AGATHA CHRISTIE

ÉJFÉLTÁJT 





Agatha Christie

Éjféltájt













ALBATROSZ KÖNYVEK

BUDAPEST
Agatha Christie
TOWARDS ZERO



Fordította
FEHÉR KATALIN
























(c) 1944  by Agatha Christie Mallowan
Hungarian translation Fehér Katalin, 1979
Előjáték: November 19.





A kandalló körül egybegyűltek csaknem valamennyien jogászok vagy jogi kérdések iránt érdeklődőek voltak. Közöttük foglalt helyet Martindale ügyvéd, Rufus Lord királyi tanácsos és a fiatal Daniels, aki a Carstairs-ügyben tett szert hírnévre, s még néhányan az ügyvédi kamarából, így Mr. Justice Cleaver, Lewis of Lewis, végül pedig az öreg Mr. Treves. Mr. Treves nyolcvanhoz közel járt már - igen érett és tapasztalatokban bővelkedő nyolcvanadik évéhez. Egy híres ügyvédi közösség tagja volt, méghozzá a legnevesebb tagja - egyben bűnügyi szakértő -, és úgy hírlett, jobban ismeri a szakma titkait, mint bárki más Angliában.
Meggondolatlan emberek úgy vélekedtek, hogy Mr. Trevesnek meg kellene írnia az emlékiratait. Mr. Treves jobban tudta azt náluk. Tisztában volt azzal, hogy ő túlságosan is sokat tud.
S noha már régen visszavonult az aktív gyakorlattól, nem akadt ember egész Angliában, akinek a véleménye annyit nyomott volna a latban egyesületének tagjai körében, mint az övé. Valahányszor csak vékony, gyönge hangján megszólalt, tisztelettudó csend támadt.
A beszélgetés most éppen arról a sokat vitatott ügyről folyt amelyet aznap zártak le old Baileyben. Gyilkossági per volt, a vádlottat felmentették. Az egybegyültek azon igyekeztek   hogy újfent megvitassák az ügyet és szakmai szempontból kifogásoló megjegyzéseket tegyenek vele kapcsolatban.
A bűnvádi eljárás ott követett el hibát, hogy   arra az egyetlen  tanúra támaszkodott - tudhatta volna az öreg Deplace milyen nyitóbeszédet kell adnia a védelemnek. A fiatal Arthur a lehető legtöbbet hozta ki annak a cselédlánynak a bizonyítékából Bentmore pedig a bizonyítás eredményeit összegezve nagyon ügyesen helyezte a dolgokat a helyes megvilágításba. A hibát azonban az esküdtszék követte el, azzal hogy hitelt adott a lány szavainak. Az esküdtek furcsán viselkedtek. . .  soha nem tudta az ember mit vesznek be és mit utasítanak el.  Csak egyszer  vegyenek valamit a fejükbe,  többé senki nem képes azt kiverni onnét. Elhitték, hogy a lány igazat mond azzal a feszítőrúddal kapcsolatban és ki is tartottak emellett. Az orvosi bizonyíték már egy kicsit magas volt neki.  Csupa bonyolult kifejezés meg az a tudományos zsargon. . .  rém rossz tanúk ezek a tudós pasasok. . .  csak hímeztek-hámoztak se igent se nemet nem tudtak mondani amikor egy szabatosan megfogalmazott kérdést tettek fel nekik. . .  váltig csak "bizonyos körülmények között előfordulhat" . . .  és a többi.
Lassacskán mindenki elmondta a magáét és miután a megjegyzések egyre erőltetettebbé és kuszábbá váltak a vita senkit sem elégített ki. Minden arc Mr. Treves felé fordult. Mr. Treves ugyanis mindeddig egyetlen megjegyzést  sem fűzött  az  elhangzottakhoz. Egyre nyilvánvalóbbnak tűnt hogy a társaság e legnagyobb tisztelettel övezett kollégájától várja az utolsó szót.
Mr Treves székében előrehajolva szórakozottan a szemüvegét törölgette. Volt valami a csendben ami arra késztette hogy hirtelen felnézzen.
- Hm? Miről van szó? Kérdeztek tőlem valamit ?
A fiatal Lewis szólalt meg.
- Éppen a Lamorne-ügyről beszélgettünk, uram. 
Várakozó szünetet tartott.
- Igen, igen - mondta Mr. Treves. - Pont azon gondolkodtam.
Tiszteletteljes csend támadt.
- Attól tartok kissé hóbortos vagyok mondta Mr. Treves miközben tovább törölgette a szemüvegét. - Igen, hóbortos. Talán az évek múlása okozza. A magam korabeli már megengedheti magának, hogy egy kicsit bogaras legyen.  
-  Igen valóban, uram -  mondta Lewis, de zavartnak látszott.
- Nem is annyira a különféle jogi vonatkozásokon gondolkodtam - folytatta Mr. Treves -, noha érdekesek voltak. . .  igen érdekesek. . .  és ha az ítélet más irányba terelődik, kedvező terepet biztosíthatott volna a fellebbezésnek. Tehát mint mondottam, nem az ügy jogi oldalán, hanem. . .  szóval jobbára a per szereplőin gondolkodtam.
Valamennyiük eléggé meglepettnek látszott. Ők az ügyben szereplőket csupán a szavahihetőségük szerint vagy mint tanúkat osztályozták. Egyiküknek sem jutott eszébe hogy bűnös-e a vádlott vagy pedig ártatlan, aminek a törvényszék nyilvánította.
- Emberi lények értik? - mondta eltűnődve Mr. Treves. - Emberi lények. Különbözőfélék, különbözőfajták, nincsen belőlük két egyforma. Némelyik intelligens ám több köztük az ostoba. A legkülönfélébb vidékről érkeztek. . .  Lancashire-ből, Skóciából. . .  a vendéglős Olaszországból, az a tanítónő meg valahonnét Közép-Nyugatról. Mind belecseppentek és belekeveredtek az ügybe, végezetül pedig valamennyien a londoni törvényszék előtt kötöttek ki egy borongós novemberi napon. Mindegyik eljátszotta a maga kis szerepét. Az egész egy gyilkossági perben érte el csúcspontját.
Szünetet tartott, és térdén finoman egy halk takarodót dobolt.
- Szeretem a jó detektívregényeket -  mönáta.  -  De  tudják, egyik sem a megfelelő momentummal kezdődik! Folyton a gyilkossággal kezdik. Pedig a gyilkosság már a  vége!  A  történet már  jóval előbb elkezdődik . . .  olykor évekkel előbb. . .  Mindazon okokkal és eseményekkel melyek egyszer csak bizonyos embereket egy bizonyos időben s egy bizonyos helyen összehoznak. Itt van például annak a kis cselédlánynak a bizonyítéka. . .  Ha  a  konyhalány  nem  szereti el az udvarlóját, akkor ő nem rúgja fel az  állását  hirtelen  haragjában  nem  szegődik el Lamorne-ékhoz, és nem válik belőle mentő tanú. Meg az a Giuseppe Antonelli is!. . .  Átjön a bátyjához egy hónapra. A bátyja vak, akár egy denevér. Ő nem látta volna meg, amit Giuseppe éles szeme észrevett. Ha pedig a szolgálatos rendőr nem teszi a szépet a 48. szám alat lakó szakácsnőnek nem kési le a szolgálatát. . .  
Finoman bólintott
- Minden egy adott hely felé tart. . .  és amikor eljön az ideje. . . célba ér. Éjfél. Igen, mind éjfél felé tartanak. . . 
- Éjfél felé. . .  - ismételte.
Hirtelen kissé megborzongott.
- Hiszen ön fázik, uram, húzódjon közelebb a kandallóhoz. 
-  Nem, nem -  hárította el  Mr. Treves. - Csak  a síromra lépett valaki,  ahogy mondani szokták. Hát akkor én lassan el is ballagok hazafelé.
Barátságosan biccentett, majd lassú de határozott léptekkel kiment a szobából.
 Egy pillanatig  bizonytalan  csend támadt, aztán Rufus Lord megjegyezte, hogy nincs már sok hátra szegény öreg Mr. Trevesnek.
 - Éles elme. . .  igen éles elme. . .  de hiába öreg már az az igazság.
- A szíve is gyenge. Bármelyik percben összeeshet - mondta a fiatal Lewis.
Mr. Treves éppen akkor szállt be óvatosan lágy suhanású Daimlerjébe. Az autó egy csendes kerület egyik háza előtt állt meg. Egy inas féltő gonddal lesegítette róla a kabátot. Mr. Treves a könyvtárszobába ment ahol a kandallóban tűz lobogott. A hálószobája a földszinten volt mivel a szívbetegség miatt nem volt szabad lépcsőt másznia.
Letelepedett a tűz elé és maga elé helyezte aznapi postáját.
Gondolatai még mindig azon a hóbortos elképzelésen időztek, amelyet a klubban kifejtett.
Ebben a percben is - gondolta magában Mr. Treves - készül valamilyen dráma. . .  egy gyilkosság. Ha kedvem támadna egy ilyen véres és gyilkos szórakoztató regényt írni egy öregedő úriemberrel kezdeném, ahogy a kandalló előtt ülve a leveleit bontogat ja. . .  amikor anélkül, hogy akár csak sejtené is. . .  éjfél felé közeleg. . . 
Felnyitott egy borítékot és szórakozottan bámult a belőle kihúzott levélre.
Arckifejezése egyszer csak megváltozott. Az álomvilágból visszazökkent a valóságba.
- Te jó isten - mondta. - Micsoda boszszúság! Csakugyan roppant kellemetlen. Ennyi év után! Ez minden tervem et felborítja!
Tessék kinyitni mindenki megjött





Január 11.
A beteg kissé elmozdult a kórházi ágyon, és elfojtott egy nyögést.
Az éjszakai nővér fölállt asztalától és odament. Megigazította párnáit, és feljebb húzta hogy kényelmesebben feküdjön.
Angus MacWhirter köszönetképpen csak morgott valamit. Forrt benne a lázadás és keserűség.
Mindenen túl kellene már lennie. Már az egésztől meg kellett volna szabadulnia! Ha az az átkozott, ostoba fa nem  épp azon a szirten nő!  Meg  ha az a nyavalyás,  túlbuzgó szerelmespár nem pont ott légyottozik, a téli éjszaka hidegével dacolva, a szikla peremén!
Ha ők (meg a fa) nincsenek nem marad életben, egy lendületes fejesugrással elmerül a jeges mély vízben, talán egy darabig küszködik aztán mindent elfelejt. . . és véget ér egy elfecsérelt haszontalan értelmetlen élet.
És hová jutott? Nevetséges módon, törött vállal fekszik egy kórházi ágyon, még az is lehet hogy rendőrbíróság elé kerül, öngyilkossági kísérlet vádjával.
A pokolba is, hát nem ő rendelkezik a saját életével?
Ha sikerült volna, kegyelettel eltemetik és azt mondják elmezavarában tette.
Még hogy elmezavarában! Ugyan! Sosem volt épebb az elméje! Az öngyilkosság a leglogikusabb és legértelmesebb dolog, amit az ember az ő helyzetében elkövethetett.
Teljesen tönkrement az egészsége megrokkant, a felesége meg otthagyta egy másik férfi  miatt.  Se állása,  se senki,  aki szeretné, se pénze, se egészsége, se reménye; hát nem ez az egyetlen lehetséges megoldás hogy minderre pontot tegyen?
És most ilyen ostoba helyzetbe került. Hamarosan kioktatja majd valami álszent rendőrbíró azért, mert ésszerűen ezt tette az egyetlen dologgal, ami az övé az életével.
Dühösen felhorkant. Kirázta a hideg.
Az ápolónő megint mellette termett.
 Fiatal vörös hajú kedves, de meglehetősen szenvtelen arcú teremtés volt.
- Nagyon fáj?
- Nem vészes.
- Adok valamit amitől elalszik.
- Nincs rá szükségem.
- Dehát. . .
- Azt képzeli, nem bírok egy kis szenvedést meg álmatlanságot elviselni?
- A doktor úr azt mondta, hogy beadhatunk egy altatót.
-  Fütyülök arra, mit mondott a  doktor úr.
A lány kisimította a takaróját, és közelebb tolta hozzá a limonádét.
A férfi kissé röstelkedve szólalt meg:
- Bocsásson meg ha goromba voltam.
- Ó,  nem tesz semmit.
Bosszantotta, hogy a leányt egyáltalán nem zavarja az ő rosszkedve. Semmi nem tudott áthatolni elnéző közönyének ápolónői vértezetén. Beteg volt csupán, nem pedig férfi.
- Ez az átkozott okvetetlenkedés. . . ez az egész átkozott okvetetlenkedés - mondta.
- Ez már igazán nem szép dolog - mondta a lány feddő hangon.
- Szép? - kérdezte a beteg. - Méghogy szép! Te jó isten!
- Reggelre jobban lesz - közölte csendesen a lány.
A beteg nagyot nyelt.
- Maguk ápolónők. Maguk ápolónők! Embertelen mind egytől egyig!
- Nézze mi a javát akarjuk.
- Éppen ez bőszít fel! Maga. A kórház. A világ szakadatlan okvetetlenkedés. Tudják is maguk, mi a jó másnak! Végezni akartam magammal. Tudja igaz?
A lány bólintott.
- Egyes-egyedül rám és senki másra nem tartozik hogy levetem-e magam vagy sem arról a rohadt szikláról. Elegem van az életből. Tönkrementem!
A lány alig hallhatóan csettintett egyet a nyelvével. Ez némi rokonszenvet fejezett ki. A férfi beteg volt. Ő pedig, hogy fájdalmát enyhítse hagyta, hadd adja ki magából, ami a szívét nyomja.
- Miért ne végezhetnék magammal, ha egyszer kedvem tartja?
- Mert helytelen dolog az ilyesmi - felelte nagyon komolyan a lány.
- Miért helytelen?
Az ápolónő habozva rápillantott. Hite megingathatatlan volt arra viszont teljesen képtelennek érezte magát, hogy szavakkal meg is magyarázza.
- Szóval. . .  azért mert szerintem az öngyilkosság bűn. Az életet élni kell, akár tetszik akár nem.
- Miért kell?
- Mert másra is tekintettel kell lenni.
- Nekem aztán nem. Egyetlen teremtett lény sincs ezen a világon, aki sajnálna, ha meghalnék.
- Nincsenek rokonai? Anyja nővére vagy másvalakije?
- Senkim sincs. Volt feleségem, de elhagyott és igaza is volt. Rájött hogy fabatkát sem érek.
- Barátja azért csak van?
- Az sincs. Nem vagyok barátkozó fajta. Ide figyeljen nővérke, elmondok magának valamit. Valamikor boldog fickó voltam. Volt szép feleségem és jó állásom. Történt egy autóbaleset. A kocsit a főnököm vezette, én is vele voltam. Azt akarta, hogy azt valljam, harminccal sem ment amikor a baleset bekövetkezett. Ez persze nem igaz. Ment ő ötvennel is. Senki nem halt meg, nem is erről volt szó, ő csak a biztosító előtt akart makulátlan maradni. De nem azt mondtam amit ő akart. Hiszen merő hazugság volt. Én meg nem szoktam hazudni.
- Azt hiszem igaza volt. Jól is tette - jelentette ki az ápolónő.
- Csakugyan azt hiszi? A konokságom az állásomba került. A főnök megharagudott rám, gondja volt rá, hogy máshol se kapjak munkát. A feleségem pedig megelégelte a semmittevésemet, meg azt, hogy képtelen vagyok magamnak munkát szerezeni. Fogta magát és elment egy másik férfival, a barátommal. Neki jól megy, egyik sikert a másik után érti el az életben Én meg csak kallódtam és egyre lejjebb csúsztam. Inni kezdtem, ettől viszont nem jutottam álláshoz. Végül már odáig süllyedtem hogy beálltam szállítómunnkásnak, megerőltettem magam és az orvos azt mondta soha többé nem leszek az, aki voltam. Ezután már nem sok értelme maradt számomra az életnek. A legegyszerűbb és legsimább megoldásnak látszott mindent szépen befejezni. Se magamnak, se másnak nem volt hasznára az életem. 
- Ezt nem tudhatja -  suttogta a leány. 
A beteg elnevette magát. Már jobb kedve volt. Szórakoztatta az ápolónő naiv konoksága.
- Mondja kedves, lehetek én bárkinek is hasznára?
Azt sohasem tudhatja - felelte a zavartan.  - Egyszer még lehet.
- Nem lesz egyszer, következő már sikerülni fog.
-  Nem - mondta az ápolónő -  nem fogja ismét megkísérelni.
- Ezt honnan veszi? 
- Nem szokták.
A lányra bámult. "Nem szokták". Szóval ő csak egy öngyilkosjelölt a sok közül. . . 
Már-már erélyesen tiltakozni akart, vele született őszintesége azonban meg akadályozta. 
 - Ismét megtenné?  Csakugyan úgy gondolja, hogy megtenné?
 Hirtelen rádöbbent, hogy nem. Maga sem tudta miért.  Talán  ugyazon okból,  amelyet a leány az imént tapasztalatai alapján kifejtett. Öngyilkosságot nem szoktak kétszer elkövetni.
Azt azért eltökélte magában, hogy a dolog erkölcsi oldalát illetően kicsikarja a lány jóváhagyását.
- Mindenesetre jogom van a saját életemmel azt tenni amit akarok.
- Nincsen. Nincs hozzá joga.
- Miért kedves, miért nincs?
 Az ápolónő elpirult. Miközben ujjaival a nyakában  függő arpó aranykeresztet  babrálta így szólt.
- Hát nem érti? Istennek szüksége lehet még magára.
A férfi meghökkenve bámult rá. Nem akarta a leányt gyermeki hitében megzavarni. Gúnyosan megszólalt.
-  Megtörténhet egyszer hogy megfékezek egy elszabadult lovat, és ezzel megmentem egy aranyfürtös kisgyermek életét,mi? Erre gondolt?
 A lány megrázta a fejét. Szenvedélyesen, a szavakat keresgélve próbálta megmagyarázni azt, ami gondolatában olyan eleven volt, de csak akadozva jött a nyelvére.
- Előfordulhat, hogy valahol, egyszer, a puszta jelenlétével. . .  anélkül, hogy bármit is tenne. . .  csak egyszerűen  ott van  valahol. . .  jaj, nem tudom hogy fejezzem ki magam. . .  szóval megtörténhet, hogy maga. . .  maga egyszer csak megy az utcán, és csupán ezzel véghezvisz valami szörnyen fontosat. . .  anélkül, hogy akár csak tudomása is lenne róla.
A kis vörös hajú ápolónő Skócia nyugati partvidékéről jött, és volt a családjában egy látnok.
Talán felködlött előtte egy férfialak, ahogy az országúton halad egy szeptemberi éjszakán és éppen ezzel ment meg egy másik embert a borzalmas haláltól. . .

Február 14.
A szobában csupán egyetlen személy tartózkodott, s a csendet csak tollának sercegése törte  meg ahogy egymás  után rótta  a papírra a sorokat.
Nem volt tanúja annak, amit leírt. Ha pedig valaki elolvassa, aligha hitt volna a szemének. Ugyanis amit papírra vetett, egy gondosan és világosan részletezett gyilkossági terv volt.
Előfordul, hogy a test tudja, hogy az agy ellenőrzése alatt áll és engedelmeskedik ennek a cselekedeteit irányító kívülálló valaminek olykor azonban az agy van tisztában azzal, hogy a testet uralja irányítja és hogy  ezt a testet célja elérésének szolgálatába állítja.
Az asztalnál író személy ez utóbbi állapotban volt. Értelmes hideg fejjel gondolkodó fegyelmezett elme volt. S ezt az elmét egyetlen gondolat és cél foglalkoztatta egy másik ember elpusztítása. Mire célja megvalósítására sor kerül addigra már papíron aprólékosan kidolgozta az egész tervet. Minden eshetőséggel és lehetőséggel számolt. Mint minden  jó tervet  ezt sem agyalták ki véglege sen. Egyes részeknél meghagyta a lehetőségek alternatíváit. S intelligens elméről lévén szó megfelelő óvintézkedéseket sem hagyott számításon kívül, arra az esetre ha valami váratlan dolog történne. Fő vonalaiban azonban a terv világosan és alaposan átgondolt  volt. Időpont hely mód és áldozat!. . . 
 Az asztalnál ülő személy felemelte fejét. Összeszedte és figyelmesen átolvasta a lapokat.  Igen, a dolog világos mint a nap. Mosoly suhant át a komoly arcon. Nem volt éppen egészséges mosoly. Mélyen felsóhajtott.
Amilyen hű képmása az ember Teremtőjének, olyan csúf tréfát űzött ezzel itt a természet játéka.
A terv készen állt. . .  számításba vette az emberekből kiváltott hatásokat felkészült rájuk és a bennük lakozó jót és rosszat összehangolta sátáni céljával.
Már csak egyvalami hiányzott. . .  
Mosollyal az arcán egy dátumot vetett a papírra. . .  egy szeptemberi dátumot.
Mikor ezzel is megvolt, felkacagott ezer darabra tépte a lapokat a kandallóhoz lépett és az egészet a lobogó tűzbe dobta. Nem történt elővigyázatlanság. Minden egyes papírfecni elégett és megsemmisült. A terv most már csak szerzőjének agyában létezett.

Március 8.
Battle főfelügyelő a reggelizőasztalnál ült. Ajkát keményen összeszorítva lassan és figyelmesen olvasott egy levelet amelyet felesége az imént adott neki át könnybelábadt szemmel. Arca mint mindig most is kifejezéstelen maradt, akár egy szoboré. Komoly és állhatatos volt ez az arc valami módon mégis megkapó. Battle főfelügyelő sohasem látszott éles elméjű embernek rendelkezett azonban egy más nehezen meghatározható tulajdonsággal s ez az energia volt.
- Nem tudom elhinni, hogy Sylvia!. . . - zokogta Mrs. Battle.
Sylvia volt a legfiatalabb a Battle házaspár öt gyermeke közül. Tizenhat éves volt és egy Maidstone környéki iskolában tanult.
A levelet az iskola igazgatónője Miss Amphrey írta. Szabatosan megfogalmazott, nyájas és tapintatos levél volt. Tudatta, hogy egy idő óta kisebb lopások okoztak fejtörést a tanári karnak a dologra fény derült, Sylvia mindent beismert és hogy Miss Amphrey szeretne mielőbb Mr. és Mrs. Battle-lel beszélni a helyzet megvitatása végett. 
Battle főfelügyelő összehajtogatta a levelet zsebre tette majd így szólt
- Bízd csak rám Mary.
Felállt odament feleségéhez aki az asztal másik felén ült és gyengéden megpaskolta arcát, azt mondta:
- Ne aggódj drágám minden rendbe jön. 
Megvigasztalta és megnyugtatta az aszszonyt, aztán kiment a szobából.
Battle főfelügyelő délután már Miss Amphrey egyéni izléssel berendezett szalonjában ült szemben az igazgatónővel, egyenes tartással, széles, súlyos kezét a térdén pihentetve és minden igyekezetével azon volt, hogy ízig-vérig rendőr benyomását keltse. 
Miss Amphrey nagyon jónevű igazgatónő  volt. Igazi egyéniség, olyan rendkívüli felvilágosult és modern akinél a fegyelmezés az önmeghatározás korszerű eszméjével párosult. 
Szobája a meadwayi szellemet árasztotta. Minden hűvös pasztellszínű volt benne a nagy köcsögökben és cserepekben nárcisz tulipán és jácint virult. Egy-két jó antik görög másolat, két absztrakt szobor a falon pedig két olasz primítiv. Mindennek a közepén trónolt maga Miss Amphrey sötétkék ruhájában buzgó képe akár egy öntudatos agáré és világoskék szemével komolyan nézett a pápaszem mögül 
- Az a legfontosabb - szólalt meg tiszta, kellemes hangján  -, hogy az ügyet jó irányba tereljük. A lányra kell gondolnunk, Mr. Battle, Sylviára.
A legfontosabb. . .  szóval a legfontosabb, hogy az ő élete semmiben ne károsodjék. Nem  szabad  magán  hordoznia  a  bűn  terhét. . .  s ha tesz is szemrehányást, nagyon, de nagyon kíméletesen kell tennie. Az okát kell kideríteni ezeknek a meglehetősen közönséges lopásoknak. Kisebbségi érzés? A lány ügyetlen a sportban. . .  talán homályos vágy, hogy másképp tűnjön ki. . . vagy, hogy önmaga előtt bizonyítson. Roppant óvatosnak kell lenni. Ezért akartam előbb csak önnel találkozni. . .  közölni akartam, hogy nagyon, nagyon tapintatosan bánok Sylviával. Ismétlem igen fontos, hogy rájöjjünk mi indította erre.
- Ezért vagyok itt Miss Amphrey - mondta Battle főfelügyelő.
Hangja nyugodtan csengett, arca kifejezéstelen maradt, szeme pedig az igazgatónőt fürkészte. 
- Én nagyon tapintatos voltam vele -mondta Miss Amphrey
- Roppant kedves öntől, asszonyom - felelte kurtán Battle.
-  Látja, én valóban szeretem és megértem ezeket a fiatal teremtéseket.
Battle  nem válaszolt azonnal.
- Most pedig Miss Amphrey, ha nincs  ellene kifogása, szeretnék a lányommal beszélni.
Miss Amphrey újfent a lelkére kötötte, hogy vigyázzon. . .  ne hamarkodja el a dolgot,  nehogy maga ellen hangolja a már szinte nővé érett gyermeket.
Batlle főfelügyelő a leghalványabb jelét sem adta türelmetlenségnek.
Csupán kifejezéstelennek látszott. .
Az igazgatónő ezután a lány szobájáig kísérte útközben találkoztak néhány lánnyal. Azok udvariasan vigyázzba vágták magukat, szemük azonban tele volt kíváncsisággal. Miután betessékelte Battle-t egy kis szobába - amely távolról sem árulkodott olyan egyéni ízlésről mint az igazgatónőé -, Miss Amphrey félrevonta és azt mondta, majd ő szól Sylviának. 
Már-már kilépett az ajtón amikor Battle utánaszólt.
 - Várjon csak, asszonyom, hogyan bizonyosodott meg, hogy Sylvia a ludas ezekben a. . .  hm. . .  eltűnésekben? 
- Lélektani módszert alkalmaztam, Mr. Battle.
 Miss Amphrey méltóságteljesen ejtette ki a szavakat.
- Lélektanit? Hm. És a bizonyíték, Miss Amphrey? 
- Persze hogyne. Tökéletesen megértem, hogy  így érez,  Mr.  Battle. Együtt jár  az  ön. . .  izé. . .  foglalkozásával A lélektant azonban a kriminológia is egyre jobban elismeri. Biztosíthatom, szó sincs tévedésről. Sylvia önként beismert mindent.
- Igen. . .  tudom. - mondta Battle. - Csak az érdekelne, hogyan jött arra a gondolatra, hogy éppen ő a tettes.
- Nos Mr. Battle, egymás után tűntek el dolgok  a lányok szekrényéből.  Egybehívtam az egész iskolát,  és közöltem  a tényeket. Közben pedig diszkréten vizsgáltam az arcukat. Sylvia arckifejezése egyből szemet szúrt. Bűntudatos volt. . .   zavart. Akkor már tudtam, ki a bűnös. Nem akartam kérdőre vonni,  jobb szerettem volna ha ő maga ismeri be. Egy tesztet írattam vele - szópárosításon alapult.
Battle bólintott, mintegy jelezve, hogy érti.
- A gyerek végül mindent bevallott.
- Értem - mondta az apa.
Miss Amphrey egy pillanatig habozott, majd kiment a szobából.
Battle az ablakon nézegetett kifelé, amikor ismét nyílt az ajtó.
Lassan megfordult és a lányára nézett.
Sylvia becsukta az ajtót, de nem mozdult mellőle. Magas lány volt napbarnított és félszeg. Arcán sírás nyoma látszott. Hangja inkább félénken mint dacosan csengett
- Tessék itt vagyok.
Battle egy darabig komolyan nézett rá. Felsóhajtott.
-  Bár sose adtalak  volna ebbe az iskolába - mondta. - Bolond az a nő.
Sylvia erre úgy elámult, hogy még a saját baját is elfelejtette.
- Miss Amphrey? Ó, de hiszen ő nagyszerű teremtés. Mindenki annak tartja.
Battle hümmögött.
- Hát tényleg nem lehet akkora bolond, ha sikerül másokkal ezt elhitetnie.
- Száz szónak is egy a vége. Meadway nem  neked való hely. . .   bár, nem  is tudom. . .  ez éppúgy megtörténhetett volna máshol is.
Sylvia a kezét törd elte. Lesütötte a szemét.
- Apa. . .  én. . .  sajnálom. Roppantul sajnálom.
- Sajnálhatod is - mondta kurtán Battle. - Gyere csak ide. 
Sylvia szabódva hozzálépett. 
Battle nagy, szögletes tenyere közé vette lánya arcát, és mélyen a szemébe nézett.
- Sok  mindenen mentél keresztül, igaz? - kérdezte gyengéden.
A lány szemébe könnyek szöktek.
Battle lassan folytatta:
- Veled együtt, én is mindvégig tudtam, hogy valami nem stimmel. Nincs a földön olyan ember, akinek ne lenne gyenge pontja. Ez többnyire szemmellátható. Az ember észreveszi, ha egy gyerek mohó, rosszkedvű vagy van benne egy adag erőszakosság. Te nagyon jó nyugodt gyerek voltál. . .  jó természetű. . .  soha  semmi baj  nem volt  veled. . .  néha mégis aggodalom fogott el. Ugyanis, ha kiugrik valahol egy rejtett szépséghiba megtörténhet, hogy az egész gyártmány tönkremegy, amikor kipróbálják.
- Úgy mint én! - mondta Sylvia.
- Igen, úgy mint te. Összeroppantál a teher alatt. . .  méghozzá átkozottul fura módon, amilyet még soha nem tapasztaltam.
- Gondolom elég gyakan volt dolgod tolvajokkal - mondta hirtelen gunyorosan a lány.
- Ó, igen. .. alaposan ismerem őket. És éppen e miatt drágám - nem, mert az apád vagyok (egy apa általában nem sokat tud a gyerekéről), hanem mert rendőr vagyok - tudom nagyon jól, hogy te nem vagy tolvaj. Te soha nem nyúltál itt semmihez. Két fajta tolvaj van, az egyik amelyiket az alkalom szüli, ám legyőzi a kísértést - ez azonban pokoli ritkán esik meg. . .  döbbenetes, micsoda  kísértéseknek tud ellenállni  a normális becsületes ember -, a másik pedig az a fajta, amelyik éppoly természetességgel veszi el a másét, mintha csak a sajátja volna. Te egyikhez sem tartozol. Nem vagy tolvaj. Egy nagyon különös kis hazug vagy.
- De. . . - kezdte Sylvia
Apja folytatta.
- Mindent beismertél? Ó igen ezt ismerem. Élt egy szent aki mindig kenyeret vitt a szegényeknek A férje nem vette jó néven a dolgot. Összetalálkoztak, s a férje megkérdezte, mi van a kosarában. Az asszony elvesztette a lélekjelenlétét és azt felelte: "rózsa". A férj felrántotta a kosár fedelét és csodák csodája tényleg rózsát látott benne! Ha te vagy Szent Erzsébet helyében, találkozol a férjeddel, s az megkérdezi, mit viszel a kosaradban, elveszítenéd a fejed, és azt válaszolnád kenyeret.
Szünetet tartott azutan gyengéden mondta:
- Így történt ugye?
A lány hosszasan hallgatott majd egyszercsak lehajtotta a fejét.
- Mondd el kislányom. Hogy történt valójában? - kérte Battle.
- Valamennyiünket össze csődített. Tartott egy szónoklatot. Észrevettem, hogy nem veszi  le rólam a szemét,  és tudtam azt  hiszi, hogy én voltam! Éreztem, hogy elvörösödök . . .  és észrevettem, hogy már a lányok közül is néhányan engem bámulnak. Szörnyű volt! Azután a többi is nézni kezdett, meg súgni-búgni. Tudtam ők is engem gyanúsítanak. Aztán Amp magához kéretett közülünk néhányat és valami szójátékot játszottunk. . .  ő szavakat mondott. . .  mi pedig válaszoltunk rájuk.
Battle felhördült a felháborodástól.
-  Tudtam,  mire  megy  ki az egész. . .  és. . .  és úgy éreztem kővé dermedek a rémülettől. Igyekeztem a helyes szót válaszol
ni. . .  megpróbáltam egészen közömbös dolgokra. . .  mókusokra meg virágokra gondolni. . .  Amp meg csak bámult rám a szúrós tekintetével. .. tudod, szinte az ember velejéig hatol. Azután pedig. . .  ó. . .  egyre roszszabb lett. . .  mígnem egy napon Amp nagyon kedvesen elbeszélgetett velem. . .  és olyan. . .   olyan megértően viselkedett. . .  én. . .  én meg kiborultam, és azt mondtam neki, hogy én tettem. . .  és. . .  ó! Megkönynyebbültem apa!
Battle ujjaival az állán dobolt. 
- Értem.
- Ugye megérted?
- Nem, Sylvia, nem értem meg, engem ugyanis más fából faragtak. Ha bárki is arra akarna engem kényszeríteni, hogy beismerjek olyasmit, amit nem tettem inkább behúznék neki egyet, de nem engedelmeskednék .
Azt viszont értem, hogyan történt veled a dolog. . .  ez a ti szúrós szemű Ampetek egy olyanfajta szokatlan lélektani példához folyamodott, amilyennel csak az hozakodik elő, aki valami sületlen, rosszul értelmezett elmélet mellett kardoskodik.
Nem marad más hátra, mint tisztázni ezt a rendkívül zavaros helyzetet. Hol van Miss Amphrey? 
Miss Amphrey tapintatosan a közelben lézengett. Arcára fagyott a mosoly, amikor Battle főfelügyelő kimérten így szólt:
- Hogy kideríthessem a lányomról az igazságot, arra kell kérnem, hívja ki a helyi rendőrséget, hogy nyomozzanak az ügyben. 
- De Mr. Battle hiszen Sylvia maga. . .
- Sylvia soha nem nyúlt itt senki holmijához.
- Tökéletesen meg tudom érteni, hogy mint az apja. . . 
- Most nem az apa, hanem a rendőr peszél. Értesítse a rendőrséget, hogy segítsenek a nyomozásban. Tapintatosan fognak eljárni. Remélem, minden előkerül majd a megfelelő ujjlenyomatokkal valami zugból, ahová elrejtették. Kisstílű tolvajok nem szoktak kesztyűben dolgozni.  A lányomat pedig elviszem innét. Ha a rendőrség olyan bizonyítékot talál - hiteles bizonyítékot -, amely  kapcsolatba hozhatja  Sylviát a lopással, állok elébe, hogy a bíróság elé idézzék, és legyen, aminek lennie kell, én nem félek.
Miután Battle Sylvia társaságában autójával kigördült a kapun,  mintegy öt perc múlva azt kérdezte:
- Ki volt az a szőke,  agyonbodorított hajú lány, anyajeggyel az állán?. . .  amelyiknek olyan piros az arca, és távolülő kék szemei vannak? Idefelé jövet találkoztam vele.
- Olive Parsonnak hívják.
- Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy ő a tolvaj.
- Rémültnek látszott?
- Ellenkezőleg, magabiztosnak! Számtalan ilyen nyugodt és magabiztos arccal találkoztam már a rendőrbíróságon. Akármibe lefogadnám, hogy ő a tolvaj. . .  csakhogy nem ám az a fajta akinek megoldódik a nyelve. . .  a legkevésbé sem!
Sylvia felsóhajtott és azt mondta:
- Olyan volt mint egy lidérces álom. Nagyon sajnálom, apa. Végtelenül bánt a dolog. Hogyan is lehettem ilyen ostoba, ilyen mérhetetlenül ostoba. Pokoli rosszul érzem magam emiatt.
-  Jól van, no  - mondta Battle főfelügyelő és levéve egyik kezét a volánról, megveregette a lány karját, majd eldarálta egyik banális, de kedvenc vigasztaló szövégét "Sose aggódj. Az ilyen dolgok azért érnek bennünket, hogy próbára tegyenek. Igen, hogy próbára tegyenek. Legalábbis, én úgy hiszem. Nem értem, mi egyébért is történhetnének. . ." 

Április 19.
Nevile Strange hindheadi háza napfényben fürdött, olyan gyönyörű áprilisi nap volt, amilyen legfeljebb egyszer adódik egy hónapban - sokszor melegebb mint a júniusi napok.
Nevile Strange éppen lefelé tartott a lépcsőn. Fehér flanellből készült öltönyt viselt, négy teniszütőt vitt a hóna alatt..
Ha meg akarnák választani a szerencsés és tökéletes angol férfit, a zsüri nyugodtan Nevile Strange-nek ítélhetné oda az első díjat. Nevile Strange ismert személyisége volt az angol nyilvánosságnak - első osztályú teniszjátékos, több sportágban járatos, ízzig-vérig atléta. Noha Wimbledonban soha nem sikerült döntőbe jutnia, számos megnyitó  mérkőzésen megállta a helyét, és a vegyes párosban két ízben is elődöntőbe került. Az meg, hogy egy több sportágban jeleskedő atléta még teniszbajnok is legyen,  talán már túl sok is lett volna. Jól golfozott, kitűnően úszott, sőt az Alpokat is jó néhányszor megmászta. Harminchárom éves volt, makkegészséges, jóképű, gazdag, egy szép feleséggel, akit nemrég vett el, és - hacsak a látszat nem csal - gondtalan és nyugodt. 
Mégis, amikor Nevile Strange ezen a pompás reggelen lefelé haladt a lépcsőn, egy árnyék szegődött a nyomába. Ő azonban tudta, hogy követi, s valahányszor rágondolt, homloka ráncba szaladt, arckifejezése pedig zavarttá, bizonytalanná változott. Egyenes háttal, mintha csak valamilyen terhet akarna magáról lerázni, átvágott a hallon keresztülment a nappalin és kilépett az üvegezett verandára, ahol felesége, Kay párnák között kuporogva narancslevet iszogatott.
 Kay Strange huszonhárom éves, feltűnően szép nő volt. Alakja karcsú, bár kissé érzéki, haja bronzvörös s a bőre olyan makulátlan, hogy csupán egy lehelletnyi szépítőszer kellett csak szépsége fokozásához, szeme és szemöldöke fekete volt - amely oly ritkán illik vörös hajúaknak és olyan ellenállhatatlanul szép, ha mégis jól áll.
Férje könnyedén üdvözölte:
- Hello, Tündérke, mi van reggelire? 
- A te számodra véres vese. . .  szörnyen néz ki. . .  meg gomba. . .  és szalonnatekercs - válaszolta Kay.
- Jól hangzik - jegyezte meg Nevile.
Kivett tányérjára az előbb felsorolt ételekből és egy csésze kávét töltött magának. Néhány percnyi derűs csend keletkezett.
- Óóóó - szólalt meg érzéki hangon Kay, miközben manikűrözött, vörösre lakkozott kezével csupasz lábujját babrálta.  -  Hát nem isteni ez a napsütés? Végtére nem is olyan rossz helyez az Anglia.
Nemrégen tértek haza Dél-Franciaországból.
Nevile átfutotta az újság címszavait, a sportrovatra lapozott és hümmögéssel nyugtázta. . . 
Ezután, miközben hozzálátott a pirítós kenyérhez meg a lekvárhoz, félretolta az újságot és a postáját kezdte bontogatni.
Egész paksaméta levél hevert előtte, legtöbbjüket  azonban széttépte  és félrehajította. Tájékoztatók, értesítések, meg nyomtatványok.
- Nem tetszik nekem a nappali színösszeállítása -  mondta Kay. - Megváltoztathatom?
 - Ahogy akarod gyönyörűségem.
-  Pávakékre  -  folytatta Kay álmodozón  - elefántcsontszínű atlasszal behúzott párnákkal.
- A közepére meg ültetsz majd egy majmot - mondta Nevile.
- Mondjuk téged - vágott vissza Kay.
Nevile felbontott még egy levelet.
-  Jaj,  most jut eszembe  -  mondta Kay -, Shirty  meghívott, tartsunk vele  a  jachtján Norvégiába, június végén. Olyan bosszantó, hogy nem mehetünk.
Szeme sarkából lopva Nevile-re pillantott, majd reménytelen vágyódással a hangjában hozzátette:
- Úgy szeretnék elmenni.
Nevile arcán mintha valami köd vagy bizonytalanság féle vonult volna át.
- Muszáj elmennünk ahhoz a barátságtalan, öreg Camilla nénihez? - kérdezte zúgolódva Kay.
Nevile a szemöldökét ráncolta.
 - Persze, hogy muszáj. Ide figyelj, Kay, ezt már megbeszéltük. Sir Matthew a gyámom volt. Ő és Camilla néni neveltek fel. Gull's Point az otthonom, már amennyire bárhol is lehet nekem otthonom.
- Jól van jól van - mondta Kay. - Ha muszáj akkor muszáj. Elvégre mégiscsak mi örököljük minden pénzét a halála után, és nem árt, ha egy kicsit behízelegjük nála magunkat. 
Nevile dühösen azt mondta
- Nem arról van szó, hogy behízelegjük magunkat! Nem is ő rendelkezik a pénz fölött. Igaz, hogy Sir Matthew őrá bízta a pénzt, de ha meghal én meg a feleségem örököljük. Szeretet is van a világon! Miért nem vagy képes megérteni? 
Kay rövid hallgatás után ismét megszólalt:
- Persze nagyon is megértem. Csak magamra öltök egy szerepet, mert. . .  nos mert tudom jól, hogy engem csak afféle megtűrt személyként engednek be abba a házba. Gyűlölnek! Igenis gyűlölnek! Lady Tressilian kevélyen lenéz, Mary Aldin pedig átnéz a vállam fölött miközben beszél hozzám. Szerinted persze minden a legnagyobb rendben van. Te nem látod mi folyik.
- Mindig nagyon udvariasnak látszanak veled szemben. Nagyon jól tudod, hogy nem tűrném ha mások lennének.
Kay különös pillantást lövellt rá sötét pillája alól.
- Eléggé udvariasak. De tudják, hogyan bosszantsanak. Én csak egy betolakodó vagyok úgy érzem. . . 
- No igen  -  mondta Nevile - elvégre úgy vélem. . .  ez elég természetes is, nem igaz?
Hangja valamelyest megváltozott. Felállt és hátat fordítva Kaynek kibámult az ablakon.
- Igen, kétségkívül ez természetes. Rajongtak Audreyért, igaz? - mondta Kay, érezhető remegéssel a hangjában.  -  A drága, jó családból való, hűvös és sótlan Audrey.  Camilla nem tudja nekem megbocsájtani, hogy elfoglaltam a helyét.
Nevile nem fordult meg. Hangja élettelen és tompa volt amikor megszólalt:
- Elvégre Camilla néni már idős. . .  hetvenen felül van. Az ő korosztályának egyáltalán nincs ínyére a válás,  tudod.  Azt hiszem alapjában véve mégis nagyon jól alkalmazkodott  a helyzethez,  ha  figyelembe  vesszük  mennyire  szerette. . . Audreyt. 
Hangjában árnyalatnyi változás  érződött, amint kiejtette a nevet.
- Szerintük csúnyán bántál vele.
- Igen csúnyán - suttogta Nevile a felesége azonban meghallotta.
- Ugyan Nevile. . .  ne légy már ilyen ostoba Csak azért mert Audrey akkora cirkuszt csinált.
- Nem csinált cirkuszt. Audrey nem szokott cirkuszt csinálni.
- Tudod jól mire célzok. Arra, hogy elment meg belebetegedett, és akárkihez ment mindenhol eljátszotta a sebzett szívű asszonyt. Hát erre fel mondtam, hogy nagy  hűhót  csapott!  Audrey  nem  az  a  fajta,  aki  tud veszíteni.  Szerintem  ha  egy  feleség már nem  képes a férjét megtartani akkor legalább elegánsan mondjon le róla! Egyetlen közös vonás sem volt bennetek. Soha  nem sportolt  és  olyan  vérszegény volt és fakó, akár. . .  akár egy mosogatórongy.  Semmi  élet,  semmi  elevenség nem volt benne. Ha pedig igazán jelentettél volna a számára valamit, akkor elsősorban a te boldogságodat tartja szem előtt  és örül annak,  ha azt egy jobban hozzád  illő asszony  oldalán  találod meg. 
Nevile szembefordult vele.
Ajkán halvány, szardonikus mosoly suhant át.
-  No, nézd csak,  micsoda kis  sportlady! A szerelemben és a házasságban egyaránt tudja hogyan kell szabályszerűen játszani! 
Kay elpirult és elnevette magát. 
- Jól van, no, talán egy kicsit elvetettem a sulykot. Mindenesetre, ha már egyszer így történt nem lehet változtatni rajta. Úgy kell elfogadnod a dolgokat ahogy vannak. 
- Audrey fogadta el. Ő vált el tőlem, hogy azután feleségül vehesselek téged  - jelentette ki Nevile csendesen. 
- Igen, tudom. . .  -  mondta habozva Kay.
 - Te soha nem értetted meg Audreyt - folytatta Nevile.
- Csakugyan nem. Valahogy Audreynak már a puszta gondolatára is végigfut a hátamon a hideg. Nem tudom, mi az, ami körülveszi. Soha nincs vele az ember tisztában, hogy  mi  motoszkál  a fejében. . .  Egy kicsit. . .  egy kicsit félelmetes. 
- Badarság Kay
- Igenis félelmet ébreszt bennem. Talán, mert olyan okos. 
- Te imádnivaló kis buta!
-  Folyton ezt mondod nekem  - nevette el magát Kay. 
- Mert tényleg az vagy!
Egymásra mosolyogtak. Nevile hozzálépett, lehajolt, és megcsókolta a nyakán.
- Szépséges bájos kis Kay - suttogta.
- Engedelmes kis Kay - mondta az aszszony. - Lemond egy pompás jachtkirándulásról a férje affektáló, viktoriánus rokonai miatt, akik lekezelik.
Nevile visszament az asztalhoz és leült.
- Végül is miért ne mehetnénk el Shirtyvel arra a kirándulásra, ha már annyira szeretnéd? - mondta.
Kay elképedt a meglepetéstől.
- És Saltcreek meg Gull's point?
- Miért ne mehetnénk oda még szeptember elején? - mondta meglehetősen erőltetett hangon. 
-  Ó, Nevile, tényleg.. . - Kay elhallgatott.
- Júliusban meg augusztusban a versenyek miatt nem mehetünk. A St. Loo-i augusztus utolsó hetében ér véget, és remekül össze lehet egyeztetni, hogy onnét egyenest Saltcreekbe utazzunk.
- Tökéletesen össze lehetne egyeztetni. . . remekül. De az jutott eszembe. . .  szóval, hogy ő is szeptemberben szokott leutazni, nem igaz?
- Audrey?
- Igen. Talán le lehetne róla beszélni viszont . . .
- Miért beszélnénk le?
Kay bizonytalanul bámult rá.
- Azt akarod mondani, hogy vele egy időben legyünk ott? Micsoda fura elképzelés!
- Szerintem egyáltalán nem az. Sokan megteszik ezt manapság. Miért ne lehetnénk mind  jó barátságban?  Ez sokkal egyszerűbbé tenné a dolgokat Nem még te magad mondtad ezt a múltkor? - mondta Nevile nekihevülve. 
- Én?!
- Hát persze, már nem emlékszel? Amikor Hoxesékről volt szó, te azt mondtad, hogy kulturált emberek úgy fogják fel a dolgot, ahogy Leonard második felesége aki, jó barátságban van az elsővel.
- Ó, én nem is bánnám. Én ezt tartom okos dolognak. Viszont. . .  ami Audreyt illeti, kötve hiszem, hogy örülne neki.
- Badarság.
- Nem az.  Tudod, Nevile, Audrey tényleg borzasztóan szeretett téged. . .  Nem hiszem, hogy akár egy percig is el tudná viselni.
- Nagyon tévedsz, Kay. Audrey nagyon jó gondolatnak tartaná.
- Audrey. . .  hogy érted, hogy annak tartaná? Honnét veszed, hogy ő minek tartaná?
Nevile kissé zavartnak tűnt. Kényszeredetten megköszörülte a torkát.
- Az igazat megvallva, tegnap Londonban véletlenül összefutottam vele.
- Nekem nem is szóltál róla.
- Akkor most elmondom - mondta Nevile ingerülten. - Teljesen véletlen volt. Éppen a parkon sétáltam keresztül amikor szembe jött velem. Talán el kellett volna futnom előle?
- Dehogyis. - mondta Kay miközben mereven bámulta. - Folytasd csak.
- Én. . .  szóval megálltunk és visszasétáltunk a parkba. Úgy éreztem. . .  hogy. . .   ez a legkevesebb amit tehetek.
- És aztán? . . . - kérdezte Kay. 
- Aztán pedig leültünk egy padra, és beszélgettünk. Nagyon kedves. . .  igazán nagyon kedves volt. 
- Egészen lenyűgözött téged - mondta Kay.
- Nos, tudod beszélgettünk erről-arról. Audrey nagyon természetesen és rendesen viselkedett.. .és. . .  hát ennyi volt.
- Rendkívüli - mondta Kay.
- Felőled is érdeklődött. . . 
- Roppant kedves tőle.
- Beszélgettünk egy kicsit rólad is. Komolyan Kay, kedvesebb már nem is lehetett volna. 
- A drága jó Audrey.
- És tudod akkor jutott eszembe. . .  milyen szép is volna ha. . .  ti ketten barátnők lennétek. . .  és mind a hárman jó barátságban élnénk. Arra gondoltam, talán megvalósulhat mindez nyáron Gull's Pointban pont alkalmas az ilyesmire.
- Te gondoltál erre?
- Én. . . hát persze, hogy én. Az egész az én ötletem volt.
- Nekem soha nem beszéltél az ilyesféle elképzeléseidről. 
- Az igazat megvallva, abban a percben támadt ez az ötletem.
- Értem. Mindenesetre felvetetted, és Audrey is pompás gondolatnak tartotta.
Most először volt valami Kay viselkedésében, ami Nevile tudatáig hatolhatott.
- Csak nincs valami baj, Tündérkém?
- Ó, dehogyis! Egyáltalán nincs! És arra nem gondoltatok, hogy vajon én is pompásnak találom majd az ötletet?
Nevile rámeredt.
- De Kay, hát mi kifogásod lehetne ellene? 
Kay összeharapta ajkát.
- Hisz te magad mondtad a múltkor. . .  - folytatta Nevile.
- Ó, ne gyere megint ezzel! Akkor másokról beszéltem. . .   nem pedig magunkról.
- De részben ez adta nekem az ötletet.
- Ó, én ostoba! No, nem mintha elhinném.
Nevile megdöbbenve bámult rá.
- De, Kay hát mi kifogásod van ellene? Semmi okod nincs az aggodalomra!
 - Nincs?
- Úgy értem. . .  féltékenység vagy hasonló. . .   Audrey részéről.  -  Szünetet tartott majd kissé megváltozott hangon folytatta. - Ide figyelj,  Kay, én  nagyon komiszul bántam Audreyval. Nem, nem magunkról beszélek. A dolognak semmi köze ehhez. Nagyon csúnyán viselkedtem vele. Nem lenne szép, ha csupán annyival elintézném, hogy nem lehettem másként. Azt hiszem, ha ez megváltozik, jobban érezném magam az egész ügyet illetően. Sokkol boldogabb lennék.
- Szóval, így nem vagy boldog? - kérdezte Kay vontatottan. 
- Drága kis butám, hogy érted ezt? Hát persze, hogy boldog vagyok nagyon boldog. De. . . 
Kay félbeszakította.
- De. . .  éppen ez az! Ebben a házban mindig van egy "de". Egy átkozott árny ólálkodik a falak között. Audrey árnya.
Nevile mereven bámulta.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy féltékeny vagy Audreyra? - kérdezte.
 - Nem  féltékeny  vagyok  rá.  Félek  tőle. . .   Nevile, te nem ismered Audreyt.
- Már hogyne ismerném hiszen majd nyolc évig a feleségem volt.
- Mégsem tudod - ismételte Kay -, hogy mi lakik Audreyban. 

Április 30.
- Nevetséges! - csattant fel Lady Tressilian. Felült az ágyában, és dühös pillantását körbejáratta a szobában. - Teljesen nevetséges!  Nevile megőrült.
 - Csakugyan elég különösnek tűnik - mondta Mary Aldin.
Lady Tressiliannek élesen kirajzolódó profilja volt, és amikor a fejét lehajtotta, sokatmondó, hatásos pillantást tudott vetni keskeny orrnyerge alól. Jóllehet, elmúlt már hetven és egészségi állapota meggyengült, veleszületett szellemi frissesége szemernyit sem csökkent. Olykor hosszabb időre viszszavonult  az  emberektől  és  az  izgalmaktól. Ilyenkor félig lehunyt szemmel feküdt naphosszat, hogy azután annál élesebb szellemmel és csípősebb nyelvvel térjen magához félig öntudatlan állapotából. Párnákkal aládúcolt hátával úgy trónolt a tágas szoba egyik sarkában álló, hatalmas ágyban, mint valami francia királynő. Egy távoli unokahúga, Mary Aldin lakott vele és  gondozta. A két nő kitűnő egyetértésben élt egymással. Mary harminchat éves volt, arca sima és kortalan, az a fajta,  amelyen alig hagynak nyomot az évek.  Éppúgy nézhette az ember harmincnak, mint negyvenötnek. Csinos alakú, jó fellépésű nő volt, sötét hajának egyéni jelleget kölcsönzött a homloka felett húzódó, fehér tincs. Valamikor ez divatosnak számított, Mary ősz csíkja azonban nem festés eredménye - már fiatal lány korában is ilyen volt.
Most épp Nevile levelét olvasta figyelmesen,  amelyet Lady Tressilian nyújtott át neki.
- Igen. Eléggé furcsállom - mondta.
- Csak azt ne mondd, hogy ez az ötlet Nevile-től származik! - mondta Lady Tressilian. - Valaki más keze van a dologban.
- Nem tartom kizártnak, hogy a mostani feleségéé. 
- Kayé? Úgy gondolod, hogy Kay fundálta ki?
- Eléggé rá vallana. Moderneskedő és közönséges! Ha már egy házaspár nem restelli világgá kürtölni a helyzetét, és elválik, akkor legalább illendően váljanak el. Roppant ízléstelen dolognak tartom, hogy a második feleség, meg a volt feleség barátnők legyenek. Hát manapság már senki sem ismer határt? 
- Azt hiszem manapság épp ez a modern megoldás - mondta Mary.
- Csakhogy nem az én házamban - jelentette ki Lady Tressilian.  - Úgy vélem, már  akkor is a tőlem  telhető legtöbbet tettem meg, amikor egyáltalán beleegyeztem, hogy az a vörösre festett körmű teremtés betegye ide a lábát.
- Ő Nevile felesége. 
- Hát ez az. Emiatt éreztem úgy, hogy Matthew is így akarta volna. Rajongásig szerette a fiút, és minden igyekezetével azon volt, hogy Nevile úgy érezze magát nálunk, mint a saját otthonában. Ha nem fogadom a feleségét, nyíltan megsértettem volna - így hát engedtem és meghívtam a házamba. Nem kedvelem őt. . .  nem Nevile-hez méltó feleség. . .  se származása, se neveltetése! 
- Elég jó családból való - mondta Mary  békítően.
- Kétes hírű népség! - mondta Lady Tressilian. - Az apját, hisz már meséltem neked, valami kártyaügy miatt kizárták az összes klubjából. Szerencsére, röviddel azután meg is halt. Az anyját meg úgy ismerték a Riviérán, akár a rossz pénzt. Szép kis nevelés egy lány számára! Egyik szállodából ki, a másikba be. . .  ráadásul még egy ilyen anya! Aztán a teniszversenyeken megismerkedik Nevile-lel, kiveti rá a hálóját, és nem nyugszik, amíg rá nem bírja, hogy elhagyja a feleségét - akit nagyon szeretett -, és lépjen meg ővele! Egyedül Kayt okolom az egészért!
Mary halványan elmosolyodott. Lady Tressilianre az a régimódi felfogás jellemző, amely  szerint mindig csak a nők a rosszak, és elnéző volt a szóban forgó férfiakat illetően.
- Az igazat megvallva, talán Nevile is éppúgy hibás volt - kockáztatta meg Mary.
- Nevile nagyon is hibás volt - értett egyet Lady Tressilian. - Bájos felesége volt, aki -  a kelleténél talán kicsit jobban is - ragaszkodott a férjéhez. De még akkor is, meggyőződésem, hogy Nevile észretért volna, ha az a lány nem annyira makacs. Ám eltökélte, hogy elveteti magát vele. Nem tagadom, minden rokonszenvem Audreyé. Nagyon szeretem őt.
Mary felsóhajtott - Nagyon kemény dió ez - mondta.
- Igen valóban az. Az ember egyszerűen nem tudja mitévő legyen, hogyan cselekedjék ilyet bonyolult körülmények között. Matthew és jómagam is nagyon szerettük Audreyt, és a legrosszabb indulattal sem lehet róla azt állítani, hogy nem volt jó felesége Nevile-nek  - bár egy picit talán  kár, hogy nem osztozott valamivel jobban a férje szórakozásaiban. Soha nem sportolt. Az egész ügy roppant elszomorított. Az én időmben egyszerűen nem fordult elő ilyesmi. Persze, a férfiak akkor is járták a maguk útját, de nem hagyták válásig fajulni a dolgot.
- Manapság viszont megtörténik az ilyesmi - jelentette ki Mary.
- Úgy,  ahogy  mondod. Te olyan józan gondolkodású nő vagy, drágám. Nincs értelme a múltra hivatkozásnak. Megesik az ilyesmi, és az ilyen Kay Mortimer féle nők elcsábítják más asszonyok férjét anélkül, hogy bárki is pálcát törne felettük!
- Kivéve a magadfajtákat, Camilla!
- Én nem vagyok mérvadó. Sokat is törődik vele az a jófirma Kay, hogy én helyeslem-e vagy sem, amit csinál. Túlságosan el van foglalva azzal, hogy jól érezze magát. Nevile, ha lejön, magával hozhatja, sőt, hajlandó vagyok még a felesége barátait is fogadni. . .  bár nem nagyon tetszik nekem az a playboy külsejű fiatalember. . .  hogy is hívják .. . amelyik folyton Kay körül legyeskedik.
- Ted Latimer?
- Az, az. Még a Riviéráról ismerik egymást. . .  ám nagyon érdekelne, miből telik neki ilyen életmódra? 
- Az eszével keresi még a rávalót - vélekedett Mary.
- Az még megbocsátható lenne. Nekem inkább az az érzésem, hogy a jóképűségéből él. Nem éppen kívánatos barát Nevile feleségének. Nem tetszett nekem, amikor lejött a múlt nyáron és mindvégig, amíg Nevile-ék itt voltak, ő is itt maradt az Easterhead Bay Szállóban.
Mary kinézett a nyitott ablakon. Lady Tressilian háza egy szikla kiszögellésen állt, és a Tern folyóra nézett. A szemközti parton  volt Easterhead Bay, az újonnan létesített nyári üdülőhely, amely egy széles homokfövénnyel szegélyezett strandból, egy sor modern bungalóból és a földnyelvre épített, tengerre néző hatalmas szállodából állt. Saltcreek maga egy lankán elterülő, elszórtan épült, festői halászfalu volt. Ódivatú, maradi lakói mélyen lenézték Easterhead Bayt meg az ott nyaralókat.
Az Easterhead Bay Szálló Lady Tressilian házával majdnem pont szemben emelkedett, és Mary a keskeny folyószakaszon át valamerre az új szálloda irányába nézett. 
- Örülök neki - mondta Lady Tressilian  behunyt szemmel -, hogy Matthew már nem érte meg, hogy láthassa azt a közönséges épületet. Az ő idejében még nem volt a partvidék ennyire tönkretéve.
Sir Matthew és Lady Tressilian harminc évvel ezelőtt költöztek Gull's Pointba. Kilenc éve, hogy Sir Matthew, aki lelkes hajózó volt, felborult kis vitorlásával és jóformán a felesége szeme láttára fulladt vízbe.
Mindenki arra számított, hogy Lady Tressilian eladja Gull's Pointot és elmegy Saltcreekből. . .   ám nem így történt.  Továbbra is a házban maradt, s egyetlen észrevehető intézkedése az volt csupán, hogy az összes hajót eladta, és lebontatta a csónakházat.
Gull's Pointban nem állt hajó a vendégek rendelkezésére. Le kellett sétálniuk a komphoz, és ott bérelni hajót valamelyik konkurrens kölcsönzőtől.
- Írjak Nevile-nek, és tudassam vele, hogy nem egyezik a terveinkkel az ő javaslata? - kérdezte Mary, kissé habozva.
- Természetesen eszem ágában sincs megakadályozni Audrey látogatását. Mindig szeptemberben szokott jönni, és nem fogom arra kérni, hogy változtasson a szándékán.
Mary, még mindig a levelet nézve, így szólt:
 -  Olvastad?  Nevile  azt  írja,  hogy  Audrey. . .  ööö. . .  egyetért az ő elképzelésével. . .  és nagyon szívesen találkozik Kay-jel.
 - Ezt egész egyszerűen nem hiszem el  - mondta Lady Tressilian. - Mint minden férfi, Nevile is azt hiszi el, amit éppen el akar hinni !
- Azt írja, hogy tényleg beszélt róla Audreyval.
- Micsoda egy fura eljárás! Nem. . .  mégsem az!
Mary kérdő tekintettel nézett rá.
- Akárcsak VIII. Henrik.
Mary, úgy látszott nem érti.
Lady Tressilian kifejtette előbbi megjegyzését.
- Tudod a lelkiismeret! Henrik folyton arról  próbálta meggyőzni Catherine-t, hogy a válás tisztességes dolog. Nevile tisztában van azzal, hogy nem viselkedett helyénvalóan. . .  és most kényelmesen szeretné magát érezni az egészet illetően. így hát arra igyekszik Audreyt rávenni, hogy egyezzen bele mindenbe, jöjjön ide, és mintha mi sem történt volna találkozzék Kay-jel.
- Kétlem - mondta Mary csendesen.
 Lady Tressilian átható pillantással nézett rá.
- Mi jár a fejedben, drágám?
- Kétlem, hogy. . .  - elhallgatott, aztán folytatta - Ez a levél. . .  annyira nem vall Nevile-re. Nem jutott esetleg eszedbe, hogy valami oknál fogva Audrey akarja ezt a. . .  ezt a találkozást?
- Már miért akarná? - mondta éles hangon Ldady Tressilian. - Amikor Nevile elhagyta, Audrey a parókiára költözött a nagynénjéhez Mrs. Royde-hoz, és teljes idegöszszeomlást kapott. Olyan volt, mint a saját árnyéka. Nyilvánvalóan mélyen megviselte a dolog. Audrey az a fajta nyugodt, önuralommal rendelkező teremtés, aki mélyen átérzi a dolgokat.
Mary kényelmetlenül feszengett.
- Igen, ő mélyen érző lány. Sok tekintetben bizarr lány. . . 
- Sokat szenvedett. . .  Mire a válás lebonyolódott, és Nevile megnősült, Audrey is kezdte lassacskán kiheverni a dolgot. Most ismét a régi. Csak nem képzeled, hogy meg akarja bolygatni a múltat?
- Nevile szerint azt akarja - makacskodott finoman Mary.
Az öreg hölgy kíváncsi tekintettel nézett rá.
- Rendkívül konok vagy ezt az ügyet illetően, Mary. Miért? Valóban azt akarod, hogy egyszerre jöjjenek ide?
- Nem, dehogyis - pirult el Mary Aldin.
- Nem te sugalltad véletlenül Nevile-nek az egészet? - kérdezte csípősen Lady Tressilian.
- Hogy juthat az eszedbe ekkora képtelenség? 
- Úgy, hogy én egy percig sem hiszem, hogy valóban tőle származik az ötlet - Lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd felderült az arca. - Ugye holnapra esik május elseje? Jól van, Audrey május harmadikán lejön Darlingtonékhoz Esbankbe. Mindössze húsz mérföldnyire van innen. Írj neki és hívd meg hozzánk ebédre.

 Május 5.
- Mrs. Strange van itt, úrnőm. 
Audrey Strange belépett a hatalmas hálószobába, egyenest a széles ágyhoz ment lehajolt, és megcsókolta az öreg hölgyet, majd leült a számára odakészített székre.
- Kedves, hogy eljöttél drágám - mondta Lady Tressilian.	
- Örülök, hogy látlak Camilla néni  - mondta Audrey.
Audrey Strange-ben volt valami nem evilági. Középtermetű nő volt, keze és lába kicsiny. Haja hirtelenszőke, arcát csupán leheletnyi púderral kendőzte. Egymástól távolülő, világosszürke szemei voltak. Arcvonásai egyszerűek és szabályosak, sápadt arca kicsiny és ovális, kis orra egyenes vonalú. Ezek a színárnyalatok a csinos, de szépnek mégsem mondható arc azonban olyan jelleget kölcsönöztek egyéniségének, hogy lehetetlen volt nem észrevenni, vagy letagadni: újra és újra magára vonta a pillantásokat. Alacsony volt, szinte árnyszerű, az ember ugyanakkor mégis úgy érezte, több evilági lehet egy árnyban, mint egy hús-vér teremtésben . . .
Rendkívül kedves hangja volt, lágy és tiszta mint valami ezüstcsengettyű.
Egy darabig közös ismerősökről és aktuális eseményekről beszélgettek. Azután Lady Tressilian így szólt:
- Azonkívül, hogy látogatásod örömmel tölt el drágám, azért is hívattalak mert Nevile-től egy eléggé különös levelet kaptam.
Audrey felpillantott. Nagy szemeiből higgadtság, és nyugalom áradt.
- Ó, csakugyan? - kérdezte.
 - Olyasmit. . .  olyasmit javasol, amit én a magam részéről nevetségesnek tartok!. . .  hogy szeptemberben ideutazik, Kay-jel együtt. Azt írja azért, mert szeretné, ha te meg Kay jó barátnők lennétek, meg hogy ezt te is jó ötletnek találod.
Elhallgatott. Most Audrey szólalt meg szelíd nyugodt hangján:
- Igazán. . .  olyan nevetséges ez?
- Drágám. .. te tényleg akarod ezt?
Audrey megint egy-két percig hallgatott majd lágyan azt mondta:
- Tudod, szerintem tényleg nem lenne rossz.
- Igazán találkozni akarsz azzal a. . .  találkozni akarsz Kay-jel?
- Azt hiszem, Camilla néni, ez talán egyszerűbbé tenné a dolgokat.
- Egyszerűbbé tenné a dolgokat! - ismételte Lady Tressilian tehetetlenül.
Audrey nagyon meleg hangon beszélt.
- Drága Camilla néni. Te olyan jó vagy. Ha Nevile-nek ez a kívánsága. . .
- Fityisz az orrára Nevile-nek! - fortyant föl Lady Tressilian erőteljesen. - Itt arról van szó, hogy te akarod-e?
Audrey arcán halvány pír jelent meg. Olyan volt, mint a gyöngyház lágy finom fénye.
- Igen - mondta. - Akarom.
- Hát jól van - mondta Lady Tressilian. - Jól van. . . 
Elhallgatott.
- De, természetesen, ez teljes mértékben tőled függ - mondta Audrey. - Ez itt a te házad és. . . 
Lady Tressilian lehunyta a szemét.
- Én csak egy öregasszony vagyok. Nekem már semmi sem számít.
- De persze más időpontban is jöhetek. Nekem bármikor megfelel.
- Szeptemberben jössz, ahogy szoktál - csattant fel Lady Tressilian. - És Nevile meg Kay is akkor fognak jönni. Lehet, hogy öreg vagyok, de azért még tudok úgy alkalmazkodni a modern életforma változó szakaszaihoz, mint mások. Egy szót se többet, ebben maradunk.
Lady Tressilian megint behunyta a szemét. Néhány perc elteltével ismét megszólalt, miközben félig lehunyt pillája alól a fiatal nőt kémlelte
- Nos meg vagy elégedve?
Audrey rábámult.
- Ó, igen, hogyne. Köszönöm  szépen.
- Audrey drágám - folytatta Lady Tressilian s hangja mély volt és aggodalommal teli -, biztos, hogy nem okoz neked fájdalmat? Hiszen annyira szeretted Nevile-t. Ez feltépheti a régi sebeket.
Audrey kicsiny, kesztyűs kezét nézegette. Lady Tressilian észrevette, hogy egyik keze az ágy szélét markolja.
Audrey felemelte a fejét. Pillantása nyugodt és zavartalan volt.
- Mindez már rég elmúlt. Elég régen mondta.
Lady Tressilian nehézkesen visszadőlt a párnáira. - Hát, te tudod. Kérlek, drágám, menj most. . .  elfáradtam. Mary lenn vár. Küldesd fel hozzám Barrett-tet.
Barrett Lady Tressilian hűséges, öreg komornája volt.
Amikor belépett, úrnője félig lehunyt szemmel, hanyatt feküdt az ágyban.
- Legjobb lenne már, ha kimúlnék ebből a világból, Barrett - mondta Lady Tressilian. - Senkit és semmit nem értek benne.
- Jaj,  asszonyom,  ne tessék már ilyeneket beszélni, hiszen csak fáradt.
- Igen, fáradt vagyok. Vegye le azt a pehelypaplant a lábamról és adjon egy pohárral az erősítőmből.
- Mrs. Strange látogatása kavarta fel ennyire. Bájos hölgy, de mi tagadás, ráférne egy kis erősítő. Nem egészséges. Folyton úgy néz, mintha valami olyat látna, amit mások nem látnak. De nagyon szilárd jellem. Érződik a jelenléte, ha lehet ezt mondani.
- Pontosan úgy, ahogy mondja, Barrett - értett egyet Lady Tressilian. - Szent igaz. 
- És nem az a nő, akit egykönnyen el lehet felejteni.  Gyakran megfordul a fejemben, vajon eszébe jut-e olykor Mr. Nevile-nek.  A második  Mrs. Strange nagyon csinos. . .  igazán nagyon csinos nő. . . ám  Miss  Audrey az a fajta, aki akkor jut az ember eszébe, amikor nincs jelen. 
Lady Tressilian hirtelen csúfondáros kuncogással azt mondta:
- Elment Nevile esze, hogy ezt a két aszszonyt össze akarja hozni egymással. Ő fogja megbánni!

Május 29.
Thomas Royde pipájáyal a szájában szemlélte, hogyan halad az ügyes kezű maláj inas a csomagolással.  Pillantása néha az ültetvény körül elterülő tájra siklott. Közel fél évig  nem látja  majd  ezt a vidéket , amely az  elmúlt hét év alatt annyira a szívéhez nőtt.
- Szokatlan lesz megint Angliában.
 Társa Allen Drake nézett most be hozzá.
- Nos, Thomas, hogy állsz?
- Már készen vagyok.
- Ugorj át hozzám, te mázlista, igyunk egy pohárral! Majd megesz a sárga irigység! 
Thomas Royde lomhán kikaszálódott a hálószobából, és barátja után ment. Nem szólt egy szót sem, ugyanis Thomas Royde ritka szófukar ember volt.
Társa már a hallgatása milyenségéből tökéletesen meg tudta állapítani,  hogyan reagál Thomas bizonyos dolgokra.
Thomas eléggé zömök, becsületes és komoly arcú, álmodozószemű férfi volt, járása kissé féloldalas a rákéra emlékeztetett. A járása miatt  -  amely azóta volt ilyen,  amióta egy földrengés alkalmával két ajtó közé szorult - a Remeterák nevet ragasztották rá. A jobb karja és a jobb válla is részben béna maradt, s ehhez járult még az a természetellenesen merev tartása, amely gyakran azt a benyomást keltette az emberekben, hogy félénk és szégyenlős, pedig valójában aligha volt az.
Allen Drake italt kevert.
- Hát akkor sok szerencsét!
 Thomas Royde csupán valami hümmögésfélét hallatott.
Drake kíváncsi pillantást vetett rá.
- Egykedvű vagy, mint mindig. . .  - jegyezte meg. - Nem is értem, hogy tudsz ilyen lenni. Mennyi ideje is már, hogy nem jártál otthon?
- Idestova, hát. . .  nyolc éve. 
- Nagy idő. Csoda, hogy nem lettél kész bennszülött.
- Lehet, hogy az vagyok.
- Te jobbára mindig a Néma Barátaink közé tartoztál, mint az emberi fajhoz! Kitűzted már az utazásod napját?
- Hát. . .  igen. . .  többé-kévésbé.
Az egykedvű, barna arc hirtelen rákvörös lett.
- Még majd lány van a dologban! A mindenségit, hiszen te elvörösödtél! - kiáltotta Allen Drake, nem kis meglepetéssel. 
- Ne hülyéskedj már - mondta Thomas kissé rekedt hangon.Nagyot szívott öreg pipájából. 
- Több mint valószínű, hogy azóta kissé megváltoztak a dolgok - folytatta Thomas s ezzel minden eddigi rekordot megdöntött.
    Allen Drake kíváncsiskodva jegyezte meg:
- Mindig fúrta az oldalam, hogy miért halasztottad el a tavalyi hazautazást. És méghozzá pont az utolsó percben.
Royde vállat vont.
- Úgy gondoltam, érdekes lesz az a vadásztúra. Meg aztán rossz híreket kaptam akkoriban otthonról.
-  Persze. Elfelejtettem. A bátyád meghalt. . .  abban a motorbalesetben.
Thomas Royde bólintott.
Drake még akkor is furcsállotta, hogy valaki emiatt letegyen a hazautazásról. Ott van az anyja. . .   meg ha jól tudja, a húga is. Ilyen körülmények között talán. . .  - aztán eszébe jutott valami. Thomas, még mielőtt a bátyja halálhírét megkapta volna, lemondta az utazást.
Allen érdeklődve nézett barátjára. A kiismerhetetlen, jó öreg Thomas! 
Már három év telt el azóta, hát megkérdezheti .
- Jó haverok voltatok a bátyáddal?
- Adriannel? Nem különösebben. Mindegyikünk járta a maga útját. Ő ügyvéd volt.
Igen - gondolta Drake - az az élet bizony más. Iroda Londonban, fogadások. . .  a szavak csűrés-csavarásával biztosított megélhetés. Arra gondolt, mennyire más fickó lehetett Adrian Royde, mint a jó öreg Hallgatag Thomas. 
- Él az anyád, ugye?
- A mutterom? Az él.
- Meg van egy húgod is.
Thomas megrázta a fejét.
- Pedig azt hittem van. Azon a fényképen. . . .
- Az nem a húgom. Egy távoli unokahúg vagy ilyesmi. Együtt nőttünk fel ugyanis ő árva volt - mormogta Royde.
A napégette arc színe megint kissé elváltozott.
Ahá - gondolta Drake
- Férjnél van? - kérdezte.
- Csak volt. Ahhoz a Nevile Strange nevű pasashoz ment hozzá. 
- Az a fickó az, amelyik teniszezik, meg rakettezik, meg minden?
- Az. Aztán elvált tőle.
Te pedig most hazamégy, hogy szerencsét próbálj nála - gondolta Drake.
Megesett a szíve Thomason, és témát változtatott.
- Mész majd halászni meg vadászni?
- Először hazamegyek. Aztán meg arra gondoltam, lemegyek Saltcreekbe egy kis vitorlástúrára.
- Azt ismerem. Vonzó kis hely. Van egy eléggé régimódi szállodája.
- Igen. A Balmoral Court. Ott fogok megszállni, de az is lehet, hogy egy barátomnál, akinek ott van háza.
- Remekül hangzik.
- Ühüm. Szép, békés kis hely az a Saltcreek. Nincs tömeg.
- Tudom - mondta Drake. - Az a fajta hely, ahol soha nem történik semmi.

Május 29. 
-  Ez aztán csakugyan roppant bosszantó - mondta az öreg Mr. Treves. - Huszonöt éve,  hogy utoljára megszálltam Leadheadben a  Marine Szállóba. . .  most meg ki hinné  -  az  egészet lerombolták  -  Kibővítik a homlokzati részét, vagy valami hasonló ostobaságot csinálnak. Miért nem tudják békén hagyni ezeket a tengerparti üdülőhelyeket. . .  Leadheadnek mindig megvolt a maga sajátos bája..  a régensség. . .  az igazi régensseg.
- Hátha akad máshol is hely, ahol megszállhat - mondta Rufus Lord vigasztalóan.
- Csakugyan, egyáltalán semmi kedvem Leadheadbe menni. A Marine-ben Mrs. Mackay tökéletesen ismerte az igényeimet. Minden évben ugyanazt a szobát kaptam és az ellátás is jóformán változatlan volt. A konyhájuk pedig kitűnő. . .  pompás
- Mit szólna Saltcreekhez? Van ott egy szép, eléggé régimódi szálloda. A Balmoral Court. Mindjárt meg is mondom, ki vezeti. Egy Rogers nevű házaspár. Az asszony annak idején az öreg Lord Mounthead szakácsnője volt. . .  azé, aki a legjobb vacsorákat adta egész Londonban. Feleségül ment a főkomornyikhoz és most ketten vezetik a szállodát. Azt hiszem, az éppen önnek való hely lenne. Csendes.. sehol egy fia dzsesszzenekar. . .  a konyha meg a kiszolgálás pedig elsőrangú.
- Mond valamit. . .  tényleg mond valamit. Fedett terasz van?
- Igen. . .  van egy fedett veranda és fölötte egy terasz. Napozhat is meg hűsölhet is - amelyikre éppen kedve támad. Bemutathatom a szomszédoknak is, ha akarja. Ott lakik az öreg Lady Tressilian. . .  jóformán a mellette levő házban. A ház bűbájos, ő maga pedig - noha szinte magatehetetlen beteg -elragadó asszony. 
- A bíró özvegyéről beszél? 
- Róla.
 - Ismertem a néhai Matthew Tressiliant, és azt hiszem a feleségével is találkoztam. Bűbájos asszony. . .  bár ennek persze már jó ideje. Saltcreek nincs messze St. Loo-tól ugye? Több barátom is van azon a vidéken. Tudja, Saltcreek szerintem is jó tipp. Írok nekik, és bővebb felvilágosítást kérek. Augusztus derekán szándékozom leutazni. . .  augusztus közepétől szeptember közepéig. Garázs is van ugye? Meg hely a sofőröm számára.
- Ó, hogyne kimondottan modern.
- Mert, tudja, nem szabad felfelé gyalogolnom. Szeretném ha a szobám a földszinten lenne, bár, talán van liftjük.
- Ó, igen van minden.
- Úgy látszik - mondta Mr Treves -, tökéletesen megoldódik a problémám. Azonfelül nagy örömömre szolgál, hogy felfrissíthetem a Lady Tressiliannel való ismeretséget.

Július 28.
Kay Strange sortjában és sárga gyapjúpulóverében előrehajolva figyelte a teniszezőket. Ma volt St. Loo-ban a férfi egyéni elődöntő, és Nevile éppen az új teniszcsillagnak ígérkező, fiatal Merrickkel játszott. Tagadhatatlan, hogy Merrick remekül játszott. . .  némelyik  szervája  szinte visszaadhatatlan volt. . .  ez egyszer viszont nem volt szerencséje, mert a nála idősebb férfi rutinos játékával és a pályán való otthonos mozgásával megnyerte a játszmát.
Az utolsó szettben a pontarány 3:3 volt. Ted Latimer, miközben lehuppant a Kay melletti székre, vontatott, gúnyos hangon megjegyezte:
- A szerető hitves nézi, mint vág utat magának férje a győzelem felé!
Kay felrezzent.
- Hogy megijesztettél! Nem is tudtam, hogy te is itt vagy.
- Én mindig mindenhol ott vagyok. Már ismerhetnél.
Ted Latimer huszonöt éves és roppant jóképű fiatalember volt. . .  még akkor is, ha öreg, antipatikus ezredesek csak azt mondták róla: "Digótípus."
Fekete haja volt, szép napbarnított bőre és remekül táncolt.
Nagyon sokatmondóan tudott nézni sötét szemével, és úgy kezelte a hangját, hogy az egy színésznek is becsületére vált volna. Kay tizenöt éves kora óta ismerte Tedet. Juan les  Pins-ben beolajozták egymást, és együtt napoztak, egymással táncoltak és teniszeztek. Kapcsolatuk több volt egyszerű barátságnál: szövetségesek voltak. A fiatal Merrick most éppen szervált a pálya egyik sarkában. Nevile visszaadása  - egy remekbe szabott ütés a legtávolabbi sarokba  - kivédhetetlen volt.
-  Jó Nevile backhandje  -  mondta Ted. - Jobb a tenyeresénél. Merricknek a backhand a gyengéje és Nevile tudja ezt. Mindjárt jól odavág tudja, hogy csinálja.
A játszma befejeződött. - Négy-három . . Strange vezet.
A következő játszmában nála volt a szerva. A fiatal Merrick kétségbeesetten csapkodott.
- Öt-három.
- Nevile vezet - mondta Latimer.
És akkor a fiú összeszedte magát. Óvatosabban játszott. Váltogatta ütései lendületét.
-  Nevile fejhosszal vezet - mondta Ted. - Elsőrangú a lábmunkája. Ez igazi harc  lesz.
A fiú lassanként feltornászta magát ötötre. Már hét-hétre álltak - végül Merrick kilenc-hét arányban megnyerte a mérkőzést.
Nevile, amikor a hálóhoz ment kezet fogni, szélesen mosolygott és sajnálkozva rázta a fejét.
- Hiába, a fiatalság - jegyezte meg Ted Latimer. - Egy tizenkilenc éves egy harminchárom éves ellen. Én viszont meg tudom mondani, Kay, mi az oka, hogy Nevileből soha nem vált elsőosztályú teniszbajnok. Túlságosan jól tud veszíteni.
- Ostobaság. . . . 
- Nem az. Nevile, az ördög vinné el mindig maga volt a megtestesült sportember. Soha nem láttam, hogy kijön a sodrából mert elveszít egy meccset.
- Persze, hogy nem - mondta Kay. - Mások sem jönnek ki. 
- Dehogynem! Egy csomó ilyet láttunk. Teniszcsillagokat, akiknek az idegei felmondják a szolgálatot. . . és átkozottul jól megragadnak minden előnyt. A jó öreg Nevile viszont. . .  mindig készséggel veszít, sőt még jó képet is vág hozzá. Hadd győzzön az, aki a legjobb és ezzel el van intézve. Istenem, de utálom ezt az előkelő, zárt körű középiskolákra jellemző szellemet. Még jó, hogy én sohasem jártam ilyenbe.
Kay Ted felé fordult.
- Nem gondolod, hogy kissé rosszmájú vagy? 
- Határozottan hízelgő!
- Szeretném ha nem mutatnád ki ennyire, hogy nem szíveled Nevile-t.
- Már miért kellene szívelnem? Elhalászta előlem azt a lányt, akinek udvaroltam.
Ted vágyakozva nézett Kayre.
- Nekem te nem udvaroltál. A körülmények tiltották. 
- Úgy bizony. Még a közmondásos egy év sincs meg közöttünk.
- Hagyd már abba! Beleszerettem Nevile-be és feleségül mentem hozzá. . . 
- Ő pedig rém jópofa. . .  valamennyiünk  szerint az!
- Bosszantani akarsz?
Ránézett, amikor ezt kérdezte. Ted elmosolyodott, Kay pedig viszonozta a mosolyt.
- Hogy telt a nyarad Kay? 
 - Jól-rosszul. Voltam egy pompás jacht-kiránduláson. Meglehetősen torkig vagyok ezzel az egész teniszdologgal!
- Meddig tartanak a versenyek? Még egy hónap? 
- Igen. Utána meg szeptemberben lemegyünk két hétre Gull's Pointba.
- Én az Easterhead Bayben szállok meg. Már  lefoglaltattam a szobámat - mondta Ted. 
- Szép kis vircsaft lesz majd! - mondta Kay. - Nevile, én, Nevile volt felesége, meg valami ültetvényes Malájföldről, aki szabadságra jön haza.
- Tényleg jó bulinak ígérkezik!
- No meg persze az a slampos unokahúg. Aki  annál az  undok  öregasszonynál robotol. . .   és egy vasat sem kap érte,  ugyanis  az egész pénzt mi ketten örököljük Nevile- lel.
- Talán nem tudja.
- Ez elég vicces lenne - mondta Kay.
 Szórakozottan beszélt A kezében levő ütőt bámulta. Hirtelen elakadt a lélegzete.
- Ó, Ted!
- Mi a baj, édes?
- Nem tudom. Csak néha. . .  néha úgy félek! Elfog a pánik és vacakul érzem magam.
- Ez nem vall rád, Kay.
- Ugye nem? különben is. . .  te ott leszel az Easterhead Bayben - mososolyodott el meglehetősen bizonytalanul.
- Minden úgy lesz, ahogy elterveztük. 
- Látom, megjött a pajtásod - mondta Nevile, amikor az öltözőből kijövet találkozott Kay-jel.
- Ted?
- Igen, a hűséges kutyus. . .  vagy jobban illene rá a "hűséges aranyifjú"?
-Nem kedveled őt, igaz?
- Ó, ügyet sem vetek rá. Ha téged elszórakoztat, hogy az ujjad köré csavarhatod. . .  
Nevile vállat vont.
- Azt hiszem, te féltékeny vagy - mondta Kay.
Nevile őszintén meglepődött.
- Latimerre?
- Tedet mindenki nagyon vonzó férfinak tartja - mondta Kay.
 - Biztos az is. Dél-amerikai típusú, karcsú férfiszépség.
- Szóval féltékeny vagy.
 Nevile barátságosan megszorította felesége karját.
- Nem, nem vagyok az, Tündérkém. Felőlem  megmaradhatnak  az alázatos imádóid. . .   sőt ha úgy tetszik - akár egész udvarra valót tarthatsz belőlük. Én vagyok birtokon belül, a törvény pedig kilencvenszázalékban a birtokost szokta védeni.
- Nagyon magabiztos vagy - mondta kissé haragosan Kay. 
- Ez magától értetődik. Mi ketten vagyunk a Végzet. A Végzet akarta, hogy találkozzunk. A Végzet hozott össze bennünket.
- Emlékszel, amikor Cannes-ban találkoztunk? Estorilba mentem, és amikor odaértem, ki volt az első személy, akivel találkoztam, ha nem a bájos Kay? Akkor már tudtam, hogy a Végzet akarta így. . .  nincs menekvés.
- Nem egészen a Végzet - mondta Kay. - Én akartam!
- Hogy érted azt, hogy te akartad?
- Úgy, ahogy mondom. Tudod, hallottam Cannes-ban, amikor mondtad, hogy  Estorilba mégy, így hát elkezdtem főzni a mamát, és sikerült is teljesen meggyőznöm. . .  hát ezért történt, hogy amikor odaértél, elsőként pont Kay-jel találkoztál.
Nevile eléggé meglepett arccal nézett rá.
- Ezt soha nem említetted nekem - mondta habozva.
- Nem mert nem használt volna ha elmondom. Még önteltebbé tett volna! Én azonban mindig jól értettem hozzá, hogyan kell a dolgokat kitervelni. A dolgok csak akkor következnek be, ha magad is elősegíted! Néha butuskának nevezel. . .  ám én mindig okos  vagyok a magam módján. Kiprovokálom a dolgokat. Olykor ez hosszasabb előkészületet igényel.
 - Komoly agymunkát jelent.
- Hiába nevetsz.
- Csak most kezdem kiismerni azt az aszszonyt,  akit feleségül vettem. A Végzet maga Kay! - mondta Nevile keserűséggel vegyes meglepetéssel.
- Ugye azért nem haragszol, Nevile? kérdezte Kay.
 - Ugyan már, hogy haragudnék. Csak. . .  csak elgondolkodtam valamin. . . 

Augusztus 10.
Lord Cornelly, a gazdag és hóbortos főnemes, éppen különleges büszkeségét és gyönyörűségét képező hatalmas íróasztalánál ült. Kizárólag az ő számára tervezték, csillagászati összeget fizetett érte, és a szoba öszszes többi bútora ennek az íróasztalnak volt alárendelve. Félelmetes benyomást keltett s ezt csak maga Lord Cornelly személye rontotta el kissé, amely elkerülhetetlenül hozzátartozott - jelentéktelen és gömbölyded emberke aki a pompázó íróasztal mögött kész törpének látszott.
A városias pompának ebbe a képébe egy szőke titkárnő lépett be, akinek megjelenése összhangban volt a fényűző berendezéssel.
Halk léptekkel végigsuhant a parkettán, és egy papírszeletet tett le a nagy ember elé az asztalra.
Lord Cornelly elolvasta.
- MacWhirter. . . MacWhirter. . .  kicsoda ez a  MacWhirter? Sose hallottam a nevét. Be  volt jelentve? 
A szőke titkárnő igenlő választ adott.
- Szóval MacWhirter. Ó! MacWhirter! Az a fickó! Hát persze! Küldje csak be. Máris küldje be.
Lord Cornelly derűsen kuncogott. Nagyon jó kedve volt ma.
Karosszékében hátravágta magát s úgy nézett fel a zord, komoly arcú emberre, akit beszélgetésre odarendelt.
 - Maga MacWhirtter, hm? Angus MacWhirter? 
- Így hívnak.
MacWhirter kihúzta magát, és mosolytalanul hűvös modorban beszélt.
- Maga volt együtt Herbert Clayjel? Jól mondom, igaz?
-Igen.
Lord Cornelly megint kuncogott.
- Mindent tudok magáról. Claynek bejegyeztek a jogosítványába s mindezt azért, mert maga nem támasztotta alá, amit ő mondott, és nem akart megesküdni rá, hogy nem ment húsz mérföldnél többel. Roppant dühíttette a dolog! 
A kuncogás fokozódott. - A Savoy Grill-ben mesélte nekünk az esetet. "Az a nyavalyás, malacképű skót!" Ezt mondta! Aztán rendre elmesélt mindent. Tudja, mire gondoltam én akkor?
- Halvány fogalmam sincs róla.
MacWhirter elfojtott hangon beszélt. Lord Cornelly nem vette észre. Élvezetet talált abban, hogy felidézi a hatást, amelyet a dolog kiváltott belőle.
- Hát azt gondoltam akkor magamban: ez az én emberem. Akit nem lehet megvesztegetni, hogy hazudjon. Én nem fogom magától azt kívánni, hogy hazudjon. Ez nem az én tempóm. Járom a világot és becsületes embert keresek. . .  ám átkozottul kevés van belőlük. 
A kis főnemes fülsiketítően vihogott, és ravasz, majomszerű arca csupa ránc lett a nevetéstől. MacWhirter komolyan állt - őt nem mulattatta a dolog. 
Lord Cornelly abbahagyta a nevetést. Arckifejezése ravasz és óvatos lett.
-  Ha állást akar, én tudok magának egyet.
- Szükségem lenne rá - mondta MacWhirter.
- Nagyon fontos munkáról van szó. Csak olyan töltheti be, akinek jók a minősítései. . .  maga  rendelkezik  mindezzel. . .  már tudom. . .  olyan ember. . .  aki teljes mértékben megbízható.
Lord Cornelly várt. MacWhirter hallgatott.
- Nos, uram, egészen biztos lehetek magában?
- Abból még nem tudja meg, ha én azt válaszolom: "hát persze".
Lord Cornelly elnevette magát.
- Meg fog felelni. Épp ilyet keresek mint, maga. Ismeri egyáltalán Dél-Amerikát?
Elmagyarázta a részleteket. Fél órával később MacWhirter már egy érdekes és rendkívül jól fizető. . .  szép jövőt ígérő állás birtokosaként állt lenn a járdán.
Fortuna, aki mindeddig oly mostohán bánt vele, végre rámosolygott. Ő azonban nem viszonozta a mosolyt. Nem örvendezett, bár humorérzéke keserű nevetésre ingerelte, valahányszor felidézte magában a beszélgetést. Volt valami szigorú költői igazság abban a tényben, hogy pont egykori főnöke pocskondiázásának köszönhette mostani előrejutását.
Úgy érezte szerencsés ember. Nem mintha sokat érdekelné! Eltökélte magában, hogy nekigyürkőzik és megoldja a feladatot amit az életben maradás jelent, lelkesedés nélkül és örömtelenül, szigorúan az egyik napról a másikra való élés jegyében. Hét hónapja még öngyilkos akart lenni; a szerencse és csakis a szerencse mentette meg, ő azonban semmi különösebb hálát nem érzett ezért. Belátta, hogy az ember nem dobhatja el magától hidegvérrel az életét. Valami roppant mély elkeseredés, bánat, reménytelenség vagy szenvedély kell az ilyesmihez. Az ember nem lehet öngyilkos, pusztán mert az élet érdektelen események sivár körforgásából áll.
Mindent egybe véve örült, hogy ez a munka eltávolítja Angliától. Szeptember végén kell hajóra szállnia Dél-Amerika felé. A hátralevő néhány hetet azzal tölti majd, hogy összecsomagol, és tanulmányozza az üzlet többé-kevésbé bonyolult ágazatait. 
Az országból való elutazása előtt azonban marad még egy szabad hete. Azon töprengett vajon mivel töltse azt a hetet?
Maradjon Londonban? Vagy elutazzon inkább valahová?
Homalyos ötlet futott át agyán.
Saltcreek? 
Átkozottul nagy kedvem lenne lerándulni - mondta magában MacWhirter.  
Nyomasztóan élvezetes lesz majd - gondolta.

Augusztus 19.
- Oda a szabadságom - mondta Battle főfelügyelő méltatlankodva.
Mrs. Battle csalódott volt, de már hosszú évek óta volt rendőrtiszt felesége, s ezalatt megtanulta, hogy minden csalódást higgadtan fogadjon.
- Nos, ha így áll a dolog, nincs mit tenni - mondta Mrs. Battle. - Hátha valóban érdekes ügyről van szó?
- Korántsem annyira mint gondolnád  -felelte Battle főfelügyelő. - A külügyminisztérium fel van bolydulva. . .  azok a hoszszú, nyápic fiatalemberek, akik jobbra-balra rémhíreket terjesztgetnek. A dolgot elég könnyű tisztázni. . .  és mindenkinek megmarad a tekintélye a külvilág előtt. De nem az a fajta ügy, amit megírnék a memoárjaimban, már annál is inkább nem, mert soha nem tudnék olyan bolond lenni, hogy ilyesmit írjak.
- El is halaszthatjuk a nyaralást - kezdte Mrs. Battle habozva, férje azonban ellentmondást nem tűrő hangon félbeszakította.
- Szó sem lehet róla! Te lemégy Britlingtonba a lányokkal. . .  március óta le vannak foglalva a szobák. . .  kár volna veszni hagyni. Én meg. . . ahogy ez az ügy elült, lemegyek egy hétre Jimhez.
Jim alias James Leach felügyelő, Battle főfelügyelő unokaöccse volt.
- Saltington egész közel van Easterhead Bayhez és Saltcreekhez - folytatta.- Szívhatok egy kis tengeri levegőt, és megmártózhatok a vízben.
Mrs. Battle fintorgott.
- Valószínűbb az, hogy Jim majd rád száll, hogy segíts neki nyomozni valamilyen ügyben.
- Ebben az évszakban semmilyen ügy nem akad ott. . .  hacsak valami asszony nem lop el Woolworth-től néhány filléres holmit. Meg különben is, Jim érti a dolgát nincs szüksége kiokosításra.
-  Hát akkor jól van - mondta Mrs. Battle. - Remélem, úgy sikerül ahogy terveztük, de akkor is elkeserítő.
- Az ilyen dolgok mind azért történnek, hogy próbára tegyenek bennünket - nyugtatgatta feleségét Battle főfelügyelő.



Hófehérke és Piros Rózsa



I.

Amikor Thomas Royde leszállt a vonatról Saltingtonban,  Mary Aldin várt rá a peronon. 
Thomasnak csak elmosódó emlékei voltak róla  és most, hogy ismét találkozott vele, meglepte az az eleven könnyedség amellyel Mary a dolgokat kezelte.
Mary a keresztnevén szólította.
- Jaj, de örülök, hogy eljöttél, Thomas. Ennyi év után.
- Kedves, hogy kijöttél elém. Remélem, nem jelentek gondot.
- Egyáltalán nem. Ellenkezőleg. Nagyon is szívesen látott vendég vagy. Az ott a hordárod? Szólj neki, hogy errefelé hozza a poggyászodat. A kocsim pont a peron végénél áll.
Berakták a bőröndöket a Fordba. Mary a kormányhoz ült, Thomas pedig beszállt mellé. Elindultak, s Thomas megállapította, hogy jól vezet, fürge és óvatos a forgalomban, jól be tudja mérni a távolságot és a terepet.
Saltcreek hét mérföldnyire volt Saltingtontól. A kis mezővárosból kiérve, mikor már nyílt országúton gurultak Mary Aldin Thomas látogatásáról kezdett beszélni.
- Véletlenül csakugyan isten áldása, hogy épp most jöttél. Elég rosszul mennek a dolgok. . .  és valaki idegenre. . .  vagy részben idegenre van szükség.
- Mi a baj?
 Modora mint mindig, most is közömbös. . .   csaknem kelletlen volt. Úgy látszott, jobbára udvariasságból teszi fel a kérdést, mintsem érdeklődésből. Ez a viselkedés Mary Aldin számára rendkívül megnyugtató volt. Nagyon vágyott rá, hogy beszéljen valakivel. . .  de leginkább olyan beszélgetőpartnert szeretett volna, aki nem volt különösebben érdekelve a dologban.
- Hát. . .  meglehetősen kínos helyzetbe kerültünk - mondta. - Bizonyára tudod, hogy Audrey nálunk van.
Kérdő szünetet tartott. Thomas pedig bólintott.
- Nevile is itt van a feleségével.
Thomas felhúzta a szemöldökét.
- Kissé kínos. . .  - enyhén szólva - mondta egy-két perc múlva.
- Igen az. Nevile ötlete volt.
Mary szünetet tartott.  Royde egy szót sem szólt, Mary mégis valamiféle hitetlenkedést érzett ki belőle,  és erélyesen megismételte: 
 - Nevile ötlete volt.
- Hogyhogy?
Mary egy pillanatra felemelte a kezét a volánról. 
- Ó, valami modern gesztus! Legyünk mind  megértőek és jó barátok! Ez az alapelv. Csak azt ne hidd, hogy olyan jól be is válik 
- Lehet, hogy nem. - Majd hozzátette: - Milyen az új felesége?
- Kay? Természetesen csinos. Igazán nagyon csinos. És nagyon fiatal.
- Nevile odavan érte?
- Ó, igen. No, persze, még csak egyéves házasok. 
Thomas Royde most lassan Mary felé fordult, és ránézett. Halvány mosoly bujkált a szája szögletében. Mary gyorsan megjegyezte:
- Éppenséggel nem úgy értettem.
- Ugyan, Mary, dehogyisnem.
- Hát akkor jól van, az ember csak észreveszi, milyen kevés a közös vonás bennük. Például  a barátaik. . .   -  hirtelen elhallgatott. 
- A Riviérán ismerkedtek meg, ugye? kérdezte Royde. - Nem sokat tudok a dologról. Csak a puszta tényeket, amiket a mama megírt.
 - Igen, Cannes-ban találkoztak először. Elcsábította Nevile-t, de azt hiszem már azelőtt is el lett csábítva. . .  csakhogy ártalmatlan módon. Nekem még mindig meggyőződésem, hogy ha békén hagyják semmi sem történik. Tudod nagyon szerette Audreyt. 
Thomas bólintott.
Mary folytatta
- Nem hiszem, hogy Nevile fel akarta volna bontani a házasságát. . .  biztos vagyok benne, hogy nem. A lány azonban tökéletesen céltudatos volt. Nem nyugodott, míg rá nem bírta, hogy hagyja ott a feleségét. . .    és mit tehet egy férfi hasonló helyzetben? Persze, hogy legyezgette a hiúságát.
- Belehabarodott a lány, ugye?
- Gondolom így lehetett.
Mary hangja kétkedőn csengett. Elpirult, amikor észrevette Thomas érdeklődő pillantását.
 - Milyen rosszmájú is vagyok! Van egy fiatalember  -  afféle jóképű selyemfiú  -,  aki  Kay régi barátja. . .  és  néha megfordul a fejemben, hogy vajon az a tény, hogy Nevile olyan jómódú és disztingvált férfi, nem játszott-e valamilyen szerepet az egészben. A lánynak, azt hiszem egy vasa sem volt.
Szünetet tartott és úgy látszott, elszégyelli magát.
Thomas Royde csak hümmögött, eltűnődve.
 - Ennek ellenére - mondta Mary - meglehet, hogy mindez csak rosszindulatú pletyka!  A lány feltűnően szépnek mondható. . .   és minden bizonnyal ez keltette fel egy-két középkorú vénkisasszonyban a pletykás ösztönt.
Royde tűnődve nézett rá, de merev arca semmiféle változást nem árult el. Egy-két perc múlva megszólalt:
- És most mi a baj tulajdonképpen ?
- Tudod, igazából fogalmam sincs róla! Éppen ez benne a fura. Természetesen előbb megbeszéltük Audreyval a dolgot, és úgy látszott neki semmi kifogása nincs ellene, hogy találkozzék Kayjel. . .   el volt ragadtatva az egésztől. El volt ragadtatva! Senki nem lehetett volna kedvesebb nála. Audrey, persze mindig helyénvalóan cselekszik. Mindkettőjükkel szemben kifogástalanul viselkedik. Te is tudod, hogy mennyire zárkózott Audrey, és az ember soha nincs tisztában vele, hogy valójában mit érez, vagy mit gondol. . . mégis az igazat megvallva én nem hiszem, hogy valóban hidegen hagyja a dolog.
- Miért ne? - kérdezte Thomas Royde.
Majd jóval később hozzátette
- Végtére is már három év telt el azóta.
- Felejthet-e egy olyan nő, mint Audrey? Nagyon szerette Nevile-t.
Thomas Royde feljebb csúszott az ülésen.
- Még csak harminckét éves. Előtte az élet.
- Tudom persze. De roppant le volt sújtva. Nagyon súlyos idegösszeomlást kapott.
- Tudom, a mutter megírta.
- Bizonyos tekintetben jól jött anyádnak Audrey gondoskodása - folytatta Mary. - Elfelejtette vele a fájdalmát. . .  a bátyád halálát illetően. Roppant sajnálatos esemény volt mindannyiunk számára.
- Hát igen. Szegény jó Adrian. Mindig túl gyorsan vezetett.
Csend támadt. Mary kitette a kezét, hogy jelezzen, és rákanyarodott a hegyről lefelé tartó útra amely Saltcreekbe vezetett. 
Ahogy a keskeny, kanyargós úton gurultak, Mary megkérdezte:
- Thomas. . .  te nagyon jól ismered Audreyt? 
- Többé-kevésbé. Az elmúlt tíz év alatt jóformán alig láttam.
- De ismerted kislány korában. Olyan volt ő neked meg Adriannek mint, a saját húgotok.
Thomas bólintott.
- Tapasztaltál. . .  tapasztaltál valamilyen kiegyensúlyozatlanságot nála? Nem, nem pont úgy értem ahogy hangzik. De van egy olyan érzésem, hogy valami nagyon nagy baj van most vele. Annyira közönyös, olyan természetellenes módon tökéletes. . .  néha azért szeretném tudni, mi van emögött az álarc mögött. Olykor úgy érzem, valami nagyon erős érzelem. Csak éppen azt nem tudom, hogy micsoda. Érzem, hogy Audrey nem viselkedik normálisan. Valami nincs rendjén! Ez aggaszt engem. Tudom, hogy a házban olyan légkör alakult ki, amely mindenkire nagy hatással van. Valamennyien idegesek és kiegyensúlyozatlanok vagyunk. Csak az okát nem tudom. És néha félek, Thomas.
- Félsz? - Thomas habozó álmélkodó hangja arra késztette Maryt, hogy egy kurta, ideges nevetéssel erőt vegyen magán.
- Ez abszurdumnak tűnik. . .  De pont erre céloztam az előbb,  amikor azt mondtam. . .  hogy az érkezésed jót fog tenni nekünk. . .  változatosságot hoz. Már itt is vagyunk.
Az utolsó sarkon is befordultak. Gull's Point egy sziklás fennsíkra épült. Mindkét oldalán meredek szakadék vezetett a vízhez. A kertek meg a teniszpálya a ház jobb oldalán voltak. A garázs  - ez a későbbi modern építmény - messzebb volt, az út másik oldalán.
 -  Mindjárt jövök, csak beviszem a kocsit a garázsba. Hurstall majd gondoskodik rólad - mondta Mary.
Hurstall, az öreg komornyik olyan örömmel üdvözölte Thomast, akár egy régi barátját.
- Micsoda öröm, hogy megjött, Mr. Thomas, ennyi év után! Hogy fog örülni majd a méltósága is! A keleti szárnyban van a szobája, uram. Azt hiszem mindenkit lenn talál a kertben, hacsak nem akar előbb a szobájába menni.
Thomas megrázta a fejét. Átvágott a nappalin, és a teraszra nyíló ajtóhoz lépett. Ott álldogált egy darabig, és önfeledten nézett kifelé.
A teraszon csupán két asszony tartózkodott. Egyikük a sarokoszlopnál ült, és a vizet nézte. A másik pedig őt figyelte.
Az oszlop mellett ülő asszony Audrey volt; a másikról tudta, hogy csakis Kay Strange lehet. Kay nem tudta, hogy figyelik és így nem igyekezett leplezni az arckifejezését. Lehet, hogy asszonyokról lévén szó Thomas nem volt jó megfigyelő, ennek ellenére nem kerülte el a figyelmét, hogy Kay mennyire utálja Audrey Strange-et.
Audrey a folyó szemközti partját nézte, és olyannak tűnt, mint aki tudomást sem vesz a másik jelenlétéről, vagy pedig közömbös iránta.
Thomas hét éve látta utoljára Audrey Strange-et. Most nagyon gondosan szemügyre vette. Megváltozott-e és ha igen, miben nyilvánul meg a változás?
Megváltozott - állapította meg. - Most karcsúbb és sápadtabb, egyszóval, még túlvilágibb jelenségnek látszott, de volt benne valami más is. Valami, amit Thomas nem volt képes pontosan meghatározni. Mintha csak feszes pórázon tartaná magát, minden neszre felfigyelt. . .  mégis állandóan tudatában volt annak, ami körülötte történik. Olyan, mint aki valamiféle titkot rejteget - gondolta Thomas. - De mi lehet az a titok? Többékevésbé ismerte az eseményeket, amelyek Audreyval az elmúlt néhány év során történtek. Fel volt rá készülve, hogy a bánat és a veszteség nyomot hagytak Audrey arcán. . .  ez azonban valami más volt. Úgy festett,  mint egy gyermek, aki tenyerébe szorítja a kincsét. . .  és ezzel felhívja a figyelmet arra, amit el akar rejteni.
Thomas szeme ezután a másik asszonyra vándorolt.. . arra a lányra, aki Nevile jelenlegi felesége. Szép nő, szó ami szó. Igaza volt Mary Aldinnek. De elég veszélyesnek is látszik. Aligha engedném késsel a kezében Audrey közelébe. . - gondolta.
Mégis mi oka lehet rá, hogy gyűlölje Nevile volt feleségét? Mindaz már elmúlt; elintézett dolog volt. Audreynak már semmi köze az életükhöz. A teraszon léptek zaja hallatszott, ahogy Nevile megkerülte a ház sarkát. Jókedvűnek látszott, és egy színes magazin volt nála.
- Itt van a Képesújság - mondta. - A másikat nem találtam. . .
Ekkor mintegy gombnyomásra, két dolog történt egyszerre.
- Ó, kedvesem, add ide - mondta Kay. Audrey pedig csaknem szórakozott mozdulattal kinyújtotta a kezét, anélkül hogy az arcát arra fordította volna.
Nevile félúton megtorpant a két asszony között. Arcán enyhe zavar jelent meg. Mielőtt még megszólalhatott volna, Kay kissé hisztérikusan felemelte a hangját: - Én  akarom! Nekem add! Nevile add ide nekem!
Audrey Strange összerezzent, arra fordult, kezét visszahúzta és alig észrevehető zavarban suttogta:
- Bocsánat. Azt hittem, hogy hozzám szóltál, Nevile.
Thomas Royde látta, hogy Nevile nyaka rákvörös lesz. Három fürge lépéssel Audrey előtt termett, és átnyújtotta neki az újságot.
- Ó de. . .  - kezdte Audrey habozva és zavara még jobban fokozódott.
Kay vad mozdulattal hátralökte a székét.
Felállt és a nappali felé fordult. Royde-nak már nem volt rá ideje, hogy félreugorjon, mielőtt Kay vaktában nekiütközik.
Kay visszahőkölt az összekoccanástól, s a mentegetődző Thomasra nézett. Az csak ekkor vette észre, miért nem látta meg őt Kay: szeme teli volt könnyel. . .  - a harag könynyeivel - gondolta.
-  Nini - mondta. - Maga meg kicsoda? Ó, hát persze a malájföldi!
- Igen - mondta Thomas. - Én vagyok a malájföldi.
- Bár csak én is Malájföldön lehetnék mondta Kay. - Akárhol, csak itt ne! Gyűlölöm ezt a nyavalyás, koszos házat! Az öszszes lakójával együtt! 
Thomas mindig megriadt az érzelmes jelenetektől. Óvatosan figyelte Kayt, és idegesen hümmögött.
- Ha még annyira is résen lesztek, akkor is megölök valakit! - mondta Kay. - Vagy Nevile-t, vagy azt a fakó szürke macskát ott. 
Súrolta Thomast, ahogy elhaladt mellette, majd bevágva maga mögött az ajtót, kiment a szobából.
Thomas Royde még mindig földbe gyökerezett lábbal állt ott. Nem tudta, mit kellene most tennie, annak viszont örült, hogy az ifjú Mrs. Strange eltávozott. Thomas csak állt, és az ajtót bámulta, amelyet Kay az imént olyan erőteljesen bevágott. Akár egy tigris-macska, olyan ez az új Mrs. Strange!
Az ablak elsötétedett, ahogy Nevile megállt a két erkélyajtó közötti térségben. Meglehetősen szaporán lélegzet.
Zavartan köszöntötte Thomast.
-  Ó. . .  ööö. . .  ni csak, Royde, nem is tudtam, hogy megjöttél. Izé láttad a feleségemet?
- Épp egy perce jött erre - válaszolta - a másik.
Nevile is kiment a nappali ajtaján. Boszszúsnak látszott.
Thomas Royde lassan kisétált a nyitott erkélyajtón. Járása nem volt nehézkes. Audrey csak akkor fordult hátra, amikor Thomas már egész közel ért hozzá.
Ekkor megpillantotta azokat az egymástól távolülő, tágra nyílt szemeket, és látta, ahogy ajka megmozdul. Audrey lecsúszott a falról és kitárt karral ment felé.
- Ó, Thomas - lelkendezett. - Drága Thomas! Olyan boldog vagyok, hogy eljöttél!
Ahogy Thomas a két kis fehér kezet a magáéba vette, és lehajolt, hogy megölelje az asszonyt, Mary Aldin lépett ki az erkélyajtón. Amikor észrevette őket a teraszon, megtorpant, egy percig megpihent rajtuk a tekintete, azután lassan megfordult és visszament a házba.

II.

Amikor Nevile fölment Kayt, a hálószobájában találta. A ház egyetlen nagy, kétszemélyes hálószobáját Lady Tressilian foglalta el. A házaspároknak mindig a ház nyugati szárnyában levő, két  egymásba nyíló szobát adták - amelyhez egy kis fürdőszoba is tartozott. Kicsi, elszigetelt lakosztály volt. .
Nevile, a saját szobáján áthaladva belépett a feleségéhez. Kay  az ágyon hevert. Felemelte könnyben ázó arcát és ráförmedt:
- Úgy, hát megjöttél! Jó időbe telt!
- Mire jó ez a cirkusz? Tisztára megőrültél, Kay?
Nevile nyugodt modorban beszélt, de orrcimpáin egy horpadás elárulta, hogy csak uralkodik a dühén.
- Miért neki adtad azt a Képesújságot, mért nem nekem?
- Kay, te tényleg olyan vagy, mint egy gyerek! Ilyen botrányt csinálni egy nyomorult kis újság miatt.
- Ahelyett, hogy nekem adtad volna, neki adtad - hajtogatta makacsul Kay.
- De hát miért ne adtam volna neki? Számít az? 
- Nekem igenis számít!
- Nem tudom, mi bajod van. Nem viselkedhetsz ilyen hisztérikusan másnak a házában. Nem tudod, hogyan kell emberek között viselkedni?
- Miért adtad Audreynak az újságot? 
- Mert kérte.
- Én is kértem,  és én  a feleséged vagyok!
- Így eggyel több ok rá, hogy egy idő sebb asszonynak adjam, akihez gyakorlatilag semmi közöm.
- Előnyben részesítetted velem szemben! Ezt akarta, és el is érte. Az ő pártját fogtad!
- Úgy beszélsz mint valami ostoba féltékeny gyerek! Uralkodj magadon, az istenért és próbálj meg illendően viselkedni mások előtt. 
- Ahogy Audrey, igaz?
Nevile fagyos hangon válaszolta:
- Mindenesetre Audrey úrinő módjára viselkedik. Nem feltűnősködik.
- Azon van, hogy téged ellenem fordítson! Gyűlöl engem, és bosszút akar rajtam állni!
- Ide figyelj Kay, leszel szíves végre abbahagyni ezt a melodrámába illő, ostoba viselkedést? Torkig vagyok!
- Akkor menjünk el innét! De már holnap! Gyűlölöm ezt a házat! 
- Hiszen még csak négy napja vagyunk itt.
- Éppen elég volt belőle ennyi! Menjünk el, Nevile!
- Hát ide hallgass Kay, nekem elegem van ebből. Két hétre jöttünk és én addig is maradok!
  - Ha maradsz, megbánod - fenyegetődzött Kay. - Te is, meg az Audreyd is! El vagy tőle ragadtatva!
- Nem vagyok Audreytól elragadtatva. Egyszerűen csak az a véleményem róla, hogy rendkívül kedves és szeretetre méltó teremtés,  akivel komiszul bántam,  és ő mindennek ellenére nagyon nagylelkűen és megbocsátóan viselkedik.
- Ez az amiben tévedsz - jelentette kiKay felkelt az ágyról. Dühe alább hagyott.
Komolyan, csaknem higgadtan beszélt. 
- Audrey nem bocsátott meg neked, Nevile.  Láttam egyszer vagy kétszer,  ahogy rád nézett. . .  Nem tudom mit forgat a fejében. . .  de valamit forgat. . . Az a fajta akiről, senki nem tudja kitalálni, mi jár az eszében.
- Kár, hogy mások is nem ilyenek - mondta Nevile.
-  Rám célzol? -  kérdezte Kay elsápadva. Volt valami fenyegető él a hangjában.
- Hát te aztán nem vagy éppen szűkszavú, igaz? A legcsekélyebb rossz hangulatodat, vagy haragodat is rögtön kimutatod. Nemcsak magadból csinálsz bolondot, hanem belőlem is!
- Van még mondanivalód? - kérdezte fagyosan Kay.
Nevile ugyanolyan hangon válaszolta:
- Bánt, hogy azt hiszed, hogy igazságtalan voltam veled. De ez az igazság. Nincs több önuralmad, mint egy gyereknek.
- Te, persze, soha nem jössz ki a sodrodból, igaz? Elbűvölő modorú kifogástalan úriember vagy, aki mindig uralkodik magán! Nem is hiszem, hogy vannak egyáltalán érzéseid. Hal vagy. .. átkozott hidegvérű hal! Miért nem lazítasz néha? Miért nem kiabálsz velem, miért nem káromkodsz, miért nem küldesz el a fenébe? 
 Nevile felsóhajtott. Válla megrándult.
 - Ó, istenem - mondta.
Sarkon fordult és kiment a szobából.

III.


- Pontosan olyan vagy, Thomas Royde, mint tizenhét éves korodban - mondta Lady Tressilian - Ugyanaz a fontoskodó arc. És most sem vagy beszédesebb, mint annak idején. Miért?
- Nem tudom. Sose volt tehetségem a fecsegéshez. . . - mondta Thomas bizonytalanul.
- Bezzeg Adrian. Ő roppant okos és szellemes társalgó volt.
- Talán éppen ezért. Mindig hagytam, hogy ő beszéljen.
- Szegény Adrian. Milyen nagy ígéret volt.
 Thomas bólintott.
 Lady Tressilian témát változtatott. Thomas most éppen kihallgatáson volt nála. Az öreg hölgy egyszerre általában csak egy látogatót fogadott. Így nem fáradt ki annyira, és figyelmét is rá tudta összpontosítani.
- Már egy napja, hogy itt vagy - mondta. - Mi a véleményed a helyzetünkről ?
 - A helyzetünkről?
- Ne vágj már ilyen ostoba képet. Tetteted magad. Nagyon is jól tudod, mire célzok. Az örök háromszögre, amelyet az én házamban alapítottak.
- Nem látszik éppen surlódásmentesnek - mondta óvatosan Thomas.
Lady Tressilian ördögien elmosolyodott.
- Bevallom neked, Thomas, engem roppant mulattat.  Én nem akartam ezt. . .  igazán minden tőlem tehetőt megtettem, hogy elejét vegyem. Nevile kötötte az ebet a karóhoz. Ragaszkodott hozzá,  hogy összehozza ezt a két nőt. . .  és most arathatja, amit vetett!
Thomas Royde kissé feljebb csúszott a székén.
- Fura egy dolog - mondta. 
 - Pedig világos - mondta kurtán Lady Tressilian.
- Másfaja fickónak képzeltem Strange-et. 
- Érdekes, amit mondasz. Tudniillik én is pontosan így éreztem. Ez nem vall Nevile-re. Mint általában a férfiak Nevile is azon van, hogy akár a legcsekélyebb szégyent vagy kellemetlenséget is elkerülje. Arra gyanakodtam,  hogy nem Nevile-től ered az ötlet. . .  ha pedig nem, akkor viszont nem tudom honnan származhat.  - Szünetet tartott, majd alig érzékelhetően felemelte a hangját:
- Csak nem Audrey találta ki?
- Nem, Audrey nem lehetett - sietett rávágni Thomas. 
- Én pedig kötve hiszem, hogy annak a szerencsétlen Kaynek jutott volna az eszébe. Hacsak nem kitűnő komédiás. Tudod, mostanában szinte sajnálom őt.
- Nem nagyon szíveled, igaz?
- Valóban nem szeretem. Üresfejűnek látom és egy szemernyi higgadtság sincs benne. De, mint mondtam, kezdem sajnálni. Olyan esetlen, akár egy lepke, amikor a fény vonzásába kerül. Fogalma sincs róla, hogyan védekezzen. Rossz kedv, rossz modor, gyerekes gorombaság. . .  csupa olyasmi, amely a legszerencsétlenebb hatást váltja ki egy olyan emberből, mint Nevile.
-  Szerintem Audrey van nehéz helyzetben - mondta nyugodtan Thomas.
- Mindig is szerelmes voltál Audreyba, ugye,  Thomas? -  kérdezte átható pillantással Lady Tressilian.
-  Talán igen -  válaszolta a férfi flegmán.
- Mondhatni gyermekkorotok óta?
Thomas bólintott.
- És akkor jött Nevile, és elhalászta az orrod elől.
Thomas  feszengve  megmozdult a széken.
- Hát, igen. . .  mindig tudtam, hogy semmi esélyem sincs.
-  Kishitű vagy -  mondta Lady Tressilian.
- Világéletemben unalmas fickó voltam.
- Te csacsi!
- A jó öreg Thomas. . .  ennyi vagyok én Audrey számára.
- "Hűséges Thomas" - mondta Lady Tressilian. - Így neveztek el, ugye?
A férfi elmosolyodott, ahogy a szavak felidézték benne a gyermekkori időket. - Furcsa. Már évek óta nem hívott így senki.
- Most kapóra jönne - mondta Lady Tressilian.
Tekintete tisztán és határozottan szegeződött Thomasra.
- A hűség az a tulajdonság, amelyet mindenki nagyra tudna értékelni, aki Audrey helyzetét átélte. . .  -  mondta az öreg hölgy. - Egy életen át tartó kutyahűség, Thomas, olykor elnyeri jutalmát.
Thomas Royde lenézett pipájával babráló kezére.
- Ennek reményében jöttem haza -mondta.


IV.

- Hát akkor mindnyájan itt vagyunk - mondta Mary Aldin.
Hurstall, az öreg komornyik végighúzta homlokán a kezét. Amikor belépett a konyhába, Mrs. Spicer a szakácsnő megjegyzést tett az arckifejezésére.
- Nem mondhatnám, hogy kellemesen érzem magam, ez az igazság - mondta Hurstall. - Ha szabad ezt mondanom, minden ami mostanában elhangzik és történik ebben a házban, úgy tűnik számomra, hogy mást jelent mint aminek szánják. . .  talán érti, mire célzok.
Mrs. Spicer nem úgy festett, mint aki érti, így hát Hurstall folytatta:
- Most mikor vacsorához ültek, Miss Aldin azt mondta: "Hát akkor mindnyájan itt vagyunk"  -  és épp ez ütött szöget a fejembe. Az a benyomásom, hogy olyan mint valami  idomár,  aki  miután beterelt  a  ketrecbe egy falka vadállatot,  rájuk csapja  az ajtót. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy valamennyien egy csapda foglyai.
- Ugyan már, Hurstall, biztosan valami nehezet evett - mondta Mrs. Spicer.
- Nem az emésztésemmel van baj. Csak mindenki olyan ideges. Épp most vágódott be a bejárati ajtó, és Mrs. Strange - Miss Audrey a mi Mrs. Strange-ünk - Úgy ugrott fel, mintha rálőttek volna. Meg ezek a hallgatások. Roppant furcsák.. Mintha egyszer csak - mindenki félne attól, hogy beszéljen. Aztán meg mind egyszerre tör ki, hogy elmondja a legelső eszébe jutó dolgot.
- Épp elég, hogy az embert feszélyezze - mondta Mrs. Spicer. 
- Egyszerre két Mrs. Strange a házban. Szerintem ez nem illendő.
Az ebédlőben kezdetét vette a Hurstall által említett hallgatás.
Miss Aldinnek jókora erőfeszítésébe került, míg végre Kayhez fordult és így szólt:
- Holnap estére meghívtam a barátját, Ted Latimert vacsorára.
- Ó, köszönöm - mondta Kay. 
- Latimert? Hát itt van? - kérdezte Nevile.
- Az Easterhead Bay Szállóban lakik - mondta Kay.
- Átmehetnénk egy este vacsorázni oda - mondta Nevile. - Hánykor megy az utolsó komp?
- Fél kettőkor - mondta Mary.
- Hátha lehet táncolni.
- Csupa matuzsálem van ott - mondta Kay.
- Nem valami vidám hely a barátod számára - mondta Nevile Kaynek.
- Átmehetnénk egyszer fürödni Easterhead Baybe  -  mondta gyorsan Mary.  - Még egész meleg van, és szép fövenyes ott a part.
- Arra gondoltam, holnap kivitorlázom - mondta Thomas. - Velem jönnél? - kérdezte halkan Audreytól.
- Örömmel.
- Mindnyájan elmehetnénk vitorlázni - mondta Nevile.
- Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy holnap golfozni mégy - mondta Kay.
- Arra gondoltam, hogy túllépem a vonalat. A múltkor alapvető tévedést követtem el a merev lövéseket illetően. 
- Micsoda tragédia! - kiáltotta Kay.
- A golf tragikus játék - mondta Nevile jókedvűen.
Mary megkérdezte Kay-től, hogy ő is golfozik-e.
- Igen. . .  jól-rosszul.
- Kay nagyon jó játékos lenne, ha egy kicsit megerőltetné magát - mondta Nevile. - Természetes a lendületvétele.
- Maga nem sportol ugye? - kérdezte Kay Audreytól.
 - Az igazat megvallva, nem. Tudok egy kicsit teniszezni. . .  de teljesen kétbalkezes vagyok. 
- Zongorázol még Audrey? - kérdezte - Thomas.
Audrey a fejét rázta. 
- Mostanában már nem.
 - Valamikor egész jól játszottál - mondta Nevile.
 - Azt hittem, te nem szereted a zenét Nevile - mondta Kay.
- Nem sokat értek hozzá - válaszolta Nevile határozatlanul. - Soha nem fért a fejembe hogyan tud Audrey egy egész oktávot átfogni azzal a kis kezével. 
Nevile Audrey kezét bámulta, ahogy az letette az asztalra a desszertkést és -villát.
Az asszony kissé elpirulva, gyorsan azt mondta:
- Nagyon hosszú a kisujjam. Talán emiatt van. 
- Akkor maga biztos önző természetű mondta Kay. - Ugyanis aki nem önző, annak rövid a kisujja.
- Tényleg így van? - kérdezte Mary Aldin. - Akkor én biztos nagyon önzetlen vagyok. Nézze, az én kisujjam egész rövid.
- Te valóban nagyon önzetlen is vagy mondta Thomas Royde és közben komolyan nézett Maryre.
Az elvörösödött, aztán gyorsan így folytatta: 
- Lássuk csak, ki közülünk a legönzetlenebb ? Mérjük össze a kisujjunkat. Az enyém rövidebb, mint a magáé Kay. De, ahogy így elnézem, Thomas még engem is fölülmúl.
- Én mindkettőtöket fölülmúllak - mondta Nevile. - Ide nézzetek - ezzel kifeszítette a kezét.
- Igaz, hogy csak az egyik kezeden mondta Kay. - A jobb kezed kisujja rövid, de a bal kezedé már sokkal hosszabb. És a bal kéz az, amelyik marad olyan, amilyen születésedkor volt, a jobb pedig az életed során alakul ki. Így hát, ezek szerint, önzetlennek születtél, de az idő múlásával egyre önzőbbé váltál.
- Maga tud jósolni, Kay? - kérdezte Mary. Kifeszítette a kezét, és a tenyerével felfelé tartotta. - Egyszer egy jósnő azt mondta, hogy kétszer megyek férjhez, és három gyermekem lesz. Jó lesz igyekezni!
 - Azok az apró keresztek nem gyereket jelentenek, hanem utazást. Ezek szerint tehát három utazást fog tenni vízen - magyarázta Kay.
- Ez sem látszik valószínűnek - mondta Mary Aldin.
- Sokat utaztál már? - kérdezte tőle Thomas.
- Nem, jóformán még sohasem.
Thomas valami rejtett sajnálkozást érzett a nő hangjában.
- Szeretnél utazni? 
- De még mennyire!
Thomas a maga lomha, elmélkedő módján, Mary életére gondolt. Állandóan egy öregasszonyt gondozni. Higgadt, jó érzésű nő és remek háziasszony. Kíváncsian megkérdezte:
- Régóta vagy már Lady Tressilian mellett?
 - Idestova tizenöt éve. Azután költöztem hozzá, hogy az apám meghalt. Ő, a halálát megelőző néhány éven át, magatehetetlen beteg volt. .
És Mary, miközben kérdésére válaszolt megérezte, mire gondol Thomas
- Harminchat éves vagyok.. Ezt akartad tudni, igaz?
- Kíváncsi voltam. Tudod, te tulajdonképpen akárhány éves lehetnél.
- Ez meglehetősen kétélű megjegyzés! 
- Valóban az. Én azonban nem annak szántam.
Thomas nem vette le a nő arcáról komor, mély tekintetét.  Maryt ez nem hozta zavarba.  Egy szemernyi feszélyező sem volt ebben a pillantásban. . .  Mindössze őszinte, mély érdeklődés. Mary amikor észrevette, hogy Thomas szeme a hajára téved egyik kezét felemelve,  megérintette  az  ősz tincset.
- Egész fiatal korom óta ilyen - mondta.
- Nekem tetszik - mondta Thomas Royde egyszerűen.
Egyre csak nézte az asszonyt. Mary végül, kissé derült hangon, megkérdezte:
- Nos, hogy szól az Ítélet?
A férfi napégette arca elvörösödött.
- Ó, talán durvaság tőlem, hogy így bámullak. Azt próbáltam kitalálni, milyen is vagy valójában.	
- Szíves engedelmeddel - mondta sietve Mary, és felállt az asztaltól. Ahogy Audrey-ba karolva bement a nappaliba, azt mondta:
- Az öreg Mr. Trevis eljön holnap vacsorára. 
- Az kicsoda? - kérdezte Nevile.
 - Rufus Lordék ajánlották be hozzánk. Kellemes öregúr. A Balmoral Courtban szállt meg. Szívbeteg, és nagyon törékenynek látszik, szellemileg tökéletesen friss és egy csomó érdekes embert ismer. Valamikor törvényszéki ügyvéd volt. . .  már nem is tudom, hogy hol.
- Errefelé mindenki szörnyen öreg -mondta kedvetlenül Kay. 
Épp egy magas lámpa alatt állt. Thomas arra nézett, de csupán azzal a lomhán érdeklődő figyelemmel, amelyet általában bármilyen látószögébe eső dolognak szentelt.
Kay erőteljes és szenvedélyés szépsége hirtelen meghökkentette. Hivalkodó színű, kicsorduló és győzelmes életerővel teli szépség. Ezután Audreyra pillantott, aki ezüstszürke ruhájában sápadt és molylepkeszerű volt.
Elmosolyodott magában és azt suttogta:
- Piros Rózsa és Hófehérke.
- Tessék? - Mary állt mellette. 
Thomas megismételte a szavakat. - Tudod akárcsak valami régi tündérmesében. . . 
- Roppant találó hasonlat. . .  - értett egyet Mary Aldin.

V.

Mr. Treves elismeréssel hörpintette ki a pohár portóit. Remek bor. És kitűnő vacsora, elsőrangú kiszolgálás. Látszik, hogy Lady Tressiliannek nincs problémája a személyzettel. 
A házat annak ellenére, hogy úrnője magatehetetlen beteg volt jól vezették.
Azért talán kár volt, hogy a hölgyek nem hagyták el az ebédlőt amikor kézről kézre járt a portói. Mr. Trevisnek jobb tetszett ez az idejétmúlt szokás. De hát ezeknek a fiataloknak is megvannak a maguk szokásai.
Szemét eltűnődve azon a fiatal nőn pihentette, aki Nevile Strange felesége volt.
  A mai este Kay estéje volt. Ragyogó szépsége csak úgy izzott a gyertyával megvilágitott szobában. Mellette Ted Latimer jól fésült feje hajolt hozzá. Ted ugratta Kayt. Az diadalmasnak és magabiztosnak érezte magát.
E kiáradó életerőnek már a puszta látványárt is melegség járta át Mr. Treves öreg csontjait. 
- Hiába, a fiatalság. . .  nincs a világon hozzá fogható!
Nem is csoda, hogy a férj elvesztette a fejét és otthagyta az első feleségét.  Audrey Mr. Treves mellett ült. Bájos teremtés és úrinő. . .  de  hát az a fajta, akit  -  Mr. Treves  tapasztalatai  szerint  -  el szoktak hagyni.
Audreyt nézte. Az lehajtott fejjel bámult a tányérjára. Volt valami ennek az asszonynak a merev tartásában, ami feltűnt neki. Még élesebben vette szemügyre. Vajon mire gondolhat? Milyen elragadóan nőtt a haja a körül a kagylószerű fülecske körül
Mr. Treves kissé összerezzenve tért magához a körülötte támadt mozgolódásra. Sietve felállt. 
Kay Strange a szalonban odament a gramofonhoz és feltett egy modern lemezt.
Mary Aldin mentegetődzve fordult Mr. Treveshez: 
- Ön biztos ki nem állhatja a dzsesszzenét.
- Szó sincs róla - mondta Mr. Treves, nem valami meggyőzően, de udvariasan.
- Később talán bridzsezhetnénk - ajánlotta Mary. - Most azonban nem érdemes elkezdeni egy partit, ha jól tudom, Mrs. Tressilian már előre örül, hogy elbeszélgethet önnel.
- Roppant élvezetés lesz. Lady Tressilian soha nem jön le maguk közé?
- De igen, le szokott jönni tolószékben. Ezért csináltattuk a liftet. Mostanában azonban jobbára a szobájában marad. Ott is beszélgethet azzal, akivel akar - úgy rendeli őket magához, mint valami királynő. 
- Nagyon talpraesetten csinálja, Miss Aldin. Mindig tudtam, hogy van valami királynői Lady Tressilian modorában. 
A szoba közepén Kay lassú táncot lejtett.
- Tedd csak el onnét azt az asztalt, Nevile - mondta.
Hangja ellentmondást nem tűrően magabiztosan csengett. Szeme csillogott, ajka szétnyílt.
Nevile engedelmesen eltolta az asztalt. Ezután feléje lépett, Kay azonban szándékosan Ted Latimerhez fordult.
- Gyere Ted, táncoljunk.
Ted tüstént átkarolta. Himbálódzva hajladozva táncoltak, tökéletesen összehangolt lépésekkel. Pompás látványt nyújtott ez a bemutató. 
- Ööö. . .  kész profi - motyogta Mr.Treves.
Mary Aldin kissé összerezzent erre a szóra. . .  pedig Mr. Trevesből biztos csak az egyszerű csodálat beszélt. Mary az aggastyán bölcs kis diótörőarcára nézett. Úgy tűnt az asszonynak, szórakozott volt a tekintete, mintha valahova befelé, a saját gondolatmenetére figyelt volna.
Nevile egy pillanatig habozva állt ott, aztán  a verandaajtóhoz sétált,  ahol Audrey állt.
- Szabad egy táncra Audrey?
Hangja merev szinte hideg volt. Az ember azt gondolhatta volna, hogy merő udvariasságból kéri fel Audrey Strange pillanatnyi habozás után igent mondott, és hozzá lépett. 
Mary Aldin tett néhány közhelyszerű megjegyzést, amelyeket Mr. Treves válasz nélkül hagyott. Süketségnek mindeddig semmilyen jelét nem mutatta előzekenysége pedig szertartásos volt - Mary rájött, hogy el van merülve a gondolataiban, azért ilyen tartózkodó. Nem tudta, hogy a táncosokat nézi-e, vagy a szoba másik sarkában magában álldogáló Thomas Royde-ot.
Mr. Treves kissé összerezzenve mondta:
 - Elnézést hölgyem, mondott valamit?
- Nem semmit. Csak azt, hogy nagyon szokatlanul kellemes szeptemberünk van.
- Igen csakugyan. . .  nagyon elkelne már errefelé egy kiadós eső - mondják a szállodában is, ahol lakom..
- Remélem kényelmes helye van.
- Ó, igen. . .  bár meg kell vallanom, amikor megérkeztem, és. . . 
Mr. Treves hirtelen abbahagyta a mondanivalóját. 
Audrey kibontakozott Nevile karjából. Bocsánatkérő kis nevetéssel mondta:
- Tényleg túl meleg van a tánchoz.
A nyitott ajtó felé indult és kilépett a verandára.
- Menj már utána, te ostoba - suttogta Mary.  Halkan akarta tenni a megjegyzést,  de épp elég hangosra sikerült ahhoz, hogy Mr. Treves hátraforduljon és meglepetten nézzen rá.
Mary Aldin elvörösödött és zavartan elnevette magát.
- Csak hangosan gondolkoztam  - mondta megbánóan. - De igazán úgy idegesít. Olyan nehézkes.
- Kicsoda? Mr. Strange?
- Ó, nem, nem Nevile. Thomas Royde.
 Thomas már-már megmozdult, de Nevile egy pillanat múlva kiment a verandaajtón Audrey után.
Mr. Treves egy pillanatig érdeklődő töprengéssel nézte az ajtót, majd figyelmét ismét a táncolókra irányította. 
- Remekül táncol ez a fiatal Mr. . . .  Latimernek hívják, azt mondta?
- Igen, Edward Latimernek.
- Ahá, igen, Edward Latimer. Gondolom régi barátja Mrs. Strange-nek?
 - Igen.
- És miből él az a rendkívül. . .  ööö. . . jóvágású fiatalember?
- Hát, valójában nem nagyon tudom.
- Úúúúgy - mondta Mr. Treves igyekezvén alapos megértéssel kiejteni ezt az egyetlen, ártatlan szót.
- Az Easterhead Bayben vett ki szobát - folytatta Mary.
- Igen kellemes hely - mondta Mr. Treves.
Egy kis idő múlva álmodozva tette hozzá: - Elég érdekes formájú fej. . .  az a furcsa kiszögellés a fejtetőtől a nyakig. . .  megjegyzem,  kevésbé lenne feltűnő ha, levágatná a haját,  de akkor is határozottan szokatlan. - Némi hallgatás után még álmodozóbban folytatta: 
 - A legutolsó hasonló fej formájú embert, akivel találkoztam tízévi kényszermunkára ítélték, mert brutális támadást intézett egy idős ékszerész ellen.
- Még ilyet! - kiáltott fel Mary - csak  nem képzeli, hogy. . . ? 
- Dehogyis, dehogyis - mondta Mr. Treves. - Teljesen félreért engem. Nem a vendégét akarom becsmérelni. Csupán arra akartam rámutatni, hogy egy megrögzött és kegyetlen bűnöző is bírhat olyan külsővel, mint a legelragadóbb és legmegnyerőbb fiatalember. Különös, de mégis így van.
Nyájasan rámosolygott Maryre.
- Tudja, Mr. Treves, azt hiszem, félek egy kicsit öntől - mondta Mary
- Badarság, kedves kisasszony.
- De én akkor is félek. Ön. . .  szörnyen éles szemű megfigyelő.
- A látásom éppolyan kifogástalan, mint azelőtt - mondta öntelten Mr. Treves. Szünetet tartott, majd hozzátette - Lehet, hogy ez szerencse, lehet, hogy szerencsétlenség, e percben nem is tudom eldönteni.
 - Miért lenne ez szerencsétlenség?
Mr. Treves kétkedve rázta meg a fejét.
- Az ember néha felelősségteljes helyzetbe kerül. Nem mindig könnyű eldönteni, mi a helyes teendő.
Hurstall lépett most be, tálcán hozta a kávét. . . 
Miután letette  Mary és az agg jogász elé a csészét, odavitte Thomasét és majd otthagyta a tálcát egy asztalkán Mary mellett, és kiment. 
Kay átszólt Ted válla fölött - Még befejezzük ezt a fordulót.
- Kiviszem Audreynak a kávét. - mondta Mary.
Fogta a csészét és a verandaajtóhoz ment. Ahogy Mary megállt a küszöbön Mr. Treves átpillantott a válla fölött.
Audrey a korlát mellett ült. Szépsége életre kelt a ragyogó holdfényben. . .  azt a szépséget nem annyira a szinek, mint inkább a vonalak alkották. A finom profil, az arc és a száj lágy formája, a fej finom csontozata és az apró, egyenes orr. Audrey még öregaszszonynak is szép lenne. . .  ennek semmi köze a csontokra simuló húshoz. . .  maga a csontozat volt gyönyörű. 
Flitterrel díszített ruhája még jobban kiemelte a holdfény hatását. Nagyon nyugodtan ült,  Nevile  Strange  pedig állt, és nézte őt.
Nevile közelebb lépett hozzá.
- Audrey - mondta - te. . . 
Az asszony megmozdult, könnyedén felugrott,  és egyik  kezével  a füléhez  kapott.
-  Óh, a fülbevalóm. . .  kieshetett valahol.
- Hol? Hadd lám. . .
Mindketten lehajoltak, félszegen és zavartan. . .  és akkor összekoccantak. Audrey félreugrott, Nevile pedig felkiáltott.
- Várj egy pillanatig. . .  a mandzsetta gombom. . .  beleakadt a hajadba. Maradj még így.
Audrey nyugodtan tűrte, míg Nevile a gombjával bíbelődött.
- Óóó. . .  kitéped a hajam. . .  jaj, de ügyetlen vagy, Nevile. . .  csináld már gyorsan. 
 - Bocsáss meg. . .  én. . .  én tényleg mintha kétbalkezes lennék.
A hold elég fényesen világított ahhoz, hogy a két szemlélő észrevehesse, amit Audrey nem láthatott: mennyire remeg Nevile keze amint épp egy ezüstös hajszálat igyekszik kiszabadítani.
De maga Audrey is remegett. . .  mintha hirtelen megborzongott volna.
Mary Aldin megrezzent, amikor egy nyugodt hang megszólalt mögötte 
- Bocsánat. . . 
Thomas Royde ment át közöttük és odalépett.
-  Segíthetek, Strange? - kérdezte.
Nevile felegyenesedett, és elhúzódott Audrey mellől.
- Nincs semmi baj. Már kész.
 Nevile arca meglehetősen sápadt volt.
- Hiszen te fázol - mondta Thomas, Audreyhoz fordulva. - Gyere be, igyál egy kávét.
Audrey Royde után indult, Nevile pedig hátat fordított, és a tengert bámulta.
- Éppen hoztam a kávédat, Audrey - mondta Mary. - De talán jobb volna, ha bejönnél.
- Igen - felelte Audrey - én is úgy gondolom, jobb volna ha bemennék.
Mindnyájan visszamentek a szalonba. Ted és Kay már nem táncolt.
Nyílt az ajtó, és belépett rajta egy magas, szikár feketébe öltözött nő. Udvariasan megszólalt:
- A méltóságosasszony üdvözletét küldi, és örömmel venné, ha Mr. Treves felfáradna hozzá a szobájába.


VI.

Lady Tressilian szemlátomást örömmel fogadta Mr. Trevest. Csakhamar mindkettőjüket  magával ragadta  a múlt  felidézésének és a közös ismerősök emlegetésének kellemes áradata. 
Mintegy félóra múlva Lady Tressilian ajkáról megelégedett sóhaj röppent fel.
- Ó, - mondta - de remek volt! Nincs jobb dolog a világon, mint pletykálkodni meg régi botrányokról beszélgetni. .
- Egy kis malícia - értett egyet Mr. Treves  - némi zamatot visz az ember életébe. ..
- Apropó - mondta Lady Tressilian -, mit szól a mi kis örök háromszögünkhöz?
Mr. Treves tekintete tapintatosan kifejezéstelen maradt. - Ööö. . .  miféle háromszöghöz ?
- Csak azt ne mondja, hogy nem vette észre.  Nevile-ről  meg a feleségéről beszélek.
- Vagy úgy! A jelenlegi Mrs. Strange roppant vonzó fiatalasszony.
- Audrey is az  -  mondta Lady Tressilian.
- Igen. . .  bájos - értett egyet Mr.Treves. 
Lady Tressilian felcsattant
- Azt akarja mondani, hogy meg tud érteni egy embert, aki elhagyja Audreyt, egy ilyen. . . . ilyen rendkívüli egyéniséget.. ..egy. .. egy Kay miatt?
 - Pontosan azt. Gyakran megtörténik az ilyesmi - válaszolt higgadtan Mr. Treves.
- Felháborító! Ha én férfi volnék, hamar ráunnék Kayre, és megbánnám, hogy egyáltalán ilyen bolondot csináltam magamból.
- Ez is gyakran előfordul. Az efféle szenvedélyes hirtelen fellángolások - mondta Mr. Treves,  miközben roppant szenvtelennek és magabiztosnak látszott - ritkán hosszú életűek.
- És mi történik olyankor? - kérdezte Lady Tressilian.
-  Rendszerint  -  mondta  Mr. Treves  - a. . .  ööö. . .  felek alkalmazkodnak. Elég gyakran kerül sor második válásra. Ha pedig a férfi harmadszor is megnősül, akkor. . .  jó természetű nőt vesz el.
- Hallatlan! Nevile nem mormon. . .  még akkor sem, ha a maga egyes ügyfelei azok!
- Olykor arra is van példa, hogy az elvált felek ismét egybekelnek.
Lady Tressilian a fejét rázta.
- Azt már nem! Audrey sokkal büszkébb annál!
- Úgy gondolja?
- Efelől biztos vagyok Csak ne rázza a fejét ilyen rosszallóan.
- Tapasztalatból beszélek - mondta Mr. Treves -, amikor azt állítom hogy szerelmi ügyekben az asszonyok büszkesége csökken, vagy pedig szünetel. Gyakran a szájukkal büszkék, a tetteik azonban másról árulkodnak.
- Maga nem érti Audreyt. Szörnyen szerette Nevile-t. Talán túlságosan is. Aztán amikor Nevile elhagyta őt a miatt a lány miatt (noha nem Nevile-t hibáztatom teljes egészében - a lány mindenütt a nyomában volt, és hát tudja milyenek a férfiak!)  Audrey nem is akarta többé látni. 
Mr. Treves finoman köhintett.
- És most - mondta - mégis itt van!
 - Nohát - mondta bosszúsan Lady Tressilian -, én nem állítom, hogy megértem ezt a modern gondolkodásmódot. Azt hiszem, Audrey éppen azért jött ide, hogy megmutassa mennyire nem érdekli, és hidegen hagyja a dolog!
 - Könnyen meglehet - ütött az állára Mr. Treves. - Természetesen így is meg lehet fogalmazni.
- Azt akarja mondani - folytatta Lady Tressilian -, hogy azt képzeli, Audrey még mindig Nevile után epekedik és hogy. . .  ó, ezt már nem! Ezt már nem hiszem el!
-  Pedig előfordulhat - mondta Mr. Treves.
- Csak nem itt  -  mondta Lady Tressilian. - Nem az én házamban!
- Máris föl van zaklatva ugye?  - kérdezte Mr. Treves ravaszul. - Van valami feszültség. Érezni a levegőben. 
- Szóval maga is érzi? - kérdezte éles hangon Lady Tressilian.
- Igen, be kell vallanom, tanácstalan vagyok A felek igazi érzéseit homály borítja, de szerintem puskaporos a levegő körülöttünk. Bármelyik percben robbanhat.
- Ne beszéljen már úgymint, Guy Fawkes, inkább azt mondja meg mitévő legyek - szólt rá Lady Tressilian.
Mr. Treves felemelte a kezét.
- Hogy őszinte legyek, nem is tudom mit tanácsoljak. Biztosan érzem, hogy van egy gyújtópont.  Ha  ezt körül  tudnánk  határolni. . .  de akkor is egy egész sor dolgot még mindig homály takarna.
-  Eszem ágában sincs arra kérni  Audreyt, hogy utazzon el - mondta Lady Tressilian. - Amennyire én látom, tökéletesen feltalálta magát ebben a kínos helyzetben. Előzékeny, de tartózkodó, véleményem szerint kifogástalanul viselkedik.
 - Ó, nagyon is - mondta Mr. Treves. - Nagyon kifogástalanul. Ugyanakkor mégis rendkívül feltűnő hatással van erre az ifjú Nevile Strange-re
- Nevile - mondta Lady Tressilian - nem viselkedik helyénvalóan. Majd még beszélgetek vele erről. Azonban egy pillanatig sem dobhatom ki a házból. Matthew jóformán a fogadott fiának tekintette.
-Tudom.
Lady Tressilian felsóhajtott. Valamivel halkabban mondta:
- Tudja, hogy Matthew itt fulladt vízbe?
- Igen.
- Mennyien meglepődtek, hogy én itt maradtam. Ostoba népség! Itt mindig úgy éreztem, hogy Matthew mellettem van. Az egész házban jelen van. Bárhol másutt magányosnak, idegennek érezném magam.  -  Szünetet tartott, azután folytatta. - Először azt reméltem, nem telik bele sok, én is utánamegyek. Kivált akkor, mikor az egészségem kezdett megrokanni. De úgy látszik, én egy örökké nyikorgó ajtó vagyok. . .  örökös beteg aki soha nem hal meg. - Haragosan a párnájára csapott.
- Mondhatom magának,  nem örülök neki. Folyton abban reménykedtem, hogy ha majd eljön az időm, gyorsan fog jönni. . .  hogy szemtől szembe találom magam a Halállal . .. és nem fogom érezni, hogy állandóan mögöttem ólálkodik..  fokozatosan arra kényszerítve engem, hogy a betegség egyik megaláztatásából a másikba süllyedjek. A növekvő tehetetlenség. . .  növeli a másoktól való függést!
- De biztos vagyok benne, hogy roppant odaadóak azok a mások. Megbízható a komornája? 
- Barrett? Az, aki magát felvezette hozzám. Életem vigasza! Mogorva, öreg, házsártos vénasszony, abszolút ragaszkodó. Már évek óta mellettem van.
- Meg azt hiszem, Miss Aldinnel is szerencséje van.
- Igaza van. Szerencsém van vele.
- Rokona?
- Távoli unokahúg. Az a fajta önzetlen teremtés, akinek az egész élete abból áll, hogy másokért áldozatot hoz. Az apját ápolta - okos ember volt de rettenetesen szekánt. Az apja halála után megkértem Maryt, hogy költözzön hozzám, és áldom a napot amelyiken eljött. Magának fogalma sincsen, milyen rémes a legtöbb társalkodónő. Értéktelen, felszínes  teremtések. Megőrjíti az embert az ostobaságuk. Semmihez nem értenek, így hát elmennek társalkodónőnek. Csodálatos dolog, ha az ember melleti ilyen olvasott és intelligens nő van, mint amilyen Mary. Csakugyan remek esze van. . .  akár egy férfinak. Sokat és elmélyülten olvas, és nincs az a téma, amiről ne lehetne vele elbeszélgetni. A házimunkában is éppolyan ügyes, mint amilyen intelligens. Tökéletesen vezeti a házat, és a személyzet is elégedett.  Mary minden civakodásnak és féltélkenykedésnek elejét veszi. . .   nem tudom hogyan csinálja. . .  talán csak taktika kérdése.
- Régóta van önnél?
- Idestova tizenkét éve. . . vagy nem is. . .  immár több. Tizenhárom. . . tizennégy. . . valahogy így. Nagy vigaszt jelent számomra.
Mr. Treves bólintott.
Lady Tressilian, miközben félig lehunyt pillái alól figyelte, egyszercsak így szólt:
- Mi a baj? Tán aggasztja valami?
-  Egy jelentéktelen apróság - mondta Mr. Treves. - Szóra sem érdemes. Éles szeme van.
 - Szeretem tanulmányozgatni az embereket - mondta Lady Tressilian. - Mindig rögtön észrevettem, ha Matthew gondolkodott valamin. - Felsóhajtott, és visszadőlt párnáira. - Most pedig búcsút kell vennem öntől - királynői elbocsátás volt ez, semmi sértő nem volt benne - nagyon fáradt vagyok. De igen nagy örömet szerzett a látogatása. Jöjjön el hamarosan ismét.
- Megígérem, hogy megfogadom kedves szavait. Remélem, nem beszéltem túl hosszú ideig.
- Ó, dehogy. Csak mindig nagyon hamar elfáradok. Legyen szíves, és húzza meg a csengőzsinórt mielőtt távozna.
Mr. Treves óvatosan rántott egyet az ódivatú, hatalmas bojtban végződő csengőzsinóron. 
- Milyen régi darab - jegyezte meg. 
- A csengőm? Igen. Én ugyan nem kérek azokból a modern villanycsengőkből. Folyton elromlanak, aztán nyomkodhatja az ember! Ezzel soha nincs baj. Fönt szól, Barrett szobájában. . .  a csengő ott lóg az ágya felett.  Így soha nem kell a válaszra várnom. Ha pedig igen, akkor megint hamar meghúzom. 
Amikor Mr. Treves kilépett a szobából, hallotta, hogy a csengő ismét megszólalt, és a berregés valahonnan a feje fölül jött. Felnézett és látta, hogy a plafonon végig vezetékek húzódnak. Barrett sietve jött lefelé a lépcsőn, és ahogy úrnője szobája felé tartott, elhaladt mellette.
Mr. Treves lassan lépdelt lefelé, nem bajlódott a kis lifttel. Arcát a bizonytalanság ráncai barázdálták. 
Az egész társaságot együtt találta a szalonban, és Mary Aldin nyomban  bridzspartit javasolt. Mr. Treves azonban udvariasan kitért előle, azzal mentegetődzve, hogy rövidesen el kell indulnia hazafelé.
- A szálloda, melyikben lakom - mondta - régimódi hely. Nem szokás éjfél után hazamenni. 
- Az még messze van. . .  hiszen csak fél tizenegy - mondta Nevile. - Kizárni tán csak nem fogják?
- Ó, nem. Valójában nemigen hiszem, hogy egyáltalán bezárják éjszakára. Kilenckor be szokták csukni a kaput,  de elég ha az ember csak lenyomja a kilincset, máris besétálhat. Errefelé igencsak szertelennek tűnnek az emberek,  de talán méltán bíznak a helybeliek becsületességében.
- Csakugyan igaz, hogy mifelénk nem zárja be napközben senki a házát - mondta Mary. - A miénk is tárva-nyitva áll napközben. . .  de  éjszakára mindig bezárjuk.
- Milyen hely a Balmoral Court? - kérdezte Ted Latimer. - Fura, magas, viktoriánus épületszörnynek látszik. 
- Rászolgál a nevére - mondta Mr. Treves. - Azonkívül jó masszív, viktoriánus a kényelem is. Puha ágyak, jó konyha. . . tágas viktoriánus szekrények. Hatalmas fürdőkádak, mahagónifa peremmel.
- Mintha azt mondta volna, hogy eleinte bosszankodott - mondta Mary. 
-  Ó, igen. Levélben gondosan lefoglaltam két földszinti szobát. Tudja rossz a szívem, és nem mászhatok lépcsőt. Amikor megérkeztem, azért bosszankodtam, mert nem találtam megfelelőnek a szobákat. Helyettük két másik szobát kaptam, el kell ismernem, nagyon szép szobákat a legfelső emeleten. Tiltakoztam, de úgy látszott, hogy egy törzsvendég, aki ebben a hónapban Skóciába akart utazni megbetegedett, és nem állt módjában elhagyni a szobákat.
-  Mr. Lucannek hívják?  - kérdezte Mary. 
- Azt hiszem igen. Ilyen körülmények között a kényszermegoldást kellett választanom. Szerencsére, van egy jó, önműködő lift. . .  így aztán nem kell vesződnöm.
- Ted, te miért nem költözöl át a Balmoral Courtba? - kérdezte Kay. - Így sokkal közelebb lehetnél hozzánk.
- Nem hiszem, hogy nekem való hely.
- Szent igaz, Mr. Latimer - mondta Mr.Treves. - Maga egyáltalán nem lenne odavaló.
Ted Latimer valamilyen okból elvörösödött.
- Nem tudom, mit ért ezalatt - mondta.
Mary  Aldin kínosan érezte magát, és gyorsan előhozakodott egy aktuális újságszenzációval.
- Letartóztattak egy férfit a Kentish Town-i poggyászmegőrzőben. . .  - mondta.
- Ez már a második, akit letartóztatnak - mondta Nevile. - Remélhetőleg ezúttal az igazi bűnöst kapták el.
- Még ha ő is az igazi, akkor sincs joguk huzamosabb ideig fogva tartani - mondta Mr. Treves.
- Elégtelenek a bizonyítékok?- kérdezte Royde.
- Igen.
- Szerintem - mondta Kay - végül azért csak mindig találnak bizonyítékot.
- Nem mindig, Mrs. Strange, nagyon meglepődne, ha tudná, mennyi bűnöző szaladgál az országban szabadlábon és háborítatlanul.
- Úgy érti, hogy nem sikerült őket leleplezni ?
- Nem csak úgy. Van egy férfi - idézett fel egy két éve történt, híres ügyet -, a rendőrség tudja, ki követte el azokat a gyermekgyilkosságokat. . .  kétségnek mégcsak a gyanúja sem fér hozzá. . .  mégis tehetetlenek. Az az ember két tanúval igazolt magának alibit, és bár az alibi hamis, nem lehet róla bebizonyítani, hogy az. Következésképpen, a gyilkos szabadon járkál. . . 
-  Milyen borzasztó - mondta Kay.
Thomas Royde kiverte pipájából a hamut, majd nyugodt, megfontolt hangon így szólt: 
- Ez megerősíti, amit én mindig is gondoltam, hogy az embernek néha joga van önkényesen ítélkezni. 
- Hogy érti ezt Mr. Royde?
Thomas hozzáfogott, hogy újra megtömje a pipáját. Komolyan lenézett a kezére, miközben szaggatott kusza mondatokban. beszélt. 
- Tegyük fel, hogy tudják. . .  valami piszkos munkáról. . .  hogy az ember aki, elkövette, nem vonható felelősségre. . . nem lehet megbüntetni. Ilyen esetben azt tartom, hogy az embernek megvan rá a joga, hogy saját maga ítélkezzék.
- Hallatlanul káros elmélet Mr. Royde! Az efféle eljárás felettébb jogtalan lenne! - mondta barátságosan Mr. Treves.
- Nem értem miért. Tudja, ha belegondolok, hogy a tények bizonyítást nyertek. . .  csak éppen a törvény tehetetlen!
- Az önbíráskodás még ebben az esetben sem engedhető meg.
Thomas elmosolyodott - igen nyájas mosoly volt.
- Ezzel nem értek egyet. - mondta. - Ha egyszer egy ember megérdemli, hogy kitekerjék a nyakát, én bizony habozás nélkül megtenném.
- A büntetőtörvény értelmében viszont felelősségre vonnák ezért.
  Thomas még mindig mosolyogva mondta:
- Persze, óvatosnak kéne lennem. . . Tulajdonképpen, az embernek csak néhány alattomos fortélyra kell szert tennie. . .
- Elcsípnének, Thomas - mondta Audrey tisztán csengő hangján.
- Az igazat megvallva - mondta Thomas -, nem is hiszem, hogy megtenném.
- Egyszer találkoztam egy esettel - mondta Mr. Treves, majd elhallgatott. - Tudják, a kriminológia az egyik kedvenc időtöltésem - mondta magyarázkodva.
- Mondja el, kérem - szólt Kay. 
- Elég széles körű tapasztalataim vannak bűnügyekben - mondta Mr. Treves. - Ezek között csak néhány volt olyan, amelyet valóban érdekből követtek el. A gyilkosok többnyire szánalmas, érdektelen és szűk látókörű alakok voltak. Mégis! Elmondhatnék egy roppant érdekes példát.
- Ó, mesélje el - kérlelte Kay. - Szeretem a gyilkossági ügyeket.
Mr. Treves lassan beszélt, szemlátomást nagyon gondosan és megfontoltan válogatva meg a szavait.
- Az ügy egy gyermekkel volt kapcsolatos. A gyermek korát vagy nemét nem árulom el. A következő volt a tényállás: két gyermek íjjal és nyíllal játszott. Az egyik belelőtt a másik egy létfontosságú szervébe, s az meghalt. Megindult a vizsgálat az életben maradt gyermek teljesen megháborodott; mindenki kifejezte részvétét a baleset miatt, és rokonszenvet tanúsított a szerencsétlen, halált okozó gyermek iránt. - Szünetet tartott.
- Ennyi volt az egész? - kérdezte Ted Latimer.
- Ennyi. Sajnálatos baleset. De, tudják van ám a történetnek egy másik oldala is. Néhány  nappal előbb egy farmer történetesen a közeli erdő egyik ösvényén haladt. A kis tisztásan észrevett egy gyermeket, aki íjjal és nyílal gyakorolta a lövöldözést.
Szünetet tartott, hogy szavainak súlya legyen.
 - Azt akarja mondani - kérdezte Mary  hitetlenkedve -, hogy nem baleset volt. . .  hogy szándékosan tette?
- Nem tudom - mondta Mr. Treves.- Soha nem is tudtam meg. A nyomozás azonban azt állapította meg, hogy a gyermekek járatlanok voltak az íj és a nyíl kezelésében, s ennek következtében vadul és vaktában lőttek.
- És nem így volt?
- Az egyik gyerek esetében biztos, hogy nem!
- Mit csinált a farmer? -  kérdezte Audrey lélegzet-visszafojtva.
- Semmit. Hogy helyesen tette-e, vagy sem, soha nem tudtam eldönteni. Egy gyermek jövője forgott kockán. Úgy érezte, hogy egy gyermeknek kétség esetén meg lehet adni a kedvezőbb feltételezés lehetőségét.
- Önnek azonban nem volt  afelől kétsége, hogy igazából mi is történt? - kérdezte Audrey. 
Mr. Treves komolyan válaszolta:
 - Személy szerint én azon a véleményen vagyok, hogy rendkívül zseniális gyilkosság volt. . .  egy gyermek által elkövetett, és minden részletében előre kitervelt gyilkosság.
- Volt valami oka rá? - kérdezte Ted Latimer.
- Ó, igen volt indítóok. Gyerekes incselkedés. . .  goromba kifejezések. . .  épp elég, hogy gyűlöletet szítson. A gyerek könnyen gyűlöl . . .
- De a kitervelés! - kiáltott fel Mary.
 Mr. Treves bólintott.
- Igen, a kitervelés gonosz volt. Egy gyermek, amint gyilkos szándékkal a szívében, nap nap után nyugodtan gyakorol, aztán meg a cselekmény utolsó felvonása. . .  szerencsétlenül  sikerült lövés. . .   a  tragédia,  aztán a bánat  és kétségbeesés színlelése. Olyan hihetetlen. . .  annyira hihetetlen, hogy valószínűleg el sem fogadta volna a bíróság
- Mi lett a. . .  gyermekkel? - kérdezte Kay kíváncsian.
- Megváltoztatták a nevét azt hiszem - mondta Mr. Treves. -  Minthogy  a nyomozás nagy port vert fel, így tartották tanácsosnak. Az a gyermek ma már felnőtt ember. . .  él valahol a nagyvilágban. Az kérdés csak az, hogy vajon még mindig gyilkos szíve van-e?
- Nagyon régen történt, de bárhol felismerném az én kis gyilkosomat - tette hozzá eltűnődve.
- Dehogy ismerné - vetette ellen Royde.
- Ó, dehogyisnem.. volt egy testi jellegzetessége. . .   nos, nem akarok hosszasan belemerülni a témába. Nem valami szórakoztató. Most aztán igazán el kell indulnom hazafelé.
Felállt.
- Iszik egyet előtte? - mondta Mary.
Az italok az asztalon sorakoztak a szoba másik végében. Thomas Royde, aki az asztal mellett állt, odalépett és kihúzta a whiskysüveg dugóját.
- Whiskyt szódával, Mr.Treves? És magának Latimer?
 Nevile halkan azt mondta Audreynak:
- Gyönyörű este van. Gyere ki, sétáljunk egyet. 
Audrey az ablaknál álldogált, és kinézett a holdfényes teraszra. Nevile ellépett mellette, és várakozva megállt kívül. Audrey megfordult, és gyorsan megrázta fejét.
- Nem, fáradt vagyok. Én. . .  én azt hiszem, megyek is lefeküdni.
 Átvágott a szobán és kiment. Kay nagyot ásított.
- Én is álmos vagyok. És maga, Mary? 
- Azt hiszem, én is. Jó éjt, Mr. Treves. Thomas rád bízom Mr. Trevest.
- Jó éjt, Miss Aldin. Jó éjt, Mrs. Strange.
- Átjövünk holnap ebédelni, Ted - mondta Kay. - Fürödhetnénk egyet, ha ilyen marad az idő.
- Helyes. Értetek jövök. Jó éjt, Miss Aldin.
 A két nő kiment a szobából.
Ted Latimer barátságosan azt mondta Mr.Trevesnek:
- Önnel tartok, uram. A kompfelé menet útba ejtem a szállodáját.
- Köszönöm, Mr. Latimer. Örülök, hogy elkísér.
Mr. Treves noha bejelentette távozási szándékát, nem látszott sietni. Jóleső nyugalommal szopogatta a whiskyjét és azzal foglalatoskodott, hogy információkat szerezzen Thomas Royde-tól a malájföldi életviszonyokra vonatkozóan.
Royde szűkszavúan válaszolgatott. A mindennapi élet részletei országos jelentőségű titkot képezhettek, a Thomas Royde-ból harapófogóval kihúzott válaszokból ítélve. Mintha elmerült volna valamiféle, csak általa ismert elvonatkoztatásba, amelyből csak nagy nehézség árán tudott kiszakadni, hogy faggatójának válaszoljon.
Ted Latimer tűkön ült. Bosszúsnak türelmetlennek és idegesnek látszott - már ugyancsak mehetnékje volt.
Hirtelen közbevágva, felkiáltott
- Majd elfelejtettem. Hoztam néhány gramofonlemezt Kaynek, amit kért. A hallban hagytam. Megyek és idehozom. - Szólna neki holnap, Thomas?
Royde bólintott. Ted kiment a szobából.
 - Nyughatatlan természetű fiatalember - morogta Mr. Treves.
Royde csak dörmögött, nem válaszolt.
-  Mrs. Strange barátja, nemde? - folytatta az öreg jogász.
- Kay Strange-é - mondta Thomas.
Mr. Treves elmosolyodott.
-  Igen - mondta. -  Úgy értettem. Aligha lehetne az első Mrs. Strange barátja.
- Nem, nem lehetne - mondta nyomatékosan Royde.
Aztán amikor észrevette a másik fürkésző pillantását, kissé elvörösödve mondta:
- Úgy értem , hogy. . . 
- Ó, nagyon is jól tudom, hogy értette  Mr. Royde. Maga Mrs. Audrey Strange barátja igaz?
Thomas Royde komótosan tömködte a pipáját a dohányzacskóból, s tekintetét a műveletre szegezve mondta, vagy inkább motyogta:
- Ööö. . .  igen. Többé-kevésbé együtt nőttünk fel.
- Rendkívül bájos fiatal lány lehetett.
Thomas Royde valami hümmögésfélével válaszolt.
- Kissé kínos két Mrs. Strange a házban.
- Ó, igen. . .  igen, eléggé az.
- Nehéz a helyzete az eredeti Mrs. Strange-nek. 
Thomas Royde elpirult.
- Roppantul nehéz.
Mr. Treves előrehajolt. Kérdése élesen csattant:
- Miért jött ide Audrey Strange, Mr. Royde? 
- Hát. . .  biztos. . .  - Royde hangja bizonytalan volt. -  Nem akarta  visszautasítani.
- Kit visszautasítani?
Royde kínosan feszengett a székén.
- Hát az igazat megvallva,  minden  évben ilyenkor szokott lejönni. . . szeptember elején.
- És Lady Tressilian ugyanekkorra hívta meg  Nevile Strange-et meg az új feleségét? - Volt  az öregúr hangjában  valami  udvarias hitetlenkedésről árulkodó, finom árnyalat.
 - Ami azt illeti, szerintem Nevile hívta meg saját magát.
- Akkor tehát fontos volt neki ez az... összejövetel?
Royde kényelmetlenül fészkelődött. A másik tekintetét kerülve válaszolta:
- Talán igen.
- Különös - mondta Mr. Treves.
- Ilyen ostobaságot csinálni - mondta Thomas Royde, bőbeszédűségre sarkallva.
- Az ember némiképp kínosnak gondolná - mondta Mr. Treves. 
- Ó, hát. . . manapság előfordul az ilyesmi -  mondta Thomas  Royde  határozatlanul.
- Kérdés, hogy nem valaki más ötlete volt-e? - mondta Mr. Treves.
Royde rábámult.
- Ki másé lehetett volna?
 -  Rengeteg  jóakaró  barát  van a világon. . .  akik állandóan a szívükön viselik, hogy mások életét rendbe hozzák. . .  olyan dolgokat javasolnak, amelyek nincsenek összhangban. . .- Félbeszakította, mivel Nevile sétált be a verandaajtón. Abban a pillanatban lépett be Ted Latimer is a hall felől.
- Nini, Ted mik azok ott nálad? - kérdezte Nevile. 
- Gramofonlemezek Kaynek. Megkért, hozzak neki át egypárat.
- Igen? Nekem nem is szólt róla.
Pillanatnyi feszültség támadt a két férfi között, aztán Nevile odasétált a tálcához és töltött magának egy whiskyt szódával. Arca feldúltnak és boldogtalannak tűnt, mélyeket lélegzett.
Mr. Treves egyszer fültanúja volt, amikor valaki azt mondta Nevile-ről, hogy szerencsés fickó, aki az égvilágon mindent megkapott amit az ember csak kívánhat. Ebben a pillanatban azonban korántsem látszott boldog embernek.
Mihelyt Nevile visszajött, Thomas Royde házigazda szerepe, úgy látszott véget ért. Kiment a szobából anélkül, hogy akár jó éjszakát kívánt volna, léptei pedig kissé szaporábbak voltak a szokásosnál. Mintha csak menekült volna.
- Pompás este volt - mondta udvariasan Mr. Treves, ahogy letette a poharát. - És milyen. . .  ööö. . .  tanulságos. 
- Tanulságos? - húzta fel kissé a szemöldökét Nevile.
- Mármint a Malájföldre vonatkozó tájékoztató - emlékeztette Ted széles mosollyal. - Bajos dolog ám Hallgatag Thomasból választ kihúzni.
- Rendkívüli fickó ez a Royde - mondta Nevile. - Azt hiszem, mindig ilyen volt. Csak azt a rémes pipáját szívja, mindenre azt válaszolja, "ühüm" meg "á igen" és néha olyan bölcsnek látszik, mint egy bagoly.
- Lehet, hogy annál többet gondolkodik viszont - mondta Mr. Treves. - Most már igazán búcsúznom kell.
- Látogassa meg hamarosan megint Lady Tressiliant - mondta Nevile, miközben kikísérte a hallba a két férfit. - Roppantul felvidítja. Olyan kevés kapcsolata van most a külvilággal. Nagyszerű asszony, igaz?
- Igen valóban az. Remekül lehet vele beszélgetni.
Mr. Treves gondosan felvette a felöltőjét és a sálját, majd újfent jó éjszakát kívánt, és  útnak indult Ted Latimerrel.
A Balmoral Court mindössze száz yardnyira volt, egy útkanyarulatban. Méltóságteljes  és fenyegető előőrsként tornyosult a rendezetlen vidéki utca fölé.
A komp, amerre Ted útja vezetett, kétháromszáz yardnyival lejjebb volt, a folyó legkeskenyebb pontján. 
Mr. Treves megállt a szálloda előtt, és köszönésre emelte a kezét.
- Jó éjszakát, Mr. Latimer. Sokáig marad még itt lenn?
Ted mosolyra villantotta fehér fogait.
- Ez attól függ, Mr. Treves. Még nem volt időm unatkozni. . .  egyelőre.
- Nem. . .  nem, el is tudom képzelni. Azt hiszem, maga csakúgy, mint a legtöbb mai fiatal, az unalomtól retteg a legjobban a világon, pedig higgye el, vannak ennél sokkal rosszabb dolgok is.
- Például micsoda? - Ted Latimer hangja lágyan és tréfásan csengett, de vegyült bele valamilyen árnyalat. . .  valami, amiről nehéz lett volna megállapítani, hogy micsoda.
- Ó, ezt a képzeletére bízom, Mr. Latimer. Tudja, nem szándékozom tanácsot adni magának. A magamfajta hajlott korú vénember tanácsát úgyis csak lenézik. Ki tudja, talán joggal? De mi, begyepesedett agyú öregek, szeretjük azt hinni, hogy a tapasztalat megtanított bennünket valamire. Tudja, bőven  jutott belőle  nekünk az  életünk során.
Egy felhő eltakarta a hold korongját. Az utca vak sötét volt. A sötétségből egy férfialak bontakozott ki, amint a dombról lefelé kaptatva feléjük tartott.
Thomas Royde volt az.
- Csak lesétáltam a komphoz - mondta nehezen érthetően mivel pipája a szájában lógott.
 - Ez a szállodája? - kérdezte Mr. Trevestől. - Úgy látszik kizárták.
- Ó, nem hinném - mondta Mr. Treves.
Elfordította a nagy gömbkilincset, és már ki is tárult az ajtó.
- Bekísérjük - mondta Royde. 
Mind  a hárman beléptek  az előcsarnokba. Félhomály volt, csupán egyetlen lámpa égett. Sehol egy lelket nem láttak, az elköltött vacsora, meglehetősen poros bársony és valami kellemes bútorlakk szaga csapta meg az orrukat.
Mr. Treves egyszer csak bosszankodva felkiáltott.
Szemközt a liftajtón egy tábla lógott


A LIFT NEM MŰKÖDIK


- Te jó ég! - mondta Mr. Treves. - Roppant bosszantó! Most aztán gyalog mászhatok föl.
- Ez már baj - mondta Royde. - Nincs személyzeti lift. . .  teherlift. . .  vagy valami hasonló?
- Attól tartok nincsen. Ezt használják mindenre. Legfeljebb majd lassan veszem a lépcsőket, és kész. Jó éjszakát mindkettőjüknek.
Lassan indult fölfelé a tágas lépcsőházban. Royde és Latimer elbúcsúztak tőle, aztán kiléptek a sötét utcára.
Egy darabig hallgattak majd Royde hirtelen megszólalt:
- Hát akkor jó éjszakát.
- Jó éjszakát. A holnapi viszontlátásra. 
- Helyes.
Ted Latimer jól kilépve, könnyedén lefelé indult a dombról, a komp irányába. Thomas Royde egy darabig ott állt, és nézett utána aztán lassan elindult az ellenkező irányba, Gull's Point felé. 
A hold előbújt a felhő mögül és Saltcreek megint ezüstös fényben fürdött.
VII.

- Mintha csak nyár lenne - suttogta Mary Aldin.
Az Easterhead Bay Szálló tövében elterülő  strandon üldögélt,  Audrey társaságában.
Audrey fehér fürdőruhát viselt és úgy fesfett benne, mint egy finom elefántcsont figura. Mary nem ment be a vízbe. Valamivel távolabb tőlük Kay hason fekve süttette a  naptól lebarnult tagjait.
- Juj - ült fel. - Szörnyen hideg a víz - mondta szemrehányóan. 
- Hát igen szeptember van - mondta Mary.
- Angliában folyton hideg az idő -mondta Kay elégedetlenkedve. - Bárcsak Dél-Franciaországban lennénk. Ott igazi hőség van. . .
-  Nem igazi nap az itteni -  súgta mögötte Ted Latimer.
- Maga egyáltalán nem fürdik, Mr. Latimer? - kérdezte Mary.
Kay elnevette magát.
- Ted soha nem megy vízbe. Csak sütkérezik, mint a gyík.
Kinyújtotta egyik ujját, és megbökte Tedet. Ted felugrott.
- Gyere Kay, sétáljunk egyet. Fázom.
Elindultak egymás mellett a parton.
- Mint a gyík? Elég szerencsétlen hasonlat - suttogta Mary, ahogy utánuk nézett.
- Te olyannak találod? - kérdezte Audrey.
- Nem éppen. A gyík eléggé szelíd benyomást ébreszt. Ő pedig biztos nem szelíd.
- Nem - mondta eltűnődve Audrey. -Szerintem sem az.
- Milyen jól festenek egymás mellett - mondta Mary a távolodó párt szemlélve. -Valahogy összeillenek ugye?
- Azt hiszem, igen.
- Egyforma az ízlésük - mondta Mary. - Megegyezik a véleményük. . .  és ugyanazt a nyelvet beszélik. Milyen nagy kár, hogy. . .  - elhallgatott.
- Mi a kár? - kérdezte csípős hangon Audrey.
Mary óvatosan azt mondta:
-  Talán azt akartam mondani, milyen kár, hogy  Nevile meg ő valaha is találkoztak. 
Audrey kényszeredetten felült. Arcán az a kifejezés jelent meg, amit Mary magában Audrey fagyos pillantásának hívott. Mary gyorsan így szólt 
- Sajnálom Audrey. Nem kellett volna ezt mondanom.
- Ne haragudj, de jobb szeretném, ha nem beszélnénk erről.
- Persze, persze. Nagy ostobaság volt tőlem. Azt hittem, már biztos kiheverted.
Audrey lassan megfordult. Higgadt, kifejezéstelen arccal beszélt:
- Tudd meg, nekem nincs mit kihevernem. Én. . . semmi ilyesmit nem érzek az ügyet illetően. Tiszta. . .  tiszta szívemből remélem, hogy Kay és Nevile mindig nagyon boldog lesz egymással.
- Hát ez nagyon szép tőled, Audrey.
- Nem szép. Mindössze. . .  igaz De azt hiszem, hogy. . .  szóval. . .  nem érdemes a múltban vájkálni. Sajnálatos, hogy úgy történt. . .  ahogy történt! Már elmúlt. Minek bolygatni?  A jelenben kell  élni az  életünket.
- Talán -mondta. Mary - azért olyan izgalmasak számomra az olyan emberek, mint Kay meg Ted, mert annyira elütnek azoktól, akikkel idáig találkoztam.
- Igen, ők biztos mások.
- Még te is - mondta Mary hirtelen keserűséggel - éltél, és olyan tapasztalatokra tettél szert, amilyenekben nekem tán soha nem lesz részem. Tudom, hogy boldogtalan voltál. . .  roppant boldogtalan. . .  de még akkor is úgy érzem, hogy még mindig jobb. . .  Szóval. . .  a semminél. A sivárságnál!
Mary indlulatos hangsúllyal ejtette ki az utolsó szót.
Audrey szemében kis meghökkenés látszott. 
- Soha nem hittem volna, hogy valaha is ezt érezted.
- Nem? - Mary Aldin mentegetődzve elnevette magát. - Ó, csak múló elégedetlenségi roham, drágám. Nem is gondoltam komolyan.
- Nem lehet valami vidám életed -  mondta Audrey óvatosan. - Csak éldegélsz  itt Camillával. . .  bár ő olyan drága lélek. Felolvasol neki, dirigálod az alkalmazottakat, és soha sehová nem mozdulsz ki.
- Megvan a kosztom, és tető van a fejem  fölött -  mondta Mary. - Sok ezer asszonynak  még ez sincs. És igazán  Audrey, nagyon  elégedett  vagyok. Megvannak  - egy pillanatig mosoly játszadozott ajka körül - a magány kis kedvtelései.
- Titkos szenvedélyel? - kérdezte Audrey, és ő is elmosolyodott.
- Ó, tudod,  én megtervezem a dolgokat  -  mondta  Mary bizonytalanul - A fejemben. Néha pedig szeretek kísérletezni. . .  az embereken. Csupán azért, hogy lássam, ki tudom-e belőlük váltani a szavaimmal azt a reakciót, amire számítok.
- Ez csaknem szadizmusra vall, Mary. Milyen kevéssé ismerlek téged!
- Ó, nagyon ártalmatlan dolog. Mindöszsze holmi gyerekes kedvtelés 
- Rajtam is kísérleteztél már? - kérdezte kíváncsian Audrey.
- Nem. Te vagy az egyetlen, akit soha nem tudtam eléggé kiszámítani. Tudod, sose tudom, mi jár a fejedben.
- Talán jobb is így - mondta komolyan Audrey. 
Megborzongott és Mary felkiáltott:
- Hiszen te fázol!
- Igen. Talán megyek is felöltözni. Utóvégre szeptember van.
Mary Aldin egyedül maradt, és a csillogó víztükröt bámulta. Lassan beállt az apály. Elnyúlt a homokon, szemét lehunyva.
 Előzőleg jól megebédeltek a szállodában. Még eléggé népes volt, bár a fő szezon már lezárult. Fura, vegyes összetételű embertömeg. Hát igen, ez kimenőnap volt. Valami, ami megtöri az elkövetkező napok egyhangúságát. Megkönnyebbülést is jelentett, szabadulást attól a feszültségtől és ideges légkörtől, ami úgy eluralkodott mostanában Gull's Pointban. Nem Audrey hibája, de Nevile.. .
Gondolatai hirtelen félbeszakadtak, amikor Ted Latimer lehuppant mellé a homokra.
  - Hová lett Kay? - kérdezte Mary.
- Visszakövetelte a jogos tulajdonosa -válaszolta Ted kurtán.
A tónusban volt valami, ami arra késztette Maryt, hogy felüljön. Átnézett a csillogó aranyhomokon arrafelé, ahol Nevile és Kay sétáltak a vízparton. Azután röpke pillantást vetett a mellette ülő férfira.
Mindig elpuhult, kétes, sőt veszedelmes alaknak tartotta. Mary életében először látott szenvedő fiatal férfit.
Szerelmes volt Kaybe. . .  igazán szerelmes. . .  aztán jött Nevile és elvette tőle - gondolta.
- Remélem jól érzi magát itt lenn -mondta kedvesen. 
Sablonos szavak voltak. Mary Aldin nemigen használt mást, csak sablonos szavakat... az ő szótára csupa ilyenből állt. A tónusa azonban felkínált valamit. . .  első alkalommal: a barátságosságot. Ted Latimer elértette.
- Talán csak úgy, ahogy bárhol másutt is érezném magam.
- Sajnálom - mondta Mary.
- De igazán, egy cseppet se törődjön vele! Én kívülálló vagyok. . . és mit számít az, hogy mit gondol vagy érez egy kívülálló.
Mary megfordult, hogy ránézzen erre az elkeseredett, zord és jóképű fiatalemberre.
Az kihívó pillantással viszonozta tekintetét.
Mary vontatottan, mint aki valamilyen felfedezést tesz azt mondta:
- Értem. Nem kedvel bennünket.
- Tán azt várták, hogy kedveljem magukat? - nevetett fel kurtán.
Mary komolyan válaszolta:
- Tudja, én talán pont azt vártam. Persze, az ember túlságosan sok mindent vesz természetesnek. Alázatosabbnak kellene lennünk.  Igen, akkor nem jutott volna  eszembe,  hogy maga esetleg nem szeret bennünket. Igyekeztünk szívesen fogadni. . .  mint Kay barátját
- Igen. . .  mint Kay barátját!. - vágott közbe hirtelen éllel a hangjában Ted.
Mary lefegyverző őszinteséggel mondta:
- Szeretném ha elárulná. . .  komolyan szeretném. . .  csak azt, hogy miért nem szível bennünket? Mi a bűnünk? Mi a baja velünk?
Ted bosszantó hangsúllyal csupán egyetlen szót mondott:
- Kispolgárok!
- Kispolgárok? - kérdezte Mary neheztelés nélkül, jogászi becsléssel vizsgálva meg a vádat.
- Igen - ismerte el. - Tudom, hogy azoknak tűnhetünk.
- Azok is. Az életben minden jót természetesnek vesznek. Boldogok és felsőbbrendűek azon a kerítéssel kövülzárt, közlegelőből lehasított  kis részükön -  a közös nyájból kizárva. A magamfajtát holmi idegen állatnak tekintik.
- Sajnálom - mondta Mary.
- Ez az igazság, vagy nem?
 - Nem, nem egészen. Meglehet, hogy mi ostobák vagyunk és nincs fantáziánk. . .  de nem vagyunk rosszindulatúak. Én sablonos vagyok, és felszínesen talán az, akit maga kispolgárnak nevez. De igazából, tudja belül nagyon is emberi vagyok. Nagyon sajnálom magát most, hogy boldogtalan és azt kívánom, bárcsak segíthetnék magán.
 -  Nos,  ha így van. . .  ez kedves magától.
Egy darabig hallgattak, majd Mary kedvesen megkérdezte:
- Mindig Kaybe volt szerelmes?
- Nagyon.
- És ő?
- Azt gondoltam. . . amíg nem jött Strange
- Még mindig szerelmes belé?  -  kérdezte Mary lágyan.
- Úgy hiszem ez magától értetődik.
- Nem lenne jobb, ha elmenne innen?
- Már miért mennék el?
- Mert itt csak jobban belesüllyed a boldogtalanságba. 
Ted ránézett, és elnevette magát.
 - Kedves teremtés maga - mondta. - De keveset tud azokról az állatokról, akik a maguk kis zárt legelője körül csatangolnak. Nagyon sok minden történhet a közeljövőben.
- Mi minden? -kérdezte csípősen Mary.
Ted elnevette magát.
- Majd meglátja.


VIII.


Audrey, miután felöltözött, végigment a partszegélyen, egészen a sziklakiszögellésig és csatlakozott Thomas Royde-hoz aki pipázgatva üldögélt éppen Gull's Pointtal szemben, amely fehéren és derűsen emelkedett a folyó túlsó partján.
Thomas hátranézett Audrey közeledtére, de  nem mozdult.  Audrey némán  leült mellé. Hallgattak - csak olyan két ember tud ilyen kényelmesen hallgatni, akik igazán nagyon jól ismerik egymást.
- Milyen közelinek látszik - mondta végül Audrey megtörve a csendet.
Thomas átnézett Gull's Pointra.
- Tényleg, akár úszva is haza tudnék menni. 
- De nem ilyenkor, dagály idején. Camillának volt egyszer egy szobalánya, az megtette. Szenvedélyes úszó volt. Valahányszor kedvező volt az árapály, átúszott oda meg vissza. A víznek vagy magasan, vagy alacsonyan kell állnia . . de ha nekilódul az ár, lesodor egyenest a folyó torkolatáig. Vele is ez történt egy napon. . .   ám, szerencsére, nem vesztette el a lélekjelenlétét, és baj nélkül partra evickélt Easter Pointnál. . .  a kimerültségen  kívül semmi más baja nem esett.
- Nincs semmiféle tábla ami arra figyelmeztetne, hogy veszélyes itt úszni. 
 - Nem is itt, a másik oldalon van a sodrás. Nagyon mély ott, a sziklák alatt. Volt tavaly egy öngyilkosjelölt. . .  aki leugrott a Stirk Headről. . . de zuhanás közben fönnakadt egy fán, és a vízi rendőrség épségben leszedte onnét.
- Szerencsétlen flótás - mondta Thomas. - Fogadok, hogy nem köszönte meg nekik. Bosszantó lehet, mikor az ember végre elhatározza, hogy végez magával, és akkor megmentik.  Úgy érzi a pasas bolondot csinálnak belőle.
- Lehet, hogy most boldog - vélekedett Audrey álmodozón.
Homályosan arra gondolt, vajon hol lehet  most azaz ember és mit csinál. 
Thomas fújta a füstöt pipájából. Fejét csak egészen  kicsit  kellett  oldalt  fordítania, hogy Audreyra nézhessen. Felfigyelt komoly és elmerült arcára, ahogy a szemközti partot szemléli. Hosszú, barna szempilláira, amelyek az arc hibátlan vonalára simultak és apró gyöngykagylószerű fülére.
Erről eszébe jutott valami.
- Apropó. Megtaláltam a fülbevalódat. . .  amit tegnap este elvesztettél.
Keze a zsebében matatott. Audrey kinyújtotta a kezét.
- Jaj, de jó! Hol találtad meg? A teraszon? 
- Nem. A lépcső mellett volt. Akkor veszíthetted el, amikor lejöttél a vacsorához. Észrevettem, hogy vacsoránál hiányzott a füledből.
- Örülök, hogy megkerült.
Elvette a fülbevalót. Thomas arra gondolt, hogy elég nagy és otromba fülbevaló egy ilyen kicsi fülbe. Amit ma viselt az is nagy volt.
- Fürdés közben is hordasz fülbevalót. Nem félsz, hogy elveszíted? - kérdezte Thomas.
- Ó, ez mind csupa filléres holmi. Gyűlölök fülbevaló nélkül járni - emiatt.
Megérintette a bal fülét. Thomas emlékezett a dologra. 
- Ó, igen, ahol az öreg Bouncer megharapott.
Audrey bólintott.
Némán idézték fel a gyermekkori emléket. Audrey Standish - mert akkor így hívták -, a hosszú pipaszárlábú kislány, amint odadugja arcát az öreg Bouncerhez, akinek sebes volt az egyik lába. A kutya csúnyán megharapta. Össze kellett varrni a sebet. Nem mintha most nagyon látszott volna. . . csak egy alig észrevehető parányi forradás. 
- Édes lányom - mondta Thomas - hisz alig látni a nyomát. Miért zavar?
Audrey hallgatott, aztán természetes őszinteséggel azt válaszolta:
 - Azért. . .  azért, mert egyszerűen képtelen vagyok elviselni bármilyen fogyatékosságot. 
Thomas bólintott. Ez összhangban volt azzal, amilyennek ismerte Audreyt. . .  hajlamát a tökéletességre. Hiszen ő maga is olyan tökéletesen befejezett darab volt.
- Sokkal szebb vagy mint, Kay - mondta egyszer csak Thomas. 
Audrey hevesen megfordult.
- Ó, nem Thomas. Kay. . .  Kay igazán gyönyörű.
- Kívülről. A felszín alatt nem az. 
- A szép lelkemre célzol? - kérdezte Audrey, kissé incselkedve.
Thomas kiverte a hamut a pipájából.
- Nem - mondta. - Azt hiszem, a csontozatodra értem.
Thomas újabb adag dohányt tömött a pipájába. Mintegy öt percig hallgattak, ezalatt Thomas több ízben rápillanttott, ám olyan óvatosan, hogy az asszony nem vette észre.
- Mi a baj, Audrey? - kérdezte végül nyugodtan. 
- Baj? Hogy érted azt, hogy baj?
- Úgy, hogy mi bajod van? Mert valami van.
- Nem, semmi sincs. A világon semmi.
- De igenis van.
Audrey a fejét rázta.
- Nem akarod elmondani nekem? 
- Nincs mit elmondanom.
- Talán faragatlan tuskó vagyok. . .  mégis kikívánkozik belőlem. . .   - Elhallgatott. -Audrey. . .  nem tudod elfelejteni. Nem tudsz fátylat borítani az egészre?
Audrey kicsiny kezével görcsösen belevágott a sziklába.
- Nem  érted. . .  még  csak  nem  is  sejted.
- De Audrey drágám, én értem. Éppen ez az. Én tudom.
Audrey kétkedő arccal nézett rá.
- Pontosan tudom, hogy min mentél keresztül. És. . .  és azt is, hogy mit jelentett ez számodra.
Audrey falfehér lett - még a szája széle is elsápadt. 
- Értem - mondta. - Nem gondoltam. . .  hogy bárki is tud róla. 
- Nos, én tudok. Én. . .  én nem akarok beszélni  erről. De  meg akarom értetni veled. . .  hogy ez már a múlté.. egyszer és mindenkorra vége.
- Bizonyos dolgok soha nem múlnak el - mondta csendesen Audrey.
- Ide fígyelj Audrey, nincs értelme az örökös töprengésnek meg rágódásnak. Elismerem, hogy a poklot megjártad. Nem segít, ha  folyton ugyanazon  tépelődsz. Előre  nézz. . .  ne hátra. Még nagyon fiatal vagy. Le  kell élned az  életed és a java  még előtted áll. A holnapra gondolj, ne a tegnapra!
Audrey merev, álmélkodó pillantással nézett rá, amely szokatlan módon felfedte valódi gondolatait.
- És ha - mondta - tegyük fel, nem bírom megtenni?
- De meg kell tenned.  
Audrey szelíden mondta
- Én azt hittem, nem értetted meg. Én. . .  én. . . bizonyos dolgokat illetően. . .  azt hiszem nem vagyok normális.
Thomas keményen közbevágott.
- Butaság. Te. . .  - Elhallgatott.
- Én. . .  micsoda?
- Eszembe jutott, milyen voltál, mint fiatal lány. . .  mielőtt Nevile feleségül vett. Miért mentél hozzá Nevile-hez?
Audrey elmosolyodott. 
- Mert beleszerettem.
- Igen,  igen, ezt tudom. De miért szerettél bele? Mi volt az, ami annyira vonzott benne? 
Audrey összehúzta a szemét, mintha csak azon igyekezne, hogy egy mostanra már halott lány szemén keresztül lásson. 
- Talán  azért -  mondta  -, mert  ő mindig olyan "magabiztos" volt. Annyira más volt mint én. Én mindig árnyszerűnek éreztem magam. . .  nem eléggé valóságosnak. Nevile nagyon is valóságos volt. És olyan boldog, olyan magabiztos meg annyira. . .  mindaz, ami én nem voltam.  -  Mosolyogva hozzátette - És nagyon jóképű.
Thomas Royde keserűen mondta 
- Hiába, az eszményi angol férfi. . .  jó sportember,  szerény, jóképű mindig tökéletes kis gentleman. . .  aki mindent elér, amit csak akar.
Audrey kiegyenesedett és rámered.
- Te gyűlölöd őt - mondta lassan. - Nagyon gyűlölöd igaz?
Thomas kitért a pillantása elől, elfordult, hogy behajlítson egy szál gyufát, és újra megtömje kialudt pipáját.
- Nem lenne meglepő, ha gyűlölném nemde? - motyogta. - Neki osztályrészül jutott mindaz, ami nekem nem. Tud sportolni, úszni, táncolni és társalogni. Én meg egy nyomorék kezű kuka fajankó vagyok. Ő mindig nagyszerű és szerencsés ember volt, én pedig világ életemben unalmas fickó voltam. És feleségül vette az egyetlen lányt akit valaha is szerettem.
Audrey alig hallható hangot adott. Thomas hevesen folytatta:
- Mindig is tudtad ezt, ugye? Tudtad, hogy tizenöt éves korod óta szeretlek. És azt is tudod, hogy még mindig. . .  
- Nem. Már nem - hallgattatta el.
 - Hogy érted azt , hogy. . .  már nem? 
Audrey felállt. Nyugodt megfontolt hangon beszélt:
- Mert. . .  már. . .  más vagyok.
 - Milyen értelemben vagy más? 
Thomas is felállt és szembefordult vele. Audrey  heves, kissé  elfúló hangon válaszolt:
 -  Ha nem tudod, hát. . .  megmondhatom. . .  Magam sem vagyok mindig biztos benne. Csak azt tudom. . . 
Elhallgatott aztán hirtelen megfordult és elsietett a sziklákon keresztül a szálloda irányába.
Egy sziklakiugrót megkerülve Nevile-be botlott. Teljes hosszában elnyúlva feküdt, és egy tócsát bámult a sziklák között. Felpillantott, és szélesen elmosolyodott.
- Nini, Audrey.
 - Hát te, Nevile?
- Egy rákot figyelek. Rém serény kis jószág. Ott van, nézd csak.
Audrey letérdelt, és Nevile ujjának irányába bámult.
- Látod ?
- Igen.
- Rágyújtasz?
Audrey kivett egy cigarettát, és Nevile tüzet adott neki. Egy-két perc múlva amikor, Audrey nem nézett rá, Nevile idegesen megszólalt:
- Figyelsz rám, Audrey?
- Igen. 
 - Ugye  minden rendben van? Úgy értem. . .  kettőnk között.
- Igen. Igen. . .  természetesen.
- Szóval. . .  mindnyájan jó barátok vagyunk meg minden.
- Ó, igen. .. igen persze
- Én azt akarom, hogy barátok legyünk.
Nyugtalanul nézett az asszonyra. Audrey idegesen rámosolygott.
Nevile fesztelen hangon így szólt:
- Derűs nap volt ez a mai, ugye? Szép az idő, meg minden.
- Ó, igen. . .  igen.
- Egész meleg, szeptemberhez képest.
Elhallgatott.
- Audrey . . 
Az asszony felállt.
- A feleséged hív. Integet neked.
- Kicsoda?. . .  ó, Kay!
- Azt mondtam, a feleséged.
A férfi feltápászkodott, és Audreyra nézett.
- Te vagy az én feleségem, Audrey - mondta nagyon halkan.
Audrey elfordult. Nevile lefutott a strandra, és a homokon átvágva csatlakozott Kayhez.


IX.

Amikor visszatértek Gull's Pointba, Hurstall kijött a hallba, és Maryhez fordult.
- Lesz szíves máris felmenni az úrnőhöz kisasszony? Nagyon feldúlt,  azonnal látni kívánja magát.
Mary felsietett a lépcsőn. Lady Tressilian sápadtnak és izgatottnak látszott.
- Drága Mary, úgy örülök, hogy végre megjöttél. Rettenetesen lehangolt vagyok. Szegény Mr .Treves. . .  meghalt.
- Meghalt? 
- Igen.  Hát nem borzasztó? Ilyen hirtelen. Állítólag le sem vetkőzött tegnap este. Rögtön összeeshetett mihelyt hazaért.
- Ó, istenem, nagyon sajnálom.
- Tudvalevő, persze, hogy törékeny volt. Szívbeteg. Remélem, mialatt nálunk volt, semmi olyan nem történt, ami túlzottan igénybe vette. Nem volt vacsorára semmi nehezen emészthető?
- Nem hinném. . .  nem, biztos, hogy nem volt. Egész erősnek és jókedvűnek látszott.
- Igazán nagyon szomorú vagyok! Szeretném, Mary, ha átmennél a Balmoral Courtba, és bővebben érdeklődnél Mrs. Rogersnél. Kérdezd meg, hogy segíthetünk-e valamiben. Aztán maga temetés. Matthew emlékére való tekintettel szeretnék minden tőlünk telhetőt megtenni. Annyira kínos az ilyesmi egy szállodában.  
Mary határozottan fordult hozzá.
- Drága Camilla, igazán nem szabad aggódnod. Ez bizony nagy megrázkódtatás neked.
-Csakugyan az.
- Máris indulok a Balmoral Courtba, aztán  visszajövök  és mindenről beszámolok.
- Köszönöm, Mary drágám, te mindig olyan gyakorlatias és megértő vagy.
- Most pedig próbálj pihenni. Az ilyen megrázkódtatás nagyon árt neked.
Mary Aldin elhagyta a szobát, és lement a lépcsőn. A nappaliba érve felkiáltott: 
- Meghalt az öreg Mr. Treves. Tegnap este halt meg, miután tőlünk hazament. 
- Szegény öreg - mondta Nevile. - Mi baja volt?
- Nyilván a szíve. Hazaért és összeesett
- Kérdés, hogy nem a lépcső végzett-e vele - mondta Thomas Royde eltűnődve.
- Lépcső? - nézett rá kérdő tekintettel Mary.
- Igen. Éppen fölfelé indult az emeletre, amikor én meg Latimer elváltunk tőle. Mondtuk neki, hogy lassan menjen. 
- De micsoda őrültség volt tőle, hogy gyalog ment felfelé?
- Rossz volt a lift.
- Ó, értem. Szörnyű pech. Szegény öregember.
Mary még hozzátette: - Most épp oda megyek. Camilla meg akarja tudni, segíthetünk-e valamiben.
- Veled megyek - mondta Thomas. 
Lesétáltak az útig, és befordultak a sarkon a Balmoral Courthoz.
- Jó lenne tudni, hogy vannak-e rokonai, akiket értesíteni kell - jegyezte meg Mary.
- Egyet sem említett közülük.
- Nem, pedig az emberek általában mindig beszélnek a rokonaikról. Beszélnek az unokahúgaikról meg az unokatestvéreikről.
- Házasember volt?
- Azt hiszem, nem.
Beléptek a Balmoral Court nyitott kapuján.
A tulajdonosnő, Mrs. Rogers, éppen egy középkorú férfival beszélgetett, aki barátságosan  felemelt kézzel  üdvözölte  Maryt.
- Jó napot, Miss Aldin.
- Jó napot, dr. Lazenby. Ez itt Mr. Royde. Lady Tressilian átküldött, hogy tudakoljuk meg, segíthetünk-e valamiben.
- Ez nagyon kedves maguktól, Miss Aldin - mondta a szálloda tulajdonosnője. - Kérem, fáradjanak a szobámba.
Mindnyájan bementek a kicsi, kényelmes fogadószobába, majd dr. Lazenby megkérdezte:
- Magukkal vacsorázott tegnap este Mr. Treves, ugye?
- Igen.
- Milyennek találták? Adta jelét bármilyen zaklatottságnak?
- Nem, nagyon erősnek és vidámnak látszot. 
Az orvos bólintott.
- Igen ez a legrosszabb ezeknél a szívbetegeknél. A halál jóformán mindig hirtelen. Megnéztem fönt a gyógyszereit és egész nyilvánvalónak látszik, hogy nagyon törékeny volt az egészsége. Természetesen, érintkezésbe fogok lépni a londoni orvosával.
- Mindig nagyon vigyázott magára -  mondta Mrs. Rogers - Biztos vagyok benne, hogy itt a tőlünk telhető legnagyobb gondoskodást megadtuk neki.
- Én  is biztos vagyok benne,  Mrs Rogers - mondta tapintatosan az orvos. - Bizonyára valami apró plusz megerőltetés okozta. 
- Például lépcsőmászás - vélekedett Mary.
- Igen, az is lehetett. Az igazat megvallva, szinte biztos, hogy az. . .  ha egyáltalán megmászta azt a három emeletet. . .  de biztos, hogy soha nem tett ilyet. 
- Ó, soha - mondta Mrs. Rogers. - Mindig liften ment. Igen különös ember volt. 
- Úgy értem - mondta Mary -, hogy miután a lift nem működött tegnap este. . . 
Mrs. Rogers meglepetten bámult rá.
- De hiszen a lift tegnap egész nap működött, Miss Aldin.
Thomas Royde köhintett.
- Bocsánat - mondta. - Én hazakísértem Mr. Trevest tegnap este. A liften egy tábla lógott: "Nem működik" felirattal.
Mrs. Rogers nagy szemeket meresztett a meglepetéstől.
- Hát ez furcsa. Mint mondtam, semmi baja nem volt a liftnek. . .  sőt biztos vagyok benne, hogy nem volt. Ha pedig lett volna, arról én is tudnék, semmi baja a liftnek (le is kopogom), idestova. . .  ó, jó másfél éve. Nekem aztán elhiheti.
- Lehet - vélekedett az orvos -, hogy valamelyik portás vagy londiner akasztotta rá a táblát, amikor nem volt szolgálaftban?
- Ez önműködő lift, doktor úr, nem szükséges hozzá  liftkezelő.
- Ja, igen tényleg az. El is felejtettem.
- Mindjárt beszélek Joe-val - mondta Mrs Rogers. Sebbel-lobbal kiment a szobából, és Joe nevét kiáltozta.
Dr. Lazenby kíváncsian nézett Thomasra.
- Már megbocsásson, de egész biztos benne, Mr. . . .  ööö. . . 
- Royde - segítette ki Mary.
- Egészen biztos - mondta Thomas.
Mrs. Rogers a portással együtt jött vissza.
Joe határozottan kijelentette, ki van zárva, hogy bármi baj is lett volna a lifttel az elmúlt éjszaka Van ugyan egy olyan táblájuk, amiről Thomas beszélt. . .  de be van dugva a pult alá, idestova már egy éve, hogy nem volt rá szükség.
Valamennyien egymásra néztek és egyetértettek abban, hogy igen titokzatos az ügy. Az orvos arra tippelt, hogy talán valamelyik vendég űzött otromba tréfát, és ebből kifolyólag maradhatott ott az a tábla.
Válaszolva Mary kérdezősködésére, dr. Lazenby elmagyarázta, hogy Mr. Treves sofőrjétől kapta meg az öregúr ügyvédeinek a címét, akikkel már tárgyalt, és hogy átjön majd Lady Tressilianhez, és mindenről tájékoztatja a temetésre vonatkozóan.
Ezután a serény és szívélyes orvos elsietett, Mary pedig Thomas társaságában lassan visszaindult Gull's Pointba.
- Egész biztos vagy benne, Thomas, hogy láttad azt a táblát? - kérdezte Mary.
- Latimer is látta nemcsak én.
- Micsoda rejtély - mondta Mary.


X.

Szeptember tizenkettedike volt.- Már csak két nap - mondta Mary. Aztán ajkába harapott, és elpirult.
Thomas Royde eltűnődve pillantott rá.
- Hát így érzel a dologgal kapcsolatban?
- Nem tudom, mi bajom van - mondta Mary. - Még soha életemben nem vártam ennyire, hogy egy vendégség véget érjen. És általában örülünk neki, ha Nevile sokáig marad. Meg Audreynak is.
Thomas bólintott.
- Most viszont - folytatta Mary- úgy érzi magát az ember, mintha vulkán tetején sétálna. Akármelyik percben a levegőbe repülhet az egész mindenség. Ezért mondtam magamban ma reggel elsőként azt, hogy már csak két nap. Audrey szerdán megy el, Nevile és Kay pedig csütörtökön. .
- Én meg pénteken - mondta Thomas.
- Ó, téged nem számoltalak. Te nagy támaszt jelentettél. Nem is tudom, mit csináltam volna nélküled.
- Holmi emberi lökhárító voltam?
- Több annál. Olyan kedves voltál és olyan. . .  nyugodt. Ez elég nevetségesen hangzik de igazán kifejezi amit mondani akarok.
Thomas elégedettnek látszott, bár kissé zavarban volt.
- Nem is tudom, miért voltunk valamennyien annyira izgatottak  -  mondta Mary  eltűnődve. -  Végül is, ha. . .  ha  kirobban valami. . .  borzasztóan kínos és zavaró lett volna, de semmi több.
- De te úgy érezted, hogy ennél többről van szó. 
- Igen, úgy. Határozottan rossz előérzet volt. Még a személyzetre is átragadt. A konyhalány ma reggel sírva fakadt, és óva intett. . .  minden ok nélkül. A szakácsnő nyugtalan. . .  Hurstall ideges. . .  még Barrett is, aki rendszerint olyan nyugodt akár egy. . .  egy csataló. . .  idegesség jeleit mutatta. És mindez azért, mert Nevile-nek az a nevetséges ötlete támadt, hogy öszszebarátkoztassa az első és a második feleségét és így megnyugtassa a lelkiismeretét.
- Amely zseniális ötletbe tökéletesen belebukott - jegyezte meg Thomas.
- Igen. Kay már-már kezd egész magánkívül lenni. És komolyan, Thomas, kénytelen vagyok rokonszenvet érezni iránta. -Elhallgatott. - Észrevetted tegnap este, hogy nézett Nevile Audrey után, amikor az felment a lépcsőn? Még mindig szereti őt, Thomas. Az egész dolog egy igen tragikus tévedés volt.
Thomas hozzálátott, hogy megtömje a pipáját. 
- Előbb kellett volna meggondolnia - mondta keményen.
- Ó, tudom. Ezt mondja az ember. Azonim ez mit sem változtat a tényen, hogy az egész dolog egy tragédia. Nem tehetek róla, de sajnálom Nevile-t.
- A Nevile-félék. . .  - kezdte Thomas aztán elhallgatott. 
- Igen?. . . 
- Az olyan emberek, mint Nevile azt hiszik, hogy mindent a maguk módján birtokolhatnak. . . és mindent amit csak akarnak  birtokolhatnak is. Nem hiszem, hogy Nevile-t bármiféle csalódás is érte az életben, amíg ebbe az Audrey-ügybe nem ütközött. No, ez egyszer aztán kifogta. Audreyt nem birtokolhatja. Kívül esik a hatókörén. Nem érdemes nagy hűhót csinálni és körülugrálnia. Egész egyszerűen le kell nyelnie a békát és kész.
- Talán teljesen igazad is van. De keményen hangzik. Audrey annyira szerelmes volt  Nevile-be, amikor feleségül ment hozzá. . . és mindig olyan jól megvoltak egymással.
- Most viszont már nem szerelmes belé.
- Kérdés, hogy nem-e - motyogta Mary az orra alatt.
Thomas folytatta
- És mondok neked még valamit. Nevile jobban tenné, ha óvakodna Kaytől. Veszélyes fiatal nő. . .   nagyon veszélyes. Ha egyszer dühbe gurul, nincs az az erő ami megfékezze. 
- Te jó isten - sóhajtotta Mary, és visszatérve eredeti megjegyzéséhez, reménykedve mondta: - Már csak két nap. 
Rosszul mentek a dolgok az elmúlt négy-öt nap alatt. Mr.  Treves halála oly mértékben megrázta Lady Tressiliant, hogy sokat ártott az egészségének. A temetés Londonban, volt aminek Mary örült, mert az öreg hölgy figyelme így hamarabb elterelődött a szomorú eseményről, mint ahogy különben el  tudta volna felejteni. A házbeli személyzet nagyon ideges és nehézkes volt, Mary pedig igencsak fáradtnak és kedvetlennek érezte magát.
- Részben az időjárás okozza - mondta fennhangon. - Abnormális.
Az évszakhoz képest csakugyan szokatlanul meleg, rekkenő hőség volt. Több napon át a hőmérő 21 fokot mutatott árnyékban.
Nevile sétált ki a házból, és odament hozzájuk, miközben Mary beszélt.
- Szidjuk az időjárást? - kérdezte és felpillantott az égre. - Elég hihetetlen. Még  soha nem volt ilyen meleg, mint ma. És semmi szellő. Valahogy nyugtalanná teszi az embert. Ennek ellenére, azt hiszem, hamarosan esni fog. Ma kissé túl nagy a forróság ahhoz, hogy így is maradjon.
Thomas Boyde nagyon tapintatosan és céltalanul félrehúzódott, majd eltűnt a ház sarkánál.
- A búval bélelt Thomas távozása - mondta Nevile. - Nem lehetne éppenséggel azt állítani, hogy az öröm bármilyen jelét mutatja a társaságomban.
- Olyan kedves ember - mondta Mary.
- Nem értek egyet. Elfogult fickó, tele előítélettel.
- Azt hiszem, örökké abban reménykedett, hogy feleségül veszi Audreyt. Erre jöttél te, és kiütötted a nyeregből.
- Legalább hét évbe telt volna, míg elszánja magát, hogy megkéri a kezét. Vagy tán arra számított, hogy addig vár majd az a szegény lány, míg ő végre elhatározza magát?
- Hátha minden rendbe jön most - mondta Mary eltűnődve.
Nevile Maryre nézett, és felhúzta az egyik szemöldökét.
- Az igaz szerelem elnyeri méltó jutalmát? Még hogy Audrey hozzámegy ehhez a sipt hálhoz? Sokkal jobb sorsra érdemes annál. Nem, én nem hinném, hogy Audrey feleségül megy búval bélelt Thomashoz.
- Úgy vélem Nevile, hogy Audrey csakugyan nagyon szereti őt.
- Ó, ti nők, folyton csak házasságközvetítésen jár az eszetek! Hát nem tudod hagyni, hogy Audrey egy darabig élvezze a szabadságát? 
- Ha öröme telik benne, akkor minden további nélkül.
- Úgy látod talán, hogy nem boldog? kérdezte Nevile hevesen.
- Igazán fogalmam sincs róla.
 - Nekem sincs - mondta  Nevile habozva. -  Az ember soha nincs  tisztában  Audrey érzéseivel - szünetet tartott, majd hozzátette - De Audrey ízig-vérig úrinő. Teljes egészében feddhetetlen.
Azután - inkább saját magának mint Marynek - azt mondta:
- Istenem, milyen kötözni való bolond is voltam!
Mary kissé izgatottan bement a házba. Már harmadízben ismételte magában a vigasztaló szavakat: "már csak két nap".
 Nevile céltalanul kószált a kertben és a teraszokon.
Audreyt a kert legvégében találta, amint az alacsony falon üldögélve nézte az alatta folyó vizet. Dagály volt, a folyó megduzzadt.
Audrey tüstént felállt, és elébe ment.
 - Éppen vissza akartam menni a házba. Mindjárt itt a teázás ideje.
Nevile némán lépkedett mellette.
Csak amikor már a teraszhoz érkeztek, szólalt meg 
- Beszélhetnék veled, Audrey?
Audrey miközben ujjai a korlátot markolták, rögtön rávágta: -Talán inkább ne.
- Így hát tudod, mit akarok mondani.
Audrey nem válaszolt.
- Nos Audrey? Nem kezdhetnénk újra? Nem felejthetnénk el a történteket?
- Kayt is?
- Kay - mondta Nevile - okosan fog viselkedni. 
- Hogy érted azt, hogy okosan?
- Ahogy mondom. Odamegyek hozzá, és közlöm  vele az igazságot. A nagylelkűségére bízom magam. Megmondom neki az igazat, hogy te vagy az egyetlen asszony, akit valaha is szerettem.
- Szeretted Kayt,  amikor feleségül vetted.
- Életem legnagyobb hibája volt, hogy feleségül vettem. Én. . .  
Elhallgatott.  A nappali kertre nyíló ajtaján Kay lépett ki. Feléjük tartott, s a szemében villogó harag láttán Nevile kissé megborzongott. 
- Már bocsánat, hogy megzavarom ezt a szívhez szóló jelenetet - mondta Kay. - De úgy vélem éppen jókor.
Audrey félrehúzódott - Hát akkor én talán megyek is - mondta.
Arca sápadt volt, hangja pedig tompa.
- Helyes - mondta Kay.- Hiszen már úgyis minden komiszságot megcsinált, amit csak akart, ugyebár? Magával majd később tárgyalok. Most egyelőre csak Nevile-lel tisztázom a dolgot.
- Ide figyelj, Kay, Audreynak egyáltalán semmi köze ehhez. Nem ő tehet róla. Ha hibáztatni akarsz, akkor inkább engem. . . 
- Hibáztatlak is! - mondta Kay. Szemei lángot szórtak Nevile-re - Mit gondolsz, miféle ember vagy te?
- Nagyon szerencsétlen - mondta Nevile keserűen.
- Elhagyod a feleséged, konokul kajtatsz utánam, ráveszed, hogy váljon el tőled. Egyik percben megőrülsz, értem a következőben meg rám unsz! Most, gondolom, vissza akarsz menni ahhoz a holtsápadt, nyivákoló, álnok kis macskához. . . 
- Elég ebből Kay!
- Hát akkor mit akarsz?
Nevile falfehér volt. Beszélni kezdett:
  - Mindenféle hitvány alaknak lehordhatsz, aminek csak akarsz. De semmi értelme. Nem tudom tovább csinálni! Azt hiszem. . .  valójában. . .   mindig csak Audreyt szerettem. Az irántad érzett szerelmem egyfajta. . .  egy fajta őrület volt. De nincs értelme, drágám. . .  mi ketten nem tartozunk egymáshoz. Nem tudnálak hosszú távon boldoggá tenni. Hidd el, Kay, jobb ha még idejében kiszállunk a buliból. Próbáljunk meg barátokként elválni. Légy nagylelkű! 
Kay megtévesztően nyugodt hangon kérdezte:
- Egész pontosan mit ajánlasz?
Nevile nem nézett rá. Arca mogorva kifejezést öltött.
- Elválhatunk. Elválhatsz tőlem, hűtlen elhagyás címén.
- Egyhamar nem! Majd vársz egy darabig!
- Várni fogok - mondta Nevile.
- És akkor három, vagy mit tudom én, hány év után, újfent megkéred a drágalátos Audrey kezét?
- Ha ő is úgy akarja.
- Még jó, hogy fogja akarni! - mondta Kay rosszindulatúan. - Hát én mit nyerek vele?
- Lehetőséget arra, hogy találj magadnak egy nálam különb férfit. Természetesen gondoskodni fogok rólad, hogy mindened meglegyen. . .
- Hagyd már abba a megvesztegetést! -Hangját felemelte, ahogy elvesztette az önuralmát.  - Ide figyelj, Nevile! Nem teheted ezt velem! Én nem akarok elválni. Azért mentem hozzád, mert szerettelek. Tudom mikor fordultál ellenem. Akkor, amikor elmondtam neked, hogy utánad mentem Estorilba. Szeretted volna azt hinni, hogy a sors keze volt. Sérti a hiúságodat az a tudat, hogy én voltam. Nos, én nem szégyellem, amit tettem. Belém szerettél és elvettél feleségül, és én nem fogom hagyni, hogy visszamenj ahhoz a ravasz kis macskához, aki megint kivetette rád a hálóját. Kiprovokálta, hogy ez történjen. . .  de nem lesz benne öröme. Inkább megöllek téged! Hallod? Megöllek! És  vele is végzek! Mindkettőtöket holtan akarlak látni! Meg foglak.. .
Nevile egy lépést tett felé, és megragadta a karját.
- Fogd be a szád Kay! Az isten szerelmére! Itt nem csinálhatsz ilyen jelenetet.
- Nem-e? Majd meglátod! Meg foglak.. .
Hurstall lépett ki a teraszra. Arca meglehetősen higgadt volt.
- A tea fel van szolgálya a nappaliban jelentette be.
Kay és Nevile lassan elindultak al nappali felé.
Hurstall félrehúzódott az útból, hogy bemehessenek.
Fönn az égen gyülekeztek a felhők.

XI.

Háromnegyed hétkor eleredt az eső. Nevile a hálószobája ablakából nézte. Nem is beszélt a tea óta Kay-jel.
Az aznapi vacsora hangulata modoros és nehézkes volt. Nevile szórakozottságba süllyedt; Kay arcán a szokásosnál több festék volt Audrey pedig úgy ült a helyén, mint valami jéggé fagyott kísértet. Mary Aldin minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ne akadjon el a társalgás, és kissé neheztelt Thomas Royde-ra amiért nem volt ebben jobban a segítségére.
Hurstall ideges volt és remegett a keze ahogy átnyújtotta a zöldségestálat.
Az étkezés vége felé Nevile erőltetett nemtörődömséggel kijelentette: - Azt hiszem, átmegyek vacsora után Easterheadbe Latimerhez. Játszhatnánk egy parti biliárdot.
 - Vedd magadhoz a kapukulcsot - mondta Mary. - Arra az esetre ha netán későn jönnél haza.
- Kösz elviszem.
Átmentek a nappaliba, ahol már várta őket a kávé.
Mindenki örült, amikor bekapcsolták a rádiót, éppen a híreket mondtak.
Kay, aki már vacsora óta feltűnően ásítozott, kijelentette, hogy felmegy lefeküdni. Fejfájásra hivatkozott.
- Van fájdalomcsillapítója? - kérdezte Mary. 
- Igen, köszönöm.
Ezzel Kay kiment a szobából.
Nevile átkapcsolt egy zenés műsorra. Egy darabig szótlanul ült a díványon. Egyszer sem nézett Audreyra, de úgy kuporgott ott, mint valami kisfiú. Mary akarata ellenére is nagyon sajnálta.
- Hát akkor - mondta Nevile, végül felemelkedve - Ideje lesz elindulni, ha még el akarok menni.
- Kocsival mégy vagy komppal?
- Komppal. Semmi értelme tizenöt mérföldet kerülni. Szívesen sétálok egyet.
- Esik az eső tudod.
- Tudom. Van esőköpenyem. - az ajtó felé indult.
- Jó éjszakát.
A hallban Hurstall lépett hozzá.
- Kérem szépen, uram lesz szíves felfáradni Lady Tressilianhez. Haladéktalanul beszélni akar önnel.
Nevile az órájára pillantott. Majdnem tíz óra volt.
Vállat vont és felment, végig a folyosón egyenest Lady Tressilian szobájához és bekopogott az ajtón. Amíg a választ várta, hallotta a többiek hangját lentről, a hall felől. Úgy látszik ma este mindenki korán megy lefeküdni. 
- Tessék - szólalt meg Lady Tressilian tiszta hangja.
Nevile belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Lady Tressilian már alvás előtt volt. Minden lámpa le volt oltva, csak az ágya melletti olvasólámpa égett. Éppen olvasott, de most letette a könyyét A szemüvege fölül Nevile-re nézett. Valahogy félelmetes volt a pillantása. .
- Beszédem van veled, Nevile - mondta.
Nevile, akarata ellenére, kissé elmosolyodott.
- Igenis igazgató úr! - mondta. 
Lady Tressilian komoly maradt.
- Vannak bizonyos dolgok, Nevile, amelyeket nem tűrök meg a házamban. Nem szeretem senki magánbeszélgetését kihallgatni, de amikor te meg a feleséged ragaszkodtok ahhoz, hogy pont a hálószobám ablaka alatt ordibáljatok egymással, aligha kerülhetem el, hogy ne halljam meg, mit beszéltek. Ha jól értettem, azt tervezgeted, hogy elválsz Kaytől, és amikor eljön az ideje, újra elveszed Audreyt. Ez olyan dolog, Nevile, amit egyszerűen nem tehetsz meg, és hallani sem akarok többé róla.
Úgy látszott, Nevile igyekszik fékezni a dühét.
- Bocsánatot  kérek a jelenetért  -  mondta kurtán. - Ami pedig a többi általad említett dolgot illeti, az aztán már igazán csak énrám tartozik!
- Nemcsak terád! Arra használtad a házam, hogy kapcsolatba kerülj Audreyval. . .  vagy pedig Audrey használta arra.
- Ő semmi ilyet nem tett. Ő. . .  
 Lady Tressilian leintette Nevile-t.
 - Akkor sem teheted ezt meg, Nevile. Kay a feleséged. Vannak bizonyos jogai, amelyeket nem vitathatsz el tőle. Ebben az ügyben teljes egészében Kay pártján állok. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Te most Kaynek tartozol engedelmességgel, és nyíltan megmondom neked , hogy. . . 
Nevile egy lépést tett felé. Felemelte a hangját:
- Ehhez  neked  egyáltalán  semmi  közöd. . .  
- Sőt mi több - folytatta hevesen Lady Tressilian, ügyet sem vetve Nevile tiltakozására -, Audrey holnap elutazik. . . 
- Nem teheted ezt! Ezt nem tűröm. . .
- Ne kiabálj velem, Nevile.
- Megmondtam, hallani  sem  akarok róla. . .  
Valahol a folyosón becsapódott egy ajtó.


XII.

Alice Bentham, a hal szemű szobalány némiképp felindult állapotban ment oda Mrs. Spicerhez a szakácsnőhöz.
- Jaj Mrs. Spicer igazán nem is tudom, mitévő legyek! 
- Mi a baj, Alice?
- Miss Barrett. Bevittem a teáját egy órával ezelőtt.  Aludt, mint a bunda és egyáltalán nem ébredt fel, de én nem csináltam belőle nagy dolgot. Azután öt perccel ezelőtt megint bementem hozzá, merthogy nem jött le,  az úrnő teája pedig már készen van,  és be kéne vinnie neki. Így hát megint bementem Barretthez, de még mindig úgy alszik,  nem tudom felébreszteni.
- Megrázta?
- Igen, Mrs. Spicer. Erősen megráztam. . . de továbbra is csak fekszik ott és rettenetes színe van. 
- Uramisten, csak nem halt meg?
- Ó, nem, Mrs. Spicer, mert hallottam, hogy lélegzik. . .  csak nagyon furán lélegzik.
- Hátha beteg vagy valami hasonló.
- Jól van. Magam is felmegyek megnézni. Maga pedig beviszi a méltósága teáját. Jobb, ha frisset készít neki. Csodálkozni fog majd mi történt.
Alice engedelmesen megcsinálta, amit mondtak neki, amíg Mrs. Spicer felment az emeletre. 
Aztán végigment a tálcával a folyosón, és bekopogott Mrs. Tressilianhez. Amikor a második kopogásra sem jött válasz, belépett. Egy pillanat múlva edény törés zaja és eszeveszett sikoltozás hallatszott. Alice száguldva rohant ki a szobából le a földszintre, ahol Hurstall éppen  az ebédlő felé tartott, a hallon keresztül.
- Ó, Mr. Hurstall. . .  betörők jártak a házban és a méltósága halott. . .  meggyilkolták. . .   hatalmas luk tátong a fején. . .  és minden tele van vérrel.. .

Furfangos cselvetés. . .




I.

Battle főfelügyelő élvezte a szabadságát. Még három napja maradt, és kissé csalódott volt, amikor rosszra fordult az idő, és esett az eső. Mindazonáltal, mi mást is várhatna az ember Angliában? És rendkívül szerencsés volt mostanáig.
 Éppen reggelizett unokaöccsével, James  Leach felügyelővel, amikor megszólalt a telefon.
- Máris ott vagyok, uram. - Jim letette a kagylót.
- Komoly? - kérdezte Battle főfefügyelő. Észrevette unokaöccse arckifejezését.
- Gyilkosság. Lady Tressilian. Idős hölgy, mindenki ismerte a környéken, nyomorék, övé az a ház Saltcreekben, amelyik pont a sziklakiugrón áll.
Battle bólintott.
- Megyek megnézem az öreget - ilyen tiszteletlenül beszélt Leach a rendőrfőnökéről. - Barátja volt az idős hölgynek. Együtt megyünk oda.
Ahogy az ajtó felé indult, esedező hangon így szólt:
- Bácsikám, ugye besegítesz nekem egy kicsit? Ez az első ilyen ügyem.
- Amíg itt vagyok, nyugodt lehetsz efelől. Betöréses lopás, nemde?
 - Még nem tudom.


II.

Fél órával később már Robert Mitchell rendőrfőnök beszélgetett komolyan a nagybácsival és unokaöccsel.
- Korai még megmondani - szólt -, de egy dolog világosnak látszik. Nem idegen kéz tette. Semmi sem hiányzik, semmi nyom, ami betörésre utalna. Az összes ajtót és ablakot zárva találták ma reggel.
Egyenest Battle-re nézett.
- Ha szólnék a Scotland Yardnak, mit gondol, magára bíznák a munkát? Maga a helyszínen van, tudja. Meg aztán rokona Leachnek. Persze, csak ha maga is akarja. Ez azt jelenti, hogy előbb kell befejeznie a szabadságát.
- Ez rendben van - mondta Battle. - Ami a másik dolgot illeti, uram, azt Sir Edgarral kell megbeszélni (Sir Edgar Cotton a helyettes rendőrfőnök volt), de, ha jól tudom önnek barátja.
Mitchell bólintott.
- Igen, azt hiszem, nem lesz probléma Edgarral. Hát akkor, ebben meg is egyeztünk! Máris elintézem.
Beleszólt a telefonba: - Kapcsolja a Scotland Yardot.
- Úgy véli, uram, hogy jelentős ügynek ígérkezik? - kérdezte Battle.
Mitchell ünnepélyesen válaszolt:
- Olyan ügy lesz, amelyben el akarjuk kerülni az esetleges tévedést. Tökéletesen biztosak akarunk lenni az emberünkben. . .  vagy asszonyunkban, persze.
Battle bólintott. Nagyon is jól érezte, hogy volt valami a szavak mögött.
 Azt hiszi, hogy tudja, ki a tettes - gondolta magában. - És nincsenek ínyére a kilátások. Valaki jól ismert, népszerű személyről van szó, vagy ne legyen Battle a nevem.


III.

Battle és Leach a szépen bebútorozott, takaros hálószoba küszöbén álltak. A padlón, velük szemben, egy rendőrtiszt gondosan vizsgálgatta az ujjlenyomatokat egy golfütő nyelén. . .  súlyos ütő volt. A végén vérfoltok, és néhány ősz hajszál ráragadva.
Az ágynál dr. Lazenby, a körzeti rendőrorvos éppen Lady Tressilian holtteste fölé hajolt.
Felsóhajtott és kiegyenesedett.
- Tökéletesen világos. Szemből ütötték le, iszonyatos erővel. Az első ütés lezúzta a csontot, a gyilkos azonban, hogy biztos legyen a dolgában,  még egy ütést mért rá. Nem akarom magukat szakkifejezésekkel untatni. . .  éppen csak a lényeget mondom el.
- Mióta halott? - kérdezte Leach.
 - Úgy tíz óra és éjfél közöttre tenném. 
- Nem tudná még pontosabban meghatározni? 
- Bajosan. Mindenfajta tényezőt számításba kell venni. Egy ember felakasztását nem a rigor mortis dönti el manapság. Tíz óránál nem előbb, és éjfélnél nem később.
- És ezzel a golfütővel ütötték le?
Az orvos rápillantott.
- Feltehetőleg. Még szerencse, hogy a gyilkos itt hagyta. Nem tudtam volna a seb alapján megállapítani, hogy golfütőtől ered. Történetesen,  a golfütő hegyes éle nem érte a fejet. . .  a szögletes végével sújthattak le rá.
- Nem lett volna úgy egy kicsit nehéz? 
- Ha készakarva csinálják így, akkor igen - értett egyet az orvos - Szerintem csak valami egészen különös véletlen folytán történhetett éppen így.
Leach felemelte a kezét, és ösztönszerűen megpróbálta rekonstruálni az ütést.
- Nehézkes - jegyezte meg.
- Igen - mondta az orvos - Az egész művelet nehézkes volt. A jobb halantékát ütötték meg, látja. . .  de bárki lett légyen is, az ágy jobb oldalán kellett állnia. . .  szemben az ágy fejével. . .  a bal oldalon nincs hely, a fal melletti szög pedig túl kicsi. 
Leach figyelmesen hallgatta. 
- Balkezes volt? - puhatolózott.
- Nem tud rávenni, hogy emellett állástfoglaljak - mondta dr. Lazenby. - Túl sok a bökkenő. Megmondom, ha akarja, hogy a legegyszerűbb magyarázat az lenne, hogy a gyilkos balkezes volt. . .  de vannak egyéb magyarázatok is. Tegye fel, hogy például az öreg hölgy kissé balra fordította a fejét, ahogy a férfi épp lesújtott rá. Vagy már megelőzően elmozdíthatta az ágyat, a bal oldalán állt,  aztán pedig visszatolta a helyére. 
 - Az utóbbi nem nagyon valószínű. . . 
 - Lehet, hogy nem az, de így is történhetett volna. Van némi tapasztalatom ezekben a dolgokban, és mondhatom magának, fiam, hogy az a megállapítás, miszerint a gyilkos ütést bal kézzel mérték, tele van csapdával.
- Ez  a golfütő közönséges jobbkezes fajta -  jegyezte meg  a padlóról Jones őrmester.  
Leach bólintott. - Hátha nem is azé a férfié volt, aki használta. Lehet, hogy férfi tette, doktor úr?
- Nem feltétlenül. Ha az a nehéz golfütő volt a fegyver, akkor egy nő is rettentő ütést mérhetett vele.
Battle főfelügyelő nyugodt hangján így szólt
- De nem merne rá megesküdni, hogy az volt a gyilkos eszköz, igaz, doktor úr?
Lazenby fürge érdeklődő pillantást vetett rá.
- Nem. Csak arra esküdhetek meg, hogy az lehetett a fegyver, és hogy feltételezhetően az is volt a fegyver. Majd megvizsgálom a rajta levő vért, hogy megbizonyosodjam, azonos vércsoportba tartozik-e. . .  és a hajszálakat is.
- Igen - mondta komolyan Battle.-  Sose árt, ha az ember alapos munkát végez
- Magának kétségei vannak a golfütőt illetően, felügyelő úr? - kérdezte kiváncsian doktor Lazenby.
Battle a fejét rázta. 
- Ó, nem nem. Én egyszerű ember vagyok. Azt szeretem elhinni, amit a szememmel látok. Az öreg hölgyet valami súlyos tárggyal ütötték le. . .  ez pedig súlyos. Vér és haj van rátapadva, következésképp feltehetően az ő vére és az ő haja. Ergo. . .  ezzel ölték meg.
- Ébren volt vagy aludt, amikor leütötték? - kérdezte Leach.
- Szerintem ébren volt. Csodálkozás ül az arcán. Mondhatnám - de ez csupán az én személyes véleményem - nem számított rá, hogy mi fog történni. Semmi dulakodási szándékra utaló jel. . .  se borzadály, se félelem. Első látásra azt mondanám, épp álmából ébredt fel, bódult volt, és nem fogta fel mi történik. . .  vagy pedig egy olyan valakit ismert fel támadójában, aki sehogy sem kívánhatta a vesztét.
- Egyedül az ágy melletti lámpa égett, semmi más - mondta Leach elgondolkodva.
- Igen, ez kétoldalú dolog. Akkor is felgyújthatta, amikor hirtelen arra ébredt, hogy valaki belép a Szobájába. Vagy pedig égett már előbb is.
Jones őrmester felállt. Elégedetten elmosolyodott. 
- Csinos kis ujjlenyomatok vannak azon a golfütőn - mondta. - Olyan tiszták, mint a patyolat.
Leach mélyet sóhajtott 
- Az talán egyszerűbbé teszi a dolgokat.
- Szolgálatkész fickó. - mondta dr. Lazenby. - Itt hagyja a támadó eszközt. . .  rajta hagyja az ujjlenyomatait. . .  csoda, hogy a névjegykártyáját nem hagyta itt!
- Lehet, hogy csak elvesztette a fejét - mondta Battle főfelügyelő. - Van rá eset.
Az orvos bólintott.
- Így igaz.  Jól van,  nekem most  mennem kell, hogy megnézzem a másik páciensemet. . .  
- Miféle páciensét? - Battle hangja hirtelen érdeklődővé vált.
- A komornyik hívatott, hogy mielőtt ezt felfedezték, Lady Tressilian komornáját ma reggel eszméletlenül találták.
- Mi történt vele?
- Súlyos kábítószer-mérgezés. Eléggé rosszul van, de rendbe fog jönni.
- A komorna? - kérdezte Battle. Bivalyszerű szeme lomhán a csengőzsinórra vándorolt, amelynek bojtja a párnán feküdt a  halott asszony keze mellett.
Lazenby bólintott.
- Pontosan.  Az lett volna  Lady Tressilian  első  dolga,   ha oka  van  aggodalomra. . .  hogy megrántja azt a csengőzsinórt, és behívja a komornát. Ezt aztán jó sokáig rángathatta volna! A komorna nem hallotta volna meg.
- Erről gondoskodtak, nemdebár? -okoskodott Battle. - Biztos, hogy nem szokott a komorna altatót szedni?
- Meggyőződésem, hogy nem. A szobájában nem találtunk semmi ilyesmire utaló nyomot. Arra is rájöttem, hogyan adták  be neki: szennában. Esténként  mindig  ivott   egy főzet szennateát. Abban volt a kábítószer.
Battle főfelügyelő megvakarta az állát.
- Hm  - mondta.  - Valaki  mindent tudott erről a házról. Tudja, doktor úr, nagyon különös gyilkosság ez.
- Nos - mondta Lazenby - ez már az ön dolga.. .
- Rendes ember ez a mi doktorunk - mondta Leach, mikor Lazenby kiment.
 Battle és Leach magukra maradtak. Már elvégezték a fényképezést, és rögzítették a helyszínt is. A két rendőrtiszt minden szükséges adatot megszerzett a szobáról, ahol  a gyilkosságot elkövették.
Battle csupán egy bólintással nyugtázta unokaöccse megjegyzését. Szemmel láthatóan töprengett valamin.
- Gondolod, hogy valaki használhatta ezt az ütőt. . .  kesztyűben azaz. . .  hogy miután azok az ujjlenyomatok már rajta voltak?
 Leach a fejét csóválta.
 - Nem én, és te még kevésbé gondolod. Nem lehet megfogni azt az ütőt. . .  úgy értem nem lehet használni anélkül, hogy el ne maszatolódjanak a rajta levő ujjlenyomatok. Márpedig nem voltak elkenődve. Magad is láttad. 
Battle egyetértett.
 - Most pedig nagyon szépen és udvaria  san mindenkit megkérünk, hogy engedjenek ujjlenyomatot venni. . .  semmi kényszer természetesen. Mind bele fognak egyezni. . .  és akkor két dolog közül az egyik már megtör  tént. Vagy egyetlenegy sem fog egyezni ezek közül az ujjlenyomatok közül,vagy pedig. . . 
-Vagy pedig elkapjuk az emberünket.
- Talán igen. De az is lehet, hogy az asszonyunkat.
 Leach a fejét rázta.
- Nem nem nő. Azok az ujjlenyomatok a golfütőn férfitól származnak. Túl nagyok ahhoz, hogy egy nőé legyenek. Azonkívül, ez nem nőre valló bűntény.
- Nem bizony - értett egyet Battle. -Tökéletesen férfira vall. Brutális, férfias, eléggé kisportolt és kissé ostoba férfira. Ismersz valakit a házban, akire ez ráillik? 
- Egyelőre még senkit sem ismerek a házból. Valamennyien  az ebédlőben  vannak.
Battle az ajtó felé indult.
- Megyünk, és szemügyre vesszük őket.
- Válla fölött az ágyra pillantott, a fejét rázta, és megjegyezte
- Nem tetszik nekem az a csengőzsinór.
- Mi van vele? 
- Nem illik bele a képbe.
Ahogy kinyitotta az ajtót hozzátette .
- Vajon ki akarhatja megölni? Sok zsémbes öregasszony saját magának keresi, hogy kupán vágják. Ő nem olyan fajtának látszik. Azt hiszem, őt szerették. - Egy percnyi hallgatás után hozzátette:
- Gazdag volt, ugyebár? Ki örökli a pénzét?
Leach reagált a burkolt célzásra.
- Ráhibáztál! Az fogja a választ megadni. Egyike a legfontosabb dolgoknak, amit meg kell tudnunk.
Ahogy lefelé mentek együtt Battle a kezében tartott névsorra pillantott fennhangon olvasta:
- Miss Aldin, Mr. Royde, Mr. Strange, Mrs. Strange, Mrs. Audrey Strange. Hm, népesnek látszik ez a Strange család.
- Az  a kettő a férfi felesége,  ha jól értem.
Battle szemöldöke felszaladt, és azt mormogta:
- Ez aztán egy kékszakáll!
A család az ebédlőasztal körül gyűlt egybe, de csak mímelték az étkezést.
Battle főfelügyelő éles pillantást vetett a feléje forduló arcokra. Felbecsülte őket, a maga sajátságos módszerei alapján. Meglepődtek volna, ha ismerik  Battle róluk alkotott képét. Hajlíthatatlan, egyoldalú kép volt. Nem számít, mit mond a törvény arra vonatkozóan, hogy mindenki ártatlannak tekintendő mindaddig, amíg bűnösnek nem bizonyul. . .  Battle főfelügyelő mindig feltételezett gyilkosnak tekintett minden olyan személyt, akinek valami kapcsolata volt egy gyilkossági üggyel.
Mary Aldinről, aki egyenes háttal és sápadtan  ült  az asztalfőn,  pillantása a  mellette helyet foglaló Thomas Royde-ra vándorolt, aki éppen a pipáját tömte, majd Audreyra, aki hátralökött székén ült, jobb kezében kávés csésze és csészealj, bal kezében pedig cigaretta, aztán Nevile-re aki meghökkentnek és zavartnak látszott, miközben remegő kézzel megpróbált rágyújtani, végül az asztalon könyöklő Kayre, akinek sápadtsága átütött az arcfestéken is.
Battle főfelügyelő ekképpen gondolkodott: Tegyük fel, hogy   Miss Aldin a tettes. Hideg teremtés. . .  értelmes nő, azt hiszem. Nem lesz könnyű dolog kijátszani az éberségét. A mellette ülő férfi titkos esélyes. . .  az egyik karja nyomorék. . .  szobormerev arcú. . .  lehet, hogy kisebbségi érzése van, de az is, hogy nincs. Az meg ott az egyik feleség  halálra van rémülve. . .  igen, alaposan meg van ijedve. Valahogy fura az a kávéscsésze. Az pedig Strange. . .  őt már láttam valahol. Alaposan be van gyulladva. . .  cafatokban lógnak az idegei. A vörös hajú lány dühös. . .  de még milyen haragos. Azzal együtt éppolyan nyugodt is, mint amilyen dühös.
Miközben Battle így méregette őket, Leach felügyelő erőltetett beszédet mondott Mary Aldin minden jelenlevőt megnevezett.
- Természetesen szörnyű megrázkódtatás volt számunkra, de minden tőlünk telhetőt meg akarunk tenni, hogy a segítségükre lehessünk - fejezte be Mary.
- Először is - mondta Leach miközben felmutatta a golfütőt -, tud valaki valamit erről?
Kay felsikoltott - Milyen rettenetes! Ez az amivel? . . .  - és elhallgatott.
Nevile Strange felállt, és megkerülte az asztalt.
-  Mintha az enyém volna. Szabad egy pillanatra?
- Most már tökéletesen rendben van  mondta Leach felügyelő. - Megfoghatja.
Ez a jelentőségteljes kis "most" szemmel láthatóan semmiféle reakciót nem váltott ki a nézőkből. Nevile szemügyre vette az ütőt.
- Azt hiszem, ez az a golfütő, amelyik a táskámból hiányzik - mondta. - Pár percen belül pontosan meg tudom magának  mondani Velem jönnének egy pillanatra? Nevile egy hatalmas faliszekrényhez vezette őket, amely a lépcsőfeljáró alatt volt. Felrántotta az ajtaját, és Battle megzavart szeme előtt úgy tűnt, hogy a szekrény a szó szoros értelmében zsúfolva van teniszütővel.
Ugyanakkor eszébe jutott, hogy hol látta már Nevile Strange-et. Gyorsan megjegyezte:
- Láttam önt játszani Wimbledonban, uram. 
Nevile félig megfordult - Ó, csakugyan?
Félredobált néhány ütőt. Volt ott két golfütőtok egy horgászfelszereléshez támasztva.
- Csak a feleségem meg én golfozunk - magyarázta Nevile. - Az pedig férfiütő. Igen, úgy van. . .  az enyém.
Kihúzta a tokot, amelyben lehetett vagy tizennégy golfütő.
Ezek a sportfickók biztos nagyon nagymenőnek képzelik magukat. Nem szeretnék a labdaszedője lenni - gondolta magában Leach felügyelő.
- Ez Walter Hudson egyik ütője a St. Esbert-i versenyről.
- Köszönöm, Mr. Strange. Ezzel egy kérdést már tisztáztunk. 
Nevile így szólt - Számomra csak az a teljesen érthetetlen, hogy semmit nem vittek el. És a ház sem néz úgy ki, mint ahová betörtek. - Hangja zavart volt. . .  de egyben ijedt is.
Mind kifundálták, egytől egyig - mondta magában Battle. 
- A személyzet tagjai - mondta Nevile - csupa teljesen ártalmatlan ember.
- A személyzetről majd Miss Aldinnel beszélek - mondta Leach felügyelő nyájasan.
- Addig is szeretném tudni, van-e valami elképzelése arról, hogy kik Lady Tressilian  ügyvédei?
- Askwith és Trelawny - vágta rá azonmód Nevile. - St. Loo-ban.
- Köszönöm, Mr. Strange. Mindent meg kell tudnunk tőlük Lady Tressilian vagyonára vonatkozóan.
- Arra céloz - kérdezte Nevile -, hogy ki örökli a pénzét?
- Pontosan arra, uram. A végrendeletére  meg a többire.
- Nem ismerem a végrendeletét - mondta Nevile. - Nem volt valami sok hátrahagyni való pénze, már amennyire én tudom. Én megmondhatom magának, milyen terjedelmű a vagyona.
- Igen, Mr. Strange? 
- Én meg a feleségem örököljük, a néhai Sir Matthew Tressilian végrendelete alapján. Lady Tressilian csak  örökös haszonélvezeti joggal bírt.
- Valóban így van? - Leach olyan érdeklődő figyelemmel nézett Nevile-re, mint aki egy feltehetőleg értékes darabot fedez fel kedvenc gyűjteménye kiegészítéséhez. Nevile idegesen összerezzent a pillantásra.
Leach felügyelő folytatta, és hangja valószínűtlenül nyájas volt:
 - Van valami elképzelése az összeget illetően, Mr. Strange?	
- Hirtelenében nem tudnám megmondani. Körülbelül százezer font, azt hiszem.
-  Iiigazán? Fejenként? 
- Nem, megoszlik kettőnk között. 
- Értem. Igazán csinos kis összeg.
Nevile elmosolyodott. Nyugodtan mondta: - Egy csomó pénzem van, amiből tudja, megélek anélkül is  hogy arra vágyakoznék, hogy halottak cipőjébe bújjak.
Leach felügyelő meghökkentnek látszott,  hogy ilyen gondolatokat tételeznek fel róla.
Visszamentek az ebédlőbe, és Leach újabb rövid mondókába fogott. Az ujjlenyomatokról beszélt. . .  rutinkérdés. . .  tisztázni kell azokat a háziaktól származó ujjlenyomatokat, amelyeket a halott asszony szobájában találtak.
Mindenki szolgálatkészen. . . szinte buzgón állt rá, hogy ujjlenyomatot vegyenek tőle. A könyvtárszobába terelték őket e célból, ahol Jones őrmester már várt rájuk kis hengerével. 
Battle és Leach az alkalmazottakkal kezdték. 
 Nem valami sokat sikerült tőlük megtudni. Hurstall elmagyarázta, milyen szisztéma szerint szokta bezárni a házat, és megesküdött rá hogy ma reggel minden úgy volt, ahogy az este hagyta. - Semmi külső behatolóra utaló nyom nem volt. A bejárati ajtó - magyarázta - kilincsre volt csukva. Vagyis nem volt bezárva, de kívülről kulccsal lehetett csak kinyitni. Azért hagytuk úgy mert Nevile úr átment Easterhead Baybe, és csak későn tért haza.
- Tudja hány órakor jött haza?
- Igen, uram, úgy fél három körül lehetett. Valaki jött vele, azt hiszem. Hangokat hallottam, aztán elhajtott egy autó és azt is hallottam, hogy bezárják az ajtót és Nevile úr felmegy az emeletre. 
- Ő hány órakor távozott el tegnap este Easterhead Baybe?
- Körülbelül tíz óra húszkor. Hallottam az ajtócsukódást.
Leach bólintott. Úgy látszott, pillanat  nyilag nem lehet sokkal többet kihúzni Hurstallból. Kikérdezte a többieket. Mind hajlott az idegességre és ijedtségre, de csak annyira amennyire, az adott körülmények között ez természetes volt.
Leach kérdőn nézett nagybátyjára, amikor becsukódott az ajtó a menetet záró, kissé hisztérikus konyhalány mögött.
Battle azt mondta
- Hívd csak vissza a szobalányt,  nem a dülledt szeműt, hanem azt a magas, szikár, savanyú képűt  Az tud talamit.  
Emma Wales szemlátomást kényelmetlenül érezte magát! Megijedt, hogy ezúttal a nagy darab szögletes, idősebb férfi vállalta magára a feladatot, hogy kifaggassa őt.
- Mindössze egy kis tanácsot akarok adni magának, Miss Wales - mondta Battle nyájasan. - Tudja, nem használ, ha bármit is elhallgat a rendőrség előtt. Ez azt vonja maga után, hogy nem jó szemmel néznek magára, ha érti, mire gondolok. . .  
- Én biztos vagyok afelől,  hogy  én  soha. . .  - tiltakozott Emma Wales méltatlankodva, de egyben feszengve.
- Nono - emelte fel szögletes kezét Battle.- Maga látott Vagy hallott valamit. . .  nos mi volt az?
- Éppenséggel nem hallottam. . .  úgy értem, kénytelen voltam meghallani. . .  Mr. Hurstall, ő is hallotta. És nem hinném. . .  egy percig sem hiszem, hogy annak bármi köze is volna a gyilkossághoz.
- Lehet, hogy nincs, valószínűleg nincs. Csak mondja el nekünk, mi volt az.
- Hát épp föl akartam menni lefeküdni. Pont tíz óra múlt. . .  és előbb elszaladtam, hogy betegyem Miss Aldrin ágyába a meleg vizes tömlőt. Télen-nyáron egyaránt használja. . .  és így persze el kellett haladnom a méltósága ajtaja előtt.
- Folytassa - mondta Batlle. 
 - Akkor hallottam, ahogy ő meg Nevile indulatosan vitatkoznak. Hangoskodtak. Nevile kiabált. Bizony, a szó szoros értelmében veszekedtek. 
- Emlékszik pontosan miket mondtak?
- Hát tulajdonképpen nem hallgattam, ha éppen erre gondol.
- Nem hát. De azért meghallhatott egy-két szót.
- A méltósága azt mondta, hogy nem fogja tűrni, hogy ez vagy az történjen az ő házában, és Nevile azt mondta: "őrá ne merészeljen mondani semmit". Teljesen fel volt indulva.
Battle kifejezéstelen arccal ismét megpróbálta, de mindhiába - semmi egyebet nem tudott belőle kihúzni. Végül is elengedte az asszonyt. 
Battle és Jim egymásra néztek. Leach pár perc múlva így szólt  
- Jones már valószínűleg tud valamit mondani azokról az ujjlenyomatokról.
- Ki vizsgálja a szobákat?- kérdezte Battle.
- Williams. Szemfüles ember. Semmi nem fogja a figyelmét elkerülni.
- Nem engedted be a háziakat a szobájukba?
- Nem, amíg Williams nem végez.
Ebben a percben nyílt az ajtó, és a fiatal Williams dugta be rajta a fejét.
- Van itt valami, amit szeretnék megmutatni. Mr. Nevile Strange úr szobájában.
Felálltak és követték a ház nyugati szárnyan lévő lakosztályba.
Williams egy kupacra mutatott a padlón. Sötétkék felöltő, nadrág és mellény.
- Hol találta ezt? -  kérdezte Leach élesen.
- A szekrény aljába begyömöszölve. Ide nézzen, uram.
Felemelte a kabátot és a sötétkék mandzsetta szélére mutatott. 
- Látja azokat a sötét foltokat? Akármi legyek, uram, ha ez nem vér. És nézze csak itt. . .  az egész ujja be van fröcskölve
- Hm. - Battle kerülte a másik buzgó pillantását. - Az igazat megvallva, nem sok jót igér a fiatal Nevile számára. Más ruha is van a szobába!?
- Egy sötétszürke hajszálcsíkos lóg egy széken. Tele van vízzel a padló, itt a mosdókagylónál. 
- Olyan, mintha lóhalálában mosta volna le magáról a vért, ugye? Igen. Bár közel van a nyitott ablakhoz, és jó sok eső befolyt.
- Annyira nem sok, hogy ekkora tócsák keletkezzenek a földön, uram. Még nem száradtak fel.
Battle szótlan maradt. Egy kép jelent meg előtte. Egy férfi, akinek véres a keze és a kabátujja ruháját éppen lehányja magáról a vérfoltos ruhadarabokat a faliszekrénybe gyömöszöli, majd lázasan mossa a kezét meg a csupasz karját.
Átnézett a másik falban levő ajtóra. Williams elértette a pillantást.
- Mrs. Strange szobája, uram. Be van zárva az ajtó.
- Be van zárva? Erről az oldalról?
- Nem. A másikról. 
- Az asszony szobája felől, mi?
Battle pár percig gondolkodóba esett. Végül így szólt
- Nézzük csak még egyszer azt az öreg komornyikot. ..
Hurstall ideges volt. Leach metsző hangon szólalt meg:
- Miért nem mondta meg nekünk, Hurstall, hogy tegnap este véletlenül fültanúja volt egy veszekedésnek, amely Mr. Strange és Lady Tressilian között zajlott le?
Az öregember pislogott.
- Igazán nem tulajdonítottam neki jelentőséget, uram. Nem hiszem, hogy azt veszekedésnek lehetne nevezni. . .  legfeljebb ártalmatlan nézeteltérésnek.
Leach - legyőzve a kísértést, hogy megjegyezze: "ártalmatlan nézeteltérés, na ne mondd!" - azt mondta:
- Milyen ruhát viselt Mr. Strange a tegnapi vacsoránál?
Hurstall habozott. Battle nyugodt hangon így szólt:
 - Sötétkék ruhát vagy hajszálcsíkosat?
- Nos, ha maga nem emlékszik biztos akad majd, aki meg tudja mondani.
Hurstallnak megeredt a nyelve.
- Már tudom, uram.  A sötétkék  volt rajta. A család. . . . - tette hozzá, mintegy igyekezve, hogy tekintélyét megőrizze - nem szokott a nyári hónapok alatt estélyibe öltözni. Vacsora után gyakran kimennek. . .  hol a kertbe, hol pedig a rakpartra.
Battle bólintott. Hurstall kiment a szobából Az ajtóban Jonesszal találkozott. Jones izgatottnak látszott:
- Ez egy elintézett ügy, uram. Megvannak az ujjlenyomatok. Csupán egyetlen sorozat van, amelyik érdekes lehet számunkra. Igaz, egyelőre még csak durván tudtam összehasonlítani, de fogadni merek, hogy ezeket kerestük.
- Nos? - mondta Battle.
- Az ujjlenyomatok a golfütőn, uram, Mr. Nevile Strange-től származnak. 
 Battle előrehajolt a székén.
- Hát akkor - mondta -, ez úgy látszik eldönti a kérdést nemde?


IV.

Három komoly, aggódó arcú férfi ült a rendőrfőnök irodájában.
Mitchell őrnagy sóhajtva így szólt:
- Hát akkor talán már csak a letartóztatás marad hátra?
- Úgy látszik, uram - mondta csendesen Leach.  
Mitchell Battle főfelügyelőre nézett.
 - Fel a fejjel, Battle - mondta nyájasan. . .  - Nem a legjobb barátja halt meg.
 Battle főfelügyelő felsóhajtott.
- Nem tetszik ez nekem - mondta.
- Nem hiszem, hogy egy is akadna közöttünk, akinek tetszik - mondta Mitchell. - De, úgy vélem elegendő bizonyítékunk van rá, hogy elfogatási parancsot adassunk ki ellene.
- Több mint elegendő - mondta Battle. - Az igazat  megvallva,  ha nem adunk ki, bárki megkérdezheti, hogy mi az ördögre várunk.
Battle gondterhelt ábrázattal bólintott.
- Összegezzük -  mondta a rendőrfőnök. - Megvan az indíték. . .  Strange és a felesége az öreg hölgy halála után jelentős öszszeget örököl. Tudjuk, hogy Strange volt a legutolsó személy, aki még életben látta Lady Tressiliant, hallották ahogy veszekedett vele. Az öltöny, amelyet az elmúlt este viselt vérfoltos, persze az egészből a legterhelőbb, hogy megtalálták az adott eszközön az ujjlenyomatait. . .  és csak egyedül az övét.
- Ennek ellenére, uram - mondta Battle - önnek sem tetszik a dolog.
- Itt süllyedjek el, ha tetszik.
- Mi az pontosan, ami nem tetszik benne, uram?
Mitchell őrnagy megdörzsölte az orrát. - Talán kissé túl bolondnak tünteti fel a pasast - vélekedett.
- És mégis, uram - néha igenis úgy viselkednek mint a bolondok.
- Ó, tudom. . .  tudom. Hol lennénk mi már, ha nem úgy viselkednének?
- Neked, Jim, mi az, ami nem tetszik benne? - kérdezte Battle Leachtől.
Leach gondterhelten fészkelődött.
- Mindig kedveltem  Mr. Strange-et! Évek óta találkozom vele itt hébe-hóba. Finom úriember. .. és sportember.
- Nem értem - mondta Battle óvatosan -, miért ne lehetne egy jó teniszjátékos gyilkos. Semmi akadálya sincs. - Szünetet tartott. - Nekem a  golfütő nem tetszik.
- A golfütő? - kérdezte Mitchell zavartan.
- Igen, uram, vagy pedig a csengő. A csengő vagy a golfütő. . .  a kettő közül az egyik.
Folytatta lassú, óvatos hangján. 
- Mit is gondolunk, mi történt valójában? Azt, hogy Mr. Strange bement Lady Tressilianhez, veszekedtek, ő dühbe gurult, és fejbe vágta egy golfütővel az idős asszonyt? S ha így volt, és nem tervelte ki előre, hogyan lehet, hogy nála volt a golfütő? Nem olyan dolog az, amit az ember esténként magával hurcol.
- Hátha a lendületvételt gyakorolta. . .  vagy valami ilyesmit.
- Lehet. . .  de  senki nem állítja ezt. Nincs rá tanú, hogy ezt csinálta volna. Legutoljára körülbelül egy hete láttak nála golfütőt, amikor a homoklövést gyakorolgatta lent a parti fövenyen. Ahogy elnézem, a kettő nem megy együtt vagy veszekedtek és ő felkapta a vizet. . .  bár, jelzem, láttam őt versenyezni, s az ilyen versenyeken valamennyi teniszjátékos izgatott, csupa ideg, rögtön meglátszik, melyik veszti el könnyen a fejét. Én még soha nem láttam, hogy Mr. Strange kijött volna a sodrából. Szerintem kitűnően tud uralkodni az indulatain. . .  jobban, mint a legtöbb ember. . .  és mi mégis arra tippelünk, hogy elönti a düh, és fejbe vág egy törékeny öregasszonyt.
  - Van egy másik alternatíva is, Battle - mondta a rendőrfőnök. 
 - Tudom, uram. Az előre megfontoltság lehetősége. Nevile az öreg hölgy pénzére pályázott. Ez egybevág a csengővel meg a komorna elbódításával. . .  de nem vág egybe a golfütővelmmeg a veszekedéssel! Ha elhatározta volna, hogy elintézi Lady Tressiliant, akkor ügyel arra,  hogy ne  veszekedjen  vele. Megmérgezi a komornát, bemászik éjszaka Lady Tressilian szobájába. . . leüti, megrendez egy szép kis betörést, aztán letörölgeti a golfütőt és gondosan visszateszi a helyére! Téves az egész, uram. . .  a hideg előre megfontoltság és a nem előre megfontolt kegyetlenség  keveréke. . .   a kettő pedig együtt nem megy.
- Mond valamit, Battle. . .  de. . .  mi a másik alternatíva?
 - A golfütő izgatja a fantáziámat, uram.
- Senki sem vághatta fejbe az öreg hölgyet anélkül, hogy el ne kente volna Nevile ujjlenyomatait. . . .  ez holtbiztos.
- Akkor pedig - mondta Battle főfelügyelő - mással ütötték le. . .  
Mitchell őrnagy mélyet lélegzett.
- Ez elég képtelen feltételezés, nemde? 
 - Szerintem csak józan ész, uram. Vagy Strange vágta fejbe azzal a golfütővel, vagy senki más.  Én arra szavazok, hogy senki sem vágta fejbe vele. Ez esetben a golfütőt szándékosan tették oda, összevérezték és ráragasztották a hajat. Dr. Lazenbynek nemigen tetszik a golfütő. . .  el kellett fogadnia, mert ez volt a legkézenfekvőbb dolog. . .  nem tudta határozottan állítani, hogy nem használták.
Mitchell őrnagy előrehajolt székében.
- Folytassa, Battle - mondta. - Szabad kezet  adok  magának.  Mi a következő lépés?
- Tekintsünk el a golfütőtől - mondta Battle -, és mi marad? Először is az indíték. Volt-e igazából indítéka Nevile Strange-nek arra, hogy Lady Tessilian-t eltegye láb alól? Pénzt örökölt. . .  szerintem sok függ attól, hogy szüksége volt-e arra a pénzre. Ő azt állítja, hogy nem. Ajánlom, hogy nézzünk utána ennek. Tudakoljuk meg, milyen az anyagi helyzete. Ha anyagi zavarban van, és pénzre van szüksége, akkor az igencsak alátámasztja ellene a vádat. Másrészt pedig, ha igazat beszél ,és anyagilag jól áll, hát akkor. . .  .
- Nos, akkor mi van?
- Akkor megvizsgálhatnánk alak?jáfak és az indltékát.
- Szóval, maga szerint Nevile Strange-et gyanúba keverték?
Battle főfelügyelő összehúzta szemét.
 - Olvastam valahol egy mondatot, amely megnyerte a tetszésemet. Valami ravasz csalafintaságról. Mintha ilyesmit látnék ebben a dologban is. Látszólag korlátolt, kegyetlen, átlátható bűntény azonban mintha elmosódó képet nyernék valami másról is. . .  valami furfangos cselvetésről, amely a kulisszák mögött zajlik. . .
Hosszú csend támadt, miközben a rendőrfőnök Battle-t nézte. - Talán igaza van - mondta végül. - A ménkű üsse meg, van valami bizarr ebben az ügyben. És most mi az elképzelése a haditervünket illetően?
- Lássuk csak, uram -  mondta.- Én mindig híve vagyok annak,  hogy praktikusan  cselekedjünk. Minden  úgy van beállítva, hogy Nevile Strange-re terelje a gyanúnkat. Hát gyanakodjunk továbbra is őrá!  Nem szükséges odáig menni,  hogy most letartóztassuk, elég, ha burkoltan utalunk rá, faggatjuk, ráijesztünk. . .  és megfigyeljük, hogy ez általában milyen reakciót vált ki a többiekből. Ellenőrizzük az állításait, tüzetesen utánajárunk minden lépésének azon az estén. Egyszóval, amenynyire  csak lehet,  játsszunk  nyílt  kártyákkal.
- Kissé machiavellisztikus - mondta Mitchell őrnagy és kacsintott. - A keménykezű rendőr utánzása: Battle-lal a főszerepben.
A főfelügyelő elmosolyodott.
- Mindig szeretem teljesíteni, amit elvárnak tőlem, uram.  Ezúttal  talán  egy  kicsit  lassabban  fog menni. . .  nem kapkodom  el. Egy darabig szaglászni akarok. Az, hogy Nevile Strange-re gyanakszom, nagyon jó ürügy a szimatolgatásra. Tudja, az az érzésem, hogy valami eléggé különös dolog történik abban a házban. 
- A szerelmi háromszögre gyanakszik?
- Így is fogalmazhatja, uram.
- Tegyen a saját belátása szerint, Battle. Ez már a maga és Leach dolga.
- Köszönöm, uram - állt fel Battle. - Semmi figyelemre méltó az ügyvédek részéről? 
- Semmi, felhívtam őket. Trelawnyt elég jól ismerem. Elküld nekem egy-egy példányt Sir Matthew és Lady Tressilian végrendeletéből. Lady Tressiliannek körülbelül évi ötszáza volt. . .állami kötvényekbe fektetve. Valamennyit Barrettre hagyta, egy keveset Hurstallra a többit pedig Mary Aldinre.
- Ezen a három emberen tartsuk rajta a szemünket.
Mitchellt úgy látszott, szórakoztatja a dolog.
- Gyanakvó fickó maga, mi?
- Nincs értelme, hogy ötvenezer fonttól hagyja  magát  az ember  elkábítani -  mondta Battle egykedvűen. - Sokszor gyilkoltak már ötven fontnál kevesebbért is. Attól függ, kinek mennyire van szüksége pénzre. Barett részesült a hagyatékból. . .  és hátha csak óvintézkedésből mérgezte meg magát, hogy így terelje el magáról a gyanút.
- Kis híján otthagyta a fogát. . .Lazenby még nem engedi meg, hogy kihallgassuk.
- Hátha csak túladagolta a tudatlansága miatt. Aztán, legjobb tudomásunk szerint, Hurstallnak  is égető szüksége lehetett pénzre. Miss Aldinnek pedig,  ha nincs saját pénze kedve támadhatott egy csinos kis jövedelemmel biztosított életre, mielőtt még túl öreg lenne hozzá, hogy élvezhesse.
A rendőrfőnök szemlátomást kételkedett. - Hát az már csak magukra tartozik. Folytassák a munkát.

V.

Gull's Pointba visszatérve, a két rendőrtiszt megkapta Williams és Jones jelentését.
Egyetlen szobában sem találtak gyanús vagy figyelemre méltó dolgot. A személyzet zúgolódott, hogy hagyják végre folytatni a házimunkát. Megengedheti nekik?
- Nem marad más hátra, azt hiszem - mondta  Battle. - Csak előbb magam is teszek egy rövid sétát a két felső emeleten A még kitakarítatlan szobák igen gyakran elárulnak valami hasznos tudnivalót a lakóikról, tudja.
Jones őrmester letett az asztalra egy kis kartondobozt.
- Mr. Nevile sötétkék kabátjából - jelentette. - A vörös hajszálakat a kézelőn, a szőkéket pedig a gallér belső felén és a jobb vállon találtuk.
Battle kiemelte a két hosszú, vörös hajszálat meg egy fél tucat szőkét és megnézte.
Kicsit felcsillanó szemmel mondta
- Stimmel. Egy vörös,  egy szőke meg egy barna hajú nő van a házban. Így már mindjárt tudjuk,  hányadán állunk.  Vörös  haj a mandzsettán, szőke a galléron, Mr.Strange úgy látszik, kékszakáll a javából. Míg egyik karjával az egyik feleségét öleli, addig a másiknak a feje a vállán pihen.
- A kabátujjon talált vért elküldtük analízisre, uram. Amint megvan az eredmény, ideszólok telefonon.
Leach bólintott.
- És mit tudott meg a személyzetről?
- Az utasítása szerint jártam el, uram.  Egyiknek sem mondtak fel közülük, és az sem látszik valószínűnek, hogy bármelyikük is neheztelt volna az öreg hölgyre. Szigorú volt, de nagyon szerették. Egyébként is, a személyzet irányítása Miss Aldin feladata. Nagyon szeretik őt. 
- Már az első percben, ahogy megláttam, gondoltam, hogy nagyon ügyes asszony - mondta Battle. - Ha ő a mi gyilkosunk nem lesz könnyű felakasztani.
 Jones meghökkentnek látszott.
- De hiszen azok az ujjlenyomatok a golfütőn, uram. . . 
 - Tudom. . .  tudom - mondta Battle. - A példátlanul előzékeny Mr. Strange-től származnak. Elterjedt egy olyan általános hiedelem, miszerint a sportemberek nem szenvednek észtúltengésben (ami ugyan egyáltalán nem igaz), de még akkor sem tudom elhinni, hogy Mr. Strange egészen hülye. Mi hír a komorna szennagubóiról?
A második emeleti személyzeti fürdőszobában, a polcon tartotta. Délben mindig beáztatta, aztán ott hagyta állni egész estig, míg le nem feküdt. 
- Úgy, hogy csak az nem férhetett hozzá aki nem akart! Vagyis, bárki a házbeliek közül.
- Ez bizony belső munka a javából - mondta meggyőződéssel Leach.
 - Igen én is azt hiszem. Nem mintha holmi zártkörű bűntény volna. Nem az. Bárki, akinek kulcsa volt, kinyithatta a főkaput és besétálhatott rajta. Tegnap este Nevile Strange-nél volt a kulcs. . .  de alighanem egyszerű dolog lett volna kulcsmásolatot csináltatni - egy gyakorlott kéz egy darab  dróttal is elboldogult volna. Én viszont nem tételezem fel, hogy egy idegen tudott a csengőről és arról, hogy Barrett éjszakára szennát iszik!
- Gyere csak velem Jim fiam. Menjünk fel, nézzük meg azt a fürdőszobát meg a többi helyiséget.
A legfelső emeleten kezdték. Először egy lomtárt vettek sorra, amely zsúfolva volt öreg bútorokkal, meg egyéb más kacattal. 
- Ezt nem vizsgáltam át, uram - mondta Jones. - Nem tudtam , hogy. . . 
- Hát akkor mit keresett? Nagyon jó! Csak az időt vesztegeti. A padlót borító porból ítélve, legalább fél éve egy lélek sem tette be ide a lábát.
Az  alkalmazottak szobái mind ezen az emeleten  voltak, rajtuk kívül volt még ott két lakatlan hálószoba fürdőszobával; Battle mindegyik szobába benyitott és futólag körülnézett; észrevette, hogy Alice a dülledt szemű szobalány, csukott ablaknál alszik; Emmának, a szikár szobalánynak pedig kiterjedt rokonsága van, akiknek fényképei elborították a komódját; és hogy Hurstallnak van egy-két jó, bár repedt drezdai és Crown Derby porcelánja.
A szakácsnő szobájában szigorú rend uralkodott, a konyhalányéban pedig teljes volt a felfordulás. Battle átment a fürdőszobába, amely közvetlenül az első helyiség volt a lépcsőfeljáró mellett. Williams a fürdőkád fölött levő hosszú polcra mutatott, amelyen fogmosó poharak, fogkefék, különböző krémek és kenőcsök, hajolajos üvegek és fürdősóval teli flakonok sorakoztak. A polc egyik végén egy kibontott csomag szennagubó állt.
- Nincs ujjlenyomat a poháron vagy a csomagon?  
- Egyedül a komornáé. Az ő ujjlenyomatait a szobájából szereztem meg.
- A gyilkosnak nem kellett megfognia a poharat - mondta Leach. - Csupán bele kellett cseppenteni a gyógyszert.
Battle lement a lépcsőn, Leach mögötte. Lefelé menet, félúton a két emelet között, volt egy elég otrombán elhelyezett ablak. Egy sarokban horoggal ellátott horgászbot állt.
 - Húzd csak le ezzel az ablak felső szárnyát - magyarázta Leach. - Itt azonban van egy biztosító csavar. Az ablakot csak addig lehet lehúzni. Túl szűk a nyílás, hogy bárki is bejusson rajta.
- Nem is arra gondoltam, hogy valaki bemászott - mondta Battle. Tekintete gondterhelt volt.
A következő emeleten bement az első hálószobába, amely Audrey Strange-é volt. Takaros és friss volt a szoba, elefántcsont hajkefék az öltözőasztalkán. . .  sehol szanaszéjjel heverő ruhák. Battle belenézett a szekrénybe. Két kosztümkabát szoknyával, egypár estélyi ruha, egy-két nyári ruha A ruhák olcsó minőségűek, a rendelésre készültek jó szabásúak és  drágák voltak, de nem újak.
Battle bólintott. Egy-két pillanatra megállt az íróasztalnál, és az itatós baloldalán levő tolltartó tálkával babrált.
- Semmi figyelemre méltó nincs sem az itatóspapíron, sem a papírkosárban - mondta Williams.
- Úgy, ahogy mondja - mondta Battle.
- Itt semmi látnivaló nincs.
Bementek a többi szobába.
Thomas Royde szobája rendetlen volt, mindenfelé ruhák hevertek. Pipa és pipahamu az asztalokon és az éjjeliszekrényen, amelyen Kipling "Kim"-jének egy félig öszszecsukott példánya feküdt.
 - Megszokta, hogy a bennszülött inasok takarítsanak  utána - mondta Battle. -  Szereti a régi kedvenceket olvasni. Konzervatív ember.
Mary Aldin szobája kicsi volt, de kényelmes. Battle megnézte a polcon sorakozó útleírásokat és a régimódi, horpadt, ezüst hajkeféket. A szoba bútorzata és színösszeállítása már modernebb volt, mint a többié a házban.
- Nem valami konzervatív - mondta Battle. . .  - Fényképei sincsenek. Nem az a nő, aki a múltban él.
Volt három-négy üres, jól karbantartott, beköltözésre készen álló szoba, meg egypár fürdőszoba. Ez után került sorra Lady Tressilian hatalmas szobája. Azt követően három kis lépcsőn kellett lemenniük, és elérkeztek a Strange házaspár lakta két hálószobához és fürdőszobához.
Battle nem időzött sokáig Nevile szobájában. Egy pillantást vetett kifelé a nyitott, szárnyas ablakon, amely alatt a sziklák meredeken ereszkedtek le tengerbe. Az ablak nyugati irányba nézett, a Stark Head felé,  amely vadul és fenyegetően emelkedett ki a vízből. .
-  Délután kap napot - motyogta Battle. - A reggeli kilátás azonban elég zord. Apály idején meg kellemetlen moszatszag árad be. Es nyomasztó látvány az a földnyelv. Nem is csodálom, hogy vonzza az öngyilkosjelölteket! 
Átment a nagyobbik szobába, amelynek nem volt bezárva az ajtaja.
Itt minden a feje tetején állt. Mindenfelé ruhák hevertek halomban. . .  leheletvékony fehérneműk, harisnyák, felpróbált, majd félrehajított szoknyák. . .  az egyik szék támláján egy ledobott, mintás nyári ruha lógott.
Battle benézett a szekrénybe. Tömve volt bundákkal, estélyi ruhákkal, teniszruhákkal, fürdőruhákkal. 
Battle szinte áhítattal csukta be a szekrényajtót.
 - Költséges ízlés - jegyezte meg. -Sokba jöhet a férjének. 
- Talán emiatt. . .  - mondta sötéten Leach, de nem fejezte be a mondatát.
- Mire kellett neki száz. . .  vagy, jobban mondva ötvenezer font? Meglehet. Azt hiszem jobb, ha utánanézünk mit tud ő erről mondani.
Lementek a könyvtárszobába. Elküldték Williamset, közölje a személyzettel, hogy folytathatják a házimunkát.
 A családtagok számára engedélyezték, hogy ha akarnak, már bemehetnek a szobájukba. Tájékoztatni kellett őket arról a tényről is, hogy Leach felügyelő szeretné valamennyiüket külön-külön kihallgatni; elsőként Mr. Nevile Strange-et.
Miután Williams kiment a szobából, Battle és Leach letelepedett egy masszív, viktoriánus asztalhoz. Egy fiatal rendőr, jegyzetfüzettel a kezében, leült a szoba sarkában, tolla íráshoz előkészítve.
Batltle így szólt:
- Rajta, vágj bele, Jim. Csak jó  hatásosan. - Ahogy a másik bólintott, Battle megdörzsölte az állát, és a homlokát ráncolta. 
- Csak tudnám mi juttatja folyton az eszembe Hercule Poirot-t.
- Arról az öreg pasasról beszélsz. . .  a belgáról. . .  arról a komikus kis szivarról?
- Na ne mondd már, hogy komikus mondta Battle. - Legalább olyan veszedelmes, mint egy fekete mamba kígyó vagy anyatigris. . .  legalábbis ilyen, amikor elkezdi csinálni magából a kóklert! Bárcsak itt lenne. . .   ez neki való ügy volna.
- Milyen értelemben?
- A pszichológiája - mondta Battle.  - Igazi pszichológia. . .  nem holmi kelekótya fecsegés, amit olyan emberek tálalnak, akiknek fogalmuk sincs róla. - Emlékezete boszszúsan Miss Amphreyra és Sylviára kalandozott. - Nem. . .  az az igazán zseniális dolog. . .  tudni, mi mozgatja a kerekeket. Beszéltetni a gyilkost. . .   ez az egyik alapelve. Szerinte előbb vagy utóbb, mindenki kénytelen elmondani az igazságot. . .  mert a végén ez könnyebb, mint hazudni. És így valami olyan botlást követnek el, amiről nem is gondolnák, hogy jelentősége lehet. . .  és akkor csípi el őket az ember.
- Így hát szabad kezet akarsz biztosítani Nevile Strange-nek?
Battle szórakozottan beleegyezést intett. Aztán, némiképp bosszúsan és tanácstalanul hozzátette:
- De ami igazán aggaszt engem. . .  az az, hogy mi juttatta szembe  Hercule Poirot-t? Az emeleten, ott jutott eszembe. Vajon mit láthattam, amiről az a kis szivar az eszembe jutott?
A beszélgetésnek Nevile Strange megjelenése vetett véget.
Sápadtnak és gondterheltnek látszott, de már nem volt annyira ideges, mint a reggelizőasztalnál. Battle alaposan szemügyre vette. Hihetetlen, hogy ez az ember, aki tudja. . .  akinek tudnia kell,  ha egyáltalán  képes bármiféle gondolkodásra. . .  hogy a bűncselekmény elkövetésére használt eszközön rajta vannak az ujjlenyomatai. . .  és  akitől a rendőrség  már vett ujjlenyomatot. . .  ne látszódjék most egy cseppet sem idegesnek, és ne is mutasson szemtelen hetykeséget.
Nevile Strange tökéletesen természetesnek látszott. . .  megdöbbentnek, aggódónak, szomorúnak. . .  és csak egy kicsit, egészségesen idegesnek. 
Jim Leach kellemes nyugati tájszólásban  szólalt meg: 
- Szeretném, ha válaszolna bizonyos kérdésekre, Mr. Strange. A tegnapi esti időtöltés és a és sajátos tényekre vonatkozóan, egyúttal  figyelmeztetnem kell, hogy nem köteles a kérdésekre válaszolni, ha akarja, hívathatja az ügyvédjét.
Hátradőlt székén, hogy felmérje a mondottak hatását. 
Nevile Strange szemlátomást zavarban volt.
Vagy fogalma sincs, mire akarunk kilyukadni, vagy pedig átkozottul jó színész - gondolta magában Leach. Mivel Nevile nem válaszolt, Leach így szólt: - Nos, Mr. Strange?
- Természetesen kérdezzen, amit csak akar - mondta erre Nevile.
- Tudatában van annak - mondta Battle nyájasan -, hogy mindent, ami elhangzik, írásban rögzítünk, és a későbbiek folyamán bizonyítékként használható fel a törvényszék előtt?
Harag villant át Nevile arcán.
- Ez fenyegetés?
- Nem, nem, Mr. Strange. Figyelmeztetés. 
Nevile vállat vont.. 
- Úgy látom, mindez hozzátartozik az önök gyakorlatához. Hát tessék, elkezdhetik.
- Hajlandó vallomást tenni? 
- Ha maguk annak nevezik.
- Akkor megmondaná nekünk pontosan, mivel töltötte az elmúlt éjszakát? Mondjuk   a vacsora  befejezésétlő kezdve.
- Szívesen. Vacsota után a szalonba mentünk. Kávéztunk. Rádiót hallgattunk. . .  híreket. . .  és a többi. Akkor elhatároztam, hogy átmegyek az Easterhead Bay Szállóba egy pasashoz, aki ott lakik. . .  a barátomhoz.
- A barátja neve? 
- Latimer. Edward Latimer.
- Közeli barátja?
- Hát, többé-kevésbé. Sokszor összejöttünk vele, amióta lent lakik. Átjött ebédre meg vacsorára, és mi is voltunk odaát.
- Elég  késő volt már ahhoz, hogy Easterhead  Baybe  menjen, nemde - mondta Battle.
- Ó, élénk hely az. . .  állandóan nyitva van.
- Viszont az itteni személyzet meglehetősen korán fekvő, igaz?
- Igen, mindent egybevéve. Én azonban magammal vittem a kapukulcsot. Nem kellett senkinek fenn maradnia.
- A felesége nem akart magával menni?
Nevile kissé megváltozott, merev tónusban mondta: 
- Nem,  fájt a feje. Már felment lefeküdni. 
- Kérem, folytassa, Mr. Strange.
 - Épp csak átöltözni mentem fel. . .
Leach közbevágott.
- Bocsánat, Mr. Strange. Mit vett fel? Estélyi ruhát. . .  vagy talán éppen azt vetette le?
-  Egyiket  sem.  Kék  öltöny  volt  rajtam. . . pont  a legjobb öltönyöm, és esett, egy kicsit,  én pedig komppal akartam átkelni, hogy sétáljak egyet a túlsó parton. . .  mint  tudja,  körülbelül  fél  mérföldnyi  járás. . .  felvettem egy viseltesebb ruhát. . .  egy szürke hajszálcsíkosat, ha már minden részletet tudni akar.
- Szeretnénk tisztán látni a dolgokat . mondta Leach, egyszerűen - Folytassa, kérem.
- Mint  már mondottam, éppen felmentem az emeletre, amikor Barrett odajött, és közölte velem, hogy Lady Tressilian látni akar, így hát bementem hozzá, és egy kicsit összeszólalkoztunk. . . 
- Azt hiszem, Mr. Strange, maga volt az utolsó személy, aki őt életben látta - mondta finoman Battle.
Nevile elpirult.
- Igen. . . igen lehet, hogy én voltam. Akkor még egészen jól volt.
- Mennyi időt töltött nála?
- Körülbelül húsz perc vagy egy fél óra lehetett, aztán a szobámba mentem, átöltöztem, és elsiettem otthonról. Magammal vittem a kapukulcsot.
- Hány óra volt akkor? 
- Fél tizenegy lehetett. Lesiettem a dombról, épp hogy csak elcsíptem a már indulni készülő kompot, és átmentem Easterheadbe. Latimer a szállodában, volt ittunk egy-két  pohárral,  aztán játszottunk  egy parti biliárdot. Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy lekéstem az utolsó visszainduló kompot. Fél kettőkor megy. Erre Latimer nagyon előzékenyen kihozta a kocsiját, és hazavitt. Mint  ön is jól tudja, ez azt jelenti, hogy egész Saltingtont meg kell kerülni. . .  ami tizenhat mérföld. Két órakor jöttünk el a szállodából,  és fél három körül érhettünk ide. Megköszöntem Ted Latimernek, és hívtam, jöjjön be egy italra, ő azonban azt mondta, jobb, ha máris visszaindul, így hát bejöttem a házba, és egyenest felmentem a szobámba. Nem láttam, és nem hallottam semmi rendelleneset. . .  Úgy látszott, az egész ház alszik, és nagyon nyugodt. Azután ma  reggel hallottam sikoltozni azt a lányt, és. . . 
 Leach leállította.
- Úgy van, úgy van. Most pedig, egy kicsit visszatérve. . .  a maga beszélgetéséhez Lady Tressiliannel. . .  tökéletesen normális volt a viselkedése? 
- Ó, tökéletesen. 
- Miről beszélgettek?
 - Erről-arról.
 - Barátságosan?
 Nevile elpirult.
- Természetesen.
- Nem volt például heves veszekedés? - folytatta Leach egyenletesen.
Nevile nem válaszolt azonnal. Leach azt mondta:
- Tudja jobb, ha megmondja az igazat. Őszintén megmondom magának, hogy kihallatszott valamennyi a beszélgetésükből.
Nevile kurtán mondta:
- Összekülönböztünk egy kicsit. Semmiség volt.
 - Mi miatt különböztek össze?
Nevile nagy nehezen visszanyerte a hidegvérét. Elmosolyodott.
- Őszintén szólva - mondta -, beolvasott nekem.  Gyakran előfordult ilyesmi.  Ha bárki ellen kifogása támadt, kerek perec a szemébe mondta. Tudja, régimódi öregasszony volt, hajlamos arra, hogy elítélje a modern gondolkodásmódot és alapelveket. . .  a válást. . .  meg hasonló dolgokat. Vitatkoztunk,  és én egy kicsit talán felkaptam a vizet, de mire elváltunk, tökéletesen szent volt a béke. . . abban maradtunk, hogy eltér a véleményünk.
Leach Battle-re sandított. Battle lomhán az asztal fölé hajolt, majd így szólt,
- Elismerte ma reggel, hogy a golfütő, a maga tulajdonát képezi. Tud valami magyarátatot adni arra, hogy megtalálták rajta az  ujjlenyomatait? 
 Nevile mereven bámult. Éles hangon mondta:
- Én. . .  de hát természetes, hogy rajta vannak. . .  hiszen az én ütőm. . .  gyakran volt a kezemben.
- Úgy értem, van valami magyarázata arra a tényre vonatkozóan, hogy az ujjlenyomatai tanúsága alapján maga használta legutoljára? 
Nevile teljesen némán ült. Arcából kiszaladt a vér.
- Az nem igaz - mondta végül. - Nem lehet. Valaki más használhatta utánam. . .  valaki, aki kesztyűt viselt. 
-  Nem, Mr. Strange. . .  senki sem használhatta, legalábbis olyan értelemben, amire maga céloz. . .  ütésre emelve. . .  anélkül, hogy el ne maszatolná a maga nyomait.
Csend támadt. . .  nagyon hosszú csend.
- Úristen - mondta Nevile görcsös hangon, és hosszasan megborzongott. Arcát a kezébe temette. A két rendőr figyelte.
Aztán levette kezét az arcáról. Kiegyenesedett.
- Ez nem igaz. Egyszerűen nem igaz. Maga azt hiszi, hogy én öltem meg, pedig nem én tettem. Esküszöm, nem én voltam. Valami szörnyű félreértés van a dologban.
- Semmilyen magyarázatot nem tud adni azokra az - ujjlenyomatokra vonatkozóan?
- Hogy tudnék? Meg vagyok rökönyödve.
- Meg tudja magyarázni, miért vérfoltos a sötétkék öltönyének az ujja és a mandzsettája?
- Vér? - suttogta, rémülettel sújtottan. - Az lehetetlen.
 - Nem vágta például meg magát?..
- Nem. Nem, persze, hogy nem!
Várakoztak egy darabig.
Nevile Strange, a homlokát ráncolva, gondolkozni látszott. Végül rémült, elborzadt tekintettel rájuk nézett.
- Fantasztikus! - mondta. -  Egész egyszerűen fantasztikus. Egy szó sem igaz az egészből!
- A tények bizony igazak - mondta Battle főfelügyelő.
- De mért tettem volna ilyen szörnyűséget? Elképzelhetetlen. . .  hihetetlen! Egy életen keresztül ismertem Camillát.
Leach köhintett.
- Ha jól tudom, éppen maga mondta, hogy tekintélyes pénzösszeget örököl Lady Tressilian halála után.
- Azt hiszi, hogy emiatt. .. De nekem nem kell pénz! Nincs rá szükségem!
- Ezt mondja maga - mondta Leach kis köhintéssel.
Nevile felpattant.
-  Ide hallgasson, én ezt bizonyítani is tudom! Azt, hogy nem volt pénzre szükségem.  Hadd hívjam  fel a bankom igazgatóját. . .  maga beszélhet vele.
Telefonáltak. A vonal jó volt, pár percen belül kapcsolták Londont. Nevile beszélt:
- Halló, maga az, Ronaldson? Itt Nevile Strange. Megismeri a hangomat. Ide figyeljen, legyen szíves a rendőrségnek. . .  itt vannak mellettem. . .  minden általuk kívánt tájékoztatást megadni az ügyeimre vonatkozóan . .. igen. . .  igen, kérem.
Leach átvette a kagylót. Nyugodtan beszélt. Kérdések és feleletek váltották egymást.
Végül letette a kagylót.
- Nos? - kérdezte Nevile türelmetlenül. 
- Tekintélyes követelésegyenlege van, minden befektetésével a bank van megbízva,  és arról számol be, hogy azok kedvezően állnak - mondta Leach szenvtelenül.
- Na ugye, látja, hogy igazat beszéltem! 
- Úgy látszik, igen. . .  de akkor is, Mr.  Strange, lehetnek magának egyéb anyagi kötelezettségei,  adósságai. . .   zsarolás fizetése. . . megannyi olyan ok, hogy pénzt szerezzen, amelyeket mi nem ismerünk.
 - De nincsenek! Higgye el, hogy nincsenek. Semmi ilyet nem fognak találni.
Battle főfelügyelő megmozdította súlyos  vállát. Nyájas, atyai hangot ütött meg.
- Elegendő bizonyítékunk van - s biztos  vagyok benne, hogy ezzel ön is egyetért -, hogy letartóztatási parancsot adjunk ki maga   ellen. Nem tettük meg ezt. . .  egyelőre. A jobbik eshetőséget tételezzük fel önről.
Nevile keserűen mondta - Szóval, arra céloz, hogy már eldöntötte, hogy én vagyok a tettes, csak az indítóokra akar rájönni, hogy a nyakamba varrhassa az ügyet?
Battle szótlan maradt. Leach a plafont bámulta.
Nevile kétségbeesetten így szólt
 - Olyan ez, mint egy lidérces álom. Semmit sem tudok mondani, és semmit sem tehetek. Mint. . .  mint amikor csapdába esik azember, és nem tud kiszabadulni belőle.
Battle főfelügyelő megmoccant. Az értelem fénye csillant fel félig lehunyt szemhéja alatt.
- Nagyon szépen fogalmazta - meg mondta. - Igazán nagyon szépen. Támadt is egy ötletem. . .


VI.

Jones őrmester ügyesen eltávolította Nevile-t a hallon át, majd beengedte Kay-t a verandaajtón úgy, hogy férj és feleség nem találkoztak. 
- A többiekkel viszont már fog találkozni - jegyezte meg Leach. 
- Annál jobb - mondta Battle. - Csak ezzel az eggyel akartam úgy tárgyalni, hogy az alkony közben árnyékban maradjon.. 
A napot csípős szél homályosította el. Kay tweedszoknyát és piros pulóvert viselt, amelyre úgy omlott le vörös haja, mint valami csillogó, vörösréz kehely. Félig ijedtnek, félig izgatottnak látszott. Szépsége és életereje csak úgy virult a könyvek és a hajlott támlájú székek sötét, viktoriánus háttere előtt.
Leachnek elég könnyű dolga volt Kayt rávezetni, hogy vallomást tegyen az előző estéről. .
Fájt a feje, és korán lefeküdt. . .   úgy negyed tíz lehetett. Aludt, mint a tej, és semmit sem hallott egészen reggelig, amikor is arra ébredt, hogy valaki sikoltozik.
Battle hozzáfogott a kihallgatáshoz.
- A férje nem ment be magához, megnézni, hogy hogy van, mielőtt éjszakára eltávozott volna?
- Nem.
- Attól számítva, hogy elhagyta a nappalit, nem is látta őt másnap reggelig. Így van?
Kay bólintott.
Battle végigsimított az állán. 
 - Mrs. Strange,  a maga és a férje szobáját összekötő ajtó zárva volt. Ki zárta be?
- Én - mondta Kay kurtán.
Battle nem szólt. . .  csak várt. . .  várt, mint egy tapasztalt kandúr. . .  az egérre, hogy kibújjon a lyukból, amit szemmel tart. A hallgatása megtette,  amit kérdésekkel  nem ért volna el. Kay indulatosan kitört magából:
- Ó, azt hiszem,  mindent el kell  magának mondanom! Az a vén szenilis Hurstall biztos hallott bennünket még tea előtt, és ha én  nem mondom el, majd elmondja ő. Nevile  és közöttem heves vita támadt. . .  parázs vita! Dühös voltam rá! Felmentem lefeküdni, és bezártam az ajtót, mert még akkor is nagyon haragudtam rá!
- Értem. . .  értem - mondta Battle, legrokonszenvesebb modorában - És mi adott okot a vitára?
- Számít az? Ó, nem bánom, megmondom. Nevile úgy viselkedett, mint akinek tisztára  elment az esze. Noha  ez mind  annak a nőnek a hibája.
- Melyik nőé?
- A volt feleségéé. Először is rávette, hogy jöjjön le ide.
- Úgy érti. . .  magával akart találkozni?
- Igen. Nevile azt képzeli, hogy az egész az ő ötlete volt. . .  szegény ártatlan! De ez nem igaz. Soha eszébe sem jutott ilyen szörnyűség,  míg egy napon össze nem találkozott  azzal a nővel a parkban,  az bogarat nem  tett a  fülébe, aztán elhitette vele, hogy ő  találta ki. Nevile  meg van  győződve arról, hogy a saját ötlete volt, én viszont az első perctől fogva Audrey furfangos cselvetését láttam benne.
- Miért  csinálna ilyet?  -  kérdezte Battle. 
- Mert  vissza akarta szerezni őt -  mondta Kay. Hadarva beszélt, kapkodva vette a levegőt. - Soha nem bocsátotta neki meg, hogy miattam elhagyta. Ez a bosszúja. Rávette  Nevile-t, intézze úgy, hogy mind egy  időben jöjjünk ide,  aztán pedig  puhítani kezdte. Ezt csinálja, amióta csak itt vagyunk. Ügyes nő, tudja. Érti a módját, hogyan kell magát sajnáltatni, meg ravaszkodni. . .  igen, meg annak is, hogy egy másik férfit is  bolondítson. Rábírta Thomas Royde-t, azt a hűséges vén ebet, aki mindig imádta, hogy ugyanakkor jöjjön ide ő is, és megőrjítette Nevile-t azzal, hogy azt  a látszatot kelti, mintha feleségül akarna menni Royde-hoz.
Dühösen fújtatva elhallgatott.
Battle halkan így szólt
- Azt hittem volna, hogy Nevile csak örül. . . hm, hm. . .  hogy Andrey egy régi barát oldalán megtalálja a boldogságát.
- Még, hogy örül! Hiszen olyan féltékeny, mint maga az ördög!
 - Akkor biztos nagyon szereti őt.
-  Ó, az biztos - mondta Kay keserűen. - Audrey gondoskodott róla!
Battle ujjai még mindig kétkedően szántottak végig az állán. . . . 
- Maga megakadályozhatta volna azt  a döntést, hogy idejöjjenek - vetette fel. 
 - Hogyan tehettem volna? Még az lett volna a látszat, hogy féltékeny vagyok!
- De hát - mondta Battle -, utóvégre az is volt, nem igaz?
Kay elpirult. 
-  Állandóan!  Mindig féltékeny voltam Audrey. Kezdettől fogva. . .  vagy majdnem kezdettől fogva. Folyton úgy éreztem, jelen van valahol a házban. Mintha csak az ő otthona lett volna, nem pedig az enyém. Megváltoztattam a színösszeállítást, mindent átalakítottam,  de hiába.  Az volt  az  érzésem,  hogy ott ólálkodik, mint valami halvány  kísértet. Tudtam,  hogy  Nevile  emészti  magát, mert úgy véli, hogy komiszul bánt vele. Nem volt képes teljesen elfelejteni őt. . .  folyton jelen volt. . .  mint egy lelkiismeret-furdalás Nevile lelke mélyén. Tudja, vannak ilyen emberek. Meglehetősen színtelennek látszanak, és nem valami érdekesek. . .  de éreztetik a jelenlétüket.
Battle  eltűnődve bólintot,  aztán így szólt:
- Köszönöm, Mrs. Strange. Egyelőre ez minden. Egy sor kérdést. . .  ööö. . .  kell feltennünk. . .  kivált a férjének, aki tekintélyes összeget örököl Lady Tressiliantől. . .  ötvenezer fontot. . . 
- Olyan sokat? Az öreg Sir Matthew végrendelete alapján örököljük, ugye?
- Jól ismeri a végrendeletet?
- Ó, igen. Úgy szól, hogy Nevile és a felesége között kell megoszlania Lady Tressilian halála után. Nem mintha örülnék az öregasszony halálának. Nem örülök. Nem valami nagyon szeretttem. . .  talán, mert ő sem szívelt engem. . .  mégis nagyon szörnyű belegondolni, hogy jött valami betörő, és bezúzta a fejét. 
 Ezzel kiment. Battle Leachre nézett.
- Mit szólsz hozzá? Szemrevaló kis fehérnép, szó, ami szó. Könnyűszerrel elvesztheti miatta a fejét egy férfi.
Leach egyetértett.
- Én mégsem látom igazán úrinőnek mondta tétovázva.
- Manapság már nem is azok - mondta Battle. - Megnézzük az első számút?
- Ne, előbb talán Miss Aldint vegyük, és szerezzünk némi külső megvilágítást erről a házasságiügyről.
Miss Aldin higgadtan bejött, és leült. Külső nyugalma alatt tekintete nyugtalannak látszott.
Eléggé szabatos válaszokat adott Leach kérdéseire, megerősítve Nevile-nek az elmúlt
estéről tett beszámolóját. Jómaga tíz óra körül ment fel lefeküdni.
- Mr. Strange akkor Lady Tressiliannél volt?
- Igen, hallottam őket beszélgetni.
- Beszélgetni, Miss Aldin, vagy veszekedni?
Mary elpirult, de higgadtan válaszolta: 
 - Lady Tressilian, tudja, szeretett vitatkozni. Gyakran harapósnak tűnt a beszédje olyankor is, amikor valójában szó sem volt  ilyenről. Hajlamos volt a zsarnokoskodásra, meg arra, hogy uralkodjon másokon. . .  egy férfi pedig nem veszi az ilyesmit olyan könynyedén, mint egy nő.
Mint esetleg maga - gondolta Battle.
 Mary okos arcára nézett. A csendet Mary törte meg.
- Nem akarok ostobaságot mondani. . .  de igazán hihetetlennek tűnik számomra. . .  teljesen hihetetlennek, hogy a ház lakói közül bárki is gyanúsítható volna. Miért nem lehetne a tettes egy idegen?
- Több okból sem, Miss Aldin. Először semmi nem tűnt el, és egyetlen ajtót sem törtek fel. Szükségtelennek tartom, hogy felidézzem a maguk házának és kertjének földrajzi fekvését, elég, ha maga elé képzepli. Nyugaton egy szikla nyúlik a tenger fölé; délen egypár fallal körülkerített terasz és egy lejtő, amely a tengerhez vezet. Keleten a kert leereszkedik majdnem egészen a partig, de magas fal zárja el. Az egyik lehetőség a kijutásra az az útra nyíló kis ajtó, amely, mint szokás szerint, ma reggel is zárva volt, aztán a ház főbejárata, amely az országútra nyílik. Nem állítom, hogy  nem mászhatott  át valaki  azon a falon, sem  azt, hogy nem juthattak be tartalékkulcs segítségével a főbejáraton, vagy akár egy álkulccsal. . .  de azt mondom, hogy amennyire én látom, semmi ilyesmi nem történt. Lett légyen bárki is, aki ezt a bűntényt elkövette, tudomása volt róla, hogy Barrett esténként szennafőzetet iszik, és bódítószert  kevert bele. . .  ez  arra utal, hogy  csak valaki a házból lehetett. A golfütőt a lépcsőfeljáró alatti faliszekrényből vették ki.  Nem külső kéz  műve,  Miss Aldin.
- Nem Nevile volt! Biztos vagyok benne, hogy nem Nevile tette! 
- Miért annyira biztos benne?
 Mary  reménytelenül  emelte  fel  a  kezét.
- Egyszerűen, nem vall rá. . .  hát ezért! Nem lenne képes megölni egy védtelen öregasszonyt a betegágyában. . .  Nevile!
- Nem  látszik  túl valószínűnek  - mondta Battle, belátóan -,  azonban maga igencsak elcsodálkozna, ha tudná, mi mindenre képesek emberek, ha nyomós okuk van rá. Hátha Mr. Strange-nek égető szüksége volt pénzre.
 - Biztos, hogy nem. Ő  nem költekező ember. . .  soha nem volt az. 
 - Ő nem. A felesége viszont igen.
 - Kay? Igen, ez lehet. . .  de, ó, teljesen nevetséges! Meggyőződésem, hogy mostaná
ban a pénz foglalkoztatta Nevile-t a legkevésbé.
 Battle főfelügyelő köhintett.
- Más gondjai voltak, ha jól értem?
- Kay nyilván említette magának. Igen, valóban elég nehéz helyzetben volt Mindazonáltal, annak semmi köze ehhez a szörnyűséghez.
- Valószínűleg nincs, de mégis szeretném hallani a maga változatát az ügyet illetően, Miss Aldin.
- Nos, mint mondottam, kínos. . .  helyzet alakult ki - mondta óvatosan Mary. - Akárki ötlete is volt. . . 
- Ha jól értem, Nevile Strange találta ki? - szakította félbe gyorsan Battle.
- Őszerinte igen.
- Maga viszont nem hiszi ezt?
- Ó. . .  nem. . .  valahogy nem vall Nevile-re, végig az volt az érzésem, hogy valaki más ültethette a bogarat a fülébe.
- Esetleg Mrs. Audrey Strange?
- Szinte hihetetlen, hogy Audrey ilyesmit tegyen.
- Akkor ki más lehetett?
Mary tanácstalanul vállat vont.
- Nem tudom. Egyszerűen. . .  bizarr.
 - Bizarr - mondta Battle eltűnődve. -  Én  is  annak  érzem  ezt  az ügyet. Bizarrnak.
- Minden furcsa volt. Az ember úgy érezte. . .  nem is tudom leírni. Volt valami a levegőben. Valami fenyegető.
-  Mindenkinek pattanásig feszültek az idegei? 
- Igen, pontosan úgy. . .  Valamennyiünket megviselt. Még Mr. Latimer is. . .  -  Nem fejezte be.
- Éppen Mr. Latimerre akartam kitérni. Mit tudna mondani, Miss Aldin, Mr. Latimerről? Ki ez a Mr. . .  Latimer?
- Hát, igazából nem sokat tudok róla. Kay barátja.
- Mrs. Strange barátja. Régóta ismerik egymást?
- Igen, már a férjhezmenetele előtt is ismerte.
- Mr. Strange kedveli őt?
- Eléggé, azt hiszem.
- Nincs problémájuk egymással?
Battle ezt óvatosan fogalmazta. Mary azon nyomban határozottan rávágta. - Természetesen, nincs! 
- Lady Tressilian kedvelte Mr. Latimert?
- Nem túlságosan.
Battle figyelmeztetés jelét vette ki Mary hangjának tartózkodó tónusából, és témát változtatott.
- És ez a komorna, Jane Barrett, régóta szolgál Lady Tressiliannél? Megbízhatónak tartja őt?
-  Ó, tökéletesen. Odaadóan szerette Lady Tressiliant. 
 Battle előredőlt a székében.
- Szóval,  egy pillanatig  sem tételezné fel, hogy ő ütötte le Lady Tressiliant, majd kábítószert vett be, hogy gyanún felül kerüljön.
- Persze, hogy nem. Mi a csudáért tette volna?
- Tudja, részesül a hagyatékból.
- Én is - mondta Mary.
Keményen nézett a főfelügyelőre.
- Igen - mondta az. - Maga is.. Van tudomása róla, hogy mennyit kap? 
- Épp most érkezett meg Mr. Trelawny. Ő  mondta meg nekem.
- Tudott róla már előbb is?
- Nem. Persze, sejthettem  Lady Tressilian néha véletlenül elejtett szavaiból, hogy hagy rám valamit. Tudja, nagyon kevés a pénzem. Nem elegendő ahhoz, hogy munka nélkül megéljek belőle. Úgy számítottam, hogy Lady Tressilian legalább évi százat hagy majd rám. . .  de van még néhány unokatestvére, és fogalmam sem volt, hogyan szándékozott végrendelkezni a vagyonát képező pénzből. Azt persze tudtam, hogy Sir Matthew  vagyonát Nevile és Audrey öröklik.
- Így hát nem tudta, mennyit akart ráhagyni Lady Tressilian - mondta Leach, miután Mary Aldint elengedték. -  Legalábbis azt állítja..
- Azt állítja - értett egyet Battle. - Most pedig Kékszakáll volt feleségén a sor.



VII.


Audrey galambszürke flanellkabátot és -szoknyát viselt. Olyan sápadtnak és nem eviláginak tetszett ebben az öltözékben, hogy Battle-nek Kay szavai jutottak eszébe: "a házban ólálkodó halvány kísértet". 
Audrey egyszerűen, a legcsekélyebb érzelem megnyilvánulás nélkül válaszolt kérdéseire. 
 Igen, tíz órakor ment lefeküdni, ugyanakkor, amikor Miss Aldin. Semmit sem hallott az éjszaka folyamán.
- Megbocsát, ha a magánügyeibe avatkozom - mondta Battle -, de megmagyarázná, hogy miért van itt a házban?
- Mindig ilyenkor szoktam lejönni. Ebben az évben. . .  a volt férjem kívánsága volt, hogy velük egy időben jöjjek és megkérdezte, volna-e ez ellen kifogásom.
- Az ő javaslata volt?
- Igen. 
- Nem a magáé?
- Ó, nem.
- De maga belement?
- Igen, beleegyeztem. . .  nem láttam okot arra, hogy elutasítsam.
- Miért nem, Mrs. Strange?
Audrey tétovázott.
- Az ember nem szívesen barátságtalan.
- Maga volt a sértett fél?
- Tessék? 
- Maga vált el a férjétől?
- Igen.
- Érez. . .  bocsánat. . .  bármiféle haragot is iránta?
- Nem. . .  egyáltalán nem.
- Nagyon megbocsátó természete van, Mrs. Strange.
 Audrey nem felelt, Battle megpróbálkozott, a hallgatással. . .  Audrey azonban nem volt Kay, hogy az ilyesmi beszédre késztesse. A kényelmetlenség legcsekélyebb. jele nélkül is tudott hallgatni. Battle belenyugodott, hogy vesztett.
- Biztos benne, hogy nem a maga ötlete volt. . .  ez az összejövetel?
- Egészen biztos.
- Baráti viszonyban van a mostani Mrs. Strange-dzsel?
- Nem hinném, hogy nagyon szívlel engem. 
- Maga kedveli őt?
 - Igen. Nagyon szépnek találom. 
- Hát akkor. . .  köszönöm. . .  azt hiszem, ennyi elég is.	 
Audrey felállt, és az ajtó felé indult. Némi habozás után visszajött.
- Még csak annyit szeretnék mondani. . .  - idegesen és hadarva beszélt - Maga azt hiszi, Nevile tette ezt. . .  hogy ő ölte meg Lady Tressiliant, a pénzéért. Egész biztos vagyok benne, hogy nem így van. Nevile soha nem törődött sokat a pénzzel. Én tudom. Nyolc évig voltam a felesége, tudja. Egyszerűen nem tudom róla elképzelni, hogy bárkit is megöljön a pénzéért. . .  ez. . .  ez. . .   ez nem Nevile-re vall. Tudom, hogy amit mondok, nem számít érvényes bizonyítéknak. . .  mégis szeretném, ha elhinné.
Ezzel sarkon fordult, és kisietett a szobából.
- Nos, őróla mi a véleményed? - kérdezte Leach. - Soha életemben nem találkoztam ennyire. . .  ennyire érzéketlen teremtéssel. 
- Nem árult el semmiféle érzelmet mondta Battle. - Pedig van neki. . .  Valami nagyon erős érzelem. Csak tudnám, mi lehet az. . . 


VIII.

Thomas Royde következett legutoljára. Leült, ünnepélyesen és mereven, kissé hunyorgott, akár egy bagoly.
Malájföldről tért haza. . . nyolc év óta most először. Gyermekkora óta mindig Gull's Pointban élt. Mrs. Audrey Strange távoli unokahúga. . .  kilencéves korától Thomas családja nevelte. Az elmúlt este Thomas  éppen tizenegy előtt ment lefeküdni. Igen, hallotta, ahogy Mr. Nevile Strange elmegy otthonról,  de nem látta őt. Nevile  úgy tíz óra  húszkor mehetett el, de az is lehet, hogy valamivel előbb. Ő, Thomas, semmit nem hallott az éjszaka folyamán. Már talpon volt, és éppen a kertben tartózkodott, amikor Lady Tressilian holttestét  felfedezték. Korán kelő ember volt.
Csend támadt.
- Miss Aldin azt mondta, hogy feszült hangulat volt a házban. Maga is érezte ezt?
- Nem mondhatnám. Nemigen figyelem meg a dolgokat. 
Hazudsz - gondolta magában Battle. - Jó sok mindent megfigyelsz, azt hiszem. . .  még többet is, mint mások. . . 
Nem, ő nem hitte, hogy Nevile bármi módon is pénzszűkében lenne. Annyi bizonyos, hogy nem úgy néz ki. Ő  azonban keveset tud Mr. Strange ügyeiről.
- Mennyire ismerte a második Mrs. Strange-et?
- Itt találkoztam vele először.
Battle kijátszotta az utolsó lapját is.
- Bizonyára tudja, Mr. Royde, hogy a gyilkos eszközön Mr. Strange ujjlenyomatait találtuk meg. És vért is találtunk a kabátja ujján, amelyet az elmúlt este viselt.
Szünetet tartott. Royde bólintott.
- Elmondta nekünk - dörmögte.
- Nyíltan kérdezem magától: gondolja, hogy ő tette?
Thomas Royde sosem szerette, ha sürgetik. Várt egy percig - ami nagyon hosszú idő -, mielőtt válaszolt volna:
- Nem értem, miért épp tőlem kérdi! Nem az én dolgom. A magáé. Én amondó lennék, hogy. . .  nagyon valószínűtlen.
- Meg tudna esetleg nevezni valakit, aki a maga számára valószínűbbnek tűnik?
Thomas a fejét rázta.
 - Az egyetlen személy, akiről feltételezném, sehogysem tehette. És kész, ez a helyzet.
- És ki az?
Thomas Royde még határozottabban rázta meg a fejét.
- Semmiképp sem mondhatom meg. Ez csak az én magánvéleményem.
- Kötelessége segíteni a rendőrség munkáját. 
- Bármilyen tényt elmondani maguknak, igen. Ez viszont nem tény. Csupán holmi elképzelés. Egyébként is lehetetlen.
- Nem húztunk ki sokat belőle - mondta Leach, miután Royde kiment.
Battle egyetértett.
- Nem lettünk tőle sokkal okosabbak. Van valami a fejében. . .  valami eléggé hatarozott dolog. Csak tudnám, mi lehet az. Nagyon különös bűntény ez, Jim fiam. . . 
Mielőtt Leach válaszolhatott volna, megszólalt a telefon. Felvette a kagylót, és beleszólt. Pár percig hallgatott, majd azt mondta - "jó" - azután lecsapta.
- A kabát ujján levő vér, emberi  eredetű - jelentette be. - Megegyezik Lady Tressilian vércsoportjával. Úgy látszik, Nevile Strange nem ússza meg. . . 
Battle az ablakhoz sétált, és fokozott érdeklődéssel nézett ki rajta.
- Van ott egy jóvágású fiatalember - jegyezte meg. - Egész jóképű, és szerintem határozottan naplopó. Kár, hogy Mr. Latimer. . .  mivel az az érzésem, hogy ő az. . .  tegnap este odaát volt Easterhead Bayben. Az a fajta, aki a saját nagyanyja fejét is betörné, ha tudná, hogy valami haszna származhat belőle.
- De hát őrá semmit sem hagytak - mondta Leach. - Egyáltalán semmiféle haszna nem származik Lady Tressilian halálából. -  A telefon ismét csengett. - A fene enné meg ezt a telefont, mi van már megint?
Odament, hogy felvegye.
- Halló! Á, maga az, doktor úr? Hogyan? Barrett magához tért? Micsoda? Hogyan?
Megfordult. - Gyere csak, bácsikám, és hallgassd meg ezt. - Battle odalépett, és átvette a kagylót. Figyelt, arca csakúgy, mint szokás szerint, most sem árult el semmit.
-  Hozd ide Nevile Strange-et, Jim - mondta Leachnek. 
Battle éppen letette a kagylót, amikor Nevile Strange belépett.
Nevile sápadtan és elcsigázottan meredt a Scotland yard főfelügyelőjére, mintha csak azt próbálná leolvasni róla, milyen érzelmeket takar ez a szobormerev arc.
- Mr. Strange - mondta Battle -, van tudomása valakiről, aki nagyon utálja magát? 
Nevile mereven, bámult rá, és a fejét rázta.
- Biztos? - Battle lenyűgöző volt. - Úgy értem, uram, valaki, aki többet érez maga iránt egyszerű utálatnál. . .  valaki, aki teljes szívéből gyűlöli az ön egész lényét.
Nevile egyenes háttal ült.
- Nem. Biztos nincs. Én, senki ilyenről nem tudok.
- Gondolkozzék Mr. Strange. Nincs valaki, akit ön valamilyen módon megsértett?
Nevile elpirult.
- Csupán egyetlen személyről lehet szó, azt megbántottam, ő azonban nem az a fajta asszony, aki haragtartó. A volt feleségemről, beszélek, akit elhagytam egy másik nő miatt. De biztosíthatom afelől, hogy ő nem gyűlöl engem. Ő. . .  ő. . .  valóságos angyal.
A főfelügyelő áthajolt az asztalon.
- Hadd mondjam meg önnek, Mr.Strange, hogy maga nagyon szerencsés ember. Nem állítom, hogy tetszett nekem a maga elleni vád. . .  nem tetszett. De vád volt! Remekül összeállt volna, és hacsak az esküdtek netán meg nem kedvelik a maga személyét, akasztófán végzi.
 - Úgy beszél - mondta Nevile -, mintha mindez már a múlté volna.
- A múlté is - mondta Battle. - Megúszta, Mr. Strange, a puszta szerencséje mentette meg.
Nevile továbbra is kérdőn nézett rá.
- Miután ön az elmúlt este, elhagyta Lady Tressilian szobáját. . .  - mondta Battle - az öreg hölgy csengetett a komornának.
 Közben figyelte, hogyan fogadja ezt Nevile. 
- Énutánam! De hiszen akkor Barrett látta őt?
- Igen. Épen és sértetlenül. Barrett, mielőtt bement volna az asszonyához, azt is látta, amikor maga elhagyta a házat.
- De  hát  a golfütő. . .  az ujjlenyomataim. . .  - mondta Nevile.
- Nem azzal a golfütővel ütötték le. Ez annak idején már dr. Lazenbynek sem tetszett. Én láttam rajta. Valami más tárggyal ölték meg. Azt a golfütőt szándékosan helyezték oda, hogy a gyanú önre terelődjék. Olyasvalaki tehette, aki kihallgatta a szóváltást, és így magát szemelte ki bűnbaknak, vagy talán, mert. . . 
Szünetet tartott, aztán megismételte a kérdést:
- Ki az, aki gyűlöli önt ebben a házban, Mr. Strange? t

IX.

Lenne magához egy kérdésem, doktor úr - mondta Battle.
Az orvos házában voltak, miután visszatértek a szanatóriumból, ahol rövid beszélgetést folytattak Barrett-tel.
Barrett gyenge és kimerült volt, ennek ellenére eléggé összefüggő vallomást tett.
Megitta a szennafőzetét, és már éppen lefeküdni készült, amikor meghallotta Lady Tressilian csengetését Az órára pillantott, és látta, mennyi az idő. . .   tíz óra huszonöt volt.
Magára kapta a pongyoláját, és lement. Zajt hallott lentről a hallból, és átpillantott a lépcsőház korlátján.
Nevile volt az, elmenőfélben. Éppen az esőkabátját akasztotta le a fogasról.
- Milyen ruhát viselt?
- A szürke hajszálcsíkosat. Arca igen, gondterhelt  és levert volt.  Úgy kapta magára a kabátját, mint akit nem érdekel, hogy áll rajta. Ezután kiment, és bevágta maga mögött a bejárati ajtót. Én meg bementem az úrnőmhöz.  Nagyon álmos volt  szegényke, és nem is tudta már, miért hívatott. . .  máskor is előfordult már, hogy nem emlékezett szegény úrnőm. Én azonban felráztam a párnáit, vittem neki egy pohár friss vizet, és kényelembe helyeztem.
- Nem látszott zaklatottnak, vagy mintha félne valamitől?
- Csupán csak fáradt volt, semmi több.
- Én magam is fáradt voltam. Ásítoztam. Felmentem a szobámba, és azonnal el is aludtam.
 Így hangzott Barrett verziója, és nem lehetett kételkedni gyászának és rémületének őszinteségében, amellyel úrnője halálának hírére eltöltötte.
Csak amikor a főfelügyelő és Leach viszsza tértek Lazenby doktor házába, akkor közölte Battle, hogy szeretne feltenni egy kérdést.
- Rajta, kérdezzen csak - mondta Lazenby. 
 - A maga számítása, szerint hány órakor állhatott be a halál Lady Tressiliannél?
- Már mondtam önnek. Tíz óra és éjfél között. 
- Tudom, ezt mondta. De nem ez volt a kérdésem. . .  Én azt kérdeztem, hogy maga személy szerint mit gondol?
- A jegyzőkönyvtől eltekintünk, ugye?
- Igen.
- Rendben van. Én úgy tizenegy óra körülte tenném.
- Ezt akartam hallani - mondta Battle.
- Örülök, ha ezzel szívességet teszek magának. De miért?
- Sose tetszett nekem az a feltételezés, miszerint tíz óra húsz előtt gyilkolták volna meg. Itt van Barrett altatócseppje. . .  nem hatott volna addigra.. Az az altatócsepp bizonyossá teszi, hogy a gyilkosságot jóval később szándékozták elkövetni. . .  az éjszaka folyamán. Ami engem illet, én éjfélre tippelek.
- Meglehet. A tizenegy óra csupán feltevés.
- De semmi esetre sem lehetett éjfélnél  később.
- Nem.
- Nem lehetett fél három után?
- Az isten szerelmére, nem.
- Hát akkor, úgy látszik, ez teljesen rendbe teszi Strange szénáját. Már csak attól, az időtől kezdve kell minden lépését lenyomoznom, miután elhagyta a házat. Ha igazat mond, tisztára van mosva, és jöhet a következő gyanúsítottunk.
- A többi örökös? - vágott elébe Leach.
- Talán - mondm Battle. - De valahogy nem hinném. Olyat keresek akinél valami nem stimmel.
- Nem stimmel?
- Nagyon nem stimmel.

*

Miután eljöttek az orvos házából, a komp felé vettek útjukat. A komp egy evezős csónakból állt, amelyet két testvér, Will és George Barnes kezelt. A Barnes, fivérek látásból mindenkit jól ismertek Saltcreekben, és a legtöbb Easterhead Bayből átkelő embert is. George azonnal elmondta, hogy Mr. Strange az elmúlt este fél tizenegykor kelt át Gull's Pointból. Nem, nem ő hozta viszszafelé Mr. Strange-et. Az utolsó komp fél kettőkor indult az Easterhead Bay-i partról, és Mr. Strange nem volt rajta.
Battle megkérdezte, hogy ismeri-e Mr. Latimert.
- Latimer?  Latimer? Jóképű, magas, fiatal férfi? Aki átjár a szállodából Gull's Pointba? Igen, ismerem. De tegnap este színét sem láttam. Ma reggel volt ideát. Az előző járattal ment vissza.
Átkeltek a kompon, és felmentek az Easterhead Bay Szállóba.
Ott találták Mr. Latimert, aki épp akkor érkezett vissza az innenső partra. Az előző komppal jött.
Mr. Latimer csak úgy égett a vágytól, hogy amiben csak tud, segítségükre legyen. Igen, a jó öreg Nevile átjött tegnap este. Valami miatt nagyon rosszkedvűnek látszott.
Elmondta, hogy összezördült az öreg hölggyel. Úgy hallom, Kay-jel is összerúgta a port, persze, erről nekem nem beszélt. Szóval, lógott egy kicsit az orra. Ez egyszer úgy vettem észre, mintha örülne a társaságomnak.
 - Ha jól tudom, nem találta meg magát azonnal.
Latimer éles hangon válaszolt:
- Nem tudom, hogy lehet az. Az előcsarnokban üldögéltem. Strange azt mondja, benézett, de nem látott engem - bár nem volt olyan állapotban, hogy koncentrálni tudjon. Vagy az is lehet, hogy kimentem öt percre a kertbe sétálni. Valahányszor csak tehetem, kimegyek. Pocsék szag van ebben a szállodában.  Az elmúlt  éjjel kezdtem érezni, a bárban. Kanálisszag, azt hiszem! Strange is megjegyezte. Mindketten éreztük. Valami undorító rothadásszag. Talán valami döglött patkány van a biliárdterem padlója alatt.
- Mit csináltak, miután befejezték a biliárdozást?
- Hát, egy darabig beszélgettünk, és megittunk még egy-két pohárral. Aztán Nevile azt mondta: "Hűha, lekéstem a kompot" -  így hát felajánlottam neki, hogy kihozom a kocsimat, és hazaviszem így is tettem. Fél három körül értünk oda.
- És Mr. Strange az egész estét a maga társaságában töltötte.
- Ó, igen. Bárkit megkérdezhet. Bizonyítani fogják.
 - Köszönöm, Mr. Latimer. Meglehetősen óvatosnak kell lennünk.
Ahogy elváltak a mosolygó, higgadt arcú fiatalembertől, Leach így szólt
- Micsoda ötlet ez, hogy ennyire óvatosan kell nyomoznunk Nevile Strange után?
Battle elmosolyodott. Leach azonnal meg értette.
- Uram isten, hiszen te a másik után nyomozol! Szóval, ez az elképzelésed.
- Egyelőre még túl korai elképzelésekről beszélni - mondta Battle. - Csupán azt akartam pontosan megtudni, hol töltötte Mr. Ted Latimer az elmúlt éjszakát. Azt tudjuk, hogy negyed tizenkettőtől, azazhogy éjfél utánig. . .   Nevile Strange társaságában volt. De hol volt ezt megelőzően. . .  amikor Nevile ideért, és hiába kereste?
Szívósan folytatták a nyomozást a bár személyzetének, pincéreknek és liftesfiúknak a bevonásával. Latimert kilenc és tíz között látták az előcsarnokban. Viszont, attól az időtől kezdve egészen tizenegy húszig, furcsamód, felszívódott. Akkor előkerült egy szobalány, aki azt vallotta, hogy Ted Latimer "az  egyik kis társalgóban volt, Mrs. Beddoes társaságában. . .  azzal a terebélyes északvidéki hölggyel".
Amikor az időpontról faggatták, a szobalány azt mondta, úgy emlékszik, körülbelül tizenegy óra lehetett.
- Ez  aztán mindennek  a  teteje -  mondta Battle komoran. - Itt volt, semmi kétség. Csak  éppen nem akarta  a figyelmet  ráterelni  arra a kövér -  és  kétségkívül  gazdag - barátnőjére. Ez visszavezet bennünket a többiekhez. . .  a személyzethez. Kay Strange-hez, Audrey Strange-hez, Mary Aldinhoz és Thomas Royde-hoz. Közülük valamelyik ölte meg az öreg hölgyet - de melyikük? Csak legalább megtalálnánk az igazi fegyvert. . .
Elhallgatott, majd a combjára csapott.
- Megvan, Jim fiam! Rájöttem, mi volt az, ami Hercule Poirot-ra emlékeztetett. Bekapunk  valamit ebédre, utána visszamegyünk Gull's Pointba, és mutatok neked valamit.

X.

Mary Aldin nem találta a helyét. Ki-be járkált a házban, itt-ott felemelt a földről egy ehullott virágot, visszament a nappaliba, és céltalanul átrendezgette, a virágvázákat.
A könyvtár szobából halk suttogás szivárgott ki. Mr. Trelawny és Nevile beszélgettek odabent. Kay és Audrey eltűntek.
Mary visszament a kertbe. A kert végében, a fal mellett, a békésen pipázgató Thomas Royde-ra bukkant. Odament hozzá.
- Édes istenem - zavartan mélyet sóhajtott, és leült mellé. 
- Csak nincs valami baj? - kérdezte Thomas.
Mary kissé hisztérikusan felnevetett.
- Csak te tudsz ilyet kérdezni. A házban gyilkosság történik, te pedig erre csak annyit mondasz: "Csak nincs valami baj?"
Thomas kissé meglepettnek látszott:
 - Úgy értettem, hogy van-e valami újabb fejlemény?
- Tudom, hogy értetted. Igazán csodálatos megkönnyebbülést jelent, ha az ember  olyan valakire akad,  aki  mindig ilyen remekül egyformán viselkedik,  mint te!
- Nem sokat használ, ha minden miatt felizgatjuk magunkat, nem igaz?
- Nem, nem. Te roppant józan vagy. Csak az rejtély számomra, hogyan csinálod.
- Hát, azt hiszem, én kívülálló vagyok.
- Ez is igaz, persze. Nem érezheted, micsoda megkönnyebbülést jelent valamenynyiünknek, hogy Nevile tisztázva lett.
- Nagyon örülök neki, természetesen mondta Royde. 
Mary megborzongott.
- Csak egy hajszálon múlt. Ha Camillának nem jut eszébe, hogy Nevile távozása után csengessen Barrettnek. .. .
Félbehagyta a mondatot. Thomas fejezte be helyette.
- Akkor a jó Nevile nem ússza meg szárazon.
Kissé hátborzongató elégedettséggel mondta ezt, aztán, észrevéve Mary szemrehányó pillantását, enyhe kis mosollyal megrázta a fejét. 
- Igazán nem vagyok szívtelen, de most, hogy Nevile szénája már rendben van, nem állhatom meg, hogy ne örüljek neki, hogy egy kicsit megtáncoltatták. Mindig olyan átkozottul önelégült volt.
- Valójában nem az, Thomas.
- Lehet, hogy nem.  Csak olyan a modora. Mindenesetre, ma reggel úgy látszott, halálra van rémülve. 
- Micsoda kegyetlenség van benned!
- Végtére is, most már minden rendben van. Tudod, Mary, Nevile-nek még ebben is disznó szerencséje van. Bezzeg, más szegény ördögnek, ennyi ellene szóló bizonyítékkal, nem lett volna ekkora mázlija.
Maryn megint végigfutott a hideg. - Ne mondj ilyet. Én hiszek abban, hogy az ártatlanok. . .  védelem alatt állnak.
- Csakugyan, kedvesem? - Hangja gyengéd volt. 
Mary egyszercsak kifakadt:
- Thomas, én. aggódom! Szörnyen aggódom!
- Igen? 
- Mr. Treves miatt.
Thomas a kövekre ejtette a pipáját. Hangja megváltozott, ahogy lehajolt érte.
- Mi van Mr. Trevesszel?
- Azon, az estén itt volt. . .  a történet, amit elmesélt. . .  arról a kis gyilkosról! Azon tűnődtem, Thomas. . .  Vajon tényleg csak egy történet volt.. Vagy szántszándékkal mondta el?
- Arra gondolsz - mondta Royde megfontoltan -, hogy a szobában levők közül célozni akart valakire?
- Igen - suttogta Mary. 
Thomas csendesen azt mondta:
- Nekem is szöget ütött a fejembe. Őszintén szólva, éppen ezen gondolkodtam most, mielőtt idejöttél.
Mary félig lehunyta a szemét.
- Megpróbálom újra felidézni. . .  Tudod, annyira megfontoltan mesélte. Jóformán erőszakkal  szőtte bele a beszélgetésbe.  És azt is  mondta, hogy bárhol felismerné azt a valakit. Ezt kifejezetten hangsúlyozta. Mintha csak felismerte volna. 
- Hm - hümmögött Thomas. - Elegem van már ebből az egészből. 
- De mégis, miért tette? Mi volt a célja?
- Hátha - mondta Thomas - egyfajta figyelmeztetésnek szánta. Hogy meg ne kíséreljenek bármit is.
- Azt akarod mondani, hogy Mr. Trevesnek tudomása volt róla, hogy Camillát meg  akarják ölni?
- Neem. Az talán túl abszurd lenne. Csupán  általában vett figyelmeztetés lehetett.
- Azon tűnődtem, vajon nem kellene-e elmondanunk a rendőrségnek?
Thomas ezt is óvatoskodva vette fontolóra. 
- Szerintem, nem - mondta végezetül.
- Nem látom úgy, hogy ez bármi módon is lényeges lehetne. Ez nem ugyanaz, mintha Mr. Treves élne, és ő maga mondhatná el nekik. 
- Nem -  mondta  Mary. -  De ő már  halott. - Hevesen  megborzongott.  -  Olyan  különös az a körülmény, ahogy meghalt, Thomas.
- Szívroham. Rossz volt a szíve.
- Úgy értem,  nincs valami rendjén a körül a bedöglött lift körül. Sehogy se tetszik nekem a dolog.
- Nekem sem tetszik túlságosan - mondta Thomas Royde.


XI.

Battle főfelügyelő körülnézett a hálószobában. Már beágyaztak. Egyébként minden változatlan volt a szobában. Rendben volt amikor először körülnézett benne. Most is rend volt. 
- Megvan - mondta  Battle főfelügyelő, és az ódivatú, acélból készült kandallórácsra mutatott. - Nem veszel észre valami különöset azon a rácson? 
- Ráférne egy kis tisztítás - mondta Jim Leach. - Jó állapotban van. Én semmi különöset nem látok rajta. . .  hacsak nem. . . . igen, a bal oldali fogantyú fényesebb a jobb oldalinál.
- Ez volt az, ami eszembe juttatta Hercule Poirot-t - mondta Battle. - Tudod, az a bogara, hogy bizonyos nem egészen szimmetrikus dolgok. . .  teljesen felcsigázzák az érdeklődését. Azt hiszem, önkéntelenül az fordult meg a fejemben: ez aggasztaná az öreg Poirot-t, és akkor kezdtem el beszélni róla. Hozza az ujjfenyomat-felszerelését, Jones, vizsgáljuk meg azt a két fogantyút.
Jones máris jelentette
- A jobb kéz felöli fogantyún ujjlenyomatok vannak, a bal oldalin viszont egy sincs.
- Akkor a baloldalira vagyunk kíváncsiak. A többi ujjlenyomat a szobalánytól származik, amikor legutoljára megtörölte. A bal oldalit kétszer tisztították meg.
- Találtam egy darabka, összegyűrt smirglit ebben a papír kosárban - vallotta be Jones. - Nem gondoltam, hogy lényeges lehet.
- Akkor azt sem tudta, mit keres. Csak óvatosan. . . akármibe fogadok magával, hogy ez a fogantyú lejár. . .  tessék, így ni.
Jones máris felmutatta a fogantyút.
- Jó kis súlya van - mondta, ahogy kezében tartva saccolgatta.
Leach, a fogantyú fölé hajolva, igy szólt - Valami sötét folt van. . .  a csavaron. 
- Akár vér is lehetne - mondta Battle. - A fogantyút magát megtisztították és letörölték, ám azt a kis foltot a csavaron már nem vették észre. A nyakam rá, hogy ezzel verték  be az öreg hölgy  koponyáját. De van még más is, amit meg kell találni. Magát bízom meg, Jones, hogy átfésülje a házat. Ezúttal már pontosan kell tudnia, mit keressen.
Adott néhány gyors, részletes utasítást. Az ablakhoz lépett, és kikandikált rajta.
- Van ott valami sárga, a repkény közé dugva. Hátha egy újabb rejtélyes holmi. Az az érzésem, hogy az lesz.


XII.

Battle főfelügyelő éppen átment a hallon, amikor Mary megállította.
- Beszélhetnék magával egy percre főfefügyelő úr?
- Hogyne, Miss Aldin. Talán menjünk be ide.
Kinyitotta az ebédlő ajtaját. Hurstall már leszedte az asztalt.
- Szeretnék valamit kérdezni magától, főfelügyelő úr. Ugye nem hiszi. . .   mégse képzelheti, hogy ezt a. . .  ezt a borzalmas gyilkosságot közülünk valaki követte el? Idegen kéz műve lehet! Valami rögeszmés őrülté!
- Nem lehet messz az igazságtól, Miss Aldrin. A rögeszmés őrült kifejezés nagyon jól illik arra a bűnözőre, ha nem tévedek. Ámde nem idegen.
Mary Aldin szemei tágra nyíltak.
- Azt akarja mondani, hogy valaki ebben a házban. . .  őrült? 
 - Maga most egy olyan személyre gondol - mondta a főfelügyelő - akinek habzik a szája, és forgatja a szemét. A rögeszme nem ezt jelenti. A legveszélyeseb bűnözők valóban őrültek, ám éppolyan egészségesnek látszanak, akár maga vagy én. Ez mindig a rögeszme természetétől függ. Létezik olyan mánia, amely addig emészti az elmét, míg fokozatosan elferdíti. Sajnálatra méltó, értelmes emberek, akik azzal jönnek magának, hogy valaki üldözi őket, meg kémkedik utánuk. . .  és van, hogy az ember úgy érzi, mindez biztos, igaz is. . . 
- Az holtbiztos, hogy itt senki sem szenved üldözési mániában.
- Én csupán példaként hoztam fel ezt. Az elmebajnak vannak egyéb tünetei is. Én azonban azt hiszem, hogy bárki is követte el ezt  a gyilkosságot -  valami  rögeszme  rabja. . .   egy olyan rögeszméé, amely adddig emésztette, mígnem a szó szoros értelmében már semmi sem számított, semmi sem volt fontos neki.
Mary megborzongott, és azt mondta:
- Van valami, amiről, úgy gondolom, tudnia kellene.
Tömören és szabatosan elmesélte a főfelügyelőnek Mr. Treves vacsorai látogatását és az általa elmondott történetet. Úgy látszott, Battle főfelügyelőt mélységesen érdekli a dolog. 
- Azt mondta, hogy fel tudná ismerni azt a személyt? Apropó. . .  férfiról vagy nőről beszélt? 
- Úgy vettem ki, hogy egy fiúról szólt a történet. . .  de az az igazság, hogy Mr. Treves nem mondta meg ténylegesen. . . jobban mondva, most már határozottan emlékszem. . .  világosan kijelentette, hogy semmi nemre vagy korral vonatkozó támpontot nem ad.
- Valóban azt mondta? Talán, mert eléggé lényeges. És azt is mondta, hogy van egy olyan szembetűnő ismertetőjele, amelynek alapján bárhol biztosan felismerné azt a gyereket?
- Igen.
- Hátha valami sebhely. . .  van valakin maguk közül sebhely?
Észrevette, hogy Mary Aldin kissé habozik, mielőtt valaszolna
- Én nemigen vettem észre ilyet.
- Ugyán már, Miss Aldin - mosolyodott el Battle. - Maga igenis észrevett valamit. Ha pedig így van, nem gondolja, hogy én is észreveszem majd?
Mary a fejét rázta.
- Én. . . én nem vettem észre semmi  ilyet.
Battle azonban látta rajta, hogy riadt és feldúlt. Szavai, nyilvánvalóan valami nagyon kínos gondolatmenetet ébreszthettek benne. Bárcsak tudná pontosan, mi lehetett ez, ám tapasztalata alapján rájött, hogy Mary semmiféle eredményre nem vezetne ebben a percben.
 Megint az öreg Trevesre terelte a szót
Mary elmondta neki az est folyamán bekövetkezett tragikus fejleményt.
Battle elég hosszasan hallgatta ki Maryt.
Azután nyugodtan így szólt 
- Ez új dolog a praxisomban. Soha nem találkoztam még hasonlóval.
- Mit akar ezzel mondani?
- Soha nem fordult elő a praxisomban olyan gyilkosság, amelyet azzal az egyszerű trükkel követtek el, hogy egy táblát akasztottak a liftajtóra.
Mary rémültnek látszott.
- Csak nem gondolja komolyan, hogy?. . . 
- Hogy gyilkosság volt? De még menynyire, hogy az volt! Gyorsan, leleményesen elkövetett gyilkosság. Persze, az is előfordulhatott volna, hogy nem sikerül. . .  de sikerült.
- Csupán  azért,  mert  Mr.  Treves tudta?..
- Igen. Mert képes lett volna rá, hogy a figyelmünket a házban levő valamelyik jellegzetes személyre irányítsa. Ami azt illeti, a sötétben tapogatódzva indultunk el. Ám most, hogy már szert tettünk egy pislákoló fénysugárra, az ügy percről percre világosabbá válik. Meg is mondom magának, Miss Aldin. . .  ezt az ügyet, egészen a legapróbb részletekig, előre kitervelték. És szeretnék egyvalamit a lelkére kötni. . .  senkinek ne beszéljen egyetlen szót sem arról, amit nekem elmondott. Ez lényeges. Senkinek ne szóljon róla, vigyázzon.
Mary bólintott. Még mindig elképedtnek látszott. 
Battle főfelügyelő kiment a szobából, és hozzáfogott, hogy megtegye, amire éppen készülődött, mielőtt Mary feltartóztatta. Meg akart tudni egy bizonyos dolgot, s egy új és ígéretes mellékvágány sem térítette el attól, hogy feladatát szabályosan végrehajtsa - bár szerette volna kipróbálni azt az új mellékvágányt.
Bekopogott a könyvtárszoba ajtaján, ahonnét Nevile Strange hangja szólt ki .
- Tessék!
Battle megismerkedett Mr. Trelawnyval, aki magas, disztingvált megjelenésű férfi volt, szúrós, sötét szemekkel.
- Elnézést, hogy így berontok - mondta Battle főfelügyelő mentegetődzve. - De valami nem világos előttem. Maga örökli, Mr. Strange, Sir Matthew vagyonának a felét, de kire száll a másik fele?
Nevile meglepettnek látszott.
- Már mondtam magának. A feleségemre.
- Igen. de. . .  - Battle rosszallóan köhintett - melyikre a kettő közül, Mr. Strange?
- Ó, értem. Igen, rosszul fejeztem ki magam. A pénzt  Audrey örökli,  aki a végakarat megfogalmazása idején volt a feleségem. Így van, Mr. Trelawny, igaz?
A jogász helyeselt. 
- A végrendelet teljesen világosan van megszövegezve. A vagyon Sir Matthew fogadott fia, Nevile Henry Strange és neje, Audrey Elizabeth Strange, született Strandish között oszlik meg. Az utólagos válás semmiféle módosítást nem von maga után.
- Így már világos - mondta Battle - Mrs. Audrey Strange nyilván ismeri ezeket a tényeket?
- Természetesen - mondta Trelawny.
 - És a jelenlegi Mrs. Strange?
- Kay?- Nevile kissé meglepettnek látszott. - Ó, azt hiszem, igen. Legalábbis. . .  noha  nem beszéltem  valami sokat vele erről. . . 
- Azt hiszem, rá fog jönni, - mondta Battle - hogy tévedésben van. Mrs. Strange arra számít, hogy a pénzt Lady Tressillian -halála után maga és a jelenlegi felesége örökli.. Legalábbis ma reggel ezt mondta nekem. Ezért jöttem, hogy tisztázzam mi is a tényleges helyzet.
- Hát ez bámulatos - mondta Nevile. - Mégis, azt hiszem, könnyen gondolhatta így. Most jut eszmbe, hogy Kay egy-két alkalommal mondta is: - Camilla halála után mi örököljük a pénzét - de azt hittem akkor, hogy ő csak egy kalap alá vette magát velem, a pénz megosztását illetően.
   - Bámulatos - mondta Battle -, hogy a félreértéseknek ez a tömkelege még két olyan ember között is előadódik, akik elég gyakran meg szokták beszélni az ügyeiket. . .  mindkettő másképp értelmezi a dolgokat, és egyiküknek sem tűnik fel az ellentmondás.
- Lehet, hogy az - mondta Nevile, nem sok érdeklődéssel a hangjában. - Utóvégre ennek úgy sincs nagy jelentősége ebben az ügyben. Korántsem az a helyzet, mintha pénzszűkében lennék. Nagyon örülök, Audrey miatt. Nagy szüksége van pénzre, és ez nagy változást fog hozni számára.
Battle kimérten mondta: - Biztosra veszem, uram, hogy Audreynak a váláskor megítéltek némi tartásdíjat, nemde?
  Nevile elpirult. Kényszeredetten válaszolt:
- De. . .  büszkeség is van a világon, főfelügyelő úr. Audrey mindig makacsul megtagadta, hogy akár egyetlen fillért is felvegyen a tartásdíjból, amit folyósítani akartam a számára.
- Pedig nagyon csinos kis tartásdíj - vetette közbe Mr. Trelawny. - Mrs. Audrey Strange ellenben soha nem volt hajlandó elfogadni.
- Felettébb érdekes - mondta Battle, aztán  kiment, mielőtt még bárki arra kérhette volna, hogy magyarázza meg a megjegyzését. 
A szobából kilépve, találkozott az unokaöccsével.
- Névértékét tekintve - mondta - csinos kis summa szerepel indítóokként majdnem mindenki számára ebben az ügyben. Nevile Strange és Audrey Strange kerek ötven ezerhez jut fejenként. Mary Aldin olyan összegű járadékot kap, amely mentesíti attól, hogy munkával keresse, meg a kenyerét. Thomas Royde, mi tagadás, nem nyer semmit. Ám itt van Hurstall, sőt Barrett-tet is beleszámíthatjúk, ha feltesszük, hogy azért akarta megmérgezni magát, hogy gyanún felül kerüljön. Igen, mint mondottam, nincs hiány anyagi természetű indítékban. Ennek ellenére, ha nem tévedek, a pénz semmiféle szerepet nem játszik az ügyben. Ha létezik olyasmi, hogy pusztán gyűlöletből gyilkolnak, akkor ez az. És, hacsak nem gátolja valaki a munkámat, elcsípem a tettest.


XIII. 

Angus MacWhirter az Easterhead Bay Szálló teraszán üldögélt, és a folyó szemközti partján, baljósan meredező Stark Headet bámulta.
Ebben a percben gondolatainak és érzéseinek, gondos számbavételével volt elfoglalva.
Nem is tudta, mi késztette arra, hogy a szabad ideje néhány hátramaradó napjának eltöltésére pont ezt a helyet válassza. Mégis ide húzta valami. Talán próbára akarta tenni magát. . .  hogy lássa, maradt-e még nyoma szívében az egykori kétségbeesésnek.
Mona? Milyen keveset számított most. Már egy másik férfi felesége Egy napon elment mellette az utcán, s a legcsekélyebb érzést sem váltotta ki belőle. Eszébe jutott most, milyen fájdalmat és keserűséget érzett, amikor az asszony elhagyta, de mindez már a múlté.
Ezekből a gondolatokból egy hozzácsapodó, vizes szőrű kutya és egy újdonsült barátnő, a harmincéves Diana Brinton heves kiáltása riasztotfa fel.
- Hé, ide hozzám, Don! Ide hozzám! Hát nem borzasztó? Valami halra vagy ilyesmire hemperedett lenn a parton. Kilométerekről   bűzlik. A ha már oszlásnak indult. 
MacWhirter orra megerősítette ezt az állítást.
- Ott, valami sziklahasadék félében -mondta Miss Brinton. - Levittem a tengerhez, és megpróbáltam megfüröszteni, de úgy látszik, nem sokat használt. 
MacWhirter egyetértett. Don, a kedves és barátságos természetű drótszőrű terrier, sértődöttnek látszott barátainak arra irányuló
szándéka miatt, hogy szilárdan kartávolságnyira tartsák őt maguktól
- A tengervíz nem használ - mondta Mcwhirter. - Csak folyó vizzel és szappannal lehet lemosni.
- Tudom. De nem olyan könnyű az egy szállodában. Nincs saját fürdőszobánk. 
Végül Diana óvatosan besurrant egy mellékbejáraton a pórázra fűzött Donnal, felcsempészte MacWhirter fürdőszobájába, ahol alapos fürdetésben részesítette, melynek során MacWhirterrel együtt Diana is csuromvizes lett. Don igencsak elszomorodott, mikor a fürdetés mindennek véget vetett. Megint az az undok szappanszag. . . épp mikor talált végre egy olyan kellemes parfümöt, amit bármelyik kutya megirigyelhetne.
A kis incidenstől MacWhirter jobb kedvre derült. Felszállt a buszra, hogy elhozza az öltönyét Saltingtonból, a tisztítóból.
A gyorstisztító kiszolgálónője kifejezéstelenül nézett rá.
- MacWhirter néven? Félő, hogy még nincs kész.
Pedig kész lehetne. Tegnapra ígérték, de már akkor is 48 órája lett volna, nem 24.
Egy nő mondhatta volna mindezt. MacWhirter csupán savanyú képet vágott a dologhoz.
- Még nem jutott rá idő - mondta a lány, közönyös mosollyal arcán.
- Hallatlan. 
A lány arcáról erre lehervadt a mosoly.
Ráförmedt.
- Akkor sincs még meg, és kész - mondta.
- Akkor elviszem úgy, ahogy van -mondta MacWhirter.
- Még hozzá sem nyúltunk - figyelmeztette a lány.
- El akarom vinni.
- Esetleg holnapra megcsináljuk. . .  kivételes szívességből.
- Nem szokásom kivételes szívességeket kérni. Adja csak ide az öltönyt, legyen szíves. 
A lány haragos pillantást vetett rá, majd bement a hátsó helyiségbe. Egy ügyetlenül összekötött  csomaggal tért vissza,  és a pultra dobta.
MacWhirter megfogta, és kiment az üzletből.
Úgy érezte, egész nevetséges módon, mintha csatát nyert volna. Valójában ez csupán annyit jelentett, hogy máshol kell kitisztíttatnia az öltönyét.
A szállollába érve, az ágyára hajította a csomagot, és bosszankodva nézte. Hátha megnedvesítenék és kivasalnák a szállodában is. . . Nem volt igazán túl rossz állapotban. . .  talán még ráér a tisztítással.
Kibontotta a csomagot,  és szabad folyást engedett bosszúsága kifejezésének. Tényleg roppant megbízhatatlan a gyorstisztító. Ez nem is az ő öltönye. Még a színe is más. Ő egy sötétkék ruhát hagyott náluk. Pimasz, mihaszna, kontár népség. 
Ingerülten pillantott a cédulára. MacWhirter név állt rajta. Egy másik MacWhirter? Vagy valami ostoba cimkecseréről lenne szó?
Ahogy a gyűrött kupacot bámulta, hirtelen megszagolta.
Biztos, hogy érezte már valahol ezt a szagot. . .  rendkívül kellemetlen szag. . .  mintha egy kutyával lenne kapcsolatos. Igen, megvan! Diana meg a kutyája! Kimondottan és a szó szoros értelmében vett halbűz!
Lehajolt, és szemügyre vette az öltönyt. . .  Nicsak, a zakó vállán van egy fakó folt. A vállán. . . 
Nahát - gondolta MacWhirter -, ez tényleg nagyon furcsa. . . 
Mindegy, lesz majd holnap egy-két keresetlen szava a gyorstisztító kiszolgálónőjéhez. Micsoda hanyagság!

XIV.

Vacsora után MacWhirter kisétált a szállodából, le az úton, egészen a komphoz. Derült, de hűvös este volt, már érezni lehetett a tél előízét. Vége volt a nyárnak.
MacWhirter átkelt a kompon Saltcreekbe. Második alkalommal történt, hogy a Stark Headhez látogatott. Valahogy vonzotta az a hely. Lassan baktatott fölfelé, a dombon, elhaladt a Balmoral Court előtt, majd egy nagy ház mellett, amely a sziklakiszögellésen állt. Gull's Point. . .  olvasta a mázolt kapun. Persze, itt gyilkolták meg azt az öreg hölgyet.
Sokat beszéltek az esetről a szállodában, a takarítónő pedig nem tágított, míg részletesen el nem mesélte neki az egészet, és az újságok is az első oldalon hozták, MacWhirter bosszúságára, aki szívesebben olvasta a világ eseményeit, és nem érdekelték a bűnügyek.
Folytatta útját a dombról lefelé, elhaladt egy kis strand és néhány ódon, felújított halászkunyhó mellett. Aztán megint felfelé ment, egészen addig, ahol az út véget ért, és elkeskenyedve torkollott a Stark Headhez felfelé vezető ösvénybe.
A Stark Head zordon és félelmetes volt. MacWhirter megállt a szikla peremén, és lenézett a tengerre. Azon az éjszakán is így  állt ott. Megpróbálta valamennyire felidézni, amit akkor érzett. . .  a végső kétségbeesést, haragot, életuntságot. . .  a vágyat, hogy véget vessen az egésznek. Azonban mindebből már  semmit sem érzett.  Mindez már a múlté. Helyette csupán hideg düh fogta el. Ahogy fennakadt a fán,  megmentette  a  parti őrség, akkora hűhót csaptak körülötte a kórházban, mintha valami haszontalan gyerek lett volna.  Aztán egy sor  megszégyenítés és megaláztatás. Hagyták volna békén! Ezerszer inkább véget vetett volna az egészenek. Még mindig így érezte. Az egyetlen dolog, amit elvesztett a szükséges lendület volt.
Milyen fájdalmas volt akkor Monára gondolnia. Most már tökéletesen nyugodtan gondolt rá. Mindig is elég ostoba nő volt. Bárkinek, aki bókokat mondott neki meg legyezgette  a hiúságát, könnyűszerrel bedőlt. Nagyon csinos nő volt. Meg kell hagyni, roppant  csinos. . .  de belül  üres  -  nem az a fajta asszony, akiről ő valaha álmodozott.
De hát az maga a szépség volt, persze. . .  valami elmosódó, képzelet szülte asszony, ahogy maga után húzva fehér uszályát, suhant az éjszakában. . .  Olyan, mint egy hajó orrszobra. . .  csak nem olyan merev. . .  közel sem olyan merev.
És ekkor, drámai hirtelenséggel, hihetetlen dolog történt. Az éjszaka sötétjéből egy suhanó, fehér alak bontakozott ki. Hol eltűnt, hol ismét felbukkant. . .  egy fehér alak, ahogy csak rohant. . .  rohant. . .  a szikla pereme felé. Szép volt és kétségbeesett, mint akit üldöznek a nyomában futó erinniszek. Rettenetes kétségbeeséssel futott. . .  MacWhirter ismerte ezt a kétségbeesést. Tudta, mit jelent. . . 
Előrerohant a sötétből, és épp akkor kapta el a nőt, amikor az már-már áthajolt a szikla peremén.
- Ne! - mondta indulatosan.
Mintha valami madarat tartott volna kezében. A nő vergődött. . .  némán viaskodott, aztán, akár a madatak, egyszer csak halálosan nyugodt lett.
A férfi gyorsan így szólt
- Ne ugorjon le! Semmi nem éri meg!
- Semmi. Még ha reménytelenül, boldogtalan. . . 
A nőből valamilyen hang tört elő. Talán egy túlvilági lény nevetése volt ez. 
MacWhirther metsző hangon mondta:
-  Hát nem boldogtalan? Akkor mi a baja?
A nő, lágyan suttogva, azonnal rávágott egy szót.
- Félek.
- Fél?  - Annyira elámult, hogy elengedte, és hátrább lépett, hogy jobban szemügyre vehesse.
Ekkor  értette meg, hogy igaz, amit, mond. A félelem adott lépéseinek lendületet, hogy olyan iramban rohanjon. A félelem tette halovány, okos arcocskáját oly kifejezéstelenné és ostobává. A félelemtől nyíltak tágra azok a távolülő szemek.
- De hát mitől fél? - kérdezte MacWhirter hitetlenkedve.
A nő alig hallhatóan válaszolta:
- Félek, hogy felakasztanak. . . 
 Igen, pontosan így mondta. MacWhirter nem győzött álmélkodni. Szeme a nőről a szikla peremére vándorolt.
- Szóval, azért?
- Igen. Gyors halál, jobb, mint. . .  - Behunyta a szemét és megborzongott. Egyre csak rázta a hideg.
MacWhirter logikusan, összeillesztette agyában a dolgokat.
Végül megszólalt:
- Lady Tressilian? A meggyilkolt öreg hölgy? - Aztán vádló hangon kérdezte :- Maga lenne hát  Mrs. Strange. . .  az első Mrs. Strange?
A nő, még mindig remegve, bólintott. MacWhirter változatlanul nyugodt hangon folytatta, miközben megpróbálta felidézni az ügyről hallottakat. A szóbeszed összekeveredett a tényekkel.
- A férjét letartóztatták. . .  így van, igaz? Sok volt ellene a bizonyíték. . .  és aztán azt hitték, hogy a bizonyítékokat valaki hamisította.
Elhallgatott és az asszonyra nézett. Az már nem borzongott. Csak állt ott, és úgy nézett rá, mint valami engedelmes gyermek. MacWhirter ellenállhatatlanul megindítónak találta a nő tartását. 
Folytatta.
- Értem. . .  Igen. . .értem,  hogyan történt. . .  Elhagyta magát egy másik nő miatt, ugye? Maga pedig szerette őt. . .  Emiatt. . .  - Nem fejezte be. - Én megértem magát - mondta. - A feleségem elhagyott egy másik férfi miatt. . . 
Audrey széttárta a karjait. Hevesen, kétségbeesetten dadogni kezdett. 
- Nem. . .  nem így volt.  Egyáltalán  nem. . . 
MacWhirter félbeszakította. Hangja kemény és ellentmondást nem tűrő volt.
- Most pedig menjen háza. Nem lesz többé mitől félnie. Figyel rám? Nekem lesz rá gondom, hogy ne akasszák fel!


XV.

Mary Aldin a nappaliban feküdt a kanapén. Fájt a feje, és egész testében kimerültnek érezte magát.
A bírósági tárgyalás az előző nap folyt le, és a halott személyazonosságának megállapításával kapcsolatos formalitások után, az ügyet egy héttel elhalasztották.
Lady Tressilian temetése másnap lett volna. Audrey és Kay bementek autóval Saltingtonba, fekete ruhát vásárolni. Ted Latimer is velük ment. Nevile és Thomas sétára indultak, így, a személyzetet leszámítva, Mary egyedül maradt a házban.
Battle főfelügyelő és Leach felügyelő ma nem jöttek, és ez megkönnyebbülést jelentett. Távollétükkel, úgy tűnt Marynek, egy árnyék vonult el. A rendőrök, udvariasak voltak, szó, ami szó, egész megnyerően viselkedtek,  ám a szűnni nem  akaró  kérdések, az összes tény ellenőrzése és alapos megvizsgálása, mindent egybevéve, idegtépő volt.
Mostanra a szobormerev arcú főfelügyelő már biztosan jól ismert, még az elmúlt tíz napra visszamenőleg is - minden mozzanatot minden szót és viselkedést.
Távozásukkal most ismét békesség lett.
Mary elengedte magát. Mindent elfelejt. . .  mindent. Csak fekszik és pihen.
- Bocsánat, asszonyom. . . 
Hurstall állt az ajtóban, mentegetődző tekintettel.
- Tessék, Hurstall.
- Egy úr szeretne beszélni önnel. Bevezettem a dolgozószobába.
Mary meglepődve és kissé bosszúsan nézett rá.
-Ki az?
- Azt mondta, MacWhirtérnek hívják.
- Soha nem hallottam ezt a nevet.
- Nem, kisasszony.
- Valami újságíró lesz. Rosszul tette, Hurstall, hogy beengedte.
Hurstall köhintett.
- Nem hinném, hogy újságíró. Úgy, vélem, Miss Audrey ismerőse.
- Ó, az már más.
Mary végigsimított a haján, és kimerülten átvágott a hallon, majd bement a kis dolgozószobába. Némiképp meglepődött, amikor az ablaknál álló, magas férfi szembefordult vele. Legkevésbé sem nézett úgy ki, mintha,  Audrey ismerőse lenne.
Mary ennek ellenére nyájasan így szólt
- Sajnálom, de Mrs. Strange nincs itthon. Beszélni akart vele?
A férfi komoly tekintettel nézett rá.
- Maga. Miss Aldin, ha nem tévedek? -mondta. 
- Igen.
- Talán maga is segíthet nekem. Egy kötelet keresek. 
- Kötelet? - mondta Mary, nem kis elképedéssel.
- Igen, egy kötelet.  Maga szerint hol tartatnak itt egy darab kötelet?
Ezek után Mary úgy érezte magát, mint aki  félig hipnotikus állapotba került.  Ha ez a furcsa idegen bármi magyarázattal állt volna elő, Mary talán ellenáll. Angus MacWhirter azonban, képtelen lévén elfogadható magyarázattal szolgálni, nagyon bölcsen úgy döntött, hogy semmilyet sem ad. Egész egyszerűen csak közölte, hogy mit akar. Mary félig kábultan azon kapta  magát, hogy segíti Mac Whirtert a kötél keresésében. 
- Miféle kötelet akar?
- Bármilyen megteszi - felelte az.
- Talán  melegházban - mondta Mary tétovázva. 
- Odamegyünk?
Mary ment elől. Találtak ott egy zsineget  meg,egy darab felemás spárgát, MacWhirter azonban a fejét ráta.
Ő kötelet keresett. . . egy jó vastag, összetekert, kötelet.
- Ez itt a lomtár  - mondta Mary habozva.
- Á, talán ez az a hely.
Beléptek, és felkapaszkodtak a lépcsőn.
Mary kitárta a lomtár ajtaját. MacWhirter megállt a küszöbön, és benézett. Valami különös, elégedettséget kifejező sóhaj röppent fel ajkáról.
- Itt van, ni - mondta.
Egy láda tetején, az ajtó mellett, hosszú kötéltekercs hevert, egy régi horgászfelszerelés és néhány molyette párna társaságában. MacWhirter, egyik kezét Mary karjára téve, szelíden előretolta a nőt, míg egyszer csak ott álltak, és a kötelet nézték. MacWhirter megérintette, azután így szólt
- Szeretném a figyelmét felhívni erre, Miss Aldin. Nézze csak! Körös-körül minden porlepte. De  a kötélen egyetlen porszem sincs. Fogja csak meg.
- Kicsit nyirkos - mondta meglepett hangon Mary.
- Úgy van.
MacWhirter már-már kifelé indult.
- Hát a kötél? Azt hittem, szüksége van rá - mondta Mary meglepődve. MacWhirter elmosolyodott.
- Éppcsak azt akartam tudni, hogy itt van-e. Ez minden. Esetleg lenne szíves bezárni az ajtót, Miss Aldin és kivenni a kulcsot a zárból? Úgy ni! Lekötelezne, ha átadná Battle főfelügyelőnek vagy Leach felügyelőnek. Náluk jobb helyen volna. . . 
 Ahogy lefelé mentek a lépcsőn, Mary igyekezett összeszedni magát.
A központi hallba érve, kifogást emelt:
- De igazán, még mindig nem értem.
- Nem is kell értenie - mondta határozottan MacWhirter. Megfogta Mary kezét, és barátságosan megszorította. - Nagyon szépen köszönöm a segítségét.
Ezzel ki is ment a főkapun. Mary igazán szerette volna tudni, nem álmodott-e.
Rövidesen megjött Nevile és Thomas, s nem sokkal azután az autó is megérkezett, s Mary azon kapta magát, hogy irigyli Kayt és Tedet, amiért olyan jókedvűnek látszanak. Nevetgéltek és tréfálkoztak egymással. Utóvégre miért ne tennék? - gondolta. Camilla Tressilian senkije sem volt Kaynek. Ez az egész tragikus ügy nagyon komoly dolog egy ragyogó, fiatal teremtés számára.

*

Épp hogy befejezték az ebédet, amikor megérkezett a rendőrség. Hurstall hangjában volt valami pánikszerű, ahogy bejelentette, hogy Battle főfelügyelő és Leach felügyelő a szalonban várakoznak.
Battle főfelügyelő barátságos arccal köszöntötte őket.
- Remélem, cseppet sem zavartam meg magukat - mondta mentegetődzve. - De szeretnék egy-két dolgot megtudni. Kié például ez a kesztyű?
Ezzel feléjük nyújtott egy apró, sárga, zergebőrből készült kesztyűt.
Audreyhoz fordult.
- A magáé, Mrs. Strangé?
Audrey a fejét rázta.
- Nem. . .  nem az enyém.
- Miss Aldin?
- Nem hiszem. Nincs ilyen színű kesztyűm.
- Meg szabad nézni? - nyújtotta ki a kezét. Kay. - Nem.
- Esetleg felhúzhatná.
Kay felpróbálta de a kesztyű túl kicsi volt neki.
- És magának, Miss Aldin?
Mary is felpróbálta. 
- Magának is túl kicsi - mondta Battle. Megint  Audreyhoz fordult.  - Talán magának pont jó lesz. A maga keze a legkisebb a hölgyek közül.
Audrey elvette tőle a kesztyűt, és felhúzta a jobb kezére.
Nevile éles hangon megszólalt.
- Már mondta magának, hogy nem az ő kesztyűje!
- Jól van, no - mondta Battle -, hátha tévedett. Vagy elfeledkezett róla.
- Éppenséggel az enyém is lehetne. . .  hiszen a kesztyűk olyan egyformák, nem igaz? - mondta Audrey.
- Mindenesetre, ezt a maga ablaka alatt találták, Mrs. Strange, a repkény közé hajítva. . . a párjával együtt - mondta Battle.
Csend támadt. Audrey már-már megszólalt, de meggondolta magát. Lesütötte a szemét Battle főfelügyelő merev tekintete előtt. Nevile előreugrott. - Ide figyeljen, főfelügyelő úr. . . 
- Válthatnánk egy-két szót, négyszemközt Mr. Strange? - mondta Battle komolyan. 
- Természetesen, főfelügyelő úr. Menjünk a könyvtárszobába.
Nevile ment előre, a két rendőrtiszt pedig követte. 
Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, Nevile indulatosan megkérdezte
- Mi ez a nevetséges história a feleségem ablaka alatt talált kesztyűvel?
- Mr. Strange, néhány igen különös dolgot találtunk ebben a házban - mondta Battle higgadtan.
Nevile a szemöldökét ráncolta.
- Különöset? Hogy érti azt, hogy különöset? 
- Majd mindjárt meglátja.
Leach, egy jeladásnak engedelmeskedve, kiment a szobából, azután visszajött, egy nagyon furcsa tárggyal a kezében.
Battle azt mondta
- Ez, mint maga is látja, uram egy fogantyú, amit egy viktoriánus kandallórácsról szereltek le. . .  igen súlyos acélfogantyú. Ezután lefűrészelték egy teniszütő felső részét, és a fogantyút az ütő nyelébe csavarozták. - Szünetet tartott. - Azt hiszem, semmi kétség nem fér hozzá, hogy ezt az eszközt használták Lady Tressilian meggyilkolására.
- Borzalmas! - mondta Nevile megborzongva. - De honnét veszi ezt a ezt a képtelenséget?
A fogantyút megtörölték, és visszaszerelték a kandallótácsra. A gyilkos azonban felületesen  tisztította meg a csavart. Vérfoltot találtunk rajta. Ugyanígy visszaragasztották a teniszütő nyelét is orvosi ragtapasszal. Azután hanyagul visszadobták a lépcsőfeljáró  alatti faliszekrénybe, ahol valószínűleg észrevétlen is maradt volna a sok többi ütő között, ha történetesen nem hasonló jellegű tárgy után kutatunk.
- Agyafúrt ember maga, főfelügyelő úr.
 - Csupán rutin kérdése.
- Gondolom, nincs rajta ujjlenyomat.
- Azt a teniszütőt, mely a súlyából ítélve Mrs. Kay Strange-é, ő is megfogta, meg maga is,  így mindkettőjük ujjlenyomata  rajta van. Ugyanakkor viszont annak is kétségtelen jelét mutatja, hogy valaki kesztyűt viselve használta maguk után. Mindössze egyetlen ujjlenyomat volt rajta. . .  amit, azt hiszem, ezúttal gondatlanságból hagytak rajta. Azt pedig a teniszütő összeragasztásához használt orvosi ragtapaszon találtuk. Egyelőre nem árulom el, kinek az ujjlenyomata. Előbb néhány egyéb mozzanatot kell megemlítenem.
Battle szünetet tartott, majd így szólt
- Fel akarom készíteni önt egy megrázkódtatásra, Mr. Strange. Előbb azonban kérdeznék valamit. Egész biztos, hogy az ön ötlete volt, hogy megrendezzék itt ezt a találkozást, és nem Mrs. Audrey Strange javasolta magának valójában ?
- Audrey  semmi  ilyet  nem  tett.  Audrey. . . 
Kinyílt az ajtó, és Thomas Royde lépett be.
- Bocsánat, hogy csak így berontok mondta -, de szeretnék jelen lenni.
Nevile zaklatott arccal fordult Thomas felé,
- Nem haragszol, öregem? De itt csupa magánjellegű dologról van szó.
- Attól tartok, nem érdekel. Tudod, egy nevet hallottam kint. - Szünetet tartott. Audrey neyét.
- És mi közöd neked Audrey nevéhez? - kérdezte Nevile, haragra gerjedve.
- Hát teneked mi közöd hozzá, ha már itt tartunk? Én semmi konkrét dolgot nem ígértem Audreynak, de azért jöttem ide, hogy megkérjem a kezét, és ha jól sejtem, neki is tudomása van róla. Sőt mi több, feleségül is szándékozom venni.
Battle főfelügyelő köhintett. Nevile összerezzenve fordult felé.
- Sajnálom, főfelügyelő úr. Ez a félbeszakítás. . . 
- Engem nem zavar, Mr. Strange. Már csak egy kérdésem van magához. Azon a sötétkék zakón, amelyet a gyilkosság estéjén viselt, szőke hajszálak voltak a gallér belső oldalán és a vállon. Meg tudná mondani, hogy kerültek oda?
- Lehet, hogy az én hajam, uram.
- Ó, nem, nem a maga hajából valók. Női hajszálak, és van egy szál vörös haj is a kézelőn.
  - Feltételezem, hogy az a feleségemtől . . .  Kaytől származik. A többi, ön szerint tehát Audrey haja. Igen, valószínű, hogy az övé. Beleakadt a mandzsettagombom a hajába egyik este a teraszon, már emlékszem.
- Ha így áll a dolog - motyogta Leach felügyelő -, akkor a szőke haj lenne a mandzsettán.
- Mi a fenére akar kilyukadni! - kiáltotta Nevile.
- Egy  púderfolt is  van a zakó  fazonjának a belső oldalán - mondta. Battle. - Primavera Naturelle No. 1. - nagyon kellemes illatú és drága púder. . .  csak azt ne mondja nekem, hogy maga használ ilyet, Mr. Strange, mert úgysem hinném. Mrs. Strange pedig  Orchid Sun Kisst használ. Mrs. Audrey Strange-nek van Primavera Naturelle No. 1. púderja.
- Mire akar kilyukadni? - ismételte Nevile.
Battle előrehajolt. 
- Csak arra, hogy. . .  valamilyen okból kifolyólag  Mrs. Audrey Strange felvette azt a zakót. Ez az egyetlen mód annak megértésére, hogy miképp kerülhetett oda a haj és a púder,  ahol megtaláltuk. Aztán látta azt a kesztyűt is, amit az imént mutattam. Ugyancsak  az övé. Az a jobb párja volt, ez itt meg a bal. - Kihúzta zsebéből a kesztyűt, és letette az asztalra. Gyűrött volt, és rozsdabarna foltok tarkították.
Nevile enyhe félelemmel, a hangjában, megkérdezte: 
- Miféle folt ez rajta ?
- Vér, Mr. Strange - mondta Battle határozottan. - És nézze csak meg ezt, ez a bal párja. No, már most, Mrs. Strange balkezes. Ez egyből szemet szúrt, amikor láttam, hogy reggeli közben a kávéscsészét a jobb kezében, de cigarettát pedig a balban tartja. S az íróasztalán levő tolltartót is úgy helyezték el, hogy bal kézre essen. Ez mind összeáll. A kandalló rácsának a fogantyúja, az ablak alatt talált kesztyű, a zakón lelt hajszál és puder.  Lady Tressiliant a jobb halántékán érte az ütés. . .  az ágy  elhelyezkedése viszont bárki számára lehetetlenné tette volna, hogy arra az oldalra álljon. Ebből az következik, hogy igen kényelmetlen dolog lett volna jobb kézzel leütni. . .  egy balkezes személy számára viszont ez a természetes.
 Nevile megvetően felkacagott.
- Tehát arra céloz, hogy Audrey. . .  Audrey volt, aki megtette mindezt az előkészületet, és leütött egy idős hölgyet, akit évek  óta ismert, csak  azért, hogy ily módon hozzájuthasson az öregasszony pénzéhez. 
Battle a fejét rázta. 
- Semmi  ilyesmire nem célzok. Sajnálom, Mr. Strange, meg kell értenie, hogy is állnak a dolgok. Ez a bűntény kezdettől fogva, mindvégig ön ellen irányult Amióta maga elhagyta, Mrs. Strange egyfolytában azon  törte a fejét,  hogyan is állhatna bosszút.  A végén már  teljesen  elvesztette az értelmi egyensúlyát. Az is lehet, hogy soha nem volt szellemileg teljesen beszámítható. Talán arra gondolt, hogy megöli magát, de ez túl egyszerű büntetés lett volna. Végül úgy döntött, hogy gyilkosság vádjával bitóra juttatja. Kapóra jött neki, amikor azon az estén meghallotta a maga és Lady Tressilian  között lefolyt veszekedést. Kicsempészte a szobájából a maga zakóját, és azt viselte, amikor, megölte az öreg hölgyet - tudta, hogy vérfoltos lesz. A golfütőjét otthagyta a földön, mert tudta, megtaláljuk majd rajta a maga ujjlenyomatait, a vérfoltokat és a hajszálakat  a végén. . .  ő beszélte  magát  rá, hogy vele egy időben jöjjön ide. Magát pedig csak az mentette meg, hogy Mrs. Strange nem számított rá, hogy Lady Tressilian csenget Barrettnek - és Barrett meglátja magát, mikor éppen elmegy itthonról.
Nevile a kezébe temette arcát, aztán így, szólt
- Nem igaz. Nem igaz! Audrey sose viseltetett rosszindulattal irántam. Maga az egész dolgot rossz végéről fogja meg. Audrey a legegyenesebb, és legigazibb teremtétes. . .  egy szemernyi gonosz indulat, sincs a szívében.
Battle felsóhajtott.
- Nem az a dolgom, hogy magával vitatkozzam, Mr. Strange Én csupán fel akartam készíteni. Szólok Mrs. Strange-nek, és megkérem rá, hogy kövessen. Parancsom van rá, hogy letartóztassam. Maga pedig inkább szerezzen a számára egy ügyvédet. 
- Nevetséges. Teljesen nevetséges.
- A szerelem könnyebben válik gyűlöletté, mintsem gondolná, Mr. Strange.
- Higgye el, hogy tévedés az egész. . .  nevetséges. 
Thomas Royde közbevágott, hangja nyugodtan és kellemesen csengett.
- Ne hajtogasd már folyton, hogy nevetséges, Nevile. Szedd össze magad. Nem veszed észre, hogy csak azzal segítesz Audreyn, ha feladod a nagylelkű eszméidet, és kirukkolsz az igazsággal?
- Igazsággal? Hogy érted? . . .
- Úgy, hogy mondd el, mi az igazság Audrey és Adrian körül. - Royde a rendőrtisztek felé fordult. -Tudja, felügyelő úr, maga tévhitben él. Nevile sose hagyta el Audreyt. Ő hagyta ott Nevile-t. Megszökött Adriannel, a bátyámmal. Azután Adrian autóbaleset áldozata lett. Nevile rendkívül lovagiasan viselkedett Audreyval szemben. Beleegyezett, hogy Audrey elváljon tőle, és abba is, hogy magára vállalja a hibát.
- Nem akartam meghurcolni a nevét motyogta - Nevile mogorván. - Azt hittem, senki nem tud róla.
- Adrian éppen előtte írta meg nekem - magyarázta meg Thomas kurtán. Azután így folytatta - Látja már, főfelügyelő úr, hogy ez megdönti a maga indítékát! Audreynak semmi oka rá, hogy gyűlölje Nevile-t. Sőt, minden oka megvan arra, hogy hálás legyen neki. Strange megpróbálta meggyőzni, hogy tartásdíjat  fogadjon el, ő  azonban nem akarta  elfogadni.  Persze, hogy amikor arra  kérte  Audreyt, hogy  jöjjön le ide, és találkozzék Kayjel, nem látta be, miért utasítaná vissza.
- Na ugye - vetette közbe Nevile hevesen. - Ez kiiktatja Audrey indítékát, Thomasnak igaza van.
Battle szobormerev arca mozdulatlan maradt.
- Az indíték az érem egyik oldala csupán - mondta. - Lehet, hogy tévedtem erre vonatkozóan. A tények viszont mást tanúsítanak. Minden tény Mrs. Audrey Strange bűnösségére utal.
- Két nappal ezelőtt viszont minden tény az én bűnösségemre utalt - mondta Nevile jelentőségteljesen.
Battle kissé meghökkentnek látszott.
- Ez csakugyan így igaz. De gondoljon csak bele, Mr. Strange, hogy mit akar velem elhitetni. Arról akar meggyőzni, hogy valaki mindkettőjüket gyűlöli. . .   valaki, aki arra az esetre, ha a maga ellen forralt terv megbukna, kifundált egy Audrey Strange-hez vezető nyomot is. Tud olyan személyről, aki magát is, meg a volt feleségét is egyaránt gyűlöli?
Nevile megint a kezébe ejtette arcát.
- Ahogy ezt így mondja, olyan képtelenül hangzik az egész!
- Mert képtelenség is ! Nekem a tényekhez kell igazodnom Esetleg Mrs. Strange tudna valamilyen magyarázatot adni.
- Volt nekem rá bármilyen magyarázatom is? - kérdezte Nevile.
- Ennek semmi értelme, Mr. Strange. Nekem a munkámat kell végeznem. 
Battle váratlanul felállt. Ő és Leach mentek ki elsőként a szobából. Nevile és Royde ottmaradtak.
Átvágtak a hallon, és a nappaliba mentek. Ott megálltak.
Audrey Strange felállt. Elébük ment. Egyenesen Battle-re nézett, ajkai halvány mosolyra nyíltak
- Értem jöttek ugye? - mondta nagyon szelíden.
Battle egyszerre hivatalos modort öltött:
- Letartóztatom önt, Mrs. Strange, annak a vádjával, hogy az elmúlt hétfőn, szeptember 21.-én meggyilkolta Camilla Tressiliant. Figyelmeztetnem kell, hogy mindent, amit mond, írásban rögzítünk, és bizonyítékként használhatjuk fel ön ellen a bíróság előtt. 
Audrey felsóhajtott. Formás arcocskája olyan  békés és tiszta  volt, mint valai  kámea.
- Szinte megkönnyebbülést érzek. Örülök, hogy. . .  túl vagyok rajta!
Nevile előreugrott. 
- Audrey, ne vallj be semmit. . .   egy szót se beszélj!
Az asszony rámosolygott.
- De hát miért ne, Nevile? Minden igaz. . .   és én annyira fáradt vagyok! 
 Leach mélyet lélegzett. Hát eddig tartott, és nem tovább. Az asszony persze, teljesen megháborodott, de így legalább megspórolunk egy csomó vesződséget! Szerette volna tudni, mi megy végbe él nagybátyjában. Az öreg úgy nézett ki, mint aki kísértetet lát. Olyan mereven bámulta a boldogtalan, tébolyult teremtést, mintha nem akarna hinni a szemének. Hát igen, érdekes ügy volt gondolta Leach kényelmesen.
És ekkor szinte groteszk ellentmondásként, Hurstall jelent meg a nappali ajtajában, és bejelentette 
- Mr. MacWhirter van odakinn.
MacWhirter határozott léptekkel sétált be. Egyenest Battle-hez ment: - Maga  a Tressilian-ügy nyomozásával megbízott rendőrtiszt? - kérdezte.
-Én vagyok.
- Akkor fontos bejelentenivalóm van. Sajnálom, hogy nem jöttem már előbb, de csak most világosodott meg előttem, hogy fontos lehet az, aminek hétfőn éjjel véletlenül szemtanúja voltam. - Gyors pillantással felmérte a szobát. - Beszélgethetnénk esetőleg máshol? 
Battle Leachhez fordult
- Itt maradnál Mrs. Strange mellett?
- Igenis, uram - válaszolta Leach hivatalos modorban. 
Azután hozzáhajolt, és súgott valamit a másik fülébe.
Battle MacWhirterhez fordult. - Erre tessék.
A könyvtárszobába vezette.
- Nos, miről van szó? A kollégám mesélte, hogy már találkozott magával. . .  tavaly télen, ugye?
- Pontosan így van - mondta MacWhirter.
- Öngyilkossági kísérlet miatt. Ez is hozzátartozik a mondanivalómhoz.
- Halljuk, Mr. MacWhirter.
- Múlt januárban öngyilkosságot kíséreltem meg - levetettem magam a Stark Headről. Az idén kedvem támadt, hogy megint idejöjjek. Hétfőn este felsétáltam a sziklához. Egy darabig álldogáltam ott. A tengert néztem, meg a szemközti Easterhead Bayt, aztán egyszer csak balra fordultam. Vagyis ennek a háznak az irányába néztem. Egész  tisztán láthattam a holdfényben.
- Igen.
- Csak ma jöttem rá, hogy akkor, azon az éjszakán gyilkosság történt.
Előrehajolt. - Most pedig elmondom önnek, amit láttam.



XVI.

Valójában öt percbe sem telhetett, míg Battle visszament a nappaliba, de a többiek számára sokkal hosszabbnak tűnt.
Kay hirtelen elvesztette önuralmát. Audrey után kiáltott.
 - Tudtam, hogy maga volt. Végig tudtam, hogy maga tette. Tudtam, hogy sántikál valamiben. . . 
- Kérem, Kay - szólt rá hevesen Mary Aldin. 
- Fogd be a szád, Kay. Az isten szerelmére - mondta éles hangon Nevile.
Ted Latimer odament Kayhez, aki sírva fakadt.
- Szedd össze magad - mondta gyengéden.
Dühösen Nevile-hez fordult
- Úgy látszik, nem vagy képes felfogni, hogy Kay idegei túl vannak feszítve! Miért nem törődsz egy kicsit vele, Strange? 
- Már jól vagyok - mondta Kay.
- Nem kell hozzá sok - mondta Ted -, hogy elvigyelek ebből a társaságból!
Leach felügyelő a torkát köszörülte. Ilyen helyzetekben, mint ez, sok meggondolatlanságot mondanak az emberek, szó, ami szó. Ebben a sajnálatos csak az, hogy később aztán igen kínos emlék marad mindez.
Battle visszament a szobába. Arca kifejezéstelen volt. Így szólt:
- Lenne szíves összecsomagolni egy-két holmit, Mrs. Strange? Attól tartok, Leach felügyelőnek fel kell kísérnie magát az emeletre.
- Én is megyek - mondta Mary Aldin. Ahogy a két asszony kiment a szobából Leach felügyelővel, Nevile nyugtalanul így szólt
- De hát mit akart ez a pasas?
- Mr.  MacWhirter nagyon különös dolgot mesélt - mondta Battle megfontoltan.
- És segít az Audreyn? Még mindig az a szándéka, hogy letartóztatja?
- Már megmondtam, Mr. Strange. A munkámat kell végeznem.
Nevile elfordult, s a buzgóság egyre jobban lehervadt az arcáról.
- Talán jobb, ha felhívom Mr. Trelawnyt. 
- Ne hamarkodja el, Mr. Strange. Előbb szeretnék egy bizonyos kísérletet elvégezni Mr. MacWhirter vallomásának eredményeképpen. Csak várom, hogy Mrs. Strange lejöjjön.
Audrey lefelé lépkedett a lépcsőn, Leach. felügyelővel az oldalán. Arcán még mindig az a távoli, közönyös és higgadt kifejezés ült. Nevile feléje nyújtott kéziel hozzálépett.
- Audrey. . .
Az asszony fakó pillantást vetett rá, majd így szólt
- Nincs semmi baj, Nevile. Nem érdekel. Semmi sem érdekel.
Thomas Royde úgy állt a főbejárati ajtóban, mint aki el akarja állni a kifelé vezető utat.
Audrey ajkán halvány mosoly jelent meg.
- Hűséges Thomas - suttogta. . 
- Ha bármit tehetek. . .  - motyogta az  a fogai közt.
- Itt már nincs mit tenni - mondta Audrey. 
Emelt fővel ment ki. Ott rendőrségi autó várta, amelyben Jones őrmester ült. Audrey és Leach beszálltak.
- Bájos elvonulás - motyogta Ted Latimer elismeréssel.
Nevile dühösen ráförmedt. Battle főfelügyelő ügyesen közéjük állt, és békítő hangon szólalt meg
- Mint mondottam volt, el kell végeznem egy kísérletet. Mr. MacWhirter már lent várakozik a kompnál. Tíz percen belül mi is lemegyünk. Minthogy motorcsónakba szállunk, azt ajánlom a hölgyeknek, hogy melegen öltözzenek fel. Szóval, tíz perc múlva.
Akár egy rendező, aki éppen egy színtársulatot irányít a színpadon. Egyáltalán nem vett tudomást a többiek tanácstalan tekintetéről.


Éjfél



I.

Hűvös volt a vízen, és Kay szorosan összehúzta magán a rövid szőrmekabátot. 
A csónak elpöfögött Gull's point alatt, majd robogva megkerülte a kis öblöt, amely Gull's pointot elválasztotta a Stark Head kísérteties tömbjétől. 
Egy-két alkalommal megpróbáltak kérdezősködni, Battle főfelügyelő azonban olyankor felemelte lapátszerű kezét, mintegy tudtul adva, hogy még nincs itt az ideje. Így a csendet csupán a robogó csónak nyomában felkavarodó víz morajlása törte meg. Kay Ted  mellett állt,  s mindketten a vizet nézték. Nevile magába roskadtan ült, lábait kinyújtva. Mary Aldin és Thomas Royde a csónak orrában foglaltak helyet. Időnként mindegyikük érdeklődő pillantást vetett a csónak  farában állogáló  MacWhirter  magas, közömbös alakjára. Az egyikükre sem nézett - hátat fordítva, behúzott nyakkal állt ott..
Battle csak a Stark Head fenyegető árnyéka alá érve lassította le a motort, és kezdett bele mondókájába. Tárgyilagosan és jobbára megfontoltan beszélt.
- Felettébb különös ügy ez. . .  a legfurcsább, amivel valaha is dolgom akadt, és szeretnék szólni egypár szót a gyilkosság témájáról általában. Nem én találtam ki, amit most mondani fogok. . .  valójában a fiatal Daniels királyi tanácsostól hallottam valami hasonlót, és nem lepődnék meg, ha ő is valaki mástól hallotta volna. . .  ennek érti a módját!
A következőről van szó! Amikor önök gyilkossági hírt olvasnak. . .  vagy valamilyen kitalált gyilkossági történetet, ezek többnyire mind magával a gyilkossággal kezdődnek. Mindez tévedés. A gyilkosság jóval előbb kezdődik. A gyilkosság csak a tetőpontja egy sor olyan körülménynek, amelyek egy adott pillanatban mind egy adott pont felé tartanak. A világ legkülönbözőbb részeiről és előre nem látott okokból kifolyólag keverednek bele emberek. Mr. Royde Malájföldről utazott ide. Mr. MacWhirter pedig azért van itt, mert ismét látni akarta azt a helyet,  ahol egyszer öngyilkos akart lenni. Maga a gyilkosság már a történet végét képezi. Éjfél van.
Szünetet tartott.
- Most van éjfél.
 Öt szempár fordult felé. . .  csak öt, mivel MacWhirter nem fordult meg. Öt tépelődő arc.
- Azt akarja mondani, hogy Lady Tressilian halála egy egész sor körülmény betetőzése volt?
- Nem, Miss Aldrin, nem Lady Tressilian halála volt az. Az ő halála a gyilkos fő céljának csak velejárója volt. Én most Audrey Strange meggyilkolásáról beszélek.
Hallgatta, milyen szaporává vált a lélegzésük. Kíváncsi volt, vajon hirtelen megijedt-e valamelyikük. . . 
- Ezt a bűntényt meglehetősen hosszú idővel ezelőtt tervelték ki. . .  talán még a télen. A legapróbb részletéig kiagyalták Egyetlen, és csakis egyetlen célja volt: mégpedig az, hogy Audrey Strange-et kötélre juttassa. . . 
Egy magát roppant okosnak képzelő személy tervelte ki, fondorlatos módon. A gyilkosok többnyire hiú emberek. Először is ott volt a felszínes és elégtelen bizonyíték Nevile Strange ellen, amely arra szolgált, hogy átlássuk az ügyet. De miután egy egész sereg hamis bizonyítékkal találtuk szembe magunkat, nem látszott valószínűnek, hogy mindebből egy második kiadást is elképzelhetőnek tartsunk. Ennek ellenére ha jól megnézzük, minden Audrey Strange ellen szóló bizonyíték is hamis lehet. A kandallójáról leszerelt fogantyú, a kesztyűje. . .  a bal pár, amit összevéreztek. . .  aztán bedugták az ablaka alatti repkény közé. A púderjét egy zakó gallérjának a belső oldalára kenve és az ugyanott talált hajszálak. Az ujjlenyomata pedig eléggé magától értetődően rajta lehetett a ragtapaszon, hiszen az ő szobájából emelték el. Meg az a bal kézzel mért ütés is.
Aztán volt még egy utolsó, végzetes bizonyíték, amellyel maga  Mrs.  Strange szolgált. . .  nem hiszem,  hogy egyetlen is akadna maguk közül, aki hinne az  ártatlanságában - kivéve azt az egy embert, aki tudja róla, hogy az -, azok után, ahogy a letartóztatásakor viselkedett. Gyakorlatilag beismerte a bűnösségét, igaz? Magam sem hittem volna az ártatlanságában, ha nincs egy személyes tapasztalatom. . .  Egyből szemet szúrt nekem, igen, mikor láttam és hallottam őt. . .    mert, tudják, ismertem egy lányt, aki ugyanígy viselkedett. . .  elismerte, hogy bűnös, mikor nem is volt az. . .  és Audrey Strange annak a lánynak a szemével nézett rám. . . 
A kötelességemet kellett tennem. Tisztában voltam ezzel. Mi rendőrtisztek mindig a bizonyítékok  szerint járunk el. . .  nem  pedig aszerint, hogy mit érzünk, vagy mit feltételezünk. Ám, bevallom Önöknek, hogy csodáért fohászkodtam abban a percben. . .  mert láttam, hogy már csak, egy csoda segíthet ezen a szegény asszonyon.
Nos, megtörtént a csoda. Rögtön bekövetkezett.
Megjelent Mr. MacWhirter, és előadta a történetét.
 Szünetet tartott.
- Mr. MacWhirter, megismételné, amit felfedett előttem a házról?
MacWhirter, megfordult. Rövid, tömör mondatokban beszélt, amelyek éppen a tömörségük miatt hatottak meggyőzően.
Elmondta, hogyan menekült meg a szikláról tavaly januárban, és azt, hogy ismét el akart látogatni a színhelyre. Így folytatta:
- Hétfőn este felmentem a sziklához. Ott álltam gondolataimba merülve. Tizenegy óra tájt lehetett. Átnéztem. arra a házra, ott a sziklakiugrón. . .  Gull's Pointnak hívják, mint közben megtudtam.
Szünetet tartott, azután folytatta:
- A ház egyik ablakából egy kötél lógott le a tengerbe. Láttam, amint egy ember éppen felfelé mászik rajta. . . 
Egy perc telt bele, míg felfogták. Mary Aldin felkiáltott:
 - Akkor mégiscsak idegen kéz műve volt? Egyikünknek sincs köze hozzá. Egy közönséges betörő volt!
- Lassan a testtel - mondta Battle.-  Olyan valaki volt, aki a folyó túlsó partjáról jött át, méghozzá úszva. De valaki a házból már előkészíthette neki a kötelet, s ennélfogva a házbeliek közül is benne volt valakinek a keze a dologban.
 Battle megfontoltan folytatta:
- Mi pedig ismerünk egy olyan embert, aki azon az éjszakán a folyó szemközti partján járt. . .  valakit, akit senki sem látott fél tizenegy és negyed tizenkettő között, és aki minden további nélkül átúszhatott meg viszsza. Valaki, akinek egy barátja lakik ezen a parton. 
Igaz, Mr. Latimer? - tette hozzá.
 Ted egy lépést hátrált. Éles hangon fel kiáltott:
- De hiszen én nem is tudok úszni! Mindenki tudja, hogy nem tudok úszni. Kay, mondd meg nekik, hogy én nem tudok úszni. 
- Persze hogy Ted nem tud úszni! - mondta Kay.
- Így van?- kérdezte Battle nyájasan.
Végigment a csónakban, miközben Ted a másik irányba tartott. Egy ügyetlen mozdulat, s utána egy csobbanás hallatszott.
- Te jó isten - mondta Battle.- Ted Latimer a vízbe esett.
Keze szorítóvasként kapcsolódott Nevile karjára, amikor az Ted után akarta vetni magát.
- Nem, nem, Mr. Strange. Semmi szükség rá, hogy bevizezze magát. Van ott két ügyes emberem. . .  ott horgásznak abban a ladikban. - Átpillantott a csónak korlátján. - Szent igaz - mondta érdeklődéssel. - Nem tud úszni. Nincs semmi baj. Már ki is húzták. Elnézésüket kell kérnem, de igazán csak egyetlen módon lehet megbizonyosodni afelől, hogy valaki tud-e úszni, mégpedig úgy, hogy vízbe lökjük. Látja, Mr. Strange, én szeretek alapos munkát végezni. Először Mr. Latimert kellett kipipálnom. Mr. Royde egyik karja nyomorék, azzal pedig aligha mászhatott föl egy kötélen.
Battle hangja egyenletesen búgóvá változott.
- Így hát magához érünk, nemde, Mr. Strange? Jó sportember, hegymászó, úszó meg minden. Maga valóban átkelt a tíz óra húszas komppal, csakhogy senki sincs, aki eskü alatt tanúsíthatná, hogy látta magát az Easterhead  Bay  Szállóban negyed tizenkettő előtt, annak ellenére sem, hogy maga ott akkor állítólag Mr. Latimert kereste.
Nevile kiszabadította a karját. Hátravetette a fejét, és felkacagott.
- Szóval, azt akarja mondani, hogy én úsztam át al folyón, és másztam fel egy kötélen. . .	
- Amelyet már előzőleg az ablakában lógva hagyott - mondta Battle.
- Aztán megöltem Lady Tressiliant, és visszaúsztam? Miért tennék ilyen fantasztikus dolgot? S ki terelte rám azokat a nyomra vezető jeleket? Talán én magam?
- Úgy van - mondta Battle. - És nem is volt olyan rossz ötlet.
- És mi okom lett volna Camilla Tressillian meggyilkolására?
- Semmi - mondta Battle.- Csak így akarta akasztófára juttatni az asszonyt, aki elhagyta magát egy másik férfi miatt. Maga nem teljesen épelméjű. Már gyermekkorában sem volt az. . .  apropó, utánanéztem annak az íjjal és nyíllalvaló lövöldözési ügynek. Aki magát megsérti, annak lakolnia kell. . .  és maga a halált nem tartja túl nagy büntetésnek, ha arról van szó, hogy megfizessen valamiért. A halál maga kevés lett volna Audreynak. . .  a maga szeretett Audreyjának. . .  ó, igen, nagyon szerette őt, míg a szerelme gyűlöletbe nem csapott át. Valami különleges halálnemet kellett kieszelni a számára - egy hosszadalmas és speciális halált. S  amikor ezt kigondolta, a legcsekélyebb mértékben sem zavarta magát az a tény, hogy ez együtt jár egy másik asszony meggyilkolásával, aki jóformán az anyja volt. . . 
Nevile nagyon lágy hangon mondta:
- Az egész hazugság! Szemenszedett hazugság! Én nem vagyok őrült! Nem vagyok őrült !
Battle megvető hangon mondta:
- Az elevenébe hatolt, amikor Audrey megszökött és elhagyta magát egy másik férfi miatt, mi? Sértette a hiúságát! Elgondolni, hogy az asszony hagyta el magat. Azzal akarta menteni a büszkeségét, hogy elhitette az egész világgal, hogy maga hagyta el őt, sőt képes volt feleségül venni egy másik lányt - aki szerelmes volt magába -, pusztán azért, hogy ezt a hiedelmet alá is támassza.  A lelke mélyén azonban kitervelte, hogyan fog Audreyval, elbánni. Annál rosszabbat már ki sem találhatott számára, hogy. . .  felkötteti. Remek elképzelés. . .  csak az a kár, hogy nem volt elég eszes hozzá, hogy jobban hajtsa végre!
Nevile tweedkabátos válla furcsán, vonaglásszerűen megrándult.
Battle folytatta
- Gyerekes dolog. . .  ez az egész szamárság a golfütövel! Azok a maga ellen szóló durva nyomok!  Audrey  tudhatta, hogy maga mire készül! Képzelem, hogy nevetett a markába! És maga azt képzelte, hogy én nem gyanúsítom magát! Maguk gyilkosok igen fura szerzetek! Annyira felfuvalkodottak mind! Folyton azt képzelik, hogy okosak és szemfülesek, a valóságban pedig nem egyebek, mint egészen szánalmas módon gyerekes. . .  figurák. . . 
Fura, szokatlan üvöltés tört elő Nevile torkából.
- Igenis, ügyes ötlet volt. . .  igenis, az volt! Soha nem jött volna rá! Soha! Ha nincs az a minden lében kanál, pöffeszkedő, skót hólyag. A legapróbb részletekig átgondoltam. . .  minden részletet! Nem az én hibám, hogy kudarcot vallottam. Honnét tudhattam volna, hogy Thomas Royde tudja az igazságot Audrey és Adrian kapcsolatáról? Audrey és Adrian. . .  az isten verné meg Audreyt. . .  lógni fog. . .  fel kell köttetnie. . .  azt akarom, hogy rettegjen, mielőtt meghal. . .  hogy meghaljon. . .  pusztuljon el. . .  gyűlölöm őt. Értse meg, a halálát akarom. . . 
A vékony, nyüszítő hang lassan elhalt. Nevile magába roskadt, és csendesen sírni. kezdett.
- Úristen - mondta Mary. Falfehér lett az arca.
- Sajnálom, de be kellett löknöm Tedet a vízbe - mondta Battle szelíd, halk hangon. - Tudják, vajmi kevés bizonyíték volt.
Nevile még mindig nyüszített. Hangja olyan volt, mint egy gyermeké.
- Fel akart köttetni! Azt akarom, hogy kössék fel! . . .
Mary Aldin megborzongott, és Thomas Royde felé fordult.
Az a tenyerébe vette Mary kezét.


II.

- Állandó rettegésben éltem - mondta Audrey.
A teraszon üldögéltek. Audrey Battle főfelügyelő mellett ült. Battle folytatta szabadságát, és ezúttal vendégként tartózkodott Gull's Pointban.
- Folytonos félelem. . .  szünet nélkül mondta Audrey.
Battle bólogatott
- Az első perctől fogva, ahogy magával találkoztam, láttam, hogy halálosan fél. Éppolyan szürkén és zárkózottan viselkedett, ahogy azok az emberek szoktak, akik valami igen erős érzelmet tartanak féken. Ez lehetett volna szerelem is vagy gyűlölet, ám valójában félelem volt, ugye?
 Audrey bólintott.
- Nem sokkal a házasságkötésünk után elkezdtem félni Nevile-től. Csak, tudja, az volt a borzasztó, hogy nem tudtam, miért. Már kezdtem azt hinni, hogy bolond vagyok.
- Nem maga volt az - mondta Battle.
- Amikor hozzámentem Nevile-hez, olyan rendkívül egészségesnek és normálisnak látszott.. mindig elbűvölően jókedvű és kellemes ember volt.
- Érdekes - mondta Battle. - A jó sportember szerepét játszotta, tudja. . .  Ez volt az oka, hogy olyan jól meg tudta őrizni a nyugalmát teniszezés közben. Fontosabb volt neki a jó sportember szerepét játszani, mint megnyerni a meccset. Persze, ez terhes volt számára, mint ahogy minden szerepjátszás az. És mindig mélyebbre süllyedt.
- Mélyebbre - suttogta Audrey, és megborzongott. - Egyre mélyebbre. Semmi nem állíthatta meg. Néha csupán egy szó, egy pillantás, és akkor mintha megéreztem volna valamit. . .  Valami furcsa dolgot. És ilyenkor, ahogy már az előbb is mondtam, azt hittem, velem nincs rendjén valami. Aztán egyre jobban és jobban féltem. . .  ismeri azt a fajta megmagyarázhatatlan félelmet, amibe belebetegszik az ember.
Azt gondoltam magamban, hogy meg fogok így őrülni. . .  de egyszerűen tehetetlen voltam. Úgy éreztem, a világon bármit megtennék, hogy elmenekülhessek! És akkor jött Adrian, azt mondta, szeret engem, és arra gondoltam, milyen csodálatos is lenne elmenni vele, meg azt is mondta. . . 
Elhallga tott.
- Tudja, mi történt? Megszöktem hogy találkozzam vele. . .  de ő soha nem érkezett meg. . .  elpusztult. . .  úgy éreztem, mintha valahogy Nevile keze lett volna a dologban.
- Lehet, hogy jól érezte - mondta Battle.
Audrey meghökkent tekintettel nézett rá.
- Ó, csakugyan úgy gondolja?
- Most már soha nem tudjuk meg. Egy motorbalesetet meg is lehet rendezni. De azért ne eméssze magát emiatt, Mrs. Strange.
Akár úgy volt, akár nem, természetesen történt.
- Én. . .  teljesen össze voltam törve. Viszszamentem a parókiára. . .  ahol Adrian lakott. Akartunk írni az anyjának, de minthogy ő nem tudott a dolgunkról, úgy döntöttem, nem tudatom vele, és nem okozok neki fájdalmat. Nevile jóformán azonnal megérkezett. Nagyon tapintatosan viselkedett. . .  és. . .  kedvesen. . .  és valahányszor csak beszéltem vele, egész belebetegedtem a félelembe! Azt mondta, senkinek nem szabad semmit megtudnia Adrianről, meg azt, hogy rögtön elválhatok tőle, azon a címen, hogy elküldött engem, mert mást akar elvenni. Annyira hálás voltam. Tudtam, hogy Kay tetszik neki, és reménykedtem benne, hogy minden rendbe jön, és én is megszabadulok a különös rögeszmémtől. Mindig azt képzeltem, hogy bennem van a hiba.
Mégsem tudtam tőle megszabadulni. . .  egészen. Soha nem éreztem, hogy igazából elmenekültem. És akkor, egy napon találkoztam Nevile-lel a parkban, és elmagyarázta, mennyire szeretné, ha én és Kay barátnők lennénk, aztán azt javasolta, hogy szeptemberben valamennyien egy időben jöjjünk le ide. Nem utasíthattam vissza, hogy is tehettem volna? Azok után hogy olyan kedvesen viselkedett velem.
- "Bejönnél a szalonomba?" - javasolta a pók a légynek - jegyezte meg Battle főfelügyelő.
- Igen, éppen úgy. . .  - borzongott meg Audrey. 
- Roppant ügyesen csinálta - mondta Battle.- Olyan fennhangon hirdette boldog-boldogtalannak, hogy az ő ötlete volt, hogy mindenkinek azonnal az a gyanúja támadt, hogy ez nem igaz .
- Aztán lejöttem ide. . .  és olyan volt, akár egy lidérces álom - mondta Audrey. - Tudtam, hogy valami borzalmas fog  történni. . .   tudtam, hogy ez Nevile jóvoltából történik majd. . .  és azt, hogy velem fog történni, csak azt nem tudtam, micsoda. Azt hiszem, tudja, hogy kis híján megháborodtam annyira megbénított a félelem. . .  mint amikor az ember azt álmodja, hogy valami baj fogja érni, és közben mégsem tud moccanni. . . 
- Mindig arra gondoltam - mondta Battle főfelügyelő -, hogy jó lenne egyszer látni egy kígyót, ahogy éppen megbűvöl egy madarat, hogy az el sem tud repülni. . .  de most már azt hiszem, nem lennék rá kíváncsi.
Audreyfolytatta
- Még amikor Lady Tressiliant meggyilkolták, sem fogtam fel mit jelentett ez. Meg voltam zavarodva. Eszembe sem jutott, hogy Nevile-re gyanakodjam. Tudtam, hogy nem érdekli a pénz. . .  képtelenségnek tűnt volna azt feltételezni, hogy képes ötvenezer font örökség miatt ölni.
Többször is gondolkodóba ejtett Mr. Treves és az a történet, amit akkor este elmondott. Még mindig nem hoztam összefüggésbe a dolgot Nevile-lel. Treves beszélt valamilyen furcsa testi jellegzetességről, amelynek alapján fel tudná ismerni az azóta már régen felnőtté vált gyermeket. Nekem van a fülemen egy forradás, de azt hiszem, nemigen akad közöttünk más, akin valami figyelemre méltó jel lenne.
Battle így szólt: - Miss Aldinnak van egy ősz tincs a hajában, Thomas Royde egyik karja béna, s nem feltétlenül csak földrengés, eredményeképp lehet az. Mr. Ted Latimernek meglehetősen különös formájú a koponyája. Nevile Strange pedig. . .  - Szünetet tartott.
- Biztos, hogy semmilyen testi jellegzetessége nem volt Nevile-nek?
- Ó, de igen volt. A bal keze kisujja rövidebb, mint a jobb kezéé. Ez nagyon szokatlan, Mrs. Strange. . .  igazán nagyon szokatlan.
- Így hát ez volt az?
- Igen, ez.
- És Nevile akasztotta azt a táblát is a liftre?
- Igen, ő. Míg Royde és Latimer itatták az öreget, ezalatt ő térült-fordult. Ügyes és egyszerű dolog. . .  és alig hiszem, hogy valaha is sikerülne bebizonyítarlom róla, hogy gyilkosság volt.
Audreyn megint végigfutott a hideg.
- No,no, kedvesem - mondta Battle -hiszen már az egésznek vége. Meséljen tovább.
- Maga rém ügyes. . .  Évek óta nem  beszéltem ennyit!
- Nem! És ez volt a baj. Mikor döbbent rá először, hogy milyen játékot űz Nevile mester ?
- Nem is tudom pontosan. Csak úgy hirtelen rájöttem. Amikor ő maga tisztázódott és így mi kerültünk sorra. És akkor egyszer csak  azon kaptam magam,  hogy  engem néz. . .  mintegy kárörvendő tekintettél. És már tudtam! Akkor történt, hogy. . . 
Hirtelen abbahagyta.
- Mi történt akkor?. . . 
Audrey habozva mondta:
- Hogy arra gondoltam, a legjobb volna sürgősen elmenekülni.
Battle főfelügyelő a fejét rázta.
- Sosem szabad feladni. Ez az én jelszavam.
- Ó, tökéletesen igaza is van. . .  Ám, maga nem tudja, milyen az, amikor az embernek olyan hosszú ideig rettegésben kell élnie. Megbénítja az embert. . .  nem tud gondolkodni. . .  nem képes rá, hogy terveket szőjön. . .   csak valami borzalmas dolog bekövetkezését várja. Azután pedig, amikor megtörténik  hirtelen elmosolyodott egy pillanatra - meglepődne rajta, hogy micsoda megkönnyebbülést érez az ember! Nem kell tovább várni és félni. . .  bekövetkezett. Azt hiszem, teljesen tébolyultnak fog tartani ha  elmondom magának, hogy egyáltalán nem érdekelt, amikor értem jött, hogy gyilkosság vádjával letartóztasson. Nevile megtette a legrosszabbat,  amit csak tehetett, és kész. Annyira biztonságban éreztem magam, amikor Leach felügyelő magával vitt!
- Részben  azért  jártunk  el  így -  mondta Battle. - El akartam magát távolítani annak az őrültnek a közeléből. Azonkívül ahhoz, hogy megtörhessem őt, ki kellett váltanom egy sokkoló hatást Ő abban a hitben volt, hogy olyan jól sikerült a terve, mint ahogyan elképzelte. . .  s így annál nagyobb meglepetésben volt része. 
- És ha nem sikerül megtörni, lett volna valamilyen bizonyíték? - kérdezte halkan Audrey.
- Nemigen. Itt volt Mr. MacWhirter sztorija arról, hogy látott a holdfényben egy embert, ahogy kötélen mászik felfelé. Aztán maga a kötél is, amit összetekercselve és még kissé nedves állapotban találtak a padlás-szobában, mind megerősítette az általa elmondottakat.
 Szünetet tartott, és komolyan bámult Audreyra, mintha csak arra várna, hogy az asszony mondjon valamit.
Minthogy mélyen érdeklődőnek látszott, a főfelügyelő így folytatta:
- Meg itt volt  az a hajszálcsíkos öltöny is. Persze, Strange az Easterhead Bay-i oldalon, azon a sziklakiugrón, a sötétben vetkőzött le, az öltönyét pedig egy barlang mélyedésbe rejtette el. Véletlenül azonban épp egy döglött hal maradványaira dobta, amit a dagály vetett partra. Ez pecsétet hagyott a vállán, ami csak úgy bűzlött. Rájöttem, hogy azt beszélték a szállodában, hogy valami baj van a csatornahálózattal. Maga Nevile találta ki ezt a mesét. Hiába vett az öltönyére esőkabátot, a szagot akkor is erősen lehetett érezni. Ekkor begyulladt az öltöny miatt, és a legelső adandó alkalommal elvitte a tisztítóba, és ostoba fejjel nem a saját nevét adta meg. Bemondott egy nevet, amelyet valójában találomra nézett ki a szállodai nyilvántartóból. Így került az öltöny a maga barátjához, akiben volt annyi leleményesség, hogy összefüggésbe hozza a dolgot a kötélen kapaszkodó emberrel. Az ember ráléphet döglött halra, de nem nyomja hozzá a vállát, hacsak rá nem dobja a ruháját, hogy éjszaka megfürödjön, de kötve hiszem, hogy bárki is jókedvében megfürdik egy ilyen párás, szeptemberi éjszakán. McWhirter agyában összeállt a kép. Nagyon okos ember.
- Több annál - mondta Audrey.
- Hm. . .  hát, meglehet. Érdekli magát? Ismerem valamennyire a sorsát.
Audrey figyelmesen hallgatta. Batlle hálás közönségre talált benne.
- Sokkal  tartozom neki. . .  meg  magának is - mondta.
- Nekem ugyan nem tartozik sokkal - mondta erre Battle főfelügyelő. - Ha nem vagyok akkora bolond, azonnal átlátom annak a csengőnek a lényegét.
- Csengőét? Mifélel csengőét?
- Hát, amelyik Lady Tressilian szobájában volt. Folyton éreztem, hogy valami nincs rendben azzal a csengővel. Már majdnem rá is jöttem, hogy micsoda, amikor az emeletről lefelé jövet megpillantottam egy olyan rudat, amivel maga az ablakát szokta kinyitni.
Abban állt a csengő egész lényege, hogy Nevile Strange alibit szerezzen magának. Lady Tressilian nem emlékezett, miért csengetett. . .   persze hogy nem emlékezett, hiszen egyáltalán meg sem rántotta a csengőt! Nevile szólaltatta meg a csengőt kívülről, a folyosóról úgy, hogy azt a hosszú rudat a plafonon keresztülhúzódó dróthoz érintette. Erre lejön Barrett, és látja, hogy Mr. Strange lefelé megy a lépcsőn, majd kilép a házból, Lady Tressiliant pedig épen és sértetlenül találja. A komornával kapcsolatos egész ügy zavaros volt. Mire jó ha elkábítják egy gyilkosság idejére, amit még éjfél előtt szándékoznak elkövetni? Tíz az egyhez, hogy Barrett nem kábul el addigra.  Ez azonban  belső ügynek tünteti fel a gyilkosságot, és egy időre lehetővé teszi Nevile számára, hogy az első számú gyanúsított szerepében tetszeleghessen . .. így Barrett beszélni tud, Nevile pedig olyan tökéletesen tisztázódik, hogy senkinek eszébe sem jut, hogy részletesen faggassa őt arra vonatkozóan, hogy pontosan hány órakor érkezett a szállodába Tudomásunk van róla, hogy visszafelé nem komppal jött, és egyetlen csónakot sem vittek el. Így maradt az a lehetőség,  hogy átúszott.  Remek úszó volt, ám ezzel együtt is nagyon kevés idő állt rendelkezésére. Felmászott a hálószobája ablakából lelógó kötélen, aztán ott a víztócsa a padlón, amit észre is vettünk, - de sajnos, meg kell vallanom, hogy mindebből még nem derült ki a lényeg. Aztán belebújt a kék öltönybe, és bement Lady Tressilian szobájába - ezt nem akarjuk részletezni -, mindössze néhány percet vehetett csak igénybe az egész; az acélfogantyút pedig már jó előre az ütőhöz rögzítette. . .  aztán visszatette a helyére, levetette a ruháját, lemászott a kötélen, és visszament Easterhead Baybe.
- És ha Kay be talál menni?
- Ó, fogadok, hogy enyhén el volt kábítva.  Már a  vacsora  kezdetétől  ásítozott, úgy hallottam. Azonkívül, Nevile-nek gondja volt rá, hogy összevesszen vele; így Kay bezárta az ajtaját, és nem zavarta meg őt. 
- Megpróbálok, visszaemlékezni, vajon észrevettem-e, hogy hiányzik a fogantyú a kandallóm rácsáról. Azt hiszem, nem tűnt fel nekem. Mikor szerelte rá vissza?
- Másnap reggel, miután a zűrzavar elcsitult. Attól kezdve, hogy Ted Latimer visszahozta a kocsiján, az egész éjszaka a rendelkezésére állt, hogy eltüntesse a nyomokat, visszaszerelje a dolgokat, megjavítsa a teniszütőt stb. Apropó, tudja, hogy visszakézből ütötte le az öreg hölgyet? Ez volt a magyarázata, hogy arra tippeltünk, hogya gyilkosságot balkezes személy követte el. Strange-nek mindig erőssége volt a fonák ütés, emlékezzen csak! 
- Ne. . .   ne  - Audrey felemelte a kezét. - Nem bírom tovább hallgatni.
Battle rámosolygott.
- Mégiscsak megkönnyebbül, ha kiadja. magából az egészet. Bátorkodhatok egy tanácsot adni magának, Mrs. Strange?
- Hogyne, csak tessék
- Maga nyolc éven át élt együtt egy őrült bűnözővel. . .  s ez épp elég ahhoz, hogy felőrölje egy asszony idegeit. De most már itt az ideje, hogy végre megszabaduljon ettől, Mrs. Strange. Nincs többé mitől félnie. . .  és ezt meg kell értetnie önmagával.
Audrey rámosolygott. A fagyos tekintet már eltűnt arcáról. Kedves, kissé félénk, de  bizakodó arc volt, egymástól távolülő, hála telt szemekkel.
Egy darabig tétovázott, azután így szólt - Maga említett a többieknek egy lányt. . .  egy lányt, aki ugyanúgy viselkedett, ahogy én. 
Battle megfontoltan bólintott.
- A saját lányom volt az - mondta. - Így hát láthatja, kedvesem, hogy csodának. kellett bekövetkezni. Az ilyen dolgok azért  történnek, hogy okuljunk belőlük!


III.

Angus MacWhirter csomagolt.
Gondosan beletett a bőröndbe három inget, majd  azt a sötétkék öltönyt,  amelyet elhozott a tisztítóból. Két kék öltöny, amit két különböző MacWhirter, hagyott ott, már sok volt a kiszolgálónőnek.
Kopogtak az ajtón, ő pedig kiszólt:
- Tessék.
Audrey Strange lépett be.
- Eljöttem, hogy megköszönjem magának. . .  - mondta. - Már csomagol?
- Igen. Ma este elutazom innét. Holnapután pedig hajóra szállok.
- Dél-Amerikába?
- Chilébe.
- Én majd becsomagolok magának - mondta Audrey.
MacWhirter tiltakozott, az asszony azonban lenyűgözte. A férfi elnézte, milyen hozzáértően tesz-vesz.
- Hát tessék - mondta Audrey, mikor elkészült.
- Szakszerűen csinálta - mondta MacWhirter.
Hallgattak. Azután Audrey így szólt:
- Maga az életemet mentette meg. Ha történetesen nem látja, amit látott. . .  - Nem fejezte be. 
Azután megkérdezte - Rögtön rájött, akkor este, a sziklán, amikor. . .  amikor megakadályozta, hogy leugorjak. . .  és azt mondta:  "menjen csak haza, gondom lesz rá, hogy ne akasszák fel" . . .  már akkor felfogta, hogy maga valami fontos bizonyíték birtokában van? 
- Nem éppen - mondta MacWhirter. - Gondolkodhom kellett rajta.
- Akkor meg hogy mondhatta, amit mondott?
MacWhirter mindig zavarba jött, valahányszor meg kellett magyaráznia mérhetetlenül egyszerű észjárását.
- Egész pontosan csak arra gondoltam, hogy. . .  meg akarom magát menteni az akasztófától.
Audreynak arcába szökött a vér. 
- És közben azt hitte, hogy én tettem?
- Mindegy lett volna.
- Szóval azt hitte, hogy én tettem?
- Nem túl sokat törtem rajta a fejem. Hajlottam rá, hogy higgyek az ártatlanságában, de ha nem ártatlan, akkor sem cselekedtem volna másként.
- És akkor eszébe jutott az a férfi, aki a kötélen felfelé kapaszkodott?
MacWhirter néhány pillanatig hallgatott.
Azután megköszörülte a torkát,
- Azt hiszem, maga is jól tudja hogy valójában semmiféle férfit nem láttam kötélen felmászni. . .  nem is láthattam, hiszen vasárnap éjjel jártam fönn a Stark Headen, nem pedig hétfőn. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy mi történhetett - ott volt az öltöny mint bizonyíték, s a feltételezéseimet csak megerősítette a tény, hogy megtaláltam a padlászobában a nedves kötelet.
Audrey most elsápadt,
- Így hát az egész, mesét csak kitaláta? - kérdezte hitetlenkedve.
- Ha következtetésekkel állok elő, semmi súlyuk nem lett volna a rendőrség előtt. Azt kellett mondanom, hogy láttam, mi történt
- De. . .  eskü alatt kellett volna tanúsítania a tárgyaláson.
- Igen.
- És megtette volna?
- Meg én.
Audrey hitetlenkedve kiáltott fel - És maga lenne.. az az ember, aki azért vesztette el az állását, és ugrott le  a szikláról, mert nem akarta megmásítani az igazságot.
- Én nagyon tisztelem az igazságot. De rájöttem, hogy vannak dolgok, amelyek fontosabbak.
- Éspedig?
- Maga - mondta MacWhirter.
Audrey lesütötte a szemét. MacWhirter zavartan megköszörülte a torkát.
- Semmi szükség rá, hogy nagy lekötelezettséget vagy ilyesmit érezzen. Mától fogva, soha többé nem hall rólam. A rendőrség megszerezte Strange vallomását, és nem lesz szükségük az én bizonyítékomra. Különben is, úgy hallom, olyan rossz állapotban van, hogy talán meg sem éri a bírósági tárgyalást.
- Ennek örülök - mondta Audrey.
- Szerette őt annak idején? 
- Az embert szerettem, akinek elképzeltem.. 
MacWhirter bólintott. - Valamennyien ismerjük ezt az érzést, azt hiszem. - Folytatta: - Minden jóra fordult. Battle főfelügyelőben megvolt az az ügyesség, hogy az elbeszélésem szerint cselekedjék, és megtörje azt az embert. . . 
Audrey közbevágott, és így szólt
- A maga története nyomán folytatta a munkáját, igen. Én azonban mégsem hiszem, hogy maga félrevezette. Szándékosan hunyt szemet.
- Miért mondja ezt?
- Mert amikor velem beszélgetett azt mondta, szerencse, hogy maga látta, amit látott a holdfényben, aztán hozzátett még valamit. . .   még egy vagy, két mondatot. . .   arról, hogy esős éjszaka volt.
MacWhirter meghökkent. - Ez tényleg igaz. Hétfőn este aligha láthattam volna bármit is.
- Nem számít - mondta Audrey.
 - Ő tudta, hogy  amiről maga azt állította, hogy látta, az valójában úgy is volt. Mindazonáltal, ez megmagyarázza, hogy miért igyekezett Nevile-t megtörni. Attól kezdve gyanúsította Nevile-t, hogy Thomas beszélt rólam meg Adrianról. Akkor rájött, hogy  ha nem téved a bűntény jellegét illetően - mert eddig nem a megfelelő személyre koncentrált -, csupán valamiféle Nevile ellen felhasználható bizonyítékra volt szüksége. Azt mondta csodára várt. . .  és maga volt a válasz, Battle főfelügyelő fohászkodására.
- Fura volt tőle, hogy ezt mondta - mondta MacWhirter szárazon.
- Hát  most  már  látja.  -  mondta  Audrey  -, hogy maga valóságos csoda. Egy nekem rendelt, különleges csoda.
- Nem szeretném, ha lekötelezve érezné magát - mondta MacWhirter megfontoltan. - Máris eltűnök az életéből. . .  
- Muszáj? - kérdezte Audrey. 
A férfi rábámult. Fülig pirult.
- Nem vinne engem is magával? - kérdezte Audrey.
- Maga nem tudja, mit beszél!
- De tudom. Nagyon nehezemre esik. . .  de élet-halál fontosságú számomra. Tudom, rövid az idő. Apropó, én hagyománytisztelő nő vagyok, és szeretném, ha még utazás előtt összeházasodnánk. 
- Ez természetes - mondta MacWhirter mély megdöbbenéssel. - Csak nem képzeli, hogy én másképp gondoltam?
- Biztos vagyok benne, hogy nem - mondta Audrey.
- Én nem vagyok a maga esete,  -  mondta MacWhirter. - Azt gondoltam, hogy majd ahhoz a csendes fickóhoz megy hozzá, aki már olyan régóta szereti magát.
- Ó, Thomashoz? Szegény Hűséges Thomas. Túlságosan is hűséges. Annak a lánynak a képéhez ragaszkodik, akibe évekkel ezelőtt volt szerelmes. De a nő, akit valójában szeret, Mary Aldin, noha meglehet, hogy Thomas maga sem tud róla.
MacWhirter közelebb lépett Audreyhoz.
Keményen beszélt.
- Komolyan gondolja, amit mondott?
- Igen. . .  Örökre, magával akarok maradni, és soha többé nem akarom elhagyni.  Ha elmegy, soha többé nem találok magához fogható férfit, és magányosan fogom leélni az életeni.
MacWhitter felsóhajtott. Elővette a levéltárcáját és gondosan szemügyre vette a tartalmát. 
- Sokba kerül egy különleges házassági engedély - dörmögte. - Holnap az első utam a bankba fog vezetni.
- Tudok valamennyit kölcsönadni - suttogta Audrey.	
- Maga csak ne csináljon semmi ilyesmit. Ha már egyszer megnősülök, akkor én fizetem ki a házassági engedélyt. Megértette?
- Ne legyen már olyan szigorú - mondta Audrey kedvesen.
MacWhirter hozzálépett, és gyengéden így szólt
- A múltkor, amikor megragadtam, olyan volt, mint egy kismadár. . .  vergődött, hogy elszökhessen. De most már soha többé nem szökhet el. . . 
- Soha többé nem akarok elszökni.




Ő - Ű















MAGVETŐ  KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó Kardos György

Athenaum Nyomda 78.2056 Budapest,1979
Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Gera Judit Műszaki ve-
zető: Sebestyés Lajos A kötetet Kovács Gá-
bor tervezte Kiadványszám 4274 Megje-
lent 15,2  (A/5) ív terjedelemben Primusz betűből szedve MA 3397


ISBN 963 270 929 2
ISSN 0324 -3117
??

??

??

??




1