Fordította: Loósz Vera

 

 

 

A mű eredeti címe: Emily of New Moon

Lucy Moud Montgomery

Borítófotók copyright © 1999 by CINAR Films Inc.

Borító- és sorozatterv copyright © 1999 by Varga László

Fordította: Loósz Vera

Hungarian translation copyright © 1999 by Loósz Vera

 

1

Miss Brownell legyőzése

Emily és Ilse a Blair Water-i iskola oldal­só padjában ültek és verset írtak a pa­latábláikra – illetve Emily írta a verset, Ilse pedig folyamatosan olvasta a készülő költeményt, s alkalmanként, amikor Emily megakadt, kisegítette egy-egy rímmel. Itt és most be kell vallani, hogy egyáltalán nem ez lett volna a dolguk. Összeadásokat kellett volna kiszámítaniuk, és Miss Brownell ab­ban a hitben ringatta magát, hogy buzgón számolnak. Emilynél azonban, ha egyszer fe­kete fejébe vette, hogy verset ír, szóba se jö­hetett holmi összeadás, ami pedig Ilsét illeti, eleve gyűlölte a számtant. Miss Brownell a terem másik oldalán földrajz órát tartott, kel­lemes napsütés melengette őket a hatalmas ablakokon át, vagyis minden kedvezőnek tet­szett ahhoz, hogy szárnyaljanak a múzsákkal. Emily élvezettel szemlélte az ablakon tú­li világot, s arról kezdett el verset faragni.

Elég régen nem engedték meg senkinek, hogy kiüljön az oldalsó padba. Ezt a kelle­mes helyet azoknak a tanulóknak tartogat­ták, akik a rideg tekintetű Miss Brownell ke­gyeit élvezték, és Emily sosem tartozott közé­jük. Ma délután azonban Ilse kérte meg a ta­nárnőt, mindkettejük nevében, aki kényte­len-kelletlen beleegyezett, hiszen semmilyen ésszerű kifogást nem tudott kiötleni, amiért Ilsének megengedi, Emilynek viszont nem. Legszívesebben ezt tette volna, ugyanis azok közé a kicsinyes természetű emberek közé tartozott, akik sosem felejtenek vagy bocsá­tanak meg semmiféle sértést. Emily már a legelső napon, amikor betette lábát az isko­lába, bűnösnek találtatott a szemtelenség és ellenszegülés vétkében – ráadásul felülkere­kedett rajta. Ez még mindig piszkálta Miss Brownell csőrét, és Emily még mindig érezte bosszújának apró kis jeleit. Sosem kapott semmilyen dicséretet, a tanárnő gúnyos megjegyzéseinek állandó céltáblája volt, és neki sosem jutott azokból a kegyekből, ame­lyekben a többi lány részesült. Örömteli új­donságnak számított hát a lehetőség, hogy az oldalpadban ülhetett.

Ennek ugyanis megvoltak a maga előnyei: beláthattad az egész osztályt anélkül, hogy forgatni kellett volna a fejed, ráadásul Miss Brownell nem lopakodhatott a hátad mögé, hogy a válladon keresztül megnézze, mit csi­nálsz. Ami Emilyt illeti, számára az volt ben­ne a legjobb, hogy egyenesen kiláthatott az „iskola Erdőre", nézhette a vén lucfenyőket, ahol Szélasszonyság játszadozott, az ágakról lecsüngő hosszú, zöldesszürke mohát, amelyek olyanok voltak, mint tündérország lobogói, a kerítésen futkározó piros mókusokat és a gyönyörű, fehér hófolyosókat, amelyeket aranysárgára festettek a napsugarak. A fák közötti keskeny nyíláson át egészen a Blair Watervölgyig el lehetett látni, a homokdombokig és a mögöttük elterülő öbölig. Ma kerekdedek voltak a homokdombok, vakítóan fehérek a hó alatt, ám mögöttük sötét, mély­kék volt az öböl, tetején mint gyerekjéghe­gyek, szikrázóan fehér jégtömbök úsztak. Ki­mondhatatlan elragadtatással töltötte el Emily szívét a látvány, ám ő mégis megpró­bálta szavakba önteni. Nekilátott a költe­ménynek. A törtekről végérvényesen megfeled­kezett, elvégre mi köze is lenne a számlálók­nak és nevezőknek a fehér hó domborulatai­hoz, a kusza, sötét fenyők gyöngyház színű, égboltra meredő csúcsaihoz, az aranylóan ragyogó, tündéri erdei ösvényekhez? Emily olyannyira elveszett a maga világában, hogy észre sem vette, amint a földrajzot tanulók a helyükre mentek, és Miss Brownell – akinek feltűnt a kislány égre meredő, átszellemült tekintete – halkan feléje lépdelt. Ilse épp egy képet rajzolt a palatáblájára, így ő sem látta meg a tanárnőt, különben riasztotta volna Emilyt, aki csupán azt érezte, hogy kirántják kezéből a palatábláját. Aztán Miss Brownell hangját hallotta.

– Gondolom, végeztél a számolással, Emily.

Egyetlen példával sem végzett, hiszen csak verssorok borították a palatábláját, olyan so­rok, amelyeket Miss Brownellnek nem szabad látnia – nem szabod látnia! Emily talpra ugrott és vadul a palatáblája után vetette magát. Miss Brownell azonban gonosz mosollyal feltartotta a táblát, így a kislány nem érhette el.

– Hát, ez meg mi? Nem egészen úgy néz ki, mint valami tört szám. „Sorok a Blair Water-i osztáj – pontos jével – ablakából látható táj­hoz." Nahát, gyerekek, úgy látszik, egy bim­bózó poéta van köztünk.

Elég ártalmatlanok voltak a szavai, ám a hangjából csak úgy sütött a gyűlöletes gúny. A megvetés, a kicsúfolás. Olyan volt ez Emily lelkének, akár egy ostorcsapás. Semmi sem lehet rémesebb annál a gondolatnál, hogy idegen szem látja imádott költeményeit – hi­deg, ellenszenves, rosszindulatú, idegen szempár.

– Kérem... kérem, Miss Brownell – topogott elkeseredetten. – Ne olvassa el... majd letör­löm... máris megcsinálom a példáimat. Csak kérem, ne olvassa el! Ez... ez semmi.

Miss Brownell nyersen felnevetett.

– Túl szerény vagy, Emily. Ez egy egész pa­latáblára való költészet Gondoljatok csak be­le, gyerekek... költészet. Van egy tanuló az is­kolában, aki tud verseket írni. És nem akarja, hogy elolvassuk ezt a... költeményt Attól tar­tok, Emily önző. Biztos vagyok benne, hogy mindnyájan élveznénk a... költeményt

Emily mindannyiszor összerezzent, amikor Miss Brownell azzal a csúfondáros hangsúllyal és előtte gyűlölködő szünetet tartva kiej­tette száján a „költészet" vagy „költemény" szót. Sok gyerek kuncogott, részben azért, mert tetszett nekik, amint egy „New Moon-beli Murray-t" elevenen megsütnek, részben pedig, mert rájöttek, hogy Miss Brownell ezt várja el tőlük. Rhoda Stewart vihogott a leg­hangosabban. Jennie Strang azonban, aki az első iskolai napján alaposan megkínozta Emilyt, ezúttal nem vihorászott, hanem sötét tekintettel, mogorván nézett a tanítónőre.

Miss Brownell feltartotta a palatáblát és hangosan, kántáló orrhangon, abszurd into nációval és gesztikulálással olvasta fel Emly versét, amitől az igencsak nevetségesen ha tott. Azok a sorok tűntek a legkomikusab baknak, amelyeket Emily a legszebbeknek vélt. A többi gyerek szinte fetrengett a nevetéstől, ő viszont úgy érezte, hogy e pillanat keserűsége örökre ott marad a szívében. Költői látomásai, amelyek olyan gyönyörűek voltak, amikor eszébe jutottak, amikor leírta őket, most darabokra hullottak, akár egy szétmarcangolt pillangó.

–...mint tündérálom látomásai... – kántál­ta szemét lehunyva, fejét színpadiasan ingat­va Miss Brownell. Harsány nevetéssé erősöd­tek a kuncogások.

„Ó – gondolta kezét összekulcsolva Emily –, azt kívánom... azt kívánom, bárcsak idejön­nének azok a medvék, akik megették a rossz gyerekeket a Bibliában, és megennének tite­ket."

Mivel az iskolát körülvevő erdőben nem él­tek igazságosztó medvék, Miss Brownell végigolvasta a „költeményt". Szörnyen élvezte a dolgot. Mindig örömet okozott neki, ha gúny tárgyává tehette valamelyik tanítványát, és ha olyan diákról volt szó, mint Emily New Moonból, kinek a szíve és a lelke teljesen más volt, mint az övé, a szokásosnál is job­ban örült.

Amint a vers végére ért, a fülig vörösödött Emily felé nyújtotta a palatáblát.

– Tessék, itt a... költeményed – mondta.

Emily kikapta a kezéből, nem volt kéznél rongy, így hát megnyalta a tenyerét és letö­rölte a tábla egyik oldalát. Újabb nyalás, és a vers többi része sem látszott már. Megszégyenítették, megalázták, el kellett tüntetni. Emily élete végéig nem felejtette el ennek az élménynek a fájdalmát és szégyenét. Miss Brownell ismét felnevetett.

– Milyen kár megsemmisíteni egy ilyen... költeményt – közölte vigyorogva. – Most pedig szíveskedj megcsinálni azokat a számításo­kat, Emily. Nem... költészet, igaz, de én azért vagyok ebben az iskolában, hogy számtant tanítsak, és nem azért, hogy megtanítsam nektek a... versírás művészetét. Menj a saját helyedre, Emily! Igen, Rhoda? – fordult a je­lentkező Rhoda Stuart felé.

– Tanárnő kérem, Emily Starrnak egy egész csokorra való vers van a padjában – jelentet­te győzedelmesen. – Ma reggel olvasta fel őket Ilse Burnley-nek, miközben a tanárnő azt hitte, hogy történelmet tanulnak.

Perry Miller megfordult és egy megrágott papírból készült, „köpőlabdacs" néven közis­mert fegyver repült át a termen és találta ké­pen Rhodát. Miss Brownell – Emilyt megelőz­ve – egyetlen ugrással a lány padjánál ter­mett.

– Hozzájuk ne érjen... ehhez nincs joga! – zihálta kétségbeesetten Emily.

Csakhogy Miss Brownell már a kezében tartotta a „csokorra való költeményt". Meg­fordult, a dobogóhoz ment, Emily követte. Oly sokat jelentettek számára azok a versek. Viharos szünetekben költötte őket, amikor nem lehetett a szabadban játszani, és a tár­saitól szerzett, siralmas papírcetlikre írta le. Épp aznap délután akarta hazavinni, hogy lemásolja a verseit a levél-számlákra. És tes­sék, most ez a rémes nő fel fogja olvasni őket az egész csúfolódó, viháncoló iskola füle hallatára. Ám Miss Brownell rájött, hogy ehhez túl kevés az idő. Megelégedett a címek felolvasásával, valamint néhány sajátságos kommentárral.

Mindeközben Perry Miller úgy juttatta kifejezésre érzelmeit, hogy köpőlabdacsokkal bombázta Rhoda Stuartot, mégpedig olyan művészi időzítéssel, hogy Rhodának fogalma sem volt, hogy a terem melyik részéből jön­nek, és senkire sem tudott árulkodni. A lab­dacsok legalább megzavarták Emily kínja fö­lött érzett örömét. Teddy Kent nem köpőlabdacsokkal háborúzott, Ő a bosszú finomabb módszerét választotta. Rhoda másnap reggel találta meg Teddy rajzát az asztalán. Kicsiny, cingár majmot ábrázolt, farkánál fogva csün­gött egy faágon, az arca pedig Rhoda Stuarté volt. Rhoda szörnyű haragra gerjedt, de saját hiúsága arra késztette, hogy fecnikre tépje a rajzot és ne beszéljen róla. Nem tudta, hogy Teddy hasonló karikatúrát készített Miss Brownellről, és amikor kijöttek az iskolából, Emily kezébe csúsztatta a rajzot, amely a ta­nárnőt vámpírszerű denevérként ábrázolta.

– Az elveszet – egy té-vel – drágakő, roman­tikus mese – olvasta Miss Brownell. – Sorok egy nyírfához. Nekem inkább úgy tűnik, mint sorok egy nagyon mocskos papírlapon. Sorok a kertünkben lévő napórához, dettó. Sorok kedvenc cicámhoz. Gondolom, egy újabb romantikus történet. Óda Ilséhez. „Nyakad bámulatos, gyöngyház fényű ragyo­gás". Aligha mondanám, Ilse nyaka nagyon is napbarnított. A napalink – egy pé-vel – ké­pe, A helyes ibolyák. Remélem, az ibolyák helyesebben írnak, mint te, Emily. A befeje­zetlen ház. „A liliomok felemelik fehér csészéiket, hogy ihassanak a mé-é-é-é-hek..."

– Én ezt nem így írtam! – kiáltotta gyötrőd­ve Emily.

– Sorok egy brokátdarabhoz Laura néni fijókos szekrényében, Búcsú az otthontól, Sorok egy lucfenyőhöz. „Távol tartja a hőt, a napot, a verőfényt, Emily jókora fa, mit elképzelék." Biztosan érted, mit jelent az „elkép­zelék", Emily? Költemény Mr. Tom Bennett mezejéről. Költemény a tályról Elizabeth néni ablakából. Nagyon értesz a „t-á-ly-a-k"-hoz, Emily. Egy megfolytott kiscica sírfelirata, Meditácijók az üknagymamám sírjánál. Szegény hölgy! Az északi madarainkhoz, A Blair Water partján komponált sorok, mi­közben a csillagokat néztem... nocsak, no­csak...

„Milliárd ékkővel beborítva A messzi, hideg, igaz csillagok..." Ne is próbáld elhitetni, hogy ezek a saját soraid, Emily. Te nem írhattad ezeket.

– De én írtam... én írtam! – Emily falfehér lett a dühtől. – És egy csomó, ennél sokkal jobbat is írtam.

Miss Brownell hirtelen összegyűrte a sza­kadozott papírfecniket.

– Épp elég időt vesztegettünk erre a sze­métre – mondta. – Menj a helyedre, Emily!

A kályha felé indult. Egy pillanatig Emily nem fogta fel a szándékát, aztán, amint a ta­nárnő kinyitotta a kályha ajtaját, megértette és előrelendült. Mielőtt Miss Brownell észbe kaphatott volna, megragadta a papírokat és kitépte a kezéből.

– Nem égeti el őket... mert nem kapja meg! – kiáltotta. Kötényruhája zsebébe gyűrte a verseket, és valami különösen higgadt ha­raggal nézett Miss Brownellre. A Murray-pillantás jelent meg arcán, s noha a tanítónőre nem volt olyan viharos hatással, mint Elizabeth nénire, mégis olyan szorongató ér zéseket keltett benne, amitől jobbnak látta, ha nem bolygatja tovább a dolgot. Ez a zaklatott gyerek még képes volna foggal-körömmel nekiesni.

– Add ide azokat a papírokat, Emily – mondta ugyancsak bizonytalanul.

– Nem adom – vágta rá vehemensen Emily. – Az enyémek. Semmi joga a verseimhez.

Szünetben írtam őket, nem szegtem meg semmilyen szabályt. Maga... – Emily elszántan nézett Miss Brownell rideg szemébe – maga egy igazságtalan, zsarnoki személy. Miss Brownell az asztalához fordult.

– Ma este eljövök New Moonba és beszámo­lok erről Elizabeth nénédnek.

Emily olyannyira izgatott volt, hogy meg­mentse becses költeményeit, hogy először nem szentelt különösebb figyelmet e fenyege­tésnek. Amint azonban izgalma alábbhagyott, hideg rémület lett úrrá rajta. Tudta, hogy kí­nos perceknek néz elébe. A verseit azonban nem fogják megkaparintani, egyetlen egyet sem, bármit tesznek is vele. Amint hazaért az iskolából, felrohant a padlásszobába, és az öreg szófa titkos polcára rejtette őket.

Legszívesebben kibőgte volna magát, ám nem tehette. Miss Brownell idejön, és nem láthatja őt sírástól kivörösödött szemmel. A szíve azonban vérzett. Lábbal tiporták, be­szennyezték lénye megszentelt templomát. És érezte, hogy még rosszabbra is számíthat. Elizabeth néni nyilvánvalóan Miss Brownell oldalán áll majd. A túlérzékeny Emily retten­tően szorongott a küszöbön álló megpróbál­tatás miatt. Nem az igazságtól félt, viszont tisztában volt vele, hogy az Elizabeth néniből és Miss Brownellből álló bíróság előtt nem le­het igaza – „És erről Apának sem írhatok" – gondolta ziháló kebellel. Túl mély és intim, volt a szé­gyen ahhoz, hogy kiírja magából. Így nem ta­lált enyhet fájdalmára.

Télen csak akkor vacsoráztak New Moon-ban, miután Jimmy kuzin befejezte a teendőit, ezért Emilyt senki nem zavarta meg a padlásszobában.

Kinézett a mesebeli tájra, amely normál körülmények között felvidította volna őt: hatalmas tűzgolyóként ragyogott a sötét fák kö­zött a fehér, távoli dombok mögé lebukó nap; csupasz gallyak kecses, kék csipkéjének ár­nyéka borította a kertet; földöntúli, sápadt alpesi fény derengett a dél-keleti égbolton; karcsú, gyönyörű újhold ezüstíve emelkedett Horihorgas John erdeje fölé.

Hirtelen Miss Brownell tűnt fel a nyírfák fe­hér ágai alatt, férfias léptekkel közeledett az ösvényen.

– Ha az apám élne – dünnyögte Emily –, ló­gó orral távoznál innen.

Múltak a percek, mindegyik ugyancsak hosszúnak tűnt Emily számára. Végül Laura néni jött fel érte.

– Elizabeth nénéd azt üzeni, hogy gyere le a konyhába, Emily.

Laura néni hangja kedves volt és szomorú. Emily visszafojtotta könnyeit. Még a gondo­latától is irtózott, hogy Laura néni azt higgye, rossz volt. de mégsem bízott önmagában annyira, hogy elmagyarázza, mi történt. Lau­ra néni kétségkívül együtt érezne vele, ő pe­dig biztosan sírva fakadna. Némán ballagott le előtte a két hosszú lépcsősoron és belépett a konyhába.

A vacsoraasztalt már megterítették, égtek a gyetyák. A tágas, fekete szarufás konyha most is kísértetiesnek és félelmetesnek tűnt a gyertyafényben. Elizabeth néni úgy ült az asztalnál, mint aki kardot nyelt, arckifejezése különösen keménynek tetszett. Miss Brownell pedig a hintaszékben terpeszkedett el, vizenyős szemében győzedelmes gúny csil­logott. Vészjósló és undorító volt a tekintete, az orra pedig rémesen vörös, amitől cseppet sem lett vonzóbb.

A szürke kezeslábasát viselő Jimmy kuzin a faláda szélén kuporogva a mennyezetet bá­multa, talán még sosem hasonlított ennyire egy törpére. Perry nem volt sehol. Emily fáj­lalta, hogy nem látja a barátját, mert Perry jelenléte, aki az ő oldalán állt, óriási erkölcsi támogatást jelentett volna számára.

– Sajnálattal hallom, hogy igen rosszul vi­selkedtél ma az iskolában, Emily – kezdte Elizabeth néni.

– Nem. Nem hiszem, hogy sajnálod – felelte higgadtan Emily.

Most, a krízis pillanatában képes volt hűvö­sen szembenézni bíráival, sőt,minden titkolt félelme és szégyenkezése dacára fürkész ér­deklődéssel kezdte szemlélni az eseményeket, mintha agyának egy része függetlenítette vol­na magát a többitől, hogy kíváncsian magába szívja az élményt, analizálja az indítékokat és lejegyezze a környezetet. Hiszen később, ami­kor leírja majd ezt a jelenetet, nem feledkez­het meg például a gyertya vetette fura árnyé­kokról, amelyektől Elizabeth néni arca hát­borzongatóan csontvázszerűnek látszott. Ami pedig Miss Brownellt illeti, lesz-e vajon valaha is kisbabája... gödröcskés arcú, kövér, ne­vetős kisbabája? Képtelenségnek tűnt.

– Ne légy szemtelen! – mondta Elizabeth néni.

– Látja? hangsúlyozta Miss Brownell.

– Nem akartam szemtelen lenni, de egyálta­lán nem sajnálom – makacskodott Emily. –Haragszol, inert azt hiszed, hogy szégyent hoztam New Moonra, viszont egy kicsit örülsz, mert akadt valaki, aki egyetért veled abban, hogy rossz vagyok.

Milyen hálás gyermek – jegyezte meg a plafonra meredve Miss Brownell, ahol ugyancsak meglepő látványban volt része. Perry Miller feje – semmivel sem több – buk­kant elő a „fekete lyukból", és meglehetősen tiszteletlen, huncut vigyor ült lefelé lógó ábrázatán. Egy villanás, és máris eltűnt az arc meg a fej, Miss Brownell pedig ostobán me­redt a plafonra.

– Gyalázatosan viselkedtél az iskolában – je­lentette ki Elizabeth néni, aki nem látta ezt a kis közjátékot. – Szégyellem magam miattad.

– Annyira azért nem voltam rossz – mond­ta határozottan Emily. – Tudod, ez úgy volt...

– Egyetlen szóval sem akarok hallani róla többet – jelentette ki Elizabeth néni.

– De meg kell hallgatnod! – ellenkezett Emily. – Nem tisztességes, hogy csak az ő szemszögéből hallgatod meg. Egy kicsit rossz voltam... de közel sem annyira, mint ő mondja...

– Egy szót se többet! Hallottam az egész tör­ténetet – vetette oda mogorván Elizabeth néni.

– Egy csomó hazugságot hallott – hallat­szott a fekete lyuk felől, ahol ismét megjelent Perry arca.

Mindenki felugrott, még Elizabeth néni is, aki irtó mérges lett, már csak azért is, mert fel kellett ugrania.

– Azonnal gyere le a padlásról, Perry Miller! – parancsolta.

– Nem tudok – felelte kurtán Perry.

– Márpedig én azt mondom, hogy lejössz, De tüstént.

– Nem tudok – ismételte meg arcátlanul Miss Brownellra kacsintva Perry.

– Perry Miller! Gyere le! Nekem szót kell fogadnod. Egyelőre én vagyok itt a gazda.

– Hát, jól van – közölte vidáman Perry. – Ha muszáj.

Nagy lendülettel leengedte magát, amíg lábujjai megérintették a létrát. Laura néni felsikoltott, a többiekben bennrekedt a szusz a döbbenettől.

– Épp most vettem le a vizes gönceimet – mondta a fekete lyuk egyik oldalába kapasz­kodva jókedvűen Perry, miközben a lábát lógázva igyekezett megkapaszkodni a létra egyik fokán. – Beleestem a patakba, amikor itatni vittem a teheneket. Épp most akartam szárazat felvenni... de hát Miss Elizabeth azt mondta...

– Jimmy! – könyörgött megadván magát a szerencsétlen Elizabeth Murray. Ezzel a helyzettel még ő sem tudott megbirkózni.

– Ebben a minutumban menj vissza a pad­lásra és vedd fel a ruhádat, Perry! – adta ki a parancsot Jimmy kuzin.

A csupasz lábak máris eltűntek. Vidám és gúnyos vihorászás hallatszott a fekete lyuk felől. Elizabeth néni megkönnyebbülten só­hajtott, majd Emilyhez fordult. Eltökélte, hogy visszaszerzi a tekintélyét és alaposan megalázza Emilyt.

– Emily, most letérdelsz Miss Brownell elé és bocsánatot kérsz a mai viselkedésedért –mondta.

Emily sápadt arca vörös lett a tiltakozástól. Ezt nem teszi meg. Bocsánatot kér Miss Brownelltől, de nem térdel le. Méghogy letér­deljen ez elé a kegyetlen nő elé, aki így megbántotta őt – ezt nem teszi meg – nem fogja megtenni. Egész lénye tiltakozott a megaláztatás ellen.

– Térdelj le! – ismételte meg Elizabeth néni.

Miss Brownell élvezte a helyzetet. Élvezettel várta, hogy büntetés gyanánt ott térdepeljen előtte ez a kölyök, aki szembeszállt vele. Érezte, hogy Emily soha többé nem emeli rá fékezhetetlen és szabad szellemre valló, bá­tor tekintetét. E pillanat emléke mindig Emilyvel marad majd, sosem fogja elfelejteni, hogy megalázottan előtte térdepelt. A kislány ezt legalább olyan tisztán látta, mint Miss Brownell, és makacsul állva maradt.

– Elizabeth néni, kérlek, hadd mondjam el a történetet a magam szemszögéből! – kö­nyörgött.

– Mindent hallottam, amit akartam. Megte­szed, amit mondtam, Emily, vagy számkivetett leszel ebben a házban, amíg szót nem fogadsz. Senki sem szól majd hozzád... nem játszik ve­led... nem eszik együtt veled... semmit sem csi­nál veled, amíg nem fogadsz szót nekem.

Emily megborzongott. Ez olyan büntetés, amivel képtelen szembe nézni. Hogy el legyen vágva a világtól? Tudta, hogy ezt nem sokáig bírná ki. Ezzel az erővel akár azonnal bead­hatja a derekát – jaj, a keserűség, a szégyen!

– Az embernek senki előtt sem kell térdet hajtania, csupán Isten előtt – szólalt meg vá­ratlanul, még mindig a plafonra meredve Jimmy kuzin.

Valami furcsa változás ment végbe Elizabeth Murray büszke, haragos arcán. Szótlanul Jimmy kuzinra pillantott, s egészen addig némán állt, amíg Miss Brownell sértődött türelmetlenséggel fészkelődni kezdett.

– Emily – mondta ekkor egészen más hangnemben Elizabeth néni –, tévedtem. Nem kérlek arra, hogy letérdelj. De bocsánatot kell kérned a tanítódtól, és később megka­pod a magad büntetését.

Emily háta mögé tette a kezét és egyenesen Miss Brownell szemébe nézett.

– Sajnálom, hogy rosszul viselkedtem – mondta –, és kérem, bocsásson meg érte.

Miss Brownell felállt. Úgy érezte, megfosz­tották jogos dicsőségétől. Bármi lesz is Emily büntetése, ő nem részesül abban az örömben, hogy lássa. Legszívesebben alapo­san megrázta volna az „együgyű" Jimmy Murray-t, csakhogy nem mutathatta ki az érzelmeit. Jóllehet, Elizabeth Murray nem volt kurátor, ám ő fizette a legtöbb adót New Moonban, és nagy befolyása volt az iskolata­nácsra.

– Megbocsátom a rossz magatartásodat, ha a jövőben tisztességesen viselkedsz, Emily –mondta ridegen. – Úgy érzem, csak a köteles­ségemet teljesítettem, amikor a nagynénéd elé tártam az ügyet. Nem, köszönöm, Miss Murray, nem maradhatok vacsorára... söté­tedés előtt szeretnék hazaérni.

– Isten óvjon minden utazót! – rikkantotta a létrán leereszkedő, ezúttal talpig felöltözött Perry.

Elizabeth néni úgy tett, mint aki meg sem hallja, elvégre nem akart Miss Brownell előtt veszekedni egy béressel. Amint a tanárnő el­távozott, Emilyre pillantott.

– Ma este egyedül költöd el a vacsorádat, Emily. Nem kapsz mást, csak kenyeret és tejet. És holnap reggelig senkihez sem szól­hatsz egy szót sem.

– A gondolkodást is megtiltod? – kérdezte aggodalmasan a kislány.

Elizabeth néni nem válaszolt, hanem fel­szegett fejjel helyet foglalt a vacsoraasztal­nál. Emily a tálalóba ment, megette kenyér­ből és tejből álló vacsoráját, miközben összefutott szájában a nyál a fenséges kolbász illatától, amit a többiek ettek. Szerette a kol­bászt, és a New Moon-i a legeslegjobb volt mind között. Elizabeth Murray hozta a re­ceptet az Óhazából, és nagy gonddal őrizték. Emily szörnyen éhes volt, de megmenekült az elviselhetetlentől, és rosszabbul is elsül­hetett volna a dolog. Hirtelen eszébe jutott, hogy írhatna egy elbeszélő költeményt az Utolsó trubadúr éneke stílusában. Jimmy kuzin múlt szombaton olvasta fel neki. Máris belefoghatna az első énekbe. Amikor Laura Murray kijött a tálalóba, Emily mellett még ott volt a fél szelet kenyér és egy negyed po­hár tej, a kislány pedig az asztalon könyököl­ve, valami földöntúli fénnyel a szemében, alig mozgó ajkakkal a semmibe bámult. Még a kolbász illatáról is megfeledkezett – talán a költészet forrásából merített.

– Emily – mondta az ajtót becsukva Laura néni, és kedves, kék szemével nagy szeretet­tel nézett a kislányra –, nekem mindent el­mondhatsz. Nem szeretem Miss Brownellt, és nem hiszem, hogy olyan rossz voltál... bár ami igaz, az igaz, nem kellett volna számtan helyett verseket írnod. Itt van néhány gyömbéres süti ebben a dobozban.

– Senkivel sem akarok beszélni, drága Lau­ra néni, túl boldog vagyok – felelte álmodoz­va Emily. – Elbeszélő költeményt komponálok, Fehér hölgy a címe, és már húsz sort megírtam belőle. Kettő kifejezetten lenyűgöző. A hősnő zárdába, akar vonulni, de az édesapja figyelmezteti, hogy baj lesz, mert: "Sosem fog majd megtérni, mit kaptál, az élethez, Sem sírig tartó gyönyöreihez." Ó, Laura néni, amikor ezeket a sorokat leírtam, eljött a villanás. És a gyömbéres süti semmit nem jelent már számomra.

Laura néni ismét elmosolyodott.

– Most talán nem, csillagom, de ha elmúlik az ihlet pillanata, nem fog ártani, ha eszedbe jut, hogy ezek a sütik itt vannak a dobozban. Senki sem számolta meg őket, és legalább annyira az enyémek, mint Elizabeth süteményei.

 

2

Élő levelek

Drága Apa!

Valami szörnyen izgalmas dolgot kell elmeséljek neked. Egy igazi kaland hősnője voltam. Múlt héten Ilse megkérdezte tőlem náluk maradhatnék-e éjszakára, mert a papája elment és csak nagyon későn érke­zik haza, és Ilse azt mondta nem fél csak na­gyon magányos. Így aztán megkérdeztem Elizabeth nénitől ott alhatok-e. Aligha re­ménykedhettem benne, drága Apa, hogy el­enged, mert nem hejesli ha kis lányok elma­radnak otthonról éjszakára de legnagyobb meglepetésemre azt mondta nagyon szíve­sen átenged. Aztán pedig hallottam amint azt mondta a kamrában Laura néninek, hogy Szégyen, milyen sokat magára hagyja éjszakánként a doktor azt a szegény gyere­ket. Ketyetlenség tőle. Laura néni pedig azt felelte, hogy a szegény ember meghibant. Tudod hogy cseppet sem volt ilyen mielőtt a felesége... Épp amikor kezdett érdekessé válni a dolog, Elizabeth néni oldalba bökte Laura nénit és azt mondta hogy halkabban, mert kis korsónak nagy a füle. Persze tudtam hogy rám céloz pedig nem is nagyok a füle­im, csak hegyesek. Bárcsak rájöhetnék mit csinált Ilse mamája. Agaszt a dolog, sokszor elmélkettem erről lefekvés után. Ilsének fogalma sincs róla. Egyszer megkérdezte a pa­páját ő pedig azt mondta neki (dörögte) hogy sose merészelje még egyszer szóba hozni előtte azt az asszonyt. És van még valami ami agaszt. Állandóan Silas Lee-re gondolok aki az öreg kútnál megölte a fivérét. Milyen borzalmas lehetett annak a szegény ember­nek! És nem tudom mit jelent az hogy meghibant.

Szóval átmentem Ilséhez és a padláson ját­szottunk. Szeretek ott játszani mert nem kell vigyáznunk a rendre mint a mi manszárdunkban. Ilsééké szörnyen rendetlen, évek óta nem törölték le a port. A „rongyos szoba" még a többinél is rosszabb. A padlás egyik végéből nyílik és telis tele van régi toaletekkel meg rongyos zsákokkal meg törött bú­torokkal. Nem szeretem a szagát. A konyhai kémény megy át rajta és mindenféle kacat lóg róla (iletve lógott). Mindez már a múlté, drága Apa.

Amikor belefáradtunk a játékba leültünk egy öreg ládára és beszélgettünk. Napfénynél ez remek időtöltés mondtam Ilsének, de szörnyen bizar éjszaka. Egerek, mondta Ilse, és pókok meg szellemek. Nem hiszek a szellemekben feleltem megvetően. Nem is létezik ilyesmi (ami azt illeti lehet hogy mégis létezik, drága Apa). Azt hiszem ez a padlás kísértetjárta.– mondta Ilse. Állítólag minden padlás az. Ostobaság, mondtam. Tudod, drága Apa, egy New Mooninak nem ilik hinni a kísértetekben. Én mégis nagyon furcsán éreztem magam. Mondani könnyű, közölte egyre dühösebben Ilse (pedig meg sem próbáltam lerohanni a padlásról), de nem maradnál itt egyedül éjszaká. Cseppet sem bánnám, feleltem. Tedd meg ha mered! mondta Ilse. Akkor hiszem el ha fel­jössz ide lefekvéskor és egész éjjel itt alszol. Hirtelen rádöbbentem hogy rettentően benne vagyok a pácban, drága Apa. Ostoba dolog a dicsekvés. Nem tudtam mit tegyek. Borzasztó volt arra gondolni hogy egyedül aludjak azon a padláson de ha nem tetem volna meg Ilse mindig a szememre hányta volna és ami még rosszabb elmondta volna Teddynek aki azt hitte volna rólam hogy gyáva vagyok. Ezért büszkén azt mondtam, Megteszem Ilse Burnley és nem is félek. (Jaj de még mennyi­re féltem – legbelül.) Egerek rohangálnak majd rajtad mondta Ilse. Ó, a világért sem len­nék a helyedben. Disznóság volt Ilsétől hogy még rosszabbnak mutatta a dolgokat mint amilyenek voltak. Viszont éreztem hogy cso­dál is engem és ez rengeteget segített. Egy régi pehejpaplant ráncigáltunk ki a rongyos szobából és kaptam még Ilsétől egy párnát is. Adigra már besötétedett és Ilse nem akart újra felmenni a padlásra. Így aztán elmondtam az imáimat, nagyon gondosan, aztán fogtam egy lámpát és elindultam felfelé. Már annyira hozászoktam a gyertyákhoz hogy a lámpa kifejezetten idegesített. Ilse szerint úgy néztem ki mint aki halálra van rémülve. Reszkettek a térdeim, drága Apa, de a Starroknak (és a Murray-knek) köszönhetően továbbmentem. Ilse szobájában vetkőztem le aztán egyenesen bebújtam az ágyba és elfújtam a lámpát De nagyon sokáig képtelen voltam elaludni Olyan bizar volt a padlás a holdfényben. Nem tudom pontosan mit jelent a bizar de azt hi szem a padlás olyan volt Alakoknak tűntek a gerendákról csüngő zsákok és régi toaletek. Arra gondoltam hogy nem szabad félnem. Mert itt vannak az angyalok. Aztán úgy érez­tem hogy az angyaloktól legalább, annyira frászt kapnék mint bármi mástól. És hallot­tam a patkányok és egerek kaparászását Azt gondoltam, mi lesz ha átszalad rajtam egy egér. Aztán pedig eszembe jutott hogy másnap megírom a padlást a holdfényben és az érzé­seimet Végre meghalottam a doktor kocsike­rekeinek surogását aztán felhallatszott amint a konyhában motoszkál és sokkal jobban éreztem magam. Nagy sokára elaludtam és valami rémeset álmodtam. Azt álmodtam hogy kinyílt a rongyos szoba ajtaja egy órjási újságpapír lépett ki rajta és körbekergetett a padláson. Utána lángra lobant én pedig ÉREZTEM a füst szagát és már majdnem utolért amikor felsikoltottam és felébredtem. Felültem az ágyban az újságpapír nem volt se­hol de még mindig éreztem a füst szagát. A rongyos szoba ajtajára pillantottam. Füst szi­várgott alóla és a deszka repedésein át tűz fé­nyét láttam. Úgy bömböltem ahogy csak a tor­komon kifért. Lerohantam Ilse szobájába ő pe­dig átüvöltött a falon és felébresztette a papá­ját. Ó persze szencségelt de azért azonnal fel­kelt és mind a hárman vizes vödrökkel a ke­zünkben fel-le rohangáltunk a padláslépcsőn. Irtózatos rendetlenséget csináltunk de eloltot­tuk a tüzet. A kéményhez közel lógó gyapjú­zsákok gyulladtak meg.

Amikor mindennek vége volt a doktor let rölte az izadságot férfias homlokáról és azt mondta: Ez aztán meleg helyzet volt. Néhány perccel később már túl késő lett volna. Amikor bejöttem tüzet raktam hogy csináljak magamnak egy csésze teát és gyanítom hogy azok a zsákok egy szikrától kaphattak lángra. Látok egy lyukat ott ahol leesett a gipsz. Ezt az egész kocerályt ki kell tisztítani. Hogy a csudába fedeszted fel a tüzet Emily? A padláson aludtam feleltem. A padláson aludtál? kérdezte a doktor. Mi a.... mit kerestél te ott? Ilse provokálta ki belőlem fe­leltem. Azt mondta túlságosan félnék ahhoz hogy itt maradjak én pedig azt mondtam hogy nem. Elaludtam és füstszagra ébredtem. Te kis ördög mondta a doktor. Gondolom, szörnyűség hogy ördögnek nevezett de olyan elismerően nézett rám mintha bóknak szánta volna. Elég habókosan beszél. Ilse mondja hogy csak egyetlen egy alkalommal volt hozzá kedves szava amikor fájt a torka. Akkor szegény kis állatkának nevezte és úgy viselkedett mintha sajnálta volna. Biztos vagyok benne hogy Ilse pocsékul érzi magát mert nem szereti a papája bár úgy tesz mintha cseppet sem iszgatná. De van még mesélnivalóm, drága Apa. Tegnap kijöttek Shrewsbury-ből a Weekly Times-tól és a Blairi Jegyzetek beszámolt a tűzesetről és azt írták hogy szerencsére Miss Emily Starr időben felfedeszte a tüzet Alig tudom elmon­dani mit éreztem amikor megláttam a neve­met az újságban. Híresnek éreztem magam. És őszintén szólva sosem neveztek még Miss-nek.

Múlt hét szombaton Elizabeth néni és Laura néni bementek egy napra Shrewsbury-be és Jimmy kuzinra meg rám hagyták a házat. Rettentő jól szórakoztunk és Jimmy kuzin megengedte hogy én fölözzem le az összes te­jet. De vacsora után váratlanul társaság állított be és nem volt sütemény a háznál. Hát ez rettenetes volt. Ilyen még sosem fordult elő New Moon históriájában! Elizabeth néninek tegnap egész nap fájt a foga Laura néni pedig Priest Pondban volt Nancy néninél úgyhogy senki sem sütött süteményt Imátkoztam, az­tán munkához láttam és Laura néni receptye szerint süteményt sütöttem. Egész jó sült ki belőle. Jimmy kuzin segített megteríteni az asztalt és vacsorát készíteni én töltöttem ki a teát és egy cseppet sem lötyintettem ki a csészealjakra. Büszke lettél volna rám, Apa. Mrs. Lewis elvett egy második süteményt is és azt mondta Akkor is tudnám hogy ez Elizabeth Murray süteménye ha közép afrikában buk­kannék rá. Egy szót sem szóltam a család be­csülete miatt, de ropant büszke voltam ma­gamra. Megmentettem, a Murray-ket a szé­gyentől. Amikor Elizabeth néni hazajött és meghallotta a történetet szigorú arcot vágva megkóstolta a maradék süteményt aztán azt mondta Hát mégis csak van benned valami Murray. Először fordult elő hogy Elizabeth né­ni bármiért is megdicsért volna. Három fogát húzták ki úgyhogy nem fájnak neki többet. Örülök. Mielőtt lefeküdtem fogtam a szakács­könyvet és kiválasztottam amit szeretnék megcsinálni. Királynő puding, Tengerhab szósz, Fekete szemű Susan köntösben. Olyan csodás nevük van!

Fantasztikusan szép pufók fehér felhők úsznak Hórihorgas John erdeje fölött. Bár­csak felszállhatnék és rájuk potyanhatnék. Nem hinném hogy vizesek és piszkosak lennének mint ahogy Teddy állítja. Teddy bele véste a neve kezdőbetűjét meg az enyémeket is az Erdő Felyedelmébe de valaki kivakarta. Nem tudom Perry volt-e vagy Ilse. Miss Brownell aligha ad nekem jó jegyet magatartásból úgyhogy Elizabeth néni min­den péntek délután elégedetlen de Laura né­ni megért. Írtam egy elbeszélést arról a dél­utánról amikor Miss Brownell kigúnyolta a verseimet. Betettem egy borítékba ráírtam Elizabeth néni nevét aztán eltettem a papírjaim közé. Ha tüdővészben meghalnék Elizabeth néni megtalálja majd és tudni fog­ja mi történt és sajnálhattya hogy igasságtalan volt velem. De nem hiszem hogy meghal­nék mert elég rendesen felszedtem magam­ra néhány kilót és Ilse elmesélte hogy hallot­ta amikor a papája azt mondta Laura néni­nek hogy egészen csinos lennék ha nem vol­nék ennyire sápadt Rossz dolog ha csinos akar lenni az ember, legdrágább Apa? Eliza­beth néni legalábbis ezt allíttya. Amikor azt kérdeztem tőle Te nem szeretnél csinos lenni Elizabeth néni? olyan bosszúsnak látszott

Miss Brownell azóta az este óta kicsinye­sen gyűlöli Perryt Nagyon gonoszul bánik vele Perry azonban béketűrő és azt mondja hogy ő tanulni akar és előre akar jutni ezért inkább nem csinál nagy felhajtást az egész­ből. Perry fojton fojvást azt szajkózza hogy az ő rímei legalább olyan jók mint az enyé­mek pedig én tudom hogy közel se olyan jók és ez bosszant engem. Ha nem figyelek oda az iskolában Miss Brownell mindig azt mondja, Gondolom verseket komponálsz Emily, és akkor mindenki vihog. Persze nem mindenki. Nem eshetek túlzásba. Perry Ilse és Jennie sosem nevetne. Milyen vicces hogy most nagyon szeretem Jennie-t és szörnyen gyűlöltem őt azon a legelső napon az iskolá­ban. Ami azt ileti nincsenek is malac szemei. Kicsik de vidámak és csillogók. Jennie na­gyon is köszkedvelt az iskolában. Frank Bar­kert utálom. Elvette az új olvasókönyvemet és ló betűkkel ezt irkálta az első oldalra

 

Ki ellopja e könyvet pórul jár

Mert a tulaj neve rajta áll

Megkérdi az Úr ha meghaltál

Hol van a könyv amit elloptál

Ha azt feleled, nem tudod

Poklok pokla lesz kárhozatod.

 

Hát ez nem éppen kifinomult vers melesleg így nem szabad Istenről beszélni. Kitéptem és elégettem a lapot amiért Elizabeth néni szörnyen dühös volt és akkor sem csilapodott a haragja amikor elmagyaráztam miért történt. Ilse azt mondja ezek után úgy hívja majd Istent hogy Elle. Magam is úgy vélem hogy ez szebb név. Olyan szelíd és nem hangzik annyira szigorúan. De attól tartok, ez nem elég valásos."

„Május 20.

Tegnap volt a születésnapom, drága Apa. Hamarosan egy éve lesz hogy New Moonba jöttem. Úgy érzem mintha mindig is itt éltem volna. Két hüvelyknyit nőttem. Jimmy kuzin egy rovátkát vésett a fejem fölé a tejfeldolgo­zó ajtófélfájába. Nagyon szép volt a születésnapom. Laura néni csodás süteményt sütött gyönyörű új alsószoknyát kaptam tőle hímzett fodorral. Kék szalagot is fűzött bele Elizabeth néni kihúzatta belőle. És Laura néni nekem adta azt a rózsaszín szatén brokádot amit a sublót fijókjában tartott. Azóta vágytam rá amióta először megláttam de sose remélhettem hogy valaha az enyém lehet. Megkérdezte hogy mi a csudát akarok kezdeni vele de igazából nem akarok vele kezdeni semmit. Csak itt tartom a padlásszobában a többi kincsemmel és nézem mert gyönyörű. Elizabeth nénitől értelmező szótárt kaptam. Ez hasznos ajándék. Úgy érzem szeretni fogom. Hamarosan meglátod menyivel jobb lesz a hejesírásom. Remélem. Az egyetlen baj hogy amikor valami érdekeset írok olyan rettentő izgalomba jövök hogy egyszerűen rémes volna megállni csak azért hogy kikeressek egy szót és megnézzem hogyan írják. Kikerestem benne a vélekedni szót és Miss Brownellnek volt igaza. Nem tudtam mit jelent. Olyan nagyszerűen rímelt és azt hittem hogy azt jelenti látni vagy észrevenni de kiderült hogy azt jelenti gondolni. Jimmy-től vaskos naplót kaptam. Olyan büszke va­gyok rá. Gyönyörűséges lesz írni bele. Mind­azonáltal még mindig a levélszámlákat használom ha neked írok, drága Apa, mert össze tudom őket hajtani és meg tudom cí­mezni akár egy igazi levelet. Teddytől önarc­képet kaptam, magamról. Vízfestékkel fes­tette és azt a címet adta neki hogy A mosoly­gó lány. Úgy nézek ki rajta mintha olyasmit hallanék ami nagyon boldoggá tesz. Ilse sze­rint előnyös színben tüntet fel vagyis szebb­nek mutat mint amilyen vagyok de semmivel sem szebbnek annál mint amilyen lennék ha frufrum lehetne. Teddy megígérte hogy egy igazi nagy képet fest rólam ha felnő. Perry egészen Shrewsbury-ig gyalogolt hogy egy gyöngysort vegyen nekem de elvesztette. Nem volt több pénze ezért hazament a Kályhacső városba szerzett egy fiatal tyúkot Tom nénikéjétől és azt adta nekem. Perry nagyon álhatatos fiú. Az enyém lesz az összes tojás amit a tyúk tojik és eladom majd a pedelusnak. Ilsétől egy doboz cukorkát kaptam. Minden nap csak egyetlen szemet veszek ki belőle hogy sokáig tarcson. Megkí­náltam Ilsét de azt mondta nem ehet belőle mert csúnya dolog volna egy olyan ajándék­ból enni amit te adtál ám én makacskodtam. Persze összevesztünk és Ilse nyivákoló négy­lábúnak nevezett (ami neveccséges) és azt mondta hogyannyi eszem sincs hogy fedél alá bújjak ha esik az eső. Erre azt feleltem, Annyit mindenesetre tudok hogy valamennyire viselkedjek. Ilse teljesen begurult és ha­zament de hamarosan lecsilapodott és visszajött vacsorázni.

Egész este zuhog és olyan az eső hangja mintha tündérlábak táncolnának a tetőn. Kár hogy esik mert úgy volt hogy Teddy átjön és segít keresni az elveszet gyémántot. Mi­lyen remek volna ha megtalálnánk.

Jimmy kuzin rendbe hozza a kertet. Meg­engedi hogy segítsek és saját kis virágágyá­som lesz. Minden reggel első dolgom hogy ki­rohanok és megnézem mennyit nőttek teg­nap óta. A tavasz olyan boldogságos évszak. Szerinted is, Apa? A Kék Emberkék már mind kidugták fejüket a nyári konyha körül. Így ne­vezi Jimmy kuzin az ibolyákat és szerintem ez csodaszép név. Jimmy majdnem minden virágnak ilyen szép nevet ad. A rózsák a Királynők a gyöngyvirágok a Hóasszonyok a tulipánok pedig a Huncut Népség. A nárciszok az Aranyoskák az őszirózsák pedig a Rózsaszín Barátaim.

II Mike itt üldögél az ablakpárkányon. Mike simis cjca. A simis szó nincs benne a szótár­ban. Én találtam ki. Semmi sem jutott eszembe ami megfelelően leírná II Mike-ot ezért aztán kitaláltam egyet. Azt jelenti hogy selymes-fényes-puha-pejhes és még valami amit képtelen vagyok szavakba foglalni.

Laura néni tanítgat varrni. Azt mondja meg kell tanulnom úgy beszegni a muszlint hogy ne lehessen látni (hatyomány). Remé­lem egy szép napon megtanít csipkét varrni. A New Moon-beli Murray-k híresek voltak a csipkevarrásról (úgy értem a női Murray-k). Egyetlen lány sincs az iskolában aki tudna csipkét varrni. Laura néni megígérte, ha férj­hez megyek varr nekem egy csipkezsepkendőt. Minden New Moon-i menyasszonynak volt csipkezsepkendője kivéve a mamámnak aki elszökött. De biztosan nem bántad hogy nem volt neki. Laura néni sokat mesél a ma­mámról de csak olyankor amikor Elizabeth néni nincs a közelben. Ő még a nevét sem említi soha. Laura néni meg akarja mutatni a mama szobáját de képtelen megtalálni a kulcsot mert Elizabeth néni elrelytette. Lau­ra néni azt mondja hogy Elizabeth néni na­gyon szerette a mamámat. Azt kébzelné az ember hogy ezek után a lányát is szerethet­né. De nem szereti. Csak kötelességből nevel."

 

„Június 1.

Drága Apa,

Nagyon fontos nap volt a mai. Megírtam életem első levelét, úgy értem az első levelet amelyet valóban feladnak. Nancy nagynéni­nek szólt aki Priest Pondban él és nagyon öreg. Azt írta Elizabeth néninek hogy időnként írhatnék egy szegény öreg asszonynak. Ez megérintette a szívemet és úgy gondol­tam írhatnék neki. Elizabeth néni azt mond­ta, Megengedhetnénk aztán felém fordult és azt mondta Figyelj oda hogy szép legyen az a levél és ha kész, átolvasom. Ha jó benyo­mást keltesz Nancy néniben talán tesz érted valamit Én igen gondosan írtam meg a leve­let de amikor elkészült cseppet sem valott rám. Képtelenség jó levelet írni ha tudom hogy Elizabeth néni elolvassa. Megbéníttya az embert."

„Június 7.

Drága Apa, levelem nem tett jó benyomást Nancy nagynénire. Nem is válaszolt hanem azt írta Elizabeth néninek hogy biztosan na­gyon ostoba gyerek lehetek ha ilyen buta le­velet írok. Sértve éreztem magam mert nem vagyok ostoba. Perry azt mondta legszíveseben elmenne Priest Pondba és kipofozná Nancy nagynéniből a pilácsot. Közöltem vele hogy ne beszéljen ilyen hangon a családom­ról és egyébként sem értem hogyan változ­tatná meg Nancy nagynéni rólam alkotott véleményét, miszerint ostoba vagyok, ha Perry kiverné belőle a pilácsot (kíváncsi vagyok mi lehet az a pilács és hogyan verik ki az emberből).

Már három éneket befejeztem a Fehér hölgyből. Zárdába vonultattam a hősnőt és most fogalmam sincs hogyan szedjem ki onnan mert nem vagyok katolikus. Talán okosabb lett volna ha protestáns hősnőt választok de a lovakkorban még nem voltak protes­tánsok. Tavaly megkérdezhettem volna Hórrihorgas Johnt, de ebben az évben nem kér­dezhetem meg mert azóta nem álltam szóba vele amióta olyan szörnyű tréfát űzött velem az almákkal. Amikor öszeakadunk az úton pont olyan gőgösen meredek magam elé ahogyan ő. Róla neveztem el a disznómat hogy kvitek legyünk. Ha eladják, az enyém lesz az ára. Arra gondoltam hogy egy részét a mísziónak adom a többit pedig beteszem a bankba az iskolásztatásomra. És én még azt hittem hogyha valaha disznóm lesz Wallace bácsiról fogom elnevezni. Most már hejtelennek látszik hogy az ember a rokonairól ne­vezzen el disznókat, még ha nem is szereti őket.

Teddy, Perry, Ilse meg én azt játsszuk hogy a lovakkorban élünk és Ilsét meg engem akik szorultságban levő kisasszonyok vagyunk megmentenek a gáláns lovagok. Teddy fan­tasztikus vértet csinált régi dobozokból az­tán Perry egy jobbat kalapált ki régi bádog­üstökből és egy törött lábasból volt a sisakja. Néha a Kóró dűlőben játszunk. Olyan furcsa érzésem támadt hogy Teddy mamája ezen a nyáron utál engem. Tavaly nyáron csak nem szeretett Kormi és Boglárka nincsenek itt. Még a télen titokzatosan nyomuk veszett Teddy biztos benne hogy a mamája mérgez­te meg őket mert azt hitte hogy Teddy túlságosan szereti őket Teddy tanítgat fütyülni de Laura néni szerint ez nem hölgyhöz mél­tó. Olyan sok vidám dologról derül ki hogy nem méltó egy hölgyhöz. Néha már majd­nem azt kívánom bárcsak a nénéim is hitet­lenek lennének mint Burnley doktor. Őt so­sem zavarja hogy Ilse illendően viselkedik-e vagy sem. De nem, mégsem vallana jó mo­dorra a hitetlenség. Nem ilene a New Moon-i hatyományokhoz.

Ma elmagyaráztam Perrynek hogy nem szabad mindig késsel enni. Meg akarja ta­nulni az etiket minden szabályát És segítek neki betanulni egy szavalatot az iskolai vizs­ga napra. Azt akarta hogy Ilse segítsen neki de Ilse dühös lett amiért Perry engem kért meg először nem pedig őt. Szerintem mégis neki kellett volna segítenie mert sokkal job­ban tud szavalni mint én. Túlságosan zaklatot vagyok."

„Június 14.

Drága Apa, fogalmazás óránk volt az isko­lánkban es ma megtanultam hogy amikor azt írom le amit valaki mond akkor azt ilyen „ "jelek közé kell tenni. Ezt eddig nem tud­tam. Végig kell néznem a hozzád írott összes levelemet hogy kitegyem őket. Egy kérdés után pedig mindig ilyen jelet kell tennem ? és amikor egy betű kimarad akkor a posztropot kell írnom ami tulajdonképpen egy vessző a levegőben. Miss Brownell gú­nyos az igaz de megtanít bizonyos dolgokat. Ezt le kell szögezzem mert becsületes aka­rok lenni, még akkor is ha gyűlölöm. És meg kell hagyni hogy érdekes nő, még akkor is ha nem kedves. Írtam róla egy eszét egy levél számlára. Jobban szeretek olyan em berekről írni akiket nem szeretek mint aki­ket igen. Laura nénivel jobb együtt élni mint Elizabeth nénivel mégis Elizabeth néniről jobb írni. Leírhatom a hibájit de rossznak és hálátlannak érzem magam ha olyat mondok a drága Laura néniről ami nem tapintatoss. Elizabeth néni elzárta a könyveidet és azt mondja hogy csak akkor kaphatom meg őket ha felnövök. Mintha én nem vigyázhatnék rájuk, drága Apa. De ő azt mondja hogy nem lehetnek nálam mert rájött hogy amikor elol­vastam az egyiket ceruza pöttyöket tettem minden gyönyörű szó alá. De hát fáj ez a könyvnek, drága Apa? Olyan szavak voltak mint szurdok gyöngyházfényű pézsmagyöngyike almásderes folyami árterület hegyszoros cserjés furulyaszó csillámlás porhanyós bükkfából való elefántcsont Azt hiszem ezek mind bámulatos szavak, Apa.

Laura néni megengedi hogy vasárnapon­ként olvassam a Zarándok útját. Pompás hegynek neveztem el a Fehér kereszthez ve­zető úton emelkedő nagy dombot mert olyan gyönyörű.

Teddy tegnap 3 verseskötetet adott köl­csön. Az egyik Tennyson volt és kívülről meg­tanultam a Harsonás dalát hogy mindig kéz­nél legyen. A másik Mrs. Browning volt. Gyö­nyörű. Olyan szívesen találkoznék vele. Gon­dolom erre akkor kerül sor ha meghalok de az valószínűleg még soká lesz. A harmadik könyv egyetlen költemény, Sohrab és Rustum a címe. Miután lefeküdtem jól kibőgtem magam rajta. Elizabeth néni azt kérdezte „Miért szipogsz?" Én nem szipogtam – én keservesen zokogtam. Elmeséltette velem a törtenetet majd azt mondta „TE bo­lond vagy". De én képtelen voltam elaludni amíg ki nem találtam egy más befejezést... egy boldog befejezést"

„Június 25.

Drága Apa,

Sötét árnyék vetődött a mai napra. Elejtet­tem a templomban a centemet Rémes zajt csapott Úgy éreztem mindenki engem néz. Elizabeth néni nagyon dühös volt Perry tüs­tént elejtette az ő egycentesét. Templom után elmondta hogy direkt csinálta mert azt hitte attól jobban érzem magam de nem így tör­tént mert megijedtem hogy az emberek azt hiszik én ejtettem le ismét. Hogy milyen fura dolgokra képesek ezek a fiúk. Remélem a lelkész nem hallotta meg mert kezdem meg­kedvelni. Múlt keddig cseppet sem szeret­tem. A családjában csak fiúk vannak és sze­rintem képtelen megérteni a kis lányokat Aztán eljött New Moonba. Laura néni és Elizabeth néni mindketten távol voltak ott­honról csak én ücsörögtem a konyhában. Mr. Dare bejött és letelepedett a hintaszékbe ahol Kotnyeles aludt. A lelkész kényelmesen érezte magát, Kotnyeles annál kevésbé. Sze­rencsére nem a gyomrára ült mert akkor biz­tosan megölte volna. Csak a lábára és a far­kára nehezedett Kotnyeles keservesen nyá­vogott de Mr. Dare kissé süket és nem hallot­ta meg én pedig túlságosan félénk voltam hogy megmondjam neki. De szerencsére be­jött Jimmy kuzin, épp amikor a lelkész azt kérdezte tőlem tudom-e a katekizmust, és azt mondta „Még hogy katekizmus? Inkább arra a szerencsétlen állatra figyelne. Álljon fel ember ha kereszténynek mondja magát". Mr. Dare pedig felállt és azt mondta „Te jó ég, hát ez igen meglepő. Azt hittem csak kébzeltem hogy mozog valami ". Gondoltam megírom ezt neked, drága Apa, mert megdöbbentő volt és mulaccságos. Amikor Mr. Dare befejezte a kérdezősködést úgy gondoltam most rajtam a sor és megkérdezhetek tőle néhány dolgot amikre már évek óta kíváncsi vagyok. Megkérdez­tem tőle hogy szerinte Isten minden csekéjségre odafigyel-e amit tettem és hogy a macskáim a mennyországba jutnak-e. Ő azt felelte reméli hogy sosem tettem semmi rosszat és hogy az állatoknak nincs lelke. Aztán még azt is megkérdeztem miért nem szabad új bort tenni régi palackba. Elizabeth néni ezt csinálja a pitypangborral és a régi üvegek ugyanúgy megteszik mint az újak. Mr. Dare nagyon kedvesen elmagyarázta hogy a bib­liai üvegeket bőrből készítették és amikor el­öregedtek megrohadtak. Így már értettem. Aztán elmondtam neki hogy aggódom mert tudom hogy Istent mindennél jobban kellene szeretnünk de vannak dolgok amiket jobban szeretek Nála. Erre azt kérdezte „Miféle dol­gok?" én pedig azt mondtam hogy a virágok a csillagok, Szélasszonyság, aztán a Három Hercegkisasszony és hasonlók. Erre Mr. Dare elmosolyodott és azt mondta „Hiszen ők Is­ten része Emily... minden gyönyörű dolog az" és abban a minutumban megszerettem őt és nem voltam félénk a jelenlétében. Múlt vasárnap a mennyországról prédikált. Ne­kem unalmas helynek tűnt. Azt hittem jóval izgalmasabb. Kíváncsi vagyok mit fogok csi­nálni ha majd odakerülök mert nem tudok énekelni. Kíváncsi vagyok hogy verseket iratnak-e majd velem. A templomot azonban érdekesnek találom. Elizabeth néni és Lau­ra néni mindig a bibliájukat olvassák mielőtt megkezdődik a mise de én jobban szeretek bámészkodni. Az embereket nézem és azon tűnődöm mire gondolnak. Olyan kellemes a selyemruhák suhogásának hangja. Manapság nagyon divatos a far dagály de Eliza­beth néni nem fogja viselni. Azt hiszem vic­cesen festene egy far dagállyal. Laura néni egy icipicit visel.

Legszeretőbb lányod

Emily B. Starr

U.i. Drága Apa, olyan naccerű írni neked. De ó, sosem kapok választ.

E.B.S."

 

3

Cassidy atya

Szörnyülködés lett úrrá New Moonon. Mindenki rémesen boldogtalan volt. Laura néni zokogott, Elizabeth néni pe­dig olyan házsártos lett, hogy képtelenség volt kijönni vele. Jimmy kuzin úgy járkált, mint aki megháborodott, ami pedig Emilyt il­leti, lefekvés után nem Ilse mamája és Silas Lee nyomorult lelke miatt aggódott, hanem ez az új gond foglalkoztatta. Az egész baj ab­ból eredt, hogy fittyet sem hányva a New Moon-i hagyományokra, eljárt Hórihorgas Johnhoz, amit Elizabeth néni kerek-perec megmondott. Ha ő, Emily Byrd Starr sosem tette volna be a lábát Hórihorgas Johnhoz, sosem ette volna meg a Nagy Édes Almát, és ha sosem ette volna meg a Nagy Édes Almát, Hórihorgas John nem űzhetett volna rossz tréfát vele, és ha nem űzött volna rossz tréfát vele, Elizabeth néni sosem ment volna oda és nem vágott volna sértő, Murray-szerű dolgo kat a fejéhez; és ha Elizabeth néni sosem vá gott volna sértő, Murray-szerü dolgokat Hó rihorgas John fejéhez, akkor ő nem sértődötl volna meg és nem esküdött volna bosszút; és ha Hórihorgas John nem sértődött volna meg, és nem esküdött volna bosszút, akkor nem vette volna abba a hórihorgas, makacs fejébe, hogy kivágatja azt a gyönyörű ligetet Now Moon északi részén.

Hórihorgas John nyilvánosan kijelentette a Blair Water-i kovácsműhelyben, hogy amint vége lesz az aratásnak, kivágatja az erdőt – az utolsó fáig és facsemetéig. A hírek tüstént eljutottak New Moonba és olyannyira elkese­rítették a lakóit, amire évek óta nem volt pél­da. Az ő szemükben ez felért egy katasztrófá­val.

Elizabeth és Laura alig tudták elhinni. Kép­telenségnek tűnt. Az a hatalmas, sűrű, védel­mező lucfenyő és keményfa Erdő mindig ott állt, erkölcsileg New Moonhoz tartozott, még Hórihorgas John Sullivan sem merészelheti kivágatni. Hórihorgas John azonban olyan hírnévnek örvendett, hogy amit mond, azt meg is teszi. Ez hozzátartozott a hórihorgas fennhéjázásához, és ha megteszi... ha megte­szi...

– New Moon tönkremegy – nyöszörögte sze­gény Laura néni. – Rémesen fog kinézni... minden szépsége odalesz... és semmi sem fog megvédeni minket az északi széltől és a ten­geri viharoktól... mindig megoltalmazott ben­nünket az az erdő, és Jimmy kertje is elpusz­tul.

– Ezt annak köszönhetjük, hogy idehoztuk Emilyt.

Akárhogy is, kegyetlenség volt ezt mondania. Kegyetlen és igazságtalan kijelentés volt, hiszen a saját éles nyelvének és Murray-szarkazmusának legalább annyi köze volt a dologhoz, mint Emilynek. De kimondta, és olyan nyilalló fájdalom hasitott Emily szívé­be, ami csak évek múltán behegedő sebet ütött rajta. Szegénykének cseppet sem volt szüksége újabb szenvedésre. Így is olyan nyomorultul érezte magát, hogy se enni, se aludni nem tudott. Elizabeth Murray bármilyen dühös és boldogtalan volt is, áthorkolta az éjszakákat, ám mellette egy vékonyka teremtés feküdt mozdulatlanul a sötétben, aki moccanni sem mert, s az arcát némán végigszántó könnyek nem segíthettek megtört szí­vén. Emily azt hitte, megszakad a szíve. Kép­telenség ilyen gyötrelemmel élni. Erre senki sem képes.

Emily épp eleget élt már New Moonban ah­hoz, hogy a vérévé váljék. Mintha ott is szü­letett volna. Úgy beleillett az atmoszférájába, akár a kéz a kesztyűbe. Olyannyira megszerette, mintha egész rövidke életében ott élt volna: imádta minden deszkáját, kövét, fáját és fűszálát, a régi konyha padlójába vert va­lamennyi szöget, mindahány zöld moszat­párnát a tejfeldolgozó tetején, az összes rózsaszín és fehér haranglábat, amelyek a régi gyümölcsösben nőttek, történelmének minden „hagyományát". Halálos fájdalommal töltötte el a gondolat, hogy New Moont megfosztják szépsége jó részétől. És ha eszébe jutott, hogy tönkreteszik Jimmy kertjét! Emily legalább annyira szerette a kertet, mint a kuzinja. Ez volt Jimmy kuzin életének büszkesége, hiszen olyan növényeket és cserjéket nevelt itt, amilyenek sehol másutt nincsenek télen a Prince Edward szigeten, és ha észak felől nem kapnak védelmet, meg halnak ezek a növények. És maga az a gon dolat, hogy kivágják azt a csodaszép erdőt – a tegnap útja, a ma útja, a holnap útja megszünnek létezni –, megfosztják koronájától az Erdő Fejedelmét, szétrombolják a kis já­tékházat, ahol olyan csodás órákat töltöttek Ilsével, egyetlen végzetes csapással kiszakít­juk az eletéből az egész gyönyörű, páfrányos, bensöséges helyet. Hórihorgas John jól vá­lasztotta meg és nagyszerűen időzítette bosszúját!

Mikor hangzik fel az első csapás? Emily minden áldott reggel kétségbeesetten fülelt a konyha homokkőlépcsőjén, hall-e vajon fej­szecsapásokat a tiszta szeptemberi levegőben. Este pedig rettegve ment haza az iskolából, hátha megkezdték már a rombolást. Néha úgy érezte, képtelen elviselni az életet. Elizabeth néni minden napra tartogatott valami vádat, hogy őt tehesse felelőssé az egészért, a gyer­mek pedig egyre nehezebben, egyre érzéke­nyebben viselte el. Szinte már azt kivánta, hogy Hórihorgas John vágjon bele és fejezze is be, amit elkezdett. Ha Emily hallotta volna Damokles történetét, bizonyára teljes szívéből együtt érzett volna vele. Ha a legcsekélyebb esélye lett volna rá, hogy bármi jó is kisüljön belőle, legyűrte volna a Murray-büszkeségét, a Starr-büszkeségét meg mindenféle egyéb büszkeségét és térden állva kúszott volna Hó­rihorgas John elé, hogy könyörgéssel megál­lítsa bosszúálló kezét. De úgy vélte, mindhiá­ba tenné. Hórihorgas John senkiben sem ha­gyott kétséget afelől, hogy egy jottányit sem enged kegyetlen elhatározásából. Egész Blair Water erről beszélt. Akadtak olyanok, akik ugyancsak örültek a New Moon-iak büszkeségén és presztízsén esett csorbának, ám olyanok is, akik alantas és piszkos viselkedésnek tartották Hórihorgas Jonn szándékát. Egy do­logban mindnyájan egyetértettek, mégpedig abban a jövendölésben, hogy az immár három generáció óta tartó viszály óhatatlanul rossz véget ér. Az egyetlen meglepő dolog az volt, hogy Hórihorgas John csak most szánta rá magát és nem tette meg már jó pár évvel ezelőtt. Kisiskolás koruk óta gyűlölte Elizabeth Murray-t, aki már akkoriban is éles nyelvére vette őt.

Egyik nap Emily a Blair Water partján ücsörögve sírdogált. Azért küldték, hogy szedje le az elszáradt szirmokat a Murray nagymama sírját körülölelő rózsabokrokról, de a feladata végeztével egyszerűen nem volt szíve visszamenni a házba, ahol a rettentően boldogtalan Elizabeth néni mindenkit kiho­zott a béketűréséből, miután Perry elújságolta. hogy Hórihorgas John előző nap mindenki füle hallatára közölte a kovácsműhelyben, miszerint hétfőn reggel nekilát az erdő kivágásának.

Én ezt nem tudom elviselni – zokogta a rózsabokroknak Emily.

Néhány kései rózsa együttérzően bólogatott; Szélasszonyság a hosszú zöld fűszálakat borzolgatta a nyugodtan alvó, régi viszályoktól és szenvedélyektől nem háborgatott büszke Murray-k, asszonyok és férfiak sírján; a szeptemberi napsütés lágy fénnyel világította meg a mezőket; a kék Blair Water szelíden mormolva nyaldosta a zöld cserjétől tarkított partot.

Nem értem, Isten miért nem állítja meg Horihorgas Johnt? – kiáltott fel szenvedélyesen Emily. Ennyit igazán elvárhatnának a New Moon-beli Murray-k a Gondviselőtől.

Teddy battyogott át fütyörészve a legelőn, füttyének dallama tündér hangjegyekként erősödőtt fel a Blair Water fölött. Átvetette magát a temető kerítésén és fesztelenül rátelepedett Murray dédnagymama lapos sírkö­vének „Itt maradok" feliratára.

– Mi baj? – kérdezte a fiú.

– Minden – felelte kissé barátságtalanul Emily. Igazán nem rendes dolog Teddytől, hogy ilyen vidámnak látszik. Máskor sokkal megértőbb szokott lenni, és bosszantotta Emilyt, hogy nyomát sem látja ennek az együttérzésnek. – Nem tudod, hogy Hórihor­gas John hétfőn nekilát kivágatni az erdőt?

Teddy bólintott.

– Aha, Ilse mondta. De ide figyelj, Emily, én kitaláltam valamit. Hórihorgas John nem merné kivágatni az erdőt, ha a papja azt mondaná, hogy ne tegye.

– Miért?

– Azért, mert a katolikusoknak azt kell ten­niük, amit a papjuk mond nekik.

– Fogalmam sincs... semmit sem tudok ró­luk. Mi presbiteriánusok vagyunk. Emily hátravetette a fejét. Mrs. Kentről köztudott volt, hogy anglikán, s jóllehet Teddy a pres­biteriánus vasárnapi iskolába járt, e tény csekély pozíciót biztosított számára a tős­gyökeres presbiteriánusok között.

– Ha Elizabeth néni elmenne Cassidy atyá­hoz a Fehér Keresztbe és megkérné, hogy ál­lítsa le Hórihorgas Johnt, elképzelhető, hogy megtenné – makacskodott Teddy.

– Elizabeth néni sosem tenne ilyet – felelte határozottan Emily. – Ebben biztos vagyok. Túl büszke.

– Még akkor is, ha az erdő megmentése a cél?

Emily bólintott.

– Akkor, azt hiszem, nincs mit tenni – mondta lógó orral Teddy. – Nézd csak... nézd, mit csináltam. Ez a kép Hórihorgas Johnt ábrázolja a purgatóriumban, amint három kisördög izzó vasvillával böködi. Anya egyik könyvéből másoltam, Isteni Színjáték a címe, azt hiszem, de Hórihorgas Johnt tettem a könyvben lévő férfi helyére. Megtarthatod.

– Kösz, nem kell. – Emily felállt. Már túl volt azon a ponton, amikor vigaszt nyújtot­tak számára a képzelgések, amelyekben Hó­rihorgas Johnt válogatottan kellemetlen kín­zásoknak vetik alá. Éjszakai virrasztásai so­rán számtalan hátborzongató módon végzett vele. Ám támadt egy ötlete, merész, lélegzet­elállító gondolat. – Most haza kell mennem, Teddy, itt a vacsora ideje.

Teddy zsebre vágta semmibe vett rajzát, amely még akkor is nagyszerű munka volt, ha egyikük sem érzett rá: a kínszenvedés Hó­rihorgas John arcán, akárcsak a boldog kis ördög, aki a vasvillával szurkálta őt, olyan profi munka volt, hogy sok képzett művész megirigyelhette volna. Teddy hazafelé ballag­ván azt kívánta, bárcsak segíthetne Emilyn, hisz elviselhetetlen érzés, hogy egy olyan sze­líd, lilásszürke szemű teremtés, kinek a mo­solya kimondhatatlanul gyönyörű dolgokat juttat az ember eszébe, boldogtalan legyen. Teddyt olyannyira aggasztotta a dolog, hogy még néhány kisördögöt rajzolt Hórihorgas John köré a purgatóriumba és alaposan meghosszabbította a vasvillák fogát.

Emily rossz szájízzel ment haza. Annyit evett, amennyit le bírt gyűrni a torkán, hiszen Elizabeth néni ábrázata még annak is elvette az étvágyát, akinek volt, aztán ki­osont a házból. Jimmy kuzin a kertjében dol­gozott, de nem hívta őt. Mostanában mindig nagyon bánatosnak tűnt. Emily egy pillanat­ra megállt az oszlopos tornácon és Hórihorgas Jonn erdeje felé nézett: zöld volt, hullám­zó, gyönyörű. Lehetséges, hogy hétfő estére csak fatuskók maradnak belőle? A rettentő gondolattól ösztökélve elűzte magától féle­lemmel vegyes tétovázását, és sebes léptekkel elindult lefelé az ösvényen. Amikor elérte a kaput, balra fordult azon a hosszú, titokza­tos, vörös úton, amely a Pompás Hegyre ve­zetett, a Fehér Kereszthez. A paplakba tar­tott, hogy beszéljen Cassidy atyával. Mivel a parókia kétmérfoldnyire esett New Moontól, ugyancsak gyorsan kellett szednie a lábát, pedig csodaszép út volt, vadpáfrányokkal és szélkergette nyuszikkal. Emily, noha sosem járt még ezen az úton, most nem bámészko­dott, mert rettentően tartott attól, ami az út végén várt rá, és azon törte a fejét, mit fog mondani... hogyan mondja el, de mintha ezúttal cserben hagyta volna a fantáziája. Még sosem találkozott katolikus pappal, és fogalma sem volt, hogyan kell beszélni velük. Ők még a lelkészeknél is sokkal titokzatosabbak voltak számára. Mi lesz, ha Cassidy atya rémesen megharagszik, amiért ide merészelt jönni ezzel a kéréssel? Úgy ahogy van, rémes ez az egész, és valószínűleg semmi jó nem sül ki belőle. Cassidy atya minden bizonnyal visszautasítja, hogy közbejárjon Hórihorgas Johnnál, aki mellesleg jó katolikus, és őt eretneknek tartja. Mindazonáltal Emily akár az egész Szentszékkel farkasszemet nézett volna a legparányibb esélyért, ami elhárítja a New Moont fenyegető katasztrófát. Rettentően félt, kétségbeejtően ideges volt, ám egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy meghátráljon. Csupán azt sajnálta, hogy nem tette fel a velencei gyöngysort. Az talán jó benyomást keltene Cassidy atyában.

 Jóllehet, nem látta azelőtt, tüstént felismerte a paplakot: szép fákkal körülölelt rezidencia állt a nagy, fehér kápolna mellett, melynek tornyán rézkereszt csillogott, s a sarkokon lévő négy kisebb tornyon egy-egy aranyozott angyalka ült. Emily gyönyörűnek találta, amint megcsillantak az ereszkedő nap fényében, és azt kívánta, bárcsak lenne belőlük az egyszerű, fehér Blair Water-i templomban is. Képtelen volt megérteni, miért sajátítják ki a katolikusok az összes angyalt. De most nem volt idő ezen morfondírozni, mert nyílt az ajtó, és kérdőn tekintett rá egy takaros kis cselédlány.

– Cassidy atya... itthon van? – kérdezte kissé habogva Emily.

– Igen.

– Be... beszélhetnék vele?

– Fáradjon be – mondta a cselédlány. Nem ütközött nehézségbe találkozni Cassidy atyával. Semmi hókusz-pókusz, amire Emily félig-meddig számított – már, ha egyáltalán beengedik hozzá. Könyvekkel teli szobába vezették és magára hagyták, amíg a cselédlány elment Cassidy atyáért, aki „a kertben dolgozik". Ez ugyancsak természetesen és biztatóan hangzott. Ha Cassidy atya a kertben dolgozik, már nem lehet olyan rettentő.

Emily kíváncsian pillantott körül. Kényelmes székekkel berendezett, képekkel, virágokkal díszített, barátságos szoba volt. Semmi riasztó, semmi hátborzongató, kivéve talán az egyik könyvszekrény tetején trónoló hatalmas, fekete macskát. Óriási teremtmény volt. Emily imádta a cicákat és azonnal otthonosan érezte magát velük, de ilyet még soha életében nem látott. Úgy tűnt, mintha ennek a drabális, bársonypofájú, ékszerként aranyló szemű macskának semmi köze sem volna a kedves, doromboló, tiszteletre méltó cicusokhoz. Mr. Dare sosem engedne be egy ilyen bestiát a parókiájába. Emily minden félelme visszatért.

Aztán egyszer csak belépett Cassidy atya a világ legbarátságosabb mosolyával. Emily szokása szerint egyetlen pillantással felmérte a férfit, és a világ minden kincséért sem félt volna többé Cassidy atyától. Termetes volt, széles vállú, barna szemű és barna hajú, s mivel hajadonfőtt járt, arcát olyannyira megkapta a könyörtelen napsütés, hogy az ábrázata is szinte egészen barnának látszott. Emily úgy vélte, épp olyan, akár egy dió: nagy, barna, egészséges dió.

Amikor kezet ráztak, Cassidy atya alaposan megnézte magának a kislányt. Emily kifejezetten gyönyörűnek tetszett: vadrózsapírt csalt orcájára az izgalom, a napsugár kiemelte fekete haja selyemcsillogását, szeme szelíden sötétlett. Mégis a füle ragadta meg Cassidy atyát, mégpedig olyannyira, hogy egészen közel hajolt hozzá. Emily kínosan érezte magát – vajon tiszta-e a füle.

– Nocsak, hegyes a füle – jegyezte meg örömteli suttogással a pap. – Hegyes a füle! Abban a pillanatban, amikor megláttam. tudtam, hogy egyenesen Tündérországból érkezett. Ülj le, tündérke – már ha a tündérek leülnek. Foglalj helyet és meséld el, mi történt mostanság Titánia udvarában.

Emily ismerős mezsgyére érkezett. Cassidy atya az ő nyelvét beszélte, mégpedig bársonyos, öblös hangon, s az írekre oly jellemző, kiejtéssel. A kislány azonban küldetése súlyos terhével a lelkén képtelen lett volna eljátszani Tündérország követének szerepét.

– Én csak Emily Starr vagyok, New Moon-ból – mondta. – És protestáns – tette hozzá sietve, mert ebben a dologban nem lehetett félreértés, elvégre nem hajózhat hamis zászló alatt.

– És nagyon kedves kis protestáns vagy – felelte Cassidy atya. – Ám, ami azt illeti, kicsit csalódott vagyok. Hozzászoktam már a protestánsokhoz, hisz errefelé hemzseg tőlük az erdő, de megvan már vagy száz éve, amikor az utolsó tündér felkeresett.

Emily megdöbbent. Cassidy atya semmiképp sem lehet százéves, legfeljebb ötvennek, ha látszott. Talán a katolikus papok tovább élnek, mint a többi ember? Fogalma sem volt, mit válaszoljon erre, végül kissé sután ezt mondta: – Látom, van macskája.

– Tévedés. – Cassidy atya megrázta a fejét és gyászosan sóhajtott. – Én vagyok a macskáé.

Emily feladta, hogy megértse Cassidy atyát. Kedves ember, de érthetetlen. Mellesleg jobban teszi, ha most nem ezzel törődik, hanem előadja jövetele célját.

– Maga ugye olyan lelkészféle? – kérdezte bátortalanul Nem tudta, vajon Cassidy atyának tetszik-e, ha lelkésznek szólítják.

– Olyasféle – hangzott a nyájas válasz. – És tudod, a lelkészek meg a papok nem dorombolhatnak. Macskákat kell tartaniuk, hogy megtegyék helyettük. Egyetlen cicát sem ismertem, aki olyan gyöngéden és hatásosan dorombolt volna, mint Fiú.

– Így hívják? – kérdezte Emily, és valami félelemmel vegyes tisztelettel nézett a fekete macskára. Elég vészjóslónak tűnt az orra előtt beszélni róla.

– Így hívja önmagát. Anyám nem szereti, mert ellopja a tejszínt. Én nem bánom, ha elcseni, illetve nem egészen így van, mert ki nem állhatom, ahogyan utána nyalogatja a száját. Tündéri látogatónk érkezett, Fiú. Légy izgatott! Könyörgök, legalább most az egyszer...

Fiú nem akart izgalomba jönni. Egyik pökhendi szemével Emilyre kacsintott.

– Gondoltál már arra, hogy mi mehet végbe egy macska fejében, Tündér?

Milyen furcsa kérdés. Emily mégis arra gondolt, hogy kedvelné az atya kérdéseit, ha nem aggódna annyira. Cassidy atya hirtelen áthajolt az asztal fölött.

– Akkor hát, mi aggaszt, kislány?

– Olyan boldogtalan vagyok – felelte szánalmasan Emily.

– Akárcsak sokan mások. Mindenkit boldogtalansággal sújtanak az átkok. Ám egy hegyes fülű teremtménynek nem szabadna boldogtalannak lennie. Csupán a halandók lehetnek boldogtalanok.

– Ó, kérem... kérem... – Emily azon tűnődött, miként szólítsa a férfit. Megsértődik, ha protestáns létére „atyának" nevezi? Mindenesetre meg kell kockáztatnia. – Kérem, Cassidy atya, olyan nagy bajban vagyok, és azért jöttem, hogy óriási szívességet kérjek magától.

Előadta az egész mesét, kezdetétől a végéig – az ősi Murray – Sullivan viszályt, Hórihorgas Johnhoz fűződő barátságát, a Nagy Édes Almát és boldogtalan következményeit, Hórihorgas John fenyegető bosszúját. Fiú és Cassidy atya, mindketten komolyan hallgatták. Miután befejezte, Fiú rákacsintott, Cassidy atya pedig egymáshoz illesztette barna ujjait.

– Hümm-hümm – hümmögött. (Ez az első alkalom, gondolta Emily, amikor valaki nem egy regényben, hanem a valóságban mondja azt, hogy „hümm-hümm".)

– Hümm-hümm – ismételte meg Cassidy atya. – És te azt szeretnéd, hogy megálljt parancsoljak ennek az alávaló bűnnek.

– Ha megteheti – felelte Emily. – Ó, az olyan csodálatos volna. Megálljt parancsol neki?

Cassidy atya még gondosabban illesztette össze az ujjait.

– Attól tartok, nem hívhatom segítségül a kulcsok hatalmát, hogy megakadályozzák Hórihorgas Johnt abban, hogy azt tegyen a saját jogos tulajdonán, amit akar, Tündér.

Emily nem értette, mi köze van mindehhez a kulcsoknak, azt viszont igen, hogy Cassidy atya nem hajlandó bevetni az egyház hatalmát Hórihorgas John ellen. Akkor hát semmi remény. Óhatatlanul is megcsillantak szemében a csalódottság könnyei.

– Ugyan már kedvesem, ne sírjál! – könyörgött Cassidy atya. – A tündérek sosem sírnak... képtelenek rá. Összetörné a szívemet, ha felfedezném, hogy nem az erdei koboldok közül származol. Nevezheted magad New Moon-inak, lehet bármilyen vallásod, a tény mégis az, hogy az Aranykorhoz és a régi istenekhez tartozol. És ez az, amiért muszáj megmentenem neked azt a becses, zöld erdőt.

Emilynek elkerekedett a szeme.

– Azt hiszem, megoldható – folytatta Cassidy atya. – Úgy vélem, ha elmegyek Hórihorgas Johnhoz és a szívére beszélek, észre tudom téríteni. Nagyon jó barátok vagyunk. Józan teremtés, ha tudja az ember, hogyan bánjék vele... Ez azt jelenti, hogy okosan kell hízelegni a hiúságának. Nem úgy beszélek vele, mint pap a hívővel, hanem mint férfi a férfival, és a fejére olvasom, hogy tisztességes ír nem tart haragot asszonyokkal, és nincs épeszű ember, aki valami csip-csup pörlekedés miatt tönkretenné azokat a fél évszázados pótolhatatlan, gyönyörű fákat. Mert azt az embert, aki ilyen kárt művel, hacsak nem égetően szükséges, olyan magasra húzzák fel a saját fájából készült bitóra, mint Hámánt.

(Emily arra gondolt, hogy amint hazaér, beleírja a Jimmy kuzintól kapott üres naplóba Cassidy atya utolsó mondatát.)

– Persze, ezt nem mondom meg Hórihorgas Johnnak – fejezte be Cassidy atya. – Igen, Emily New Moonból, azt hiszem, elintézettnek tekinthetjük az erdőd dolgát.

Emily hirtelen nagyon boldog lett, és abszolút bizalom támadt benne Cassidy atya iránt. Biztosan tudta, hogy a kisujja köré tekeri Hórihorgas Johnt.

– Ó, sosem tudom eléggé megköszönni – hálálkodott őszintén.

– Így igaz, úgyhogy ne is vesztegess rá több időt. És rnost mesélj nekem! Van belőled több is? És mióta vagy önmagad?

– Tizenkét éves vagyok... nincsenek testvéreim, és azt hiszem, jobb lenne, ha haza indulnék.

– Addig nem, amíg nem harapsz valamit.

– Köszönöm szépen, már vacsoráztam.

– Két órával és kétmérföldnyi sétával ezelőtt. Ne is tiltakozz! Igazán sajnálom, hogy nincs itthon nektárom, sem ambróziám, amit a tündérek esznek, sőt, egy tálka holdfényem sincs, de az édesanyám a legjobb szilváslepényt süti a Prince Edward szigeten. És tartunk egy tejszíntehenet. Máris visszajövök. Fiútól nem kell tartanod. Igaz, bekap néha egy-két gyönge húsú kis protestánst, de koboldokkal nem mer kikezdeni. Amikor Cassidy atya visszatért, a mamája is vele tartott – kezében tálcával. Emily arra számított, hogy ő is testes lesz és napbarnított, ám a legtörékenyebb, hófehér hajú asszonyt látta maga előtt, szelíd barna szemekke1 és rózsaszín orcával.

– Hát nem a legkedvesebb teremtés a mamák között? – kérdezte Cassidy atya. – Én mindig így nézek rá. Persze – jegyezte meg suttogóra fogva a hangját –, van benne valami furi. Képes félbehagyni a ház takarítását egy egész délutánt kint tölteni az erdőben. Az a gyanúm, hogy akárcsak neked, a mamámnak is van valami köze a tündérekhez.

Mrs. Cassidy mosolyogva megcsókolta Emilyt, mennie kell, mondta, mert várják a befőttjei, és kivonult.

– Te pedig most szépen lecsücsülsz ide, Tündér, tíz percre emberré változol, és elköltünk egy barátságos uzsonnát.

Emilynek korgott a gyomra az éhségtől, immár két hete nemigen tapasztalta meg ezt a „kellemes" érzést. Mrs. Cassidy szilváslepénye épp olyan remek volt, mint amilyennek a fia bizonygatta, és a tejszíntehén sem tűnt rejtélyesnek.

– És most mit gondolsz felőlem? – tudakolta Cassidy atya, amint észrevette, hogy Emily őt fürkészi.

A lány elpirult. Azon tűnődött, kérhetne-e még egy szívességet Cassidy atyától.

– Azt hiszem, maga szörnyen jó ember – mondta bevezetőül.

– Szörnyen jó vagyok – bólogatott Cassidy atya. – Olyannyira jó vagyok, hogy megteszem, amit kérsz... mivel úgy érzem, hogy valami más is nyomja a bögyödet.

– Kutyaszorítóban vagyok, és ez így volt egész nyáron. Tudja – Emily nagyon komoly képet vágott –, költeményeket írok.

– Ez bizony súlyos. Nem hinném, hogy túl sokat tehetek érted. Mióta tart?

– Kigúnyol? – kérdezte szomorúan Emily. Cassidy atya ezúttal nem csak a szilváslepényt nyelte le.

– A szentek megbocsátják. Csupán arról van szó, hogy nagyon meghatódtam. Kissé túl sok egy olyan egyszerű lelkipásztornak, mint amilyen én vagyok, hogy egy New Moonból való hölgyet, egy tündért és egy költőnőt szórakoztasson. Végy egy újabb szelet süteményt, és mesélj!

– Hát, arról van szó... hogy elbeszélő költeményt írok.

Cassidy atya előrehajolt és megcsípte Emily csuklóját.

– Csak meg akartam győződni róla, valóságos vagy-e – magyarázta. – Igen... igen, tehát elbeszélő költeményt írsz. Folytasd!

– Múlt tavasszal kezdtem. Először a Fehér hölgy címet adtam neki, de most megváltoz­tattam: A Tenger gyermeke az új címe. Nem gondolja, hogy ez jobb?

– Sokkal jobb.

– Három ének készült el, de egyszerűen képtelen vagyok folytatni, mert van valami, amit nem tudok és ki sem találhatom. Annyira aggódom emiatt.

– És mi volna az?

– Az epikám – vágott bele Emily, miközben szorgalmasan fogyasztotta a szilvás lepényeket – egy gyönyörű, előkelő származású lányról szól, akit kisbaba korában elraboltak az igazi szüleitől és elvitték egy favágó kunyhójádba.

– A hét eredendő bonyodalom egyike – motyogta Cassidy atya.

– Tessék?

– Semmi. Rossz szokás, hogy hangosan gondolkodom. Folytasd!

– Beleszeretett egy nemesbe, de a fiatalember családja ellenezte a házasságukat, mivel csak egy favágó lánya...

– Egy másik a hét közül... Ó, ezer bocsánat!

– Ezért elküldték egy keresztes hadjáratra, és amikor híre jött, hogy megölték, Editha, Edithának hívják a lányt, zárdába vonult...

Emily „szilváslepénnyi" szünetet tartott, és Cassidy atya folytatta helyette a történet fonalát.

– De a szerelmese váratlanul visszatér, s bár hitetlenek ütötte sebek borítják testét, él és virul. Egy haldokló apáca vallomásából, valamint a karján lévő anyajegyből pedig kiderül a lány származása.

– Ezt honnan tudja? – kérdezte álmélkodva Emily.

– Hát, kitaláltam. Rá szoktam érezni az ilyesmire. De mi zavar ebben a történetben?

– Fogalmam sincs, hogyan hozzam ki Edithát a zárdából? – vallotta meg Emily. – Arra gondoltam, talán maga tudja, mitévő legyek.

Cassidy atya ismét egymáshoz illesztette az ujjait.

– Lássuk csak! Nem könnyű dolog, nagy feladatot vállaltál magadra, ifjú hölgy. Hogy is állnak a dolgok? Editha felvette a fátylat, de nem vallási elhivatottság miatt, hanem mert úgy képzelte, összetört a szíve. A katolikus egyház nem oldja fel az apácáit a fogadalmuk alól, csak mert történetesen tévedtek. Nem, nem. Valami jobb indokot kell kitalálnunk. Editha a szülei egyetlen gyermeke?

– Igen

– Akkor minden világos. Ha ugyanis lettek volna testvérei, meg kéne ölnöd őket, ami roppant csúnya dolog. Tehát ő annak a nemesi családnak az egyetlen sarja és örökösnője, amely évek óta halálos viszályban áll egy másik nemesi családdal... a szerető családjával. Tudod, mi ez a viszály?

– Persze – felelte lekicsinylően Emily. – Már bele is tettem a költeménybe.

– Annál jobb. Ez a viszály kettészelte a birodalmat, és csupán a Capuletek és Montague-k szövetsége állíthatja helyre.

– De hát nem ez a nevük.

– Az most teljesen mindegy. Ez akkor nemzeti ügy volt, mégpedig ugyancsak messzire nyúló következményekkel, tehát nagyon is rendjén van a Szentatyához írt kérvény. Amit te akarsz – bólintott ünnepélyesen Cassidy atya – az egy diszpenzáció Rómából.

– A „diszpenzáció" szóval nem igazán tudok mit kezdeni egy versben – tiltakozott Emily.

– Hát, ez kétségtelen. Ám azok az ifjú hölgyek, akik elbeszélő költeményt írnak és sok száz évvel ezelőttre teszik a cselekményt, valamint olyan hősnőt választanak, akinek nincsenek tisztában a vallásával, egy percig se csodálkozzanak, ha váratlan akadályokba ütköznek.

– Ó, azt hiszem, mégis csak sikerül beledolgoznom – mondta vidáman Emily. – És igazán hálás vagyok. El sem tudja képzelni, milyen megkönnyebbülés ez nekem. Most már néhány héten belül be tudom fejezni a költeményt. Egész nyáron egy betűt sem írtam hozzá. De nagyon elfoglalt voltam, mert Ilse Burnley-vel egy új nyelvet dolgozunk ki.

– Egy új... megbocsáss, azt mondtad nyelvet?

– Igen.

– Mi a baj az angollal? Nem elég jó neked, te kis képtelenség?

– Ó, dehogynem! Nem is azért csinálunk újat. Tudja, tavasszal Jimmy kuzin egy csomó francia fiút hozott, hogy segítsenek elültetni a krumplit. Én is ott szorgoskodtam, és Ilse eljött, hogy társaságom legyen. Olyan bosszantó volt, hogy azok a fiúk franciául beszéltek egymással, mi pedig egy fikarcnyit sem értettünk belőle. Direkt úgy csinálták, hogy bedühödjünk. Halandzsa! Ezért aztán összedugtuk a fejünket Ilsével és kitaláltunk egy új nyelvet, amit ők nem fognak megérteni. Annyira belejöttünk, hogy amire itt lesz a krumpliszedés ideje, már folyékonyan tudunk egymással beszélgetni, és azok a fiúk egy mukkot se nem értenek majd belőle. Az lesz ám a jó móka!

– Ehhez nem fér kétség. De hogy két kislány vegye a fáradságot és kitaláljon egy új nyelvet, csak azért, hogy felbosszantson néhány szerencsétlen francia fiút... Ez meghaladja a képességeimet – tárta szét a karját Cassidy atya. – Isten tudja, mit csináltok majd, ha felnőttök? Vörös forradalmárok lesztek. Reszketek Kanadáért.

– Ó, hiszen ez nem baklövés, hanem szórakozás. A lányok majd megőrülnek az iskolában, mert hiába hallják, amit beszélünk, képtelenek megérteni. Akár titkokat is kifecseghetünk az orruk előtt.

– Az emberi természet már csak olyan, amilyen. Meg tudom érteni, hol van ebben a szórakozás. Na, halljunk egy példát a nyelveteken!,

– Öböly ön rány i Shrewsbury eb ődre kegyen tácomasz indesz – mondta gördülékenyen Emily. – Ez azt jelenti, hogy: Jövő nyáron a Shresbury-i erdőbe megyek szamócát szedni. A minap ezt kiáltottam oda a szünetben Ilsének, és hogy bámultak a lányok!

– Bámultak? Hát, nem is csodálom. Az én szegény öreg szemem majd kiugrott a helyéből. Na, hadd halljak még egy kicsit belőle!

– Zi mákupa vö zi mákuma bö meghalt. Zi gyan mákupa vö gyan mákuma rüm nagör meghaltak. Ez azt jelenti, hogy: Az apukám és az anyukám is meghalt, a nagypapám és nagymamám már régen meghaltak. A „meghalni" szóra még nem találtunk ki semmit. Azt hiszem, hamarosan a mi nyelvünkön tudok majd verset írni, és akkor Elizabeth néni akkor se tudja elolvasni őket, ha megtalálja. .

– Írtál más verset is az epikádon kívül?

– Ó, igen... de csak rövideket... vagy egy tucatot.

– Hm. Volnál olyan kedves és elmondanád nekem az egyiket?

Emily teljesen odavolt, és cseppet sem bánta, ha Cassidy atya meghallja becses anyagát.

– Az utolsó költeményemet fogom elmondani – közölte, és megköszörülte a torkát. – A címe Éjszakai álmok.

Cassidy atya figyelmesen hallgatta. Az első szakasz után megváltozott az arckifejezése és elkezdte összeütögetni az ujjhegyeit: Amikor Emily befejezte a verset, szemét lehunyva, reszketve várt. Mi történik, ha Cassidy atya azt mondja, nem jó. Ugyan! Sosem lenne ilyen udvariatlan. És ha tréfálkozik vele, miként az elbeszélő költeményével tette? Akkor semmi kétség, mit akar a tudomására hozni.

Cassidy atya nem szólalt meg azonnal, s rettenetes volt a hosszan tartó némaság. Emily attól félt, hogy a lelkipásztor nem tudja megdicsérni, viszont becsmérelni sem akarja, hiszen azzal megbántaná az érzelmeit. Hirtelen csapnivalónak tűnt az Éjszakai álmok, és bosszankodott, amiért olyan ostoba volt, hogy elmondta. Cassidy atya nagyon is jól tudta, hogy rossz verset hallott, mindazonáltal egy ilyen gyermek kedvéért, a hibátlan rímek és ritmus, no meg egyetlen sor miatt: „Fakón aranyló csillagok ragyogása" – egyetlen sor kedvéért azt mondta: – Folytasd... folytasd a versírást, Emily!

– Komolyan gondolja? – Emily egészen izgalomba jött.

– Úgy értem, idővel leteszel valamit az asztalra. Valamit... nem tudom, mit, és azt sem, hogy milyen lesz... de folytasd. Folytasd!

Emily legszívesebben sírva fakadt volna örömében. Ez volt az első dicsérő szó, amit az édesapján kívül bárkitől is kapott, és egy apa azért elfogult az emberrel. Ez azonban más volt. Az elismerésért folytatott harc során Emilynek gyakran eszébe jutott Cassidy atya biztatása és a hangsúly, ahogyan azt mondta: „Folytasd, Emily!"

– Elizabeth néni összeszid, amiért verset írok – mondta csendesen. – Szerinte az emberek azt hiszik, hogy olyan együgyű vagyok, mint Jimmy kuzin.

– Mindig rögös a zsenik útja. Vegyél még egy szelet süteményt, Tündér. Már csak azért is, hogy bebizonyítsd, van benned némi emberi vonás.

– Mi in, miniszuk. Gi sédetétös bazug lekk kejré. Ez azt jelenti: Nem, köszönöm, sötété désig haza kell érnem.

– Hazaviszlek.

– Ó, dehogy! Igazán kedves öntől... – Ezúttal remekül megfelelt Emilynek az angol nyelv is –, de inkább sétálok. Az... az igazán remek testgyakorlás...

– Ami azt jelenti – mondta csillogó szemmel Cassidy atya –, hogy az öreg hölgy előtt titok­ban kell tartanunk a látogatásodat. Isten veled, és mindig boldog arcot láss a tükörben!

Emily túlságosan boldog volt ahhoz, hogy elfáradjon a hazafelé vezető úton. Mintha örömluftballont fújtak volna fel a szívében, csillogó szivárványbuborékot. Amikor felért a nagy domb tetejére és lenézett New Moonra. elégedettség és szeretet áradt a tekintetéből. Milyen gyönyörű, amint körülölelik a nagy fák az esti szürkületben; a legmagasabb lucfenyő csúcsai kirajzolódnak a borostyánégbolton; odalent ezüstösen álmodik a Blair Water; Szélasszonyság a napnyugta egyik völgyébe hajtogatja ködös denevér szárnyát, áldásként terül el a világ felett a csend. Emily biztos volt benne, hogy minden rendben lesz. Cassidy atya, akárhogy is, de elintézi.

És azt mondta: „Folytasd, Emily!"

 

4

Ismét jóbarátok

Emily aggodalmasan fülelt hétfőn reggel, de se csákány, se súlyos balta nem csendült Hórihorgas John erdejében. Aznap késő délután, amint hazafelé bandukolt az iskolából, maga Hórihorgas John került elé­be a homokfutójával, és az emlékezetes al­maügy óta első ízben állította meg és köszönt rá.

– Óhajtja, hogy hazafuvarozzam New Moonba, Miss Emily? – kérdezte nyájasan.

Emily, noha kicsit ostobának érezte a helyzetet, felmászott a kocsira. Hórihorgas John viszont ugyancsak barátságosnak tűnt, amikor csettintett a lovainak.

– Hát, sikerült meglágyítanod Cassidy atya szívét, Emily Starr – mondta. – „A legaranyosabb emberpalánta, akit valaha láttam", azt mondta rólad.

Emily a szeme sarkából Hórihorgas Johnra sandított, és úgy vélte, nem haragszik.

– Mondhatom, nehéz helyzetbe hoztál – folytatta a férfi. – Én is vagyok olyan büszke, mint bármelyik New Moon-beli Murray, és Elizabeth nénéd olyan dolgokat vágott a fejemhez, ami ugyancsak elevenbe hatolt. Egy csomó régi adósságot kéne rendeznem vele. Ezért úgy gondoltam, ha kivágom az erdőt, azzal kvittek vagyunk. Te meg odamentél és beárultál a papomnak, úgyhogy ezentúl a pápa engedélye nélkül még tűzifát sem merek majd vágni, hogy megmelengessem resz­kető, tagjaimat.

– Ó, Mr. Sullivan, nem bántja az erdőt? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Emily.

– Ez mind önön múlik, Miss Emily. Elvégre nem várhatod el a fennhéjázó Hórihorgas Johntól, hogy csak úgy egyszerűen visszavonulót fújjon. Nem a gyöngeségemről vagyok ismert.

– És mit akar, mit csináljak?

– Mindenekelőtt elvárom tőled, hogy borítsunk fátylat az almaügyre. Továbbá gyere át és beszélgess velem, ahogy a múlt nyáron volt. Mert meg kell vallanom, hiányoztál nekem... meg az a te méregzsák Ilse barátnőd is. Ő sem látogatott meg, mert az hiszi, bántottalak.

– Természetesen átjövök – felelte bizonytalanul Emily –, ha Elizabeth néni elenged.

– Mondd meg neki, ha nem enged át, kivágatom az erdőt... az utolsó gallyig. Ez majd megpuhítja. És van még valami. Szépen, udvariasan megkérsz, hogy ne vágjam ki az erdőt. Ha ezt annak rendje és módja szerint megteszed, biztos lehetsz benne, hogy egyetlen fának sem esik bántódása. De ha nem, akkor pap ide, pap oda, az erdőnek befellegzett – fejezte be mondókáját Hórihorgas John.

Emily segítségül hívta minden női fortélyát, Összekulcsolta a kezét, félig lehunyt, hosszú pillái alól nézett fel Hórihorgas Johnra és olyan lassan, olyan csábítóan mosolygott, ahogyan csak kitellett tőle – és ösztönösen nagyon értett ehhez.

– Kérem, Mr. Hórihorgas John – mondta hízelgő hangon –, ugye nem veszi el azt a kedves erdőt, amit annyira szeretek? Hórihorgas John megemelte öreg, gyűrött filckalapját.

– Egy tősgyökeres ír sosem tagadja meg egy hölgy kérését. Mindig ez visz minket a kárhozatba. Az alsószoknyák hatalmában vagyunk. Ha eljöttél volna hozzám és ugyanúgy megkértél volna rá, megspórolhattad volna magadnak az utat a Fehér Kereszthez. De el ne feledd, be kell tartanod a megállapodást. A kis pirosak már érettek, hamarosan megérnek a ragyásak is... és az összes patkány jobblétre szenderült.

Emily forgószél módjára viharzott be a New Moon-i konyhába.

– Elizabeth néni! Hórihorgas John nem vágatja ki az erdőt... ő maga mondta... de néha el kell mennem hozzá látogatóba... ha nincs ellenedre.

– Nem hinném, hogy sokat számítana, ha megtiltanám – felelte Elizabeth néni, de a hangja nem volt olyan ellenséges, mint az utóbbi időben. Noha a világ minden kincséért sem vallotta volna be, mennyire megkönnyebbült Emily bejelentésétől, jóval kedvesebb lett. – Leveled jött. Tudni akarom, mit akar ez jelenteni.

Emily elvette a borítékot. Életében először kapott igazi, postán küldött levelet, és egészen felvillanyozódott a boldogságtól. Nagy, fekete betűkkel állt rajta a címzés: „Miss Emili Starr, New Moon, Blair Water". Csakhogy...

– Felbontottad! – kiáltotta méltatlankodva Emily.

– Természetesen. Nem kaphatsz leveleket anélkül, hogy én ne látnám, kisasszony. Most pedig tudni akarom, milyen alapon ír neked Cassidy atya, ráadásul sületlenségeket.

– Szombaton felkerestem – vallotta be Emily, hiszen már úgyis kibújt a szög a zsákból –, és megkérdeztem, rábeszélné-e Hórihorgas Johnt, hogy ne vágja ki az erdőt.

– Emily... Byrd... Starr!

– Megmondtam, hogy protestáns vagyok – emelte fel a hangját Emily. – És ő megértette. Különben is, pont olyan volt, mint bárki más. És jobban kedvelem, mint Mr. Dare-t.

Elizabeth néni nem felelt. Valószínűleg, nem volt mit mondania. Mellesleg, az erdőt nem vágják ki, a jó hír hozójának pedig meg kell bocsátani. Megelégedett egy rosszalló pillantással, de Emly túlságosan boldog és izgatott volt ahhoz, hogy egy nehezményező pillantás elvegye a jókedvét. Felszaladt levelével a padlásablakhoz, egy ideig csak kedvtelve szemlélgette a címzést meg a bélyeget, majd kivette a borítékból a papírlapot.

„Kedves Emilyk Gyöngyszeme!

Találkoztam Hórihorgas barátunkkal, és biztos vagyok benne, hogy Tündérországod zöld bástyája megmenekült holdfényes mulatságaid számára. Tudom, hogy ott táncolsz a holdvilágnál, amikor a harangok horkolnak. Azt hiszem, kénytelen leszel formálisan megkérni Mr. Sullivant, hogy kímélje meg a fákat, de meglátod, nagyon engedékeny lesz. Mi a helyzet az elbeszélő költeménnyel és a nyelvvel? Remélem, minden gond nélkül fel tudod szabadítani a Tenger gyermekét az esküje alól. Maradok minden jó tündér és a Te rajongó barátod. James Cassidy."

U.i: Fiú tiszteletét küldi. Hogy mondják a „cicát" a nyelveteken? Szerintem nemigen találhattok cicásabbat a „cica" szónál, vagy mégis?"

Hórihorgas John széltében-hosszában terjesztette Emily és Cassidy atya történetét. Rhoda Stuart kijelentette, ő mindig is tudta, hogy Emily Starr arcátlan teremtés; Miss Brownell azt mondta, hogy őt semmi sem lepi meg, amit Emily Starr csinál; Burnley doktor ördögfiókának nevezte, ami sokkal hizelgőbben hangzott, mint valaha; Perry bátornak titulálta; Teddy a maga érdemének tulajdonította a sikert, hisz ő adta az ötletet; Elizabeth néni megadással viselte a dolgot; Laura néni pedig úgy vélte, rosszabbul is elsülhetett volna. Jimmy kuzin azonban nagyon boldoggá tette Emilyt.

– Tönkretette volna a kertet és összetörte volna a szívemet – mondta. – Drága kislány vagy, amiért megelőzted a bajt.

Egy hónappal később, amikor Elizabeth néni bevitte Emilyt Shrewsburybe télikabátot vásárolni, az egyik boltban összetalálkoztak Cassidy atyával. Elizabeth néni méltóságteljesen biccentett, Emily azonban a kezét nyújtotta.

– Mi a helyzet? Megjött Rómából a diszpenzáció? – suttogta Cassidy atya.

Az egyik Emily majdnem frászt kapott, nehogy Elizabeth néni meghallja és azt képzelje, hogy valami titkos ügye van a pápával, ami egy New Moon-beli fél-Murray és jó presbiteriánus esetében szóba sem jöhet. A másik Emily azonban tetőtől talpig megborzongott a rejtély és intrika közös titkának örömétől. Komolyan bólintott, tekintete elégedettségről árulkodott.

– Minden gond nélkül megkaptam – susmogta.

– Remek! – felelte Cassidy atya. – Sok szerencsét, Emily. Viszontlátásra!

– Isten vele! – mondta Emily, aki úgy vélte, ez a búcsúzás sokkal inkább illik egy konspiráló titkaihoz, mint a viszontlátásra. Egész úton hazafelé a félig-meddig illegális beszélgetést ízlelgette, és úgy érezte, mintha maga is egy elbeszélő költemény szereplője lenne. Évekig nem látta viszont Cassidy atyát – nem sokkal később egy másik egyházközségbe helyezték –, de mindig szeretetreméltó és megértő emberként gondolt rá.

 

5

Légipostával

Legdrágább Apukám! Ma éjjel szörnyen sajog a szívem. Reggel meghalt Mike. Jimmy kuzin szerint biztosan megmérgezték. Olyan rémesen éreztem magam, drága Apa. Mike tüneményes cica volt. Sírtam csak sírtam csak sírtam. Elizabeth néni persze méltatlankodott és azt mondta, „Fele ekkora hűhót sem csaptál amikor az apád meghalt". Milyen ketyetlen beszéd ez! Laura néni kedvesebb volt amikor azt mondta, „Ne sírj drágám, majd szerzek neked egy másik kiscicat", de ő sem értett meg. Nem akarok másik cicát. Egy millió cica sem érne fel Mike-kal.

Hórrihorgas John erdejében temettük el Ilsével. Olyan hálás vagyok hogy még nem volt fagyos a föld. Laura nénitől kaptam egy cipósdobozt az lett a koporsója meg rózsaszín sejempapírt abba csomagoltam szegény kis testet. Egy követ tettem a sírjára és azt mondtam, „Áldottak a halottak akik az Úrban halnak meg". Amikor elmeséltem Laura néninek, szörnyen megrémült és azt mondta, „Ó Emily ez rémes! Ilyesmit nem szabad mondani egy macskáért". Jimmy kuzin pedig azt mondta, „Nem gondolod Laura hogy egy ártatlan kis állat is részesülhet Isten kegyelmében? Emily szerette őt, és Isten előtt minden szeretet kedves". Laura néni azt felelte, „Talán igazad van Jimmy. Mindenesetre örülök hogy Elizabeth nem hallotta".

Jimmy kuzin talán nincs mindig teljesen rendben de amikor rendben van nagyon aranyos.

Olyan magányos vagyok Mike nélkül, Apa. Tegnap este itt volt és játszott velem, olyan el­ragadó volt és olyan simis, most pedig merev hideg és halott Hórihorgas John erdejében."

„December 18.

Drága Apa!

Itt vagyok a padlásszobában. Szélasszonyság nagyon szomorú ma este. Olyan gyászosan sír az ablak körül. Mégis amikor meghallottam őt, eljött a villanás. Úgy éreztem mintha olyat láttam volna ami nagyon de nagyon régen történt – valami olyan csodálatosat hogy szinte fájt.

Jimmy kuzin szerint hóvihar lesz ma este. Örülök neki. Szeretem hallgatni az éjszakai vihart. Olyan lakájos a paplan alá bújva arra gondolni hogy nem érhet el téged. Csak az a baj hogy amikor befészkelem magam, Elizabeth néni azt mondja izgekmozgok. Nem is értem miért nem tudja mi a különbség a „befészkelés" és az „izgésmozgás" között

Örülök hogy fehér karácsonyunk lesz. Ebben az évben New Moonban tartjuk a Murray vacsorát. Most mi kerülünk sorra. Tavaly Oliver bácsinál volt de Jimmy kuzin megfázott és nem tudott elmenni úgyhogy itthon maradtam vele. Ebben az évben azonban benne leszek a sűrűjében és teljesen iszgalomba hoz. Majd mindent megírok ha túlleszünk rajta.

El szeretnék mondani valamit, Apa. Szégyenkezem miatta de azt hiszem könnyebb lesz utána, ha beszélek róla. Múlt vasárnap Ella Lee születésnapi zsúrt tartott és engem is meghívott. Elizabeth néni megengedte hogy felvegyem az új kasmir ruhámat. Nagyon csinos ruha. Elizabeth néni sötétbarnát akart venni de Laura néni ragaszkodott a kékhez. Megnéztem magam a tükörben és eszembe jutott hogy Ilse azt mondta hogy a papája szerint sokkal csinosabb lennék ha több szín lenne rajtam. Szóval elkezdtem csipkedni az arcomat hogy csinosabb legyen. Sokkal szebben néztem ki de nem tar­tott sokáig. Aztán elővettem egy régi piros bársony virágot, valamikor Laura néni kalapját díszítete, bevizeztem aztán megdörzsöltem vele az arcomat. Elmentem a zsúrra ahol a lányok mind alaposan megnéztek de egyikük sem szólt egy szót sem, csak Rhoda Stuart vihorászott. Arra gondoltam hogy hazajövök és lemosom a pirosat még mielőtt Elizabeth néni meglát. Csakhogy a boltból hazafelé tartva az az ötlete támadt hogy beszól értem. Ott semmit sem mondott de amikor hazaértünk így szólt, „Mit műveltél az arcoddal, Emily?" Megmondtam neki és szörnyű szidásra számítottam de csak annyit mondott, „Nem tudod hogy olcsó nőt csináltál magadból?" De tudtam. Mindvégig éreztem, csakhogy nem találtam meg rá a megfelelő szót. „Sosem teszek még egyszer ilyet, Elizabeth néni" mondtam. „Hát jobb is lesz" felelte ő. „Menj és mosd meg az arcodat de tüsténtl". Szót fogadtam. Fele annyira sem voltam csinos mégis sokkal jobban éreztem magam. Igen különös, drága Apa, de utána hallottam amint Elizabeth néni nevetve meséli az éléskamrában Laura néninek. Az ember sosem tudhattya mi nevetteti meg Elizabeth nénit. Pedig én biztos vagyok benne hogy jóval viccesebb volt amikor Kotnyeles utánam jött múlt szerdán az esti imátságra, de Elizabeth néni egy cseppet sem nevetett rajta. Csak ritkán megyek közös imaórára de Laura néni nem tudott elmenni aznap este így hát Elizabeth néni magával vitt mert nem szeret egyedül elmenni. Fogalmam sem volt róla hogy Kotnyeles követ bennünket csak akkor pillantottam meg amikor odaértünk a templomhoz. Elhessegettem de valahogy mégis bejutott. Azt hiszem akkor osont be amikor valami kinyitotta az ajtót, és egyenesen felrobogott a karzatra. Pont amikor Mr. Dare belefogott a prédikációjába, Kotnyeles nyávogni kezdett. Bűnösnek és szerencsétlennek éreztem magam. Ki sem kellett festeni az arcomat, égővörös volt. Elizabeth néni égtelen pillantást vetett rám. Mr. Dare sokáig prédikált. ,Ágyú süket" úgyhogy legalább annyira nem hallotta meg Kotnyelest mint amikor rátelepedett. De mindenki más hallotta a nyávogast és a fiúk röhökcséltek. Az imátkozás után Mr. Morris felment a karzatra és kikergette Kotnyelest. Hallottuk amint kaparja a székeket és Mr. Morris dobogó lépteit. Majd megőrültem a félelemtől nehogy bántsa a cicámat. Elhatároztam hogy másnap elnáspángolom de azt nem akartam hogy megrugdossák. Jó sokáig tartott amire kitudta kergetni a karzatról, de akkor Kotnyeles lerohant a lépcsőn a templomba és olyan gyorsan ahogyan csak a lába bírta végigszaladt előbb az egyik folyosón aztán a másikon – legalább háromszor – Mr. Morris pedig egy seprűvel kergette. Szörnyen vicces így utólag de akkor nem találtam olyan mókásnak hanem szégyelltem magam és nagyon féltem nehogy Kotnyelesnek baja essék.

Mr. Morris végül kikergette a templomból. Amikor leült, grimaszt vágtam rá a zsoltáros könyvem mögött. Amint hazaértünk Elizabeth néni azt mondta, „Remélem elégedett vagy hogy szégyent hoztál a fejünkre ma este, Emily Starr. Soha többé nem viszlek magammal közös imátkozásra". Sajnálom hogy szégyent hoztam a Murray-k fejére de nem értem miért engem kellett hibáztatni érte. És különben se szeretem a közös imákat mert olyan unalmasak.

De ma este cseppet sem volt unalmas, drá­ga Apa.

Na mit szólsz mennyit javult a helyesírá­som? Nagyszerű tervet eszeltem ki. Először leírom a levelemet aztán kikeresek minden szót amiben nem vagyok biztos és kijavítom őket. Bár néha az is előfordul hogy jónak hi­szek egy szót pedig nem is jó.

Ilsével feladtuk az új nyelvet. Összevesz­tünk az igéken. Ilse egyáltalán nem akart igeidőket hanem azt akarta hogy mindegyik igeidőre külön szót használjunk. Azt mondtam neki, ha már új nyelvet csinálok akkor annak helyesnek kell lennie, mire Ilse dühbe gurult és kijelentette hogy épp elég baja van az angol nyelftannal és menjek a fenébe és csináljam meg egyedül. De egyedül nincs benne semmi öröm úgyhogy nem foglalko­zom vele. Sajnálom mert nagyon érdekes volt és remekül szórakoztunk amikor összezavar­tuk a lányokat az iskolában. Ráadásul a francia fiúkkal sem egyenlíthettük ki a szám­lát, mert Ilsének az egész krumpliszedés alatt fájt a torka és nem jöhetett át. Úgy tű­nik az élet telis tele van csalódásokkal.

A héten vizsgázunk az iskolában. Egészen jó eredményeim lesznek, kivéve matematiká­ból. Miss Brownell elmagyarázta az anyagot csakhogy akkor egy történet megalkotásával voltam elfoglalva és nem hallottam miről be­szél. Ezért kaptam rossz osztályzatot. A törté­netnek Madge McPherson titka a címe. Veszek még megvonalazott írólapokat a tojás­pénzemből, összetűzöm őket és abba írom meg a történetet. A tojáspénzemmel azt csi­nálhatok, amit akarok. Azt hiszem ha megnö­vök regényeket is írok majd nemcsak verse­ket. Még fogalmam sincs, hogyan jöjjek rá, miként kell megírni őket, mert Elizabeth néni nem engedi meg hogy regényeket olvassak. És van még valami ami aggaszt engem: ha felnövök és gyönyörű verset írok, mi lesz ha az emberek nem értik meg milyen gyönyörű?

Jimmy kuzin mesélte hogy egy Priest Pond-i ember azt állítja hogy hamarosan eljön a vi­lágvége. Remélem addig nem jön el amíg nem láttam mindent ami benne van.

Szegény Elder McKay-nek mumpsza van.

Tegnap Ilsénél aludtam mert távol volt a pa­pája. Ilse most már imátkozik és azt mondta Bármibe le meri fogadni hogy tovább fog imátkozni mint én. Erre azt Jeleltem hogy nem tud, és addig imátkoztam mindenről amíg bármi az eszembe jutott. Amikor nem tudtam már többet kitalálni akkor arra gon­doltam hogy elkezdem újra az egészet. Aztán az jutott az eszembe, „Nem, ez nem volna tiszteséges. Egy Starrnak tiszteségesnek kell lennie". így aztán felálltam és azt mondtam „Nyertél", de Ilse nem válaszolt. Átmentem az ágy túloldalára, hát ott aludt térdepelve. Ami­kor felébresztettem, azt mondta érvénytelen a fogadás mert a világ végéig is képes lett vol­na imátkozni ha nem alszik el.

Miután lefeküdtünk egy csomó dolgot mondtam neki, de utána megbántam. Titko­kat.

Másnap történelem órán Miss Brownell ar­ról olvasott hogy Sir Walter Raleigh-nek ti­zennégy éven át egy toronyban kellett emésztődnie. Perry erre azt kérdezte, „És annyit adtak enni neki, hogy állandóan emésztődött??" Miss Brownell szemtelensé­gért megbüntette, pedig Perry egészen ko­molyan gondolta. Ilse teljesen begurult ami­ért Miss Brownell megvesszőzte Perryt és üvöltött Perryvel amiért olyan sok hülye kér­dést tesz fel mintha fogalma se volna semmi­ről. Perry viszont azt felelte, hogy egy szép napon történelem könyvet fog írni de abban nem lesznek ilyen zavaros dolgok.

Gondolatban befejezem a Befejezetlen Há­zat. Úgy rendezem be a szobákat mintha vi­rágok volnának. Lesz egy rózsaszín rózsa­szoba meg egy fehér és ezüst liliomszoba az­tán egy kék és arany árvácskaszoba. Bár­csak a Befejezetlen Házban is lehetne kará­csony! Ott még sosem voltak karácsonyok.

Ó, Apa, kitaláltam valami szépet. Ha felnö­vök és remek regényt írok és rengeteg pénzem lesz megveszem és befejezem a Befejezetlen Házat. És akkor nem lesz többé Befejezetlen.

Ilse vasárnapi iskolai tanára, Miss Willeson adott neki egy Bibliát hogy megtanulhasson kétszáz szakaszt Amikor azonban hazavit­te, a papája ledobta a földre és kirúgta az udvarra. Mrs. Simms szerint utol fogja érni az ítélet de még semmi sem történt. A sze­gény ember meghibbant ezért tesz ilyen bű­nös dolgot.

Laura néni múlt szerdán elvitt az öreg Mrs. Mason temetésére. Kedvelem a temetéseket. Olyan drámaiak.

A múlt héten kimúlt a disznóm. Súlyos finansziális veszteség volt számomra. Eliza­beth néni szerint Jimmy kuzin túletette. Én pedig azt hiszem, nem kellett volna Hórihor­gas Johnról elneveznem.

Térképeket rajzolunk az iskolában. Rhoda Stuart kapja érte a legjobb osztályzatokat. Miss Brownellnek fogalma sincs róla, hogy Rhoda felragasztja a térképet az ablakra, ráteszi a papírt és lemásolja. Én szeretek térképeket rajzolni. Norvégia és Svédország úgy néz ki akár egy tigris és a hegyek a csík­jai, Írország pedig olyan mintegy kiskutya aki hátatfordít Angliának és felemeli a man­csát, Afrika pedig olyan mintegy hatalmas sonka. Ausztráliának gyönyörű a térképe. Ilsének most nagyon jól megya tanulás, azt mondja úgysem tudom lehagyni őt. Ahogy Perry mondja amikor nekilát úgy tanul mint­egy örült, es elfogja nyerni a Queen megyei ezüstmedált, amit a charlottetowni tanfelü­gyelőség ítél oda a legjobb szavalónak. Iga­za lett. Shrewsburyben tartották meg a versenyt, és Laura néni kísérte el Ilsét mert Burnley doktor úgy sem vitte volna el, és Ilse nyert. Laura néni megjegyezte Burnley dok­tornak, amikor a minap itt Járt, hogy tanít­tatnia kellene Ilsét. Erre ő azt Jelelte „Nincs az a nőszeméj akinek a taníttatására elpo­csékolnám a pénzemet". És olyan sötéten nézett hozzá mintegy viharfelhő. Ó bárcsak Dr. Burnley szeretné Ilsét! Olyan boldog vagyok hogy TE szerettél engem, Apa."

„December 22.

Drága Apa!

Ma volt a vizsga az iskolában. Ez igen nagy esemény. Majdnem mindenki jelen volt kivéve Dr. Burnley-t és Elizabeth nénit Az összes lá­ny a legjobb ruháját viselte csak én nem. Tud­tam, hogy Ilse csak a tavalyi téli skótkockás gyapjúruháját tudja felvenni, ami már na­gyon rövid, így aztán nem akartam hogy rosszul érezze magát és a régi barna ruhámat vettem fel. Elizabeth néni először nem akart elengedni benne – elvégre egy New Moon-beli Murray-nek jól öltözöttnek kell lennie – de amikor elmagyaráztam mi a helyzet Ilsével Laura nénire nézett és megengedte.

Rhoda Stuart kigúnyolta Ilsét meg engem is de rossz tett helyébe jót kapott tőlem. Be­lesült a szavalatába. Otthon hagyta a köny­vet és rajtam kívül senki sem tudta a verset. Először kárörvendően néztem rá, aztán va­lami furcsa érzés kerített hatalmába és arra gondoltam, „Hogyan éreznéd magad ha egy ekkora tömeg előtt belesülnél a versbe? Melessleg az iskola becsülete forog kockán". Így aztán súgtam neki mert közel álltam hozzá. Aztán már végigtudta mondani a verset És tudod mi a legfurcsább, drága Apa? Most már nem is érzem úgy mintha gyűlölném őt. ,Jóindulattal viselkedek iránta, és ez így sokkal, de sokkal jobb. Olyan kínos utálni az embereket."

„December 28.

Drága Apa!

Túl vagyunk a karácsonyon. Nagyon szép volt Még sosem láttam ennyi finomságot egy rakáson. Wallace bácsi, Eva néni, Oliver bá­csi, Addie néni és Ruth néni mindnyájan ott voltak. Oliver bácsi egyik gyerekét sem hoz­ta magával és ez elég nagy csalódás volt számomra. Burnley doktor és Ilse is átjöttek. Mindenki kiöltözött Elizabeth néni a fekete szaténruháját viselte aminek csipkéből van a gallérja és egy ugyanolyan fejkötőt. Egé­szen csinosan festett és büszke voltam rá. Az ember szereti ha jól néznek ki a rokonai, még akkor is ha nem kedveli őket. Laura né­ni a barna selymet vette fel, Ruth nénin szür­ke ruha volt, Éva néni roppant elegánsan né­zett ki még uszály is volt a ruháján de moly­irtó szagot árasztott

Ami engem illet a kék kasmírt vettem fel és kék szalag volt a hajamban és Laura néni megengedte hogy felvegyem a mama kék se­lyemövét a rózsaszín pöttyökkel amit még akkor kapott amikor kislány volt New Moonban. Ruth néni persze horkantott ami­kor meglátott és azt mondta, „Hogy megnőt­tél, Emily. Remélem jobb lány vagy".

Persze igazából nem is remélte. Ez nyilvánvaló. Aztán azt mondta hogy nincs meg­kötve a cipőfűzőm. ...Jobban néz ki", motyogta Oliver bácsi. „Végül is azon se csodálkoznék ha erős egészséges lány lenne belőle".

Eva néni felsóhajtott és a fejét ingatta. Wallace bácsi nem mondott semmit csak kezet rázott velem. Olyan hideg volt a keze akár egy hal. Amikor kimentünk a nappaliba vacsoráz­ni, ráléptem Eva néni uszályára és hallottam hogy elszakadt néhány varrás. Eva néni félre­lökött Ruth néni pedig azt mondta, „Nahát mi­lyen ügyetlen gyerek vagy te, Emily!". Ruth néni mögé léptem és nyelvet nyújtottam rá. Oliver bácsi szürcsölve ette a levesét. Az ezüst evőeszközzel terítettünk meg. Jimmy kuzin vágta fel a pulykát és két szelet mellet adott mert tudja hogy a fehér húst szeretem a leg­jobban. Ruth néni azt mondta erre, hogy „Amikor kislány voltam nekem a szárny is nagyon jól megfelelt", Jimmy kuzin pedig újabb fehér hússzeletet pakolt a tányéromra. Ruth néni er­re már nem mondott semmit de miután Jimmy kuzin szétosztotta a pulykát újra meg­szólalt. „Múlt szombaton találkoztam Shrewsburyben a tanítóddal, Emily, és nem hallottam túl sok jót felőled. Ha az én gyerekem volnál mást hallanék rólad az egyszer biztos."

„Nagyon örülök hogy nem vagyok a gyere­ked" feleltem, de csak gondolatban, nem mondtam ki hangosan. Ruth néni mégis megjegyezte, hogy „Ne nézz ilyen laposan ha hozzád beszélek, Emily". Wallace bácsi pedig azt mondta, „Milyen kár hogy ilyen csúnya arcot vág". „TE pedig öntelt vagy, hatalmaskodó és zsugori", mondtam még mindig gondolatban. „Hallottam amikor Burnley doktor ezt mondta rólad".

„És tintafoltos az ujja" méltatlankodott Ruth néni. (Verset írtam vacsora előtt.)

És akkor valami nagyon meglepő dolog tör­tént. A rokonság mindig meglepi az embert. Elizabeth néni szólalt meg és azt mondta, „Örülnék, Ruth, ha te és Wallace békén hagy­nátok ezt a gyereket". Alig hittem a fülemnek. Ruth néni bosszúsnak látszott de ezután békén hagyott és csak morgott amikor Jimmy kuzin még egy kis fehér húst csúsztatott a tányéromra.

Ezután szép volt a vacsora. Amire a pudin­gig jutottunk mindnyájan beszélgetni kezd­tek, és remek volt hallgatni őket. Története­ket és vicceket mondtak a Murray-kről, még Wallace bácsi is nevetett. Ruth néni az öreg Nancy nagy nénikéjükről mesélt. Gúnyos dol­gok voltak, de nagyon érdekesek. Elizabeth néni kinyitotta Murray nagypapa íróasztalát és kivett belőle egy régi költeményt (amit szerelmes ifjúként írt Nancy nénihez), és Oliver bácsi felolvasta. Nancy nagynéni biz­tosan gyönyörű volt. Azon tűnődöm, írnak-e majd hozzám is szerelmes verset?? Talán ha frufrum lehetne. „Nancy nagynéni tényleg ilyen szép volt?" kérdeztem, mire Oliver bá­csi azt mondta, ,Állítólag 70 évvel ezelőtt az volt", mire Wallace bácsi hozzátette, „Reme­kül tartja magát... megéri még a százat is". „Ó, annyira hozzászokott az élethez hogy so­sem hal meg", nevetett Oliver bácsi.

Burnley doktor egy olyan történetet mesélt amit nem értettem. Wallace bácsi hahotá­zott, Oliver bácsi pedig a szalvétájával ta­karta el az arcát. Addie néni és Eva néni jelentőségteljesen egymásra néztek aztán a tányérjukra és somojogtak egy kicsit Ruth néni sértődöttnek tűnt, Elizabeth néni pedig hidegen Burnley doktorra pillantott és azt mondta, „Azt hiszem megfeledkezett róla hogy gyerekek is ülnek az asztalnál''. „Bo­csásson meg Elizabeth", szabadkozott nagyon udvariasan Burnley doktor. Igen előkelően tud beszélni ha olyan kedve van. És nagyon csi­nos amikor felöltözik és megborotválkozik. Ilse azt mondja még akkor is büszke rá ha gyűlöli őt.

Vacsora után átadták az ajándékokat. Ná­lunk sosincs zokni a kandallóban. Egy nagy korpáskád jár körbe amelybe elrejtették az ajándékokat és masnik lógnak ki belőle – azokra írják a megajándékozott nevét. Re­mek móka volt. Minden rokonomtól hasznos ajándékot kaptam kivéve Laura nénitől. Ő egy üveg parfümöt adott. Imádom! Imádom a finom illatokat. Elizabeth néni helyteleníti a parfümöt. Tőle egy új kötényt kaptam de hálásan kijelenthetem hogy nem bébikö­tényt. Ruth néni egy Újtestamentumot adott és azt mondta, „Emily, remélem minden nap olvasol belőle egy részt amíg a végére nem érsz", mire azt feleltem, „Ugyan már Ruth néni, legalább egy tucatszor elolvastam az Újtestamentumot" (ez igaz is). „Szeretem a jelenések könyvét" (tényleg szeretem. Ami­kor elolvastam azt a szakaszt hogy „és a ti­zenkét kapu tizenkét gyöngyszem volt" szin­te láttam őket és jött a villanás.) „A Bibliát nem úgy kell olvasni mint valami meseköny­vet", mondta hidegen Ruth néni. Wallace bá­csitól és Eva nénitől egy pár fekete kesztyűt kaptam; Oliver bácsi és Addie néni egy egész dollárt adott szép új ezüst tízcentesekben; Jimmy kuzintól egy hajszalagot kaptam; Perry egy selyem könyvjelzőt hagyott itt ne­kem. Haza kellett mennie hogy Tom nénjével töltse a karácsonyt a Kályhacső városban de egy csomó diót és mazsolát félretettem neki. Most az egyszer Wallace bácsi rám nevetett. Azt hiszem ha mosolyog, nem is olyan ronda. Vacsora után Ilsével társasoztunk a kony­hában és Jimmy kuzin segített nekünk karamellt készíteni. Fantasztikusan sikerült de senki sem tudott sokat enni belőle mert annyira megtömték a bendőjüket a vacsorával. Eva néninek megfájdult a feje, Ruth néni pe­dig azt mondta nem érti miért fűszerezi meg annyira Elizabeth a kolbászt. De különben remek volt a hangulat és Laura néni gondos­kodott róla hogy kellemesen menjenek a dol­gok. Ő nagyon ért ehhez. És miután minden­nek vége volt, Wallace bácsi mekköszörülte a torkát (ez is egy Murray hatyomány). „Né­hány percig emlékezzünk azokra akik eltá­voztak közülünk" mondta. Tetszett ahogy mondta – nagyon ünnepélyesen és kedvesen. Ez olyan alkalom volt amikor örültem hogy Murray vér folyik az ereimben. És rád gon­doltam, drága Apa, és a Mamára meg sze­gény kis Mike-ra és Murray üknagymamára meg a régi naplómra amelyet Elizabeth néni elégetett mert számomra olyan volt akár egy személy. Aztán mielőtt hazaindultak volna, megfogtuk egymás kezét és elénekeltük a „For Auld Lang Syne"-t. Már nem érzem ma­gam idegennek a Murray-k között. Laura né­nivel kiálltunk a tornácra és onnan néztük amint elkocsiznak. Laura néni átölelte a vál­lamat és azt mondta, „Nagyon régen édes­anyáddal álltunk így Emily es néztük a távo­zó karácsonyi vendégeket". Csikorgott a hó csilingeltek a csengetyűk és a disznóól teteje jegesen ragyogott a holdfényben. Minden olyan de olyan gyönyörű volt (a csengetyűk meg a jég meg a hatalmas fénylő fehér éj­szaka) hogy eljött a villanás és ez volt a le­geslegjobb."

 

6

 „Romantikus, de kínos"

Valami történt New Moonban, ugyanis Teddy Kent egy szép napon bókolt Ilse Burnley-nek, és Emily Starrnak ez egy cseppet sem volt ínyére. Birodalmak buktak már meg hasonló okból.

Teddy a Blair Water jegén korcsolyázott és felváltva vitte ki Ilsét és Emilyt egy kis „csúsz­kálásra". Egyik lánynak sem volt korcsolyája. Ami Ilsét illeti, senki sem törődött vele annyi­ra, hogy korcsolyát vegyen neki, ami pedig Emilyt, Elizabeth néni helytelenítette, hogy lányok korcsolyázzanak. New Moon-beli lá­nyok sosem korcsolyáztak. Laura néninek az a forradalmi ötlete támadt, hogy a korcsolyá­zás remek testgyakorlás lenne Emily számá­ra, ráadásul a csizmája talpa sem kopna el a csúszkálástól, ám egyik érv sem győzte meg Elizabeth nénit. A Burnley-k gúnyolódása ráadásul oda vezetett, hogy kijelentette, mi szerint Emily nem is „csúszkálhat". Emily nagyon nehezen tudta ezt megemészteni. Csüggedten búslakodott és így írt az édesap jának: „Gyűlölöm Elizabeth nénit. Olyan igasságtalan. Sosem játszik tisztességesen." Ám egy napon Burnley doktor dugta be fejét a New Moon-i konyha ajtaján és mogorván azt mondta: „Mit hallok? Nem engedi Emilyt csúszkálni, Elizabeth?"

– Elkoptatja a csizmája talpát – felelte Eli­zabeth.

– Méghogy csizma, azt a... – A doktor még idejében észbekapott, hogy hölgyek jelenlété­ben van. – Annyit engedje csúszkálni azt a gyereket, amennyit csak akar, és minél töb­bet legyen a szabad levegőn. Sőt – nézett a doktor bőszen Elizabethre –, a szabadban kéne aludnia.

Elizabeth Murray attól rettegett, nehogy az orvos tovább erőltesse ezt a hallatlan dolgot. Tudta, hogy abszurd ötletei vannak a tüdő­vész helyes kezelését illetően és azokkal kap­csolatban is, akik hajlamosak lehetnek rá. Boldog volt, amikor dr. Burnley beérte annyival, hogy Emily napközben a szabad leve­gőn tartózkodhat és azt teheti, amit jónak lát, de csak abban az esetben, ha többet meg se említi a szabadban alvást.

– Sokkal jobban aggódik Emily miatt, mint a saját gyereke miatt – jegyezte meg keserű­en Laura néninek.

– Ilse túlságosan is egészséges – felelte mo­solyogva Laura néni. – Ha érzékeny gyermek volna, Allan talán megbocsátaná neki... megbocsátaná, hogy az anyja lánya.

– Pszt – csitította Elizabeth néni, de elké­sett vele. A konyhába lépő Emily hallotta Laura nénit, és egész nap ezen morfondírozott az iskolában. Miért kellene megbocsátani llsének, hogy az anyja lánya. Elvégre min­denki az anyja lánya, hát nem? Hol itt a baj? Olyannyira aggasztotta a dolog, hogy nem fi­gyelt a feladataira, aztán pedig kapkodhatta a fejét Miss Brownell gúnyössztüze elől.

De itt az ideje, hogy visszatérjünk a Blair Water jegéhez, ahol Teddy épp kihozta Emilyt egy fantasztikusan nagy korikörről. Ilse a parton várt a sorára. Arany hajtömege szinte dicsfénnyel övezte az arcát s tündökletes hullámmal omlott homlokára a kifakult, pi­ros micisapka alól. Pirospozsgásra csípte ar­cát a szél, szeme tüzes borostyánként ragyo­gott. Teddy művész szeme meglátta e szépsé­get és örömét lelte benne.

– Ugye milyen szép Ilse? – kérdezte a fiú.

Emily nem volt féltékeny. Sosem bánta, ha dicsérték Ilsét, de ez valahogy mégsem tet­szett neki. Teddy túl nagy elragadtatással szemlélte a lányt, és Emily határozottan hit­te, hogy mindez a barátnője fehér homlokán ragyogó hajtincsnek köszönhető.

„Ha nekem is lenne frufrum, Teddy talán engem is szépnek találna – gondolta sértő­dötten. – No igen, a fekete haj nem olyan szép, mint az arany, viszont nekem túl ma­gas a homlokom – mindenki ezt állítja. És azért nézek ki jól Teddy rajzán, mert odaraj­zolt néhány tincset."

Nem hagyta nyugodni a dolog. Egyfolytá­ban ezen járt a feje, amint átvágott a téli naplementében fürdő, csillogó hómezőn, és egyetlen falat se ment le a vacsorájából, mert nem lehet frufruja. Mintha hirtelen előtört volna a régóta elfojtott vágyódása a frufru után. Tudta, hogy Elizabeth néninek hiába is könyörögne. Amikor lefekvéshez készülődött, felállt egy székre, hogy láthassa a kis Emily-a-tükörbent, aztán felemelte és a homlokára fektette hosszú copfja egyik göndör végét. A hatás, legalábbis Emily szemében ugyancsak csábitónak bizonyult. Hirtelen arra gondolt, mi lenne, ha saját maga vágná le azt a frufrut. Hiszen csak egy perc az egész. És ha már levágta, Elizabeth néni úgysem tehet semmit. Nagyon dühös lesz, kétségkívül ki­talál valamiféle büntetést, de a frufruval ak­kor már nem tehet semmit – addig semmi esetre sem, amíg meg nem nő.

Emily összeszorított ajakkal az ollóért in­dult. Kifonta a haját, elválasztotta a homlo­kába hulló tincseket. Nyissz-nyissz, csatto­gott az olló. Fényes tincsek hullottak a kis­lány lábához. Egy perc, és Emily megkapta a régóta áhított frufrut. A szemöldökéig omlot­tak le a dús, hullámos fürtök. Arcának egész karaktere megváltozott: csintalan lett, rafi­nált, kihívó. Egy röpke pillanatig diadalma­san nézte a tükörképét.

Aztán mérhetetlen félelem kerítette hatal­mába. Jaj, mit csinált! Milyen dühös lesz Elizabeth néni. Feltámadt a lelkiismerete, ami csak fokozta félelmét. Rosszul viselke­dett. Bűnös dolog volt frufrut vágnia, amikor Elizabeth néni megtiltotta. Elizabeth néni otthont adott neki New Moonban – Rhoda Stuart épp aznap megint azzal heccelte, hogy „kegyelemkenyéren élsz" –, ő pedig engedetlenséggel és hálátlansággal fizet. Egy Starr nem csinálhat ilyet. Páni félelmében és lelkiismeretfurdalástól gyötörve, Emily újra csattogtatni kezdte az ollót és levágta gyönyörü frufruját – egészen a hajtövéig. Rosszabb, egyre rosszabb lett. Utálkozva nézte az eredményt. Mindenki láthatja, hogy ez frufru volt, úgyhogy Elizabeth néni haragjával így is, úgy is szembe kell néznie. És mi­lyen rémséget csinált magából! Sírva kap­kodta össze és gyömöszölte a szemétkosárba a földre hullott tincseket. Elfújta a gyertyáját, s épp akkor ugrott az ágyba, amikor Eli­zabeth néni a szobába lépett.

Emily a párnába temette arcát és úgy tett, mintha aludna. Nem akarta, hogy Elizabeth néni kérdezzen tőle valamit, és ő kénytelen legyen ránézni, miközben válaszol. Ez ugyan­is Murray-hagyomány: a szemébe kell nézned annak, akihez beszélsz. De Elizabeth néni csendben levetkőzött és ágyba bújt. Sötétbe burkolózott a szoba. Emily csak felsóhajtott és megfordult, jéghideg volt a lába. Tudta, hogy forró ginespalack van az ágyban, de úgy vélte, nincs joga a jótéteményére. Túlságosan rossz volt – túlságosan hálátlan.

– Hagyd abba a fészkelődést! – szólt rá Elizabeth néni.

Emily nem fészkelődött többet, legalábbis fizikailag nem, bár szellemileg folytatta a fészkelődést. Képtelen volt elaludni. A lába, a lelkiismerete, talán mindkettő, ébren tartotta. És a félelem is. Reszketett a reggeltől, ami­kor Elizabeth néni meglátja, mi történt. Bárcsak túl lenne már rajta, bárcsak túl lenne a felfedezésen! Megfeledkezett magáról és mo­corogni kezdett.

– Mitől vagy olyan nyughatatlan ma éjjel? – kérdezte bosszúsan Elizabeth néni. – Meg­fáztál?    – Nem.

– Akkor aludj! Képtelen vagyok elviselni ezt az izgést-mozgást. Mintha egy angolna lenne az ágyamban... Ó! Brrr!

Elizabeth néni, miközben maga is fészkelő dött egy kicsit, hozzáért a lábával Emily jég hideg lábfejéhez.

– Szentséges ég, gyerek, olyan a lábad, akár a hó. Gyorsan tedd rá a ginespalackot

Emily lábához tolta a melegvizes üveget. Ó milyen csodálatos, milyen meleg és megnyugtató volt. Emily úgy kaparta a lábujjaival, akár egy cica. Aztán ráébredt, hogy nem várhat reggelig.

– Elizabeth néni, be kell vallanom valamit.

A fáradt és álmos Elizabeth néninek semmi hangulata nem volt a vallomásokhoz. Nem éppen kellemes hangnemben kérdezte:

– Mit csináltál?

– Hát... frufrut vágtam.

– Frufrut? – Elizabeth néni felült az ágyban.

– De aztán újra levágtam – vágta rá sebesen Emily. – Egészen levágtam, egészen a fejemig.

Elizabeth néni felkelt, gyertyát gyújtott és alaposan megnézte magának a kislányt.

– Hát te aztán jól nézel ki – mondta morcosan. – Soha életemben senkit sem láttam, aki olyan rusnya lett volna, mint te ebben a pillanatban. Ráadásul alattomos módon viselkedtél.

Ezúttal Emily kénytelen-kelletlen egyetértett Elizabeth nénivel.

– Sajnálom – mondta könyörgő tekintettel.

– Egy hétig a kamrában költöd el a vacsorádat – hangzott el a penitencia. – És nem jössz el velem jövő héten Oliver bácsihoz. Megígértem neki, hogy elviszlek, de eszem ágában sincs olyasvalakit magammal vinni aki úgy néz ki, mint te.

Ez kemény volt. Emily már nagyon várta a látogatást. De egészében véve mégis megkönnyebbült. Túl volt a legrosszabbon, és kezdett felmelegedni a lába. De egy valami még hátra volt. Ha már úgyis benne van, legjobb lesz, ha teljesen kiönti a szívét. Azt hiszem, még valamit el kéne monda­ni neked.

Elizabeth néni morogva visszabújt az ágyba s Emily engedélynek vélte a morgást. Emlékszel arra a könyvre, amelyet Burnley doktor könyvszekrényében találtam hazahoztam és megkérdeztem, elolvashatom-e? „Henry Esmond története" a címe. Te belenéztél és azt mondtad, nincs kifogásod ellene, hogy történelemről olvassak. Így hát elolvastam. De az a helyzet, hogy nem törté­nelem volt, hanem regény. És én már akkor tudtam ezt, amikor hazahoztam.

– Nagyon jól tudod, hogy tilos regényeket olvasnod, Emily Starr. Azok bűnös könyvek és számtalan lelket összetörtek már.

– Szörnyen unalmas volt – vette könyörgőre Emily, mintha az unalmas és a bűnös kí­zárnák egymást. – És szörnyen boldogtalan voltam tőle. Úgy tűnt, senki sem abba szerelmes, akibe kellene. A magam részéről eldön­töttem, hogy sosem leszek szerelmes. Olyan sok bonyodalmat okoz.

– Ne fecsegj olyan dolgokról, amit nem értesz és ami nem gyereknek való. Tessék, ez az eredménye, ha regényeket olvasol. Megmondom Burnley doktornak, hogy zárja kulcsra a könyvszekrényét.

– Jaj, ne, Elizabeth néni! – kiáltott fel Emily. Nincs is benne több regény, de olyan érdekes könyvet olvasok odaát. Mindent elmond, ami az emberben van. Már eljutottam a májig és a betegségeiig. És milyen érdekesek a képek! Kérlek, engedd meg, hogy befejezzem. Ez még a regényeknél is rosszabb volt, Elizabeth néni most rémült meg igazán. Arról aztán tényleg ne olvasson ez ember, ami bennünk van.

– Nem szégyelled magad, Emily Starr? Én szégyenkezem helyetted. Kislányok nem olvashatnak efféle könyveket.

– Miért nem, Elizabeth néni? Hiszen nekem is van májam... és szívem meg tüdőm., gyomrom... és...

– Elég volt, Emily! Egyetlen szót se halljak többet!

Emily vigasztalhatatlan volt. Azt kívánta, bárcsak sose említette volna meg „Esmondot". És azt is tudta, hogy soha többe nem lesz lehetősége befejezni azt a másik érdekfeszítő könyvet. Így is történt. Burnley doktor könyvszekrénye bezárult előtte, és az orvos mérgesen megparancsolta, hogy a két kislány nem mehet be az irodájába. Meglehe­tősen rossz hangulatban volt, ugyanis szó­váltásba keveredett Elizabeth Murray-vel.

Emily nem tudott megfeledkezni a frufrujáról. Az iskolában ugratták és heccelték miatta, Elizabeth néni pedig úgy nézett rá, amikor csak meglátta, hogy a tekintete szinte égette a kislányt. Ám amint a szerencsétlen haj nőni kezdett és puha gyűrűkbe göndörödött, Emily vigaszt talált. A frufru hallgatólagos engedélyt kapott, s ő úgy érezte, rengeteget javít a külse­jén. Persze azzal is tisztában volt, hogy amint elég hosszúra nő, Elizabeth néni hátrafésülteti. Egyelőre azonban élvezte a szépségét.

A frufru épp akkor volt a legjobb, amikor megérkezett Nancy néni levele. Laura néninek szólt – ugyanis Nancy néni és Elizabeth néni nem különösebben imád­ták egymást –, és Nancy néni azt írta benne, hogy: „Ha van egy fényképed arról az Emily gyerekről, küldd el nekem. Nem akarok találkozni vele; ostobának tartom... tudom, hogy ostoba. Mégis szeretném látni, milyen Juliet gyereke, meg annak az elbűvölő fiatalembernek, Douglas Starrnak a gyereke. Fess férfi volt. Milyen bolondok voltatok, hogy akkora hűhót csaptatok, amiért Juliet megszökött vele. Ha te és Elizabeth, mindketten elszök­tetek volna valakivel, a magatok idejében, most sokkal jobb dolgotok lenne."

A levelet persze nem mutatták meg Emilynek. Elizabeth néni és Laura néni hosszú, tit­kos megbeszélést folytatott, aztán közölték Emilyvel, hogy elviszik Shrewsburybe a fény­képészhez. Emily rettentő izgalomba jött. A kék kasmírruháját adták rá, Laura néni még egy csipkegallérral is feldíszítette, és a velencei gyöngysor sem maradt le róla. Még egy új, patentos csizmát is vettek az alkalomra.

„De jó, hogy akkor csináljuk, amíg még megvan a frufrum" – gondolta boldogan Emily.

De a fényképész öltözőjében Elizabeth néni kíméletlenül ráparancsolt, hogy fésülje hátra és tűzze le egy csattal a frufruját. – Kérlek, Elizabeth néni, engedd meg, hogy így maradjon! – könyörgött Emily. – Csak a fénykép kedvéért. Utána hátrafésülöm.

Elizabeth néni hajthatatlan maradt. A frufrut hátrafésülték, és elkészültek a felvételek. Miután Elizabeth néni megnézte a képeket, elégedettnek tűnt.

– Barátságtalannak látszik, de ápolt és ha­sonlít a Murray-re, amit még sosem fedez­tem fel eddig – mondta Laura néninek. – Elizabeth néninek örülni fog Nancy néni. Minden bogara ellenére a családjához húz. Emily legszívesebben tűzre hajította volna mindegyik fotót. Gyűlölte őket. Rémesen nézett ki rajtuk. Az egész arca egyetlen homloknak látszott. Ha ezeket elküldik Nancy néninek, ostobábbnak fogja hinni őt, mint eddig. Amikor Elizabeth néni dobozba rakta a fényképeket és azt mondta, vigye el a postára, a kislány már tudta, mit tesz. Egyenesen a padlás szobába szaladt és elővette a festményt, amelyet Teddy csinált róla. Szerencsére pont akkora volt, mint a fénykép. A fo­tót kikapta a selyempapírból és megtaposta.

– Ez nem én vagyok – mondta. – Azért néztem ki barátságtalanul, mert morcos voltam a frufrum miatt. Különben sosem vagyok barátságtalan, úgyhogy ez disznóság.

Teddy rajzát csomagolta be a kartondoboz ba, majd nekiült levelet írni.

 

„KEDVES NANCY NAGYNÉNI!

Elizabeth néni csináltatott rólam egy fény­képet hogy elküldjem neked de nem tetszik mert nagyon csúnya vagyok rajta ezért egy másik képet teszek a helyére. Egy művész barátom festette rólam. Épp ilyen vagyok amikor mosolygok és frufrum van. De csak kölcsön adom neked, nem örökbe, ugyanis nagy bedzsben tartom.

Maradtam alázatos unokahúgod,

EMILY BYRD STARR

U.i. Nem vagyok olyan buta, mint amilyen­nek hiszel.

E.B.S. U.i.2. Egyáltalán nem vagyok buta."

 

Emily a kép mellé tette a levelét és kisurrant a házból, hogy feladja. Amikor a csomag már biztonságban volt a postán, megkönynyebbülten felsóhajtott. Igen vidámnak találta a hazafelé vezető utat. Enyhe, kora áprilisi nap volt, minden zugból tavasz kacsintgatott; Szélasszonyság nevetve fütyörészett a jó illatú mezők felett; fosztogató varjak gyűléseztek a fák koronáján; napfénytócsában fü­rödtek a mohlepte üregek; zafírként tündökölt az arany dűnék mögött a tenger; Hórihorgas John erdejében vörös rügyekről susogtak a juharfák. Amit Emily valaha álomról, mítoszról, legendáról olvasott, az jelen volt az erdő szépségében, és minden kis por­cikája megtelt az élet örömével.

– Ó, érzem a tavasz illatát! – kiáltotta, miközben végigtáncolt a patak melletti ösvényen.

Aztán verset kezdett faragni róla. Aligha létezik olyan ember, aki képes két rímet összekötni és nem ír verset a tavaszról. Hiszen a tavasz a világ legrímesebb témája, és mindig is az lesz, elvégre megtestesíti a költészetet. Nem is igazi költő az olyan, aki legalább egy verset nem ír a tavaszról.

Emily épp azon tűnődött, hogy a holdfé­nyes patakparton táncoló tündérekről szól­jon-e a verse, avagy páfrányágyon szunnya­dó koboldokról, amikor az ösvény kanyarula­tánál útját állta valami. Nem volt az se tündér, se manó, mégis elég furcsának és kísér­tetiesnek tűnt ahhoz, hogy a kisemberek törzséhez tartozzék. Lehet, hogy boszorkány? Netán egy rossz szándékú öreg tündér? – a keresztelő történetek gonosz tündére?

– A fiú Tom nénje vagyok – szólalt meg a je­lenség, amikor látta, hogy Emily döbbenten áll és rámered.

– Ó! – könnyebbült meg Emily. Már nem félt. De milyen furcsán festett Perry nénje. Öreg volt – olyan öreg, mintha sosem lett vol­na fiatal; élénkvörös csuklya fedte korona szerű, ide-oda repdeső ősz haját; ezernyi finom ránc barázdálta az arcát; hosszú orra végén bibircsók ült; sörtéhez hasonló szemöldöke alatt apró, átható szem pislogott; viseltes férfikabátja egészen a sarkáig ért; egyik kezében kosarat, a másikban göcsörtös botot szorongatott.

– A bámészkodás az én időmben nem vallott jó modorra – mondta Tom néni.

– Ó! – ismételte meg Emily. – Elnézést kérek. Jó napot kívánok! – tette hozzá, mint aki ki akarja köszörülni a viselkedésén esett csorbát.

– Udvarias... és nem túl büszke – jegyezte meg fürkésző tekintettel Tom néni. – Fent voltam a nagy házban egy pár zoknival a fiúnak, de veled akartam találkozni.

– Velem? – kérdezte döbbenten Emily.

– A fiú rengeteget beszélt rólad, és kiötöltem egy tervet. Szerintem nem rossz ötlet, de biztos akarok lenni, mielőtt elpazarolnám azt a kis pénzemet. Emily Byrd Starr a neved, de Murray is vagy. Ha taníttatom a fiút, hozzá­mész, ha felnősz?

– Én? – Úgy látszik, Emily csak egy-egy szót volt képes kinyögni. Lehet, hogy álmodik? Biztosan.

– Igen... te. Félig Murray vagy, és az nagy előrelépés lesz a fiúnak. Van esze. Egy napon gazdag ember lesz belőle és az ország feje. De egy megveszekedett vasat sem költök rá, amíg meg nem ígéred.

– Elizabeth néni nem engedné meg – ha­bogta Emily. Túlságosan megrémítette ez a furcsa öregasszony, a saját nevében nem merte visszautasítani.

– Ha egy csepp Murray-vér szorult beléd, akkor te magad választasz – közölte Tom néni, és olyan közel dugta arcát Emilyéhez, hogy bozontos szemöldöke szinte csiklandozta a kislány orrát. – Mondd, hogy hozzámész a fiúhoz és főiskolára küldöm.

Emily képtelen volt megszólalni. Egyszerű­en nem tudta, mit mondjon... Jaj, bárcsak felébredne! Még elszaladni sem tudott.

– Mondd ki! – kötötte az ebet a karóhoz Tom néni és botjával az ösvény egyik kövére ütött.

Emily olyannyira rémült volt, hogy bármire hajlandó lett volna, bármit kimondott volna, csakhogy elmenekülhessen. Ám abban a pilpillanatban Perry ugrott ki haragtól sápadtan a fenyőcsemeték közül és ugyancsak tisztelet­lenül megragadta Tom néni vállát.

– Menj haza! – mondta haragosan.

– Ugyan, kedves fiam – reszketett rosszallóan az öregasszony hangja –, én csak jót akartam neked. Arra kérem, menjen majd hozzád és...

 – Majd én megkérem magam! – Perry dühö­sebb volt, mint valaha. – Valószínűleg elron­tottál mindent. Menj haza... azt mondtam, menj haza! Tom néni zsörtölődve elbicegett.

– Akkor nem vesztegetem el rád azt a kis pénzemet. Nincs Murray, nincs pénz, fiacs­kám – morogta.

Amikor fura figurája eltűnt a patak menti ösvényen, Perry Emilyhez fordult. Amilyen sápadt volt az imént, most úgy égett az arca. – Sose törődj vele... összevissza fecseg – le­gyintett. – Persze, ha felnövök, megkérem a kezedet, de...

– Lehetetlen. Elizabeth néni...

– Ó, akkor nem lesz ellene kifogása. Egy szép napon Kanada elnöke leszek.

– De én sem akarom... Biztos vagyok benne, hogy nem leszek...

– Amire felnősz, majd akarod. Ilse persze szebb nálad, és fogalmam sincs, miért téged szeretlek jobban, de ez a helyzet.

– Ne merészelj velem többé így beszélni! – kiáltotta lassan magára találva Emily.

– Dehogy. Legalábbis, amíg felnövünk. Én ugyanúgy szégyellem magam, mint te – felelte félénk mosollyal Perry. – Csak mondani akartam valamit azután, hogy Tom néni így lerohant. Én nem tehetek róla, úgyhogy ne rám haragudj érte. De azt azért ne felejtsd el, hogy egy napon megkérem a kezedet. És az a gyanúm, hogy Teddy Kent is.

A felszegett fejjel elvonuló Emily erre az utóbbi megjegyzésre hátranézett és hűvösen odavetette: – Ha Teddy megkér, hozzámegyek.

– Ha megteszed, szétverem a fejét! – kiáltotta hirtelen támadt haraggal Perry. Emily er­re már nem felelt. Meg sem állt hazáig és egyenesen a padlásszobába sietett, hogy átgondolja a dolgot.

„Romantikus volt, de kínos" – ez lett a töprengés konklúziója. És az a bizonyos tavaszi vers sosem készült el.

 

7

A Wyther major

Se válasz, se visszaigazolás nem érkezett Nancy Priest nagynénitől Emily arcké­pére. Elizabeth és Laura néni meglehe­tősen jól ismerték Nancy nénit ahhoz, hogy meg se lepődjenek ezen, Emily azonban nagyon is aggódott miatta. Nancy néni talán helyteleníti a tettét, vagy még mindig túl ostobának tartja ahhoz, hogy egyáltalán foglal­kozzék vele.

Emilynek cseppet sem volt ínyére, hogy ostobának tartják. Gyilkosan gúnyos levelet írt hát Nancy nagynéninek egy levél-számlára, amelyben nem rejtette véka alá azon vélemé­nyét, hogy mit tart az idősebb hölgyekről, akik nem ismerik a levelezési etikettet. A levelet végül összehajtotta és bedugta a szófa alatti polcra, de valójában csak azt a célt szolgálta, hogy kieressze magából a fáradtgőzt és ne is törődjék többet a dologgal. Júliusban azonban levél érkezett Nancy nénitől Elizabeth és Laura a nyári konyhában be­szélték meg a dolgot, de vagy elfelejtették, vagy pedig nem érdekelte őket, hogy Emily odakint ücsörög a lépcsőn. A kislány Viktória királynő fogadószobájába képzelte magát: strucctollal fátyollal és uszállyal díszített fehér ruhát viselt s épp lehajolt, hogy kezet csókoljon a királynőnek, amikor Elizabeth néni hangja úgy megzavarta az álmodozását, miként egy tóba dobott kavics a tündéri tükörképeket.

– Neked mi a véleményed, Laura? – kérdezte Elizabeth néni. – Engedjük el Emilyt látogatóba Nancy nénihez?

Emily hegyezni kezdte a fülét. Tudni akarta, milyen szelek fújdogálnak.

– A leveléből úgy tűnik, nagyon szeretné látni a gyereket – felelte Laura.

Elizabeth felhorkant.

– Szeszély... csak egy szeszély. Ismered, milyen hóbortos. Valószínűleg, amire Emily odaér, már túl lesz az egészen és nem is kell majd neki.

– Viszont, ha nem engedjük el, halálosan megsértődik és sosem bocsátja meg ne­künk... vagy Emilynek. Meg kell adni a gye­reknek az esélyt.

– Fogalmam sincs, ér-e valamit egyáltalán. Ha Nancy néninek tényleg van pénze az évjáradékán kívül, amit Caroline-on kívül egyet­len ember sem tudhat, minden bizonnyal va­lamelyik Priestre hagyja. Állítólag Leslie Priest a kedvence. Nancy néni mindig jobban szerette a férje családját, mint a sajátját, még akkor is, ha állandóan becsmérli őket. Mindazonáltal... talán megtetszik neki Emily, elvégre mind a ketten olyan habókosak, hogy akár egymásra is találhatnak. De tudod, miket hord össze ő meg az a kibírha­tatlan, vén Caroline.

– Emily túl fiatal, hogy megértse – jegyezte meg Laura néni.

– Többet megértek, mint gondolnád – kiál­totta sértődötten Emily.

Elizabeth néni sarkig tárta a nyári konyha ajtaját.

– Emily Starr, még mindig nem tanultad meg, hogy ne hallgatózz?

– Nem hallgatóztam, azt hittem, tudjátok, hogy itt ülök. Nem tehetek róla, hogy hall a fülem. Miért nem suttogtok? Ha suttogtok, akkor tudom, hogy titokról van szó és meg sem próbálom meghallani. Látogatóba me­gyek Nancy nagynénihez?

– Még nem döntöttük el – felelte ridegen Elizabeth néni, és egy héten keresztül Emily-nek ennyivel kellett beérnie. Még maga sem tudta, akar-e menni egyáltalán. Elizabeth néni nekilátott a sajtkészítésnek – New Moon híres volt a sajtjáról –, és Emily érdekfeszítő­nek találta az egész folyamatot, attól kezdve, amikor a tejoltónak használt szárított oltó-gyomrokat betették a meleg, friss tejbe, egé­szen addig, amikor a gyűrűkbe rakták és a régi gyümölcsöskertben lévő prés alá helyez­ték a fehér túrókat, ahol a hatalmas, kerek, szürke „sajtkővel" megterhelték, ahogyan im­már száz éve préselték a New Moon-i sajto­kat. És ott voltak a barátai, akikkel szívüket-lelküket beleadták, hogy „előadják" Hórihor­gas John erdejében a Szentivánéji álmot, ami fantasztikusan remek volt. Amint Ilsével, Teddyvel és Perryvel beléptek Hórihorgas John erdejébe, egyúttal kiléptek a napvilág valóságából és átléptek a szürkület, a misztikum és varázslat birodalmába. Teddy csodálatos díszletet festett régi deszkákra és vitorlavászon darabokra, amelyeket Perry szerzett a kikötőben, Ilse gyönyörű tündérszárnyakat vágott ki selyempapírból és brokát anyagokból, Perry pedig egy régi borjúbőrből elkészítette Zuboly szamárfejét, ami ugyan csak élethűen nézett ki. Emily hosszú heteken át boldogan vesződött a mű különböző részeinek lemásolásával és a körülményekhez való adaptálásával. Úgy „vágta meg" a darabot, hogy biztosan belegázolt volna vele Shakespeare lelkébe, de a végeredmény még­is szép és összefüggő lett. Cseppet sem ag­gasztotta őket, hogy négy apró színésznek hatszor annyi szerepet kell eljátszania. Emily volt Titánia és Hermia, mellesleg egy sereg tündér, Ilse játszotta Hippolytát és Helénát, na meg szintén tündéreket, a fiúk pedig min­dig azt a figurát alakították, amit a dialógus megkívánt. Elizabeth néni semmit sem tu­dott az egészről, különben azonnal véget ve­tett volna a színjátszásnak, mivel úgy vélte, hogy a színjáték szerfölött bűnös dolog. Lau­ra nénit beavatták az összeesküvésbe, Jimmy kuzin és Hórihorgas John pedig már részt is vettek egy holdvilágos próbán.

Szívet tépő fájdalom volna akár egy kis idő­re is elmenni és itt hagyni mindezt, másrészt viszont Emilyt égette a kíváncsiság, hogy lás­sa Nancy nagynénit és a Wyther majort, a néni „eredeti" régi házát Priest Pondban, meg a kapuoszlopokon ülő híres kőkutyákat. Mindent egybevetve úgy vélte, szeretne oda­menni. És amikor meglátta, hogy Laura néni a fehér alsószoknyáját keményíti, Elizabeth néni pedig morcosan porol le egy fekete, sze­gekkel kivert kis útiládát a padláson, már az előtt tudta, mielőtt mondták volna, hogy el­utazik Priest Pondba. Így aztán elővette a Nancy néninek írt levelét és egy bocsánatké­rő utóiratot biggyesztett hozzá.

Ilse rosszkedvűen fogadta Emily elutazásá­nak hírét. Valójában az rémítette meg, hogy egy egész hónapot, vagy tán annál is többet magányosan kell töltenie elválaszthatatlan pajtása nélkül. Nem lesz több vidám este vagy szerepjátszás Hórihorgas John erdejében, sem jóízűen szívfacsaró veszekedések. Melles­leg, Ilse még sosem volt látogatóban sehol, és ez a tény is ugyancsak érzékenyen érintette.

– A világ minden kincséért sem mennék a Wyther majorba – jelentette ki Ilse. – Kísértetjárta.

– Dehogy.

– De igen. Olyan szellem kísért ott, akinek érezheted és hallhatod a jelenlétét, de sosem láthatod. Ó, semmiért sem cserélnék veled. Nancy nagynénéd rémesen hóbortos, és az öregasszony, aki együtt él vele, boszorkány. Meglátod, még bűbájt bocsát rád. Elsorvaszt, és meghalsz.

– Dehogy is... biztosan nem tesz ilyet.

– De igen! Minden éjszaka megugattatja a kapuoszlopon ülő kutyákat, ha valaki a ház közelébe merészkedik. Azt ugatják, hogy „vau" vagy „vaúúúúúúúú".

Ilse nem véletlenül volt született előadómű­vész. A „vaúúú"-ja rettentően félelmetesre si­került. De nappal volt, és Emily olyankor bá­tornak érezte magát, akár egy oroszlán.

– Féltékeny vagy – közölte, és faképnél hagyta barátnőjét.

– Nem vagyok féltékeny, te szédült százlá­bú – kiáltotta utána Ilse. – Azért vagy úgy oda, mert a nénédnek kőkutyái ülnek a kapuoszlopán? Hát, tudd meg, hogy én ismerek egy shrewsburyi asszonyt, akinek tízszer kövesebb kutyák állnak az oszlopain, mint a nagynénédnek.

Másnap reggel azonban Ilse odaát volt. hogy elbúcsúzzon Emilytől és könyörgött neki, hogy minden héten írjon. Emilyt Vén Kelly vitte át vándorárus kocsiján Priest Pondba. Abban maradtak, hogy Elizabeth néni kocsizik át vele, de nem érezte jól magát, és Laura néni nem hagyhatta egyedül; Jimmy kuzinnak pedig a kaszálón volt dolga. Úgy állt a helyzet, hogy el sem mehet, ami nem volt tréfadolog, mivel Nancy néninek azt mondták, hogy azon a napon várja őt, és a néni nem szerette, ha csalódást okoznak ne­ki. Ha Emily nem bukkan fel Priest Pondban a megállapodott napon, Nancy néni nagyon is képes rá, hogy bevágja az ajtót az orra előtt, amikor megjelenik, és közli vele, hogy máris indulhat haza. Csupán ez a büntetés késztette Elizabeth nénit arra, hogy elfogad­ja Vén Kelly ajánlatát és megengedje, hogy Emily vele utazzék Priest Pondba. A zsibárus otthona épp a tó másik felén állt, és úgyis oda igyekezett.

Emily boldog volt. Kedvelte Vén Kellyt és úgy gondolta, nagyon kalandos utazásban lesz ré­sze azon a szép, piros szekéren. Fekete útilá­dáját a kocsi tetejére rögzítették, és fémes zör­gés, csörömpölés kíséretében végigzötyögtek a New Moon-i bekötő úton. Mögöttük a kocsi belsejében akkora robajt csaptak a bádog hol­mik, akár egy kisebbfajta földrengés.

– Aztán tegyél ki magadért, lovacskám – mondta Vén Kelly. – Mindig is szerettem helyre lyánykákat fuvarozni. Na, és mikor lesz a menyegző?

– Kinek a menyegzője?

– Szerénységedé. A sajátod, természetesen.

– Nekem nincs szándékomban férjhez men­ni... egyhamar. Nem – felelte Elizabeth néni hanghordozását és stílusát remekül utánoz­va Emily.

– No, persze. Téged is a régi fából faragtak. Miss Elizabeth se mondhatta volna jobban. Gyerünk, lovacskám, gyerünk!

– Csak azt akartam ezzel mondani – közöl­te Emily, mert attól tartott, hogy megbántot­ta Vén Kellyt –, hogy túl fiatal vagyok még a házassághoz.

– Minél fiatalabb, annál jobb... annál keve­sebb bajt csinálsz azokkal a kacér szemeid­del. Gyerünk, lovacskám, gyerünk! Elfáradt a bestia. Hadd menjen hát a maga kedve sze­rint. Itt van egy zacskó nyalánkság. Vén Kelly mindig jól bánik a hölgyekkel. Rajta, mesélj róla!

– Kiről? – kérdezte Emily, de nagyon is jól tudta, kiről van szó.

– A lovagodról, természetesen.

– Nekem nincs lovagom, Mr. Kelly. És sze­retném, ha nem beszélne nekem ilyesmiről.

– Jól van, jól. Nem firtatom a dolgot, ha ér­zékenyen érint a téma. Cseppet se bánkódj, ha még nem jutott, hamarosan egész sereg lesz belőlük. És ha az igazi nem tudja, mi jó neki, csak gyere el Vén Kellyhez és kapsz tő­le varangyos béka balzsamot.

Varangyos béka balzsam! Förtelmesen hangzott. Emily megborzongott, bár szíve­sebben beszélgetett a varangyos béka bal­zsamról, mint a lovagokról.

– Az mire való?

– Szerelmi bűbáj – felelte titokzatosan Vén Kelly. – Rámaszatolsz egy kicsit a szemhéjára, és egy életre a tiéd, sosem kacsintgat más lányra.

– Hát, ez nem hangzik túl jól – jegyezte meg Emily. – Hogyan csinálja?

– Élve leforrázol négy békát, és amikor megpuhulnak, megtisztítod és szétnyomod

– Jaj, elég, elég! – kiáltotta Emily és befogta a fülét. – Nem akarok erről többet hallani... maga nem lehet ilyen kegyetlen.

– Kegyetlen? Hiszen homárt ebédeltél, és azokat is élve forrázták le...

– Nem hiszem el. Ez nem igaz. És ha igaz, soha többé nem eszem egyet sem. Ó, Mr Kelly. Azt hittem, maga kedves ember... de azok a szerencsétlen békák...

– Csak vicceltem, drága kislányom. Neked aztán nem lesz szükséged varangyos béka balzsamra ahhoz, hogy elnyerd a legények szerelmét. Várj csak, van itt valami mögötted a ládafiában. Ajándék.

Vén Kelly előhalászott egy dobozt és Emily ölébe tette. Kecses hajkefe bújt meg benne.

– Nézd meg a hátát – mondta a zsibárus. – Valami szépet látsz majd... Az összes szerelmi bűbáj ott lesz benne, amire szükséged lehet.

Emily megforditotta a kefét, és saját kép­mása nézett vissza rá a festett rózsákkal kö­rülölelt, beépített kis tükörből.

– Ó, Mr. Kelly... milyen szép... Úgy értem, a rózsák és a tükör – lelkendezett. – Tényleg az enyém? Köszönöm szépen. Köszönöm. Most már lesz Emily--tükörben, amikor és ahol csak akarom, mert bárhova magammal vihe­tem. És igazán csak tréfálkozott a varangyos békákkal?

– Természetesen. Gyerünk, lovacskám, gyerünk! Tehát meglátogatod az öreg hölgyet Priest Pondban. Voltál már ott?

– Nem.

– Telis-tele van a Priestekkel. Ha elhajítasz egy követ, biztosan egy Priestet találsz el. És dobáld csak meg őket, mindegyiket. Olyan büszkék és fennhéjázók, akár a Murray-k. Én csak Adam Priestet ismerem, a többi túl magasan van hozzám. Ő a család fekete báránya és közvetlen ember. De ha kíváncsi vagy, milyen lehetett a világ a vízözön utáni reggelen, menj és nézd meg egy esős napon a baromfiudvarát. Figyelj rám, drága lányom – Vén Kelly rejtélyesen lehalkította a hangját – sose menj férjhez egy Priesthez.

– Miért nem? – kérdezte Emily, akinek meg sem fordult a fejében, hogy nőül menjen egy Priesthez, de rögvest kíváncsi volt rá, hogy miért ne tegye.

– Szerencsétlen a házasságuk, szerencsét­lenséget hoz, ha velük él az ember. Mindegyik­nek fiatalon halt meg a felesége. A majorbeli öreg hölgy túljárt a férje eszén és eltemette őt, de hát nála közrejátszott a Murray-szerencse. Én nem bíznék meg bennük. Az egyetlen tisz­tességes Priest az, amelyiket Kajlahátú Priestnek hívnak, és ő túl öreg hozzád.

– Miért hívják Kajlahátúnak?

– Az egyik válla kicsit magasabban áll, mint a másik. Van egy kis pénze és nemigen veti magát a munka után. Azt hiszem, könyvmoly. Hoztál magaddal hideg vasat?

– Nem. Miért?

– Hát, nem ártott volna. A vén Caroline Priest boszorkány, már ha léteznek boszor­kányok.

– Hát, Ilse is ezt mondta, de igazából nin­csenek is boszorkányok, Mr. Kelly.

– Elképzelhető, hogy igaz, de nem árt az óvatosság. Itt van. Tedd ezt a patkószöget a zsebedbe, és jobb, ha nem keresztezed az út­ját. Nem bánod, ha rágyújtok?

Emily cseppet sem bánta. Legalább a saját gondolataival törődhetett, amelyek jóval kellemesebbek voltak Vén Kelly varangyos bé­kákról meg boszorkányokról szóló locsogásá­nál. Gyönyörű út vezetett Blair Watertől a Priest Pondig. Az öböl partján kanyargott, fe­nyő szegélyezte folyókon, keskeny földnyel­veken haladt át és minduntalan elért egy-egy tavat, amelyek oly ismertté tették az északi partvidéket: Blair Water, Derry Pond, Long Pond, na meg a Three Ponds, amelynek kék tavacskái, mint ezüstfonálra felfűzött három nagy zafír, úgy kapcsolódtak egymáshoz. És mind közül a legnagyobb a Blair Waterhez hasonlóan szinte kör alakú Priest Pond volt. A tó felé döcögve Emily mohón itta magába az elé táruló tájat. Amint lehetősége nyílik rá, papírra kell vetnie ezt a látványt. Épp ezért csúsztatta útiládájába a „Jimmy-naplót".

Mintha opál színű por töltötte volna be a le­vegőt a tó és a körülötte húzódó árnyas ta­nyák felett. Mögötte füstös vörösen borult a nyugati égbolt a hatalmas Malvern öböl fölé. A fenyőfákkal övezett part mentén szürke vi­torlásokat sodort a szél. Fiatal juharfák és nyárfák fogták keretbe a Wyther majorhoz vezető magányos, néptelen utat. Milyen pá­rás és hűvös volt a levegő a medencékben, és hogy illatoztak a páfrányok! Emily sajnálta, amikor elérték a Wyther majort és bezötyög­tek a kapuoszlopok között, amelyeken elég morcosnak és ugyancsak ridegnek tűntek az esthomályban a kőkutyák.

Az előtér széles ajtaja nyitva állt, fénycsóva vetődött a pázsitra. Törékeny, idős asszony állt a fényben. Vén Kellynek hirtelen mintha valami sürgős dolga akadt volna. Gyorsan le­emelte Emilyt és az útiládáját, sebtében kezet rázott vele és odasúgta neki:

– El ne veszítsd azt a patkószöget! Viszlát! Hideg fej, forró szív – mondta, és mielőtt még az öreg­asszony odaérhetett volna, már hajtott is ki­felé.

– Te vagy hát Emily New Moonból! – riká­csolta egy repedt fazék hang. Sovány, karó­szerű kéz ragadta meg és húzta az ajtó felé Emilyt. A lány jól tudta, hogy boszorkányok nincsenek, ennek ellenére zsebre vágta a kezét és megérintette a patkószöget.

 

8

Birkózás a szellemekkel

– A nénéd a hátsó szalonban van – közölte Caroline Priest. – Erre. Fáradt vagy?

– Nem – felelte Emily, s miközben utána lépdelt, alaposan szemügyre vette Caroline-t. Ha valóban boszorkány, ugyancsak kicsire sikerült. Valójában olyan magas lehetett, mint ő. Fekete selyemruhát viselt, sárgásfe­hér haján apró, fekete, fodros szélű tüll fejkötő ült. Arca jóval ráncosabb volt, mint amilyen Emily szerint egy arc egyáltalán le­het, és az a jellegzetes, zöldesszürke szeme volt, amely – mint a kislány később felfedez­te – az egész Priest-klánon „végigfutott".

„Lehet, hogy boszorkány vagy – gondolta Emily –, de azt hiszem, boldogulok veled."

Átmentek a tágas előcsarnokon, amelynek mindkét oldalán hatalmas, homályos szobák nyíltak, majd a konyhán keresztül egy furcsa hátsó helyiségbe jutottak. Hosszú volt, szűk és sötét. Egyik oldalán négyszögletes, sok üvegtáblából összetett ablak, a másikon pedig padlótól a mennyezetig érő, fényesfekete fából készült szekrények sorakoztak. Emily úgy érezte magát, mint egy gótikus románc hősnője, aki gonosz vezetőjével éjfélkor egy föld alatti várbörtönben barangol. Még mielőtt tabu lett Burnley doktor könyvszekrénye, elolvasta a „Udolpho titkait" és ,Az erdő románcát". Megborzongott. Félelmetes volt, ám érdekfeszítő.

A helyiség végén lépcsősor vezetett egy aj­tóhoz, mellette majdnem a mennyezetig érő, hatalmas fekete ingaóra állt.

– Az óraszekrénybe zárjuk be a kislányokat, ha nem viselkednek rendesen – suttogta Caroline, amint kinyitotta az ajtót és bevezette Emilyt a hátsó szalonba.

„Majd gondom lesz rá, hogy ne zárj be" gondolta Emily.

A hátsó szalon takaros, furcsa, régies szo­ba volt, közepén vacsorához megterített asz­tal. Caroline keresztülterelte Emilyt a szalo­non és bekopogott egy újabb ajtón, mégpedig egy különös sárgaréz kopogtatóval, amely úgy nézett ki, akár egy sakkfigura, és olyan ellenállhatatlanul mosolygott, hogy az embernek önkéntelenül mosolyra húzódott a szája, amikor meglátta.

– Bújj be! – mondta valaki.

Négy lépcsőfokot mentek lefelé – ki látott már ilyen furcsa házat? – egy hálószobába. És Nancy Priest, a nagynéni, itt ült karosszéké­ben, a térdéhez ébenfa bot támaszkodott, még mindig formás, szikrázó gyűrűkkel díszített, fehér keze vörös selyemkötényén pihent.

Emily rettentő csalódott volt. Miután hal­lotta azt a verset, amelyben Nancy Murray szépségét, gesztenyebarna haját, barna csil­lagszemét, szatén rózsaorcáját énekelték meg, valahogy arra számított, hogy kilencven éve ellenére Nancy néni még mindig csoda­szép. Nancy néni azonban ősz hajú volt, sár­ga bőrű, ráncos és aszott, bár barna szeme még mindig ravaszkásan ragyogott. Olyan volt, mint egy öreg tündér – huncut, türel­mes, öreg tündér, aki bármelyik pillanatban rosszindulatúvá válhat, ha kihozzák a sodrá­ból –, csakhogy a tündérek nem viselnek aranyrojtos fülbevalót, amely csaknem a vál­lukat verdesi, és lila árvácskákkal díszített fehér csipke főkötőt sem.

– Te vagy hát Juliet lánya – mondta a jelen­ség, és Emily felé nyújtotta egyik csillogó ke­zét. – Ne nézz olyan riadtan, gyerek! Nem fog­lak megcsókolni. Sosem tukmáltam csóko­kat védtelen teremtésekre, pusztán azért, mert olyan szerencsétlenek, hogy a rokona­imnak mondhatják magukat. Na, szerinted milyen, Caroline?

Emily gondolatban csúnya grimaszt vágott.

Megint végig kell szenvednie az összehason­lítást, amikor rég elhunytak orrát, szemét, homlokát ráncigálják elő és hasonlítják össze az övével. Már torkig volt vele, hogy valahányszor csak összejött a klán, mindig az ő külseje került terítékre.

– Nem túlzottan Murray – felelte Caroline olyan közelről fürkészve Emily arcát, hogy az akaratlanul is hátrahúzódott. – Nem olyan jóképű, mint a Murray-k.

– De nem is Starr. Az apja nagyon szemrevaló férfi volt. Olyan szemrevaló, hogy magam is elszöktem volna vele, ha tizenöt évvel fiatalabb vagyok. Ahogy elnézem, semmi sincs benne Julietből. Juliet szép volt. Nem vagy olyan jó külsejű, mint a rólad készült képen, persze, nem is számítottam rá. A rajzokban és sírfeliratokban sosem lehet megbízni. És hová lett a frufrud?

– Elizabeth néni hátrafésülte.

– Hát, amíg az én házamban vagy, újra lefésülöd. A szemöldöködben van valami Murray nagypapádéból. A nagypapád vonzó férfi volt és fenemód rossz természetű. Legalább olyan rossz természetű, mint a Priestek... Igazam van, Caroline?

– Kérem, Nancy néni – mondta határozottan Emily –, nem szeretem, ha azt mondják, hogy olyan vagyok, mint valaki más. Én csak magamra hasonlítok.

Nancy néni kuncogott.

– Látom, bátor vagy. Helyes. Sosem érde­keltek az alázatos ifjoncok. Tehát nem vagy ostoba, igaz?

– Nem. Nem vagyok ostoba.

Ezúttal Nancy néni tele szájjal nevetett Hamis fogsora hibátlanul fehérnek és fiatal­nak tűnt öreg, pergamensárga arcában.

– Jó. Ha van eszed, az többet ér a szépség­nél. Az ész megmarad, a szépség tovaszáll. Itt vagyok például én, aztán itt van Caroline. Neki sosem volt se esze, se szépsége. Igazam van, Caroline? Na, menjünk vacsorázni! Ha a szépségem nem is, a gyomrom, hál' istennek még a régi.

Nancy néni botjára támaszkodva felbicegett a lépcsőkön, aztán az asztalhoz. Az egyik vé­gére ő telepedett, a másikra Caroline, a meg­lehetős zavarban lévő Emily pedig kettejük közé. Írásszenvedélye zavara dacára elég erő­sen tombolt benne ahhoz, hogy máris megfogalmazza, amit majd a Jimmy-naplóba ír róluk.

Kíváncsi volnék, sajnál-e majd valaki, ha meghalsz?" – gondolta Caroline töpörödött arcát fürkészve.

– Halljuk hát – szólalt meg Nancy néni –, ha nem vagy ostoba, miért írtál nekem először olyan buta levelet? Istenemre mondom, ostoba volt. Mindig azt olvasom fel Caroline-nak, ha meg akarom büntetni a pimaszságáért. – Nem írhattam másfajta levelet, mert Elizabeth néni azt mondta, el fogja olvasni.

– Ez Elizabethre vall. Itt azt írhatsz és azt mondhatsz és azt csinálhatsz, amit csak akarsz. Senki sem akadályoz meg semmiben, és semmit sem fogunk a szemedre vetni. Én látogatóba hívtalak, nem azért, hogy fegyel­mezzelek. Abból bőven kijut neked New Moonban. Szabadon elmehetsz a házból és kedvedre választhatsz lovagot a Priest-fiúk közül. Nem mintha ezek a mai fiatalok olya­nok lennének, mint az én időmben...

– Én nem akarok lovagot! – vágta rá Emily, aki nagyon utálta már a témát. Nem elég, hogy Vén Kelly ezzel traktálta az egész úton, most Nancy néni kezdi ugyanezt a sületlenséget.

– Ugyan már! – nevetett Nancy néni. Még az aranyrojtok is táncoltak a fülbevalóján. – So­sem volt New Moonban olyan Murray, aki nem szerette, ha udvarolnak neki. Nekem a te korodban vagy egy tucat lovagom volt. Blair Waterben összevesztek rajtam a kisfiúk. Caroline-nak viszont egész életében egyetlen széptevője sem akadt. Igaz, Caroline?

– Nem is kellett – vágott vissza Caroline.

– Sokan hivatkoznak erre, de mindnyájan hazudnak – mondta Nancy néni. – Semmi értelme a képmutatásnak, hisz egymás között vagyunk. Ne félj, ha férfiak is jelen vannak, nem mondok ilyet. Észrevetted, Carolin, milyen szép keze van Emilynek? Olyan szép mint amilyen az enyém volt fiatal koromban A könyöke pedig olyan, akár egy macskáé Susan Murray-nek volt ilyen könyöke. Mi lyen különös... sokkal több benne a Murray vonás, mint a Starr, ennek ellenére mégis inkább a Starrokra hasonlít, mint a Murray-kre Mindent összevetve, valamennyien fura szerzetek vagyunk. Milyen kár, hogy Kajlahátú nincs itthon. Neki tetszene Emily... Az az érzésem, ő kedvelné Emilyt. Kajlahátú az egyetlen Priest, aki valaha is a mennyországba jut. Na, lássuk a bokádat, Nyuszi!

Emilynek cseppet sem volt ínyére, de előre nyújtotta a lábát. Nancy néni elégedetten bólogatott.

– Mary Shipley bokája. Egy generációban csak egy ilyen van. Nekem is ilyen bokám volt. A Murray-knek vastag a bokája. Még az édesanyád bokája is vastag volt. Nézd ezt a rüsztöt, Caroline! Nem vagy egy szépség. Emily, de ha megtanulod használni a sze­med, a kezed és a lábad, a legszebbeket is le­pipálod. A férfiakat könnyen rá lehet szedni, és ha a nők azt mondják, nem vagy szép, az csak a féltékenység jele lesz.

Emily úgy vélte, ez kiváló alkalom arra. hogy megtudjon valamit, ami rejtély volt szá­mára.

– Vén Kelly azt mondta, hogy kacér szeme­im vannak. Igaz ez? Milyen a kacér szem?

– Jock Kelly egy vén hülye. Nincsenek ka­cér szemeid... az nem illenék a Murray-hagyományokba. – Nancy néni felnevetett. – A Murray-knek „tarts három lépés távolságot" tekintetük van, és ilyen a tiéd is, bár a szempilláid némiképp ellentmondanak ennek. Az ilyen szemek, egyéb lényeges pontokkal kombinálva, legalább olyan hatásosak, mint a kacér szemek. A férfiak többnyire pont az ellenkezőjét teszik annak, amit mondasz nekik. Ha közlöd, hogy kívül tágasabb, bejön­nek. Itt van például az én Nathanielem. Csak akkor tudtam rávenni valamire, ha nyaggattam, hogy tegye az ellenkezőjét. Emlékszel, Caroline? Kérsz még egy süteményt, Emily?

– Még egyet sem kaptam – felelte sértődötten Emily.

Igen csábítóan festettek azok a sütemé­nyek, és nagyon szerette volna, ha elérakják őkét. Nem tudta, Nancy néni és Caroline min nevetnek. Caroline nevetése csúnya volt, száraz, rozsdás. „Örömtelen nevetés" – gon­dolta Emily. Már el is döntötte, mit fog írni róla: „Caroline-nak recsegős cérnanevetése van".

– Mit gondolsz rólunk? – kérdezte Nancy néni. – Rajta, mit gondolsz rólunk?

Emily szörnyen zavarba jött. Éppen az járt a fejében, hogy: „Nancy néni fonnyadt és ráncos", de hát ezt nem mondhatja ki az em­ber.

– Az igazat mondd, csakis a színtiszta iga­zat – unszolta Nancy néni.

– Ez tisztességtelen kérdés – sopánkodott Emily.

– Azt gondolod – nevetett Nancy néni –, hogy én egy rémes vén banya vagyok, Caroline pedig nem is emberi lény. Hát nem is az. Sosem volt az. De láttál volna engem hetven évvel ezelőtt. A legszebb voltam az összes Murray lány között. A férfiak bolon­dultak értem. Amikor hozzámentem Nat Priesthez, a három fivére legszívesebben elvágta volna a torkát. Az egyik aztán elvágta a sajátját. Ó, nagy pusztítást vittem ám véghez a magam idejében. Csak azt sajnálom, hogy vége. De remek élet volt, amíg tartott. Királynőként uralkodtam felettük. Az asszonyok persze gyűlöltek, kivéve Caroline-t. Te bálványként imádtál, igaz, Caroline? És még mindig bálványozásig szeretsz. Jaj, Caroline bárcsak ne volna az a bibircsók az orrodon!

– Én pedig azt kívánom, nőjön egy a nyelvedre – felelte csípősen Caroline.

A fáradt Emily fészkelődni kezdett. Érdekes dolgokat hallott, és Nancy néni elég kedves a maga habókos módján, de otthon Ilse, Perry és Teddy már gyülekeznek Hórihorgas John erdejében az esti mulatságra, Kotnyeles pe­dig a tejfeldolgozó lépcsőjén várja, hogy Jimmy kuzin odaadja a vacsoráját. Emily rá­döbbent, hogy legalább olyan honvágyat érez New Moon után, mint az első ott töltött éj­szakáján Maywood után.

– A gyerek fáradt – mondta Nancy néni. – Fektesd le, Caroline! A rózsaszín szobába vidd.

Emily a hátsó hallon, a konyhán, az elő­csarnokon keresztül, aztán fel a lépcsőn, a hosszú folyosón, majd az oldalsó folyosón ál követte Caroline-t. Hova a csudába viszi? Vé­gül egy hatalmas szobába értek. Caroline le­tette a lámpát és megkérdezte Emilyt, ho­zott-e hálóinget.

Emily megsértődött.

– Csak nem képzeli, hogy Elizabeth néni el­engedett hálóing nélkül?

– Nancy azt mondja, addig alhatsz, amed­dig csak kedved tartja – recsegte Caroline. – Jó éjszakát! Nancy meg én a régi szárnyban alszunk, a többiek pedig jól elvannak a sír­jukban.

Ezzel az okkult megjegyzéssel Caroline ki­totyogott és bezárta maga mögött az ajtót.

Emily egy hímzett kerevetre ült, hogy fel­mérje a szobát. Az ablakon halvány rózsaszín brokátfüggönyök lógtak, a falakat gyémánt és rózsagirland-mintás rózsaszín tapé­ta borította. „Nagyon szép, tündéri tapéta" – állapította meg szemét hunyorgatva Emily. Zöld szőnyeg takarta a padlót, de olyan gaz­dagon megszórva hatalmas, vörös rózsákkal, hogy a kislány szinte félt rálépni. Minden­esetre ragyogónak találta a szobát.

„Egyedül alszom itt, úgyhogy nagyon oko­san kell imádkozzak" – gondolta.

Gyorsan levetkőzött, elfújta a lámpát és bebújt az ágyba. Álláig húzta a takarót és mereven a fehér plafonra bámult. Már megszokta Elizabeth néni lefüggönyözött ágyát, így furcsán védtelennek találta ezt az alacsony, modern fekhelyet. De itt legalább tárva vol­tak az ablakok. Nancy néni nyilvánvalóan nem osztja Elizabeth néni félelmét az éjsza­kai levegőtől. Emily ráláthatott az emelkedő hold mágikus, sárga fényében fürdő nyári mezőkre. A szoba azonban nagy volt és kísérteties. Rettentően messze érezte magát min­denkitől. Magányos volt, gyötörte a honvágy. Vén Kelly és a varangyos békabalzsam jutott eszébe. Lehet, hogy mégis élve főzi meg a bé­kákat? Nem hagyta nyugodni ez a rémes gondolat. Borzasztó volt elképzelni a varan­gyos békákat – vagy bármit –, amint élve be­ledobják a lobogó vízbe.

Még sosem aludt egyedül, rémület fogta el. Megreccsent az ablak. Olyan rémesen hang­zott, mintha valaki – vagy valami – be akarna mászni. Ilse szelleme jutott eszébe: nem látható, csak hallható és érezhető. Ez még a szokásos szellemeknél is kísértetiesebbnek tűnt. Aztán az éjfélkor „vaúúúzó" kutyák képe villant az agyába. Valahol ugatni kezdett egy kutya. Emilynek hideg veríték gyöngyözött a homlokán. Mit akart Caroline mondani azzal, hogy a többiek jól alszanak a sírjukban? Megreccsent a padló. Csak nem járkál valaki – vagy valami – lábujjhegyen az ajtó előtt? Mintha megmozdult volna valami a sarokban. Sejtelmes zajok szűrődtek be a hosszú folyosóról.

– Nem félek – mondta fennhangon Emily. Nem gondolok ezekre a dolgokra és holnap leírom mindazt, amit most érzek.

Ekkor hallott valamit – közvetlenül az ágy fejénél, a fal mögött. Nem férhetett hozzá semmi kétség. Ez nem volt képzelödés. Határozottan furcsa, hátborzongató suhogást hallott, mintha merev selyemruhákat dörzsöltek volna egymáshoz, vagy repdeső szárnyak szelnék a levegőt, és lágy, halk, elfojtott hangokat is hallott, mintha apró gyerekek nyöszörögnének vagy sírnának. És nem maradt abba, folytatódott. Időnként elhalt... majd kezdődött megint.

Emily a fejére húzta a takarót, rázta a hideg a félelemtől. Amikor félelme még csak felszínes volt – noha félt –, tudta, hogy nincs mitől félnie. Valami erőt adott neki. De ehhez, nem fért kétség. Ez nem képzelödés volt. A susogás, a csapkodás, a sírás és nyöszörgés mind túlságosan valódiak voltak. Hirtelen rettenetes, hátborzongató hellyé változott a Wyther major.„Ilsének volt igaza – kísértet járta ház ez. Ő pedig teljesen egyedül van mérföldes szobák és folyosók választják el minden emberi lénytől. Milyen kegyetlen is Nancy néni, hogy egy kísértetjárta szobába tette! Biztosan tudott erről – kegyetlen öregasszony, aki hajmeresztően büszke arra, hogy a férfiak megölték magukat érte. Ó, bárcsak visszamehetne a drága New Moonba Elizabeth néni mellé! Igaz, Elizabeth néni nem éppen ideális hálótárs, de legalább húsból-vérből való. És ha hermetikusan zárva tartja is az ablakokat, azok legalább annyira távol tartják a kísérteteket, mint az éjszakai levegőt. „Talán nem volna rossz, ha újra elmondanám az imáimat" – gondolta. De még ez sem segített sokat.

Emily élete végéig nem felejtette el a Wyther majorban töltött első, rettenetes éjszakát. Olyannyira fáradt volt, hogy ha egy öklömnyi időre el is aludt, néhány perc múlva páni riadalommal ébresztette az ágya mögött hallatszó susogás és elfojtott nyöszörgés. Valahány kísértet, minden megkínzott lélek és vérző szívű apáca felrémlett benne, akikről olvasott. Elizabeth néninek igaza van. Jobb, ha nem olvas az ember regényeket – gondolta. – Ó, itt fogok meghalni a félelemtől. Tudom, hogy gyáva vagyok... de hogyan lehetnék bátor.

Reggelre a szobát betöltötte a napfény, és nyoma sem volt a sejtelmes hangoknak. Emily felkelt, felöltözött és megkereste a régi szárnyba vezető utat. Sápadt volt, karikásszemű, ám elszánt.

– Hát, hogy aludtál? – kérdezte kedvesen Nancy néni.

Emily mintha meg sem hallotta volna a kérdést.

– Haza akarok menni – közölte. Nancy néni rámeredt.

– Haza? Ostobaság! Nem vagy te afféle hazavágyódó kisbaba.

– Nem a honvágyról van szó... de haza kell mennem.

– Nem mehetsz haza, senki sincs, aki elvigyen. Nem várhatod el, hogy Caroline haza kocsizzon veled Blair Waterbe.

– Akkor gyalog megyek.

Nancy néni haragosan koppantott a botjával.

– Addig maradsz, amíg én haza nem engedlek, Miss Nyuszi. A magam szeszélyein kívül sosem toleráltam senkiét. Caroline nagyon is tudja ezt. Ülj le a reggelidhez és egyél... egyél'

– Nem maradok itt – jelentette ki Emily. Nem töltök el még egy éjszakát abban a hátborzongató, kísértetjárta szobában. Kegyetlenség volt, hogy ott helyezett el. Ha... – Emily farkasszemet nézett Nancy nénivel – ha Salome volnék, egy nagy tálon a fejét követelném.

– Zagyvaság. Miféle butaság ez? Még hogy kísértetjárta szoba? A Wyther majorban nincsenek kísértetek. Vannak, Caroline? A kí­sértetek nem elég higiénikusak.

– Valami rettenetes van abban a szobában. Egész éjszaka ott susogott, nyöszörgött és sírt az ágyam mögött a falban. Én nem ma­radok. Én nem akarok...

Emily bármennyire is igyekezett uralkodni magán, képtelen volt visszafojtani könnyeit Olyan feldúlt volt, hogy sírva fakadt. Szinte hisztérikus állapotba került.

Nancy néni Caroline-ra pillantott, az pedig Nancy nénire.

– Meg kellett volna mondanunk neki, Caroline. Az egész a mi hibánk. Teljesen kiment a fejemből, olyan rég nem aludt senki a rózsaszín szobában. Nem csoda, ha megrémült ez a szegény gyerek. Ez szégyen és gyalázat, Emily. Igazán megérdemelném, hogy egy nagy tálon szolgáljak fel a fejemet, te bosszúszomjas emberpalánta. Meg kellett volna mondanunk.

– Megmondani? Mit?

– A kéményben lakó fecskéket. Őket hallot­tad. A nagy központi kémény megy végig a falban az ágyad mögött. Azóta nem használ­juk, amióta a kandallókat beépítették. Odafészkeltek a fecskék, több száz fecske. Hátborzongató zajt csapnak: verdesnek a szárnyukkal és veszekednek közben.

Emily rettentő zavarba jött és szégyellte magát, mégpedig a kelleténél jobban, hiszen nem kis megpróbáltatás volt ez az élmény, és nálánál jóval idősebbek is szánalmasan ke­rültek elő a Wyther major Rózsaszín szobá­jából. Nancy Priest valamikor kifejezetten azért szállásolt el embereket abba a szobába, hogy a frászt hozza rájuk. De javára legyen mondva, Emily esetében valóban teljesen megfeledkezett erről, és ugyancsak sajnálta a dolgot.

Emily nem szólt többet a hazamenetelről. Caroline és Nancy néni, mindketten nagyon kedvesek voltak vele aznap; jót szunyókált délután, és amikor eljött a második este, egyenesen felment a Rózsaszín szobába és végighorkolta az éjszakát. A suhogások és el­fojtott nyögések legalább annyira tisztán ki­vehetőek voltak, mint azelőtt, csakhogy a fecskék és a kísértetek bizony két teljesen különböző dolog.

– Végül is azt hiszem, meg fogom szeretni a Wyther majort – mondta Emily.

 

9

Másfajta boldogság

Július 20.

Drága Apa!

Két hetet töltöttem a Wyther majorban és még egyszer sem írtam Neked. De minden nap gondoltam rád. Írnom kellett Laura nénémnek meg Ilsének, Teddynek, Jimmy kuzinnak és Perrynek is és remekül szórako­zom. Az első itt töltött éjszaka nem gondol­tam volna, hogy boldog leszek. De az vagyok – csakhogy ez másfajta boldogság, mint a New Moon-i.

Nancy néni és Caroline nagyon jók hozzám és megengedik hogy azt csináljam ami tet­szik. Ez nagyon kellemes. Szörnyen gúnyo­sak egymással. De azt hiszem jól összeille­nek, ahogyan Ilse meg én. Nagyon gyakran összevesznek, de két veszekedés között rettentően szeretik egymást. Biztos vagyok benne hogy Caroline nem boszorkány de szeretném tudni mi lehet a fejében amikor teljesen egyedül van. Nancy néni már nem csinos de roppant arisztokratikus megjelenésű. Nem sétál sokat a reomája miatt, többnyire a hátsó szalonban üldögél, olvas, csipkét köt vagy Caroline-nal kártyázik Rengeteget beszélgetek vele mert azt mondja, hogy szórakoztatja, és sok mindent elme­séltem neki. De arról egy szót sem szóltam hogy verseket írok. Ha elárulnám, biztosan azt akarná hogy elszavaljam neki de úgy érzem ő nem a megfelelő személy akinek el mondanám a verseimet. És Rólad meg a Mamáról sem beszélek neki, pedig megpróbált rávenni. Mindent elmeséltem Hórrihorgas Johnról meg az erdejéről és arról hogy el­mentem Cassidy atyához. Végigkuncogta az egészet és azt mondta: mindig szeretett katolikus papokkal beszélni, mert az egész vi­lágon ők az egyetlen férfiak, akikkel tíz percnél tovább beszélgethet az ember anélkül hogy a többi nő azt mondaná hogy a nyaká­ba akarja varrni magát.

Nancy néni rengeteg ehhez hasonló dolgot mond. Caroline-nal sokat beszélgetnek arról ami a Priest és a Murray családokban tör­tént. Szeretem hallgatni őket. Ők nem hagy­ják abba amikor a dolgok kezdenek érdeke­sek lenni, mint Elizabeth néni és Laura néni. Persze egy csomó mindent nem értek de nem felejtem el őket és egyszer majd rájövök mit jelentenek. Írtam Nancy néniről és Caroline ról is a Jimmy-naplómba. A szobámba rej­tettem el a naplót a szekrény mögé, mert észrevettem hogy egyik nap Caroline az úti­ládámban kotorázik. Nem szabad Nancy nénit nagynéninek hívnom. Azt mondja, attól úgy érzi magát mint valami Matusálem. És azokról a férfiakról is mesélt akik szerelmesek voltak belé. Nekem úgy tűnik mindnyájan majdnem egyformán viselkedtek. Szerintem cseppet sem volt izgalmas szerinte viszont igen. Mesél a zsúrokról meg a bálokról amiket nagyon régen ebben a házban tartot­tak. Wyther major nagyobb mint New Moon és a bútorok is sokkal csinosabbak, mégis nehezebb megbarátkozni velük.

Rengeteg érdekes dolog van ebben a ház­ban. Szeretem nézegetni őket. A nappali egyik komódján Jakab-korabeli pohár áll. A Priest család egyik ősi fel menőjének a pohara volt aki réges-régen Skóciában élt. Bo­gáncs és rózsa van rajta és csak Károly her­ceg egészségére lehetett inni belőle – semmi más célra nem használták. Roppantul nagy­rabecsült edény és Nancy néni nagy becsben is tartja. És van egy tartósított kígyóbőr is egy hatalmas üvegkorsóban tartja a pohár­székben. Félelmetes de lenyűgöző. Kiráz a hideg amikor látom mégis minden nap meg­nézem. Mintha valami odahúzna hozzá. Nancy néni szobájában van egy íróasztal üveg fogantyukkal, egy váza, aminek olyan az alakja mintha egy zöld hal a farkára tá­maszkodva ülne, egy göndör farkú kínai sár­kány és egy szekrény amelyik tele van ara­nyos kitömött énekesmadarakkal, meg egy homokóra tojásfőzéshez, aztán egy bekere­tezett koszorú amit az összes halott Priest hajából készítettek meg rengeteg régi dagerrotipia. Legjobban mégis azt az óriási, ezüs­tösen csillogó golyót szeretem, amelyik a szalon lámpáján csüng. Úgy tükröz vissza mindent, mint valami apró tündérország. Nancy néni kíváncsi golyónak hívja és azt mondja, ha meghal, az enyém lehet. Bár csak ne mondta volna mert olyan nagyon akarom azt a golyót hogy állandóan azon tűnődök, mikor fog meghalni. Ettől pedig gonosznak érzem magam. Enyém lesz a vigyorgó kopogtató és az aranyfülbevalója is. Ezek Murray hatyatékok. Nancy néni azt mondja, hogy a Priest hatyatékoknak a Priesteknél a helye. Örülni fogok a kopogta tónak de a fülbevalókat nem akarom. Semmi kedvem sincs felhívni az emberek figyelmét a fülemre.

Egyedül kell aludnom. Félek – de azt hiszem, ha túljutok a rémületen –, meg szeretem. Már nem törődöm a fecskékkel, csak arról van szó hogy mindenkitől olyan messze vagyok. Viszont csodálatos, hogy kinyújtóztathatom a lábaimat és senki sem zsörtö­lődik amiért fészgelődök. És ha felébredek éjjel és eszembe jut egy fantasztikus verssor (mert mindig azok a legjobbak amiket ilyen­kor ötlök ki) tüstént felkelhetek és beleírha­tom a Jimmy-naplómba. Otthon ezt nem te­hetem, és amire reggel felébredek általában el is felejtem. Múlt éjjel olyan gyönyörű sort találtam ki: „Liliomok kitárják gyöngyház-kelyhüket (a kehely olyasmi mint a csésze, csak költőibb) És édesség árasztja el a méheket", és boldog voltam mert biztosan tud­tam hogy ez a két legjobb sor amit eddig komponáltam.

Megengedik hogy kimenjek a konyhába és segítsek Caroline-nak a főzésben. Caroline jó szakács de néha hibázik és ez bosszantja Nancy nénit mert szeret jókat enni. A minap olyan sűrű lett Caroline árpalevese hogy amikor Nancy néni a tányérba nézett azt mondta „Szentséges ég! Vacsora ez vagy büntetés?" Caroline azt felelte „Elég jó egy Priestnek, és ami jó egy Priestnek, az elég jó egy Murray-nek". Nancy néni pedig azt mondta „Mit nem mondasz, te nőszemély? A Priestek azokat a morzsákat eszik amelyek lehullanak a Murray-k asztaláról", Caroline erre olyan dühös lett hogy sírva fakadt Nancy néni pedig azt mondta nekem „Sose menj férjhez egy Priesthez, Emily." Ugyanazt mondta, amit Vén Kelly, pedig eszembe sincs Priesthez feleségül menni. Egyiktől sem vagyok különösen elragadtatva – már amelyiket láttam – de nekem olyannak tűn­nek mint a többi ember. Jim a legjobb közü­lük de olyan nem törődöm.

A Wyther major béli reggeliket jobban sze­retem a New Moon-i reggeliknél mert itt van pirítós, szalonna és lekvár ami sokkal fino­mabb a zabkásánál.

A vasárnap sokkal szórakoztatóbb itt, mint New Moonban de nem olyan szent. Ez nem is rossz a változatosság kedvéért. Nancy néni nem tud elmenni a templomba sem csipkét kötni úgyhogy egész nap kártyáznak Caroline-nal, de azt mondja, én sose tegyek ilyet. Ő rossz példa. Nagyon szeretem laposzgatni Nancy néni nagyszalonban tartott bibliáját mert egy csomó érdekes holmi van benne: szövetdarabok, hajtincsek, versek, régi halálozási és esküvői értesítők, a saját születésemről is találtam egyet, és olyan fur­csa érzésem támadt tőle.

Délután néhány Priest átjött meglátogatni Nancy nénit és ott maradtak vacsorára. Leslie Priest mindig eljön. Ő Nancy néni legkegyencebb unokaötse, legalábbis Jim azt állítja. Szerintem így van, mert ő mindig bókol neki. De észrevettem amikor Isaac Priestre kacsintott az egyik bókja közben Nem kedvelem őt. Úgy bánik velem mintegy taknyos kölyökkel. Nancy néni rémes dolgokat mond nekik de csak nevetnek rajta. Miután elmennek Nancy néni kigúnyolja őket Caroline-nak. Neki persze ez nincs inyére mert ő is Priest így aztán vasárnap esténként mindig összevesznek és egészen hétfő reggelig nem beszélnek egymással.

Bármelyik könyvet elolvashatom Nancy néni könyvszekrényéből – kivéve azokat amelyek a legfelső polcon vannak. Nem értem, azokat miért nem olvashatom el. Nancy néni szerint francia regények de belekukucskáltam az egyikbe, és angolul volt. Kíváncsi lennék, Nancy néni szokott-e hazudni.

Az öböl partját szeretem a legjobban. Némelyik partszakasz rettentően meredek és olyan szép, erdős váratlan helyek vannak ott. Sokat barangolok arrafelé és költeményeket komponálok. Hiányzik Ilse, Teddy, Perry és Kot­nyeles de nagyon. Ma levelet kaptam Ilsétől. Azt írja hogy nem jutnak előbre a Szent­ivánéji álommal, amíg nem megyek vissza. Olyan jó érzés hogy akkora szügség van rám.

Nancy néni nem szereti Elizabeth nénit. Valamelyik nap „tiranusnak" nevezte aztán még azt is mondta hogy „Jimmy Murray na­gyon okos fiú volt. Elizabeth Murray gyilkol­ta meg az intelligenciáját a vérmérsékletével – és semmit sem tettek vele. Ha a testét ölte volna meg gyilkosnak neveznék. De ha en­gem kérdezel, ez még rosszabb". Időnként én sem szeretem Elizabeth nénit de úgy éreztem, drága Apa, hogy ki kell állnom a családomért, és azt mondtam „Nem akarok ilyen dolgokat hallani Elizabeth nénémről".

És akkor rávillantottam Nancy nénire a pillantást Azt mondta „Nézd csak a kis pimaszt! A bátyám, Archibald nem hal meg amíg te élsz. Ha nem akarsz ilyesmit halla­ni ne tátsd a füled amikor Caroline meg én beszélgetünk. Úgy vettem észre, hogy nagyon is sok mindent szeretsz hallani". Ez gúnyolódás volt, drága Apa, ennek elle­nére azt hiszem Nancy néni szeret engem, de talán nem sokáig. Jim Priest szerint szeszéjes és sosem szeretett senkit még a férjét sem – nagyon sokáig. De miután gúnyolódik velem mindig azt mondja Caroline-nak hogy adjon nekem egy szelet sütit, ezért aztán nem bánom ha gúnyolódik. Még azt is meg­engedi hogy igazi teát igyak. Nagyon ízlik. New Moonban nem engednek meg csak nagyon híg tejes teát mert Elizabeth néni azt mondja, az a legjobb az egészségemnek, Nancy néni szerint viszont az egészséghez az vezet ha azt eszed amit akarsz és sosem foglalkozol a gyomroddal. De hát őt sosem fenyegették turberkolózissal. Erre ő azt mondja hogy egy kicsit sem kell attól tartanom hogy tuberkulózisban fogok meghalni mert túl sok elevenség szorult belém. Ez megnyugtató gondolat. Csak akkor nem szeretem Nancy nénit amikor a különböző részeimről kezd beszélni meg arról hogy mi­lyen hatással leszek a férfiakra. Ilyenkor olyan ostobának érzem magam. Ezután gyakrabban írok neked, drága Apa. Úgy érzem elhanyagoltalak.

U.i. Attól tartok, van egy néhány hejesírási hiba a levélben, mert elfelejtettem magam­mal hozni a szótáramat."

 

„Július 22.

Ó, drága Apa, rettenetesen szorult helyzetben vagyok. Nem tudom, mit tegyek. Ó, Apa eltörtem Nancy néni Jakab-poharát. Olyan ez az egész mint valami rettenetes álom.

Ma bementem a nappaliba hogy megnézzem a tartósított kígyót és amikor megfordultam, a ruhaujjammal levertem a Jakab poharat és az apró cserepekre tört. Először kirohantam és otthagytam, de aztán vissza mentem, gondosan felszedegettem a cserepeket és egy dobozba dugtam a szója mögé Nancy néni mostanában sosem jön a szalonba, Caroline elég ritkán, és tálán nem veszik észre hogy hiányzik a pohár amíg haza nem megyek. Dehát kísért a dolog. Állandóan er­re gondolok és semminek sem tudok örülni. Tudom hogy Nancy néni dühös lesz és sosem bocsátja meg nekem ha rájön. Egész éjjel nem tudok aludni annyira aggódom miatta. Jim Priest ma lejött hogy játsszon velem de azt mondta sótlan vagyok és hazament.

A Priestek töbnyire kimondják ami az eszükbe jut. Persze hogy sótlan voltam, hát milyen is lehetnék? Azon tűnődöm segítene-e ha imátkoznék róla? Nem hiszem, hogy rendes dolog volna imádkozni, mert félreve­zettem Nancy nénit."

„Július 24.

Drága Apa, fura ez a világ. Semmi sem úgy alakul ahogyan várnád. Múlt éjjel megint nem tudtam aludni. Aggódtam. Arra gondol­tam hogy gyáva vagyok. Alattomos dolgot műveltem és nem felelek meg a hatyományainknak. Végül olyan rossz volt hogy nem bírtam elviselni. Azt még kibírom ha más embereknek rossz véleménye van rólam de az borszalmasan fáj ha saját magamról van rossz véleményem. Így aztán felkeltem és az összes szobán és folyosón keresztül visszamentem a szalonba. Nancy néni még ott volt és pasziánszozott. Azt kérdezte mi a csudáért keltem ki az ágyból ilyen korán? Azt feleltem röviden és gyorsan, hogy túllegyek a legrosszabban „Tegnap eltörtem a Ja­kab-poharat és eldugtam a szója mögé". Vártam hogy kitörjön a vihar. Nancy néni azt mondta „Micsoda áldás! Már sokszor össze akartam törni de sosem volt hozzá elég bá­torságom. Az egész Priest-klán a halálomra vár hogy megszerezze azt a poharat és már most veszekednek rajta, én viszont örülök ha arra gondolok hogy most már egyiké sem le­het és még csak azért sem haragudhatnak rám mert összetörtem. Irány vissza az ágy­ba és álmodj szépeket". „Egyáltalán nem vagy mérges, Nancy néni?" kérdeztem. „Ha Murray hatyaték lenne biztosan megütne a guta" Jelelte Nancy néni. „De a Priest holmikra fütyülök".

Szóval visszamentem az ágyba, drága Apa, és rettentően megkönnyebbültem, de azért nem éreztem hősnek magam.

Ma levelet kaptam Ilsétől. Azt mondja Kotnyelesnek végre vannak kölykei. Az az érzé­sem hogy otthon kéne lennem velük. Eliza­beth néni valószínűleg mindegyiket vízbe folytja mielőtt visszatérek. Teddytől is jött le­velem. Nem is annyira levél, inkább olyan iromány, ami tele van apró kedves rajzok­kal: Ilséről, Perryről, a Kóró dűlőről és Hórrihorgas John erdejéről. Olyan honvágyam lett tőlük."

„Július 28.

Ó, drága Apa, minden titkot megtudtam Ilse mamájáról. Olyan rémséges, hogy még neked se merem leírni. Szinte hihetetlen de Nancy néni szerint igaz. Sosem gondoltam hogy ilyen szörnyű dolgok történhetnek a világban. Nem, nem! Képtelen vagyok elhinni és nem is hiszem el, teljesen mindegy ki állítja hogy igaz. Tudom hogy Ilse mamája nem tehetett ilyesmit. Valahol valaki félelmetest tévedett. Olyan boldogtalan vagyok és az az érzésem, mintha sosem lehetnék többé boldog. Tegnap éjszaka vizesre zokogtam a párnámat ahogyan Nancy néni könyveiben a hősnők szokták."

 

10

„Ilse mamája nem tehetett ilyet"

Nancy nagynéni és Caroline Priest rég elmúlt örömök és mulatságok emléke­zetes bíborszíneivel tették vidámabbá szürke napjaikat, sőt,ennél is továbbmentek és számtalan régi családi históriát idéztek fel Emily jelenlétében, szinte teljesen megfe­ledkezve a kislány koráról. Szerelmeket, születéseket, halálokat, botrányokat, tragé­diákat – bármit, amire vén fejük emlékezni tudott. És nem takarékoskodtak a részletek­kel. Nancy nénit remekül szórakoztatták a részletek. Semmit sem felejtett el. A hajme­resztő öreg hölgy könyörtelenül előráncigált és szétcincált minden bűnt és gyöngeséget, amin már megkönyörült az idő és elvitte a halál.

Emily nem tudta eldönteni, kedveli-e eze­ket a történeteket, avagy sem. Érdekfeszítőek voltak, igaz, táplálták a kislány drámai étvágyát, mégis valahogy boldogtalan lett tőlük, mintha ocsmányságokat rejtett volna annak a feneketlen gödörnek a sötét mélysége, amelyet ártatlan szeme előtt feltártak. Laura néni szerint bizonyos fokig megvédelmezi őt az ifjúsága, ám aznap délután, ami­kor Nancy néni olyan hangulatában volt, hogy feltámassza azt a fájdalmas és szégyenteljes mesét, fiatal kora sem védhette meg Emilyt az irtózatos felismeréstől.

A hátsó szalon egyik foteljába kuporodva a Skót vezéreket olvasta, ugyanis olyan lélegzetelállítóan forró júliusi délután volt, hogy még az öbölben sem lehetett bóklászni. Emily ennek ellenére remekül érezte magát. Szélasszonyság a major mögött elterülő ha­talmas juharültetvényt borzolta, és addig kócolta a leveleket, amíg minden fa lombkoro­nája fura, halványezüst színűnek látszott; il­latok szálltak be a nyitott ablakon a kertből; csodaszép volt a világ. Levelet kapott Laura nénitől, és megtudta, hogy megmentette szá­mára Kotnyeles kiscicáit. II. Mike halála után Emily úgy érezte, nem akar másik kiscicát. Most azonban rájött, hogy nagyon is szeretne. Minden olyan remekül ment, oly­annyira boldog volt, hogy ha bármit is tudott volna az ősi pogány hitről, biztosan feláldoz­za valamelyik kedves tulajdonát a féltékeny istenek oltárán.

Nancy néni belefáradt a pasziánszozásba. Félretolta a kártyákat és kötögetni kezdett.

– Emily, Laura néni hozzá akar menni Burnley doktorhoz? – kérdezte.

Emily bosszankodva nézett fel, amiért ilyen váratlanul visszahívták az ábrándozások me­zejéről. A Blair Water-i pletyka gyakran foglalkozott ezzel a témával, és tessék, Priest Pondban is ezt kérdezik tőle.

– Nem. Szerintem nem – felelte. – Egyéb­ként, Burnley doktor gyűlöli a nőket.

Nancy néni kuncogott.

– Talán már túljutott ezen. Idestova tizen­egy éve, hogy megszökött a felesége. Kevés férfi tart ki tizenegy évig egy érzelem mellett. Bár Allan Burnley, legyen szó szerelemről vagy gyűlöletről, mindig is makacs volt. Még mindig szereti a feleségét... Ezért gyűlöli az emlékét és az összes többi nőt.

– Még sosem hallottam igazából a történe­tét – jegyezte meg Caroline. – Ki volt a felesé­ge?

– Beatrice Mitchell, a shrewsburyi Mitchellek közül. Csak tizennyolc éves volt, amikor Allan feleségül vette, ő pedig harmincöt. Sose légy olyan bolond, Emily, hogy jóval idősebb férfihez mész nőül.

Emily nem válaszolt. Teljesen megfeledkezett a Skót vezérekről. Kezdte hidegnek érez­ni az ujjhegyeit, ami mindig is az izgalom je­le volt, szeme egészen elsötétült. Érezte, hogy egy titok megoldásának küszöbén áll, egy olyan titokról lebbentik fel előtte a fátylat, ami régóta foglalkoztatja és izgatja őt. Na­gyon drukkolt, hogy Nancy néni ne kalan­dozzon el másfelé.

– Úgy hallottam, feltűnő szépség volt – mondta Caroline.

Nancy néni grimaszt vágott.

– Attól függ, kinek milyen az ízlése. Persze, csinos volt... olyan, mint az aranyhajú babá­id. A bal szemöldöke fölött apró, szív alakú anyajegy sötétlett. Ha ránéztem, mindig oda­tévedt a szemem. Akik hízelegni akartak ne­ki, szépségpöttynek mondták. „Szívtiprónak” emlegették. Allan bolondult érte. Beatrce flörtölt az esküvője előtt, de én mondom... pedig az igazság ritka dolog az asszonyok közt, te Caroline például igazságtalan, vén banya vagy –, nos, én mondom, hogy az esküvője után nem flörtölt, legalábbis nyíltan nem. Huncut kis nyuszi volt, mindig nevetgélt, énekelt és táncolt, ha engem kérdezel, egyáltalán nem illett Allan Burnley-hez. Inkább Laura Murray-t kellett volna elvennie De hát habozott-e valaha egy férfi, ha bolondos és józan nő között kellett választania? Mindig a bolondos a nyertes, Caroline. Ne­ked ezért nem jutott férj soha. Túlságosan józan voltál. Ezt sose feledd, Emily! Neked van eszed, rejtsd el alaposan. A bokád sokkal többet tesz majd az érdekedben, mint az eszed valaha is.

– Most ne törődj Emily bokájával! – vágott közbe türelmetlenül a botrányszagot érző Caroline. – Folytasd! Mi történt a Burnley fa­míliában?

– Hát, Beatrice-nek volt egy unokatestvére, Leo Mitchell Shrewsburyből. Emlékszel a Mitchell családra, Caroline? Ez a Leo szem­revaló fiatalember volt, tengerészkapitány. A pletykák szerint szerelmes volt Beatrice-be. Van, aki azt állítja, hogy Beatrice hozzá akart menni, a szülei azonban Allan Burnley-nek adták, mivel jobb partinak ígérkezett. Ki tud­ja? A pletykákból kilenc hazugság és a tize­diknek is csak a fele igaz. Mindenesetre meg­játszotta, hogy szerelmes Allanbe, és a dok­tor hitt neki. Amikor Leo hazajött a tengerről és megtudta, hogy Beatrice férjhez ment, elég hűvösen fogadta a dolgot. Ám mindig Blair Waterben tanyázott, és Beatrice szám­talan kifogást talált. Leo az unokatestvére – együtt nőttek fel – olyanok, akár két testvér – a város után magányosnak érzi magát Blair Waterben – csak akkor érzi otthon magát, ha legalább egy testvér vele van. Allan lenyelte a dolgot, hisz az a lány olyannyira elvette az eszét, hogy bármit elhitetett vele. Szóval, Be­atrice és Leo sülve-főve együtt voltak, még akkor is, amikor Allan a betegeit látogatta. Aztán egy este Leo hajója – a Szelek asszonya – kihajózott a Blair-i kikötőből Dél-Amerika felé. A fiatalember elment, és Beatrice vele tartott.

Különös, nyüszítő hang jött Emily irányából. Ha Nancy néni vagy Caroline rápillantottak volna, halálsápadt arcú, félelemittas, tágra kerekedett szemü gyermeket láttak vol­na. De rá sem néztek. Kötöttek és remek hangulatban folytatták a pletykálkodást.

– Hogy fogadta a doktor? – Tudakolta Caroline.

– Hogy fogadta, hogy fogadta? Azt senki sem tudja. Azt viszont igen, hogy milyen em­ber lett belőle azóta. Sötétedéskor ért haza, a csecsemő a bölcsőjében aludt, a gyereklány vigyázott rá. Azt mondta Allannek, hogy Mrs. Burnley kiment a kikötőbe az unokatestvéré­vel, hogy elbúcsúzzék tőle, és tízre hazaér. Allan sosem kételkedett a feleségében, így könnyű szívvel várt rá – de az nem tért vissza. Nem is állt szándékában. Reggelre a Szelek asszonya már a nyílt tengeren járt – előző este, sötétedéskor hagyta el a mólót. Azt mindenki tudta, hogy Beatrice a fedélze­ten volt. Allan Burnley nem mondott sem­mit, csupán megtiltotta, hogy valaha is kiejt­sék előtte a nevét. A Szelek asszonya Hatterasnál odaveszett, teremtett lélek sem ma­radt életben a fedélzetéről. Ez vetett véget a szöktetésnek meg a szépséges, nevetős Beatrice-nek, és a szívtipró szépségfoltjának.

– Annak a szégyennek és szerencsétlenség­nek, amit az otthonára hozott, nem lett vége – jegyezte meg zsémbeskedve Caroline. – Én kátrányban és tollban forgatnék meg egy ilyen asszonyt.

– Badarság... Ha egy férfi nem képes vigyázni a feleségére... ha szemellenzőt visel... Szentséges ég, te gyerek! Mi a baj?

Emily a fotel előtt állt és úgy hadonászott a karjával, mintha valami förtelmes dolgot akarna elhessegetni magától.

– Nem hiszem el! – kiáltotta magas, termé szetellenes hangon. – Nem hiszem el, hogy Ilse mamája ezt tette. Nem... ő nem tehetett ilyet... Ilse mamája nem tett ilyet.

– Fogd meg, Caroline! – sikoltotta Nancy néni. Emily azonban, noha egy pillanatra megfordult vele a hátsó szalon, összeszedte magát.

– Ne nyúljon hozzám! – kiáltotta szenvedélyesen. – Ne érjen hozzám! Maga... maga., magának tetszett ez a történet!

Kirohant a szobából. Nancy néni szégyen kezve nézett maga elé. Először jutott eszébe, hogy botránykedvelő, vén nyelve besározott valakit. Aztán vállat vont.

– Úgysem lehet egész életében vattába cso­magolni. Jobb lesz, ha minél előbb megta­nulja, hogy az életben nem minden fenékig tejfel. Egyébként, az hittem, ismeri ezt a his­tóriát, már amennyiben még mindig olyan pletykásak a Blair Water-iek, mint annak idején. Ha hazamegy és elmeséli azoknak a méltatlankodó New Moon-i aggszüzeknek, még az ifjúság megrontásával vádolnak majd. Ne is kérd tőlem, Caroline, hogy családi borzalmakat meséljek neked az unokahúgom előtt. Te rémes, vén szatyor. A te korod­ban. Csodálkozom rajtad. Nancy néni és Caroline visszatértek a köté­sükhöz és tartós civódásukhoz, odafent, a Rózsaszín szobában pedig Emily órákon át zokogott az ágyán. Olyan rettenetes volt a gondolat, hogy Ilse mamája megszökött és otthagyta a kisbabáját. Emily számára kegyetlen, szívtelen, rémes dolog volt, amit Ilse mamája művelt. Egyszerűen nem tudta el­hinni. Úgy érezte, itt valami nem stimmel.

– Talán elrabolták – mondta keservesen. – Csak azért ment fel a fedélzetre, hogy körülnézzen, és nem vette észre, amikor felhúzták a horgonyt és magukkal vitték. Magától biz­tosan nem ment el, nem hagyta ott a drága kisbabáját. Napokon át nem hagyta nyugodni a törté­net. Annyit rágódott rajta, hogy szinte fájt. Előre reszketett, mi lesz, ha visszatér New Moonba és találkozik Ilsével, miközben ilyen sötét titok nyomja a lelkét, amit nem tárhat fel Ilse előtt. Ő semmit sem tud. Egyszer megkérdezte tőle, hova temették a mamáját, ő pedig azt felelte: „Fogalmam sincs. Azt hiszem, Shrewsburybe... a Mitchelleket oda temetik". Emily összekulcsolta vékonyka kezét. Legalább olyan érzékeny volt az ocsmányságra és a fájdalomra, mint a szépségre és az örömre, ez az ügy pedig szörnyű és gyötrelmes volt. Mégis, éjjel és nappal csak erre gondolt. A Wyther majorban hirtelen el­laposodott az élet. Nancy néni és Caroline egyszer csak abbahagyták a családi történe­tek mesélését, még az ártatlanokét is – a je­lenlétében. És mivel unatkoztak, cseppet sem biztatták, hogy ott lebzseljen körülöttük. Emily úgy érezte, akkor érzik jól magukat, amikor ő hallótávolságon kívül van. Így aztán ideje nagy részét az öbölben töltötte. Nem tudott verset írni, képtelen volt a Jimmy-naplóba írogatni, még az édesapjának sem írt. Mintha valami elválasztotta volna a régi boldogságtól. Minden csészébe jutott egy-egy méregcsepp. Még a hatalmas öböl különös árnyai, fenyő borította szikláinak szépsége, és azok a kicsiny, lilás, Tündérország bástyáinak tetsző szigetek sem váltották ki belőle a régi, gondtalan elragadtatást. Olyan szenvedélyesen reagálta le első találkozását a világ bűneivel és bánataival, hogy attól félt, sosem lehet boldog többé. Emily ennek dacára makacsul kitartott amellett, hogy Ilse mamája nem csinálhatott ilyet, és kétségbeesetten töprengett, miként bizonyíthatná be, hogy nem tette meg. De hogyan lehetne ezt bizonyítani? Képtelenség. Megoldott egy „rejtélyt", ám egy sokkal söté­tebbre bukkant: megtudta, miért nem tért vissza azon a bizonyos nyári estén Beatrice Burnley. Emily minden tény ellenére ragasz­kodott ahhoz a titkos elképzeléséhez, hogy bármi volt is az ok, semmi esetre sem lehe­tett az, amit állítanak. Ilse mamája nem volt a Szelek asszonya fedélzetén, amikor a bal­végzetű hajó kivitorlázott a Blair-i kikötő mö­gött elterülő, csillagporos káprázatba.

 

11

Az öböl partján

„Kíváncsi volnék, meddig kell még él­nem?” – töprengett Emily. Aznap este jóval távolabbra csatan­golt az öbölben, mint azelőtt. Meleg, szeles este volt, fenyőillat töltötte be a levegőt, kö­dös türkizben fénylett az öböl. Olyan part­szakaszon találta magát, amely teljesen el­hagyatottnak tűnt, mintha emberi láb sosem érintette volna, olyan volt. Azt a keskeny, vörös fonalhoz hasonló, trükkösen kanyargó ösvényt kivéve, amelyet hatalmas, zöld, bár­sonyos mohapárnák szegélyeztek, s ki-be ka­nyargott a magas erdeifenyők és takaros lucfenyők között. Egyre meredekebb és szik-lásabb lett a part, s amint Emily követte a keskeny kis ösvényt, az teljesen eltűnt egy páfrányosban. Épp vissza akart fordulni, amikor csodaszép, virágzó őszirózsát pillantott meg messzire, a meredély szélén. Ezt meg kell szereznie - még sosem látott ilyen sötét, ilyen élénk lila őszirózsát. Előrelépett hogy megszemlélje, de az alattomos, moha talaj elindult a talpa alatt, és csúszott lefelé a meredek lejtőn. Emily eszeveszetten igyekezett visszamászni, de minél keményebben próbálkozott, annál gyorsabb volt a földcsuszámlás. Bármelyik pillanatban túlcsúszhat a sziklákon, egyenesen a kilencméternyi mélységben lévő köves partra. Egy szörnyű pillanatig halálosan megrémült, de észrevet­te, hogy a mohlepte, letört földdarab megakadt egy keskeny sziklaperemen, bár jó ré­sze túllógott rajta. Ő épp azon hasalt. Úgy érezte, ha icipicit is megmoccan, a durva kö­veken végzi.

Mozdulatlanul feküdt, s miközben azon igyekezett, hogy leküzdje félelmét, gondol­kodni próbált. Nagyon messzire elbarangolt, olyan messzire, hogy egyetlen ház sem volt a közelben - senki sem hallaná meg a segély­kiáltását. És egyébként sem mert kiáltani, hiszen a legcsekélyebb mozdulattól meg­csúszhat az a kis földdarab. Meddig képes mozdulatlanul feküdni? Hamarosan leszáll az éjszaka. Nancy néni aggódni fog, ha söté­tedésig nem ér haza, és biztosan utána kül­di Caroline-t. De hiába is keresné, itt sosem találja meg. Kinek jutna eszébe, hogy itt ke­resse, ilyen távol a majortól, az alsó öböl fenyvesében? Emilyt kirázta a hideg a gondo­lattól, hogy ebben a testhelyzetben kell tölte­nie az éjszakát éberen, segítségre várva, ami talán sosem jön el.

Egyszer már szembenézett a halállal, leg­alábbis úgy hitte, amikor Hórihorgas John azt mondta, hogy mérgezett almát evett. Ez a mostani azonban keményebb helyzet. Itt meghalni, teljesen egyedül, távol az otthoná­tól! Talán rá sem bukkannak a holttestére, és sosem derül ki, mi történt vele. A varjak vagy a sirályok vájják ki a szemét. Olyan élethűen látta lelki szemei előtt a jelenetet, hogy majdnem felsikoltott a borzalomtól. Ő is nyom nélkül eltűnhet, ahogyan Ilse ma­májával történt.

Mi történt Ilse mamájával? A saját szoron­gatott helyzetében is ez a kérdés foglalkozta­ta Emilyt. Meglehet, talán sosem látja vi­szont drága New Moonját, sem Teddyt, sem a tejfeldolgozót, sem a Kóró dűlőt, sem Hóri­horgas John erdejét, sem a mohos, régi nap­órát, és a padlásszobában a szófa titkos pol­cára rejtett becses kéziratkupacot sem,

„Roppant bátornak és türelmesnek kell lennem" – gondolta. – Az egyetlen esélyem, _ha nyugodtan fekszem. Gondolatban azért imádkozhatok, hiszen Isten ugyanúgy meg­hallja a gondolataimat, mint a szavaimat. Milyen jó, hogy legalább ő hall, ha más nem is! Ó, Isten – Apa Istene –, kérlek, tégy cso­dát és mentsd meg az életemet, hiszen még nem kéne meghalnom. Bocsáss meg, hogy nem térdepelek – láthatod, nem mozdulha­tok. És ha meghalok, kérlek ne hagyd, hogy Elizabeth néni valaha is megtalálja a levele­met. Intézd úgy, hogy Laura néni bukkan­jon rájuk. És azt se engedd, hogy Caroline kirámolja a ruhásszekrényt, amikor takarít, mert észrevenné a Jimmy-naplómat és elol­vasná, amit őróla írtam. Kérlek, bocsásd meg a bűneimet, főleg azt, hogy nem voltam elég hálás, és a frufrumat is. És légy szíves, ne engedd, hogy Apa túl messzire legyen. Ámen.” Aztán rá jellemző módon utóiratot is gon dolt az imájához: „És kérlek szépen, intézd úgy, hogy valaki kiderítse Ilse mamájáról hogy mégsem követte el azt a dolgot"

Mereven feküdt. A vízen aranyba és vörös be fordultak a fények; az egyik szirtre taréj szerűen nyúltak ki a sötét fenyőágak a borostyán háttér előtt – a számára lassacskán kilobbanó világ szépségének csodái. Felerősödött a szél, kezdett lehűlni a levegő. Emily oldalánál letört és tompa puffanással landolt a köveken egy földdarab. Az a rész, amelyiken az egyik lába nyugodott, ugyancsak laza volt és szinte fityegett. Tudta, bármelyik pil­lanatban leszakadhat. Milyen rémes lesz itt feküdni, ha besötétedik! Rálátott a hatalmas őszirózsára, amely a végzetébe csalta. Lilán gyönyörűségesen bólintgatott fölötte.

Aztán egy férfiarcot pillantott meg az ág mellett.

– Istenem! – mondta a férfi, csak úgy ön­magának.

Emily látta, hogy apró termetű és az egyik válla egy parányit magasabban áll a másik­nál. Ez biztosan Dean Priest – Kajlahátú Priest. Emily nem merte megszólítani. Moz­dulatlanul feküdt, hatalmas lilásszürke sze­me kiáltotta helyette: „Ments meg!"

– Hogyan segíthetnék rajtad? – motyogta maga elé rekedtes hangon a férfi. – Nem tud­lak elérni, és az a gyanúm, hogy az a megtört földdarab a legkisebb érintéstől vagy zökkenéstől átcsúszhat a peremen. Kötelet kell hozzak... nincs mit tenni. Addig itt kell hagy­jalak. Kitartasz, gyerek?

– Igen – suttogta Emily. Bátorítóan a férfi­ra mosolygott azzal a szelíd mosollyal, ami a szája szögletéből indult, majd lassan szétterült az arcán. Dean Priest sosem felejtette el ezt a mosolyt és a meredély széléhez oly ve­szélyesen közel lévő arcocskából ránéző, el­szánt gyermektekintetet.

– Tudod, én sántítok egy kicsit, nem szá­guldozhatok, de olyan gyors leszek, amennyire csak tőlem telik. Nem kell félned, meg­mentelek. Itt hagyom a kutyámat, hogy ne maradj egyedül. Ide, Tweed!

Füttyentett, s hatalmas, aranybarna kutya jelent meg a színen.

– Ülsz, Tweed, el nem mozdulsz innen, amíg vissza nem jövök. Nem kaparászol, nem csóválod a farkad, csak a szemeddel beszél­getsz. Értetted?

Tweed szófogadóan leült, Dean Priest pedig eltűnt. Noha Emily még mindig félt, már fogalmazta a szavakat, melyekkel Jimmy-naplójába leírja a kalandot. Lélegzetelállító lesz.

Örült a kutya társaságának. Nem tudott annyit a kutyákról, mint a macskákról, min­denesetre, amint szelíd tekintetével őt für­készte, ugyancsak emberinek és megbízha­tónak látszott. Egy szürke kiscica csodálatos teremtés, csakhogy a szürke cicusok sosem ülnének így és nem bátorítanák. „Azt hiszem – gondolta Emily –, ha bajban vagy, egy ku­tya mégis csak jobb egy macskánál."

Fél óra telt el, amire Dean Priest visszatért.

– Hál' istennek nem zuhantál le – dünnyög­te. – Nem kellett olyan messzire mennem, mint gondoltam, egy partra vetett csónakban találtam egy kötelet. Amikor ledobom, na­gyon erősen markold meg, mert a föld ki fog csúszni alólad, és a kötélen kell lógnod, amíg felhúzlak. Menni fog?

– Megpróbálom – suttogta Emily.

Dean Priest a kötél egyik végét egy masszív fenyőfa törzsére erősítette, majd hurkot kötött a másik végére és leeresztette a kötelet.

– Most! – mondta.

„Édes Istenem, kérlek" – fohászkodott magában Emily, majd elkapta a hintázó kötelet. Egyetlen mozdulat – szemvillanásnyi idő: a talaj a peremen átcsúszva a kövekre zuhant, ő pedig teljes súlyával ott himbálózott a kö­télen. Dean Priestet rosszullét környékezte, megborzongott. Vajon képes-e megtartani magát a gyermek, amíg felhúzza?

Aztán észrevette, hogy a kislány meg tudott támaszkodni a térdével egy keskeny kiugrón. Nagyon óvatosan húzta felfelé a kötelet. Emily bátran segített, lábujjaival próbált megkapaszkodni a porladozó talajon. Egy perc se telt belé, és karnyújtásnyi távolságra volt a férfitól. Dean Priest megragadta a kar­ját és maga mellé húzta a biztonságba. Ami­kor az őszirózsa magasságába került, Emily letörte a virágot.

– Úgyis megszereztelek – mondta győzedel­mesen. Aztán észbe kapott. – Nagyon hálás vagyok. Megmentette az életemet. És... és... azt hiszem, most leülök egy pillanatra. Olyan furán remeg a lábam.

Emily leült, és sokkal jobban reszketett, mint amikor veszélyben volt. Dean Priest a göcsörtös vén fenyőnek dőlt, ő is „reszketni" látszott. Megtörölte homlokát a zsebkendőjé­vel. Emily kíváncsian méregette a férfit. Sok mindent megtudott róla Nancy néni nem mindig jóindulatú megjegyzéseiből. Úgy tűnt, a néni nem kifejezetten kedveli őt, hiszen mindig csak lekicsinylően „Kajlahátú"-nak ti­tulálta, míg Caroline következetesen Dean-ként emlegette. Emily tudta róla, hogy harminchat éves – ami számára meglehetősen tiszteletreméltó kornak számított –, hogy főis­kolára járt és jó módú; hogy deformált a vál­la és biceg egy kicsit; hogy semmi más nem érdekli, csak a könyvek; hogy az egyik báty­jával lakik és rengeteget utazik; s hogy az egész Priest-klán retteg csípős nyelvétől. Nan­cy néni egyszerűen „cinikusnak" titulálta. Emily nem tudta, mi fán terem a „cinikus", mindenesetre érdekesen hangzott. Most ala­posan megnézte magának a férfit: finom arc­vonásai voltak, vörösesbarna haja, az ajka keskeny, érzéki, s kissé bizarr módon lefelé görbülő. Emilynek tetszett a férfi szája. Ha idősebb lett volna, nyilván azt is tudta volna, miért. Erőt, gyengédséget, humort sugallt.

Torz válla ellenére valami tartózkodó mél­tóság áradt belőle, ami számos Priest sajátja volt, s amit gyakran és tévesen gőgnek tar­tottak. A Caroline arcában tolakodóan fürké­sző és zavarba ejtő; Jim Priestében pedig pi­masz, Priest-zöld szem, Dean Priest eseté­ben álmodozó volt és vonzó.

– Jóképünek találsz? – kérdezte mosolyog­va a férfi, és letelepedett Emily mellé. Gyö­nyörű hangja volt – dallamos és hívogató.

Emily elpirult. Tudta, hogy nem illik bá­mulni, ráadásul egy cseppet sem találta von­zónak a férfit, úgyhogy igen hálás volt, ami­ért az nem forszírozta a témát.

– Tudod, ki a lovagias megmentőd? – hang­zott az újabb kérdés.

– Azt hiszem, maga Kaj... Mr. Dean Priest. – Emily fülig vörösödött zavarában. Megint vészesen közel járt ahhoz, hogy folt essék a modorán.

– Igen,, Kajlahátú Priest. Sose zavartasd magad. Épp eleget hallottam a gúnynevemet. A Priestek humorosnak tartják. – Kínosan felnevetett. – Az oka nyilvánvaló, igaz? Az is kolában is állandóan gúnyoltak miatta. Nos miért másztál ki arra a sziklára?

– Ezért – mutatta fel Emily az őszirózsáját.

– És megszerezted! Te mindig megkapod amit akarsz? Még akkor is, ha a halál leselkedik rád? Azt hiszem, szerencsésnek születtél. Látom a jeleket. Az a hatalmas őszirózsa veszélybe sodort, de meg is mentett, hiszen azért léptem oda, hogy megmustráljam, és így vettelek észre. A mérete és a színe miatt akadt meg rajta a szemem. Egyébként to­vábbmentem volna, te pedig... mi lett volna veled? Ki fia borja vagy te, aki megengedi ne­ked, hogy kockára tedd az életedet ezen a ve­szélyes partszakaszon? Mi a neved, ha van egyáltalán? Kezdek kételkedni benne, hiszen amint látom, hegyes füleid vannak. Csak nem valami tündérmesébe csöppentem, és ripsz-ropsz, öregemberré változom, akit csu­pán a társául szegődött kutyájának csontvá­za kapcsol össze a való világgal.

– Emily Byrd Starr vagyok, New Moonból – felelte hűvösen Emily. Kezdett érzékenyen reagálni a füleire. Cassidy atya is megjegy­zést tett rájuk, most pedig Kajlahátú Priest. Tényleg olyan titokzatosak?

Mégiscsak volt valami ebben a Kajlahátú­ban, ami tetszett neki – határozottan tet­szett. Emily elég hamar ítéletet alkotott min­denkiről, akivel találkozott. Néhány percen belül eldöntötte, hogy kedveli, nem szereti, avagy közömbös számára. Most olyan fura érzés kerítette hatalmába, mintha évek óta ismerné Kajlahátú Priestet – talán azért, mert végtelenül hosszúnak tűnt az idő, amíg azon a málladozó földön heverve a visszatértére várt. Nem volt jóképű, igaz, mégis von­zónak találta keskeny, sápadt, okos arcát és delejes zöld szemét.

– Vagy úgy! Te vagy az ifjú hölgy, aki látogatóba jött a majorba – mondta kissé döbbenten Dean Priest. – Ezek szerint az én drága Nancy nénémnek kellene jobban vigyáznia rád – az én drága, drága Nancy nénémnek.

– Úgy látom, nem szereti Nancy nénit – je­gyezte meg barátságtalanul Emily.

– Mivégre szeressek egy hölgyet, aki nem kedvel engem? Bizonyára már rájöttél, hogy a néném gyűlöl.

– Ó, nem hiszem, hogy ennyire rossz lenne a helyzet – felelte Emily. – Biztosan jó véle­ménye is van magáról, hiszen azt mondja, maga az egyetlen Priest, aki a mennybe jut.

– Meglehet, hogy te annak tartod, de ez nem bók a részéről. Egyébként Douglas Starr lánya vagy, igaz? Ismertem az édesapádat. Együtt jártunk a Queen's Akadémiára, de miután vé­geztünk, elsodródtunk egymástól. Ő .újságíró­nak állt, én a McGill-re mentem. Ő volt az egyetlen barátom az iskolában, az egyetlen, aki szóba állt Kajlahátú Priesttel, a bicegővel és ferde vállúval, akivel nem lehetett sem fut­ballozni, sem hokizni. Emily Byrd Starr. Olyan vagy, akár egy csillag. Csak úgy sugár­zol. Az igazi környezeted az esti égbolt nap­nyugta után, vagy a reggeli, közvetlen napfel­kelte előtt. Igen. Jobban illesz a reggeli égbolt­ra. Azt hiszem, Csillagnak foglak nevezni.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy szépnek talál? – kérdezte minden kertelés nélkül Emily.

– Hát, még nem volt rá időm, hogy eltűnőd­jem, szép vagy-e avagy sem. Szerinted egy csillag szép lehet?

Emily elgondolkodott.

– Nem – mondta végül. – Ez a szó nem illik egy csillagra.

– Úgy látom, jól bánsz a szavakkal. A csillagok prizmásak... vibrálnak... rejtélyesek Ritkán bukkanunk rá olyanra, amelyik húsból-vérből való. Azt hiszem, várni fogok rád.,

– Ó, már mehetünk is – vágta rá felállva Emily.

– Hm. Én nem egészen erre gondoltam. Se­baj, menjünk hát, Csillag... ha nem zavar a bandukolás. Legalább kiviszlek a vadonból Azt viszont nem tudom, meg merem-e kockáztatni a Wyther majort ma este. Nem aka­rom, hogy Nancy néni nyaggasson téged. Szóval, nem találsz engem jóképünek?

– Én nem mondtam ilyesmit – tiltakozótt Emily.

– A szavaiddal nem, ám én tudok olvasni a gondolataidban, Csillag. Jobb, ha sosem gondolsz olyasmire, amiről azt akarod, hogy ne tudjak róla. Az istenektől kaptam ezt a te­hetséget, amiért minden mást megtagadtak tőlem, amire vágytam. Úgy gondolod, nem vagyok jóképű, viszont kedvesnek találsz. Magadat szépnek tartod?

– Egy kicsit... amióta Nancy néni megenge­di, hogy frufrut viseljek – bukott ki őszintén Emilyből.

Kajlahátú Priest grimaszt vágott.

– Ne nevezd így. Ez még a fardagálynál is rémesebb. Frufru és fardagály... kifejezetten bántják a fülemet. Tetszenek a homlokod fe­hérségét megtörő fekete hullámok... de soha többé ne hívd frufrunak.

– Tényleg ronda szó. A költészetemben so­sem használom.

Dean Priest megtudta hát, hogy Emily ver­seket ír. Tweed kettejük közt bandukolt, orrával hébe-hóba szelíden megbökte gazdája kezét, a vörösbegyek vidáman fütyörésztek a fákon, s amire Priest Pondba értek a fenyőillatú alkonyatban, a férfi szinte mindent megtudott Emily Starról.

Emily tíz emberből kilenccel szemben tartózkodóan és zárkózottan viselkedett. Dean Priestben azonban tüstént felismerte szelle­mi rokonát. Joga volt a belső szentélyéhez, fenntartás nélkül kitárta előtte kapuját. Zavartalanul beszélgetett vele.

Mellesleg, újra élt, azután a szörnyű este után, amikor úgy érezte, élet és halál között le­beg, ismét érezte az élet csodálatos örömét, Amint édesapjának írta: „mintha kismadárkák énekeltek volna a lelkemben". Ó, és milyen csodás volt a zöld gyepet érezni a talpa alatt!

Mindent elmesélt magáról, a körülménye­iről, a tetteiről. Csupán egyetlen dolgot hall­gatott el: Ilse mamájának históriáját. Arról senkinek sem tudott beszélni. Nancy néni­nek cseppet sem kellett aggódnia amiatt, hogy széltében-hosszában erről fecseg majd New Moonban.

– Tegnap egy egész verset írtam, amikor esett az eső és nem lehetett kimenni – mondta. – Úgy kezdődik, hogy:

 

„A nyugati ablaknál ülve,

Mely a Malvern öblére néz..."

 

– Nem hallhatnám az egészet? – kérdezte Dean, aki tökéletesen tisztában volt vele, hogy Emily repesve várja e kérését.

A kislány boldogan ismételte el az egész költeményt. Amikor ahhoz a két sorhoz ért, amelyeket a legjobban szeretett benne, szeme sarkából a férfira sandított, mit szól hozzájuk:

 

„Tán a büszke öböl kebelét

Ékítő erdős szigeteken..."

 

Dean azonban földre szegezett tekintettel szórakozott arckifejezéssel lépdelt mellett Emily csalódottságot érzett.

– Hm – hümmögött a férfi, amikor befejez te. – Ugye azt mondtad, tizenkét éves vagy" Ha tíz évvel idősebb volnál, nem csodálkoznék... de most ne foglalkozz ezzel.

– Cassidy atya azt mondta, folytassam, mérgelődött Emily.

– Szükségtelen volt, úgyis folytatod... Születési hiba és gyógyíthatatlan. Mégis, mit akarsz kezdeni a leküzdhetetlen írásvágyaddal?

– Azt hiszem, nagy költőnő vagy híres regényíró leszek – felelte megfontoltan Emily.

– Mintha csak azon múlna, hogy mit választasz – jegyezte meg szárazon Dean. – A regényíróknak jó dolguk van... úgy hallom, többet keresnek.

– A regényírásban a szerelmi párbeszéd ag­gaszt – avatta bizalmába a férfit Emily. – Biz­tos vagyok benne, hogy sosem lennék képes rá. Már póbáltam – vallotta meg őszintén –. de az ég világon semmi sem jutott eszembe.

– Emiatt ne aggódj. Majd egy szép napon megtanítalak rá – mondta Dean.

– Tényleg?... Igazán? – Emily egészen izga­lomba jött. – Nagyon hálás leszek, ha megtanít. Az a gyanúm, hogy minden egyebet nagyszerűen meg tudnék oldani.

Megkötöttük az üzletet, csak el ne felejtsd. És ne keress más tanárt. Mi szépet csináltál még a versíráson kívül a majorban? Nem voltál magányos azzal a két vén túlélővel?

– Nem. Jól elvagyok magamban – felelte ko­molyan Emily.

– Biztosan. A csillagok állítólag magányosan élnek, megelégszenek önmagukkal... a saját fényükkel, ami körülfogja őket. Te tényleg szereted Nancy nénit?

– Tényleg. Nagyon kedves hozzám. Nem kényszerít rá, hogy napvédőt hordjak, és megengedi, hogy délelőtt mezítláb mászkál­jak. Délután viszont gombos csizmát kell vi­selnem, és utálom a gombos csizmát.

– Mi sem természetesebb. Holdfényből ké­szült szandált kéne viselned tengeri ködstólával és néhány szentjánosbogarat a hajad­ban. Egyáltalán nem hasonlítasz az édes­apádra, Csillag, de sok mindenben emlékez­tetsz rá. Az édesanyádra hasonlítasz? Sosem találkoztam vele.

Emily tétován elmosolyodott, mintha ab­ban a pillanatban született volna a humorér­zéke.

– Nem – felelte –, csak a szempillám és a mosolyom olyan, mint a Mamáé, viszont Apa homlokát örököltem és Starr nagymama ha­ját meg szemét, aztán George nagybácsi or­rát, Nancy néni kezét, Susan unokatestvérem könyökét, Murray üknagymama bokáját és Murray nagypapa szemöldökét.

Dean Priest nevetett.

– Rongyoszsák, mint mindannyian – mond­ta. – De a lelked a tiéd és vadonatúj. Erre megesküszöm.

– Ó, olyan boldog vagyok, hogy kedvelem magát – közölte ösztönösen Émily. – Borzasztó lenne arra gondolni, hogy olyan mentette meg az életemet, akit nem szeretek. Egy cseppet sem bánom, hogy maga mentett meg.

– Akkor jó, mert ettől fogva az életed az enyém. Megmentettem, hozzám tartozik. Ezt sose feledd.

Emily lelke lázadozott. Cseppet sem tetszett neki az ötlet, hogy bárkié is legyen az élete, még akkor sem, ha az illetőt olyannyira kedvelte, mint Dean Priestet. A férfi látta rajta ezt a lázadást, és azzal a bizarr mosolyával mosolygott, ami több volt egyszerű mosolynál.

– Ez már nincs kedvére a kisasszonynak? Tudod, ha valami különlegeset akarunk, annak meg kell adni az árát. Vidd haza a csodaszép őszirózsádat és tartsd meg, ameddig csak tudod. A szabadságod volt az ára.

Felnevetett – persze csak viccelt –, Emily mégis úgy érezte, mintha valami láthatatlan hurok szorulna a nyaka köré. Hirtelen ötlettől vezérelve a földre hajította a hatalmas őszirózsát és rátaposott. Dean Priest megbűvölten nézte. Jóság sugárzott a szeméből, amikor találkozott a tekintetük.

– Jó barátok leszünk, te rendkívüli, ragyo­gó kis teremtés. Sőt, jó barátok vagyunk. Holnap beugrok a Wyther majorba és meg­nézem, mit írtál Caroline-ról, meg az én tisz­teletreméltó nénémröl a Jimmy-naplóba. Biztos vagyok benne, hogy szívderítő leírá­sok. Itt az ösvényed. Legközelebb ne csatan­golj el olyan messzire a civilizációtól! Jó éj­szakát, Hajnalcsillagom!

Addig állt a keresztútnál, amíg Emily alak­ja el nem tűnt a szeme elől.

– Micsoda egy gyermek! – dünnyögte. – Sosem felejtem el a tekintetét, amint ott feküdt a halál mezsgyéjén, a vakmerő kis lélek. Még sosem láttam senkit, akit ennyire eltöltött volna a lét puszta öröme. Douglas Starr gyer­meke ő – aki sosem hívott Kajlahátúnak.

Lehajolt, felvette az eltört őszirózsát. Emily cipősarka alaposan helybenhagyta szegényt. Ő azonban aznap este a Jane Eyre lapjai kö­zé fektette, amelyre két verssort jegyzett fel:

 

„A zápor és ragyogás gyermekénél

Számomra nincs tündöklőbb rózsaszál"

 

12

Emily fogadalma

Édesapja halála óta Dean Priest szemé­lyében találta meg Emily az első olyan barátot, akivel minden fenntartás nélkül rokonszenvezett. Mindig nagyszerűen érezte magát a társaságában, hiszen az a csodálatos érzés töltötte el, hogy valaki megérti őt. Szeretni könnyű, épp ezért minden-napos dolog. Ellenben a megértés ugyancsak ritka jelenség! A kislány erdőbeli kalandját követő, varázslatos augusztusi napon együtt barangolták be a képzelet birodalmát, bámu­latos, halhatatlan dolgokról csevegtek, és ré­szesei voltak a „természet ősi örömének", amiről Wordsworth oly boldogan beszélt. Emily megmutatta a Jimmy-naplójában le­vő valamennyi költeményét és „leírását". A férfi épp oly komolyan olvasta őket, mint annak idején az édesapja, és kritikai megjegyzéseket tett, amelyek nem bántották őt, hiszen tudta, hogy jogosak. Ami pedig Dean Priestet illeti, ismét felbuzogott benne az a titkos képzeletforrás, amelyről azt hitte, réges-rég kiapadt már.

– Akár tetszik, akár nem, ráveszel, hogy higgyek a mesékben, ez pedig ifjúságot sugall – mondta. Amíg hiszel a mesékben, nem öregedhetsz meg.

– Hiszen magam sem hiszek a tündérmesékben – tiltakozott fájdalmas képpel Emily – Bárcsak hinnék bennük!

– Te magad is tündér vagy, különben nem találhatnál rá Tündérországra. Oda nem le het jegyet váltani, tudod. Vagy a tündérektől kapsz útlevelet a születésedkor, vagy soha.

– Hát nem „Tündérország" a leggyönyörűbb szó? – kérdezte álmodozva Emily.

– Csupán azért, mert mindent magába foglal, ami után az emberi szív vágyik – felelte Dean.

Amikor vele beszélt, Emily úgy érezte mintha varázstükörbe nézne, ahonnan saját álmai és titkos reményei verődnek vissza va­lami erősebb vonzerővel. Ha Dean Priest ci­nikus volt, Emilynek nem mutatta a cinizmusát. Az ő társaságában nem volt kaján; le­rázta magáról az éveit, kisfiú lett ismét, egy gyermek romlatlan vízióival. És Emily imádta őt azért a világért, amelyet megnyitott előtte.

És mókás is volt – valami agyafúrt, meglepő kópésággal. Vicceket mesélt, megnevettet te őt. Furcsa, régi históriákról regélt, elfele­dett, gyönyörű istenekről, udvari ünnepségekről és királyi menyegzőkről. Úgy tűnt, a kisujjában van az egész világtörténelem. Mi­közben a parton sétáltak, vagy a Wyther major buja, árnyas kertjében üldögéltek, feledhetetlen mondatokkal ecsetelte a régi dolgokat. Amikor Athént az „ibolya színű hegy­orom városának" nevezte, Emily tüstént rá­jött, milyen csodát művel, ha megfelelően párosítjuk a szavakat; és roppantul tetszett neki, amikor a „hét domb városa" gyanánt gondolt Rómára. Dean járt Rómában és Athénben is, szinte mindenütt.

– Senkit sem ismerek, aki úgy beszél, mint te, hacsak nem a könyvekben – mondta a férfinak.

Dean azzal a kesernyés felhanggal nevetett, ami oly gyakran kihallatszott a nevetéséből, bár Emily jelenlétében jóval ritkábban, mint mások társaságában. Valójában ez a nevetés keltette cinikus hírét. Az emberek gyakorta érezték úgy, hogy rajtuk, nem pedig velük nevet.

– Életem túlnyomó részében csupán a könyvek voltak a barátaim – felelte a férfi –, nem csoda hát, ha úgy beszélek, ahogyan a könyvekben.

– Biztos vagyok benne, hogy ezek után sze­retni fogom a történelemórákat – mondta

Emily –, kivéve a kanadai történelmet. Az so­sem tetszett, mert olyan unalmas. Az elején nem annyira, amikor még Franciaországhoz tartoztunk és rengeteget harcoltunk, utána azonban csupa politika az egész.

– A legboldogabb országoknak, akárcsak a legboldogabb asszonyoknak nincs történel­me – jegyezte meg Dean.

– Remélem, nekem lesz történelmem – kö­zölte határozottan Emily. – Én lenyűgöző karriert akarok.

– Mindnyájan, butuskám. Tudod, mi csi­nálja a történelmet? A fájdalom, a szégyen, a lázadás, a vérontás és a szívfájdalom. Kérdezd csak meg magadtól, Csillag, hány szív sajgott és tört össze ahhoz, hogy színesre fesse a történelem azon lapjait, amelyeket te olyan elbűvölőnek találsz. A minap meséltem neked Leonidas és a spártaiak történetét. Nekik is volt édesanyjuk, húguk és szerelmük. Még ha nem is olyan drámai, nem lett volna jobb, ha a választási urnáknál vívnak vértelen csatát?

– Én... nem tudok így érezni – felelte zavar­tan Emily. Még nem volt elég idős ahhoz, hogy átgondolja és azt mondja, amit tíz évvel később mondott volna: – A Thermophüle-i hősök századokon át lelkesítették az emberiséget. A választási urna fölötti civakodás so­sem ért volna fel ezzel.

– Mint minden nő, te is érzelmek alapján alkotsz ítéletet. Nos, reménykedjünk abban a lenyűgöző karrieredben, de sose feledd: ha drámára van szükséged, valakinek viselnie kell a következményeit. Ha nem neked, ak­kor valaki másnak.

– Jaj, ne, azt nem akarom.

– Akkor elégedj meg kevesebb izgalommal. Már elfelejtetted, hogy majd átestél a szikla­párkányon? Akár tragédiával is végződhetett volna. És ha nem bukkanok rád?

– De rám bukkantál – vágta rá Emily. – Szeretem a veszélyes helyzeteket... miután túl vagyok rajtuk – tette még hozzá. – Ha mindig mindenki boldog volna, nem lenne miről olvasni.

Tweed elkísérte őket barangolásaikra, és Emily, noha hű maradt a macskanéphez, nagyon megszerette a kutyát.

– Az agyam egyik felével a kutyákat, a má­sikkal pedig a cicákat szeretem – mondta.

– Kedvelem a macskákat, de sosem volt cicám – felelte Dean. – Túl igényesek... túl so­kat követelnek. A kutyáknak csak szeretet kell, a macskák azonban azt akarják, hogy bálványozzák őket. Nem léptek túl az egyip­tomi istenimádaton.

Emily megértette, mire utal, hiszen mesélt neki a régi Egyiptomról és Pasht istennőről. Mégsem tudott téljesen egyetérteni vele.

– A cicák nem akarják, hogy bálványozzák őket, csak azt, hogy ölelgessék.

– A papnőik viszont igen. Ha ötezer évvel ezelőtt a Nílus partján születtél volna, Emily, bizonyára Pasht egyik papnője lennél, gyö­nyörű, karcsú, barna teremtés, aranypánt övezné fekete hajadat, és ezüstkarika azokat a bokákat, amelyeket Nancy néni annyira csodál, s egy tucat felszentelt kisisten tüs­ténkedne körülötted a szentély udvarának pálmái alatt.

– Ó – suttogta mámorosan Emily –, ez meg­ajándékozott a villanással és egy pillanatra honvágyam lett tőle. Vajon miért?

 – Miért? Azért, mert kétségkívül épp ilyen papnő voltál egy korábbi inkarnációban, és a szavaim emlékeztették rá a lelkedet. Hiszel a lélekvándorlásban, Csillag? Persze, hogy nem, hiszen a New Moon-i tántoríthatatlan kálvinisták nevelnek.

– Mi az a lélekvándorlás? – tudakolta Emily, s miután Dean elmagyarázta, ugyancsak elbűvölőnek találta, bár egészen biztos volt benne, hogy Elizabeth néni nem helye­selné.

 – Nem fogok hinni benne... egyelőre – mondta megfontoltan.

Aztán váratlanul mindennek vége szakadt. Emily biztosra vette, hogy augusztus végéig a Wyther majorban marad. Ám augusztus közepén Nancy néni egy napon azzal állt elő hogy: – Menj haza, Emily. Beléd fáradtam Nagyon is szeretlek... nem vagy ostoba, és meglehetősen csinosnak tartalak... Kimagaslóan jól viselkedtél... mondd meg Elizabethnek, hogy a Murray-k becsületére válsz, de beléd fáradtam. Menj haza!

Emilyt vegyes érzelmek kerítették hatalmukba. Fájt neki, amiért Nancy néni azt mondta „belé fáradt", hiszen ez bárkit sértene. Napokig kutatott megfelelően éles válasz után, amivel visszavághatna Nancy néninek, végül beleírta a Jimmy-naplóba. Utána oly annyira megkönnyebbült, mintha valóban kimondta volna.

És sajnálta, amiért el kell hagynia a Wyther majort; kezdte megszeretni a régi, gyönyörű házat a maga rejtett titkaival, ami valójában építészeti trükk volt csupán, hiszen ezek a falak sem meséltek másról, csak születésekről, halálokról, menyegzőkről és a mindennapi életről, akárcsak a legtöbb épület. Sajnálta, hogy el kell hagynia a tengerpartot, a furcsa és régies kertet meg a tündérgolyót és a vigyorgó kopogtatót, a Rózsa­szín szoba szabadságot jelentő ágyát; de a legjobban mégis azt sajnálta, hogy el kell hagynia Dean Priestet. Másrészt viszont bol­dog volt, ha arra gondolt, hogy visszamegy New Moonba, az ottani szeretteihez: Teddy-hez és kedves fütyörészéséhez, Ilséhez és ösztönző barátságához, Perryhez, a maga szívós felkapaszkodásával, Kotnyeleshez és az új cicushoz, akinek már biztosan kellő ne­velésre van szüksége, és a Szentivánéji álom mesevilágához. Jimmy kuzin kertje biztosan pazarul pompázik, s már megértek az augusztusi almák. Emily máris készen állt az indulásra. Repesve pakolta be fekete útiládáját, és a csomagolást kiváló alkalomnak tartotta, hogy szépen „átdolgozza" egy vers bizonyos sorát, amelyet nemrégiben Dean olvasott fel neki, és megragadta a képzeletét.

– Búcsúzom, büszke világ, hazatérek – sza­valta érzéssel a hosszú, sötét lépcsőház tete­jéről a falon függő komor Priest-fotók sorának. De volt valami, ami nagyon is bosszantotta, Nancy néni nem akarta visszaadni a képet, amelyet Teddy festett róla.

– Megtartom – közölte aranyfüggőit rázva, széles vigyorral. – Egy szép napon még érté­kes lesz ez a kép, mint egy híres művész ifjúkori próbálkozása.

– Csak kölcsönadtam. Mondtam, hogy csak kölcsönadtam neked – méltatlankodott Emily.

– Én egy gátlástalan, vén démon vagyok – közölte hűvösen Nancy néni. – A Priestek legalábbis így neveznek a hátam mögött, igaz, Caroline? De akár nevén is nevezhetjük a dolgot. Nekem történetesen tetszik a kép, ez minden. Bekereteztetem és felakasztom itt a szalonban, de a végrendeletemben rád hagyom. És rád hagyom a kopogtatót is, meg a tündérgolyót és az arany fülbevalómat. Viszont egy huncut vasat sem hagyok rád a pénzemből... arra ne számíts.

– Nem is kell – felelte gőgösen Emily. – Tengernyi pénzt fogok keresni. Az viszont nem tisztességes, hogy megtartod a képemet. Azt nekem adták.

– Sosem voltam tisztességes – felelte Nancy néni. – Az voltam, Caroline?

– Nem – felelte házsártosan Caroline.

– Na látod, úgyhogy ne cirkuszolj, Emily. Nagyon jó gyerek voltál, de úgy érzem, erre az évre megtettem az irántad való kötelességemet. Menj vissza New Moonba és ha Elizabeth nem enged meg valamit, mondd csak azt, hogy én mindig megengedtem. Nem tudom, beválik-e, de azért csak próbáld meg. Elizabeth, akárcsak a többi rokonom, még mindig nem tudja, mit csinálok majd a pénzemmel.

Jimmy kuzin jött át Emilyért. Milyen boldog volt, amikor viszontlátta Jimmy kedves ábrázatát, kobold szemeit és kettéágazó szakállát. Viszont amikor Deanhez fordult, pocsékul érezte magát.

– Ha akarod, kaphatsz búcsúpuszit mondta elcsukló hangon.

Emily nem szeretett puszilkodni. Igazából Deant sem akarta megcsókolni, de olyannyira szerette, hogy úgy vélte, az ő esetében a végsőkig elmehet.

A férfi mosolyogva nézett le a kislány fiatal tiszta, finom arcára.

– Nem. Nem akarom, hogy megcsókolj, még nem. És az első csókunknak nem lehet elválás íze. Az rossz ómen lenne. Sajnálom, hogy elmész, Hajnalcsillag. De nemsokára találkozunk. A legidősebb nővérem, mint tudod, Blair Waterben lakik, és hirtelen kitört rajtam a testvéri szeretet. Az a gyanúm, hogy ezentúl gyakran meglátogatom. Addig is ne feledd, azt ígérted, minden héten írsz. Én pedig válaszolok.

– Szép, vastag leveleket – könyörgött Emily – Imádom a vaskos borítékokat.

– Vaskos? Határozottan testesek lesznek. Csillag. Most pedig még istenhozzádot sem mondok neked. Kössünk egy megállapodást! Sosem mondunk istenhozzádot egymásnak. Csak mosolygunk és elmegyünk.

Emily hősies erőfeszítéssel mosolygott és ment. Nancy néni és Caroline visszatértek a hátsó szalonba a römijükhöz; Dean Priest füttyentett Tweednek, és a tengerpart felé in­dult. Olyan magányos volt, hogy magában nevetett.

Emilynek és Jimmy kuzinnak annyi meg­beszélnivalója akadt, hogy ugyancsak rövid­nek tűnt a hazáig vezető út.

New Moon fehér volt a délutáni napsütés­ben, amely még a régi istállók szürkeségét is meglágyította. A Három Hercegkisasszony olyan zárkózottan és hercegnőien magaso­dott az ezüstös égbolt előtt, mint még soha. A mezőkön túl ott hullámzott az öreg öböl.

Laura néni kiszaladt eléjük, csodás, kék szeme ragyogott az örömtől. Elizabeth néni a nyári konyhában készítette a vacsorát és csak kezet rázott Emilyvel, de egy hangyányival kevésbé komornak és kimértnek lát­szott a szokottnál, és Emily kedvencét, a va­níliakrémmel töltött fánkot készítette vacso­rára. Perry mezítlábasan, napbarnítottan odakint ácsorgott és alig várta, hogy minden pletykáról tudósítsa: cicusokról, borjakról, kismalacokról meg az új csikóról. Ilse is átvi­harzott, és Emily meglepetten fedezte fel, hogy szinte megfeledkezett róla, milyen ele­ven a barátnője, hogy ragyog borostyánsze­me és milyen csillogó az aranysörénye, amit még jobban kiemelt a széles karimájú, kék selyemkalap, amelyet Mrs. Simms vásárolt Shrewsburyben. A harsány fejfedő zavarta Laura Murray szemét és szépérzékét, ám azt meg kellett hagyni, hogy a színe nagyon is il­lett Ilse csodálatos hajához. Lehengerlő öleléssel üdvözölte Emilyt, ám alig telt bele tíz perc, keserű szavakkal veszekedett vele, amiért nem akarta neki adni Kotnyeles egyetlen életben maradt kölykét.

– Jogom van hozzá, te szenilis hiéna – tört ki Ilse. – Legalább annyira a tiéd, mint az enyém, te disznó. A mi vén istállómacskánk az apa.

– Milyen illetlen hang ez! – vágott közbe ha­ragtól sápadtan Elizabeth néni. – Ha össze­vesztek azon a macskakölykön, vízbe fojtom, ezt ne feledjétek.

Végül Ilse belement Emily javaslatába, hogy ő adjon nevet a cicának, és fele részben legyen az övé. Ilse a Nárciszka nevet adta ne­ki. Emily ezt nem tartotta jónak, mert Jimmy kuzin kis kandúrként emlegette a macskakölyköt, ami arra engedett következtetni, hogy az erősebb nemhez tartozik. Mivel azonban nem akarta ismét kivívni Elizabeth néni haragját egy tabu témával, inkább bele­egyezett.

„Hívhatom egyszerűen csak Nárcisznak – gondolta –, így férfiasabban hangzik."

Kecses, szürke cirmos volt a macskakölyök, drága, elvesztett Mike-jára emlékeztet­te Emilyt. És milyen jó volt az illata! – lehe­letnyi szénaillattal kevert, meleg, tiszta boly­hosság.

Vacsora után meghallotta Teddy füttyjelét a régi kertben, a szokásos, elbűvölő hívójelet. Szaladt üdvözölni őt, elvégre Teddyhez ha­sonló senki sincs a világon. Eksztázisban iramodtak neki a Kóró dűlőnek, hogy meg­nézzenek egy új kiskutyát, akit Burnley dok­tor ajándékozott Teddynek. Mrs. Kent nem mutatott kitörő örömöt Emily láttán. Hűvö­sebb és tartózkodóbb volt, mint valaha, s olyan furcsa tűz égett sötét szemében, amint a pufók kutyakölyökkel játszadozó két gyer­meket figyelte, hogy Emilynek libabőrös lett a háta, amikor véletlenül találkozott a tekin­tetük. Még sosem érezte ilyen nyilvánvaló­nak Mrs. Kent ellenszenvét.

– Miért nem szeret a mamád? – bukott ki belőle, amikor Teddyvel az istállóba vitték a kis Leót.

– Azért, mert én szeretlek – felelte kurtán Teddy. – Ő semmit sem szeret, ami számom­ra kedves. Attól félek, hogy nemsokára meg­mérgezi Leót. Bárcsak... bárcsak ne szeretne annyira! – tört ki a fiú. Már érlelődött benne a lázadás ezzel a szinte abnormális félté­kenységgel szemben, amit nem egészen fo­gott fel, ám egyre kellemetlenebb béklyónak érzett. – Azt mondja, nem engedi meg, hogy felvegyem ebben az évben a latint és az al­gebrát, mert úgysem megyek középiskolába. Közölte, hogy képtelen megválni tőlem. Engem nem érdekel a latin, viszont tanulni akarok, hogy művész lehessek. Egyszer majd olyan iskolába akarok járni, ahol a művésze­tet tanítják. De úgysem fog elengedni... Gyű­löli a képeimet, mert azt hiszi, azokat jobban szeretem, mint őt. Pedig ez nem igaz. Én sze­retem Anyát, hiszen minden más dologban olyan aranyos és jó hozzám. Ő mégis azt képzeli, hogy a képeimet szeretem jobban, és el is égetett néhányat közülük. Tudom, hogy megtette. Eltűntek az istálló faláról, és sehol sem találom őket. Ha bármit tesz Leóval... akkor... akkor gyűlölni fogom.

– Mondd meg neki – közölte hűvösen Emily, amint felbuzogott benne a Murray-agyafúrtság. – Ő nem tudja, hogy te nagyon is jól tudod, hogy ő mérgezte meg Kormit és Boglárkát. Olvasd a fejére, és közöld vele hogyha bármi történik Leóval, nem szereted többé. Annyira megrémül majd, hogy elveszíti a szeretetedet, hogy nem mer kezet emelni Leóra, ebben biztos vagyok. Kedvesen mondd meg neki, ne sértsd meg az érzéseit de mondd el. Majd meglátod – fejezte be Emily olyan stílusban, ami végzetesen hasonlított Elizabeth néniére, amikor ultimátumot hoz valaki tudtára –, ez mindenki számára jobb lesz. Teddyre nagy hatással voltak Emily szavai.

– Azt hiszem, megteszem. Képtelen lennék elviselni, hogy Leo ugyanúgy eltűnjön, mint a cicáim. Még sosem volt kutyám, és mindig szerettem volna egy kiskutyát. Ó, Emily, olyan boldog vagyok, hogy visszajöttél.

Nagyon jóleső érzés volt ezt hallani – főleg Teddytől. Emily boldogan ment haza New Moonba. A régi konyhát megvilágították a gyertyák, a lángok táncot lejtettek az abla­kon és ajtón beáramló augusztusi szélben.

– Gondolom, nem örülsz a gyertyáknak, Emily, azok után, hogy a Wyther majorban lámpát használtál – jegyezte meg egy sóhaj kíséretében Laura néni. Laura Murray életé­nek egyik keserűsége volt, hogy Elizabeth zsarnoki módon ragaszkodott a gyertyákhoz.

Emily elgondolkodva tekintett körül. Az egyik gyertya sercegett, és felé hajolt, mintha csak üdvözölné. Egy másik, egy hosszú belű úgy vöröslött és izzott, akár egy haragos kis démon. Megint egy másik apró lánggal égett – szerény, merengő gyertya volt. Bizarr, szen­vedélyes jellemmel hajlongott a negyedik az ajtónál besettenkedő légáramlatban. Egy újabb pedig egyenes lánggal lángolt, akár egy áldozatos, hűséges lélek.

– Én... nem is tudom, Laura néni – hangzott a megfontolt válasz. – Az ember megba­rátkozhat a gyertyákkal. Azt hiszem, végül is a gyertyákat szeretem jobban.

A nyári konyhából befelé igyekvő Elizabeth néni hallotta a szavait. Valami örömféle csil­lant meg öbölkék szemében.

– Mégis csak van benned némi józanság – közölte. „Ez a második bók, amit kaptam tőle" – gondolta Emily.

– Mintha Emily nőtt volna, amióta elment a Wyther majorba – mondta ugyancsak gondterhelten vizsgálgatva őt Laura néni.

A gyertyákat elkoppantó Elizabeth néni éles szemmel pillantott rá szemüvege fölött.

– Én nem vettem észre – mondta. – A ruhája semmivel sem rövidebb rajta.

– Én pedig biztos vagyok benne, hogy nőtt makacskodott Laura. Jimmy kuzin, hogy véget vessen a vitának, a nappali ajtófélfájánál megmérte Emilyt. Most is pont akkora volt, mint az utolsó ro­vátka idején.

– Na látod – mondta megdicsőülten Eliza­beth néni, aki örült, hogy még ebben a jelentéktelen kis dologban is neki lett igaza.

– Ettől függetlenül, valahogy... másként fest – sóhajtott Laura.

Ami azt illeti, igaza volt. Emily megnőtt, ha testben nem, de lélekben magasabb és éret­tebb lett. Laura ezt a változást érezte meg, miként azt a féltő és gyöngéd szeretet hamar megérzi. A Wyther majorból hazatért Emily nem az az Emily volt, aki odautazott. Nem volt ugyanaz a gyermek többé. Nancy néni családi históriái, amiken elmerengett, Ilse mamájának szorongató története, az a rémes óra, amikor a tengerparti sziklákon farkas szemet nézett a halállal, Dean Priest barátsága, mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy úgy szellemileg, mint érzelmileg, érettebb lett. Amikor másnap reggel felszaladt a padlásszobába és előhúzta becses kéziratkötegét hogy szeretettel átolvasgassa, ugyancsak meglepődött, és fájdalommal vette tudomásul, hogy feleannyira sem jó, mint ahogyan képzelte. Némelyiket kifejezetten ostobának találta, sőt,szégyenkezett miattuk – úgy szégyellte magát, hogy leosont a nyári konyhába és Elizabeth néni legnagyobb bosszúságára, aki szénné égett papírral teli tűzteret talált, amikor kijött ebédet készíteni, elégette őket.

Emily már nem csodálta, hogy Miss Brownell gúnyt űzött az írásaiból – jóllehet, ez még cseppet sem tompított az emlék kese­rűségén. A többi kéziratot visszadugta a szófa polcára, a „Tenger lányát" is beleértve, amely még mindig mesésen jó benyomást tett rá, bár most nem találta olyan remeknek, mint amikor kitalálta. Úgy érezte, sok bekezdést át kéne írnia. Aztán tüstént egy új vers faragásába fogott: „Hazatéréskor több­hetes távollét után". Viszont, ha mindent és mindenkit meg akarna említeni ebben a köl­teményében, akinek és aminek kapcsolata van New Moonnal, akkor ugyancsak hosszú versnek ígérkezett volna, ráadásul heteken át igénybe vette volna minden szabad percét. Olyan jó volt ismét itthon lenni.

A drága New Moonhoz nincs hasonlatos hely – gondolta Emily.

Egy bizonyos dolog különösen emlékezetes­sé tette a hazatérését – afféle „házi korszak­alkotás", ami jóval élesebb nyomot hagy az ember elméjében és képzeletében, mintsem a jelentősége indokolná: saját szobát kapott. Elizabeth néni olyannyira édesnek találta nyugodt éjszakai álmát, hogy úgy döntött, nem adja be még egyszer a derekát és nem áldozza fel többé egy fészkelődő hálótárs kedvéért, aki kísérteties kérdésekkel bom­bázza az éjszaka bármely órájában, ha ép­penséggel azt veszi a fejébe.

Miután hosszan tárgyaltak Laurával, arra az elhatározásra jutottak, hogy Emily meg­kapja az édesanyja szobáját – az úgynevezett toronyszobát –, ami persze nem is volt to­ronyszoba. Mindazonáltal azt a szerepet töl­tötte be New Moonban, mivel a bejárati ajtó fölött helyezkedett el és a kertre nézett, és re­mek kilátás nyílt onnan a Blair Water-i há­zakra. Szóval ezért kapta a nevét. Mialatt Emily távol volt, előkészítették számára a szobát, s amikor visszatérésének estéjén el­jött a lefekvés ideje, Elizabeth néni kurtán közölte vele, hogy ezentúl az édesanyja szo­bája lesz az övé.

– Teljesen az enyém? – kiáltotta Emily.

– Igen. És elvárjuk tőled, hogy magad taka­rítsd és rendet tarts benne.

– Senki sem aludt benne a mamád... távo­zása óta – jegyezte meg elérzékenyülten Lau­ra néni, amit Elizabeth néni azonmód helyte­lennek talált.

– Az édesanyád – mondta, miközben ride­gen tekintett Emilyre a gyertya lángja felett, amitől kifejezetten hátborzongatóak lettek el­mosódott vonásai – megszökött, nevetséges­sé tette a családját és összetörte az apja szí­vét. Hálátlan, szófogadatlan lány volt. Remé­lem, te sosem hozol szégyent a családra effé­le viselkedéssel.

– Nahát, Elizabeth néni – suttogta Emily. Amikor ilyen alacsonyan tartod a gyertyát teljesen úgy néz ki az arcod, akár egy koponya. Nahát, milyen érdekes!

Elizabeth néni sarkon fordult és komor né­masággal felvonult a lépcsőn. Minek egy ilyen gyerekre hasznos intéseket vesztegetni?

Amikor magára maradt az egy szál gyertyá­tól homályosan megvilágított toronyszobá­ban, Emily lelkesen és izgatottan nézett kö­rül. Képtelen lett volna lefeküdni, amíg fel nem fedezi minden kis zugát. Ez a szoba is épp olyan ódivatú volt, akárcsak a többi New Moonban. A falakat aranyszínű, gyémánt mintás tapéta borította, a gyémántok köze­pén egy-egy csillaggal, és hímzett jelmon­datok, valamint képek díszítették, amelyek a nénjei lánykorának „újságmellékletei" lehet­tek. Az egyik, épp az ágy fejénél lévő, két őr­angyalt ábrázolt. A maga idejében biztosan csodálatra méltó volt, Emily azonban utál­kozva nézte.

„Nem szeretem az angyalokon a tollas szár­nyat – gondolta –, egy angyalhoz sokkal job­ban illik a szivárványból szőtt szárny."

A földön csinos háziszőttes és kerek, fonott szőnyegek voltak. Faragott oszlopú, baldachinos, fekete ágy várta őt, vastag dunyhával és steppelt ágytakaróval, de legalább függö­nyök nélkül. Furcsa kis asztal állt karomsze­rű lábakkal és sárgaréz fogantyús fiókokkal az ablak alatt, amelyet fodros muszlinfüg­göny takart; az egyik ablaktábla mókásan el­torzította a tájat, domb látszott ott, ahol nem is volt. Emilynek ez nagyon tetszett. Nem tudta volna megmondani, miért, de nyilván­valóan azért, mert egyéniséget kölcsönzött az ablaktáblának. Aranyozott keretben ovális tükör lógott az asztal fölött. Emily boldog volt, hogy különösebb erőlködés nélkül lát­hatta magát benne, csupán lábujjhegyre kel­lett állnia. „Nem torzítja el az arcomat és nem látszom benne zöldnek" – gondolta vidá­man. Szép, magas támlájú fekete lószőrszék, kis mosdóállvány kék lavórral és kiöntővel, meg egy fakó, rózsamintás puff tartozott még a berendezéshez. A keskeny kandallópár­kányt szárított és festett füvekkel teli vázák díszítették, meg egy lenyűgöző, öblös üveg, teli s de teli nyugat-indiai kagylókkal. Két ol­dalán ólomüveg-berakásos ajtajú szekrénykék voltak, épp olyanok, mint a nappaliban, alatta pedig kicsiny kandalló.

„Vajon megengedi Elizabeth néni, hogy tü­zet gyújtsak benne?" – töprengett Emily.

A szoba azon lakályos helyiségek meghatá­rozhatatlan vonzerejét árasztotta, amelyben a bútordarabok – legyenek régiek avagy újak – jól megférnek egymással, és remek viszony­ban vannak a falak meg a padlódeszkák is. Emily épp ezt érzékelte, amint ide-oda cikáz­va, alaposan szemügyre vett mindent. Ez az ő szobája, máris szereti – tökéletesen otthon érezte magát benne.

– Ide tartozom – suttogta boldogan.

Fényesen érezte magát az édesanyja köze­lében, mintha Juliet Starr hirtelen ott lett volna vele. Izgalomba hozta a gondolat, hogy talán édesanyja horgolta az asztalon lévő ke­rek tűpárna borítását. És az az öblös, fekete üveg a kandallópárkányon – biztosan a mamája állította össze a parfümkeveréket. Ami­kor kihúzta az üvegből a dugót, fűszeres illat csapta meg az orrát. Mintha sok-sok hajdani nyár rózsáinak lelkét zárták volna be egy virág-purgatóriumba. Ez a kísértő, misztikus titokzatos illat elhozta „a villanást" – ami felszentelte a szobát.

Édesanyja képe lógott a kandalló fölött – hatalmas dagerrotípia volt, amely még kislány korában készült róla. Volt ugyan egy fényképe a mamájáról, de amikor Elizabeth néni elhozta őt Maywoodból, a szalonban akasztotta fe1 a képet, ahol Emily csak ritkán láthatta. Ám az aranyhajú, rózsás orcájú leányka fényképe itt a hálószobájában csak az övé. Kedve szerint nézegetheti, beszélhet hozzá.

– Ó, Mama! Mi járt a fejedben, amikor olyan kislány voltál, mint én? Bárcsak akkor ismertelek volna! És ha belegondolok, hogy senki sem aludt itt az utolsó éjszaka óta, mi­előtt megszöktél a Papával. Elizabeth néni szerint bűnös cselekedet volt, de én nem tar­tom annak. Egyáltalán nem olyan volt, mint ha egy idegennel szöktél volna el. Mellesleg, örülök, hogy megtetted, különben most sem­mi sem volna belőlem. – Emily abbeli örömé­ben, hogy létezik egy Emily, sarkig tárta szo­bája ablakát, ágyba bújt, s miközben az álom mezsgyéjén sodorva hallgatta, mint suttog az éji szél Hórihorgas John erdejének hatalmas fái közt, olyan mérhetetlen boldogság kerítet­te hatalmába, hogy szinte fájt. És amikor pár nappal később írt az édesapjának, emígy kezdte a levelet:

„Drága Apa és Anya!"

„Ezután neked is írok, ahogyan Apának, Mama. Sajnálom hogy olyan sokáig kihagy­talak, de egészen addig nem tűntél valódi­nak amíg haza nem jöttem. Másnap reggel gyönyörűen bevetettem az ágyamat – Elizabeth néni cseppnyi hibát sem talált benne – és mindent leporoltam és miután ki­mentem a szobámból, letérdeltem és meg­csókoltam a küszöböt. Nem gondoltam volna hogy Elizabeth néni meglátja, de mégis így történt és azt mondta megbolondultam. Mi­ért gondol Elizabeth néni mindenkit bolond­nak aki olyasmit tesz amit ő soha. Azt felel­tem „Nem bolondultam meg csak imádom a szobámat". Erre felmordult és azt mondta „Inkább az Istenedet kéne imádnod". Hiszen szeretem, drága Apa és Anya, jobban szere­tem mint valaha – amióta megvan az én kedves szobám. Az egész kertet beláthatom belőle és Hórrihorgas John erdejét is sőt egy keveset a Blair Waterből a fák rései közt ahol a Tegnap út halad. Mostanában korán szere­tek lefeküdni. Imádok egyedül heverészni a saját szobámban! Verseket írok és miközben a nyitott ablakon át kinézek a csillagokra meg a szép, hatalmas, kedves, néma fákra Hórrihorgas John erdejében, kitalálom ho­gyan írom majd le a dolgokat.

Ó, Apa drága és Anya! Új tanítónk lesz. Miss Brownell nem jön vissza mert férjhez megy. Ilse azt mesélte, hogy amikor a papá­ja hírét vette a dolognak azt mondta „Isten óvja a férfit". Az új tanárt Mr. Carpenternek hívják. Ilse látta őt amikor eljött a papájához az iskola ügyében, Dr. Burnley ugyanis eb­ben az évben kuratóriumi tag, és azt mondja hogy sűrű, ősz haja és pofaszakálla van. Meg felesége is. Abban a régi házacskában fog lakni az iskola alatti völgyben. Nagyon fura lehet egy olyan tanár akinek felesége és pofaszakálla van.

Örülök hogy itthon lehetek. De hiányzik Dean és a tündérgolyó. Elizabeth néni nagyon csúnyán nézett amikor meglátta a frufrumat de egy szót sem szólt. Laura néni pedig csak annyit mondott hogy maradjak csendben és viseljem továbbra is. Én azonban nem érzem jól magam ha Elizabeth néni ellenére cselekszem úgyhogy egy icipici tincsecske kivételével hátrafésültem. De emiatt is zavarban vagyok. Ám azt hiszem ennyi kellemetlenséget vállalnom kell a külsőm kedvéért. Laura néni szerint a far dagály kimegy a divatból úgyhogy nekem so­sem lesz esélyem rá far dagályt viselni, bár nem igazán érdekel mert szerintem ronda. Rhoda Stuart dühös lesz mert alig várja már hogy elég idős legyen és viselhesse. Remé­lem, amire beköszönt a hideg, kaphatok egy saját gines–palackot. A nyári konyha polcán egy egész sor tele van velük.

Tegnap este Teddyvel átéltük a legszebb kalandot. Mindenki előtt titokban tartjuk, részben azért mert szörnyű fejmosást kap­nánk miatta.

Felmentünk a Befejezetlen Házhoz és ész­revettük hogy az ablakra szögelt egyik desz­ka meglazult. Ezért aztán lefeszítettük, be­másztunk és végigjártuk a házat. Állnak a falak de nincsen bevakolva és mindenfelé zsindelyek hevernek a földön ahogyan az ácsok sok évvel ezelőtt hagyták. Sokkal befejezetlenebbnek tűnt, mint valaha. Sírhatnékom volt. Az egyik szobában helyes kis tűz­hely áll. Begyújtottunk és zsindellyel tüzel­tünk (hát ez az amiért valószínűleg megmos­sák a fejünket) aztán letelepedtünk az egyik ácspadra és beszélgettünk. Elhatároztuk, ha felnövünk megvesszük a Befejezetlen Házat és itt fogunk élni. Teddy szerint össze kéne házasodnunk de szerintem találhatunk olyan módot is ami nem ennyire macerás. Teddy képeket fest majd én költeményeket írok. Minden reggel pirítóst, szalonnát és lekvárt reggelizünk, ahogy a Wyther majorban, ám zabkását soha. És egy csomó finomság lesz az éléskamránkban. Rengetek lekvárt fogok eltenni és Teddy mindig segít majd ne­kem elmosogatni, a tündérgolyót pedig a kandallós szoba mennyezetének közepére fogjuk felakasztani. (Nancy néni addigra már valószínűleg meghal.)

Amikor leégett a tűz visszaillesztettük a deszkát a helyére és eljöttünk. Ezentúl, ha Teddy azt mondja nekem hogy „pirítós, sza­lonna, lekvár" mégpedig a legtitokszatosabb stílusban, Ilse és Perry teljesen ki lesznek bo­rulva mert halvány gőzük sem lesz arról hogy mit akar ez jelenteni.

Jimmy kuzin felvette az aratás idejére Jimmy Joe Belle–t aki Derry Pondba való. Ren­geteg francia él ott és ha egy francia lány férj­hez megy többnyire a férje keresztnevén hív­ják nem pedig Mrs-nek ahogy az angolok. Ha egy Mary nevű lány hozzámegy egy Leon ne­vű férfihoz akkor Mary Leonnak hívják. Jimmy Joe Belle esetében azonban épp fordít­va van mert őt hívják a felesége nevén. Amikor megkérdeztem Jimmy kuzintól miért, azt fe­lelte, hogy Jimmy Joe szerencsétlen szegény flótás és Belle hordja a britcseszt. Még min­dig nem értem a dolgot hiszen Jimmy Joe is britcseszt hord, ez nadrágot jelent, de akkor miért hívják őt Jimmy Joe Belle-nek ahelyett hogy a feleségét hívnák Belle Jimmy Joe­nak? Azért mert ő is britcseszt hord? Nem nyugszom amíg ki nem derítem.

Jimmy kuzin kertje teljes pompájában ra­gyog. Kinyíltak a tigrisliliomok. Megpróbálom szeretni őket, mert úgy tűnik rajtam kívül nem szereti őket senki. Persze be kell vallanom hogy a szívem mélyén a késői rózsákat szeretem a legjobban. Hát tehet róla az ember ha a rózsákat szereti?

Ilsével ma becserkésztük az egész régi gyümölcsöskertet egy négylevelű lóhere után de csak nem sikerült találnunk. Ma este viszont amikor a tejet szűrtem és eszembe se jutottak a lóherék, rábukkantam egyre a tejfeldolgozó lépcsőjénél. Jimmy kuzin szerint a szerencse mindig így jön a házhoz, váratlanul, és teljesen felesleges keresni.

Olyan remek újra Ilsével lenni! Amióta ha­zajöttem csak kétszer veszekedtünk. Na­gyon igyekszem hogy ne kelljen összeveszni többet Ilsével mert szerintem az cseppet sem méltóságteljes, bár nagyon érdekfeszítő. De ezt szörnyen nehéz megcsinálni mert amikor csendben vagyok és egyetlen szót sem szó­lok, Ilse ezt a civódás újabb formájának te­kinti amitől dühbe gurul és förtelmesebb dol­gokat mond mint valaha. Elizabeth néni azt állítja hogy a pörlekedéshez két ember kell csakhogy ő nem ismeri Ilsét annyira mint én. Ma randa sirálynak nevezett Sosem, hív két­szer ugyanannak. Bárcsak ne podzskondijázná olyan sokat Perryt (a podzskondijázni szót Nancy nénitől tanultam és roppant lenyűgözőnek tartom). Az a gyanúm hogy Ilse ki nem állhatja Perryt. Perry cukolta Teddyt hogy ugorjon át a baromfiól tetejéről a disznóól tetejére. Teddy nem akarta. Azt mondta, megpróbálná ha kötelező lenne vagy ha bármi jó származna belőle. Csak azért nem kockáztatja a nyakát hogy bebi­zonyítsa, képes rá. Perry azonban megcsi­nálta és biztonságosan landolt. Pedig kitörhette volna a nyakát. Aztán széltében-hosszában eldicsekedett vele és azt híresztelte hogy Teddy nem merte megtenni, mire Ilse céklavörös lett és azt üvöltötte hogy kuss le­gyen különben leharapja az orrát. Egyszerű­en képtelen elviselni ha bárki bármit mond Teddyre, pedig az a gyanúm hogy Teddy meg tudja védeni magát.

Ilse sem tanulhat az előkészítőre. A papája úgysem engedi középiskolába. De Ilse azt mondja, nem érdekli. Ha egy kicsit idősebb lesz úgyis megszökik és színésznőnek tanul. Ez bűnös dolognak tűnik de izgalmasnak.

Szörnyű zavarban voltam és bűntudatot is éreztem amikor először találkoztam llsével hiszen tudok a mamája ügyéről. Fogalmam sincs, miért van bűntudatom hiszen nekem igazából semmi közöm hozzá. Egy kicsit megkopott már ez az érzés mégis boldogta­lan vagyok amiért nem hagy nyugodni. Bár­csak elfelejthetném az egészet vagy jönnék rá a nyitjára. Mert biztos vagyok benne hogy valaki tudja.

Ma levelet kaptam Dean-től. Csodaszép le­veleket ír, olyanokat, mintha már felnőtt vol­nék. Egy újságból kivágott verset is mellékelt hozzá. És azt írta hogy rám emlékezteti. Gyönyörűséges vers. Nekem az utolsó szaka­sza tetszik a legjobban:

 

És elsuttogod álmodban,

Mint kapaszkodhatnék felfelé

Az Alpok fennkölt csúcsaira vezető

Zord, meredek ösvényen,

Hogy elérjem az igaz, tisztelt hírnév

Távoli célját, és felrójam ragyogó tekercsére

Egy asszony szerény nevét

 

Amikor elolvastam jött a villanás. Fogtam egy papírlapot (elfelejtettem elmesélni hogy Jimmy kuzintól kaptam egy dobozka papirt borítékokkal) és ezt írtam rá: Én, Emily Byrd Starr a mai napon ünnepélyesen megfogadom hogy megmászom az Alpok ösvényét és felírom nevem a hírnév tekercsére.

Utána betettem a borítékba leragasztottam és ezt írtam rá: A tizenkét éves és három hónapos Emily Byrd Starr fogadalma. Azután eldugtam a padlásszobában a szófa polcára.

Most bűnügyi történetet írok és megpróbá­lom elképzelni hogyan érezheti magát egy gyilkos. Hátborzongató ámde izgalmas. Majdhogynem úgy érzem mintha megöltem volna valakit.

Jó éjt, drága Apa és Anya. Szerető lányotok

Emily.

U.i.: Azon elmélkedtem, hogyan írom majd alá a nevemet ha megnövök és kinyomtatják a műveimet. Fogalmam sincs melyik lenne a legjobb: Emily Byrd Starr, úgy ahogy van vagy Emily. B. Starr vagy Emily.B. Starr vagy Emily Byrd Starr. Néha arra gondolok hogy nom-de-plume-et veszek fel (az egy más név és csak úgy felveszed magadnak. Az értelmező szótáramban találtam a „fran­cia kifejezések" között). Ha ezt választom akkor kihallgathatom amit az emberek a műveimről beszélnek hiszen sosem gyana­kodnának és kimondanák előttem amit való­ban gondolnak róluk. Ez nagyon érdekes le­het bár nem mindig kellemes. Azt hiszem in­kább E. Byrd Starr leszek."

 

13

Álomszövő

Jó pár hétbe beletelt, amire Emily eldön­tötte, szereti-e vajon Mr. Carpentert, avagy sem. Azt tudta, hogy nem utálja. Még az első üdvözlése dacára sem, amit a legelső tanitási napon fura homlokráncolás kiséretében zúdított rá: „Szóval, te vagy az a lány, aki verseket ír. Jobb lenne, ha megma­radnál a tűnél és a konyharuhánál. Túl sok őrült próbálkozott már ezen a világon vers­írással, és bele is buktak. Egyszer magam is megpróbáltam. Még ideje észhez térned."

„Inkább azzal törődnél, hogy tiszták legye­nek a körmeid" – gondolta Emily.

A tanár olyan gyorsan és alaposan fejtetőre állította az összes iskolai hagyományt, hogy a felfordulásban lubickoló, a rendszerességet gyűlölő Ilse volt az egyetlen diák, aki kezdet­től fogva rokonszenvesnek találta őt. Akadtak olyanok is, akik nem kedvelték meg soha – a Rhoda Stuart–félék például –, a legtöbben azonban, miután hozzászoktak a szokatlanhoz, mégis megszerették. Ami pedig Emilyt illeti, ő végül úgy döntött, hogy szörnyen szereti.

Mr. Carpenter valahol a negyven és ötven között járt. Magas volt, égnek álló, bozontos, ősz hajjal, szúrós bajusszal és szemöldökkel mindig borzas szakállal. Kék szeméből, vad életvitele ellenére, még nem lobbant ki a láng, hosszú, sovány arcát mély ráncok ba­rázdálták. Egy kétszobás házacskában lakott az iskola alatt egérke feleségével. Sosem be­szélt a múltjáról, és magyarázatát sem adta, miért nem talált jobb foglalkozást annál az ő korában egy nyomorúságos fizetéssel járó, állami iskolai állásnál. A Prince Edward szi­get azonban nem nagy terület, minden lako­sa tud valamit a másikról, így hát hamaro­san kiszivárgott az igazság. Végtére a Blair Water-iekhez, sőt,az iskolásokhoz is eljutott a hír, miszerint Mr. Carpenter ragyogó diák volt, aki a lelkészi hivatás felé kacsintgatott, de a főiskolán valami „duhaj bandához" csapódott – a Blair Water-iek fejüket csóválva, baljóslatúan ejtették ki e rémes kifejezést –, és az a duhaj banda tönkretette őt. „Ráka­pott” az ivásra és lezüllött. Francis Carpenter, aki két éven át osztályelső volt a McGill-ben, akinek fényes jövőt jósoltak a tanárai, negy­venöt éves korára egy vidéki iskolában kötött ki, és semmi kilátása sem volt, hogy valaha is többre vigye. Talán belenyugodott ebbe, talán nem. Ezt senki sem tudta, még az a barna, egérkeszerű felesége sem. Egyébként Blair Waterben ez nem izgatott senkit, elvég­re Mr. Carpenter jó tanár volt, és csak ez számitott. Jóllehet, alkalmanként „dáridózni" járt, de mindig csak szombaton, hogy hétfő­re elég józan legyen. Józan és méltóságteljes abban a színehagyott, fekete frakk-kabátjá­ban, amelyet kizárólag hétfőn viselt. Nem provokált szánalmat és nem csinált az egészből tragédiát. Néha azonban, amikor Emily közelről az arcába nézett – ha lehajolt a számtanfüzetéhez –, szörnyen sajnálta őt, bár fogalma sem volt, miért.

Heves temperamentuma naponta legalább egyszer lángra lobbant. Olyankor néhány percig vadul tombolt, szakállát tépdesve türelemért esedezett az égiekhez, bár közben mindenkit ócsárolt, főként haragja szeren­csétlen tárgyát. Ám ezek a dühkitörések nem tartottak soká. Pár perc múlva Mr. Carpenter olyan kedvesen mosolygott, akár a viharfelhőkön áttörő napsugár, esetleg épp arra a diákra, akit megszidott, így aztán senkiben sem támadt ellenszenv iránta a dorgálások miatt. Sosem gúnyolódott úgy, mint Miss Brownell, sosem mondott olyan dolgokat, ami heteken át fájt és nyomta az ember szí­vét. Az ő szóössztüze méltányosan avagy méltánytalanul mindenkit utolért, de ártal­matlanul le is pergett az emberről. Gyakran tréfálkozott önmagán.

– Hall engem, hall engem, Urrram? – üvöl­tött egyszer Perry Millerre.

– Persze, hogy hallom – vágott vissza dühö­sen Perry. Még Charlottetownban is hallhatják. – Mr. Carpenter egy pillanatig Perryre meredt, aztán jóízűt hahotázott.

Tanítási módszere egészen más volt, mint Miss Brownellé, úgyhogy eleinte a Blair Water-i gyerekek úgy érezték, mintha állan­dóan tótágast állnának. Miss Brownell rendmániákus volt, Mr. Carpenter meg sem próbált rendet tartani, mégis úgy elfoglalta gyerekeket, hogy sosem volt idejük rosszalkodni. Egy hónapon át szilajul történelmet tanított, mégpedig úgy, hogy a diákok személyesítették meg a különböző szereplőket, eljátszották az eseményeket. Sosem kívánta meg senkitől, hogy bebiflázza a dátumokat hiszen azok maguktól is megragadtak az emlékezetükben. Ha Mária skót királynőt a küszöbön térdepelve fejezték le az iskola fejszéjével, és a Laura néni fekete selyemmaradékából készített hóhérmaszkot viselő Perry keze által érte utol a végzete – aki mellesleg azon tűnődött, mi történne, ha túl keményen sújtana le a „bárddal" –, képtelenség volt el­felejteni az évet, amikor ez történt; és ha az iskola játszóterén zajlik a waterloo-i csata, és Teddy Kent az utolsó, elkeseredett támadást vezérelve azt üvölti: „Víígyázz! Rajta! Üsd-vágd! – nincs az a diák, aki elfeledné az 1815-ös dátumot.

A következő hónapban teljesen elhanyagol­ták a történelmet. A földrajz vette át a helyét, amikor is az iskola és a játszótér képviselték a különböző országokat, a gyerekek az ott élő állatok jelmezét öltötték magukra, vagy kü­lönböző járműveken folyókon és városokban közlekedtek vagy kereskedtek. Ha Rhoda Stuart rászedett valakit egy kedvezőnek lát­szó üzletben, sosem felejtette el, hogy az Ar­gentin Köztársaságból hozta a szállítmányt; amikor pedig Perry Miller álló napon át csepp vizet sem ivott a hőségben, mert épp egy tevekaravánnal szelte át az arab sivata­got és nem lelt oázisra, utána pedig halálra itta magát – mellesleg olyan hascsikarása lett, hogy Laura néninek egész éjjel fenn kellett maradnia vele –, hát el lehet felejteni, hol az a sivatag? A kurátorok skandalumot em­legettek és biztosak voltak benne, hogy a gyerekek, noha remekül érzik magukat, va­lójában semmit sem tanulnak.

Aki franciául vagy latinul tanult, az mindig szóban felelt, sosem kellett leírni a feladato­kat. Péntek délutánonként félretették a ta­nulást, Mr. Carpenter a Bibliából verseket ol­vastatott fel a gyerekekkel, beszédeket mondtak, és Shakespeare-részleteket adtak. Ilse ezt a napot szerette a legjobban. Mr. Carpenter úgy vetette rá magát a tehetségé­re, akár éhező kutya a csontra, és könyörtelenül egzeciroztatta Ilsét. Vég nélküli vitákba keveredtek, a lány toporzékolt, csúnya nevekkel illette a tanárt, a többi gyerek pedig tátott szájjal bámult, hisz nem értették, miért nem kap ezért büntetést. Végül persze be kellett adnia a derekát, és úgy csinált mindent, ahogy a tanár akarta. Ilse rendszeresen járt iskolába, ami korábban cseppet sem volt jellemző rá. Mr. Carpenter ugyanis kö­zölte vele, hogy ha egyetlen napot is ok nél­kül hiányzik, nem vehet részt a pénteki „gyakorlatokon", és Ilse ebbe belehalt volna.

Egyik nap Mr. Carpenter felvette az asztalról Teddy palatábláját, és a saját karikatúráját látta, amely egyik kedvenc, bár nem ép­pen előnyös pozitúrájában ábrázolta. Teddy a „Fekete halál" címet biggyesztette a kép alá: az iskola diákjainak fele meghalt a Nagy járványban, a halálra rémült túlélők pedig hordágyakon cipelték őket a szegények te­metőjébe.

Teddy ugyanolyan bömbölő korholásra számított, mint amikor a tanár Garrett Marshallt kapta rajta a minap, amint egy ártatlan tehenet rajzolt a palatáblájára. Garrett legalábbis tehénnek szánta. Most azonban Mr. Carpenter csak összehúzta tüskés szemöldökét, egy darabig elgondolkodva nézegette Teddy palatábláját, majd visszatette az asztalára és azt mondta: – Nem értek a rajzoláshoz, ezért nem segíthetek neked, de istenemre mondom, a plusz számtanpéldák helyett inkább rajzolnod kéne délutánonként.

Ezek után Garrett Marshall hazament felháborodottan közölte az apjával, hogy a „vén Carpenter" tisztességtelenül járt el, mert „kivételezett" Teddy Kenttel.

Mr. Carpenter aznap este felgyalogolt a Kó­ró dűlőbe, megnézte Teddy istálló-stúdióban tartott képeit, aztán bement a házba és be­szélt Mrs. Kenttel. Nem tudni, mit mondott, sem azt, hogy milyen válaszokat kapott, de olyan morcosan távozott, mintha valami vá­ratlan küzdelemre került volna sor. Ezután nagyon sokat foglalkozott Teddy iskolai munkájával és könyveket szerzett neki a raj­zolásról, de azt mondta, ne vigye haza őket. Teddynek persze nem volt szüksége erre a figyelmeztetésre. Nagyon jól tudta, hogy ezek a könyvek is ugyanolyan titokzatosan eltűn­nének, ahogyan a cicái. Megfogadta Emily tanácsát, s noha gyöngéd fiú volt és imádta az édesanyját, megmondta neki, hogy nem fogja szeretni, ha bármi történik Leóval. Így aztán Leo virult, kigömbölyödött és egyre kutyaszerűbb lett. Mr. Carpenter látogatása után Teddy anyja átsírta az egész éjszakát, másnap pedig reggeltől estig térdepelve imádkozott a hálószobájában, és egy héten át keserű, sértett tekintettel nézett Teddyre. A fiú azt szerette volna, ha az ő mamája is olyan, mint a többi gyereké, de el kellett is­mernie, hogy nagyon szerették egymást és kellemes órákat töltöttek együtt a Kóró dűlő­ben lévő szürke házban. Mrs. Kent csak má­sok jelenlétében volt bogaras és féltékeny.

– Ha egyedül vagyunk, mindig szeretetre­méltó – magyarázta a fiú Emilynek. Ami a többi fiút illeti, Perry Miller volt az egyetlen, akivel Mr. Carpenter a pénteki „be­szédórákon" foglalkozott – és legalább olyan könyörtelen volt vele, mint Ilsével. Perry keményen dolgozott, hogy örömet szerezzen a tanárnak, az istállóban meg a földeken gya­korolta a beszédeit, sőt,éjszakánként a konyha fölötti padláson is, amíg Elizabeth néni véget nem vetett a dolognak. Emily képtelen volt megérteni, miért haragudott Mr. Carpenter Perryre, úgy lehordta, mint valami elbitangolt, ostoba szamarat, csak azért, mert egy bizonyos szót nem megfelelően hangsúlyozott, vagy egy töredék másodperc­cel előbbre vagy későbbre időzítette a kézmozdulatát, utána pedig megdicsérte Neddy Grayt, amikor az kifejezéstelenül ledarált egy szöveget.

És azt sem tudta megérteni Emily, hogy miért vannak tele a fogalmazásai piros javí­tásokkal, miért kap rosszabb osztályzatot a „laza szórend" meg a „rengeteg jelző" miatt, és amikor Mr. Carpenter a padsorok közt fel-alá járkálva a füzetébe pillant, miért halmoz­za el őt szidalmakkal: „A kutyafáját, miért nem tudja, hol kell befejezni", aztán pedig közli Rhoda Stuarttal és Nan Lee-vel, hogy nagyon takaros dolgozatot írtak, és alig van bennük piros javítás. Mindazonáltal és mindezek ellenére, ahogy telt-múlt az idő, a kislány egyre jobban megszerette a tanárt.

Elmúlt az ősz; gyönyörű, havas faágakkal, lágy, gyöngyházszínű egével beköszöntött a tél. Emily akkorát nőtt azon a télen, hogy Laura néni kénytelen volt leengedni a ruháit, Ruth néni pedig, aki egy hétig ott időzött náluk, kijelentette, hogy ezt úgysem bírja erővel – a tüdőbajos gyerekekkel mindig ez történik.

– Nem vagyok tüdőbajos – tiltakozott Emily –, a Starrok magasak – tette hozzá olyan titokzatos malíciával, ami nem igazán a tizenhárom évesek sajátja.

Ruth néni, aki eléggé nehezen viselte köpcös termetét, elfintorította az orrát.

– Nem is lenne rossz, ha csak ebben hasonlítanál rájuk – mondta. – Hogy állsz az iskolában?

– Kiválóan. A legokosabb vagyok az osztá­lyomban – felelte higgadtan Emily.

– Beképzelt gyermek – morgolódott Ruth néni.

– Nem vagyok beképzelt! – Emily gúnyos felháborodással pillantott a nénire. – Mr. Carpenter mondta, és ő nem hízeleg. Melles­leg, magamtól is tudom.

– Remélem is, hogy van némi eszed, mert ami a külsődet illeti, nem lettél elkényeztetve – közölte Ruth néni. – Az arcod jellegtelen... és az a tintafekete hajad a fehér bőröd mel­lett... eléggé rémítő. Szimpla lány leszel.

– Egy felnőttnek nem vágnád ezt a képébe – jelentette ki olyan tudatos önuralommal Emily, ami mindig kihozta a sodrából Ruth nénit. – Nem hinném, hogy nagy gondot okozna, ha ugyanolyan udvarias lennél ve­lem, mint másokkal.

– Csak azért mondom el a hibáidat, hogy javíthass rajtuk – felelte ridegen Ruth néni.

– Egyáltalán nem az én hibám, hogy sápadt az arcom és fekete a hajam – vágott vissza Emily. – Azon nem tudok javítani.

– Ha másforma lány lennél – kezdte Ruth néni –, akkor én...

– De én nem akarok másforma lány lenni – feleselt Emily. Esze ágában sem volt félárbócra ereszteni a Starr-zászlót Ruth néni előtt. – Én nem akarok más lenni, csak ön­magam. Még akkor se, ha szimpla vagyok. Mellesleg – tette hozzá hatásosan, miközben kifelé indult a szobából –, lehet, hogy most nem vagyok túl szép, de amikor majd a mennybe megyek, gyönyörű leszek.

– Vannak, akik nagyon is szépnek találják Emilyt – jegyezte meg Laura néni, de csak miután Emily már hallótávolságon kívül volt.

Nem tudom, hol látták – mondta Ruth néni. – Hiú, szemtelen és olyan dolgokat mond, hogy okosnak gondolják. Magad is hallottad. De leginkább azt nem kedvelem benne, hogy koravén... és sötét, mint a tenger. Igen, az, Laura... sötét, mint a tenger. Ha elengeded a füled mellett a figyelmeztetésemet, majd rájössz a magad kárán. Ez a lány mindenre képes. Az alattomos nem is kifejezés rá. Szerin­tem te és Elizabeth nem tartjátok eléggé rö­vid pórázon.

– Én minden tőlem telhetőt megtettem – je­gyezte meg kimérten Elizabeth. Noha úgy vél­te, túlságosan engedékeny Emilyvel – elvégre Laura és Jimmy túlerőben vannak vele szem­ben –, nem akart lovat adni Ruth néni alá.

Azon a télen Wallace bácsi is támadást in­dított Emilyvel kapcsolatban.

Egyik nap, amikor ellátogatott New Moon-ba, alaposan szemügyre vette a kislányt és megjegyezte, hogy szép nagy lány lett belőle.

– Hány éves is vagy, Emily? – Ezt egyébként minden alkalommal megkérdezte, amikor New Moonban járt.

– Tizenhárom leszek májusban.

– Hmm. És mit fogsz vele kezdeni, Eliza­beth?

– Nem értem, mire gondolsz – felelte ridegen Elizabeth néni, már amennyire hűvösen beszélhet az ember, amikor olvasztott faggyút önt a gyertyaformákba.

– Hát, hamarosan felnő. Nem várhatja el tő­led, hogy az idők végezetéig gondoskodj róla...

– Nem is várom el – motyogta bosszúsan Emily.

– ... és itt volna az ideje, hogy eldöntsük, mi lenne a legjobb a számára.

– A Murray lányoknak sosem kellett dol­gozniuk a megélhetésükért – jelentette ki Elizabeth, mint aki ezzel pontot is tett a do­log végére.

– Emily csak félig Murray – folytatta Wallace bácsi. – Egyébként változnak az idők. Te és Laura sem fogtok örökké élni, és ha ti eltávoztok, New Moon majd Oliver fiára, Andrew-ra száll. Véleményem szerint Emilyt fel kéne készíteni arra, hogy eltartsa magát, ha úgy adódik.

Emily nem szerette Wallace bácsit, de eb­ben a pillanatban igen hálás volt neki. Bármilyen motívum vezérelte is a javaslatát, ti­tokban ő maga is erre vágyott.

– Véleményem szerint – folytatta Wallace bácsi –, a Queen's Akadémiára kellene küldenünk, hogy tanári oklevelet szerezzen. A tanítás szelíd, női foglalkozás. A magam ré­széről hozzájárulok a költségekhez.

A vak is láthatta, hogy Wallace bácsi ugyancsak elégedett volt önmagával. „Ha megteszed – gondolta Emily –, minden centet visszafizetek, amikor keresni fogok." Elizabeth néni azonban hajthatatlan volt.

– Szerintem helytelen kiküldeni a lányokat a világba – mondta. – Nem szándékozom Emilyt a Queen's-be küldeni. Ezt megmond­tam Mr. Carpenternek is, amikor meglátoga­tott, hogy Emily felvegye a felvételihez szük­séges tantárgyakat. Szörnyen goromba volt... Az apám idejében az iskolamesterek jobban tudták, hol a helyük. De azt hiszem, én világosan a tudtára adtam. Rajtad viszont ugyancsak csodálkozom, Wallace. A saját lá­nyodat nem küldted dolgozni.

– Az én lányomnak vannak szülei, akik gondoskodnak róla – vágott vissza fellengző­sen Wallace bácsi. – Emily viszont árva. Ab­ból, amit hallottam róla, úgy vélem, szíveseb­ben megkeresné a maga kenyerét, mintsem kegyelemkenyéren éljen.

– Így is van – helyeselt Emily. – Így is van, Wallace bácsi. Ó, Elizabeth néni, engedd meg, hogy tanuljak a felvételi vizsgára! Kérlek! Minden centet visszafizetek, amit rám költesz... tényleg visszafizetem. Becsületsza­vamra mondom.

– Történetesen nem a pénzről van szó – jelentette ki legfennköltebb modorában Elizabeth néni. – Én vállaltam, hogy gondoskodok rólad, és meg is teszem. Ha majd idősebb leszel, néhány évre talán elküldelek a shrewsburyi középiskolába. Én nem a tanulás ellen vagyok, viszont nem leszel a köz rabszolgája. Egyetlen Murray lány sem volt az soha.

Emily rájött, hogy hiába is könyörögne, ugyanaz a keserű csalódottság vett erőt rajta, mint amit Mr. Carpenter látogatása után érzett.

– Már elfelejtetted, hova vezetett az, hogy Julietet a Queen's-be küldtük? – kérdezte Elizabeth néni és jelentőségteljesen Wallace bácsira pillantott.

Emilynek nem engedték meg, hogy felvegye a felvételi tárgyakat, Perrynek viszont senkije sem volt, aki nemet mondjon, így aztán ugyanazzal a szívós elhatározással vágott be­le, mint minden másba. Perry helyzete New Moonban jelentősen és állandóan változott Elizabeth néni már nem „béresként" emlegette. Elismerte, hogy ha egyelőre béres is. kétségkívül nem marad az, és Laurának sem tiltotta meg többé, hogy megfoltozza a fiú szakadt rongyait, vagy Emilynek, hogy vacsora után segítsen neki tanulni a konyhában, sőt, akkor sem házsártoskodott, amikor Jimmy kuzin kevéske fizetést adott a fiúnak, miközben a Perrynél idősebb napszámosok örülhettek, ha a téli hónapokban egy kényelmes otthonban szállásért és ellátásért dolgozhattak. Ha egy jövőbeni miniszterelnök formálódik New Moonban, Elizabeth néni is ki akarta venni a maga részét a dologból. Hi­hető és dicséretes, ha egy fiúnak ambíciói vannak. Egy lány azonban egészen más té­ma. Egy lány helye otthon van.

Emily segített Perrynek megoldani a számtanpéldákat és kihallgatta franciából és la­tinból. Többet szedett fel ezekből a nyelvekből, mint amennyit Elizabeth néni helyeselt volna, csak úgy ragadt rá, amikor a felvételire készülő diákok az iskolában gyakorolták a nyelveket. Igazán könnyű dolga volt egy olyan lánynak, aki egykor saját nyelvet fede­zett fel. Amikor George Bates azzal a „sajátságos" franciaságával, amire Mr. Carpenter kétkedve azt mondta, hogy Isten talán megérti, pusztán dicsekvésből azt kérdezte tőle, hogy ,A padodban van a nagymamám tintá­ja, az unokatestvérem cipőkeféje és a néni­kém esernyője?", Emily legalább olyan gördülékenyen és épp olyan franciasággal így fe­lelt: „Nincs. Viszont az apád tolla, a fogadós sajtja és a bácsikád cselédlányának a törülközője a te táskádban van".

Emily, ha már nem vehette fel a felvételi vizsga tárgyait, azzal vigasztalta magát, hogy több költeményt írt, mint valaha. Kifejezetten örömteli mulatság verseket faragni olyan téli estéken, amikor viharos szelek tombol­nak odakint, és hatalmas, kísérteties hókupacokat hordanak össze a kertben és a gyümölcsösben. Számtalan történetet is papírra vetett: reménytelen szerelmeket, amelyben hősiesen harcolt az érzelmes dialógusokkal; bandita- és kalózmeséket, amiket azért szeretett, mert a banditák és a kalózok nem enyelegtek egymással; grófokról és herceg­kisasszonyokról szóló tragédiákat, ahol a párbeszédeket imádta megfűszerezni néhány odavetett francia szóval; és vagy egy tucat egyéb dologról is írt, amiről fogalma sem volt. Egy regényt is fontolóra vett, végül úgy döntött, hogy képtelenség lenne elegendő papírt szerezni hozzá. A levél-számlák már mind beteltek, a Jimmy-naplók pedig nem voltak elég vastagok, bár valamilyen misztikus mó­don mindig belekerült egy újabb az iskola­táskájába, amikor a régi már majdnem betelt. Jimmy kuzin félelmetesen értett az idő­zítéshez – ami jimmysége része volt.

Egy este, toronyszobája ágyán heverészve, miközben a tiszta égbolton világító teliholdat fürkészte, káprázatos ötlete támadt. Az utolsó költeményt elküldi Charlottetown-ba, az Enterprise-nak. A lap „irodalmi sarkában" új verseket közöltek le, és Emily úgy vélte, az ő verse is van olyan jó, mint azok. Ez valószínűleg így is volt, lévén az Enterprise versei többnyire vacakok voltak.

Emilyt annyira felajzotta az ötlet, hogy alig tudott elaludni, de nem is nagyon akart Nagyszerű volt csak úgy heverészni és maga elé képzelni az egész történetet. Már látta maga előtt kinyomtatott versét, Emily Byrd Starr aláírással; látta, amint Laura néni szeme ragyog a büszkeségtől; látta, amint Mr. Carpenter idegeneknek mutogatja a verseket és azt mondja: „Az egyik tanítványom mun­kája, a kutyafáját"; látta az őt csodáló és irigylő osztálytársakat – attól függően persze, kiről van szó; és látta önmagát, amint leg­alább egyik lábával határozottan megkapasz­kodik a hírnévhez vezető létrán, eléri az alpe­si hágó egyik hegyének csúcsát, ahonnan új és dicsőséges kilátások nyílnak.

Eljött a reggel. Emilyt annyira lefoglalta a titka, hogy mindent rosszul csinált az iskolá­ban és kivívta Mr. Carpenter haragját. De minden lepergett róla, akár a falra hányt borsó. Teste a Blair Water-i osztályteremben volt ugyan, lelke azonban földön túli birodal­makban járt.

Amint véget ért a tanítás, fél ív kékvonalas jegyzetlappal bevette magát a padlásszobába. Igen figyelmesen másolta le a költeményt, szerfölött ügyelve arra, hogy minden i betűn rajta legyen a pont és áthúzzon valamennyi t-t. Mivel fogalma sem lehetett az ide vonatkozó tabukról, a lap mindkét oldalára írt. Miután végzett, elégedetten olvasta fel, a címet sem hagyta ki: Esti ábrándozások. Volt egy sor, amelyet kétszer vagy háromszor is ízlelgetett:

 

 „A lég reszkető tündérmuzsikája."

 

– Azt hiszem, ez nagyon jó – mondta. – Nem is értem, hogyan találtam ki.

Másnap feladta a versét, és a következő szombatig titkos extázisban élt. Amint meg­hozták az Enterprise-t, reszkető izgalommal és jéghideg ujjakkal nyitotta ki az újságot. Egyenesen a „Költők sarka"-hoz lapozott. Ez lesz aztán a fantasztikus pillanat!

De nyoma sem volt az Esti ábrándozások­nak!

Emily elhajította az újságot s a padlásab­lakhoz menekült, ahol a régi lószőrszófán ki­sírta magából a csalódottság keserű könnye­it. Fenékig ürítette hibájának poharát. Ször­nyen valóságos és tragikus volt ez az egész. Úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Bele­taposták a földbe, és biztos volt benne, hogy nem tud felkelni, soha többé.

Milyen hálás volt, hogy az erős kísértés el­lenére mégsem szólt Teddynek. Valójában csak azért nem, mert nem akarta tönkreten­ni a drámai hatást, amikor megmutatja a ne­ve alatt kinyomtatott verset. Perrynek vi­szont elmondta, akit Emily sírástól maszatos arca láttán majd szétvetett a düh, amikor a tejfeldolgozóban együtt szűrték le a tejet. Emily imádta ezt a foglalatosságot, ma este azonban eliramlott a világ sava-borsa. Még az enyhe téli este csöndes, tejszagú szépsége, sőt,a domboldali erdők fölött az olvadást jö­vendölő bíborragyogás sem váltotta ki lelké­ben az édes borzongást.

– Még ha gyalogolnom kell, akkor is elmegyek Charlottetownba és beverem az Enterprise ki­adójának fejét – jelentette be azzal az arckifeje­zéssel Perry, amitől harminc évvel később fede­zékbe menekültek pártjának tagjai.

– Annak nem volna semmi értelme – mondta bánatosan Emily. – Engem csak az bánt hogy nem tartotta elég jónak ahhoz, hogy kinyomtassa. Szerinte nem jó. Ezen pedig az sem változtat, ha bevered a fejét.

Egy álló hétig szenvedett a csapástól, aztán írt egy történetet, amiben az Enterprise szerkesztője játszotta annak a sötét, mindenre elszánt gonosztevőnek a szerepét, aki befejezésképpen a dutyiban végzi. Ezzel kihúzta a történtek méregfogát, és „Április édes hölgyé­hez" írott versének öröme teljesen elfeledtette vele a rusnya alakot. Persze kérdéses, hogy úgy istenigazából megbocsátott-e neki valaha – még akkor is, ha időközben rájött, hogy nem szokás a papír mindkét oldalára írni; és az sem sokat számít, hogy amikor egy év múlva kezébe került az Esti ábrándozások, nem is értette, hogyan képzelhette jó­nak.

Mostanság elég gyakran megtörtént az ilyesmi. Ahányszor csak átolvasta összegyűj­tött kéziratait, mindig talált olyat, amelynek vitathatatlanul megkopott hajdani tündér­aranya, és nem érdemelt mást, csak tűzhalált. El is égette őket – persze azért fájt egy kicsit. Sosem kellemes, ha túlnőjük, amit szeretünk.

 

14

Szentségtörés

Elizabeth néni és Emily számtalanszor zördültek össze egymással azon a télen és tavaszon. Általában Elizabeth néni került ki győztesen, aki tagadhatatlanul él­vezte, hogy a legcsekélyebb dolgokban is ne­ki van igaza. Néhanapján azonban beletört a bicskája Emily jellemének szilárd, hajlíthatatlan és törhetetlen gránitdarabjába. A csa­ládi krónikák szerint, az immár egy évszáza­da halott Mary Murray általában szelid és engedelmes teremtés volt, ám amint az „Itt maradok" fényesen bizonyítja, benne is meg­volt ugyanez a gránitkeménység. Amikor Elizabeth néni ezzel próbálta összemérni az erejét, mindig a legrosszabb sült ki belőle. Mindazonáltal nem okult ebből, sőt, egyre kérlelhetetlenebbül igyekezett elnyomni, pe­dig időnként már eszébe jutott – ha másból nem, hát abból, hogy Laura néni folyton-folyvást engedte le a lány ruháit –, hogy Emily vészesen közeledik a bakfiskor küszö­béhez, és az eljövendő évek titokzatossága fé­lelmetessé nagyította az előttük tornyosuló bökkenőket és buktatókat. Elizabeth Murray határozottan hitte, hogy Emilyt most nem le­het szabadjára engedni, nehogy később ugyanúgy zátonyra fusson, miként az édes­anyja. Röviden szólva, New Moonból nem lesz több lányszöktetés.

Az egyik vitájuk abból fakadt, hogy Eliza­beth néni egy szép napon felfedezte, misze­rint Emily többet költ a tojáspénzéből papír­vásárlásra, mint amennyit a nagynénje he­lyénvalónak talált. Mit csinál Emily azzal a tömérdek papírral? Összeszólalkoztak rajta, és Elizabeth néni rájött, hogy Emily történe­teket ír. Egész télen közvetlenül az orra előtt írta a történeteit, s ő még csak nem is gyaní­totta. Meggyőződése volt, hogy az iskolai fo­galmazásain munkálkodik. Többé-kevésbé tudta, hogy ostoba rímeket farag, amiket „verseknek" titulál, de az nemigen aggasztot­ta. Jimmy is egy rakás hasonló szemetet hor­dott össze. Ostobaság, de ártalmatlan, és Emily kétségkívül kinövi. Igaz, Jimmy nem nőtte ki soha, de hát ő a balesete miatt – Elizabethnek mindig sajgott a lelke, ha erre gondolt – örök életére gyermeteg maradt.

Történeteket írni viszont megint más dolog, és Elizabeth néni megrémült. Bármilyen fik­ció visszatetsző. Elizabeth Murray-t ebben a hitben nevelték, és meglett korában már nem változtat e meggyőződésén. Őszintén hitte, hogy rossz és bűnös dolgot követ el, aki kártyázik, táncol, netán színházba jár, regényeket olvas vagy ír, és Emily esetében ez még annál is rosszabb volt, hiszen ezáltal ütközött ki belőle a Starr – főleg Douglas Starr. Még egyetlen New Moon-beli Murray sem esett a „történetírás" bűnébe, sőt, eszük­be sem jutott az ilyesmi. Rosszindulatú kinö­vés volt ez, amit könyörtelenül le kellett met­szeni. Elizabeth néni megélesítette a metsző­ollót, csakhogy nem talált hajlékony, lecsíp­hető gyökeret, csupán azt a szilárd gránitot. Emily udvarias volt, tisztelettudó és korrekt: nem vesz több papírt a tojáspénzéből, vi­szont tudtára adta Elizabeth néninek, hogy nem hagy fel a történetek írásával. Visszatért a barna csomagolópapírhoz meg azoknak a reklámkörleveleknek az üres oldalához, amelyeket mezőgazdasági cégek küldözget­tek Jimmy kuzinnak.

– Nem tudod, hogy bűnt követsz el, ha re­gényeket írsz? – kérdezte Elizabeth néni.

– Ó, én nem regényeket írok. Még nem – fe­lelte Emily. – Képtelenség annyi papírt sze­rezni. Ezek csak novellák. És a regényírás nem bűn... Apa szerette a regényeket.

– Az apád... – kezdte Elizabeth néni, majd megállt. Eszébe jutott, milyen „műsort csi­nált" Emily, ha bármiféle méltóságon aluli megjegyzést tettek az apjára. Ám maga a tény, hogy visszakozásra kényszeritették, bosszantotta Elizabethet, aki egész életében kimondta, amit gondolt, és nem különöseb­ben törődött mások érzelmeivel.

– Többet nem írsz effélét – lengette meg Emily arca előtt a „Kastély titkát". – Megtil­tom. Világos? Megtiltom.

– Nekem muszáj írnom – mondta karcsú, szép kezét az asztalon összekulcsolva Emily, és azzal a rezzenéstelen, állhatatos pillantás­sal, amelyet Ruth néni koravénnek nevezett, egyenesen Elizabeth néni haragos arcába nézett. – Ez a helyzet. Nem tehetek róla, bennem van. És Apa azt mondta, folytassam az írást. Azt mondta, egy szép napon híres leszek. Nem szeretnél egy híres unokahúgot, Elizabeth néni?

– Ez nem képezi vita tárgyát.

– Én nem vitatkozom... csak megmagyarázom. – Emily fárasztóan tisztelettudó volt. Csupán azt szeretném, ha megértenéd, miért kell továbbra is történeteket írnom, még akkor is, ha legnagyobb sajnálatomra, te nem helyesled.

– Ha nem hagyod ezt abba... ez még a ba­darságnál is rosszabb... akkor én... én... – Elizabeth néni elhallgatott, hiszen fogalma sem volt, mit tehetne. Emily már túl idős ahhoz, hogy elfenekelje vagy bezárja, és semmi értelme sem lett volna azt mondani, ami kikívánkozott belőle: „akkor én elzavar­lak New Moonból." Elizabeth Murray ugyan­is tökéletesen tisztában volt vele, hogy nem küldi el Emilyt – nem küldheti el, bár ez a tudat egyelőre csak az érzelmeiben volt je­len. Csupán érezte a tehetetlenségét, ami felingerelte; Emily uralta a helyzetet, és szép csendben folytatta történetei írását. Ha Elizabeth néni arra kérte volna, hogy hagy­jon fel a csipkevarrással vagy a karamellké­szítéssel, esetleg ne egyen többet Laura né­ni csodálatos puszedlijéből, Emily zokszó nélkül, dalolva belemegy, pedig imádta eze­ket a dolgokat. De hogy hagyjon fel a törté­netek írásával! Ezzel az erővel akár azt is kérhette volna, hogy ne vegyen levegőt. Miért képtelen ezt megérteni? Emily számára ez olyan egyszerűnek és vitán felül állónak tet­szett.

– Teddy nem tehet arról, hogy rajzol, Ilse nem tehet arról, hogy szaval, és én sem tehe­tek arról, hogy írok. Hát nem érted, Elizabeth néni?

– Én csak azt értem, hogy hálátlan és szó­fogadatlan gyermek vagy.

Ez a kijelentés szörnyen fájt Emilynek, de nem adhatta be a derekát. És tovább folyta­tódott köztük a feszült viszony, minden ap­ró-cseprő dologban, ami megmérgezte a gyermek életét, aki oly érzékeny volt a kör­nyezetére és a rokonai hozzá fűződő érzelme­ire. Emily állandóan gyötrődött emiatt, csak akkor nem, amikor a történeteit írta. Akkor mindenről megfeledkezett, tüneményes or­szágban barangolt, valahol a nap és a hold között, ahol csodás lényekkel találkozott, akiket megpróbált lefesteni, és bámulatra méltó tettekkel, amelyeket igyekezett megörökíteni, majd olyan zavartan tért vissza a gyertyafényes konyhába, mintha éveken át a Senki Földjén tartózkodott volna.

Most még Laura néni támogatására sem számíthatott. Laura néni úgy vélte, egy ilyen lényegtelen dologban igazán engedhetne, hogy örömet szerezzen Elizabeth néninek.

– De ez nem lényegtelen! – tiltakozott elke­seredetten Emily. – Számomra ez a legfonto­sabb a világon. Azt hittem, legalább te meg­érted.

– Megértem, hogy szeretsz írogatni, kedve­sem. Szerintem elég ártalmatlan szórakozás, de úgy látszik, Elizabethet bosszantja, és azt hiszem, felhagyhatnál vele a kedvéért. Ha olyasmiről volna szó, ami fontos... de ez va­lójában csak időpocsékolás.

– Nem... nem az – tiltakozott csüggedten Emily. – Egy szép napon igazi könyveket fogok írni... és egy csomó pénz keresek vele – tette hozzá, hiszen érezte, hogy a merkantil természetű Murray-k a legtöbb dolgot financiális alapon ítélik meg. Laura néni elnézően mosolygott.

– Attól tartok, így sosem fogsz meggazda­godni, drágám. Bölcsebb lenne olyasmivel töltened az idődet, ami hasznos munkára ké­szít fel.

Őrjítő volt, hogy ennyire lebecsülik, hogy senki sem képes felfogni, hogy írnia kell, és őrjítő volt, hogy a kedves és szerető Laura néni is ilyen bután vélekedik erről.

„Ó, ha az a gyűlöletes szerkesztő kinyom­tatta volna a versemet az Enterprise-ban, ak­kor hinnétek nekem" – gondolta Emily.

– Mindenesetre, Elizabeth ne lássa, hogy írsz – tanácsolta Laura néni.

Emily azonban nem tudta megfogadni ezt a bölcs tanácsot. Voltak olyan alkalmak, ami­kor összejátszott Laura nénivel, hogy kisebb dolgokban félrevezessék Elizabeth nénit, de ezúttal valahogy nem ment. Ennek nyíltan és korrekten kell történnie. Neki muszáj törté­neteket írnia, Elizabeth néninek pedig mu­száj tudnia róla – ez így helyes. Nem csap­hatja be saját magát, és képmutatónak sem akar látszani.

Az egészet megírta édesapjának, rázúdít­ván minden keserűségét és tanácstalansá­gát. Ekkor még nem is sejtette, hogy ez volt az utolsó hozzá írott levele. Már hatalmas köteg levél gyűlt össze a padláson a régi szófa polcán, és jó sok bekezdés foglalkozott Elizabeth nénivel. Legtöbbjük ugyancsak kí­méletlen volt némelyik pedig – s ezt első ha­ragja csillapodtával Emily mindig elismerte – túlságosan kiszínezett és túlzó. Olyan pillanatokban születtek, amikor haragos, sértett lelke érzelmi levezetést kívánt, és méregbe mártotta tollhegyét. Ha olyan kedve támadt, Emily a rafinált gúny mestere volt. Miután leírta, elmúlt a fájdalom, és nem gondolt rá többé. Az írás azonban megmaradt.

Egy tavaszi napon, amikor Emily boldogan játszott Teddyvel a Kóró dűlőben, Elizabeth néni a padláson takarított és a szófa polcán rábukkant a levélkötegre. Leült, és ott hely­ben végigolvasta mindet.

Elizabeth Murray sosem olvasta volna el egy felnőtt levelét. Az viszont meg sem for­dult az agyában, hogy becstelenség elolvasni azokat a leveleket, amelyekben a magányos és néha félreértett Emily öntötte ki lelkét szenvedélyesen és megértően szerető édesap­jának, akit ő ugyanígy szeretett. Elizabeth néni úgy vélte, joga van tudni mindent, amit gondozottja tesz, mond avagy gondol. A leve­leket olvasván megtudta, miként vélekedik Emily – őróla, Elizabeth Murray-ről, a meg­dönthetetlen diktátorról, akivel senki sem merészelt udvariatlanul beszélni. Egy ilyen élmény hatvanéves korban sem kellemesebb, mint amikor tizenhat az ember. Elizabeth Murray remegő kézzel hajtotta össze az utol­só levelet. De nem csupán a haragtól reszke­tett.

– Elizabeth nénéd a szalonban vár, Emily – jelentette Laura néni, amikor Emilyt a zsen­dülő mezők felett szitáló, szürke eső haza­kergette a Kóró dűlőből. Hangneme és bána­tos tekintete azt sugallta, hogy valami zűr van a levegőben. Emily hiába törte a fejét, az utóbbi időben semmi rossz fát nem tett a tűzre, amiért Elizabeth néni a szalonba idéz­hetné, ahol a súlyos „tárgyalásokat" szokta megtartani. Ha a szalonban van a kihallgatás, az mindig fontos dolgot jelent. Elizabeth néni, csak ő tudja, mi okból, csupán a szuper-komoly beszélgetéseket rendezte a szalonban. Talán úgy érezte, erőt merit a falakon lógó Murray-portrékból. Emily pedig épp ezért gyűlölte a szalonban tartott vizsgalatokat. Mindig úgy érezte magát, mint egy falka harapós macskáktól körülvett kisegér.

Végigszökdécselt a hallon, riadalma ellenére megállt, hogy a skarlátszínű üvegen át ki kukucskáljon a vörös világra, majd benyitott a szalonba. Egyetlen rolettát húztak fel félig homály uralta a helyiséget. Elizabeth néni mereven ült Murray nagypapa fekete lószőr székén. Emily a nénje szigorú, haragos ábrazatára, majd az ölébe pillantott – és megértett mindent.

Mindenekelőtt vissza kellett szereznie értékes leveleit. Fénysebességgel Elizabeth nénihez ugrott, kikapta öléből a papírköteget, az ajtóhoz hátrált, majd méltatlankodástól és dühtől lángoló arccal nagynénje szemébe nézett. Szentségtörés történt – meggyalázták lelke legszentebb szentélyét.

– Hogy merészelted? Hogy mertél a privát papírjaimhoz nyúlni, Elizabeth néni?

Elizabeth Murray erre nem számított. Za­varra, kétségbeesésre, megszégyenülésre, fé­lelemre igen, de e jogos felháborodásra, mintha bizony ő volna a bűnös, semmiképp. Felállt.

– Add ide azokat a leveleket, Emily!

– Nem adom – felelte a csomagot szorosan magához ölelve, immár haragtól sápadtan Emily. – Ez az enyém és Apáé – nem a tied. Ahhoz sem volt jogod, hogy hozzáérj! Ezt sosem bocsátom meg neked!

Megfordult a fegyver csöve. Elizabeth néni úgy megdöbbent, hogy aligha tudta, mit mondjon vagy mitévő legyen. És ami a leg­rosszabb, ugyancsak kínos kétség támadt benne a viselkedését illetően. Életében elő­ször fordult elő vele, hogy megkérdőjelezte tettének helyességét, és életében először for­dult elő, hogy restellte magát. A szégyenérzet pedig dühbe gurította. Képtelen volt elvisel­ni. Egy pillanatig nem nagynéniként és unoka húgként, nem felnőttként és gyermekként néztek farkasszemet egymással, hanem mint két olyan ember, akik szívből gyűlölik egy­mást: a magas, szigorú, összeszorított ajkú Elizabeth Murray és a falfehér, szikrázó sze­mű, a leveleit reszkető kezekkel védelmező Emily Starr.

– Ez tehát a hálád – szólalt meg Elizabeth néni. – Nincstelen árva voltál, én idehoztalak az otthonomba... taníttatlak, fedelet, ételt, jóságot kapsz tőlem... és ez a köszönet.

Az Emilyben tomboló harag most kihozta azt a fullánkot, ami egészen mostanáig gyö­törte a gyermeket.

– Te nem is akartál engem. Sorsot kellett húzzak, és csak azért hoztál ide, mert a te neved állt a cédulán. Tudtátok, hogy egyikőtöknek gondoskodnia kell rólam, hiszen a gőgös Murray-k nem engedhették meg, hogy egy rokonuk árvaházba kerüljön. Laura néni megszeretett, te viszont nem. Akkor én miért szeresselek téged?

– Hálátlan gyermek!

– Nem vagyok hálátlan. Megpróbáltam jó lenni... igyekeztem szót fogadni és a kedved­be járni. Minden munkát elvégzek, amit csak tudok, hogy megszolgáljam az eltartásomat. Neked pedig semmi jogod elolvasni a leveleket, amelyeket Apának írtam.

– Gyalázatos levelek, meg kell őket semmisíteni.

– Nem! – Emily keze még szorosabban kulcsolódott a papírkötegre. – Előbb égetném el saját magam, minthogy odaadjam neked.

Érezte mint húzódik össze a szemöldöke, mint ül ki arcára a Murray-pillantás. Tudta hogy győzelmet arat.

Elizabeth Murray holtsápadt lett. Időnként maga is képes volt a Murray-pillantásra; va­lójában nem is ez rémítette meg, hanem az a hátborzongató valami törte meg az akaratát. ami a Murray-pillantás mögött volt. Reszke­tett, szédült, megadta magát.

– Tartsd meg a leveleidet – mondta keserű­en –, és gúnyold ki az öregasszonyt, aki meg­nyitotta előtted az otthona kapuját.

Kivonult a szalonból. Emily maradt győzte­sen a csatamezőn, ám hirtelen megkesere­dett szájában a diadal íze.

Felment a szobájába, a kandallópárkány fölötti faliszekrénybe dugta a leveleit, majd az ágyára kucorodott s párnájába rejtette ar­cát. Még mindig égette a harag, de alatta újabb fájdalom kezdett sajogni.

Azért bánkódott, mert fájdalmat okozott Elizabethnek, mert érezte, hogy Elizabeth néni minden haragján túl – megbántódott. Ez meghökkentette Emilyt. Persze számított rá, hogy Elizabeth néni mérges lesz, más érzel­met azonban nem feltételezett róla. Mégis, amikor fejéhez vágta azt az utolsó, vitriolos mondatot, olyasmit látott a nénje szemében, ami keserű sértettségről árulkodott.

– Ajaj! – sóhajtozott Emily. Sírva fakadt, párnájába zokogta bánatát. Olyan nyomorultul érezte magát, hogy ezúttal még arra sem volt képes., hogy önnön szenvedését kí­vülről szemlélve élvezze a helyzet drámaisá­gát és elemezze az érzelmeit. Amikor Emily ennyire nyomorultul érezte magát, akkor va­lóban szörnyen szerencsétlen és vigasztalha­tatlan volt. Egy ilyen elmérgesedett vita után Elizabeth néni nem fogja őt New Moonban tartani. Kétségkívül elküldi innen. És lehet-e bármi is rémesebb ennél? Hogyan is élhetne drága New Moonja nélkül?

– Akár nyolcvan évig is elélhetek – nyöszörögte.

Ám Elizabeth néni tekintetének emléke, még ennél a gondolatnál is rosszabb volt.

Saját haragja és lelkének megtiprása sok­kal kisebb jelentőségűnek látszott, amikor felidézte. Azokra az éles, keserű, részben igaz, részben igazságtalan dolgokra gondolt, amiket Elizabeth néniről írt Apának. Való igaz, hogy nem szereti, és nem a maga jó­szántából hozta őt New Moonba, de idehozta, és annak ellenére, hogy nem szeretetből, ha­nem kötelességből tette – a tény tény marad. Hiába győzködte magát, hogy a leveleket nem élő személynek írta, nem abból a célból, hogy mások lássák és elolvassák... Amíg Elizabeth néni fedele alatt él, amíg övé az étel, amit megeszik és a ruha, amelyet visel, nem szabad csúnya dolgokat mondania róla – még Apának sem. Egy Starr nem tehetett volna ilyet.

„Bocsánatot kell kérnem Elizabeth nénitől – vonta le a végső következtetést, miután ki­aludt benne a szenvedély s csak sajnálkozás és megbánás maradt a lelkében. – Talán so­sem bocsát meg nekem, most. már örökre gyűlölni fog. Mégis oda kell mennem hozzá." Megfordult, ám abban a pillanatban nyilt az ajtó, és Elizabeth néni lépett a szobába Az ágyhoz ment, a párnán nyugvó, elgyötört arcocskára nézett – a könnyáztatta, karika szemű gyermekarc furcsán érettnek tűnt a esős szürkületben.

Elizabeth Murray még mindig szigorú volt és rideg. Komoly hangon szólalt meg, ám elképesztő dolgot mondott.

– Nem volt jogom elolvasni a leveleidet Emily. Beismerem, hogy tévedtem. Megbocsátasz nekem?

– Ó! – szinte sikolyként hangzott fel a szó Elizabeth néni felfogta végre, miként lehet meghódítani Emilyt. A gyermek felpattant átölelte a nénjét.

– Ó, Elizabeth néni... – zokogta ...sajnálom... nagyon sajnálom. Nem kellett volna azokat a dolgokat írnom, de olyan zaklatott voltam... és nem mindet gondoltam komolyan... a legrosszabbakat tényleg nem Ugye hiszel nekem?

– Szeretnék hinni, Emily. – Különös reme­gés járta át a magas, merev alakot. – Rossz arra gondolnom, hogy a húgom gyermeke, a kis Juliette gyermeke gyűlöl engem.

– Én nem... dehogy gyűlöllek – pityeregte Emily. – És szeretni foglak... ha hagyod... ha akarod, hogy szeresselek. Azt hittem, ez téged nem érdekel. Drága Elizabeth néni!

Emily hevesen megölelte a nénjét és szenvedélyes puszit nyomott fehér, finom ráncokkal barázdált arcára. Elizabeth néni komolyan homlokon csókolta a kislányt, majd mintegy pontot téve az incidens végére, így szólt: Mosd meg az arcodat és gyere le vacsorázni!

Csakhogy volt még valami, ami tisztázásra szorult.

– Elizabeth néni – suttogta Emily –, én nem égethetem el azokat a leveleket. Tudod, azok Apa levelei. De megmondom, mit teszek. Át­olvasom őket, mindenhova csillagot teszek, ahol rólad írtam, és lábjegyzetben megmagyarázom, hogy tévedtem.

Emily napokon át minden szabadidejét a „magyarázó lábjegyzetek" írásával töltötte, lelkiismerete pedig megtette a többit. Amikor legközelebb levelet akart írni az édesapjá­nak, rájött, hogy az már semmit sem jelent számára. A valóság, a szoros, bensőséges kapcsolat érzete – a közelség – már a múlté. Ahogyan gyermekkora a nagylánykor felé araszolt, talán fokozatosan kiírta magából, és ez a fájdalmas jelenet csupán a kegyelemdöfést adta meg valaminek, amitől a lélek már elbúcsúzott. Bármi legyen is a magyará­zata, már nem lehetett ilyen leveleket írni. Szörnyen hiányoztak, de képtelen volt vissza­térni hozzájuk. Az élet egy ajtaja bezárult mögötte, és nem nyílhatott ki többé.

 

15

Amikor felmegy a függöny

Kellemes volna feljegyezni, hogy a to­ronyszobában történt kibékülés után Emily és Elizabeth néni tökéletes sze­retetben és harmóniában élt. Csakhogy a dolgok pontosan úgy zajlottak, mint annak előtte. Emily szelíden közlekedett és igyeke­zett ügyes arányban elegyíteni a kígyó böl­csességét a galamb ártalmatlanságával, de olyannyira különbözött a felfogásuk, hogy elkerülhetetlen volt az összeütközés. Más nyel­vet beszéltek, így óhatatlanul félreértették egymást.

Ennek ellenére óriási volt a különbség. Elizabeth Murray megtanult egy igen fontos leckét: a tisztesség törvénye, lett légyen gyer­mekről vagy felnőttről szó, egy és ugyanaz. Továbbra is ugyanúgy zsarnokoskodott, de semmit nem mondott vagy tett Emilyvel kapcsolatban, amit alkalomadtán nem mondott vagy tett volna Laurával kapcsolatban.

Emily a maga részéről felfedezte, hogy Elizabeth néni a ridegség és morcosság felszíne alatt valójában szereti őt, és ez csodákat művelt. Kihúzta a fullánkot Elizabeth néni „bánásmódjából" és szavaiból, és teljesen begyó­gyította azt a félig-meddig tudat alatt sajgó sebet, amely a maywood-i sorshúzáskor ke­letkezett a gyermek szívében.

„Azt hiszen, már nem vagyok kötelesség Elizabeth néni számára" – gondolta kitörő örömmel.

Emily azon a nyáron testben, lélekben és szellemileg is rengeteget fejlődött. Csodás­nak tűnt az élet, óráról órára gyönyörűbb lett, akár egy nyíló rózsa. A szépség töltötte ki képzeletét, azt ültette át a papírra, ami­lyen jól csak tudta, noha ott sosem volt olyan varázslatos. Megtapasztalta az igazi művész szívfacsaró pillanatait, aki felfedezi, hogy

 

„Festő vásznán sosem él

Látomásának bűvölete."

 

A „régi anyagok" nagy részét elégette, még a Tenger gyermeke is a lángok martaléka lett. Ám a toronyszoba faliszekrényében megbúvó kéziratkupac szüntelenül gyarapo­dott. Emily most ott tartotta az írásait – el­végre a szófa polcát meggyalázták –, de úgy érezte, Elizabeth néni nem üti bele még egy­szer az orrát a „privát papírjaiba", akárhol is őrizze azokat. Nem jár már fel a padlásszobá­ba, ha írni, olvasni vagy álmodozni akart, hi­szen a saját kedves toronyszobája a legjobb hely volt a világon. Imádta a fura, régi kis szobát, majdnem olyan volt számára, mintha élne: osztozott az örömében, vigaszt nyújtott, ha bánat érte.

Ilse is nagyot nőtt. Virágzott különös szép­sége és ragyogása, de nem ismert más tör­vényt, csak a maga örömét, és nem tisztelt mást, csupán a saját szeszélyét. Laura néni aggódott miatta.

– Hamarosan nővé érik. Ki gondoskodik majd róla? Allan biztosan nem.

– Allan az idegeimre megy – felelte morcosan Elizabeth néni. – Mindig kész a tanáccsal és a szidalommal, ha másokról van szó. Jobban tenné, ha a saját portáján parancsolgatna. Idejön és utasítgat, hogy mit tegyek vagy ne tegyek Emilyvel, de ha egyetlen szót merésze­lek szólni Ilsével kapcsolatban, majd szétveri a házat. Micsoda ötlet, hogy egy férfi a saját lánya ellen forduljon és elhanyagolja őt, mert az anyja nem olyan volt, mint kellett volna. Mintha ez a szegény gyerek tehetne róla...

– S...s...s! – intette csendre Laura néni, amint az emeletre igyekvő Emily átment a helyiségen

A kislány szomorkásán somolygott. Fölös­leges volt a csendre intés. Neki már semmi újat sem mondhatnak Ilse mamájáról – kivé­ve a legfontosabbat, amiről se ő, se más élő személy nem tud. Emily ugyanis nem adta fel a rögeszméjét, miszerint senki sem tudja az igazat Beatrice Burnley-ről. Gyakran töp­rengett ezen, amikor éjszakánként az öböl morajlását és Szélasszonyság dalát hallgatta fekete diófa ágyán kucorogva, és azzal a gon­dolattal aludt el, hogy bárcsak megfejthetné e régi, sötét rejtélyt és véget vethetne a szé­gyen és keserűség legendájának.

Bágyadtan baktatott fel a toronyszobába. Tovább akarta írni a történetét, a Kút szellemét, amelyben a Lee-földön lévő kút históri­áját szövögette, de valahogy most nem érde­kelte a dolog. Visszarakta a kéziratot a faliszekrénybe és újraolvasta Dean Priest aznap érkezett levelét, mely az eddigiekhez hason­lóan vaskos, vidám, hóbortos és örömteli volt, s amelyben arról értesítette, hogy egy hónapra Blair Waterbe jön a nővéréhez. Emily nem értette, miért nem hozza őt extá­zisba a hír. Fáradt volt, fejfájás gyötörte. Még soha életében nem fájt a feje. Mivel nem tu­dott írni, úgy határozott, Lady Trevanion lesz. Azon a nyáron sokszor volt Lady Trevanion az egyik képzeletbeli életében, amit magának építgetett. A Lady egy angol gróf hitvese volt, ráadásul neves regényíró és az Alsóház tagja, ahol mindig fekete bársony­ban, sötét haján ragyogó gyöngykoronával jelent meg. Mivel ez még a szüfrazsettek előtt történt, a parlament egyetlen nőtagjaként az udvariatlan férfiak gúnyolódásainak, rossz­indulatú célozgatásainak és sértéseinek ál­landó céltáblája volt. Emily kedvenc ábránd­jelenete az a csodásan izgalmas esemény volt, amikor Lady Trevanion felállt, hogy el­mondja első beszédét. A képviselőház pök­hendi elnöke, aki kiprovokálta a felszólalá­sát, gúnyos megjegyzést tett rá, mint asszonyszemélyre, mire a Lady néma, drámai csendben felállt és így szólt: ,A gyalázatos bűnt, amivel a tisztelt képviselő ilyen hévvel és tisztelettel megvádolt, mármint azt, hogy asszony vagyok, sem mentegetni, sem tagad­ni nem szándékozom, de azzal kecsegtetem magam, hogy talán egyike lehetek azoknak, kiknek oktalansága megszűnik a nemükkel, és nem azok közé tartozom, akik férfiúi mi­voltuk és tapasztalatuk ellenére pimaszok." (Itt mindig tapsvihar szakitja félbe.)

Ma azonban nem volt zamata e jelenetnek, s mire Emily ahhoz a sorhoz ért, hogy: „Nem női mivoltom az egyedüli bűnöm, uram...", kedvetlenül abbahagyta. Valahogy újra Ilse mamája körül forogtak a gondolatai, ami ta­lán rossz közérzete miatt nyomasztóan összegabalyodott a kút szelleméről kitalált tör­ténetével.

Égett a szeme, s a forró júliusi nap ellené­re rázta a hideg. Még akkor is ott hevert, amikor Elizabeth néni feljött, hogy kérdőre vonja, amiért nem hajtotta haza a teheneket a legelőről.

– Nem... nem tudtam, hogy már ilyen késő van – felelte zavartan Emily. Fáj... hasogat a fejem.

Elizabeth néni felhúzta a fehér pamutrolót és Emilyre nézett. Amint észrevette a lány ki­pirult arcát, megfogta a pulzusát. Kurtán megparancsolta, hogy el ne mozduljon on­nét, majd lement és elszalasztottá Perryt a doktorért.

– Valószínűleg kanyarós – közölte a szoká­sos mogorvasággal Burnley doktor. Emily nem volt annyira súlyos állapotban, ami megkívánta volna a gyöngédséget. – Derry Pondban több megbetegedést is észleltem. Van rá esély, hogy elkaphatta valakitől?

– Jimmy Joe Bell két gyereke járt itt, úgy tíz nappal ezelőtt. Emily játszott velük... mert neki mindig olyanokkal kell játszania, akikkel nem kéne szóba állnia. Arról viszont nem tudok, hogy betegek lettek volna.

Jimmy Joe Belle őszintén elismerte, hogy a „kicsinyein" épp a New Moon-beli látogatás másnapján tört ki a kanyaró, Ezek után nem maradt sok kétség Emily betegségét illetően

– Úgy látszik, a kanyaró rossz fajtájával állunk szemben – mondta az orvos. – Derry Pondban sok gyermek halt bele, többnyire franciák. Biztosan nem maradtak ágyban, és megfáztak. De nem hinném, hogy Emily mi­att aggódniuk kellene. Megúszhatja. Tartsák őt melegen és sötétítsék le a szobát. Reggel benézek.

Három-négy napig senki sem volt túlzottan megrémülve. A kanyaró olyan gyerekbeteg­ség, amin mindenkinek át kell esnie. Elizabeth néni nagyszerűen gondoskodott Emilyről. Bevittek egy díványt a toronyszo­bába, azon aludt. Még az ablakot is nyitva hagyta éjszakára. Mindezek ellenére – Elizabeth néni szerint talán éppen ezért –, Emily egyre betegebb lett, és az ötödik nap jelentősen rosszabbodott az állapota. Roha­mosan emelkedett a láza, félrebeszélt. Burnley doktor jött, aggodalmas ábrázattal nézett, a homlokát ráncolta és új gyógyszert adott.

– Kihívtak a Fehér Kereszthez egy súlyos tü­dőgyulladásos esethez, reggel pedig Charlotte-townba kell mennem, hogy jelen legyek Mrs. Jackwell műtétjénél. Megígértem, hogy ott le­szek. Estére visszaérek – mondta. – Emily na­gyon nyugtalan, a szervezete nyilvánvalóan érzékenyen reagál a lázra. Miféle ostobaságot zagyvál össze a Szélasszonyságról?

– Fogalmam sincs – válaszolt kétségbeesetten Elizabeth néni. – Mindig efféle badarságokat hord össze, akkor is, ha kutya baja. Ne kerül­gessük a forró kását, Allan! Veszélyben van?

– Ennél a kanyaró fajtánál mindig fennáll a veszély. Nem tetszenek a tünetek. Mostanra már ki kellett volna törniük a kiütéseknek, de semmi jelük. Nagyon magas a láza... ám azt hiszem, nem kell még pánikba esnünk. Ha másként gondolnám, nem mennék be a városba. Tartsák ágynyugalomban és tűrjék el a bolondériáit, ha lehetséges. Idegesít a mentális zavara. Rettentően zaklatottnak tű­nik. Foglalkoztatta valami nyugtalanító do­log az utóbbi időben?

– Amennyire én tudom, nem – felelte Elizabeth néni. Keserűen döbbent rá, hogy valójában nem is ismeri a gyermek gondola­tait. Emily sosem keresi meg őt a problémá­ival.

– Mi nyugtalanít, Emily? – kérdezte szelí­den, nagyon szelíden Burnley doktor. Végte­len gyöngédséggel hatalmas tenyerébe vonta a forró kis kezet.

Emily láztól ragyogó, vad szemmel nézett fel rá.

– Nem követhette el... nem követhette el...

– Persze, hogy nem – mondta bátorítóan az orvos. – Ne aggódj... nem követte el. – „Mit akar ez jelenteni?" – sürgönyözte tekinteté­vel Elizabeth felé, de az csak megrázta a fejét.

– Kiről beszélsz, drágám? – tudakolta Emilytől. Elizabeth Murray most először szó­lította a kislányt „drágámnak".

Emily azonban máshol járt. Kijelentette, hogy Mr. Lee földjén nyitva tátong a kút, va­laki biztosan bele fog zuhanni. Miért nem fe­deti le Mr. Lee?

Burnley doktor Elizabeth nénire hagyta, hogy megnyugtassa Emilyt, majd elviharzott a Fehér Kereszthez.

Az ajtóban csaknem felbukott a lábtörlőn gubbasztó, nekikeseredett Perryben.

– Hogy van Emily? – kérdezte az orvos kabátjának szélét megragadva a fiú.

– Hagyj békén, sietek! – morogta a doktor.

– Vagy megmondja, hogy van Emily, vagy addig csimpaszkodom a kabátjába, amíg el­szakad – makacskodott Perry. – Az öreglá­nyokból egyetlen értelmes szót sem lehet ki­húzni. Maga fogja megmondani nekem.

– Beteg, de egyelőre nem izgatom magam túlságosan miatta. – Az orvos ki akarta sza­badítani a kabátját, Perry azonban még egy utolsó szó erejéig visszatartotta.

– Meggyógyítja őt – közölte. – Ha bármi történik Emilyvel, én a tóba ölöm magam. Ezt ne feledje!

Olyan hirtelen engedte el az orvos kabátját, hogy Burnley doktor kis híján hanyatt esett. Perry visszakucorodott a küszöbre. Addig őr­ködött ott, amíg Laura és Jimmy kuzin el­mentek lefeküdni, azután átosont a házon és a lépcsőre telepedett, ahol a toronyszobából kiszűrődő legkisebb neszt is meghallhatta. Egész éjjel el nem mozdult onnan, ökölbe szorított kézzel ült, mintha egy láthatatlan rosszakaró ellen védekezne.

Elizabeth Murray hajnali kettőig vigyázott Emilyre, akkor Laura vette át a helyét.

– Egyfolytában beszél – mondta Elizabeth néni. – Biztosan érzem, hogy nyugtalanítja valami. Bárcsak tudnám, mi az! És ez nem csupán delírium. Állandóan azt ismételgeti esdeklő hangon, hogy: „Nem tehette, nem követhette el." Emlékszel, amikor elolvastam a leveleit? Gondolod, hogy énrám utal?

Laura tagadólag rázta a fejét. Sosem látta még ilyen megrendültnek Elizabethet.

– Ha ez a gyerek... ha nem lesz jobban... – sóhajtotta Elizabeth néni. Nem szólt többet, kisietett a szobából.

Laura az ágy mellé ült. Sápadt volt, nyú­zott, hiszen aggódott és egy szemernyit sem tudott aludni. Saját gyermekeként szerette Emilyt, s egy pillanatig sem enyhült a szívét szorító félelem. Némán imádkozott. Emily nyugtalan álomba szenderült, ami pirkadatig tartott csupán. Akkor kinyitotta a szemét, Laura nénire pillantott – átnézett rajta –, va­lahova mögé.

– Látom, amint átvág a mezőn – mondta magas, tiszta hangon. – Olyan boldog... éne­kel... a kisbabájára gondol... ó, tartsd vissza... állítsd meg... nem látja a kutat... olyan sötét van, hogy nem látja... ó, beleesett... be­leesett!

Emily torkaszakadtából visított, hangja el­hallatszott Elizabeth néni szobájáig, aki fla­nel hálóingjében szinte repült a folyosón.

– Mi a baj, Laura? – zihálta.

Laura azon volt, hogy lecsendesítse Emilyt, aki mindenáron fel akart ülni az ágyában. Égett az arca, szemében még mindig az a tá­voli, vad tekintet lángolt.

– Emily... Emily kicsim, csak rosszat ál­modtál. A régi Lee-kút nincs nyitva... senki sem esett bele.

– De igen, valaki beleesett – felelte határo­zottan Emily. – Ő volt az... láttam... láttam a szív alakú anyajegyet a homlokán. Azt hiszi­tek, nem ismerem?

Nyöszörögve hanyatlott vissza a párnájára, és lerázta magáról Laura megdöbbenéstől elernyedt kezét.

A két New Moon-beli hölgy elképedve, riad­tan nézett egymásra az ágy fölött.

– Kit láttál, Emily? – kérdezte Elizabeth néni.

– Ilse mamáját, természetesen. Mindig tud­tam, hogy nem követte el azt a szörnyűséges dolgot. Beleesett a régi kútba. Most is ott van... Menjetek és húzzátok ki onnan, Laura néni! Kérlek!

– Persze... persze, kihúzzuk, kedvesem – felelte csitítgatva Laura néni.

Emily felült az ágyban és ismét Laura nénire pillantott. Ezúttal azonban nem nézett keresztül rajta, hanem egyenesen a lelkébe. Laura Murray úgy érezte, olvasnak a lelkében azok az égető szemek.

– Hazudsz! – kiáltotta Emily. – Nem gondolod komolyan, hogy kihúzzátok. Csak azért mondod, hogy lerázz engem. – Megfordult és elkapta Elizabeth néni kezét. – Ugye te meg­teszed a kedvemért? Te odamész és kihúzod őt a régi kútból.

Elizabeth arra gondolt, hogy Burnley dok­tor meghagyta, tűrjék el Emily bolondériáit. Megrémítette a gyermek állapota.

– Igen. Kihúzom, ha ott van – ígérte.

Emily elengedte a nénje kezét és megnyu­godott. Szeméből eltűnt a vadság, megnyug­vás ült ki elgyötört kis arcára.

– Tudom, hogy te megtartod a szavad – mondta. – Nagyon kemény vagy, de te sosem hazudsz, Elizabeth néni.

Elizabeth Murray visszament a szobájába, és reszkető kezekkel felöltözött. Valamivel később, amikor Emily nyugodt álomba zu­hant, Laura lement és hallotta, amint Elizabeth a konyhában utasításokat ad Jimmynek.

– Te tényleg fel akarod kutatni azt a régi kutat, Elizabeth?

– Ahogy mondod – felelte eltökélten Elizabeth. – Legalább annyira tudom, hogy ostobaság, mint te, de megígértem és betar­tom az ígéretemet. Hallottad, mit mondott. Szerinte én sosem hazudnék neki. Így igaz. Jimmy, reggeli után átmész James Lee-hez, és megkéred, jöjjön át.

– Hogyan juthatott Emily fülébe a történet? – kérdezte Laura.

– Fogalmam sincs. Nyilván valaki elmesélte neki... hát persze, az a vén démon, Nancy Priest. Egyébként mindegy, ki volt. Hallotta, és meg kell nyugtatnunk őt. Nem nagy ügy leereszteni egy létrát a kútba. Majd csak rá­áll valaki, hogy lemenjen. A dolog abszurdi­tása számít.

– A szemünkbe nevetnek majd, hogy mi­csoda bolondok vagyunk – tiltakozott Lau­ra, akiben hevesen feltámadt a Murray-büszkeség. – És megint felkavarjuk a régi botrányt.

– Nem érdekel. Megtartom a gyereknek adott szavam – kötötte az ebet a karóhoz Elizabeth.

Allan Burnley naplemente tájékán érkeze­tett vissza a városból New Moonba. Fáradt volt, hiszen egy álló héten át éjjel-nappal be­tegekhez járt, és jobban aggódott Emily mi­att, mint bevallotta. Öregnek és ugyancsak csüggedtnek tetszett, amint belépett a New Moon-i konyhába.

Csak Jimmy kuzint találta ott. Úgy tűnt, mintha nem volna semmi dolga, pedig nagy­szerű kazalrakó idő volt, és Jimmy Joe Bell meg Perry szorgosan dolgoztak az illatos, napszárított szénával. Az ablaknál ült, külö­nös arckifejezéssel az arcán.

– Halló, Jimmy! Merre vannak a lányok? És hogy van Emily?

– Emily jobban van – felelte Jimmy kuzin. – Kijöttek a kiütések és lement a láza. Azt hi­szem, alszik.

– Remek. Nem engedhetjük meg magunk­nak, hogy elveszítsük azt a kicsi lányt.

– Nem ám – mondta Jimmy, de elég kelletle­nül, mint aki nem akar társalogni erről. – La­ura és Elizabeth a nappaliban vannak. Be­szélni szeretnének veled. – Pillanatnyi szüne­tet tartott, majd rejtélyesen hozzátette: – Sem­mi sincs elrejtve, ami nem kerül napvilágra.

Allan Burnley nem értette, miért viselkedik Jimmy ilyen titokzatosan. És ha Laura meg Elizabeth látni akarják, miért nem jönnek ki? Nem vallott rájuk az efféle ceremónia. Türelmetlenül lökte be a nappali ajtaját.

Laura Murray karjára hajtott fejjel kuksolt a szófán. Burnley doktor nem láthatta az ar­cát, de érezte, hogy sír. Elizabeth, mint aki kardot nyelt, úgy ült egy széken. A második legjobb fekete,selyemruháját és csipke fejkö­tőjét viselte. Ő is sírt. Burnley doktor nem tulajdonított nagy jelentőséget Laura könnyeinek, elvégre a nőknél hamar eltörik a mécses, de hogy Elizabeth Murray sírjon – látta őt sírni valaha is?

Hirtelen elhanyagolt leánykája, Ilse villant az agyába. Csak nem történt valami Ilsével? Egy szörnyű pillanatig Allan Burnley megfi­zetett azért, ahogyan a gyermekével bánt.

– Mi van? – kiáltotta legnyersebb modorá­ban.

– Ó, Allan! – sopánkodott Elizabeth Murray. – Isten bocsásson meg mindnyá­junknak... Isten bocsásson meg mindnyá­junknak!

– Ilséről van... szó? – kérdezte tompán Burnley doktor.

– Nem, nem Ilséről.

Elmesélte, mit találtak a régi Lee-kút fene­kén, elmondta, mi volt a gyönyörű, nevetős ifjú hitves valódi sorsa, kinek neve tizenkét keserves éven át nem hagyta el a férfi ajkát.

 

*

Emily csak másnap reggel találkozott a doktorral. Gyöngén, ernyedten, kiütésektől céklavörösen feküdt az ágyában, de nagyon is önmaga volt ismét. Allan Burnley az ágy mellett állt és lenézett rá.

– Emily, drága kicsi gyermek! Tudod, mit tettél értem? Isten a tudója, hogyan csinál­tad.

– Azt hittem, nem hisz Istenben – csodálko­zott Emily.

– Visszaadtad benne a hitemet.

– Miért, mit tettem?

Burnley doktor megértette, hogy a kislány nem emlékszik az önkívületére. Laura el­mondta, hogy Elizabeth ígérete után sokáig aludt, és láztalanul, pettyesen ébredt. Sem­mit sem kérdezett, és ők sem mondtak el ne­ki semmit.

– Ha jobban leszel, mindent elmesélünk – mondta mosolyogva az orvos. Nagyon bána­tos, mégis nagyon kedves volt az a mosoly.

„A szemével is, nem csak a szájával moso­lyog" – gondolta Emily.

– Honnan, honnan tudta? – suttogta Laura Murray, amikor a doktor lement. – Képtelen vagyok megérteni, Allan.

– Én sem értem. Ezek a dolgok fölöttünk állnak, Laura – felelte komolyan az orvos. Csak azt tudom, hogy ez a gyermek visszaadta nekem Beatrice-t, szeplőtlenül és imádottan. Talán ésszerű magyarázat is van rá. Emily nyilván hallott Beatrice-ről, és foglal­koztatta a dolog. Erre utal a folytonosan is­mételgetett „nem követhette el, nem tehette meg". A régi Lee-kútról szóló mesék kétségkí­vül mély benyomást tettek a drámai értékek iránt olyannyira érzékeny gyermekre. Delíriumában mindezt alaposan összekeverte Jimmy kútba-esésének közismert tényével, a többi pedig csupán véletlen egybeesés.

– Mostohaanyánk édesanyja a Skót Felföld­ről származott. Állítólag víziós látása volt –jegyezte meg Elizabeth. – Eddig nem hittem benne.

Blair Waterben már elült az izgalom, mire Emilyt elég erősnek ítélték, hogy meghallgas­sa a történetet. Amit a régi Lee-kútban talál­tak, a Mitchell parcellában temették el, Shrewsburyben, és fehér márvány sírkövet állítottak „Beatrice Burnley, Allan Burnley imádott feleségének emlékére" felirattal. Már az a szenzáció is megfakult, hogy Burnley doktort minden vasárnap a régi Burnley-padban látták. Az első este, amikor Emily felülhetett, Laura néni elmondta neki az egész történetet. Amint elmesélte, örökre el­feledtette Emilyvel Nancy néni rosszindulatú gyanúsítgatását.

– Tudtam, hogy Ilse mamája nem tehetett ilyet – jelentette ki diadalmasan Emily.

– A kishitűségünkért vádoljuk magunkat – mondta Laura néni.

– Tudhattuk volna, de akkoriban minden ellene szólt. Ragyogó, gyönyörű, vidám teremtés volt. és természetesnek ártatlannak véltük az unokatestvéréhez fűződő szoros barátságát. Ma már tudjuk, hogy valóban az volt, ám az eltűnése óta mást hittünk. Mr. James pontosan emlékszik, hogy Beatrice el­tűnésének éjszakáján fedetlen volt a kút. Napszámosa épp azon az estén vette le az elkorhadt palánkokat azzal a szándékkal, hogy rögvest újakkal pótolja azokat. Csakhogy Robert Greeson háza kigyulladt, és minden­ki mással együtt a napszámos is segített ol­tani. Amire végeztek, már túl sötét volt befe­jezni a kutat, és az ember reggelig nem is tett említést róla. Mr. Lee szörnyen mérges volt rá, skandalumot emlegetett, amiért fedetle­nül maradt a kút. Egyenesen odament és ő maga tette helyére az új palánkokat. Nem nézett le a kútba, de az oldalából kinőtt páf­rányoktól úgysem láthatott volna a mélyére. Mindez közvetlenül betakarítás után történt, így a következő tavaszig gyakorlatilag senki sem járt arrafelé. Mr. Lee-nek akkor meg sem fordult a fejében, hogy összefüggésbe hozza a nyitott kutat Beatrice eltűnésével – most azonban hüledezik, hogy nem gondolt rá. De tudod, drágám, rengeteg gonosz plety­ka járta akkoriban, és köztudott volt, hogy Beatrice a Szelek asszonya fedélzetén járt. Mindenki biztosra vette, hogy a hajón ma­radt és elvitorlázott. Csakhogy ő leszállt róla és egyenesen a halál torkába sétált a Lee-mezőn. Ilyen szörnyű véget ért ragyogó, fiatal élete, ámbár ahhoz képest, amit hittünk ró­la, ez a vég nem is volt olyan irtózatos. Tizen­két éven át rosszat feltételeztünk egy halott­ról. De, mondd csak, Emily, honnan tudtad?

– Fogalmam sincs. Aznap, amikor itt volt a doktor, semmire sem emlékeztem, most azonban úgy tűnik, mintha álmomban láttam volna... Ilse mamája énekelve jött át a mezőn. Sötét volt, mégis kivehettem a szív alakú anyajegyét... Jaj, nem is tudom, Laura néni, de valahogy nem szeretek rágondolni.

– Nem beszélünk róla többet – ígérte gyön­géden Laura néni. – Isten kifürkészhetetlen titkai közé tartozik, jobb ha nem firtatjuk többé.

– És mi van Ilsével? Most már szereti a pa­pája? – kérdezte izgatottan Emily.

– Imádja! Úgy tűnik, mintha egyszerre akarná rázúdítani tizenkét év „elmaradt" szeretetét.

– Előreláthatólag legalább annyira félrene­veli a kényeztetésével, mint amikor teljesen elhanyagolta – jegyezte meg Elizabeth néni, aki épp időben lépett be Emily vacsorájával, hogy hallja Laura válaszát.

– Ilse úgy issza magába a szeretetét, akár egy száraz szivacs. Tömérdek szeretet kéne ahhoz, hogy elrontsa azt a gyereket. És fék­telenül viszontszereti az apját. Nyoma sincs benne a neheztelésnek, amiért ilyen sokáig elhanyagolta.

– Ennek dacára nem fog egykönnyen meg­szabadulni a következményeitől – morogta Elizabeth néni, miközben barátságtalan arc­kifejezésével ellentétben ugyancsak gyöngé­den megigazgatta Emily párnáját. – Ilse ti­zenkét éven át vadóc volt. Nem lesz könnyű megtanítani az illendő viselkedésre, ha sike­rül egyáltalán.

– A szeretet csodákra képes – mondta ked­vesen Laura néni. – Ilse már alig várja, hogy átjöhessen meglátogatni, Emily, de várnia kell, amíg elmúlik a fertőzés veszélye. Mond­tam, hogy írhatna neked, de amikor megtudta, hogy a szemed miatt nekem kéne felol­vasnom a levelét, azt felelte, majd akkor ír, ha már magad is elolvashatod. – Laura felne­vetett. – Nyilván nagyon fontos dolgokat akar közölni veled.

– Az egész világon én vagyok a legeslegboldogabb! – lelkendezett Emily. – És olyan jó megint éhesnek lenni és rágcsálni valamit.

 

16

Emily nagy pillanata

Emily nagyon lassan gyógyult. Fizikai felépülése annak rendje és módja sze­rint zajlott ugyan, de lelki és érzelmi bágyadtsága eltartott egy darabig. Az ember nem mehet le csak úgy büntetlenül rejtett mélységekbe. Elizabeth néni szerint „búsko­morságba" esett, ám Emily túlságosan is bol­dog és elégedett volt a búskomorsághoz. Az élet egy időre elvesztette számára a zamatát, mintha kiapadt volna benne egy fontos ener­giaforrás, amely csak lassan töltődött fel újra. Nem volt kivel játszania. Perryn, Ilsén és Teddyn ugyanaznap tört ki a kanyaró. Mrs. Kent először keserűen kijelentette, hogy Teddy New Moonban kapta el a betegséget, de mindhárman a vasárnapi iskola piknikjén fertőződtek meg, amelyen Derry Pondból is vettek részt gyerekek. Egész Blair Watert megfertőzte az a piknik. Orgiát ült a kanya­ró. Teddy és Ilse könnyen átvészelték, Perry viszont, aki az első tünetek megjelenésekor ragaszkodott hozzá, hogy hazamenjen Tom nénihez, majdnem belehalt. Nem akarták, hogy Emily túl sokat aggódjék, ezért csak ak­kor árulták el, mekkora vész leselkedett a barátjára, amikor az már túl volt az életve­szélyen. Még Elizabeth néni is nyugtalanko­dott miatta. Meglepődött, mennyire hiány­zott nekik Perry.

Szerencsére Dean Priest épp Blair Waterben tartózkodott ebben a szomorú idő­szakban. Emilynek az ő társaságára volt szüksége. Csodálatos segítségnek bizonyult a teljes gyógyulás útján. Hosszú sétákat tet­tek Blair Water környékén, Tweed ott csaholt körülöttük, és olyan helyeket, olyan utakat fedeztek fel, ahol Emily még sosem járt. Es­téről estére figyelték, mint vénül meg az új­hold; homályos, illatos alkonyatban beszél­gettek a misztikumról; követték a csalogató, dombvidéki szeleket; nézték miként jönnek fel a csillagok, és Dean mindent elmesélt a csillagképekről. Csodás hónap volt, ám Teddy lábadozásának legelső napján Emily már a Kóró dűlőben töltötte az egész dél­utánt, Kajlahátú Priest pedig magányosan sétált – ha sétált egyáltalán.

Elizabeth néni szerfölött udvarias volt vele, bár nem túlzottan szerette a Priest Pond bé­li Priesteket, és mindig feszélyezve érezte ma­gát „Kajlahátú" zöld szemének gúnyos felvil­lanásától meg attól a kissé ironikus moso­lyától, ami mintha a valóságosnál jóval ki­sebb jelentőségűvé zsugorította volna a Murray-hagyományokat és a Murray-büszkeséget.

– Tipikus Priest – mondta Laurának –, bár nem annyira, mint a legtöbbjük. És meg kell hagyni, segít Emilyn. Azóta kezdett erőt ven­ni magán, amióta itt van.

Emily tovább erősödött, s mire elmúlt a ka­nyarójárvány – Dean Priest hirtelen felindu­lásból átruccant az őszi hónapokra Európá­ba –, készen állt rá, hogy ismét iskolába jár­jon: kicsit magasabban, kicsit soványabban és nagylányosan, hatalmas, árnyékos, szür­ke szemekkel, amelyek szembenéztek a ha­lállal, megtudták egy eltemetett dolog rejté­lyét és megmaradt bennük a „függöny" mö­götti világ kísértő, megfoghatatlan emlékeze­te. Dean Priest látta ezt, és Mr. Carpenter is, amikor Emily az iskolapadból rámosolygott.

– Noha testében még gyermek, lelkileg túl­lépett a gyermekkoron – motyogta a tanár.

Egy aranyködfátyolos októberi napon morózusan arra kérte, hadd nézze meg néhány költeményét.

– Ez nem azt jelenti, hogy bátorítalak – kö­zölte. – Nem is az a célom. Talán le se tudsz írni egy költői sort, és nem is fogsz soha. De azért mutasd meg, mid van. Ha reménytele­nül rossz, megmondom. Nem engedem, hogy éveken át erőlködj az elérhetetlenért, leg­alábbis nem az én lelkemen szárad majd, ha mégis töröd magad. Viszont azt is őszintén megmondom, ha ígéretesnek látszik. És hozz néhányat a történeteid közül is. Még silá­nyak, semmi kétség, de én felfedezem, ha van bennük „valami", amiért érdemes folytatnod.

Emily aznap este egy álló órán át komolyan mérlegelt, válogatott, alkalmasnak, alkal­matlannak ítélt. A kis köteg vershez még hozzátette az egyik Jimmy-naplót, amely vé­leménye szerint a legjobb történeteit tartalmazta. Olyan rejtélyesen ment másnap isko­lába, hogy Ilse megsértődött, elmondta mindennek – aztán észbekapott. ígéretet tett a papájának, hogy megpróbál felhagyni ezzel a szokásával. Nagyon jól haladt, s noha tár­salgása szintelenebbé vált, kezdett megfelel­ni a New Moon-i „szabványnak".

Emily aznap rosszul szerepelt az órákon. Ideges volt, rettegett. Igen nagyra tartotta Mr. Carpenter véleményét. Cassidy atya azt mondta, folytassa, Dean Priest pedig azt, hogy egy szép napon talán igaziból írhat. Mindamellett meglehet, hogy mindketten csak bátorítani próbálták – hiszen szeretik –, és nem akarták megbántani az érzéseit. Emily tudta, hogy Mr. Carpenter nem tesz ilyet. Függetlenül attól, hogy kedveli, könyör­telenül lelohasztja a törekvéseit, ha úgy véli, nincs benne tehetség. Ám ha buzdítani fogja, ő az egész világgal szembeszáll, és semmi­lyen kritika sem veheti el a kedvét. Nem cso­da hát, hogy rettentően idegborzoló volt ez a nap Emily számára.

Tanítás után Mr. Carpenter megkérte, hogy maradjon. Emily olyan falfehér és feszült volt, hogy a többi diák azt hitte, valami fő­benjáró rosszaságot követett el, amire rájött a tanár, és tudja, hogy most „szorulni fog" ér­te. Rhoda Stuart különösen gonoszkodó vi­gyort küldött felé az ajtóból, de Emily még csak észre sem vette. Ő most tekintélyes bí­róság előtt állt – Mr. Carpenter volt a legfelső bíró –, és úgy vélte az egész jövőbeni karrier­je az ő ítéletétől függ.

A tanulók szétszéledtek, enyhe, napfényes némaság telepedett a régi osztályteremre. Mr. Carpenter felemelte asztaláról a kis cso­magot, amelyet reggel kapott, végigjött a padsorok között, leült a szemközti székre és a lányra nézett. Komótosan horgas orrára ül­tette pápaszemét, kivette a kéziratokat és ol­vasni kezdett – pontosabban átfutotta őket, miközben kötekedő megjegyzéseket tett, fel­felhorkantott, fintorgott, somolygott és füttyentett. Emily ezalatt szorosan összekul­csolta jéghideg kezét, lábfejét az asztal lábá­nak szorította, hogy ne remegjen annyira a térde. Szörnyű élmény volt. Azt kívánta, bár­csak sose adta volna oda a verseit Mr. Carpenternek. Nem is jók... nyilvánvalóan rosszak. Az Enterprise szerkesztője is így gondolta.

– A kutyafáját! – mondta a tanár. – Naple­mente... mennyi költeményt írtak már a „naplementéről".

„Fenséges felhők sereglenek A mennybolt kitárt kapujánál, Hol csillagszemű lelkek hada vár..." Mi a csudát jelent ez?

– Nem... nem tudom – felelte döbbenten Emily, kinek a férfi szúrós pillantása teljesen megzavarta az eszét.

Mr. Carpenter felmordult.

– Az isten szerelmére, te lány, ne írj le olyat, amit magad sem értesz. És ez itt? „Az élethez": „Élet, ajándékod lévén, nem kérek szivárványörömet..." Ez komoly? Az bizony, gyerekem. Gondolkozz csak! Nem kérsz „szi­várványörömet" az élettől?

Újabb pillantással hipnotizálta a kislányt. Emily némileg összeszedte magát, mind­amellett fura szégyent érzett a szonettben megénekelt túl fennkölt és önző vágyak mi­att.

– Dehogynem – felelte vonakodva. – Akarok szivárványörömet... rengeteget.

– Ez igy van rendjén. Mindnyájan akarunk. Nem kapjuk meg – te sem –, viszont ne légy képmutató. Még egy szonettben se kelts olyan látszatot, mintha nem akarnád. Sorok egy hegyi vízeséshez... „Sötét szikláin, mi­ként fátyol fehérsége egy ara körül..." Hol lát­tál hegyi vízesést a Prince Edward szigeten?

– Sehol. Burnley doktor könyvtárában ta­láltam róla egy fényképet.

– Erdei patak...

„Karcsú napsugarak rezegnek,

Bólintgató bokrok reszketnek,

Kis patak árnyai remegnek..." Egyetlen rím jut eszembe, mégpedig a „fe­jelnek". Miért nem írtad bele? Emily lelki kínokat állt ki.

– A szél dala...

„A lóhere üde köntöséről

Leráztam mezők harmatát..."

Szép, de gyönge. Június... az Isten szerelmé­re, te lány, ne írj verset a júniusról! A világ leg­ravaszabb témája. Az enyészetnek írtad.

– Nem, a június halhatatlan – tiltakozott Emily, s rebellis tekintet váltotta fel elgyötört pillantását. Nem engedi, hogy Mr. Carpenter mindent a maga elképzelése szerint csináljon.

A tanár azonban rá sem nézett a Júniusra, olvasatlanul félretolta.

– Belefáradtam e sóvár világba... Mit tudsz te a – mellesleg valóban – sóvár világról a vén fáktól és vénkisasszonyoktól elszigetelt New Moonodban? Óda a télhez... úgy látszik, az év­szakok megéneklése afféle ifjú poéta betegség. ,A tavasz sosem felejt"... Na, ez egy jó sor, az egyetlen jó sor. Hmm... Barangolások...

„Eltanultam a titkos bűvöletet,

Mit a domboldal komor fenyői dudorásznak..."

Eltanultad, ismered azt a titkot?

– Azt hiszem, mindig is ismertem – felelte révetegen Emily. A tüneményes báj villaná­sa, ami néha meglepte őt, csak jött és ment.

– Cél és törekvés... túl didaktikus... túl di­daktikus. Amíg nem vagy elég öreg, nincs jo­god megpróbálkozni a tanítással, akkor vi­szont már nem akarsz...

„Arca akár egy csillag, sápadt és finom..." A tükörbe néztél, amikor ezt a sort kompo­náltad?

– Nem...

– „Mikor a reggeli fény zászlóként vibrál a hegyen"... jó sor... jó sor...

„Ó, egy ilyen arany reggelen

Mily csodás az élet..."

Nagyon is Wordsworth halovány visszhang­ja. Szeptemberi tenger... „kék és metszőn ragyog"... hogyan tudod így összeházasítani a megfelelő jelzőket, te gyerek? Reggel... „az éj kísértő, titkos félszei..." Mit tudsz te az éj­szaka kísértő félelmeiről?

– Valamit azért tudok – felelte a Wyther ma­jorban töltött első éjszakára emlékezve Emily.

– „Egy halott naphoz..." „Jeges nyugalommal homlokán, Mely csak a halottak sajátja..."

Láttad te valaha is a jeges nyugalmat egy halott homlokán, Emily?

– Igen – felelte alig hallhatóan a kislány, s felidézte a völgykatlanban megbúvó házban átélt szürke hajnalt.

– Sejtettem, különben nem tudtad volna le­írni... de még akkor is... Hány éves vagy, lánykám?

– Májusban voltam tizenhárom.

– A kutyafáját! Sorok Mrs. George Irving cse­csemő fiához... Meg kéne tanulnod a címadás művészetét, Emily. Ugyanolyan divatja van, mint bármi másnak. A címeid legalább annyira divatjamúltak, mint a New Moon-beli gyertyák...

„Jóízűn szendereg, s piros ajka,

mint gyönyörű szirom,

anyja keblére tapad..."

A többit nem érdemes elolvasni. Szeptem­ber... Van olyan hónap, amit kihagytál? „Sze­les mezők, áradó aratás..." Jó sor. Blair Water holdfényben... Locsogás, Emily, üres csicsergés. New Moon kertje...

„Boldog cselédek és legények

Csábító kacaja, ősi dalok..."

Jó sor... gyanítom, New Moon tele van szel­lemekkel. „A halál ádáz kegyence teljesítette küldetését..." ez Addison idejében elment, de most nem... most nem, Emily...

„Azúr gödröcskéid a sírok,

Hol millió eltemetett napsugár játszott..."

Kegyetlen nőszemély... kíméletlen. A sírok nem játszóterek. Mennyit játszanál, ha elte­metnének?

Emily ismét gyötrődött és elpirult. Miért is nem jött erre rá saját maga? Bármelyik liba észrevette volna.

– „Vitorlázz, hajó – Fehér szárnyak, repülj,

Míg a horizont bíbor gátján túl

Eltűnsz szemünk elől. – A leszálló alkonyatban

Repülj, s az esthajnalcsillag alatt..."

Vacak, vacak... mégis megmutat valamit.,. „Szelíden árasszatok el bíbor hullámok. Ál­modom,

És édesek az álmok – Többé fel nem ébre­dek..."

Ugyan már, hiszen fel kell ébredned, ha bármit is el akarsz érni. Kétszer használtad a bíbor szót egyazon költeményben.

„Boglárkák arany őrjöngésben..." „arany őrjöngés..." lányom, szinte látom, amint a szél rázza a boglárkákat. „A nyugat bíbor kapuitól érkezem..." Túlságosan beleszerettél a bíborba, Emily.

– Olyan gyönyörű szó – mondta a kislány.

– „Álmok, mik túl fényesnek tűnnek a halál­hoz...."

– Tűnnek, de sosem azok, Emily...

„A hírnév kecsegtető echójának hangja..."

Te is hallottál róla? Áltatás, és legtöbbünk számára visszhang csupán. Eljutottunk a végére.

Mr. Carpenter félresöpörte a papírlapokat, a padra könyökölt, s szemüvege fölött Emilyt fürkészte.

A lány némán, erőtlenül nézett vissza rá. Mintha kiáramlott volna testéből az élet, minden ott összpontosult a tekintetében.

– Tíz jó sor százból, viszonylag jó... az összes többi üres fecsegés... sületlenség, Emily.

– Sejtettem... – suttogta alig hallhatóan Emily.

Szeme megtelt könnyel, ajka reszketett. Nem tudott mit tenni ellene. A büszkeséget reménytelenül elmosta a keserűség és csaló­dás. Úgy érezte magát, mint egy elfújt gyer­tyaszál.

– Miért sírsz? – tudakolta Mr. Carpenter. Emily mosolyogni próbált a könnyei mö­gött.

– Sajnálom... a tanár úr szerint nem jók... – pityeregte.

Mr. Carpenter a padra csapott.

– Nem jók?! Hát nem azt mondtam, hogy tíz jó sort találtam? Tíz igaz ember megmentet­te volna Szodomát.

– Úgy érti... hogy.... végül is... – Ismét meg­gyújtották a gyertyát.

– Persze, hogy úgy értem. Ha tizenhárom évesen képes vagy leírni tíz jó sort, akkor húszévesen tízszer tízet írsz majd... ha ke­gyesek az istenek. Hagyd a csudába a hóna­pokat, ámbár... És attól, hogy leírtál tíz jó sort, még ne képzeld zseninek magad. Azt hiszem, valami megpróbál szólni általad... de ehhez megfelelő hangszert kell csinálnod magadból. Kemény munka és áldozatok várnak rád. Istenemre mondom, féltékeny istennőt választottál. Sosem engedi ki mar­kából a papnőit, még akkor sem, ha örökre bezárja fülét a könyörgésük előtt. Hát ez meg mi?

Emily repeső szívvel nyújtotta át a Jimmy-naplót. Olyan boldog volt, hogy egész lénye ragyogott a pozitív kisugárzástól. Kápráza­tosnak, gyönyörűnek látta a jövőjét, őt meg fogja hallgatni az istennője: „Emily B. Starr, a neves poéta", „E. Byrd Starr, a szépremé­nyű, ifjú novellista..."

Mr. Carpenter kuncogása zökkentette ki el­varázsolt merengéséből. Kissé zavartan azon tűnődött, min nevet a tanár. Úgy vélte, a naplóban igazán nincs semmi kacagtató. A négy utolsó történetét tartalmazza: a Pillan­gókirálynő című tündérmesét; a Befejezetlen Ház-at, amelyben hosszú évek után betelje­sült szép álmok megvalósulását írta le; A hegyszoros titkát, ami a címe dacára a Hó lelke, a Szürke eső lelke, a Köd lelke és a Holdfény lelke közt folytatott képzeletszülte, fura párbeszéd volt.

– Úgy gondolod, nem vagyok szép látvány, amikor imádkozom? – kérdezte Mr. Carpenter.

Emily nem kapott levegőt. Amint rádöb­bent, mi történt, ki akarta kapni a Jimmy-naplót a tanár kezéből, de nem járt sikerrel. Mr. Carpenter olyan magasra emelte, hogy nem érhette el, és kinevette őt.

Rossz Jimmy-naplót adott oda! Rémséges dolgok álltak benne: karcolatok a Blair Water-i emberekről, szinte mindenkiről, és egy oldal – egy teljes oldal! – magáról Mr. Carpenterről. Abbeli szándékában, hogy élet­hűen ábrázolja őt, olyan könyörtelenül nyíl­tan fogalmazott, mint mindig, legfőképp pe­dig azokat az idétlen ábrázatokat taglalta, amiket a tanár reggelente vágott, amikor imádkozással kezdte a tanítást. Emily mes­terien bánt a szavakkal, minek köszönhető­en Mr. Carpenter élt abban a szkeccsben. Jóllehet a lány nem volt tisztában ezzel, a ta­nár úgy látta magát, akár a tükörben, és oly­annyira élvezte a művészi tökélyt, hogy nem törődött semmi mással. Mellesleg Emily leg­alább olyan őszintén kidomborította a pozitív vonásait, mint a negatívokat. És akadt ben­ne néhány mondat: „Úgy fest, mintha egy csomó olyan dolgot tudna, aminek sosem ve­szi hasznát." „Azt hiszem, azért viseli hét­főnként a fekete kabátot, mert olyan érzést kelt benne, mintha sosem lett volna részeg." Ki vagy mi tanította meg ennek a csitrinek ezeket a dolgokat? Emilyt nem fogja mellőzni az istennője, de nem ám.

– Saj... sajnálom. – Emily arca vöröslött a szégyentől.

– Ugyan, az összes versedért sem hagytam volna ki, amit eddig írtál vagy a jövőben írsz. Istenemre mondom, ez irodalom... irodalom, és még csak tizenhárom éves vagy. De fogal­mad sincs, mi vár rád: kőkemény hegyek, meredek kaptatók, pofonok, kedvszegés. Ha okos vagy, lent maradsz a völgyben, Emily. Miért akarsz írni? Halljam, miért?

– Gazdag és híres szeretnék lenni – felelte hűvösen Emily.

– Ahogyan mindenki. Csak erről van szó?

– Nem. Egyszerűen szeretek írni.

– Ez már jobb, de nem elegendő ok... nem elegendő. Mondd, ha tudnád, hogy egész életedben olyan szegény leszel, mint a templom egere.... ha tudnád, hogy soha nem adják ki egyetlen sorodat, akkor is folytatnád az írást?

– Természetesen – felelte félvállról Emily. – Muszáj írnom... nem tehetek ellene semmit, néha egyszerűen muszáj.

– Vagy úgy. Akkor fölösleges volna bármi­lyen tanácsom. Ha benned van a kapaszko­dás kényszere, nem tehetsz mást... akadnak olyanok, akiknek muszáj felemelniük tekin­tetüket a hegyekre, mert a völgyekben képte­lenek lélegezni. Isten ments, hogy bármily gyöngeségük lent marasztalja őket. Egy sza­vamat sem érted... még nem. De folytasd... kapaszkodj! Itt van, fogd a naplód és menj haza. Tizenhárom év múlva eldicsekszem majd, hogy Emily Byrd Starr egykor a tanít­ványom volt. Indulás, mielőtt még eszembe jut, milyen tiszteletlen fruska vagy, hogy ilyesmit írtál rólam, és méregbe gurulok.

Emily még mindig kissé rémülten, de félelme mögött különös ujjongással indult hazafelé. Olyan boldog volt, hogy jókedve szinte bera­gyogta a világot. A természet kedves hangjai sa­ját elragadtatása megtestesítőinek tűntek. Mr. Carpenter addig követte tekintetével az elko­pott küszöbről, amíg el nem tűnt a szeme elől.

– Szél... lángok... és tenger! – dünnyögte – A természet mindig meglep bennünket. Ebben a gyermekben megvan az, ami bennem nem volt meg soha, pedig bármilyen áldoza­tot meghoztam volna érte. De az istenek nem engedik meg, hogy az adósaik legyünk. Meg fog fizetni érte... megfizet érte.

A naplemente a toronyszobában találta Emilyt. Lágy ragyogás árasztotta el a helyisé­get. Odakint az ég, a fák finom színei, varázs­latos hangok. Lent, a kertben Nárcisz az avart kergette a vörös gyalogutakon. Fényes, csíkos bundája, kecses mozgása örömmel töltötte el a kislányt, miként a felszántott mezők gyönyörű, egyforma barázdái a dűlőút mögött, s a kris­tályzöld égen feltűnő első, halovány csillag.

Az őszi este szele megfújta tündérország harsonáit a dombokon, nevetés harsant Hórihor­gas John erdeje fölött – akár a faunok neveté­se. Ilse, Perry és Teddy ott vártak rá – féktele­nül játszottak az esti szürkületben. Mindjárt megy ő is – de nem azonnal. Olyan elragadta­tás töltötte be egész lényét, hogy ki kellett írnia magából, mielőtt álomvilágából visszatér a va­lóságba. Egykor édesapjához írott levelében öntötte volna ki a szívét. Ezt nem tehette töb­bé. Viszont egy vadonatúj Jimmy-napló hevert az asztalán. Maga elé húzta, kézbe vette a tol­lát és ezt írta az első, szűz lapra:

„NEW MOON BLAIR WATER RE. SZIGET Október 8.”

Naplót fogok vezetni, amelyet talán kiad­nak, amikor meghalok.

 

Tartalomjegyzék:

 

Miss Brownell legyőzése

Élő levelek

Cassidy atya

Ismét jóbarátok

Légipostával

„Romantikus, de kínos"

A Wyther major

Birkózás a szellemekkel

Másfajta boldogság

„Ilse mamája nem tehetett ilyet"

Az öböl partján

Emily fogadalma

Álomszövő

Szentségtörés

Amikor felmegy a függöny

Emily nagy pillanata