NNCL1522-529v1.0
Cedo Vukovic
A ROBOTOK URA


Ismertető a hátoldalról:
Nem mindennapi szerencséje van Željkónak, mert 
barátjának mondhatja Gépváros zseniális 
feltalálóját, a tudós Eszesok professzort. Eszesok 
barát a bajban is, ezért nekivág a kisfiúval, hogy 
elfogja az emberiség ellenségét, a Gonosz Robotok 
Urát. Csakhogy nem könnyű a Robotok Urának 
színe elé jutni, mert a gonosz cselekedetekre 
beprogramozott öt félelmetes robot útjukat állja, S a 
robotokat sem könnyű megtalálni, mert 
megszólalásig hasonlítanak az állatokhoz - 
oroszlán, medve, krokodil, sas és róka képében 
szolgálnak uruknak. Eszesok számos találmányát 
beveti ebben a nehéz küzdelemben, csodarepülője 
szárazon, vízen, levegőben egyaránt jól teljesíti 
feladatát. S ha mégis bajba kerülnek, segíti őket a jó 
barátjukká vált utolsó mesebeli sárkány, 
Nemkapszel. Minden gonosz robotot legyőztek, de 
mégse találják meg Eszesok csodálatos 
találmányát. Hová lett a mindenkit megokosító 
tantabletta? Aki végigolvassa a jugoszláv író 
izgalmas könyvét, erre is választ kap.

MÓRA KÖNYVKIADÓ


Čedo Vuković
FORDÍTOTTA VÉGH KATALIN 
ÁBRAHÁM RAFAEL RAJZAIVAL



A ROBOTOK URA




































MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ 
BUDAPEST, 1976




ISBN 963 11 0702 7

Nyolc éven felülieknek
A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Gácsi Klára
A szöveghűséget ellenőrizte: Csuka Zoltán
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Székely Ágnes
29 800 példány, 5,6 (A/5) ív, MSZ 5601-59
76.4895 Egyetemi Nyomda, Budapest
Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató
IF 2624-6-7779

Hungarian translation © Végh Katalin, 1976



AZ ÓRAREND

Željko nem lelkesedett túlságosan az iskoláért. Hogy miért nem? 
Egyszerűen azért, mert legszívesebben minden idejét a játszótéren 
töltötte volna. Pedig gyors felfogása és jó emlékezőtehetsége volt, s ha 
akár egy félórácskára is visszavonult a könyveivel, pusmogva, mintha 
titkokat súgna a lapok közé, könnyen szerzett négyeseket, ötösöket.
 Ökölvívó volt a papája. Már kezdett kiöregedni, kopaszodott, 
hízásnak indult, és a fiatalabbak egyre gyakrabban legyőzték a 
szorítóban. Méltán búslakodott emiatt, s bánatára hol borban, hol 
pálinkában keresett vigasztalást. Ilyen körülmények között érthető, hogy 
nem sokat törődött Željko előmenetelével.
 Olykor bántotta is a lelkiismeret. Mint például ma délután. Szólt 
Željkónak:
— Milyen óráid lesznek holnap? Mutasd az órarended!
Željko leszedett a szekrény oldaláról egy vízszintes és függőleges 
irányban sűrűn bevonalkázott papírlapot.
 A papa, laposra vert orrát fintorgatva, elmerült az órarend 
tanulmányozásában. Aztán a fiához fordult.
— Milyen nap is van holnap? Szerda... Igen, igen. Első óra 
történelem. Azt biztosan tudod. Nagyon könnyű tárgy, az a 
legeslegkönnyebb. Csak az a fontos, hogy egyfolytában beszélj, még 
szünetet se tarts... Mi a második órád? Látom már. Itt az áll, hogy „pol". 
Mi a csuda ez? Talán azt akarod mondani, hogy ti politikát tanultok?
Željko alig bírta visszafojtani a nevetést.
— Ez rövidítés — mondta. — Nincs elég hely az órarendben, és ezért 
csak annyit írunk be, amennyi elfér, és amiből megértjük, hogy miről 
van szó. A „pol." politechnikát, gyakorlati foglalkozást jelent. 
A nagydarab ember a felesége felé fordult.
— Hallod ezt? Ha más mondaná, el sem hinném, hogy ilyen 
leleményes a fiacskánk.
 A mama éppen egy új pulóvert kötött Željkónak. A kötőgép olyan, 
mint az írógép, billentyűkön kell pötyögtetni, és már jön is kifelé a 
gépből a szép kötött holmi. Kötött a mama szorgalmasan, de ez cseppet 
sem zavarta a társalgásban. Azt felelte:
— Tőlem örökölte. Én is mindig jól feltaláltam magam.
— És én talán nem?! — ordított a papa. — Fiatalkoromban tenger 
sok ügyes fogást ismertem, pedig nem gyötörtem magam könyvekkel. 
Mindig tudtam, hogyan kell behúzni egyet az ellenfélnek, akár 
szabálytalanul is, a bíró meg csak nézett, de nem látott semmit.
— Ha tanultál volna — mondta a mama —, a fejed többet érne, mint 
az öklöd. De ne veszekedjünk most. És hagyd békén a gyereket. 
Könnyebben boldogul, ha nem segítesz neki. Jobb is lesz, ha előbb 
játszik egy kicsit, majd tanul később.
 Željko csak erre várt, máris száguldott, mintha puskából lőtték volna 
ki.
 Futtában eszébe jutott, hogy a papa egy-két éve még azt 
mondogatta, hogy neki is bokszolónak kell lenni, mert „nincs annál 
szebb, mint amikor elhelyezel egy jó ütést az ellenfeled állára, az meg 
tántorogni kezd, megroggyan és összecsuklik annak rendje-módja 
szerint".
 Az utóbbi időben azonban megváltozhatott a véleménye, mert már 
nem ajánlgatja, hogy öklözőnek készüljön.
— Gyönge kezed van, fiam, az ellenfeled úgy lesöpör a porondról, 
mint egy porszemet a kabátja ujjáról — mondogatja a papa.
 Ráadásul mérkőzések előtt veszi az ugrókötelet, és vad 
ugrándozásba fog. Ez sincs ínyére Željkónak, szégyelli a barátai előtt. 
„Miféle papám van nekem? Kopasz már, de ugrókötelezik, mint valami 
kislány!"
 Így aztán Željkónak egészen elment a kedve az ökölvívástól, inkább 
a focival törődött meg a repülőkkel és a rakétákkal.


KÜLÖNÖS ESEMÉNYEK A LÁTHATÁRON

Željko, mint rendes gyerekhez illik, csak egészen kivételes esetben 
hencegett. Volt azonban más hibája: állandóan ugratta a lányokat.
 Egy szép napon összetalálkozott Zoricával, Eszesok professzor 
kislányával, és beszélgetni kezdtek.
— Szervusz, Zorica! — kiáltott rá Željko. — Az előbb láttam egy 
kutyust, szalag volt a farkára kötve. Remekül nézett ki. Sokkal jobban 
állt neki a masni, mint neked ez a két madzag a varkocsodban!
Zorica megsértődött.
— Szégyelld magad! Megmondalak a papámnak!
— Mondj csak! Mit bánom én!
— Na, csak vigyázz magadra! A papám föltalált egy gépet, ami 
kiszedi az igazat a hazudósokból... Most majd csinál egy másikat, hogy 
jól megcibálja a füledet!
— Az semmi. Az én öregem öt csíkban ereszti ki a füstöt, és a szeme 
se rebben!
— Az én papám meg feltaláló! Van egy repülőgépe, amelyik úgy 
mozgatja a szárnyát, mint a madár.
— Az én papám meg annyi bort ihat, amennyi csak belefér, és mégis 
megmondja, hány hét a világ!
— De az én papámnak több a fizetése!
— Az én papám meg egymaga megbír enni egy sült nyulat!
— Gépvárosban mindenki szót fogad az én papámnak! Nem hiába 
hívják Eszesoknak, okosabb, mint száz könyv együttvéve.
— Az én papám kopasz, de nem fél senkitől, még a mamámtól sem!
— A papámról folyton írnak az újságok!
— Te is nagyon okos vagy: először a papád erejével dicsekszel, 
aztán másról kezdesz beszélni. Az én papám a kisujjával két vállra 
fekteti a tiedet!
— Csak azt próbálja meg, ha meri! Az én papám olyan gépeket 
szerkeszt, amelyek mindent megcsinálnak, amit csak akar az ember!
— Meg tud állni a papád fél kézen, mint én?
 A kislány sírva fakadt. Jószívű volt, és nagyon szerette az ő tudós 
papáját. Minden bántó szó megsebezte és megríkatta.
 Željko viszont nem tudta a sírást elviselni. Megpróbálta kiengesztelni 
Zoricát, és nagylelkűen felajánlotta, hogy válasszon tetszése szerint a 
játékai közül.
 Nagyban vitatkoztak, Zorica durcásan rázta a fejét, amikor Eszesok 
professzor lépett oda hozzájuk.
— Mi baj van szöszikém? — kérdezte, megsimogatva Zorica haját.
 A kislány hallgatott. Nem akart árulkodni Željkóra, mégiscsak 
iskolatársak voltak, és nem szoktak veszekedni, legfeljebb napjában 
kétszer.
 Látva, hogy Zorica nem panaszolja be, Željko bűnbánóan elismerte:
— Csak bolondoztam. Ő meg, tetszik látni, majdnem sír.
A professzor elnevette magát. Tetszett neki az őszinteség, és 
megkérdezte:
— Nincs kedved sétálni velünk? Zorica szereti a társaságot, és rólad 
mindig azt mondja, hogy okos fiú vagy.
— Hát igen — dicsekedett Željko. — Könnyen megtanulok mindent, 
bár ugyanolyan könnyen el is felejtem.
Kimentek hát együtt a parkba.
 Željko és Zorica rohangásztak a professzor körül, és amikor 
elfáradtak, letelepedtek mellé a padra.
Akkor aztán Eszesok meséim kezdett arról, hogy a tudomány 
hatalmas léptekkel halad előre, sok hasznos és nagyszerű találmány 
teszi könnyebbé az életet máris, és az emberek hamarosan még jobban 
és boldogabban fognak élni. Lám, már űrhajókat is tudnak csinálni, 
amelyek kiröpítik az embert a világűrbe, és kicsi motorok is vannak, 
segítségükkel bárki szabadon röpdöshet, mint a madár.
Majd a professzor leeresztette a hangját.
— Elárulok nektek egy titkot. Feltaláltam egy csodaszert! 
Összekotyvasztottam egy kis számtant, némi földrajzot, nyelvtant és 
történelmet, állattant és növénytant. A gyerek lenyel egy tablettát egy 
korty szódavízzel, és egyszeriben úgy megokosodik, mintha elvégzett 
volna egy osztályt. Hát nem kitűnő találmány?
— Pompás! — lelkesedett Željko. — Hadd köszönjem meg!
— Ne köszönd! — hárította el szelíden a professzor. — Ebből a 
szerből nem adok senkinek. Még kísérleteznem kell vele. Később. Majd 
meglátjuk... Hanem tudjátok, mi a teendő, ha az ember bevette ezt a 
pirulát? Nem tudjátok? Pontosan fél percen át kell tótágast állnia. És mit 
gondoltok, miért?
— Én már tudom! — kiáltotta Željko. — Hogy a tudomány ne a lábába 
szálljon, hanem a fejébe!
— Pontosan így van. Helyén van az eszed.
— Nekem igen — düllesztette ki a mellét Željko.
A professzor pedig így folytatta:
— Tudjátok, gyerekek, az a baj, hogy a sok nagyszerű találmány, 
amin a tudósok annyit dolgoztak és dolgoznak, ma még nem lehet az 
emberiség közös kincse. Vannak olyan gonosz és hatalmas erők, 
amelyek meg akarják gátolni, hogy a tudomány mindenkinek egyformán 
hasznára legyen. Ezek a gonoszok csak magukra gondolnak, azt 
akarják, hogy mások dolgozzanak helyettük, rabolnak, harácsolnak, 
háborúságot és gyűlölködést szítanak. Bizony, nem hagyják, hogy 
elégedettek és boldogok legyünk ezen a földgolyón.
— Hol bujkálnak ezek a gonoszok? — tört ki csaknem egyszerre 
Zorica és Željko.
— Jaj, gyerekek, túl kicsik vagytok még az efféle beszélgetéshez. De 
majd mesélek nektek ezekről a dolgokról máskor. Most már nincs időm. 
Pontosan harminc percet töltöttem a sétával, és ez nekem elég is mára. 
Dolgoznom kell. Gyerünk, Zorica!
 A professzor kézen fogta a kislányát, és elindult vele, de pár lépés 
után megfordult és visszakiáltott:
— Te, Željko, látogass meg néha! Nagyon örülnék, ha hallhatnám, mi 
újság az iskolában. Régebben magam is tanítottam, és olykor 
gyerekhangokra vágyom.
— Elmegyek — ígérte Željko. — Mondjuk, ha esik az eső.
— Miért éppen akkor?
— Mert olyankor nem lehet kint játszani!
 És a szemtelen kisfiú szökdécselve elindult a folyópart felé. Tudta, 
hogy ilyenkor a pajtásai ott gyülekeznek, és várnak rá.


ŽELJKO BARÁTAI

Željko, amint rájuk akadt, egybehívta a társaságot, és nagy hangon 
szónokolni kezdett:
— Kedves barátaim! Fontos értesüléseket szereztem! Háromszoros 
hurrá!
A gyerekek összevissza kiabáltak:
— Mi van? Mi történt?
— Megtudtam, hogy többé nem kell tankönyvekkel, füzetekkel, 
rajzlapokkal gyötrődnünk!
— Mondd már gyorsan, miről van szó! — türelmetlenkedett 
Rendbontó Mirko.
— Beszélj! — dünnyögte érdeklődés nélkül Tuskó Duško.
— Egy öreg feltalálóval akadtam ma össze, az beszélt
12

nekem csoda dolgokat mindenféle új találmányról. Némelyikről már 
magatok is hallhattatok. Végül gondolkodóba estem: ha ennyi minden 
lehetséges, miért kínlódjunk mi tovább? Fel kell találni a taa—labdacsot: 
beveszed, és kész! Elvégeztél egy osztályt.
— Éljen! — kiabált mindenki.
— Éljen! — visszhangozta Tuskó Duško is.
— Hamarosan valóságos diák-paradicsom lesz itt! — lelkendezett 
Hétalvó Jankó.
— És ez még semmi — toldotta meg Željko —, mindenre találunk 
egyszerű megoldást. Nem törjük magunkat ételért, ruháért. Megnyomsz 
egy gombot, és hipp-hopp: terített asztal áll előtted! Amikor reggel 
felébredsz, egy ügyes szerkezet rögtön megmosdat és megtörülget, a 
másik megfésül, és cipőt ad rád. A kisujjadat sem kell mozdítanod.
— Ez lesz aztán az igazi! — élénkült fel Tuskó Duško.
— Biztosan lesz olyan járda, amelyen nem kell járni, halad magától.
— Még hogy mozgójárda! — kiáltotta Vihar Petar. — Az semmi! 
Mindenki a zsebében fog hordani egy kis motort a repüléshez. Repülni 
fogunk, mint a fecskék.
— Én légi közlekedési rendőr leszek — jelentkezett lelkesen 
Rendbontó Mirko. — Vigyázok, nehogy összeütközzenek a repülő 
emberek.
Željko megvakarta a füle tövét.
— Gondolom, akkor könyvekre se lesz szükség.
— Vigyázz — vágott közbe Hétalvó Jankó —, és azokkal mi lesz, akik 
könyvet írnak?
Željko kész volt a válasszal:
— Az, hogy az ilyesmit nem kell leírni és kinyomtatni. Az írók a 
gondolataikat filmszalagra veszik, mi meg majd nézzük, mint a színes 
filmet.
— Én meg azt gondolom — folytatta Duško —, hogy olyan csokoládét 
fognak feltalálni, amely nem olvad el rögtön a szádban, hanem akár 
naphosszat szopogathatod.
Rendbontó Mirko leintette:
— Ez semmi; hanem kövér fiúk számára olyan táblát fognak 
készíteni, ami szépen maga odamegy a diákhoz, egy fémből készült 
kézzel felírja a példát, és aztán le is törli.
 — Jó lenne valami alvás elleni pirulát is kitalálni — bökte ki a szíve 
vágyát Héíalvó Jankó.
Mirko a vállára csapott.
— Mi jut eszedbe, hiszen te örökké álmos vagy!
 — Éppen azért! — pattogott Jankó. — Ha az élet olyan szép lesz, 
kár lenne a fele időt átaludni.
 — Én is kigondoltam valami jót — szólt Vihar Petar. — Nevezetesen, 
hogy kedvünk szerint lehessen eldönteni; milyen idő legyen: napsütéses 
vagy esős.
 — Pompás — vette át a szót Željko. — Talán így kellene elrendezni 
a dolgot: a tenger mellett a domb hótól fehér lenne, és ott 
szánkózhatnánk meg korcsolyázhatnánk; amikor már kedvünkre 
kijátszottuk magunkat, leszaladnánk a vízhez, és fürdenénk meg 
napoznánk.
Tuskó Duško hirtelen eltűnődött:
— És mi lesz akkor, ha az ember olyan gépet talál szerkeszteni, 
amelynek nem lehet parancsolni? Az a gép maga csinálna mindenfélét, 
amihez kedve szottyan.
— Ne törődj vele! — torkolta le Mirko. — Most előbbrevaló dolgokat 
kell megbeszélnünk. Gyerekek, én reggel néger szeretnék lenni, dél 
körül sárga bőrű, mint a kínaiak, uzsonna idejére indián, este meg fehér 
ember. És még azt is szeretném, ha pehelykönnyű műanyag épületeket 
gyártanának, és mindenki magával hordhatná a házát, mint a csiga. 
Ahol aztán tetszik, megnyomsz egy gombot, és a ház megnő, és kitárul 
előtted. Bent pedig megtalálsz mindent, amire csak szükséged lehet.
— Szívem szerint — mondta Duško — én folyvást úton lennék: előbb 
a Földön, majd a Marson, aztán a Holdon golyóznék egyet, utána meg 
csúzlival célba venném azokat a krátereket a Merkúron.
Željko felugrott, és széttárta a karját, hagyjátok már abba! Most az a 
legfontosabb, hogy a gyerekek baját orvosolják a tudósok. Rettentően 
unalmas, hogy örökké könyvekkel és házi feladatokkal kell bíbelődni!
— Úgy van! — kiáltották a fiúk egyhangúlag.
— Úgy van! — kiáltotta Tuskó Duško is.
— Azt javaslom, hogy mától kezdve már ne is tanuljunk — ajánlotta 
Vihar Petar.
— Akkor indulás, gyerünk játszani! — döntött Željko.
— De aztán vigyázzatok! Nehogy áruló akadjon köztetek! — kiáltott 
egy hang.
 A vidám társaság ezután olyan lármát csapott, hogy egy őserdei 
majomcsapat megirigyelhette volna.
 Két öregúr üldögélt egy közeli padon, és napozott, de most 
mérgesen felkeltek, és elindultak valami békésebb helyet keresni.


EGY DERÉK LEGÉNY BÁNATA

Más gyerekek is csatlakoztak hozzájuk, erre két csapatot alakítottak. 
Az egyikbe tartoztak a „Mars-lakók", a másikba a „Plútó-lakók". A játék 
sokkal inkább közönséges verekedésre és üvöltözésre emlékeztetett, 
mint bármi egyéb tisztességes szórakozásra.
 Éppen a legjobb játék kellős közepén a folyó felől sürgető kiáltozást 
hallottak. Petar bátyja, Gordan hívta az öccsét.
— Petar, merre vagy? — hangzott. — Petar! Gyere gyorsan!
 Petar boldogtalanul pislantott a többiekre, nem volt kedve 
abbahagyni a pompás mulatságot. Intett Željkónak, hogy tartson vele. 
Azt remélte, hogy együttes erővel meggyőzhetik Gordant arról, hogy ez 
a játék most mindennél előbbre való.
Mindketten elfutottak. A domb mögött megpillantották a vállas 
fiatalembert, egy kövön üldögélt. Magába roskadt, nem látszott rajta, 
hogy még egy perccel előbb bárki után is kiáltozott volna, könnyek 
csurogtak végig az arcán.
— Na, mi van? — kérdezte Vihar Petar, ahogy odaértek.
— Ne is kérdezd — felelte a legény kétségbeesetten. — Rettenetes 
szerencsétlenség történt. Mirjanát, a menyasszonyomat elragadta 
valami szörnyeteg. Errefelé sétált szegény, és egyszerre csak eltűnt. A 
parasztok, akik a közelben dolgoztak, csak a sikoltozását hallották, meg 
valami félelmetes zúgást a levegőben.
— Meg kell szabadítanunk! — döntött nyomban Vihar Petar.
— Én is segítek — ajánlkozott Željko, megfeledkezvén a mezőn 
hagyott pajtásairól.
 A legény felállt, és az égre emelte tekintetét, ahol ma délután takaros 
kis bárányfelhők úsztak.
— Könnyű ezt mondani, drága barátaim! Szabadítsuk meg, de 
hogyan? Hol van ő? Hogy találjuk meg? Hogyan jussunk a nyomába?
— Először is haditervet kell készítem — mondták egyhangúlag a fiúk.
— Most nincs idő töprengésre — jelentette ki Gordan.
— Bele kell vágni tüstént... Tudom, mi a dolgom! Elég mesét 
olvastam gyerekkoromban olyan vitézekről, akik legyőzték a 
sárkányokat, óriásokat. Ők mindig találtak utat-módot arra, hogy 
megküzdjenek az ellenféllel, még ha százszorta erősebb is. Bátrak 
voltak, és tudták, hogy mellettük az igazság... Nekem is így kell tennem. 
Gyerünk!
A fiúk utána eredtek.
— Hová megyünk? — kérdezte Željko.
— Akárhová — felelte a legény.
 Hallgatagon lépegettek, míg Željko ismét meg nem törte a csendet:
— Úgy látom, egyenesen a folyóhoz tartunk.
— Siessünk! — mondta Petar, akiben titkos reménység nyiladozott. 
— Mielőbb fognunk kell egy elvarázsolt halacskát.
 A vízhez futott, aztán tétován megállt. Vajon várni kell, míg az 
elvarázsolt halacska magától előbukkan, vagy ki kell halászni? (Fogj 
egy halat, kegyelmezz életének, erre hálából megajándékoz a bűvös 
uszonnyal.)
 Nem volt vesztegetni való idejük, hát nekiláttak a halfogásnak. 
Begázoltak a sekély vízbe, előrehajoltak, és kézzel kapkodtak a halak 
után. Nem sokra mentek ezzel a módszerrel, míg Vihar Petar le nem 
kapta a sapkáját, és afféle merítőhálóként nem használta. Végül ott 
fickándozott a sapkájában egy halacska. A fiúk nézték és várakoztak. 
Azt várták, hogy a halacska emberi hangon megszólaljon, vagy valami 
más módon kegyelemért könyörögjön. De az hallgatott. Csak kis, kerek 
száját tátogatta egyre sebesebben.
— Engedd el, majd keresünk egy másikat — mondta Željko. — Ez 
egy közönséges pontycsemete. Sose fog megnyikkanni.
 Visszaeresztették hát a vízbe, és Petar egy másik halat fogott, 
akkorát, mint a mutatóujja. Ismét csendesen figyelték, míg a víz ki nem 
szivárgott a sapkából. Ez a hal sem mutatott hajlandóságot a 
társalgásra, és egyéb jelet sem adott.
 Petar megharagudott, és kitépte az egyik uszonyát. Aztán fogta, 
lassan beletörülgette az ingujjába, és valamit mormolt közben. 
Feltehetőleg azt a vágyát suttogta el, hogy nyomban teremjen előtte egy 
szárnyas hal, és röpítse hetedhét országon keresztül.
 De semmi sem történt. Petar elhajította az uszonyt, és Zeljkóval a 
bátyja után sietett, aki már a közeli erdőben járt.
 Alig tettek néhány lépést, egy bokorból fülsértő cserregést, károgást 
hallottak.
Odafutottak, széthajtották az ágakat. Valami sötét színű madár 
verdesett a csapdában. Rémülten pislogott rájuk, mintha segítségért 
rimánkodna. Željko várt egy kicsit, hátha megszólal, és neki ígéri a 
bűvös szárnytollat, hogy segítségével minden kívánsága teljesülhessen. 
De a madár csak károgott, és mintha neheztelt volna valamiért közelgő 
szabadítóira.
— Legalább valami rendes madár lenne, nem egy közönséges varjú 
— mondta Petar.
— Azért csak próbáljunk szerencsét — válaszolt bizonytalanul Željko.
 Lehajolt, kiszabadította a varjút a fiúk állította csapdából, és 
várakozásteljesen szorongatta. Az meg eszeveszetten vergődött. Még 
az is kitelt volna tőle, hogy megmentőjét csőrrel-karommal 
összekaszabolja.
 Željko kitépte egy szárnytollát, és gyorsan útjára bocsátotta a 
madarat.
 A toll lassan forgott Željko kezében, a fiú szemmel láthatólag 
habozott. Az egész dolog értelmetlennek és ostobának tűnt, de 
segítőkész igyekezetében olyasmit is megtett, ami egyébként meg se 
fordult volna a fejében. Megtörülgette a tollat az ingujjában, és magában 
elmormolta a kívánságot: teremjen itt egy csodálatos nagy madár, 
röpüljön vele hetedhét országon át addig a kastélyig, amelyben megleli 
Mirjanát, az ifjú Gordan mátkáját. De semmiféle nagy madár nem 
jelentkezett. A fák fölött csak galambokat meg gerléket lehetett látni, és 
valahonnan az erdő mélyéből kakukkszó hallatszott.
— Gyerünk — sóhajtott Gordan lemondóan.
 Mentek, mendegéltek, hát egyszerre csak nyerítést hallanak! 
Megállnak, összenéznek. Rögtön észrevették a lovat: a lába egy kidőlt 
fatörzs és egy kő közé szorult. Az állat reszketett, az oldala járt, mint a 
fújtató.
Mind a hárman odaugrottak, s valahogy kiszabadították. A ló rájuk 
nézett, elégedetten horkantott, és sántikálva elindult a mező felé.
Petar utána futott, és kitépett egy szálat a sörényéből. Dörzsölgette, 
és várt, hátha itt-terem egy táltos paripa, és elvágtat vele messze-
messze, oda, ahol az a szörnyeteg rejtegeti Mirjanát.
 De nem jelent meg semmiféle táltos, és a fiú mérgesen eldobta a 
szőrszálat.
 Váratlanul egy szép, hófehér paripa bukkant elő a fák közül. Könnyű 
ügetéssel közeledett. Csak úgy lobogott hosszú sörénye.
 Petar felemelkedett. Bár ez sem látszott táltosnak, reménykedni 
kezdett.
 Aztán előkerült a sűrűből egy szakállas paraszt. Zihálva loholt a ló 
után, és kiabált:
— Megszökik a lovam! Jó emberek, fogjátok meg!
Petar legyintett, és visszament a bátyjához és Željkóhoz, leült 
melléjük egy kidöntött fatörzsre.
— Hát most mit csináljunk? — kérdezte fáradtan.
Željkónak eszébe jutott az egyetlen lehetőség.
— Menjünk el Gépvárosba — mondta. — Mindent el kell mondani 
Eszesok professzornak. Ha ő nem tud segíteni rajtunk, akkor, attól 
félek, senki sem.
 Gordan és Petar szó nélkül elindultak utána. Egyre gyorsabban és 
gyorsabban szedték a lábukat, mert Željko sürgette őket.
— Hallottam, hogy a professzor korán bezáratja a kaput, hogy 
éjszaka nyugodtan dolgozhasson. Siessünk! Talán még beenged 
minket.


LÁTOGATÓBAN 
ESZESOK PROFESSZORNÁL

A három jó barát sötétedéskor érkezett a magas, erős falakkal védett 
erődváros bejáratához, így, közvetlen közelről a fal teljesen elzárta a 
kilátást, de valami távolabbi magaslatról nagy házak, hosszan elnyúló 
üzemcsarnokok tömbjei látszottak, és magas gyárkémények, mint egy 
gyártelepen. A házak lapos tetejét kifutópályának képezték ki repülők, 
helikopterek és rakéták részére. Tulajdonképpen nagy város volt ez az 
egész, fölötte éjjelente reflektorok pásztázták az eget, nehogy a 
sötétség leple alatt beosonhasson valaki, és lopjon, vagy más módon 
kárt okozzon.
 Ebben a városban dolgozott találmányain Eszesok professzor és 
számos munkatársa.
 Željko megnyomta a csengő gombját. Rövidesen a kapu kerek 
ablakából erős fény árasztotta el őket, és férfihang hallatszott:
— Kik vagytok, és mit akartok?
Željkónak összeszorult a torka.
— Be szeretnénk... szeretnénk bemenni. Eszesok professzort 
keressük.
— A professzor dolgozik. Meghagyta, hogy senki se zavarja. 
Mondjátok el nekem, mit kívántok.
— Magával a professzorral kell beszélnünk. Szükségünk van a 
segítségére.
 A láthatatlan ember hallgatott egy darabig, aztán így szólt:
— Várjatok.
 A fény kialudt, némán és hidegen állta útjukat a kapu. Gordan 
suttogva Željkóhoz hajolt.
— Attól félek, hogy nem fogad bennünket a professzor. Még a kaput 
se nyitják ki.
— Ez a te professzorod igazán nagy ember lehet — ismerte el Vihar 
Petar.
Hamarosan ismét meghallották a hangot a kapu mögött:
— Bejöhettek. A professzor úr vár benneteket, de ne tartsátok fel 
sokáig.
Kinyílt a kapu. A három jó barát földbe gyökerezett lábbal állt. Senkit 
se láttak, nem tudták, merre induljanak. A már ismert hang sietett a 
segítségükre:
 — Fényjel vezet majd benneteket. Menjetek csak utána, és ne 
beszéljetek.
 Valóban, lábuk előtt, a betonon, fénykör jelent meg. Lassan 
megindult, ők hárman meg a nyomába szegődtek. Eleinte szinte semmi 
mást nem láttak a vezetőjükön kívül. Kicsit később, amikor a szemük 
már megszokta a sötétséget, magasba törő épületek homályos 
körvonalait fedezték fel. A fényt követve, hamarosan egy lépcsőhöz 
jutottak. Ahogy ráléptek az első fokra, az megindult a talpuk alatt, és 
vitte őket szépen fölfelé.
 A fénykör vezetésével egykettőre egy hosszú folyosóra jutottak. Itt is 
félhomály uralkodott. Némelyik ajtó fölött jobbról-balról apró, piros 
villanykörte hunyorgott. Valahonnan az épület mélyéből tompa morajlás 
hallatszott.
 A folyosó végén a fénysugár megállt, balra fordult, és egy ajtóra 
szegeződött, amelyen ez a felírás volt olvasható:

E. PROF.

 Az ajtó magától kinyílt, és Željko, Petar meg Gordan félénken 
belépett a tágas, világos szobába. Egy teremtett lélek sem volt ott rajtuk 
kívül.
 Az ajtó fölötti hangszóróból a professzor barátságos hangja szólalt 
meg:
— Foglaljatok helyet, barátaim, rögtön jövök!
Leültek a karosszékekbe, egy kerek, műanyag asztalka köré.
 Nem sok időbe telt, és előttük állt Eszesok professzor. Felugrottak. A 
professzor kezet nyújtott, ismét hellyel kínálta őket, és maga is leült.
— Most, hogy először jártok nálam, szeretnélek megvendégelni 
benneteket. Mondjátok meg, mihez volna kedvetek. Te, Željko, talán 
egy kis málnaszörpöt meg fagylaltot. Jó lesz? Gondolom a másik kisfiú 
is ugyanazt. Hát te, fiatalember?... Limonádét. Én is azt iszom.
  A professzor észrevétlenül lenyomott egy gombot a lábával a földön. 
Az előtte álló asztalka süllyedni kezdett, a professzor közben így szólt:
— Két limonádé, két málna és két fagylalt!
 Az asztalka eltűnt, a karosszékek között csak a zöld linóleum padló 
látszott.
— Most rajta, mondjátok el, mi szél hozott benneteket — mondta a 
professzor.
Željko belefogott:
— Ez a fiú az osztálytársam. Vihar Petárnak hívjuk.
— Nahát! Ez a csúfnév tetszik nekem — örvendezett a professzor. — 
Kedvelem a fürge lábú gyerekeket.
— Ez meg itt a bátyja, Gordan — folytatta Željko. — Nagy csapás 
érte.
 Gordan röviden elbeszélte, hogyan tűnt el a menyasszonya.
 A professzor figyelmesen hallgatta, közben a fejét csóválta, hegyes 
kis szakállát tépdeste.
 A padló ismét széjjelvált, és felbukkant az előbbi asztalka, fagylalttal, 
limonádéval.
— Drága barátaim — mondta Eszesok professzor —, bár tudom, 
hogy nagy gondban vagytok, de ez talán jól fog esni, és utána 
nyugodtan megbeszélhetünk mindent.
Gordan ivott egy kortyot, és megkérdezte:
— Tud rajtam segíteni, professzor úr?
A professzor eltűnődött.
— Először is nekilátunk, és csinálunk neked egy pompás repülő 
szerkezetet, erős motorral.
— Köszönöm! — kiáltotta Gordan. — Kisfiú koromban mindig a táltos 
paripáról álmodoztam, hogy egyszeriben ott teremjek, ahol akarok.
— Segíteni szeretnék neked — felelte a professzor. — Szívesen 
tartanék veled magam is, mert tudom, hogy sokan szenvednek az 
ismeretlen, gonosz hatalmasságok fogságában, furcsa históriák 
keringenek ezekről a dolgokról. De engem nem ereszt innen a munkám.
— Most rögtön indulni akarok — mondta a legény. — Nincsen addig 
se éjjelem, se nappalom. Egy életem, egy halálom, ezt a próbát bátran 
állom!
— Jól van, fiam, és mondd, tudsz repülőgépet vezetni?
— Nem tudok.
— És legalább egy kicsit járatos vagy a gépezetek titkaiban, a 
mechanikában, a fizikában?
— Nem én.
— Látod — mondta erre Eszesok professzor —, tudás nélkül nem 
sokra mégy. Na, majd felszerelek neked egy olyan repülőt, amellyel 
elboldogulsz. A munkatársaim egy-két nap alatt beletanítanak, de ha 
elromlik a motor, nem tudom, mihez fogsz.
 A professzor felállt, és azt mondta, hogy másnap ismét keressék fel. 
Kezet nyújtott mindhármuknak, és kikísérte őket.
A fénykör a küszöbön várt rájuk.
Hallgatagon ballagtak nyomában a kapu felé.
Mikor végre az utcai lámpák fényébe értek, Gordan törte meg a 
csendet:
— Készülődnöm kell. Azt hiszem, kemény küzdelem vár rám.
A társaság az első sarkon szétoszlott.


KARD ÉS SZIRT

Eltelt néhány nap.
 Gordan nagy lelkesedéssel készülődött az indulásra, ismeretlen 
messzeségek felé.
 Végre minden készen állt, és a bátor dalia egy hatalmas testű, 
szárnyas táltos paripa hátára pattant. Az erős motor felbőgött, és 
Gordan eltűnt Gépváros házai fölött.
 Željko és Vihar Petar integettek, és néhány lépést futottak utána, de 
ahogy eltűnt a láthatárról, visszatértek könyveikhez és játékaikhoz.
 Gordan, karddal az oldalán és áttetsző műanyag szélvédő pajzzsal 
az arca előtt, röpült hegyen-völgyön keresztül. Nem tudta, merre kell 
keresnie a mátkáját. Akik ott voltak abban a szörnyű pillanatban, amikor 
Mirjanát elrabolták, valami robajlást hallottak, ami nyugat felé halt el. 
Ezért elhatározta, hogy nyugati irányban fog repülni, és közben 
állandóan figyeli, mi történik lent amelyben, a táltos repülőgép alatt.
 így hát Gordan nem haladt túlzott gyorsasággal. Vizsgálta a terepet 
maga alatt, és valami jelet keresett, ami útba igazíthatná a gonosz rabló 
vára felé.
 Alacsonyan szállt, így láthatta, hogy minden élőlény megretten a 
repülő lótól, még az oroszlánok és a tigrisek is.
 Gordan fülhallgatót tartott a fején, ezen keresztül állandó 
összeköttetésben állt a professzor gépvárosi rádióállomásával. Amint 
meg is beszélték, időről időre jelentkezett Eszesoknál. A professzor 
megkérdezte, hogy a motor működik-e, és a táltos engedelmeskedik-e 
szépen. Gordan azt felelte, hogy minden rendben.
 Már jó messze járt Gépvárostól, amikor a professzortól a következő 
üzenetet kapta:
— Fiam, ha nagy veszélybe kerülsz, vagy megbántad, hogy útnak 
eredtél, gyere haza nyugodtan. Senki sem fog érte szemrehányást 
tenni.
— Köszönöm — felelte Gordan. — Tudom, hogy jót akar nekem. De 
amit mondtam, megmondtam: visszatérek győztesen, vagy nem látnak 
többé!
 Éppen egy olyan ország fölött repült, amelyben egymást érték a 
sűrűn lakott, nagy települések, amikor szirénák vad sivítása ütötte meg 
a fülét. Vijjogva terjedt a hang városról városra. Gordan hátranézett, és 
látta, hogy gyors vadászgépek sorakoznak felszállásra készen a 
repülőtéren.
 Nagyobb magasságba irányította a táltost, és ismét lenézett. A 
vadászgépek egyenesen feléje törtek. Már tisztán kivehette őket, és 
mintha gépfegyverropogást is hallott volna.
Gordannak eszébe jutott a professzor, tőle kért tanácsot.
A professzor ezt mondta:
— Ha kutyaszorítóba fognak fürge üldözőid, fordulj szembe velük, és 
nyomd meg az X jelzésű gombot.
 Gordan így is tett. Hirtelen hátrafordította a gépet, és megnyomta a 
gombot.
 A táltos szeméből szikrázó fénycsóvák sugaraztak szerte. Egész 
teste egyszer kékes, másszor vöröses csillogással tündökölt. Az ifjú 
vitéz már sejtette, mi lesz az eredmény: ezek a sugarak elvakítják és 
megzavarják az ellenséget, így is történt. A vadászgépek megtorpantak 
és szétszóródtak, némelyikük visszatért a repülőtérre, mások gyorsan 
földre szálltak, vagy éppen a távoli láthatár felhői közt kerestek 
menedéket.
 Gordan visszafordult, és a legnagyobb sebességre kapcsolt.
 A gép vihargyorsasággal száguldott. És Gordan már nem látta, nem 
hallotta a bősz vadászgépeket.
 Így haladt át sok város és hegycsúcs, tenger és folyó fölött. Néha-
néha előhúzott egy kendőcskét, hogy megtörülgesse az átlátszó 
műanyag szélvédőt.
 Ha leszállt az éjszaka, kikötött egy füves pusztaságon, és álomba 
merült. Amikor pedig vörösleni kezdtek a dombok a látóhatár peremén, 
lóra pattant, és nyargalt, mintha a nap elől szökne.
 Így repült napokon keresztül, míg csak a tenger partjára nem ért. Hát 
amint ezt a vizet is átszelte, különös vidék tárult a szeme elé: kietlen 
pusztaságon szürkés színű, mocskos folyó kanyargott, kis csónakokkal 
a hátán, melyekben nem ültek emberek, majd hegyek emelkedtek, 
aztán dús ligetek, utána ismét pusztaság következett, végül pedig egy 
hegylánc. A hegyek koszorújában síkság, a síkságot erdőség ölelte, de 
a belseje kopár, egy fűszál sem termett rajta. Kellős közepén egy 
karcsú sziklaszirt magasodott, a tetején meg valami oszlopféle.
 Gordan ezt az egészet olyan furcsának találta, hogy leereszkedett a 
lovával. Már majdnem földet értek, amikor kedve támadt egy kicsit 
szétnézni a sziklacsúcs tetején.
 A táltos repülő, ha nem is volt túlságosan gyors, egy igen előnyös 
tulajdonsággal rendelkezett: nem volt szüksége helyre a leszálláshoz, 
mint az igazi repülőgépnek, a magasból szép lassan — akár 
függőlegesen is — leereszkedett és rögtön meg is állt.
Gordan gondosan végezte az irányítást.
 Alighogy a táltos a sziklát érintette, és a motorok leálltak, éles hang 
csattant fel:
— Messziről jött vándor, akárki vagy is, gyere közelebb ehhez a 
nyíláshoz, hogy jobban láthassalak!
Gordan óvatos volt:
— Előbb te mutatkozz be! Tudni akarom, kivel beszélek.
A mélyből érkező hang gúnyossá vált:
— Rögtön észrevettem, hogy gyáva vagy.
— Mért volnék gyáva? — méltatlankodott Gordan.
Kirántotta keskeny pengéjű kardját, leszállt a lóról, és odaállt 
közvetlenül a kőoszlop elé.
 Ebben a pillanatban már tudta, hogy szörnyű ostobaságot követett el. 
Megfordult, és még látta, amint a szárnyas ló lebukfencezik a szikláról.
 Nem volt segítség. A pompás repülő nagy csörömpöléssel 
szilánkokra tört.
 Gordan reszketett a kétségbeeséstől, és ahogy elcsitult a zaj, újra 
hallotta a hangot:
— Úgy kell neked, te vakmerő! Már régebben is elpusztíthattalak 
volna a robotjaim segítségével. De én könyörületes vagyok. 
Megsajnáltalak, és engedtem, hogy ide gyere. Most pedig boldoggá 
teszlek: a foglyom lehetsz, és mélyen a föld alatt dolgozhatsz nekem!
 Gordan a láthatatlan ellenségre akart rontani, a kardjával 
hadonászott és kiabált:
— Hol bujkálsz, te gonosz rabló! Gyere ide, mérjük össze a 
kardunkat! Nem félek tőled meg a ravasz cselfogásaidtól!
Így beszélt a legény, dühtől sápadtan, kardjával a kemény sziklát 
csapkodta.
 Eközben a sziklacsúcs teteje kettényílt, két fémcsáp ragadta meg 
Gordant, és behúzta a föld alatti sötétségbe.
 A legény úgy érezte, hogy valami szörnyeteg mancsai közé került — 
talán egy óriási rókára hasonlított leginkább.
És ismét az a rettenetes hang:
— Mától fogva engem fogsz szolgálni, mint mindenki, aki vakmerőén 
szembeszáll velem. Pásztor leszel. Te fogod őrizni az én föld alatti 
nyájamat, amit az embereim összeterelnek. Hogy tisztelettudóbb légy, 
és ne is gondolhass szökésre, szép, sőt egyenesen gyönyörű bilincset 
verünk a lábadra. A lánccsörgés lesz a muzsikád. Egyedül azt 
sajnálom, hogy összetörtük a repülőgépedet. De ne búsulj! Majd csak 
összehoznak nekem valamit a szolgáim az alkatrészekből.
 A legény feljajdult, amikor valaki a sötétben megbilincselte. Aztán teli 
torokból ordítani kezdett:
— Megfizetsz ezért, te szörnyeteg! Add vissza a mátkámat! Hová 
rejtetted?
— Hogy merészelsz fenyegetőzni és kérdezősködni?! —
visszhangzott a hang a nagy csendességben. — Nem tudod, hogy én 
vagyok a legerősebb a világon? Nekem termelnek a gyárak és a 
bányák, értem járják a hajók a tengereket, tudósok ezrei dolgoznak 
nekem, és te még arcátlanul feleselni merészelsz! Szolgák, ide hozzám, 
dugjátok a legfeketébb sötétségbe, amíg egészen le nem csillapodik!


NEMKAPSZEL, A SÁRKÁNY

A következő napokban Željko gyakran meglátogatta Eszesok 
professzort, aki egy új találmányon dolgozott.
 A professzor tudta — hiszen maga is volt diák valaha —, mennyit kell 
magolni a gyerekeknek. Ettől akarta megszabadítani őket.
 Eltökélte, hogy végre kidolgozza azt a tan-tablettát, amelyről már 
beszélt régebben Zoricának és Željkónak.
 Željko úgy látta, hogy Eszesok professzor már gyúrja a szenzációs 
pirulákat, úgyszólván befejezte a munkát. A tudóst boldoggá tette a 
siker.
 Željko kíváncsiságtól űzve minden délután elnyargalt hozzá.
 Egy szép napon aztán Željko úgy találta a professzort, amint éppen 
két aprócska labdacsot gömbölygetett a tenyerén. A professzor 
nevetett. Kurta szakálla táncolt örömében, a szeme csillogott a 
szemüveg mögött.
— Készen vagyunk. Most pedig kipróbáljuk a találmányomat! — 
mondta, és odaszólította a tarka macskát.
— Pszt! Ide gyere!
 Pszt, a macska odament, és a professzor lába körül kezdett 
sündörögni, ínyenc falatban reménykedett.
— Nyisd ki a szád! — rendelkezett a professzor.
 Ilyen parancsnak egy macska mindig készséggel engedelmeskedik, 
így hát szépen kitátotta a száját.
 A professzor beledugott egy tablettát, az meg gyorsan lefutott a 
torkán. A tabletta íze azonban nem volt kedvére való, mert bosszúsan 
prüszkölt, és a farkával csapkodta a földet.
 A professzor várt néhány percet. Közben feszült figyelemmel nézte a 
macskát, látszik-e rajta valami változás.
 És valóban, három perccel később a macska valamiképpen 
értelmesebb kifejezést öltött. Két lábra állt, udvariasan meghajolt a 
professzor előtt, és a mellső mancsával megtörülgette a bajuszát.
 A professzor remegett a türelmetlenségtől: végre eljött a pillanat, 
amely eldönti, nem volt-e kárba veszett fáradság nehéz munkája.
 Levett az asztalról egy könyvet, első osztályos olvasókönyv volt, és a 
macska elé tette.
— Olvass, Pszt!
 A macska nagyon szeretett könyvlapokat, újságokat gyűrögetni, 
szaggatni, mert a papírzörgés szórakoztatta. De most olyasmi történt, 
amire álmában sem gondolna az ember: Pszt, a macska a mancsai 
közé fogta a könyvet, mint egy ember, és szépen, tagoltan olvasni 
kezdett:
— Bújj, bújj, zöld ág, miau!... Zöld levelecske...
 A professzor kedvtelve hallgatta. Határtalanul boldog volt.
 Ha egy közönséges kis macska így olvas, mit fognak csinálni az 
embergyerekek!
 A komoly tudós fél lábon ugrált örömében, mint egy kisfiú, majd 
hangos nevetésre fakadt.
— Mondd csak, mennyi öt meg három? — kérdezte a macskát.
— Nyolc, miau!
 Ezt hallva a professzor olyan harsány hahotában tört ki, hogy a kitárt 
ablaktáblák megrezdültek.
 Željko félni kezdett. A terem közepén áll Eszesok professzor, 
kinyújtott tenyerén egy pirulát tart, és rázza a kacagás. Mellette Pszt, a 
macska, ábécéskönyvvel a mancsában, és olvas:
— Nyitva van... miau, az aranykapu... csak bújjatok rajta...
Željko csak ámult-bámult.
 Hirtelen megkoccant az ablaküveg. A macska elhajította az 
olvasókönyvet, és Željko lábához bújt.
 A fiú az ablakra pillantott. A nyitott ablakon át valami a szobába 
suhant, és felkapta a bűvös pirulát a professzor kinyújtott tenyeréről. 
Mintha egy kékes szárny villant volna.
 Eszesok észre sem vette, egyre csak nevetett, mintha mi sem történt 
volna.
Željko az ablakhoz futott és kinézett.
 A felhők fölött óriási szárnyait kiterjesztve, egy rettenetes szörnyeteg 
lebegett. A nagy légnyomás több helyen betörte az ablaküvegeket. 
Mielőtt Željko felocsúdott volna, a szörnyeteg eltűnt a magasban, és 
magával vitte a professzor találmányát!
 A fiú Eszesokhoz lépett, szeretett volna mondani valamit, de nem 
talált szavakat. A professzor csak állt kinyújtott karral, és nevetett.
 Željko kiszaladt az utcára, és körülnézett. Nem tudta, kihez 
fordulhatna segítségért.
 E pillanatban egy motorkerékpáros hajtott el mellette, hangszóróba 
harsogva:
— Figyelem, figyelem! Ismét megjelent a városban Nemkapszel, a 
sárkány!
 Željkónak összekoccant a térde. Tehát ez volt a rettenetes sárkány, 
Nemkapszel! Olyan közelről látta, hogy akár meg is érinthette volna. De 
a sárkány már messze jár.
 A fiú megtörülte a homlokát, és gondolkozott: „Biztosan ez rabolta el 
Gordant és a menyasszonyát, Mirjanát is. El kell fogni!"


A SÁRKÁNYBARLANGBAN

Željko már sok mesét hallott a Nemkapszel nevezetű sárkányról. 
Csuda dolgokat beszéltek róla.
 Beszélték, hogy erős, hosszú lábai vannak, mint a struccnak, és 
hihetetlen gyorsasággal tud futni. De ez semmi! Azt is mondják, hogy 
roppant szárnyai segítségével semmivel sem röpül lassabban, mint egy 
lökhajtásos repülőgép. És még ez se minden! A sárkány a vízen is jól 
boldogul, gyorsabban suhan a hajóknál. Emellett, ha alámerül a tenger 
mélyébe, a hátán ágaskodó taréj segítségével úgy halad, mint egy 
tengeralattjáró.
 Láthatjátok már, miféle szörnyeteggel kellett itt megbirkózni!
 De Željko elszánt volt. Égett a vágytól, hogy Gordan segítségére 
siessen, és a tan-tabletta ügye sem hagyta hidegen.
 Tüstént értesítette a város legjobb pilótáit, hogy egy varázserejű 
labdacsot elraboltak Eszesok professzortól. Jelentette a tengeri 
flottának, a tengeralattjáró-egységeknek, valamint a leggyorsabb 
versenyautók vezetőinek is. Valamennyien készen álltak, hogy 
felkutassák és elfogják Nemkapszelt.
 Željko is repülőgépre szállhatott, és elfoglalhatta helyét Repcsi, a 
pilóta mellett.
— Siessünk, kutassuk fel a sárkány barlangját! — sürgette.
 A pilóta nyomban kiterítette a térképet, ide-oda jártatta rajta csontos 
mutatóujját, majd bólintott.
 Aztán fölrepültek. Síkságokat, folyókat, városokat hagytak maguk 
mögött. Égnek törő hegység felé tartottak. A pilóta elmagyarázta, hogy 
ez a Nagy Röghegység, teljességgel járhatatlan, de itt kell lennie 
valahol a sárkány barlangjának.
 Megközelítették a sziklákat, de úgy látszott, hogy sehol sem lehet 
leszállni. A gép néhány kört írt le a hegycsúcsok körül, Repcsi 
bosszúsan rágta a szája szélét. Nem akart dolgavégezetlenül hazatérni.
Váratlanul felkiáltott örömében:
— Ott a sárkány légikikötője!
 Valóban, az egyik magas szikla tetején kis fennsík látszott.
A repülő leszállt, hamarosan a motorok sem zúgtak.
 Kiszálltak a gépből, és Željko meg a pilóta körülnéztek: hol lehet a 
sárkány barlangja?
 Nem kellett sokáig keresni, a fennsík szélén az egyik sziklán 
hasadék sejlett, nagy kő volt eléje gördítve.
 Repcsi és a kisfiú odamentek. A kövön nagy fatábla függött, amelyre 
valami szöveget véstek.
 Željko lábujjhegyre állt, és hangosan olvasta:

Kiadós alvás után sétára indultam. 
Hamarosan megjövök, legkésőbb 150 év 
múlva. Kérem tisztelt vendégeimet, hogy 
ez idő alatt látogatásaikat mellőzni 
szíveskedjenek.

NEMKAPSZEL, A SÁRKÁNY

Željko megborzongott. Összenéztek a pilótával. A barlang itt van, de 
a házigazda sehol. Vajon hol lehet? Željko megkérdezte:
— Nern lehet ez csapda? Talán mégis itthon van a sárkány.
— Lehetséges — mondta a pilóta. — Csak nem tudom, hogyan 
győződhetnénk meg az igazságról.
 Ehhez bizony be kellett volna menni, legelőször is eltávolítani a 
bejárat elől a sziklát.
 A szikla szétzúzásához robbanóanyagra volt szükség. Hogy 
robbanóanyaghoz jussanak, rádióösszeköttetést kellett teremteni.
A pilóta ezt meg is tette.
Hamarosan újabb repülőgép tűnt fel a Nagy Röghegység fölött. Egy 
fekete tárgy hullott ki belőle, fölötte ejtőernyő nyílt ki.
Ez volt a robbanóanyag.
 A pilóta elkapta, bedugta egy sziklarepedésbe, és meggyújtotta a 
gyújtózsinórt. Rettenetes robbanást visszhangoztak a hegyek. A füstben 
és porban kődarabok freccsentek szét.
 Repcsi és Željko előbújtak a fedezékből, és lassan a bejárat felé 
lépkedtek, ami úgy ásított feléjük, mint valami fekete torok.
A pilóta habozott.
— Minek mennénk be? — szólalt meg végül. — Ha a sárkány itthon 
van, biztosan előjön mindjárt.
— Én is azt hiszem — mondta Željko.
 Visszamentek a repülőhöz, és letelepedtek. És ha a sárkány mégis 
bent van? Talán bujkál előlük. Željko lopva a pilótára sandított, és 
megkérdezte:
— A bácsi fél a sárkánytól?
— Még hogy én?! Mi jut eszedbe!
— Akkor menjünk, nézzünk be!
 A pilóta kézen fogta a kisfiút, és megindultak a barlang felé.
 A bejáratnál Repcsi levette válláról a géppisztolyt, és belépett, Željko 
meg utána. A pilóta zseblámpája világította előttük az utat a föld 
gyomrába. Ahogy mélyebbre hatoltak, egyre melegebb lett. A barlang 
gazdája bizonyára szeret melegben aludni. Egy nagy kapu előtt 
megtorpantak.
 A kapu acéllemezekből készült. A pilóta letörölte homlokáról a 
verítéket. Az ördögbe is, hogy kerül egy barlangba ilyen kapu? Ez a 
sárkány ugyancsak lépést tart a technikával!
 Jobban megvizsgálta a kaput, és egy apró, vöröses fénnyel világító 
gömböt talált rajta. Repcsi megnyomta, erre a kapu zajtalanul kinyílt.
 Amint a két sorstárs átlépte a küszöböt, a fejük fölött iszonyú bőgés 
hallatszott. Željko reszketett, és a pilóta háta mögé bújt, az meg leadott 
egy sorozatot a géppisztolyból.
 Csönd. Sehol senki. Úgy látszik, a sárkány rá akar ijeszteni a 
hívatlan vendégekre.
Most Repcsin volt a sor, hogy megkérdezze Željkót:
— Kisfiú, csak nem félsz az oroszlántól?
— Miféle oroszlán? Mi jut eszébe? — és kidüllesztett mellel 
előrelépett.
 Már nem volt szükség a pilóta zseblámpájára. A barlang 
mennyezetéről nagy drágakövek, kristályok, csillogó cseppkövek 
ragyogták be az utat.
— Hiszen ez egy gyönyörű terem! — kiáltott Željko.
 Figyelmesebben körülnéztek. Az egyik falon polcok sorakoztak, két 
méter átmérőjű porcelán tányérokkal, és akkora köcsögökkel, mint egy 
kisebb szoba. Željko egy óriási nyársat is látott, amelyről villanyzsinór 
vezetett a jobb oldali falhoz — ez lehetett a grillsütő. Végül a konyha 
sarkában mindenféle vadbőr hevert — medvéé, oroszláné, farkasé — a 
sárkány biztosan szereti a pecsenyét.
 Átmentek a következő terembe. Ez volt a sárkány hálószobája. 
Rögtön látszott, hogy az. Itt állt az ágy. De micsoda ágy! Valójában egy 
óriási habszivacs matrac. A pihe-puha párnák is műanyagból készültek.
 Željko gondolt egyet, és felugrott rá. Hanem az ágy olyan rugalmas 
volt, hogy több méter magasra feldobta. Nem is egyszer. Željko előtt 
forogni kezdett a világ. Szeretett volna megállni, de nem bírt, a matrac 
újra meg újra fellendítette.
 Szerencsére Repcsi észrevette, mi történt, óvatosan fölkapaszkodott 
az ágyra, és elkapta a gyereket. Éppen idejében, mert Željko már 
sápadozott, és majd elájult.
 A pilóta az ágy közelében lassan forgó ventillátorok alá vitte. Željko 
itt egy kicsit magához tért, megdörzsölte a szemét, és lábra tudott állni.
 — Máskor ne játssz ilyen butaságokat! Most különben sincs idő 
ilyesmire.
 Elindultak, hogy bejárják a többi helyiséget is. Látták, hogy 
Nemkapszelnek szép fürdőszobája van, zuhanyozóval, hideg-meleg 
vízzel.
 Már éppen a nappaliba dugták be a fejüket kíváncsian, amikor kintről 
fültépő sivítás, majd recsegés és ropogás hangzott.
Visszarohantak, amerről jöttek.
 Kiérve a vakító nappali világosságra, az első pillanatban alig láttak. 
Aztán kicsit magukhoz tértek, és körülnéztek.
 A repülőgépnek nyoma sem volt azon a helyen, ahol hagyták.
A távoli égen, felhők között, Nemkapszel kiterjesztett szárnya látszott 
homályosan. A pilóta a fennsík széléhez futott, és lenézett. A mély 
szakadékban csak a repülő roncsai hevertek.
— Összetörte a gépet! — kiáltotta.
 Željko leült egy kőre, és így gondolkodott: „Mi lesz velünk, ha a 
sárkány megjön? Talán minket is a szakadékba taszít, de az is lehet, 
hogy fogságba ejt, és bezár a barlangba."
De a pilóta egy percig sem siránkozott.
 A zsebéből apró adó-vevőt szedett elő, és összeköttetést kért a 
repülőtérrel. Ez bátorságot öntött a kisfiúba is. Most már bánta, hogy a 
barlang bejáratánál kétségbevonta társa bátorságát.
— Szomjas vagyok — mondta.
— Bírd ki még egy kicsit.
 Hamarosan feltűnt egy repülőgép. Željko integetni kezdett. A gép 
gyorsan ereszkedett lefelé. Nem szabad késlekedni! Le sem állították a 
motorokat, amíg Željko és a pilóta beszállt.
A nagy madár felszállt és elröpült.
 Željko az ablaknál ült, és nézte, amint mögöttük marad a Nagy 
Röghegység sziklás fennsíkja.
 Még egy pillantás a szétrobbantott bejáratra, aztán már nem látszott 
semmi. Küzdeni, harcolni kell a sárkánnyal, amíg az ember győz vagy 
elbukik!


ÜTÖTT A LESZÁMOLÁS ÓRÁJA

Gépvárosban tanácskozást hívtak össze, hogy megvitassák, 
miképpen lehetne megtalálni és elfogni Nemkapszelt.
Közben Željko Eszesok professzor látogatására sietett.
 A professzor még most is ugyanúgy állt, kinyújtott kézzel, és 
nevetett. Gyenge, rekedtes nevetés volt ez, de mégis egy boldog ember 
nevetése.
Egész sereg orvos állt körülötte. A legkülönfélébb gyógyszereket 
adták be neki, dobot vertek a füle mellett — hiába.
 Aztán mindenféle pecsétes irkákat tartottak elébe, hibáktól 
hemzsegő házi feladatokkal. A professzor tovább nevetett. Akkor 
valakinek eszébe jutott, hogy viccekkel kellene próbálkozni. Tréfás 
történeteket meséltek neki. Ez sem segített.
 Váratlanul félelmetes zúgás töltötte be a levegőt Gépváros fölött.
 Željko kiszaladt a professzor lakásának erkélyére, hogy 
utánanézzen, mi történt. A város fölött békésen, kiterjesztett 
szárnyakkal ott körözött a sárkány, Nemkapszel.
 Pánik tört ki. Željko látta, hogy sokan hasra vágják magukat az utcán. 
Egy ember a szeméttartályba dugta a fejét.
 A sárkány alacsonyabbra ereszkedett, karmai közé kapott egy 
teherautót, mint aki jó tréfát eszelt ki, és öt utcasarokkal odébb letette. 
Ott is hagyta, felborítva.
 Mintha csak odavetné az embereknek: Tessék, itt vagyok, fogjatok 
meg, ha tudtok, akár szárnyat is növeszthettek!
 A repülőtérről néhány lökhajtásos vadászgép szállt föl. Željko látta, 
amint minden irányból a sárkány felé törnek.
 A sárkány becsapta a repülőket. Elcsalogatta őket a hegyek fölé, a 
felhők közé rejtőzött, s míg azok buzgón keresték a csúcsok fölött, 
leszállt a város mellett. Földet érve, futásnak eredt a síkon.
 Itt fürge versenyautók fogadták. Körülfogták mindenfelől, és újabb 
felszállásra kényszerítették. A levegőben pedig várták a repülők.
 A sárkány mégis feltalálta magát. A tenger felé vette az útját, és 
Željko szem elől vesztette.
Valahol kiabáltak:
— A televízió közvetíti a sárkányüldözést!
 Željko a legközelebbi televíziókészülék elé rohant, ahol már nagy volt 
a tolongás. Valahogy előrefurakodott.
Valóban látni lehetett Nernkapszelt, amint a repülőgépek elől a tenger 
felé menekül.
 Hopp! Már elérte a vizet! A repülők tehetetlenül köröznek. 
Elpusztíthatnák a sárkányt, de nem teszik, mert parancsot kaptak, hogy 
élve fogják el. A tengeren fürge cirkálókról és torpedókról ágyúcsövek 
követték a sárkány útját. Lőttek is feléje, hogy megijesszék és 
megadásra kényszerítsék.
 De a sárkány nem hagyta magát. Nagy hirtelen a levegőbe 
emelkedett, maga köré csalogatva a repülőket, aztán 
meglepetésszerűen lecsapott a vízre, és alámerült. A kamerák a víz 
alatt is követték mozdulatait. Itt van, ni, behúzza a szárnyát, és kiereszti 
erős taraját! Iszonyú sebességgel fúrja magát előre.
 Végre megjelenik egy tengeralattjáró. Aztán még egy. És még 
néhány. Megkezdődött a félelmetes, víz alatti hajsza. A sárkány, mintha 
csak fogócskát játszana üldözőivel, cikcakkban menekült. Ha mégis 
megközelítették valamelyest, hirtelen még mélyebbre bukott, és 
villámgyorsan irányt változtatott. Megtréfálta őket így nem egyszer.
 Željko egészen megfeledkezett arról, hogy a sárkány elrabolta 
Eszesok professzor legfontosabb találmányát, az igazi tan-tablettát, 
minden lusta gyerek legfőbb menedékét. Sőt, az is kiment a fejéből, 
hogy Gordan eltűnését is ő okozta. De mindez csak egy pillanatig 
tartott. Aztán már ismét teljes szívből arra vágyott, hogy fogják el 
mielőbb.
 Végül a sárkány igazi kutyaszorítóba került. Üldözői két sziget közé, 
egy keskeny csatornába terelték. Jobbról-balról tengeralattjárók és 
hajók fogták közre, fölötte lecsapásra készen köröztek a repülők.
 „Megvagy! — ujjongott magában Željko. — Most már biztos, hogy 
elkapnak!"
 A tengeralattjárók között erős acélhálók feszültek. Egyre közelebb 
értek a sárkányhoz, a vizet különböző színű reflektorok pásztázták.
 Az újságírók már készítették a fényképező- és filmfelvevő gépeiket, 
hogy a fogságba ejtett sárkányról felvételeket készítsenek. De mi ez? A 
sárkány a tengerfenékre merül, mint a villám, a keskeny szorosban egy 
víz alatti nyílásra lel, és eltűnik benne! A tengeralattjárók 
összetalálkoztak, de a sárkánynak már bottal üthették a nyomát.
 Željko hirtelen elhatározással visszarohant a professzor szobájába.
 Még most is orvosok tettek-vettek körülötte. Ő meg csak nevetett, 
változatlanul.
 Mit meg nem próbáltak vele! Hátborzongató történeteket meséltek, 
és háborús képeket mutattak neki. Sőt bevontattak egy nagy ketrecet is, 
és megfenyegették, hogy ráeresztik az oroszlánt, ha el nem komolyodik 
végre.
Semmi sem segített.
 Željkónak hirtelen támadt egy ötlete. Fogott egy széket, Eszesok 
mellé állította, felmászott rá, és közvetlen közelről a professzor fülébe 
súgta:
— Professzor úr, ellopták a találmányát!
 A professzornak megbicsaklott a hangja. A nevetés elhalt. Saját 
kinyújtott tenyerére meredt, de természetesen nyomát se látta a 
labdacsnak.
— Mit beszélsz? Ellopták?
 A kisfiú elmesélte, hogy a sárkány vitte el a csodaszert, és már elég 
régen folyik a hajsza utána; most azonban már vége minden 
reménynek, sohasem fogják el. Még azt is elmondta, hogy a sárkány 
két sziget között, egy víz alatti üregben tűnt el.
— De ez még nem minden — tette hozzá Željko. — Valami azt súgja 
nekem, hogy Gordant ez az elvetemült sárkány rabolta el, meg a 
menyasszonyát meg más ártatlan embereket is.
 A professzor nagy lépésekkel rótta a termet fel-alá, a fiú figyelte 
minden mozdulatát, és várta, mit határoz.
 Nyilvánvaló volt, hogy a tudós nehezen szánja el magát. Mindennél 
jobban gyűlölte a háborúságot. Folytonosan halogatta a gonosz 
hatalmakkal való leszámolás percét, talán azt remélte, hogy majd 
minden megoldódik magától, vér nélkül, baj nélkül.
 Megállt az ablaknál, és a tenyerébe temette az arcát. Aztán lassan 
Željkóhoz fordul.
— Még nem veszett el minden! — kiáltotta, majd dühösen meredt a 
köréje sereglő orvosokra. — Mit keresnek itt? Ki hívta önöket?
 Míg azok sebesen szedelődzködtek, és igyekeztek kifelé, a 
professzor Željkóhoz lépett és a vállára tette a kezét.
— Ismétlem, még nem veszett el minden! A sárkány átbújt azon a víz 
alatti folyosón, és talán a földgolyó egy távoli pontján fog felbukkanni. 
De elő kell jönnie valahol! Mi meg ott leszünk, a világ végén is 
megtaláljuk! Most rajtunk, kettőnkön a sor, fiatalember!
Željkónak nagyon tetszett, hogy a professzor fiatalembernek 
szólította. Egyszeriben felnőttnek érezte magát. A professzor pedig 
folytatta:
— Most itt a jó alkalom, hogy kipróbáljuk egyik titkos találmányomat. 
Ne szólj róla senkinek egy szót sem! Gyerünk!


LESZÁMOLÁS A SÁRKÁNNYAL

Željko reszketett az izgalomtól.
Most, vagy soha!
Eszesok professzor elhatározta, hogy elhagyja a várát, és 
megpróbálja kiszabadítani Gordant és Mirjanát. A kisfiú örömében nem 
is sejtette, mennyi veszedelem és baj leselkedik rájuk. Bajvívásra 
készülő, rettenthetetlen hősnek érezte magát.
 Elszántan lépkedett a professzor mellett. Hosszú folyosókon mentek 
keresztül. Željko nem kérdezte, hova igyekeznek. Tudta, hogy a 
professzor nem szereti a fölösleges beszédet.
 Hamarosan egy föld alatti hangárhoz jutottak. A professzor egy 
különös jármű előtt állt meg, ami leginkább páncélautóra emlékeztetett. 
Željko csodálkozva pillantott a professzorra.
— Tudom, mit akarsz mondani — nevetett a professzor. — Ez a 
dolog itt, fiatalember, nem hasonlít semmire a világon. De ne törődj 
vele! Mint látod, kerekei vannak, és most kocsikázni fogunk. Beszállás!
 Bebújtak a minden oldalról zárt fülkébe. A professzor begyújtotta a 
motort. A masina felbőgött. A szemközti falban kitárult egy kapu — 
Željko addig észre sem vette —, és már kint is voltak a szabadban. Az 
átlátszó szélvédő lemez mögött Željko először utcákat, aztán réteket, 
fákat látott.
 Sík területen robogtak keresztül. Magas jegenyék, tölgyek, falusi 
házikók mellett suhantak el. A professzor nyílegyenesen vezetett, 
mintha pontosan ismerné az irányt és a célt. Željko olykor rápillantott a 
szeme sarkából.
Vajon mit eszelt ki ez a csodálatos ember?
 Hamarosan kiderült, merre tart a professzor. A láthatáron feltűnt a 
Nagy Röghegység tömbje. A dombok mögött, a távolban felsejlettek 
kopár ormai.
 A professzor úgy gondolta, ezen a környéken kell bujkálnia a 
sárkánynak. A sárkány ravasz. Míg üldözői bejárják utána a földet, ő 
elrejtőzik itt, jól ismert hegyei-völgyei között.
Eszesok elképzelése beigazolódott.
 Amint körbe kerültek egy tavat, rátaláltak a sárkányra. Egy hatalmas 
fenyő árnyékában hűsölt.
A professzor beleszólt a hangszóróba:
— Felszólítalak, sárkány, bocsásd szabadon Gordant, Mirjanát és a 
többi foglyodat! Add vissza a tablettámat is, és nincs több dolgunk 
egymással!
 A sárkány felugrott, és futásnak eredt. A professzor járműve nem 
tágított mögüle. Soha nem látott versenyfutás kezdődött.
Željko időről időre szorosan becsukta a szemét, olyan iszonyatos 
sebességgel száguldottak.
 Egyre közelebb értek a sárkányhoz. Željko már látta sűrű 
pikkelyekkel borított, rücskös hátát.
„Most elcsípjük" — gondolta.
Már a sarkában voltak.
 A professzor ismét felszólította a sárkányt, hogy adja vissza a 
rabokat és a tablettát. Hiába. A sárkány rá se hederített. Széttárta a 
szárnyát, és a levegőbe emelkedett.
 A professzor erre megnyomott egy gombot, és a járműből széles, 
fénylő szárnyak bújtak elő.
— Látod, szárnya is van ennek a holminak — szólt oda Željkónak.
 Az autóból repülőgép lett. Gyorsan emelkedtek, egyenesen 
Nemkapszel felé.
— Hurrá! — tört ki Željko. — Elfogjuk, és majd meglátjuk, miféle hős! 
Majd mi rávesszük, hogy bocsássa szabadon a foglyait, valamennyit!
 Űzték a sárkányt, keresztül a Nagy Röghegységen, majd egy 
síkságon, aztán városok, erdők fölött.
Végre feltűnt az óceán.
A sárkány azt hitte, hogy most egérutat nyerhet. Željko is tartott tőle, 
hogy a szörnyeteg leereszkedik majd a vízre. Ez most az egyetlen 
menedéke.
 Így is történt. De mielőtt lecsapott volna, Nemkapszel megfordult, és 
visszaintett a szárnyával, mintha azt mondaná: ég veletek, engem többé 
nem láttok, nem hogy utolérnétek!
Csak úgy hasította a víz színét!
 A professzor megnyomott egy gombot, erre behúzódtak a szárnyak, 
és helyükben két csónak jelent meg. A jármű száguldott a vízen, mint a 
szélvész. Željko összecsapta a tenyerét, és kiabált:
— Most légy okos, Nemkapszel!
 A professzornak egy arcizma sem rándult. Feszült tekintetét olykor a 
sárkányról a sebességmérőre vetette.
Már sejtette, hogy nem lesz gyerekjáték legyőzni a sárkányt. Sejtése 
hamarosan újabb igazolást nyert. Amint megközelítették, akárcsak 
előbb, a levegőben, a sárkány egy pillanatra felemelkedett, aztán egy 
villanással a víz alá merült.
„Semmit sem tehetünk" — gondolta Željko.
 Mintha olvasna a gondolataiban, a professzor ránézett és 
elmosolyodott. Aztán ismét egy gombnyomás: a csónakok 
összecsukódtak, visszahúzódtak a szerkezet belsejébe, amelynek a 
formája egyszeriben átalakult, megnyúlt, szétterült, és orrát a vízbe 
fúrta.
 — Most éppen tengeralattjáróban ülünk — szólt elégedetten a 
professzor. — Szép kis versenyfutást rendezünk az óceán mélyén!
 Villámsebesen süllyedtek. Mindenféle halak sűrű rajokban tűntek el 
mellettük. Rémülten menekültek, vagy éppen szájukat tátogatva 
bámultak rájuk.
 A sárkány látta, hogy a nyomában vannak, és megrémült.
 Ennek már a fele se tréfa! Még egy utolsó kétségbeesett kísérletet 
tett. Éles kanyarral kilökte magát, fölfelé. A kétéltű — vagy inkább 
hároméltű? — mindenütt a nyomában. Már a víz színén száguldottak. A 
sárkány hirtelen a levegőbe lendült, és újra repülni kezdett. Szárnyait 
kilökve felszállt a csodajármű is, tartotta az iramot.
 Željko észrevette, hogy a sárkány egyre lassabban lebegteti a 
szárnyát.
Úgy látszik, kifáradt. Vagy csak tetteti a fáradtságot?
 A sárkány egy sziget felé igyekezett. A csodajármű a nyomában. 
Nemkapszel tehetetlenül hátranézett. Aztán lassan leereszkedett. 
Üldözői pedig utána.
 Végre ott hevert a sárkány a réten, a sziget közepén. Mellette a 
professzor kocsija.
 A szörnyeteg a fűre hajtotta a fejét, a gép motorjait leállították.
A professzor és Željko kiszálltak, és a sárkány elé álltak.
— Add meg magad — kiáltott rá a professzor.
— Fáradt vagyok! — motyogta a sárkány.
— Add meg magad, vagy villanyárammal töltött hálót vetünk ki rád!
— Kegyelem! — nyögte legyőzötten.
— Azonnal mondd meg, hol tartod fogva a rabokat! — mennydörgött 
a professzor.
— Micsodákat? — lepődött meg a sárkány. — Én derék, békés 
természetű sárkány vagyok. Soha senkit nem ejtettem fogságba.
— Ne hazudozz összevissza! — vágott közbe Željko. — Igenis te 
raboltad el Gordant és a menyasszonyát és még másokat is!
A sárkány óbégatni kezdett:
— Gaztettekkel vádoltok engem, igazságtalanul! Én becsületes, 
rendes sárkány vagyok, az utolsó mesebeli sárkány. De 
alkalmazkodnom kell a modern időkhöz. A napokban akartam venni egy 
nagy, új hűtőszekrényt. És nagyon szeretnék színes televíziót is.
— Ki hát akkor az a gonosztevő? — kérdezte Željko.
— Megmondom, csak a jó híremet ne bántsátok! Ne szóljatok 
senkinek se arról, hogy elkaptatok kérve kérlek! Nem lehetne többé 
Nemkapszel a nevem! Mondjátok talán azt, hogy álmomban leptetek 
meg.
Megígérték, erre folytatta:
— Amivel engem vádoltok, az a Gonosz Robotok Urának a műve.
A professzor szigorúan kérdezte:
— Ki a Gonosz Robotok Uralkodója, és hol lakik?
— Ne is kérdezzétek! — mondta a sárkány. — Nagy úr ő, hatalmas. 
Még nekem is parancsolni merészel. Ha megpróbáltok kötözködni vele, 
attól félek, hamarosan ott szárad a bőrötök a vára mellett, valamelyik 
sziklán.
— Nem a te gondod! — mordult rá a professzor. — És mondd csak, 
ki lopta el a tan-tablettámat?
— Én — vallotta be csendesen a sárkány. — Olykor szívesen 
tréfálkozom az emberekkel.
 A professzor megörült, hogy legalább a csodaszere megvan. Kissé 
jobb kedvre hangolódva szólt a sárkányhoz:
— Add vissza azt a tablettát, és vigyen el az ördög!
A sárkány erőtlenül felnevetett, majd elbődült:
— Nincs nálam!
— Micsoda?! — A professzor is kiabált. — Egyszer azt állítod, hogy 
elloptad, egyszer meg, hogy nincs nálad!
 Željko azt hitte, Eszesok csak suttog, olyan gyöngének tűnt a hangja 
a sárkányéhoz képest.
 A sárkány még erősebben ordított, hogy a közeli fák hajladozni 
kezdtek.
— A Gonosz Robotok Ura vette el tőlem azt a vacakot, amikor egy 
föld alatti folyosón menekültem.
 A professzor bánatában lehuppant a földre. Fölnézett Željkóra, 
mintha kérdezné: „Mi lesz most, fiatalember?"
 Ekkor felegyenesedett Nemkapszel, a sárkány, és ezt harsogta:
— Támadást kell indítani a Gonosz Robotok Ura ellen! Együtt fogunk 
harcolni! Kiszabadítjuk a foglyokat, és visszaszerezzük azt a tablettát is!
 Így hát Eszesok professzor és Željko összebarátkozott 
Nemkapszellel és nekiláttak, hogy megbeszéljék, miként is juthatnának 
el a Gonosz Robotok Urához.


TALÁLKOZÁS AZ OROSZLÁNNAL

A Gonosz Robotok Urának színe elé jutni nehezebb feladat volt, mint 
Željko az első pillanatban hitte volna. Eszesok professzorral 
kérdezősködtek felőle a sárkánytól és másoktól is, és annyit megtudtak, 
hogy a Gonosz Robotok Ura ember nem járta helyen, magányosan él, 
robot testőrei védelmében.
Ezekről a robotokról szinte semmit sem lehetett megtudni. Azt 
beszélik, hogy aki egyszer találkozott valamelyikükkel, nem tért haza 
többé, így aztán senki sem mesélhette el, milyenek.
 Emellett a vadászok között furcsa történetek kaptak szárnyra egy 
oroszlánról, amelyik a homok borította Sivataggyöngye vidékén 
garázdálkodik, és nem fogja a golyó. A vadászok közül ugyan többen 
nem tértek haza, a hír mégis egyre terjedt, lombosodott. Eljutott a 
professzorhoz és Željkóhoz is. Amikor elmesélték Nemkapszelnek, az 
olyan hahotára fakadt, hogy a környékbeli házak ablakai betörtek. A 
professzor rászólt:
— Felkérem nagy hatalmú és nagy szárnyú, tiszteletre méltó 
szövetségesünket, hogy a jövőben ne nevessen ilyen hangosan. Ablak 
nélkül marad a város.
— Már hogyne nevetnék! — rikkantott a sárkány. — Hiszen a szóban 
forgó oroszlán robot!
— Ezt meg honnan veszed? — tiltakozott a professzor. — Az 
emberek élő, eleven oroszlánról beszélnek, erre te azt mondod, hogy 
robot!
A sárkány elkomorodott, és többé egy szót sem szólt.
Félórával később azonban a professzor odaszólt Željkónak, hogy 
készüljön, mert rögtön indulnak.
 Indulás előtt Eszesok még futólag bepillantott néhány térképbe és 
feljegyzésbe.
— Hová megyünk? — kérdezte a kisfiú félénken.
— Egyenesen a Sivataggyöngyébe!
— Nagyon sokáig fog tartani az út?
— A repülőgépünk tízszer olyan gyors, mint Gordané volt. Hamar 
odaérünk, és hamar vissza is jutunk.
 Gyorsan összeszedelődzködtek, és beszálltak a gépbe. Kitárultak a 
szárnyak, és felrepültek.
Nemkapszel, a hűséges szövetséges követte őket.
 A professzor nem vezetett túl gyorsan, nehogy a sárkány 
lemaradjon, így szálltak el hegyek és tavak fölött, aztán sokáig a tenger 
síkja csillogott alattuk, végül kiterjedt homokos pusztaság fölé értek. 
Željko rögtön gondolta, hogy ez lesz az a híres Sivataggyöngye.
 Egy ideig köröztek a forrón izzó homok fölött, figyelmesen 
átvizsgálták a terepet.
 Egyszerre csak megpillantották az oroszlánt. Égnek meredő 
sörénnyel állt és bőgött.
 A professzor arra irányította a gépet, a sárkány is utána száguldott. 
Az oroszlán fogát vicsorította feléjük, és fenyegetően bömbölt. Amikor 
azonban látta, hogy a magasból érkező jövevények nem tágítanak, 
futásnak eredt.
 Üldözői a nyomában. A repülő megpróbált elébe vágni, és 
szembefordulni vele. Az oroszlán futott, mint az őrült, míg csak össze 
nem rogyott a fáradtságtól.
 Ebben a pillanatban lecsapott rá a sárkány, és erős karmaival 
megragadta. A repülőgép is földet ért, Eszesok és Željko előbújtak, 
kezükben egy-egy halált osztó sugárpisztollyal.
— A Gonosz Robotok Urának szolgája vagy?
— Nem — nyöszörgött az oroszlán. — Én egészen közönséges, 
szerencsétlen oroszlán vagyok, egy gyámoltalan oroszlán. A csontjaim 
is sajognak, és fáj a fogam... A légynek sem ártok. Az már előfordult, 
hogy leütöttem egy zebrát. Ne bántsatok, kérlek, egy ilyen közönséges, 
együgyű teremtést, mint én vagyok!
A professzor összeráncolta a szemöldökét.
— Feltéve, hogy egészen közönséges oroszlán vagy, válaszolj 
nekem: élnek ebben a sivatagban különleges oroszlánok is?
A fenevad megvakarta a füle tövét, és úgy dünnyögte:
— Először is a sárkánykígyó eressze el az irhámat, és ígérjétek meg, 
hogy az életemnek megkegyelmeztek, akkor én is elmondok mindent 
sorra-rendre.
 Eszesok intésére a sárkány elengedte foglyát. Biztosították, hogy 
meghagyják az életét, mire az oroszlán belefogott:
— Örömmel üdvözöllek benneteket a Sivataggyöngyében, kedves 
vendégek! Hozott isten! Csak ne volnék ilyen öreg, tehetetlen, micsoda 
lakomát és mulatságot rendeznék a tiszteletetekre!
A professzor rászólt:
— Ne tarts itt nekünk üdvözlő beszédet, hanem arra felelj, amit 
kérdeztem!
— Nagyon jól mondja, tisztelt uram! Most elmondok mindent... Él itt a 
sivatagban egy oroszlán, a legoroszlánabb oroszlán! Nem fél az 
senkitől és semmitől, golyó nem sebzi, fogak nem szaggatják, karmok 
nem marcangolják. Egy szuperoroszlán! Azelőtt minket, közönséges 
oroszlánokat az állatok királyának tartottak, és tisztelettel tekintett ránk 
minden teremtmény. Sőt, olyan mesék is a fülembe jutottak, amelyek 
magasztalják az erőnket, ügyességünket, királyi hatalmasságunkat és 
bölcsességünket, de még az étvágyunkat is. De amióta megjelent itt ez 
az oroszlán, ránk se hederítenek, valamennyien az ő szolgái vagyunk 
csak. Hanem fogadjatok el tőlem egy jó tanácsot, kedves szárnyas és 
talpas barátaim: menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek. Ez lenne a 
legjobb!
— Ugyan miért fordulnánk vissza? — méltatlankodott a sárkány.
— Nem tudom, miért zúgolódik az én kedves, pikkelyes barátom, 
csupán a jóakarat beszél belőlem. Megkegyelmeztetek árva fejemnek, 
jótett helyébe jót várj — mondta az oroszlán. — Megbánjátok még, ha itt 
maradtok, ha nem hallgattok a sivatag hajdani királyára.
 A professzort untatta ez a locsogás, intett Željkónak, hogy induljanak.
 A sárkány a száját nyalogatva megkérdezte: — Ne faljam föl ezt az 
oroszlánt?
— Semmiképpen sem — felelte Eszesok. — Megígértük, hogy 
megkíméljük az életét. A szószegés nem becsületes dolog.
 A motor felbőgött, a sárkány kiterjesztette szárnyát. Indultak.
 Üldözőbe vettek egy másik oroszlánt, de az is futásra fogta. A 
professzor rögtön látta, hogy nem lehet robot.
Végre rátaláltak a robotoroszlánra.
 Már messziről észrevették. Hatalmas példány volt. A legkevésbé 
sem ijedt meg a közeledő repülőgéptől és a sárkánytól. Nem mozdult, 
csak leszegte a fejét, és velőtrázóan bömbölt.
 A repülő és a sárkány mind kisebb köröket írt le fölötte. Amikor 
mintegy húszméternyire megközelítették, az oroszlán felugrott, és 
majdnem lerántotta a repülőt.
 A professzor gyorsan magasabbra vitte a gépet, a sárkányhoz repült, 
és mondott neki valamit.
Erre a sárkány jobbra, a gép balra repült.
 Az oroszlán ezzel mit sem törődött. A homokot kapálta, és dühödten 
bőgött. Alig várta, hogy a körmei közé kaphassa támadóit. De mostantól 
meg kellett osztania figyelmét.
 Nemkapszel ezt kihasználva, rávetette magát. Azt hitte, hogy karmai 
majd belemélyednek a vadállat testébe. Hanem az oroszlán acélból 
készült, a félelmetes karmok lepattantak róla. Erre egymásnak ugrottak. 
A sárkány süvített, az oroszlán ordított. Összekapaszkodtak, 
forgolódtak, szétváltak, és újra egymásnak ugrottak.
 A sárkány mély sebeiből eleredt a vér. Egyre jobban elfáradt, az 
oroszlán meg egyre tüzesebb lett, mindig új erőre kapott.
 A professzor és Željko fölöttük körözött. Nem mertek lőni, nehogy a 
sárkányt találják el.
 A professzor végül döntött. Kikötöttek a homokon. Željkóval együtt 
előbújtak, előreszegezve a bűvös fegyvereiket.
 Az oroszlán éppen a hátára fektette a sárkányt, és győzelemittasan a 
torkára tette a mancsát.
Megfordult, hogy Željkóra vesse magát, de a professzor rásütötte a 
sugárpisztolyt.
Abban a pillanatban az oroszlán megmerevedett.
 Eszesok Željkóval a szerencsétlen sárkány segítségére sietett. Az 
nagy nehezen feltápászkodott, és azt mondta, hogy rettenetesen 
szomjas. A professzor egy motorba kapcsolt, fényes, hosszú csövet 
húzott elő a repülőgépből. Működésbe helyezte a berendezést, erre a 
cső kanyarogva a homokba fúródott. Hamarosan vízsugár tört elő azon 
a helyen. A sárkány vinnyogott örömében. Inni azonban nem tudott, 
mert a víz a magasba szökött, és finom permetként hullott vissza a 
homokra. Hanem Nemkapszel feltalálta magát. Felszállt, és tátott száját 
a szökőkút fölé tartotta.
 A professzor elmosolyodott mesterkedésén, aztán az oroszlánhoz 
fordult. Egészen közel ment, és óvatosan megkopogtatta. Acélból 
készült. A szemek helyére fotocellát építettek be. Željko is közelebb 
sündörgött, és az oroszlán orrára koppintott.
 Ez hát az a rettenetes robot, az acéloroszlán, a sivatag réme!
 Eszesok professzor közben az oroszlán sörénye mentén néhány 
gombot talált. Mindegyik alatt felírás: „Be", „Ki", „Beszéd", „Járás", 
„Roham", „Bőgés", „Az ellenfél szétmarcangolása".
 Igen megörült a professzor. Megnyomta a beszéd feliratú gombot, és 
megkérdezte:
— Ki vagy te?
 Az oroszlán állt tovább rezzenetlenül, csak az állkapcsa mozgott, 
amint acélgyomrából előtört a szó:
— Én az egyes számú robot vagyok, úr az uralkodók között, de 
alázatos szolgája az uralkodók urának! E vidéken én vagyok az ő 
képviselője, hatalmasságának védelmezője!
— De szépen zengedezel! — dicsérte a professzor.
Željko is közelebb merészkedett, és megkérdezte:
— Ó, hatalmas oroszlán, hogyan juthatnánk az uradszíne elé?
Az oroszlán így felelt:
— Nem juthat az én uram elé senki, hacsak ő maga nem rendeli így.
— És ha mégis megpróbálnánk? — kérdezte a professzor.
— Hiába minden! — hajtogatta az oroszlán. — Az uralkodók urának 
még négy robot áll rendelkezésére, azokat senki sem győzheti le! Ha 
összeakaszkodsz egyikükkel, teremtett lélek téged többé nem lát, 
ebben biztos lehetsz!
 Eszesok professzor Željkóra kacsintott, és tovább kérdezett:
— Mifélék ezek a robotok, és hol találhatók?
— Mondtam már, elég, ha eggyel összeakadtok, miszlikbe aprít 
benneteket.
 A professzor kézen fogta Željkót. Félrevonta kissé, és a fülébe 
susogott. A sárkány közben egyre csak ivott, testének óriási tömegéhez 
képest túlságosan vékonyka volt az a vízsugár.
 Eszesok izgatott suttogásából kiderült, hogy az oroszlánt feltehetően 
távirányítással vezérlik. Ezt az összeköttetést azonban a sugárpisztoly 
megszakította. Hanem a feliratos gombok révén az oroszlánnak van 
egy másik vezérlőberendezése is.
A professzor agyában megszületett a gondolat:
— Lehetséges, hogy a gombok segítségével mi is irányíthatnánk az 
oroszlánt.
A kisfiú megijedt.
— Nem, dehogyis!
 Eszesok azonban kitartott elhatározása mellett, az oroszlánhoz 
lépett, és megnyomta a megfelelő gombot. A robot azonnal békésen 
megindult előre. A professzor utánaeredt, és megnyomta a 
kikapcsológombot.
Az oroszlán engedelmesen megállt.
A sárkány már jól teleitta magát, és messziről figyelte, mit csinál a 
professzor. Úgy látszik, nem volt ínyére egy újabb találkozás az 
acélvitézzel.
 A professzor odaszólította társait, és elmagyarázta nekik, hogy a 
robot már a hatalmukban van. Csak megnyomnak egy gombot, és az 
oroszlán engedelmeskedik. Kifejtette, hogy a robot nem rossz, csak 
eddig rossz gazdája volt. Még hasznára válhat az embereknek. 
Csakhogy el kellene szállítani Gépvárosba.
Ez a feladat Nemkapszelre várt.
 A professzor és Željko kissé félrehúzódtak, a sárkány pedig 
felpattant az oroszlán hátára.. Aztán megnyomta a járást elindító 
gombot. Az oroszlán lassan előrelépett.
A professzor felkiáltott:
— Menjetek már! Hát nem lehet gyorsabb ügetésre bírni ezt a gebét?
 A sárkány mintha csak erre várt volna, megnyomta a „Roham" 
feliratú gombot.
Ha ti azt láttátok volna!
 Az oroszlán felágaskodott, és száguldani kezdett. A sárkánynak 
súlyos gondot okozott, hogy a vállába fogóddzék.
— Most már mi is indulhatunk — szólt a professzor a kisfiúhoz, mire 
mindketten bebújtak a gépbe, és követték a sárkány-lovast meg az 
oroszlán-paripát.
 Útközben néhányszor szem elől tévesztették őket, mert az oroszlán 
úszni nem tudott, ezért a tavaknál kerülőt kellett tennie.
 Így értek a professzor várába. Eszesok hazaküldte Željkót, hogy 
tanuljon, de megígérte neki, hogy másnap magával viszi a második 
robot felkutatására.
 

TALÁLKOZÁS A KROKODILLAL

Az utóbbi napok gazdag eseményei miatt Željko bizony elhanyagolta 
kissé az iskolát. Igaz ugyan, ha nem is szerzett ötösöket, az egyeseket 
azért mégis sikerült hősiesen kivédenie. Ha majd végére járnak ennek 
az ügynek, gondolta magában, több ideje lesz a tanulásra, és akkor 
majd ismét a régi fényében fog tündökölni iskolai jó hírneve.
 Meg kell mondani, hogy még a nagy, közös játékokban sem vett 
részt mostanában. Barátai törték is a fejüket: mi történhetett Željkóval? 
A mezőn nyoma sincs, a moziban se látják. Elmentek érte, hogy 
magukkal hívják, de otthon sem találták.
 Egyedül Vihar Petar sejtett valamit. Faggatta is gyakran Željkót az 
iskolában. Ezen a napon is odament hozzá, és a fülébe súgva kérdezte:
— Történt valami?
— Semmi.
— Hallom, hogy nap mint nap elmész valahová a professzorral.
— Pszt! Senkinek egy szót se! Ha sokat jártatod a szádat, mindent 
elronthatsz! És vedd tudomásul, hogy a bátyád is benne van a 
dologban.
— Vigyetek magatokkal, kérlek szépen. Tudod jól, hogy nem ijedek 
meg az árnyékomtól. Azonkívül a fürgeségem is hasznotokra lehet.
— Semmit sem ígérhetek, míg nem beszéltem Eszesok professzorral.
 Mihelyt kijöttek az iskolából, Željko hazarohant, lecsapta a táskáját, 
és megebédelt. Aztán máris futott Eszesok professzorhoz, válasz nélkül 
hagyva az apai kérdést:
— Hova az ördögbe tűnsz el minden délután?
 A professzort szokás szerint valami készülék előtt találta, kezét a 
térdén nyugtatta, és mélyen gondolataiba merült.
— Fiatalember — szólt, mély ráncokkal árkolt homlokát dörzsölgetve 
—, tegnap a Sivataggyöngyében jártunk. Be kell vallanom, hogy ez a 
vidék számomra teljességgel ismeretlen. Eddig soha nem jártam ott, és 
tegnap kénytelen voltam pusztán a térképre hagyatkozni. Mit szólnál 
hozzá, ha ma is ugyanabba az irányba indulnánk, csak egy kicsit 
messzebbre mennénk, mint tegnap? Amennyire én meg tudom ítélni a 
helyzetet, ott bujkál valahol a második robot is.
 Željko azt felelte, hogy szívesen vele tart, akár a világ végére is.
 Aztán körülnézett a tágas helyiségben, és megpillantotta az 
oroszlánt. Szépen megtisztítva, kifényesítve ott állt a professzor 
múzeumában. Mozdulatlanságában egy cseppet sem látszott 
veszedelmesnek.
 Szeretett volna kicsit játszani vele, de tudta, hogy a professzor nem 
veszi szívesen, ha hozzányúl valamihez. Ezért beérte a kérdéssel:
— Őt is magunkkal visszük?
— Az oroszlánt? — csodálkozott Eszesok. — Hagyjuk csak pihenni a 
nagy hőst.
Indulni akartak, de Nemkapszel még nem volt készen.
Éppen reggelizett.
Hat púpozva megrakott kosár szőlő tornyosult előtte.
 A következőképpen evett: fogott egy kosarat, kitátotta a száját, és az 
egész szőlőt belerázogatta. Aztán behunyt szemmel, kéjesen 
csámcsogott. A professzor hozzálépett, és keményen rászólt:
— Te világ lustája! Ebédig alszol, aztán két álló órán keresztül 
reggelizel!
— Megy ez gyorsabban is! — készségeskedett a sárkány.
És be is mutatta, hogyan: az utolsó három kosarat egyszeriben 
leeresztette a torkán. Aztán így szólt:
— Felőlem mehetünk!
 Így aztán elindultak. Mint az előző napon, a sárkány most is 
mögöttük röpült. Hegyek, tavak felett szálltak, aztán a tenger széles 
tükre következett, végül maguk mögött hagyták a Sivataggyöngyét, és 
megpillantottak egy szürkés, zavaros vizű, szélesen hömpölygő folyót.
 Željko a professzorhoz hajolt, és indítványozta, hogy ezt a folyót 
nevezzék el Szürke-folyónak. A professzor elmosolyodott:
— Fiacskám, bár még sohasem jártam erre, tudom, hogy éppen így 
hívják. Szürke-folyónak. Itt áll a térképen, így aztán nem szükséges újra 
elnevezni. Kiderült, hogy ez a folyó nem olyan, mint a többi. Egy üres 
csónak úszott rajta.
 Egészen alacsonyra ereszkedett a gép, és így láthatták, hogy a 
csónak kötélre van kötve, és valami van benne.
 A professzor törte a fejét, gondolkodott, aztán felderült az arca. 
Željko a szeme sarkából figyelte, és azt gondolta magában: „Nem hiába 
hívják Eszesoknak. Mindig kieszeli, mit kell tenni."
 A professzor lassan forgatta a kormányt. Át akarta kutatni a folyót 
széltében-hosszában. De nem távolodott el túlságosan a csónaktól, 
amely maga is elég gyorsan haladt az egyik partról a másik felé. Most 
éppen a folyó közepén járt.
 Željko hirtelen felsikoltott. A vízből egy rettenetes szörnyeteg merült 
föl, körbetáncolta a csónakot, mintha játszana vele, aztán nekirontott és 
kettéroppantotta. Csak úgy röpültek a deszkák szerteszét.
 A professzornak megvillant a szemüvege. Azt mormolta a 
szakállába:
— Helyben vagyunk!
 A sárkány is észrevette a víziszörnyet, és habozás nélkül rávetette 
magát. Željko csak azt látta, hogy megragadja, és elmerül vele a 
mocskos vízben.
— Menjünk utána! — kiáltotta Željko. — Azonnal segítenünk kell!
A professzor összevonta a szemöldökét, és nem szólt egy szót sem.  
A gép állandóan ott körözött, ahol a felszínen szétpattantak a 
levegőbuborékok, amelyeket a sárkány kifújt.
 Željko szárnyas szövetségesükért való aggodalmában reszketett, 
mint a nyárfalevél. Már nagyon összebarátkozott a sárkánnyal.
 Előkerül-e még élve ebből az iszonyú víz alatti küzdelemből?
 Borzalmas harc folyt a mélyben, látszott ez abból, ahogy a hullámok 
felkorbácsolódtak, a víz meg sötétebbé vált. Mi lesz Nemkapszellel?
 Ekkor mintha valami kibukkant volna a víz alól. Valóban ő volt az, a 
sárkány! A víz felszínére vetette magát, és felröpült, de vércseppek 
hullottak a nyomában. Már megint megsebesült!
 Eszesok most is tudta, mit kell tennie. A sárkányhoz irányította a 
gépet, és egy hosszú drótkötelet hajított oda neki, a végén erős 
kampóval.
— Próbáld meg ezt a krokodilra akasztani! — kiáltotta. — Akaszd rá, 
aztán uzsgyi!
A sárkány tüstént engedelmeskedett.
 Megragadta a kötelet, amelynek a másik végét a repülőgéphez 
erősítették, és lecsapott a víziszörnyre. Ez egy óriási krokodil volt, 
amely most győzelemittasan ringatta ormótlan testét a víz színén. A feje 
búbján levő lyukból vízsugarat lőtt a magasba, mint a cetek.
 A sárkány rávetette magát. Ismét ölre mentek, de a víz alatti 
elkeseredett küzdelem nem ismétlődött meg. A sárkány egykettőre 
ellökte magát a krokodiltól, és a levegőbe hussant.
 Az öreg Eszesok professzor a legnagyobb sebességre kapcsolt.
 És lám csak, kötélen vontatva a repülőgép után indult a krokodil-rém 
is. Hiába kapálódzott, és csapkodott csillogó acélfarkával jobbra-balra.
Ezt látván Željko ugrándozni kezdett, és tapsolt örömében.
Még egy kicsit, még egy ici-picit, és kész, megvan! A krokodilt partra 
húzták. Súlyos teste mély barázdát vont a homokba, nyomában 
porfelhő szállt.
 A repülőgép csökkentette a sebességet, kanyart írt le, és földet ért.
 A professzor és Željko a krokodilon tartották a szemüket, mialatt 
kiszálltak, a sárkány pedig csapongott ide-oda, alig bírta leplezni 
büszkeségét, hogy ilyen derekasan kivette a részét a feladat 
végrehajtásából.
A krokodil meg se moccant.
 Eszesok és a kisfiú, készenlétben tartott sugárpisztollyal a kezükben 
óvatosan közeledtek feléje.
 Željko ujjával a hátára koppintott, az fémes hangon megcsörrent.
Hát persze, ez is robot! Éppen úgy, ahogy gondolták! A professzor az 
irányítóközpontot keresve, gondosan átvizsgálta a krokodilt. Végül 
megtalálta, és a következő jelzéseket olvashatta: „Lemerülés", „Kerekek 
szárazföldi használatra", „Csónak fölborítása", „Farokcsapdosás". 
Beszédre utasító jelzőgombot nem talált.
 Néhány perc múlva a kietlen pusztaságban innen is, onnan is 
lovasok bukkantak elő. Némelyikük közelebb jött, de az illő távolságot 
betartva, megállt valamennyi. Egy távoli, pusztai törzs harcosai voltak.
Eszesok professzor intett, hogy nyugodtan közelebb jöhetnek. Ettől 
bátorságra kaptak. Közelebb merészkedtek, bár nem túl közel, és nem 
szálltak le hosszú lábú lovukról. — Mit tudtok erről a szörnyetegről? — 
kérdezte a professzor, és a robotkrokodilra mutatott.
 A harcosok elbeszélték a krokodil sok gonosztettét. Számtalan 
csónakot süllyesztett el. Már senki sem merészkedett csónakba ülni a 
Szürke-folyón. A krokodil a hídépítést is megakadályozta, ezért 
megpróbálták az árut evező nélküli csónakban átvontatni. Csak 
kivételes esetben sikerült egy-egy rakományt sértetlenül átcsempészni 
a vízen.
Ősz, öreg harcos tarka ruházatban, reszketeg hangon fogott a 
beszédhez:
— Ez a krokodil maga a megtestesült gonoszság. Nem ejtett rajta 
sebet sem a puskagolyó, sem a lándzsa. Csak azért jött a világra, hogy 
nekünk ártson. Hála nektek, jóságos idegenek, hogy elhárítottátok 
fejünk felől ezt a szörnyű csapást!
Željko hallotta, hogy a professzor morog:
— Nem a robot rossz, hanem a gazdája.
 A professzor már a vezérlőtáblát nézte. Megnyomta a szárazföldi 
közlekedésre irányító gombot. A krokodil hasa alatt megjelentek a kis 
gumikerekek. Nagyszerű!
 A professzor a következő gombot is megnyomta, erre a krokodil 
gurulni kezdett, bár elég lassan. Ezt látva, a lovasok megrántották a 
kantárszárat, és elvágtattak.
 Eszesok elégedetlen volt a krokodil lomhaságával, és intett 
Željkónak, hogy szálljanak be.
 Elindultak. Elöl a repülőgép, drótkötélen maga után húzva a 
kerekeken guruló krokodilt, mögöttük a vígan hancúrozó Nemkapszel.
 A lovasok most már megálltak. Boldogan integettek a különös 
vendégek után, akik messzi földről érkeztek, és már mennek is, 
magukkal cipelve azt a szörnyeteget, aki miatt a Szürke-folyót 
lassacskán Gonosz-folyónak nevezte mindenki.


TALÁLKOZÁS A MEDVÉVEL

Másnap ismét összegyűlt a kis társaság. Közvetlenül indulás előtt 
Eszesok professzor figyelmeztette a sárkányt:
— Felkérem tiszteletreméltó szárnyas szövetségesünket, hogy saját 
szakállára ne támadjon a robotokra! 
A sárkány szó nélkül bólintott. Útnak eredtek.
Átrepültek hegyeket és tavakat, a széles tengert is, elhagyták a 
Sivataggyöngyét, majd a Szürke-folyót, amelyen immár háborítatlanul 
közlekedtek a hajók és a csónakok.
 Éles csúcsokkal csipkézett hegylánc tűnt fel előttük. A professzor a 
térképre pillantott. Ez itt a Medve-hegység. Eltűnődött: miért éppen 
Medve?
 Hátborzongatóan érdekes vidék. Ilyet csak álmában lát az ember. A 
kör alakba görbülő hegyvonulat külső oldala meredeken ívelt fölfelé, 
hanem onnan azért valahogy fel lehetett kapaszkodni a tetőre. A belső 
fele azonban egészen függőlegesen zuhant a völgybe. Kopár sziklafal 
körös-körül. Innen ember fia ki nem juthatott, hacsak nem repülőgéppel 
vagy helikopterrel.
 Megpillantván a hegyekkel körülzárt, vadregényes katlant, Željkónak 
kedve támadt leszállni és egy kicsit szétnézni. Ezt azon nyomban 
közölte is a professzorral. Hanem az összeráncolta a homlokát.
— Ne felejtsd el, fiacskám, hogy nem kirándulni jöttünk. Nem 
fecsérelhetjük arra az időnket, hogy szép tájakban gyönyörködjünk.
 A kisfiú szomorúan elhallgatott. A professzor nyílegyenesen vezette 
tovább a gépet, de hirtelen összerezzent, és Željkóra nézett.
— Lehet, hogy igazad van, fiatalember! Gyerünk csak, nézzünk szét 
odalent! Talán találunk valami érdekeset!
 Ezzel a repülőgép, nyomában a sárkánnyal, megcélozta a mély völgy 
közepét.
 Sűrű fenyves kis tisztásán értek földet. Kedvükre való hely volt. 
Jólesett a fenyőerdő üde, átható lehelete.
 Szinte elbódultak az erős illattól. Egyenesen a fák közé indultak. A 
sárkány is ment volna velük, de az első fenyőknél megtorpant, 
túlságosan nagy volt ahhoz, hogy sűrű erdőben sétálgasson.
 Eszesok és Željko hallgatagon folytatták útjukat. Puskájukat 
hanyagul a vállukra akasztották. Alig tettek néhány lépést, amikor 
szétváltak az ágak, és egy óriási medve jelent meg előttük. Dühödten 
rájuk brummogott:
— Akárki fiai vagytok is, forgassátok ki gyorsan a zsebeteket! Pénzt, 
ékszert, amitek csak van, mindent ide tüstént! Az órátokat is! Dobjatok 
mindent ide elém, a fűre!
 A professzor és Željko összenéztek. Most aztán mit csináljanak? A 
medve tovább dörmögött:
— És mindenekelőtt: ide a puskákat!
A professzor elszántan előbbre lépett.
— Kihez van szerencsénk? Ki fogad minket ilyen kedves 
istenhozottal?
— Hatalmas úr kincstárnoka vagyok! Tömérdek kincsének, 
jószágának őre! De magam is hozzájárulok vagyona gyarapításához, 
sőt, nagy részét én magam gyűjtöttem saját kezűleg! Most pedig 
széttéplek benneteket, ugyancsak saját kezűleg!
 Iromba mancsa már a jövevények felé nyúlt. E pillanatban azonban a 
feje fölül süvítés és ágak recsegése hallatszott. A medve megtorpant, 
és védekezően a feje fölé emelte a mancsát. Željko is felnézett, és 
Nemkapszelt pillantotta meg, amint vadul rikoltozva a fenyők csúcsait 
csapkodta szárnyaival.
 Eszesok professzor nem vesztegette az idejét kíváncsiskodással. 
Fürgén lekapta válláról a puskát, és a medvére lőtt.
Hanem a golyó nem ártott ennek az acélszörnyetegnek.
 A professzor a fejéhez kapott: mi lesz most? Ez a fegyver volt az 
utolsó reménysége.
 Szerencsére azonban a medve megfeledkezett róluk. Az égből 
érkező ellenséget veszedelmesebbnek tartotta.
 A professzor kihasználta az alkalmat. Megrángatta Željko kezét, 
hogy igyekezzenek felmászni a legközelebbi fára. Ezalatt a medve a 
sárkányt tartotta szemmel, dühösen morgott, fel-felugrott, köveket meg 
gallyakat hajigált a magasba. Aztán megint eszébe jutott a professzor 
és Željko, nyújtogatni kezdte a nyakát erre-arra.
A sárkány még szilajabb csapkodásba, rikoltozásba fogott. Annyira 
felbőszítette a medvét, hogy az megragadott egy fenyőfát, méghozzá 
éppen azt, amelyen a professzor és a kisfiú kuporgott, könnyedén 
kirántotta a földből, és azzal kezdte hajkurászni a sárkányt. Eszesok és 
Željko már fönt voltak a fa tetején, és nagy üggyel-bajjal kapaszkodtak a 
himbálódzó ágakba. A sárkány szerencsére észrevette őket. Kicsit 
lejjebb ereszkedett, felmarkolta társait, és felhussant velük a levegőbe. 
Željkóék a sárkány szárnyainak oltalmában figyelték, amint a medve 
eszeveszett dühvel töri-zúzza a fatörzseket, ordít és bömböl.
— Gyorsan a repülőgéphez! — kiáltotta a professzor.
 A sárkány nem hallotta, de magától is kitalálta, mit kell tennie. 
Egykettőre ott álltak a tisztáson, a gép mellett.
 Mitévők legyenek? Meneküljenek, amíg nem késő vagy azon törjék a 
fejüket, hogyan támadhatnák meg a rettenetes medve-robotot?
 A professzor döntött. Beugrott a gépbe, Željko meg utána. 
Beindította a motort, de a gép nem mozdult. Csak annyit értek el, hogy 
a motorzúgás nyomukba vezette a medvét. Már csörtetett is feléjük a 
rengetegből. A professzor megparancsolta a sárkánynak, hogy repüljön 
föl, ne játszadozzon az életével oktalanul. Az engedelmeskedett, de 
nagyon aggasztotta, hogy a repülőgép nem képes vele együtt 
elszakadni a földtől. Mi baja eshetett? Különös dolog ez, jár a motor, de 
a repülőgép meg sem moccan!
 A medve pedig, szörnyű állkapcsát csattogtatva, egyre közeledett 
szétterpesztett acéltappancsain.
 A professzor ekkor a vasat is megolvasztó hősugárpuskát szegezte a 
medve mellének. Lőtt, a robot pedig felbukfencezett. Odaszaladva 
látták, hogy a fémen lyuk tátong.
 Ismét győztek! Itt fekszik a hátán a félelmetes ellenfél, üvegszeme az 
égre mered.
 Ez alkalommal nem segített az idomtalan gépezet megindításában 
semmiféle vezérlőberendezés. Nem tudták mozgásra bírni a medvét.
 Az öreg professzor azonban nem akarta otthagyni a legyőzött 
robotot. Erős lánccal, kötelekkel a repülőgéphez kötözte, most már 
maradt ideje annak megjavítására. Amikor ez is megvolt, Željko 
megkérdezte:
— Hol lehet vajon a Robotok Urának kincse?
Eszesok legyintett.
— Mit törődsz vele! A földön annál több lesz a kincs, minél 
kevesebben lesznek azok, akik rosszat tesznek az embereknek!
 Felszólította a fiút, hogy szálljon be, és elindultak, velük az 
ártalmatlanná tett robot. Mögöttük a sárkány. Pontosan a Szürke-folyó 
fölött a medve mellén ütött lyukból egy ormótlan, rozsdás kulcs pottyant 
ki. Egyenesen a vízbe esett. Se a professzor, se Željko nem vette 
észre. De annál inkább a sárkány! A kulcs után vetette magát, alámerült 
a folyó hullámaiban, és meg is találta az iszapos fenéken. Ezután sebes 
szárnycsapásokkal utolérte szövetségeseit.
A Nagy Röghegység előtt voltak.
 A sárkány a repülőgéphez közelített, az ablakon át Željkónak adta a 
kulcsot, és a professzorhoz fordult.
— Szemüveges és szakállas, bölcs szövetségesem! Hallgasd meg a 
kérésemet! Arra jobbra láthatjátok a Nagy Röghegységet, mint tudjátok, 
én ott lakom. Kérlek, engedd meg, hogy ezt az egy éjszakát otthon 
tölthessem! Úgy vágyódom a barlangom, a saját ágyam után! Gyertek 
értem holnap. A ti nagy barátotok, a sárkány, veletek fog tartani, új 
hőstettek felé!
A professzor elmosolyodott, és búcsút intett. Nemkapszel elvált tőlük, 
és alakja hamarosan beleolvadt a Nagy Röghegység szürkeségébe.


TALÁLKOZÁS A SASSAL

Másnap Željko rögtön ebéd után felkereste a professzort. Már nagy 
munkában találta.
— Hát megjöttél! — üdvözölte a professzor. — Látod, gyógyítgatom a 
sebesültet. Tegnap kilyukasztottuk a medve mellkasát, ma be kell 
foltoznom valahogy. Várnod kell, fiatalember.
— Mire való a kulcs, amit a sárkány adott?
— Nagyon fontos. Azzal kell felhúzni a medve óraszerkezetét.
 Željko figyelmesen vizsgálgatta a foglyul ejtett robotokat. Az 
oroszlán, a krokodil és a medve békésen álldogáltak a fal mellett, 
túlméretezett játékszereknek látszottak. A kisfiú az oroszlán pocakja alá 
bújt, és alulról kopogtatta.
 A professzor hamarosan jelt adott az indulásra. Nem késlekedtek 
tovább.
 Kis kitérővel a Nagy Röghegység felé vették útjukat, hogy 
beszóljanak Nemkapszelért. A sárkánybarlang közelébe érve azonban 
azt látták, hogy egy éktelen nagy szikla rekeszti el a bejáratot, és így 
hiába kiáltoznának, úgyse hallaná senki.
 Leszálltak a síkon, kibújtak a gépből, és egy vasrúddal megpróbálták 
odébb lökni a sziklát. Az hamarosan elmozdult kissé, és ekkor 
megütötte fülüket a sárkány óbégatása, jajveszékelése.
— Jaj de odavagyok! Nagy bajban van a szárnyas szövetséges! 
Rettenetesen fáj a gyomrom, nem segít rajtam semmi! Az én 
gyomorrontásom ötven évig egyfolytában tart!
 Aggodalom fogta el a sárkány barátait. A professzor megkérdezte:
— De hát mit ettél, te szerencsétlen?
A sziklarés mögött ismét felhangzott a siránkozás:
— Tegnap estefelé bekaptam egy szép kövér oroszlánt, de az 
oroszlán előzőleg felfalt egy farkast, a farkas megevett egy juhot, az 
meg lelegelt valami olyan füvet, ami nekem árt! Jaj, micsoda 
szerencsétlen flótás vagyok én!
 A professzor a repülőgéphez sietett, és már jött is vissza, egy 
dobozzal a kezében. A sziklához vitte, és bekiabált:
— Tessék! Szerencsére magammal hoztam a gyomorfájás-csillapító 
gyógyszeremet. Általában egy tablettát szoktak bevenni belőle, de a mi 
tiszteletreméltó szárnyas szövetségesünknek harmincra lesz szüksége, 
és nyugodtan kell feküdnie holnap reggelig. Addigra szépen rendbe jön.
 Így beszélt a kedves professzor, és bedobta az orvosságosdobozt a 
barlangba.
 Eszesok és Željko a sárkány nélkül folytatták útjukat. Nagyon 
sajnálták, hogy nem tarthatott velük, de még jobban sajnálták volna, ha 
sejtik, mi vár rájuk ezen a délutánon.
 Átrepülték a hegyeket és a tavakat, a széles tengert, elhagyták a 
kietlen Sivataggyöngyét, messze mögöttük maradt a Szürke-folyó és a 
Medve-hegység koszorúja. Változatos, kedves vidékre jutottak. Szelíd 
lankák, dombok és völgyecskék, bővizű patakok, erdők, mezők 
tarkállottak alattuk. Alacsonyan repültek, így jól láthatták az állatokat is, 
nyulacskákat, foglyokat, szarvasgidákat. A patakok habjaiban a halak 
ezüstös háta csillant. Željko úgy látta, hogy egyikük kidülledő, bámész 
szemével egyenesen rá kacsint. Elbűvölő táj! Igazi vadász-Paradicsom. 
De körös-körül sehol sincs nyoma embernek, nemhogy vadásznak! Még 
ragadozó madarak se szállnak erre.
Vajon kinek az örömére virul itt minden?
Gyorsan választ kaptak erre a kérdésre.
 A szemközti domb mögül váratlanul egy óriási sasmadár bukkant elő. 
Egyenesen a repülőgépre rontott, és közben rikácsolt:
— Ki merészel betörni az én vadászterületemre? Itt egyedül nekem 
van jogom vadászni, mert én gondoskodom a gazdám konyhájáról! 
Nyulak, fürjek, halak és a többi állat, mind csak arra várnak, hogy jó 
falatok legyenek a gazdám asztalán! Reszkessetek, vakmerő idegenek! 
Ti még nem tudjátok, hogy olykor igazi foglyokat is ejtek!
 A professzor el akarta kerülni az összeütközést az óriás madárral, és 
időre is szüksége volt, hogy kieszelhesse, miként vehetnék fel vele a 
harcot. Ezért oldalt fordította a kormányt, majd a magasba irányította a 
gépet.
A sas nem tágított mellőlük, kihívóan vijjogott:
— Szerencsétek, hogy ma nem olajozták meg a szárnyaimat! 
Különben nem vinnétek el szárazon!
 Ez sértés volt. A professzornak esze ágában sem volt menekülni. 
Megfordította a gépet, készen arra, hogy megvívjon az acélmadárral.
Hanem a sasnak se híre, se hamva!
Mind a ketten forgatták a fejüket, meresztgették a szemüket, de 
hiába. A sas, amelyik még az imént szorosan a nyomukban volt, 
egyszeriben eltűnt. Ahhoz nem lehetett ideje, hogy az erdő fái közé 
bújjon, túlságosan magasan voltak. Felhők sem rejthették el, körös-
körül derülten ragyogó kék ég borult föléjük. De a sasnak nyoma sincs!
 Pedig ott volt mellettük. Letelepedett a repülőgép tetejére, és velük 
tartott mint potyautas. Míg ők hiába keresték égen-földön, a fejük fölött 
gunnyasztott, és támadásra készült.
 A professzor éppen a bal oldalt kémlelte, amikor egy horgas karom 
felpattintotta Željko oldalán az ablakot, és a kisfiút megragadta, és 
kirántotta az ablakon a szabadba.
 A gyerek meglepetésében és ijedtében mukkanni sem tudott. 
Hirtelenjében az utasfülke tetején találta magát, de csak egy pillanatig 
maradhatott ott. A hatalmas sasszárnyak föléje terültek, és erős karmok 
szorították. Csak azt látta, hogy a repülő eltávolodik tőlük, folytatja útját 
egyenesen előre. A sas jobbra fordult. Most már késő lett volna a 
professzor után kiáltani, aki gondolataiba merülten vezette gépét.
 Željko a sas karmai között éppen egy hatalmas erdőség fölött 
suhant. Hallotta, amint a rabló fennhangon ujjong:
— Pompás zsákmányt viszek a gazdámnak! Már napok óta 
mondogatja, hogy szerezzek egy ügyes fiúcskát, hadd hessegesse a 
legyeket az orráról, amíg alszik.
 „Úgy látszik, én fogom hessegetni a legyeket!" — gondolta Željko.
 Annyira hatalmába kerítette a félelem, hogy még a vállába mélyülő 
karmok élét sem érezte.
 Az acélsas átröpítette az erdőn. Sík mező terült el alattuk. Željko 
hirtelen összeszedte magát. Eszébe jutottak a legyőzött robotok 
irányítógombjai. Nagy erőfeszítéssel fölemelte az arcát, és elrablójára 
nézett. És íme, a hasán ott villogtak a gombok. Željko minden baját 
elfelejtette, a rettegést, a magasságot, a veszélyt. Csak a színes 
gombokat látta maga előtt. Megpróbálta kibetűzni a feliratokat: 
„Felszállás", „Gyors leszállás", „Lassú leszállás zsákmánnyal", „Gyors 
repülés".
A többi már nem érdekelte. Félénken kinyújtotta kezét, és 
megérintette a „Lassú leszállás zsákmánnyal" jelzésű gombot. És 
halljatok csudát! A sas engedelmesen lassított, és lejjebb ereszkedett. 
Željko örömében a szemére szorította a tenyerét. Hanem a sas erre 
ismét magasba lendült. A kisfiú megértette: ha meg akarja változtatni a 
betáplált programot, egyfolytában az irányító gombon kell tartania az 
ujját.
 Így is tett. Ismét megnyomta a gombot. A sas enyhe ívben közeledett 
a föld felé. Željko egy pillanatra sem eresztette el a gombot, sőt nyomta 
teljes erejéből — tudta, hogy csak így menekülhet meg.
 Alattuk a réten szétszaladtak a nyulak. Az erdőszélen ugrándozó 
mókusok a lombkoronák mélyére rejtőztek. Minden teremtett lény 
rettegett a szörnyű robotsastól.
— Ne féljetek! — kiáltotta Željko, mintha az állatok megértenék. — 
Többé nem kell félni! Ez a sas most az én ejtőernyőm.
 Még egy kicsit, még egy kicsit... És már itt is vannak a réten. Željko 
megkereste az „Állj!" gombot, és megnyomta. A nagy madár 
lecsendesedett. Željko üggyel-bajjal kikecmergett a saskarmok 
szorításából, és máris belehasított a fájdalom. Látta, hogy a válla vérzik. 
Pedig egyelőre nem engedheti el a gombot, ami ilyen kezessé teszi a 
sast. Ha elengedné, újra megindulna, hurcolná tovább, vagy talán szét 
is tépné! Željko tudta ezt. A gombon tartotta az ujját, bár egyre jobban 
sajgott a válla. És a selymes fű olyan hívogatóan hullámzott előtte.
 A kisfiúban kemény harc dúlt. „Mi lenne, ha lefeküdnék, hiszen olyan 
fáradt vagyok? De akkor újra a Robotok Ura venné át az irányítást, és 
nem lenne számomra menekvés."
 Köd ereszkedett a pilláira. Most mintha a sas szeme megmozdulna. 
Gúnyos fények lobbannak benne. Azt mondják az üvegszemek: „Ejnye, 
ejnye, te csökönyös fiúcska! Nem bírod már sokáig! Fogy az erőd. Miért 
vagy olyan sápadt? Miért reszketsz? A zsákmányom vagy!"
 A mindent beborító homályban valami zúgás hallatszott. Željko már 
azt hitte, hogy a Robotok Ura közeledik.
— Ne félj! Itt vagyok! — szólt egy ismerős hang. Percekbe telt, amíg 
összeszedte magát, és felismerte Eszesok professzor hangját. 
Homályosan látta a villogó szemüveget, a kurta szakállat, aztán már a 
tenyerét is érezte a homlokán.
A kisfiú elmosolyodott, és a professzor elmesélte, menynyire 
megijedt, amikor észrevette, hogy egyedül van a repülőgépen.
— Gratulálok, fiatalember! Egyedül tetted ártalmatlanná ezt a 
rettenetes sast! Nézd csak, már oda is kötöztem a repülőhöz! Kellemes 
társaságunk lesz a hazaúton.
 A professzor kimosta és bekötözte Željko sebeit, aztán a géphez 
támogatta és beültette.
 Elindultak. A repülőgép farkára kötve hatalmas acélsas lebegett 
utánuk, szépen, engedelmesen. Željko hátrafordult, hogy láthassa, és 
boldogan tapsolt.
— Ezt is hazavisszük! Igazán remek pajtása lesz Nemkapszelnek!


TALÁLKOZÁS A RÓKÁVAL

Az ötödik napon Željko és Eszesok késedelem nélkül útra kelt. 
Persze, kis kerülőt kellett tenniük, mint tegnap, hogy beszóljanak 
Nemkapszelért. Most is a barlang bejárata előtt kötöttek ki, és a sziklát 
ugyanott találták. Szólongatni kezdték a sárkányt, de nem válaszolt.
 A professzornak ekkor eszébe jutott a kis hangszóró. A 
szivarzsebében hordta, egy fehér díszzsebkendő mellett, amely 
öltözékének egyetlen ékessége volt. A hangszóró felerősítette a 
professzor hangját, a sziklarésen keresztül a sárkánybarlangba is jól 
behallatszott. Vártak egy kicsit. A sárkány álomittasan jelentkezett:
— Ejnye, no! Miért keltettetek föl? Ja-a-aj de jól aludtam!
 Ahogy ráeszmélt, hogy kik keresik, kiugrott az ágyból, és kikiabált, 
hogy tüstént elkészül, így is történt. A kő elmozdult a bejárat elől, és a 
sárkány előbújt. Udvariasan meghajolt barátai előtt, sőt meg is hívta 
őket, szívesen megvendégelné a társaságot oroszlánlapockából készült 
sültmaradékkal.
A professzor megköszönte szépen, és megkérdezte:
— Hogy érzi magát ma reggel a mi tiszteletreméltó szárnyas 
szövetségesünk?
— Kitűnően! — rikkantotta a sárkány, és meglengette a szárnyát.
— Akkor indulhatunk is! Hosszú út áll előttünk.
 Így szólt a professzor, és már fel is szálltak. Elmaradt mögöttük a 
Nagy Röghegység és a széles tenger, aztán a Sivataggyöngye, a 
Szürke-folyó, a Medve-hegység meredek lejtői és a szelíd Sas-liget. 
Újabb homokos pusztaság tárult elébük. Majd egy hegylánccal övezett 
síkság, a szélét erdő borította, beljebb kietlen volt és sivár, hanem a 
közepe táján egy magányos, meredeken égre törő sziklaszirt 
ágaskodott. A csúcsán, füves fennsík közepén márványszobor fehérlett.
Hát ez meg mi lehet?
 A professzor a sziklához irányította a gépet. Hiába! Nem volt rajta 
annyi hely, hogy leszállhattak volna.
 A professzor egy apró ejtőernyőt nyújtott át Željkónak. Olyan 
ügyesen volt összehajtogatva, hogy elfért az ember zsebében.
— Csatold fel, és ugorj!
— Micsoda?! — kiáltott a kisfiú.
— Csatold fel. Én is veled ugrom.
— És a repülőgép?
— Megvár minket.
 Eszesok nagy nyugalommal készülődött, a repülőt 
automatairányításra állította.
 Kiugrottak. Az ejtőernyők selyme szétterült fölöttük. Lassan 
leereszkedtek az oromra. Utánuk Nemkapszel.
 Figyelmüket mágnesként vonzotta a mintegy tízméteres 
márványszobor. Délceg, nemes arckifejezésű ifjút ábrázolt.
Ki lehet ez?
 Alaposabban megvizsgálták. A szobor talapzatán a következő, kőbe 
vésett szavakat olvashatták:
 
ÍME, A ROBOTOK URA! ÚR AZ URALKODÓK KÖZÖTT, A 
BÖLCSEK BÖLCSE, A LEGSZEBB LEGBÁTRABB, LEGDEREKABB, 
LEGBECSÜLETESEBB EMBER A VILÁGON! SZOBRÁT A 
LEGKÜLÖNB SZOBRÁSZ, A ROBOTOK URA SZEMÉLYESEN 
FARAGTA MÁRVÁNYBA, HOGY ALAKJÁT SAJÁT KEZŰLEG 
ÖRÖKÍTSE MEG.
 KICSINY TEREMTMÉNYEK, AKIK AZ ÉG ALATT NYÜZSÖGTÖK, 
BORULJATOK PORBA ELŐTTE!

Ez tehát a Robotok Ura!
A professzor és Željko zavartan összenéztek. Lám csak, a Robotok 
Ura szép és fiatal, sőt, a felirat tanúsága szerint jóságos is. Pedig a 
cselekedetei egészen másnak mutatják, olyannak, aki gaztettet 
gaztettre halmoz.
 Percekig szótlanul álltak. Fölöttük keringett a repülőgép. Halkan 
búgott, a motort félig leállították.
 Váratlanul a kíváncsi sárkány végighúzta erős karmát a szobor orrán.
A márvány meghasadt.
 E pillanatban a szikla belsejéből, mintha hangszóróból hallanák, 
öreges hang jajdult fel:
— Jaj nekem, ki zúzta össze az orromat?! Jaj de fáj!
Željko félreugrott, és kis híján lezuhant a sziklaoromról.
A sárkány elkapta. A professzor intett, hogy maradjon nyugton.	
Hamarosan újra hallhatták az előbbi hangot:
— Róka! Hé, róka!... Tessék, nem jön! Minek is van nekem 
főminiszterem, ha nyoma vész, amikor szükségem van rá. Ró-ó-óka! 
Ezt a gombot kell megnyomnom, erre majd jön futva... Jaj, mit kell 
szenvednem! Négy derék robotomat elrabolták. Már csak ez az egy 
van, az ötödik, a róka. Olyanok voltak, mint a jobb kezem öt ujja. Az 
oroszlán volt az én hatalmam és erőm, a krokodil intő jel a többieknek, 
hogy fölöttük állok, a medve megtöltötte és őrizte a kincstáramat, a sas 
gondját viselte az éléstáramnak, a róka pedig édes szavakkal tartotta 
bennem a lelket... Jaj de fáj az orrom, és gyötör az éhség... tegnap óta 
a sas is elveszett... Róka! Hát itt vagy végre!
A sárkány a lélegzetét is visszafojtotta, hogy jobban halljon. És 
csakugyan, a hangszóró a róka csengő hangját közvetítette:
— Ihol vagyok! A lábadnál állok, legfenségesebb úr, minden 
uralkodók ura!
— Úgy érzem, kedves rókám, gyengécske vagyok ma.
— Nem, uralkodóm! Te vagy a legerősebb a világon!
— Úgy érzem — kínnal formálta a szavakat az öregesen reszkető 
hang —, valahogy megöregedtem ma.
— Nem, uram! Minden fiatalnál fiatalabb vagy. Te vagy a legderekabb 
fiatalember a világon!
— Köszönöm, rókácska! Kicsit jobban érzem magam, ha téged 
hallak. De mintha éhes lennék!
— Nem, felséges parancsolom! Te vagy a leggazdagabb és 
legjóllakottabb a földön!
— Már hogy volnék jóllakott, te átkozott, ha egyszer tegnap óta nem 
ettem!
— Ó, legbölcsebb, legerősebb, legjóllakottabb és leghatalmasabb, ó, 
te, aki a legnemesebb, a legjobb, a legkegyesebb vagy... nem is tudom, 
mit mondhatnék még neked...
— Folytasd csak, magasztalj tovább! Minek csináltattalak volna, ha 
nem azért, hogy a dicséretemet zengjed!
— Már mindent elmondtam, amit tudok — vinnyogott a róka.
— Még hogy mindent! — rivallt rá a Robotok Ura. — Dicsőíts 
azonnal! Azt nagyon szeretem.
— Megpróbálom, uram. Tehát: te vagy a legostobább a világon, 
minden alávalók közül a legalábbvaló, a legéhesebb, az önzők 
legönzőbbje!
— Így, így, jól van! Ez már beszéd! Csak azt halljam, hogy „leg"!
— Ó, te vagy a legrútabb és a legrosszabb a két lábon járók között!
 Így sorolta válogatott szidalmait, a Robotok Ura meg olvadozott a 
gyönyörűségtől. Ki tudja, meddig folytatódott volna így, ha Željko, akár 
előbb a szárnyas szövetséges, kíváncsiságában meg nem kopogtatja a 
szobrot egy kis kulccsal. A Robotok Ura újra jajveszékelni kezdett:
— Jaj de fáj! Ki nyúlt hozzám? Ugorj, rókácska, nézd meg, ki 
merészel a szobromhoz érni! Akárki volt is, lökd le a szikláról! Taszítsd 
le akkor is, ha kegyelemért könyörög, és mondd meg neki, hogy a 
legkegyelmesebb uralkodó rendelkezett így. Ha tovább kérlelne, először 
törd össze a csontjait, és csak azután hajítsd le!
— Parancsodra, uram! A csúcsra kizárólag valami szárnyas jószág 
juthatott föl, azokat pedig én nagyon szeretem! Nehezebb a helyzet, ha 
szárnyas géppel felszerelt emberekről van szó.
 Így szólt a róka, azután csend lett. A professzor, Željko és a sárkány 
várakozott. Feszülten hallgatóztak, és lesték, honnan kerül elő a róka. 
Egyszerre csak azt látták, hogy a szobor szép simán jobbra fordul, és 
alatta egy nyílás tátong. Innen rontott elő egy hatalmas, erős acélróka. 
Elsőnek a professzorra vetette magát, mert ő állt hozzá a legközelebb.
 De nem ért el odáig. Nemkapszel egy kissé felemelkedett, és a 
levegőből csapott le a rókára. Karmai közé kapta, és a magasba 
emelte. Ebben a pillanatban a szobor a helyére billent, és eltorlaszolta a 
föld alatti bejáratot.
— Remek! — kiáltott a professzor a sárkány után. — Nehogy 
elengedd! Vidd egyenesen Gépvárosba, megyünk mi is utánad!
 Željko kérdően tekintett a professzorra. Ha a sárkány hazaröpül, 
hogy jutnak fel ők ketten a repülőre, amely változatlanul rója a köröket a 
csúcs felett?
 A professzor elmosolyodott és azt mondta Željkónak, hogy csatolja 
fel ismét az ejtőernyőt, amivel leereszkedtek.
— Ha megnyomod ezt a gombot — magyarázta —, az ejtőernyőből 
emelőszerkezet, úgynevezett elevátorernyő lesz, és föl is emel szépen 
a levegőbe.
— Pompás! — lelkesedett a kisfiú.
A sziklamélyből ismét hang hallatszott:
— Rókácska! Miért nem jössz? Ledobtad már azt a pimasz frátert?
 Željko elkérte a professzor hangszóróját, és elvékonyított 
rókahangon belenyávogott:
— Ó, uram! Lelöktem a szikláról azt a szemtelent, és most rohanok 
hozzád! Nyisd ki a kaput, hogy bemehessek!
— Jaj nekem! — nyöszörgőit a hang. — Ez valami ármány! Nem az 
én főminiszterem, nem az én rókácskám beszél hozzám! Az ő hangja 
olyan, akár a csurgatott méz!
— Gyerünk! — súgta Eszesok Željkónak. — A sárkány sokkal 
hamarabb fog megérkezni, pedig lehet, hogy szüksége lesz a 
segítségünkre. Ezt az uraságot felkeressük majd holnap, addig éhezzen 
még egy kicsit. Mozgás, fiatalember!
 Felvették az elevátorernyőket, megnyomtak egy gombot, és — hipp-
hopp! — az erős selyemernyő megfeszült a levegőben. Željko és a 
professzor lassan, méltóságteljesen emelkedett a repülőgépig.
 És már ismét ott ültek megszokott, kényelmes karosszékükben.
 A motorok felbőgtek, és a gép nyílsebesen száguldott Nemkapszel 
után Gépvárosba.


A ROBOTOK URA

Másnap Željko reszketett a türelmetlenségtől. Eljött az idő, hogy 
leszámoljanak a Robotok Urával.
 A professzort lázas sietségben találta. Nem is szólt hozzá. Csak a 
robotokkal törődött, azokat figyelte vizsga szemmel, Željkóra és a 
sárkányra ügyet sem vetett. Végül csak annyit mondott, hogy ideje 
volna elindulni.
Željko elbámult: egész hadsereg áll itt útra készen!
A sast a sárkány farkához kötötték, ők szálltak legelöl. A repülőgép 
alig tudott megindulni, mert súlyos, erős acélhálóban maga után 
vontatta a többi robotot: az oroszlánt, a medvét, a krokodilt és a rókát.
 Így kerekedtek fel mindnyájan, hogy meglátogassák a Robotok Urát.
 A sziklacsúcshoz érve, a sárkány ereszkedett le elsőnek a sassal, 
utánuk a robotok. A professzor és Željko ejtőernyőn követték őket, mint 
tegnap, s az egész társaság a szobor előtt gyülekezett. A robotok 
hidegen, némán, mozdulatlanul álltak.
Hogyan juthatnának be?
A professzor megkocogtatta egy fémrudacskával a szobrot. A hegy 
mélyéből a Robotok Urának hangja visszhangzott feleletül:
— Ki háborgat engem ezen a mai rút napon, magányomban és 
nyomorúságomban?
 Eszesok megnyomta a rókán a beszéd vezérlőgombját, mire az 
nyomban beszélni kezdett a legmézesebb hangján:
— Megjöttünk, felséges urunk, te legeslegerősebb, te 
legesleghatalmasabb, te leggyönyörűségesebb kutyaházi! Mi vagyunk 
itt, a te alázatos szolgáid!
— Hol kujtorogtatok, haszontalanok? A gazdátok gyengécskén érzi 
magát — nincs, aki új erőt öntsön belé. A gazdátok éhes — nincs, aki 
dús asztalt terítsen neki. A gazdátok magányos — nincs, aki az erényeit 
dicsőítse! Már attól kezdtem félni, hogy lázadás tör ki a rabok között, 
hiába tartom őket zár alatt. Gyertek, szolgáim, hűséges robotjaim! Most 
újra hatalmas leszek és erős!
A rókácska meg folytatta:
— Nyisd ki a kaput, hogy bemehessünk, legkegyesebb uralkodónk! 
Íme, eléd vezetem az oroszlánodat, a medve-kincstárnokot, a krokodil-
hóhért, a sas-kamarást. Mind itt vagyunk, fényes szobrod lábainál! 
Térden csúszunk eléd, legcsodálatosabb felség! Csak a krokodil nem 
tud letérdelni, így hát hasra borul előtted!
A szobor elmozdult.
A professzor jelt adott, hogy elsőnek a robotok vonuljanak be. Željko 
az oroszlán hátán lovagolt. A menetet a professzor és a sárkány zárta 
be.
 Tekervényes lépcsősoron haladtak lefelé, egyre lejjebb és lejjebb. 
Végül egy fényes csarnokba értek. Ezen is keresztüljutva, hatalmas 
vaskapuhoz érkeztek. A róka megnyomott mancsával egy gombot, és a 
kapu feltárult.
 Kivilágított, felékesített teremben álltak, a falakat tükrök borították. 
Kényelmes trónszéken rút, töpörödött aggastyán gunnyasztott. A 
vénségtől reszketett a feje.
 Az oroszlán sörénye mögött rejtőzködő Željko majdnem felkiáltott 
megdöbbenésében.
 Ez volna hát a Robotok Ura?! Ez az a gyönyörű, ifjú ember, akinek a 
szobra a sziklacsúcson magasodik?
 A vénember tekintete a robotokra esett. Elmosolyodott, éppen 
mondani akart valamit, de... Pillantása fennakadt. Meglátta a 
kiterjesztett szárnyú, hatalmas sárkányt, Nemkapszelt és a professzort! 
Kissé felocsúdva megdöbbenéséből, a keze ügyében levő berendezés 
felé kapott, és az irányítógombokon babrálva sipította:
— Oroszlán, krokodil, medve! Tépjétek szét őket! Szaggassátok 
darabokra a betolakodókat! Törjétek össze a csontjaikat, és mondjátok 
el nekik, hogy ez a Robotok Urának, az uralkodók uralkodójának 
legkegyelmesebb rendelkezése szerint történik!
A robotok meg se moccantak.
— Mi van veletek? Mit álltok itt?! — Az aggastyán reszketett 
dühében. — Megtagadjátok az engedelmességet? Megbüntetlek titeket 
is! Kemény büntetés lesz!
 Erre Eszesok professzor előrelépett. Szelíden mosolygott, és így 
szólt:
— Nincs hatalmad többé a robotok fölött, te gonosz vénember. Ezek 
nem hajtanak végre több gaztettet. Egyszerű fémből készült állatok, 
nagyon megszerettük őket kis barátommal, Željkóval. Láthatod, ott 
lovagol az oroszlánon!
A Robotok Ura összekucorodott. Aztán felnyögött:
— Minek jöttetek ide? Hagyjatok békén meghalni!
— Tartozol nekünk még valamivel — felelte Eszesok.
— Ti tartoztok nekem! — zihált az öreg. — Elraboltátok minden 
kincsemet, mindent elvettetek tőlem, amit pedig nekem szántak!
— Te önző gazember! Mondd el, hogy jutottál a kincseidhez! Hogy 
szerezted a robotokat? Hallgatsz? Beszélj, vagy egykori robotjaid 
mondanak ítéletet feletted!
Az aggastyán megtört.
— Volt egy kis pénzem, és szerettem volna gondtalanul élni. Először 
felfogadtam néhány legényt. Egy ideig szolgáltak is rendesen, de aztán 
lázadozni kezdtek, és itt is, ott is megloptak. Loptak azok mindent, amit 
csak értek, pénzt, a kamrából élelmet. Aztán foglyul ejtettem egy tudóst, 
és kiszedtem belőle a robot-automaták titkát. Az meg, az ostoba, váltig 
bizonygatta, hogy ezzel ő az emberek hasznára akar lenni. Amint 
elkészültek a robotok, vasra verettem a szolgáimat meg a tudóst is. 
Mert, jól jegyezzétek meg, amit mondok: a robotnál nincs különb szolga! 
Nem kér fizetést, nem kelt zavargást, nem lop. Ezenkívül bármilyen 
parancsot teljesít, méghozzá könyörtelenül.
Nagyon boldogan éltem velük. Adjátok vissza nekem a robotokat, és 
mindannyiótokat gazdaggá teszlek! 
Eszesok professzor haragra lobbant.
— Elhallgass végre! Ha nem viselkedsz értelmes emberhez illően, 
nem gondolkozom sokat, rád uszítom az oroszlánt. Te ismered 
legjobban a mancsa erejét!
A Robotok Ura reszketett a félelemtől.
— Kegyelem, kegyelem! Mindent megteszek, amit csak kívánsz!
— Legelőször is bocsásd szabadon a foglyokat!
— Nekem már nincs hatalmam — siránkozott az öreg. — 
Szabadítsátok ki őket magatok.
 A professzor meghagyta a robotoknak, hogy intézkedjenek. Arra is 
utasítást adott, hogy a Gordan nevű legényt és a menyasszonyát 
vezessék eléje.
 Hamarosan megjelent az ajtó keretében Gordan. Alig lehetett 
ráismerni. A szakálla a derekáig ért, a haja a vállára lógott.
 A legény térdre esett, és átkulcsolta Eszesok lábát. Aztán felállt, és 
felkapva Željkót, a szívére szorította.
 Ekkor sápadt, karcsú leány lépte át a küszöböt. Kibomlott haja a 
hátát verte.
— Ez a menyasszonyod? — kérdezte a professzor.
Gordan szólni sem tudott, a lány felé indult.
— Hagyjuk őket — mondta Eszesok Željkónak. — Hadd 
beszélgessék ki magukat, mi pedig lássunk a dolgunk után! Az öreget 
egy időre meg kell kötözni. Róka, húzd meg jó szorosan! Te pedig, 
Željko, eredj föl a szoborhoz, és ellenőrizd a kiszabadított rabok 
elvonulását. De siess vissza! Addig én utánanézek, hogy mindenkit 
kiengedjenek. Meg akarom mondani nekik, hogy osszák el maguk 
között az öreg kincstáraiban felhalmozódott tömérdek kincset.
 Željko kettesével vette a lépcsőfokokat. Hogy ismét a szép 
napvilágon találta magát, boldogan nézett körül. Volt látnivaló elég.
 Az oroszlán és a medve hosszú alagutat vájt a sziklába, a föld alatti 
börtönökig. És megindult kifelé a szánalmas nyomorultak áradata: ősz 
hajú aggok, torzonborz legények, asszonyok, sőt még gyerekek is 
voltak köztük. Željko látta, amint a szabadba érve, sokan térdre vetik 
magukat, a földet csókolgatják, vagy a nap felé tárják karjukat, hiszen 
olyan régen nem érezték arcukon áldott sugarait. Mesterségük 
jelvényeit hordozva támolyogtak a fény felé: a földművesek ásóval, 
kapával a vállukon, a kovácsok súlyos kalapácsaikkal, a hajósok 
evezőkkel, a favágók fejszével, komoly tudósok vaskos, dohszagú 
könyveikkel. Mindegyikükön rongyokban lógott a ruha, piszkosak voltak, 
az üstökük, mint a szénakazal. Soknak alig volt jártányi ereje, a 
betegség, a kimerültség felőrölte minden ellenállásukat.
 Željko lassan megértette, hogy az előtte elvonuló szomorú sereg 
réges-régen, több emberöltő óta sínylődik fogságban, hogy sejtelmük 
sincs róla, mennyit haladt azóta a világ.
A kisfiú visszaszaladt a lépcsősoron.
 Éppen akkor ért vissza a Robotok Urának tróntermébe Eszesok 
professzor is.
— Minden rendben halad — fordult Željkóhoz. — Visszanyerték végre 
ezek a szerencsétlenek rég áhított szabadságukat. Most pedig gyerünk 
ahhoz a szörnyeteghez!
 A kegyetlen aggastyánhoz léptek, aki már ártalmatlanul, megkötözve 
hevert a trónján.
— Hátra van még egy kérdés, amit tisztáznunk kell — mondta a 
professzor. — Add vissza nekünk azt a csodaszert, azt a tablettát, amit 
robotjaid útján Nemkapszeltől, a sárkánytól, tiszteletreméltó szárnyas 
szövetségesünktől raboltál el!
— Csodaszer? — sápítozott az öreg. — Miféle csodaszer? Ki tudná 
észben tartani azt a sok apróságot, amit innen-onnan elemeltünk?
— Frissítsd csak fel az emlékezetedet! Esetleg a krokodil 
segítségedre lehet. Visszaküldjem, hogy megcirógasson?
— Hagyd a krokodilt! Kegyelmezz árva fejemnek! Gondolkozom, várj 
csak... Szer, szer, csodaszer, gyógyszer... Megvan! Volt valami tabletta 
valóban, már emlékszem! Nagyon fájt a fogam, és megparancsoltam, 
hogy szerezzenek fájdalomcsillapítót. Hoztak is egy tablettát, én meg 
bevettem.
 A professzor a fejéhez kapott, az arca elsápadt, majd lila lett a 
dühtől.
— Oda a csodaszer! Oda a találmányom!
A Robotok Ura tovább motyogott:
— Bevettem a csodaszert, de nem használt... Csuklani kezdtem 
tőle... Ártott nekem az a nyavalyás tabletta. Végül aztán 
kitüsszentettem.
A professzor megrázta az öreg vállát.
— Kitüsszentetted? És most hol van?
A Robotok Ura tovább törte a fejét, aztán folytatta:
— Csillapodj, kérlek! Itt járt akkoriban egy veszedelmes tolvaj, a 
Fehérfarkú Szarka. Ő csente el azt a tablettát, és megugrott vele. Azóta 
se láttam. Pedig még a sast is utána küldtem. Az se talált rá.
 A derék Eszesok professzor majdnem elájult. A sárkány aláterítette 
erős szárnyát. Željko is segíteni akart. De hát mit is tehetne itt egy 
kisfiú? Hanem ő igazán talpraesett gyerek! Odasúgta a professzornak:
— Meg kell találni a Fehérfarkú Szarkát! Mi az nekünk!
A professzor felnézett Željkóra, és felszökkent fektéből.
— Egy perc veszteni való időnk sincs! — harsogta.
Aztán a Robotok Urához lépett, és gyorsan átvizsgálta a robotok 
irányítására szolgáló készüléket.
— Lefoglalom ezt az irányítószerkezetet — mondta —, kárpótlásul 
pedig felajánlom, hogy segítek rajtad.
— Segítenél? — kérdezte a Robotok Ura. — Csak az életemet hagyd 
meg, majd csak eltengődöm ebben a földalatti tömlöcben.
— Megpróbállak elhelyezni egy otthonban, ahol gondoskodnak az 
öregekről. Akarod?
— Az történik, amit te akarsz — hajtott fejet a Robotok Ura, aki 
igazában már nem volt sem a robotoknak, sem másnak az ura, csak 
egy szerencsétlen öregember volt, semmi más.
— Van azonban egy kikötésem — mondta Eszesok professzor. — Le 
kell mondanod mérhetetlen önzésedről. Ha emberek között akarsz élni, 
nem gondolhatsz mindig csak magadra.
— Ez igen súlyos feltétel — felelte az öreg. — De nincs más 
választásom. Vezessetek. Megígérem, hogy többé senkit sem bántok. 
Csendes nyugalomban várom, hogy üssön az utolsó órám.
Gordan fordult az öreghez:
— És mi történt az én táltos repülőm darabkáival?
— Semmi. Az efféle roncs legfeljebb arra jó, hogy bilincset 
kalapáljanak belőle.
 Eszesok professzor átnyújtotta a sárkánynak a robotirányító 
automatát, és elhagyta a termet.
 Odafönt találkozott a kis társaság. A professzor és Željko 
elevátorernyőik segítségével a repülőgéphez emelkedtek. Itt a sárkány 
a professzor kezébe nyomta a robotirányítót. Željko elkérte, hadd 
vigyázzon rá ő.
 A professzor nyomban teljesítette a kérését, a berendezést Željko 
széke mellé állította.
 Aztán ledobott két elevátorernyőt Gordannak és Mirjanának, hogy ők 
is velük utazhassanak.
 Csak azt nem tudták, mitévők legyenek a Robotok hajdani urával.
 Željko azonban most is talált megoldást. Azt javasolta, hogy utazzon 
velük ő is, üljön mellé, és tanítsa meg a robotirányító kezelésére.
Ez a vágya is teljesült.
 A professzor intett a sárkánynak, hogy menjen el az öregért. Az 
engedelmesen leszállt a sziklacsúcsra, derékon kapta a robotok hajdani 
urát, és minden teketória nélkül a magasba emelte. Az aggastyán 
zokszó nélkül tűrte a meglehetősen gyöngédtelen bánásmódot. 
Egészen elvakította a nappali világosság. Végül ő is elhelyezkedett a 
repülőgépben Željko oldalán, és elmagyarázta neki a robotirányító 
működését.
Nagyon egyszerű volt a kezelése.
 A robotokra ejtőernyőt csatoltak, és azzal ereszkedtek le a csúcsról. 
Kivéve a sast, mert az — Željko régi óhajának megfelelően — 
Nemkapszelhez csatlakozott.
 A menet élén az oroszlán haladt, nagy ugrásokkal szántva fel a 
pusztaságot és mögötte kerekeken gurult a krokodil, leghátul a medve 
totyogott. Fölöttük szállt a repülőgép, a sárkány és a sas.
 Ahogy megfelelő távolságra jutottak, a professzor hangtompítós 
ágyút irányított a Robotok hajdani Urának sziklavára felé. Hang nem 
hallatszott. Željko csak azt látta, hogy a csúcs füstbe borul, 
szikladarabok szóródnak szerteszét a levegőbe. Csak egy kőrakás és 
por maradt a helyén.
 A kisfiú tudta, hogy Eszesok mindenestül meg akarja semmisíteni a 
gonosz öregember emlékművét.


A FEHÉRFARKÚ SZARKA

Hosszú és kalandos útjukról megtérve, a professzor először is 
hazakísérte Gordant és Mirjanát. Mondani sem kell, hogy Željko is velük 
tartott, és jelen volt abban az ünnepélyes pillanatban, amikor Vihar 
Petar a bátyja nyakába ugrott. A professzor a szülők lelkére kötötte, 
hogy a legényt és a leányt is gondos ápolásban részesítsék, hadd 
legyen idejük kiheverni a Robotok Urának börtönében elszenvedett 
rabságot.
 De mi történt a drága tan-tablettával? Mit művelhetett vele a 
Fehérfarkú Szarka?
 A professzort és Željkót ez a kérdés egész éjjel nem hagyta 
nyugodni. Ezért aztán másnap rögtön hozzáfogtak a nyomozáshoz. 
Repülőgéppel mentek, a sast is vitték. Természetesen Nemkapszel sem 
maradt otthon. Egy ideig együtt repültek, aztán megbeszélték, hol 
fognak találkozni minden félórában, és elszéledtek.
 Hogy mennyi szarka van a világon! Erre csak akkor jön rá az ember, 
ha egy bizonyosat keres közöttük.
 Pontosan fél óra múlva mindenki befutott a gyülekezőhelyre, a Nagy 
Röghegység közelébe. A professzor és Željko egy nagy háló 
segítségével tíz szarkát fogott, a sas ötöt, a sárkány meg éppen 
harmincat. Valamennyit bedugták a hálóba, és a madárnyelvű 
tolmácsgép segítségével kikérdezték őket. Fehér farka volt 
mindegyiknek, de váltig állították, hogy semmiféle csodatablettáról nem 
tudnak, és sose hallottak a gonosz öregről, se a robotjairól. Még azt is 
kifecsegték, hogy idegen szarkafészkekben miféle fura dolgokat találtak 
— mi mindent összelopkodnak ezek a madarak! —, de tablettát még 
életükben se láttak!
— Hát a Fehérfarkú Szarkáról nem hallottatok? — kérdezte Željko.
 A szarkák csapata rikácsoló, fülsértő nevetésben tört ki. A sárkány 
harsány kiáltással elhallgattatta őket. A professzor megkérdezte a 
bolondos kedvű társaságot:
— Mi van ezen nevetnivaló?
— Hiszen minden szarkának fehér farka van!
 Ezen aztán a professzor és Željko, sőt még a tiszteletre méltó 
szárnyas szövetséges is nevetésre fakadt, így hát útjukra engedték a 
szarkákat, és újabb vadászatra indultak. Ismét összegyűltek, hogy 
kifaggassák a befogott csapatot. Ugyanúgy jártak, mint előzőleg. Egyik-
másik szarka méltatlankodott, hogy már másodszor hurcolják ide. Hogy 
ez többé ne fordulhasson elő, a professzor úgy döntött, hogy az elfogott 
és kikérdezett szarkákat a közeli erdőben kell szabadon engedni, és 
onnan egyelőre nem távozhatnak.
 Így terelték össze, gyűjtötték egybe a szarkákat napestig, az erdő 
telis-tele volt már madarakkal, és a lármájuk kilométerekre elhallatszott.
 Már esteledett, amikor Nemkapszel egy különlegesen nagy 
példányra bukkant, és üldözőbe vette. Hogyan is menekülhetett volna 
egy hatalmas sárkány elől? Egy pillanat alatt a karmai közé került. 
Nemkapszel Eszesok elé vitte.
— A te tiszteletre méltó szárnyas szövetségesed úgy véli, ez az, akit 
keresünk!
A professzor szigorúan nézett a szarkára.
— Te vagy a Fehérfarkú Szarka?
— Én vagyok.
— Te szöktél meg a Robotok Urától?
A szarka ravaszul hunyorgott.
— Nem én! Fehér farktollaimra mondom! És a csodatablettát se 
láttam, és nem is csentem el!
— Megvagy! — kiáltotta Željko. — Elárultad magad! Beszélj, hol a 
tabletta!
— Miféle tabletta? — cserregett a szarka.
 Hanem amint észrevette a sast, már tudta, hogy ez nem tréfadolog, 
és mindent bevallott:
— Elloptam azt a tablettát, és megszöktem. A Robotok Ura 
megparancsolta, hogy fogjanak el. Éppen ez a sas üldözött. Egy 
faodúba bújtam előle. Később sétarepülésre indultam, gondoltam, 
közben megkóstolom ezt az értékes tablettát. De nem ízlett. Éppen a 
tenger fölött jártam. A tabletta kicsúszott a csőrömből, és még láttam, 
hogy egy nagy hal elkapja, a kopoltyúja mellett piros pötty volt. A 
Robotok Urához nem mertem visszatérni.
 Ezt a szarkát is elengedték. A professzor úgy határozott, hogy 
másnap felkutatják azt a halat, amelyik elvitte a csodatablettát.


A PIROS PÖTTYÖS HAL

A professzor már-már elvesztette a reményt, hogy a csodaszert 
valaha is megtalálják. Bár úgy döntött, hogy folytatják a nyomozást, ezt 
inkább csak lelkiismerete megnyugtatására tette.
 Még arra sem maradt ideje a nagy sietségben, hogy Gordan és 
Mirjana lakodalmán megjelenjék, pedig nagy vigasságot csaptak 
tiszteletükre Gépvárosban, tánccal, muzsikával.
 A professzor és Željko felhúzták a krokodil szerkezetét, amely víz 
alatti közlekedésre is alkalmas volt. Magukkal hívták Nemkapszelt, 
repülőbe szálltak, és elindultak a tenger felé.  
Valamennyi halászt rádió útján felkérték, hogy figyeljék a piros 
pöttyös halat.
 A tengerhez érve a sárkányt és a krokodilt tenger alatti portyára 
küldték, a repülőgépet pedig egy gombnyomással hajócskává alakította 
a professzor.
 Željko kisétált a fedélzetre, és a tenger mélyének kikémlelésére 
szolgáló messzelátóba kukucskált. Látta a végtelen, kékesen derengő 
víz alatti világot, és a legkülönbözőbb halfajták csapatait.
Ki tudna eligazodni ebben a csöndes birodalomban?
 Željko azzal szórakozott, hogy a sárkány és a krokodil útját követte. 
Látta, amint egy-egy halnak a nyomába szegődnek, aztán mintha 
sugdosnának vele — biztosan a piros pöttyös hal után tudakozódnak.
Hirtelen egy nagy hal oldalról a krokodilnak rontott.
A kisfiú felsikoltott ijedtében.
 A hal összecsattintotta az állkapcsát a krokodil farkán, megharapta jó 
erősen, de rögtön el is eresztette, és méltatlankodva rázogatta a fejét. 
Megsebezhette a száját a krokodil acélpáncélján.
 Közben szünet nélkül érkeztek a professzorhoz a halászok 
rádiójelentései. Közölték, hogy számos piros pöttyös halat találtak, de 
egyikük sem tudott a bűvös tablettáról.
 Kis idő elteltével a sárkány is, a krokodil is felbukkant a víz színére. A 
tiszteletre méltó szárnyas szövetséges kijelentette, hogy úgyis hiába 
fogdossák össze a halakat, semmit se lehet kiszedni belőlük. 
Hozzátette, hogy már nagyon elfáradt, valamint azt is közölte, hogy légi 
úton fogja követni a hajót.
 Ezalatt Željko furcsa jelenetnek lett a tanúja: egy aprócska hal — a 
kopoltyúja mellett ott virított a két piros petty — egy legyecskét üldözve 
a levegőbe szökkent, és a fedélzeten találta magát. Željko azon 
nyomban felkapta, és egy vödör vízbe csúsztatta. Aztán a professzortól 
elkérte a hal-nyelvű tolmácsgépet. Ez a készülék az emberi beszédet a 
halak nyelvére, a halak beszédét emberi nyelvre fordította. Željko 
mikrofonnal és fülhallgatóval felszerelve letelepedett a halacska mellé, 
és barátságosan érdeklődött:
— Hogy érzed magad ebben a vödörben?
— Nem a legrosszabb. De szívesebben lennék a tengerben.
— Mit tudsz arról a nagy halról, akinek a kopoltyúi tövében egy-egy 
piros petty díszlik?
— Hiszen az a mamám!
 Željko intett a professzornak, hogy tegyen ő is egy hallgatót a fejére.
— Nem kapott el véletlenül a mamád néhány napja egy tablettát, ami 
kicsúszott a Fehérfarkú Szarka csőréből?
A halacska kuncogott, aztán így felelt:
— De igen. A mama nagyon megörült, pedig ekkorka falat meg se 
kottyan neki. Hanem alighogy megszerezte, jött a hír, hogy a 
tengermély hatalmas királyának fáj a foga! 
Željko csalódottan pislogott a professzor felé.
— Hogy jön ide ez a történet? Mondd el az igazat, halacska!
— Nahát, rámenősebb vagy, mint egy cápa! — sivalkodott a 
halacska. — Szóval, a mamám kissé savanyúnak találta ezt a 
hogyishívjákot, igen, tablettát, és azt gondolta, talán valami gyógyszer. 
Ezért aztán fogta, és elvitte a halak királyának.
 Željko felszökkent örömében: végre helyes nyomra találtak! 
Hamarosan kiderül, mi történt a csodaszerrel.
 Folytatta a halacska kihallgatását. Az már sokkal nyugodtabban 
viselkedett.
 Azt mondta, hogy a tabletta további sorsáról semmit sem tud. A 
mamája átadta a királynak, csak ő a megmondhatója, hogy mit csinált 
vele. Ki is merészelné kérdésekkel zaklatni?
— Hát olyan rettenetes a tengermély királya?
— Ne is kérdezzétek!
— És hogy néz ki? — szólt közbe a professzor. — Esetleg 
meglátogatjuk.
A halacska eltűnődött.
— Azt kérdezitek, hogy néz ki? Bizony, én még életemben nem 
láttam.
— És a mamád se mesélt róla?
— Ő sem látta szemtől szembe.
— Hát ki ismeri egyáltalán?
— Csak az egészen nagy halak. Ők bejáratosak hozzá, különféle 
szolgálatokat tesznek neki. Rajtuk kívül senki nem juthat a közelébe.
— És ha tengeralattjárón próbálkoznánk? — kérdezte Željko.
A halacska megvetően legyintett az uszonyával.
— Még hogy tengeralattjáróval! A tengermély legmélyén lakozó óriás 
halak egy csapásra szétzúzzák a tengeralattjárót, és a fenékre 
süllyesztik. Játékszer nekik!
 Köszönetet mondtak a bőbeszédű halacskának, és visszaeresztették 
a tengerbe. Az még sokáig fel-felbukkant a vízből, és uszonyával 
bolondosán integetett Željkónak. Aztán eltűnt.
 A kisfiú és a professzor egymás mellett üldögélve némán töprengett. 
Meg kell találni a módját, hogy eljussanak a tengermély urának színe 
elé.
Željko váratlanul nagyot kiáltott:
— Megvan! Tudom már!
— Beszélj, fiatalember!
És Željko kinyilatkoztatta:
— Hal alakú tengeralattjárót kell készítenünk!
 A professzor megölelte, annak jeléül, hogy elfogadta a javaslatot.
 

A TENGERALATTJÁRÓ

Eszesok professzor és Željko, amint megbeszélték, meg is csinálták 
az óriás halnak álcázott, pompás tengeralattjárót. Muréna lett a neve, 
mert erre a halfajtára hasonlított legjobban.
 A professzor barátsága révén Željko szépen haladt az ismeretek 
szerzésében, sőt egyben-másban segíteni is tudott öreg barátjának.
 Amint elkészült a tengeralattjáró, a tengerhez vontatták, és azon 
nyomban be is szálltak.
 Tiszteletre méltó szárnyas szövetségesüket nem vihették magukkal, 
mert megjelenése könnyen árulójukká válhatott volna. Ők pedig igazán 
nem akartak feltűnést kelteni a halnép körében. Nemkapszel először 
nagyon elbúsult, de aztán talált magának vigasztalást. Kijelentette, hogy 
kihasználja az alkalmat, hazamegy, és végre jól kialussza magát.
 Mihelyt lemerültek, Željko a fejére tette a fülhallgatót, hogy 
lehallgathassa a halak beszélgetését.
A professzor vezetett, és magában mormogta:
— Gyerünk csak, halacskám, szépen, most jó mélyre merülünk. 
Mélyebbre, még mélyebbre. Te még csak nem is sejted, micsoda 
mélységeket fogunk bejárni!
 A hal-tengeralattjáró üvegszemén keresztül Željko a körülöttük zajló 
világot figyelte: mindenfele halacskák nyüzsögtek tarka csapatokban. 
Hallotta riadt hangocskáikat:
— Jaj de nagy hal! Meneküljünk! Miféle szörny lehet? Biztos a 
legnagyobb mélységből jött fel egy kicsit szétnézni, és már megy is 
vissza! Meneküljünk!
Željkónak nagyon kedvére volt az efféle beszéd.
 Mind mélyebbre érve, egyre nagyobb testű és egyre különösebb 
tengerlakókkal találkoztak. Olyan halak mellett húztak el, amilyeneket 
álmában se merne képzelni az ember: az egyiknek hosszú, lapos feje 
volt, mint a kard éle, a másiknál ez a kardforma fogazott volt, és inkább 
fűrészhez hasonlított; az egyik karcsú és hajlékony, a másik meg, akár 
egy kövér vénasszony, lomha, de pletykás, be nem áll a szája; volt itt 
óriási bajusszal ékeskedő, amelyiknek csak a pipa hiányzott a szájából, 
mint valami nagyapónak, de akadtak laposak is köztük, sőt vékonyak, 
akár a papírlap.
 A Muréna egyszerre csak valódi murénák társaságában találta 
magát. Körülvették, szívesen maguk közé fogadták volna.
 Hanem a Muréna nem tölthette feleslegesen az idejét, még 
mélyebbre igyekezett, és — ezt el kell ismerni — fürgébb volt az igazi 
murénáknál.
 A tengeralattjáró gyorsan távolodott tőlük, azok meg gyanakodva 
bámultak utána. Miféle muréna az olyan, amelyik nem tart a többivel? 
Željko hallotta, amint sértődötten mondogatják:
— Na és aztán? Fütyülünk rá!
 A kisfiú fölkacagott. De nem nevetett sokáig. A szeme kikerekedett a 
csodálkozástól és a rémülettől. Akkora halakat pillantott meg, olyan 
elborzasztó külsejűeket, hogy elment a kedve az egész utazástól.
Rettenetes hangok dörögték a fülébe:
— Nézd csak, milyen helyes kis hal! Biztosan eltévedt! Gyerünk csak, 
lássuk közelebbről!
Željko tudta, hogy a tengeralattjáróról beszélnek.
 Figyelmeztetni akarta a professzort a veszélyre, de az nyugodtan, 
mondhatni álmatagon nézte a műszerfalat, mintha a világon semmi más 
nem érdekelné. Különös ember!
 A kisfiú mégis megrántotta a kabátujját, és azt mondta, hogy a 
szörnyű tengeri rablók valamit forralnak ellenük. Eszesok csak 
legyintett. Ettől Željko megnyugodott, az öreg varázsló, úgy látszik, erre 
is felkészült.
 De rögtön kétségek kezdték gyötörni, hátha csak tetteti az 
egykedvűséget, ami kizárólag az ő megnyugtatására szolgál.
 Közel járhatott az igazsághoz. Már nyomukban voltak a nagy halak. 
A professzor egészen a műszerfal fölé görnyedt, és fokozta az iramot.
 A támadók elképedtek, hogy telhet ki egy ilyen törpétől ez a 
sebesség? És ők is rákapcsoltak.
 A professzor végül hirtelen lefékezett, és félrefordította a kormányt. A 
halak csapata fergeteges gyorsasággal húzott el mellettük, talán még 
ma is tartják az irányt.
 Most már nyugodtabban haladhattak. Le is lassítottak szépen. Ám 
újabb, még nagyobb halak kerültek az útjukba. De meg se próbáltak 
kitérni előlük. Sőt Željko úgy vette észre, hogy a professzor egyenesen 
feléjük tart, miközben furcsa fény villan a szemében.
 Újabb alkalom adódott, hogy megbánhassa, amiért ilyen 
veszedelmes kalandba bocsátkozott. Az ördög vigye azt a nyavalyás 
tablettát! Még mindig jobb anélkül élni, mint valamelyik óriás hal 
gyomrában elpusztulni.
 Aggodalma jogosnak bizonyult. Kis rázkódást és valami döccenést 
érzett. A tengeralattjáró szemén már nem lehetett kilátni. A 
vezetőfülkében hirtelen besötétedett.
A professzor felgyújtotta a villanyt.
— Mi történt?
— Semmi különös, fiacskám. Megyünk tovább.
— De hol vagyunk most?
— Egy nagyobbacska hal gyomrában.
Željko ijedtében leesett a székről.
 A professzor a kezét nyújtotta, és biztatta, hogy csak álljon fel 
nyugodtan. Visszaültette a helyére, és elmagyarázta, hogy most már túl 
vannak a veszélyen, a tengeralattjáróban nem esett kár, és a műszerek 
azt mutatják, hogy a halóriás egyre mélyebben száguld, talán el is 
fuvarozza őket oda, ahová igyekeznek, a tengermély urának lakhelyére.
 Amikor a sebességmérő jelezte, hogy a hal megállt, Eszesok 
sebesen munkához látott: benyomott egy gombot, aztán egy másikat és 
harmadikat is. Közben elárulta Željkónak, hogy most elektromos 
szikrákkal megcsiklandozzák kicsit a hal gyomrát, és ez meglehetősen 
ingerelni fogja, így is történt. A tengeralattjáró megreszketett, aztán vad 
táncba kezdett. Ha a professzor és Željko be nem csatolják idejében a 
biztonsági övet, könnyen megjárhatták volna. Rettenetes lökést kaptak, 
és végre kint találták magukat szabadon, a tenger mélyén. Kicsit 
világosabb lett. Mélykék víz sejlett körülöttük.
— Sikerült! Kivetett minket!
— Éljen! — kiáltott Željko.
 Aztán összenéztek. Nem látszott sehol az a hal, amelyik idehozta 
őket, és semmi nem utalt arra, hogy a tengermély urának közelébe 
jutottak volna.
— Ez alkalommal tévedtem — ismerte be Eszesok.
 Újabb halóriás tűnt fel a láthatáron. Még annál is hatalmasabb és 
ijesztőbb volt, mint amelyik elnyelte a tengeralattjárót. És ez is a 
Murénának rontott. Kitátotta rettenetes száját.
— Nem adjuk fel! — kiáltott a professzor. — Ez a gomb itt a 
szigonypuska távirányítója, fiatalember. Célozz és lőj!
 Željko engedelmeskedett. Reszketett a keze. A homályos tükörben 
csak a nagy hal farka és egyik uszonya sejlett. Megnyomta a gombot. A 
következő percben Eszesok félrerántotta a kormányt. Éppen idejében.
 Látták, amint a hal sötét teste elsuhan mellettük, majd hevesen 
megrándul a tengeralattjáró.
— Ez az, kis komám! — örvendezett a professzor. — Célba találtál! A 
hal farkába fúródott a szigony. Most drótkötél rögzíti a 
tengeralattjáróhoz, így hát ez a hal most szépen vontatóra vesz minket.
De lássatok csudát!
 Az óriás hal még most sem mondott le a tengeralattjáróról, s mert 
egymáshoz voltak kötve, kénytelen volt körbe-körbe forogni utána.
— Ezt a szegényt jól becsaptuk! — ujjongott Željko. — De milyen 
buta! Forgolódik, mintha egy kutya a saját farkába akarna harapni!
 Szerencsére a hal hamar elunta az eredménytelen fogócskát, és 
folytatta útját. Húzta magával a tengeralattjárót, amelyben a professzor 
Željkóval azt fontolgatta, hogy mi vár még rájuk.
Így értek le a tengerfenékre.


A TENGERI SÜN BIRODALMÁBAN

Az óriás hal egy tenger alatti barlang szájához vitte utasait. A bejárat 
körül puha tengeri fű hajlongott, libegett az enyhe áramlatban. Nagy 
halak serege úszkált ide-oda. Valamennyi azonos fajtához tartozott, és 
piros pötty díszlett a kopoltyújuk tövében.
 Željko észrevette, hogy egy csomó fekete, irdatlan hosszú tüske 
jelenik meg a barlang torkolatában, mint megannyi lándzsa. Kisvártatva 
az egész csudalény előbújt.
Hatalmas tengeri sün volt, akkora, mint egy ház.
 Željko kíváncsiságtól hajtva felvette a fülhallgatót, és beszédbe 
elegyedett a halakkal.
— Mondjátok, ez miféle tengeri szörny?
— Már hogy lenne szörny! — méltatlankodtak a halak. — A tenger 
mélyén ő a legfőbb úr!
 A kisfiút elnémította a meglepetés. Csak a kezével mutatta a 
professzornak, hogy tegye föl ő is a fülhallgatót.
— Ez volna hát a ti uralkodótok? — találta meg végül a hangját 
Željko.
— Mit ámuldozol, te oktalan halacska! — zúgták a nagy halak. — Mi 
igenis büszkék vagyunk rá, azért is lettünk a testőrei. Jó és igazságos 
uralkodó, legfőképpen pedig csak akkor eszik, ha éhes.
A professzor is beleszólt a beszélgetésbe:
— És hogy szemeltétek ki éppen őt?
— Micsoda kérdés már megint! Azért választottunk éppen sünt, hogy 
senkinek se jusson eszébe bekapni a királyunkat!
— Kezdem érteni! — bólintott Željko.
— Ha közülünk valót tettünk volna meg királynak, bármikor 
előkerülhetne egy nagyobb hal, akinek gusztusa támad rá, és bekapja. 
Ez már csak így van minálunk. A sünnek meg jókora tüskéi vannak, 
amint látod. Ő a nekünk való uralkodó!
— Beszélhetnénk vele?
— Beszélhetnétek? Mi itt csupán egyetlenegy aprócska halat látunk, 
téged, és már régen be is kaptunk volna, de egyikünknek sem vagy 
elég a fél fogára sem!
— Rosszul mondtam — felelt a professzor, mert már látta, hogy most 
muréna módra kell viselkednie. — Ne haragudjatok rám, én csak egy 
ostoba kis muréna vagyok. Hanem kérdezzétek meg az uratokat, 
nagyon szépen kérlek, nem adott-e neki valami tablettát egy nagy hal, 
akinek piros pötty van a kopoltyúja mellett.
 A halak a tengeri sün köré gyűltek, és tanácskozni kezdtek. Kis idő 
múlva az egyik visszaúszott a Murénához:
— Az uralkodó kérdezteti, mit jelent az, hogy tabletta?
Željko próbálta megmagyarázni:
— Pici, fehér gombóc.
 Ezt is megmondták a sünnek, mire az ijesztően felborzolta tüskéit. Az 
egyik testőr máris suhant vissza.
— Az uralkodó kérdezteti, mi az a gombóc?
A professzor észbe kapott.
— Mondjátok meg neki, hogy olyan, mint egy gömbölyű kavics.
 Úgy vélték, a tengeri mélységek ura most már érti, mit kívánnak tőle. 
Hanem az egyenes válasz helyett a sünök szokása szerint 
sündisznóállást vett föl.
— Az ostoba kis muréna először az én kérdésemre feleljen. 
Feltételezem, hogy a sekély vízből jött le hozzánk, így tehát lehetséges, 
hogy tud valamit egy nagy hatalmú szörnyetegről, egy kétlábú halról, aki 
a földön jár. Ezt a szörnyeteget a Robotok Urának hívják. Nem jutott-e 
hozzá hír felőle a szárazföldről vagy abból a híg vízből, amit levegőnek 
neveznek?
— Miért érdekel benneteket ennek a szörnyetegnek a sorsa?
— Most nem te kérdezel, adta kotnyeles ivadéka! Ki hallott már ilyet? 
Nem őriztük együtt gyerekkorunkban a rákokat! Mégsem állom meg 
kérdés nélkül: lehetséges volna, hogy te nem hallottad, a Robotok 
Gonosz Ura nyomorult szolgaságba taszított bennünket? Ez a tenger az 
ő halastava lett. Nap mint nap el kellett neki küldenünk egy 
különlegesen ízletes halat, ez került az ő asztalára, és ezenkívül 
harminc nagy halat a szakácsoknak és a kuktáknak. A halak népe örök 
rettegésben él miatta.
— Nos — kezdte ünnepélyesen a professzor —, örömhírem van a 
számotokra: a tenger megszabadult ettől a szörnytől!
A halak kíváncsian vették körül a kis „murénát".
— Micsoda? Mit beszélsz?
— Mondom, a Robotok Urát legyőzték, egyébként erről magatok is 
hamarosan meggyőződhettek. A robotok derék, becsületes szárazföldi, 
kétlábú halak birtokába jutottak.
 E szavak hallatán féktelen vigasság vette kezdetét a vízi 
birodalomban. Az óriás testű halak bolondos körtáncot lejtettek, 
uszonyaikkal összeölelkeztek, vagy egymás után sorakozva láncot 
alkottak, és nagy nyolcasokat írtak a vízbe. Egyik-másik még cincogott 
is fura hangocskáján. A felkavarodó homoktól zavaros lett a mély. Maga 
az uralkodó is szökdécselni kezdett, lomha teste jobbra-balra 
hengeredett. Vagy tizenháromezer tüskéjének törött le a vége a nagy 
hancúrozásban. Észre se vette, maradt éppen elég. Végül a sünnek 
eszébe jutott a „muréna", és nagyot kiáltott:
— Elég legyen, halacskáim!
 Ahogy egy kicsit lecsendesedtek, maga elé szólította a „murénát":
— Mit is kérdeztél az imént?
— Azt szerettem volna tudni, mi történt a tablettával.
— Ja, persze. Volt itt egy kavics, mégpedig igen különös fajta. 
Mindent elmondok sorjában, amiért ilyen nagy örömöt szereztél nekünk. 
Emlékszem, a fogam fájt. Erre egy hal, piros pöttyel a kopoltyúja mellett, 
átadott egy kavicsot a testőrségemnek. De a kavics valahogy leesett, 
egyre kisebb lett, a halak meg mintha okosabbak lettek volna körülötte... 
Bizony, valóságos csoda történt! Ezek után sajnáltam volna egyszerűen 
csak bekapni egy ilyen bűvös erejű dolgot. Rábíztam az egyik 
legnagyobb kagylóra, hogy őrizze meg.
 A professzor érezte, hogy elnyerte az uralkodó jóakaratát, ezért 
tovább kérdezősködött:
— Az ostoba kis muréna kérve kéri a nagy királyt, mondaná meg: hol 
lakik ez a kagyló? Melyik tengeri városban? Melyik tengeri utcában?
 A tengeri mélységek ura olyan harsány nevetésben tört ki, hogy a 
piros pöttyös halak és a „muréna" — minden eshetőségre készen — 
kissé hátrahúzódtak. Az uralkodó széles jókedvében ismét hemperegni 
kezdett, félelmetes tüskéi felszántották a homokot, felkavarták a vizet. A 
tenger zúgott, hullámzott.
Kicsit lecsillapodva, a tengerfenékre mutatott.
— Itt van, ni, mellettem!
És megparancsolta, hogy gördítsék előre a kagylót.
 Mint a félénk és keményfejű teremtések általában, a kagyló sem 
akart rögtön engedelmeskedni. Hiába volt kérés, könyörgés, nem nyílt 
ki. Végül nem maradt más hátra, azt mondták neki, hogyha 
makacskodásával magára haragítja az uralkodót, szétzúzzák a 
páncélját. Erre aztán széttárult a hatalmas, rózsaszín kagylóhéj.
Egy hal beúszott, és kiemelt belőle egy gyöngyszemet.
A halak királya jólelkűen dünnyögte:
— Add csak a kis murénának. Tőle kaptam a legörvendetesebb hírt 
életemben.
A „muréna" bizonytalankodva nyúlt a gyöngy után.
— Ez nem az, amit keresek! — mondta a professzor.
— Te valóban ostoba vagy l — haragudott a sün. — Hát nem látod, 
hogy a kagyló igazgyöngybe foglalta a kavicsodat?
 Most aztán igazán megörült a professzor. Markában szorongatta a 
gyöngyszemet, és örömkönnyeket hullatott a halakkal társalgó 
tolmácsgép fedelére.
 A tengerlakók vidám mulatozásba, táncba fogtak. A professzor 
kihasználta az alkalmat, gyorsan köszönetet mondott a tengermély 
uralkodójának, és a tengeralattjárót nagy sebességre kapcsolta. Nem 
akart több időt vesztegetni a tenger dologtalan népével folytatott 
eszmecserére.
 Már úton voltak, amikor észrevették, hogy a tengeralattjáró erős 
motorja maga után vonszolja azt a nagy halat is, amelyet a 
szigonypuskával magukhoz láncoltak. Szegény hiába kapálódzott, 
elképedve tapasztalta, hogy a jelentéktelen, kicsi „muréna" magával 
ragadja, mint egy szardíniát.
— Engedjük útjára! — kérte Željko.
Eszesok helybenhagyóan bólintott.
 Kirántották a szigonyt, mire a hal vidáman és gondtalanul elúszott.
 A „Muréna" most már a vízfelszín felé száguldott. Nemsokára újra 
találkozhatnak barátjukkal, Nemkapszellel. Ugyan mit fog szólni a 
gyöngybe foglalt tan-tablettához? Lehet, hogy neki is az lesz a 
véleménye, mint Željkónak, hogy kár volna ezt a szivárványosan 
csillogó igazgyöngyszemet széttörni?


Čedo Vuković: A robotok ura



15