Fordította:
Loósz Vera
A
mű eredeti címe: Emily Climbs
Lucy
Maud Montgomery
Borítófotók
copyright © 1999 by CINAR Films Inc.
Borító-
és sorozatterv copyright © 1999 by Varga László
Fordította:
Loósz Vera
Hungarian
translation copyright © 1999 by Loósz Vera
1
Kiírja magából
Hajdanában, mielőtt még feje tetejére
állt a világ, Emily Byrd Starr egy viharos februári esten magányosan üldögélt
szobájában a Blair Water-beli New Moonban álló öreg házban. Olyan tökéletesen
boldog volt abban a pillanatban, amennyire ember valaha is lehetett. Elizabeth
néni ritka kegyet gyakorolt: a hidegre való tekintettel megengedte, hogy
begyújtson a kis kandallójába. Ragyogva égett a tűz, aranyvörös fénnyel
árasztotta el az ódivatú bútorokkal berendezett, makulátlanul tiszta kicsiny
szobát. A széles párkányú, mélyívű ablakok jégvirágos üvegtábláira vastagon
rátapadt a hó. Melységet, titokzatosságot és sajátos bájt kölcsönzött a
falitükörnek, amely visszaverte a kandalló előtt egy puffon kuporgó Emily
képét, aki a New Moonban használatos fényforrás, két hosszú, fehér gyertya fényénél
vadonatúj, fekete „Jimmy-naplójába" írt. Épp aznap kapta Jimmy kuzintól.
Emily roppant örült az ajándékoknak, hiszen az utolsó, amelyet a múlt ősszel
kapott tőle betelt, és egy álló hétig elvonási tünetek gyötörték, hiszen egy
„nem létező naplóba" nem írhat az ember.
Naplója ifjú, eleven életének meghatározó
tényezőjévé vált. Bizonyos „levelek" helyét foglalta el, amelyeket
gyermekkorában halott édesapjához írt, s amelyekben „kiírta magából"
gondjait és aggodalmait, ám azokban a mágikus években, amikor már majdnem
tizennégy az ember, úgyszintén akadnak gondjai és aggodalmai, főleg, ha
Elizabeth Murray jóakaratú, ám nem túl gyöngéd irányítása alatt áll. Emily néha
úgy érezte, megőrülne a naplója nélkül. A vaskos, fekete „Jimmy-napló"
olyan volt számára, akár egy meghitt barát, titkot tartó bizalmas olyan
ügyekben, amelyek kikívánkoztak belőle, ám túlságosan kényesek voltak ahhoz,
hogy bármilyen élőlény meghallgassa őket. Üres lapokkal teli könyvek nem
juthattak el egykönnyen New Moonba, és Jimmy kuzin nélkül Emily talán sosem jut
hozzájuk. Elizabeth néni biztosan nem vett volna neki – szerinte Emily túl sok
időt pocsékolt el „sületlenségek írására" –, Laura néni pedig nem mert
ellentmondani Elizabeth néninek, ráadásul, ami azt illeti, maga Laura néni is
úgy vélte, hogy Emily hasznosabb dologgal is elfoglalhatná magát. Laura néni
tüneményes nő volt, de bizonyos dolgokat nem látott meg.
Jimmy kuzin azonban a legkevésbé sem félt
Elizabeth nénitől, s amikor olyan ötlete támadt, hogy Emilynek esetleg újabb
„üres könyvre” van szüksége, akkor az üres könyv Elizabeth néni korholó
pillantásai dacára azon mód testet öltött. Épp aznap, a készülődő vihar
ellenére bement Shrewsburybe, csak azért, hogy megvegye neki. Emily ettől volt
olyan boldog a titokzatos, barátságos kandallótűz fényében, mialatt üvöltve
cibálta a szél a New Moontól északra eső hatalmas, vén fákat, óriási
hótorlaszokat épített Jimmy kuzin híres-neves kertjében, teljesen elsodorta a
napórát, és kísértetiesen fütyült át a Három Hercegnőn – ahogyan Emily a kert
sarkában álló három magas jegenyenyárfát nevezte.
Szeretem az ilyen késő esti viharokat, ha
nem kell kimennem – írta Emily. – Csodás estét töltöttünk Jimmy kuzinnal a
kertünket tervezgetve, és kiválasztottuk a katalógusból a vetőmagvakat és a
palántákat. Ahol a legnagyobb hókupac van, a nyári konyha mögött, oda őszirózsa
kerül, az Aranyosak mögé –, ők most a téli álmukat alusszák egyméternyivel a hó
alatt –, virágzó mandula kerül háttérnek. Imádom vihar közepette megtervezni a
nyári napokat. Olyan érzést kelt bennem, mintha győzelmet aratnék valami
fölött, ami sokkal nagyobb mint jómagam, csupán azért, mert nekem van agyam, a
vihar pedig nem más, csupán vak, fehér erő – rettenetes, de vak. Ugyanezt
érzem, amikor itt ülök kényelmesen a saját, kedves tüzem mellett és hallom,
mint tobzódik körülöttem, és nevetek rajta. És mindez csak azért van, mert száz
évvel ezelőtt Murray ükapa felépítette ezt a házat, mégpedig ugyancsak jól.
Azon tűnődöm, vajon száz év múlva győzelmet arat-e majd valaki azért, amit én
hagytam magam után, hogy csináltam. Ez olyan lelkesítő gondolat. Ezeket a
szavakat még azelőtt írtam dőlt betűkkel, mielőtt észbe kaptam volna. Mr.
Carpenter szerint túl sok dőlt betűt használok. Azt mondja, ez korai
viktoriánus rögeszme, és rá kell kényszerítsem magam, hogy leszokjak róla.
Akkor döntöttem el, hogy leszokom róla, amikor megnéztem az értelmező
szótárban, hiszen kétségkívül nem szép dolog a rögeszme. Na tessék! Már megint;
de azt hiszem, ezúttal helyénvaló a dőlt betű.
Egy
egész órán át böngésztem az értelmező szótárt, amíg Elizabeth néni gyanakodni
kezdett és azt javasolta, hogy sokkal jobban tenném, ha a patentharisnyámat
kötném. Persze nem tudta volna megmondani, mi rossz van abban, hogy az
értelmező szótárt bambulom, de biztosan azért vélte haszontalanságnak, mert ő
sosem akart belnézni. Én imádom az értelmező szótárt olvasni. Igen, ezekre a
dőlt betűkre szükség van, Mr. Carpenter. Egy közönséges „szeretem"
egyáltalán nem fejezné ki az érzelmeimet!) A szavak olyan varázslatosak. (Most
az első szótagnál észbe kaptam!) Némelyiknek már a hangzása is –
„kísértő", „titokzatos" – például meghozza a villanást. (Ó, Istenem!
De hát a villanást muszáj dőlt betűkkel írnom. Ez nem hétköznapi dolog, hanem
az életem legkülönlegesebb és legcsodálatosabb élménye. Amikor eljön, úgy
érzem, mintha kicsapódna előttem egy ajtó és bepillantást engedne a... igen, a
mennyországba. Újabb dőlt betű! Ó, már értem, miért dorgál meg Mr. Carpenter!
Muszáj leszoknom róla.)
A hosszú szavak viszont sosem szépek:
megbízhatatlan, féktelenkedő, nemzetközi, alkotmányellenes. Azokra a
förtelmesen nagy dáliákra és krizantémokra emlékeztetnek. Jimmy kuzin múlt
ősszel elvitt Charlottetownba a kiállításra. Mi egyáltalán nem találtuk szépnek
őket, ám akadtak olyanok, akik gyönyörűnek tartották. Jimmy kuzin sárga
„Csendeskéi", amelyek sápadt, tündérszerű csillagokként ragyognak a fenyők
alatt, a kert észak-nyugati sarkában, tízszer olyan szépek. De eltérek a
tárgytól. Mr. Carpenter szerint ez is a rossz szokásaim közé tartozik. Azt
mondja, meg kell (a dőlt betű ezúttal az övé!) tanulnom összpontosítani – ez is
egy hosszú szó és nagyon ronda.
Mindenesetre remekül szórakoztam az
értelmező szótárral, sokkal jobban, mint a patentharisnyával. Bárcsak lehetne
csupán egyetlen pár selyemharisnyám. Ilsének három is van. A papája mindent
megad neki, amit csak akar – amióta megtanulta szeretni őt. Elizabeth néni
viszont azt mondja, hogy a selyemharisnya erkölcstelen. Fogalmam sincs, miért
volna erkölcstelenebb, mint a selyemruha.
Ha már a selyemruhákról van szó, Janey
Milburn néni Derry Pondban – tulajdonképpen nem a rokonunk, de mindenki így
nevezi – megfogadta, hogy addig nem vesz fel selyemruhát, amíg az egész pogány
világ át nem tér a kereszténységre. Ez nagyon szép tőle. Bárcsak én is ilyen |ó
lehetnék, de képtelen vagyok rá. Túlságosan szeretem a selymet. Olyan pompás és
fényes. Legszívesebben mindig selymet viselnék, és ha megengedhetném magamnak,
nem is hordanék mást, bár gyanítom, mindig eszembe jutna a kedves, öreg Janey
neni és a pogányok, úgyhogy lelkiismeret-furdalásom volna. Mindazonáltal sok év
eltelik, amíg egyetlen selyemruhát is vehetek magamnak, ha sor kerül rá
egyáltalán, addig, viszont minden hónapban adok a tojáspénzemből a misszióknak.
(Már öt saját tyúkom van, mindegyik annak a szürke jércének a leszármazottja,
amit Perrytől kaptam a tizenkettedik születésnapomra.) Ám, ha valaha is
megvehetem azt az egyetlen selyemruhát, tudom, milyen lesz. Se fekete, se
barna, se tengerészkék, nem olyan praktikus színű, mint amilyen ruhákba a New
Moon-beli Murray-k járnak... jaj, dehogy! Színjátszó selyem lesz. Ha jobbról
vetődik rá a fény, kék, ha balról, akkor ezüst, akár szürkületkor az ég, ha
jégvirágos ablaküvegen át nézi az ember. Itt-ott némi csipkével, mint az
ablakomhoz tapadó apró hópelyhek. Teddy azt mondja, lefest majd benne, és az
lesz a kép címe, hogy „Jégkisasszony", Laura néni pedig mosolyog és
kedvesen, de leereszkedőn – ezt még a drága Laura néniben is utálom – azt
mondja: „Mi hasznát vennéd egy ilyen ruhának, Emily?" Semmi hasznát sem
venném, ám úgy érezném magam benne, mintha hozzám tartozna, mintha velem
együtt, mintha rajtam nőtt volna, nem pedig csak úgy vettem és magamra húztam.
Azt akarom, hogy legyen egy ilyen ruha az életemben. Alatta pedig selyem
alsószoknya... és selyemharisnya!
Ilsének most selyemruhája is van – élénk
rózsaszín. Elizabeth néni szerint Burnley doktor túl öregesen és gazdagon
öltözteti Ilsét. De hát be akarja hozni mindazokat az éveket, amikor egyáltalán
nem öltöztette őt. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mezítelenül járt, bár ha
Burnley doktoron múlt volna, akkor talán az is megtörténik. Más embereknek
kellett Ilse ruhájáról gondoskodni.) Most viszont bármit megtesz, amit Ilse
akar, és ráhagy mindent. Elizabeth néni szerint ezzel rosszat tesz neki, mégis
előfordul, amikor egy kicsit irigylem Ilsét. Tudom, hogy bűnös dolog, de nem
tehetek róla.
Burnley doktor jövő ősszel Shrewsburybe
küldi Ilsét a középiskolába, utána pedig Montrealba beszédművészetet tanulni.
Hát, ezért irigylem, nem a selyemruhája miatt. Bárcsak Elizabeth néni elengedne
Shrewsburybe, de attól félek, sosem megy bele. Úgy érzi, nem bízhat meg bennem,
mert a mamám megszökött. Pedig cseppet sem kell félnie, én nem fogok megszökni.
Elhatároztam, hogy sosem megyek férjhez. A művészetemmel fogok egybekelni.
Jövő ősszel Teddy is Shrewsburybe
szeretne menni, de őt sem akarja elengedni a mamája. Persze nem azért, mert
attól tart, hogy megszökik, hanem azért, mert olyan nagyon szereti, hogy nem
tud megválni tőle. Teddy művésznek készül, és Mr. Carpenter azt mondja, hogy
esélyt kéne adni neki,......mert zseni, de senki sem meri ezt megmondani Mrs.
Kent-nek. Törékeny asszony, tulajdonképpen nem magasabb, mint én, csendes és
félénk, mégis mindenki fél tőle. Én borzasztóan félek. Mindig is tudtam, hogy
nem szívlel – akkor sem szeretett, amikor nagyon régen Ilsével először mentünk
fel a Kóró dűlőre Teddyhez játszani. Most viszont gyűlöl – biztos vagyok benne –,
csupán azért, mert Teddy szeret. Képtelen elviselni, ha a fia őrajta kívül
bárkit vagy bármit szeret. Még a képeire is féltékeny. Szóval, Teddynek nincs
sok esélye rá, hogy Shrewsburybe mehessen. Perry viszont továbbtanul. Egyetlen
centje sincs, de megkeresi a rávalót. Ezért gondolja úgy, hogy Shrewsburybe
megy a Queen's Akadémia helyett. Úgy véli, könnyebben tud munkát szerezni
Shrewsburyben, és ott olcsóbb az élet.
„Az öreg bestiának, Tom nénémnek van egy
kis pénze", mondta nekem, „de egy centet sem ad belőle... hacsak...
hacsak...'
Aztán jelentőségteljesen rám nézett.
Akaratlanul is elpirultam, aztán méregbe gurultam, amiért elpirultam, és dühös
lettem Perryre, mert olyasmire hivatkozott. amiről nem akartam hallani. Arra az
időre, amikor Tom nénje találkozott velem Hórihorgas John erdejében és majdnem
halálra rémitett a kérésével, hogy ígérjem meg, hogy feleségül megyek Perryhez,
amikor felnőttek leszünk, mert abban az esetben taníttatja őt. Soha senkinek
nem beszéltem erről – szégyelltem –, kivéve Ilsének, ö pedig azt mondta, „Tom
néni arra vágyik, hogy egy Murray-t szerezzen Perry-nek!"
Ilse egyébként szörnyen kemény Perryvel
és rengeteget veszekszik vele olyan dolgokon, amiken én csak mosolygok. Perry
nem szereti, ha bárki bármiben is túltesz rajta. Múlt héten Amy Moore zsúrján
Amy bácsikája egy torzszülött háromlábú bociról mesélt, mire Perry megjegyezte,
„Ugyan, az semmi ahhoz a kacsához képest, amit egyszer én láttam
Norvégiában."
Perry tényleg járt Norvégiában,
mindenfelé vitorlázott a papájával, amikor még kisgyerek volt. A kacsával
kapcsolatban azonban egyetlen szavát sem hiszem. Nem hazudott, csupán
szabadjára engedte a képzeletét. (Kedves Mr. Carpenter, képtelen vagyok
meglenni a dőlt betűk nélkül.) Perry kacsájának, legalábbis szerinte, négy lába
volt, kettő ott, ahol egy normális kacsa lába lenni szokott, a másik kettő
pedig a hátából nőtt ki. És amikor elfáradt a rendes lába, akkor a hátára
pattant és a másik két lábával folytatta a totyogást.
Perry fapofával adta elő a történetet, és
mindenki hahotázott, Amy bácsikája pedig azt mondta, „Ez jó volt, Perry".
Ilse azonban majd kipukkadt a méregtől és hazáig hozzá sem szólt. Azt mondta,
bolondot csinált magából, amiért megpróbált „eladni" egy ilyen ostoba történetet,
és egy úriember nem viselkedik így.
Perry erre azt felelte: „Még nem vagyok
úri ember, csak napszámos, de egy szép napon. Miss Ilse, finomabb úriember
leszek, mint bárki, akit te ismersz".
„Úriembernek", mondta pimaszul Ilse,
„születni kell. Tudod, azt nem lehet csinálni."
Ilse már majdnem csúnyább nevekkel
illette őt, mint régebben, amikor Perryvel vagy velem civakodott, és goromba,
elevenbe vágó dolgokat mondott. Azok sokkal jobban fájtak, mint a csúnya nevek,
bár engem nem izgattak nagyon vagy sokáig, mert tudtam, hogy Ilse úgysem
gondolja komolyan, és legalább annyira szeret engem, mint én őt. Perry viszont
megsértődött. Egészen hazáig egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, másnap
azonban Ilse már megint őt szidta, amiért rosszul fejezi ki magát és nem áll
fel, amikor egy hölgy lép a szobába.
„No persze, nem várható el tőled, hogy
tudd", mondta legpimaszabb hangján, „de biztos vagyok benne, hogy Mr.
Carpenter minden tőle telhetőt megtesz, hogy megtanítsa neked a
nyelvtant".
Perry nem válaszolt Ilsének, hanem hozzám
fordult.
„Elmondanád a hibáimat?" kérdezte.
„Azt nem bánom, ha te figyelmeztetsz, hiszen neked kell majd kijönnöd velem, ha
felnövünk, nem Ilsének".
Ezt azért mondta, hogy felbőszítse Ilsét,
de én még dühösebb lettem, mert tiltott témára utalt. Így aztán két napig
egyikünk sem szólt hozzá, ő pedig közölte, hogy igazán felért egy jó
pihenéssel, legalábbis ami Ilse kegyetlen kritikáit illeti. Nem Perry az
egyetlen, aki kegyvesztett lett New Moonban. Tegnap este valami butaságot
mondtam, amitől most is elpirulok, ha csak eszembe jut. A Hölgy Segélyegylet
találkozott nálunk, és Elizabeth néni vacsorával kínálta őket, és eljöttek a
férjek is. Ilsével az asztalnál vártunk, amelyet a konyhában terítettek meg,
mivel az ebédlőasztal nem volt elég hosszú. Először izgalmasnak tűnt, de aztán,
miután mindenkit kiszolgáltak, kissé unalmas lett, és miközben az ablaknál
állva kinéztem a kertbe, egy verset faragtam. Olyan érdekes volt, hogy tüstént
megfeledkeztem minden másról, ám hirtelen Elizabeth néni éles hangját
hallottam, „Emily", majd észrevettem, amint jelentőségteljesen Mr.
Johnsonra, az új lelkipásztorunkra néz. Zavarba jöttem, felkaptam a teáskannát
és azt kiáltottam,
– Ó, Mr. Csésze, akarja, hogy megtöltsem
a Johnsonját?"
Mindenki felhorkant, Elizabeth néni
utálkozva. Laura néni pedig szégyenkezve pillantott rám, én pedig
legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Fél éjszaka nem aludtam, mert ezen
járt az agyam. És az a furcsa, hogy azt hittem, pocsékabbul éreztem volna magam
és jobban szégyenkeztem volna, ha úgy érzem, hogy valami igazán rossz dolgot
követtem el. Persze, itt a „Murray-büszkeségről" van szó, és gyanítom,
hogy az ugyancsak bűnös dolog. Néha attól tartok, hogy Ruth Dutton néninek igaza
van velem kapcsolatban.
Nem, nincs igaza!
Csakhogy New Moon-i hagyomány, hogy a
nőknek minden helyzethez alkalmazkodniuk kell és mindig kedvesen és
méltóságteljesen kell viselkedniük. Persze ilyen kérdést feltenni az új
lelkésznek nem volt sem kedves, sem pedig méltóságteljes dolog. Biztos vagyok
benne, ha ezentúl meglát, eszébe fog jutni ez az eset, én pedig mindannyiszor
gyötrődni fogok, amikor észreveszem, hogy engem figyel.
Most azonban, hogy kiírtam magamból ezt a
naplómba, már nem érzem magam olyan rosszul. Soha semmi sem látszik olyan
nagynak vagy szörnyűnek – ó, sem olyan gyönyörűnek és óriásinak, sajnos! –,
amikor kiírjuk magunkból, mint amikor gondolunk rá, vagy képzelődünk róla.
Olyan, mintha közvetlenül akkor töpörödne össze, amikor szavakba öntöd. Még az
a verssor sem tűnik fele olyan jónak, amit akkor fabrikáltam, mielőtt feltettem
azt a képtelen kérdést, amikor leírtam: „Merre tart simogatón a sötét bársony
lába" Nem ám. Kiveszett belőle valami szépség. És mégis, miközben ott álldogáltam
a csevegő falatozó emberek mögött, és láttam, hogy a sötétség oly simogatón,
oly puhán lopakodik a kert és a dombok fölé, akár egy árnyékokba öltözött
gyönyörű nő csillagszemekkel, jött a villanás, és mindenről megfeledkeztem,
csak az számított, hogy a versemben megjelenítsek valamit abból a szépségből,
amit éreztem. Amikor eszembe jutott az a sor, úgy tűnt, mintha nem is én
találtam volna ki, olyan volt, mintha valami más akart volna szólni általam, és
az a valami más alkotta olyan csodásra azt a sort – és most, amikor eltűnt,
laposnak, ostobának látszanak a szavak, és a kép, amit le akartam festeni
velük, egyáltalán nem olyan csodálatos.
Ó, bárcsak úgy tudnám szavakba
önteni a dolgokat, ahogyan látom őket! Mr. Carpenter azt mondja, „Iparkodj iparkodj
– folytasd, a szavak a médiumaid, tedd őket a rabszolgáiddá – amíg aztt mondják
neked, amit el akarsz mondatni velük" Ez igy igaz, és igyekszem, mégis úgy
tűnik, mintha lenne valami a szavak mögött – bármilyen szó – valamennyi szó –
valami, ami mindig megszökik előled, amikor megpróbálod megragadni –, és valami
mégis marad a kezedben, amid nem lenne, ha nem nyúltál volna utána.
Emlékszem, amikor múlt ősszel egy napon
átsétáltunk Deannel a Pompás Hegy mögött elterülő fenyőerdőbe, amelynek egyik
sarkában csodálatos, százados jegenyefenyők állnak. Ott telepedtünk le, és Dean
felolvasott nekem Scott költeményeiből, aztán felnézett a hatalmas, tollszerű
ágakra és így szólt:
„Istenek beszélgetnek a jegenyefenyőkben,
a régi északi istenek, a viking szagák istenei. Ismered Emerson sorait,
Csillag?'
És akkor elmondta nekem, azóta is
emlékszem rá és szeretem minden szavát.
Dűnék közt a léggel istenek susognak.
Rezgő fenyőfák kérgében csacsognak,
A vén tenger partjait bevetik széllel
Isteni beszéddel
És a költő, ki mindezt meghallja,
S elejtett szavaik felkapja,
A lovagok közt is választott lészen,
Kinek korok, s világok hódolni készek.
Ó, azok a „véletlenül elkapott
szavak", ez az a Valami, ami elkerül engem. Mindig fülelek, tudom, hogy
sosem hallhatom meg, az én fülem nincs ráhangolódva, de biztos vagyok benne,
hogy olykor-olykor hallom távoli, halovány visszhangját, ami olyan boldogsággal
tölt el, hogy szinte fáj, és elszomorít a gondolat, hogy képes leszek-e valaha
is olyan szavakba önteni ezt a szépséget, amiket ismerek.
Annál inkább sajnálom, hogy olyan ostoba
libát csináltam magamból. Közvetlenül ez után a csodás élmény után.
Hacsak elsuhantam volna Mr. Johnson
mögött, miként a bársony lábú sötétség, és kecsesen kitöltöttem volna a teáját
Murray dédnagymama ezüstkannájából, miként Árnyék asszonyom önti az éjszakát a
Blair völgy fehér csészéjébe, Elizabeth néni jóval elégedettebb lett volna velem,
még akkor is, ha a világ leggyönyörűbb költeményét írtam volna meg akkor.
Jimmy kuzin annyira más. Miután
befejeztük a katalógus böngészését, elmondtam neki a költeményemet, és szerinte
csodaszép. (Sokszor eltűnődöm rajta, hogyha összeraknánk Jimmy kuzin agyának
okos darabjait, senki sem lenne olyan jóeszű Blair Waterben, mint ő, még Mr.
Carpenter sem. A baj csak az, hogy képtelenség összerakni ezeket a darabokat,
mert mindig ott tátonganának közöttük azok a rések. De én szeretem Jimmy kuzint
és sosem félek tőle, amikor olyan különösen viselkedik. Mindenki más fél, még
Elizabeth néni is, noha az ő esetében inkább lelkiismeret-furdalásról lehetne
beszélni. És Perry sem fél tőle, ő mindig azzal dicsekszik, hogy sosem fél
semmitől, sőt, azt sem tudja, mit jelent a félelem. Szerintem ez csodálatos.
Bárcsak én is ilyen rettenthetetlen lehetnék. Mr. Carpenter azt mondja, a
félelem gyarlóság, és ott lapul a világ szinte minden komiszságban és
gyűlöletében.
„Vesd ki a szívedből, lánykám",
mondja, „vesd ki a szívedből". A félelem a gyöngeség beismerése. A
félelmed erősebb nálad, legalábbis úgy hiszed, különben nem tartanál tőle.
Emlékezz Emersonra: „Mindig tedd azt, amit félsz megtenni".
Ahogyan Dean mondja, ez a tökéletesség
bölcsessége, és nem hiszem, hogy valaha is képes lennék elérni. Őszintén szólva
egy csomó dologtól félek, de csak két olyan ember van a világon, akitől igazán
tartok. Az egyik Mrs. Kent, a másik pedig a bolond Mr. Morrison. Rettentően
félek tőle és azt hiszem, majdnem mindenki így van ezzel. Derry Pondban van az
otthona, de szinte soha sincs ott, keresztül-kasul kóborolja a szigetet,
elveszett hitvesét keresi. Csupán néhány hete volt házas, amikor fiatal
felesége meghalt, és azóta nincs eszénél. Sok-sok évvel ezelőtt történt, de ő
még mindig ragaszkodik a rögeszméjéhez, hogy nem halt meg, csak elveszett, és
egyszer megtalálja. Megöregedett, hajlott lett a háta a keresés közben, számára
azonban az asszonya még mindig fiatal és gyönyörű.
Múlt nyáron egyszer ide is beállított, de
nem jött be, csak reménytelen vágyakozassal bekukucskált a konyhába és azt
kérdezte, „Nem látták Annie-t?" Nagyon kedves volt aznap, néha viszont
ugyancsak vad és erőszakos. Azt állítja, hogy állandóan hallja, amint Annie
szólítja őt, állandóan előtte száll a hangja, mindig csak előtte, ahogy az én
„véletlenül elkapott" szavam. Aszott és ráncos az ábrázata, és leginkább
egy vénséges vén majomra hasonlít. Leginkább mégis a jobb kezét utálom, valami
születési hiba folytán vérvörös. Nem tudom megmondani, miért, de rémülettel
tölt el az a kéz. Képtelen volnék megérinteni. És néha olyan förtelmesen nevet
magában. Az egyetlen élőlény, aki érdekli, az a kivénhedt, fekete kutyája, aki
mindig vele van. Azt beszélik, önmagának sosem kér egy falásnyi ételt sem. Ha
nem kínálják meg, éhesen továbbáll, a kutyájának azonban ennivalót koldul.
Hát, rettentően félek tőle, és örültem,
hogy nem jött be a házba. Hosszú ősz haja lobogott a szélben, amikor
továbbindult, s Elizabeth néni azt mondta, amint utánanézett: „Fairfax Morrison
csinos, okos fiatalember volt, ragyogó jövő várt rá. Hát, Isten útjai
kifürkészhetetlenek."
„Ettől olyan érdekesek", jegyeztem
meg.
Elizabeth néni a homlokát ráncolva rám
szólt, hogy ne legyek tiszteletlen. Mindig ezt teszi, ha Istennel kapcsolatban
mondok valamit. Nem értem, miért. Azt sem engedi meg, hogy Perryvel Róla
beszéljünk, pedig Perry igazán nagyon kíváncsi Rá, és mindent meg akar tudni
Róla. Elizabeth néni meghallotta, amikor egy vasárnap délután elmondtam
Perrynek, hogy véleményem szerint hogy néz ki Isten, mire azt mondta, hogy ez
botrányos.
Nem volt az! A gond ott van, hogy
Elizabeth néninek és nekem más istenünk van, ez minden. Azt hiszem, minden
embernek más istene van. Ruth nénié például megbünteti a néni ellenségeit,
„ítéletet" küld rájuk. Az a gyanúm, hogy számára csupán erre való. Jimmy
Kuzin káromkodásra használja. Janey Milburn néni viszont Isten orcájának
fényességében jár mindennap és ragyog tőle.
Ma estére már kiírtam magam és lefekszem.
Tudom, hogy egy csomó „fölösleges szó" van a naplómban – Mr. Carpenter
szerint ez is irodalmi hibáim egyike.
„Pocsékolod a szavakat, lánykám, túl
bőkezűen bánsz velük, Gazdaságosság és visszafogottság. Erre van
szükséged."
Természetesen igaza van. Az esszéimben és
történeteimben megpróbálom alkalmazni a prédikációit. A naplómban viszont, amit
rajtam kívül senki sem lát, halálomig semmiképp, szeretem elengedni
magam."
*
Emily a csonkig leégett gyertyára
pillantott. Tudta, hogy aznap este nem kaphat másikat – Elizabeth néni
szabályai megmásíthatatlanok voltak –, így hát a kandallópárkány fölötti
szekrénykébe tette a naplóját, letakarta a kihunyó tüzet, levetkőzött és
eloltotta a gyertyákat. A szoba lassacskán megtelt az olyan éjszaka halovány,
kísérteties fényével, amikor a telihold kiviláglik a rohanó viharfelhők mögül.
És amikor Emily készen állt, hogy becsusszanjon magas, fekete ágyába, képtelen
ihlet szállta meg: egy ragyogó történet ötlete. Egy pillanatig vonakodva
megborzongott, hiszen kezdett kihűlni a szoba, de nem hagyta nyugodni az ötlet.
A matraca alá csúsztatta kezét és elővarázsolt egy félig égett gyertyát,
amelyet épp ilyen vészhelyzetekre tartalékolt.
Természetesen helytelen dolgot művelt.
Meggyújtotta a gyertyát, felhúzta a
harisnyáját meg egy nagykabátot, és nekilátott az írásnak az egyetlen pislákoló
gyertya mellett, amely sápadt fényoázist varázsolt a szoba árnyékában. Ebben az
oázisban Emily fekete feje a napló fölé hajolt, s miközben teltek, múltak az
éjszaka órái, és New Moon többi lakója mélyen aludt, ő egyre jobban didergett,
de észre sem vette. Égett a szeme, kipirult az arca, és mint megannyi
engedelmes dzsinn, úgy pattantak elő tollából a szavak. Amikor végül a
megolvadt faggyútócsában sercegve kialudt a gyertya. Emily sóhajtva és
reszketve tért vissza a valóságba. Két órára járt az idő, fáradt volt, fázott,
ámde befejezte a történetét, és a legjobb volt, amit valaha írt. Eleget tett
alkotói kényszerének, s mivel kiírta magából, a teljesség győzedelmes érzésével
mászott be hideg fészkébe. A bömbölő vihar altatódala ringatta álomba.
Emily naplója minden ifjonti
kiforratlansága és dőlt betűi ellenére bármely önéletrajzírónál hívebben
mutatja be a környezetét, személyiségét, fantáziadús, önelemző elméjét –
életének tizennegyedik nyarán. Vessünk hát egy újabb pillantást a régi
„Jimmy-napló" lapjaira, amelyet oly régen írtak a New Moon-i
toronyszobában.
19.. február 15.
Úgy határoztam, hogy az „Újságomba"
nap mint nap leírom valamennyi jó és valamennyi rossz cselekedetemet. Egy
könyvből vettem az ötletet és nagyon vonzónak találtam. Igyekszem olyan őszinte
lenni, amennyire csak tudok. A jócselekedeteket persze könnyű lesz leírnom, a
rosszak lejegyzése azonban már nem megy olyan egyszerűen.
Ma csak egy rossz dolgot műveltem –
legalábbis egyet gondolok rossznak. Pimasz voltam Elizabeth nénivel. Úgy vélte,
túl sokáig mosogattam el az edényeket. Nem gondoltam, hogy olyan sürgős, és
mosogatás közben kitaláltam egy történetet, A mólom titka a címe. Elizabeth
néni először rám nézett, aztán az órára, majd legrosszallóbb hangján így szólt:
– Rokonságban állsz a csigával, Emily?
– Nem! Semmi közöm a csigákhoz – feleltem
dölyfösen.
Nem az volt pimasz, amit mondtam, hanem
az, ahogyan mondtam. És úgy is gondoltam. Szörnyű dühös voltam, a gúnyolós
beszéd mindig kihoz a sodromból. Később szörnyen sajnáltam, de nem azért, mert
bűnös dolog volt, hanem azért, mert ostoba és méltóságon aluli. Szóval, az az
érzésem, hogy nem volt igazi megbánás.
Ami a jócselekedeteimet illeti, kettőt is
véghezvittem. Megmentettem két apró életet. Kotnyeles elkapott egy
szerencsétlen jégmadarat, és elvettem tőle. Ripsz-ropsz tovaszállt, és biztos
vagyok benne, hogy roppant boldog volt. Később lementem a pincébe és egy
kisegeret találtam. Csapdába szorult a lába. Teljesen kimerülten hevert az a
szerencsétlen jószág, hiszen biztosan erőlködött, hogy kiszabadítsa magát, és
hogy nézett a fekete szemével! Képtelen voltam elviselni, úgyhogy szabadon
engedtem, és a lába ellenére egész ügyesen eliszkolt. Ebben a cselekedetben
azért nem vagyok egészen biztos. Tudom, hogy az egér szempontjából jó volt, ám
Elizabeth néni szemszögéből nézve?
Ma este Laura és Elizabeth néni egy
dobozra való régi levelet olvasgatott, majd elégették őket. Hangosan olvastuk
fel a leveleket, kommentárt fűztek hozzájuk, mialatt én egy sarokban a
harisnyámat kötöttem. Roppant érdekes levelek voltak, és rengeteg mindent
megtudtam a Murray-kről. olyan dolgokat, amikről eddig még sosem hallottam. Úgy
érzem, csodálatos egy ilyen családhoz tartozni. Nem véletlenül hívnak bennünket
a Blair Water-iek „Kiválasztottaknak” bár ők ezt nem bóknak szánják. Úgy vélem,
méltónak kell lennem a családom hagyományaihoz.
Ma hosszú levelet kaptam Dean Priesttől.
Algériában tölti a telet. Azt írja, hogy áprilisban tér haza, és nyárra a
húgához, Mrs. Fred Evanshez költözik. Olyan boldog vagyok. Nagyszerű, hogy
egész nyáron Blair Water-ben lesz. Senki sem beszél hozzám úgy, ahogyan Dean. Ő
a legkedvesebb és legérdekesebb öregember, akit ismerek. Elizabeth néni azt
mondja, ugyanolyan önző, mint a többi Priest, de ő nem szereti a Priesteket. És
mindig Kajlahátúnak hivja, amitől égnek áll az ember haja. Igaz, Dean egyik
válla egy icipicit magasabban áll, mint a másik, ez nem az ő hibája. Egyszer
pöröltem Elizabeth nénivel, hogy szeretném, ha nem nevezné Kajlahátúnak a
barátomat, mire azt felelte:
– Nem én adtam a barátodnak ezt a
gúnynevet, Emily. A saját klánja mindig is Kajlahátúnak hívta. A Priestek nem a
tapintatosságukról híresek.
Teddy is kapott levelet Deantől, meg egy
könyvet. Nagy művészek élete a címe, és Michel Angelóról, Rafaellóról,
Velaszkezről, Rembrandtról, Tiziánoról szól. Teddy attól fél, nehogy a mamája
észrevegye, amikor olvassa, mert biztosan elégetné. Tudom, hogy ha esélyt
kaphatna rá, Teddyből ugyanolyan nagy művész lenne, mint ezek bármelyike.
19.. február 18.
Ma este remekül töltöttem az időt tanítás
után. Hórihorgas John erdejében sétálgattam a patak menti úton. Alacsonyan állt
és halványsárga volt a nap, a hó fehér, az árnyékok pedig karcsúak és kékek Azt
hiszem, semmi sem vetekedhet a fák árnyékainak szépségével Amikor pedig
kijöttem a kertbe, a saját árnyékom olyan viccesnek tetszett olyan hosszú volt,
hogy végignyúlt a kerten. Azonmód verset fabrikáltam, amelynek így szólt két
sora:
„Ha olyan magasak lennénk, mint az
árnyékunk Milyen hosszúra nyúlnának az árnyékaink"
Azt hiszem, jó adag filozófia van benne.
Ma este írtam egy történetet. Elizabeth
néni tudta, mivel foglalkozom, és szörnyen bosszankodott. Megrótt, amiért csak
pocsékolom az időmet, De ez nem volt elfecsérelt idő. Fejlődök vele, tudom. És
az egyik mondat különösen tetszett. „Félek a szürke erdőtől" – ez szörnyen
tetszik nekem. És: „Fehéren és állhatatosan ment a sötét erdőben, akár egy
holdsugár". Azt hiszem, ez nagyon szép. Mr. Carpenter ennek ellenére azt
hajtogatja, hogy amikor különösen jónak találok valamit, azt gyorsan húzzam ki.
Ó, képtelen vagyok kihúzni ezt a sort... legalábbis még nem. Az a legfurcsább,
hogy három hónappal azután, hogy Mr. Carpenter azt mondja, hogy húzzak ki
valamit, igazat adok neki és szégyellem magam. Mr. Carpenter ugyan csak könyörtelen
volt ma az esszémmel kapcsolatban. Semmi sem tetszeti neki.
– Három sajnos egyetlen bekezdésben,
Emily. Még egy is több a soknál a bőség esztendejében!
Legeslegellenállhatatlanabbul"... Emily, az Isten szerelmére, hogy írhatsz
le ilyet? Ez megbocsáthatatlan
Az is volt. Magam is láttam és éreztem,
mint árad szét bennem tetőtől talpig vörös hullámként a szégyen. Utána pedig
Mr. Carpenter majdnem minden mondatot összefirkált kék ceruzájával, gúnyos
megjegyzést tett a szép mondataimra, hibát talált a mondatszerkezeteimben és
azt mondta, hogy mindenben szeretek „okoskodásokat" becsempészni, amit
írok. végül lecsapta a füzetemet és a haját tépve azt mondta:
– Még hogy te írsz? Fogd a főzőkanalat és
tanulj meg főzni!
Ezek után félhangosan szitkozódva
elvonult. Felvettem szegény fogalmazásomat és nem éreztem túl pocsékul magam.
Főzni már tudok és egy-két dolgot megtanultam Mr. Carpenterről is. Minél jobbak
a fogalmazásaim, annál jobban dühbe hozzák. Ezek szerint ez nagyon is jól sikerült.
Azért olyan dühös és türelmetlen, mert tudja, hogy még ennél is jobbat tudnék,
és azt hiszi, hogy nemtörődömségből, lustaságból vagy közömbösségből nem írok
jobbat. És képtelen elviselni olyasvalakit, aki nem hozza ki magából a
legtöbbet. És egyébként sem vesződne velem, ha nem úgy gondolná, hogy
fokról-fokra felkapaszkodhatok valahová.
Elizabeth néni nem ért egyet Mr. Johnson-nal. Úgy gondolja, egészségtelen a teológiája. A múlt vasárnapi istentiszteleten azt mondta, hogy a Buddhizmusban is van jó.
– Legközelebb majd azt állítja, hogy a
pápistaságban is van valami jó – jegyezte meg a vacsoraasztalnál méltatlankodva
Elizabeth néni.
Lehet, hogy van valami jó a
Buddhizmusban, majd kikérem Dean véleményét, amikor hazatér.
19... március 2.
Ma mindnyájan temetésen voltunk, az öreg
Mrs. Sarah Paul temetésén. Én szeretek temetésre járni. Amikor ezt mondtam,
Elizabeth néni döbbenten nézett, Laura néni pedig azt mondta: „Ó, drága
Emily!" Nagyon is szeretem megdöbbenteni Elizabeth nénit, de mindig
kínosan érzem magam, ha aggodalmat okozok Laura néninek, hiszen olyan drága,
olyan megértő – legalábbis megpróbálja. Elizabeth néninek azonban néha
borzasztóan nehéz elmagyarázni a dolgokat.
– Érdekesek a temetések – mondtam –, és
humorosak is.
Azt hiszem, ezzel a mondattal csak
rontottam a helyzeten. Elizabeth néni legalább olyan jól tudta, mint én. hogy
igen vicces látványt nyújtottak Mrs. Paul rokonai, akik éveken át harcoltak
vele és gyűlölték – nem volt szeretetreméltó, ezt akkor is ki kell mondani, ha
meghalt! –. ott ültek, zsebkendőjüket arcukhoz szorítván, és úgy tettek, mint
akik sírnak. Tisztában voltam vele, mit gondolnak a szívükben. Jake Paul azon
tűnődött, hagyott-e rá valamit a vén satrafa a végrendeletében. Alice Paul
pedig, aki tudta, hogy ő semmit sem kap, azt remélte, hogy Jake Paul sem kap
semmit. Ez elégtétellel töltötte volna el. Mrs. Charlie Paul pedig azon
morfondírozott, milyen hamar volna illendő átrendezni a házat úgy, ahogy mindig
is szerette volna, de Mrs. Paul nem engedte meg neki. Min néni azon aggódott,
hogy nem lesz elegendő a sült hús a negyed-unokatestvérek ekkora tömegének,
akikre nem számítottak és nem is akarták, hogy itt legyenek. Lisette Paul pedig
az embereket számolta és bosszankodott, amiért nem jöttek el annyian a
temetésre, mint a múlt héten Mrs. Henry Lister búcsúztatására. Amikor mindezt
elmondtam Laura néninek, komolyan így szólt:
– Lehet, hogy mindez igaz. Emily – (jól
tudta, hogy igaz!) –, ám nem tűnik helyesnek, hogy egy ilyen fiatal lány,
ilyen... ilyen egyszerűen megértse ezeket a dolgokat.
Most mit csináljak, ha megértem őket?
Drága Laura néni, mindig olyan nagyon sajnálja az embereket, mert nem tudja
meglátni a vicces oldalukat. Persze, más dolgokat is láttam. A megtört szívű
Zack Fritzet. akit Mrs. Paul adoptált és nagyon rendes volt hozzá, aztán Martha
Pault, aki megbánta már és szégyellte magát, ha régi, keserű viszályára gondolt
Mrs. Paullal. és azt is láttam, hogy Mrs. Paul arca, amely olyan elégedetlennek
és vesztesnek látszott életében, békés, fenséges, sőt szép volt – mintha a
Halál kárpótolta volna.
Igen, érdekesek a temetések.
19.. március 5.
Ma este havazott egy keveset. Szeretem
nézni, amint ferde vonalakat húz a hó a fák előtt. Azt hiszem, ma véghez vittem
egy jócselekedetet. Jason Merrowby itt volt. hogy segítsen Jimmy kuzinnak fát
fűrészelni, és észrevettem, amint belopózott a disznóólba és nagyot húzott egy
whiskys üvegből. De az ég világon senkinek nem szóltam róla egy szót sem – ez a
jócselekedetem.
Lehet, hogy meg kellett volna mondanom
Elizabeth néninek, de ha elmondtam volna, biztosan nem hívja újra, neki pedig
szerencsétlen felesége meg a gyerekei miatt minden munkára szüksége van, amit
csak szerezhet. Rájöttem, nem mindig könnyű eldönteni, hogy jók vagy rosszak-e
a cselekedeteim.
19.. március 20.
Tegnap Elizabeth néni szörnyen dühös
volt, mert nem voltam hajlandó megírni egy „gyász-verset" az öreg Peter
DeGeernek, aki a múlt héten halt meg. Mrs. DeGeer felkeresett bennünket és arra
kért, hogy csináljam meg. Nem akartam – roppant felháborodtam a kérésen. Úgy
éreztem, megszentségtelenítené a művészetemet, ha ilyesmit csinálnék, bár ezt
természetesen nem mondhattam meg Mrs. DeGeernek. Egyrészt megsértettem volna az
érzelmeit, másrészt pedig halvány fogalma sem lett volna, hogy mire gondolok.
Így Elizabeth néni sem értette, amikor Mrs. DeGeer távozása után elmagyaráztam,
miért utasítottam vissza a kérést.
– Állandóan több kilóra való szemetet
firkálsz össze, amit senki sem akar – mondta –, azt hiszem, igazán írhatnál
olyasmit, amire szüksége van valakinek. Örömet szereztél volna vele Mary
DeGeernek. A művészeted megszentségtelenítése, no igen. Ha beszédkényszered
van, Emily, legalább olyat mondj, aminek értelme van.
Nekiveselkedtem az értelmes beszédnek.
– Elizabeth néni – mondtam komolyan. –
Hogy írhatnék neki gyászverset? Valótlant nem írhatok, csak azért, hogy örömet
szerezzek valakinek. És te magad is tudod, hogy semmi jó és őszinte nem
mondható el Peter DeGeerről.
Elizabeth néni tisztában volt ezzel és
torkára forrt a szó, de annál inkább haragudott rám. Úgy feldühített, hogy
felmentem a szobámba és csupán kedvtelésből írtam egy gyászverset az öreg
Peterről. Remek szórakozás őszinte nekrológot írni olyasvalakiről, akit nem
szeretsz. Nem mintha utáltam volna Peter DeGeert, egyszerűen viszolyogtam tőle,
ahogyan mindenki más. Elizabeth néni azonban felhergelt, és amikor
bosszankodom, nagyon vitriolosan tudok írni. És megint úgy éreztem, hogy az a
Valami ír általam, de ez a Valami teljesen eltért a megszokottól, egy
gonoszkodó, gúnyolódó Valami, ami élvezte, nogy viccet csinálhat a szegény,
lusta, ügyefogyott, buta, képmutató Peter DeGeerről. Ötlet-szavak-rímek, mind a
helyére került, mialatt az a Valami kuncogott.
Olyan okosnak gondoltam a verset, hogy
nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Bevittem az iskolába és megmutattam Mr.
Carpenternek. Úgy véltem, tetszeni fog neki, és azt hiszem, élvezettel olvasta,
ám amikor a végére ért, letette és rám nézett.
– Gyanítom, neked örömet okoz kifigurázni
egy félresiklott embert – mondta. – A szegény öreg Peter vesztes volt, most
pedig halott, a teremtője talán könyörületes lesz hozzá, de embertársai nem
azok. Ha meghalok, rólam is így írsz majd, Emily? A tehetséged megvan hozzá.
Igen, ebből is látszik, nagyon okos. Korodhoz képest hátborzongatóan tudod
lefesteni egy jellem gyöngeségeit, ostobaságait és gyarlóságait. De... megéri,
Emily?
– Nem, nem – feleltem. Úgy szégyelltem
magam, hogy legszívesebben kimentem volna sírni. Olyan rémes volt arra
gondolni, hogy Mr. Carpenter azt képzeli, hogy valaha is képes lennék így írni
őróla, azok után, amit értem tett.
– Nem – mondta Mr. Carpenter. – Megvan a
szatíra helye – vannak olyan üszkök, amelyeket csak kiégetni lehet –, de ezt
hagyd a nagy géniuszokra. Jobb gyógyítani, mint fájdalmat okozni Mi, vesztesek
tisztában vagyunk ezzel.
– Ó Mr. Carpenter – kezdtem, azt akartam
mondani, hogy ő nem vesztes, sok száz dolgot akartam mondani, de nem hagyta.
Ugyan, ugyan. Erről nem beszélünk, Emily.
Amikor meghalok, mondd azt, hogy vesztes volt, ám senki sem tudta ezt jobban,
vagy nem érezte keserűbbnek, mint önmaga. Légy könyörületes a sikertelenekhez,
Emily. Gúnyold ki a rosszaságot, ha muszáj, de légy részvéttel a gyöngeség
iránt.
Akkor kivonult és behívta az osztályt.
Förtelmesen érzem magam azóta és nem fogok aludni ma éjjel. De itt és most
ünnepélyesen fogadalmat teszek a naplómba: A tollam min dig gyógyítani fog, nem
okoz fájdalmat. És korai viktoriánus vagy sem, dőlten írom, mert irtóra őszinte
vagyok.
Nem téptem össze azt a verset – képtelen
volnék rá –, túlságosan jó ahhoz, hogy megsemmisítsem. Az irodalmi szekrényembe
tettem, hogy időnként átolvassam a magam szórakoztatására, de sosem fogom
megmutatni senkinek.
Ó, bárcsak ne okoztam volna fájdalmat Mr.
Carpenternek!
*
19.. április 1.
Rettentően felbosszantott, amit egy Blair
Waterbe látogatótól hallottam. A Charlottetown-ban élő Mr. és Mrs. Alec Sawyer
épp akkor voltak a postahivatalban, amikor ott jártam. Mrs. Sawyer igen szép.
elegáns és leereszkedő. Hallottam, amint azt mondta a férjének: „Hogyan képesek
éveken át itt élni ennek az álmos helynek a szülöttei? Én megbolondulnék itt.
Itt sosem történik semmi." De szívesen elmondtam volna neki néhány dolgot
Blair Waterről. A kelleténél is gúnyosabb lettem volna. Egy New Moon-i azonban
persze nem csinál jelenetet nyilvánosság előtt. Így aztán megelégedtem egy
nagyon is hűvös biccentéssel, amikor megszólított, és elsöpörtem mellette.
Hallottam, amint Mr. Sawyer azt kérdezi: „Ki ez a lány?", Mrs. Sawyer
pedig így felelt: „Biztosan a Starr kölyök – bár úgy hordja a fejét, mint egy
igazi Murray".
Micsoda ötlet azt mondani, hogy „itt soha
nem történik semmi"! Pedig itt állandóan történik valami – elképesztően
izgalmas dolgok. Szerintem végtelenül csodás itt az élet. Mindig olyan sokat
nevetünk, kiabálunk és beszélünk róla.
Nézzük csak, mi történt Blair Waterben,
csupán az elmúlt három héten – komédiák és tragédiák vegyesen. James Baxter
egyik pillanatról a másikra nem áll szóba a nejével, és senki sem tudja, miért.
A feleség, az a szegény pára biztosan nem tudja és teljesen összetört a szíve.
Két héttel ezelőtt meghalt a vén Adam Gillian, aki mindenféle megjátszást utált
és ezek voltak az utolsó szavai: „Gondoskodj róla, hogy ne legyen bömbölés és
orrfújás a temetésemen". Így aztán senki sem bömbölt vagy szipákolt. Senki
sem akart, és miután ő megtiltotta, senki sem tettette magát. Még sosem volt
olyan vidám temetés Blair Waterben. Jártam már olyan esküvőn, ami szomorúbb
volt ennél. Ella Brice menyegzőjén például. Az ő esküvőjét az árnyékolta be,
hogy elfelejtette felvenni a fehér papucscipőjét, amikor felöltözött, és egy
pár régi, kifakult papucsban vonult le a szalonba, amiből ráadásul még a
lábujja is kikandikált. Akkor sem beszélhettek volna róla többet, ha pucéran
jön le. Szegény Ella végigzokogta emiatt az esküvői vacsorát.
Robert Scobie és a féltestvére harmincévnyi
felhőtlen együttélés után összevesztek, bár a szóbeszéd szerint szörnyen
elviselhetetlen nőszemély a testvére. Semmi, amit csinált vagy mondott, nem
hozta ki Robertet a sodrából, de úgy látszik, egy vacsora után megmaradt
fánknak sikerült, mert Robert imádja a fánkot. Betette a kamrába, hogy
lefekvéskor elcsemegézze, s amikor érte ment, kiderült, hogy Matilda megette.
Robert szörnyű haragra gerjedt, megcsavarta a húga orrát, ördögfajzatnak
nevezte és kiutasította a házából. Matilda Derry Pondba költözött a nővéréhez,
Robert pedig magányos maradt. Egyikük sem fog megbocsátani a másiknak, ez
jellemző a Scobie-kra, és soha az életben nem lesznek többé elégedettek vagy
boldogok.
George Lake Derry Pondból gyalogolt
hazafelé egy holdsütötte estén, két héttel ezelőtt, és hirtelen egy másik
szörnyen fekete árnyék ment az övé mellett a holdsütötte havon.
És nem volt ott semmi, ami azt az
árnyékot vethette volna
Halálra rémülten rontott be a
legközelebbi házba, és azt mondják, sosem lesz már a régi.
Ez a legdrámaibb dolog, ami történt.
Beleborzongok, amikor leírom. George persze biztosan tévedett, de őszinte
ember, nem iszik. Fogalmam sincs, mit gondoljak erről.
Arminius Scobie roppant zsugori ember, és
mindig ő vásárolja a felesége kalapjait, nehogy az asszony túl sokat fizessen
értük. A shrewsburyi boltosok tudják ezt, és kinevetik. Múlt héten a Jones
McCallum's divatáruüzletbe tévedt be, és Mr. Jones azt mondta, ha az üzlettől a
pályaudvarig viseli a kalapot, ingyen odaadja neki. Arminius egy percig sem
habozott. Negyedmérföldnyire esett a pályaudvar a bolttól, és Shrewsbury összes
utcakölyke utánaszaladt és gúnyos kacaj kísérte. Arminius azonban cseppet sem
törődött velük. Megtakarított három dollárt és negyvenkilenc centet.
És
egy este, itt, New Moonban ráöntöttem egy lágy tojást Elizabeth néni második
legjobb kasmírruhájára. Micsoda cirkusz volt! Akkor sem csaptak volna ekkora
hűhót, ha egy királyság bukik meg Európában.
Szóval, Sawyer nagyságos asszony vaskos
tévedést követett el. Mellesleg, a történteken túlmenően itt maguk az emberek
érdekesek. Nem szeretek mindenkit, viszont mindegyiküket érdekesnek találom:
Miss Matty Small negyvenéves és rémséges színeket visel, múlt nyáron mindig
fáradtrózsaszín ruhában és skarlátvörös kalapban jött a templomba; Reuben
Bascom bácsi, aki olyan lusta, hogy esernyőt tart maga fölé az ágyban az esős
éjszakákon, ha kilyukad a tető, ahelyett, hogy odébb tolná az ágyát; Elder
McCloskey, aki úgy vélte, nem illik kimondani az „alsónadrág" szót, egy
misszionáriusokról szóló történetben a közös imaórán. úgy, hogy mindig
udvariasan „az alsó felének ruházatáról" beszélt; Amasa Derry, aki múlt
ősszel négy díjat is elhozott a Kiállításról azokkal a zöldségekkel, amelyeket
Ronnie Bascom mezejéről lopott, miközben Ronnie egyetlen díjat sem kapott;
Jimmy Joe Belle, aki tegnap érkezett Derry Pondból egy kevés építőfáért, „hogy
ólat épissek a kiskutámnak"; a vén Luke Elliott, aki olyan rendmániákus,
hogy még Újév napjára is napirendet ír elő magának, és táblázatba foglalja,
mely napokon akar berúgni, és be is tartja. Ők mindnyájan érdekesek
szórakoztatók és elbűvölők.
Tessék, bebizonyítottam Mrs. Alec
Sawyer-nek, hogy mennyire tévedett. Most már jó szívvel gondolok rá, még akkor
is, ha kölyöknek nevezett.
Nem értem, miért nem tetszik, hogy
cicának nevezett, amikor a macskák olyan kedvesek? A cicus megszólítást nem
szeretem.
*
19.. április 28.
Két héttel ezelőtt elküldtem egyik
költeményemet, a Szél dalát egy New York-i magazinnak, és ma egy előre
nyomtatott cédula kíséretében visszaküldték. „Sajnálattal közöljük, nem tudjuk
használni a cikkét." Rémesen éreztem magam. Azt hiszem, semmi jót nem
tudok leírni.
De tudok. Egy szép napon ez a magazin még
boldog lesz, ha kinyomtathatja az írásaimat!
Nem szóltam Mr. Carpenternek arról, hogy
elküldtem a verset. Semmilyen együttérzésre nem számíthatnék a részéről.
Szerinte elég ha öt év múlva kezdem el nyüstölni a kiadókat. Csakhogy én tudom,
hogy pont ebben a magazinban olvastam olyan verseket is, amik cseppet sem
jobbak, mint a Szél dala.
Azt hiszem, tavasszal sokkal jobban
szeretek verset írni, mint bármikor. Mr. Carpenter azt mondja, küzdjek a
késztetés ellen. Szerinte a tavasz több fércműért felelős, mint bármi egyéb Isten
Univerzumában.
19.. május 1.
Dean itthon van. Tegnap érkezett meg a
húgához és ma este eljött. Sétáltunk a kertben, fel és alá a napóra sétányon és
beszélgettünk. Nagyszerű volt, hogy visszatért, titokzatos zöld szemével és
szép szájával.
Sokáig beszélgettünk. Algériáról, a
lélekvándorlásról, az elhamvasztásról meg a profilokról. Dean szerint jó
profilom van, „hamisítatlanul görögös". Mindig tetszenek Dean bókjai.
– Hogy megnőttél, Hajnalcsillag! –
mondta. – Egy gyermeket hagytam itt a múlt ősszel és egy nőt találtam helyette.
(Három hét múlva tizennégy leszek, és
magas vagyok a koromhoz képest. Dean látszólag örül neki, ellentétben Laura
nénivel, aki mindig sóhajtozik, amikor leengedi a ruháimat és arra gondol, hogy
túl gyorsan nőnek a gyerekek.)
– Így múlik el az idő – mondtam a napóra
mottóját idézve, és ugyancsak szellemesnek képzeltem magam.
– Majdnem olyan magas vagy, mint én –
mondta Dean, majd keserűen hozzátette –, bár Kajlahátú Priest nem ér el impozáns
magasságokat.
Mindig tartózkodtam attól, hogy bármilyen
megjegyzést tegyek a vállára, ezúttal azonban azt mondtam:
– Kérlek, Dean, ne gúnyold magad,
legalábbis előttem ne. Én sosem gondolok rád úgy, mint Kajlahátúra.
Dean megfogta a kezem és egyenesen a
szemembe nézett, mintha a lelkemben probáltl volna olvasni.
– Biztos vagy ebben, Emily? Nem kívánod-e
gyakran, hogy ne legyek sánta és hajlott hátú?
– A te érdekedben igen – feleltem –, de
ami engem illet, nem számit. És nem is fog számítani soha.
– És nem is fog számítani soha –
ismételte meg a szavakat nyomatékosan Dean. – Ha biztos lehetnék benne, Emily,
ha biztos lehetnék benne.
– Biztos lehetsz benne – jelentettem ki
nagyon lelkesen. Haragudtam, mert kételkedni látszott, ám volt valami a
tekintetében, amitől kissé zavarba jöttem. Hirtelen az jutott eszembe, amikor
megmentett a Malvern-öböl szikláin és azt mondta, hogy most már övé az életem,
mert megmentette. Nem szeretem a gondolatot, hogy az életem bárki másé legyen
önmagamon kívül – senkié sem, még Deané sem, bármennyire szeretem őt. És
bizonyos tekintetben Deant mindenkinél jobban szeretem a világon.
Amikor besötétedett, feljöttek a
csillagok és Dean fantasztikus, új távcsövén keresztül vizsgálgattuk őket.
Lenyűgöző volt. Dean mindent tud a csillagokról, bár szerintem mindenről tud
mindent. Amikor azonban ezt mondtam neki, így felelt:
– Van egy titok, amit nem tudok, és
minden tudományomat odaadnám érte. Egyetlen titok, talán sosem ismerem meg.
Hogyan nyerhetem el... hogyan nyerhetem el...
– Mit? – kérdeztem kíváncsian.
– A szívem vágyát – felelte álmodozva
Dean. miközben egy reszkető csillagot figyelt, amely olyan közelinek látszott,
mintha a Három Hercegnő csúcsán csimpaszkodott volna. – Most olyan csábítónak
és elérhetetlennek tűnik, mint ez a drágakőszerű csillag. Emily. De... ki
tudja?
Kíváncsi vagyok, mi az, amit Dean olyan
nagyon akar.
19.. május 4.
Dean csodálatos mappát hozott nekem Párizsból,
és a borító belső oldalára bemásoltam kedvenc versemet. Minden áldott nap el
fogom olvasni és felidézem a fogadalmamat, hogy „megmászom az Alpok
ösvényét". Kezdem belátni, hogy jó sokat kell majd másznom, bár valamikor
arra számítottam, hogy ragyogó szárnyakon egyenesen felrepülök arra „a távoli
célra". Mr. Carpenter szertefoszlatta azt a dédelgetett álmot.
– Légy makacs és harcolj foggal-körömmel,
ez az egyetlen módja – mondta.
Múlt éjjel gyönyörű címeket eszeltem ki
az ágyban a könyvekre, amelyeket a jövőben írok: Egy magas rangú asszony;
Hithűség és fogadalom; Ó, páratlan, pompás Margaret (ezt Tennysontól vettem); A
Vére de Vére Kaszt (dettó) és A tenger menti birodalom.
Bárcsak találhatnék a címekhez illő
ötleteket!
A történetnek, amit most írok, Ház a
berkenyésben a címe – azt hiszem, ez is nagyon jó cím. De a szerelmes
párbeszédek még mindig zavarba ejtenek. Minden ilyen jellegű dolog, amit
leírok, azonnal merevnek és ostobának tűnik, amint leírtam, amitől dühbe
gurulok. Megkérdeztem Deant, tényleg megtanít-e, hogyan kell ezeket rendesen
megírni, hiszen régen azt ígérte, de azon a titokzatos módján, ami mindig azt a
képzetet kelti az emberben, hogy sokkal több van a szavaiban, mint amit a
puszta hangzásuk kifejez, azt felelte, hogy még túl fiatal vagyok hozzá.
Bárcsak én is ilyen jelentőségteljesen beszélhetnék, mert attól nagyon
érdekessé válik az ember.
Ma este tanítás után újra elkezdtük
olvasni Deannel az Alhambrát a kerti kőpadon. Olyan nekem ez a könyv, mintha
rá-rányitna egy kiskaput Tündérországra.
– Milyen jó lenne látni az Alhambrát –
mondtam.
– Egyszer majd megnézzük... együtt –
felelte Dean.
– Az csodálatos lenne! – kiáltottam fel. –
Gondolod, hogy sikerülhet, Dean?
Mielőtt Dean válaszolhatott volna,
meghallottam Teddy füttyjelét Hórihorgas John erdejében – a két rövid, magas es
egy mély. hosszú füttyjelet, a mi jeladásunkat.
– Bocsáss meg, mennem kell. Teddy hív –
mondtam.
– Mindig menned kell, amikor Teddy hív? –
kérdezte Dean.
Bólintottam és elmagyaráztam:
– Csak akkor hív így, ha különösen nagyon
kellek neki és megígértem, hogy mindig megyek, ha tudok.
– Én különösen nagyon akarlak – mondta
Dean. – Azért jöttem fel ma este, hogy együtt olvassam veled az Alhambrát.
Hirtelen nagyon boldogtalan lettem.
Borzasztóan ott akartam maradni Deannel, mégis úgy éreztem, hogy muszáj
odamennem Teddyhez. Dean áthatóan fürkészte az arcomat, aztán becsukta az
Alhambrát
– Menj – mondta.
Mentem, de úgy tűnt, mintha „elromlott
volna" valami.
19.. május 10.
Három könyvet olvastam, amelyeket Dean
adott kölcsön a héten. Az egyik olyan volt, akár egy rózsakert: nagyon
kellemes, – csak kissé túl édes. A másik olyan, mint egy fenyőerdő a hegyen: balzsamos
és erős illatú. Tetszett, mégis szomorúsággal töltött el. Olyan gyönyörűen volt
megírva... biztosan érzem, hogy én sosem tudok így írni. A harmadik pedig akár
egy disznóól. Dean biztosan tévedésből adta oda nekem. Nagyon haragudott
magára, amikor rájött, dühös volt és lehangolt.
– Csillag... Csillag... sosem adtam volna
a kezedbe ilyen könyvet, az az átkozott figyelmetlenségem az oka. Bocsáss meg
nekem. Az a könyv hű képet ad egy világról, ám az hál'istennek, nem a te
világod, és egyetlen olyan világé sem, aminek valaha is polgára leszel, ígérd
meg nekem, hogy elfelejted ezt a könyvet.
– Elfelejtem, ha tudom – feleltem –, de
nem tudom, sikerül-e. Olyan ocsmány volt. Nem vagyok boldog, amióta elolvastam.
Úgy érzem, mintha bepiszkolódott volna a kezem és képtelen volnék tisztára
mosni. És olyan furcsa érzésem is van, mintha becsukódott volna mögöttem egy
kapu és egy olyan új világba kerültem volna, amit nem nagyon értek meg és nem
is szeretek, de kénytelen vagyok átutazni rajta.
Ma este megpróbáltam Deanről írni a
jellemrajzos Jimmy-naplómba. De nem sikerült. Amit írtam, inkább olyannak tűnt,
akár egy fénykép, nem pedig egy portré. Van valami Deanben. ami túl magas
nekem.
Dean lefényképezett az új kamerájával, de
nem volt elégedett a képpel
– Nem hasonlít rád – mondta –, persze
csillagként nem lehet lencsevégre kapni.
Aztán úgy vélem, meglehetősen élesen
hozzátette:
– Mondd meg annak a Teddy Kent nevű
kópénak, hogy hagyja ki az arcodat a képeiről. Micsoda dolog, hogy minden
rajzán te szerepelsz?
– Ez nem így van! – kiáltottam. – Teddy
csak egy képet csinált rólam, azt, amelyiket Nancy néni ellopott.
Ezt nagyon gonoszul és szégyentelenül
mondtam, mivel sosem bocsátom meg Nancy néninek, hogy megtartotta azt a képet.
– Minden képében van valami belőled –
makacskodott Dean –, a szemed, a nyakad íve, ahogyan félrebillented a fejedet,
a személyiséged. Ez a legrosszabb... A szemedet, a hajlataidat nem bánom
annyira. Azt viszont nem akarom, hogy ez a tejfelesszájú kölyök mindenbe
beletegye a lelked egy darabkáját, amit rajzol. Lehet, hogy nem tudatosan
teszi, ami még rosszabb.
– Nem értelek – mondtam ugyancsak gőgösen
– hiszen Teddy csodálatos, Mr. Carpenter is ezt mondja.
– Emily New Moonból pedig visszhangozza.
Ó, a kölyök tehetséges, egy szép napon viszi valamire, ha az a rémes anyja nem
teszi tönkre az életét. De az én tulajdonomtól tartsa távol a ceruzáját és az
ecsetét.
Dean nevetett, amikor ezt mondta, én
azonban felszegtem a fejem. Senkinek sem vagyok a „tulajdona", még viccből
sem. És nem is leszek soha.
19.. május 12.
Ruth néni, Wallace bácsi és Oliver bácsi,
mindnyájan megjelentek ma délután. Oliver bácsit szeretem, de Ruth néniért és
Wallace bácsiért most sem vagyok oda. Családi kupaktanácsot tartottak a
szalonban Elizabeth nénivel és Laura nénivel. Jimmy kuzint beengedték, engem
azonban kizártak, úgyhogy tökéletesen biztos voltam benne, hogy rólam van szó.
Azt hiszem, Ruth néni sem adta fel a nézeteit, mert egyfolytában szurkált
vacsora közben és azt is mondta, hogy úgy növök, akár a gyom. Ruth néni
általában piszkálni szokott, Wallace bácsi azonban pártfogol, Ruth néni
szurkapiszkáit jobban szeretem, mert nem kell úgy tennem, mintha tetszenének. Egy
bizonyos pontig elviselem, s aztán kicsordul a pohár. Ruth néni azt mondta
nekem:
– Emily, ne feleselj! – Mintha egy
taknyos kölyökkel beszélt volna.
Egyenesen a szeme közé néztem és hűvösen
azt mondtam:
– Azt hiszem, elég öreg vagyok már ahhoz,
Ruth néni, hogy ne lehessen ilyen stílusban beszélni velem.
– Ahhoz nem vagy elég öreg, hogy goromba
és szemtelen légy – felelte egy horkantás kíséretében Ruth néni –, és ha én
Elizabeth helyében lennék, fülhallgatót tennék a füledre, kisasszony.
Gyűlölöm, ha Emilyznek és kisasszonyoznak
és rám horkantanak. Az a gyanúm, hogy Ruth néniben az összes Murray-hiba
fellelhető, de az erényeikből semmi se.
Oliver bácsit elkísérte a fia, Andrew,
aki egy hétig nálunk marad. Andrew négy évvel idősebb nálam.
19.. május 19.
Ma van a születésnapom. Tizennégy éves
lettem. Írtam egy levelet: „A tizennégy éves önmagamról a huszonnégy éves
önmagamnak", leragasztottam és eltettem a szekrényembe, hogy a
huszonnegyedik születésnapomon kinyissam Néhány dolgot megjósoltam benne
Kíváncsi vagyok, teljesülnek-e, amire kinyitom
Elizabeth néni ma visszaadta Apa
könyveit. Nagyon boldog voltam. Úgy tűnt, mintha Apa egy része lenne azokban a
könyvekben. A saját keze írásával ott szerepel a neve mindegyiken, és a
margókra írt jegyzetei is. Mintha apró levélrészletek volnának tőle. Este
átnéztem mindet, és Apa megint olyan közelinek tűnt számomra, és olyan boldog
voltam, de szomorú is egyben.
Egy dolog elrontotta a napomat. Az
iskolában, amikor kimentem a táblához, hirtelen mindenki kuncogni kezdett. El
nem tudtam képzelni, miért. Aztán felfedeztem, hogy valaki a hátamra tűzött egy
cédulát, amelyen hatalmas fekete betűkkel ez állt: „Emily Byrd Starr, a
Négylábú kacsa szerzője". Még jobban röhögtek, amikor letéptem a hátamról
és a szeneskannába hajítottam. Szörnyen begurulok, ha bárki is kigúnyolja az
ambícióimat. Dühösen és sajgó szívvel mentem haza. De miután leültem a nyári
konyha lépcsőjén –, és öt percig néztem Jimmy kuzin egyik nagy lila violáját,
elpárolgott a mérgem. Senki sem lehet haragos, ha egy kicsit belenéz egy viola
szívébe. Mellesleg, eljön az az idő, amikor nem nevetnek rajtam!
Andrew tegnap hazament. Elizabeth néni
megkérdezte, kedvelem-e? Még sosem kérdezte meg, hogy kedvelek-e valakit, nem
voltak elég fontosak számára a vonzalmaim. Gondolom, kezdi felfogni, hogy nem
vagyok többé gyerek.
Azt feleltem, Andrew jó, kedves, ostoba
és érdektelen.
Elizabeth néni bosszúsnak látszott, és
egész este nem volt hajlandó hozzám szólni. Miért? Meg kell mondanom az igazat.
És Andrew tényleg olyan.
19.. május 21.
Vén Kelly először nézett be hozzánk ezen
a tavaszon, egy rakás új, fényes bádog holmival. Szokása szerint egy csomag
cukorkát hozott és szokása szerint a férjhez menetellel ugratott. De láttam,
hogy forgat valamit a fejében, amikor a tejfeldolgozóba mentem, hogy felhozzam
a tejet, amit kért, utánam jött.
– Te lyányka – mondta titokzatosan. –
Kajlahátú Priesttel találkoztam az úton. Sokat jár ide?
Amolyan Murray módra felvetettem a fejem.
– Ha Mr. Dean Priestre gondol – feleltem –,
ő gyakran jön. Különlegesen jó barátom.
Vén Kelly megcsóválta a fejét.
– Drága lyánykám, én figyelmeztettelek.
Aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Azon a napon, amikor Priest Pondba
vittelek, azt mondtam neked, hogy sose menj hozzá egy Priesthez. Igaz?
– Ne legyen már nevetséges, Mr. Kelly –
feleltem dühösen, bár úgy éreztem, képtelen dolog haragudni a vén Jock Kellyre.
– Én senkihez sem fogok férjhez menni. Mr. Priest elég öreg ahhoz, hogy az apám
legyen, én pedig csak egy kislány vagyok, akinek segít a tanulásban.
Vén Kelly ismét csak a fejét csóválta.
– Én ismerem a Priesteket, lyánykám, és amikor
azok valamit a fejükbe vesznek, az olyan, mintha meg akarnád fordítani a
szelet. Ez a Kajlahátú... szóval, azt beszélik, hogy már akkor szemet vetett
rád, amikor lehalászott a malverni sziklákról. Csak arra vár, hogy elég idős
legyél az udvarláshoz. Azt is hallottam róla, hogy hitetlen, és közismert, hogy
a keresztelőjén leverte a lelkész szemüvegét. Akkor hát mit vársz tőle? Azt már
meg sem említem, hogy sánta és púpos, hisz azt láthatod magad is. Fogadd meg a
bolond Vén Kelly tanácsát és szabadulj meg tőle, amíg még van időd. Na, ne nézz
rám, ahogyan a Murray-k szoktak, drága lyányka, csak a te érdekedben beszélek.
Faképnél hagytam. Az ember nem
vitatkozhat vele ilyesmiről. Bárcsak ne ültetnének ilyen gondolatokat a
fejembe. Úgy megragadnak, akár a bogáncs. Most majd hetekig zavarban leszek
Dean társaságában, pedig tökéletesen biztos vagyok benne, hogy Vén Kelly minden
szava ostobaság.
Miután Vén Kelly elment, felmentem a
szobámba és írtam róla a Jimmy-naplómba.
Ilse új kalapot kapott, kék tüllfelhőkkel
és piros cseresznyékkel a szélén, az álla alatt hatalmas, kék tüllmasnival.
Nekem nem tetszik, és meg is mondtam neki. Persze dühbe gurult és közölte, hogy
féltékeny vagyok, és két napig szóba se állt velem. Átgondoltam a dolgot. Tudtam,
hogy nincs szó féltékenységről, de azt a következtetést vontam le, hogy hibát
követtem el. Soha többé nem mondok hasonló dolgot senkinek. Igaz volt, de nem
diplomatikus.
Remélem, Ilse holnapra megbocsát.
Rettentően hiányzik, amikor megsértődik rám. Olyan drága, olyan vidám és
ragyogó, amikor nem duzzog.
Mostanában Teddy is olyan ütődötten
viselkedik velem. Azt hiszem, azért, mert Geoff North hazakísért múlt szerda
este a közös ima után. Remélem ez az oka. Tetszik, hogy ilyen nagy hatalmam van
Teddy fölött.
Csodálkozom, hogy ezt le mertem írni, de
így igaz.
Ha Teddy tudná, milyen boldogtalan voltam
és hogy szégyelltem magam az eset miatt. Amikor Geoff engem választott az
összes lány közül, először rettentő büszke voltam rá. Első ízben fordult elő,
hogy valaki hazakísért és Geoff városi fiú, nagyon csinos és jómodorú, és az
idősebb Blair Water-i lányok bolondulnak érte. Így aztán elvitorláztam vele a
templom kapujától és úgy éreztem magam, mint aki hirtelen felnőtt lett. De nem
is mentünk túl sokat, amire megutáltam. Olyan leereszkedően viselkedett, mint
aki azt hiszi, hogy én csak egy egyszerű kis vidéki lány vagyok, akinek el kéne
ájulnia a társasága megtiszteltetésétől!
És először így is volt! Ez az, ami még
gyötör. ha arra gondolok, hogy olyan kis hülye voltam!
Amikor megjegyzést tettem valamire,
affektáló, vontatott hangon állandóan azt mondta, hogy: „Te tényleg meglepsz
engem", és untatott. Semmiről sem tudott értelmesen beszélni, legalábbis
nem velem. Amire New Moonba értünk, egészen megvadultam. Akkor az a
kibírhatatlan alak azt kérte, hogy csókoljam meg!
Felhúztam magam. Ó. Igazi Murray voltam
abban a pillanatban. Éreztem, hogy épp úgy festek, mint Elizabeth néni.
– Én nem csókolok meg fiatal embereket –
közöltem megvetően.
Geoff nevetett és elkapta a kezem.
– Ugyan, libuskám, mégis mit gondolsz,
miért kísértelek haza? – kérdezte. – Elhúztam a kezem és bevonultam a házba.
Előbb azonban valami mást csináltam: pofon vágtam!
Aztán felmentem a szobámba és zokogtam
szégyenemben, amiért inzultáltak, és ilyen méltóságon aluli módon viszonyultam
a dologhoz. A méltóság New Moon-i hagyomány, és úgy éreztem, hogy elárultam.
De őszintén hiszem, alaposan sikerült
„meglepnem" Geoff Northot.
19.. május 24.
Jennie Strang ma azt mondta, hogy Geoff
North azt mondta a bátyjának, hogy „közönséges méregzsák" vagyok, és elege
van belőlem.
Elizabeth néni megtudta, hogy Geoff
hazakísért és ma közölte velem, hogy nem lehet „megbízni" bennem, és nem
mehetek többé egyedül a közös imára.
19.. május 25.
Itt ülök a szobámban az esti szürkületben
Az ablak nyitva áll, a békák olyasmiről énekelnek, ami nagyon régen történt.
Most nem esik, de egész nap zuhogott – orgonaillatú eső. Minden időjárást
szeretek, az esős napokat is, a puha, ködös, esős napokat, amikor
Szélasszonyság csak gyöngéden rázza meg a lucfenyők csúcsait; és a vad.
viharos, esős napokat is szeretem. Nem bánom, ha bent kell maradnom az eső
miatt, szeretem hallani, amint kopog a tetőn, veri az ablakot és kiömlik az
ereszcsatornából, mialatt Szélasszonyság őrült, vén boszorkaként rikoltozik az
erdőben és a kertben.
Ám, ha olyankor esik, amikor el akarok
menni valahova, pontosan ugyanúgy morgok, mint bárki más. Az ilyen esték mindig
azt a tavaszt juttatják az eszembe, amikor Apa három évvel ezelőtt meghalt, és
arra a drága öreg házacskára gondolok, odalent Maywoodban. Azóta se jártam ott.
Kíváncsi lennék, lakik e benne valaki. És vajon Ádám és Éva, a Kakasfenyő meg
az Imádkozó fa ugyanolyan-e, mint régen. És ki alszik a régi szobámban, és
szereti-e vajon valaki a nyírfákat, és játszik-e Szélasszonysággal a
csalitosban? Amint leírtam a „csalitos" szót, régi emlék jut eszembe. Egy
tavaszi estén nyolcéves koromban a csalitosban futkározva bújócskát játszottam
Szélasszonysággal és kis üveget találtam két nyírfa közt, amit apró, fényes
zöld levelek borítottak, miközben minden más még barna volt és fakó. Olyan
gyönyörűek voltak, hogy amint elnéztem őket, jött a villanás – ez volt a
legelső alkalom, amikor eljött hozzám. Talán ezért emlékszem olyan részletesen
azokra az apró zöld levelekre. Senki más nem emlékszik rájuk – talán nem látta
őket senki más. A többi falevelet elfelejtettem. De ezek minden tavasszal
eszembe jutnak, és minden emlékezéskor újra érzem a csoda pillanatát, amit
adtak nekem.
3
Akadnak köztünk olyanok, akik pontosan
vissza tudják idézni, mikor érték el életük egyes mérföldköveit. A csodálatos
órák, mikor a gyermekkorból a leánykorba léptek; a magával ragadó, gyönyörű –
netán megrendítő és borzalmas – órák, amikor a leánykorból egy csapásra
asszonykor lett; a dermesztő órák, amikor szembenéztünk a visszavonhatatlan
ténnyel, hogy immár mögöttünk van az ifjúság – a csendes, fájdalmas órák,
amikor tudatára ébredtünk korunknak. Emily Starr sosem felejti el azt az
éjszakát, amikor az első mérföldkövet átlépve örökre maga mögött hagyta a
gyermekkort. Minden élmény gazdagítja életünket, és minél mélyebb egy élmény,
annál nagyobb gazdagságothoz. A rémület, a rejtély és a különös boldogság
éjszakája úgy érlelte meg Emily kis szívét, miként az évek múlása.
Kora júliusi este volt Egész nap olyan
hőség tombolt, hogy Elizabeth néni annyira szenvedett tőle, hogy úgy döntött,
nem megy el a közös imára. Laura néni, Jimmy kuzin és Emily hármasban mentek
el. Indulás előtt Emily engedélyt kért Elizabeth nénitől, hogy Ilse Burnleyvel
mehessen haza a templomból és nála töltse az éjszakát. Ritkán fordult elő az
ilyesmi, Elizabeth néni noha ezúttal megengedte, általában nem helyeselte az
egész éjszakás távollétet.
Burnley doktornak azonban dolga akadt, a
házvezetőnője pedig törött bokával feküdt. Ilse megkérte Emilyt, jöjjön át
éjszakára, Emilyt pedig elengedtek. Ilse erről még mit sem tudott – valójában
alig remélte, hogy elengedik Emilyt –, de abban maradtak, hogy a templomban
megkapja a választ. Ha Ilse nem késett volna el, Emily még a közös ima
megkezdése előtt megmondhatta volna neki, és talán másképp sül el a baljóslatú
éjszaka. Ilse arról azonban szokás szerint késett, és kezdetet vették az
események. Emily a Murray sorban foglalt helyet, a templom elején az ablak
mellett, amely a fehér templomot körülölelő erdei fenyő és juharligetre nézett.
Ez nem a szokásos heti imaóra volt, amin néhány hivő szokott megjelenni, hanem
„speciális találkozó" a közeledő vasárnapi úrvacsora jegyében, a szónok
pedig nem a fiatal, komoly Mr. Johnson volt, akit Emily a Hölgy Segélyegylet
vacsoráján történt fiaskó ellenére szívesen hallgatott, hanem egy vándor
evangélista, akit Shrewsburyből adtak kölcsön erre az estére. Az evangélista
hírére megtelt a templom, utána azonban a hallgatóság nagy része úgy
nyilatkozott, hogy sokkal szívesebben hallgatták volna a saját Mr. Johnsonjukat.
Emily kritikus pillantásával alaposan felmérte a lelkészt és úgy döntött, hogy
az kenetteljes és földhözragadt. Végighallgatta az első prédikációját és azt
gondolta: „jó tanácsot adni Istennek és ócsárolni az ördögöt, az nem
imádság".
Pár percig odafigyelt a szónoklatára,
majd mivel közönségesnek, logikátlannak és „fel-tűnősködőnek" ítélte,
teljes nyugalommal „kiiktatta" az agyát meg a fülét, s elvonult az álmok
birodalmába, mint általában, amikor nagyon el akart menekülni a diszharmonikus
valóságtól.
Odakint még mindig ezüstösen szitáló esőn
szűrődött át a holdvilág a fenyők és juharfák között, noha fenyegető
viharfelhők gyülekeztek és távoli dübörgések hangja hasított a forró nyáreste
csendjébe. Többnyire csend volt, bár időnként sóhajtáshoz hasonló fuvallat
suhant végig a fákon, s kísérteties táncot jártak árnyékai. Volt valami fura
ebben az estében, amint a szelíd, megszokott szépség a készülődő vihar
baljóslatú jeleivel keveredett, ami izgatta Emilyt, s azzal töltötte az
evangélista prédikációjának felét, hogy kigondolja, miként örökíti meg a
látványt Jimmy-naplójában. A fennmaradó időben ugyanezen célból a hallgatóságot
fürkészte.
Erről sosem szokott le Emily a nyilvános
összejöveteleken, sőt, minél idősebb lett, annál inkább megkedvelte, hisz
lenyűgöző volt a különböző arcok tanulmányozása, miközben azon spekulál az
ember, hogy milyen titokzatos történeteket találhat ki róluk. Mindnyájuknak
megvolt a maga belső, titkos élete, amit csak azok a férfiak és asszonyok, no
meg a Jóisten ismert. Másoknak csupán sejtéseik lehettek róluk, és Emily imádta
ezt a kitalálósdit. Néha valósággal úgy tűnt, mintha több lenne sejtésnél,
mintha néhány feszült pillanatban elérhetné a lelküket, és kiolvashatná belőle
azokat a rejtett mozgatóerőket és szenvedélyeket, amelyek talán még önmaguk
előtt is rejtve maradtak. Emily alig tudott ellenállni a kísértésnek, amikor
elég ereje volt ehhez, bár minden alkalommal olyan kínos érzése támadt, hogy
indiszkréciót követ el. Egészen más dolog volt a mese szárnyain egy képzelt
világban röpködni. egészen más, mint a villanás csodálatos, földöntúli
szépsége; ezek egyike sem támasztott benne kétségeket. Ám lábujjhegyen átmenni
egy pillanatra kireteszelt ajtón és pillantást vetni más emberek szívének és
lelkének leplezett, kimondatlan és kimondhatatlan dolgaiba, az a hatalom
érzetén túlmenően mindig magával hozta a „tilos" érzetét, sőt a
szentségtörését. Emily mégsem tudta, képes lesz-e valaha ellenállni a
csábításnak – hiszen csak azután jött rá, hogy mit csinál, miután már
bekukkantott azon az ajtón és meglátott bizonyos dolgokat. Szinte mindig
ijesztőek voltak. Titkok, és általában szörnyűek. A szépséget ritkán rejtegeti
az ember – csupán az ocsmányságot és a rútságot. „Elder Forsyth bizonyára
pandúr lett volna a régi időkben – gondolta –, olyan az ábrázata. Ebben a
pillanatban azért tetszik neki a lelkész, mert épp a poklot írja le, és Elder
Forsyth úgy véli, hogy minden ellensége odakerül. Igen. Ezért látszik
boldognak. Azt hiszem, Mrs. Bowes éjszakánként seprűnyélen lovagol. Pont úgy
néz ki. Négyszáz évvel ezelőtt megégették volna, mint boszorkányt, és Elder
Forsyth gyújtotta volna meg alatta a máglyát. Mrs. Bowes mindenkit gyűlöl –
borzasztó lehet, ha az ember lelke teli van gyűlölettel. Muszáj írnom egy ilyen
emberről a Jimmy-naplómban. Kíváncsi vagyok, vajon a gyűlölet minden szeretetet
kivet e a lelkéből, vagy maradt-e benne egy cseppnyi valaki vagy valami iránt.
Ha igen az talán megmenthetné őt. Nem is rossz ötlet ez egy történethez. Le
kell firkantanom, mielőtt ágyba bújok, majd kérek egy kis papírt Ilsétől.
Nem... itt van egy kis szabad hely a zsoltáros könyvemben, most azonnal leírom.
Kíváncsi volnék, mit mondanának ezek az
emberek, ha hirtelen megkérdeznénk tőlük, mit szeretnének legjobban. és őszintén
kell válaszolniuk. Kíváncsi volnék, hány férj és feleség szeretne cserélni?
Chris Farrar és Mrs. Chris biztosan, ez közismert. Nem tudom, miért érzem úgy.
hogy James Beatty és a felesége úgyszintén. A látszat szerint nagyon is meg
vannak elégedve egymással, ám egyszer láttam, amint Mrs. Beatty a férjére
nézett, amikor azt hitte, hogy senki sem figyeli, én azonban a lelkébe láttam,
és gyűlölte őt és félt tőle. Most ott ül mellette, pici, törékeny és slampos,
szürke az arca, fakó a haja, ám belül vörös, lázadó láng. Ő azt szeretné a
legjobban, ha megszabadulhatna a férjétől, vagy legalábbis egyszer visszavágna.
Ez boldoggá tenné.
Ott van Dean – kíváncsi volnék, mi hozta
őt az imaórára. Nagyon ünnepélyes az arca, a szeme azonban kineveti Mr.
Sampsont. Miről is beszél az evangélista? Ó, a bölcs szüzekről mond valamit.
Gyűlölöm a bölcs szüzeket, azt hiszem, szörnyen önzőek voltak. Igazán adhattak
volna egy kis olajat a szegény balgáknak. Lehet, hogy nagyon rossz dolog, de
úgy érzem, inkább lettem volna odakint a balgákkal, hogy segítsek és vigaszt
nyújtsak nekik, mintsem ünnepeltem volna odabent a bölcsekkel. Egyébként sokkal
érdekesebb lehetett.
Nézd csak, Mrs. Kent és Teddy. Ó, Mrs.
Kent szörnyen akar valamit. Fogalmam sincs, mi az, de olyasmi, amit sosem
kaphat meg, és éjjel-nappal gyötri érte az éhség. Ezért fogja olyan szorosan
Teddyt. Azt viszont nem tudom, mitől olyan más, mint a többi asszony. Az ő
lelkébe sosem sikerült bekukkantanom – mindenkit kirekeszt – sosincs
kireteszelve az ajtaja.
És
mit akarok én a legjobban? Megmászni az Alpok ösvényeit, egészen a tetejéig,
„És felrójam ragyogó tekercsére
Egy asszony szerény nevét"
Mindnyájan éhesek vagyunk. Mindnyájan
akarunk az élet kenyeréből, ám Mrs. Sampson nem adhatja meg nekünk. Azon
tűnődöm, ő mit akar a legjobban? Olyan ködös a lelke, hogy nem látok bele.
Rengeteg közönséges vágya van – semmit sem akar eléggé ahhoz, hogy az
eluralkodjék rajta. Mr. Johnson segíteni akar az embereknek és igazat prédikál.
Janey néni azt akarja a legjobban, hogy az egész pogány világ
megkeresztelkedjék. Az ő lelkében nincsenek sötét kívánságok. Azt tudom, hogy
Mr. Carpenter mit akar: az egyetlen elveszett esélyét. Katherine Morris az
elveszett ifjúságát – azért szurkál bennünket, fiatal lányokat, mert fiatalok
vagyunk. A vén Malcolm Strang csupán élni akar. csupán csak még egy évet –
mindig csak egy újabb évet – élni akar csupán, nem akar meghalni. Borzasztó
lehet, ha semmi másért nem él az ember, csupán azért, hogy megszökjön a halál
elől. Pedig hisz a mennyországban, úgy véli, odakerül. Ha csak egyetlen egyszer
láthatná a villanásomat, nem gyűlölné annyira a halál gondolatát a szegény
öreg. Mary Strang pedig meg akar halni, mielőtt halálra kínozná valami, amitől
oly szörnyen retteg. Azt mondják, a rák. És odafent a galérián ott van a bolond
Mr. Morrison – mindnyájan tudjuk, hogy ő mit akar: megtalálni Annie-t. Tom
Sibley, azt hiszem, a holdat akarja – és tudja, hogy sosem kaphatja meg –,
ezért mondják róla az emberek, hogy nincs ki a négy kereke. Amy Crabbe azt
akarja, hogy Max Terry visszatérjen hozzá, neki semmi más nem számít.
Holnap mindezt le kell írnom a
Jimmy-naplómba. Lenyűgöző dolgok ezek, ám mégis jobban szeretek írni a szép
dolgokról. Csakhogy ezeknek zamata van. a szép dolgoknak pedig valahogy nincs.
Azok a fák odakint milyen gyönyörűek ezüstös színükkel és az árnyékukkal. A
holdfény fura dolgot művel a sírkövekkel, míg a legcsúnyábbakat is széppé
varázsolja. Viszont förtelmesen meleg van – fullasztó idebent –, és egyre
közelebbről hallatszanak azok a dörgések. Remélem, hazaérünk Ilsével, mielőtt
kitör a vihar. Ó, Mr. Sampson. Mr. Sampson! Isten nem haragos isten... magának
fogalma sincs Őróla, ha ilyeneket mond... Isten bánatos, ebben biztos vagyok,
amikor ostobák és gonoszak vagyunk, de nem gurul méregbe. A maga istene és
Ellen Greene-é teljesen egyformák. És most legszívesebben felállnék és
megmondanám, csakhogy a templomban feleselni nem Murray-hagyomány. Maga
elcsúfítja Istent – pedig Ő gyönyörű. Utálom magát, amiért elcsúfítja Istent,
maga kövér emberke."
Mr. Sampson, aki több ízben felfigyelt
Emily figyelmes, kutató pillantására és úgy vélte, frenetikus benyomást tett
rá, egy végső, esedező csatakiáltással befejezte szónoklatát és helyet foglalt.
A templomot zsúfolásig megtöltő hallgatóság megkönnyebbülten sóhajtott fel a
tikkasztó hőségben, és már alig várták a zsoltárt és az áldást, hogy
kiszabaduljanak a friss levegőre. Emily valahogy elszakadt Laura nénitől és a
szószék baloldalán lévő kórusbejárathoz sodorta a tömeg. Beletelt egy kis
időbe, amire ki tudta szabadítani magát, és a bejárat felé sietett, hiszen arra
számított, hogy ott találkozik Ilsével. Itt is sűrű, bár gyorsan ritkuló
tömeget talált, de Ilse nem volt sehol. Emily észrevette, hogy nincs nála a
zsoltáros könyve, Sebesen visszaigyekezett a kórusajtóhoz, biztosan a padjában
hagyta a zsoltáros könyvét, és annak nem szabad ott maradnia. A biztonság
kedvéért a zsoltáros könyvbe tette azt a cédulát, amelyre sebtében lefirkantott
néhány jegyzettöredéket az utolsó zsoltár alatt: a cingár Miss Potter ugyancsak
csípős jellemzése a kórusból; néhány szatirikus mondat magáról Mr. Sampsonról;
valamint egy pár képzelet szülte megjegyzés, amelyeket mindenekelőtt szeretett
volna elrejteni, hiszen olyan ábrándokat és látomásokat tartalmazott, amiket
szentségtörés lenne idegen szemnek látnia.
Jacob Banks, a kicsit vak és nagyon süket
öreg sekrestyés éppen lekapcsolta a lámpákat, amikor Emily belépett. A pulpitus
mögött lévő két lámpához érkezett, Emily felkapta zsoltáros könyvét a pultról –
a cetlije nem volt benne! Amíg Jacob Banks lekapcsolta az utolsó lámpát, a
halvány fényben megpillantotta a papírt a földön, az előző padsor alatt.
Letérdelt és utánanyúlt. Ezalatt azonban Jacob kiment és kulcsra zárta a
kórusajtót. Emily nem vette észre, hiszen a templomot még halványan
megvilágította a holdsugár, és az annál is erősebb, egyre sűrűsödő villámlások.
Hát ez bizony nem az a papírdarab volt – hol a csudába lehet? – Ó, végre
megvan! Emily felkapta és futott az ajtóhoz, csakhogy az zárva volt.
Emily csak most ébredt rá, hogy Jacob
Banks elment, s hogy teljesen egyedül maradt a templomban. Megpróbálta kinyítni
az ajtót, aztán Mr. Bankset szólongatta. Végül végigfutott a padsorok között a
bejárati ajtóig. Amikor odaért, hallotta, amint az utolsó homokfutó csikorogva
megfordul a kapunál és távolodik. Épp akkor a holdat hirtelen felfalták a
fekete fellegek, és teljes sötétség telepedett a templomra – forró, fullasztó,
szinte tapintható sötétség. Hirtelen félelmében Emily felsikoltott, verte az
ajtót, dühösen rázta a kilincset, majd ismét sikoltott. Nem mehetett el
mindenki, valakinek meg kell hallania őt!
– Laura néni! Jimmy kuzin! Ilse! – végül
keserves nyöszörgéssel – ó, Teddy... Teddy!
Kékes villám villant, amit éles dörgés
követett. Blair Water történetének egyik legszörnyűbb vihara kerekedett – és
Emily Starr ott volt egyedül bezárva a juharligetben álló sötét templomban, ő,
aki mindig félt a nyári vihartól, valami oktalan, ösztönös félelemmel, amit
sosem tudott elűzni, sem irányítani. Reszketve ereszkedett le a galéria
lépcsőjének egyik fokára és összekuporodott. Valaki biztosan visszajön, amikor
felfedezik, hogy hiányzik. De vajon felfedezik-e? Kinek fog hiányozni? Laura
néni es Jimmy kuzin azt hiszik, hogy Ilsével van, ahogyan megbeszéltek. Ilse
viszont, aki nyilvánvalóan elment, azt hiszi, hogy Emily nem megy vele,
következésképp azt hiszi, hogy hazament New Moonba. Senki sem tudja, hol van,
senki sem fog visszajönni érte. Itt kell maradnia ebben a förtelmes, magányos,
fekete, visszhangos helyen, hiszen most az a templom, amelyet olyan jól ismert
és szeretett a vasárnapi iskola, a dalok, a kedves barátok ismerős arca révén,
kísérteties, félelmekkel teli idegen hellyé vált. És nem volt innen menekvés.
Az ablakokat nem lehetett kinyitni, a templomot a szellőztető ablakokhoz
hasonló ablaktáblákon át szellőztették, amelyeket egy drót segítségével
nyitottak ki és zártak be. Emily semmiképp sem érte fel őket, és ha mégis,
akkor sem fért volna ki rajtuk.
Tetőtől talpig reszketve kucorgott a
lépcsőn. Szinte megállás nélkül villámlott és dörgött, eső verte az ablakokat,
időnként pedig jég bombázta őket. A viharral hirtelen feltámadt a szél és csak
úgy bömbölt a templom körül. Nem gyermekkorának régi, kedves barátja, a
denevérszárnyú, ködös „Szélasszonyság" volt, hanem üvöltő boszorkányok
légiója. ,A Levegő és Erő Hercege uralja a szelet", hallotta egyszer a
Bolond Mr. Morrisontól. Miért épp Mr. Morrison jutott most az eszébe? Úgy nyikorogtak
az ablakok, mintha a vihar démoni lovasai rázták volna őket. Vad mesét hallott
arról, hogy valaki sok-sok évvel ezelőtt orgonajátékot hallott az üres
templomból. Tegyük fel, hogy most megszólal az orgona. Nincs olyan groteszk
vagy borzalmas agyszülemény, amely túltenne a valóságon. Nem nyikordult meg a
lépcső? A villámlások között olyan mély volt a feketeség, hogy szinte vastagnak
látszott. Emily félt, hogy hozzáér e feketeség, és az ölébe temette a fejét.
Mindazonáltal valahogy sikerült
uralkodnia magán és arra gondolt, hogy nem viselkedik a Murray-hagyományokhoz
méltóan. A Murray-k nem, szoktak így összeomlani. A Murray-k nem esnek ostobán
pánikba a nyári zivatartól. Azok a tóval szemközti magántemetőben nyugvó
Murray-k biztosan megszidnák, mint degenerált leszármazottjukat. Elizabeth néni
pedig azt mondaná, hogy kiütközött belőle a Starr. Bátornak kell lennie.
Elvégre ennél rosszabb órákat is átélt – például azon az éjszakán, amikor
megette Hórihorgas John mérgezett almáját –, mint azon a délutánon, amikor
majdnem lezuhant a Malvern-öböl szikláiról. Ez olyan hirtelen tört rá, hogy
mielőtt még felvértezhette volna magát ellene, hatalmába kerítheti a félelem.
Össze kell szednie magát. Semmi szörnyűség nem történik vele, semmi rosszabb
annál, minthogy egész éjszakára a templomban marad. Reggel majd felhívja magára
egy járókelő figyelmét. Már egy órája volt odabent és nem történt vele semmi.
Hacsak az nem, hogy megőszült, hiszen úgy hallotta, hogy megesik az ilyesmi.
Ezért aztán az orra elé emelte egyik hosszú copfját és várta a következő
villámot. Amikor megérkezett, látta, hogy még mindig fekete a haja.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel és hegyezni kezdte a fülét. Elvonulóban volt a
vihar. Lassan kezdtek szétoszlani a viharfelhők, bár az eső szakadatlanul zuhogott,
és a templom körül bömbölő szél földöntúli hanggal süvített be a hatalmas
kulcslyukon.
Emily kihúzta magát és óvatosan egy alsó
lépcsöfokra tette a lábát. Arra gondolt, jobb volna visszamennie a templom
belsejébe. Ha újabb felhő kerekedik, még belecsaphat a toronyba a villám –
eszébe jutott, hogy a templomtornyokba mindig belecsap és talán épp a feje
fölött dől le a kapu. Jobban teszi, ha visszamegy és beül a Murray-padba.
Nyugodtnak józannak és összeszedettnek kell lennie. Szégyellte magát, amiért
pánikba esett, de hiszen rettenetes volt.
Most puha, súlyos sötétség volt
körülötte, még mindig olvan érzést keltett, mintha megfoghatná az embert, ami
talán a júliusi éjszaka forróságának és párájának volt köszönhető. Az
előcsarnok olyan kicsi volt, olyan szűk – biztosan nem érezné magát ennyire
legyőzöttnek a templomban.
Kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a
lépcsőkorlátot és reszkető lábára segítse magát. A keze azonban nem a
lépcsőkorlátot érintette – szentséges ég, mi volt ez? –, hanem valami szőröset
Emilynek ajkára fagyott a sikoly – puha léptekkel haladt el valaki mellette a
lépcsőn; villámlott, és egy hatalmas fekete kutya állt a lépcső alján, aki
megfordult és felnézett Emilyre. Egy pillanatra Emily meglátta a vörösen rávillanó
szemet, akár egy démoné, olyan volt.
Emilynek megint zsibbadni kezdett a feje.
s úgy érezte, mintha egy hatalmas, jéghideg százlábú araszolna felfelé a
hátgerincén. Akkor sem tudott volna megmozdulni, ha az élete függ tőle.
Képtelen volt kiáltani. Az egyetlen dolog, ami legelőször eszébe jutott, az
egyik regényben olvasott démoni kutya volt. Néhány percig olyan rettegés vett
erőt rajta, hogy szinte belebetegedett. Aztán akkora erőreszítéssel, amire egy
gyerek aligha képes – valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor Emily
gyermekkora véget ért –, összeszedte minden önuralmát. Nem szabad megadnia
magát a félelmének összeszorította fogát, s ölébe szorította reszkető kezét.
Bátornak, józannak kell lennie. Nem más ez, csupán egy közönséges Blair Water-i
kutya, aki a gazdáját követte – nyilván egy csibész kölyök – a galériára, és
véletlenül ott ragadt. Máskor is megtörténik ilyesmi Egy villám fényénél
láthatta, hogy üres az előcsarnok. A kutya nyilván beoldalgott a templomba.
Emily úgy döntött, hogy ott marad, ahol van. Elmúlt a páni félelme, viszont nem
akarta, hogy véletlenül egy hideg orr vagy szőrös oldal hozzáérjen a sötétben.
Sosem fogja elfelejteni azt a rémséges pillanatot, amikor megérintette ezt a
teremtést.
Már éjfélre járhatott az idő, az
imaórának tíz körül lett vége. Alábbhagytak a vihar hangjai, a szél is csak
időnként támadt fel, különben csupán az esőcseppek koppanása törte meg a
csendet. Még mindig dörgött és villámlott, de halványabb fénnyel, már nem az a
hasogató fény volt, ami elviselhetetlen kék sugárzással körbefogta az egész
épületet és szinte égette a szemét. Emily szíve lassacskán ismét normálisan
vert. És ismét józanul gondolkodott. Szorult helyzete ellenére kezdte
felfedezni az abban rejlő drámai lehetőségeket. Micsoda fejezet kerekedik majd
ebből a naplójában, sőt, talán abban a regényben amit egy szép napon megír. Ezt
a jelenetet kifejezetten a hősnőjének formálja meg akit természetesen a hősnek
kell megmentenie. Emily már fel is építette a jelenetet – megtoldotta, izgalmasabbá
tette, s szavak után kutatott, amikkel kellőképpen lefestheti a hangulatát. Ez
végül is nagyon érdekes volt. Csupán azt szerette volna tudni, hol van a kutya.
Milyen kísérteties, sápadt fénnyel világította meg a villám a sírköveket,
amelyeket az előcsarnok ablakán át láthatott. Milyen különösen festett az
ismerős völgy a fel-felvillanó világosságban. És hogy nyögött, sóhajtozott és
panaszkodott a szél – az ő Szélasszonysága volt ismét. Gyermekkori
képzelgéseinek Szélasszonysága most valami régi barátsággal nyugtatta meg őt. A
vihar vad lovasai tovaszáguldottak, tündéri barátnője visszatért. Emily
majdhogynem elégedetten sóhajtott fel. Túl van a legrosszabbon és ami azt
illeti, nagyon is jól viselte. Kezdte visszanyerni az önbecsülését.
Hirtelen ráébredt, hogy nincs egyedül!
Hogy honnan tudta, amikor nem mondta neki
senki? Nem hallott semmit, nem látott semmit, nem érzett semmit, mindazonáltal
kétségkívül és vitathatatlanul tudta, hogy valaki jelen van a sötétben a lépcső
tetején.
Megfordult és felpillantott. Borzalmas
ránézni a Valamire, ami előtted van, ám mégsem olyan szörnyű, mint az az érzés,
hogy ott ólálkodik mögötted. Tágra meredt szemmel nézett a sötétségbe, de
semmit sem látott. Aztán elfojtott nevetést hallott maga fölött, olyan
nevetést, amitől majdnem megállt a szívverése, a megbomlott elme rettenetes,
állatias nevetését. Nem volt szüksége villámfényre ahhoz, hogy megmondja, a
bolond Mr. Morrison állt valahol fölötte a lépcsőn épp villámlott, Emily
meglátta őt, s úgy érezte, mintha valami jeges hidegségbe süllyedt volna, még
sikoltani sem tudott.
A villámfénynél agyába vésődött képe
örökre vele maradt. Öt lépcsőfokkal fölötte guggolt, Emily látta, milyen vadul
villog a szeme, látta, amint rémes mosolya mögül elővillannak agyarszerű, sárga
fogai, és látta a feléje nyúló, hosszú, csontos, vérvörös kezét, amely majdnem
a vállát érintette.
Emily szinte önkívületben, velőtrázó
sikollyal pattant fel.
– Teddy! Teddy! Ments meg! – sikoltotta
eszeveszetten.
Fogalma sem volt. miért éppen Teddyért
kiáltott, fel sem fogta, hogy hívta őt, csak később emlékezett vissza rá,
miként egy rémálom sikolyát idézi fel az ember, csupán azt tudta, hogy segítség
kell, hogy szörnyethal, ha az a felelmetes kéz megérinti őt. Nem érintheti meg.
Lerohant a lépcsőn, berontott a templomba
és végigfutott a padsorok között. El kell rejtőznie még a következő villámlás
előtt, de semmi esetre sem a Murray-padba. Bizonyára ott keresné őt. Az egyik
középső padsorba vetette be magát és lekuporodott a padlóra. Jeges izzadságban
fürdött. Teljesen hatalmába kerítette a fékezhetetlen rettegés. Csak arra
tudott gondolni, hogy nem érintheti meg, hogy nem érhet hozzá a bolond
öregember vérvörös keze.
Éveknek tetsző percek teltek el. Emily lépteket
hallott, fel-alá járkáló lépteket, amik egyre inkább közeledtek hozzá. Hirtelen
felfogta, mit csinál a férfi. Nem várja meg a villámfényt, hanem végigmegy
minden padsoron. Őt keresi! Emily hallotta, hogy időnként fiatal lányokat követ
abban a hiszemben, hogy Annie az. Ha elkap valakit, megfogja az egyik kezével,
a másikkal pedig szeretettel cirógatja a haját és az arcát, miközben ostoba,
becéző szavakat motyog. Sosem okozott kárt senkiben, viszont addig nem engedte
el egyiküket sem, amíg valaki más nem sietett a segítségére. Azt beszélik, hogy
Mary Paxton idegei még mindig nem jöttek rendbe az őt ért sokkhatástól.
Emily tudta, hogy csak idő kérdése és a
bolond öregember eléri azt a sort, ahol ő kuporog. Szinte már magán érezte
azokat a kezeket. Csupán az a gondolat védte meg attól. hogy elveszítse a józan
eszét, hogyha elájulna, ha azok a kezek megérintenék, megsimogatnák őt. A
következő villámláskor látta, amint a férfi a szomszédos padsorba lép. Emily
felugrott és a templom másik oldalára rohant. Ismét elbújt. Ha Mr. Morrison
tovább keresi, ő újra egérutat nyer, és ez így mehet egész éjszaka. Csakhogy
egy bolond ereje túlszárnyalhatja az övét, és végül, ha fáradtan összerogy, az
öregember legyűrheti.
Emily úgy érezte, órákon át folyt ez az
őrült bújócska. Valójában mindössze egy fél óra telt el. Aligha lehetett
józanabb tébolyult üldözőjénél. A férfi folytonosan tovább űzte, tapasztalt,
lankadatlan türelemmel. Végül Emily az előcsarnok egyik ajtajának közelébe
jutott, kétségbeesetten keresztülrontott rajta, és Mr. Morrison arcába csapta.
Erejének utolsó cseppjével megpróbálta ellentartani a gömbkilincset. Miközben
erőlködött – talán álmodik? – Teddy hangját hallotta a kapu túloldaláról. Őt
szólongatta.
– Emily, Emily, odabent vagy?
A
lány nem tudta, hogyan került oda, nem is csodálkozott, csak azt tudta, hogy
Teddy ott van.
– Bezártak a templomba – visította –, és
itt van a bolond Mr. Morrison is... ó... gyorsan... ments meg... ments meg!
– Egy szögön lóg a kulcs a kapu jobb
oldalán – kiabálta Teddy. – Eléred, hogy kinyisd a kaput? Ha nem, akkor betöröm
az előcsarnok ablakát.
Abban a pillanatban szétváltak a felhők,
s a holdvilág besütött az előcsarnokba. Fényénél Emily tisztán látta a kapu
mellett magasam lógó hatalmas kulcsot. Nekirugaszkodott és épp akkor kapta el.
amikor Bolond Mr. Morrison felrántotta az ajtót, s kutyájával a nyomában
beugrott az előcsarnokba. Emily sebesen kinyitotta a kaput és épp időben
támolygott Teddy karjába, hogy elkerülje azt a felé nyúló, vérvörös kezet.
Bolond Mr. Morrison vad, kísérteties sikollyal adott hangot csalódottságának.
A zokogó, reszkető Emily a fiú nyakába
csimpaszkodott.
– Ó, Teddy, vigyél el innen... vigyél el
gyorsan... ne engedd, hogy hozzám érjen! Teddy... ne engedd, hogy hozzám érjen!
Teddy maga mögé penderítette Emilyt és
farkasszemet nézett a templomlépcsőn álló bolond Mr. Morrisonnal.
– Hogyan merészeli így megfélemlíteni őt?
– kérdezte dühösen.
Bolond Mr. Morrison rosszallóan mosolygott
a holdfényben. Hirtelen nem tűnt se vadnak, se erőszakosnak, csupán egy megtört
szívű öregembernek, aki elveszett kincsét kutatja.
– Annie-t akarom – motyogta. – Hol van
Annie? Azt hittem^ odabent megtalálom. Csak az én gyönyörű Annie-met kerestem.
– Annie nincs itt. – mondta Emily hideg
kis kezét megszorítva Teddy
– Meg tudod mondani, hol van Annie? –
könyörgött szomorkás sóvárgással a bolond Mr. Morrison. – Meg tudod mondani,
merre lehet az én fekete hajú Annie-m?
Jóllehet, Teddy szörnyen haragudott Mr.
Morrisonra, amiért így megijesztette Emilyt, ám megindította az öregember
szánalmas könyörgése. És megszólalt a benne rejlő művész, aki arra gondolt,
szívesen megfestené bolond Mr. Morrisont. ahogyan ott áll a holdfénytől megvilágított
fehér templommal a háttérben, ösztövéren, magányosan, szürke porköpönyegében,
hosszú, ősz hajával és szakállával, s beesett, karikás szemében az örökkévaló
kutatással.
– Nem... nem tudom, hol lehet – felelte
kedvesen –. de azt hiszem, valamikor megleli őt.
Bolond Mr. Morrison felsóhajtott.
– Igen. valamikor meglelem őt. Menjünk,
kutyám, keressük meg Annie-t.
Fekete kutyája kíséretében lesétált a
lépcsőn, át a pázsiton és nekivágott a hosszú, vizes, fák árnyékolta
országútnak. Így lépett ki Emily életéből. Soha többé nem látta viszont bolond
Mr. Morrisont. Most azonban megértően követte tekintetével és megbocsátott
neki. Önmaga számára nem a visszataszító öregember volt, amilyennek Emily
látta, hanem gáláns, ifjú szerető, aki elveszett, gyönyörű hitvesét kutatja.
Még a kínszenvedés órájának hatása alatt remegve is izgatta a férfi
keresgélésének szánalmas szépsége.
– Szegény Mr. Morrison – zokogta, amint
Teddy a templom oldalánál lévő egyik lapos sírkőhöz vezette, vagy inkább
cipelte.
Addig ültek ott. amíg Emily kissé
összeszedte magát, és képes volt elmondani a történetet, ha vázlatosan is. Úgy
érezte, sosem lesz képes elmondani – talán még Jimmy-naplójába se tudja majd
leírni – azt a gyötrelmes rémületet. Azt képtelenség szavakba önteni.
– És ha arra gondolok – zokogta –, hogy
mindvégig ott volt a kulcs, és én nem tudtam róla.
– Jacob Banks mindig belülről zárja be a
kaput, aztán felakasztja a nagy kulcsot a szögre – magyarázta Teddy. – A
Kórusbejáratot egy kis kulccsal zárja be, majd hazaviszi magával. Azóta
csinálja ezt, mióta három évvel ezelőtt elveszett a nagy kulcs, és csak
hetekkel később bukkant rá.
Emilyben hirtelen felmerült a kérdés: mi
hozta ide Teddyt?
– Milyen különös, hogy itt vagy. Hogy
kerültél ide?
– Hiszen hallottam, hogy hívtál – felelte
a fiú. – Hívtál, igaz?
– Igen – felelte eltűnődve Emily. – Akkor
hívtalak, amikor megláttam bolond Mr. Morrisont. De Teddy, te nem hallhattál
meg... ez képtelenség. A Kóró dűlő egy mérföldre van innen.
– Pedig hallottalak – makacskodott Teddy.
– Aludtam és arra ébredtem. Azt kiáltottad: „Teddy, Teddy, ments meg!" A
te hangod volt, tisztábban hallottam, mint eddig valaha. Azonnal felkeltem,
magamra kaptam a ruháimat, és amilyen gyorsan csak tudtam, idejöttem.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Hát... nem is tudom – mondta zavartan
Teddy. – Nem álltam meg töprengeni, egyszerűen tudtam, hogy a templomban vagy,
amikor meghallottam a kiáltásodat. Csak azzal törődtem, hogy olyan gyorsan itt
legyek, amilyen gyorsan csak tudok. Bár... olyan... furcsa... ez az egész –
tette hozzá akadozva.
– Egy kissé... megrémít. – Emily
megborzongott. – Elizabeth néni azt mondja, víziós látásom van. Emlékszel Ilse
mamájára? Mr. Carpenter szerint médium vagyok, bár fogalmam nincs, mit jelent,
azt hiszem, egyáltalán nem vagyok, az. Ismét megborzongott. Teddy úgy vélte,
fázik mivel nem volt más, amivel betakarja – kissé habozva ugyan, hátha kitör
rajta a Murray-büszkeség és Murray-méltóság –, átkarolta őt. Emilynek nem a
teste fázott, hanem a lelke reszketett. Önkéntelenül közelebb bújt Teddyhez és
nagyon is tudatában volt a tartózkodó szemérmesség mögött megbúvó fiús
gyöngédségnek. Hirtelen ráébredt, hogy mindenkinél jobban szereti Teddyt, még
Laura néninél, Ilsénél vagy Deannél is jobban.
– Akárhogy is örülök, hogy időben
érkeztem – mondta Teddy. – Ha nem érek ide, az a bolond vénember meg halálra
rémített volna.
Néhány percig szótlanul üldögéltek. Minden
gyönyörűnek. csodálatosnak és kicsit irreálisnak tetszett. Emily arra gondolt,
hogy biztosan álmodik, vagy az egyik saját tündérmeséinek egyikébe csöppent.
Elvonult a vihar, újra tisztán ragyogott a hold. Búvös hangok szőtték át a
hűvös, friss levegőt: a fejük felett bólogató juharfa ágakról le-lecsöppenő
esőcseppek hangjai; Szélasszonyság szeszélyes hangja a fehér templom körül; a
tenger távoli, furcsa mormolása, s az éjszaka szaggatott, távoli, finom, ritka
hangjai Emily hallotta mindet, inkább lelki füleivel, mint sem a valódival, úgy
érezte, mintha sosem hallotta volna azelőtt. Mintha tündéri titkokon
tépelődnének a holdvilágnál a hangulatosan szuggesztív, rejtélyes mezők,
ültetvények és utak. Ezüstfehér százszorszépek bológattak és lengedeztek a temetőkertben
a látogatott és rég elfeledett sirokon. Bagoly kacagott fel, csak úgy önmagának
a százados fenyőfán. A mágikus hangok közepette Emilyn, akár az erős széllökés
söpört végig a misztikus villanás. Úgy érezte, mintha csak Teddy meg ő létezne
egy ifjúságból, talányból és boldogságból önnön maguknak teremtetett,
varázslatos, új világban. Mintha ők is az árnyakkal teli, bagolykacajos,
százszorszépes, üde illatú éjszaka részei lennének.
Ami Teddyt illeti, ő arra gondolt, milyen
szép is Emily a sápadt holdfényben, sötét pillákkal szegélyezett, titokzatos
pillantásával és elefántcsont nyakára hulló, sötét kis fürtöcskékkel. Valamivel
erősebben szorította magához a lányt, és Murray-büszkeség ide, Murray-méltóság
oda, egyelőre nyoma sem volt a tiltakozásnak.
– Emily – suttogta Teddy –, te vagy a
legédesebb lány a világon.
Oly gyakran mondta ki e szavakat
sokmilliónyi fiatalember sokmilliónyi leánynak, hogy már el kellett volna
rongyolódniuk. Ám. amikor tizenéves korod egy bűvös óráján legelőször hallod
őket, olyan újak, üdék és hihetetlenül csodálatosak, mintha az Édenkert bokrai
fölött hangzottak volna el. Bárki legyen is asszonyom, az sem számít, hány
éves, legyen őszinte és vallja be, hogy amikor először hallotta e szavakat egy
szemérmes udvarló ajkáról, a nagy pillanat volt az életében. Emilyt tetőtől
talpig borzongás járta át, ez idáig ismeretlen, szinte félelmetes édesség,
olyan élmény, ami értelmet adott annak, amit a villanás sugallt. Nagyon is
elképzelhető és nem teljesen elítélendő, hogy egy csók következett volna. Emily
azt remélte, hogy Teddy megcsókolja őt; a fiú biztos volt benne és nem tűnt
valószínűnek, hogy pofont kap cserébe, ahogyan Geoff North.
De nem került rá sor. Egy árny suhant be
a kapun, át a nedves füvön, és épp akkor érintette meg Teddy vállát, amikor az
Emily felé hajtotta fényes, fekete fejét. Mrs. Kent állt ott fedetlen fővel,
sebhelyes arcát tisztán kivehették a holdfényben, amint tragikusan őket nézte.
Emily és Teddy mindketten olyan hirtelen
álltak fel, mintha talpra rántották volna őket. Emily tündérvilaga
szertefoszlott, akár egy buborék. Teljesen más világba került: abszurd,
nevetséges világba. Igen, nevetséges. Hirtelen minden nevetségessé vált. Hát,
lehet-e bármi is nevetségesebb annál, mint hogy Teddy mamája rajtakapja őket,
amint hajnali kettőkor – mi is volt az a rémes szó, amit nemrégiben hallott? –
ó, igen, smárolni – George Horton nyolcvanéves sírkövén? Az emberek biztosan
így látják. Hogyan lehetséges, hogy valami olyan gyönyörűséges az egyik
pillanatban és olyan abszurd a másikban. Őt letaglózta a szégyen. Ami pedig
Teddyt illeti, tudta, hogy nagyon hülyén érezte magát.
Mrs. Kent azonban nem tartotta a dolgot
nevetségesnek, számára rettenetes volt. Abnormális féltékenységében baljóslatú
jelentőséget tulajdonított az esetnek. Beesett, sóvárgó szemével Emilyre
nézett.
– Szóval, el akarod rabolni tőlem a
fiamat? – mondta. – Nekem csak ő van, te pedig megpróbálod ellopni tőlem.
– Ó, anya, az Isten szerelmére, légy
észnél! – motyogta Teddy.
– Ő... még ő mondja nekem, hogy legyek
észnél – visszhangozta drámaian Mrs. Kent a holdnak. – Észnél!
– Igen. légy észnél – felelte dühösen
Teddy. – Nincs miért ekkora hűhót csapnod. Emilyt véletlenül bezárták a
templomba és bolond Mr. Morrison is ott volt és majdnem halálra rémítette.
Idejöttem, hogy kiengedjem, és csupán pár perce ücsörgünk itt, amig megnyugszik
és képes lesz hazamenni. Ez minden.
– Honnan tudtad, hogy itt van? – kérdezte
Mrs. Kent.
Valóban, honnan! Erre a kérdésre nem
lehetett egyszerűen válaszolni. Az igazság ostoba, buta találgatásokra adhatott
okot. Teddy mindazonáltal elmondta.
– Hivott engem – mondta őszintén.
– És te meghallottad egy mérfölddel
odébb. És elvárod, hogy elhiggyem? – kérdezte ideges nevetéssel Mrs. Kent.
Emily ekkorra visszanyerte a nyugalmát.
Emily Byrd Starr soha életében nem volt sokáig zavarban. Büszkén kihúzta magát
a sápadt fényben, és Starr vonásai dacára pont úgy nézett ki, amilyen Elizabeth
Murray lehetett harminc évvel azelőtt.
– Akár hiszi, akár nem, így igaz. Mrs.
Kent – jelentette ki gőgösen. – Én nem lopom el a fiát... nincs rá szükségem...
felőlem elmehet.
– Először hazakísérem Emilyt – mondta
Teddy. Egymásba fonta a karját, hátravetette a fejét és megpróbált olyan
méltóságteljesen nézni, ahogyan Emily. Érezte, hogy siralmasan sikerült. Mrs.
Kentre mégis hatással volt. Sírva fakadt.
– Menj...menj csak – zokogta. – Menj
hozzá...hagyj el engemet.
Emily most már alaposan dühbe gurult. Ha
ez az esztelen nőszemély mindenáron jelenetet akar, hát legyen, megkapja.
Nem engedem, hogy Teddy hazakísérjen –
közölte fagyosan. – Teddy, menj haza a mamáddal!
– Ó, tehát már parancsolgatsz is neki.
Annak kell történnie, amit te mondasz? – kiáltotta Mrs. Kent, aki látszólag
teljesen megfeledkezett magáról. Törékeny alakja csak úgy rázkódott a
zokogástól, hevesen gesztikulált. – Majd ő eldönti, mit tesz – zokogta –,
elmegy veled vagy velem jön. Válassz, Teddy, nem kell követned az ő parancsait.
Válassz!
Szenvedélyesen, drámaian felemelte a
kezét és megint Teddyre bökött. A fiú oly nyomorultul és tehetetlenül dühösnek
érezte magát, mint minden férfi, amikor két nő a jelenlétében marakodik rajta.
Azt kívánta, bárcsak ezermérföldnyire lehetne onnét. Milyen slamasztikába
került, és milyen nevetségessé tették Emily előtt. Hogy az ő mamája miért nem
tud úgy viselkedni, mint a többi fiú édesanyja. Miért kell neki olyan
szigorúnak és engesztelhetetlennek lennie. Tudta, hogy Blair Waterben azt
pletykálják, hogy „egy kicsit dilis" ám ő ezt nem hiszi el. De... de itt
most jó nagy zűrzavart kevert. És folyton folyvást ez történik Most mégis mit
tegyen? Ha Emilyt kíséri haza, a mamája napokig sírni és imádkozni fog.
Másrészt magára hagyni Emilyt egy ilyen rémes élmény után, amit a templomban
átélt, és magányosan elengedni azon a kihalt úton, egyszerűen képtelenség.
Csakhogy most Emily uralta a helyzetet. Szörnyen dühös volt, haragja Hugh
Murray jeges dühe volt, ám nem meddő kiabálásra vesztegette mérgét, hanem
egyenesen a mondandója közepébe vágott.
– Maga ostoba, önző asszony – mondta –,
és meggyülölteti magát a fiával.
– Önző! Még te nevezel engem önzőnek –
zokogta Mrs. Kent. – Én csak Teddyért élek... nekem csak ő van, amiért élek.
– Márpedig maga önző. – Emily
szálegyenesen állt, szeme egészen elfeketedett, hangja metsző éles volt: arcára
kiült a „Murray-pillantás", ami ugyancsak félelmetesnek tűnt a sápadt
holdvilágnál. – Azt hiszi, szereti őt. Pedig csak önmagát szereti. Elhatározta,
hogy tönkreteszi az életét. Azért nem engedi Shrewsburybe, mert önmagának
okozna fájdalmat, ha eleresztené maga mellől. Maga mindenre féltékeny, amit
szeret, és a féltékenysége mardossa a szívét és eluralkodik magán. Egy cseppnyi
fájdalmat sem viselne el az ő érdekében. Maga nem is anya. Teddy óriási
tehetség, mindenki ezt állítja. Magának büszkének kéne lennie rá... meg kéne
adnia neki a lehetőséget. Csakhogy maga nem fogja megadni neki... és egy napon
majd meggyűlöli ezért... Igen, gyűlölni fogja.
– Ó, nem, nem! – nyöszörögte Mrs. Kent.
Úgy tartotta fel a kezét, mintha egy ütést akarna elhárítani és Teddyhez
hátrált. – Milyen kegyetlen vagy. Neked fogalmad sincs arról, mennyit
szenvedtem, nem tudod, milyen fájdalom gyötri a szívemet. Ő minden, amim csak
van. Ő a mindenem. Nekem nincs semmi más... még emlékeim sincsenek. Te ezt nem
értheted. Nem, nem adhatom fel a fiamat.
– Ha a féltékenységével összetöri az
életét, el fogja veszíteni őt. – folytatta könyörtelenül Emily. Mindig félt Mrs.
Kenttől, most azonban nem tartott tőle és tudta, hogy sosem fél tőle többé. –
Maga mindent gyűlöl, amit ő szeret, a barátait, a kutyáját, a rajzait. És
tisztában van ezzel. De így nem tarthatja meg őt, Mrs. Kent. És akkor ébred
majd rá. amikor túl késő lesz. Jó éjszakát. Teddy, még egyszer köszönöm, hogy
megmentettél. Jó éjt Mrs. Kent.
Emily búcsúzása igen határozott volt.
Sarkon fordult és felszegett fejjel átvágott a pázsiton – vissza se tekintett.
A vizes országúton először dühösen masírozott, majd haragja csillapodtával
nagyon fáradtan, rettentő fáradtan szinte reszketett a kimerültségtől.
Kimerítették az éjszaka átélt élmények. És most mit tegyen? Nem tetszett neki
az ötlet, hogy hazamenjen New Moonba. Érezte, hogy sosem tudna szembenézni Elizabeth
néni haragjával, ha kiderülnének az éjszaka botrányos eseményei. Burnley doktor
házának kapuján fordult be. Ő sosem zárja kulcsra az ajtaját. Már világosodni
kezdett az ég alja, amikor belopakodott a nagy hallba és összegömbölyödött a
lépcső mögötti kereveten. Semmi értelme sem volt felébreszteni Ilsét. Reggel
majd elmeséli neki az egész történetet, és a szavát veszi, hogy nem meséli el
senkinek. Bár azt, amit Teddy mondott és a jelenetet Mrs. Kenttel nem mondja
el. Az egyik túl szép volt, a másik túlságosan rémes ahhoz, hogy beszéljen
róla. Mrs. Kent persze nem olyan volt, mint a többi asszony, és fölösleges
volna rosszul éreznie magát azért, amiket mondott neki. Ráadásul tönkretett egy
múlandó, gyönyörű pillanatot, amelynek örökké csodálatosnak kellett volna
maradnia. Arról nem is beszélve, hogy szegény Teddy idiótának érzi magát
miatta. És a végső elemzés során ez volt az, amit Emily képtelen volt
megbocsátani.
Álomba sodródva, amúgy szenderegve
felidézte a rémséges éjszaka eseményeit: a templomi fogságát; a rémületet,
amikor megérintette a kutyát; bolond Mr. Morrison még ennél is hátborzongatóbb
üldözését; a mérhetetlen megkönnyebbülést, amikor meghallotta Teddy hangját; a
röpke, holdfényes időt a temetőkertben – a legjobb hely egy idillhez! – a
szegény, rémségesen féltékeny Mrs. Kent tragikomikus megjelenését.
„Remélem, nem voltam túl kemény hozzá –
gondolta az álom küszöbén Emily –, ha igen, sajnálom. Akkor rossz
cselekedetként jegyzem fel a naplómban. Úgy érzem, mintha ma éjjel hirtelen
felnőttem volna. Mintha évek teltek volna el tegnap óta. De micsoda fejezet
lesz ebből a naplómban! Mindent leírok, mindent, csak azt nem, hogy Teddy azt
mondta, én vagyok a legédesebb lány a világon. Ez túl kedves nekem ahhoz, hogy
leírjam. Csak... majd csak emlékszem rá.."
4
„Ahogyan
mások látnak bennünket"
Emily befejezte a konyhapadló felmosását,
és teljesen belefeledkezett a kőporszórásba. Abban a gyönyörű és bonyolult
„halszálkamintás" alakban szórta, amely New Moon egyik hagyománya volt. s
amelyet állítólag az „Itt maradok"-ról hires üknagymama talált ki. Laura
néni tanította meg Emilyt, hogyan csinálja, a lány pedig büszke volt a
tudományára. Még Elizabeth néni is kegyeskedett kijelenteni, hogy Emily nagyszerűen
szórja a híres-neves mintát, és ha Elizabeth néni megdicsért valakit, akkor
ahhoz nem férhetett kétség. Blair Waterben New Moon volt az egyetlen hely, ahol
fennmaradt a kőporos padlótisztítás szokása, a többi háziasszony már
réges-régen „újmódi" eszközökkel és tisztítószerekkel varázsolta fehérre a
padlóját. Elizabeth Murray azonban semmi ilyesmivel nem rendelkezett: ameddig ő
irányítja New Moont, addig ott gyertyák világítanak és kőporral tisztított
padlók fehérlenek.
Elizabeth néni némiképp felbosszantotta
Emilyt, ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a Laura néni régi, „sütőtök
ruháját" viselje a padlósúroláshoz. Aki nem tudná, mi az a „sütőtök
ruha", az érje be annyi magyarázattal, hogy bő, alaktalan öltözék volt,
amelyet főként délelőtt hordtak, és nagyon kedvelték a maga idejében, mivel
könnyen bele lehetett bújni és szellős volt. Elizabeth néni – ezt szükségtelen
mondani – természetesen helytelenítette a viseletet. Végtelenül slamposnak
tartotta és nem engedte meg Laurának, hogy még egyet vegyen. A régi viszont,
noha eredeti szép lila színe piszkosfehérré fakult, még mindig túlságosan
„jó" volt, nem érett meg a rongyoszsákra, és így jutott arra a sorsra,
hogy Emily kénytelen-kelletlen felvette.
Emily legalább annyira irtózott a sütőtök
ruhától, mint Eizabeth néni. Ez még a gyűlöletes „bébiköténynél" is
rosszabb volt, amit New Moonban töltött első nyarán viselt. Tudta, hogy
nevetségesen fest Laura néni majdnem földig érő és sovány válláról lazán,
esetlenül lelógó sütőtök ruhájában. Emily rettegett attól, hogy „röhejes"
legyen. Egyszer azzal hökkentette meg Elizabeth nénit, amikor hűvösen közölte
vele. hogy „Inkább legyek rossz, mint nevetséges", Emily a súrolás és
koporozás közben egyik szemet állandóan az ajtón tartotta, futásra készen, ha
bárki idegen feltűnne a láthatáron, mialatt ő ezt a rémséges holmit viseli.
Emily jól tudta a „futással"
kapcsolatos Murray-hagyományt. New Moonban az ember két lábbal áll a földön,
nem számít, mit visel – hiszen elvárják tőle, hogy mindig a pillanatnyi elfoglaltságának
megfelelően és tisztán öltözzön fel. Noha Emily elismerte, hogy ez helyénvaló,
mindazonáltal elég balga és ifjú volt ahhoz, hogy úgy érezze, tüstént belehal a
szégyenbe, ha valaki meglátja őt ebben a ruhában. Rendes volt, tiszta, ámde
„röhejes". Tessék. Már megint témánál vagyunk.
Épp, amikor befejezte a kőporozást és a
konyhai kandallópárkány alatt lévő fülkébe tette a kőporos dobozt, amelyet
időtlen idők óta ott tartottak, idegen hangokat hallott a konyha felőli
udvarról. Gyors kikukucskálás az ablakon, s máris kiderült, kik a hangok
tulajdonosai: Miss Belulah Potter és Mrs. Ann Cyrilla Potter. Kétségkívül a
Hölgy Segélyegylet összejövetele miatt jöttek. A hátsó ajtó felé igyekeztek,
hiszen Blair Waterben ez volt a szokás. ha az ember beugrott a szomszédaihoz,
akár hivatalosan, akár nem. Már elhagyták a mályvarózsák vidám csoportját,
amelyekkel Jimmy kuzin a tejfeldolgozóba vezető ösvényt szegélyezte, és ők
voltak azok Blair Waterben és azon túl is, akik előtt Emily a legkevésbé akart
ilyen röhejes külsővel mutatkozni. Gondolkodás nélkül a cipősszekrényhez ugrott
és magára zárta az ajtót.
Mrs. Ann Cyrilla kétszer kopogott a
konyhaajtón, de Emily nem moccant. Tudta, hogy Laura néni a padláson fon és
aligha hallhatja meg a tompa kopogást, ám úgy vélte, hogy a nyári konyhában
süteményt kotyvasztó Elizabeth néni észreveszi vagy meghallja a vendégeket.
Aztán bekiséri őket a nappaliba, és ő elmenekülhet. Egy valamit mindenképpen
biztosan tudott: nem láthatják meg ebben a sütőtök ruhában. Miss Potter sovány,
rosszmájú, savanyú pletykafészek volt, akit általában senki sem szeretett,
Emily pedig főképpen nem; Mrs. Ann Cyrilla pedig duci, csinos, sima nyelvű,
nyájas hírharang, aki épp a nyájassága és kedvessége révén több kárt okozott
egy hét alatt, mint Miss Potter egész évben. Emily nem csupán nem szerette,
hanem bizalmatlan is volt vele szemben. Oly gyakran fültanúja volt, amint Mrs.
Ann Cyrilla kifigurázott embereket, akikkel szemtől szembe kedves és elbűvölő,
miközben Derry Pond egyik divathóbortosa, imádta kinevetni más emberek ruháinak
furcsaságait. Ismét kopogtak – ezúttal Miss Potter –, Emily a szaggatott
koppantásaiból ismert rá. Kezdtek türelmetlenkedni a hölgyek. Hát, éntőlem
addig is kopoghatnak, amíg a tehenek hazajönnek a legelőről, fogadkozott Emily.
Ő ebben a sütőtök ruhában oda nem megy az ajtóhoz. Aztán meghallotta Perry
hangját, aki azt mondta a hölgyeknek, hogy Miss Elizabeth az istálló mögött
szedi a málnát, de ő máris megy és idehívja, addig pedig a hölgyek menjenek
csak be nyugodtan és érezzék magukat otthon. Emily szomorúságára pontosan ezt
tették. Miss Potter csikorogva, Mrs. Ann Cyrilla pedig tompa puffanással ült
le. Perry távolodó léptei elhaltak az udvaron. Emily rájött, hogy szorongatott
helyzetbe került. Rettentő hőség és áporodott levegő volt a kis
cipősszekrényben, ahol a cipőkön és csizmákon kívül Jimmy kuzin munkaruháit is
tárolták. Őszintén remélte hogy Perry hamar megtalálja Elizabeth nénit.
– Rettentő ez a hőség – jegyezte meg
hangos nyögéssel Mrs. Ann Cyrilla.
Szegény Emily – nem. mégsem olyan
szegény, nem érdemel szánalmat, hiszen rettentő ostoba volt és épp ezt
érdemelte –, nos Emily, akiről már szakadt az izzadság szűk szállásán, abszolút
egyetértett vele.
– Nekem sosincs olyan melegem, mint a
kövéreknek – felelte Miss Potter – Remélem, Elizabeth nem várat minket sokáig.
Laura fon, hallom a rokkát a padlásról. De vele úgysem mennénk semmire, hiszen
Elizabeth úgyis megmásítaná, amit Laura megígérne, már csak azért is, mert nem
ő találta ki. Ó, látom, valaki épp most kőporozta fel a padlót. Nézd, mennyire
elkoptak ezek a deszkák. Az ember azt hihetné, hogy Elizabeth Murray új padlót
rakat, de hát túlságosan zsugori.
Nézd azokat a gyertyákat ott a
kandallópárkányon – mindez a vesződség és rossz világítás csupán azért, mert az
olaj egy kicsivel többe kerül. Hát, a sírjába nem viheti a pénzét, itt kell
hagynia még akkor is, ha Murray.
Emily megdöbbent. Felfogta, hogy nemcsak
fulladásra van ítélve a cipősszekrényben, hanem újfent hallgatózik – olyasmit
tesz, ami nem fordult elő vele azóta, hogy annak idején Maywoodban az asztal
alá bújt, hogy kihallgassa, mint döntenek rokonai a sorsáról. Bár meg kell
hagyni, hogy az direkt volt, ez viszont véletlenül történt, vagyis hát a sütőtök
ruha kényszeritette rá. Bár ettől még Miss Potter megjegyzései semmivel sem
lettek kellemesebbek. Milyen alapon nevezi ő Elizabeth nénit zsugorinak?
Elizabeth néni nem is zsugori. Emily nagyon megharagudott Miss Potterre.
Titokban ő is sokat kritizálta Elizabeth nénit, de ez más, inkább elviselhető
lesz, mintha egy kívülálló bírálja. Ráadásul ez ki is gúnyolja a Murray-ket.
Emily el tudta képzelni a ravaszdi villanást Miss Potter szemében. Ami pedig a
gyertyákat illeti: „a Murray-k a gyertyafénynél is tovább látnak mint maga a
napvilágnál, Miss Potter" gondolta lekicsinylően Emily, legalábbis
amennyire lekicsinylő lehet az ember, amikor patakban folyik hátán a veríték,
és csupán cserzett bőr illatot lélegezhet.
– Gyanítom, hogy a költségek miatt nem
taníttatják tovább Emilyt – mondta Mrs. Ann Cyirilla. – Legtöbben úgy vélik,
hogy legalább egy évet Shrewsburybe küldhetné, ha másért nem, hát a büszkeség
kedvéért. Mindazonáltal úgy hallottam, hogy ellene döntött.
Emilynek elfacsarodott a szíve. Mostanáig
nem volt biztos benne, hogy Elizabeth néni elengedi-e Shrewsburybe. Könnyek
szöktek a szemébe, a csalódottság égető, szúró könnyei.
– Emilynek olyat kell tanulnia, amiből
megélhet – közölte Miss Potter. – Az apja után semmi sem maradt.
„De
igen, én" – motyogta maga elé, kezét ökölbe szorítva Emily. A harag
felszárította könnyeit.
– Ó, azt hallottam, hogy Emily történetek
írásából fog megélni – nevetett alig palástolt gúnnyal Mrs. Ann Cyrilla. –
Amivel nem csak a kenyerét, hanem egy egész vagyont fog keresni.
Újra felnevetett, olyan nevetségesnek
találta az ötletet. Mrs. Ann Cyrilla régóta nem hallott ilyen vicceset.
– Állítólag az ideje nagy részét
mindenféle szemét firkálásával tölti – erősítette meg az információt Miss
Potter. – Elizabeth helyében tüstént kigyógyítanám ebből az ostobaságból.
– Nem menne az egykönnyen, úgy
értesültem, hogy mindig nehezen kezelhető gyerek volt, olyan igazi, csökönyös
Murray. A pereputtyuk olyan csökönyös, akár a szamár.
(Emily felbőszülten: „Milyen
tiszteletlenség így beszélni rólunk! Ó, bárcsak ne ez a sütőtök ruha lenne
rajtam, kivágnám ezt az ajtót és szembeszállnék velük.")
– Rövidebb pórázon kéne tartani. Ha értek
valamicskét az emberi természethez – mondta Miss Potter –, kacér egy teremtés
lesz belőle. Ezt bárki láthatja. Épp olyan lesz, mint Juliet. Majd meglátod.
Majd mindenkire szemet vet, pedig még csak tizennégy éves.
(Emily szarkasztikusan: „Én aztán nem. És
a mamám nem volt kacér. Lehetett volna, de nem volt az. Ti viszont, ha
akarnátok, se lehetnétek... ti tiszteletreméltó öreglányok!")
– Nem olyan csinos, mint szegény Juliet
volt, és roppant sunyi. Mrs. Dutton szerint a legsunyibb gyerek, akivel valaha
is találkozott. Azért vannak szeretni való dolgok szegény Emilyben.
Mrs. Ann Cyrilla hangja nagyon is
sajnálkozó volt. „Szegény" Emily pedig ott pukkadozott a cipők között.
– Én azt nem szeretem benne, hogy mindig
okosnak akar látszani – közölte határozottan Miss Potter. – Mindig olyan okos
dolgokat mond, amiket a könyvekben olvasott és úgy adja elő, mint a saját
gondolatait...
(Emily haragosan: „Nem is igaz!")
– És olyan gúnyos és érzékeny, no meg
persze olyan büszke, mint Lucifer – fejezte be Miss Potter.
Mrs. Ann Cyrilla ismét kellemesen és
megértően kacarászott.
– Ó, ez szóra sem érdemes egy Murray
esetében. Legnagyobb hibájuk, hogy azt hiszik, senki sem csinálhat jól semmit
rajtuk kívül. És Emilyben ez száz százalékig benne van. Még azt is elhiszi,
hogy jobb szentbeszédet tudna tartani, mint Mr. Johnson.
(Emily. „Ez azért van, mert
kijelentettem, hogy az egyik szónoklatában ellentmondott önmagának. – És így is
történt. Én viszont hallottam, amint Mrs. Ann Cyrilla legalább egy tucat
prédikációját kritizálta.") – És féltékeny is – folytatta Mrs. Ann Cyrilla
–, képtelen elviselni, ha legyőzik, mindenben első akar lenni. Úgy hallottam,
könnvekre fakadt az irigységtől a koncert estélyén, mert Ilse Burnley vitte el
a színjátszásban a pálmát. Emily rémes volt, tökéletes fadarab. És állandóan
visszafelesel a felnőtteknek. Érdekes lenne, ha nem volna ilyen neveletlen.
– Különös, hogy Elizabeth nem szoktatja
le erről. A Murray-k azt hiszik, hogy jobb modorúak az átlagnál – jegyezte meg
Miss Potter.
(Emily haragosan a csizmáknak: „Ez így is
van!")
– Persze, szerintem Emily hibáinak jó
része az Ilse Burnley-féle kebelbarátságból ered – mondta Mrs. Ann Cyrilla. –
Állítólag Ilse legalább olyan hitetlen, mint az apja. Szerintem sosem hitt
Istenben és az ördögben sem. (Emily: „Ami a te szemedben sokkal
rosszabb.")
– Ó, a doktor most valamivel jobban bánik
vele, mióta rájött, hogy becses felesége nem szökött el Leo Mitchellel –
szipogta Miss Potter. – Vasárnapi iskolába járatja, de akkor sem megfelelő
társaság Emily számára. Úgy hallottam, káromkodik, akár egy kocsis. Mrs. Mark
Burns a doktor rendelőjében volt a minap és hallotta, amint Ilse azt mondta a
nappaliban, valószínűleg a kutyának, hogy: „Pusztulj innen, te
istenátka...!"
– Istenem, Istenem – motyogta Mrs. Ann
Cyrilla.
– Tudod, mit csinált valamelyik nap a
múlt héten? A saját szememmel láttam. – Miss Potter különös nyomatékkal ejtette
ki a szavakat.
– Semmi olyat nem mondhatsz, ami
meglepetést okozhat nekem – gurgulázta Mrs. Ann Cyrilla. – Állítólag múlt
kedden este ott volt a Johnsonnál a macskazenén, fiúnak öltözve.
– Nagyon is valószínű. Ez viszont a saját
udvaromon történt. Jen Stranggel voltak ott, aki egy perzsa rózsatőért jött a
mamájának. Megkérdeztem Ilsét, tud-e varrni, sütni, meg néhány olyan dolgot,
amire úgy véltem, emlékeztetni kéne. Ilse mindegyik kérdésemre nagyon is
hetykén azt felelte: „Nem", majd azt kérdezte... mit gondolsz, mit
kérdezett az a lány?
– Na mit? – kérdezte lélegzet-visszafojtva
Mrs. Ann Cyrilla.
– Azt kérdezte: „Meg tud állni egy lábon,
miközben szemmagasságba emeli a másikat. Miss Potter? Én képes vagyok rá."
És – Miss Potter mintha valami rémséges dolgot közölne, úgy suttogta –
megcsinálta.
A szekrényben izzadó kis hallgatózó Jimmy
kuzin szürke kezeslábasába fojtotta nevetését. Ó, hogy mennyire szerette
sokkolni Ilse Miss Pottert!
– Szentséges ég! Voltak ott férfiak is? –
szörnyülködott Mrs. Ann Cyrilla.
– Szerencsére nem. De véleményem szerint
épp úgy megtette volna, bárki legyen is ott. Az út közelében voltunk, bárki
arra járhatott volna. Szörnyen szégyelltem magam. Az én időmben egy fiatal lány
inkább belehalt, mintsem hogy ilyesmire vetemedjék.
– Ez se rosszabb annál, mint amikor
Emilyvel anyaszuült meztelenül fürödtek a dünéknél a holdfényben – mondta Mrs.
Ann Cyrilla. Ez volt a legbotrányosabb. Nem hallottál róla?
– De igen, egész Blair Water erről
beszélt. Mindenki hallott róla, kivéve Elizabethet és Laurát. De azt nem
hallottam, mi is történt valójában. Meglátták őket?
– Jaj, Isten ments, ennyire azért nem
volt rossz a helyzet. Maga Ilse mesélte el. Azt hiszi, ez teljesen normális
dolog. Azt hiszem. valakinek meg kéne mondania Laurának és Elizabethnek.
– Mondd meg te – javasolta Miss Potter.
– Ó, nem, dehogy, én nem akarok rosszba
lenni a szomszédaimmal. Hál'istennek, nem én vagyok felelős Emily Starr
neveléséért. Én biztosan azt sem engedném meg, hogy annyit legyen együtt
Kajlahátú Priesttel. Ő a legfurcsább az összes bogaras Priest közül. Biztos
vagyok benne, hogy rossz hatással van Emilyre. Azoktól a zöld szemeitől
egyenesen kiráz a hideg. Óhatatlanul úgy érzem, hogy nem hisz semmiben.
(Emily ismét gunyorosan: „Még az ördögben
sem?")
– Egy különös történet járja róla és
Emily-ről – mondta most Miss Potter. – Szerintem se füle, se farka. Múlt
szerdán a nagy hegyen látták őket naplementekor, és nagyon különösen
viselkedtek. Égre meresztett tekintettel járkáltak, aztán hirtelen megálltak,
megragadták egymás karját és felfelé mutogattak. És időről időre megismételték
ezt a mutatványt. Mrs. Price látta őket az ablakából, és el sem tudta képzelni,
mi a csudát művelnek. A csillagokhoz még túl korai volt, és Mrs. Price az
égvilágon semmit sem látott az égen. Egész éjjel fent volt és ezen
morfondírozott.
– Hát, egy szó, mint száz, Emily Starr-ra
oda kell figyelni – jelentette ki Mrs. Ann Cyrilla. – Néha az az érzésem, hogy
bölcsebb volna, ha Muriel és Gladys nem mászkálnának vele annyit.
(Emily őszintén: „Bárcsak úgv lenne.
Olyan buták és hülyék, hogy az végzetes, és képtelenek vagyunk levakarni őket
magunkról Ilsével.")
– Mindent egybevetve, sajnálom őt –
mondta Miss Potter. – Olyan szeszélyes és úgy fenn hordja az orrát, hogy
egyetlen tisztességes, józan fiatalember sem érdeklődik majd utána. Geoff North
azt mondja, egyszer kísérte haza, és annyi épp elég volt belőle.
(Emily vehemensen: ..Ezt elhiszem Ezzel a
megjegyzésével Geoff szinte „emberi intelligenciát mutatott lel.")
– De valószínűleg úgysem éli meg a
huszadik életévét, nagyon tüdőbetegnek látszik, igazán, Ann Cyrilla, sajnálom a
szegény teremtést.
Emily számára ez volt az a bizonyos
utolsó csepp a pohárban. Méghogy őt, egy Starrt és fél Murray-t egy Belulah
Potter sajnáljon. Sütőtök ruha ide vagy oda, ezt nem lehetett elviselni.
Kicsapódott a cipősszekrény ajtaja, és ott állt sütőtök ruhástul, a háttérben a
cipőkkel, csizmákkal és kezeslábasokkal – Emily. orcája lángolt, szeme
feketéllett a haragtól. Mrs. Ann Cyrillának és Miss Belulah Potter-nek leesett
az álla. Fülig vörösödtek és torkukra forrt a szó.
Emily vagy egy percig megvetően, sokat
mondó pillantással bámulta őket. Aztán királynői tartással átvonult a konyhán
és eltűnt a nappali ajtaja mögött, épp, amikor Elizabeth néni méltóságteljes
bocsánatkérések közepette, amiért megvárakoztatta őket. megjelent a lépcsőn.
Miss Potter és Mrs. Ann Cyrilla olyan döbbentek voltak, hogy csak
hebegtek-habogtak valamit a Segélyegyletről, majd néhány döcögő kérdés és
válasz után zavartan távoztak. Elizabeth néni el nem tudta képzelni, mi bajuk
lehet, arra gondolt, talán megsértődtek, amiért megvárakoztatta őket. Aztán ezt
el is hessegette magától. Egy Murray-t nem érdekel, mit gondol vagy tesz egy
Potter. A nyitott szekrényajtó nem árult el semmit, és Elizabeth nem tudhatta,
hogy odafönt a toronyszobában Emily a szégyentől, a haragtól és a
megaláztatástól keservesen zokog az ágyán. Megalázták, megbántották. És mindez
az ostoba hiúságából eredt – ezt elismerte –, bár túlságosan is keményen
megbűnhődött érte.
Azzal nem sokat törődött, amit Miss
Potter pletykált, Mrs. Ann Cyrilla apró gúnytüskéi azonban elevenbe találtak.
Kedvelte a csinos, nyájas Mrs. Ann Cyrillát, aki mindig barátságosnak tűnt és
oly sok szépet mondott neki. Azt hitte, Mrs. Ann Cyrilla valóban szereti. És
tessék. Most pedig miket hordott össze róla.
– Hát nem tudtak volna egyetlen jó szót
mondani rólam? – zokogta. – Mintha besároztak volna – a saját butaságom és az ő
rosszindulatuk –, és most minden piszkos és zavaros. Vajon leszek-e még tiszta
valaha?
Addig nem is érezte „tisztának"
magát, amíg le nem írt mindent a naplójába. Aztán más szemszögből is megnézte a
dolgokat és megfelelő filozófiát talált a mentségére.
Mr. Carpenter azt mondja, minden
tapasztalatot meg kell szerezzünk, amiből tanulhatunk valamit. Azt mondja,
minden tapasztalat, függetlenül attól, kellemes-e vagy kellemetlen, tartogat
számunkra valamit, ha képesek vagyunk szenvedélymentesen szemlélni. Bár
keserűen hozzátette, hogy: „Ez azon jó tanácsok egyike, amit egész életemben
betartottam, de jómagam sosem tudtam hasznosítani."
Helyes. Megpróbálom szenvedélymentesen
nézni a dolgot. Azt hiszem, úgy kell csinálnom, hogy végiggondolom mindazt,
amit rólam mondtak és eldöntöm, mi volt belőle igaz és mi a hamis, és mi volt
az, amit pusztán elferdítettek – ami szerintem rosszabb a hamisnál.
Először is: az, hogy puszta hiúságból a
szekrénybe bújtam, a rossz cselekedeteim közé tartozik. És gyanítom, hogy az,
ahogyan megjelentem és zavarba hoztam őket, úgyszintén rossz cselekedet volt.
Ám, ami azt illeti, még nem tudom „szenvedélytelenül" szemlélni a dolgot,
mert bűnösen örültem neki – igen, még akkor is, ha a sütőtök ruhában láttak.
Sohasem fogom elfelejteni az ábrázatukat. Főleg Mrs. Ann Cyrilláét nem. Miss
Potter nem fog sokáig aggódni miatta, majd azt mondja, megérdemeltem, ám ami
Mrs. Ann Cyrillát illeti, ő a halála napjáig nem felejti el a leleplezést.
Ami pedig az Emily Byrd Starrt ért
bírálataikat és azt illeti, hogy Emily Byrd Starr megérdemelte-e vajon ezeket a
kritikákat, részben vagy egészben... légy őszinte, Emily nézz a szívedbe és
próbáld meg látni önmagad, nem úgy, ahogyan Miss Potter lát, vagy ahogy te
látod önmagadat, hanem úgy, amilyen valóban vagy.
(Azt hiszem, ezért érdekesnek fogom
találni) Először is, Mrs. Ann Cyrilla azt mondta csökönyös vagyok. Csökönyös
vagyok?
Arról tudok, hogy céltudatos vagyok,
Elizabeth néni pedig makacsnak tart. Ám a céltudatosság jó tulajdonság és a
makacsságban is lehet kellem, ha némi sütnivalóval is párosul. Csökönyös
viszont az olyan ember, aki túlságosan ostoba ahhoz, hogy meglássa vagy
felfogja egy bizonyos dolog ostobaságát és ragaszkodik hozzá, olyannyira, hogy
fejjel megy a falnak.
Nem. Nem vagyok csökönyös. Én tudomásul
veszem a kőfalakat.
Viszont elég nagy meggyőzésre van
szükségem, hogy kőfalakról, nem pedig papirmasé utánzatokról van szó. Épp ezért
vagyok egv kicsit makacs. Miss Porter azt mondta, kacér vagyok. Ez általán nem
igaz, úgyhogy nem is vesztegetek szót rá. Még azt is mondta, hogy „szemet
vetek". Tényleg? Abban biztos vagyok, hogy nem akarattal; ám úgy látszik,
az ember tudat alatt is képes „szemet vetni", úgy, hogy fogalmam sincs,
hogyan előzhetném meg. Egész életemben csak nem járhatok lesütött szemekkel!
Dean azt mondta a minap –„Amikor így nézel rám, Csillag, nem tehetek mást, csak
azt, amit kérsz tőlem."
Elizabeth néni haragos volt a múlt héten
mert azt mondta, illetlenül néztem Perryre amikor rá akartam venni, hogy jöjjön
el a sárnapi iskola piknikjére. (Perry utálja a vasárnapi iskolai piknikeket.)
Ami azt illeti, mindkét esetben azt
hittem, hogy csak esdeklően nézek.
Mrs. Ann Cyrilla kijelentette, hogy nem
vagyok csinos. Igaz volna?
Emily letette a tollat, a tükörhöz ment
és „tárgyilagos" leltárt készített a külsejéről. Fekete haj, füstöskék
szempár, bíbor ajak. Eddig nem is olyan rossz. A homloka túl magas ugyan, de
ahogy most viseli a haját, az elhárítja ezt a hibát. A bőre nagyon fehér, az
orcája pedig, amely oly sápadt volt gyerekkorában, most olyan árnyalatú, akár a
rózsaszín gyöngy. A szája túl nagy, a fogai viszont hibátlanok. Kissé hegyes
fülei tündérszerü bájt kölcsönöznek neki. A nyaka íve pedig, ezt mindenképp el
kell ismerni, szép. Karcsú alakja kecses: ami pedig a bokáját és a lábfejét
illeti, azokról biztosan tudta, hogy szépek, hiszen Nancy néni mondta, hogy
Shipley-bokája van. Emily nagyon komolyan, számos szögből tanulmányozta
Emily-a-tükörben-t, majd visszatért a naplójához.
„Úgy döntöttem, nem vagyok szép. Azt
hiszem, nagyon csinos vagyok, amikor egy bizonyos módon fésülöm a hajam, de a
nagyon csinos lányok a frizurájuktól függetlenül mindig szépek, úgyhogy Mrs.
Ann Cyrillának igaza van. Mindazonáltal biztosan érzem, hogy annyira azért
szimpla sem vagyok, mint ahogyan burkoltan célzott rá.
És azt is mondta, hogy sunyi vagyok, meg
elmélyült. Nem hiszem, hogy hiba volna „elmélyültnek” lenni, bár ő úgy mondta,
mintha az lenne. Inkább legyek elmélyült, mint sekélyes. De hogy sunyi lennék!
Nem, nem vagyok. És nem tudom, miért hiszik rólam az emberek, hogy sunyi
vagyok. Ruth néni váltig ezt hajtogatja. Azt hiszem, ez azért van, mert ha
unatkozom vagy elegem van az emberekből, minden átmenet nélkül átlépek a magam
birodalmába és bezárom az ajtót. Az emberek pedig zokon veszik ezt. Azt hiszem
ez természetes reagálás, ha az ember orra előtt, becsapják az ajtót. Ők
tartózkodásnak hívják, pedig csak önvédelem. Szóval, ez cseppet sem aggaszt.
Miss Potter gyalázatos dolgot mondott,
miszerint a sajátomként mondok el olyan okos szövegeket, amiket a könyvekben
olvastam csak azért, hogy okosnak tűnjek, Ez végképp hamis. Őszintén szólva
„sosem próbálok meg okosnak látszani", viszont gyakran kiprobálom, hogy
egy-egy dolog, amit kitalálok, hogyan hangzik, ha szavakba öntőm. Lehet hogy ez
afféle nagyképűsködésnek tűnik. Erre oda kell figyelnem.
Féltékeny: nem. Féltékeny nem vagyok
Szeretek első lenni, bevallom. De a koncert estéjén nem azért sírtam, mert
féltékeny voltam Ilsére. hanem azért, mert úgy ereztem, hogy tönkrevágtam a
szerepemet. Fadarab voltam, pont olyan, amilyennek Mrs. Ann Cyrilla mondott.
Valahogy nem megy a szerepjátszás. Néha egy bizonyos szerep illik hozzám és
akkor meg tudom csinálni. Ám ha nem passzol nekem, akkor nem is vagyok jó egy
jelenetben. Csak azért mentem bele, hogy Mrs. Johnson kedvére tegyek és
pocsékul éreztem magam, mert tudtam, hogy csalódást okoztam neki. És azt
hiszem, a büszkeségem is csorbát szenvedett, de az eszembe se jutott, hogy
féltékeny legyek Ilsére. Büszke voltam rá, hiszen ő csodálatos a
színdarabokban.
Igen, feleselek. Bevallom, hogy ez a
hibáim közé tartozik. De hát olyan felháborító dolgokat művelnek az emberek! És
az nem ugyanolyan rossz, amikor az emberek ellentmondanak nekem? Állandóan ezt
teszik, és nekem legalább annyiszor van igazam, mint nekik.
Gúnyos? Igen, attól tartok, ez egy másik
hibám. Sértődékeny? Nem. az nem vagyok. Csak érzékeny. Büszke? Hát, igen. Egy
kicsit büszke vagyok. De közel sem annyira, mint képzelik rólam. Nem tehetek
róla, hogyan hordom a fejem és arról sem, ha nagyszerű dolognak érzem, hogy jó,
becsületes, szép hagyományokkal rendelkező, éles elmével megáldott, évszázados
családot tudhatok magam mögött. Nem olyat, mint a Potterek, akik csak tegnap kapaszkodtak
fel!
És hogy kiforgattak ezek a nők mindent,
és mennyi ostobaságot fecsegtek össze Ilséről! Kiforgattak mindent. Gondolom,
nem várhatjuk el egy Pottertől, vagy egy Potter nejétől, hogy felismerje a Lady
Macbeth alvajáró jelenetet. Állandóan mondom Ilsének, hogy nézze meg, zárva
van-e minden ajtó, amikor próbál. Csodálatos benne. És sosem volt a zenebonán,
csak .szeretett volna elmenni. Ami pedig a holdvilágos fürdőzést illeti, hát az
majdnem igaz, azzal a különbséggel, hogy viseltünk valamit. Semmi botrányos nem
volt a dologban, mondhatni, tökéletesen gyönyörű volt, bár a közönséges
pletykájukkal ezt is besározták. Bárcsak Ilse ne fecsegett volna róla.
Kimentünk sétálni a homokos partra olyan
gyönyörű volt a holdvilágnál. Szélasszonyság suhogtatta a dűnék fűszálait,
ragyogó hullámok nyaldosták a partot. Fürödni akartunk, de először arra
gondoltunk, hogy nem lehet, hisz nincs nálunk fürdőruha. Így aztán
letelepedtünk a homokban és sokáig beszélgettünk. Igazi beszélgetés volt. nem
csupán fecserészés. Ezüstösen, fénylőn, csábítón terült el előttünk az óriási
öböl, s valahol messze összeolvadt az égbolttal.
Azt mondtam: – De jó lenne felszállni egy
hajóra és elvitorlázni messze, nagyon messze. Hol érnék földet?
– A szemközti parton, azt hiszem –
felelte túl prózaian Ilse.
– Nem, nem hiszem – mondtam álmodozva. –
Valami gyönyörű, ismeretlen partra érnék, ahol „sosem esik eső, sosem fúj a
szél". Talán az északi szél mögötti vidékre, ahová a Diamond ment. Egy
ilyen estén, mint a mai. elvitorláznék oda ezen az ezüst tengeren.
– Az mennyei volna – felelte Ilse.
Aztán a halhatatlanság került szóba, és
Ilse azt mondta, ő félne attól, ha örökké kellene élnie, mert biztosan rémesen
belefáradna önmagába. Erre én azt feleltem, hogy nekem tetszik Dean elképzelése
a következő életekről – képtelen vagyok kiszedni belőle, hogy valóban hisz-e
benne –, Ilse pedig azt felelte, hogy ez nagyon is jó lenne, ha biztos lehetsz
benne, hogy rendes emberként születsz újjá. De mi van akkor, ha mégsem?
– Hát, a halhatatlanság egyik formája sem
jár rizikó nélkül – mondtam én.
– Akárhogy is – mondta Ilse –, legyek
magam vagy valaki más, remélem, legközelebb nem lesz ilyen rémes természetem.
Ha továbbra is önmagam leszek, fél órával azután, hogy a mennyországba jutok,
összetöröm a hárfámat, darabokra tépem a szárnyamat tollakat fogok kihuzigálni
a többi angyal szárnyából. Te is tudod, Emily. És nem tehetek róla. Tegnap
megint szörnyen összevesztem Perryvel. Az én hibám volt, de iszonyúan
felhergelt a dicsekvésével. Bárcsak tudnék uralkodni a természetemen!
Ami engem illet, már cseppet sem izgatnak
Ilse dührohamai, mert tudom, hogy sosem gondolja komolyan, amiket olyankor
mond. Sosem beszélek vissza, csak rámosolygok, és ha kéznél van egy darab
papír, lefirkantom a szidalmait. Ettől annyira dühbe gurul, hogy szinte
fulladozik a haragtól és torkára forr a szó. Máskülönben Ilse tüneményes és
olyan szórakoztató.
– Azért nem tudsz uralkodni a
dühkitöréseiden, mert szeretsz dühöngeni – jegyeztem meg.
Ilse rám meredt.
– Nem... dehogy.
– De igen. Élvezed őket – makacskodtam.
Ilse elvigyorodott.
– Hát, jól érzem magam, amíg tartanak.
Szörnyen megnyugtató a legsértőbb dolgokat mások fejéhez vágni és a legcsúnyább
neveken illetni őket. Azt hiszem, igazad van, Emily, élvezem a dührohamaimat.
Milyen különös, hogy sosem gondoltam erre. Azt hiszem, ha nem élvezném őket,
nem is hisztériáznék. De miután túl vagyok rajtuk, olyan bűntudatot érzek.
Tegnap egy órát bőgtem, miután összevesztem Perryvel.
– Aha, és azt is élvezted, igaz?
Ilse eltűnődött.
– Azt hiszem, igen. Hátborzongató alak
vagy, Emily. Többet nem akarok beszélni erről. Menjünk fürdeni... Hogy nincs
fürdőruha? Kit érdekel. Mérföldekre egy teremtett lélek sincs. Képtelen vagyok
ellenállni azoknak a hullámoknak. Nem hallod, hogy hívnak engem?
Pontosan úgy éreztem, ahogyan Ilse, és a
holdfényben fürödni olyan gyönyörű, romantikus dolognak tűnt – és az is, ha a
világ Potterei nem szereznek tudomást róla. Ha igen, bemocskolják. Egy kis
mélyedésben vetkőztünk le a dűnék között – ami a holdfényben olyan volt, akár
egy ezüstszál –, de az alsószoknyáinkat magunkon hagytuk. Gyönyörűséges volt
pancsolni és úszni az ezüstkék vízben, a simogató hullámok között. Olyanok
voltunk, mint egy költemény vagy tündérmese sellői vagy tengeri nimfái. Amikor
pedig kijöttünk, Ilse felé nyújtottam a kezem és így szóltam:
Szaladj velem e sárga homokban.
A pergő szemek testünkre simulnak, s mint
csókkal beszórnak,
A vad szelek is elcsitulnak.
Te csak lejts velem, álmunk az. mi
kerget,
És édes koboldok viselik a terhet.
Ilse megfogta a kezem és
pörögtünk-forogtunk a holdfényes homokon, aztán vissza szaladtunk az
ezüstszálhoz, felöltöztünk és nagyon boldogan hazamentünk. A vizes
alsószoknyákat persze össze kelleti tekernünk és a hónunk alatt vittük. Nagyon
szorosan simultak ránk a ruháink, de hát senki sem látott bennünket. És ez az,
amin Blair Water úgy felháborodott.
Azért remélem, Elizabeth néni nem fog
hallani róla.
Milyen kár, hogy Mrs. Price-nak oly sok
álmatlan órája volt Dean miatt meg miattam. Semmiféle bűbájosságot vagy
varázslást nem csináltunk, csupán felsétáltunk a Pompás Hegyre és képeket
kerestünk a felhőkben. Lehet, hogy gyerekes dolog, de remek móka. Azt szeretem
Deanben, hogy nem fél ártalmatlan és kellemes dolgokat csinálni csupán azért,
mert gyermetegek. Az egyik felhő, amit megmutatott, pont olyan volt, mintha egy
csecsemőt a karjában tartó angyal szállt volna a sápadt, fénylő égbolton.
Áttetsző kék fátyol volt a fején, amelyen átsütött egy halovány, korai csillag.
A szárnyainak csúcsa aranyból volt, fehér köntöse bíborpettyes.
– Ott megy az Esthajnalcsillag a
holnappal a karjában – mondta Dean.
Oly gyönyörű volt, csodálatos pillanattal
ajándékozott meg. Ám tíz másodperccel később tevévé változott, hatalmas
dromedár-púppal.
Meg akkor is káprázatos félórát
töltöttünk el. ha Mrs. Price, aki semmit sem lát az égen, azt hitte, hogy
hülyék vagyunk.
Mindezekből arra a következtetésre
jutottam, hogy nem érdemes más emberek véleménye szerint élni. Csak a magad
normái szerint élj. Végtere is én hiszek magamban. Nem vagyok olyan rossz és
ostoba, mint képzelik, és tüdőbajos sem vagyok. És tudok írni. Most. hogy
mindent kiírtam magamból, már másként érzek. Egyetlen dolog, ami még mindig
bosszant, hogy Miss Potter szánakozik rajtam. Méghogy egy Potter sajnáljon!
Kinéztem az ablakon és megláttam Jimmy
kuzin sarkantyúvirág ágyását, és hirtelen jött a villanás, és Miss Potter meg a
szánakozása és gúnyos nyelve nem számított többé. Ki festett be titeket,
sarkantyúvirágok, hogy ilyen ragyogó teremtmények lettetek? A nyári naplementéből
terveztek meg benneteket.
Ezen a nyáron rengeteget segítek Jimmy
kuzinnak a kertben. Azt hiszem, legalább annyira szeretek ott munkálkodni,
amennyire ő. Mindennap új felfedezéseket teszünk a rügyekről és virágokról.
Tehát Elizabeth néni nem küld
Shrewsburybe! Olyan csalódottságot érzek, mintha valóban azt reméltem volna,
hogy mehetek. Mintha az élet valamennyi ajtaja bezárult volna előttem.
Mégis sok mindenért tartozom köszönettel.
Elizabeth néni megengedi, hogy még egy évig itt járjak iskolába, legalábbis azt
hiszem, és Mr. Carpenter egy csomó dologra megtaníthat még; nem vagyok csúnya;
a holdfény még mindig gyönyörű; egy szép napon jutok valamire a tollammal; és
van egy káprázatos, szürke, holdvilág képű cicám, aki épp most ugrott fel az
asztalomra és bökte meg orrával az orromat, jelezvén, hogy épp eleget írtam
együltömben. Az egyetlen igazi cica a szürke cica!
5
Egy augusztusi estén Emily meghallotta
Teddy füttyjelét a Holnap útról és kiosont hozzá. A fiú csillogó szeméből
ítélve, hírei voltak.
– Emily – kiáltotta izgatottan. – Mégis
megyek Shrewsburybe! Anya ma este mondta, hogy meggondolta magát és elenged.
Emily boldog volt – bár furcsa
önsajnálatot is érzett, amiért rögvest szemrehányást is tett magának. De milyen
magányos lesz New Moonban, ha mindhárom régi pajtása elmegy. Eddig a pillanatig
fel sem fogta, mennyire számít Teddy barátságára. Amikor a következő évre
gondolt, mindig ott volt gondolatai hátterében. Teddyre mindig számíthatott.
Most senkije sem lesz, még Dean sem, hiszen télre szokás szerint elutazik, és
csak az utolsó pillanatban dönti el, hogy
Egyiptomba vagy Japánba megy. És ővele mi
lesz? Átveheti-e a világ összes Jimmy-naplója hús-vér barátai helyét?
– Bárcsak te is jöhetnél – mondta Teddy,
amint végigsétáltak a Holnap úton, amely már majdnem Ma út lett, hisz olyan
gyorsan és olyan magasra nőttek a fiatal nyárfák.
– Hiábavaló ezt kívánnod... ne is
beszéljünk róla... boldogtalanná teszel vele – mondta szaggatottan Emily.
– Hát, hétvégeken majd találkozunk. És
neked köszönhetem, hogy elmehetek. Anya azért enged el, amit te mondtál neki a
temetőben. Tudtam, hogy azóta is ezen rágódik, mert időnként erről motyogott.
Múlt héten valamelyik nap arra lettem figyelmes, hogy azt dünnyögi: „Rémes
dolog anyának lenni, rémes, hogy egy anya így szenvedjen. És mégis önzőnek
nevezett!" Más alkalommal pedig ezt mondta: „Önző dolog, ha az ember meg
akarja tartani az egyetlen dolgot, amije maradt a világon?" Ma este
azonban tündéri volt, amikor azt mondta: továbbtanulhatok. A népek azt mondják,
Anyának nincs ki mind a négy kereke, és néha valóban egy kicsit furcsa. De csak
olyankor, amikor mások is jelen vannak. El sem tudod képzelni. Emily, milyen
aranyos és kedves, amikor egyedül vagyunk. Olyan rossz, hogy itt kell hagynom,
de muszáj tanulnom!
– Örülök, ha attól gondolta meg magát,
amit én mondtam neki, viszont sosem fogja megbocsátani nekem. Mindig gyűlölt
engem, ezt te is tudod. Azt is, hogyan néz rám, amikor a Kóró dűlőben vagyok...
Persze, roppant udvarias velem, de a szeme, Teddy.
– Igen. tudom – felelte zavartan Teddy –,
de ne légy szigorú a mamámmal, Emily. Biztos vagyok benne, hogy nem volt mindig
ilyen, bár amióta az eszemet tudom, mindig ilyen volt. Fogalmam sincs, milyen
lehetett azelőtt, hiszen semmit sem tudok róla. Sosem mesél semmit, a papámról
az égvilágon semmit sem tudok. Egyszerűen nem hajlandó beszélni róla. Még azt
sem mondta el, hogyan szerezte azt a sebhelyet az arcára.
– Nem hiszem, hogy bármi baj lenne a
mamád agyával – mondta lassan Emily –, inkább az a gyanúm, hogy kínozza valami –
és mindig azon gyötrődik –, valami, amit képtelen elfelejteni vagy elűzni.
Egészen biztos vagyok benne, hogy a mamádat kísérti valami. Természetesen nem
kísértetre vagy hasonló butaságra gondolok, hanem valami szörnyű gondolat
rágja.
– Nem boldog – mondta Teddy –, és hát
szegények vagyunk. Ma este azt mondta, hogy csak három évre tud elküldeni
Shrewsburybe, ez minden, amit megengedhet magának. De legalább elindulhatok,
utána pedig csak megleszek valahogy. Tudom, hogy sikerülni fog. Már csak
őmiatta is.
– Egy szép napon nagy művész lesz belőled
– mondta révetegen Emily.
Elérték a Holnap út végét. Előttünk a
százszorszépektől fehérlő tavi legelő – a farmerek, káros gyom lévén gyűlölik a
százszorszépeket, pedig nyári szürkületkor olyan képzetet kelt a
százszorszépektől fehér mező, akár az Elveszett Boldogság Birodalma. Alattuk
óriási arany liliomként fénylett Blair Water. A keleti dombon árnyai közt a kis
Befejezetlen Ház kuporgott, talán a csalfa menyasszonyról álmodott, aki sosem
lakott benne. A Kóró dűlő sötétségbe borult. Meglehet, Mrs. Kent ott sírdogált
a sötétben, titkával, amit csak ő ismert, miközben szíve társért sóvárgott?
Emily átszellemülten figyelte a lemenő napot s az égboltot. Már nem volt mérges
és rosszkedvű sem, Teddy társaságában valahogy sosem tartott sokáig a bánat. Az
egész világon az ő hangja volt a legszebb muzsika. Vele minden jó dolog
elérhetőnek látszott. Igaz, nem mehet Shrewsburybe, viszont dolgozhat és
tanulhat New Moonban – ó, de mennyire! Egy újabb év Mr. Carpenterrel óriási
segítség lesz a számára, talán épp olyan, mint Shrewsbury. És meg kell másznia
az Alpok ösvényét – meg fogja mászni, nem számít, milyen akadályok emelkednek
az útjába; nem számít, lesz-e bárki is, aki segít neki.
– Ha nagy művész leszek, úgy foglak
lefesteni, amilyen ebben a pillanatban vagy – mondta Teddy –, és Jeanne d'Arc
lesz a kép címe, amint átszellemülten belső hangjaira figyel.
Emily ugyancsak nehéz szívvel feküdt le
aludni aznap este. Reggel viszont azzal az érthetetlen meggyőződéssel ébredt,
hogy valami jó hírt hoz számára ez a nap. És e meggyőződése a New Moonban
megszokott szombati sürgés-forgás közepette sem lankadt: ilyenkor takarították
makulátlanra a házat, töltötték fel a kamrát. Hűvös, párás nap volt, amikor a
keleti szél szárnyán jön fel a köd a partról, fátyolba burkolva New Moont és a
régi kertet.
Alkonyatkor eleredt az eső, de a jó hír
csak nem érkezett meg. Emily épp végzett a réz gyertyatartók fényesítésével,
valamint az Eső ének című vers komponálásával, amikor Laura néni szólt, hogy
Elizabeth néni a szalonban várja.
Emilyinek kifejezetten rosszízű emlékei
voltak a szalonban folytatott, Elizabeth néni féle „beszélgetésekről".
Semmilyen elkövetett, vagy éppenséggel el nem követett rosszaság nem jutott
eszébe, ami igazolta volna ezt a szalonba hívást, mégis remegve ment a szalon
felé: bármit is akar mondani Elizabeth néni, az csak különleges dolog lehet,
különben nem a szalonban mondaná. Ez hozzá tartozott Elizabeth néni apró
trükkjeihez. Nárcisz hangtalan, szürke árnyékként lopakodott utána. Emily
remélte, hogy Elizabeth néni nem hessegeti ki, hiszen a cica jelenléte vigaszt
nyújtott, merthogy Nárcisz mindenképp az ő oldalán állt.
Elizabeth néni kötött, komolynak tűnt, de
nem látszott sem sértődöttnek, sem pedig mérgesnek. Nem törődött Nárcisszal,
viszont arra gondolt, milyen magasnak látszik Emily a régi, impozáns,
félhomályos szobában. Hogy milyen gyorsan nőnek a gyerekek! Mintha tegnap
történt volna, hogy a szép, helyes kis Juliet... Elizabeth Murray lerázta
magáról a gondolatot.
– Foglalj helyet, Emily – mondta. –
Beszédem van veled.
Emily leült, Nárcisz pedig kényelmesen
elhelyezkedett mellette. Emilynek hirtelen nyirkos lett a tenyere és kiszáradt
a szája. Azt kívánta, bárcsak ő is kötne. Rémes volt tétlenül ott ülni, azon
tűnődve, mi következik. Pedig olyan következett, amire sosem gondolt volna.
Elizabeth néni, miután zavartalanul
körbekötött egy sort a harisnyáján, minden kertelés nélkül azt kérdezte: –
Szeretnél a jövő héten Shrewsburybe menni, Emily? Shrewsburybe? Jól hallotta
volna?
– Ó, Elizabeth néni! – mondta.
– Megbeszéltem az ügyet a bácsikáiddal és
a nénikéiddel – közölte Elizabeth néni. – Egyetértettek velem abban, hogy
tovább kell tanulnod. Jelentős költség ez, természetesen... ne, ne szakíts
félbe! Nem szeretem, ha félbeszakítanak... De Ruth azzal járul hozzá a
felnevelésedhez, hogy fél áron szállást, és ellátást biztosít neked... Emily,
nem szakítasz félbe! Oliver bácsikád fizeti a másik felét; Wallace bácsi
gondoskodik a könyveidről, én pedig a ruházkodásodról. Természetesen amiben
csak tudsz, segítesz Ruth néninek a ház körül, cserébe a kedvességéért. Három
évet járhatsz Shrewsburybe egyetlen feltétellel.
Mi az a feltétel? Emily legszívesebben
kacagva, énekelve táncra perdült volna a régi szalonban, amit egyetlen Murray,
még az édesanyja sem mert volna megtenni, de magára erőszakolt merevséggel a
puffon maradt és feltette magának ezt a kérdést, izgatottan várakozott,
miközben érezte a pillanat drámaiságát.
– Három év Shrewsburyben – folytatta
Elizabeth néni –, épp annyit tesz érted, mint három év a Queen's-en, azzal a
különbséggel, hogy nem kapsz tanítói oklevelet, ami a te esetedben úgysem
számít, hiszen nem kell állást vállalnod a megélhetésedért. Ám, amint
említettem, van egy feltétele.
Miért nem nevezi meg Elizabeth néni azt a
feltételt? Emily kibírhatatlannak érezte a bizonytalanságot. Lehetséges, hogy
fél kimondani? Ez igazán nem jellemző Elizabeth nénire. Olyan rettentő volna a
feltétele?
– Meg kell ígérned – mondta szigorúan
Elizabeth néni –, hogy a Shrewsburyben töltött három év alatt teljesen
felhagysz az ostobaságaid írásával... Teljesen, az iskolai fogalmazásokat
kivéve.
Emily mozdulatlanul, komoran ült.
Egyrészt nincs Shrewsbury, másrészt nincs több vers, történet és
„tanulmány", s e csodás, "vegyes felvágott" Jimmy-naplók.
Egyetlen szemvillanás, és meghozta a döntést.
– Ezt nem tudom megígérni, Elizabeth néni
– jelentette ki elszántan.
Elizabeth néni úgy meghökkent, hogy
kiejtette kezéből a kötést. Erre nem számított. Azt hitte, Emily annyira odavan
azért, hogy Shrewsburybe mehessen, hogy bármire hajlandó lenne. És ő csak egy
csekélységet kért tőle.
– Ez azt jelenti, hogy nem akarsz
felhagyni az ostoba firkálással a továbbtanulás kedvéért, amire állítólag
mindig oly nagyon vágytál? – kérdezte.
– Nem arról van szó. hogy nem akarok.
Egyszerűen képtelen vagyok rá – felelte csüggedten Emily. Tudta, hogy Elizabeth
néni ezt úgysem érti, sosem értette meg. – Nem tehetek róla. a véremben van az
írás, Elizabeth néni. Hiába kéred ezt tőlem. Szeretnék továbbtanulni, de az
írást nem tudom feladni érte. Képtelen volnék megtartani egy ilyen ígéretet,
úgyhogy semmi értelme megígérni.
– Akkor itthon maradsz – mondta dühösen
Elizabeth néni.
Emily arra számított, hogy a nagynénje
feláll és kimegy a szobából, de az felvette a harisnyát és mérgesen folytatta a
kötést. Az igazat megvallva, Elizabeth Murray képtelenül megrökönyödött. Igazán
el akarta küldeni Emilyt Shrewsburybe, Ezt megkövetelte tőle a hagyomány, és az
egész család azon a véleményen volt, hogy Emilynek tovább kell tanulnia. Ezt a
feltételt ő találta ki. Jó lehetőségnek vélte, hogy a gyerek felhagyjon ezzel
az időt és papírt pocsékoló, ostoba szokással, és egy pillanatig sem
kételkedett terve sikerében. És most ez az oktalan, esztelen, hálátlan
konokság.,. „Kiütközött belőle a Starr" – gondolta rosszindulatúan, a
Shipley-örökségről megfeledkezve Emily néni. Mégis, most mitévő legyen? Tudta,
hogy ha egyszer Emily megmakacsolja magát, egy tapodtat sem enged, és azt is,
hogy noha Wallace, Oliver és Ruth ugyanolyan őrültségnek és hagyományellenesnek
tartják Emily írásbolondériáját, mint jómaga, ebben a kikötésben nem
támogatnák. Elizabeth Murray már előre látta a teljes hátraarcot és cseppet sem
örült annak, ami várt rá. Kellő akaraterővel talán megingathatná az előtte ülő,
vékony, sápadt teremtést. Olyan törékeny, olyan fiatal és megszelídíthetetlen.
Elizabeth Murray három éven át próbálta kikúrálni Emilyt ebből az ostobaságból,
és ő, aki még soha semmiben nem vallott kudarcot, ezúttal nem boldogult. Senki
sem tudta őt térdre kényszeríteni.
Elizabeth dühödten kötött mérgében, Emily
pedig keserű csalódottságával és az igazságtalansággal küszködve mozdulatlanul
ült. Bármennyire is elszánta magát, hogy nem sír Elizabeth néni előtt, alig tudta
visszafojtani könnyeit. Bárcsak Nárcisz ne dorombolna olyan elégedetten, mintha
legalábbis minden tökéletes lenne egy szürke macska szemszögéből. Szerette
volna, ha Elizabeth néni elbocsátja végre. Elizabeth Murray azonban csak bőszen
kötött, s egy szót sem szólt. Lidércálomnak tűnt az egész. Feltámadt a szél,
eső verte az ablakot, s vádlón néztek le sötét képkereteikből a rég elhunyt
Murray-k. Ők nem rokonszenveztek a villanásokkal, Jimmy-naplókkal és az Alpok
ösvényeivel – az ismeretlen, csábító istenségek kergetésével.
Emily minden csalódottsága ellenére
akaratlanul is arra gondolt, milyen fantasztikus díszlet lehet ez egy regény
valamelyik tragikus jelenetéhez.
Nyílt az ajtó és Jimmy kuzin osont be a
szobába. Jól tudta, milyen szelek járnak és direkt hallgatózott az ajtó előtt.
Ha valaki, ő tisztában volt azzal, hogy Emily sosem ígérne meg ilyet, ezt
egyébként Elizabethnek is elmondta tíz nappal ezelőtt a családi kupaktanácson.
Ő csupán az együgyű Jimmy Murray, mégis megértette azt, amit az épeszű
Elizabeth Murray nem tudott felfogni.
– Mi baj? – kérdezte egyikükről a
másikukra nézve.
– Semmi – felelte méltóságteljesen
Elizabeth. – Felkínáltam Emilynek a továbbtanulást, ő pedig visszautasította.
Természetesen joga van hozzá.
–
Senkinek sincs joga, akinek ezer őse van. – jelentette ki Jimmy kuzin abban a
kísérteties hangnemben, amelyben az efféle bölcsességeket mondani szokta.
Elizabethet ilyenkor mindig kirázta a hideg, hiszen sosem tudta kiverni a
fejéből, hogy ez a hátborzongató kifejezésmód az ő hibája. – Emily nem ígérheti
meg. amit kérsz. Meg tudod igérni. Emily?
– Nem. – Akarata ellenére néhány hatalmas
könnycsepp gördült le Emily orcáján.
– Ha megtehetnéd – kérdezte Jimmy kuzin –
nekem megígérnéd, igaz?
Emily bólintott.
– Túl sokat kérsz, Elizabeth – mondta
Jimmy kuzin a kötőtűk haragos hölgyének. – Arra kérted, hogy hagyjon fel minden
írással... Nos, ha csak arra kérnéd, hogy egy részével hagyjon fel... Ahhoz mit
szólnál, Emily, ha Elizabeth csak azt kérné, hogy egy részével hagyj fel? Ezt
talán megtehetnéd, igaz?
– Melyik részével? – kérdezte óvatosan
Emily.
– Például azzal, ami nem igaz. – Jimmy
kuzin Emily mellé állt és védelmezően a lány vállára tette a kezét. Elizabeth
tovább kötött, de mintha lassabban mozogtak volna kezében a tűk. – Például
történeteket, Emily. A nénéd különösen nem szereti, ha történeteket írsz.
Hazugságnak gondolja őket. A többi, amit írsz, nem annyira zavarja. Mit
gondolsz, nem hagyhatnál fel három évre a történetek írásával, Emily? Az
iskolázottság óriási dolog. Archibald nagymamád szívesen élt volna
heringfarkon, ha középiskolába járhatott volna... Számtalanszor hallottam,
amikor ezt mondta. Rajtad a sor, Emily!
Emilynek gyorsan járt az agya. Szeretett
történeteket írni, kemény lesz, ha abba kell hagynia. Másrészt viszont, ha
írhat képzelet szülte verseket, bizarr Jimmy-naplós jellemrajzokat és
hangulatától függően kellemes, szatirikus, tragikus feljegyzéseket a mindennapi
eseményekről – talán kibírja.
– Tégy próbát... próbáld csak ki –
suttogta Jimmy kuzin. – Engeszteld ki egy kicsit. Nagyon sokkal tartozol neki,
Emily. Találkozzatok félúton.
– Elizabeth néni – kezdte remegő hangon
Emily –, ha elküldesz Shrewsburybe, megígérem, hogy három évig semmi olyat nem
írok, ami nem igaz. Így jó lesz? Mert ez minden, amit megígérhetek.
Elizabeth két sort kötött le, mielőtt
nagy kegyesen válaszolt. Jimmy kuzin és Emily már azt hitték, válaszra sem
méltatja őket. Ám hirtelen összehajtotta a kötését és felállt.
– Nagyszerű. Ebbe beleegyezem.
Természetesen a történeteidet ellenzem leginkább. Ami pedig a többit illeti,
úgy hiszem, Ruth gondoskodik majd arról, hogy ne legyen túl sok elvesztegetni
való szabadidőd.
Elizabeth néni nagy megkönnyebbüléssel
kiviharzott, mivel nem szenvedett teljes vereséget, hanem megengedték, hogy
némi háborús dicsőséggel visszavonuljon egy kínos helyzetből. Jimmy kuzin
megpaskolta Emily fekete fejét.
– Jól van, Emily. Tudod, nem kell túl
makacsnak lenni. Három év nem egy emberöltő, cicus.
Nem az, ám tizennégy évesen úgy érzi az
ember. Emily álomba sírta magát, de pontban hajnali háromkor felébredt,
gyertyát gyújtott azon a szeles, északi parti éjjelen, az asztalához ült és az
egész jelenetet megírta a Jimmy-naplójába. – Roppantul vigyázott rá, hogy
egyetlen olyan szó ne kerüljön bele, ami nem volt szigorúan véve igaz!
6
Teddy, Ilse és Perry ujjongtak az
örömtől, amikor Emily beszámolt arról, hogy ő is Shrewsburybe megy. Emily,
miután végiggondolta a dolgot, mértéktartóan örült. Óriási dolog, hogy
középiskolába járhat, viszont cseppet sem tetszett az ötlet, hogy Ruth néninél
szállásolják el. Erre nem számított. Úgy vélte, Ruth néni nem akarja, hogy ott
legyen nála, és ha Elizabeth néni eldöntötte, hogy Shrewsburybe küldi, akkor
máshol szállásolja el, valószínűleg Ilsével együtt. Hát, ennek sokkal jobban
örült volna. Nagyon jól tudta, hogy Ruth néni fedele alatt nem lesz túl könnyű
az élet. És nem szabad történeteket írnia.
Gyötrelmes, ha késztetést érzel, de nem
alkothatsz, mert tilos kifejezésre juttatnod; ha izgalomba hoz egy mókás, vagy
éppen drámai jellem megteremtése, de nem keltheted életre; ha váratlanul
gyökeret ver benned egy kapitális összeesküvés ötlete és rádöbbensz, hogy nem
dolgozhatod ki, ezt a kínt csak az foghatja fel, aki az írás végzetes vágyával
született. Ezt a világ Elizabeth nénijei soha nem érthetik meg. Nekik puszta
dőreség csupán.
Augusztus utolsó két hetében nagy volt a
nyüzsgés New Moonban. Elizabeth és Laura hosszú tanácskozásokat folytattak
Emily ruháival kapcsolatban. Olyan ruha kell neki. ami nem hoz szégyent a
Murray-kre, csakhogy a józan ész és nem a divat rendelkezett vétójoggal.
Emilynek nem volt beleszólása a dologba. Laura és Elizabeth egyik nap álló
délután azon vitatkoztak, legyen-e Emilynek taftblúza – Ilsének három is volt –,
végül Emily keserűségére ellene voksoltak. Laura azonban a maga feje után ment
a csinos krepp holmi tekintetében, amelyet nem mert „estélyi ruhának"
hívni, hiszen csupán az elnevezés miatt halálra lett volna ítélve. Rózsaszínű
volt, gallér nélkül – óriási engedmény Elizabeth részéről –, nagy, puffos
ujjal, ami manapság már szinte képtelenség, ám ahogyan minden divat, nagyon
csinos és pikáns volt a maga idejében, amikor fiatalok és széplányok viselték.
Emily legcsinosabb ruhája volt, és a leghosszabb is, ami sokat jelentett
akkoriban, hiszen csak akkor tekintettek felnőttnek, ha „hosszú" ruhát
viseltél. Az „estélyi" egészen Emily csinos bokájáig ért.
Még este, mikor Laura és Elizabeth nem
voltak otthon, felvette, mert azt akarta, hogy Dean lássa rajta. A férfi
feljött, hogy vele töltse az estét, mivel másnap indult Egyiptomba, és a
kertben sétálhattak. Emily ugyancsak felnőttnek és kifinomultnak érezte magát,
mert fel kellett emelnie hosszú szoknyáját a harmatos fűben. A ruha anyagából
készült sálkendőt tett lazán a fejére, s Dean úgy találta, most sokkal inkább
hasonlít egy csillagra, mint valaha. A cicák ott lődörögtek a nyomukban: a
fényes szőrű, csíkos Nárcisz és a New Moon-i istállók fölött uralkodó
Kotnyeles. Cicák jöttek, cicák mentek, de Kotnyeles maradt a posztján. A fűben
kergetőztek, virágdzsungelekből ugráltak egymásra, és hízelgően görgölőztek
Emily lába körül. Dean Egyiptomba készült, de tudta, hogy sehol, még az
elfeledett birodalmak különös világában sem láthat olyat, ami jobban tetszene
neki, mint Emily és kiscicái képe New Moon szépen gondozott, pompás, illatos,
régi kertjében.
Nem beszélgettek annyit, mint máskor, és
a csend furcsa dolgokat művelt mindkettejükkel. Deannek többször is az az őrült
gondolata támadt, hogy sutba dobja az egyiptomi utazást és itthon marad télire,
talán Shrewsburybe megy. – Megvonta a vállát és kinevette magát. Erre a gyermekre
szükségtelen vigyázni. A New Moon-beli hölgyek megnyugtató őrangyalok. És
nyúlánksága meg fürkészhetetlen szeme dacára Emily még csak gyerek. Milyen
tökéletes fehér nyakának íve, milyen csókra termett, édes, piros az ajka.
Hamarosan nővé érik – de nem az ő számára –, nem a bicegő. Kajlahátú Priest
számára – az apja generációjából. Dean vagy századszor mondta magának, hogy nem
lesz ostoba. Meg kell elégednie azzal, amit a sorstól kapott: egy különleges,
ragyogó teremtés barátságávat és szeretetével. Kinek szerelme nemsokára
csodálatos ajándék lesz – egy másik férfinak. Dean cinikusan arra gondolt,
kétségkívül egy jóképű, ifjú divatbábra fecsérli majd, aki félig sem lesz
érdemes rá.
Emily viszont azon elmélkedett, milyen
rémesen fog hiányozni Dean, sokkal jobban, mint azelőtt. Olyan jó cimborák
lettek ezen a nyáron. Amikor vele beszélgetett, mégha csak néhány percet is,
mindig olyan érzése volt, hogy gazdagabb lett az élete. Tanulságosak voltak
Dean bölcs, szellemes, humoros mondásai. Lelkesítették, bátorították,
ösztönözték, a bókjai pedig önbizalmat keltettek benne. Dean úgy elbűvölte őt,
ahogyan senki más. Mindazonáltal érezte, hogy nem tudja elemezni ezt az érzést.
Ami Teddyt illeti, nos tökéletesen tudta, miért szereti. Csupán a Teddysége
miatt. És Perry – Perry jó kedélyű, napbarnított, szókimondó, hetvenkedő
csirkefogó, akit nem lehet nem szeretni. Dean azonban más. Az ismeretlen
csábítása... a tapasztalat... a mérhetetlen tudás... a keserűségben megérett
bölcsesség... azok a dolgok, amiket Dean tudott, ő pedig nem – ebből állna a
sármja? Emily nem tudta megmondani. Csupán azt tudta, hogy Dean után mindenki
unalmasnak, színtelennek tetszett, még Teddy is, pedig őt mindenkinél jobban
szerette. Ó, igen. Emilyben sosem támadt kétség afelől, hogy Teddyt szereti a
legjobban. Mindazonáltal Dean felelt meg természetének, rejtett és bonyolult
elvárásai nak.
– Köszönök mindent, amire megtanitottál
Dean – mondta, amikor megálltak a napóránál.
– Azt hiszed, te nem tanítottál engem sem
mire, Csillag?
– Hogyan taníthatnálak? Hisz olyan
fiatal, olyan... tudatlan vagyok...
– Megtanítottál keserűség nélkül nevetni.
Remélem, sosem tudod meg, mekkora áldás ez. Ne hagyd, hogy elrontsanak
Shrewsbury-ben, Csillag. Annyira örülsz annak, hogy elmehetsz, hogy nem akarom
a kedvedet szegni. De épp olyan jó lenne neked – ha nem jobb – itt, New
Moonban.
– Dean! Tovább akarok tanulni és
műveltséget...
– Műveltség! A műveltség nem azt jelenti,
hogy evőkanállal töltik beléd az algebrát és a másodosztályú latint. Mr.
Carpenter többet és jobban taníthatna, mint azok a férfi és női kiscserkészek a
shrewsburyi középiskolában.
– Itt már nem járhatok iskolába –
tiltakozott Emily. – Teljesen magányos lennék. A korombeli diákok mind a
Queen's-be mennek vagy Shrewsburybe, vagy itthon maradnak. Nem értelek, Dean.
Azt hittem, örülni fogsz, hogy Shrewsburybe mehetek.
– Boldog vagyok – mert ez örömet okoz
neked. Csakhogy azt a bölcsességet, amit én kívánok neked, nem tanítják a
középiskolákban, és nem vizsgákkal mérik. Bármennyi tudást szerzel is meg az
iskolákban, azt magadért tedd. Ne engedd, hogy bármivé is átformáljanak, mindig
maradj önmagad. Ez minden. Bár nem hiszem, hogy ez lenne a céljuk.
– Nem, dehogy – felelte határozottan
Emily. – Én olyan vagyok, mint Kipling macskája: vad magányomban járom az
utamat és ott csóválom meg a farkamat, ahol nekem tetszik. Ezért néznek ferde
szemmel a Murray-k. Azt hiszik, olyannak kell lennem, mint ők. Ó, Dean, ugye
gyakran írsz? Senki sem ért meg engem úgy, ahogyan te. Már annyira
megszoktalak. hogy nem is tudom, mi lesz velem nélküled.
Emily ezt könnyedén mondta és úgy is
értette, Dean sovány arca viszont belepirult. Nem mondtak istenhozzádot
egymásnak, ez régi megállapodás volt közöttük.
–
Legyenek kegyesek napjaid! – mondta Dean, amint távozóban feléje intett.
Emily csupán lassú, titokzatos mosolyával
válaszolt – s a férfi elment. Nagyon magányosnak tűnt a fehér lángvirág
kísérteties szirmaival tarkított kert a halványkék szürkületben. Emily boldog
volt, amikor Hórihorgas John erdejéből meghallotta Teddy füttyjelét.
Az utolsó otthon töltött estéjén
felkereste Mr. Carpentert, hogy meghallja, miként vélekedik azokról a
kéziratokról, amelyeket múlt héten vitt el hozzá. Az Elizabeth néni-féle
ultimátum előtt írt utolsó történetei is köztük voltak. Mr. Carpenter jóakaratú
volt és sosem szépítgette a dolgokat, s Emily épp ezért, az őszintesége miatt
bízott az ítéletében, még akkor is, ha olyasmit mondott, ami sebet ejtett a
lelkén.
– Ez a szerelmi történet nem jó – közölte
kereken a tanár.
– Tudom. Nem ezt akartam kihozni belőle –
sóhajtotta Emily.
– Ez minden történettel így van – felelte
Mr. Carpenter. – Te sosem leszel igazán elégedett azzal, amit leírsz, viszont
mások attól még jónak tarthatják. Ami a szerelmi történeteket illeti, azért nem
siklanak, mert nem tudod átérezni őket. Ne próbálj olyanról írni, amit nem
érzel át – félresikerül, mert a visszhang semmit sem ér. Nézzük ezt a másik
históriát az öregasszonyról. Nem rossz. A dialógus okos, a tetőpont érthető és
hatásos. És hál'istennek, van humorérzéked. Azt hiszem, épp ezért nem vagy jó a
szerelmi történetekben. Senki sem tud szerelmi történeteket írni, aki ilyen
humorérzékkel van megáldva.
Emily nem értette, hol itt az
összefüggés. Szeretett szerelmi történeteket írni, és csöpögősen
szentimentális, tragikus históriák voltak ezek.
– Shakespeare tudott – mondta dacosan.
– Aligha vagy Shakespeare kategóriájában –
felelte szárazon Mr. Carpenter.
Emily pipacsvörös lett.
– Tudom, de a tanár úr azt mondta, senki
sem.
– És ezt fent is tartom. Shakespeare a
kivétel, aki erősíti a szabályt. Bár amikor a Rómeó és Júliát írta, bizonyára
felfüggesztette a humorát. De most térjünk csak vissza Emilyhez New Moonból. Ez
a történet – nos, fogjuk rá, hogy egy ifjú elolvashatja anélkül, hogy
megfertőződnék.
Emily kiérezte Mr. Carpenter
hanghordozásából, hogy nem dicséri a történetét. Egy szót sem szólt, Mr.
Carpenter pedig a becses kéziratot félrepöckölve folytatta:
– Ez pedig Kipling gyönge utánzatának
tűnik. Olvastál tőle mostanában?
– Igen.
– Gondoltam. Kiplinget ne próbáld
utánozni. Ha mindenáron majmolni akarsz valakit, hát legyen Laura Jean Libbey.
Ennek itt csak a címe jó. Finnyás kis mese. A Rejtett gazdagság pedig nem
történet, hanem gép. Csikorog. Egy pillanatig sem feledtette el velem, hogy
történet, ennélfogva nem az.
– Valami nagyon élethüt próbáltam írni –
tiltakozott Emily.
– Vagy úgy. Akkor ezért. Valamennyien,
még a legjózanabbak is érzéki csalódásnak látjuk a világot. Ezért nem
meggyőzőek azok a dolgok, amelyek túlságosan élethűek. Lássuk csak... A
meghibbant család. Újabb realista kísérlet. De fénykép csupán, nem pedig élethű
ábrázolás.
–
Egy csomó bántó dolgot mondott nekem – sóhajtott Emily.
– Szép lenne a világ, ha soha senki nem
mondana bántó dolgokat, ám ugyancsak veszélyessé válna – vágott vissza Mr.
Carpenter. – Azt mondtad, kritikát, nem pedig hízelgést akarsz. Mindazonáltal
egy apró hízelgés is kijár neked. Azt hagytam a végére. A Valami más viszonylag
jó, és ha nem félnék attól, hogy elrontalak, azt is mondhatnám, tökéletes. Tíz
év múlva átírhatod és kihozhatsz belőle valamit. Igen, tíz év... ne grimaszolj,
lánykám. Tehetséges vagy... fantasztikus érzéked van a szavakhoz, s ez
felbecsülhetetlen. Viszont van néhány rémes hibád. Azok a rémes dőlt betűk...
szokj le róluk, lánykám, szokj le róluk. És tartsd kordában a képzeletedet, ha
eltér a valóságtól.
– Úgysem tehetek mást – jegyezte meg
elszontyolodva Emily.
Elmesélte, milyen megállapodást kötött
Elizabeth nénivel. Mr. Carpenter bólintott.
– Kiváló.
– Kiváló? – visszhangozta értetlenül
Emily.
– Bizony. Épp erre van szükséged. Ez majd
megtanít rá, hogy visszafogott és gazdaságos légy. Három éven át ragaszkodj
csak a tényekhez, és meglátod, mit tudsz kihozni belőle. Hagyd el a képzelet
birodalmát és szorítkozz a mindennapi életre.
– Nem létezik olyan, hogy mindennapi élet
– mondta Emily.
Mr.
Carpenter egy percig tűnődve fürkészte a lányt.
– Igazad van, nem létezik. Csak eltűnődik
az ember, honnan tudod. Hát, menj csak – menj a választott ösvényeden és
köszönd meg az isteneknek, hogy szabadon járhatsz rajta.
– Jimmy kuzin szerint senki sem lehet
szabad, akinek ezer őse van.
– És ezt az embert nevezik együgyűnek –
dünnyögte Mr. Carpenter. – Akárhogy is, az őseid nem kértek rendkívüli átkot a
fejedre, csupán azt rótták ki rád, hogy célozd meg a magasságokat, és nem hagynak
békén, ha nem igy teszel. Nevezd ambíciónak... késztetésnek... grafomániának,
ahogy tetszik. Ezek fájdalma vagy csábítása mellett az embernek kapaszkodnia
kell... amíg elbukik... avagy...
– Sikert arat – folytatta fekete fejét
hátravetve Emily.
–
Ámen – mondta Mr. Carpenter.
Emily aznap este írt egy verset – Búcsú
New Moontól – és megkönnyezte. Átérezte minden egyes sorát. Nagyszerű, hogy
iskolába járhat, ám itt kell hagynia drága New Moonját. Odakötődött az élete, a
gondolatai – a részévé vált.
„Nem csak arról van szó, hogy szeretem a
szobámat, a fákat és a dombokat – ők is szeretnek engem" – gondolta.
Bepakolták fekete útiládáját. Elizabeth
néni úgy vélte, minden szükséges benne van, Laura néni és Jimmy kuzin pedig
gondoskodtak róla, hogy egy-két „szükségtelen" is benne legyen. Laura néni
szólt Emilynek, hogy egy pár csipkeharisnyát talál a papucsában – a
selyemharisnyáig még ő sem merészkedett – Jimmy kuzintól pedig három
Jimmy-naplót és egy borítékot kapott, amelyben egy ötdolláros bankó bújt meg.
– Bármire költheted, amire csak akarod,
Cicus. Tízre gondoltam, de Elizabeth csak öt dollár előleget adott a jövő havi
fizetésemből. Azt hiszem, gyanította, mit akarok vele.
– Elkölthetek belőle egy dollárt amerikai
bélyegekre, ha sikerül szereznem? – suttogta aggodalmasan Emily.
– Bármire, ami tetszik – ismételte el
megértően Jimmy kuzin, jóllehet, még számára is megmagyarázhatatlan volt, miért
akarna bárki is amerikai bélyegeket vásárolni. De ha a drága kis Emily amerikai
bélyegeket akar, akkor azt vesz.
A következő nap álomszerűnek tetszett
Emily számára: a madarak mámoros éneke Hórihorgas John erdejében, amikor
hajnalban felébredt; az utazás Shrewsburybe a kora szeptemberi, friss reggelen;
Ruth néni hűvös fogadtatása; az idegen iskolában eltöltött órák; az
„előkészítő" beosztása; hazatérés vacsorára – hát ez bizony több napba is
belefért volna.
Ruth néni háza egy lakónegyed végében
állt, mondhatni a város szélén. Emily rémesen csúnyának találta a mindenféle
cifrasággal díszített épületet. Ám Shrewsburyben azok a házak számítottak a
legelegánsabbaknak. amelynek fehér facsipke volt a tetején és a kiugró
ablakfülkéin. Kert ugyan nem volt, csupán kevéske, szépen gondozott pázsit, ám
mégiscsak volt ott valami, ami gyönyörködtette Emily szemét: magas, karcsú,
erdei fenyőültetvény terült el a ház mögött, hosszan, zölden, pókhálószerűen, a
legmagasabb, legegyenesebb, legkarcsúbb erdei fenyőkkel, amelyeket valaha is
látott. Elizabeth néni Shrewsburyben töltötte a napot, s csak vacsora után
indult haza. A küszöbön kezet rázott Emilyvel, lelkére kötötte, hogy jó legyen
és csinálja azt, amit Ruth néni mond neki. Jóllehet, nem csókolta meg Emilyt,
önmagához képest mégis nagyon gyöngéd volt a hangja. Emily csordultig telt
érzelemmel s könnyek közt követte Elizabeth nénit a tekintetével, amíg el nem
tűnt a szeme elől. – Elizabeth néni visszamegy a drága New Moonba.
– Gyere be – mondta Ruth néni –. és légy
szíves ne csapd be az ajtót.
Emily sosem szokta becsapni az ajtókat.
– Elmosogatjuk a vacsoraedényeket –
folytatta Ruth néni. – Ezután mindig a te feladatod lesz. Majd megmutatom,
minek hol a helye. Amint Elizabeth nyilván közölte veled, elvárom, hogy a
szállásod és az ellátásod fejében némi házimunkát végezz.
– Igen – felelte kurtán Emily.
Cseppet sem bánta a házimunkát, bármennyi
legyen is, Ruth néni hangnemét annál inkább.
– Az itt tartózkodásod természetesen
rengeteg plusz kiadást jelent számomra – folytatta Ruth néni –. de úgy
tisztességes, hogy mindnyájan hozzájáruljunk a felnevelésedhez. Szerintem, és
mindig is ez volt a véleményem, sokkal jobban tettünk volna, ha a Queen's-be
küldünk, hogy tanítói oklevelet szerezz.
– Én is ezt akartam – jegyezte meg Emily.
– Hm... – Ruth néni összeszorította
ajkát. – Ezt mondod te. Csakhogy ebben az esetben nem értem, miért nem küldött
Elizabeth a Queen's-be. Épp eléggé elkényeztetett, nyilván ebben a dologban is
beadta volna a derekát, ha úgy véli, valóban azt akarod. A konyha melletti
kamrában fogsz aludni. Télen melegebb, mint a többi szoba. Nincs benne gáz, de
egyébként sem engedhetem meg magamnak, hogy gázt használj a tanuláshoz. Majd
gyertyával világítasz, kettőt is égethetsz egyszerre. Elvárom, hogy tisztán és
rendben tartsd a szobát és pontosan betartsd az étkezési időket. Ebben nem
ismerek tréfát. És van itt még valami, amit azonnal meg kell értened. Nem
hozhatod ide a barátaidat. Nincs szándékomban szórakoztatni őket.
– Se Ilsét... se Perryt... se Teddyt?
– Hát, Ilse végtére is Burnley és távoli
rokon. Ő időnként idejöhet, de állandóan ne rohangáljon itt. Mindenhonnan azt
hallom, hogy nem igazán megfelelő barátnő a számodra. Ami pedig a fiúkat
illeti, őket semmiképp sem hozhatod ide. Teddy Kentről semmit sem tudok, annál
pedig büszkébbnek kéne lenned, minthogy Perry Millerrel összejárj.
– Ahhoz vagyok túl büszke, hogy ne járjak
össze vele – vágott vissza Emily.
– Velem ne pimaszkodj, Emily. Jobb lesz,
ha azonnal megérted, hogy itt nem mehetsz mindenben a magad feje után, ahogyan
New Moonban. Rémesen elkényeztettek. Én azonban nem hagyom, hogy napszámos fiúk
keressék fel az unokahúgomat. Abban biztos vagyok, hogy fogalmam sincs, honnan
vetted a sekélyes ízlésedet. Még apád is úriembernek látszott Na, menj fel és
csomagold ki az útiládádat. Aztán tanulj. Kilenckor lefekvés.
Emily szörnyen dühös volt. Elizabeth néni
álmában sem tiltotta volna meg, hogy Teddy eljöjjön hozzá New Moonba.
Bezárkózott a szobájába és elkeseredetten kicsomagolt. Rémesen ronda szoba
jutott neki. Első látásra gyűlölte. Beázások csúfították el a ferde
mennyezetet, amely az ágyánál olyan alacsony volt, hogy elérhette a kezével.
Irdatlan, durva csomózású szőnyeg hevert a csupasz padlón, amelytől Emilynek
megfájdult a szeme. Semmi köze sem volt a Murray-ízléshez, őszintén szólva még
a Ruth Dutton-ízléshez sem. A néhai Mr. Dutton egyik vidéki unokaöccsétől
kapta. A közepe rikítóan skarlátvörös volt, amelyet militáns rózsaszín és
rikító zöld indadíszek foglaltak keretbe. A sarkaiban pedig bíborszínű
páfrányok és kék rózsák éktelenkedtek.
Az ajtó- és ablakkereteket förtelmes
csokoládébarnára festették, a falakat pedig még annál is rémesebb tapéta
borította. A képek méltóak voltak a szobához, főleg egy színes kőnyomat
Alexandra királynőről, akin annyi káprázatos ékszer csüngött, hogy a királyi
méltóság minden bizonnyal orra bukott volna, ha megmoccan. Ami azt illeti, még
egy színes kőnyomat sem tudott csúnyát vagy közönségeset csinálni Alexandra
királynőből, bár szánalmasan közel járt hozzá. Egy csokoládé színű, keskeny
polcon legalább húszéves papírvirágokkal megtöltött váza állt. Az ember nem is
gondolná, hogy valami ennyire ronda és lehangoló lehet, mint azok a
papírvirágok.
– Barátságtalan ez a szoba... nem akar
engem... sosem fogom itt otthon érezni magam – mondta fennhangon Emily.
Rémes honvágy gyötörte. A nyírfákon
megcsillanó New Moon-i gyertyafényt akarta; a harmatos komlóindák illatát;
doromboló cicáit; saját, kedves, ábrándokkal teli szobáját; a régi kert
csendjét és árnyait; a szél himnuszait s a hullámzó öblöt, melynek zengzetes,
ősi muzsikája olyan nagyon hiányzott a szárazföldi csendben. Még a kis temető
is hiányzott, ahol New Moon halottai nyugszanak.
Nem fogok sírni – Emily ökölbe szorította
a kezét. – Ruth néni kinevetne. Semmi sincs ebben a szobában, amit szeretni
tudnék. Odakint vajon van-e?
Kitárta az ablakot. Délre, a
fenyőültetvényre nézett, balzsamos illata úgy szállt be hozzá, akár egy
cirógatás. Balra boltíves, zöld ablakra emlékeztető rés húzódott a fák közt, s
azon át elbűvölő, holdsütötte tájra nyílt kilátás. Vajon milyen lehet a
naplemente tündöklő ragyogásában? Jobbra a kuszán elterülő Nyugat-Shrewsbury
látszott: a lámpák pöttyei mesebeli szépséget kölcsönöztek a domboldalnak e
nyárvégi alkonyatban. Valahol a közelben álmos csiripelés, mintha szendergő
madarak hintáznának egy árnyékos faágon.
– Ó, hisz ez gyönyörű – suttogta Emily, s
egészen kihajolt, hogy magába szívja a balzsam illatú levegőt. – Apa egyszer
azt mondta nekem, hogy mindenütt találhatunk valami gyönyörűt, amit szeretni
lehet. Ezt imádni fogom.
Ruth néni észrevétlenül dugta be fejét az
ajtón.
– Emily, miért hagytad összegyűrve a
karosszékvédő kézimunkát a nappaliban a szófán?,
– Én... nem... tudom – felelte zavartan
Emily. Még arról sem tudott, hogy egyáltalán hozzáért volna a kézimunkához.
Miért kérdez Ruth néni ilyesmit, mintha legalábbis valami sötét, alantas,
baljóslatú tervet gyanítana.
– Menj le és egyenesítsd ki.
Amint Emily szófogadóan megfordult, a
nagynénje felkiáltott:
– Emily Starr, azonnal csukd be azt az
ablakot! Megőrültél?
– Olyan szűk a szoba – könyörgött Emily.
– Nappal szellőztethetsz, de naplemente
után sose hagyd nyitva az ablakot. Most én felelek az egészségedért. Tudhatnád,
hogy a tüdőbetegeknek kerülniük kell az éjszakai levegőt és a huzatot.
– Én nem vagyok tüdőbeteg – tiltakozott
lázadozva Emily.
– Természetesen feleselsz.
– És ha az is volnék, Burnley doktor
szerint a friss levegő a legjobb nekem. Gyűlölöm a levegőtlenséget.
– A fiatalok azt hiszik, hogy az öregek
ostobák, de az öregek tudják, hogy a fiatalok azok. – Ruth néni érezte, hogy
falra hányt borsó a bölcselkedése. – Menj, igazítsd meg azt a karfavédőt,
Emily.
„Emily" lenyelte, amit mondani akart
és elindult. Mérnöki pontossággal kisimította a sérelmezett kézimunkát.
Emily egy pillanatra megállt és
körülnézett. Ruth néni nappalija, ahol „együtt" étkeztek, sokkal pompásabb
és modernebb volt, mint a New Moonbeli szalon. Keményfa padló; Wilton szőnyeg;
angol stílusú tölgyfa bútorok. Mindazonáltal fele annyira sem volt
„barátságos", mint a régi New Moon-i szoba. Emilyt egyre jobban gyötörte a
honvágy. Úgy vélte, semmit sem fog szeretni Shrewsbury-ben: az együttélést Ruth
nénivel és az iskolába járást sem. A sokszínű Mr. Carpenter után sótlannak,
szellemtelennek tűnt valamennyi tanár, és volt egy elsős lány, akit azonmód
utált. És még azt hitte, hogy csodás lesz a szép Shrewsburyben lakni és
középiskolába járni. Hát, semmi sem pontosan olyan, mint amire számít az ember,
gondolta múló pesszimizmussal a szobájába visszabaktató Emily. Dean egyszer azt
mesélte, hogy egész életében arról álmodozott, hogy holdfényes éjszakán keresztül-kasul
gondolázhat Velence csatornáin. Amikor végre odajutott, majd megették a
szúnyogok.
Emily fogcsikorgatva bújt az ágyába.
,A holdfényre és romantikus dolgokra kell
összpontosítanom a gondolataimat, nem szabad törődnöm a moszkitókkal – gondolta.
– Csakhogy... Ruth néninek úgy szúr a fullánkja.
7
Pot-pourri
19.. szeptember 20.
Sokáig elhanyagoltam a naplómat. Ruth
néni mellett nincs sok szabadideje az |embernek. Ma azonban péntek este van, és
nem tudtam hazamenni a hét végére, így aztán a naplómnál keresek vigasztalást.
Csak minden második hétvégémet tölthetem New Moonban. Ruth néninek minden
második szombaton szüksége van rám, hogy segítsek takarítani. A pincétől a
padlásig végignyaljuk a házat, akár kell, akár nem, ahogyan a csavargó mondta,
amikor minden hónapban egyszer megmosta az arcát, aztán kipihenjük magunkat
vasárnapra.
A fagy illatát érzem a levegőben. Attól
tartok, megszenvedi a New Moon-i kert. Elizabeth néni azon kezd morfondírozni,
hogy ideje visszaköltöztetni a nagy tűzhelyet a nyári konyhából a nagykonyhába.
Jimmy kuzin a disznók krumpliját főzi a régi gyümölcsösben, s közben a verseit
szavalja. Bizonyára Teddy, Ilse és Perry – mindhárman hazamentek ezek a
szerencsés teremtések is ott lesznek, és Nárcisz is ott tekereg majd. De nem
szabad rágondolnom, mert rögvest honvágyam lesz.
Kezdem megkedvelni Shrewsburyt, az
iskolát és a tanárokat, bár Deannek igaza volt, amikor azt mondta, nem találok
itt Mr. Carpenterhez hasonlót. A végzősök és a másodikosok lenézik az
előkészítősöket és roppant lekicsinylően viselkednek. Valamelyikük
leereszkedően beszélt velem, de nem hinném, hogy még egyszer megpróbálnák –
kivéve Evelyn Blake-et, aki mindannyiszor magas lovon ül, amikor csak
találkozunk, ami gyakran előfordul, mert a barátnője, Mary Carswell, Ilse
szobatársa Mrs. Adamson panziójában.
Utálom Evelyn Blake-et, efelől semmi
kétség. És aligha kétséges, hogy ő is utál engem. Ösztönös ellenségek vagyunk:
a legelső találkozásunk alkalmával úgy néztünk egymásra, mint két idegen
macska, és ennyi elég is volt. Még sosem gyűlöltem igazán senkit. Persze azt
hittem, hogy igen, de most már tudom, hogy az csak idegenkedés volt. A gyűlölet
roppant érdekes a változatosság kedvéért. Evelyn másodikos – magas, okos, nagyon
csinos. Mandulavágású, ragyogó, álnok barna szeme van, és az orrán keresztül
beszél. Ha jól értettem, irodalmi ambíciói vannak, és a legjobban öltözött
lánynak tartja magát a középiskolában. Talán az is, bár a ruhái valahogy
nagyobb benyomást tesznek az emberre, mint ő maga. Az emberek kritizálják
Ilsét, amiért túl gazdagon és túl felnőttesen öltözik, mégis uralkodik a
ruháin. Evelyn azonban nem. Mindig a ruhái jutnak először eszedbe, s csak
azután ő maga. Szerintem az a különbség, hogy Evelyn másoknak öltözik, Ilse
viszont önmagának. Muszáj jellemrajzot írnom róla, persze előbb jobban meg kell
ismernem őt. Micsoda elégtétel lesz! Ilse szobájában találkoztam vele először,
és Mary Carswell mutatott be bennünket egymásnak. Evelyn lenézett rám – egy
icipicivel magasabb nálam, hiszen egy évvel idősebb – és azt mondta:
– Ó, igen, Miss Starr. A nagynéném, Mrs.
Henry Blake említette a nevét.
Mrs. Henry Blake-et valamikor Miss
Brownellnak hívták. Evelyn szemébe néztem és így feleltem:
– Mrs. Henry Blake kétségkívül igen
hízelgő képet festett rólam.
Evelyn nevetett – cseppet sem tetszett a
nevetése. Úgy nevet, hogy olyan érzése támad az embernek, mintha őrajta
nevetne, nem pedig azon, amit mond.
– Nem igazán jöttél ki vele, igaz? Mintha
azt mondták volna, hogy írogatsz. Milyen lapoknak írsz?
Kedvesen tette fel a kérdést, de
tökéletesen tisztában volt vele, hogy egyik lapnak sem írok – egyelőre.
– A Charlottetown Enterprise-nak és a
Shrewsbury Weekly Times-nak – mondtam huncut vigyorral. – Épp most állapodtam
meg velük. Az Enterprise két centet fizet minden új művemért, a Times pedig
heti huszonöt centet fizet egy társasági cikkért.
Vigyorom aggasztotta Evelynt. Az
előkészítősök nem szoktak így vigyorogni a másodikosokra. Nem szokás.
– Ó, igen, ha jól hallottam, dolgozol a
panziódért – mondta. – Feltételezem, minden fillér segít. Ám én igazi irodalmi
lapokra gondoltam.
– A Penna? – kérdeztem újabb vigyorral.
A Penna a középiskola havonta megjelenő
lapja. A Koponya és Bagoly „irodalmi társaság" szerkeszti, és csak
másodikosok és végzősök választhatók a tagjai közé. A Penná-t a diákok írják,
és elvileg bármely tanuló írhat bele, de gyakorlatilag alig valamit fogadtak el
egy előkészítőstől. Evelyn koponya és baglyos, az unokatestvére pedig a Penna
szerkesztője. Nyilván arra gondolt, hogy az ő kárára jópofáskodom, és a
látogatása hátralévő részében tudomást sem vett rólam, azt a kedves kis
szurkapiszkát kivéve, amikor az öltözködés jött szóba.
– Szeretnék egy új nyakkendőt – mondta. –
Olyan cukikat láttam a Johns & McCallum-nál, és szörnyen sikkesek. Az a
fekete bársonyszalag igazán kecses a nyakában, Miss Stair. Amikor divatban
volt, magam is viseltem.
Semmi okosat nem tudtam kitalálni, amivel
visszavághattam volna. Olyan könnyen jutnak okos dolgok az eszembe, amikor
senki sincs jelen, akinek elmondhatnám őket. Így nem mondtam semmit, csupán
nagyon lassan és lekicsinylően elmosolyodtam. Úgy látszik, ez jobban
bosszantotta Evelynt a beszédnél, mert később állítólag azt mondta, hogy:
„Ennek az Emily Starrnak milyen mesterkélt a mosolya."
Megjegyzés: Áz ember rengeteg dolgot
elérhet a megfelelő mosollyal. Alaposan tanulmányoznom kell a témát. A
barátságos mosoly; a korholó mosoly; a szemtelen mosoly; az esdeklő mosoly; a
közönséges kerti vigyor.
Ami pedig Miss Brownellt – avagy Mrs.
Blake-et – illeti, néhány nappal ezelőtt találkoztam vele az utcán. Miután
elment mellettem, mondott valamit a társnőjének, és mindketten nevettek.
Szerintem ez rossz modorra vall.
Kedvelem Shrewsburyt és az iskolát is, de
sosem fogom megkedvelni Ruth néni házát. Ellenszenves személyisége van. A házak
olyanok, akár az emberek: az egyiket kedveled, a másikat nem, és nagyritkán
olyan is akad, amelyiket szereted. Ezt a házat kívülről mindenféle fölösleges
cifraság borítja. Legszívesebben fognék egy seprűt és leseperném róla. Ami a
belsejét illeti, minden szobája szögletes, finomkodó és lélektelen. Bármit
odavihetsz, semmi sem illik a képbe. Nincsenek kedves, romantikus zugok, mint
New Moonban. Az én szobám egy kicsivel sem lett jobb. A mennyezet nyomaszt,
olyan alacsony, hogy szinte az ágyam fölé ér, és Ruth néni nem engedi meg, hogy
arrébb vigyem az ágyat. Egészen megdöbbent, amikor megemlítettem neki.
– Az ágy mindig abban a sarokban állt –
mondta, mintha csak azt mondta volna: „a nap mindig keleten kel fel".
Mégis, a képek a legrémesebbek ebben a szobában, a lehető legeltúlzottabb
színes kőnyomatok. Egyszer a fal felé fordítottam őket, és persze Ruth néni
besétált – sosem kopog – és azonnal kiszúrta.
– Emily, miért piszkálod azokat a
képeket?
Ruth néni folyton folyvást azt kérdezi,
„miért" csinálok ezt vagy azt. Néha megmagyarázom, néha képtelen vagyok
rá. Ez éppen az utóbbi alkalom volt. Persze, valamit válaszolnom kellett a
kérdésére. Itt lekicsinylő mosolynak nincs helye.
– Alexandra királynő nyakörve az
idegeimre megy – feleltem –, Byron arckifejezése a Missolonghi-i halálos ágyán
pedig akadályoz a tanulásban.
– Emily – recsegte Ruth néni –, legalább
egy kis hálát mutatnál.
Legszívesebben azt mondtam volna, hogy:
kinek? Alexandra királynőnek vagy Lord Byronnak, de természetesen nem tehettem.
Inkább megadóan visszafordítottam a képeket.
–
Még nem hallottam az igazi okot, miért fordítottad meg azokat a képeket? –
kérdezte komoran Ruth néni. – Feltételezem, nincs szándékodban megmondani
nekem. Alattomos és sunyi... alattomos és sunyi... Mindig mondtam, hogy az
vagy. Már amikor legelőször láttalak Maywoodban, megmondtam, hogy te vagy a
legsunyibb gyerek, akit valaha láttam.
– Miért mondasz nekem ilyeneket, Ruth
néni? – kérdeztem elkeseredetten. – Azért, mert szeretsz és javítani akarsz
rajtam, vagy azért, mert gyűlölsz és meg akarsz bántani... vagy azért, mert
ilyen vagy?
– Miss Pimaszság, légy szíves, ne
feledkezz meg arról, hogy ez az én házam. És a jövőben szíveskedsz békén hagyni
a képeimet. Ez egyszer megbocsátok, amiért piszkáltad őket, de elő ne forduljon
még egyszer. És bármilyen okosnak is gondolod magad, kiderítem, miért
fordítottad meg őket.
Ruth néni kivonult, de tudom, hogy egy
ideig még hallgatózott a lépcsőfordulón, hogy megtudja, hátha beszélek
magamban. Állandóan figyel, még akkor is, ha nem mond semmit, nem tesz semmit,
tudom, hogy akkor is figyel. Úgy érzem magam, akár egy légy a mikroszkóp alatt.
Egyetlen szó vagy cselekedet nem menekülhet a bírálata elől, s noha nem tud
olvasni a gondolataimban, olyan gondolatokat tulajdonít nekem, amik még
álmomban se jutnának eszembe. Ezt mindennél jobban gyűlölöm.
Semmi jót sem mondhatok el Ruth néniről?
Természetesen vannak jó tulajdonságai is.
Becsületes, erényes, megbízható és
dolgos, és a kamrája miatt sem kell szégyenkeznie. Csakhogy egyetlen
szeretetreméltó erénye sincs, ráadásul sosem hagyja abba a próbálkozást, hogy
rájöjjön, miért fordítottam meg a képeket. Sosem fogja elhinni, hogy a
színtiszta igazat mondtam.
Persze, rosszabbul is állhatnának a
dolgok, hiszen ahogy Teddy mondja, Viktória királynő is lehetne Alexandra
helyett.
Néhány saját képet is feltűztem a falra,
hogy megmentsenek: néhány New Moonról és a régi gyümölcsösről készült gyönyörű
rajzot, amelyeket Teddy csinált nekem, meg egy Deantől kapott metszetet. Lágy,
homályos színekkel készült sivatagi kutat ábrázol, körötte pálmákat, és
tevekaraván halad át a homokon a csillagoktól ragyogó fekete ég alatt.
Varázslattal, rejtélyekkel teli, s amikor ránézek, megfeledkezem Alexandra
királynő ékszereiről meg Lord Byron gyászos képéről, és egy kicsiny kapun át a
szabadság és álom óriási, tágas világába csusszan át a lelkem.
Ruth néni megkérdezte, honnan kaptam azt
a képet. Amikor megmondtam, azt morogta: – Képtelen vagyok megérteni, hogyan
szeretheted ennyire Kajlahátú Priestet. Nem szívlelem azt az embert.
Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy
szívleli.
Ám, ha a ház ronda is és barátságtalan a
szobám, az Egyenesség Földje gyönyörű és megmenti a lelkemet. Az Egyenesség
Földje a ház mögött húzódó erdei fenyő ültetvény. Azért adtam neki ezt a nevet,
mert valamennyi fenyő kivételesen magas, karcsú és egyenes. Van benne egy
kacsaúsztató, páfrányokkal körülölelt, mellette egy hatalmas, szürke kő hever.
Kanyargós, szeszélyes ösvény vezet hozzá, de olyan szűk, hogy egy ember férhet
el rajta csupán. Ha fáradt vagyok, magányos, mérges vagy túl ambiciózus,
odamegyek és elücsörgök ott néhány percet. Mindenkinek elmúlik a szomorúsága,
ha azokat a karcsú, égre törő fenyőket nézegeti. Kellemes estéken odajárok
tanulni, bár Ruth néni haragszik és azt hiszi, hogy ez a sunyiságom újabb
megnyilvánulása. Hamarosan túl korán besötétedik, és sajnálni fogom, hogy nem
lehet ott tanulni. Ott a könyveim valahogy olyan jelentést hordoznak, mint
sehol máshol.
Rengeteg, napszítta páfrányok illatával
teli, kedves, zöld zug van az Egyenesség Földjén, és füves tisztások is, ahol
sápadt őszirózsák hajladoznak a fűben, gyöngéden egymás felé hajolnak, amikor
Szélasszonyság elszalad közöttük. És az ablakom közvetlen bal oldalán magas,
öreg erdei fenyők csoportja áll, úgy festenek a holdfényben vagy a
szürkületben, akár egy csapat varázsigét mormogó boszorkány. Amikor először
láttam őket egy szeles este a vörös naplemente előtt, és furcsa jelzőfénynek
tűnt a gyertyám, mintha csak a levegőben lógott volna a lángja az ágak között,
jött a villanás – először Shrewsburyben – és olyan boldog voltam, hogy semmi
más nem számított. Egy verset is írtam róluk.
De jaj, égek azért, hogy történeteket
írhassak. Tudtam, hogy nehéz lesz betartani Elizabeth néninek tett ígéretemet,
de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire kemény lesz. És napról napra
keményebbnek tűnik, hisz annyi ragyogó cselekményötlet szikrája ugrik ki az
agyamból. Aztán vissza kell hullanom az ismert emberek jellemének
tanulmányozásába. Rengeteg jellemtanulmányt írtam, mindig erős kísértést érzek,
hogy egy kicsit „retusáljam őket": elmélyítsem az árnyékokat és kissé
élénkebben kihozzam a legjobban megvilágított részeket. Ámde nem felejtem el,
hogy azt ígértem Elizabeth néninek, nem írok semmi olyat, ami nem igaz, én
pedig betartom a szavam és megpróbálom pont olyannak lefesteni őket, mint
amilyenek.
Ruth néniről is írtam egyet. Érdekes, de
veszélyes. Sosem hagyom a Jimmy-naplómat vagy a sima naplómat a szobámban.
Tudom, hogy Ruth néni átkutatja, amikor nem vagyok ott. Ezért aztán mindig
magammal viszem az iskolatáskámban.
Ilse fent volt ma este, és együtt
csináltuk meg a leckénket. Ruth néni a homlokát ráncolta, és teljesen őszintén
megvallva, nem tudom, nincs-e igaza. Ilse olyan derűs és vicces, hogy inkább
nevettünk, mintsem tanultunk volna. Nem is szerepeltünk fényesen másnap az
osztályban – mellesleg ez a ház helyteleníti a nevetést.
Perry és Teddy szeretik a középiskolát.
Perry a szállását azzal keresi meg, hogy gondoskodik a kemencéről és az
udvarról, az ételét pedig azzal, hogy felszolgál az asztalnál. Mellesleg,
huszonöt centet kap egy órára mindenféle ostoba munkáért. Nem sokat látom őt és
Teddyt sem, kivéve az otthon töltött hétvégeket, ugyanis az iskolai rendelet
szerint a fiúk és a lányok nem mehetnek együtt iskolába és haza. Persze azért
rengetegen csinálják. Nekem is rengeteg lehetőségem lett volna rá, de úgy
döntöttem, hogyha megszegném a szabályokat, azzal ártanék a New Moon-i
hagyományoknak. Különben Ruth néni minden áldott este megkérdezi tőlem, kivel
jöttem haza az iskolából. Azt hiszem, időnként kicsit csalódott, amikor azt
felelem: „senkivel".
Mellesleg egyik fiúért sem vagyok oda,
aki haza akarna kísérni.
19.. október 20.
A szobám teli s teli van sültkáposzta-szaggal,
de nem merem kinyitni az ablakot. Túl sok odakint a levegő. Egy kicsit meg
merném kockáztatni, csakhogy Ruth néninek egész nap pocsék hangulata volt.
Tegnap volt a shrewsburyi vasárnapom, és amikor elmentünk a templomba, a pad
sarkára ültem. Fogalmam sem volt, hogy Ruth néninek mindig ott muszáj ülnie, ám
ő azt hitte, hogy direkt csináltam. Egész délután a Bibliáját olvasta. Éreztem,
hogy nekem szól a dolog, de el sem tudtam képzelni, miért. Ma reggel aztán
megkérdezte, miért csináltam.
– Mit miért csináltam? – kérdeztem
riadtan.
– Emily, tudod te, mit követtél el. Ezt a
csúnyaságot nem fogom eltűrni. Mi a szándékod ezzel?
– Ruth néni, halvány fogalmam sincs, mire
gondolsz? – feleltem ugyancsak gőgösen, mivel éreztem, hogy nem bánnak velem
tisztességesen.
– Emily, tegnap a pad sarkára ültél csak
azért, hogy én ne ülhessek oda. Miért tetted?
Lenéztem Ruth nénire – most már magasabb
vagyok nála és megcsinálhatom. Neki persze ez sincs ínyére. Dühös voltam, és az
a gyanúm, hogy a Murray-pillantásból is volt valami az arcomon. Ekkora hűhót
csapni egy ilyen nyamvadtság miatt!
– Ha szerinted azért csináltam, akkor
fölösleges miértezned – mondtam olyan pimaszul, ahogyan éreztem. Felvettem az
iskolatáskámat és az ajtóhoz mentem. Ott megálltam. Eszembe jutott, hogy
függetlenül attól, mit tennének vagy nem tennének a Murray-k, nem úgy
viselkedtem, ahogyan egy Starrtól elvárná az ember. Apa biztosan nem helyeselné
a viselkedésemet. Így aztán megfordultam és nagyon udvariasan így szóltam: –
Nem szabadott volna így beszélnem Ruth néni, bocsánatot kérek. Semmi rosszat
nem akartam azzal, hogy a sarokba ültem. Csak azért történt, mert én mentem be
elsőnek a sorba. Fogalmam sem volt arról, hogy te ott szeretsz ülni.
Talán túlzásba is vittem az udvariaskodást.
Akárhogy is, a bocsánatkérésem csak még jobban irritálta Ruth nénit. Horkantott
és azt mondta:
– Ezúttal megbocsátok, de elő ne
forduljon még egyszer. Természetesen az eszembe se jutott, hogy megmondod, mi
okból tetted. Ahhoz te túlságosan sunyi vagy.
Ruth néni, Ruth néni! Ha állandóan
lesunyizol, tényleg sunyi leszek, és akkor majd megnézheted magad. Ha úgy
döntök, hogy sunyi leszek, az ujjam köré foglak csavarni! Csupán azért tudsz
boldogulni velem, mert őszinte vagyok.
Minden este kilenckor kell lefeküdjek,
mert „azoknak, akiket tüdővész fenyeget, rengeteget kell aludniuk". Amikor
hazajövök az iskolából, házimunkák várnak rám, és este kell tanulnon, úgyhogy
egy pillanatnyi időm sem marad az írásra. Jól tudom, hogy Elizabeth néni és
Ruth néni kupaktanácsot ültek a témában. Csakhogy nekem írnom kell. Ezért amint
világos van, felkelek, felöltözöm, még kabátot is veszek, mert már hidegek a
reggelek, nekiülök és egy becses órán át írogatok. Mivel nem akartam, hogy Ruth
néni felfedezze és sunyinak nevezzen érte, megmondtam neki. Tudomásomra hozta,
hogy valami agybajom van és egy diliházban fogom végezni, viszont nem tiltotta
meg – talán azért nem, mert úgyis tudta, hogy hasztalan volna. Akárhogy is,
muszáj írnom. A nap legszebb órája számomra az az óra a reggeli szürkületben.
Mivel tilos történeteket írnom, az utóbbi
időben kigondolom őket. Ám egyik nap főbe-kólintott, hogy ha nem is szó
szerint, megszegem az Elizabeth nénivel kötött megállapodást.
Ma Ilséről írtam jellemrajzot. Nagyon
lenyűgöző. Nehéz elemezni Ilsét. Olyan más és meglepőszerű (ezt a szót magam
találtam ki). Amikor dühbe gurul, azt sem úgy csinálja, mint mások. Élvezem a
dühkitöréseit. Már nem mond olyan sok rémes dolgot, mint azelőtt, hanem
kétértelmű (a kétértelmű új szó számomra, szeretek új szavakat alkalmazni, azt
hiszem, addig nem ismerek igazán egy szót, amíg ki nem mondtam vagy le nem
írtam).
Az ablakomnál írok. Szeretem elnézni,
mint kacsintgatnak rám a hosszú domboldalon a shrewsburyi lámpák.
Ma levelet kaptam Deantől. Egyiptomban
van – ősi istenek összedőlt templomai és régi királyok sírjai közt. Az ő
szemével látom azt a különös földet – mintha átrepülném vele azokat a régi
századokat – ismerem az égboltjaik titkát. Karnaki vagy thébai Emily voltam,
nem pedig a Shrewsburyben lakó Emily. Ez bizony Dean trükkje.
Ruth néni ragaszkodott hozzá, hogy
elolvassa Dean levelét, aztán pedig istentelennek titulálta!
Sosem találtam volna ki ezt a jelzőt.
19.. október 21.
Megmásztam az Egyenesség Földjének
meredek, erdővel borított dombját és ujjongtam a csúcsán. Mindig
elégedettséggel tölti el az embert, ha felkapaszkodik egy hegy tetejére.
Kellemes, fagyos illat volt a levegőben, gyönyörű látványt nyújtott a
shrewsburyi kikötő, a fák pedig arra vártak körülöttem, hogy tüstént történjék
valami. – Csak e szavakkal tudom megfogalmazni, milyen hatást tettek rám.
Mindenről megfeledkeztem. Ruth néni szurkapiszkáiról, Evelyn Blake leereszkedő
stílusáról, Alexandra királynő nyakörvéről – mindenről, ami nem jó az életben.
Madarakként szárnyaltak hozzám a káprázatos gondolatok. Nem az én gondolataim
voltak. Én félig ilyen fantasztikusat se tudnék kieszelni. Jöttek valahonnan.
Amint visszafelé tartottam a sötét,
keskeny ösvényen, ahol szép, suttogó hangok töltötték be a levegőeget,
csuklásszerű nevetést hallottam közvetlenül magam mögött az egyik pagonyban.
Meglepődtem és meg is rémültem kissé. Azt rögtön tudtam, hogy nem emberi
nevetés, inkább Robin pajtás koboldjainak kacagására hasonlított, ám némi
malíciával fűszerezve. Sajnos már nem hiszek az erdei tündérekben – mily sokat
veszít az; ember, amikor hitetlenné válik –, ezért zavarba hozott e nevetés,
mindazonáltal be kell vallanom, hogy borzongás futott végig a gerincemen. Aztán
hirtelen eszembe jutottak a baglyok és már tudtam, mi az: igazi, gyönyörűséges
hang, mintha az Aranykor túlélője kuncogott volna magában a sötétségben. Azt
hiszem, ketten voltak és határozottan jól mulattak valami baglyos viccen. Meg
kell verselnem őket, bár félig sem leszek képes szavakba önteni a báját és a
huncutságát.
Ilsét tegnap megdorgálták az igazgató
irodájában, amiért Guy Lindsay-vel ment haza az iskolából. Olyannyira dühbe
gurította valami, amit Mr. Hardy mondott, hogy felkapott egy krizantémokkal
teli vázát az igazgató asztaláról és úgy a falhoz vágta, hogy az darabokra
tört.
„Ha nem vágom a falhoz, akkor a maga
fején tört volna össze" – közölte.
Más lányok biztosan megjárták volna, ám
Mr. Hardy Dr. Burnley jó barátja. Mellesleg van valami Ilse sárga szemében, ami
csinál valamit az emberrel. Pontosan tudom, hogyan nézhetett Mr. Hardyra,
miután összetörte a vázát. Már nyoma sem volt benne a haragnak, nevetős és
merészen-hetyke volt a tekintete, ahogyan Ruth néni mondaná. Mr. Hardy csupán
megszidta, amiért ilyen gyerekesen viselkedett és megfizetteti vele a váza
árát, lévén az iskola tulajdona. Ez letaglózta Ilsét, amiért ilyen vacakul ért
véget a hőstette.
Alaposan megmostam a fejét. Valakinek
muszáj helyre tenni Ilsét, és úgy tűnik, csupán én érzek felelősséget iránta.
Burnley doktor rázkódni fog a nevetéstől, amikor majd elmeséli neki, de ezzel
az erővel akár Szélasszonyságot is megszidhattam volna. Ilse csak nevetett és
átölelt.
– De hát olyan vidám vázatörés volt.
Amikor meghallottam, egy cseppet sem voltam többé mérges.
Ilse a múlt héten szavalt az iskolai
koncerten, és mindenki azt mondta, csodálatos volt.
Ruth néni ma kijelentette, hogy elvárja
tőlem, hogy sztár-diák legyek. Persze nem a nevemmel játszott – ó, dehogy, Ruth
néninek halvány gőze sincs arról, mi fán terem a szójáték. Valamennyi diák, aki
kilencvenszázalékos teljesítményt ér el a karácsonyi vizsgákon, és semmilyen
tárgyból sem teljesít nyolcvan százalék alatt, arany csillag kitűzőt kap,
amelyet a tanév végéig visel, és sztár-diákoknak nevezik őket. Sokan áhítoznak
erre a címre, persze kevesen nyerhetik el. Ha nem sikerül, Ruth néni állandóan
az orrom alá dörgöli majd. Nem sülhetek fel.
19.. október 30.
Ma jött ki a Penna novemberi száma. Egy
héttel ezelőtt beküldtem a szerkesztőnek a bagolyversemet, de nem használta
fel. Viszont beszerkesztette Evelyn Blake őszi falevelekről írt, ostoba,
negédes, mesterkélt versét – ilyesmit én három évvel ezelőtt írtam.
És Evelyn egy osztályra való lány előtt
fejezte ki a részvétét, amiért az én költeményemet nem fogadták el. Gyanítom,
hogy Tom Blake beszélt neki róla.
– Igazán nem kell lógatnia az orrát, Miss
Starr, Tom azt mondta, nem is volt olyan rossz, de természetesen nem éri el a
Penna színvonalát. Egy-két év múlva bizonyára bekerül. Csak folytassa a
próbálkozást.
– Köszönöm – feleltem –, egy cseppet sem
lógatom az orrom. Miért kellene? Az én versemben a kéve nem a béget szóra
rímel. Ha így volna, akkor valóban pocsékul erezném magam.
Evelyn a feje búbjáig elvörösödött.
– Nem kell ilyen közönségesen kimutatni a
csalódottságodat, gyerek – mondta.
De észrevettem, hogy ezután ejtette a
témát.
Amint hazaértem az iskolából, elégtétel
gyanánt kritikát írtam Evelyn verséről a Jimmy-naplómba. Macaulay szegény
Robert Montgomeryről írt esszéjét vettem alapul és olyan jó mókát csináltam
belőle, hogy már nem is éreztem szomorúnak és megalázottnak magam. Odahaza
megmutatom majd Mr. Carpenternek, jót fog kacagni rajta.
19.. november 6.
Ma este átnéztem az „Újságomat" és
észrevettem, hogy hamar abbahagytam a jó és rossz cselekedeteim feljegyzését.
Gyanítom, ennek az az oka, hogy rengeteg cselekedetem fele ilyen, fele olyan
volt. Sosem tudtam eldönteni, melyik osztályba soroljam őket.
Hétfő reggelenként versidézetekkel kell
válaszolnunk névsorolvasáskor. Ma reggel a saját költeményemből, a Tengerre
néző ablakból idéztem. Amikor a díszteremből az előkészítő osztálytermébe
indultam, Miss Aylmer, az igazgatóhelyettes megállított.
– Gyönyörű versből idéztél a
névsorolvasáskor, Emily. Honnan vetted? Ismered az egész költeményt?
Olyan mámoros lettem, hogy alig tudtam
válaszolni.
– Igen, Miss Aylmer – mondtam nagyon
szerényen.
– Szeretnék belőle egy példányt – mondta
Miss Aylmer. – Kimásolnád nekem? És hogy hívják a szerzőt?
– A szerző – nevettem – Emily Byrd Starr.
Az az igazság, Miss Aylmer, hogy elfelejtettem kikeresni egy idézetet a
sorakozóra, és hirtelen nem jutott más eszembe, ezért fanyalodtam rá a
sajátomra.
Miss Aylmer egy pillanatig nem szólt,
csak engem fürkészett. Zömök, középkorú nő, szögletes arca és kedves, kerek,
szürke szeme van.
– Még mindig szeretné a verset, Miss Aylmer?
– kérdeztem mosolyogva.
– Igen – felelte, miközben még mindig
olyan furcsán bámult, mintha sosem látott volna azelőtt. – Igen... és írd alá,
kérlek.
Megígértem és lementem a lépcsőn. A
lépcső alján visszanéztem. Miss Aylmer még mindig engem nézett. Volt valami a
tekintetében, ami örömmel, büszkeséggel, boldogsággal és alázattal töltött el
és... és... ájtatossággal. Igen, pontosan így éreztem.
Hát ez csodálatos nap volt. Mit érdekel a
Penna vagy Evelyn Blake.
Ma este Ruth néni bemasírozott a városba,
hogy meglátogassa Oliver bácsi Andrew-ját, aki most itt dolgozik a bankban.
Muszáj volt vele tartanom. Egy csomó jó tanáccsal látta el Andrew-t az
erkölcsét, a táplálkozását és az alsóneműit illetően, majd meghívta valamelyik
estére, azt mondta, bármikor jöhet, amikor csak akar. Andrew persze Murray, és
bármikor beronthat oda, ahova Teddynek és Perrynek még csak belépnie sem
szabad. Andrew egész jóképű, egyenes szálú, ápolt vörös haja van, de mindig úgy
néz ki, mintha épp most keményítették és vasalták volna.
Azt hiszem, az egész este mégsem ment
pocsékba, mert Mrs. Gardennek, a szállásadónőjének van egy érdekes cicája, aki
barátkozni akart velem, de Andrew megpaskolta és „szegény cicusnak"
nevezte, mire az intelligens állat „lehurrogta".
– Sose bizalmaskodj egy cicával –
tanácsoltam Andrew-nak. – És tiszteletreméltóan beszélj hozzá és róla.
– Badarság! – mondta Ruth néni. Pedig egy
cica épp ezért cica.
19.. november 8.
Hidegre fordultak az éjszakák. Amikor
visszajöttem hétfőn, magammal hoztam New Moonból egy gines palackot. Magamhoz
szorítom a takaró alatt, hisz olyan jó meleg, és élvezettel hallgatom, amint
odakint az Egyenesség Földjén tombol a vihar és eső veri a háztetőt. Ruth néni
aggódik, hogy kicsúszhat a dugó és eláztatom az ágyat. Ez legalább olyan rossz
lenne, mint az, ami tegnap éjszaka valóban megtörtént. Úgy éjfél körül
felkeltem, elmémben egy fantasztikus történet ötletével. Úgy éreztem, muszáj
felkelnem és azonnal lefirkantanom a Jimmy-naplómba, mielőtt még elfelejtem.
Ott tartom, amíg letelik a három évem, utána pedig szabadon megírhatom.
Kipattantam az ágyból, és miközben a
gyertyám után tapogattam az asztalon, feldöntöttem a tintásüveget. Utána persze
iszonyú dühbe gurultam és az égvilágon semmit nem találtam meg. Gyufa,
gyertyák, minden eltűnt. Felállítottam a tintásüveget, de tudtam, hogy
tintatócsa van az asztalon. Minden ujjam csupa tinta volt, és semmihez sem
mertem hozzányúlni a sötétben és az égvilágon semmit sem találtam, amivel fel
tudtam volna itatni. És mindeközben hallottam a padlón koppanó tintacseppeket.
Elkeseredésemben a lábujjaimmal nyitottam
ki az ajtót, mert tintás kezemmel nem mertem a kilincshez nyúlni, és
lebotorkáltam a lépcsőn, odalent pedig a kályharongyba töröltem a kezem, és
ekkorra persze Ruth néni is fent volt és bőszen tudakolta a miérteket és
indítékokat. Elvette a gyufámat, meggyújtotta a gyertyáját és felzavart. Ó,
hajmeresztő látvány volt! Hogyan férhet egy kvartnyi tinta egy apró
tintásüvegbe? Legalább egy kvartnak kellett lennie, hogy ekkora koszt
csináljon.
Úgy éreztem magam, mint a skót emigráns,
aki egy este hazaért, porig égve találta a házát, a családját pedig
megskalpolták az indiánok, ő pedig azt mondta: „Hát, ez teljességgel nevetséges".
Az asztalterítő romokban; a szőnyeg csupa tinta, még a tapétára is fröccsent.
Alexandra királynő viszont nyájasan mosolygott fölötte, Byron pedig tovább
agonizált.
Egy álló órán át sikáltunk Ruth nénivel
sóval meg ecettel. Ruth néni persze nem hitte el, amikor azt mondtam, csupán
azért keltem fel, hogy leírjam egy történet cselekményét. Ő tudta, hogy valami
más motívum vezérelt, és ez is csak az álnokságom és sunyiságom újabb
bizonyítéka. Más dolgokat is mondott, amiket nem írok le. Természetesen
megérdemeltem a fejmosást, amiért nem dugaszoltam be a tintásüveget; de azért
mindent mégsem érdemeltem ki, amit mondott. Mindazonáltal nagyon béketűrő
voltam. Egyrészt azért, mert az én gondatlanságom okozta a bajt, másrészt pedig
papucsban voltam. Az égvilágon senki sem tud kihozni a sodromból, amikor
papucsban vagyok. Aztán persze oda lyukadt ki, hogy ezúttal megbocsát, de még
egyszer elő ne forduljon.
Perry nyert az iskolai bajnokságon a
mérföldes futásban, sőt megdöntötte a rekordot. Rengeteget büszkélkedett vele,
Ilse pedig dühös lett rá.
19.. november 11.
Tegnap este Ruth néni könnyek közt
talált, amikor megsirattam Copperfield Dávidot és sötét haragra gerjedtem Mr.
Murdstone ellen. Ruth néninek persze muszáj volt tudnia, hogy miért sírok és
persze nem hitt nekem, amikor megmondtam neki.
– Olyan emberek miatt sírsz, akik sosem
léteztek? – mondta hitetlenkedve.
– De hiszen léteztek – feleltem. – Épp
olyan valóságosan, mint amilyen te vagy, Ruth néni. Azt akarod mondani, hogy
Miss Betsy Trotwood csak illúzió?
Azt hittem, igazi teát ihatok, ha
Shrewsburybe jövök, Ruth néni szerint azonban egészségtelen. Inkább csapvizet
iszom, mintsem azt a tejjel felhígított teát, mintha kisgyerek volnék.
19.. november 30.
Andrew itt volt ma este. Mindig azokon a
péntek estéken jön, amikor nem megyek New Moonba. Ruth néni kettesben hagyott
minket a szalonban és elvonult a Hölgy Segélyegylet gyűlésére. Andrew-ban –
mivel Murray – meg lehet bízni.
Nem
érzek ellenszenvet Andrew iránt. Képtelenség volna, hiszen olyan ártalmatlan
jószág. Afféle jó, bőbeszédű, kétbalkezes figura, aki óhatatlanul arra
ösztökél, hogy meggyötörd. Utána pedig furdal a lelkiismeret, hiszen olyan jó
lélek.
Ma este, mivel Ruth néni elment, azon
igyekeztem, miként mondhatnám a legkevesebbet Andrew-nak, miközben követhetem a
magam gondolatai fonalát. Felfedeztem, hogy nagyon kevés szóval elboldogulok:
„igen"; „nem", különféle hanghordozással, időnként nevetéssel
kísérve; „nem tudom"; „valóban?"; „nocsak, nocsak"; „milyen
csodálatos!" – legfőképpen ez utóbbi. Andrew csak mondta a magáét, amikor
lélegzetvételnyi szünetet tartott, beszúrtam a „milyen csodálatost",
mégpedig pontosan tizenegyszer. Andrew-nak tetszett. Azt a szép, hízelgő érzést
keltette benne, hogy ő csodálatos és a társalgása csodálatos. Mindeközben
ragyogó, képzeletbeli álomvilágban jártam a Nílus partján, I. Totmesz idejében.
Mindketten igen boldogok voltunk. Azt
hiszem, újra ki fogom ezt próbálni. Andrew túlságosan ostoba ahhoz, hogy
rajtakapjon.
Amikor Ruth néni hazatért, megkérdezte:
– Na, hogy boldogultatok Andrew-val?
Ezt mindannyiszor megkérdezi, amikor
Andrew meglátogat minket. Tudom, miért Ismerem a Murray-k hallgatólagos tervecskéjét,
bár nem hinném, hogy bármelyikük valaha is szavakba öntötte volna.
– Csodásan – feleltem. – Andrew
fejlődőképes. Ma este mondott egy érdekes dolgot és nem gesztikulált annyit a
kezével és a lábával, mint máskor.
Fogalmam sincs, miért mondok ilyeneket
Ruth néninek. Sokkal jobban tenném, ha nem tenném. De valami – a Murray-, a
Starr-, a Shipley-, a Burnley-vér, vagy a puszta truccolás-e, nem tudom – még
mielőtt észrevenném magam, kimondatja velem.
– Nem kétséges, hogy a Kályhacső városban
megfelelőbb társaságot találsz – felelte Ruth néni.
8
Emily sajnálkozva jött ki a
Könyv-Búvárból, ahol a könyvek és a friss magazinok szaga olyan volt, akár az
édes tömjén illata, és sietve elindult a hideg, lármás Prince Streeten. Amikor
csak tehette, besündörgött a Könyv-Búvárba és mohón beleásta magát a
magazinokba, amelyekre nem futotta a pénzéből, viszont odavolt érte, hogy
megtudja, miféle anyagot publikálnak – főként milyen verseket. Számos verset
semmivel sem talált jobbnak az övénél, a szerkesztők mégis kötelességtudóan
visszaküldték azokat. Emily már jelentős részét elhasználta a Jimmy kuzin
dollárján vett amerikai bélyegeknek, amelyeket szárnypróbálgatásaihoz
mellékelt, hogy a hűvös, visszautasító nyomtatvány kíséretében visszakapja
őket. A Bagolykacaj-t már hatszor visszaküldték,
Emily azonban még nem vesztette el
teljesen a hitét. Épp aznap reggel dobta be hetedszer a Könyv-Búvár
levelesladájába.
,A hetes szám szerencsét hoz" –
gondolta, amint befordult abba az utcába, amely Ilse panziójához vezetett.
Tizenegykor lesz az angolvizsgája, és még át akarta nézni Ilse jegyzetfüzetét.
Az előkészítősök már majdnem túl voltak a záróvizsgáikon, bár teljesen
rendszertelenül tették le őket, olyankor, amikor másodikosok és végzősök nem
voltak az osztálytermekben, amitől állandóan bosszankodtak az elökészitősök.
Emily már biztos volt benne, hogy játszva megszerzi a csillag kitűzőt. A
legkeményebb tárgyakból már túl volt a vizsgán, és nem tartotta valószínűnek,
hogy bármelyikből is nyolcvan százalék alatt teljesített volna. Ma lesz az
angolvizsga, angolból pedig a kilencven százalékot is jóval meg kell haladnia.
Már csak a történelem lesz hátra, amit szintén szeretett. Mindenki arra
számított, hogy elnyeri a csillag kitűzőt Jimmy kuzin szörnyen izgatott volt
miatta, Dean pedig egy piramis tetejéről küldte el megelőlegezett gratulációit,
olyan biztos volt a sikerében. Előző nap érkezett meg a levele a karácsonyi
ajándékot tartalmazó csomag kíséretében.
„Egy arany nyakláncot küldök neked,
amelyet a XIX. dinasztia egyik hercegnőjének a múmiájáról vettek le" –
írta Dean. „Menának hívták, s a sírfelirata szerint «szerető szívű» volt. Ezért
úgy hiszem, jól megy sora a ítélet Csarnokában, és elnézően mosolyogtak rajta a
szigorú istenek. Több ezer éven át feküdt holt keblén ez a kis amulett. A
szerelem évszázados súlyával terhelten küldöm neked. Azt hiszem, szerelmi zálog
lehetett, különben miért pihent volna ennyi időn át a szívén. Biztosan maga
választotta, mert mások szebb ékszerrel ékesítették volna egy királynő lányának
nyakát"
Noha a kis amulett elbűvölte Emilyt
titokzatos bájával, szinte félt tőle. Megborzongott, amikor karcsú, fehér nyaka
köré kerítette, és arról a királylányról elmélkedett, aki egy halott birodalom
idején viselte. Mi lehet a története és a titka?
Ruth néni természetesen helytelenítette.
Micsoda dolog, hogy Emily karácsonyi ajándékot kap Kajlahátú Priesttől.
– Legalább valami újat küldhetett volna,
ha már annyira akart küldeni valamit – mondta.
– Egy Németországban gyártott kairói
emléket – jegyezte meg komoran Emily
– Valami hasonlót – bólogatott
gyanútlanul Ruth néni. – Mrs. Ayers csinos, aranylapra erősitett üveg
papírnehezéket kapott a Szfinx képével, a bátyja hozta Egyiptomból. Ez az
ütott-kopott ize határozottan olcsónak látszik.
– Olcsó? Felfogtad, Ruth néni, hogy ezt a
nyakláncot kézzel készítették és egy egyiptomi hercegnő viselte még Mózes
előtt?
– No, igen. Ha el akarod hinni Kajlahátú
Priest tündérmeséit – Ruth néni jót derült a dolgon –, a helyedben nem viselném
nyilvános helyen, Emily. A Murray-k sosem viseltek használt ékszert. Ma este
nem viseled.
– De még mennyire, hogy felveszem. Utoljára
valószinüleg az elnyomás idején viselték a fáraó udvarában. Most viszont jelen
lesz Kit Barrett hócipő bálján. Micsoda különbség! Remélem, Mena hercegnő
szelleme nem fog kísérteni ma este. Talán megbocsátja a szentségtörésemet... ki
tudja. Elvégre nem én raboltam ki a sírját, s mivel nem én voltam, valaki olyan
tette, akit a legkevésbé sem érdekelt a kis hercegnő. Biztosan jobban örülne ha
tudná, hogy meleg és ragyogó az én nyakamban, mintsem valamiféle komor
múzeumban lenne, ahol ezernyi kíváncsi, hideg tekintet meredne rá. Dean azt
mondja, „szerető szívű" volt... úgyhogy nem fogja irigyelni tőlem a helyes
kis fityegőjét. Egyiptom hölgye, kinek birodalmát úgy szítta magába az idő,
mint a sivatag homokjára kilöttyintett bort.
Emily mélyen meghajolt a volt századok
távlatai előtt.
– Milyen ostobán hangzik ez a dagályos
nyelvezet – morogta Ruth néni.
– Ó, az utolsó mondat jó részét Dean
leveléből idéztem – felelte ártatlan képpel Emily.
– Hát ez rávall – csóválta fejét
megvetően Ruth néni. – Nos, azt hiszem, a velencei gyöngysorod jobb lesz, mint
ez a pogány akármi. Ne maradj túl soká, Emily. Mondd meg Andrew-nak, hogy még
éjfél előtt hozzon haza.
Andrew kísérte el Emilyt Kitty Barrett
báljára – azért illette meg ez a kegy, mert a kiválasztottak egyike volt. Ruth
néni egyébként azt is elnézte volna, ha csak egy órára ér haza, de Emily akkor
szörnyen álmos lenne egész nap, különösen, mivel sokáig tanult az előző két
éjszakán. Ruth néni a vizsgaidőszakban lazított merev szabályain, és
engedélyezett egy plusz gyertyát. Ki tudja, mit szólt volna, ha sejti, hogy
Emily a plusz gyertyafényt használta fel, hogy megírja az Árnyékokról szóló
költeményét. Kétségkívül a sunyiság újabb megnyilvánulásának tekintette volna.
Talán ez az is volt.
Amikor Emily a könyvesboltból Ilse
panziójába ért, Evelyn Blake-et találta barátnője szobájában, mégpedig egy
magában dühöngő Evelynt, akit nem hívtak meg a hócipő bálba, miközben Emily
Starr meghívást kapott. Így aztán mindent megtett annak érdekében, hogy
kellemetlenkedjék. Ilse asztalánál ülve hivalkodva lengette selyemharisnyába
bújtatott lábát a többi lány képébe, akiknek nem volt selyemharisnyájuk.
– De örülök, hogy jöttél, te őszintén és
hőn szeretett – nyögte Ilse. – Evelyn egész délelőtt megállás nélkül engem
kritizál. Talán most téged vesz sorra és nyugtot hagy nekem egy kicsit.
– Azt hajtogatom, hogy megtanulhatna
uralkodni a természetén – közölte Evelyn. – Nem ért egyet velem, Miss Starr?
– Mit műveltél, Ilse – kérdezte Emily.
– Hát, alaposan összevesztem Mrs.
Adamsonnal ma reggel. Már ott lógott a civakodás a levegőben. Olyan sokáig jó
voltam, hogy egy csomó rosszaság gyülemlett fel bennem. Mary tudja. Igaz, Mary?
Mary biztos volt benne, hogy eljött a robbanás ideje. Mrs. Adamson kellemetlen
kérdésekkel kezdte. Mindig ezt csinálja... igaz, Mary? Utána alaposan
összeszidott... végül már kiabált. Akkor vágtam pofon.
– Tessék – mondta nyomatékosan Evelyn.
– Nem tehetek róla – vigyorgott Ilse. – A
pimaszságát és a dorgálását még elviseltem volna, de amikor kiabált... olyan
ronda, amikor kiabál... szóval, egyszerűen pofon vágtam.
– Feltételezem, utána jobban érezted
magad – mondta azzal a szent meggyőződéssel Emily, hogy Evelyn előtt nem fogja
kimutatni nemtetszését.
Ilse nevetésben tört ki.
– Igen, először. Legalább abbahagyta az
üvöltözést. Utána azonban feltámadt a lelkiismeretem. Persze, bocsánatot kértem
tőle, tényleg megbántam... de valószínűleg ismét megteszem. Ha Mary nem volna
olyan jó, én feleannyira sem volnék rossz. Muszáj vagyok egyensúlyba hozni a
dolgokat. Mary jámbor és alázatos, Mrs. Adamson pedig átgyalogol rajta.
Hallanád, micsoda fejmosást kap Mary, ha nem csupán egy este mozdul ki egy
héten.
– Igaza van – közölte Evelyn. – Sokkal
jobb volna, ha te is kevesebbet járnál el. Már kezdenek beszélni rólad, Ilse.
– Tegnap este sehol sem voltál, igaz,
kedvesem? – kérdezte újabb pokoli vigyorral Ilse.
Evelyn elpirult és gőgös némaságba
burkolózott. Emily a jegyzetfüzetbe temetkezett, Mary és Ilse pedig kimentek.
Emily szerette volna, ha Evelyn is velük megy, a lánynak azonban nem állt
szándékában távozni.
– Miért nem veszi rá Ilsét, hogy
viselkedjék? – kezdte undokul bizalmaskodó stílusban.
– Nincs hatalmam Ilse fölött – felelte
hűvösen Emily. – Mellesleg, nem hinném, hogy rosszul viselkedne.
– Ó, jaj Istenem... hiszen a saját
fülével hallotta, hogy pofon vágta Mrs. Adamsont.
– Mrs. Adamson megérdemelte. Förtelmes
nőszemély, aki mindig olyankor kiabál, amikor az égvilágon semmi oka sincs a
kiabálásra. Ennél semmi sem idegesítőbb.
– Nos, Ilse tegnap megint elbliccelte a
franciaórát és Ronnie Gibsonnal sétálgatott helyette a folyóparton. Ha túl
gyakran csinálja, még rajtakapják.
– Ilse nagyon népszerű a fiúk közt –
felelte Emily, aki jól tudta, hogy Evelyn is népszerűségre vágyik.
– A szállásukon népszerű. – Evelyn most
lekezelő volt, mert ösztönösen tudta, hogy Emily gyűlöli, ha magas lóról
beszélnek vele.
– Állandóan egy csomó féktelen fiú van a
nyomában, a rendesek nem állnak szóba vele.
– Ronnie Gibson nem rendes?
– Nos, mit szólna Marshall Orde-hoz?
– Ilsének semmi köze sincs Marshall
Orde-hoz.
– Ugyan már. Múlt pénteken éjfélig
kocsikázhatott vele, és Marshall Orde részeg volt, amikor kihozta a lovakat a
béristállóból.
– Egy szót sem hiszek ebből. Ilse sosem
kocsikázgatott Marsh Orde-dal. – Emilynek szinte elfehéredett az ajka a
felháborodástól.
– Olyasvalaki mondta, aki látta őket.
Mindenütt Ilséről beszélnek. Meglehet, hogy nincs fölötte hatalma, némi
befolyása azonban biztosan van rá. Elvégre néhanapján maga is elkövet bolond
dolgokat. Talán teljesen ártatlanul. Akkor például, amikor a Blair Water-i
homokos parton egy szál ruha nélkül fürödtek. Ezt mindenki tudja az iskolában.
Magam hallottam, amikor a Marsh fivérek ezen nevettek. Nos, ez nem. volt
ostobaság, kedvesem?
Emily elpirult a dühtől és a szégyentől,
de leginkább attól, hogy Evelyn Blake ledrágámozta. Az a csodálatos fürdés a
holdfényben – hogy mennyire megszentségtelenitette a világ! Nem fogja
megvitatni a dolgot Evelynnel, sőt meg sem említi neki, hogy alsószoknyában
voltak. Higgyen azt, amit akar.
– Azt hiszem, bizonyos dolgokat nem
egészen értett meg Miss Blake – mondta abban a finom, szenvtelenül ironikus
hangnemben és modorban, amik a leghétköznapibb szavaknak is leírhatatlan
jelentőséget kölcsönöz.
– Persze, hisz a „választott néphez"
tartozik, igaz? – Evelyn azzal a gúnyoros kis nevetésével nevetett.
– Pontosan – felelte nyugodtan Emily,
anélkül, hogy felpillantott volna a jegyzetfüzetből.
– Ne legyen olyan haragos, drágám. Én
csak azért mondtam, mert sajnálom, hogy szegény Ilse mindenütt bajba keveredik.
Nagyon szeretem szegény párát. Igazán visszafoghatná egy kicsit a színeit. Az a
skarlátvörös estélyi, amelyet az előkészítő koncertjén viselt... hát, tudja,
elég bizarr volt.
– Szerintem pedig úgy festett, akár egy
skarlátvörösbe burkolózott magas aranyliliom – felelte Emily.
– Milyen hűséges barátnő, kedvesem.
Kíváncsi volnék, vajon Ilse is ugyanígy kiállna magáért? Nos, jobb lesz, ha
hagyom tanulni. Ugye tízkor lesz az angolvizsgája? Mr. Scoville felügyel majd a
tanteremben, ugyanis Mr. Travers beteg. Mi a véleménye Mr. Scoville hajáról?
Ugye milyen gyönyörű? Ha már a hajaknál tartunk, drágám, miért nem úgy viseli a
haját, hogy eltakarja a füleit... legalábbis a hegyét. Azt hiszem, úgy sokkal
jobban nézne ki.
Emily elhatározta, hogy ha Evelyn Blake
még egyszer „drágámnak" szólítja, ráborít egy tintasüveget. Miért nem megy
már a fenébe és hagyja őt tanulni?
Evelynnek azonban volt még valami a
tarsolyában.
– Az a zöldfülű barátjuk a Kályhacső
városból megpróbált bekerülni a Penna-be. Egy hazafias költeményt küldött a
szerkesztőségbe. Tom megmutatta nekem. Mulatságos volt. Az egyik sora különösen
gyönyörű: „Kanada, mint egy hajadon üdvözli visszatért fiait". Hallania
kellett volna Tom hahotáját.
Emily óhatatlanul elmosolyodott, bár
szörnyen haragudott Perryre, amiért ilyen céltáblát csinált magából. Miért nem
hajlandó tudomásul venni a korlátait és miért nem érti meg, hogy a Parnasszus
lankái nem őt várják!
– Nem hinném, hogy a Penna
szerkesztőjének joga van kívülállóknak megmutatni a visszautasított kéziratokat
– jegyezte meg ridegen.
– Á, Tom engem nem tekint annak, és ez
túl jó volt ahhoz, hogy magában tartsa. Nos, azt hiszem, leszaladok a Búvárba.
Emily megkönnyebbülten sóhajtott fel,
amikor Evelyn végre távozott. Ilse jött vissza.
– Evelyn elment? Mennyire beindult ma
reggel. Csak tudnám, Mary mit lát benne. Mary tisztességes, de cseppet sem
izgalmas.
– Ilse – kezdte komolyan Emily. –
Elmentél múlt héten valamelyik este kocsikázni Marsh Orde-dal?
Ilse rámeredt.
– Ugyan már, te szamár, dehogy mentem.
Sejtem, hol hallottad ezt a mesét. Nem tudom, ki volt vele az a lány.
– De a franciaórát kihagytad és Ronnie
Gibsonnal sétálgattál helyette a folyóparton.
– Beismerem.
– Ilse... tényleg... nem kéne...
– Ne hergelj fel, Emily! – mondta kurtán
Ilse. – Kezdesz kínosan rendes lenni... Tenni kéne valamit, ami kikúrál belőle,
mielőtt még krónikussá válna. Már itt sem vagyok, iskola előtt még be kell
ugranom a Búvárba.
Ilse kelletlenül összeszedte a könyveit
és kilibegett. Emily ásított és úgy döntött, elege van a jegyzetfüzetből. Ráér
egy fél óra múlva elindulni az iskolába. Addig ledől Ilse ágyára – csak egy
percre.
Mintha csak a következő pillanatban lett
volna, amikor felült és döbbenten meredt Mary Carswell órájára. Öt perc múlva
tizenegy. Öt perce van arra, hogy végigfusson egy negyed mérföldet és az
asztala mögött üljön a vizsgán. Emily futtában kapta magára a kabátját és a
kalapját, hóna alá csapta jegyzetfüzetét és rohant. Lélekszakadva és azzal a
különös tudatalattival, hogy az emberek furcsán megbámulták, amint
végigszáguldott az utcákon, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a
tükörbe, felakasztotta a holmiját és rohant is az osztályterembe.
Elképedt pillantások követték és nevetés
hullámzott végig a termen. A magas, karcsú elegáns Mr. Scoville már épp a
vizsgalapokat osztotta szét. Amikor Emily elé letette a vizsgalapját,
gondterhelten azt mondta:
– Megnézte magát a tükörben, mielőtt
bejött az osztályba, Miss Starr?
– Nem – felelte nyugtalanul Emily, s
érezte hogy valami félelmetesen hibádzik valahol.
– Azt hiszem... a maga helyében...
most..; megnézném... – Mr. Scoville ugyancsak zavartan hebegett.
Emily felállt és visszament a lányok öltözőjébe.
A folyosón találkozott Hardy igazgató úrral, aki megbámulta őt. Miért bámult
így az igazgató, miért nevettek az előkészítősök?
– Emily csak akkor értette meg, amikor az
öltöző tükrében meglátta magát.
A felső ajka fölött és az arcán rikító,
fantasztikusan kunkorodó végű, nagyon fekete, gondosan megrajzolt bajusz
virított. Egy pillanatig Emily bamba rémülettel, szájtátva bámulta. Miért...
hogyan... ki tette ezt?
Dühödten sarkon fordult, Evelyn Blake
abban a pillanatban lépett a helyiségbe.
– Te... te tetted ezt! – kiáltotta Emily.
Evelyn rámeredt, majd nevetésben tört ki.
– Emily Starr! Úgy nézel ki, mint valami
lidércálom. Csak nem azt akarod mondani, hogy ezzel a képeddel mentél be az
osztályba?
Emily ökölbe szorította a kezét.
– Te tetted – ismételte.
Evelyn összeszedte magát, majd gőgösen
így szólt:
– Igazán, Miss Starr, remélem, nem hiszi,
hogy én egy ilyen méltóságomon aluli trükkhöz folyamodom? Az a gyanúm, hogy a
drága barátnője, Ilse gondolta, hogy megvicceli... Nagyon kuncogott valamin,
amikor pár perccel ezelőtt bejött.
– Ilse sosem tenne ilyet! – kiáltotta
Emily. Evelyn vállat vont.
– Én előbb lemosnám, s csak aztán
próbálnám megtudni, ki tette – vetette oda grimaszolva, amint kiment.
Emily tetőtől talpig haragtól, szégyentől
és a legrémesebb megaláztatástól reszketve lemosta arcáról a bajuszt. Első
ösztöne azt súgta, menjen haza, hisz hogyan nézhetne szembe egy tanteremre való
előkészítőssel. Aztán összeszorította a fogát és ugyancsak magasra szegett
fejjel vonult végig a padsorok között az asztalához. Égett az arca, lángolt a
lelke. A sarokban Ilse szőke feje hajolt a dolgozat fölé. A többiek mosolyogtak
és visszafojtottan vihogtak. Mr. Scoville sértően higgadt volt. Emily megfogta
a tollát, ám a keze reszketett a papír fölött.
Ha ott és akkor jól kibőghette volna
magából szégyenét és haragját, az megmentette volna. Csakhogy lehetetlen volt.
Nem fakadhatott sírva. Nem láthattak megalázottsága mélyére. Ha Emily képes
lett volna kinevetni a rosszindulatú tréfát, sokkal jobb lett volna. Csakhogy
mivel Emily volt, a büszke Murray-k egyike, nem tehette. Szenvedélyes lelke leg
mélyéig rossz néven vette a sértést.
Ami az angoldolgozatot illeti, ezzel az
erővel akár haza is mehetett volna. Már húsz percet elkésett. Mindössze tíz
perc maradt, amire egyáltalán képes volt hozzálátni az íráshoz. Egyáltalán nem
tudta irányítani a gondolatait. Ahogyan Mrs. Travels dolgozatai mindig, ez is
nehéz feladat volt. Óriási káosz uralkodott Emily agyában, ám minden ötlete a
gyötrő szégyen körül forgott. Amint beadta a dolgozatot és elhagyta az
osztálytermet, tudta: elvesztette a csillagot. Ezzel a dolgozattal legfeljebb
csak átmehet, ha egyáltalán sikerül. De olyan pocsékul érezte magát, hogy ezzel
sem törődött. Hazarohant barátságtalan szobájába – Ruth néni szerencsére nem
volt otthon –, az ágyára vetette magát és zokogott. Úgy érezte magát, mint akit
letaglóztak, és minden fájdalma alatt ott lappangott a rettentő, kínzó kétség.
Ilse tette volna...? Nem, az képtelenség...
Ő nem tehette. Akkor ki? Mary? Abszurd ötlet. Csakis Evelyn lehetett,
visszajött és kicsinyes gyűlölködésből eljátszotta vele ezt a durva trükköt.
Hiába is tagadta sértett felháborodással és talán túlságosan ártatlan
tekintettel. Mit is mondott Ilse? Csak nem ezt a gyalázatos módot találta ki a
gyógyítására? – Nem... nem... nem! – zokogta szenvedélyesen a párnájába. A
kétség azonban csak nem tágított tőle.
Ruth néninek azonban nem voltak
fenntartásai. A barátnőjénél, Mrs. Ballnál járt, akinek a lánya előkészítős
volt. Anita Ball állított haza a mesével, amelyen az egész iskola nevetett, és
azt állította, hogy Evelyn Blake-től hallotta, miszerint Ilse Burnley követte
el a tettet.
– Nocsak – állított be Ruth néni Emily
szobájába, amint hazaért. – Hallom, Ilse Burnley szépen kidekorált. Remélem,
most már felfogod, miféle teremtés.
– Nem Ilse tette.
– Megkérdezted tőle?
– Nem. Nem is sértem meg ilyen kérdéssel.
– Én pedig elhiszem, hogy ő tette. És be
nem teszi ide még egyszer a lábát, megértetted?
– Ruth néni...
– Hallottad, mit mondtam, Emily? Ilse
Burnley nem megfelelő társaság a számodra. Az utóbbi időben túl sok mendemondát
hallottam róla. Ez azonban megbocsáthatatlan.
– Ruth néni, ha megkérdezem Ilsét és ő
azt mondja, nem ő tette, elhiszed neki?
– Nem. Egyetlen olyan lánynak se hinnék,
aki úgy nevelkedett, mint Ilse Burnley. Bármit tesz és bármit mond, nekem ez a
meggyőződésem. Ne lássam még egyszer a házamban.
Emily felállt és azon igyekezett, hogy
sírástól eltorzult arcára varázsolja a Murray pillantást.
– Természetesen, Ruth néni – mondta
hidegen. – Nem hozom ide Ilsét, ha nem szívesen látott vendég. Én azonban
elmegyek hozzá. És ha megtiltod, akkor... akkor hazamegyek New Moonba. Most
egyébként is rajtam van a mehetnék. Csak... nem hagyom, hogy Evelyn Blake
elüldözzön.
Ruth néni nagyon is jól tudta, hogy a New
Moon-iak nem mennének bele egy Emily és Ilse közötti szakításba. Ehhez túl jó
barátságban vannak a doktorral. Mrs. Dutton sosem szívlelte Burnley doktort.
Meg kell elégednie azzal, amire oly régóta vágyott, hogy távol tartja Ilsét a
házától. A saját bosszúságának semmi köze sem volt Emily iránti együttérzéséhez,
csupán abból a haragból táplálkozott, hogy nevetségessé tettek egy Murray-t.
– Azt hittem, eleged lett az Ilséhez
járásból. Ami pedig Evelyn Blake-et illeti, túlságosan okos és józan lány
ahhoz, hogy ilyen ostoba tréfát eszeljen ki. Ismerem a Blake családot. Kiváló
emberek, és Evelyn apja igen tehetős. Na, fejezd be a bőgést. Szépen nézel ki.
Mi értelme van a sírásnak?
– Semmi – felelte bánatosan Emily. – De
nem tehetek róla. Nem bírom elviselni, hogy nevetségessé tettek. Mindent
elviselek, csak ezt nem. Kérlek, Ruth néni, hagyj magamra. Úgysem tudok
vacsorázni.
– Teljesen kivetkőztél magadból... mint
egy Starr. Mi, Murray-k elrejtjük az érzelmeinket.
„Nem hinném, hogy bármi rejtegetnivalód
volna" – gondolta lázadozva Emily.
–
Ezután tartsd magad távol Ilse Burnley-től, és mindjárt nem szégyenítenek meg
többé nyilvánosan – tanácsolta búcsúzóul Ruth néni.
Emily egy álmatlan éjszaka után – amikor
is úgy érezte, hogy ha nem tudja távolabbra tolni arcától a mennyezetet, biztosan
összenyomja őt – kora reggel elment Ilséhez és vonakodva elmondta Ruth néni
ultimátumát. Ilse szörnyen dühös volt, ám Emily szívfájdalommal konstatálta,
hogy nem bizonygatja ártatlanságát a krétatrükkel kapcsolatban.
– Ilse... ugye nem te csináltad? –
kockáztatta meg a kérdést. Tudta, hogy Ilse nem tette, biztos volt benne, mégis
tőle magától akarta hallani. Meglepetésére Ilse elpirult.
– Meghibbantál? – mondta ugyancsak
zavartan. Elég furcsa volt, hogy az egyenes, szókimondó Ilse ennyire zavarban
van. Elfordította az arcát és céltalanul birizgálta az iskolatáskáját. – Csak
nem feltételezed, hogy bármi ilyesmit tennék veled, Emily?
– Nem, persze, hogy nem – felelte lassan
Emily. Ejtették a témát, ám az a kis kétség és bizalmatlanság, ami ott lapult
Emily gondolatainak mélyen, csak nem hagyta őt nyugodni. Ám azt képtelen volt
elhinni, hogy Ilse ilyet tegyen és azután letagadja. De miért volt olyan zavart
és szégyenkező? Az ártatlan Ilse nem kelne ki magából? Nem hordaná le Emilyt a
gyanakvásért? És nem firtatná a témát, amíg ki nem fújja a mérgét?
Jóllehet, nem került szóba az eset,
bizonyos fokig mégis beárnyékolta a New Moonban töltött karácsonyi szünetet.
Látszólag a lányok épp olyan jó barátok voltak, mint mindig, Emily azonban
nagyon is tudatában volt a kettejük közt támadt szakadéknak. Bármennyire is
iparkodott, nem tudta áthidalni. És az a tény, hogy Ilse látszólag észre sem
vette ezt, még inkább elmélyítette e szakadékot. Úgy látszik, Ilse nem szereti
őt eléggé és nem tartja olyan becsesnek a barátságukat, hogy megérezze az
elhidegülést? Lehetséges, hogy olyan felszínes és közömbös, hogy észre sem
veszi? Emily egyfolytában ezen rágódott és egyre rosszabbul érezte magát
miatta. Az efféle dolgok – az árnyékban lapuló, homályos, rejtőző dolgok, amik
nem mernek felszínre törni – mindig rombolást vittek végbe érzékeny,
szenvedélyes lelkében. Az Ilsével folytatott nyílt szóváltások sosem voltak rá
ilyen hatással, pedig milliószor összevesztek már, és a következő pillanatban
már nyoma sem volt a keserűségnek vagy ferde pillantásnak. Ez azonban más volt.
És minél jobban rágta magát rajta Emily, annál rémesebb lett. Boldogtalan volt,
figyelmetlen, nyughatatlan. Laura néni és Jimmy kuzin észrevették ugyan, ám a
csillag kitűző fölötti csalódásnak tulajdonították. Nekik elmondta, hogy
biztosan nem nyeri el. De Emilyt már cseppet sem izgatta a csillag kitűző.
Akkor persze pocsékul érezte magát,
amikor a középiskolába visszatérve bejelentették a vizsgaeredményeket. Nem volt
az irigyelt négy tanuló között, akik feltűzhették a csillag kitűzőket, és Ruth
néni hetekig az orra alá dörgölte. Ő ugyanis úgy erezte, hogy Emily
sikertelenségével elvesztette a család presztízsét, és ugyancsak nekikeseredett
emiatt. Mindent egybevetve Emily úgy érezte, hogy szerencsétlenül kezdődött
számára az új év. Az első hónapját sosem szerette felidézni. Szörnyen magányos
volt. Ilse nem jöhetett el hozzá, s noha ő meglátogathatta Ilsét, az a kis
szakadék lassacskán egyre szélesebb lett közöttük. Ilse még mindig nem adta
jelét, hogy érezné ezt, de valahogy mostanában igen ritkán voltak kettesben. A
szoba mindig tele volt lányokkal, lárma, nevetés, viccek és iskolai pletykák
töltötlék be a helyiséget – mind ártalmatlan, sőt vidám, mégis teljesen más,
mint a régi, bensőséges és megértő barátságuk. Régebben azzal tréfálkoztak,
hogy akár órákon át is sétálgathattak, vagy ücsöröghettek egymás mellett
anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, és mégis úgy érezték, hogy
remekül töltötték az időt. Most nem voltak ilyen csöndek. Mostanság, ha
véletlenül kettesben maradtak, mindketten vidáman és felszínesen cseverésztek,
mintha titokban attól tartanának, hogy eljöhet a csend áruló pillanata.
Emily szíve sajgott elveszett barátságuk
miatt; minden éjjel nedves volt a párnája a könnyeitől. Mégsem tehetett semmit.
Bármennyire is igyekezett, nem tudta elfojtani a feltámadt kétséget. Pedig
őszintén próbálta. Minden áldott nap elmondta magának, hogy Ilse Burnley nem
tolhatott ki vele, hogy ez eleve képtelenség, és egyenesen Ilséhez ment,
mégpedig azzal az elhatározással, hogy pont olyan lesz vele, mint mindig. Ezért
aztán mesterkélten, nyájasan és barátságosan viselkedett – sőt, ömlengően,
amitől sokkal inkább hasonlított Evelyn Blake-re, mint önmagára. Ilse pedig épp
ilyen nyájas és barátságos volt, a szakadék pedig egyre mélyült.
„Ilse mostanában még csak nem is
veszekszik velem" – gondolta szomorúan Emily.
Így igaz. Ilse mindig nyugodt volt Emily
társaságában, olyan zavarba ejtően udvarias, hogy Emily semminek sem örült
volna jobban, mint Ilse viharos haragjának. Az talán megtörte volna a köztük
formálódó jeget és kiszabadította volna a régi szeretet felgyülemlett áradatát.
A helyzet egyik legfájdalmasabb
következménye az volt, hogy Evelyn Blake nagyon is jól tudta, hogyan állnak a
dolgok Ilse és Emily között. Gúnyos tekintete és a közönyösen odavetett
mondataiban megbúvó irónia elárulta őt, valamint azt is, hogy élvezi a
helyzetet. Emily úgy érezte, nem tud védekezni, s ez csupa keserűséggel töltötte
el. Evelyn az a fajta volt, akit bosszant más lányok barátsága, Ilse és Emily
barátsága pedig kifejezetten idegesítette. Olyan tökéletes, olyan mély volt.
Senki másnak nem jutott hely benne. Evelyn viszont nem szerette, ha kizárják
valahonnan, és itt egy zárt kertet talált, ahová nem nyert bebocsátást. Így
aztán roppant boldoggá tette az a hit, hogy ez a bosszantó, gyönyörű barátság,
amit titokban gyűlölt, véget ért.
9
Emily lassan baktatott lefelé a lépcsőn,
úgy érezte, hogy minden szín, minden muzsika eltűnt életéből, és kitartó
szürkeség ural mindent. Tíz perccel később szivárvány övezte és virágba borult
jövőjének sivataga.
E csodás átalakulást az a vékonyka levél
okozta, amelyet Ruth néni, amolyan Ruth nénis horkantással a kezébe adott. Egy
újság is volt mellette, ám Emily azt először észre sem vette. Egy virágokkal
foglalkozó cég címe állt a boríték sarkában, és Emily már tapintásra is
észlelte, mennyire különbözik a visszautasított versektől dagadozó vastag
levelektől.
Erősen dobogott a szíve, amint
felszakította és a géppel írott papírlapra pillantott.
„Miss Emily B. Starr, Shrewsbury, P. E.
Sziget Kanada
Kedves Miss Starr!
Örömmel tudatjuk, hogy Bagolykacqj című
versét közlésre alkalmasnak találtuk. Magazinunk, a Kert és erdő e havi
számában jelentetjük meg, melyből küldünk Önnek egy példányt. Verseinek igaz
hangzása van, és örömmel vennénk, ha láthatnánk további munkáit.
Nem szokásunk külső munkatársainknak
készpénzben fizetni, viszont kiválaszthat két dollár értékű vetőmagot vagy
növényt a katalógusunkból, amelyet bérmentesítve megküldünk a címére.
Köszönettel,
maradunk tisztelettel
THOS. E. CARLTON & CO."
Emily lerakta a levelet és reszkető
kézzel felkapta a magazint. Megfordult vele a világ, a betűk táncoltak szeme
előtt, sírás fojtogatta a torkát, amikor az első oldalon hullámos keretben
meglátta a versét: Bagolykacqj, írta Emily Byrd Starr.
Az első édes buborék volt a siker
poharában, ám Emily nem volt olyan ostoba, hogy megrészegüljön tőle. A
szobájába vitte a levelet és a magazint, hogy gyönyörködjék benne, és
szerencsére nem vette észre Ruth néni újabb horkantását, aki ugyancsak
gyanakodott a hirtelen kipirult orca, a ragyogó szemek és a földöntúli
elragadtatás és felrevonulás láttán.
A szobájában Emily leült és úgy olvasta a
költeményét, mintha sosem látta volna. Talált benne egy sajtóhibát, amitől
lúdbőrös lett a háta, rémes volt, hogy a a vadász örült helyett a vadász őrült
lett kinyomtatva, mindazonáltal az ő verse – az övé –, ami megjelent egy igazi
újságban.
És fizettek érte! Egy csekk persze sokkal
jobb lett volna, a saját tollával megkeresett két dollár gazdaggá tette volna
Emilyt. De milyen remek szórakozás lesz majd, amikor Jimmy kuzinnal
kiválasztják a vetőmagvakat! Már látta lelki szemei előtt a New Moon-i kertben
karmazsinvörös, biborkék és arany színben pompázó virágágyást.
És mi is állt a levélben?
„Verseinek igaz hangzása van, és örömmel
vennénk, ha láthatnánk további munkáit"
Ó, révület... ó, mámor! Övé volt a világ,
kapaszkodik felfelé az Alpok ösvényén, mit neki az a kevéske fáradságos mászás,
amíg eléri a csúcsot.
Emily képtelen volt a sötét szobában
maradni a maga nyomasztó mennyezetével és barátságtalan bútoraival. Lord Byron
síri arckifejezése sértette boldogságát. Magára kapta a kabátját és már rohant
is ki az Egyenesség Földjére.
Amint átviharzott a konyhán, Ruth néni,
aki gyanakvóbb volt, mint valaha, feltűnően gúnyos éllel azt kérdezte:
– Ég a ház? Netán a kikötő?
– Egyik sem. A lelkem lángol – felelte
kifürkészhetetlen mosollyal Emily. Bevágta maga mögött az ajtót és azonmód
megfeledkezett Ruth néniről és a többi kellemetlen emberről és dologról. Mily
csodás volt a világ, mily csodás az élet, mily csodás az Egyenesség Földje! A
keskeny ösvény mentén hó ülte meg a fiatal fenyőket, Emily olyannak látta őket,
mintha egy pajkos lény légies csipkefátylat dobott volna a hiú cicoma minden
frivolságát megtagadó, puritán druida papnőkre. Máris elhatározta, hogy amint
visszamegy a házba, lejegyzi ezt a mondatot Jimmy-naplójába. Suhant, csak
suhant a dombtető felé. Úgy érezte, mintha repülne – a lába valójában nem is
érintette a földet. A dombtetőn megállt, elragadtatott, mámoros, összekulcsolt
kezű, álmodozó szemű teremtés. Éppen lenyugodott a nap. A jég borította kikötők
fölött óriási felhők tornyosultak – izgalmas, szivárványszínekben játszó
halmokban. A hótól csillogó fehér dombok fölött megjelentek a korai csillagok.
A vén fenyők sötét törzsei közt a kristálytiszta esti levegő távoli horizontján
hatalmas, kerek telihold emelkedett.
– „...Örömmel vennénk, ha láthatnánk
további munkáit." – motyogta Emily, újra ízlelvén a hihetetlen szavakat. –
Más munkáimra is kíváncsiak! Ó, bárcsak Apa láthatta volna nyomtatásban a
verseimet!
Évekkel azelőtt a régi maywoodi házban
édesapja azt mondta, amikor alvó kislánya fölé hajolt: „Szívből szeretsz majd,
borzalmasan szenvedsz, lesznek dicsőséges pillanataid, hogy ellensúlyozzák a
szenvedést..."
Ez a dicsőséges pillanatok egyike volt.
Csodálatos, felkavaró örömöt érzett. Megtisztító lángként izzott fel újra
lelkében a förtelmes hónap alatt szunnyadni kénytelen alkotó vágy és elsöpört
minden hátborzongató, mérgező, lelket mardosó dolgot. Emily tudta, hogy nem
Ilse tette azt. Boldogan, jókedvűen nevetett.
– Milyen hülye voltam! Milyen kis hülye!
Hát persze, hogy nem Ilse tette. Vége, vége, vége... Nincs köztünk semmi baj.
Máris megyek és megmondom neki.
Egyedül találta Ilsét, átölelte és
szenvedélyesen megszorongatta barátnőjét.
– Bocsáss meg nekem, Ilse – szipogta –,
nem szabadott volna kételkednem benned... kételkedtem benned... de most már
tudom... tudom. Megbocsátasz nekem?
– Te kecskegida – mondta Ilse.
Emily boldog volt, hogy kecskegidának
nevezte. Ez a régi Ilse... az ő Ilséje.
– Ó, Ilse olyan boldogtalan voltam.
– Hát, ne bömbölj miatta – velem sem
lehetett volna madarat fogatni. Figyelj ide, Emily, el kell mondanom valamit.
Most fogd be a szád és figyelj. Aznap összefutottam Evelyn-nel a Búvárban és
visszamentünk néhány könyvért és ott találtunk téged, amint olyan mélyen
alszol, hogy meg se moccantál, amikor megcsíptem az arcodat. Akkor csak
huncutkodásból felvettem egy fekete krétát és azt mondtam: „Bajuszt rajzolok
neki"... Fogd be a szád! Evelynnek leesett az álla és azt mondta: „Jaj,
ne, az gonosz dolog lenne, nem gondolod?" A legkevésbé sem állt
szándékomban megcsinálni, csak vicceltem, de az a vakarcs Evelyn istentelen
affektálással úgy felbosszantott, hogy már csak azért is meg akartam
csinálni... Fogd be!... Arra gondoltam, hogy azonnal felébresztelek és egy
tükröt rakok eléd. Ez minden. Mielőtt azonban bármit tehettem volna, bejött
Kate Errol és azt akarta, hogy máris menjünk vele, mire ledobtam a krétát és
kimentem a szobából. Ez minden, Emily, mindenre esküszöm. Később azonban
ostobán éreztem magam és lelkiismeret–furdalásom volt, ha van egyáltalán
lelkiismeretem, mert úgy éreztem, bárki tette is, én ültettem a bogarat a
fülébe, így aztán bizonyos értelemben felelős voltam az egészért. Aztán láttam,
hogy nem bízol bennem, amitől dühbe gurultam. Nem hisztérikus dühbe, érted,
hanem olyan piszkos, hideg, belső méreg jött rám. Arra gondoltam, hogy eszedbe sem
jut arra gyanakodni, hogy én ilyet tennék veled, és megengedném, hogy így menj
be az osztályba. De mivel megtörtént, arra gondoltam, a végére jársz, és hiba
volt, hogy egy szót sem szóltam, hogy helyére tegyük a dolgot. De a kutyafáját,
úgy örülök, hogy végre másképp látod a dolgokat.
– Gondolod, hogy Evelyn Blake tette?
– Dehogy. Persze nagyon is képes rá, de
el sem tudom képzelni, hogy csinálhatta volna. Miután innen elmentünk, bejött
velem a Búvárba. Igyekeztünk, aztán alig tizenöt perccel később már bent volt
az osztályban, úgyhogy nem lehetett ideje visszajönni ide és megrajzolni a
bajuszodat. Ami azt illeti, szerintem az a kis ördögfióka, May Hilson lehetett.
Bármire képes, és kint állt a folyosón, amikor a krétával hadonásztam. Talán úgy
kapott az ötleten, mint macska a tejen. De Evelyn nem lehetett.
Emily megtartotta magának a véleményét,
hogy igenis lehetett. Most azonban csak az számított, hogy Ruth néni még mindig
bűnösnek tartotta Ilsét, és nem fogja megváltoztatni a véleményét.
– A francba! – morgolódott Ilse. – Itt
képtelenség egy jót beszélgetni, mert Mary mindig egy tömeget csődít ide, E. B.
pedig betölti a teret.
– Rájövök, ki tette – jegyezte meg
sötéten Emily –, és Ruth néni be fogja adni a derekát.
Másnap délután Evelyn Blake csodás
veszekedés közben találta Ilsét és Emilyt. Legalábbis Ilse cirkuszolt, Emily
pedig keresztbevetett lábakkal, kifürkészhetetlen, félig lehunyt szemében
unott, gőgös kifejezéssel ücsörgött. Örömteli látványt nyújthattak volna egy
olyan lánynak, aki nem szerette más lányok bensőséges viszonyát. Ám Evelyn
Blake nem örvendezett. Hiszen, ha Ilse újra veszekszik Emilyvel, az csak azt
jelentheti, hogy újra jóban vannak egymással.
– Úgy örülök, hogy megbocsátottad Ilsének
azt a gonosz kiszúrást – mondta másnap negédesen Emilynek. – Persze, ez csak
szeleburdiság volt a részéről... mindig is ezt állítottam... egy pillanatig sem
gondolkodott el rajta, milyen nevetséges helyzetbe hozhat téged. De szegény
Ilse már csak ilyen. Tudod, én megpróbáltam leállítani... persze neked ezt még
nem említettem... nem akartam fokozni a bajt... viszont azt megmondtam Ilsének,
hogy rémesen gonosz dolog ezt tenni egy barátnővel. Azt hittem, lebeszélhetem.
Mindenesetre nagyon szép tőled, hogy megbocsátasz neki, drága Emily. Te jobb
szívű vagy nálam. Attól tartok, én sosem tudnék megbocsátani senkinek, aki
ennyire nevetségessé tesz.
– Miért nem ölted meg ott helyben? –
kérdezte Ilse, amikor Emily elmesélte a találkozást.
– Csak félig lehunytam a szememet és úgy
néztem rá, mint egy Murray – felelte Emily –, és ez sokkal keservesebb volt a
halálnál.
10
Az iskolai könyvtár javára tartott
középiskolai koncert minden évben jeles esemény volt Shrewsburyben. Április
elején szokták rendezni, mielőtt még a diákok nekilátnának a kemény, év végi
tanulásnak. Ebben az évben első ízben akarták feldúsítani a rendszerint zenéből
és felolvasásokból álló programot egy rövid jelenettel. Emilyt felkérték, hogy
vegyen részt ez utóbbiban, és el is fogadta, miután megszerezte Ruth néni
zsémbes beleegyezését, ami talán sosem sikerült volna, ha Miss Aylmer nem jön
el személyesen, hogy kikönyörögje. Az igazgatóhelyettes Aylmer szenátor unokája
volt, és Ruth néni behódolt a család előtt. Aztán Miss Aylmer javaslatára
kivágták a legtöbb zeneszámot és az összes felolvasást, és egyfelvonásos darab
került a helyükbe. Ennek a diákok is nagyon örültek, már folytak is a próbák.
Emilyre olyan szerepet osztottak, ami illett hozzá, így aztán roppantul
érdekelte a dolog és élvezte a Miss Aylmer felügyelete alatt az iskola
épületében heti két alkalommal megtartott próbát.
A darab felkavarta a kedélyeket
Shrewsburyben. Eddig még semminek sem sikerült ennyire megmozgatnia a középiskola
diákjait. Mindenki arról beszélt, hogy számos Queen's akadémista érkezik
Charlottetown-ból az esti vonattal, hogy megnézze az előadást. Ez teljesen
tűzbe hozta a szereplőket.
A Queen's diákjai profinak számítottak a
színdarabokat illetően. Természetesen azért jönnek, hogy kritizálják őket.
Valamennyi szereplő fixa ideája volt, hogy legalább olyan jó előadást
csináljanak, mint a Queen's Akadémia előadásai voltak, és minden idegszáluk
pattanásig feszült. Kate Errol nővére próbált velük, aki színiakadémiát
végzett, és amikor elérkezett az előadás estéje, olyan izgalom uralkodott
Shrewsbury otthonaiban és panzióiban, hogy csak na.
Emily kicsiny, gyertyafénnyel
megvilágított szobájában igen elégedetten pillantott Emily-a-tükörbenre – mégpedig
joggal. A rózsaszín ruha ragyogóan kiemelte izgalomtól kipirult arcát, szürke
szemének ragyogását. Fekete haja köré font ezüst levélkékből álló koszorútól
olyan lett, akár egy ifjú driád. Ám nem érezhette magát driádnak. Ruth néni
levetette vele a csipkeharisnyát és kasmírt erőltetett rá, bár először a
gyapjúval próbálkozott, később azonban visszakozott, ám a flanel alsószoknyához
váltig ragaszkodott.
„Förtelmes, vaskos vacak" – gondolta
nyugtalanul Emily –, természetesen az alsószoknyára értette. Abban az időben
azonban bő szoknyát viseltek, így Emily karcsúsága még a vastag flanel
alsószoknyát is elviselte.
Épp az egyiptomi láncot kapcsolta a
nyakába, amikor Ruth néni megjelent.
Elegendő volt egyetlen pillantás: Ruth
néni szörnyen, de szörnyen mérgesnek látszott.
– Emily! Ebben a pillanatban hívott Mrs.
Ball. Olyat közölt velem, ami megdöbbentett. Te egy színdarabban szerepelsz ma
este?
Emily elképedt.
– Persze, hogy egy színdarabban, Ruth
néni, hiszen tudtad.
– Amikor az engedélyemet kérted, hogy
részt vegyél a koncerten, akkor dialógusról beszéltél- felelte jegesen Ruth
néni.
– I... igen... de Miss Aylmer úgy
döntött, hogy egy darab lesz helyette. Azt gondoltam, tudod... Tényleg azt
hittem. Úgy emlékszem, megemlítettem neked.
– Még csak nem is gondoltál rá, Emily...
Tudatosan nem tájékoztattál, mert tudtad, hogy úgysem engedném meg, hogy részt
vegyél egy színdarabban.
– Dehogyis, Ruth néni – fogta könyörgőre
Emily. – Eszembe se jutott volna, hogy eltitkoljam előled. De azért nem
beszéltem sokat veled az egész koncertről, mert tudtam, hogy úgy ahogy van, nem
helyesled.
Amikor Emily komolyan beszélt, Ruth néni
mindig szemtelennek vélte.
– Ez mindennek a teteje, Emily. Bármilyen
sunyinak is gondoltalak, azért ennyire sunyinak mégse hittelek volna.
– Semmi ilyesmi nem volt benne, Ruth néni
– mondta türelmetlenül Emily. – Ostobaság lett volna tőlem, ha megpróbálom
elrejteni előtted, hogy színdarabra készülünk, miközben egész Shrewsbury erről
beszél. Nem is értem, hogy lehet, hogy nem hallottál róla.
– Tudtad, hogy a bronchitisem miatt
sehová sem mehetek. Átlátok rajtad, Emily, engem nem tudsz félrevezetni.
– Nem is próbáltalak, Ruth néni. Azt
hittem, tudod. Ez minden. Úgy gondoltam, csak azért nem hozod szóba, mert az
egészet ellenzed. Így igaz. És mi a különbség egy dialógus és egy szindarab
között?
– Mérhetetlen a különbség – felelte Ruth
néni. – A színdarabok bűnt hordoznak.
– De hiszen ez csak egy icipici színdarab
– esdekelt reménytelenül Emily, majd felnevetett, mert olyan nevetségesen
hangzott, amit mondott. Rosszul időzítette a humorát, nevetése feldühítette
Ruth nénit.
– Kicsi vagy nagy, te nem veszel részt
benne.
Emily kissé sápadtan bámult a
nagynénjére.
– Ruth néni... ott kell lennem...
különben tönkreteszem az előadást.
– Jobb egy tönkretett előadás, mint egy
tönkretett lélek – vágott vissza Ruth néni.
Emily nem mert mosolyogni. Túl sok
forgott kockán.
– Ne légy olyan... olyan szigorú, Ruth
néni – majdnem azt mondta, igazságtalan. – Sajnálom, hogy nem szereted a
színdarabokat... nem szerepelek többet... de megértheted, hogy ma este muszáj
fellépnem.
– Ó, drága Emilym, nem hinném, hogy
annyira nélkülözhetetlen lennél.
Ruth néni őrjítő volt. Milyen utálatos
lehet a „drága" szó! Emily azonban még mindig türelmes volt.
– Ma este valóban az vagyok. Honnan
szerezhetnének helyettest az utolsó pillanatban? Miss Aylmer sosem bocsátaná
meg nekem.
– Téged jobban izgat Miss Aylmer
megbocsátása, mint Istené? – kérdezte egy vizsgálóbíró stílusában Ruth néni.
– A te Istenedénél igen – dünnyögte
Emily, aki ilyen őrült kérdéstől már elvesztette a türelmét.
– Nem tiszteled az őseidet? – hangzott el
Ruth néni következő bölcsessége. – Ha tudnák, hogy egy utódjuk színdarabban
játszik, megfordulnának a sírjukban.
Emily a Murray-pillantással tüntette ki
Ruth nénit.
– Kiváló testgyakorlás volna számukra. Ma
este eljátszom a szerepemet a darabban, Ruth néni.
Emily nyugodtan tekintett le ifjonti
magasságából. Ruth néni dühödt tehetetlenséget érzett: Emily ajtaján nincsen
zár; és fizikai erővel nem tarthatja itthon.
– Ha elmész, vissza se gyere ma este –
közölte haragtól sápadtan. – Ezt a házat nyolc órakor bezárják.
– Ha ma este nem jövök, egyáltalán nem
térek vissza ide. – Emilyt túlságosan felbőszítette Ruth néni indokolatlan
magatartása ahhoz, hogy a következményekkel törődött volna. – „Ha kizársz,
visszamegyek New Moonba. Ők mindent tudnak arról, hogy játszom a darabban, még
Elizabeth néni is beleegyezett.
Felvette a kabátját és fejébe nyomta a
hetyke, piros tollas kalapot, amelyet Oliver bácsi feleségétől kapott
karácsonyra. Addle néni ízlése nem nyerte el ugyan a New Moon-iak tetszését, de
ez nagyon sikkes kis kalap volt, és Emily szerette. Ruth néni nagyon is jól
látta, hogy Emily különösen érettnek és felnőttnek tűnt benne. Ám ettől még nem
csillapult a haragja. Emily elment... Emily ellent mert mondani neki és nem engedelmeskedett...
Sunyi, alattomos Emily. Móresre kell tanítani.
Pontban kilenckor a makacs, haragos Ruth
néni kulcsra zárta az összes ajtót és aludni tért.
A darabnak óriási sikere volt, ezt még a
Queen's diákjai is elismerték és bőszen tapsoltak. Emily szenvedéllyel és a
Ruth néni féle veszekedés generálta elánnal és a flanel alsószoknyáról teljesen
megfeledkezve vetette bele magát szerepébe, kellemes meglepetést okozott Miss
Errolnak, aki azt az egyetlen kifogást emelte Emily játékával szemben, hogy
hűvös és tartózkodó egy fesztelenebb viselkedést igénylő szerepben. Emilyre
csak úgy záporoztak a bókok az előadás végén, még Evelyn Blake is azt mondta
nagy kegyesen: „Nahát, igazán csodálatos vagy, drágám, ragyogó színésznő...
költő... bimbózó regényíró... Mivel lepsz meg bennünket legközelebb?"
„Vállveregető, elviselhetetlen
teremtés!" – gondolta Emily, de fennhangon csak annyit mondott: –
Köszönöm.
Boldog, győzelemittas séta következett
hazafelé Teddyvel, vidám búcsúzkodás a kapunál, és aztán – a kulcsra zárt kapu.
Emily haragja, ami energiává és ambícióvá alakult az este folyamán, hirtelen
újra fellángolt. Elviselhetetlen volt, hogy így bánjanak vele. Épp eleget
szenvedett Ruth néni keze alatt – ez volt az a bizonyos utolsó csepp. Az ember
nem nyelhet le mindent, még a továbbtanulása kedvéért sem. A méltóságának és
önbecsülésének is tartozik valamivel az ember.
Három dolgot tehetett: addig dörömbölhet
a régimódi sárgaréz kopogtatóval a kapun, amíg Ruth néni lejön és beengedi,
amint ez már korábban is előfordult – utána pedig heteken át szenvedett a
szidalmaktól; végigrohanhat az utcákon Ilse panziójáig, hiszen a lányok még
biztosan nem feküdtek le –, egyszer már ilyen is előfordult, és Ruth néni
kétségkívül azt hiszi, hogy most is ezt fogja csinálni, csakhogy Mary Carswell
elmondaná Evelyn Blake-nek, Evelyn Blake pedig gúnyosan kinevetné és
szétkürtölné a dolgot az iskolában. Emily abban a pillanatban, amikor zárva
találta a kaput, tudta, hogy sem az első, sem a második variációt nem
választja. Lázadozva tört elő az a több hónapos ingerültség, amit nagynénje
folytonos szurkálódásai váltottak ki belőle. Kiment a kertkapun, és nem
Murray-méltósággal, hanem Starr-szenvedéllyel vágta be maga után, és az éjszaka
kellős közepén nekivágott a hétmérföldes útnak. Akkor is nekivágott volna, ha
háromszor hétmérföldes a távolság.
Olyan mérges volt és annyira hajtotta a
haragja, hogy nem tűnt hosszúnak a gyaloglás, és viszonylag vékony
szövetkabátja ellenére sem érezte a csípős áprilisi éjszaka hidegét.
Fodrozódó, szürke felhők borították az
eget, s a fel-felbukkanó hold sápadt fényében zordan terült el a sivár táj.
Olykor fájdalmas zúgással süvített el mellette a szél. Emilyt drámai
elégedettséggel töltötte el, hogy az éjszaka összhangban van viharos, tragikus
hangulatával.
Az egyszer biztos, hogy sosem megy vissza
Ruth nénihez. Nem számít, mit mond majd Elizabeth néni – kétség sem fér hozzá,
hogy lesz hozzáfűznivalója –, bárki mondhat bármit. Ha Elizabeth néni nem
engedi meg, hogy máshol lakjék, inkább abbahagyja az iskolát Tudta, hogy ez
óriási zűrzavart okozna New Moonban. Nem számít. Épp itt az ideje, hogy valami
felfordulást csináljon. Egyetlen napra sem alázkodik meg többé. De nem ám! Ruth
néni túl messzire ment. Egy Starrt nem lehet reménytelenségbe kergetni.
„Örökre végeztem Ruth Duttonnal" –
fogadkozott Emily és roppant elégedett volt, amiért gondolatban kihagyta a
„nénit".
Mire az otthonához közeledett, kitisztult
az ég, s amint befordult a New Moonba vezető ösvényre, a puritán szépség láttán
elakadt a lélegzete: a három jegenyenyárfa a holdsütötte ég alatt. Ó, milyen
csodálatos! Egy pillanatig szinte megfeledkezett a bánatáról és Ruth néniről.
Aztán ismét erőt vett lelkén a keserűség. Még a Három Hercegnő varázslata sem
hessegethette el a gondjait. Fény szűrődött ki a konyhaablakon, Kísérteties
árnyékot vetve Hórihorgas John erdejének magas, fehér nyírfáira. Emily kíváncsi
volt, ki lehet fent még ilyenkor New Moonban. Sötétbe burkolózó házra
számított, úgy gondolta, belopakodik a főbejáraton és feloson a saját, drága
szobájába, reggelre hagyván a magyarázkodást. Elizabeth néni minden este
lefekvés előtt szertartásosan kulcsra zárta és elreteszelte a konyaajtót, a
főbejáratot azonban sosem zárta be. A csavargók és tolvajok annyira nem
lehetnek rossz modorúak, hogy New Moon főbejáratához merészkedjenek.
Emily átvágott a kerten és bekukucskált a
konyhaablakon. Jimmy kuzin ücsörgött egyedül az asztalnál két gyertya
társaságában. Cserépedény állt az asztalon, s épp, amikor Emily benézett, Jimmy
szórakozottan odanyúlt, s egy vaskos fánkot vett ki belőle, miközben tekintete
a mennyezetről lelógó egyik hatalmas marhasonkát fürkészte, a szája pedig
hangtalanul mozgott. Minden valószínűség szerint verset komponált, de hogy
miért az éjszaka kellős közepén, ki tudja?
Emily körbeosont a házon, óvatosan
kinyitotta a konyhaajtót és belépett. Szegény Jimmy kuzin annyira megdöbbent,
hogy egy fél fánkot egészben próbált lenyelni, utána pedig jó pár másodpercig
nem tudott megszólalni. Emily ez, vagy csak egy tünemény? Emily sötétkék
kabátban, elbűvölő, piros kalappal a fején... Emily szélfútta, éjfekete hajjal
és gondterhelt szemekkel... Emily ütött-kopott papucscipőben... Emily ilyen
siralmas állapotban New Moonban, miközben Shrewsburyben kéne mélyen aludnia az
ágyában?
Jimmy kuzin megragadta Emily feléje
nyújtott, jéghideg kezét.
– Emily, drága gyermekem, mi történt?
– Hát, hogy egyenesen a közepébe
ugorjak... otthagytam Ruth nénit és nem megyek vissza.
Jimmy kuzin néhány percig egy szót sem
szólt, viszont lábujjhegyen átment a konyhán és halkan bezárta a nappali
ajtaját, aztán megrakta fával a kályhát, egy széket húzott mellé, rányomta
Emilyt, majd a tűzhelyre emelte a lány hideg, elcsigázott lábát. Meggyújtott
két gyertyát, s a kandallópárkányra tette őket. Végül visszaült a székére, s a
térdére támasztotta kezét.
– Na, halljuk.
Emily a lázadás és méltatlankodás
izgalmában adta elő a történteket.
Amint Jimmy kuzin sejteni kezdte, mi
történt valójában, lassan megcsóválta a fejét, de olyan soká és komolyan, hogy
Emilynek az a kínos érzése támadt, hogy félreértett drámai figurából
fokról-fokra egy kis ostoba lett. Minél tovább ingatta Jimmy kuzin a fejét,
annál kisebb lett Emily hőstette. Amikor a története végére érve dacosan
kijelentette, hogy: – Semmiképpen sem megyek vissza Ruth nénihez –, Jimmy kuzin
még egyszer megcsóválta a fejét és az asztal végére csúsztatta a cserépedényt.
– Vegyél egy fánkot, Cicus.
Emily habozott. Imádta a fánkot, és
nagyon rég volt, amikor vacsorázott. A fánk azonban nem illett a lázadáshoz és
a zűrzavarhoz. Emily úgy érezte, vissza kell utasítania a fánkot.
Jimmy kuzin kivett magának egyet.
– Tehát nem mész vissza Shrewsburybe?
– Ruth nénihez nem – felelte Emily.
– Az egy és ugyanaz – mondta Jimmy kuzin.
Ezzel Emily is tisztában volt. Tudta,
hogy fölösleges azt remélnie, hogy Elizabeth néni másik szállásra engedné.
– És gyalog tetted meg ezt az utat. –
Jimmy kuzin megrázta a fejét. – Hát, neked aztán van merszed. De még mennyi –
tette hozzá elgondolkodva két harapás között.
– Engem hibáztatsz? – kérdezte
szenvedélyesen Emily, már csak azért is, mert úgy érezte, mintha Jimmy kuzin
fejcsóválása némileg megingatta volna belső tartását.
– Ne-e-m. Pokolian gonosz dolog volt,
hogy kizárt... ez jellemző Ruth Duttonra.
– Ezek szerint megérted, hogy nem mehetek
vissza egy ilyen inzultus után.
Jimmy kuzin óvatosan harapdálta a fánkot,
mint aki arra kíváncsi, milyen közel juthat a szívéhez anélkül, hogy széttörné.
– Nem hinném, hogy bármelyik nagymamád
ilyen könnyen feladta volna a tanulás lehetőségét – mondta. – A Murray-k
semmiképp – tette hozzá pillanatnyi tűnődés után, amikor valószínűleg rájött,
hogy túl keveset tud a Starrokról ahhoz, hogy a nevükben véleményt alkosson.
Emily nagyon csendben ült. Ahogyan Teddy
krikett szlenggel mondaná, Jimmy kuzin az első labdájával eltalálta az ő
középső kapuját. Amikor Jimmy kuzin démoni ihlet rohamában előráncigálta a
nagymamáit, azonnal megérezte ezt. Mindennek vége, Teddy szóhasználatával élve:
fel kell adnia a játszmát. Mindnyájukat ott látta maga körül, New Moon drága,
néhai hölgyeit, Mary Shipleyt, Elizabeth Burnleyt és a többieket – derék,
határozott, tartózkodó őseit, akik lenéző szánakozással néznek le ostoba,
hebrencs utódjukra. Jimmy kuzin feltehetően úgy véli, hogy a Starr családban
lehetett valami hiba. Hát, nem volt. – Majd ő megmutatja neki!
Több együttérzésre számított Jimmy
kuzin-tól. Azt tudta, hogy Elizabeth néni őt okolja majd, sőt Laura néni is
csalódott lesz, ámde arra számított, hogy Jimmy kuzin az ő pártját fogja.
Hiszen azelőtt mindig mellette állt.
– A nagymamáimnak sosem kellett kijönniük
Ruth nénivel – vetette oda.
– A nagypapáiddal kellett kijönniük. –
Jimmy kuzin ezt perdöntő érvnek tekintette – és a helyében mindenki így
vélekedett volna, aki ismerte Archibald és Hugh Murray-t.
– Szerinted menjek vissza, vessem alá
magam Ruth néni dorgálásának és folytassam, mintha mi sem történt volna?
– Te hogy gondolod, Cicus? – kérdezte
Jimmy kuzin. – Vegyél egy fánkot.
Ezúttal Emily elfogadta a csemegét. Ennyi
vigasz igazán kijárt neki. Viszont az ember nem majszolhat fánkot úgy, hogy
közben fenntartsa a drámai hatást.
Emily a tragédia csúcsáról a nyűgösködés
völgyébe csusszant.
– Ruth néni kibírhatatlan volt az elmúlt
két hónapban, amióta a bronchitise miatt nem mehetett ki a házból. El sem tudod
képzelni, milyen volt.
– Dehogynem... dehogynem. Ruth Dutton
soha nem jött ki senkivel. Felmelegedett a lábad?
– Gyűlölöm – mondta még mindig
önigazolást keresve Emily. – Förtelmes egy fedél alatt élni olyasvalakivel,
akit gyűlölsz...
– Kellemetlen – bólogatott Jimmy kuzin.
– És nem az én hibám. Én megpróbáltam
szeretni őt, megpróbáltam a kedvébe járni... de mindig szekál, gonosz indokokat
tulajdonít mindennek, amit mondok, teszek... vagy nem mondok és nem teszek.
Állandóan az orrom alá dörgöli, hogy a templomban a pad sarkára ültem és nem
szereztem csillag kitűzőt. És egyfolytában sértő megjegyzéseket tesz az
édesapámra és az édesanyámra. És mindig nagy kegyesen megbocsát nekem olyan
dolgokért, amiket el sem követtem vagy nincs mit rajtuk megbocsátani.
– Kétségbeejtő... nagyon elkeserítő –
értett egyet Jimmy kuzin.
– Igazad van, elkeserítő. Ha
visszamegyek, biztosan azt mondja majd, hogy: „Ezúttal megbocsátok neked, de
elő ne forduljon még egyszer". És horkantani fog... Jaj, Ruth néni
horkantása a legförtelmesebb hang a világon.
– Hallottál már vastag kartont életlen
késsel fűrészelni? – motyogta Jimmy kuzin.
Emily nem vett tudomást a közbevetett
gondolatról, hanem folytatta a magáét:
– Képtelenség, hogy mindig rossz legyek,
Ruth néni mégis azt hiszi, hogy rossz vagyok és azt állítja, hogy
„engedményeket kell adnia" nekem. Csukamájolajjal itat; ha csak teheti,
nem enged el este sehová: „A tüdőbajosoknak este nyolc után nem szabad levegőre
menni." Ha ő náthás, nekem kell két alsószoknyát felvennem. Állandóan
kínos kérdésekkel nyaggat, és nem hajlandó elhinni a válaszaimat. Meggyőződése,
és nem fogja megváltoztatni a véleményét, hogy sunyiságból titkoltam el előle a
színdarabot. Meg sem fordult a fejemben ilyesmi. A Shrewsbury Times is írt róla
a múlt héten. És Ruth néni szinte mindig az utolsó betűig elolvassa a Times-t.
Napokon át nyaggatott, mert megtalálta az egyik szerzeményemet, amit úgy
szignáltam, hogy: „Emilie". „Ki tudsz találni ennél idétlenebb írásmódot
is a nevedre?" – gúnyolódott velem.
– Hát, szerinted nem idétlen, Cicus?
– Persze, a nagymamáim biztosan nem
tettek volna ilyet. És Ruth néniben az a legszörnyűbb, hogy sosem hagyja abba.
Azt még elviselném, ha megmondaná a véleményét és azzal lezárná az ügyet.
Csakhogy ő nem ezt teszi. A fehér alsószoknyámra ráment egy icipici
vasalórozsda. Ruth néni hetekig ezen lovagolt. A fejébe vette, hogy kihúzza
belőlem, mikor és hogyan került oda az a rozsdapötty, nekem viszont fogalmam
sincs róla. Amikor harmadik hete szajkózta ugyanazt, elhatároztam, ha
legközelebb megemlíti, sikítani fogok.
– Ugyan már, senki sem törődne az
ilyesmivel – mondta Jimmy kuzin a marhasonkának.
– Persze, senki sem, hiszen ezek csak
amolyan szurkapiszkák, tudom... és bolondnak tartasz, amiért bosszantanak,
de...
– Dehogy, dehogy. Száz tűszúrást sokkal
keményebb lehet elviselni, mint egy törött lábat. Én inkább viselném el a
fejbevágást.
– Hát, ez az... az állandó szurkapiszka.
És nem engedi, hogy Ilse meglátogasson... Teddyt és Perryt sem hívhatom meg...
csak az az idióta Andrew jöhet hozzánk. Rémesen unom azt a fiút. És Ruth néni
nem engedett el az előkészítősök báljára sem. Végigszánkóztak a városon, a
Brown Teapot Innben volt a vacsora, utána pedig tánc. Mindenki részt vett
rajta, csak én nem, pedig ez volt a tél eseménye. Ha naplementekor kisétálok az
Egyenesség Földjére, biztos benne, hogy valami rosszban sántikálok. Ha ő sosem
akar az Egyenesség Földjén sétálni, akkor miért akarnék én? Azt állítja, túl
nagyra vagyok magammal. Ez nem is igaz. Szerinted nagyra tartom magam, Jimmy
kuzin?
– Nem – felelte elgondolkodva Jimmy
kuzin. – Egy kicsit. De nem túlságosan.
– És azt is állítja, hogy mindent
elmozdítok a helyéről. Ha kinézek az ablakon, átüget a szobán és matematikai
pontossággal megigazgatja a függönyök sarkát. És állandóan azok a „miértek,
miért... miért...".
– Tudom, hogy most sokkal jobban érzed
magad, mert mindezt kiadtad magadból – mondta Jimmy kuzin. – Még egy fánkot?
Emily megadó sóhajjal levette lábát a
kályháról és az asztalhoz ment. Rémesen éhes volt.
– Ruth eleget ad neked enni? – tudakolta
aggodalmasan Jimmy kuzin.
– Persze. Legalább ezt az egy New Moon-i
hagyomámyt betartja. Jókat lehet enni nála, de „falatkákról" szó sem
lehet.
– Pedig lefekvéskor mindig szeretsz
elcsemegézni, igaz? De hát, amikor utoljára itthon jártál, magaddal vittél egy
dobozzal.
– Ruth néni elkobozta. Szóval ilyen.
Betette a kamrába, és csak ebédkor vagy vacsorakor ehettem belőle. Ez a fánk
nagyon jó. Itt viszont mindig akad valami izgalmas és tilos finomság a
legképtelenebb időben is, mint ez a mostani, hát nem igaz? Miért vagy még fent,
Jimmy kuzin?
– Beteg az egyik tehén. Arra gondoltam,
jobb, ha elüldögélek itt és néha-néha utánanézek.
– Szerencsém van, hogy itt találtalak.
Észhez tértem. Persze tudom, hogy azt hiszed, egy kicsit bolond vagyok.
– Bizonyos tekintetben mindenki egy
kicsit bolond – felelte Jimmy kuzin.
– Hát, visszamegyek és grimasz nélkül
lenyelem a keserű pirulát.
– Dőlj le a szófára és szundikálj egyet.
Felszerszámozom a szürke kancát, pirkadatkor pedig visszaviszlek.
– Nem. Erről szó sem lehet. Először is
azért nem, mivelhogy nem igazán jók az utak. Másodsorban nem tudnánk kizötyögni
anélkül, hogy Elizabeth néni meg ne halljon minket, akkor pedig mindenre
rájönne, és ezt nem akarom. Hadd maradjon az ostobaságom a kettőnk sötét és
végzetes titka.
– Akkor hogy mész vissza? Gyalog?
Shrewsburybe? Az éjszaka kellős közepén?
– Hiszen az éjszaka kellős közepén
gyalogoltam Shrewsburyből idáig. Meg tudom csinálni újra, és semmivel sem lesz
nehezebb, mint a szürke kanca mögött zötyögni azokon a rémes utakon. Persze,
felhúzok valamit a lábamra, ami jobban véd, mint ez a papucscipő. Hirtelen
támadt elmezavaromban tönkretettem a karácsonyi ajándékodat. Van egy pár régi
cipőm itt a szekrényben. Magam tettem oda, és a régi, hosszú felöltőmet is.
Napkeltére visszaérek Shrewsburybe. Abban a pillanatban indulok, amint
kivégeztük a fánkokat. Nyaljuk tisztára az edényt, Jimmy kuzin. Jimmy megadta
magát. Végül is Emily fiatal és szívós, az idő sem rossz, és minél kevesebbet
tud Elizabeth bizonyos dolgokról, annál jobb. Megkönnyebbült sóhajjal, hogy
ilyen jó fordulatot vettek a dolgok – először komolyan attól tartott, hogy
Emily hajthatatlan lesz, és akkor... hűha! – Jimmy kuzin abbahagyta a
fánkevést.
– Hogy megy az írás? – kérdezte.
– Rengeteget írtam az utóbbi időben,
pedig rémesen hideg van reggelenként a szobámban... A legdédelgetettebb álmom,
hogy egy szép napon valami értékeset csináljak.
– Úgy is lesz. Téged nem löktek bele a
kútba – felelte erre Jimmy kuzin.
Emily megpaskolta Jimmy kezét. Nálánál
senki sem értette jobban, mi mindent csinálhatott volna Jimmy kuzin, ha nem
esik bele a kútba.
Miután elfogytak a fánkok, Emily felhúzta
régi cipőjét és felöltőjét. Elnyűtt, ütött-kopott volt, ám Emily ifjúi szépsége
csillagként sütött át rajta a gyertyafény világította homályos konyhában.
Jimmy kuzin a lányra nézett. Arra gondolt, milyen tehetséges, gyönyörű,
derűs teremtés, meg arra is, hogy léteznek bizony szégyenletes dolgok.
– Magas és méltóságteljes... magas és
méltóságteljes, mint a mi asszonyaink – suttogta álmodozón. – Kivéve Ruth nénit
– tette hozzá.
Emily felnevetett és grimaszt vágott.
– Ruth néni mindent belead majd a várható
„kihallgatásba". Ezen az év végéig elrágódik majd. De ne aggódj, drága
Jimmy, jó darabig nem csinálok több ostobaságot. Ez most kitisztította a
fejemet. Elizabeth rémesen mohónak tart majd, amiért egyedül megettél egy egész
tálra való fánkot.
– Szeretnél egy újabb üres könyvet?
– Még nem. Az utolsó, amit kaptam tőled,
még csak félig van teli. Sokáig kitart, ha nem írhatok történeteket. Ó, bárcsak
írhatnék!
– Eljön az az idő... meglátod, eljön az
az idő – mondta bátorítóan Jimmy kuzin. – Várj egy kicsit... csak várj. Ha nem
hajkurásszuk a dolgokat, néha maguk a dolgok követnek és érnek utol bennünket.
„Bölcsesség által építtetik a ház és értelemmel erősíttetik meg, és tudomány
által telnek meg a kamarák minden drága és gyönyörűséges marhával"...
Minden dicsőséges és gyönyörűséges marhával, Emily. Példabeszédek huszonnégy,
harmadik és negyedik vers.
Kiengedte Emilyt és bereteszelte az
ajtót. Eloltotta a gyertyákat, csupán egyet hagyott égve. Néhány percig azt
bámulta, majd abban a tudatban, hogy Elizabeth úgysem hallhatja meg, dühösen
azt mondta: – Ruth Dutton elmehet a... a... – Jimmy kuzinnak inába szállt a
bátorsága – a mennyországba!
Emily holdfény sütötte úton ment vissza
Shrewsburybe. Rémes és fárasztó gyaloglásra számított, hiszen odalett a harag
és lázadás lendülete, ám az észrevétlenül szépséggé alakult át, és Emily a
szépség örök rabszolgája volt. Fáradtsága, mint mindannyiszor, amikor
túlhajszolta magát, az érzelmek és a fantázia túlfűtöttségében nyilvánult meg.
Egy sor ragyogó képzeletbeli beszélgetést és oly sok epigrammát talált ki, hogy
kellemesen meglepődött magán. Jó volt ismét vidámnak, izgalmasnak és
felcsigázottnak lenni. Egyedül volt, mégsem magányos.
A hó súlyától megszabadult hatalmas erdei
fenyők vadul és boldogan integettek a holdfényben. Lehet-e bármi is olyan
gyönyörű, mint azoknak a szürke juharfáknak az útra vetődő árnyéka? A házak,
amelyek előtt elhaladt, mind izgalmas titkokat sejtetnek. A házakban mélyen
alvó emberekre gondolt, akik olyasmikről álmodnak, amit megtagadott tőlük az
élet. És oly könnyű volt a halhatatlan, örök emberi dolgok mögé gondolni. Emily
mindig is Tündérország mezsgyéjén élt és most átlépte a határát. Szélasszonyság
valóban földöntúlian fütyült a csalitosban; az ezüstfenyőkről baglyok ördögi
kacaja szállt; valami átiszkolt az ösvényen, talán egy nyúl, de az is meglehet,
hogy egy kis kobold volt; a fák félig örvendező, félig meg félelmetes alakot
öltöttek, amilyet nappal soha. A tavalyi bogáncsok manók csoportjai voltak a
kerítések mentén; az a bozontos, vén, sárga nyírfa az erdő szatírja; régi
istenek visszhangjait hallotta; azok a göcsörtös fatuskók a dombon biztosan Pán
és nevető faunjai lehettek, amint sípjukon játszva suhantak a holdfényben s az
árnyékban. Olyan csodás volt azt képzelni, hogy ők azok.
– Oly sokat veszít az ember, ha hitetlen –
mondta Emily, majd arra gondolt, milyen okos megjegyzést tett, és azt kívánta,
bárcsak vele lenne a Jimmy-naplója, hogy lejegyezhesse.
A tavaszi éjszaka légfürdője
megtisztította lelkét a keserűségtől, s tetőtől talpig a végtelen, furcsa, édes
légtől bizseregve érkezett Ruth néni házához, amikor a derengő ég alatt
világosodni kezdtek a kikötőtől keletre eső, bíborban játszó dombok. Arra
számított, hogy zárva lesz a kapu, ám amikor próbát tett, megfordult a kilincs
gombja, és bement a házba.
Ruth néni már fent volt és épp begyújtott
a konyhai tűzhelybe.
New Moónból idefelé Emily vagy egy tucat
különböző szöveget talált ki, amit el szándékozott mondani, most azonban
egyiket sem használta fel. Az utolsó pillanatban huncut ötlete támadt. Mielőtt
Ruth néni mondhatott volna valamit – ha akart egyáltalán –, Emily így szólt:
– Azért jöttem vissza, Ruth néni, hogy
elmondjam, megbocsátok neked, de ez még egyszer nem fordulhat elő.
Az igazat megvallva, Ruth Dutton alaposan
megkönnyebbült, hogy Emily egyáltalán visszajött. Félt Elizabethtől és Laurától
– a Murray család perpatvarai keserves dolgok voltak – és attól is tartott,
milyen következményekkel járhat, ha Emily valóban nekivág New Moonnak azokban a
vékonyka cipőkben és abban a könnyű kabátban. Ruth Dutton nem volt szörnyeteg,
csupán egy meglehetősen ostoba, nyakas háziszárnyas, aki egy mezei pacsirtát
próbált felnevelni. Őszintén félt, hogy Emily megfázik és tüdőbajt kap. És ha
Emily azt vette a fejébe, hogy nem jön vissza Shrewsburybe... az bizony
„híresztelésekre" adott volna okot, és Ruth Dutton utálta a
„híreszteléseket" – amikor róla vagy a cselekedeteiről folyt a szóbeszéd.
Mindent egybevetve, úgy döntött elengedi a füle mellett Emily pimaszságát.
– Az utcán töltötted az éjszakát? –
kérdezte komoran.
– Á, dehogy... Kimentem New Moonba,
elbeszélgettem Jimmy kuzinnal, csemegéztem egy kicsit... aztán visszasétáltam.
– Elizabeth látott? És Laura?
– Nem. Aludtak.
Ez rendjén volna, gondolta Mrs. Dutton.
– Nos – kezdte hűvösen. – Rémesen hálátlan
vagy, Emily, de ezúttal megbocsátok neked... – Itt hirtelen megállt. Mintha ez
már elhangzott volna ma reggel. Mielőtt kigondolhatott volna egy ideillő
megjegyzést, Emily már felrobogott a lépcsőn és eltűnt a szobájában. Ruth
Dutton pedig azzal az érzéssel maradt egyedül, hogy közel sem olyan diadalmasan
került ki ebből az ügyből, mint kellett volna.
11
Shrewsbury 19.. április 28.
Ez a New Moon-i hétvégém volt, és ma
reggel jöttem vissza. Szóval most ez egy rosszkedvű hétfő, és honvágyam van.
Ruth néni hétfőnként a szokásosnál is elviselhetetlenebb – bár lehet, hogy csak
Laura nénivel és Elizabeth nénivel összehasonlítva tűnik annak. Ezen a hétvégén
Jimmy nem volt olyan kedves, mint máskor, sokszor jött rá a furcsa hangulata,
és két okból is mogorváskodott: Először azért, mert egy csomó fiatal almafája
haldoklik, mert a télen megrágták őket az egerek; másodsorban pedig nem tudja
meggyőzni Elizabeth nénit, hogy próbálja kí az új tejfölöző gépet, amit
mindenki más használ. Ami engem illet, titokban örülök, hogy Elizabeth néni nem
áll kötélnek. Nem akarom, hogy a gyönyörű, régi tejfeldolgozónkat meg a színes,
barna tejesedényeket addig modernizálják, míg semmi sem marad belőlük. El sem
tudom képzelni New Moont tejfeldolgozó nélkül.
Amikor Jimmy kuzint sikerült kizökkentenem mélabújából, a Carlton katalógust nézegettük és megbeszéltük, miket válogassunk össze a két dollárt érő Bagolykacaj fejében. Vagy egy tucat különféle kombinációt és virágágyást terveztünk el és olyan jól szórakoztunk, hogy az sok száz dollárt is megért. Végül egy keskeny virágágyás mellett döntöttünk, amelyik szinte teli lesz őszirózsával: középen levendulaszínű, körülötte fehér, a szélein pedig halványrózsaszín. A négy sarkába sőtétbordókat ültetünk csoportosan, őrszemnek. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lesz, és ha elnézem majd szeptemberi pompájában, azt gondolom: „Ez az én fejemből pattant ki!"
Újabb lépést tettem az Alpok ösvényén.
Múlt héten a Hölgyfutár elfogadta a Szelek asszonya című versemet és két
előfizetést kaptam érte cserébe. Készpénzt nem, de ami késik, nem múlik.
Nemsokára elegendő pénzt kell keressek, hogy minden centet visszafizessek Ruth
néninek, amit az ellátásomra költött. Akkor majd nem dörgölheti az orrom alá,
hogy milyen sokba kerülök neki. Alig telik el nap anélkül, hogy ne tegyen rá
megjegyzést: „Nem, Mrs. Beatty, attól tartok, ebben az évben nem tudok annyit
adni a missziónak, mint máskor, tudja jelentősen megnövekedtek a kiadásaim"...
„Ő, dehogy, Mrs. Morrison, csodásak az új holmik, de ezen a tavaszon nem
engedhetek meg magamnak selyemruhát." ...„Ezt a rekamiét újra kéne
kárpitoztatni, rémesen megkopott, de egy-két évig most szóba se jöhet." És
ez állandóan így megy.
A lelkem azonban nem Ruth nénié.
A Bagolykacaj megjelent a Shrewsbury
Times-ban, de a Kert és erdő-ből másolták át a „a vadász őrült"-tel
egyetemben. Úgy hallottam, Evelyn Blake azt terjeszti, hogy nyilván nem én
írtam, és tisztán emlékszik, hogy néhány évvel ezelőtt pont egy ugyanilyet
olvasott valahol. Kedves Evelyn!
Elizabeth néni egyetlen hangot sem fűzött
hozzá, Jimmy kuzin viszont elárulta nekem, hogy látta, amint kivágta az
újságból és betette a Bibliájába, amelyet az éjjeliszekrényén tart. Amikor elmondtam,
hogy két dollár értékű vetőmagot kapok a versemért, azt felelte, ne
csodálkozzak, ha csődbe megy a cég, mire eljön az ideje, hogy feladják nekem
azokat a virágmagvakat.
Az jutott eszembe, hogy elküldöm az Arany
órák-nak a kisgyerekről írt történetemet, ami annyira tetszett Mr.
Carpenternek. Milyen jó lenne, ha legépelhetném, de sajnos ez lehetetlen, így
aztán nagyon, de nagyon szépen, kézzel kell lemásolnom. Kíváncsi vagyok, lesz-e
hozzá merszem? Egy történetért biztosan készpénzzel fizetnek.
Dean hamarosan hazatér. Micsoda boldogság
lesz viszontlátnom!
Kíváncsi vagyok, észreveszi-e, mennyit
változtam. Az biztos, hogy magasabb lettem. Laura néni szerint nemsokára igazi
hosszú ruhákat kell majd hordanom, és fel kell tűznöm a hajamat, Elizabeth néni
viszont azt mondja, hogy egy tizenöt éves még túl fiatal ehhez. Úgy látja,
manapság a tizenöt éves lányok közel sem olyan nőiesek, mint az ő idejében.
Elizabeth néni meg van rémülve. Ezt biztosan tudom. Azt hiszi, ha felnövök, meg
fogok szökni: „mint Juliet". De én nem sietek felnőtt lenni. Sokkal jobb
csak így, ebben a se ilyen, se olyan átmeneti helyzetben. Ha gyermeteg akarok
lenni, senki sem vetheti a szememre, hiszen még túl kicsi vagyok; ám ha
érettként óhajtok viselkedni, ahhoz is jogom van, hiszen már nagy vagyok.
19.. május 5.
A középiskolán kitört a tavaszi versláz.
Evelyn egyik virágokról szóló verse megjelent a májusi Pennában. Szörnyen
zötyögtek a rímei.
És Perry! Őt sem hagyta nyugodni a
tavaszi zsongás, ahogyan Mr. Carpenter nevezte, és valami rémséget írt, A vén
farmer elveti a magvát címmel. Beküldte a Pennának meg is jelentették, mégpedig
a Viccek rovatban. Perry szörnyen büszke rá, fel sem fogja, hogy hülyét csinált
magából. Ilse elsápadt a méregtől, amikor elolvasta és azóta nem áll szóba
vele. Azt hiszem, túl kemény Perryvel. Bár, ami azt illeti, amikor elolvastam
azt az izét, főleg annál a szakasznál, hogv
„Szántottam, arattam, vetettem
Nagyon igyekeztem
Most magára hagyom a vetést
A
többit végezze el Isten."
azt
hittem, meggyilkolom. Perry képtelen volt megérteni, mi bajom van a versével.
– Rímel, igaz?
– Aha, rímel!
Nemrégiben Ilse azért is bedühödött
Perryre, mert egy szál gombbal a kabátján jött iskolába. Én sem bírtam
elviselni, úgyhogy amikor kijöttünk az osztályból, odasúgtam Perrynek, hogy
naplementekor találkozzunk öt percre a Páfrány tónál. Tűvel, cérnával és
gombokkal felszerelkezve kilógtam és felvarrtam a kabátjára a hiányzó gombokat.
Nem fogta fel, miért nem várhat péntek estig, akkor Tom néni úgyis megcsinálja.
– Miért nem varrod fel őket te magad,
Perry? – kérdeztem.
– Nincsenek gombjaim és pénzem sincs,
hogy vegyek – felelte –, de nem érdekes. Egy szép napon, ha úgy tetszik,
aranygombjaim lesznek.
Ruth néni meglátott, amint tűvel,
cérnával, ollóval, satöbbivel, visszajöttem a házba és természetesen tudni
akarta: hol és miért? Elmeséltem az egész történetet, mire azt mondta: – Jobban
tennéd, ha hagynád, hogy Perry Millernek a barátai varrják fel a gombjait.
– Hiszen én vagyok a legjobb barátja –
feleltem.
– Csak azt tudnám, honnan vetted ezt az
alantas ízlésedet – morogta Ruth néni.
19.. május 7.
Ma tanítás után Teddy átevezett Ilsével
és velem a kikötő túloldalára, hogy kankalint szedjünk a Green folyónál a
Fenyvesben. Több kosárra valót szedtünk, és egy csodás órán át barangoltunk a
barátságosan duruzsoló fenyőfák között. Én ugyanazt mondom a kankalinról, amit
valaki a szamócáról mondott: „Isten teremthetett volna édesebbet, de sosem
teremtett."
Amikor hazafelé indultunk, sűrű ködfelhő
szállt le a kikötőre. Teddy azonban a vonatfütty irányába evezett, úgyhogy nem
fenyegetett bennünket semmiféle veszély, és csodásnak találtam az élményt.
Mintha végtelenül nyugodt, fehér tengeren lebegtünk volna. Csend honolt, csupán
a keresztvilla halk nyögése, a mély tenger mormolása és a sima vízbe merülő
lapátok halk csobbanása hallatszott. Egymagunkban voltunk a köd birodalmának
parttalan tengerén. Néha-néha, csupán egy pillanatra a hűvös levegő
fellibbentette a ködfüggönyt, és fantomszerű, homályos partok tornyosultak
körénk. Majd ismét leszállt az áthatolhatatlan fehérség. Olyan volt, mintha
valami furcsa, elvarázsolt tájat kutatnánk, ami egyre távolabbra és távolabbra
kerül tőlünk. Komolyan sajnáltam, amikor elértük a mólót, ám odahaza Ruth néni
haragosan szidta a ködöt.
– Ha tudtam volna, el sem engedlek –
közölte.
– Hiszen cseppet sem volt veszélyes, Ruth
néni. – tiltakoztam, és nézd, milyen káprázatos kankalinokat szedtem.
Ruth néni oda se bagózott a
kankalínjaimra.
– Méghogy semmi veszély... tejködben!
Mégis, mi lett volna, ha elvesztek és még mi
előtt eléritek a szárazföldet, feltámad a
szél?
– Hogyan veszhetne el valaki ebben a
kicsi Shrewsbury kikötőben? – kérdeztem. – Káprázatos volt a köd... káprázatos!
Olyan volt, mintha átjutottunk volna a bolygó karimaján, egyenesen a világűrbe.
Szenvedélyesen beszéltem, és gondolom.
elég vadul festhettem ködcseppekkel a hajamon, mert Ruth néni ridegen,
szánakozva így szólt: – Sajnálatos, hogy te „ilyen könnyen lelkesedsz",
Emily.
Őrjítő dolog, ha csontig átfázva
sajnálkoznak az emberen, így aztán türelmetlenül válaszoltam:
– De gondold csak el, mennyi
szórakozástól fosztod meg magad, ha semmi sem lelkesít fel. Nincs annál
csodálatosabb, mint körbetáncolni a lángoló tüzet. Mit számít az, hogy végül
hamu lesz belőle?
– Ha majd olyan idős leszel, mint én –
felelte Ruth néni –, több eszed lesz annál, minthogy ámulatba essél a
tejködtől.
Képtelenségnek tűnt, hogy valaha is öreg
legyek vagy meghaljak. Persze tudom, hogy így lesz, de nem hiszem el. Nem
válaszoltam Ruth néninek, így aztán másképpen próbálkozott.
– Láttam az utcán Ilsét. Mondd, Emily,
visel az a lány alsószoknyát?
– Ruhája bíbor és selyem – motyogtam a
Bibliát idézve, pusztán, mert van benne valami, ami elbűvöl. El sem tudnám
képzelni egy káprázatosan öltözködő nő ennél szebb egyszerűbb leírását. Nem
hiszem, hogy Ruth néni felismerte az idézetet, nyilván azt hitte, csak okosnak
akarok látszani.
– Ha ezzel arra utalsz, hogy vörös selyem
alsószoknyát visel, akkor ezt fejezd ki egyszerű szavakkal, Emily. Szóval
selyem alsószoknyát. Ha közöm lenne ahhoz a lányhoz, majd adnék én neki selyem alsószoknyát!
– Egy szép napon én is selyem
alsószoknyat viselek majd – mondtam.
– De még mennyire, kisasszony! És
megtudhatnám, miből veszed meg azt a selyem alsószoknyát?
– A jövőmből – feleltem olyan büszkén,
ahogyan a legmurraybb Murray mondta volna.
Ruth néni horkantott.
Tele raktam a szobámat kankalinnal. Most
még Lord Byron is úgy fest, mint akinek van némi esélye a felépülésre.
19.. május 13.
Összeszedtem a bátorságomat, amint
elküldtem a Valami más című történetemet az Aranyóráknak. Reszketett a kezem,
amikor bedobtam a postaládába a Búvárban. Ó, ha elfogadnák!
Megint Perryn nevetett az egész iskola.
Azt mondta az órán, hogy Franciaország exportálta a divatot. Az óra után Ilse
odament hozzá és azt mondta: „Te ebihal!" Azóta megint nem szól hozzá.
Evelyn csak nem hagyja abba a
szurkálódást és a csúfolódást. A szurkálódásokat még csak megbocsátanám, a
nevetést azonban soha.
19.. május 15.
Tegnap este volt az előkészítősök
klubdélutánja. Mindig májusban kerül sor rá. Megkaptuk az iskola dísztermét, és
amikor beözönlöttünk, kiderült, hogy nem tudjuk meggyújtani a gázt. Fogalmunk
sem volt, mi történt, de a másodikosokra gyanakodtunk. (Ma kiderült, hogy az
alagsorban elvágták a gázt és lelakatolták az alagsor ajtaját.) Először nem
tudtuk, mitévők legyünk, aztán eszembe jutott, hogy Elizabeth néni egy egész
doboz gyertyát hozott múlt héten Ruth nénihez – a számomra. Hazarobogtam,
elhoztam őket – Ruth néni nem volt otthon –, és körbeállitottuk a gyertyákat a
teremben. Úgyhogy megtartottuk a klubdélutánunkat, és ragyogóan sikerült. Jó
kezdet volt a „gyertyatartó improvizáció", és őszintén szólva a
gyertyafény sokkal barátságosabbá tette a termet, mint a gáz. Mindnyájunknak
kellemesebb dolgok jutottak eszébe. Mindenkinek beszédet kellett mondania,
bármiről, amiről akart. Perry az estéről beszélt. A „kanadai történelem"
témából készült – nagyon értelmes, és gyanítom, roppant unalmas lehetett; az
utolsó pillanatban azonban meggondolta magát és a gyertyákról beszélt. Akkor
találta ki a mondandóját, és azokról a gyertyákról mesélt, amelyeket különféle
országokban látott, amikor kiskorában a papájával vitorlázott. Olyan elmés és
érdekes volt, hogy mindnyájunkat megigézett, és azt hiszem, a diákok
előbb-utóbb elfeledkeznek az exportált francia divatokról és a vén farmerről,
aki Istenre hagyta a kapálást meg a gyomlálást.
Ruth néni még nem fedezte föl a gyertya
ügyet, mivel a doboz, nem ürült ki teljesen. Holnap New Moonban kihízelgek egy
másik dobozzal Laura nénitől – tudom, hogy odaadja –, és visszahozom Ruth
nénihez.
19.. május 22.
Ma egy rémes, hosszú, vaskos borítékot
hozott a posta. Az Aranyórák visszaküldte a törtenetemet. Az előre nyomtatott
kísérőlevélen ez állt:
„Nagy érdeklődéssel olvastuk történetét,
de sajnálattal közöljük, hogy jelen pillanatban nem áll módunkban
leközölni."
Azzal próbáltam kicsit megvigasztalódni,
hogy „nagy érdeklődéssel" olvasták. Csak aztán esett le a tantusz, hogy
sokszorosított levél volt, ezt mellékelték minden elutasított kézirathoz.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy
Ruth néni vette kézhez a levelet, mielőtt még hazajöttem az iskolából, és
persze felnyitotta. Megalázó volt, hogy tud a fiaskómról.
– Remélem, ez meggyőzött arról, hogy ne
pocsékolj több bélyeget ilyen sületlenségre, Emily. Micsoda ötlet, azt
képzelned, hogy képes vagy olyan jó történetet írni, ami megjelenhet.
– Már két versemet is megjelentették –
tiltakoztam.
Ruth néni horkantott.
– Ó, a költeményeid! Valamivel a
lapsarkokat is ki kell tölteniük.
Talán így is van. Pocsékul éreztem magam,
amint szegény kis történetemmel felaraszoltam a szobámba. Olyan kis helyet
„töltöttem ki", hogy akár egy gyűszűbe is belerakhattak volna.
Csupa szamárfül és dohánybűz a kéziratom. El
fogom égetni.
Nem. Nem égetem el!! Lemásolom újra és
megpróbálkozom máshol. Sikerem lesz!
Az, „Újságom" utolsó lapjait
átfutva, úgy látom, kezdek meglenni a dőlt betűk nélkül.
De néha annyira kellenek.
New Moon, Blair Water, 19.. május 24.
„Rég elmúlt a tél, az esőknek is vége,
kihajtottak a virágok, felvirradt a madárcsicsergés ideje." Saját, drága
szobám nyitott ablakában ücsörgök. Olyan izgalmas, amikor itt lehetek.
Halványsárga az égbolt Hórihorgas John erdeje felett, s egy nagyon fehér,
aprócska csillag épp most tűnt fel ott, ahol a halványsárga világoszöldre vált.
Messze, dél felé, óriási rózsaszín márvány felhőpaloták. Virágzó, virginiai
vadcseresznye hajol át a kerítésen, mintha bársonyos hernyók borítanák. Minden
olyan csodálatos – a szem nem tud betelni a látvánnyal, a fül a hallgatással.
Néha úgy érzem, semmit sem érdemes
leírni, amikor mindent olyan nagyszerűen megfogalmaztak a Bibliában. Néha tíz
egyszerű szó többet mond el arról, amit tíz oldalon át próbálunk kifejezni.
Ma délután Jimmy kuzinnal elvetettük az
őszirózsa ágyásunkat. Pont időben érkeztek a virágmagvak. Ezek szerint a cég
még nem ment csődbe. Elizabeth néni mindenesetre úgy véli, hogy régi raktárkészletet
küldtek, és nem fognak kicsírázni.
Dean hazajött; tegnap este
meglátogatott... A jó, öreg Dean! Cseppet sem változott. Zöld szeme épp olyan
zöld, mint mindig, szép szája épp olyan szép, mint mindig, érdekes arca
ugyanolyan érdekes, mint mindig. Megfogta mindkét kezem és komolyan pillantott
rám.
– Megváltoztál, Csillag – mondta. –
Sokkal jobban hasonlítasz a tavaszra, mint valaha. De kérlek, ne nőj magasabbra
– folytatta –, nem szeretném, ha lenéznél rám.
Én sem szeretnék magasabbra nőni, szörnyű
lenne, ha magasabb lennék, mint Dean. Nem volna rendjén való.
Teddy vagy egy fejjel magasabb nálam.
Dean szerint rengeteget fejlődött a munkája az elmúlt évben. Mrs. Kent még
mindig gyűlöl engem. Ma este találkoztam vele, amikor kimentem sétálgatni a
tavaszi alkonyatban, s még csak meg se állt beszélni velem, csupán elsuhant
mellettem, akár egy árnyék a szürkületben. Egy pillanatra rám villant a szeme,
amikor mellém ért, a tekintetéből csak úgy áradt a gyűlölet. Azt hiszem, évről
évre boldogtalanabb.
Útba ejtettem és jó estét kívántam a
Befejezetlen Háznak. Úgy sajnálom szegényt. Sosem laktak benne, nem teljesült
be a sorsa. Világtalan ablakai, mintha sóvárogva pislognának ki arcából,
mindhiába keresvén azt, amit úgysem találhatnak meg. Sosem világított át rajtuk
az otthon fénye nyári alkonyatban, sem téli sötétben. Mindazonáltal úgy érzem,
hogy a kis ház nem veszítette el álmait, és azok valamikor valóra válnak.
Bárcsak az enyém lehetne!
Ma este végigőgyelegtem az összes régi
„törzshelyemet": Hórihorgas John erdejét; az Emily-lugast; a régi
gyümölcsöst; a tóparti temetőt; a Ma utat – imádom azt a kis utat, olyan
számomra, akár egy barát.
Azt hiszem, az „őgyelegni " csodás
szó a maga nemében, nemcsak azért, mert jobban hangzik, mint más szavak, hanem
mert olyan tökéletesen kifejező. Még ha sosem hallottad azelőtt, akkor is
pontosan tudod, mit jelent őgyelegni nem jelent mást, csak az őgyelgést.
Gyönyörű és érdekes szavak felfedezése
mindig örömmel tölt el. Amikor egy új, elbűvölő szót találok, olyan izgalomba
jövök, akár egy kincskereső, és boldogtalan vagyok, amíg nem tudom belehelyezni
egy mondatba.
19.. május 29.
Ma este Ruth néni vészjósló ábrázattal
érkezett haza.
– Emily, mit akar jelenteni az a
történet, amiről egész Shrewsbury pletykál, hogy tegnap este a Queen Streeten
át egy férfi a karjaiban tartott és megcsókoltad őt?
Tüstént tudtam, mi történt.
Legszívesebben toporzékoltam, nevettem és a hajamat téptem volna. Olyan képtelen,
olyan komikus volt az egész. De fapofát kellett vágnom, hogy elmagyarázzam Ruth
néninek.
Íme a sötét, rémséges történet:
Tegnap alkonyattájt Ilsével a Queen
Streeten „őgyelegtünk". Épp, amikor a régi Taylor házhoz értünk,
találkoztunk egy férfival. Nem ismerem az illetőt, és nem valószínű, hogy
valaha is megismerem. Fogalmam sincs, magas volt-e vagy alacsony, öreg vagy
fiatal, jóképű vagy csúnya, fekete vagy fehér, zsidó vagy keresztény, nős avagy
nőtlen. Azt viszont tudom, hogy aznap nem borotválkozott.
Sietős léptekkel közeledett. Aztán
olyasvalami történt, mégpedig egy szemvillanás alatt, amit csak néhány perc
alatt lehet leírni. Félreléptem, hogy elengedjem a férfit – ám ő is ugyanabba
az irányba lépett. – A másik irányba lendültem – akárcsak ő –, aztán úgy
véltem, épp elférek mellette, így vadul nekiindultam – ugyanezt tette ő is,
aminek az lett az eredménye, hogy teljes sebességgel a férfibe szaladtam.
Amikor felfogta, hogy az összeütközés elkerülhetetlen, széttárta a karját, én pedig
egyenesen belerohantam, és az ütközés döbbenetében akaratlanul is átkarolt, az
orrom pedig szinte belefúródott az arcába.
– Bocs... bocsánat – hebegte a
szerencsétlen, úgy engedett el, mint a tüzes vasat, majd továbbrobogott és
eltűnt a sarkon.
Ilse nevetőgörcsöt kapott, majd
megpukkadt a nevetéstől. Azt mondta, soha életében nem látott ilyen röhejes
jelenetet. Olyan gyorsan történt minden, hogy egy arra járó szemében pont azt a
látszatot keltette, hogy a férfi megállt, egy pillanatra összefonódott a
tekintetünk, majd őrülten egymás karjába rohantunk.
Jó pár percig sajgott az orrom. Ilse azt
mondta, hogy Miss Taylor épp akkor kukucskált ki az ablakon, amikor az eset
történt. A vén pletykafészek persze szétkürtölte a történetet a városban, a
saját szemszögéből és kommentárjával.
Mindezt elmeséltem Ruth néninek, aki
hitetlenkedve fürkészett és nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy sántít a dolog.
– Nagyon különös, hogy egy három méter
széles járdán nem férsz el egy férfi mellett anélkül, hogy átölelnéd – mondta.
– Ugyan már, Ruth néni, Tudom, hogy
sunyinak, álnoknak, bolondnak és hálátlannak tartasz – feleltem –, de nagyon
jól tudod, hogy félig Murray vagyok, – képzeled, hogy bárki, akiben egy csepp
Murray-vér van, átölelne egy férfiismerősét a nyílt utcán?
– Aligha gondoltam volna, hogy ilyen
szemérmetlen lehetsz – ismerte el Ruth néni. De Miss Taylor azt állítja, hogy
látta Mindenki erről beszél. Nem tetszik, hogy ilyen szóbeszéd járja egy
rokonomról. És elő sem fordult volna, ha a tanácsom ellenére nem Ilse
Burnleyvel kószálsz. Meg ne történjen még egyszer ilyesmi.
– Az ilyen dolgok nem megtörténnek, hanem
elrendeltetnek – feleltem.
19.. június 3.
Gyönyörűséges az Egyenesség Földje. Ismét
kimehetek írni a Páfrány tóhoz. Ruth néni roppant gyanakvó. Nem felejtette el,
hogy egyik este ott találkoztam Perryvel.
Csodaszép most a tavacska, ahogy
körülölelik a frissen sarjadt páfrányok. Belenézek és azt képzelem, hogy ez az
a legendás tó, amelyben megláthatom a jövőt. Elképzelem, amint teliholdnál
lábujjhegyen odaosonok... beledobok valamit, ami becses nekem... majd félénken
megnéztem, mit mutat.
Vajon mit látnék benne? Dicsőségesen
megmászom az Alpok ösvényét? Vagy sikertelenséget?
Nem, sikertelenséget soha!
19.. június 9.
Múlt héten volt Ruth néni születésnapja.
Egy kézimunkát adtam neki, amelyet magam hímeztem. Meglehetősen barátságtalanul
köszönte meg, és az a gyanúm, hogy fütyült az egészre. Ma este az ebédlő
ablakfülkéjében az utolsó fénysugarak mellett készítettem el a számtanleckémet
A kétszárnyú ajtó nyítva állt, s odabent a szalonban Ruth néni Mrs. Ince-szel
beszélgetett. Azt hittem, tudják, hogy az ablakfülkében vagyok, bár valószínű,
hogy eltakart a függöny. Hirtelen meghallottam a nevemet. Ruth néni ugyancsak
büszkén mutatta a kézimunkámat Mrs.Ince-nek.
– Emily unokahúgomtól kaptam a
születésnapomra. Mit szól hozzá, milyen gyönyörű? Emily nagyon ügyesen bánik a
tűvel.
Ez Ruth 'néni volna? Annyira megdermedtem
a döbbenettől, hogy moccanni se tudtam,, sőt megszólalni sem.
– És úgy hallom, nem csak a tűvel bánik
jól,, hanem okos is – jegyezte meg Mrs. Ince. – Úgy hallom, Hardy igazgató úr
szerint év végén osztályelső lesz.
– Az édesanyja... Juliet húgom... nagyon
okos lány volt – felelte Ruth néni.
– És nagyon csinos – mondta Mrs. Ince.
– Az édesapja, Douglas Starr feltűnően
jóképű férfi volt – így Ruth néni.
Aztán kimentek a szobából. Ezúttal a
hallgatózó végre valami jót hallott önmagáról! De hogy épp Ruth nénitől!!!
19.. június 28.
Befejeződött a tanítás. Elnyertem a
csillag kitűzőt. Vidámsággal, tanulással és szurka-piszkákkal teli, szenzációs
év volt. Most két tündökletes, gondtalan és boldog hónapra visszamegyek a drága
New Moonba.
A vakáció alatt megírom a Kert Könyvet.
Már egy ideje sustorog agyamban az ötlet, és ha már nem írhatok történeteket,
megpróbálkozom egy esszésorozattal, ami Jimmy kuzin kertjéről szól. Mindegyiket
egy-egy költeménnyel fogom befejezni Jó ujjgyakorlat lesz, és örömet szerzek
vele Jimmynek.
Tartalomjegyzék: