TI: Amazonsirató AU: Viszokay Tamás DT: novella PD: 1997/11 SO: Solaria Magazin -- URL: http://solaria.scifi.hu KW: sci-fi //////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\\\\\\\\\\\\\ Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK állományából. Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható, terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig benne kell maradnia. A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású, szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi Internet szolgáltatásainak URL címei: , és . \\\\\\\\\\\\\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY //////////////// VISZOKAY TAMÁS: AMAZONSIRATÓ Az amazon, aki egykor földi ember volt, a könyvtár egyik, egész falas képernyőjét nézte. Előtte bonyolult rajzolat, sejtek, kromoszómák halmaza látszott. Hosszú pillájú, széles szeme pislogás nélkül tapadt az ábrára, csak ujjait mozgatta, ahogy a gének kombinációit váltogatta. A sejttérkép mellett szöveg futott, a hajdani kutatók, Grindel és Jansen naplóinak részletei. A lány néha oda-odapislantott, bár már fejből tudta mindkét hosszú dokumentumot. "A Betida lakói, ezek a kecses repülő lények, egy evolúciós félrelépés áldozatai. Valahol és valamiért megtört a fejlődés, s ezután csupán nőnemű lények születtek. A természet még nem reagált a változásra, azaz - mintha csak gondolkodna és időt akarna nyerni -, egy patthelyzetet hozott létre. Felléptek a turkók, a hatalmas, orsós fenevadak, amik negyven évig hordozzák magukban a majdani amazont, hogy azután az megszülessen, majd, előbb rövid, aztán kissé hosszabb élet után újra turkóvá váljon. Hogy mi akadályozta meg a normális nemek kialakulását, azt még nem tudom. Látom a kunkort a tizenkettedik génsorban, de fogalmam sincs, hogyan került oda." Kopogás hallatszott, de a lány nem fordult meg, sőt rátámaszkodott az asztalra, és előrehajolt, közelebb az ábrához. A másik biológus, Patrick McFee megtorpant, szinte lélegzetet venni sem mert, úgy csodálta. Kicsit borzasnak tűnő sötét hajzuhataga karcsú dereka alá ért. Hosszú lábán megfeszültek az izmok, ahogy lábujjhegyre emelkedve, kissé előrehajolva vizslatta a képernyőt. Százhatvanöt centijével magasabb volt az amazon-átlagnál, s ’gy még magasabbnak látszott. Mint általában, nem viselt szandált, valahogy nem tűrte meg. Karjai is fedetlenek voltak, testét csak egy rövid ruha takarta. Volt idő, amikor Patrick szerelmes volt belé, de annak már vagy t’z éve. Nehéz volt a csalódás, de bele kellett törődnie, reménye sem volt, hiszen... Megrázta a fejét. Eh, minek mindig erre gondolni? Most már csak nézi, örömet jelent neki a látvány. - Mondd csak! - fordult feléje az amazon. - Miért nem voltunk mi soha gyerekek? Hová tűnt a gyermekkorunk? A DNS semmit, de semmit nem közöl erről. Kifejlődünk a turkóban, már felnőttként jövünk elő belőle, dehát a tapasztalatainkat honnan szedjük? Honnan tudjuk, melyik levelet kell megenni, és melyiket nem? Honnan tudunk beszélni? Mindezt egyszer meg kellett tanulni, mert a genetikus tapasztalat is ered valahonnan. És mégsincs ennek nyoma! A férfi hangosat sóhajtott, s ezzel az idill elenyészett. - Te nem tudsz másra gondolni? - Nem - válaszolta komolyan a lány. A másik megköszörülte a torkát zavarában. A szemét is elford’totta, inkább a képernyőt nézte. Volt Davy-ben valami kísérteties. Mintha egy élő felkiáltójel lenne ez a lány, mintha minden pillanatban figyelmeztetni akarna valamire. Sohasem mosolygott. Amazon létére ez rendk’vül szokatlan volt. - Davy, évek óta bámulod ezt az ábrát. Mit vársz tőle? Háromszáz éve halott gondolatokat akarsz visszaidézni? Azért tanultál, több mint t’z évig, hogy aztán beletemetkezz Grindel emlékeibe? - Én vagyok Dave Grindel! - csattant fel az amazon. - Nem mondtam el elégszer, hogy mi történt vele? - Dehogynem! Csak olyan... hihetetlen, hogy valaki, egy ember, belélegezve ezt a légkört, maga is turkóvá váljon, ahogy ti, azután pedig amazon legyen. Közelebb lépett. - És ha ’gy is van - folytatta -, akkor sem kell azonos’tanod magad vele. Te mondtad, hogy emléke nincs, nem maradt, nem hagyott neked semmit. Davy még egy pillantást vetett a génsorozatra. - Tévedsz. - szeme elhomályosult - Hagyott valamit. Csak éppen, nem azt, amit kellett volna. Helyette... az maradt rám, ami neki nem jelentet igazából sokat. Meglódult a hajkorona - A vágyait, azokat rám hagyta. És fogalmam sincs, miért történt ez ’gy. Felsóhajtott. - Miért jöttél? McFee örömmel vette, hogy eltérhet a k’nos témától. - Csak tegnap szálltál le, de a bázisparancsnok tudni szeretné, mikor akarsz kimenni. - Kimenni? - Úgy értem a tieidhez. Tudod, hogy várnak? A lányok, akik egy évtizede elhagyták a Betidát, és Sheratanra, az emberek új bolygójára mentek tanulni, már kezdettől fogva a vezetőjüknek tekintették őt, sőt, valamivel többnek is. Ők persze tudták, ők értették, hogy Dave Grindel-lel beszélnek. A tizenöt amazon már tegnap kirajzott a bázisról, rögtön azután, hogy a leszállóegység lehozta őket a holdról. Siettek, hiszen búcsúzni jöttek. Reá rakták az egész terhet, maguk pedig visszamennek Sheratanra, avagy az űrbe, a felfedezők közé. Végül is meg tudta őket érteni, csak... olyan nehéz volt viselni a terhet! Egyedül! Neki kell megmentenie a fajt! Mit érthet ebből az egészből Patrick McFee? Semmit. - Mikor? Hát most. Azzal elment Patrick mellett, és kitárta az ablakot. Az emberek betidai központja egy hegytetőn épült, húsz kilométerre az amazonok legnagyobb telepétől, hogy még a látszatát is elkerüljék annak, hogy az emberiség befolyásolni akarja ezt a fajt. Persze megtette ’gy is, hiszen például az amazon telep már nem fákon, hanem a földön volt, kunyhókból állt, és a lányok mindenféle, emberi használati tárggyal rakták tele. Felugrott a keretre és kivetette magát a második emeletről. A férfi csak a fejét csóválta, úgy nézett utána. Huszonöt esztendeig nem lehet csak úgy röpködni, mondta Darrier prof, Davy kedvenc tanára Sheratanon. Van igazság benne. Tétlenül élni szörnyű lehet. Az amazonok élete előbb csak három hét volt, amikor Jansen meghalt, már három év, most pedig, a modern torokszűrőknek köszönhetően már egy negyedszázad. Többségük azonban ma is csak úgy él, mint kezdetben. Ha nem is lehet negyedszázadig repkedni, gondolta, azért néhány percig csoda egy érzés. Kinyújtotta karjait, lábait, úgy suhant ki az ablakon. Gondolati parancsra emelkedett feljebb, egyre feljebb. Azután elsuhant kelet felé, ahol a telep feküdt. Egy idő múlva az óriásfák bolygót bebor’tó erdejét tisztások törték meg. Lejjebb ereszkedett, s kisvártatva már látta a faházakat, és megmelegedett a sz’ve. Látszott az épületeken, hogy hozzá nem értő kezek munkái, de éppen ez jelezte Davy számára, hogy az amazonok a saját lábukra próbálnak állni. Érzik hát, hogy változásra van szükség! Mintha csak valami jelet kaptak volna, máris vagy harminc lány lebegett körülötte. Nem szóltak, csak körbevetették, ujjaikkal hozzáértek, azután megint tisztes távolba húzódtak. Tisztelik, hallottak róla. Ezek szerint nem felejtették el, miért ment el. És visszavárták. Lefelé indult, a zöld-sárga-fekete hajú had utána. Valami zavarta. Igen, néhányan meztelenek voltak, ettől bizony elszokott. Igyekezett nem nézni ezekre, mert bizony nagyon szépek voltak. Inkább a hibákra gondolt, amit a telep ép’tésénél szemlátomást elkövettek. Vajon ő is elkövet majd néhányat? És ha igen, mennyit? A hibák azért vannak, hogy észrevegyük és kihasználjuk őket! Ezt ’rta Jansen a naplójában. Mit akart mondani? És mi van akkor, ha a hibák ugyanúgy a teremtő erőtől valók, mint ők maguk? Nem fogott jól talajt, megbotlott. Éppen meztelen lányok vették körül. Na, nem! Átcsörtetett közöttük. Elfehéredett szemét eltakarta. Bah, ennél még az emberek pirulása is jobb, nehezebb észrevenni. - Állj meg, Miss! Megtorpant. A zöld hajú lány ruhában volt, olyanban mint ő, és tudta, hogyan szól’tották őt a többiek a Sheratanon. - Te ki vagy? - most már megnyugodott. - Hamilton Growe Wells. A bolygót felfedező űrhajósok egyike, akik legelőször váltak turkóvá. Davy szája megrándult, de a soha nem mosolygó lány végül is komoly maradt. - Szóval te vagy H.G.Wells. Nem ismerlek. - Azóta születtem. Így már érthető. Amikor elment, egyetlen volt földi sem élt. Azt az évet, amit itt töltött, a felkutatásukra ford’totta, sikertelenül. Érezte, hogy hozzáérnek. - Küldd el őket, Growe. - Ne félj tőlük... - A jó égre! Nem erről van szó, nem tudod? A lány hirtelen nagyot bólintott. - Persze, értem. Néhány szót kiáltott, és Davy rádöbbent, hogy eddig, teljesen önkéntelenül, az emberek nyelvén beszélt. És arra is rájött, hogy továbbra is ’gy kell tennie. Olyan kifejezéseket kell használnia, amik az amazonoknak nincsenek meg. Szégyellte magát, de elfogadta. Ezt is elfogadta. - Honnan tudtad, hogy most jövök? - kérdezte. Hamilton picit elmosolyodott. - Állandóan vártunk, sokan a fák tetején ülték végig a napot tegnap. Bár én leparancsoltam őket, de... Tudod, Miss - lesütötte a szemét -, én vagyok itt... izé, a főnök. - Ó. Davy karon fogta, és arrébb sétáltak, be a legnagyobb faházba. - Örömmel hallom, hogy itt már van közigazgatás. - Az túlzás, Miss. De próbálkozunk. - És - Davy levetette magát egy lombból készült ágyra -, és az mit jelent pontosan, hogy te vagy a főnök? - Hát, tudok a dolgokról a körzetemben, meg úgy az egész bolygón, meg aztán, vezetem őket... Haja lódult, ahogy kifelé intett fejével. - Vagyis, csak - folytatta -, azt is csak próbálom. Davy felállt, nyújtózott. - Szóval tudsz a dolgokról. Ez kell nekem. - Hogyan, Miss? - Ker’tsd elő nekem Chriss Jansent! Growe pislogott. - Nem él. Davy megrázta hajzuhatagát. - Életben kell lennie. Kiszámoltam. Meg kellett születnie, miközben a Sheratanon voltam. - Akkor nem értem. Én mindjárt tudtam, hogy Hamilton Growe Wells vagyok. De Jansen nem jelentkezett. Aztán döbbenten felnézett. - Hacsak... - Hacsak mi? - csapott le a másik. - Talán a renegátok között... - Kik azok a renegátok? - Ezek csak t’z-tizenkét évet élnek, mert nem hajlandók viselni a szűrőt. A fákon laknak még mindig, és a magunkfajtát elzavarják maguk közül. Davy lázasan számolt. - Akkor is elkaptam - bólintott aztán. - Hiszen azután kellett születnie, miután elmentem. Még nem halhatott meg. Körülnézett. - De előbb más dolgom van. A belső helyiségben jól felszerelt laboratóriumot talált, de, Patrick csodálkozására mégsem volt elégedett. Olyanfajta, hordozható felszerelést is követelt, amivel annak idején Grindel dolgozott. McFee úgy gondolta, olyan helyzetet próbál teremteni, amiben a nagy kutató volt egykor, hátha az seg’t megtalálni a válaszokat. Davy nem folyt bele a telep életébe, hagyta Growe-t intézkedni. Ő a laborjába vonult vissza. Még kutatótársa, a sheratani biológus, aki elsősorban miatta maradt itt, még ő is alig látta. McFee nehéz helyzetben volt. Davy nem működött együtt vele, sőt az volt az érzése, titkolózik előtte. Ő maga nem tudta folytatni a munkát, mert a lány iránymutatása nélkül nemigen tudta, mit kutasson. Ráadásul oda se nagyon mert menni a "Miss" házához, mert persze Davy sem dolgozott huszonnégy órán át, s amilyen szórakozást talált magának... arra Patrick nem volt kíváncsi. Esténként azért többször is kiült kunyhója elé, s azon morfond’rozott a laboros házat nézegetve, Davy vajon milyen irányban halad? Grindel azt mondta egykor, hogy a tizenkettedik sorban ott a kunkor. Igaza volt, meg is találták az amazonok DNS- mintáiban. De kiszedni nem tudták, pedig Sheratanon mással sem próbálkoztak már évek óta. Hiába metszették ki a mintákból, újra és újra fellépett. Márpedig a makacs gént ki kell küszöbölni, egyébként az amazonoknak nincs jövőjük. Az evolúció a fejlődésben megállt fajokat előbb-utóbb eltörli. Egyik este elaludt karosszékében, és amikor felébredt, már sötét éjszaka volt. Nyújtózkodott egyet, s éppen be akart menni, az ágyához, amikor mozgásra lett figyelmes a lány háza körül. Hosszú hajú, karcsú alak lopakodott ki a kunyhóból, de mintha... mintha púpos lett volna. Kimeresztette a szemét, persze, egy hátizsák. Davy nesztelen léptekkel a telep széléig lopakodott, majd kezét széttárva a levegőbe emelkedett, és elszállt. Mielőtt eltűnt volna, megcsillant valami az oldalán, és Patrick sz’ve összeszorult. Sugárpisztoly! McFee ezután már lesben állt, és úgy tapasztalta, hogy Davy hetenként legalább két éjjel elrepül, és csak hajnalban tér vissza. Egyik nap Grow jött érte. - Gyere át! Hivat a Miss! Patrick felfortyant. - Ha beszelni akar velem, jöjjön át ő! Mit képzel? Hogy valami király itt? Growe komolyan bólintott. - Igen. A biológus ezután már ment. Davy-t a kunyhója belső szobájában találta. Nagyon fáradtnak látszott, a férfi sötét karikákat fedezett fel a nagy szemek alatt. - Miben segíthetek? - kérdezte aggódva. Davy lehunyta a szemét. - A renegátokhoz kell mennem. Tudják a bázison, pontosan hol tanyáznak? McFee leült, és megrázta a fejét. - Ezt így nem folytathatod. Én megértem, hogy úgy érzed, küldetésed van, de akkor is... így nem lehet... Grindel úgy nézett rá, mint aki nem normális. - És akkor mire legyek a világon? És akkor... nem te mondtad, hogy minden eszközt meg kell ragadni, hogy megoldjuk ezt a problémát? - Én csak arra gondoltam, hogy nem alszol. Ha hajnalban térsz haza... - Growe, menj ki! - sikoltotta a lány. Aztán a férfi elé állt. - Hogy merted.... - Elnézést, nem tudtam, hogy titok. - Márpedig az! A legszigorúbb! Tekintete lángolt, s ezt a lángolást csak erősítette a bronzbarna haj csillogása. Patrick beleszédült. - Jó, jó, bocsánat! Davy leült melléje. - Tudjátok, hol vannak a renegátok? - Mit akarsz tőlük? - Azt még nem tudom, de el kell mennem hozzájuk. Meg akarom ismerni őket, beszélni akarok a vezetőjükkel. McFee elmosolyodott. - Rosszul hazudsz. Az elfehéredő szemű lány hátat fordított. - Jó! - mondta. - Azt hiszem, Jansen közöttük van. Vele kell beszélnem. Nos, merre vannak? - Nem messze. Húsz-huszonöt mérföldre, kelet felé. De... - a térdére csapott. - Ne haragudj, ezt nem értem. Azt mondtad, te vagy Grindel. Panaszkodtál, hogy ezen a tényen kívül semmire sem emlékszel, nem maradt semmi Grindel gondolataiból. Hát akkor mit vársz attól a valakitől, aki mondjuk arra emlékszik, hogy Jansen? Legyintett. - Úristen, micsoda... Elhallgatott, Davy pedig összevonta a szemöldökét. - Micsoda marhaság? Azt akartad mondani? - Én... - Gyere csak velem! Átmentek a másik helyiségbe. Davy a komputer elé ült, és előh’vott egy fájlt. Azután megpördült a forgószéken és szembenézett a sheratanival. - Jansen más eset, mint én. Ő a saját akaratából halt meg itt. - Hogyan? - Harminc évig volt velünk. Valaki hamar feltalált egy kezdetleges szűrőt, úgyhogy a kezdeti, ormótlan sisakra nem volt szüksége. De nemcsak emiatt került közelebb hozzánk, mint Grindel. Belőle hiányzott az az önkéntelen távolságtartás, az úgynevezett tudósi felsőbbség, amit Dave nem tudott levetkőzni, és ami... bizonyára bennem is megvan, csak nem veszem észre. Jansen másképp gondolkodott, és éppen ezért sokkal jobban megértette a Betidát, mint a társa. Megkopogtatta a képernyőt. - Itt a naplója. Nem a tudományos, mert az vagy ezer oldalnyi anyag. Ezek magánfeljegyzések, gondolatok. És ezekben rejlik a megoldás! Csak én nem látom, mert én Grindel vagyok és nem Jansen. Érted? Ezért kell megtalálnom. Mindenképpen. - Mit vársz tőle? - A hibák azért vannak, hogy észrevegyük és kihasználjuk őket. Mi ez a mondat? Nem olyan, mint egy kód? Mintha arra ind’taná az embert, hogy állandóan ismételje a mondatot. Hogy arról majd eszébe jut valami. Nyilván Jansen sem jött rá a megoldásra. De ott járt a közelében, ebben bizonyos vagyok. És most, az új Jansen... intu’ció, vagy valami ilyesmi. Patrick hirtelen elszomorodott. - Ennyire reménytelen a helyzet? - kérdezte halkan. Davy lassan bólintott. - Én nem fogok vele boldogulni egymagam. Szükségem van Jansenre, egyszerűen szükségem van rá. Érted már? Growe lépett be. - Miss, ha menni akar... Davy szó nélkül kirohant, és a levegőbe emelkedett. Lassan közel’tette meg azt a magas, barnás erdőséget, amelyben a néhány száz renegát élt. Egy ember pásztázó repülésnek nevezte volna, amit csinált. Az amazonnak viszont nem volt szüksége arra, hogy nevet adjon szárnyalásának, ösztönösen csinálta a manővereket. Előbb vízszintesen suhant, majd megállt röptében, ereszkedni kezdett, azután rézsút feküdt a levegőre, és felfelé szállt. Jó félóra cirkálás után berepült a fák közé, és közvetlenül a lombkorona fölött lopakodott. Így vizslatta körül a jó pár négyzetmérföldnyi területet. Végül kiválasztott egy helyet magának, egy óriásfa hatfelé bomló ágazatának tövét, s leereszkedett, hogy gondolkodjon. Puhán landolt az avaron, letelepedett, szak’tott néhányat a húsos levelekből. Mi tagadás, élvezte, hiszen t’z éve nem evett ilyesmit. Az amazonok gyomra befogadta az emberi ételek legtöbbjét, amik növényekből készültek. Rágcsálva elmélkedett. A renegátok telepe, az elzárkózás ellenére azért mutatott emberi hatásokat. Ez mindenesetre érv lesz a kezében. Hatalmas, sűrűn font hálók terjeszkedtek a lombok között, az amazonok ezeken üldögéltek. Messziről nézve háncsból készültek a sajátos teraszok, jó nagy munka lehetett megcsinálni. Hirtelen suhogást hallott, és egy zöld hajú amazon landolt mellette. Valami hosszú bot volt a kezében, arra támaszkodott, ahogy nézte a falatozó Davy-t. - Szpionkodunk, kicsike? - kérdezte komoran. Grindel csaknem elmosolyodott. Legalább t’z centivel magasabb volt a kérdezőnél, aki ilyen kedvesen betörte az amazon nyelvbe a kém szót. Emberek-Betida most már kettő null. Megrázta súlyos fürtjeit. - Ha te elmész máshová, mint ahol születtél, nem nézel körül előtte? - Mit akarsz? - Helyet nálatok. - Tudjuk, honnan jöttél - a lány sziszegett, és a szeme megvillant. A mozdulata azonban olyan gyors volt, hogy Davy már nem tudott reagálni. A botot egyszerre két kézbe kapta, és vadul Davy-re vágott. Amaz, bár arrébb hengeredett, nem menekült meg, mert a bot másik vége a gyomrába mélyedt. - Majd megkapod, te szpion! Azonnal felszállt, hogy több tere legyen védekezni. A zöld hajú utána vetette magát, s hajmeresztő testcselekkel kerülgették egymást pár percig. Végre a Miss el tudta kapni a botot, s hiába fogta a renegát is, Davy nagyobb ereje rövid idő múlva érvényesült. - Engedd el, vagy leszánkázok veled a lombok közé, ott aztán összetörsz! Ugye érzed, hogy meg tudom tenni? A válasz csak fogcsikorgatás volt. - Vigyél el a vezetőtökhöz, csak ezt kérem. Ő majd eldönti a sorsomat. Hogy ne legyen vesztes és győztes, mindketten fogták a fadarabot, míg a tanyára értek. Leereszkedtek az egyik hálóra, élénk érdeklődést keltve. A renegát lány nem törődött a köréjük sereglettekkel, a Giane nevet ismételgette hangosan. Kisvártatva meg is jelent és le is szállt mellettük egy... egy tünemény! Davy torka elszorult, ahogy ránézett a nőre. Nagy, zöldes, szürkés szeme volt, s a haja is valami... zölddel kevert bronzvörös. Grindelen már-már úrrá lettek vágyai, de aztán megrázta a fejét. Emberek Istene, hiszen ő nem ezért van itt! Giane közben mindenkit elküldött, majd helyet mutatott neki. - Ülj csak le, Miss! - mondta kifogástalan emberi nyelven. - Gondoltuk, hogy előbb-utóbb eljössz. Mivel a másik csak állt némán, még hozzátette: - A termeted elárult. Na és a tekinteted, amivel az előbb rám néztél. - Ne haragudj! - suttogta Davy, szemét lesütve. - Nem akartalak megsérteni. A másik vállat vont. - Sértés? Nem hiszem, hogy az volna. Te a mi szabályaink szerint jöttél, hogy is mondjátok ti? Ja igen, pucérra vetkőzve. Aztán, hogy mi sem hordunk ruhát, az végül is meglepett. A saját csapdádba estél, ennyi az egész. No gyere, ülj csak le! Lógázták a lábukat a háló szélén. - De - húzta a szót Giane -, azt még nem mondtad, hogy mit akarsz. Közénk állni biztos nem, ismerünk. Megtér’teni minket, azt sem, annyira nem vagy buta, sőt amint hallom igen sok, hm... emberi ész szorult a koponyádba. Azt sem mondhatod, hogy meg akarsz ismerni bennünket. Mindent tudsz te rólunk, elvégre nincsenek titkaink. Barátságosan átfogta Davy vállát: - Mi vezetett ide, testvérkém? Grindel eredetileg nagyon sok mindent akart mondani, de most rájött, hogy szükségtelen. Ezek mindent tudnak róla. Hát persze, ha ők kémlelhetik a renegátokat, azok is nyugodtan megtehetik ugyanezt. - Add ide nekem Chriss Jansent! A renegát rásand’tott. - Hogy beteljes’tsd rajtunk a végzetet? Davy felemelte a hangját. - Hogy megpróbáljam megmenteni a fajt! - Nagy szavak! - Giane elkomorodott. - Idejössz azzal, hogy te vagy a Megmentő, és mit akarsz tőlünk? Hogy olyanok legyünk, mint az emberek. Akik először a Földről jöttek, utána meg a Sheratanról. A két látogatás közötti kétszáz évet pedig azzal töltötték, hogy háborúztak egymással, s ebben a háborúban milliók haltak meg. Mondd csak, te Miss, mi ebben a jó? - Nézz le! - folytatta. - Mi bajod neked mindezzel? Ott vannak a turkók, itt vagyunk mi. Nem zavarjuk egymást, de egyik a másikból lesz. Nem látod, hogy ez harmónia? Az zavar, hogy azok ott lenn rusnyák? Ez semmit nem jelent. Az a lényeg, hogy mi is önálló lények vagyunk, meg a turkók is. Itt az egyensúly. Davy hirtelen Giane arcába nézett. Egy ideig hallgatott, aztán csak bólintott. - Aha. - Ezek után pedig - érintette meg a térdét finoman a renegát -, csak kérdezz meg itt bárkit, ő-e Chriss Jansen. Ha találsz ilyet, veled mehet. Davy felállt. - Azt hiszem, erre most már nincs szükség. Én magam elmehetek? Giane széttárta karjait. - Légy boldog a magad módján, testvérkém! Aztán még rábazsalygott. - Vagyis, amennyire lehetsz! Mert amit tőlem akarsz, azt nem kapod meg! Hazaérve Grindel bezárkózott, és két napig ki sem jött a házából. Azután hivatta McFee-t. - Patrick! - nézett rá. - Találnunk kell egy csomó turkót együtt. Tudsz te olyanról, hogy csapatba verődnek? A biológus bólintott. - Igen, az etetésnél összegyűlik húsz-harminc is. Miért? - Hát akkor mutass egy ilyen eseményt, de gyorsan! - parancsolta válasz helyett a Miss. A csapat amazon a fák legalsó ágain üldögélt, néhány a levegőben lebegett, kezében csomagokat tartva. Alattuk turkók nyüzsögtek. Az amazonok láthatóan jól szórakoztak, nagyokat nevettek. - Mi az isten ez? - kérdezte Davy, szemét összehúzva. Patrick futólag elmosolyodott. - Ez az etetés. Kedvenc időtöltésük. - Menjünk közelebb. - Hé, hé! - fogta meg a férfi a már induló lányt. - Én nem tudok repülni, várd csak meg, am’g a robogóval odaérünk. Pár perc múlva lemanővereztek egy villás ágba, pár méterrel a sikongató lányok fölött. Davy kiszállt, és leguggolt a fa tisztásának szélére. A repülő amazonok nagy darab húscafatokat vetettek a földre, a turkók pedig fújtatva, sziszegve rontottak rájuk, és csakhamar széttépték, befalták őket. - Honnan van a hús? - Az állomás adja - szólt mögötte Patrick. - Tudod, hiába tudjuk a kezdettől fogva, hogy ti növényevők vagytok, mégis annyi húst küld a központ, mintha a bolygó hiányban szenvedne. Ártatlan szórakozás ez. A turkók marakodnak, de egymást nem bántják, bár ezt bizonyára tudod. Davy kinyújtotta a kezét feléje. - Add ide a pisztolyodat. - Micsoda? Mivel a kinyújtott kéz csak úgy maradt, és mert Patrick tudta, hogy a Miss-szel áll szemben, lassan, kelletlenül a kezébe nyomta a fegyvert. Davy méregette egy ideig a tenyerén, majd kibiztos’totta, és az arcához emelte. Mire a férfi közbeavatkozhatott volna, a sugárpisztoly kettőt villant, s egy vis’tó turkó, hosszában kettéhas’tva, már ott hevert alattuk. A többi fenevad szétfutott, az amazonok pedig dermedten ültek az ágakon. Néhány pillanatig még hallatszott az állat szuszogása, azután teljes csend lett. Csak Growe emelkedett a levegőbe, és állt meg Davy előtt. - Mit csináltál, Miss? - kérdezte zavartan, neheztelően. - Nekünk nem szabad megölnünk a turkókat. Hiszen ők mi vagyunk. - Egy nagy frászt, szépségem! - mondta Davy, és ajkán valami mosolyféle bujkált. - Ez a nagy-nagy tévedés. Körülnézett. - Na! Seg’tsetek Patricknak összekötözni ezt a jószágot, hogy felhúzhassuk a robogóba. - Minek? - Minek? Hogy felboncoljam, drágám. Aztán McFee-re kacsintott. - Hiába, Grindel sem boldogult egyedül. Nekem is szükségem volt Jansenre, akárcsak neki. - Megtaláltad Jansent? - Hát azt nem mondanám, de hogy elszólta magát, az biztos. - Ezt nem értem. - Nem baj. Az a lényeg, hogy most már a kezemben van a megoldás. Igaz - tekintete elfelhősödött -, jó néhányan meg fognak ijedni tőle. De nincs más út. Patrick már nem is csodálkozott, hogy kizárták, nem vehetett részt a boncoláson. Órákig járkált a labor előtt olyan idegesen, mintha nem is boncolás, de szülés eredményét várná. Időközben egyszer csak Growe kiviharzott, elrohant mellette, a levegőbe emelkedett, és elszállt. Végre kijött Davy, izzadt volt, homlokát törölgette. Megmosta a kezét, ivott pár korty gyümölcslét, azután ránézett. Mosoly nem volt az arcán, mint ahogy szokott lenni. - Mi van? - rontott neki a férfi. - Megvan a válasz? Davy kisétált a kunyhó elé, és egy ideig a település nyüzsgő életét figyelte. Amazonok a földön és a levegőben, egyesek élelmet vittek, mások csak kergetőztek nagy kacagva. A lány bólintott, majd visszafordult a biológus felé. - A megoldás Chriss Jansen volt, ahogy éreztem. A kulcs pedig egy, egyetlen mondat: A turkók önálló lények. Azt már régen sejtettem, hogy nem merül ki az egész tevékenységük abban, hogy kihordják az amazont. Tudod... amikor éjjelenként titokban elrepültem, akkor én... sokat megöltem közülük. Megrázta a fejét. - Iszonyú dolog ez! És... még csak értelme sem volt, legalábbis akkor még úgy éreztem. Mindegyikben megtaláltam az amazon csiráját, de semmi többet. A turkó önmaga volt, testének attól a piciny részétől eltekintve. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ennek mekkora a jelentősége. Grindel a turkókkal nem törődött. Ő úgy hitte, bennünk van a válasz is, s elég a tizenkettedik sor gátló génjét eltávol’tani. Egy darabig, évekkel ezelőtt, én is ’gy gondoltam, emlékszel, ugye? Jansen már tovább ment. A turkók valódi mivoltát ő sem ismerte fel, de azt megérezhette, hogy a jelentőségük sokkal nagyobb, mint hitték. A naplója, azokkal az odavetett félmondatokkal... észre kell venni a hibákat, és kihasználni! Ez már szöget ütött a fejembe. - Senki nem boncolt volna turkót? - Jansen biztosan megtette, ámbár talán csak egyszer. Láttad, hogy reagálnak a lányok erre. Ráadásul..., ahogy mondtam, ha az ember nincs tisztában a történtekkel, feleslegesnek tűnik. Azok a fenevadak, hogy is mondjam, nagy evolúciós ravaszsággal rendelkeznek. Kézmozdulattal elném’totta a szólni készülő férfit. - Figyelj ide! Egy értelmes faj kialakulásához nagyon hosszú idő kell. Ez azt jelenti, hogy lennie kellett egy hosszú, normális fejlődésnek, ami alatt nemcsak a nemek voltak meg, de az életkorunk is jóval hosszabb volt. Egyébként nem tudtuk volna megtanulni, amit ma tudunk. Ehhez millió évekre, de legalábbis százezrekre volt szükség. És én... Kicsit lesütötte a szemét, úgy nézett a férfira. - Én most megtaláltam ennek a fejlődésnek a történetét, ebben a turkóban. Patrick feszülten figyelt. - A turkók harmincnyolc esztendeig a maguk életét élik, az amazoncsira csak az utolsó két évben indul fejlődésnek. Ekkor alakul ki az a DNS-vonal, amely a kifejlett amazonhoz vezet, s ebben már benne van minden, amit kerestem. Hogy ne kelljen többet gyilkolni, külső jel után kutattam, amiből az utolsó idős turkó felismerhető. Az etetésnél az egyikük ráncos volt, a hat láb tövénél. Nem tudtam, hogy ez a jel, de ez volt az egyetlen különbség, azért lőttem le. És szerencsém volt, végre az is volt egyszer. Már félig kialakult benne az amazon. Most már többet nem kell ölni, mert lokalizáltam a turkóból az embrióba vezető, még közös DNS-pályát. Egy bemetszéssel ki tudom szedni belőle a kunkort, ami most nem jön vissza! Úgy programozódott, hogy csak a kifejlett amazonból nem lehet eltávol’tani. Kézen fogta a férfit. - Gyere be, megmutatom a gépen is, amit találtam. A komputer képernyőjén bonyolult ábrák villogtak. - Nyolcosztatú képernyőt csináltam, hogy minden rajta legyen - ült le Davy. - Látod, itt van az egész történelmünk. Patrick szeme a mintákra tapadt. - Hihetetlen! - suttogta. - Ez mind ott volt, abban a turkóban? - Igen. Nézd, itt kezdődik. Az amazonok három életciklusban éltek kezdetben. Világra hozták a gyermeküket, rövid ideig, egy- két évig táplálták, azután a kicsi bebábozódott, és újabb egy- két esztendő múlva jött elő a bábból a kifejlett lény. Grindel hangja dühtől sistergett. - Patrick, a turkók a mi bábjaink voltak! Százezer évekig szolgálhattak ’gy minket. És azután történt valami. Vagyis, Dave sejtésével ellentétben, a turkók nem későbbi fejlemények, nem egy kétségbeesett evolúció hirtelen intézkedései. Egykorú teremtmények, amik, valamilyen mutáció következtében vnállósodtak. Aztán észrevették a természet hibáját, és kihasználták, ahogy Jansen le’rta. A csecsemő és a kifejlett amazon között kihagyhatatlan láncszemet képeztek, és a kezükbe ragadták ezt a fajt. Csak rajtuk keresztül szaporodhattunk, illetve tarthattuk fenn abban a patthelyzetben a létezésünket. Persze nyoma sincs ezekben értelemnek, csupán a könnyebb érthetőség kedvéért beszélek ’gy. Egyfajta faji ösztön lehetett az, ami reagált, és bedobta a gátat, a kunkort. Ezzel egyszerűen elragadták tőlünk az életet. Az amazon kialakulása ugyanis nem negyven évig tart, csak kettőig, mint régen. Eladdig mi éltünk ötven-hatvan évet, a bábok meg kettőt. Mára ez az arány megfordult, sőt, sokkal szélsőségesebbé vált. - Dehát... - rázta a fejét McFee -, mit akart ez a... faji ösztön? - Élni, Patrick! Hosszú ideig élni! - Mi? - Miért, az evolúciónak soha nem volt más célja, csakis a létezés. A hatékony létezés. És... ezért mondtam, hogy ravaszok. Jansen hiába boncolt fel belőlük akárhányat, nyilván egyet sem talált, amely az utolsó két évében lenne, azaz érezhető, megtalálható volna benne a gát. Ez biztonsági intézkedés, a turkók túlélése érdekében! Ez a történet, Patrick. Kis ideig hallgatott, majd fáradtan vállat vont. - Vagyis a faj története. Az enyém... az más. A férfi megölelte, és Davy most nem ellenkezett. - Bárcsak szerencsém lett volna! - folytatta. - Most már nincs probléma az utolsó idős turkó felismerésével, de ehhez... ehhez... A szeme hirtelen elszürkült. A férfi, aki tudta, hogy ez az amazonoknál a s’rás megfelelője, csak simogatta, babusgatta. - Hányat? Davy elrántotta magát. - Mi közöd hozzá? - kérdezte dühösen, de azután lesütötte nagy szemét. - Ez maradjon az én titkom. Így is gyilkosként fognak emlékezni rám egyesek. De nem tehettem másként. Éreztem, sejtettem, hogy a megoldás a turkóknál van. Mi nem vagyunk olyan szerencsések, mint az emberek, hogy állatkísérleteket folytathassunk. - Tudtad, hogy ’gy lesz, ugye? - Nem értem. - Már évekkel ezelőtt tudtad, hogy valami ilyesmit kell majd csinálnod. Ezért nem mosolyogtál soha. Ugye? Davy tétován bólintott. - Talán. Kiszaladt a térre, mire a férfi utolérte, már nyoma sem látszott szemében a szürkeségnek. A fájdalom azonban nem tűnt el arcáról. - Most már el lehet kezdeni a mentést - mondta. - Fel kell kutatni a ráncos turkókat, és kimetszeni a kunkort. De azért... ez elég ijesztő lesz mindenkinek. Hogy mi lesz utána, attól sokan félni fognak. - Ezért repült el Growe? - Azt hiszem. Felnézett és a szeme újra szürke volt. - Azt hiszed, könnyű nekem? - Nem hiszem azt. Megértelek. Davy felsóhajtott. - Legalább többet nem kell ölni. Ha megfelelő seg’tséget kapok, s kiképezhetek erre a tevékenységre párszáz lányt, néhány év alatt átfésülhetjük az egész turkó kollekciót, és akkor visszaáll az eredeti minta, pár esztendő múlva már mindkét nembeli amazonok fognak születni. - Igaz - tette hozzá kis csend után -, az az egy életük lesz, ami ezután következik. Képesek lesznek gyermekeket nemzeni, világra hozni, de utána már csak azok a gyermekek fognak bebábozódni. Az anyák és apák élnek majd félszáz vagy még több évet. Azután viszont meghalnak. Nem lesznek többé. Levegőmozgást éreztek, majd Growe ereszkedett le melléjük... Giane, a renegát-vezér kíséretében. Patrick igyekezett elford’tani a szemét, mert a szép, vörös hajú lány teljesen meztelen volt. Davy megvetően végigmérte Growe-t. - Szóval ezért ismerik a renegátok olyan jól a szpion szót, te is az ő kéme voltál mindvégig. És akkor miért nem dobtad le a gönceidet? Growe megrázta zöld hajzuhatagát. - Nem vagyok a kéme. Én az öné vagyok, Miss. De amit tervez, az gonosz dolog, és meg kell akadályozni. Giane közben karba font kézzel állt, tekintete Davyről Patrickra, majd Growe-ra, majd újra a Miss-re vándorolt. - Alábecsültelek, Grindel - szólalt meg aztán. - És ez lehet, hogy mindannyiunk vesztét okozza. Nem beszélt hangosan, mégis lassan köréjük gyűltek az amazonok, méregették Giane-t. Úgy látszik ismerték, vagy legalább hallottak felőle. Davy nem válaszolt. - Miből gondolod, hogy jogod van ehhez? - kérdezte a vörös lány. Grindel szúrósan ránézett. - Az örök életedet félted talán? Mire mész vele? A másik felnevetett. - Ah, micsoda pátosz! Gyilkos vagy, Miss! Ha a turkókból kimetszed azt a gént, vége ennek a fajnak. Ami ezután születik, már nem lesz ugyanaz. - És amúgy nem lenne vége? - vágott vissza Davy dühösen. - Csak amikor a természet akarja. Az azért más. Annyi időnk van, amennyit a Betida juttat nekünk. Ez a természetes. - És te ebbe bele tudsz törődni? Mert én nem! Giane legyintett. - Az ember beszél belőled. Vedd észre magad, megszüntél már régen amazon lenni. Ember lettél, és azt akarod, hogy mi mindannyian szintén emberek legyünk. Csakhogy ezt nem szabad. Davy vállat vont. - Akar a fene ember lenni. Azt akarom, hogy a miénk legyen ez a bolygó, és megújuljon a faj. Hát nem érted? Ide figyelj, Growe gondolom elmondta, mire jöttem rá. A turkók törték össze a fejlődési vonalunkat, ez nem a természet műve! Ez a lényeg! Az evolúció csak alkalmazkodni próbált ehhez az új helyzethez, hátha lesz belőle valami. De nem lett, és te is tudod, hogy ez mit jelent. - Ennek az egésznek semmi köze a turkókhoz, meg az evolúcióhoz. A lényeg ott van, drágám, hogy ha az emberek nyomán, az ő seg’tségükkel, az ő agyukkal indulunk el... Rövid szünetet tartott, aztán jelentőségteljesen Davy szemébe nézett: - Mert ezt is elmondhatjuk, ugye? Itt nem amazonok működnek, hanem emberek, ugye? És akkor érdemes? Jöhet a háború, a pusztítás? Mi is olyanok leszünk, Davy, olyanok, mint az emberek. Akkor pedig inkább... - Nem! - kiáltott fel Grindel. - Ez nagyon kényelmes álláspont! Ne csináljunk semmit, és burkolózzunk a béke palástjába. Ne kockáztassunk, aztán majd csak lesz valahogy. Nem, Chriss Jansen, ilyen könnyen nem ússzuk meg! Ó, ha láttad volna a csillagokat! Akkor tudnád, mit érzek. Előre kell mennünk, tovább, oda fel! Ki kell terjednünk, ehhez pedig szaporodóképes faj kell. - Tovább, előre! - utánozta Giane gúnyosan. - Ugyan minek? Ezt csak az ember mondja. Valaki, a húsz-harminc összegyűlt amazon közül, megszólalt: - Te nem unatkozol, Giane? - Hogy? - pördült oda a renegát. A sokaság szétvált előtte. A közbeszóló egy meztelen lány volt, aki most kicsit hátrahúzódott, mintha megijedt volna. De még hozzátette: - Azért akarsz csak tizenkét évig élni, mert már ’gy is unod magad? - Bizony! - bólintott Davy. - Mit lehet itt csinálni értelmes lényeknek? Elrágcsálni egypár samha levelet, repkedni és szagolni a virágokat. Mást nem nagyon, jó, legfeljebb hálót fonni. Ez elég neked, Giane? Egyébként mit gondolsz, a lányoknak miért nem volt az soha még csak meglepő sem, hogy az emberek férfiai le akartak feküdni velük? Az ősi ösztönök működnek! A renegát szeme ide-oda repdesett, arca elsötétült a dühtől. - Te ugye nem hiányolod őket? Neked semmi dolgod az ősi ösztönökkel, ugye? Mondd csak hány lányból áll a háremed? Davy úgy tett, mintha nem hallotta volna, csak ajka rándult meg fájdalmasan. - A békéről való szólamok szépek - mondta -, a semmittevés is nagyon szép. De küzdeni, fogcsikorgatva előre menni, az még szebb! És ráadásul egyáltalán nem unalmas. Szavait egyetértő moraj kísérte. - Nem tudsz meggyőzni - mondta dühösen Giane, majd a levegőbe emelkedett. - Én tudom, hogy mit tettél! Figyeltelek, amióta csak a bolygóra léptél. Gondoskodom róla, hogy elterjedjen a h’red. Gyilkos! - kiáltott felülről. Azzal elszállt. A többi amazon Davy köré sereglett. - Hiszünk neked - mondta az egyik. - Benned volt mindig is minden reményünk. Ha tudnád, milyen egyhangú itt minden. Követünk téged, Miss! Csak Hamilton Growe Wells kuporgott szürke szemmel a kunyhó egyik sarkában. Gyászolta a fajt, amely nemsokára megszűnik amazon lenni. ---