztottait. McGuire kilencedik éve állt a Yale School of Drama Ú Amerika egyik legjobb színiakadémiája Ú élén. volt az Associate Dean, a Dean - helyettese és jobbkeze. Azóta nemcsak beszédet, hanem színész-mesterséget is tanított. A Dean pozícióját ugyancsak kilencedik éve Saul Gordon töltötte be, az ország öt leghíresebb rendezinek egyike, többszörös Tony-díjas. Gordon jóformán csak napokat töltött New Havenben, pedig vett magának egy emeletes házat, közvetlenül a Yale Gym Ú a templomra emlékeztet tornaterem-együttes Ú mellett. Kellett valaki, aki vezeti a drámaiskolát, szerzdteti a tanárokat, lebo-nyolítja a felvételi- és a rostavizsgákat, megszervezi az eladásokat. Ezért hívta Gordon a Yale-re McGuire-t, már korábban is együtt dolgoztak, a jónevű Carnegie-Mellon Egyetemen, Chicagóban. McGuire tudta, hogy a tényleges munka rá marad, hiszen Gordon Ú mint afféle sztár-rendez Ú örökké utazgatni fog városról városra, ahová a szerzdései szólítják. Gordon feketebrű, most épp annak van divatja az amerikai színpadokon. Talán csak akkor lehetne sikeresebb, ha indián volna Ú illetve ha indián (vagy fekete) n. A nyár els felét általában Angliában töltötte, ám az idén nem volt kedve az utazáshoz, inkább leköltözött a Marthas Vineyard szigetére, a tengerparti házba, amelyet a felesége örökölt. Hírneves szomszédai vol-tak, egyik oldalon Styron, az író, a másikon pedig Buchanian, egy újabban fölkapott stand up komikus, aki szórakozóhelyeken Ú és gyümölcslét népszerűsít tévéreklámokban Ú kereste a kenyerét. Gyakran átjár-tak egymáshoz poharazgatni. Régebben Don McGuire boldog volt, ha valaki váratlanul betért hozzá, mosta-nában már inkább fárasztotta, nehezére esett a beszéd. Mogorva vénember lettél, állította a felesége. Mindig is az voltam, mondta Ú vagy inkább sziszegte Ú . Never mind. Postája halomban tornyosodott az íróasztalán, nem volt kedve kinyitni a borítékokat. Régebben minden héten egy estét a leveleinek szentelt, három dobozba szortírozta ket: az els volt a - FONTOS, a második a MÉG RÁÉR, a harmadik pedig a SZEMÉTLÁDA. Most legszívesebben az utóbbiba taszította volna vala-mennyit. Igen, de némelyikben pénzes csekk lapulhat (McGuire gyakran írt színikritikákat a New York-i lapokba, s könyveket is szerkesztett), másokban kifizetend számla Áh, majd megnézem holnap. Figyelmét immár csak a rendkívüli színű vagy formájú küldemények keltették föl. Mint az a négyzet alakú, szegényes légipostai boríték, mely Magyar-országról érkezett. Úgy nézett ki, akárha a múlt szá-zadból küldték volna. A papír silány, a szöveget öreg írógépen írták, mely az r-betűket mindig a sor fölé ugratta. A drámaiskola címére jött, onnét küldte utána a titkárn, a többivel együtt. Kedves uram, írta az illet, Magyarországról ösztöndíjasként fognék érkezni az ön tanszékéhez, körülbelül tíz hónapért. A budapesti követségtl kap-tam a nevét. Megmondták, hogy tanácsadóm lesz. Máris szeretném kapni a tanácsát atekintetben, hogy miként majd lesz a dolgom a Yale School of Dramában. Azt hiszem, okos, hogyha bemutatkozás gyanánt önéletrajzomat mellékelve lássa. Színházi ember vagyok én itt Magyarországban, színész, de szintén rendez s egy kissé drámaíró, volt egy színdarabom bemutatva már Amerikán is (Washington DC-ben), jártam akkor néhány hónapig odaát. Nagyon tetszett az USA. Abban az idben jöttem rá, hogy szeretnék lenni benne hosszasabban. Örülnék, ha tudásaim átadhatnám a diákoknak odakint. Tartanék szeretettel tanfolyamot vagy/és eladást színészi mes-terségben vagy a magyar színházról McGuire tűndve szemlélte a régimódi gépelést, mely az apja leveleire emlékeztette. Manapság már fleg számítógépes nyomtatású sorokat kap az ember. Magyarországon még nem terjedtek volna el a számí-tógépek? A levélíró neve Ú Gyula Marton Ú ismer-sen csengett, de McGuire képtelen volt rájönni, hogy honnan, miért. Rövid töprengés után a papirost gom-bóccá gyűrte, s a harmadik dobozba hajította. Kosár, csont nélkül. Hamarosan befutott a második levél Magyar-országból, ugyanolyan borítékban és gépeléssel. Kedves uram, soraimra nem jön válasz, gondolom, meg se kapta azokat talán. Írok újból most. Ösztön-díjasként fognék érkezni az ön tanszékéhez Satöbbi. Makacs ember, gondolta McGuire, s ismét célbadobott a papírgalacsinnal. A harmadik levél csupán néhány napot váratott magára. McGuire érdekldve simította szét. Grafomán, gondolta megveten. A magyar egy hajszálnyival sem fogalmazott ingerültebben: fölteszem, hogy a leveleim nem érkeznek el Ú írta a megszólítás után, s ugyan-azokat a mondatokat variálta, mint korábban. Hogy mennyire szívesen tanítana, már csak anyagi okokból is, mert az ösztöndíja eléggé szűkös lesz. Ez azt hiszi, hogy épp rá várunk, dünnyögte McGuire, amikor a magyar színházi ember harmadik ajánlkozásából is labdacsot készített. Hozzám beszélsz? Ú kérdezte a felesége az alsó szinten, a konyhában. Nem. Kár, mondta az asszony. McGuire nem felelt. Úgy társalgunk mi már, mintha egy abszurd dráma szerepli volnánk. Never mind. Még négy levél érkezett a tanév kezdetéig a kitartó magyartól. Tulajdonképpen megérdemelné, hogy tanít-hasson, gondolta McGuire egy nagylelkű pillanatában. Ám azután ingerülten legyintett: miért éppen ? rajta kívül még sokan megérdemelnék! a Yale School of Dramáról van szó, nem pedig egy vasárnapi iskoláról! Fülledt napok jöttek, a tengeri szelek sem hoztak enyhülést. Don McGuire harákolt, és naphosszat hevert a nyugágyban a fels teraszon, a sirályokat bámulva. Ha rágyújtott, a mellébl azonnal fölszakadt a köhögés, olyan hangosan ugatott, hogy a madarak csapatostul odébb rebbentek. Kár, hogy nem lehet némán köhögni, gondolta. Amikor a roham elmúlt, behunyta a szemét. Délután több órás autózás vár rá. Egyetlen porcikája se kívánta. Pedig nem akárihez: Arthur Millerhez volt hivatalos, hónapok óta iparkodott rábeszélni, hogy tartson eladásokat a drámaíró-szakos hallgatóknak. McGuire szerette, ha a színházi világ sztárjai egymás-nak adják a kilincset a drámaiskolán. Használjuk ki, hogy New York csak másfél órás vonatút. Mindig úgy képzelte, egy színésznek készül fiú vagy lány számára inspiratív élmény, ha mondjuk Robert de Niróval szerepelhet egy színpadon. Az egyetem vezeti nem osztották e nézetet. Többször kifogásolták a Drama School őköltséges sztárkultuszátö. Don nagy csodálkozására, a diákok egy része sem méltányolta erfeszítéseit. Minek hoz ide befutott színészeket? mért jó, ha folyton k kapják a legklasszabb szerepeket?Ú kérdezte egy másodéves a Szabad Szó Napjá-n, amikor a hallgatók elmondhatták minden gondjukat. Úgy érzitek, hogy azokat a szerepe-ket ti is el tudnátok játszani, olyan színvonalon, mint k? Igen, mondták néhányan azonnal, kórusban; vagy jobban, tette hozzá az eredeti kérdez. A többség egyetértn bólogatott. Don szája tátva maradt. maga a Júszíelé-n diplomázott színészetbl, annak idején egy évet adott volna az életébl, ha mondjuk Marlon Brandóval játszhatott volna. Ma már persze más a helyzet, semmiért nem adna egy évet az életébl. Tizenkettkor ült be a kocsiba, átment a komppal a szárazföldre, s nekivágott az autópályának. Elgémbe-redett a háta, mire bekanyarodhatott Arthur Miller házához, a vadregényes erdei úton. Az író farkas-kutyája öblös csaholással rohant oda McGuire fekete Oldsmobile-jához, hátsó lábára állva az ajtónak támaszkodott. Menj innen, te dög, mondta McGuire rekedten, öt óra óta most szólalt meg elször, nem esett jól. A kutya körme csikorgott a dukkózott fémen, az ugatást abbahagyta, de nem moccant. Takarodjál, te izé! Ú nem jutott eszébe a kutya neve, hess! mert nem tudok kiszállni! Addigra elballagott az él klasszikus. Dont meglepte, milyen fiatalos. Az író egyetlen intéssel elzavarta a dögöt. Donnak az jutott eszébe, hogy nem is olyan régen Arthur Millert tartották Amerika legoko-sabb emberének; akkori feleségét, Marilyn Monroe-t pedig Amerika legszebb njének kiáltották ki. Kezet fogtak. Hogy vagy? Ú kérdezte az él klasszikus, de nem gondolta komolyan; jól, mondta McGuire, de nem gondolta komolyan, és te hogy vagy? Ú kérdezte, de nem gondolta komolyan; remekül, mondta az él klasszikus, de nem gondolta komolyan. Kiültek Arthur Miller híres verandájára, ahol Amerika vezet színházi embereinek dönt többsége megfordult már. Az él klasszikus els kérdése az volt, hogy Don mit iszik, a második meg az: hallom, jön hozzátok egy bizonyos Mr Martin. Hát Ú Don nem tudta, bevallja-e, hogy fogalma sincs, kirl van szó. Mindenesetre nagyon helyes, hogy ti is nyittok a keleti blokk felé, mondta az él klasszikus, elég hosszú ideig a kutya se tördött velük én jártam Budapesten, többször is, helyes város, széles folyóval a közepin, kedvesek ott az emberek. Don McGuire nem értette, miért meséli mindezt az él klasszikus, aztán a városnévrl beugrott neki a kitartó magyar; kérlek szépen te ismered azt a bizo-nyos Mr Martint? Nem, mondta az él klasszikus, de kaptam tle néhány levelet a közelmúltban állítólag több darabomban játszott Budapesten, azt írta, régi vágya, hogy megismerhessen. Vajon még ki mindenkinek írt annak érdekében, hogy taníthasson a Yale School of Dramán? Don McGuire irtózott a túlságosan rámens emberektl. Eldöntötte, ha rajta múlik, Mr Martin soha semmit nem fog tanítani a drámaiskolában, még akkor sem, ha az Amerikai Egyesült Államok Elnöke vagy az ENSZ ftitkára emel szót az érdekében. Hamarosan megfeledkezett a magyarról. Szeptember legelején azonban Elaine, a titkárnje, jelezte, hogy bizonyos Martin úr szeretne bejönni hozzá, sürgs ügyben, lehetleg még ma. Magyar? Ú kérdezte Don, s már a szájában érezte a düh csíps ízeit. Hát mindenesetre külföldi állítólag ösztöndíjas. Mondd meg neki, hogy velem nem lehet sürgsen beszélni. Jöjjön szerdán reggel kilencre. Amint Elaine becsukta maga után a lyuknyi iroda ajtaját, Don kinézett a falba vágott nyithatatlan üveg-ablakon. A tágas eltérben tetfokára hágott a csúcsforgalom, legalább húsz hallgató várakozott a jelentkezési nyomtatványokkal a három íróasztalnál, kapkodva dolgoztak az adminisztrátorok. Don rögtön kiszúrta a magyart Ú volt az egyetlen ember a teremben, aki nem szorongatott papírokat. Alacsony, törékeny muki volt, gondosan elválaszott szke hajjal és drótkeretes szemüveggel. Kis fasz, gondolta Don McGuire. Elaine azonban nem ahhoz a kis faszhoz ment, hanem egy termetes, göndör hajú, latinos külsejű férfihoz, aki a szoba közepén álldogált, enyhe terpeszben, tömött válltáskával és erszakos állkapoccsal. Tehát az nagy fasz, gondolta Don McGuire. Az általános zajgomolyban is hallatszott, amint Elaine Ú azon a szép alt hangján Ú átadta az üzenetet a göndörhajú magyarnak. Nem lehetne valahogyan elrébb? Ú kérdezte Mr Martin, McGuire megítélése szerint kissé nazálisan. (Talán náthás. Az elmaradott országokból érkezk gyakran meghűlnek, nincsenek hozzászokva a légkondícionáláshoz.) Sajnos nem, mondta Elaine, az Associate Dean nagyon elfoglalt, most zajlanak a beiratkozások, láthatja, mi folyik! Kedd este azonban kitört az egyeztetési balhé: adminisztratív hiba folytán két harmadéves színésznek négy különböz produkcióban kellett volna próbálnia ugyanabban a négy hétben, ami fizikai képtelenség. Régebben ilyesmi nem fordulhatott el Ú Don rendszerint saját kezűleg készítette a beosztást. Idén a színésztanszak vezetjére bízta, íme az eredmény. Másnap reggelre válságstábot hívott össze minden érdekelt Ú a tanszak vezetje, a két hallgató és a rendezk Ú részvételével. Ennyien csak úgy fértek be Don irodájába, ha a két diák a földre kuporodott törökülésben, a falat támasztva. Javában vitatkoztak a megoldás lehetségein, amikor Elaine jelezte, hogy Mr Martin befutott. Nem baj, mondd, hogy valami közbe-jött, adjál neki más idpontot. Nem sokkal ezután heves szóváltás szűrdött be az eltérbl. Mindannyian kinéztek az üvegablakon. Tudom, miért ezt velem csinálják, harsogta Mr Martin odakinn, csak mert én a vasfüggönybl jövök, és mi nem számítunk! Ki ez a marha? Ú kérdezte a tanszak vezetje, egy elhízott és kiöregedett Broadway-bonviván, a homlokán sötét, körteformájú májfolttal. Egy magyar színész, hozzánk küldték ösztöndíjasnak. És mi a baja? Hallod. Ismertem egy magyart, úgy hívták, Martin, darabokkal ügynökölt, mondta a kiöregedett bonviván, az özvegye még most is megvan, nem lehet, hogy ez a krapek egy rokon? Don McGuire vállat vont, s átgondolta, mi bajt okozhat, ha a Martin ügynökség netán megharagszik a Yale School of Dramára, aztán türelmetlenül lezárta: nem mindegy? gyerünk tovább! Téved, Mr Martin, mondta Elaine a gyógypeda-gógusok türelmével, minket nem izgat, hogy ki honnét érkezik, Don McGuire-nek tényleg közbejött egy halaszthatatlan tárgyalás, ezért szeretné, ha más id-pontban beszélhetnének. Na de nem az ott benn?! Ú a magyar színész az üvegablakra bökött. Igen, Mr Martin, Don McGuire ott van bent, de sajnos mégsem ér rá, pillanatnyilag akkor sem érne rá, ha ön amerikai volna, vagy marslakó! Marton a nevem, mondta a magyar színész ellenségesen, Gyu-la Mar-ton! Djú-la Mar-toun, ismételte Elaine rendületlen nyugalommal, bocsánatot kérek, Mr Mar-toun, többé nem fogom elfelejteni. Gyula Marton már nem rá figyelt, hanem az üveg-ablakra. Egy pillanatra összeakadt a tekintete a férfiéval, akit McGuire-nek tippelt, odabiccentett, az meg vissza, kissé tétova Ú vagy inkább bárgyú Ú mosollyal az arcán. Nagy fasz, gondolta Gyula Marton, s megállapította, hogy épp ilyennek képzelte odahaza Magyarországon, hiába várván választ a leveleire; igen, ilyen öreg, széthízott fejű bürokratára számí-tottam, a körteformájú májfolt az egyetlen meglepetés. Gyula Marton elhatározta, hogy a maga részérl megfingatja Don McGuire-t. Utánanézett, hogy mit tanít, s az elss színészek mesterség-kurzusát válasz-totta. Bizonyára lesz rá alkalma, hogy hülyét csináljon belle a tanítványai eltt. Gyula Marton eddigi tapasz-talatai szerint az amerikaiaknál könnyű műveltebbnek lenni, ez a Don McGuire amúgy sem látszik túl nagy számnak, ravasz kötözködéssel az idegeire mehet, álvitákat provokálva tönkreteheti az óráit, beugratós kérdésekkel a halálba kergetheti. Már elre dörzsöl-gette a tenyerét, milyen pofát fog vágni a pasas, amikor észreveszi t a tanteremben. Tíz perccel hamarább érkezett, de nem tudott bejutni az épületbe, errefelé biztonsági okból minden ajtó mindig zárva, az összes tanár és diák irdatlan kulcscsomókkal közlekedik. Várt, míg jött egy pattanásos arcú lány, s beeresztette. Lementek az alagsorba, egy ütött-kopott terembe. A téglalap alakú helyiség végében két tucat lecsapható asztalkájú szék állt, három sorban, a falak mentén pedig díszletelemek és paravánok. A lány ledobta vászontarisznyáját, kirohant a folyosóra. Vízcsobogás hallatszott. Pis-pis, gondolta Gyula Marton. Bámészkodott. Az agyonkarcolt szürke linó-leumpadlón zöld szigetelszalag-darabkák jelezték egy színpadkép és a díszletbútorok sarkait. Mindez nagyon ismers volt, a fiskoláról. Gyula Marton úgy érezte, tizennyolc évet fiatalodott egy csapásra. Göthös, alacsony, ugráló ádámcsutkájú férfi lépett be az ajtón. Félüveges olvasó szemüvege az orra hegyéig csúsztatva, átnézett a lencsék fölött, szürke szembogarával. Hát maga kicsoda és mit keres itt? Nevem Gyula Marton, magyar színész vagyok, ösztöndíjas. Örvendek, mondta a férfi Ú a hangja olyan rekedten szólt, mintha smirglipapír volna a torkában Ú, Don McGuire a nevem. Tényleg? Ú Gyula Marton nagyot nyelt. Tényleg, mondta a kis muki, foglaljon helyet zavartnak látszik. szintén szólva másmilyennek képzeltem. Engem? Igen. Jobbra vagy rosszabbra számított? Hm Ú kövé-rebbre, gondolta Gyula Marton, de nem mondta ki. Szállingóztak befelé a diákok, McGuire otthagyta Gyula Martont, letérdelt a linóleumra, egyenként föltépte a szigetelszalag-csíkokat, majd a szemétládába dobta. A bejárat mellett állt egy kerek üvegtartályos hidegvíz-automata, McGuire ivott néhány kortyot, aztán a papírpoharat is a szemétládába helyezte. Pedáns ember, gondolta Gyula Marton. Elkezddött az óra, McGuire harminc perc leforgása alatt két lányt megríkatott, s többeket kíméletlenül megalázott. Az els pár Ú egy keménykötésű fiú és egy vöröshajú lány Ú nem tanulta meg a szerepét. Olvasták a kurzus-leírásban, hogy mindjárt az els órán rajtuk a sor, de nem sejtették, hogy McGuire azonnali szövegtudást követel. Hogyan akartok játszani, ha ott a kezetekben a példány? Ú ordította McGuire, ami az hangján inkább sistergésre emlékeztetett. A vöröshajú lány elbgte magát. Kérem, kezdte a fiú, nem tudtuk, hogy mindjárt az els órán Nem tudtátok?! Ú szakította félbe McGuire, miért, mit gondoltatok, mi a faszt fogunk csinálni itt? nem azért iratkoztatok be, hogy játsszatok? mit képzeltek, óvoda ez? vagy bölcsöde? A második párbeli lány Ú a Solness építmester-bl adták el a cukkolós jelenetet Ú annyira izgult, hogy remegett a hangja, csurgott róla a verejték. Ujjaival állandóan és kényszeresen a miniszoknyáját igazgatta. McGuire egy spirálos gyorsíró füzetbe jegyzetelt. Amikor az utolsó szó is elhangzott, McGuire a homlokára tolta a szemüvegét, és megkérdezte: mit gondolsz, miért izzadsz ennyire? A miniszoknyás lány legszívesebben elsüllyedt volna a szégyentl, beharapta az ajkát. Nem a szag miatt kérdezem, tette hozzá McGuire. Ez volt a kegyelemdöfés, a lány visítva bgött, azt ismételgetve: nekem még soha senki nem mo-hon-do-hott ilyet én úgy szégyellem ma-ha-ga-ham Ne rángasd a szoknyádat! Ú horkant rá Don McGuire, ha zavar, hogy ilyen rövid, minek hordod?! Faragatlan pokróc, gondolta Gyula Marton, a keze ökölbe szorult, a szíve megtelt lovagias érzelmekkel. Gyanította, hogy McGuire respektust akar szerezni magának, így a késbbiekben számíthat a hallgatók fegyelmezettségére. De akkor is visszataszító. Szólni kellene. Megmondani, hogy ez nem stílus. Milyen alapon használ ennyire ordenáré szavakat az osztály-teremben? Föl kéne jelenteni vagy megvárni odakinn és fölpofozni! McGuire közben már azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy a miniszoknyás lány magában tartotta a fe-szültséget, ahelyett hogy kiengedte volna, azért izzadt. A színészet nem más, mint a bennünk villódzó magasfeszültség szabadonbocsátása, hadarta, hörgésbe fúló szóvégekkel, ezt a bels tüzet kell fölszítani a levegben, vagyis átadni a partnernek, aki hozzáteheti a maga bels izzását, így hevül a cselekmény fokról-fokra, ezt hívják jobb helyen színháznak! Gyula Martonnak el kellett ismernie: McGuire hasonlatai pontosak. Visszagondolt egész eddigi pálya-futására, mélabúsan állapította meg, hogy mindig ilyesfajta közös tűzrakásra vágyott a színpadon, ám csak nagyon kevés része volt benne. Már hazafelé ballagott az Elm Streeten, amikor rájött: McGuire fingatásáról elfeledkezett. Nem baj, majd legközelebb. Mit tehetek önért? Ú kezdte Don McGuire, rend-kívül nyájasan, amikor Gyula Marton végre bejutott az irodájába (az idpontot Elaine kétszer is módosította telefonon). Gyula Marton addigra már McGuire több óráját végigülte, s a megfingatás még mindig csupán elvont lehetség maradt, mert Gyula Marton maga sem tudta, miért. Úgy alakultak a dolgok, hogy nem jött Ú illetve elszalasztódott Ú a kedvez alkalom. Nem vagyok eléggé résen vagy pedig...? McGuire türelmetlenül várta a választ, ujjai dobolni kezdtek az íróasztal lapján. Gyula Marton érezte, kérhetne bármit, ez a pofa úgysem teljesítené. Így azt felelte, hogy McGuire semmit sem tehet érte, csupán bemutatkozni jött. McGuire helyeslen bólintott, mesélje el, hogy mik a tervei. Szeretném egy évig tanulmányozni a drámaiskolát, a színészet oktatását, az itteni színházi életet, magyarázta Gyula Marton, szívesen tartanék néhány eladást a magyar vagy a kelet-európai színházról, kiegészítend a fapados ösztöndíjam, kurzust is szívesen tartanék, de fölteszem, hogy nem pont énrám vártak, nyilván be vannak töltve a helyek a drámaiskola saját tanáraival. Igen, mondta erre Don McGuire. Szívesen játszanék is, folytatta Gyula Marton, olyan szerepet, amelynél az akcentus és a hiányos nyelvtudás nem akadály. Esetleg rendeznék, ha volna rá mód. Van aztán két egyfelvonásosom, Magyarországon nagy sikerrel vitték ket színre (e mondatban a őnagyö szó hazugság, a ősikerö pedig ers túlzás volt), fordítgatom a szöveget angolra, hátha valahol be lehetne mutatni. Ezek szerint mégiscsak tudnék segíteni, mondta McGuire, a Yale School of Drama hét színháztermének a műsortervét én állítom össze, és ha lefordította a darabjait, esetleg adja ide, igyekszem majd belenézni. Jó, mondta Gyula Marton, s arra gondolt, hogy ennél feltételesebb módban már nem lehet fogalmazni. Don McGuire félreérthetetlen mozdulattal jelezte, hogy Gyula Marton ideje lejárt. Mindketten fölálltak, s mert az Associate Dean nem nyújtott kezet, Gyula Marton színpadias fhajtással búcsúzott, majd kifarolt az ajtón. Ide is fölöslegesen jöttem, gondolta. Beült az Atticus-ba, hogy megvigasztalódjék. E könyvesbolttal egybeépített kávéházban friss szend-vicset és süteményt ehetett az ember, miközben olvas-hatta az új könyveket, anélkül hogy meg kellett volna vennie. Hosszú francia szendvicset rendelt magának, s kávét, mellyel itt annyiszor töltik tele a bögrét, ahány-szor a kedves vendég kívánja. Olyan megalázottnak érezte magát, mint Don McGuire tanítványai, egy-egy durva kirohanás után. Azért ha én egy amerikai drámaiskola volnék, s bezuhanna oda egy magyar színész, biztosan megkérném, mesélje el, milyen náluk a színház, hogyan működik a fiskola, miféle darabokat írnak a magyarok. Ezeket semmi nem érdekli?! Elveszettnek érezte magát. Szívós munkával sikerült elérnie, hogy az álom valóra váljék: kikerüljön Ame-rikába, íme, most itt van, a Yale Egyetem dráma-iskoláján Ú és ez se jó. Régen volt ennyire boldog-talan, mint itt, a külföldi ösztöndíjas megfoghatatlan státuszában, valamivel a diákok fölött, de jóval a tanárok alatt lebegve. Senki sem tördik vele, senkit sem izgat, él-e, hal-e, mihez kezd magával, az idejével, a képességeivel Ú egyszóval, az életével. Elemi ervel tört rá a honvágy, otthon szeretett volna lenni, a barátai, a kollégái vagy akár az elvált feleségei társaságában, ülni egy füstös presszóban, vicceket hallgatni vagy mesélni, amelyekben Arisztid, Móricka, a nyulacska vagy a nagy zöld kev a fszerepl. Itt még senkinek sincsenek érzelmei vele kapcsolatban, McGuire sem utálja, egyszerűen észre sem veszi, egyszerűen nem számít, mint Füles a Micimackó-ban. Kér még kávét? Ú az aprótermetű kiszolgálón nem várt választ, azonnal teletöltötte Gyula Marton bögréjét. Kösz, dünnyögte a csüggedt magyar színész. Nem ilyennek gondolta Amerikát. Odahaza a különféle ramaty színházi büfékben, sűrű cigarettafüstben, ízetlen virslik és szemérmetlenül fölvizezett pálinkák elfogyasztása után rendszeresen elhozakodott vala-melyik kolléga azzal, hogy bezzeg ha Amerikában születtünk volna! - Úgy látszik, az ember Ú az ilyen ember, mint én Ú soha nincs jó helyen. E kontinenst számukra az amerikai filmek díszletei és az amerikai színészek gesztusai testesítették meg. Ahogyan Marlon Brando hátrasimítja a haját. Meg ahogyan Dustin Hoffman jégkockákat dob a viszkijébe. És ahogyan Robert de Niro átveszi a jobb kezébe a villát A szenátorné magyarázta el (jóval késbb) Gyula Martonnak, hogy a hagyományos amerikai illemtan szerint az embernek le kell tennie a kést az asztalra, miután vágott egy szeletet a húsból, a villát átvennie a jobb kezébe, s úgy enni. Amikor újra szüksége van a késre, a villa megint a bal kézbe vándorol, ésatöbbi. Gyula Marton azt a tetszets magyarázatot találta ki, hogy a kés letevésének eredete bizonyára a vadnyugat: jobb, ha az éles fegyvert minél rövidebb ideig szoron-gatják az emberek Így mesélte tovább mindenkinek, amerikaiaknak is. Soha senki sem vonta kétségbe e história tudományos hitelességét. Gyula Marton két kézzel evett Ú a kés és a villa mellzésével. Az Atticus-ban a szendvics mellé egy háromágú villát adtak, kést nem. A falusi vasvillák jutottak róla az eszébe. Elképzelte, mit szólna Don McGuire, ha a következ órájára magyar paraszti jelmezben érkezne Ú a tshikósh, gulásh, fokosh szelle-mében Ú, lajbiban, pörge kalapban és fekete csizmá-ban, a kezében vasvillával, Rózsa Sándor modorában: neköm penig ne káromodjék kend, ne egzecíroztassa a deákokat, ne gonoszkodjék, mert mögtanítom kesztyű-be dudálni! Ú ha netán McGuire egy rossz szót merészel szólni, azonnal hasba szúrja, döccennének a villahegyek abban a csontos testben, de Gyula Marton addig nyomná beléje, míg kibukkannának a hátán, nesze! Ú zubogna a tripla vérpatak a szürke linóleum-padlóra. Gyula Marton szeretett volna többet tudni Don McGuire-rl. Vajon színész volt-e régebben, amikor még volt rendes hangja? Milyen szerepeket játszott? Amerika melyik szögletében született? Hogyan került a Yale-re? Ú igyekezett mindezt kideríteni. Beszélgetést kezdeményezett néhány elss színésszel, faggatta a könyvtároslányt, a registrart és másokat, elolvasta a Yale Repertory Theatre ismertet füzetkéjét, amelyben a drámaiskola minden vezetjének önéletrajza és fényképe szerepelt. Ám amit így megtudott Ú néhány száraz adat Ú, nem sokat mondott. Don McGuire maga soha nem volt sikeres színész, ám tanítványai közül többen világhírűek lettek Ú fleg a New York-i beszédtanársága korszakában. Operálták a hangszálait kétszer is. A felesége egy biológiai kutatóintézetben dolgozik, adminisztratív munkakörben. A fiuk a kaliforniai Stanford Egyetemen építészetet tanul, a lányuk gimnazista. McGuire-ék egy közeli kert-városban laknak, Don onnét jár be fekete Oldsmobile-ján. Végzett diákjai istenítik, és Ú ezt Gyula Marton tapasztalhatta Ú vissza-visszajárnak, hogy végigüljék az óráit. Egy könyvet publikált, Akcentusok és dialektusok a színpadon címmel. Gyula Marton nekilátott, hogy átrágja magát rajta, de a szakszavak sűrű hálóján újra meg újra fönnakadt. Elrelapozott, mindenféle undorító grafikonokat meg ábrákat látott, pfúj Az elséveseknek McGuire heti háromszor tartott mesterségórát, hétfn, szerdán és pénteken tizenket-ttl kettig. Október elején Gyula Marton egyszercsak összeszámolta, hogy immár tizennégyszer ülte végig Ú fingatás nuku. Be kellett vallania: McGuire értette a dolgát. Gyula Marton gyakran kitalálta, hogy mire akarja McGuire rávezetni a gyerekeket, de sokszor t is meglepte a tanár darabértelmezése. A végén azon kapta magát, hogy jegyzetelni kezdett egy kis kapcsos füzetbe. A bels címlapra fölírta McGuire egyik gyak-ran hangoztatott jelmondatát: Acting is reacting! Még sosem hallott ennél pontosabb és magvasabb mondatot a saját mesterségérl, szerette volna visszaadni magyarul, de nem találta a megfelel szavakat. őA színészet = reagálás!ö Így pocsékul hangzott. McGuire másik alapelvét is lényegbevágónak találta: őA színészet nem viselkedési mód, hanem emberi kapcsolat Ú közted és a partner között.ö McGuire és a tanítványai között szó sem volt emberi kapcsolatról, változatlanul el-elsírták magukat a lányok, néha egy-egy fiú is, és véresre harapdálták a szájukat. McGuire legidegesítbb szokása az volt, hogy közbeszólt az els néhány mondat után: úgy érzem, nincs összpontosítás, fussatok neki még egyszer! Megesett, hogy egy trió ötször indult rá a Hedda Gabler második felvonásának elejére, fogvicsorgatva és ujjakat tördelve. Gyula Marton úgy látta, Don McGuire a szó szoros értelmében szerelmes a Csehov (Ibsen, Strindberg) drámák figuráiba, jeleneteiket félig lehunyt szemmel hallgatta Ú jegyzetelte Ú végig, olyan arckifejezéssel, mint az operabarát a legendás áriákat. Gyula Marton különösnek találta a jól ismert csehovi sorokat angolul. persze mindig magyarul hallotta Ú oroszul, ahogyan íródtak, soha. Az oroszoknak ugyanilyen furcsa lehet magyarul, angolul és minden egyéb nyelven. Csehov magyarul rendszerint veretesnek és ódivatúnak hat, angolul valahogyan köznapibb. A nevek is átalakultak. Ványa bácsi például őÁnkl Vanjaö lett, Tuzenbach őTuzinbecsö, a szerz maga pedig őCsekoffö. Gyula Marton a sors irónikus fintorának vélte azt a tényt, hogy a őcheck offö ige jelentése: kipipálni valamit egy listán. Csehov soha semmit nem pipált ki. Asztrov Ú táskás szemű, kissé már ritkuló hajú srác Ú megmutatta a környék pusztulását bizonyító terv-rajzait és grafikonjait a nnek, akire vágyott. Jelena rendezetlen mozgású, széles arccsontú, hibátlan foga-zatú kaliforniai lány volt. Nem viselt melltartót. Gyula Martonnak fizikai fájdalmat okozott, hogy máshová nézzen. Jelena mindent elkövetett, hogy az erdkrl és az állatállományról saját magára terelje a doktor figyelmét. Gyula Marton annak idején látta a Ványa bácsi híres eladását a Vígszínházban. A címszerepben: Latinovits. Asztrov: Darvas Iván. Jelena: Ruttkai Éva. Pontosan emlékezett erre a részre, Ruttkaiból áradt a szerelem-vágy, Darvas elegáns volt, de célratör. Rendben van, mondta Don McGuire. Ez nála a dicséret felsfokának számított, a két játszó személy boldogan összeölelkezett. De miért nem figyelsz oda, amikor a tervrajzait mutatja? Jelena érezte, korai volt az öröm; hát, azért figyeltem Rá se bagóztál a papírjaira! Ú McGuire fölnyalábolta a díszlet-asztalkáról Asztrov filctollal készített kellék-rajzait, s elmélyülten nézegette. Szemüvege még lejjebb csúszott az orrán, az egész osztály azt figyelte, leesik-e. Odamutatta a rajzokat Jelenának, látod az erdket? Látom. És a tavakat? Hát igen. Az állatállományt is? Igen. Külön a teheneket és a disznókat? Hm mondjuk rá! Ú Jelena idegesen elvigyorodott. Akkor mutasd meg a teheneket! Jelena közelebb hajolt, találomra rábökött az egyik fekete kriksz-krakszra. Aztán egy másikra: itt pedig a disznók, dünnyögte. McGuire biccentett, na ugye, jó kis rajzok ezek, igaz? A hallgatók egy része helyeselt, mások nevetgéltek. Príma kis rajzok, folytatta McGuire, csak az a baj, hogy kurva unalmasak! azért nem figyelsz oda! Jelena és Asztrov buzgón bólogatott, szerettek volna szabadulni már. De McGuire nem adta ilyen olcsón. Miért mondod azt a végén, hogy őhát, ez szörnyű?ö Jelena óvatosan kezdte, itt engem rajtakapnak Aszt-rovval. És az miért olyan szörnyű? Azért, mert megtudják, hogy mi ketten pedig ugye itt van Szónia (Szonya), aki szerelmes a doktorba. Te nem vagy szerelmes bele? Én asszem én is egy kicsit Ú Jelena fülig vörösödött. McGuire úgy tett, mintha észre se venné, mennyire zavarba hozta, kínozta tovább: tulajdonképpen mi történik itt köztetek? Jelena akadoz-va elmondta a jelenet tartalmát. Asztrov hozza a rajzait és kimutatásait, melyek nagyon érdekesek, de viszont , mármint Jelena, azt szeretné megtudni, hogy milyen érzelmeket táplál Szónia iránt. Jó, jó, recsegte közbe McGuire türelmetlenül, de basztatok? Jelena hátra-hkölt, mi? ketten? itt? hát már hogy basztunk volna? Basztatok, jelentette ki Don McGuire megfellebbez-hetetlenül. Magyarázni kezdte, hogy a színdarabokban Ú pláne a régebbiekben Ú egyezményes jelekkel helyettesítették a szexet. Ahogyan a klasszikus regények is ilyen megoldásokkal élnek. Az els néhány csók utáni három pontos fejezetvég azt jelenti, hogy hseink ezután nagyot keféltek, ám az általános közerkölcs és a cenzúra miatt ennek leírásától elte-kintünk. Csekoff darabjai tele vannak le nem írt ágy-jelenetekkel, a korabeli nézk pontosan érzékelték. Ezért olyan fontos eldönteni, hogy adott esetben volt-e szex vagy sem, és ha ez eszedbe sem ötlött, akkor lószart se tudsz errl a jelenetrl! Ú McGuire hangja egyre reszelsebben sípolt. Ezután Nájna (Nyina), a Sirály, visszatért gyermek-kora színterére, meglátogatván Konsztantyint, az immár neves írót, aki egy pillanatra elhiszi, hogy a lány miatta jött ide Ú de persze téved, Nájna a birtokon vendégesked Trigorin kedvéért állított be. Nájna Ú sovány, szke lány, biciklinadrágban és kockás férfiingben Ú rendkívül idegesnek látszott, többször elakadt, mondat közepén. Konsztantyin segítkészen súgott neki. Miután - Nájna ismételten leszögezte, hogy a sirály, majd fölzaklatva elszaladt, Konsztantyin elkeseredetten összetépte a kéziratait, s kérdn pillantott McGuire-re. McGuire Nájnát megdicsérte, Konsztantyin alakítá-sával viszont elégedetlen volt. Azt akarta kiszedni belle, hogy miért tépeti össze Csekoff az ifjú íróval a kéziratait? Konsztantyin önnön csüggedt lelkiállapotát hozta föl indokul, a szörnyű csalódást, amiért Nájna még mindig Trigorint szereti. Gyula Marton azonnal rájött, hogy hová akar kilyukadni McGuire: őHa egy író összetépi a kéziratait, tulajdonképpen öngyil-kosságot követ el. Szellemi öngyilkosságot.ö Mindezt nem kitalálta, hanem fölidézte: a Szolnoki Szigligeti Színházban játszott a Sirály-ban (sajnos, csak Medvegyenkó szerepét), az ottani rendez instruálta e szavakkal Konsztantyint, egy tehetségtelen frátert, aki azóta már nincs is a pályán. Az itteni Konsztantyin az istennek se jött rá, hogy McGuire az öngyilkosság szót szeretné hallani. Rajta kívül ezt lassan már mindenki tudta. Nájna finom mozdulattal a saját torkára tapasztotta a tenyerét, így akarván ötletet adni a partnerének, ám a fiú nem vette észre. Egy srác a halántékára helyezte a mutatóujját, revolvert imitálván, Konsztantyin ezt tökéletesen félreértette, úgy hitte, osztálytársa beszédes mozdulattal lehülyézi. Gyula Martont azonban már nem érdekelte Konsz-tantyin küszködése, kopóként vetette magát az alkalom nyomába: fingatás indul! Ú alig várta, hogy végre kimondják az öngyilkosság szót, rögtön jelentkezett, most elször, amióta a mesterségórákra járt. McGuire gépiesen intett: tessék. Mr McGuire, kezdte Gyula Marton (szándékosan nem a keresztnevén szólította, mint ahogyan a többiek szokták Ú az angolban az a tegezés jele), Konsztantyin ugyebár a darab végén ténylegesen öngyilkos lesz. Ha a kézirat-megsemmisítés is öngyilkosság, akkor Csekoff kétszer vettet véget Konsztantyin életének önkezével. Miért? Ú diadalittasan hátradlt. McGuire pillanatnyi habozás nélkül válaszolt: azért, mert a legtöbb néz tökhülye! Van más kérdés? ha nincs, tartsunk szünetet! Ú elsként lépett ki az ajtón. Talán hugyoznia kell, gondolta Gyula Marton sava-nyún. Sajnos, a kérdésére adott válasz tökéletesnek tűnt. Csekoff hajszálfinom üzeneteit nyilván csak a vájtfülűek veszik, a többieknek biztonság kedvéért szájbarágta a mondanivalóját. Gyula Marton sportszerű volt, idvel beletördött, hogy az Associate Dean iránti utálata észrevétlenül átváltozzék tiszteletté. Ellenszenves alak is lehet jó tanár Közeledett Thanksgiving, vagyis a Hálaadás napja. Gyula Marton onnét értesült róla, hogy hirtelen fölolvadt körötte a jég: meghívásokat kapott. Hol töltöd Thanksgiving estéjét? Ú kérdezte több színész-hallgató (köztük Jelena is), ha nincs más meghívásod, gyere el hozzánk! Gyula Marton természetesen Jelenát válasz-totta. Rengeteget képzelgett hitvány szobája magányá-ban arról az estérl, pontosabban arról a pillanatról, amikor Jelena szülei és testvérei már nyugovóra tértek, s k ketten magukra maradnak a kereveten, a márványkandalló eltt, melyben pattogva ég a tűz, pirosra festvén az arcokat. A Thanksgiving olyasmi, mint a karácsony, magya-rázta Jelena, ajándékozás nélkül jó nagy zabálás töltött pulyka, áfonyamártással. Mindig pulyka? Igen, annak emlékére, hogy a korai telepesek vadpulykát ettek - nem szereted? Dehogynem! Ú hazudta Gyula Marton. A szájában szétáradt a pulykahús nedves vattára emlékeztet íze. Never mind Azon a héten a Drama Schoolban a futó és várható eladások kisalakú plakátjai közt Gyula Marton föl-figyelt az egyikre, melyen Beckett eredetileg hang-játéknak írt darabját hirdették: Knapps Last Tape, rendezte Bill Kramer, eladja Don McGuire. Gyula Marton azt hitte, rosszul lát. Az a Don McGuire? Hogy a fenébe adhat el bármit, a nem létez hangjával?! Agyrém!!! Ú A plakát annyira felizgatta, hogy a registrar irodájában elkérte Bill Kramer telefonszámát. Kramer harmadéves rendez-szakos volt, Gyula Marton már összefutott vele néhányszor. Aznap este fölhívta: te, arról a Don McGuire-rl van szó, aki Hát persze, öregem, mondta Bill Kramer, Don McGuire csak egy van. De hát alig tud beszélni! Épp ez az! Nem értem. Gyere el, majd megérted. Gyula Marton ismerte Beckett hangjátékát, egyfel-vonásos monodrámaként játszotta az övével párhu-zamos színész osztály egyik tagja a fiskolán, Az utolsó tekercs címmel. Egy Knapp nevű öregemberrl szólt, aki mindenféle üzeneteket vesz magnetofonra, és aztán Ú ha Gyula Marton jól emlékszik Ú meg is hal. A Yale School of Dramán valamennyi eladásról helylistát függesztettek ki a Zöld Terem-nek nevezett átjárószobában, aki meg akarta nézni, odakanyarította a nevét. Igyekezni kellett, mert a produkciókat csak néhányszor játszották, hamar beteltek az ívek. Gyula Marton fölírta magát, meg Jelenát is. Akarsz jönni a Knappra? Ú kérdezte a lányt a mesterségórán (újabban már mindig Jelena mellé ült). Naná, Dont mindenki látni akarja. Jó, mert beírtalak. Kösz. Az utcán olyan tömeg várakozott, mintha aznap este Robert Redford lépett volna föl az Annex épület színháztermében. Négy karvastagságú gyertya égett a járdán, mutatván az utat befelé. A koratéli este sötét-ségében imbolygó lángok titokzatos ünnepélyességet árasztottak. A bels kapunál név szerint ellenrizték a terembe igyekvket, aki nem szerepelt a helylistán, azt kíméletlenül elküldték Ú ilyen se volt még! Mire Gyula Marton és Jelena az általános tolongásban bejutott, a Yale elnöke és több magasrangú vezetje már ott ült az els sorban, talpig öltönyben, arcszesz-felhben, ezüstkeretes szemüvegben. A székek zömén kis cédula jelezte, hogy foglalt, alig találtak két egymás melletti szabad helyet. Már tíz perccel múlt hét, de még mindig nem kezddött az eladás. A leheletektl befülledt a terem, Gyula Marton verejtékezett, az ingujjával itatta föl, remélte, hogy Jelena nem veszi észre. McGuire szerint a színész nem izzadhat, ha jól játszik. Vajon a néz izzadhat-e? Lehet, hogy csak akkor, ha rosszul néz?! Egy ballonkabátos alak ácsorgott a sorok közti folyosón, Gyula Martonék mellett, s idegesen nézel-dött. Már nem volt üres szék a teremben, a diákok egy csoportja a földre ült, ez a pasi is jobban tenné, hogyha lekuporodna, láthatja, hogy nincs hely, gondolta Gyula Marton, meddig akar itt szerencsétlenkedni? Egyre többen bámulták azt az ütött-kopott kis mukit, és Gyula Marton végre rájött: Don McGuire téblábolt ott, Knapp, a magányos öregember szerepében. Nem viselt maszkot vagy arcfestéket, mégis húsz évvel idsebbnek látszott, mint az órákon, diákjai kuncogtak, összesúgtak. A terem elcsöndesült. Knapp tovább bámészkodott, elégedetlenül csóválta a fejét, majd lassú léptekkel fölballagott a színpadra. Kinyitotta a száját, de nem szólalt meg. Körbejárta hitvány odúját, melyben csupán egy ócska priccs, egy düledez asztal, két szék és egy régimódi magnetofon árválkodott. Az ellenfények Ú gegenlicht Ú köde vacogó hideget árasztott a szobában, Knapp fázósan dörzsölte össze végtagjait, Gyula Marton érezte, is kihűl, az izzadság a testére dermedt. Knapp még most sem szólalt meg, kotorászni kezdett az asztal fiókjában, hangszalag-tekercseket húzott el. Lenézett a közönségre, mint aki már mondani akarna valamit, ám azután legyintett, az egyik szalagot befűzte a magnetofonba, elindította a készüléket. Nem történt semmi. Knapp nézegette a magnót, végül rájött mi lehet a baj, s benyomta a dugaszt a konnektorba. A közönségen végigfutott a nevetés. Knapp rosszallóan ingatta a fejét, szalagot cserélt. Az ósdi magnó vászonborítású hangszórójából kisvártatva fölhangzott a Beatles szám. Yesterday, all my troubles seemed so far away A nézk fetrengtek. Knapp sóhajtott, neki ez sem tetszett, újra szalagot cserélt. A megafonból metsz tisztasággal és nagyon felhangosítva szakadt ki a suttogása: Nem tudok beszélni Ú szomorúan a készülékre mutatott. Kitört a tapsvihar. Gyula Martonnak lesett a tantusz. McGuire tehát fölvette az egész monológot, a mikrofont a szájához szorítva. A darab amúgy is egy öregember magnófelvételeirl szól A magnetofon már belekezdett az eredeti szövegbe, McGuire pedig a játékba, egy-egy gesztussal jelezte, mi a véleménye a saját mondatairól, a helyzetrl, s legfbbképpen önmagáról. Gyula Marton úgy érezte, csoda részese, igen, ilyen az a színház, amelyért érdemes mindent föláldozni. Azon kapta magát, hogy valamit szorítanak az ujjai, s az kezét is szorítja valami Ú Jelena mindkét tenyere az övére kulcsolódott. Ezt is Don McGuire-nek köszönheted Amikor az utolsó tekercs kifutott a magnóból, Knapp nem állította le, a szalag vége, akár egy kificamodott ventillátor, csapkodva körözött és neszezett a műanyag káván. Gyula Marton tudta, az eladásnak vége. Knapp azonban nem hajolt meg, csak ült ott, szemezve közönségével Ú diákjaival, kollégáival és feletteseivel Ú, járatva tekintetét az arcokon. Hosszú másodpercek teltek így, míg azután Gyula Marton elsként kezdett tapsolni. A bénultnak tűn sokaság azonnal átvette. Hosszan ünnepelték az est hsét. Knapp nem állt föl. Hagyta, hogy a gratulálók körbevegyék, ám senkinek sem válaszolt, csak elfogadta a feléje nyújtott kezeket. Mire Gyula Marton és Jelena is odanyomakodott, már eltűnt, bement az öltözjébe. Fantasztikus! Ú lelkendezett Gyula Marton. Beültek a Gipsy Club-ba egy pohárra, a magyar színészbl ömlött a szó, Knapp minden egyes mozdulatát elemez-ni akarta. Jelena kissé fáradt mosollyal hallgatta. Ne haragudj, mondta azután de holnap korán kelek, próbám van! Ú a lány egy másodéves rendez produkciójában dolgozott, világosítóként. A Yale School of Drama alapszabálya volt, hogy mindenkinek csinálnia kell mindent, a színész rendez, a drámaíró játszik, a kritikus ügyel, a díszlettervez táncol Csak engem nem hagynak labdába rúgni, gondolta Gyula Marton. Hazakísérlek! Ú ajánlotta Jelenának, de a lány elhárította, maradj csak, tudod, hogy itt lakom a sarkon! Ú kilibbent a csillagos éjszakába. Gyula Marton a bárpultra könyökölt a sűrű félho-mályban és cigarettafüstben, kért magának még egy konyakot. Hiába minden, barátom, mondta a mellette ücsörg feketebrű fiatalembernek, vannak, akik tudnak varázsolni, és vannak akik nem. Nem baj, mondta erre a fekete Ú egy büdös szót sem értett, mert Gyula Marton, a magyar színész, az anyanyelvén beszélt. De persze igazságtalan dolog ez, folytatta Gyula Marton, nagyon-nagyon igazságtalan. Nem baj, mondta a fekete barátságosan. Hogy lehet az, hogy fölmegy a színpadra, hangja annyi sincs neki, mint egy nyikorgó ajtónak, a kiállása nulla, az alkata semmilyen, és mégse bírod levenni róla a szemed?! Nem baj, mondta újra a fekete, s arrébb taszította a magyar színészt, mert félt, hogy a végén lehányja Ú ami gyakran megesett a Gipsy Clubban. Maga sem tudta, hogyan került haza. A lakhelye semmivel se volt különb, mint Knappé. Ruhástul feküdt le. Másnap negyed tizenkettkor ébredt, megrágva és kiköpve. Türelmetlenül várta McGuire következ óráját. Biztosra vette, hogy szó esik a tegnapi bemutatóról, és úgy döntött, ezúttal mindenképpen jelentkezik, hogy elmondja a véleményét. Néhány perccel tizenkett után ért az alagsori terembe. McGuire még nem volt ott, egy ismersnek látszó férfi állt a hallgatók eltt, mesélt nekik valamit. Gyula Marton lerogyott az els üres székre Ú a Jelena mellettieket már elfoglalták. Kereste a lány tekintetét, ám Jelena a férfira figyelt. Furcsa hangulatot árasztottak az arcok, meglep komorságot. Lényeg az, hogy már túlesett rajta, mondta a férfi, jelenleg csak az a kérdés, hogy meddig tart. Mirl van szó, kérdezte Gyula Marton súgva a szomszédjától, Asztrov doktortól. Don, mondta a doktor. Tessék??? Don McGuire! Mi van vele? Kórház. Kórház? Igen, kórház, ismételte a srác ingerülten, nem értesz angolul??? Gyula Marton sértetten hátat fordított neki, jó vicc, most jön rá? Ú antennái azonban már riadtan ágas-kodtak: Don kórházban? miért? mióta?? hogyhogy??? Az operáció a lehet legjobban ment, magyarázta az a férfi, már magához is tért, mindenkit szeretettel üdvözöl. Amíg visszatérhet a körötökbe, én fogom tanítani a színész-mesterséget, valaha magam is Don osztályába jártam a Carnegie-Mellon Egyetemen, mint említettem, a nevem Ted Willow, láthattatok off-Broadway színpadokon, de a filmbarátoknak sem vagyok ismeretlen Mikor jöhet ki Don a kórházból? Ú kérdezte az egyik lány; nehéz megjósolni, felelte Ted Willow, egy-két hónapig biztosan nem. Egy-két hónapig? Ú ismételték többen is, hüledezve. Igen, ez azért komoly műtét, eltávolították az egész gégefjét Ú Ted Willow hosszú mutatóujjával körülrajzolta az érintett területet a saját nyakán. Ilyenkor az a f cél, hogy a daganat ne támadhasson meg más szerveket. Kioperálnak mindent a torokból, és nyitnak egy kis rést a nyakon, a lélegzéshez. Don a jövben a szokott módon többé nem is beszélhet, legföljebb csak rezonátorral. Gyula Martont a roszullét kerülgette. Don McGuire tehát rákos volt? A kérdjel sötét zászlóként lógott a tétova mondat végén. Az osztályból néhányan nem tudták, mi az a rezoná-tor, Ted Willow részletesen leírta, hogyan működik, utánozta a rezonátort használók beszédmodorát, mely leginkább arra emlékeztet, ahogyan a tudományos-fantasztikus filmekben a robotok makognak. Hosszú hetekre van szükség, hogy Don elsajátítsa a rezonátor használatát, olyan ez, mint amikor a kisgyerek megtanul beszélni. Az elkövetkez hónapokban Don nem várható vissza Ú ebben a tanévben már szinte biztosan nem. Ebben a tanévben nem? Ú harsant föl újra a hüledez kórus. Sajnos, be kell érniök velem, mondta szerény fhajtással Ted Willow, az off-Broadway színész, aki a filmbarátok számára sem ismeretlen. Gyula Marton közel állt ahhoz, hogy elbgje magát. Jelena nem Ú már túlesett rajta. A termet hatalmába vette a síri hangulat. Most értették meg, mit jelentett Az utolsó tekercs. Don McGuire így búcsúzott az emberi beszéd képességétl, a kimondott szavaktól Ú a saját hangjától. Gyula Marton e gesztust szív-bemarkolónak és gyönyörűnek érezte. Nem volt mit tenni, kibukott belle a sírás. Édes istenem, miért csak a nk bghetnek? Alpári vicce a sorsnak, hogy amikorra már nem csak tisztelem, de vallásosan imádom is ezt az embert, fogja magát, és Mi lesz most velem? Ú legszívesebben fölállt volna, hogy hazamenjen. Egyáltalán nem érdekelte, hogyan tanítja a színészetet Ted Willow. Hamarosan kiderült, hogy igaza volt: Ted Willow épp olyan unalmas mesterségórát tartott, amilyenbl elég jutott Gyula Martonnak fiskolás korában. Jól mondta Bill Kramer, Don McGuire csak egy van. Gyula Marton meghívta Jelenát ebédre a Kavanagh-ba, a drámaiskolások törzshelyére. Pontosabban csak elhívta, abban nem volt biztos, hogy a végén csakugyan fizethet. Az általa enni invitált amerikaiak magától értetd természetességgel nyúltak a számla után s tették az asztalra a fogyasztásuk ellenértékét. Mintha emberi méltóságuk sérelmének éreznék, ha valaki Ú helyettük Ú kiegyenlítené a cechet. A lány szeme még mindig vörös volt a sírástól, Gyula Marton szívesen megcsókolta volna mind a kettt, de ezt a pillanatot sehogyan sem érezte alkalmasnak, McGuire szelleme ott lebegett közöttük. Néhány perccel késbb óvatosan Jelena vállára csúsztatta a kezét, a lány hagyta, st közelebb bújt. Na jó, gondolta Gyula Marton kis megkönnyebbüléssel. Nekem Don olyan volt, mintha az apám lett volna, mondta Jelena, az igazi apám gyakorlatilag eltűnt az életembl.. Mindig izgatottan jöttem az órára, különösen ha aznap én voltam soron, reméltem, hogy lesz hozzám egy bátorító szava vagy legalább egy biztató mosolya. Én is, lovallta bele magát Gyula Marton az önámításba. Sütötte a brét a lány testének melege, remélte, ez csak a kezdet. Jelena tovább áradozott Don McGuire-rl, Gyula Marton már már kezdett gyanakodni: a lány talán inkább az Associate Deanhez szeretne bújni, s csupán jobb híján éri be vele. De ez akkora baromságnak tűnt, hogy nem mondta ki. Jelena egy Kavanagh hamburgert rendelt, Gyula Marton követte a példát, ámbár fogalma se volt, milyen az. Amikor a tömzsi pincér letette elé, alig akart hinni a szemének. A tányéron közepes malomkerék nagyságú cipó Ú bun Ú, vízszintesen kettbe vágva, a föls rész külön tálcán érkezett, az alsóra helyezték a tenyérnyi széles, ökölnyi vastag hamburgert. Gyula Marton érdekldve vizsgálgatta ezt a túlméretezett porciót, reménytelennek tűnt, hogy mindezt megegye, úgy döntött, a buci föls részétl eleve eltekint, hiszen ha rátenné, ez az egész dolog sehogyan se férne a szájába. Viszont a hamburgert szokásosan két marokba kapva fogyasztják, ha nem rakja a helyére a cipó tetejét, összezsírozza a kezét. Az a legokosabb, ha késsel-villával lát neki. Ám az ilyesfajta puha zsömlecipót harapásra gyártják, nem szeletelésre, hiába akarta belenyomni a pengét, össze-lapult, de nem hasadt szét. Lehetetlen, hogy ne tudnám elvágni! Ú teljes ervel nyiszált, fogát csikorgatva. Ekkor vette észre, hogy Jelena Ú kissé megrettent arccal Ú nézi. A lány annak rendje s módja szerint fogta a Kavanagh hamburgert, mely az ujjai között szabvány méretűre nyomódott össze. Gyula Marton szívesen eldobta volna a kést és a villát, ám úgy érezte, hülyét csinálna magából. Végeredményben ez egy szabad ország, mindenki - úgy zabál, ahogyan akar, nem igaz? Mondd, kezdte Jelena óvatosan, ti mit szoktatok ebédelni Magyarországon, úgy általában? Gyula Marton pontosan értette: Jelena burkolt mó-don az iránt érdekldött, hogy látott-e már hambur-gert. Tudom, hogy szabad kézbevenni, jelentette ki elvörösödve, csak most nincs kedvem hozzá. Oké, mondta a lány, ne zavartasd magad. E döccen lehervasztotta Gyula Martont. Azért sem magyarázkodom! Ú hajtogatta némán, tudta, két halántékcsontja táncot jár, mint rendesen, ha benne szorul az ingerültség. Kérte a számlát, légy a vendé-gem! Nem kell, mondta Jelena mosolyogva. Tudom, hogy nem kell, de én szeretném! Ú ám addigra a lány magához húzta a cetlit, s számlálni kezdte a részét. Gyula Marton ekkor bedobta: Lets make an easy bill and just split! Ú tegnap hallotta ezt, egy tévé-sorozatban. Egy kis japán ült a szomszéd asztalnál. Megütötte a fülét ez a mondat. Mit jelenthet az, hogy őCsináljunk egy könnyű számlát és repesszük szét?ö Aha Ú látta, hogy a férfi és a n egyszerűen felezte a számla összegét. Amíg a fizetésre nem került a sor, házas-párnak nézte a férfit és a nt. Az esetben nyilván a hapsi rendezte volna a számlát. Ámbár talán külön kasszán vannak. Ebben az országban semmi sem lehetetlen. A kis japán New Yorkból vonatozott New Havenbe, hogy megnézzen egy Shakespeare darabot a híres Yale Rep-ben. Feketebrű színészek játszották a klasszikus szerepeket Ú e figurákat mindig sárga-brűnek képzelte. Gyula Marton remélte, hogy Jelena fölhívja magá-hoz, de a lány a Kavanagh eltt puszival búcsúzott, még dolga van. Gyula Marton szívesen megkérdezte volna, hogy mi dolga lehet éppen most, amikor randevút szeretne kérni tle, ám mire eszébe jutottak a szükséges szavak, Jelena már eliramodott. Gyula Marton ottmaradt a járdán. Ekkor lépett ki az ajtón a japán, s tett egy lépést a magyar felé. Akarsz valamit, haver?! Ú mordult rá Gyula Marton ellenségesen; bocsánat, mondta a kis japán énekls kiejtéssel, és elkacsázott. Thanksgiving napján Jelena a York mozi eltt vette föl Gyula Martont egy bumfordi fekete kocsiba. Milyen autó ez? Ú kérdezte Gyula Marton. A nvéremé, egy évre kölcsönadta, amíg a Brown-on tanul. De milyen márka? Fogalmam sincs. Nem tudod, milyen márkájú kocsit vezetsz? Miért kéne tudnom? A kormány brözésébe domborított betűk jelezték: Saab. A sportos vonalú autó Gyula Martonnak igen tetszett, szívesen vezette volna egy kicsit, de nem mert szólni, attól tartott, Jelena visszautasítaná, pláne hogy a nvéréé a kocsi. Ám a lány maga ajánlotta föl, amikor átértek Connecticutból Massachusetts-be. Gyula Mar-tonnak a torkában dobogott a szíve, amikor a volán mögé ült. Még sosem vezetett ilyen pöpec autót. Jelena szüleit Gyula Marton Ú talán a Csekoff darab hatása miatt Ú falusi udvarházba képzelte el, nyírfa-ligettel, tavacskával, kerti hintával. Ehelyett többszintes alpesi faházakból álló telepre hajtottak be, miután Jelena a megfelel műanyagkártya bedugásával fölnyi-totta az automata sorompót. Érkeztükre összefutott a család, Jelena anyja (vastagon krémpúderezett szke démon), mostohaapja (dagadt, kopasz, köpködve lövöldözi magából a szavakat), húga (nyakigláb bakfis, aki állandóan szemezni igyekezett Gyula Martonnal, fülsért vihogást hallatva), nvére (egy pattanásos és szemüveges lány, indiai száriba burkolódzva), öccse (sértdékeny kamasz, aki mindenáron a kommuniz-musról akart beszélgetni Gyula Martonnal) és nagya-nyja (halálszagot árasztó öregasszony, tolókocsiban, szélütés folytán elferdült szájjal). E kiruccanással kapcsolatos szexuális ábrándjai azonnal szétfoszlottak, amint a népes család körülvette, s egyenként bemutatkoztak. Nagyon örülünk, hogy el-jött, ismételgette Jelena anyja, kínos lassúsággal artikulálván a szavakat Ú a lánya bizonyára figyelmeztette, hogy ne hadarjon, mert különben a magyar színész nem fogja érteni. Köszönöm a meghívást. Ou, ez a legkevesebb, amit megtehetünk, Thanksgivingkor mindenkinek családi körben a helye! Ú fuvolázta Jelena mamája, olyan erszakolt mosollyal, hogy Gyula Marton alig tudott uralkodni a vonásain. Mi a büdös francnak jöttem ide? Ú kérdezte önmagát. Persze, tudta a választ. A vacsoránál kellemes meglepetéssel észlelte, hogy az egybesült pulyka nem a nedves vattára emlékez-tetett, inkább a legfinomabb csirkemellre, ám jóval nagyobb darabokban landolt a tányéron, mely magyar mérce szerint amúgy is inkább tálnak tűnt. A rosszul-létig teleette magát. Szolgálatkészen válaszolgatott Jelena öccsének, aki egy másodpercre sem hagyta békén. Igen, Magyarországon van cenzúra. A színhá-zakat támogatja a minisztérium, de mostanában már nem szólnak bele a műsortervbe. Nem, tudtommal nin-csenek kínvallatott politikai foglyok. Nem, a magyar nem ázsiai nyelv. Ésatöbbi. Tizenegy tájt a családtagok gyorsan szétspricceltek a ház különböz emeleti és alagsori szobáiba, Gyula Marton kettesben maradt Jelenával, éppen úgy, aho-gyan képzelte, még a márványkandalló is megvolt, igaz, nem égett benne a tűz. A háttérben rendkívüli méretű televízió döngicsélt, egész id alatt bekapcsolva hagyták, úgy látszik, itt ez a szokás. Gyula Marton a kamaszkorát idéz terveket sztt. Tízig számolok, utána átkarolom, megcsókolom, majd lehengeredünk a sűrű bolyhos padlósznyegre A képernyn földrengést mutattak, mely Ú az áldozatok brszíne alapján Ú valahol Ázsiában pusztíthatott. Jelena arról mesélt, hogy tulajdonképpen már másodszor elss a Yale School of Dramán. Két éve vették föl, vagyis inkább három, és akkoriban minden összezavarodott körülötte, a szülei váltak, a nagyapja meghalt, a fiúja pedig csúnyán felültette. Egyetlen ember tartotta benne a lelket, Dánld, rengeteget beszél-gettek, igazán nem tehet róla, hogy a végén bele-szeretett. Csakhogy Dánld ugye ns, ettl ez az ügy ugyan-olyan bonyolult lett, mint az egész szerencsétlen életem egy este aztán fölmentem az East Rock hegyre, oda, ahová a Yale Biztonsági Kézikönyv szerint egyedül még férfinak sem ajánlatos, pláne sötétedés után, újabban ott tanyáznak a New Haven-i kábítószeres bandák. Meg akartam halni. Csöppet se bántam volna, ha kirabolnak, megerszakolnak, hátbaszúrnak. De senkivel se találkoztam. Meleg szi este volt, átmásztam a vaskorláton, léptem egyet-egyet elre a nagy szikla lapos tetején. Semmit se láttam. Nem tudtam, mikor hullok le a mélybe, vágytam e halálos zuhanásra, féltem is tle. Izzadságban úszott a testem. Hirtelen valaki a nevemen szólított Ú ismers hang. Újra hívott, megfordultam, indultam visszafelé, két fénysugár villant a szemembe, akkor már tudtam, Dánld jött értem, szaladtam feléje, a karjába vetettem magam, öleltem-csókoltam, honnan tudta, hogy itt vagyok? Ú azt felelte: megérezte! Ú mindig olyan férfira vágytam, aki megérzi, ami fontos! az övé lettem, ott, az East Rock tetején, a kocsija hátsó ülésén. Nem csoda, ha másnap még sokkal zavarosabbnak éreztem mindent, összepakoltam, csapot-papot hátra-hagyva hazajöttem. Miért? Ú kérdezte Gyula Marton. Ne hülyéskedj, azért az nem semmi, hogy lefeküdtem vele, az Asso-ciate Deannel! Kicsodával??? Jelena erre már nem válaszolt, s Gyula Marton fejében szörnyű döndüléssel becsapódott egy vasajtó: Dánld = Donald, nyilván annak rövidebb változata a Don! Don McGuire Az Associate Deant nem izgatta a korkülönbség, az sem zavarta, hogy ez a széles arc-csontú, hibátlan fogazatú lány a tanítványa, megragadta a kínálkozó alkalmat, bumm! Gyula Marton már nem akarta átkarolni, meg-csókolni, majd lehengeredni vele a sűrű bolyhos padló-sznyegre. Szívesen kirohant volna a téli éjszakába, sebzetten vonítva, akár a kóbor kutyák. Jelenának azonban más tervei voltak, gyöngédségre és melegségre vágyott, hosszú ujjai behatoltak Gyula Marton inge alá. bágyadtan viszonozta a kezdeményezést. Jelena föltápászkodott, vezette Gyula Martont föl az emeletre, a szobájába. Lábujjhegyen lopakodtak, az ajtók mögött szenderegtek a lány családtagjai. Odabenn Jelena villanyt gyújtott, vetkzni kezdett, Gyula Marton bénultan nézte. Mire vársz, te ökör?! Ú nógatta önmagát, ám odalenn sehol semmi, szégyenteljes ernyedtség. Na, most mi van? Ú kérdezte Jelena valamivel késbb, kezében egy lila színű kotonnal, amit már kivett a fóliahegesztett zacskóból. Ott kuporogtak az ágy lábánál a sznyegpadlón, a lány meztelenül, alsógatyában Ú az óvszer látványa tovább lankasztotta. Persze, itt közkeletű az AIDS miatt Ú ersen verejtékezett, amirl ismét McGuire jutott eszébe, nem mintha egy pillanatra is képes lett volna megfeledkezni róla. Szóval Ú zavartan kráko-gott, engem nagyon meglepett, hogy te és Don Tényleg? Ú Jelena fölnevetett, azt hittem, mindenki tudja a Drama Schoolban. Én nem, mondta Gyula Marton. Csak nem vagy féltékeny? Ú kérdezte a lány; deee-hogy! Ú hazudta Gyula Marton. Visszaértünk a kiindulási ponthoz, gon-dolta, már megint gyűlölöm Ezt is elbaszta nekem That fucking guy fucked up the whole thing. Thanksgiving után egy hétig be sem tette a lábát a Drama School épületeibe, magas lázzal feküdt a szobájában. Súlyos beteg volt. Náthás. A kutya se nézett feléje. Úgy látszik, Jelenának ennyi elég volt belle, mert még csak nem is telefonált. Rákövetkez hétfn Gyula Marton elment a mesterségórára. Amikor benyitott az ajtón, azt hitte, káprázik a szeme. Don McGuire ült ott, a szokott helyén, az els sor közepén Ú nyakán fehér gézpólyával Ú, a mellette lév széken pedig Ted Willow. Bátorítóan intett Gyula Martonnak. Ted Willow is odabiccentett: jöjjön csak bátran, még nem kezdtük el. Gyula Marton közvetlenül mögöttük talált magának helyet. Azok ketten leveleztek. A Haláltánc és a Nóra lesz ma, írta Ted Willow. Oké, írta Don McGuire, mindig viselkedj úgy, mintha ez az egész természetes volna. Ted Willow kacsingatott, mint aki mindent ért. A késn érkezk ugyanúgy kvé dermedtek McGuire láttán, ahogyan Gyula Marton. A Három nvér Irinája letérdelt eltte, kezet akart csókolni. McGuire nem hagyta, mutatta, hogy az arcára kéri. Hol van Jelena? Késbb derült ki, hogy a lányt is ágyba döntötte az influenza, odahaza fetrengett, sért-dötten várva, mikor kérdezi már meg a magyar színész, hogy él-e, hal-e? Aznap Ted Willow volt McGuire nyelve. A beszéd lehetségétl megfosztott beszédtanár mindig leírta, amit mondani akart, s egyszerűen odamutatta a füzetét a New York-i színésznek, hogy olvassa föl. Ted Willow igyekezett úgy tenni, mintha ennél azért több szerepe volna, a maga megjegyzéseit is hozzáfűzte. Olga és Natasa harmadik felvonásbeli veszekedésérl például kijelentette: az sem lehetetlen, hogy Natasa nemcsak a házbeli uralomért küzd, hanem Olga barátságáért is ugye, Don? Ú nem várt választ, csak udvarias akart lenni. Olga és Natasa kérdn pillantott McGuire-re. Don McGuire habozott, láthatólag nem szeretett volna vitába szállni a New York-i színésszel, ám végül úgy érezhette, muszáj, a fejét rázta, s leírta: Nem, Natasa uralkodni akar, bármi áron. Nem, mondta Ted Willow kedvetlenül, Don szerint Natasa uralkodni akar, bármi áron. Ted Willow a következ órára már be se jött. Nem volt rá szükség. Addigra Don McGuire megtanulta, hogyan beszéljen a rezonátor segítségével. Állítólag másoknak ez több hónapig tart. A nyakához szorított szerkezetbl gépies zümmögés hallatszott, Gyula Marton eleinte egy kukkot sem értett, ám azután hozzá-szokott a füle. Az els két szó, amit sikerült fölfognia, nagyon ismers volt: never mind Don McGuire úgy tett, mintha semmi sem történt volna, ott folytatta, ahol abbahagyta. Gyula Martont mindez annyira lenyűgözte, hogy is szívesen térdre borult volna eltte, ahogyan Irina tette. Mint kiderült, McGuire a másodéveseknek tartott beszédkurzusát is folytatta rendületlenül, közmegelégedésre. Gyula Marton tehát újra megbocsátott Don McGuire-nek. Egyetlen óráját sem mulasztotta volna el. McGuire változatlan könyörtelenséggel bánt a diák-jaival, a lányok megint sírtak, néha a fiúk is, és valamennyien véresre harapták az ajkukat. Aki ilyen könyörtelen önmagával, az megengedheti, hogy mások-kal is az legyen, gondolta Gyula Marton. Jelenának nem tudott megbocsátani. A lány sem kereste. Don óráján egyszer-egyszer összeakadt a tekintetük, ám többé nem találkoztak, nem is beszéltek egymással. Don McGuire három hetenként járt a YaleÚNew Haven Kórházba, ellenrzésre. Tudta, a hangja csak a kezdet, más veszteségek következnek, fokozatosan és elkerülhetetlenül. Állapota sokáig stagnált, csak három évvel késbb, május végén Ú a vizsgaeladások idszakában Ú fordult rosszabbra. Orvosai javasolták, feküdjön be a kórházba, azonban inkább átadta a folyó ügyeket Ted Willownak, akit utódjául szemelt ki, s elköltözött egy vermonti faluba, anélkül hogy a címét bárkinek hátrahagyta volna. A felesége a végén a szövetségi rendrséggel kerestette. Don McGuire ott halt meg, szeptember végén, abban a hegyvidéki ház-ban. A szomszédok törték rá az ajtót. A teraszon feküdt, egy régimódi nyugágyon, a rezonátort görcsösen a nyakához szorítva. Mintha az utolsó pillanatokban még beszélni akart volna valakihez. Temetésére a Yale School of Drama oktatói és diák-jai teljes létszámban kivonultak. Jelenához és Gyula Martonhoz Don McGuire halálhíre el sem ért, sorsuk addigra mintegy négyezer mérföldnyire vetette ket a connecticuti New Haventl Ú két különböz irányban. Lora, a panziósn, gyakran föltette a kérdést: miért épp az év utolsó hetében akar az egész világ New Orleans-ba jönni? A választ önmagától várta, illetve Elisabeth Taylortól, a fekete macskától. Amikor beköszöntött a december, a panzió bágyadt csöndjét szétverték a szaporodó tele-fonhívások. Szoba egy hétre, három napra, tíz éjszakára Ú pénz nem számít. De tisztességes panziós nem szabhat sokkal magasabb árat, pusztán azért, mert az embereket megszállja az évvégi agybaj. Lora tudta, hogy egyre jobban hasonlít Elisabeth Taylorra. Nem bánta. Inkább hasonlítsak arra, akit szeretek, mint olyasvalakire, akit ki nem állhatok, ugye, Liz? Nyaou, mondta a fekete macska. Meglátod, akad vendég a padlásszobába is! Azt hiszik, év végén másképp fest ez a város. Micsoda hülyeség a Vieux Carré sokkal bájosabb tavasszal, amikor nincs akkora nyüzsi, és az erkélyek vaskorlátjáról az úttestre eresz-kednek a virágba boruló indák. Közhírré kéne tenni, hogy New Orleans nemcsak szilveszterkor szép. Megcsörrent a telefon. Elisabeth Taylor születése óta rettegett a telefontól, most is hátrahkölt, gerince ívbe domborodott, fölállt rajta a szr. Lora az állat nyakára eresztette vékony ujjait, nincs semmi baj. Ámbár ezt legalább annyira saját magának mondta Ú is telefonfóbiás volt. Armstrong House, parancsoljon, dünnyögte a régimódi készülék kagylójába. Jónapot, szeretném tudni, van-e szoba? Ú kérdezte egy reszels férfihang, darabos kiejtéssel. Hány sze-mélyre? Egy. Sajnálom, már csak a padláson. Hol? Van két kis szobám a padláson. Elnézést, nem értem. Lora belefújt a membránba, majd megismételte, hangosabban. Bocsánat, mondta a férfi, hallom, csak nem értem azt, hogy padlás. Nem érti azt, hogy padlás? Elnézést, külföldi vagyok. Milyen külföldi? Nagyon. Hogyhogy nagyon? Hát magyar. Magyar? Miért, van valami kifogás a magyarok ellen? Nekem nincs, én még sose láttam egyet se. Itt a ragyogó alkalom, mondta a férfihang. Lora nem tudta, mit válaszolhatna erre, így hát visszatért az elz témához: a szoba kicsi és a padláson van, a padlás pedig nos, a padlás az, ami fönt van! Fönt? Igen, a háztet alatt. Ja, a padlás! Ú örvendezett az illet. Van hozzá vécé és tusoló, nagyon külföldieknek megszámítom napi húsz dollárért, az csak nem sok!? Látod, mondta Elizabeth Taylornak, amikor lerakta a kagylót, tuttam, hogy kiveszik a padlásszobákat is, én tuttam, ilyenkor a kutyaólat is kivennék. A macska mintha nem örült volna annyira e hírnek, otthagyta a gazdáját, fölszaladt a nemezborítású bels lépcsn. Lora beírta a magyart a könyvbe. Épp karácsony este érkezik tehát nincs családja. Az Armstrong House az öreg negyed sarkában állt, szemközt a rendrséggel, hátsó ablakai a St Louis temetre néztek. A New Orleans védjegyévé vált cirádás vaskorlátok már elrozsdásodtak a hosszú balkonokon. Ha a vendégei rátehénkedtek, Lora figyelmeztette ket: vigyázat, leszakadhat, s akkor engem átvisznek oda! Ú a rendrség épületére mutatott. Gyakran szóbakerült, hogy meg kéne javíttatni a korlátokat, de Lora fontosabbnak találta a ház belsejét, büszke volt rá, hogy a szebb szobákba különböz stílusú antik bútorok kerültek, szerette aszerint emlegetni ket: a Colonial Termet kapja, uram! Önnek, hölgyem, a Korai Telepest adom, vigyázzon, a támlás pad karfája kijár! Ú A nászutasok mindig a Bourbon Szalont, a több gyermekes családok pedig a Thonet Szobát kapták. A nagyon külföldi este negyed tízkor állított be. Elnézést kért a kései érkezésért, de volt egy kis gondja a kocsival. Sűrű fekete haja és sötét szembogara alapján Lora spanyolnak tippelte volna, ha nem emlékezett volna rá, hogy a telefonban azt mondta, magyar. Ilyenek a magyarok? Ú Megmutatta neki a házhoz tartozó parkolóhelyet, a férfi odaállította a batárját, kivette a sportszatyrait. Mióta van úton? Ú kérdezte Lora. Hajnal óta tegnap indultam New Havenbl. New Havenbl? de hiszen az Connecticut! Hát igen. Az legalább ezerötszáz mérföld! Majdnem, bólogatott a férfi. Alig állt a lábán. Mutatom az utat! Ú Lora elrement a lépcsn, remélem, jól fogja magát érezni minálunk! Az egészen biztos, mondta a nagyon külföldi. Úgy látszik, a magyarok optimisták, gondolta Lora. Mit is mondott, hogy hívják magát? Dzsúla Marton a nevem, mondta Marton. Örvendek, Mr Morton, Lora de Lavalle vagyok, mondta Lora, bemutatom Elisabeth Taylort. Nyau, mondta Elisabeth Taylor. Remélem nem fél a macskáktól?! Dehogy, nekem is van, hazudta Mr Morton. A panziósn nyújtotta törékeny tenyerét, s Marton, a magyar színész, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kezet csókoljon Ú a hölgy kísértetiesen emlékeztetett Honthy Hannára, azzal a különbséggel, hogy Marton ötven körülinek saccolta. Lora félreértette a mozdu-latot, visszarántotta a kezét, a gyűrűjében lév hegyes smaragdk a férfi mindkét ajkát föltépte, elöntötte a vér. Jajistenem, ne haragudjék! A lépcsfordulóban ovális tükör lógott a falon, megpillantották saját magukat, s mindketten ugyanarra gondoltak: a férfi most határozottan emlékeztetett Frankensteinre. Lorának az is eszébe jutott, hogy a híres vérivó Erdélybl származott! Ú kiszakadt belle a nevetés; csilingel kacagása hallatán Marton nem tudta megállni, hogy el ne röhögje magát. Hosszú másodpercekig tartott ez a páros roham, ha egyikük abbahagyta, rákezdte a másik. Lora közben papír-zsebkendvel törölgette a férfi száját, ne haragudjék, Mr Morton, igazán röstellem magam! A vérzés nem csillapult. Mr Morton nyalogatta a sós lét, és igyekezett megnyugtatni Lora de Lavalle-t: nincs semmi baj, az efféle szájsebek nem fájnak annyira. Lora de Lavalle az idejére sem emlékezett, mikor csókoltak neki kezet. Ragaszkodott hozzá, hogy a férfi vacsorázzék vele, amint kissé rendbeszedte magát. Mr Morton nem kérette magát, kopogott a szeme az éhségtl. Az Armstrong House-ban a reggelit Ú európai módra Ú beleértették a szobaárba. Ebédet nem, de vacsorát kaphattak a vendégek, ha elre szóltak. A szakácsn délután mindent megfzött, a szobalány szolgálta föl a nappali hátsó, boltozatos részében, a tizenkétszemélyes étkezasztalon. Lora ezúttal saját kezűleg terített meg, méghozzá az ezüst készlettel, s a háromágú gyertyatartókat is föltette. Mr Mortonnak tátva maradt a véralvadásos szája, amint meglátta, hogy a két tányér az asztal két végébe került, egymástól legalább tíz méternyire. A beszél-getéshez itt elektromos hangosítás kell Ú ám e meg-jegyzést inkább magába fojtotta. Különben is, a panziósn vacsorára hívta, nem társalogni. Lehet, hogy egy büdös szót se szól majd hozzá. Magyar ember evés közben nem beszél Ú legalábbis a közmondás szerint. És a louisianai? Lora de Lavalle mélykék bársonyruhába öltözött a vacsorához, kissé szül haját kontyba csavarta, arcéle így még keskenyebbnek tűnt. Jóestét, hercegn! Ú gondolta Mr Morton. Ámbár Amerikában nem alakult ki az európai értelemben vett arisztokrácia, mint tudjuk Nin-cse-nek itt gró-fok, sem her-ce-gek! Ú harsogta az agyvelejében a munkásrség központi kórusa, sok elhízott férfi, szürke egyenruhában. Szereti a gumbó-t, Mr Morton? Ú kérdezte a hercegn. Az mi? Louisianai egytálétel, nemzeti speci-alitás. A gumbo Mr Mortont leginkább a rizses húsra emlékeztette, amit nem szeretett, de farkaséhes volt, s a hercegn szíves kínálására kétszer is vett a tálból. Egy kis vörösbort, Mr Morton? Ú a hercegn fölállt, odajött a palackkal, a cipje sarka kopogott a kpadlón, mely márványnak látszott, csakúgy, mint a kandalló. A hercegn olyan mozdulattal töltött a metszett kristály-pohárba, ahogyan egy hercegnnek illik töltenie. Ha ugyan egy hercegn tölthet egyáltalán Ámbár miért ne tölthetne? Például amikor az inas és a szobalány szabadnapos. Vagy szerelmi légyott esetén, az imádott férfinak, ugyebár! Ú elképzelte önmagát és Lora de Lavalle-t a baldachinos ágyban, az asszonyt húsz, ön-magát tíz évvel fiatalabb korában. Lora de Lavalle gyönyörű n lehetett. Elisabeth Taylor fölugrott a hercegn melletti szék karfájára, onnan leste a gazdáját, udvarhölgyi alamu-szisággal. Mr Morton ers késztetést érzett, hogy dühödt ugatásba kezdjen, s a macskát ilymódon rémítse halálra, de tele volt a szája. Elisabeth Taylor - elnyújtott nyávogást hallatott. Na, mi van, Liz, te már megint éhes vagy? Ú a hercegn dobott neki egy darabka húst, a macska elkapta, kecsesen balanszírozva a karfán. Nevetséges, hogy a macskák mennyire hasonlítanak a gazdájukra, gondolta Mr Morton. A hercegn nevetgélt, mint aki tudja, amit tud. Mi hozta a városunkba, Mr Morton? Ú kérdezte. Értheti ezt egy ilyen hercegn? Jóformán az egész gyerekkorát egy színes képeslap alatt töltötte. Azt a képeslapot a Londonban él nagy-bátyja küldte, akit akkoriban még nem ismert (évek-kel késbb találkozott vele, egyetlen egyszer). Itt ka-rácsonyolunk, búcsúztassuk évnek a végét New Orleansban, jazzal és pezsgvel, Jenci. A színes kép egy utcarészletet ábrázolt, farsangi forgataggal, középen feketebrű zenekar Ú nyakba lógatós dob, gitár, trombita, szaxofon Ú játszott, táncolva önnön muzsikájára. A trombitásról évekig azt hitte, hogy Louis Armstrong. Micsoda jó hely lehet az, ahol karácsonykor az emberek táncolnak az utcán! Ú gondolta a kamasz, mondta a felntt Marton. Igaz, ami igaz, nagyon jó város ez, jelentette ki a hercegn, még egy kis vörösbort, Mr Morton? Mr Morton elfogadta, noha már kissé szédült. Ramaty vidéki panzióra számított, nem egy ilyen márványkandallós kastélykára, bűbáj hercegncskével. A szobácska is elsrendűnek bizonyult, patyolattiszta zuhanyozócskával, suhogós ágyneművel, barátságos fényű olvasólámpával. Nú Orlínsz, mondta Mr Morton fennhangon, amikor eloltotta, a louisianai fekete benn-szülöttek akcentusát utánozva (filmek nyomán), több-kevesebb sikerrel. Az álom a reggelinél folytatódott. Mi szem-szájnak ingere, svédasztalon. Ropogós francia kenyér, melyet a ház úrnje ficelle-nek hívott. Négyféle fölvágott, vastag fatálakon. Erjesztett puha sajtok, falevelekbe csomagolva. Házi fzésű lekvárok, öblös üveg-edényekben. Déli és északi gyümölcsök kavalkádja Bon appétit, Mr Morton, mondta a hercegn. köszönte szépen, s megjegyezte, hogy itt Amerikában ritkán kívánnak az emberek jóétvágyat, míg viszont Magyarországon szinte mindig. Hát igen, mondta erre a hercegn, az amerikaiak praktikus emberek, fölteszik, hogy aki enni készül, annak már jóétvágya van csakhogy ez itt Louisiana. Napközben Mr Morton a városban császkált Ú kereste az utcarészletet a képeslapról. A Vieux Carré majdnem minden sarkában megtalálta. Fekete muzsi-kusok játszották a déli dzsesszt az öreg negyedben, az alkalmi közönség úgy viselkedett, mintha Louis Armstrongot hallgatnák. A műsor rendre ugyanazzal a versikével Ú és kalapozással Ú zárult: Just before you quit, leave a little bit! így műfordította: őMieltt elmész, aggyál egy kis pénszt!ö Ú sajnálta, hogy nem talált jobb rímet. Mindig az Armstrong House-ban vacsorázott, nem tördve a költségekkel. Imádta a hercegnt nézni, hallgatni, beszélni hozzá. Szilveszter éjszakáján is hamar elunta az utca karneváli forgatagát, kevéssel éjfél után inkább hazaballagott. A panzió lakóinak többsége csöndesen pezsgzött a márvány-kandallónál, melybe ezúttal kivételesen begyújtottak, nyilván csak a látvány kedvéért. Odakinn visongtak a trombiták, idebenn halkan pattogott a tűz. A hercegn mindenkivel koccintott. Boldog új évet, Mr Morton, emelem poharam a sikereire! Ú a többiekhez fordult: Mr Morton híres magyar színész! Éljen, mondta valaki, valaki más pedig tapsolni kezdett, amit azután valamennyien átvettek, s Mr Morton azon kapta magát, hogy önfeledten hajlong. persze már a második estén elmesélte Lora de Lavalle-nak az egész gyerekkorát, a harmadikon a színművészeti fiskolát, az összes vizsgaeladásokat, a negyediken a szüleit és a feleségeit, az ötödiken az amerikai ösztöndíját és a Yale School of Dramát. A hercegn csöndesen megjegyezte: mondja, Mr Morton, van ott egy bizonyos Don McGuire, beszédtanár!? Mr Mortonnak torkán akadt a falat, ismeri? A hercegn mosolygott, már hallottam felle. Hol? honnét?? hogyan??? Nekem is volt némi közöm a színházhoz. Éspedig? Nem érdekes meséljen inkább a budapesti színházakról! Mr Morton önéletrajzi fejezeteit a hercegn Louisi-anáról és New Orleans-ról szóló históriákkal viszo-nozta. Elmagyarázta, hogy miért a magnólia lett Louisiana állam jelkép-növénye, és miért a pelikán a jelkép-állata. Önmagáról azonban szinte soha nem beszélt. Mr Morton semmivel sem tudott többet Lora de Lavalle-ról annál, mint amikor elször lépte át a panzió küszöbét. Nem tudott, de annál többet képzelt. Úgy vélte, francia nemesi család leszármazottja lehet. Az els de Lavalle-ok nyilván még a francia hódítások idején keveredtek át az óhazából, s vitézül harcoltak az angolok ellen Ú többek közt a Vadöl lapjain. Késbb részt vettek Észak és Dél háborújában, elestek, megsebesültek, kitüntették ket. A pionírok idején meggazdagodtak, elszegényedtek, olajat fúrtak, aranyat ástak. Lora fiatalkorában balettáncosn lehetett, s miután visszavonult (hátrahagyván Los Angeles-ben néhány férjet és gyereket), megvette magának a vagyona romjaiból ezt a márványkandallós házat, azóta él itt, csöndes magányban, bölcs derűvel szemlélve a világ zűrzavarát. E regényes élettörténet elemeit a falakon látható aranykeretű fotók, a vitrinekben fényl tárgyak s a ház egyéb részletei alátámasztották. Mr Morton tervezte, hogy az utolsó vacsorán bizonyságot szerez, ám aznap este és másnap reggel a hercegn nem mutatkozott. Reggeli után Mr Morton az eltérben lév pici fogadó-pulthoz lépett, megnyomta a kézi csöngettyűt a mély-zöld brrel borított asztallapon. Nagy csalódására most sem Lora de Lavalle jött el, hanem egy középkorú n, szolgálatkészen átadta a számlát, mely gyanúsan alacsony összegrl szólt. A hercegnvel elköltött vacsorákért semmit sem számítottak föl Ú eszerint a vendége volt. Csordultig telt a szíve hálával és szeretettel. Bocsánat, válthatnék egy szót a tulajdonos-nvel? Sajnos nem, el kellett utaznia, de szívélyes üdvözletét küldi. Szívélyes üdvözletét mi mást küldhetne egy her-cegn? Ú gondolta Mr Morton, amikor bedobta a cuccát a Mercury Zephyr hátsó ülésére. Az Armstrong House nyitva hagyott bejáratán Elisabeth Taylor oldalgott ki. Sicc!!! Ú sziszegte Mr Morton, ám a macska fütyült rá. Határozottan irigyelte azt a dögöt. eltte mintegy ezernégyszáz mérföldes autózás állt, semmi kedve nem volt hozzá. Érezte, misztersége Ú és mortonsága Ú véget ért. A mortonságot nem, de a miszterséget sajnálta. Egy igazi Mr Mortonnak volna sofrje vagy pénze repüljegyre. Idefelé megállt félúton egy autóparkolóban, s aludt néhány órát a kocsi hátsó ülésén, attól azonban csak még elgyötörtebbnek érezte magát. Talán okosabb volna, ha egy seggel hajtana New Havenig. De milyen állapotban lesz az az egy segg, amire odaér?! Egy segg, egy lélek. Az se lenne rossz, ha ittmaradhatna az Armstrong House-ban, néhány hétre Ú hónapra, évre?! Hamarosan meghízna a louisianai házikoszton (melybl leginkább a pecan pie nevű süteményt szerette). Gyorsan kikeveredett az öreg negyedbl, ráfordult az 59-es autópályára, mely az alabamai Tuscaloosa táján 20-assá válik, majd ismét 59-es lesz, Tennessee-ben pedig 75-ös, mieltt Ú közel Észak-Karolina határvonalához Ú belefut a 81-esbe, ami azután egé-szen a George Washington hídig kanyarog, öt államon át. New Yorkból már csak egy ugrás a Sugár Ugyanezen az útvonalon haladt Lora de Lavalle fölfelé, régimódi Lincoln Continentaljában. A hatalmas hófehér autót egy fiatal lány Ú az unokahúga Ú vezette. Lora azon kevés amerikaiak közé tartozott, akiknek nem volt jogosítványuk. Hátul ült, a négy-személyes piknik-kosár és a nyomkodós termosz tár-saságában, úgy nyugtatta rajtuk a tenyerét, mintha bármelyik pillanatban készen állna, hogy kiugorjék velük a kocsiból. Az unokahúga szeleburdin váltogatta a sávokat, nem volna csoda, ha egyszercsak tényleg ugrani kéne. Lora már többször kérte, hogy hajtson óvatosabban, de hiába. Megálltak a következ parkolóban. Itt, lenn, Délen, még kiülhettek az egyik piknik-asztalhoz a bágyadt napsütésben, de tudták, néhány száz mérföldnyivel följebb már dühöngenek a mínuszok, a rádió bemond-ta: New York államban hóvihar várható. Az unoka-húga tegnap este aggódva telefonált, Lora néni, láttad az elrejelzést? az idjárás-csatorna szerint semmi jó nem várható nem kéne elhalasztanunk az utazást? Lora azonban ritkán adta föl a terveit. Az öccse kibírhatatlan felesége néhány soros levél-ben tudatta, hogy a férjét sajnos újra műteni kellett: őa dolog súlyosabb, mint valahaö. Lora gyűlölte az öccse feleségét, a clevelandi tehenet, szavahihetségével kap-csolatban komoly fenntartásai voltak. Azt sem értette, miért nem telefonál az a n, ha tényleg annyira súlyos a dolog? Éppenséggel a testvére is jelentkezhetne, nem esne le a gyűrű az ujjáról persze, egész életében elkényeztették, ahhoz szokott, hogy mások intézzék az ügyeit. Apró gyerekkora óta szinte minden sikerült neki, ment arra, amerre akart, mint kés a vajban. Lehet, hogy ezért vette félvállról a betegséget, talán azt hitte, ugyanolyan könnyen megoldódik, mint minden egyéb gondja. Lora gyakran emlegette, hogy a nyűg, a baj, a kínlódás, a gürcölés rendre az osztályrésze, a siker pedig az öccséé. Amióta kiderült, milyen súlyos beteg, e trend megfordulni látszott. Lora az els műtét alkalmával csapot-papot hátrahagyva utazott fel a test-véréhez, szobát vett ki a Duncanban Ú ez a ramaty hotel közel volt a kórházhoz Ú, mindent elkövetett, hogy hsiesen ápolja a testvérét, amire a clevelandi tehén nyilvánvalóan nem képes. Példamutató önfelál-dozásával tovább rontotta amúgy sem szívélyes kapcso-latukat. Egy ordítozós veszekedést követen immár csak akkor ment be a kórházba, ha az öccse felesége ltávolon kívül volt. Nyilván most is ez a módszer a célszerű. Az éjszakát egy útmenti Holiday Innben töltötték, az unokahúgának félárú kártyája volt e szállodalánchoz. Este Ú amikor a lány a fürdszobában idzött, s énekelt a fürdkádban, szemérmetlenül hamisan Ú Lora vette a telefont, föltárcsázta az öccse számát. Legalább egy éve nem beszéltek. Kisvártatva géphang szólalt meg a vonal túlfelén: Hal-ló. Lora azt hitte, dögrováson lév üzenetrögzítvel van dolga, várta a folytatást. Hal-ló! Ú ismételte a gép fémes zümmögéssel. Lora zavarodottan lerakta a kagylót, mi ez? Ú hívta ismét. De megint ugyanaz a géphang: Hal-ló! Lora ers késztetést érzett, hogy újra lecsapja. Hal-ló? ki a pi-csa szó-ra-ko-zik?? Ú zümmögte az a gép, Lora ezt a stílust jól ismerte, beleborzongott, Don? Ú suttogta tehetetlenül. Lo-ra?! Ú kérdezte a gép. Jó darabig hallgattak mind a ketten. Eny-nyi ma-radt a han-gom-ból, zümmögte aztán a férfi, min-dent ki-vet-tek e-zek a fa-szok. Úristen, motyogta a nvére. Ne sír-jál hoz-zá le-het szok-ni Ú hallatszott a férfi elfúló lélegzetvétele, aztán mintha ersödött volna a fémes zümmögés: most már hagy-ján, az e-le-jén meg se tud-tam szó-lal-ni ez-zel a ki-ba-szott va-cak-kal az a szar, hogy túl ha-mar ki-fogy az e-lem. De miért nem mondtad meg? miért nem szóltál? miért nem telefonáltál? Na ne hü-lyés-kedj! Marton Virginiában kapcsolta be a kocsi fűtését. Hamarosan esni kezdett a hó. Reggel még ingujjban ült a volánnál, most pedig már csak télikabátban szállhatna ki. Pedig a java még hátra volt Este tizenegykor megvacsorázott egy gyorsbüfében, és az asztalra borulva elszundikált. Éjfélkor a pincér fölébresztette, zárunk, uram. Odakinn süvített a jeges szél. Marton tűndött, megálljon-e egy motelban, úgy döntött, inkább hajt tovább, ameddig lehet. New Jersey-ben tombolt a hóvihar. A leálló sávban egyre több kocsi vesztegelt. A hópárna érezheten vastagodott az úton, a Mercury Zephyr immár sínautóként evickélt az eltte hajtók nyomvonalában. Ha itt valamiért fékezni kell, tömeges karambol lesz Esteledett, mire a New Jersey Turnpike nevű undo-rító sztrádaszakaszra ért. Útvámot csak az ellenkez irányban szedtek, tehát nem az tartotta föl a forgalmat, mégis annyira összetorlódott a kocsisor, hogy már lépésben sem haladhattak. Sokan úgy vélték, jobban járnak, ha lemenekülnek az autópályáról, csakhogy a bekötutakon olyan vastagon állt a hó, hogy a kocsik a szó szoros értelmében belefulladtak, eldugaszolva a kijáratokat. Martonnak tankolnia kellett, de a benzinkutaknál ostromállapot volt, már az odavezet szervízutakra sem hajthatott rá. New Jerseyben nincsenek önkiszolgáló benzinkutak valami helyi törvény miatt, így akkor is soká tart, ha nincs ilyen tömeghisztéria. Az ilyen kicsit-elre-és-rögtön-megállunk üzem-módban sokat fogyasztanak a kocsik, pláne az automata sebváltósak. Klassz lesz, ha lerohadok a hóban, gondolta. Végül azért sikerült hazaveszkeldnie New Havenbe Ú hajnali négyre. Agyában újra és újra a New Orleans-i szép napok képei peregtek, a Vieux Carré forgataga, a márványkandallós ház, Elisabeth Taylor, s legfképp a hercegn. Mindenkinek elmesélte. A hercegn család- és élettörténete egyre fordulatosabban ágyazódott a francia és az amerikai történelembe; a ház nttön-ntt, a bútorok s más berendezési tárgyak értéke emelkedett, a hercegn beszédmodorának választékossága foko-zódott. Az Armstrong House a megtalált és elvesztett Paradicsommá lett, ahová Martonnak okvetlenül vissza kell térnie, a legels adandó alkalommal. A legels alkalom egy év múltán adódott. Dzsoana (Johanna) nem volt egészen biztos abban, hogy épp New Orleans-ban akarná tölteni a karácsonyt és a szilvesztert, irtózott a hosszú autózástól, nyugtalan-kodott, hogyan viselkedik majd a fia, Dzseremi (Jeremy). Ugyan, mondta Marton, a kissrácok szeret-nek autózni. Te még nem ismered Dzseremit, egész úton hisztizni fog, éhes lesz, szomjas lesz, álmos lesz, nyűgös lesz, aztán megint elölrl. Nem baj, ezt akkor is látnod kell. Tudom, mondta Dzsoana, francia nemesi család, Észak Dél ellen, fekete macska, márvány-kandalló Fel, New Orleans-ba! Ú skandálta Marton, amikor a csupa szepl Dzsoana meg a még szeplsebb fia beszállt a Mercury Zephyrbe, a Newark reptér menti alvóvárosban. Egy faszerkezetes kis ház földszintjén laktak, a bérleti díjat Dzsoana részeges apja fizette, már amikor fizette, gyakran hozott végrehajtói értesítést a postás. Marton gyűlölte azt a házat. Nehéz feledni a legels éjszakát, amit ott töltött. Dzsoana ünnepi vacsorát fzött, vaskos sztékeket sütött a verandára kitett rostélyon, és amikor Dzseremit végre-valahára az ágyba tették, sokáig suttogva beszélgettek. A lány újra meg újra lefejtette magáról Marton kezét: ne várj, még ébren van Ugyanakkor tíz percenként reszketni kezdtek a faborítás lécei, táncra perdültek az üvegpoharak a szekrényben s az asztalon Ú egy-egy sugárhajtású gép a magasba ltte magát. Néhány pillanattal késbb megérkezett a veltrázó dübörgés is. A reptér akkor sem szüneteltette működését, amikor k ketten már egymáséi lettek a franciaágyon. Dzsoana közben izgatottan pisszegett: nem szabad zajt csapnunk, Dzseremi fölébred! Erre nem ébred föl? Ú kérdezte Marton az egyik légitámadás után; nem, ezt már megszokta. Virágos jókedvben autóztak a New Jersey Turnpike-on dél felé. Dzseremi Ú a várakozással ellentétben Ú mintaszerűen viselkedett, nem nyafogott, nem követe-ldzött, órákat töltött néma csöndben, a nyomogatós kompjúter-játéka fölé hajolva, melynek pici képer-nyjén repülraj támadt a hadihajóra Ú a fedélzeti lövegeket a kisfiú kezelte Ú, hullottak a telibe talált gépek a tajtékos vízbe. Marton vicceket mesélt, Dzso-ana pedig humoros történeteket a saját gyerek- és Dzseremi kisebb gyerekkorából. Washington után éne-kelhetnékjük támadt. Im sin-ging in-the-rain! Ú zengte Dzsoana és a fia két szólamban. Dzseremi megpróbált szteppelni a hátsó ülésen. Hej, te bun-kócs-ka te drá-ga! Ú bgte Marton. This land is your land, this land is my land, from Ca-li-for-nia to the New York Is-land! Me-ne-kül-te-k a pá-nok, a ga-ráz-da zsi-vá-nyok, s va-la-meny-nyi ve-szett ot-to-mán! Yes-ter-day all my trou-bles seemed so far a-way! Né-ha furcsa han-gu-lat-ban az ut-cát já-rom egy-ma-gam-ban! A-me-ri-ca, A-me-ri-ca! E-l-re pro-le-tár, a vég-s harc-ra, a vö-rös zász-lót e-meld ma-gas-ra! Dai-sy, Dai-sy, gim-mi your an-swer, do! Im half cra-zy all for the love of you! Mint a mó-kus fenn a fán, az út-tö-r oly vi-dám! There is a house in New Orleans Ú amint Dzsoana e dalba kezdett, Marton önkéntelenül tercelt. A réges-régi Animals szám a kamaszkorát idézte. Eddig föl sem tűnt neki, hogy a Felkel nap háza a szövegíró szerint épp New Orleans-ban van. Este megszálltak egy M-6 motelban. Dzseremi min-denáron pizzát akart vacsorázni, így hát Marton elballagott, hogy szerezzen. Kissé szédelgett a hosszú autózás után, élvezte, hogy a két lábán közlekedhet, tulajdonképpen végig vezetett, mert amikor Dzsoana ült a kormány mögött, akkor sem tudta abbahagyni. Dzsoana nem tűrte, hogy hangosan figyelmeztesse a táblákra és a mögöttük jövkre, így csak magában mondta: vigyázz, elznek! ne menj olyan közel a kamionhoz! indexelj! Ú az amerikaiak nagyon ritkán használták az irányjelzt, sávváltáshoz szinte soha, Marton emiatt bizonytalannak és szeszélyesnek érezte a többi vezett, amblokk. A betonút túloldalán lév bevásárlócsarnokok csoportozatát a vakító neontábla szerint Garden Mall-nak hívták. Amerikaszerte ilyen hivalkodóan túlvilá-gított üzemcsarnokban vásároltak az emberek, és Martonban mindig fölharsant egy könyörg hang, amint átlépte valamelyik mall küszöbét (pontosabban önműköd üvegajtaját): sok! sok! az isten szerelmére, túl sok!!! Nem kell száznegyven különböz márkájú mosópor, nincs szükség kétszázhatvan fajta csomagolt kenyérre, sokféle Ú közeli és távoli államokból és országból érkez Ú szlre, narancsra, görög-dinnyére, fügére, kiwire, papayára. Húsz méteres polcon sorakoztak azok a déli (?) gyümölcsök, amelyeknek a nevét sem Marton, sem az átlagos háziasszony nem ismerte, mint a cherimoya, a guava, a feijoa vagy a carambol. Az állandóan gomolygó párával hűsített zöldséges pultokon is hemzsegtek a különös növények, a bok choy, a kale, a swiss chard Még döbbenetesebb a húsok, halak és tengeri ingyom-bingyomok választéka. Sok! SOK! TÚL SOK!!! Marton kész pizzákat választott, fölmelegítette a mikróban, vett mellé italokat, meg néhány croissant-t, reggelire. Neszkávét hoztak magukkal. Ezúttal Ú talán a motel süppeds ágyában töltött éjszaka miatt Ú rövidebbnek tűnt az ezernégyszáz-valahány mérföld. Sötétedett, amikor Ú kés délután Ú áthajtottak a Lake Pontchartrain-t keresztez, se vége, se hossza autópálya-hídon. Marton szándékosan került erre, látni akarta ezt a híres utat, mely az autóklub Louisiana útikönyve szerint scenic highway, festi szépségű gyorsforgalmi út. Sokáig úszott a Mercury Zephyr a hatalmas tó Ú pontosabban tengeröböl Ú kells közepén ível hídon, kétoldalt a végtelen ég és víz halvány kékje összemosódott, a kocsi megtelt az óceán sós illatával. Marton maradéktalan boldogságot érzett. Ilyen úton kell megérkezni a Paradicsomba. Ez már a tenger? Ú kérdezte Dzseremi; igen, mondta Marton; nem, mondta Dzsoana. A Mercury Zephyrben elöl nem két ülés volt, hanem egybefügg padlat, amelyen hárman is utazhattak, Dzseremi elre mászott, Marton pedig megmutatta neki az atlaszban, hogy a Mexikói öböl vize folyik be ide, egy szoroson keresztül. A vártnál nehezebben találta meg a Vieux Carrét, tévedésbl áthajtott a Mississippi túloldalára, noha pontosan tudta, hogy az öreg negyed az innensn van. Visszaküzdötte magát az északi oldalra, a 10-es autó-pálya két egymásra merleges szakaszán száguldott föl és alá, sehogyan sem sikerült lekanyarodnia a Vieux Carréba, pedig a térkép alapján gyerekjátéknak tűnt. New Orleans-t az emlékezete kisvárosként tartotta számon, most viszont olyan forgalomban autózott, amilyenben New Yorkban szokott, a viseltes, olajfoltos autópálya is a BrooklynÚQueens Expressway-t idézte. Egyáltalán, jó városban járok? Ú kérdezte félhangosan és magyarul; ne káromkodj, mondta Dzsoana, majd csak megtaláljuk. Sehogyan sem tudott áthajtani az autópálya alatt, a végén már megkerülte az egész negyedet, ismét leke-veredett a Mississippihez, ronda dokkok közé, észak-nak kanyarodott, vékony utcákon evickélt fölfelé, de akárhányszor sikerült bejutnia a bűvös négyzetbe, ahol a Vieux Carrét sejtette, egyirányú és zsákutcák állták útját, ahol pedig a Louis Armstrong parknak kellett volna lennie, vaskorlátok terelték a kocsikat tovább. Marton fejében megfordult, hogy föladja, s azonnal visszavezet New Havenbe. Dzseremi már elvesztette a türelmét, sajtburgert követelt; ahova megyünk, ott egészen rendkívüli vacsorát kapsz, magyarázta neki Marton; sajtburgert akarok, mondta Dzseremi; én meg csöndet! Ú kiáltotta Dzsoana. Kiderült, hogy az Armstrong House utcájába nem lehet behajtani autóval, pedig Marton határozottan em-lékezett, hogy az épülethez tartozó parkolóhelyen hagyhatta a kocsit. Megállt egy téren, amelyet a térkép alapján úticéljukhoz közelinek vélt, ám a térkép és a valóság különbözött, tíz perces kutyagolás után jutottak a panzióhoz. Marton alig ismert rá. Az épület vala-melyest összement, elvesztette nemesi kúria jellegét, inkább másodosztályú vidéki panziónak tűnt. Marton becsöngetett, egy köpcös, borostás arcú férfi nyitott ajtót, valószínűleg éppen vacsorázott, mert még tele volt a szája, türelmetlen fejmozdulattal kérdezte: mit akarnak? Jóestét, nevem Morton, foglaltam szobát telefonon. Igen? maj mingyár meglássuk! Ú a férfi hátrament a pulthoz, mocskos fedelű füzetet húzott el, lapozgatni kezdte a gyűrött oldalakat, közben tovább rágott és nyeldekelt. Marton nem ilyen rideg fogad-tatásra számított, ki ez a bunkó? hol a hercegn? miért alkalmaz ilyen ellenszenves alakokat? Honnajd jöttek? Ú érdekldött a bunkó; Connecti-cut, mondta Marton, nem mindegy az neked? Ú gon-dolta. Itt van e! Ú a borostás arcú a füzetre hajolva bólogatott, és Marton örömmel állapította meg, milyen ocsmányul kopaszodik. Orra érzékelte, hogy áporodott szag van az eltérben, pocsolyaszag, szellztetni kéne. A nagyobbik pallásszoba lesz maguknak, a gyerek végett, jöjjenek csak! Ú fölvitte ket a nagyobbik padlásszobába, mely Marton megítélése szerint éppen akkorka volt, mint a kisebbik, berendezése azonban sokkal hitványabb. Dzsereminek egy vacak kemping-ágy jutott, ha kinyitották, már csak azon átlépve közlekedhettek. Az ablak nem arra a frontra nyílott, mint Marton régi szobájáé, idelátszott az autópálya viaduktja a háztetk fölött, beszűrdött a forgalom moraja. A zuhanyozófülkét olyan szűkre méretezték, hogy testesebb ember aligha tusolhatott volna benne. Vécére ki kellett menni a lépcsfordulóba Marton becsapottnak érezte magát. A bunkó mindeközben folyamatosan nyomta a sódert, reggeli nyóc és tíz kö-zött, értem? be köll tartani, mer tíz után má leszedik az asztalt, értem? asztán a melegvízzel bánnyunk óvatosan, mer egy bojlerról megy az egész szálló, értem? Akár egy SZOT-üdül gondnoka odahaza, állapí-totta meg Marton. Félt, hogy a lány kikéri magának ezt a szobát, de Dzsoana örült, hogy leülhetett az egyik lógó belű minifotelba, s nem bánta volna, ha a bunkó végre eltakarodik. Marton kikísérte a férfit, tűndött, adjon-e borravalót, nem, ahhoz nyájasabbnak kéne lennie, s legalább egyszer Mr Morton-nak szólítania. Lehet vacsorázni? Ú kérdezte, amikor már a lépcsfordulóban álltak. Nem, este nem nyissuk ki a konyhát. Aha és mondja, mióta dolgozik itt? Én? én nem dolgozok! enyimé a panzió! Ú felelte a férfi dölyfösen. Amikor valamelyest kifújták magukat, nekivágtak, hogy sajtburgert keressenek a Vieux Carréban, ahol persze több a lokál és a jazz klub, mint a gyorsbüfé, de azért találtak. A hercegn nyilván meghalt, mondta ki az ítéletet Marton, kezében egy rendkívül hosszú sült krumplival. Meghalt, ismételte szomorún, a panziót dobra verték, végül ez a bunkó vette meg, egy föl-kapaszkodott újgazdag, aki eladdig halárus volt a piacon. Miért pont halárus? Ú kérdezte Dzseremi; a szagokból következtetek, mondta Marton. Az is lehet, hogy a pasi a hercegn valamiféle rokona, örökölte a vagyont! Ú vélte Dzsoana; kizárt dolog! a hercegn-nek nem lehetnek ilyen bunkó rokonai. Útban az Armstrong House-ba rájöttek, hogy a környéket ideiglenesen zárta le a rendrség: aznap sza-badtéri dzsessz koncert volt a Louis Armstrong parkban, már el is kezddött, híres zenészek játszottak, többek közt Al Jarreau, Chaka Khan és Dizzy Gillespie. Minden jegy elkelt. A padlásszobából a színpad oldalára láttak, s tisztán hallották a zenét. Dzseremit lefektették, az ablakban könyökölve élvezték az ingyen koncertet. Ettl Marton megvigasztalódott. Egy óra tájt elsétált a kocsijáért, addigra a tömeg már szétszéledt, a rendrök bontani kezdték a vaskorlátokat. Beállt a panzió parkolójába, eloltotta a lámpákat. Egy darabig még nem szállt ki, a kormányra eresztette az állát, gyászolta Lora de Lavalle-t. Másnap folytatódtak a kellemetlen meglepetések az Armstrong House-ban. Dzseremi kedvéért Dzsoana vett néhány doboz almalét, és szerette volna, ha a konyhán beteszik a jégszekrénybe Ú a bunkó visszautasította: nincs hely. Viszont a vendégek rendelkezésére áll az üdítital-automata, jelentette ki. Abban persze minden négyszer annyiba került, mint a boltban. Lószart! Ú mondta Dzsoana, s inkább a mosdóban hűtötte az almalés dobozokat. A reggeli svédasztal szegényesnek és kifosztottnak tűnt, mire k lementek. A parkolóban kézzel írt tábla jelezte, hogy kocsinként napi öt dollárt számít föl a bunkó Ú az újgazdagok szarrágó anyagiasságának érzékletes pél-dájaként. A zuhanyozóban eldugult a lefolyó, hiába szóltak, senki sem csinálta meg. Szarjon a saját kalapjába! Ú gondolta Marton, aki immár hibátlanul káromkodott angolul. Ne hagyjuk, hogy elrontsa a kedvünket, javasolta Dzsoanának; nem hagyjuk, mondta erre a lány, ugye Dzseremi? Szarjon a saját kalapjába! Ú jelentette ki Dzseremi. Lassacskán azonban New Orleans varázsa ersebb-nek bizonyult, mint a bunkó iránti ellenszenv meg a hercegn miatt érzett gyász, s amikor az utolsó reggelinél Marton kérte a számlát, szívébe már beköltözött az elégedettség langy melege. A pasas odahozta az asztalhoz a kézzel Ú girbegurba betűkkel Ú írt blokkot. Marton Visa hitelkártyával akart fizeni, de a bunkó nem nyúlt érte, a kandalló felé mutatott. A párkány Ú melyrl a tavaszi reggel rivaldafényében látszott, hogy műmárvány Ú tele volt szobrocskákkal és mütyürkékkel. Egy meglehetsen rózsaszínű táncosn tartotta a minden papír- és írószerboltban kapható műanyagtáblát: Csekket és hitelkártyát nem fogadunk el! Marton nem emlékezett rá, hogy látta-e ezt a föliratot egy évvel ezeltt Ú akkoriban persze még nem is volt hitelkártyája. Épp annyi készpénzt talált a tárcájában, hogy ki-egyenlíthesse a számlát. Legyen máskor is szeren-csénk! Ú mondta a bunkó vigyorogva, miközben virsliujjaival az asztalra számlálta a visszajárót. Amikor a pina dalol, gondolta Marton, s azt kérdezte, barátságosnak szánt hangon: mióta az öné ez a panzió? Hát, várjunk csak tizenkét éve. Tizenkét éve?? Bizony, akkor nyitottunk a feleségemmel, annak eltte mészárszék vót e házban. Ezek szerint tudja, én már jártam itt, egy évvel ezeltt, de akkor nem találkoztunk! Persze hogy nem, akkoron vótam én nagyon beteg, kórházba kelletett mennem hónapokra, kivették a háromnegyed gyomrom, aszittem, meg se maradok, asztán mégiscsak itt vónék! A konyhában tilinkózni kezdett a telefon. A kövér szakácsné kidugta a fejét a csapóajtón: van szobánk? Ezek itten mennek elfele! Ú mondta a bunkó, Lora, gyere csak ide, az úr aszongya, már megszállt itten, emlékszel rája? Igen, mondta a puffadt asszony és visszahúzódott a konyhába. Lora Lora de Lavalle? Ú Marton hangja resz-ketett a felindultságtól. Ja, helyeselt a férfi, úgy híjják az asszonyt, Lora de Lavalle! Ú az kiejtésében már nem úgy hangzott ez a név, mint egy francia származású hercegné, hanem úgy, mint egy puffadt louisianai szakácsné: Lór Delevl. Hogyan hízhatta szét magát Lora de Lavalle a felismerhetetlenségig ilyen rövid id alatt? Hogyan fordulhatott ki emberi Ú hercegni Ú formájából ennyire?! És tessék mondani, volt itt egy macska Elisabeth Taylor! Vót, igen, de a Lizt elütötte egy autó ja kérem, még a macskák se élnek örökké. Marton sokáig egy megveszekedett szót sem szólt, csak fogta a kormányt, s nézett mereven elre. Dzsoa-nában volt annyi erkölcsi nemesség, hogy békén hagyja. Dzseremiben nem: her-ceg-n! her-ceg-n! Ú ismételgette dallamos hangon. Martont idegesítette ez a skandálás, bekapcsolta a rádiót. A WCBS-en híreket mondtak, miután egy angyali kórus elénekelte az állomás szignálját: More than just the headline Ú Dábljú Szí Bí Esz! Ú vagyis hogy k nemcsak a vastagbetűs híreket ismertetik. Edward Kennedy szenátor Moszkvában tárgyal Mikhail Gorbachev szovjet elnökkel. Földrengés Kalifornia déli részén. Vihar és árvíz Floridában. Kokaincsempész bandát füleltek le a mexikói hatá-ron. Tizenhat éves szünet után ismét ülésezik a chilei parlament. Az els szabad választásokat tartják Magyarorszá-gon, politikai megfigyelk szerint valószínűleg a leg-nagyobb új párt, a Szabad Demokraták Szövetsége kapja a szavazatok többségét. A panziósn lehúzta a szennyest a kiürült padlás-szobában. Pontosan emlékezett arra a pillanatra, ami-kor a magyar színész beállított ide tavaly, ugyanebben a világoskék batárban Milyen közönséges nt szedett föl, rádásul egy poronttyal! Hiába, a férfiak mind elmebetegek. Lora de Lavalle egy évvel ezeltt kapta a rossz hírt az öccsérl. Nem bánta, hogy esténként beszélgethetett valakivel, valami másról, nem kellett rögtön magára maradnia a sötétségben. Mire visszaérkezett New Orleans-ba, kiderült, hogy a férje is menthetetlen, csak fölnyitották a hasát, de hozzá se nyúltak Ú túl sok az áttétel. Azóta se mondta meg neki az igazat, nem volt rá ereje. Majd ha muszáj. Nagyon megváltozott ez a magyar. Hát, nem fiata-lodik sem. Annak idején bánatos vizslakutyára emlékeztetett, félénk volt és magányos. Most már egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy színész. A haját rövidre vágatta (pocsékul áll neki), az arca kikerekedett, s ami a legfbb veszteség: eltűnt a tekintetébl a gyerekes kíváncsiság, mely azokban a nehéz napokban Lorának kapóra jött. Pont olyan lett, mint a többi férfi mint a szabvány amerikai hímek. Zsanpól, az - Amerikában - él, - francia származású - képkeresked, üzleti útra jött Kelet-Európába, 1986 végén. Ez az egész história tulaj-donképp így kezddött. Marton, a Magyarországon él magyar színész, ekkoriban még nem is álmodott arról, hogy valaha kijuthat Amerikába. Zsanpól egyik ügyfele szeretett volna megvásárolni néhány századvégi magyar festményt, amelyek bizonyos Szépművészeti Múzeum (Budapest) tulajdonában álltak. Zsanpól úgy hallotta, Budapest kedélyes város, a legszebb és a legnyugati-asabb a Keleti Blokkban, ahová nem kell papír-zsebkendt és vécépapírt vinnie magával az utazónak (mint például Moszkvába, ahol Zsanpól már járt, szintén üzleti úton). Menjünk Budapestre! Ú javasolta a szenátornénak, aki rögtön benne volt. A szenátorné majdnem mindig unatkozott, s bárhová szívesen elkísérte Zsanpólt, aki viszont soha nem unatkozott. A Ferihegyi reptéren némi bonyodalom támadt, amikor kiderült, hogy nincsen magyar vízumuk, másfél órába tellett, mire kaphattak, hiába akart Zsanpól fejedelmi borravalót adni a határröknek, zavartan visszautasították. Mi a probléma? Ú kérdezte újra meg újra, egyre türelmetlenebbül, de mindig ugyanazt a választ kapta a rangidsnek látszó tiszttl: nincs probléma! Lehet, hogy csak ennyit tud angolul, mondta a szenátorné. Amikor végre kijutottak, már csak az poggyászuk körbekörbézett a hevederen. Zsanpól fogadott egy hordárt, tíz dollár elég lesz? Ú választ sem várva a zsebébe gyűrte. Úgy látszik, elég volt, a szikár, sildes sapkás férfi kihúzta magát és szalutált. Zsanpól a szegényes elcsarnokban sofrös bérautó iránt tudako-zódott. Az angolul csak törve beszél hölgy, aki a Hertz föliratú pult mögött állt, azt ajánlotta, hogy forduljanak Joszkához. Kihez? Joszkához, hamar jön itt! Joszka két méteres, szke vasgyúró volt, egy legalább tíz éves fekete Mercedessel, amelynek a tetején vászonzacskó borította a taxilámpát. Azt hiszem, félreértettük egymást, magyarázta Zsanpól, mi nem taxit akarunk, hanem bérkocsit, három teljes napra! Igen, szabad beszállni, mondta Joszka kacsin-gatva, és a csomagtartóba emelte a két bröndöt. Három nap, ismételte Zsanpól, reggel, éjszaka, mindig! Joszka, akár a visszhang: Minn-digg! Zsanpól telefonon foglaltatott szobákat, az arany American Express kártyájával, a Hotel Intercontinen-tal-ban. Mind a kett a Duna folyóra nézett, és a tavaszi napsütésben a szemközti Várhegy épp olyan festi szépségű volt, amilyennek a New York Times utazási rovata a közelmúltban leírta. A fénykép-mellékleten kövérkés öregurak sakkoztak egy forró-vízű gyógyfürd medencéjében, és Zsanpól okvetlenül sakkozni akart egy ilyen medencében a szenátornéval Ú ámbár nem volt biztos abban, hogy e fürdk koedukáltak. Joszkával mindenekeltt a Szépművészeti Múzeumba vitették magukat. Zsanpól az igazgatót kereste, határo-zott föllépése nyomán a titkárn tízperces várakozás után bevezette ket a bordósznyeges irodába. Az igazgató Ú sovány, rosszul öltözött emberke, repedt lencséjű szemüveggel Ú bemutatkozott, angolul nem, de franciául beszélt valamicskét. Zsanpól azonnal a tárgyra tért. Fölhatalmazása van arra, hogy három képet megvásároljon a múzeumtól ügyfele számára, a plafon darabonként huszonötezer dollár! Ú a nyomaték kedvéért elhúzta a csekkfüzetét, melynek mélyzöld tokja valódi krokodilbrbl készült, s kinyitotta aranyhegyű Mont Blanc tölttollát. Pillanat, mondta az igazgató, lekapta az orráról a szemüvegét, ne haragudjék, de a dolgok nem ilyen gyorsak itt nem ilyen egyszerűek Ú magyarázni kezdte, hogy ez egy állami múzeum, az itt tárolt műkincsek állami tulajdonban vannak. A szocializmusban alapelv, hogy legföljebb olyan festményeket szabad eladni, amelyek-rl az erre illetékes bizottság megállapítja, hogy kultúrtörténeti szempontból nem annyira fontosak, vagyis értékesítésükkel nem rövidülnek meg a múze-umba járó tömegek, egyszóval a dolgozó nép. Mindez Ú a nyelvi hibáktól eltekintve Ú igen logikusan hangzott. Zsanpól lefordította a szenátornénak. Nagyon helyes, jelentette ki a szenátorné, volna szíved elvinni a kis magyarkáktól a festményeiket? nézze meg az ember! Ugyanakkor a múzeum pincéjében rengeteg műtárgy található, amelyeket ki sem tudnak állítani, mondta az igazgató, a maga részérl meg van gyzdve arról, hogy Zsanpól odalenn találhat olyan képeket Ú azonos korból, esetleg azonos alkotóktól is Ú, amelyek az ügyfelét kielégítenék. E festmények megfelel ajánlat esetén eladhatóak. Zsanpól nagy csodálkozására a pince tényleg pince volt, szén vagy tűzifa tárolására alkalmasnak látszott, műtárgyakéra viszont egyáltalán nem, rozsdás vas-rácsokon lógtak a képek, néha párosával összefordítva enyhe dohszagban, drótos viharlámpák gyönge fényében. Itt-ott penészfoltok tarkították a boltozatos falakat, s beszűrdött a járműforgalom zaja a megvete-medett ablakokon. Szégyen-gyalázat! Ú vélte a sze-nátorné. Amikor Zsanpól megismételte az igazgatónak franciául, a keszeg emberke helyeselt: sajnos, szegény a múzeum, mivel az ország szintén szegény. Szerez-hetnénk nekik valamilyen alapítványi támogatást, hogy rendbehozzák ezeket a helyiségeket, mondta a szenátorné, legalább a léghűtést be kéne szereltetni! Zsanpól egyetértett, de nem fordította le, nem akarta magát elkötelezni. Tíz perce vagyunk itt, gondolta, ráérünk arra, hogy ígéreteket tegyünk. A szenátorné lelkesedési rohamai már többször sodortak minket kellemetlen helyzetbe Amikor azonban az igazgató végigkísérte ket a kiállítótermeken, s láthatták, hogy a tet is beázik, Zsanpól azonnal fölajánlotta: segít támogatást szerezni a tatarozásra az Egyesült Nemzetek Szervezetének valamelyik kulturális alapítványától, amelyiknek a kuratóriumában is tag. Az igazgató ódivatú kifeje-zésekkel hálálkodott. Tizenöt perce vagyunk itt, gondolta a szenátorné, és máris elkötelezte magát Zsanpól szertelen ígéretei már többször sodortak minket kellemetlen helyzetbe. A múzeum után Zsanpól rögtön a gyógymedencébe kívánkozott. Elugrottak a szállodába a fürdruhákért. Joszka a Széchenyit ajánlotta. A szenátorné tapsikolni kezdett, amikor látta, hogy itt Ú november elején! Ú még a szabadban fürdznek az emberek. St, mondta Joszka, egészen télen végig. Jaj, de romantikus! mintha a tizenkilencedik századba keveredtünk volna! Zsanpólt más izgatta: hol bérelhetünk sakktáblát? Igen csalódott volt, amikor megtudta, hogy sehol. A sakkozás elmaradt, rozmárként ideodáztak a gzölg vízben, melyet eleinte rjíten forrónak találtak. Úgy érezték, rendkívüli élményben van részük Ú mintha egy távoli földrészre érkeztek volna, ahol elttük még nem jártak fehéremberek. Ezekben a percekben már k is inkább vérvörösek voltak. Zsanpól másnap Ú csütörtök lévén Ú a helyi Rotary Club iránt érdekldött a portán. Rotary klub? Ú kérdezte a portás bizonytalanul, sose hallottam róla, de tájékozódhatok az igazgatóságon. Kiderült, hogy Magyarországon nincs Rotary. Zsanpól ekkor fölhívta az amerikai és a francia követséget, mondván, hogy szeretne megismerkedni magyar értelmiségiekkel, akik tudnak angolul vagy franciául. A követségek mun-katársai egymásnak adták a kagylót. Végül a francia kulturális attasé azt ajánlotta, lépjen kapcsolatba Andréval. André közismert jelenség Pesten a harcsa-bajszával, magyar születésű francia állampolgár, aki idegenlégiósként harcolta végig a második világ-háborút, aztán nagy karriert futott be kereskedként. Az utóbbi években félig-meddig visszavonult, állandó lakást tart fönn Pesten, többé-kevésbé itt él, a nem hivatalos francia-magyar kapcsolatok motorja. André délutánra meghívta magához Zsanpólt és a szenátornét. A budai dombok egyikén lakott, Joszka szerint a legelegánsabb negyedben. A háromszobás lakás bútorai közül szinte semmi nem e században készült, Zsanpól elismer füttyentésekkel nézett körül. Ez itt viszonylag olcsó mulatság, magyarázta André. Mennyibe kerülhet hazaszállíttatni egy antik szekrényt Washington DC-be? Ú kérdezte Zsanpól; André úgy vélte, nem a költség volna sok, hanem a bürokrácia, errefelé nem könnyű engedélyt kapni, bármire. Zsan-pól elmesélte kalandjait a múzeumben. André nem csodálkozott. Ami a magyar értelmiségieket illeti, mondta André, az a legokosabb, ha fölmegyünk Marton Gyulához, a színészhez, beszél nyelveket, és szeret ismerkedni. Mennyire színész? Ú kérdezte Zsanpól; egészen, mondta André, játszik filmekben, színdarabokban, st gyakran a tévében is. Akkora sztár? Igen. És ennek dacára fogadna minket? A barátom különben is, ez egy kis ország, itt a legnagyobb sztár sem akkora nagy André fölhívta Marton Gyulát: öregem, szeretnék bemutatni egy érdekes embert, egy amerikait! Ú amikor André magyarul beszélt, hangsúlyozásában vegyült a francia dallamosság a békési tájszólás marad-ványaival. Mennyire amerikai? Ú kérdezte Marton Gyula, mert a neki bemutatott amerikaiakról általában ki szokott derülni, hogy részben vagy egészben magyarok. Eléggé, mondta André nyomatékkal, a neve Zsanpól, eredetileg francia, de már sok éve Washington díszí-ben él. Mi az a díszí? Ú kérdezte Marton. André elmagyarázta: van Washington állam, és van Washington város, az utóbbit megkülön-böztetésül díszínek hívják az amerikaiak, ez valami rövidítés. Jó, mondta Marton, de ma este játszom ha akartok, nézzetek meg, aztán beszélgethetünk. André tehát elvitte Zsanpólt és a szenátornét a József Attila Színházba, ahol Marton egy Goldoni vígjátékban alakította a bajkever inast. Nem volt éppen nagy szerep, de hát kis szerep, nagy szerep, Martonnak az egyremegy! Zsanpólt meglepte, milyen jól követi a cselekményt annak ellenére, hogy a szövegbl egy kukkot sem ért, úgy vélte, ez mindenképp az eladás javára írandó. Zsanpól sokat utazott, de ritkán fordult vele el, hogy ennyire áttörhetetlen falként tornyo-suljon elébe a nyelv, mint Magyarországon. Az angol és a francia segítségével majdnem minden nyelvbl fölfogott szavakat és kifejezéseket, még Svédországban is ki tudta hámozni az újság szalagcímeinek értelmét, Budapesten azonban rendre melléfogott. A Gyógy-szertár betűit összeolvasva (soká tartott) arra tippelt, bukméker lehet, a Trafik-ot pedig forgalomirányító központnak vélte (a traffic szó nyomán). A szenátorné, akinek a fölmeni között Amerikába települt olasz tengerészek is voltak, ellenálhatatlanul mulatságosnak vélte, amint a magyar színészek olaszo-san eltúlzott gesztusokkal vitatkoztak, a magyar nyelv t a gyereknyafogásra emlékeztette. Pirosra tapsolta a tenyerét, s vékony hangon brávózott. Marton Gyula hamar elkerült a művészbejárónál, szerényen fogadta a gratulációt, hajlongott, de nem szólalt meg Ú elssorban azért, mert hirtelen nem jutottak eszébe sem a francia, sem az angol szavak. Kocsival jöttetek? Ú kérdezte Andrét magyarul; taxival, felelte franciául. Gyertek akkor Ú vihar-vert Ladájához terelte a társaságot. Tíz percbe tellett, míg hazaértek, ezalatt végig a szenátorné beszélt, pontosabban hadart, olyan sebességgel, hogy Marton csak a kötszavakat értette, meg azt az ismétld kérdést, hogy igazam van? Ú amire mindig azt felelte: jesz. Ekkoriban még tartott Marton második házassága, Ilus, a felesége, nem fogadta kitör boldogsággal a betóduló vendégsereget, Andrénak persze örült, mert Andrétól szokott dollárt kapni, továbbá drága nyugati kölniket. Zsanpól szertartásos mozdulattal kezet csó-kolt Ilusnak, és átadta ajándékát: három hófehér orchideát. Egy vagyonba kerülhetett. Zsanpól dús-gazdag üzletember, műkeresked, aki magyar képeket akar vasárolni, duruzsolta André Ilus fülébe. Csinálj valami vacsorát, kérte Marton, és megkönnyebbült, amikor Ilus szótlanul kifordult a konyhába, ahelyett hogy jelenetet csinált volna Ú nyilván arra gondolt, hogy egy dúsgazdag nyugati üzletember még jól jöhet. Zsanpól hibátlan sötétkék öltönyének hajtókáján pa-rányi sokszögletű üveggyöngy csillámlott, alig na-gyobb, mint a régimódi gombostűk feje, de olyan hibátlan formájú, s annyira sokszínűen fénytör, hogy Marton nem tudta levenni róla a szemét. Eladdig úgy vélte, férfiember ne hordjon semmiféle ékszert, de az a gyöngyszem valószerűtlenül jól állt ennek a férfinak. Minden ruhadarabja makulátlannak és frissen vasaltnak tűnt, fekete brtáskáját Marton legszívesebben az ölébe vette volna, hogy megtapogathassa a vajpuha brt. Mindeközben a szaglóhámját csiklandozta Zsanpól rafi-nált, bizonyára méregdrága arcvizének illata. A szenátorné öltözete is fájdalmasan tökéletesnek tűnt, csak úgy, mint az ékszerei, nem beszélve a foga-zatáról. Marton hatvan körülinek saccolta azt az asszonyt, a fogsora viszont nem lehetett több har-mincnál. Harminc évesnél Ú szám szerint legalább negyvenen voltak, negyven ép, hibátlan, márvány árnyalatú rágó- és harapószerszám. Ha mosolygott, nemcsak a foga fehérjét mutatta ki, hanem az ínye rózsaszínjét is, mely tisztának, keménynek és Ú nincs rá jobb szó Ú fiatalnak látszott. Marton csak késbb Ú már Washingtonban Ú jött rá, hogy a szenátornénak műfogsora van, s hogy Zsanpól hajtókáján az a piciny gyöngy egy brilliáns. Marton még sose látott brilliánst, legalábbis szemtl-szembe nem. Természetesen műfogsorok terén volt már némi személyes tapasztalása (egyelre még nem a saját szájában, hanem másokéban), de amazok nem is hasonlítottak arra, amit a szenátorné hordott. Ilus a vasárnapra szánt húslevessel és marha-pörkölttel rukkolt ki, utána hamis somlói galuskával (tortalapból). A vendégek többször kértek az összes fogásból, Zsanpól újra kezet csókolt Ilusnak, a szenátorné pedig egyre azt ismételgette, hogy WON-DERFUL! WONDERFUL! Ú ezt még Ilus is értette. A beszélgetés franciául és angolul csordogált. A szenátorné kizárólag angolul tudott, André és Zsanpól bravúrosan váltogatta a nyelveket; Ilus a magyaron kívül csupán kagylóul beszélt (lázasan gyűjtötte az édesvízi s a tengeri kagylókat), neki André fordította a lényeget, pedig nyilván Martonnak kellett volna, ám folyton elfeledkezett róla. Zsanpól és a szenátorné magasztalta a József Attila Színház eladását és Marton alakítását, mint mondták, nem hitték volna, hogy ilyen élvezetes show-t láthatnak a Keleti Blokkban. Zsanpól elmesélte azután a múzeum pincéjét: málladozó vakola-tú, nedves, büdös odvakban tartják a műkincseket, kitéve kosznak, penésznek, patkányoknak! teljes kép-telenség, hihetetlen, enkroájábl! - , mármint Zsanpól, azonnal föl is ajánlotta a segítségét. A szenátorné helyeselt, hozzáfűzte, hogy az egyik házbizottság feladatkörébe tartozik a gyarmati sorban él népek kultúrkincseinek számbavétele és megóvásuk támoga-tása, véletlenül ismeri a bizottság elnökét, Daub szenátort, ha gondoljuk, beszélhet vele. Hogyne gon-dolnánk, mondta erre André és Zsanpól kórusban, nátürelman! Úgy festett, a magyar kultúra föllélegezhet: a múzeum pincéjében rothadó magyar műkincsek sorsa megoldódott, hála az Amerikai Egyesült Államok pol-gárainak, alapítványainak és kongresszusának. Istenem, gondolta Marton, de szép volna, ha minden ilyen egyszerű volna! Megjegyezte, hogy Kelet-Európában jószerivel majdnem minden enkroájábl, egyébként a műkincseket még mindig elfogadhatóbb körülmények között tárolják errefelé, mint az embereket, ha nem hiszik, szívesen elviszi ket egy kirándulásra (tanul-mányi kirándulást akart mondani, de nem tudta a szót) a nyolcadik kerületbe vagy Kbányára! Zsanpól és a szenátorné érdekldve várta a folyta-tást, látszott, nem volna ellenükre egy efféle körséta a magyar nyomorban, Marton hevülete viszont már elpárolgott, saját szózatát szörnyen álszentnek érezte, alapjában véve nem a szociális érzékenység beszélt belle: egyszerűen irigyelte ezeket az embereket, a dúsgazdag műkereskedt a fényl gyöngyszemmel, és a platinasz szenátornét a márványfogakkal. Irigyelte higgadt magabiztosságukat, valamint Ú nyilván Ú a pénztárcájukat. Andrétól tudta már, hogy Zsanpól holnap ellátogat néhány nevesebb fest és szobrász műtermébe, vásá-rolni kíván ezt-azt. Megvenné példának okáért Varga Imre Radnóti szobrának egyik bronz másolatát, ötezer (vagy tízezer Ú André nem emlékezett pontosan) dollárért. Na, ezt irigyled te, hogy tled semmit sem vesz, gondolta Marton. De tévedett. Már a kávénál tartottak, amikor Zsanpól észrevette Marton színházi plakátjait a falon, elmagyaráztatta, melyik micsoda. Marton kedvetlenül sorolni kezdte a szerepeket, amelyeket játszott, a darabokat, amelyeket rendezett, s a két egyfelvonásost, amelyeket írt. WONDERFUL! Ú mondta a szenátorné újra meg újra. Möszj Martn, nem akarná-e kipróbálni a tehetségét Amerikában? Ú kérdezte Zsanpól. Marton épp kortyolt a kávéból, a forró lé gombóccá sűrűsödött a garatában Ú egyszerűen a torkán akadt. Legszíve-sebben habozás nélkül azt válaszolta volna: ne röhögtessen, mert cserepes a szám! Ú de egyrészt ennek angol vagy francia változata meghaladta a nyelvtudását, másrészt a rátör röhöggörcs hullámai már elérték a fejét, minden pillanatban várható volt, hogy ha nem tudja lenyelni azt a korty kávét, nagy baj lesz Nem tudta lenyelni. Szakaszos rohamokban permetezte ki, porlasztott formában, összepettyezve az abroszt, a szenátorné fehér alapon vajszínű (mint késbb Marton megtudta: eredeti brüsszeli) csipkével ékesített ruháját, továbbá az arcát is. Marton szégyenkezve kért elnézést, többször egymás után. OK, OK! Ú a szenátorné nem hagyta, hogy Ilus tisztogatni kezdje a ruháján az apró fekete foltokat: ez csak egy vacak régi ruhadarab, már megérett a kidobásra. Zsanpól úgy tett, mintha mi sem történt volna, mondta tovább a magáét, ezúttal franciául: ha Möszj Martn ki akarna jönni, szívesen segít, ismer egy-két híres ügynököt, jónéhány színészbl csináltak világhírű sztárt. Jó, de én nem nagyon tudok angolul, vetette ellene Marton, illetve csak ennyire Zsanpól olyan arccal nézett rá, mintha ez a megjegyzés fölös-leges okvetetlenkedés volna, gyorsan megtanulsz odakinn. Marton Andréra pillantott, ám az tekintetébl is biztató sugarak sütöttek, tehát még e sokat próbált s immár félig-meddig nyugalomba vonult üzletember sem találta agyrémnek, hogy , Marton Gyula, magyar színész és rendez Ú színházi ember Ú ahogyan késbb a magyar Ki kicsodá-ban írták róla (illetve írta magáról, mert a szócikkeket az alanyokkal fogalmaztatják meg), szerencsét próbálhasson Ameri-kában. Mindezt Marton a szó szoros értelmében tündérmesének érezte. Zsanpól számára egészen hétköznapi lehetségnek tűnt az, hogy bárkibl világhírű sztárt csináljon vala-melyik ügynök. Mesélt egy orosz emigránsról, Yakov Smirnoffról, aki stand up komikusként vált közismertté s keresett vagyonokat az utóbbi években, a pasi máig se tud rendesen angolul, éppen ebbl csinált stílust, nem nagy szám, de az emberek szeretik, olyasféle vicceket mond, hogy: Orosz Expressz, ne menj sehová! A szenátorné ezt ellenállhatatlanul humorosnak találta, heves vihogásban tört ki, Zsanpól és André csatlakozott hozzá, így Martonéknak követni illett a példát. Az amerikaiak kisvártatva érzékelték a házaspár bizonytalanságát, egymás szavába vágva magyarázták, hogy a hitelkártyáról van szó! Ú Zsanpól a jószagú nyersbr táskájából elhúzott egy azonos anyagból készült tárcát, abból pedig Ú tucatnyi hasonló közül Ú egy névjegy méretű műanyaglapot. Hitelkártyát Marton eladdig csak filmeken látott, annyit azért tudott, hogy fizetni lehet általa, a szóban forgó épp az American Express volt, e cég közismert jelmondata: AMERIKAI EXPRESSZ Ú NE MENJ SEHOVÁ NÉLKÜLE! Ú mondta Zsanpól. Ebbl fabrikálta Smirnoff a maga politikai viccét: OROSZ EXPRESSZ Ú NE MENJ SEHOVÁ! Immár a szenátorné is elkapta a saját Am Ex hitelkártyáját, s lengette Marton orra alatt, kisvártatva André szintén fölmutatta a magáét, villogtak e guszta, zöldes erezetű műanyag lemezkék a lámpafényben, Marton mélán bámulta ket, s a három tárcát, melyek-ben további hitelkártyák sorakoztak, a szivárvány összes színében páváskodva. A gazdagság magabiztossá tesz, gondolta, akinek ilyesféle kártyák lapulnak a zsebében, az csakugyan elhiheti, hogy nincs lehetetlen, hogy bárki megtanulhat angolul, hogy a tehetséget els ránézésre fölismerik az ügynökök, producerek, színigazgatók Ú a többi azután már valóban csak rajtad múlik. Ekkor kezddött Marton mániákus vonzalma a hitelkártyák iránt. Késbb Ú Amerikában Ú szerzett magának, nem is egyet, de hiába, kiderült, hogy gyakran az sem segít, ha nem mész sehová nél-külük. Zsanpól szerette volna hallani, mirl szól Möszj Martn két egyfelvonásosa, és amikor Marton néhány mondatban elmondta, e darabok is WONDERFUL!-nak bizonyultak. Marton pillantása újra és újra a szenátorné ínyére tévedt, vagyis arra, amit annak hitt. Most tapasztalta elször, hogy az amerikaiak többsége nem bánja, ha látszik az ínye nevetés közben. Szívesen elvillantják egyenletesre szabályozott fogsoraik alatt s fölött a rózsaszín húst, melyet szájzuhannyal, elektro-mos fogkefével, szeszekkel, kencékkel és ficékkel tartanak karban. Marton szemérmetlennek Ú st oly-kor kifejezetten obszcénnak Ú találta az öntelt ínyek látványát. Végeredményben a száj is nemi szerv, nem egészen illend, hogy idegenek belebámulhassanak Mi, Kelet-Európaiak, már azzal is beérjük, ha vannak fogaink. Miután pertut ivott Zsanpóllal és a szenátornéval, ízlelgetni kezdte a gondolatot, milyen volna, ha itthoni pályája kells közepén, még eléggé fiatalon, váratlanul kiléphetne a hazai meznybl, labdába rúghatna, ODAKINN! Ú a Broadway valamelyik színpadán, vagy Hollywoodban, egy IGAZI NAGY filmben, a SZTÁROK között, akikrl a színes magazinokban olvashatunk! Mit szólnának a kollégák, itt, Magyarországon, ha szűk-szavú hírügynökségi tudósításokból derülne ki, hogy Marton Gyula, magyar színész, nagy (óriási? kirob-banó?) sikerrel lépett föl a Broadway-n, Arthur Miller új darabjának címszerepében. Partnerei Ú Dustin Hoffman, Jack Lemmon és Marlon Brando Ú figye-lemreméltó alakítással járultak hozzá az eladáshoz, melyrl az amerikai kritikusok a leghevesebb elragadtatás hangján írtak. A közönség estérl-estére hosszan tartó vastapssal és ovációval ünnepli a művé-szeket, jelenti az MTI, a UPI, az AP meg a TASSZ is. E képzelgés fölizgatta. Zsanpól és a szenátorné látogatását követen megváltozott körötte a világ, s benne maga. Gyakori látogatóvá lett a vágyálmok birodalmában. Hamarosan rá kellett ébrednie, hogy odaát jobban érzi magát, mint az igazi életében. Újra és újra visszaidézte azt az estét, a szenátorné sikamlós nevetését, a történeteket, melyeket az ids hölgy úgy adott el, mintha éppenséggel arról beszélne, hogy mit fzött ebédre, noha e históriákban amerikai világ-hírességek fszerepeltek, Nixon elnöktl Mikhail Baryshnikovig. Pete Hollander, a legmenbb fiatal rendez (már Marton is hallott róla), ugyanabban a házban lakott, mint a szenátorné és Zsanpól, szóval, majd beszélnek vele. Pete Hollander állandóan vadá-szik új tehetségekre és új darabokra. Apropos, darabok, nem kaphatnának-e egy példányt Möszj Martn két egyfelvonásos színművébl? Éppenséggel kaphatnának, de csak magyarul. Nem baj, majd lefordíttatjuk, mondta Zsanpól. Marton agyában fölharsant a nagyoperett: túl szép a-mit te mondsz, ah-hoz hogy így i-gaz le-gyen! Ú talán mindezt csak azért mondják, mert adni akarnak valamit, cserébe a meghívásért és a vacsoráért?! a magyaros vendégszeretetért!? Á nem valószínű Ú elöntötte a bizakodás hagymázas örvénye, istenem, lefordíttatják, nem olyan nagy dolog, bizonyára találnak magyar fordítót Washington díszíben, a többi már csak pénzkérdés, viszont a pénz (nekik) nem számít. Ezek voltak a legeslegszebb napok. Egy-egy pilla-natra Marton visszatért a józan ész kerékvágásába, olyankor biztosra vette, hogy mindez elmúlik, ugyan-úgy, ahogyan kezddött, viharosan és váratlanul; de titkon azért imádkozott, hogy soká tartson. Kéjesen ringatózott vérmes ábrándjain, akár egy gumi-matracon, melyet ismeretlen vizekre sodort a szél. E legeslegszebb napokban Marton kapcsolata Ilussal végképp megromlott, s noha még nem vallották be egymásnak, saját magunknak már mondogatták, hogy a házasságuknak annyi: finita la commedia! Marton sejtette, ideje albérlet után néznie. De nem nézett, inkább járt az intenzív angol nyelvtanfolyamra a TIT-be, biflázta intenzíven a rendhagyó igealakokat, szüksége lesz rájuk odakint, ha majd Zsanpól jelet ád, hogy eljött Marton ideje. Tícs, tát-tát, drím, dremt-dremt, lörn, lörnt-lörnt (nem tudta még, hogy Amerikában: lörnd). Zsanpól két hét múlva telefonált. Már elmúlt éjfél, Marton és Ilus kilenc óra óta azon marakodott, hogy miért is vették meg a Dominó ülgarnitúrát a hallba, mely épp csak azt várta ki, hogy lejárjon a garancia, utána szétesett elemeire, azóta kéthavonta kell össze-tákolni a darabokat mind nagyobb facsavarokkal. Marton szerint minderrl Ilus és az anyja tehetett. Házasságuk abba a végs stádiumba érkezett, amikor már mindenrl Ilus (és persze az anyja) tehetett. A parázs vitába ciripelt bele a telefon (az készülékük csak ciripelni tudott, amióta Ilus egy másik heves szóváltás alkalmával földhöz vágta). Hirtelen elhall-gattak, aggódva pillantván egymásra: ki a fene hívhat ilyen késn? Allo, Dzsúla? Ú kérdezte egy ismers hang, lejtése egyszerre volt franciás és angolos, Marton ebbl jött rá: Zsanpól, motyogta rekedten. Hogy vagy, ér-dekldött Zsanpól társalgási stílusban, és hogy van a kedves feleséged, Ilüsz, a nagyszerű asszony, akinek a fztjét azóta is emlegetjük Mériennel. Marton ütdött arccal állt ott, kezében a telefonkagylóval, egyrészt mert hirtelen nem jutottak eszébe a francia szavak, másrészt mert nem jutottak eszébe az angol szavak, harmadrészt mert nem jutott eszébe, hogy bizonyára a szenátornét hívják Mériennek. Zsanpól bezzeg pontosan tudta, hogy Marton keresztneve Dzsúla, a felesége pedig Ú az a nagyszerű asszony Ú Ilus, legföljebb a kiejtéssel volt némi gond-ja. Figyelj oda a nevekre, mondta neki hónapokkal késbb. Addigra Dzsúla már magától is rájött. Eladdig ügyet sem vetett a kézfogáskor orr alatt elmormolt szótagokra, a fontos nevek úgyis újra és újra fölbuk-kannak, a lényegtelenek pedig úgysem számítanak. Ha névjegyet kapott, zsebrevágta, ott hordta hetekig, míg a végén Ú már nem emlékezve, ki adta és miért Ú eldobta. Zsanpól bezzeg vörös árnyalatú brtokokban gyűjtögette a névjegyeket, minden betű külön mappá-ban, átlátszó műanyagrekeszekben, ábécé sorrendben. Minden rendben, hadarta Zsanpól a telefonba a világ túlsó felén, több washingtoni színházzal kapcsolatba léptem, érdekldve várják, hogy elolvashassák a két magyar egyfelvonásost, már készül a fordítás. Csak így. Több washingtoni színház... Beszarok, gondolta Dzsúla, nyirkos ujjai között megremegett a kagyló. Zsanpól már arról beszélt, hogy hamarosan ki kéne jönnie, mert a tárgyalások végs szakaszában nem akar nélküle dönteni, végssoron nem sokat ért a színházhoz, különben is, Amerika olyan ország, ahol a személyes jelenlét nagyon fontos, az üzleti partnerok csak abban bíznak, akit közvetlen közelrl szemügyre vehetnek, tiszta haszon, mert Dzsúla Ú mint a színé-szek általában Ú jó benyomást kelt élben. Dzsúla remélte, hogy nem érti félre Zsanpól szavait, telefonon a legnehezebbek az idegen nyelvek, nem segítenek sem a szempár üzenetei, sem a gesztusok vagy a fintorok. A bók, hogy jó benyomást kelt élben, a tizes körbe trafált. Zsanpól újra elismételte a legfontosabb híradást: minden rendben már készül a fordítás több washingtoni színház érdekldve várják Hosszasan búcsúzkodtak, add át kézcsókom Ilüsznek, a nagyszerű asszonynak, így Zsanpól; a legjobbakat a szenátornénak, így Dzsúla. Letette a kagylót, meg-törölte verejtékez homlokát, és azt mondta tűkön álló feleségének, aki alig várta, hogy folytathassák a marakodást: úgy tűnik, minden rendben. Tessék? Megyek Amerikába! Ú jelentette ki Marton diadalittas hangon. Mennyél csak, mondta Ilus, de ne hidd, hogy ilyen hülye viccekkel elütheted a dolgokat, én nem tréfálok, teljesen elegem van abból, hogy te... satöbbi-satöbbi. Zsanpól két hét múltán újra telefonált, ezúttal hajnali négykor. Marton arra ébredt, hogy Ilus azt mondja a telefonba: Bitte várten! épp egy detektív-történet kells közepén tartott álmában, üldözte a Ladáját a rendrség, kék villogással és bsz szirénázással, Ilus hangja az autórádióból harsant föl, mi a frász, német krimit adnak a Kossuthon? Ú kérdezte , addigra már Ilus nyújtotta a kagylót, asszem téged keresnek, de lehet, hogy téves. Allo, Dzsúla? Ú kérdezte az ismers hang, föléb-resztettelek, ugye? Áaa... Ú Dzsúla hangja kicsorbult. Zsanpól hirtelen franciáról angolra váltott, Dzsúla, hogy megy az angol? Kösz, jól, dünnyögte magyarul, s egy végtelennek tűn másodperc után hozzáfűzte: jesz tenksz. Zsanpól göcögött odaát Amerikában, igazad van, ez a két legfontosabb szó, hehehe na, mikor jössz már? Hová? Hát ide, Amerikába! fontos volna, hogy azonnal gyere, mert Ú Zsanpól egyre gyorsabban beszélt, Dzsúla már csak mondat-töredé-keket fogott föl. Zsanpól intézi az egyfelvonásosok jogvédelmét (?). Dzsúla okvetlenül vigyen magával vacsorakabátot (??). A bemutatót patronálná a követség (???). Zsanpól hangszíne jelezte, jó hírek ezek, Dzsúlának minimum örülnie kéne, maximum hálásnak lennie, s míg e fokozatokon rágódott, újra elcsattant a fkérdés, mely minden mást homályba borított: egyszóval mikor jössz át? Hát mikor kéne? Most, lehetleg még a héten. Dzsúla a saját izzadságában fuldoklott. Hogyan magyarázza meg, hogy ez itt nem Amerika, hanem Magyarország, neki hivatalos útlevélre és vízumra van szüksége (a háromévenként egyszeri turistaút lehetségét sajnos már kimerítette), emezek elintézése minimum egy hónapba telik, föltéve hogy a miniszté-rium eléggé rugalmasan kezeli az ügyet, mert ha nem, akkor még tovább tart. Zsanpól váratlanul visszaváltott franciára, s Dzsúla lelkére kötötte, hogy azonnal hívja fel, ha már tudja a dátumot, lediktált még két te-lefonszámot, amelyeken elérhet, ezek az privát számai, csak közeli barátainak vagy fontos ügyfeleinek adja meg. Orövoár, Dzsúla! Marton, aki jobban beszélt franciául, mint angolul, most egyetlen francia szót sem tudott kinyögni. Agya, akár egy korszerűtlen telefon-központ, csak lassan, recsegve-ropogva tudott az egyik nyelvrl a másikra kapcsolni. Köszönöm a bizalmat, mondta végül, ám Zsanpól addigra lerakta a kagylót. Képzeld, Zsanpól azt akarja, utazzam Amerikába még a héten, mondta akadozó nyelvvel Ilusnak, de az asszony már az igazak álmát aludta. tudta, erre neki sokáig nem lesz érkezése, ébren fog hánykolódni órákig Ú ha nem reggelig. Megnézte a tele-fonkönyvben, mennyibe kerül fölhívni Amerikát, heves szúrást érzett a mellkasában, amikor kiderült, hogy Zsanpól egy-egy negyedórás telefonja kábé kétezer forintba kerül, noch dácú dollárban! Kilépett a keskeny balkonra. Csöndes ilyenkor a Damjanich utca, már (és még) nem jár a troli. A la-tyakos úttestet kék árnyalatúra színezte a neonlámpák indigós fénye. Valószínűleg én vagyok a legnagyobb magyar színész, aki nem alszik, gondolta, hanem didereg. Kihajolt a korláton, elképzelte, milyen sze-rencsétlen látványt nyújtana, ha leugrana innét. Persze, csak egy agyalágyult lesz öngyilkos a második emelet-rl a végén még túlélném, folytathatnám az életem tolókocsiban. Visszahúzódott a fűtött szobába, lekupo-rodott az egyik minifotelba, de máris háromkerekű rokkantkocsi lett az, hátradlt, tekerte a kézipedált, míg azután úgy döntött, hogy azért bizonyára szert tenne egy motoros tolókocsira, ha másként nem, hát a szövetség segítségével. Elvégre mégiscsak Jászai-díjas És mit szólnának a halálhíréhez? Képzeljétek, a saját balkonjáról! a másodikról! Ne beszélj pedig nem is látszott annyira lököttnek. Temetésén valamelyik idsebb kolléga beszélne, elmondaná, mennyire szerették, milyen kár, hogy élete és pályája ilyen fiatalon szakadt félbe, end szó on Eltűnése fölött hamar napirendre térnének, a szakma sebesen teszi túl magát a haláleseteken, a heves gyásszal fordított arányban áll annak idtartama, nincs kivétel, nincs kegyelem. Másnap Zsanpól fölhívta Andrét, s általa üzente: a Pan Am légitársaság budapesti irodájába telepítette Dzsúla open jegyét, az idpont tehát kizárólag tle Ú és a magyar hatóságoktól függ. Ennek a fele se tréfa! Ú Marton rohant a minisztériumba. Nem ismert ott senkit, de azért remélte, majdcsak talál valakit, aki ismeri t. A portás Ú testes öregember Ú min-denesetre nem ismerte, alig akarta fölengedni, nem volt félfogadási id. El kellett vennie a leg-mézesmázosabb hangját: én nem ügyfél vagyok, hanem Jászai-díjas színművész, várnak engem a kulturális osztályon, az izé elvtárs, az a feketehajú, na mondja már! Tóth? Ú kérdezte a portás gyanakodva; hát persze (Marton ezt egy árnyalatnyival túljátszotta), a Tóth elvtárs! - Csakhogy két Tóth elvtárs dolgozott a kulturális fosztályon, Marton a Tibort választotta; Tóth Tíbor elvtárs, ismételte a portás, végtelen hosszúságú í-vel, hangsúlyából Marton érezhette, hogy Tóth Tibor elvtárs nem örvend közszeretetnek. Tóth Tibor elvtárs a maga részérl házon (st or-szágon) kívül volt, táncfesztiválra utazott Hollandiába, így Marton bekönyörögte magát a helyetteséhez, Dugovics Tamás elvtárshoz. Dugovics elvtárs olyan arccal nézett rá, mint egy marslakó, amikor megtudta, hogy Marton színész, szabadkozott, az szakterülete a képzművészet, nem a színház. Speciel én nem szín-házi, hanem útlevélügyben jöttem, jelentette ki Mar-ton; Dugovics elvtárs csak pislogott a szemüvege mögött, akár egy hüll, meglátni és meggyűlölni egyetlen pillanat műve volt. Végighallgatta Marton beszámolóját, ingatta a fejét, az a probléma, Marton elvtárs, hogy mi csak akkor tudunk szolgálati útlevelet biztosítani, ha hivatalos útról van szó, hivatalos útról pedig csak akkor lehet szó, ha van rá utazási hatá-rozat nem is tudom, mit mondjak most önnek, tisztelt Marton elvtárs! Ú gondterhelt arccal dlt hátra a nyikorgó műbr fotelban, meg kéne várnunk ezzel Tóth elvtársat. Mikor jön vissza? A jöv héten, szóval, az volna a legokosabb, ha Marton elvtárs kérne egy idpontot Tóth elvtárs titkárnjétl, és aztán szépen rendeznék az ügyet Tóth elvtárssal. Mi mind elvtársak vagyunk, csak a titkárn nem elvtársn, gondolta Marton, amikor az a lenszke lány pörgetni kezdte az eljegyzési naplót, s így szólt: február nyolc, hétf, tíz harminc. Ne tessék viccelni, most december van! A titkárn biztosította, hogy egyáltalán nem viccel. Tóth Tibor elvtárs csupán egy napot tölt itthon, miután Hollandiából hazatér, mert rögtön elutazik Madridba, ahol magyar-spanyol tudo-mányos együttműködési szerzdést ír alá a miniszter elvtárs, és Tóth Tibor elvtársat magával viszi. Madrid után kezddik a hungarológiai konferencia Szegeden, Tóth elvtárs az elnökségben lesz, föl is szólal. Aztán Kelet-Berlinben nyit meg kulturális napokkal egybe-kötött grafikai kiállítást, és amint visszatér, szabad-ságra megy a családjával. Január elején indul Japánba, az Állami Népi Együttessel Marton kezdte elveszíteni a türelmét, szép, szép, hogy Tóth Tibor elvtárs összevissza utazgat a világban, állampénzen, de hogyan fogom én megmagyarázni Zsanpólnak, a dúsgazdag amerikai üzletembernek, hogy emiatt nem kaphatok útlevelet? gondolom, senkinek se hiányzik, hogy az amerikai lapok megírják: Magyarországra visszatértek az ötvenes évek, nem eresztik ki a magyar színészt a saját darabja bemu-tatójára! A titkárn bevette ezt a blöfföt, megígérte, hogy beszél majd Tóth elvtárssal telefonon, Tóth elvtárs bizonyára mindent elkövet, ami emberileg lehetséges. Talán jobban járnék, gondolta Marton a páternosz-terben, ha Tóth elvtárs mindent elkövetne, ami elvtársilag lehetséges. Az amerikai álom változatlan fényességgel derengett a látóhatár peremén, elérhe-tetlen messzeségben. Marton újra és újra fölhívta Tóth elvtárs titkárnjét, a lenszke lány hitegette és nyugtat-gatta. Zsanpól megint telefonált, mi lesz már? mikor jössz? csak rád várunk!!! Marton nem remélte, hogy akadozó eladásából Zsanpól megérti, Tóth elvtárs Hollandiában van, utána Madrid és a hungarológia következik Ekkoriban tört ki a balhé a színházban, két idsebb vezet színésznek adták tudtára, hogy nem tartanak igényt rájuk, mindkett azonnal kilépett, hátrahagyván futó eladásokat és félig próbált szerepeket. Martonnak be kellett ugrania, ettl diónyivá szűkült a gyomra, gyűlölte a beugrásokat, de az ember nem hagyhatja cserben a színházát, navigare necesse est, beugrani pedig muszáj. Laci bácsi volt a fszerepl, igyekezett segíteni, ha Marton hibázott, átbeszélte a jelenetet. Marton eladás után meghívta egy italra a késdobálóba, Laci bácsi törzshelyére. Tűndött, elmondja-e neki, a konyak megoldotta a nyelvét, kicsusszant belle az egész história egy szuszra. Igazad van, édes fiam, megmondom szintén, nem szabad ittmaradni, ha a te korodban volnék, én is el-mennék Amerikába, vissza se néznék! Pillanatnyilag nem disszidálni készülök, mondta Marton, hanem csak a bemutatóra, és egyelre beérném egy szolgálati útle-véllel. Laci bácsi erre így szólt: igazad van, édes fiam, megmondom szintén, nem szabad azt hinned, Ame-rikában kolbászból fonták a kerítést! Martonnak semmi kedve nem volt hazamenni Ilus-hoz, úgyis csak veszekednének, mostanában már minden kiejtett szó kézigránátként landolt a másik testén. Lassan Amerika maradt az egyetlen ésszerű kigázolás a zavarosból. Megkettzte erfeszítéseit, a végén sikerült elérnie, hogy Tóth Tibor elvtárs az írásban (három példány) beterjesztett kérelemre Hol-landia és Madrid között ráfirkantotta: Rendbe. Tóth. Marton mehetett a külügyi osztályra, ahol egy meg-jegyezhetetlen nevű elvtárs várt rá, tuskó méretű és formájú fejjel, házi készítésű szilvapálinkával, valamint azzal az ígéretes nyitánnyal, hogy szépen ee-rendezzük az ee-rendeznivalókat! Marton emelte poharát az Útlevél elvtárs egészségére, Útlevél elvtárs meg a Művész elvtárséra, kérte, mesélné el, mijáratban küldték ide. Marton nekilátott: t az a kivételes szerencse érte... Ú ám még csak Zsanpól els látogatásának lefestésénél tartott, amikor Útlevél elvtárs közbeszólt: álljunk csak meg egy bajtársi szóra! jól értem én, hogy ön egy amerikaival, egy devizakülföldivel tárgyal, st néki kéziratokat ad át?! nem lesz ez így frankó, Marton elvtárs! kért ön erre engedélyt? Mi a túrót akar ez? Ú gondolta Marton sértetten, milyen engedélyt kellett volna kérnem ahhoz, hogy André bemutasson Zsanpólnak és a szenátornénak? olyan sok magyar színházi ember után érdekldnek Amerikában? talán inkább gratulálna! elvégre már elmúltak az ötvenes évek! ez a stílus azért egy kissé különös, nemde?? Ú mindezt azonban elhomályo-sította az aggodalom: hátha tévedek, és mégse múltak el az ötvenes évek annyira, kérdés, beleköphet-e a levesembe ez az idióta, ez a rohadt béemes! ez a tetű ávós!? Hm... éppenséggel beleköphet, ha nagyon akar, okosabb, ha nem próbálom ki Ú felöltötte a jópofa bohém álorcáját, a szórakozott színészemberét; ajjaj, tuttam, hogy valamit rosszul csinálok, de hát én nem is tuttam, hogy engedélyt kell kérni, mit tegyek, ha már így alakult? aggyon tanácsot, drága elvtársam! Ettl Útlevél elvtárs megenyhült, jó van, akkó majd úgy vesszük, hogy tlem kérte az engedélyt a Marton elv-társ, és én megadtam az engedélyt. Marton közel állt ahhoz, hogy megragadja a tuskófej alatti lebernyeges nyakat, s addig szorongassa, míg a krapek pirospozsgás pofája hamuszínűvé sápad. Tudta, hogy az ilyesmi nem marad titok, de arra azért nem számított, hogy ilyen sebesen szalad szét a hír a szakmában Ú st a városban Ú: meghívták a Martont Amerikába, premierje lesz a Broadway egyik legelegánsabb színházában, a darabot írta, rendezi s játssza a fszerepet is, ötezer Ú tízezer!! százezer!!! Ú dollárért Azonnal föltűntek a színen a kérincsélk és a hiénák, napjában tizenkilencszer kellett elismétel-nie: nincs pénzem, nincs is szerzdésem (még! Ú tette hozzá magában babonás elszántsággal), nem kerestem dollármilliókat (még!), az se biztos (még!), hogy tény-leg utazom. Hívatta az igazgatója is, édes Gyulám, most akkor mi a helyzet ezzel az Amerikával? félévre mész vagy egész szezonra? egyáltalán, mikor? Nem mondhatta az igazat, nagyon kamunak hangzott volna (ismerni kell Andrét, Zsanpólt és a szenátornét, hogy az ember érezze az ügy komolyságát). Tódított egy kicsit fölfelé, például hogy Zsanpól nemcsak festket, hanem színészeket és rendezket is képvisel impresszárióként (elvégre édes-mindegy, hogy - Zsanpól maga egyenge-ti-e a dolgokat Amerikában, vagy pedig egy befolyásos színházi ügynök, aki Zsanpól jóbarátja). Marton látta, az igazgató szemében fölizzottak az irigység lángjai, nem tudott ellenállni, hogy ne gyötörje tovább ezt az embert Ú aki oly sok szerepet adott Marton helyett másoknak Ú, újabb részleteket tárt föl reményke-déseibl, a valóság vékonyka jéglapjára tornyozva. Jól van, édes Gyulám, de most akkor én számítsak rád a következ évadban vagy sem? Ú kérdezte az igazgató ellenséges felhangokkal, utálta az ilyen variálást, neki a színész álljon rendelkezésére feltételek nélkül, akár egy beszél szerszám. Marton sejtette, jöv évi szerzd-tetése egyszeriben bizonytalanná vált. Újabb ok, hogy Amerika sikerüljön Ú sikerülnie kell. Immár nem volt értelme megtartóztatnia önmagát, folyton Amerikára gondolt, és folyton Amerikáról akart beszélgetni. Agyadra ment, jelentette ki Ilus egy vad vita végén, alig várom, hogy eltakarodjál oda. Én is alig várom! Ú ez volt a legutolsó kérdés, amiben k ketten egyetértettek. Az amerikai álom szürke árnyat vetett mindarra, ami itthon zajlott. Marton még a kedves szerepeit is ímmel-ámmal játszotta, mintha elfelejtette volna, mennyit erlködött annak idején, hogy egyáltalán megkapja ket. Hívták a tévébe, egy Szép Ern darabba, három nap, szép feladat, jó pénz, régebben ilyenkor minden követ megmozgatott, hogy elvállalhassa, most meg örült, amikor kiderült, hogy nem tudják egyeztetni a színházi beosztása miatt. Egyre több idt töltött angolozással, a végén azon kapta magát, hogy bizonyos szerepei kulcsmondatait próbálja - angolra fordítani. Vívta közben kisded háborúját, egyre újabb fron-tokat kellett nyitnia, például az amerikai követségen, ahol a szolgálati vízumhoz szintén a minisztérium utazási határozatát követelték; aztán a Pan Am légi-társaság irodájában, ahová sehogyan sem akart meg-érkezni az a telepített jegy, amelyet Zsanpól küldött; harcban állt továbbá a színháza titkárságával, mert - nem tudta megmondani, hogy mikor nem lesz itt; mindezt tetézték az otthoni aknamez robbanásai Ú nem voltak könnyű hetek. A jó hírt megint André hozta, beszéltem Zsanpóllal, valami hiba csúszott az ügyintézésbe az utazási irodá-ban, de nincs probléma, holnapután repülsz, abban maradtunk, hogy én veszem a jegyedet, már meg is van, Zsanpóltól kapsz apanázst és nála fogsz lakni, kész a darabjaid fordítása, beadta öt színháznak, olvassák, és úgy néz ki, érdekldik mind az öt! Martonból kitört a diadalordítás, melyet elször alaktalan vonyításnak érzékelt, csak utóbb jött rá, hogy azt üvölti: baró! Kamaszkora óta nem használta ezt a szót. André csodálkozva pislogott, tessék? Marton ballagott lefelé a Fillér utcán gyalogosan Ú amióta hadiállapot volt köztük, Ilus ritkán engedte át a kocsit, arra hivatkozott, hogy az nevén van Ú, mell-kasát majd szétfeszítették az érzelmek. A Balettcipbe ment, ott hajnalig áll a bál, és sosincs túl késn. Részeg asztaltársaságok uralták a terepet. Betódult azután egy csapat premier-bankettoló vidéki színész, ünnepelték magukat, mert följöhettek két eladásra a Pestibe. Akadt köztük néhány régi haver, Marton velük iddogált, már k is hallották, hogy Amerikába készül, gratuláltak neki. Ugyan, ne vicceljetek ez még semmi. Tavaly ilyenkor Miskolcra készültél, bazd meg, mondta az egyik srác, annál csak jobb lehet, nem? Tavaly ilyenkor úgy volt, hogy Marton Miskolcra szerzdik, félt, hogy a József Attilában nem újítják meg a szerzdését. Halálra izgatta magát ezen a hülyeségen. A bankettolókhoz civilek is csapódtak, Marton rástartolt egy törékeny fekete csajra, a végén haza-kísérte, ismersöknél lakott a Bajza utcában, sehogyan sem akarta fölvinni magával, Marton ersködött, végül fellopakodtak a lépcsn, s a konyhában tanyáztak le. A lány nem mert villanyt gyújtani, nehogy fölébredjenek a háziak. Nyugodj meg, nem csapunk zajt, engedd el magad, hiszen te is akarod! Ú gyzködte Marton. Ám amikor végre célba érhetett, azonnal fölrobbant. Ne haragudj, lihegte, nagyon kívántalak. Nem kapott vá-laszt, de érezte, haragról szó sincs, a lány inkább megkönnyebbült, hogy túlestek a dolgon, s nem nyitott rájuk senki, sietve visszahúzott magára mindent, jól van, szerbusz akkor most már. Milyenek lehetnek az amerikai nk? Bizonyára gátlástalanabbak. Hamarosan meglátod. Odaát talán még ez - is más Ú következésképp ott te is csak jobb lehetsz, mint itt, gondolta. Marton tudta, hogy Zsanpól a Watergate-ben lakik, azt azonban csak kint értette meg, hogy e névrl a washingtoniaknak elssorban nem a Nixon lemondá-sához vezet botrány jut eszükbe, hanem a gazdagság. A Watergate a város legelegánsabb lakcíme! Ú az épületcsoportban lév szálloda így hirdeti magát. Zsanpólnak a Watergate-ben nemcsak lakása, hanem irodája is volt. Martont a ház csupaüveg elcsar-nokában libériás inas kísérte a portáspulthoz, s miután megkapta a kulcsot, az inas vitte a bröndjeit a lifthez a süppedékeny sznyegpadlón. Amikor Zsanpól lakásába lépett, úgy érezte, egy amerikai filmbe került. A berendezés múzeumra emlékeztetett, de nem hiá-nyoztak a technika áldásai sem, képmagnók minden szobában, bonyolult telefonok, titokzatos világítás. Az egyetlen, ami hiányzott: Zsanpól maga. A megbeszélés szerint a reptéren várta volna a magyar színészt, ám a Pan Am jóvoltából kilenc órás késéssel érkezett. Mint kiderült, Zsanpól kilenc órával azeltt is csak egy telefonüzenetet hagyott a reptéri információnál, misze-rint üzleti tárgyalása elhúzódik, Marton üljön taxiba, a lakásban majd részletes instrukciókat talál. Marton er-rl csak akkor szerzett tudomást, amikor végre rájött, hogy a Misztör Dzsúli Mertn, akit a hangosbemondó kitartóan szólongat, volna. A hatalmas nappaliban üvegajtók sorozata nyílt a hosszú teraszra, a szobából is látszott az egész város. Marton megállt ott, kilihegte magát. Az inas várt egy pillanatig Ú nyilván borravalóra Ú, majd kedvetlenül azt mondta: Have a nice evening, sir! Ú és távozott. Legyen szép estém ez igazán kedves. Egyrészt idmilliomos volt, másrészt rjít türel-metlenség gyötörte. Tapogatta a bútorokat, igyekezett magába szívni a látványt, az ínycsiklandó illattal együtt, amelyet az élénk trópikus növények (mint késbb megtudta: dél-amerikai orchideák) bocsátottak ki. Az elszoba falát krómkeretbe illesztett fotók borították, majdnem mindegyiken fölfedezhette Zsanpólt, amint férfiakkal ráz kezet, nkkel vált puszit vagy nyújt át nekik virágot. Ismers arcok. Herbert von Karajan... Mikhail Baryshnikov... Maria Callas Julie Andrews...! Stevie Wonder...!! Federico Fellini...!!! Ú nyilván a többiek is közismert művé-szek, noha Marton nem tudta, kicsodák. Ha Zsanpól ilyen hírességek puszipajtása, akkor talán... esetleg... ha egy kis szerencsém van...! Zsanpól instrukcióit a kerek Ú minden jel szerint rokokó Ú ebédlasztalon találta, egy hosszúkás borí-tékban. Dombornyomású mélykék betűk hirdették, hogy a feladó: Jean-Paul Faurreau de Parcy, Watergate West. Se utca, se házszám, errefelé nyilván mindenki tudja, hogy merre található e nevezetes épület. Marton jó jelnek vélte, hogy épp a nyugati szárnyba került, számára Amerika nem csupán egy új földrész volt, hanem maga a NYUGAT, az a hely, ahol a PÉNZ az ÚR Ú ha az embernek szerencséje van, akkor ez az úr az szolgája lesz, s ilyen pompában élhet, mint Zsanpól. A borítékban formára vágott, halovány virágmin-tákkal díszített lap volt, a sarkában Ú természetesen domborbetűkkel Ú azt olvashatta: From the Desk of Jean-Paul Faurreau de Parcy, vagyis hogy ez a cetli Zsanpól íróasztaláról való (származik, fakad, ered). Kis híján felsikoltott a gyönyörtl, annyira tetszett neki ez a nagyvonalú, udvarias és arisztokratikus stílus, amint lehet, is csináltatni fog ilyen kártyákat, sajnálatos, hogy nincs nemesi elneve, éppenséggel kitalálhat egyet, ezen ne múljék. Ha Budapesten, ilyesfajta lapokon küldene üzeneteket az igazgatójának, a színházi és filmrendezknek, elállna a szavuk. Zsanpól szálkás betűitl neki állt el. - Welcome in America! Ú - így kezdte. Isten hozott Amerikában. , mármint Zsanpól, csak két nap múlva fog visszaérkezni Kaliforniából, fontos üzleti ügyek jöttek közbe, elné-zést kér. Addig Dzsúla bonyolítsa az appointment-eket (ezt meg kellett néznie a szótárban: 1. kinevezés; állás 2. megbeszélés; megbeszélt idpont/találkozó; randevú) legjobb belátása szerint, de ne kötelezze el magát egyik színháznak se. A schedule-t (1. táblázat, jegyzék; toldalék, függelék; kérdív 2. Munkaterv, ütemterv, ütemezés 3. US menetrend; órarend) a titkárn legé-pelte, megtalálja a szobájában, a bejárattól balra. Min-dig de. 9-re jön a titkárn (Charlotte), és du. 3-ra a bejárón (Laura, chilei, az angol tudása nem tökéletes). Az étkezések elintézve, italok a jégszek-rényben, ha bármi kéne, rendelés a 4987-esen. Majd Marianne is jelentkezik. A másik borítékban talál egy kis pénzt a költségeire. Have fun, Gyula! Yours, Jean-Paul. őMulass jól, Dzsúla!ö Ú e kívánság olvastán kelle-mes borzongás futott végig a gerincében. Ám az igazi meglepetés a másik borítékban volt: kétezer (azaz 2.000) dollár, egészen friss bankók. Dzsúlát elöntötte a forróság. Akár a mesében A valóság a legvérmesebb reményeit is fölülmúlta. Megkereste a szobáját, amelynek külön fürdszobája volt, vörös márvány-borítással, beépített mosdóval és növénytartókkal Ú ebben a lakásban minden szobához tartozott egy fürd-szoba. A súlyos íróasztal fölött parafa hirdettábla lógott a falon, rajta pedig GYULA MENETRENDJE (órarendje? munkaterve? táblázata? jegyzéke? toldalé-ka? függeléke?), gyönyörűen legépelve. Színházak és emberek nevei sorakoztak egymás alatt, idpontokkal és szűkszavú utasításokkal, holnap 10-kor itt lesz tárgyalásod, 11-kor pedig a Watergate Szálloda kávé-házában, figyelem! neked kell fizetned!, 1-kor munka-ebéd itt, 3-kor újabb tárgyalás, készíthetsz kávét, találsz hozzávaló süteményeket a fels konyhaszek-rényben, 5-kor party a Georgetown Egyetemen, Marianne visz, 8-kor interjú, Washington Times, 9-kor vetítés + fogadás a Kennedy Centerben, dinner coat! (Dzsúla már tudta, hogy a dinner coat Ú vacsorakabát Ú nem más, mint a szmoking.) Ha nem hoztál, válassz a szekrénybl. És így tovább, három napra elre. A ruhagondokon úrrá leszek valahogyan, de mi lesz a nyelvi problémákkal? még nem beszélek elég jól angolul ahhoz, hogy üzleti tárgyalásokat folytassak, pláne hogy interjút adjak a Washington Times-nak! Csigavér, mondta félhangosan. Turkálni kezdett a fiókos szekrényben, töménytelen videokazettára buk-kant. Kiókumlálta, hogyan működnek a képmagnók. Úgy érezte magát, mint a medve a mézraktárban. Nézte a filmeket, gyakran egyikbl a másikba kapva, Marlon Brando, Vivien Leigh, Humphrey Bogart, Ingrid Bergman A Casablancá-t a közepén kezdte, amikor Victor Lázló és gyönyörű hitvese a rendr-rsön megtudja, nem kapnak exit visá-t. Ingrid moso-lya elgyöngítette, Humphrey pedig ellenállhatatlan vágyat keltett benne, hogy rágyújtson. Talált aranyszo-pókás cigarettát egy zenél ezüstdobozban, Zsanpól nevének kezdbetűi díszítették a füstszűrket Ú pedig Zsanpól nem is dohányzott. Dzsúla habozás nélkül Rick oldalára állt, a magyar nevű cseh partizán ellenében. Fölkavarták az érzelmek és a színek Ú Sam öltönyének rt sárgája, Ingrid szemének forró barnája, Rick szmokingjának hófehérje Ú, hirtelen rádöbbent: álljon meg a menet! hiszen ez egy fekete-fehér film! Ú hiába, ezúttal SZÍNESBEN peregtek a jelenetek. Ja szóval kiszínezték Ú már emlékezett, olvasott errl a Film, Színház, Muzsiká-ban, az amcsik számítógépes módszerrel színezik a régi filmeket. Gusztustalan ötlet. Igen Ú de akármennyire igyekezett, nem tudta visszataszítónak találni a színes Casablancá-t. St tulajdonképpen tetszett neki. Lehet, hogy már minden tetszik, ami amerikai? Addigra kivilágosodott, hajnali hat felé járt. Forró fürdt vett a királyi kádban, miután tízperces vacako-lással rájött: nem forgatni kell a csaptelepet, hanem húzni. Hajat mosott, majd nagy műgonddal megborot-válkozott. Sejtette, hosszú, nehéz napja lesz, készen állt rá, nem érezte magát gyötröttnek, noha szemernyit sem aludt. Nedves hajjal fázott egy kicsit, magasabbra akarta állítani a fűtést, megtalálta a kilincsszerű fogantyút a falon, jobbra és balra forgathatta, mindkét irányban felzümmögött egy lágy járatú motor, és áramlani kezdett a leveg. Dzsúla a baloldali ív közepére tolta a fogantyút, s várta, hogy bemelegedjék a szoba. Fél hétkor valaki xilofonozni kezdett a lakásban. Csupán néhány másodperc múltán jött rá, hogy a telefon csöng így Ú mind az öt darab. Fölkapta az íróasztalit, André szólt bele, rendkívül közelrl: Gyulus? Szerbusz, kiáltotta Dzsúla megzavarodva, honnan beszélsz? Honnan beszélnék, Budapestrl, akartam tudni, hogy rendben mennek-e a dolgok? Dzsúla boldogan mesélni kezdte ideérkezése kalandos történetét, elfeledvén, hogy a tengerentúli hívás sokba kerül, André egy ponton közbeszólt: megkaptad azt a kétezer dollárt? Dzsúla zavarba jött, ilyesmirl az ember nem szívesen beszél telefonon, lehallgathatják Megkaptam, mondta rövid szünet után, azon töpreng-ve, honnét tudhat errl André, hát csak nem te küld-ted? Dehogynem, Zsanpól nem mondta? még nincs itt nem kellett volna... Majd gazdag leszel, és visszaadod, jelentette ki André. Letették a kagylót, de nem volt ideje megemészteni André tapintatos nagyvonalúságát Ú amelyrl eddig úgy hitte, Zsanpól tapintatos nagyvonalúsága Ú, újra csöngött a telefon. A vonal végén a szenátorné érdek-ldött, hogy volna-e Dzsúlának kedve vele reggelizni? Az igenl választ követ harmincadik másodpercben megérkezett: háj, Dzsúla! Ú arcon csókolta, hadarva magyarázott valamit, amibl Dzsúla csupán a őreggeliö és a őmelegö szavakat értette. A szenátorné benyitott az szobájába is, Dzsúla röstelkedett, mert nem ágyazott be (igaz, le se feküdt). A szenátorné teli szájjal nevetni kezdett, the air conditioner! Ú a fogantyút az ellenkez irányba hajlította. Ezek szerint hűtöttem fűtés helyett, állapította meg Dzsúla. Úgy érezte, a szenátorné képében egész Amerika neveti ki. Tűndött, hogyan köszörülhetné ki a csorbát, hihet volna-e, ha kijelentené, hogy direkt hűtött, mert melege volt?! Ilyesfajta helyzetekbl majdnem mindig hazugsággal vágta ki magát. Hányszor de hányszor állította számára ismeretlen filmekrl, színdarabokról, könyvekrl: per-sze, láttam, igen, olvastam, ó, hogyne! Ú pusztán azért, mert nem akart tájékozatlannak tűnni, vagy mert igyekezett bevágódni valakinél (fképpen egy-egy rendeznél), akitl a sorsa függött. Sokszor megesett, hogy lesújtó (vagy éppen elragadtatott) véleményt mondott olyasmirl, amirl még nem is volt véle-ménye, mert érezte, hogy e lesújtó (vagy elragadtatott) szavakat várják tle az adott pillanatban. Mintha örökösen arra törekedett volna, hogy többnek, szebb-nek, jobbnak, okosabbnak higgyék annál, amilyen, és ez az iparkodás meglehetsen sok fáradsággal járt. Egyre több példa jutott eszébe, végül az a régesrégi jelenet, amikor Fehér Kati hirtelen fölkelt mellle a díványról, vetkzni kezdett, végül ott állt fölötte meztelenül, telten és diadalmasan, akár egy görög szobor. Marton nem volt képes megszólalni vagy megmozdulni, sejtette, a lány arra vár, hogy is levetkzzék, elfogta a rémülettel kevered izgalom: Kati is azt hiszi Ú osztálytársai úgy tudták (tle), Marton már túlesett mindenen, többször is, ebbl egy szó sem volt igaz, de nem vallhatta be, éppen most! Ú úgy kellett tennie, mint aki nem elször van ebben a helyzetben. Azzal kezdte, hogy a tátva maradt száját becsukta, Kati már mellé térdelt, segített a gombol-kozásban, azután valahogyan megesett a dolog, úgy viselkedett, ahogyan a férfiak a ponyvaregények és a filmek ágyjeleneteiben szoktak, a többi Katin múlott. A szenátorné közben szakadatlanul beszélt, és Dzsúla Ú tessék, megint ezt csinálom! Ú minden lélegzet-szünetben helyeselt: ou, jeee Csöngettek, ami éppolyan éteri hang volt itt, mint a telefon, a szenátorné ajtót nyitott, a folyosón látomás: egy feketebrű ember, vakító fehér szmokingban, terülj-terülj asztalkámat tolt be a lakásba. Lefékezett a nappali közepén, egymás után emelgette a vörösréz búrákat a tányérokról, s úgy sorolta az ételek nevét, akár egy divatbemutatón a konferanszié a ruhaköl-teményekét, minden fogás után madame-nak szólítva a szenátornét (ami azonban mem-nek hangzott), jelezvén, tudja, ki az úr a házban. Egyetlen egyszer sem pillan-tott rá, levegnek tekintette, épp ezért Dzsúla jól megnézte azt a kerekes asztalt, olyasvalamit keresett, ami a bséges választékból hiányzott, ez volt a pirítós. amikor aztán a fekete pincér lazán hajlongva föltette a Ú költinek szánt Ú kérdést: óhajt még valamit, mem? Ú Dzsúla ellentmondást nem tűr hangon tószt-ot rendelt, abban bízva, hogy ez az angol neve, és nyert. Kulloghatott vissza a pasas oda, ahonnan jött, a pirítósért. Amikor hozta, szembogarában égtek a megvetés fehér lángjai; nem baj, apuskám, gondolta Dzsúla, majd megtanulod, hogy emberszámba vegyél Minden ellenérzés közül a leghamarabb sarjadó s a leghevesebb a kiszolgáltatottak egymás iránti utálata. Amint asztalhoz ültek, farkasétvágya támadt, min-dent meg akart kóstolni. A szenátorné mosolyogva kínálta a francia péksüteményeket, a jamaikai banánt, a szalonnás rántottát Ú megemlítvén, hogy abban túl sok a cholesterol, de nagyon finom Ú, a mag nélküli chilei szlt, a narancs frissen facsart levét, s természetesen a meleg pirítóst, amelyen egyenletes ragyogássá olvadt a margarin, amelyet vajnak hitt. Zabált, két pofára. - Reggeli után a szenátorné magára hagyta. Dzsúla - feszül gyomorral telepedett a videó elé, nézni kezdte a Játszd újra, Sam!-et, a közepétl. A fekete pincér kicsivel ezután tért vissza a romokért, Dzsúla királyi mozdulattal engedte meg, hogy eltávolítsa a kerekeken guruló asztalt. Pontosan kilenckor nyílt az ajtó, megjött Charlotte, a titkárn Ú sovány, feketehajú n. Kérdezte, mit tehet érte, s amikor azt felelte: semmit, felajánlotta, hogy mindenesetre fz egy kávét. Ciripelt a telefon, Charlotte jelentette, hogy a portás az, Mr Mertn-t keresik, a Pramm-pramm (érthetetlen) színháztól, fölküldheti-e ket. Törékeny testalkatú, bajszos és csokornyakkends kis muki érkezett, szürke öltönyben, egy szke, szintén törékeny testalkatú és ugyancsak szürke férfiöltönyt visel nvel, akinek azonban a csokornyakkend helyén két rézgolyó himbálózott, fémes hanggal csapódva egymásnak minden mozdula-tánál. Mieltt helyet foglaltak volna, ugyanolyan leplezetlen elragadtatással néztek körül Zsanpól lakásá-ban, mint Dzsúla tegnap, ezt jó jelnek tekintette. Leültek a barokk fotelokba, a térdükre helyezték fekete kazetta-aktatáskájukat, majd kinyitották. A férfi elvett egy áttetsz, halványzöld borítójú, nagyalakú könyvet, a n pedig mindenféle papírokat. Hogyan utazott, kedves Dzsúla? Köszönöm, jól. Tulajdonképpen merre van Magyarország? Európában. Persze, de azon belül? Hát... a közepin, Ausztria mellett. Ott szocializmus van?! Igen. És milyen? Elmesélte nekik, hogy Kovács bácsit behívatják az elvtársak (comrades) a minisztériumba, megkérdezik tle, no, Kovács elvtárs, mi a véleménye a szocializ-musról? Az öreg töpreng egy darabig, majd azt mondja: jó. De Kovács elvtárs, nem tudná kifejteni valamivel bvebben? Az öreg megint elgondolkodik, és azt mondja: nem jó! Óriási sikert aratott, térdüket csapkodva nevettek. Utána még el kellett mondania, hogyan működik a cenzúra Magyarországon; kötelez-e a párttagság; mi-ként kaphat az ember útlevelet; mennyit keres egy vezet színész; támogatja-e az állam a színházakat; van-e Nemzeti Színház és milyen darabokat játszik? Ú válaszai többségét wonderful-nak találták. Dzsúla el-vesztette a türelmét: szóval, mi a helyzet az egyfel-vonásosokkal? Egymásra néztek. A férfi ünnepélyesen a dohányzó-asztalra helyezte a nagy alakú könyvet, és azt mondta: ezek wonderful darabok, el szeretnénk adni, minél elbb. A szke n egyetért mosollyal bólogatott, szürke szembogarán megcsillant a fény. Bumm! Ú Dzsúlának a legnagyobb lelkierre volt szüksége ahhoz, hogy ne kezdjen indián táncba a Watergate Building négyzetberakásos parkettáján, melyet Zsanpól lakásában méregdrága kínai sznyegek takartak. Egyszeriben végtelenül rokonszenvesnek látta azt a madárcsontú férfit, és kifejezetten gyönyörűnek a vézna, szke nt. Aki az darabjait szereti, rossz ember Ú rossz asszony Ú nem lehet. Jack az artistic director a - színházban, mondta a nem rossz asszony, pedig a managing director. Megtár-gyalhatjuk-e a részleteket Faurreau úr távollétében, aki tudomásunk szerint az ön képviselje? Ú kérdezte az artistic director. Dzsúlát még soha senki nem képviselte (nem tudta, ez azt jelenti: Zsanpól az ügynöke, persze, annak is ugyanígy örült volna). Igen, okosabb, ha vele tárgyalják meg a részleteket! Ú eszébe jutott Zsanpól intelme, hogy ne kötelezze el magát. Az órájára sandított, tíz perce volt még a következ menetig, odalenn a kávéházban. Sajnos, Amerikában a színház haldoklik, magyarázta a szép szke managing director, az állam alig költ a kultúrára, van ugyan egy alapítvány, amit még Johnson elnök hozott létre, a National Endowment for the Arts, de az csak azoknak a színházaknak ad, amelyeknek a vezeti nagy befolyással bírnak kormányzati körökben, Washingtonban például csak az Arena Stage-et támo-gatják, pedig ott elavult színjátszás folyik, ám a bizott-ság tagjai, akik a pénz fölött diszponálnak, nem járnak színházba. Mintha megérezték volna, hogy Dzsúla ideje lejárt, egymásra pillantottak, cirádás névjegyüket az asztalra helyezték, becsukták a kazetta-aktatáskákat és fölálltak. Dzsúla sokáig vacakolt a bejárati ajtónál a kulccsal, melynek nem volt tolla, nyolcszögletű csonkban vég-zdött, azzal kellett volna a lyukba találnia, az artistic director segített, s közben azt mondta: egyre keve-sebben áldoznak a művészetre, épp ezért a színház rendkívül hálás Faurreau úrnak, aki ilyen bkezű ado-mánnyal segít, hogy egy remek magyar szerz színpadra kerüljön Washingtonban. Generous donation... Ú Dzsúlát e szavak szíven szúrták. Beléptek a liftbe. Eddig szó se volt arról, hogy Zsanpól pénztárcája kell a darabok színre viteléhez. Lekonyultan búcsúzott el a művészi és a menedzsel direktortól a hallban. Megkérdezte a portást, hogy merre van a hotel kávéháza; mehet az épületen belül és kinn az utcán is, utóbbi a rövidebb, magyarázta a libériás. Kilépett az utcára, amerikai film, már megint: hatalmas autók suhantak mindkét irányba négy sávban, a szembeni épületen villogtak a neonbetűk: HOWARD JOHNSON, nyilván nem a volt elnököt reklámozzák, az különben sem Howard, hanem Lyndon B. A tettera-szokon kopár fák álltak fakádakban, szép lehet itt nyáron. Kisütött a nap, olvadozott a hó. Az osztályon felüli Watergate Hotel csupa márvány halljában diszkrét tábla hirdette a falon: JACKET REQUIRED Ú öltöny kötelez. Dzsúla farmerben volt s norvégmintás pulóverben, kis híján visszafordult, ám aztán úgy döntött, szóljon, akinek nem tetszik valami, behatolt a kávéházba. Egy fehér szmokingos pincér állta útját, de Dzsúla nem engedte, hogy megszólaljon, üzleti tárgyalásom van itt! Ú jelentette ki igen határozottan, azzal a bizonytalan érzéssel, hogy fogalma sincs, kivel fog üzleti tárgyalni, a nevére sem emlékezett, fönn hagyta azt a papírlapot, From the Desk of Jean-Paul Faurreau de Parcy. Valaki megérintette a vállát, Dzsúla? Ú tagbaszakadt, himlhelyes arcú, vele egykorú férfi állt ott, hosszú kese haja lófarokba kötve. Báb vadyok, a Brook Theater-tl yövökh, mondta tört magyarsággal, a névjegyén viszont Bob volt, Bob Pfefferdohle. A hóna alatt ugyanaz a halványzöld borítójú, nagyalakú könyv, mint amilyet Marton az egyenöltönyösöknél látott. Leültek hátul, az emberméretű pálmafák mögött. Báb angolra váltott, a nagyapja magyar-osztrák származású, maga Bruck an der Leithán született, onnét keveredett kétéves korában Hollandiába, majd a tenge-rentúlra. Dzsúla megkérdezte, hogy artistic vagy managing igazgatója-e a Brook Színháznak, Báb azt felelte, mind a kett, és büszkén vigyorgott. Gratulálok. Köszönöm hogyan utazott, Mr Marty? Jól. Én még sosem jártam Magyarországon, azt se tudom pontosan, merre van Európában. Mindjárt Ausztria mellett, magyarázta Dzsúla rutinosan, ha szemben állunk, kissé jobbra. És milyen ott az élet? Dzsúla neki is elmesélte Kovács bácsi véleményét a szocalizmusról. Báb öblös nevetésben tört ki. Kávét ittak óriási bögrékbl, és gyümölcstortára emlékeztet süteményt ettek. A Színház- és Filmmű-vészeti Fiskola működése; a nem kötelez párttagság, a három évenkénti útlevél és a vezet magyar színészek havi átlagjövedelme után Dzsúla a tárgyra tért: mi a pálya az egyfelvonásosokkal? Báb arcára kaján vigyor terült, megérti , ha a derék szerz türelmetlen, maga is írt drámákat régebben, egy szó mint száz, kitűnnek találja a darabokat, készen áll arra, hogy megrendezze mind a kettt: egy estén játszhatnánk ket, szünettel, mit szól ehhez a derék szerz? Mit szólhatnék? Ú nyögte fölényesnek szánt hangon. Báb atyáskodva a vállára eresztette vaskos ujjait, nem kell hálálkodnod, elvégre ez így mindenkinek jó üzlet! ha Zsanpól állja a szavát és tényleg kiköhögi azt a generous donation-t, a Brook Színház szerzdteti a legjobb színészeket a washingtoni választékból, a legtehetségesebb prem-prámm (érthetetlen) is rendelkezésre áll, légy nyugodt! Dzsúla nem volt nyugtalan, csak rosszkedvű. Úgy látszik, Zsanpól valamennyi washingtoni színház artis-tic és managing directorát generous donation-nal ke-csegtette, ezért támadt ilyen egyetemes érdekldés ebben a városban az drámaírói művészete iránt. E gondolat legalább annyira keserű volt, mint az amerikai kávé. Báb közben az egyfelvonásosok fordítását kritizálta, szerinte túlságosan vegytiszta a szöveg, nem bánná, ha a késbbiekben végigmennének rajta. Dzsúla szabadkozott, nem biztos, hogy az angol tudása ehhez elegend; dehogynem, mondta Báb, felütötte a zöld borítójú, nagyalakú könyvet, mely a két egyfelvonásos angol fordítását tartalmazta, álomszépen gépelve Ú Charlotte kezemunkája lehet. Translated from the Hungarian by Nina Kaufinger. Dzsúla rögtön odaképzelte Nina Kaufingert, vagyis egy Meryl Streepre emlékeztet, szabálytalan arcú amerikai szép-séget, amint éppen t fordítja angolra, el-elábrándozva szellemi nagysága fölött. Élvezettel nézegette az otthoninál vastagabb és rövidebb, síkos tapintású lapokat, nehéz volt elhinnie, hogy ezek a makulátlan, szinte nyomtatott sorok ugyanazt a szöveget tartalmaz-zák, amit odahaza a személyzeti szobában az ócska (csehszlovák) Consul írógépen lekopogott, tele elüté-sekkel és javításokkal. Igyekezett mielbb befejezni az üzleti tárgyalást Bábbal, abban reménykedve, hogy a példányt nála hagyja. Báb azonban durván a hóna alá gyűrte Dzsúla műveit, s vitte magával. Érz lélek nem bánik így egy kézirattal Dzsúla kifizette a (hatvankét dolláros!!!) számlát, szívta a fogát, amiért ennyi pénzt kell itthagynia néhány süteményért és két kávéért, de nem volt mit tenni. Mire visszaért a lakásba, a titkárn már felszívódott, gépelt levelet hagyva hátra: Faurreau úr kereste telefo-non, kéri, hívja a (213) 436-5960-on. szinte híve, Charlotte. Íme, Zsanpól mellett van még egy szinte hívem ebben az idegen városban Ú sejtette, hogy a n nem gondolja komolyan, de akkor is jólesett. Nekilátott, hogy fölhívja Zsanpólt Kaliforniában. Kérdés, mit kell tárcsázni az otthoni 06 (vagy 00 Ú ha egy másik állam külföldnek minsül) helyett. Kiválasztotta a nappali szoba telefonját, a számozott nyomógombokon túl mindenféle Ú érthetetlen feliratú Ú billentyűk voltak rajta. Fölemelte a kagylót, hallgatta egy darabig a magyarnál izgalmasabb dallamú amerikai búgást. What can I do for you? Ú szólt bele egy tisztán zeng ni alt. Pardon? Ú kérdezte ütdötten, mire az a n (olyan közelrl jött a hangja, mintha a szomszéd szobában lett volna) kifejtette, hogy az operéjtör, az iránt érdekldik, miben lehetne a segítségére? Hát abban, hogy kiszáll a vonalamból, mert én éppen telefonálni készülök. És mi tartja vissza? Semmi, pusztán csak az, hogy maga beszél hozzám. Akkor minden rendben, így a zeng ni alt, köszönöm szépen, hogy az AT&T telefontársaságot használta, legyen nagyon jó napja! Ú lerakta. Dzsúla is, azzal a bizonytalan érzéssel, hogy ezen a nagyon jó napon slemilkedés helyett megkérdezhette volna, miképpen telefonáljon Kaliforniába. Nem baj, a telefonkönyvben benne lesz! Ú két telefonkönyvet is talált, egy fehéret meg egy sárgát. Mindjárt az elején több oldalnyi apróbetűs szöveg összegezte a tudni-valókat. Nem volt türelme végigolvasni. Mi volna, ha kapná magát, és egyszerűen letárcsázná mind a tíz számot, lesz-ami-lesz alapon? Megint fölemelte a kagylót, ellenrizte, hogy van-e vonal Ú volt. Jó, most akkor kezdjük Ú odahúzta Charlotte üzenetét, az ujja már indult a kettes nyomógomb felé, amikor egy Ú ezúttal határozottan szoprán Ú ni hang beleszólt: Good afternoon! Can I help you? Nem értem, akárhányszor telefonálni akarok, mindig beleszól vala-ki maguk közül! Igen, túl sokáig vár, és olyankor azt hisszük, azért nem tárcsáz, mert valami problémája van, mindenesetre köszönöm szépen, hogy az AT&T telefontársaságot használta, legyen nagyon jó napja! Persze, itt mindig van vonal... Ú Dzsúla kifosz-tottnak és megalázottnak érezte magát. Kiment az észbontóan fölszerelt konyhába, hogy fájdalomdíjul igyon valamit. Megbámulta a terebélyes, dupla üveg-ajtós jégszekrényt. A bal oldali szárny közepén, a vastag üveglapba ékelve egy fényes rézcsap meg egy kunkori cs árválkodott. Odatartott egy poharat, óva-tosan elfordította a tekerentyűt, majd megszagolta és megízlelte az így nyert folyadékot. Közönséges hideg víz. Aha... ez bizonyára hűtött víz, ivás céljára. Na, és a cs? Tapogatta. Aztán lenyomta. Szürke golyóbisok vágódtak az arcába, az egyik épp a bal szemébe Ú aú! Ez volt a jégkocka-automata, bántóan szabályos gömb alakú jégdarabokat gyártott. Dzsúla összeszedte a műanyagpadlóról a jéggömböket, bedobálta a krómo-zott mosogatóba. Ekkor vette észre, hogy egy táncos léptű bogár grasszál a szekrény peremén. St kett. Három. Négy Szakasztott úgy néztek ki, mint oda-haza a svábbogarak, bár talán egy árnyalattal vilá-gosabb színnel. Svábbogár a Watergate Buildingben? a mosogatógép és a dupla üvegajtós jégszekrény közt? Na ne... Amint a bogarak észrevették t, sietsebbre fogták vonulásukat, beiszkoltak a lefolyóba. A moso-gató fölött nagyméretű kapcsoló volt, műanyag talap-zatán azzal a felirattal: garbage disposal. Ez meg mi a frász? Lekattintotta, abban a pillanatban zakatolás kezddött a mosogató szifonjában, a morgó, daráló hangból rájött, a lefolyóba dobott jéggömböket rli valamiféle szerkezet, valószínűleg a bogarakkal együtt. Klassz... Ú kikapcsolta, visszamenekült a nappaliba. Falusi kislány Pesten, vagyis Washingtonban Xilofonozott a telefon. Kongó férfihang: Hájsz, számmisztö Másztószez hikámztu szíjje! Tessék? Az illet megismételte ezt a mondatot (ha ugyan mondat), szakasztott ugyanolyan sebességgel, Dzsúlának másod-jára sem sikerült kihámoznia egyetlen szót sem. Kérte, kezdje elölrl, lassabban; az illet megtette, de hiába. Dzsúla nem merte bevallani, hogy harmadszorra sem érti, azt mondta neki: Thank you! Ú gyorsan letette a kagylót. Eltelt néhány perc, mire tucatnyi próbálkozás után a visszaidézhet foszlányokból sikerült restaurál-nia, akár a régész egy etruszk vázát a pindurka csere-pekbl: Hi Sir, some Mr Mász-Mosz (érthetetlen) says he comes to see you! Halló, bizonyos Mr Mász-Mosz (érthetetlen) úr azt mondja, hogy önhöz jött! Ú közli ezt nyilván a portás. Mr Masto? Mr Mostow? Mr Mashto? Már csöngettek, s indult ajtót nyitni, amikor eszé-be jutott, hogy megnézhette volna a schedule-ban. Sovány, csavargó külsejű, himlhelyes Ú vagy hor-zsolásos Ú arcú fekete (néger, na!) állt a küszöbön, pontosabban a folyosó süppeds padlósznyegén, töröl-gette a cipje talpát. Nick Valami-nek hívták (Masto? Mostow? Mashto? Ú majd a névjegyébl kiderül), a Black Coffee Theater művészeti igazgatója . Fekete-kávé Színház... ez tetszett Dzsúlának, mindjárt megkér-dezte Nicktl, hogy inna-e egyet? a maga részérl sosem iszik kávét, mondta a férfi, árt az arcbrnek. Dzsúla megállta, hogy ne pillantson a ragyaverte orcájára, és ne nevesse el magát. Nick gyanakodva nézett szét Zsanpól lakásában, valószínűleg érezte, hogy Dzsúla nem tartozik ide, furdalhatta a kíváncsiság, hogy akkor milyen alapon van itt. Ezt néha is megkérdezte önmagától. Rátértek a merre-van-Magyarország?-ra, majd pedig a mi-a-hely-zet-a-fajgyűlölettel-a-vasfüggönyön-túl?-ra. Csöngettek. Az ajtó eltt a fekete pincér toporgott Ú persze, hiszen Zsanpól ebédet is rendelt Ú, egy még nagyobb terülj-terülj asztalkámmal, rajta a tányérfed vörösréz búrák, a metszett kristály poharak, a hímzett damaszt szalvéták Középen két csavart gyertya, kifényesített ezüst (vagy annak látszó) tartókban. Zajtalanul betolta ezt az egészet Ú elrelátó volt az építész, nem tervezett küszöböket. A feketekávé direktor összevont szemöldökkel figyelte, amint a hibátlan fehér szmokingot visel Ú hm Ú színtársa elrendezgette az eveszközöket, meggyújtotta a gyer-tyákat, odaigazított két széket az asztalhoz, udvaronci mozdulattal jelentve ki: Enjoy! Dzsúlának nem volt kétsége afell, hogy élvezni fogják a majonézes rákot, a háromszögletűre vágott, vaskos bélszínt, a héjában megsütött, alumínium-papírba csomagolt krumplit, illetve a tejszínes földi-epret. Köszönöm, elmehet, mondta a pincérnek azon a hangon, amelyet utoljára egy tévéjátékban alkalmazott, gróf Belényessy Kázmért alakítván. Asszír! Ú kaffogta a pincér (yes, sir! Ú fordította magában Dzsúla) a feketekávé direktorra sandítva, színtársát még Dzsúlánál is jobban gyűlölte. Prímán esztek ti itt a Watergate-ben! Ú jegyezte meg a feketekávé direktor, amint az elétellel végzett, hangjában vibrált az irigység. Dzsúla azután megtud-hatta a Black Coffee Színházról, hogy tulajdonképpen nincs rossz helyen, metróval is megközelíthet egy kis sétával. Sajnos, a negyed az utóbbi években elszlam-mosodott, a színházat az ottani fekete közösség számára hozták létre, a társulat és a közönség valamennyi tagja fekete. És mi a helyzet a szerzkkel? Ú kérdezte . Ó, mindenféle darabokat játszunk, már csak azért is, mert nincsen túl sok fekete drámaíró. Dzsúla mindkét darabjának három szereplje van, a Víziló-ban a cím-szerepln túl fellép egy kismadár és egy varangyos béka, a Halak-ban - egy harcsa, egy angolna és egy ebihal. Mindezek veszélyben forgó éllények. Amennyiben fekete színészek adják el, úgy a kisebb-ségi lét nyomorúságáról fognak szólni a darabok, mondanivalójuk még ersebb lesz. Hát... szintén szólva érdekes ötlet de Ú Dzsúla próbálta elképzelni a vízilovat egy kövér Ú hm Ú néger megszemélyesítésében, nehezen ment. A feketekávé direktor gyzködni kezdte: a víziló ugyebár Afrikából származik, csakúgy, mint a niggerek ( bezzeg habozás nélkül kimondta, de neki szabad), tehát éppenséggel az volna a furcsa, ha nem fekete színész játszaná, hal, madár és varangyos béka pedig minden kontinensen és minden színben akad. Ezt az érvelést Dzsúla elfogadhatónak találta, ám azért nem kötelezte el magát. Zsanpól e színháznak is meglengette a nagylelkű támogatás lehetségét. Miért pont a feketéknek ne ígérte volna?! Ú nem fajgyűlöl. Mire Dzsúla kissé megbarátkozott a gondolattal, hogy hseit feketék alakítsák, befutott a Trees in Blossom Ú Virágzó Fák Ú Theater képviseletében két rakott szoknyát és fehér blúzt visel lányka. Kínainak nézte ket, de mint kiderült, dél-koreaiak, s nemcsak azért tűntek olyan egyformának, mert dél-koreaiak, hanem mert ikrek. Fülbemászó keresztnevüket nehéz feledni: Do, illetve Re. Olyan különös kiejtéssel beszél-tek, hogy az els néhány percben e két szolmizációs hangon kívül Dzsúla egy betűt sem értett. Amint kezdte megszokni az elharapott szótagokat és a dallamos magánhangzókat, rájött, Do és Re azt szeretné, ha a Virágzó Fák társulatának sárga színészei adnák el a két darabot. Valamennyien dél-koreaiak, így hát az észak-koreai szocialista diktatúra paródiáját tenné színpadra Do Ú a Trees in Blossom frendezje Ú, elvégre a szerz maga is egy szocialista diktatúrában írta a darabokat az úgynevezett Keleti Blokkban. Re Ú a társulat sztárja Ú játszhatná a víziló illetve a harcsa szerepét. Dzsúla elgondolta, milyen kínos sajtóvisszhangja lenne a Keleti Blokkban ennek a produkciónak, úgy érezte, okosabb, ha ettl eltekint. A két ébenfekete szempárban az üldözött forradalmárok elszántsága csillogott, várták a választ. Nos, én speciel a vízilovat mindig férfinak képzeltem, mondta Dzsúla. Férfi sovinizmus! Ú vetette ellene Re, a Virágzó Fák sztárja. Do, a Virágzó Fák frendezje, megmagya-rázta, hogy a darabok szexuális vonatkozásait termé-szetesen amúgy is kihagynák, az ilyesmi nem színpadra való, errl ugyan még nem beszéltek, de fölteszi, hogy Mr Feru is egyetért. Ki az a Mr Feru? Mr Feru, ismételték kórusban, az eladás szponzora! Ú e dél-koreaiak nem tudták, hogy a Faurreau Foró-nak ejtend. Kezdte gyanítani, hogy a másnapi appointment-jei között valószínűleg felbukkannak majd a további kisebbségek színházainak képviseli. Nem tévedett. Jöttek a puerto-ricóiak, a víziló szerintük kizárólag spanyolul beszélhet; az indiánok társulatánál viszont az állatok a leigázott rézbrűeket jelképeznék; az ara-boknál a halak számára a szárazföld a gyűlölt Izrael volna; a zsidó színházban viszont az állatellenes kül-világ azonosulna az antiszemitizmussal; és így tovább, természetesen mindig Zsanpól kecsegtet generous donation-ja az a mézesmadzag, melyrl egyetlen má-sodpercig sem feledkezik meg az artistic és managing directorok serege. Negyed ötkor telefonált a szenátorné, hogy találkoz-zanak az penthouse-ában. A Penthouse-ról Dzsúla eddig úgy tudta: szexmagazin, megnézte a szótárban: 1. eltet, tettoldat, toldaléktet 2. US . 3. védtet, fészer. Dzsúla fölvette Zsanpól egyik fehér szmokingját, aztán felment a szenátornéhoz. Azt a pazar, kétszintes, két hálószobás és három tetteraszos lakást aligha nevez-hette volna tettoldatnak, felhkarcoló lapos tetejére épített házikónak vagy fészernek. Maradt a penthouse. A liftbl ezúttal nem a foájé-ba, hanem több szinttel lejjebb, a hatalmas, zegzugos parkolópincébe ereszked-tek le, mely t a Kárpát utcai pártgarázsra emlékeztet-te, ahol egyszer Ú ismers ismerse révén Ú gyors-segélyben részesítették népi demokratikus márkájú autóját, melybl népiesen és demokratikusan folyni kezdett az olaj. Rövid töprengés után rájött, hogy miért juttatja eszébe ez a hóh elegáns helyszín azt a koszladt műhelyt: a kocsik zöme itt is, ott is fekete volt. A hatalmas amerikai autók között Mérienné Ú Volvo létére Ú viszonylag szerényebb méretűnek tűnt, s mélykék színével is kirítt a többi közül A feketérl Dzsúlának eszébe jutott a fehér, vagyis a szmoking, beléhasított: a schedule szerint nem az ötórai partyra kellett volna felöltenie a dinner coat-ot, hanem a nyolcórai fogadásra + vetítésre. Ekkor azonban már kisuhantak a garázsból, melynek vastag acélkapuja önműköden és zajtalanul tárult föl. Ajjaj... ezért hüledezett a szenátorné, amikor meglátott, gondolta. Bocsánat, makogta, eltévesztettem Iksz kjúzmi? Ú így Mérienn. Összeszedte minden grammatikai és stilisztikai képességét, hogy tudtára adja, nem teljesen hülye, csak összekeveredtek zúgó agyában a programok és Zsanpól instrukciói, mentségére szóljon, hogy amióta az Újvilágba érkezett, még szem-hunyásnyit sem aludt a nagy izgalom miatt. A szenátorné bólogatott, érthet, ami pedig a dinner coatot illeti, never mind, ez itt Amerika, mindenki úgy öltözködik, ahogyan kedve tartja, Zsanpól kissé túlzott jelentséget tulajdonít a formaságoknak, no persze, francia. A Georgetown Egyetem Drama School-jának félév-nyitó bulijára voltak hivatalosak, zömében huszonéves fiúk és lányok álldogáltak a boltíves teremben körbe-rakott svédasztaloknál, többségük térdig nyúló szvet-terben és farmernadrágban, ráadásul a farmerok zömén vízszintes hasadékok éktelenkedtek térdtájon. Na, kisfiam, állapította meg Dzsúla Marton, a magyar színész, épp úgy festesz, mint majom a köszörűkövön. De Ú ahogyan a szenátorné megjósolta Ú senki sem akadt fönn azon, hogy erre az egyetemi partyra Luxemburg grófjának öltözött. A Dean beszédet mondott, arra biztatván az egybe-gyűlteket, hogy dolgozzanak ugyanolyan keményen a második félévben, mint az elsben. A bronzbarnára sült férfi narancssárga viharkabátban volt, mintha most lépett volna a szárazföldre egy halászbárkából. Késbb kiderült, hogy a Cape Cod nevű félszigeten (Massachu-setts) van hatalmas háza, onnét néha csakugyan a mo-torcsónakján érkezik (persze, nem télen) a Chesapeake öbölben lév második házához, ahonnét egy rozzant katonai dzsipen hajtat az egyetem campusa mellett lév harmadik házába. Kurva anyját. Megkezddött az evészet, kiscsoportos dumapartikra oszlott a tömeg. Mérienn bemutatta t a professzorok-nak: Dzsúla Marton, híres színész, rendez és drámaíró Magyarországról, itt is műsorra tűzik a darabjait, több színházzal folynak a tárgyalások! Idsebb és fiatalabb professzor urak szorongatták a tenyerét, WON-DERFUL! Záporoztak a nevek, ilyen mennyiségben képtelenség megjegyezni, a többség a kezébe nyomta a kártyáját, várván, hogy viszonozza a gesztust, feje-delmi szmokingjával tökéletesen ellentétesnek tetszett, hogy neki nem volt business card-ja. Egy ösztövér, negyven körüli, a kelleténél nyájasabb és kopaszabb színész-tanár - megkérdezte, - beleegyez-ne-e, hogy a laboratóriumban fölvételt készítsenek az akcentusáról, a Drama Schoolnak óriási kiejtésgyűjte-ménye van kazettákon, de a magyaros hangsúlyozás még hiányzik belle. Egy vérpirosra rúzsozott asszonyság sokáig szorongatta a kezét, mondván, hogy bolgár származású, mindig szerette a magyar színé-szeket, including the Gabor girls, you know! Ú kacsingatott. Dzsúlának fogalma se volt, miféle Gabor görlökrl beszél. Egy idsebb, potrohos úr (a rendezés tanszak vezetje) járt már Magyarországon, Bécsbl ruccant át a barátnjével, Budapest WONDERFUL, bár a Hotel Geller-ben át akarták vágni ket a számlával, viszont itták azt a felejthetetlen magyar bort, melynek a neve pillanatnyilag nem jut eszébe, várjunk csak, úgy hívták: Bull Blood! Ú Martonnak eléggé lassan esett le a tantusz, hogy az Egri bikavérrl van szó. Mérienn odaterelte a dean-hez is, közölte vele, hogy hamarosan Dzsúla Marton drámáinak sikerétl lesz visszhangos a város és egész Amerika; a napbarnította férfi megbocsátón mosolygott, amolyan láttunk-mi-már-karón-varjút arckifejezéssel, megkérdezte, volna-e kedve eladást tartani a Drama School hallgatóinak arról, hogy milyen a színház és a színházi élet a vasfüggönyön túl. Szívesen. A férfi eltűndött, aztán közölte, hogy tudna ezért fizetni mondjuk száz dollárt, ami nem sok, de azért több a semminél. Dzsúla épp egy darabka rokfortos szendvicset majszolt, és amikor a száz dollár elhagyta a dean száját, az izgalomtól elszorult a torka, köhögnie kellett, sajt- és kenyér-darabkák Ú megannyi parányi lövedék Ú záporoztak a dean narancs-sárga viharkabátjára, ónos esként kopogva a merev anyagon. Bocsánat! Ú lihegte, nem tudta, hogyan magyarázza el, milyen sokat jelent számára az a száz dollár, legels keresménye ezen a kontinensen. Magyarázat helyett azonban hosszú másodpercekig csak harákolt, miközben egy szalvétával tisztogatta a dean viharkabátját. Nyugi, hárította el a férfi, ez amúgy is vízhatlan. Dzsúla a megivott boroktól kissé szédelgett, kezdte elveszíteni a fonalat az angol nyelv erdejében. Csak akkor élénkült föl, amikor rádöbbent, hogy az a holló-fekete hajú s ugyanolyan színű brnadrágban feszít n Ú orrában arany(ozott?) karikával Ú, aki már hosszabb ideje beszélt hozzá, nem más, mint Nina Kaufinger! fordította Dzsúla két darabját angolra. Látszott a parányi lyuk, melyen a karika behatolt, istenem, kifúratta! pénzt adott érte! most már akármit csinál, ottmarad a rés mi a helyzet, ha fújja az orrát? kisüvít a pici hézagon a légnyomat? vagy esetleg a hm Ú igyekezett elhessegetni ezt a képzetet, mert amúgy vonzónak találta Nina Kaufingert, akinek az egyik szeme zöld, a másik mélybarna árnyalatú volt. Meg is mondta neki. Nagy dolog, felelte Nina Kau-finger, zöld kontaktlencsét hordok, az én egyénisé-gemhez a zöld illik, viszont a balt elvesztettem, itt, ebben a teremben, de te vagy az egyetlen, aki észrevette! Ú hosszú (mű?)szempilláit félárbócra eresztette, s hirtelen kivette a - jobb szemébl a másik kontaktlencsét, egyensúlyozta a mutatóujja begyén azt a pirinyó, zöldesen áttetsz korongot, melynek homorú öblében egy csöpp víz Ú vagy inkább könny Ú csillogott. Szép vagy, mondta Dzsúla. Nina Kaufinger szempillái fölemelkedtek, én már csak egy sötét foltot látok belled. Nina aztán a darabok fordítására terelte a szót, sokat bajlódott a beszél nevekkel és a helyszínekkel, például nem tudta eldönteni, mit ért a szerz az őállatok er-dejéö-n. Dzsúlának összpontosítania kellett, hogy meg-értse: Nina Kaufinger az állatkert-re gondol, ahol a Víziló cselekménye játszódik. Ajjaj, tud ez a n egyál-talán magyarul? Nem, a maga részérl egy szót sem ért magyarul, mesélte Nina Kaufinger, románból szokott fordítani, furcsállta, amikor de Parcy úr t kérte föl erre a munkára. Meg is mondtam neki, hogy én ugye román származású vagyok, nem pedig magyar, de Parcy úr azonban megnyugtott, nem számít, majd készíttet nyers fordítást, így is lett, késbb aztán rendszeresen konzultáltam Kovaksz úrral! Ú úgy ejtette ki ezt a nevet, mintha Dzsúlának tudnia kéne, kirl van szó. Kovaksz úr a Watergate Hotel éttermének magyar származású pincére volt, gyakran szolgálta ki Zsanpólt, onnét az ismeretség, mesélte a szenátorné. Az őállatok erdejeö jelezte, hogy Kovaksz úr angolsága (vagy magyarsága) bizonyára hézagos, nyilván félreérté-sekben (mi lehet a leiterjakab angolul?) gazdag a darabok angol változata, mihamarább el kéne olvasnia. Fűzni kezdte Nina Kaufingert, négyszemközti találko-zót akarván kicsikarni a fordítás átnézése végett, egyre töredezettebben fejezte ki magát, nem jöttek a szájára a szükséges igeidk és szavak, a franc! fogok én körül-ményeskedni, éppen angolul! Ú egyenest a tárgyra tért, elkérte a telefonszámát, a lány kissé meglepdött, de odaadta a névjegyét, másnap estében maradtak. Addigra már Mérienn jelezte, hogy menniük kéne, Marton búcsúzóul arconcsókolta Nina Kaufingert, egy pillanatig érezte az orrkarikája hűvös érintését a járomcsontján. A lakásban Zsanpól várt rájuk. Te itt? Ú visított föl Dzsúla boldogan, természetellenes fejhangon. Naná, majd a Fehér Házban, mondta Zsanpól angolul, ebben a pillanatban léptem be, tette hozzá franciául. De jó, hogy megjöttél, Zsanpi! Ú ciripelte a szenátorné vékony hangon, angolul. Dzsúla úgy érezte, rögtön megzavarodik, ha nem kötnek ki egy nyelvnél, örülök, hogy vissza vagy itt, makogta, nyelvtanilag ugyanolyan kuszán, mint érzelmileg. A hála forró rohamai dön-gölték az ereit, szívesen elmondta volna Zsanpólnak, milyen sokat köszönhet neki, de félt, mindez úgy hangoznék, akár egy ügyetlen szerelmi vallomás. Mérienn fölment átöltözni, Zsanpól pedig zuhanyoz-ni. A szenátorné vakmern kivágott fekete csipke-estélyiben került el, csontos vállán feszült a barnára fakult br. Már kiléptek a folyosóra, amikor Zsanpól végigmérte Dzsúlát, s megragadta a zakója hajtókáját: a fehér Kaliforniába való! vagy pincérnek! Dzsúla elvörösödött, rohant átöltözni Zsanpól fehér szmo-kingjából Zsanpól fekete szmokingjába. Na, hogyan mennek ügyeid? Ú kérdezte Zsanpól, a - kocsiban. Dzsúla akadozva mesélni kezdett az összes artisztik és menidzsing direktorokról, akik mind Zsan-pól nagylelkű pénzadományára várnak. Nem baj az, mondta Zsanpól, ha az ember akar valamit, elször adni kell, csak azután lehet kapni, így van ez minden szakmában, a befektetés csak késbb térül vissza, miért volna másképp a művészetben? De mire jó neked, ha befektetsz az én színdarabjaimba? Ha majd híres drámaíró leszel, visszafizeted. Na igen mi van, ha nem leszek híres drámaíró? Hát, egy okkal több, hogy erlködjél! Igaza van, gondolta Dzsúla Marton, magyar színész. Miért ne bízhatna az ember önmagában? miért kéne azon szorongania, hogy mi történik, ha nem sikerül? sikerülnie KELL, és kész. Itt kiteszünk, mondta Zsanpól. Legalább tizenöt-emeletes csupaüveg épület eltt fékezett le: ez a Washington Times! Ú színpadias mozdulattal mutatott a bejáratra. Ha vége az interjúnak, gyere utánunk a Kennedy Centerbe! Szólíthatsz Líszának! Ú ajánlotta Miss Elisabeth Thomson, az újságíró, húsz év körüli, farmernadrágos, legalább negyvenkettes férfiinget visel, apró termetű lányka; szólíthatsz Dzsúlának, mondta . Olyasfajta tárgyalóban ültek le, amilyenben az amerikai ügyvéd szokta fogadni az amerikai gengsztert a filmekben. A lány, akit Líszának szólíthatott, pici magnót húzott el a zsebébl, a füstszínű üvegasztalra helyezte, a gomb nagyságú mikrofont Dzsúla (immár fekete) szmokingja hajtókájára csíptette. Készen vagy? Ú választ nem várt, rögtön egy olyan kérdéssel indított, amelyre nehéz volt felelni: mekkora színész vagy te Magyarországon, Dzsúla? Hát, úgy ekkora! Ú arasz-nyit mutatott a kezével. Wonderful! Ú örvendezett Miss Elisabeth Thomson; helyben vagyunk, gondolta Dzsúla. Vasfüggöny. Cenzúra. Kötelez-e a párt-tagság. Hány színház van Budapesten. Állami támo-gatás. Jegyárak és társulati létszám. Dzsúla Marton szerepei és darabjai (nem merte bevallani, hogy nincs más, csak ez a két egyfelvonásos, hazudott magának két egész-estés darabot). Kilépett az utcára, jeges szelek fújtak, úgy érezte, lefagynak a végtagjai, ha nem talál azonnal egy taxit. A doorman utána jött, hogy segíthet-e. Tudna hívni egy taxit? A doorman a nyakában lógó sípba fújt, e fülsiketít hangra azonnal odagördült egy hatalmas autó, Dzsúla gyorsan beült, a Kennedy Centerbe! Ú amikor a kocsi nekilendült, látta, hogy az az ember ott a járdán az öklét rázza utána. Mi baja lehet? Ú kérdezte félhangosan önmagától; nem adtál neki borravalót, mondta a sofr segítkészen. Ja... azt elfelejtettem. Tisztán érezte, mit gondolt róla a sofr (meg a doorman): szmoking van, stílus nincs. Nem baj gyerekek, ti meg nyaljatok be! Ú e vels javaslattal a maga részérl lezárta az ügyet. Elszunyókált, arra rezzent föl, hogy a sofr szólongatja: a Kennedy Center, uram! Emlékezett még az iménti afférra, tizenöt dollárt mutatott az óra, húszat adott, látta a sofr arcán, hogy ez meg túl sok, istenkém, hosszabb távon kiegyenlítdnek a dolgok, osszák el... A Kennedy Center tégla formájú épülete úgy nézett ki, mint a Népbiztosok Tanácsának székháza Moszk-vában, avagy a Kultúra és Tudomány Háza Varsóban, nyomasztó méretek, terebélyes oszlopok, rengeteg szürke műmárvány. Aggódott, beeresztik-e, nem volt nála meghívó, de akadálytalanul léphetett a mélyvörös bársonysznyegekkel borított, hosszúkás eltérbe, ahol Kennedy elnök fogadta, sötét és göcsörtös fejszobor-ként. Merre lehet a vetítés + fogadás? A túloldalon még elképesztbb nagyságú elcsarnokba jutott, onnét pedig egy félhomályos Ú pályaudvarnyi Ú színház-terembe. Csak az irányfények égtek. Úristen, mekkora néztér... legalább háromezer ember befér. Talán több is. Elresétált a színpadig. Szürke balettsznyeg Oldalt a rendezi asztal és a színpadra vezet gyalult falépcs jelezte, napközben próbák folynak itt. Dzsúla Marton magyar színész föllépett ezekre a világot Ú de legalábbis Amerikát Ú jelent deszkákra, lenézett az üres székek ármádiájára, majd belekezdett a nagy-monológba a Julius Caesar-ból: TEMETNI JöTTEM CÉZÁRT, NEM DICSÉRNI! Iksz kjúzmi? Ú cejg-nadrágos férfi szólt ki a járásból, az ügyelpult melll. TALÁLKOZUNK FILIPPINÉL! Ú mondta neki magya-rul, mert tiszta szívébl akarta, hogy viszontláthassák ezen a színpadon, jelmezben és reflektorfényben. Iksz kjúzmi? Ú ismételte a férfi tétován, de már a néztér tompa homályába burkolózva iszkolt vissza az eltérbe. Ikszkjúzmízzál csak, gondolta, jön még kutyára dér. Amint kilépett a túlsó oldalon a párnás csapóajtón, szemen vágta a fény, s fülön a zaj: a fogadás kells közepébe csöppent. Tömérdek ember hullámzott a gigantikus csillárok fényzuhatagában, a férfiak szinte kivétel nélkül fekete szmokingban. A pincérek persze fehérben. Keresni kezdte Zsanpólékat, s ahogyan nyo-makodott a terem közepe felé, szembetalálkozott egy fehér szmokingos alakkal, aki olyan segélykérn nézett rá, hogy önkéntelenül biccentett neki. Az illet visszaintett, nagyon elveszettnek és magányosnak tűnt, talán senkit sem ismer itt, ráadásul fehér szmokingot húzott a barom Elször a szenátornét vette észre, a ráksalátás tálak-nál, azután Zsanpólt, aki valamiféle koktélt ivott, piros-fehér folyadékot, távcsnyi hosszúságú pohárból, egy megnyer külsejű, bár kissé alacsonytermetű fiatalember társaságában. Zsanpól azonnal bemutatta ket egymásnak: Ivó Marin-ics-pics (a név második fele érthetetlen), színész, Dzsúla Marton, drámaíró és színész. Az alacsonytermetű srác nem nyújtott kezet, igaz, ahhoz le kellett volna tennie a koktélos poharat vagy a tonhalas szendvicset. Örülök, hogy megismer-hettelek, mondták szinte egyszerre mind a ketten. Mérienn karonragadta Dzsúla Martont, sok fontos ember van ebben a teremben, akiket meg kell ismerned! Ú húzta magával, s ahogyan a Georgetown Egyetem partiján, ismét záporozni kezdtek a nevek és a névjegyek. Mire visszaértek kiinduló pontjukra, az emberek kört alkottak, a többség ütemre tapsolt, kósza énekszó is hallatszott. Dzsúla elrenyomakodott, sarká-ban a szenátornéval. Az embergyűrű közepén Ivó Marin-ics-pics és Zsanpól sztepptáncolt, duettként kart a karba fonva, nekivörösödve, ingujjra vetkezve. A szenátorné tapsikolni kezdett, vékony teste szélfútta nádként ingott jobbra-balra, követvén a pattogós ritmust. Zsanpól észrevette Dzsúlát, odakacsintott: Tu peux faire la claquette? Ú kérdezte. Marton még sosem hallotta a claquette szót, mégis világosan értette a kérdést: tudsz szteppelni? Kicsit tudott, de esze ágában sem volt hülyét csinálni magából ennyi amerikai szeme láttára. Zsanpól odarángatta maga mellé. Dzsúla szája idétlen vigyorba csúszott, na neee... nem fogok én itt... errl nem volt szó! Tshardash! Ú ripakodott rá Ivó Marin-ics-pics, taszigálni kezdte a (mű?)márvány kövezeten, kettt jobbra, kettt balra, ez tetszett a népnek, még szilajab-bul csapkodták össze a tenyerüket, itt-ott bravóztak is. Járták a csárdást, Zsanpól vezényelt egy darabig, majd elordította magát: Hölgyeim és uraim, Dzsúla Marton, Magyarország, Ivó Marin-ics-pics, Jugoszlávia! A közönség ujjongott és tapsolt. A bonyolult nevű szerb-horvát színész ekkor végre elengedte magyar kollé-gáját, s úgy hajlongott, mintha színpadon állna. Dzsúla Marton mit tehetett volna? letörölte a homlokáról a verejtéket, és is meghajolt. Amikor hazaértek Zsanpól lakásába, Dzsúla foszlott rongycsomónak érezte magán a fekete szmokingot, bezárkózott a szobájába, átöltözött. Szívesen beszélge-tett volna még egy kicsit Zsanpóllal, de mire visszaért a nappaliba, hűlt helyét találta. Égtek az összes lámpák, eloltogatta ket. Másnap kiderült, hogy Zsanpól szánt-szándékkal hagyja úgy valamennyit. Szereti, ha égnek. Dzsúla indult, hogy lefeküdjék, életem leghosszabb napja volt ez, gondolta. Amikor Zsanpól háló-szobájának ajtaja eltt haladt el, a kiszűrd hangokból megértette, hogy Ivó Marin-ics-pics itt maradt éjsza-kára. Méghozzá tehát... ezek szerint... Ú próbált gyorsan kieszelni valamiféle hihet magyarázatot, de nem sikerült, el kellett fogadnia, akármilyen ünnep-rontóan hangzott, hogy Zsanpól, hm, buzi, és ez a szerb-horvát pedig az izéje... párja. Na és. Mi van akkor, ha buzi? Semmi közöd hozzá. Attól még nagyon rendes ember lehet. Hacsak nem azért támogat - annyira... azért szeret oly nagyon... azért ilyen gáláns, mert... Ú igyekezett eloszlatni e kínzó gondolatot. Végtére is ha akarna valamit, nyilván nem tartaná itt Marin-ics-picset éjszakára, hanem... Á, hülyeség. Állítólag a buzik sokkal hűségesebbek egymáshoz mint... mint a nem-buzik. Hirtelen tört rá a roham, öklendezni kezdett, föltolult minden, amit aznap evett-ivott, rohant a fürdszobába, ott aztán Ú amint a szemébe ötlött a helyiség fényűz berendezése Ú sikerült úrrá lennie önmagán. Ilyen luxusfürd-szobában mégsem okádhat az ember. A széles tükörben egy idegen férfi állt vele szemben, arca elkínzott, a haja tiszta sz!!! Megszülhet az ember egyetlen nap alatt? Olvasott már ilyesmirl vizsgálgatta a hajzatát, semmi kétség, egészen megderesedett kétoldalt és fönt, középen. Úgy tetszik, Amerika öregít. A következ hónap során száz évvel lett idsebb Dzsúla Marton, magyar színész, aki a véletlenek összjátéka folytán úgy mutatkozott be a washingtoni közönségnek, mint Dzsúla Marton, magyar drámaíró. Zsanpól szélviharos sebességet diktált, s mire Dzsúla Marton, magyar ember, észbekapott, már a premier-banketten várta az enyhén kapatos társulattal és rendezvel a lapok hajnali kritikáit. Csupán egyvalaki nem izgatta magát: Zsanpól, ismét táncolt, ezúttal polkát Ú abban az étteremben lengyel zenekar játszott. Dzsúla Marton a próbák szűk három hetét a pattanásig feszül izgalom fénygömbjében élte át, ideje javát a Nina Kaufingerrel vívott viták emésztették föl. Nina minden egyes általa papírra vetett angol szót sértett oroszlánként védelmezett, még a nyilvánvaló félrefordításokat is. Dzsúla hamar belátta, hiba volt, hogy mindjárt az elején lefeküdt vele, megint bebizo-nyosodott: ha az ember egy nt rávesz arra, utána már kevés az esélye, hogy bármi másról meggyzhesse. Olyan ez, mintha a nk a testiséggel jegyet váltanának maguknak a saját akaratukhoz, úgy okoskodván: na jó, EBBEN engedtem, minden másban te fogsz Nina Kaufinger alaposan kihasználta helyzeti elnyét: nem-csak románul tudott jobban Dzsúlánál, hanem angolul is. Egy nyelvhez nem konyított: a színpadéhoz (persze, a magyaron kívül). Dzsúla fülének akkoriban még minden angol mondat zeneként hatott, s amikor Nina Kaufinger fölolvasta neki a darabját, legszívesebben sikongatni kezdett volna az élvezettl, úgy, ahogyan Nina Kaufinger sikongatott, valamivel korábban, rajta lovagolva. Tenyérnyi, többszínű tetoválás volt a lány vállán: SZERELMESKEDJ, NE HÁBORÚZZ! Ú a föl-irat egy középkori angol pajzson virított, zöld levelek gyűrűjében. Ehhez képest az orrkarika szinte kispolgári látvánnyá szelídült. Ó, én nagyon vad kamasz voltam, mondta Nina Kaufinger. George Wallach, a Grandstand Stage artistic direc-tora, Martonnal egykorúnak látszott, ám csak két éve szerzett diplomát a Columbia Egyetem drámaiskoláján. Vajon miért? Ú Dzsúla Martonnak már csak a bemu-tató után jutott eszébe, hogy e kérdést föltegye. Pedig a válasz igazán egyszerű. George Wallach seggfej volt, ez a leghelyesebb szó vele kapcsolatban. Zsanpólt szakkifejezések könnyűlovasságával kábította el, no meg azzal a diszkrét ígérettel, hogy Marin-ics-pics jelents szerepet kap valamelyik egyfelvonásosban. Ezt Dzsúla nem bánta, mert noha Marin-ics-pics színészi képességeit nem ismerte (attól, hogy buzeráns, még lehet zseniális, és viszont), remélte, Zsanpól így kétszeresen érdekelt az eladás sikerében, tehát minden erejével azon lesz, márpedig az minden ereje több millió dollárnyira becsülhet. Már az audition Ú a szerepl-válogatás Ú napján kiderült, hogy George Wallach seggfejsége legalább ugyanekkora húzóert képviselt az ellenkez irányba. Egy harminc év körüli, kissé molett férfira osztotta a varangyos béka szerepét, melyet pedig a szerz nyil-vánvalóan asszonynak képzelt, ez a szövegbl vilá-gosan kiderült. Legalábbis a magyar szövegbl. Nina Kaufinger a varangyos békát a maga részérl sárkány-nak fordította. Erre Dzsúla csak a színészválogatás kells közepén jött rá, miután George Wallach fölkérte a jelölteket, tegyenek úgy, mintha pramm-pramm (érthetetlen) -ok volnának. Egy alacsony, szemlátomást kínai származású fiatalember négykézlábra állt, fejét jobbra-balra ingatta, fejhangon vonítani kezdett: yu-hu-húúú! Egy pattanásos arcú, vaskos nszemély kör-begaloppozta a színpadot, súlyos léptei alatt fájdalma-san recsegtek a deszkák, mindeközben a jobb kezét örökké a szája eltt lebegtette Ú - így kívánta jelezni a tűzokádást. Egy kopaszra borotvált fekete fiú iszony-tatóan bandzsa sárkányt elevenített meg, mely kisebb éllényeket marcangolt szét és fogyasztott el csám-csogva. A molett férfi, akire George Wallach válasz-tása esett, állandóan jobbra-balra ugrándozott a színen, számokat ordítozva: námbör szix! námbör tú! námbör szeven! Ú e produkció a seggfej George Wallach-nak annyira tetszett, hogy lónyerítésre emlékeztet ka-cagásban és tapsban tört ki, ez az! Ú mondta diadal-ittasan, megtaláltuk az igazi pramm-pramm (érthetet-len) -ot! A molett pasi boldog vigyorral törölgette a homlo-káról az izzadságot, s fogadta vetélytársai gratulációját, amint a rendez úr viselkedésébl megértette, övé a szerep. Dzsúla szerint ez a pocakos férfi volt torony-magasan a legtehetségtelenebb. Ekkor beléhasított, hogy a pramm-pramm = dragon, a seggfej George Wallach azért örvendezett, mert úgy érezte, rátalált az igazi sárkány-ra, noha Dzsúla Marton darabjába nem kellett semmiféle sárkány. Világossá vált, hogy a molett férfi hétfejű sárkányt mutatott be az imént, az egyes fejek elhelyezkedését jelezvén a számokkal. A kétségbeesett szerz kirohant a folyosóra, Nina Kaufingerhez, aki a víziló szerepéért még versenyben lév két fiú egyikével beszélgetett. Dohányoztak, olyan szilajul eregetve a füstöt, mintha k is (kétfejű) sárkányt imitálnának. Az indián külsejű srác Ú az önéletrajza szerint spanyol bevándorlók gyermeke Ú rendkívül széles mellkasán majd fölrobbant a pólóing, Nina Kaufinger tekintete azokon a kemény izmokon legelészett, Dzsúla mérget vett volna rá, hogy ezek ketten hamarosan kefélni fognak Ú pedig rábaszni. Fölindultan magyarázni kezdte Nina Kaufingernek, hogy a varangyos béka nem sárkány, mi több: semmi-képp sem játszhatja férfi, mert a víziló is férfi, így nem lesz köztük szexuális feszültség légy szíves, ezt gyorsan értesd meg George Wallach-hal, mieltt végérvényesen elkötelezné magát. Ne haragudj, kedves Dzsúla, szólt közbe az indián jellegű spanyol leszármazott, már miért ne lehetne köztük szexuális feszültség, csupáncsak azért, mert mind a kett férfi? Dzsúla Martonnak tátva maradt a szája. Te is, fiam, Brutus? Ú kérdezte az agya szín-padán Julius Caesar. Elképeszt volna, ha kiderülne, hogy ez a tejeskávészínű izompacsirta szintén buze-ráns. Hm talán a seggfej is homokos ez esetben nem kizárólag művészeti szempontok vezérelték Zsan-pólt, amikor a Grandstand Stage-et választotta. Visszatért a színházterembe. Két csontsovány, ötven körüli férfi kapirgált a színpadon, fekete, testhezálló biciklinadrágban, tyúkocskákat alakítva. Az elkesere-dett szerz odarontott George Wallach mögé, a fülébe sziszegte: a Víziló harmadik szereplje nem tyúk, hanem kismadár, ici-pici madárka! Csigavér, barátom, mondta George Wallach leereszkedn, ezek itt a Grimm fivérek, vér dilettáns testvérpár, évtizedek óta minden audition alkalmával megjelennek, pedig még sose kaptak szerepet, eztán se fognak. Aha akkor viszont miért hagyod, hogy húzzák az idt? Ez Amerika, itt mindenkinek adni kell egy esélyt! Ú nem tréfának szánta. A Grimm fivérek (megnézte az önéletrajzukban, csakugyan így hívták ket) sem tréfának szánták, amit csináltak, igyekeztek megragadni ezt az esélyt. Mint lassacskán kiderült, nem tyúkocskák voltak, hanem két özvegyasszony, egy múlt századi angol színdarabból. Ilyen szellemben zajlott a szerepl-válogatás a Grandstand Stage-ben. A seggfej George Wallach kor-látlan hatalmú pasaként trónolt az ötödik sor közepén, ujjának egyetlen intésével szakította félbe a mono-lógokat és dialógokat, lehetetlen kérésekkel gyötörve a jelentkezket. Egy szke copfos lányt arra szólított föl, hogy képzelje magát telefonfülkének. A lány beharapta a szája szélét, néhány másodpercig olyan ersen összpontosított, hogy a halántékcsontja kis híján átdöfte a brét, majd bégetni kezdett. Félreértette volna a feladatot? Ú nem, telefonfülke volt, csak éppen foglal-tat jelzett. Amerikában a telefonfülkék már ekkor is visszahívhatóak voltak. Ivó Marin-ics-pics lett az ebihal a Halak-ban. Dzsú-lának ez egyszer igazat kellett adnia George Wallach-nak: ha már úgy alakult, hogy Ivót nem nélkülözhetik, a legkevesebb bajt ebihalként okozhatja, elvégre t a ragadozó halak amúgy is viszonylag gyorsan bekapják. Marin-ics-pics önéletrajzából kiderült, hogy a szerb (vagy horvát) srác pontos - neve Marin-uso-vic Ú és a c-betűn még egy ékezet is van. Ez az ékezet olyan magányosan imbolygott az angol sor fölött, hogy Dzsúla Marton megsajnálta Ivót, neki se lehet fenékig tejföl. Bár a feneket inkább talán hagyjuk. Dzsúla többször fölajánlotta, szívesen elköltözik, bérel egy olcsó szobát, ám Zsanpól hallani sem akart róla, ersködött, hogy nem zavar, the more, the merrier. azonban feszélyezte magát. Igyekezett kivenni a részét a háztartási munkából, ez hülye ötletnek bizonyult, Laura, a chilei bejárón, minden iparkodását a munkakörébe történ erszakos beavat-kozásnak tekintette, épp ezért tiszta szívébl utálta a magyart. Ellenséges érzelmeinek körmönfont módon adta tanújelét. Fekete foltokat égetett Dzsúla barna zakójára a vasalóval. A magyar színész zoknijai szép sorban elveszítették a párjukat. E baleseteket még tekinthette véletlennek, azt viszont már nem, hogy folyton gombostűket talált a Laura által gondosan összehajtogatott ingeiben. Dzsúla rendszerint már ült Zsanpól vagy a szenátorné kocsijában, esetleg állt egy partin, puccban-parádéban, kezében konyakos pohár-ral, amikor alattomosan belédöfött az ingben felejtett (?) tű, nem várt irányból és ponton. Megesett, hogy nem tudta fegyelmezni magát, idétlenül fölsikított, máskor üldözött zergeként vágtázott a férfivécé felé, ám az oda vezet úton mind mélyebbre hatolt a húsába az acélhegy. A tűszúrás Ú mint errl beható tapasz-talatokra tehetett szert Ú nem hevesen, de annál kitar-tóbban vérzik, sajátos alakú foltot festve az ingekre. Sajnos hogy a vér nem jön ki a mosásban, misztö Dzsúla, mondta Laura, latinos hangsúlyozással (vagy csak kárörvendn?). Ennél is jobban zavarta, hogy Zsanpól lényegében kitartotta: mindent fizetett. Egy ilyen tisztázatlanság még akkor is kínos, ha a kitartó nem buzi. Zsanpól azonban határozottan az volt, egy ágyban aludt Ivó Marin-ics-piccsel, tehát gyakran bedugja neki az ics-ét vagy a pics-ét, illetve fordítva, ésatöbbi, miközben itt van , Dzsúla Marton, magyar színész, akirl Zsanpól atyailag (?) gondoskodik, anélkül, hogy világos volna, mit vár cserébe. Dzsúla sokszor elképzelte, mit tenne, ha kiderülne, hogy viszontszolgáltatásaira Zsanpól a hálószobájában tart igényt, szorongva figyelt minden erre utaló jelet Ú de Zsanpól soha egyetlen szóval vagy mozdulattal sem jelezte, hogy önzetlen barátságnál többre tartana igényt. Marin-ics-pics Ú amint a kölcsönös gyanakvás oszladozni kezdett Ú szintén segítkész, csupaszív srácnak bizonyult, Dzsúla megszerette (persze, nem olyan értelemben). Sokszor átfutott a fején, hogy vajon másként alakul-nak-e a dolgok, ha történetesen is homokos lett volna, mint Zsanpól, Ivó Marin-ics-pics, George Wallach, meg a kidolgozott izomzatú srác, akit a seggfej ideális vízilónak képzelt, késbb rá osztotta a másik egyfelvonásos legfontosabb szerepét, a harcsát is, kijelentvén, hogy nem talált nála jobbat, de Dzsúla ne aggódjék, az ezerarcú Raul ideális harcsa lesz. A csüggedt szerznek annyit azért sikerült elérnie, hogy a ni szerepeket nk játsszák. Ugyanakkor kénytelen-kelletlen beletördött, hogy George Wallach szerzdtessen egy hetedik színészt (noha a két darabban összesen hat szerep volt), pusztán azért, mert az önéletrajzából megtudta, hogy az illet operatri diplomát szerzett a UCLA híres Film School-jában, Los Angelesben. Fantasztikus! Ú üvöltötte a seggfej George Wallach, olyan ötletem van, amellyel bekerülünk az amerikai színház történetébe meg a New York Times-ba is, mindannyian megcsókolhatjátok a cipm talpát! Ú Raul azonnal odarohant, megtette. A seggfej George Wallach eldöntötte: monitorokat szerel-tet a Grandstand Stage-ben lév négy oszlopra, a - vég-zett operatrt pedig belerendezi az eladásba, ott fog bóklászni a színen, vállán egy kézikamerával, s egye-nesben közvetíti a cselekményt, így a közönség Ú elször a színház évezredes történetében! értitek?! Ú közelképeket is láthat. Mindez rendkívül érdekes, mondta Dzsúla, de egy outsider fölbukkanása elterelheti a nézk figyelmét a lényegrl, megeshet, hogy a darab helyett az operatri kunsztokra összpontosítanak. Az a te bajod, hogy túlsá-gosan földhözragadt a gondolkodásmódod, jelentette ki George Wallach. Nina Kaufinger élénken helyeselt. Dzsúla remélte, Zsanpól az oldalára áll, ám Zsanpól arra hivatkozott, művészi kérdésekbe szponzor nem szólhat bele. Szólj bele, mint az ügynököm! Ú kérte Dzsúla. Zsanpól a fejét rázta, nem színházi ember. A Grandstand Stage oszlopaira fölszerelték a színes monitorokat, melyeket a fpróba hetében George Wallach fekete-fehér üzemmódba állíttatott: a fekete-fehér pontosabban fejezi ki a Keleti Blokk éllényeinek sivár lelkivilágát. Hogy kinek a lelkivilága sivár, azon persze vitatkozhatnánk Ú de egy ilyen seggfejjel nem érdemes. A fpróbán Dzsúla Marton már sejtette, hogy ez az eladás sosem lesz kész. A seggfej George Wallach bárgyú instrukciókat adott, a színészek még mindig a szövegtudással bajlódtak, az operatr állandóan bele-gabalyodott a kamera kábeljébe, a kényelmetlen néz-téri padok recsegtek, általában a legfontosabb pillana-tokban, s ugyanekkor behallatszott az utcáról az elsüvít rendrautók szirénája Ú a Grandstand Stage kétes hírű környéken volt. Ráadásul a díszlet sűrű enyves bűzt bocsátott ki magából, mely megült a pincehelyiségben, hiába szellztettek, nem ment ki Ú a Grandstand Stage-ben nem volt légkondícionálás. A szenátorné azt javasolta, helyezzenek virággal teli dézsákat a színpad szélére, az illat majd elnyomja a bűzt. A seggfej George Wallach tiltakozott, szerinte a darabok eszmeiségével ellentétes a virágözön. Zsanpól e kérdésben a sarkára állt: viszont a kulisszaragasztó orrfacsaró szaga is ellentétes az eszmeiséggel! Ú sajátkezűleg válogatta a virágokat a piacon, persze, ezt is fizette. Another generous donation A balsikerű fpróba szünetében a seggfej George Wallach a haját tépte az öltözk folyosóján, rekedten üvöltözött a színészekkel, majd fogta a darabok össze-vissza firkált rendezi példányát, s igyekezett meg-gyújtani a gázöngyújtójával. A papír nem akart égni, csak feketén füstölgött. Dzsúla torkon ragadta a segg-fejt, hogy megfojtsa, alig tudták lefogni a színészek. Ne veszítsd el a hidegvéred, Dzsúla, mondta Zsanpól aznap este, a Washington Post, a New York Times és a Washington Times kritikusai mindenképpen ott lesznek a bemutatódon! Honnan tudod? Tettem róla. Hogyan?! Érd be ennyivel. A bemutatón majdnem telt ház volt, amit a színház elssorban a magyar diplomáciai képviseletnek kö-szönhetett: harminc helyet foglaltattak maguknak. Megkapták az egész ötödik és hatodik sort, ott ültek, sötétkék egyenöltönyeikben, s hiába sütötték el Marton Gyula amerikanizált poénjait a színészek, az arcuk meg se rezdült. Dzsúla Marton csak késbb jött rá: ezeknek az embereknek legalább a fele nem tudott annyira angolul, hogy élvezhessen egy színieladást, a többi pedig nem mert nevetni, amíg a nagykövet komor maradt Ú hátha Marton Gyula darabjai valamiféle ellenzéki izék Pedig a nagykövet nem politikai okból maradt komoly, hanem mert hulla részeg volt, Zsanpóllal poharazott az eladás eltt, benyakalva fél-tucat whiskyt. Az amerikai nézk valamivel nagyobb lelkesedést tanúsítottak, ám bellük túl kevés volt a bemutatón és a további eladásokon. Washingtonra tört a tavaszi melegfront, az emberek szívesebben töltötték az estét valami jó kis kerthelyiségben, mintsem egy léghűtés nélküli pinceszínházban, ahol kelet-európai állat-meséket adnak Ú ahogyan a Washington Times kritikusa írta. Aránylag jó sajtóvisszhangot kapott a produkció, a New York Times és a Washington Post is közölt se-hideg-se-meleg bírálatot. Dzsúla Marton féltucat interjút adott, meghívták egy kábeltévé magazin-műsorába is, melynek vezetje így konferálta be: következ vendégem nagyon híres az öreg kontinesen, ám mi még nem ismerjük, kérem, mutassa be önmagát a nézinknek! Nyilván nem jutott eszébe a nevem, gondolta Dzsúla Marton. Összességében tehát minden rendben volt, a sok jó semlegesítette a sok rosszat, pontosan úgy, ahogyan az általában történni szokott. Hiába ismételgette Zsanpól: ne lógasd az orrod! semmi okod rá! megvolt a bemutatód, ahogyan ígértem! szép sikert aratott! mi kell még? Ú Dzsúla Marton, magyar színész, egyre mélyebbre süppedt a boldogtalanságba. Elssorban azért, mert a szenátor-nétól megtudta, hogy a Zsanpól féle generous donation Ú melynek összege ötezer dollárra rúgott Ú volta-képpen André pénze, utalta át, Zsanpól kérésére. Errl nem volt szó! Ú mondta szemrehányón. Te ne ártsd magad az üzleti ügyekbe, intette le Zsanpól, André barátunk olyan gazdag, hogy nyugodtan áldozhat egy kicsit a kultúrára ötezer dolcsi neki meg se kottyan különben is, további ötezret meg én költöttem rád, minimum, szóval, Andréval kvittek vagyunk, kedves Dzsúla. Marton immár utálatosnak érezte a Dzsúla nevet. Lehet, hogy Dzsúla Marton patronálása terén André és Zsanpól egálba került, de ez csak annyit jelentett az számára, hogy mindkettejüknek tartozik, s minimum tízezer dolláros adósságát fölteheten soha nem lesz képes leróni. A bemutató semmit nem hozott a konyhájára, tekintettel arra, hogy neki a Zsanpól által a nevében kötött szerzdés szerint a jegybevétel négy százaléka járt, de csak azután, hogy a befolyó haszon-ból Zsanpólnak visszafizették az ötezer dollárt. Tök mindegy: befolyó haszon helyett a seggfej George Wallach kimutatásai szerint csupán szétfolyó veszteség volt. Nem jöttek a nézk Zsanpól a bemutatót követ napon váratlanul eltűnt, ismeretlen helyre utazott. Marin-ics-pics vonogatta a vállát, sokszor se szó, se beszéd, fölszívódik, már csak ilyen A szenátorné azonban bizalmasan Marton értésére adta, hogy Zsanpól és a szerb-horvát színész lényegében szakított. Szoktak, fűzte hozzá mélabúsan bólogatva, olyankor Zsanpi mindig elköltözik hazulról. Miért nem Marinics szóval, miért nem költözik el? Á, hová költözhetne? nincs annak a fiúnak pénze!!! Nekem sincs pénzem, gondolta Marton, mégis ideje elpályáznom innét. Körülbelül ezerhétszáz dollárja maradt, úgy gondolta, még néhány hetet kihúzhat belle, azután Ú ha addig csoda nem történik Ú, mehet haza, Magyarországra. Talán okosabb volna, ha most rögtön utazna, hamarosan kezddik a szerzdtetések idszaka Ám az amerikai álomhoz képest egy budapesti szerzdés nevetségesnek tűnt. Idekinn viszont a sorompók lezárultak. Hol vannak Zsanpól befolyásos barátai, a mindenható ügynökök? színháztulajdonosok? filmmogulok? Most, hogy Zsanpól összeveszett a buzikájával, kétségbeejt realitásnak tetszett, hogy a dolgok csak addig mentek jól, amíg e két homokos megértette egymást a franciaágyon. Néhány nap múltán a szenátorné is elutazott, mint mondta, a lányához megy, Vermontba. Zsanpól távol-létében sem a titkárn, sem a takarítón nem mutat-kozott. Sorban dezertálnak, gondolta Marton. Marin-ics-pics jóformán csak perceket töltött a lakásban. Amióta az egyfelvonásosokat Ú huszonkét eladás után Ú a Grandstand Stage levette műsoráról, délelt-tönként kocogni ment a Potomac partjára, délután pedig beszédórákra járt. Ritkán találkoztak. Marton csomagolt, és egyfolytában búcsúzott Amerikától. Órákat töltött Washington kormányzati negyedének közepén, a Mall-nál, leggyakrabban a téglaformájú medence Ú a reflection pool Ú partján heverészett a füvön. Mi lett volna, ha sikerül? Ha meghajtják fejüket az összes kritikusok az drámaírói zsenije eltt? Ha tódul a nép a Grandstand Stage-be? Ha Zsanpól valamelyik mindenható barátja a szárnyai alá veszi? Ha és ha és ha ráadásul Ú e vágyak, ábrándok és remények dédelgetésével visszajutott a kiinduló-pontra, abba a helyzetbe, ahonnét Amerikába indult. Akkor is ugyanígy képzelgett. Hosszú passzusokat idézhetne az általa vágyálmodott - elismer kritikákból, tudósításokból és interjúkból. Milyen érzés, kérdezi a Magyar Televízió tudósítója, hogy ön az els magyar színész, aki világkarriert csinált? Marton szerényen a kamerába mosolyog, szinte hihetetlen, feleli meghatottan, mindenesetre a babér-koszorú nemcsak engem illet, hanem az egész magyar színházművészetet, épp ezért szeretettel köszöntöm a szakma valamennyi képviseljét innen, Amerikából, az én példám bizonyítja: semmi sem lehetetlen! Ú a képernyn egy jelenetet mutatnak az eladásból, majd a bemondón kijelenti: büszkék vagyunk Marton Gyulára, további sikereket kívánunk neki. Most pedig belföldi híreink következnek. Fölmerül a kérdés, hogy ha ekkora kéjérzettel jár e sikerek puszta elképzelése, miért olyan fontos, hogy a valóságban is megtörténjenek? Mennyivel szerezhet több örömet a gondolatban alaposan és ismételten átélt diadalnál a tényleges? Talán semennyivel. Ha az elképzeltekhez hasonló sikerélményben lett volna része az igazi életben, valószínűleg arra sem emlékezhetne többször, részletesebben vagy nagyobb élvezettel. Az egyetlen különbség az, hogy a valóságos sikerre utólag emlékszik az ember, a képzeltre pedig elre Ám ha így van, érdemes-e egy nyavalyás idhatározóért annyit küszködni? Marton Gyulát egy gyerekkori jóbarátja várta a Ferihegyi reptéren. Marton még aznap kereste Andrét, de csak az üzenetrögzítjét találta otthon. André ekkortájt Washingtonba repült, hogy tanú-vallomást tegyen a perben, melyet Zsanpól ellen indított. Zsanpól rábeszélte, hogy vegyenek közösen egy rendkívül értékes festményt, amelyet Zsanpól egyik ügyfele, bizonyos Lora de Lavalle nevű louisianai gyűjt akart eladni. Zsanpól azt ígérte, hogy a képre egy hónapon belül talál vevt, dupla áron, ehelyett azonban három hónap múltán sem történt semmi. André ekkor követelni kezdte, hogy adja ki neki vagy a részét, vagy a képet. Zsanpól a füle botját sem mozdította. A per során kiderült, hogy a szenátorné Ú Marianne McGormack Ú valójában Zsanpól törvényes hitvese, immár öt éve. Persze, bizonyára csak azért, mert Amerikában a házas emberek adókedvezményben részesülnek, magyarázta André. Marton mindebbl egy szót sem akart elhinni, hiába mutogatta neki André a periratokat. Késbb mégis beletördött, hogy Zsanpól egy hm csaló. tehát e csalónak tartozik örök hálával. Föltehet, hogy Zsanpól elssorban azért pártolta Dzsúla Martont, a magyar színészt, hogy szívességet tegyen Andrénak, s még több pénzt csaljon ki tle más zűrös ügyletekre. Majdnem minden nemes dolog forrása valamiféle szélhámosság, csak eléggé messze kell követnünk az okok és okozatok láncolatát. Néhány hónappal késbb Marton kapott egy képeslapot Amerikából. A chicagói OHare reptéren adták föl. A fotóról Mona Lisa mosolygott Martonra, kackiás bajusszal. Szeretett volna rájönni, hogy ki küldte: Zsanpól? a szenátorné? Nina Kaufinger? a seggfej George Wallach? netán Marin-ics-pics? vagy pedig? A képeslapon csak ennyi állt, halványkék tintával: ?! Marton Gyula sokáig tervezgette, hogy története minden fszerepljének ír, hasonló stílusban. Szeretett volna valamiféle vicces képeslapot beszerezni, de az id tájt Ú 1987-ben Ú Magyarországon csak komoly (és vitathatóan színezett) anzixkártyákat árultak. Választott egyet, mely a Hsök terét ábrázolta, látszott rajta a Szépművészeti Múzeum tatarozásra szoruló épülete is. Nem tudta eldönteni, melyik írásjel fejezné ki leghívebben az üzenetét. !!! Ú .,:;öŐ$%&/= Leo Steinman, a frissiben kinevezett sajtóattasé, néhány napos berlini tartózkodás után érkezett Buda-pestre, végleges állomáshelyére. Berlinben az ikertest-vérét látogatta meg, aki az amerikai katonai parancs-nokság központi könyvtárában szolgált. Amikor Leo Steinman megtudta, hogy Magyar-országra küldik, nagyon csalódottnak érezte magát, mert eredetileg Japánról volt szó, Felkel Nap, Miki-moto Gyöngysziget meg minden. Ám amint a taxi végigvitte a pesti rakparton, egyszeriben megvigasz-talódott. Különösen a Doo-na nevű széles folyó tetszett neki, mely a város dombos és lapos kerületei közt hömpölygött. Leo Steinmant a követségen újabb csalódás várta: beosztása csupán Third Secretary of Press lett, vagyis a sajtóattasé harmadik helyettese. Washingtonban azt ígérték, második helyettes lesz. De a jelenlegi Second Secretary of Press az utolsó pillanatban engedélyt kért Ú és kapott Ú egy év hosszabbításra. Leo Steinman beköltözött a követség Dunára néz házának harmadik emeletére, s várta, hogy megérkezzen a holmija, amit több héttel korábban adott föl, hajókonténerben. Immár tudta a folyó és a város nevének helyes kiejtését. Washingtonban nyolchetes gyorstalpaló nyelvtanfolyamon vett részt, elsajátíthatta azokat a közhasznú mondatokat, melyekkel itt semmire se ment. Mire jó, ha az ember megkérdezheti: Teshayk mondani, hol van a Marx tayr? Ú ha a válaszból egy kukkot sem ért? Leo Steinman számára a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a magyarban mindegy, férfi vagy n, fiú vagy lány az alany, nincs he és she, hanem csak . Ez tetszene a feministáknak, gondolta, noha valószínűleg k sem tudnák kiejteni az őö hangot. Megérkezése estéjén a nagykövet Ú egy vele nagy-jából egykorú, Yale diplomás hivatásos diplomata Ú estélyt adott, kiemelked magyar értelmiségieknek. Leo Steinman is kapott meghívót. Úgy érezte, meg-felel alkalom ez arra, hogy ne csak a feletteseiben, hanem a kiemelked magyar értelmiségiekben is jó benyomást keltsen. Nagy gonddal készült. Az öltönyt túl hivatalosnak vélte, így fekete kordnadrághoz kétsoros, halszálkamintás tweed zakót vett föl. Középen gyér haját elrefésülte, s bven spriccelt magára a Revlon férfiparfümbl. A követ feleségének néhány szál vörös szekfűvel akart kedveskedni, de amikor kiderült, milyen olcsó a vágott virág ebben az országban, egész csokorral kért. Leo Steinmant a Second Secretary of Press vitte a nagykövet kastélyszerű rezidenciájába. Az enyhén asztmás férfi furcsállkodva pislogott, amikor Leo Steinman beszállt a kocsiba a hatalmas bukétával: nem túlzás ez? Well én még sose voltam náluk! Akkor se kell mindjárt egy egész virágágyással beállítani, mondta a sajtóattasé második helyettese a sajtóattasé harmadik helyettesének. Ártani nem árthat, gondolta . Mire odaértek, a magyar értelmiségiek és a követségi emberek már a legnagyobb egyetértésben iszogatták az aperitívet. Leo Steinman mindenkihez odalépett, nevem Lió Sztínmen, én vagyok a Third Secretary of Press, csak most érkeztem, örülök, hogy találkoztunk. A ma-gyar értelmiségiek nyújtották a kezüket és elmormolták furcsán hangzó nevüket. Leo Steinman föladta. Félre-vonta az asztmás férfit, kérte, súgja a fülébe, ki kicsoda. A Second Secretary of Press sorolni kezdte: híres rendez, híres rock zenész, híres ellenzéki filozófus, híres színész, híres színész, híres színészn, híres író, híres vidéki baletttársulat híres vezetje, híres zongorista, híres filmrendez, híres filmren-dez, híres ellenzéki író, híres festművész, híres színész Csupa híresség tehát, megjegyezhetetlen nevekkel, gondolta Leo Steinman. A vacsoraasztalnál az egyik híres magyar színész mellé ültették, akirl az volt az érzése, hogy már látta valahol. Szokott játszani külföldi filmekben? Ú kérdezte tle. Ritkán szinte soha, mondta a magyar színész. Az elételek után sirloin steak-et szolgáltak föl a libériás inasok. A magyar színésznek remegni kezdett az orrlyuka, amikor meg-látta, ez a kedvencem, mondta. Pillanatok alatt eltüntette. A nagykövet felesége ült vele szemben: enne még egy sztéket, Mr Marton? Ú kérdezte anyai mosollyal. Röstellem, de kérek! A második szeletet ugyanolyan sebesen takarította el. A nagykövetné leplezetlen kíváncsisággal figyelte ezt a vadállati mohóságot, intett, hogy adjanak neki repetát harmad-szor is. A magyar színész boldogan vigyorgott, igazán szégyellem magam, de ez a gyöngém! Ú szuszogva fölfalta. Addigra már az egész asztaltársaság nézte. A magyar színész kissé zavarba jött, majd a spanyol grandok fhajtásával kijelentette: United Steaks of America! Ú e szóviccnek óriási sikere volt, a vendégsereg dlt a röhögéstl, emelték poharukat vendéglátójukra, az amerikai nagykövetre, valamint hatalmas országára, a United States of Americá-ra, ahol ilyen derék bífsztékek teremnek. A magyar színész szembefordult a szomszédjával, elégedetten kacsintgatott. Leo Steinman most jött rá, honnét ismerheti. Nem maga az véletlenül, akinek a darabját bemutatták Washington DC-ben? Ú kérdezte. De, az véletlenül én vagyok. Olvastam az interjúját a Washington Post-ban! Én is. Tényleg Woody Allen a példaképe? Igen, az egyik. Megengedné, hogy én ezt megírjam neki? Kinek? Hát Woody Allennek. Írja csak nyugodtan, mondta a magyar színész, és szemügyre vette a nyápic amerikait. Mit is mondott, hogy hívják? Lió Sztínmen, thrd szekretöry ov pressz! Ú át-nyújtotta a névjegyét. Örvendek, Gyula Marton pillanatnyilag még nincsen névjegyem Ú fölírta a papírszalvéta csücskére a címét és a telefonszámát. Marton aznap este annyi kaliforniai vörösbort ivott, hogy hamar elfeledkezett a tweedzakós sajtóattaséról. Két nappal késbb bezörgettek a csobánkai nyaraló ablakán, amelyet Marton Ú immár sokadik Ú átmeneti megoldásként kapott kölcsön egy kollégájától, miután (hosszas huzavona után) elköltözött Ilustól, a második feleségétl, vagyis a Damjanich utcai lakásukból. Megszokta már, hogy válás után egy darabig hétvégi házakba szorul, olykor fűthetetlenekbe, épp csak addig, amíg az id annyira fölmelegszik, hogy már kellemes volna Ú akkor a tulajdonosoknak szükségük van a nyaralóra. Van-e Marton úr itthon? Ú kérdezte valaki, idegen akcentussal. Marton kinézett, egy fekete brruhás motoros állt ott, kezében külföldi Ú hosszúkás Ú borítékkal. Ezt hoztam önnek, küldi Lió Sztínmen! Ú beadta az ablakon. Oké, mondta Marton. A brruhás nem moccant. Talán borravalóra vár? Ú Marton akart adni neki egy tízest, a férfi elutasító mozdulatot tett: csak azért várom, háthogyha lenne egy válasz. Marton fölnyitotta a leragasztott borítékot. Dom-bornyomású, rendkívül elegáns követségi levélpapíron az alábbiakat olvashatta: Woody Allen úrnak, Diplomáciai Futárpostával saját kezébe. Tisztelt Allen úr, Van szerencsém bemutatkozni: az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén teljesítek szolgálatot, mint Third Secretary of Press. Módomban állt megismer-kedni egy kiemelked magyar színésszel, aki drámákat is ír (az egyiket már Washington DC-ben is bemutatták). Mr Gyula Martonnak ön a példaképe, amint azt a mellékelt Washington Post interjú is tanúsítja. Azt - hiszem, mindkettejük számára rendkívül gyümölcsöz volna, ha megismerkednének. Épp ezért javaslom, következ európai útján jöjjön Budapestre, hogy találkozójukat megszervezhessem. Mielbbi válaszát várja szinte híve, Leo Steinman Third Secretary of Press A borítékból egy sárga cetli is kihullott, ezen érdekldött a sajtóattasé harmadik helyettese reszketeg betűkkel, hozzájárul-e Mr Marton a levél kikül-déséhez? Martonnak azonnal eszébe ötlött Karinthy Tanár úr kérem-jébl Steinmann, a grófn. Leo Steinman úgy is nézett ki, mint egy stréber gimnazista, csupán meggyérült hajzata jelezte, hogy azért legalább harminc éves. A címzés szerint Woody Allen az 5-ös avenue 930-ban lakott. Honnét tudhatja azt egy ilyen Lió? Hát mégiscsak szekretöri ov pressz kiderít-hette. Elképzelte Woody Allent, az 5-ös avenue 930-ban Ú valahol a Guggenheim múzeum környékén lehet, az egyik régies stílusú, középmagas toronyházban Ú, amint elolvassa a Third Secretary of Press levelét, s azonnal kéreti a titkárnjét: Miss Dzsónsz, foglaljon nekem helyet a következ járatra, utazom Budapestre, rendkívül gyümölcsöz ügyben Odafirkantotta a grófn cetlijére: Fellem OK. Üdv, Marton. Visszaadta a motorosnak. A férfi bólintott, nyeregbe szállt, berúgta a gépet és eldübörgött Pest felé. Marton kilincsre zárta az ablakot, a derekára csavarta a takarót, kicsoszogott a konyhába, hogy föltegyen egy kávét. Délután a rádióban, este a szinkronban volt jelenése. Amióta Amerikából hazajött, színházi munkát nem kapott, a régebbi mellékesek váltak f pénzkereseti forrásává. A szakmabeliek egy része úgy vélte, a bre alatt is dollár van. A tévé aulájában fültanúja volt egy párbeszédnek: hívjuk be a Martont erre a szerepre? Ú merengett az adásrendez; á, nem érdemes, mondta a szerkeszt, úgyse vállalná el, neki már dezsben ketyeg az óra Magyarországi életébe sehogyan se sikerült vissza-találnia. Talán nem is akart igazán. Amerikába vágyott. A kinti világhoz képest az itthonit szürkének érezte, saját lehetségeit pedig korlátozottnak. Többször föl-kereste az USA nagykövetség Second Secretary of Press-ét azzal a kéréssel: szerezzenek neki valamiféle ösztöndíjat, hogy megint kimehessen néhány hónapra. Sok ígéretes kapcsolatot létesített Amerikában (története valós szálait alaposan föltupírozta), úgy érzi, már az igazi siker küszöbén állt, amikor elfogyott a pénze és haza kellett jönnie. Segítse t hozzá a követség, hogy még egy lehetséget kapjon, végeredményben jót tenne a gyümölcsözen alakuló magyar-amerikai kapcsolatoknak, ha egy magyar színész érvényesülne Amerikában, ilyen Bela Lugosi óta úgyse volt. A sajtóattasé második helyettese eléggé nehezen szedte a levegt, Marton ebbl arra következtetett, hogy zavarban van, mert nem tudja, hogyan utasítsa vissza, ám az illet az asztmája miatt lihegett, elrántott a zsebébl egy kis üvegpumpát, a szájába spriccelt, majd kissé megkönnyebbülve így szólt: igaza van azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Ettl kezdve Marton agyában újra kigyúlt a remény fáklyája. Kerülte az embereket. Legszívesebben folyton ameri-kai vágyairól és reményeirl beszélt volna, érezte, ezzel csupán ellenszenvet kelthet. Úgy élt, akár a Földön Kívüli, akinek a repül csészealja épp Magyar-ország fölött romlott el, itt kell kivárnia, amíg újra felszállhat a magasba. Csobánkán senkit sem ismert. Háromszor kellett átszállnia, mire beért a városba. Munka után nehezére esett visszabuszozni a fűtetlen nyaralóba, húzta az idt. A színészklubban ücsörgött zárásig, feles vodkákkal vigasztalódva. Bridzsezett, ha volt kivel, pókerezni pénz híján nem mert. Néha fölszedett egy-egy könnyű nt, kevés örömöt talált e kalandokban. Ha ez így megy tovább, homokos leszek, mondta az egyik pincérnek. Mikor? Ú kérdezte az a pincér fuvolázó hangon. Leo Steinmant egy magyar író vitte el a Fészekbe, aki szintén valamiféle ösztöndíjat remélt kicsikarni az amcsi követségtl. Megmutatta a sajtóattasé harmadik helyettesének a még nem üzemel kerthelyiséget, az emeleti kártyaszobákat, a mozitermet. Vacsorázni akartak, de az étteremben nem volt szabad asztal. Ahogyan ott tébláboltak, Leo Steinman észrevette a magyar színészt, Marton egyedül ücsörgött az asztalra könyökölve, néhány üres pohár körében. Mr Marton, örülök, hogy újra látom! Marton vérágas szemmel pillantott rá, maga az?! Ú kérdezte bizonytalanul és magyarul. A sajtóattasé harmadik helyettese idközben tökéletesítette szókincsét: Lió Sztínmen vadjok, harmadik sajtótitkár, amerikaji kovetségnek. Ja a grófn, mondta erre Marton. Nem értem Ú Lió Sztínmen segélykérn nézett az íróra; én sem, dünnyögte amaz. Akartok ülni ide? Ú kérdezte Marton angolra váltva; igen, mondta Lió Sztínmen; nem, mondta az író, mert attól tartott, Marton asztalánál nem az ösztöndíja lesz a téma. Letelepedtek. Elment a levél, újságolta Lió Sztínmen Martonnak. Milyen levél? Woody Allennek. Hát ez igazán jó hír. Látom, nem hiszi, hogy Woody válaszol, pedig alaposan téved, nemcsak válaszol, el is fog jönni ide Budapestre. Az jó de ha egy kis szerencsém van, addigra én már Amerikában leszek. Nem baj, akkor majd New Yorkban találkozhatnak! A magyar író érezhet ellenszenvvel hallgatta ezt a párbeszédet. Ismerte Martont színházi körökbl, de sosem szerette, különösen nem részegen, ehhez járult a különös értesülés, hogy a színész érdekében Woody Allennel levelez az amerikai nagykövetség. Azt a hírt sem fogadta kirobbanó lelkesedéssel, hogy Marton Ú ha egy kis szerencséje van Ú hamarosan Amerikába röpülhet. akart hamarosan Amerikába menni, , a magyar író, bosszantotta, hogy erre másnak nyílik módja. Remélte, hogy a színésznek nem lesz egy kis szerencséje. Ugyanakkor attól tartott, ha tovább marad ennél az asztalnál, a végén mindhármuk számláját fizetheti, noha végig Marton Amerikájáról lesz szó, nem pedig az övérl. Kisvártatva elbúcsúzott tlük és hazament. A saját számláját sem rendezte. Marton azonban túl részeg volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Igyál, grófn, igyál egy kis vodkát, mondta angolul, kivéve a grófn-t. Mi jaz a gróuf-nóu? Nem érdekes, mondta Marton magyarul, elég, ha tudod, mi az a vodka, pincér! egy nagy orosz csapást az úrnak! Mi jaz a nadj orosz tshapásh? Majd meglátod feles vodka, szódával. Nem iszom alkoholt, mondta Lió Sztínmen. Dehogynem Ú A pincér már odahelyezte a pindurka poharat az asztalra. Lió Sztínmen férfiatlannak érezte, hogy tovább tiltakozzék, kíváncsi is volt rá, miféle italt fogyasztanak a kiemelked magyar értelmiségiek, kortyolt belle. Mintha parazsat nyelt volna. Kicsurrant a könnye, és sokáig nem tudott megszólalni. Martonnak ez sem tűnt föl. A magyar és az angol nyelv sajátos keverékét használva bizonygatta, hogy ki kell jutnia Amerikába, mert itt ellehetetlenült az élete, nem érti, hogy a Second Secretary of Press miért szarakodik annyit, ne bírná ki egy olyan nagyhatalom, mint az USA, hogy eltartsa t valamilyen ösztöndíjjal néhány hónapig? Te is utánakaparhatnál egy kicsit, grófnkém. Mi jaz a gróuf-nóu? Ú kérdezte Lió Sztínmen újra; fogalmam sincs, majd nézd meg a szó-tárban pincnök! Ú a sajtóattasé harmadik helyet-tesének tiltakozása dacára újabb nagy orosz csapásokat rendelt, igyál csak, te nyápic, rádfér. Poétikus hangu-latba zuhant, váratlanul Balassi és Csokonai versek szavalásába kezdett, ám egyiket sem tudta végig. Na, grófn, akkor most elmondom neked a Tiborc pana-szát vagy akarod inkább a francia királyt? oké, min-dent a kedves vendég óhaja szerint: Víttam életemben száz meg száz csatát Ú végigénekelte az els három strófát. Lió Sztínmen nézte a magyar színész halántékán kidagadó ereket, és elöntötte a lágy szeretet langyos hulláma. Hirtelen megértette, hogy Dzsúla Marton ugyanolyan magányos balfasz, mint , ez a baja, ezért akar kimenekülni Amerikába. Mindegy, , Leo Steinman, Third Secretary of Press at the American Embassy in Budapest, mindent el fog követni, hogy a magyar színész megkapja valamelyik ösztöndíjat, és szerencsét próbálhasson az Egyesült Államokban. Hátha egyszer majd , Leo Steinman, a sajtóattasé harmadik helyettese a budapes ti Amerikai Nagykövetségen, összetalálkozik valakivel, aki ugyanilyen szeretettel igyekszik segíteni rajta Ú A gátak fölszakadtak. Immár tegezdtek (magyarul), és keresztnéven szólították egymást (angolul Ú ami végssoron ugyanaz). Tudod, az a legnagyobb baj, magyarázta Lió Sztínmen, hogy csak úgy ideküldik az embert, bele a semmibe, nincsenek emberi kapcsolatai, elméletileg nem is lehetnek, a szabályzat szerint az amerikai diplomaták lényegében nem érintkezhetnek a helyi lakossággal, különösképp tilos a szerelem, a CIA meg az FBI abból indul ki, hogy az ágyban kiszedhetik bellünk az államtitkokat, így aztán meg kell rülni a magánytól, persze, a többség ns Fiskola után azt hittük, miénk a jöv, mondta Marton, negyedévesként budapesti színházakban kap-tunk pici szerepeket, s akivel elégedett volt a rendezje meg az igazgatója, remélhette, hogy megkínálják egy szerzdéssel, de aztán majdnem senki nem maradhatott Pesten, és amint megérkeztünk a vidéki színházakba, rájöttünk, hogy mégse a miénk a jöv, ma már az is kérdés, hogy a miénk-e a múlt, legnagyobb sikereimet eldugott vidéki színpadokon arattam, én vagyok az egyetlen, aki emlékszik rájuk, ilyen pálya ez, grófn, ha még egyszer születnék, ügyvéd szeretnék lenni amerikai ügyvéd vagy csak egyszerűen amerikai. Én amerikaji vadjok, de nem jobb, mondta Lió Sztínmen, és a pillanat mámorában bevallotta Marton-nak, hogy könyvet ír Woody Allenrl, mert neki is a példaképe. Woody sikeres és gazdag, mégsem érzi jól magát, mindig valaki más szeretne lenni, úgy látszik, sokan vagyunk így, csak a többség nem meri beismerni. Régebben heti négyszer-ötször teniszeztem, de ami-óta visszajöttem Amerikából, ez sincs, a partnereim már kivették a fedett pályát, legföljebb akkor hívná-nak, ha valaki lemondja, de hogyan hívjanak? nem tudnak elérni telefonon! Biciklizni szoktam, megérkezett a versenykerék-párom a konténerben, csakhogy Budapesten sehol nin-csenek kerékpárutak, tiszta életveszély, folyton attól fé-lek, hogy elütnek Még kábé három hetem van abban a nyaralóban, aztán ki kell költöznöm, kérdés, hová Vennem kéne néhány bútort, olyan rideg az a lakás, mint egy kripta Közben meg a válóper A testvérem átjönne a hétvégére Egy macska szinkronhangja Esetleg biciklitúra Majd Amerikában Magyarország New Buda A sajtóattasé harmadik helyettese semmi többre nem emlékezett, amikor hajnalban merev tagokkal és zúgó fejjel fölébredt az ágyán. Marton délig föl sem kelt. Akkor csinált magának egy gombakrémlevest (porból), és megnézte a szótár-ban, hogy Grófn = Countess? Ú Lió Sztínmen csodálkozva eresztette az íróasztalára a kincstári tulajdonú magyarÚangol szótárt. Miért hívja t grófnnek? Legközelebb majd rákérdez. mindenesetre betartotta a szavát, meg-tudakolta a Second Secretary of Press-t, hogy mi is a helyzet Dzsúla Marton ügyében. Az asztmás férfi odaadta neki a magyar színész dossziéját. A követség a saját csatornáin kezdeményezte, hogy Martonnak adjon az Altheimer Alapítvány egy öt-, nyolc- vagy tízhónapos Altheimer ösztöndíjat Ú tart a bürokratikus procedúra. Mit gondolsz, megkapja? Miért ne kapná? elbb-utóbb majdnem minden jelentkeznek megadják, pláne ha mi is javasoljuk. Lió Sztínmen lapozgatott a dossziéban. Elolvasta Marton kérelmét, és a szakmai önéletrajzát. Marton nem az amerikai szabvány szerint adta el élete tényeit, hanem rövidke történetté kerekítve, ahogyan az euró-paiak szokták. A szöveg kimért, ódivatú, itt-ott mulat-ságosan hibás angolsággal íródott. 1950-ben születtem, Budapestben, Magyarországra. Apám gépkönyvel volt, anyám hivatalos személy egy Mezgazdasági Gépgyár fvárosi kirendeltségén, már elhaláloztak mindannyian. Minthogy mindig akartam lenni színész, hátrányos helyzetű gyerek lettem volt. Gimnáziumban nyert vég-bizonyítványom után jelentkeztem a Színház- és Film-művészeti Akadémiára, viszont föl nem vettek, akkor azután nyomdában dolgoztam, mint nyomdászként. Második ráfutásra föl voltam véve, végeztem, l974-ben kaptam diplomát. Szerzdtem különféle vidéki színházakban (Miskolc, Pécs, Szolnok stb.), majd azután a fvárosba a József Attila Színházhoz. Fszerepek: Harpagon (A fösvény), Trigorin (A sirály), Tiborc (Bánk bán), Francia Király (János vitéz). Ezeken túl játszottam sok szép kis szerep-ben szintén. Tagja vagyok a Színház- és Filmművészeti Szövetségnek, voltam annak titkára szintén. 1983-ban kaptam egy Jászai Mari kitüntetést. Rendeztem szintén, él magyar szerz művét. Írtam egyfelvonásos drámákat (Víziló, Halak), ezeket bemu-tatta l987-ben a Grandstand Stage, Washington DC-ben, sikeresen. Akkor kint is voltam több hónapra. Életem-nek legnagyobb élménynek éreztem azt az idtartamot. Beszélek kicsit németet, - középsn angolt, franciát, de az angolt folyvást tökéletesedem. Lió Sztínmen elképzelte, amint Marton az angolt folyvást tökéletesedi. Felnyihogott. A titkárn bedugta a fejét az ajtón, mit tehetek önért, Mr Sztínmen? Nevessen velem! Ú megmutatta neki a magyar színész önéletrajzának utolsó mondatát. A titkárn el se mosolyodott: igen?! Ú várakozásteljes arccal nézett rá. Azt hittem, vicces, dünnyögte Lió Sztínmen. Másnap reggel Martont szaggatott dudaszó ébresz-tette. Ablakánál ott állt a brruhás motoros, levelet hozott. Lió Sztínmen örömmel értesítette: immár csupán id kérdése, hogy megkapja az Altheimer ösztöndíjat, melyhez elre is gratulál. Jelzi továbbá, hogy Ú mint már legutóbbi találkozásuk alkalmával említette Ú hétvégén a bátyja idelátogat Berlinbl. Biciklitúrára indulnak, a tervek szerint útba ejtik Cso-bánkát, amenyiben Martonnak nem alkalmatlan, tennék tiszteletüket. A motoros a választ várta. Az az üzenet, hogy oké, mondta neki Marton. A levelet a konyhakredencre rakta. Nem értette, miért nem repes a boldogságtól? mikor pedig épp erre a hírre várt napok Ú hetek Ú óta? Végül úgy döntött: talán azért nem, mert képtelen elhinni ennek a grófnnek, aki Csobánkára akar biciklitúrázni. Rohamosan melegedett az id, Marton tehát albérleti szoba után szaladgált. Szombaton a ház tulajdonosa, egy kövérkés színész, kijött a Trabantján, hogy szorgoskodjék a konyhakertben. Marton kötelességének érezte fölajánlani a segítségét, amit sajnos a kövérkés színész azonnal elfogadott. Így a déleltt az ásó és a kapa jegyében telt. Mr Marton! Ú két paprikajancsi állt a kerítésnél, jelmezben: térdig ér brnadrág fémcsíptetvel, hosszú fehér zokni, bordó csíkos kötött mellény, napellenzs baseball sapka, valamint szabályos kerékpárversenyz-cip, melynek talpán a kiálló fémkapocs jól illeszkedik a pedálba, a járást viszont akadályozza. Idbe telt, mire Marton ráismert a sajtótitkár har-madik helyettesére, nehezítette a helyzetet, hogy kett volt belle: Lió és az ikertestvére. Pedig ebbl talán egy is elég, gondolta Marton. Hau ár jú? Ú kérdezte Lió Sztínmen; fájn, válaszolta Marton. a bátyám, Sztív Sztínmen. A grófn meg a nvére Ú Marton kezet rázott velük, bemutatta a kövérkés színészt, aki bárgyú mosollyal azt mondta: Gúten Tág! Ú egy szót sem beszélt angolul. A két Sztínmen azonban értett németül, Vír zind glücklich, felelték kórusban. A kövérkés színész joviálisan bólogatott Ú ennél többet németül sem tudott. Szerettek volna kerékpárt bérelni Sztív számára, mesélte Lió Sztínmen, de Ú nagy csodálkozásukra Ú Magyarországon nincsenek biciklikölcsönzk. Végül az egyik tengerészgyalogos az rszázadból kölcsönadta a sajátját, így tudtak eljönni. Nagyon szép volt az út, bár kissé túl dombos, jó darabon annyira meredeken kanyargott fölfelé, hogy le kellett szállniuk, s a hátukon cipelni a bringát. Eléggé elfáradtak és megéheztek, most épp egy gyorsétterembe igyekeznek. Van itt a közelben McDonalds? Nincs. És valami más hasonló, mondjuk, Burger King? Az sincs. Lió ikertesvére elröhögte magát, járatosabb volt Kelet-Európa viszonyaiban. A kövérkés színész tűkön állt, kérdezd meg, nem akarnak-e kikapcsolódásképpen konyhakertészkedni? Nem kérdezem, biztos nem akarnak, kerékpározáshoz öltöztek. Tudok adni mackónadrágot és gumicsizmát! Inkább ne, zárta le Marton. Dzsúla, akarod látni a bicajomat? Ú kérdezte a grófn. Ez a Wud jú lájk to szí máj bájk? olyan könyörgen kanyarodott fejhangba, akár egy segély-kiáltás. Martonnak nem volt szíve nemet mondani, mindannyian kivonultak az utcára, ahol a szomszéd ház drótkerítéséhez bilincselve várakozott a két verseny-kerékpár, hajladozva a friss szélben a dróthálóval együtt. Öt sebességes, automata kilométerszámlálós, elöl-hátul többszínű a lámpája, vészhelyzetben villogó-ra váltható! Ú Lió Sztínmen majd szétdurrant a büszkeségtl, s megszólaltatta a csengt, amely az amerikai himnusz els két taktusát klingklangolta. Mindkét Sztínmen kihúzta magát. Marton meghívta ket ebédre. Rakottkrumplit készített a kertben, nyílt tűzön, bográcsban. So much cholesterol! Ú szörnyülködtek az amerikaiak, ám azután az utolsó falatig megették, a sok koleszterinnel együtt. Ó, istenem Wud jú lájk to szí máj bájk? Ú gyakran a fülébe csendült ez a nyúlos kérd mondat, fleg amikor megérkezett Amerikába, ahol eleinte bizonyult ugyanolyan balfasznak, mint a sajtóattasé harmadik helyettese Magyarországon. Steinman, a grófn, még Csobánkán fölajánlotta, hogy megtanítja amerikai formátumú önéletrajzot Ú Curriculum Vitae-t, más szóval: resumé-t Ú írni. Marton ezt fölösleges fontoskodásnak érezte, köszönte szépen, de nem élt vele. Azt azért nem bánta, hogy Lió Sztínmen a követségre beadott önéletrajzában kijaví-totta a nyelvi hibákat. Ennek megfelelen átgépelte, ám formájában ugyanolyanra. Nem mindegy, hogy az ember milyen sorrendben írja le az adatait? Ú gondolta. A Yale-en, a New York-i színházakban és ügynökségeknél azután majdnem mindenki elhúzta a száját, akinek odaadta: rendes rezjumé nincs? Ú kér-dezték. A grófnnek tehát tökéletesen igaza volt. Marton a Yale School of Drama könyvtárosnjéhez fordult segítségért. Úgy képzelte, öt perc alatt elkészíthetik az önéletrajza amerikai változatát. A szemüveges n a fejét rázta: az ilyesmi komoly föl-készültséget igényel, Mr Marton, én is egy önélet-rajzíró ügynökséggel csináltattam meg a magamét. Önéletrajzíró ügynökség, franckarika! Ú gondolta Marton. Talált egy ki nem kölcsönözhet kézikönyvet a polcon: Hogyan írjunk sikeres önéletrajzot? Az a kötet majdnem ötszáz oldalas volt, apró betűkkel. Sehogyan se fűlt hozzá a foga, hogy átrágja magát rajta. Ennyire ráérnek ezek? Ú az őezekö Amerika dolgozó népe volt. Itt-ott beleolvasott, aztán visszadugta a helyére. Este odaült a táskaírógéphez, lepötyögte amerikai jellegű életrajzát annak alapján, amit eddig tudott e műfajról. Föladta Lió Sztínmen budapesti címére. Megtennéd, hogy elolvasod, kijavítod és visszaküldöd? Ú firkantotta a papír sarkába. A saját címét elfelejtette a borítékra ráírni. A sajtóattasé harmadik helyettese így Ú némi töprengés után Ú a Yale School of Drama - címére küldette a választ, gyorspostával. Hetekig hányódott levél a G-betűs fachban, mire valaki áttette az M-hez. Magyar színházi ember vagyok, elssorban egy színész, másodsorban egy rendez, harmadsorban egy drámaíró, akinek a két egyfelvonásosát játszotta a washingtoni Grandstand Stage már szintén; filmekben szerepeltem is, egy-egy picibb szereppel amerikaiakban ugyancsak! Ú ezt írta Marton a bevezetésbe, melyet a Hogyan írjunk sikeres önéletrajzot? című szakmunka summary line-nak nevezett. A legnépszerűbb magyar színészek egyike vagyok, modern és klasszikus szerepek egész sora fűzdik a becses nevemhez. Filmfszerepet alakítottam sok-sok magyar filmben, st néhány amerikaiban is szere-peltem. Rendezként és színpadi szerzként többször bizonyítottam már képességeimet, két darabomat, melyeket kirobbanó sikerrel adtak el a magyar szín-házak, műsorára tűzte a nagy presztízsű Grandstand Stage (Washington DC) is Ú ez volt Lió Sztínmen változata. Marton így szörnyen nagyképűnek és ellen-szenvesen dicsekvnek találta. Lehetséges, hogy az amerikaiakat nem irritálja ez a fennhéjázó stílus? Ú Azt, hogy a grófn angol mondatai kissé göcsörtösek, nem érzékelte. Az EXPERIENCE rovatban eddigi munkahelyeit sorolta föl, amerikai módra, fordított idrendben. 1983Újelen: tag voltam a budapesti József Attila Színháznak. Marton egyszerű múlt idt használt, Lió Színmen Present Perfect-re változtatta, abból kiindulva, hogy ha a magyar színész tagsága a jelenig tart, akkor még nem szűnhetett meg. A ragot nál-ra cserélte, a tag-ot pedig kihúzta. Tagja inkább a politikai pártnak van, nem a színháznak! Ú - írta a lapszélre. 1981Ú82: Szolnoki Szigligeti Színház. 1978Ú80: Pécsi Nemzeti Színház. 1974Ú79: Miskolci Nemzeti Színház. Hogyan lehet ennyi sok Nemzeti Színház Magyarországon? Tudtommal Budapesten is van egy! Az érettségi és az els sikertelen fiskolai felvételije után nyomdász ipari tanulóként töltött tíz hónapot Marton kihagyta. Itt egy év lyuk van! Ú - Lió Sztínmen figyelmes korrektor volt. PERFORMANCES címszó alatt a fszerepeit sorolta föl, Harpagon-tól a Francia Király-ig, a PLAYS WRIT-TEN BY ME alatt pedig a két egyfelvonásos darabja címét. Miért nem adod meg a pontos dátumot és a szín-házakat? Azért, te nagyokos, mert a legfontosabb sze-repeimet vidéki színpadokon játszottam, ezt nem akarom az orrodra kötni! Az EDUCATION rovatban fiskolai diplomát szer-zett, 1974-ben. Milyen fokozatot? BA, MA vagy PhD? A szótár alapján PhD tűnt a legmagasabbnak, Marton azt adomá-nyozta magának. MEMBERSHIPS: Színház- és Filmművészeti Szövet-ség (titkára is voltam egy darabig), Fészek Klub, Művész Sport Klub, tenisz szakosztály. AWARDS: Magyar Ifjúság Jutalom (így álcázta a KISZ-díjat), Kultúra Jutalom (így pedig a Szocialista Kultúráért jelvényt, melyet Szolnokon kapott, három-ezer forint kíséretében), Jászai Mari Jutalom. Gratulálok! Évszámok? LANGUAGES: angol, francia, középfokon. Alap-fokon német is. És a magyar? PERSONAL DATA: Születtem 1950-ben. Többször elváltam. Gyermektelen vagyok. Nagyravágyó. Sikerre éhes. Értem az iróniát, de nem hiszem, hogy a szakmai önéletrajzodban helye volna. Amerikaiak nem vallanák be az ilyesmit. Marton kihúzta, hogy nagyravágyó és sikerre éhes. FAMILY BACKGROUND: apám gépkönyvel volt, anyám kishivatalnok, egyikük sem él. Ezt az egészet hagyd ki. Kit érdekel a papád meg a mamád? Engem, gondolta Marton, és csak azért sem húzta ki. Ahogyan öregedett, egyre gyakrabban jutot-tak eszébe a szülei. Vajon mit szólnának Amerikához? Kijönnének-e látogatóba? Á nem lenne rá pénzük. Talán ha küldenék nekik repüljegyet Marton apja volt a család bels emigránsa, szótlanul élt köztük, szerette a keresztrejtvényeket és a latin költket, utóbbiakat eredetiben olvasta, anélkül hogy valaha is elmesélte volna, miféle élvezetre vagy vigasztalásra lel bennük. Az összes felmeni és test-vérei elpusztultak a náci haláltáborokban, maga elször a munkaszolgálatot élte túl, aztán az orosz hadifogságot Ú az oroszok nem hitték el neki, hogy munkaszolgálatos volt Ú, e kettbl egy is elég ok lehet arra, hogy valaki többé ne kívánjon szóba állni embertársaival. De azért mégis... sajátságos, hogy sosem akarta megosztani a tapasztalatait a fiával, nem igyekezett fölkészíteni az életre, ellátni t valamiféle útravalóval. Marton egyetlen esetre emlékezett, amikor Ú els elemista korában Ú az apja némi tanújelét adta, hogy azért a szívén viseli a neveltetését. Martonnak csapnivalóan ronda kézírása volt, házi feladataira egymás után kapta az elégteleneket. Odahaza nem mondta meg, remélte, csak elér egy-két jobb jegyet, akkor majd kedvezbben fest az összkép. Ámde kizá-rólag karók kerültek a füzetébe a továbbiakban is, a tizenötödiknél a tanítón már ragaszkodott hozzá, hogy írassa alá otthon. Egyest kaptam Ú lefelé görbül szájjal mutatta este az apjának a legutolsót. Remélte, nem lapoz vissza, de az apja gondosan átnézte az egész füzetet, egyeseket! Ú állapította meg tárgyilagos hangon, majd az ölébe fektette a fiát, és végtelennek tűn percekig verte a hátsóját, tenyérrel, tiszta erbl. Nagyon fájt. Marton fejhangon vinnyogva zokogott, az apja nem lankadt, dumm, dumm, csépelte, egészen addig, amíg szükségesnek vélte, aztán lecsúsztatta a földre, mint egy kiürült zsákot: nem azért kaptad, mert ennyi egyest hoztál, hanem mert hazudtál! jól jegyezd meg magadnak, mindig igazat kell mondani! Jól megjegyezte, noha biztos volt abban, hogy az apja hazudik. Mire azonban akkora lett, hogy ezt meg merte volna mondani neki, az apjával már végzett a háborúban szerzett szívbaja. Marton anyja például Ú erre csak késbb és fokozatosan jött rá Ú notórius ábrándozó (más szóval: hazudozó) volt, olyasféle emelkedett lélek, akinek nem okozott problémát, hogy a feketét fehérnek lássa. Mániás depresszióját kezelend, minden évben legalább egyszer bevonult a lipótmezei ideg- és elmekórházba, hosszú hetekre. Marton sosem múló csalódást okozott neki, amikor az általa számára megálmodott ügyvédi hivatás helyett a színházat választotta. Már gyakorló színész volt, amikor az anyja még mindig el-elhozakodott a jámbor megjegyzéssel: fiacskám, sosem kés, hogy valamiféle normális pályára menj... Ú Azért szívesen dicsekedett vele a barátninek, plána ha a fia föltűnt a televízióban. Marton amerikai kalandjáról volna mit mesélnie a Lukács cukrászdában Ú ha még élne. Nincs, aki büszke legyen rá e téren is önellátásra kényszerül. Mindezt szívesen elmondta volna Lió Sztínmennek, miután elolvasta a kijavított önéletrajzhoz mellékelt levelét. Én ugyanúgy árva vagyok, mint te, írta a grófn, tudom, milyen érzés, szüleim meghaltak idnek eltte. Ráadásul nekem barátaim sincsenek, tudniillik gyerekkoromban sokfelé laktam. Késbb se tudtam barátokra lelni. Ebben a mostohaapám foglal-kozásával és aztán az enyémmel járó sok költözés is szerepet játszhatott. Magyarországon sem sikerült kapcsolatokra szert tennem. Bizonyára velem van a baj, az emberek nem találnak rokonszenvesnek. Sokáig igyekeztem ezen változtatni, módosítottam a viselke-désem, a ruházatom és a beszédmodorom, még egy személyiségfejleszt tanfolyamra is beiratkoztam, de aztán megértettem, hogy minden hiába, az ember nem bújhat ki a brébl. Azért örvendeztem olyan nagyon, amikor a barátságoddal megtiszteltél. Hiányzol. Szeretettel ölel, Leo Steinman American Embassy, Third Secretary of Press P. S. Remélem kiismered magad a javításaimon. Ha bármi mást tehetek érted, fordulj hozzám bizalommal, nem fogsz csalódni. Marton másodszor is elolvasta. Hiányzol szeret-ettel ölel nem fogsz csalódni Csak nem buzeráns ez is?! Á nem. Inkább csak szerencsétlen balfasz. Akinek nincsenek barátai. Ami azt illeti, neked sincs túl sok, gondolta. A Yale-en összeismerkedett néhány sráccal, de barátnak egyik sem tekinthet. Otthon pedig haverja és kollégája van tömérdek, viszont barátja Ú olyan igazi testi-lelki Ú lényegében nincs. Volt három. Az egyik meghalt, a másik disszidált Svédországba, a harmadik filmrendez lett, s valami apróságon annyira összevesztek, hogy azóta nem köszönnek egymásnak. Az igazat megvallva, volt még egy negyedik, de Ilusnak jutott Ú a válás után sajnos - óhatatlanul meg kell osztozni a baráti körön is. Mióta Marton Amerikában lakott, még senkitl sem kapott levelet. Lió Sztínmen volt az els, aki írt neki. Elvált feleségeitl és hátrahagyott szeretitl nem várt levelet, de azért egyik-másik kollégája vehette volna a fáradságot Ú Igen ám, apukám, csakhogy te sem írtál senkinek, következésképp a többség a címedet se tudja. Éppenséggel megkérdezhetnék Ilustól. Ámbár Ilustól én se kérdezném meg, gondolta. Kedves Leó, írta Marton angolul (de magyar ékezettel) egy vonalas füzetbe Don McGuire mester-ségóráján, barátias soraidat megkaptam, köszönöm szépen, hogy kijavítottad a resumé-t. Igazad volt. Lett nagyon szükségem rá. Ne hidd, hogy több a kapcso-latom ideát, mint van neked odalent. Idegenben az ember magányosabb, mint a megszokott közegében. Amúgy nincs sok újság, járok egy színészosztályba, Don McGuire a tanár, elképeszt ember. Élvezem eléggé nagyon. Másodszori nekiszaladásra tudtam egy bútorozatlan garzonlakást bérelnem Hamden és New Haven határvonalán. Kezdetkor egy mexikóival közö-sen laktunk, de volt nincs konyha, folyton fzött a sarokban egy kis rezsón, ment idegeimre teljesen a fűszeres szaggal, noha a mexikói éttermeket mindig szerettem nagyon pedig. Kértem, költözzön ki, azóta lakom egyedül, kétszer annyi bérért, persze. Hosszas keresés végén vettem egy öreg autót, ez egy Ford Mercury Zephyr. Nincs más baj semmi se vele, ha az ember tudomásul veszi, hogy menetközben alul több résen át látja az utat. Az ösztöndíjból épp szűkösen kimegyek, de dolgozom is kicsit, megismerkedtem egy szociológia professzorral, akinek Kelet-Európa a szak-területe, és az a mániája, hogy megtanul összes nyelvet. Szerb-horvátul és lengyelül még tud, én tanítom magyarra már, óránként tíz dollárért. Egy a probléma, hogy közben válik, emiatt nem mindig csinálja meg a házi feladatot, st sokszor elkezdi mesélni a magánéletét angolul. Én persze a váláshoz még jobban értek, mint a magyar nyelvhez, sokszor éjfélig beszélgetünk. Kár, hogy nem vagy itt, te is csat-lakozhatnál. Sok vörösbort iszunk, és eszünk chop suey-t, mely eredetileg kínai étel, de ahogyan mi csináljuk, úgy inkább marhapörkölt plusz lecsó, ha tudod, mire gondolok. Légy jó, vigyázz magadra! Ölel Gyula Marton Ezt a levelet egy hétig hordta a táskájában, mieltt postára adta volna. Elképzelte, milyen volna, ha Lió Sztínmen ide is utána küldené a brruhás motorost. Átrobog a csupaizom férfi az óceán fenekén Bretagne-ból a Cape Codra, ott aztán hínárkoszorúval a nyaká-ban hajt föl a mólóra. Ehelyett a Federal Express egyenruhás embere zörgetett be Marton ajtaján (a csöng elromlott), tíz nappal azután, hogy a levelet elküldte Magyarországra. A borítékon egy Marton számára ismeretlen washingtoni név és cím szerepelt föladóként. A Federal Express színes, nagyalakú kartonborítékjából Lió Sztínmen számítógépelt levele került el. Kedves Gyula, nagy örömet szereztél, hogy életjelt adtál magadról. Gyorsan válaszolok, számítógépes E-mail-en (az telefonvonalon megy) küldöm soraimat egy washingtoni barátomhoz, printeli ki s továbbítja neked gyorspostával. - Boldog vagyok, hogy jól érzed magad a hazámban. Mostanában ers honvágyat érzek. Sose gondoltam volna, hogy ez velem is megeshet, hiszen én az eddig életembl kevesebb idt töltöttem az USÁ-ban, mint külföldön. Mint talán már említettem, gyerek-koromban a mostohaapám külképviseleteken dolgozott (Chile, Paraguay, Peru) sofrként, mindig bérelt házak-ban laktunk, így megszokhattam az örökös átmenetiséget, a tárgyak, a helyszínek és az emberek örökké változtak körülöttem. Lió Sztínmen mostohaapja követségi sofr volt, méghozzá Chilében, Paraguay-ban és Peruban Ú - Marton agyában fölharsant a latin-amerikai zene, pengtek a gitárok és a charangók, sivítottak a nádfa-sípok, döngött az átalvets dob, búgtak a metsz tiszta-ságú férfitenorok, több szólamban. Elbukkant a háttérben egy napégette, szombrérós férfi, hatalmas országúti cirkáló ajtaját nyitva, beszállásra invitálva: Ásztálá visztá, szenyor! Ú ja nem, az inkább a viszlát. Szóval, hiányzik Amerika, írta a grófn. Ezen a ponton kerek matricát ragasztott a papírra, Bruce Springsteen egyik lemezérl operálhatta le: BORN IN THE USA! Ú hirdette a fölirat. Marton értette az üzenetet: aki AZ USÁBAN SZÜLETETT, az amerikai marad, még akkor is, ha folyton külföldön szolgálja nemzetét. Ki a Hudson vizét issza, vágyik annak szíve vissza! Ú e kép csak annak szép, aki még nem látta, milyen mocskos a Hudson. Szívesen hazarepülnék. Lehet, hogy azért éppen most, mert te ott vagy. Gratulálok a Ford Mercury Zephyrhez. Odaát én is mindig Fordot vettem. Tetszett a neve. Martonnak is tetszett, de csak amíg meg nem nézte a szótárban, hogy ford = gázló. Az amerikai autóipar megalapítása tehát Gázló Henrik nevéhez fűzdik. Nekem még mindig nincs autóm. Az amerikai kocsik túl drágák, a Ladákhoz, Skodákhoz, Traban-tokhoz pedig bonyolult hozzájutni, és azt mondják, ritkaság a megbízható szervíz, hát inkább a biciklimen közlekedem. Még most sem tudtam hozzászokni, hogy nem írha-tok egy csekket, ha fizetni akarok, és a hitelkártyáimat ritkán fogadják el. Állandóan egy csomó készpénzzel kell járni itt, ami kellemetlen, ráadásul veszélyes, még akkor is, ha ez egy nem túl veszélyes város. Marton épp a fordítottját élte át. Amerikai ismersei megérkezésekor arra buzdították, azonnal nyisson egy bankszámlát, viszont húzta-halasztotta. Félt a proce-dúra bürokratikus részétl, talán mert odahaza nagyon beléivódott, hogy a kemény valutát dugni kell. Eleinte idegesítette, hogy szinte sehol nem fizetnek készpénz-ben. Amikor föl akarta venni az ösztöndíja els részletét (amit az Altheimer alapítvány a Yale-re utalt át), már elre dörzsölgette a tenyerét, milyen jó lesz zsebregyűrni a zöldhasú bankókat. A Bursars Office-ban egy leragasztott borítékot kapott, hosszúkás papírcsík volt benne, utalványnak nézte. Hol kapom a pénzt? Ú kérdezte. Nem értem, motyogta az a sovány, riadt tekintetű asszony a pult mögött, és elpirult. Marton megismételte, emeltebb hangon: azt hittem, itt kapom kézhez a pénzem! - De hiszen megkapta! Ú mondta a n zavartan, ott van a kezében a csekk! Wud jú lájk to szí máj bájk? Ezen a földrészen papírdarabokat adnak egymásnak pénz helyett, amelyet azután kénytelen az ember a bankba vinni, ha rendes - dollárokra akarja becserélni, a bankban viszont csak akkor fogadnak szeretettel, ha számlád van. Na jó számlát kell nyitni. De melyik bankban a sok közül? Ú érdekldött mindenkitl, általában azt ajánlották, menjen a lakásához legköze-lebbibe. A First Union volt a legközelebb, Marton napokig nézegette a széles üvegablakon át a pultok és íróasztalok mögött ügyköd egyenkosztümös lányokat, mire bemerészkedett. Jónapot, nyitnék egy számlát, mondta óvatosan a szke lánynak, aki megkérdezte, hogy mit tehetne érte. Milyen számlát? Ú kérdezett vissza a lány, a haján egy pillanatra átsütött a fény, akárha glóriát viselne. Nem tudom, milyen számlát rendes, normális számlát amire beveszik nekem a csekkeket, és ideadják a dohányt! Ú büszke volt magá-ra, hogy ilyen szleng szavakat ismer. Oké, mondta a szke lány, kijött a fölcsapható pult mögül, az iroda hátsó részébe vezette, ahol négyszögletes boxokban íróasztalok és forgatható karosszékek voltak. Miután leültek, beszélni kezdett a First Union sokféle Ú rendkívül kedvez Ú számlakonstrukciójáról, amelyek közül Marton választhat, eladása során félig érthetetlen szavak váltakoztak a teljesen érthetet-lenekkel, cseking ekaunt, széving ekaunt, szörtifájd dipázit Marton hamar elvesztette a fonalat. Ne haragudjon, Miss Applewhite (a kosztüm hajtókáján lév névtábláról olvasta le), én ebbl az egészbl egy kukkot sem értek, olyan országból jöttem, ahol nem használnak csekket. Nem használnak csekket? Ú ismételte a lány hüledezve, hát akkor hogyan fizetnek? Mindig készpénzben. Na de és ha például vesznek egy autót? vagy egy házat? Akkor is Ú Marton látta, Miss Applewhite egy szavát sem hiszi, bizonygatni kezdte, hogy Magyarországon az ember kisbröndben viszi a pénzt ilyesfajta vételekhez. Mindegy figyeljen ide, Miss Applewhite, gondolja meg, hogy maga milyen számlát nyitna az én helyemben, és nyisson nekem egy olyat! Így tett szert Marton a Ú rendkívül elnyös Ú kombinált First Union Checking & Saving Account-ra. Pénze zöme a saving (megtakarítási) számlára került, kisebb része pedig a checking (csekk) számlára. Egyre bátrabban állítgatta ki a csekkeket, és amikor a checking accountról érzése szerint már elfogyott a pénz, használni kezdte a savinghez adott csekkfüzetet. Ez nagy hiba volt. Hamarosan értesítették, hogy minden egyes saving csekk kiállítása után tíz dollár büntetést kell fizetnie. A számlaszerzdés szabályai szerint azokkal a csekkekkel a megtakarítási számláról elbb át kellett volna csoportosítania Ú úgynevezett transfer művelettel Ú a pénzt a checking accountra, s onnét utalgatni. A büntetés összege már százhúsz dollárra rúgott A kurva anyátok, gondolta. Másként: Wud jú lájk to szí máj bájk? Tanulj, tinó, ökör lesz belled. Vagy legalább olvasd el a hivatalos papírokat Ú az apróbetűs részt is Ú, mieltt aláírod ket. Különben fizethetsz, mint a katonatiszt. Itt már nagyon hidegre fordult az id, vennem kell egy télikabátot, írta a grófn, politikailag viszont teljes az olvadás. Biztosan tudod, hogy Mr Groszt kiszorí-tották, Mr Nemeth lett az új miniszterelnök. Minden forrong. Nagyon érdekes. Kár, hogy nem vagy itt. Képzeld el, bemutatják az összes dobozban lév, betiltott filmet. Mr Pozsgay a többpártrendszert sürgeti, és alakulnak is az új pártok, most jelentették be a Smallholders Party és a Party of Social Democrats létrejöttét. Tüntetnek az egyetemisták. Van már legalább 15000 munkanélküli is Újra fogják temetni Mr Nagyot és más 1956-os szabadságharcosokat. Ma-gyarország elismerte a palesztin állam kikiáltását. Most olvasom, hogy a központi bank 5000 forintost fog kibocsátani. Ötezer forintos? Ú ez a hír zaklatta föl a leginkább. Szörnyű infláció lehet. Vajon mi a helyzet a színhá-zaknál? Biztosan hullani fognak a fejek, új igazgatók lesznek. Talán tényleg kár, hogy nincs otthon, most talán elszerzdhetne egy normálisabb helyre Vagy nem. Attól függ, kiket neveznek ki. A Sterling Library, a Yale erdre hasonlító központi könyvtára, a világ legtöbb napilapját járatta, így a Magyar Nemzet-et is. Marton elolvashatta volna, hogy viszonylag friss (két hetes késéssel érkeztek a példányok) hírt kapjon Magyarországról. De nagyon ritkán tette. Ennyire nem izgatna, hogy mi van oda-haza? Jószerivel a grófn leveleibl kapta a legala-posabb tájékoztatást. Dick Elmer Ú a szociológia professzor, akit Marton magyarra tanított Ú mindig többet tudott a magyarországi fejleményekrl, mint , különösen amióta a New York Times állandó dupla oldalt szentelt a kelet-európai eseményeknek, azzal az állandó címmel: Upheaval in Eastern Europe. Az amerikaiak tehát úgy látják, felfordulás van Kelet-Európában! Ú Marton ezt kissé ijesztnek találta. Tetszett neki, hogy a szocializmus omladozott, nem is remélte, hogy ez még az életében megtörténhetik, de iszonyodott a felfordulás minden változatától. Tudta, hogy nem kell azonnal a legrosszabbra gondolni, a maga részérl mégis azonnal a legrosszabbra gondolt. Csak nehogy ljenek a végén Dick Elmer, a szociológia professzor, rendkívül kíváncsi természetű volt, s örökké olyan kérdéseket tett föl, amelyekre Marton nem tudta a választ. Az általa említett magyar nevek többsége Marton számára ismeretlenül hangzott, részben azért, mert Dick Elmer igen sajátos kiejtés-változatokkal rukkolt ki, részben pedig azért, mert sok új politikai figura lépett a színre. Tájékozatlanságát igyekezett palástolni. Gyakran rög-tönzött történeteket az elször hallott nevekhez. Sajnos, Dick Elmer Ú mint a szociológia professzorok általá-ban Ú alapos ember volt, állandóan jegyzetelt. Fél, hogy elbb-utóbb lebukom, gondolta Marton, néha azért olvasnom kéne a Magyar Nemzet-et Ú de szinte soha nem ért rá. Járt a színész osztályba, továbbá minden héten bevonatozott New Yorkba, hogy szakmai kapcsolatokat építsen ki. Remélte, makacssága idvel elnyeri méltó jutalmát. Nem tehetett magának szemrehányást, minden kínálkozó nyomon elindult, minden résre táruló ajtóba odadugta a lábát, minden hajszálrepedésbe megpróbált bebújni. Harca Ameriká-val Ú melyet hsiesnek (és néha reménytelennek) érzett Ú lekötötte az energiáit. Magyarország halovány nyomatként lebegett a messzeségben, akár egy kifakult térkép. Emiatt gyötörte a lelkifurdalás. Mit szólsz hozzá, fölmentették! Ú mondta Dick Elmer egy este. Kicsodát? Janosh Kadar-t. Tény-leg? Te nem tudtad? Nem vagyis hallottam róla de nem akartam elhinni. Írta a New York Times, mondta Dick Elmer, egy napos zárt ülésen fölmentették elnöki tisztébl és a politbüróból is kihagyták eltte hetven-hat percig beszélt! hiába próbálták félbeszakítani mit szólsz ehhez? Nem találok szavakat, mondta Marton. A részleteket Lió Sztínmen több oldalas levelébl tudta meg. János Kádárnak is levelet írtak, melyben a párt vezeti kijelentették, hogy pályafutása értékelését majd az utókor végezheti el, mesélte Marton aznap este Dick Elmernek büszkén, mert végre lehetett jól-értesült. Fölmentették György Aczélt, László Maróthyt és István Sarlóst is, tette hozzá. Dick Elmer leírta a neveket, s megkérdezte: rokona ez a Szerlosz annak a Szerlosznak? Well Ú Marton nem tudta, ki a fene lehet az a Sarlós. Endrú Szerlosz, amerikai üzletember, mondta Dick Elmer, az, aki sok millió dollárt ígért a budapesti világkiállításra! Marton így értesült arról, hogy világkiállítást akarnak rendezni Budapesten, hat év múlva, 1995-ben. Ha megérjük, gondolta. Azokban a hetekben ingerült volt és levert. Egyre újabb visszautasításokat hozott neki a postás. Néhány hónappal azeltt elhatározta, hogy most aztán már szerez magának egy ügynököt, mert Amerikában az ember Ú vagyis a művészember Ú ügynök nélkül félkarú óriás. A Sterling Könyvtárban órákat töltött a Theater Market Ú Színházi piac Ú legújabb kiadását böngészve. A vastag könyvben fölsorolták az összes ügynökséget, címmel, telefonszámmal, a tevékenységi kör részletes leírásával, még a kidobóember nevét is megadták, aki az hozzá hasonló utcáról érkezkkel foglalkozik. Ha ugyan egyáltalán Ú az ügynökségek több mint a felénél szerepelt a NUMA, ami a jel-magyarázat szerint a No Unsollicited Manuscripts or Applications rövidítése (kéretlen kéziratok és jelentke-zk: nem) BEKA, gondolta erre Marton, ami az jelmagyarázata szerint a bekaphatnátok! rövidítése. Kiválasztott húsz ügynökséget, tízet Los Angelesben és tízet New Yorkban, olyanokat, amelyek érdekldtek új tehetségek iránt. Óvatosan átírta az önéletrajza bevezetjét, abban reménykedve, hogy nem ejt benne durva hibát, s e szavakkal zárta: Szeretnék lenni színész Amerikában is. A bemutatóira kapott leghízelgbb kritikákat fénymásolta az önéletrajzával együtt, s a könyv útmutatásai szerint valamennyi anyaghoz mellékelte a SASÉ-t (Self-Addressed Stamped Envelop Ú magának megcímzett és fölbélyegzett borítékot) is. Arra gondolt, hogy a nagy számok törvénye alapján valamelyik ügynökség csak ráharap. Mindössze két (elutasító) választ kapott. A többiek nyilván rögtön a szemétkosárba dobták az egészet, a SASÉ-val együtt. A két elutasítás közül a Cunningham Actors Office-é tűnt enyhébbnek: Amennyiben magyar szerep adódik, értesítjük. Marton azon melegében újabb levelet kül-dött a Cunningham Actors Office-nak: Annyit azért megtehetnének, hogy behívnak egy beszélgetésre, hiszen azt se tudják, ki vagyok! mit tudok! Hamarosan jött a válasz: Amennyiben magyar szerep adódik, értesítjük. BEKA! Ú vicsorgott Marton, s már írta is: Nem kell megvárni, míg magyar szerep adódik, jó nekem a lengyel, a bolgár, a csehszlovák, a szerb-horvát, st szükség esetén az amerikai is! Azt a választ kapta, hogy: Amennyiben magyar szerep adódik, értesítjük. Ekkor végre rájött: mindezidáig egy számí-tógéppel levelezett, annak a humorérzékére, jószán-dékára vagy együttérzésére aligha számíthat. Martont nem tántorította el a tetemes a postaköltség, színpadi szerzként is arénába szállt. Önéletrajza bevezetésének utolsó mondatát módosította: Szeretnék lenni drámaíró Amerikában. A Sterling Könyvtárban áttanulmányozta a Writers Market Ú Írók piaca Ú című kézikönyvet, kiválasztott húsz megfelelnek látszó (nem NUMA) - ügynökséget, húsz példányban borítékolta az önéletrajzát, a két egyfelvonásos gépiratát, a kritikákat, s természetesen a SASÉ-kat. Szétküldte a húsz súlyos, nagyalakú borítékot. Kis-vártatva huszonkettt kapott vissza. A két plusz egyike egy indiai drámaíró abszurd színműve volt, Gandhi és Freud beszélgetett benne három hosszú felvonáson át egy űrhajó fedélzetén, mely az Uránuszra tartott. A másik idegen paksamétában egy Ú fölteheten ni Ú szerz monodrámáját találta, Férfiak az abortusz ellen? akkor szüljenek k! Ú címmel. BEKA!!! Ú sziszegte vérben forgó szemmel. Csütörtök este átjött Dick Elmer, hatra, mint ren-desen. Marton egyre kedveszegettebben tartotta neki a magyarórákat, nemcsak azért, mert Dick Elmerbl hiányzott a nyelvérzék, hanem azért is, mert a tíz dollár mind nevetségesebb fizetségnek tűnt. Hiába, nem kérhetett többet, Dick Elmer már haver volt, valamint sorstárs Ú az elvált férfiak világméretű klubjának újsütetű tagjaként. Marton ezúttal káromkodni tanította. Boussza mega zistén, ismételte Dick Elmer, a szociológia professzor, jellegzetes wisconsini akcen-tussal, melyet Marton gyakran igyekezett utánozni. Csöngött a telefon. Marton fölvette, halló. Gyula Marton? Ú tudakolta egy tétova hang. Az beszél. Akkor szerbusz, én Lió Sztínmen vagyok, csak azért hívlak Ú Marton fölkapta a telefont, Steinman, a grófn! Ú kiáltotta, honnan beszélsz? New Yorkból. Hát ez nagyszerű! mikor jössz ide? Ú Marton érzékelte, hogy természetellenesen visít. Mikor jöjjek? Ú kérdezte a grófn. Most azonnal! menj ki a Grand Centralra, szállj föl az els vonatra, és ha megérkezel New Havenbe, hívj föl a pályaudvarról, kiugrom érted. Lió Sztínmen kérette magát, arra hivatkozott, túl kés van már, de Marton ragaszkodott hozzá, hogy azonnal induljon, s aludjon itt nála. Ez egy nagyon kedves, régi barátom, magyarázta Dick Elmernek. Fiú vagy lány? Fiú. De azt mondtad, grófn! Az csak olyan vicc Ú A magyaróra, mint már annyiszor, máskorra halasztódott. Marton kinyitott egy üveg vörösbort, s elmesélte a szociológia professzornak, milyen sokat jelentettek neki Lió Sztínmen levelei. Dick Elmer érdekesnek találta, hogy a sajtóattasé harmadik helyettese ilyen terjedelmes leveleket küld egy magyar ösztöndíjasnak. Úgy látszik, nagyon ráér , mármint Dick Elmer, évek óta csak az üzleti levelekre válaszol, nincs ideje másra. Marton eltűndött, aztán megkérdezte: ha netán visszatérnék Magyarországra, nekem sem írnál? Well talán inkább telefonálnék, mondta Dick Elmer. Vagyis nem írna, nem is telefonálna, gondolta Marton, le se szarna Az amerikaiak már csak ilyenek. Aki elmegy, az meghalt. Na és Lió Sztínmen? talán nem amerikai? Emberi számítás szerint a grófnnek két órán belül meg kellett volna érkeznie, ám csak tizenegy tájt tele-fonált. A szokott formáját hozta: ne haragudj, rossz vonatra szálltam, én nem tudtam, hogy a Metro North-nak több vonala van, elvitt északra a Hudson Line remélem, még nem aludtál bocsánat. Wud jú lájk to szí máj bájk? Ú gondolta Marton, ki tudja hányadszor. Szegény grófn, indult fölfelé, New York állam északi régióiba talán érdekldött is a kalauztól: tessék mondani, messze van még New Haven? Well innen már elég messze! Hirtelen szakadt föl a régi emlék: kevéssel azután, hogy életében elször megérkezett erre a földrészre (pontosabban Washington DC-be), elfogta a láz: szere-tett volna New Yorkban Ú a városban Ú tölteni egy hétvégét, látni a felhkarcolókat, végigsétálni a Broad-way-n. Úgy képzelte, okvetlenül szembejön Dustin Hoffman, Marlon Brando, Meryl Streep, Woody Allen Bemennék New Yorkba! Ú mondta a vendég-látójának, Zsanpólnak. Whats holding you up? Ú kérdezte Zsanpól. még nem ismerte ezt a kifejezést, de sejtette, olyasfélét jelent: mi tart vissza? Zsanpól a kanapén hevert, a Washington Post terjedelmes köte-gébe temetkezve. Hiába várta Marton, hogy Zsanpól elmagyarázza, milyen közlekedési eszközt válasszon, egyáltalán, hogyan fogjon a manver kivitelezéséhez, Zsanpól szemmel láthatólag a maga részérl lezárta az ügyet. Ez neki eléggé rosszul esett. Mivel menjek New Yorkba? Ú kérdezte bizonytalanul. Leggyorsabb a repül, legolcsóbb a vonat, jelentette ki Zsanpól, de nem mondta el, mennyi a különbség; honnan indulnak a vonatok; hol vehet jegyet; ésatöbbi. Ha kérdezné tlem Budapesten, hogy miként juthatna Balmaz-újvárosba, azonnal venném a telefont, mindent meg-érdekldnék, részletesen útbaigazítanám. Zsanpól ehe-lyett olvasta tovább az újságot. Marton hetekkel késbb bevallotta, milyen ridegnek érezte a viselkedését. Zsanpól elnevette magát, az ember ne segítsen olyas-miben, ami egy felntt számára nem lehet gond csak akkor intéztem volna el helyetted, ha olyan idiótának tartanálak, aki még ennyire se képes de te szépen megoldottad, mert nem vagy olyan idióta, igaz? Éppenséggel megoldotta. Már tudta, hogy ha az ember a nullát hívja, jelentkezik az operator, akitl mindenfélét kérdezhet. Jónapot, a pályaudvar számára volnék kíváncsi. Melyik pályaudvar? Ú így a tiszta csengésű ni hang. Hm van több is? Attól függ, honnan beszél. Hogyhogy honnan? Melyik városból? (Hagyjuk a részleteket, gondolta Marton, melyik föld-rész?!) Tisztázván a helyszínt, az operator megadta a Union Station számát. Marton föltárcsázta, s amikor az a kristálytiszta ni hang megkérdezte, mit tehet érte, eltűndött, lehetséges-e, hogy eme kisasszony azonos volna a telefonközpontival? Á, kizárt. Talán az ilyes-fajta állásokra hangszín alapján válogatják a munka-ert. New Yorkba szeretnék utazni, mondta; jó ötlet, vélte a n. Marton föltette a kérdéseit: mikor megy a vonat? mennyibe kerül a jegy oda-vissza? kell-e helyjegy? Mély sóhajtás hallatszott a túloldalon, majd záporoztak az ellenkérdések: mikor akar utazni? melyik napon? hány órakor? hány f? Miután mindebben megállapodtak, hallatszott a jellegzetes, finom kocogás, számítógép klaviatúráján szánkáztak a tiszta hangú n ujjai, bemondta azután az indulást, az érkezést, a jegy árát, megköszönte, hogy Marton igénybe vette a vonattársaság szolgáltatásait, s tette volna le a kagylót. Marton fölsikoltott: pillanat! halló! várjon! mit kell most csinálni? hol kapom meg a jegyet? mikor kell átvenni és kifizetni??? Ekkora értetlenség hallatán a n már elvesztette a türelmét, drága uram, kimegy a pályaudvarra, ott lesz a jegy a pénztárban, átveszi, vonatra száll, oké? Oké, de mikor menjek ki? és melyik pénztárban? Vonatindulás eltt tíz perccel, és bármelyik pénztárban, köszönöm, hogy igénybe vette cégünk szolgáltatásait, legyen máskor is szerencsénk! Ú kattanás, búgó hang. Tíz perccel vonatindulás eltt? Ez csak valami téve-dés lehet. Egyáltalán, Marton úgy érezte, ügyét a pályaudvari n eléggé félvállról vette. Mi tehet , ha majd ott a pénztárnál semmit sem tudnak róla? mivel igazolja, hogy foglaltatott magának jegyet? még egy azonosító számot sem kapott! Ú minél tovább tűndött a dolgon, annál világosabb volt, hogy nincs ez így rendben. Háromnegyed órával a vonat indulása eltt lépett a Union Station behemót (moszkvai középületeket idéz) csarnokába. Rögtön látta, hogy elkésett: a bordó kordonok között legalább ezer ember várakozott, hogy a pénztárakhoz jusson. Rohadna meg az a spiné! miért nem mondta, hogy jöjjek idejében?! volt pofája kijelenteni: tíz perccel vonatindulás eltt vagy félreértettem?! tíz órát mondott?! eh lehetet-len, hogy negyvenöt perc alatt ennyi ember megkapja a jegyét. Néha a lehetetlen valóra válik. Több mint húsz pénztár üzemelt, szakaszosan kúszott elre a sor, gyors iramban, mintegy öt perc múltán Marton ott állt a tizennégyes számú ablak eltt, a régóta megkomponált mondattal: jó reggelt, telefonon foglaltam helyet a New Yorkba men vonatra. Neve? Ú kérdezte a színesbrű asszony az üveglap mögül. Még csak ott tartott, hogy Dzsúla, a már olvasta a számítógép-monitorról: Merton? Ú átadta a jegyet, kilences kapu, jó utat! Kösz Ú Marton félreállt, sporttáskáját a lába közé szorítva. Negyven perc volt még a New Yorkba men vonat indulásáig. Hát, ez egy felntt számára tényleg nem lehet gond. persze jó vonatra szállt, háromszor is megkérdezte, volt ideje bven. Lió Sztínmen ott támasztotta a falat a New Haven-i pályaudvar fbejáratánál. Marton alig ismert rá. A haja tovább gyérült, a feje mintha fölpuffadt volna, ám ugyanakkor össze is fonnyadt. Helló, Lió, de jól nézel ki! Ú Marton így indított. Te is remek színben vagy, felelte Lió Sztínmen félszeg mosollyal. Képzelem, gondolta Marton. Rendes, hogy ezt mondja, gondolta Lió Sztínmen. Marton a kocsiban összeismertette Dick Elmert és a grófnt: egy régebbi jóbarátom, egy újabb jóbarátom. Örülök, hogy megismerhetem, mondták kórusban. Csupa jó hírrel jövök, kezdte Lió Sztínmen, amikor visszaértek Marton garzonjába, s koccintottak a vörös-borral. Úgy volt, hogy szívoperációm lesz, de megúsz-tam endzsiopleszti-vel. Az mi? Ú kérdezte Marton. Füldugnak egy izét a combodból a szívedbe, mondta Dick Elmer, nekem is csinálták már. Marton elcsodál-kozott, mindkett fiatalabb nála néhány évvel, mégis izéket kell földugdosni a szívükbe További jó hír, hogy elléptettek! most már Second Secretary of Press vagyok. Gratulálok, mondta Marton. A grófn ragyogott, mint a telihold: azonkívül szenzációs hírem van a számodra, Woody Allen válaszolt a levelemre, és meglátogat! Tessék? Jól hallottad, eljön, szívesen találkozna veled, ha már annyira szereted. És ez komoly? Halálosan. Marton olyat tett, amire maga számított a leg-kevésbé: odarántotta a grófn fejét, s arconcsókolta. Dick Elmer furcsállkodva nézte a jelenetet, a filmes Woody Allenrl van szó? Ú kérdezte; naná! Ú Lió Sztínmen gyzelemittasan vigyorgott a magyar szí-nészre, ugye, nem hittél nekem! pedig én tudtam, hogy így lesz! És mikor? A jöv hónapban. És hogyan? idejön New Havenbe? Dehogy New Havenbe, Buda-pestre! Budapestre? Persze. De hát én itt vagyok! Nem baj, majd hazajössz. Hazamegyek? Naná, hogy haza-jössz, Woody Allen kedvéért! Ne hülyéskedj hétszáz dollár a repüljegy! Hatszázhatvan annyit igazán megér, hogy találkozhass a példaképeddel! Hallgattak egy darabig. Dick Elmer újra teletöltötte a poharakat, erre igazán inni kell. Ne viccelj, csak nem gondolod komolyan, hogy most hazarepülök, hatszáz-hatvan dollárért, pusztán azért, hogy megszorítsam Woody Allen törékeny kis kezét?! Nem értem, mondta Lió Sztínmen, azt állítottad, hogy a példaképed! Ez igaz is. Közben pedig mégse vagy kíváncsi rá? Kíván-csi vagyok, de Ú Marton Dick Elmerre sandított, látta, hogy a szociológia professzor is azonnal Buda-pestre utazna Woody Allen kedvéért. Marton elbizony-talanodott. Megeshet-e, hogy Woody Allen a személyes találkozás nyomán ad neki egy (kisebb) szerepet a következ filmjében?! Ú e gondolatba beleizzadt. Ábrándjai messze sodorták a valóságtól, már nem hallotta Dick Elmer és a grófn vitáját arról, hogy a Manhattan vagy az Annie Hall volt-e a Woody Allen oeuvre csúcspontja. Mire Marton fölbukkant a rózsaszín habokból, Dick Elmer és Lió Sztínmen ott állt a bejárati ajtónál, útrakészen. Jössz már? Ú kérdezte Dick Elmer. Hová? De hiszen megbeszéltük! megyünk mulatni! Ezúttal Dick Elmer Buickjába ültek. Marton szerette azt a nagy, fekete amerikai autót, élvezettel terpesz-kedett a bársonyhuzatú fotelban. Lió Sztínmen valami-lyen temetésrl mesélt, melyre maga is kiment, sajnos, nem sokat értett a beszédekbl, mindenesetre az volt a szenzáció, hogy bizonyos Mr Orbn, egy borostás fiatal politikus, kerek perec kijelentette Imre Nagi koporsójánál, hogy az oroszok menjenek haza! Marton ekkor fogta föl, hogy Lió Sztínmen Nagy Imre és társai gyászszertartásról számolt be. Martont szíven ütötte, hogy úgy hallgatta ezt a meglep történetet, mintha valamelyik távoli és ismeretlen országról szólt volna. Szégyellte magát. Akkoriban minden erejével azon fáradozott, hogy amerikai tartózkodását meghosszabbítsa Ú Magyarországról kissé megfeled-kezett. Szegény kis Magyarországot olyan sokan cserben hagyták, s már Marton Gyulára sem számíthat? De igen, gondolta fennkölten, én ittvagyok neked, hazám. A York utcai diszkóba mentek, az volt a legismertebb húspiac Ú ellentétes neműek ismerked helye Ú New Havenben. Marton szorgalmasan itta a Bloody Mary-ket, s tájékoztatta a fekete mixerfiút, hogy magyar, s jelenleg távoli hazája egészségére iszik. Ez igazán nagyon szép, vélte a mixer, kér még egyet? Marton hamar elázott. Látta, hogy Lió Sztínmen idétlen rángásokkal rap-táncot jár egy kövérkés szke nvel Ú semmi többre nem emlékezett. Azt sem tudta, hogyan került haza. Mindenesetre ruhástul hevert az ágyán, amikor magához tért. Az éjjeliszekrényén egy levelet talált. Vissza kell utaznom, írta Lió Sztínmen, szerettem volna elbúcsúzni tled, de hiába rázogattalak, nem tudtalak fölébreszteni. Mindegy, legalább kialszod magad. Még egyszer köszönök mindent, és szintén sajnálom, hogy nem akarsz hazajönni, amikor Woody Allen ott lesz. Mindenesetre átadom neki, hogy üdvözlöd. Ha újabb resumét írsz, küldd el, szívesen kijavítom neked. Marton hamarosan újabb resumét írt, elküldte a grófnnek Budapestre, s amikor visszakapta, színhá-zaknak postázta, a kézirataival együtt. Lió Sztínmenrl sokáig nem hallott. Legközelebb New Yorkban talál-koztak, amikor a grófn moszkvai kiküldetésbe készült, és szorgalmasan tanult oroszul. Martonnak akkor tájt mutatták be az egyfelvonásosait a Surprise Theatre Clubban, mely inkább hasonlított kocsmára, mint színházra. A grófn eljött a bemutatóra, hatalmas virágkosarat hozott a szerznek, Marton fülig vörö-södött, amikor átvette, csak egy-egy szál rózsát vett a színésznknek. A Surprise Theatre Club Ú híven a nevéhez Ú tartogatott néhány meglepetést a számára. Például azt, hogy ezúttal sem kapott jogdíjat: a szerz-dése szerint csak a színház befektetéseinek vissza-térülése után jár a royalty. Egy-két meglepetéssel a színház public relations felelse, Cindy Selby is szolgált. Az igazgató úrnak szereposztó díványa van, mesélte Martonnak a megis-merkedésüket követ tizedik percben, de engem még sose hívott be, úgy látszik, nem vagyok az esete. Te az én esetem vagy, mondta erre Marton udvariasan, valójában hidegen hagyták az ilyen nagy szájú, minde-nütt göndöröd kékharisnyák. Cindy Selby hamarosan meghívta magához. Miután Marton mindent megtett, amit ilyenkor szokás, a lány tárgyilagos hangon azt mondta: ne izgasd magad, aranyom, én majdnem soha nem élvezek. Cindy Selby igyekezett interjúkat szervezni a magyar drámaírónak, elérte, hogy meghívják a Fox Tévétársaság Double Take című műsorába. Sajnos, addigra a darabokat a színház már levette műsoráról, így ez az adás nem sok nézt toborozhatott. Marton nem bánta volna, ha látnák odahaza: úgy jelentette be a műsorvezet a reklámok után: and now the best from Budapest! Hogyan kell ezt fordítani?! Budapest legjobbja? csúcsa?? krémje??? Marton nem engedte, hogy a hórihorgas műsorvezet a fess öltönyében föltegye az els kérdést, kezdte: honnét tudja, hogy Budapesten én vagyok a beszt? A colos pasinak egy pillanatra tátva maradt a szája, aztán vállat vont, hallottam. Oldalt sandított, ahol egy miniszoknyás lány Ú DOUBLE TAKE föliratú vérvörös pólóban Ú kartontáblát emelt a magasba, rajta Marton neve, fonetikusan írva, s minden lényeges adat vele kapcsolatban. Oké, Dzsúla úr, tudjuk, hogy híres színész és drámaíró Budapesten, most New Yorkban is bemutatkozott, meséljen nekünk a két darabjáról! az a hír járja, hogy fan-tasz-ti-ku-sak! A hír igaz, felelte Marton szűkszavún. A műsorvezet Ú állva legalább két méteres lehetett Ú öblösen hahotázott. Még megkérdezte, mirl szólnak a darabok, aztán sok sikert kívánt. A DOUBLE TAKE pólós ügyelk kitessékelték Buda-pest krémjét a stúdióból a reklám-összeállítás alatt. Marton irigyelte tlük a pólójukat. Egyáltalán, szeretett volna egy kicsit még beszélgetni valame-lyikükkel, de amazok visszafutottak a stúdióba. A folyosón már ott állt a következ kuncsaft, Gregory Hines, a híres feketebrű sztepp-táncos és filmszínész. Marton hátrahkölt, amikor meglátta. Hines egy napi keresetébl évekig eléldegélhetne. Háj, köszöntötte a feketebrű színész nyájasan, s a (bal?) fülén himbá-lódzó, levelecske alakú Ú nyilvánvalóan arany Ú fülbevalót birizgálta, hallom, a Keleti Blokkból jössz, meddig maradsz? Hát még nem tudom. Menj Los Angeles-be, ajánlotta Gregory Hines tanáros hang-hordozással, a színészek nem New Yorkban laknak. Ígéretes párbeszédüknek e ponton végeszakadt, föl-bukkantak az ügyelk, s a feketebrű színészt udva-riasan, de határozottan bevezették a stúdióba. Marton tipródott egy darabig, aztán visszaballagott a várakozó helyiségbe, ahol a táskáját hagyta. Egy alacsony, kopaszodó férfi támasztotta odabenn a falat, közvetlenül a terebélyes tévékészülék tövében, melyen a Double Take adása ment. (Marton ekkor még nem tudta, hogy Double Take = késleltetett reakció Ú magyarul: spét) Az a férfi sajnálkozó fintorral figyelte, amint a műsorvezet Gregory Hines-t faggatja arról, hogy táncolni vagy színészkedni szeret jobban. Golfozni, mondta a feketebrű színész mély meg-gyzdéssel. Az alacsony, kopaszodó férfi e kimódolt poén hallatán grimaszolt, lekapta a szemüvegét, törölgetni kezdte. Az ügyellány beszólt az ajtón: Mr Allen, ön következik. Az alacsony, kopaszodó férfi megfordult. Jesszus Máriám Ú motyogta Marton elhűlten. Tes-sék? Ú kérdezte amaz. - Ön ugye Woody Allen, ha nem tévedek!? De téved, mondta Woody Allen habozás nélkül, és faképél hagyta. A képernyn villogtak a reklámok. A Dunkin Donuts pékje fölkelt ágyából, hogy elkészítse a süte-ményeket. A Buick álomszép magaslati utakon robo-gott, miközben zengett a kórus: A nagy amerikai autópályákra a Buick illik! Szélesvállú bika ügetett a tévénézk felé, s egy bársonyos férfihang tudatta velük: A Merrill Lynch bankház jobban vigyáz a befektetk pénzére, mint a szeme fényére! Ezüstszínű sportkocsi kormánya mögül álomszép n szállt ki: Vezettél-e Fordot a közelmúltban? Ú kérdezte incselkedn a zenés refrén. And now the best from Manhattan: Woody Allen! Ú jelentette be a műsorvezet, és Woody Allen Ú Manhattan legjava? csúcsa? krémje? Ú kelletlenül biccentett. Mégiscsak találkoztam Woody Allennel, írta Marton Gyula Lió Sztínmennek Moszkvába, amikor megtudta az ottani címét. Ha vajon hiszed, ha nem, Gregory Hines-szal és Woody Allennel egy azon műsorban szerepeltem, méghozzá a Double Take-ben (Fox), azért ez már valami! igaz? Egy pillanatra elhittem, hogy ein gemachter Mensch vagyok, ha érted, mire célzok. Hosszan elbeszélgettünk, mondtam neki, mennyire saj-nálom, hogy nem lehettem ott Budapesten, amikor arra járt. Azt felelte, hogy Budapest gyönyörű város, emlékszik rád és üdvözöl. Leo Steinman hümmögve olvasta Marton levelét. Annak idején Woody Allen az utolsó pillanatban le-mondta budapesti látogatását. Lehet, hogy a Double Take sem igaz? A magyar színész mellékelte legújabb önéletrajzát, arra kérve Lió Sztínment, nézné át újra. Leo Steinman érdekldve olvasta az annak idején általa fazonírozott mondatokat, melyeket Marton idközben továbbfej-lesztett, s itt-ott elrontott. A legnépszerűbb magyar színészek egyike vagyok, modern és klasszikus szerepek egész sorát alakítottam. Filmfszerepeket játszottam volt magyar filmekben, st szintén néhány amerikai filmben szerepeltem. Ren-dezként és színpadi szerzként is többször működtem közre. Darabjaimat, melyeket nagy sikerrel adtak volt el Magyarországban, műsorára tűzte a Grandstand Stage (Washington DC) a Surprise Theatre Club (New York City) és a Yale Cabaret (New Haven, Conn.) is fogja. Voltam Altheimer ösztöndíjas a Yale School of Dramán, jelenleg tanításból foglalkozom három külön-féle egyetemben. Szeretnék lenni színész, rendez és/vagy drámaíró Amerikában szintén. A Third Secretary of Press a radíros ceruzája végét rágcsálta, a nyelve a gumi érdes felületére tapadt. Szinte minden igaz, amit Dzsúla leírt, de ez az egész mégis messze jár az igazságtól, akkor is, ha leszámítjuk belle a kötelez amerikai optimizmust. Dzsúla Marton alapjában véve óraadó tanár Connecticutban, nem pedig népszerű színművész. Ámbár a darabjait csakugyan többször bemutatták, tényleg kapott kisebb szerepeket filmekben Dzsúla Marton tulajdonképpen ott áll a küszöbön, eltte a siker résre nyitott ajtaja, melyen bármelyik pillanatban bejuthat. Csak az a baj, hogy Amerikában ez a küszöb sok-sok mérföld hosszú-ságú, ezer és ezer láb áll rajta, szorosan egymás mellett Well adja isten, hogy sikerüljön neki, gondolta Leo Steinman, és gyomlálni kezdte a magyar színész hibáit. Amint Woody Allen kifordult a várakozó helyiség-bl, Martonba belehasított, hogy megint elszalasztotta a kínálkozó alkalmat. Miért nem volt szemfülesebb? miért nem mondta meg, hogy egy magyar színész? miért nem adta át a névjegyét legalább? Hiába, az ember mindig utólag okos. Mindegy esse hinnék el odahaza. Eszébe jutott Lió Sztínmen. A grófn biztosan elhinné De hát már elutazott Moszkvába. Vajon most mit csinálhat? Talán orosz (ukrán? grúz? bjelorusz?) színészek resuméját írja át. Nagy segítség az. Ha már az életed nem tökéletes, legalább az életrajzod legyen az. Amikor Marton Gyula az utcára lépett a Fox Tévé-társaság székházából, két hatalmas fekete limuzin for-dult ki a földbe süllyesztett garázsból, elhúztak, uptown. A kocsik fekete üvegein nem láthatott be, mégis biztosra vette, hogy az egyikben Woody, a másikban Gregory ül. E teherautó hosszúságú luxus-kocsikban nemcsak a tévé és a telefon, hanem az italokkal telerakott jégszekrény is szabvány berendezési tárgy. Több évet adott volna az életébl, ha egy ilyen limóban suhanhat haza, egzotikus koktélt iszogatván. Erre még várnia kell. Addig marad a metró. Joe Seeger álmában - gyakran - utazott a New YorkÚLos Angeles metrón. Többször leírta a naplójában. A New YorkÚLos Angeles metróra a manhattani Grand Central Pályaudvaron szállt föl, miután vett magának egy kávét és két hússalátával töltött croissant-t a Gyros büfében, úgy, ahogyan New Yorkból hazamenet szokta. A Pullman kocsik is a Metro North vonatokéira emlékeztették, melyeken beingázott a városba. A másfél órás utat néha fél- (vagy egész) álomban töltötte, olyankor rendszerint átszállt a transzkontinentális metróra, mely olyan sebesen robogott, hogy a külvilág vízszintes vonalakká zsugorodott. Tíz perc múltán bemondta a géphang: Pittsburgh (Pennsylvania)! Átszállás Atlanta (Georgia) és Montreal (Canada) felé! Újabb negyedórácska alatt elérték Chicagót (Illinois) és a Nagy Tavakat, ahol mindig sok volt a leszálló, a kocsik háromnegyedig kiürültek, ám azután ismét megteltek. Fölhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy átértünk az Eastern Time id-zónából a Central Time-ba, egy órával korábban van! Ú persze, majdnem senki nem állította át az óráját, hiszen a többség dolga végeztével még aznap vissza-metrózott kiindulási pontjára. Chicagót elhagyván a metró enyhén délre kanyarodott, kilenc perc alatt repesztett Kansas City-be, további negyedóra múltán pedig: Denver (Colorado)! Fölhívjuk az utazóközönség figyelmét, hogy immár a Mountain Time zónában vagyunk, egy órával megint korábban van! Ú nem mondták be, de valamivel hidegebb is lett. Már csak egy rövidebb Ú Salt Lake City (Utah) Ú és egy hosszabb Ú Los Angeles (Kalifornia) Ú megálló maradt hátra, továbbá egy újabb idzóna, a Pacific Time. Végállomás, köszönjük hogy velünk utaztak! Ú mondta a géphang, amikor kinyíltak az önműköd ajtók, holmijukat ne felejtsék a csomagtartóban, a szerelvény tíz perc múlva indul vissza a keleti partra! Ú Nagyjából egy és egynegyed óra alatt érhetett az ember a New YorkÚLos Angeles metrón az egyik óceántól a másikig. Nagyon praktikus. E földalattin keletrl nyugatra tartva további elny, hogy az idzónák miatt az ember jóval elbb érkezik meg, mint amikor elindult. Joe Seeger Indianából származott, a fiatalkorát már Kaliforniában töltötte. Harmincöt évesen keveredett át a keleti partra, Connecticutba. Szeretett visszajárni szülállamába, és ifjúkora helyszíneire is, életében már legalább hatszor szelte át Amerikát az egyik óceántól a másikig. Ifjúkorában autóbuszon utazott keresztül az országon, azután vonaton, majd kétszer kocsival, nyaralásként. Autón ez a táv akkor is négy napig tart, ha ketten vezetnek fölváltva, éjjel-nappal. Négyezer mérföld. Mennyibe kerülhet a menettérti jegy a New YorkÚLos Angeles metrón? Joe Seeger nem emlékezett rá, hogy álmában valaha is jegyet vásárolt volna. Nyilván-valóan bérlete van. Volt ideje töprengeni e bökkenn, miközben a Metro North vonattársaság menetrendszerű járata robogott vele New Havenbl New York felé. Minden szerdán beutazott, tanított a City University-n. Fállás-ban a Southern Connecticut State University amerikai irodalom tanszékén dolgozott, de színházi és filmes speciálkollégiumokat is tartott. Ez az állami egyetem New Haven-ben volt, ugyanabban a városban, mint a híres Yale. Joe Seeger kollégái mind arról ábrán-doztak, hogy egyszer átkerülhessenek a Yale-re, legalább óraadóként. Joe Seeger másféle álmokat dédelgetett. Világéletében dráma- és filmírói babérok-ra vágyott. Bár az utóbbi években már beletördött, hogy ez neki nem jön össze. Az állami egyetemek professzorai jóval alacsonyabb fizetést kapnak, mint akik a magániskolákban tanítanak, ezért kénytelen Joe Seeger New Yorkba ingázni némi mellékesért. Idén a Bevezetés a modern európai dráma rejtelmeibe avagy várjunk-e Godot-ra? című speckolt tartotta a City University-n. Minden szerdán autóval érkezett Edgewoodból a New Haven-i pályaudvarra, a kocsit a parkolóházban hagyta, s a Metro North-ra szállt. A vonatút b másfél óra. Minthogy lassan tizen-két éve ide-odázott ezen a vonalon, nagy gyakorlatra tett szert vadidegenek korának, foglalkozásának, családi életének s aktuális gondjainak kitalálásában. Sajnálta, hogy föltételezéseit szinte soha nem állt módjában ellenrizni. A Metro North szerelvényei majdnem üresen gör-dültek ki New Havenbl, s fokozatosan teltek meg. Joe Seeger három nagy (meg egy kis) csoportba osztotta útitársait. Az elsbe tartoznak a mániákus dolgozók. Rendszerint öltönyt s nyakkendt viselnek (a nk zárt kosztümöt), a zakót gondosan félbehajtva helyezik a bröndtartó rácsra. Kazetta-aktatáskájukat az ölükbe fektetve nyitják ki, így alakítván miniatűr íróasztallá. Papírok Ú meg az elengedhetetlen zsebkalkulátor Ú fölé görnyedvén töltik a teljes menetidt, elemzik a különféle számsorok kedvez vagy kedveztlen alaku-lását, tekintetüket idnként gondterhelten a plafonra függesztve. Újabban már a telepes táskaszámítógépek is divatba jöttek a vonaton. A második kaszt az olvasóké. Többségük n, színes magazinokba s vastag, puhafedelű regényekbe feled-keznek. Ha úgy adódik, hogy e betűfalók vannak túlsúlyban, kisebbfajta szélvihart kavarnak a lapozással. A harmadik csoportba tartoznak azok a páriák, akik Ú miután lezöttyentek a műbrözött ülésre Ú fejüket hátravetik a támlára, s szájukat résre tárva azonnal álomba merülnek. Csodával határos módon rendszerint idre fölébrednek, egy-két ásítás után rendezik vonása-ikat és rohannak a dolgukra. Joe Seeger nagyjából egyedül alkotja a bámész-kodókÚhallgatózók kasztját. Az amerikai közfelfogás szerint nem illend idegenek arcába tekinteni vagy beszélgetésükre odafigyelni. Ritkán fordul el, hogy ismeretlenek szóba elegyednének a vonaton, írta Joe Seeger a naplójába, 1989 szeptember tizenharmadikán, szerdán, kés éjjel. Ma megismerkedtem egy Dzsúla Marton nevű emberrel, hívta föl a figyelmemet erre. Igaza van. Aznap reggel tíz perccel indulás eltt szállt be Joe Seeger a 7:45-ös New York-i vonat legels Ú még teljesen kihalt Ú kocsijába. A központi léghűtés álmo-sítón zümmögött, a hideg fuvallatok borzongatták a brét. Alighogy helyet foglalt, kemény csattanással nyílt a páros ajtó, egy tagbaszakadt, bozontos fiatalember csörtetett be, odajött hozzá, megkérdezte: New York? Joe Seeger biccentett. A fiatalember rávigyorgott, s épp a mellette lév helyre telepedett, harciasan fújtatva. Joe Seeger rosszallóan pislogott, ám az illet ezt észre se vette. A Metro North vagonjaiban egy sor négy ülésbl állt, így: 1-es, 2-es, 3-as, folyosó, 4-es. Íratlan szabály, hogy az utasok elször az ablak melletti helyeket töltik meg, az 1-est és a 4-est. Azután a 3-ast, így az 1-es és 3-as közt még marad egy üres hely, a 3-as és 4-es között pedig ott a folyosó. Csak amikor már nincs más lehetség, akkor ül az ember a 2-esre, két idegen közé. Miért akarnál a föltétlenül szükségesnél szorosabb testi közelségbe kerülni ismeretlenekkel?! A 4-es helyek a legkapósabbak, hiszen ott nem lehet szomszédod. Joe Seeger jobban szerette az 1-est, mert a 4-esen nehéz volt újságot olvasni, a folyosón járkálók rendszeresen elsodorták a lapokat. Az a krapek nem zavartatta magát, széles mosollyal kezet nyújtott, furcsa kiejtéssel azt mondta: Nevem Marton, örülök, hogy megismerkedhetünk. Szintúgy, felelte Joe Seeger óvatosan, azon tűndve, szóljon-e, hogy az illet mindkét fülcimpáján látható egy darabka odaszáradt borotvahab, de úgy döntött, nem rá tar-tozik, magánügy. Beszéljünk! Ú javasolta az idegen. Tessék? Beszéljünk egymásnak! Mi? Gyorsabban mehet az idnk! Joe Seegert mindig foglalkoztatta a tér és az id sajátságos kapcsolata (néha filozófiát is tanított). Már a nyelve hegyén volt: nézetem szerint az id épp eléggé sebesen múlik (nem pedig megy, ez persze részlet-kérdés), gyorsítása nem áll szándékomban vagy érde-kemben. Ám inkább megkérdezte tle, hogy hová valósi. A fiatalember húsz percig válaszolt, úgyszólván lélegzetvétel nélkül, ami Ú Joe Seeger tanárként jól tudta Ú nem csekély teljesítmény. Magyarországról jött, a keresztneve Dzsúla, de az amerikai barátai in-kább Dzsú-nak hívják. Joe Seeger is szólíthatja Dzsú-nak. Foglalkozására nézve színművész, továbbá rende-z, továbbá drámaíró, a műveit bemutatták már Washington Dí Szíben is. Tavaly Altheimer ösztöndíjas volt a Yale School of Dramán, az idén pedig óraadás-ból él, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy szeretné kipróbálni az erejét New Yorkban, pontosabban a Broadway-n, úgy véli, valamelyik klasszikus európai színmű fszerepében megmutathatná, mit tud. Nem valószínű, vélte Joe Seeger, a Broadway-n jó-formán kizárólag zenés szarokat adnak, negyven dolláros helyárakkal. Úgy látszik, megint lekéstem! Ú dünnyögte a magyar színész, hamisítatlan déli kiejtés-sel, akár egy ids, feketebrű parasztgazda. Láthatott néhány amerikai filmet a közelmúltban. Elkéstem! Ú javította a helytelen igekött Joe Seeger. Kösz Ú a magyar színész pici zsebnoteszt húzott el, s írni kezdett bele. Joe Seeger képtelen volt elfordítani a fejét, ahogyan illett volna, látta, apróbetűs följegyzések sorakoztak a kisméretű lapokon. Dzsú épp azt körmölte oda: EL-KéSNI, NEM PEDIG LE-KéSNI (VONATON, IDSEBB TÖKKFILKÓ). Joe Seeger elnézést kért, amiért akaratlanul (?) beleolvasott, mindenesetre nem helyénvaló t tökfilkó-nak titulálni (s - ha - már - Ú - akkor - inkább - csak egy k-val), mert az hülye frátert jelent. Ha netán Dzsúnak e felületes ismeretség alapján tényleg ez volna a véle-ménye, akkor is használjon modernebb szót, a tökfilkó sok éve kiment a divatból. A magyar színész nem jött zavarba, köszönte szépen a segítséget, nem akarta megsérteni, szeretné tudni, hogy Joe Seeger melyiket használná önmagával kapcsolatban: idsebb krapek? ürge? pasas? baldóver? faszi? Joe Seeger e stilisztikai kérdést érdekesnek találta, rövid merengés után a hapsira voksolt. A magyar színész felírta, és azt mondta: tudod, nekem tökéletesen kell tudnom angolul, egyébként nincs esélyem az ajdison-on. Hol? Hát... oda megyek, ahol a színészekre válogatják a szerepeket nem, fordítva. Ja, az oudisn! Igen hallhatnám még egyszer? Ú kérdezte Dzsú. Joe Seeger elismételte néhányszor, hogy a magyar színész följegyezhesse, fonetikusan írva. Dzsú megmutatta Joe Seegernek a gyűrött hirdetést: szeptember 13-án tíz órakor szereplválogatás lesz a Source Theater-ben (320. E. 3. St. 4th floor) Molire A fösvény című művéhez. A jelentkezknek rövid monológgal kell készülniük, valamint részleteket fog-nak fölolvasni a darabból. , mármint Marton, tövirl hegyire ismeri A fösvény-t, odahaza játszotta a fszerepét. Vegyük hozzá, hogy Molire - európai, tehát egy európai színész - kulturális háttere kapóra jöhet egy amerikai rendeznek. Jó volna tudni, hogy itt mennyit kérhet az ember Ú dünnyögte az orra alatt. Micsodát? Fellépti díjat vagy nem így mondják? De. Azt hiszi, hogy az ilyen off-off-off Broadway produkciókban a közreműködk pénzt is kapnak, a harmadik utca dzsungelében, a negyedik emeleten Még szerencse, ha nem fordítva! Ú de Joe Seeger nem akarta lehűteni a magyar színész kedvét. A vonat immár a Manhattan északi csücskébe kanyarodó vasúti hídon kattogott át. Az els megálló a városban a 125-ik utca, rossz hírű környék, jóformán senki nem száll le ott. A peronon mindig ácsorog néhány fekete, abban a reményben lépnek be a kocsiba, hogy a Grand Central Pályaudvarig már nem ellenrzi a jegyeket a kalauz, így ingyen utazhatnak a város közepébe. A 7:45-ös vonat azonban expressznek számított, és nem állt meg a 125-ik utcánál. Azok az utasok, akiknek siets (fleg a munkába járók), már kezdtek készüldni, összeszedvén magukat, ruhadarabjaikat, táskájukat és esernyjüket, odatömörültek az ajtó elé, a hátralév nyolc-tíz percet inkább állva töltik, csakhogy jó pozícióból kezdhessék a tolakodást. Hiába, ez New York, itt felgyorsulnak a dolgok és az emberek. Dzsú is fölállt, miután szívélyesen elbúcsúzott Joe Seegertl. Nagyon örül, hogy megismerte, reméli, még találkoznak. Biztosan, mondta Joe Seeger, minden szerdán bejön a városba. Névjegyet cseréltek. A magyar színész elrenyomakodott az ajtóhoz. Hamar beilleszkedik, gondolta Joe Seeger. Dzsú az üvegben észrevette, hogy borotvahabos a füle, letörölte. Látta, hogy Joe Seeger nézi, beszédes fintorral jelezte neki: ilyen az élet! Igaza van, gondolta Joe Seeger. Még soha nem pergett ilyen gyorsan az id New Haventl New Yorkig. Joe Seeger az 5-ös avenue sarkán vett egy Show Business-t, e lapban közölték az összes auditiont és drámapályázatot. Joe Seeger már föladta. Régebben szorgalmasan küldözgette a darabjait, de soha nem nyert semmit, mindössze a Nebraskai Ifjú Tehetségek Évi Fesztiválján kapott Honorable Mention-t, vagyis az eredményhirdetésnél a díjazottak listája után megemlí-tették a nevét, másik tizennégy őígéretes ifjú tehetségö-gel együtt. A kilencedik oldalon megtalálta a Source Theater hirdetményét. Végigolvasta az apróbetűs részt, melyet a magyar színész ki se tépett. A darab új musical változatát adjuk (OKeefeÚSungstein). Meg-hallgatás: énekes-táncos szerepek + kar. Szegény Dzsú Ú elhúzta a zakója zsebébl a névjegyét, azt olvashatta rajta: Gyula Marton, Theater Man. Joe Seeger elnevette magát. Valószínűleg senki nem mondaná így, de azért kifejezi a lényeget. Lehetséges, hogy Dzsú jobban járna, ha nem akarna mindenáron szabatosan beszélni, hanem megrizné esetlen, de találó szófűzéseit. Joe Seeger a rákövetkez héten elszalasztotta a 7:45-ös vonatot, már mozgott a szerelvény, amikor fölért a peronra az aluljáróból. Sebaj, megy a 7:53-assal, az 9:36-ra fut be a Grand Centralra, neki még az is jó. Az így adódott hét percet arra használta, hogy vegyen a pályaudvari büfében két csokoládés doughnut-ot és egy nagy papírpohár kávét. Mindezt zacskóba csomagolták, Joe Seeger vitte magával a vonatba. Helló, Dzsó, mi újság? Ú a magyar színész már ott ült, ölében a Show Business friss példánya, meg a kis notesz. Helló, Dzsú, kösz, megvagyok kérsz egy dóunát-ot? Ú nyújtotta a kerek, középen lyukas süte-ményt. Marton két harapással eltüntette, tenk jú, mondta, s törölgette a porcukrot a szájáról. Dzsó föl-hívta a figyelmét a - tí-éjdzs Ú th Ú helyes kiejtésére. Dzsú képtelen volt rá: szenk jú, ismételte affektálva. Hát maradj inkább a tenk jú-nál, ajánlotta Dzsó. Tenk jú, mondta Dzsú. A Source Theaterben Ú a harmadik utcai kormos bérház negyedik emeletén Ú legalább félszázan gyűltek össze a válogatásra, mesélte a magyar színész, neki szerencséje volt, mert az els futam végén szólították a színpadra. Nézete szerint csak az elején és a végén behívott jelölteknek van esélyük, mert a rendez és a producer figyelme hamar ellankad, a végén viszont Ú a közeli kávészünet reményében Ú újra fölélénkül. A Source próbaszínpada a harmadik emeleti színházterem fölötti padlástérben volt, a meghallgatásra várók a folyosón várakoztak. A másik padláslakásból öt percenként kiordított a levélbedobó nyíláson egy öregasszony (Dzsú úgy képzelte, hajhálót viselt): Csöndesebben legyenek má, hülye sonkák! Ú ki tudja, miért gondolta, hogy a Source Theater színészek helyett felvágottakat foglalkoztat? Én tudom, vetette közbe Joe Seeger, a ham nemcsak sonkát jelent, hanem mindenáron szerepelni óhajtó embert is. Tenk jú, mondta Dzsú, és felírta. Mi a neve? hová való? mit végzett? Ú tette föl a szabvány kérdéseket az asszisztens, egy vaskos n, szódásüveg-talp szemüvegben. A magyar színész azon-ban napok óta készült erre a jelenetre, s ragaszkodott az általa elpróbált monológhoz, hadarni kezdte: európai vagyok, magyar színházi ember, játszottam már ezt a darabot az én hazámban, a kiejtésem nem számít, majd bevágom a szöveget szótagonként, az operaénekesek is eladnak komplett operákat idegen nyelven, pedig esetleg egy szót se tudnak olaszul, mindenesetre engedjék meg, hogy elmondjak egy részletet a darabból: A lovai, nagyságos úr? Isten látja lelkem, egy lépést se tudnak tenni, olyan állapotban vannak. Nem mondhatom, hogy alomra kerültek, mert szegény páráknak már alom sem került, így hát szót vétenék. De a nagyságos úr olyan szigorú böjtre vetette ket, hogy lóról szólva, azok már csak lóemlékek, lidércálmok a lóról Iksz kjúzmí, Szr! Iksz kjúzmi!! Kud yu sztáp it??? Ú a rendez egy ideje már beszélt hozzá. Marton szó közepén fékezett le, mi van? Ú kérdezte bizonytalanul. Énekeljen! Tessék? Mondom: é-ne-kel-jen! Ú förmedt rá a rendez, egy pattanásos, lófarkas és arany fülbe-valós férfi. Hogyhogy énekeljek? miért? mit énekel-jek?? Én tudjam? Ú a rendez a gyógypedagógusok aggasztó nyugalmával várta, hogy belefogjon. Nem nagyon ismerek angol dalokat - talán egy-két Beatles számot Beatles szám nem kell, jelentette ki a rende-z, táncoljon akkor. Erre Dzsú már nem mondhatta, hogy sajnos nem nagyon tud angol (amerikai) táncokat, megadóan fejet hajtott: Waltz! Ú dúdolni és lejteni kezdte a Kék Duna Kering-t, ta-ra-ra-ra-ramm, pa-pamm, pa-pamm! Csak az els strófa közepéig jutott. A rendez külö-nös gesztust tett a hüvelykujjával, mintha egy pillangót hessintene el, az ügyel erre fölszólt a színpadra: Thanks, next! Ú vagyis köszönte, és kérte a követke-zt. Dzsú alig akart hinni a fülének. Kész, ennyi? azért vonatozott be New Yorkba New Havenbl, hogy tizenhat taktus umtatta alapján döntsék el, kap-e egy szerepet A fösvény-ben? normálisak ezek? Addigra már bejött a színpadra a következ jelölt, egy hájpacedli n. Kislányosan pukkedlizett, s teli torokból harsogni kezdte az Ének az esben-t, tűsarkú cipjével döngölve a ritmust. Im sin-gin in the rain Hallottál te már ilyet, Dzsó? Hallottam. Tessék? Benne volt a hirdetésben, hogy musicalt csináltak a darabból. Musicalt A fösvény-bl? képtelenség! Mond-tam már neked, a Broadway mindenbl musicalt csinál. Hát basszák el! Basszák meg, javította Dzsó; tenk jú, mondta Dzsú. Egy darabig csöndben ültek. A vonat görgött velük New York felé. Talán okosabb, ha inkább rendezként próbálok szerencsét, mondta Dzsú. Ehhez persze kap-csolatokra van szüksége. Elmesélte, hogy a Yale School of Dramán tavasszal összefutott egy írónvel, Sandy Bukowitz-cal, aki valaha maga is beiratkozott a dráma-iskolára, de aztán kimaradt, mert a Dramaturgy and Dramatic Criticism tanszék akkori vezetje nehezmé-nyezte, hogy Sandy zöldre festette a haját. Sandy erre nullásgéppel kopaszra nyíratta magát Ú még aznap csomagolnia kellett. Azóta írt egy regényt, mely fölkerült a New York Times beszt szeller listájára, továbbá egy filmet, amelyet tisztes sikerrel mutattak be Amerikaszerte. Sandy Bukowitz immár szívesen látott vendég(eladó) a drámaiskolán, pedig a haja újabban a szivárvány valamennyi színében játszik. Mindenesetre többször meghívták, hogy beszélgessen a kezd dráma-írókkal. Egyik alkalommal Dzsú is elment, s az írón nagy hatást tett rá Ú még sose látott szivárványhajú nt. Kivette a könyvtárból azt a bizonyos regényt, hamar átrágta magát rajta, majd a registrartól meg-szerezte az írón New York-i címét, s küldött neki egy lelkendez levelet. Odahaza Magyarországon én is szoktam kapni ilyes-fajta elragadtatott levelet, írta Dzsú Sandy Bukowitz-nak, ám soha nem válaszoltam rájuk. Nem lepne meg, nem is bántana, ha soraim a szemétkosárban kötnének ki. Ez a csalafinta indítás hatott, sorai nem a szemét-kosárban végezték. Kedves Dzsú, írta Sandy Bukowitz postafordultával, örülök, hogy ennyire tetszett a köny-vem (én - nem szeretem annyira). Valaha én is színész-n és rendez akartam lenni, de nekem nem sikerült. Kérem, ha New Yorkban jár keressen föl. A térkép s a cím alapján Marton fényűz luxus-lakásra számított, különösen azért, mert emelet és ajtó helyett Sandy Bukowitz azt írta a borítékra: apt AÚG. Valószínűleg több lakást nyithattak egybe, gondolta Dzsú, persze, akinek a regénye fölkerül a New York Times beszt szeller listájára (nem is beszélve a tisztes sikerű filmrl), az megengedheti magának. Most azért utazik New Yorkba, hogy meglátogassa Sandy Bukowitz-ot, aki Ú ígérete szerint Ú bemutatja az ügynökének. Dzsú nem vesztegeti az idejét, gondolta Dzsó. Ez a külföldi színész, aki még csak az imént jött át ide, máris messzebb jutott, mint , Joe Seeger, akinek drámaíróként az iskolai próbálkozások óta egyetlen értékelhet eredménye a Nebraskai Ifjú Tehetségek Évi Fesztiválján kapott Honorable Mention. Kívánj nekem sok szerencsét! Ú kérte a magyar színész; sok szerencsét, mondta Dzsó. Marton a fejét rázta, nem így kell, mi, színházi emberek, babonásak vagyunk, úgy szoktuk: egy kalap szart! Aha nálunk azt mondják: lábtörést! Asse rossz, de szerintem a szar hatásosabb. Hát akkor nagy rakás szart, mondta Dzsó; tenk jú, mondta Dzsú. Búcsúzáskor névjegyet cseréltek, mindketten emlékeztek rá, hogy legutóbb is így tettek, de egyikük sem szólt. Joe Seegernek aznap komoly erfeszítésébe került, hogy megtartsa óráját a Graduate Centerben, gondola-tai folyton elkalandoztak. Gyula Marton, Theater Man Elképzelhet, hogy egy ügynök elvállalja, pusztán csak azért, mert Sandy Bukowitz mutatja be? Ú igen, nagyon is elképzelhet, ebben a szakmában minden a személyes kapcsolatokon múlik, meg a szerencsén, persze, mely tök süket és vak, st talán néma is. Nagy rakás szart, Dzsú, dünnyögte Dzsó, s hallani vélte: tenk jú, mondta Dzsú. Parancsol, uram? Ú kérdezte Dzsim, azaz Jim Corrado, az örök stréber, az eladóterem els sorából. Semmi hangosan gon-dolkodtam! Ú ez sokkal jobban hangzott, mint az, hogy magában beszélt. Kíváncsi volnék, mire jutott Dzsú a szivárványhajú írónvel és az ügynökével, írta Joe Seeger a naplójába a rákövetkez szerda éjjel, miután hazaérkezett New Yorkból. Aznap nem látta a magyar színészt a Metro North-on. Talán késbbi (vagy korábbi?) vonatot választott, esetleg másik napot. Fontolgatta, hogy föl-hívja Ú a névjegye még mindig ott lapult a zakója zsebében, ám azután hagyta a fenébe az egészet. További egy hét múltán a New Haven-i pályaudvar gyorsbüféjében futottak össze. Joe Seeger megint lekés-te a 7:45-ös vonatot. Amint belépett az édes illatfelhk-be burkolódzott helyiségbe, látta, hogy épp a magyar színész került sorra a pultnál: két kávé, két doughnut, legyen szíves! Helló, Dzsó vásároltam egy dónátot és forró kávét is neked! Ú nyújtotta. Joe Seeger ki akarta fizetni, de Dzsú nem hagyta: ne röhögtessél! Na jó, kösz de mit csinálsz a két kávéval, ha nem találkozunk? Megiszom, mondta Dzsú, én szeretem az amerikai kávét. Toronyházak gyűrűjében szállt ki a metróból Man-hattan északÚnyugati részén, Sandy Bukowitz-hoz igyekezve, mesélte Marton, amikor beültek a vagonba. Fényűz környéknek látszott. Találgatta, melyik lehet a 202-es szám, amelyben az írón élt, az A-tól G-ig terjed apartmanokban. Bandukolt a Hudson felé, elképzelte a légkondícionált csupaüveg luxuslakások belsejét, mindbe odaültette a szivárványhajú írónt, japán selyempongyolában, virágmintás kanapéra, a pongyola alatt semmi, csak a br és a Ú talán szintén szivárvány színű Ú szr Ahogyan közeledett a folyóparton vezet gyorsforgalmi úthoz, valamivel alacsonyabb és öregebb házak közé jutott. Az utolsó eltti lehet a 202-es, gondolta. Annak az épületnek bumfordi sarokkupolája volt, Marton remélte, hogy épp ott fönt lakik Sandy Bukowitz, nappalija a tojásdad gömb közepén helyezkedik el, kerek táncteremként. Amint odaért, kiderült, hogy nem a kupolás a 202-es, hanem az eltte lév, egy kis földszintes ház, mely úgy nézett ki Ú két húsz-harmincemeletes közé szorulva Ú, mintha eltévedt volna. Pomázon vannak ilyesféle családi házak, gondolta Dzsú. Csalódottan álldogált a rozsdás vaskapunál, mely mögött fél méternyire három lépcsfok vezetett a bejárathoz. A tenyerével lesimította a haját, szipogott néhányat, aztán megnyomta a csengt. Töpörödött öregasszony bújt el, kit keres? Ú recsegte. Sandy Bukowitzhoz jöttem. Odalent! Ú a lépcs takarásában volt még egy ajtó, akárha a pincébe vezetne, rajta a felirat: AÚG. Az öregasszony ajtaján pedig: HÚM. Az épület másik szélén ugyanilyen ajtókon: NÚS, illetve TÚY. Tehát ebben a parányi házban négy lakás van, fölosztották köztük az egész ábécét Az alagsorban Sandy Bukowitz helyett egy megter-mett skót juhászkutya nyitott ajtót, öblös vakkantást hallatott, két lábra állt, a mellskkel Marton vállára támaszkodott, nyalni kezdte az arcát, hosszú, lucskos és érdes nyelvével. Jáj Ú igyekezett letaszítani magá-ról, de az a dög ragaszkodott hozzá, hogy kifejezze, mennyire örül neki. Ne félj, nem bánt, mondta az írón a háttérben, csak barátkozni akar. Nem félek, hazudta Marton, mindjárt elhányom magam, tette hozzá gondolatban. Ezen minden látogatómnak túl kell esnie, magyarázta Sandy Bukowitz, nincs mit tenni, majd ha már összenyalt, tudomásul vesz. A kutya mintegy három percnyi barátkozás után vonult le arról az emberi romról, ami Martonból maradt. Az írón hellyel kínálta; tenk jú, mondta Dzsú. Szólíthatsz Szendinek, mondta Sandy Bukowitz; szó-líthatsz Dzsúnak, mondta Gyula Marton. A kutyát Snooty-nak hívták, de nem ajánlotta, hogy Dzsú szólíthatja Sznútinak. Szendi egy darabig Magyarország fell érdekldött, olvasta az újságban, hogy milyen izgalmas idk járják odaát, most már szabadság lesz, és mindenki utazhat. Hát igen, mondta Dzsú. Itt Amerikában mehet az ember, ahová csak akar, de én évek óta ki se tettem a lábam Manhattanbl. Miért? Ú kérdezte Marton, pedig valójában nem ez izgatta, hanem az: hol az ügynöke? azt ígérte, bemutat neki! vagy talán félreértettem? Nem is tudom, miért szeretem annyira New Yorkot, mondta Szendi, pocsék egy hely, kezdve azon, hogy a férfiak mind nsek vagy buzik. Képzeld, akivel most járok, eredetileg szerb származású, mindig a Central Park-i állatkertbe visz sétálni, ahol aztán állandóan a frigid feleségérl és a mozgássérült kislányáról beszél, akit okvetlenül elveszít, ha válásra kerül a sor. Miért kell folyton végighallgatnom a frigid feleségét meg a mozgássérült kislányát? ezért kár átbumliznom a park túloldalára, inkább ülök itthon és nézem a tévét! jut eszembe, még meg se kínáltalak, kérnél egy kávét? Tenksz, bát nó, tenksz, mondta Dzsú. És egy konyakot? Kösz, de kösz, azt sem. És mit szólnál egy vájtemön szí-hez? Tessék? Vájtemön szí, ismételte az írón, nagyon egészséges! Ú műanyagdobozt nyújtott oda, Marton úgy hitte, rágógumi, ám hosszúkás fehér tabletták voltak. Akkor esett le a tantusz: Vitamin C Bekapta, hosszan szopogatta. Szendi közben Sznútinak is dobott egy pirulát, a kutya állkapcsa fémesen csattant össze, ahogyan elkapta a levegben. Beszéljünk másról! Ú ajánlotta Szendi. Jó. Mi a helyzet Magyarországon az éjdsszel? AIDS is van már Magyarországon. Szomorú. Igen. Azok voltak a szép idk, amikor az ember bárkivel nyugodtan lefekhetett, mondta Szendi, szivárvány színű sörényét igazgatva. Marton kényszerítette az arcizmait, hogy ne moccan-janak: egyetértek. Magyarországon is elterjedt a kondom? Igen, koton is van Magyarországon Ú mindjárt vetkzni kezd, gondolta Marton döbbenten, agyában újra megjelent egy szivárvány színű szrzettel borított ágyék. Én minden fiúval le akarok feküdni, jelentette ki Szendi, nehogy Martont kétségek gyötör-jék. Még velem is? Veled is. Akkor - mire várunk? Ú kérdezte tétován. Well, te vagy a fiú, neked kell kezdeményezned, vélte Szendi, és magához rántotta. A kutya fenyegeten fölmordult a háttérben; nyughass, Sznúti, mondta Szendi. Sznúti mindvégig az ágy mellett állt, lihegett és csóválta a farkát. Mikor aztán elfogyasztották Szendi éjjeliszekrényérl mind a három kondomot, az írón felkönyökölt, ha akarod, mehetünk. Hová? Ú Marton-nak zúgott a feje, legszívesebben szunyókált volna egy keveset. Kimhez. Kimhez? Igen, Kim Szenhez, az ügynökömhöz. Az ügynök irodája két metrómegállónyira volt, egy roskatag, ötemeletes, küls tűzoltólétrás házban, és amikor az eltérbe léptek, a miniszoknyás titkárn épp egy idsebb, kopaszodó férfit terelt kifelé: nyugodjon meg, Mr Allport, a fnök mindent elkövet, hogy ön újra munkát kaphasson, naponta küldözgetjük az önéletrajzát négy-öt helyre! Jó, mondta a férfi, majd a jöv héten idetelefonálok vagy benézek. Ne fárassza magát, Mr Allport, ha valami jó hír van, úgyis azonnal fölhívom! Ú már a bejáraton passzírozta kifelé, és rácsukta az ajtót. Amint ez sikerült, rendkívüli boldogság áradt szét az arcán, helló, Szendi, hogy s mint? Szendi bemutatta Martont a titkárnnek, fölhatalmazván, hogy is szólíthatja Dzsúnak; a titkárn ennek még jobban örült. Itt van? Ú kérdezte Szendi, fejével az iroda felé intve; igen, mindjárt megkérdem, bemehettek-e? Addigra eljött a fnök, teljes életnagyságban, illetve teljes életkicsinységben, mert Kim Szen kábé százötven centis, törékeny, koreainak látszó n Ú lány? Ú volt, titokzatos mosollyal, selypíts ázsiai akcentussal. Nna, nésszük tszak, lásszuk tszak! Ú Martont a vállánál fogva penderítette körbe, akár egy próbababát. Az iroda belseje még hervadtabb volt, mint a kül-seje, papírkötegek tornyosodtak a meztelen parkettán, Marton számára ismeretlen művészek dedikált fekete-fehér fotói lógtak a falakon. Szóval, aszt mondod, hogy esz edj madjar színész! Ú Kim Szen beült az íróasztala mögé a forgathatós műbr karosszékbe, egy darabig csak mosolygott, mieltt megszólalt: Nosz, mutassza tszak a vájtéját! Nem egészen értem, mire gondol, mondta Marton diplomatikusan, az agya megbomlott vurlicerként váltogatta a lemezeket, mi lehet az a vájté? Szendi segíteni akart, az önéletrajzod! Aha Ú Marton eddig azt hitte, ővitéö-nek kell ejteni. Vajon miért nincs bevett angol szó az önéletrajzra? Ú hol a latin Curriculum Vitae-t használják, hol pedig a francia résumé-t. Akárhogyan is nevezzék vagy ejtsék, az övé nem volt nála. Életrajsz nélkül jön asz üdjnökhöz? mihez keszdjek én magával életrajsz nélkül? Ú Kim Szen lemondóan csóválta a fejét. Majd elhozza legközelebb, mondta Szendi békítleg, most az a kérdés, hogy látsz-e benne kakaót! Hát igen, mindig asz a kérdész Ú Kim Szen egy spirálozott szöveg-könyvet nyomott Marton kezébe, olvassza szépen, asz elejérl. Tenk jú, mondta Dzsú. Mit isz mondott, hodj hívják? Dzsú!! Ú kiáltotta Szendi és Marton kórusban. Marton krákogott, s olvasni kezdte az ismeretlen szerepet az ismeretlen színdarabból. Nem volt világos, miféle figura , csak annyit sikerült kihámoznia belle, hogy tolókocsiban ül, valamilyen szeretetotthonban. Elég sok ismeretlen szó volt az ismeretlen darab els oldalán, ezeket igyekezett semlegesen hangsúlyozni Ú hogyan éljen át a színész olyasmit, aminek a jelentésérl gze sincs? Kim Szen a lap alján félbeszakította: Nem volna rossz, kedvesz Dzú, ha a férfiszerepet olvaszná, nem pedig a nit! Anyád! Ú gondolta Dzsú. Különben mindedj, tette hozzá Kim Szen (titokzatos mosolyát Marton immár erszakolt vigyornak látta), údjsze lehet színész ilyen akcentusszal, túlszágoszan vasztag az akcentusza neki, jöjjön vissza, hodjha majd megtanult beszélni! És rendez? Ú kérdezte Szendi, Dzsú viszont vérig vörösödve állt föl: majd visszajövök, ha maga is megtanult beszélni! Ú kirohant az ajtón, bevágta, leviharzott a lépcsn. Legyen máskor is szerencsénk! Ú kiáltotta utána a titkárn. Hát így történt, mondta Marton; Stamford, Stamford! Ú mondta a Metro North szerelvény mega-fonjában a géphang, az utolsó két kocsi nem ér a platformhoz! a leszállók menjenek néhány vagonnal elrébb! Stamfordban vagyunk! ez a 7:53-as expressz New York felé! már sehol sem állunk meg a Grand Centralig! Odakinn csöpögött az es. Szeszélyes síkidomokból tervezett irodaház magasodott a stamfordi vasútállomás mentén, eltte egy villanykörtékbl összeálló fölirat hirdette: FIRST FERRY PLACE Ú EGéSZ EMELETEK KIADÓK. Joe Seeger hátán csorgott a verejték viszke-teg patakja, amióta meghallotta, hogy a magyar színész által fölolvasott figura tolókocsiban ült a szeretet-otthonban. Az legutóbbi darabjának alakjai szintén tolókocsiban ültek a szeretetotthonban. Maga a darab évek óta különböz színházak és színházi ügynökök polcain hevert, fölteheten más színművek kupacai alatt (ha nem a szemétládában). Megkérdezte a magyar színészt, vissza tud-e emlékezni, hogy pontosan mirl szólt az a jelenet, a válasz nyomán világossá vált, hogy Dzsú, mondta Dzsó szelíden, nem fogod elhinni, de ezt a darabot én írtam. Te? Ú Marton olyan arcot vágott, mintha hátbadöfték volna. Én miért vagy annyira megdöbbenve? Hát én nem tudtam, hogy darabokat írsz azért ez is egy kis ország. Egy darabig hallgattak, aztán Dzsú megkérdezte: mit szólt Kim Szen a darabodhoz? Semmit sosem kaptam választ. Kár akkor nem is tudsz szólni az érde-kemben a rendeznek. Momentán nem, Joe Seeger kényszeredetten nevetgélt. De mért nem sürgeted? Hogyan sürgessem? tudod, hány helyre küldtem el ugyanazt a darabot? na, saccolj! Tíz, vélte Marton rövid gondolkodás után; sokkal több Ú Joe Seeger mosolygott. Nem volt kedve belefogni a történetbe. A Hátrányok című színmű kéziratát éppen száz színházi vezet és ügynök olvashatta volna el Ú ennyien kapták meg. Száznál Joe Seeger abbahagyta a próbálkozást. A vonat hosszú, sötét alagútak sorozatán húzott át. Nem baj, mondta Dzsú dacosan a homályban, le van szarva a koreai ügynökn, most sokkal nagyobb fába vágtam a fejszémet, ma összehoznak engem Arthur Guns-szal. Joe Seeger azt hitte, rosszul hall. Guns a leghíresebb keleti parti független filmproducerek közé tartozott, Jarmush-tól Scorsese-ig rengeteg híres ren-dezvel állt munkakapcsolatban. Ismers ismersének az ismerse réven jutottam el hozzá, mesélte Marton. Közeledtek a Grand Central Pályaudvarhoz. Kívánj ne-kem sok szerencsét! Ú kérte a magyar színész. Egy kalap szart, mondta Dzsó; tenk jú, mondta Dzsú. Meghívnám vacsorára a magyar színészt! tudod, meséltem róla, akivel a Metro North-on szoktam együtt utazni! Ú mondta Joe Seeger a feleségének. Hívd! Ú Cynthia nem nézett föl a New York Times kerti mellékletébl. Vagy inkább ne? Ú kérdezte Joe Seeger. Mit ne? Ne hívjuk meg? Nekem mindegy hívd, ha olyan nagyon akarod Ú ez nem hangzott túl biztatóan. Joe Seeger a feleségére pillantott. Huszon-négy éve élt Cynthiával, úgy tetszett, most már a sírig együtt marad ezzel a csöndes, humortalan nvel, aki-nek terebélyes, alma formájú melle megbabonázta, amikor egyetemtársak voltak. Mára azok a mellek összefonnyadtak, a csöndesség és a humortalanság vál-tozatlan maradt. Joe Seeger hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy beszélgessen valakivel. Kiment a garázsba, melynek hátsó részében évekkel ezeltt pici dolgozószobát épített magának. Elkereste Marton névjegyét, föltárcsázta a számát. Kicsöngött, de senki nem vette föl, az üzenetrögzít se kapcsolt be. Nem működik az üzenetrögzítd? Ú kérdezte Joe Seeger, amikor legközelebb összefutottak a vonaton. Nem tudom, működik-e, de nincs. Miért nem veszel egyet? A magyar színész vonogatta a vállát, aki nagyon akar, az majd hív újra. Viccelsz? képzeld el, ha egyszer neaggyisten fölhív egy fontos ember, mondjuk, maga Arthur Guns! vagy egy New York-i színház igazga-tója! és nem talál meg, st üzenetet sem hagyhat! garantáltan elszalasztottad az egészet! lesheted, hogy még egyszer fölemelje a telefont! ezrek várják az hívásukat. Marton bizonytalanul vállat vont, óne rizikó iszt kejn geseft. Joe Seeger ezt nem értette. Reszkírozás nélkül semmi se megy, fordította angolra Marton. Jó, jó, de azért nem élhetsz üzenetrögzít nélkül nincs harminc dollárod, hogy vegyél egyet? Tényleg csak harminc dollár? Persze legföljebb negyven még a Grand Central Pályaudvaron is lehet kapni, vannak ott boltok a földszinten. Nem élhetek muzsikaszó nélkül, gondolta Marton. Megígérte, hogy amint leszáll, beszerzi a masinát. Egyébként aznap este, amikor Joe Seeger fölhívta, éppen Arthur Guns-szal vacsorázott, a Russian Tea Room-ban. Joe Seegernek elakadt a lélegzete. még sosem járt a New York-i művészvilág legsikkesebb találkozóhelyén, de már sokat olvasott róla. Marton az alkalomra nyakkendt kötött és fölvette az érettségi öltönyét. Természetesen ez már nem ugyanaz az öltöny volt Ú azt fiskolás korában kihízta Ú, hanem egy színben és szabásban hasonló. Mégis szerette úgy hívni: az érettségi öltönyöm! Ú hátha valaki elhiszi. Arthur Guns tisztes szes halántékú úriembernek tűnt, vajpuhának látszó szürke kalapban, kifogástalan alpakka öltönyben, karján régimódi eser-nyvel. Mintha közvetlenül a tizenkilencedik századból lépett volna az étterembe. A pincérek földig hajoltak eltte. Mr Marton, már nagyon sok szépet hallottam magáról! Ú jelentette ki rögtön a bemutatkozás után. Tényleg? kitl? Zsanpól barátomtól, akitl festmé-nyeket szoktam venni. Marton bennfentes arccal bólogatott, remélte, a híres filmproducer nem tudja, kapcsolata Zsanpóllal már régen megszakadt. Itt a vájté-m! Ú mondta, hogy másra terelje a szót, odanyújtván az önéletrajzát. Micsodája? A Kárrikálöm Vájté-m! Ú Marton az els szó kiejtésében nem volt biztos. Ja, a ví-tája! Ú Arthur Guns nem vette át, engem nem a papírok izgatnak, hanem az emberek. Püff neki Ú Marton. zavartan zsebregyűrte az önéletrajzát. Szólíthat Dzsúnak! Ú ajánlotta. A híres filmproducer bólintott, rendben van, Mr Marton mit szól, milyen érdekes dolgok történnek odaát? Dzsú ebbl megértette, a következ tíz percben Kelet-Európa sorsa kerül terítékre, nem pedig az övé. E témaváltozás elkeserítette. Megadóan válaszolgatott a híres filmproducer felületes kérdése-ire, tűkön ült, szerette volna, ha végre rátérnének a lényegre: Dzsú Martonra. Jött a pincér, hogy fölvegye a rendelést, eddig még ki sem nyitotta a süppedékeny brkötésbe burkolt étlapot, most sietve lapozgatni kezdte a vastag és fényes oldalakat, melyeken ár egyáltalán nem szerepelt. A fantázianevekbl nem sokat értett, így hát megvárta, míg Arthur Guns bediktálta, hogy mit kér, majd azt mondta: nekem is ugyanazt! A pincér elcsodálkozott: ugyanazt kéri, mint Mr Guns? Igen. Biztos ez? Biztos! Ú ripakodott rá, idegesítette a pasi okvetetlenkedése. A pincér fejet hajtott, hogy távozzék, de Arthur Guns intett neki, várjon még: Mr Marton, tekintettel arra, hogy ön az én vendégem itt, engedje meg, hogy én rendeljek magának! Tessék Ú Dzsú próbálta kitalálni, mi folyik itt. Arthur Guns halk, paran-csoláshoz szokott hangon sorolta a Dzsúnak szánt fogásokat, részletesen kitérve a hús sütési módjára, a saláta szervírozására és a bor hmérsékletére. Ne haragudjék, mondta Arthur Guns, amikor a pincér eliramodott a konyha felé, de nekem csak egy vesém van Nem bűn az, vélte Dzsú. Bűnnek nem bűn, de amit én rendeltem, az a vesebajosok diétás menüje nem akartam, hogy csalódás érje. Dzsú beharapta a szája szélét, mindenképp megettem volna, dünnyögte. Ne legyen ennyire prömm-premm (ért-hetetlen melléknév) Ú mondta a híres filmpro-ducer. Marton biztosra vette, valami negatív jelzt használt. Alázatos? Megalkuvó? Benyali? Ú igyekezett visszaidézni a dallamát, hogy odahaza megnézhesse a szótárban de nem nagyon sikerült. Arthur Guns szinte szájmozgás nélkül beszélt, benntartva a szavakat a fogsora kerítése mögött, olyasféleképpen, ahogyan Marlon Brando a Keresztapá-ban. Mondja csak, Mr Marton, tulajdonképpen mit szeretne elérni? Ú kérdezte a keresztapa a vesebajosok diétáját majszolgatva, mely úgy nézett ki, mintha inkább a kecskék diétája volna. Mindent! Ú mondta Dzsú. Remélte, hogy nem csámcsog Ú elételnek lazacot kapott. A keresztapa elnevette magát, nem is szerénytelen Zsanpól barátom szerint ön színész, de drámákat is ír. Ez az igazság. És én miben lehetnék a szolgálatára? Dzsú ezek után nem merte azt mondani: mindenben. Kijelentette, hogy bármilyen neki való filmszerepet eljátszana, lehet egészen kicsi szerep is, elvégre nin-csenek kis szerepek, csak kis színészek. Ezen kívül szívesen írna forgatókönyvet, amennyiben Arthur Guns érdekldését fölkeltené egy olyan történet például, amelynek a fhse egy kelet-európai színész, aki elkerül Amerikába, és ott ott aztán Ú elakadt. Megismerkedik egy híres filmproducerrel?! Ú tippelte Arthur Guns. Nem, hanem egy Ú Marton nemcsak azt nem tudta, hogy mi legyen a következ mondat, hanem azt sem, hogy mi legyen a következ szó: Ú egy nvel Szerelmes film? Ú kérdezte a kereszt-apa. Nem, ugyanis ez a n beszédtanár egy híres drámaiskolában, sajnos azonban kiveszik a hang-szálait Orvosi film? Nem egészen, ugyanis a történet kettejük szakmai kapcsolatáról szól, tudniillik eleinte a színész gyűlöli a beszédtanárt, ám aztán Lélektani dráma? Hát nehéz így elmondani, néhány szóban Felment seregként megérkezett a pincér, három-szögletűre vágott sirloin steak-et hozott Martonnak, héjában sült krumplival, s amikor azt a legalább fél fontnyi mézbarna húsdarabot meglátta, legszívesebben dalra fakadt volna. Rajongott az angol bélszínért, de ritkán volt benne része, Amerikában sem olcsó. Ez a szték minden szempontból hibátlannak és fejedelminek tűnt. Dzsú szája megtelt nyállal, szíve pedig hálával, amiért a keresztapa nem hagyta, hogy a vesebajosok párolt zöldségein nyammogjon. Majd meglátom, mit tehetek, mondta Arthur Guns a desszertnél, mely Marton számára a híres louisianai pecan pie torta volt, a híres filmproducer számára viszont csak egy zöld alma, mert a vesebetegséghez enyhe cukorbaj párosult. Mindenesetre írja le a film-történet szinopszisát egy-két oldalon, aztán majd meg-látjuk! Ú arany American Express hitelkártyával fize-tett, majd ugyanabból a fekete brtokból adott Martonnak egy névjegyet, melyrl leolvashatta, hogy a Guns & Greenburger Office a 8-as avenue 777-es szám alatti toronyházban volt, két percnyire a Russian Tea Roomtól. A bíborszínű kis kartonlapon a Szabad-ság-szobor körvonala derengett a feliratok alatt. Marton mindezt egy szuszra hadarta el Milford és Fairfield között, arcán a felhtlen boldogság rózsáival. Joe Seeger szédült, a halántékában vadul lüktetett egy ér. Eddig nem tudta, hogy az irigység ennyire fájhat. Szégyellte magát. Fölajánlotta, hogy szívesen átjavítja a filmszinopszis angolságát, ha majd elkészül. Tenk jú, mondta Dzsú, de akár közösen is megírhatnánk! Hogy-hogy közösen? Hát, te meg én, együtt kitalálnánk, aztán legépelnénk és beküldenénk, ha pedig lesz belle vala-mi, akkor fifti-fifti. Thank you, mondta Dzsó elszoruló torokkal. Legszívesebben azonnal nekilátott volna, ott a Metro North-on. Kívánj nekem szerencsét, kérte Dzsú, amikor a vonat a Harlem kiégett házai között fékezett. Mihez? Ma déleltt Sandy Bukowitz-cal találkozom egy kávéházban a Bleeker Streeten, állítólag bemutat egy off-off Broadway színházrendeznek hátha kapok tle valami kisebb szerepet Egy kalap szart, mondta Dzsó; tenk jú, mondta Dzsú. Joe Seegernek tetszett Marton rendíthetetlen bizako-dása. Eszébe jutott Richard Polka, egy ifjúkori jóbarát-ja. Polka Lengyelországból származott, Los Angeles-ben élt, azzal kereste a kenyerét, hogy kisteherautóval fuvarozást vállalt, elssorban filmprodukciók számára. Huszonkét nem, huszonhárom éve házalt a stúdióknál azzal az ötlettel, hogy tévéfilmsorozatot készítene ( volna a producer) A pápák címmel. Minden folytatás egy-egy pápa élettörténetérl szólna. A pápák-at leg-alább százötvenszer majdnem elfogadták. Szilárdan hitte, hogy egyszer meg is valósul, akkor aztán a Polka név világhírű lesz, pedig gazdag. Lehet, hogy ez a makacs reménykedés valamiféle kelet-európai sajátos-ság? Á akadnak igazi amerikaiak is szép számmal, akik minden baljós eljel dacára vakon bíznak abban, hogy egyszer rájuk mosolyog majd a szerencse. Az az érdekes, hogy Dzsú Marton társaságában e tettrekész derűlátás Joe Seegerre is átragadt. Néha úgy érezte, mintha húsz évet fiatalodna, amikor a magyar színész mellett ül a Metro North-on. Vasárnap beugrott Dzsúért New Havenbe, pontosab-ban annak Hamden nevű szegélyvárosába (ez egysze-rűbb volt, mint elmagyarázni, miként találhat oda hozzá), s kivitte Edgewoodba, hogy megírják a film-szinopszist. Joe Seeger addigra több vázlatot és ter-vezetet készített a számítógépén. Ez volt az els (és az utolsó Ú bár ezt egyikük sem tudhatta) eset, hogy nem a vonaton beszélgettek. Dzsú elámult, amikor meglátta Joe Seeger fehér fagerendákkal burkolt házát, mely egy nyírfaliget kells közepén állt, kísértetiesen hasonlítva a Csehov színdarabok szokványos díszletére. Beköszöntek Cynthiának, majd a garázsmenti dolgozószobában munkához láttak. Joe Seeger fölolvasta, hogy mit írt eddig. Az a legokosabb, ha a film egy magyar sportolóról szól, aki Amerikába kerülvén szédületes karriert csinál Ú elvégre a magyarok jók szoktak lenni az olimpiákon, ez tehát hihet. Kérdés, hogy melyik sportokban a legersebbek? Vívás, úszás, öttusa, boksz, birkózás, sorolta Marton, meg régebben a futball. Joe Seeger csodálkozott, úgy tudta, Európában nem népszerű a futball, ott inkább a soccer-t játsszák. Szó szót követett, tisztázták, hogy Marton a soccer-rl beszélt, s nem az amerikai futball-ról, mely olyasfajta labdajáték, mint a rögbi. Ebbl pattant ki az ötlet, hogy adva van egy magyar soccer játékos (a neve Bela), aki furcsa, égbeltt labdáiról híres. Az európai futballban ezek rossz lövések, az amerikaiban viszont hasznosak: itt minden futball csapatban van egy kicker (rúgó) játékos, aki csak a touchdown-ok után jön a pályára, hogy a H alakú kapuba ívesen belje a labdát. Adva van továbbá egy excentrikus amerikai milliomos Ú olyan figura, mint Donald Trump Ú, aki új üzleti lehetségeket szimatolva kelet-európai körútra indul. Magyarországi vendéglátói tudják, hogy nagy sport-barát Ú többek között egy elsosztályú futball csapat tulajdonosa Ú, ezért kiviszik egy focimeccsre. Itt látja Belát, a hülye rúgásaival, megtetszik neki, szerzdteti kicker-nek. Bela egyszerű külvárosi gyerek, mindössze harminc mondatot tud angolul, ám ezt szégyelli beval-lani. Abban a hiszemben utazik Amerikába, hogy focizni fog odaát is. Csak az els edzésen jön rá, hogy egészen másról van szó: rohannak feléje a kitömött ruhájú, rostélyos sisakot visel támadójátékosok Eh-hez jön a szerelmi szál + a bonyodalom (bunda-botrány), majd Bela szédületes amerikai karrierje. Hazalátogat Budapestre, mindenki irigyli. Sportpálya-futásának aztán egy baleset vet véget. Amikor e történetet Ú állandóan egymás szavába vágva Ú összerakták, olyan heves izgalom jött rájuk, hogy képtelenek voltak veszteg maradni a nem túl tágas dolgozószobában. Joe Seeger mindenáron pezsgt akart bontani, de Marton úgy vélte, ez még korai. Kimentek a garázs elé, hogy sétáljanak egy kört. Dzsú észrevette a palánkot és a kosarat. Labdád is van? Természetesen! Ú a garázs bejáratánál tucatnyi labda volt egy karton-dobozban. Marton gimnazista korában versenyszerűen kosarazott. Joe Seegerben emberére talált. Indiana államban, ahol felntt, a kosárlabda nemzeti sportnak számított, a nap bármely szakában találhatott játszó-társakat az ember. A két egyszemélyes csapat össze-mérte erejét. A mérkzés már 74:71-re állt Ú Joe Seeger vezetett Ú, amikor Cynthia kiszólt az emeleti hálószobák egyikébl, hogy most már hagyják abba, nem tud aludni a labdabuffogástól. Ekkor vették észre, hogy éjfél is elmúlt. Joe Seeger hazavitte a magyar színészt, megállapodtak, hogy mindketten leírják, amit eddig kitaláltak, aztán majd a két változatból ollózzák össze a végleges szinopszist. Mélyrl feltör, forró érzelmek tomboltak bennük, kavargott a kölcsönös nagyrabecsülés, a hála és a baráti szeretet. Szerdán Joe Seeger a vonatok indulását jelz automata tábla alatt várta Dzsú Martont, ahogyan megbeszélték. A magyar színész sehol. Vészesen múlt az id. A 7:45-öst már elszalasztották. A 7:53-ast Joe Seegernek okvetlenül el kellett csípnie, mert a követ-kez Ú a 8:04-es Ú hét perccel tíz eltt futott be a Grand Centrálra, ha ugyan pontosan érkezett, már-pedig a reggeli csúcs idején öt-tíz perc késés gyakran megesett. Joe Seeger hét perc alatt csak akkor juthatott a Graduate Center 12-ik emeletén lév eladóterembe, ha megfeszített ervel futott a pályaudvartól az épületig, majd a két liftnél várakozó tömeget kike-rülve, gyalog mászott föl a tizenkettedikre, a keskeny lépcsházban, melyet tulajdonképpen csak tűz esetére terveztek. Joe Seegernek azonban a szívoperációja után az orvos a lelkére kötötte: kerülje a nagy izgalommal vagy fizikai erfeszítéssel járó helyzeteket. 7:50-kor döntenie kellett: itthagyja-e Martont, vagy beletördik, hogy ezúttal késve kezdi az óráját egy olyan tanszéken, amelyel a vezetje pontosságmániás Marton eközben egy autópályacsomópont kells közepén igyekezett átfutni a négy sávban erre s másik négyben arra örvényl autófolyamon, ám újra meg újra vissza kellett menekülnie a padkára. Ezek nem állnak meg inkább elütnek! Ú lihegett. Reggel, amikor beszállt a Mercury Zephyrbe, még úgy érezte, ez az napja, hiszen ma fogadja Joseph Papp, a híres Public Theater artisztik direktora, ebbl aztán tényleg minden lehet, minden Ú vagy semmi. Elfordította a kulcsot, de az önindító meg se mukkant. Nebazdmeg, gondolta. Kiszállt, fölnyitotta motorháztett, a nyolc henger formatervezett öntvénye meglepen tiszta volt, különösen ahhoz képest, hogy azért ez mégiscsak egy hét éves autó. De miért nem indul? A bonyolult elektromos szerkentyűk között nem ismerte ki magát. Fél tizenegykor Joseph Pappnál van jelenése! ráadásul Joe Seeger várja a pályaudvaron! Tudta, megy egy busz a Whitney Avenue-n be New Haven központjába, de hogy onnét miként juthat a pályaudvarra, arról fogalma se volt. Zsebregyűrte a térképet, szaladni kez-dett a buszmegállóhoz. Nem is olyan nagy hülyeség a hordozható telefon, gondolta. Persze, ahhoz, hogy most hasznát vegye, Joe Seegernél is lennie kéne egynek. Sokáig nem jött a busz. Marton halálra izgatta magát, nem Joe Seeger miatt ( bizonyára hamar rájön, hogy nem érdemes tovább várnia), hanem Joseph Papp miatt, akitl a közeljövben aligha kap újabb idpontot. A buszon szinte kizárólag színes-brűek ültek, s olyan pillantásokkal fogadták, hogy egyszeriben négernek érezte magát, nem feketének, négernek, azaz niggernek, nem is lépett a kocsi belsejébe, hanem elöl állt meg, amíg a sofr Ú aki úgyszintén fekete volt Ú rá nem szólt: Primm, pramm, prumm (teljesen érthetetlen)! Ú minthogy Marton nem moccant, türelmetlenül megismételte. most sem értette, de kikövetkeztette, hogy le kell ülnie. Talán nem szabad állni?! A város központjában, a Green túloldalán volt a busz végállomása. Futólépésben indult abba az irányba, amerre térkép szerint csak egy autópályán kell átmen-nie, s mindjárt ott a pályaudvar. A valóságban nem egy sztráda volt az, hanem gyorsforgalmi utak bonyolult keresztezdése, az egyik lefelé kanyarodott az alagútba, a másik föl a betonviaduktra, a harmadik átlósan keresztben minimum négy sáv, valamennyi irány-ban. Veömm, veömm, veömm! Ú sűrű tömött sorban döngettek az autók, soha nem volt egy kis szünet. Lehet, hogy itt halok meg, de akkor is át kell jutnom! Ú az els adandó alkalommal, amikor a repeszt ko-csik közt picivel nagyobbnak becsülte a távolságot, nekilódult, ám csak a második sávig ért, amikor látta, ha folytatja útját, menthetetlenül kivasalják, így hát megállt a sávválasztó szaggatott vonalon, miközben két oldalán változatlan sebességgel robogtak a járművek, veömm, veömm, veömm! Ú olyan közel, hogy szinte súrolták a ruháját. Kiverte a jeges veríték. Rohadt tetvek!Ú sziszegte a gépkocsik pofájába, melyek ellenszenves férfiarcokat juttattak eszébe: mi lenne, ha lassítanátok és átengednétek? meg akartok ölni??? Jesz, jesz, jesz! Ú felelték az ellenszenves férfiarcok. Nagy nehezen átvergdött a füves mezsgyére, s onnan az ellenirányú sávok túlfelére. A mutatványt még négyszer kellett megismételnie, két további autó-sztrádát keresztezve. Izzadságtól csatakosan érkezett a pályaudvarra. Joe Seeger ott állt a tábla alatt. Amikor észrevette Dzsút, nagyot ugrott: futás! Ú rohantak le az aluljáróba, föl a peronra, másodpercekkel az ajtók záródása eltt viharzottak be a legközelebbi vagonba. Mi történt veled? Lerohadt a kocsim. Sejtettem Kilihegték magukat. Nna hol a változatod? Ú kérdezte Joe Seeger. Milyen változatom? Hát a szinop-szis. Ne hülyéskedj, még csak három napja beszéltük meg! Három nap nagy id, mondta Joe Seeger, és lyukacsos szélű számítógéppapírokat vett el a táská-jából, tessék, itt a szinopszis, és mindjárt megírtam a filmnovellát is! Marton döbbenten lapozgatta a pak-samétát. Joe Seeger szinopszisa három sűrűn tele-printelt oldal volt, a filmnovella harminckett. Mindezt két nap alatt pontosabban két este és két éjszaka, mert napközben tanított. Elképeszt Ú olvasni kezdte a szinopszist. Joe Seeger a Bela nevű magyar focistát érezheten róla mintázta. Marton a jelenetsort szellemesnek és dramaturgiailag következetesnek talál-ta. A filmnovella már perg párpeszédeket is tartal-mazott. Joe Seeger azt a címet adta neki: Just for Kicks. Marton ismerte ezt az idiómát, szó szerint azt jelentette: a rúgásokért, de az volt az értelme: a játék öröme kedvéért. Ezt is tökéletesnek érezte. Mit tehetne ehhez hozzá? Úgy jó, ahogy van, jelentette ki. Komolyan beszélsz? Halálosan. Megállapodtak, hogy délután találkoznak a Graduate Center 18-ik emeleti önkiszolgáló éttermében, s azután fölviszik az anyagot Arthur Guns-nak. Addig is kívánj szerencsét, kérte a magyar színész, fél tizenegykor Joseph Papphoz vagyok hivatalos. A híres rendez-höz??? Igen. Hát egy kalap szart, mondta tétován Dzsó; tenk jú, mondta boldogan Dzsú. Joe Seeger már kezdte megszokni a magyar színész megdöbbent bejelentéseit, de ez azért több volt a soknál. Joseph Papp a New York-i színházi világ leg-fényesebb csillagai közé tartozott, szervezte a szabad-téri Shakespeare eladásokat a Central Parkban. Az a hír járta róla, hogy a leghíresebb színészeket leszá-mítva soha senkit nem fogad. Hogy tudtad ezt elin-tézni? Ú kérdezte. Marton diadalittasan vigyorgott, fölhívtam, mondtam neki, hogy a Magyar Színház-művészeti Szövetség egyik titkára vagyok, fontos ügyben szeretnék találkozni vele, erre adott egy idpontot. De mi lesz, ha kiderül? Micsoda? Hát, hogy hazudtál. Nem hazudtam, tényleg a Magyar Színház-művészeti Szövetség egyik titkára vagyok illetve voltam, míg el nem jöttem. A szerelvény befutott a Grand Central Pálya-udvarra, Joe Seeger kiltte magát az ajtón, szaladni kezdett Ú már amennyire a tömegben ez lehetséges volt Ú a Graduate Center felé. Késbb, amikor (negyedórás késéssel) megkezdte az órát, elkalandoztak a gondolatai. Látta Joseph Papp fényképét különböz lapokban, a legtisztábban az állkapcsa erszakos vona-lára emlékezett. Vajon mit ajánlhat a magyar színész-nek? Fölteheten nem sokat valószínűleg semmit. Ha a saját kis hazájában elismert művész volna, gondolta Joe Seeger, szerzdés kötné egy fvárosi színházhoz, ráadásul megválasztanák a Színházművé-szeti Szövetség titkárának, eszébe se jutna Amerikába jönni. Miért olyan fontos Dzsúnak, hogy éppen itt érvényesüljön, ahol a művészetet nem sokra becsülik, s ádáz harc folyik minden incsért Ú vagy centiért, ahogyan mondaná. Mijáratban van New Yorkban, kedves Dzsúla? Ú kérdezte körülbelül ugyanezekben a pillanatokban Joseph Papp a magyar színésztl. Marton elmondta, hogy tavaly ösztöndíjas volt a Yale School of Dramán (ou! Ú szúrta közbe Joseph Papp elismern), aztán pedig óraadó tanár lett több egyetemen, de nem ez a lényeg Joseph Papp közbevágott: Budapest gyönyörű város! Ú jelentette ki. Marton helyeselt, aztán a két egyfelvonásosára terelte a szót, szívesen itthagyná a kéziratot. Joseph Papp fáradtan biccentett, persze, a tehetségkutató osztályon majd elolvassák, örülök, hogy megismerhettem! Ú fölállt, vezette kifelé. Ennyi volt, mesélte Dzsú Joe Seegernek a Graduate Center 18-ik emeleti önkiszolgáló éttermében. Mind-ketten sejtették: Marton kapcsolata a neves színházi emberrel nagyjából lezárult. Elbaktattak a 8-as avenue 777-es szám alatti torony-házba, a portásnak Marton odavetette: Arthur Guns vár minket! Ú a gyorslift Ú melyben emeletek helyett a különböz irodák nevét olvashatták a gombok mellett Ú fölsuhant velük a sokadikra, ahol egy lakásbejárat-nak tetsz ajtón kellett csöngetniök. Hosszú hajú, gim-nazistakorú fiatalember nyitott ajtót, de nem engedte be ket, megállt a küszöbön, mi tetszik? Ú kérdezte szigorún. Arthur Guns-hoz mentünk, mondta Marton; jöttünk, javította Joe Seeger. Meg van beszélve? Igen! Ú vágta rá Marton pillanatnyi habozás nélkül, noha ez nem volt igaz, de azok után, amilyen baráti hangulat-ban társalogtak Arthur Guns-szal a Russian Tea Room-ban, biztosra vette, hogy fogadja. Kit jelenthetek be? - Dzsúla Marton vagyok. Pillanat, mondta a gimnazista, és becsukta az ajtót. Hosszú másodpercek után nyitotta ki megint, Mr Guns nem tud az önök érkezésérl, éppen tárgyal, kéri, jelentkezzenek a titkárnjénél telefonon. De arról volt szó abban maradtunk Ú kezdte Marton, ám a srác már zárta volna be az ajtót. a résbe dugta a lábát, szeretnénk itthagyni egy papírt; kéziratot, javította Joe Seeger; igen, kéziratot, filmizét; filmnovellát, segített Joe Seeger; Mr Guns számára megbeszéltük! Át fogom adni, a gimnazista kivette Joe Seeger kezébl a dossziét, ha meg-bocsátanak, most dolgom van! Ú finoman kitolta Martont a résbl, behajtotta az ajtót. Tenk jú, motyogta Dzsú. Asszem az a legokosabb, ha megiszunk valamit, javasolta, amikor kiléptek a 8-as avenue-ra. Joe Seeger viszont inkább sietett volna haza. Dzsú búskomorságba zuhant, szokásos közlékenysége helyett maga elé bámulva ült Joe Seeger mellett a vonaton, s idnként mormolt valamit magyarul: Prumm, pramm (érthetet-len)! Tessék? Semmi. Kurva anyátok! Ú dönnyögte Marton újra meg újra a Metro North-on, útban hazafelé New Havenbe. Mi a francnak ígérgettek fűt-fát? miért nem mondjátok bele a pofámba, hogy nem kellek, takarodjak a francba a színészetemmel meg a darabjaimmal egyetemben?! Mindez csupán néhány óráig tartott nála. A követ-kez szerdán újra felszállt a Metro North-ra, megke-reste Joe Seegert. Minden eddiginél jobb híre volt. Levelet kapott a manhattani Surprise Theatre Club-tól, hogy a két darabja közül az egyiket Ú st esetleg mindkettt Ú színre vinnék, méghozzá a közeli jöv-ben, mert egy tervezett bemutatójuk technikai okból elmarad. Joe Seeger elsápadt. Az darabjai évekkel ezeltt megjárták a Surprise Theatre Clubot, de általában olvasatlanul kapta vissza ket (már amelyiket egyáltalán), ezt könnyen megállapíthatta: a kéziratok oldalára hajszálat ragasztott, ha bárki szétnyitná a példányt, elszakítaná Gratulálok, mondta Joe Seeger s elismern fütten-tett, ez igen! Dzsú, boldogan vigyorgott, életem nagy napja ez a mai. Na látod, egyszer hopp, másszor kopp. Csak az a kérdés, hogy kapok-e honoráriumot?! Hát, nyilván ez a kopp, mondta Joe Seeger könnyednek szánt hangon. Én szívesen fizetnék, ha az én darabomat adnák el a Surprise Theatre Clubban, gondolta. Kívánj nekem sok-sok szerencsét, nehogy megváltoz-tassák a véleményüket, mire odaérek! Ú kérte a magyar színész. Egy kalap szart, mondta Dzsó; tenk jú, mondta Dzsú. Azon a hétvégén Joe Seeger bezárkózott a dolgozó-szobájába, és írt egy tudományos-fantasztikus film-forgatókönyvet, A New YorkÚLos Angeles metró címmel. A képzeletbeli metrón barátságok, szerelmek és más konfliktusok adódtak, i. u. 2089-ben. A történet hse egy tagbaszakadt termetű, fekete hajú és szemű, gyakran borostás férfi volt, egy kelet-európai színész Ú a szerzi instrukció szerint ers akcentussal. Joe Seeger másnap hajnali háromkor odaírhatta az utolsó jelenet alá: THE END. Csinált rögtön egy színmű változatot is, ez a számítógépen könnyen ment, a literary manager nevű szoftver gombnyomásra tördelte a szöveget forgatókönyv vagy színdarab formátumba. Már világosodott, mire Joe Seeger mindkét verziót ki-nyomtatta. Asztali fénymásológépén tíz-tíz példányt készített, nagyalakú manila borítékokba helyezte ket, illend kísérlevéllel és resuméval egyetemben. Reggel postázta mindazoknak a producereknek, ügynököknek és színházaknak, ahol tudtával Gyula Marton, a magyar színész próbálkozott. Néhány hétig nem találkoztak. Amikor legközelebb együtt utaztak a vonaton, odakinn nagy pelyhekben hullt a hó. Marton kialvatlannak látszott, az arca borostás, a szeme alatt táskák. Joe Seeger megkínálta egy doughnuttal, Dzsú köszönte, de nem kért. Mi újság? Ú kérdezte Joe Seeger. Megvolt a bemutató, mesélte Dzsú, de nem a Surprise Theatre Club rendes színházában, hanem az ócska kamaratermükben, a - - 13-ik utca nyugati végén. Összeszedték a város leg-rosszabb színészeit ez az én formám nem csoda, hogy örökké félház eltt játszottak tíz eladás után levették a műsorról Sajnálom, mondta Joe Seeger, szívesen megnéztem volna miért nem hívtál föl? Hát küldtem neked meghívót! Nekem ugyan nem! Biztos? Tuti. Eh mindegy. utáltam az egészet mint egy gyönge amatr eladás spongyát rá. Marton megviseltnek tűnt. Dlt belle a panasz. Nem elég, hogy ilyen kudarcok érik, állandó anyagi gondokkal küzd. Joe Seeger fölajánlotta, hogy szívesen ad kölcsön. Dzsú köszönte szépen, de egy kölcsön semmit nem old meg. Most azért megy be a városba, hogy találkozzék egy régi ismersével, bizonyos Lió Sztínmennel, aki valaha a budapesti amerikai nagy-követség sajtóreferense volt, néhány hétig tartózkodik New Yorkban, tanul oroszul, mert a következ szállás-helye Moszkva lesz. Mindenesetre Lió Sztínmen egyik barátja a Ford Alapítvány titkárságán dolgozik, és talán tud szerezni valami kisebb ösztöndíjfélét. Ez van nálad mi újság? Nálam nagy újság van, kezdte Joe Seeger titok-zatosan. A New YorkÚLos Angeles metró-ból filmet forgatnak, tudod, meséltem azt a visszatér álmomat neked, forgatókönyvet írtam belle. Tényleg? Igen bizonyos mértékig neked köszönhetem, a te példádon fölbuzdulva egy csomó helyre szétküldtem, a végén sikerült eladnom a jogait, Arthur Guns vette meg. Arthur Guns? az én Arthur Guns-om? Ha mondom! És a Just for Kicks? Az nyilván nem érdekli. A magyar színész hallgatott egy darabig. Mi az, nem is gratulálsz? Ú kérdezte Joe Seeger; gratulálok, mondta Dzsú; thank you, mondta Dzsó. Ez a fordított dialógus Martont kihozta a sodrából, bazd meg, az én kapcsolataimat használtad, meg se kérdeztél, hogy beleegyezem-e! Ezt hogy érted? Azért mégiscsak illett volna szólnod! Miért, a Guns & Greenburger Office címe és száma benne van a manhattani telefon-könyvben, bárki odaküldheti a dolgait! Bárki, de nem te! Ú mondta Marton feszes hangon, miért csinálsz azt, mintha volnánk barátok ketten mi, közben meg szarsz nekem! Rám, javította Joe Seeger, de ez csak olaj volt a tűzre, kabbe a seggem! Ú harsogta Marton, fölindultságában egyre több nyelvi hibát ejtve. Ne ordíts, sziszegte Joe Seeger, már mindenki minket néz. Szarok én a mindenkinek! hogy tehettél ilyet a hátam eltt? hogy lehetsz ekkora szemétláda? engedtem, hogy írjuk a szinopszis közösen, és akkor szépen kisajátítsz nekem az Arthur Guns! szégyelld magad! Joe Seeger fontolgatta, hogy fölálljon és faképnél hagyja a magyar színészt, akinek hirtelen elment az esze, de azt semmiképp sem bírta magába fojtani, hogy végeredményben a Just for Kicks szinopszisát és film-novelláját egyetlen beszélgetés után írta, , Joe Seeger, nem pedig Dzsúla Marton, aki nem is tud eléggé angolul ahhoz, hogy levélen kívül bármi mást írjon. Igen? Ú hördült fel Marton, de ahhoz elég jól tudok, hogy bemutassalak a leghíresebb film-producerhez a városnak, igaz? könnyen lehet, hogy a Just for Kicks esélyeit rontottad azzal, hogy be-nyújtottál még egyet ugyanabba a céghez! nyilván nem fogadnak el egy embertl kett! legalább addig tudhatnál várni, míg azt visszautasítja! mi olyan sürgs? ha ennyi évig kibírtál mint vacak tanárként!?! Nagyon igazságtalan vagy te, Dzsúla Marton, mondta Joe Seeger remeg hangon, azzal a szilárd el-határozással, hogy ez volt az utolsó szava a magyar színészhez, hátat fordított neki, kinézett az ablakon. A hópelyhek az üvegre tapadtak, majd pici patakokká olvadva csordogáltak lefelé. Marton sem szólalt meg többé. Némán ültek egymás mellett New Yorkig, ki-ki fortyogva a saját levében. A Grand Central Pályaudvaron köszönés nélkül váltak el. Kívánj szerencsét, gondolta Joe Seeger, az újdonsült forgatókönyvíró, miközben a 42-ik utcán ballagott a Graduate Center felé. Arthur Guns délután háromkor várta az irodájában, hogy bemutassa neki a három filmrendezt, akikkel elolvastatta Joe Seeger The New YorkÚLos Angeles Subway című művét. Marton összeszorított állkapoccsal rótta a manhattani utcákat a hóban. Sztínmen tizenegyre várta lent a Village-ben, eredetileg úgy tervezte, hogy addig sétál-gat, szeretett császkálni New Yorkban, csak úgy, külö-nösen a Fifth Avenue környékén, meg a Greenwich Village-ben. Most az eltte álló üres óra roppant teherként nehezedett a vállára. Ebben a kibaszott Manhattanben átfúj a szél a mértanilag szabályos utcákon. Micsoda fucking város Sej, Hudsonról fúj a szél, szegény embert mindig ér Undorító itt a tél, gondolta. Jelenlegi lelkiállapotában majdnem minden disgusting volt. Kivéve azt, ami fucking. Kerülgette a járókelket, nekiszorítják az embert a hókupacoknak nincs még egy ilyen fucking hely a világon, ahol ennyire agresszíven tolakodnának a híres amerikai életstílus csupa hígvelejű, önz, törtet barom Ú egyszeriben utálta a disgusting nyújorkiakat, utálta a fucking Menhetn-t, és az egész fucking Junájtid Sztéjtsz-et. Egyesült Állatok, nyögte félhangosan, ma-gyarul. Izgalmas színdarab- vagy filmcím lehetne. Próbálta angolra fordítani, de a United Animals nem szóvicc. Na és a United Mistakes? Egyesült Hibák?! Ez meg magyarul nem jó. Ami itt megy, az ott nem, és vájszi vörze Ú így ejtik ezek az idióták a vica versát. Dzsekijét átnedvesítették a hópelyhek, melyek vastag prémként ültek a vállán és a sísapkáján, cipzáros brcsizmája beázott. Megnézte magát egy videóbolt kirakatában. Elnyűtt, középkorú arc pillantott vissza rá, szegényes öltözékben. Így persze nem lehet Bement az els útjába es ruhaszalonba, és vásárolt magának egy széles karimájú Missouri kalapot. Folytatta útját lefelé, downtown. Nézte az Empire State Building hegyes csúcsát, mely majdnem minden szögbl a többi Ú szintén jó magas Ú épület fölé nyúlt. Amikor a tövébe ért, már nem látta a jellegzetes, égbe döf tornyot a hosszú antennával, eltakarta a téglatest, amelynek a tetején állt. Marton járt már odafenn a bástyaszerű kilátóteraszon, New York szerelmesei váltig állítják, hogy onnét a legérdekesebb a város panorámája. sosem szerette a Birodalmi Állam Épületét, e dölyfös felhkarcolót, st néha kifejezetten gyűlölte Ú például most is. Amikor a darabjait próbálták a Surprise Theatre Clubban, minden este úgy lépett ki az utcára, hogy az els pillantása e toronyra esett, mely éteri emelkedettségben csillogott a házak fölött, a fénypászmáktól deres éjszakában. Akár egy kárörvend isten. Majd én megmutatom neked! Ú fogadkozott Marton, látsz cso-dát a bemutató után! Ú ám a csoda ezúttal is elmaradt. Marton úgy érezte, az Empire State Building épp olyan bevehetetlenül magasodik fölébe, mint az egész város Ú az egész ország. Dlj le! omolj össze!! robbanj föl!!! Ú gondolta. A rohadt torony nem moccant. Lió Sztínmennek a külügyminisztérium egy baba-házban bérelt lakást, a vilidzs közepén. A házikónak zsebkendnyi elkertje volt, mindössze két kisebb virágkád fért bele, az utcától lándzsakerítés választotta el. Lió Sztínmen öleléssel fogadta Martont, hogy vagy? Ú kérdezte tle; remekül, mondta Marton a szabvány választ csüggedt hangon. A lakás két kis szobából állt, utólag szerelték be a műanyag zuhanyozófülkét. Praccs, praccs (érthetetlen)? Ú kérdezte Lió Sztín-men. Elég soká tartott, mire Marton rájött, hogy Lió oroszul beszél hozzá, hiszen moszkvai külszolgálatba készül, s gzervel tanul oroszul. Martont tíz évig tanították, mégse tudott fölpiszkálni az emlékezete iszapjából egyetlen értelmes mondatot sem. Kikövet-keztette, hogy Lió nyilván kávéval kínálja, így hát azt felelte: dá! Ú és nyert. Pazsálujsztá, továris Marton, mondta Lió Sztínmen, pipisked kiejtéssel. Marton félszeg szpászíbá-val vette át a piros pettyes bögrét, átfagyott ujjait sütötte a forró porcelán. Csöndesen szipogott. Nem volt kedve beszélgetni. Nyomorultul érezte magát, kifosztottnak, elárultnak és becsapottnak. Nu, sto? Ú érdekldött Lió Sztínmen huncutkás mosollyal. Marton úgy érezte, mindjárt lenyomja Lió a torkán a bögrét, ha nem hagyja abba ezt a szovjet nyelvleckét. Kisvártatva befutott egy harcsabajszú, kopaszodó férfi, túláradó lelkesedéssel köszöntötte ket, helló, gyerekek, hogy vagytok? júj, de hideg van odakinn! kapok egy korty kávét? Ú nem várt választ, töltött magának, egyhajtóra felhörpintette, aztán kiment a vécére, tisztán hallhatták a dús csobogást, ahogyan pisált. Ez ki? Ú kérdezte Marton. t is Moszkvába küldik. Együtt laksz egy ismeretlennel? Mér, te is együtt laktál egy mexikóival, aki mindig fzött, megírtad Az más, én csak egy izé vagyok azt hittem, a társbérlet (jobb híján együttélés-nek fordí-totta) a szocializmus vívmánya. Tévedtél, tovaris, mondta Lió Sztínmen, a co-tenancy a nagyvárosokban, ahol magas a bérleti díj, bevett szokás csak arra kell vigyázni, nehogy valami hülyét fogjon ki az ember. Ez a harcsabajszú kopasz nem vigyázott, gondolta Marton. Mindegy, ha Lió Sztínmen segít elintézni valami ösztöndíjat, imákba foglalom a nevét. Annak idején az Altheimert is intézte el Lió Sztínmenre lehet számítani. Napokig nyalogatta sebeit. Bezárkózott a lakásába, csak akkor ment ki, ha órát kellett tartania valamelyik egyetemen. Dzsoana idnként meglátogatta, egyszer elhozta Dzseremit is, de Marton olyan goromba volt velük, hogy a lány kijelentette, köztük mindennek vége. Ezt persze csak els haragjában mondta, ám azért egyre ritkábban jött. Hosszú az út Newarktól New Havenig. Marton mind mélyebbre süllyedt rosszkedve magányába. Olvasta a Show Business-ben azután, hogy a Palace Theatre meghallgatást tart Joe Seeger A New YorkÚLos Angeles metró című darabjához. Hogyhogy darab? filmrl volt szó! Ú izgatottan végigolvasta a Guns & Greenburger Produkciós Iroda közleményét, mely szerint a jelentkezk európai darabból hozzanak mono-lógot, továbbá a szóban forgó színmű egy részletét kell fölolvasniuk. Kelet-európai akcentus nem hátrány. Marton talpra ugrott, mintha hátbadöfték volna. Hiszen ez egy rejtjeles üzenet! a feladó Joe Seeger, amerikai drámaíró!! a címzett pedig Marton Gyula, magyar színész!!! Itt az alkalom, amelyre várt. Kiro-hant a fürdszobába, hogy megborotválkozzék. Dzsú Marton nézett vissza rá a tükörbl, tettre készen. A Palace Theatre gipszstukkói a Vígszínházra em-lékeztették a magyar színészt, ámbár az sosem volt ennyire lerobbanva. Hol lehet Joe Seeger? Ú izgatottan várta a találkozás emelkedett pillanatát. Legalább háromszázan várakoztak a színpad mögött, egy ügyel-félénél kellett föliratkozniuk, aki hamarosan kifüggesz-tette a próbatáblára a sorrendet. Marton a harmadik helyre került, ezt jó jelnek vette. Amikor szólították, számolt magában háromig, csak aztán lépett a járásból a színpadra. A vonatúton végig az antréját gyakorolta. Happy Glasnost! Ú mondta harsányan, Lió Sztínmen orosz akcentusát utánozva, s várta a röhögést. Csönd. Neve? Ú kérdezte valaki a néztér közepérl, mély mikrofonhangon. Dzsú Marton. Mit hozott? Nagymonológot a Bánk bán című híres magyar drámá-ból. Tessék. Nem akarják tudni, hogy mirl szól a darab? Nem, mondta a mikrofonhang. Marton terpesz-be állt, magára képzelte Tiborc szűrét, és belevágott: k játszanak, zabálnak szüntelen, úgy, mintha min-denik tagocska bennek egy-egy gyomorral volna áldva; nékünk kéményeinkrl elpusztulnak a gólyák, mivel saját magunk emésztjük el a hulladékot is. Szép földjeinkbl vadászni berkeket csinálnak, ahová nekünk belépni sem szabad A mikrofonhang félbeszakította: áá-áállj! Marton elhallgatott. Milyen nyelven beszél? Magyarul. Miért? Hát aszonták, kelet-európai kell Igen, de angolul, ember! mit tud angolul? Csehovot. És még? Ibsent. És? Strindberget Molire-t Goldonit Ú Marton ek-kor jött rá, hogy elhanyagolta az amerikai szerzket. Tudok két egyfelvonásost, vágta ki végs szorult-ságában, én írtam ket! Azokat inkább hagyjuk olvasson! Ú az ügyel a kezébe nyomta a példányt. Marton szeme már hozzászokott a néztéri homályhoz, kivehette az alakokat, legalább nyolcan ültek Ú illetve tehénkedtek Ú a középs sorban. Melyik lehet a rende-z? és hol van Joe Seeger? A gépelt szövegre pillantott, elolvashatom? Mehet rögtön élesben! Ú így a mikrofonhang. Marton vállat vont, krákogott, aztán mondani kezdte, soronként: Örülök, hogy megismerkedhetünk. Nagyon unalmas, ha nincs beszélés, beszéljünk tehát egymásnak, gyor-sabban mehet az idnk. Tudom én, hogy az id elég épp gyorsan megy, gyorsítása nem áll szándékomban. Mindenesetre Csehszlovákiából jöttem, a keresztnevem Bela, de az amerikai barátaim inkább Bí-nek hívnak. Te szólíthatsz Bínek szintén. Foglalkozásom színházi ember, remélem, kipróbálhatsz az ermet New York-ban is, mostan én ajdisonra megyek, ahol szerepek válogatnak színészeket Kösz, mondta a mikrofonhang, a következt! Marton, a magyar színész, elrelépett a szufitákig, na ne tessék viccet csinálni, ez pont az én szerepem! pont rólam szól! pont rólam írták! hol van Dzsó Zígör? kérdezzék meg tle! Dzsó!! itt vagy?? mongyad meg nekik!!! A következt! Ú ismételte a géphang. De ezek az én saját szavaim! ezt tényleg rólam írta! minden szerdán együtt utaztunk a Metro North-on! rólam mintázta! nem találhatnak nálam ideálisabbat!!! Ú dobbantott a lábával, a színpad deszkáiból fölspriccelt a por. Odalenn ketten összesúgtak, aztán az a férfi, aki a mikrofont tartotta a kezében, így szólt: kezdjük ott, hogy maga magyar, mi pedig a szerzi utasításnak megfelelen csehszlovák akcentust keresünk sajnál-juk a következt! Marton egy darabig leveg után kapkodott, aztán ki-rohant a színpadról, a példányt apró darabokra tépte s szétdobálta. Órákig csörtetett a fucking Manhattan rengetegében, anélkül hogy tudta volna, merre jár, így kötött ki azon a csöppet sem bizalomgerjeszt környé-ken, ahol két suhanc hátulról fejbevágta Ú elsötétült a világ. Amikor visszanyerte az eszméletét, csupa vér volt a ruhája, úgy érezte magát, mint akit megrágtak és kiköptek. A táskája eltűnt. A dzsekije titkos zsebében mindig tartott ötven dollár aranytartalékot, azt nem találták meg. Föltápászkodott, tántorgó léptekkel indult arrafelé, amerre a normális Ú többé-kevésbé bizton-ságos Ú New Yorkot sejtette. Tíz perces gyaloglás után ért a Central Park észak-keleti sarkához, itt megpróbált taxit fogni, ám riasztó külseje folytán ez csak sokadik kísérletre sikerült. A pályaudvarra vitette magát. Épp elcsípte a 4:55-ös vonatot. Még sosem indult vissza ilyen korán. Nem bánta volna, ha Joe Seeger lehuppan mellé Ú hogy megfojthassa. A vagonban a vécétartály ferttlenítszerének émelygs szaga terjengett. Marton elpilledt, behunyta a szemét. Azt álmodta, hogy a New YorkÚBudapest metrón utazik. Két megálló volt az óceánban, a har-madik már Párizs, aztán München, készüldhetett, mert hét perc múlva Budapest következett. Marton azonban az utolsó pillanatban mégse szállt ki. Varsó. Kijev. Moszkva. Két viszonylag hosszú megálló: Novoszibirszk, Peking. Aztán Tokió, majd Honolulu, és máris újra Amerikába ért a metró: Los Angeles! kérem az ajtóknál vigyázni! Marton elmosolyodott. Imádta, hogy ennyire gyor-san és zökkenmentesen száguldhat elre. Megint be-hunyta a szemét, így történt, hogy ezúttal New Yorkot szalasztotta el. Sebaj, legföljebb megyek még egy kört, gondolta. Bérlete volt. Viktória mindent gyűjtött, pénzt, ékszert, bélyeget, vadgesztenyét, étlapot Ú st neveket is. Nagyjából hét évenként más kereszt- vagy becenévre tért, tűzzel-vassal átszoktatta rá a barátait és ismerseit. Ez rendkívül praktikusnak bizonyult, mert Viktóriának csapnivaló arcmemóriája volt (néha els ránézésre még a régebbi férjeit sem ismerte föl), viszont abból, hogy melyik nevét használta valaki, egyszersmind kiderült, melyik korszakból való az illet. Kotász Viktória Kis-kunhalason látta meg a nagyvilágot Ú nem 1957 január 28-án, ahogyan a jelenlegi papírjaiban szerepel, hanem pontosan tíz évvel korábban. Az apja, aki a háború eltt és után ismert lókupec, a kommunista idkben pedig kocsis volt, 1957-ben Ausztriába szöktette a családot. A menekülttáborban ünnepelték a kislány tizedik születésnapját, az apja ott is szerzett tortát, igaz, tíz helyett csupán egyetlen gyertyával. Tudniillik most kezddik a mi igazi életünk, jelentette ki meghatott hangon, miután a lánya elfújta az imbolygó lángot. Viktória ekkoriban már kivívta, hogy senki ne szólítsa Nyuszinak, ám a Máriára vagy a Marira sem hallgatott, közölvén mindenkivel: az neve Marianne. Marianne késbb prófétikusnak vélte az apja szavait, s a portugál útlevelében az 1947-et 1957-re javította egy zsilettpenge és egy fekete filctoll segítségével. Mindig jó kézügyessége volt. Akkoriban hivatalosan Gloriának hívták. Már több férfi követett el öngyil-kosságot miatta, de egyiknek sem sikerült. Portugáliából rövid máltai közjáték után Kanadába szökött egy brazil portréfestvel, hátrahagyván egy férjet és egy többször kikosarazott vlegényt, akivel azonban le-lefeküdt házassága idszakában is. Ez a vlegény Madonnának szólította. A brazil portréfestt Zsuzsannára emlékeztette Ú épp ezért így is hívta Ú, akit meglestek a vének. Lefestette e jelenetben, és a Susanna című képet Ú a művész korai halála után Ú az Epstein gyűjtemény vásárolta meg, ma is látható Miamiban (Florida). Viktória a mexikói tengerparton tanga-alsóban napozott, amikor Big Bill, a kanadai származású, New Yorkban él befektet bankár megpillantotta. A szemüveges férfinak tátva maradt a szája. Odaküldte a titkárát egy nagy csokor vérvörös rózsával és a név-jegyével. Viktória ekkoriban Ú Ins del Sol néven Ú ismert alakja volt a mexikói underground művész-világnak, szexjelenetekkel telezsúfolt Ú repedezett Ú korsóit nagysikerű kiállításon mutatta be Veracruzban, egy nyilvános vécé elterében. Csodálkozva pislogott, amikor a titkár Ú talpig öltönyben Ú odajött hozzá a playa süppedékeny homokján a bukétával és a név-jeggyel. Its lovely, gracias muchas, mondta annak az izzadó fiatalembernek. Névjegye nem lévén, a tangája melltartóját küldte oda Big Billnek. Ez világos beszéd volt. Big Bill a vagyonát ügyes tzsdei műveletekkel szerezte. Eredetileg William Astor Junior-nak hívták, egy születésnapi partin lett belle Big Bill, amikor a kollégái és beosztottai az amerikai alkotmány egyik fejezete, a Bill of Rights (Emberi Jogok Törvénye) mintájára Bill of Money (A Pénz Törvénye) címmel írtak felköszönt versezetet, magasztalván benne a Nagy Bill hstetteit a pénzvadászat harcmezején. Mind-ehhez rengeteg pezsgt ittak. Viktória azonban kezdettl fogva Rich-nek hívta, mert emlékeztette t egy korábbi Ú dél-afrikai Ú hódolójára, Richardra, akivel végül nem utazott el Johannesburgba. E históriát nem kötötte Rich orrára. Mindketten tudjuk, hogy gazdag vagyok, de azért nem esik jól, hogy Gazdag-nak becézel, mondta Rich, mi-közben az ágyon hevertek, s a férfi friss, párás szl-szemeket helyezett el Viktória meztelen testén. A köldökén kezdte, onnét haladt le- és fölfelé. Viktória borzongott, a szl síkos bre még rizte a jégszek-rény hidegét. Hiába minden, mondta, Rics a te neved, különben se csak gazdagot jelent, hanem azt is, hogy klassz. Magába temette Big Bill fejét, s azon tűndött, elvetesse-e magát a nála tizenhárom évvel fiatalabb férfival. To Bill or not to Bill, that is the question. Viktória Ú akit Rics Vadmacskának becézett Ú, szenvedélyesen érdekeldött a Vízönt jegyében szüle-tettek iránt. Rics szintén Vízönt volt, vagyis Ú ha hinni lehet a csillagjósoknak Ú a legritkább ember-típusba tartozott. A Vízönt a lángeszű feltalálók és kutatók csillagképe, de művészeké és politikusoké is. Jó fejű, kitartó, megbízható. Emberismerete legendás. Belelát a vesékbe. Uralja a lábikrát és a nyirokmiri-gyeket. Emlékei fontosak számára, gyakran gyűjtöget azokkal kapcsolatos tárgyakat. Uralkodó bolygója: Uránusz. Uralkodó eleme: leveg. Színe: világoszöld. Köve: zafír. Szerencseszáma: 4. Szerencsenapja: szom-bat. Mottója: őtudom!ö Ez utóbbi nagyon igaz volt Ricsre, Marton Gyulára viszont egyáltalán nem. Épp ez tűnt föl Viktóriának azon a fogadáson, amelyet - a New York-i Yale Club-ban rendeztek, 1989 januárjában, a Színházi Világ-kongresszus záróakkordjaként. Viktória jelmeztervez-ként kapott meghívót, egy off-off Broadway Shakes-peare eladásban az emberméretű korsóit viselték a színészek. Honnan ismerjük mi egymást? Ú kérdezte Viktória attól a csimbókos hajú, nagyorrú férfitól a svédasztalnál (a fazonja alapján esküdni mert volna rá, hogy Vízönt). Áj dzsászt dont nóu, mondta a férfi Ú mit tudom én!? Viktória nem akart ellenállni a kísértésnek: bocsánatot kérek, megmondaná nekem, melyik asztrológiai jelben született? Áj dzsászt dont nóu. Mikor született? Áj dzsászt dont nóu, válaszolta a férfi, ezúttal nyilvánvalóan viccbl. Viktória füle már érzékelte a jellegzetes akcentust, amellyel egykori hon-fitársai törik az angolt: magyar vagy, ugye? Ú kérdez-te tle az anyanyelvén. A férfi arcára különös mosoly terült, akárha egy égve hagyott lámpa fénye vetülne rá, áj dzsászt dont nóu, mondta újra. Persze, Vízönt volt, rendkívül izgalmas aszcen-denssel, és igen széles fogakkal, melyek Viktóriára Ú akit ekkor még nem hívtak Viktóriának Ú igen nagy hatást gyakoroltak. Gyula volt a neve, ugyanúgy, mint az nagyapjának. Szólíthatlak Gyulus-nak? Igen, ha én is szólíthatlak Viktóriának. Miért éppen Viktóriának? Miért éppen Gyulusnak? Viktória elmondta a nagyapját, Marton viszont nem mondta el, hogy egy elomló szkeségű lányra emlékez-teti, Kövesdy Viktóriára a negyedik bébl, akitl a nógrádvercei tanulmányi kirándulás két éjszakáján olyan sokat tanult, a nyikorgó emeletes ágy tetején. Viktória meghívta Gyulust a Park Avenue-n (az 57-ik utcánál) lev, huszonnegyedik emeleti lakásukba Ú Rics éppen Kaliforniában volt Ú, és fölolvasta neki a Csillagnaptár heti horoszkópjaiból a rá vonatkozó részt. Martont jobban izgatta a körben csupaüveg, galériás luxuslakás (sokadik amerikai filmdíszlet), de azért úgy tett, mintha elmélyülten figyelne. Mit jelent az, hogy uralom a lábikrát és a nyirokmirigyeket? Ú kérdezte. Nyilván ezek a legersebb pontjaid, mondta Viktória sejtelmesen. Hamarosan elmesélte az élete történetét. Irish cream-et ittak jéggel, szódával. Késbb Viktória megéhezett, mit kérsz, kínait vagy pizzát? Gyulus a kínait választotta, s arra számított, hogy most kimennek a konyhába, elkészíteni, Viktória azonban telefonon rendelt vacsorát, négy személyre (van étvágya! Ú gondolta Marton), a fiókból elhúzott több tucat étlap egyikérl választva. Viktória is Vízönt volt Ú a legritkább emberfajtából való Ú, természetesen. Gyulus, mennyire vagy te ellenzéki? Ú kérdezte Viktória. Én? Ú nem tudta, mit feleljen. Hát elég-gé Ú jelentette ki azután, remélve, hogy a n ezt a választ várta. Oké, csak azért kérdem, mert nemsoká följön a Szem. Kicsoda? Hát a Szem! az nem lehet, hogy ne ismerjétek egymást! tudod, a Szem! a Szem on Hádzn! Ja, persze, mondta Gyulus buzgón, szégyellvén bevallani, hogy ettl sem lett okosabb. Sam on Hudson úgy hangzott, mint valami harmadosztályú gengszterfnök neve, akit egyébként Rejt Jen talált ki. Csalódott volt, idáig úgy hitte, Viktória azért hívta föl magához, amiért annak idején Kövesdy Viktória a negyedik bébl az emeletes ágy tetejére. Martonnak is akadtak a múltjában olyan jelenetek, melyekbl szükség esetén levezethette tántoríthatatlan politikai bátorságát és rendszerellenességét. Tízéves korában például kiküldték az iskolai november hetedi-ki ünnepségrl, mert szellentett a Szovjet Himnusz alatt. Lázadó gesztusát két tanévvel késbb megismétel-te, az Internacionálé ünnepélyes akkordjaira tromfol-ván, ezúttal nem zavarták ki, mert alfarhangja túlsá-gosan halkra Ú igaz, annál büdösebbre Ú sikeredett. Noha mindig utálta a pártot, s mindent, ami a szocializmussal kapcsolatos, úgy érezte, az dolga az, hogy játsszék, nem pedig hogy illegálisan szervezked-jék, különösen azért, mert tudta, retorzióként bevon-hatják az útlevelét. Volt az útlevele bevonva Ú pontosabban ki sem adva Ú, a hatvanas évek végén, amikor Ú kevéssel az érettségi eltt Ú lelkesen csatla-kozott Halász Péterék színházához. Majdnem kicsapták a gimnáziumból. Mit képzel maga, Marton! Ú üvöl-tötte az igazgató torkaszakadtából, rendri ügyekbe keveredik, maga Marton! kire üt ez vissza, Marton? rám! nekem nem hiányzik, hogy a Bajzásokat bevigyék a rendrségre, államellenességi ügyekben! szégyellje magát, maga Marton!!! Ú és Marton maga csakugyan szégyenkezett, amiért ilyen ostobán hagyta, hogy behúzzák a csbe: házkutatás volt Artúrnál, épp akkor érkezett, már a földszintrl látta a gangon az egyenruhás rendröket, nyomultak be a lakásba, kissé tolakodva, akár egy színházi jegypénztár eltti sor. Nyugodtan visszafordulhatott volna, a kapu eltt csak az üres rendrautó állt, a kutya se vette volna észre, de nem, nem akart megfutamodni, szépen fölmászott a harmadikra (Artúréknál a lift majdnem soha nem mű-ködött), becsöngetett, s azt mondta a törzsrmesternek, aki ajtót nyitott: Artúrhoz jöttem. Tessék befáradni, így a törzsrmester. E látogatás folyományaként rendrhatósági figyel-meztetésben részesítették, mert őamatr színházi műkö-dés örve alatti felforgató tevékenységben vett résztö. Mindig úgy érezte, a REF miatt ejtették ki a harmadik rostavizsgán, amikor elször jelentkezett a fiskolára, így közvetve a REF miatt kényszerült egy évet kézi-szed ipari tanulóként tölteni az ólombetűk és kizá-rások társaságában, melyek kikezdték eladdig hibátlan fogsorát: három lyukat kellett betömetnie abban az esztendben. Tehát e lyukakat is a REF okozta, illetve a szocializmus, illetve Artúr, illetve az saját hülyesége, amiért nem fordult sarkon, hanem szépen fölsétált a házkutatásba Ú és ha már a törzsrmester szíves invitálására befáradt, nyugodtan letagadhatta volna, hogy bármi köze van Halászékhoz, végeredményben Artúr az egyik osztálytársa unokabátyja volt, onnét az ismeretség. azonban e belépjét is szerepként élte meg, agyában a gimnáziumi orosz tankönyv bizonyos jelenetei révedtek föl, melyekben elfogott partizánok állták vallatóik keresztkérdéseit Ú a kínzásra csak késbb került sor. Remekbe szabott alakításával elérte, hogy ne mehes-sen ki a szófiai VIT-re, ahová pedig nagyon szeretett volna eljutni, a Postás Kórus mezzo szólamának erssé-geként. Nézz ide, Gyulus! Ú a karnagy holtsápadt arc-cal mutatta a hivatalos értesítést: őMarton Gyula számára az útlevél kiállítását meg-tagadom, mert kiutazása k ö z é r d e k e sért.ö Gyulus soha többé nem jelent meg a kórus próbáin. Tajtékzott. Milyen közérdeket sért az kiutazása? Fölháborodása els rohamában fogadkozott, aláírásokat gyűjt: Igazolom, hogy az én érdekemet nem sérti Marton Gyula kiutazása a szófiai Világ Ifjúsági Talál-kozóra (vagy bárhová). A köz. Persze, ezt a tervét sem vitelezte ki. Major Tamás lebeszélte róla. A Dunapark kávéházban találkoztak össze (mely Artúr törzshelye volt, ávéház-nak hívta, biztosra vette, hogy a nyomo-zók megfigyelés alatt tartják). Major felvételiztette Gyulust, kevéssel azeltt. Meghallgatta a panaszait, és azt mondta: Nézze, kis Marton, nem kell ugrálni papírszalvettát gyűjtsön, ne aláír ásokat. Lapítson! lapítson, édes fiam, la-pít-son! Jövre jelentkezzék a fiskolára megint, akkor majd szépen fölvesszük. Ez az orrhangú tanács bevált. Gyulus la-pí-tott, így lett színész, e vezérelvet követve araszolt elre a pályán és az életében. Végeredményben amerikai kalandjának is elfeltétele volt ez a taktika, mert ha nem la-pít, sosem kap hivatalos útlevelet a miniszté-riumtól a washingtoni bemutatójára. Csilingelt a telefon, a portás szólt fel, ám nem a titokzatos Sam on Hudson jött, hanem a kínai vacsora. Viktória az asztal közepére tette a drótfogantyúval ellátott kartondobozokat, négy tányért és eveszkö-zöket rakott ki, tessék, láss hozzá. Ne várjuk meg a többieket? Nem kell, mondta Viktória. Kinyitotta mind a nyolc dobozt, a lakás rafinált parfümillatát elnyomta a kínai ételek ínycsiklandó szaga. Szótlanul kóstolgatták végig az összes létez állat húsából készült fogásokat, s e tobzódás végén egyszerre nyúltak a szirom alakú papírtálcához, amelyen négy világosbarna fortune cookie Ú szerencsesütemény Ú várt a sorára. Mind a ketten ugyanazt a forcsn kuki-t szemelték ki, s egymás kezét ragadták meg. Viktória kissé csodálkozva nézett Gyulusra, állta a tekintetét, az ajkához húzta Viktória hosszú ujjait, egyenként megcsókolta mind az ötöt. Hogy érted ezt? Ú kérdezte Viktória rezzenéstelen arccal, kettyinteni akarsz? Gyulus lehervadt, nem, én nem így mondanám. Ültek néhány másodpercig, aztán ismét a szeren-csesütik után nyúltak, megint ugyanaz az egy kellett volna nekik, Viktória félrelökte Gyulus tenyerét, ne szórakozzál, ez komoly dolog! nem szabad válogatni, mert akkor nem érvényes! Ú gyorsan feltörte a szerencsesüteményt, kivette belle a vékony cetlit, elolvasta a jóslatot, s annyira izgalomba jött, hogy orrcimpái remegni kezdtek. SZERELEM ÉS ÜZLETI SIKEREK VÁRNAK RÁD, DE NE LÉGY TÜ-RELMETLEN! A kebléhez szorította a papírcsíkot, tudtam! tudtam! Ú mondta lelkesülten. Te elhiszed ezt? Ú kérdezte Gyulus, feltörte a magáét: SZEREN-CSECSILLAGOD IDÉN A HOLD, SOSE FELEDD! Naná, hogy elhiszem, eddig még mindig stimmelt! a forcsn kukikban sose csalódtam! Ú Viktória a rokokó íróasztalhoz lépett, a fels fiókból elvett egy brkö-tésű emlékkönyvet, s beragasztotta a sokszorosított kínai jóslatot. Gyulus láthatta, az album minden lapján szerencsesüteményekbl származó papírcsíkok voltak. Több évre visszamenleg megvannak! Ú mutatta Viktória. Ezt például San Franciscóban kaptam: FÁJNI FOG A FEJED! Ú és azon a télen Colorado Springsben síztem, elestem, betört a koponyám. VALAKI MEGLEP TÉGED HÓFEHÉR CSOKORRAL! Ú ez a fest férjem volt. HIVATALOS ELISMERÉSED NEM VÁRAT SOKÁ MAGÁRA! Ú ekkor kaptam meg a kanadai állampol-gárságot Ú Viktória ábrándos arckifejezéssel bó-logatott: te is okosabban tennéd, ha megfogadnád, amit írnak! mutasd! Ú kivette a kezébl, fölolvasta: SZERENCSECSILLAGOD IDÉN A HOLD, SOSE FE-LEDD! Ezt nehéz lesz megfogadni, dünnyögte Gyulus; nem tudhatod, mondta Viktória, tedd el jól. Hamarosan megérkezett Sam on Hudson, Szerbusz, Gyuluskám! Marton visszafelé szedte a levegt, mert Lázár volt az, gyerekkori jóbarátja, aki odahaza csakugyan ismert ellenzékinek számított. Gyulus fölállt Ú s alaposan meglepve saját magát Ú arconcsókolta Lázárt. Legalább tíz éve nem látták egymást. Mi ez a hülyeség, hogy Szem on Hádzn? Ú kérdezte. Lázár vigyorgott (csakúgy mint a régi szép idkben), egy nehezen kiejthet nevű pici egyetemen Ú Pram-Pramm on Hudson Ú vagyok vendégprofesszor, emiatt ragadt rám a Sam on Hudson néha írói álnévnek is használom, publikálok az itteni lapokban és te mit keresel itt? Gyulus is vigyorgott (csakúgy mint a régi szép idkben), Altheimer ösztöndíjas vagyok. Akkor te is lemaradsz mindenrl, vélte Sam on Hudson. Hogy-hogy lemaradok? Ne viccelj, míg mi itt szteppelünk, odahaza mindjárt ledl a rendszer és kitör a demok-rácia! Tény-leg? Ú tátva maradt a szája. Bizony, Gyuluskám szabadság lesz, többpártrendszer, válasz-tások, meg minden, ami kell! Tény-leg? Ú kérdezte Gyulus immár másodszor, a saját hangjának kunkoro-dása tehénbgésre emlékeztette. Pillantása Viktóriára tévedt, s abból, ahogyan a n tekintete Lázár arcán függött, egyszeriben megértette, hogy ezek ketten jó nagyokat kamatyolnak. Haza kéne menni, jelentette ki Sam on Hudson a villával gesztikulálva, most Kelet-Európa a világ szíve, ott dobog a jöv. Ez olyan gyönyörű, hogy le kéne írnod! Ú mondta Viktória. Majd leírom Ú szájon-csókolták egymást. Gyulus félrenézett. Összeszorult a torka, reménytelenül magányosnak és elveszettnek érezte magát. Semmi kétség, volt az elefánt itt. Hülye ez a n? minek hívott föl, amikor a szeretjét várta? Ú okosabbnak vélte, ha eltakarodik. Búcsúzott. Sam on Hudson és Viktória adott neki egy-egy névjegyet, a lelkére kötötték, jelentkezzék. Már az ajtóban állt, amikor befutott Viktória férje, Rics. Mi az isten, gruppenszex lesz? Ú gondolta Gyu-lus. Rics örvendezett, amikor megtudta, hogy Marton színész, még jobban tetszett neki, hogy a Yale-en van, de a leginkább azt ünnepelte, hogy teniszezik, ajánlotta, játsszanak, értesítse, ha legközelebb Manhattanben jár, a pálya nem gond, több - klubban is tag! Ú Rics adta a harmadik névjegyet. Kábé egy évvel késbb levelet kapott a Guns & Greenburger ügynökségtl, nem sokkal azután, hogy életre-halálra összeveszett Joe Seegerrel. Kedves Mr Marton, írta neki bizonyos Geraldine Esmeraldo, Mr Guns nevében fordulok Önhöz. Sajnáljuk, hogy ilyen soká tartott, mire visszatérhettünk Önre és a Just for Kicks-re, melyet az eltelt idszakban sikertelenül pró-báltunk eladni film- és televíziós producereknek. Ebben az országban kicsi a kereslet a szabványtól eltér sztorikra, különösen ha nem boldog a végük. Ha csak ez a baj, csinálok én nektek olyan happy endinget, hogy belefulladtok a mézbe, gondolta Marton a fogát csikorgatva. A kéziratot sajnálattal és tisztelettel vissza-küldjük. Ügynökségünk egyik munkatársának az az ötlete támadt, nem volna-e kedve szerencsét próbálni színészként? Látva káprázatos önéletrajzában az ön által eljátszott fszerepek sokaságát, föltesszük, hogy tapasztalatban - és tehetségben nem szűkölködik. Ha egyetért, hívja föl Joy Harris-t a (212) 152-6152-n. Héjja-héjja-hóóó! Ú ordította Marton, akár egy meghabarodott (európai) futball-szurkoló. Azonnal tárcsázta a számot. Csak az üzenetrögzít jelentkezett. Nem csoda. Háromnegyed tizenegy múlt. Éjjel. Dzsúla Marton magyar színész keresi Joy Harris-t, fuvolázta Marton a bíp után, reménykedve. Néhány nappal késbb Joy Harris titkárnje megszervezte a találkozót. A Hotel Plaza kávéházában sötét kosztümös n várt Martonra, hercig kis kalapban, fekete kazetta-aktatáskával. Marton kezet csókolt neki. Nem ismersz meg? Ú kérdezte a n, amikor két pincér ugyanabban a pillanatban tolta a fenekük alá a széket. Marton zavartan pislogott. Én vagyok, Viktória, mondta a n magyarul, ennyire megváltoztam? Dehogy! Ne hazudj! Ú Viktória lehúzta a selyemkesztyűt hosszú ujjairól, Marton megállapíthatta, hogy csupán ez a tíz mozgé-kony testrészecske maradt rajta a régi. A haját levá-gatta és átfesttette, a ráncait valószínűleg fölvarratta, lefogyott (vagy a testén is igazíttatott valamicskét a plasztikai hentessel), ruházkodásában odahagyta a bohó tizenévesek divatját, úgy festett, akár egy jól men fkönyvel. Joy Harris tejeskávét rendelt, feles tejszínnel. Gyulus is megöregedett, gondolta. Középen teljesen sz már. Milyen fáradt a szeme nehéz sora lehet. De akkor miért nem megy vissza Budapestre, ahol ünnepelt színész volt? Ha igaz a rezjuméja Negyven tájt a férfiak hirtelen használódnak el, szinte egyik napról a másikra esnek össze. És a nk? Viktória elmesélte, hogy hozzáment egy Harris nevű filmrendezhöz, természetesen csak azután, hogy Rics-tl elvált, muszáj volt, mert Rics verni kezdte, ami t eleintén szórakoztatta, ám aztán már nem. Ezúttal fölvette a férje nevét. Úgy érezte, a Herrisz-hez új keresztnév is dukál, azért döntött a Joy mellett, mert remélte, sok élvezete lesz ebben a kapcsolatban Ú ami csak részben vált valóra. Természetesen anyagilag valamivel rosszabbul áll, mint amikor Rics neje volt, dolgozni akart, ismeretség révén került a Guns & Greenburger cég film- és tévérészlegéhez, de nem bánta meg, világhírű színészeket képviselhet. És mi van Sam on Hudsonnal? Ú kérdezte Marton. Kivel? Nem érdekes te írtad nekem a levelet? Diktáltam. És komolyan gondolod? Micsodát? Azt, hogy látva káprá-zatos önéletrajzomban az általam eljátszott fszerepek sokaságát, fölteszed, hogy tapasztalatban és tehetségben nem szűkölködöm? Hát, ez csak a szabvány szöveg a számítógépben, mindenkinek ezt írjuk. Aha és tény-leg tudnál segíteni, hogy szerencsét próbálhassak színészként? Ú Marton hangja csikorgott az izgalom-tól. Azt hiszem, tudnék de ne gondolj mindjárt valami nagyra, esetleg egy tévésorozatban kaphatnál kisebb szerepet, legföljebb heti négy-ötezer dolláros gázsival. Marton ismét megfogta Viktória Ú vagy inkább Joy Ú kezét, s valamennyi ujját végigcsókolta, oda-vissza. Imádlak, mondta neki elfúlón. Szívesen magáévá tette volna, akár ott rögtön, a márványasztalon. Ekkoriban boldog volt, ha óraadó tanárként ezernyolcszáz dollárt összegürizett egy hónapban. Ehhez négy egyetemen kellett tanítania, nyomorúságos fizetségért. A City University-n a piszok Joe Seeger kurzusába ugrott be, maga ajánlotta Martont, amikor egyik napról a másikra fölhagyott az oktatással, a második szemeszter elején, Joe Seegernek már nem volt szüksége arra a zsebpénzre azok után, hogy Guns és Greenburger belle csinált híres (gazdag) embert Ú Marton helyett. Marton a hátralév négy hónapra havi hétszáz dollárt kapott, ám ennek dacára sem bocsátott meg Joe Seegernek. Könyöradomány Joe Seeger szerencsecsillaga azóta is magasan szállt az égen, már a második darabját mutatták be a Broad-way-n, ezúttal egy musicalt a Hófehérke és a hét törpe témájára, melyben a címszerepl egy sarki kurva volt, hét aprótermetű stricivel körülvéve. Klassz lehet Joe Seeger egyébként hamar szakított a Guns & Green-burger Office-szal, s egy kaliforniai ügynökséggel kötött szerzdést. Marton minderrl a New York Times színházi rovatából értesült. Rohadék, gondolta. Jobbik énje rögtön rászólt: mit ártott neked? Akkor is rohadék, és kész! te pedig kussoljál! Ú förmedt a jobbik énjére. Ne izgasd föl magad, mondta amaz, úgyis ritkán szólalok meg. Hátha most Joy Ú és a Dzsí end Dzsí Áfisz, ahogyan művészkörökben emlegetik Ú kárpótolja. Joy a maga részérl mindent elkövetett. Elször is, meghívta a kedvenc kínai éttermébe a magyar színészt, egy méreg-drága helyre az 53-ik utcába. Marton a szétrobbanásig telezabálta magát, mert Joy megsúgta neki, hogy a számlát az ügynökség hitelkártyájával egyenlíti ki. Joy szerencsesüteményében ezt olvashatták: KÖVESS EL MINDENT, HOGY EZ A NAP IS A SZERELEM NAPJA LEGYEN! Martonéban pedig ezt: NE ESS KÉTSÉGBE, SIKERFÁK ÁLLNAK KÖRÜLÖTTED! Mindketten el-hitték. Fölmentek Joy új, két pirinyó szobából álló, tipp-topp lakásába, mely a Lincoln Plazára nézett, s már a liftben vetkztetni kezdték egymást. Marton örömét az sem csorbította, hogy Viktória a harmadik menet kells közepén a távkapcsolóval beindította a hatalmas képernyjű tévét, nem akarván elszalasztani az I love Lucy című legendás sorozat ismétlését. Nem bontakoztak ki egymásból, folytatták a finom ringa-tózást, és nézték Lucille Ball imádnivaló ripizését a képernyn. Halkan cuppogott alattuk Viktória vízágya. A következ hetekben Marton a vágyálmok édes hullámain hajózott. Nehezen tudott odafigyelni a mun-kájára, a tanítványait összekeverte, néhány dolgozat szrén-szálán eltűnt a táskájából. Idnként elvesztette a türelmét és föltárcsázta Joy New York-i lakásának a számát. Rendszerint az üzenetrögzít vette föl, Joplin híres Ragtime-jának bevezetje szólt a szalagról, melyre Joy ritmusban énekelte rá, elnyújorkiasodott angolsággal: Nem jö-he-tek a te-le-fon-hoz mos-tan, hagyd meg szá-mod, visz-sza-hív-lak én nyom-ban! Ú dah-dah-dah-dah, fűzte hozzá a dob és a cintányér, bíp, kontrázott az üzenetrögzít. Gyulus vagyok, kántálta Marton angolul és kedveszegetten, hiányzol, hiányzik a jó hír is mos-tan, amelyet tled várok, jelentkezz vele nyom-ban, viszlát, pamm-pamm-pamm-pamm. De Joy nem jelentkezett. Marton egyszer otthon érte, szemére hányta, hogy csak énekel róla, de sose hívja vissza. Nagyon elfoglalt lettem, Gyulus, sokat kell utaznom, ésatöbbi, különben is, minek hívjalak, ha nincs jó hír? Talán azért, mert látni akarsz vagy nem akarsz látni? Dehogynem, pusztán arról van szó, hogy annyira elfoglalt lettem, sokat kell utaznom, ésatöbbi. Marton csalódottan szipogott, amikor letette a kagylót. Nem kellesz te se Joy-nak, se az amerikai filmproduce-reknek, se senkinek, gondolta. Nagyon sajnálta magát. Fájdalomdíjul aznap este is a Hamden Mall Chinese Take Out gyorsétterembl rendelt magának vacsorát telefonon. Már tudta, hogy a kínai koszt semmivel se kerül többe, ha az ember házhoz hozatja. St. A Hamden Mall Chinese Take Out tíz százalék árenged-ményt ad telefonos rendelés esetén Ú szállítani még mindig egyszerűbb és olcsóbb, mint fölszolgálni, leszedni, mosogatni. Marton legtöbbször sweet n sour Ú savany-édes Ú csirkét kért, illett a lelkiállapotához. A kínai vacsora csúcspontja azonban a szerencsesütemény volt. Reszketeg izgalommal törte föl, a torkában dobogott a szíve, miközben kisimította a gyatrán sokszorosított papírcsíkot, hogy elolvashassa, mi vár reá. Gyakran meg se várta az étkezés végét, hanem rögtön a forcsn kukival kezdte. Beragasztgatta a vels üzeneteket a zsebnaptára els oldalára. Tervezte, hogy ha legköze-lebb találkoznak, megmutatja Joy-nak. LÁTNI FOGSZ MINDENT A NAPPALI SÖTÉTSÉG-BEN! TÖBBÉ MÁR NEM LEHETSZ AZ, AKI VOLTÁL! KÉSZÜLJ FÖL, ÚJ SZEREPEKET KÍNÁL A JÖV! Akadtak földhözragadtabb jövendmondások is. GÖRÖNGYÖS AZ ÚT, MEG FOGSZ BOTLANI! Ú olvasta a szerencsesüteményében, közvetlenül azeltt, hogy lezuhant a Connecticut College színházépületében a lépcsn, s kificamította a bokáját. Ha eddig nem vette volna komolyan ezeket a szűkszavú jeladásokat, ekkor rájöhetett, hogy a felük sem tréfa. VÉR ÉS KÖNNY PATAKJÁN KELL ÁTGÁZOLNOD A BOLDOGSÁGOD-ÉRT! Ú olvasta a Hamden Mall Chinese Take Out egyik küldeményében. Aznap este megeredt az orra vére, hiába dugdosott bele papírzsebkend darabkákat, hiába feküdt le, sehogyan sem tudta elállítani. Nincs mit tenni, elvérzem Legyen meg a forcsn kuki akarata, miképpen a mennyekben, azonképpen itt a földön is. Éjmen Valahogyan csak elállt a vérzés azután. Másnap azonban Ú az órája kells közepén Ú újra érezte a forró áramlat csurgását. Kirohant a tanterembl, be a férfi vécébe, ám mire odáig ért, az inge és a zakója iszamos volt a vértl. Leült a szemétládára, fejét hátra-támasztotta a hideg csempére. Várt. Tíz perc után a vére változatlan iramban folydogált kifelé a vécépa-pírból göngyölt dugaszokon át, mindkét orrlyukából. A takarítónvel üzente meg, hogy az óra ezúttal el-marad. Olyannak látta önmagát a tükörben, amilyennek a háborús sebesülteket szokták ábrázolni a magyar filmekben. Jól nézek ki De mi a túró ez? miféle betegség? Ú számba vette a legeslegborzalmasabbakat. Elképzelte, mi lesz, ha néhány hónap (néhány hét!) leforgása alatt elragadja t a halál Ú Amerikában nyilván még a halál is gyorsabban működik. Miféle nekrológokat írnak róla odahaza? És mit szól Joy? Dzsoana és Dzseremi bizonyára meggyászolja, de a temetésére nyilván nem lesz pénzük. Atyavilág, elte-met-e egyáltalán valaki? Talán a követség ha ugyan hírt kapnak rólam. Ha nem, akkor a végén egy zsákban a temet árkába löknek, rámlöttyintve némi oltott meszet, ahogyan Mozartot kaparták el Milos Forman filmjében Ú Marton nagyon sajnálta magát, ömlöt-tek a könnyei, a sós lé összekeveredett a vérrel. Másnap egy filmoperatrrel találkozott New York-ban, szó volt róla, hogy Martont ügyelként alkalmaz-nák egy filmforgatáshoz. Az operatr az Olajfák nevű - libanoni étteremben várta, a Greenwich Village-ben. Elmesélte, hogy egy horrorfilmet forgatnak Vermont állam déli csücskében, szinte kizárólag küls felvéte-leket készítenek: ott lakik a stáb a Woodford State Park-ban, festi helyszín, majd meglátod, kár, hogy nem melegebb az id. Az ügyel sajnos rosszul lett, vért hányt, kórházba vitték, t helyettesíthetnéd, napi száz dollárért. Rongyos napi száz dollárért hagyjam félbe a kurzusaimat, és utazzam föl Vermontba? az egy hónapban legföljebb kétezer, nem éri meg, gondolta Marton. Ha legalább valami gusztusos művészi feladat volna de ügyelnek? egy horrorfilmben? Ú ebben a pillanatban zubogni kezdtek a forró vérpatakok az orrából, vörösre festve mindent, az arcától az abroszig. A horrorfilm operatre döbbenten nézett rá, te, mi van veled? Semmi, csak átéltem a horrort, mondta Marton, elügetett az illemhelyre, hogy azután háromnegyedóra múltán keveredjék el. Az operatr már nem volt az asztalnál, üzenetet hagyott egy papírszalvétán: majd hívlak! Ú természetesen soha többé nem jelentkezett. Marton ekkor már tudta, orvoshoz kell fordulnia, eddig is csak az tartotta vissza, hogy nem volt egészen megnyugtató a biztosítása, melyet a Connecticut College-beli állására hivatkozva fizetett, havonta, csek-ken. Ez a fajta biztosítás valójában csak a fállású egyetemi tanárokat illette meg. Szerencsére az orr-fül-gégészt nem érdekelték a részletek, pillanatok alatt kiégette Marton orrában az elrongyolódott eret. Mitl rongyolódott el? Ú kérdezte tle Marton, amikor a nagy k már leesett a szívérl. Mindenünk rongyolódik folyton, mondta a doktor, de már átment a következ szobába. Hat vizsgálóban helyezte el a betegeket az ápolón, az orvos olyan tempóban körözött szobáról szobára, akár egy rendrjárr. Nagyüzem, gondolta Marton. Fontolgatta, hogy következ életében orr-fül-gégész legyen-e Connecticutban. A baljóslat Ú VÉR ÉS KÖNNY PATAKJÁN KELL ÁTGÁZOLNOD A BOLDOGSÁGODÉRT! Ú beteljese-dése alkalmatos ürügy volt, hogy újra fölhívhassa Joy Harris-t. Gondolatolvasó vagy, Gyulus! Ú visította a telefonban az egykori Viktória, képzeld, férjhez megyek valakihez, aki Marilynnek hív, mert az isteni Monroe-ra emlékeztetem, olyan szépnek lát, ez azért valami! nem? partyt adunk a vlegényem woodstocki házában, szívesen látunk. Hát, nem találok szavakat ez az a Woodstock? a rock-fesztiválos? Igen, az, és ha eljössz, küldök neked postán térképet, hogy odatalálj. Elmegyek de ki az illet? Hugh Allister. Öööh Ú Marton leveg után kapkodott, az a Hugh Allister? Igen, az. De a CBS tévétársaság alelnöke úgy tudom. Én is úgy tudom. Akkor viszont éppenséggel módjában áll, hogy énrajtam énnekem ööö Bizony, mondta a jövendbeli Mrs Hugh Allister, lehet, hogy eljött a te idd, Gyuluskám! Hamarosan megérkezett a nyomtatott meghívó. Gyere el hozzánk egy jó kis BYOB partyra! Vár rád Marilyn, Hugh és még sokan mások A címhez vezet utakat piros filctollal jelölték be a fénymásolt térképen. Mi lehet az a BYOB? Ú Marton megkérdezte Dick Elmertl, a szociológia professzortól. Buy Your Own Booze, mondta Dick Elmer, vagyis ki-ki hozzon magával piát. Marton nem értette, a CBS tévétársaság alelnökének ne futná arra, hogy állja az italszámlát? Furcsa Ú Egy üveg francia pezsgvel fölfegyver-kezve indult Woodstockba, New York állam közepébe. Hatvan mérföldnyire taksálta a távolságot, ami normá-lisan másfél óra volna, de New York város tájékán sosem lehet tudni, mi meddig tart. A Merritt Park-way-n hajtott, amíg ráfordulhatott a 287-es autó-pályára, melyen aztán Ú áthajtva a tónyivá szélesed Hudson fölött a Tappan Zee hídon Ú elérte a New York State Thruway-t, azon hajózott északra, véges-telen végig. Egész úton Jimi Hendrix, Janis Joplin és a Who zenéje döngött az agyában, s az a képsor vetít-dött, amikor megmámorosodott fiúk és lányok korcso-lyáztak cipsarkon a sárban, hatalmasakat tanyázva. Négyszer látta a Woodstock című filmet. Amikor behajtott Hugh Allister ingatlanának fényár-ban úszó autóparkolójába, mintegy kétszáz gépkocsi közé, már sejtette, hogy okosabb, ha a francia pezsgt a Mercury Zephyr hátsó ülésén hagyja. Amint kiszállt, abban is biztos volt, hogy öltönyben és nyakkendben kellett volna jönnie. A kertben hetven méter hosszúsá-gú asztalkígyó roskadozott az ételek és italok lélegzet-elállító bsége alatt. Miniszoknyás pincérlányok kínál-gatták a pezsgt, arany(?)tálcáról. A műanyag borítású teniszpályát síkosra vikszelték, az lett a táncparkett, a sarkában fölállított dobogón játszott a szalonzenekar. A versenyméretű úszómedence rejtett fényforrásainak pászmáiban műanyaghattyúk imbolyogtak a kékíts vízen, melyet állandóan fodrozott a szél. Ami az öltönyt illeti, tévedtem minimum szmokingban kellett volna jönnöm, maximum frakkban. A BYOB tehát vicc volt, a finom iróniát mindenki értette, kivéve Marton Gyula magyar színészt. És még valakit. Sam on Hudson narancssárga tenisz-pulóverben Ú NIKE Just Do It. Ú és fehér tréning-alsóban ácsorgott a kockásra nyírt gyepen. Helló, Gyuluskám, téged is ideevett a fene? Lehet mondani és veled mi van? még mindig professzor vagy on Hádzn? Nem, most csak egy konferenciára jöttem a Columbiára, holnap utazom haza, nemsoká kezddnek a választások, én is indulok! Ú Sam on Hudson ugyan-úgy hadart, mint kamaszkorában. Valaki befogta Marton szemét. Illatos, hosszú ujjak. Viktória Joy azaz Marilyn st mindjárt Mrs Allister! Ú mondta Marton. Édes Gyulus, de jó, hogy eljöttél! Ú a néhai Viktória a nyakába ugrott, e pilla-natban csakugyan az isteni Monroe-ra hasonlított. Marton bre a n egész testét radarként érzékelte, jó formában vagy, dünnyögte rekedten, a vesszeje rándult egyet odalenn. Kösz! Ú Marilyn pukedlizett, kurta hófehér szoknyája alól egy pillanatra elvillant a csipkebugyija. Marton máris utálta Hugh Allistert, látatlanban. Gyulus arcára mintha rászáradt volna valamiféle fájdalom, gondolta a jövendbeli Mrs Allister, kemény, bánatos red húzódott mindkét halántékától a szája szögletéig. Csak nem beteg? A vállát is milyen görbén tartja Ú szívesen hátba vágta volna. Az elmúlt hónapokban sokszor és sokaknak mutogatta Marton káprázatos önéletrajzát, de még egy apró epizódszerepre se tudta eladni a magyar színészt. Talán Hugh tényleg segít rajta Hugh Allister sovány, horpadt fejű, ersen kopaszo-dó férfi volt, aki tízpercenként szájsprével illatosította a leheletét. Sok szépet hallottam már magáról, Mr Dzsúlusz, mondta Martonnak, amikor Marilyn bemu-tatta ket egymásnak. Igaz az, hogy maga mindent megtenne, csakhogy színészi munkát kapjon? Ú kérdezte szigorún. Mindent azért nem, mondta Marton (buzi ez? á, akkor Viktória nem menne hozzá), de nagyon sokat. Well, majd én adok magának egy lehet-séget. Köszönöm, uram. Nincs mit. Marton gyorsan ivott néhány vodkát a nagy ijedtségre, s hamarosan csillámló homályba borult eltte a világ. Érzékelte, hogy Rics tűnt föl eltte, váltottak is néhány szót, aztán Sam on Hudson mutatott be egy magyar írót, aki az NYU egyetemre jött, Fulbright ösztöndíjjal. A saját novelláit fordítja angol-ra, mesélte Martonnak az az író, egy amerikai barátja segítségével, aztán küldözgetni fogja az irodalmi lapok-nak, elbb-utóbb biztosan közlik valamelyiket, annak idején otthon is így kezdte a pályát. Még egy idióta, gondolta Marton ékes angolsággal, st talán mondta is, mert az író sértett arccal faképnél hagyta. A BYOB partyt követ napokban Marton éjjel-nappal Hugh Allister telefonjára várt. Régi Ú kissé megbízhatatlan Ú üzenetrögzítjét új, két mikro-szalagos, mindentudó masinára cserélte. Fogalmazgatta búcsúbeszédét, mellyel négy tanszékvezetnek jelenti majd be, hogy a továbbiakban ne számítsanak rá, mert óraadó tanár helyett inkább filmsztár lesz. Változatlan bizakodással nyitogatta a forcsn kukikat, melyek ekkoriban csupa jóval kecsegtették. HOZZÁD FOR-DULNAK AZ ISTENEK! Ú jelezte a Hamden Mall Chinese Take Out, bambuszrügyes és földimogyorós húsgombócok kíséretében. És íme, aznap megcsörrent a telefon. Magyar színész? Ú recsegte egy érdes hang, angolul. Igen, felelte Marton megszeppenten. Miller vagyok, maga írt nekem levelet? Hát lehetséges, mondta Marton óvatosan, nem akarta elhinni, hogy a vonal végén Arthur Miller lehet. Többen is figyel-membe ajánlották, legutóbb Hugh Allister, és arra gondoltam, mi volna, ha szombat este meglátogatna, hol is lakik maga? Hamdenben. Jó, de melyik állam? Connecticut. Oké, akkor csak egy ugrásra van tlem, figyeljen ide, lényegében végig a 67-esen kell jönnie Ú részletesen elmagyarázta az útvonalat. Ou, máj gudnesz, suttogta Marton, amikor letette a kagylót. Mostanában már gyakran megesett vele, hogy angolul gondolkodott. Arthur Miller meghívott! engem! Dzsú Marton magyar színészt! ou, de izgalmas! Senki se fogja elhinni odahaza. Csodálkozott, hogy rögtön ez jut az eszébe. Nem kívánkozott elmenni innét egyelre még itt akarta megmutatni magának és a világnak, hogy kicsoda . Illik valamilyen ajándékot vinni, ha vendégségbe mész, de mit vigyen az ember Arthur Millernek? Hát a kocsi hátsó ülésén még úgyis ott volt a francia pezsg, amit Marilyn és Hugh Allister BYOB partijára szánt, talán az megteszi. A őcsak egy ugrásö ebben az esetben kilencvenöt perces vezetést jelentett észak-nyugatnak, Connecticut belsejébe, mesés tájakon, a Housatonic folyóból kiágazó patakok és tavak közt kanyarogva. Marton ritkán vette észre a természeti szépségeket, rendszerint csak akkor, ha kifejezetten fölhívták rájuk a figyelmét. Érdekldése homlok-terében mindig valami magasabbrendű cél, valami fontos állott, betöltvén a teljes vetítvásznat. Connec-ticutban azonban olyan sok szó esett a természeti környezet gyönyörűségérl, hogy még is a szokottnál gyakrabban érzékelte. Valószínűleg épp a hozzá hason-lók számára helyezték el az amerikaiak a gyorsfor-galmi utak mentén a figyelmeztet táblákat: SCENIC VIEW! Ú FESTI LÁTVÁNY! Marton ilyenkor lassított, kutyafuttában szemrevételezte a szívfacsaró szépségű völgyet Ú vízmosást, lankát, szirtfokot Ú, majd azt mondta magában (újabban angolul): Ez tényleg festi! Meg kéne állnom! Ú és továbbhajtott. Bekanyarodott Arthur Miller házához, a vadregé-nyes erdei úton. A házhoz tartozó nagy farkaskutya öblös csaholással rohant oda a Mercury Zephyrhez, hátsó lábára emelkedve az ajtónak támaszkodott, a körme csikorgott a dukkózott fémen. Menj a francba, mondta neki Marton, mert nem tudok kiszállni! Az a dög nem moccant, csóválni kezdte a lompos farkát, nyilván barátsága jeléül, és Marton határozottan úgy érezte, legokosabb volna, ha az ebnek adná át a francia pezsgt Ú ám ehhez elbb ki kéne jutnia az autóból. Elkeveredett a házból egy sovány, ersen kopaszodó férfi, Marton nagyon ismersnek találta Ú nyilván a fényképekrl Ú, rászólt a kutyára, a dög engedelmesen félrevonult, lógó farokkal. Üdvözlöm, Mr Miller, boldog vagyok, hogy megismerhetem! Ú a kezébe nyomta a francia pezsgt. Köszönöm, Mr Dzsúlusz, mondta a sovány férfi, de én még mindig Hugh Allister vagyok. Marton beharapta a szája szélét, bocsánat, dünnyögte vérvörös arccal, s az járt a fejében, hogy azt a pezsgt eredetileg amúgy is Hugh Allisternek szánta. Beléptek a házba a kutya nyomában, a konyhán át jutottak a tágas, téglalap alakú nappaliba, ahol a nagy író Ú népes társaság közepén Ú a kandalló eltt üldögélt egy hintaszékben. A nagy kutya a lábához dörgöldzött. A nagy író felesége fogadta az új vendéget, kehüljön beljebb, Miszteh Mahton, hamahosan vacsoházunk! Ú Martont fbekólintotta a sovány, szaporabeszédű asszony elképeszt kiejtése, melyben szinte valamennyi indoeurópai nyelv hangzói keveredtek, az asszony élettörténetének francia, német és spanyol fejezeteit idézve. Ekkor jött oda Marilyn (immár Hugh Allis-terné), arconcsókolta Gyulust, mindkét oldalon, ez elárulta európai származását Ú az amerikaiak csak egy puszit adnak. Kivéve a szerelmeseket, ugye. Meg esetleg a házastársakat. Vajon Marilyn angolságán miért nem hallatszanak az általa elfogyasztott országok és férjek? Nyilván ez is tehetség dolga. A legutóbbi forcsn kuki jóslatának Ú HOZZÁD FORDULNAK AZ ISTENEK! Ú további beteljesedésére is sor került. Egy medveméretű pasas közeledett Marton felé, Nolti vagyok, hallom, maga is színész! Ú a vállára eresztette hatalmas tenyerét (mancsát?), mit iszik? Mindent, jelentette ki Marton tévedésbl. Azt akarta mondani: bármit. Dicséretes, mondta Nick Nolte, a filmsztár. Épp olyan hatalmas volt élben, mint a filmvásznon. Töltött Martonnak a kezében lév üvegbl valamiféle átlátszó folyadékot, kóstold meg ezt! Marton belekortyolt, aztán jó darabig nem kapott levegt. Japán rizspálinka volt. Valamivel késbb Nick Ú fölhatalmazta Martont, hogy szólítsa így Ú bemutatta Debra Wingert, aki viszont jóval törékenyebb volt élben, mint a film-vásznakon. Marton kezet csókolt neki, a filmszínészn szégyenlsen elkapta a kezét, s a rubinköves gyűrűjével fölsértette a magyar színész ajkát, hiába tapasztott rá papírzsebkendt, sokáig csurgott belle a vér. Semmi baj, motyogta Marton párás szemmel, VÉR ÉS KÖNNY PATAKJÁN KELL ÁTGÁZOLNOD A BOLDOGSÁ-GODÉRT! Ú gondolta. Debra Winger elpirult, újra meg újra bocsánatot kért, a háziasszonytól kapott gyorstapasszal leragasztotta a sebet, majd lábujjhegyre állt, (egy) könnyű csókot nyomott a magyar színész arcára. Martonnak fájt, de nem mutatta. Élvezte, hogy a társaság középpontja lett. Eszébe jutott, hogy érte már t ilyen baleset egy kézcsóknál, New Orleans-ban Ú akkor is jól járt. Valamivel késbb Debra Ú fölhatalmazta Martont, hogy így szólítsa Ú elmesélte a magyar színésznek, hogy Nick és k játssza Arthur új filmjének fszerepeit; a rendez Karel Reisz; tudod, A francia hadnagy szeretje! Marton tudta. Debra megmutatta neki Karel Reiszet: az ott, Arthur és Hugh között, aki épp bekapja a kesudiót! És kicsoda? Ú kérdezte Marton, egy szakállas kis mukira értve. Te nem ismered Dustin Hoffmant? Ú Debra kézen fogta, odavitte, bemutatta: Ez itt Dzsú Marton, híres magyar színész. Martonnak e szavaktól megremegett a térde. Boldog vagyok, hogy találkozhatunk, Mr Hoffman, mondta akadozva. Dustin Ú fölhatalmazta Martont, hogy így szólítsa Ú azt mondta, örvend. Debra vitte Martont tovább, be- és megmutatta neki a jelenlév hírességeket. Még Mrs Allisternek is bemutatta, amin aztán jót röhögtek. Marton remélte, hogy Debra izmos kis keze soha nem ereszti el az virsliujjait. Szívesen átkarolta volna a kislányosan törékeny nt. Nem szexuális vágy volt ez, úgy dörgöldzött volna hozzá, ahogyan egy nvérhez vagy húghoz bújik az ember. Bár igazság szerint a teremben lév valamennyi hírességhez odabújt volna, tekintet nélkül nemre, fajra, életkorra. Valamivel késbb Dzsú Ú mindenkit fölhatalmazott, hogy így szólítsa Ú odanyomakodott a házigazdához, vagyis a jelenlévk leghíresebbikéhez, elmondta neki, mennyire tiszteli, s hogy több darabjában játszott fszerepet Budapesten, föl is sorolta a híres címeket. Ebbl egy szó sem volt igaz, de a híres írónak ugyan-olyan jólesett, mintha igaz lett volna. A magyar színész egycsapásra a figyelem reflektorfényébe került. Dustin Hoffmannal folytatott emelkedett eszmecserét Billy Lomanrl, villogásukat a híres író bólogatva hallgatta. Dzsú vacsoránál Debra és Nick közé került. Nick mesélte, hogy a Public Theatre bemutatja a Richard the Third-öt, kedden lesz az oudisn, nagyon izgatott, régi vágya, hogy e darab címszerepét eljátszhassa. A III. Richárd-ot én is szívesen eljátszanám, mondta Dzsú. Menj te is az oudsnre, ajánlotta Debra. Csak nem gondolod, hogy esélyem lehet egy Nick Nolte elle-nében? Miért ne lehetne? Ú vélte Debra, és Marton az asztal alatt megszorította a kezét. A színészn azonban félretolta a tenyerét, ám Marton tökéletes boldogságát már ez sem ronthatta el. Debrát soha többé nem látta, Nicket azonban igen, mert csakugyan bevonatozott Manhattanbe az audition-re, összefutottak a színház elcsarnokában. A szerepet egyikük sem kapta meg, egy fiatal, majdnem teljesen ismeretlen New York-i színészre osztották. Mindkette-jüket megviselte a kudarc. Szerinted ez normális, hogy odaadják a III Richárd-ot egy ismeretlen senkinek, amikor itt vagy te, a világhíreddel? Ú kérdezte Marton felbszülten. Költi kérdésnek szánta. Hát, mindenesetre pech, de azért normális, mondta Nick, ha nem így volna, akkor te például sose rúghatnál labdába! ez Amerika! nem ülhetsz a babérjaidon, mindig újra bizonyítanod kell na, viszlát, sok szerencsét! Ú faképnél hagyta. E kemény mondatok döngöldtek Marton fülébe egész úton hazafelé a Metro North-on, a zakatolás ritmusára. Amikor hazaért, ruhástul vetette magát az ágyra. Bekapcsolta a színes hordozható tévét, amelyet Dzsoanától kapott ajándékba. Majdnem minden adón a bárgyú szappanoperák és sitcom-ok mentek. Martont elégedettséggel töltötte el, hogy immár mindkét név eredetét tudta Ú föl is írta a jegyzetfüzetébe Ú, elbbit a szappanreklámok miatt hívták így, utóbbi pedig a situation comedy rövidítése. Levette a hangot, ugrálgatott egy darabig a csatornák között, aztán ela-ludt. Azt álmodta, hogy szerepet kapott egy szitkom-ban. Csöngött a telefon. Halló, mondta kábán. Szia, szerepet kaptál egy szitkomban, hadarta valaki a túloldalon. Tudom, mondta . Honnan tudod? Ú kérdezte az a ni hang csodálkozva, melyben lassacskán a néhai Viktóriáéra Ú a jelenlegi Marilynéra Ú ismert. Hát én hm Ú így Marton, Marilyn pedig elújságolta, hogy k átköltöztek Kaliforniába, mert Hugh lett a tévétársaság szórakoztató műsor-gyártásának a fnöke, és közbenjárt Marton érdekében, minek folytán szerzdtetni fogják egy új sorozatba, melynek a világűrbl jött emberek a hsei, így Marton akcentusa nem okoz gondot, április másodikán kell jelentkeznie a hollywoodi CBS tévéstúdióban, a pájlot próbafelvételére. Mi az a pájlot? Próbaadás, annak a sikerétl függ, hogy lesz-e sorozat belle. Erre már végképp fölébredt. Fontolgatta, hogyan menjen Kaliforniába. Át is autózhatna, állítólag ha ketten vezetnek fölváltva éjjel-nappal, b négy nap alatt meg lehet tenni épp annyi ideje van. Csakhogy nincs váltótársa különben sem biztos, hogy a Mercury Zephyr kibír egy ekkora utat. Repülni kell az ugyan legalább négyszáz dollár, de az ember áldoz ennyit a jövjére. Szerencsére épp most kezddik a tavaszi szünet mindenütt, semelyik egyetemén nem indul újra a tanítás kilencedike eltt, st a CUNY-n egy héttel késbb. Addigra bven itt lesz. Ha pedig nem hát akkor majd boldogan lemondja a kurzusait telefonon. Az utolsó pillanatban is megteheti ahogyan a piszok Joe Seeger csinálta. Egész nap ágyban maradt, és hívogatta a telefon-könyvbl a légitársaságokat, olcsó jegyre vadászva. Közben a CNN-t nézte. E hírtévé szünetjelként ismétel-gette a híradások között a megható pillanatképeket, amint a tömeg felmászott a Berlini Fal több méteres betonkaréjára a Brandenburgi kapunál, és csáká-nyokkal bontani kezdte. Martont a könnyekig meg-hatotta, hogy odahaza leomlottak a falak és a határok. Jelképesnek érezte, hogy itt, e távoli földrészen ugyancsak megindul Nyugatra Ú arra, amerre annak idején a pájonír-ok vonultak vászontetejű szekereikkel, hogy meghódítsák az országot. Történelmi idket élünk! Déltájt csöngettek. A Federal Expressz gyorsposta-szolgálat egyenruhás kézbesítje állt az ajtó eltt, nagyalakú kartonborítékot hozott Mr Dzsúla Marton számára. Repüljegy volt benne, a legdrágább fajta, open, vagyis bármelyik napon és járatra fölhasznál-ható. Különös módon az út kiinduló állomása a jegyfüzet szerint New Haven volt Ú Marton idáig nem is tudta, hogy van a városban reptér, az emberek álta-lában a Connecticut Limousine Service autóbuszaival utaztak a New York-i repülterekre. A borítékon feladóként a CBS TV, Talents Dept szerepelt. Tehetség Részleg! Ú kecsegteten hangzott. Dick Elmer vitte ki Martont New Haven Tweed névre hallgató repterére, mely nagyjából akkora volt, mint a budaörsi. Martont kiverte a verejték, amikor meglátta a gépet Ú alig valamivel tűnt kisebbnek, mint a Budaörsrl felszálló sportrepülk. Négyfokú vaslét-rán hághatott föl az ember, miután a gép aljában lév kerek odúba sajátkezűleg behajította a bröndjét. Marton lekuporodott a négy ülés egyikére. volt az egyetlen utas. Bemászott a pilóta is, üdvözlöm légi-társaságunk nevében, kellemes repülést kívánunk, mondta. Kösz, felelte Marton. Kiverte a veríték. Félt. A pilóta elfoglalta a helyét, beindította a motort, olyan rémiszt dübörgés kezddött, hogy Marton legszíve-sebben szólt volna: állj! meggondoltam magam! ki-szállok! Az iszonyatos zaj ellenére élvezetes út volt, a gép alacsonyan szállt a Long Island Sound fölött, Manhattant pedig a World Trade Center két torony-háza közt keresztezte. Így érezhetik magukat a milliomosok a magánrepüljükön, gondolta Marton. Beleélte magát. Newark repterén átszállt a nagy jumbo gépre, s egész úton a próbafelvételre készült, átismételte az alkalomra betanult angol verseket és jeleneteket. A szomszédja idnként rosszallóan pislogott, amikor a kelleténél hangosabban szavalt, olyankor zavartan bocsánatot kért, ám újra és újra belefeledkezett az alakításba. Los Angeles nemzetközi repülterén Martont a szó szoros értelmében mellbe vágta a hség: megérkezett a nyári kánikulába. Azonnal levette a dzsekijét, a zakóját és Ú rövid habozás után Ú a nyakkendjét is. Ám ez sem segített. Egy karót nyelt, sötétkék egyenruhás öregember várt rá, a nyaka körül túlságosan tarka selyemsállal, a kezében GUY MARTIN föliratú táb-lával. (Marilyn keresztelte át Gí-nek, úgy vélvén, e francia keresztnév elnyösebb lesz, a Martin sajtóhiba volt). A sofr nem kívánt szóba elegyedni vele, némán vezette ki a hatalmas hófehér limóhoz. Az álom folytatódik, gondolta Marton angolul. A hét személyre méretezett luxusautó üléshuzatain diszkrét dombor-nyomott betűk jelezték, hogy ki a tulajdonos: Mr & Mrs Allister. Marton attól tartott, hogy ezt talán a sofrre is ráírták valahol. Elterpeszkedett az ülésen, kivett egy dobozos sört a minijégszekrénybl, és rágyújtott egy aranyvégű cigarettára a minipolcról, pedig hónapok óta nem dohányzott. Bekapcsolta a minitévét, aztán a mini-hifitornyot is, melybl Paula Abdul esdekelve búgta: Forever Your Girl! Ú tény és való, hogy bár a néhai Viktória inkább hasonlított a mostani Madonnára a platinaszkére festett hajával (a mostani Madonna pedig ersen emlékeztetett a néhai Marilyn Monroe-ra), a mostani Mrs Allister viszont a mindenkori Paula Abdulra vette a figurát, a teljesség kedvéért még egy anyajegyet is rajzolt magának a szája szegletébe. Marton ezt még nem tudhatta. A te csajod, mindörökre! Ú ismételte Paula Abdul a refrént. Ez nem Viktóriáról szól. A karót nyelt sofr bekísérte a Sunshine Inn-be. Elegáns szobát foglaltattak számára. Egy gyerekképű bell boy hozta föl a bröndöt, Marton elkapta a pénztárcáját, de a sofr intett, hogy majd Ú két dollárt dugott a lila egyenruhás fiú zsebébe. Marton vállat vont, csak egyet adott volna. Mr Martin, zümmögte a sofr géphangon Ú a rezonátort a nyakához szorítva Ú, egy óra múlva kezddik a Welcome Party, javaslom, talán könnyítsen ruházatán, megvárom odalenn a foájéban! Ú kifordult a szobából. Szegény, gondolta Marton lúdbrözve, neki is kivágták a gégefjét, úgy járt, mint Don McGuire, azért hordja a selyemsálat. Persze, egy sofrnek nem annyira fontos eszköze a hangja, mint egy beszédtanárnak! Ú ebben a pillanatban meglátta magát a szekrény ajtóit borító tükrökben. Fehér ingén sötét izzadságfoltok éktelen-kedtek, melyek sokkal kevésbé illettek az öltönyéhez, mint a sofr egyenruhájához a csiricsáré selyemsál. A Welcome Party-t Allisterék rendezték, a Csendes Óceánra néz új házukban, a Pacific Pallisade-en. A terasz akkora volt, mint a Budai Váré, ott terítettek, harminc személyre. Marton úgy érezte, túlöltözött, átkozta magát, amiért nem értett a szóból, pedig a gégétlen sofr figyelmeztette. Marilyn piros cippert-likbl álló bikiniben (melyet errefelé G-húr fürd-ruhának neveznek) ült asztalhoz, Hugh, a férje, fehér sortban és felül mindössze egy vastag, dögcédulás aranyláncban, AZ ÉLET 30 FÖLÖTT KEZDDIK feli-rattal. A csipkés abroszon a lapos és mély tányér körül mintegy harminc különféle méretű és jellegű kanál, kés, villa, olló várta a fogások ármádiáját, Marton megszeppenve nézte e dús fegyverzetet, némelyikrl (például a csigafogó csipeszrl és a kétágú osztriga-villáról) nem tudta, mire valóak. Sebaj, gondolta, majd lesi, hogy a vele szemben ül Marilyn melyiket hasz-nálja, s egyszerűen követi a példát. E taktika nem vált be, minthogy Marilyn megragadta az els keze ügyébe akadó villát, s avval ette végig mind a tizenöt fogást. Gyűjtöd még a forcsn kuki - jóslatokat? Ú kérdezte Marton; nanáci, mondta Marilyn. Megkötöttem az elszerzdésedet, mesélte azután, ha beválsz, heti ötezer dollárt kapsz, abból persze ezer az enyém, mert én vagyok az ügynököd. Istenem, fohászkodott Marton, bár gazdaggá tehetnélek! Ne hozz szégyent a fejemre, kedves Dzsúlusz, szólt oda Hugh Allister angolul. Gí az neve! Ú mondta Marilyn. Ne hozz szégyent a fejemre, kedves Gí, ismételte Hugh Allister arcizom-rándulás nélkül, én nagyon megágyaztam neked a próbafelvételen légy szűkszavú és magabiztos, itt azt szeretik. Ill do my best, mondta Guy Marton. Marilyn érte küldte az összkomfortos limót, Marton a stúdióig nyelvtörkkel melegítette be hangképz szerveit. Sárga bögre, görbe bögre. Mit sütsz, kis szűcs Ú biztosan léteznek ilyenek angolul is, ám egyet sem tudott. Lehet, hogy így csak a magyarhoz melegítettem be magam, gondolta. Kérdés, van-e különbség? A limó több sorompón és ellenrzési ponton át hajtott a hangárnyi stúdióépületek egyikéhez. Láb-törést, Mr Martin! Ú zümmögte a sofr, így kívánván sok szerencsét neki. Egy kalap szart, mondta Marton - önmagának. Odabenn tucatnyi férfi és n ácsorgott, a segédmunkások a lámpákat állítgatták. Marilyn jött eléje, gyere, már várnak! Ú bemutatta a rendeznek, a felvételvezetnek, az operatrnek, a kameramanoknak, az asszisztenseknek, az ügyelknek; Marton szerette volna megjegyezni az összes nevet, de ilyen tömegben képtelen volt. A rendezt mindenesetre Kirk Solomonnak hívták (Salamon Király! Ú Marton így próbálta az agyába vésni). Hogyan utazott, Mr Martin? Ú érdekldött a rendez, uralkodói nyájassággal. Istenien, felelte Marton, alattvalói udvariassággal, s átfutott a fején, hogy talán nem volna hülyeség, ha Martinra magyarosítaná angolosítaná Ú AMERI-KAISÍTANÁ Ú a nevét. Érdekes dolgok zajlanak odaát, jegyezte meg Salamon Király. Hát igen. Ledlt a Fal, forradalom Romániában, szétvágták a vasfüggönyt maga tulajdonképpen honnét való, Mr Martin? Magyarországról. Wonderful! Ú mondta Salamon Ki-rály. Honnét való ön, Mr Morton? Ú érdekldött vala-mivel késbb az operatr, és amikor Marton meg-mondta, azt felelte: marvelous! Ú ami persze ugyanaz, mint a wonderful, csak ragadósabban hangzik. A felvételvezet formabontó módon azt kérdezte: meddig maradsz Amerikában, kedves Gí? Marton vállat vont, még nem tudom, mondta Ú kiderült, hogy ez is wonderful. A gyártásvezet viszont ragaszkodott a refrénhez: érdekes dolgok történnek odát ön honnan jött Mr Máhten? Ú franciásan ejtette, ami a keresztneve folytán logikus választásnak tűnt. Guy Martain, ismételte magában Marton franciásan, uvuláris r-rel és nazális n-nel, ragyogónak találván, merveilleux! Ú azazhogy marvelous. Marton úgy érezte, még wonderfulabb volna, ha Romániából vagy Kelet-Németországból származna. Az most az igazi. Másfél óra múltán a díszletszobát bevilágították, Salamon Király leszólt a technikai helyiségbl megafonon: készen van, Mr Martin? Azt hiszem, eddig sem rám vártunk, mondta hetykén (hülye! Ú szólt önmagára, Allister magabiztosat mondott, nem pök-hendit!). Oké, mit tudna mutatni nekünk, Mr Martin? Mit szeretne? Ú kérdezett vissza a lehet legmaga-biztosabban, monológ? vers? jelenet? vicc? dal? vígjáték? szomorújáték??? Well, inkább meséljen valamit önmagáról. Magamról Ú Marton megkö-szörülte a torkát, nevem Gí Martin, negyven éves múltam, magyar színész vagyok, aki elhatározta, hogy szerencsét próbál Amerikában remélem, a történet végét maguk fogják elmesélni nekem! Ú fejet hajtott. Hosszú másodpercekig csönd volt. Mondtam, hogy túl öreg! Ú jelentette ki Kirk Solomon a technikai helyiségben. Ne szórakozzál, för-medt rá Mrs Allister, a szerep szerint harmincnyolc! Igen, de nézd meg, mennyire sz elaggott pléboj! Ú Marton közelképére bökött a négyes monitoron. Mi van, már hajfestékre se telik nektek? Ú kérdezte Mrs Allister élesen. Ez öv alatti ütés volt. A produkció költségvetése nagymértékben függött Hugh Allister jóindulatától. A rendez sóhajtott, a mikrofonhoz hajolt, és megnyomta a gombot: Mr Martin, tudna mutatni nekünk valami rövid, vicces dolgot? Rövid, vicces dolgot, ismételte Marton szolgálat-készen. Esetleg vagyis inkább pillanat! Ú benyúlt a zsebébe, elhúzta a naptárát, kinyitotta az els oldalon, és olvasni kezdte, olyan vérfagyasztó ko-molysággal, mintha a Hamlet nagymonológja volna: SZERENCSECSILLAGOD IDÉN A HOLD, SOSE FE-LEDD! NE ESS KÉTSÉGBE, SIKERFÁK ÁLLNAK KÖRÜLÖTTED! LÁTNI FOGSZ MINDENT A NAPPALI SÖTÉTSÉGBEN! TÖBBÉ MÁR NEM LEHETSZ AZ, AKI VOLTÁL! KÉSZÜLJ FÖL, ÚJ SZEREPEKET KÍNÁL A JÖV! GÖRÖNGYÖS AZ ÚT, MEG FOGSZ BOTLANI! VÉR ÉS KÖNNY PATAKJÁN KELL ÁTGÁZOLNOD A BOLDOGSÁGODÉRT! HOZZÁD FORDULNAK AZ ISTENEK! A technikai helyiségben Salamon Király a térdét csapkodta, úgy röhögött. Gyakran járt kínai vendég-lkbe. Leszólt: Köszönjük, Mr Martin, ennyi. Küldjék be Mr McCoy-t! Marton kihátrált a reflektorfénybl, melybe most Mr McCoy Ú egy harmincéves, ír származású színész Ú lépett. Készen van, Mr McCoy? Ú érdekldött Salamon Király a megafonból. Az ír származású színész nem válaszolt, csak állt ott (Marton úgy érezte: szűkszavúan és magabiztosan), hosszúkás arcát fürdetve a fejgép tüzében. Addigra leért a vaslépcsn Marilyn, Marton kérdn nézett rá. Mehetek anyámba most rögtön, vagy majd értesítenek róla? Ú gondolta. Okéság, súgta Marilyn az anyanyelvén. Hogyhogy okéság? Meglesz gyere! Ú odakinn beszálltak a limóba, Golden Dragon! Ú utasította Marilyn a karót nyelt sofrt. A Golden Dragon valószínűleg Los Angeles Ú de talán egész Kalifornia Ú legelegánsabb kínai étterme volt, ahol a fogásokat glaszékesztyűben szolgálták föl, s a plafonról leereszthet, alulról megvilágított fémkorongokra rakták, e csillogó-villogó tálcák lassan forogtak a levegben a kedves vendégek orra eltt. Most akkor mi van? Ú kérdezte Marton. Nyugodt vagyok, jelentette ki Marilyn, úgyis mint ügynököd, úgyis mint barátod bekajáltak, légy nyugodt. És akkor mi a következ lépés? Értesíteni fognak. De megkapom a szerepet? Megkapod. Biztos? Biztos a halál, Gyuluskám ez viszont több mint valószínű. Jaj Ú Marton nagyot fújt, érezte, egyelre itt a pózna vége, errl nem lehet tovább beszélgetni. Neki-látott, hogy szisztematikusan végigegye az étlapot, a Guns & Greenburger számlájára, a szerencsesüte-ményig bezárólag. Marilyn ezt olvashatta: HAMA-ROSAN GYERMEKEITEK CSILINGEL KACAGÁSA TÖLTI BE OTTHONOTOK CSÖNDJÉT! Marton pedig ezt: HA TUDSZ VÁRNI, LESZ MIRE! Na látod, mondta Marilyn jelentségteljesen. A limó visszavitte Martont a szállodába. Másnap hazarepült Connecticutba. Mindössze két és fél napot töltött Hollywoodban, de úgy érezte, mintha ugyan-ennyi év lett volna. Hamdeni garzonlakását éppolyan lepusztultnak és sivárnak látta, mint egész keleti parti életét, az ingázást az egyetemekre, a beutazásokat Manhattanbe, a parttalan reménykedést. Újra a telefon-készülék, az üzenetrögzít és a postaláda bűvöletében élt. A postaládához naponta háromszor is leszaladt, a telefont és az üzenetrögzítt örökké ellenrizte. Gépei hibátlanul működtek, csakúgy, mint a Szövetségi Posta-szolgálat. Derűlátása és csüggedése görbéje óránként ívelt a magasba és a mélybe, néha úgy érezte, becsa-varodik, ha nem történik valami, de rögtön! Olyankor elismételte fennhangon: HA TUDSZ VÁRNI, LESZ MIRE! Múltak a hetek, kínkeservesen. Többször beszélt telefonon az ügynökével, Marilyn nyugtatgatta, a pro-dukció beindulása kissé elhúzódik, de meglátja, hívni fogják. Marton tehát várt tovább. Ha a telefonja tilinkózni kezdett, azonnal összerándult a gyomra. Rendre csalódnia kellett. Egy este aztán érthetetlen kiejtésű, hebeg-hadaró titkárn hívta, Kaliforniából, kapcsolom Pram, Pram Pram (érthetetlen) -ot! Marton a halántékához emelte a tenyerét, egészen biztosra vette, hogy ez az!!! Jó napot, Professzor Marton, ez itt Professzor Angár, mondta a kaffogó férfihang tört magyarsággal, én a Júszíelé-n vagyok professzor a színházi tanszéken, Kotász Máriától kaptam meg a számát. Kitl? Kotász Máriától, azt mondta, hogy az ön ügynöke! Mrs Allister? Igen, mostanában ez a neve, tle hallom, Professzor Marton, hogy ott van maga a Jél Junivörziti-n, ezért hívom, ajánlok egy jó üzletet, az én rezjumémból még hiányzik a Jél Junivörziti, szóval, maga meghív engem a Jél Junivörzitire eladást tartani, én meg visszahívom magát ide Losz Éndzsöliszbe, a Júszíelére, és akkor kvittek leszünk! Csak az a baj, mondta erre Marton Ú a csalódás felbszítette Ú, hogy az én rezjumémbl nem hiányzik a UCLA! Ú azt már nem tette hozzá, hogy egyébként sem volna módja meghívni bárkit. Így ez a jó üzlet nem jött létre. Ezekben a hónapokban sokat hallott Magyarország-ról Dick Elmertl, aki tanulmányt írt a szocializmusból a kapitalizmusba vezet átmenetrl, melyet transition period-nak nevezett. Martonnal nézette át a magyar nevek helyesírását. Marton e dolgozatból tudta meg az els szabad választások részletes eredményét, s azt is, hogy Sam on Hudson bejutott a Parlamentbe. Mindeközben írt egy új darabot, rögtön angolul, Dick Elmer segített kijavítani a stílust. Beadta a Drama School pályázatára, harmadik lett, színre vitték a Yale Cabaret-ban. Úgy érezte, végre egyenesben van. Ekkor ismerkedett meg Amy-vel, égzenget szerelem sült ki e kapcsolatból Ú egyszóval, zajlott az élet rendesen, csak épp az a bizonyos tévéprodukció kussolt odaát a túlsó parton. Connecticutban közelgett a nyár, a szemesz-terek befejezdtek, a napok rohamosan hosszabbodtak és melegedtek. Már-már föladta a reményt, amikor egy incifinci ni hang várt rá az üzenetrögzítjén, közölte vele, hogy indul a forgatás, még aznap megkapja a repül-jegyet. Reszket ujjakkal tárcsázta Allisterék számát, Hugh vette föl, aki persze mindenrl tudott, gratulált. Hívta azután Amy-t, újságolta neki a fantasztikus hírt. Amy azt hitte vicc ez. Tulajdonképp Marton is erre gyanakodott, amíg meg nem érkezett a repüljegye. Gyertyafényes vacsorán búcsúztak el egymástól. Marton szerette volna, ha a lány elkísérné Hollywood-ba, ám e lehetséget egyikük sem vélte kivitelez-hetnek. A Los Angeles-i reptéren most nem a fehér limó várta, hanem csak egy üzenet: üljön taxiba, vitesse magát a CBS Lot-ra. A taxit már az els sorompónál föltartóztatták, s csak hosszan tartó telefonálás után engedték tovább a következig, ahol ugyanúgy át kellett esniük a gyanakvó igazoltatási procedúrán Ú a mindenre elszánt autogramvadászok rámenssége a végskig fokozta a biztonsági rök óvatosságát. Marton legértékesebb fegyvere két név volt Ú Hugh Allister és Salamon Király, azaz Kirk Solomon Ú, ezekkel vag-dalkozott. A saját neveivel semmire se ment. A CBS Lot földszintes moteljében kapott szobát, napi huszonöt dollárért. Vastag boríték várta, melyben egy Wells Fargo csekket talált négyezer dollárról. Pay to the order of Guy Marton $4,000 - - - FOUR THOUSAND - - - DOLLARS Táncra perdült a pici szobában, félrerugdosva a két nádfotelt, Heres my first paycheque! Ú énekelte az amerikai himnusz dallamára, hírz máj frszt pé-éj-csek, hírz máj frszt pé-éj csek! Valaki átkopogott a falon, akkor ordítsál, haver, ha megkapod a másodikat is! De Marton jóked-vét nem lehetett elrontani. A schedule-ját a tükörre ragasztották gondos kezek, délután make up próbája volt, este jelmezigazítás, másnap reggel fényképez-kedés, aztán kamerapróbák, harmadnap pedig fölvétel. A forgatókönyvet küldönc hozta. A bevezet szerint a pilot másfélórás lesz, a késbbi folytatások pedig bruttó 30 percesek, lejön bellük a reklámid. A szereposztás szerint Guy Marton egy Attilla (így! két ellel) nevű űrlényt alakít. Pergette a lapokat, s még izgatottabb lett, amikor látta, hogy átlag három oldalanként Attillának van azért egy-két mondata, tehát nem is olyan pici szerep ez ámbátor: kis szerep, nagy szerep, Martonnak az egyremegy! A jelmezpróba után a stáb fotósa Ú nyurga, szke srác Ú, elhívta Martont egy közeli klubba, ahol éjjel-nappal stand up színészek léptek föl, komikus monoló-gokkal. A közönség iszogatott és beszélgetett, miköz-ben azok a szerencsétlen flótások Ú kezükben mikro-fonnal Ú igyekeztek nevetést fakasztani a teremben. Szörnyű foglalkozás, gondolta Marton. Egy Buchanian nevű ismertebb stand up színész következett. Marton látta már ezt a férfit, egy gyü-mölcslét népszerűsít tévéreklámban. Buchanian a töb-bieknél valamivel nagyobb figyelmet kapott. Magán-száma arról szólt, hogy a túlsó parton, a Marthas Vineyard szigeten szokott horgászni, és mindig kibab-rálnak vele a halak. Buchanian épp csak a gatyáját nem tolta le, minden más alpári trükköt bedobott. Erlkö-dését Marton szánalmasnak találta. Megitta a sörét, el-búcsúzott a fotóstól és hazament szerepet tanulni. Másnap reggelre betéve fújta minden mondatát. A fényképezkedésen összeismerkedett a sorozat sztárjai-val, a két fűrlény Ú állítólag híres színészek, noha a nevük neki semmit nem mondott Ú úgy nézett át Gí Martonon, mint egy darab szaron. A közepes szerepek büszke tulajdonosai valamivel barátságosabban fogad-ták. Mindenki egyszerre beszélt, hiába csitította a fél-száz embert a fotós srác. Villantak a vakuk, pukkantak a pezsgs dugók. Marton csak egy kortyot ivott, ügyelt rá, hogy az elméje tiszta maradjon, a teste pedig acélos. Biztosra akart menni. Már tudta, játssza a szomszéd-ban lakó űrlényt, aki néha átjön a cselekmény hely-színére, a szabvány amerikai ház szabvány bútorokkal berendezett nappalijába. Repül csészealjon érkezett a Földre, de nem arról a távoli bolygóról, ahonnét a két fszerepl, hanem egy másikról. Örökké az amerikai technikai civilizáció újdonságain álmékodik, a mikro-hullámú süttl a telefaxig, ebbl adódnak aztán a mulatságos félreértések. A valóságban is így van, gon-dolta, egy másik távoli bolygóról jöttem, s bámulom az itteni csodákat E csodák legnagyobbika pillanatnyi-lag az a tizenkét sűrűn telenyomtatott papírlap volt, mely egy hónapra szerzdtette Guy Martont a CBS Külföldi földiek című produkciójához. Szíve csordultig telt hálával, át akarta önteni belle Marilynre és Hugh-ra. A kés délutánba nyúló kamera-próba Ú t mindössze egy percre hívták a díszletbe Ú után taxiba vágta magát, az els virágboltnál vett száz szál rózsát (száznyolcvan dollárba került), s Allisterék házához vitette magát. Föltette, hogy nagyoperettes belépje Ú bokacsattogtatós meghajlásra készült, a Csárdáskirályn második felvonásából Ú mindenki számára sokáig emlékezetes marad. Felsietett a széles, dupla körívben kanyarodó lépcsn, mely önmagában is az operettek világát idézte, bement a nyitott fkapun, kongtak a léptei a hatalmas elcsarnok márvány-padozatán, sehol senki. Indult fölfelé a cirádás bels lépcssoron, s hirtelen hangokra lett figyelmes. A fordulóból már látta, hogy Marilyn szobájának ajtaján ruhadarabok röpülnek ki. Odabenn valaki torkaszakad-tából ordított: micsoda állat vagyok én, hogy ezt tűröm!! tűr-tem!! de mindennek van határa!! kész!! vége!! ennyi!!! A jelenet kísértetiesen emlékeztetett arra a régi jelenetre, amikor visszafordulhatott volna, ahelyett hogy szépen bekopogtatott az Artúréknál tartott házkutatásba; most is visszafordulhatott volna, hogy eltűnjön a Pacific Pallisade forgatagában, épp olyan észrevétlenül, ahogyan érkezett, de nem! Ú folytatta útját fölfelé és elre, az ajtó téglalapja egyre ntt, feltűnt benne Hugh Allister, vértolulásos arccal, hajigálta azokat a lenge ni ruhadarabokat, a háttérben Marilyn támasztotta a falat, talányos mosollyal, utoljára került a képmezbe a harmadik szerepl, egy meztelen felstestű és rendkívüli izomzatú férfi, aki az ujjait tördelte Ú Marton hallani vélte az apró rop-panásokat. Mindhárman ugyanabban a pillanatban vették észre; hát te mit keresel itt? Ú kérdezte Marilyn magyarul; na, megjött a magyarod is, bömbölte Hugh Allister sebzett oroszlánként, kikapta Marton kezébl a kévényi csokrot és csapkodni kezdte vele a feleségét: te szemét! még ez is megdugott? Még ez is, mondta Marilyn fojtott hangon, engem már mindenki megdug, csak te nem! Persze, hogy nem, amikor még az úszómesterrel is összefekszel! hogy jövök én ahhoz, hogy a saját úszómesterem megdugja a saját feleségem a saját házamban! Ú egyre csapkodott a szerencsétlen rózsák-kal, hullottak alá a leszakadó szirmok. Marilyn meg-elégelte, kikapta a kezébl a bukétát, s most ütötte vele a férfit. Martonnak fájt minden egyes suhintás, száznyolcvan dollárt fizetett azért a gyatra korbáccsá silányuló csokorért. Elnézést, ha rosszkor jöttem, mondta zavartan. Mindhárman rámeredtek. Hugh jött rosszkor, jegyezte meg Marilyn. Az Allister házaspár mindkét tagja hevesen lihegett, e szaggatott lélegzetvétel alakult hehe-részéssé, majd vad röhögéssé. Marton boldog volt, hogy ekkora sikere van, együtt nevetett velük. Kisvártatva a halálra vált úszómester is csatlakozott az általános bruhaházáshoz, öblös basszusa kirítt a kórusból. Hugh Allister úgy nézett rá, mintha lándzsát dobna feléje, erre az a férfi gyámoltalanul elhallgatott, a földre sütötte a szemét. Másodjára Marton csöndesedett el, harmadjára Marilyn, utoljára Hugh Allister, örülök, hogy ilyen jól mulattok, sziszegte. Marton krákogott, azt hiszem, az a legjobb, ha most el fogok távozni! Ú mondta. Az idétlenül használt igeid dühbe gurította Hugh Allistert: gondoskodni fogok róla, hogy te is megtudjad, hogy mi a legjobb! mi a legeslegjobb! takarodjál, te rohadt anyabaszó! mind-annyian takarodjatok, rohadt anyabaszók!!! Marton elsként hátrált ki a szobából, futott le a bels majd a küls lépcssoron, paradicsomvörös fej-jel, melyben az a hülye gondolat fogalmazódott meg, hogy Marilynt éppenséggel nem anyabaszónak kéne nevezni, hanem úszómesterbaszónak, avagy csak egy-szerűen: kurvának. Ámbár a kurva pénzért baszik, Marilyn meg azért, mert Ú ahogyan Pesten mondják: Ú szereti a faszt. A motherfucker amerikai idióma nyilván úgy fordítandó: a rohadt kurva anyád! Ú míg e nyelvleckével bíbeldött, egyre gyorsabban vitte a lába, a végén már rohant, s meg sem állt az Allisterék ingatlana eltt kanyarodó gyorsforgalmi útig. Itt nem lesz könnyű taxit kapni, gondolta. Igaza volt. Másnap reggel a dohányzóban gyakorolta az els felvételi napra jutó tizenkilenc mondatát oda-vissza, amikor szólt az asszisztens, hogy a rendez úr látni kívánja. Egy kis műsorváltozás van, Mr Martin, mondta neki Salamon Király a büfében, átírtuk a forgatókönyvet, és Attilla nem a szomszédban lakik, hanem mindig ott van a nappaliban. Wonderful! Ú Marton boldogan vigyorgott, hiszen akkor szinte állandóan látszani fog! És az új dialógusok? Ú kérdezte. Nincsenek új dialógusok, mondta Salamon Király. De minden jelenetem azzal kezddik, hogy jónapot, bip-bip, bocsánat, hogy a szomszéd közbe-szól ez nyilván ugrik, vagy nem? Bizony, ez ugrik meg a többi szövege is. Tessék? Majd az els asszisztensem tájékoztatja. De hát mi leszek én, egy né-ma űrlény? Mondom, meg fogja kapni az új instrukciókat jó munkát, Mr Martin! Ú faképnél hagyta. Marton úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Az els asszisztens máris odaperdült hozzá, magyarázni kezdte, hogy Attilla mindjárt a landolás után figyelmetlenül szalad át az úttesten, autóbaleset éri, tettl talpig begipszelik, ott fekszik a nappaliban, beszélni nem tud, csak bip-bipezni, ez rettent vicces lesz, majd meglátja! Remek lesz, ismételte Marton merev ajakkal. Wonder-ful Hugh Allister bosszúja máris lecsapott rá. Így történt, hogy Guy Martin (a makacs sajtóhiba a stáblistába is bekerült) a másfélórás pilotban végig ott hevert a szín hátterében, s egy-egy poén után így szólt: bip-bip! Ú néha helyeslésképpen, máskor pedig tilta-kozva. Valójában egy szintetizátor bippegett, amelyet a technikai helyiségbl működtettek, a rendez intésére. Martont minden reggel betekerték több kilométernyi gézbe, s azután bekenték egy bizonyos fehér kenccsel, mely néhány perc alatt megszilárdult Ú visszatér humorforrás volt, hogy a fszereplk Attillán kopog-tattak. Marton a saját verejtékében úszva hevert ott, napi nyolc órát, gondolatait a heti négyezer dollárra összpontosította, hogy kibírja. Ilyen érzés lehet a teljes bénaság vagy a vastüd, gondolta. Az is eszébe jutott, hogy Ú mindennek dacára Ú immár joggal írhatná a rezjuméjába: Kicsi de fontos szerepet alakítottam a CBS TV Külföldi földiek című nagysikerű sitcomjában. De ennek sem tudott örülni. Úgy érezte, elpusztul abban a kemény testhezálló burokban. Múmiát csináltak bellem Ú minden por-cikája viszketett. Állandóan vicsorgott odabenn, és véresre harapta a száját. Miért nem fekhet egy bábu énhelyettem? Ú kér-dezgette - az ügyelt, a felvételvezett, az operatrt Ú a rendez nem tárgyalt vele. Kitér válaszokat kapott. Végül az els asszisztens megadta neki: fekhetne bábu, csakhogy akkor te nem kapnál gázsit mint tudod, egy hónapra szerzdtettünk. És mi lesz azután? Az els asszisztens erre már nem felelt, de Marton sejtette: azután jön a bábu. Szeretett volna beszélni Marilynnel Ú úgyis mint ügynökével Ú, néhányszor föltárcsázta az Allister ház számát, ám a szobalány szerint a ház gazdái külföldre utaztak. Amikor a hónap letelt, Marton vert seregként repült vissza Connecticutba. A Tweed reptéren senki nem várta, taxival ment haza Ú ha ugyan megérdemli ezt a szót az a vacak garzon. Néhány nappal késbb a New York-i kínai ne-gyedben kószált, s a dögleszt hség ell idnként légkondícionált üzletekbe menekült. Az egyik boltban csodálkozva látta, hogy százasával kapható a forcsn ku-ki, celofánzazskókban. Vett egy csomaggal. Leült egy padra a Washington Square-en, egyenként szétrop-pantotta a szerencsesüteményeket, és elolvasta a jósla-tokat. Csupa hülyeség semmitmondó frázisok, bárgyú bölcsességek, rejtélyesked áligazságok Visszagyűrte a papírfecniket a zacskóba a száraz tésztadarabokkal együtt, s a szemétkosárba dobta. Kis-vártatva egy mocskos ruházatú homeless kiguberálta onnan, s vitte sietve, akár a kutya a csontot. Nem sok öröme lesz benne, gondolta Marton. Marilyn jutott eszébe. Mi lehet vele? hol él? és kivel? Ú Marton a történtek dacára remélte, hogy jól megy a sora. Eroica a San Francisco-i operaház kulcsra zárt öltö-zjében egy híres svájci karmester alatt feküdt, térdig húzott lábakkal. A férfi állandóan azt kérdezgette, mulatságos hangsúllyal: már teneked ez jó? Eroicának tetszett, hogy a híres svájci karmester ilyen nagyon ki akarja elégíteni. A férfi azért szólította Eroicának a néhai Marilynt, mert az egyik híres zeneműre emlékez-tette t a jelleme Ú Eroicának ez is tetszett. A férfiak ritkán érdekldtek a jelleme iránt. Tűndött, hogy elvetesse-e magát e rendkívül gusztusos, rendkívül tapintatos és rendkívül híres férfival. Ámbár az is lehet, hogy ns, boldog családapa. Még csak keveset beszélgettek. A dilemma eldöntésében a korábban föl-hozatott kínai vacsora forcsn kukija sem segített: EL-JUTHATSZ AZ ÉRTL AZ ÓCEÁNIG. Kérdés, hogy melyik óceánig, gondolta Eroica, mi-közben a híres svájci karmesterrel hánykolódott a mámor tengerében. Egon Katz a maga nemében világbajnok volt, a túlélés világbajnoka. Három náci koncentrációs táborba zárták be, állati számítás szerint mindegyikben el kellett volna pusztulnia. Mind a háromból megszö-kött. Hátralév életében örökké a táborokról kérdez-gették, azonban bármirl szívesebben beszélt, mint azokról az évekrl. Akik már ismerték, tapintatosan kerülték a témát, azt hitték, fölkavarja az emlékezés. Nem tudták, hogy t éjjel-nappal kísértették a borzalmas emlékek, e szempontból mindegy volt, kimondja-e vagy sem. Egon Katz másról szeretett beszélni. Elssorban készül regényeirl. Vágyai netovábbja az volt, hogy írjon egy rendes könyvet. Egy best seller-t, ami hetekig éllovas lehet a New York Times listáján. Három memoárkötete (táboronként egy) tisztes kritikai sikert aratott, Egon Katz azonban másféle babérokra vágyott. Hamisítatlan ponyvaregényt akart, olyat, amelyet minden reptéren árulnak, szerelmi szállal, holdfényes tengerparti tájak-kal, vígjátéki bonyodalommal és romantikus happy ending-el. A könyv filmjogaira azonnal lecsap a United Artists, a film bemutatója zajos nemzetközi sikert hoz, nagydíjat és forgatókönyvi különdíjakat Cannes-ban, San Remó-ban és Új Delhi-ben; azután amerikai díjak özönét, beleértve természetesen az Oszkárt is; végül, de nem utolsósorban hatalmas összegekrl szóló jogdíj-csekkeket, melyek révén nyugdíjba mehet és átköltözhet a túlsó partra, Friscó-ba (illetve mellé). Hatvannégy éves volt, ám ebbl csak tizenkilencet töltött amerikai alkalmazottként, így túlságosan ala-csony lett volna a nyugdíja ahhoz, hogy megengedhesse magának a költözködést, és meg is éljen azután odaát. A túlélés világbajnoksága korántsem olyan jövedel-mez, mint Ú mondjuk Ú az ökölvívásé, Frisco pedig drága város. Egon Katz következetesen Friscónak mondta San Franciscót, mint a San Franciscó-i benn-szülöttek, mert úgy érezte, is közébük tartozik, csak éppen sok idt tölt másutt. Valójában a fels-csehországi Písekben volt Egon Katz bennszülött Ú de errl sem szeretett beszélni. Immár tizenkilencedik éve lakott és dolgozott a connecticuti Quinnipiac College-ban (illetve mellette, ami a lakást illeti). Egon Katz volt a művészeti tanszék vezetje, de minthogy beosztottal Ú a tikárnt leszá-mítva Ú nem rendelkezett, igazság szerint Egon Katz volt a művészeti tanszék. A többiek meghívott vendég-eladóként dolgoztak, az irányításával. A Quinnipiac College Wallingford és Hamden közt volt félúton, tanárainak zöme egy hosszúkás sorházban lakott az azonos nevű Ú pataknak látszó Ú folyó partján, háromnegyed mérföldnyire a campustól. Ez volt az egyetlen épület abban a kunkori utcában, melyet eredetileg Walnut Road-nak hívtak. Minden amerikai kisvárosban van Walnut Road (vagy Street), sokhelyütt több is. Egon Katz javasolta a lakógyűlésen, változ-tassák meg valami szebbre, hiszen senkinek sem öröm újra meg újra azt írni a lakcíméül, hogy Dió út 1. A szomszédok Ú csupa sznob oktató Ú azonnal ráálltak. De sehogyan sem sikerült megegyezniök az új névben. - Hónapokig húzódott az ügy. Végül a levélkihordó Ú egy szakállas fiatalember Ú dobta föl az ötletet: minek ezen annyit problémázni? egyszerűen fordítsák meg a szót, és legyen Tunlaw Road! Ezt mindenki elfogadta. Egon Katz kezdetben lelkesedett a Tunlaw-ért (bár sose tudta úgy kiejteni, hogy az amerikaiak els hallásra fölfogják). persze a szavak többségét a Fels-Csehországból hozott kemény hangzókkal képez-te, s beszédmodora egészében a heavy Iron Curtain accent Ú ers Vasfüggöny-akcentus Ú iskolapéldája volt. Persze, a Tunlaw-t a született amerikaiak is legalább három változatban ejtették: Tönlóu, Tánlóu, Tyunlóu Ú csakhogy k mondhatták bárhogyan, mégse kérdezett vissza rögtön a másik amerikai, mint Egon Katz-nak: iksz-kjúzmí? Egymást valahogyan mindig megértik A Tunlaw-t Egon Katz Ú eltekintve a kis helyesírási hibától Ú házi használatra Hangszerelt Törvény-nek fordította, mert ugye tune = - hangolni, szerelni, beállí-tani; law = jog, szabály, törvény stb. A Hangszerelt Törvény Útja sejtelmes poézist árasztott magából. Egon Katz elmagyarázta a névadás történetét Gyula Marton magyar színésznek, aki az Honors Program-ba ajánlkozott tanernek. Érdekes, mondta a magyar színész, Egonkám, ezek szerint egy nem létez utcában laksz! Ú kapásból leegonozta, mint egy sliccgombot. Nem létez utca, nem létez ország, nem létez élet, gondolta Egon Katz. Örökre elment a kedve a Tunlaw Roadtól. A magyar színész kereszbe vetett lábbal és karba font kézzel ült az íróasztal eltt az egyetlen fotelban, a csöppnyi irodába kett nem fért volna be. Gyula Marton minden ruhadarabja Ú kopott br-dzseki, magasnyakú pulóver, kordnadrág Ú fekete volt. Miért hord dzsekit nyáron, amikor odakinn az idjárásjelentés szerint kilencvenhat fok van? Ú kérdezte Egon Katz önmagától. Belemélyedt Gyula Marton önéletrajzába. Harminckilenc éves, Magyar-országon sikeres színész, tíz hónapig Altheimer ösztöndíjas volt a nagyhírű Yale School of Dramán, ez mindenesetre jó ajánlólevél, a mostani tanévben óraadóként kíván boldogulni, két egyetem Ú köztük a Yale Ú már fölfogadta, de annyiból nem tud kijönni. Darabokat is írt, némelyiket ideát is bemutatták. Magyar filmek sztárja volt, és játszott kisebb szere-peket amerikai filmekben Ú ez fölkeltette Egon Katz érdekldését: hogyan került amerikai filmekbe, Mr Marton? A magyar színész elvigyorodott, úgy-szólván véletlenül épp arra jártam! Ú pontosan így történt. Filmforgatások helyszínén belopakodott a háttérbe, ingyen-statisztaként ám ezt nem akarta Egon Katz orrára kötni. Nagyon kellett neki az a munka a Quinnipiac College-ban. A magyar színész minden vonatkozásban eleget tett a meghirdetett feltételeknek, csak egy kis baja volt: kelet-európai származása. Egon Katz amerikai élete során gyakran segített a születése régiójából érkez-kön. Mindig megbánta. Becsapták, kihasználták, szé-gyent hoztak a fejére. Tapasztalatai nyomán keletkeztek elítéletei, s annak dacára, hogy helytelenített minden elítéletet, a sajátjait nehezen tudta kikapcsolni. Cseh honfitársait általában kicsinyesnek és megbízhatat-lannak találta, a lengyeleket iszákosnak. A magyarok rendszerint pitiáner üzleti ügyekbe bonyolódtak, a bolgárok többségét modortalanságon kapta, a románok intrikáltak, az oroszok pedig nos, az oroszok letipor-ták a cseh forradalmat 1968-ban, amikor a maga részérl meg sem állt Svájcig, ahol azonnal megkezdte a sorbanállást az amerikai vízumért. Are you a Jew? Ú kérdezte a magyar színész. Egon Katz annyira meglepdött, hogy a bifokális szemüvege leesett az orráról az íróasztalra. A keret megrepedt. Maga nem túl tapintatos, hallja! Ú förmedt a magyar-ra, milyen alapon tesz föl nekem ilyen kérdéseket? Bocsánat nem akartalak megsérteni, csak láttam a gyertyatartót Ú a szekrény tetejére mutatott, ahol Ú rengeteg egyéb lom között Ú egy kisméretű Hanuka gyertyatartó porosodott. Egon Katz olyan régen tette oda föl, hogy már megfeledkezett róla. Magyarországon talán hiánycikk a Hanuka gyertya-tartó? Ú kérdezte Egon Katz ellenségesen. Azt hiszem, igen, mondta a magyar színész. Egon Katz lelki szemei eltt megjelent a kép, amint ez a pasi vesz száz Hanuka gyertyatartót valamelyik New York-i zsidó kegyszerárusnál, becsempészi Budapestre, és eladja dupla áron ez aztán a pitiáner üzlet Martonnak ugyan esze ágában se volt ilyesmi-vel foglalkozni, de Egon Katz annyira belelovalta magát ebbe a kényszerképzetbe, hogy máris haragudott rá. Nekem ne célozgasson, mondta neki sértett hangon, ez itt Amerika, mindenki annyira zsidó, amennyire csak kedve tartja! A magyar színész fölpattant, két tenyerével az íróasztalra támaszkodott, közvetlen közelrl hadarta a tanszékvezet pofájába: elment az eszed, jóember?! engem nézel te antiszemitának?! a fölmenimet majdnem mind elgázosították a lágerok-ban!!! Egon Katz is talpra ugrott, igen?? vedd tudomásul, hogy én pedig ott voltam azokban a tábo-rokban!! nem egyben, hanem háromban!! drei! trois! tri! three!!! Háromban, egyszerre? Ú kérdezte Marton ütdötten. Nem egyszerre, nagyokos! egymás után! Ú Egon Katz elnevette magát. Marton még mindig gyanakodva bámult rá, a három koncentrációs tábort hitte is, nem is. Egon Katz váratlan ötlettl vezérelve kezet nyújtott neki, és azt mondta: föl vagy véve, hülye barom! A magyar színész még nem tudta, hogy a stupid idiot Egon Katz szavajárása volt, s a szavak eredeti jelentésével ellentétben ez nála a szeretet és nagyra-becsülés jele. Mindenesetre köszönte a bizalmat, majd az iránt érdekldött, hogyan tehette volna föl tapinta-tosabban a kérdést, hogy zsidó-e a tanszékvezet? Egon Katz eltűndött, s azt kérdezte: are you Jewish? Igen, felelte Marton, mint mondtam, az vagyok szintén. Egon Katzból újra kibuggyant a nevetés: tudom, te hülye barom! csak a kérdésedre válaszoltam! az ár jú e dzsú? kissé sért, az ár jú dzsúis? semlegesebb. Marton elvette kisalakú spirálos jegyzetfüzetét, gondosan leír-ta a hallottakat. Egon Katz elmosolyodott Ú amerikai életének els tíz évében ugyanígy gyűjtögette az idiómákat. A Quinnipiac College művészeti tanszéke a juniorok és seniorok Ú harmad- és negyedévesek Ú számára az Honors Program keretében speciális összehasonlító kurzusokat ajánlott, ezeket mindig kéttagú team vezette, egy szakprofesszor, meg egy művész. A képzművészeti speckolhoz a tanár mellé egy festt szerzdtettek, a zeneihez egy csellistát, a film- és színházihoz Ú melynek szaktanára Egon Katz volt Ú színészt vagy rendezt. E tanítási módszer lehetvé tette, hogy az oktatás egyszerre legyen gyakorlati és elméleti. Hamar elterjedt a híre az államban, tavaly hosszú ismertetést írtak róla az Educational Review-ban, melynek szerzje a cikk végén azt írta: őEgon Katz a jelenkori amerikai pedagógia egyik szürke óriása.ö Ez jólesett neki, az már kevésbé, hogy a diákjai azóta fáradhatatlanul Szürke Óriásnak hívták a háta mögött Ú a kollégái szemtl szemben is. Egon Katz a végletek embere volt. A magyar színész iránti kezdeti ellenszenve ismeretségük harmincadik percében mély rokonszenvbe csapott át. Meghívlak ma este vacsorára, hülye barom! Ú mondta neki, a vállát veregetve. A magyar színész szabadkozott, sajnos, más programja van. Egon Katz királyi mozdulattal intett: lemondhatod a kedvemért! Gyula Marton magyar színész ezerkilencszázhúsz dollárt kaphatott a team-tanításért az szi szemeszter-ben. Heti egy délutánja megy rá, fölkészülnie nem kell, megteszi helyette Egon Katz, a syllabus készen van, a dolgozatokat szintén Egon Katz javítja, s az összes többi papírmunka és a fogadóóra is az dolga. Igaz, a fállású amerikai professzorok ennek sokszorosát keresik, ám már megszokta, hogy az a legokosabb, ha saját magát következetesen csak egyvalakihez viszo-nyítja: saját magához. Az lehetségeihez képest a Quinnipiac College ajánlata igen kedvez volt Ú csakugyan hülye barom lett volna, ha elszalasztja Ú, így hát hét óra tízkor Ú hóna alatt egy palack francia borral Ú megnyomta a gombot Egon Katz kaputele-fonján. Ki az? Ú kérdezte Egon Katz, noha pontosan látta a pici képernyn (biztonsági kamera volt a fbe-járat fölött). A hülye barom! Ú mondta a hülye barom. A Tunlaw Road-i épület házirendje szerint tűz-védelmi elírások miatt a fából ácsolt teraszokon tilos a barbecue használata. Egon Katz ennek dacára rendsze-resen sütötte a vastag bélszín szeleteket a balkonján. Ne ugassanak tűzvédelemrl neki, aki háromszorosan megúszta a krematóriumot! Ijeszten sűrű fekete füstoszlop szállt az ég felé Egon Katz teraszáról, régebben ilyenkor a tapasztalatlanabb szomszédok kihívták a tűzoltókat. Uram, szólt föl a tűzoltóparancs-nok, legyen szíves, oltsa el. Egon Katz a fakorlátra tehénkedett, úgy ordított lefelé a második emeletrl: szarok a maguk ostoba elírásaira! A parancsnok sóhajtott, nem tudta, mit kezdjen e kormos arcú patriarkával, aki nem Szürke, hanem inkább Fekete Óriásnak látszott. Sajnos, uram, nincs mit tenni, szabály az szabály. Fasiszta! Ú jelentette ki Egon Katz, és sütötte tovább a húst. A tűzoltók rövid tanakodás után elvonultak. Lassacskán mindenki tudomásul vette, hogy a Tunlaw Road-i teraszokon tilos a barbecue Ú kivéve Egon Katzot. Megették a kissé elszenesedett marhaszeleteket, melyeket a hülye barom keserűnek talált, de nem vallotta be, inkább cuppogott, s azt mondta: wonderful! Két üveg kaliforniai bor is elfogyott. Egon Katz elme-sélte néhány legkedvesebb készül könyvének cselek-ményét. Egyszerre négy kéziraton dolgozott. A hülye barom alig tudta megrizni a komolyságát. Mit akarhat Egon Katz ezekkel az émelygs és lapos történetekkel? Miért izgatja például, hogy Robert, az iowai farmer-család legkisebb fia hogyan gyullad szerelemre Esmeralda, a francia fotómodell iránt, s miként utaz-gatnak széltében-hosszában az Amerikai Egyesült Államokban divatbemutatóról divatbemutatóra, egé-szen az esküvjükig? A hülye barom úgy érezte, tíz perc alatt épületesebb sztorit talál ki, a vécén ülve, szarás közben. De ezt sem merte megmondani, inkább figyelmesen bólogatott, érdekes! nagyon érdekes! Érdekes, hogy egy ilyen sokat próbált ember efféle bárgyú históriákra pazarolja az idejét. A hülye barom az este folyamán többször igyekezett a három koncent-rációs táborra terelni a szót, de Egon Katz gyakor-lottan hárította el: arról én már mindent elmondtam, olvasd el a memoárjaimat! Ú odaadta neki, mind a három kötetet. A hülye barom elolvasta. Jeges borzongás futkározott a hátán. Úgy érezte, le kéne borulnia Egon Katz vaskos lábai elé, mert ez a koravén nagypapának látszó férfi a megtestesült emberi szenve-dés szobra. Miképp lehetséges, hogy Egon Katz nagy-jából úgy él, mint a többiek, ahelyett hogy állandóan teli torokból ordítana?! Elcsitulhat-e a fájdalom?! Enyhülhet-e valaha az édeskés hullaszag, mely örökre beleivódott az emlékek szövedékébe?! Egon Katz az általa átélt kitalálhatatlan állati kegyet-lenkedéseket visszafogott szomorúsággal és aggályos tárgyszerűséggel írta le. A hülye barom errl akart beszélgetni vele, nem pedig a szépséges fotómodell és az iowai farmergyerek bimbódzó szerelmérl. Zavarban volt. Hogyan kérdezsködne e szörnyűsé-gekrl anélkül, hogy megbántaná a túlélés világbajno-kát (az els kötete fülszövege nevezte így), aki már az are you a Jew?-t is sértésnek vette?! Megállapodtak, hogy a Tunlaw Roadra jön az órák kezdete eltt, onnét sétálnak be a campus-ra, útközben átbeszélhetik az aznapi teendket, elolvashatja az Egon Katz írta hand out-ot Ú a diákoknak szétosztan-dó sokszorosított óravázlatot Ú, mely a Quinnipiac College-ban kötelez volt. A Tunlaw Road és a campus között át kellett vágniuk a Sleeping Giant nemzeti park nyúlványán, e gondosan karbantartott erdben séta-utak, tisztások, gránitból épített tűzrakóhelyek várták a kirándulókat. Az óravázlatról nem esett szó. Egon Katz az óra-vázlatokról sem szeretett beszélni. Ezúttal névtörténeti fejtegetésekbe bocsátkozott, elmagyarázta, hogy a jelenlegi nemzeti park területét még az indiánok keresztelték el Alvó Óriás-nak, nem tudni, mely okból. Connecticut - úgyszintén indián elnevezés, eredetileg úgy írták: Quonecktacut, aminek a jelentése az indianológusok szerint: fenyk övezte folyó. Más államok neve spanyol kifejezések elferdítése! Ú Egon Katz hevesen gesztikulált. Elemében volt, ha elkáp-ráztathatta hallgatóit az angol nyelvvel kapcsolatos beható ismereteivel. Californiá-t példának okáért annak idején calor de forni-nak hívták, ami olaszul annyit tesz: olyan meleg, mint a kemence. Ezekben a szeptemberi napokban Connecticut is olyan meleg volt, mint a kemence, mindkettejükrl patakzott a verejték, pedig a Sleeping Giant hatalmas fáinak árnyékában haladhattak, míg el nem érték a campus fbejáratát. A hülye barom itt gépiesen jobbra indult, Egon Katz pedig balra. Hová mész? Ú kérdezte a tanszékvezet. Hogyhogy hova, hát a Main Hall-ba, ahol az óránk lesz! A Main Hall erre van, mondta Egon Katz. Hát erre rövidebb, vélte a magyar színész. Épp az, hogy erre - rövidebb! Ne haragudj, de megnéztem a campus térképén, és határozottan állíthatom, hogy az a legegyenesebb út a Main Hallhoz, ha az ember átvág a Dining Hall mögött, és Egon Katz türelmetlenül közbevágott: öregem, én tizenkilenc éve vagyok itt, volt idm kitanulni a járást! jössz te, az újszülött, és rögtön mindent jobban tudsz? Nem mindent, de általában jól kiismerem magam a térképeken, és aszerint erre rövidebb, mert így nem kell bekanyarodni a sportpályáknál, hanem Egon Katz újra közbevágott: tudod hányszor tettem már meg én ezt az utat?! gondolod, hogy nem próbáltam ki minden variációt?! annyira ostobának látszom, hogy nem bírom megkülönböztetni a rövidet a hosszútól? Nem látszol ostobának, drága Egonkám, de amerre te akarsz menni, az kerül, erre mérget vehetsz! Ú mondta a hülye barom, a rá jellemz nyakassággal. Igen? Ú kérdezte Egon Katz felbszülten, a halántékán kidagadtak az erek: tehát mérget vehetek? Ú páros lábbal ugrálni kezdett, ami roppant mulatságos látvány volt, tekintettel arra, hogy Egon Katz közel száz kilót nyomott. Nyugodj meg, ajánlotta a hülye barom, ez az egész nem olyan fontos De fontos! igenis fontos! jól figyelj rám, nagyokos! ha én egyszer azt mondom: erre rövidebb, akkor erre rövidebb! punktum!!! Ú hirtelen abbahagyta az ugrálást, hátat fordított, s dacos léptekkel elindult azon a útvonalon, amelyen tizen-kilenc éve közlekedett a Main Hallhoz. A hülye barom döbbenten pislogott, azt latolgatva, hogyan lehet a túlélés világbajnoka ennyire begyö-pösödött és önfejű?! miért nem hallgat az észérvekre?! megmutathatná neki a térképen, hogy téved!! Ú kérdés, vitatkozhat-e az ember a túlélés világbajno-kával egy ilyen marhaságon?? végeredményben tök mindegy, melyik a rövidebb út Egon Katz már messze járt, magában füstölögve, a fene egye meg, azt hiszi, mindent tud, pusztán azért, mert tanulmányozta a térképet néha egészen más a térkép, mint a valóság Ú hátrasandított, látta, a makacs magyar nem követte, ragaszkodott tehát az általa kieszelt útvonalhoz. Nagyon helyes, így mindjárt eldönthetjük a dolgot, hiszen aki elbb ér a Main Hallhoz, annak van igaza! Ú sietsre fogta lépteit. Amikor bekanyarodott a fépület elé, a hülye baromnak még se híre, se hamva nem volt, Egon Katz jóles elégtétellel nyugtázta, hogy természetesen nyert. Amint fölért az emeletre, a hülye barom ott támasztotta a falat a tanterem bejáratánál. Én meg odalenn vártam rád, hazudta Egon Katz. Aznap a bemutatkozás után a film és a színház gyökereirl volt szó. Egon Katz elismeréssel adózott a hülye baromnak, aki szabatos és élvezetes eladást rögzönzött a görög színjátszásról Ú kecskebr, álarcok, koturnusz satöbbi Ú, be is mutatott egy részletet egy tragédiából. A tizenkét diák úgy hallgatta, akár a szentbeszédet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen furcsa nyelv az ógörög, mondta egy copfos szke lány, akinek a stréber megjegyzéseit Egon Katz már jól ismerte tavalyról. A hülye barom élvezte a sikert, s nem árulta el, hogy a Electra monológját egyrészt összevissza mondta, másrészt újmagyarul. A következ héten a hülye barom még korábban érkezett, nem bánta volna, ha ezúttal láthatja a hand out-ot, mieltt belép a tanterembe. Ámde Egon Katz azt olvasta a Time magazinban, hogy ersödik az anti-szemitizmus Kelet-Európában, okvetlenül hallani akarta a magyar színész véleményét. Lehetséges ez? A hülye barom úgy vélte, lehetséges. Sok-sok évig a proletár internacionalizmus jegyében az antiszemitiz-mus éppúgy tilos volt, mint a vallásosság vagy a nacionalizmus, most aztán föltörnek, mint a talajvíz. És ezt te csak ilyen nyugodtan mondod? Hát micsináljak? Nagyokos, ha ez igaz, akkor megint zsidóüldözés lesz! Ú Egon Katz megragadta az egyik gombot a hülye barom ingén, annál fogva rázta, egészen addig, amíg a kezében maradt, akkor aztán bocsánatot kért, vissza-adta: ne haragudj, ez a kérdés mindig lázba hoz! Érthet, vélte a hülye barom. Megérkeztek a campus fbejáratához. A hülye barom jobbra fordult, Egon Katz balra. Ne hülyéskedj, Egonkám, láthattad a múltkor, mennyivel hamarabb értem oda! Persze, de csak azért, mert futottál! én viszont szép komótosan sétáltam, csakúgy, mint min-dig. Sétáltál Igen, sétáltam! csak nem föltételezed, hogy hazudok? Nem, azt nem legföljebb, hogy tévedsz. Te tévedsz! Jó, én tévedek, legyen neked igazad! Ú a hülye barom vállat vont, de csak azért is jobbra indult, pedig szívesen folytatta volna az eszmecserét a kelet-európai antiszemitizmusról. Ha tényleg olyan elemi ervel tombol, mint Egon Katz állítja, lehetséges, hogy neki semmiképp se kéne hazamennie, okosabb, ha beletördik, hogy hátralév éveiben amerikai egyetemistákat oktatgat a film és színház rejtelmeire. Ez is egy szakma jobb híján Egon Katz színlelt kényelmességgel emelgette a lábait, egészen addig, amíg az els épület takarásába ért, ott azután rohanni kezdett. Kissé féloldalasan csápolva szaladt, mert a nácik az egyik lábáról a szó szoros értelmében leégették a körmöket és a húst. Amikor a célegyenesbe fordult Ú ahol a hülye barom már láthatta Ú, lassított, s minden igyekezetével próbálta abbahagyni a lihegést. A hülye barom sehol. Megint fönt lesz?! Ú igen támasztotta a falat, csakúgy, mint legutóbb. Egon Katz meg tudta volna fojtani. Legjobban az fájt, hogy a magyar nem aknázta ki a gyzelmet, semmi na-ugye-megmondtam! Ú csak biccentett, és elreengedte. Egon Katz az ajtóban adta át neki a hand out-ot. A hülye barom a címre pillan-tott: Shakespeare és Lumire fényei. Oké, mondta, olyan hangon, akár a jótanuló, akit felelni hívtak a táblához. A következ héten a hülye barom öreg Mercury Zephyrje már tizenegykor bekanyarodott a Tunlaw Road-i vendégparkolóba. Gondolta, így biztosan lesz idejük megbeszélni az óravázlatot, talán még a követ-kez hetit is. Egon Katz éppen kilépett az ajtón, hogy elsétáljon a Mount Carmel Diner-be, egy autóbusz külsejű vendéglbe. Agglegény lévén, minden délben ott - ebédelt. Megörült a hülye baromnak, kérte, csatlakozzék hozzá. Az étkezés alatt Egon Katz kifej-tette, hogy Frisco nemcsak a világ legszebb városa, ám egyszersmind nagyon egészséges hely, ott az emberek tovább élnek, mint az USA más városaiban. Kitűn az éghajlat, meleg, de mégsem olyan unalmas, mint Kalifornia déli részein, van egy kis enyhe tél, és a négy évszakot igényli az ember biológiai órája. Frisco azon kevés dolgok közé tartozott, amelyekrl Egon Katz boldogan cserélt eszmét. az eszméit legszívesebben egy figyel tekintetre cserélte, nem pedig más eszmékre. A hülye baromban tökéletes partnerra lelt, neki ugyanis semmi mondanivalója nem volt sem Friscóról, sem San Franciscóról. Alaposan elbeszélgették az idt. Ki kellett lépniük, ha nem akarták lekésni az órájukat. A hülye barom úgy gon-dolta, Egon Katz ez egyszer hallgathatna rá, már ami az útvonalat illeti. Ám a campus bejáratánál Egon Katz szó nélkül balra indult Ú pedig jobbra. Egyikük sem leplezte, hogy siets a dolguk, futóra vették. A hülye barom húsz méteres elnnyel érkezett a Main Hall díszes üvegbetétes ajtajához. Na persze, ha én is olyan fiatal volnék mint te! Ú zihálta Egon Katz. Nem vagyok én olyan fiatal most leszek negyven. Hülye barom! majd ha hatvannégy leszel! plusz a háborús évek duplán számítanak minimum. A következ héten a hülye barom fél tizenegyre futott be. Ittak néhány bourbont Egon Katz spártai berendezésű lakásában, majd ismét együtt ebédeltek. Ez alkalommal New York City került napirendre. Eleinte majd megveszett, hogy beutazhasson a városba, mesélte Egon Katz, úgy hitte, Manhattan a világ közepe, minden alkalmat megragadott, hogy ott lehessen. Ismerem ezt az érzést, szúrta közbe a magyar színész. Egon Katz szemrehányón nézett rá Ú utálta, ha félbeszakították. Elmondta, hogy tulajdonképpen azért pályázta meg ezt az állást annak idején, mert a Quinnipiac College közel van New Yorkhoz. Sokáig minden héten bevonatozott, mintha dolga volna ott, igyekezett kapcsolatokat teremteni, fontos emberekkel találkozni. Ezt is ismerem, szúrta közbe a magyar színész. Lassacskán azonban kezdte megutálni Manhattant, a tülekedést, a koszt, a megbízhatatlan metrókat, az arrogáns embereket A színház is kevésbé érdekli, mint régen, ami pedig a mozit illeti, szinte mindent bemutatnak az Orange Cinema Complex-ben, az csak tíz perces autózás innét. Mit keresne a városban? Újabban már hónapok telnek el anélkül, hogy bebumlizna. Megint kiszaladtak az idbl, az óravázlat szóba se került. A campus fbejáratánál elváltak, mint rendesen, hogy azután a Main Hall eltt találkozzanak össze, ahová a magyar színész változatlanul némi elnnyel érkezett. A hülye barom belátta, bármilyen korán megy Egon Katz-hoz, úgyse tesznek mást, csak eszmét cserélnek. Nem nagyon bánta. Az órák tematikája eléggé sablo-nosan követte a színház- és filmművészet nagy feje-zeteit, könnyű volt kapcsolódnia a tanszékvezet fejtegetéseihez. Egon Katz meghosszabbította a hülye barom szerz-dését a második szemeszterre. Újabb tizenhat alkalmuk volt rá, hogy eldöntsék, melyik a rövidebb út Ú de már szót sem ejtettek róla. Ez a téma is besorolt azok közé, amelyekrl Egon Katz nem szívesen beszélt. Egy héttel a legutolsó óra eltt a tanszékvezet elhatározta, hogy újra meghívja a magyar színészt a lakásába, barbecue sütésre. Arra készült, hogy az este fénypontjaként majd bejelenti: az új tanévre állandó szerzdést ajánl neki, két kurzusra, havi ezerhétszáz dolláros fizetséggel. A hülye barom azonban a vacsora-meghívást sajnálkozva visszautasította, mondván, hogy váratlanul el kell utaznia Hollywoodba, szerepet kapott egy tévésorozatban. Egon Katz legyen kedves az utolsó órát megtartani nélküle, ha ez nem túl nagy probléma. Oké, dünnyögte zordan a tanszékvezet. Köszönök szépen mindent, mondta a hülye barom. Nincs mit. De van nagyon jókor segítettél. Oké, hülye barom! csak semmi ellágyulás! Soha többé nem látták egymást. A hülye barom többször gondolt rá, hogy Egon Katz-nak (is) írnia kéne, de aztán addig halogatta, míg a végén már annyi id telt el, hogy Addigra abban sem volt biztos, hogy Egon Katz még a Quinnipiac College-ban van. Talán tényleg átköltözött Friscóba, ahogyan tervezte. Egon Katz-nak gyakran eszébe jutott a magyar színész. Akárhányszor elindult a campus-ra, a fbejá-ratnál mindig megállt, néhány pillanatig tétovázott. Sokszor elhatározta, hogy egyszer majd arra indul. Hátha igaza volt a hülye baromnak?! Meg is mér-hetné, leszámolván a lépéseket, vagy stopperrel az idt. Ám a végén mindig a saját irányába fordult. - Nagyokos magyar! Ú gondolta újra meg újra. Többé már nem mehetett végig a maga útján anélkül, hogy eszébe ne jutott volna: hátha tényleg hátha mégiscsak ez a hosszabb. Thanksgiving eltt Ú november utolsó hetében Ú hideg és meleg frontok hajkurászták egymást Connec-ticutban. Egon Katz hétfn déleltt a szívéhez kapott és elvágódott a Quinnipiac College fbejáratánál. A túlélés világbajnoka épp annyira váratlanul halt meg Ú s ugyanolyan szabványos best seller fordulattal Ú, mint bárki más. Mereved teste ott feküdt a sokezer talp által simára csiszolt gránitkockákon, görcsbe rándult jobbkezével arrafelé mutatott, amerre a hülye barom magyar szerint rövidebb. Amy Gohom biztosra vette: túl magas és túl szke ahhoz, hogy valaha is megkaphassa a Romeo and Juliet ni címszerepét, melyre pedig minden másnál inkább vágyott. Hiába, a rendezk azt akarják, hogy Dzsúliet pici és törékeny, ébenfekete mediterrán szép-ség legyen, amiképpen Rómió szrös mellkasú, nagy orrú, sötéthajú digó. Mintha éppenséggel a sudár, szke nk ne lehetnének végzetesen szerelmesek! De a kliségyárosok Ú a rendezk Ú azt se tudják, mi a szerelem Amy mindenesetre föliratkozott az új darab audition-jára a Yale Cabaret-ban. A Yale School of Drama hetilapja, a Súgó, rendszeresen közölte az iskola mind a hét színházában műsorra kerül darabok és a szerepek rövid ismertetését, az oudisn idpontjával. Audition a Yale Cabaret-ban, május 4-én, de 10-kor. Rom and Jul, dráma két részben. Shakespeare para-frázis: idsebb külföldi férfi beleszeret a gyönyörű amerikai lányba, de nyelvi nehézségek folytán nem tudja kifejezni magát. Szerepek: 1 ni, 2 hím. Sugárzó szépségű, szende tizenéves lány. Idsebb, intellektuális férfi. Öregapó, aki azonban öreganyót is alakít. Író: Gyula Marton (Magyarország), aki a tavalyi évet Altheimer ösztöndíjasként töltötte nálunk, idén óraadó tanár, a Yale-en is tart egy speckolt, Szemközt a kame-rával címmel. Rendez: Louis Stroock, harmadéves rendezszakos hallgató. Színészi feladatért 4, egyéb közreműködésért 3 credit kapható. Próbaidszak két hét + fpróbák. A kor megjelölése Ú különösen öreganyók és öregapók esetén Ú viccnek hatott, tekintettel arra, hogy a színész-szakosok között a legidsebb hallgató sem volt több huszonnyolcnál. Mindenesetre a fekete hajat kifejezetten nem írták be, a szendeség pedig akármit jelenthet, gondolta Amy. Megnézte magát a parányi erkély teleüveg ajtajában, melyet tükörnek használt. Széles járomcsontú és állkapcsú, hibátlan fogazatú (elemista korában évekig hordta a beragasztott fogszabályzót), arányos termetű, bár a kelleténél colosabb n tekintett vissza rá, vállig ér vajszke sörényén átsütött a napfény, fürtjei világítot-tak a fején, akár egy ég csipkebokor. Megrázta, hogy lobogjon. Az üvegajtóban sem az arca tésztafehér színe, sem a nyakán lángoló, ezüstdolláros méretű tűzfolt nem látszott. Jobb is Sugárzó szépségű szende? Well A fiúk gyakran mondták róla: érdekes arca van. Gyűlölte ezt a szót. Felmeni anyai ágon norvégok, apai ágon pedig ukrán bevándorlók voltak, tlük örökölte érdekes vonásait, minden egyebet Ú elssorban sudárságát (colosságát) Ú pedig a családba beházasodott keleti parti amerikaiktól. Sejtette, két komoly hátránnyal kell számolnia, az egyik az, hogy a Drama School férfiszínészeinek zömé-nél magasabb (lapos sarkú cipben is), a másik, hogy tavaly nem feküdt le Louis Stroockkal, amikor az általa rendezett A vágy villamosá-ban Stellát alakította. Louis Stroock vágya egy hosszúra nyúlt próba után vált villamossá, mindenáron haza akarta kísérni Amy-t, arra hivatkozván, hogy még meg kell beszélniük bizonyos művészi kérdéseket. Amy az Elm City nevű söröz mellett lakott, melynek hullámalumínium borítása mögül állandó diszkózene lüktetett ki, az rületbe kergetve a környék lakóit. Amint bekanya-rodtak e földszintes fémkaszni oldalához, mindjárt kiderült, hogy Louis Stroock valójában baszélgetni akar, jobb kezével szakavatottan megragadta Amy nyakát, magához rántotta egy vad csókra, bal kezét pedig az ágyékára tapasztotta: megrülök érted! Ú lihegte a fülébe, dohánybűzös lehelettel (rendezés közben művészi önkívületében az egyik cigarettáról gyújtott a másikra), tisztára megvadítasz! Kár, mondta Amy, s a legsibb kifogással állt el, miszerint menstruál. Nem baj, jelentette ki a fölgerjedt rendez, de Amy félretolta: ilyenkor nem! Ú mondta, annyira kedvesen, amennyire az adott helyzetben képes volt. Az ember nem gázol a rendezje férfiúi hiúságába Az oudisn reggelén kibontott és lenyalt hajjal (úgy valamivel alacsonyabbnak látszott) jelent meg a Yale Cabaret félemeleti színháztermében. A szokottnál jóval többen Ú majdnem harmincan Ú gyűltek össze a színész-válogatásra, talán mert a Rom and Jul - a Yale Cabaret idei utolsó bemutatója a vizsgaidszak eltt. Amy rosszkedvűen méregette vetélytársnit, elssor-ban Claudia Fernandezt, a Drama School másodéves üdvöskéjét, aki a szerepek javát még a végzsök ell is elhappolta. Claudia Fernandez nem volt hülye: jajvörös fürtjeit ez alkalommal fekete paróka alá gyömöszölte. A Jul(iet) szerepére aspiráló lányok arcából kiszaladt a vér, amint meglátták. Louis Stroock egy idsebb, szes bozontú pasassal üldögélt a dobogó szélén, műanyagpohárból itták a gépkávét, halkan beszélgettek. Louis Stroock pontban tízkor egy kis figyelmet kért. Bejelentette, hogy a színész-válogatást ábécesorrendben tartja, a résztvevk huszadik századi monológgal készüljenek, utána impro-vizáció lesz a darab témájára. Ja, majd elfelejtettem, aki még nem ismerné a szerzt: Dzsúla Marton, neves színész, rendez és író, Magyarországról! Néhányan tapsolni kezdtek, mindenki átvette. Marton idétlenül fejet hajtott. Annyira izgult, hogy a halántékán vitustáncot jártak az izmok. Ennek a fele se tréfa, ez egy óriási lehetség, ha egy kis szerencsém van, bármi - lehet belle! Ú gondolta. Igaz, valamennyi amerikai bemutatója alkalmával így vélte Ú az elz-höz képest. De ez itt tényleg nem babra ment: A Yale Cabaret bemutatóira rendszerint eljöttek a tekintélyes New York-i és bostoni kritikusok. A jeligés pályázat kiírását és eredményét Ú Marton a saját és mások nagy meglepetésére harmadik lett Ú közölte a New York Times Connecticut rovata. Marton ezt is megemlíthette az önéletrajzában, ha akarta. Ám ennél jóval többet akart Ú mindent. Soha ilyen közel nem állt ahhoz, hogy megkapja. Tucatnyi darab indult a Yale Cabaret-ból ország- és világhódító útjára. Színészeket is fedeztek föl itt, Meryl Streep például - azzal vonta föl magára a szakma figyelmét, hogy egy hisztérikus banyát alakított, tolószékben ülve, Az idióta Karamazovok című Dosztojevszkij paródiában Ú utána meg sem állt Hollywoodig. A színészn-palánták mind Meryl Streepnek képzelték magukat. A színész-hallgatók pedig Paul Newmannek, aki szintén idejárt. Rom szerepe hamar gazdára talált, Brendon Leigh eddig Louis Stroock minden rendezésében fontos feladatot kapott. Marton is megfelelnek vélte, ámbár ez nem számított, a rendez nem kérte ki a véleményét. Az apó-anyó figurát Louis Stroock végül a kiírással ellentétben egy kövérkés harmadéves lányra, Theresa Mystickre osztotta, azzal az indokolással, hogy tűnt a legidsebbnek az egész meznyben. Marton ezt sem bánta. Amikor azonban Jul-t Louis Stroock a parókás Claudia Fernandeznek akarta adni, Marton cigaretta-szünetet kért, és tiltakozott: Dzsúl nem egy ilyen nyafka majom, hanem egy nagyon természetes ameri-kai csaj, a szomszéd lány, akibe gimnazista korodban szerelmes voltál! Louis Stroock ingatta a fejét, csak-hogy itt nincsenek nagyon természetes amerikai csajok! Ú párbeszédüket suttogva folytatták, mert a Dzsúl szerepéért vetélked amerikai csajok hallgatóztak. Kérlek, esdekelt Marton, válassz valaki mást, a kedve-mért! Oké, sziszegte Louis Stroock ingerülten, akkor tessék! mondd meg te, hogy ki legyen! Jó de hívjuk be ket újra. Louis Stroock fölsorakoztatta a színésznket, Theresa kivételével. Claudia a sor elején állt, igéz pillantásokat lövellt Martonra, ess-belém! ess-belém! ess-belém! Ú hadarta magában spanyolul (szülei anyanyelvén), mindig e babonás mondókával bátorította önmagát a vizsgákon és az oudisneken. Műszempilla, gondolta Marton. Jody pimaszul mosolygott, bámészkodj csak, faszikám, mint az almaszüreten, gondolta. Marton emlékezett Jody monológjára, a hangját túl gyöngének és fátyolosnak találta. Jelena volt a következ, akivel egy kis ideig szeret-ték egymást a múlt évben, Jelena tudta, hogy épp emiatt nem jöhet szóba, Marton pedig tudta, hogy Jele-na tudja, ezért habozott olyan sokáig, de Jelena túl okos és túl komoly volt a darabbeli Dzsúlhoz képest. Frances még soha nem kapott fszerepet, kishitűsége a homlokára rajzolódott, Marton fürdött egy darabig a félénk, gesztenyebarna szempárban, á, nem Sharon ers déli akcentusban beszélt, ami édes zene volt Marton fülének, de a darabjába nem hiányzott, elég, ha a külföldi férfinak akcentusa van, a legyen a megtestesült Amerika, helyi sajátosságok nélkül. Sharonról rebesgették a Drama Schoolban, hogy teher-be esett, Marton pillantása az alhasára siklott, a YALE föliratú tísört puhán borult a cicanadrágra, tehernek semmi nyoma. A muffomat nézi, gondolta Sharon, marha jó, végül is a muffom játssza majd a szerepet vagy én? egyáltalán, miféle darab ez? Cathy idétlen vihogással állta a magyar színész tekintetét, tudom, hogy pattanásos az arcom, görbe a hátam, iksz a lábam, de attól még vagyok olyan jó, mint ezek Marton sóhajtott, tetszett neki, ahogyan Cathy az Ibsen monológot eladta, igyekezett elképzel-ni Dzsúlként, de nem sikerült. Rachelnek eszébe jutott Kovaksz bácsi, a clevelandi szomszédjuk, aki állítólag Magyarországról menekült ki, göthös, karvalyarcú ember, csöppet sem hasonlít erre a nagy darab, torzonborz drámaíróra. A kamaszlánynak látszó Rachel úgy kepesztette pingpong labda méretű melleit, hogy a bimbók pontosan kirajzolódtak a kockás flaneling vastag anyagán keresztül. Marton szívesen megnézte volna azokat a pici melleket élben, de amint ez átfutott az agyán, vén szatírnak érezte magát. Jessica trampli volt és rágta a szája szélét, azon tűndött: melyik a magyar étel, a gulyás vagy a kebab? Dianából hiányzott a niesség varázsa. Pamela épp annyira túlzásba vitte az arc- és szemfestést, mint Ilus, Marton legutóbbi felesége. Harriet selypegett és nazálisan képezte a hangokat Marton immár percek óta állt a lányokkal szemben, beesett vállal, bocsánatkér arckifejezéssel. Egy hiány-zik, mondta végül. Hogyhogy hiányzik? Ú csattant föl Louis Stroock, kissé türelmetlenül. Ja igen, Amy már elment, jelentette Theresa, ahogyan a hetes szokta a gimnáziumban a hiányzót. Az a szke? Louis Stroock bólintott, az hova ment? Visszahívjam? Ú Theresa szolgálatkészen indult az ajtóhoz. Ne, mondta a rende-z, aki fogja magát, és elhúzza a csíkot, mieltt döntenénk, az le van szarva. De én szeretném, ha mégis ha láthatnánk! Ú kérte Marton. Louis néhány másodpercig gondolkodott, nem tudhatta, Amy kinek mesélte el, hogy ha sokan tudják, még azt hihetik Ú Oké, mondta, hívjátok vissza. Amy Gohom Ú amint Marton kimondta magá-ban, megjelent az agyában a transzparens, kamaszkora tüntetéseirl: AMI GO HOME! A vietnami háború idején világszerte ezt üvöltözték a tömegek, mutatta a tévéhíradó. Így hát k is ezt ordították a Hsök terén, meg az USA nagykövetsége eltt, meg a Szolidarítási Vasárnapokon. AMI GO HOME! VIJETNÁM A VIJET-NÁMIAKÉ! JOHNSON GYILKOS! AKI KÖZÖMBÖS HÜJE, ANNAK KÖSZTÜNK NINCS HEJE! AMI GOHOM! Odahaza mostanában épp ellentétes volt a jelszó, immár nem elküldeni akarják az amcsikat, hanem odacsalogatni. AMY COME BACK! - E fölszólítás dallama a fülébe idézte a korabeli rock számot: Bééé-bi, kám bek! Ú basszusgitár: pamm-pa-pa-pa-pamm Így kapta meg Dzsúl szerepét Amy Gohom, és ami-kor Theresa késbb bizalmasan a tudtára adta, milyen határozottan kiállt érte a magyar drámaíró, elfutotta a szemét a könny. A férfiak érte nem szoktak kiállni. Inkább cserben hagyják. Az apja egyik napról a másikra elköltözött hazulról, amikor tizenhárom éves volt, azóta Kanadában él, ritkán találkoznak. Els komoly szerelme egy rozsdás Chevrolet kisteherautó platóján szabadította meg a szüzességétl, s mindjárt másnap Amy legjobb barátnjét vitte fagylaltozni Ú utána nyilván t is megismertette a plató vasbordáival. Amy egyikükrl sem akart hallani többé. Marton lehetség szerint minden próbát végigült, pedig Louis Stroock nem hagyta, hogy az elvakult szerz beleszóljon a munkájába. A darab fokozatosan kibontakozott, Amy és Theresa szépen haladt, csak Brendon Leigh nem talált bele a kerékvágásba. Örökké kifogásokat keresett. Micsoda ökörség! Ú üvöltötte a színpadon toporzékolva, miért tanuljam meg ezt a fucking halandzsát? miért kell nekem magyarul beszélnem, amikor amerikai vagyok??? Louis Stroock órákat töltött a Brendon Leigh-vel vívott medd viták-kal. Újra meg újra elmagyarázta neki: a darab lényege éppen az, hogy a kelet-európai Rom beleszeret az amerikai Dzsúlba, a huszadik század végén, New Jersey-ben, és reménytelenül nem értik egymást, illetve félre-, emiatt halnak meg azután mind a ketten. A világ kulturális és gazdasági kettészakadtságáról van szó, ésatöbbi. Brendon Leigh a magyar szöveg felét önhatalmúlag kihúzta, a másik felét szabadon kezelte Ú még az angol mondatait is. Minden alkalommal egészen mást játszott, újra és újra megakasztván a partnereit. Marton kétség-beesetten tanácskozott Louis Stroockkal. Ne nyugtalan-kodjál, mondta a rendez, Brendon már ilyen, neki több id kell, mint másoknak, de meglátod, a fpróbahétre majd összeszedi magát. Lehet, hogy a fpróbahétre Brendon összeszedte magát, de nem a Yale Cabaret-ban Ú ott meg se jelent. Louis Stroock érte szalasztotta az ügyelt, hiába, Brendon nem volt a lakásán. Eltűnt, köddé vált. A rendez a színészeket hazaküldte, s világítópróbát tar-tott. Marton is elindult valamerre. A Park Streeten összefutott Amy-vel. Hova mész? Ú kérdezte a lány. Világgá, mondta Marton. Megyek veled, ajánlotta Amy. Órákig rótták New Haven utcáit, anélkül hogy egy szót szóltak volna egymáshoz. Talán azért holnapra kitisztul a feje és elkerül, mondta Amy, mieltt szétváltak volna az Elm City sarkánál. Hogyhogy kitisztul a feje? Ha nem szív többet. Mit nem szív? Well Brendon a pot rabja. Martonnak fogalma se volt arról, hogy a pot nemcsak edényt jelent, hanem többek között marihuá-nát is. Amikor Amy megmagyarázta neki, egy pilla-natra kihagyott a szívverése. Louis Stroock tudja ezt? Persze, hogy tudja. És volt képe egy kábítószeresre osztani a darabom fszerepét? Ugyan már Stroock sem veti meg a potot, nem olyan komoly anyag az, majdnem mindenki szívja az a baj, hogy Brendon néha túlzásba viszi. Csak nem azt akarod mondani, hogy te is? Én nem nem nagyon szinte soha. Brendon Leigh másnap sem jelent meg a próbán. Most már Louis Stroock is elvesztette a hidegvérét. Dzsúla, esetleg, ha minden kötél szakad, be tudnál ugrani? Ú kérdezte összetörten. Marton sóhajtott. Két nap múlva premier Eszébe jutottak a híres New York-i kritikusok, akik várhatóan megjelennek a bemutatón. Talán azért rendezte így az úristen, a sors, a vakszerencse Ú nem kívánt törlend Ú, hogy dupla alkalmat teremtsen neki. Bízhatsz bennem! Ú mondta Louis Stroocknak. Aznap átvette Rom szerepét. Ettl Amy is fölvillanyozódott, és a darab Ú végre Ú sisteregve fölizzott. Rom magyarul vallott szerelmet Dzsúlnak, Dzsúl angolul utasította vissza, egészen addig, amíg Rom makacs udvarlással meghódította. Átölelték egymást nyílt színen, s amint Dzsúl fiatal testét magához szorította, Rom áramütésként jött rá, hogy fülig szerelmes belé. Persze, az ember gyakran hiszi, hogy szerelmes a partnerébe, pusztán azért, mert a színpadon szeretnie kell. Rom esete még bonyolultabb és még veszélyesebb: hiszen álmodta meg Dzsúlt Ú voltaképp már akkor belehabarodott, amikor leírta, most a színpadon is alakítja esténként a szerelmet Ú játék a tűzzel Ú, a drámaíró instrukcióit követve, ehhez jön még a hála forró hulláma, amiért a lány mindent elkövet az darabja sikeréért Ú sok ez egy negyvenéves férfinak A híres New York-i kritikusok sem hiányoztak. Izmos tehetségű rendez és rutinos kelet-európai színpadi szerz szárnypróbálgatása Ügyes színdarab, megfelel alapanyag egyetemi színjátszóknak Amy Gohom sokra viheti, ha nemcsak kitűn adott-ságaival él A Yale Cabaret-ban mindenki boldog volt Ú Mar-tont leszámítva. boldogtalan volt. Mennyi fucking mondat, gondolta. Szárnypróbálgatás, my ass A fucking kritikusok ugyanolyan fucking bullshit-okat írnak a New York Times-ban, mint a Veszprémi Napló-ban So many stupid motherfuckers! Semmi értelme Nonsense Amy mi mással élhetne, mint a kitűn adottságaival? Rom valójában nem az amerikai kritikusok miatt borult ki. Ezekben a napokban csak egyvalami izgatta: Dzsúl. Ne haragudj, errl szó sem lehet! Ú mondta Dzsúl azonnal, amikor esetlenül bevallotta, hogy nem közömbös a számára. De miért? Ú kérdezte sebzet-ten. Verd ki a fejedbl, hadarta Dzsúl, és Rom esküdni mert volna rá, hogy valamelyik amerikai film nagy-jelenetébl valóak ezek a szavak. A kudarc megsemmi-sítette. Naponta háromszor-négyszer föltárcsázta Dzsúl telefonszámát. Halló, mondta Dzsúl. Rom nem szólalt meg, a fülében a szíve dobbanásai szakaszolták a múló másodperceket. Halló, ki az Ú mondta Dzsúl, kér-djel és meggyzdés nélkül. Várt, aztán: Rom meddig csinálod ezt? Bár tudnám, gondolta Rom. Lete-szem, dünnyögte Dzsúl, de még hallgatta egy darabig a férfi fojtott lélegzetvételét, mieltt a helyére rakta a kagylót. Rettenten sajnálta, hogy így alakultak a dolgok. Hálás volt Romnak, amiért kiállt mellette Ú neki köszönhette, hogy Dzsúllá válhatott Ú, ráadásul szeretett vele játszani, de azt nem tudta elképzelni, hogy k ketten, együtt Túl öreg. Túl magyar. Túl férfi. Ámbár az apja tizenkét évvel volt idsebb az anyjánál. Rom most negyven, pedig huszonöt És Dzsúl norvég nagyanyját sem zavarta, hogy a nagypapa ukrán bevándorló volt. Lehet, hogy zavarta, de túltette magát rajta. Ami pedig a férfiasságot illeti Dzsúl családjában a férfiaknak alig volt szrzetük, Rom bozontosságát Dzsúl ijesztnek érezte, ám egy-szersmind vonzónak is. Rom azt szerette a legjobban, ha nem Dzsúl vette föl a telefont, hanem az üzenetrögzítje. Ilyenkor viszony-lag hosszan hallgathatta. Itt É-mi Go-om, mondta a lány szalagról éneklsen, ne haragudj, de most nem beszélhetsz velem, légy olyan kedves, hagyd meg a neved, a számod és hogy miért kerestél! Köszi, szia! Ú pi-pa-pi-pa-pimm! Ú a lány gépe bíp helyett trillázott, mint egy pályaudvari hangosbeszél. Rom számtalan-szor elhatározta, hogy üzenetet hagy Dzsúlnak, de min-dig visszariadt. Undorítóan giccses mondatok születtek az agyában. Beleszerelmesedett egynéhány lányba otthon, meg ideát is, ám semmi Ú semmi Ú nem hasonlított arra, amit Dzsúl iránt érzett. Úgy látszik, még sosem volt (igazán) szerelmes Az is lehet, hogy még sosem volt (igazán) negyven éves. Ám a legva-lószínűbb, hogy még sosem volt (igazán) e kett egyszerre. Ráadásul épp ott tartott, hogy el kellett döntenie, mit kezdjen az életével. Már csak két eladás volt hátra Ú a Yale Cabaret-ban rövidek a szériák. Megkapta a csekkjeit, színészként kétszáz dollárt keresett, drámaíróként háromszázat. A szerzket jobban megbecsülik Mit tegyen? Maradjon-e idekinn, remélve, hogy a Rom and Jul farvizein evezve újabb pici esélyek nyílnak eltte? egyúttal hajtson rá, hogy valamivel kedvezbb munkalehetségekhez jusson óraadóként? aztán majd csak lesz valahogy?! Vagy térjen haza Magyarországra, mindazzal, amit Amerikától kapott, s próbálja folytatni, amit ott félbehagyott?! Még mindig reménykedett a hollywoodi tévészerep ígéretében, akár egy bedobott lottószelvényben. De bizakodása herva-dozott. Amy éppen olyan, mint Amerika, gondolta, fiatal, ers, vonzó, kegyetlen Újra meg újra föltárcsázta a számát. Egy alkalommal ezt hallotta: Itt É-mi Go-om, hagyd meg a neved, a számod és hogy miért kerestél! Rom, ha te vagy az, hidd el, nekem se könnyű. Vigyázz magadra! Ú pi-pa-pi-pa-pimm! inkább arra vigyá-zott, nehogy túlértékelje e bátortalan jeladást. Meghall-gatta még tizenháromszor, mieltt azt a gondosan fogalmazott üzenetet hagyta: Köszönöm. Eladás után vacsorázz velem. Rom. Egy kis japán étterembe vitte, mert tudta, hogy a lány szereti a távol-keleti konyhák ízeit. A csöppnyi helyiségben félhomály volt, a nádfonatú asztalokon gyertyák égtek. Dzsúl aznap este férfiöltönyt viselt, s a gátlástalan értelmiségi n szerepét alakította, Diane Keaton nyomán, szabadon. Rom nem bánta. Átnyúlt az asztal fölött, megfogta Dzsúl kezét, színpadon kívül most elször, s azt mondta: szeretem a kezedet ami persze magától értetdik, ha egyszer szeretem az egészet! Dzsúl csiklandósan nevetett, kedves vagy. Rom ezzel beérte, s egyre a saját sushi-ját kínálgatta a lánynak kóstolásra, azon mesterkedvén, hogy cserébe kaphasson egy darabkát Dzsúl soshumi-jának abból a részébl, amely már érintette a lány ajkát, hátha ezáltal valamiféle titkos kapcsolat keletkezik közöttük Ú eddig ilyesmit is csak ostoba szerelmesregényekben olvasott, íme! Ú benne volt a kells közepében. Utólag nem tudta fölidézni, mi mindenrl beszélgettek, valójában inkább Dzsúl csacsogott, meg csak nézte, minduntalan bepárásodó szemmel, idrl idre átnyúlt, hogy megfogja a kezét, érzékelt valamelyes haladást, mert a lány már nem tolta el azonnal. Pezsgvel temették a Rom and Jul utolsó eladását. Rom juhászkutya módjára követte Dzsúlt Ú szerelmi történetüket már széltében-hosszában beszélték a Drama Schoolban. A közhiedelem szerint rég túlestek mindenen, csak k ketten tudták, hogy bár a színpadon Rom már teherbe ejtette Dzsúlt, igaziból még csupán a kezét szorongathatta, s puszit adhatott neki kétfell. Egyáltalán, úgy viselkedtek, akár a gátlásos kamaszok a tánciskolában. Sosem foglak siettetni, súgta Rom. Dzsúl élvezte ezt a régimódi tempót. A korban hozzáill fiúk rendszerint az els randevú végén kigombolták a blúzát Ú körülbelül ez volt az a pillanat, amikor rájött, hogy haza kell sietnie. Dzsúl gzervel készült a vizsgákra, Rom pedig ímmel-ámmal vizsgáztatta a diákjait négy egyetemen, három különböz városban, New Yorkban, New Londonban és New Havenben. Els csókjukat az Orange Cinema Complex-ben váltották, miközben a vásznon az Esember - pergett, Dustin Hoffmant a liftben lesmárolta egy kis feketehajú n, majd megkér-dezte tle: milyen volt? Elég nedves, mondta Dustin Hoffman, egy furcsa elmebetegségben szenved férfit alakítván. Rom ezzel szemben egy gyakori elmebeteg-ségben szenved férfi volt. Suttogva eldicsekedett Dzsúlnak, hogy találkozott Dustin Hoffmannal, Arthur Miller házában. Látta, ez imponál a lánynak, kihasználta a pillanatot, hirtelen a szájára tapadt. Mieltt szétváltak volna Ú leheletfinoman végigsimí-tott Dzsúl mellén, s amikor a lány a vállára hajtotta a fejét, ott helyben elélvezett. Még csak itt tartottak, amikor Martonnak beütött a tévészerep Ú egy hónapra Hollywoodba kellett utaz-nia. Igyekezett rávenni Dzsúlt, hogy kísérje el, de a lánynak még több vizsgája volt hátra. Marton Kaliforniából gyakran fölhívta, és több terjedelmes levelet írt neki. Hollywoodból porig alázva érkezett vissza Connecti-cutba. Két napig halogatta, hogy telefonáljon Dzsúlnak. A lány megelzte. De jó, hogy itt vagy, édes Rom! tudod, mi újság? asszem szeretlek! Ú kevéssel azután, hogy Dzsúl kagylót letette, Rom már csöngetett az ajtaján. A szívében teljes hangervel játszott a vonós-zenekar. Rom sorsa eldlt tehát. Hátralév életét Dzsúl oldalán akarta tölteni, menjen bár a lány bármelyik szegletébe az országnak vagy a világnak, mindenüvé követi. Ennek jegyében a vizsgaidszak végén beültek a lány piros, itt-ott rozsdásodó Peugeot-jába (az ameri-kaiak Puzsó-nak ejtették), és elhajtottak Amy szül-házához, hogy részt vegyenek az évi rendes családi hét eseménysorozatán. A ház a Cliffside Park (New Jersey) körzetében állt, a Hudson túloldalán, ahonnét tiszta idben látszott az egész Manhattan. Esténként a felhkarcolók fölött puha fénypor lebegett az égen, álomszerűvé lágyítva a toronyházak csoportozatából összeálló jellegzetes körvonalat. Középen kimagaslott az Empire State Building szúrós kupolájának a hegye, Marton si ellensége. Dzsúl úgy mutatta be az anyjának, a nagynénjének, a testvéreinek valamint azok kapcsolt részeinek: a barátom! Dzsúl két nvére már férjestül jött, a család e kültagjai Ú az in-law-k Ú kissé gyanakodva mére-gették az új fiút (a kelleténél idsebbnek találván), a többiek viszont úgy mosolyogtak rá, mintha évek óta ismernék. Dzsúl anyja sem kérdezett semmit. Rom fürdött a népes família gátlástalan jókedvében, szóra-koztatta, hogy általában legalább hárman beszélnek egyszerre az asztalnál, tetszett neki, hogy kalákában végzik a konyhai munkát, maga is beállt a sorba, noha ezt nem kérték és nem várták el, de ugyanolyan természetességgel fogadták, mint a jelenlétét. Esténként az in-law-k kapitányságával vegyes csapatokat alakítot-tak és softball-oztak a garázs eltti betonnégyszögön. Éjszakánként Rom nem tudott betelni Dzsúl hajlé-kony testével, s amikor a lány nevetve a másik oldalára fordult: na, most már hagyj egy kicsit aludni! Ú Rom még vagy félóráig leheletfinom cirógatással követte Dzsúl hátán, tomporán és combján az izmok ívelt vonalát. A családi hét leteltével Dzsúl cross country vaká-cióra indult. Amikor bepakolta a holmiját két hordó méretű sportszatyorba és búcsúzkodni kezdett Romtól, úgy érezte magát, mint akit hátbadöftek vasvillával: nélkülem akarsz elmenni? Dzsúl arca ferde fintorba rándult, Rom, édesem, ne tégy úgy, mintha nem tud-nád, hogy erre a cross country vakációra készülök hónapok óta. Persze, de azt hittem, engem is beleér-tesz. Sose mondtam! Az igaz sose mondtad Ú Rom lábai annyira elgyöngültek, hogy le kellett ülnie. Van valakid? Ú kérdezte. Te megrültél! Ú Dzsúl elébe kuporodott, s a térdére eresztette az állát: szerinted a kapcsolatunk azt jelenti, hogy egyikünk se tehet egy lépést se a másik nélkül soha többé? Rom szipogott, akár egy kislány, átautóznál egész Amerikán nélkülem az testvérek között is legalább négyezer mérföld jó nagy lépés, mondhatom! Dzsúl elnevette magát, olyan pofát vágsz, mint a Donald kacsa! Ú magához húzta a férfi fejét, és megcsókolta. Egy perc múlva már szerelmeskedtek a sznyegen, anélkül hogy levetkztek volna. Rom soha nem tudott ellenállni Dzsúlnak. Miért ne mehetnék veled? Ú kérdezte, amikor már az oldalukon hevertek, fejüket a fiókos szekrénynek tá-masztva. Azért, mert én SERVAS-szal utazom! Kivel? Ú Rom gyanakodva pislogott. Hülye a SERVAS egy nemzetközi szervezet! Ú elmesélte. Ha az ember belép Ú két ajánló kell Ú, kap egy igazolványt, meg egy vastag könyvet, mely tartalmazza az összes SERVAS vendégváró család adatait, államonként listázva. Kiderül belle, hogy miféle SERVAS utazókat szeretnének vendégül látni, hány napra, milyen körülmények között. Vannak, akik szívesebben veszik külföldiek látogatását Ú esetleg meg is jelölik a preferált nemzeteket Ú, mások egy-egy foglalkozási ág képviselit részesítik elnyben: az állatbarátokat, a bélyeggyűjtket, a környezetvédket Sokan feltéte-leket szabnak: csak egyedülálló jöhet; kizárólag nk (férfiak); dohányzókat nem fogadunk; vegetáriusok vagyunk, hús nem hozható be; este tízkor villanyoltás; csak mormonok (unitáriusok, zsidók, mohamedánok); alkoholmentes háztartás A leírásból kiderül a SER-VAS család otthon lakó tagjainak száma, életkora, foglalkozása, nyelvtudása, hobbija, ésatöbbi. Ha az em-ber megérkezik egy bizonyos helyre, választhat magá-nak testhezálló vendégvárókat a könyvbl, fölhívja ket, s ha nem alkalmatlan, akkor megszáll náluk. Mennyiért? Ú kérdezte Rom. Ingyen. Hogyhogy ingyen? Csak jelképes tagsági díjat kell fizeni a könyvért, negyven vagy ötven dollárt, a vendéglátás szívességi alapon megy, a SERVAS-ba azért lépnek be az emberek, mert barátkozni akarnak máshonnét való emberekkel, érted? épp ez a SERVAS alapeszméje, ismerjék meg egymást az idegenek lehetsz csak utazó, vagy csak vendégváró, vagy mindkett! én például mind a kett vagyok, sokszor adok szállást idegeneknek, persze, mire elmennek, már jóbarátok vagyunk! Ú megmutatta a saját adatlapját a könyvben. Amy Gohom, 25, n, egyedülálló, protestáns, nem dohányzik, egyetemi hallgató a Yale School of Dramán, szűkös lakáslehetségek, 1-2 éjszakára 1 sze-mély jöhet, kinyitható futonon lehet aludni, érdekldési kör: színház, mozi, irodalom, zene, francia sport-kocsik. Aha szóval tehozzád egyedülálló férfiak is úgy értem Ú Rom nem fejezte be. Dzsúl bólogatott, én bárkit befogadok, mindennemű megkülönböztetés létjogosultságát tagadom. Aha, mondta Rom megint. Dzsúl kinevette: féltékeny vagy! Féltékeny vagyok és szerelmes légy szí, ne hagyj itt, hanem vigyél ma-gaddal! kérlek! naaa! Ú gyermek módjára kérincsélt. Dzsúl nem tudta, mit feleljen. Évek óta tervezgette a cross country vakációt, mindig úgy képzelte, egyedül vág neki a végtelen autópályáknak. Soha nem jutott eszébe, hogy társaságban utazzék, pláne nem férfi-társaságban. Ábrándképeiben egymaga ült a piros Puzsó-ban, szólt a rádióból az ilyesfajta kalandhoz ill country zene Ú gitár, bendzsó, szájharmonika, feszes férfi tenorok Ugyanakkor Rom bizonyára hiányozna neki, ha négy teljes hétig nem látná. Fél, hogy a könyvbl kiválasztott SERVAS vendégvárók egy része nem fogadná, ha a barátja társaságában állítana be. Esetleg mondhatnák, hogy házasok Ú elképzelte magát Rom feleségének. Mrs Rom. Vagyis inkább: Mrs Dzsúla Marton. Jól hangzott. Milyen volna meg-öregedni mellette? írná a darabokat, melyekben én játszanám a fszerepet Néha együtt hajolnánk meg a végén, mint a Yale Cabaret-ban, kézenfogva. Ha nem viszel magaddal, akkor is megyek! Ú jelentette ki Rom. Mi? Egyszerűen követlek a kocsimmal végül is ez egy szabad ország, jogom van arra hajtani, amerre kedvem tartja robogok mögötted a Mercury Zephyrrel ameddig ki nem dl alólam akkor pedig lóra szállok, úgy ügetek a végtelen pampákon! Ú máris föltérdelt, a paták jellegzetes zaját hallatta. Megigazította a fején a széles karimájú kalapot, elhúzta az övébl a hatlövetű koltot s a lányra fogta: vigyél el! vigyél-el! vi-gyél-el!!! Zsarolni nem hagyom magam, jelentette ki Dzsúl kaján arccal. Rom sóhajtott, a halántékához emelte a kézi-fegyvert, elsütötte, összecsuklott. Dzsúl egy darabig nevetgélt, aztán megrázta, Rom!? azonban nem mozdult. Mindig erssége volt a halottak alakítása, lélegzetét úgy tudta visszafojtani, hogy jószerivel meg se moccant a hasa és a mellkasa, arca hamuszínűre váltott, izmait megmerevítette. Rom?! Ú kérdezte Dzsúl újra, immár enyhe ijedelemmel a hangjában, Rom, ne hülyéskedj, rosszul vagy? Ú rémülten hajolt fölébe, tapogatta. Rom hirtelen magához rántotta Ú a lány fölsikított Ú, vi-gyél-el-vi-gyél-el-vi-gyél-el!!! Els este Buffalo (New York) mellett éjszakáztak, a Niagara vízesésnél. Rom akarta így, azt olvasta, hogy az amerikai nászutasok hagyományos célpontja a Niagara. A vízesés nagyjából olyan volt, mint a képes-lapokon, de sokkal zajosabb. Dzsúl Bruce Ellingtonékat pécézte ki a SERVAS könyvbl. Bruce jégszobrásznak mondta magát, Lilly, a felesége pedig állattenyész-tnek. Jöjjenek csak bátran, mondta Bruce, amikor Dzsúl telefonált, ha nem félnek a bolháktól. Ugye, nem félsz a bolháktól? Ú kérdezte Dzsúl. Nem, hazudta Rom, s a teste legkényesebb pontjai azonnal viszketni kezdtek. Ellingtonék harminckét kecskét tartottak a kertjükben, ezek az állatok mágnesként vonzották a bolhákat. Lilly megnyugtatta ket, nem kell félni, az állatbolhák az embereket kevésbé szeretik. Ez az érzés kölcsönös, gondolta Rom lúdbrözve. Dzsúlt nem iz-gatták a bolhák, nagyon álmos volt, azonnal lefeküdt. Rom még kiült a teraszra a házigazdákkal, borozgatni. Megtudhatta, hogy Bruce csakugyan jégszobrász, minden szilveszterkor kiállít a szabadidközponttá átépített manhattani Fulton halpiac fterén. És évközben mit csinál? Várom a telet, mondta Bruce Ellington. De akkor mibl él? Kémiát tanítok a Saint Louis gimnáziumban, Lilly pedig biológiát. Rom nyelve hegyén volt a kérdés: miért nem ezt írták foglalkozásul a SERVAS könyvben? Ú de nem tette föl. Számukra bizonyára a jégszobrászat a fontos, meg a kecskék. Utóbbiakat Lilly az Egyesült Államok különböz elnökeirl nevezte el. Rom szeretett volna több napig maradni a fenséges vízesés közelében, de Dzsúl panaszkodott, hogy éjszaka nem tud aludni az állandó robajlástól, így másnap továbbálltak. Indulás eltt tanulmányozták a térképet a kertben, a kerítésnek támaszkodva. Jimmy Carter vá-ratlanul átdugta a pofáját a résen, kikapta Rom kezébl Pennsylvania térképét és megette. Mindegy, mondta Dzsúl, Pennsylvanián épp csak áthajtunk, útban Ohió-ba. Clevelandben választhattak egy magyar származású vákuumkályhás özvegyember és egy kínai házaspár közt, akik virágpréseléssel foglalkoztak. Rom szíveseb-ben vette volna a kínai házaspárt, de Dzsúl ragaszko-dott a magyar vákuumkályháshoz. Rom kezdte megta-nulni, hogy Dzsúllal nem érdemes vitatkozni. Az özvegyembert Ernie Esslai-nek hívták, ami Örni Eszléj-nek ejtend, negyvenhétben jött ki, akkor angolosította a nevét Iszlai Ervinrl. Hallom, Magyar-országon mozst jó, mondta Ernie Esslai a bemutatkozás után, egészséges Vazs megyei tájszólásban. Mozst már jó, ismételte, de itten jobb. Mi az a vákuumkályhás? Ú kérdezte Dzsúl. Tessék? Ú Ernie Esslai kissé nagyothallott. Vákuumkályhás!!! Ú kiáltották k ketten kórusban. Elírás, mondta Ernei Essei, aki városi postás volt. Amikor megtudta, hogy a vendégei színészek, elismeren bólogatott, az szép nagyon szép Ú ábrándos hangon elmesélte, hogy egyszer is volt színházban, a Clevelandi Magyar Házban adták a Csárdáskirályn-t. Rom nekilátott, hogy eladja a Csárdáskirályn legfontosabb áriáit, ott, a konyha-asztalnál. Ernie Esslai tercelt. Rom Clevelandben is szívesen idzött volna, Dzsúl azonban kijelentette: randa ipari város, gyerünk tovább! Rom már szédelgett az örökös autózástól, de Dzsúl nem tágított, a maga részérl azért jött, hogy minél többet lásson. Rom belátta, hogy a lánynak igaza van. Dzsúl egész úton jeges narancslét iszogatott. Gyakran megállította a kocsit a benzinkutaknál és az üzletekkel ellátott parkolóhelyeknél, hogy zacskós jeget vegyen a hűtládába. Árt a hangszálaidnak, vélte Rom. Ugyan - Csoda, hogy nem rekedsz be. Én sose rekedek be! Majd ha Ú Rom nem fejezte be. Azt akarta mondani: majd ha olyan ids leszel, mint én Chicagóban (Illinois) rengeteg SERVAS család közül választhattak. Mit gondolsz, melyiket hívjam föl? Ú kérdezte Dzsúl. Rom érezte, okosabb, ha nem nyilat-kozik, de Dzsúl addig unszolta, míg egy prédikátor + díszlettervez házaspárt választott. Dzsúl helyettük Richard Bogosiant és a feleségét hívta föl, a sovány férfi ékszerész, a duci asszony kisegít ápolón volt, a Hyde Park nevű lerobbant körzetben laktak, egy valaha jobb napokat látott utcában. Elanor Bogosian megmutatta a lomtárnak használt szobát, ahol már fölállította a kempingágyakat. Dzsúl leült Ú és elaludt. Rom is elgyötört volt a mérhetetlen autózástól, de kötelességének érezte, hogy beszélgessen a háziakkal, hiszen a SERVAS-nak az ismerkedés az alapeszméje, mint tudjuk. Bogosianék a magyar sertés-pörköltre emlékeztet egytálétellel kínálták, mely azonban az örmény konyha egyik jellegzetes fogása volt. Elmesélték, hogy e tizenkét lakásos épületet 1970-ben húzták föl, k voltak a legels lakói. Akkoriban errefelé még ritkaságnak számított a társasház, a neve Ú co-op Ú is rosszul hangzott, ellenkezett az amerikai életideállal, az emberek zöme ragaszkodott a saját kis kertben lév önálló otthonhoz. Bogosianék azonban úgy gondolták, nem lehet rossz, ha más fiatal párokkal lakhatnak egy házban. Két gyereket neveltek föl itt, és sokáig minden úgy alakult, ahogyan képzelték. Szom-szédaikkal kellemes viszonyt alakítottak ki, az asszo-nyok együtt jártak vásárolni, a férfiak kártyáztak vagy futballoztak valamelyik parkban. Kábé tíz éve kezddött, hogy az eredeti lakók fokozatosan újaknak adták át a helyüket. Nemcsak a házban, az egész utcában. Az új lakók kivétel nélkül feketebrűek voltak. Tavaly Bogosianék azon kapták magukat, hogy immár az épületben Ú s jószerivel az utcában Ú rajtuk kívül mindenki fekete. ket ez nem zavarta, de a fekete családok nem bánták volna, ha Bogosianék is elköltöznének. Minden módon megkese-rítették az életüket. Ablakaikat gyakran betörték. Postájukat elorozták. Macskájuknak patkánymérget adtak. Teraszukra bűzbombát dobtak. Az ajtójukra részben obszcén, részben fehér- és örmény-gyalázó szavakat írtak. Bogosianék félni kezdtek. A co-op többi lakója azt is kifogásolta, miért szállnak meg Bogosianéknál állandóan idegenek Ú a SERVAS uta-zók. Bogosianék viszont lassan már csak akkor érezték magukat biztonságban, ha épp lakott náluk valaki, a szomszédok mérsékelték magukat, ha kívülállók voltak a házban, akik tanúskodhatnának ellenük. Amikor Dzsúl mindezt megtudta Romtól, fölült a kempingágyon, holnap reggel csomagolunk és me-gyünk. Még csak most jöttünk! De ha egyszer veszé-lyes! Épp az, hogy addig nem veszélyes, ameddig itt vagyunk addig a feketék nem macerálják ket. És mi van, ha egyszer kivételt tesznek? Nyugi, nem tesznek. Miért vagy ebben olyan biztos? Ne légy már annyira berezelve Nem vagyok berezelve, de eszembe sincs kockáztatni a saját életem vagy a tiédet Bogosianékért, akiket lényegében nem is ismerek, csak kinéztem a SERVAS könyvbl Akkor sem futhatunk el innen, akár a patkányok a süllyed hajóról! Ne beszélj versben! nem mi tehetünk a helyzetrl, és ha egyszer ez itt fekete környék lett, az a legokosabb, ha elköltöznek! milyen alapon teszik ki a SERVAS látoga-tóikat annak a veszélynek, hogy a feketék megsértsék vagy megtámadják ket? végeredményben ez fele-ltlenség! Megáll az eszem hogyan lehetsz ilyen közönyös? Attól, ha minket is fejbevágnak, Bogosian-éknak nem lesz jobb! nekem te ne magyarázd el, hogy mi a faji megkülönböztetés! gyerekkoromban láttam lincselést! lenn Alabamában! nem a tévéhíradóban, hanem a saját két szememmel! agyonvertek egy nigró-t a szabadstrandon! nehogy azt hidd, hogy az ilyesmit el lehet felejteni!!! Hogyhogy nigró? Ú kérdezte Rom fbekólintva, azt hittem, ezt a szót nem szabad Alabamában így mondták, jelentette ki Dzsúl. Reggel a jégszekrény ajtaján lév mágnesfigurák egyike alá csúsztatta a New Haven Mall-ban nyomatott kártyák egyikét: KÖSZÖNÖM! Egy hálás SERVAS utazó, Amy Gohom, YALE STA 765/139, New Haven, C.T. 06520. Minden látogatásuk így végzdött. - Romnak ilyen-kor az járt az eszében, hogy azért az nevét is oda-biggyeszthetnék arra a kártyára, golyóstollal, vala-hogyan így: + Gyula Marton (Magyarország), aki szintén hálás. Magyarországi lakcíme jelenleg nincs Dzsúlnak azonban nem jutott eszébe, hogy aláírassa vele, pedig röstellte szóvá tenni. Végeredményben hülyeség létezésének nem ad nyomatékot az, ha vad-idegen amerikai családok konyhájában ott marad a neve a jégszekrényre biggyesztett kártyán. Beszálltak a piros Puzsóba, indultak tovább. Lehet, hogy nem a fajüldözés miatt nem maradtunk, gondolta Rom. Dzsúl tulajdonképpen sehol sem akart idzni, számára az utazás állandó mozgást jelentett, szüntelen nyomulást elre, valamiféle cél felé, mely jelenleg a nyugati part volt, a másik óceán. Haladtak arra rendü-letlenül, követvén a - rendkívül praktikus AAA térkép-füzet hosszúkás oldalain vastag zöld filctollal kijelölt útvonalat. E műanyagspirálos térképfüzeteket triptik-nek hívták, az American Automobile Association ingyen állította össze a tagjainak. Triptik úgy hangzik, mintha köpködne az ember. A triptik minden elképzelhet információval és jótanáccsal ellátta az utazót. Dzsúl volt az az utazó, aki a kapott informá-ciókat száz százalékig hasznosította, a jótanácsokat pedig követte. A mérföldóra állását mindig gondosan összevetette a triptik-lapok szélén megadott számokkal. Ahol festi panorámát jelzett a térkép, meg kellett állniuk gyönyörködni és fotókat készíteni. A gyakorlott utazó 2 1/2 órát szán 100 mérföldre (161 kilométerre), föltételezve az étkezések, a tankolás és a pihen céljaira szolgáló megállások ésszerű ará-nyát, írta a triptik általános útmutatója. Az alábbi képlet segítségével kiszámíthatjuk a vakáció hatékony beosztását: A vakáció napjai, megszorozva az utazással töltött órákkal = rendelkezésünkre álló órák száma. Nevezzük az eredményt A-nak. Utazásunk teljes becsült hossza (mérföld), szorozva 0,025-el (ez másként 2,5 osztva 100-al) = vezetésre, étkezésre, tankolásra és pihenésre jutó órák száma. Nevezzük az eredményt B-nek. Ezek után: A mínusz B = a tényleges turizmusra (nézeldés, múzeumok stb) jutó órák száma. Nevezzük az ered-ményt C-nek. Írjuk az alábbi táblázatba a megnézni kívánt látványosságokat, úgy, hogy a rájuk fordítandó órák összege ne legyen több, mint C. Rom hátán mindettl fölállt a szr. Dzsúl kiszámít-gatta - A-t, B-t és C-t, a Grand Canyon-tól a Golden Gate-ig. Hasonló műgonddal könyvelte a tankolt gallo-nok számát, kivetítve a megtett mérföldekre. Vezette továbbá a kiadások bonyolult táblázatát, elfogadván az autóklub becslését, mely szerint személyenként és naponta 29,95 dollár számítandó étkezésre, + borravaló. Dzsúl ügyelt rá, hogy az átlagot ne lépjék túl. Nem fösvénységbl, hanem elvbl. Minden költséget centre elfeleztek, ehhez a lány ragaszkodott, és Rom hiába ersködött, hogy néha hadd fizessen csak , Dzsúl nem fogadta el, az ilyesmi sértené a ni egyenjogúságot. Rom egy-egy rajtaütésszerű vacsora-meghívással igyekezett kitörni a triptik szabta ará-nyokból, Dzsúl azonban résen volt: majd holnap! Ú mondta, ha valami már nem fért bele a keretbe. Dzsúl alapos természetének elnyei is voltak. Rom esténként alig várta, hogy mellé fekhessen az ágyba. Dzsúl sosem volt olyan fáradt, hogy egy-két órás szundítás után ne lett volna kapható a szerelmeske-désre, hajlékony teste néha olyasmivel is megpróbál-kozott, amiben Romnak még soha nem volt része. Gyakran csak azért nem hallatott szarvasbgést a mámor pillanataiban, mert SERVAS vendéglátóik ott aludtak a szomszéd szobában. Rom legjobban a nagy, lapos államokat szerette Amerika közepén Ú Iowa, Nebraska, Wyoming Ú, melyeken Dzsúl (a mérföld-átlag érdekében) gyorsan akart átrohanni, és sajnálta az idt SERVAS család keresésére pazarolni, megszálltak inkább az AAA listái szerinti legolcsóbb motelok egyikében. E hosszú, földszintes épületeket úgy tervezték, hogy a fáradt utazók egészen a szoba ajtajáig hajthattak a kocsijukkal. A motelban Rom kedvére bégethetett Ú a szomszéd lakók legnagyobb örömére. Salt Lake City-ben (Utah) hét SERVAS család látszott megfelelnek, közülük öt mormonnak vallotta magát. Mormonokhoz menjünk? Ú kérdezte Dzsúl. Igen! Ú Rom úgy gondolta érdekes volna látni, hogyan élnek a mormonok. Dzsúl azonban különböz ürügyekkel kiltte az öt mormon famíliát. A fönnmaradó kett: 1. gyermektelen karikaturista férfi + könyvel asszony, 2. elvált teniszedz + két leány-gyermeke, akiket a bíróság neki ítélt a négybl. Elváltak elnyben! Ú írta a könyvben. Karikaturista + könyvel legyen, vagy elváltak elnyben teniszedz? Ú kérdezte Dzsúl. Rom a teniszedzt szerette volna, így a karikaturista + könyvelre szavazott. Nyert Ú a teniszedzhöz mentek. Ian OBrien vékony csontú, vastag szemüvegű férfi volt, éjjel-nappal suhogó fényes melegítalsóban és narancssárga pólóban járt, csakúgy mint a tizenéves lányai, ám az trikójukat nem a helyi teniszcsapat emblémája ékesítette, hanem az a fölirat: U CANT TOUCH THIS! Ú és M. C. HAMMER aláírása. Ian OBrien már a bemutatkozásnál zavarban volt, ez késbb Ú amikor megtudta, hogy színészek jöttek hozzá látogatóba Ú fokozódott. Rendkívüli megtisztel-tetés számomra, hogy művészek társaságában lehetek, mondta bocsánatkérn pislogva sok dioptriás szemüve-ge mögött, mely a pupilláját többszörösére nagyította. Megkérdezte, nem akarnának-e teniszezni, boldogsága nem ismert határt, mert Rom azonnal igent mondott. Tengerkék beton borította a tizenkét pályát, melye-ken Ian OBrien kereste a mindennapi kenyerét. Ütött néhányat Rommal Ú aki saját megítélése szerint elég jól visszaltte a labdákat tenyeressel és fonákkal Ú, majd megkérte, fáradjon át a kettesre. azt hitte, a teniszedz kisvártatva követni fogja, ám helyette egy idsebb, kopasz és elhízott úr jött oda: Ilyen küldött, hogy meccsezzünk, tudsz sorsolni az ütddel? Tudok, makogta Rom, lassacskán rájött, hogy az Ilyen nem a magyar névmás, hanem az Ian angol keresztnév szaba-tos kiejtése. Harry vagyok, mondta az idsb úr, kez-dem a szervát! Ú mert az ütpörgetés az javára dön-tött. Rom kissé neheztelt Ilyen OBrienre, mi a túrónak hoz össze egy ilyen trotyakos öregúrral? Ú odahaza a magyar színészek között nem talált legyzre. Rosszkedve fokozódott, amikor látta, milyen angol-kóros mozdulattal dobta föl Harry a labdát az adogatáshoz. Elnyerte Harry adogatását, és úgy döntött, nagy-vonalú lesz, enged az öregnek egy-két gémet. Igyekezett kíméletesen bánni vele. Szép halál lehet az, gondolta, ha egy ilyen Harry hirtelen a szívéhez kap a teniszpályán Ú és vége. Míg ez emelkedett gondolatsor lépcsit megmászta, kétszer is elvesztette a saját adogató gémjét. Négy-kett ide, mondta Harry diadalittasan. Jó, gondolta Rom, ennyi elég! Ú neki-látott, hogy lehengerelje Harryt. Csakhogy Harry nem hagyta magát. Reménytelennek látszó labdákat ért el, s olyan idétlen mozdulattal vágta vissza, hogy Rom képtelen volt kiszámítani a röp-pályát, rendszeresen rossz irányba indult. Harry hat-kettre nyerte az els szettet, utána leült a padra, lihegve törülközött, s olyan elmélyülten összponto-sított, mintha a wimbledoni döntt vívná. Gyerünk, apuskám, gondolta Rom türelmetlenül, állj föl szépen az alapvonalhoz! Ú Harry megfontolt mozdulatai most már határozottan idegesítették. Megpróbálta ersebben ütni a labdát, de így sokat hibázott. Kétségbeesetten küzdött, nem lehet igaz! hagyom, hogy megverjen egy ilyen trotty pali! mi van velem?! Ú nem vitte a lába, nem engedelmeskedtek az izmai, rendre hibás paran-csok érkeztek az agyából. A második szettet Harry hat-nullra nyerte. Miután beütötte a meccslabdát a fonák sarokba, hájas és kurta karjait az égnek lökte, s azt kiáltotta: jesz! jesz! jesz! Ú jött a hálóhoz kezetfogni. Gratulálok, mondta Rom savanyún, alig tudott ural-kodni a vonásain. Sírni lett volna kedve. Megöre-gedtem, már nem megy a játék, mondta búsan. Hány éves vagy? Ú kérdezte Harry. Negyven. Én is! Ú Harry élvezte a hatást, tudom, valamivel többnek látszom nehéz életem volt. Rom úgy érezte, neki van nehéz élete. Még szerencse, hogy Dzsúl nem jött le a pályára, egybl kiábrándult volna belle, ha ezt a kínlódást látja. Másnap estére revansot beszélt meg Harryval, ám addigra már a havas fennsíknak látszó Nagy Sós Sivatagon vágtak át a Puzsóval Ú Dzsúl számításai szerint csak másfél nap jutott Salt Lake City-re. Indulás eltt még megnézték a nagy központi mormon templomot, melynek központi nagytermében az a meglepetés érte ket, hogy hallhatták az Isten hangját. Magnóról. Az Istennek basszus hangja volt, és arra próbálta rávenni ket, hogy csatlakozzanak a mormonok nagy családjához. Te hiszel istenben? Ú kérdezte Rom Dzsúltól a Nagy Sós Sivatag kells közepén. Hiszek. Melyikben? Hogyhogy melyikben? Elég nagy a választék, hihet az ember Jézusban, Buddhában, Mohamedben én például egyikben sem Te nem hiszel Istenben?! Ú Dzsúl megrökö-nyödve pillantott rá, és egy másodpercre elengedte a volánt. Nézz elre! Ú mondta Rom. Hát akkor miben hiszel? Jó kérdés Ú cirógatni kezdte a haját, s boldog volt, amikor a lány visszacirógatta. Nevadában Rom hirtelen gyermekké vált, állandóan játszani akart. Rulett, black jack, póker még a benzinkutaknál is lehetett félkarú rablózni. Nevada nagy állam, s míg elérkeztek Kalifornia határára Ú az utolsó települést sajátságos módon Verdi-nek hívták Ú, többször összevesztek. Dzsúl hideglelést kapott a szerencsejáték minden válfajától, talán mert az apja nagy kártyás volt. Rom viszont úgy vélte, azt csinál a pénzével, amit akar. A legvadabb balhékat a legvadabb szeretkezések követték, mintha volna a kett közt vala-miféle összefüggés. Rom magának se merte bevallani, de kezdte unni ezt a száguldozást a szebbnél szebb tájakon, amelyeket Dzsúl kivétel nélkül lefényképezett. Kérlelte a lányt, lassítsanak a tempón, Dzsúl azonban az orra alá dugta a triptik képleteit: már így is egy nap késésben vagyunk! Késésben? mihez képest? ki a francot érdekel, hogy hány mérföldet irányoz el az autóklub? miért nem lazítasz egy kicsit? Én? Ú visította Dzsúl, hát ki ordibál?? ki hisztériázik folyton a másikkal?? kinek ment agyára a jólét??? Rom hátat fordított neki, lecsavarta az ablakot, hadd csapkodjon a pofájába a szél, hadd nyomjon el mindent a légvonat süvítése. Húzd föl az ablakot, légkondícionálok! Ú kiáltotta Dzsúl. Rom nem hallotta. Süket vagy? húzd föl az ab-la-kot! Ú hátba vágta. Rom visszakézbl ütötte arcon. A lány félrekapta a kormányt, kis híján karamboloztak. Dzsúl azután egészen San Franciscóig nem beszélt Rommal, pedig jó nagy darab út az. Rom eleinte nem bánta: amíg kussol, addig se veszekszik Ú hirtelen rájött, hogy k ketten már mindig és mindenen mara-kodnak, kivéve a szexet. Dzsúl, kérlek, fogadjuk meg, hogy soha többé nem veszekszünk! ne viselkedjünk úgy, mint az óvodások, semmi értelme amikor annyira szeretjük egymást! Ú mondta a lánynak. Nem kapott választ, Dzsúl tartotta magát ahhoz, hogy nem áll vele szóba. Rom megalázottan nevetgélt, akkor csak intsél vagy biccents, hogy rendben van! De nem volt rendben Ú Dzsúl nem intett, nem biccentett, levegnek nézte. Rom kitartóan igyekezett megbékíteni. Tizennégyszer bocsánatot kért. Sacramentóban letérdelt elébe a faburkolatú sétálóut-cán. Vett neki három font vegyes bonbont, magának pedig egy Fehér Bohóc álarcot, abban idétlenkedett, a járókelk legnagyobb örömére. Dzsúl már-már elnevette magát, ám azután összeszorította a száját és kitartott. Minthogy nem voltak beszél viszonyban, Dzsúl egyedül választotta ki Mr és Mrs Robinsont, akik többek között azt írták magukról, hogy a Zöld Színház tulajdonosai. Az ember mindig szívesen találkozik szakmabeliekkel. Robinsonék egy nagyon ferde utcában laktak, negyedórányira a kábel vontatta villamos egyes vonalától. Elnyös lakcímük miatt sok SERVAS utazó jött hozzájuk. Nem bánták. Ez volt az luxusuk. Keith Robinson betöltötte a hatvankettt, húsz évvel volt idsebb a feleségénél, Susannál. Úgy bánt vele, akár egy szigorú atya az engedetlen lányával. Éjjel-nappal veszekedtek. Keith els felesége autóbaleset áldozata lett, Susannak akkoriban nagyon tetszett a délceg tartású katonatiszt. Keith már tizenkét éve nyugalomba vonult, azóta átlag tíz havonta vásárolt egy-egy kis házat San Francisco külterületén, rendbehozta ket, s kiadta vagy jó áron tovább passzolta. Jelenleg kilenc ingatlan tulajdonosa volt. Susan átlag évente költözött be valamelyikbe, amelyik éppen megürült, de Keith-nek a végén mindig sikerült hazahoznia. Amikor az a pár beállított, Mr és Mrs Robinson gyakorlott szeme rögtön észrevette, hogy veszekedtek a kocsiban. Jelentségteljes pillantást váltottak. Helyez-zék magukat kényelembe! Ú Susan fölkísérte ket az emeleti kisszobába. Rájuk csukta az ajtót, s a kulcs-lyukra tapasztotta a fülét. Kérlek, most már hagyjuk abba ezt, mondta odabenn a férfi feszes hangon, eleget büntettél! Nincs válasz. Dzsúl, légy szíves négyezer mérföldet vezettünk, hogy ideérjünk, az ember belefárad az örökös autózásba mindenkivel megesik, hogy eljár a keze te, ha nem szólalsz meg, én bizisten elindulok vissza, gyalogosan! Susan biccentett odakinn, s lábujjhegyen settenkedett le a lépcsn. Alig várta, hogy elmesélhesse Keith-nek: képzeld, ezek ölik egymást! Gondoltam, mondta Keith. Majd hozzáfűzte: ha már most itt tartanak, mi lesz késbb? Ú Robinsonék egymásra mosolyogtak, ez már évek óta nem fordult velük el. Rom eközben az emeleti kis szobában letérdelt Dzsúl elé, úgy könyörgött neki, majd amikor ez sem használt, csüggedten csomagolni kezdte a holmiját. Nna, jól van, mondta ekkor Dzsúl, de ez volt a legutolsó eset! Rom az ágyra rántotta, összevissza csókolta. Hamarosan lüktetve szerették egymást. A sodronyos rézágy fejtám-lája kétoldalt cirádás fémlabdacsokban végzdött, melyek ritmikusan döngölni kezdték a falat, bámm, bámm, bámm! Verekednek? Ú kérdezte Keith alant; bizonyára, vélte Susan, és a férje vállára hajtotta a fejét. Másnap délután és este Robinsonék születésnapi zsúrt tartottak, Susan nagylánya, Irene húszéves lett. Meg-hívták a marakodós SERVAS párt is. Ha nincs jobb dolguk, szívesen látott vedégek, mondta nekik Susan. Rom és Dzsúl városnézésre indult, de San Francisco ötcsillagos látnivalóinál is azon veszekedtek, hogy elfogadják vagy visszautasítsák a meghívást. Dzsúl az utóbbira szavazott: két napunk van a világ legszebb városára, a Golden Gate-re, a Cable Car-ra, a Fisher-mens Wharf-ra, a Lombard Street-re, ebbl igazán nem áldozhatunk ennyi idt egy bakfisra, akit még nem is ismerünk! Miért volna bakfis? alig néhány évvel fiatalabb nálad! Jó, akkor nem bakfis, csak hogy a tiéd legyen az utolsó szó. Nekem nem kell az utolsó szó, de úgy érzem, ilyen kedves meghívást nem utasíthatunk vissza. És miért nem? Azért, mert nem illik. Nagyon érdekes, eddig azt hittem, vakáció ez, most meg kiderül, hogy illemtanfolyam A Lombard Streeten, a világ sokak szerint legizgal-masabb Ú de mindenesetre legkanyargósabb Ú utcáján Dzsúl kijelentette, hogy a maga részérl nem jelenik meg a zsúron, Rom pedig tegyen legjobb belátása szerint. Rom legjobb belátása szerint vásárolt egy celofánba csomagolt rózsacsokrot, s elindult hazafelé. Remélte, hogy Dzsúl követi Ú de nem. Ha nem, hát nem Robinsonék bejáratához három lépcs vezetett, melyeket vastag kív fogott közre. E negyedben majdnem minden házba ilyesfajta följáraton juthatott az ember. Romnak az jutott eszébe e kívekrl, hogy milyen jól csúszkálhatnak rajtuk a gyerekek télen. Az nem jutott eszébe Ú pedig tudta Ú, hogy e vidéken gyakorlatilag nincs tél. Épp mieltt bedugta volna a kulcsot a zárba, odabentrl ordibálás szűrdött ki. Százezerszer megállapodtunk, hogy nincs én lányom, meg te fiad! csak gyerekeink vannak! mind a négy! Ú ez Mrs Robinson. Azért azt ne várjad el, hogy örüljek, amikor az egész család kiglancolja magát Irene tisztele-tére, meg csak úgy rámondja az üzenetrögzítre: nem tom, mikorra érek oda, kezdjetek enni! Ú ez Mr Robinson. Mindenkinek közbejöhet valami! Igen, de épp a születésnapján? Miért csinálsz ebbl ekkora ügyet? várhatunk egy picit! még a marakodós pár sincs itt! Marakodós pár Ú ez fájt. Rom behúzta a nyakát, csöndesen kinyitotta az ajtót, föllopózott az emeletre, ott aztán óvatlanul az ágyra dobta magát. Bámm! bámm! Ú a fémlabdacsok megdöngették a falat. Mr és Mrs Robinson a plafonra emelte a tekintetét. Ezek a szerencsétlenek már itt vannak, mondta Keith, hallotta Rom. A szerencsétlen marakodós pár Ú Rom látta önmagát és Dzsúlt öregkorukban, egy efféle amerikai házban, addigra elpárolog a szerelem, marad a jelents korkülönbség, meg az indulatok, ilyesfajta undorító párrá lesznek, ellenséggé vált gyerekekkel, akik igye-keznek elbliccelni a családi összejöveteleket. Rom áthelyezte a hatvan éves Misztör end Misziz Rom-ot egy hűvösvölgyi családi házba, a részletek különböztek, a lényeg ugyanaz maradt. Talán jobban járok, gondolta Rom(inzon), ha Dzsúl nem bocsát meg, s nekivágok a nagy amerikai autópályának, stoppal. Persze, négyszáz dollárért bármelyik benzinkútnál vehetne magának egy öreg kocsit, egy még üzembiztos romot, amelyik átvinné az Atlanti Óceánhoz. Emberi rom a géperejű romban Négyszázért kaphat egy uszkve tíz-tizenkét éves Datsunt. Vagy Chevrolet-t. Vagy Buickot. Agyá-ban fölharsant a reklám kórusa: The great American Road belongs to Buick! Hamarosan belépett a szobába Dzsúl, vörös fejjel: azt üzenik a háziak, hogy asztalon a vacsora, mondta. Mindketten gyorsan átöltöztek, lementek. Mr és Mrs Robinson ott ült, a gzölg porcelánedények és három gyerek társaságában. Foglaljanak helyet, javasolta Keith hidegen, Susan, tálalhatsz! Mrs Robinson úgy tett, mint aki nem hallja. Mami, éhes vagyok! Úvisította Maggie, a legkisebb gyerek, egy rózsaszínbe öltöztetett, óvodáskorú lány. Mindjárt eszünk, mondta Susan, de nem kezdte osztani az elételnek szánt avocadót. Látszott, így próbálja kivárni az ünnepelt megérkeztét. Maggie csapkodni kezdte az eveszközeit, és azt skandálta: éhesek vagyunk! enni akarunk! szomjasak vagyunk! inni akarunk!!! - Maradj már, szólt rá Theo, az iskolás fiú. Csönd lett. Rom találgatta, mi rejtzhet a lefedett tálakban, közülük kettn gyöngyö-zött a pára, azok tehát meleg ételt tartalmaznak. Dzsúl minden percben arra készült, hogy hátralöki a székét és fölszalad az emeleti szobába, csomagolni, mert ez borzasztó, kibírhatatlan, elviselhetetlen. Csak Maggie nem zavartatta magát, idnként újra elskandálta a versikét, utána csönd. Akár egy szakaszos ablaktörl, gondolta Rom. Végre-valahára befutott a születésnapos Irene, egy pattanásos arcú, rendetlen hajú, bandzsa Ú egészében taszítóan csúnya Ú lány. Szó nélkül leült a neki szánt helyre. Mrs Robinson abban a pillanatban kiporciózta a ráksalátát, a villák kocogni kezdtek a kékmintás tányérokon. Az elétel után Keith pezsgt bontott, éljen az ünnepelt, mondta higgadtan. Susan átadta az ajándékát, egy nyakéket és egy aranygyűrűt, mind-kettn brillek csillogtak szerényen. Köszönöm, mondta Irene kelletlenül. A testvérei is átadták apró ajándékaikat, elemes mozgó hajkefét, indiai kendt, Miles Davis új CD-jét. A pattanásos arcú lány ket megcsókolta, ettl még nyilvánvalóbbá lett, hogy az anyját és a mostohaapját nem. Amazok pofákat vágtak, a többiek úgy tettek, mintha észre se vennék. Romnak eszébe jutottak a rózsák, fölszaladt értük a szobába. Susan és Irene arcán átsuhant a rémület, amikor Rom a csokrot maga eltt tartva közelgett feléjük, jaj, ne! Ú nyögték kórusban. Rom azt hitte, sajnálják, hogy , az ismeretlen, a magyar színész, költségbe verte magát (Amerikában nem olcsó a virág), s rendkívül nagylelkűek érezte magát: fogadja el tlünk ezt a csekélységet! Ú nyújtotta, laza meghajlással. Senki sem vette át. Az a helyzet, mondta Susan, hogy sajnos mi mind a ketten allergiásak vagyunk a rózsára. Tessék? Igen a rózsa szagától vagy virágporától rögtön ránkjön a szénanátha azért persze nagyon kedves természetesen nem tudhatta! Ú Susan végül megragadta a csokrot, s mintha egy patkányt fogna a kezében, kivitte a ház elé, ahol a lépcsfeljárat mellett öblös kváza volt a falon, abba dobta. Így élvezhetjük a virágok látványát, anélkül, hogy tüsszögnünk kéne, magyarázta. Épp a desszertnél tartott ez a rendkívül hangulatos vacsora, amikor hetyke dudálás hallatszott odakintrl. Irene fölpattant, szevasztok! Ú ajándékait fölnya-lábolva kiszaladt. Láthatták, a ház eltt egy talpig fekete brbe öltözött srác ült a hatalmas, Easy Rider jellegű motorkerékpáron. Irene mögé csüccsent, dübörögve elhajtottak. A légvonat megrezegtette a rózsák szirmait, néhány le is hullott. Keith ette tovább a mogyorótortát, miközben a szemrehányás nyilait ldözte Susan felé, a szívébe célozva. Ám egy sem talált célba, az asszony páncélban volt. Rom úgy érezte, a feszültség már elviselhetetlen, ezért megkérdezte Keith-et, hogy miféle tájakon telje-sített szolgálatot aktív katonakorában. Németország, Vietnam, Guam, Németország, sorolta Mr Robinson. Bizonyára sok megrázó élményben volt része. Igen, mondta Mr Robinson. Megint csönd lett. Most Dzsúl próbálkozott: tessék mondani, mi az a Zöld Színház, amelynek a tulajdonosai? Keith az asztalra dobta az ölébl a vakítóan fehér damaszt szalvétát, hallod, édesem? a látogatóink kíváncsiak a Zöld Színházra! Susan is fölélénkült valamelyest, ó, az egy nagyon érdekes hely elvihetjük magukat oda, ha akarják! Keith föltápászkodott, indulás! A gyerekek nem moccantak. A srácokat nem visszük? Ú kérdezte Rom tétován. Nem, felelte Keith, nem nekik való. A házból bels ajtón jutottak a garázsba, melyben három kocsit parkolt, Keith a legelöl álló mályva színű, rendkívül elegáns autóba terelte ket. Távkap-csolóval nyitotta a garázsajtót, kisuhantak az utcára. Most vettem ezt a Cadillac-et, magyarázta, ezek sokkal jobb kocsik, mint a Mörszídisz Benz egyébiránt ugyanolyan drágák! Ú elhallgatott. Mindent inkább, csak ne legyen csönd, gondolta Rom: és ön milyen autóval jár? Ú érdekldött Mrs Robinsontól, könnyed-nek szánt hangon. Pontiac, mondta az asszony, nekünk csak amerikai kocsink lehet, Keith nem enged mást venni! Persze, hogy nem, csattant föl Keith, ameri-kaiak vagyunk, miért vennénk magunknak japán autót? Több kérdés nem lévén, beállt a feszes csönd. Szerencsére a Zöld Színáz közel volt, a kínai negyed szélén. Nagy, forgó üveggolyó lógott a bejárat fölött, ersen megvilágítva. Odabenn félhomály, sűrű ciga-rettafüst, bárpult, asztalok, hátul elhagyatott dobogó. Üdv, fnök! Ú mondta a színesbrű mixer sunyi mosollyal. Hogy mennek a dolgok? Ú kérdezte Keith. Megjárja félház. Leültek a háromtagú zenekar melletti asztalhoz, Keith Ú anélkül hogy megkérdezte volna, mit isznak Ú négy Zöld Színház Koktél-t rendelt, mely fölcico-mázott bólénak bizonyult. A zenészek régi slágereket játszottak, Susan ritmusra ingatta a fejét. Aztán a dobos bejelentette: hölgyeim és uraim, következ műsorszá-munk Miss Cairo! Belibbent egy bronzbrű táncosn, indián lánynak öltözve, a zene tüzes ritmusára riszálni kezdte magát, s lassacskán megszabadult a ruhadarab-jaitól. A Zöld Színház jólmen sztriptízbár volt. Rom-nak eszébe jutott Egon Katz, a túlélés világbajnoka az egyik best seller regényét egy sztriptíztáncosnrl akarta írni, aki végül színésznként fut be Ú a késbbi filmváltozatban a fszerepet Julia Roberts-nek szánta. Hát egy fordított karrier jobb történet volna Ú Rom Dzsúlra pillantott, a lány megvet mosollyal nézte ezt a gusztustalanságot. Nem, Dzsúlból sose lenne sztriptíztáncosn. Dzsúl másnap reggel a jégszekrényre helyezte a köszön kártyát, majd beültek a Puzsóba, elindultak az óceán partján dél felé. Los Angeles-ben két vígkedélyű asszonyság Ú Ginger és Ina Ú vendégei lettek. Addigra végképp elmérgesedtek a dolgok. A szokásos turisztikai célpont-okat Ú elssorban a Disneyland-et és a Universal Studio mozivárosát Ú kötelességszerűen végigjárták, de nem sokat láttak bellük. Minden apróság újabb sérelmet jelentett, alkalmat a másik gyötrésére. Gyak-ran gondolták mind a ketten (bár nem mindig ugyana-zokban a pillanatokban), hogy ennek a viszonynak vége. E fontolgatás azonnal szertefoszlott, amint az ágyban egymáshoz értek. Dzsúl a korábbi kapcsolatai-ban ritkán jutott el a mámor tetpontjára Ú Rom sokszor elérte, hogy a lány orgazmusai úgy kövessék egymást, akár az alakzatban szálló vadászbombázók. Ne hagyj el soha, súgta Rom fülébe azután. Rom sem érezte magát még ennyire ellenállhatatlan férfinak, így hasonló vallomásokat és könyörgéseket sugdosott vissza. Elindultak keletnek, kiindulópontjuk irányába. A Yosemite Nemzeti Parkban Rom szándékosan elvesztette Dzsúlt a Sequoia óriásfenyfák közt. Ezúttal Ú Nevada csücskét keresztezvén Ú megszálltak Las Vegasban, és Rom dafke elvert háromszáz dollárt. Másnap Dzsúl kis híján betaszította a férfit a Grand Canyon-ba (Arizona), mely a helybéliek szerint a világ legnagyobb, legbonyolultabb, legfestibb szakadéka. E természeti csodából Rom kizárólag Dzsúl vérben forgó szemére emlékszik. Santa Fe (New Mexico) négyzet alakú fterén összevesztek egy indián sípon, melyet Rom hamisnak talált, Dzsúl viszont azt állította, hogy talán pentaton. Miért nem mindjárt szinkópa? Az is lehet, vélte Dzsúl bizonytalanul. Fogalmad sincs, mi az. De igenis tudom! Akkor tessék, mondd meg! Nem mondom, engem te ne vizsgáztassál...! Ú stb. Dallas-ban (Texas) egy Willy Sabinas nevű tagba-szakadt fiatalembernél szálltak meg, akirl kiderült, hogy műkedvel bűvész. Elvitte ket abba a kis klubba, ahol idnként föllépett. A helyiség hasonlított a budapesti Fiatal Művészek Klubjának alagsorára, azzal a különbséggel, hogy itt jó hangulat volt. A fiatal pincérek fergeteges tempóban szolgálták ki a fiatal művészeket. Rom és Willy Puerto Rico-i rumot ivott, Dzsúl gin fizzt. A zsebkendnyi színpadon amatr énekesek, zsonglrök, táncosok, stand up színészek váltották egymást. Egy-egy műsorszám csak addig tarthatott, amíg a közönség zöme tűrte Ú a gyöngéket azonnal kifütyülték. Ma Open Microphone lesz, mondta Willy Sabinas. Rom tudta, ez azt jelenti, bárki fölmehet a színpadra, idnként a Yale Cabaret-ban is csináltak ilyet. Fölmész? Ú kérdezte Willy-t; az amatr bűvész a fejét rázta, nincsenek itt a rekvizitumaim nektek, színészeknek könnyű Az Open Microphone résztvevi bedobták a nevüket egy öblös keménykalapba, onnét fogja kihúzni a neve-ket a konferanszié, találomra. Rendszerint a jelent-kezk fele se kerül sorra. Rom gondolt egyet, fölírta a kerek söröspohár-alátétre: Marton Gyula, magyar színész Ú behajította a keménykalapba, anélkül hogy fölállt volna. Kosár! Ú mondta Willy Sabinas elis-meren. Te meg vagy rülve, támadt rá Dzsúl, mit csinálsz, ha kihúznak? Elszórakoztatom ket. Azt megnézem magamnak. Miért? asszed, nem tudnám elszórakoztatni ezt az ötven embert? Hetven, vágta rá Dzsúl. Ötven. Hetven Ú etc. Másfél órával késbb a szalmakalapos műsorközl bejelentette, hogy szabad a pálya. Elsként húzta ki a kalapból a kerek söröspohár-alátétet: Gijúle Merton?! Ú olvasta róla bizonytalanul. Rom feltápászkodott, kissé dülöngél léptekkel fölment a színpadra. A közönség szórványos tapssal bátorította. Ráfért. Gze se volt, mit fog csinálni. Csak az a vágy hajtotta, hogy bebizonyítsa: Dzsúl téved egész Amerika téved. Well, kezdte, én vagyok magyar. Gratulálok! Ú kiáltotta be egy dagadt férfi, körötte röhögtek az emberek. De képzeljék, amerikai barátnm van. Éljen! Ú kiáltotta be ugyanaz a pasas, néhányan gúnyosan tapsoltak. Várjatok csak, gondolta Marton, s fennhan-gon azt mondta: persze sose voltam válogatós! Mindenesetre cross country vakáción vagyunk, megnézzük az egész marha nagy országot. Az összes államban hosszan idzünk némelyikben fél napig is maradunk, mert mindent látni akarunk A közönségbl kigyöngyözött az els nevetés. Nesztek, gondolta Marton. Csak Dzsúl maradt komoly. Marton mesélni kezdte cross country vakációjuk hiteles történetét, valamennyi SERVAS családot a jégszobrász + állattenyészttl Mr és Mrs Robinsonig, hosszan idzve Irene remekbeszabott születésnapján. Minden figura hanghordozását utánozta, egyes jelenetekben hat-nyolc szerepet is játszott. A legélethűbben Ú természetesen Ú Dzsúlt sikerült megelevenítenie. A fiatal művészek imádták hallani, hogy a magyar színész barátnje milyen elviselhetetlen perszóna Ú többségük barátnje szintén elviselhetetlen perszóna volt, de talán nem ennyire. Persze, Amy Gohom sem olyan kiállhatatlan, mint ahogyan lefestette, de amikor az ember nevettetni akar, csúnya szavakat használ és túloz. Martonnak eszébe jutott Buchanian, a stand up színész, akit egy hollywoodi klubban látott. Remélte, hogy azért kevésbé közönséges. Na jó, megengedett magának néhány obszcén szót az elején, de csak a bemelegítés kedvéért Rögtönzés esetén is kell egy-két biztos patron, erre a célra az alhasi tevékenységekkel kapcsolatos kifejezések a legalkalma-sabbak. Azért a gatyámat nem tolnám le, gondolta. Közben már arról beszélt, hogy milyen arcot vágott a barátnje, amikor a nadrágját is elvesztette az egyik Las Vegas-i kaszinóban. Nem tudtam, hogy az amerikai nk ilyen szégyenlsek kértem, hadd veszítsem el az nadrágját is, de nem engedte A fiatal művészek fetrengtek a röhögéstl. Marton nyelvi hibáit is poénnak vették. A fiatal pincérek abba-hagyták a fölszolgálást, és az eladót figyelték Ú itt ez jelentette a siker felsfokát. Marton több mint negyven percig nyomta a sódert. Alig akarták leengedni a színpadról, dörgött a taps, néhányan brávóztak. A lelkes nézk köréje sereglettek. Egy fiatal lány félénken az aláírását kérte. A bekiabálós férfi odanyomakodott, megragadta Marton ingét, annál fogva húzta közelebb: idefigyelj, magyar, szemben van egy másik éjszakai klub, a Single Belle, ott én vagyok a fnök, szerzdtetlek három hónapra, napi száz dolcsiért! mit szólsz hozzá? csapj a tenyerembe! Marton törölgette verejtékez homlokát, nagyon megtisztel, de azért aludjunk rá még egyet. Mit kell erre aludni? figyelj, magyar, ez Amerika, itt gyorsan döntenek! Lehet, de én nem vagyok biztos abban, hogy az életemet egy ilyen klubban akarom tölteni, mondta Marton. Az üzletvezet csóválta a fejét, nem sokan utasítanának vissza a Single Bell híres hely, egyszer a tévében is bemutatták Ú Marton kezébe nyomta a névjegyét. Mindenki elégedett volt, csak Dzsúl rjöngött, kihívta Martont a klub elé az utcára, üvöltve hányta a szemére, hogy hülyét csinált belle: azt állítottad, egész úton veszekedtünk! meg hogy az agyamra ment a zacskós jég! kigúnyoltál, amiért minden városban csinálok kétezer fotót Ne haragudj, mondta Marton, csak úgy beszéltem összevissza, ami a számra jött. Tudod, Rom, az nem véletlen, hogy az embernek mi jön a szájára és mi nem! Ú sziszegte Dzsúl. Te, én azt szeretném, ha mától nem hívnál Romnak, mondta erre Marton búbánatosan, többé én se hívlak téged Dzsúlnak. A lány egyszerűen irigyli tle a sikerét. Mindig is irigyelni fogja. Eszébe jutott a régi Molnár Ferenc jelenet, a színész és a színészn késhegyig men vitája arról, hogy ki állhat a másik elé a színpadon. Ne takarj, Sárközi! Szívesen lefordította volna Amy Gohomnak. De Amy faképnél hagyta, elrohant. Az irigy színésznk nyilaitól ments meg, uram, minket! Baj van? Ú Willy Sabinas is kijött az utcára. Marton nem tudta, hogyan magyarázza el a helyzetet. Willy Sabinas azonban mindent értett. Hazamegyünk, mond-ta, addigra biztosan is ott lesz. Ám amikor befaroltak a garázs elé, a Puzsónak már csak a hűlt helyét találták. Amy hagyott Willy Sabinasnak egy nyomtatott üzenetet a jégszekrényen Ú KÖSZÖNÖM! Egy hálás SERVAS utazó satöbbi Ú, Martonnak azonban semmit. Willy Sabinas kerülte a magyar színész tekintetét. Ha akarod, kölcsönadom a kocsit, még utolérheted! Ú ajánlotta. Marton eltűndött, aztán bizonytalanul vállat vont. Miért futnék egy olyan n után, aki nem képes elviselni, ha sikerem van? Ú gondolta. Másnap reggel megkérte a házigazdáját, hogy vigye el a Dallas körüli sztrádagyűrűhöz. Miután elbúcsúz-tak, kiállt az út szélére, autóstopra várva. Tudta, hogy errefelé ez nem nagy divat, de azért remélte, majd csak fölveszi valaki. Igyekezett bizalomgerjeszt arcot vágni. Senki nem állt meg. Fütyörészett. Valószínűleg itt fogok megöregedni. Bár azon már-már túl vagyok. Dudorászott. Bééé-bi, kám bek! Ú a talpával verte a ritmust a betonon. Mar-ton, go hóm! Ú basszusgitár: pamm-pa-pa-pa-pamm. Márton Anikó nagyjából havonta elhatározta, hogy nevet változtat. Már a fiskolai felvételin is azt kérdezte tle jövend osztályfnöke, a színész tanszak vezetje: Anikó, van valami köze Marton Endréhez? Nincs, én Ú azt akarta mondani: az családi neve Márton, nem Marton, ám addigra megkapta a következ kérdést: és Marton Frigyeshez? Nem az a helyzet, hogy én Ú újra megelzték: és a Marton Lacihoz? Ú Márton Andrást, Marton Gyulát, és Márton Lászlót (az ifjú drámaírót) ritkábban említették. Ízlelgette a kézenfekv változatokat: Már Anikó? Áron Anikó? Tonmár Anikó? Az is eszébe jutott, hogy az anyja nevét használja: Kertész Anikó. De mire eldöntötte volna, a szakma már megszokta, hogy a Márton Anikó, s nem volt annyira fontos az apja kiléte, akinek egyébként semmi köze a színházhoz : vízipóló- edz. Amikor megtudta, hogy a lánya titokban Ú a közgáz helyett Ú színésznnek jelentkezett, két csatta-nós pofont kevert le neki. Márton Anikó 1992-ben végzett, és a Thália Színházhoz szerzdött, mely épp ekkoriban lett Arizóna. Mindez t nem izgatta, helyzetét átmenetinek tekintette. Ki akart jutni Amerikába, olyan hamar, aho-gyan csak lehet. A Budapesten forgatott külföldi filmek próbafelvételeire mindig elment. Kapott idnként pici Ú egy-két napos Ú szerepeket. Aztán egy öt naposat is, egy német bűnügyi tévéjátékban. Többször le kellett vetkznie, s kétszer vérbefagynia. Nem zavarta. Már-kában fizetnek, az a lényeg. Bízott önmagában. A nagy lehetség december közepén mosolygott rá. Sajtóhibás névrokonát Miskolcon kereste föl, karácsony eltt. Helló, mondta a telefonban, jótaná-csokra volna szükségem. Tlem? Ú kérdezte Marton, bivalybgésre emlékeztet hangon, mert kissé kapatos volt. Amerikáról lenne szó, mondta Márton Anikó, oda készülök. Négy nappal késbb befordult a színészházul szolgáló ramaty lakótelepi kockaépület elé egy ezüstös Ford Fiesta, s kiszállt belle Márton Anikó, hosszúszrű fekete félbundában, ugyanolyan színű brnadrágban és csizmában. Marton Gyula az ablakból figyelte, amint a nyúlánk lány bevonul a kapun, olyan léptekkel, ahogyan az zgidák járnának, ha csak két lábuk volna. Helló, mondta Márton Anikó, kézfogásra nyújtva brkesztyűs ujjait, Marton Gyula azonban a kézcsókot választotta. Jaj, ne tessék hülyéskedni, mondta Márton Anikó nevetve. Marton még soha nem látta ennyire sivárnak a kétszobás lakást, melyen egy idsebb kollégával oszto-zott. Úgy érezte, okosabb, ha beviszi a színházba ezt a széplányt, meghívta hát egy italra és harapnivalóra. Aznap este az inas szerepét játszotta a futó Goldoni darab meglehetsen közepes eladásában. Beültek a kis Fordba. Marton átkozta saját magát, amiért nem vett magának egy ilyen bájos autót az Amerikában összegyűjtött dollárokból. Igaz, a négy éves Lada 1500-ashoz éppen feleannyiért jutott, a dezskbl inkább egy házrészt vásárolt Mátyásföldön. Akkor még nem tudta, hogy hamarosan Miskolcra szerzdik. A színházi büfében ezúttal Ú mindenki nagy megle-petésére Ú készpénzben és azonnal fizetett, amint kihozták a két konyakot és a melegszendvicseket. Marton Gyula általában fölírásra fogyasztott, s fizetés-napon egyenlítette ki, de most azt akarta, hogy ez a brbe bújtatott széplány észrevegye a tárcájában az ötdollárost. Amióta hazajött Amerikából, mindig hor-dott a pénztárcájában egy ötdollárost, hogy el ne veszítse a kontaktust. Ettl világpolgárnak érezte magát. még úgy ntt föl, hogy a dollár, a márka, a frank bűnjelnek számított, ha megtalálták. Az apja többször mesélte, hogy az ötvenes évek házkutatásainál a nyomozók gyakran húztak el diadalittasan egy százdollárost valamelyik polcról leemelt könyvbl (k rejtették oda). A madárlátta ötdollárost úgy rizgette, mintha az volna a belépjegy a nyugat világába. Amerikai tár-cájából, amelyben fémklamni alá hajtogathatta a bankjegyeket, a magyar címletek kilógtak. A dollárok kisebbek. A Váci utcában egy brdíszműves kirakatában fölfedezett aztán egy ilyesfajta tárcát, azt írták alája: dollar folder, 1200 Ft. Megvette volna, de a forintok abból is kilógtak. Hazatérte után sokáig ösztönösen dollárban számolt. Nem értette, miért panaszkodnak a barátai és ismersei drágaságról. Alaposan bevásárol az ember a közértben, fizet kétezer forintot, az kábé huszonöt dollár, nem olyan veszélyes, Amerikában ennyi minden legalább negyvenbe kerülne. A hétszáz forintos éttermi számla sem rázta meg a Fészek Klubban, istenkém, kilenc dollár alatt két ember még a MacDonalds-nál sem ússza meg, nemhogy normál vendéglben. Ez persze gyorsan elmúlt. Sokkal tovább tartott a tenk jú, a blessz jú, az ájm szori és az íkszkjúz mí Ú gépiesen csusszant ki a száján, rögtön utána pironkodva magyarul is hozzáfűzte. Utálta az affektáló disszidensek beszéd-modorát, akik elegánsnak érzik, hogy angol fordula-tokat keverjenek a magyarba. Hiába, legalább egy évig, ha nem figyelt oda, még ki-kiszaladt belle a tenk jú meg a többi. Akkor tájt folyton angolul álmodott. Mintha szinkronizálatlan amerikai filmet látna. Volt aztán egy idszak, amikor már magyarul mondta a köszönöm-öt meg a hasonlókat, pedig az agyában még angolul jött Ú gyorsan lefordította. Végül ez is elmúlt. Ha Amerikába akarsz menni, az a legfontosabb, hogy minél elbb megtanulj angolul, magyarázta Marton Gyula Márton Anikónak. Én spec már tudok, mondta a lány. Igen, de úgy értem, majdnem annyira, mintha ott születtél volna! Majdnem annyira tudok, mondta Márton Anikó. Elmesélte, hogy az apja sokfelé edzsködött a világban, rendszerint kivitte magával a családot, több évig járt különböz amerikai iskolákba Görögországban, Angliában és Málta szigetén. Most az a helyzet, mondta Márton Anikó, hogy esetleg jutna nekem egy szerep egy francia-amerikai koproduk-cióban, amit részben a Riviérán, részben pedig az USÁ-ban forgatnak, ezzel kapcsolatban szeretnék taná-csot kérni arra gondoltam, hogy kimennék a filmmel, aztán ottmaradnék, szereznék valami ösztön-díjat, beiratkoznék egy jobb drámaiskolába, a UCLA-re vagy a Yale-re, a többi majd elválik. Igen, felelte Marton, ez jó terv, mindenesetre szükséged lesz egy amerikai önéletrajzra, egy úgynevezett rezjumé-ra! Ú ezt már ketten mondták, kánonban. Márton Anikó mosolygott, a retiküljébl az asztalra tette a rezjuméját. Úgy nézett ki, mintha nyomtatva volna. A papa csinálta, lézerprinteren, tette hozzá a lány. Márton átfutotta. Szerette volna, ha néhány nyelvi vagy stilisztikai hibára bukkan, de ilyesmi nem volt benne. Anita Martin (Magyarországon: Marton Anikó) színészn Milyen okos, gondolta Marton. Magyarországon sikeres színészn vagyok, aki sze-rencsét próbálna a nagyvilágban. Bízom magamban, a sors kegyében és a rendezkben. MUNKAHELY: Fél éve az egyik leghíresebb Budapesti Repertoár Színház állandó tagja vagyok. Az Arizóna, mint az egyik leghíresebb repertoár színház?! De persze igaza van. Úgyse tudják ellen-rizni. DIPLOMÁK ÉS ISKOLÁK: 1988-92: Színház- és Filmművészeti Fiskola 1990: Felsfokú állami nyelvvizsga angolból 1989: Felsfokú állami nyelvvizsga németbl 1984-88: Radnóti Gimnázium Az általános iskola 4-tl 7-ik osztályát amerikai követségi iskolákban végeztem külföldön. CSALÁDI ADATOK: Születtem 1970-ben. Hajadon vagyok. A szüleim elváltak. Apám vízipólóedz, jelenleg Kanadában dolgozik. Anyám egy ruhabolt tulajdonosa. Tehát a kedves mama butikos, gondolta Marton, onnan a sok drága cucc meg a Ford Fiesta. Bár a vízi-labdaedzk sem kereshetnek rosszul, pláne Kanadában. Ennek a csajnak tehát annyi dollárja lehet, amennyit csak akar, fütyül az én madárlátta ötösömre Korrekt rezjumé, mondta Marton, bár kissé rövid. Mit írjak még bele? Ú kérdezte a lány. Marton eltűndött. Semmi nem hiányzott abból az életrajzból, legföljebb a kirobbanó sikerek, ami huszonkét éves korban még érthet. Kedves Gyula, írna nekem néhány ajánlólevelet? tudja, olyan amerikai stílusú letter of recommenda-tion-t, ami tele van túlzással! például hogy én vagyok a legnagyobb tehetség Magyarországon. The Best of Budapest, gondolta Marton; éppenséggel írhatok, mondta. Jó okvetlenül vegye bele, hogy maga mégiscsak a Yale-en volt, azért az jól hangzik. Rendben van, mondta Marton. Kissé lekezelnek érezte a mégiscsak-ot. Miféle koprodukcióban szerepelnél? Ú kérdezte, egyáltalán, mennyire biztos? Tuti. Tessék? Már elküldték a szerzdést, tizenhat forgatási napom van, napi háromszázötven dollárt kapok, plusz néhány pontot a film bevételébl, ha lesz olyan Ú kitette az asztalra a retiküljébl az amerikai kinézetű Ú a hazai géppapírnál valamivel rövidebb és szélesebb Ú lapo-kat. Marton Gyulának leesett az álla. Szabályos szer-zdés volt, angol jogi bikkfanyelven, tele therefore-okkal és hereby-okkal, ahogyan kell. Nem bánnám, ha átfutná, mieltt aláírom, maga nyilván jobban kiismeri magát az ilyen szövegekben. Jó, mondta Marton, elolvasom Ú a lány aggályos magázása idegesítette. Rendelt még két konyakot. Gyula, maga le akar engem itatni? Ú kérdezte a széplány, árnyalatnyi kacérsággal a hangjában. Nem, magamat akarom leitatni de azért ihatnánk pertut! Ú emelte a poharát. Inkább ne Miért? Nehezemre esne tegezni egy szóval én spec jobb szeretem a magázódást. Egy ilyen öreg faszit! Ú gondolta Marton. Nem baj oly mindegy Ú fölhajtotta a konyakot. Gyula, maga mindig iszik, amikor játszik? Ú kérdezte a széplány. Nem, mondta Marton ellenségesen, csak eltte meg utána mi a fasz közöd van hozzá? Maga meg mi a picsát káromkodik? nehogy má azt higgye, ez a sikkes! Ú Márton Anikó kislányosan mosolygott. Na, jól van, majd beszélgetünk eladás után, all right? Ú ajánlotta Marton Gyula békülékeny hangon. Thats fine with me, felelte Márton Anikó, olyan tökéletes kiej-téssel, hogy Martonnak elakadt a szava. A kurva anyját, gondolta, ennek fele se tréfa ez kimegy, eljátssza azt a szerepet fölfigyelnek rá befut megcsinálja mindazt, amit én szerettem volna, olyan könnyedén, ahogyan a konyakos poharat tartja a hosszú ujjaival. Milyen szépek a körmeid! Ú dünnyögte. Kö-szönöm, mondta a széplány, de ezek spec ragasztottak. Hogyhogy? Hát, van ez az új amerikai dolog, hogy ráragasztják a műkörmöt, és ha len, a rést mindig kiöntik masszával egy gép csinálja, nagyon ötletes. Szóval ezek szerint ez nem a te körmöd? Ami azt illeti, az enyém, csak éppen műanyag. Mutasd! Ú Marton megfogta a széplány pirosra lakkozott kör-meit, tapintásra éppen olyanok voltak, mint az igazi. Mindenfélét kitalálnak, motyogta, amikor a lány visszahúzta a kezét. Marton Gyulának mennie kellett átöltözni. Kért a művészeti titkártól egy tiszteletjegyet, kivitte Márton Anikónak. Ám a lány már néhány volt évfolyamtársa Ú fiúk Ú körében üldögélt, akik addigra szereztek neki belépt. Veletek nehéz konkurálnom, gondolta Marton. Rosszkedvűen ült be a tükör elé, hogy föltegye magának az álbajuszt, amihez a Goldoni darab rende-zje ragaszkodott. Aznap a szokottnál is lassabban döcögött az eladás Ú a rendezbl és a társulatból hiányzott a ritmusérzék. Marton Gyula alig várta, hogy vége legyen, gyorsan ledobálta magáról a jelmezt, ment a büfébe. Márton Anikó a pultnak támaszkodva beszélgetett, immár nemcsak fiatal színészekkel, néhány Marton korabeli kolléga is odanyomakodott. Nagy sikere van, gondolta Marton savanyún, pedig annyira nem is szép Gyere, most átnézhetjük a szerzdésedet! Ú ké-zenfogta, egy távoli sarokba vitte. A faképnél hagyott hímek borús arccal pislogtak utánuk. Éhes vagy? Igen, de fogyókúrázom, mondta a széplány, napok óta almán élek. Kár ma disznótorost adnak! Ú rendelt magá-nak egy nagyadagot, aztán megkérdezte: hogy tetszett? Micsoda? Az eladás! Igazán nagyon szép volt! Ú Márton Anikó állta a férfi tekintetét, s arra gondolt, mit mondhatna egy ilyen középszar vidéki eladásról, mely olyan lassúdad, hogy az ember majd elalszik?! Marton Gyula megkapta a fényl véres és májas hurkát a vele sült krumplival és a párolt káposztával. Márton Anikó jóétvágyat kívánt, s egy darabig szótla-nul nézte, amint a férfi mohón tömte magába az ételt. A sok zsíradék lerakódik az érfalain, itt-ott össze-szűkítve a folyosókat, amelyekben a vér áramlik a létfontosságú szervekhez, elbb-utóbb a szív erei föl-mondják a szolgálatot, jön az infarktus vagy a műtét, az open heart surgery állítólag most már Magyar-országon is sorozatban csinálják. Márton Anikó a sajtófotók és néhány kisebb tévészerep alapján jóval fiatalabbnak képzelte Marton Gyulát. A férfi arcát - mély ráncok szakaszolták, a szeme táskásodott, a haja tiszta sz Persze, vidéki színésznek lenni sose volt leányálom, az alkohol és a nikotin se fiatalít. Gyula, mondja meg nekem, de szintén, maga miért jött vissza Amerikából? Marton egy pillanatra abbahagyta az evést, a szája csillogott a zsírtól. Csak azért, hogy téged lássalak, mondta azután. Na ja de engem spec komolyan érdekel! Marton hümmögött, falta tovább a hurkát, kissé csámcsogva és szuszogva. Visszaemlékezett, hányan tették föl neki ezt a kérdést annak idején Ú az els néhány hét volt a legnehezebb. Aki meglátta, öszecsapta a két tenyerét: hát te itt vagy? megrültél? mi az istennek jöttél vissza??? Ha jobb nem jutott eszébe, azt felelte: mert szeretem az állatokat! Ú akkoriban rajzfilmek kutyáit, macskáit és oroszlánjait szinkronizálta tucatszám. Azért jöttem vissza Amerikából, mondta Marton, mert úgy éreztem, hogy már ott is mindent kipró-báltam különben is miért ne jöttem volna haza?! Na jó, de rebesgetik, hogy maga egyetemen tanított, bemutatták a darabját, szerepelt a tévében, még ügynöke is volt az azért nem semmi! Hát nem semmi, de nem is minden. Elárulná, kedves Gyula, hogy egészében mennyit keresett odakinn? Hm sose számítottam ki. De nyilván nem annyit, hogy érdemes lett volna maradnia!? Ú ez inkább állítás volt, mint kérdés. Nem sokat vacakol, egybl a lényegre tér, gondolta Marton Gyula. Úgy látszik, más nem érdekli, csak a végösszeg. Milyenek lehetnek a huszonéves srácok, ha ilyenek a lányok? Hirtelen vénséges vénnek érezte magát. Nehéz pillanatokat élt át, mert egyszerre kellett volna böfögnie és szellentenie Ú mindkettt visszafojtotta. Mit szólna ez a széplány, ha alul-felül kieresztené a megkönnyebbülés neszeit? Csodálkozna. Fintorogna. Undorodna. Marton Gyula ert vett magán, elkérte a szerzdést, úgy tett, mintha gondosan végigolvasná, sorról sorra. Nagyon jó, mondta azután, nyugodtan aláírhatod Ú bár én írhatnám alá, gondolta. Márton Anikó meg-köszönte a férfi segítségét, elbúcsúzott, még föl kell vezetnie Budapestre. Amint kilépett az ajtón, Marton rendelt magának egy dupla konyakot. Mire azonban felhörpinthette volna, a széplány már visszajött: nem akar beindulni, mondta durcásan, nem tud egy autó-szerelt a közelben? Lementek az ezüst színű - Ford Fiestához, a lány nyitvahagyta a motorháztett. Marton belenézett, de nem sokat látott, egyrészt a sötétség, másrészt a szak-értelem teljes hiánya miatt. Éjféltájt szerelt találni reménytelen. Muszáj följutnom, mondta Márton Anikó, holnap reggel próbám lesz bajban vagyok megy még ilyenkor vonat Pestre? Marton felajánlotta a lánynak, hogy fölviszi a Lada 1500-asán, ami ugyan elég szar autó, de biztosan beindul. Megtenné? tényleg megtenné? köszi szépen! igazán nagyon hálás vagyok! Semmiség úgyis régen jártam már odafönn. A Lada 1500-as tényleg azonnal beindult, Marton hajtani kezdett Pest felé. Ha fáradt, én spec szívesen vezetek! Ú ajánlotta Márton Anikó. Á, száznyolcvan kilométer nekem semmi Amerikában volt olyan, hogy egy nap alatt nyolcszáz mérföldet autóztam, az kábé ezerháromszáz kilométer. Ezerkét-száznyolcvan, mondta Márton Anikó. Néhány percig szótlanul ültek a rohamosan meleged kocsiban. Mesélj valamit, kérte Marton. Mit meséljek? Valami érdekeset. Érdekeset jó azt olvastam, hogy százhuszonnégy év múlva, vagyis 2116 augusztus 14-én a Föld összeütközik egy hatalmas üstökössel, mely akkora ervel csapódik be, mintha egymillió atombomba robbanna föl valószínű, hogy akkor aztán lttek az emberiségnek állítólag a dinoszauruszokat is egy ilyen ütközés pusztította ki. Klassz, mondta Marton. Kisvártatva megkérdezte: és te ezt elhiszed? Én spec el Ú megint hallgattak egy darabig. Aztán a lány: most maga meséljen valamit, kedves Gyula! meséljen még Amerikáról. Mit meséljek? Hogyan telt az élete odakinn? Gyorsan. És általában mivel foglalkozott? Saját magammal. De mégis, mit csinált? Megszültem. Értem azt akarja a tudtomra adni, hogy nem szívesen beszél errl! Marton eltűndött, mit mesélhetne ennek a széplány-nak. A Lada 1500-as négy hengere öblösen bgött, s eszébe juttatta a Ford Mercury Zephyr zajtalan suha-nását. Amerikában nekem is Fordom volt, de háromszor akkora, mint a tiéd, mondta. Ha az ember megnyomta a gázpedált, az orra fölemelkedett, akár egy motorcsónaké. A lány nem válaszolt. Elaludt. Marton sóhajtott. Eltte két lobogó ponyvájú teherautó vánszorgott, és folyton kanyar jött, nem lehetett ket megelzni. Mit keresek én itt a nagy magyar éjszakában, hajnali egy-kor, útban Budapest felé? Miért fuvarozom ezt a szép-lányt a fvárosba? Az úttör ahol tud, segít. Ezt most már nyilván kiscserkésszel mondják. Tiszta hülye vagyok Márton Anikó Pest határán ébredt föl, kismacs-kaként nyújtózkodott, s azt mondta: Hegyalja út négy-száznyolcvankett. Amikor Marton lefékezett a földszintes sorház eltt, nem csodálkozott volna, ha a lány megkérdi: mennyivel tartozom? Ám Márton Anikó Ú Anita Martin Ú mást kérdezett: feljössz egy italra? Marton Gyula zavarba jött, hm nagyon kedves vagy biztos, hogy ezt akartad mondani? Miért? Azt hittem, te spec jobban szereted a magázódást! Ne gonoszkodj! Ú a lány könnyű puszit lehelt Marton borostás arcára, hajts be a garázsba! Ú retiküljébl pirinyó távkapcsolót húzott el, a fehér fémkapu gombnyomásra nyílt. Marton bekanyarodott a Lada 1500-assal, egy fekete BNW és egy vörös Fiat Typo közé. Tiszta Amerika, gondolta. Ez az érzés fokozódott, amikor a bels falépcsn a lakásba jutottak. Odabenn jellegzetes amerikai följárat következett, az elején gömb végű oszloppal. A fels szint is szakasztott úgy nézett ki, mint a keleti parti alvóvárosok legkisebb típusotthona, pici szobák, süppedékeny padlósznye-gek, harmonika ajtós beépített szekrények, padló-fűtés talán még légkondícionálás is van? A televízió bekapcsolva, a lámpák egy része meggyújtva, igen, ezt így szokták odakinn, hogy a betör azt higgye, itthon vannak A képernyn Bernard Shaw, a CNN híres színesbrű műsorvezetje az amerikaiak szomáliai segélyakciójáról beszélt. Persze, parabola antennájuk is van. Ki mindenki lakik itt? Ú kérdezte Marton. Jelenleg csak én, a többiek Kanadában vannak! Ú a széplány egy üveg konyakot és két poharat tett a fekete üveg-asztalra. Leült Marton mellé, igéz pózban. Azért hívta föl a férfit a lakásba, mert megsajnálta, most azonban már szerette volna, ha a tárgyra térnek. Majd leragadt a szeme. Fantasztikus ez a lakás, mondta Marton, úgy érzi magát az ember, mintha nem is Magyarországon volna. Örülök, ha tetszik nem vagy éhes? Attól függ, mid van itthon. Itthon semmi nincs, de hozathatunk pizzát. Marton azt hitte, rosszul hall: most? ide?? Persze, van a közelben egy éjjel-nappal működ pizzéria, telefon-rendelésre házhoz hozzák a kaját, és elfogadják a hitelkártyát. Micsoda? milyen hitelkártyát??? A forin-tosat naná, majd a VISÁ-thülye lennék valutában fizetni, pláne hogy olyan gyönge a dollár. Marton néhány percig emésztette mindezt. Héza-gosan hallott arról, hogy az embernek lehet Duna hitelkártyája, melyet a Skálában és más nagyobb áruhá-zakban már elfogadnak. Azt is tudni vélte, hogy a devizaszámla mellé kiváltható a VISA credit card, mely majdnem úgy használható, mint a rendes, külföldi hitelkártyák. Sose járt utána. Le vagyok maradva de totál Ennek a lánynak már itt van Amerika, az tévéjüket nézi, az stílusukban öltözködik, az mód-szerükkel fizet Ú megérintette Márton Anikó kezét a piros műkörmökkel. A lány e mozdulattól lassan víz-szintes helyzetbe hanyatlott Ú az igazak álmát aludta. Marton ráterítette a horgolt takarót. Óvatos léptekkel leballagott a lépcskön, beült a Lada 1500-asba. Már járt a motor, amikor rájött: távkapcsoló híján nem tudja kinyitni az önműköd garázsajtót. Visszaem-lékezett az ilyesfajta garázsokra, például Joe Seegerére, rémlett neki, hogy szokott lenni valamiféle nyomó-gomb is bent a falon, kiszállt, addig tapogatózott, míg megtalálta. Odakinn még sűrű volt a sötétség, de az ég alja már derengett. Marton céltalanul autózott a városban. Alig ismert rá Ú ha feljutott Budapestre, mindig rohant valahová, sosem volt ideje nézeldni. Éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerboltokat látott. Villogó neon-reklámok hirdették a gyorsbüféket: Burger King, Pizza Hut, Kentucky Fried Chicken, Dunkin Donuts A mozik csupa amerikai filmet játszottak. A belváros fölött hatalmas reklámzászlók lógtak, melyekrl Arnold Schwarzenegger tüzelt a járókelkre. Rengeteg autó tetején meredezett a rádiótelefon antennája. A volt Népköztársaság útján a fákra pici villanykörték füzérét akasztották, ahogyan New Yorkban szokták karácsony eltt. New Yorkot ilyenkor elönti a hulladék, az üres kartondobozok és csomagolópapírok hatalmas kupacai beborítják a járdákat. - Piszkos Amerika. Persze, itthon is rengeteg a szemét. Piszkos Magyarország. Amerikából már majdnem minden szar megérkezett ide: kábítószer, autólopás, bárgyú tévésorozatok, gengszterizmus, tandíj az iskolákban, drága egészség-biztosítás, hazug hollywoodi álmok, egészségtelen gyorséttermek, csdbe men színházak, hontalanok a pályaudvarokon Áthajtott a Lánchídon. Hirtelen ötlettl vezérelve elindult fölfelé a szerpentinen a Várba. Gépkocsival tilos a behajtás Ú de hajnali fél ötkor mindent lehet. Leparkolt a Hilton eltt. Még emlékezett rá, milyen heves viták voltak arról, szabad-e hagyni, hogy ez a hatalmas amerikai szálloda a Halászbástya mögé épüljön. Talán a Hilton volt Amerika els nagy gy-zelme Budapesten. Marton kiült az elhagyatott Halászbástya párkányára. Lóbálta a lábát. Több mint négy évvel ezeltt azért jött fel ide, hogy elbúcsúzzék a várostól, az országtól. New Yorktól és Amerikától másként búcsúzott. Hazaköltözése viharos volt, hirtelen elhatározás ered-ménye. Tíz nap alatt az egész kinti életét össze-csomagolta és fölszámolta. Meghirdette a Ford Mercury Zephyrt a New Haven Register-ben. Föltételezte, hogy senki nem jelentkezik, arra az esetre is volt egy terve: a biztosítást felmondja, elhajt a kocsival a Kennedy Reptérre, a parkolóban leszereli a rendszámot, majd otthagyja az autót, egy fölirattal a szélvédn: Ajándék! Akinek kell, vigye! A hirdetésre egyetlen érdekld jelentkezett, egy olasz biológus, aki Ford ösztöndíjasként jött a Yale-re, vendégprofesszornak. Ha én Ford ösztöndíjas volnék, mondta neki Marton, csak Ford autót vennék. Kérdés, mennyiért! Ú felelte az olasz biológus. Hétszázban állapodtak meg. Két év alatt tengernyi holmija gyűlt össze, tévé, videó, hordozható CD lemezjátszó, sok-sok könyv, kazetta, újságkivágás, kövek a sivatagokból, kagylók a tengerekbl Ú semmit nem akart itthagyni. New Yorkban találkozott egy magyar matematikussal, aki a Rutgers-rl készült vissza Debrecenbe egy év után, mesélte, hogy most teljes rségváltás van a követségen és a konzulátuson, rengeteg embert zavarnak haza a régi, jól bevált külügyes elvtársak közül. Emezek töméntelen mennyiségű szajrét visznek innen, közösen bérelnek egy hatalmas konténert, s abban kap , mármint a matematikus, némi helyet, próbálja meg Marton is, leírta neki a konzulátus számát meg a pasas nevét, akivel kapcsolatban állt. Marton azon nyomban fölhívta Bordás Sándort a konzulátuson; Bordás Sanyi vagyok, parancsoljál, mondta Bordás Sanyi, azonnal tegezésre váltva. Marton eladta a kérését, Bordás Sanyi pedig biztosította jóindulatáról: a magam részérl mindent elkövetek, szerintem a dolognak nincs semmi akadálya, de mindenesetre beszélj Csikós Gabival, szervezi a konténert, megadom a telefonszámát. Marton beszélt Csikós Gabival. Csikós Gabi elmagyarázta, hogy a követségiek, a konzulátusiak meg az enszesek haza-települési költségeit a külügy állja, Martont és a matematikust olyan alapon veszik be, hogy k ketten fizessék a közös költséget az egész társaság helyett. Mi az a közös költség? Amit az ügyintézknek meg a vámosoknak adunk, hogy ne legyen semmi gond Milyen gond? Ne viccelj, apukám, biztos te is többet viszel, mint amennyit szabad, mindenki többet visz, és senkinek se hiányzik, hogy problémák legyenek A problémák Martonnak se hiányoztak, noha a maga részérl azt se tudta, mennyit szabad hazavinni, úgy hitte, a mostani idkben a hülye korlátok ledltek, eszerint még nem egészen persze, vám a nyugati országokban is van. Csikós Gabi nem tudta megmon-dani, hogy Martonnak mennyit kell fizetnie a közös költségre, ebben Hunyadkürty Imrus volt az illetékes. Hívta Marton Hunyadkürty Imrust, aki emlékezett Martonra, látta annak idején egy tévéjátékban, ennél fogva következetesen művészkém-nek szólította. A címére momentán nem emlékszek, de olyan jó kis marhaság volt, zaftos kis marhaság, hehe, te játszottad benne a felszarvazott férjet, művészkém, szóval, annyit de annyit röhögtünk! Marton biztosan tudta, Hunyadkürty Imrus össze-téveszti valakivel, mert rá a legritkább esetben osztottak szerelmi szerepet, ha véletlenül mégis, akkor a csábító volt, nem pedig a hülye férj, bizonyára tagba-szakadt termete miatt, a rendezk zöme ragaszkodik a klisékhez. Mindegy, Hunyadkürty Imrus sem tudta megmondani az összeget, a pénzügyekkel csak globá-lisan foglalkozik, a tényleges számításokat a Balassa Gyuri csinálta. Marton hívta Balassa Gyurit, aki valóban elvégezte a tényleges számításokat, majd azután családostul elutazott Hawaii szigetére, így búcsúzván az Amerikai Egyesült Államoktól. Hívta Marton újra Bordás Sanyit, aki Ú hallván, hogy Balassa Gyuri Hawaii-ban van, s csak a konténer berakodásának napjára, augusztus 13-ára tér vissza New Yorkba Ú, azt mondta: a kurva anyját! ezek szerint nekem kell kézbe vennem az egészet! jól kibaszott velem ez a Gyuri! Ú de kiderült, hogy a közös költség mégis Csikós Gabi reszortja, a vámszakember. Marton hívta Csikós Gabit, aki nagy nehezen kibökte, hogy szerinte kétszáz dollár elég lesz, ezt persze még okéztatni kell a többiekkel. Ki fogja okéztatni? Ú kérdezte Marton, és Csikós Gabi azt mondta: Balassa Gyuri. Hawaii-ban okéztat? Miért, hát Hawaii-ban van? Úgy tudom. Nahát, micsoda rohadék, elhúzza a mocskos formáját Hawaii-ba, amikor még a papírok sincsenek rendben! megbolondult??? E kérdésre Marton nem válaszolt, boldog volt, hogy az ügye végre egyenesbe került. Augusztus 13-án lesz a berakodás, ami hétf, az jegye épp aznap délutánra szólt Ú szerencsés idzítés. Megengedték neki, hogy 12-én, vasárnap berakja a holmiját a konzulátus alag-sorában lév pingpong szobába. Dick Elmer szerzett egy kollégájától kölcsön egy Plymouth Voyager márkájú van-t, Connecticutban sok család tartott személyautó helyett ilyen nyolc személyes kisbuszt, gyakran utaznak és költözködnek. Mindent bepakoltak, elhajtottak New Yorkba, a konzulátus épületéhez, mely eltt már ott vesztegelt a hatalmas konténer, kerekeken. Kiderült, hogy a pingpong szobát a hazaköltözködk Ú többek között a matematikus a Rutgers-rl Ú már dugig telerakták. Marton majd fölrobbant dühében, megígérték! Ú ismételgette a portásnak. Az a férfi a vállát vonogatta, nem én ígértem meg. Semmi baj, mondta Dick Elmer, majd telefonálok Pettygrew-nak, hogy csak holnap tudom visszavinni a kocsit, betesszük egy parkolóházba, a városban alszom én is legalább alaposan elbúcsúztatlak, csapunk egy görbe estét! Ú a brit hangulatú Yale Club-ban kötöttek ki, vacsoráztak, pezsgztek, majd nyugovóra tértek abban a vacak szladiban, ahol Marton foglaltatott szobát. Hétfn reggel kilencre értek a konzulátus épületéhez, mely az 5-ös avenue-ról nyílott, közel a Guggenheim Múzeumhoz, az Upper East Side-on Ú Marton már csak így mondta, akár a bennszülöttek. Rendkívül elegáns Ú azaz méregdrága Ú negyed ez, a klasszicizáló házak eltt sujtásos egyenruhában áll-dogálnak a portások, a széles járdán a bejárattól az út-testig díszes ponyvatet vezet, hogy meg ne ázzanak a lakók, amíg beszállnak a kocsiba. Ha a ponyvatet végére ersített villanykörte meggyullad, azonnal lefé-kez egy arra járó sárga taxi Ú ez a jel. Ilyen puccos környék az Upper East Side, és amikor befordultak az 5-ösrl a 75-ösre a van-nel, az a hihe-tetlen látvány fogadta ket, hogy egy futballcsapatnyi félmeztelen Ú zömében klottgatyás Ú férfi állt a járdán, terjedelmes kartondobozok, hajóbröndök, bú-tordarabok társaságában, és emberi mivoltukból kivet-kzve ordítoztak. Ne rakjad a mélyhűtmre a rohadt tévédet, te állat! Ú üvöltötte Bordás Gabi Csikós Sanyinak, ha behorpasztod, meg is fizeted! De hát így jövünk ki jól a hellyel, ha szépen egymásra pakoljuk a cuccokat, méret szerint! Nem érdekel, akkor se rakjad a mélyhűtmre, mer szájonváglak! Azt próbáld meg, te szemétláda!!! Legmélyebb tiszteletem, mondta Marton. Dick Elmer segítségével kipakolta a motyóját a járdára. Dick Elmer átölelte, vigyázz magadra! Ú be-szállt a kisbuszba, elhajtott. Marton ottmaradt a b-röndjeivel és a kartondobozaival, hisztérikusan anyázó és bazdmegez honfitársai körében. Hunyadküry Imrus kikérte magának, hogy Bordás Gabi az ócska csapóajtóit az kerti garnitúrájára stószolja, egyálta-lán, ki az a barom, aki tizennyolc darab csapóajtót visz haza innen? Ez a seggfej azt hiszi, a kerti garnitúra akkora okosság! mikor pedig kerti garnitúra még a Corvinban is kapható! De nem ilyen! Pont ilyen!!! Ezzel párhuzamosan két Ú Marton számára ismeretlen Ú pocakos férfi kapott össze azon, hogy melyiknek a videója és hifitornya kerüljön beljebb; valamint többen támadtak egyszerre Balassa Gyurira, amiért rosszul számította ki a térfogatot, lehet hogy be se férnek a cuccok: azt mondtad, minden oké, közben meg elhúztad a mocskos formádat Hawaii-ba! és épp te vagy az, akinek sokkal több a csomagja, mint amenynyiben megállapodtunk! mi lesz, ha nem férünk be??? Marton rögtön tudta, mi lesz, ha nem férnek be: az motyóját otthagyják a járdán, a matematikuséval együtt, aki jelen se volt a bepakolásnál. A munkálatok csigalassúsággal folytak az állandó viták és dührohamok miatt. A Fifth Avenue-n hömpölyg amerikaiak és a külföldi turisták meg-megálltak bámészkodni, úgy figyelték a tucatnyi félmeztelen alak által eladott jeleneteket, mintha filmforgatás volna. Kiderült, hogy nemcsak Balassa Gyurinak több a holmija az elre megbeszéltnél Ú az utolsó pillanatban mindenki többet akart hazamenteni annál, mint ameny-nyit az utolsó eltti pillanatban. Marton egyre bizto-sabbra vette, hogy mindene ottmarad a kövezeten, de tévedett, az cucca még nagy nehezen befért. A debreceni matematikusé maradt ott a járdán. Amikor a konténer dupla vasajtaja döndülve bezárult, egyszeri-ben kitört isten békéje, valamennyi izzadt arcon szétterült a telihold mosoly; művészkém, kezdte Hunyadkürty Imrus, gyere, az asszonyok csináltak marhapörköltet, meg van hazai borunk, leöblítjük a jól végzett munka porát! Egy szabad taxi fordult be az 5-ös avenue-rl, Marton leintette, beült, szerbusztok, mondta honfi-társainak, a reptérre, mondta a sofrnek. Azóta is lelkifurdalást érez, mert nem tudja, mi lett a sorsa a szegény matematikus holmijának. Világosodott az ég alja, Budapest kezdett magához térni éjszakai bénultságából. Szaporodtak az autók az alsó rakparton. Itt-ott egy-egy ablakban kigyúlt a fény. Márton Anikó most fordulhat a másik oldalára. Neki se meséltem Amerikáról, gondolta Marton Gyula. Újab-ban már szándékosan kerülte ezt a témát. Ha valakinek megpróbálta elmondani, amit tudott, gyakran végig se hallgatták. Mindenkinek határozott véleménye volt az USÁ-ról, filmek, könyvek, hallomások alapján, tle is saját nézeteik megersítését várták. Csakhogy az Amerikája Ensi volt, a japán dráma-író, Don McGuire, a beszédtanár, a Yale Scool of Drama Associate Deanje, Lora de Lavalle, a New Orleans-i panziósn, Zsanpól, a francia születésű, Amerikában él képkeresked, Dzsoana, a diáklány, és Dzseremi a kisfia, Lió Sztínmen, a sajtóattasé harmadik helyettese Ú azaz Steinman, a grófn, Joe Seeger, a professzor, aki drámaíró lett, Viktória, az ellenáll-hatatlan gyűjtszenvedélyű asszony, Egon Katz, a túlélés világbajnoka, Amy Gohom, az ifjú színészn, Marton Gyula szerelme, Dick Elmer, a szociológia professzora, Saul Gordon, a Yale School of Drama színesbrű Deanje, Jelena, az elséves színészn, George Wallach, a seggfej rendez, a Grandstand Stage-ben, Mérienn, a szenátorné, Nina Kaufinger, a román műfordító, Ted Willow, az off-Broadway színész, Marin-ics-pics, a szerb vagy horvát buzeráns (Jugoszlávia ugye idközben megszűnt), a Grimm fivérek, a legeslegtehetségtelenebbek azok közül, akiket Marton Gyula valaha látott, Sandy Bukowitz, a szivár-ványhajú írón, és Kim Szen, a koreainak látszó, ersen selypít ügynöke, meg az összes többi bámult és irigyelt nagyság, Woody Allen, Dustin Hoffman, Arthur Miller, Nick Nolte, Debra Winger, Gregory Hines, Joseph Papp (aki azóta meghalt), aztán Viktória összes férjei és barátai Ricstl egészen Hugh Allisterig, a CBS tévétársaság alelnökéig, s tovább Sam on Hudsonig, aztán Arthur Guns, a legsikeresebb keleti parti független filmproducer, Cindy Selby, a Surprise Theatre Club PR-felelse, Kirk Solomon azaz Salamon király, a tévésorozat-rendez, valamint a SERVAS vendéglátók, Ellingtonék Buffalóban, Ernie Esslai Clevelandben, Richard és Elanor Bogosian Chicagó-ban, Ian OBrien Salt Lake City-ben, Mr és Mrs Robinson San Franciscóban, Ginger és Ina Los Ange-les-ben, Willy Sabinas Dallasban, meg akit kifelejtett, meg az összes kristálytiszta hangú telefon operator, meg a különböz egyetemek diákjai és professzorai, meg a bankok csöndes beszédű ügyintézi, meg a szín-házak artistic és managing directorai, továbbá Gyula Marton, Dzsúla Marton, Möszj Martn, Misztör Mertn, Guy Martain, Dzsú Marton, Dzsí Martin, meg a Víziló, a Kismadár és Varangyos béka, meg a Harcsa, az Angol-na és az Ebihal, meg Rom and Jul, meg a New York-i sárga taxik vezeti, meg a Metro North vonatjáratok és a New YorkÚBudapest metró vezeti, kalauzai és utasai Ú Ú Ú - Mindez lassacskán homályos üveglap alá került, melyre finom port szitált a múló id. Marton Gyula ott, a Halászbástyán jött rá, a téli hajnal fagyos leheletében vacogva, hogy már nem emlékszik az amerikai telefonszámára, se magyarul, se angolul. Tudta, ez azt jelenti: a felvonás Ú a darab, a regény Ú lezárult. Nézte a város ébredezését, azon tűndve, leugorjon vagy elrepüljön? Alant jégtáblák szorultak egymásnak a Dunán; fenn éhes sirályok köröztek, lesve a kiszámíthatatlan sors kegyét. - - - - - - - - - - - - - -* - - - - - - - - - - - - - - Vége.