NNCL1317-4E3v1.0 Kurt Vonnegut Az itt a kérdés... MIBÖL GONDOLJA, HOGY ön nincs rajta? - kérdezte a festő. Gúnyosan elvigyorodott. - Tudja, a címe "Az élet boldog kertje". – Dr. Hitz igazán jól sikerült - mondta az ápoló. Az egyik fehér ruhás festményalakra értette, akinek a fejére dr. Benjamin Hitznek, a kórház vezető szülészorvosának vonásai kerültek. Hitz szemkápráztatóan jóképű férfi volt. – Sok arcot kell még betölteni – mondta az ápoló. Arra gondolt, hogy a falfestményben sok fej hiányzott még. Mindegyik betöltéséhez prominens személyiségek portréit használják majd fel, vagy a kórház, vagy a Szövetségi Terminációs Iroda chicagói részlegének személyzetéből. – Jó lehet olyan képeket festeni, amik ábrázolnak valamit – folytatta az ápoló. A festő arca megvető grimaszba rándult. – Azt hiszi, büszke vagyok erre a förmedvényre? Azt hiszi, szerintem tényleg így néz ki az élet? – Akkor hogy néz ki ön szerint az élet? A festő egy mocskos rongyra mutatott. – Az elég jó példa rá – mondta. – Keretezze be, és a végeredmény sokkal őszintébb lesz, mint ez itt. – Maga aztán morcos egy vén szivar – szögezte le az ápoló. – Talán az bűn? – kérdezte a festő. – Ha nem tetszik itt magának, tata... – Az ápoló azzal a frappáns telefonszámmal fejezte be gondolatát, amit az életuntaknak kellett fölhívni. A nullát benne ,naught"-nak ejtette. Az egész szám így szólt: 2BRO2B. Annak az intézménynek a telefonszáma volt, amit olyan gúnynevekkel illettek, mint: ,,Automata", "Keselyűfarm", "Konzervgyár', "Macskaalom", "Tetvetlenítő", "Kimenő", ,Jóéjtanya', "Hepi Huligán", "Búcsúcsók", "Mázlis Pierre', ,Birkabecsinált", "Húsdaráló", "Könnyet-Ne-Ejts" és "Mit Aggódsz?" A "To Be or Not to Be" (Lenni vagy nem lenni) a Szövetségi Terminációs Iroda városi gázkamráiban csörgött. A festő csak legyintett az ápoló felé. – Amikor én úgy döntök majd, hogy ideje mennem – mondta –, nem bízom magam a Keselyűfarmra. – Szóval maga amolyan "csináld magad"-típus, mi? – kérdezte az ápoló. – Nem éri meg a vesződséget, tata. Ráadásul legyen tekintettel azokra a szerencsétlenekre, akiknek föl kell takarítaniuk maga után! A festő egy káromkodással fejezte ki, mennyire nem érdeklik az őt túlélő rokonainak esetleges kellemetlenségei. – Az egész világra ráférne már egy alapos takarítás, ha kíváncsi a véleményemre – mondta. Az ápoló elnevette magát, aztán továbbállt. Wehling, egy várakozó apa valamit morgott maga elé, anélkül, hogy fölemelte volna a fejét. Aztán megint elhallgatott. Egy közönséges, tekintélyt parancsoló nő masírozott be a várószobába tűsarkú cipőin. E cipőkön kívül harisnyája, esőkabátja, táskája és kis stewardesskalapja is egyforma lila volt, olyan fajta lila, amit a festő csak úgy nevezett: "végítéletnapi szőlőszín". Lila kézitáskáját a Szövetségi Terminációs Iroda ügyfélszolgálatának jelvénye díszítette, ami egy forgókeresztes beléptető kapun trónoló sast ábrázolt. A nőnek dús arcszőrzete volt, kackiás, feltűnő bajuszkával. Különös dolog, hogy a gázkamrahoszteszek, bármilyen csinosak legyenek is alkalmazásukkor, öt éven belül valamennyien kibajuszosodnak. – Ide kellett jönnöm? – kérdezte a nő a festőt. – Az nagyban függ attól, milyen ügyben jött – szólt a válasz. – Ugye nem szülni akar? – Azt mondták, valami képhez kell modellt állnom – magyarázta a nő. – A nevem Leora Duncan. – Várt. – A foglalkozása pedig mészáros – csúszott ki a festő száján. – Tessék? – döbbent meg a nő. – Hagyjuk – legyintett a festő. – Gyönyörű ez a kép - mondta a nő. – Pont olyan, mint a mennyország, vagy valami olyasmi. – Vagy valami olyasmi – hagyta rá a festő. Munkaköpenyének zsebéből elővett egy névsort. – Duncan, Duncan, Duncan – mormogta, miközben végigböngészte a listát. – Igen... meg is van. Ont följogosították a halhatatlanságra. Lát olyan arctalan testet, amire szívesen fölrakatná a fejét? Még maradt egy-két szép darab. A nő áttanulmányozta a falfestményt. – Hát... – mondta aztán –, nekem mind egyformának tűnnek. Nem sokat értek a művészethez. – Egy test csak egy test, nem? – vont vállat a festő. – Na jó. Mint a szépművészet mestere, ezt ajánlanám önnek. – Egy arctalan női alakra mutatott, aki szalmaköteget vitt egy szemétégető felé. – Hát – mondta Leora Duncan –, ez inkább valami takarítónak tűnik. Nem? Úgy értem, én az ügyfélszolgálaton dolgozom, nem foglalkozom megsemmisítéssel. A festő tettetett vidámsággal tapsikolt. – Azt mondja, nem ért a művészethez, és egy pillanatra rá máris bebizonyítja, hogy nálam is jobban konyít hozzá! Természetesen a kévehordó nem illik egy ügyfélszolgálatoshoz. Sokkal inkább valaki, aki nyes, metsz... – Egy lila figurára mutatott, aki elszáradt ágat fűrészelt éppen lefelé egy almafáról. – Mit szólna őhozzá? – kérdezte. – Tetszik? – Hű... – mondta a nő, elpirult, aztán egészen alázatos hangon szólalt meg újra. – Akkor... akkor pontosan dr. Hitz mellé kerülök. – És ez aggasztja? – kérdezte a festő. – Szentséges ég, dehogy! – méltatlankodott a nő. – Csak... csak akkora megtiszteltetés... – Á, szóval csodálja őt? - érdeklődött a festő. – Ki ne csodálná? – vágta rá a nő, imádattal bámulva dr. Hitz portréját. Egy napbarnította, hófehér hajú Zeusz arca volt az, egy kétszáznegyven éves görög istené. – Ki ne csodálná? – ismételte meg. – Hiszen ő indította be az első gázkamraszolgáltatást Chicagóban. – Semmi sem töltene el nagyobb elégedettséggel – mondta a festő –, mint ha mellé helyezhetném önt örök időkre. Az ágfűrészelést személyiségéhez illőnek érzi? – Hiszen valami olyasmit csinálok – mondta a nő. Ennél szemérmesebben nem is fogalmazhatott volna. Valójában megnyugtatta az embereket, hogy aztán ő is nyugodtan végezhessen velük. Miközben Leora Duncan portréja készült, dr. Hitz viharzott be a várószobába, személyesen. Két méternél is magasabbra tornyosult, és csak úgy áradt belőle a fontosság, a sikeresség és az életöröm. – Nicsak, Miss Duncan! Miss Duncan! – mondta, aztán elsütött egy tréfát: – Mit keres ön itt? Az emberek itt nem távoznak a világból, hanem éppen hogy megérkeznek! – Egymás mellett leszünk a képen – felelte a nő szégyenlősen. – Jó! – mennydörögte dr. Hitz. – Mondja csak, hát nem gyönyörű egy festmény? – Nagy megtiszteltetés önnel együtt szerepelni rajta – mondta válasz helyett a nő. – Ugyan már! Számomra megtiszteltetés ön mellett állni. Az önhöz hasonló nők nélkül a mi csodálatos világunk nem jöhetett volna létre. Szalutált Leora Duncannek, aztán elindult a szülőszobákhoz vezető ajtó felé. – Mit gondol, mi született az imént? – fordult még vissza. – Fogalmam sincs – mondta a nő. – Három iker! - kiáltotta a férfi. – Három?! – A nő döbbenete a hármasikrekkel járó jogi következményeknek szólt. A törvény szerint egy újszülött csak akkor maradhatott életben, ha szülei találtak egy önkéntest, aki hajlandó volt meghalni. Hármasikrek életben maradásához három önkéntes szükségeltetett. – Találtak a szülők jelentkezőket? – kérdezte Leora Duncan. – Utoljára azt hallottam – felelte dr. Hitz –, csak egy van, de megpróbálnak összeszedni még kettőt. – Attól tartok, nem sikerült nekik – mondta a nő. – Senki nem adott le három nevet nálunk. Ma eddig csak egyesével jöttek. Már ha nem azután jelentkeztek be, hogy én eljöttem. Mi a név? – Wehling – szólalt meg a várakozó apa, kiegyenesedve ültében. Szeme vörös volt, külseje zilált. – Edward K. Wehling Jr.-nak hívják a boldog ifjú atyát. – Fölemelte jobb kezét, közben a fal egy pontját bámulta, és rekedtes, ijesztő kuncogást hallatott. – Jelen. – Ó, Mr. Wehling – mondta dr. Hitz –, észre sem vettem. – A láthatatlan ember – tréfálkozott az apajelölt. – Most telefonáltak nekem, hogy megszülettek a hármasikreik – újságolta dr. Hitz. – Mind jól vannak, ahogy az anyuka is. Megyek megnézni őket. – Hurrá - mondta Wehling, lelkesedés nélkül. – Nem hangzik túl boldognak – szögezte le dr. Hitz. – Ki ne lenne boldog az én helyemben? – kérdezte Wehling. Egy kézlegyintéssel illusztrálta helyzete egyszerűségét. – Elvégre csak ki kell választanom, melyik maradjon életben a három gyerek közül, aztán elvinni anyai ági nagyapámat a Jóéjtanyára, majd visszajönni ide a nyugtával. Dr. Hitz elkomorodva tornyosult a férfi fölé. – Ön nem hisz a népességszabályozásban, Mr. Wehling? – kérdezte. – Dehogynem, remek módszer – felelte a másik gúnyosan. – Talán szívesebben élne a régi szép időkben, amikor a Föld népessége húszmilliárd volt, és meg állíthatatlanul haladt a negyvenmilliárd, a nyolcvanmilliárd, majd a százhatvanmilliárd felé? Tudja, mi a különleges a szederben, Mr. Wehling? – Nem – mondta az mogorván. – Nos, a szedernek úgynevezett csoportos csonthéjas termése van, a gyümölcs kis húsos bogyókból áll össze – magyarázta dr. Hitz. – Népességszabályozás híján az emberek úgy tolonganának öreg bolygónk felszínén, mint azok a kis bogyók a szederben. Gondolja végig! Wehling tovább fixírozta a falat. – A 2000. évben - folytatta dr. Hitz –, mielőtt a tudósok közbeléptek volna, hogy megalkossák a törvényt, már az ivóvíz is hiánycikké vált, legfőbb táplálékforrásként pedig a tengeri hínárokat tartották nyilván... Az emberek mégis ragaszkodtak ahhoz a jogukhoz, hogy úgy szaporodhassanak, mint a nyulak. És ugyanakkor persze ahhoz is, hogy lehetőleg örökké éljenek. – Én akarom a gyerekeimet – mondta Wehling. – Mind a hármat. – Hát persze – csitította dr. Hitz. – Az ember már csak ilyen – És azt sem akarom, hogy a nagyapám meghaljon – folytatta Wehling. – Senki nem örül annak, ha egy közeli rokonát kell elvinnie a Konzervgyárba – mondta dr. Hitz együttérzően. – Bárcsak ne neveznék így az emberek! – szólt közbe Leora Duncan. – Tessék? – zökkent ki szerepéből dr. Hitz. – Bárcsak ne neveznék az emberek Konzervgyárnak meg ilyesmiknek! – mondta a nő. – Ezért alakul ki sokakban kedvezőtlen kép... – Teljesen igaza van – vágta rá dr. Hitz. – Bocsásson meg. – Azzal helyesbített, hivatalos néven nevezve a városi gázkamrákat, amit különben soha senki nem használt hétköznapi társalgásokban. – Etikus Öngyilkosság Stúdiót kellett volna mondanom. – Ugye, hogy ez mennyivel jobban hangzik? – lelkesedett Leora Duncan. – A gyermeke, már amelyikről úgy dönt, hogy megtartja, Mr. Wehling – folytatta dr. Hitz –, egy boldog, tágas, tiszta, gazdag világban fog élni, hála a népességszabályozásnak. Égy olyan édenkertben, amilyet ez a falfestmény is ábrázol. – Megcsóválta a fejét. – Két évszázaddal ezelőtt, fiatalkoromban ez maga volt a pokol, ahol az emberiségnek senki sem mert volna húsz évnél hosszabb jövőt jósolni. Most a bőség és a béke századai sorakoznak előttünk, ameddig csak szárnyaló képzeletünk eljuthat! Ragyogó mosolyt villantott meg. Ami azon nyomban le is hervadt, mikor észrevette, hogy Wehling egy revolvert húz elő. A férfi teketória nélkül agyonlőtte dr. Hitzet. – Máris eggyel többnek jut hely... jó nagy hely! – rikoltotta. Aztán lelőtte Leora Duncant is. – Ez csak halál – mondta a nőnek, miközben az összerogyott. – Tessék! Két új hely! Azzal saját magát is lelőtte, és így egyszeriben mindhárom gyermekének keletkezett hely a világban. Senki sem futott oda. Mintha senki sem hallotta volna meg a lövéseket. A festő csak ült a létrája tetején, és eltöprengve nézte a szánni való jelenetet. Az élet gyászos rejtvényén gondolkodott, az életén, mely megszületni vágyik, s megszületve gyümölcsözőn telni... sokasodni, és oly sokáig tartani, ameddig csak lehet – mindezt egy aprócska bolygón, melyet féltőn őrizni kell. A feladványra csak komor megoldásokat talált. Még komorabbakat, mint egy Konzervgyár, Keselyűfarm vagy Jóéjtanya. Háborúkra gondolt. Járványokra. Éhezésre. Megértette, hogy soha többé nem vesz ecsetet a kezébe. Ami már benne volt, azt is hagyta leesni a rongyokra. Aztán úgy döntött, elege van "Az élet boldog kertjé"-ből is, és lassan lemászott a létráról. Elvette Wehling pisztolyát, komolyan fontolgatva, hogy lelövi magát. Csakhogy nem volt hozzá elég mersze. Akkor észrevette a helyiség sarkában a nyilvános telefont. Odament, és föltárcsázta a számot, amire jól emlékezett még. – Szövetségi Terminációs Iroda – jelentkezett be egy hosztesz meleg hangja. – Mikorra kaphatnék leghamarabb időpontot? – kérdezte a festő, gondosan megválogatva szavait. – Esetleg még ma késő délutánra, uram – válaszolta a női hang. – Sőt, talán előbb is, ha valaki lemondja... – Rendben - döntött a festő. – Írjon be, kérem! – Azzal megadta a nevét, körültekintően még el is betűzve. – Köszönöm, uram – mondta a hosztesz. – Városunk hálás önnek. Országunk hálás önnek. Egész bolygónk hálás önnek. De a leghálásabbak az eljövendő nemzedékek. Németh Attila fordítása in Galaktika 176