Végh Antal "Azt mondta, hogy igyi szudá." Ismertető a hátoldalról: Más nyelven mondta, de mi értettünk a szóból. Fogtuk magunkat és odamentünk. És legtöbbünk rajta is vesztett. Ki lábával, ki kezével, de sokunk a szívével veszett oda. Erről szól ez a regény. A kezdet. Az 1944-es év utolsó pár hónapja; falusi krónikaként, hézagpótlásul. Nincs egy könyv se... Se regény, se színmű; megmaradt a magyar irodalom a maga becsületében; az igazat nem lehetett, a hamisságot alig-alig akadt, aki vállalta. Meg kell próbálni! Az lehetetlen, hogy egy krónika, amely szentül igaz, ne hozna semmilyen értéket... Mert hogyan repülne át a magasugró a lécen, ha neki se futna? *********** Különös olvasmány. Fortyog az indulat/gyűlölet minden sorában és ez a mondanivaló és a stílus (?) rovására megy. Ha nem félúton világosodtam volna meg, akkor valószínű sosem digitalizáltam volna - de így, ha már elkezdtem, be is fejeztem. Mindennek ellenére van benne érték, sok mindent megmutat az akkori (1944-46) falusi életről. Azért csak bocsássatok meg érte... a digitalizáló * * * Végh Antal Azt mondta, hogy igyi szuda! (1944-1945) MarfA mediterran BUDAPEST, 1998 Három regény VÉGH ANTAL: 1. Azt mondta, hogy igyi szudá! (1944-45) 2. Kruzlics engem úgy segéljen (1945) 3. Tavasszal kell a szerelem (1946) (c) Végh Antal, 1998 Tartalomjegyzék (egy) ELIGAZÍTÓ (3 regényhez) 5 I. ELŐZETESEN (Azt mondta, hogy igyi szudá!) 12 1. A kis Majtistól Milotáig egyezkedett a hozományon a két sógor a lovas szekérre tett asztal mellett 13 2. Az egészséges magyar falu legegészségesebb családja egy tízgyermekes cselédcsalád volt 21 3. Szatmárban van, olyan ember, de nem is egy, akinek lekvárfőző rézüst volt a nagyanyja 29 4. A szárnysegéd elkiáltotta magát, hogy "Fegyvert súlyba!"; a két vöröslelkű matróz meg hanyatt-homlok menekült 38 5. "Jaj, germánok, mit akartok vélünk? A zsidókat szekérre ültették..." 46 6. Az igazat úgy kell megmondani, ahogy van; Gerzsenyiné azóta él jobban, amióta az ura frontszolgálatos! 54 7. Teri olyankor egyik-másik cselédasszonytól hallotta, de odáig nem süllyedt, hogy ő is eldanolta volna! 62 8. Akik megmenthették volna a családot, azokon a gazda túl is adott hamarost 71 9. "Édes Erdély, itt vagyunk Érted élünk és halunk, Győz a szittya fergeteg a rohanó sereg" 81 10. Ingyenebédek pedig nincsenek; egyszer mindenért fizetni kell! 91 II. (Kruzlics engem úgy segéljen) 100 III. UTÓLAGOSAN (Tavasszal kell a szerelem) 326 1. Visszájára fordultak a történelem kerekei. Wieder Mendu erről nem tehetett. De Péter Gábor annál inkább 327 2. Sej, a mi lobogónkat, fényes szellők fújták. De aztán a feliratot valakik lelopkodták a zászlókról 336 3. Ha Rákosi Mátyás kiíratta a Rákosi Kupát, ennyit megtehetne Horn Gyula is a magyar futballért. Hát nem volna gyönyörű, ha a Horn Kupát a Fradi nyerné? 345 4. Harminc évig nyögte az ország a téeszesítést. Most harminc évig kell nyögni a szétverését. Ezalatt meg próbacsődör volt a paraszt. Meg még ma is az! 360 5. Kossuth-címer és pufajka. Most meg alamizsnáért tartják markukat 1950 hősei. Fónay Jenő és Pongrácz Gergely szégyene 372 6. Rákosi, mint jó kísértet, visszajár. És teljesítette - boldogan és büszkén - az utolsó pártfeladatát is. Könyvet írt - dicsérőleg - a saját dicstelen korszakáról 387 7. Élt tizenhat évet. És szenvedett ötvenet. Ezalatt megbocsátotta az Istennek, amit vétett ellene. Mert mégis: övé a hatalom és a dicsőség... 397 8. Aki megszolgálta a történelmet, és akit megszolgált a történelem. Így lett Fejér Albert egy község díszpolgára 402 9. Ketten ki a pártból, ketten be a pártba. Csak hogy a közép-európai egyensúly fel ne billenjen... 409 10. Székelyhidy Lajos bátyánk foroghatna a sírjában, mert a tanya meg itt e földön kegyetlenül meggyalázta az emlékét 425 (egy) ELIGAZÍTÓ (3 regényhez) Most egy háromkötetes regény első darabját tartja kezében az olvasó. Három regény, és csaknem azonos az idő: az 1944-46-os évek. Benne a XX. Század magyar történelmének legmegrázóbb eseménye: az oroszok bejövetele. Már itt a legelején leszögezem: nem a felszabadulásról írok, nem annak nevezem a nagy eseményt, mert se nekem, se a családomnak nem felszabadulást jelentett az oroszok bejövetele; csakhamar kiderült: az országnak sem! Ezt kell mondanom; pedig más szemszögből is lehet látni, nézni mindent: szentigaz a pökhendi-gőgös, a hóbortosan úri, a dölyfösen rongyrázó Magyarországnak oly sokak által várt és remélt, vége bekövetkezett, de amit kapott Magyarország az orosz csizmák taposásából...! Csizmák, orosz csizmák? Magyar csizmák voltak azok, amelyeket tüstént lehúztak az orosz bakák a magyar parasztok lábáról... Még alig múlt el az első világháború gyászos emléke, sok-sok megpróbáltatása, a hadifoglyok alighogy megtértek, itt volt az országon az újabb rontás. A mindennél kegyetlenebb. A mindennél véresebb és mindennél borzalmasabb. Legfeljebb ha a tatárjárás, a törökvész mérhető hozzá. És ezekről az eseményekről ötven év alatt nem szólt a fáma! Nem is szólhatott. Nem kell kitérni rá, miért nem; mindenki tud mindent; kinek lett volna ereje a hűséges számadáshoz, a szibériai lágerekben való elrohadás fenyegetettségével. Szóval itt van három könyv! Pontosabban a háromból egy; az első. Az "Azt mondta, hogy igyi szudá". A kezdet. Az 1944-es év utolsó pár hónapja; falusi krónikaként, hézagpótlásul. Nincs egy könyv se... Se regény, se színmű; megmaradt a magyar irodalom a maga becsületében; az igazat nem lehetett, a hamisságokat alig-alig akadt, aki vállalta. Most már a hézagpótlásnak semmi kockázata! Hacsak az esztétikai, a művi bukás félelme nem nyomaszt. Meg kell próbálni! Az lehetetlen, hogy egy krónika, amely szentül igaz, ne hozna semmilyen értéket... Mert hogy repülne át a magasugró a lécen, ha neki se futná? Szóval itt van e hármasregény-próbálkozás első darabja! "Azt mondta, hogy igyi szudá!" Vegyük a kronológiát: 1900 valahány... és Magyarország! Ez a Kárpátok szegte sík mező. Hol a tágabb, hol az összeszorítottabb. 1944-re utóbbi is valamelyest tágult. Visszanyert valamicskét a megcsonkított haza. Mi mindenek voltak addig... Merthogy a történelem nem az oroszok bejövetelével kezdődött. Még ez a regény sem. Ennek dokumentálására az igazi regényt, a regény 2. fejezetét az 1. vezeti be, amolyan szélkiáltó fejezetekkel. Először az "előzetesen" résszel találkozik az olvasó, amely tíz egyforma terjedelmű prelűdöt tartalmaz. Tíz novellának is felfogható az "előzetesen", de nem, mert szerves részei ezek az egésznek; közelebb hozzák az igazi fontos eseményt, az oroszok bejövetelét, előkészítjük az iszonyat tudomásulvételét. A bevezető 10 kicsi írás: mankó. El lehet velük bicegni az elvvénségekig. Az eleven seb látásáig, tapintásáig. Azt szeretném, ha. ez a bevezető 10 kicsi novella miért ne nevezhetném őket így is - magyarázatul szolgálna, milyen volt ez az ország, ez a társadalom, ez a nép, ez a nemzet, amely az istenek keblén gyúlt harag következtében elviselte az elviselhetetlent. Mint annyiszor - most is - Majtis a modell! És mint annyiszor, most is csak nagy vonalakban. Mert a mi ebben a regényben megesik, az nem mind Majtison, 1944 őszén esett meg. Típusnak jó lesz-e a Krónikás szülőfaluja? Ami nem itt történt, de mégis kell a regényhez; a történelemhez, azt ide hozzuk. Anélkül, hogy az igazmondás egyetlen tűhegynyi pontján vétenénk a hitelesség ellen. Szóval akkor nem Majtisról szól ez a regény? Dehogyisnem! De ne csak ezt az egy falut keresse az olvasó minden esemény mögött. Mert nem biztos, hogy így mindenki mindent megtalál. Nevet, címet, akácfabokrot. A "történt" helyett a "történhetett volna" is itt van. Így már igen! Nagyon fontosnak érzem a regény I. fejezetét! Mert nemcsak a ráhangolás szándékával vetettem papírra ezeket a sorokat, hanem a megérttetés, a szem felnyitásának szándékával is. Meg kell magyarázni, világossá kell tenni annak az országnak a helyzetét, amely inkább tűrt, mint ellenállt, inkább elviselt, minthogy bicskát rántott volna. Jaj, az oroszok bejövetele! 1848, 1849! 1914, 1918. És aztán 1944-45. 1956 már csak ráadás! Hogy várta ez a nép - a magyar - az oroszok jöttét? Egekig érő félelemmel, de belenyugvóan, mint ahogy az elkerülhetetlent is valós-várt eseményként vesszük tudtul. Az oroszok bejövetele itt teremtődött meg, ebben a megcsonkult, összeszabdalt országban! Minden úgy történt, ahogy itt volt megírva, és nem ott... Mert... Csak néhány jelenség nagyon is hézagos ábrázolása; jelzése. Ez volt az az ország, amelyben az oroszok bejövetele előtt a legnagyobb élő-halott írónknak, Móricz Zsigmondnak a mennybeköltözése alkalmából vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr - őfőméltósaga - elfelejtett részvétet nyilvánítani. Egyaránt a családnak, egyaránt a hazának... A veszteség okán... Pedig a kondás legszennyesebb ingét Móricz írta meg! Miképpen a Hét krajcárt, meg a Barbárokat is. Sebaj... Horthy viszont kilőtte az utolsó hiúzt a visszacsatolt Kárpátok egyik vadregényes hegyének-havasának oldalában... Na, meg aztán a vitézi szék... Horthy alapításában. Miközben Veres Pétert csendőrök pofozták. Miközben vitték a magyar zsidóságot - de nemcsak zsidóként vitték hanem magyar állampolgárként is! Hogy hova? Tudta, mindenki tudta. Csak egyetlen magyar állampolgárnak nem volt róla fogalma se: vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltóságának. Persze ő azt se tudta; hogy a zsidóság auschwitzi kirándulásához csak imitt-amott hasonlítható a későbbi "kicsi-robot"... Na, szóval így jöttek be Magyarországra az oroszok! Egy ilyen országba. És így, és itt ment keresztül Fejér Borikán 14 hős szovjet katona. Akik közül kettő még aznap a "Szovjetunió hőse" címet kapta, mert közvetlenül az esemény után - túl a faluvégen - szétlőttek egy SS szakaszt, amelynek a géppuskafészkébe csaknem belesétált egy teljes ukrán lövészzászlóalj. "Ha az "előzetesen" - annak tíz kicsi dolgozatán - átküzdötte magát az olvasó, menten a "nagyregény"-testtel találja magát szembe. Ez a rész, ez a 2. nagy fejezet a leírása minden történéseknek. Az ármádia özönlésének. Hordát akartam írni. Hordát bizony, mert ami Majtison keresztül özönlött napokig, hetekig, sőt akár hónapokat is mondhatnék, az nem más volt, mint horda. Ez a rész is tíz fejezetből áll, csak hát ezek vaskosabbak. Itt minden részletre ki kell térni. Elkezdve attól, hogy a gazdasszonnyal tíz libát egy német SS brigád süttetett meg, de azt már az oroszok zabálták fel. Nem beszélve arról, hogy a németek még ki is fizették mind a tíz libát, az oroszoknak ilyesmi az eszükbe sem jutott. Felszabadítás? Felszabadulás? Igaz, hogy később a mi kis falunk még kisebb utcájából két orvos, három mérnök, kettő tanár lett, s ez Malinovszkij marsall nélkül soha a büdös életben nem következett volna he. Hej, ha tovaris Malinovszkij megáll a Kárpátok legtetején, és elrikkantja magát: tovább innen egy tapodtat sem! Csakhogy ilyen bolondos háborúk nincsenek. Úgyhogy özönlött a marsall népe, neki egyenest Majtis községnek, völgyvidéken és hegygerincen át. Sztálin József meg nem győzött utánuk üzengetni. Bár az ő nagy üzenete nem Majtis határában érte el az ármádiát, hanem még Moszkva alatt; hogy innen már nincs hova hátrálni! Attól kezdve a szovjet bakának nagyobb esélye maradt, ha előre ment - szembe a germánokkal -, mintha megfordult volna és a GPU csőre töltött fegyverével találja magát szembe. Mert azok jobban, biztosabban, forróbb szívvel lőttek! "Tulajdonképpen e középső - a második fejezet - kedvéért született az első és a harmadik fejezet is. Néhány szót akkor e regény 3. fejezetéről. Ha kell, hogy legyen "előzetes", akkor lennie kell "utólagos"-nak is. Mégpedig ugyanazon oknál fogva. Ez is tíz fejezetből áll. Itt meg - ahogy amott leelőztük az eseményeket - itt visszapillantunk. Mégis mi minden történt ebben az országban az oroszok bejövetelét követően? Az az emlékezetes 50 év! A 150-nek mégis maradt száz híja. A tatárjárás pedig: ott csak kutyafuttában történt meg egy s más. Szóval felvillantunk ezt-azt. Az ötvenéves orosz uralom idejéből. Természetesen azokról, akik a 2. fejezetben színre léptek. Nem elsősorban regénybeli szereplők. Mert ennek a regénynek konkrét szereplői nincsenek is. Itt maga az esemény, a történés, a történelem a főhős. Igaz is, nem mindegy, hogy az események kiket taposnak meg, tipornak maguk alá? Hát nem mindegy, hogy a történelem hangyáit Fejér Borikának vagy Fekete Erzsikének hívják? A 14 orosz banditáról van szó! Akik jelmezbe öltözve érkeztek. És akik beteljesítették az írást. A Don-kanyarban a magyar baka is... Nem, nem, így azért mégse... Meg így azért egy német katona se! Ők erőszakmentesen. Egy szappanért, egy tábla csokoládéért, egy zacskó savanyú cukorkáért. Persze, ők szövetségesek voltak! Őtőlük ezt el is lehetett várni. Malinovszkij marsallék meg ellenség. Mikor mihez volt duhaj kedvük. Leigázás, felszabadítás? Elfelejtették, Sztálin József mivel bízta meg őket! Nem beszélve arról, hogy a pénzét Sztálin generalisszimusz is megérte. De Novi-Oszkoltól Majtis községig hosszú az út... Fejér Borikával is találkozhatunk a 3., a visszapillantó fejezetben. Ő még azután majd ötven évet élt. Őhozzá volt az Isten a legkegyetlenebb. Mennyivel egyszerűbb volt a Don-kanyarban felröppenni az egekbe. Ez az ötven év meg... Mert ő ötven évig se meg nem mozdult, se meg nem szólalt. Csak ült a kemencepadkán... Szóval így tessék ennek a könyvnek az elolvasásához nekibátorodni... Persze, a sorozat másik két kötetével sem adom alább. A helyszín az I. kötet Majtis után Szatmárnémeti! Alig egy pár hónapra az oroszok bejöveteléhez. Hogyan lett egy nagy történelmi múltú magyar városból román tanya? Erről szól a "Kruzlics engem úgy segéljen" című regény, amelynek most még a makettjét sem tudom felmutatni. De ami ezenkívül egy regényhez kell, bennem már minden összeállt. Csakúgy, mint e passió harmadik kötetében, a "Tavasszal kell a szerelem"-ben. Itt sem rugaszkodom túlságosan neki; Magyarország 1946! Ehhez meg egy kisvárost szemeltem ki, a kedves szatmári miniatűr városkát, Fehérgyarmatot. Ott is egy iskolát. Egy mindenféle népből és nemzetségből összeállt iskolakonglomerátumot. Ki ne emlékezne rá, a Gacsó Laci-féle iskolára gondolok. És ha már egyszer az író gondol valamit? Megértést kérek munkáimhoz! De semmi elnézést és engedékenységet. Már csak egy utolsó - egy nagy fohász - van hátra; ezt meg Szatmár nagy költőjétől, Dsida Jenőtől veszem kölcsön: "...isteni kegyek mossanak bússá és szelíddé..." I. ELŐZETESEN (Azt mondta, hogy igyi szudá!) 1. A kis Majtistól Milotáig egyezkedett a hozományon a két sógor a lovas szekérre tett asztal mellett Az utca akkor még egyetlen megtaposott szekérnyomból állt, kétoldalt posványos víz, nádas, kákás, gyékényes, sásos partszegély, amelyekre kiült egy-egy kis pihenőre a vadkacsa, a vízityúk, a szárcsa. Bentebb meg a nádirigók acsarkodtak kora reggeltől napestig. Később az utat meghányták bazaltkővel, ott a faluvégen a temető és a vasút közötti téren törték hozzá a követ, nyolcvanfilléres napszámban. Hamarabb deformálódott a kalapács, minthogy a kő darabokra repedt volna. Követ törni - hajnaltól napestig - ülve, guggolva, fekve félig, nem, kis munka. Ki tudja, mit csinált ez az ország kilencszáz évig, hogy az alatt alig jutott eszébe utat építeni, átereszekkel. Az átereszeket is csak jóformán ekkortájt kezdték építgetni errefelé. Az meg, hogy a házak teteje majd ezer évig szalmából készült, vagy legfeljebb nádkévékből, a falak sárból, vályogból; ezt az ember nem érti. A telek a falu közepétől, a templom mellől a falu végéig ért, lenyílt egész a vasútig. Oda, ahova a grófi kriptát is építették az olasz mesterek. A grófi porta a falu közepétől ellenkező irányban terült el, oda hamarabb jutott zúzott kő; Jójárt Pali, a gróf veje meg is parancsolta, hogy a paraszt az utat hintse be szalmával, ne zörögjön a köveken a vasráfos lószekér. Mert aztán az olyan zajt tud csapni, hogy nemcsak egy grófi vő, de egy urbárista paraszt se tudott volna aludni miatta. Szóval erről a nagy portáról ágazott szét a Székelyhidy család, kezdve fent a magasságokig, később lezüllve napjainkra a sárga föld legaljáig. Az ősanya Tarpay Szeréna volt, valahonnan a kis Fülesd községből érkezett feleségnek Majtisra. Utána egy csordát, egy gulyát, egy juhnyájat, egy ménest, egy disznófalkát hajttatott át Fülesdről Székelyhidy Béláné ténsasszonynak az apja. Mégsem lett az új asszony megbecsülve. Egyszer az ura olyat ütött rajta a botjával, hogy felrepedt bele a hasfala. Orvoshoz persze hogy nem ment, farkasalmából főzött lével mosogatta élete végéig, hogy el ne fertőzzön a nyílt seb. A családban két lány: Szeréna és Ágnes, három fiú: Lajos, Béla és Gyuri születtek. Béla esperes lett a bihari Álmosdon, Kölcsey Ferenc falujában. Két letartóztatásban is volt része: egyaránt lefogták a kivonuló németek, majd pár napra rá a bevonuló oroszok. Gyurit agyonverték a majtisi cigányok. Lajos itt maradt a faluban, ő ült bele az apai hagyatékba, mert az esperesnek például nem kellett az örökség, az anyja temetésén volt utoljára a faluban, pedig azután még élt több mint negyven évet. Az egyik lány: Ágnes az Érmindszent melletti faluba Érszentkirályra ment férjhez. A földjét eladta itt, vett helyette ott. A földre akadt vevő, szokásos volt, hogy egy-egy nagyobb parasztgazda a birtokot nem szakította szét; hogy az sértetlenül egyben maradjon, a leánygyermekeknek nem adtak földet, vettek neki hozományul a járandósága szerint. A Székelyhidy Ágnes-féle birtokot adásvétel útján egy feltörekvő parasztgazda, Bornemisza József vette meg, csakhogy a fiának minél több legyen; István maradt a portán, abból is kifizették a lányokat; Zsuzsánnát és Jolánt. Aztán milyen a sors; a Székelyhidy Ágnes-féle föld visszakerült az egyik Tarpay Szeréna-unokához, Végh Barnához, mert ő meg a Bornemisza József lányát vette el, Zsuzsánnát. Székelyhidy Szeréna a milotai református kántortanító Végh Antal felesége lett. Igazi nagy szerelemből szövődött ez a házasság. Micsoda leveleket írtak egymásnak... És mégis kegyetlenül megnyomorította a sors a fiatal házaspárt. Az ifjú tanítófeleség rövidest meghalt. Még 23 éves sem volt. Három gyermeket hagyott maga után az ifjú asszony - három év alatt szült három gyereket -, a már említett Barnát, Endrét, aki Kisszekeresen volt 40 évig igazgató tanító - aztán Lenkét, őt a milotai tanító űr szülőfalujába, Kisnaményba adták férjhez Vásárhelyi Józsefhez, egy Dezső nevű nagygazda és törvénybíró fiához, aki igazi úriparaszt volt, József 1952-ben halt meg szívrohamban, miután a községi párttitkár magához hívatta, hogy küldi villamosszékbe, mert hiányosan tett eleget a tojás-beszolgáltatási kötelezettségének. Mindez azonban már jóval az oroszok bejövetele után történt. És lesz is még erről szó, többször is. De még azt megelőzően... Az ifjú asszony - Szeréna - Milotán vette a hírt, hogy az egyik testvérbátyja beteg. Fuvarost fogadott - ment Majtisra - beteg testvért látogatni. A három apróságot cselédasszonyra bízta. A betegség, amiben a testvér feküdt, spanyolnátha volt. Először az ablakon keresztül váltott pár szót a két testvér. Aztán a fiatalasszony fogta magát, benyitott a beteg szobájába. Két hét múlva kiterítették. A halottat nem hozták haza a szülőfalujába, ott temették el Milotán, ahol a megözvegyült férj élt és tanított. Ez a fiatal tanító különös ember volt! 42 évet húzott le egy faluban kántortanítóként. A feleségének szép fekete márvány sírkövet csináltatott, aztán amikor ő meghalt, nem kerülhetett a koporsó a feleség sírja mellé. Kisnaményban halt meg, januárban. És akkor olyan tél volt, hogy helyben is csak éppen sikerült a koporsóját a fagyos földbe eltemetni. De a milotaiak ott voltak a hóviharos temetésen... A három árva magára maradt. A tanító űr meg - fiatal ember lévén - elvette a badallói pap szép, fiatal papkisasszony lányát. Egy év múlva elvált tőle. Mert a három gyerek nem tudta elviselni az új mamát. És az új mama sem tudta elviselni a három idegen gyereket. Persze a gyerekeket elviselni nem is lett volna könnyű. Az egyik például olyan mozgékony volt, hogy fantáziából csinált neki a szabó öltönyt, mert annyi időre se lehetett megállítani, míg a mester méretet vett volna róla. Lefogni meg a méretvétel idejére - hárman sem bírták... Ellenben a tanító úr... Ha nem volt pap, vasárnap ő lett a szószék vendége. Ha nem volt orvos, őt hívták a szülő anyához. Ha meg operálni kellett valamelyik állatot, szintén a tanító úr után szaladtak.. Végh Antal tanító úr már több mint ötven éve porlad a kisnaményi temetőben. Nem így az emléke! Amely még most is ott ül a falu képén. tisztaság, rund, gondozottság formájában. Milotán még ma is érzékelhetni Végh Antal tanító úr szellemének nyomát. Mert a tanító úrnál minden este összejöttek a gazdák. Beszélgetni, olvasni, Jókait, Gárdonyit, és pipázni makrapipából, de a tanító úr tajtékból füstölt, nem keltve még így sem egyenlőtlenséget, megkülönböztetettséget. A földet Székelyhidy Lajos birtokolta az apja után. De a halott anya része kijárt a három árvának. Hogy Barna megszökött a Szatmárnémeti Református Főgimnáziumból, Majtison a nagyanyjánál nyert menedéket. Gazdálkodásra adta a fejét, kellett hozzá az örökség. Az anyai birtokot háromfelé vágták. Endre tanító úr menten el is adta a maga járandóságát, miként Lenke is. Kisszekeresen és Kisnaményban vettek maguknak föld helyett földet. De az a tíz-tíz hold, ami egy-egy árvának jutott, így a Barna része is, Majtison maradt. Akkor a gyerekek még olyan fiatalok, olyan tapasztalatlanok voltak, hogy az édesapjuk, a milotai tanító úr járt el helyettük. Ő tárgyalt a sógorával, Székelyhidy Lajossal a földek elosztásáról; melyik gyerek hol kapja? Az irdatlan nagy telek közepén kiszakítottak egy háromholdnyi részt - tizedét talán az egésznek; ez lett kijelölve Barna telekhelyéül - ahova ő később épített is, és ahol leélte az életét, mígnem a falu végén helyet nem foglalt magának a majtisi kis református temetőben. A tárgyalások - a földekről - Majtison kezdődtek el. De napestig nem értek véget. Már nagyon türelmetlenek voltak a tanító úr lovai. A kocsis meg már egy hétre valót aludt. A tárgyalást folytatni kellett, el kellett jutni a tárgyalások befejeztéig. Igen ám, de Székelyhidy Lajos, a sógor csak asztal mellett tudott tárgyalni. Szekéren ülve semmiképp. Végül csak megegyeztek. Egyelőre annyiban, hogy folytatják a tárgyalást - menet Milotára -, de úgy, hogy a tanító úr feltétetett egy kis asztalt a szekérderékba, mellé két széket, arra ültek a tárgyaló felek. A lovak meg baktattak Milota irányába. Még most is végig lehetne járni azt az utat. Darnó, Vámosoroszi, Fölesd, Kölcse, Sonkád, Tiszabecs, Milota. Ez a hét falu között a legrövidebb út, ezt választották. Székelyhidy Lajos azt mondta, nem kell írást csinálni semmiről, mert amit ő mond, az kontraktus! Amit ő mond, az olyanabb, mint más, ha írást ad. Hacsak kőbe nem véseti az ígéretét... Amúgy pedig akkor az átírás egy koszos malac árából kitelt volna. Most, majd hetven évvel később? Nem is háborgatta senki emberfia Végh Barnát a telek birtoklásában. Még Rákosi Mátyás sem vetemedett odáig... Később aztán történt egy s más kis incidens Végh Barna és az édes nagybátyja, Székelyhidy Lajos között. Többekben az is; hogy majd ötven évig nem szóltak egymáshoz, nem köszöntek egymásnak. Ökörlegeltetésen vesztek össze. Hogy Végh Barna ökrei egy alkalommal a Vincze-tagi szomszédos földeken legelve - bele-beleharaptak Székelyhidy Lajos mezsgyéjén túl is a fűbe. Ezt Székelyhidy Lajos a saját, a maga, az árván nőtt unokaöccsének soha-soha - egy életen át - nem tudta megbocsátani. Vajon ez - meg az ehhez hasonló helyzetek, események mennyiben befolyásolták az oroszok bejövetelét? Mert ha igaz, hogy minden összefügg mindennel... A két dolog között azonban mégis nehéz összefüggést találni. Székelyhidy Lajos Bornemisza lányt vett el, miként Végh Barna is. De még ez sem szelídítette meg a két kutyamagyart. Székelyhidy Lajosnak négy gyereke született. Miként Végh Barnának is. Lajos gyerekei: Magda, Izabella, György és Szeréna. György egy kicsit habókos volt, siklókígyókat fogott a temetőben, betette az inge alá, mondván, hogy azok ott őt kellemesen hűsítik. Szerénával nem történt semmi különös, hacsak az nem, hogy még pici gyermekkorában kiejtették őt a pólyából, éppen a fejére. Persze esze azért maradt, például arra is, Hogy eladja a majtisi temetőből az összes ős fekete márvány sírkövét. Magda és Izabella elütöttek a másik két testvértől. Ők hibátlan szép-kedves lányok voltak. Magda nem ment férjhez, Izabella Sonkádra, Balogh Bélához. Szeréna tökkelütöttségében még azt is kitalálta, hogy az ő apja csak azért lett kulák, mert bosszúból Végh Barna feldiktálta őt a kuláklistára. De hisz maga Végh Barna is ott volt azon a listán... Igaz, a listán első: Székelyhidy Lajos! Talán a környéken senki így nem felelt meg a kulákság ismérveinek, mint ahogy azon kritériumoknak Székelyhidy Lajos megfelelt. Még internálni is akarták. Felrendelték a tanácsházára, háromnapi hideg élelemmel. Vitt magával egy tarisznya veresszilvát... A tanácselnök - látva az elemózsiát - hazazavarta Székelyhidyt. Székélyhidy Szeréna becsületére legyen mondva, azt nem híresztelte, hogy az apját Végh Barna akarta internáltatni. Mert ez lett volna igazán szép. Amúgy mind a ketten ott feküsznek a majtisi temetőben haló poraikban. Ott már több évtizedet kibírtak, nem messze egymástól. 2. Az egészséges magyar falu legegészségesebb családja egy tízgyermekes cselédcsalád volt Itt, a síkságon, az Alföld peremén, nem messze a Kárpátok nyúlványai alatt - tavasztájt - éppenséggel április elsején - a motyókkal megrakott lovasszekerek úgy jártak-keltek két falu közt, mint a tengereken a parányi kis vitorlások. Amikor a hajó csak megy, nem nyeli el a tengervíz,mint ahogy eleddig ezeket a szekereket sem nyelte el a történelem. Azok az imbolygó-tétova lovasszekerek cselédeket költöztettek. Egyik gazdától a másikhoz. Minden felfért azokra a lovasszekerekre. Legnehezebben az a hat, az a nyolc, az a tíz gyerek. Mert minden cselédcsaládban több volt ötnél. A cselédasszonyok errefelé nem egykéztek. Nem használtak fogamzásgátlót, nem védekeztek, ment minden a maga útján, ahogy az Isten elrendelte. A januárban született cselédgyereket - volt úgy - még abban az évben, november-december tájékán követtea másik. Jaj, azok a szekerek! Tűzhely, durva deszkából ácsolt asztal, néhány szék, lavór, veder, két-három ágy - de volt, hogy fekvőhelyül csak néhány szalmazsák akadt. Ágyterítő mindenképpen, háziszőttes pokrócból. Azokba volt belekötve a ruha, az ágynemű, a használaton kívüli rongyos télikabát, amely takaróként is szolgált. A cselédcsaládnak lakást a gazda adott. Mindig akadt a faluban néhány ház - viskó -, amelyet ki lehetett bérelni. Aztán az egész évi nagy hercehurca: kivághat-e a lakó néhány karvastagságú akácfát a kert végéből? Ehetnek-e a gyerekek néhány szemet a szilvafáról? Ez örökös harcot jelentett. A cselédasszonyok legjobban kérni tudtak. Küldték a gyereket a gazdához, hol ezért, hol azért. Egy kis maradék pecsenyezsír, olaj, amiben fánk sült. Kenyér, penészes, amely úgyis a moslékba került volna. Mindent fel lehetett használni, ahol tizenkét száj van. Mert az embernek is csak kell enni. Az asszonynak is. Főként szoptatáskor. Dehát szoptatás mikor nem volt? Ahogy megállt a szekér, lekászálódott a gyereksereg. Két nagyocska lány, két náluk kisebb fiú, aztán a hat-, az öt-, a négy-, a hároméves, végül az anyja ölében a pólyás, ő három hónapos. Az egy és féléves is szopna még, de kell az anyatej a legkisebbiknek. Alighogy megérkeztek, mentek is a gazda udvarába, le a kertre a kazlakhoz, megtömni a szalmazsákokat. Mondta is a gazdaasszony magában: még jóformán itt sincsenek, de máris kérnek, máris visznek. Te jó Isten, mi lesz ebből, felfogadni egy cselédet tíz gyerekkel... A cselédsorban az április a legkegyetlenebb hónap. A télre félretett már elfogyott. Ha ugyan volt mit félretenni. De az a tíz gyerek... A gazda meg úgy gondolta, nagyobbacska gyerekeknek már hasznát lehet venni. Félnapszámért. Aztán olykor egy gyerek után több hasznot lehet látni, mint akármelyik felnőtt után. Ilyenkor, áprilisban nincs még munka. Legfeljebb egy kis veteményezés. De azt a gazdasszony elvégzi maga. Majd ha gyomlálni kell a kiskertben. Vajon melyik gyerek lesz a hasznos? A két nagyobbacska lány? Április hónapban a gyermekélelmezést sem segíti semmi. Nincs mivel pótolni. Legfeljebb ha sóska akad a vasút menti töltésen. Vadsóska.. Azt szoktak is főzni a cselédasszonyok minden héten. Egész késő őszig. Az út menti eperfák is tudnak pótolni. De ilyenkor még az sem. Csak a sóska. Jó is az habarva, tejföllel. Főtt krumplit bele. De hol van a krumpli? A tej a habaráshoz... Ritka cseléd az, amelyiknek fejőstehene van. Amelyik tehéntartásra is egyezik. Ha nincs tehén, a gazda olykor egy fejés tejet ígér és ad. De mi az a két-három liter tej esténként? Mert ezek a daruszőrű szürkemagyar tehenek két-három liternél többet nem adnak az istennek sem. Ritkán a cselédcsaládoknál egy-egy malac is akad. De az majd mindegyik rühes. Fele máris oda, mert azt a malackát nem perzselni kell, hanem nyúzni. Ezzel el is megy egy része. Ha meg borjúja van a cselédnek? Annak a tartását is bele lehet venni az egyezségbe. Csakhogy akkor kevesebb a búza... De az nem lehet hevesebb! Tizenkét száj. Egy sütet kenyér ripsz-ropsz, már a héjából sincs. Szóval a malac rühes, a borjú? Annak is van valami bűne. Leginkább az, hogy fosik. Soha fejőstehén abból nem lesz. Elfossa magát, csakúgy, mint a gyerek a sóskától. Búza legalább egy mázsa havonta. A kommenciós cseléd fő bére ez. Kitart a hónap közepéig. Akkor kezdődnek a nehéz napok. Kölcsönkérni, előlegért könyörögni, mondani az éhes gyermeknek: de hisz most ettél nemrég! Jó kisfiú ez, amikor alszik, kenyeret se kér!" Van felnőtt cseléd, aki csak akkor eszik, amikor már a gyereksereg apraja-nagyja ágyba takarodott. Más cselédember pedig a szájából is odaadja a falatot. Aztán ebéd után húz egyet a nadrágszíjon. Megint. Mert ki bírja azt elnézni, amikor a mezőre az ebédet vivő gyerek kidülledt szemekkel nézi, hogy eszik az apja? A hálásról még nem esett szó. Mi történik akkor, ha két ágya van a tizenkét tagú családnak? Mert hatan egy ágyon mégsem fekhetnek. Ritka cselédcsalád, amelyik lepedőt használ. Még vásznat sem. Pedig az a legolcsóbb. A két ágy mellé két szalmazsák is megjárja. Így már egészen más. Így már csak hárman feküsznek az egy ágyra - szalmazsákra -, amelyet nappalra betolnak az ágy alá, este előhúzzák. Két gyerek fekszik egymás mellett, a harmadik lábtól. Úgy morognak, mint a kiskutyák, ha egyikük lehúzza a takarót a másikáról. A betegség? A gyermekbetegségek? Mindig akad egy-egy pásztorasszony - idős -, aki mindenhez tud. Sebre kisborjú ürülék - az mindig akad -, másra meg más. Gyógyítófű. Gyík farka. Nem gyógyít ez egy se, de legalább segít az életben maradáshoz. A család minden tagja beteg! Legelőször is az asszony. Aki még a havi vérzéskor sem visel alsóneműt... Nézik is a kisebb gyerekek, mik azok a nagy vérfoltok? A nagyobbak már tudják. A két nagyobbacska lánynak már van havi vérzése. De az is hogy? Az egyiknek havonta kétszer is. A másiknak jó, ha három hónapban egyszer. Amikor először maradt el, az anyja ki akarta nyújtóztatni. Hiába esküdözött az a lány. Végül is megszokták az Etelka gyakori vérzését, Emmánál meg hogy olykor elmarad. Aranka még nincs a soron. Ő a legeszesebb. Tizennégy év alatt tíz gyerek született, de az asszony még nem feküdt végig egyetlen éjszakát sem - ágyban - az urával. Nem, csak hajnalban a jászol vagy a szénatartó. Amikor már neki ott kell lennie az istállóban a jószág körül, de amikor a gazda még nem kél fel. Ilyenkor az asszony utánasompolyog az urának. Szóval a két lány se egészséges! A legnagyobb fiú - Ádám - fosik. De hogy! Volt már délelőtt, amelyiken tizenhétszer szaladt. Számolták. Csak ide a ház hátához. Mert árnyékszék nincs. A gazda azt mondta, majd csinálnak esős idő ha jön, akkor nem lehet kint dolgozni a határban. A következő kisfiú Elemér. Neki meg már hónapok óta szorulása van. Szinte kavicsokat eresztget ki magából. Ha ereget. Mert ha három napig nem, akkor az édesanyja benyúl a gyerek végbelébe, és a mutatóujjával szedegeti ki a bélsárt a gyermek fenekéből. Levente köhög. Nem úgy, hogy néha el-elköhinti magát, hanem szinte ugat a mellkasában valami. Vagy lehet, nem is a mellkasa az még? Ahonnan azok a hangok jönnek, hanem a légcső? Orvoshoz minek menni? Ha gyógyszert ír fel, úgysincs pénz a kiváltáshoz. Pedig az orvos - szép szál barna zsidó - pénzt a cselédasszonyoktól sose fogad el, a patikus meg - akinek egy egész határ a birtoka - ingyen is ad gyógyszert a cselédgyerekeknek. Szóval nem olyan embertelen világ ez, amilyennek látszik, amilyennek a cseléd érzi. Nem is volna itt túl nagy baj, ha a cselédembernek nem kellene enni. Mert enni muszáj, a gyomor megköveteli a magáét. Szóval elfogy a kimért - egy-másfél mázsa - búza. Abból még kiesik az ocsú, a rosta alja. Azt is le lehet daráltatni, a gazda visszaváltja, mert ocsú az van bőven mindig, a gazda sem a legtisztább búzából mér, azt elteszi vetni. A korpa, az is van. A gazda azt is becseréli a cselédjének néhány kiló lisztre. Jár a cselédnek kukoricaföld is. A kukorica olykor segít. Tisztán kell lefejteni, hogy ne maradjon benne a pihe, a selyem, akkor abból jó puliszka fő. Oláh étel, de a magyar paraszt cselédcsalád még ebből sem lakhat jól, csak olykor. A puliszkához kell valami. Néhány csepp olaj, benne hagyma pirítva. A puliszka tejjel is jó. Vagy zsírosan, savanyú káposztával. De hol a zsír, a káposzta? A gazda is eszik puliszkát. De csak ritkán. Akkor is kacsa-, libatepertővel. Rajta a mája is. Puliszkát enni magában - felér egy nemzetgyalázással. Pedig kerül rá sor. Mert ha puliszka van, éhenhalás még nincs! Nem is halt itt éhen mostanában senki. Annyit juttatni kell minden gazda mindegyik cselédjének, hogy össze ne essen - fogva az eke szarvát, vagy vonszoltatva magát szántás közben barázdáról barázdára. A bennkosztos cseléd helyzete más. A bennkosztos cseléd mind fiatal nőtlen ember. Ő alsó-felső ruhaneműért szolgál, némi kis pénzért, no meg a napi háromszori étkezés. Bálpénz, cigaretta, néha egy féldeci. Valamire való gazdasszony nem tányérban adja a bennkosztos cselédjének a levest, hanem tálban. Abból vehet, ehet, amennyit csak akar. A levesből. Mert a második, az már kimért. Cselédcsalád, gazdacsalád. Van különbség. A cselédcsaládot is, a gazdacsaládot is megírta Móricz, Veres Péter. Kár rá új szavakat pazarolni. Főként meg, hogy ezek a szavak nem is újak. Meg nincsenek is. Elkoptak a sok használatban. De valamit azért kifelejtett a két "félisten" is. Hogy miben voltak ezek a családok szakasztott egyformák? Az irtózatban. A félelemben. A rettegésben. Mert az oroszok bejövetelétől egyformán félt a cseléd is, a gazda is. Más azonosság nem is volt köztük... Mégis egyformán élték meg a nagy bolsevikáradást. Aztán kinyílt a cseléd szeme... Csoda? Érthetetlen? Elfogadhatatlan? Azt mondta egy gazda, ő attól tartott - de nem híresztelte senkinek -, hogy az orosz katonák jöttén a cselédség vasvillára hány minden gazdát, családostól, csecsszopóstól. Az orosz tankokat a cselédsors csalogatta ide. Mert e sors nélkül más lett volna minden. Akkor is, később is... Ha még Róth Manónak se lett volna mire hivatkozni. Pedig ő csak hallotta, de nem látta. Főként meg nem érezte a maga bőrén. Mert amíg a cselédcsalád a hónap tizenötödikétől kezdve éhezett, addig a szegedi Csillagbörtönben egy rab levelet írt Andre Gide-nek, Romain Rollandnak, Andersen Nexőnek, Henry Barbusse-nek, és így tovább. A magyar cselédélet, cselédsors pedig... Amikor a cseléd kiparancsolta az egész családját a tarlóra. Mert akkor már nem volt egy falat étel se a háznál. Abból pedig, amit ő kigondolt, még aznap betevő falat lett. Akármilyen spórolós is volt a gazda, akárhányszor gereblyéztette fel a tarlóföldet, egy-egy törött kalász itt-ott mégis megmaradt. Ott a puszta, a száraz, az érdes tartóföldeken. Azokat a kalászokat még össze lehetett szedni délelőtt. Délután a rekkenő napon ki lehetett dörzsölni, csépelni belőle a szép, egészséges búzaszemeket. Aztán szárítani egy kicsit. Volt, hogy egy család - fejenként - délre két-három kiló búzát is betakarított. Azt a gazda kis kézi darálóján meg lehetett őrölni. És azt a darált lisztes masszát meg lehetett főzni. Hátha még egy kis faggyú is akadt hozzá vacsorára. Felfújt ez a pép minden gyereket. De a bendőjük nem maradt üres... És ezt a hazát féltette a cseléd is! Remegett érte. Ment katonának a Don-kanyarba, eléfeküdt a T-34-eseknek, bújt szalmakazalba, mint az igazi üldözött. A búzadara keserű ízével a szájában. És hogy eközben mit gondolt? Nem gondolt semmit! Szolgált. Szolgálás közben meg nem alkalmas az idő a gondolkozásra. Mert akkor úgy jár az ember, mint Dózsa parasztjai. Eközben meg a II. ukrán hadsereg... 3. Szatmárban van, olyan ember, de nem is egy, akinek lekvárfőző rézüst volt a nagyanyja Attól, hogy egy országon keresztülmegy egy másik ország hadserege - üldözvén egy harmadik ország ármádiáját -, még nem kellene fenekestől felfordítani abban az országban mindent. Persze, csak akkor, ha tiszta a szándék. De ha a bárány helyett farkas érkezik....? Belekeveredtünk a második világháború moslékosdézsájába rendesen! Meg is ittuk a levét... Most már egyértelmű és világos, hogy nem lett volna szabad... Hadba lépni a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia ellen? Hadd ették volna egymást a nagyok. Mi meg építettük volna az országot, a hazát. Azt, amit birtokolni tudtunk, de tisztába tenni nem, nem soha. Persze, könnyű ezt most mondani, leírni. De a politikus - ha politikus - arról ismerszik meg, hogy bölcs, hogy messze előre látja a haza sorsát. Horthy Miklós még visszatekintve se látta azt, amit egy okos államfőnek előre kellett volna... Horthy Miklósnak még Erdély árán sem lett volna szabad belépni a második világháborúba. Bizony, még Erdély árán se...! Mert éppen a belépés esztelenségének okán veszett el véglegest Erdély. Hadd kukorékolt volna Hitler oldalán Antonescu. A háború befejeztével meg jöttünk volna mi, magyarok. A Don-kanyar 150 ezer magyar bakát nyelt el, egy németekkel való fegyveres szembenállás legfeljebb ha 15 ezer katona életébe került volna... Késő karácsony után kántálni... Mert a németeket nekünk nem legyőzni kellett volna, csak szemben állni velük; legalább úgy, ahogy a román király. A dán uralkodó állampolgárainak védelmében maga is feltette a sárga csillagot. Horthy meg benyalt Hitlernél, csontig... Nem ott követte el a magyar uralkodó osztály a fő hibát, a nagy bűnt, hogy nem tudta Malinovszkij marsall hadseregét visszanyomni a Kárpátok tetejéről Voronyezsig, hanem akkor és ott, amikor olyan országgal várta az oroszokat, mint amilyennel. Amelyben a lázas cselédgyerek gyógyítására a kondás legszennyesebb ingébe csavarták a csecsemőt. Svédországban, Norvégiában, Dániában, Hollandiában, Belgiumban minden orosz baka másképp viselkedett volna, mint itt, nálunk! Vagy például Ausztriában. Ahonnan a vörös katonaság ki is takarodott rövidest... De vajon mi, magyarok megcsináltuk-e, amit az osztrákok Bécsben? Hogy egy eszpresszóba ha bement egy szovjet tiszt, menten mindenki felállt és otthagyta a helyiséget. Nem, ezt mi nem csináltuk meg Budapesten! Mert nem is csinálhattuk meg. Ennek az országnak Bethlen, Gömbös, Imrédy, Bárdossy nem úgy vetették meg a fejealját. Meg Szálasi Ferenc, kézenfogvást Róth Manóval... Mert azért Finnország esetében maga a Szovjetunió is másképp viselkedett...! De egy ilyen országos hagyatékkal megúszni bármit is...? Mint amilyen a miénk volt... És ennek az országnak a vezetése nem is törekedett... Mással volt elfoglalva... Hogy egy korszerű, egy felvilágosodott polgári világ vegye szárnyai alá az ország népét? Hanem a cudar idők! Az a sok németbarát magyar katonatiszt. Bizony, el kell gondolkozni rajta: Rákosi amit mondott, azt nem egészen alaptalanul mondta? Ő, aki szerette ezt az országot, nemzetet, népet. Csakugyan, mit mondott volna, ha szereti? Vagy az ország lakossága! Annak egy jó része. Mert azért Bajcsy-Zsilinszky Endréink is voltak. De hogy a falusi nép - a legegyszerűbb emberek - a tiszta színmagyarság jelentős része, hogy imádta a német katonát, hogy nézett fel rá: respektálva a német tisztek snájdigságát, illatát, meg azt, hogy ők még a lövészárokban is borotválkoztak. Meg hogy a kapcájuk egy hét után sem volt büdös. Az orosz katonák pedig? Már amikor felcsavarták... Aztán a magyar szellemvilág! Nem a népiség hagyományt megtartó-őrző igyekezete, hanem a hiszékenység, a babonaság, a primitív lét, amely úgy engedte át a Vörös Hadsereg ide eső bandáit, mint ahogy átmegy a kés a vajon. Pedig akkor már Köcsön Péter régen nem élt! Meg azok a lovak sem, amelyeket hajtott. Ami esetleg maradt, azt igénybe vették amúgy is az oroszok. Köcsön Péter a szomszédos Darnó községben élt, és a méltóságos Szegedy úr prádéskocsisa volt. Egyszer az úrral Szatmárnémetiben vizitáltak. Elindultak hazafelé. Igyekezni kellett, mert nagy eső készült! Már a kocsi hátsó ülése ázott is. És Köcsön Péter úgy hajtotta haza a lovakat Szatmárnémetiből Darnóra - majd harminc kilométeren -, hogy ők ott ketten - kocsis és úr - nem áztak meg! Ennek híre ment annak idején az egész könnyéken... Ki látott valaha is prádéskocsist? Szépen felöltözve. Vagy csendőrőrmestert. Ő is szépen felöltözve, kakastollason. A prádéskocsis meg ragyogó fekete boxcsizmában, a fején süveg. Abból két szép szalag csüngött alá a prádéskocsis derekáig. Vitézkötéses mellény. Ilyen mellénye volt Köcsön Péternek is. Hozzá bő szárú kék ing. Köcsön Péter utóda ment faluról falura, csak úgy gyalogszerben. Kezében kötőfék. Kereste a méltóságos úr lovait, amelyeket az előző éjszaka hajtottak el az orosz katonák. De mindez már később történt. Most még Köcsön Péter teltes díszben van a mi kis úri-gőgös Magyarországunk dicsőségére. És Köcsön Péter most is lovat hajt! Hintókocsiban. Lovat Köcsön Péter nagyon tudott hajtani. Tudott a lovakhoz. Volt, aki a megültetett tyúkhoz tudott. Hogy minden tojásból csibe kelt ki. De ha a cigányasszony koldult, és úgy, semmi nélkül zavarta el a küszöbről a gazdasszony, menten megátkozta az egész kotlóalját, nem kelt ki csirke. No, de Köcsön Péter... Szintén Szatmárnémetiből jöttek hazafelé egy más alkalommal. Alighogy elindultak, az egyik ló meg is döglött menten. De nem rogyott össze, Köcsön Péter úgy szárban tartotta. Még arra is rákényszerítene azt a döglött lovat, hogy menjen, lépkedjen az élő-eleven másik ló mellett. Így trappoltak hazáig - Darnó községbe. Aztán ahogy megérkeztek a kastély udvarára és megállt mind a két ló, az egyik - a döglött - rögtön össze is esett. Úgy húzatták ki onnan a dögtérre. Megint máskor pedig Köcsön Péter elment egy cimborájához segíteni a tetőfedésben. Ott hajtott el egy ember egy kétlovas fogatot. Köcsön Péter meg a háztetőről füttyentett azoknak a lovaknak. Mind a két lólába gyökeret vert. Se té, se tova. Köcsön Péter csak mosolygott. A lovas gazda megismerte. - Hagyj már elmenni bennünket, te Péter! - Hát ha egy áldomást fizet, én nem bánom! Én szólhatok a lovaknak - és szólt is. Megszelídült mind a kettő. De csak azután, hogy hoztak a kocsmából a zöld üvegben egy liter jó lengyel pálinkát. Akkoriban még ezen a tájon szemmel verések is történtek! Rontások. Aki tudott szemmel verni, az vert is. Főként az öreg-gonosz cigányasszonyok. Ha valamelyik kért egy sütet szalonnát; nem kapott, aztán a kisgyerek meg ott volt valahol a közelében, menten ráolvasott. Vagy küldött a családra valami ártalmat. Véres tejet adott a tehén, vagy elvetélt. A kisgyereknek meg, ha nagyon nyugtalan volt, teát főztek mákgubóból. Azon elcsendesedett. Ha meg az asszonynak nem volt teje, kiskendőbe belekötöttek egy szem kockacukrot, azt dugták a gyerek szájába. Azt rágcsálta, szívta, azon elaludt. Ha mégsem, ha nagyon mászkálós volt az a pulya, és ha féltek, hogy elkóborol, beleesik a patakba, vízzel telt barázdába - gödröt ástak neki, hónaljig beletették, friss, puha földet döngöltek mellé. Ha kikaparta magát, akkor földbe döngölték a két kezét-karját is. Na, aztán Nagy Zsiga! Még legénykorában! Majtisról Gacsályba szokott egy lányhoz. Jó, csecses-faros volt az a fejércseléd. Meg is állt Zsigának rövidest. Egy este Zsiga dolga végeztével éppen indult volna hazafelé - Gacsályból Majtisra - a császlói erdő mellett elvezető úton. Alighogy nekivágott az útnak, hát az út közepén elébe ült egy fekete macska. Előbb Zsiga megpróbálta kikerülni azt az állatot. De a macska - akármerrefelé próbálkozott Zsiga az úttal - mindig-mindig elébe került, leült vele szemben. - Kác, te! - kiáltott rá Zsiga, de a macska nem tágított. Mígnem aztán Nagy Zsiga felvett egy jókora botot az út széléről. Azzal riasztott a macskán. Hozzá is vágta, eltalálta vele a hátsó lábát. A macska meg sántítva, nyávogós jajveszékeléssel takarodott el előle. Másnap Zsiga újra ment. Megvolt akkor is minden. De Zsiga arra kérte azt a lányt, hogy kísérje el az úton, legalább addig, amíg azt a fekete macskát elkerüli. Mert az a fekete macska megint ott ült. Most is hozzá akart vágni Zsiga egy botot. De a lány kivette a Zsiga kezéből a fadarabot - mondván -, nem szabad azt az állatot bántani, mert az az ő nagyanyja, fekete macska képében! Ma délelőtt is egész idő alatt sántított szegény. Aztán Nagy Zsiga soha többet nem is ment ahhoz a lányhoz Gacsályba. Ide nősült a szomszédos Jánk községbe. A vén Szakács meg a saját anyját verte agyon kutya képében. Megmondta neki, hogy ha még egyszer kutyává változik, nem lesz számára több kegyelem! János bácsival is megesett néhány furcsaság. Ő is Jánk községbe kapott egy lány után. Ott nem volt macska. János bácsi - persze akkor még Jancsi - be is nősült. De addig... míg ez megtörtént... A frász jött rá esténként. Alighogy elhagyta a lányos házat, nyomába szegődött egy mosószék. Az, amely minden háznál volt annak idején, a kút mellett, patak partján, azon paskolták sulyokkal a vászonneműt. Szóval az a mosószék. Még a koppanások is hallatszottak a köves úton. Elkísérte a majtisi faluvégéig. János bácsi nem mert visszanézni, még így is majd sóbálvánnyá meredt, hogy hallotta a mosószék lépteit! - Meg kellene fizetnem valamelyik vén cigányasszonyt, hogy vegye le rólam ezt a kísértetet! Mert hogy kísértet volt, az mindennél világosabban látszott. Más kísértetek is voltak, templom körül, a temető árkában, a grófi kripta mellett, meg mindenfelé. Kondás Feri meg - a pásztorházban lakott, amely a falu legvégén állt - közvetlen a temetőbeli kriptály szomszédságában. Onnan, a kriptálykő alól olykor ki-kijött a tarajos kígyó. Kondás Feri ostorral verte vissza, hogy rá ne menjen a falura. Ez egy életen át tartott. Mégse sokáig, mert amúgy az élet rövid. Kondás Ferinek ezért a szolgálatáért a gazdák bagót adtak. Félretették neki a pipa ürülékét. Ott a kastély alatt olyan kígyó is élt, amelyiknek a hátán toll volt. Ezt is Kondás Ferinek kellett rendezni. Ezért olykor a disznónyáj behajtása után estennet Kondás Ferit még egy-egy tányér ételre is meghívták. Mert a kígyókkal vigyázni kellett! Azokkal akárhogy bánni nem volt szabad. Bornemisza Géza bácsi házához is odaköltözött egy. Nem merték agyoncsapni, mert az ki hídja, milyen bajt hozott volna a házra. A baj ítgy is jött váratlan-hívatlan. Besurrant a kígyó a konyhába vezető küszöb alá. És onnan minden nap elő is jött. Hogy ne tekeredjen összevissza az udvaron a ház körül egész nap, estennet adtak neki egy tányér tejet. Azzal kihúzta másnap estig. Aki meg nem gondoskodott a ház kígyójáról, annak a gazdának a tehenét megszopta. Felment, feltekeredett a tehén tőgyéhez az állat lába szárán. Na, de az a mosószék! Mert annak még nincs vége... Egy este aztán elmaradt a kísérő-kísértet, János bácsi hiába lesekedett maga mögé a Jánk és Majtis közötti kis úton, nem látta a kísértetet semerre. Nem, mert a mosószék szembe jött vele... Azt hitte, szörnyet hal a félelemtől. Mert az a jószág kinézte magának az úton János bácsit. Akármerre kanyarodott, a mosószék mindig szeld be vele, mintha rá akarna telepedni. Aztán amikor egymás mellé értek, a mosószék meg is szólalt. Eliázta magát a gróf inasának a Lidi nevű szamara. Mert jó, jó, hogy ez a kísértet mégiscsak a szamár volt, de csakugyan lehetett volna az egy élő, eleven mosószék is. Verésekről, kísértésekről a híreknek se szeri, se szalma. Ezek úgy terjedtek, mint kukoricaföldön a szulák. Amit Majtison csak falánknak nevezett a nép. Egyik-másik folyófű hosszá métereket is megtett. Sztálin József hadserege is; még jóformán irányt se vett errefelé, a híre már megjött. Rémisztő hírek voltak azok. Partizánokról, erőszakoskodó kozákokról. Mariska néni azt mondta, hogy még szerencséje lesz a falunak, ha nem az oroszok, hanem a szovjetek foglalják el. Mert az orosz kutyarossz náció, de a szovjet az mind-mind kedves, jóravaló ember. Mariska néni mindezt az urától hallotta, aki az első világháború után Oroszországban volt hadifogoly. A legrémisztőbb hír az oroszokról az volt, hogy nem hiszik az Istent. Milyen is lehet az ember Isten nélkül? Olyan, mint ezek, akik elindultak, akik jönnek, akik ideérnek egy iszonyú-szörnyűséges napon. Ott minden nő közös: ott a Moszkva folyóban anyaszült meztelen fürdenek az emberek, egymás szeme láttára. A nép még abba is beleegyezett volna, hogy ezer évet leél itt - ahogy eddig; jaj, csak az oroszok ide ne jöjjenek! 4. A szárnysegéd elkiáltotta magát, hogy "Fegyvert súlyba!"; a két vöröslelkű matróz meg hanyatt-homlok menekült Olajos bácsi akkor napra különös feladatot kapott Mészáros állomásfőnök úrtól. - Takarítsa ki az I. osztályú várótermet! Olajos az egyik bakter volt a Jánk-Majtis községek vasútállomásán. A Fehérgyarmat felé eső állomásvégen lakott a bakterházban. Zajta, vagyis Szatmárnémeti felé a sínek mellett meg Angyal Berti szolgált. Úgy volt, hogy a két bakter együtt lát neki a munkának, de Berti inkább a raktárhoz ment, ott pakolták be egy egész sör vagonba a Varga nagyságos úr jonatánalmáját, meg a Majos tekintetes úrét is. Mindenki megpróbálta megdézsmálni az almaszállítmányt, kellett a bakteri felügyelet. Ez a határ olyan almát termett, amelynek párja nem volt akkor az egész világon. Varga nagyságos űr és Majos Győző tekintetes úr voltak a grófi "utódok". Ők vásárolták meg a grófi földeket, kastélyokat, a kerteket menten be is ültették almafacsemetével. Már az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején mindkét kertész almát exportált Svájcba, vagonszám. Nagy pénzt kaptak érte, persze csak az urak, de a nagy jövedelemből legalább tudtak napszámot fizetni a falu népének. Mindenki - a gazdacsaládok kivételével - ott dolgozott az uraságoknál. Kocsijuk nem volt, vasúton utaztak. Akkor még a vasát volt a divat. Mind a ketten mindig első osztályon utaztak ők is, de most a főnök úr nem rájuk való tekintettel takaríttatott, nyittatta ki az I. osztályú váróterem ajtaját. Olajos bácsi rongyot kerített a váróterem porának letörléséhez, fogta a vizesvödröt, a vasúti partfist, még egy kétágú kis létrát is magával vitt. Olajos bácsinak a kutyáját Sztálinnak hívták. Valaki besúgta az oroszoknak, amikor itt állt a front. Még a frontparancsnok előtt is meg kellett jelenni az öreg Olajosnak. Éppen csak, hogy megúszta... Most az utas, aki jelezte az utazást, Wieder Miksa volt. Wieder úr, a majtisi fatelep tulajdonosa. El is terjedt a híre: Wieder Miksa a kormányzó őfőméltóságához utazik Budapestre. Wieder úr és a kormányzó régi jó barátok voltak. Valamikor együtt szolgáltak az Adriai-tengeren az első világháború idején. A barátság azóta is tart köztük. Kormányzói utasításra - vagyis hogy őfőméltóságának a beavatkozása után - Wieder úr a sárga csillagot nem is kellett, hogy viselje. A család többi tagja igen: Maga az állomásfőnök úr is kíváncsi volt, ha jön a vonathoz, vajon ott lesz-e a sárga csillag a kabátja hajtókáján? Mert ahogy visszajött a kormányzói leirat, hogy a mentesítés csak őt, a családfőt érinti, attól kezdve Wieder Miksa is feltűzte a zsidókat a keresztényektől megkülönböztető jelzést. Wieder Miksának nagy családja volt Majtison, már valamennyi parasztnak. A gyerekek a családi használatban furcsa neveket viseltek, mint ahogy maga a Miksa név is különös hangzású volt a falusi gazdák fülének. A fiúk - négyen voltak - mind-mind pájeszt is viseltek. A faluban soha-soha emiatt nem kellett szenvedniük. Pedig akkorra már hallani lehetett mindenfelől, hogy a zsidó gyermekek pájeszát úton-útfélen tépdesik.. A nagy fatelep Majtis Jánk felé eső végében volt, annyi deszka, gerenda, léc, hogy egy gombostűt se lehetett volna leejteni azon a területen. Wieder úr az első világháborút követően került Majtisra, jött, látott, telket vett, arra egy csinos-szép nagy házat épített, aztán egy napon szedte-fogta magát, elutazott Técsőre, ahol valamelyik rokona volt a rabbi. Attól kezdve özönlött ide a faanyag Majtisra. Teméntelen szép, egészséges fenyő. Illat árasztotta el a vidéket, a fenyőgyanta kellemes-finom szaga. Nemsokára elkezdtek születni a gyerekek. A legidősebb Mendu volt. Őt Janki követte. Aztán egy lány, Rohi. Majd két fiú: Wieder Hersi és Wieder Soli. Az asszony is, meg az összes gyerek kikísérték Wieder urat az állomásra. Olajos bácsi úgy határozott, hogy ő bizony ezt a zsidót már nem szólítja nagyságos urnák. Ímmel-ámmal nyitotta ki nekik az I. osztályi váróterem ajtaját. Szépen, csendben beszélgetett a család a félötös vonat jöttéig. Élvezték az alma illatát, amely így friss-tavasszal - kibontva a hűtő-almaraktárak ablakait, ajtóit, elárasztották az egész állomás környékét. Wieder úr gondolt rá, hogy annak idején talán neki is jobb lett volna az alma, mint a fenyő, de most már rég megnyugodott a maga választásában. Bár mostanában kevés az építkezés. Kevés igényes új házat építenek errefelé a parasztok. Aki meg a Vármegyei Közjóléti Szövetkezet támogatásával épít - elég sokan vannak ilyenek -, cselédemberek, napszámosok, harmadosok, zsellérek - azok az új házak építéséhez már több mint egy éve nem vásárolhatnak zsidó kereskedőktől. Wieder Miksa és az egész család szentül hitték, hogy egyszer - nem is olyan soká - vége lesz ezeknek a megkülönböztetéseknek. Ha másképp nem, akkor majd a kormányzó úr őfőméltóságának az intézkedésére, közbeavatkozására. Mert a kormányzó úr őfőméltósága nem az az ember, aki az ilyesmit eltűri. Valamikor nem az az ember volt. Most is itt volt tőle a levél, megfordult egy hét alatt. Máskor is váltottak levelet. - A mi barátságunk - mondta a nagykegyelmű úr - nem szenvedheti meg ezeket a tisztázatlan, nehéz időket. Hogy honnan ered a barátságok? A monarchia hajói... amelyeken Wieder Miksa szolgált, mielőtt még Horthy Miklós átvette volna a flotta feletti parancsnokságot. Wieder Miksa meg sorhajóhadnagy volt. Több mint ezer ember szolgált azon a csatahajón, de pusztán ez még nem adhatott volna okot olyan mély-belső barátságra - egy hadnagy meg egy tábornok között -, ha nem történt volna más is azon a hajón... 1916. Az Adriai-tenger. A Cattarói-szoros. Az a bizonyos matrózlázadás. Hogy a hajó vegyes nemzetiségű legénységére is átterjedt Oroszországból mindenféle bolsevik-vörös eszme, békétlenség. Az admirális a gépház melletti folyosókon sétálgatott. Már akkor érzett valamit Horthy a hajó szellemi nyugtalanságaiból. Már akkortájt soha a fedélzeten egyedül nem tartózkodott. Akkor délután sem. Wieder Miksa hadnagy volt kirendelve a flottaparancsnok személyének biztosítására. Derékszíján hatlövetű forgópisztoly fityegett. A fegyvertáskáján tartotta a kezét. Ahogy Horthy elhaladt mellette, látta, hogy két cseh matróz közeledik az admirális felé. Egyszerre emelték fel a puskájukat. Horthy a matrózok előtt pár lépéssel, Wieder a matrózok mögött. Hogy lehetne elérnie a hadnagynak, hogy a két vöröslelkű matróz vele, és ne az admirálissal álljon szembe? Mert akkor megszűnik a pillanatnyi veszélyhelyzet! A két matróz a háta mögé nem tud tüzelni. Míg viszont ilyen a felállás - lőtávolságon belül Horthy -, szemben a matrózokkal; csak pillanatnyi idő van a cselekvésre. És akkor Wieder Miksa anélkül, hogy átgondolt volna valamit is, a fegyveresek háta mögött elordította magát. Szerencse, hogy felismerte: cseh matrózok ezek, értik a német szót, de mert hogy Wieder beszélt csehül is - és biztos volt benne, ha csehül ordít rájuk, az meglepi őket - ezért használta a cseh nyelvet. "Fegyvert súlyba!" Magyarul is megismételte. A fegyveres matrózok megfordultak. Most már Wieder hadnaggyal álltak szemben és Horthynak háttal. A pillanatnyi fordulás ideje elég volt a helyzet megfordulásához is. Mert Wieder Miksa habozás nélkül tüzelt. Az egyik matrózt a mellkasán, a másikagy a gyomra tájékán érte a lövés. A hat lövésből kettő ért testet, de mind a kettő azon minutumban leterítette a cseheket. Az admirálist - maga elé véve - Wieder lekísérte a gépházba. Ott is két fegyveressel találták magukat szemben. A hadnagy az utolsó pillanatban behúzta maguk mögött a gépház vastag páncélajtaját. Aztán mindenfelől lövések hallatszottak. Bizony, az ellentengernagy remegett! Később pisztolyt cseréltek. Mert a hadnagy pisztolyában már nem volt egyetlen töltény sem, az admirális fegyvere még érintetlen tolt. A hadbíróság még akkor este meghozta az ítéletét. Mind a két csehet kötél általi halálra ítélték. Másnap hajnalban fel is akasztották őket. És ebben az ítélkezőket még az sem befolyásolta, hogy mindkét elítélt életveszélyesen volt meg sebesülve. Másnap ebédkor Horthy admirális kérte, hogy a hadnagy terítékét tegyék át az ő asztalára. Attól kezdve Wieder Miksa és Horthy Miklós mindig egy asztalnál ebédeltek. Később - először csak helyettesként - Wieder lett Horthy szárnysegédje. Amikor a monarchia hadihajóit át kellett adni a szerbeknek-horvátoknak, egyformán könnyezett mind a két tiszt. Azt beszélték, hogy fognak ők még együtt egy hajón szolgálni! Később Horthy - már Szegedről - üzent is Wieder Miksa után. De ez az üzenet őt nem érte el, ekkor éppen Técsőn járt fenyődeszka után. Wieder Miksa mielőtt a gyorsvonatra felszállt volna Nyíregyházán, az előtt vette le a sárga csillagot a kabátja hajtókájáról. Betette a kabátja külső zsebébe. Szorosan a mellé az irat mellé, amelyben Horthy Miklós maga igazolja, hogy ő személyesen engedélyezte Wieder Miksának a sárga csillaggal való megjelölés elhagyását. Befelé menet - a Budai Vár Sándor-palotájába - minden kapu előtt, minden kapu mögött ellenőrizték. Ilyen őrizet még a felkelés - a cattarói csata - után sem járt vitéz nagybányai Horthy Miklósnak; mint amilyenben itt részesítették. A meghívás személyes audienciára szólt. Az időtartamát 22 percben jelölték meg. Ez szép időt jelentett, előző nap maga az angol nagykövet tizenegy percet kapott. - Vajon magához ölel-e, mint legutóbb, vagy csak kézfogás lesz? - gondolt rá Wieder Miksa, amikor arra a folyosóra lépett, amely már egyenest a kormányzó fogadószobájába vezetett. Ott már nem kértek tőle semmiféle iratot. A szoba előtt két fegyveres állt őrt, vigyázzba vágták magukat. "Wieder sorhajószázados úr, a kormányzó úr őfőméltóságának megbízásából Becsei szakaszvezető testőrügyeletes-parancsnok jelentkezem! Tessék szíves lenni beljebb fáradni." Wieder úr kezet nyújtott a fiuknak. Ahogy húzta ki a kezét a zsebéből, majd kirántotta vele a sárga csillagot is. - Személyesen fogad! Nem felejtett még él semmit. Tulajdonképpen restellte, hogy sort kellett keríteni erre a személyes találkozásra, ebben az ügyben. Jobb szerette volna, ha a személyes találkozás mellőzésével tett volna eleget a kormányzó a fakereskedő kérésének. Hogy őt és családját a gettózás-internálás kötelmei alól mentesítse. Bajos dolog az ilyesmit személyesen kérni. A hatalmas terem hatalmas íróasztala mögött - huszárfegyvernem-jelzéssel - egy fiatal őrnagy ült. Mint egy acélrugó, úgy pattant fel a kereskedő belépésére. Csizmáján sarkantyú volt, azt is összevágta. Egy kis asztalhoz - fotelhez - vezette, ott ültek le. A tiszt egy teleírt ívpapírt vett elő, azt nézegette. - Bor? Konyak? Excellenciás uram? - Bort, ha szabadna! - Úgy is van! Elvégre magyar emberek vagyunk! Öntött. Melléöntötte. - Óh, pardon! Wieder Miksa nem tudta, hogy ez az óhpardon mire volt értendő... - A kormányzó úr őfőméltósága gyengélkedik! Sajnálom. Ő is nagyon sajnálja. - Egy másodpercre sem lehet? Csak amíg a tiszteletemet kifejezhetném! A kérés nem baj, ha marad... Az őrnagy széttárta karjait: - Sajnos... - A kérés már elbíráltatott - folytatta a fiatal huszárőrnagy -, mégpedig pozitíve! Átadott egy levelet Wieder Miksának. Pillanat ideje volt átfutni, mert csak három sorból állt: hogy a kormányzó úr őfőméltósága mentesíti Wieder Miksa urat... Mentesíti... de csak őt! A családtagjaira vonatkozó kérés teljesítése a kormányzó úrnak nem áll módjában. "A legbarátibb érzésekkel..." Wieder úr a kormányzói fogadóból ájultan jött ki. Még arra sem emlékezett, hogy az a két fiatal-friss baka ott volt-e még a bejárati ajtó előtt? A sárga csillagot Nyíregyházán tette vissza a kabátjára. Azt a Horthy-féle levelet pedig az állomásról a fatelepig hazavezető úton pici, apró, kis csipetekre tépve, elszórta... 5. "Jaj, germánok, mit akartok vélünk? A zsidókat szekérre ültették..." Délre Bakos csendőr-főtörzsőrmester sírnak kipállottak a tökei. Reggel bőrnadrágot vett fel a lovagláshoz, nem szellőzött az a nadrág. Meg az az igazság, hogy a főtörzsőrmester úr nem számított ilyen melegre ezen a késő tavaszi napon. Dél tájt mára hőmérséklet megközelítette a nyár elejét is. Pedig hol volt még akkor a nyár eleje. A főtörzsőrmester úr, ahogy lépkedett, úgy szisszent fel, a zöld molinó gatyája odaért, súrolva a bőrt, egészen kivörösödött. Mindegy, estig ki kell bírni. Ott lépkedett a szekerek körül. A lova bekötve a bíró udvarába. Reggel három csendőr jött, kettő álment más körjegyzőségbe, itt a Jánk-Majtis-Darnó körjegyzőségben Bakos maradt az intézkedésre. Nem volt semmi incidens, minden ment simán, a maga rendjén. Darnót hamar kipipálták. Ott zsidó család nem élt. Majtison kettő, Jánkon hat. Jánk mindig nagy zsidófészek volt. A szekereket a helyi gazdák állományából a főjegyző úr rendelte ki forspontba; innen Mátészalkára tartott a fuvar, ott kellett leadni a rakományt az állomáson. Ott már marhavagonokból összeállítva egy hatalmas hosszú vasúti szerelvény állt. A körjegyzőségből deportáltak közül a legidősebb 84 éves volt, a legfiatalabb három hónapos. Őket később - harmadnap - Sátoraljaújhelyen vették ki a vagonokból, halottan. Akkor ott már a szerelvénynek németkatona-kísérete is volt, valamennyien fekete egyenruhában... Előző este a kocsmában, ahogy Seress Zsiga belépett oda, azt muzsikáltatták neki a cigánnyal: Kinek zsidó lány a babája, Palesztina lesz a hazája Kinek zsidó lány a babája, Kössön kötelet a nyakára. Ez Engel Márton nagyobbik lányának is szólt, pedig ő nem volt jelen. Engel Márton családját ültették először szekérre, ott a falu közepén, azon a kis téren. Ahova a bolt, a kocsma - vele a ház, amelyben ez a zsidó család élt - csak egy jó kőhajításnyira volt. De a szekér nem előttük állt meg, nekik kellett feljönni a falu közepére. Ahogy egymás után felült a család a szekérre - a család minden tagja -, Bakos főtörzsőrmester úr egy nagy árkuspapíron úgy pipálta ki a neveket sorjában. Engel Márton, Engel Ella, Engel Klára, aztán a nagymama, a mama és a két nagylány, akiket Budapestről transzportáltak haza, direkt erre az alkalomra. Egyikükért vágta fel az ereit Seress Zsiga, még az elmúlt évben, miután beleszeretett a zsidó boltos-kocsmáros lányába, és miután kiderült, hogy mindennap reménytelenebb a helyzet. Kocsmában-boltban minden helyi paraszt hitelt élvezett. Az adósságokat a fehér falra írták fel, ha törlesztésre került sor, átírták, ha minden adósságát letudta valaki, akkor lekerült a neve a falról. A boltot, a kocsmát már hónapokkal ezelőtt bezárták. Az adósok nem siettek. Volt, akinek hónapok óta érintetlen maradt a neve ott, a falon. Előző este meg többen összedörzsölték a kezüket: hát, ha holnap ezek mennek, elképzelhető, hogy az az adósság most már marad, lehetséges, hogy soha nem kell megadni? Wieder úrnál - a fakereskedés tulajdonosánál - is maradt kintlévőség szépen. Annál is inkább, hogy az utóbbi időkben nagyon visszaesett a forgalom. Leginkább hitelbe vitte az, aki egyáltalán valamit még vitt. Hitelbe deszkát. Cserébe terményért, jószágért lécet, felírásra, hogy majd később ledolgozza: gerendát. Aztán semmi, de semmi! Tavasz óta a fatelepet is zárva kellett tartani. Most azonban feléledt a remény, hátha azt az adósságot már ebben a rohadt büdös életben nem kell megfizetni. Ne is. Gazdagodtak ezek a nép zsírján amúgy is. A Wieder családdal megtelt egy egész szekér! Oda más nem is ült. Wieder Miksa is feltápászkodott. - Pedig magának mentelmi joga van - szólt Bakos főtörzsőrmester úr, nekik is megjött a felmentő levél másolata. Wieder úr nem szólt egy szót se, csak néma csendben felült a szekérre ő is a családja közé. Legutoljára a kis Soli tápászkodott fel. Egy zacskó savanyú cukrot szorongatott a kezében. Abból már nem kell. adnia senkinek. Senki idegennek. Pedig ezt a zacskó cukrot ő erre tette el. Arra, hogy az iskolában adjon belőle egy-egy szemet a felvigyázónak. Akinek azt kellett felügyelni, hogy minden gyerek felpisil-e a vályúba, ahonnan a vizeletük továbbfolyt, vagy ügyetlenül melléereszti? Soli gyereken - annak ellenére, hogy ő kisfiú - bugyi volt - szoros -, amiatt nem lehetett felfelé pisilni. De a felügyeletre megbízott gyerek - ha egy szem savanyú cukrot adott neki Soli - nem jelentette a tanító úrnak a mulasztást, amelyért amúgy - ha nyilvánosságra került volna - két fenekes járt. Fischer Ernő doktor úréktól négyen szálltak fel. A doktor úr az orvosi táskáját is vitte. És hozzá külön még a maga 30 kilós csomagját, ennyit engedélyezett személyenként a hatóság. Bakos főtörzsőrmester úr meg is emelgette a csomagokat sorban. Amelyikről úgy gondolta, hogy több harminc kilónál, abból se vett ki. Az egész procedúra ideje alatt csak Mendu, a nagyfiú szólalt meg: "Hej, ha mi ide még egyszer visszajövünk, a csecsszopókhoz se lesz irgalmas az Isten." - Én a maga helyében most nem pofáznék - figyelmeztette őt a főtörzs. - Menduka, vond vissza rögtön, amit mondtál! Kisfiam, ezt vissza kell vonnod! - Wieder úr figyelmeztette a legidősebb fiát. Fischer doktor úr szekerénél nem szólt senki egy szót sem. Se az ottani nagyfiú, Ernőke, se a tízéves Tomi. Maga a doktor úr se... A felesége se - Lili -, aki kedves, finom asszony volt. Aki az ura ingeiből mindig-mindig kivett egyet, ha valaki a vizsgálat előtt levetkezve nagyon rongyos alsóneműt viselt. Mondta is a doktor úr egy alkalommal: ha ez így megy, nekem nem lesz felvehető ingem maholnap. De azért lett! Bár Fischer doktor úr se szipolyozott. Eljárt a gazdákhoz disznótorba. De kikötötte: erről a felesége nem tudhat. A majtisi, a jánki zsidóság mind-mind hithű, vallását tartó zsidó volt... Még Engel Márton, aki a legszegényebb volt köztük - is megfizette a saktert, a metszőt, ha baromfit vágatott. Ha kóser volt a levágott állat, rendben volt minden. Ha trefnyi lett, odaadták valamelyik szegény szomszédnak. Volt ott szegény ember elég, egyeseknek még jól is jött, ha nem lett a levágott baromfi kóser. Mert amúgy a keresztényeknél nincs a kóser és a trefnyi között semmi különbség. Ezt csak a sakter vagy a metsző látja, tudja. Bár a zsidóknak ezt a napot megelőzően már nem volt szabad kilépniük a lakásaikból az utcára, előző este Fischer doktor úr mégis elment az egyik gazdacsaládhoz. Ott két iker kisfiú volt. Azokat az iker gyermekeket tulajdonképpen a doktor úr nevelte fel. Mert amúgy fejletlen-csenevész gyesnek volt mind a kettő. Az egyik naponta elájult, a másik életében soha meg nem kóstolta az édesanyja emlőit. Úgy nőtt fel, hogy soha anyatejet nem szopott. Tápszert kapott mar az első evésre is. A doktor úr csodát művelt. Volt ebben a csodaművelésben egy kis dac is: így is lehet gyermekeket életben tartani! Amúgy a két gyerek később megerősödött. Ott nézték ők is a zsidók szekérre pakolását. Akkor már elmúltak tízéveséé. Amikor a születésük után a bíró Tukacs Antal bácsi megvizitálta őket, azt mondta az apjuknak: na, öcsém, ez egyik sem éri meg a kakukkszót. Ősz volt, tavaszra jósolták a pusztulásukat. A falu apraja-nagyja kint állt a kapuknál. Némán, csendben nézték az elszállítást. Nem szólt ott egyetlen szót sem senki emberfia. A szekérre szállók közül is mindenki szótlan volt. Bakos főtörzsőrmester sorra ikszelte ki a nagy listán a neveket. Akinek itt azon a napon meg kellett jelennie, mindenki meg is jelent, hibátlanul, hiánytalanul: De a Fischer doktor úr előző esti látogatása... Kimentek a gazdával beszélgetni a tornácra. A doktor úrnál volt egy kis finom faládika. - Úgy beszéltük meg a feleségemmel, gazduram, hogy ezt a néhány ékszert maguknak adjuk. Ajándékba. - De ha visszajönnek a doktor úrék...? - Mi nem jövünk vissza ide, soha többé! - Az lehetetlen, doktor úr. - Éppenséggel nagyon is lehetséges! Én ismerem a németeket. Precíz, mindent föl megtervező, alaposan intézkedő népség. Ha ők egyszer már valakit visznek, nem azért viszik, hogy vissza is hozzák. - Csak nem tán? Csak nem igaz, amit az emberek itt beszélnek? Azt beszélték az emberek, hogy a zsidókat a németek a tengerre viszik, papírhajóra rakják őket. - Ha még csak ennyi lenne az igaz - sóhajtott nagyot a doktor úr. - Nincs menekvés, gazduram. - De én ezt nem tudom elfogadni. Se ajándékként, se máshogy! - Sajnálom. Nagyon. A feleségem is - aztán egy kézfogás, egy ölelés után a doktor úr kibotorkált a kapun. A gazda meg kint maradt a tornácon. Nekiborult az egyik tornácoszlopnak. Ott maradt még egy jó ideig. A feleségének azt mondta, hogy jelenteni kell a főjegyzői irodán, hogy hol, ki, milyen zsidóvagyont birtokol. Ezért nem fogadta el... Az asszonynak is eleredtek a könnyei. Mikor meg a szekerek elindultak, minden asszony, meg a férfiemberek nagy többsége is - a kerítésnek támaszkodva zokogott. A szekéren ülők közül nem sírt senki. Csak olyan nagyon erősen néztek visszafelé, ahogy minden szekér sorban egymás után hagyta el Majtist Fehérgyarmat irányában. Ebből a szállítmányból, amelyet itt tettek szekérre, s amelyet Mátészalkán vagoníroztak be, soha egyetlen zsidó sem tért vissza. Csak Wieder Miksa legidősebb fia, Mendu. Jól sejtette, jól tudta Fischer doktor úr, amit sejtett, amit tudott... Később aztán sok beszélgetésben sok vita zajlott le ezekről az eseményekről. Sőt, egy idő múltával még az ország mosakodni is próbált. Hogy mindent, de mindent a németek csináltak. És hogy azok a legkisebb ellenállást is helyszíni halállal toroltak volna meg. Ez nem igaz! Bár a németek következetes kegyetlensége ismert. De ha nem kapnak a zsidók összegyűjtéséhez, elszállításához magyar hatósági segítséget, még most is szedegethetnék az SS-ek ismeretlen terepen, ismeretlen házakból, községekből a zsidó lakosságot. Igaz, a gázkamrák szelepeit - néhány hét múlva nem Bakos főtörzsőrmester úr nyitotta meg... De a világ nagyobb szégyene mégiscsak az övé...! Meg akik másnap, harmadnap oda-oda osontak a lepecsételt zsidó lakásokhoz. Nem nézte azt senki, onnan ki mit emelt el... Senkit ilyesmi miatt a hatóság felelősségre nem vont. A kocsmában meg már néhány nap múlva szólt a zene, húzta a cigány. "Ha Slézinger hazakerül, Vándor Jóska elmenekül. Jaj, gettó, megetted a fejemet. Úgy megetted a fejemet, Mint a jó búzakenyeret. Jaj, gettó..." Mátészalkán aztán hamar túl lettek a bevagonírozáson. Odáig Bakos főtörzsőrmester lovon ülve kísérte őket. Papíron meg személyesen adott át mindenkit. A szerelvényhez onnan német katonai kíséret is járt. Bakos főtörzsőrmester úr alig várta, hogy végezzenek. Addigra a tökei még rosszabb állapotba kerültek. A gatya állandó horzsolásától csúnyán kisebesedett mind a kettő. Ahogy hazaért, menten le is dobta magáról a bőrnadrágot, és utána alaposan beszórta hintőporral mind a két tökét. 6. Az igazat úgy kell megmondani, ahogy van; Gerzsenyiné azóta él jobban, amióta az ura frontszolgálatos! Csakugyan: miért is kellene ezt elhallgatni? Gerzsenyiék sorsa tipikus magyar bakasors. Gerzsenyi Kálmán gazdasági cseléd, a felesége cselédasszony, két gyerekkel. Az egyik, Kálmánka - hároméves, a kisebbik - Teréz - egy. Az apját még jóformán nem is látta; egyszer csak, amikor itthon volt nyolcnapos szabadságon. A frontra való kivonulás - az Ökörmezőnél történt bevagonírozás alkalmából - mindenki kapott nyolc napot. Innen egyenesen Ökörmezőre kellett visszamenni. A tanító úr szép ünnepséget rendezett az iskolásokkal, a leventékkel Gerzsenyi szakaszvezető tiszteletére. Vagyis jobban mondva a frontkatona tiszteletére. Mert a frontkatona nagy tiszteletben állt mindenkoron. Gerzsenyi alig győzte átvenni a virágcsokrokat az iskolás gyerekektől. Gerzsenyi Kálmán abból adódóan lett szakaszvezető, hogy egyrészt megvolt a hat elemije, hiába cselédeskedett már tizennégy éves korától, a hatodikat is szépen befejezte. Szépen tudott írni - nagyon szépen - és az olvasással, a számolással se állt hadilábon. Gerzsenyi Kálmánból - ha úgy hozta volna a sorsa - akár tanító vagy állatorvos is lehetett volna. Nem lett. Még nőtlen emberként beállt cselédnek Bornemisza úrhoz. Bornemisza úr jó gazda volt, Gerzsenyi hamar megtanulta, hogy ezeket a jó gazdákat a legrosszabb szolgálni. Mert ezek maguk is dolgoznak, miközben a cselédből meg kihajtják a belet. Bornemisza úr is például, ha kaszálták a lucernáját a Disznós-réten, maga ment elől, húzva mind az öt kaszását. A búcsúünnepségen még szavalat is volt a sok virág mellé. Angyal Bandi, Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét szavalta: De olyan hangerővel, hogy remegett bele az egész állomás. Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A pártoskodókat, a vitézkedőket Küldjétek el őket csak egy éjszakára, Hadd emlékezzenek az anyjuk kínjára. Gerzsenyi szakaszvezető csupa jó és figyelemre méltó tulajdonsággal rendelkezett. Nyéky Imre tanító úr kedvence volt. Ez nem is csoda, Kálmán úgy rendben tartotta a tanító úr udvarát, jószágait, mint parancsolat. Ha Gerzsenyit egy feljebbvaló megszólította; sohasem csak felállt, inkább felugrott. Ezt a mozdulatot minden tiszt és tiszthelyettes értékelte. Mann László főhadnagy úr oda is vette magához tisztilegénynek. De amikor Gerzsenyi már tizedes lett, attól fogva Mann főhadnagy úr más - sarzsi nélküli - legényt fogott magának. Attól kezdve Gerzsenyi fogatparancsnok lett a tréneknél. Nem haragudott ő soha a gazdájára, de mitől kezdve szakaszvezetővé lépett elő, a rajban is, a szakaszban is figyelt. A gazdagyerekeket figyelte, és olykor egyikét-másikát el is kapta. Amolyan titkos bosszúból meg-meghugyoztatta őket. Akivel lehetett, ha alkalom adódott, kibabrált. Ez bizony - itt is meg kell mondani az igazságot - jólesett a lelkének. A tiszteknek meg még tetszett is. A front óta piszokul megváltozott mindegyik. Ők már például nem merték, nem akarták hugyoztatni a társaságot. Ott már nem is voltak kiszúrások. Hej, annak előtte pedig mennyi! Jóformán az egész katonaélet abból állt. Gerzsenyi Kálmán korán nősült. Összejött a házasságkötéshez minden. Teri, az a darnói szép, kívánatos lány - 18 évesen - na, meg az, hogy Kálmán nagyon unta már a mocskos-piszkos kapcákat - mert a gazdaasszonya nem volt hajlandó Kálmán kapcáit jó meleg szappanos vízben kimosni, vele mosatta hideg vízben a vályúnál - szóval összejött a házassághoz minden. Attól kezdve Terivel Gerzsenyi olyan hófehérre mosatta a kapcáit, hogy azt öröm volt nézni. Bornemisza úr a bennkosztos cselédsorból szívesen vette Kálmánt kommenciósnak, pedig akkor minden majtisi gazda úgy válogatott a cselédemberekben, mint juhász a kolompok közt. Igen, mert rengeteg ember volt ajánlkozó abban az időben. Később még jobb lett a helyzet, mert annak a gazdának, amelyiknek oda volt a fia - cselédje akár - vagy saját maga is bevonult - utaltak ki orosz hadifoglyot. Ha kellett, akár hármat is. Volt orosz hadifogoly, mint a pelyva, annyi. És azoknak még fizetni se kellett. Előzőleg még Erdélyből, Szlovenszkóból, a Kárpátaljából elszöktek a fiatal emberek, és itt a határok mentén beálltak cselédnek. Persze ők csakis bennkosztosnak. Egy idő tájt főleg Erdély felől özönlöttek. Méghozzá vegyesen. Nemcsak magyar fiatalok jöttek, hanem román ajknak is. Vagy éppenséggel ruszinok. Szolgáltak egy ideig, aztán odébbálltak. Vitték magukkal a keresetüket, csizmát, belől báránybéléses nagykabátot, akiknek közülük gyerekeik voltak, azok róluk sem feledkeztek el. Még olyan is volt köztük, amelyik fácáncsibét nevelt fel, ne üres kézzel térjen haza. Kundri Miska, Ratyis Gyuri úgy tervezték, ők nem is mennek vissza többé, ezentúl ők már életük végéig itt fognak szolgálni Majtison. Váltva a gazdákat. És a gazdák is váltogatva a cselédeiket. Más mindenféle népség sokkal sanyarúbb sorsban élt. Mert ezeknek a cselédlegényeknek biztos szállást adtak az istállók. Ott a jászol felé deszkából lehetett fekhelyet csinálni. De akik idénymunkára szegődtek... Az aratók, akik románok, ruszinok, tótok - a határrevízió után - ellepték a környéket. Feleannyiért vállaltak munkát, mint az itteni népség. Egy-két faluban meg is késelték őket. Ahol lehetett, kihúzták aratás utánig - elcsépeltették a járandóságukat, kerítettek egy-egy nagyobb zsákot, aztán kettéosztva benne a terményt, vállra, nyakra vetették, úgy indultak meg hazafelé, olykor több mint száz kilométerre is, mert ilyen aratást vállalók még a Regátból és érkeztek. Az, hogy a magyar hazát nem a Don-kanyarban kellene védeni, hamar nyilvánvalóvá vált. Már csak egyszerűen annál fogva is, hogy azt ott megvédeni nem is lehetett. Gerzsenyi szakaszvezető egyszer meg is mondta Mann főhadnagy úrnak: - Főhadnagy úr, miért nem a Kárpátok hegyei között ássuk be mi magunkat? - Azért, fiam - adta meg a választ Mann László főhadnagy -, mert a viperát a saját fészkében kell eltaposni. Hiába hátráltak az oroszok a Don túlsó partjáig, kiderült, igencsak nehéz lesz az a taposás! A frontszolgálatos magyar bakák igazi jótevői voltak a családjaiknak. Főleg azokban a családokban, ahol gyakori vendég volt a szükség. Gerzsenyiéknél nem, de mióta a két gyerek megszületett, ők se dúskálhattak földi javakban. Aratni Teri is járt, már hetedik hónapos volt Kálmánkával, mégis ment. Egyszer rosszul is lett, fel kellett mosni. Nagy volt a meleg... Kálmán káromkodott, és hazaparancsolta az asszonyt. Most meg - amióta Teri hadisegélyt kap - egész más minden. Otthon maradhat a két gyerekkel. A hadisegélyt mindennél pontosabban küldik. A hadisegély kiutalása, jövetele nem szenvedhet csorbát. A hadisegély se egyforma összeg. Minél több a gyerek, annál több jár. Gerzsenyinének legutóbb 114 pengő érkezett. Tavaly húsvétra is, karácsonyra is érkezett 60-60 pengő. Abból a két gyereket szépen felöltöztette az anyjuk. Meg is mondta Teri az urának: Kálmán, ha már amúgy is oda kell lenned, úgy intézd ha lehet, hogy a frontra kerülj. Hadd járjon az a kis pénz minél tovább. Mert aki tegnap még a fronton teljesített szolgálatot, de ma vagy holnap visszarendelték a hátországba, a megszálló hadsereg feladataira - attól percnyi pontossággal megvonták a hadisegélyt. Vagy lecsökkentették a minimumra. De amíg az ember ott kuruttyolt a Don-kanyarban... Persze, a Don-kanyarig el is kellett jutni! De ez a Mann főhadnagy úr trénszázadának nem volt megoldhatatlan feladat. Mert a trénnek akkor van igazán jelentősége, ha visszafelé özönlik a század. Menteni mindent, amit csak lehet. És védekezni, az alakulatokat ellátni munícióval, sokszor bizony ez rosszabb, mint a lövészárok. A lőszer mindennél fontosabb! Eddig csak előremenet volt. Egészen a Don-kanyarig. A lőszer kijuttatása az első vonalig, az se volt teljesíthetetlen feladat. Csak amióta Sztálin József üzent. Ez az üzenet munkában találta az egész szovjet ármádiát. Az üzenet pedig így szólt: mindennel takarékoskodni, csak a lőszerrel nem. Ideát meg éppen ellenkezőleg; itt lőszerrel kellett takarékoskodni leginkább. Amúgy - voltak dolgok - amiben dúskált a magyar baka. Olykor még az élelemben is. Csokoládé, konyak, konzerv, komiszkenyér... Abból még a helybéli lakosságnak is jutott. Német katonákat a magyarok nem is láttak. Az orosz egységek is a hátukat mutatták. - Nem jön ez ki jóra - mondta Mann főhadnagy úrnak Gerzsenyi - nagyon becsalnak ezek bennünket. Ha visszafelé jövünk, nehéz lesz... - Visszafelé? Meg vagy te veszve, édes fiam? Visszafelé? Ezért ki kellene köttesselek. - Bocsánatot kérek, főhadnagy úr. Nem úgy gondoltam én azt. Hogy feladni az lőállásainkat. Csak visszafelé, ha majd elvégeztük itt a dolgunkat. - Így már egészen másképp hangzik, édes fiam! Volt olyan falu, amelyben egyetlen élő embert se találtak Gerzsenyiék. Úgy kiürítettek mindent a visszavonuló szovjet csapatok. Másutt meg elégették az utolsó szál töreket is. Szalmáról, szénáról nem is beszélve. No, aztán ahol nem volt jelen a lakosság... ott működésbe lépett a telhetetlenség; minél többet szajrézni, minél értékesebb tárgyakat. Mert piszokul szegény volt itt a lakosság, de néhány házban akadt ez, az, mozdítható. Akkoriban Mann László főhadnagy úr engedélyezte egy-egy tíz kilós csomag postára adását. A tábori posta jól működött, nemcsak a leveleket - hozta-vitte, de a feladott csomagot is. Gerzsenyi szakaszvezető eddig két csomagot küldött. Ő a ruszin, az ukrán, az orosz háziszőttesekre specializálta magát. Olykor ágyterítőkkel, függönyökkel, abroszokkal volt tele a kocsiülés alja. Két ikonja és két szamovárja is volt Gerzsenyinek. - Édes fiam - mondta Mann főhadnagy úr -, ha szerencsés vagy, ezekből akár gazdag ember is lehetsz... Később ezt nem nagyon forszírozta a főhadnagy, mert az az igazság, hogy szemet vetett Gerzsenyi mind a négy hadizsákmányolt holmijára. Később, amikor Gerzsenyi frontszolgálata alatt erre az egyetlen szabadságolásra sor került, a főhadnagy úr javaslattal élt: - Édes fiam, add ide nekem azt a szamovárt, meg azt a két kis ikont, én meg adok neked négy szép ukrán szőttes ágyterítőt. Mert ahogy Gerzsenyi a szőttest, ugyanágy Mann főhadnagy úr az ikont, a szamovárt favorizálta. El is jutott az a két zsák szőttes Majtisra, szépszerivel. Gerzsenyi cipelte a hadizsákmányt a hóna alatt. - Szép pénzt lehet ezekért kapni, ha majd lecsendesedik a világ - gondolta - addig meg otthon takarosan meg kell őrizni. Az ukrán asszonyok meg majd szőnek maguknak másikat. Az ukrán asszonyok különben sem nyithatják fel a szájukat panaszra. Semmi sérelem nem érte őket a magyar bakák részéről. Főként pedig annak az egységnek a részéről nem, amelyiknek Mann főhadnagy sír volt a parancsnoka. Ha lett volna ilyen eset, Mann főhadnagy űr felköttette volna az illetőt. Máskülönben meg az ukrán asszony ebben a háborúban attól lett híres, hogy fölöttébb engedékeny volt. Egy katonai komiszkenyérért például meg lehetett volna kamatyolni a fél falut, méghozzá békességben. 7. Teri olyankor egyik-másik cselédasszonytól hallotta, de odáig nem süllyedt, hogy ő is eldanolta volna! Isten, az uramat haza ne segéld A háború hadd álljon A hadisegély hadd járjon Isten, az uramat haza ne segéld. Kálmán, ahogy megérkezett, nagyokat röhögött rajta. - Persze, hogy jól jön az a segély - mondta -, de azért mégiscsak jobb lenne szépen, simán, csendben hazakerülni. Észrevétlenül a kertek alatt. - Én is azt szeretném, kedves! - Aki meg ott hal, azután kap a család egy vagyont! - Kéne a fenének! Kálmán elé az asszony kiment a vasútállomásra. Szólt az anyjának, hogy nézzen rá a gyerekekre, amíg ő odajár. Kálmán a vonat másik oldalán szállt le, nem az állomás felől. Neki arra oka volt... Úgyhogy Teri azt hitte, nem érkezett meg az ura. Csak ahogy a szerelvény kihúzott Zajta irányába, akkor került elő. Teri felkiáltott, olyan hangos örömmel fogadta az urát. Ő meg - ahogy előkecmergett a síneken tálról az akácfabokorból - szájára tette a kezét. - Csitt, te asszony, nem kell azt megtudni mindenkinek, hogy hazajöttem! Majd megtudhatja holnap a falu. Főként meg azt nem kell mindenkinek megtudni, hogy mit hoztam. Nekem úgy néz ki, hogy sikerült! Mann főhadnagy úr azt mondta, ez egy egész vagyon. Anyádnak se kell róla szólni! Aztán Gerzsenyi Kálmán - ahogy elsötétedett az állomás - a bokroshoz lépett. Húzta maga után a feleségét is. - Jaj, Kálmán, hogy gondolsz ilyet! Itt a bokorban? Meglát bennünket valaki... Majd otthon, szépen, csendben. Anyám hazamegy, a gyerekek nem ébrednek fel reggelig. Aztán kiderült, hogy Kálmán nem arra gondolt, amire Teri. Előhúzta azt a két zsákot, amelyeket akkor dobott ki a vonat ajtaján, amikor az már majdnem megállt. Az volt az a két kincseszsák! Teles-tele megtömve szebbnél szebb szőttesekkel. - Nem kell ezt tudni, nem kell ezt látni senkinek... Még vidámabbak lettek hazafelé a kertek alján a vasúti töltés mellett a gyalogúton. Reggelig sem hunyta le a szemét egyikük se. - Félév óta én fejércselédet nem is láttam!... - Akkor most töltsd ki rajtam a kedved. Aztán nyolc napig mindennap... Úgy elrepült az az egy jó hét... Kálmán megmutatta magát a falunak. Minden nap a kocsmába is elment. De akkorra már az Engel Mártonék kocsmáját bezárták. Új kocsmát, új kocsmárost kapott a falu. Egy első világháborúbeli hadirokkantat. - Aki a Don-kanyarból sérülten jön haza, az is számíthat a haza hálájára! Ezt Jány Gusztáv vezérezredes mondta egy gyűlésen. Később mást is mondott. De már azt a Népbíróság előtt... Még nem sérült meg közülük senki... Nem, mert ott a Don-kanyarban majd egy fél évig nem lőttek. Se innen oda, se onnan ide. Csak meresztette egymásra a szemét a magyar is, az orosz is, mindenki várt. Ahogy Gerzsenyi Kálmán a szabadságáról visszaérkezett, akkor kezdődött minden. Igen, de akkor véget is ért. Kálmán se jött szabadságra többet, több levelet nem is írt! Vajon sikerült-e még néhány szőttest szereznie? Jaj, azok a szőttesek! Az asszony magára zárta az ajtót, szétrakta a kelmét, úgy gyönyörködött bennük. Az alatt meg Kálmán... Tizenegyedikén ért vissza a Sztári-oszkol-i zászlóalj-támaszpontra. Két napra aztán történt, ami történt... Addig - azalatt a két nap alatt - Kálmán csak osztogatta a leveleket, rakosgatta a csomagokat, mindenkinek jutott legalább egy falat tepertő, sonka, kolbász. Hazai... Na, aztán 1943. január 13. Szerencsétlen nap! A 13-át Kálmán se szerette. Így volt ezzel még az öregapja is, akár a péntekkel. Pénteken az öreg Gerzsenyi például sohase fogott krumplivájásba. Azt mondta, ha péntekén vagy tizenharmadikán nyúl az ember a krumplihoz, nem lesz alatta semmi! Vagy csak csupa apró, meg féregrágta. Nem lehetett ott még tíz perccel a támadás előtt se látni semmit. Aztán jött az a földi csoda... Amilyen még nem volt sok a világon. Először ágyúszó, aztán át a Don folyón, hirtelen rakott pontonhidakon, jegem olykor derékig a folyó jeges vizében. Ez nem hadsereg volt! Ez nem támadás volt! Ez nem ágyúdörej és lövedékbecsapódós volt! És az orosz katonák... Ember, Isten sejthette-é, hogy ezek ennyien vannak? Akkor még volt, aki úgy gondolta, fel kell venni a harcot. Át kell menni ellentámadásba... Legalábbis Jány Gusztáv jó ötven kilométerrel távolabbról ezt üzengette. Hogy agyonlöveti azt, aki meghátrál. Aztán a vezérezredest az áradat jobb belátásra bírta. Menekült ő is. Mert azt az emberáradatot nincs a földön erő, amely vissza bírta volna vetni. Az özönvíz... amely elárasztotta a Földet. Talán az az erő lett volna mérhető ehhez? Akkor még működtek a távbeszélővonalak. Mann főhadnagy árnak telefonon jött a parancs, egyenesen a törzstől, hogy addig az egysége vissza nem vonulhat, amíg a legelső állásból azt a négy légvédelmi ágyút nem vontatja egész hátra, egy biztonságos helyzetbe. Ott meg vegyen fel az üteg új harcálláspontot. - Biztonságos helyzetbe - ismételte meg Mann főhadnagy - Ki az a barom, aki itt biztonságos helyet vél felfedni magyar baka számára? Elsőnek Gerzsenyi jelentkezett. - Csak az ágyúkat, vagy a fiúkat is? - A fiúkat, a fiúkat; hol varrnak itt már a fiúk? Gerzsenyi feltetetett egy géppuskát a szekérderékba, átadta a gyeplőt a helyettesének, Mór Sanyi őrvezetőnek - szomszéd falubeli gyerek volt - ő maga meg lekuporodott a géppuska mellé. A megjelölt helyen minden volt már ott, csak légvédelmi ágyúk nem! Pedig Gerzsenyi a fogatával eljutott arra a területre. Ekkor már a levegőben egész kivehetően, jól hallhatóan - fel a magas egekig - a Don innenső partján - surrogott a levegő a mennyország felé igyekvő magyar bakák lelkétől. Volt, aki azt hitte, hogy már a mennyek kapujában van, most készül őt beengedi oda Szent Péter. Aki még így érezte, így gondolta, az még élt... Hányszor beszélgettek ezekről a dolgokról Mann főhadnagy úrral. Kifeküdtek a Don partjára a napon, sokszor elbeszélgettek akár egy egész délelőttöt is. Mann főhadnagy úrnak az volt az álláspontja ezekben a dolgokban; hogy három variáció lehetséges. Vagy a jobb oldalára állítja az embert az Atyaisten - és sipirc vele a mennybe - vagy a bal oldalára; gyerünk a pokolba. Vagy a harmadik. Ez lenne a legrosszabb... a semmi. Aki itt meghal - így gondolta Gerzsenyi szakaszvezető -, azoknak a bakáknak a lelke csakis a mennyországot kapja! Mór Sanyit a torkán érte egy Gorjunov-géppuska sorozata. A vér a nagy ütőeréből a lovak faráig spriccelt. Mintha csak egy szódavizes üveget nyomkodott volna valaki. Csak ez piros volt. Gerzsenyi még látta, hogy Mór őrvezető csakugyan az egekbe ment! Ki tudja, mi lehetett a bűne, odafent bal oldalra állították. Gerzsenyi pontosan érezte, tudta, őt meg jobb oldalra küldték! - Ne csináld ezt velünk, Nagyisten - fohászkodott Kálmán -, ha Sanyi a pokolra jut, akkor én is azt választom! Mert máskülönben nagyon igazságtalanul történne minden! Nagy aljasság lenne ez részedről, Felséges Úr...! Ítélet, ítélet... De milyen ítélet az, amelyiket nem lehet megfellebbezni? Mann főhadnagy úr ott várta be Gerzsenyi fogatát, ahol elváltak, száz méternyire a Don partjától. Egy nagyobb orosz egység, amelyik szembe jött velük, Gerzsenyi géppuskájának ugatására szétnyílt. Oldalról, hátulról akarták bekeríteni Marin főhadnagy úrékat. Mire Gerzsenyi visszaért, akkorra Mann főhadnagy úrnak megőszült a haja. Az ütközet előtt még nem volt egyetlen ősz hajszála sem. - Az istenit! Az istenit! Rá célozz, édes fiam! - ordította a főhadnagy úr. Gerzsenyi megborzadt a Mann főhadnagy tekintetét látván. - Átállt az Isten az istentelenekhez! Elárult bennünket...! Őt célozd! Hosszúsorozat! Gerzsenyi! Te fogd a lovakat. A géppuskát ide! Majd én célzok! Először a Jóistent! Csakis! Hogy ezt a piszokságot megcsinálta vélünk... Rohadt, büdös dezertőr! Kiköttetem! Ahogy Gerzsenyi Marin főhadnagy úr közvetlen közelébe ért, elordította magát: - Fiúk! A főhadnagy űr megőrült! Átveszem a parancsnokságot. Egy egész kis csapat gyűlt össze abban a résben, amely a szovjet egység szétnyílása után keletkezett. Gerzsenyi körkörös védelembe szervezte a csatlakozókat, meg az egységét is. - Emberek - mondta - itt mi most megdöglünk. Ha csak nem bájunk valamennyien farkasbőrbe. Oda az életinak! De hátha van Isten! Aki meghátrál, azt én lövöm le...! - megfordította a gépfegyvert az embereire. - Kitörünk! - ordította. Akkor már egy újabb áradat kezdett körülöttük tömörülni. Elfogyott a gépfegyverben a lőszer... Az oroszok újra erőre kaptak. Otthon Teri rosszat álmodott. Azt álmodta, hogy ott fekszik az ura mellett, mert Kálmán újra hazajött szabadságra. Dehogy jött... Csak a pénz jött utána, havonta, pontosan, rendesen. Amikor Teri átvette a hadisegélyt Nagy Pista bácsitól - a postakihordótól -, egy ideig aztán mindig sírt... Álmában is sírt, mert itt feküdt az ágyon az urával. Felülre is, alulra is a ruszin szőtteseket terítették fel. És Kálmán nem tudott a feleségével csinálni semmit! Ez borzasztó volt... Ott érezni az urát maga mellett, tehetetlenül. Máskor meg álmában levelet kapott Kálmántól. Nem kapott, nem kapott soha többé... Mert ahogy a Kálmán géppuskájából a lőszer kifogyott, a bakák elindultak feltett kezekkel, fehér zsebkendőket lobogtatva az oroszok felé. Jaj, azok az álombeli levelek, a frontról... Egyikben Kálmán nagyon erősen azt parancsolta, hogy Teri jó helyre rejtse el a szőtteseket. Mert ha az oroszok meglátják, megismerik, baj lesz... Később már álmában sem kapott Teri Kálmántól levelet. Persze, hogy a halottak nem írhatnak... Kálmán tartotta magát legtovább. Ő még akkor is megpróbált menekülni, amikor az első szakasz már ott állt az orosz tüzelőállása előtt. Úgy volt, hogy le kell tegyék a fegyvert egy rakásra. Ezt egy kis fiatal tizedes parancsolta rájuk. Aztán hátulról megérkezett egy hadnagy. Az talán még fiatalabb volt. Ordított emezekre; nem kellenek itt hadifoglyok, kár lenne vesződni, a hadifogoly csak bajt hozhat a támadókra; elvétik az üldözés ritmusát, lendületét. Úgyhogy a hadnagy tüzet nyitott a magukat már biztonságban érző magyar bakákra. Otthon a kutya egész éjszaka szűkölt. Borzalmas volt, nem fogta be a száját hajnalig. Később az a hadnagy a lekaszabolt bakákra ráküldte a harckocsikat is. Ami biztos, az biztos! Hátha élve maradt közülük valaki. Nem, nem maradt senki élve. Reggelre a fagy odaragasztotta valamennyi magyar baka holttestét á havas földhöz. Teri meg otthon csak várt, csak várt. Egyszer egy keserves-kínos éjszaka gyötrelmei után úgy határozott, hogy ő bizony nem vár tovább. Aznap délután a benei, a muzsai szőlőhegyek felől mély, dörömbölő ágyúszó hallatszott. Fogta magát, kiszedte a terítőket, szőtteseket a sifon aljából. A gyermekeket elküldte a nagymamához szilvát enni. Akkor már szépen zsendült a gyümölcs a fákon. Szólt, hogy hozzanak a gyerekek neki is. Ő ilyenkor szerette a szilvát a legjobban, amikor még nem volt édes, csak savanyú-ropogós. Míg a gyerekek oda voltak, gyorsan ásó után kapott, és a szőtteseket elásta a kert végéhen, a ház mögé. Majd beleszakadt, olyan gyorsan ásott. Reggelre mit lát? A kutya a friss földből kikapart minden szőttest! Ott volt a sok gyönyörű kelme, összevissza az udvaron, kertben. Hirtelen összekapkodta mindet, bele vele a kemencébe - az utolsót is - szalmát gyújtott rájuk. A szomszédasszony észrevett valamit, átjött, hogy miért nem hajnalban süt Teri? De a szomszédné nem látott meg semmit. Elégetett Teri mindent. Mire végzett, szédült, ájult a fáradtságtól. Odadőlt a kemencepadkára, és elkezdett zokogni. Már több mint féléves terhes volt. Akkor, ott siratta el az urát véglegesen. 8. Akik megmenthették volna a családot, azokon a gazda túl is adott hamarost Ilyet még ember nem látott! Nincs az a birkanyáj, amelyik egy hetes száraz forró napon való aszalódás után úgy rontson neki a nagy udvari vályúnak, mint ezek. Az oszlop volt két-háromszáz fős is. Élesebb kanyarokban nem lehetett látni hátulról a menetoszlop elejét, elejéről a hátsó sorokat. Hármasával álltak egymás mellett a katonák. Csak az út szélén vonulhattak, mert a keskeny köves országúton befelé is a hátországba, kifelé is a frontközelbe - hosszú sorokban szekerek, teherautók, oldalkocsis lánctalpas motorkerékpárok, biciklis katonák, vagy csak gyalogosok, de feszt és feszt vonultak. Mintha körbejárnák a vidék sík mezőit, mintha újra meg újra előbukkannának, de nem, elnyelte az egységeket a táj. Ha valahol torlódás támadt, mindig ennek a hosszú-hosszú sor katonának kellett kussolni, lehúzódni az útról, bokros-árokpartos kitérőkbe, hogy aztán majd a forgalom zsúfoltságának végével újra felkapaszkodjanak a kőre. Két lóhátas-fegyveres német katona kísérte őket. Inkább hajtották a menetoszlopot, minthogy vezették volna a sort. A két lovas le-fel, hol leelőzte, hol maga elé engedte a menetelőket. Ezek orosz hadifoglyok voltak. Csoda, hogy ennyi összegyűlt belőlük! Merthogy a foglyul ejtett katonákkal a németek se igen lacafacáztak. Ott is - nemcsak az oroszoknál - az volt az elvi álláspont, hogy akit lehet közülük, azt ki kell nyírni! Melyiket ne lehetett volna? Két-háromszáz hadifoglyot két katonával kísértetni kockázatos! De itt most ebben nem volt semmi reckir, aki kilépett volna a sorból, az pillanatok alatt holtan terült el az út szélén. Ezt tudta mindegyik orosz-német hadifogoly. Nem is próbálkozott senki. Különben is, ekkorra már híre ment, hogy a hadifoglyok ha vissza is szöknek a saját orosz egységeikhez, ott keserves sors vár rájuk. Hát még háború végeztével. A felállított hadifogoly-vizsgálóbizottságok Úgy szaglásztak körül minden fogságba esett orosz katonát, mint medve a mézesbödönt. Hol találni rést? Aztán jött Szibéria; a gulágok, nekik még erősebb őrizettel, még borzalmasabb sorssal. De egyelőre a vonulók erre még nem gondoltak. Nem is gondolhattak. Hanem a pillanatot, a percet túlélni! Nem megdögleni éhen, nem elpusztulni szomjan, nem akadni a német puskák lövedékeinek útjába. Ez, ami a falu közepén történt, csodaszámba ment... Déltájt lehetett, iszonyú nagy forrósággal. A menet éjszaka két órakor indult, arra befelé, messze, Németország irányába... Jó is lenne oda eljutni - gondolták az orosz foglyok - ott dolgozniuk kell, aki dolgozik, azt a német nem dögleszti éhen! Volt az oroszok közt mindenféle népség. Tadzsik, örmény, tatár, ruszin, kirgiz, meg néhány moszkvai gyerek is. Valahol az első sorban bomlott meg minden! Az egyik német, amelyik elől fedezte a menetet, csak azt vette észre, hogy elől az emberek tódulnak befelé a kapun, de olyan erővel, hogy ott már az Isten se bírta volna megállítani őket, akkor már magukkal sodortak volna nem két fegyveres lovas német őrt, de akár egy szakaszt is! Az egyik német arra gondolt, hogy ő bizony elereszt egy sorozatot, oda az elejébe. Aztán gyorsan váltott: ez egy falu, itt az emberek szeme láttára nem lehet vérfürdőt csinálni. Arra messze, bent Oroszországban, ott lehetett. Sőt, még jól is jött az ilyesmi; rettegtetésnek, megfélemlítésnek is lehetett szánni. Befelé a kapun özönlöttek a foglyok. Külsőleg mind-mind rendesen néztek ki. Mindegyiken zöld német katonaruha, persze rangjelzés és a szokásos fegyvernemi jelzés nélkül... A két német egy idő után úgy tett, mintha a beleegyezésükkel történt volna minden. Igyekeztek fenntartani a rendet, de azt már egyikük sem akadályozhatta volna meg, hogy ne rohanjanak oda a foglyok az udvar közepén álló kút vályújához. Tele volt a nagy, széles és hosszú betonvályú frissen húzott vízzel. Volt, aki letérdelt, volt aki csak fölébe hajolt a víznek, mások lökdösődésbe kezdtek, aki ivott már néhány kortyot, azt kíméletlenül eltakarították a kút környékéről. Volt, aki a tenyerébe mert magának vizet, úgy ivott. Aztán a két német elkezdte a foglyokat a puskájuk tusával ütlegelni. Valaki friss vizet húzott a vályúba. Ezt a hadifoglyok részéről új roham követte, csakhogy akik teleitták magukat, a németek unszolására azok sem mentek vissza a kőútra, letelepedtek az udvar sarkában pihenni. Eltelt egy kis idő, de a foglyok nem mozdultak. A két fegyveres újra meg újra próbálkozott. Ekkor már látszott, nem ők a helyzet urai... Hogy ezt a különítményt ők már meg nem mozdítják, az mindennél biztosabbnak látszott. Az meg, hogy egy magyar paraszt udvarán lelövöldözzenek ennyi embert... Ezt is képtelenségnek ítélték. Lent a kertben egy német gépesített lövész-hadosztály törzskara táborozott. Lefoglalva a gazda mindkét szobáját, ott szállásolták el a tiszteket már hetekkel ezelőtt. Ahogy a hadifoglyok letelepedtek valamennyien, odakerült egy őrnagy. A két német jelentést tett. Mind a ketten bécsi polgárok voltak. Zwingel Izidor, Holz Martin... Mind a kettő minden lehetett volna, csak vérengző, gyilkos katona nem! Eddig legalábbis még megúszták. Az őrnagy átvette a hadifoglyok feletti parancsnokságot. Mindjárt ide a kertbe beosztott közülük hatot. Aztán minden udvarra, ahol német egységek voltak elszállásolva. - Ezt az egységet már gyalog nem lehet innen Kivinni! Fel kell őket a csapatokhoz szívatni - mondta az őrnagy, Délutánra meg is történt az elosztás. A foglyok egy részét átvette a Fehérgyarmati Csendőrőrs - és aztán elhelyezte őket a környék parasztgazdáihoz munkára. Ott volt a sok betakarítanivaló... A falu népének meg jó része bezupálva. Úgy felszívódott ez az orosz hadifogolyszázad, hogy pár napra rá alig lehetett látni közülük néhányat. Ki tudja, miért, azokban a napokban mintha éppen távolodott volna, nem pedig közeledett a messze nagy hegyek mögüli ágyúzaj. A németek képe egyre vidámabbra, az oroszoké gondterheltebbé vált. A faluban meg azt beszélték, Hitler bevetette az új fegyvert a Kárpátoknál. Pár hónap, hét és az oroszok újra Moszkva alatt fognak masírozni! Mert a csodafegyver kész. Már csak lőni kell vele...! - Papa - mondta az őrnagy a gazdának, azzal a néhány magyar kifejezéssel élve, amit tudott - papa, bolseviki géhen zurück közben megpróbálta kiegyenesíteni annak a puskának a csövét, amely egy karambol alkalmából görbült el. Nem tudta! Az a puskacső már nem egyenesedik ki a világ végezetéig. Az őrnagy - Henrik - pár nap alatt beleszerelmesedett a gazda Borika nevű lányába. De igazándiból! Egy hét után kijelentette: viszi Borit Berlinbe, feleségül veszi. - Hol lesz már Berlin, Herr Kamerád, mire ti odaértek! Bori magyarra tanította az őrnagyot. De ezen kívül semmi! Még csak az hiányzott volna Borikának. Leverte volna a derekát apja, anyja. A másik két lányt - Bori nővéreit - észre se vette az őrnagy! Pedig azok is szemrevaló lányok voltak. Igaz, már túl a húszon. Bori még csak tizenhat! Debrecenben a Dóczyban szeptemberben hatodikos lesz. De az apja megmondta, iskola szeptemberben csak úgy, ha akkorra kiegyenesedik a világ szekerének rúdja. - Nem úgy, mint a Henrik őrnagy úr puskacsöve - nevették. Másnap reggel a hadifoglyok is látták Borikát. Jaj, micsoda csúf, rosszarcú emberek voltak azok a hadifoglyok mind... Volt köztük egy különösen csúnya. Egy kirgiz. Azt mondta, ő tanító civilben. Ő is Borikától akart magyar tanulni. De még csak az hiányzott volna neki. Ha meglátta volna Henrik őrnagy... Azt a csúf kirgizt. Teljesen kopasz volt, a nyaka hosszú, görbe, a fülei kajlák, és akkora volt az ádámcsutkája, mint egy karalábé. Jaj, mellette meg Bori... Az ő kedves-bájos-bűbájos fiatalságával. A ragyogó két szép szemével... Jaj, és Borinak a fara, a mellei... Olyan volt az a lány, mint egy virág; rózsa, amit még nem szakított le senki... Bori, ha akarja, már tizenhat évesen férjhez mehetett volna. Egy fiatal tornatanár koslatott utána. - Még csak az kéne! - mondta a papa, de egyebet nem. A hadifoglyok meg pár nap alatt domesztikálódtak. Mint a kutya - lassan -, ha odaszokik egy-egy házhoz. Kaptak olykor rumot is. Azzal megkínálták a gazdát. Ha kávét kaptak, azt is kínálták. Elvira és Juci ittak is belőle. - Finom volt - azt mondták. Az őrnagy csapata két hetet aludt, szinte egyvégtében. Ők ide közvetlenül a frontról érkeztek, ott hat hetet töltöttek az első vonalban. Magyar katonát akkor már hetek óta nem látott senki. Csak németek, meg a német ruhába bújtatott ruszkik. - Ezek jönnek majd! Ezeknek az elvtársai... - mondta Juci. - De hisz ha azok is ilyenek lesznek? Mert ez itt mind csupa kedves fickó. Csak ilyen csúnyák ne lennének - szólt Elvira. - Kenyérre lehetne ezeket kenni, olyan kedves-alázatos mindegyik fogoly. Ha nevetnek, kilátszik a sárga nagy kapafoguk... Némelyikük ki tudná harapni a fal sarkából a pókot. Akkoriban nagyon szigorú volt a faluban az elsötétítés. Mindenkinek kötelezővé tették, hogy pokrócot, vagy kék csomagolópapírt tegyen az ablakára, az üveges ajtóra, ha lámpát gyújt. - Nálunk a legkisebb kolhozban is lenni villany - így egyszer az a kirgiz fogoly. Néhány hét után már egészen jól törte a magyart. - A fene megesz benneteket azokkal a kolhozokkal - felelte rá a gazda - csak ide ne hozzátok soha. Villany? Közben meg együtt hál nálatok az ember a jászággal. Hallani! - Papa - mondta megint a kirgiz -, két hét és itt van a ruszki szoldát! - Van annak még egy kis híja. - Milye, papa? Milye van annak? Nincs annak semmi híja, egy nap se! Akkor este elsötétítettek ők is. Igen, mert azon a héten minden este légitámadást kapott a falu, a környék. Jött a sok repülő. Nappal angol, este orosz. De bombát nem dobtak. Az oroszok csak végigpásztázták Sztálin-gyertyákkal a vidéket. Jobban félt attól a nép, mintha bombákat dobáltak volna le. Naplemente után már a leventék járták a kerteket, az udvarokat. Ahonnan kiszűrődött egy kis csík fény, oda menten bekopogtak: elsötétítünk! Hogy ragyogtak azok a nagy, fényes angol gépek a tiszta kék égen! Az oroszok - hogy ők csak éjszaka jöttek -, azokat a repülőket nem lehetett látni. Mondta is a nagytiszteletű asszony a cselédnek, Szalai Jóska bácsinak: - Nézze már, Szalai bácsi! Hogy ragyog tőlük az ég... - Ugyan, nagytiszteletű asszony, vajon mi az istent nézzek rajtuk? Hisz ültem én bennük eleget az első világháborúban. Úgyhogy a nagy, fényes angol bombázógépekben a kék ég alatt, Majtis felett, egyedül gyönyörködött a nagytiszteletű asszony. Már jóval elmúlt éjfél, amikor kopogtak az ablakon. Hátal a kert felől. A konyhaablakon kopogtattak, ott aludt a konyhában az egész család - ágyon, dikón, szalmazsákon - a két szoba kellett a német tiszteknek. - A jófenébe! - szállt le az ágyról a gazda. - Nem ég itt már a lámpa, meg a pokrócot se vettük le az ablakról! Azt hitte, hogy az elsötétítést ellenőrző leventék okvetetlenkednek. Nem azok voltak! - hanem a kirgiz. - Papa - mondta rémült szemekkel - hajnalban innen mi elmegyünk! Bori még fel is húzta az orrát; elmennek, és őtőle Henrik el se köszönt? - Megyünk mindenestől! De mi ketten itt maradni. Rejtsél el minket, papa. Ha jön ruszki szoldát, mi megvédekezzük családot. Látszott a szemén, hogy ott valamelyik ágyban Borit keresi... - A családnak ruszki szoldáttól nem félni! Mert Jegor itt lesz! Nagy csend szakadt a helyiségre. Olyankor hallatszott a szalmaszálak zizegése, finoman, percegve, mintha a szú rágna a szalmazsákokban. - Érdemes lesz, papa! - Bajos dolog az ilyen! - mondta a papa. Látszott Jegor szeme villanásán, hogy ebből nem ért semmit. De azt már megértette, amikor a gazda nemet intett a fejével. - Nem lehet! Nem szabad. Nu szlobod, érted, Jegor? A kirgiz lábujjhegyen kiosont, a gazda utána nézett, nem látta-é valaki Jegort be- és kilépni a konyhából? Nem, nem látta senki. Reggelre Henrik kompániájának hűlt helye volt. Nem hallotta a családból senki, mikor oldottak kereket. Olyan észrevétlenül távoztak. Ahogy a ház körül minden kitisztult, minden elcsendesedett, a gazda eltöprengett kissé. Most a világoson olyan más minden. Az éjszakai sötét meg olyan félelmetes. - Lehet, hogy meg kellett volna próbálniuk? - kérdezte a feleségét, mikor az asszony kiment az istállóba fejni. - Aztán ha észreveszik? Ha golyószóró elibe állítanak mindegyikünket? - Hát éppen ez az! A golyószóró! De hiszen golyószórójuk amazoknak is van! A gazdának egész délelőtt főtt a feje... Pedig akkor még nem tudta, hogy Jegort elutasítani egyenlő volt a saját halálos ítéletével. Nem is beszélve Borikáról. Jaj, az a drága, gyönyörű gyerek. Hogy is mondta a tiszteletes úr? "Borika, te a nemed szépséges dísze vagy..." 9. "Édes Erdély, itt vagyunk Érted élünk és halunk, Győz a szittya fergeteg a rohanó sereg" Akkor még senki sem sejtette, hogy ez az örömteli nagy csinnadrattás felvonulás lesz a főpróba az igazihoz. Amolyan próbacsődör szerep eljátszása, megélése volt akkor soron. Csakugyan nem lehetett volna Erdély visszacsatolásának vágya nélkül - akkor - a magyar politikai életben megmaradni; politizálni! Pedig de kellett volna, de nagyon kellett volna. Nem, nem akadt a magyar politikusok közül senki, aki előre látja: az erdélyi bevonulás miként dönti majdnem végromlásba a hazát! Nem látott itt senki semmit... És azt se vette közülük észre senki a visszacsatolások örömében, hogy - szerte Európában - Hitlerhez csak Mussolini dörgölődött. Senki, senki más... Hitler meg - még akkor - csak játszott Európával, mint macska az egérrel. Ifjú vitéz nagybányai Horthy Istvánka - a kormányzó unokája - jobban fogalmazott akkor mindenkinél! De ezt időben nem hozták nyilvánosságra. Kérdezte egyszer a kisfiú a nagyapját: hol vagyunk mi, magyarok a térképen? Az öregúr megmutatta neki. - És hol van Hitler bácsi? - Ő meg itt! - Ilyen kis helyen? - Nem kis hely az, Istvánkám. - És hol van az az ország, amelyik ellen a papám meg Hitler bácsi fog harcolni? - Az meg itt! - Ilyen nagy? - Bizony, ilyen... - És Hitler bácsi. nem néz soha a térképre? És apucika se? Mert ha csak egy valaki politikus akad aki - Európa fedezetével - odaáll a visszacsatolások mellé... Ebben az irdatlan szláv tengerben...! Ha a magyar uralkodó osztálynak együttvéve van annyi esze, mint Mihály román királynak egyedül... Ki ne akarta volna Erdélyt? De ilyen áron? Szóval az Erdélybe való bevonulásuk csak játék volt, maszlag, a magyarok orra előtt elhúzott mézesmadzag; no, szolgálj szépen, kiskutyám! A románok a Tiszáig szerették volna. A szerbek-horvátok lent délen? Még legalább Pécset. A tótok meg a Velencei-tó innenső partjáig... Szerettük volna, ha egész Európa látja Magyarország dicsőséges erdélyi bevonulását. De az azért szerencse volt, hogy Hitler nem engedte még tovább nyújtani a farkincánkat. Adott vissza, de nem mindent... Kellett valami konc Benesnek, Antonescunak, Sándor királykának is. Mert ha jön vissza minden? Ugyan mit kezdhettünk volna mi hárommillió erdélyi románnal? Akkor ott a többség lett volna a kisebbség! Mint most Székelyföldön. És az egymillió ruszin? Kétmillió totocska... És így tovább. Enni hordanunk minden - a határon innen rekedt nemzetiséginek? És még később? Ha már Vladimír Meciar - a tótok képviseletében a magyar parlamentben ülne? És az erdélyi oláhokat Gheorghe Funar képviselné a magyar parlamentben? Majd megtudnánk, mit rejtett volna még el előlünk a magyarok Istene. Hősként bevonulni Erdélybe - könnyű volt! Mehettünk mi ott - magyar bakák - át, keresztbe-hosszába, mint kés a vajban. A kivagonírozás Mátészalkán történt. Ott, ahol később a zsidóságot bevagoníroztatta Horthy. Bizony, megfontolt intézkedés volt ez. Mert. Egyrészt. Látnia kellett a világnak az Erdély felé vonuló hadainkat! Faluról falura, de ha előbb szállnak le a magyar bakák, mint Mátészalka - éppen akkor Szatmárnémetibe érve - gyalogszerben -, éppen az oda való bevonulás idejére kopik el a baka bakancsának papírtalpa. Új meg még papírból se lett volna... Aztán hogy nézett volna ki Szatmáron, Nagyváradon, Kincses-Kolozsváron az a sok lógó kapcájú, rongyos bakancstalpú magyar vitéz? Horthy-baka. Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom Horthy-baka a legelső a világon Meg: Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom Reszketnek már az oláhok Kolozsváron. Még a bevonulásig volt néhány hét, pár nap, de a magyar mozdítható hadsereg jó része már felsorakozott, ott tátotta a száját a határ innenső sávjában. Hogy majd a "rohanó sereg", "A szittya fergeteg"... Hogy hülyítették ezt az egész hazát, ezt az egész országot... Akkor ott a magyar hadsereg vezetése szentül hitte: ezzel a dicső hadseregünkkel el lehetne árasztani fél Európát... Meg hogy nekünk ott a helyünk... ott Hitler oldalán, majd, Moszkva alatt. Ekkor született meg a gondolat... Horthy Szeged utáni második gondolata. Csakhogy ez keservesebb kudarccal végződött. Majtisra Zsarolyán felől érkezett egy gyalogos ezred. Abból egy zászlóalj ott is maradt a faluban. Elszállásolt még aznap este! A tiszt urak a gazdák felső szobáikban - a magyar baka még színben, istállóban, pajtában, padláson faszolt helyet magának. Borikáékhoz Bende főhadnagy úr és Mann László hadnagy úr került. Azt hitték, ketten elférnek egy szobában. A két tiszt egyforma eréllyel tiltakozott. Nekik külön-külön szoba kell! Ők ketten - két magyar katonatiszt - nincsenek is beszélő viszonyban! Reggel az egyik a kiskertkapun, másikuk a nagy udvar kapuján távozott. Hogy még útközben se találkozzanak. És ez így ment végig, míg itt tartózkodott az a zászlóalj a faluban, míg aztán egy szép napon elindult az egység Szatmárnémeti irányában, elfoglalni a várost. Attól a fogadtatástól akár meg is szakadhatott volna a magyar katona szíve! Ott nem volt semmi magyarkodás, ott testvér találkozott a testvérrel. Ott érezni lehetett, átkozott gonosz intézkedések szakították darabokra ezt a hazát, meg hogy a magyar mindig-mindig rossz helyre áll... Hej, Kossuth, hej, Széchenyi, hej Deák! De elrontottatok valamit. Főként az utóbbi. Mert ha várunk még egy kicsit... Ha nincs kiegyezés, ugyan miképp vállalhatta volna Ferenc Jóska az első világháborút... a magyar baka nélkül? Így meg? Elvitte az első világháború a fél hazát...! Ami romlást az első világháború hozott, azt szentesítette a második, immár véglegesen. A nép meg hitt. Lelkes volt! De nem látott tovább az orránál. Hogy ezen az úton csak arra a helyre lehet jutni, amely helyet messze el kellett volna kerülnünk! Belerohanni az égő tűzbe... Benzinnel locsolni az égő szalmakazlakat. A tábortüzet másnap estére hirdették meg. A zászlóalj parancsnoka meghívta az egész falut. Ott is volt mindenki. A nagytiszteletű asszony finom süteményekkel kínálta meg a bakákat. A tisztek még tortát is kaptak. Egymás után vonultak be a századok a falu közepén lévő térre. A legnagyobb tapsot Bende főhadnagy úr alegysége kapta. Ők arra a nótára meneteltek - vonultak be a térre -, hogy Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára Kanizsai, kanizsai állomásra, Elől ül a masiniszta, Hátul meg a román király felakasztva. Aztán volt más nóta is, de legjobban mindenkinek ez tetszett. Igen, a felakasztott román király... Nem az, hogy magyar, oláh, szláv bánat. Csakugyan, kiknek a költészetén nőtt fel ez a nemzedék? Kiknek a költészetén élt? Hogy kikén halt: azt majd később Újvidéken lehetett látni is. Fegyver által, homályosan... Angyal Bandi - a falu szavalóművésze - itt is előadta Gyóni Géza versét, a Csak egy éjszakára címűt. Ezt nem lehetett elhagyni. Talán soha annak a versnek - Angyal Bandi szavalatában - akkora sikere még nem volt! Most, itt, akkor mutatkozott meg Bandi torkának igazi ereje... Zengett a tér, visszhang a grófi, meg makkoserdő szélétől jött. Végezetül szabadtéren bemutatták a Mennyben járt ifjút, amely színdarab már karácsonykor is nagy siker volt, a nagytiszteletű asszony betanításában. A jókedv az egekig ért... Akkor még gond egy szál se... Akkor még azt se tudta senki, hogy kik lesznek azok a bakák, akik itt vannak jelen most is, de akiknek sírhalmára, koszorúra egy pengőket gyűjtenek házról házra a leventék. Akkor még csak a "Mennyben járt ifjú". Angyalok szereplésével. Krepp-papír angyalszárnyak. Ott fent meg a hősi halott magyar baka! Egyenesen a mennybe jutva, bele a, majtisi csecses-faros lányok ölébe. Ki ne szeretne egy ilyen halált? Ha halált nem is, de az ölbeüléseket megejtették Majtis széplányai még akkor este. Részeltetvén az ünnepelteket. Így teltek aztán később a napok, a hetek. A tábori konyhák minden délben beálltak a térre a kerekes kút mellé. Onnan osztották a bakaebédeket csajkában. Lusta volt a katona kimosni maga után a csajkáját. Mindig volt ott jó pár bámészkodó gyerek, nagyobbacska süldőlány, azok mosták el az edényt. Merthogy csak hideg víz volt, a zsírt homokkal dörzsölték ki. Olyan baka nem akadt, aki tíz fillérnél kevesebbet adott volna a csajkája kimosásáért. Volt a gyerekek közt nem egy, amelyik egyetlen déli ebédosztáskor még öt pengőnél is többet keresett. Egyedül... Nem is beszélve arról, hogy a szakácsok a csajkába bőven mértek. Abban maradt is egy-egy kis élelem. Azt meg is lehetett enni! Hát nem gyönyörű volt az élet? Arról meg, hogy az élet ne minden pillanata legyen csupa-csupa gyönyörűség, Szanyi szakaszvezető, század szolgálatvezető gondoskodott. Olykor megkapta az egész legénységet. Összegyűjtötte őket a falu legnagyobb portájára. A Székelyhidy-porta volt az, közvetlen a templom mellett. Akkor már nem lakott azon az udvaron senki. Volt hely bőven a parádéhoz. - Nyolcas sorokban felfejlődni! Nyolcas sorokban felfejlődni! Balra! Zengett, szállt a Szanyi szakaszvezető parancsa. - Nótát! Oszlop, oszlop, menetoszlop balra! Menetirány Torda magas tornya. Lesz még nekünk menetirány más is, A brassói vasútállomás is! Brassót akkor még a bécsi döntés nem rendelte vissza Magyarországhoz. A nép meg áhítattal bámult. Mindenki a gyakorlatozó bakákat akarta látni. Nem is akadt kis Majtison olyan fiú, aki akkor ne Szanyi szakaszvezető szeretett volna lenni. Aki ne hitte volna, hogy akár egymaga is vissza tudná szerezni Szatmárt! Vagy hogy néhány társával Moszkva mellett regulára tanítani a muszkát... Egy nap óriási eső esett a falura! De ez nem zavarta Szanyi szakaszvezetőt az alaki kiképzésben. - Jobbra át! Balra át! Hátra arc! Aztán ahol legnagyobb volt az udvaron a sár - odaérve Szanyi szakaszvezető - minden eddiginél hangosabban elordította magát: - Feküdj! Bizony, bele a pocsolyába! És hogy feküdjön-é a baka, vagy sem, azon egy pillanatig nem tépelődött egyikük sem. - Föl! Senki a pocsolyát nem kezdte takarítani magáról. Aztán a parancsszó újra: - Feküdj, föl! Orrvérzésig... A bámészkodó lányok, asszonyok visongtak a gyönyörűségtől. "Istenem, hogy tudnak ezek feküdni." Aztán újra nóta... első világháborús... Mikor mentünk Galícia felé Még a fák is sírtak. Rezgő nyárfa hullatta levelét... Később Szanyi szakaszvezető még rafináltabb dolgot eszelt ki. - Oszolj! Egy fél órán, belül patyolat tiszta ruhában sorakozó! Ettől nagyobb gyönyörűséget Szanyi nem is okozhatott volna se bakának, se Majtis lakosságának. Szaladt mindenki seprű, szappan, kefe, tisztítórongy után. Nekiestek a lányok, az asszonyok bakát kefélni. És egy fél óra múlva ott álltak a századok patyolat tisztán. Szanyi szakaszvezető meg úgy röhögött, hogy a térdét verte. De még a tiszturak is. - Ezek a hülyék még tán a kútba is beugranának, ha én azt parancsolnám nekik. Ettől már csak egy szebb, egy gyönyörűbb napot produkált az élet. Amikor vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága bevonult a történelmi Szatmárnémetibe. Tengerésztiszti egyenruhában, Ferenc Jóskától kapott kitüntetésekkel a mellén... Ferenc Jóska... akit Horthy példaképének tartott. De Horthy Aradra nem ment, se nagy dérrel-durral bevonulni oda - se suttyomban belopakodni; Ferenc Józseffel, Haynauval a lelkében. Oda se fehér lóháton nem ment, se gyalog... A lovastengerész! "Óne tenger, óne ész" És még mondja valaki, hogy Magyarország megúszhatta volna az oroszok bejövetelét! 10. Ingyenebédek pedig nincsenek; egyszer mindenért fizetni kell! Horthy hazafelé jövet a Hitlernél tett látogatásából - a kormány különvonatán -, ki-kinézve a vonat ablakán furcsa; és a maga számára érthetetlen dolgokat látott: Mindenfelé teméntelen német katona. Menetoszlopban, árokpartokon üldögélve, katonákkal megrakott teherautók várakozva a sorompók előtt. Nem túl gyors felfogása ellenére felrebbent benne a gondolat: ezek megszálltak bennünket! Holott erre tegnap Hitler a Horthyval való személyes találkozása alatt még csak célzást sem tett. Ennyire kutyába se venni egy ország első emberét...? És íme, itt a gyalázat; Horthy vérig sértése. De hisz volt már Magyarországon akkor átmenőben - kifelé a frontra, befelé az anyaországba - német katona éppen elég. De ez a megszállás mégis másképp esett! Most ezzel, hogy megszállták Magyarországot, csak bővítés történt. Horthy - ott a vonaton - porig megalázva érezte magát... De még ennél is jobban bosszantotta: semmiféle intézkedést nem tett a német megszállás fogadására... Ebben a pillanatban kellett volna Horthynak hadat üzennie a hitleri Németországnak...! De hogy egy puskalövés, minimális ellenállás nélkül...? Ilyen sértést tenni egy független-szabad ország tekintélyén! Nem volt akkor már ez az ország se független, se szabad... Hátha még tudta volna Horthy azt, amit nem tudott. Hogy az ország megszállását Hitler nagyon kíméletesen vitte véghez. A megszállók leharcolt, megcsökkent, szinte pillanatnyilag harcképtelen egységekből álltak. Valamirevaló ütőerős egység - kis létszámmal - csak a reprezentatív helyekre jutott. Itt most volt az alkalom: megmutatni! Itt mutathatott volna meg vitézségből valamit a Horthy-baka. Nem a padlásról lövöldöző szerb partizán vénasszonyok ellen a délvidéki bosszúhadjáratban. A Horthy-hadsereg? Tele németbarát tisztekkel? Akiknek a példaképe a volt ellentengernagy. Az övé meg Ferenc Jóska. Ebből aztán adódik is: mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Mindennek a tetejébe Horthy még hazudott is: vele egyezett meg Hitler a megszállásban, a bolsevizmus elleni harc sikeres folytatásának érdekében. Mert Horthy mégiscsak Hitler győzelméért remegett... Hogy rajta lehetett volna ütni ezen a fáradt, leharcolt, kimustrált német egységeken. Hogy micsoda alkalom lehetett volna ez a megszállás arra, hogy minden magyar katonát azonnal hazarendeljenek a magyar határ védelmére. Milyen jó alkalom lett volna az eset arra, hogy Horthy lemondjon a Hitlertől kapott területekről: ezzel biztosítani a háború utáni béketárgyalásokon egy előnyösebb pozíciót a magyarlakta országrészek megtartására... 1944. március 19-én a német megszállás napján történt még egy fontos esemény. Szűcsi Béni temetése... Ő amolyan okos paraszt volt Darnó községben. Szegedy méltóságos úr falujában. Ha őrá lett volna bízva Magyarország sorsa, akkor jobb kezekben van a haza! Szűcs Béni mint magyar parasztgazda - őrmesteri rendfokozattal - de meg bírta volna riasztani ezt a leroncsolt német megszálló hadsereget... Ezek is, ha már megszálltak; miért nem Leningrádot, Moszkvát, Sztálingrádot szállták meg? Vagy a Krím-félszigetet... Az a német gépkocsiezred, amelyiknek Jánkot, Majtist, Darnót kellett megszállnia, egy kivérzett, leharcolt egység volt. Az egész ezred jó ha kétszázötven főntől állt. Nem volt már kivel-mivel feltölteni a megpusztult állományt. Csak arra volt még elégséges ez az ezred, hogy elterpeszkedjen a Majtist Darnóval összekötő kis kőúton. A temetésről hazafelé tartó gyalogos-lószekeres parasztgazdák leszorultak a kőútról. Kerülővel, mezei utakon tették meg a két falu közötti távolságot. Akik meg Jánkra igyekeztek, vissza is fordultak, volt egy Jánkra vivő országút Kisnamény felől is. A megszálló német csapatok nem is igazoltattak a járókelőket. Vidáman, elégedetten integettek az útszélen caplató fekete ruhás-csizmás magyar parasztoknak. Mire azok hazaértek Majtisra, legtöbbjük udvara, kertje már tele volt német katonával. A gazda lovát kikötötték a kertbe, az övékéit be az istállókba. Rájuk is fért azokra a lovakra az árnyasabb elhelyezés. A hátaslovak dereka mind feltörve nyereg által, a vontatóké: sánta láb, sebek mindenfelé a lovak testén; ezekkel talán még szíjostorral a kezében Rózsa Sándor is sikerrel szállhatott volna szembe. Ellenállás? Szembeszállás? Cséphadarókkal is ki lehetett volna verni az udvarokról, portákról ezt a népséget. Egy rossebet verte ki őket bárki is. Leginkább a megszálló német katonák kegyeit kereste az idevalósi nép. Mert az élelmezésükről a megszálló csapatok maguk gondoskodtak. Volt pénzük, mint a köles. Az egyik német tiszt menten meg is vásárolt egy szép hízott süldőt az alegységének. A gazda, hogy megkérdezte a parancsnok az állat urát, gondolt egy nagyot. Dupla pénzt mondott - négyszáz pengőt -, akkor ott annyiba egy jó fejőstehén került. És a tiszt nem alkudott, kifizette a négyszáz pengőt is... Volt annak a századosnak a tárcájában annyi magyar pénz - pengő -, hogy annyit a gazda egy csomóban még talán nem is igen látott. Még le se ment a nap, mikorra a kövér malackát üstre is tették. A vacsorához meghívták a gazda egész családját. Valóságos kis közös népünnepélyt rendezett a százados úr - megszólítva a vigassághoz mindenkit, aki csak arra járt. A gazda meg azon spekulált, hogy libákat is kellene felajánlania a katonáknak. Hátha a hízott libák árát is ilyen szépen megfizetnék... Szóvá is tette. De a németek azt mondták, ők nem zsidók! Ajánlja fel a gazda a hízott libáit a zsidóknak. Röhögtek. Előkerült egy harmonika is. A németek nagyon szépen énekeltek... Kinn a pusztán nyílik egy szép rózsaszál, A neve: Erika A majtisi lányok is kitettek magukért. Ők meg egy japán dalt adtak elő. A németek is ismerték. Később együtt is énekeltek a német katonák a magyar lányokkal. Napkeleti vizeken hömpölyög az ár Nézd a hajnalt az égen, mennyi napsugár. Óh, ha virradásunk szép fénye száll, Égbe repül az ima, feltöri magát Tűzhegyünk a Fuji-jáma zengi a szavát Száll a tűz, ég a láng, Ne félj, szent hazánk! Aztán volt egy kis tánci-tánci is! A gazda odaengedte a lányait. Miközben boldogan szorította magához lajbizsebét, benne a négyszáz pengővel. Akkor még nem tudta, hogy nem is olyan sokára azért a szép magyar négyszáz pengőért egy cigarettapapírt se fog vásárolni... Eközben meg vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó űr őfőméltósága? Ekkor már talán valamiképpen szűk kis magyar agyacskájában derengett is valami. Hogy valamit végképp elcseszett, ami a magyar haza sorsát illeti. Vagy talán mégse? Még helyre lehetne hozni mindent? Még talán nincs minden elveszve? Mert itt vannak például az angolok! Velük lehetne helyreállítani a megbillent egyensúlyt. Szóval, amit ő eltolt, azt az angolok még helyrehozhatnák. Például úgy, hogy a brit hadsereg ledobná ide egy pár ezer ejtőernyősét. Ide, a németek hátába. És azokat a ledobott ejtőernyősöket a magyar haderő támogatná a németekkel szemben. Igen ám, de ezt meg kellene beszélni az angolokkal. A legalkalmasabb erre Churchill lenne... Churchillnek viszont Horthy annyit számított, mint az 1936-os naptáron a légyszar. Kutyába se vette! Főként meg azok után, hogy a parányi-csonka Magyarország hadat üzent a brit világbirodalomnak. Persze Horthy agya nem akkor hibbant meg egyszeriben és véglegest, amikor hadba lépett Anglia ellen, hanem amikor Amerikának is háborút üzent. Ép ésszel ilyet? Amerikának hadat üzenni! Aztán csak úgy lerohanni az USÁ-t. "Mit nekem, ti zordon Kárpátoknak" Csakugyan, egy ilyen seggfej, mint Horthy még a magyar trónon is ritkaságszámba ment. A háború után pert kellett volna indítani ellene. Magánvádast. Tízmillió felperes. De szép lett volna! Aztán később még Sztálin József is mentegette. Igaz, hogy ő már háborút megnyerve volt olyan pozícióban, hogy elmondhatta: nem kell bántani azt a vénembert! Akart az segíteni nekünk. Ellenben Churchill hamar kiadta Horthy útját. Épp az idő tájt mondta Churchill nagy bölcsen: "Angliának nem ellenségei vannak, Angliának nem barátai vannak; Angliának érdekei vannak." És akkor már Anglia és Churchill érdekszféráiba Horthy Magyarországa nem fért bele! Nem jött egyetlen angol ejtőernyős se helyrehozni, amit Horthy elcseszett! Akkoriban nemcsak Churchill mondott figyelemre méltó bölcsességeket a ködös Albion London nevű városában, hanem Majtison Angyal Sándor is! Pedig ő nem volt se miniszterelnök, se felsőházi tag... Ő csak egy harmados cseléd volt itt a faluban Bornemisza úrnál. Angyal Sándor egyszer azt mondta tehénlegeltetés közben üldögélve az árokparton: "Mondjunk szépeket a szarról..." Istenem, vajon mire gondolhatott eközben? És hogy akkoriban is - de még jóval később - hányan hányakat szólítottak fel erre... Szóval Horthyt elküldte Churchill Sztálin Józsefhez. Próbálkozzon ott; beszélje meg a generalisszimusszal! Ekkor fellegzett be Magyarországnak véglegest. Ekkor derült ki félreérthetetlenül, hogy Anglia, Amerika, Franciaország Sztálin kezébe adta le a kapukulcsot. Ettől kezdve Horthy már csak vegetált... Nem így azonban a falu! Amely a német megszállás után szinte hetek alatt kapott életre. Mert a megszálló német csapatok a paraszttól felvásároltak mindent. Nemsoká a hízott libákra is sor került. A zsidók helyett megették a németek? Mondta is Papp Mihály bácsi, hogy ő valamit nagyon nem ért! Azt - történetesen -, hogy miért hívják ezeket a német katonákat egytől egyig nácinak? Hát ott nem lehet több nevet választani kereszteléskor a gyermeknek? - Náci, Náci, mintha nálunk meg mindenki Pista lenne... Majtison ínég csak két Náci volt; Országh Náci bácsi, meg Varjú Náci, a cigányprímás... No, de a libák... azokhoz csakugyan jól jött a német megszállás. Mert tavaly a gazda száz libát hizlaltatott - tömetett - a feleségével, és azt mind szekérre is rakták, vitték Ungvárra, Munkácsra, Nagyszőlősre, Beregszászra. Micsoda libavásár volt ott! Sorba állt a zsidóság, úgy vitték a sok gyönyörű hízott libát, mint a cukrot. És micsoda árat adtak érte! Még talán aranyat is adtak volna, ha a gazda azt kér. De a gazda nem kért aranyat, csak pengőt. Ahogy hazaértek a vásárról - egyetlen eladatlan liba nélkül - már ott várta őket Angyalné Róza néni, övé lett az összes liba ára egy kataszteri hold földért. Másik évben meg - igaz, ez már a zsidók deportálása után történt - ugyanazon az úton, ugyanazon a piacon összesen két libát adott el a gazda. Akkor is ott ült már estennet a tornácon Róza néni - fekete kendővel a vállán -, hogy volna még eladó egy köblös föld! De pénz nem volt hozzá. Nem is lett az ifjabb adás-vételből semmi! Akkoriban már a földdarabkák nem cseréltek gazdát. Akinek sok volt, nem gyarapodott. Akinek kevés, azé nem szűkült. Állt minden egy helyben. A félelemben, a bizonytalanságban. Ezért mondta a gazda, hogy valóságos istenáldása volt ez a német megszállás! Mert ki az isten ette volna meg ezt a sok mindent a zsidók deportálása után? A gazdasszony szólt néhány cselédasszonynak is: jöjjenek libát pucolni, a németnek tollasan nem kell! Forrt a kopasztóvíz az üstben. Az egység szinte hetek alatt felzsendült. Volt olyan is köztük, amelyik Szevasztopol ostroma óta nem lakott jól. De itt aztán, itt igen! Amikor az egység odébb állt, akkorra már csak tíz liba maradt a háznál. És az eladott libák árából mégis megvették azt a földet! A gazdi meg az utolsó pillanatban előfizette a Magyar Futárt. Abban volt hétreál hétre folytatásokban a Tarnopolból indult el. Azt szerették olvasni nagyon. Attól már csak egy könyv, A rokitnói fülemüle nyerte meg még jobban a család tetszését. II. (Kruzlics engem úgy segéljen) Ez, a határ, mióta a világ világ, és a Föld meg Föld, soha az életben még olyan termést nem hozott, mint amilyen itt 1944 nyarán virult, s amit ősszel be lehetett takarítani. Mintha az Isten külön rendelkezésén hízott volna minden mag, minden szem krumpli, szilva, alma, valamennyi gyümölcs, kaszált fű, letört kukorica, zabvetés, minden, minden. Bőséggel ontották a földek ajándékaikat. Vagyis nem annyira ajándék volt ez, mint a szorgalom eredménye. A szomszédasszony átszólt: ott egy tehén a vetésben. - Jöjjön csak közelebb - mondta a másik asszony -, dehogy tehén az, sütőtök! Akkora cső kukorica, mint amilyen még soha. Bereczki Pali bácsi - az egyik gazda harmadosa - fent az udvaron kibontotta a cserepet a kukoricagóré tetején, létráról öntötte be a nagy zsák kukoricacsöveket, amelyek úgy ragyogtak az őszi napon, mint a telehold - az aranysárga fényével. Széna annyi, mint a tenger! Volt lucerna, amit abban az évben ötször is meg lehetett kaszálni. És egyik gyapja se ment tönkre, mind megszáradt, épen, egészségesen lehetett összegyűjteni, nem áztatta, rothasztotta gyakori eső, mindig csak a betakarítás után ázott meg a lucernaföld, a lóhereföld, meg a többi kaszáló. - Mit akar az Isten ezzel az iszonyatos nagy terménnyel? - kérdezte egyik gazda a másikat. - Talán még egyszer megmutatja az irántunk való jóságát? A napraforgó akkora szemeket hozott, mint a kisujjam. A répa? Alig fért fel néhány a talicskára, olyan nagyra nett némelyik. A ház körüli lugasok roskadoztak a gyönyörű hamvas otelló és Izabella-szemektől, akkortájt még a kommenciós cselédek búzája is kifutotta újig, volt mindenféle pótlás, olyannyira, hogy a sok drága élelem jórészt veszendőbe is ment. Nem vett senki semmit. Csak a katonák gyomra lett a sok fölös termés temetője. Különösen a kaszálók, a rétek fizettek az évben busásan. A lucerna levele, mint a harmat. A lóheréé? Ember is megehette volna azt salátaként. Nem az ember ette meg, hanem az állat, volt aki már augusztus végén jászolról etetett, pedig legelő is akadt még. A pulyahad is jól élt. Egy gazdagyerek fia mézes-vajas kenyeret évlett. Kapott is az apjától egy pofont! - Nem elég arra a kenyérre vagy csak vaj vagy csak méz? Nem félsz az Istentől, hogy megver? *** A gazda malomba készült. Volt már egyszer aratás után, de az csak amolyan próbaőrlés-számba ment. Megrakta az ökörszekerét rendesen búzászsákokból. Akkor szaladt a szomszéd, neki is volna egy kis őrölnivalója. Máskor mindig egy zsákkal járta a malmot, most hármat hozott. Bornemisza Endre úrnál volt harmados, jutott neki szépen a csépléskor. Felpakolták Varga Károly búzáját is. A gazda még örült is, nem egyedül szekerezik Majtistól Szamossályiig, lesz kivel beszélgessen az úton. Varga Károly nagyon jó beszédes ember volt. Bárkit szóval tudott tartani. Csodálatos történetei voltak az első világháború idejéről. A Piave, Montenegró, Albánia. Az a sok lefátyolozott asszony... A mecset. Hogy karattyolt abban a dervis, imára szólítván a mohamedánokat. Jaj, és a teknősbékák! Amelyeket ott, akkor ládában tartottak hízni. Na, aztán amikor azok előmásztak a ládáikból... Varga Károly is evett teknősbékát. Hát még aztán, amikor beleugrott a nagy tejbegrízes üstbe. Elszaladt, hogy a grízt egyedül egye le magáról. *** Még egy harmadik személy is akadt a malomba menetelre! Az átelleni szomszéd, Bezzeghné, Szakács Mari. Jaj, Mari, micsoda egy majtisi asszony volt! Még hogy pipázott! De bagózott is. Épp úgy betette az összegombolyított pipaürüléket a zápfogára, éppen úgy sercintett nagyokat a megrágott-nyálazott bagóból, mint akármelyik férfiember. A kis rövidszárú cseréppipáját a köténye zsebében tartotta. De ha még csak pipázott volna Mari. De ivott is! Igaz, a részegségig soha, de a jókedvig bármikor. Ha futotta abból a kis pénzből a zsidónál egy féldecire, amely olyankor itt-ott, ebből-abból a Mari zsebébe került. Főként abból, hogy olykor Varga nagyságos úrnál dolgozott. Garaszolta a kerti utakat. Senki olyan szépre, egyenletesre azt az utat, mint Szakács Mari. Ő is felpakolt, nem egy zsák őrölnivalót. Az ő búzája se volt alávalóbb, mind-mind csupa egészséges, szép, vörösbarna, duzzadt búzaszem. Mari a hátán hozta ki a zsák búzát a szekérre. Aztán feltelepedett az egyik zsákra. Az első megállást a kocsma előtt ejtették meg. - Mari, egy féldecit? - Látnám, ha adnák! Innám, ha látnám! - Mari, még egy fél decit? - De többet az Istennek se! - Eszébe se jusson több, Mari! Csak nem képzeli, hogy teleöntjük a beleit pálinkával? Mari a rézelejit is szerette! Mint bármely férfiember - ő is el-eljárogatott a főzdébe őszidőben-szezontájt rézelejit kóstolgatni. Volt egy kisfia. Hároméves korában még nem tudott járni. - Mari - mondta a szomszéd -, mi lesz már azzal a gyerekkel? - Ó, szomszéd úr, az Isten álalja meg, legalább maga ne dikciózzon velem! Hát járhat még eleget az a gyerek, nem? Az az egy deci pálinka megtette a hatását! Mari nem tudott felülni a szekérre, vissza a búzászsákokra. Először úgy volt, hogy a faránál fogva felbillentik. De aztán a gazda jobb mókát eszelt ki. - Mari, ezeket az ökröket vezetni kell! Mari fogta az egyik szelíd állat szarvát, és annál fogva vezette. Pipára gyújtott, pöfékelt, úgy ment az ökrök mellett. Később nótára is gyújtott. Hej, de nem idevalósi asszony vagyok én, Messze földről vándoroltam ide én. Olyan hangerővel mondta, hogy a népek kitódultak a ház elé a kisajtókba. Mari meg fújta a nótát egyre nagyobb buzgalommal. Így vonultak be Szamossályi községbe Docsa főmolnár ámulatára. Attól meg, amit láttak, ők ámultak el. Már alá volt aknázva a malom! Látszottak a robbanóanyagos dobozok. - Négy német volt itt egy páncélautón! Ők jönnek majd robbantani is. De addig még jár a rosta - Docsa főmolnár olyan nyugodt volt, mintha nem is lenne semmi köze ehhez a malomhoz. Pedig az övé volt, abból élt. Később szólt a molnársegédnek: - Kivetted-e a vámot? - Én bizony ki! Épp az előbb! - Látta a gazda is? - Nem, ő nem! - Na, akkor vedd ki még egyszer! Hadd lássa a gazda is! Úgyis fel lesz itt robbantva minden! - De azért a feleségével összesúgtak... mit lehetne ezeknek, felajánlani, hogy mégse robbantsanak? Hazafelé a sok finom drága liszttel - ugyanígy beitatták Marit. Most meg Majtis dőlt a gyönyörűségtől. Két ember a szekéren, Mari meg az ökrök előtt dalolva. Most meg azt énekelte: Haragszom a töködre, Ráfutott a kukoricám tövére. Amikor megálltak Varga Károlyék előtt lepakolni, az asszony úgy nevetett, hogy a szeme sarkát a kötényébe törölgette. "Tűzön se égnétek meg!" - Ehol ni! Más a félelemtől reszket, ezeknek meg kedvük van a bolondságra. *** A németekkel tele volt a falu! Ide már egyetlen magyar baka se jutott. Mintha a föld nyelte volna el őket. De amit hátrahagytak maguk után! Egy-egy puska, gázálarc, köpeny, olykor meg teljes öltözet katonaruha. Felcsavart pokróc. Mit nem adtak akkor egy parasztruháért...! A játék nem babra ment. A katonaszökevényeket vadászták. Mátészalkán a főutcán akácfára felkötve is lehetett látni egyet. A lábára papírdekli kötözve, rajta a felirat: "Így jár minden katonaszökevény!" Mind nem járt így, de sok. Akkoriban már - civilben - itt is, ott is lehetett látni embercsoportokat. Három-négy ember az útszélen, földutakon, óvatosan, lábujjhegyen. Innen arrafelé, onnan errefelé. Éjszakára az úton, nappalra meg behúzódva a kukoricakévékből rakott kúpba. A magyar katona ekkorra már lenullázódott... A németek még állták a sarat! Nemcsak fegyveresen! Azokban a napokban különös feladatokat is kapott némelyikük. Állatok terelésére szólt a megbízatás, parancs. Erdély felől - nyugat irányba - akkora birkanyájakat hajtottak maguk előtt a német katonák, hogy némelyik nyáj ellepett egy hosszú országutat is. A birka bőgött, a kutyák már rég sehol, a német katonák káromkodtak, tereltek, nem ment nekik a juh oda, ahova szerették volna. Mekkora hajcihővel milyen kevés utat tettek meg egy nap alatt. Mind rackajuh volt. A szarvasmarhacsordák meg vegyes: volt azok közt talán még indiai szent tehén is. Ezekkel - nyájban, csordában hajtva - eljutni Németországig...? Mátészalkán túl be is vagonírozták az állatok egy részét. Azok meg éhen döglöttek. Mert a szerelvényeket mindig-mindig félreállították. Volt helyettük fontosabb, sürgősebb. Úgy nézett ki akkor a táj, mintha egy mindenre kiterjedt, hatalmas perzsavásár költözött volna a szatmári síkság összes zugába. Éjszaka az útszélre, falu végére leállított rackajuhnyájakat meg is dézsmálták a parasztok. Volt olyan, ahol egy udvaron már nyolc-tíz birka is akadt elrejtve. A lesántult, a meghibásodott állatot meg nappal is el leltetett kapni. Azzal a német nem törődött. Azokban az időkben nyár egyre több kóbor lovat is leltetett látni úton-útfélen. Lesántulva, nyereg által feltört derék, orrvérzés... Később a parasztok összeszedték a tönkrement lovakat. Elkezdték gyógyítani őket. Aztán mire az oroszok megérkeztek, a legtöbb ló meggyógyult... De mire? *** Néha az emberek összeültek kupaktanácsra: mégis, mit kellene csinálni? Mi volna az a teendő, amelynek elvégzésével megúszhatna mindent a falu? Fiatal férfiember ekkor már alig akadt a községben. A leventéket elvitték nyugat felé, pap, tanító sehol, a katonaember elbujdokolva, menekülve, megszökve, ha némelyikük hazaért, menten el is rejtőzködött. Az öregek próbálkoztak ezzel is, azzal is. - Óvóhelyet kellene építeni, nagy erős tölgyfákat rá, aztán földet. De út mellé, házak közelébe semmiképp! Távolabb talán, a határ kevésbé sík részén? Partoldalba ásva? Mit lenne érdemes eldugni? Viszik-e magukkal az utolsó német katonák a férfiembereket? Kirabolni mindenkit, mindent? És az oroszok? Elrejteni előlük, amit csak lehet! De hova? De mit? Ha valaki tanácsot tudna adni! A falu egy része szekerekre pakolt, megtömve a szekérderekakat ruhával, élelemmel, mindennel, ami csak értékszámba ment. Kihajtották a fogatokat a Darnai-tag aljába. Ott egy irtózatos nagy várat építettek kukoricaszár-kévékből. Tágasat, szekérnek, jószágnak, embernek. Hogy kívül ne látsszon belőle semmi. Csak a csutka. Azt hitték, ott, abban rejtőzve már meg is úsztak mindent. Mert délután a falun fekete egyenruhás német katonák vonultak át. Valaki azt mondta, ez lesz az utolsó német egység... Egy frászt volt az utolsó! Mert éppenséggel majd egy hétig még nem is jött utánuk senki. De aztán... csupa lánctalpas, teherautó, tank. Lánctalpas, oldalkocsis motorkerékpárok is. Az oldalkocsiban egy-egy golyószóró vagy géppuska. A nagy kóróvárosból éppen akkor hajtották haza a gazdák a fogataikat. Egyik-másik katona bele-belenézett a szekérderekakba. Nem kellett azoknak semmi. Az élelem árát meg, amit rekviráltak, kifizették az utolsó fillérig. Elvették erőszakkal, de fizettek érte! Ilyen fonákságok történtek. *** Vasárnap a templom kongott az ürességtől. Nem mart templomba menni senki sem. Hol voltak már azok az idők, amikor a majtisiak be sem fértek a saját templomukba, úgy ellepték azt az erdélyi bevonulásra itt táborozó katonák. Később elterjedt annak a híre is, hogy valahol bent a Székelyföldön egy falu éppen akkor cserélt gazdát, amikor a nép bent volt a templomban. Aztán amíg ők bent áhítatoskodtak, idekint az oroszok felállítottak néhány gépfegyvert, és velük nagy egyetértésben a román katonák meg golyószórókat helyeztek el a templom kijáratánál. Megvárták, amíg kifelé jön a nép, akkor aztán tüzet nyitottak. Legalább Majtis ne járjon így - Amíg a front nem megy át a falun, nem szabad egy helyre sok embernek összejönni, mert ezek még azt hiszik, ellen akar állni a nép. Nem fog! Itt nem lesznek partizánok. Itt az utolsó német, ha elhagyja a falut, biztonságban érezhetik magukat a szovjetek. A katonák - Erdély felől - egyre jöttek. Nem akartak elfogyni a németek. Még megjelentek az újságok is. Abban a hír... a német csapatok tervszerűen - mindig tervszerűen - kiürítették ezt vagy azt a várost. Ebből próbált következtetni mindenki arra, hogy mikorra érnek ide az oroszok! - Nem a határba kell elhúzódni, hanem közel a házhoz, fák közé, földbe ásott dekungba. Néhány öreg ezen az állásponton volt. Másnap el is kezdődött a munka. Kijelöltek egy sűrű bozótos részt az egyik ház kertjében. Valaki még azt is mondta, ez lesz a legjobb hely, itt a nagy, vastag törzsű almafák felfogják a golyót. És hogy minél biztonságosabb legyen, a megásott gödröt Z alakúra formálták. Ilyennek látták valamikor az első világháborúban a lövészárkokat. Másutt meg egy borospincét jelöltek ki. Ennek a födéme tégla volt. De olyan gyatra, hogy azt nem egy bomba vagy lövedék, de a tetején ugráló gyerekek is beszakíthatták volna. Aztán, ahogy megállt a front, ahogy nem jött senki, elhagyták az emberek a búvóhelyeiket. Csak fokozta a falu biztonságérzetét, hogy délután egy magyar katonákból álló egység is érkezett a községbe. Menten el kellett szállásolni a tisztjeiket. Igen ám, de a legtöbb lakás már jó ideje egy német egység tisztjeinek használatában állt. Majdnem fegyveres összetűzésre került sor. A németek nagyon idegesek voltak. Emezekről meg kiderült, hogy a székely hadosztály egyik alegységéhez tartoznak. Szegény székely nép! Ők még- ekkor sem adták fel! *** Mindenfelé az utakon hömpölygött az emberáradat, a menekülők hada. Volt, aki már messze Erdélyből idáig gyalog, lófogaton, teherautón érkezett. De meddig tervezték még ezt az utat? És hová? - Németország! Németország! Mintha ott remény lett volna az elbujdosásra. Voltak olyanok is, akik eddigre felették minden menekített vagyonukat. Majtis már ekkor tele volt menekült családokkal. Nem egy közülük azért maradt itt és telepedett le, mert épp itt dőlt ki a menekülő fogatukból a ló. Másokat meg éppen itt raboltak ki. Az is megesett, hogy olykor-olykor a menekülőkön átcsapott a front. Aztán azok visszafordultak. Mert az oroszok után a front után menekülni - már nem volt hova. Akkor már ott reménytelenné vált minden. Darnóra is sok menekült jutott, messze Erdélyből, a Székelyföldről. De azok feltalálták magukat! Béreltek egy-egy elfogadhatóbb felsőszobát, aztán ott el is kezdték folytatni a mesterségüket. Egyikük olyan cipőket készített, mint a parancsolat. A másik bekecseket gyártott. Megint más bútort csinált... Később aztán ezek a front után visszaszivárogtak az eredeti helyükre. Majtisra is érkezett egy szép napon jókora menekültáradat. Helybeli. Mert ők hazajöttek. Mert ők Erdélyből, a Felvidékről és Ruszinszkóból érkeztek ide vissza. Az előzmény az volt, hogy akkor - a visszacsatolás után - azokra a területekre lehetett jelentkezni mindenféle tisztviselőnek: postásnak, tanítónak, rendőrnek, jegyzőnek, rengetegen mentek. Amikor megmozdult a világ, közeledtek a frontok, aztán ott forró lett a talpuk alatt a talaj. Aki maradt, rosszul tette. Majd mind az életével fizetett érte. Kárpátalján is, Erdélyországban is. Majtisról - az oroszok elől - senki nem menekült. Azok is, akik hazajöttek, főként a románok, meg a ruszinok miatt hagyták ott hivatalaikat. Egy-egy rémisztő hír után sokan töprengtek rajta: menni kellene. Borzasztó rossz hírük volt az oroszoknak! De a román katonáknak is! Amit aztán később maradéktalanul be is igazoltak. De a menekülésre - Majtison - még ez sem kényszerített senkit. Maradt mindenki, és iszonyú félelmek közepette - várt... *** Bornemisza úr nem várta meg, hogy menekültként jöjjön haza a lánya. Postáskisasszony volt Fehérgyarmaton, aztán amikor megkérdezték tőle, hogy dupla fizetésért nem menne-e valamelyik erdélyi község postahivatalába - kinevezve postamesternek - menten vállalkozott rá. Mikor, hol szolgált a visszatért területeken? Nagybocskótól - ez Máramarossziget mellett van egészen Szentjobbig - ez meg Nagyváradhoz esik közel - sok helyen hivatalnokoskodott. Román postamesterek helyett. Mert azokat meg elzavarták. Minden rezsim a maga embereit ültette fel a hivatali polcokra. Aztán ha jött a rezsimváltás... Jött errefelé elég gyakran. Volt olyan falu is, ahol egyetlen magyar család sem élt. A hivatalban Joli kisasszony meg csak magyarul értett. Később megtanult néhány román szót, a románok is egy kevés magyart; így aztán elboldogultak. Nehezebb volt a helyzet más területeken. Az iskolákban, a jegyzői hivatalban. Meg a fegyveres szolgálatnál. Csupa idegen közt egy fegyveres magyar? Sokszor bizony közülük nem egy a lakása küszöbét se merte - kifelé - átlépni... Mert gyakran megesett - sokszor lőttek is rájuk. Szóval rosszul volt errefelé elrendezve minden! És aztán a hatalmi változásokkal az ártatlanok itták meg mindennek a levét. Bornemisza úr nem akarta, hogy a lánya ott maradjon a nagy kiszolgáltatottságban! Egy hétig tartott az útja odafelé, egy hétig vissza. Vett egy rossz lovat, hozzá egy kétkerekű taligát, azzal vágott neki. És sikerült Joli kisasszonyt épen hazahoznia. Aztán hazaérve, nagy esti beszámolók a rokonságnak, szomszédoknak: milyen világ van arrafelé...? Meg hogy milyen barátságos nép a román! - Nem is volna itt semmi baj, ha nem uszítanák a papok, a tanítók, a csendőrök, a jegyzők a magyart a románra, a románt a magyarra. Így soha az életben nem lesz békesség itt a két nép között! - Először csak fenyegettek, aztán hoztak nekem fentről a hegyekből tejet, sajtot, túrót a román asszonyságok. Még azt sem engedték, hogy kifizessem - mesélte Joli kisasszony. De azt nem mondta el, hogy két vagány hogy törte rá éjszaka a postahivatal ablakát. No de aztán másnap a csendőrök; adj nekik... *** Azon a vasárnapon szinte egyetlen gombnyomásra perdült táncra bűs, szomorú-szép Magyarország! Mintha egy pillanat alatt serdült volna ki a sokszor letaposott fű közül a remény, s nőtt percek alatt arasznyit. Apánk - Horthy Miklós - fegyverszünetet kért a Vörös Hadseregtől. És később a másik apánk, Rákosi? Ő kitől kért és mit? Horthy végre megértette, hogy különalku nincs, az angolok nem állnak velünk szóba, különbékéért forduljon mindenki ahhoz a hatalomhoz, amelynek a hadseregével szemben áll. Nekünk az oroszok jutottak. Horthy bemondta a rádióba, hogy kilép a háborúból, fegyverszünetet kér. Ezt a lépést Horthy kormányzó úr már tavasz óta tervezte. És halogatta a végtelenségig. Jellemző tehetetlen lágy agyára, hogy csak ősszel, valamikor októberben próbálkozott; igazándiból. Mert aztán pillanatok alatt kiderült, próbálkozás volt csak ez az egész, mint amikor egy arasznyi kis tacskó a szuka farkaskutyát akarja megkanolni. Próbálkozni lehet! Sőt, próbálkozni szabad is. Míg aztán nem jön az erősebb kutya... Horthy - Magyarország - kiugrása a háborúból katonailag gyatrán, szinte dilettáns módon volt előkészítve; azaz előkészítetlen is maradt:.. Főként hogy a német hadvezetés és a Gestapó tudott mindenről. Akkoriban már a Horthy-koronatanács olyan határozatot nem hozott, amelyet a határozathozatal után Veesenmayer, a német nagykövet ne tudott volna pontosan - mindenről mindent. De szóról szóra! A koronatanács fele - legalább - német besúgó volt! Nem járunk messze az igazságtól. Hitler tudta, hogy Horthy készül valamire. Ezért már előre iderendelte Otto Skorzenyt - a gransassói hőst, aki egy sziklapárkányra repülővel leszállva, kiszabadította Mussolinit. "Duce, engem a Führer küldött, hogy kiszabadítsam Önt." Ide meg azért küldte őt Hitler, hogy tartóztassa le, fogja el, rabolja el Horthy még élő fiát, Miklóst. Micsoda korrekt politizálás... A szövetséges szabad akaratának érvényesülése... Miklós, aki mindenféle elképzelés nélkül, hol itt kopogott, hol ott - a háborúból kilépendő. Skorzenynek ez is sikerült! Egy szőnyegbe becsavarva rabolták el Miklóskát... Ellenállás? Szervezettség? A Horthyhoz mindenben hű katonai csapategységek? Legalább a piliscsabai páncélosok! Vagy a testőrség... Semmi, semmi! Csak a sár füstölgése! Közben meg Faraghó - csendőrtábornok, jobban mondva a csendőrséget felügyelő tábornok - Moszkvában! Valóságos - romantikus, katonai, politikai kéjutazás... Még Molotov is fogadta őket! Mielőtt a meghallgatás, a fogadás véget ért volna, Molotov berúgott és elaludt. De szerencsére az utolsó pillanatban visszanyerve eszméletét felébredt, és még a távozás előtt sikerült átadnia azt a kis cetlit Faraghónak, vagyis pontosabban kicserélnie a Faraghótól kapott jegyzéket; hogy ugyanis a magyar kormány nem azokból a személyekből fog állni, amelyet a tábornok közvetített, hanem akiket ők, a szovjetek tanácsolnak. Tanácsolnak! Így. Ahogy annak idején Lenin. Ő is mindent csak tanácsolt. Aztán a gyilok. Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Rajk László, Révai József, Farkas Mihály. És így tovább. Molotov személyes tanácsolásában. "Amúgy minden rendben! Mindenben egyetértünk! Majd fogom tolmácsolni Sztálin elvtársnak az Önök forró üdvözletét. Apropó, Sztálin elvtárs is forrón üdvözli Önöket, és persze Horthy urat is" - búcsúzott Faraghóéktól Sztálin egyik esze - Molotov, szovjet külügyminiszter. A fontos, a nagy események fent a magasságokban szerveződtek! De mi történt ezalatt Majtison, a kertek alján, ahol szemben állt egymással egy - a német frontról kivont - gyalogos század, meg a székely hadosztály egyik - már rég tájékozottságát vesztett - zászlóalja? A zászlóalj - a székely - pontosan 119 főből állt. Valamikor háromszor ennyien voltak. Tűzharcban utoljára több mint két hete. Egy Ferenczy nevű alezredes volt a parancsnokuk - már rég át akart állni az oroszokhoz. Már rég reménytelennek ítélte a helyzetet. De ahányszor próbálkozott, a frontbéli első vonalból mindig román egységekkel hálta magát szembe. - Olyan Isten nincs az égben, hogy én a románoknak megadjam magam! Majd elfogynak lassan, mint a gyertyaszál, s azzal megoldódik minden - mondta az alezredes. Amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, Ferenczy felsorakoztatta az egységét, és háromszoros hurrát vezényelt. A németek meg csak füleltek, meg vannak ezek veszve? Ők csak egy kis idővel később szereztek tudomást az eseményekről, nem a rádióból, ők telefonon kaptak értesítést. Ezalatt a székelyek körülvették a német egységet. Volt két hadizsákmányolt Maxim géppuskájuk, hozzá három javadalmazás lőszer, két golyószórójuk, de ahhoz golyó alig; aztán minden katonának puska - ahhoz lőszer korlátlanul -, meg két, szintén zsákmányolt szovjet géppisztolyuk is, de azokhoz töltény alig. Volt még néhány Vécsey kézigránátjuk is. No, meg egy aknavető, egyetlen kilőhető akna nélkül. Három perc alatt szakaszosan felosztódva a székelyek bekerítették a németeket. Akkor vették észre ők is, hogy mi a helyzet. Akkor kapták ők is a hírt és a parancsot telefonon: minden ellenségesen viselkedő magyar katonai egységgel szembe kell szállni. Igen, de ez már nekik később jött. Ha az zajlik le szerte Magyarországon, ami a majtisi kertek alatt, másképp alakul minden! A magyarok tüzelőállást foglaltak el, a németek főzték a vasárnapi ebédjüket. Később a német csapatok parancsnoka, egy százados és a székely alezredes tárgyalásokba kezdtek. - Elmehettek, kamerád, ha leteszitek a fegyvert! - így a székely tiszt (volt tolmács). - Szabad elvonulást engedélyezek...! A német magyarul szólt: te vagy megveszve, pajtikám? - dombóvári sváb gyerek volt. Estig folyt a diskurzus. Addig a csapatok farkasszemet néztek egymással, mert aztán a német alegység is felfejlődött. Mire a nap lement, a bolhacirkusznak vége is lett. Jött a hadparancs: tévedés volt minden, minden visszaszíva, minden erővel a Vörös Hadsereg ellen! A két tiszt kezet fogott. De a német ragaszkodott hozzá, hogy a magyar zászlóalj legalább öt kilométeres távolságra szerezzen írj körletet magának, különben tüzet nyitnak rajuk. - Tüzet nyitni! Tüzet nyitni! - ismételte meg a székely -, hát az csak olyan egyszerű? Felszedelőzködtek, ha nem is öt kilométerre, de másfélre eltávolodtak a németektől. Tüzet raktak, azt ülték körül. Aztán később a nótájuk behallatszott a falu alá. Amikor a székely himnuszba kezdtek, a falu felől a hang irányába kezdtek szállingózni az emberek. Keserves ének volt! A székely katonák mereven nézték a tüzet. Ki tudja, merre, merre visz a végzet, Göröngyös úton, sötét éjjelen, Vezesd még egyszer, győzelemre néped, Csaba királyfi, csillagösvényen. Maroknyi székely, porlik, mint a szikla, Népek harcának zajló tengerén. A majtisiak is leültek a tűz köré. Az asszonyok visszamentek a faluba élelemért. Volt, aki egy nagy fazék töltött káposztát hozott. Búcsúzóul - éjfél tájt - a majtisiak elköszöntek a székely katonáktól. Megölelték egymást! Idegen, soha egymást nem látott emberek... - Holnap itt lesznek az oroszok - mondta az alezredes. - Be is várnánk őket, de román egységek is vannak köztük. Nekik meg nem akarjuk megadni magunkat! - Az Isten legyen irgalmas hozzátok! - szedelőzködtek a székely bakák. Aztán ott, akkor egyszerre elkezdtek zokogni az emberek. Civil, katona egyformán. És a tűzre már nem tett senki. *** Aztán reggelre a német egység is odébbállt. A székelyektől függetlenül. Őket is elnyelte a messze... Attól kezdve gyalogos katonát sehol a környéken nem lehetett látni. Se magyart, se németet. Csak egy oldalkocsis motorkerékpáros, kis létszámú egység tartózkodott még a falu környékén. Egyik faluból a másik faluba futkostak. Németek voltak. Az egyenes utakra - csak úgy vaktában - meg-megeresztettek egy-egy géppuskasorozatot. De se akkor, amikor lőttek, se akkor, amikor nem ugattak a géppuskák - Szatmárnémeti felől, azon a hosszú, egyenes kőúton nem közeledett senki. Csendesek voltak a majtisi udvarok, kertek, a határ... Odafent meg - és országszerte - elkezdődött a magyar nép és nemzet legszégyenteljesebb időszakának utolsó néhány hete, hónapja. A mélység, amely soha olyan gyalázatosan pocsolyás nem volt, mint azokban az időkben. És felesküdni Szálcsira. Amikor se hadi, se semmi másféle törvény több nem volt már. Amikor az ember az embernek válogatás nélkül lehetett gyilkosa büntetlenül. Majtison a távozó nyilasok, az SS hóhérlegények nem lőttek a Dunába senkit. És nemcsak azért, mert innen a Duna messze volt. A nagy dolgok mégsem itt történtek. De a legnagyobbak mégis csak... Mert nemcsak a szamár van így azzal, hogy a legsúlyosabbnak a maga terhét érzi. Így van ezzel az ember is! Majtison nem folyt el sok vér. De ha csak egyetlen csepp is folyt volna csupán, nem lett volna elég, sok, rengeteg? Voronyezstől a majtisi kertek aljáig... Ha csak azt a két majtisi halált számítom! Az egyik valóságos élő halál... A másik? Katonaáldozatokat itt nem követelt egyik fél részéről sem az iszonyat. *** Ekkorra a német precizitás már úgy szétmállott, mint májusban a nagy záporok áztatta kislibaszar. Előfordult, hogy egy-egy helyen, ahol robbantani akartak, egyszerre két brigád is megjelent. De akkorra a gazda már az egyik brigádnál megváltotta a pusztulást, magyarul: lepénzelte a katonákat. De természetesen nem magyar pénzzel. A robbantás megváltására a tisztek csakis aranyat fogadtak el... Egyébként minden néven nevezendő objektumnak tervbe vették a felrobbantását. Még a téglagyárét is, amelyik inkább pecu volt, mint gyár... Még a jánki olajütőt is a levegőbe akarták robbantani. Meg egy nagyobbacska épületben lévő cirokseprű-üzemet. Amely épületeket mégse robbantották fel, annak mind-mind a gazdája lépett közbe, vagyis pontosabban az a pár Napóleon-arany. Néhány üzem, malom és így tovább - maradt is -, de a folyók, patakok hídjai mind-mind sorban robbantás áldozatai lettek. Így például a falu két végét záró Gőgő-patak két kis kőhídja is; az egyik Zsarolyán alatt, a másik Szamossályi felől. Azokat nem volt, aki megváltsa, lévén az országúti híd maga gazdátlan. Gondolni lehetett, hogy az utolsó német az, aki robbant? Aki túlmegy járművével a hídon, ott megáll, meggyújtja a zsinórt, aztán rohanvást a motorkerékpárig, fel rá, majd a durranás a háta mögött. Az már érezhető volt, hogy nagy frontcsaták itt nem lesznek. Errefelé a németek nem terveztek végeláthatatlan összecsapásokat, nagy erőket nem vontak itt össze, itt nem történt olyan, mint másutt, hogy álló helyzetbe merevedett volna a front, úgy, hogy egyetlen kis jelentéktelen község két hét alatt harmadszor cserélt gazdát. Mert az ilyesmik is megestek. Akkor már a németek Debrecen térségében gondolkoztak. Ami aztán később be is igazolódott, túl a városon, nem sokkal Szatmár eleste-elfoglalása után, a háború egyik legnagyobb tankcsatájának megvívására került sor, amely ütközetben a ruszkik, részéről több ezer T-34-es harckocsi vett részt. Kaba, Szoboszló, Püspökladány térsége. Még évek múlva is ott díszelegtek a kilőtt-kiégett páncélkocsik a mezőkön, a határban, a faluvégeken - mindenfelé. Ott a nagy hortobágyi síkság szélén alkalmas volt a terep az összecsapás vállalására. Ott pillanatnyilag a németek győztek, de ez a győzelem se volt már elég ahhoz, hogy feltartóztassák a vörös ármádiát. Malinovszkij marsall hamar kiköszörülte a csorbát, aztán mint az úthenger, a németek nyomába... A kis Szatmárról mintha meg is feledkeztek volna. Persze, nem volt itt semmi, ami hadászatilag indokolta volna a nagy hajcihőt. Még azt se tudta a jónép, hogy Szatmárnémeti elesett-e már. Vagy hogy azt egyáltalán fogják-e védeni, vagy tervszerűen kiürítik? Néha az emberek kimentek a kövesútra - a kapu elé - végig-végignézve a szatmári út egyenesén: jönnek-e már? Aztán csakugyan jöttek! De nem az országút felől, nem az országúton ahonnan mindenki várta őket -, hanem a kert aljából. Egyszer csak mint egy szárnyas kísértet - lovon -, suhogó nagy köpenyegben valaki átugratta a kökénytövisből font kerítést; zsupsz, be az udvarra, onnan át a kapun, elvágtatott az úton. Még csak kutyába se vette az őt bámuló gazdát, akinek lábai földbe gyökereztek a látvány okozta félelemtől. A lovas nem volt fiatalember. Inkább viharvert, idősebb parasztnak látszott. Vállán géppisztoly, azt maga elé tartva száguldott. Mintha köpenye árnyékával el tudta volna takarni a fél világot. Mintha iszonyatos magasságokban repült volna az ég alatt. Mintha már járt volna itt, mintha itt felejtett volna valamit, és most aztán száguld. Pillanatok alatt végig az írton elviharzott Zsarolyán felé, északra. Lát valakit maga előtt? Azt akarja üldözni? De hisz sehol, semerre egy teremtett lélek. Nem fél, hogy belerohan valakibe? Ismerős neki az út, a táj? Tudja-e, hogy hova igyekszik? Vagy minden mindegy neki, csak előre? Pár perc múlva nyomában harminc lovas is. Gyalogkatona egy sem. A lovasok mind-mind szedett-vedett lovakon. Egyik alatt fényesre hízott paripa, a másik alatt kicsi, sovány, szőrös hegyi ló. Egyiken köpenyeg - a lovasok között -, a másikon a pufajka. Itt először pufajkát akkor látott a nép. Persze ekkor még nem Horn Gyulán! Hanem csak a szovjet harcosokon. No meg aztán a géppisztoly! Az a dobtáras, minden nyakban, az oldalukon lógott a póttártartó tarisznya. Semmi bizalomgerjesztő nem volt bennük. Nem szállt le a lóról egyikük sem! Ekkor délután négy óra tájt járhatott az idő. - De jó lenne őket közelről is megnézni - gondolták az emberek, de legtöbbjük ki sem mert jönni a házból, az ablakok mögül lesték őket. Ahogy ez a harmincfőnyi lovasbrigád elvágtatott, később mintha egy mesterséges zsilipen engednék őket errefelé - hol elzárva az a zsilip, hol felnyitva -, eregetve rajta át, a katonák meg özönlöttek, máskor meg elapadt az ár. Sokáig se gyalogos katonát még, se szekereseket és aratókat se lehetett látni. Később egy magányos harcos az írton. Ő gyalogszeren. Mintha egy nagybajuszú aggastyán lett volna. Mellette egy civil paraszt, idevaló a szomszédos Darnó községbe, a gazda fel is ismerte! Merthogy akkor már ő kimerészkedett az udvarra, megállt a kapuban, onnan nézte ezt a furcsa párost, vöröskatona, oldalán egy idevaló civil. Csakhogy az a civil nem ok nélkül baktatott ott a vöröskatona mellett; amely inkább látszott - rongyosan, piszkosan - egy cári muzsiknak, mint a már félig győztes, Európa ünnepelt, fényes katonájának. Nagyokat lépve haladt az úton.. Aztán hirtelen megállt az út közepén! Megállt az a darnói paraszt is; Szücs Józsi. Aztán az öreg harcos odaszólt a bámészkodó gazdának: "Igyi szudá!" Intett is hozzá a mutatóujjával. A gazda majdhogy sóbálvánnyá nem vált. Elindult a ruszki irányába. Az meg csak intett-intett megint, barátságosan mosolyogva: "Igyi szudá, továris!" Többször is elismételte. Aztán ahogy a gazda odaért, mutogatott az orosz Szücs Józsinak is: te most már visszamehetsz! És megfogta a vaskerekű géppuskát, tudtul adva, hogy ezt a fegyvert most már tovább ő kell, hogy maga előtt tolja. A család félholttá vált. Miért kellett kimenni a kapuba apátoknak? Lehet, hogy sose látjuk őt többet! A muzsik lassabbra fogta lépteit, újságpapírt vett elő, a zsebében dohány után kaparászott, megtöltötte, összecsavarta a papirost, és a szája szögletébe vette azt a rettenetes cigarettát. Rágyújtott. Intett a gazda felé, hogy neki is sodorjon-e egyet? Félelmében kért. A géppuskait húzta. Az öreg meg loholt. "Davaj, davaj" - mondta időnként. Akkor még nem volt ismerős a rigmus, amit később a gyerekek óbégattak: Davaj, davaj, jobb volt tavaly, Mert még tavaly nem volt davaj. Elértek csendes szép békességben a falra végére. Ott felrobbantott Gőgő-híd. Négy katona éppen akkor tett le ott néhány pallódeszkát a híd beton lábának helyére. Azon szépen áthúzták a géppuskát. Az öreg vörös harcos is segített. Aztán mentek tovább az úton Zsarolyán község irányában. Előttük messze az úton az a harminc főnyi lovasbrigád. Nekik nem kellett a pallódeszka a Gőgőn való átkeléshez, egyszerűen átugrottak a vízen, vagy a híd mellett óvatosan átgázoltak. Aztán jó távolról, a fehérgyarmati templom tornyából nehézgéppuska tűz söpört végig az úton. A lovasok, mintha a föld nyelte volna el őket. Az öreg vörös paraszt atyuska összehúzta a szemét, úgy vizsgálódott. Hamar észrevette, hogy a géppuska tüze még nem ér el odáig. Még legalább két kilométernyi távolságra lehetett tőlük az a hely, ahol a lövedékek be-becsapódva szikrát vetettek az út kövén. - Az istennek kellett nekem ez a bámészkodás! - a paraszt feje megizzadt, levette a báránybőr sapkát, megszellőztette. Letörölte homlokáról a verejtéket. Hamar elérték Zsarolyánt, amely négy kilométerre ha volt Majtishoz. A gazda nagy gondban főtt: Gyarmatról ha lőnek, az már idetalál... Vajon Fehérgyarmatot is feladták már? Ha nem, baj lehet. Így értek el a zsarolyáni faluvégre. Ott meg egy másik gazda, Veres Gyula állt a kapuban. Akkor meg ott annak intett a vörös muzsik. "Igyi szudá!" És megtörtént a váltás. Veres Gyula befogva a géppuskába; aztán intett a ruszki szoldát: te meg visszamehetsz. Visszafelé a gazda úgy ment-futott, mint a nyúl. Szaporázta egyre a lépteit. Útközben találkozott néhány lovas, meg néhány gyalog katonával. De azok kutyába se vették. Szépen, simán, csendben haladtak el egymás mellett. Miközben a gazdát a jó-frász kerülgette. Minden lépésnél géppisztoly-sorozatot érzett a derekában. Ahogy közelített az úton igyekvő katonákhoz, mindegyiküknek messziről - levett sapkával - köszönt; és oda is mondta: jó napot kívánok. De azok közül erre csak egyik-másik katona bökött a fejéhez; lustán, elgondolkozva, fáradtan. Mintha nékik is a könyökükön jönne már ki minden. Mire a gazda hazaért a saját portájára, az udvar már tele volt mindenféle katonával. Egyikük-másikuk be-benézett az istállóba, a lakásba, de ott akkor senki nem nyúlt semmihez. Egyedül csak egy kis ruszki mutatott fel a kamrában a plafon alá; neki abból a szalonnából kéne. Jó vastag; az oldalán hófehér, a tetején pirospaprikás volt. A gazdasszony levette neki az egész táblát. Nem, nem - intett a gyerek - nem kell mind, elég egy szelet. Azt az asszonnyal vágatta le. Hozzáfogott jóízűen falatozni. Príma - csettintett hozzá -, príma, mamuska, finom! Jól mondani? - nevetgélt. - Finom! - ismételgette. A másik katona meg azt nézte, hogy ad a gazdasszony a hízóknak moslékot. Már estefelé járt, éppen disznóetetés ideje volt. A gazda, ahogy megjött, kivette a moslékosvedret az asszony kezéből, ő öntötte az eleséget a hízók elé. Gyönyörű hat göndör szőrű mangalicadisznó volt az ólban. Azok úgy elkezdték a moslékot hapacsolni, mintha sose ettek volna, csámcsogásuk elhallatszott az udvar végébe is. Onnan is jött néhány katona a disznóólhoz gyönyörködni. Volt, amelyik meg is számolta az állatokat. De magyarul! - Egy, kettő, három, négy, öt, hat! Burzsuj! Burzsuj! - és megfenyegette a gazdát. De nem komolyan, csak mosolyogva. *** Ezután került sor a nagy jelenetre. Minden még a tegnapba nyúlt vissza. Amikor az utolsó nagyobb német egység is elhagyta már a falut. Ők vették meg a gazda utolsó tíz tömött kövér libáját. Egy vagyont adtak érte. Először a gazda ezt hitte, tévesen számoltak. Szólt is, aztán a hadnagy intett: tedd el mindet, kamerád. De gyors legyen az a libasütés! Nekiálltak mindannyian libát tisztítani. A tűzhelyen nem fért volna el ennyi hús, gondolta a gazdasszony, befűt hozzá a kemencébe. Ott sült meg az a tíz liba, tepsiben, lábasban, mert a rengeteg húshoz nem volt elég tepsi. Még félig sem sültek meg a libák, jött, szólt a tábori telefon: "Azonnal tovább!" Egyetlen percig sem maradhattak. A hűs meg kifizetve, félig sülve a kemencében. A gazda azt hitte, hogy a pénzt visszakérik. Nem kértek azok vissza egy fillért sem. Csihi-puhi, sorra gyújtották be a motorkerékpárjaikat. Valahol hirtelen nagy szovjet előrenyomulás volt túl a Szamoson -, oda rendelték őket az áttörés betoldására. És még az utolsó pillanatban született egy egyezség. Az el nem fogyasztott libapecsenye helyett ehetnének-e a szőlőből? Ott csüngtek a gyönyörű szőlőfürtök a ház előtt, a kert szélén a lugason. - Ajaj - mondta a gazda -, de még mennyire! Egyék-vigyék, akár mindet. És aztán mint egy éhes seregélyraj, nekiesett a szakasz a szőlőnek. Ették, tömték, falták magukba a szőlőszemeket. Pillanatok alatt lekopaszítottak minden lugast. Volt, aki már futtában tömte magába az utolsó fürtöt, az utolsó szemeket. Mire a német katonák kiviharzottak a portáról, ott a kemencében a gyönyörű libacombok meg is sültek. De a gazda úgy határozott, hogy titokban kell tartani a kemencényi pecsenyét, mert még híre megy a faluban, hogy ők libapecsenyével várták a ruszkikat. Ilyem nincs, erről szó se lehet! Úgy, hogy be is zárták a sütőház ajtaját. Aztán hogy olyan barátságosak voltak az első vonalbeli katonák, a gazda gondolt egyet. Menten szólt is a feleségének. Mi lenne, ha meghívnánk őket? Hát végül ők is csak emberek! Aztán sor került a nagy dínom-dánomra, egymás után kerültek ki a pecsenyés tepsik a kemencéből, a gazda vágta a kenyeret, az asszony osztotta a libacombokat, a katonák meg az ujjukat szopva a zsírtól, zabáltak, majd a nagy evészet végeztével köpönyegük ujjába megtörölték a szájukat. Egyiknek-másiknak olyan piszkos-fekete volt a körme, hogy az iszonyat. Volt köztük, aki nem mosott kezet Kijev óta. Már sötétedett, amikor hirtelen vége szakadt a dáridónak. A katonák éppen inni kezdtek, de a gazda nem adott nekik, csak vizet. Na hiszen... éppen az hiányzott, hogy meg is itassák őket! Ezekből a bor, a pálinka menten emberi állatot vagy állati embert csinál... Szóval, vége szakadt hirtelen a nagy evészetnek, mert a harmadik házat ágyútalálat érte. Talán Fehérgyarmatról jött? Gaál Áron istállójának repült a fedele. Tehát akkor Gyarmat még a németek kezén van? Azt az ágyúlövedéket nem követte újabb. De a kapitány összeszedte az embereit. Ekkor már az ágyút vontató lovasfogatok is megérkeztek. És nem sokkal azután az éjszaka sötétjében az a jóllakott szakasz is elindult a németeket üldözni. *** A debreceni győztes tankcsata után két nap alatt kifulladt a németek ellentámadása. Malinovszkij szinte az egész II. ukrán frontot ott gyülekeztette. Aztán megindult a szokásos emberáradat. Ahol a németek túlsúlyban voltak, oda rövidesen a szovjet tízszeres túlerőt összpontosított. Orosz hadifogoly ekkor már alig-alig esett. Keményen dolgozott a KGB is, aki hátrált, menten szembe is találta magát a komisszárral. Morálisan átalakult az egész szovjet hadsereg! Már volt a katonákban győzelmi hit. Azt remélték, ha leverik a német hadsereget, ők lesznek a világ urai... Ekkorra az utánpótlást is megszervezték a felszabadult orosz és ukrán területeken. Bár ez nagyon kevés volt. Irtózatos távolságokat kellett megtennie az utánpótlásnak. Lőszer, ruha, élelem. Az élelmet Sztálin József személyes parancsára korlátozták! Malinovszkij marsall pedig felérve a Kárpátok tetejére, rövid nyilatkozatot tett, amely hadparancsszámba is ment. A francba ezentúl a tábori konyhákkal! Mindenki egyen, ahogy tud! És visszaparancsolt a hátországba minden kerekekre szerelt üstöt, kondért. Azontúl maga gondoskodott a II. ukrán hadsereg a saját élelmezéséről. Néha egy-egy sertést, tehenet, ökröt, borját mégis csak-csak le-levagdostak maguknak, de a divatos a sorkoszt lett. Bementek a harcosok a paraszt konyhájára, ettek, amit találtak. Volt, aki aludttejet kért. A másik meg csápát akart. Aztán kiderült, hogy ez, egy román szó. Azt jelenti, hogy hagyma. Románok is akadtak a fegyveresek között. Úgy lopni, zabrálni, ahogy ők... Ami csak mozdítható volt... Vitték a zsákmányt szekérre pakolva, visszafelé Erdély irányába. Egy kis fiatal harcos éppen akkor ért a gazda konyhájába, amikor az asszony a nagyapának reggelire készített egy nagy csupor kávét. Leterítette egy konyharuhával. A kis katona meg leemelte a kendőt a bögréről. Két ujjával belenyúlt a tejeskávéba, levette a káva tetejéről a pillét, odaemelte a szája elé és bekapta. Nagyot röhögött. A kávé nem kellett neki. Megtörölte a köpenyében a piszkos-retkes kezét. Aztán Jánk felől az úton megindult egy áradat Debrecen felé. A menetoszlop csupa-csupa gépágyúból állt. Ekkor látta a falu népe közelről a híres katyusákat. De nem lőttek velük, mind-mind le volt takarva koszos-sáros vászonponyvával. Egy teljes hétig ment-vonult az az ágyúoszlop. Egyik ágyút teherautó húzta, a másikat lófogattal vontatták. Bárki gondolhatta volna, ennyi ágyú, amennyi itt elvonult, az egész világon nincs talán. De volt! Csak erre az egyetlen útra - Szatmárnémeti felől, Fehérgyarmat irányába - ennyi jutott. Néha a menetoszlop meg-megállt. Ilyenkor a katonák is megpihentek, leültek az ágyútalpra, útszélre, néhányan a közel eső házakhoz is be-bekukkantottak. Felemelték a fazékfedőket, szétnéztek a tűzhely körül: mi főtt? Ekkorra a gazdának már egy hízója se volt. Hiába adott utasítást a tábori konyhák visszavonulására Malinovszkij, egy-egy még akadt, azokba kerültek a mangalicák. Egyszer aztán - egy délelőtt -, ahogy megállt az úton az ágyúvontág, iszonyatos sikítás, jajveszékelés hallatszott a szomszédból. Simon Béniné, Sárika néni kiáltozott. Ki is szaladt a házból a kapuba. Éppen ott gyalogolt az ágyú mellett egy szovjet tiszt. - Officir, officir, tessék jönni gyorsan! Béninek a lábáról éppen most húzza lefelé a csizmát egy szoldát! Jaj, Istenem, jaj, Istenem, mi lesz? Már csak ez az egy van neki! A tiszt bement. Fogta a Béni bácsi lábáról lehúzott csizmát, aztán Kicserélte a magáéval. Amit meg ő lehúzott, az lett a szoldáté. A szolfiát rongyos bakancsa viszont a Béni bácsi lábára került. Sárika néni is abbahagyta a jajveszékelést. A tisztnek kellett a Béni lábáról letekert parhett-kapca is. - Örülj, hogy ennyivel megúsztuk - mondta Sárika néninek az ura. Irtózatos zabrálások történtek! Valamirevaló lábbeli már nem is akadt a falusiak lábán. De a rengeteg orosz még így is, széttaposott csizmában, bakancsban járt. Nem jutott ide se amerikai csizmatalp, se szalonna. Ezt a kettőt kapták az oroszok az amerikai szövetségeseiktől. Csakhogy az volt a baj, hogy a szállítmányok Alaszka felől érkeztek. Onnan azt ide szállítani a csapatok után? *** Éjszaka zörgettek a gazda házának ablakán. Aztán megverték az ajtót is. Persze, hogy be volt zárva! Bent a szobában sötét. A gazda lelépett az ágyról, ajtót nyitott. - Úgyis betörték volna - mondta remegve. A katona megparancsolta, hogy gyújtsanak lámpát. - Germán szolfiát? - kérdezte, és felemelte mindenkin a takarót. Az egyik lánynak párnát tettek a hasára, a másiknak bekenték az ülepét híg baracklekvárral, menstruációt színlelve. Hátha ez védelmül szolgál. A két kisfiát a katona nem nézegette. Reszketett a család, a két lány meg a mama betakaróztak. Aztán a szolfiát nekiállt a szekrénynek. Volt még abban bent a gazdának egy öltözet ruhája. Azt onnan kiemelte a román - mert az volt. Hóna alá vágta a kabátot, nadrágot - csörtetve kiment a szobából. A család meg remegve, hajnalig már el sem aludt. A papa visszazárta a külső-belső ajtót is. A mama reggel hosszasan imádkozott... *** Ahogy az ágyúk elvonultak, megint a gyalogos-géppisztolyos katonák áradatára került sor. Ezek is csak vonultak, vonultak. Tömött, nyolcas sorokban mentek az úton, és olykor nótáztak is. Akkor még nem tudták az orosz katonanótát az itteni civilek. Később megszülettek a fordítások. Ez a nóta valamikor a fehérgárdisták indulója volt. Úgy vették át később a vörösök. Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma, Nem volt a Szása csak egy kis cigányleány, Nagy Oroszországnak a vad Ural aljában Vitte kopott trojkáján egy cigánykaraván. De hisz ha csak nótáznának - mondták az emberek -, nem kellene tőlük félni, egész elviselhető is lenne a minden! Már beletörődtek mindenbe, ami történt. Néha az oszlopok megálltak egy-egy kis pihenőre. Utána nagy teherautók érkeztek. Onnan fehér köpenyes katonák szálltak ki. Aztán neki ezeknek a harcosoknak, kíméletlenül lenyírták a fejüket - hajukat - kopaszra. Csak úgy világított utána a sok szovjet katona koponyája. Aztán le is vetkőztek ezek a katonák. Zsupsz, be velük a teherautóba, amelyik tábori fürdő-fertőtlenítő kocsi volt, meleg vízzel. Ott valami furcsa szagú lével öntözték őket tetű ellen. Mert mindegyikük tetves volt. Tetű éppenséggel a faluban is akadt, de ahogy ezek el voltak tetvesedve...! Ahogy kijöttek a nagy, melegvizes teherautókból, szappanszag terjengett köröttük. Mint amikor a birkákat megfürösztik rüh és kullancs ellen. Aztán fürdetés után újra felsorakozott az egység az országúton. Újra nóta: Roszvetali, jabloki i grusi, Poblüli tumani nad rikoj, Vühagyila na bereg Katyusa, Vühagyila na bereg krutoj. Vonultak tovább. Talán egymillióan is elvonultak már ezeken az utakon szovjetek. A németek jó, ha tizedennyien voltak. Már kissé hűvösebbre fordult az idő, amikor az egyik éjszaka a gazda házához újabb látogatók érkeztek. Akkorra már nem volt a háznál egyetlen sertés sem - baromfi is csak alig - korán lehetett végezni az esti munkával. Mihály bácsi, a cseléd is hazabaktatott már naplemente tájt. Ahogy végeztek - a gazdasszony a fejéssel, cseléd az etetéssel -, Mihály még két kosár felfűrészelt kuglifát - felhasogatva - bevitt a lakásba, egyiket a szobába, másikat a konyhába - és hazament. A cselédek az oroszok bejövetele után is szolgáltak tovább, csak egy kicsit lazult a cselédfegyelem. A gazdák már nem követeltek olyan szigorúan. A legtöbb cseléd kényelmesen tette azt, amit jónak látott. Előgyelegtek naphosszat a ház körül. De a kommenció így is járt, csorbítatlanul. Vacsora után röviddel el is oltották a lámpát. Reszketve bújt ágyba a család. Éjféltájt kopogtak először az ajtón. Hallatszott, hogy golyószóró tusával verik. A két kisfiú nem ébredt fel. A lányok úgy tettek, mintha aludnának. A mamát a hideg rázta. A gazda ment ajtót nyitni. Két fegyveres orosz katona... Először átvizsgálták a lakást, nincs-e más is benne rajtuk, meg a családon kívül? Német szavakat használtak, meg persze oroszt - és néhány magyart is. Az asszony felkelt, töltött káposztát adott nekik, mert jelezték, hogy ők bizony éhesek. Megettek két-két tányérral. - Harasó, harasó! - mondták mind a ketten. Aztán szólt az egyikük, ők bizony itt is aludnának! De nem mennének át az üres szobába, itt feküdnének le a családdal... Aztán nagy mutogatós beszélgetésbe kezdtek. Megértették a családdal, hogy ők nem akarnak semmi rosszat! Ők nem fognak bántani senkit. A család feloldódott. Valahogy hittek ennek a két szovjet katonának. Az egyik ágyra lefeküdtek ketten, oda be, a család közé. A géppisztolyaikat elhelyezték maguk mellé. Még tartott a diskurzus ágyban fekve is. Kiderült, hogy ez a két szovjet katonaszökevény. Ők most mennek haza, Oroszországba! Nekik elegük volt már mindenből... Ők már nem szolgálják Sztálint tovább. Mert nekik ebből már elegük van! A család ájult. Mi lesz, ha más szovjet katona kopog be az ajtón? És ezeket igazoltatja! Kiderül, hogy szökevények... Fegyver van náluk! Biztos megvédik magukat! De mi lesz a családdal? Istenem, csak jönne már a reggel! Akkor talán ezek is odébbállnak. De hát ezt iszonyú még végiggondolni is. Innen vissza a Szovjetunióba? Szökevényként...! Mi lesz, ha elkapják őket? Ez a két ember itt az ágyban, ezek halálraítéltek. A halálukhoz ezt a formát választották? Nemsokára mind a ketten elkezdtek horkolni. Nagy, nehéz, zaklatott álmuk volt. Ha a családból megmozdult valaki, ők is fel-felrebbentek hirtelen. Aztán elaludtak újra. A gazda meg a felesége remegve várták a reggelt. Reggel felkelték, megreggeliztek. A gazda továbbra is zárva tartotta mind a két ajtót. A világosban már nem hatott olyan szörnyen iszonyatosnak semmi. - Mert Hitler ilyen kenyeret ad! - mutatta az egyik kezén a katona. - Sztálin meg csak ilyet...! Jóval kisebbre fogta a tenyerét. Aztán nemsokára szedelőzködtek. Csakugyan, a fronttal ellentétes irányba indultak el, ahogy kiléptek az ajtón. A gazda alig bírt jóvá lenni ebben az éjszaka látogatásban. Újra meg újra eszébe jutott, amit a két katona az éjszaka magyarázott, mutogatott, beszélt. Hogy majd Berlinnél találkozik a szovjet és az amerikai...! És aztán az amerikai neki a szovjetnek! Ott lesz még aztán csak haddelhadd! Alig tudtak néhány szót, mégis megértettek valamit a mondandójukból. Délelőtt meg a gazdát megszállta a remény. - Szöknek a vöröskatonák! Ez nagy szó, ez nagy dolgot jelent! Már ők sem bíznak Sztálinban! Persze! Közben meg mennek előre, szakadatlan. Ez a rengeteg ágyú, ami itt elvonult! Meg lehet ezzel hódítania világot. Ezek már a Tisza vonaláig nem állnak meg! Aztán gyerünk Budapest alá. Bécs, Berlin... Azt már mások is beszélték, hogy ott akkor az amerikai katonákkal fog szembekerülni az orosz... Mert Amerika nem tűri, hogy a Szovjetunió bolsevizálja az egész világot! *** Mire a szovjet csapatok a nagy magyar Alföld peremére értek, kialakult a harci-hadműveleti stílusuk, ahhoz, ha csak lehetett, ragaszkodtak is. Ennek a lényege az volt, hogy az alegységek - de meg a nagyobb csoportok is - ott törtek előre, ahol lehetett, ahol a legkevesebb ellenállásba ütköztek. Több oldalról is hasznát látták ennek. Mindenekelőtt abban, hogy minden este lehetett jelenteni a frontparancsnokságnak, mely területek, mely községek, városok kerültek szovjet fennhatóság alá. A hadseregcsoport törzse meg továbbíthatta a jelentést Moszkvába, Sztálinnak. Mert ott, ha az egyik napi hódítás alulmúlta az előző napit, menten kitört a pánik... Iszonyatos volt ez a szovjet versenyfutás az idővel, az újabb és újabb meghódítandó területekért. Ki tudja, miért volt fontos ez a mindennapos igyekvés-rohanás? Valahol, valakik nagyon jól tudták azt. Így esett meg aztán néha az a fonák helyzet, hogy egyik helyen hatalmas beszögellésekkel már a szovjeteké volt a terep, főként nyugat felé, északon meg, sőt néha néhol keleten is még a német egységek voltak az urak. Ha a szovjet valahol ellenállásba ütközött, Malinovszkij már nem ment neki a falnak, kitüremkedett az előrenyomulás iránya - elmentek a németek mellett oldalt, hogy aztán egy nagyobb terület elfoglaltával visszaforduljanak, bekerítsék az ellenségüket. Ez a stílus és módszer Budapest ostrománál is érvényben volt. Budapestet már rég körülfogták a szovjetek, amikor a város még szakadásig tele volt németekkel, nem is beszélve arról, hogy a II. ukrán front főcsapása ekkor már csaknem Győr alatt járt. Elvágva ezáltal a Budapestről ki-kitörő egységek visszavonulási-menekülési útvonalát. Kelet felől is a front már rég túl volt Debrecenen, de az újlaki Tisza-híd még német kézen. A körülvett, fogságra szánt, elvágott utakon kóborló német egységek gyűrűjének szorosabbá zárása volt napirenden ezekben az időkben. És új frontcsere is. Hátrébb szállították a hetek óta frontvonalban küzdő gyalogsági egységeket, és pihent-friss csapatokkal váltották őket. Ezek meg morogtak, elégedetlenkedtek, nekik nem jut semmi a frontvonalak áttöréséből adódó élményekből, nem is beszélve a zabrálásról. Egy friss - szinte elit - zászlóalj közeledett délről északkelet irányába. Úgy vonultak előre, hogy az oldalaikon a harmadik faluban még németek voltak. Aznap Malinovszkij - aki ekkor már majdnem Jászberény körül járt - parancsot adott két - rendfokozat nélküli - szovjet harcosnak a Szovjetunió Hőse cím felterjesztésére. Malinovszkij leszólatott az ezredesekhez, ha ma valaki valamilyen hőstettet visz véghez, annak közölni kell a nevét a Hadseregtörzsnél. Talán ez volt az aznapra kirendelt pokol tornáca? Nem messze történt, hogy egy teljes ménest zavartak szét akkor éjszaka a frontra, a közvetlen tűzvonalba vonuló szovjetek. Igen ám, csakhogy nem tudtak minden lovat se ágyúba fogni, se nyereg alá venni... Mert ezek még fiatal, töretlen jószágok voltak. A katonák nem sokat kínlódtak a friss lóállománnyal, amelyik sokáig makrancoskodott, azt elengedték. Így történt, hogy a gazda hajnalban felkelve az udvarán egy gyönyörű pirospej kancacsikót talált, alig lehetett kétévesnél több az az állat. Ez a gazda a Fejér Boriska édesapja volt. A család eddig még megúszott mindent. A mama szorgalmasan sütött-főzött a katonáknak, szinte reggeltől napestig; csak nehogy valamelyik szovjet - elégedetlenségében - a lányokra vessen szemet. Nem is volt semmi baj. Mert akkor már egyik-másik pihenőben lévő harcos kitaposott úton mehetett az asszony után. Volt a faluvégen egy Kárpátaljáról menekült család asszonyostól-lányostól, ők ketten elláttak minden katonaigényt. Hogy mi minden kincset, ajándékot hordtak ahhoz a házhoz a kiszolgált katonák... Az asszony nem is tudott teljesen jól magyarul. A nagylánya inkább. Egyszer a gazda mondta is annak az asszonynak: - Asszonyság, jó lesz ez így? Mert először a német, a magyar, most meg az orosz...? - Gazduram - felelte az asszony -, én csinálni háborút? Jön magyar, fogadom magyar. Jön német, fogadom német. Most meg jön ruszki szoldát, hát fogadom ruszki szoldátot. Nagyot röhögtek rajta. A Boriska apja befogta azt a kódorgó csikót az ólba. Aztán rájött, nem lesz annak ott jó helye...! Onnan azt az viszi el, aki akarja. Még idegen - a maga lovát kereső civil - is ráfoghatja: ez a ló az övé. Aztán máris kötőféket akaszt annak a csikónak a nyakába. Gondolt egyet, mi lenne, ha az ól hátánál összepakolt kukoricaszár-kévéből csinálna egy búvóhelyet annak a vendégállatnak? Még fel se kelt a család, amikor kész lett vele. Egyik oldalát a búvóhelynek az istálló fala képezte. Két végét, oldalát a kukoricaszár. Menten be is vitte a lovat oda. Az ott szépen, csendben volt, rágta a kukoricaszárat. Kívülről azt lehetett volna hinni, hogy azok a kévék csak úgy vannak oda egymás mellé állítva, és hogy a kórórakás belsejében nincs is üreg! Volt! Ott volt bent a csikó... Messzebbről, a falu vége felől szovjet katonák érkeztek lóháton. Tízes-húszas csapatokban szállingóztak. Mind szép, fiatal harcos volt. Valahol a faluban pálinkát ihattak. Egy része a csoportnak betért Szakács Mari házához. Ott is előkerült némi kis ital. Mari - szegény - már rég rossz útra tért. Szinte már másodnap, hogy bejöttek az oroszok. Ő bizony egy-két szovjet katonát megkínált a maga testével. Persze, nem először történt Marival ilyesmi, ő adakozó volt bármelyik gazdának, aki megszólította. És nála mindig lehetett hozomra is; olykor kapott a kiszolgált gazdától egy oldal szalonnát, egy jó fél zsák búzát, csak úgy lopiban. Itt is megkapta a szovjetektől a járandóságát. Egyszer még egy idősebb szovjet katona egy tehenet is vezetett Mari udvarába. Mari meg még délelőtt visszavezette azt a jószágot a gazda istállójába! Bebóklászott az udvarra néhány fegyveres. Valamennyien le is szálltak a lóról. Ők Szakács Maritól jöttek, de ott nem kellett nekik senki-semmi. Hiába mondta nekik Mariska: csak tessék, csak tessék, kérem szépen - nem kívánta meg őt egy fiatal harcos sem. Pedig Mari még mosolygott is. Kimosolyogtatta szépen elől azt a két alumíniumfogát. Akkor jött ki Boriska a konyhából. Az apja hirtelen azt akarta, hogy szaladjon fel a lány az istállópadlásra, húzza fel maga után a létrát. Hátha azzal biztonságba kerül. De nem volt már annyi idő ahhoz, hogy felmenjen a padlásra, hogy eltűnjön a katonák szeme elől. Az apja gondolt egyet hirtelen. Mi lenne, ha félrehúzna egy-két kukoricaszár-kévét, és oda az üregbe, a csikó mellé eldugná a lányt is. A katonák egész közel értek. De akkorra Bori már rég bent kuksolt a csikó mellett, rejtőzködve. Minden katona kezet fogott a gazdával. - Drásztvujtye, drásztvujtye - mondták sorban. Aztán nemsokára előállt az egyik. - Hol van ennek a padlásfeljárónak a létrája? - nem tudott egy szót se magyarul, de mindent kimagyarázott, megmutogatott. A gazda már harmadszor is szólt, hogy nem tudja, nem érti. Akkor az egyik fiatal vöröskatona kiakasztotta nyakából a géppisztolyt, és arcon vágta vele a gazdát. Az menten el is terült a fal mellett. Aztán egy idő után feltápászkodott. Nem nyúlt hozzá senki. Eltántorgott oldalt, hozta a létrát, letörölte arcáról a vért. Arra gondolt, hogy ha ő oda is adja a létrát ezeknek, abból nem lesz semmi baj, hadd menjenek csak fel az istállópadlásra. Két katona fel is ment. De ott a hely úgy tele volt pakolva szénával, hogy alig tudtak megállni a feljáratnál. Egyikük bele is túrt a szénába, de nem talált ott semmit. A kukoricaszár-rakáshoz nem nyúltak. Akkorra a gazdának elállt az orrvérzése, a szája se vérzett. Csak legalább ezek mennének már... Aztán előállt az egyik katona. Fenyegetően a gazda elé lépett: hol van az a lány, aki az előbb még itt állt, amikor ők bejöttek a kapun? A gazda ezt megértette. De úgy tett megint, mintha az egészből most sem értene semmit. Bentről a mama, a két nagylány nem mutatkoztak. A gazda még örült is, itt állnak ezek a katonák, és a konyha felé nem fordul közülük egy sem. Az a katona elmutogatta újra a mondanivalóját. - Nye rozome! - mondta a gazda, ennyit már tudott. - Nem értem! - Nye rozome, nye rozome - mondták a katonák röhögve. - Szóval mégis megértetted? Most meg egy másik szovjet harcos akasztotta ki nyakából a géppisztolyát. Ő is odavágott a gazdának, de ő egymás után kétszer. Az az ütés mind a kettő erősebb volt, mint az első. A gazda elterült az ól végében. A katonák meg mintha menni akartak volna. Most már a gazdának orrán-száján ömlött a vér. Ahogy ott feküdt a földön, az egyik harcos odalépett mellé és elkezdte rugdosni. - Nye rozome, nye rozome - ismételte, és röhögött hozzá. Aztán röhögtek a többiek is, röhögtek mind a tizennégyen. A gazda, ha nagyon vérzett is, de nem vesztette el az eszméletét. Az a röhögés lehallatszott egész a kert végébe. Szállt a röhögésük, mintha maga a pokol, az ördög Röhögne hangosan. Kegyetlenül, fülsiketítően... Aztán úgy volt, hogy lovastul elindultak a kapu felé. Dolguk végezetlenül. A gazda arra gondolt: csakhogy Boriskának nincs semmi baja. Egymás után szedte ki a fogait a szájából. Kiköpte a vért is. Muszáj volt, mert félt, hogy megfullad. És akkor odafent a jó Isten végtelen idejű élete során megcsinálta életének az egyik legaljasabb, legpiszkosabb cselekedetét. Mert úgy tanulta mindenki, hogy Isten akarata nélkül még egy hajszál sem eshet le a fejünkről. Ott bent a kukoricakévék mögött akkor hirtelen és váratlan - az elvonuló lovak zajára - az a csikó elnyerítette magát. Csak úgy visszhangzott a kóróból tákolt búvóhely felől. Persze, hogy azok a katonák meg egy szempillantás alatt megfordultak mind a tizennégyen. De még ha csak megfordultak volna! Elkezdték szétdobálni a kupacot. És akkor ott ült a tizennégy katona előtt a csikó mellett Boriska. Amikor meglátta az apját vérben feküdni a fal tövében, feltört belőle a sikoltás: - Apukám! Anyukám! Jaj, Istenem! Nem hallotta a sikítását senki. Ellenben a tizennégy harcos! - Á! - csettintett a nyelvével közülük nem egy. - Igyi szudá! - mondta neki az, aki a géppisztolyával másodszor ütött. - Igyi szudá! - ismételték meg többen. Néhányan a nyakukból kiakasztották a géppisztolyt. Egy a kezét fogta meg Boriskának, úgy húzta kifelé. Akkorra már a kukoricaszár-bódét a többiek szétdobálták teljesen. Boriska megbotlott egy kukoricaszárban, elesett. Egyszerre két katona feküdt rá. A konyha felől nyílt az ajtó. Oda röhögve egy katona megeresztette a géppisztolysorozatot. Az ajtó bevágódott. Később odament egy harcos, és ököllel verte vissza az ajtóból a mamát és a két nagylányt. A gazda feltápászkodott. Kapott még néhányat. Nemcsak a géppisztollyal, de kapott újabb rúgásokat is. Boriskának belelehelt egy katona az arcába. Meg akarta csókolni. A lány beleharapott a katona arcába. Az meg durván káromkodva elkezdte pofozni. Szinte az eszméletlenségig pofozta. Még akkor sem bírtak vele. De akkor már igen, amikor ketten a kezét, ketten a lábát fogták le. Érezte, hogy a combján végigfolyik a vér. És még akkor sem adta fel. Ordított, sikoltozott, ahogy csak bírt. Hátha meghallja valaki. Akkor hirtelen a papa felállt, és rávetette magát a katonákra. Kettőt le is terített. Aztán még egy ütés géppisztolytusával a tarkójára. Elterült mozdulatlan. Amikor már a negyedik katona is ment, attól kezdve Boriska már nem védekezett. Elvesztette az eszméletét. Csak valami furcsa, fájó, bántó szédülés fogta el. Már nem fájt semmi. Már nem érzett semmit. Csak amikor az utolsó katona - a tizennegyedik is - feltápászkodott róla, azután érezte megint a testét, hogy kihűl, hogy valahova messze elszáll, és érezte, hogy mindenható pedig nincs, mert ha volna, ha hatalmas és könyörtelen volna, most, most kellene beledöfni az Istenbe a vasvillát, amelyik odatámasztva állt a fal mellett. Sokáig így feküdt még... Egészen odáig, amíg az utolsó katona is ki nem ment az udvarról. Aztán az édesanyja suttogását hallotta. - Élsz? Kicsi lányom, élsz? - Ha élsz, akkor nincsen semmi baj! - mondta az egyik nővére. Akkor vették észre ott a kukoricaszár között az édesapjukat. Szinte mind a hárman egyszerre sikoltottak fel, bámultak rá. Akkor ő már halott volt. Megsegíthetetlenül, visszavonhatatlanul, feltámaszthatatlanul halott... *** Először a halottat tették rendbe. Lehúzták a lábáról a csizmát, arcát a lavórban friss hideg vízzel mosták meg. Bevitték a konyhába és letették a kiságyra, fehér lepedővel leterítették. Akkor került sor Borikára. Őt ölben vitték be, és elhelyezték a kemencepadkán. Végig, ahogy vitték befelé, csorgott belőle a vér. Az édesapa alatt is csupa vér lett az ágy, azt is fel kellett törölni, és Borika után is végig az utat, amely az istálló sarkától a konyháig vezetett. Borikának a tekintetén látszott, nem fogta fel az apja halálát. Gyorsan vizet melegítettek, a fürdődézsába öntötték, ebben fürösztötték Borit. A vérzés nem akart elállni. - Jelenteni kellene a tiszteknek - mondta az egyik lány - Jelenteni - mondta a mama is. - Jelenteni...? Ugyan! Mit? Hova? Kinek? Mind a hárman - mintha csak egércincogást lehetett volna hallani - sírtak. Végigsírták az egész délelőttöt. Egyes-egyedül csak Borika nem sírt. Hanem a hang, ami kijött a torkából, az iszonyatos volt! Nem hasonlított az semmiféle emberi hangra. Hanem mintha valaki kutyaugatást és macskanyávogást kevert volna egybe. Addig az udvarra idegen még be nem tette a lábát. Talán nem is tudta meg senki, hogy mi történt. Délre megérkeztek a nagyszülők. Leborultak mind a ketten a tornác oszlopára, úgy zokogtak. - Csakhogy Borikának nem esett baja - mondta a nagymama. - Neki a legnagyobb! - felelte a mama. Még mindig vérzett. És nem szólt senkihez egy szót sem. Ahogy az újabb és újabb tiszta lepedőt tették alá, nagymamának eszébe jutott: üzenni kéne Bába Zsuzsi néninek. Mert orvos sehol, egyetlen egy se a vidéken. Legfeljebb ha katona... De inkább a halál, minthogy ezek közül egyet is behívni Borikához. Ahogy Bába Zsuzsi néni megérkezett, mindenkit kiküldött a konyhából, onnan, ahol Boriska a kemencepadkán feküdt. Mert végigfeküdt ott hosszan elnyújtózva, mint egy halott. Aztán ahogy Zsuzsi néni a lányhoz nyúlt, ő meg még keservesebb hangokat adott ki a torkán. Nem visongott, nem jajveszékelt, csak azt a furcsa, eddig soha nem hallott ugatást-nyávogást hallatta. - Lehet, hogy megmarad. Lehet, hogy túléli - mondta Bába Zsuzsi néni. - Ha segíti az Isten. A mama a szája széleit kemény konoksággal csücsörítette össze. Aztán vette magát észre, hogy ő nem tud imádkozni... - Az Isten csak ne segítse! - suttogta, sziszegett fogai közt -, méltatlanná vált erre az Isten is! - De édesanyám, hogy mondhat ilyet? - szólt az kisebbik lány. - Ilyet nem szabad mondani! Az anya azt akarta felelni rá, hogy de, szabad! Csak ilyet szabad! De nem szólt egy szót sem. A nagyapa átballagott Gaál Áron bácsihoz, hogy délutánra mégis ütne össze a fiának egy fenyődeszka koporsót. Friss, új deszka nem volt, a Wieder-féle fatelepet már széthordták rég, apró kis darabonként. A mester levett a csűr oldaláról két szép fényes fenyődeszkát, meggyalulta mindkét oldalát, abból csinált koporsót. Fejfát meg egy száraz-kemény akácfából. Este Borikát ágyba akarták fektetni. Akkorra a vérzése már elállt. Bába Zsuzsi néni nagyon sokat segített. Ő többet tudott az asszonyok bajairól, mint akármelyik orvos. - Holnap megint eljövök - tette be maga után az utcai kiskaput. - Nem szabad innia neki, csak teát! Borit nem tudták bevinni a felső szobába, nem szólt, nem tiltakozott, de maradt ott a kemencepadkán. A lányok befűtöttek a kemencébe, hadd legyen jó meleg! Bori a hátát nekidöntötte a kemence langyosodó oldalának. Talán el is aludt? Ki tudja? Vagy csak úgy tett? Talán meg is halhatott? Nem, azt nem, mert lélegzett. Sűrűn, zaklatottan vett lélegzetet, nézett maga elé tompán, arcán a bizonytalanság, az egykedvűség, a vak és kemény beletörődöttség kifejezésével. Délután a felső nagyszobában felravatalozták Fejér Albertet. A szomszédok lassan mind átszivárogtak. Jajgattak, siránkoztak egy kis ideig, aztán szépen, csendben hazamentek. Borikához nem engedtek be a lányok senkit. Aztán eljött az este. A petróleum elfogyott már majdnem mindegyik háznál. Olajmécsessel világítottak. Fejér Albertnek is tettek a fejéhez két pislákoló olajmécsest. Lebegett a fényük minden ajtónyitásra. Estennet a körjegyzőségről érkezett egy ember. - El kell mondani mindent, ahogy történt! - Nem mondunk semmit - szorította össze fogait a mama. - Értse meg, mi nem mondunk semmit! - De kérik á szolgabíró úrék! Nekik se mondunk semmit! Ez a mi bajunk! Ez a mi bánatunk! Ez a mi gyászunk! Mindenki friss, tiszta fehér inget húzott magára és fekete kabátot. És mindenki feltette a fekete ünneplő kalapját is. Pap nem volt. A tiszteletes úr - mint tábori lelkész - még nem tért vissza a háborúból. Ahogy egy-egy valaki belépett a szobába, amelyikben a koporsó volt, mindig-mindig libbent a levegő, és imbolygott a mécsesek fénye. Mintha kísértetek és angyalok röpködnének. A gyászoló gyülekezet körülülte a ravatalt. Nagy, széles nyárfalócákat tettek oda, arra ült, aki le akart ülni. A többiek csak álldogáltak. Nem beszélgettek. Jó idő eltelt, hogy még nem szólt egyetlen szót sem senki. Ilyenkor errefelé az a szokás, hogy az emberek halkan, csendesen beszélgetnek. Felemlegetik a halott tulajdonságait, történeteket mesélnek róla, még olykor egy-egy derűs szó is elhangzik. Most se szomorú, se derűs szó el nem hangzott. Hosszú-hosszú némaság vette körül a ravatalt, megült a csend a szobában. Aztán kenyeret, szalonnát kínáltak a vendégeknek. A nagyapa vörös otellóbort öntött a poharakba. Ahogy felemelték, valaki megszólalt: - Isten éltesse a halottat! - Hallgassa meg a jó Isten! - mondta rá egy másik. Aztán egy ember, nem is lehetett látni, se hallani, hogy ki, énekelni kezdett. De csak szinte suttogva. Mások vele - utána - énekelték. Hosszan, elnyújtva hallatszott az énekszó, de már a tornácra is csak alig: Térj magadhoz, drága Sion, Van még néked Istened, Ki atyádként felkaroljon, Szívét ossza meg veled. Azt bünteti, kit szeret, Másképp ő nem is tehet: Sion, ezt hát jól gondold meg, szabj határt bús gyötrelmednek. Hullámok ha rémítenek mérhetetlen víz felett, S a habok közt szíved remeg, Hogy sírod is ott leled: Ha aludni látod őt, Ki reményed és erőd: Sion, soha ne feledd el: Ő megvívhat tengerekkel! Nem tudta senki, mért ezt a dicséretet kezdték el. Még félig sem énekelte el a gyülekezet, néhány asszony elkezdett sírni. A két nagylány, meg a mama is hangos zokogásban tört ki. Aztán a férfiak is meg-megtörölgették ökleikkel a szemüket. Ilyenkor, a virrasztóban nem szokott sírni senki. De ez más volt... Ez a gyász, most, itt, ekkor különbözött mindenféle gyásztól. Odabent meg a konyhában Borika... Talán éppen érte is szólt a zokogás? A mama is, a két nagylány is, olykor-olykor kinéztek hozzá. Aztán kintről csoszogó-kopogás hallatszott. A darnai pap volt, Tukacs László bácsi, amint botorkál végig a sötét tornácon. - Adjon Isten, jó estét, emberek! Le sem ült, evett egy falat szalonnát, ivott rá egy korty bort. "Imádkozzunk, testvéreim! Mert nem maradt már a mi oltalmunkra semmi, csak a fohász, csak az ima! Nincs segedelem számunkra más, csak az Isten! Most kegyetlenül büntet bennünket. De vajon nem érdemeljük-e ki az Isten legsúlyosabb büntetését is? Mert vajon az ember jó-e az ő embertársához? Mert ember az ember ellen vajon nem szövetkezett-e? Itt, ezen a földön! Testvérem, atyámfiai, nincs gyász, amelyikben egyik ember a másikának bármiféle vigasztaló szót is szólhatna! Egyes-egyedül csak odafentről jöhet a vigasz! Most a rosszat kell elfogadnunk a mi Istenünktől. Mert, testvéreim, ha elfogadtuk a jót, akkor el kell fogadnunk a rosszat is! Az Isten legyen mindnyájunkkal ezekben a nehéz időkben." Később felszólította az egybegyűlteket, most pedig imádkozzon mindenki a maga legbensőjében, ki-ki a saját parancsa szerint. Majd megáldotta a gyülekezetet. "Mindezeknek utána, Istennek népe; áldjon meg tégedet az Úr. Fordítsa az Úr az ő arcát tereád, és adjon tenéked békességet. Ámen!" Eztán a pap - anélkül, hogy kezet fogott volna bárkivel is - a rövid imája után elment. - Nehéz lesz hazabotorkálnom ebben a koromsötétben - mondta. - Szép volt tőle, hogy átjött - szólt egy gazda. - Legalább nem maradtunk pap nélkül! Felebarátaim - mondta egy másik gazda -, énekeljük el a halott tiszteletére a Himnuszt. Mert hisz Fejér Albert magyar ember volt... És akkor valaki elkezdte. Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel, Balsors, akit régen tép, Hozz reá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt. *** Ez volt az első olyan temetés, amelyet nem pap végzett. Este, ahogy elment hazafelé a tiszteletes úr, elesett, megütötte a lábát. Másnap már nem jöhetett. - Bár csak ne jött volna át az este, és akkor most itt tudna lenni - szólt a Fejér Albert édesapja. Szóval, így történt minden, pap nélkül. Közben mindenki lesett maga körül a temetőben. A szovjeteknek nem tűnik-e fel a sok fekete ruhás ember gyülekezése? Amikor a koporsót leengedték, és elkezdtek a göröngyök kopogni a koporsó deszkáján, valaki nagyot sóhajtott és hangosan szólt: Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben Mindenki mondta utána. Szenteltessék meg a te neved! Az emberek hangja elnyomta a föld dübörgését Jöjjön el a te országod, Néha egy-egy asszony bele-belezokogott az imádságba. Legyen meg a te akaratod Miként a Mennyben, úgy a Földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Pillanatok alatt félig telt a sírgödör. És bocsásd meg a mi vétkeinket, Miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. És ne vígy minket a kísértésbe; De szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Mindörökké. Ámen!" Borika mit sem tudott az apja temetéséről. Akkor este is hiába akarták bevinni a nagyszobába, nem lehetett kivenni a kemence zugából. Takarót nem tűrt magán, ruhákba takarózott. Mintha egy nagy csomó rongy lett volna ott egymás hegyén-hátán a kemencénél. Amióta ez a dolog megtörtént vele, nem evett semmit csak teát ivott, ahogy Bába Zsuzsi néni mondta. Nem ez volt a nagy baj! Hanem hogy este megint meg kellett fürdetni. Mint egy apró csecsemőt, úgy tették tisztába, mindenét lemosták. Szegény, csak leste, mit csinálnak vele. Miért kell vele mindezt megtenni? *** Lehet, hogy szegény Bori mártíromsága mentette meg a többi lányt a poklok kínjaitól? Mert többet ilyen súlyos eset nem történt. A szolgabíró írt a szovjet megszálló csapatok parancsnokságának. Attól kezdve minden elfoglalt község - meg ahol csak volt civil lakosság - kapott egy helyi tisztet, aki felügyelte az átvonuló katonákat. Ha rabolt egy-egy csapat, Iván Gromov főhadnagy máris szaladt. Amikor meg ott a faluvégen az a menekült lány férjhez ment egy századoshoz, Gromov maga szólt, hogy most már elég legyen a lakodalomra gyűjtött baromfi, kenyér, sütemény, bor összeparancsolásából...! Annak a tizennégy harcosnak nem esett bántódása! Senki nem vonta felelősségre őket. Hogy Mann főhadnagy - ha ezek az ő katonái - felakasztatja mind a tizennégyet, az olyan biztos, mint a jégeső! Másnap hívatták őket - éppen azt a kettőt, amelyik a géppisztolyával ütött, be is voltak rezelve, de kiderült, hogy nincs semmi vész, kitüntetést fognak kapni. Aznap nem volt semmi hőstett - töltényt sem lőtt ki senki -, így hát az előző napról kellett példát venni. Olyan gyorsan rohamoztak meg egy Szamos-hidat, hogy a német egységnek nem volt ideje felrobbantani. Ezáltal a két németet is elfogták, a szovjet egységek meg akadálytalanul kelhettek át a hídon, előrenyomulva később egész Nagyecsedig, miközben több száz német hadifoglyot is ejtettek. Ők ketten kaptak minden elismerést a többiek nevében is. És mindkettőjüket szakaszvezetőnek léptették elő. Még a moszkvai rádió is bemondta, hogy ők a Szovjetunió hősei. Közben ők meg még napokig lesték, mikor fogják el mindkettőjüket...? Nem szólt azoknak a kutya se. Se akkor, se később... Éltek tovább a maguk bűneivel... És aztán a falu is élte tovább a maga életét. Mert az idő nagyon be tudja fedni a gyászt. Csak Bori... az ő sorsa nem engedett a maga kegyetlen szorításán. Már a szolgabíróságról se üzentek le többet. Ott is elfelejtettek mindent. Pedig az a szolgabírói hivatal... Élén a főszolgabíró úrral... Aki annak idején csak a választóinak tartozott beszámolóval. No meg magának a főispánnak. Hej, amikor még Szegedy Antal méltóságos úr volt a főszolgabíró... Innen, a szomszédos Darnó községből! Ahonnan Tukacs tiszteletes úr is átjött, akkor. Akkoriban nem ilyen feladatai voltak a főszolgabíróságnak, hogy kiutalni Kende báró legszebb kastélyát a szovjet hadseregcsoport ünnepségéhez. Amikor azt a két hőst ünnepelték. A Szovjetunió két hősét! Akkortájt, hogy Szegedy méltóságos úr lett a megválasztott; ő aztán menten gondolt is egyet! Darnó község a maga kilencvenkét házával - mint a járás legkisebb települése - lett valójában a járási székhely. Mert a méltóságos úr azt mondta, dehogy jár ő be Fehérgyarmatra a szolgabírói hivatalba. Járjon inkább őbeléje a hivatal, ott Daruón! Járt is. Ő meg intézte-rendezte a nép sorsát, azonmód. Egyszer is egy csaholci gazda - Radnóczi - tett látogatást Daruón Szegedy méltóságos úrnál. Hogy az az ilyen-olyan Literáty Máté elszántotta az ő földjét. - Igazad van, Sándor - mondta a szolgabíró -, nem lett volna szabad! Nagyon nem! Alighogy betette maga mögött a szolgabírói hivatal ajtaját Radnóczi, jött Literáty Máté is! Ő meg Radnóczira tett panaszt! Hogy az nem átallott beleszántani a Literáty Máté birtokába! - Igazad van - mondta a főszolgabíró. - Helytelen dolog a más földjébe bele-beleszántogatni. Hallotta mindezt a másik szobából a vén méltóságos asszony is. Neki is esett az urának. - Két ellentétes dologban mind a két félnek igazat adni? - Tudod mit, asszony? Teneked is igazad van! Persze, Szegedy méltóságos úr - mint főszolgabíró - nemcsak a lakosság, a nép ügyeiben járt el, hanem olykor a maga dolgaiban is. Jött Demeter Majtisról. Hogy a két falu csordája összement, mert elaludtak a pásztorok. Ekkor is kész volt az ítélet és az igazság kiosztása hamarost. - Szét kell azt a két csordát választani. - Igen ám - folytatta Demeter -, de más baj is van. - No, ki vele. Hadd osztom el azt is! - Az a baj, méltóságos uram, hogy a főszolgabíró úr tehene a szarvával kihasította az én tehenem hasát. - Hát, bizony ez baj, fiam! A tehenednek... - Vagy nem is jól mondtam! Az én tehenem szaggatta meg a méltóságos úr tehenét... - Sándor fiam! Ez is neked baj! Fizetsz...! Jaj, amikor még ilyen egyszerű volt az igazságtevés! Most, az oroszok bejövetelekor lett volna szolgabíró a méltóságos úr... Most, amikor hivatalos szintre emelkedett a rablás, a gyalázat. Volt, aki már akkor mondta: ez a nagy Szovjetunió, ez már rég megérett arra, hogy eltöröljék a Föld felszínéről. De egy ilyen hatalmat kívülről megrogyasztani nem lehet. Ehhez belső erők kellenek! Akkor még nem látszott az az erő... Azt meg ki gondolta volna, hogy jó pár évtized múlva éppen egy orosz - történetesen Gorbacsov Mihály - lesz az, aki odajuttatta az egész Szovjetuniót, ahová való. Mielőtt Ronald Reagan, a nagy híres amerikai csepűrágó - aki egész az Államok elnökségének székéig vitte - a Sátán, a Gonosz birodalmának mondta a Szovjetet... Pedig Ronald Reagan Fejér Boriskát még nem is látta ott, a kemencesutban. Se a Fejér Albert géppisztollyal szétvert fejét. És a hatalmas, nagy - úgyszólván - hivatalos rablások! Mert a Gerzsenyi szajrézott pokrócai hol voltak ezekhez? Még a háborúnak vége se volt, még a békét a két hadviselő fél alá se írta... Igaz, nem is kellett volna azt a békekötést aláírni soha! De sokkal inkább, hogy a Szovjetunió ellen hadba se lépni. Soha, soha! Történjen a két ország között bármi. Mert az, hogy Hitler Antonescuval megbombáztatta Kassát - lett néhány halott -, szovjet támadást színlelve, ezért odaadni majd félmillió magyart! Szóval, a hivatalos szervezett rablások...! Az ország teljes kifosztása! Nem az, amit az orosz katonák itt is, ott is összezabráltak, meg amit a románok szekérre pakoltak... irány a Regát! Hanem, hogy a Fehérgyarmati járási Szolgabíró Hivatal utasítást kapott: adjon máris - azonnali kezdéssel - ötezer, azaz ötezer szarvasmarhát a járás területéről. Útba indítva azokat az állatokat - szabad hajtással - Ukrajna irányába. Másnap minden főjegyző asztalán ott volt a lista. Honnan hány darab állatot kell összeszedni, amit majd a parasztnak a magyar állam fizet meg. *** Hol van Végh Barna? Rég esett már róla szó! Bizony, az rég volt, amikor édesapja - Végh Antal -, a milotai református tanító követelte sógorától, Székelyhidy Lajostól a maga árván maradt gyermekei után az örökséget. Legelőször a kisebbik fia, Végh Barna részére a tíz holdat... Megkapta hiánytalanul! Aztán az ifjú - még nőtlen - gazda nekivágott! Azóta a zsombékos-nádas telekrészéből is egész szép, lakható portát varázsolt. Gyümölcsfákkal rakta meg a ház eleji kiskertet - a fákat, jonatánt, batult, kox-narancsot, Simonffy-pirost, parment, aranyranettet, kormos almát, sóvárit - az édesapja oltotta vadgyökérbe. Minden darab földje végibe erdei fát ültetett, árkot húzatott a fölös vizek levezetésére. És a telekre szép, kétszoba-konyhás, előszobás-padlós épületet épített. Igaz, hogy vályogból, de terméskő alapzattal. Aztán egy nyári konyhát - külön -, istállót, tyúkólat, mellé a sertéseknek. És ami a portán volt: gyönyörű, Szatmárnémetiben vett fenyőből, a maga földje végéből kivágott tölgy, juhar, éger, fűz, kőris, gyertyán, akác gerendákból egy igazi szatmári csűr, piros cseréppel a tetején; a Felső-Tisza-vidékről hozatta hozzá a mestereket, Kondor Józsi bácsit - a híres ácsot -, szóval mindennek megadta a módját. Még gyereket se csinált az ifjú feleségének - Bornemisza Zsuzsármának, a jó gazda Bornemisza Józsi lányának -, de már követelte a hozományának kiadását. Nem az egyszoba-bútort, mert azt megkapta az esküvő után, hanem a földjárandóságot! Akkor tájt minden este felküldte a feleségét az apjához: - Eredj csak fel apádékhoz! Kérdezd meg tőle, mikor méreti a földedet? Mert tied az a föld, közben meg nekik terem! Eredj, kérdezd meggy Én kérdeztetem! Olyan nem létezhetett, hogy az asszony azt mondta volna: biz én nem megyek sehova! Ment, és addig ment, míg Bornemisza József méretett. Kilenc holdat. Egyet benntartott magának haszonélvezetre, míg él. Az öreg gazdák így szokták! Az az egy hold föld aztán az sohase lett Végh Barnáé... No, de erről szólni van még idő. Hanem az örökségül kapott tíz hold - meg a hozományból szerzett csaknem tíz. Húsz holdon szántott-vetett Végh Barna... Aztán egy tiszakécskei Kiss András nevezetű szőlősgazdának elvállalta a bora kimérését. Errefelé szőlő nem termett, legfeljebb a ház eleji lugasokon. Igaz, ez a bormérés balul ütött ki... Elment mindenki hazulról, csak a két ikerfiú maradt otthon, a cselédlány is a kiskertben gyomlált, eltévesztette maga elől a fiúkat ő is. Azok meg lementek a borospincébe - szépen letotyogtak a grádicson -, és csapra nyitottak minden hordót. És ott lent kedvüket lelték benne, hogy ők a borban tocsoghatnak. Amely egyre magasabban állt a pince kövén. Még szerencse, hogy valahol elfolyt az a rengeteg bor, mert térdnél feljebb a fiáknak nem ért. Szóval, még ez volt a szerencse! Mert ha nagyobb baj adódik... A gazda, ahogy- este hazajött a mezőről - látván, mi történt -, így is majd felakasztott a ház körül mindenkit. Aztán elment Végh Barna dolgozni a Vármegyei Közjóléti Szövetkezet jánki telepére. Merthogy volt Szatmárnémetiből az a kis iskolája, néhány befejezetlen osztály... Ott volt egy téglagyár, egy seprűüzem, egy betoncserép-prés - ezt a telepet vezette. Közben elütötte egy tank. Ez még az Erdélybe való bevonuláskor történt. Ott állt ő is az útszélen, a bámészkodók tömegében. Egyszer csak elkezdett az a masina - anélkül, hogy jelezte volna - farolni. Még szerencse, hogy megpördült maga körül, és csak az oldalával csapott oda Végh Barnának. Per lett a dologból! Végh Barnának sok szép életjáradékot ítéltek meg, amit aztán az oroszok bejövetele után az új magyar állam menten meg is tagadott fizetni - mondván -, kérje a járandóságát attól, aki a kárt okozta. Vagy attól, aki megítélte. Hiába volt jogerős az ítélet! Az oroszok bejövetelével felborult minden! Dőlt a tisztesség, a becsület, a szavahihetőség, hosszú becstelen világ köszöntött be. Ekkorra már Végh Barnának 33 hold földje volt. Apró, kicsi darabkákként vette a földjeit. Ez az ember valamire hamar rájött! Hogy egy darab földet akkor is meg kell kapálni, ha azon a földön négy kukoricacső terem, de akkor is, ha kettő... Míg viszont ha négy terem, akkor az dupla vagy még több jövedelem... Ugyanígy a búza! Egy zsák búza helyett kettő. Kettő kereszt helyett négy... És mikor terem egy darab földön négy kereszt helyett nyolc? Sőt, tizenhat... Ha a szántás jól és idejében van elvégezve. Ha a kapáláskor a gyomot ki is vágják, és nemcsak földet húznak a tövére, hogy ne látsszon! És főként még egy... Ha trágyát kap a föld! Mégpedig minél többet! Ez a szatmári kemény kötött talaj nem bír annyi trágyát kapni, amennyit hasznosítani, feldolgozni ne tudna. Aztán így történt meg egy eset... Azon a napon a szolgabíró vizitált a majtisi határban, lovas szekéren ment dűlőről dűlőre, földúton. Aztán látott egy búzatáblát. Azon a határrészen az volt a legszebb. - Kié ez a vetés? - kérdezte a szolgabíró. Mondták neki: ez a Végh Barnáé. Mentek tovább. Akkor meg egy szép tábla lucerna. Később kukoricaföld. - Ez kié? Az kié? Ez is a Végh Barnáé, az is! Az a harminchárom hold majd csak annyi táblában is feküdt. Ekkorra már Majtis határában nagyon szétdarabolódtak a földek, apró kis nadrágszíjparcellákra. Na szóval, amelyik tábla földben kimagasló szép veteményt láttak, az mind a Végh Barna földje volt! Mert sokszor két ökörszekérrel is hetekig csak a trágyát hordta. Még a trágya levét is. De azt - oda kiszállítva - nem hagyta kiszáradni. Menten el is terítette, aztán máris jött az eke... Bizony, a cseléd. És ő nem járt úgy, mint egyik-másik gazda. Hogy dolgozott a cselédje így-úgy, ímmel-ámmal - lezüllött a gazdaság, a gazda meg elsejével nem tudott a cselédjének mérni... Ilyen Végh Barnával meg a cselédjeivel nem történt meg soha. Így érte Végh Barnát is az oroszok bejövetele... Nem is hoznánk itt most szóba a nevét, mert vele se történt más, mint mással; de mégis. Egyszer hívatták a főjegyzőségre. Nagy listát tettek elé, töltse ki! Hány szarvasmarhája van, hány abból a tehén, az ökör, a borjú? Melyik mennyi súlyú lehet? Aztán kapott még egy írást... A tizenkilenc darab szarvasmarhájából tizenhatot hajtson át holnap Jánkra, a községháza előtti térre, és adja át azokat az állatokat Iván Gromov főhadnagynak, a Vörös Hadsereg jánkmajtisi parancsnokának. - Jóvátétel! Kötelező! Aki nem tesz eleget a felszólításnak... Hagytak Végh Barnának két igásökröt meg egy tehenet. Csak onnan nem vittek el, ahol nem volt egy sem. Vagy ha egy tehén volt, azt hagyták meg. Szóval, ezért került itt szóba újfent a Végh Barna neve... Majtison ő fizetett a háborúért - az anyagi oldalát tekintve - a legtöbbet. Egyelőre! Mert még később jött más. Aztán másnap reggel maga elé vette azt a tizenhat darab állatot. Legelőször a hat fiatal ökörtinót engedték ki, párban. A Csendest és a Szelest. A Boglárt és a Kadétot, a Csinost és a Rendest. Ez a kettő volt a legkisebb. Ezeket még csak jövőre lehetett volna járomba törni. Szóval szép hat ökörtinó. A két legnagyobb már szinte kész ökör. Azok már voltak is járomban. Az állatok - az udvarra kiengedve - neki-nekiiramodtak, futottak, cikáztak a kút körül. Azért engedte ki őket a gazda az udvarra, hogy a hosszú istállóban való állás után csendesedjenek meg. És hogy még egyszer végignézzen rajtuk. Hogy elbúcsúzhasson tőlük a család is. Ha már egy tehén maradhatott, az csakis a Fecske lehetett. Itt ellette az anyja, a gazda húzta ki ezt a borjút a tehénből. Itt nőtt fel... És tarlórépán, darás moslékon hat litert is adott egy-egy fejésre. Szóval, a Fecske maradt. De a Szilaj és a Bözsi... a Szamos és a Kati... - nem jármozták ezeket a teheneket, de azért párba voltak állítva. Aztán három - még párba nem vett - ökörborjú. És három szép formás üsző. Ezek mind pirostarkák. Egyiknek-másiknak a hasa alatt már látszottak a tejerei. Mind-mind jó fejőstehenek lettek volna ezek. Egyrészt megtartásra, másrészt eladásra is nagy érték, volt mindegyik. Egy kis üszőborjú odaszaladt a rédelyhez a tornác elé, és megnyalta a gazdasszony keze fejét. Ő meg bement a konyhába, ott sírt. Még akkor is, még azután is, hogy a gazda kinyitotta az utcakaput. - Itt nincs mit tenni - mondta -, adjon rájuk az Isten csapást. Az oroszokra gondolt. Aztán, ahogy ő elindította az állatait az úton felfelé, Jánk közepének irányába, ugyanúgy a többi gazda is. Csatlakozott a más udvarról kihajtott állat eme a tizenhathoz. Ennyit azért mégse, senki! Végh Barna után a legtöbbet Bornemisza József, Bornemisza Géza, Bornemisza Endre, Tukacs Antal, a bíró és bátyja, Tukacs István, meg Cséke József adott. És Székelyhidy Lajos. Aztán jöttek sorra, akik kettőt vagy csak egyet hajtottak. Kettes tehénfogatból az egyiket... Volt, aki éppen így maradt mindenféle járójószág nélkül. De a nagyobb gazdák egy pár ökröt mind megtarthattak. Akik jószágokat hajtottak, azoknak a cselédjei - asszony, gyerek - mind a kapuig kísérték a tehenet, borjút, tinót. És nem szégyellte az állatát - sorról sorra - megsiratni senki! El nem rejtett senki egyetlen állatot sem! Ugyan, hova is rejthette volna? Az állatok átvételéről magának Iván Gromov főhadnagynak az aláírásával nagy árkus papírt - elismerő átvételi-átadási papírt töltöttek ki. Mondták is a gazdák - csak úgy egymás között - mire kellene felhasználni azt az árkust, ha nem volna az a papír olyan fenemód vastag... De nem! Mert azt a tömböt, amelyből az átvételi elismervényeket kiszakították, el is tették egy későbbi időre. Igaz, jó idő telt el, mire újból elővették. Dobszó útján értesítették a lakosságot - Nagy Pista bácsi dobolta ki ezt is, mint minden mást -, hogy aki a szovjeteknek a magyar állami jóvátételbe szarvasmarhát adott át, és az átvételi elismervényt meg is őrizte - az ezzel az elismervénnyel jelenjen meg a községházán. - Csak nehogy ott fogjanak benneteket - sápítozott egyik-másik asszony. Mert akkoriban az ilyesmik is gyakran megestek. Az óvatoskodástól, a félelemtől függetlenül minden gazda megjelent. Először a Végh Barna állatait számolták el, fizették ki, merthogy neki volt a legtöbb. Akkoriban a pénz már nagyon nekiszaladt az inflációs lejtőnek. Az emberek azt se tudták, melyik pénz mennyit ér, kimondhatatlan nagy szám állt egyik-másik papírpénzen. - Itt írja alá! - mondta Végh Barnának a főjegyző. Ő is ott volt akkor a szekéren, amikor a szolgabíró vizitálta a majtisi határt. - Minek ez a nagy cirkusz, főjegyző úr, ugyan minek? - Ne beszéljen, csak írja alá, vegye át, számolja meg! Aztán bement a pénzével a szemközti épületben lévő "Hangya" szövetkezet vegyesboltjába. Mégis, ennyi pénzzel Kiss Lajoshoz, a bolt vezetőjéhez kellene mennem - gondolta magában. Oda is ment. Hamar sikerült a bevásárlás. - Mit tudna nekem ezért a pénzért adni, Lajos? - kérdezte a boltost, és kitette a belső zsebéből az összes pénzét, le a pultra. A boltos széttárta a karját: - Ami csak van, gazduram, ami itt csak van, az mind-mind eladó! Állt az üres polcok, az üres asztalok előtt, mint egy madár, amelyik éppen most akar felrepülni. - Lássuk csak! - lépett a gazda közelebb. - Van például cigarettapapírunk! - így a boltos. Akkoriban furcsa nagy karikákban árulták a cigarettapapírt. Ez is csak most jött a boltba nemrég. Eddig mindenki újságpapírba sodorta a dohányt, az újságpapír szélét megnyálazta, megrágcsálta egy kicsit - hogy puhuljon fel, hogy ragadjon egymásba. Hogy mégis el lehessen szívni azt a micsodát. A gazda vett két nagy tekercs cigarettapapírt is. Nem járt vissza neki abból a pénzből semmi! Az asszony azt hitte, napestig oda lesz az ura. Ő meg már tíz órára hazaért... Előtte ment be az istállóba, megnézni azt a nagy ürességet. Nem kanyarodott a ház felé, mégis az asszony, a gyerekek ne lássák rajta! Később behúzta maga után az istálló ajtaját. Fagyos szél indult, nehogy az a három árván maradt állat megdermedjen ott a hideg istállóban. *** Ahogy hazaérkezett, mindenki azt gondolta, hogy na, most lesz a tanító úr segge vendégségben. Igen, mert ő mint főhadnagy, egy zsidó munkaszolgálatos század parancsnoka volt. Kint járt századával a fronton - Galícián túl -, egész a Don-kanyarig jutottak, de ott még szedték-vették a sátorfájukat, bentebb vezényelték őket idejekorán. Úgyhogy a mázadnak nem is lett embervesztesége. Olykor - még a tanító úr nem volt itthon - ismeretlen látogatók keresték fel a tanítóné asszonyt. Főként nők. A századbeli zsidófeleségek. Hoztak ezt-azt, a férjeik kímélésének reményében. Csakhogy a tanító úrnál az ilyesmi nem számított! Ő egyformán bánt minden beosztottjával. Különösen sok cukrot hagytak ott maguk után a látogatók. No meg zsírt. Szép, hófehér disznózsírt, megfagyasztva, becsomagolva zsírpapírba kilónként. Tanítóné asszony mindent felrakott a padlásra. Egyszer, ahogy a tanító úr itthon volt szabadságon - ez még az oroszok bejövetele előtt történt jóval -, megy fel a padlásra szétnézni az ajándékba kapott dobozok közt, hát uramfia - csak mit lát, nincs ott egy cseppnyi zsír, egy fikarcnyi szem cukor, semmi, de semmi. Tanító ím egyből szólt a csendőrségnek. Azok ki is lovagoltak, szaglásztak ide-oda, üröngettek, kutatgattak a szomszédoknál; de se zsír, se cukor, még a nyoma se. "A zsír, a zsír, a dolog a zsír, a cukor a cukor, a dolog a cukor, de ki a tettes?" Ezt a kis rigmust az iskolások mondogatták egymás között. Hetekig nyomozgattak még. Úgyszólván míg be nem jöttek az oroszok. De mintha a föld nyelte volná el azokat a dobozokat, onnan a padlásról. Sose derült ki, ki a tettes. Ügyesen véghezvitte, aki elkövette ezt a lopást. Pedig Majtison nem voltak tolvaj emberek. Egy-két enyveskezű akadt, de azok inkább mezei tolvajok voltak. Néhány cső kukorica, egy-két marék krumpli, répa, talán még egy-két szál akác. De hogy a zsírra, cukorra kik vetemedhettek? Idegen faluból jött valaki? De az meg hogy volt tisztában a helyi viszonyokkal? Az oroszok bejövetelével aztán meg is szűnt a nyomozás. Akkor már - hogy hazajött ő is - nem sokkal a front után, a tanító úr se forszírozta sem a cukrot, sem a zsírt. Mert még végül rákérdezhetett volna valaki, neki honnan volt? Tanító úr nemcsak hogy jó katona volt, de eszes ember is... Mielőtt a századát szélnek eresztette volna, kért tőlük valamit. Nem nagy dolgot, csak egy kis aláírást. Hogy mint munkaszolgálatos századparancsnok az embereihez mindig becsületes volt, kíméletes, soha közülük senkit meg nem büntetett, törvénytelen eszközökkel velük szemben nem élt. És ezt a század minden tagja alá is írta neki. Aztán amikor később a tanító úrra került a sor, felmutatta az igazolást aláírva. Bizony, egy ilyen írás akkoriban magát az életet jelentette. Mert bárki bárkivel szemben érvényt szerezhetett a maga bosszújának. A tiszteletes urat sem érte semmi atrocitás. Ő is megérkezett a tanító úr után nemsokára. Neki nem volt se zsír-, se cukorlopási ügye. Meg hát ő nem is volt zsidó munkaszolgálatos század parancsnoka. Az ő igazolása könnyebben is ment. Ahogy megjött, másnap Iván Gromov hívatta. Iván Gromov százados már egészen jól törte a magyart. - Pap, a Vörös Hadsereg ellen a templomban beszélni tilos! - Mit is beszélnék én az önök hadserege ellen? - Na, na! Vannak, akik tudnának mit beszélni! *** Göbbels mesteri szovjetellenes propagandája, - megspékelve Horthy eredendő bolsevikellenességével - elég rossz előhírét keltették a szovjeteknek. De a legvadabb, a legelfogultabb propaganda is alulmúlta a valóságot. Ez a horda, ez a fenevadsereg eltörpítette a maga előtt tolt rossz hírét, meg azt is, amit maga után cipelt. Nekik az emberélet elleni erőszak, a rablás, a gyújtogatás szinte életformává vált. A szovjetek áldozata lett a gyönyörű rozsályi Izsák kastély is. Porig égett az épület. Két szovjet harcos részeg randalírozásának következtében. Szóval annyi rosszat, annyi mocskot, annyi szemétséget nem lehetett a szovjetekre rakni, amit ők be ne igazoltak volna. És nem volt az a fantázia, aminek szárnyalása felért volna a szovjetek gaztetteinek magasságáig. Nem tudott a szovjetekről eleget a magyar! Nem, mert még akkor a szovjetek csak egy s némely cselekedete került napvilágra. És sokan sok mindent a vörösök viselt dolgaiból német-magyar fasiszta propagandának véltek. Holott éppenséggel maga az egész szovjet hatalom is mocsokban, vérben, posványban született. Itt, Magyarországon csak igazolták önmaguk aljasságát. Csak egyet a sok közül: még hogy a cárjukat legyilkolták. Minden bírósági ítélet nélkül. Jó, jó, hogy nem mindegyik forradalom igényel bírósági ítéletet a maga elképzeléseihez. Mondjuk II. Miklós esetében ez úgy, ahogy - ha nem is elfogadható, de megérthető. Persze a bírósági ítélet hiányában ott volt Lenin tanácsa is. Lenin, aki soha nem utasított, soha nem parancsolt. Mindig csak tanácsolt, hol ezt, hol azt. Hol kenderkötél által, hol meg csak golyó általi jó tanácsokkal élt. Jaj, Lenin! De megérte a pénzét ő is... Attól csúszott félre a szovjet hatalom, hogy Lenin kiszállt? Mármint a halála által. Mondták, tartották sokan. Egy frászt... Rohadt világ volt az ott Leninnel is, Lenin nélkül is! Ezt sokan életre szóló élményeik alapján bizonyíthatják. Csakúgy mint később. Meg még később. Olyan aljasság az emberiség történetében végbe nem ment, amit a szovjet pártfogásába ne vett volna! Egész a legkésőbbi időkig. Itt van maga a NATO...! Alkalom a világ nagy fegyveres erőinek egyesülésére. Ki van ellene? Fél a szovjet? Akkor mért nem jelentkezik ő maga is NATO-tagságra? Mert ha tag lenne Jelcin úr is, soha többet nem kellene tartania tőle, hogy hátba támadják az észak-atlanti erők. És hogy ezt az USA sem akarja? Hogy a NATO-tagságát a szovjetek maga az USA sem szorgalmazza? De akkor ki ellen lehetne fegyverkezni? Így az orosz fegyvergyárak is, az amerikaiak is ontják az újabb és újabb fegyvereket. Egyik kutya, másik eb. Ez most van! De ami még akkor volt... Amikor a kozák lovasok nyargalásztak... szép Alföldünk sík mezőin szerteszét. Majtison is egy kapuban álló gazdától megkérdezte egy arra elhaladó lovaskozák: "Hány óra, tovaris?" A gazda meg felnézett az égre. - Úgy háromegyed három körül járhat! Na, amit az a gazda kapott! Azért kérdezte a kozák az időt, hogy ha a gazda megnézi a karján az óráját, ő meg menten lekapcsolja azt onnan. Meg is született rá a dal, nemsokkal. Te büszke kozák, Add vissza az órám, Nem mondom én azt senkinek el. Aztán csak szédült-ájult az ember, amikor Szolzsenyicin később előállt a nagy farbával: az lett volna jobb az oroszoknak is, ha a szovjet veszti el a németek elleni háborút. De hisz a szovjet vesztett! Hiába lobogott Berlin felett a vörös zászló. A szovjetek akkor vesztettek, és úgy, amikor és ahogy végiggázoltak Európának több mint a felén... No, de visszatérve: hogy a cár feleségét is? Hogy a cár kiskorú gyermekeit is? És aztán ami végképp rávilágít a lenini-sztálini bolsevizmus lényegére: legyilkolták a cár cselédlányát, orvosát, inasát. Milyen hatalom válhat abból a forradalomból, amely gyilkosságok özönével alapozta meg a maga létét? Kell ettől több egy világot megmentő hatalom stílusáról, módszeréről? Na, meg a postavonat kirablása Sztálin József által. És később sem változott semmi! A gyilkos had megfelelt a hivatásának. Soha az emberiség történetélcen talán ilyen hitvány eszmeiségű hatalom még nem foganatosította a maga tébolyát. Talán még az is hihető, amit csakugyan csak szélsőségesen elfogult német propaganda hirdetett: a szovjet politikai tisztek fegyverhasználata után több a vörös hadsereg halottja, mint akikkel a német fegyverek végeztek. Az a fogalom aztán, hogy felszabadítás, felszabadulás - röviddel a szovjet csapatok megjelenése után - üres szovjet propagandafogássá vált. Aki még a történtek után is remélt... Hitt, bízott... Legfeljebb ha a koncentrációs táborok népe... De nem egy közülük onnan szabadulva - beállva az új hatalom szolgálóinak táborába -, maga is meggyőződhetett róla: Vorkuta nem sokkal múlta alul Auschwitzot. Legfeljebb a módszer. Meg hogy ott azért gyerekeket mégse... Vagyis gyerekeket szisztematikusan, ott nem... *** Szakács Mari majtisi zsellérasszonynak Vorkutáig sem kellett eljutnia! Ő már sokkal előbb, sokkal közelebb megkapta a magáét szolgálataiért. Egyszer csak jött egy aknakutató brigád a faluba, nyolc-tíz fős vörös különítmény Valahogy Szakács Marihoz vezetett az útjuk. Csakugyan, ki tudja, melyikük mikor volt nővel utoljára? Marit megkapták, szépen, sorban, módjával. Ott is időztek nála jó pár napig. Mind komszomolisták voltak és fiatalok! Egy új, egy emberségesebb, egy tisztább erkölcsű hatalom neveltjei. A maguk erkölcsi fölényének tudatával... Vittek Marinak mindenféle főznivalót a fiúk. Került bor is, pálinka is. Aztán ahogy eljött a búcsú ideje, a raj parancsnokának eszébe ötlött: vinni kellene magukkal Marit is. Hátha más tájakon nem akadt volna nekik ilyen terülj asztalkám, mint Mari. És Mari - a szerencsétlen - rálett a menetelre... Volt a rajnak egy lóvontatású szekere is, Marit arra ültették. Meg se álltak vele a Szamos partjáig. A híd fellobbantva, ezt a hidat nem lehetett néhány pallóval-gerendával átjárhatóvá tenni. A komp meg akkoriban nem járt. Maradtak a Szamos innenső oldalán. Aztán betelepedtek Kende báró cégénydányádi kastélyába. Mert hogy azt a báró azonmód - felszerelve - bebútorozva hagyta ott. Apróbb-cseprőbb tárgyakat akkorra már kilopott belőle a jónép, de azért még úgy-ahogy épen megmaradt benne minden. Azt a két fiatal harcost is ott, a báró kastélyában tüntették ki "A Szovjetunió Hőse" címmel. Szóval Mariék ott kvártélyoztak be Cégénydányádon. Mari menten sütéshez-főzéshez látott. Cégénydányád községben a református lelkipásztor akkor a későbbi híres professzor, Király István édesapja volt. Ő tartott némi kis regulát a zabráló-átvonuló szovjetek meg a helyi cselédlakosság szajrézni vágyó szándékában. De milyen az élet, reggelre kelve a raj parancsot kapott: át a Szamoson Mátészalka alá, ott Nagyecsed és Mátészalka között volt egy nagy elaknásított terület. Marit otthagyták Céltényben. Egy komszomolec pedig - a brigádból - Marinak ajándékozta a bárói kastélyt. Csak úgy, mindenestől. De elmenőben még kért Maritól némi kis szolgálatot. Érdekes: ugyanakkor egy másik ifjú harcos is... Nem tudtak megegyezni, ki kerüljön sorra elébb? Marira bízták a döntést. Mari meg azt mondta, hogy neki ez édes mindegy. Aztán, hogy Mari ilyen rosszul szólt - hogy amit mondott, egyik fiatal harcos számára sem volt kedvező -, Marit ott a helyszínen nemes egyszerűséggel agyonverték. *** A kastély meg ottmaradt továbbra is gazdátlan. Őrizte még egy ideig a bútorát a falu népe. Bár Kende Zsiga báró úr visszajövetelére már nemigen számított senki. Pedig ha hazajön - sőt, ha el se megy - neki aligha esett volna bántódása. Legfeljebb mint bárkinek, akit szerencsétlenség ért. Az ő állatait is - gyönyörű szarvasmarha-állománya volt - szintén elhajtották egy az egyben, jóvátételbe. A kölcsei Nagytanya uradalmában - állatnak csak a terelőpulik maradtak. Valamikor a báró úr népszerű ember volt. Nála jobb volt a cselédsors, mint egyik-másik szipolyozó falusi gazdánál. Egy bárói uradalomban mindig mindent könnyebben vettek, mint egy falusi kisgazdaságban. Egy bárói cseléd mulasztása - lógása - nem tűnt úgy fel. És az az igazság, hogy a báróéból lopni is jobban, szabadabban lehetett. Kende Zsiga törekedett is a népszerűségre. Hol az egyik birtokán, hol a másikon tűnt fel olykor. Mert a földjei nem egy község határában terültek el. Báró Kende Zsiga ha be-bekocsizott egyik-másik faluba, mindig szerét ejtette egy kocsmai vizitálásnak is. Sokat soha nem ivott, de szívesen elpoharazott a parasztgazdákkal. Egyik ilyen alkalomkor az is megesett, hogy pertut ajánlott egyik-másik jobb zsarolyáni gazdának. Köztük volt a falu kovácsa is. Szóval a kovácsmester is megpertusodott báró Kende Zsigával. Attól a pillanattól kezdve alig várta a kovács, hogy érvényesítse a bárói pertut. Reggel már korán felkelt, ment be a kastélyudvarba, hogy ő a barátját, a báró urat keresi. Kende Zsiga még nem kelt fel, a felesége jelent meg a kastély tornácán a kovács zajos közeledtére. - Én a barátomat, Zsigát keresem! - Hogyhogy Zsigát? Mi az, hogy Zsigát? Az magának nem Zsiga - így a báró felesége. - De én a báró úrral tegnap este pertut ittam! Ekkor jelent meg a teraszon maga a báró is, felserkenve a kovácsmester okozta riadalomra. - Mester úr - mondta a báró -, igaz, hogy mi az este pertut ittunk, az szentisten! De reggelre már ki is peseltük mind a ketten, ez is egész biztos! Báró Kende Zsiga még az országos nagyméretű bajokból nem kellett kivegye a részét. Mert hogy elment. Ha marad, mindent látnia kellett volna neki is. Kölcsey Ferenccel tartott a Kende család szoros rokonságot. A Kölcsey-kastélyban Szatmárcsekén is a megszálló csapatok ütöttek tanyát. Pusztítva-herdálva, sárba taposva mindent. Elfeledkezve saját bölcs-megváltó bolsevista tanaikról... Hogy az előállított javak nem azokéi, akik birtokolják, hanem akik előállították azokat a javakat. Akik megdolgoztak érte. Milyen szépen birtokába lehetett volna adni a magyar népnek ezt a hazát! Bárói kastélyokkal, kincsekkel, gazdasággal egyetemben. Milyen szépen rá lehetett volna hozni a szabadságot erre az országra. Ehelyett meg csak a tiprás. A megalázás, a gyötrelem, a pusztítás. Lenin, Sztálin katonáinak vérvörös léptei nyomán nem fakadt fel más, csak a fekete gyász. Istenként is jöhettek volna... de csak a sátán járt a nyomukban. *** Aztán egy szép napon Iván Gromov, a Vörös Hadsereg századosa is kimutatta a foga fehérjét. Meg azt, hogy milyen erkölcsi emlőkön nőtt fel, hogyan szívta magába a szocialista embertípus magasabbrendűségét, eszményét. Először úgy volt, hogy doboltat. Kidoboltatja, akinek a tulajdonában még élő szarvasmarha állat van, az azt köteles a községháza előtti térre felvezetni, felvezettetni, és átadni Iván Gromov századosnak, aki a szovjet Vörös Hadsereg képviseletében lesz ott jelen. De valaki azt mondta Iván Gromovnak, ne doboltasson, mert az csak felhívás lesz a keringőre, még az is el fogja dugni, rejteni azt az egy-két lábasjószágot, akitől amúgy könnyűszerrel el lehetne venni. Iván Gromov hajlott a jó szóra, elfogadva a bölcs tanácsot. Arra a napra először is magához rendelte a községi orosz tolmácsot, Konkoly Sándort, a cigányt. Aki az első világháborúban hadifogolyként négy évet töltött Oroszországban - s anélkül, hogy írni-olvasni valaha is megtanult volna, szinte tökéletesen bírta a nyelvet. Az ő maga, a falu, meg a Vörös Hadsereg javára egyaránt. Iván Gromov mindent meg tudott értetni a főjegyzőséggel, a község vezetőségével a cigány révén. Sándor meghazudtolta analfabetizmusát, cigány voltát is akár - bölcs ember volt! Soha semmit nem fogadott el az orosztól. Pedig akarták a viskójából palotába költöztetni, a szegénységéből gazdaggá akarták tenni, vittek volna az udvarára- tehenet, lovas szekeret, mindent. Konkoly Sándornak nem kellett semmi, de semmi! Legfeljebb ha egy malac, néhány tyúk, meg amit meg lehetett enni. Igen, mert ő látott olyat eleget, hogy ma itt ez az úr, holnap meg az! És közben a számonkérés! Ki hódolt emez vagy amaz úrnak - túlságosan is? És aztán jön a feketeleves! Most azonban egyelőre csak Iván Gromov százados jött, ment Majtison házról házra. És lefoglalt, elvezettetett minden állatot. Azt az egyetlen tehenet is. Úgyhogy akkor Jánkmajtison egy korty tejet sem fejt.. senki! Ökröket, lovakat nem vitetett Iván Gromov mert az előző héten minden épkézláb, minden útba indítható ökröt, lovat, tehénfogatot kirendelt forspontba. Minden fogatnak elő kellett állni, azokat a szekereket roskadásig megrakták ládákkal, amelyekben karhosszúságnyi nagy, fényes ágyúlövedékek voltak, de rengeteg! Ahogy megpakolták a szekereket, útnak is indították mindegyiket. Irány valamelyik falu, valahol Budapest alatt... Ez a mozgósítás már Budapest ostromáig szólt? No, de innen, Szatmárból tehén és ökörszekérrel Budapest alá? Mert a lófogat, az még csak hagyján. Úgy vannak ezek, mint Hitler... nem nézik meg a térképet. Mindenesetre a szekerek elindultak Fehérgyarmat irányába. Majd még később találkozunk velük az úton. Tehát nyolc lófogat, hat ökörszekér és négy pedig tehénvontatású. No, de Iván Gromov akciója... A cigány tolmács, ő maga, egy megbízott a főjegyzőségről - Hadi Gábor kisbíró, meg a biztonság kedvéért Iván Gromov százados még odarendelt a bizottságba két fegyveres katonát is. Iván Gromov egy Moszkva környéki iskolában volt énektanár. Amikor a megbízatást kapta az itteni helytartóságra, még aznap útba indított két harcost, tudakolják meg, nyomozzák ki, derítsék fel, hol van itt a faluban zongora? Egyetlen egy volt. Urai-Uray László gyógyszerésznél. Ott Gromov szabályszerű vizitet tett, a gyógyszerésznének és a nagyobb lányoknak kezet csókolt, és engedélyt kért, hadd gyakorolna a zongorán olykor, ha az ideje engedi. A gyógyszerész úr még abba is belement, hogy vigye el a százados úr a zongorát oda, ahol lakik. Nem Gromov ezt nem kívánta, neki elég volt a gyakorlás lehetősége. Azontúl ment gyakorolni két-három naponként, de az is megesett, hogy naponta kétszer. Iván Gromov százados arra a napra nagyon kegyetlen köpenyeget vett magára. Nem volt menekvés, minden állatot lefoglalt, kivezettetett a kapuba, ott kötélre kötötték meg a jószágot, majd Konkoly, a cigány tolmács, meg az egyik fegyveres összeterelték az állatokat. Valami hetven-egynéhány állat jött estig össze. Gromov még annak se engedett, aki letérdelve könyörgött az egyetlen állatáért. A gazdáknak feltűnt, hogy ezúttal Gromov nem fektet fel listát az elkobzott állatokról. Se alá nem irat, se alá nem ír... Az is feltűnt az embereknek, hogy ezúttal nem szovjet katonákat jelöltek ki az állatok terelésére. És a menetet se Ungvár irányába indították el, mint legutóbb, hanem dél felé, Szatmárnémetinek. És ami még feltűnőbb volt a gazdáknak, két civil vette át az állományt Gromov századostól. Azok aztán útba is indították a csordát; irány Csegöld, Csengersima... A nyomozások három nap múlva kezdődtek. Egy terepjáró érkezett, négyen ültek benne. Két fegyveres katona és két magasrangú tiszt. Iván Gromovot keresték. Ő akkor éppen zongorázott. Odamentek érte. És akkor a két főtiszt parancsára megbilincselték Iván Gromov századost. Miután a százados letett a zongorára két gyönyörű aranyórát... Amit a románoktól kapott a maradék szarvasmarha-állományért. Ezzel a nyomozás be is fejeződött! Egyik főtiszt az egyik aranyórát, másik a másik aranyórát vágta zsebre. De hogy a parasztokat, özvegyasszonyokat, sokgyermekes családokat kárpótolták volna valaha is az utolsó rekvirálásért; hogyisne, soha a rohadt büdös életben. Ellenben Iván Gromov helyett másnap egy hadnagy érkezett. Egy Jermolájev nevű. A pokróc hozzá képest csupa finomságszámba ment. Minden napra ebédet rendelt magának. Hol itt, hol ott kellett főzzön valaki Jermolájev hadnagy számára. Sok minden bizonytalanság volt akkor Jermolájev körül. Egy azonban biztosnak látszott, hogy innen, ebből a faluból már Jermolájev hadnagy sem rekvirál több szarvasmarhát, de maga a herkópáter sem. Legfeljebb ha hazaérkeznek azok a forspontba kirendelt fogatok. De azok úgy eltűntek, mintha valami feneketlen sírgödör nyelte volna el őket. - Talán Berlinig kell menjenek - mondta valaki tréfásan. Ellenben Jermolájev hadnagy! Neki is Konkoly Sanyi lett a fő támasza. Ez az ember szinte nem is beszélt. Szinte csak ugatott. Ha valamiben valakivel nem volt azonos nézeten, menten a pisztolytáskájához kapott. Minden második mondata meg az volt, hogy "japt tvoju máty". Ettől szebbet nem is tudott. Ellenben mást! Egy reggel ő is elindult Majtison házról házra. Magtár, padlás, kamra, góré. Jermolájev hadnagyot csak a termény érdekelte. Búza, rozs, árpa, kukorica, zab. Parancsot adott, hogy a csöves kukoricát morzsolják le, úgy zsákolják össze. Aztán minden felzsákolt terményt kirakatott a tornácokra. Ahány tagja volt a családnak, annyi zsák búzát megengedett visszavinni. A többit beírta egy nagy, kockás füzetbe. Másnap sáros-roncsos-lestrapált teherautók érkeztek. Ha egy-egy megállt közülük, kurblivassal kellett beindítani. Azért - ha csattogva, hörögve is - de ment mindegyik. Azoknak az elkülönített zsákoknak a kivételével gépkocsira raktak mindent, irány, be velük Fehérgyarmatra. Ott már járt a vonat, ott vagonírozták be a teméntelen sok terményt. Valaki Jermolájevnek megsúgta, hogy a falu alatti tanyákon a földesurak raktáraiban, magtáraiban, a Nagymezőn nem ennyi búza van ám! Jermolájev hadnagy elvitette onnan is a szemesterményt az utolsó cseppig... És az újabb megszerzett zsákmány fejében nem hozatta vissza azt a terményt, amit a falusiaktól harácsolt. Úgyhogy hirtelen a falut csaknem elérte az éhínség. Mert mi volt az a fejenkénti egy zsák termény? Még szerencse, hogy a krumpli, a köles, a zöldség nem kellett a felszabadító ármádiának. Meg a tyúk, a liba, a kacsa, a tojás se. Legfeljebb csak itteni fogyasztásra... Volt, aki meg se merte enni a maradékot. A tavaszbúzát eltette tavaszra, vetni. De hát ki mivel fog itt tavasszal akárcsak kimenni a földekre? - Ezeknek még annyi eszük sincs, hogy termeltetnének velünk... Oda jut az ország, ahová a Nagy Szovjet. Hogy csak a dicsőség, a győzelem, közben meg éhezik a birodalom! Sokan az odalévő fogatok visszatértében bíztak. Nem minden gazda ment a saját fogatával, volt, aki a cselédjét küldte. Már akinek volt... A tizennyolc megpakolt fogatot négy szovjet katona kísérte lóháton. Lassan, cammogva, araszolva mentek, mint a lusta férgek. A gazdák, a cselédek nem siettették, nem sürgették a menetet. A négy ruszkival megbarátkoztak rövidest. Az egyikük azt ígérte, három napon belül átpakolják a rakományt más szekerekre, aztán "Ti pedig, igyi, damoj!" Nem lett ebből semmi. Este ha valahol megálltak, ott a szekéren töltötték az éjszakát, pokrócokba bebugyolálva magukat. Egy hét után véres volt az országút a menet nyomában. Mert az apróköves út érdes felülete kisebesítette a szarvasmarha patáját. Egyik-másik állat lábából nem csepegett - csurgott a vér az út pocsolyájába. A lovak még csak hagyján. Azokon volt patkó. Amelyikről még le nem esett, amelyikről még el nem kopott. Az eleven, sebes lábakat a hajtók zsákokba dugták, zsineggel odakötözték a zsákvásznat, mert a jószág másképp az istennek se tett egyetlen lépést se... Enni volt mit. Mert ha valahol megálltak, a négy lovaskatona közül kettő menten elkezdett rekvirálni. Be a házakba, le a kenyeret, a szalonnát a polcról. Ha meg hosszabb ideig voltak egy-egy faluban, a helyi parasztokkal ennivalót hordattak az állatoknak is. Néha - ha lassan is vonszolta magát a karaván - egész a frontvonalig jutottak. De a szekereken lévő munícióhoz nem nyúlt senki. - Legalább ezekkel a töltényekkel lőnének, ha lőnek, aztán ha leüresednének a szekerek, hátha minket meg hazaengednének! - Te innen az életben nem jutsz haza, pajtás - biztatta társát egy másik gazda. Egyesek ekkor kezdtek csakugyan félni. Mi lesz, mi lehet eretek a nagy útnak a vége? Hányadik ígéretüket nem tartják már be azok a lovaskatonák? Mindig arra hivatkoznak, hogy elengednék emezeket. "De az offizir, az offizir!" Arra vigyáztak, hogy a szekereken ülő emberek ne beszélhessenek egymással. Nehogy összebeszéljenek... Mert akkorra ők már magukban készek voltak a szökésre... akkorra már hagytak volna csapot-papot, főként a cselédeket nemigen érdekelte már az elhagyott fogat. Csakhogy a lovaskatonák éberek voltak... Legelőször Kósa Zsigának sikerült. Ő mint cseléd a Bornemisza József fogatával volt jelen. Két gyönyörű lova volt Bornemisza úrnak. Eddig sikerült őket megmenteni a szovjet lócsiszároktól. Zsiga meg, ahogy az a négy lovaskatona előrement, fogta magát egy kanyarban, se szó, se beszéd - még el se köszönt a társaktól -, be egy falusi kapu alá, be az udvarra, le a kertbe, menten be is bújt egy szilvaaszalóba. Csak az éjszaka sötétjében jött ki onnan. Aztán megindult Majtis irányába - csak úgy gyalogszerben. Persze, hogy észrevették a katonák Zsiga szökését. Azt hitték az emberek, nagy rumli lesz. Nem lett ott nagy rumli, éppenséggel még kicsiny sem. Az egyik lovaskatona hirtelen mérte fel a helyzetet. Megálljt parancsolt a menetnek. Leszállt a lóról, a lovát odakötötte az egyik szekér saroglyájához, ő meg széttekintett. Addig az a gazdátlanná vált fogat is ment a többivel. Ott bámészkodott az útszélen egy jól megteremett siheder. Neki is azt szólta, amit másoknak is oly gyakorta: "Igyi szudá!" A fickó meg gyanútlanul közelebb lépett. Fel vele a szekérre, kezébe adták a Bornemisza József lovainak gyeplőjét. Aztán mintha mi sem történt volna... Kósa Zsiga után nem nyomozott senki. Ő egyheti gyaloglás után haza is ért. Ő volt az első, aki hírt adott az odalévőkről. Hogy él mindegyik, de hogy azok közül soha szekerestől nem jön vissza senki, azt vegyék készpénznek. Az utolsó fogatos Mihály, Végh Barna cselédje volt, aki meglépett. Ekkor már Büdszentmihály alatt vonult az oszlop. Akkor már a szekereken - mint régi, mint otthonról eljött hajtó - Mihály bácsi egyedül volt. Nagyon szerette volna hazahajtani a gazda két ökrét. Ő mindent meg is tett ezért. Akkor már az állatok lábát gumipapucsokba kötötték. Dróttal húzatták össze a nagy darab autógumikat. Más falukból is rendeltek így forspontba fogatokat. Volt, aki csak egy fél év után tudott megszökni Pesten túlról. Másoknak meg - más községekben - az lett a szerencséjük, hogy oda voltak a faluból. Azokon a bizonyos napokon... Amelyek aztán örökre emlékezetesen maradtak a kis szatmári falvakban, főként fent, a Felső-Tisza-vidéken. Milota és Tiszacsécse... Tiszabecs és Tiszakóród... Uszka, Bökény, Magosliget. Meg a három Paládok: Kispalád, Nagypalád, Botpalád. És számos-számtalan falu még. Az úgynevezett özvegyközségek. Amelyeket egy életre borított el a fekete gyász! *** A fogalom, "málenkij robot" - "kicsi robot" kifejezés alatt vált híressé. És maradt emlékezetes az érintettek számára mindörökre. A "málenkij"-t hamar meg lehetett tanulni. A "robot" meg ismert szép szláv szó... Ezentúl még ismertebb lett. De miről is van szó? Arról, ami már említésre került. A Vörös Hadsereg inváziója után a Felső-Tisza-vidék jó néhány községében arra való hivatkozással, hogy háromnapos közmunkát kell végezniük, 16 évtől 60-ig összegyűjtötték a férfilakosságot. Másutt - főleg a svábok lakta területeken - lányokból, asszonyokból is szerveztek ilyen brigádokat. Kicsi robotok addig is szerveződtek, főként utak, hidak javítására. De ilyenkor az oroszok pár nap múlva haza is engedték az embert. Ez a "kicsi robot" azonban más volt. És talán nem is véletlen, hogy ott szerveződött, ahol. Mondják, a bosszú szülte az egészet. És hogy egy Auschwitzot megjárt zsidó polgár szervezte. Lehetséges, könnyen lehetséges, fékeveszett indulatok tomboltak az idő tájt ezen a vidéken. Mások meg egy ruszin helytartónak tudták be az akciót: hogy ugyanis ezek a községek egyöntetűen tiltakoztak az ellen a baljós hír ellen, miszerint a - falvaikat Ukrajnához fogják csatolni, bár valamennyi község lakossága színmagyar református paraszt volt. Mások meg azt beszélték, hogy valóban megalapozott volt a hír - az Ukrajnához való csatlakoztatás -, és a szovjet hatóságok így kívántak lazítani a környék lakosságának színmagyar voltán. Most már mindegy! Ami történt, már akkor is jóvátehetetlen volt, most is az. Főként meg úgy, hogy nem is akarta ezt jóvátenni, enyhíteni senki az ég egy adta világon. Olyan gyorsan csinálták az egészet, hogy az akció adminisztrálására nem is jutott idő! Dobszó után adták közhírré azokban a községekben, hogy másnap reggel nyolc órára minden tizenhat és hatvan év közötti férfi jelenjen meg a községházán. Háromnapos kötelező munkaszolgálatot szerveznek számukra. Három napi hideg élelmet vigyen magával mindenki. Az asszonyok menten sütés-főzésbe kezdtek. Voltak, akik már este bepakolták a nagy vászontarisznyát. Pucolták az asszonyok a csirkét, a tyúkot, a kacsát... Igen, mert volt család, amelyikből három embernek is kötelező volt a jelentkezés. Az apa és a két nagyfiú. Ekkorra már a nyugatra hajszolt leventék egy része is hazaszállingózott. Sőt, a legtöbb katona is rég-rég hazaszökött már a frontról. Az az este, az éjszaka, meg a hajnal iszonyú pánikban telt el. Mégis, mit kellene csinálni? Sok család úgy határozott, hogy ha muszáj, menni kell. Márpedig ez muszáj...! Még olyanok is akadtak, akik úgy vélték, azonnal küldöttséget kellene meneszteni Malinovszkij marsallhoz. De ebből nem lett semmi. Volt, aki előző nap érkezett haza fogságból, szökésből. Az ilyenek közül egypár elrejtőzött, lévén, hogy még a faluban sem nagyon tudtak a hazaérkeztükről. Aztán rajtuk kívül is volt egy-két vakmerő... A tarisznyatétel, az éjszakába nyúló sütés-főzés helyett ők vermet ástak maguknak az istállóban, fáskamrában, padlás zugában búvóhelyet alakítottak ki. Aztán hajnalban elhúzódtak oda nagy reménységekkel. Onnan jártak aztán vissza a családhoz - éjszakánként - hosszú hónapokon át, olyan is akadt köztük, aki évekig... A többiek mentek, vállukon a fehér vászontarisznyával. Lista nem készült róluk. Így azokról sem, akik elrejtőzködtek. Menni kellett papnak, tanítónak, leszerelt katonának, annak is, aki már hadifogolyként lehúzott néhány hónapot az oroszok vendégszeretetében. A környékre hajnalban egy teherautó szovjet fegyveres érkezett. Azokat kettesével elszortírozták a községekben. Ők vették át a robotra jelentkezőket. Barátságosak voltak, mosolyogtak, ígérték, hogy három nap múlva itthon lesz mindenki. Mégis, a búcsúzás percei... Néhol öreg pap vagy tanító szólt az elmenőkhöz, az itt maradottakhoz. Nyugalomra intettek mindenkit. Siralomházzá váltak a községek főterei. A katonák hagyták a búcsút, de amikor az indulásra került a sor, géppisztolyukat maguk előtt tartva, kegyetlenül és könyörtelenül választották szét az elmenőket az itthon maradóktól. Csak úgy gyalogosan vágtak neki az útnak. A fegyveres katonák is gyalogosan kísérték őket. A környéken mintegy tizennyolc községet érintett az akció. Ahonnan a legkevesebb akadt horogra, ott 37 fő volt a létszám. Ahonnan a legtöbb, onnan kétszáz. A falu színe-java. A férfiemberek elitje... A tizennyolc falu férfilakosságát nem egy menetben gyalogoltatták. Olyan kétszáz főnyi csoportokat alakítottak ki belőlük. Az első útmenti pihenő alkalmából megkínálták a szovjeteket is némi kis elemózsiával. Tarisznyájuk mocskos zöld vászonból nekik is volt, de abban semmi. Kínálás után néhány lábbelicsere történt. A katonák a bakancsukat, vászonszárú, lyukas talpú csizmájukat a menetelők lábbelijére cserélték. Estig maguk mögött hagyták a benei, a muzsai szőlőhegyeket. Éjszakára - kétszázan - egy üres iskolában kaptak lakást. Se fekhely, se takaró. Hajnalra az Isten hidege akarta megvenni őket. A fiúk az apákkal egymás mellé feküdtek le az olajos padlón. Reggelre szorosan átölelkezve megenyhültek testük melegében. A csoportok nagyjából egy menetütemet tartva haladtak, de külön utakon, azonos cél felé. Akkor még nem tudták, melyik csoportnak hol lesz az állomáshelye. Valami módfelett gyanússá vált. Az a három nap... Már harmadik napja gyalogoltak, de a kicsi robotnak még nyoma sem volt. Egy vöröskatona tudtukra adta: ahány személy megszökne, annyinak a dupláját fogják kivégezni. Aztán kihirdették: Munkács, Ungvár, Beregszász, Nagyszőlős, Técső, Rahó, Huszt, Királymező és Ökörmező az úti cél... De ebből nem lett semmi! Lavocsninál egyesültek a csoportok. Épp egy hete voltak úton. Akkor már se élelem, se lábbeli! Már nem lett volna mit cseréljenek a hajcsárok... Egy ember a déli pihenő alkalmával felszólalt, hogy ő nem bír továbbmenni, de nem is akar! Hogy őt lőjék le. Lábán a visszerek kifakadtak, lefolyt a vér a kapcájáig. A pap letépte magáról a fehér gyolcsingének az elejét, bekötözte vele annak az embernek mindkét lába szárát. Nem lőtték le, két másik társára támaszkodva, egy kissé leszakadva - követte a menetet. Az esti létszámellenőrzéskor hiányzott két fő. Mindenki azt hitte, nagy patáliát csap a két fegyveres. De nem csaptak azok patáliát, se kicsit, se nagyot. Hanem az egyikük Rahón bement egy házba, kihozott onnan két embert, és csatlakoztatta a menetelőkhöz. Pedig abból a két emberből az egyik ruszin volt...! Hanem az a két magyar, amelyik kivált-eltűnt a menetből. Akkor délben ott, az útszéli pihenés alkalmából. Volt ott egy áteresz, abba bújtak bele. De az olyan keskeny volt, hogy egymás után is alig fértek el. Sötétedésig nem mozdultak. Egy fiú volt, meg az apja. Az apa már túl az ötvenen, de jó erőben. Ahogy kikecmeregtek az áteresz betonjából, az apa boldogan ölelte magához a fiát. Tiszabecsiek voltak, az apa jó gazda, Bornemisza nevű. De nem volt rokonságban a majtisi Bornemiszákkal. Milyen az élet! Mennyi meglepetést rejteget! Mert az a gazda - hogy, hogy nem - ismerős volt ezen a vidéken. Ennek köszönhették, hogy nekik sikerült a megmenekülés. Mindenki azt gondolná, hogy visszafelé indultak el az úton. De nem, éppen ellenkezőleg! A gazda felismerte, hogy ő járt már ezen a tájon valamikor. És hogy ez az út előrefelé menet Rahóra visz. Még közvetlen az oroszok elleni háború kezdetén a gazda lóbehívót kapott a Rahói Körzeti Honvéd-kiegészítő Parancsnokságtól. Miután mind a két lovát besorozta egy bizottság, alkalmasnak ítélve azokat katonai szolgálatra. A behívóparancs úgy szólt, hogy vonultassa be mind a két lovat, éppen Rahóra. A gazda a parancsnak eleget is tett. Éppen ezen az úton érte el a várost. Most is, hogy folyton-folyvást előre haladtak a sötétben, megközelítették a városszéli utcákat nemsoká. A laktanyát nem volt miért keresni. Hanem amikor ő annak idején átadta a lovait egy hadkovács-őrmesternek, már nem volt kedve kimenni a rahói vasútállomásra. Kinézett magának egy jó gazdaportát, oda kopogtatott be. Akkor is szerencséje volt, mert azon a portán egy magyar családot talált... Jól megbarátkoztak, persze, hogy szívesen adtak szállást. Később a két család levelezett is. Egyszer pedig a rakói gazda lánya - egyidős volt Bornemisza Erzsikével - egy nyáron látogatást is tett Tiszabecsen. Másik nyáron meg Erzsikét hívták meg Rahóra. Na, ezt a családot kereste a gazda fiastól. Szerencséjükre meg is találták. Ott rostokoltak náluk két nap, két éjszaka. Másnap a gazda egy szovjet kapitánytól úti iratokat szerzett a számukra. Mert anélkül egy kilométert se tehettek volna meg -, fényes nappal - a Tiszaújlak felé vezető kőúton. Éjszaka meg? Ki ne tévedt volna el a koromsötétben? Így értek haza éppen éjszaka. És még akkor éjjel el is rejtőztek! De nem kereste őket senki! Nem vezettek az oroszok az elhurcoltakról semmiféle kimutatást. Sőt, nagy óvatossággal az otthon elrejtőzöttek közül is elő-előmerészkedett egyik-másik. Őket sem bántotta senki. Úgy látszik, az odafentvalók megelégelték a vér bő áldozását. Mert az aztán volt rendesen. Szedte áldozatát a hatalom, amely a Föld történelmének legemberségesebb hatalmának hirdette meg magát. Amely azért jött létre, hogy azontúl minden ember a legtisztességesebb élet áldásaiban részesüljön! Az! Mert aztán ahogy a menet továbbhaladt - immár muszkaföldön -, egyik-másik városban megálltak néhány napig. Takarítani, utat, hidat javítani, romos házakat lomtani. Vagonokat ki-bepakolni, egyszer még erdőirtáshoz is igénybe vették őket. A helyi lakosság meg? Hogy munkába fogtak volna ők is? Már osztottak élelmet is, központilag. Olyan sose volt, hogy naponta legalább egyszer ne kaptak volna enni. Csalánlevest, meg krumpliból és korpából összefőzött ciberét. Legelsődjére azt a visszeres lábú társukat temették el. Csak úgy, az út szélén. Került valahonnan egy gyalogsági ásó. Az az ember nagyon lassú halált halt. Úgyszólván cseppenként folyt el az összes vére. Egy idő után új őröket kaptak. Azoknak az első dolguk volt, hogy átvizsgálták tüzetesen az állományt. Kinél lelhető még fel aranyfog, gyűrű, óra elrejtve... A halottak szájából feltétlen - de néhányuknak, élőknek is kivették az arany- vagy ezüstfogát. Később a csoportok létszáma alaposan megfogyott, volt, akit vonatra ültettek közülük. Másokat meg egyenesen Krasznogorszkba szállítottak. Azok - mint a legközönségesebben kezelt hadifoglyok - erdőirtáson vagy kőszénbányában kötöttek ki. Az első három hónapot a különítménynek jó, ha a fele bírta elviselni. Akinek valami betegsége volt, három hónap alatt az ki is derült. Azzal végzett is a szív, a tüdő, a vese, a máj. Aki kibírt három hónapot, az, ha le is gyengült, de egyben meg is erősödött. Az asszonycsapatok - őket külön kezelték, de ugyanolyan szigorúsággal, mint a férfiakat. Sőt, őket még asszonyi-női mivoltukban is megalázták. Ők az őrök mindenkori prédái is voltak. Nem egy közülük teherbe is esett. Sőt, egyikük-másikuk meg is szült. Aztán beleőrült a szülésbe, a maga anyáságába. Egy asszony meg a szülés után azt követelte a láger parancsnokságán, hogy verjék agyon a gyermekét. Óh, irgalom atyja, ne hagyj el! Az Isten se védte meg a sok nyomorultat. Aztán a későbbieket is figyelembe véve, elmondható, hogy ebből a Felső-Tisza-vidéki különítményből egyetlen ember se szabadult. Se a tanító, se a pap. Se a gazdaember, se a cseléd. Se a fiatal, sem idősebb. Soha, soha, senki. Hogy azért később falunként egy-két szerencsés hazajutott, az csakis szökés által volt elképzelhető. Volt, aki csak azért jelentkezett a vlagyivosztoki különítménybe, hogy onnan majd elúszhat Japánba. Ennyi volt az esély...! Ez az idő itt soha senkinek nem járt le. Otthon meg a Tisza partján egekig ért a gyász. Mert mindenki tudta, ha élnek is még közülük sokan, ők élőhalottak. El is nevezték ezeket a Tisza-menti falvakat özvegyközségeknek. De aki még csak az urát várta haza! De már a két fiát is... Nem jöttek azok soha, soha... Volt, aki negyven évet várt. A maga haláláig. Negyven éven át fekete bánatban, gyászban. Halottá se nyilvánítottak közülük senkit. Vajon hogy tudna velük elszámolni Lenin-Sztálin szelleme? Vajon értük ki ad jóvátételt? Az utódok... A bűnök feloldói. Nem változott, nem változik semmi. Az ördögnek az utódai is ördögök! A sátáné is sátán... Mert hall az ember manapság is egyet s mást. Hogy például nagy Oroszországnak az új védelmi minisztere ugyanaz a tábornok, aki akkor ott, keleten rálövetett egy amerikai polgári utasszállító gépre... Jóllehet, az a gép megsértette - az akkor még Szovjetunió - légterét. Ez akkor volt... De ma? Azt nyilatkozta ez az úr, hogy az ő tűzparancsa akkor jogos volt. Jogos lett volna? Tán még emberséges is? Lenin-Sztálin világának mértéke szerint? Kétszáznegyven polgári személy volt a halott! Egy légtérsértés következményeként. Akkor ott, Szibéria felett. A Tisza menti falvakból több... Uram, a töredelmes szívet te szereted Soha az engedelmes lelket meg nem veted. *** Azzal kezdődött a nap, hogy Borikát kora reggel tisztába tették. Hogy akkor már egyetlen szarvasmarha nem volt náluk sem, könnyen lehetett Borit venni elsődjére. A baromfi, az ráért, az várhatott akár kora délelőttig is. Borika tisztába tétele, tetőtől talpig... És mindig tiszta lepedőt is tettek alája. Melegítettek egy nagy mosófazék vizet - jó forróra -, azt bele a fürdődézsába, rá hideget, nem sokat, úgy, hogy még az egész dézsa víz enyhes maradjon. Szemmel is lehetett látni, Bori élvezi a fürdővíz melegét. Hagyta, hogy a mama átölelje és beletegye a dézsába. De nem mondta, hogy ez neki jó. Nem mondott semmit. Azóta egy élő-eleven szó ki nem jött a száján. Egy idő óta már nem is erőltették. Csináltak neki egy keskeny szalmazsákot, azt odatették a kemence padkájára, azon feküdözött, nagy néha felült. De nem szállt le onnan. Borikának a szája két szélén naphosszat folydogált a nyála. Hagyta, hogy egy tiszta vászonkendővel letöröljék. De ha a kezébe adták azt a vászonkendőt, ő már nem törölte le magának. És ez így ment nap mint nap. Hétről hétre. Hónapokról hónapokra. Azóta a két nővérén meg a mamán kívül nem látta őt senki. Pedig sokan szerették volna látni. Nem, még a nagymamának sem engedték! Nem is járt senki a házhoz. Pedig udvarlója mind a két nagylánynak volt. De aztán szépen, csendben elmaradtak. Ahogy a tisztelegyes űr hazaérkezett, ő is meglátogatta Borit. De őt se engedték be hozzá. - Imádkozni fogok Borikáért - mondta a tiszteletes úr. De a mama erre nem szólt semmit. Se azt, hogy imádkozzon csak nyugodtan, se azt, hogy ne fárassza magát. Azóta viszont a mama a lábát a templomba be nem tette! A két nagylány minden vasárnap, de ő soha! Soha, soha többé. És nem is beszélt róla senkinek, hogy miért nem. Egyszer, csak egyetlen egyszer szólt erről a tanító úrral. - Tanító úr! Ha van Isten, akkor miért éppen a mi Borikánkkal tette ezt, amit tett? Ha meg nincs, akkor megért az ember mindent. Ne beszéljünk erről többet! Nem is beszéltek. Ellenben a tanító úr másról igen! - Emma asszony - mondta egyszer -, én úgy szerettem Borikát, hogy nekem ehhez jogom van! Nekem ő volt mind a mai napig a legkedvesebb tanítványom. Ne tagadja ezt meg tőlem. A tanító úrnak volt egy fia, akkor már fiatal orvos. - Ha hazajön, meg fogja vizsgálni Borit! Ehhez ragaszkodom! A két nagylány azt mondta, feltétlen meg kell engedni. A mama még sokáig ellenezte, aztán rálett ő is. Ott a kemencepadkán történt a vizit. Alaposan megvizsgálta az ifjú doktor Borit. Először kérdéseket tett fel neki. Bori egyre se válaszolt. Csak nézett maga elé bárgyún, kifejezéstelen arccal, mint akinek minden mindegy. Hagyta, hogy megforgassák, tűrte, hogy hol itt, hol ott vizsgálják a testét, egy óránál is tovább tartott a vizit. Aztán váratlan dolog történt. Az orvos megfogta a Bori kezét, másik karjával a kemencére borult, és elkezdett zokogni. És akkor a tanító úr is sírt. Aztán a doktor úr összeszedte a műszereit, és kiment. Se arról nem beszélt, hogy mit tapasztalt a betegnél, se vigasztaló szavakat nem szólt, Bori meg ott, a kemencepadkán végignyúlt-feküdt, várta, hogy valaki a szája széléről letörölje a nyálat. A tanító úr a fiát a kapuban érte utol. Kísérte őt a mama is, meg a két nagylány. - De hát fiam... Emma nénéd várja; hogy mondj valamit! - Dehogy várjuk, doktor úr! Inkább azt tessék megmondani, mivel tartozunk a vizsgálatért...? - Emma néni! Jobban tudják azt maguk, hogy Borikának mit kell tenni, jobban tudják, mint én... - És azt is, doktor úr, ugye, hogy soha-soha nem fog felgyógyulni? - Igen, Emma néni, igen! Attól kezdve se orvos, se a javasasszony nem látta Borikát. Olykor pedig orvosok is, javasasszonyok is jelentkeztek a beteg vizitálására. Néha Borit kivitték a ház háta mögé a levegőre, a napra. Azért oda, hogy az utca felől ne lássa őt senki. Ilyenkor a kaput is bezárták, nehogy valaki éppen akkor tévedjen be. Aztán a lányok udvarlói is elmaradtak később, szépen és csendben. Jöttek még - olykor -, de egyre ritkábban. Aztán egyszer csak magára maradt a két lány. Nem zúgolódtak emiatt. Ott volt nekik Bori... Később, ha valaki próbálkozott... szembe is fordultak vele: - Azt hiszed te is, ugye? - Mit hiszek én? - kérdezte a legény... - Hogy nemcsak Borika! Hogy mind a ketten, mi is... Mert ezt a faluban sokan így gondolták! Az lehetetlen - vélekedtek egyesek -, hogy ott volt ez a másik két lány is, és hozzájuk meg nem nyúlt volna egy se. Aztán később mind a két lány beleöregedett az időbe. Pedig voltak még próbálkozások. De már csak mindenünnen kikopott agglegények, özvegyemberek, más asszonytól elvált férfiak. Azt a lányok el se tudták volna képzelni, hogy valaki idegen is ideköltözzön hozzájuk. Az meg, hogy ők hagyják ott Borit...? Soha egyikük sem ment férjhez. Ez még az áldozathoz tartozott. Hanem akkoriban történt még valami... Volt valamelyik szomszéd falu katolikus tanítójának egy fia. Kadétiskolás. Miki. A környék legcsinosabb fiúja. Nyaranta, ha hazajött, Úgy nézett ki piros-parolinos kadétegyenruhájában, mint az elegáns moziszínészek. Ennek a fiúnak megakadt a szeme Borin. Igen ám, de szegény jó Fejér Albert - nyugodjon szegény, nyugodjon, ha tud - azt mondta félig tréfásan, de a kijelentése mögött komolyan is -, hogy inkább Bori menjen a Szamosnak, minthogy ő katolikus oláhhoz adja. Vagy éppenséggel ott a kút is... Fejér Albert ilyen vakbolond református magyar volt! Ő szervezte meg azt is, hogy a jánki katolikusok karácsonykor ne jöjjenek át kántálni Majtisra, mert hozzák magukkal a kis Jézus képét, istállót, jászlat - mint bálványt. Annak imádatát meg a reformátusok Istene tiltja... Vasvillával várta Fejér Albert a jánki bálványimádókat a majtisi faluvégén, néhány - szintén vasvillás - gazdatársával. Szóval akkor elképzelhető, mivel várta volna a legszívesebben a katolikus oláh tanító kadét fiát! Még ha oly szemrevaló legény is volt az a gyerek. A környéken a legkülönb. Jótermetű, szép arcú katonatiszt-palánta... Ebben az egyben Borika nem volt azonos állásponton az édesapjával. Titokban találkoztak is. Titokban szerették is egymást. De Bori nem akart az apja ellen fordulni. Úgy, hogy az apa vásárra ment vagy malomba - ahonnan tudták, mikor jön haza -, ők bizony kibicikliztek a falu végére, hogy lássák egymást. Meg sűrűn leveleztek is. Egyszer a papa elfogott egy Borinak szóló levelet. Fel akarta bontani. Bori nem tiltakozott. De a mama, meg a másik két nagylány igen. - Olyan nincs, hogy a Borikának szóló levelet más bontsa fel - szögezte le a mama. Hogy mindenki ellene fordult a családban, Fejér Albert engedett. - Jó, jó, tudom én, amit tudok! De ha meglátom veled azt a bajuszos angyalt - csak így hívta a tanító kadét fiát -, letépem mind a két fülét. Ezt megmondhatod neki... Bori nem mondott semmit. A háború még messze járt a Kárpátokhoz, amikor a kadétiskolát áthelyezték Ausztriába, egy Bécs melletti kaszárnyába. Ment az iskolával Miki is. Később amerikai fogságba esett. De ott nagyon kíméletesen bántak velük. Csak életjelt nem tudott adni magáról. Próbálkozott levéllel, üzenettel, semmi. Pedig a szíve nagyon húzta Bori után. Közben beszervezte őket az amerikai titkosszolgálat. Vagyis inkább - mint fiatal, mint életerős tisztjelölt - kellettek volna ők is az amerikai hadseregbe. Egy év amerikai katonaiskola után hadnagyi rangot ígértek nekik, heti 150 dollár fizetéssel. Akkor az rengeteg pénz volt! Tízéves szolgálat után - akkor ez egy vagyont jelentett annak, aki elszegődött, és le is szolgálta azt tíz évet. Már úgy volt, hogy repülőgépre is ültetik őket. Miki kivételével ez meg is történt. Mert ő az elutazás előtti éjszaka nyugtalanul aludt. Miközben Borikával álmodott. De semmi különöset. Csak azt, hogy látta, hogy megfogta a kezét, hogy megcsókolta a száját. Ez az álom nagyon erős hatással volt a fiúra. Reggel még az álombeli vágyakozásainál is elevenebben élt benne, neki Borikát látnia kell, egyszerűen elviselhetetlennek, kibírhatatlannak érezte a Bori hiányát. És azt is sejtette, hogy Borival történt valami. Nagy baj nincs, mert Bori él, Bori gyönyörű, és Bori várja őt! Aztán kiugrott a tábor szegesdrót-kerítésén... Már felvette az első heti 150 dollárját. Vonatra ült, a hátizsákját útközben megpakolta csokoládéval. Valaki az úton azt tanácsolta neki, hogy vesse le magáról a kadétegyenruhát, szerezzen civilt, mert így könnyen meggyűlhet a baja a ruszki ellenőrző állomásokkal. Ahol megállították, várt egy ideig, hogy kerüljön elő valamelyik szovjet tiszt is, adott neki öt dollárt. Aztán még ők irányították útba. Eljuthatott volna így akár Vlagyivosztokig is... Először a szüleihez ment haza. Aztán estére biciklire ült és úgy, ahogy hazaérkezett, piros-parolinos kadétegyenruhában átbiciklizett Borikáékhoz. - Bori beteg - mondta a fiú édesanyja. - Éppen azért - felelte rá. - Azért jöttem haza! Egy év múlva az amerikai hadsereg hadnagya lehettem volna. A mamának egy kicsit rosszul esett, hogy a fia nem őmiatta jött haza, hanem Boriért. - Én jobbnak látnám, ha nem mennél sehova! - Ennyire nem ismersz, anyám? Kint a kapunál hagyta a biciklijét. Mind a két nagylányt megcsókolta. A mama elfordította a fejét. Betessékelték a felsőszobába. Leültették a nagy asztal mellé, leültek ők is. A kadét nagy, mély lélegzetet vett. - Bori? - Bori nincs - felelte a mama. - Emma néni, én mindent hallottam! Nem szólt rá senki semmit. - Én mindent tudok! - próbálta a beszélgetést folytatni a kadét. - Hadnagy úr - így szólította a mama a fiút -, hadnagy úr, kérem szépen, tessék minket hagyni. Tessék hagyni Borikát is. Borika magának már nem él. Borika már csak nekünk él... - Én Borikát el akarom venni feleségül! - Édes Istenem - sóhajtott az egyik lány. - Én tudom, mi történt Borikával - kezdte megint a kadét - mindent tudok! De nekem semmi, de semmi nem számít abból, ami Borikával történt. Nem mondok le róla! Bori a feleségem lesz. Bori nekem tiszta maradt! - Bori nagyon beteg - törte meg később a csendet az, egyik nagylány. - Bori meg fog gyógyulni! Borit én meggyógyítom! - Mivel, hadnagy úr? Mivel? - Azzal, hogy szeretem! - Ugyan, hadnagy úr, ugyan. - Szeretnék bemenni hozzá! Nekem látnom kell őt! És akkor az anya felállt az asztaltól. Elindult a konyha felé, ahol Bori akkor is feküdt a kemence padkáján. Megfogta a kadét kezét, így húzta maga után, zaklatott, görcsös igyekezettel. - Tessék, itt van! Nézze meg! Nézze! Hátha nem látott még ilyet soha! Nézze csak, nézze! - ordítva mondta. - Látja, hadnagy úr? Ez az Isten dicsősége! Gyönyörködjön csak benne, gyönyörködjön! Tessék! Menjen oda hozzá. Ölelje át, ölelje... A kadét borzongva, földbe gyökerezett lábakkal állt Bori előtt a konyha közepén. Keresztet vetett és suttogva szólt: Üdvöz légy, Mária malaszttal teljes. Áldott vagy Te az asszonyok között Áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk Szűz Mária Imádkozzál érettünk... Aztán egy idő után elfordult. A mama odafeküdt Bori mellé, és úgy takarta el. Már nem sírt. A helyiségben már csak a kadét zokogott... Asszonyunk, Szűz Mária imádkozzál érettünk... Suttogta újra. Csak Bori nem szólt, nem mozdult, nézett maga elé, mint máskor is, és nem látszott az arcán se több, se kevesebb, mint amit bármikor lehetett rajta látni. - Borika, megismersz? - Jaj, ne tessék bántani - mondta Borika helyett a mama. - Hadnagy úr, ne tessék már bántani minket. Most meg a két nagylány kezdett el zokogni. A kadét megsimogatta a Borika kezét. - Én el akarlak venni felségül, Bori! Nekem te így is szent vagy, nekem te így is tiszta vagy, és érintetlen, nekem a világon te vagy a legtisztább... Megsimogatta a Borika arcát is. Az egyik lány odaugrott, és egy kendővel előbb a kadét kezét, aztán a Borika arcát törölte meg. Aztán sor került a búcsúzásra. A kadét letérdelt, összekulcsolta a kezét. Megismételte: Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes... Aztán felállt, és kitámolygott a helyiségből. Juci - a nagyobbik lány - a kapuig kísérte. - Vigyázzatok rá! - mondta, és felült a biciklijére. Mint aki részeg - ment az úton útszélétől útszéléig. A lány meg vissza be a konyha felé. Útközben szólt: - Miki, ugye nem jössz többet? Ígérd meg! Ugye megígéred? Azon vette magát észre, hogy énekel. Uram, Isten, siess, minket megsegíteni, Ily nagy szükségünkben... A kadét meg, ahogy hazaért, az anyját szólította. - Mama, édes mama, én elmegyek! - Ilyen későn, kisfiam, és hová? És Boriról nem is mondasz semmit? - Nem, édesanyára, jobb ha nem! - És hova akarsz most menni? - Vissza! Amerikai fogságba! Megyek vissza a táborba! Onnan a West Point-i támaszpontra... Kalifornia... - Ezt komolyan mondod? - Én már nem tudnék itt élni, mama! Egy napot se. - De én nem akarlak elveszíteni, fiam! - Nem is veszítesz el! Én is őrizlek téged! Elkísérsz a kapuig? Vállára vette hátizsákját, amivel hazaérkezett. Az anyja a falu végéig kísérte. - Mama, vigyázz hazafelé az úton! Nagyon sötét van! Aztán mindkettőjüket elnyelte az út egyre növekvő fekete távolsága. Soha nem látták többé egymást. És Borikát se...soha többé. Csak ha behunyta a szemét... *** Ki tehetett róla; Majtison az esze leghamarabb ezúttal is Végh Barnának vágott, méghozzá a legélesebben. Csúnyán átment a falun a vörös úthenger - előre-hátra tolva-tiporva, de bármilyen lett-légyen is ez a gázolás, utána fel kellett állni, mert az élet még a legerősebb úthengertiprások után is élni akar, a százszor elgázolt fű is kiserked újra meg újra. Persze, Majtis még így is jobban járt, mint azok a vidékek, ahol hetekig állt és folyt az égő-élő-eleven harc, ahol a civil lakosság soraiból is százszámra szedte áldozatát az esztelenség. Itt állt a falu felszabadítva és felszabadulva, megtiporva és legyalázva, itt állt, és nem tudott magával mit kezdeni. Halott, néma tájjá vált a vidék. Legelőször a házak ereszaljai mozdultak, megcseppent az olvadó hó, utat vágtak maguknak a parányi vízfolyások, mintha maga az élet indult volna el félénken, óvatosan, remegve. A kertek, az udvarok tele voltak megbontatlan szénakazlakkal, egyikről-másikról nagy, széles táblákban csúszott le a hó, mit lehetett ezekkel a jól fedett kazlakkal kezdeni? Az orosznak a szálastakarmány nem kellett, feletetni nem volt mivel, eladásról meg szó se esett. Bár ekkorra már az is kiderült, mégiscsak merészkedtek egyesek eldugni az Iván Gromov százados orra elől néhány jószágot. Azokat most csendben, nagy óvatossággal elő is vezették... A rejtőztetés kissé messzebb, a Holt-Szamos két partján vált divatossá inkább, ott a nagy nádrengetegekben nem egy szarvasmarha, ló, borjú és csikó talált menedéket. Azokat is elővezették ez idő tájt. És az itt hagyott, véres sebekkel megrakott lovak közül is felgyógyult nem is egy. Új lófogatot Bornemisza József hozott leghamarabb a faluba - valahol a Szamos torkolatánál vette, két gyönyörű pirospej kancát. - Ez is jó lesz egy vaskerekű ágyú mellé - mondogatták a faluban - hogy fogják ezek repíteni azt! De erre már nem került sor, nem jártak már errefelé szovjet hadak, akkor ők már rég Budapest térségében ütötték fel a sátraikat. És jó részük még onnan is tovább állt már - készülvén Bécs ostromára. Akkor már hazajött a párhetes fogságából Bornemisza Józsi fia is, István. Megpattant egy éjszaka valahol Szojva alatt a kelet felé gyalogló menetoszlopból... Akkoriban minden este Barna sógornál estézett. A másik vendég meg a másik sógor, Kiss Laci volt. A Jolika férje. Ő valahol Erdélyben postamesterkedett, de még időben menekült, mielőtt a vasgárdisták - mint vendég magyar hivatalnoknak - kiontották volna a beleit. Jöttek mind a ketten ragaszkodó hűséggel, minden este. És hoztak magukkal egy-egy kis testhezálló bőröndöt. Az dugig tele pénzzel. Akkorra a pénzt már csak csomagonként számolták. Akkor már a millpengő járta. Nagy, zöldhasú bankók, rajtuk alig fértek el a nullák. Ezen a pénzen kártyáztak. Aki sokat nyert, vagy szerzett még egy bőröndöt, vagy kölcsönkért egy-egy zabostarisznyát a pénzének, lova Végh Barnának se volt, adhatott vígan kölcsön a zabostarisznyákból. Adott is. Közben járt az esze. Feltűnt neki, hogy akadt azért mégis egy háziállat, amely nem kellett se a germánoknak, se a muszkáknak. Ez a jószág csendben, simán megúszott mindent... A juh... Iván Gromov egy birkát se hajtott el a faluból. Akinek volt, annak a teljes állománya átvészelte ezeket az időket. Takarmány a birkateleléshez lett volna rogyásig. És akkor Végh Barna vett tizenkét szép jerke-tokjót. Nem hajtotta ki a legelőre - mert bár a birka télidőben legel -, ne legyenek szem előtt. Pedig lett volna mező. Töretlen kukoricatáblák között zizegett a télvégi szél. És amikor a föld fagya is engedett, és elmenőben volt a hó is, a répaföldek csak úgy kínálták magukat. Hamar beköszöntöttek a koratavasza vizes olvadások. Száz meg száz kis patakká vált a hólé, a kint hagyott kukoricaszár-kúpokban puska, levetett katonaruha, majd mindegyikben. A Föld első lélegzetvételére kibocsátotta magából friss-tavaszi illatát. És a tiszta víz szaga is terjengett, mint a köd. Aztán az akácfabokrok aljai zöldültek meg, a friss fű szaga is érzett az árkok mentén, az utak oldalán. Már nem tudta a tavaszt visszaszorítani se a télvégi rosszkedv, se a váró-remegő félelem. Soha ilyen tiszták nem voltak az eredő kis hólé patakocskák, amelyek úgy zúgtak a lejtős erdőszéleken, mint tavasszal a dongóvirágokon a bogár... És akkor Végh Barna vett még tizenkét kicsi birkát... Aztán, hogy feletethetetlen mennyiségű szálastakarmány maradt meg az udvarán, a kertben, a jánki juhásszal, Avacz Berti bácsival pedig cserélt. Ahány szekérpakolás széna, annyi évesbárány, azaz toklyó. Már egész szép falka jött így össze a gazda udvarán. Friss-finom száraz lucerna- és lóhereszénát kaptak azok az állatok, csak úgy hersegtették, ropogtatták a takarmányt, hetek alatt majd duplára gömbölyödtek. És a gyapjú is egyre nőtt, zsírosodott rajtuk. Nem sokkal később pedig ellésbe kezdett a nyáj. Minden szaporulattal együtt már hetvenhét főt számlált a falka. És nem szólt azok ellen senki a faluban egy szót se. Miközben a határt egy gazdátlan birkafalka járta. De azokból már nagy, tenyérnyi darabokban hullott a gyapjú. Dehogy fogatott volna azokból a birkákból csak egyet is az ajánlkozó cigányokkal a gazda. Még csak az hiányzott volna! Lopott juh Végh Barna udvarán! A gazda egy szép napon azt tapasztalta, hogy neki bizony a napi legkedvesebb, legkellemesebb időtöltése a juhok körül való foglalatosság. És aztán ottmaradt az állatokkal az ólban - egy ideig - még azután is, hogy lucernaszénát rázott a birkák jászlába, és miután meg is itatta őket. Ottmaradt velük, gyönyörködni bennük. Eddig birkát még soha sem tartott a gazdálkodásában. Legfeljebb egy-egy tavaszi bárányt, amit aztán aratáskor, hordáskor, csépléskor vágtak le. Most jött rá a gazda, hogy a juh - mint jószág - milyen hálás tud lenni. Hogy meghálálja a vele való törődést, a gondozást. Még hogy az anyák... de a már itt születet a bárányok! Majd kettétört a derekuk, olyan kövérek voltak. Déltájt meg, ha jó melegen sütött a nap, a bárányok kijöttek az ólajtó elé ficánkolni. Le-fel rohangásztak az udvaron - jóltápláltságukban. A bárányok leválasztása után meg az anyajuhokat elkezdték fejni. Igaz ugyan, hogy a juhtejből egy kortyot sem ivott a család, mert a birka tejének különös íze, szaga van. Ahhoz azt szeretni kell, hogy fogyasztani bírjon belőle az ember. De egyszer a gazda áthívta Avacz Berti bácsit, hogy tanítsa meg az asszonyt a juhgomolya készítésére. Ami később áldásos akciónak bizonyult a család számára. Úgyszólván ez mentette meg őket az életnek. Mert Malinovszkij marsall dicső katonáinak haladó hagyományát őrizve - a birkához még maga Rákosi Mátyás sem nyúlt... Egyelőre! Valahogy ez kiesett a hóhérok szemének látószögéből. Nem figyeltek fel rá se adóval, se beszolgáltatással. A juhászok, a birkanyájak tulajdonosai szabad levegőn éltek. Az a sok szép gyapjú, az a sok gyönyörű juhgomolya, az a mindennél szebb és ékesebb bárányszaporulat. Ezt az Isten mentségül rendelte. *** Egy délután visongva szaladtak le az emberek a kertekbe. Végigfutott a falu alatt az első mozdony, maga is víg fütyörészések közepette. Akkorra a síneken - se a vasútállomáson - már nem volt egyetlen roncsvagon sem. Amúgy a németek a falu alatti hatalmas kocsiszerelvények minden vagontengelyét egyenként robbantották fel. Aztán ha a robbantás szétverte a tengelyt, mozdíthatatlanná vált a vagon. Ha még ropogva megindultak a kerekek, azokat a kocsikat elhúzatták. Amelyik nem mozdult, azt hévérrel megemelve, egyszerűen ledobták a sínekről. Micsoda iszonyú pusztítások mentek ott végbe! Mindegy, hogy milyen pénzben számolják, milliárdos lett a kár ottan. Pedig akkorra már üresek voltak a vagonok. Ide, a jánkmajtisi vasútállomásra, meg a külső sínekre telis-tele megpakolva érkeztek. Itt állították meg a szerelvényeket a németek. Aztán nekiestek robbantani. Amikor meg elment az utolsó német is, a jónép következett. A környező községek elszánt lakossága. Mert maga a szerelvény Erdélyből - Kincses-Kolozsvárról indult útnak. Ezek a vagonok az ottani "Dermata" cipőgyárat menekítették. Teméntelen készáru, még több nyersanyag, bőr, cipőtalp, bélés, meg jancsiszög, amelyet a bakancsok talpába vernek. Ezt a nép mind-mind széthordta. Azt a sok gyönyörű női szandált. Azt a rengeteg körömcipőt, gojzervarrott férfibakancsot, békanyelves cipőt, bilgeri-csizmát... Persze, valamirevaló, valamit magára is adó gazda, meg a családjából senki lopkodni az állomásra, a vagonokhoz nem ment. De mert a lábbelire mindenkinek szüksége volt, a gazdák megvették a cselédgyerekektől a rengeteg szajrét. Pénzért, lisztért, szalonnáért, egy főzet krumpliért már szép pár lábbelit leltetett kapni. A népek úgy kitakarították a vagonokat, mint ahogy a darazsak leeszik a csontokról a húst. - Na, most aztán végünk - vélekedtek egyesek - hogy járhatóvá tették a vonatsíneket. Mert ez is csak azért történt, hogy a ruszkinak legyen mivel elszállítani azt, amit még meghagyott. Igen, de mi volna az? A krumpli még feltétlen! De az oroszok a krumplira nem pályáztak. Úgy látszik, az nekik is termett otthon elég. *** Akkoriban az udvarokon nagy üstök alatt katlanokban tüzeltek az asszonyok. Fa volt rogyásig, lehetett az üstök alatt tüzelni nyakló nélkül. Nem tudni, kinek jutott eszébe, de egy idő után már minden családban divat lett cukorrépából melaszt készíteni. Cukrot nem, mert az nehézkes munka; hófehér kockává vagy kristálycukorrá párolni a répát. Először a cukorrépát jól meg kellett mosni a sártól, aztán ujjnyi szeletekre vágni. Majd beletenni a fövő tiszta vízbe, úgy, hogy ne égjen oda az üst oldalához, fenekéhez. Ezt állandó kavarással lehetett megakadályozni. Egy fél napig is főtt a cukorrépaszelet - erős tűzön - az üstben. Amikor alatta a víz már sűrűsödni kezdett, ki kellett szedni a szeleteket. Az úgy, ahogy volt, alkalmas lett a disznók etetésére. Félig maradt a sűrűsödő lével az üst. Aztán tovább kellett főzni. Mígnem olyan sűrű lévé főtt, hogy megállt benne a kanál. Ez már cukor volt, bár folyékony. És elég gusztustalanul barna. De édes volt, ez szentigaz. Lehetett használni tejeskávéhoz, teához, gyümölcslevesbe, főtt kukoricához is tettek belőle egy-egy kanállal. Valaki tudni vélte, hogy ha csontliszten átfolyatják ezt a barna levet, fehérré válik. Volt, aki meg is próbálta, de hófehér kockacukor úgy se lett belőle. Ezt ette a nép cukorként - több mint egy évig. Aztán a következő év cukorrépaterméséből jutott a gyárakba is. Onnan meg, ha egyenlőre módjával is, de jött a cukor. Mindenre kitalált a nép valamilyen megoldást. Olyan kihívás nem volt, amire valamilyen felelet ne mutatkozott volna. Például magára a sóra. Amely nélkülözhetetlenebb a cukornál is. Erdély felől valóságos hadiútszerű csapások keletkeztek a csengeri átjárónál. Gyalog, lóháton, biciklin, szekérrel hordta-vitte a nép a sót - hangyaszorgalommal. Bizony, sócsempészetből akkor még vagyonok is keletkeztek. Nagy, őröletlen, tisztítatlan kősódarabokat rejtettek a szekérre dobott szalmacsomók. Volt, aki egyenesen a bányáig ment. Mások kisebb haszonnal - csak a Csengerkörnyéki átrakókig jutottak. De aki nem sajnálta a fáradságot... Aki lement egész Aknaszlatináig, Aknasuhatagig, Désaknáig! Ott szinte fillérekért megpakolhatott. Egy arany jegygyűrűért adtak egy teljes szekér rakományt a román sóbányászok. Próbáltak olykor gátat is szabni a sószállításnak. Egy időben még kivégzéssel is fenyegették a csempészeket. Aztán valaki rájött, hogy könnyű megszüntetni ezt a helyzetet. Ahogy magához tért az állam, visszaállította monopóliumát, szállított annyi sót, hogy jutott is, maradt is. Rizsszállításból is gyűlhettek volna vagyonok, ha lett volna honnan hozni a rizst. Japán ehhez messze volt. Meg Kína is, a rizs nagy hazája. Így aztán mindenféle rizspótló anyagokat kellett kitalálni, főleg a disznótorok idejére. Mert a disznótorokat sem Malinovszkij marsall, sem egy ilyen Vörös Hadsereggel, de bármilyen színűvel sem tudta volna megakadályozni...! Először búzát daráltak két-három darabra, meghántolták, ez lett az úgynevezett burizs. Alkalmas a hurka töltéséhez. Aztán köleskása, fonnyasztva. Meg lereszelt tészta, megpirítva tarhonyaként. Ezzel is lehet hurkát tölteni, véreset is, májasat is, tüdőset is. Ezt is kitanulta a nép. De ősi szokásairól nem mondott le az istennek se... "Visszatér a víz a maga folyására." *** A diákságot úgy szétengedték az iskolák, mint Isten a legyet. Az elmúlt év szeptemberében, amikor a szatmárnémeti nagy bombázás volt, hazaküldték a tanulóifjúságot. Főként amiatt; hogy a Református Gimnáziumot elfoglalták a németek katonai kórháznak. Debrecen? A nagy időket látott, megélt kollégium? Itt meg orosz katonák tanyáztak, és végezték napi kutatómunkájukat az alagsori szertárakban. Kivált a kémiai és természetrajzi szertárban. A fizikai szertár viszont hidegen hagyta őket. A másik kettő iránt a katonák vonzalma érthető volt. Ott volt a sok üveg - tele spiritusszal. Először a kipreparált állatokról itták le az alkoholt a Vörös Hadsereg katonái. Így például egy jókora üvegből egy szép példány patkányról. Aztán következett a galandféreg, a kecskebéka, a siklókígyó. Volt, aki egyhúztomra végzett egy-egy üveg tartalmával. Pár nap alatt a vörös harcosok felszámolták mindkét szertárt. Már ami az üvegek spiritusztartalmát illette. Úgyhogy se tanár, se diák az iskolák környékére sem léphetett... Amikor végeztek a katonák a szertárak felszámolásával, leitták a preparátumokról az utolsó korty alkoholt is - akkor engedték át a terep egy részét a tanításnak. De csak a helyi ifjúságnak! A vidékieknek még kussolniuk kellett. És a katonák? Újból és újból megjelentek! Maguk sem hittek a saját szemüknek, hogy bizony a spiritusz az utolsó kortyig, a legutolsó cseppig is elfogyott. Reménykedtek a csodákban. Hátha kikerülhet még innen-onnan egy-egy - a kívánt nedűvel telt - üveg. Lassan Majtison is feltápászkodott - talpra állt az ifjúság. Főként meg, hogy mindegyikük napi leckét is kapott a szülőktől, hogy íme, lássátok csak, mit ér a vagyon, a gazdagság... Szinte órák alatt veszhetnek el, semmisülhetnek meg kincsek, vagyonok... Tegnap még volt ménes, ma nincs...! Tegnap még tele volt az istálló drága szarvasmarhával, ma üresen tátong, egy sincs benne. Ellenben a tudás...! Ha valaki azt megszerezte. Azt nem lehet elvenni senkitől. Az az igazi kincs, ha tud az ember valamit. Annak hasznát is veszi...! Így biztatta majd minden szülő a maga csemetéit... Persze akkor még nem tudták e derék majtisi polgárok, hogy ezt is így csak Móricka képzeli. Mert olykor bizony akárki teheti a tudását a füstre... A mérnök is lehet segédmunkás, a tanár is utcaseprő, a pap meg akár a madaraknak is prédikálhat. Hét középiskolás diák élt akkor a faluban. Végh Barnáéknál három, az asztalos Gaál Áronnál kettő, aztán két zsellércsaládban Varga Géza és Somogyi Balázs. Nekik hetüknek szervezett magániskolát a szülői tanács. Diák volt, tanár kellett. Akadt az is, ezekben a tudományokban szűkös időkben. Volt a hermánszegi papnak egy érettségizett fia, Sárközy Pistike. Őt fogták meg... Egyből elő is léptették tanár úrnak. Bonyolította a helyzetet, hogy minden gyerek más és más évfolyamot képviselt. Úgyhogy mindegyikükkel külön-külön foglalkozott Pista tanár úr. Kapott érte szállást, kosztot, meg olajat, lekvárt és zsírt... Mert ugyan a pénzzel mit ért volna? Végh Barnánál akadt egy üres, fűthető szoba. Oda tettek be két asztalt. Egyiknél a diákok, másiknál a tanár úr. A tanár úr nem volt megelégedve azzal sem, amit a tanulói az illendőségről tudtak. Mert például a gyerekek csak kézzel ettek. És a körmük sem volt makulátlan mindegyiküknek. Nem is beszélve a csirkecsontok asztal alá dobálásáról. Ezért a tanár úr kétnaponként illemtanórát is beiktatott. Asztalkendő-használat, villa és kés... ezek voltak az illemtanórákon napirenden. Meg ha enni akar még valaki, keresztbe hagyja tányérján a kést is a villát is. Míg ha befejezte, egymás mellé helyezve hagyja a tányér közepén. Így valóságos új világot fedeztetett fel diákjaival Sárközy István. Na, meg aztán a tudományok betáplálása...! Latin, francia és így tovább. Sárközy tanár úr egy nap - nem kis kalandok közepette - bebiciklizett Szatmárnémetibe a gimnáziumba, víve magával diákjai névsorát, adatait. Ott magántanulóknak jelentette be őket. Megegyezve Ligethy igazgató úrral abban, hogy tanuljanak csak, tanulja meg évfolyamának félévi anyagát ki-ki, aztán ha egyenesednek az idők, félévi vizsgát tesznek a majtisiak is, és már a második félévet nyilvános tanulókként folytathatják. Így lett a hét majtisiból Szatmárnémetiben nyilvános-rendes tanuló. Hanem vissza a faluba. Egy szép nap délutánján megérkezett oda Fehérgyarmatról Kaufmann úr. Aki - amíg zsidótörvények nem voltak, amíg össze nem szedték a zsidókat - rőfösként élte hétköznapjait. Üzlete is volt Kaufmann úrnak a kaszinóhoz nem messze. Ahogy Kaufmann úr megérkezett Auschwitzból, menten jelentkezett is a fehérgyarmati szovjet katonai parancsnokságon. Hogy ő, amíg még él - nagyon rossz bőrben érkezett haza -, hálából élete végéig a szovjet hadsereg érdekeit kívánja szolgálni. - Erről lehet szó - mondta neki egy őrnagy - a Vörös Hadsereg fehérgyarmati parancsnokságának képviseletében. - Alakítsa meg a kommunista pártot! Amikor ennek híre ment, hogy Kaufmann Ármin kapott megbízatást a kommunista párt megalapítására, egyesek szorosabbra gombolták magukon a mellényt, és estennet korábban zárták be az utcára nyíló kiskaput. Sőt, Gacsályi László az Úrikaszinó tulajdonosa, meg is szólította Kaufmannt. Persze, hogy jól ismerték egymást, még némi kis barátság is szövődött köztük. - Aztán, Ármin, mégis hogy gondolod te ezt a pártalapítást? Vajon feltétlen neked kell ezt csinálni? És egyáltalán: a kommunista párt-é az, amely itt és most éppenséggel megalapításra szorul? - Áhá! Szóval te ellenzed? És talán meg is vetsz érte? - állt Kaufmann Ármin neki az Úrikaszinó tulajdonosának. - Na, de hát akkor tisztázzuk csak! Bizony, Laci bátyám, bizonya Mert például itt vagy te. És itt vagyok én. Te azt gondolod, én ezt! De vajon, ha a te nyolcvannégy éves anyádat, meg a hároméves kisfiadat legyilkolják, meg te magad is így úsznád meg, hogy három halottal lettél volna három napig letakarva, hogy észre ne vegyenek, és ekkor törnek rád a felszabadító szovjet csapatok és mentik meg az életedet, te kinek az oldalán állnál, kinek szegődnél el szolgálatra? Vajon nem volnál-é aljas ember, ha nem ajánlanád fel az életedet? Annak, aki azt megmentette...! - Hát így már más, Ármin öcsém... - Bizony, hogy más, Laci bátyám! Na, szóval Kaufmann Ármin megérkezett a Fehérgyarmathoz alig tizenkét kilométerre fekvő Jánkmajtisra. Oldalkocsis motorkerékpárral jött. Ezt már a szovjet csapatok fehérgyarmati parancsnokától kapta. Hozzá két marmonkanna benzint. Tehát nemcsak Fehérgyarmatra, hanem az egész járás területére szólt a megbízatása. *** Senki sem gondolta volna, hogy a faluban - ahogy kiderült Kaufmann Árminnak a Majtisra való jövetele - nemcsak hogy fogadták, de várták is őt. Pedig Székelyhidy Lajos még tanúk előtt is kijelentette, aki Majtison meg tudja szervezni a kommunista pártot, annak ő közjegyző jelenlétében kinyalja a seggét. Mert ez a nép, ez magyar! És hithű keresztyén. A kommunista párt Kaufmann úréknak való! 1919-ben is az övék volt... Vedress Lajos bácsi meg azt mondta a Székelyhidy úr nyilatkozatára, hogy a kutya ugat, a karaván meg halad. Vedress Lajos bácsi valamikor a grófot szolgálta, mint inas. Maga a grófi kripta is az ő kezelésében volt, attól fogva, hagy a gróf családja elköltözött, lévén, hogy a bank, amelyiknek gróf Vállyi Nóráék sok-sok pénzzel tartoztak, minden ingóságukból, minden ingatlanjukból kiárverezte őket. Még az óli vasvillájuk is árverésre került, Végh Barna is vett belőle egyet, kettő, azaz kettő pengőért. Na, szóval ott a grófi kastélyban Vedress Lajos bácsi találkozott elsősorban a gróf veje - Jójárt Pali révén mindenféle írásokkal és eszmékkel. Hogy élt egy Marx Károly és egy Engelsz Frigyes, nevezetű ember. Hogy azok miért mire mit mondtak. És hogy azokat a mondásokat követni kell. Mint ahogy Jézust elkezdték követni az emberek egykoron. Kövesd a Jézust, kövesd még ma, Halld, miként hangzik hívó szava! Tehát most is követni kell valakit! Jézus követése ki fog menni a divatból, jön helyébe Marx! Csakhogy Marx követhetőbb, mint Jézus! Mert jóllehet, hogy Jézus kezdetben a szegényeket istápolta. De meg kell csak nézni, mi lett a szegények istápolásából! Iszonyatos nagy egyházi vagyonok, papok uralma, közben meg a nép a feneketlen szegénység vermeibe jutott. - Nahát ezen fogunk most változtatni - mondta Kaufmann úr. Vedress Lajos bácsi pedig üzent Kecses Lajosnak, hogy itt van Kaufmann elvtárs! Így mondta... elvtárs! De meg maga Kaufmann is így mutatkozott be. - Kaufmann elvtárs vagyok! - Isten éltesse! - mondták rá a majtisiak. Kaufmann házról házra járt. Hogy kihez kell menjen, arról listát Vedress Lajos adott neki. Ezt nézte át Kecses Lajos is, aki Vedress Lajossal ellentétben nem volt grófi cseléd. Hanem amolyan parányian kicsi paraszt. Lehetett vagy két-három hold földje? De se cselédnek nem állt, se harmados nem volt, se napszámra nem járt. Abból a pár keskeny földdarabkájából próbált megélni. No, meg volt két lova, azokkal fuvarozott, bérbe szántott is, vetett is, meg boronált. Ő is azt mondta: jó lesz, ha nemzetközivé válik a világ. Ő már emellett szólt 1919-ben is. Csakhogy jöttek a románok, azok mindent elrontottak. Kecses Lajossal szembeállni nem mert senki. Mert ő nagyon erősen mondta azt, amit mondott. Kaufmannt se Vedress Lajos, se Kecses Lajos bácsi nem kísérte el a faluba sehova. De a listáján a neveket kipipálták neki. Rajta volt minden cseléd. Minden napszámos. A harmadosok közül, akinek földje is volt, az nem. Kaufmann délutánra falugyűlést hirdetett a kerekes kút melletti térre. A meghívás mindenkinek szólt. Volt ház, ahol Kaufmann elvtársat le is ültették. Ez a szó, hogy elvtárs, ez olyan furcsán hangzott. Valamikor senki nem hitte, senki nem gondolta, hogy ez a szó itt, Majtison is el fog hangzani. Kaufmann megválaszolt, és feleletet adott minden kétkedő kérdésre. - Jó, hogy földet ígérnek - mondta egy cseléd -, de ugyan mit kívánnak érte? Hogy szeretni kell az oroszt! - Ők hozták meg a szabadságot! - Egy rossebet hoztak azok! Elvitték az egyetlen tehenünket is! - Majd nevelnek a szabadságban helyette ezerannyit! - De hát mi a fenéből tartjuk el őket, ha egy helyett ezer tehenünk lesz? Mások meg a csajkarendszert emlegették! Hogy itt is az lesz. Meg szabad szerelem. Meg hogy a gyereket elveszik a szülőtől, és neveli az állam. Meg hogy meg kell tagadni az Istent. - Nem kell az Istent megtagadni - bizonygatta Kaufmann. - Csak aki egyházon, valláson kívül akar élni, annak az szabad lesz! Aki meg hinni akar, az hisz. - De hát hogy álljunk az oroszok pártjára, ha láttuk, hogy mit tettek itt velünk? - Ahol gyalulnak, ott forgács is van! Ahol vízfolyás van, ott a szennyet is hozza-viszi az ár - próbált megfelelni Kaufmann mindenkinek. - Magának más, Kaufmann úr. - Kaufmann elvtárs! - javította ki a zsidó. - Na jó, akkor legyen élvtárs! Szóval az elvtársnak minden más. Mert ugye nincs családja, országa, hazája sincs. Nem kell megtagadjon senkit, semmi. De így a falusi lakosságnál más a helyzet... Aztán Kaufmann hosszas magyarázatokba kezdett, hogy ez a haza az övé is, ő is éppen úgy polgára ennek az országnak, mint a jelenlévők közül bárki, meg hogy családja még neki is lehet, azért, mert a meglévőt - ami volt - elvesztette. Hogy az ő családját kiirtották... - Na, ez igaz - mondta valaki -, mert az bizony nagy aljasság volt! Az volt eddig a világ legnagyobb szégyene. Azért még valakinek lakolnia kell. Ezt az Isten se akarhatja másképp. - Ami megtörtént, megtörtént - mondta belenyugvólag Kaufmann. - Mi nem szomjazunk bosszúra! A cseléd se esküszik bosszúra a gazdája ellen, aki őt kizsákmányolja. A gályarab se akarja már leütni hátulról a plébánost! Hát ez az, emberek! Ezt kell megérteni. Persze, hogy voltak katonák... De a katolikus vallást a jezsuiták, a pápák, a kínvallató szerzetesek vajon nem szennyezték-e? Na és akkor most pusztítsunk el minden vallásos embert, minden egyházat, meg még a gondolatát is? Lenin azért jött, hogy egy új világ felépítéséhez segítse az emberiséget! Egy jobb, egy gazdagabb, egy boldogabb világ eléréséhez. - Na, de ki garantálja azt nekünk, hogy ez így is lesz? Mert mi van, ha beugrik az ember, ők közben meg másképp csinálnak mindent? Délután a jónép elég szép számmal jelent meg a kerekeskúti téren. Volt, aki cseléd - gazda, együtt ment. A gazda nem belépni, csak mit hallani. Mások meg vizeskorsót, vedret, kannát fogtak a kezükbe. Mintha vízért mentek volna, közben meg hátha elkapnak a fülükkel ezt-azt. Mindenki kíváncsi volt. - Csak ne ez a Kaufmann jött volna - mondta valaki. - Mert ez a Kaufmann valamikor még azt is mondta, hogy a zsidóságnak Hitler mellé kell állni... De ezt ott a majtisi kerekeskútnál nem hozta szóba senki. Ellenben Kaufmann elvtárs egy szabályszerű programbeszédet vágott ki. Nagyjából azokról a dolgokról ejtett szót, amelyeket a helyi cselédekkel való találkozásakor is szóba hozott. Hogy itt egy új világ épül. Hogy itt ő már látja egy gazdag Magyarország körvonalait. Hogy itt felépül a demokrácia, sok földje senkinek se lesz, mert a cselédek, a nincstelenek földet fognak kapni! És ezt a Magyar Kommunista Párt viszi véghez...! Ekkor néhány helyről taps hallatszott. Összecsapódtak a nagy, bütykös, kérges tenyerek. Kaufmann elvtárs, ahogy befejezte szónoki beszédét, tartott egy kis szünetet. Aztán felszólította a jelenlévőket, szóljanak hozzá az eddig elhangzottakhoz. Nem akar megszólalni senki. Se az, aki Kaufmann minden szavával egyetértett, se az, aki legszívesebben tövises vesszővel kergette volna ki a faluból a zsidót. Sokan el is ódalogtak a gyűlésről, volt aki megmerítette a vizesedényét, közben hallott ezt-azt, elég volt neki, hazaballagott. Végre a nagy noszogatásra; hogy szóljanak hozzá, emberek - Kecses Lajos bácsi kért szót. - Elvtársak! - így kezdte - a kutyaisten húzza f......ra, Sztálin elvtársat nem élteti senki?! *** Bizony, a vén Kecses Lajos felszólalásának első felére beleborsódzott a jelenlévők háta. Kaufmann meg úgy elkezdett ikegni, mint a liba, amelyik szemet kapott. De aztán, hogy az öreg bolseviki a felszólalásának második felében ügyesen kihomorított, megnyugodott mindenki. Ezután Kaufmann elvtárs felvázolta a szocializmus jövőképének nagyszerűségét. Hogy most a jövendő szocializmus első tíz esztendejében látástól vakulásig kell dolgozzon a nép. Aztán a következő tíz évben nyolcórás munkaidő lesz. Majd öt, végül semmi. Kecses Lajos bácsi ehhez is hozzászólt. - De hát akkor mit fogunk egész nap csinálni, elvtárs? - Hogy mit, elvtársam, mit? - adta fel a kérdést Kaufmann önmagának is. Aztán megszólalt: - Uralkodni fogunk a gépeken! Ez mindenkinek tetszett! Ezt mindnyájan elfogadhatónak tartották. Most már nem is maradt ott a kerekeskútnál más, mint a cselédek, meg egy-két summás, részes arató, napszámos. Meg persze Vedress Lajos, meg Kecses Lajos bácsi. - Akkor mindenki írja alá a belépési nyilatkozatot! Aki meg nem tudott írni, az két keresztet rajzolt a lap aljára, a neve helyére. Tizenkét belépési nyilatkozatot töltöttek ki. - Nem rossz, nem rossz - dörzsölte össze a tenyerét Kaufmann, majd felszólította a jelenlévőket, hogy közösen énekeljék el az Internacionálét. - Ez nem fog menni - mondta valaki okvetetlenkedve. Asszonyok is voltak jelen. Köztük olyanok is, akik a két háború közt odadolgoztak az Újpesti Cérnagyárban. Ők már ott, akkor énekelték ezt a dalt. De itt most nem mert belekezdeni egyikük sem. Megint Kecses Lajos bácsi... Szétvetett lábakkal megállt, mintha támaszt keresne. Teli tüdővel, szinte bőgve kezdte el: Föl, föl, ti rabjai a földnek, Föl, föl, te éhes proletár. A második sor éneklésébe már többen bekapcsolódtak. Főleg a Pestet megjárt cselédasszonyok. De a helyi cselédség is Kecses Lajos után énekelt. Ő meg mintha szárnyakra kapott volna. Valósággal bömbölt belőle a hang. Kecses Lajos is, meg a többiek is olyan meggyőző erővel, olyan hittel, olyan nekibuzdulással énekeltek, mintha ennek az. éneknek az erejétől függött volna minden, ami most van, és ami ezután lesz. A győzelem napjai jőnek, Rabságunknak vége már. Vajon csakugyan rabok voltak ezek a majtisi cselédek? Igen! Feltétlenül azok voltak! Dolgoztak éhbérért, igavonó állatszámba vették őket a gazdák, eszközök, szerszámok voltak ebben a hazában. Úgyhogy sem ezért az Internacionálé-énekért, sem a belépési nyilatkozatok aláírásáért nem ők voltak a felelősök! Hanem? Ez a harc lesz a végső, Csak összefogni hát, És nemzetközivé lesz holnapra a világ. Szárnyakat kapott az ének! És a lélek repesett belé az örömtől. Mostanától mi is vagyunk valakik! Vedress Lajosnak, Kecses Lajosnak már gyöngyözött a homloka a nagy igyekezettől. Mind a ketten levették a kalapjukat, és a kezük fejével végigtörölték a tarkójukat, homlokukat, a fejük búbját is. Valami csodálatos szent és nagy érzés kerítette hatalmába mindegyiküket. Hogy ők ezt meg merték csinálni. Hogy ők most már nyíltan szemben állnak. Hogy most már nekik is nyitott a tér. Többen legszívesebben újra kezdték volna az éneket. Hogy hadd hallja mindenki. Hogy döbbenjen bele a világ, Majtison valakik valamibe belevágtak. És hogy ezen nekik nincs mit szégyellniük! Szégyellje magát az, aki éheztette a proletárt. Meg aki erre a végső harcra kényszerítene őket. Csakugyan, egyszer meg is kellene nevezni már a felelősöket...! Elmenőben Kaufmann elvtárs kezet fogott mindenkivel. Aztán váltottak az emberek egymás között néhány szót. Valójában nem történt más, semmi különös, de ettől a naptól, attól az órától Majtison is másképp esett minden. A gazda Mihályt, a cselédet a kapuban várta. - Muszáj volt ezt magának aláírni, Mihály? - Hát már hogy a kutya istenbe ne...! - Mert lehet ennek még hátulütője! - Bánja azt a rosseb! - Mert ugye a háborúnak még nincs vége! Még sok minden történhet. Még vissza is jöhet a német. - Vissza? Az lehetetlen, gazduram. Tudja, mikor jönnek azok ide vissza? Ha majd az én Bodri kutyám vetőkrumplit szarik. A gazda nem haragudott. Egyrészt nem akart, de másrészt meg nem is mert... Ki tudja, hol, mit fecsegnek majd ezek egymás között? Aztán Mihály is elugat ezt is, azt is. Mindenesetre elhatározta, hogy áprilisban egy új esztendőre nem tartja meg Mihályt... Boldoguljon ezentúl úgy ő is, ahogy tud. Igen ám, de akkor ki dolgozza meg a földet? Mindegy, ha megdolgozatlan is marad, útilaput köt Mihály talpa alá. Neki kommunista cseléd nem kell...! Meg fogja ezt még beszélni a feleségével. - Lesz nekünk is földünk, gazduram - folytatta Mihály, a cseléd. - Adnak! - Lesz, lesz egy jó büdös franc maguknak, Mihály! Nem föld! De hát mire is az maguknak? Mire a föld terem, maguk elvesznek éhen...! - Ezen én is gondolkodtam! - Na, erre mit mondott Kaufmann "elvtárs"? - Erre? Erre még nem mondott semmit! - Nem, nem, Mihály, nem lett volna szabad! - Most már mindegy, gazduram! Ezt már az Isten se moshatja le rólunk. - Na, Mihály! Ezt jól látja! Menjen, vágjon fát. Vigyen be fát a konyhába is. Mert attól még nekünk nem kötelező megfagyni, hogy maguk beléptek a kommunista pártba. - Azt tetszik mondani? - Azt én! Meg majd mondok hozzá mást is. Hogy segítettünk volna maguknak mi is; mi a gazdák! A feleségem is ígért maguknak egy kotlót aljával. Abból lett volna húsz csirke is! A húsz csirke, egy malac, egy koca malacostól, egy borjú! Egy borjú tehenestül, egy pár ökör. Ez kellett volna maguknak, nem a párt... - Aztán ha a kotlóalja csirkét mind elviszi a róka? - Na, látja, Mihály, ez a bajuk maguknak! Hogy nem hisznek abban, amiben hinni kék. De majd a párt. Abba lehet hinni! Így beszélgettek el olykor egymás között a gazda meg a cseléd. A faluban meg nagy csend lett. A kommunisták féltek a gazdáktól, a gazdák meg a kommunistává lett cselédektől. Vedress Lajos, meg Kecses Lajos jártak be a járáshoz, értekezletre. Azt még nem döntötték el, kettejük közül ki legyen az elnök, ki a titkár. Ellenben a párt megalakulásán túl más is történt a faluban. Megérkezett Majtisra egy szép sárga féderes kocsin Gacsályi László, az Úrikaszinó tulajdonosa. Negyedmagával jött. Egyenesen a bíró Tukacs Anti bácsi portájára hajtatott. A lovakat kifogták, lucernaszénát tettek eléjük, ők meg bementek a bíró úr lakására. Hosszan elidőztek ott. Anti bácsi nemsokkal a vendégek érkezése után borért küldte Mariska nénit, a feleségét. Neki is jól jött ez a vendégség - alkalom a kínálásra - közben meg ő is ihatott, nagyon szerette a bort. Vásárokra is csak azért járt, hogy ott az áldomás ivásakor ő is részesülhessen. Ha meg nem kötöttek boltot a gazdák, olykor maga Tukacs Antal is rendelt. Aztán a végén szólt Bornemisza Józsinak. - Na, Józsi, fizesd csak ki! A te egészségedre ittuk ezt! Aznap megalakult Majtison a Független Kisgazda Polgári és Földmunkás Párt, zsebre dugva a kommunistákat, mert a kisgazdapárt Majtison első lélegzetvételre hetven főt számlált. Szemben a tizenkét fős kommunistákkal. Aztán pár napra rá jött egy szociáldemokrata szervező is. Ő a tanító urat kereste fel! Valamikor munkaszolgálatos volt. Három tagja lett a majtisi szociáldemokrata pártnak. A tanító úr, Fazekas, a gépész, meg egy Erdélyből menekült család. Aztán sor került a Parasztpártra is. Ők öt fővel indultak! Közülük mindegyik szívesebben választotta volna a kommunista pártot, de mert nekik jó gazda rokonaik voltak, szégyellték. Így léptek be a kommunista párt helyett a paraszt pártba. Darabokra szakadt a falu. - Mi lesz itt, ha szavazásra kerül a sor? - Mi lesz? Mi lesz? Hát mi lenne - mondták a kisgazdák -, nyerünk, és akkor a kommunistákat kiköltöztetjük a községből. - Na, na! Álljon csak meg a menet! Mert a kommunistákon kívül kinek van a kezében még fegyver? - De hisz nekik sincs! - De hát nekik lehet! Adhatnak nekik az oroszok bármelyik pillanatban. Este a kocsmában Kecses Lajos bácsi ivott. Először Tukacs Antallal poharazgattak. Bár a bíró tudta, hogy Kecses nem fogja kifizetni még annak a bornak az árát sem, amelyet Tukacs Antal kért, sőt még azt se, amit ő - Kecses Lajos - rendel. Zenész cigányok is voltak akkor este a majtisi kocsmában. Egyszer aztán Kecses Lajos odaintette őket az asztalához, és ráhúzatta: Ki tanyája ez a nyárfás, Örökre, a tied, elvtárs. Nagy, széles karlendítésekkel, teli torokból énekelt. Olyanformán, mint amikor a "Föl, föl, ti rabjai a földnek"-et énekelték, ott a kerekeskút mellett. Újra és újra kezdte a nótát. Tukacs Antal kirúgta maga alól a széket. Odalépett Kecses Lajos elé, és megfogta rajta az ujjast. - Nektek itt semmiféle tanyátok nem lesz! Szart se ad tinektek Rákosi, nem tanyát! Nyárfásat? Semmilyet. Meg hogy ő is magyar ember lenne? Ezt ni! Ezt nektek. Rákosi zsidó! Ezt én biztos forrásból tudom! - Mit számít az, hogy valaki zsidó-é, vagy hottentotta? Csak a mi pártunkon legyen! Meg hogy rendezzen itt nekünk földosztást. Nem érted te ezt, Antal - amúgy már régi idők óta tegezték egymást -, hiába volt egyikük nagygazda, a másikuk kis senki. Majtison a gazdát nem tegezte egy cseléd se! Még akkor se, ha különben rokonságban voltak. Bátyámnak, öcsémnek meg csak az egyenrangúak hívták egymást. Hiába volt valaki valakinek a bátyja, ha cseléd volt, harmados, vagy zsellér, annak csak a bácsi megszólítás járt. A néném helyett meg néni! *** Akkoriban Majtis község életében felgyorsult az idő. Néhány nap alatt is történt annyi, mint máskor évekig se. Kezdve azzal, hogy megszűnt a szociáldemokrata párt! Mégpedig a párt plakátja miatt, amely egy kalapácsos nagy, szőrös, pucér embert ábrázolt. Ilyen jelvénnyel, ilyen plakáttal nem lehetett Majtison pártot szervezni. Úgyhogy a három tag közül kettő ki is lépett... Maga maradt Majtison a tanító úr szociáldemokratának. A kommunista pártból is kilépett egy fő. Mihály, a Végh Barna cselédje! Viszont eggyel növekedett is a létszám. Ez pedig úgy történt, hogy valaki a kommunisták közül - egy alkalommal, midőn Kaufmann gyűlést tartott - kijelentette: volt már elég nagygazda a községi bíró székében. Legyen most egy proletár! Mindenki Vedress Lajos bácsira gondolt. Vagy netán jónak mutatkozott Kecses Lajos neve is. Még maguk a kommunisták se tudtak egymás között megegyezni. Így került a harmadik név a kalapba, az Angyal Pista bácsié. Aki inkább okoskodó, mint okos paraszt volt. Egy kis saját földdel, egy kis bérlettel, egy kis tanítói, egy kis papi birtokhasználattal. Tetszett neki, hogy belőle akar községi bírót csinálni a párt. Tukacs Antal megcsendesedett. Alaposan be is gazolt a Rákosi felemlegetése miatt. Mert akkor már sok helyen sokam tudták, Rákosi kicsoda, honnan küldték és miért. Őt úgy emlegetni, mint ahogy akkor Tukacs Antal emlegette a majtisi kocsmában, már a kezdet kezdetén is tilos volt! Jött is az eset után két civil - de fegyveres - szimatolni. Azt mondták, azt a két rendőrfélét maga Rákosi küldte Debrecenből! Na, szóval a bíróválasztás! Kommunista bíró kellett a falunak! Igen, mert ide nem hallatszott el Sztálin József szava; nem szabad a bolsevizmus tanainak löttyével nyakon önteni az új népi demokráciákat! Egyből nem. Váratlanul sem. És még oly nagy buzgalommal, türelmetlenséggel sem. Szépen, lassan, csendesen. Nehogy elvaduljon a madár. Fontos a lábujjhegyen való járás a vad megközelítésénél. Nehogy zörögjön az avar, ropogjanak a száraz gallyak. Vasárnap délelőtt templomba ment a jónép, mint máskor. A kommunista párt tagjai meg a kastélyba. Ott minden pártnak kiutaltak egy helyiséget. A kisgazdáknak nem kellett, mondván, nekik nem kell a más kastélya! Ellenben a kommunisták elfoglalták a kastély legnagyobb szobáját. Azt, amelyikben megvolt még épségben a grófi bútor is. Mert a kastély bútorainak zömét elhurcolták a falu lakói, leginkább úgy, hogy a megszálló orosz katonák adták ajándékba, osztották ki. Volt olyan család is, amelyik a legnagyobb fotelt vitte el. És aztán abban a fotelben egymás mellett két cselédgyerek is feküdt, aludt. Míg a nép a templomban volt, megválasztották a bírót. - Mi szóltunk mindenkinek - harsogta Kecses Lajos -, mi tehetünk róla, hogy csak a kommunisták jöttek el bírót választani? Az a két fegyveres még mindig ott volt a faluban. Ők vitték az iratokat Tukacs Antaltól Angyal Istvánhoz, pecsétet, dobot, még a nagy tintatartót is. A kisgazdák meg hallgattak. Mintha a megszólalásukkal a saját bűneiket leplezték volna le. Mintha ők tartanának legjobban a nemlétező bűneiktől. Vagy lett volna nekik? Éppen a nagygazda mivoltukból adódóan? Székelyhidy Lajos - merthogy egyéb lehetősége nem volt, tiltakozásul szakállt növesztett újfent. *** Meg kellene állni egy mély lélegzetvételre! Hogy tulajdonképpen mi is történt Majtis községben az elmúlt év őszén, meg a rákövetkező télen és tavasszal. Megbolydult a falu! Hogyne, mikor a grófi kastélyra azt írták ki, hogy "Magyar Kommunista Párt. Majtis". Aki gazdaember arra járt, köpött. A szegénység meg, mit lehetne még onnan elvinni? Meg a Nagykastéllyal szemben lévő Kiskastélyból, a Majos úr portájáról. Ők mind a ketten - mint urak - a gróf örököseinek számítottak. Varga úr eltűnt még az oroszok bejövetele előtt. Majos úr, ő nem, de ő meg egy idő óta ki se lépett a saját udvaráról. Az idő enyhültével gumicsizmát rántott, metszőollót kapott a kezébe, és egész nap a jonathán-almafáin csüngött. Mire jó erősen kisütött a nap - szinte egyedül metszette meg a majd tízholdas kertjét. A nagyobb kert - a Nagykastéllyal - a Varga úré volt... De egyszer aztán ő is hazaérkezett... állítólag csak Mátészalkáig menekült. Ott ment keresztül rajta a front, ő meg elhúzódott a testvérénél, akinek szép nagy háza volt Szalkán. Hogy megjött, egyből visszafoglalta a kastélyt. Aztán másnap-harmadnap leült tárgyalni a kommunistákkal. Arra akarta őket rábírni, hogy költözzön ki a kastélyból a párt, ő meg épít nekik egy székházat a falu közepén. - Nahát ez az, amiről szó sem lehet - mondta Kecses Lajos bácsi - a kastély a népé! A nép meg a kommunista párté! De Lajos bácsi két-három nap alatt véleményt változtatott. Azt beszélték, hogy Varga úr megfizette. A vén Kecses meg elfelezte a csúszópénzt Vedress Lajossal. Lehetett a dologban valami, mert Vedress Lajos nemsokkal rá vett két szép jármos fejőstehenet. Ugyan miből vette volna, ha nem abból az aranyból, amit Varga úr adott Kecsesnek, ő meg továbbosztotta a lóvét, mint nemrégiben Tocsik Márta... Úgyhogy nem újkeletű jelenség a jogásznő tranzakciója. Lám, az ő dolga is ide nyúlik vissza Majtis község kommunista pártjának történetébe. Varga urat hát nyugton hagyták. Egy időre legalábbis. Aztán később újabb prések kezdtek működni. Az új pártház még fel se épült, de a párt máris költözött! A grófi birtok és porta egyik cselédházába. A Nagykastéllyal szemben. Úgyhogy Varga úr a majtisi kommunista párt számára jó fejőstehénnek bizonyult. És a párt a maga háláját később is gyakorolta... Midőn Varga űr újfent harapófogóba került. Varga úr az egyik szobalánya után sokáig nem fizette az OTI-t. Mintha később nem fizetett volna az alkalmazottja után SZTK-t, jóval később meg TB-t. Ekkor is a párt sietett Varga úr segítségére, ezúttal egy jó tanáccsal. Hogy vegye el a nagyságos úr feleségül a szobalányt. És lőn! Merthogy el is vette! Úgy úszott meg Varga nagyságos úr mindent. Mindent, de csak egyelőre! Mert aztán az ő nyaka körül is megszorult a hurok... Főként azután, hogy elkezdték a falut idegenek járni. Melyikük milyen ügyben jött. De azoknak is az első útjuk Varga nagyságos úrhoz vezetett egy kis aprópénzért, amit leginkább törtarany képében nyertek el a bolsevik párt szervezői; miközben a harmincholdas szép nagy almáskert még mindig Varga úrnak öntötte-ontotta a gyümölcsöt. Először úgy volt, hogy azt a nagy kertet fogják felosztani telekhelynek. Merthogy a kommunista párt frissiben ezt is meghirdette: telekhely nélkül á faluban egyetlen család se maradjon. Aztán a kommunista párt javaslatára a faluvégeken mértek ki és osztottak telekhelyeket a nincsteleneknek. Az ám, de azok a kiosztandó telekhelyek is voltak valakikéi... Gazdáké, középbirtokosoké, meg olyanoké is, akinek azok a parcellák voltak a szántóföldjeik. Megint a kommunista párt...! Kecses Lajos bácsi ezt is kitalálta... Hogy akinek a földjét elveszik telekhelynek, az - légyen az illető bárki - kapjon helyette más földet. Megtörtént a nagy nap nagy eseménye. Cövekeket vertek le a faluvégi földeken a telekhelyek méreteinek jelölésére. És aztán a levert cövek lapjára tintaceruzával Vedress Lajos ráírta minden ingyentelek jogosultjának a nevét. Még az idemenekült családok is kaptak telekhelyet. Es nemcsak a családok, de a nősülés előtt álló legényemberek is...! Bornemisza Józsinak is elkanyarították az egyik darab földjét a Nagyszekeresi út mentén. Méghozzá úgy, hogy nem is szóltak neki, viszik azt a majd ezer öles darabot. Bornemisza Józsi fogott egy kisbaltát, és délután kisétált a földjére. Csakugyan ott voltak a karók. Szép fehér fenyőkarók, jó mélyen leverve. És a karókon a felirat: Angyal, Apáti, Bagoly... Na, erre lett a legdühösebb Józsi bácsi. Erre a Bagolyra. Aki még nem is idevaló Majtis községbe. Aki csak úgy jött a faluba, ki tudja, honnan, ki tudja mivel a füle mögött... - Nekem itt nem fog huhogni semmiféle bagoly! És a hóna alól elővette a kisbaltát, megkocogtatta vele a cöveket, kihúzta a földből, és elhajította a szomszédos telekre. - Ott huhogj, ne az én földemen! És aztán minden karót eltakarított a földjéről. A karók kihúzatalát Kecses Lajos bácsinak jelentették. Ő lett a párt elnöke, Vedress Lajos meg a titkár. Akkor még nem volt tisztázva, hogy a pártban ki kinek a felettese. Akkor még egyenrangú volt a két funkció. Általában úgy volt, hogy ha valaki valamit Kecses Lajos bácsinak jelentett, akkor ő azzal szaladt Vedress Lajoshoz és fordítva. Aztán az a két civil idegen, az a két fegyveres, akik már egyszer jártak itt Rákosi-ügyben - megint megjelentek! Elbeszélgettek Kecses Lajos bácsival is, Vedress Lajos bácsival is. Aztán egyenesen Bornemisza Józsefhez kopogtak be. Szépen közrefogták, és kisétáltak vele a falu végére. - Azt hiszi - mondta az egyik -, hogy mi csak úgy szórakozgatni szoktunk? Keresse meg a cövekeket, és verje vissza a helyére! Megértette? - Meg - mondta Bornemisza úr - megértettem! És megkereste, és visszaverte a karókat. Másnap - akitől telekhelynek vettek el földet -, Nagymezőn mértek helyette. Mégpedig az elvett terület dupláját - mondván - ezek a földek itt a falu alatt nagyobb értéket képviselnek, mint azok, amelyek távolabb fekszenek a községhez. Egyébként a Nagymezőn - a falu alatti földesúri tanyákon - se Isten, se ember. Azokat a földeket elhagyták a gazdáik. A németek előtt mentek el, azóta nem látta őket senki. Mohácsy, Zatykó, Dómahidy. Hármójuké volt a gróf külterületi hagyatéka. De ők alig jártak be a faluba, kint gazdálkodtak a tanyákon. - Hiába jönnének vissza, mi azokat a földeket ki fogjuk osztani - mondta Kecses Lajos, ahogy néhány nap múlva elcsendesedtek a telekhely osztás miatti viharok. Azokon a helyeken az új telektulajdonosok is kisbaltával járkáltak a hónuk alatt. Bornemisza Józsi meg oda többé - arra a földjére - sose tette a lábát. - Te, Anti - súgta meg a szomszédjának, Tukacs Antalnak Bornemisza József - aztán azt tudod-e, Hogy az egyiknek pisztoly is volt a kezében? Kik lehettek azok? - Spionok! - mondta Tukacs Antal - Spion volt mind a kettő! Itt is vannak már spionok a faluban. Ezeket mind-mind a Szovjetunióból hozták. Ott képezték ki őket a spionságra, aztán azok az ittenieket képezik tovább. Igen, a Szovjetunióban! Ott folyt a kiképzésük! A krasznogorszki hadifogolytáborban. És ez később - jóval később - se volt másképp. Gondoljunk csak például Horn Gyulára, a később bi magyar miniszterelnökre, bár ő nem mint hadifogoly, ő már egyetemistaként. Akit először a németek béreltek fel. Átengedte a keletnémeteket. Jól tette! Az más kérdés, hogy - mint magyar miniszterelnök - abból él még ma is. Ha a németek nem akarnák - nem pénzelnék - ugyan hogy is lenne miniszterelnök Magyarországon, akár egyetlen percig is?! Ő, Horn Gyula, a volt- és kipróbált bolseviki. Ez a bolsevizmusra kiképzett sunyi kis fillentő. Aki mindent másképp lát, mindent másképp tud, mint ahogy az van! Emelkedőnek látja az ország sorsát, akkor is, ha az iskolás gyerekek fele éhen megy az órákra. Ha az emberek kutyatápot esznek, mert másfajta hús árát nem tudják megfizetni. Ma ismét divatba jött a dögkutak kirablása... És még lehetne sorolni: hogy a gyógyszerre sincs pénz! Meg a gáz, meg a víz, meg a villany... Jaj, de nem mindenkinek! Mert Tocsik Mártának jutott mintegy ötmillió. Csak üdülésre! Na és hova vezettek azok a búvópatakok, amelyen a nyolcszázmillió elfolyt? Hova, ha nem a pártszütyőkbe! Boldvai László, mint a pártkassza kezelője fogadta a dohányt! Hogy azután ő is továbbadja. Akár Horn úr kezébe is? Kecses Lajos legalább - annak idején - a Varga úrtól kapott törtaranyat nem kellett hogy tovább adja az akkori miniszterelnök kezeihez. Elég volt, ha csak Vedress Lajosnak dugott belőle. Aztán úgy a pártot nem szolgálta Majtison senki, soha, mint ők ketten! Igaz, Horn magában is kezdett akciókat. Tocsik Márta bevonása nélkül is. Vagy hogy olykor Mártikát kihagyva, Princz Gábor úrral állt össze? Akinek a kezei közül egy szép napon a Postabank siklott ki. Hogy a fekete fenébe? De a kormány résen volt! Ígért, adott állami bankgaranciát... Ennek fejében meg Horn kapott egy bunkerpalotát Princztől. Szóval - Majtison is - a párt szépen kiterjesztette egyesek feje fölé a védőszárnyait. Horn Gyulát is védi a párt... Most, ezekben a nehéz időkben! Horn Gyula meg igazán hálás. Hány meg hány bűnözőnek engedi meg, hogy szabadlábon védekezhessen. Ezt teszi miniszterelnökünk is! És ez igazán szép tőle. Ha ő maga szabadlábon védekezhet, miért ne engedné meg másoknak? Akárkinek. Úgyhogy ez azért szép, napjaink demokráciájában. A jogállamnak eme örvendetes állapotában. De vajon mit fog felhozni Horn Gyula a maga mentségére, ha majd "csörömpöléssel becsukják a kaput"? Mert minden elmúlik egyszer s minden a végéhez ér. Persze, még van idő Horn Gyulának a gondolkozásra. Még addig büszkén és szabadon elgondolkozhat rajta: mit tud felhozni a maga mentségére? Mert addig az is elképzelhető, hogy övé lesz az új, a legújabb négyéves ciklus! Hogy ő kap mandátumot újólagosan. De aztán? A népbíróság előtt neki is mondania kell majd valamit! És ugye az nem az MSZP választmánya lesz, ahol mindenki fecseghet a kedvére, felelőtlenül! Valamikor Majtison is... Vedress Lajos és Kecses Lajos együttesen határozták el, hogy ők bizony kidoboltatják a faluban: aki földet igényel, iratkozzon fel a pártba. Lehet minden este... Az écákat a debreceni kormánytól kapták. Meg hát meg kell mondani őszintén, a nagy erőt, a nagy lökést az adta, hogy Rákosi személyesen, maga jött le földügyben Fehérgyarmatra. Mert ott elakadt a földigénylés menete. Rákosi jött, és lökött rajta... Úgy beszélt, mint a Föld legszabadabb embere! Akinek csak egyetlen főnöke van a világon. És az pedig Sztálin József. Jaj, Istenem, miket beszélt ott Fehérgyarmaton össze Rákosi! Valamirevaló, magára valamit is adó ember el se ment oda. Ellenben a csőcselék! A plebs. A jónép... Az istenadta! - Zsidó, zsidó, ez holtbiztos - súgták egymásnak az emberek - de jól mondja! Meg kell neki bocsátani a zsidóságát. Meg hát nem is tehet ő arról! Ki a felelős azért, amibe beleszületik? Na és Rákosi? - Hát mondja valaki, hogy nincs igaza?! Nem kell a földet kiosztani? Hát nem a szovjetek bejövetelével esett darabokra ez az úrigőgös-bolondul pöffeszkedő ország? Horthy Miklós, a papok, meg a bárók, a grófok, a hercegek Magyarországa? Mert mitől maradt fenn ez a haza? A kövér, disznófejű nagyurak után, vagy a szántóvetők, a cselédek, a napszámosok, a részes aratók keze munkája után? - Jaj, csak ne zsidó volna! - súgták egymásnak az emberek. - Miért? Hát olyan nagy baj ez? Nem volt nap, hogy ne ütötte volna fel fejét a faluban a zsidóellenesség. Csakugyan, mikor, mitől szívódott ez bele az emberek lelkivilágába? Mert hisz volt sok becsületes zsidó is, jó magyar. De ezekből nem nőtt példa... Most majd ez is fog változni! A zsidókból lesznek a legjobb magyarok? Na és Petőfi nem volt szerb? Eredetileg ő se volt magyar! És aztán ő lett a magyarok legkiválóbbika! *** Földet Majtison az igényelhetett, akinek nem volt egy kávéskanálnyi se... Ilyen volt a falu majd fele. Aztán annak idején sokaknak jutott egy-két hold a grófi földekből a zsellérek javára vásárolta föl a Földhitel Intézet, s osztotta ki a nincsteleneknek. Mindezek még Nagyatádi Szabó István idejében történtek. Ha azt a földreformot akkor, Nagyatádi Szabó Istvánék a régi Kisgazdapárt elképzelései szerint véghez tudták volna vinni... Ha akkor abba nem törik bele a kisgazdák bicskája. De beletört! Bele kellett, hogy törjön... A mágnások akaratából. Mert fonák helyzet alakult ki akkor. Földet minden cselédnek, zsellérnek, napszámosnak És akkor vajon ki dolgozta volna meg a nagygazdák birtokait? A húsz-, a harminc-, a negyven-, az ötvenholdas birtokokat? Amelyekre az ország mezőgazdaságát alapozták. Ezt nem mondta meg senki... Mert fából vaskarikát nem lehet csinálni! Itt, ha a kecske jóllakik, az csakis a káposzta rovására történhet. Özönlöttek a földigénylők estenként a pártba. - És aki nem párttag, az nem kap? - Dehogyisnem! Mindenki kap, akinek nincs! - biztatta Kecses Lajos bácsi az elvtársait. És valamit még ő sem sejtett... Hogy mindaz, ami itt történt, nem az ő bűne volt! És nem is azoknak a bűnei, akik feliratkoztak a földigénylők listájára. Sokkal mélyebben húzódtak meg ezek a bűnök, mint a majtisi felszín mélyebbre mutató repedései. Hanem akik így hagyták ezt a népet, szegénységben, koldusboton, így, ahogy az ország félve-reszketve - de ahogy odakészítve a vöröseknek - a Rákosiknak. Hogy Rákosi jött, győzött, majd elment? Istenem...! Ő nem csinált se Magyarországra, se Majtisra egy szegényembert se! Hogy aztán a történelem őt dobta ki, ő lovagolta meg a helyzetet, melyért a felelős mégis csak az urak, a papok, a vitézek Magyarországa volt? *** Egymást érték a meglepetések. Elsődjére az, hogy ama két civil egy időben neon is ment haza Debrecenbe, itt maradtak a faluban! Ha valakivel vitába elegyedtek, nyomós indokként - az egyikük - rácsapott a zsebére. Ott tartotta a pisztolyát. Egy nap meglátogatták Végh Barnát is. Éppen azon a napon, amelyiken levél érkezett a járástól, hogy Mihály bácsi kilépési nyilatkozatát nem fogadja el a párt. - Gazduram - így szólítottak meg barátságosan - nem a maga keze van abban hogy a cselédje már nem akar a párt tagja lenni? Nem maga fenyegette meg? Halljuk, hogy áprilistól már nem akarja megtartani. Nahát, ezt adja magának az az odafentvaló, az a bárcabitorló vén jóisten! Mert akkor magának régen rossz! Akkor a magasságos Egekben építsen magának házat! De ott is félreeső helyre. De mi magát ott is megtaláljuk! Aztán összekötjük a bokáját. Érti ezt maga, gazduram? - Hát már hogyne érteném! - Nahát, csak azért mondjuk. Kilép-e Mihály a pártból? - Dehogy lép ki! - Szóval maga garantálja? - Hát már hogy az atyaistenbe ne garantálnám? A két civil mosolyogva, barátságosan távozott. Elmenőben ittak egy pohár bort. - Na, látja, gazduram, ilyen könnyen ki lehet mivelünk jönni! - Azt meghiszem! Ittak még egy pohárral. - Ez jó! Ezt mi szeretjük. A termelői bornál nincs finomabb! - Ezt nem én termeltem! - Mindegy! fialaki csak termelhette! De nem az a lényeg, hogy ki termelte, hanem az, hogy mi isszuk meg. Kedélyesen elbeszélgettek búcsúzóra. Már senki nem találgatta, ki az a két civil. Mert már mindenki tudta. Csak úgy nevezték őket, hogy a falufelelősök. És azt is tudta róluk mindenki, hogy ha bármi is történne a kezük nyomában, azért a felelősségre vonás nem itt történne helyben. Ők felfogadott emberek akiket nem itt védenének meg, ha bárkivel szemben bármit tennének. Ők a Vörös Hadsereg - a szovjet - megbízásából teszik azt, amit tesznek. És hogy rájuk nincs törvény...! Ahogy elmentek a gazda portájáról, Végh Barna menten hívatta a cselédjét. - Mihály, a kutya istenit neki, miért kellett magának a párttal hepciáskodni? - Dehogy hepciáskodtam én, gazduram! Én csak beléptem, aztán most meg kiléptem. - Egy frászt lépett maga ki! Maga bent van most is! - Igenis! - Szóval megértett mindent? - De meg én, gazduram! Még hogy megértettem mindent. Én most azt mondom, lépjen ki a pártból a rosseb! - Én is csak ezt tudom magának tanácsolni. Úgyhogy Mihály még aznap visszalépett, nem indult bomlásnak Majtison a párt. Bár fegyveres támogatást kapott, de egy időben mégis úgy nézett ki, hogy elpárolog... És ez egy - Fehérgyarmaton történt - eseménnyel függött össze. Valóságos népünnepély megtartására került sor. Megérkezett Fehérgyarmatra a nagy parasztvezér, Veres Péter. Fehér ingben, boxcsizmában, fekete kalappal a fején. Mint egy vasárnap délelőtti paraszt, templomba igyekezvén. Lovas szekerek, biciklis emberek, gyalogos parasztok várták. És akkor ott Fehérgyarmat főterén Veres Péter elkezdte. - Te - mondta egyik ember a másiknak -, ez egy olyan tisztességes ember, hogy ez tán politikusnak nem is való! Ez sokkal becsületesebb annál. No, de mit is mondott Veres Péter? Hogy amíg ő itt marad, ahol most van a politikában, addig Magyarországon kolhozrendszer, csajkarendszer nem lesz, ezt ő személyesen garantálja. - És ha magát félreállítják? - Az más! Hogy ha én is félreállok, akkor itt minden lehetséges. De én nem állok félre! És ne álljanak félre maguk se... Ne hagyjuk félreállítani magunkat! Hát nem a mienk ez az ország? - Igen! De a szovjet! Nekünk már van falufelelősünk. - Emberek, a falujukért maguk felelnek. Nem más! - Nem így van ez, Péter bácsi! Még a legidősebbek is bácsizták. Aztán Veres Péter hosszú nagy beszédbe kezdett. Az emberek, a hallgatóság már rég megette a maga által hozott elemózsiát. Egyesek már a csirkecsontokat is megropogtatták. A lovak már kiürítették a zabostarisznyájukat. Már megrágták a tarisznya vásznát is. És Veres Péter még mindig mondta, mondta. De az emberek nem unták. Elhallgatták volna Veres Pétert akár ítéletnapig is. Annyira helyénvalónak tartottak mindent, amit mondott. Veres Péter még azt is kimondta, bármennyire szeretnék egyesek, egyesek bármennyire is akarják, mi nem leszünk egy köztársasága a szovjetnek! - Pszt! Csendesebben, Péter bácsi! - súgták oda neki a hallgatóság soraiból. - csendesebben, mert még meghallja valaki - néztek körül magukon az emberek. Estére hazamenve egymás között tovább folytatták a diskurzust. - Ez a piros cserepes tanya! - mondta Varga Károly. - Ez nem fér az éri fejembe. Mert honnan, miből jut itt piros cserepes mindenkinek? Mert az helyénvaló beszéd, hogy a föld legyen azé, aki megműveli. De akinek nem jut? Az volt az emberek véleménye, ha ennek az országnak a jövőjét nem a Veres Péterek kezébe teszik le, akkor ez az ország hamar eljut a szakadék szélére! Veres Péter nyomában a szatmári községek mindent átfogó kérdése a földkérdés lett. De miért a kommunista párt határoz meg mindent? Miért a kommunisták kezébe tették le a földkérdés megoldását? Meg lehetne azt oldani más erőkkel is! Miért nem Veres Péterre bíznak mindent? - Azért - adta meg a választ valaki -, mert itt vannak az oroszok! - De azt ígérték, hogy nem szólnak bele az ország sorsába! Azt ígérték, hogy ők ide felszabadítani érkeztek. Meg hogy fasizmus, az ne legyen, a többit rábízzák a lakosságra. - De hát ki akar itt fasizmust? Mindez elhallatszott Rákosi Mátyás füléig is! Az a két civil, az ott volt Veres Péternek a fehérgyarmati nagygyűlésén is. És akkor Rákosi észbe is kapott! Hogy igazolja a maga jelenlétét. Hogy legalizálja, hogy szükségessé tegye az oroszak beleszólását. - Ez egy fasiszta ország! Ez egy fasiszta nép - hirdette Rákosi elvtárs fennen. És már nem volt erő befogni a száját. Lefogni a kezét... Mert az erő már vele, már mögötte volt... Azt nem lehetett mondani, hogy Horthy uralma alatt bizonyos fasisztoid erők ne hatottak volna. De a népet, a nemzetet, az országot lefasisztázni? Taktikai okokból lehetett csak! A faluban a földreformtól valójában nem félt senki. Nem, mert nyilvánvalóvá vált, 100 hold alatt nem nyúlnak senki földjéhez. Itt meg a fani lakosai, a nagygazdák közül se bírt senki száz holdat. Legfeljebb ha a nagymezei földesurak. De hát ami nekik fájt, az nem fájt Majtisnak... Annyira beleivódott a fani népébe a földosztás gondolata, hogy nem egy 10-20 holdas paraszt is feliratkozott a földigénylők listájára. Mint egy nagy, az egész eget beborító szárnyas angyal röpülése - úgy terjengett a vágy, a remény a föld elosztásáról. És a kommunista párt ebben mindenkit le akart előzni! Hogy aztán majd a legnagyobb csalódást is ők okozzák maguknak is, az ország népének is azzal, hogy jó, most ugyan elosztják, de később visszaveszik! Hogy ez az elosztás csak a megpuhítás első lépése, hogy ez csak eszköz a további elképzelések megvalósításához? Magyarországon a kommunisták már nem hezitáltak földügyben, mint annak idején Sztálin József. Mert neki még akkor, ott kérdés volt a kérdés. Mi legyen az orosz földdel? Vegyék mindenestől állami tulajdonba? Adják ki bérbe vállalkozó parasztoknak? Osszák ki mindenestől, kinek mennyi jut belőle? Végül is Sztálin a vegyes kolhoz-szovhoz megoldást választotta. De ezen már Rákosinak itt Magyarországon nem volt mit töprengeni. - Most osztunk, puhítunk, később meg visszaveszünk mindent: mars be mindenkinek a magyar kolhozokba! Egyszer aztán Székelyhidy úrra is rákerült a sor. Nála is tiszteletét tette az a két civil; a két falufelelős. Délutánfajt érkeztek. - Hogy van, Székelyhidy úr? Hogy van? - kezdték barátságos érdeklődéssel. Székelyhidy mogorva kelletlenséggel válaszolt. Méghozzá egyből letegezte őket. - Fiam! Majd ha én megkérdezem tőletek, hogy ti hogy vagytok, akkor kérdezzetek meg ti is engem! - Nafenét! De fenn hordja az orrát ez a piszkos-büdös paraszt! - mondta a két falufelelős csak úgy egymás között. - Majd sütünk le a szarvából! Aztán közelebb léptek Székelyhidyhez, olyan közelre, amint csak lehetett, maguk közé fogták. - Na, ide figyelj, te rohadék! Te népnyúzó pribék - suttogták neki -, ha menten itt, ebben a pillanatban nem ismered el önként a proletariátus hatalmát, mi úgy megmogyorózzuk a tökeidet, hogy arról koldulsz! - Elnézést kérek, uraim! - Na, ez már mindjárt másképp hangzik, Székelyhidy úr! Mert lehet mivelünk beszélgetni, így is, úgy is. Mint ahogy mi is tudunk szót váltani valakivel többféleképpen is. - Fáradjanak beljebb az urak! - Na, azt azért mégse! Hanem elmenőben meghagyták, hogy ma este hét órára fáradjon fel Székelyhidy úr a párt majtisi helyiségébe. - Ne féljen, nem fogunk magából párttagot csinálni! Székelyhidy Lajos estennet kezet mosott, megtisztította a csizmáját, és pontban hétkor kopogott a párt ajtaján. Már ott akkor tele volt a terem párttagokkal. Ott ült minden cseléd, köztük a Székelyhidy bennkosztosa, meg a kommenciós cselédje is. Az asztalon szép vörös drapéria. Mögötte ketten ültek, Vedress Lajos és Kecses Lajos bácsi. Fent a falon meg Marx és Engels, Lenin és Sztálin, meg Rákosi Mátyás. - Megmondaná nekünk, Székelyhidy úr, hogy miért akadályozza maga itt Majtison a demokrácia kibontakozását? - tette fel az első kérdést Vedress Lajos. - Én? Dehogy akadályozom én! - Nem-e? Hát azt akkor vajon ki mondta sokak füle hallatára, hogy maga addig nem fog megberetválkozni,amíg az oroszok ki nem mennek Magyarországról! - Azt bizony, azt én mondtam! - Na, ismételje meg - szólt az egyik falufelelős -, hogy mondta, mint mondta? Az alatt meg Fatér Béla - a párt tagja - odakészített egy széket a vörös drapériával letakart asztal elé. - Na, erre a székre üljön, Székelyhidy úr! Székelyhidy szó nélkül leült. Fatér Béla meg elővett a zsebéből egy borotvát. - Székelyhidy úr, én a párt nevében most meg fogom borotválni! Székelyhidy Lajos meg akart szólalni. - Csend! - ordította el magát az egyik falufelelős. - Pofa be! - tódította a másik. És akkor Fatér Béla nekikezdett. Csak úgy, szárazon borotválni. Szinte csomónként tépte-szaggatta le a szakállszőrzetet a Székelyhidy Lajos képéről. Nagyon fájdalmas volt a művelet, de Székelyhidy úgy tett, mintha nem is érezne semmit. Egy parányit sem szisszent fel, tűrte, hogy megalázzák, megszégyenítsék. Mert ez az volt! Nem annyiban, hogy Fatér Béla letépte-kihúzta Székelyhidy szakállszőrzetének az utolsó szálát is. Hanem hogy a jelenlévők egy idő után elkezdtek röhögni. Először a két falufelelős. Aztán átvette a röhögésüket az egész társaság. Röhögtek, mintha nem is emberek lettek volna. Úgy röhögtek, mint az ördögök. És volt ebben a kegyetlen nagy röhögésben, meg a Székélyhidy Lajos konok hallgatásában, tűrésében valami zordonság. Valami nagy ezeréves gyász, fájdalmas kibékíthetetlenség. Ahogy na, most visszafizetünk maguknak mindent! Ahogy Fatér Béla befejezte a borotválást, ahogy Székelyhidy Lajos felállt a székről, csak annyit szólt: - Uraim, a maguk értelmezésében ez a demokrácia! Ez, hogy engemet most megborotváltak! Ez az önök által meghirdetett demokrácia kezdeté! És egyben a vége is...! Sajnálom ezt a szegény, nyomorult országot. Hogy mivé fog ez válni az önök kezei közt?! - Kuss legyen! - ordított rá az egyik falufelelős. Székelyhidy gyorsan el is hallgatott. De nem így a másik falufelelős. - Magának ebben az országban mostantól kezdve coki! Megértette? - Megértettem, uraim! Székelyhidy Lajos a kalapját kereste! - Üljön csak, üljön még - biztatták és parancsolták a falufelelősök. - Mert tudja, az a baj - így az egyik -, szóval az magának a baja, Székelyhidy úr, hogy rossz magának a memóriája! Nem emlékszik maga semmire! Mert ha emlékezne, elmondaná itt nekünk szépen, hogy mi is az a demokrácia! Hogy miként van magának pofája a demokráciára hivatkozni... Mert ugye, a demokrácia az az volt, hogy a cselédjével - bolondériából - egyszer - mit egyszer? többször is! - huszonnégyszer fogatta ki-be a lovát. "Fogj ki!" "Fogj be!" "Fogj ki!" "Fogj be!" Ez igaz volt, Székelyhidy úr? Nem válaszolt! Pedig igaz volt! Egyszer Székelyhidy úr be akart menni lófogatával a fehérgyarmati vásárra. Este megparancsolta a cselédjének, hogy mire ő felkél, fogja be a lovakat. Székelyhidy úr felkelt, igen ám, de a lovak még etetetlenül, itatatlanul, befogatlanok voltak. És akkor délelőtt huszonnégyszer fogatta ki, fogatta be a lovait a cselédjével. És az a cseléd most itt ült a párthelyiségben, ahonnan Székelyhidy úr éppen elmenni készült. - Gyorsabban! - üvöltötte ott, akkor Székelyhidy úr, a gazda. - Gyorsabban! "Fogj ki! Fogj be!" A cseléd meg már sírt tehetetlen dühében. - Meddig még? Meddig még, Székelyhidy úr? - Míg azt nem mondom, hogy elég! "Fogj be! Fogj ki!" Egy másik cselédjével meg trágyát hordatott. És beleküldte a ganélébe térdig, hogy onnan is villázza ki a maradékot. - Így volt, Székelyhidy űr? - kérdezte az egyik falufelelős. - Így, uraim! Így volt! Ez szentigaz! - Es amikor a cselédgyerek gebeléből kiszóratta a nemtudom-szilvát és eltaposta az úton? Csak hogy azoknak ne jusson enni? - Erre én nem emlékszem! De ha emlékeznék is... Ha igaz volna... Azok a gyerekek azt a szilvát lopták. Az én kertemből. Az én fáimról... - Hogy éhen ne dögöljenek! Maga meg elverette őket a csendőrökkel! - A csendőr igazságtalanul sose ütött! Ezt jegyezzék meg az urak! - A maga igazsága szerint! De aki éhes volt? Akinek a gyomra korgott reggeltől estig? A falubeliek nem szóltak. Csak a két falufelelős állt elő újabb emlékeztetőkkel. Mintha minden történetnek ők lettek volna a szemtanúi. Mintha csak ők kapták volna a történelmi megbízatást a számonkérésre. - Elmehetek, uraim? - Hova siet, hova siet, Székelyhidy úr? Talán nem érzi jól magát köztük? - Őszintén szólva... - Ezek se érezték jól magukat! Mégis szolgáltál, magát becsülettel. - Én meg fizettem nekik! Nekem nem dolgozott ingyen senki! Na, álljon fel közületek az, aki nekem szolgált, és nem fizettem ki a járandóságát...! Csak egy is... Nem állt fel senki. Nem szólt senki egy szót se. Ezzel köszöntek el egymástól. Fatér Béla meg hozott egy kis seprűt és lapátot. Összeseperte a Székelyhidy Lajos leborotvált és szétdobált szakállszőrzetét. *** Ami a kis Majtison lezajlott - végbement - kicsiben, ugyanaz játszódott le országos méretekben is. Eszeveszett küzdelem indult be, és dúlt a hatalom megszerzéséért. Csakugyan ilyen fontos lenne az? Csakugyan, akié a hatalom, azé minden? És még Majtisra is elhallatszott Sztálin József figyelmeztető-intő szava: "Hazafiasabban!" "Nemzetiesebben!" Ebből adódóan Majtison is megtörténtek a Sztálin által súgott javítgatások. Például a két falufelelős hatalmas-széles nemzeti színű szalagot kapott. Abból pántlikát kötöttek, azt tűzték fel a karjukra. És aztán viselték boldog elégedettséggel. És ugyanakkor annak dokumentálására, hogy ők a hatalom: a farzsebben tartott pisztolyok mellé ívtáras géppisztolyt is kaptak a nyakukba. Odafent nagy méretekben a hatalmi pozíciók megszerzésért folytatott harc elsősorban maguk között a kommunisták között folyt. Mert ugyan egy párt voltak, de különböző irányzatokkal. Már azon is nehezen osztoztak meg, hogy honnan legyen a kiindulás. Egyesek úgy vélték, hogy a legjobb lesz Szeged. Igen ám, de mások még emlékeztek rá: egyszer már Szegeden keletkezett egy gondolat az újrakezdéshez. Ami akkor Szegeden beindult, másutt folytatódott... Szegeden még a nemzeti nagy talpra állás, Siófokon már a böllérbicskás bosszú! Szóval nem akarták, hogy a talpra álláshoz a gondolatot megint Szegedről szellentsék el. Aztán amikor a Moszkvában vonatra rakott "halálbrigád" Debrecenben szállt le a vonatról, menten el is dőlt minden! Bár ott Vas Zoltán még tartotta magát - Szegeden várta, hogy a leghűbb bolsevikek ott és az ő kebelére boruljanak, de ez már nem sikerült neki. Ő meg dühében kiadta összes műveit. Pártkiadványként. A kommunista párt költségére! Vas Zoltán hirtelen híres emberré is vált. Akkortájt jobban ismerték a nevét, mint például a Rákosi Mátyásét. Ő kapta Magyarországon - mint az immár legális kommunista párt - első pártfegyelmijét! Hogy a már emlegetett moszkvai halálbrigád Debrecenben szállt le, ott alakult meg az ideiglenes kormány és ideiglenes nemzetgyűlés is! A Pavilon laktanyában meg egy új, magyar vörös, hadsereg... Hadifoglyokból, önkéntesekből, a németek által vérig sértett magyar bakákból. Meg olyanokból, akiknek indokolt volt az elrejtőzködés. Az új magyar hadsereg erre alkalmasnak is látszott. De aztán a magyar vörös hadsereg már ember formájában elvetélt! Elsősorban Sztálin Józsefnek nem tetszett a dolog. Igen, mert a magyar hadsereg elég későn állt át... A románok ezt jóval hamarabb megtették! És Sztálin már a románoknak ígérte oda a jutalmul. A koncot nem akarta tovább osztani, mint tette azt Adolf Hitler oly bölcsen annak idején. Meg Sztálin nem is igen bízott a magyarokban - Rákosiék kivételével - senkiben. Szóval - a lányka felajánlkozása - vissza lett utasítva! Kínos dolog az ilyesmi... Sztálin József jól sejtette: többet ér neki egy kis főnyi "hadseregcsoport", mint egy nagy létszámú, megbízhatatlan brigád... Fegyvert adni a magyarok kezébe? Meg hát neki kitanult bolsevikek kellettek... Akik már ott, Moszkvában lettek móresre tanítva, akik már ott megtanultak kesztyűbe dudálni. Rákosi, Gerő, Révai, Farkas Mihály... Hogy Nagy Imre miként került közéjük? Hiszen nemcsak Rákosi, de Nagy Imre is láthatott Moszkvában Sztálin körül mindent! Hogy Sztálin József a második világháború kitörése előtt miként nyakaztatott le - meg nyakazott olykor személyesen, saját kezűleg is - ezt nem lehetett nem látni!... Szóval ez a szerencsétlen sorsú Nagy Imre! Őt is elsősorban az elvtársak... A saját elvtársai... Később is, jóval később! Pedig ő a saját vérével mosta le magáról a gyalázatot. Mert a mártírvér mindent lemos, mindent megtisztít. Mindenkit szentté tesz. Még hogy Nagy Imre részt vett volna - mint szovjet sorsot vállaló magyar hadifogoly - II. Miklós cár kivégzésében? Akármilyen kritikus szemmel is figyel az ember, a hitelesnek elfogadható szovjet-orosz történészek leírásában nem talál erre utaló nyomokat senki. Még hogy átállt magyar hadifoglyok? De éppen Nagy Imre? Még ha mikroszkopikus pontossággal is történik az a vizsgálódás... A hatalmi harc egyik lépcsőfoka az volt, hogy Nagy Imrét, már a kezdet kezdetén kiszorítsák. Lejáratni őt mindenféleképpen. Rákosi még azt is tudta, hogy más a gólya, más a gém! Na, de visszatérve, mit látott, mit láthatott Moszkvában Sztálin József mellett Rákosi Mátyás? Mindenekelőtt azt, hogy őt Sztálin igazából nem szerette! Sőt, utálta, megvetette. Mert túlságosan is behízelgő, talpnyaló volt. Rákosi Sztálin mellett hamar megtanulta a bolseviki regulát. Nagyon meg akart felelni a nagyfőnök elvárásainak. Ha Sztálin nem is kedvelte túlontúl Rákosi Mátyást - tudta róla, hogy vakon teljesít mindent. Meg hogy Rákosi tudja, Sztálin Józsefnek mi kell! Rákosi nem volt buta ember. Meg az se igaz, hogy gyűlölte a magyarokat. Nem, nem, ő csak alárendelt mindent a szentséges bolsevizmusnak. Ahhoz, hogy valaki is kiérdemelje a vörös cár teljes bizalmát, úgy kellett szolgálni, ahogy Rákosi. Vakon. Vagy legalábbis behunyt szemmel. Ott volt a Vörös Hadsereg tábornokainak a példája! A hadsereg vezérkarának első garnitúrája. Velük végezni, hogy a másik rundó váljon vérszomjas hiénává, de ha a nagy Sztálin füttyent, akár kezes bárányokká is! Ilyen egyszerű ez... Rákosi is tudta: csak egy rossz tekintetét fogja el Sztálin generalisszimusz, neki, a legjobb magyar tanítványának; vége! Ott volt a sok példa, akár maga Kun Béla is. Akinek a lánya Sztálinnal szemben Rákosihoz fordult segítségért. És Rákosi? Tudta, hogy nem segíthet! Ellenben a személyes találkozások alkalmával nem sokon múlt, hogy meghágta az apja életének megmentéséért könyörgő lányt. Mégpedig erőszakkal...! Pedig akkor Kun Béla lányának másra volt szüksége... De Rákosinál nem ez számított. Szóval Rákosi elszántan érkezett! Mindent látva, mindent tudva, előtte nem volt "moszkvai titok". És még így is, mindezeknek tudatában is, elszegődött! Adta magát. Mint az előre kifizetett ringyók. Másoknál persze más volt a helyzet. Mind például Lengyel Józsi bácsinál is... Mert például elképzelhető, hogy Rákosi nem is volt meggyőződéses bolsevik. Ellenben Lengyel József, ő igen! Aki szintén Moszkvában, Sztálin Józsefnél talált menedéket. De őt nem tartották meg a ház körül! Igen, mert az ő neve Sztálin kényes füleinek túlságosan is élesen csengett. És Lengyel József nem a Sztálin ízlése szerint csaholt. Menten ki is vágták őt Sztálin udvartartásából. De persze nem azért, mert ő túlságost jellemes lett volna! Meg karakán. Ő is megtanulta, tudta, hányadán áll egy Oroszországba emigrált bolsevik sorsa, élete.. Míg Rákosiék készültek a hatalom megszerzésére - birtoklására - járva egyik iskolát a másik után - Lengyel József addig Szibériában költött... Vagyis inkább tojt. Mert közben már ő is hazaérkezett. Vajjal a fején. Mert hogy valójában ő nemcsak bolsevik, de anarchista is volt...! Márpedig az köztudott dolog, hogy Sztálin József nem csípte az anarchistákat. Hátha még egyebet is tudott volna Sztálin elvtárs Lengyel Józsi bácsiról! Hogy ő bizony 1918-ban nemcsak elméleti harcosa volta bolsevizmusnak. Mint például Lukács György... Aki mint népbiztos, magyar bakákat tizedeltetett. Mert azok nem akartak beállni Kun Béla vörös magyar hadseregébe. Lengyel a diktatúra tevőleges résztvevője is volt. Akár Tisza István gyilkosaként is! Párban egy vörös matrózzal. Tisza István szobalányának szeme láttára és visongatásainak, jajveszékeléseinek közepette! Szóval elég színes volt a magyar bolsevizmus palettája. És akkor még nem számoltunk az itthon lévőkkel. Akik hol feloszlatták, hol létrehozták a pártot. De most mindenképpen számot tartottak a koncra. Olyannyira, hogy például egy Kádár János nevű kupcihér - aki később személyesen is követett el gyilkosságokat - Debrecenbe le se ment! Ő Pesten, mint vörös pók - a maga szőtte pókháló sarkában - meghúzódva várt. Arccal a rendőrség felé. Mert ez már akkor is divat volt: arccal a rendőrség felé fordulni. Nemcsak manapság divatos jelenség az ilyesmi. A bűnözőknek a legfőbb mentsvár bizony mindenkoron is maga a rendőrség volt! Nyilas házmestereknek és vetkőztetőknek. Postarablóknak és kasszafúróknak. Hol érezhették volna magukat nagyobb biztonságban, mint a rendőrség kebelén belül? Mint például Rajk. Szegény, nyomorult. Nyilas vezér testvérével a jobbján. Rajk, akire még Rákosi is azt mondta, hogy olyan élénk bűnöző, hogy őt még maguk a kommunisták se fogják sajnálni! Később - Kádár közvetlen asszisztálásával - Rákosi le is gyilkoltatta Rajkot. Közben valamiről megfeledkezett a párt. Rákosi nimbuszának felépítéséről! Merthogy az neki alig volt. Bezzeg Vas Zoltánnak! Hogy ő többet, tovább ült Horthy börtönében, mint maga Rákosi Mátyás! Ekkor, erre felavatták hőssé Rákosit! Mert ez kellett a kutyakomédiához. Hogy ő meg 1919-ben egyedül verte vissza a csehek intervenciós támadását... Hol volt ehhez már Vas Zoltán dicsősége? Meg mindenki másé... Rákosi egyedül söpört be magának mindent. Így lett Rákosi Mátyásból rövidest az ország első embere... Atya, Fiú és Szentlélek. Egy személyben. Körös-körül meg égett az ország! És Budapest eközben nem felszabadult, hanem megszabadult. A nyilas hordától feltétlen. Pesten Szálasi Ferenc már nem akaszttatott. Szálasi már csak Sopronban akaszttatott. Hekus Dönci meg Budapesten vetkőztetett. A cinkos rendőrök segedelmével! Azért nem tudták oly sokáig elfogni? Azért volt sikeres Hekus Dönci hivatásos rabló és gyilkos oly sok akciója, mert neki is a rendőrség falazott. Mert az écákat magától a rendőrségtől kapta ő is. Igen, mert akkor még a rendőrség nem volt megtisztítva... Most sincs! Ebből adódik, hogy a rendőr-banditák ma is szép eredményekkel akcióznak. Hogy a bűnözők sikeresebbek, mint a bűnüldözők? Fradi-Újpest mérkőzés folyik. Merthogy az Újpest is tele van! Merthogy a bűnjelekből - azt forgalomba hozva - manapság is szépen lehet pénzelni. Sokkal jobban, sokkal szebben, mint a sovány rendőri fizetésből. És épp a mi rendőreink ne tudnák, melyik fele vajas a kenyérnek? Rákosiék is tudták ezt már akkor! És nemcsak Majtis kommunistái! Akik közül egyesek kezdtek pocakot ereszteni. Úgyhogy már külsőleg nem lehetett őket megkülönböztetni a nagygazda zsírosparasztoktól. A költőt se a proletártól...? Mert aztán nemsokára eljött az idő, hogy egy Fás István nevű költőt kórházba kellett szállítani veszélyes túltápláltság miatt. Annyi libamájat evett. Majtison is először a cselédgyerekek indultak hízásnak. Persze, ők nem libamájtól. De ez inkább később történt. Illés Béla esete meg előbb: Ő már - mint a Vörös Hadsereg őrnagya - előre gépelve, zsebében hozta a vígszínházi csata leírását. Később aztán kiderült, hogy vígszínházi csata nem is volt! De a leírása azért maradt... Fenemód jól lehetett halászni akkor a zavarosban. Mert az egész ország egyetlen nagy zűrzavar volt. Az új ideiglenes parlamentnek például az lett a tagja, aki éppen arra járt. Meg az új magyar kormánynak is. Már a kezdet kezdetén volt, aki Rákosira akart voksolni. Ezt is Moszkvából állították le. Hogy ne Rákosi, hanem Dálnoki Miklós Béla vezérezredes legyen a magyar miniszterelnök. Ez sokkal jobban hangzik... Mármint a Dálnoki Miklós Béla neve... Mert nem az a lényeg, hogy ki a miniszterelnök! Kik a miniszterek?! Azok hadd játszadozgassanak ott egymás között. De a "seggre pacsi"-t Vorosilov marsall adja, adta! És ő mindenkinek akkorát sóz oda, amekkorát csak akar... Vorosilov akárkinek lefoghatja a kezét, de az övét senki. Legfeljebb ha a nagy Sztálin. Na, ő meg majd bolond lesz...! Aztán, ahogy senkikből - máról holnapra - hogy lettek valakik?! Ezek a példák később sokszor ismétlődtek. Először jöttek - akik, ha loptak, ha sikkasztottak -, de megfordultak Horthy börtöneiben! Az felért egy korabeli Don-kanyari kisezüsttel... És hogy miként lett egyik-másik besúgóból országosan megbecsült személyiség és politikus? Hát később nem ugyanígy történt minden? Egy álíró az ország legnépszerűbb embere! Jelenti hónapról hónapra a Szonda Ipsos. Aki - a hála és jutalom jeléül -, hogy olykor oly szívesen adott tájékoztatókat a rabtársak belső lelkivilágáról - még börtönkönyvtárosi rangot és címet is szerzett magának! Később váltott. Először magát látta el rendjelekkel, érdemrendekkel, aztán ő osztott a társaknak. Közben meg a nyelvtudás! Fordítani igen, de szóban annyit se, hogy jó napot. Jaj, azok a fordítások! Valaki - hozzáértő - mindig javítgatott rajtuk. Míg aztán változtak a direkciók. Három fordításból összelopva egy saját művet. Szóval nem Árpi bácsi! Mert az igazi színdarabokat mégis csak Pista bácsi írta. Előzetesen is, utólagosan is. Csakhogy őt mellőzték! Mert ő meg volt olyan hülye, hogy bemondta azt, amit Árpi bácsi bölcsen elhallgatott. És nem az ő színdarabját vitték a New York-i mai magyar élő színpadi szerző bemutatójára... Óh, azok a bemutatók! Diplomáciai utakon szervezve. Egy felhőkarcoló keskeny-szűk alagsorában. Tizenhat érdeklődő-néző szeme láttára. Igen ám, de a sajtó! Megfizetve, meggyúrva! Hogy mégis legyen valami visszhang. Mert a visszhang ott is megvásárolható. Majtison is megvásárolható lett minden! Egyesek meg elkezdtek élni, mint hal a vízben. Egyiktől elvették a vadászpuskáját, a másiknak odaadták. Hogy no, akkor most már vadászgassál te! Ő már lövöldözött nyúlra, fácánra, őzre, rókára eleget, most lövöldözzél te is! A tavasz látható jeleinek jöttével egyre nagyobb nyugtalanság szállta meg a falut. Lesz hát földosztás vagy nem lesz? Mert jóllehet, ott nyugaton még áll á keskeny csík, de az ország már mindenestől ideát van. Ideát bizony, mert mondhat itt most már bárki bármit, a kommunisták lettek az urak! Kecses Lajos, meg Vedress Lajos össze is állították a listát. Kik iratkoztak fel arra, mint földigénylők? Mindenki, aki csak úgy gondolta, hogy neki jár. Aztán a két bolsevik tett egy nagy utazást. Vitték a listát magukkal. Meg se álltak Debrecenig. Ha igaz, még Rákosi Mátyással is beszéltek. Hogy Rákosi elvtárs írná alá, hagyná jóvá a majtisi földigénylők névsorát! Rákosinak ez roppant tetszett. Madarat lehetett volna vele fogatni! Hogy íme, a nép! Hogy a nép már csak a kommunistáknak hisz, és csak benne - Rákosi Mátyásban - bízik. - Hivatkozzanak rám az elvtársak! És odaintette magához Veres Pétert is. Hogy valaki lássa, hogy valaki tudjon róla. - Írd alá, Péter, te is! És Veres Péter is aláírta. Bár azért ő hozzátette - pár nap múlva megjelenik az országos rendelet - és ez akkor lesz érvényes! - Kell a népnek a föld, emberek? - kérdezte Veres Péter. - Ajaj, hogy kell - mondta Kecses Lajos -, de még mennyire, hogy kell, Veres elvtárs! - Na, hála Istennek, hogy kell, de én nem vagyok elvtárs! Az elvtárs az Rákosi! Jókedvű kacarászások közepette fogtak kezet és köszöntek el egymástól. *** Soha Magyarország ezeréves történelmében még a népnek és a nemzetnek, az országnak és a hazának az orra előtt a mézesmadzagot olyan kegyetlen konoksággal, olyan megátalkodott álnoksággal még ember el nem húzta, mint Rákosi... Még a világtörténelemben sem sok-sok eset van, amelyet Rákosi aljasságához lehetne mérni. Legfeljebb, ha Lenin. Legfeljebb, ha Sztálin József. A nagy, a szent, mindható orosz nép esetében. Vagy mint később Rákosi után Kádár János! Akit őse szinte a száján köpött ki. Ő is úgy verte át népét, országát, melynek kulcsa az orosz szuronyok beavatkozása okán az ölébe hullott. Egyebet nem is kellett tegyen ezért, minthogy először megetette, aztán leitatta a balgatag népet, a bávatag országot. Vagy még egy hasonló eset. Később Horn Gyula! Akit meg csaknem azonos módszerek szerint Kádár János köpött ki a száján. Sőt. Mit hogy kiköpte? Kiokádta, kihányta netán! Vajon lesz-e utód, aki meg majd Horn Gyula sírjára tesz le egy-egy vörös szál virágot, halálának évfordulóján? Amilyen a nép, még ez is feltételezhető! Közben meg a Guinness-rekord! Ha ott a népek átverését is jegyeznék... Első, második, harmadik helyezett. Mert az első - Rákosi - és a harmadik - Horn - között sápadtabbnak látszik az erőszak. Rákosi mögött azért mégiscsak meredeztek a szovjet szuronyok! Horn mögött senki. Jobbról senki, balról sincs senki emberfia. És ő mégis regnál. Hát nem csodálatos? Így könnyű! Mert Torgyán József? Mert Csurka István? Mert Ivan Szabó? Es a legelején a költőnek is jaj be hitvány: Lezsák Sándor...? Horn az élen marad! Mikroszkóppal sem látni senki utódot. Viktoruska? Nocsak! Ha nem volna olyan hebrencs. Ha nem volna olyan éretlen! Ha nem volna olyan hajlamos. Most jelen pillanatban ő mutat fel a legtöbbet. Rákosinak legalább voltak riválisai! Ott - ha az ő kezéből kicsúszott volna a hatalom - lett volna, aki kap rajta. Most? Horn attól fázik, hogy elveszti... A többiek? Hogy netán még el is nyerhetik! És akkor mit kezdenek vele? Horn legalább tudja: újfent lóvá tesz egy országot. És a hatalomban marad. Úgy ígér, úgy hazudik, mintha ő lenre Rákosi elvtárs felkent szeminaristája... Rákosi egyszer el is szólta magát. - Demokrácia és szocializmus? Fából vaskarika! Hornnak az egész élete csupa elszólás. Miután a szocializmus felépítésébe az ő bicskája is beletörött. Pedig milyen buzgó volt! És most? Ez az új építkezése? Kimentek az oroszok! Bejöttek az amcsik. De mégis, micsoda különbség...! De hát erről nem Horn tehet! Mi köze van neki mindkettőhöz? Lehet, hogy Rákosi is szívesebben vállalta volna Amerikát? Csak hát a történelem... Amikor Fehérgyarmaton járt, bemutatták neki Kaufmann elvtársat is. Mint aki a pártépítésben-szervezésben a legtöbbet tette. Mint aki a legodaadóbb. Mint aki a legavatottabb. Még azt is ajánlotta valaki Rákosinak, hogy vigye fel magával Kaufmann elvtársat a központba. Rákosi figyelmeztetőleg emelte ujját a magasba. - Elvtársak, erről szó sem lehet! - De hát miért nem, Rákosi elvtárs? - Azért, elvtársak, megmondom én ezt is önöknek! Elvtársak, Kaufmann elvtársat pedig azért nem, mert ő zsidó...! - Na és? Csak nem faji megkülönböztetés akar ez lenni? - Nemcsak hogy akar, hanem ez az is! Elvtársak, ezt jól jegyezzék meg: faji megkülönböztetések a történelem folyamán mindig is voltak! És mindig is lesznek. Különben pedig zsidónak itt vagyok én! És ha még csak én lennék itt zsidó - egyes-egyedül... Akkor bánná a fene, no, elő Kaufmann elvtárssal is! De így? Nem, elvtársak - okítgatta elvtársait Rákosi. - Ebben a kérdésben tisztán kell látni. Nem zsidósíthatjuk el a mozgalmat, mint ahogy elzsidósítottuk 1919-ben! És akkor aztán Kun Béla repült. Önök csak talán nem azt akarják, hogy repüljek én is? Meg hogy ott a Vérmező felett az én gépemből is hulljon ki az a teméntelen arany? Szóval akkor megértettük egymást? Mostantól az én fülem hallatára senki ezt a szót többet, hogy zsidó, ki se ejtse! Világos? És mindez a Kaufmann elvtárs tudomására is jutott! Ő röviden reagálta le a helyzetet. - Szóval, akkor elkezdődött? A rosseb megette ezt az egész helyzetet! Másnap Kaufmann elvtársnak Majtison kellett volna levezetnie a földosztást. De ez az értesülés nagy szeget ütött a fejébe. Még arra is gondolt, hogy dehogy megy ő földet osztani másnap Majtis községbe... Este a lakásán durván dörömböltek. Két szovjet tiszt. A ház előtt meg egy amerikai wippon. Ruszki tisztek amerikai wipponon? Aztán kiderült minden! Mert az amerikai wipponon még ült egy amerikai tiszt is. Egy alezredes! Az pedig már az amerikai hadseregben sem kis rang. Azzal már ott valaki hadosztályparancsnok is lehet. Egy amerikai hadosztály pedig már nem kutyafasza! Ez a kocsi, úgy mindenestől - Kaufmann úrért jött. Persze még most nem azért, hogy érdemei elismerése mellett útba indítsák őt Vorkutába vagy Vlagyivosztokba... Hanem mert az az amerikai tiszt Kaufmann elvtárs édes testvérbátyja volt! Aki még az auschwitzi gettót is megúszta. Történt, hogy 1939-ben a Nemzeti Bank zsidó tulajdonosai nevében Kaufmann L. Richárd Svájcba utazott bizonyos pénzek, aranyak, igazgyöngyök és gyémántok áthelyezésének tárgyában. Merthogy akkor már fújtak azok a bizonyos szelek. Kaufmann L. Richárd akkor ott, Svájcban igen eredményes munkát végzett. Diadalittasan akart hazajönni. Aztán valaki a tárgyaló partnerek közül megsúgta neki. - Meg vagy te veszve, barátom? Magyarországra hazatérni? Neked? Ilyen orral? Szállj csak repülőre! Azt jól teszed! De olyan gépre szállj, amelyik az ellenkező irányban landol. Így került Kaufmann L. Richárd Amerikába. És onnan már csak egy ugrás volt a hadsereg. Maga Eisenhower tábornok delegálta őt a szövetséges megszálló csapatok magyarországi bizottságába. Onnan - egyenesen onnan - kereste meg Fehérgyarmaton élő testvérét... - Fogd magad, és gyere velem! Itt olyan bizonytalan minden. Én teérted jöttem, Árnún. Nem, ebben nincs semmi kockázat! A ruháidat? Mi a francnak? Ennyi kopott rongyot, minek? És Kaufmann Ármin kocsiba ült. És nem is olyan nehéz szívvel. Sőt! Kellemes és megnyugtató érzések lettek rajta úrrá, ahogy keresztülhajtottak Matolcsnál a Szamos hídján. Ott a ruszkik igazoltatni akarták őket. Nagyot nézett a szovjet őrmester az amerikai sofőr láttán. Kaufmann L. Richárd kibérelt szovjet tisztje meg mintha csak azt mondta volna neki: takarodj, továris, takarodj...! Másnap reggel a földosztáshoz a majtisi Nagymezőre legelőször a szolgabíró képviseletében Misky aljegyző úr érkezett. Tőle kérdezte meg Kecses Lajos bácsi, hogy Kaufmann elvtársat várhatják-e? - Várhatják! - mondta az aljegyző, pedig ő még az este történtekről nem is tudott semmit. *** A ló olyan kicsi volt és olyan nagy szőr rajta, hogy a még folyvást lovaikat cserélő katonák se vették figyelembe. Mintha nem is ló lett volna, hanem egy jól megtermett kutya. Éppen csak hogy elbírta az utána akasztott gumikerekű stráfkocsit, néha már az emelkedők előtt megállt, rosszat sejtve bóbiskolt, és nem indult el addig, amíg az asszony és egy-két gyerek le nem ugrott a kocsiról, nekilendíteni a stráfot az emelkedőnek. Huncut kis ló volt, nem erőltette meg magát, ha ütötték, eltűrte, de ha egyszer nem akart húzni, nem húzott az Istennek se! Azt se tudta róla a gazdája, hogy tulajdonképpen hegyi ló-e ez, vagy póni? Persze nem ezzel indultak el ők, hanem egy szép, pirospej kancával. Azt útközben elvesztették. Érmihályfalván egy román családnál aludtak. Reggelre a kancának nyoma veszett. Még ott a faluban az orvos - mert orvos volt a menekülő család feje - levezetett egy szülést, kapott érte ötszáz lejt - abból vették ezt a kis maskarát. Ekkor Erdélyben egyformán használatos volt a lej is, a pengő is. De a lejt még szívesebben is elfogadták, az a háború közeledtével nem romlott úgy, mint a pengő. Elég szép kis házat, orvosi rendelőt hagytak ott. Meg földet, jószágot, szőlőt. Érkávásról menekültek. Muszáj volt... Négy fiú, a mama, a papa, összesen hatan! Bécsbe szerettek volna eljutni, ott élt a mama rokonsága. Amúgy nagyon tisztességes, jó magyar család voltak. Túl jók is. Csak hát egy kicsit elgaloppírozott velük a történelem. A papa a tavasszal is mondta: ezt az országot már csak Szálasi Ferenc mentheti meg a végső pusztulástól. Ő így látta! És ebben nem volt egyedül. Az utolsó pillanatban sikerült meglépniük! Megvárták az esti sötétet, úgy vágtak neki az útnak, ki a faluból. De ahelyett, hogy egyre nagyobb lett volna a tér köztük és a front között - ahogy jöttek felfelé az anyaország irányába -, úgy hallott mögöttük az ágyúzás, egyre közelebbről. Persze, nemcsak nekik kellett menekülni. Aznap este vágott neki az írtnak az a két székely gyerek is. A Seprődy fiúk. Az a két jó magyar legény, akik már Érkávásra is menekültek. Először úgy volt, együtt indulnak útnak. Aztán az a két gyerek felkéredzkedett egy német teherautóra. Meg sem álltak Debrecenig. Ott akkor éppen a vagongyárat költöztették át a németek nyugatra. A munkások elszöktek a költöztetés elől. A két fiú kapott munkát. Jól megszedték magukat pénzzel, fizettek a németek, mint a köles. Aztán egy este a két fiú gondolt egyet, átálltak. Kaptak a vagongyárban működő illegális kommunista párttól fegyvert. - Jobb lesz ez így nekünk, testvér? - kérdezgették egymást. Jobb lett...! Másnap reggel az egyik vagongyári műhely kazánjában el is égették a nyilas párti igazolványukat. - Nehogy megtalálja nálunk valaki... És nehogy abból valami hézag adódjon... Elhatározták, hogy ők többet nem fognak befürödni. Érkáváson is a nyilas párt... Mit ígért? És mit adott? Szart se! Igaz, mert már nem is volt rá idő! Pedig az a porta, ami ott a zsidóké volt. S amit Horthy állami tulajdonba vett... Már csak ez maga is tisztességtelen volt... Állami tulajdonba venni boltot, földet, házat, csak azért, mert a tulajdonosa zsidó... Ehhez kellett Horthy jellemtelensége is. Nem is beszélve aztán arról a jellemről, amely ilyen vagyont elfogadott. A két testvért nercsokkal az oroszok Debrecenbe való bevonulása után kikérte szolgálatra a párt. Nem a nyilaskeresztes, a kommunista! És aztán a két fiú ment oda, ahova küldték. Ahol elkelt egy kis fenyegetés. Csak úgy szőrmentiben. A jelenlét által. A ruszkiktól kapott fegyvereken keresztül. A kommunista párt tekintélyének növelésére... Ezt se gondolták volna, hogy ők valaha azzal az orvos családdal ebben a büdös rohadt kutya életben találkoznak még. Hiába. Kicsi ország ez! Főként meg így, megcsonkítva. Persze, jóval később - de erre az esetre is vonatkoztatva - az Élet és Irodalomban Faragó Vilmos is megmondta: "Kicsi ország vagyunk!" Így találkozott a két testvér és a Csávássy család. Akár Majtison is találkozhattak volna. Mert azt a mindig az útszélre húzódó - oly lopva, oly szerényen kocogó stráfot Majtison is utolérhették volna az oroszok... De még egy-két falut sikerült előrejutniuk. No de a találkozás... A két Seprődy gyerek meg a Csávássyak... Milyen a véletlen... Majtison két ruszki katona egy napon - már tavasztájt -, amikor elült a háború zaja-zöreje - se szó, se beszéd; csak elkezdett házról házra rabolni. Kecses Lajos bácsi szólt a két falufelelősnek. Azok meg hamar átláttak a szitán. Nem ruszki katonák voltak azok, hanem két román martalóc. Csak innen Szatmárnémetin túlról, az Avasokból. Nem tudtak azok oroszul egy szót se... Hiába volt rajtuk orosz katonaruha! Na, aztán a Seprődyekben is felgyúlt minden! Most lehet az adósságból törleszteni. Véresre verték azt a két románt. Minden dühüket rájuk öntötték. Meg is ijedtek Vedress Lajos bácsiék. - Nem kellett volna ennyire! Orvost hívattak hozzájuk. Akkor tizenhat faluban volt egy orvos. Az a menekült Csávássy. Aki kétkerekű kordét szerzett a kis lovához, jól feltáplálta, úgy járta végig a falukat naponta. - Ki fog fizetni? - kérdezte, mielőtt azt a két román svihákot bekötözte volna. És akkor észrevette a Seprődy fiúkat. - Ti aligha, gondolom! - Abban biztos lehet, Sanyi bácsi! Összeölelkeztek. Később ők hárman félre is húzódtak. - Aztán amiről nem kell beszélni, arról egy szót se - mondta Csávássy doktor úr. - Még csak az hiányzik, Sándor bácsi! Se vasgárda, se a nyilasok, se semmi! - Egymásról csak jót! Mintha halottak volnánk. - Persze! Háborús időkben gyakran hal meg az ember! Mert muszáj. De hogy itt ilyen hamar átálltatok? - Ez is muszáj volt! - De hogy nektek ez ilyen hamar sikerült! - Egy-két kifejezést elsajátít az ember, a többi meg jön magától! Mi már el tudunk igazodni ebben az új helyzetben is! - Na és Laci bácsi? - kérdezte az egyik Seprődy fiú. Laci bácsi a Sanyi bácsi édes testvére volt. Budapesten tanult, táblabíró volt. Rá sokan pályáztak. Nemcsak a románok. - Pszt! Egy szót se! - tette szája elé a mutatóujját Sanyi bácsi -, itt van ő is velünk. Illegalitásban. A szekérdeszka alatt csináltunk neki egy kis búvóhelyet. Így hoztuk magunkkal. - Vigyázzon! Vigyázzon nagyon, tessék megmondani neki! Vigyázzon, mert ha ezek őt a markukba kapják, Laci bácsinak régen rossz lesz! Kiontják a belit... Menjen nagyobb helyre! Ahol jobban el tud vegyülni! - Mi is azért választottuk Debrecent! Közben bekötözte a két martalócot. - Na hát akkor ki fog fizetni? - fordult Csávássy doktor úr Kecses Lajos bácsi felé. *** Megrázta magát, megropogtatta fáradt csontjait, és felkelt. Vagyis inkább kikecmergett piszkosszürke takaróiból, a gyűrött felhőrongyok közül. Aztán feltakarított maga körül mindent, és elkezdett ragyogni. Megsimogatta az emberek arcát, a cselédek bütykös-kérges kezeit, jókedvre derült. Ilyen volt akkor reggel a napfelkelte Majtison. Semmiképpen nem olyan, mint egyébkor. Átlátta a nap is az akkori reggel jelentőségét! Tulajdonképpen a nap már előző este elkezdődött. Naplemente után behúzódtak az emberek a házaikba, hol olajmécsest, hol petróleumlámpát gyújtottak. Akkoriban már minden héten jött petró. Vehetett belőle mindenki, aki akart. Adták a boltban tojásért is. Ahogy a lámpák, a mécsesek kigyulladtak, nagy mosó- meg főzőfazekakban vizet tettek az asszonyok a sparhertra melegedni. Aztán a dézsa, a teknő, a nagylavór... A tűzön sírt, sírdogált, könnyezett az akác. Nincs még egy olyan fa a világon, mint az akác, amilyen. Nyersen is épp úgy ég, mint szárazon. Csak szárazon ropog, nyersen nyüszít. Mintha a lelke szállna ki belőle. Egyik végén ég, a másikon sóhajtózik, serceg... Nyomja kifelé a tűz melege a nedvet. A nagy edények mellé odakészítették a szappant is. Nagy, büdös, disznóbél szagú szappanszeletek álluk mindenütt az edények szélénél. Házi főzésű szappan. Szódából, zsiradékból. Mindig akadt disznóöléskor diribdarab zsíros húshulladék. Ebből főzték a házi szappant. A zsíros puha-lágy masszát beleöntötték az asztalfiókba, ott hagyták hűlni, s csak aztán vágták fel darabokra, éles dróttal. Csínján kellett vele bánni, bolti szappant akkoriban még hírmondóul sem látott a nép. A lavórokban, a dézsákban, a kádakban hamar hűlt a víz, igyekezni kellett a mosdással. Oda volt készítve a fehérgyolcs lábravaló vagy a vászon a lavórok széléhez. Aki vászongatyát hordott, az nem szabatta friss vászonból. Előzőleg az a vászon néhány évig lepedő volt, hogy ott az ágyban megtörjön az érdessége. Úgy már nem kezdte ki az ember bőrét. Az ing pedig? Elöl gyolcs. Hátul, oldalt, a karon ez is gyűrt, mángorolt vászonból. Cselédembereknek megjárta... Varga Károly aznap este már három helyre is kölcsönadta a borotváját. Mindegyik kölcsönadás előtt jól megfente a fényes nadrágszíjon. Hallatlan nagy izgalmakkal készült a falu a másnap reggelre. Úgy volt, hogy a bizottság először Darnóra száll ki. Így is történt. Belecsíptek a Szegedy úr birtokába - csak módjával -, aztán az egész bizottság átkocsikázott Kisszekeresre. Ott az meres-merevül nagybirtok volt! Haynau birtoka, amelyet az "aradi tizenhárom" után kapott jutalmul-birtokul, vérdíj gyanánt. Használták is ezt a földet Haynau utódai egészen az oroszok bejöveteléig. Most viszont ez a birtoktest mindenestől felosztásra került. Igen, mert Kisszekeresen sok volt a zsellércsalád. Majd mindegyik... Talán sehol úgy nem vágytak az emberek a földre, mint ott. Hacsak Majtison nem még jobban. Hiába ígérte a földosztó bizottság a jövetelét csak délre, reggel hatkor már elindult a nép a Nagymező irányába. Mindenki a legjobb ruháját vette magára. Volt cselédasszony, aki hajnalig foldta-varrta az ura nadrágját, csak hogy nézzen ki valahogy az az ember. Volt, aki meg kisujjast kért kölcsön a rokonoktól. Másik meg fekete kalapot. Úgyhogy mikor a Kecses Lajos bácsi lófogata, meg a Vedress Lajos tehénszekere után elindult a nép a tetthelyre - a Nagymező irányába -, úgy nézett ki a menet, mintha násznép lett volna. Vedress Lajos két tehenének a szarván piros krepp-papír. Kecses Lajos lovainak a sörényébe nemzetiszín szalagot fontak. Ekkorára már végérvényesen tisztázódott, hogy a zsírosparasztok földjei érintetlenek maradnak. Így nagy ellenszenv - a földosztás iránt - nem alakult ki a faluban a gazdák részéről sem. De azok óvatos-csendben pislogtak kifelé a portájukról. Közülük a Nagymező felé akkor reggel nem indult el senki. Nem örültek az új birtokos- és gazdatársak honfoglalásának! Mert ez az volt... Hajnalban, mielőtt a nép elindult volna, hallatszott, hogy nagy, mély lélegzetet vesz a föld. Előbb ásított, aztán nyújtózkodott, kilehelt magából mindent, ami elhasznált levegőt a föld tüdeje kiadhatott magából. Azt a rengeteg mérget. Üde-harmatos volt minden a kora reggeli napsütésben! Mind a két szekér tele frissen vágott, újonnan hasogatott cövekekkel. És a szekérderékban teméntelen kötél, zsineg, gurtni, puha drót. Hogy legyen mit kihűzni, legyen mivel mérni. Sokan ásót és kapát is hoztak a birtok határainak kijelölésére. Kecses Lajos és Vedress Lajos hátrább húzódtak. Ők nem voltak egészen tisztában az öl, a négyzetméter, a hold, a hektár fogalmával. Átadták a terepet. És a majtisi ifjúkommunisták átvették. Elsősorban is Angyal Áron. Ő még tanfolyamon is volt Mátészalkán, ahol a párt a földosztókat képezte ki egyhónapos tanfolyamon. Onnan Angyal Áron valóságos tudósként jött haza. Ott ő mindent, de mindent kitanult. Amúgy értelmes, okos fiú volt. Ahogy megérkezett a tanfolyamról, egy kis csoportot szervezett maga köré. A nővéréből, az öccséből, a nővére két barátnőjéből, az öccsének a falubeli cimboráiból. Angyal Lenke, Angyal Manci, Angyal Ida, Józsa Karcsi... Úgyhogy kialakult, létrejött az öregek mellett az ifjú majtisi kommunisták bázisa is. Mind ott voltak a földosztásnál a Nagymezőn. És közülük nem sunyított, nem félt senki; mi lesz, ha visszajönnek a birtokosok? Elmúlt már dél, amikor falu felől a Gőgő-parton feltűnt a földosztók Pobjedája. Egy hótt, riherongy - orosz katonaságot is kiszolgált - csotrogány... Négyen szálltak ki belőle. Mindenki csodálkozott, hogy Kaufmann elvtárs nincs köztük. De nem kérdezett senki semmit. A listát Angyal Áron tartotta. - Emberek! - szólt. - Énekeljük el a Szózatot! Hazádnak rendületlenül Légy híve, óh, magyar! Bölcsőd az, s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. A nagyvilágon e kívül Nincsen számodra hely. Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell! Aztán az autó motorháztetejére kiterítették a listát és a térképet. Kinek mennyit hagyott jóvá a földosztó bizottság? Akinek nem volt egy talpalatnyi se, annak öt holdat szavaztak meg. Akinek egy hold volt, annak már csak négyet. És így tovább, arányosan. Földet kaptak a még hadifogságban élő zsellérek is. Volt, aki már réges-rég valamelyik Don-kanyari szakadékban porladt elkaparva, és itt még mindig szerepelt a neve. - Majd, ha hazajön! - és az ittlévők neve mellé az ő nevüket is beletették a kalapba egy cédulán. A Nagypatak széléről indultak el, le egészen a Kismezőig. Előbb jött a zsinór, aztán a cövek. Akinek a cövekét leverték, az menten a földje szélénél elkezdett kapálni vagy ásni. Segített a gyerek, az asszony. Percek alatt a föld határmezsgyéjénél barázdát húztak. Mások meg, ahogy kimérésre került a földjük, toronyiránt hazaszaladtak harapni-falni valamit. Messze volt már ekkor a reggel. Persze, hozhattak volna magukkal valami kis eleséget, de nem volt mit! Vízhevest? Málékenyeret? Mert csak ez akadt. Vagy még ez se. Ezt meg - mások előtt enni - szégyellték volna. Aztán, ahogy egyikük-másikuk így vagy úgy, ezzel vagy azzal megtöltötték a gyomrukat - futás vissza. Mintha mire újra kiérnének, valakik vissza akarták volna venni tőlük azt a földet. Új birtokosnak lenni - végignézni a kimért földdarabokon, látni a frissen hantolt mezsgye szélén a karót, mindenkiben belső fojtott nagy érzéseket keltett életre. De hangosan senki nem mondott ki semmit. Aki legbelül sóhajtott, az is csak ennyit: emberek, hát akkor mégis csak van Isten? Egyetlen zokszót sem ejtett napestig senki. Mindenki elégedett volt azzal, amit kapott, ami kimértek, kicövekeltek a számára. Volt, aki levett kalappal órákig állt a földje végében. Aztán csak nézett, végig-hosszig a földjén. Vagy ha leült - úgy választotta meg a szemirányát -, hogy végignézhessen, hogy láthassa a saját földterületét, annak minden parányi kis darabját, minden porszemét. Már mindenki eltervezte - titkon, legbelül, lesve -, hogy hova mit vet. Aztán befejeződött...! Mindenkinek kimértek mindent. És mindenki aláírta a földje átvételét. Ki a teljes nevét kiírva, ki csak két nagy bütykös keresztet rajzolt oda. Sokan még nem mentek haza. Sokan elkezdték az almafákat körüljárni, sétálni a fák alatt. Mert a gyümölcsös nagy része is felosztásra került, mégpedig 600 ölével! Ennyi jutott egy főre. Azok a szép termetes jonatánfák. jaj, amikor majd ezek kivirágzanak. - Honnan lesz permetszer? Honnan lesz vetőmag? Honnan lesz eke és borona? - Össze kell fogni emberek - mondta Angyal Áron, és a legkonokabbak is elindultak hazafelé. De úgy, hogy a lelkükből egy darab még ottmaradt a földek végeiben a Kispatak és a Nagypatak partján. *** Másnap már volt, aki lehúzta az ujjáról a háborút megjárt, a fogolytáborban is elrejtett sárga-kopott kis karikagyűrűt. Lehúzta, és odaadta egy véka tavaszbúzáért... Egy másik vékáért - tavaszárpa - meg a kamrában tartott, még csak egyszer használt boxcsizmáját adta oda. Mások meg a gazdákhoz fordultak. - Elfogadná-e, gazduram, az ajánlatot, hogy egy kis vetőkrumpliért napszámmal fizetnék? Amikor legkeményebb a dolog. Amikor magának is a legjobban kell. - De hát akkor kell neked is a legjobban! - A magam dolgát félreteszem! Nem bízik meg bennem? Csaptam én be magát eddig is valaha? És bízott, és hitt, és próbálkozott, és remélt a sok fényesálmú zsellér. Mert az álmuk - azért azt meg kell adni - szép volt... Ezért volt - lett - aztán olyan égbekiáltó a becsapásuk! Mert a gazdák megmondták: Mihály, Józsi, Gedus, János, vigyázzatok! Mert nektek készül a kelepce! Mert ha az orosz jó szándékkal volna, most menne haza! Az ám, de nem megy. Mert nem az a szándéka, hogy nektek legyen! Magának akar uradalmat! Most lehetne egyszer és mindenkorra rendbetenni mindent! De nem ez a cél! Hanem hogy kiszipolyozni ezt az országot. - Vetni akartok, ugye? De nem biztos, hogy az arat, aki vetett is! Kérdezzétek csak meg a hadifoglyokat! Ők láttak közelről mindent. Ott, a Szovjetunióban. - Nahát, ez az, aminek nem ülünk fel - mondta Angyal Áron. - A reakció szavának! Mert persze, hogy fáj nekik, mi is leszünk olyan gazdák, mint ők amilyenek. Pofázhatott Majtison mindenki mindent. A nép elengedte a füle mellett. Csak a föld varázslatos erejében hitt. Hallgatott és beszélt, igazat adott vagy nem adott igazat senki senkinek, a nép felgyűrte a karján az inget, szorosabbra húzta a gatyamadzagját, és nekiállt! Egyetlen nagy "hórukk" volt az egész majtisi határ. Akinek egy kis vetőmagja akadt, az kapával, ásóval állt neki a saját földjének. Volt, aki három hold tavalyi tarlót tört fel kézikapával. És a tavaszbúzát csomóra vetette. És az a tavaszbúza kikelt! És kalászba is szökkent. A gazdák meg csak néztek, és a térdüket verték a gőgös nevetésüktől - Bolondok ezek, kapával vetni a búzát...? - Akkor azt a búzát meg is kell kapálni! Nem kellett! Majd később sarlóval vágták le csomónként. Úgy kötötték kévébe. Más meg - cselédasszony - egy összemarék tarkababért egy fél napig mosott. Csak hogy tudjon mit vetni. Karóspaszulyt is, gyalogpaszulyt is. Aztán a krumpli... "Ahol krumpli van, ott éhhalál nincs!" Ez volt a kiindulás. Na meg az a két traktor. Az egyik a Seress Zsigáé, a másik a Bodnár úré. Ő magángépész volt. Vállalt szántást. Mert akkor még ezeket a magánbirtoklású traktorokat nem államosították. Majd csak később. De akkor aztán kegyetlenül... Szántani szántottak a traktorok, de már a boronáláshoz nem futotta az idő. Volt, aki a nagy rögökbe felszántott földjének másnap kapával állt neki. És egy-egy darab földön a kapa fokával porhanyósra egyengette el azt a szántást. Hogy vetni lehessen bele! Krumplit és tököt, répát és kukoricát, mindent, ami még tavasszal vethető. Volt olyan darab föld, amelyiknek hat férfiember állt neki, csak egy-egy kéziszerszámmal. Itt, ezeken a földeken, ezekben a barázdákban, ezeken a mezsgyéken akkor hősök születtek! A föld, a határ, a mezők hősei. Korgó gyomorral váltak az ezeréves földéhség hőseivé! Másutt meg hat-nyolc gyerek... Meg az asszony... Két gyermek meg egy asszony képes elhúzni egy rögtörő boronát. Főként ha az ember is segít. Mert azt a boronát hátulról is lehet előrefelé igazítani. Igazították! És csak a sor végén, a Nagypatak partján álltak meg egy szusszanásra, mély lélegzetvételre, a homlok megtörlésére. Aztán akadt egy-két gazda. Lovas, ekés, szekeres. Akiknek már újra lett fogatjuk. Kimentek egy-két órára a Nagymezőre ők is. Megnézni ezt a sok szerencsétlent. Mégis, az ekét, a boronát ne gyerekekkel, ne asszonnyal húzassák. Mert szégyen ez az egész falura. - Segítek! Majd ledolgozod. Emberség is van a világon! Ha az mindig nem is volt, de a majtisi határban ezen a tavaszon csoda, az igen! Mert a földosztástól számítva két-három hétre a határnak az a része is be lett munkálva. Aztán csak azért jártak ki az emberek, hogy nézzék; mi kél, mi nem? Kikelt minden! Kivirultak a parányi sziklevelek. És terebélyesedtek nap mint nap. És győztek a majtisi cselédnépek! Csakugyan, ilyen győzelem Dózsa György óta aligha volt ebben az országban! Igaz, később ilyen leverettetés is alig. De még lobogott a zászló. Közeledett a húsvét. A földek, a mezők, az akácfasorok, a patakpartok, a szántások és boronálások ünnepe. Meg hogy porhanyós földben a mag! És a kikelet! Annyi nagypéntek után... Akik a faluban gyászban és szomorúságban éltek, azoknak ez a jácint-tulipános tavasz sok volt! Egy kicsit rosszul is esett nekik a jókedv. Meg az emberek kisimult arca. De hát itt volt olyan ember is, aki már rég beleöregedett a maga korába - idejébe - és eddig még soha se a szeme, se a tekintete, se az arca a mosolyig nem derült. És az asszonyok. A harmincéves korukra megöregedettek... Most? Meg lehetett nekik bocsátani! És főként meg kellett őket érteni. És velük mosolyogni, és velük derülni, és velük enyhülni meg, ha csak oly kevés kis időre is! Aztán volt, aki jelentette Angyal Áronnak: - Áron, vegyétek vissza tőlem azt a földet! Én vissza akarok menni cselédnek! Mert aratásig éhen hal a család. Hát te se érted meg? A földdel cselédnek nem kellek. Kommenció nélkül meg húsvétra meghalunk éhen! *** A hermánszegi rezesbandának egy cigány tagja sem volt. Annak - mint zenekarnak - csakis jó gazda emberek voltak a tagjai, akik egész héten szántottak, vetettek, hétvégeken meg összeálltak, elmentek valamelyik környékbeli községbe muzsikálni. Bálban vagy lakodalomban egyaránt. Aztán megtörtént, hogy hajnalig fújták, utána fogták magukat, leszálltak a zenekarnak épített pódiumról, biciklire kaptak, egyenest ki a mezőre, a hermánszegi határba, szántani vagy vetni, kapálni vagy kaszálni, összegyűjteni a szénát a Nagyszamos töltéseiről. A hermánszegi rezesbandának - bálra, lakodalomra - kialkudott bére volt. Amit legkésőbb a bál kezdetekor le kellett tenni a rezesbanda asztalára. Mégpedig egy összegben! Ha a belépőjegyekből előzetesen nem futotta ki a költség, valaki megelőlegezte. A hangszerek firól fira szálltak, nem koptak azok el, volt kürt, amelyiken valamikor még a nagypapa is játszott. A prímása klarinétos volt. Cigányzenekara a falunak is akadt, elég jó banda - de egy bálnak az igazi rendjét, rangját a hermánszegi rezesbanda adta meg. Akkor húsvétra meg igazi rangos bált akartak a bál rendezői. Az egész Angyal Áronéktől eredt. Mert úgy plakátolták ki, hogy ez kommunista bál lesz, ezt a bált á kommunista párt rendezi! Már el is készültek a nagy, öles plakátok. Végül is a bíró - Angyal Pista bácsi - állt ellen. Aki ugyan maga is kommunista volt, földet is kapott, mégis szembeszállt. - Nincs olyan, hogy egy bál kommunista! Egy bál vagy bál, vagy semmi! Ezt a bált Angyal Áronék a földosztás ünnepének is akarták. Angyal Pista bácsi előtt a kommunista bálnak a vén Koncosné adta meg a kegyelemdöfést. Boltba menet kisilabizálta a nagy plakát szövegét. - Jaj, istenem! - mondta szomorúan. - Hát már itt se hagyják békén az embert? Úgyhogy délre a bíró a plakátokat le is szedette - mondván - nem adja a bálhoz a bírói engedélyt, ha minden plakátot ki nem cserélnek. Akkoriban a táncmulatsághoz bírói engedély volt szükséges. Anélkül belépődíjat se lehetett szedni. Végül is a bál kezdetére lecsillapodtak a kedélyek. Bár nem egy gazda tiltotta el a lányát a bálból már előzetesen. A fiúknak nem parancsolhattak a nagygazda szülők. A rezesbandáért Kecses Lajos bácsi ment át Hermánszegre, lószekérrel. Húsvét másodnapján, kora délután. Úgy, hogy még legyen egy kis idő a hírverésre. Ahogy megérkeztek, a banda le sem szállt Kecses Lajos szekeréről. Az öreg le-fel jártatta a zenekart a falu egyik végétől a másikig. Közben a banda meg fújta. Először azt, hogy Nagyságos kisasszony Felmászott a fára Beletört a gezemice tövis a lábaszárába Piszkáld ki, piszkáld ki, Piszkáld ki belőle Nem piszkálom, egye meg a fene, Hadd maradjon benne. Olyan lelkesen, olyan hangerővel fújták, hogy beleremegett a falu a hermánszegi rezesbanda trombitaszavába. Kecses Lajos meg-megállt egy-egy ház előtt. A nép meg tódult kifelé a kapukba, az utcára. Csak Fejér Albertéktől nem jött ki senki. Ott a ház előtt a zenekar rá is pihent. Kiengedték a nyálat a zeneszerszámokból. Ott egy kicsit - a ház előtt - a tekintete mindenkinek elkomorodott. Mert abban a házban még élt a gyász! Tudván tudta mindenki; nemcsak a gyászév leteltéig, örökre. Ott gyászolják a halottat is, gyászolják az élőt is... Bizony, vannak gyászok, amelyek egy-egy élet végéig tartanak! A Fejér Albertné gyásza ilyen volt. Mind és örökkön örökké, talpig feketében. Oda nem illett a harsány trombitaszó, se a klarinét virgonc rikoltozása. Kecses Lajos alig várta, hogy elhajthasson a ház előtt. A zenekar is csak azután zendített rá újra. Naplemente tájt elég szépen összejött a falu ifjúsága. Itt csak a nőtlen férfiembereké meg hajadon lányoké volt a tánc. Legfeljebb ha néhány fiatal házas jelent még meg. De az idősebb nemzedék csak hallgatni, mit-látni járt a bálba. Azok ott a lócán leültek a csűr deszkafala elé, közben, sorban úgy hallgatóztak, nézgelődtek, gyönyörködtek az ifjúság mulatozásában. Elég szép számmal érkeztek fiatalok a szomszéd községekből is. Ahogy csak lehetett - lányok, fiúk egyformán - mindenki kirittyentette magát. A lányok a hajukat maguk ondolálták. Jöttek a lányos mamák is. Bizony volt, aki az utolsó tyúkját vágta le báli elemózsiának. Mert a lányt táncoltató legényt - legkésőbb éjfélkor - meg kellett kínálni. Úgyszintén a zenekart is, főtt tyúkhússal, kaláccsal, vagy kenyérrel legrosszabb esetben. A bálban minden újonnan földhöz jutott és mindez kommunista is megjelent - korra, nemre való tekintet nélkül. Mégis csak kommunista lesz hát ez a bál - csettintgettek egyesek - és most nem is úgy volt, ahogy némelykor, a legalja népnek nem jutott belépőjegyre, azok kívül maradtak a Tukacs Antal csűrjének kapuján, ott lebzseltek, de meg olykor táncoltak is, költségmentesen. Most váltott belépőjegyet mindenki. Igen, mert ezt a bált nem csűrben rendezték. Nem akarták elviselni esetleg a volt bíró, Tukacs Antal visszautasítását. Kérik tőle a csűrt a bálhoz, ő meg valami kifogást emel. A kommunista bált a kerekeskútnál lévő térségen rendezték. Igaz, hogy egy kicsit még hűvös volt az idő hozzá, de aki táncolt, nem fázott, aki meg csak nézelődni jött, jól felöltözött hozzá. Sűrűn egymás mellé ültek le a lányos mamák, melegítették is egymást. A zenekar tangót, foxot és csárdást fújt. A banda előtti teret a nagygazda legények szállták meg most is. Minél senkibb volt valaki, annál inkább a széleken kellett, hogy táncoljon. Aztán egyszer csak - de még jóval az éjfél előtti rostok ideje előtt - ott az előtérben megjelent néhány cselédlegény is! Angyal Bálint, Angyal Béla, Koncos Miska, meg még egypáran. És elkezdték felkéresgetni a nagygazda lányokat. Jó volt a tánchely, még jobb is így, hogy szabadtéren rendezték, mintha csűrben tartották volna. Így tágasabb volt a hely, a tér. Rövid idő alatt a tánctér kifényesedett. Volt még egy kis nedve a tavaszi földnek, meg aztán előző nap Angyal Áronék éles lapáttal jól elegyengették, felnyesték a teret. Úgyhogy minden adva volt egy igazi, jó táncmulatsághoz! Egy gazda - ez is még jóval éjfél előtt történt - mind a két lányát hazaparancsolta. Mert azt a két lányt már többször is - egymás után - cselédlegények kérték fel. És az a két lány - ezt a mama is észrevette - szívesen is táncolt azokkal a bolsevista cselédgyerekekkel. - Ilyen nincs! Gyerünk hazafelé! - mondta a gazda, és az asszony is felállt a nyárfadeszka lócáról... Késelés nem volt! Mert az ilyesmi a majtisi bálokban ezelőtt elég gyakran megesett. Visszakérni egy lányt, ugyanabban a táncban, ugyanattól a fiútól? Rászólni a zenekarra, hogy ne azt fújjátok, hanem ezt? Az ilyesmikért könnyen kinyílott a zsebekben a bicska. Nem, most nem! Most csak táncolt, mulatott mindenki, önfeledten. Angyal Áron meg járt-kelt. Ő nem táncolt. Úgy érezte, ő már felette van mindennek, ami itt történik. Volt, aki már úgy beleélte magát a mulatságba, hogy kiperdült. a zenekar elé, és táncszavakat kezdett rikoltozni. Angyal Jóska ezt: Akinek a töke veres, Abból lesz jó gépfegyeres Aki eddig - asszony, ember - savanyodva ült és hallgatott, erre az is derült. Angyal Jóskának Gorma Bandi kiáltott vissza: Akinek a nyaka koszos, Abból lesz a rendőrbiztos. - Úgy, úgy - mondta egy fiatal gazda -, jó volnátok ti rendőrbiztosnak valamennyien! De hangosan azért ezt nem merte volna mondani. Aztán - hogy, hogy nem - néhány gazdalegény a cselédszülők lányait is felkérte. Ebből se lett semmi baj. Oldódott, tágult a bál bolsevista jellege. Csak Angyal Áron éber-éles sastekintete árulta el, hogy kié is ez a bál voltaképpen. Na, meg még valami! Ami igazán váratlanul jött. Egy fiatal cselédasszony - Szalainé - személyén keresztül. Aki eddig nem táncolt, akit eddig nem kért fel senki. Egyszer csak felugrott, beperdült a tánctér közepére, elragadott magának egy legényt, és eszeveszetten elkezdte járni. A fejét felemelte, a szeme meg ragyogott, az arca kifényesült. És aztán egy másik cselédasszony... Majd egy harmadik... A végén már minden cselédasszony járta átszellemülten, megbabonázva, fékeveszetten. - Nekem fújd! Csak nekem! És olyan táncba kezdtek, amilyet Majtis, amióta Majtis, nem hogy nem járt senki, de még nem is látott! Benne volt ebben a táncban akkor ott minden! Középen teret nyitottak nekik a többi táncosok. Egy diák, egy gazdaember fia - már orvostanhallgató - azt mondta, csak úgy suttogva, maga elé: hogy ez, ami itt van, amit itt most látni, ez történelmi tánc! Ezt meg kellene könnyezni. De nem könnyezett ott senki semmit. A cselédasszonyok meg csak járták, járták. Mintha csak a szívüket, a lelküket akarták volna kitáncolni. És mintha egyiküknek-másikuknak ott látszott-játszott volna a felismerés a szemében. Hogy mire is való ez az élet? Hogy ez milyen rövid! Hogy ez milyen nyomtalanul elszáll. Hogy ez nem hagy maga után semmit. Csak itt, most ezt a néhány lépés táncot... És a cselédasszonyok fújtatva, lihegve, mindig újabb és újabb erőt merítve hozzá, járták és járták, mintha soha ebben a keserves életben már nem akarnák abbahagyni! És akkor az öröm megszállta az egész mulatozó társaságot. A cselédasszonyokat meg onnan a tánctér közepéről nem akarta kiszorítani senki. A zenészek is csak néztek, bámultak, lesték a csodát. Ilyet eddig közülük se látott senki. Hogy így elragadják ezek a maguk jussukat. Hogy fojtják már ezek magukba ezt a táncot?! Szégyen, de ki kell mondani: ezeknek az asszonyoknak ezt a táncot, ezt a felszabadulást az oroszok hozták el. Ha még ilyen árakon is! Hát érhet egy népet, egy nemzetet nagyobb szégyen, mint az, hogy idegen katonák hozzák el egyeseknek a szabadságukat? A hazában... Biz, itt az történt...! Mert ilyen bál, ilyen mulatság itt még soha nem volt! Így még itt nem fürdött meg a vigasságban se a test, se a lélek. Mert voltak itt bálok máskor is. Amelyeket mindenkoron a gazdák rendeztek. Maguknak rendezték, aztán az asztalról morzsát hullattak másoknak is. De így, hogy minden mindenestől dőljön, boruljon? - Én csak azt sajnálom - mondta Balog Pista, akit maga a párt állított oda a kerekeskút melletti bejáróhoz jegyszedőnek -, hogy Székelyhidy úr nincs itt! Hogy hadd látná ezt ő is. Hogy hadd gyönyörködné ki magát ő is ezeknek az asszonyoknak a táncában. Netán járna velük együtt.... - Miért? Hát miért ne járhatna? Emberek ezek is, akik most itt járják! Majtison a bálokban a nyitót hajdan Székelyhidy Lajos táncolta. Azt olykor megcsodálta az egész falunép. A nyitótáncra Székelyhidy úr mindig a nagytiszteletű asszonyt kérte fel. No, ez is különös tánc volt! Mert amíg a nagytiszteletű asszony forgott-röpködött, addig Székelyhidy Lajos csak deréktól felfelé. A lába egy centinyit sem mozdult el... Aztán eljött az éjfél. Beköszöntött a rostok ideje. A bálbeli félidejű pihenő. Amikor egy ideig nincs tánc, csak hallgató-nóták vannak. Ilyenkor kínálják meg a - lányaikat táncoltató - legényeket a mamák. Szépen előveszik a főtt tyúkhúst a hófehér vászonkendőkből. Ekkor részesülnek kínálásban a zenészek is. Ez rendben is volt, odajárultak az asszonyok a kibontott csomagjaikkal a zenekar elé, mint máskor. És felajánlották az elemózsiát használatra. Igen ám! De a cselédlegények! Akik gazdalányokat táncoltattak már kora estétől. Megtörtént ez is... Ők is részesültek a kínálatban. És éltek is vele. Szerényen, tisztességtudóan... Aztán, hogy a csodáknak vége ne essék ezen az éjszakán, ebben a bálban... A cselédasszonyok is megkínálták főtt tyúkhússal a lányaikat táncoltató gazdalegényeket. Szépen, illendően. A hófehér kendőkből... Ki tudta, hogy az volt az utolsó tyúk a háznál? - Nincs semmi baj - mondta az egyik cselédasszony -, az a fő, hogy eddig kitartott. A zenészek még pihentek. Angyal Áron odament hozzájuk. - No, ugye, hogy mi is tudunk valamit! Ugye, hogy a mi bálunk is? Visszaszóltak neki: Áron, ez nem a ti bálotok! Ez nem az ő báljuk. Ez itt most mindenkinek a bálja. Ne ronts el, Áron, semmit! Áron, hogy mégis megőrizze, megszerezze a párt számára a fölényt, néhány bolseviki fiúval-lánnyal összefogódzott énekelni. Rostokkor szoktak ilyet. Csakhogy most nem az "Akácos út, ha végigmegyek raktad én" következett. Hanem egy egész más nóta. A Föld teremtésének kezdetén, sej, haj, hahó, Nem volt akkor gazdag és szegény, sej, haj, hahó! Ezt a dalt eddig itt még senki nem hallotta. Áron hozta a faluba a tanfolyamról. A Földnek kérges népe mi vagyunk, sej, haj, hahó, Nyakunkon ülni nem hagyunk, sej, haj, hahó! Rajfa hát, szúrd és vágd, Vezesd a parasztok rohamát!" Rostok után a cselédasszonyok már nem mentek vissza a tánctérre. Nem is mehettek volna! Mert az élmény nagyszerűségétől mindnyájan megittasodtak. Ki kellett, hogy józanodjanak valamennyien. Ez meg is történt! Tudták, hogy ami volt, ami itt ezen a bálon, ebben az éjszakában megesett velük, az megismételhetetlen, az egyszeri, az soha ebben az életben még egyszer nem is eshet meg! De így is nagyszerű volt! Megízleltek egy másik életet, ami után ők már hiába is kapaszkodnának! Ami csak arra való volt, hogy ők is tudják, ők is érezzék, más életek is vannak. És abba - egyszer - nekik is sikerült belekóstolniuk. Ezt is megengedte a Nagyúristen! Már csak azért imádkoztak, hogy az a más élet a gyerekeiké lehessen! Hogy azoknak a jóllakottság, a szépség, a jóság már ne csak ritka vendég legyen. De az Isten nem hallgatta meg az imájukat! Mert aztán ettől az élettől egyre távolabb került mindegyikük. Rövidesen vége szakadt a szemfényvesztéseknek... Öröködbe, Uram, pogányok jöttek. És szent templomodat megfertőztették. Jeruzsálem városát elrontották. És széjjel nagy kőrakásokra hányták. Szolgáidnak testek, akik megölettek, Adattak a hollóknak, Húsok te szentidnek Ételül vettetnek A mezei vadaknak. Mint holdfogyatkozáskor az égről a fény - sűrű, sötét éjszakán -, úgy fogyott el a remény, amely még az utolsó pillanatban is bízott a németek háborús győzelmében. Mert minek tagadni - holott már Horthy is réges-rég bejelentette -, voltak, és nem is kevesen, akik a történtek ellenére is szerették volna a német győzelmet. Főként azután, hogy a szovjetek által leigázott területeken végbement az a sok pocsékság. Mert a Vörös Hadsereg ekkorra már nemcsak hogy leigázta fél Európát, de meg is becstelenítette, meg is gyalázta azt. És nemcsak úgy, mint ellenséget, hanem mint szövetségesét is. Például Jugoszlávia esetében. Akikkel a Vörös Hadsereg csapatai együtt harcoltak a hitleri fasizmus ellen. Milovan Gyilasz magyarul is megjelent könyvéből tudjuk - "Beszélgetések Sztálinnal" -, hogy a Vörös Hadsereg martalócai éppen úgy leigázták, megbecstelenítették a szerb, a horvát, a dalmát és az ott élő magyar nőket is, mint ahogy tették ezt Magyarországon, Lengyelországban - büntetlenül -, német földön és Ausztriában. És ezt Gyilasz szóvá is tette Sztálin Józsefnek, tiltakozásul, panaszképpen. És mit ád Isten, még Sztálinnak állt feljebb! Menten fel is húzta az orrát a generalisszimusz Gyilaszra. Hogy háborúban megesik az ilyesmi. Meg hogy nem is olyan nagy dolog az. És hogy mit tehet egy katona, amelyik hónapokon át feszt-folyvást harcok közepette él? És Sztálin még azt is mondta: nem kell ellenállni, és akkor nincs erőszak! Csakhogy Európa más erkölcsi normákhoz volt szokva. Még a leigázó hadak esetében is. Szóval a Vörös Hadsereg letette, otthagyta névjegyét Európában. Ezért reménykedtek még oly sokan. A remény - az utolsó pillanatig - az új német csodafegyverhez kapcsolódott. Amit a németek nem mondtak ki: az atom! De amelynek a kulcsa nem az ő kezükben volt. Május elején Vorosilov és Tolbuhin, Mehlisz és Malinovszkij hordái már Berlint nyaldosták. Belátta mindenki, csodafegyver nincs...! Mert ha - lenne, nem engedték volna a szovjetet fel, egészen Berlin alá. Nem maradt már ekkorra semmi más, csak egyetlen bolondos vak reménység. Az, hogy Eisenhower és Montgomery lendületből tovább támad! A német hadsereg után végez a szovjettel is! Mert a szovjet legalább akkora ellensége a nyugatnak - Európának -, mint a német. - Csak nem fogja ráengedni az európai civilizációra Anglia és Franciaország, Kanada és az Egyesült Államok a szovjet barbárságot? De igen, ráengedte! Még szerződésben is rögzítették a szovjetek Európa leigázására felhatalmazó jogait. Pedig a német tábornokok mi mindent megtettek az ellen, hogy a szovjet minél kevesebb teret nyerjen, és hogy a nyugati szövetségesek minél nagyobbat. Akkor már csak ez volt a tét. És volt is valamilyenalapjuk a vakmerő reményeknek... Bár akik éles politikai képességük szerint átláttak mindent... A zsidóság szerepét például... Mert amit velük a német megtett... A zsidóságot a koncentrációs táborokból a szovjet hozta ki. És hiába látta Churcill: utolsókat rúgja a szovjet is, mégsem lehet ellenük fordulni! Ők vonultak be Auschwitzba... Csak egy balhorog kellett volna a kimerült, a győzelmek elkényeztette, demoralizált szovjet ármádiának. Amely ekkorra már csak a sztálini blöffökből élt. Meg hogy a nyugat átvállalta. Lekötötte a még ütőképes német csapatokat. És adott is! És nemcsak szalonnát, nemcsak csizmatalpat... Anglia, az Egyesült Államok ekkorra már világosan látta: ők nem a szovjetekkel, nem a szovjeteknek nyerték meg a második világháborút, hanem - Hitler ellenében - a németeknek, Adenauer Németországának! És velük szövetségben be is indították menten a sorsdöntő, a harmadik világháborút. De nem a lövészárkokban, hanem a pénzvilág, a bankok széfjeiben. Mert egy olyan hadsereggel, egy olyan társadalmi háttérrel, amellyel a győztes szovjet hatalom rendelkezett, hosszabb távon háború nem nyerhető! Hogy szabadságot hozok? Közben meg terror és elnyomás, törvénytelenség és önkény...? A másik oldalon, a veszteseknél meg a civilizáció és a kultúra, a technikai fejlettség és a hagyomány, amely soha, soha, egyetlen háborúban sem győzhető le. Így lett aztán rövidesen a győztesből vesztes, a vesztesből győztes. Mert a szovjet a második világháborúban vesztette el önmagát! Európa civilizáltságának láttán fordult meg az orosz kiskatonák fejében ez is, az is. És nem Gorbacsov agyában! Ő már csak az utórezgéseket fogta össze. Mégis, eközben Anglia is, Amerika is hibázott! Túl sokat áldozott a szovjet részvételéért. Túl sok szenvedést teregetett ki az oltárokra. És aztán már nem tudott javítani, így a magyar 1956 esetében sem. De ez még odébb van! Sztálin meg egyre nagyobb becsvággyal regnált. Egy időben még azt is elhitte magáról, hogy ő a rézfaszú bagoly... De ahogy lehunyta a szemét, hirtelen kiderült minden. Az a kis gusztustalan külsejű és jellemű ukrán kocsis, Nyikita Hruscsov sorba kezdte kiborogatni az éjjeliedényeket. És Sztálin József nyaka közé különös élvezettel. Még azt se tudta - azt se volt képes felfogni - ez a kijevi bunkócska, hogy a Szovjetunió pedig Sztálin nélkül nem létezik... Mert ők egymás ikertestvérei voltak. *** Jaj, közben meg Majtis...! Ez a történelmi porszem. Amely körül mindig is forgott a világ... Elattól, hogy Angyal Áronék még jóval az aratás kezdete előtt elindították a csatát. Arra gondolva, hogy "az a harc lesz a végső": Szegény, átvert, becsapott, elámított csőcselék... Hogy hittek ezek. Az egész ott kezdődött, hogy egy szép napon néhány új tulajdonos a nagymezei gyümölcsöskertben szép nagy, jól kiélezett, fényesre koptatott keresztbevágó fűrésszel levágták az almafák alsó ágcsoportját. Szaladt Angyal Áron: - Elvtársak, meg vagytok ti veszve? A fa legértékesebb, a fa legszebben termő ágait...? - Miért? - szólalt meg Angyal Gedus elsőnek. - Hát nem a mieink ezek a fák? Nem azt tesszük velük, amit akarunk? Föld van az alatt a fa alatt is! És az a mienk! Hadd teremjen ott is. Hogy jár el a tehén a fák alatt, ha nem vágjuk le az alsó gallyakat? És aztán kibújt a szeg a zsákból. Kiderült, hogy Angyal Áron azt is tudja, amit más nem, amit még Majtison senki. - De ide a járás állami gazdaságot tervez...! - Igen? A mi földünkre? Amit mi örökre megkaptunk a párttól? Majd bemegyünk mi a pártbizottságra Kaufmann elvtárshoz. Vagy aki van helyette. - Bolondok vagytok! - mondta Angyal Áron. - Hát ezt a pártbizottság akarja...! Aztán csend lett a nagymezei almáskertekben. De a bizalom megszakadt. Hiába osztottak permetszert, hiába permeteztek a gépek ingyen, valami elromlott. És ezen már az sem segített, hogy Angyal Áronék új, nagy harcba kezdtek. Akkor úgy látszott: a harcnak igen, de annak a végsőnek még nem jött el az ideje. Ott kezdődött, hogy a gazdák megint - mint az elmúlt évek bármelyikén - tizenhetedére akartak aratókat szerződtetni. Mert valamikor volt itt tizenkilencedes aratás is! Főként ha a ruszin aratók is jöttek. Azok vállalták tizenkilenced részért is, de aztán csak meg kellett nézni, milyen cigánymunkát végeztek. Sokukat a gazda a munkából zavart el. Hiába, földosztás ide, földosztás oda - az új birtokosok megjelenése - a részesaratás ügye napirendre került. Mert a nagy tábla búzák még mindig a zsírosparasztgazdáknak termettek. Az új gazdák meg? - Mikor méri az aratási szalonnát? Angyal Áronék minden tizedik kereszt vagy kéve, esetleg ha együtt csépel a gazda az aratójával - minden tizedik kilóra egyezkedtek. - Tizenhat! - Tíz! Végre megegyeztek tizenkettedében! Ez is nagy szó volt. - Csak jönne már az aratás! Csak addig bírjuk ki - sóhajtoztak az új gazdák asszonyai, a volt cselédek. Mert aratás előtt valóságos éhínség köszöntött a falura! Mihály bácsi például kaszával is megfenyegette Kecses Lajost. - Lajos, a kutyaegit neki. Az én dolgomba ne szóljatok bele. Mert annak a nyolc gyereknek te adod oda a mindennapi betévő falatját, vagy én? Miért fáj az nektek, hogy én visszamegyek cselédnek? Miért fáj az nektek, ha én nem akarok éhen dögleni? És felhagyott a maga öt holdjának művelésével. És visszaállt a cselédsorba. Amely azért már mégse volt azonos a cselédek régebbi sorsával... Elég volt hat órakor kezdeni. És nem négykor... Vasárnap meg a harangszótól a félötös vonat dudálásáig oda ment a cseléd, ahová csak akart. Várt mindenki és számítgatott, de ilyen nehéz, ilyen keserves nyárelejére nem számított senki. Az éhínség kerülgette a falut. A fél falu gyerekserege az országút menti eperfákon tanyázott napszám. Pedig még az eper éppen csak hogy zsendült. Volt, aki naponta kétszer is kiment a maga új birtokára. Megnézni, hogy sárgul-e már a kalász? Hogy tegnaptól máig mennyit érett? Vizsgálták az összeszorított szemöldökük alól egymás után többször is. Aztán egy-egy kalászt összedörzsöltek a markukban. Kiforgatták a búzaszemeket a pelyvájából. Bekapták, rágcsálták. Még nedves volt, még tapadt. Alig lehetett lenyelni. Egy időben meg a legnyomorultabbakon a víz segített. A Nagypatak. Ott üldögéltek a népek, akiknek nem volt más dolguk. Ott mondta az egyik volt cseléd: - Veszett volna meg még az is, aki ezt a földosztást kitalálta! Akinek ilyen kis földje van. Amelyik sok az éhenhaláshoz, kevés a megélhetőséghez. Ez is csak mire volt jó? Megbolondítani a szegény embert. Meg kihozni a sodrukból a gazdákat - ezt Angyal Sándor mondta. Miközben őrajta is segített a Nagypatak. Fogott benne egy kétkilós halat. Csak úgy az eleven tűzön sütötték meg. Mintha egy nagydarab szalonna lett volna. Nagyon finom volt. Bevagdosták, a réseket meghintették sóval. Attól kezdve mindenki a halászásra adta magát. Tapogatóval halászott mindenki. Csináltak maguknak fűzfavesszőből feneketlen kosarat. Ezt hívták tapogatónak. Belementek vele a vízbe, aztán tették-vették egyik gyékénybokor alól a másik alá. Egyszer meg valahonnan egy hatalmas raj csík jött a Nagypatak vizére. De akkora, hogy elsötétedett tőlük a víz tükre. Úsztak a vízen le-fel, parttól partig. Valakinek eszébe jutott: de hisz ezt a csíkhalat meg is lehet enni! Valamikor ette is az egész falu. És most is! Volt, aki kosárszámra vitte haza. Nem kellett azzal csinálni mást, csak a forró-fővő vízbe belemártogatni, aztán a bőre felső rétegét ledörzsölni hamuval - ki a bélt belőle -, aztán máris lehetett sütni, enni. Ezen, ezen a csíkhalkoszton tavaszodott ki a jónép. Mint Mózes népe hajdan a mannán. Mert a tavasz vége, a nyár eleje, akármilyen komótosan, de csak közeledett. Sokan azt gondolták, hogy ekkorra a párt már eltiltja tagjait, hogy a nagygazdáknak dolgozzanak. Éppen ellenkezőleg! Még biztatta is a régi birtokosokat, hogy adjanak a szegényeknek munkát. - Na, ezért felszabadulhattunk - mondta este a kocsmában Angyal Gedus. Várva, hogy valaki meghívja egy féldecire. - Ha így megy; maholnap nem lesz elég a Nagypatak összes csíkhala se! Meg kell ennünk a gólyát meg a csúszót is! De azért arra nem fanyalodott senki. Hanem az ifjú gárda...! Jelentkeztek sorban a nagygazdáknál napszámra. Kapa, kasza csak úgy forgott. Még előbb meg tavaszelőtájt a vadkacsatojásra kapott rá a jónép. Felforgattak minden zsombékot, letört nád alját, hova fészkelt, hova tojt a madár? Egy vadkacsatojás legalább akkora, mint a tyúk tojása. Aki talált, feltörte, megitta. Úgyszintén a fácántojást is, kaszáláskor. Aki meg el-elkapott egy nyulat, abból dőzsölni is lehetett! Krumpli a nyúlhoz is akadt. Az újkrumplit - még csak akkora volt, mint egy mogyoró - már leszedték. De nem az egész bokrot, csak benyúltak a tövéhez, ujjal kitapogatták a gumót, a földet meg visszahúzták a krumplibokor tövére. Jaj, a napszámosok ebédje!... Amikor nagy bandákban jártak a gazdákhoz szurókát pucolni. Azaz - egy kis bot végére szerelt - éles késsel kiböködték a búza közül az acatot. Elfordultak, úgy ették meg - szégyenkezve - a déli elemózsiájukat. Mihály bácsit meg elkapta a gazda. Disznóetetéskor kilopott a moslékból két szép szem krumplit. Elment vele az ól hátához, ott lekapta mind a két krumplinak a héját, úgy ette meg. A gazda rászólt, hogy ez többet ne forduljon elő! Vegyen ki magának néhány szem krumplit még az üstből, amikor megfőtt. És azt, úgy egye meg. Ne a moslékból... A gyereklányok meg egy-egy nagy szelet zsíros vagy lekváros kenyérért iskola után napestig gyomláltak a gazdasszony konyhakertjében. Majd minden háznál csak vízleves főtt. Nem volt abban sem habarás, se rántás. Mégis elfogyott. A salátára meg - amit a paprikás krumplihoz evett a nép - nem jutott ecetes-cukros lé. Csak úgy ették meg a friss-mosott salátát, azonmód. Hamar kiderült - már a nyár elejére -, hogy sok a kéz, rengeteg a száj, és hogy kevés a munka: azaz a föld. Ez a föld - jómódban - soha ebben a büdös életben ezt a lakosságot eltartani nem tudja. - Jaj, ha most itt lenne Veres Péter! Most ígérne piros cserepes tanyát minden parasztnak! Közben meg a gyerekek kifossák a belüket az útszéli poros félig érett epertől... A párt azt üzente Angyal Áronon keresztül: Elvtársak, tartsatok ki! Itt lesz már a ti időtök is, rövidest. Nagyobb aratói bér, egy kis ez-az, a tavaszi vetemények után, krumplit legalább annyit ehettek, amennyi belétek fér... Úgy volt - úgy lett volna - most itt Szatmárban is, mint később Lengyelországban a szocializmus építésének legközepén. Hogy a Franciaországból érkezett búzát már nem volt idő beszállítani az ország belsejébe. Ideiglenes malmokat állítottak fel, azokon őrölték, elkerülve az éhhalált. De Majtis nem kapott ajándékbúzát se Franciaországból, se máshonnan. Amerika küldött volna: a katonaságának áthajózott maradék konzervvel el tudta volna árasztani az egész országot. Amelyik élelemnek felhasználási ideje már lejárt. De ezt elfogódni, Rákosiék proletárgőgje, osztályöntudata megtiltotta! Ha más nem, szemérem az volt, akadt! És különben sem azok éheztek, akiknek szavuk volt a döntések meghozatalában. Moszkvában sem az vonult fel a győzelmi örömünnepélyen, aki száz rubelt adott egy macskáért. Persze, az a macska nem mindennapos háziállat volt. Mondhatni rendkívüli tehetséggel, tudással áldotta meg őt a sorsa. Minden reggel kiugrott az ablakon, rá egy - az ablak alatt terjengődző - hársfára. Ott nap mint nap elkapott egy gerlét! Huss, vissza vele az ablakon át... És azt a gerlét meg lehetett főzni. Mindennapi kenyeréül a családnak. ...Mely madár után már nem fenyegette azt a korabeli moszkvai családot az éhenhalás réme. Majtison sem halt éhen senki. Emberemlékezet óta nem. De hogy ehhez az emberek legközelebb 1945 kora nyarán álltak, az biztos! Aztán az első kaszavágás... Mohogott a Gábor Bandi tüzesgépje, amikor az első nedves búzakévéket beledobták a gépbe. A szalma meg nem akart égni a kazánban! Szárazabb kellett volna bele. De a nap segítségül jött. Égetett, szárított, perzselt... Különösen délidőtájt. A tiszteletes úr az első búza első őrlésének legelső süttetéből úrvacsorát osztott. Csak a legmegátalkodottabb kommunisták nem éltek az sírvacsora - a hálaadás - szentségével. Angyal Orsolya meg délben az aratás rövid kis szünetében belevetette magát a Nagypatak hűs hullámaiba. Sokan a partról nézték, hogy ússza át a vizet. Mit törődött ő azzal, hogy nézik? Csak úszott, úszott! És egyszer csak valaki észrevette, hogy Angyal Orsolyát valami fekete sűrű fátyol követi a víz alatt, közel a víz tetejéhez. Este aztán otthon - megtérve a vidám aratás aznapi befejeztével - sokan el se hitték, hogy az a nagy szőnyegszerű fekete árnyék, amely oly hűen követte Orsikát a vízben, az bizony az ő dúsfekete pinaszőre volt. *** Még ha ez lett volna Majtis kisközség legkeményebb, legkonokabb, legkegyetlenebb tavasza! Mert ezt a tavaszt, ezt a nyárelejét felül is múlta a többi. A következők. Kegyetlenkedésében is, de reménytelenségében főként. Nem az történt, hogy a cselédcsaládok sorsát megváltoztatták, megváltották volna. Hanem a gazdacsaládok életét süllyesztették le a volt cselédek életének színvonalára. Pedig ez a nép bizonyított! Éppen ezekben az időkben! Hogy ezzel a néppel a csillagos egekig is el lehetett volna jutni. Mint ahogy a legelején az emberek el is indultak abba az irányba. Mert az éhség rövidesen elérte a gazdacsaládokat is. Közben meg Rákosiék tépték a szájukat. Aztán közben kiderült az is, hogy a földreformot Rákosi és különítménye csupán reklámfogásnak, propagandamanővernek szánta. A rossebet érdekelte őket a magyar paraszt! Meg annak az ezeréves földínsége. A jogfosztottsága. Ez Rákosiéknak nem volt szempont... Ez csak Veres Péteréket érdekelte. Meg Nagy Ferencet. Meg azt a szegény kis Nagy Imrét. Aki már a kezdet kezdetekor felismerte Rákosiban az ordast. Ellent is állt neki, ahogy csak tudott. Voltak irtózatos nagy összeütközések! De abban nem az érvek csaptak össze az érvekkel. Hanem hogy Rákosi - ha a debreceni, az ideiglenes kormányban vereséget szenvedett - menten szaladt Vorosilovhoz. Vorosilov meg felhívta telefonon Sztálin Józsefet! Aztán mindjárt eldőlt, kiderült, kinek az oldalán van az igazság...? Közben meg Krasznogorszk - mint egy mérget okádó hatalmas nagy kémény, ontotta magából a kádereket... Ez a minden aljasságra kiokító-kiképző hadifogolytábor! Ahonnan csak a kétszínűség volt a biztos menekvés. Ha az sem, jött a döghalál. Krasznogorszkból elengedték azokat a hadifoglyokat, akik felesküdtek a bolsevizmus tanaira. Mit, hogy elengedték? Hozták őket hazafelé gyorspostával. Hogy itthon bekapcsolódjanak. Mert akik itthon voltak., az egy nagyon silány emberanyag volt. És létszámában is kevés. Ha Krasznogorszkban valaki elvakkantotta magát - és ezt vette valamelyik bolsevista "tanár", az illetőt itthon már várta a bársonyszék... Na, aztán azok - a tanárok. Aradics Erzsébet, Rudas László, Juhász György, Nemes Dezső, Háry László, Friss István... Többek között... Úgyhogy nem emberségből, nem józan belátásból, nem a bölcs megfontoltságból szelektálták és engedték haza onnan a hadifoglyokat. Ilyen alapokra lefektetni - építeni - egy új társadalmat! Hova is vezethetett ez? Hova, ha nem 1956 tragédiájához. Közben meg a rendőrségen belül egyre-másra alakultak a bűnszövetkezetek. Élén a sok vihart megjárt-megélt Rajk Lászlóval. De hisz erről már esett szó! Csak a fontosság, a kiemelések érdekében ismételünk, s helyezzük el a hangsúlyokat. Még néhány szó magáról Krasznogorszkról is! Meg a lágerdemokráciáról. Hogy ott, aki egy szeminárium után felszólalt - bizonyítván, hogy ő ezentúl jó kisfiú lesz, mert már megvilágosította a Jóisten az elméjét, másnap az illetőt már nem vezényelték ki munkára. Helyet kapott a faliújság szerkesztőségében! A hadifogoly színjátszókör próbáin vehetett részt favágás, hótakarítás, bányamunka helyett. Mint például Örkény István! Szegény. Őt is elkapta a gépszíj... Munkaszolgálat, hadifogság, kicsi robot, majd a lelkiismeret átforgatása. És ott a feje felett a pallos, amelyik még Krasznogorszkban is lecsaphat. Hogy az édesapjáé Budapest legnagyobb gyógyszertára. Pfuj, burzsoá...! De aki betör a bolsevizmus jármába; az jöhet... Aztán akik hazatértek. Egyik a közbiztonságba, másik a közoktatásba. Ha mégis, valaki az ő saját jó hírével jött haza, és ez a jó híre csak később terjedt el - de már az illetőt beosztották a közoktatásba -, menten átvitték a rendőrséghez. - Terád ott, a fontosabb, a legfontosabb helyen van szükség, elvtárs...! A magyar szocializmus a krasznogorszki hadifogolytáborban, az ott szervezett antifasiszta iskola padjaiban roppant meg először. Mert ezek a hadifoglyok látták ezt... És prédikálták nekik azt! Igazság és jó-belátás... Törvénytelenség és gyalázat. Rákosi meg már itthon! Ő elmondhatta, mit látott, mivel jött haza. A közönséges hadifoglyok? Haza se jöhettek! De ha mégis haza-hazaszédelgett közülük egy-kettő? - Tudjátok, hogy honnan jövünk mi? Tudjátok, hogy miként élnek abban az eleven pokolban az emberek? Fogolytáborokon belül, fogolytáborokon kívül egyaránt. Itthon meg Örkényék: az volt a mennyország! Ilyen mennyországot építünk itt is! Érdekes, hogy ha a magyar társadalom válságos helyzetbe kerül, mindjárt a rendőrség felé irányul a politika tekintete! Mint például manapság! A rendőrség válságának napjait éljük. És vajon 1945 tavaszán mit éltünk? Most meg még Horn Gyula is beleköpött a levesbe...! Mondván: nyolcvan százalékban külföldiek a bűnelkövetők! Közben meg csak 3%... Ilyen otrombán tévedni, vagy csalni? Mert az egyik esete mindenképpen fennáll. Vagy más? Netán hatás alatt volt, és úgy szólt? Na meg aztán, hogy nincs közbiztonság! És mi van? Jó iskolapolitika van? Az egészségügy biztonsága létezik? És az agrárium? Ellenben bankbiztonsági Meg a bankdeficitek szanálása! Lásd Postabank, Princz Gábor! Na és aztán ami a csúcs: Nincs megfizetve napjaink rendőrsége...! És az ápolónők? És a tanítónők? És a tűzoltók és a katonák? Nekik sem parlamentnyi összegűek a fizetéseik! Ha egy országban a legfontosabb polgárok nincsenek megfizetve, miért éppen a rendőröknek kellene kiemelt fizetéseket adni? Aki pénzért megy rendőrnek... aki csak pénzért szaladgál az ágytállal, aki csak pénzért simogatja meg a kis vadóc elsősök haját... Rosszul vannak begombolva a mellényeink! Gyorsabb kocsikat a rendőreink segge alá? Több pénzt a szütyőjükbe? Nem, nem. Horn Gyula félreviszi az éneket! Mert addig egyetlen fillérrel se többet! Addig egyetlen korty benzinnel se többet. Addig egyetlen percet se elszámolni többet, túlóraként. Amíg... Mert itt most mindent feneketlen kínba dobnak. Amíg a rendőrséget magát meg nem tisztítják a bűnözőktől! De hisz nekik nem az az érdekük! Először kristálytiszta belső rendőrségi viszonyokat! Mert Fenyő Jánost lefényképezték minden hatalmassággal! De ezeket a hatalmasságokat éppen úgy le lehetett volna fényképezni - csak nem publikálják - azokkal, azzal, aki és akik kioltották a médiacézár életét. Úgyhogy ezúttal Kónya Imrének van igaza! Az más kérdés, hogy Boros is, ő is - mint belügyminiszter - megérték a pénzüket. Egy rendőrségi nagykutya maszekra veszi a lefoglalt kábítószert? És eljuttatja ahhoz az orvoshoz, amelyik a betegeinek árulja? Ez a vád ellene... És akkor ebbe a rendőrségbe pénzt feccölni? Csakugyan meg kellene hajolnia Horn Gyulának. Csakugyan bocsánatot kellene hogy kérjen. És csakugyan le kellene mondania! Mert ez a szerelvény már nem tolatható ötről a hatra! Ugyanúgy nem, ahogy annak idején a Für Laji, meg a Schamschula szerelvénye sem! Hogy odaadták azt az egy-egymilliárdot Lupis Józsinak. Nem tudták, hogy kinek adják oda? Persze, azt se, hogy Lupis hova tette a dohányt! De ha bezárják őket, és szólnak neki: ha kívánod elmondani, hol a pénz; ott az ajtó, majd kopogj! Mi meg jövünk! Nem ez van! Más van! Máskor is más volt. Ha egy gúnya ötven esztendeig szolgált, attól nehéz megválni, azt levetni se könnyű. Rákosit még most is bíróság elé kellene és lehetne állítani az általa elkövetett bűncselekményekért! Meg azokért a cselekményekért is, amelyeket nem ő követett el; de amelyekre a biztatások őtőle származnak. Szóval nem a mellényt kellene itt újra meg újra gombolni, hanem levetni, és felvenni egy másikat. De ezzel a hatalmi-politikai garnitúrával? Készülünk a májusi nagyválasztásokra? Vagy vissza a csendőrséget! De persze nem annak ideológiai, szellemi tarthatatlanságaival. Abból egy fikarcnyit se! Csak ami a csendőrséget csendőrséggé tette! A fegyelem! Az áldozatosság! A megbízhatóság! A szakma! Nem az, hogy folyton-folyvást a markunkat tartsuk újabb és újabb pénzekért. Vagy még egy! A sheriffrendszer! Meg a sheriff legényei. Akik ismernek mindenkit, akiket mindenki ismer! Kiről mit lehet feltételezni abban az ismert körben? Nemhogy három nap múlva bottal ütni a nyomát. Mert amire a bűnüldöző egységet megszervezik? Mire az feláll? Mire annak pénze lesz a nyomozás lefolytatásához...? Ami itt a bűnüldözést illeti, ez a rendszer máris életképtelen! És hiába ültetnek új meg új fogdmegeket a kapitányi székekbe. Mi a biztosíték, hogy az új kapitány - munkaidő után - fehér asztal mellett kivel iszik, kivel nem iszik sört? És közben súg egyet s mást... Több pénzért, mint amennyi a fizetése... Olyan lesz már lassacskán az ember, mint Móricka! Mindenről az jut az eszébe. Rákosiról is Horn Gyuláék... 1945-ről 1989. A fordulat éve... Most is a fordulat évét éljük! Most, ebben az 1998-as esztendőben is. Amelyben nincs közbiztonság... Rosszkor és rossz helyre születtünk! De hát volt ez rosszabb is, meg lesz is! Mert azért a Rákosi-korszakhoz csak ne hasonlítgassunk. Még a Majtis községbeli közállapotokat sem! Mert akkor mindenki dolgozott, eszeveszett, igavonó állat módjára. És mégis éhezett a nép! Most nem dolgozik senki, éhínség még sincs. Úgy learattak Majtison 1945 nyarán, hogy azt öröm volt nézni! Szinte lekapták, leszedték, lecsípték napok alatt, amit a föld adott. Pedig a tavaszi kalászosok learatásához nem is kaszát használtak, csak sarlót. Mert a kapával vetett tavaszbúzát a kasza nem hordta össze, abból nem lehetett rendet vágni, markot szedni, kévét kötni. Azt sarlóval kellett rendbe tenni! Vagy ott volt hozzá a legősibb szerszám, a kéz. Amelyet nem kímélt senki. Úgy ragaszkodott mindenki az utolsó szem búzájához is, mintha a búzaszem maga az élet lenne. Merthogy az is. Aztán megjelentek a felvásárlók! Hogy a városnak is kéne valami. Ott is szorít az éhség, a szegénység, a kénytelenség. Közben meg Rákosinak egyre nagyobb lett a szája. Szinte lehetetlen volt már elviselni, hogy egyre nagyobbra nyitotta. Bizony, hogy most vissza-visszatekint rá az ember... Azokra az időkre. Soha még egy ilyen figura a magyar nép, a magyar nemzet történelmében. Aki ilyen gátlástalanul tudott volna hazudni. Aki mindent vörösben látott. Még az ég kékjét is. Akiben ilyen hatalomvágy élt volna. Aki mindent képes volt maga alá gyűrni a hatalom megszerzéséért, birtoklásáért. Aki nem tudott se tévedni, se hibázni... Aki úgy tudott egyensúlyozni a szuronyok hegyén, mint ő. Akinek ötször több esze volt, mint Vorosilov marsallnak. És mégis úgy látszott, mintha ő - Rákosi - mindenben a Vorosilov elvtárs utasításait követné. Rákosi 1945 nyarán - ősz elején - Budapest és Debrecen között pendlizett. Igen, mert tudta, hogy a formális hatalom még Debrecenben székel, de már a budapestiek is készülnek, miközben meg Vorosilov a Sztálinnal való telefonegyeztetés után - akkor rántja ki a hatalom szőnyegét alóluk, amikor neki tetszik. Rákosi a párt építésével, annak létszámbeli fölényével, gyarapodásával folyton blöffölt. Gyűjtötte a párt létszámáról szóló jelentéseket, meg a növekedést. És aztán minden beérkezett, kimutatott szám után odarajzolt még egy nullát. Így lett 300 kommunista párttagból 3000, vagy háromezerből harminc... Majtison meg szűkölt a jónép. Jobbérzésű emberek szóltak a jobbérzésű embereknek. - Hát még ezeket is tudjátok méltatni? Ekkor már Magyarországon 150 ezer kommunista élt! Papíron. Mert amúgy jó, ha ezerötszáz. Csakhogy mindenkit hajtott a szükség, a muszájság... Be a pártba. Főleg akik a németek időszakában járatták le magukat. Most nekik kompenzálniuk kellett. Másokat meg más ügyek sodortak a párt közelébe. De aztán egy szép napon elvállott a szar a májától! Mert volt város, község, ahol aztán a kommunista párt annyi szavazatot sem kapott, amennyi létszám a párttagsága volt. De ezek még későbbi idők voltak. Az már viszont nem, hogy munkáskülsejű emberek kezdték megszállni a falut. És felvásárolni az élelmet. Búzát, krumplit, malacot, tyúkot. Egyelőre még vásároltak. De olyan kemény, konok, elszánt fellépéssel, hogy a nép, mint a németek, az oroszok, a románok elől - kezdte elrejtegetni a fölösleges élelmiszert. Pedig ez még csak a kezdet kezdete volt... Mert ekkortájt a beszolgáltatás gondolata még csak mocorgott. De már ott készülődött a párt gubája alatt! Hogy aztán foganatosodjanak a padlásleseprések, a zsír, a tojás, a tej, a napraforgóolaj beszolgáltatása. Ezek már akkor ott voltak Rákosi Mátyás tarsolyában. De közben még a sokszólamú bolsevista kórus: hogy a Szovjetunió ennyit ád, annyit ád, ezzel segít, azzal segít. Adott az egy rossebet! Segített az egy jó büdös franccal, nem élelmiszerrel... Mert ott is minden csak papíron termett! Ott is minden statisztikai adat után rajzoltak még egy nullát. Így múlta felül a kubányi búzatermés volumene a cári időszakét! Amikor még az orosz földről búzatonnákat exportáltak Angliába. Most meg itt gyűjtötték az éhező-győztes Oroszországnak kosaranként a kenyérnekvalót. Záhonynál jött be az élelmiszer - fénykép is volt róla - Szatmárcsekén meg egy jókora majorságban létrehozták a jóvátételi telepet... Ott gyűjtöttek terményt, baromfit, jószágot. Ott hizlalták fel azokat, hogy utána vigyék. Moszkvai, leningrádi, sztálingrádi, harkovi, voronyezsi címekre. Itthon meg azt mondták, kell az ennivaló a magyar munkásnak. Persze, hogy kellett volna... Angyal Gedus bácsi üzent is Rákosi elvtársnak. - Na, de Rákosi elvtárs, ha a munkásosztály olyan fontos, ha a munkásosztály a legfontosabb, akkor most miért nem azoktól kér magának kenyeret? Miért tőlünk, parasztoktól? Persze Rákosinak volt annyi esze, hogy nem rnagának kért... Netán az amerikai fogságból hazatért, sok lerongyolódott, megsoványodott magyarnak? Azok feltáplálására kért? És nem a keletről hazajötteknek? Mert ezek közül - aki jött - jóllakott, és menten fel is fordult... Aki nem fulladt bele a tábori latrinák ötméteres mélységeibe. Mert ott az élet csak egy rossz lépés, egy megcsuszamlás, egy eltörött deszka reccsenése volt. Aztán a mélységekből néhány buborék. Amit még föl-földobott az: elaszott tüdő. Hogy az amerikai fogolytáborokban is voltak ilyen latrinák, ilyen életek és ilyen halálok? Rákosi szerint csakis ott - és nem Krasznogorszkban! Minthogy napjainkban is onnan száll fel a tisztesség Irak mocskainak mentségére! Oroszországból. Hogy már megint: van a földnek valamilyen újsütetű aljassága, és ki áll alá menten bakot tartani? A mérges harci gázok gyártására biztatást - napjainkban - ki ad? Ki biztat? Ilyen emberi szörnyeket, mint Szaddám Huszein? És van pártfogója...! És a képükről nem sül le a bőr. Bizony, el kell ismerni, nem volt könnyű dolog kommunistának lenni akkortájt! Jó szót szólni ilyen eszmék mellett? Bár maga az eszme még csak hagyján. De annak a gyakorlati megvalósulása... Ahogy az lépésről lépésre jött közelebb. És a szeretet. Es a hála. Rákosi Mátyás szép és áldozatos életének 60. évfordulójára! Amely egy kicsit még azért odébb volt. De a költő már szólt! Elsőként, mint a kakas az éjfél utáni perc eljövetelekor. Érdemes idézni! És nem elfelejteni soha. Se Rákosit, se a költőt. Ha már ilyen szépen egybeforrt a nevük. Na, de maga a vers...! "Aranyos madaram, sárgatollú madár, merre szálltál eddig? régen láttalak már. Régen jártál erre, régen énekeltél, - sugaras nyarunkról még nem is meséltél. Tavasz óta fekszem álnok betegségben, és te még csak meg se látogattál éngem. Gyönyörű madárkám Gyere, szállj a fámra, levélejtő fámról szobám ablakába. Biztató éneket dalolj onnan nékem; feledjem a bajom feledjem egészen Szállj ide, és maradj, maradt itt sokáig, ezüstös reggeltől alkony beálltáig. És hogyha útra kelsz Csillaggyulás előtt Budapestre repülj, - ne is tarts pihenőt! Rákosi elvtársnak szállj az ablakába, s illendően, szépen kocogtass be nála. Mondd meg neki, mondd meg, - de ne panaszlóan - hogy betegen fekszem, azért nem hall rólam. Mondd meg neki, mondd meg, - így ahogy üzenem: hogyha felépülök, tüstént felkeresem. És a színe előtt teszek hitet rája: én leszek a leghűbb ifjú katonája. Csakugyan! Ha ezt a verset is költő írja, még a lábát se tette volna ki az utcára többé. Nem hogy emberek elé álljon! "Volt egy dongó, meg egy légy! Tovább is van, mondjam még?" Egyáltalán lehet ezt még folytatni? Jöhet itt még más szó is a végére? Jaj, pedig még mennyi minden van hátra! Majtisról is, másunnan is. Majtison egy embere. Elment Angyal Áronékhoz! És azt kérdezte tőle: Mégis, Áron, mit adnátok ti nékem, ha én belépnék a kommunista pártba? És mit adnátok nékem azok után, akik engem követnének? Ez Majtison történt...! És szinte egy napon, egyazon órában, amikor Marosán György megjelent Debrecenben Rákosi színe előtt; és akkor ők ott ketten nyílt tárgyalásokba bocsátkoztak. Mit kaphatna Rákosiéktól Marosán György; ha megtagadná szociáldemokrata-forradalmi múltját, és átlépne a kommunista pártba? Marosán az elmúlt ötven év egyik legtályogosabb lelkű politikusa. És Rákosinak volt ajánlata Marosán számára. Később olyan is, amit Marosán nem várt. Aztán ugyanez a beszélgetés - később - Marosán és Kádár János között. Ott is ajánlat az ajánlatra! Milyen szerencsés a sorban harmadik Horn Gyula...! ők már - Marosánnal - megúszták egymást. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Szóval, így alakult ki, ezekből tevődött össze a magyar kommunista párt országépítő programja. "Uccu, farom, láss vásárt!" Mert nincs is itt min csodálkozni! Mert még szép, még jó, még el is viselhető, hogy ennyivel megúsztuk. Gondoljunk csak bele...! Csak ez a ránk következő száz év, meg az a következő ezer, ez ne fenyegetne bennünket! Mindegy most már! Ami volt, volt! Ami lesz, lesz! Csak ez, ami van, ez lenne más! III. UTÓLAGOSAN (Tavasszal kell a szerelem) 1. Visszájára fordultak a történelem kerekei. Wieder Mendu erről nem tehetett. De Péter Gábor annál inkább Vajon Péter Gábort nem tapintatlanság-e az eredeti nevén szólítani? Merthogy eredeti neve neki is volt. Csakhogy ezt ő se szerette, ha felemlegették. Ha megtennénk, most is haragvás lenne belőle? És valakiknek a felesleges bosszantása, sértegetése. Feleslegesen meg sértegetni nem szabad! Így is sért az ember bizony - olykor - akarva, akaratlan. Meg aztán mi a biztosíték arra, hogy aki sért, nyugodtan teheti-é? Mert vajon az ő őseit már Levédiában vagy Etelközben is úgy hívták-e, mint most ami a neve! Horthy ragaszkodott ahhoz, hogy valaki nevet változtasson. Ebben Rákosi híven követte Horthyt. Ő a névváltoztatásokat olykor-olykor meg is követelte. Például Péter Gábortól. Aki nem sokat teketóriázott az új nevének megszerzésekor. Az egyik fia nevét választotta vezetéknevéül, a másik fia nevét választotta keresztnevéül. A keresztségben! Mások még ügyesebbek voltak, mint ő! Már ami a névváltoztatásukat - névválasztásukat illette. Ott volt például Mindszenty. Hát egy bíborosnak lehet szebbe aktuálisabb neve, mint neki? Vagy a terrorista-gyilkos katonatiszt: Feketehalmy... Wieder Mendut is személyesen Péter Gábor kérte fel névváltoztatásra. Így lett ő Várszegi Mihály! Őt már ez alatt a név alatt lajstromozták az Andrássy út 60-ban. Az előző törzskönyvét maga Péter Gábor tépte szét, nyoma se maradton, hisz az a nyom felesleges. Nyomok így is vannak, lesznek, olyan ember nincs, aki minden nyomot el tudna tüntetni, akár maga, akár más után. És aztán olykor ezekből bonyodalmak is szoktak adódni. Mármint a nyomokból, meg azok felesleges eltüntetéséből. Rákosihoz is egyszer felment egy paraszt... Ez már azután történt, hogy Majtison egy család a tizenkettedik gyerekéhez Rákosit hívta keresztapának. És Rákosi elvállalta! Ő ugyan személyesen nem jelent meg, de nagy fekete kocsiban egy tiszt - kék színű parolival a hajtókáján - igen. És ami csak belefért abba a kocsiba - ajándék, élelem, játékszer - abba annyi minden volt bepakolva. A gyereknek keresztelőt is tartottak! A vezetéknevére a kutya se emlékszik már. De a keresztnevére annál is inkább. Bizony, még ma is... Mert annak a tizenkettedik szülöttnek a keresztneve az lett, hogy Rákosi. És az még ma is! Bár a keresztapa sose járt Majtison. De Péter Gábornál mindennapos volt. Péter Gábor meg egy időben minden este Várszegi Mihály főhadnaggyal vacsorázott. Aki rövid idő után komoly beosztást is kapott. Ő lett a kivégzésekkor biztosító szakasz parancsnoka. Nem hóhér, nem büntetés-végrehajtó, nem titkosrendőr, csak szakaszparancsnok. Mert a kivégzések nyilvánosak voltak, viszont az ilyen alkalmakkor, ilyen helyzetben bármi is előadhatta volna magát. Míg viszont, ha ott van egy teljes biztosító szakasz... Akár Imrédy, akár Bárdossy, akár Jány Gusztáv kivégzésekor, aki szintén úgy, ahogy Horthy - vitézi címet viselt. Magyarországon a kivégzésekkel egy időben kezdődött meg a szocializmus felépítésének első időszaka. És ehhez biztosító szakasz is kellett, éppen úgy, mint maguk a kivégzések; a szocializmushoz. Erre maga Rákosi hívta fel a jól szervezett angyalföldi munkásgyűlésen a figyelmet, rövid - szokatlanul rövid - beszédében. - ÁVH nélkül nincs szocializmus! Kivégzések nélkül nincs ÁVH! Megbízható tisztek nélkül szocializmus, se ÁVH - se együtt, se külön-külön - nem létezhet! Péter Gábort a Wieder család még Jánkmajtisról, jobban mondva Újfehértóról ismerte. Péter Gábor Újfehértót nem felejtette el...! Amikor igazi hatalomba került, szólította is Várszegi főhadnagyot. - Én az Újfehértói népnek hálával tartozom! Adózott az a nép ott, akkor - az én kikeresztelkedő szüleimnek becsülettel! Úgyhogy most jön az én hálám! És átadott Várszegi főhadnagynak kereken százezer forintot. Mármint új pénzt... Hogy abból épüljön Újfehértón egy modern, új futballstadion. Épült is. Csak éppenséggel nem stadion. Mert azt a pénzt az újfehértói kommunista párt vezetősége az utolsó fillérig ellopta. Biztonsággal! Mert Várszegi még átvételi elismervényt se kért arról a százezerről. Később meg már... Lehet, hogy Várszegi át se adta azt a pénzt? Lehet, hogy eltette magának? Arra gondolva, hogy nem lesznek mindig kivégzések? És ő sem lesz biztosító szakaszparancsnok az idők végezetéig? Várszegi szerette a munkáját. Egy kicsit az elején szokatlan volt. Még hányingert is érzett. De aztán később... Jány Gusztáv kivégzésekor - de persze csak magában, legbelül - vezényelt is! "Fogd meg!" "Húzd meg!" "Ereszd rá!" "Most nyekkents, te szemét!" "Ezt az apámért!" "Ezt az anyámért! Ezt Soli testvéremért! Ezt Rohiér, a húgomért!" Ezt egy kicsit, ezt szégyellte is magában... Mert Péter Gábor nemegyszer mondta is: mi nem bosszúból tesszük azt, amit teszünk! Jány Gusztáv... hát neki meg mi köze volt a zsidók gettózásához? De a munkaszolgálatosok Voronyezsnél, a Don-kanyarban? Mert Imrédy és Bárdossy... nélkülük nincs Auschwitz...! Ez biztos! Aztán amit Várszegi főhadnagy végképp nem tudott megbocsátani. De soha senkinek! Hogy egy idő után kezdett elharapózni a hír: Auschwitz nem is volt! Auschwitzot csak kitalálta valaki! Nem végeztek ott ki senkit! Az egy jól működő gyártelep volt. Persze, halottak mindenütt vannak. Ezt híresztelték... Ez csakugyan megbocsáthatatlanabb bűn volt, mint Auschwitzban SS-legényként szolgálni. Pedig... Megengedni a gázcsapot... Lábánál fogva ,kihúzni a halottakat... Lapáttal odaütni annak, aki az égetés előtt még tátog... Rálépni a sírgödörben a haldoklók mellkasára... Ezt Mendu mind-mind látta! Úgyhogy neki ne mondjon senki semmit. Meg az édesanyja jajkiáltása! Az az egekig érő sikoly... "Ne nézz ide, kisfiam! Ne nézz!" Mert a gázkamrából egy tolókocsin Mendu szállította a halottakat, a félig élőket. Az édesanyját is... És ahogy ő megmenekült. Ő is! Meg még néhányan, de csak kevesen, de csak alig... Az a bonyhádi SS-legény! Az súgta meg Mendunak, hogy holnap jönnek az oroszok! Elrejtette egy pöcegödör fenekén. Hogy majd hálából Mendu is megmenti a szovjetektől őt. Nem is látta többé, nemhogy megmenthette volna. Mi volt ott, az oroszok érkezésekor...! A legkevesebb az élőkből! A legtöbb a halottakból. Mert a gázkamrához még volt idő. De a szállításhoz, az égetéshez, a gödrök ásásához már alig... Mendu 37 kiló volt... A mama is - ahogy végezte - három nappal a felszabadulás előtt - ő is leltetett vagy harminc? Csak legalább ő menekülhetett volna meg. A mama... Egyedül nem akart. Egyedül annak idején - menekülni - a papa sem! Ő már az úton meghalt, kivették a veszteglő vonatból, ott ásták el a vasúti töltés mellett. Valahol Nagy-Lengyelországban. Meg kellene keresni a sírját. Ott, valahol Lengyelországban. Ott, valahol Európában. De akkor Mendu már nem akart Európában élni! Auschwitzból egyenest Izraelbe ment... Mert Magyarországon sem akart élni! Akart volna, de nem tudott. Nyolcadmagával szállt le a hajóról Tel-Avivban. Mind magyarok. Mind auschwitziak. Mendunak akadt munkaajánlat leghamarabb. Egy zsidó fakereskedő alkalmazta volna éjjeliőrnek a fatelepén. - Azt már nem - tiltakozott Mendu. - De hát miért nem? - Mert én nem leszek egy zsidónak se a cselédje! - De hát miért nem? - Mert magam is zsidó vagyok! - Itt azok vagyunk mindnyájan - mondta a fakereskedő. - Itt nem úgy van, mint Európában! Három hétre rá Mendu ott, ahol leszállt a hajóról, felszállt egy hajóra. De előtte még felvette a letelepedési segélyt. Angol fontban. A hajóra szökevényként szállt fel, mert a szerződés űgy szólt, a pénzt csak akkor tarthatja meg, ha letelepszik Palesztinában. A hajó, amelyikre felszállt, egy brit naszád volt. Fűtőnek vették fel, mert a hajó a hadiflottához tartozott, ezért civilek nem utazhattak rajta. Liverpoolban szállt le, el is ment az utolsó fontja is, mire Budapestre ért. És valahogy már nem is undorodott Európától. Amely akkor még a feje tetején állt. De annyira nem, hogy tájékozódási pontokat ne ismerhetett volna fel az ember. Így került Mendu az Andrássy út 60-ba. Péter Gábor ölelő karjaiba, egyenest. - Tedd túl magad mindenen - mondta Péter Gábor. - Mindent felejts el, és mindent jegyezz meg. Élni csak így érderes! Mi most építkezünk! Rakjuk a szocializmus alapjait. Egyelőre kötél által. - De én nem tudnék felakasztani senkit! - Azt hiszed, hogy én igen? De felderíteni! De kideríteni! De kinyomozni! De kivizsgálni! Hogy soha, de soha többet semmi meg ne ismétlődhessen! Miközben lemásoltak Péter táborék mindent. Először a Csekát. Aztán a GPU-t, majd KGB-t... A Gestapo-t vegyesen... Egy este - éppen kivégzési nap volt - talán éppen Szálasít és Vajna Gábort végezték ki, amikor Péter Gábor szólt Várszegi főhadnagynak. - Keresd meg az éjszaka Szűcs elvtársat! Szűcs elvtárs csak éjszaka dolgozott, a felderítő csoport parancsnoka volt, helyettese Péter Gábornak. - Én nem tudok semmiről semmit! Felhívták Péter Gábort. Nemsokára kopogott egy hadnagy Szűcs ezredes irodájának ajtaján. Kezében egy boríték. - Na, most már értem - szólt az ezredes, ahogy a borítékot felnyitotta. - Vedd le magadról a derékszíjat! Tedd ide a pisztolytáskádat az asztalra! Vedd le a váll-lapjaidat is. A rangjelzésedet... - Én? Miért? - Te! Mert azt mondtam! - Fel akarom hívni Péter Gábor elvtársat! - Jó, rendben! De előbb nézd meg ezt a fényképet! - Azt a fényképet is a Péter Gábor által küldött borítékból vette ki. - Felismered? - Ajaj! Ez én vagyok! Ez meg az a brit naszád - mondta Mendu nevetve. - És az életrajzodban nincs róla egy szó se...! Akarsz vallomást tenni? - Én? Vallomást? De mi a fenéről? - Hát arról például, hogy az apád személyesen adott át jelentéseket Horthynak! - Micsoda? Maga meg van veszve! - attól kezdve nem tegeződtek. - Én az ön helyében mindent bevallanék! Mindent! - Mindent? Jó, legyen minden! De az apámat hagyja ki ebből a piszkos játékból! És akkor Várszegi főhadnagynak pillanatok alatt átsuhant az agyán minden. - Persze, hogy be akartak szervezni azon a rohadt brit naszádon! - No, lám csak! - De nem szerveztek be! - És ha nekünk bizonyítékaink vannak? És ha a Horthynak átadott jelentéseket is tudjuk bizonyítani? Lapozgatta, nézegette, vizsgálgatta annak a borítéknak a tartalmát. Szűcs ezredes irodája a negyedik emeleten volt. Az ablak az Andrássy útra nézett. Nyitva volt mind a két szárnya. Ahogy Várszegi főhadnagy ugrott, a lendület vitte. Hiába bánta meg, kapaszkodott, de az ablak pereme már nem tudta feltartani. Ahogy zuhant, arra gondolt, jobb lett volna mindent Auschwitzban befejezni. Fekete-piros vére pillanatok alatt szétfolyt a járda betonján. 2. Sej, a mi lobogónkat, fényes szellők fújták. De aztán a feliratot valakik lelopkodták a zászlókról Az idős cselédek azt hitték, hogy nincs a világon ember - kormányzó, miniszter, párttitkár, tanácselnök -, aki annyit, de annyit ígért volna a parasztnak, mint Horthy. Tanyát, iskolát, jólétet, akcióból épített lakást, a három-négy család közös konyhájának felszámolását. Kiscsizmát a gyereknek télire, sálat, flanelkapcát, Mikulást december elején az ablakba. És ez mind-mind semmi volt a Rákosi-féle ígérgetésekhez képest! Mert Rákosi ugyan a részletekbe nem ment bele, csak nagyvonalúan azt ígérte: gazda lesz minden magyar paraszt! Az a sok földhözjuttatott. Egy nagy rosseb lett ezekből az ígéretekből! Bár - meg kell mondani - sok cselédcsalád sorsa változott! Már csak azért is, mert a nyolc, a tíz, a tizenkét gyerekes családokban minden gyerek felnőtt. És attól kezdve már nem a tizenkét gyerek, de a négy is csodaszámba ment egy cselédcsaládnál. És lassacskán a cselédek is felszívódtak! Kiöregedtek, elnyelte őket a sírgödör. Majtison már csak Végh Barna, Székelyhidy Lajos és Bornemisza Endre tartott cselédet. Meg Bornemisza Józsi és Tukacs Antal egy-egy bennkosztost. Meg volt még néhány félig cseléd, félig napszámos ember is a faluban. Odaátról a ruszin meg a román határ mögül. Mert ahogy a határokat újra lezárták, az emberek megint elkezdtek szökdösni. Beálltak a gazdákhoz egy-egy fél idényre. Az a cselédcsalád is, az Arankáéké... Akik minden április elsején szekérre ültek. Most ők is lehorgonyoztak! A két nagylány elment az erdőgazdaságba makkot ültetni. A fiú - a nagy - a vasútnál krampácsolt. Maga Mihály bácsi meg fúrt, faragott, kopácsolt! Egy szerszámnyél, egy gereblye, deszka, fejfa temetésekkor, emelkedő ágra került a család. Főként meg azután, hogy az asszony - kisgyerek már otthon nem lévén - bekerült a rendőrőrs konyhájára. Angyal Áron? Egy szép napon eltűnt a faluból! Mégpedig nyomtalanul. Mégpedig azon a napon, amikor kijött Fehérgyarmatról a bizottság, hogy a juttatott földet mindenkitől visszamérje. Merthogy azon a területen - a Nagymezőn - elkezdték az állami gazdaság szervezését. Angyal Áron elmenőben azt üzente a majtisi parasztoknak: vigyázzanak, legyenek észnél! És eszébe se jusson senkinek ellenállni! Mert a párt nem tűri az ilyesmit. A földeket nem vették el, csak kicserélték! A feltört, megmunkált, megtrágyázott földek helyett adtak kökénybokros, galagonyás; bodzabokros kis parcellákat. Ezt a határrészt, el is nevezte menten valaki "Bánat-tag"-nak. Ez a majtisi határrész még most is azt a nevet viseli. Jó páran nem igényelték a földcserébe kapott új birtokot. Egy az egyben lemondtak róla. Aztán elmentek az állami gazdaságba napszámra, dolgozni. Akkoriban Vedress Lajos és Kecses Lajos ki sem tették a lábukat az utcára. De azért Angyal Gedus - olykor - kocsmából jövet, kocsmába menet be-bekiáltott nekik a kapun: "Segget csinált szájából a párt!" Aztán ebbe is beletörődött a jónép. Megszokottá váltak a földcserék is. Mert másik évben meg az alakuló téeszek cseréltek földet, a kitisztított a bokortalanított föld lett a téeszalap földje, a földhöz ragaszkodó törpegazdákat még távolabb tették a falu határához! Nem is beszélve a kulákokról... És megtanult a falu lopni-csalni! De nem egymástól, saját magától lopott mindenki! Hogy a levágott sertés zsírját be kellett szolgáltatni, vágott a jónép engedély nélkül; azaz feketén. Őröltek a gazdák hamis papírra... Kitanult a lakosság egyhamar mindent... Közben meg szaladt a kocsi. Az ország soha nem látott ütemben - az oroszok után - egyszer csak elkezdett fejlődni! Mert akkor még nem rakott fel minden féket a párt. 1948-ra, 49-re szinte talpra állt az egész ország. Akkor jött a fordulat éve! Rákosi nem győzött hetvenkedni. Mindent magánk könyvelt el! Rákosi hajszálra megismételte az 1998-as Horn Gyulát! Ami siker van, az az enyém! Ami csőd, az a kormánykoalíciós párté! Pártoké. Mert akkor nemcsak az SZDSZ-szel kormányzott a magyar kommunista párt. Amelyik az első választásokkor akkorát bukott, mint ide Lacháza! Na, aztán jött a hamis választás, a kékcédulás. Hogy a kommunisták három-négy helyen is szavaztak. De aki azt megpróbálta leleplezni, abból menten összeesküvőt fabrikáltak Rákosiék. A nép, a nemzet, az ország, a demokrácia ellen esküdtek ezek össze... Volt, akit mindezekért felakasztottak, volt akit útbaigazítottak Szibéria irányába. Aranka viszont - abból az emlékezetes cselédcsaládból - éppen ellenkezőlég... Rákosi aznap két nagy tettet vitt véghez. Mint a jó cserkésznek, neki is mindennap kellett egy jócselekedetet véghezvinnie. Aznap kettőt... Feladott egy táviratot Nagy Ferencnek Svájcba. Merthogy a törvényes miniszterelnökünk, a kisgazdapárti Nagy Ferenc - ez a talpig magyar, talpig becsületes, éleseszű államférfi akkor éppen Svájcban tartózkodott. A távirat így szólt ,Ferenc, gyere haza, és tisztázd magad" Ugyan, miből kellett volna Nagy Ferenc miniszterelnök úrnak tisztáznia magát? És főleg ki előtt? Míg oda volt, őt is bemocskolták mindenféle összeesküvésen való részvétel gyanújával. Nagy Ferenc - később, hosszú évtizedek után - úgy halt meg Washingtonban, hogy se addig, se azóta nem rehabilitálta őt senki. Ugyan, kinek is lenne az fontos - akár napjainkban is? Rákosi utódaként... Na, szóval ez volt Rákosi Mátyás akkornapi jócselekedetei közül az egyik. A másik: hogy beszédet mondott az ifjúkommunista csibekeltetők országos kongresszusának záróünnepségén. De hát ez nem is lényeges! Mármint maga a kongresszus! Meg annak a záróünnepsége... Talán még a Rákosi-beszéd se annyira... Hanem, hogy azon a tanfolyamon részt vett Aranka is - Jánkmajtisról. Akkorára már egyesült Jánk és Majtis. Egy falu lett a két nagy; örökös rivális... A két ősellenség! A tiszta szín-katolikus Jánk és a tiszta szín-református Majtis... A jövő ateizmusának reményében. Szóval Aranka részt vett a tanfolyamon, de nem is akárhogyan! Mert ő - többször kipróbálták - egy-egy óra tananyagát úgy mondta vissza, hogy még egy "a" betűt se hagyott ki belőle, és hozzá se tett. Jelentették Rákosi elvtársnak, hogy van itt egy ilyen lány... Persze, hogy Rákosi meg akart ismerkedni Arankával. Ez meg is történt. - A kis elvtársnő jelentkezzen párttagnak! - mondta Rákosi. - De hisz, Rákosi elvtárs, én már tizennégy éves korom óta párttag vagyok! Én titokban léptem be a pártba, mert apám azt mondta, ha be merek lépni, letöri a derekamat. Anyám meg, hogy kitépi az utolsó szál hajamat is. És akkor a Rákosi elvtársat körülvevő elvtársak elkezdtek tapsolni! Tapsolt Rákosi elvtárs is. És félrehívta a tanfolyamvezető elvtársakat. Aranka megkapta ugyan az oklevelet - okleveles csibekeltető szakmunkás lett -, de más beosztást nyert. Ő lett az egyik Szamos menti kisközség tanácselnöke. Mert az ottani tanácselnököt épp aznap rúgták ki! Nem lehetett már tovább tartani őt a helyzetében: úgy elszemtelenedett. Eredetileg suszter volt, mint a falu első kommunistája, így lett érdemes a tanácselnöki tisztség betöltésére. Aztán amit ő ott elkövetett...! Húsvétra berendelte a kulákokat - és békesonkát rekviráltatott tőlük. Meg mindegyik kuláknak jelentkeznie kellett a tanácsházán egy ötliteres demizson békeborral. Aztán amíg abból a sonkából tartott. Amíg abból a borból futotta. Utána rekviráltatott más jogcímeken. Ketten fogták, tartották oldalt, mígnem átadta a hivatalt Arankának. Őt még akkor nap megválasztották tanácstagnak, estefelé tanácselnöknek. Másnap lett volna 18 éves..: És akkor még mondja valaki, hogy így meg úgy a párt... Mert ki nyúlt így a hóna alá a cselédgyerekeknek, mint ahogy ezt a kommunista párt tette? Aranka első tanácselnöki feladata a Békekölcsön-jegyeztetés volt. - Én elevenen nyúzom meg azt a kulákot, aki nem jegyez eleget! Aki nem látja be ennek a fontosságát! Ő meg a fizetésének a felét ajánlotta fel. Szóltak neki, ne bolondozzon már, elég lesz a tizede is...! A rendőröknél géppisztoly, a cigányok hátán zsák... - Milyen hülyék ezek a kulákok - mesélte egy társaságban Aranka később. - Az egyik még azt is elhitte, hagy a padlását Sztálin elvtárs személyes parancsára kell lesöpörnünk. - Elhiszem én, lelkem - mondta a kulák felesége Arankának. - Hát már hogyne hinném el! - Itt van róla a távirat is - szemtelenedett el Aranka kellőképpen. - Nem látok én már ilyen kicsi betűket! A rendőrök elfordultak, úgy röhögtek! Arankának a felettesei igen-igen elégedettek voltak. Olyan járási utasítás nem volt, amelyet ő zokszó nélkül végre ne hajtott volna. Pedig... Néha egy-egy intézkedésnek ellene szólt, de azért a járás akaratának érvényesülését soha semmiben nem gátolta meg. És hát mondjuk ki őszintén, Arankának mindene a párt volt! A férjhezmenetelét is azért húzta-halasztotta, mert nem volt rá idő. Minden percét az életének lefoglalta a párt... Nem akart hálátlan lenni! A szüleihez sem! Mindig küldött haza pénzt. Neki a fizetése rengeteg volt. A napköziben ebédelt, reggelit vett a boltban, vacsorát nem evett. Ellenben a lakást, amelyet kapott, s amely valamikor a főjegyzői lak volt, szépen berendezte. Méghozzá rendkívül olcsó bútorokkal. Úgy válogatta össze. A falu tűzoltószertára tele volt kulákbútorokkal, amelyeket az adó befizetésének elmulasztása miatt foglaltak le. Időnként árverezték is, de a más bútora - a kulákbútor - nem kellett senkinek. Aranka nem volt ilyen finnyás! Ő vett belőlük jó pár darabot. A két szoba bútoráért összesen négyszáz forintot fizetett. Szépen, gondosan összeválogatta. Így is maradt még ott a tűzoltószertárban halomszám. Arankának a járással az első összetűzése akkor volt, amikor a járás utasításba adta, hogy három kulákot - a többi kulák fékentartására és fegyelmezésére - internálni kell a Hortobágyra. A beszolgáltatás elmulasztása. Az adó meg nem fizetése. Továbbá bármiféle szabotázscselekmény. - De itt teljesíti a beszolgáltatást minden kulák! Kifizeti az adóját! Itt egy kulák sem szabotál! - Az teljesen mindegy! Akkor tessék valami más indokot felhozni - mondta Bináróczky elvtárs a járási pártbizottság első titkára. Aztán Aranka hajlott a jó szóra. Megértette, hogy egy-egy ilyen intézkedés nélkül a szocializmus nem építhető fel! Márpedig annak fel kell épülnie, ha törik, ha szakad. Ha az Isten az égből leszáll, akkor is... Aztán jött a járási rendőrkapitány... Nekik is produkálni kell valamit. Azt, hogy egy kulák járomszeget tesz a búzakévébe, úgy kerül a kéve a cséplőgép dobjába. Ilyen hülye kulák az országban nincs, aki ezt megtenné! Amikor az ő udvarán az ő búzáját cséplik... - Persze hogy nincs! - mondta Eszenyi százados, a járási rendőrkapitány. - De azért valakit találhatunk! Elvtársnő, ki fogja a járomszöget a kévébe elrejteni? - Senki! Akkor ez majdnem Aranka tanácselnökségébe került! De nem merték őt elmozdítani az állásából, mert elterjedt a híre: Arankát szereti Rákosi elvtárs... Már természetesen csak pártalapokon... Mert Rákosi az erkölcseire mindenekelőtt és mindenekfelett vigyázott! Főként a 60. születésnapja után, mikortól fogva Rákosi elvtárs csak így fogta magát és máról holnapra impotens lett, pedig neje, az üzbég hercegnő akkor épp a másodvirágzását élte. Megártottak neki a nagy börtönbeli kihagyások! Darwin is mondta - tanította -, az a szerve, amelyet sokáig nem használ az ember, visszafejlődik... Később Aranka sem törte már magát a férjhezmenetelért. Megvolt neki a maga társasága így is. A három kulákját útnak engedte a Hortobágyra. Hogy azok milyen jókat meséltek a hazajövetelük után! Két évig voltak oda! De amikor Nagy Imre fellépett, menten szabadultak is mind a hárman. A debreceni kuplerájok leánykáival osztották be őket egy brigádba. De még hogy a Késes utcai, meg a Szepességi út örömlányaival aludtak egy juhhodályban! De voltak ott eredeti grófkisasszonyok is. És némelyikük nem volt engedetlen! Úgyhogy az élet azért némely téren, tekintetben elviselhető volt az Aranka idejében, a Rákosi elvtárs dirigálta korszakban is: És a bizalom - Aranka iránt - sose rendült meg ebben a Szamos-parti kis faluban. Még a tanácsi idők lejártával arról is szó esett, hogy Arankának meg kellett volna pályáznia a polgármesterséget is. - Jobb a megszokott rossz, mint a szokatlan jó - indokolták meg álláspontjukat az emberek. Csakugyan így lenne ez? Mert vajon az országos politikában a választások idején nem ez az elv érvényesült? 3. Ha Rákosi Mátyás kiíratta a Rákosi Kupát, ennyit megtehetne Horn Gyula is a magyar futballért. Hát nem volna gyönyörű, ha a Horn Kupát a Fradi nyerné? A Rákosi-féle politika távolabbról kabarépolitikának tűnt, úgy látszott, hogy ez az ember csak tréfálkozik, meg viccel. Holott erről szó sem volt, Rákosi nagyon is komolyan csinálta azt, amit csinált, talán a maga politikáját sem az elődei, sem az utódai olyan fontosnak nem érezték, mint ő. Tudta, mi kell a népnek! Cirkusz és kenyér. Kenyeret nem tudott adni. Úgy járt ő is, mint Majtison Angyal Sándor a tehenével. Amelyik nem adott tejet... - Adna az szegény, de neki sincs - ezzel intézte el. Rákosi meg, hogy kell az oroszoknak a búza az utolsó szemig! Igen, mert a szovjet a születése pillanatától mind a mai napig éhínségben élt és él. Csak a kolhozosítás ideje alatt halt éhen majd kilencmillió orosz. Ezek éhen haltak, és nem kivégezték őket! Mert a kivégzettek, az elesettek száma is ekörül volt. Úgyhogy - kenyér nem lévén, vagy csak épp a minimális - maradt Rákosi tarsolyában a magyar nép számára a cirkusz. Mégpedig a csinn-bumm cirkusz, országos méretekben! Aztán a május elsejék, zászlókkal libegtetve, lobogtatva, egy pohár sör, egy kifli, egy virslipár. És aztán mindenekelőtt az a rengeteg vidám vásár, amelyeket Rákosi alatt oly sok helységben tartottak. Bizony, ha az oroszok be nem jönnek Magyarországra, és ha nem Rákosit nevezi ki Sztálin József magyarországi helytartójának - lehet, hogy a nemzet soha-soha nem ismerkedett volna meg a vidám vásár fogalmával. Így viszont lett benne része bőven. És más vidám cirkuszi mulatságokban is még! Az a sok zenés-táncos-kabarés szórakoztató előadás. A Margit-szigeten és másutt. A Mojszejev, a Pjatnicki táncegyüttesek olyan gyakori látogatásai. Midőn tánccal - nyakukban hozzá géppisztollyal - elbeszélték egyrészt a polgárháború, másrészt a Nagy Honvédő Háborít táncba illő eseményeit. Bizony, ebben sem lett volna része a magyar népnek, ha be nem jönnek az oroszok! Szóval, a Margit-sziget! Olyan szerep a világon nincs, amelyre színész ne akadna! Csakugyan volt-e már rá példa a Föld és a színjátszás történelmében, hogy egy szerepet a színpadon csak azért nem játszottak volna el, mert nem akadt rá színész? A Rákosi-korszak legközepén a magyar színjátszás is szívesen vállalt példamutató szovjet darabokat. Élén Horthy Hannával... Midőn a téeszelnök - Goron - nagy válságba került: meghágja-e az egyik szemrevaló fejőslánykát, ott, menten az istállóban, az illatozó sajtárok között, azonmód a tehén faránál. Amikor is a brigádvezető asszony - Horthy Hanna előadásában - a tetthelyre érkezik. "Óh, Goron, maga itt?" Szól rá a magáról megfeledkezett elnökre. Mármint Honthy Hanna művésznő. A maga lányos zavarában. És erre az elnök visszanyeri már-már vesztett öntudatát. Ennyi volt a darab! Mindenki látni akarta Horthy Hanna nem tudni hányadik virágzását. Hányadik tündöklését. Ebből se lett volna semmi - már legalábbis ennek a bemutatott darabnak az okán nem -, ha az oroszok be nem jönnek...! De bejöttek, és itt voltak. Nyomukban kenyérjegy és egy majd félig megnyert futball-világbajnokság...! Bár akkor már Rákosi kissé hátrább került az agarakkal. Akkorra már a szocializmus építésének acéllemezén rések-repedések keletkeztek. A bizánci kaput beverő buzogányos Botond maga Nagy Imre volt. Bizonyítván, hogy a szocializmus építése se örök. Nem végzetszerű. És nem megmásíthatatlan! Persze ehhez mindenekelőtt Sztálin József halála volt szükséges. Ami be is következett, ha nem is éppen idejében. Mert az jöhetett volna korábban is! Néhány millió halott mentségére. De ne keverjünk össze semmit! Jöjjön minden a maga sorrendjében! Azzal kezdve, hogy az új rend a leventeintézményt megszüntette. De nem azt a jó pár ezer levente-futballcsapatot, amelyet a felszabadult magyar nemzet örökölt Horthyéktól. Mert ezt átvenni, Rákosi rendszerének volt hozzá esze. Ez ingyencirkusz volt, duda, amit csak fújni kellett. És Rákosiék fújták is. Puskás Fröcsiék tüdején át. Mert a Puskás-futball szisztéma alapja a levente-bajnokság volt! "Minden falu végére futballpályát!" Most meg minden falu végéről eltüntetni! Üzletházakat a futballpályák helyére. Meg benzinkutakat. Szóval, ezeket a nagy, cirkuszi adottságokat - lehetőségeket - Rákosi jól vette. Ő nemcsak akkor szólt bele a dolgokba, amikor már 1-12 lett az eredmény! De Rákosi még azt is eltűrte, hogy mások is beleszóljanak. Így például Farkas Mihály. Aki maga táviratozott az MLSZ-be: "Czibor játszódjék Honvédban!" És Czibor játszódott. De még hogy...! Akkor ott, cirkuszi ügyekben nem volt apelláta! És ekkor a Mikulás tojt is a meccs idejére ablakba kitett cipőkbe, rendesen, szépen... Most meg? Most Horn Gyula vacakol a futballal! Mert hogy ő is sokkot kapott attól a 12-től, no meg a vele járó 1-től is... Mintha a magyar futball más lenne az által a tizenkettő által Erről pedig szó nincs! A magyar labdarúgás azzal a tizenkettővel is éppen olyan, mint ama tizenkettő nélkül. Szóval olyan, amilyen. Most, hogy Horn Gyula jelentkezett az ismeretlenség homályából, a magyar futball legutolsó sírásójaként, most bizonyára minden más lesz. Persze, ehhez ezt a cirkuszt komolyan kellene venni. Legalább annyira komolyan, mint ahogy Rákosiék vették! Úgy látszik - a magyar nép történetében - egyszerre két vasat is tartani a tűzben, ez még nem mén. Kenyér is, cirkusz is? Még szép, hogy a hajdanvolt vidám vásárokhoz már nem ragaszkodik annyira a népi Ellenben a futballhoz még szeretne... Merthogy az a meccs, ott, akkor Bernben nem lett befejezve. Hiába írta ki Rákosi Mátyás a világbajnokság előtt a Rákosi Kupát... Jánkmajtis is benevezett. És eljutott a járási döntőig! A jánkmajtisi futball történetében is azóta ez a csúcs. A Rákosi Kupában járási döntőt játszani... A környék akkori legkülönb centerhalfjával a védelem tengelyében. Senczy Jancsi! Micsoda középhátvéd volt! Jobbal, ballal egyformán rúgott! És ahogy fejelt. Ma a Senczy Jancsi fejeseitől elájulna a közönség. Ha volna. Na és aztán Katona Sanyi! Majtis - Jánk minden idejének legkiválóbb baloldali éke. Ugyancsak 10-essel, mint Puskás. Csakhogy Katona Sanyi fejelni is tudott! Ahogy felment. Ahogy kihomorított. Ahogy a homlokára vette a labdát... Mindegy. Most már minden mindegy! A Rákosi Kupát nem Jánkmajtis nyerte, hanem Fehérgyarmat! Pedig Jánkmajtison lázasabb előkészület folyt. Először is minden téren, tekintetben figyelembe vették a kiírás szempontjait... Jaj, de Senczy Jancsi, mint középhátvéd...! A védelem legbiztosabb embere...! Ilyen középhátvédek ma már nem születnek. Ezért nem írja ki Horn Gyula a Horn Kupát? Mert fél. Mert attól is fél, hogy azt a kupát a Fradi nyerné! És mert olyan zűrzavaros, olyan tisztázatlan a Fradi körül manapság minden. Nyerje az a Horn Kupát, amelyik csapat elsumákolt egy félmilliárdot? És amelyik csapatot meg akarta venni Fenyő János...! Csak az a géppisztolysorozat akadályozta meg őt ebben. Szegény Jani! Jó haver volt. Tisztességtelenség volna kegyelet nélkül szólni róla. Nem ezt érdemelné meg tőlünk! Kunczééktól sem, hogy ne tudják kinyomozni. Horn meg, hogy ez, ami van, ez nem közbiztonság. Már ejtettünk erről szót. De ha Horn Gyula azt képzeli, hogy ezzel elintézhető minden? Hogy a magyar futballban is csak a hátam közepére ütök, és akkor ott rendben is lesz a kenyér is, a cirkusz is egyaránt? Szó nincs erről! Pedig Fenyő János már megvette Nyilasit is, Törőcsiket is... Annyi minden kinyomoznivaló akadt, akad. Például, hogy szegény János miként építkezhetett természetvédelmi területre? Meg hogy ki írta alá az az építési engedélyt neki! Vagy hogy építési engedély, az nem is volt? Beleszakadhatnak a nyomozásokba Kuncze Gábor belügyminiszter űr tökei. És elképzelhető, hogy a magyar futball még akkor, még akkorra sem lesz sehol...! Lehet, hogy nincsenek is összefüggések? Egy géppisztolysorozat, meg az általános gengszterizmus! Rákosi, meg a Bernben elvesztett futball-világbajnokság... Mert aztán azt ne mondja senki, hogy Rákosinak a mai világbajnoki döntő elvesztésében nincs semmi köze. Miként hogy Senczy Jancsi nélkül nem lett Jánkmajtisé a Rákosi Kupa... Gondolhatná az ember, Senczy Jancsi lesérült... És a mérkőzés kezdetére Frank Bandi doktor úr sem volt képes őt rendbehozni. Márpedig akit Frank doktor sem lett volna képes talpra állítani?! A kiírásban az is benne volt, hogy a mérkőzés kezdete előtt mindkét résztvevő csapat számára rövid ismertetést kell adni Rákosi elvtárs példamutató életének egyes epizódjairól. Így például az 1919-es harcokban váló hősies helytállásáról, továbbá arról is, hogy milyen kitartó volt Rákosi elvtárs a Horthy börtönében töltött ideje alatt. Meg amidőn Moszkvában készült Sztálin elvtárs farvizein a szocializmus magyarországi építésére! Ez mind megtörtént! Az ismertetést maga Simon Bandi, a tanács titkára végezte. A régebben volt kiváló jánkmajtisi jobbszélső. Később azt kezdte hazudozni, hogy ő nem is jobb-, hanem balszélső volt! Nem igaz! Még csak soha át se keveredett a bal oldalra. Igazi vonalszélső volt, aki soha el nem hagyta volni maga posztját, semmi pénzért... Már levetkeztek a fiúk, már kezdtek bemelegíteni, amikor Danka Feri - a tanácselnök - rohant az öltöző felé és pihegve szólt. - Most jött meg a távirat, hogy kulákszármazású egyén a Rákosi Kupa mérkőzéseken nem szerepelhet! - De hisz a gyarmati csapatban is vannak kulákfiúk... Kettő is. Szegedy meg Kálnoky. - Nem igaz! Tegnap mind a kettőnek a szüleit levették a listáról. De a Senczy Jancsi apját az idő rövidsége miatt már nem lehetett levenni. - Játsszon helyette a kis Petrohay... az ő apja nem kulák. Sőt! Több mint proletár. Félcigány! Igen ám, de a Petrohay gyerek balszélső volt! Senczy Jancsi meg középhátvéd. Hogy lehet egy középhátvéd helyén egy tapasztalatlan, fiatal kis balszélsőt szerepeltetni? Úgy, hogy Sebes Guszti a berni döntőbe jobbszélre tette az álmában is csak balszélsőt játszó Czibort! Pedig Katona Sanyiék megtettek mindent Jánk-majtis győzelméért. Senczy Jancsi meg ott állt a pálya szélén, és szakadt a szeméből a könny - Ezt a meccset nem lehet megnyerni - mondta. Azt a világbajnoki döntőt se lehetett! Mind a kettő egygólos vereséget hozott. Három-kettő lett a végeredmény itt is, ott is. Katona Sanyi meg átigazolt Debrecenbe a DEAC-hoz. Akkor NB II-s volt az orvosegyetem csapata. Olyan játékosokkal mint ő, akit a DVSC is szeretett volna leigazolni. Aztán Kéky dr., meg Móricz dr., aki később Pécsett volt évekig NB I-es. De a Rákosi Kupát soha többé nem írták ki! És a magyar válogatott se játszott világbajnoki döntőt azóta sem! Persze, még játszhat. Valamivel több erre az esélye, mint Jánkmajtisnak újra Rákosi Kupa döntőt játszani Fehérgyarmattal. Rákosi egyébként a világbajnoki döntő elvesztése után nemigen hallatta a szavát. Talán arra gondolt, hogy olykor veszíteni is kell? Meg hogy a cirkusz az mégse vehető komolyan! Bár a bundát, amelyet ő szervezett meg személyesen Sztálin második utódjával Nyikita Szergejevics Hruscsovval, komolyan vették... Sőt, halálos komolyan! Ez abból is kiismerszik, hogy azt a nagy, terjedelmes, szerteágazó bundát többrétűleg is bebiztosították. Igen, de mivel? És főleg mi mindezekre a bizonyíték? Hegyi Gyula és Sebes Gusztáv bölcs előrelátása! És főleg a Puskás Fröcsi szerepe. Hogy Grosics Gyuláról szó se essék. Nem az, hogy Gyula bácsi angol kém volt-é, vagy nem volt angol kém! Ez a berni vereség szempontjából teljesen elhanyagolható. Olyan volt ez, mint a fehérgyarmati balhalf Szedlacsek Jenő bemondása a meccs után! - Ne szomorkodj, Jancsi - mondta Senczynek -, veled is vesztettetek volna. - Ezt te csak úgy gondolod! - Miért? Nem láttad? Velük volt a bíró! Az ilyen nagy meccseknek mindnek ez a sorsa! Meg hát játék ez csak, az egész! Nem érdemes miatta egy könnyet se ejteni! Pedig Hidegkutiék is ejtettek! És a Petrohay gyerek is sírt! Meg Simon Bandi. Meg Danka Fen, a tanácselnök. És Manajlovics, a párttitkár, meg dr. Iglói Feri, az állatorvos. No, de Grosics Gyula! A fekete párduc. Aki egyformán volt képes világszenzációt jelentő bravúrokra főleg a kifutásai okán -, de az is megesett vele, hogy a saját hóna alatt bedobta a labdát a maga hálójába. Mint például azon a berni döntőn a harmadik - a győztes német gól esetében. Ami előtt nem adott meg a játékvezető egy szabályos gólt, amely a magyarok győztes gólját is jelenthette volna. Na, de egyszer ha egy bunda alapos és sokrétű! Aztán maga Puskás Fröcsi! Az élő legenda! A világ első számú balösszekötője. A leghíresebb, a legnevesebb, a legismertebb magyar. Aki a fejelés tekintetében Katona Sanyit meg sem közelítette. Őt betenni arra a döntő - sorsdöntő - mérkőzésre, olyan nagy sérülés, annyi kihagyás után? Csakhogy Puskást nem betenni lehetetlen lett volna! Mert ő kellett a meccshez! Ő ott kellett, hogy legyen abban a csapatban, azon a mérkőzésen! Mert Puskás Fröcsi mindig is manipulálható játékos volt. Szóval Fröcsi sérülten is, Csikar makkegészségesen sem! Pedig Sándor Csikar ekkor, ott a világ legjobb formában lévő csatára volt! Ott kint Svájcban Sándor Károly a válogatott egyik barátságos mérkőzésén - egyedül - nyolc gólt lőtt. Mégse jöhetett számításba a döntőn, még a tartaléksorban sem! Nem, mert Sándorral Sebes összebalhézott. Sándor Károly felesége olyan rúzst kent fel egy alkalommal az ajkaira, amely Sebes Gusztávnak felettébb nem tetszett. Persze, hogy a Sándor Csikar feleségébe kötött bele Sebes. És nem a Puskás Fröcsi feleségébe. Mert Sebes már ezt is előre tudta... Sándor kezelhetetlen! Irányíthatatlan. Ő belövi - ha be tudja lőni -, akkori is, ha az Isten is leszáll az égből. Akkor is, ha Hruscsov megegyezik, vagy nem egyezik meg Adenauerral! Hogy ez a világbajnoki győzelem kell a németek rehabilitációjához. A rehabilitáció meg kell az oroszok talpra állításához, megsegítéséhez. Rákosi csak később értesült mindenről! De ő később is vállalta Hruscsovnak. Pedig Hruscsov még annyira se szerette-kedvelte Rákosit, mint Sztálin József. Mégis összeért a madzag két vége! Az, hogy a magyar csapat lesz a győztes Bernben? Ki a francot érdekelte ez? De ha a német? Az már lehet világszenzáció! Az előző összecsapáson a németekkel szemben nyolc-háromra nyertek a magyarok. Ezt legkésőbb a döntő pillanatáig el kellett felejteni! El is felejtették. Null-nullról kezdtek. Nem nyomasztotta őket semmi! Aztán azon vették magukat észre, hogy már megint kettő-nullra vezetnek a németekkel szemben. Érdekes Jánkmajtis is kettő-nullra vezetett Fehérgyarmat ellen a Rákosi Kupa döntőn. De mit is csinálhat - kettő-nullás vezetésével - egy világbajnoki döntőben egy olyan csapat, amelyikben akkor ott - minimum - két világzseni futballista is játszott...! Mit is? - Beállunk, fiúk bekkelni! Rúgja mindenki a bőrt arrafelé, amerre áll! Rágja arra, amerre lát! Mert ezt a hátralévő időt ki kell húznunk! Nahát ez az, amit nem mondott senki! Mert akkor az úgy, nem lett volna oké... A németek becsületére legyen mondva, ők viszont az utolsó Mercedest is leszállították, amint ahogy megígérték! Azon a vasárnap délutánon, ott a jánkmajtisi futballpályán, ahol egész héten a Végh Barna juha legelt - de péntektől már nem -, mert azt mondta a tanácselnök, hogy ha péntektől is járatják a juhval a vásárteret - ami egyben futballpálya is volt - ő szemenként szedet fel minden juhszart. Ki mert volna ezek után juhot hajtani arra a pályára, akár egyet is? Jaj, a pálya! Amelyiknek a szélén - véges-végig - ott állt Senczy Jancsi, amíg a bíró le nem fújta azt a mérkőzést. Itt ő rúghatta volna a labdát a csapat kettő-nullás vezetésénél - oda, arra, amerre látott, amerre állt. Egyes-egyedül csak ő... Sándor Csikar még a kispadra se került. Sőt, nem is nevezte őt Sebes Gusztáv a világbajnokságra. Ekkora vakegér se Sebes Gusztáv, se senki más nem lehetett ott a csapat körül! Ami akkor ott történt, az nem volt véletlen! Sőt, az se, ami jóval később történt. Már most, napjainkban, a Horn Gyulás időkben. Közvetlen a választások előtt. Hogy szorulni látszik a kapca. És hogy mindenbe kapaszkodni kell, amibe csak lehet. De hogy valaki még ezt a mai magyar futballt is kapaszkodónak lássa? Hogy még ez is lehetne szalmaszál? Rákosinak az ezüstérem se! Horn Gyulának meg még 1-12 is! Persze, mindezekből semmi meg nem történik, ha be nem jönnek az oroszok! Mert ha nem. jönnek be - később hiába egyezik meg Hruscsov és Adenauer. És akkor Rákosit se kéri fel senki bundaközvetítőnek... És akkor Senczy Jancsi se álla pálya szélén - makkegészségesen, játékra készen - akkor, amikor sorsdöntő kupamérkőzést vív Jánkmajtis csapata. És mi mindenek nincsenek még! Mert hogy Sebes Gusztáv villalakását nem veri szét a jónép, az holtbiztos! Mert ez volt az első próba, az ötvenhatos felkelés próbája. Sebes Guszti lakásának szétverése sikerült. Hátha sikerül ez is. Mármint ötvenhat. Nem sikerült! Mert az oroszok ezúttal is bejöttek. Sőt, egy jó részük ki se ment! De most már nincsenek itt! Ezért felesleges Horn Gyula próbálkozása napjainkban, futballügyben. Ezért nem lehet az sikeres. Mert szovjet módszer? Szovjetek nélkül? Beleszólni abba is; amihez az embernek semmi köze! Mit akar egy miniszterelnök a futballal? Egész biztos nem azt, amit Rákosi akart. Kiíratni a maga kupáját. A kenyér árát emelik, a futballt meg rendbe akarják tenni? Előbb ne azt tegye rendbe Horn. Hanem például szüntesse meg a korrupciót. Akár magában a futballban is. Mekkora emeletes marhaságok! Az akarja rendbetenni a magyar focit, aki még a kenyér árának az emelkedését se tudja megakadályozni? Pedig szeretné! Mert aztán a végén se kenyér, se cirkusz... Csak a juhgané. Amit mióta, hogy nem kell már összeszedni a jánkmajtisi futballpályáról. Mert Amióta Végh Barna nincs, juh sincs a faluban! Pedig a juh hasznos állat! És azzal még eleinte Rákosi elvtárs se próbálkozott. Megnyúzni, lenyírni. Kivenni a juhászok szájából a kenyeret... Amit Horn Gyula megtesz naponta juhászok nélkül is, juhok nélkül is. "Míg a világ világ lesz, mindig-mindig rosszabb lesz!" Ezt azért Rákosi idején Fehérgyarmaton a vásárban egy énekes koldus se merte volna óbégatni! Közben meg más mindenek is történnek. A futballban is, a politikában is egyaránt. Hallani például a hírt - és ezt érdemes az elektronikus sajtónak, az írott médiának, meg csak úgy a szóbeszéd szintjén is világgá kürtölni -, hogy Szepesi Györgyöt az MLSZ közgyűlése örökös tiszteletbeli elnökévé választotta! Nagyon helyes! Ezt a tisztet, úgy mint ő - senki emberfia Magyarországon meg nem érdemelte. Ezúttal igazán alkalmas embert talált fején az eldobott, a nehéz kő. Mert ugyan a magyar futball sok évtizedes történetében ki szolgálta oly hűséggel e szövetséget, mint maga Szepesi György? A szövetség oroszbundás modelljét... Mindent mellékesre véve, mindent törpévé téve a nagy akarás árnyékában. Igazán megérdemelt személyt ért a megtiszteltetés. Mert ugyan ki volt - Szepesin innen és túl -, aki nagyobb hűséggel, odaadóbb szolgálatkészséggel vállalta volna az MLSZ sárga földig lejáratott létének védelmét? A korrupciót és a bundázásokat! A lealjasodást és a szégyent! A csalásokat és a kétszínűsködést. A tolvajlásokat és a nyilvános hazudozásokat. A kórust, amely üvöltötte: "Ne hazudj, Szepesi!" Midőn az egekbe tupírozta a színvonaltalanságot és a közönyt... Szóval, így kiérdemelni valamit! A megszégyenítést és a megszégyenülést... Már mindenhez csak ez hiányzott. Ez a tiszteletbeli örökös elnökség... Találkozott zsák a foltjával! Mióta már, hogy futballügyben csak a szégyen! És meg tudná-é mondani valaki, hogy még meddig? Ahhoz, hogy a magyar futball más legyen, Szepesit - a Szepesi Györgyöket - már rég hatóságilag kellett volna kitiltani a magyar labdarúgásból. Mert addig semmi remény...! Marad csak az üres lé, Megy az élet lefelé. 4. Harminc évig nyögte az ország a téeszesítést. Most harminc évig kell nyögni a szétverését. Ezalatt meg próbacsődör volt a paraszt. Meg még ma is az! Itt állunk egy alapvető igazság kimondásánál! Amely örök érvényű és megcáfolhatatlan. Hogy ugyanis ha az oroszok nem jönnek be Magyarországra, ha nem szállják meg a későbbi népi demokráciáknak nevezett területeket és államokat, ha ott nem teszik kötelezővé a maguk társadalmi struktúrájának a másolását, Magyarországon soha a nép mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe nem tömörül. Így viszont behajtotta fejét a járomba! Nincs mit vitatni; bármiféle ellenállás fölösleges lett volna! Mert a szovjet zsarnoki elhatározásokat keresztülvitték volna akkor is, ha egész Magyarország éhen hal... Itt nem volt józan megfontoltság, bölcs előrelátás! Sem Isten nem volt, sem ember. Csak a kolhozosítás kötelezősége. Amit Rákosiék vállaltak; egy az egyben. Aminek a létrehozásában megegyeztek még valahol Krasznogorszkban. És később a földosztás előtt. Akár híve valaki a mezőgazdaság szocializálásának, akár nem; akár helyénvalónak tartja bárki is a nagyüzemi gazdálkodást - és meg van győződve annak fölényéről; egyet mindenkinek be kell látnia: Magyarországon a téeszesítés fölösleges volt! Sőt, hiábavaló! És ebből adódóan: kártékony! Mert a magyar paraszt a szakmai felkészültségével, a hagyományaival, józan szorgalmával helyt tudott volna állni más termelési feltételek között is! A magyar paraszt nem a szlávok lustaságával született! Hanem dologra teremtődött! Igyekvő voltával akár az önkéntes szövetkezeti rendszerben, akár a farmer típusú gazdálkodásban is megfelelt volna. Az egy más kérdés, hogy ha már egyszer létrejöttek ezek a szövetkezetek... Ha már egyszer nehéz nagy milliárdokat feccöltek bele. Ha már egyszer ráment a szövetkezetesítésre jó pár évtized... Nem így kellett volna elbánni vele. Kezdjük a legelején; a magyar mezőgazdasági termelőszövetkezetek létrehozása - mondjuk mozgalomnak - eleve hamis volt! És hiteltelen is. Meg hazug. Mert azt mondták, önkéntes alapon jött létre. Holott mindenestől az erőszak szülte. Aminek az alapja hazugság, annak a felépítménye se lehet tisztességes! Hogy a magyar lélek meg ezt a kényszer szülte, becstelenségre alapozott szisztémát is elviselhetővé tette a végén? Mert ha hoznak egy rendeletet. Ha alkotnak egy törvényt, hogy kötelező a belépés... Nem az, hogy önként kellett vállalni a tagságot. Az agitáció, az önkényesség, az erőszak. Először volt a földosztás! Azt követte a földfosztás. Olyan adók, amelyeket nem lehetett megfizetni. Mit tehetett a paraszt, hogy pillanatnyi szabadulást nyerjen? Lemondott a földjének birtoklásáról. Önként felajánlotta az államnak. És az állam volt kegyes elfogadni. Létrejöttek az állami tartalékföldek. Ezeken alapultak és alakultak meg az első téeszek. Azt megelőzően? Szinte hihetetlen, ma már szinte elképzelhetetlen kínzási módszerek a paraszt megfélemlítésére, megtörésére, önállóságának megszüntetésére. Jaj, a szabotáló kulák... Majtis is tele lett szabotáló kulákkal. Hogy milyen szenvedés - és mennyi - húzódott meg e mögött; tengernyi kín, megpróbáltatás. Mindenkinek előírták, miből mennyit vessen, termeljen. Na, ez lesz aztán a szabotálás minősített formája, alapja... Mert a paraszt nem annyit vetett. Nem azt. Nem akkor, nem úgy. Nem oda... Mintha a paraszt legnagyobb ellensége maga a paraszt lett volna. Mintha az ő érdeke lett volna; dolgozzon, de ne teremjen semmije! Hogy ne legyen rendben az udvara, hogy a jószága legyen csont és bőr; a tehene ne adjon tejet. A tyúkja ne tojjon tojást. Egy ilyen bolond társadalmat! Egy ilyen őrült köpenyeget ráhúzni a falura. Majtison a tanácselnök azt mondta: vesse el a búzát, maga vén, piszkos kulák! - De elnök úr! Esik az eső! - Nem baj! Van magának fia! Az tartsa az esernyőt, maga meg vessen! - De elnök úr! Sárba nem jó vetni! Sárból a mag nem kél ki. Porba vetni a jó. Mindegy volt! Vetni kellett... Mert ha nem vetett a paraszt a tanácselnök vagy a párttitkár ízlése szerint, menten a hortobágyi internálas várt rá. Vagy ami még ettől is rosszabb volt: a villamosszék. Igen, igen, a kivégzések...! Kisnaményban például a Vásárhelyi József esetében. Ő Végh Barna sógora volt. Nagy kulák. Az apja községi bíró. Dezső bácsi. Hívatták reggel a pártba. Felsorolták neki, miben mit vétett. - Maga holnap megy a villamosszékbe! - így a községi párttitkár. Vásárhelyi József nem ment. Vagyis csak haza! Otthon ágynak esett. Délre szívrohamot kapott, estére meghalt. Úgyhogy a villamosszéket megúszta. Végh Barnánál is megjelentek a rekvirálók. Hátha maradt még valami leseperni való. Találtak a góréban majd három mázsa csöves kukoricát. De inkább volt az kettő. - Ajánlja fel a béke védelmére! - Felajánlom! - Tehát akkor holnap harminc mázsa szemes kukoricát beszolgáltat. - Harminc mázsát? De hisz nincs ez három mázsa se! - De van! Ez pont annyi. Az éjszaka nehogy el merje rejteni! - Na, sógor - szaladt Bornemisza István sógorához jó tanácsért Végh Barna -, most mit csináljak? Mert azt mondta az elnök, hogy elvitet. Akkor már nem egy szabotáló kulákot vittek el a környékről. Volt, aki kibírta, volt, aki nem! Aztán így határoztak, hogy elindulnak a falvakba még aznap délután. Zsákkal a hátukon, a zsebükben pénz. És összevásárolják azt a 30 mázsa kukoricát, hogy legyen miből a beszolgáltatást teljesíteni. Teljesítették is. Udud Jani - a rendőr főtörzsőrmester - több volt, mint tisztességes ember ebben az iszonyatban. Este, villanyoltás után kopogott. - Baj van, bátyám! Holnap meg kell indítani az eljárást. Maga engedély nélkül Csegöldön kukoricát vásárolt fel. - De be is szolgáltattam! - Az más kérdés...! Tűnjön el néhány napra! Mert holnap le kell tartóztatnom. Eltűnt. Nem tartóztatták le. Mert adott közben a párttitkárnak ötezer forintot! Abból fele a tanácselnöké lett. Szigorúan, pártszerűen, elvi alapokon... A szocializmus korrekt, emberséges törvényei szerint! És hogy még mi minden mást kitaláltak az emberek megszégyenítésére? Bornemisza Gézát hívatták a tanácsházára, mert nem jegyzett elegendő békekölcsönt. Ment is! Próbált volna nem menni! Hogy, hogy nem, pipástól nyitott be Jánkmajtis község tanácselnökéhez. - Menjen ki, és hagyja azt a büdös pipát kint a folyosón! Bejött, és beállt a sarokba. - Gondolkozzon a szabotázscselekményein! Állt, és gondolkozott. Reggeltől délig. Pedig akkor már Bornemisza Géza túl volt a hetvenötödik életévén. Amelynek minden évét becsülettel töltötte le. Na, aztán Székelyhidy Lajos...! Rá különös gondja volt tanácselnöknek, párttitkárnak egyaránt. Bár többet nem borotválták meg őt se szárazon, se szappanozva. Ő meg önként nem vágta le! Mert még nem mentek ki az oroszok... Ezt fogadta meg. Egy szép napon őt is hívatták. - Ültessen öt hold dohányt, maga vén, piszkos! - Méghogy piszkos vagyok! De öt holdat? Tetszik azt tudni, elnök úr, hogy mennyi öt hold dohány? Az öt család dolga. Én meg magam vagyok! - Van magának felesége is! - Van, van, az biztos! - akkor Székelyhidy Lajos már jóval túl volt a hetvenen. A felesége is elmúlt hatvan. És elkezdték annak az öt hold dohánynak az ültetését. A dohányt - ha száraz időben palántázzák, ültetik - minden egyes tövet meg kell locsolni. Locsolták. Lajttal hordták ki hozzá a vizet a határba. Az egyik jármas ökrük megbetegedett. A Széles és a Csákó. A Csákó dőlt ki. Székelyhidy úr meg befogta magát a járomba a Széles nevű ökre mellé. Ő maga nem húzott, csak megtartotta a jármot a jószágnak, hogy az tudjon haladni. Persze, még így sem sikerült öt hold dohányt elültetni. Mindennap deportálással fenyegették. Aztán jött Nagy Imre... Megint... És Székelyhidy Lajosnak már nem kellett jelentkeznie a Hortobágyon. De addig még... Rákosi hol háttérbe szorult, hol újra megjelent a csatatéren. Mert akkor ez az ország egyetlen nagy csatatér volt. És a szégyennek piaca. Mintha ült volna valahol egy bizottság... Csakugyan, ült is! Amelynek az lett volna a dolga, hogy különböző écákat találjon ki az emberek megalázására, megbecstelenítésére. A tanácselnök? A párttitkár? Majtison is - Jánkmajtison - meg másutt. Az a szó, hogy megvesztegethetőek voltak, az a szó ebben az esetben nem fejez ki semmit! Az elnök - volt agrárproletár - egy szép napon csak elkezdett vadászni. Aztán kiderült, hogy nem is annyira a vadászat öröme-szenvedélye űzte őt. Amikor megeresztett egy-egy lövést valamelyik gazda kertje alatt. Olyankor le kellett menjen valaki oda, őhozzá. És vinni! És adni! És lekenyerezni, lefizetni a falu kommunista tanácselnökét! Aki csakis Magyarország szebb, boldogabb jövőjéért vállalta. Elvi alapokon. Pártszerűen. A nép szolgálatában! Szóval ez volt az alapja a magyar szocializmusnak! És a termelőszövetkezeti mozgalmak is. Amelyben az emberek úgy megtanultak lopni, hogy az még a szarkákra is megszégyenítő lett volna. És hazudni. És csalni. És munkát kerülni. Beíratni a brigádvezetőnél azt a teljesítményt is, amelyik nem volt. Egy féldeciért, egy doboz cigarettáért is - a végén. Így elzülleni! Így megrohadni; egy nép, egy nemzet. Mások meg - állatgondozók - bokáig érő zsebet varrattak a nadrágjaikba. Abban hordták haza a terményt a közös állatok szájából. Így történt, Hogy a téesz száz darab szép, gondozott üszőt kapott továbbtenyésztésre. És egy évre rá visszavették tőlük! Akkor az átlagsúlyuk már csak százharminc kiló volt... De vajon Rákosi elvtárs nem látta ezt? Vagy látott, tudott mindent, de a legfelsőbb szinten mindent ő hazudott le? A nagyüzemi fölény, a virágzó szocialista mezőgazdaság nagyszerűségének bizonyítására. Meg hogy az eszme? Amit Marx és Engels, amit Lenin és Sztálin megalkottak. A nép javára. A proletariátus boldogítására... Még egy ilyen iszonyat az emberiség történelmében... Ebben az időben - az ügynevezett Rákosi-korszakban - amely ugyan alig-alig volt több négy-öt esztendőnél, külön jelzőt kapott. A Rákosi-korszak! Horthy ezt csak húsz év után érdemelte ki. Szóval: a Rákosi-korszakban, a magyar termelőszövetkezetekben állatok nemcsak éhen pusztultak el. Hanem szomjan is. Erről azért meg kell emlékezni a korról szóló krónikákban! És az emberek - meg a termelőszövetkezeti boldog tagok akasztgatták magukat. Ittak boldogságukban nikotint, perspektivikus nagy reménységeikben a vonatok alá vetették magukat. Rákosi meg tüsténkedett, szorgoskodott: készítette elő 1956 viharát! Jaj, de még addig is mennyit kellett küszködni, szenvedni a tízforintos munkaegységeken. A volt ÁVH-s téeszelnökök uralma alatt. A volt suszterok szakértelmének kitéve. Hogy Majtis is micsoda téeszelnököket viselt el... Ilyen mélységekbe leszállni. Gondolhatta volna bárki - a szövetkezeti mozgalom léte, esztelenségei lesznek a magyar paraszti világ utolsó lépcsői a pokolba vezető úton. Aztán - Uramisten - láss csodát! De ehhez a csodához - ezekhez a csodákhoz - Rákosi Mátyásnak már semmi köze...! Mert az ő szövetkezetei úgy fröccsentek szét az '56-os felkelés kezdetén, mint a csigabiga háza, ha keresztülmegy rajta az úthenger. Aztán csakugyan a csoda! 1956 után! A bosszú és a vérszomj poklaiban. És megint a magyar paraszt! Aki elhatározta, kihoz ebből a mélységes szargödörből is valamit. Valami elviselhetőt, valami tisztát. Rákosi elfutott úgy, ahogy talán még Zalán se... És belibegett a hatalomba Kádár. Szövetkezet itt is, ott Rákosinál is. De ez már valahogy más volt! És Kádárnak nem a szövetkezetesítés - a globális, a totális - volt a főbűne! Ő - Kádár - Nagy Imre legyilkolásával szerezte meg a maga főbűnét. Azonkívül ő se vétett többet, többet ő se ártott, mint a többi... De azok a bőrkabátos agitátorok...! Azok a kivezénylések szövetkezetek szervezésére. Meg akivel addig itatták a hideg vizet, amíg alá nem írt... Meg akinek addig szorították a kezét az ajtó sarkához. Meg akiket belevittek mindenféle beszélgetésekbe. Aztán előálltak a tanúk: maga bizonyáthatóan ezt mondta, azt mondta. De ha belép: elfelejtünk mindent... Ha hozza a földjét, szekerét, lovát, meg a juhnyáját... Akkor még a fia is megmaradhat a tanítói állásában. Mert különben lehet oklevele! Sőt, még diplomája is. Minden este fel a tanácsházára. Vagy a pártirodába. Éjfélig, hajnalig. "Majd meglátjuk, ki bírja tovább." Akár még most is lehetne pert indítani erőszakoskodásokért! Miként hogy a Brüsszeli Bíróság előtt be kellene perelni a Szovjetunió utódját is, Nagy-Oroszországot. A magyar mezőgazdaság tönkretételéért... A sok-sok milliárdos deficitekért... Amely szovjet utasításokra történt. No, de a már emlegetett csodák! A világ hetedik csodája. Hogyan lett a magyar téeszesítésből elviselhető létforma? És hogy jutott el a magyar mezőgazdaság a kolhozformáció közepette is - a csúcsra... dr. Romány Pál idején... a TOT-os Szabó Pista korában... Mert ők még Kádárral szemben is kiverekedték azt, ami a magyar agráriumnak járt... "Kuláktéesz" lett nem egy nyomorgó szövetkezetből. De nem a bolsevik szövetkezeti eszme hatása alatt. Hanem azzal éppen szembe! Hanem az ezeréves magyar paraszti világ konokságával! Hogy dr. Romány Pál már nem tűrt meg se ÁVH-s, se volt suszter téeszelnököket. Akiket látni, maga körül érezni - Rákosi Mátyásnak oly nagy boldogság volt. Soha annyi egyetemet végzett vezető nem dolgozott a magyar agráriumban, mint akkor. - Ha már nekünk ez jutott - mondta egyöntetűen Romány Pál és Szabó István -, akkor ezt tegyük a magyar paraszt számára elviselhetővé. És azzá is tették. Mert volt egy idő, amikor a magyar paraszti világ Kádárt az orránál fogva vezette! Amikor piaca is volt a magyar jonatánnak. Amikor még Olaszországba annyi hízott bikát adott el a magyar szövetkezeti parasztság, amennyit csak bírt. Amikor csak úgy tódult a falusi fiatalság az egyetemekre, a technikumokba, a szakmunkásképző intézetekbe. És mindez még így se volt jó! Jött a rendszerváltás. Amelyet ezerszer is véghez kellett volna vinni. Az elmúlt ötven évben. De amelyet csak akkor vittek véghez, amikor az a rendszer már elviselhető volt. Németh Miklós, Glatz Ferenc, Kulcsár Kálmán, Nagy Sándor, Kovács László, Romány Pál; ezek a mai sliffentyűk az ő cipőjüket se vihetnék... Hogy aztán az utódokról szó se essék! Midőn ellepték e kicsiny hazát a Rákosi-korabeli és formátumú rablólovagok... De valamiről el ne feledkezzünk...! A XX. Század egyik legfontosabb, legjelentősebb, leg életben tartóbb momentumáról...! Az, hogy kimentek az oroszok! Bravó, Magyarország! Ezt azért mégis kiérdemeltük! Ugyan ehhez nem sok köze volt a magyar politikának, de mégis átment a záhonyi hídon az a gőzös, az a zsírpárnásra hízott orosz tábornok! Aki idejövet egy fél országot taszított a szégyen és a gyalázat gödreibe, és most elkullogott... És ha igaz, már többé Thürmer Gyula se fogja visszahozni őket! Pedig ő még mindig mennyire szeretné! Mikor volt Oroszországban az a visszarendeződést tervező megmozdulás, Thürmer egyből jelentkezett... Gorbacsov Mihály meg Borisz Jelcin köpött rá...! Aztán a nagy tékozlások! A tízforintos munkaegységeken megkoplalt szövetkezeti vagyonok elherdálása, a "van" kifosztása. Hogy nem Rákosi védelmében, nem Kádár kíméletében, nem Thürmer vágyainak megvalósításában, de szegesdróttal kellett volna védeni minden gazdag, jól gazdálkodó téeszt. Benne a parasztot. Amely megszenvedte már a múltat s a jövendőt is. Hogy a munkája után éljen meg a magyar paraszt! Es ne megnyomorító munkanélküli-segélyből! 5. Kossuth-címer és pufajka. Most meg alamizsnáért tartják markukat 1950 hősei. Fónay Jenő és Pongrácz Gergely szégyene Most már egyértelmű és világos! Az 1956-os magyar forradalmat vérbe kellett fojtani. Legalábbis Amerikának el kellett néznie, hogy az orosz vérbe fojtsa. Csalik hát ezt illett volna előre bejelenteni, kinyilatkoztatni, és nem belelovalni a népet a felkelésbe, biztatni, taszítani az "Amerika hangja" meg a "Szabad Európa Rádió"-a keresztül: Inkább hagyni mindent a maga menetére, mint teret nyitni, mini felajánlani Magyarország területét a harmadik világháború megvívására... Mert ahogy Hruscsov - ez az idióta kis részeges ukrán - nekibuzdult... ahogy elindította a tankjait; ahogy az országutak szélén a házak ablakai beleremegtek a szovjet tankok vonulásába; ahogy hitszegő és aljas módon tőrbe csalta Malétert, az már nem kétséges, mindent megtett volna Magyarország leigázásáért. Hogy fel nem adott volna semmit, az mindennél világosabb! Így is sok vér hullott '56-ért. Úgy meg ezer, tízezer, százezer, milliószor több és nagyobb lett volna az áldozat. De így is megérte! Mert Magyarország példát mutatott a világnak. Az oroszlán bajszát meg lehet cincálni. Mert Magyarország '56-ja nem volt ettől több, ennél másabb. Csak a példa! A szimbólum, a remény és vesztett hit visszapótlása... Hogy lesz még egyszer ünnep a világon. És ugye, hogy lett is! A Szovjetuniót legyőzte Oroszország! Később. Mert ez másképp nem volt elképzelhető, Oroszországot csak Oroszország győzheti le! Ha Hitlernek annyi esze lett volna, mint egy tyúknak... De hisz akkor el se kezdi! Hitler csak ész nélkül lehetett Hitler. Ha neki esze van, Churchillnek hívják... No, de a lecke nem ez! A lecke 1956 és Magyarország! 1956 Magyarországa és a ruszkik... Arról szólt a vita sokáig, hogy ki hívta be az oroszokat? Marosán váltig verte a mellét, hogy ő. Kádár is büszkélkedett ezzel gyakorta. Meg a többiek is, le egészen a senkikig... Münnich, Komócsin, Biszku. Nem igaz! Senki közülük az oroszokat be nem hívta. Jöttek azok maguktól is. Mert Sztálin József utódai úgy hitték, úgy gondolták, amit ők 1945-ben megszereztek, arról majd bolondok lesznek lemondani. Főként meg, hogy Amerika is szentesítette Sztálin hódításait. Ők nem Batu kán voltak. Hogy jövök, gyilkolok, rablok, gyújtogatok, és már itt se vagyok. Pedig akkor már a Szovjetunióban is egye kevesebben hittek benne: övék lesz a világ. Sztálin Józsefé. A generalisszimusz halálával szertefoszlottak az álmok. Már esélyük se volt a világ proletárjainak az ő nagy egyesülésükre, És akkor jött ez a moszat kis Magyarország... Az előkészítés érdeme Rákosié... Szinte egyes egyedül! Rákosi minden tettével, minden szavával, minden mozdulatával mindent megtett 1956-ért. Szinte remegett, hogy '56 bekövetkezhessen. Csak a maga részvételét számította el... Hogy ez már nélküle megy végbe... Pedig de élvezte volna, Istenem! Lőni, lövetni. Megszállni, elfoglalni. Bekeríteni, felakasztani. Kötél által, golyó által. Megtaposni minden "imperialistát". Kitaposni mindenkinek a belit, aki a másik oldalon áll. Majtison milyen csend volt 1956 októberében...! Persze, hogy a falu ott is imádta a forradalmat. Csak egy kicsit rühellett benne részt venni. A felvonulások megtörténtek. A párttitkár háza előtt megálltak a felvonulók... Megálltak egy pár másodpercre, és ez alatt Vicsotka Feri - a Seráj - elkukorékolta magát. - Ne kukorékolj, Seráj - szólt ki az ablakon Manajlovics, a párttitkár -, mert ha vége lesz ennek a mi a fenének és visszaáll a rend, elvitetlek Kistarcsára! A rend még helyre se állt, de Manajlovics Serájt máris elvitette. Pedig még akkor az sem tisztázódott véglegesen, hogy forradalom volt-e, vagy ellenforradalom, bár november 4. után Kádárék már hajlamosak voltak ellenforradalomnak minősíteni 1956 sajnálatos eseményeit. Soha népfelkelést még ennyi hazugság nem vett körül, mint amilyen és amennyi 1956-ot körbe fogta. A hazugságokat tudományos alapokra helyezték. És bizottságok, ideológiai fenomének gyártották. Nagy kutatások és minősítgetések után. Meg mindenféle elemzéseket is lefolytattak hozzá. Ezt a szégyent! Még a vak tyúk módjára szemet találó Kállay Gyula is tévedett. Tévedett vagy hazudott? Mert ők pontosan tudtak mindent! Tudták azt is, hogy Amerika smafu. Az oroszok viszont az utolsó csepp proletárvérig is; akár. Okosabb hát az oroszok szuronyaira bazírozni. Rájuk azért számíthat az ember. Ők nem hagyják cserben a híveiket. Szóval, hogy 1956 az imperializmus megfontolt produktuma volt. Első összetevőként. Ekkorát hazudni... Tudományos megalapozottsággal. Mert hogy Amerika akarta volna 1956-ot? Akarta az egy nagy büdös frászt! Hiszen ha akarta volna, akkor be is száll! Úgyhogy az imperialista környezetre fogni a magyar felkelést, nem tévedés, hanem közönséges és hitvány hazugság. Elkenése a lényegnek. A másik összetevő: a belső reakció! A papok, a földbirtokosok, a volt kizsákmányolók, a csendőrök, a katonatisztek, a főjegyzők. Csakugyan őt lettek volna? Legfeljebb szájjal. De vajon közülük a Corvin közben, a Széna téren hányan lőttek? Ellenben a szent csőcselék! A plebs. A tömeg. Nem sértésként szólva. A forradalom az övék volt. Minthogy minden forradalom valaha is az övék volt. Mert a mágnások, a jólneveltek, a tiszta körműek nem mennek oda! Hány akadémikust látott már valaha is valaki is barikádon! De a rongyosok! A kifosztottak. Az éhesek, az ágyrajárók. A hajlék nélkül élők. Ők a forradalom gyermekei. És erről a párt tudósai, 1956 mély elemzői egy szót se ejtettek. Becsapván ezáltal saját magukat is! Aztán a következő összetevője a forradalomnak: a párt által elkövetett hibák. Itt már álljunk meg egy polgári szóra. Mert az elemzők, a felméréseket készítők, a vizsgálódók csakis Rákosira gondoltak. Mintha Rákosi egyes-egyedül tette volna azt, amit tett. Mintha őmögötte nem állt volna senki. Mintha őt nem rángatták volna dróton. Szóval a ruszkik nem voltak részesei semminek? Rákosit nem Moszkvából irányították ugyebár. Az ukránok nem onnan jöttek? Nem ott lett kegyvesztett maga Rákosi Mátyás is...? Szóval az elemzésekben erről szó sincs! Hogy egy ördögi hatalom - mint az Isten - a saját képére akart formálni mindeneket. És ebben a magyar nép ellenállt. Az oroszok módszerei - mint mindig - ezúttal is nemtelenek voltak. De itt ez a szó kevés. Nem fejezi ki Szerov módszereit, a magyar forradalomhoz való hozzáállását. Amely csalárd volt, hitszegő és aljas. Ilyeneket legfeljebb ha a Gestapó tett jó tíz évvel '56 előtt. Hogy meghívok egy minisztert tárgyalásokra, aztán ott, a tárgyalások menetének közepette letartóztatom és később kivégeztetem. Maléter Pál honvédelmi miniszternek ez lett a sorsa...! Ő az egyik mártír! Ha volt is bármely folt az életén, lemosta. A saját vérével mosta le! Ezért aljas dolog, amit Pongráci Gergely - az 1956-os forradalom egyik hőse - csinált. Hogy mocskolja-becsmérli Malétert úton-útfélen! Van hozzá képe! Neki, az élőnek! A halott mártír katonával szemben. Ilyen undorító mozzanatai is vannak az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak. Ha Maléter - helytelenül - tett volna ezt vagy azt. Ha tett volna... De nem tett. A halott katona. Most meg egy élő, egy életben maradott gyalázkodik. Azzal szemben, aki már nem védekezhet. Biztos, hogy Kádár volt itt a legaljasabb? Meg Marosán, meg Münnich, meg Biszku...? Pongráci Gergely 1956-ról szólva mindig könnyeket ejt. Igaza van! De ha Malétert csak mocskolni tudja? Kádár legalább sohase ejtette ki Maléter és Szilágyi József nevét. Vajon mégis ki lehetett ez az ember? Ez a Jánosom Kádárom?! Aki több magyart végeztetett ki, mint Kun Béla és Horthy, Szálasi Ferenc és Rákosi Mátyás együttvéve! Kádár, aki felvállalta a bosszút! Az oroszok felszólítására. Az oroszok megbízásából. Tudjuk, nincs a történelemben "ha". De ha Kádár azt mondja Hruscsovnak 1956. november 4-én: rám számíthat, Hruscsov elvtárs, de akasztás nincs! Akkor vajon Hruscsov más Kádár Jánost keres? Jaj, azok az 1956-os, azok az 1957-es, azok az 1958-as kivégzések... jaj! Főként pedig 1958! Amikorra már konszolidálódott minden. Amikorra május 1-jén, november 7-én, április 4-én felvonult a nép. Amikor már esélye se mutatkozott semmiféle újrakezdésnek! Amikor már határokon kívül, határokon belül megcsendesedett minden, elcsendesedett mindenki. És akkor még mindig akasztani, akasztani! De nem egy politikai zsarnokot, nem egy gyilkos despotát! Hanem egy olyan embert, aki soha egyetlen halálos ítéletet alá nem írt, aki törvényesen megválasztott miniszterelnöke volt ennek az országnak. Aki a magyar alkotmány törvényei ellen soha nem vétett. Ki is hát voltaképpen ez a Kádár János? Ő a háromhatvanas kenyér. Ő a négy forint negyvenes benzin. Ő a halászlé és a túróscsusza a szocialista brigádok sramlicsárdás találkozóján. Hát nem annak volt igaza, aki ebből az országból elment? Mert fuldoklott... Mert hányingere volt... Mert fuldoklik! Mert hányingere van! Mert leteszik a vörös szekfűt arra a sírra! Hogy hátha tizennyolc forint lesz egy fél liter vodka megint. Rákosi még így se volt elégedett! Még Kádárt így is fel-feljelentette Nyikita Hruscsovnál. És Rákosi nem jelentkezett... Nem tartotta fel a kezét, minden tőlem származik! Itt mindenért én vagyok a felelős! És Hruscsov sem jelentkezett kézfeltétellel. "Nem, Rákosi elvtárs, nem! Dehogy felelsz te itt bármiért is! Mit gondolsz? Ahogy beindítottunk, ugyanúgy nem állíthattunk volna le téged, bármikor?" És a másik felelős, Kádár! Ha már Kádár ilyen vérszomjas volt, őt se tudták volna leállítani az oroszok? "Kádár elvtárs, itt több akasztás nincs! Ezt vedd tudomásul! Neked ezentúl megtiltjuk az akasztgatásokat! Mert nincs annak semmi értelme! Mert attól nem lesz se boldogabb, se szebb ez a kibaszott proletárvilág. Mi is hány meg hány akasztást rendeztünk már! Párttagoknak és pártonkívülieknek egyaránt. És nézd meg, ezzel,együtt, hogy hol tartunk! Hagyd abba már te is! És kérj bocsánatot!" Bocsánatot 1956-ért a magyar néptől Rákosi Mátyás se kért, soha! Pedig még az is megtette volna. Nem úriemberek ezek! Nem volt az se Rákosi, se Kádár, se Hruscsov. Ezek mind a bikken nőttek! Nem volt gyerekszobájuk. Nevelőnőjük se volt. Csak úgy nőttek fel, mint a bürök! Később meg már nem fogott rajtuk semmi! Ezért tartunk itt, ahol tartunk. Na, majd Orbán Viktoruska...! Még őróla lehet jelen pillanatban a legtöbbet feltételezni. Hogy ő képes volna szakítani netán? Csak aztán meg ne álljon a fejlődésben ő is... Óh, 1956 élő-halott szelleme! Csak nehogy Fónay Jenő idézze meg! Borzasztóak ezek az 1956-os kései nyilvános és titkos veszekedések. És a Pofosz... Hogy már megint pofozkodni akarnak egyesek! Belépni a Pofoszba, ugyan miért? Merthogy '56-nak részese az ember? De amit akkor tett, azt nem azért tette, hogy 1998-ban magasabb legyen a nyugdíja. Legalábbis nem mindenki! Hogy kitüntetések után kapkodjon negyven évnek az elmúltával! Hogy a választások előtt mindenkire mocskot szórjon a leendő elnök? Hogy csak ő volt az, aki helytállt. Hogy egyes egyedül csak ő a méltó. Hogy egyesek kilépjenek, belépjenek. Mások meg lemondjanak, felmondjanak! Meg aztán ha 1956-ban ennyi hős ellenállónk lett volna! Elszaporodtak ezek is, mint hajdan Rákosiék. Az ellenállók. Ki a rosseb állt itt ellen, és kinek, minek? Persze, ha minden magyar fegyvert fog 1956-ban, az orosz akkor is győz! Hoz még több kozákot. Még több grúzt, örményt, azerbajdzsánt, kirgizt, ukránt. És tankot és tankot és tankot... Aki pedig átállt a magyarokhoz, annak nyekk. 1956-ban minden Magyarországon működő ezred parancsnoknak kivégzést elrendelő joga volt. Úgy a saját, mint az ellenséges - tehát magyar - katonák, civilek esetében. Éltek is vele. Különösen, ha egy orosz kiskatona meglépett. Sokan szerettek volna. Némelyik közülük azt hitte, hogy Piliscsabán túl már Ausztria van. Szegények, beleharaptak a fűbe. Akit elfogtak közülük, azzal ott, a tetthelyen végeztek is. Aztán még néhány - amolyan oroszos - akció. Mosonmagyaróvár, Salgótarján, Nagykovácsi, a Bakony, a Mecsek, a Budai-hegység. Meg Király Béla és Kopácsi Sándor...! Ők 1956 igazi hősei! De ők ma sem Pongrácz Gergely meg Fónay módjára... És aztán a nagykövet, 1956-ban Budapesten Jurij Andropov... A KGB-ből ide, innen a KGB-be, közvetlen! Majd még feljebb! De azért még később is - jóval - az öltönyeit budapesti szabónál varratta. Hiába lett a Szovjetunió - a párt - első embere! A stílushoz ragaszkodott! A módszert alkalmazta Szegény Elbert János! De sokat tudna mesélni. Meg Elbert felesége. És Elbert János fia. Jaj, a lenini út! Elbert egy tízcentis vízbe fulladt bele Siófoknál. Elbertné kiesett az emeleti ablakon. A gyerek meg leesett egy hídról, bele a Dunába. Akkor már Sztálint nem utánozta senki új fiú. Akkor már csak Lenin volt a divat... Elbert János volt 1956-ban az orosz nagykövet pesti tolmácsa. A szilvesztert együtt töltötték. És Elbert felkérte a szovjet nagykövet feleségét egy táncra. És egy kicsit lentebb fogva partnere farát a kelleténél! Hány centi is volt a Sió ott, a Balatonnál, amelyikbe Elbert - arccal - belefulladt? Rákosinak meg ekkor már csupa üdülés volt az élete! Végül mégis csak hazajött. Igaz, csak urnában! És nem volt senki, aki azt a hazahozott urnát a futártól átvegye! Milyen a sors! Szóval 1956 és Majtis! Visszatérve még rá és oda - néhány mondat erejéig. Sokan azt gondolták, mikor kitört a forradalom - előkészületlenül, megfontolatlanul, váratlanul és meglepetésszerűen - mert voltak ugyan mozdulatok -, de a forradalom kitörésében igazándiból senki nem hitt. Nemhogy azt "nemzetközileg" kellő alapossággal előkészítették volna. Ahogy ezt később Kádár ideológusai tanították és papolták. Sokan a forradalom eljöttével a bosszú, a számonkérés idejének eljöttét vélték felfedezni. Majtison - de meg néhol a környéken - semmi ilyesmi nem történt. Itt nem állt bosszút senki, senkin, semmiért. Pedig hogy reszkettek, akik féltek, tartottak ettől. Csendben, lélekben, legbelül történt meg Majtis forradalma is. Amely a félelem forradalmából az öröm forradalmába ment át. Miért is kellett volna bosszút állni? Kiken? Hát nem volt-e vajon jogos az ő reménykedésük? Jogtalanul tátották fel a szájukat egy szebb, egy boldogabb életre. Hogy hittek, hogy félrevezették, hogy becsapták őket? Most meg a bosszú? Egy ember volt érett is a bosszúra! Akit akkor már nem lehetett elérni. Akit ekkor már elrejtett a világ szeme elől a nagy szovjet. Rákosi Mátyás. De neki meg lett volna annyi esze, hogy levessen magáról mindent. Hogy mindent továbbpasszoljon. Megrázkódik utána, mint a kutya, ha átúszta a folyót. És letagad mindent. És mindent kimagyaráz. És eközben még neki áll feljebb. Mindenki Székelyhidy Lajosra figyel. Mit csinál most ez a hű magyar? Ez a legkeményebb kulák. Ez a megtörhetetlen. Ez a hajlíthatatlan. Mikor indul el, és hova? Kit ér el, és kit tipor? Nem indult el, és nem tiport meg bosszúból senkit! Elvégre ő nem Kádár János volt...! Aki minden - '56-ban - felakasztott ÁVH-s tisztért tíz magyart küldött akasztófára. Az is helytelen volt! Mármint az ÁVH-sok akasztgatása. Nem lett volna szabad! És utána Kádárnak folytatni? Megint itt voltak a szovjetek! Összefüggött minden mindennel. Jaj, ha az a tengernyi szenvedés mind-mind bosszúért kiáltott volna! Még ma is folyhatnának az akasztások. Végh Barna se állt oda sem tanácselnök, sem párttitkár elé. Visszakérni a kuláknyúzás költségeit? Számonkérni a megaláztatásokat? Hogy a kulákidők végén már kitiltották őt a faluból juhnyájastól. Még az utakon se hajthatta végig a juhait. Akkor szórt átkot juhai fejére. "Isten, még azt is rohasztottad volna meg, aki először engedett juhot az udvarára." Mert a birkája - éhségében - leette már a juhhodály tetejéről a fedélszalmát is... Vagy a bosszú másik állomása. Az a nap, azok az órák, az az éjszaka... Amikor lemondott ő is az örökölt, a kínkeservvel szerzett birtokáról. Lemondott, önként, az állam javára! Az az éjszaka, amikor behallatszott - fel a kertek alól - a traktor dübörgése, ahogy nekiállt az ősi jussbeli földek szántásának. Az a dübörgő-sikoltó, jajveszékelő traktorhang. Meg a zokogás... Hogy még a fekvőhely is mozgott-lüktetett bele. Hova, kihez, merre lehetett volna elindulni a fájdalomdíjért? Meg lehetett volna azt fizetni? Minden eltörpül, minden jelentőségét vesztette a forradalom idején. Csak a vissza- meg visszatérő öröm buzdulásait érezte a falu. És aztán megint fekete gyászba borulva. Hogy ez nem lehet igaz! Hogy ezt egy néppel másodszorra is, harmadszorra is - sokadszor - nem lehet megtenni! De meg lehetett, Mert szinte vége volt már mindennek, de Tiszaújlaknál még mindig özönlöttek a tankok. Özönlötték egyre, végeláthatatlanul. Ki képes ezeket legyőzni? Az elfogott Maléter? A Budai-hegyekbe kiszorított Király Béla? Egy magyar puskára tíz szovjet harckocsi? Beállt a mozdulatlanság félelme! Kimerevített testet-lelket a halál. És már látszottak a haza tetemén Kádár kirajzolt hullafoltjai. Jaj, az az 1956-os karácsony! Az az 1957-es új esztendő. Az a koromsötét félelem! Az a vak és pusztító reménytelenség. Hogy mindez megtörténhet Európában. Hol van Európa többi népe, nemzete?! Sehol nem volt senki - többé -, csak a tankok. Elzúgtak Magyarország forradalmai. Kiterítve feküdt a halott! És a hullák karéjában Kádár víg táncot járt. És még mindig-mindig szakadatlanul jött az adomány... Egyeseknek már ünneplő is jutott! Ünneplő pufajka! Egy a hétköznapokra, másik az ünnepek idejére. Az egyik, ha véres lett, cserének-váltásnak ott volt a másik. Mert Hruscsov csak küldte és küldte... Kádár meg csak adta, csak adta ráfele minden emberére. Hruscsov sohase kérte meg Kádártól a pufajkák árát. Vagy hogy előre ki lett az már fizetve? Ismét rászabadult Magyarországra a pokol! Éppen így, mint 1944 őszén, mint 1945 tavaszán. Hogy remegő félelemmel feküdt és kelt az ország. Hogy itt és most mindenkivel megtörténhet minden. Kit érdekelt már a téeszből hazavezetett tehén sorsa? Hogy kikél-e az őszi búzavetés? Sírt, zokogott, jajveszékelt Magyarország. Aztán egyre több fenevad állt talpra, egyenesedett ki, és feszített pufajkásan. Ők győztek! Már megint. Nem az igazság, nem a tisztesség; csak ők. Csakugyan; hol van ilyenkor az Isten? Behunyt szemmel járt akkor évekig! Úgy tett, mintha nem látna, nem hallana semmit. Micsoda szégyen! Mert a szégyennek nincsenek határai! Se jobbról, se balról. Se a mélységekben, sem a magasságokban. Jaj, csak 1956-ot ne! Csak azt ne, soha többé! Mert még egyszer azokat a napokat végigélni? Megélni újra az ébredés - a valóság - reménytelenségét, tudatát? Az ájulások, a szédületek és kísértetek jelenlétét? Hogy tavaszodhatott ki 1957 márciusa? Miközben Kádár meg pofát nyitott... Csak mondta és mondta. Arcátlanul, konok szemérmetlenséggel. A munkásosztály Az útján... Ebbe őrült bele élete végén... Őt se bottal verte az Isten... De még addig, míg le nem sújtott rá. 1957 tavaszán... Egyik nap ünnep, másik nap kivégzés. Egyik kézben zászlórúd, a másikban kenderkötél. 1957! Az a tavasz! Már az ünnep szentségével, biztos voltával. Kádár Kossuth-díjakat osztogatott. Vajon lehet-e 1956-ot valaha is jóvá lenni? 6. Rákosi, mint jó kísértet, visszajár. És teljesítette - boldogan és büszkén - az utolsó pártfeladatát is. Könyvet írt - dicsérőleg - a saját dicstelen korszakáról 1956-ig - vagy azelőtt - tagja lenni a magyar kommunista pártnak, vagy 1956 után, óriási különbség. Mert 1956 vízválasztó volt! Mert 1956-ban mindenkinek kinyílott a szeme. Utána már nem volt pardon: "tévedtem", "engem becsaptak", "félrevezettek". "Én hittem!" '56 után már nem hitt senki semmit. '56 után már mindenki felelős lett a maga vonásaiért. Mint az életben, hogy harminc év után... Aki még 1956-ban sem szerzett tudomást róla, hogy mi itt á helyzet, ássa el magát! Mert megint más volt 1948-ban átvenni egy Kossuth-díjat, és megint más 1958-ban. Bár egyformán gyilkos kézből, de mégis...! Szegény Németh László! Milyen sajnálatra méltó sors! Rákosinak nem kellett, Kádár felfogott rajta. Persze, azt nem tudni, ki a megvetendőbb? Rákosi Mátyás vagy Kádár János? Utálták, gyűlölték egymást... Kádár nem záratta be Rákosit, Rákosi Kádárt - igen! Bár nem lehetetlen, hogy Kádár a Rákosi nyakába is elhelyez egy kenderkötél-nyakkendőt. De ezt nem engedte volna az orosz! Elvégre Rákosi - tetőtől talpig - az ő embere volt... Olyan pontosan, olyan odaadással még Kádár se szolgálta Magyarországon a szovjet érdekeket, mint Rákosi Mátyás. Rákosi Mátyás hűen teljesítette az utolsó, a Kádártól kapott pártfeladatát is. Már nem itthon, már odakint Nagy-Oroszországban! Hogy ugyanis írja meg saját korát, saját személyét, saját pályafutását, a maga elképesztő mélységű és magasságú aljasságait. És Rákosi ráállt! A könyv Magyarországon 1997-ben meg is jelent! Igazi könyvszenzáció lett! Párját ritkítja. Ahelyett, hogy befogta volna a száját. Ahelyett, hogy eltűnt volna a balfenéken a magyar közéletből. Visszatért a kísértet egy érdekes, de gusztustalan olvasmány erejéig... A könyv; amely tehát Rákositól a Kádár-kommunista párt megbízási szerint született, két hatalmas-vastag kötet. Ennyit összehazudni egyvégtében? Vagy hogy a Rákosi-könyvben nincs egyetlen hazug szó se? Felmegy Rákosi a háztetőkre, onnan hirdeti a maga igazát? Mentségére szolgáljon: kommunista volt! Annak is a legvisszataszítóbb, a leggusztustalanabb fajtájából való... Soha sem tért meg! Mindvégig megmaradt a maga téveszméiben. Mert mondjuk meg őszintén, kommunista és kommunista között is van különbség. Mert másképp volt kommunista Rákosi Mátyás és Aczél György, megint másképp Kádár János és Pozsgay Imre. Rákosiból - a kommunistából - sosem vált reform-kommunista... Se bűnbánó Paulus. Nem tudta, merre a Damaszkusz felé vivő út... Nagy nyűg volt a szovjet kommunisták nyakán. Hogy a Magyarországról való kiindulása után ott kellett számára helyet biztosítani. Mondhatni: púp volt a szovjet párt hátán Rákosi Mátyás. Rákosi teljes és tökéletes munkát végzett szovjet megrendelésre, itt, Magyarországon. Szeretett volna visszatérni. Mert visszatér a bűnös a tett színhelyére. Mit mondjunk? Az a kommunista közeg, amely Magyarországon 1957-ben megalapozódott, vissza is fogadhatta volna! Volt szándékában. Mert Kádár kommunista pártjának struktúrájába még Rákosi Mátyás is belefért volna. Csakhogy két dudás egy csárdában? A kuplerájokban is mindig egy madámot alkalmaznak. Ott sincs kettős hatalom! Rákosi jöhetett volna - ha írásba adja -, hogy nem fog politizálni! Se Kádár mellett, se Kádár ellenére. Igen, de nem adta ezt írásba! Ő politizálni akart! Nyesegetni Kádár "jobboldali" elhajlásait. Visszavinni Kádár kommunistáit a Rákosi-kommunizmusba. A gulyáskommunizmust a korpacibere-kommunizmusba. A frizsiderszocializmust a kenyérjegyek bolsevizmusába. Ilyen önleleplező művet, mint Rákosi naplója! Szentté akarja magát avatni, közben saját magát leplezi le, döngöli bele a sárgaföldbe. Mert olyan pártaljasság nincs - amelyet az ő korában követtek el, s amelyet ő fel nem ment, ki nem magyaráz, semmissé nem tesz a naplójában. Tulajdonképpen Rákosi naplóját minden magyar embernek el kellene olvasnia! És ha szól róla az ember, idézni kellene az első sorától az utolsóig! És megköszönni a derék rokonoknak azt, hogy önzetlen segítségükkel ez a remekmű napvilágot látott. Ez a magyar kommunizmus, a magyar bolsevizmus történetének breviáriuma! Nem pedig az, amit Gyurkó László közreadott Kádár Jánosról. Meg amelyet - szintén remekműként - Révész Sándor adott közre a magyar szocializmus szellemi hőséről, Aczél Györgyről. Aczél és Rákosi! Kóstolgatták egymást. Mint mongúz a kígyót. Nem tudták egymás torkát átharapni. Bár Rákosi Aczélt is bebörtönözte, de Aczél becsületére és jó ízlésére legyen mondva, Rákosival bűnszövetségben ő soha nem követett el semmit. Mert az a kékcédulás választás - amelynek a szervezésében, lebonyolításában Aczél is benne volt nyakig, az csak jelentéktelen epizód a magyar bolsevizmus széles és színes palettáján. Rákosi és Aczél mást-mást akart! Aczél bolsevik-kultúr-liberális Magyarországot, Rákosi feneketlen kommunizmust. A Lenin-fiúk Magyarországát... Aczél még a Kádár bosszúszomjától, leszámoló-bosszú-hadjáratától is távol akarta magát tartani. Csak azután jött elő, hogy Kádár már vérszomjas futamai után megcsendesedett; kilihegte magát. Aczél és Rákosi párhuzama, képtelenség... A Rákosi és Kádár-párhuzam már nem olyan erőltetett. Vajon miért gyűlölhették egymást? Mert kezdetben nem! Sőt, egy időben Kádár a Rákosi-favoritok közé tartozott. Közös életművük: Rajk László. Innen származik a Rákosi-Kádár-gyűlölet gyökere? Mert Kádár tudta, hogy Rákosi tudja róla... Csak nem mondhatja ki. Hogy ketten tették el Rajk Lászlót láb alól... Példát statuálva minden tévelygőnek. Meg akik sziklaszilárdak voltak a hitben. Rákosi Naplójának a Rajkra vonatkozó részeit érdemes elolvasni. Idézni nem! Rákosi a miénk volt! Kötetében erre ő is tesz célzást. Megérdemeltük őt? "Ilyen helyre ilyen kell, különb helyre különb kell." No, de ahogy száműzetése után a Szovjetunióban bántak vele...! És Rákosi meggondolatlan hetvenkedéseiben erről is ír, ezt is kimondja. Hogy őt már ott rég magánszorgalmú kutyának tekintették. Pedig a Szovjetunió legfőbb vezetősége aligha olvasta Illyés szerény kicsi remekművét, amelyben a magánszorgalmú kutyák sorsáról vesz fel példázatot. Akit mindig legelőször a gazda rúg farba. "Coki, pokolra, ördögök" Rákosinak a szovjetektől kapott és elszenvedett seggberúgása példa értékű! Még a szabad utazás jogát is megvonták tőle. Nemcsak a szabad tartózkodásának lehetőségét. Úgyhogy ő már csak hírből tudhatta, csak az emlékeiből rekonstruálhatta: Nincs a földön gazdagabb, szebb ország Minden ember érzi, hogy szabad. Kivétel persze, amikor Moszkvába akart Rákosi elvtárs felutazni. Mert ez neki nem volt szabad! Hanem tartózkodjon csak ott, ahol, ahova a tartózkodási helye, engedélye szólt. Persze zsebpénzt kapott. És az eltartás költségeibe belekalkulálták a nagyasszony jelenlétét is. Elvégre nemcsak Rákosi elvtársnak, de őnagyságának is ennie kellett. Mindezekről oly hűen, oly körültekintően számol be naplójában Rákosi. És az egész magyarországi vitézkedéseit, a Szovjetuniótól kapott megbízásának teljesítéseit naplójának minden sorában büszkén, boldogan hánytorgatja fel. És a végén, mégis... Egyes-egyedül csak ez fájt neki! Nem a kezéhez tapadó mártírvér... Rákosi Kádárt is bombázta leveleivel. Kádár - Rákosinak - még annyit se válaszolt, hogy "takarodj!" Érdekes! Hruscsov se... Akinél viszont Kádárt jelentgette. De azokra a levelekre is hiába várta a választ. Arról is megemlékezik Rákosi a Naplójában, hogy száműzetésének színterén egyszer meglátogatta őt Aczél. Aczélnak ez a találkozás úgy hiányzott, mint púpos ember hátának a vonatkerék. Vajon miről beszélgethettek? Egész biztos nem arról, amikor Rákosi ír... Vajon Aczél elmondta, hogy egy időben ő is hű katona volt? Meg a végén az Aczél dühe... Vele is hogy bánnak ezek a polgári világot óhajtó senkik. Nem, erre már Aczélnak nern volt alkalma! Meg már a Rákosi-napló olvasására se. Pedig ha valakinek, hát neki emlékezetes, élvezetes szép olvasóélményt jelentett volna. Csakugyan tisztességtelen dolog is volt Rákosinak nem válaszolni. Rákosi - végig a naplójában - úgy érzi, ő bizony nem ezt érdemelte volna. Haynaut is farba rúgta Ferenc Jóska még időben. És rákente a gyalázatot. Aczél meg annak idején Illés Lajoskára... Az Új Írásban midőn a főszerkesztő megjelentette a már említett példázatos Illyés Gyula - verset a magánszorgalmú kutyák sorsának alakulásáról. Aczél legalább fogta a telefont. Vagy fogatta. Mindig nagy telefonáló volt. Felhívatta Illés Lajost: "Vegye tudomásul, magánszorgalmú kutya maga, és nem én!" Kár, hogy Rákosi Mátyás oly idejekorán befejezte. Mármint az életét és abból adódóan magát a Naplóját is. Befejezetlen maradt ez a szimfónia is... Pedig ott az ember száján: még, még! Mit tud még belegyömöszölni - és hogyan - a hazugságai mocsarába? Kár, hogy Rákosi nem érte meg... Mert az lett volna ennek a könyvnek az igazi élvezetes-izgalmas fejezete, midőn Rákosi Mátyás kapta volna azt a megbízatást, hogy mondja ki: 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés. Egyelőre csak így! Óvatosan közelítve. Forradalom; még nem! Azzal még várni kell. Majd azt is. El egészen a bocsánatkérésig a beavatkozásért. Mit, hogy beavatkozás? Csak? És a tömeggyilkosságokról egy szót se? Hej, ha még Rákosi tovább él...! És aztán Gorbacsov Mihály megbízásából... Később akár a Jelcinéből is... Vállalta volna? Mi az, hogy! Volt olyan szovjet megbízatás, amit ő ne vállalt volna el? Amit ő túl nem teljesít? Szóval az lett volna igazán a szép, hogy ha Rákosi jelenti be a világnak 1956 népfelkelés-jellegét. És nem az, aki...! A KGB jóváhagyásával, a KGB megbízásából... Vagy ha Lakitelken a KGB-t nem az képviseli, aki ott, azt, akkor képviselte. Hanem Rákosi Mátyás elvtárs... És aztán ő számol be róla: játszanák, pacsálnak a gyerekek, szépen... Akár már ott, Monoron! Ott még nagy egyetértésben. Lakitelken már egy kissé differenciáltabban. Nemre, fajra, felekezetre való tekintettel. Szóval, ha Gorbacsov Mihály Rákosinak szól...! Ha neki szólhatott volna! "Fiúk, segítsetek már nekem egy kicsit! Mondjatok ki ezt-azt. Ezáltal az én cselekvési köröm is bővül! Nem is beszélve a tietekről." Szóval, ha Gorbacsov Rákosinál, Rákositól rendelheti meg... KGB-jóváhagyással! Hogy az ő kezük is benne legyen Lakitelekben. Bizony, a befejezetlen Rákosi-napló így is befejeződhetett volna. Nem is kell ehhez túl nagy fantázia. Csak az előzőek ismerete... A szovjet-magyar viszony... Amely a kölcsönösség... Satöbbi... Hátha ezzel a Rákosi-naplóval végleg lezárult egy korszak. És nem jár közénk, nem jár köztünk több kísértet. Kétkötetes, vaskos naplóformájú remekmű képében sem. Bizony, Rákosi Mátyás derék rokonai... akik ezt is életre segítették! Mennyi mindent felelevenít, emlékesetbe idéz egy ilyen Napló, mint a Rákosié, azt is például, hogy Aczél csakugyan más volt, mint Rákosi, sőt, ő még Kádártól is másabb. Mert például Rákosi minden zokszó nélkül felakasztotta volna Déry Tibort. Ha igaz, Déryre Kádár is pályázott! Szeretett volna felakasztatni egy írót is... Különösképpen, hagy erre Marosán is felhívta a Kádár figyelmét. "Kádár elvtárs! Ne csak bányászokat, ne csak téeszparasztokat, ne csak vasutasokat akasszunk! Elkelne már, hogy valamelyik írót is felakasztassuk." Aczél meg azon munkálkodott, hogy Déryt minél előbb kihozza a börtönből. Míg bent volt - míg még ki nem hozatta - fikuszt is tetetett be a cellájába. Rákosy Gergely fel is szólalt ott, amikor Krisna Menon Vácott járt. "Egyiknek fikuszt is, a másiknak meg még WC-papírt se?" Aztán hogy Déry kijött, más héten már - éppen Leningrádban - Aczél jóvoltából ő képviselte a szabad magyar írókat a "Pen" kongresszusán! De addig még... Addig kapta Németh Lászió is a Kossuth-díjat. Ahogy erről már szó esett. Hintsch Gyuri meg - a neves filmrendező - azt mondja: "Azért nem adta vissza Németh László a Kossuth-díjat még Nagy Imre kivégzése után sem, mert attól félt, hogy ha ő ezt megteszi, Kádár bosszúból kivégeztette volna Déryt. Lám, akad némi elgondolkozni való Rákosi Naplójának olvastán." 7. Élt tizenhat évet. És szenvedett ötvenet. Ezalatt megbocsátotta az Istennek, amit vétett ellene. Mert mégis: övé a hatalom és a dicsőség... Aznap halt meg, amikor az utolsó orosz katona is elhagyta Magyarországot. Volt ebben valami jelképes. A mamát azelőtt egy évvel temették el. Bizony, eltelt az idő! Majdnem ötven év. Ötven évet élni gyászban. Kicsi, töpörödött, madárkönnyű öregasszony lett belőle. Leélni egy szinte teljes életet, feketében. Attól fogva a mama soha-soha más színű ruhát nem vett magára. És kerülte a zajt, a lármát, a jókedvet, a nevetést. Ilyenkor ő félrehúzódott. Beletemetkezett a maga csendes-szomorú gyászába. Templomba ezentúl se járt. Szégyellte, hogy nem hiszi az Istent! Lehet, hogy ezért verte meg őt oly kegyetlenül? De hisz akkor még hitt... Akkor még tudott imádkozni is. Az urának szép síremléket csináltatott. Oda járt ki hozzá a temetőbe, ha nagyon fájt a szíve. Bizony, sokszor nagyon fájt. Csak ott, kint a temetőben nyugodott-csendesedett meg. Később csináltatott a sír mellé egy- kis lócát. Csak olyan egyszemélyest, amin egy fáradt öreg asszony elfért. Hányszor, de hányszor gondolt arra a napra az elmúlt ötven év alatt... Mikor meglátta az urát vérben... Mikor Borikát hozták befelé... Mikor Borika nem szólt egy szót se... Attól fogva élete végéig néma is maradt. Legszívesebben ő se szólalt volna soha. De a két lányával csak kellett, hogy beszélgessen. De szólt ő másokhoz is. Az urához, kint a temetőben! Ahogy kiment, mindjárt odaszállt a kripta melletti hársfára egy vadgalamb. És az elkezdett turbékolni. Nem páros galamb volt, egyedül szállt, egyedül turbékolt. Még arra is gondolt, hogy az a vadgalamb ott fent a fán - magányosan, egyedül -, az vajon nem az ura-é? Aki így szól őhozzá. Akivel mindig mindent megbeszélt... Azt is, hogy le kell adni a földet...! Mert az özvegyet is kulákká nyilvánították.. "Add oda nekik! Ne küszködj!" - ezt üzente az ura, onnan a kripta mellől, a hársfa tetejéről. Ő mindig minden szavát megfogadta az urának. De hamar elment! Oda temették őt is az ura mellé. Közös sírkövük is van. Már akkor odaírták a sírkőre a nevét, amikor azt csináltatták. Csak a halálának az évét kellett bevésetni a kőbe. Szépen, csendesen halt meg. Boriska akkor se szólt. Őt nem is vitték ki a temetőbe, őt nem is erőltették, talán nem is tudja, hogy az anyja meghalt? Aztán Boriska is... Uram Isten, már elmúlt hatvanéves... Eddig hűzni-halasztani. Nem volt kegyes hozzá a Jóisten. Mert akkor előbb magához szólította volna. Így meg csak hagyta, hagyta élni. Hagyta, hogy éljen a halálában is! Az arca - érdekes - fiatal maradt. Olyan fiatal szinte, mint amilyen akkor - tizenhat éves korában volt... Nem jött arra egy ránc se: Jaj, a két lány is már majdnem hetven! Öregasszonyok - vénlányok már ők is - hogy sohase mentek férjhez. - Ne sírjatok! - mondta a halotti gyülekezetnek a pap. - Jézus menyasszonya volt ő! Mást nem is nagyon mondott. Külön-külön se búcsúztatta őt senkitől, ahogy ezt temetéskor szokták. A két nagylány az erdőgazdaságban dolgozta le az életét. Ott nagyon szerették őket. Meg is becsülték mindkettőjüket. Az órabérük a kezdetkor 3 forint 30 fillér volt. A végén 100 forintos órabérrel fejezték be. Tengernyi nagy tölgyfaerdők ültettek ide a falu szélére. Őket, mint kulákokat, nem is kínozták... Tekintettel voltak a tekintendőkre a párt is, a tanács is. Sőt, később a polgármester még külön segélyt is akart nekik utalni. Még a mama halálára is! Nem fogadták el. - Van nekünk miből eltemetni - mondta Juci, az idősebbik. A Boriska temetésekor meg a polgármester ragaszkodott hozzá, hogy minden költség a hivatalé legyen. Ezt se akarta egyik lány se! Végül mégis elfogadták. A polgármester hozatott mindent. Koporsót, szemfedőt, koszorút. Reggel a két lány kiment az udvarra a malacokat megetetni. Mert ha nem is gazdálkodtak, de tyúkot, libát, aprójószágot azt tartottak mindig... Aztán ahogy visszamentek, Boriska ott volt a kemence mellett a földön. Lefordulva a kemence padkájáról... Úgy halt meg. Még csak egy mukkanás se jött ki a torkán. Szépen csendben gyászolták és temették el. Szegény mama, jó, hogy ezt már nem élte meg! Hogy most már másodjára is meghalt. Azt írták a fejfájára is, ami a koporsóján állt: "Fejér Borbála 1928-1944. Élt 16 évet." Ezt mindenki értette... A polgármester szólt, hogy a hivatal majd sírkövet is csináltat neki. És arra is ez lesz írva. Akik akkor még éltek, azt gondolták: ez is egy temetés! Ez is csak egy temetés. Temetés mindig van, halottak is mindig vannak. De akik mindenre emlékeztek...? És vajon azok a katonák hogy élték le az életüket? Mintha akkor ott, azon a napon az istálló melletti kukoricakévéknél nem történt volna semmi? És aztán később... Se bocsánatkérés, se megemlékezés, semmi! És a részvét? Sok helyen kellett volna nyilvánítani, szerte az országban... Reggel, ahogy Juci és Elvira felkelt, megdöbbentek mind a ketten: üres a ház! Nagyon-nagyon hiányzott nekik valami-valaki onnan, a kemence mellől. Akkor eszméltek rá, hogy most már az ő életük is befejeződött... Rövid volt, szomorú és gyászos! Tetőtől talpig... Most már nincs Boriska se! Akkor nekik meg már minek, hogy élni? Borika mindent magával vitt, csak a szomorúságot hagyta itt még nekik egy kis időre. Fogták a lapátot, kapát, kimentek a temetőbe. A temetés után egész éjszaka szakadt az eső. Lemosta a puha földet a friss sírhalomról. Azt igazították meg. Aztán pihenni leültek arra a kis padra. Elfértek rajta mind a ketten. Ahogy ott ültek - a kripta mellett, azon a hársfán - egyszer csak egy magányos vadgalamb elkezdett turbékolni. Akkor is... Szomorú, fátyolos, mély hangja volt... Mintha valakit siratna... 8. Aki megszolgálta a történelmet, és akit megszolgált a történelem. Így lett Fejér Albert egy község díszpolgára Szimbolikusan! Ennek a regénynek a lapjain. A Fejér Albertek képviseletében. Ók az agyonrugdosottak, a puskatussal szétvert fejűek, a vérüket ontottak. Mint ahogy Fejér Albert is élt! És ahogy meghalt. Nem képletesen. Mártírhalált halt ő is ott, Majtison. A családja védelmében! Csak apás név alatt. Nemcsak regényhősként... A falu díszpolgára is így lett! Valóságban is, nemcsak képzelgésekben... Még akkor is, ha már a sírdombja jeltelen. Díszpolgárrá választani régente is szokás volt ezen a környéken. Legelőször díszpolgára talán ha Tiszacsécsének lett? Móricz Zsigmond! Aztán díszpolgárt avatott Kisszekeres is - Végh Endre, aki ebben a faluban nemcsak hogy negyven éven át tanított. De a falujával - mint hű házastárs - vele is élt. És a faluja is ővele. Aztán Jánkmajtison - még életében - Frank Endre doktor úr. Aki negyven évig gyógyított. És gyógyít is, amíg él... Jaj, de Fejér Albert sem maradhat ki! Díszpolgárrá avatása tulajdonképpen az ő második temetésének számított. Mert az első olyan valószínűtlen, olyan megátalkodott, olyan hebehurgya, olyan rossz emlékű volt. Nem úgy; mint a belenyugvó, a szép, a csendes temetések szoktak lenni. Fejér Albert díszpolgársága emlékként maradt itt. Mert egy hadsereget nemcsak az minősít és magyaráz, ahogy valahova bevonul. Ahogy hódít és leigáz, ahogy felszabadít és sárba tapos. Ahogy halottakat hagy maga után. Ahogy végre kivonul. Hanem az is, hogy kit és mit hagy maga után. Átkozott még a lábuk nyoma is... Malétert és Szilágyi Józsefet. Gimes Miklóst és Nagy Imrét. Vajon meddig fújja még tetemüket a szél, ott az akasztófán? Örökkön örökké. Fejér Albert is... Vérbe fagyva fog feküdni; mind az idők végezetéig. Pedig meggyalázott lánya nem is emlékszik rá. Pedig az ő díszpolgársága is elengedhetetlen. Volt-e, lett-e valaki is díszpolgára ennek az országnak, aki csak tizenhat évet élt? A Szilágyi Erzsébetek, a Zrínyi Ilonák, a Kanizsai Dorottyák... hősként ők is, egyaránt. Minden meggyalázott magyar lány, asszony emlékképében! Záhonytól a zalai olajmezőkig - Kisvárdától a göcseji Vargaszegig, Battonyától Nemesmedvesig éltek ők sokfelé és sokféleképpen. Úgy éltek tovább, holtan, holtukban. Élő emlékezetében ennek az országnak. Mint a hátrahagyott mérgezett kutak, amelyekből a békák is rég kipusztultak már, gázolajjal és kerozinnal fertőzöttekként. Vagy a mérgezett-szennyezett földek a repülőterek környékén. Mindent hátrahagyva, akár csak eb a szarát. Piszkát, mocskát, emlékeket. Elmentek. Nem fáj tőlük a búcsú! Még akkor sem, ha nem lesz többé "malis" villanyszivattyú üveg pálinkáért. Pár csizma - vászon csizmaszárral - liter borért. Gázolaj, benzin - útszélen mérve, járó motorból - egy százasért két kannával is. Meg a tanult, az emlékbe hagyott korrupció. Hogy a beszerző tisztek a végén az élelmezésükhöz már csak krumplit, hagymát és uborkát volt szabad vásárolniuk. Mert annak is ellopták a felét. A katona kapcája kicsüngött a csizmából. Mert a tiszt eladta az új csizmát. Az új pufajkát is: Meg az usánkát, meg a derékszíjat, meg azt a magasságos Atyaúristent is. Mert még azt is árulták. Hagytak hátra maguk után rendesen... Lelakott-kifosztott tisztilakásokat. Leszerelt bojlert. Ellopott csaptelep, falból kitépett rézkábel. Amit menten el lehetett adni a csapi vasútállomás után, ha a szerelvény megállt. Felhasított matracok! Közben meg - utána - díszpolgáravatás! Mégis, megmutatta a falu! Tud együtt-egységesen ünnepelni. Aki volt kommunista, az is. Aki nem volt, az is. Akinek vannak gyötrelmes emlékei, akinek nincs... Akinek megbocsátotta az Isten a bűneit, azzal, akinek nem is fog megbocsátani soha. De a díszpolgár-avatások, a boldoggá avatások, a szentté avatások ünnepe a megbocsátások, a megbékélések ünnepe is lett. Nem hogy összeölelkezni. De letudni végre már mindent! Amikor suttogva oltár felé hajlik a kápolnavirág... Virágszenteléskor. És az itthagyott roncslaktanyák! A lepusztult, kátránypapír-fedte tetők, a kiegyenesített-kikalapált benzinhordó-lemezek - vízbefolyásos letakarása... Az éneket Végh Feri, a tanító kezdte. Szépen, finoman, kedves, belenyugvó mosollyal az arcán. Aztán Uri Angyal Béla, a nyugdíjas juhász folytatta. Mint öröktanúság-tévő. Mint aki mindent látott, mint aki mindent tud, mint aki mindenütt ott volt. Jövel, Szentlélek Úristen, Töltsd bé szíveinket épen Mennyei szent ajándékkal Szívbéli szent buzgósággal Ebben a parányi kis majtisi utcácskában is! Amelyik lefelé visz - Darnónak - a falu közepétől egészen a temetőig. Amely kis utca halottai mind díszpolgárok! Egész temetőnyien vannak már. Akik egyformán mind-mind Illés szekerén távoztak el. És méltóak szent mivoltukra! Soha, sehol ennyi halott! Ennyien, bűntelenül, ennyien bűntelenek. Mind ott voltak Fejér Albert ünnepén! A minden szentek lakomáján. És valamennyien táncra is keltek. Kár, hogy nem a hermánszegi rezesbanda muzsikájára... Csak ebből a majtisi kis utcából: Gaál Áron - feleségestől, Emma nénivel. Aztán a két fiuk, Pista és György! Pálinkás meg Juliska néni. A közvetlen szomszédok. Angyal Sándor, meg a közös pitvaron Angyal János is, Róza nénivel. Meg az áldott emlékezetű nagymama, Juhász Jánosné. Inamé. Akit Székelyhidy Lajos még öreg korban is ifiasszonynak szólított. Tóth Mihály és Eszter néni. Fáradtan, megpakolva hazafelé a Darnai-tagból... És Seress Sándor, a mindig vidám Seress Sanyi. Hogy minden kugligolyó-gurítás után ivott egy fröccsöt. Mindig csak kicsit. Simon Béni bátyánk és Sárika nénénk. Fentebb Vincze Pál. Aki aratáskor uzsonnára mindig csak uborkasalátát evett. És Somogyi Gyula, a harangozó. A részesaratók királya... Jaj, aztán Varga Károly, meg Mariska néni! Akire mindig rávirradt a hajnal, hogy este elkezdett ruhát foltozni. De akkor már Varga Károly kint volt a mezőn. És aztán az a kanyar ott a kis utcában! Végh Barna, az idős. A legjobb apa, ahogy mondani szokták. És az ikertestvér. Ifjú Végh Barna is... Akinek a Jóisten gyors és tüzes szívet adott. De aki mégis, aki mindenekelőtt is testvér volt. Aztán az anya, a nagyanya, a dédnagymama. A szépnevű. Az áldott emlékezetű Végh Barnáné Bornemisza Zsuzsánna. A ténsasszony. És a leánytestvér: Végh Ilona Adél... aki megroppant az élet terhei alatt... önként... Özvegy Seress Józsefné is, átellenben. Meg Seress Zsiga bácsi. És Kocsis Jóska, ő is a tüzes-dobogó szívével. Meg Papp Mihály, a grófi juhász... Meg Almási Bálint, aki úgy szerette a nokedlit, mint a gólya. Meg Tukacs István... aki a nagy bécsi kaszárnyában tanult vezényszavakkal rántott kardot; le a falról. És vezényelt magának. És forgatta valamikori huszárkardját. És Szalai Gabi... Meg Angyal Andris, a Dózsa-paraszt képű summás! Vajon rosszak-e az álmai? Aztán szemben velük - utolsó ház, de még a temetőn innen - Székelyhidy Lajos. Őszfehér szakállal az arcán. Kökénybokorból vágott bottal a kezében. Mint egy konok, egy soha meg nem alkuvó, kemény magyar bús Isten. Hallani lépteit! Aztán Somogyi Józsi, meg Somogyi Berti. A felesége, Ágnes, aki Fehérgyarmatra járt mosni. Berti bácsi meg egy pakli dohányért csinált kapanyelet. Ő még kovakőből meg acéldarabkából pattintott szikrával gyújtott pipára. A végén - a temető mellett - a pásztorházban a kanász. Akinek a vezetékneve ugyanaz volt, mint a papé... Horváth. Pásztor - pásztor! Nincs is ettől több halott tán az egész nagyvilágon. És akkor még a többi utca! Az a másik kettő - az úri vég, meg a cigány vég... Ott is a halottak regimentje... Az elfogyhatatlan... Így volt szép Fejér Albert díszpolgárrá avatása... Aki haló poraiban akár boldog is lehet... Lehetne. Akinek - csakúgy mint mindenkinek - vadgalamb búg a sírja felett! Akivel - mint minden élővel és holttal szemben - igazságtalan volt a Jóisten! Az a fene nagy demokrata! Aki mindenkire egyformán rövid életet mér. Akár tizenhat évet, akár nyolcvanat szab ki rá... Mert mennyivel hosszabb ettől a halál? Mert örök élet talán nincs is! De örök halál, az igen! Ott, a majtisi temetőben. 9. Ketten ki a pártból, ketten be a pártba. Csak hogy a közép-európai egyensúly fel ne billenjen... Sankó gyereket "Aranyfaszú Sándornak" Valér, az öccs nevezte ki. Merthogy ő ezt a nevet nem érdemtelenül kapta, szerezte. Ez nagyon is kijárt neki! "Aranyfaszú Sándor" Hát nem gyönyörű?! Akkortájt ez volt a család legfontosabb - úgyszólván - központivá előlépett közös témája. Akörül forgott minden! Meg; hogyan lehetne, hogyan kellene őt megmenteni? Az aranyfasza miatt bekövetkezett helyzetben. Mert még az, hogy újra meg újra nősült! Ez mindenkinek szíve joga! Az alkotmány, a törvények se írják elő, hogy a Magyar Köztársaságnak egy polgára hányszor válik el, hányszor nősül újra. Nősülni Magyarországon - nem háromszor, de akár harmincszor is lehet! Ha futja az ember erejéből, idejéből. Csakhogy Aranyfaszú Sándor esetében ez a dolog bonyolultabb lett. Igen, mert ő újra rneg újra nősült, minden friss-új asszonyának gyereket csinált, aztán otthagyta a nejét - gyerekestől. És nem akart tartásdíjat fizetni. "Nem elég, hogy megcsináltam őket?!" A bonyodalmakat azonban mégsem ezek - a családból való - meglépések okozták. Hanem amikor a bíróság megítélte a tartásdíjat, és Aranyfaszú Sándor nem volt hajlandó azt megfizetni. Hogy is lett volna, amikor azt az ítéletet magát, egy olyan bíró hozta, aki valamikor párttag volt! Kommunista. Akkor divat volt a kommunistákat mocskolni. Talán nem is érdemtelenül? Mintha rendes ember - kommunista - nem is lehetett volna! Vagy rongyember - párton kívüli netán? Úgyhogy Csávássy Sándor - aki akkor már a Parlament képviselői székében ült, az Országgyűlés címeres levélpapírján - címeres borítékjában - levelet írt, hogy őfelette csak egy volt bolseviki ne nagyon ítélkezgessen! Tiltakozott a tartásdíj megítélése ellen is. No, hogy aztán később megfizette-e, vagy sem, a fene se tudja. Még az is lehet, hogy mindenféle tiltakozás ellenére levonták a képviselői honoráriumából... No, de a vészhelyzetet Aranyfaszú Sándor esetében nem ez hozta! Hanem még ott Szegeden, akkor, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Az egésznek a kiváltó oka tulajdonképpen egy elszólás volt. Amely egy főiskolás leánykától származott. Azt mondta az a lány - balgán és meggondolatlanul -, hogy elkészítette a maga vizsgabeosztását. Miből mennyi idő kell a szigorlataira, a kollokviumaira. Mindent megtervezett, csak a magyar-történelem vizsgát nem; mondván, neki ahhoz a felkészüléshez idő nem kell, mert azt a vizsgát ő úgyis kifekszi Csávássy tanár úrnál. Hát nem szép a kifejezés? Kifeküdni egy főiskolai vizsgát... Bárkinél. "Miért? Tavaly is kifeküdtem! Kettyint az ember egyet a tanár úrral; aztán ő meg olyan jegyet ír, amilyet mondok." És ez a beszélgetés a KISZ-klubban folyt le. És ezt a KISZ-titkár is meghallotta. Másnap hívatta a lánykát a főiskola igazgatója: ismételné el őelőtte is, amit tegnap mondott a KISZ-klubban... - Mert ha ez igaz! Baj van! Ha nem igaz; akkor is baj van! Mert akkor hogy meri egy főiskolás, a tanárját rágalmazni? Mindenképpen súlyos ügy ez! Az igazgató a vizsgálatot elrendelte. Aranyfaszú Sándor meg pánikba esett; nem kevésbé a család! A papa meg a mama, a báty, a két őcs; Valér meg Csávássy Faszika, a téeszelnök - agronómus-agrármérnök! - Aranyfaszú Sándort meg kell menteni! - jelentette ki Valér. - Mert még mehet vissza a végén általánosba. Ezt pedig az ő finom, zaklatott, kényes idegrendszere már félő, hogy nem bírná ki. A lányka nem vont vissza semmit! Sőt, jelentkezett egy másik is, hogy ő ugyan még nem feküdt le a tanár úrral, de nem is fog! Ellenben a szexuális zaklatásait már képtelen elviselni. Kezdett kínossá válni az ügy Főként a főiskola számára. Az igazgató Csávássy tanár úrral többé szóba sem állt. Csak midőn a családi tanács megjelent Szegeden - egy felkért családsegítő újságíróval az élen - született meg a megoldás! - Öregem! - mondta a főiskola igazgatója -, vigyétek innen ezt a szar alakot a fenébe, és akkor én leállítom a kivizsgálást, elsimítok mindent! És lőn! És Aranyfaszú Sándor elkerült Szegedről az Egri Főiskolára. Ott nem az lett az első dolga, hogy meghágott volna egy főiskolás leánykát, hanem az, hogy újra nősült! És csendben volt! De csak látszólag. Mert már akkor is szűknek érezte magán a lajbit. Bár ez idő tájt még - mint történész - nyakig ült a jó Latinca Sándorban. A szatmári nemesi családok családfáit akkor még nem kutatta. Egyik témáról a másikra - csak az idő múltával; az idők eljövetelével állt át. Próbálkozni azonban már ekkor se volt hátrány. A pénz meg otthonról dőlt! A fater jattolt Aranyfaszú Sándornak rendesen. Volt miből. Emlékszünk még arra a kis szőrös pónilóra? Amelyik a doktor urat hozta-vitte? Volt, hogy olykor 18 falu körzeti orvosaként. Bizony, sok kicsi sokra megy! És ha nem csordul, cseppen. Bizony, nem kis pénzt botorkált össze az a parányi ló... A póni. Meg a vérnyomásmérő. Az, amíg a páciens a maga ötvenesét le nem tette - SZTK-a kívül - az bizony nem mutatott senkinél semmit... Úgyhogy Aranyfaszú Sándor egyszer duhaj jókedvében megrakott pénzzel egy borítékot. Finoman, diszkréten, elegánsan. És fogadást kért egy Szatmárból származott politikusunktól; segítené őt diplomáciai pályára, mert neki ez a tanárképző főiskolai állás oly piciny, oly parányi, oly szűk, oly jelentéktelen. Mert ő többre hivatott! Mert nagyobb tisztség betöltését is tudná vállalni. És otthagyta a borítékot a tárgyalóasztalon. Aztán kapta az üzenetet: takarítsa el azt a borítékot, és takarodjon...! Úgyhogy Aranyfaszú Sándor pályamódosítása egyelőre nem sikerült. Egyelőre! De nem véglegesen. Közben meg Csávássy Faszika téeszelnök lett Jánkmajtison! Ezt is a családi tanács döntötte el. Mit beosztott agronómuskodsz te itten? Lehetsz te elnök is, Faszikánk! Sőt, elnök Valér is lehet! Lett ő is. - Be kell lépnetek a pártba! - ezt Aranyfaszú Sándor fogalmazta meg - Mi ketten Putyuval - ez volt a legidősebb báty - kint maradunk, ti ketten beléptek! És akkor akármerre is fordulnak az idők, kettő bent, kettő kint! A két kintlévő megvédi a beatlévőt, ha fordul a kerék. Míg ha nem, de bajba jut a két kintlévő, ott a másik két testvér. Bizony, ez a taktika elkelt. Mert valamelyikük mindig bajba keveredett. Később aztán már ment minden, mint a pinty! Mert kellő időben, kellő összpontosítással, a védelem mindig felállt. Aranyfaszú Sándort is a messze idegen Egerből hazavitték a rokon Nyíregyházára. - Itt mégis közelebb leszel! Itt mégis jobban tudunk segíteni rajtad, ha megint csinálsz valamit... Mert ez a Sankó gyerek részéről mindig-mindig várható volt! Aztán Aranyfaszú Sándor menten fel is ajánlkozott. Új idők, új pártok; és semmi visszautasítás. Néhány szilvóriumos, boros perkeltes vacsorák... És egy jó szemű "népvezér", aki éppen akkor vazallusokat keresett, gyűjtött magának. És vendéglátások. Került, amibe került. "Ugyan, hagyd csak, öregem, majd én fizetek." Aztán közös nóták. - De hisz mi tudjuk egymás nótáját! Ezt én kértem ki. Azt is én fogom kikérni! A nagyfőnök úgyis te leszel, Jóskám. Jó bor, jó egészség, Szép asszon, feleség Szép asszonynak, jónak, Jójárású lónak; Kár megöregedni! - Honnan tudod te ezt? - Hát én talán vajon nem innen származom, ahonnan te? Jaj, a származás! Nagy dolog... onnan származni például, ahonnan Ady. Onnan menekülni? Már megint az a kis szőrös póniló...! Mintha csodaszarvas lett volna! Közben meg Csávássy Faszika elhatározta, hogy ő Lenin-fiú lesz! Egy kicsit meglepődött a család. Mert a másik oldalon meg ott van már Aranyfaszú Sándor... Közben meg olyan bizonytalan minden! Minden olyan könnyedén vissza is rendeződhet még. Állni az egymás háta mögött - úgymond. No, de ha egyszer valaki elhatározta, hogy beáll a Lenin-fiúk táborába! Akkor annak ott, azért valamit tennie is kell. Jaj, akkor idős Végh Barna már rég az égi mezőkön terelte juhait. De itt volt még az ifjú. Vele látszott legtetszetősebbnek kikezdeni a párt előtt. Meg is lett rá az alkalom. Egyszer ifjú Végh Barna a Vincze-tag végében legeltette a juhait. Ott, azon a szittyós, kákás, nádas, sósas, gyékényes ingoványon. Ott a Vasútárka szomszédságában. Az a föld valamikor a Végh Barnáéké volt. Úgy rabolta el tőlük azt is a téesz. Minden évben meg lehetett kaszálni egyszer. Termett rajta három mázsányi széna? Hogy, hogy nem, ifjú Végh Barna megjáratta azt a földet a nyájával. Akkor már egyszer megkaszálták. Menten ment is a Lenin-fiú a rendőrségre! A volt kulák legeltette a füvet a maga földjén. A saját juhaival. A rendőrség kiszállt. Körülnézett. Nyomozott. És nem indított eljárást. Mert hogy - mondta a nyomozótiszt - ez a feljelentés egy kész röhej. Hanem a bíróság...! Közvagyon elleni rongálás... Vagy mi a fene... Így ment ez akkoriban! Máig érő szégyennel. A bíróság is felmentette a "vádlottat". Csakhogy kígyó nem felejti farka harapását. Attól kezdve így, akár megint Rákosi is tündökölhetett volna. A juh, ahol kárt nem csinál, ott csakis hasznos! De nem a jánkmajtisi Dózsa Tsz területén! Amely birtokban benne volt - mint elrabolt föld - a Végh Barna harminchárom holdja is! Mégis feljelentések után feljelentések... Vitézül helytállt a Lenin-fiú, Csávássy Faszika... Egész udvartartást szervezett maga köré. Osztogatta a téesz vagyonát. Mindig akadtak hívei. Ha éppen nem voltak; mindig tudta, kit kell megfizetni-lefizetni. Nem úgy, mint Aranyfaszú Sándor...! Aki megint nősült. És mint a nép édes gyermeke, hazaköltözött Szatmárba. Onnan lépett fel és be a magas országos politikába. Ment is minden, mint a karikacsapás. Mint minden sikeres demagóg - kitűzte a saját zászlaját ő is; rajta a közös jelszó: "Isten, haza, család". A családot még szép, még jó, hogy csak harmadikra vette. Mert ha azt írja be elsődjére? Közben meg a "család" fizette helyette a gyerektartást... Amikor Aranyfaszú Sándor bekerült a magyar parlamentbe, menten véleményt nyilvánított egy - a Csávássyak múltját, jelenét, jövőjét is jól ismerő - szatmári paraszt: "Kérem szépen, ha ez oda bekerülhetett, akkor oda ezentúl bekerülhet akárki. Mert ettől rongyabb embert keresve se talált volna magának az a párt!" Csakugyan, milyen pártvezér, milyen párt lehet az belülről, amelyik az ilyen senkiken is felfog...? Egy tanító meg - aki szintén jól ismeri Aranyfaszú Sándor életútját - azt mondta: "Ha csakugyan ő lesz a kulturális miniszter, még aznap elvándorolok ebből az országból." Még szerencse, hogy elvándorolni azért nem kellett senkinek. Mert Aranyfaszú Sándor művelődési miniszter csak nem lett. És úgy néz ki, hogy már nem is lesz...! Mert attól aztán nagyobb szégyen, alaposabb gyalázat nem érhette volna ezt az országot. Miniszter nem, de viceházmester csak lett belőle a parlamentben! Jaj, Istenem, kik ülhetnek még ott rajta kívül? Senkik a köbön! Vajon tudják-e róla, hogy ki ez az ember? És még így is jó nekik? Hát annyira mindegy minden; csak seggnyaló, csak szolgaszellemű-jellemű, csak olcsón megvásárolható lélek legyen az illető? Szóval kettő kint, kettő bent! Mert aztán újból kellett a támasz! Kihúzni egy verebet a szarból. Amelybe távolról sem önhibáján kívül került bele Valér. Akkor már Aranyfaszú Sándor fenn kukorékolt a szemétdomb tetején. Akkor már gyalogutat vágott magának a lucernásban. Történt, hogy odaátról szólt egy vidám kolhozelnök; pajtás, nálunk a föld - ha vetjük bele, ha nem - vörös higanyt terem! Most is jó, gazdag vöröshigany-termést takarítottunk be, aratáskor. - Na és? - kérdezte Valér kellő közönnyel. Mert akkor ő már tudta! Tudta, tudott mindent, mint Lenin elvtárs. - Csak azért mondom, hogy jó pénzt lehetne fogni ezen a vöröshigany-termésen! Úgy veszik azt Németországban, mint a cukrot. Átküldöd a teherautótokat. Lesz rajta fenyőfa. Úgyis itt a karácsony rövidest. Aztán azokat a ládákat - ha már egyszer Magyarországon vannak - csak elveri a mennykő Németországba. Ungváron a teherautót várta a KGB. A sofőrrel egyből be a börtönbe. Itthon meg a sofőr felesége: elvágom a Valér nyakát, ha nem hozza haza a férjemet. - Akkor már inkább a nyakam, mint a vöröshigany! Még szerencse, hogy ekkor már Aranyfaszú Sándor ott volt, ahol volt... Tudott segíteni. "Ma nekem, holnap neked..." De így is a vörös higany; csak itt! Rengeteg pénz kellett hozzá, hogy azt az Ungváron rekedt teherautó-sofőrt kihozzák a börtönből. Mégis, a megcsappant, a laposra üresedett szütyőt fel kellett tölteni! Megvoltak hozzá az elképzelések. Majd az egyik rokongyerek! A Csávássy Faszika famíliájából. Nem abszolút közvetlen... Csak ódalkérosz... A kábítószer! Nem fogyasztani! Nem árulni! Nem eljuttatni innen-oda! Ezekre majd akad hapsi. Hanem megtermelni! Vadkendert a virágcserépbe! Háromszázhatvan virágcserépbe. Kot-kot-kot-kot-kotkodács! Minden napra egy tojás! És rengeteg pénz! Huj, csak úgy ömlik! Azt hitték, hogy csak úgy ömleni fog: No, aztán közben a Túr folyó elterelése. Az is megért egy misét... Csak úgy fogja magát az ember, és elterel egy folyót! Ha csak oly kicsikét is, mint amilyen a szelíd Túr. És utána átrajzolja a térképet. Eltereli; ha egyszer az ember maga Csávássy. Akár Valér, akár Faszika, akár Aranyfaszú Sándor! Putyuka, ő nem! Ő már megüzente rég... Neki hagyjanak békét, egyszer és mindenkorra. "Én nem vagyok benne a bulitokban." Csakhogy Aranyfaszú Sándort annak idején Valér meg Csávássy Faszika húzta ki a slamasztikából... Vajon egy miniszter, ha kisgazda, el tudja-é intézni, hogy egy folyóelterelési ügy ne bűncselekmény, hanem csak kihágás, csak szabálysértés legyen? El tudta... Pedig - Istenem - milyen tehetségtelen volt az a miniszter. Szinte bőgött szegény a butaságtól. De ehhez azért volt ész...! Annyi esze feltétlen. Ehhez. Meg ahhoz is, hogy ne álljon a lefolyó alá, ha esik az eső! Hát nem elég ennyi ész egy miniszterséghez? Valér megúszta az elterelt Túr vizét is! "Itt van mindenki az én zsebemben!" - És aki nincs? Nem baj! Hadd ficánkoljon még. Majd beletesszük! Na, az a kurva vadkender! Az se hozott! Az is csak vitt! Mert akkor két fekete - nem Trabant - parlamenti kocsi is leszaladt Szatmárba. Az egyikből maga Aranyfaszú Sándor szállt ki. - Nem is vadkender volt az! És nem is ott volt, ahol találták. A derék rokonnál... És nem is virágcserépben! Azért meg hogy feleljen az ember, ha a kertjében itt meg ott - mindenféle gyom terem? És az embernek meg még nem volt ideje kiirtani azt a gyomot. Pedig szeret kapálni! A vadkender meg azért vadkender, mert vadon terem! Erről bármelyik főiskolai tanár tud egy elemző-összegző, egy tényfeltáró, ki-bemagyarázó előadást tartani; hasból is. Úgyhogy Aranyfaszú Sándornak össze kellett szednie magát! Elszokott már a mindenféle előadások tartásától. Meg vizsgáztatni is csak olykor, csak ritkán. Hiába! Hatvan felé már van az úgy, hogy nem mén... "Ahogy vénül, úgy javul." Míg aztán a végén annyira jó lesz az ember, hogy ha már adnák, akkor se kén...! De ami még kell. A jánkmajtisi Lenin-fiúsághoz! Föld, föld, föld! Lenin-fiúk - Magyarországon - utoljára, vagy talán elsődjére is - a Szamuely-gyerekek voltak. Azok minden tettüket politikailag jól előkészítették. Csávássy Faszika is. Előbb politikailag; csakugyan! Előbb elhitetni a falu idős, naiv lakosságával, hogy aki kárpótlási jegyet kap, és aki azzal licitáláson is részt vesz - elveszti a nyugdíját. De ezt senkinek nem lehet, nem szabad elmondani. Erről csak fű alatt értesül az ember. Na, már most; amikor ez a hiedelem jól megalapozottan elterjed, akkor lehet előállni némi kis farzsebbeli pénzzel a kocsmában. És egy láda sörért venni egy hektár földet. Amíg csak futja, amíg csak telik a majtisi határból. Szántóföldet, gyümölcsöst licitálni; mindent. A legtöbbet! És erdőt is. "Ha nem éri, kineveli." A parlamentben meg zokogni, hogy milyen kezekre kerül a magyar föld! Hogy miként fosztják meg a magyar parasztot a föld tulajdonlásától. Igaz, Aranyfaszú Sándor? Igaz, Valér? Igaz, Csávássy Faszika? Ki a fene gondolta volna ezt valamikor, midőn elindultak valahonnan az Érmellékről. Az Értől az Óceánig! Miként maga, Ady Endre. A nagy és dicső rokon... Mert most már az oroszoktól nem kell félni! Még így, a Lenin-fiúk okán se. De azért nem árt, ha az őrzők vigyáznak is a strázsán. Mert még mindig könnyen ellephet mindent a szar. Főként így, hogy már nyakig ér... És egyre-egyre fokozódik... Bizony, vigyázni kell! Mert még nyerhetnek is! De ennek már egyre kisebb a valószínűség. Pedig egy időben állt a zászló. Ennél a mostani állapotnál még jobban is! Mert a nép hiszékeny! És nem mindig ismeri fel, ki van hasznára, ki van ártalmára. Persze, ha nekik Aranyfaszú Sándor kell...?! Meg az ő nagy demagógiája. Ez az ember demagógia; tetőtől talpig...! No, meg Csávássy Faszika. Otthon, Majtison, Szatmárban. Az orvosnő feleséggel. Aki jobb sorsra is érdemes lett volna. Akinek az apja szintén orvos volt, aki az ingét is odaadta, ha szegény-rongyos beteg ment hozzá! A doktornő rendelője szomszédos a Csávássy Faszikáék nappalijával. Megtörtént. Az orvosnő rendelt - vizsgált egy idős asszonyt. A nappaliba áthallatszott minden. Egyszer csak berontott a rendelőbe az elnök Csávássy Faszika - Nem megmondtam neked, hogy ebben a rendelőben több ingyenrendelés nincs?! - és felkapta a fal mellé támasztott partfist. Az a beteg vénasszony úgy ugrott közéjük. - Jaj, Istenem, doktornő, én nem merem magát itt hagyni! És félek, hogy ez magát megöli! Fizetek én! Persze, hogy fizetek, csak ne legyen semmi baj...! Faszika - már téesz ugyan nincs - de még elnökként - mindig ott ül a falu nyakán. Mint a község elsőszámú birtokosa. Nem mondom, ezért érdemes volt! Még a Lenin-fiúk szerepet is vállalni egy kis időre. Meg netán hosszabbra is, ha a sors úgy hozza! És elindulni is érdemes volt azon a kicsi szőrös ló húzta társzekéren. Félniük most már nem kell! Mert amíg tőlük is sokkal nagyobb fenevadak is szabadlábon járnak, addig nekik sincs mitől tartaniuk! Aranyfaszú Sándortól meg a szigorlatozó lányok? Magyar-történelemből? Na, na! Tulajdonképpen az egész Csávássy bandát is az oroszok hozták. De hogy ki viszi el őket? Na, még valamit...! Valami kis adalékot a kiszőkített gázolajhoz... Hogy bár az Aranyfaszú Sándor borítékos kudarcán már okulhattak volna, Valér is próbálkozott. Ez is a családi tanács - a politikai bizottság - határozata alapján történt. Igaz, nem ma! Hogy ugyanis a faternek, aki csakugyan jó körorvos hírében állt - öregségére össze is jött egy kis dohány - de kitüntetést semmit sem kapott. No, ezt íberelte Csávássy Valér. Egyszer elkapta a járási egészségügy sofőrjét, és küldött vele egy borítékot - ötven ronggyal - a tiszti főorvosnak, hogy majd felkeresi, vagy telefonál. A borítékot meg csak tegye el Katona főorvos úr... Aztán Valér előállt a kívánalommal. - Vagy kiváló orvos, vagy egy egészségügy kiváló dolgozója. Az semmi, ahogy Pesten Aranyfaszú Sándort visszautasították. Mert dr. Katona Sándor járási tiszti főorvos meg egyenesen a képükbe vágta azt a borítékot. Utána sokáig kussolt a társaság. Meghúzta magát a Csávássy-klán. Majd ismét akcióba léptek. Ezúttal is: Valér. Számítógépek, vám nélkül... Számítógépek a téesz tulajdonából a családnak, ajándékképpen. És mindent elsimítani! És mindenkit lefizetni. Szinte sportot űztek korrupcióból! Kit kell,. kit lehet még? Közben meg Aranyfaszú Sándor is lépett; egyre feljebb. Egy időben úgy nézett ki, hogy valamelyik minisztériumban, vagy akár a parlamentben ő lesz a baknyúl. Lesz, nem lesz? Ki a fene tudhatja ezt? De azért azon csak elgondolkozik az ember, mi a fenét fognak ezek csinálni egy kitisztult, egy megtisztult Magyarországon? 10. Székelyhidy Lajos bátyánk foroghatna a sírjában, mert a tanya meg itt e földön kegyetlenül meggyalázta az emlékét Ki ne emlékezne még a regény néhány hónappal ezelőtti kezdetére? Meg arra a kis utcára - a falu közepétől Darnó felé - amely többször is szóba jött. Egészen a kezdettől, mind a mai napig... Hogy ott az az út - valamikor - csak földút volt! Néhány megtaposott szekérnyom, az állatok patáinak döngölése, és két oldalt a pocsolyás-nádas szittyó, amely naponta akarta elnyelni ezt a kis utat, amely később kőzúzalékkal lett meghordva. És amely kőzúzalékot - nagy bazalttömbökből - ott készítették, törték-zúzták - kalapáccsal - a temető oldalán lévő útkiszélesedésben. Aztán az út átereszei; betonból! Amelyhez a sódert a milotai Tisza partjáról Végh Barna hordta lófogatával. Egy szekér sóder; tíz pengő! Száz szekér sóder ezer pengő! Ezért már lehetett venni egy köblös földet... Este indult fuvarba, hajnalra meg is jött. Aztán kifogott, amíg a ló evett. És amíg ő is megfrüstökölt. Aztán gyerünk ki a majtisi határba, szántani, vetni, boronálni! És ez így ment hétszámra, éjszakánként. Ott a szekeren aludni is lehetett. Mert a lovak akár bekötött szemmel is tudták az utat. Közúti forgalom meg? Akkor? Arrafelé? Így lett a sáros, pocsolyás utakból átereszekkel kiegészült kőút. Végh Barnából meg nagygazda, úgymond. Talán nem is él már senki, aki annak a kis utcának az eredetijére még emlékszik. Vagy az útszéli, víz mellett-kiült, tollászkodó vadkacsákat ha látta volna! Nincs is már Majtison vadkacsa...! Hát még vízityúk, meg szárcsa...! Ki látott még életében ilyen madarakat? Vagy ki látott, ki hallott utoljára Majtison bölömbikát? Nem mostanában lehetett, ez biztos! A Malomszélen sincs már abból a régi nagy mocsárból egy tenyérnyi se. A vizek fogyásával kiszáradt. Fel is szántották, búza terem benne. Csak a Gőgő még... Szivárog, csordogál, csendesen. A Sillyedés meg ott a folyó szegelletében? Ahol valamikor vízimalom volt rajta? Se Kispatak, se Nagypatak nincs már. Vizeiket elnyelte a száraz, poros föld gyomra. Meg a Zuggó, amelyből tavasszal ömlött a hal, eső után meg szakadt a víz! Ez is csak egy száraz gödör ma már. És az emberi szó? Annak is elszivárgott már az ereje rég. Mintha elnyelte volna a föld; kiszikkadt. Pedig valamikor az még kontraktus volt! Az adott szó... Most írásokat csinálnak! Jegyzőkönyveket és szerződéseket. Legtöbb annyit se ér, mint amennyit valamikor a szóbeliség. Az a szóbeli egyezség, amelyet Székelyhidy Lajos és sógora, Végh Antal, a milotai tanító kötött... Székelyhidy, mint vagyonkiadó! Végh Antal, mint vagyonátvevő, az árvái nevében. És a telek? Amiről volt is már szó... Amelyet idős Végh Barna zavartalanul használt és birtokolt több mint egy fél évszázadon át. S amelyet halála után örökül hagyott ifjú Végh Barna nevű fiára. Aki szintén egy fél évszázadig... És ebbe még Rákosi se ugatott bele... Csak a házat akarta róla... Pedig az csak amolyan, kisnemesi vályogház volt. De két szoba...! Amely akkor egy hattagú kulákcsaládnak nem is járt...! Ki is utalták az egyik szobát - már rossz néven ne vegye senki - egy kilenctagú füstös-oláh-cigány családnak. Már úgy volt, hogy a romák költöznek is...! És akkor idős Végh Barna - mint élete során nem is egyszer - észbekapott. Kiadta azt az egyik szobát egy magányos asszonynak. Aki csak akkor lakott ott, mikor jöttek ellenőrizni a tanácstól. Különben az apjánál... Így volt! Meg úgy, hogy aztán az idős Végh Barna után - 62 évesen - elment az ifjú is...! Váratlanul, konokul... Ottmaradt a Szamosújlakról hozott asszony - immár özvegy ifjú Végh Barnáné - született Kincs Juliánna. Egyedül. Azon a hatalmas-nagy portán. Abban az óriási almáskertben. Ifjú Végh Barnának három lánya született. Zsuzsánna, Juditka és Éva... Csupa lány! Unoka meg négy; lánygyermekek azok is mind! Juditka meg az ura - Maros Laci - Mátészalkáról költöztek haza Majtisra; mit is csinálna ott Jucika nénje egyedül? A telek nagy, építenek rá egy házat, hogy senki ne legyen lába alatt a másiknak. Az építéshez építési engedély kell. Az építési engedélyhez meg telekkönyvi szemle; vagyis birtoklap. Osztozkodás nem volt! A két pesti testvér lemondott a család javára az örökségről. Aztán beütött a mennykő... Mert a hetven évvel ezelőtti osztozkodást sem akkor, sem azóta nem követte telekkönyvi átírás. A Székelyhidyek nevén maradt a telek. - Át kell íratni - mondta az ügyvéd - nem lesz annak semmi akadálya! De lett! Bár a polgármesteri hivatalban is azt mondták: sima ügy. Csak a Székelyhidy Lajos utódainak kell aláírniuk egy nyilatkozatot. Amint erről is volt már szó; Székelyhidynek négy gyereke született. Egy már meghalt, három még él. No, akkor ez a három! Egy, Izabella, Sonkád községbe ment férjhez, a nagyon jó családból való Balogh Bélához. Már idős asszony, de még mindig szép. Valamikor csakugyan szép volt. Úgy fogadta Maros Lacit meg Juditkát; mint rokon a rokont! És menten alá is írt! Akkor következett Magda! Aki nem ment férjhez; évtizedekig főápolónő volt a fehérgyarmati kórházban. Aki most nyugdíjas, aki most ott lakik a húgánál, Székelyhidy Szerénkánál. Ő örökölte a Végh Antalné leánykori nevét. Magda is alá akart írni... De Szerénka nem engedte! - Ez még képes lenne kitenni engem a házból, ha az ő akarata ellenére aláírnám! Mi is lenne velem, hova mehetnék innen? És nem írta alá...! Ekkor fordult meg először Székelyhidy Lajos a sírjában, ott kint a majtisi temetőben, a kripta mellett, ahol az a bús-árva vadgalamb szokott turbékolni. - Mert ami az embernek a nevén van, az az övé is! Ami meg az övé, azzal rendelkezik! Eladjuk a kerteteknek azt a hányadát, amelyik a Székelyhidy néven van! Meg fogjuk hirdetni! - Bíróságra vele - mondták a községházán; meg ezt mondta az ügyvéd is. Igen ám, csakhogy! Egy most elindított ügyből mennyi idő múlva lesz jogerős ítélet? Addig várni? Mert maga az ítélet iránt nem lehet kétség... Maros Lacikáéknak már együtt van az a kis pénz, ami bizony nem könnyen jött össze! Abban még az apa Végh Barna, meg a nagyapa Végh Barna vére és verítéke is egyaránt benne van. Mire jogerős lesz az ítélet, mire kiadhatják rá az építési engedélyt, fele lesz akkorra annak a pénznek az értéke... Jöttek a kínos, keserves, az álmatlan éjszakák. Mit lehet tenni? És ekkor fordult meg a sírjában Székelyhidy Lajos másodszor! Mert ha még Székelyhidy Lajos él? Vagy akár idős Végh Barna! Vagy az ifjú... Ők valahányan tudták volna, mi a teendő. De Juditka, Zsuzsi és Éva? Aztán jött a hír: közvetlen a Székelyhidy Szerénka szájából. Amit elsődjére nem is hitt el senki. Hogy ő azért az aláírásért százezer forintot kér! - Fel kell jelenteni zsarolásért - így a polgármester. Igen, de még ebből a feljelentésből nem lesz építési engedély... Mit lehet hát akkor tenni? Kimenni a temetőbe? És ott megszólítani azt a vadgalambot? Mert ugyan ki mást? Leülni a Székelyhidy Lajos hánykolódó sírhalmára? És megkérdezni tőle; gondolta volna-é valaha is, hogy a lányának ilyenekhez is lesz bőr az ábrázatán? Lett! Mert Zsuzska letette a Székelyhidy Szerénka asztalára azt a százezret! Nem a félretett pénzből. Csak a tanítónői fizetéséből! Nem akarták megbontani az építkezéshez félretett összeget. És Székelyhidy Szerénka felvette onnan azt a pénz! És se az ég nem szakadt rá, se a föld nem nyílott meg alatta... Nyugtát nem adott...! Pedig egyszer, valahol, valaki előtt el kell számolnia még azzal a pénzzel! Vagy hogy majd ezt is elmossa az idő? Mindegy már, minden. Él az ember, ahogy tud. Mindenki a maga tisztessége szerint. Vagy netán tisztességtelenül! Csakhogy az oroszok ne jöjjenek vissza; soha többé! Ez a legfontosabb. Ámen! Végezetül, keresztény testvéreim, Isten dicsőségére énekeljük el a 422. éneket. "Hadd menjek, Istenem, Mindig feléd, Fájdalmak írtjain Mindig feléd. Ó sok keresztje van, De ez az én utam, Mert hozzád visz, Uram, Mindig feléd. Ha este száll reám S csöndes helyen Álomra hajtanám Fáradt fejem: Nem lesz, hol nyughatom. Kő lesz a vánkosom, De álomszárnyakon Szállok feléd. Szívemtől trónodig - Mily szent csoda - Mennyei grádicsok Fényes sora. A szent angyalsereg Mind nekem integet. Ó Uram, hadd megyek Én is feléd! Álomlátás után Hajnal ha kél, Kínos kővánkosom Megáldom én. Templommá szentelem, Hogy fájdalmas szívem, Uram, hozzád vigyem, Mindig feléd! Csillagvilágokat Elhagyva már, Elfáradt lelkem is Hazatalál. Hozzád ha eljutok, Lábadhoz roskadok; Ottan megnyughatok Örökre én!" Készült a Marfa-Mediterrán Kiadó gondozásában, 1998-ban Lektorálta: Dr. Bata Imre Kötésterv és tipográfia: Gremsperger Nándor Szedte és tördelte: Sprint Kft. Készült az Akadémiai Nyomdában Felelős vezető: Reisenleitner Lajos ?? ?? ?? ?? [21]