BORIS VIAN
   
  Blues egy
  fekete macskáért
  
   Novellák
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
    
    
    
    
    
    
    
    
    A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
    Boris Vian: ?uvres compl?tes, Tome 2 et 5
    Paris, 1999, Fayard
    
    
    Fordította
    DOMONKOS ESZTER, KRAKLER JUDIT,
    MÁRTON GYÖNGYVÉR, PACSKOVSZKY ZSOLT,
    TAKÁCS M. JÓZSEF
    
    
    A fordítást az eredetivel
    V. DETRE ZSUZSA és TAKÁCS M. JÓZSEF
    vetette össze
    
    
    
    Cartaphilus Könyvkiadó
    Budapest, 2008
    www. cartaphilus .hu
    Felelős kiadó: Szász Zsolt
    
    
    Boris Vian: Les fourmis, Les morts ont tous
    la méme peau, L'herbe rouge
    © Société Nouvelle des éditions Pauvert
    © Librairie Arth?me Fayard 1999 pour l'édition
    en ?uvres compl?tes
    Boris Vian: Le ratichon baigneur, Le loup-garou
    © Christian Bourgois et Cohérie Boris Vian
    © Librairie Arth?me Fayard 1999 pour l'édition
    en ?uvres compl?tes
    
    
    Hungarian translation © Domonkos Eszter, 2008, Krakler
    Judit, 2000, 2008, Márton Gyöngyvér, 1980, 2008,
    Pacskovszky Zsolt, 2008, Takács M. József, 2007, 2008
    
    
    ISBN 978-963-266-015-8
    
    
    
    
    
   A HANGYÁK
   
    I
    
Ma reggel érkeztünk, de a fogadtatás nem volt valami fényes, mert a parton nem volt más, csak egy rakás hulla, illetve ami maradt belőlük, meg kiégett tankok és teherautók. Golyók süvítettek felénk mindenfelől, márpedig én nem kedvelem az ilyen felfordulást. Beugrottunk a vízbe, de az mélyebb volt, mint amilyennek elsőre látszott, és rögtön elcsúsztam egy konzervdobozon. A mögöttem jövő srác arcának háromnegyed részét letépte az épp érkező golyó, ezért a konzervdobozt megtartottam emlékbe. A rohamsisakomba összegyűjtöttem a cafatokat, amik a kölyök arcából maradtak, és odaadtam neki, ő pedig visszafordult, hogy bekötöztesse magát, de úgy tűnt, rossz felé indult, mert néhány lépés után elmerült, és nem hiszem, hogy a víz alatt elég jól látott volna ahhoz, hogy el ne tévedjen.
    Én viszont jó irányba rohantam, és épp időben értem ki a partra, hogy telibe kapjak egy lábat, egyenesen a képembe. Már nyitottam a számat, hogy alaposan beolvassak a pasasnak, de az akna csak teljesen használhatatlan darabokat hagyott meg belőle, így aztán nem foglalkoztam vele és futottam tovább.
    Tíz méterrel odébb csatlakoztam három másik sráchoz, akik egy betontömb mögött meglapulva lövöldöztek egy magasabban húzódó fal irányába. Csuromvizesek és izzadtak voltak, ahogy bizonyára én is, ezért melléjük térdeltem és lőni kezdtem. Aztán előkerült a főhadnagyunk, mindkét kezével a fejét fogta, és valami vörös lé ömlött a szájából. Nem látszott túl boldognak, és hamarosan el is terült a fövenyen, kitátott szájjal, előrenyújtott karral. Biztosan csúnyán összevérezte a homokot. Pedig ez volt az egyik utolsó partszakasz, amelyik még tiszta maradt.
    Zátonyra futott hajónk, innen nézve, elég hülye látványt nyújtott, később pedig már semmilyet, miután két bomba telibe találta. Ez nagyon nem tetszett nekem, mert a hajón ott maradt két sebesült barátom, akik még akkor kaptak golyót, amikor készültek a vízbe ugrani. Megböktem a három pasas vállát, akik ott lövöldöztek velem együtt, és azt mondtam nekik: „Gyertek, induljunk.” Természetesen előreengedtem őket, és megint bebizonyosodott, hogy jó orrom van, mert az első kettőt azonnal leszedte az a két másik, akik a fal mögül lövöldöztek ránk, így aztán csak egy srác maradt előttem, de szegénynek nem volt szerencséje, mert miután végzett az egyik rohadékkal, a másiknak még éppen maradt annyi ideje, hogy lepuffantsa, mielőtt kinyírtam volna. Ennek a két szemétnek ott, a fal mögött, volt egy géppuskája és egy nagy halom lőszere. Megfordítottam a géppuskát és tüzelni kezdtem, de hamar abbahagytam, mert egyrészt a pokoli zajtól majd beszakadt a dobhártyám, másrészt pedig a géppuska elakadt. Bizonyára úgy állították be, hogy rossz irányba ne lehessen lőni vele.
    Ott, ahol voltam, viszonylagos nyugalom honolt. A partnak erről a magasabban fekvő részéről az ember élvezhette a kilátást. A tengeren mindenfelé füstfelhők szálltak az égnek, és a becsapódó bombák nyomán magasra fröccsent a víz. Látni lehetett a hadihajókról kilőtt sortüzek torkolattüzek is, és a lövedékek fura, motorberregésre emlékeztető zajjal süvítettek el az ember feje fölött.
    Megérkezett a századosunk. Addigra már csak tizenegyen maradtunk. A százados azt mondta, hogy ez nem valami sok, de azért így is elboldogulunk. Később majd kapunk erősítést. Addig is lövészárkokat kellett ásnunk; azt hittem, azért, hogy végre alhassunk egyet, de nem, a százados azt akarta, hogy ássuk be magunkat és lőjük tovább az ellenséget.
    Szerencsére az ég kitisztult. Láttuk, hogy a hajókról újra csapatostul ereszkednek le a mieink a vízbe, csakhogy a rettenetes hangzavartól feldühödött halak bosszúból egyre ott cikáztak a katonák lába között, akiknek többsége el is vágódott, s amikor újra felmerültek, úgy hörögtek, mint az elkárhozott lelkek. Egyesek talpra sem álltak többé, a vízen lebegő testüket elsodorták a hullámok, és a százados egyszer csak azt mondta, hogy fejlődjünk fel a tank mögé, és számoljuk fel a géppuskafészket, ahonnan megint elkezdtek lőni ránk.
    Felsorakoztunk a tank mögött. Én utolsónak maradtam, mert nem nagyon bízom e monstrumok fékjeiben. Azért mégiscsak kényelmesebb egy tank mögött előrenyomulni, az ember így elkerülheti, hogy fennakadjon a szögesdróton, mert a tank simán ledarálja az akadályokat. Azt viszont nem szeretem, ahogy a holttesteket palacsintává lapítja, mert ez olyan hanggal jár, amire nem szívesen emlékszik az ember - mostanság ez elég jellegzetes zajnak számít. Három perc múlva a tank aknára futott, felrobbant és kigyulladt. Ketten ki sem tudtak mászni belőle, és bár a harmadiknak sikerült, de ő meg az egyik lábát a harckocsiban hagyta, és nem tudom, észrevette-e ezt a malőrt, mielőtt meghalt volna. Szerencsére a tank két lövedéke addigra már becsapódott a géppuskafészekbe, és ripityára törte az ott lévő tojásokat meg a géppuska kezelőit is. A most partra szállóknak már könnyebb dolguk volt, egészen addig, míg szemben meg nem szólalt egy tankelhárító üteg, amely vagy húszat lekaszált közülük. Azonnal hasra vágtam magam. Ha kicsit felemeltem a fejem, láttam a tüzéreket. A tank lángoló roncsa némi védelmet nyújtott, miközben gondosan céloztam. Az irányzó görcsös vonaglások közepette összeesett, biztosan övön alul találtam el, de nem végezhettem vele addig, míg le nem szedtem a másik hármat is. Rosszul éreztem magam, mert a harmadik pasas is a legrosszabb helyre kapta a golyót, szerencsére a tankból felcsapó lángok ropogása elnyomta a tüzérek ordítását. Továbbra is robbanások hallatszottak mindenfelől, és az egész partot elborította a füst. Alaposan megdörzsöltem a szemem, hogy jobban lássak, mert az izzadság a szemembe csorgott, aztán észrevettem a századosunkat. Csak a bal kezét tudta használni. „Oda tudná kötözni a jobb karomat jó szorosan a testemhez?” Mondtam neki, hogy igen, és elkezdtem rátekerni a kötést, ám ekkor mindkét lába a levegőbe emelkedett, és a százados rám zuhant, mert egy gránát pont mögötte robbant fel. Azonnal megmerevedett, úgy látszik, mindenkivel ez történik, aki nagyon fáradtan hal meg, mindenesetre így könnyebben le tudtam lökni magamról. Ez után bizonyára elaludtam, mert amikor felébredtem, a zaj már távolabbról hallatszott, és azoknak a pasasoknak az egyike, akiknek a sisakján körben vöröskeresztek vannak, épp kávét töltött nekem.
    
    
    II
    
Aztán elindultunk a szárazföld belseje felé, és megpróbáltuk a gyakorlatba átültetni azt, amit a kiképzőinktől tanultunk és tanácsként kaptunk. Egyszer csak felbukkant Mike dzsipje. Fred vezette, mert Mike két darabban ült benne; a fiúk találkoztak egy kifeszített acéldróttal. Most éppen vágóéleket szerelünk fel a többi kocsi elejére, mert ahhoz túl meleg van, hogy a szélvédőt visszategyük a dzsipekre. Még mindig lövöldözés hallatszik mindenfelől, és egyik járőr a másikat éri. Azt hiszem, túl gyorsan nyomultunk előre, és most csak nagy nehézségek árán tudunk utánpótláshoz jutni. Ma reggel legalább kilenc tankunkat kilőtték, de volt egy mulatságos eset is, mert az egyik pasas kezéből a lövedékkel együtt elrepült a páncélököl is, és mivel a fickó nadrágszíja beleakadt, őt is vitte magával. A pasas megvárta, míg negyven méter magasra ér, aztán kinyitotta az ejtőernyőjét, és úgy ereszkedett le a földre. Azt hiszem, kénytelenek leszünk erősítést kérni, mert az imént rettenetes ollócsattogást hallottam - bizonyára elvágták az utánpótlási vonalainkat...


    III
    
Ugyanaz a helyzet, mint fél évvel ezelőtt, amikor szintén elvágtak minket az utánpótlástól. Biztosan most is teljesen bekerítettek, de hol van már a nyár. Szerencsére van mit ennünk, és lőszerből sincs hiány. Kétóránként váltjuk egymást az őrségben, és ez kezd fárasztóvá válni. Az ellenségnek megvan az a rossz szokása, hogy elszedi a fogságba esett katonáink ruháit, és a mocskok azokba öltöznek be, tehát nagyon óvatosnak kell lennünk. Ráadásul nem működnek a fényszóróink, és négy oldalról kapjuk a képünkbe a gránátokat. Pillanatnyilag azzal vagyunk elfoglalva, hogy kapcsolatot teremtsünk az arcvonal mögött lévőkkel; küldjenek már ide néhány repülőgépet, mert kezdünk kifogyni a cigarettából. Odakint megint nagy a zaj, valami készül, az embernek arra sincs ideje, hogy egy pillanatra levegye a sisakját.


    IV
    
Valóban készült valami. Négy harckocsi érte el a vonalainkat. A házból kilépve láttam meg az elsőt, amelyik rögtön ez után meg is állt. Egy gránát eltalálta az egyik lánctalpát, mely szörnyű, fémes csörömpöléssel mondott búcsút a kerekeknek, de a tank ágyúja egy ilyen semmiség miatt még nem mondott csütörtököt. Odahoztunk egy lángszórót; ezzel a szerkentyűvel csak az a baj, hogy mielőtt használnánk, szét kell hasítani a harckocsi tornyát, különben a tank kettéválik (mint a gesztenye), és a benne ülő pasasok nem sülnek át rendesen. Hárman nekiláttunk, hogy egy fémfűrésszel szétvágjuk a tornyot, de közben befutott a két következő harckocsi is, ezért mégiscsak kénytelenek voltunk az elsőt azonnal, felvágás nélkül felrobbantani. A második tankot is flambíroztuk, mire a harmadik megfordult, de csak színlelte a visszavonulást, mert a következő pillanatban tolatva indult meg felénk; kissé meg is lepődtünk, hogy így is tud lőni azokra, akik a nyomába eredtek. Születésnapi ajándékként megszórt minket tizenkét 88 milliméteres gránáttal; a házat majd újjá kell építenünk, ha továbbra is használni akarjuk, de talán okosabb, ha keresünk egy másikat. A harmadik tanktól végül úgy szabadultunk meg, hogy egy páncélöklöt megtöltöttünk tüsszentőporral, és a pasasok odabent olyan vad tüszkölésbe kezdtek, és annyiszor beverték a fejüket a páncélzatba, hogy már halottak voltak, amikor kiszedtük őket a harckocsiból. Csak a sofőrben pislákolt még az élet, az ő feje viszont úgy beszorult a kormányba, hogy lehetetlen volt kihúzni, ezért, mivel kár lett volna megrongálni egy teljesen ép tankot, inkább levágtuk a pasas fejét. Aztán a tank mögül géppuskákkal felszerelt oldalkocsis motorok bukkantak elő pokoli zajjal, és megpróbáltak lekaszálni minket, de ez végül nekünk sikerült, mégpedig úgy, hogy rájuk küldtünk egy ócska kombájnt. Közben folyamatosan potyogtak a fejünkre a bombák, sőt, ránk zuhant egy repülőgép is, amit a légvédelmünk véletlenül lőtt le, merthogy a repülőt a mieink küldték a tankok ellen. A társaságból elvesztettük Simont, Mortont, Buckót és P. C-t, de a többiek megmaradtak, mint ahogyan Slim fél karja is.


    V
    
Még mindig be vagyunk kerítve. Már két napja megállás nélkül ömlik az eső. A tetőn csak minden második cserép maradt épen, de az esőcseppek többnyire pont oda hullnak, ahova kell, úgyhogy nem áztunk el nagyon. Fogalmunk sincs, hogy meddig megy még ez így. Továbbra is járőrözünk, de kellő gyakorlat nélkül nem sok mindent lát az ember a periszkópban, és ha negyedóránál tovább kell állni a nyakig érő sárban, az bizony elég fárasztó. Tegnap találkoztunk egy másik járőrcsapattal. Nem tudtuk, hogy a mieink-e, vagy odaátról jöttek, mindenesetre a sár mélyén senki sem kockáztatta meg, hogy elsüsse a fegyvert, hiszen úgysem tudnánk kárt tenni egymásban, a puskák azonnal felrobbannának a kezünkben. Már mindent megpróbáltunk, hogy megszabaduljunk ettől a rémes sártól. Benzint locsoltunk rá; meggyújtottuk, és a lángok kiszárították, de utána meg nem lehetett közlekedni, mert megsült az ember lába. Az igazi megoldás az lenne, ha leásnánk egészen addig, míg rendes földet nem találunk, csakhogy száraz földben, gondolom, még nehezebb jár-őrözni, mint a sárban. Mindegy, végül majd csak hozzászokunk. A gond csak az, hogy már akkora a sár, hogy beindult az árapály jelenség. Most éppen elvagyunk, mert apály van, és a sár csak a kerítésig ér, de nemsokára jön a dagály, és akkor elönti az emeletet, az pedig meglehetősen kellemetlen.


    VI
    
Ma reggel rémes kalandom volt. A ház mögötti pajtában lapulva éppen arra készültem, hogy megtréfáljam a minket a távolból messzelátóval kémlelő két pasast, akiket jól lehetett látni távcsővel. Kerítettem egy helyes kis 81-es mozsárágyút, betettem egy babakocsiba, Johnny pedig beöltözött parasztasszonynak, hogy majd ő tolja. Csakhogy elsőre a mozsárágyút ráejtettem a lábamra; ebben még nincs semmi különös, mostanában mindig ilyesmik történnek velem, de az ágyú ezúttal el is sült, és miközben én a lábamat fogva elterültem, a lövedéktől röpképtelenné vált kis szárnyas szerkezet becsapódott a ház második emeletébe, pontosan a százados zongorájába, aki éppen a billentyűket nyúzta. A zongora pokoli zajjal összedőlt, de a legbosszantóbb az, hogy a századosnak semmi baja nem lett, legalábbis semmi olyan, ami meggátolta volna abban, hogy agyba-főbe verjen. Szerencsére rögtön ez után egy 88-as ágyú lövedéke is becsapódott ugyanabba a szobába. A századosnak eszébe sem jutott, hogy talán az első robbanás füstjére figyeltek fel odaát, és így lőtték be a helyet, nem győzött hálálkodni, hogy megmentettem az életét, mert hogy miattam rohant le a földszintre. Engem azonban ez már nem nagyon érdekelt, tekintettel a két kitört fogamra és arra a tényre, hogy az összes piát a zongora alatt tároltuk.
    Egyre szorosabb a gyűrű körülöttünk, és szüntelenül hullik fejünkre az égi áldás. Még szerencse, hogy kezd kitisztulni az ég, a napi tizenkét órából már csak kilencben esik, és azt ígérik, egy hónap múlva erősítést is küldenek ide repülőn. Még háromnapi élelmünk maradt.
    
    
    VII
    
Repülőgépekről dobálnak le nekünk ejtőernyővel mindenféle holmit. Az első csomagot kibontva nagyot csalódtam, mert csak egy csomó gyógyszert találtam benne. A pirulákat elcseréltem az orvossal két tábla mogyorós csokira (jó minőségűre, nem arra a vacakra, amit ellátmányként kapunk) meg egy fél üveg konyakra, de végül mégiscsak a doki járt jól, mert csak a konyak fejében volt hajlandó átkötözni a mozsárágyúval összezúzott lábamat. Ha nem adom vissza neki, most csak fél lábam lenne. Megint motorzúgás hallatszik odafentről, az ég ismét kiderült, és megint ejtőernyők ereszkednek lefelé, de úgy tűnik, ezúttal emberekkel.


    VIII
    
Valóban katonák potyogtak az égből. Volt köztük két mókás fickó. Állítólag már útközben is mindvégig egymással dzsúdóztak, repkedtek a pofonok, és mindketten többször is begurultak az ülések alá. Aztán egyszerre ugrottak ki a gépből, és ereszkedés közben azzal szórakoztak, hogy a késükkel megpróbálták elvágni a másik ejtőernyőjének a zsinórjait. Sajnos a szél elsodorta őket egymás mellől, így aztán kénytelenek voltak puskával folytatni a zsinórvadászatot. Igazán ritkán látni ilyen jó lövészeket, de most el kell temetnünk őket, mert túl magasról zuhantak le.


IX

Már nem vagyunk bekerítve. Megjöttek a tankjaink, és azok odaát már nem bírták cérnával. A sérült lábam miatt a sűrűjéből kimaradtam, de teli tüdőből biztattam a többieket. Nagyon izgalmas volt. Az ablakból mindent jól láttam, és a tegnap érkezett ejtőernyősök igazán derekasan verekedtek. Az egyik ejtőernyőből készítettem magamnak egy barna alapon sárga-zöld csíkos selyemkendőt, jól megy a szakállam színéhez, de holnap megborotválkozom, mert szeretnék betegszabadságot kérni. A csatát nézve olyan izgatott lettem, hogy véletlenül lelöktem egy téglát, éppen Johnny fejére, aki pont akkor ugrott el egy másik elől, így aztán elveszítettem két újabb fogamat. Ez a háború határozottan nem tesz jót a fogaknak.
    
    
    X
    
„Megszokás kérdése.” Ezt mondtam Huguette-nek - itt csupa ilyen nevű lány van - tánc közben, a Vöröskereszt központjában, ő pedig azt felelte: „Maga akkor is egy hős”, de arra már nem volt időm, hogy kitaláljak valami szellemes választ, mert Mac megveregette a vállam, így aztán a lányt át kellett engednem neki. A többiek csak gyengén beszélték a nyelvünket, a zenekar pedig túl gyors ritmusban játszott. A lábam még sajog egy kicsit, pedig már csak két hetem van, aztán mehetek vissza. A továbbiakban be kellett érnem egy honfitársnőm társaságával, de - megszokás ide vagy oda - hiába szorítottam magamhoz, egyenruhájának vastag posztója most is hervasztólag hatott rám.
    Sok lány van itt, és nagyjából azért megértik, amit mondunk nekik, és néha pirulok is emiatt, de egyébként nem sokat lehet kezdeni velük. Így aztán kimentem, és az utcán rögtön újabb lányokba botlottam, másfélékbe, akik sokkal megértőbbek, de ez minimum ötszáz frankjába kerül az embernek; és ez már a kedvezményes ár, mert sebesült vagyok. Vicces, hogy ezek a lányok meg német akcentussal beszéltek.
    Később valahogy elvesztettem Mac-et, és csak arra emlékszem, hogy rengeteg konyakot ittam. Reggel aztán rettenetesen fájt a fejem ott, ahol az M. R megütött. És egy vasam sincs, mert a végén egy angol tiszttől még francia cigarettát is vettem; a szagából azt hittem, tűrhető lesz. Most dobtam ki, undorító íze volt, az angol jól tette, hogy túladott rajta.
    
    
    XI
    
Ha valaki kijön a Vöröskereszt boltjából egy cigarettával, szappannal, édességgel és újságokkal megpakolt kartondobozzal, az emberek az utcán utána fordulnak és követik a tekintetükkel, de igazából nem értem, miért. Biztosra veszem, hogy épp elég drágán sózzák el a konyakjukat ahhoz, hogy mindezt ők is megvehessek anélkül, hogy áruba kellene bocsátaniuk a nőjüket. A lábam már majdnem teljesen meggyógyult. Nem hiszem, hogy még sokáig leszünk itt. Eladtam a cigarettáimat, hogy legyen pénzem estére, aztán Mac-től próbáltam lejmolni, de rohadt nehezen válik meg akár csak egy száltól is. Kezdek unatkozni. Ma este moziba megyek Jacqueline-nal, akivel tegnap este találkoztam a klubban, de azt hiszem, elég buta lány, mert mindig ellöki a kezem, valahányszor próbálom egy kicsit megfogdosni, és tánc közben olyan, mint aki karót nyelt. Ettől a sok katonától teljesen ki vagyok akadva, egyik lomposabb, mint a másik, és nincs köztük kettő, akik ugyanolyan egyenruhát viselnének. Most nincs más dolgom, csak várni, hogy végre este legyen.


    XII
    
Újra a fronton. Mindent összevetve, a városban azért kevésbé unatkoztunk. Nagyon lassan nyomulunk előre. Valahányszor túl vagyunk a tüzérségi előkészítésen, kiküldünk egy járőrt, és a járőrcsapat egyik tagját minden alkalommal egy mesterlövész golyójával a mellében hozzák vissza a társai. Akkor aztán újra kezdjük a tüzérségi előkészítést, még repülőket is küldünk az ellenség fölé, azok szétbombáznak mindent, és két perc múlva a mesterlövészek ismét leszednek valakit közülünk. A repülőink épp most jöttek vissza, hetvenkettőt számoltam össze. Nem túl nagy gépek, de a falu is kicsi. Innen jól látni, ahogy a bombák spirális vonalban zuhannak lefelé, halljuk a tompa robbanásokat is, és elgyönyörködünk a magasba emelkedő szép porfelhőkben. Hamarosan rohamra indulunk, de előbb még ki kell küldenünk egy járőrt. Ez az én formám, engem is beosztottak a csapatba. Körülbelül másfél kilométert kell gyalogolnunk, és én nem szeretek ennyit menni, de ebben a háborúban a kutya sem kérdezi tőlünk, hogy mit akarunk. Összegyűlünk a falu első házainak romjai mögött, de ahogy elnézem, az egész faluban nem maradt egyetlen ép ház sem. Úgy tűnik, a falu lakosságából sem maradt sok, és az a néhány ember, akiket látunk, elég fura képpel néz ránk, már amelyiknek még megvan a feje, de meg kell érteniük, hogy nem kockáztathatjuk a katonáink életét pusztán azért, hogy őket és a házaikat megmentsük; ezek nagy része amúgy is ócska, öreg épület. És különben is, csak így szabadulhatnak meg az ellenséges megszállóktól. Ezt egyébként a többségük meg is érti, bár akadnak olyanok, akik úgy gondolják, hogy van más lehetőség is. De végül is ez csak rájuk tartozik, talán valóban ragaszkodnak az otthonukhoz, bár a házak jelenlegi állapotában valószínűleg már kevésbé.
    Folytatjuk a járőrözést. Most is utolsónak maradok, soha nem árt az óvatosság, és lám, az, aki legelöl ment, most esett bele egy vízzel teli bombatölcsérbe. Mire sikerül kikecmeregnie, az egész sisakja tele piócákkal. Még egy döbbenten tátogó halat is magával hozott a gödörből. A visszaúton Mac megtanította a halat pitizni, és az is kiderült, hogy a halak nem szeretik a rágógumit.
    
    
    XIII
    
Épp most kaptam egy levelet Jacqueline-tól, bizonyára az egyik katonatársamat kérte meg, hogy adja föl, mert a levél a sereg fejléces borítékjában érkezett. Valóban fura egy lány, de valószínűleg minden nőnek vannak ilyen nem mindennapi ötletei. Tegnap egy kicsit visszavonultunk, de holnap újra támadunk. Körös-körül ugyanolyan, porig rombolt falvak, mit mondjak, elég lehangoló. Találtunk egy vadonatúj rádiót. Éppen most próbálják ki, de nem tudom, hogy valóban lehet-e gyertyával pótolni egy kiégett lámpát. Úgy tűnik, igen, hallom a Chattanooga Choo Choo-t; erre táncoltam Jacqueline-nal, mielőtt eljöttem volna a klubból. Azt hiszem, válaszolok majd a levelére, ha még lesz rá időm. Most Spike Jones játszik: ezt a zenét is kedvelem, és szeretném, ha már vége lenne ennek az egésznek, és elmehetnék venni magamnak egy kék-sárga csíkos civil nyakkendőt.


    XIV
    
Mindjárt indulunk. Most megint közel vagyunk a fronthoz, és újra potyognak ránk a bombák. Esik, de nincs túl hideg, és a dzsip is jól bírja a gyűrődést. Aztán kiszállunk, és gyalog megyünk tovább.
    Azt beszélik, nemsokára vége lesz a háborúnak. Nem tudom, miből gondolják ezt, én mindenesetre azon leszek, hogy a lehető legsimábban megússzam. Még mindig vannak olyan helyek, ahol nagyon kemény harcok folynak. Az ember sohasem tudhatja, hogy mi vár rá.
    Két hét múlva újra eltávozásra megyek, és megírtam Jacqueline-nal, hogy hamarosan találkozunk. Lehet, hogy ez ostobaság volt, egy katona ne kösse le magát előre.
    
    
    XV
    
Még mindig az aknán állok. Reggel elindultunk őrjáratba, és én szokás szerint most is leghátul baktattam. A többiek mind elmentek mellette, én azonban meghallottam azt a kis kattanást a talpam alatt, és azonnal megálltam. A taposóakna csak akkor robban fel, amikor az ember leveszi róla a lábát. Mindent, ami a zsebeimben volt, odadobtam a többieknek, és mondtam nekik, hogy menjenek tovább. Egyedül vagyok. Talán megvárhatnám, míg visszajönnek, de én magam mondtam nekik, hogy ne jöjjenek. Megpróbálkozhatnék azzal, hogy oldalvást elugorva gyorsan hasra vetem magam, de irtózom a gondolattól, hogy láb nélkül éljek. Csak a noteszomat és a ceruzámat tartottam meg. Majd ezeket is eldobom, mielőtt megpróbálnám megcserélni a lábamat, muszáj lesz ezt tennem, mert elegem van a háborúból, és az aknán lévő lábam már úgy zsibbad, mintha hangyák korzóznának az izmaimban.

    Takács M. József fordítása
    
    

    
    
   KUTYÁK, VÁGY ÉS HALÁL
   
Elmeszeltek. Holnap beültetnek a székbe. Ezért is írom le a történetemet: maguk talán megértik. Az esküdtszék nem értette meg. Mivel Slacks meghalt, úgy kellett elmesélnem a történteket, hogy tudtam előre, úgysem hisznek majd nekem. Ha Slacks túlélte volna, ha eljöhetett volna, hogy megerősítse a szavaimat... De hagyjuk, ezen már nem lehet változtatni. Legalábbis ebben az életben.
    Tudják, az a feneség, hogy minket, taxisofőröket leginkább a szokásaink sodorhatnak bajba. Egész nap a várost járjuk, így aztán ismerjük minden szegletét. Vannak városrészek, melyeket a többinél jobban szeretünk. Ismerek például olyan kollégákat, akik inkább elevenen megnyúzatnák magukat, mintsem elvigyenek egy utast Brooklynba. Én szívesen megteszem. Akarom mondani, szívesen megtettem, mert többé nem lesz rá módom. Nos, nekem például megvolt az a szokásom, hogy éjjel egy óra körül majd minden este odagurultam a Three Deuces1 elé. Egyszer el kellett vinnem oda egy tökrészeg pasast, aki ragaszkodott hozzá, hogy menjek be vele. Mire kijöttem, már tisztában voltam azzal, hogy milyen lányok járnak oda. Attól a perctől kezdve - de minek is magyarázzam, a többit maguktól is kitalálják.
1 Híres New York-i jazzklub, ahol többek között Charlie Parker is fellépett. (A szerk.)
    Minden este ott voltam egy óra előtt vagy után öt perccel. A lány mindig ilyentájt távozott. A Deucesban gyakran léptek fel énekesnők, és tudtam, hogy ki ő. Slacksnek hívták, mert a színpadon többnyire nadrágot viselt.2 Az újságok persze azt írták, hogy leszbikus volt. Majdnem mindig ugyanazzal a két pasassal, a zongoristájával és a bőgősével jött ki a klubból, majd beültek a zongorista kocsijába. Elmentek fellépni egy másik bárba, aztán visszajöttek a Deucesba, hogy ott fejezzék be az estét. Mindezt csak utóbb tudtam meg.
2 Slacks (angol): nadrág (A szerk.)
    Soha nem maradtam ott sokáig. Nem tehettem ki állandóan a „foglalt” jelzést, és nem is várakozhattam ott túl sokáig, hiszen ezen a környéken mindig több utas volt, mint bárhol máshol. De azon az estén, amiről beszélek, ordítozni kezdtek egymással, valamin nagyon összekaptak. Végül Slacks behúzott egyet a zongoristának. Kemény ökle volt ennek a lánynak. Simán kifektette a pasast, egy zsaru sem csinálta volna jobban. A zongorista tökrészeg volt, de azt hiszem, egy ilyen ütéstől józanul is padlót fogott volna. Ám így, részegen, lent is maradt, elterülve a földön. A cimborája leguggolt mellé, és megpróbálta életre pofozni. A dolog végét nem láttam, mert a lány otthagyta őket, kinyitotta a taxi ajtaját és beült mellém, a lehajtható ülésre. Aztán kattant az öngyújtója, és a lány végigmért.
    - Akarja, hogy felkapcsoljam a mennyezeti lámpát?
    Azt mondta, nem, eltette az öngyújtóját, én pedig elindultam. Ötven méterrel odébb, miután ráfordultam a York Avenue-ra, megkérdeztem tőle, milyen címre vigyem, mert csak akkor tudatosult bennem, hogy még nem mondta meg.
    - Tovább egyenesen.
    Nekem így is jó - gondoltam. - Amíg a számláló forog...
    Tehát mentem tovább egyenesen. Ezekben az éjszakai órákban nagy a nyüzsgés e bárokkal és klubokkal teli városrészben, de ahogy elhagyjuk a centrumot, kész, vége. Az utcák üresek. Az ember nem is gondolná, de éjjel egy óra után ez a környék kihaltabb, mint a külváros. Csak nagy ritkán bukkan fel egy-egy autó vagy járókelő.
    Azok után, hogy a lány nem az utasülésre, hanem mellém ült be, nem is számítottam normális viselkedésre tőle. Profilból láttam. Vállig érő fekete haja volt, és olyan világos arcbőre, hogy már szinte betegesnek hatott. Egészen sötét rúzzsal kihúzott szája olyan volt, mint valami fekete üreg. Némán gurultunk tovább. Végül a lány megszólalt.
    - Adja át a kormányt.
    Megállítottam az autót. Elhatároztam, hogy nem fogok vitatkozni vele. Láttam, milyen simán leütötte a zongoristát, és semmi kedvem nem volt ujjat húzni egy ilyen vérmes nőszeméllyel. Már készültem kiszállni, amikor megfogta a karomat.
    - Felesleges kiszállnia. Majd átmászom maga fölött. Húzódjon hátrébb.
    Beült az ölembe, aztán átcsusszant a bal oldalamra. Kemény volt a teste, mint a fagyasztott hús, de korántsem olyan hideg.
    A lány észrevette, milyen hatással volt rám ez a röpke testi érintkezés, és felnevetett, de a nevetésében nem volt semmi gonoszság, inkább némi elégedettséget hallottam ki belőle. Amikor elindította az autót, azt hittem, mindjárt szétesik az öreg járgány sebváltója, mert a kocsi olyan vadul lőtt ki, hogy vagy húsz centiméterrel mélyebben süppedtünk bele az ülésbe.
    Miután átsüvítettünk a Harlem Riveren, megérkeztünk Bronxba, és a lány továbbra is eszeveszetten nyomta a gázt. Katonakoromban, miután áthajóztak minket Európába, láttam, hogyan vezetnek a franciák, ők aztán igazán értenek ahhoz, hogyan lehet egy kocsit tönkrevágni, de negyedannyira sem gyilkolják az autókat, mint ez a nadrágos csaj. A franciák egyszerűen csak veszélyesek. Ez a lány azonban kész katasztrófa volt. De továbbra is csendben maradtam.
    Ó, most biztosan kinevetnek, mert azt gondolják, hogy amilyen nagydarab, izmos fickó vagyok, simán elbánhattam volna ezzel a nősténnyel. De maguk sem hepciáskodtak volna, ha látják ennek a lánynak a száját és azt, hogy milyen arccal ül a volán mögött. Sápadtan, akár egy hulla, és az a sötét lyuk a szája helyén. Oldalról néztem, nem szóltam semmit, de közben az utcát is figyeltem. Nem hiányzott, hogy egy zsaru kiszúrja, hogy ketten ülünk elöl.
    Én mondom, nem is gondolnák, hogy egy ilyen nagyvárosban, mint New York, az éjszakai órákban milyen kevés embert látni az efféle környékeken. A lány találomra fordult be egyes utcákba. Egész háztömbök mellett haladtunk el anélkül, hogy egyetlen lelket is láttunk volna, csak nagy ritkán pillantottunk meg néhány alakot, hajléktalanokat, néha egy-egy nőt, munkából hazafelé igyekvő embereket; vannak üzletek, amelyek csak éjjel egykor vagy kettőkor zárnak be, vagy egyáltalán be sem zárnak. Valahányszor a lány meglátott valakit a jobb oldali járdán, félrerántotta a kormányt, kihúzódott egészen az út szélére, a lehető legközelebb a járdán lépkedő pasashoz, egy kicsit lelassított, aztán amikor odaért mellé, vadul beletaposott a gázba. Továbbra sem szóltam semmit, de amikor már a negyedik alkalommal játszotta el ezt, megkérdeztem:
    - Miért csinálja ezt?
    - Talán mert szórakoztatónak találom - felelte.
    Nem válaszoltam. A lány rám nézett. Idegesített, hogy engem bámul vezetés közben, és önkéntelenül megfogtam a kormányt. Jobb ökle azonnal lesújtott a kezemre. Szinte oda sem figyelve csapott oda, de az ütése olyan volt, mint egy lórúgás. Elkáromkodtam magam, mire ismét felnevetett.
    - Olyan vicces, ahogy ugranak egyet, amikor meghallják a motorzajt.
    Neki is látnia kellett az úton átszaladó kutyát, s én már valami kapaszkodót kerestem, de ő fékezés helyett keményen rálépett a gázpedálra, és máris hallottam a tompa puffanást, s éreztem az ütközés erejét.
    - A francba! - kiáltottam fel. - Ez már nem vicc! Egy ekkora kutya tönkrevághatja a kocsimat.
    - Pofa be...
    Láttam rajta, hogy nincs magánál. Zavaros volt a tekintete, és nemigen tudta egyenesben tartani az autót. Két háztömbbel odébb meg is állt a járda mellett.
    Ki akartam szállni, hogy megnézzem, mennyire sérült meg a hűtőrács, de a lány hirtelen megragadta a csuklómat. Fújtatott, mint egy ló.
    - Miből vagy te, hé? - kérdezte.
    Ha látták volna az arcát ebben a pillanatban... Soha nem fogom elfelejteni. Állati jó érzés ilyen állapotban látni egy nőt, ha a mi szorgoskodásunk eredményeképpen akadt fel a szeme... De amikor az ember még csak nem is gondol ilyesmire, és hirtelen ezt látja... Nem mozdult, de továbbra is vadul markolászta a csuklómat; szája szegletében vékony habcsík jelent meg, ajka nedvesen csillogott. Körülnéztem. Fogalmam sem volt, hol lehetünk, csak üres utcákat láttam mindenütt. A nadrág szinte magától csúszott le róla, miután lehúzta a cipzárját. Ha egy autóban csinálja az ember, általában csalódik, de ezt az éjszakát nem fogom elfelejteni. Még ha holnap reggel kopaszra borotválják is a fejem.
    
Kicsivel később visszatereltem őt a jobb oldali ülésre, beültem a volán mögé, de alighogy elindultam, szinte azonnal megállíttatta velem az autót. Úgy-ahogy rendbe hozta a sminkjét, s közben káromkodott, mint egy őrmester, végül kiszállt, és beült hátra. Ez után megadta egy éjszakai mulató címét, ahol még énekelnie kellett, én pedig megpróbáltam tájékozódni és kitalálni, hol is vagyunk. Olyan kába voltam, mint amikor az ember egy hónapnyi fekvés után először kel fel a kórházi ágyból, de azért sikerült megállnom a lábamon, ahogy kikászálódtam a kocsiból. Meg akartam nézni az autó elejét. Nem lett semmi baja. Csak egy a széltől és a sebességtől kissé elkenődött vérfoltot láttam a jobb oldali sárhányón. Az a folt bármi lehetett volna.
    Az tűnt a legegyszerűbbnek, ha megfordulok és visszamegyek ugyanazon az úton, amelyiken jöttünk.
    Láttam őt a tükörben, némán bámult ki az ablakon, és amikor észrevettem a járdán azt a sötét halmot, az elgázolt kutyát, meghallottam, hogy Slacks megint fújtatni kezd. A kutya még élt, teste meg-megrándult; bár az autó rendesen elintézte, valahogy még el tudta vonszolni magát a járdáig. Hányinger kerülgetett, teljesen elgyengültem, ő meg kinevetett: látta, milyen rosszul vagyok, és elkezdett sértegetni. Egészen halkan beszélt, iszonyú dolgokat mondott nekem, és én kész lettem volna azonnal újra kezdeni, képes lettem volna ledönteni ott, az utcán.
    Nem tudom, hogy magukat milyen fából faragták, de én, miután elvittem őt abba a mulatóba, ahol fel kellett lépnie, nem tudtam kint megvárni, azonnal elhúztam onnan. Haza kellett mennem. Le kellett feküdnöm. Egyedül élni nem mindig nagy boldogság, de a fenébe is, ezen az estén örültem, hogy egyedül lehetek. Még csak le sem vetkőztem, ittam valamit, amit éppen találtam, aztán bedőltem az ágyamba, teljesen kész voltam. A francba, teljesen kikészültem.
    Aztán másnap este persze megint ott voltam a Three Deuces előtt, és őt vártam. Lecsaptam a zászlót és kiszálltam, hogy mozogjak egy kicsit. Nagy a nyüzsgés azon a környéken. Sok fuvarom lett volna, mégis tovább vártam. A szokásos időben jött ki a bárból. Pontos volt, mint egy ingaóra. Azonnal észrevett. És persze felismert. A két zenész is vele volt, mint mindig. Felnevetett, a maga jellegzetes módján. Nem is tudom, hogyan magyarázzam el maguknak; attól, hogy láttam őt ilyen felszabadultan nevetni, egyszerűen lebegni kezdtem, a lábam elemelkedett a földtől. Kinyitotta a taxi ajtaját, és mindhárman beszálltak. Elakadt a lélegzetem, mert nem erre számítottam. Te hülye - gondoltam. - Nem akarod felfogni, hogy egy ilyen lány csupa szeszély. Egy estére jó lehetsz neki, de másnap már megint csak egy taxisofőr vagy. Egy senki.
    Az ám! Egy senki. Úgy vezettem aznap éjjel, mint egy mazsola, és majdnem belecsúsztam az egyik előttem haladó autóba. Csak némán dühöngtem, elmondtam magam mindennek, hülyének, baromnak... Ők hárman meg ott, mögöttem vidáman röhögcséltek. Slacks történeteket mesélt nekik a férfias hangján, a hangja, te jó ég, olyan volt, mintha nem is a torkából, hanem sokkal mélyebbről jönne, szinte megrészegítette az embert.
    Amikor megérkeztünk, Slacks szállt ki elsőként; a két pasas nem is erősködött, hogy kifizethessék a fuvart. Ismerték már. Bementek, a lány pedig odahajolt az ajtómhoz, és megsimogatta az arcom, mint egy kisbabának, én meg elvettem a pénzt. Nem akartam balhét. De úgy éreztem, mondanom kellene neki valamit. Azon töprengtem, mit is mondhatnék. Slacks megelőzött.
    - Megvársz? - kérdezte.
    - Hol?
    - Itt. Negyedóra múlva jövök.
    - Egyedül?
    A francba! Volt pofám ezt kérdezni! Szerettem volna visszaszívni, de már nem lehetett, ő pedig máris belevájta karmait az arcomba.
    - No lám csak! - mondta.
    Aztán felnevetett. Ezzel végképp összezavart. A következő pillanatban visszahúzta a kezét. Megtapogattam a képem. Vérzett.
    - Katonadolog! - mondta. - Mire kijövök, már nyoma sem lesz. Várj meg, oké? Itt.
    Bement a bárba. Megnéztem magam a visszapillantó tükörben. Három apró, félhold alakú seb volt az arcomon, és egy negyedik, mélyebb, a másik oldalon - a hüvelykujjának a nyoma. Nem vérzett nagyon és nem is fájt.
    Aztán ott várakoztam. Aznap este nem ütöttünk el semmit. Rossz napunk volt. Merthogy nekem sem jutott semmi.
    
Nem hiszem, hogy régóta űzte volna ezt a sportot. Keveset beszélt, így aztán szinte semmit nem tudtam róla. Attól kezdve nappal takaréklángon éltem, este pedig beültem az öreg járgányomba, és elmentem érte. Többé nem ült mellém az autóban; ostobaság lett volna, ha emiatt csípnek meg minket. Kiszálltam, ő beült a helyemre, és hetente legalább kétszer vagy háromszor sikerült elcsapnunk egy-egy kutyát vagy macskát.
    Azt hiszem, Slacks a megismerkedésünk utáni második hónapban kezdett el valami másra vágyni.
    Már nem hatott rá úgy a dolog, mint az első néhány alkalommal, és gondolom, ezért jutott arra a következtetésre, hogy valami komolyabb zsákmányt kell keresnie. Nem tagadhatom le, hogy én ezt természetesnek találtam... Már nem úgy reagált, mint korábban, és én is azt szerettem volna, hogy megint olyan legyen, mint az első éjszakákon. Tudom, most azt gondolják, szörnyeteg vagyok. De maguk nem ismerték ezt a lányt. Megölni egy kutyát vagy megölni egy gyereket - ezért a lányért bármit megtettem volna. Így aztán megöltünk egy tizenöt éves lányt; a barátjával, egy matrózzal sétált. A vidámparkból tartottak hazafelé. De kezdjük az elején.
    Slacks rettenetes volt ezen az estén. Amint beszállt, rögtön láttam rajta, hogy be van indulva. Tudtam, ha kell, egész éjjel csalinkázni fogunk a városban, amíg csak nem találunk valamit.
    A francba, durva estének néztünk elébe. Elindultam egyenesen a Queensborough Bridge felé, aztán rátértem a körgyűrűre, de soha nem láttam még ott ennyi autót, mint ezen az estén; gyalogos viszont egy szál se. A körgyűrűn ez természetes, gondolhatják. De ez akkor nem jutott eszembe. Nem voltam formában. Több kilométert megtettünk. Leírtunk egy teljes kört, és megint ott találtuk magunkat Coney Island kellős közepén. Slacks már valamivel korábban átvette tőlem a kormányt. Én hátul ültem, és erősen kapaszkodtam a kanyarokban. Slacks egészen bevadult. Én meg csak vártam, mint mindig. Takaréklángra állítottam magam, ahogy szoktam. Általában csak akkor éledtem fel, amikor beült mellém a hátsó ülésre. A francba! Nem akarok erre gondolni.
    A dolog nagyon egyszerű volt. Slacks összevissza kanyargott a Nyugati 24. és 23. utca között, és egyszer csak meglátta őket. Vidáman bolondoztak, a fiú a járdán ment, a lány pedig mellette, az úttesten, hogy még kisebbnek tűnjön. Magas, jó kiállású srác volt. A szőke hajú, rövid ruhát viselő lány hátulról egészen fiatalnak tűnt. Az utca elég sötét volt. Láttam, ahogy Slacks a kormányt markolja. Az a bestia aztán tudott vezetni. Beletaposott a gázba, és az autó derékmagasságban kaszálta el a lányt. Azt hittem, ott helyben kinyúlok. Még volt annyi erőm, hogy visszanézzek: a lány, mint egy fehér rongybaba, mozdulatlan feküdt az úton, és a pasas üvöltve rohant utánunk. Aztán hirtelen felbukkant egy zöld autó, a rendőrség egyik öreg járőrkocsija.
    Nem tudom, hogy Slacks mit akart tenni. Nem volt magánál. De nem állhattunk meg. El kellett húzni onnan.
    - Gyorsabban! - üvöltöttem rá.
    Egy pillanatra rám nézett, és majdnem felszaladtunk a járdára.
    - Gázt neki! Taposs bele!
    Tudom, hogy itt szúrtam el, tudom. Csak Slacks hátát láttam, mégis tudom, mi jöhetett volna ki a dologból. Ezért köpök az egészre, értik. Ezért nem érdekel, hogy holnap tök kopaszra borotválják a fejem. Felőlem akár frufrut is csinálhatnak nekem, vagy zöldre festhetnek, mint a rendőrautókat, nem izgat, értik.
    Slacks tövig nyomta a gázt. Úgy száguldott, hogy egykettőre ott találtuk magunkat a Surf Avenue-n. Öreg járgányom motorja pokoli zajt csapott. Mögöttünk a rendőrautó, amely üldözőbe vett minket.
    Rákanyarodtunk egy autópálya felhajtóra. Itt már nem lesznek piros lámpák. A francba! Bár jobb autóm lett volna, s nem ez a vén tragacs! Ilyen idióta gondolatok kavarogtak a fejemben. Ráadásul ott volt a másik autó, amelyik egyre jött mögöttünk, lassan mászott felfelé a kaptatón. Mint egy csigatempóban zajló autóverseny. Idegtépő volt. Ilyenkor rágja tövig a körmét az ember.
    Slacks a maximumot hozta ki a tragacsomból. Továbbra is csak a hátát láttam, de tudtam, mit akar, és bennem is ugyanaz a vágy dolgozott. „Gázt neki!” - üvöltöttem oda neki még egyszer, és ő száguldott tovább, aztán egy pillanatra hátranézett, és ekkor bukkant fel az a másik autó. Slacks nem látta. Jobbról jött, egy másik felhajtóról, legalább hetvenöt mérföldes sebességgel. Megláttam a fát és összekucorodtam az ülésen, de ő nem mozdult, és amikor kiszedtek a kocsiból, üvöltöttem, mint egy sebzett állat, de Slacks továbbra sem mozdult. A kormány szétroncsolta a mellkasát. Csak nagy nehézségek árán, a fehér kezénél fogva tudták kihúzni a kocsiból. Igen, a keze ugyanolyan fehér volt, mint az arca. Még szivárgott a nyál a szájából. A szeme nyitva volt. Én sem tudtam mozdulni, mert az ütközéskor mindkét lábam kificamodott, de megkértem a rendőröket, hogy hozzák oda nekem. Akkor láttam meg a szemét. Aztán megnéztem őt magát is, csurom vér volt, mindene vérben úszott. Az arcát kivéve.
    Kigombolták a bundáját, és akkor kiderült, hogy alatta nem viselt semmi mást, csak egy nadrágot. Csípőjének fehér húsa semlegesnek és halottnak tűnt az utat megvilágító nátriumlámpák fényében. Amikor nekirohantunk a fának, a cipzárja már le volt húzva.
    
    Takács M. József fordítása
    
    
    

    
    
   ÚJRAJÁTSZÁS
   
    I
    
Szép idő volt. Átvágott a Harmincegyedik utcán, két háztömbnyit előrehaladt, elhagyta a piros üzletet, és húsz méterrel távolabb, egy mellékajtón belépett az Empire State Building földszintjére.
    A gyorslifttel felment a száztízedik emeletre, majd az utolsó útszakaszt gyalog, a vasból készült tűzlétrán tette meg - így volt ideje gondolkodni egy keveset.
    Ügyelnie kell majd arra, hogy elég messzire elugorjon, nehogy a szél nekicsapja a homlokzatnak. Mindenesetre annak is megvan az előnye, ha nem ugrik túl messzire, mert akkor futólag bepillanthat a lakásokba, ami remek mulatság lenne. A nyolcvanadiktól lefelé, mire meglesz a kellő lendülete.
    Zsebéből előhúzott egy csomag cigarettát, az egyik szálból kirázta a dohányt, s elhajította a könnyű papírt. A széljárás kedvezőnek tűnt, a cigarettapapír a homlokzattal párhuzamosan ereszkedett lefelé. Várhatóan a teste is csak néhány méternyire fog elsodródni. Leugrott.
    A szél a fülébe fütyült, és eszébe jutott a kis kávézó Long Island mellett, ott, ahol az út elkanyarodik annál a tiszta stílusú háznál. Éppen Coca-Colicát ittak Winnie-vel, amikor a kölyök - kicsi, izmos test, kissé bő ruha, szalmahaj és világos szemek - napbarnítottan, egészségtől kicsattanóan, de kissé félénken belépett. Leült az egyik asztalhoz egy nála nagyobb fagylaltkehely mögé. Miután végzett a fagylalttal, a kehelyből egy arrafelé igencsak ritkán látható madár bújt elő, egy vastag és görbe csőrű sárga madár, feketével kihúzott piros szemmel és a testszínénél sötétebb szárnytollakkal.
    Még most is maga előtt látta a madár sárga és barna gyűrűkből álló lábát. A kávézóban mindenki adott pénzt a kölyök koporsójára. Kedves kölyök volt. De közeledett a nyolcvanadik emelet, ezért kinyitotta a szemét.
    E nyári napon minden ablak tárva-nyitva volt, a nap egyenesen rátűzött a nyitott bőröndre, a nyitott szekrényre, a fehérneműkupacokra, amelyeket éppen átrakni készültek az utóbbiból az előbbibe. Úti előkészületek: a bútorok csillogtak-villogtak. A város elnéptelenedett ebben az évszakban. A sacramentói plázson a fekete fürdőruhás Winnie egy édes citromot rágcsált. A láthatáron egy kis vitorlásjacht közeledett, vakító fehérségével kitűnt a többi közül. Aztán felfigyeltek a szálloda bárjából kiszűrődő zenére. Winnie nem akart táncolni, várta, hogy csokibarnára süljön. Olajtól sima hátán megcsillant a nap. Kedvtelve nézegette a lány csupasz nyakát. Winnie általában hagyta, hogy haja a vállára omoljon. Szép feszes nyaka volt. Ujjaival még most is érezte azokat a finom pilléket, amelyeket senki sem szokott levágni: olyan puhák, mint a macska fülének belsejét borító szőr. Ha az ember lassan végigsimítja a saját füle mögött meglapuló hajszálakat, fejében a hamarosan homokká őrlődő apró kavicsokat magukkal görgető hullámok finom zaját hallja. Winnie szerette, ha a nyakát hátulról a hüvelykujj és a mutatóujj közé fogták. Felszegte a fejét, s ettől a vállán ráncot vetett a bőr, fenék- és combizmai megfeszültek. A kis fehér jacht egyre közeledett, majd a tenger felszínétől elválva enyhe szögben az ég felé emelkedett, és eltűnt egy vele pontosan azonos színű felhő mögött.
    
A hetvenedik emelet bőrfotelok mélyéről jövő hangoktól zsongott. Különféle cigaretták összekeveredő füstjének fanyar illata lengte körül. Winnie apjának irodájában is ugyanez a szag érződött. Tehát esélye sem lesz szóhoz jutni. Az ő fia nem az a fajta srác, aki este táncolni megy ahelyett, hogy az YMCA klubjait látogatná. Az ő fia dolgozik, már befejezte mérnöki tanulmányait, és most indult el a pályán, műszerészként, és ő majd műhelyből műhelybe helyezteti át, hogy rendesen kitanulja a mesterséget, mert csak így lesz képes megérteni az embereket és parancsolni nekik. Ami pedig Winnie-t illeti, egy apa sajnos nem tud annyi gondot fordítani a lánya nevelésére, amennyit szeretne, az anyja meg túl fiatal, de az, hogy Winnie, mint minden vele egyidős lány, szeret flörtölni, még nem jelenti azt, hogy... Pénze van? Szóval már együtt is élnek... Nem érdekel, már így is túl sokáig tartott ez a... Szerencsére az amerikai törvények büntetik az ilyesmit, és hál' istennek van annyi politikai befolyásom, hogy véget vessek a... Nézze, én azt sem tudom, honnan szalasztották magát!...
    Amíg beszélt, a hamutartóra helyezett szivarjának a füstje felfelé szállt, és szeszélyes alakzatokat rajzolt a levegőbe, majd a férfi nyakához kúszott, körbefonta, hurokká formálódott, de úgy tűnt, Winnie apja ezt nem vette észre; amikor aztán a megkékült arc odakoppant az íróasztal üveglapjához, elmenekült, mert biztos volt benne, hogy gyilkossággal fogják megvádolni. Most meg itt zuhan lefelé: a hatvanadik emeleten nem talált semmi érdekes látnivalót... egy krémszínű meg rózsaszínű babaszoba. Mindig ide menekült, valahányszor az anyja megbüntette. Kinyitotta a szekrény ajtaját és becsusszant a ruhák közé. Egy régi fém csokoládésdobozban rejtegette féltve őrzött kincseit. Jól emlékezett a narancssárga-fekete dobozra, fedelén egy narancssárga fuvolázó-táncoló malaccal. Kellemes volt elüldögélni a szekrényben, csak a felső rekesz ne lett volna, ahol a fogasra akasztott ruhák lógtak; nem lehetett tudni, mi lakozhat ott a sötétben, de végül is az ajtót az első gyanús jelre kilökhette az ember. Eszébe jutott, hogy volt egy narancssárga és kék csigavonalakkal sűrűn sávozott üveggolyó is a dobozban - hogy mi mást őrzött még ott, arra már nem emlékezett. Egyszer dühében széttépte édesanyja egyik ruháját, amit a mamája hozzá akasztott be, mert az ő szekrénye már tele volt, és azt a ruhát már soha nem tudta visszatenni a helyére. Amikor először mentek el táncolni, Winnie hatalmasat nevetett, mert ő azt hitte, hogy a lány ruhája elszakadt. Bokától térdig fel volt sliccelve, de csak a bal oldalon. Valahányszor azzal a lábával lépett előre, az összes pasas követte fejével a mozdulatot. És minden alkalommal, amikor kiment a büfébe, hogy hozzon neki egy kis szíverősítőt, valaki mindig felkérte a lányt, és az utolsó fordulónál a nadrágja elkezdett összemenni, és végül semmivé lett, ő meg ott találta magát csupasz lábakkal, alsónadrágban, a rövid szmokingkabátjában, a többiek gúnyos nevetése közepette, míg el nem nyelte a fal, amikor elindult, hogy megkeresse a kocsiját. És Winnie volt az egyetlen, aki nem nevetett.
    
Az ötvenediken a lakkozott körmű asszony keze a szürke hátú zakó nyakán pihent, a feje jobbra dőlt, rá a fehér karra, amely a kézben végződött. Barna haja volt. Testét eltakarta a férfié, semmit sem lehetett látni belőle, csak egy kis színes sávot, a többszínű nyomással készült, kék alapon világos mintás selyemruha körvonalait. A görcsösen kapaszkodó kéz merevsége élesen elütött a fej és a gömbölyű karon szétterülő hajzuhatag lazaságától. Kezeivel görcsösen markolta Winnie kicsi, nem túl hegyes, de kellően feszes, élettől duzzadó melleit, semmihez sem fogható érzés volt, egyetlen gyümölcs megtapintása sem szerezhet ilyen gyönyört az embernek, a gyümölcsök nem veszítik el így a saját hőmérsékletüket, egy gyümölcs hideg marad, nem idomul ilyen tökéletesen a kézhez; a keményen előremeredő mellbimbók pontosan illeszkedtek a mutató- és a középső ujj tövéhez a tenyér apró mélyedésében. Tetszett neki, hogy élnek a keze alatt, szerette finoman, jobbról balra nyomogatni őket az ujjbegyével és a tenyerével, szerette szétfeszített ujjperceit szorosan Winnie húsába ékelni, míg meg nem érezte a keresztben húzódó, csőszerű bordákat, s míg Winnie megtorlásképpen bele nem harapott a hozzá közelebb eső vállába, hol a jobb, hol a bal vállába, nem maradt rajtuk sebhely, Winnie mindig visszafogta magát, és gyorsan áttért a gyengéd simogatásra, amelytől megszűnt a kézben az az ellenállhatatlan markolászási vágy, a mellre feszülő tenyér már nem akarta eltüntetni azokat a lehetetlen húshalmokat, és a fogakból is elmúlt az a keserű sóvárgás, hogy csak rágják és csócsálják azokat a kikezdhetetlen mellbimbókat, amelyeket harapdálva az ember úgy érzi, mintha egy orchideát próbálna elrágcsálni.
    Negyvenedik. Két férfi állt egy íróasztal előtt. Mögöttük ott ült egy harmadik is, neki csak a hátát látta. Mindhárman kék zsávolyöltönyt és fehér inget viseltek, robusztus alakok, mintha egyenesen a padlóból nőttek volna ki, s gyökeret eresztettek volna a bézs padlószőnyegbe ott, a mahagóni íróasztal előtt, éppoly közönyösen, mint egy zárt ajtó előtt... az ő ajtaja előtt... Talán éppen rá várnak ezekben a pillanatokban, látta, amint felmennek a lifttel, két kék zsávolyöltönyt viselő férfi, a fejükön fekete nemezkalappal, közönyösen, talán cigarettával a szájukban. Bekopognak, ő meg leteszi a poharat és az üveget a fürdőszobában, idegességében feldönti a poharat az üvegasztalkán, és azt mondja magában, ez nem lehet igaz, még nem tudhatták meg - vagy talán meglátta valaki? -, és fel-alá járkál a szobában, nem tudván, mitévő legyen, ajtót nyisson-e a két odakint álló, sötét öltönyös férfinak, vagy próbáljon meg lelépni? Egyre csak kering az asztal körül, s hirtelen megérti, hogy semmi értelme megszökni, hiszen Winnie, ott marad minden falon, a bútorokon, biztosan rájönnek, ott a nagy ezüstkeretes fotó a rádió fölött, Winnie, a lebegő hajával, a mosolygó szemével - az alsó ajka valamivel erősebb, mint a felső, mielőtt lefényképezték volna, nyelve hegyével végignyalta kerek, feszes és sima ajkát, hogy úgy csillogjon, mint a sztárok fotóin -, festette magát, gondosan berúzsozta a felső ajkát, az alsót nem, aztán kissé beszívta és összepréselte a száját, s így a felső ajak rámásolódott az alsóra, frissen kimázolt szája olyan volt, mint egy magyalbogyó, és az ajkai egymásból születtek meg, tökéletesen kiegészítették egymást, az ember vágyott rájuk, de közben félt is, hogy felsérti a felületüket, azt a sima felületet, közepén azzal a csillogó ponttal. Ilyenkor be kellett érnie röpke, az ajkakat alig érintő, habkönnyű csókokkal, aztán élvezhette az illatos rúzs gyorsan elillanó pompás ízét. Végül is még csak most keltek fel, később majd eleget csókolgathatja - a két férfi, akik rá várnak az ajtónál... és a harmincadik emelet ablakán át egy kis lovat pillantott meg az asztalon, egy talapzaton álló csinos kis fehér gipszlovat, olyan fehér, hogy teljesen csupasznak tűnt. Fehér Ló. Ő jobban szerette a Paul Jones-t,3 érezte, ahogy ott lüktet tompán a gyomra mélyén, jótékony hőhullámokat árasztva szét - épp csak kiüríti az üveget, aztán meglép a másik lépcsőn. A két pasas - valóban odajött az a két pasas? - bizonyára az ajtó előtt várja. Ő meg szépen feltöltekezve Paul Jonesszal... Jó kis móka. Kopognának? Lehet, hogy csak a néger nő jött takarítani... Két pasas? Fura gondolat. Az idegek lecsillapításához elég egy kis alkohol... Kellemes séta, megérkezés az Empire State-be... Leugrani a magasból. De semmi időhúzás: az idő drága. Winnie eleinte mindig késve érkezett, csak sietős csókokra, ártatlan simogatásokra jutott idő. De a negyedik napon már a lány érkezett elsőként, ő meg csúfondárosan kérdezte, hogy mire ez a nagy sietség, Winnie elvörösödött, de ez sem tartott sokáig, sőt, egy héttel később már ő vörösödött el a lány válaszától. És miért ne folytathatnánk, Winnie hozzá akart menni, ő is akarta, vajon a szüleik beleegyeznének? Biztos, hogy nem, amikor belépett Winnie apjának irodájába, a cigarettafüst megfojtotta Winnie apját - de a rendőrség ezt nem lesz hajlandó elhinni, most akkor a néger takarítónő vagy a két sötét öltönyös pofa, esetleg cigarettával a szájuk sarkában, miután Fehér Lovat ittak, majd a levegőbe lődöztek, hogy megrémítsék a marhákat, hogy aztán befogják őket egy aranyozott végű lasszóval.
3 Mind a „Fehér Ló” - vagyis a White Horse -, mind a Paul Jones amerikai whiskymárka. (A szerk.)
    A huszadiknál elfelejtette kinyitni a szemét, s erre csak három emelettel lejjebb eszmélt rá. Az asztalon egy tálca, rajta kávéskanna, melynek csövéből páraoszlop emelkedett a mennyezet felé; erre megállt, rendbe szedte az öltözékét, mert a zakója teljesen kifordult és a nyakába csúszott a háromszáz méternyi zuhanástól. Belépett a nyitott ablakon.
    Lezuttyant egy kocsonyásan puha, zöld bőrfotelba, és várt.
    
    
    II
    
A halkan duruzsoló rádióból könnyűzenei műsor szólt. Az énekesnőnek sikerült új színt vinnie egy elcsépelt dallamba, melyhez jól illett kissé fojtott, de magabiztos hangja. Ugyanazok a dalok voltak, mint azelőtt, és az ajtó kinyílt. Fiatal lány lépett be a szobába.
    Úgy tűnt, nem éri meglepetésként, hogy ott látja. Egyszerű sárga selyempizsamát viselt, ugyanolyan selyemből készült, elöl nyitott pongyolával. Smink nélküli, enyhén napbarnított arc, nem különösebben csinos, de azért formás test.
    Leült az asztalhoz, kávét és tejet töltött magának, majd egy süteményért nyúlt.
    - Iszik egy kávét? - kínálta meg őt is.
    - Örömmel.
    Félig felállt, hogy elvegye a lány által felé nyújtott, színültig töltött, kínai porcelánból készült csészét, mely meg-megbillent a folyadék súlyától.
    - Süteményt?
    Elfogadta, s miközben a sütemény mazsoláit rágcsálta, belekortyolt a kávéba.
    - Tulajdonképpen honnan került ide? 
    Üres csészéjét a tálcára tette.
    - Fentről.
    Bizonytalan mozdulattal az ablakra mutatott.
    - A kávéskanna késztetett megállásra. Gőzölgött.
    A lány bólintott.
    Tiszta sárga ez a lány. A szeme is sárga, az a szép mandulavágású, a halánték felé húzódó szeme, bár lehet, hogy csak az elvékonyított szemöldök miatt látja ilyennek. Valószínűleg erről van szó. Túl nagy száj, háromszögletű arc. De csodás alak, mint a magazinokban levő rajzokon, széles váll, feszes mell, s utána újabb élvezetként a formás csípő és a hosszú láb.
    A Paul Jones - gondolta. - Valójában nem ilyen. A valóságban nincs ilyen.
    - Hosszú utat tett meg, hogy ideérjen. Nem unatkozott? - kérdezte a lány.
    - Nem... Akadt bőven látnivaló.
    - Miféle látnivaló?
    - Emlékek... - mondta. - A szobákban, a nyitott ablakokon át.
    - Nagyon meleg van, az összes ablak nyitva - mondta a lány sóhajtva.
    - Csak minden tizedik emeletnél néztem be, bár a huszadikat elvétettem. De nem baj.
    - Egy lelkész... fiatal, nagyon magas és erős... Biztosan ismeri ezt a típust.
    - Honnan tudja?...
    A lány nem válaszolt azonnal. Aranyozott körmű ujjaival gépiesen csavargatta bő sárga köntöse selyemövét.
    - A nyitott ablak előtt elhaladva - szólalt meg újra - egy nagy, sötét fakeresztet látott volna a hátsó falon. Az íróasztalán egy vaskos bibliát tart, fekete kalapja pedig a sarokban van felakasztva.
    - Ez minden? - kérdezte.
    - Bizonyára mást is láthatott volna...
    Ha eljött a karácsony, ünnepi összejöveteleket tartottak vidéken élő nagyszüleinél. A kocsiszínbe álltak be, a nagyszülők öreg, kényelmes, elnyűhetetlen kocsija és a két traktor mellé: utóbbiak tüskés lánctalpain megkérgesedett a rájuk rakódott barna föld, az acéllemezek közötti résekben pedig gaznövények elfonnyadt szárai kókadoztak. Ezen ünnepi alkalmakra a nagymama mindig kukoricamálét, rizsfelfújtat készített, meg mindenféle tésztát, fánkot, s áttetsző, kissé ragadós, aranyszínű szirup is volt, amivel a süteményeket öntötték le, és persze sültek, de őt leginkább az édességek csábították. Az este végén együtt énekeltek a kandalló előtt.
    - Talán hallhatta volna, amint a lelkész a kórusával gyakorol - mondta a lány.
    Jól emlékezett a dallamra.
    - Minden bizonnyal - bólogatott a lány. - Nagyon ismert dal. Nem jobb és nem rosszabb, mint a többi. Olyan, mint a lelkész.
    - Jobban örülnék, ha a huszadikon zárva lett volna az ablak - mondta.
    - Pedig általában... A lány elhallgatott.
    - Beszélnünk kell egy lelkésszel, mielőtt meghalunk? - kérdezte végül.
    - Ó - mondta a lány -, azzal nem mennénk semmire. Én nem tenném.
    - Akkor mire valók a lelkészek?
    Félhangon, szinte önmagának tette fel a kérdést; talán azért, hogy az olvasót emlékeztesse Istenre. De ennek nincs semmi értelme, ha az ember meg akar halni. Isten csak a lelkészek és az olyan emberek számára fontos, akik félnek a haláltól, azoknak nem, akik az élettől félnek, sem azoknak, akik másoktól, sötét öltönyös emberektől félnek, akik bekopognak az ajtódon, hogy azt hidd, a néger takarítónő kér bebocsátást, vagy hogy megakadályozzanak egy üveg Paul Jones elfogyasztásában. Istennel már semmire sem megyünk, ha az emberektől félünk.
    - Gyanítom - mondta a lány -, hogy egyesek nem tudnak meglenni nélküle. A vallásos emberek számára mindenesetre kényelmes megoldás.
    - Felesleges lelkészhez fordulni, ha önszántából akar meghalni az ember - felelte.
    - Senki sem akar önszántából meghalni - szögezte le a lány. - Mindig egy élő és egy halott készteti rá az embert. Egy élő és egy halott kell egy ember halálba kergetéséhez. Ezért van szükség a halottakra, és ezért őrizzük őket ládákban.
    - Ez nem olyan magától értetődő - tiltakozott.
    - A maga számára nem tűnik egyértelműnek? - kérdezte halkan a lány.
    Még mélyebben belesüppedt a zöld fotelba.
    - Szeretnék még egy csésze kávét - mondta.
    Úgy érezte, kissé kiszáradt a torka. Nem mintha sírhatnékja támadt volna, ez valami más volt, de a könnyek itt is jelen voltak.
    - Nem akar inkább valami erősebbet? - kérdezte a sárga lány.
    - De igen. Az jó lenne.
    A lány felállt, sárga ruhája felragyogott a napfényben, majd árnyékba került. Egy üveg Paul Jonest vett elő a mahagóni bárszekrényből.
    - Majd szóljon - mondta.
    - Hopp, elég lesz!
    Határozott mozdulattal megállította. A lány odanyújtotta neki a poharat.
    - Maga benézne az ablakokon, miközben lefelé tartana? - kérdezte.
    - Nem gondolom, hogy szükséges lenne benézni - mondta a lány -, minden emeleten ugyanaz van, és itt lakom a házban.
    - Nem igaz, hogy ugyanaz van minden emeleten - tiltakozott -, valahányszor kinyitottam a szemem, mindig másféle szobákat láttam.
    - Az erős napfény tévesztette meg.
    A lány odaült mellé a bőrfotelra, és ránézett.
    - Minden emelet egyforma - mondta.
    - Ugyanaz ismétlődik a földszintig?
    - A földszintig.
    - Azt akarja mondani, hogy ha egy másik emeleten álltam volna meg, akkor is magát találtam volna ott?
    - Igen.
    - De egyáltalán nem voltak egyformák... Voltak kellemes dolgok és voltak förtelmesek... Itt egészen más.
    - Ugyanolyan. Csak éppen itt kellett megállnia.
    - Talán a napfény vakít el ezen az emeleten is - mondta.
    - Nem vakíthatja el magát, hiszen ugyanolyan színű vagyok, mint a nap.
    - Ez esetben - mondta ő - nem szabadna látnom magát...
    - Akkor nem látna, ha olyan vékony lennék, mint egy papírlap - mondta a lány -, de...
    Nem fejezte be a mondatot, finoman elmosolyodott. Karnyújtásnyira volt tőle, érezhette az illatát, a friss rétes szénaillatot a karján és a testén, a haja közelében pedig egy mályvával fűszerezett, édeskésebb és egyben szokatlanabb, kevésbé természetes illatot.
    Winnie járt a fejében. Winnie vékonyabb volt, de őt jobban ismerte. És szerette.
    - A napfény tulajdonképpen maga az élet - jelentette ki egy kis idő múlva.
    - Ugye, ebben a ruhában olyan vagyok, mint a napfény?
    - Mi lenne, ha maradnék? - motyogta.
    - Itt?
    A lány felhúzta a szemöldökét.
    - Itt.
    - Nem maradhat - mondta a lány egyszerűen. - Túl késő.
    Nagy nehezen kiszakította magát a fotelból. Kezét a lány a karjára tette.
    - Egy pillanat - mondta.
    Érezte a két üde kar érintését. Ezúttal közelről látta a fény pettyezte aranyszínű szemeket, a háromszögletű arcot, a csillogó fogakat. Egy pillanatra megízlelte a lány félig nyílt, gyengéden feszülő ajkát, egy pillanatra magához szorította a ragyogó selyembe burkolt testet, aztán máris egyedül volt, távolodott, a lány a távolból mosolygott rá, kissé szomorúan, hamar megvigasztalódik majd, ezt látni lehetett sárga szeme sarkában, mely máris feljebb emelkedett - kiment a szobából, lehetetlen volt maradni. Mindent elölről kellett kezdenie, s ezúttal nem állhat meg útközben. Ismét felment az óriási épület tetejére, levetette magát a mélybe, és a feje vörös medúzává lett az Ötödik sugárút aszfaltján.
    Pacskovszky Zsolt fordítása
    
    

    
    
   BLUES EGY FEKETE MACSKÁÉRT
   
    I
    
Peter Gnamgnila a húgával jött ki a moziból. Az auvergne-i kékre festett, s ennek megfelelően fojtogató légkörű terem után jólesett nekik az éjszaka friss, citromillatú levegője. Egy mélységesen erkölcstelen rajzfilmet néztek meg, és Peter Gnamgnila dühösen pörgette meg feje fölött a bekecsét, komoly károkat téve ezzel egy mindaddig jó karban lévő öregasszonyban. A szagok ezúttal nem a járdán sétáló emberek nyomában úsztak, hanem megelőzték őket. A kandeláberek, a mozik neonfényei és az autók reflektorai által megvilágított utcán kisebb tömeg fodrozódott. A keresztutcákban még nagyobb volt a nyüzsgés, ezért Peterek lekanyarodtak a Folies-Berg?re felé. Minden második házban egy bár, minden bár előtt két lány.
    - Csupa vérbajos rüfke - morogta Gnamgnila.
    - Mind vérbajos? - kérdezte a húga.
    - Mind - erősítette meg Gnamgnila -, látom őket a kórházban, és néha felajánlják, hogy természetben fizetnek, mondván, hogy most éppen tiszták.
    A húga hátán végigfutott a hideg.
    - Mi az, hogy tiszták?
    - Ez azt jelenti, hogy negatív lett a Wassermann-tesztjük4 - mondja Gnamgnila. - De az nem bizonyít semmit.
4 Wassermann-teszt: a szifiliszes fertőzés kimutatására szolgáló vizsgálat. (A ford.)
    - A férfiak mégsem undorodnak tőlük - mondja a húga.
    Jobbra fordultak, majd rögtön balra, aztán nyávogást hallottak a járda alól és megálltak, hogy megnézzék, mi van ott.
    
    
    II
    
A macskának eleinte nem volt kedve verekedni, de a kakas minden tíz percben nekiállt hangoskodni, fülhasogatón elrikoltotta magát. Az első emeleti asszonyság kakasa volt. Egyre hizlalták, hogy a kellő időben majd megegyék. A zsidók mindig egy bizonyos időpontban esznek kakast, és meg kell hagyni, a kakas ilyenkor valóban eteti magát. A macskának már tele volt a púpja a kakassal: még ha csak játszott volna, de nem, mindig két lábon járt, és adta a bankot.
    - Ezt kapd ki! - mondja a macska, és mancsával jókorát sóz a kakas fejére.
    Az összecsapás a házmester ablakának párkányán zajlott le. A kakas nem szeretett verekedni, de méltóság is van a világon... Nagyot rikkantott, és a csőrét belemélyesztette a macska oldalába.
    - Szemét! - kiált fel a macska. - Azt hiszed, egy hitvány fedelesszárnyúval állsz szemben? Na, majd mindjárt felülvizsgálod a véleményedet...
    És paff! Mellbe fejeli a kakast. Az állat baromfija! A kakas csőre lecsap a macska gerincére, majd még egyszer az oldalára.
    - Na, majd meglátjuk! - mondja a macska.
    Ezzel elkapja a kakas nyakát, de a tollaktól prüszkölni kezd, és mire a látása kitisztul, a kakas bevisz neki két jobbegyenest a szárnyával, és a macska lebukfencezik a járdára. Épp jön egy járókelő. Rálép a macska farkára.
    A macska felugrott a levegőbe, az úttesten ért földet, félreugrott egy felé robogó kerékpár elől, majd megállapította, hogy az esőgyűjtő csatorna mélysége körülbelül egy méter hatvan, és a járda szintjén lévő nyílásától százhúsz centiméternyire egy nagyon keskeny, nyálkás mocsokkal borított kiszögellés található.
    
    
    III
    
- Egy macska - mondja Peter Gnamgnila.
Nem tűnt valószínűnek, hogy valami másik állat odáig megy az álnokságban, hogy megpróbálja utánozni egy macska hangját, amit általában - macskahangutánzó szóval - nyávogásnak szoktak nevezni.
    - Hogy eshetett be oda?
    - Az a szemét kakas - mondja a macska - meg egy utána következő bicikli.
    - Maga kezdte? - kérdezte Peter Gnamgnila húga.
    - Dehogy - feleli a macska. - Ő provokált azzal, hogy állandóan kukorékolt, pedig tudja, hogy ez teljesen kiborít.
    - Nem szabad haragudnia rá - mondja Peter Gnamgnila.
    - Hamarosan elvágják a nyakát.
    - Úgy kell neki - mondja elégedett nevetéssel a macska.
    - Nem szép dolog örvendezni mások balsorsán - mondja Peter Gnamgnila.
    - Valóban nem - mondja a macska -, hiszen én magam is szarban vagyok.
    És keservesen zokogni kezdett.
    - Bátorság - mondja szigorúan Peter Gnamgnila húga -, nem maga az első macska, amelyik beleesett egy csatornába.
    - Csakhogy én köpök a többiekre - morogja a macska, majd hozzáteszi: - Nem próbálnának meg kiszabadítani innen?
    - Ez csak természetes - mondja Peter Gnamgnila húga -, de ha megint nekiáll verekedni a kakassal, akkor kár a fáradságért.
    - Ó! Persze, hogy békén hagyom a kakast - mondja a macska közömbös hangon. - Már megkapta a magáét.
    A házmesterfülkében felharsant a kakas diadalmas kukurikúja. A macska szerencsére nem hallotta.
    Peter Gnamgnila letekerte nyakáról a sálját, és lehasalt az úttestre.
    E szokatlan látvány felkeltette a járókelők figyelmét, és hamarosan egy csapat bámészkodó gyűlt össze a csatornanyílás előtt. Volt köztük egy utcalány, aki bundát, s alatta rózsaszín, pliszírozott ruhát viselt. A nőt bódító illat lengte körül. Két amerikai katona volt vele, egyik a balján, másik a jobbján. Az utcalány jobb oldalán álló katona bal kezét nem lehetett látni, ahogy a bal oldali katonáét sem, de ő balkezes volt. Ott volt a szemközti bérház házmesternéje, a szemközti bisztró kézilánya, két puhakalapos gengszter, még egy házmesterné és egy macskabolond öregasszony.
    - Ez szörnyű! - mondja az utcalány. - Szegény állat, ezt nem akarom látni.
    Arcát a tenyerébe temette. Az egyik gengszter előzékenyen odanyújtott neki egy újságot, melynek címlapján a következőket lehetett olvasni: „Drezda lángokban. Legalább százhúszezer halott.”5
5 A szövetséges légierő 1945 februárjában földig rombolta Drezdát, a bombázás áldozatainak számát 250 000 főre becsülik. (A szerk.)
    - Az emberek nem érdekelnek - mondja a macskabolond öregasszony az újságcím láttán -, de azt nem bírom elnézni, hogy egy szegény állat így szenvedjen.
    - Egy állat!? - tiltakozik a macska. - Remélem, nem rólam beszél...
    Ám pillanatnyilag csak Peter Gnamgnila, a húga és az amerikaiak értették a macska szavait, mert erős angol akcentussal beszélt, ami meg is botránkoztatta az amerikaiakat.
    - The shit with this limey cat! - mondja a magasabbik. - What about a drink somewhere?6
6 A francba ezzel az anglikán macskával! Inkább dobjunk be egy italt valahol.
    - Jól van, drágám - mondja a szajha. - Biztosan ki fogják szabadítani onnan.
    - Nem hiszem - mondja Peter Gnamgnila felállva -, a sálam túl rövid, és a macska nem éri el.
    - Ez szörnyű! - zúg fel a szánakozó hangok kórusa.
    - Fogják már be a szájukat! - morogja a macska. - Hagyják őt gondolkodni.
    - Nincs valakinél egy madzag? - kérdezte Peter Gnamgnila húga.
    Akadt ugyan egy darab spárga, de hamar kiderült, hogy a macska abba nem tud belekapaszkodni.
    - Nem megy - mondja a macska -, állandóan kicsúszik a karmaim közül, ez a hely pedig rémes. Ha az a szemét kakas itt lenne, beleverném a csőrét ebbe a trutyiba. Undorító patkányszag van ebben a lyukban.
    - Szegény kicsikém - mondja a szemközti bisztró kézilánya. - Olyan panaszosan nyávog, hogy megszakad az ember szíve. Egészen megrendít.
    - Engem jobban megrendít, mint egy síró baba - jegyzi meg a szajha -, ez nekem sok, elmegyek.
    - To hell with that cat - mondja a másik amerikai. - Where can we sip some cognac?6
6 A pokolba ezzel a macskával! Hol ihatnánk egy konyakot?
    - Már így is túl sok konyakot ittál - morogja az utcalány. - Ti is olyan rémesek vagytok... Gyertek, nem akarom tovább hallgatni ezt a macskát.
    - Ó! - tiltakozik a kézilány -, igazán segíthetnének egy kicsit ezeknek az uraknak és hölgyeknek!
    - De én szívesen segítenék, ha tudnék - mondja a szajha, és elerednek a könnyei.
    - Hé, maguk, ott fent, befoghatnák végre! - ismétli a macska. - Amúgy meg siessenek... A végén még megfázom...
    Egy férfi vágott át az utcán. Fedetlen fővel, nyakkendő nélkül, spárgatalpú cipőben. Csak azért szaladt ki, hogy lefekvés előtt elszívjon egy cigarettát.
    - Mi történt, madame Pioche? - kérdezte a jelek szerint a házmesternétől.
    - Van itt egy szegény macska, valami haszontalan kölykök bedobták a csatornába - szólt közbe a macskabolond öregasszony. - Ezek a mihaszna kölykök! Nevelőintézetbe kellene dugni mindet egészen huszonegy éves korukig.
    - A kakasokat kéne nevelőintézetbe dugni - javasolja a macska. - A kölykök nem rikácsolnak egész áldott nap azzal az ürüggyel, hogy talán mindjárt felkel a nap...
    - Hazaszaladok - mondja a férfi. - Van valamim, amivel kihúzhatjuk onnan. Várjanak egy percet.
    - Remélem, ez nem csak valami vicc - mondja a macska. - Kezdem érteni, miért nem jön ki soha a víz a csatornából. Bekerülni ide könnyű, de az ellenkező irányú manőver egy cseppet nehezebb.
    - Nem tudom, mit tehetnénk - mondja Peter Gnamgnila. - Maga nagyon rossz helyen van, szinte hozzáférhetetlen.
    - Ezt én is tudom - mondja a macska. - Ha nem így lenne, segítség nélkül is kijutnék.
    Egy újabb amerikai érkezett. Ő nem dülöngélt. Peter Gnamgnila elmagyarázta neki a helyzetet.
    - Can I help you? - mondja az amerikai.
    - Lend me your flashlight, please - mondja Peter Gnamgnila.
    - Oh! Yeah!7 - mondja az amerikai, és odanyújtja a zseblámpáját.
7 Segíthetek? - Adja ide, kérem, a zseblámpáját. - Ó, igen.
    Peter Gnamgnila ismét lehasalt, és sikerült megpillantania a macska fülének csücskét. Amaz felkiáltott:
    - Dobja le nekem azt az izét... Ez talán segít. Amerikai cucc, mi?
    - Igen - feleli Peter Gnamgnila. - Belógatom a lyukba a bekecsemet. Próbáljon meg belecsimpaszkodni.
    Levette a kabátját, és az egyik ujjánál fogva belógatta a csatornanyílásba. Az emberek már kezdték érteni a macskát. Lassan megszokták az akcentusát.
    - Még egy kicsit lejjebb - mondja a macska.
    És már ugrott is, hogy belecsimpaszkodjon a kabátba. Az emberek ez alkalommal egy macskanyelven elnyávogott szörnyű káromkodást hallottak. A kabát kicsúszott Peter Gnamgnila kezéből, és eltűnt a csatornában.
    - Valami baj van? - kérdezte aggodalmasan Peter Gnamgnila.
- Az Isten verje meg! - mondja a macska. - Bevertem a fejem valami párkányba, amit eddig nem vettem észre. A francba! Itt van pont felettem.
    - És a bekecsem? - kérdezi Peter.
    - I'll give you my pants - mondja az amerikai, és már gombolja is ki a nadrágját, hogy felajánlja azt a mentéshez.
    Peter Gnamgnila húga leállította.
    - It's impossible with the coat - mondja. - Won't better with your pants.
    - Oh! Yeah!8 - mondja az amerikai, és kezd visszagombolkozni.
8 Odaadom magának a nadrágomat. - Ha a kabáttal nem ment, a nadrággal sem fog sikerülni. - Ó, igen.
    - Ez meg mit művel? - mondja a szajha. - Egy fekete! Ne hagyják, hogy levegye a nadrágját a nyílt utcán. Micsoda disznó!
    Egyre újabb szájtátiak csatlakoztak a kis csoporthoz. A csatornanyílás bizarrnak tűnt a zseblámpa fényében. A macska egyre szitkozódott odalent, és átkozódásának visszhangja az üreg által furcsán felerősítve jutott el a legutóbb érkezők fülébe.
    - Szeretném visszakapni a bekecsemet - mondja Peter Gnamgnila.
    A spárgatalpú cipőt viselő férfi a könyökével tört utat magának a bámészkodók között. Hosszú seprűnyelet hozott magával.
    - Ah! - mondja Peter Gnamgnila. - Ezzel talán menni fog.
    Csakhogy a merev seprűnyél elakadt a csatornanyílásban, nem lehetett olyan szögben meghajlítani, hogy le lehessen dugni.
    - Meg kellene keresni a csatorna fedőlemezét, és felnyitni - javasolja Peter Gnamgnila húga.
    Ötletét lefordította az amerikainak.
    - Oh! Yeah! - mondja amaz.
    És azonnal lehajolt, hogy megkeresse a fedőlemezt. Bedugta a kezét a négyzet alakú csatornanyílásba, valamit megrántott, de közben megcsúszott és nekiesett a legközelebbi ház falának.
    - Gondoskodjanak róla - szólt oda Peter Gnamgnila két, a közelben álló nőnek, akik felemelték az amerikait, és elvitték a lakásukra, hogy kiderítsék, mi van a zubbonya zsebeiben. Jelesül egy Lux szappant és egy nagy tábla O'Henry márkájú töltött csokoládét találtak bennük. Cserében az amerikai továbbadta nekik a két nappal korábban a place Pigalle-on felszedett elragadó szőkeségtől kapott kankót.
    A seprűnyeles férfi a homlokára csapott, és felkiáltott:
    - Heurékandúr! - és ezzel hazaszaladt.
    - Ez szórakozik velem - mondja a macska. - Hé, maguk, ott fent, ha nem csipkedik magukat, én elmegyek. Majd csak találok egy kijáratot.
    - És ha esni kezd - mondja Peter Gnamgnila húga -, ott fullad meg.
    - Nem fog esni - jelenti ki a macska.
    - Akkor meg patkányokkal fog találkozni.
    - Nem érdekel.
    - Na jó, akkor menjen - mondja Peter Gnamgnila. - De tudja, akadnak köztük magánál nagyobbak is. És roppant undorítóak. Mindenesetre ne húgyozza le a bekecsemet!
    - Ha koszosak - mondja a macska -, az más. Mindenesetre tény, hogy nagyon büdösek. Nem, most komolyan, találjanak már ki valamit ott fent. És ne aggódjon a kabátja miatt, vigyázni fogok rá.
    A macska most már füllel hallhatóan begazolt. A férfi újra felbukkant. Egy bevásárlószatyor volt a kezében, melynek fülére hosszú madzagot kötött.
    - Csodálatos! - mondja Peter Gnamgnila. - Ebbe biztosan bele tud majd kapaszkodni.
    - Mi az? - kérdezi a macska.
    - Íme - mondja Peter Gnamgnila, miközben leereszti a szatyrot a csatornába.
    - Ah! Ez már jobb - helyesel a macska. - Még ne húzzák fel. Begyűjtöm a kabátot.
    Néhány másodperccel később újra felbukkant a szatyor, benne a kényelmesen üldögélő zsákbamacskával.
    - Végre! - mondja azonnal kikászálódva a szatyorból. - A kabátját magának kell visszaszereznie. Keressen egy horgot vagy bármi mást. Túl nehéz volt.
    - Micsoda szemét! - dünnyögi Peter Gnamgnila. Elégedett kiáltások fogadták a szatyorból kimászó macskát. Az emberek kézről kézre adták.
    - Milyen szép cicus! Szegény! Csupa sár... 
    A macska rettenetesen bűzlött.
    - Töröljék meg ezzel - mondja az utcalány, odanyújtva levendulakék selyemkendőjét.
    - Tönkre fog menni - mondja Peter Gnamgnila húga.
    - Ó! Nem számít - mondja a szajha nagylelkűségi rohamában. - Nem az enyém.
    A macska mindenkivel mancsot rázott, és a tömeg kezdett szétszéledni.
    - Na mi van? - mondja a macska, látván, hogy mindenki elmegy. - Most, hogy kiszabadultam, már nem vagyok érdekes? Tényleg, hol az a kakas?
    - A fenébe! - mondja Peter Gnamgnila. - Jöjjön, igyunk egyet, és ne is gondoljon a kakasra.
    A macska körül nem maradt más, csak a spárgatalpú cipőt viselő férfi, Peter Gnamgnila, a húga, a szajha és a két amerikai.
    - Menjünk együtt - mondja az utcalány -, igyunk egy pohárral a macska egészségére.
    - Nem rossz a kicsike - mondja a macska -, de elég közönséges. Ezzel együtt szívesen vele töltenem az éjszakát.
    - Nyugi! - mondja Peter Gnamgnila húga. Az utcalány megrázta két kísérőjét.
    - Gyertek! Megyünk inni! Konyak! - mondja nekik tagoltan.
    - Yeah!... Cognac!... - feleli egyszerre felébredve a két férfi.
    Peter Gnamgnila haladt az élen, kezében a macskával, a többiek szorosan a nyomában. A Richer utcában még nyitva volt egy bisztró.
    - Hét konyakot! - kiáltja a szajha. - Ezt a rundot én fizetem.
    - Aranyos vagy, szívi. Látom, jól megy a bolt! - mondja őszinte csodálattal a kandúr. - Pincér, az enyémbe tegyen egy kevés macskagyökeret!
    A pincér kihozta az italokat, és a társaság vidáman koccintott.
    - Ez a szegény cicus biztosan megfázott - mondja az utcalány. - Mi lenne, ha megitatnánk vele egy csésze jó forró húslevest?
    Ezt meghallva macskánk félrenyelt és majdnem megfulladt, ahogy visszaköhögte a konyakot.
    - Minek néz ez engem? - kérdezi Petertől. - Macska vagyok, igaz vagy sem?
    A mennyezetre szerelt higanygőz lámpák fényében most mindannyian alaposabban is szemügyre vehették a macskát. Rettenetesen nagyra nőtt, a szeme sárga, a bajuszát pedig II. Vilmos is megirigyelhette volna. Csipkés szélű füle és a hátán keresztbe futó, lilás szegélyű, nagy fehér forradás szilaj férfiasságáról tanúskodott.
    - What's that? - kérdezi az egyik amerikai, megérintve a szőrhiányos részt. - Az úr megsebesült?
    - Yep! - feleli a macska. - F. F. I.9 
    Ef-Ef-Ai-nak ejtette, ahogy illik.
    - Fine! - mondja az amerikai, keményen megszorítva a macska mancsát. - What about another drink?
    - Okay doke! - mondja a macska. - Got a butt?10
9 F. F. I.: Forces françaises de l'Intérieur (Honi fegyveres erők), a partizánosztagok és más fegyveres ellenállási csoportok egyesítésével létrejött szervezet, mely részt vett Franciaország felszabadításában, majd a Németország elleni offenzívában is. (A ford.) 
10 Hát ez mi? [...] - Aha! [...] - Bravó! [...] - Iszunk még egyet? - Oké, zsoké! Van egy cigid?
    Az amerikai odanyújtotta neki a cigarettatárcáját, cseppet sem neheztelve a macska rémes angol akcentusa miatt, aki az ő kedvéért rukkolt elő az amerikai argóval. A macska kiválasztotta a leghosszabb cigarettát, és meggyújtotta Gnamgnila öngyújtójával. A többiek is vettek egy-egy szálat.
    - Mesélje el, hogyan szerezte ezt a sérülést - mondja a szajha.
    Peter Gnamgnila éppen ekkor talált egy horgot a poharában, s már indult is, hogy kipecázza a bekecsét. A macska elpirult és lehajtotta a fejét.
    - Nem szeretek magamról beszélni. Kérjenek nekem még egy konyakot.
    - Meg fog ártani - mondja Peter Gnamgnila húga.
    - Ugyan már! - tiltakozik a kandúr. - Vasgyomrom van. Igazi, macskajajmentes macskabelem. És különben is, a csatorna után... Buuú! Hogy ott milyen patkánybűz volt!
    Egy hajtásra megitta a konyakját.
    - Ez igen! Jó huzatja van! - mondja elismerően a spárgatalpú cipőt viselő férfi.
    - A következőt egy pohár narancslébe kérem - szögezi le a macska.
    A másik amerikai kivált a csoportból, és leült az egyik padra. Fejét két keze közé fogta, és odaokádott a lába elé.
    - '44 áprilisában történt - mondja a macska. - Lyonból jöttem, ahol kapcsolatba léptem Léon Bougriche macskájával, aki szintén részt vett az ellenállásban. Egy igazi hős volt az a macska, utóbb a Gestapo macskaelhárítói letartóztatták, és deportálták Buchenkatzéba.
    - Ez szörnyű! - mondja az utcalány.
    - Nem aggódom miatta - mondja a macska -, meg fogja úszni. Tehát elbúcsúzván tőle, visszajöttem Párizsba, és a vonaton, balszerencsémre, találkoztam egy dögös cicussal... ó, az a ribanc! ...a cafkája!
    - Vigyázzon a szájára! - szól rá szigorúan Peter Gnamgnila húga.
    - Bocsánat! - mondja a macska, és belekortyol a konyakjába. Szeme megvillant, mint egy lámpa, és a bajusza felborzolódott.
    - Igen mozgalmas éjszakám volt a vonaton - mondja a macska elégedetten nyújtózkodva. - Istenem! Hogy tudta mozgatni a csípőjét! Hukk! - zárta le a történetet, mert rájött a csuklás.
    - És aztán? - kérdezi a szajha.
    - Nincs aztán. Ennyi! - mondja a kandúr szerénységet színlelve.
    - De a sérülése? - kérdezi Peter Gnamgnila húga.
    - A cicus gazdájának vasalt cipője volt - mondja a macska -, seggbe akart rúgni, de elhibázta. Hukk!
    - Ez minden? - kérdezi csalódottan az utcalány.
    - Jobban tetszett volna magának, ha agyonrúg az a vadállat? - nevet fel gúnyosan a macska. - Maga aztán tényleg csupa jóindulat! Mellesleg, a Pax Vobiscumba nem szokott járni?
    Ez egy környékbeli szálloda volt. Pontosabban, egy garniszálló.
    - De igen - feleli a szajha köntörfalazás nélkül.
    - Jóban vagyok a szobalánnyal - mondja a macska. - Micsoda murikat csapunk együtt!
    - Ah! - mondja az utcalány. - Germaine?
    - Igen - mondja a macska. - Ger-hukk-maine... Ezzel fenékig ürítette a poharát.
    - Szívesen megfarkalnék egy trikolórt - mondja.
    - Egy mit? - kérdezi a szajha.
    - Egy háromszínű muffot. Vagy egy hamvas kis cicust. Undorítóan felröhögött, és kacsintott a jobb szemével.
    - Vagy a kakast! Hukk!
    A macska felállt, meggörbítette a hátát, a farkát mereven felcsapta, és felborzolta a szőrét nyújtózkodás közben.
    - Te jó ég! - mondja. - A pia erősen dolgozik bennem! 
    Peter Gnamgnila húga zavartan beletúrt a táskájába.
    - Nem ismer egy ilyet? - kérdezi a kandúr az utcalánytól. - A barátnőinek nincsenek macskáik?
    - Maga egy disznó! - felelte a szajha. - így beszélni hölgyek és urak előtt!
    A spárgatalpú cipőt viselő férfi nem sokat beszélt, de most a macska szavain felháborodva közelebb húzódott az utcalányhoz.
    - Magácskának nagyon jó illata van. Mi ez?
    - Kénvirág - feleli a szajha.
    - És ez? - kérdezi a férfi, miközben a keze felfedezőútra indul. - Ez mi?
    Odasimult az utcalánynak a rókázó amerikai távoztával szabadon maradt oldalához.
    - De kedvesem - mondja a szajha -, viselkedj rendesen!
    - Pincér! - kiáltja a macska. - Egy zöld mentát!
    - Ah! Ne! - tiltakozik Peter Gnamgnila húga, majd látva, hogy nyílik az ajtó, felkiált: - Végre!
    Peter tért vissza, karján a rémesen mocskos kabátjával.
    - Ne engedd, hogy többet igyon - mondja a húga -, már tökrészeg!
    - Várj! - feleli Peter Gnamgnila. - Le kell pucolnom a kabátomat. Pincér! Két szifon szódavizet!
    Felakasztotta a bekecsét az egyik szék támlájára, és szódát spriccelt rá a szifonokból.
    - Nagyon vicces - mondja a macska. - Pincér! Mi lesz már azzal a zöld mentával... Hukk!
    - Te vagy az én megmentőm! - kiált fel rögtön ez után Peter Gnamgnila nyakába borulva. - Gyere, befizetlek a kupiba.
    - Nem, öregem - mondja Peter Gnamgnila. - A végén még gutaütést kap.
    - Megmentett! - bődül el a macska. - Kihúzott egy patkányokkal teli lyukból. Ha ő nincs, ott döglök meg.
    Az utcalány elérzékenyülve a spárgatalpú cipőt viselő férfi vállára hajtotta a fejét, de a pasas eltolta magától, és elvonult az egyik sarokba, ahol összeesett.
    A macska felugrott a pultra, és fenékig ürítette az ott talált konyakos üveget.
    - Bruuú - mondta jobbra-balra ingatva a fejét. - Ez kemény volt!... Ha ő nincs - üvöltötte - nekem már annyi lenne, annyi!
    A szajha ráborult a pultra, feje a karján nyugodott. A másik amerikai is otthagyta, és letelepedett a honfitársa mellé. Hamarosan szinkronban okádtak, és hányadékukból lassan kirajzolódott a padlón az amerikai zászló. A negyvennyolc csillagot11 a második pasas vállalta fel.
11 Az amerikai zászlón 1959-ig csak 48 csillag volt, ekkor került fel rá az Alaszkát és Hawaiit jelképező utolsó kettő. (A ford.)
    - Hadd öleljelek meg... Hukk! - mondja a macska.
    Az utcalány letörölt egy könnycseppet az arcáról, és azt mondta:
    - Milyen aranyos!
    Hogy meg ne sértse, Peter Gnamgnila homlokon csókolta a macskát. Amaz a nyaka köré fonta a mancsát, majd hirtelen elernyedt és összeesett.
    - Mi baja van? - kérdezte aggodalmasan Peter Gnamgnila húga.
    Peter Gnamgnila elővett a zsebéből egy orvosi tükröt, és bedugta a macska fülébe.
    - Meghalt - mondja a vizsgálat végén. - A konyak elérte az agyát. Látom, ahogy szivárog.
    - Ó! - mondja Peter Gnamgnila húga, és sírva fakad.
    - Mi történt? - kérdezi aggodalmasan a szajha.
    - Meghalt - ismétli meg Peter Gnamgnila.
    - Ó! - mondja az utcalány. - Azok után, hogy ennyit vesződtünk vele!
    - Olyan derék macska volt! És milyen nagy dumás! - mondja a spárgatalpú cipőt viselő férfi, aki közben visszajött a pulthoz.
    - Igen - mondja Peter Gnamgnila húga.
    A pincér eddig nem szólt semmit, de láthatólag most magához tért kábultságából.
    - Nyolcszáz frank lesz!
    - Ah! - mondja aggodalmasan Peter Gnamgnila.
    - Én állom a cechet - mondja a szajha egy ezerfrankos bankjegyet húzva elő szép piros bőrtáskájából. - Az aprót tartsa meg, kispofám!
    - Köszönöm - mondja a pincér. - Ezzel mi legyen? Undorral a macskára bökött. Zöld menta csorgott le vékony csíkban a macska bundáján, bonyolult mintát rajzolva rá.
    - Szegény jószág! - zokogja az utcalány.
    - Nem hagyhatjuk itt - mondja Peter Gnamgnila húga. - Valamit tennünk kell
    - Ivott, mint a kefekötő - mondja Peter Gnamgnila. - Ez őrület. De nincs mit tenni.
    Az amerikaiak félrevonulása óta állandó háttérzajként zúgó Niagara hirtelen elnémult. A két katona egyszerre állt fel, és újra csatlakoztak a társasághoz.
    - Konyakot! - harsogja az egyik.
    - Gyerünk aludni, szépfiú! - mondja a szajha. - Indulás!
    Magához ölelte a két katonát.
    - Bocsássanak meg, hölgyeim és uraim - mondja. - Le kell fektetnem a kicsikéimet... Szegény kis macsek... Pedig milyen jól indult ez az este.
    - Viszontlátásra, asszonyom - mondja Peter Gnamgnila húga.
    A spárgatalpú cipőt viselő férfi anélkül, hogy bármit is mondott volna, barátságosan, mintegy részvétét kinyilvánítva megveregette Peter Gnamgnila vállát. Láthatóan megrendülve megcsóválta a fejét, majd lábujjhegyen távozott.
    A pincérről lerítt, hogy már nagyon álmos.
    - Mit csináljunk? - kérdezi Peter Gnamgnila, de a húga nem felel.
    Erre aztán Peter Gnamgnila bebugyolálta a macskát a bekecsébe, és kiléptek az éjszakába. A levegő friss volt, és az égen egymás után gyúltak ki a csillagok. A templomok harangjai Chopin gyászindulóját elkongatva tudatták a népekkel, hogy immár éjjel egy óra van. Peter és a húga lassan lépkedtek a metsző hidegben.
    Az utca sarkán megálltak. A csatornanyílás feketén, mohón tátongott a lábuk előtt. Peter Gnamgnila széthajtogatta a kabátját. Óvatosan megfogta a már teljesen merev macskát; a húga csak megsimogatta szótlanul. Aztán a macska lassan, vonakodva eltűnt a lyukban. Csak ennyit lehetett hallani: „Glop!”, és a csatorna szája egy elégedett mosollyal összezárult.
    
    Takács M. József fordítása
    
    
    

    
    
   KÖD
   
    I
    
Az őrültekháza igazgatója a távozó Andrét nézte, aki testéhez szorított könyökkel, egyenes szögben hátrafeszített fejjel lépkedett.
    - Teljesen felépült - gondolta az igazgató.
    
    
Három hónappal korábban, amikor behozták, e nyugodt bentlakó kizárólag széttárt karral, a köldökét bámulva és szájával zümmögésszerű zajt keltve tudott közlekedni.
    - Figyelemre méltó eset - jegyezte meg önmagának az igazgató.
    Előhúzta cigarettásdobozát, a fülébe gyömöszölt egy szál cigarettát, váltott lábbal szökdécselgetve rágicsálni kezdte a gyufát, majd négykézláb visszatért az irodájába.
    Andréra kétszáz méter megtétele után rátört a fáradtság, oldalra lökte karjait, majd a fejét előredöntve felfújta az arcát, s miközben továbbindult, rákezdte: Bzzzzzz...
    Talpa alatt csúszkált a talaj, s az út menti fák a farkukat csóválva üdvözölték. Elvirágzott venyigékkel borított barátságos kis házak fürkészték a tovahaladó André szakállas fizimiskáját, de a látványból egyetlen lényeges következtetést sem sikerült levonniuk.
    Amikor meglátta a közelgő villamost, André véresre rohanta magát; fájdalomüvöltése elnyomta a hangot, amit a sprintelő koponyacsontjának és a villamos elejének találkozása keltett.
    Bevált a számítása, egy gyógyszertárba vitték, hogy - kedd ide vagy oda - alkoholos sebtapasszal lássák el. Adott némi borravalót, majd folytatta az útját hazafelé.
    
    
    II
    
Ötödik emeleti ablakából újra láthatta a szemközti tetőt, egy valamivel alacsonyabb házét, melynek túlságosan hosszú ideig nyitva maradt zsalui vízszintes csíkokat hagytak a falon, ám ezekből semmi sem látszott, mivel a zsalukat soha nem csukták be. A harmadikon egy fiatal lány vetkőzött a tükrös szekrény előtt, és kivehető volt a hervadt rózsafa ágy vége és az ágyat takaró amerikai dunyha, melynek élénksárga színétől élesen elütött az alóla kilógó két türelmetlen láb.
    Alaposabban belegondolva, talán mégsem egy fiatal lányka mutogatta magát a szobában, legalábbis ezt valószínűsítette az ajtón levő tábla: „Sport Szálló, szobák teljes, fél és pásztorórákra”. De a szálló kívülről tetszetős volt, a földszinti homlokzatot mozaik díszítette, minden ablakhoz járt egy függöny, s csupán egyetlen cserép állt kicsit csálén a tető közepén. Más cserepeket újakra cseréltek az utolsó bombázás óta, és világosabb vörös színükkel a várandós Stuart Mária profilját rajzolták ki a gesztenyebarna tetőn, alatta a művész aláírásával: Gustave Laurent cserepezőmester, Gambetta utca. A szomszédos házat nem pofozták helyre, a jobb szélén még ponyva fedte a tátongó nyílást, és egy halom törmelék meg ócskavas tornyosult a fal tövében; csak úgy hemzsegtek ott a pincebogarak és a halálos mérgű csörgőkígyók, s ez utóbbiak még éjnek évadján is oly vadul rázták csörgőiket, mintha fekete misére hívogatnák a járókelőket.
    Az utolsó bombázásnak egyéb következményei is voltak, példának okáért André is emiatt került az őrültekházába. Már a második bombázást szenvedte el akkor, és Szent Tütü evangéliumának ízlelgetéséhez szokott agya ez alkalomból sebes pörgő mozgást produkált vertikális síkban, két, csaknem teljesen egyforma részre hasítva Andrét; ha valaki profilból nézte őt, láthatta, hogy az agy az óramutató járásával megegyező irányban pörög, minek következtében André feje előreszalad, s arra kényszeríti őt, hogy kinyújtott karral próbálja megőrizni az egyensúlyát. Ezt az egyedi pozitúrát egy többé-kevésbé ritmikus Bzzzzzzz-zel fejelte meg, s mindezek következtében pár könyékkel a nagy átlag fölé emelkedett.
    Az őrültekházában aztán, az igazgató áldozatos munkájának köszönhetően a fentebb leírt tünetek fokozatosan megszűntek, és abban, hogy André visszatért régi viselkedéséhez, mihelyt e nyájas férfiú látóterén kívül került, éppúgy közrejátszott némi könnyen érthető szabadságvágy, mint egyfajta, a feltalálókra oly jellemző feltűnési viszketegség.
    Egy emelettel lejjebb ötöt ütött az ügyvéd ingaórája. A bronznak verődő kalapács csendülései André szívében dübörögtek, mintha egyidejűleg szobája négy sarkában is órák kondultak volna meg. A környéken nem volt templom. André és a külvilág között az ügyvéd ingaórája volt az egyedüli kapocs.
    Lakkozott tölgy. Kerek, sima számlap tompa fényű fémből. Hozzá vörösréz számjegyek, lejjebb pedig egy üvegezett rész, amelyen keresztül kivehető volt a rövid, henger alakú inga, mely egy másik rúdon csúszkáló forgó alkatrészben végződött, s ha megállt, úgy nézett ki, mint egy horgony lekerekített végű harántrúdja. Az elektromos óra azonban megbízhatósága folytán soha nem állt meg, és a horgony mindenki számára láthatatlan maradt. De André látta a bombázás estéjén az ügyvéd nyitva hagyott ajtaján át. Hat órát mutatott, az örökkévalóság felét, és pillanatra pontosan ekkor csapódott be szobájába a bomba, fenyegetően az ajtó felé lökve őt, és bűzös leheletet zúdítva az arcába. Elmenekült, pontosabban egészen a pincéig zuhant a lépcsőházban, s ezt tizenegy lépcsőfok barázdált sárgaréz szegélye bánta.
    Amint a birtokában lesz és megállítja, az ingaóra lehetővé teszi majd André számára, hogy lehorgonyozzon az időben.
    
    
    III
    
A hőmérséklet még tovább emelkedett, beleütközött az alacsony mennyezetbe, s a belélegezhető levegőt lassan a folyosóra nyíló ajtó magasságáig tartó keskeny sávba préselte össze. André az ágya előtt, a földön hevert elnyúlva, s nagyokat kortyolt az épp csak egy cseppet frissebb levegőből, mely érzékelhetetlen mozgásával porcicákat akasztott a kopott parkettába taposott mélyedésekbe. A mosdókagyló fölé hajló, megviseltnek tűnő csap vékony vízsugarat eregetett egy üveg pálinkára, nehogy az spontánul meggyulladjon. Ez már a második üveg volt, az első tartalma ott bugyogott André bélcsatornáinak mélyén, s sisteregve égett el, szürke kis gőzfelhőket lövellve ki a pórusokon át.
    Fülét a padlóra tapasztva tisztán hallotta az ingaóra szabályos hangját, és addig izgett-mozgott, míg pontosan fölébe nem került. Erős pengéjű zsebkésével megpróbált lyukat vágni az ezerszer felmosott fenyőbe, hogy a nyíláson át láthassa az órát. A fa sárgább, keményebb erezete kidomborodott az acél éle alatt, a kefével agyondörzsölt, kikoptatott köztes részek azonban viszonylag könnyedén megadták magukat. Először a rostokat nyiszálta el oldalirányból, majd a pengét az erek vonalába illesztve, a kést ütögetve, gyufaszál hosszúságú szilánkokat szakított ki a fenyődeszkából.
    Zúgás támadt a nyitott ablak vakító keretében, s egy nagyon magasan szálló repülőgép - mint valami csillogó, megállni képtelen pont - már menekült is a migréntől félig csukott szem elől. Sehol egy bomba. A kőhajításnyira levő híd lábához telepített légvédelmi ágyúk némák maradtak. André újra a késéért nyúlt.
    Ha ismét bombáznának, az ügyvéd talán megint nyitva hagyná az ajtaját...
    
    
    IV
    
Az ügyvéd feltűrte talárja ujját, erőteljesen megvakargatta a mellkasát, olyasféle hangot keltve, mint mikor egy lovat csutakolnak, majd süvegét a mellette levő korlát oszlopocskájának fénylő kobakjára tette, és belefogott védőbeszédébe.
    - Tisztelt esküdtszék - mondta -, hagyjuk most figyelmen kívül a gyilkosság indítékát, azt, hogy milyen körülmények között hajtatott végre, sőt magát a gyilkosságot is. Ez esetben mit vetnek ügyfelem szemére?
    Az esküdtek, akiket meghökkentett a probléma ilyeténképpen való felvetése, kissé nyugtalanul hallgattak. A bíró aludt, az ügyész pedig a németek fizetett prókátora volt.
    - Most vizsgáljuk meg más szemszögből az ügyet - mondta az ügyvéd e kezdeti sikeren felbuzdulva. - Ha eltekintünk az áldozat szüleinek kétségkívül sajnálatos fájdalmától, mely előtt fejet hajtok, ha elvonatkoztatunk attól, hogy menekülés közben, ha szabad megjegyeznem, ügyfelem olyan csávába került, hogy ráadásul még a letartóztatásával megbízott két rendőrrel is végezni kényszerült, tehát ha mindezt félretesszük, akkor mi marad?
    - Semmi - ismerte el kénytelen-kelletlen az egyik esküdt, egy tanító.
    - Márpedig ha így áll a helyzet, és ha figyelembe vesszük, hogy ügyfelem már zsenge ifjúkora óta kizárólag gazemberek és gyilkosok társaságában forgott, hogy egész életében egy korhely, züllött élet példáját látta maga előtt, hogy ő maga is ilyen életre adta a fejét, ezt fogadván el teljesen normálisnak, hogy aztán végül belőle is züllött alak, gazember és gyilkos váljon, akkor mindebből mire következtethetünk?
    Az esküdteket zavarba ejtette e roppant hatásos szónoklat, s a jobb szélen ülő szakállas öregember dicséretes buzgalommal figyelte a beszéd közben a padlóra fröccsenő nyálcseppek útját. De a tanító ismét csak szükségét érezte, hogy válaszoljon: „Semmire!” - és rögvest el is vörösödött.
    - Ej, dehogynem - felelte az ügyvéd akkora vehemenciával, hogy a hallgatóságot egészen eláztatta a nyálcsepp-zápor. (Reggelire citromot evett.) - A következtetésünk az lesz, hogy ügyfelem csupa tiszteletet érdemlő szokást vett volna fel, ha tisztességes közegben él huzamos ideig. Asinus asinum fricat12 ahogy a mondás tartja; de azt már nem teszi hozzá, hogy a fordítottja is igaz lehet.
12 Asinus asinum fricat (latin): A szamár szamárhoz dörgölőzik.
    A tanító egy ideig törte a fejét, hogy mi lehet egy szamár fordítottja, és az erőlködéstől úgy kimerült, hogy minden erő elszállt belőle, és ültő helyében meghalt.
    - Igen ám - fejezte be mondandóját az ügyvéd -, de abból, amit az imént mondtam maguknak, egy szó sem igaz. Ügyfelem egy fölöttébb jó nevű családból származik, a lehető legjobb oktatásban részesült, s szándékosan és tette következményeinek tudatában ölte meg áldozatát, hogy ellophassa a cigarettáját.
    - Jól tette! - kiáltották az esküdtek egyhangúlag, majd visszavonultak tanácskozni, s a gyilkost halálra ítélték.
    Az ügyvéd távozott az Igazságügyi Palotából, kerékpárjára pattanva hazafelé indult, ügyelvén arra, hogy fenekét közvetlenül a nyeregre tegye, s a Piguet-nél készült bő talárja alá bezúduló szélnek köszönhetően minden figyelő szem előtt megvillanjon szőrös combja, miként azt a divat megkívánta. Alatta vastag, piros melegítőalsót viselt gumírozott lábrésszel.
    Lakásától nem messze hirtelen lefékezett egy régiségkereskedés kirakata előtt. Egy többfunkciós, egy nagy és több kisebb számlappal ellátott holland ingaóra tárult ámuldozó tekintete elé: az egyik számlap a hold fázisait jelenítette meg egymást váltogató sarlók formájában, melyek aztán az újhold és a telihold fekete, illetve aranyszínű pompájában érték el csúcspontjukat. Az óráról a napokat, a hónapokat és a dátumot, a faragott oromdíszről pedig az alkotó életkorát is le lehetett olvasni.
    Az ügyfél, akinek a védelmét most utoljára látta el, tiszteletdíj gyanánt végrendeletileg ráhagyta minden vagyonát. Abban a biztos tudatban, hogy hamarosan örökölni fog, hiszen erőfeszítéseinek köszönhetően az illetőt most ítélték halálra, úgy vélte, megérdemli, hogy az ingaóra megvásárlásával ünnepelje meg e szerencsés napot. Nem vitte magával, mert volt már nála egy zsebóra; közölte, hogy majd érte küld valakit.
    
    
    V
    
A padlóba vágott kis négyzeten fény szűrődött fel, és lomhán André mennyezetének csapódott, közvetlenül a pók mellett. A pók megrágcsálta a fényfolt szélét, apránként óralap formájúvá alakítgatta a sárga kört, majd nekilátott a számok megformálásának, és André ráébredt, hogy egy emelettel lejjebb Arról, az ingaóráról beszélnek.
    Fülét a nyílásra tapasztotta, és a fény a fülébe hatolt, így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a szemében hallotta a szavakat, ott visszhangoztak benne fényes betűkkel.
    Az ügyvéd vacsorára látta vendégül egy barátját.
    - Eladom ezt az ingaórát - mutatta meg neki a kalickát a Horgonnyal, amelynek az ingája megrezzent, majd folytatta megszokott útját.
    - Elromlott? - kérdezte a barátja.
    - Egyetlen rossz szavam sem lehet rá. De ma láttam egy jóval szebbet! - ürítette ki félig borospoharát az ügyvéd, a bornak azt a felét kiszürcsölve, amelyik fölül volt. - Na igyál! - töltötte tele ismét a poharakat, és jó példával járt elöl.
    - És hogy néz ki az a másik? - kérdezte a barát.
    - Mutatja a hold fázisait! - felelte az ügyvéd.
    Aztán André már nem hallott semmit, mert a két férfi abbahagyta az ingaóráról való diskurálást.
    Feltápászkodott. Hogy ne keltsen feltűnést, inkább nem kapcsolt villanyt. A padlóból jövő fény ismét a manzárdtető enyhén hajlott mennyezetére irányult. A világítás a bombázók kedvéért az égre felszökkenő holddal egészült ki, amelynél kívánni sem lehetett volna telibbet és kerekebbet, s amely most fészkelődni kezdett, mert a hőség egyre nőtt.
    A mosdókagyló csapjából továbbra is csöpögött a víz a pálinkásüvegre. André az ágyán pihegett, s az ingaóra elütött a fejében mindent, amit csak lehetett. Körülötte lassan hömpölygött az idő folyama, és André egyre a Horgony után vágyakozott, hogy lehorgonyozhasson benne.
    Szellő sem rezzent, eső sem esett, és a hőség André minden ravaszkodása ellenére tovább fokozódott, mint minden este, és olyan erővel feszült kívülről az ablaküvegeknek, hogy azok André szeme láttára benyomódtak, felfúvódtak, majd szép sorban szétpattantak, hogy aztán nyomban újjá is formálódjanak, mint a szappanbuborékok egy csorba bögre vízében.
    Amikor egy-egy ablaküveg szétpattant, a szobába egy pillanatra tompán beszűrődtek a kinti zajok, a járőrök léptei a kövezett utca végén, a macskák sivalkodása a szomszédos tetőn, a rádiók duruzsolása a szélesre tárt ablakok elhúzott függönyei mögött. Előrehajolva kivehetők voltak a háttérben a házmesterfülke elé kitett öreg székeken ülő házmester ingének és a házmesterné ruhájának világos foltjai; de igyekezni kellett, mert az ablaküvegek máris újraformálódtak.
    A csapvíz csöpögése abbamaradt, majd újra kezdődött, mintegy jelezve, hogy lent vizet vett valaki. A fém ágykeret csendesen nyikorgott André lélegzetvételeinek ritmusára.
    Az ágy macska módjára karmolászni kezdte a földet, lábait sorban behajlítva, majd enyhén megemelve ütemesen riszálta magát. A parketta teljesen tönkre fog menni, a lábak szép lassan belemélyednek. A kárt enyhítendő, André felkelt, és miután megemelkedésük pillanatát kihasználva egy-egy régi cipőt csúsztatott az ágy valamennyi lába alá, leheveredett a földre, az ágy pedig élt a lehetőséggel és körbejárta a szobát, majd felemelte egyik hátsó lábát, hogy könnyítsen magán. Cipőben szórakoztató és könnyű volt a járás.
    Az ügyvéd barátja távozott, ő maga pedig nyilván kiment az étkezőből, mert a plafonról eltűnt a fényfolt.
    Csak egészen halkan hallatszott a rádiók hangja és valahonnan a távolból a BBC vételét zavaró, öt modulált hangból álló jel, aztán hirtelen tompa zúgás támadt az égen. Ezúttal is olyan magasan haladt el egy repülőgép, hogy nem lehetett betájolni repülési irányát.
    Újabb percek mentek pocsékba, mert a Horgony továbbra sem volt André birtokában, s a gondolattól, hogy már nem sokáig lesz itt, a nyaka és combja meglucskosodott az izzadságtól.
    Aztán egyszer csak meghallotta, hogy tompán felbőg a szomszéd község szirénája, majd néhány pillanat múltán a polgármesteri hivatalé is kieresztette jajveszékelő hangját.
    A légvédelem még nem tüzelt, de két fényszóró bizonytalan foltokat, két homályos, óriási méretű, lanyha ködfoltot festett az égre.
    A gondosan elfüggönyözött ablakok keretét most csak fénycsíkok jelezték, és a lakóházakat tompa zsibongás töltötte be. Egy álmából felriadt gyerek óbégatása hangzott fel, majd léptek kopogása lefelé a lépcsőn, s végül a szóhasználata alapján könnyen beazonosítható házmester pincébe zuhanásának a zaja. Az ügyvéd ajtaja zárva maradt. A férfi alighanem aludt, kiütötte magát a vacsorához mértéktelenül benyakalt borral. A fény egyik pillanatról a másikra mindenütt kihunyt.
    A továbbra is a földön heverő André most odakúszott az ablakhoz, és aggodalmas tekintettel várta a repülőgépek érkezését és a bomba süvítését, ami majd felébreszti az ügyvédet.
    Felállt, megpróbált vizet ereszteni a csapból, mert már nem hallotta diszkrét csöpögését, de az eredmény csak egy rekedtesen bugyogó hang lett. A házmester elzárta a vizet a pincében. André erre kiitta az üvegből a pálinkát, mely csavarirányú mozgással, bizarr zubogással, majd legvégül egy kiürülő kád gluttyogásával ereszkedett le a nyelőcsövén.
    Az emberiesség azt diktálta, hogy figyelmeztesse az ügyvédet.
    A sötétben tapogatózva visszavett két cipőt az ágytól, s nagy nehézségek árán belebújtatta a lábát - hogy mindezt sikerüljön véghezvinnie, hadakozásra kényszerült az ággyal, és az egyik fémgörgő tíz centiméter hosszan felhorzsolta a csuklóját. Orvul kiszedett alulról két csavart, s az ágy legyőzötten, a kiszenvedett ócskavasak hangos robajával összedőlt.
    Az ügyvéd nem ébredt fel a zajra. Kénytelen lesz lemenni.
    Kiment a folyosóra, s miután reflexszerűen behúzta maga mögött az ajtót, rádöbbent, hogy a kulcsai valószínűleg a székre akasztott zakójában maradtak. Nadrágja zsebeinek gépies átkutatása bizonyossá tette szeleburdiságát. Csak egy zsebkendő volt nála meg a kése.
    A falhoz tapadva, óvatosan ment le, nehogy megnyikorduljon alatta a második lépcsőfok. A lépcsőház sötétebb aknájából, a feneketlen mélységből, ahonnan bármely pillanatban kiszabadulhatott valami ismeretlen borzalom, dögletes szagfelhők kavarogtak elő, dögkút- és kloákabűz. Délután kelkáposztát főzött a házmesterné.
    Az ügyvéd ajtócsengője balra volt, a talajtól egy méter húsz centire. Nem tapogatta ki, így elsőre mellé bökött.
    Az ajtókereten kóborló kezével végre ráakadt a sima, sárgarézzel bélelt bemélyedésre. Megnyomta középen a rugalmas dudort, melynek puhaságától megborzongott.
    Az áramot kikapcsolták, de egy kevéske még maradt a vezetékekben: az ügyvéd felébresztéséhez talán ennyi is elég lesz. A biztonság kedvéért André azért néhányszor erőteljesen belerúgott az ajtóba. Mivel az alkoholmámoros ügyvéd rosszul csukta be, az ajtó engedett a rúgásoknak, és André belépett a vaksötétbe.
    Megbotlott, nekiesett a falnak, aztán elbotorkált az étkezőig. A szélesre tárt ablakon vagy ötven nagy kaliberű holdsugár áradt be, és a kristálylemez alatt ott fénylett halványan a mozdulatlanná vált Horgony.
    Az idő végre megállt, és André nem hallotta, hogy az ügyvéd előjön a szobájából, mert az már egy másik, egy perccel idősebb világban élt.
    De látta őt valahol a messzeségben, és kénytelen volt elhajítani a kését, hogy megszüntesse a távolságot, és nézte, ahogy az idő elnyeli azt a világot az ügyvéd vérző torkával és petyhüdt testével egyetemben.
    Ekkor a légiriadó végét jelző sziréna disszonáns sikolya hasított bele az éjszakába. Egyik pillanatról a másikra felgyúltak a fények, és a Horgony megszűnt létezni.
    
    
    VI
    
A lépcsőház homálya már ritkulni kezdett az ólommal övezett tarka üvegdarabkákból készült ablakok közelében.
    Sajgó, ólmos lábai az utcára vitték. Két fehér macska surrant el előtte: úgy szökkentek ki egy szemetesládából, mint pezsgősüvegből a pezsgőhab.
    A híd nem volt messze, s a kőből épült mellvéd sima felülete alkalmasabb volt a gyaloglásra, mint a járda repedezett aszfaltja.
    Ekkor bukkant fel mögötte az Őrnagy alakja, akit feldühített, hogy nem szerepel a novellában, és elkapta a grabancát. André felhúzott vállal, kinyújtott karral, fejjel lefelé lógva kapálózott a kőkorlát felett, azt kiáltozva: - Eresszen!
    De rajta kívül senki sem vette észre, hogy az Őrnagy felkapta, mert támadója láthatatlanná vált, és az emberek csak annyit láttak, hogy André eltűnik a folyóban.
    Pacskovszky Zsolt fordítása
    
    

    
    
   DÖGLÖTT HALAK
   
    I
    
A vasúti kocsi ajtaja, szokása szerint, megmakacsolta magát. A vonat túlsó végén a kalauz rátenyerelt a piros gombra, és a sűrített levegő máris végigsüvített a csöveken. A segéd tovább erőlködött, hogy széthúzza a két ajtószárnyat. A nagy huzakodásban kimelegedett. Arcán mint legyek szaladtak szét a szürke izzadságcseppek, zefíringének piszkos nyaka fémesen fénylett.
    A vonat már mozgásba jött, mire a kalauz elengedte a gombot. A szerelvény alatt vidáman böfögött a levegő, és a segéd kis híján elvesztette az egyensúlyát, amikor az ajtó váratlanul engedett. Lebukdácsolt a vonatról, és közben az ajtózár felszakította a táskája oldalát.
    A vonat elindult, a keletkezett légörvény a bűzlő latrinának préselte a segédet, akinek így alkalma nyílt végignézni két arab férfi határozott késszúrásokkal lefolytatott politikai vitáját.
    Megrázta magát, aztán eligazgatta a homlokára rothadó fűként tapadó hajszálait. Könnyű pára szállt föl mélyen kigombolt inge alól, amelyen átütött a hegyes kulcscsont és néhány pár rosszul szabott borda. Lassú léptekkel végigsétált a piros és zöld hatszögű lapokkal burkolt, helyenként hosszú, szürke koszcsíkokkal tarkított peronon. Délután szemetelt az eső, ám a pályaudvari alkalmazottak inkább egy magányos és elmondhatatlanul szégyenletes foglalatossággal töltötték azt az időt, amit munkaköri leírásuk szerint a peronok takarítására kellett volna fordítaniuk.
    A segéd az összes zsebét végigkutatta, mire ujjai rátaláltak a durva hullámkarton lapocskára, amelyet majd a kijáratnál kell leadnia. Hasogatott a térde, rosszul illeszkedő, a napközben átkutatott pocsolyák nyirkos hidegét még mindig őrző ízületei meg-megnyikordultak.
    Táskájában több mint tekintélyes zsákmánnyal igyekezett haza.
    Jegyét odanyújtotta a rács mögött álló, bizonytalan körvonalú férfinak. Az elvette, és gyilkos mosollyal megkérdezte:
    - Csak ez van?
    - Igen... - válaszolt a segéd.
    - Ez hamis.
    - De hiszen a főnököm adta - mondta a segéd kedvesen, szavait könnyednek szánt mosollyal és egy bizonytalan mozdulattal kísérve.
    A peronőr felröhögött.
    - Akkor nem lep meg, hogy hamis. Ma reggel tízet vett tőlem.
    - Tíz micsodát? - érdeklődött a segéd.
    - Tíz hamis jegyet.
    - De minek? - kérdezte értetlenül a segéd. Mosolya előbb elhalványult, majd lehervadt.
    - Hogy magának adja - válaszolta az alkalmazott. - Először is azért, hogy jól lehordhassam magát, ezt a feladatot épp most teljesítem, ez volt a pro primo; pro secundo, hogy büntetést kelljen fizetnie.
    - De miért? - értetlenkedett a segéd. - Hiszen így is alig van pénzem!
    - Azért, mert undorító dolog hamis jeggyel utazni!
    - De hiszen maga gyártja a hamisítványokat!
    - Még szép! Merthogy vannak olyan undorító alakok, akik hamis jeggyel utaznak! Maga talán azt hiszi, kellemes dolog egész nap hamis jegyet gyártani?
    - Az biztos, hogy mindenki jobban járna, ha inkább a peront takarítaná - felelte a segéd.
    - Ne játsszon itt nekem a szavakkal! - dörrent rá a peronőr. - Gyerünk, fizesse ki a bírságot! Harminc frank!
    - Itt valami tévedés lesz - kezdte a segéd. - Ha jegy nélkül utazom, a bírság csak tizenkét frank!
    - Csakhogy hamis jeggyel utazni súlyosabb vétségnek számít. Fizet, vagy hívjam a kutyámat?
    - Úgysem jön - vélte a segéd.
    - Az már igaz - ismerte el a másik -, magának viszont még sokáig csengeni fog a füle!
    A segéd a peronőr zord, csontos arcára emelte tekintetét; dühösen szikrázó szempár nézett vissza rá.
    - Alig van pénzem - motyogta.
    - Nekem is. Fizessen!
    - Ötven frankot kapok naponta, és ebből még ennem is kell.
    Az alkalmazott meghúzta sapkaellenzőjét, mely most kék védőálarcként takarta el az arcát.
    - Fizessen! - jelezte egymáshoz dörzsölt hüvelyk- és mutatóujjával.
    A segéd előkotorta rongyos lakkpénztárcáját. Előhúzott két tízfrankos és egy ötfrankos bankjegyet.
    - Itt van huszonöt - javasolta bizonytalanul.
    - Harminc - követelte a peronőr három szétterpesztett ujja.
    A segéd felsóhajtott és lehorgasztotta a fejét. Lábujjait szemlélve felrémlett előtte főnöke arca. Pontosan a szemébe köpött. Szívverése felgyorsult. Az arc kezdett elmosódni, majd lassan semmivé lett. A segéd a bankjegyeket a felé nyújtott kézbe nyomta, és elhagyta a vasútállomást. Még hallotta a jellegzetes csattanást, ami jelezte, hogy a peronőr sapkaellenzője visszatért szokásos helyére. Lassan kaptatott fölfelé az emelkedőn. Táskája feltörte sovány oldalát, merítőhálójának bambusznyele léptei ritmusára verdeste cingár, göcsörtös lábikráit.
    
    
    II
    
Nekifeszült a vaskapunak, mely rémes nyikorgással adta meg magát. A lépcsőfeljáró fölött kigyulladt a gömbölyded, piros lámpa, és az előszobában halkan megszólalt a csengő. Amilyen gyorsan csak tudta, átpréselte magát a nyíláson, és bezárta maga mögött a kaput, de így sem kerülhette el az áramütést, mert a tolvajriasztó kapcsolója megint nem volt a helyén.
    Elindult a sétányon a ház felé. Éppen félúton rálépett valami kemény tárgyra, s a földből máris jeges vízsugár tört elő, hogy bokája és nadrágszára közé hatolva térdig eláztassa.
    Futásnak eredt. A düh fokozatosan kerítette hatalmába, mint minden este. Ökölbe szorított kézzel mászta meg az utolsó három lépcsőfokot. Már éppen felért, amikor a háló egyszer csak a lába közé keveredett, és miközben megpróbálta visszanyerni egyensúlyát, táskája újabb szakadással gazdagodott egy hirtelen támadt szögtől. Úgy érezte, hogy mélyen a testében kificamodott valami. Szótlanul zihált. Néhány pillanat múlva visszanyerte nyugalmát, s álla visszabiccent a mellkasára. Aztán megérezte a nedves nadrágszárból sugárzó hideget, mire megfogta az ajtógombot, majd nyomban el is engedte. Orrfacsaró gőz szállt föl, miközben az izzó porcelánhoz tapadt bőrdarab elszenesedett és összezsugorodott. Az ajtó kinyílt. A segéd belépett.
    Sovány lábai alig vitték, végül leroskadt az előszoba egyik sarkában, a dermesztő bűzt lehelő nyirkos kőre. Szíve vad, szabálytalan dobbanásokkal lüktetett bordái között.
    
    
    III
    
- Sovány fogás - állapította meg a főnök, miután megvizsgálta a táska tartalmát.
    A segéd az asztal előtt állva várakozott.
    - Tönkretette őket - tette hozzá a főnök. - Ennek itt megsérült a fogazata.
    - Mert ócska a háló - mondta a segéd. - Ha azt akarja, hogy friss és hibátlan bélyeghalakat hozzak magának, adjon pénzt új hálóra!
    - Hát ki nyűtte el azt a hálót? - kérdezte a főnök. - Maga vagy én?
    A segéd nem válaszolt. Megégett tenyere egyre jobban fájt.
    - Válaszoljon! - csattant fel a főnök. - Maga vagy én?
    - Én, de maga küld halászni mindennap - felelte a segéd.
    - Én nem kényszerítem semmire - mondta a főnök. - De ha meg akarja keresni a napi ötven frankját, azért csinálnia is kell valamit.
    - Abból harminc frank elmegy a jegyre - jegyezte meg a segéd.
    - Milyen jegyre? Fizetem magának az utat oda-vissza!
    - Hamis jeggyel.
    - Miért nem nézi meg alaposabban?
    - Honnan kellett volna észrevennem, hogy hamis?
    - Nem nagy ügy - mondta a főnök. - Ha hullámkartonból van, akkor biztosra veheti, hogy hamis, mert a rendes jegyet fából készítik.
    - Rendben - nyugtázta a segéd. - Akkor most adja meg a harminc frankomat.
    - Eszem ágában sincs. Az összes bélyeghal sérült.
    - Nem igaz! - tiltakozott a segéd. - Két órámba került, hogy kihalásszam őket, ráadásul jeget is kellett törnöm! A lehető legóvatosabban dolgoztam, talán ha két sérült akad a hatvanból.
    - Csakhogy én nem ilyeneket akartam - mondta a főnök. - Nekem az 1855-ös guyanai kétszázas kell. Mit kezdjek egy újabb Zanzibár-sorozattal? Tegnap is ilyet hozott.
    - Az ember olyat fog, amilyet talál - mentegetőzött a segéd. - Főleg egy ilyen hálóval! Különben sincs guyanai-szezon. A Zanzibárokat elcserélheti valami másra.
    - Túl sok van belőlük az idén - mondta a főnök. - Nem érnek semmit.
    - Hát a vízsugár a bokámra, a tolvajriasztó-berendezés és az ajtógomb? - fakadt ki váratlanul a segéd.
    Márgaszín, sovány arcán elmélyültek a ráncok. A sírás kerülgette.
    - Ettől csak megedződik - válaszolta a főnök. - Különben is, mondja meg, mit csináljak itt. Beleőrülök az unalomba.
    - Menjen bélyeghalat fogni! - vágta rá a segéd.
    Csak hatalmas erőfeszítés árán sikerült állva maradnia.
    - Arra itt van maga - mondta a főnök. - De maga tolvaj. A semmiért kapja tőlem a pénzt!
    A segéd fáradt mozdulattal végighúzta homlokán kopott kabátujját. Zúgott a feje, mint egy harang. Az asztal pár könnyed tánclépéssel eltávolodott tőle, ő szeretett volna megkapaszkodni valamiben, de a kandalló is kitért előle. A segéd egyensúlyát vesztve összerogyott.
    - Keljen föl - parancsolta a főnök. - Ne az én szőnyegemen...
    - Megkaphatnám a vacsorámat...? - suttogta a segéd.
    - Legközelebb majd korábban jön - felelte a főnök. - Keljen már föl! Nem akarom a szőnyegemen látni! Keljen föl, az isten szerelmére!
    Hangja remegett a dühtől, bütykös ujjai az íróasztal lapján doboltak.
    A segédnek minden maradék erejét összeszedve sikerült feltérdelnie. Gyomrát csomóra kötötte az éhség, piszkos zsebkendővel átkötött kezéből vér és savó szivárgott.
    A főnök gyorsan kiválasztott három bélyeghalat, és a segéd arcába vágta. Azok halk köpölycuppanással tapadtak rá a segéd elgyötört arcára.
    - Ezeket nyugodtan vigye vissza oda, ahonnan hozta! A szótagok megannyi méregbe mártott nyílvesszőként szelték át a levegőt.
    A segéd sírva fakadt. A homlokába hulló ritkás hajzat alatt, a bal orcáján megtapadt vérszívóktól szédelegve nagy nehezen felállt.
    - Most mondom utoljára - figyelmeztette a főnök -, hogy nem akarok több sérült bélyeghalat. És ne jöjjön nekem a rossz hálóval!
    - Értettem, uram - hörögte a segéd.
    - Itt az ötven frankja! - mondta a főnök.
    Elővett egy bankjegyet a zsebéből, ráköpött, aztán félbetépte és ledobta a földre.
    Miközben a segéd lehajolt a pénzért, erőtlen térdei rövid, száraz triolákat recsegtek.
    - Koszos az inge - állapította meg a főnök. - Ma éjszaka odakint alszik.
    A segéd fölvette a pénzt és kiment. A szél egyre erősebben fújt, vészjóslóan zörgette a bejárati ajtó katedrálüvegét. A segéd még egy utolsó pillantást vetett a főnökére, aztán becsukta maga mögött az iroda ajtaját.
    A főnök hatalmas sárga lupéjával a Zanzibár-album fölé hajolva nyomban nekilátott, hogy fölbecsülje a zsákmányt.
    
    
    IV
    
A segéd a bélyeghaltócsákkal fenntartott szoros és hosszantartó kapcsolattól megzöldült felöltőjét magán szorosan összehúzva ment le a lépcsőn. A szél behatolt a szövet résein, felfújta a kabát hátát, amitől a segéd úgy nézett ki, mintha púpos lenne. Gerincoszlopa nehezen viselte a nagyfokú alakváltozásból adódó terhelést, mivel endogén mimikriben szenvedett, ezért mindennapos küzdelmet folytatott annak érdekében, hogy megőrizze leromlott állapotú szerveinek szokásos működését és alakját.
    Éjszakai sötétség fogadta. Csak a földből szivárgott némi olcsó, fakó fény. A segéd jobbra fordult, és elbotorkált a ház sarkáig. A locsolócső fekete vonala vezette. Azért hevert ott, mert a főnök ezzel fojtotta vízbe a pincéjébe bemerészkedő patkányokat. Odaért a szúette kutyaólhoz, mely már az előző éjjel is alvóhelyéül szolgált. A nedves szalma csótányszagot árasztott. Az íves ajtónyílást egy hajdanvolt takaró maradványa fedte. A segéd négykézlábra ereszkedett, de amint félrehajtotta a takarót, hogy bemásszon, hatalmas robbanás és vakító fény fogadta. Jókora petárda durrant odabent, szúrós puskaporszaggal árasztva el a kutyaólat.
    A segéd hátrahőkölt, szíve őrült kalimpálásba kezdett. Visszafojtotta a lélegzetét, így próbálta megzabolázni száguldó szívverését, de abban a pillanatban forogni kezdett vele a világ, ezért aztán mégiscsak belekortyolt a levegőbe. Tüdeje nyomban eltelt puskaporszaggal, s a füst kissé elkábította, de egyúttal meg is nyugtatta.
    Megvárta, amíg a csönd visszatér, hallgatózott, majd halkan füttyentett. Nem nézett hátra, csak bemászott az ólba, és összekuporodott a mocskos szalmán. Újra füttyentett, aztán megint fülelt. Apró, könnyed léptek közeledtek, a föld sápadt fényénél meglátta a hozzá igyekvő élőlényt. Az ő kedves, puha, szelíd élőlénye volt, ő táplálta, jól-rosszul, döglött bélyeghallal. Az élőlény bebújt az ólba és a gazdájához simult. A segéd feleszmélt, és arcához emelte a kezét. A három bélyeghal már javában szívta a vérét. Határozott mozdulattal, kikívánkozó jajkiáltásait magába fojtva sorra letépte őket, aztán mindet kihajította az ólból. A földből felszálló pára majd nedvesen tartja őket másnapig. Az élőlény nyalogatni kezdte gazdája vérző arcát, ő pedig beszélt hozzá, hogy megnyugodjon. Halkan beszélt, mert tudta, hogy főnöke a legrafináltabb berendezésekkel igyekszik lehallgatni, amikor egyedül van.
    - Teljesen kikészít - sóhajtotta.
    Az élőlény szelíden morgott és még hevesebben nyalogatta.
    - Azt hiszem, tennem kellene valamit. Nem szabad hagynom, hogy ilyen rosszul bánjon velem. Még azt is megtiltja, hogy tiszta ingben járjak! Fából készült hamis jeggyel akarok utazni, meg akarom javítani a hálót, és nem fogom hagyni, hogy megint kilyukassza. Nem leszek hajlandó a kutyaólban aludni, követelni fogom a szobámat, és fizetésemelést kérek, mert napi ötven frankból nem lehet megélni. És meg akarok hízni, és nagyon erős és nagyon szép akarok lenni, és fel fogok lázadni, amikor nem számít rá, és beverem a képét egy téglával. Azt hiszem, meg fogom tenni.
    Elfészkelődött a vackán, majd oly lázas fejtörésbe kezdett, hogy heves gesztusaitól az ól levegője nagy hullámokban tódult kifelé a kerek nyíláson, s végül szinte egy lélegzetvételre való sem maradt odabenn. Az ól alján lévő hasadékokon át, a szalmán keresztül ugyan beszivárgott némi levegő, de ettől csak még erősebb lett a csótányszag, amelybe most már tüzelő meztelen csigák undorító bűze is keveredett.
    - Gyűlölöm ezt az ólat. Hideg van. Még szerencse, hogy te itt vagy. Megint hallom azt a zajt a pincéből, ahogy ömlik be a víz a patkánylyukakba. Nem bírom tovább, hogy minden áldott este a patkányok halálhörgésével a fülemben kell elaludnom. Miért akarja mindenáron megölni azokat a patkányokat? És miért éppen vízzel? Mindenki más vérrel irtja a patkányokat!
    Az élőlény már nem nyalogatta. A segéd a szürkén derengő föld háttere előtt látta a finom kis orrot, a hegyes füleket és a hideg villanásokat visszatükröző sárga szempárt. Az élőlény forgolódni kezdett, aztán kényelmesen összegömbölyödve, orrát gazdája combjára fektetve befészkelte magát a segéd ölébe.
    - Fázom - suttogta a segéd.
    Halkan felzokogott. Könnyei végigcsorogtak a szalmán, melyből könnyű pára szállt fel, s a tárgyak körvonalai bizonytalanná váltak.
    - Ébressz fel reggel - tette hozzá. - Vissza kell vinnem azt a három bélyeghalat. Csak ne kapjak megint hamis vonatjegyet!
    Távoli lárma hallatszott, éles visítások és apró lábak dobogásának zaja.
    - Ó! - sóhajtott fel a segéd. - Már megint kezdi a patkányokkal! Bárcsak ő is patkány lenne! Akkor én fognám azt a csövet! Remélem, holnap este odaadja az ötven frankomat. Éhes vagyok! Akár egy eleven patkányt is felfalnék!
    Két kezét gyomrára szorítva sírt tovább. Aztán a zokogás üteme fokozatosan lelassult, ahogy egy gép megáll, s az agyongyötört test lassan elernyedt. Lába kibújt a nyíláson, arcát a bűzös szalmán nyugtatva aludt. Üres gyomrában mintha kavicsok őrlődtek volna.
    
    
    V
    
A főnök éppen a szobában heverészett, amikor meghallotta a cisz-mollban felcsendülő dallamos mondatot, amely a borsárus lány érkezését hirdette. Felállt, s megállapítván, hogy ily módon tud járni, kiszaladt az előszobába. Az ajtót tudatos durvasággal tépte fel. A lépcső tetején megállt, onnan figyelte a lány közeledtét.
    A lányon a szokásos egyenruha volt: aprócska, a popsit épp csak eltakaró rakott szoknya, piros-kék bokazokni és egy csinos, a keblek alját fedetlenül hagyó kis boleró, de ne feledkezzünk meg a piros-fehér csíkos vászonsapkáról se, amit a Mauritius-szigeti borsárusok türelmes makacssággal kényszerítettek rá a világra.
    A főnök odaintett neki, s mialatt a lány felsétányolt, ő elébe sietve lement a lépcsőn.
    - Jó napot! - köszöntötte. - Borsot szeretnék.
    - Hány szemet? - kérdezte a lány erőltetett mosollyal, mivel gyűlölte őt.
    Fekete haja, bőrének tompa fénye épp ellenkező hatással volt a főnökre, mint ha egy pohár hideg vizet öntöttek volna a nadrágjába.
    - Csak menjen föl a lépcsőn, aztán megmondom!
    - Maga meg lenn marad, hogy belessen a szoknyám alá, ugyebár?
    - Igen - csorgatta nyálát a főnök, és már nyúlt is a lány felé.
    - Előbb fizesse ki a borsot! - mondta amaz.
    - Mennyibe kerül?
    - Száz frank egy szem, és azonnal meg kell ennie.
    - Utána felmegy a lépcsőn? - duruzsolta a főnök. - Adok magának egy Zanzibár-sorozatot!
    - A bátyám tegnap hármat is hozott haza - incselkedett a lány mézes-gúnyos mosollyal. - Tessék, kóstolja meg a borsomat! - nyújtott felé egy szemet.
    A főnök nem vette észre, hogy mérges szegfűmagot kap. Gyanútlanul a szájába vette és lenyelte. A borsárus lány már indult is.
    - Hé! - méltatlankodott a főnök. - És a lépcső?
    - Ah! Ah! - felelte a lány démoni elégedettséggel, majd a kerítésnek dőlve figyelte, ahogy a gyorsan felszívódó méreg élénkítő hatása a főnököt futásra, majd szélsebes vágtázásra készteti.
    Amikor a férfi már harmadszor kerülte meg a házat, a lány integetett neki, s várta, hogy a főnök végre ránézzen, amit az a negyedik, még nagyobb sebességgel teljesített kör után meg is tett. Ekkor a lány felemelte apró rakott szoknyáját, és érdeklődve figyelte, ahogy a főnök arca ellilul, majd lilából feketébe vált, s végül vörösre gyúl, és vidáman felkacagott, amikor a férfi - aki a szemét egy pillanatra sem tudta levenni az igencsak vérpezsdítő látványról - néhány lépés után megbotlott a patkányirtó locsolócsőben, és arccal egy méretes kőre zuhant, amely pontosan a két pofacsontja közé, az orr és az állkapocs helyére ékelődött be. A főnök két lábával tovább kapálva dupla árkot vájt a földbe, s miután cipője orra hamarosan elkopott, láthatóvá vált a kétszer öt szétterpesztett, durva lábujj, amelyekkel a földtúró kétségbeesetten igyekezett megtartani a zoknit a lábán.
    A borsárus lány becsukta maga mögött a kaput, vászonsapkája bojtját megvetése jeléül csúfondárosan átlendítette a túloldalra, és folytatta útját.
    
    
    VI
    
A segéd megint hiába rángatta a vasúti kocsi ajtaját. A fülkében fullasztó volt a hőség, így az utasok rendre megfáztak, miután leszálltak a vonatról. A mozdonyvezető bátyja ugyanis zsebkendőárus volt.
    A segéd végigküszködte az egész napot a nyomorúságos fogásért, szíve mégis elégedett izgalommal dobogott, mert elhatározta, hogy megöli a főnökét. Fölfelé, illetve lefelé rántva az ajtószárnyakat, végül sikerült szétválasztania az ajtó két felét, mert rájött, hogy a sapkás peronőr - csak azért, hogy vele kiszúrjon - kilencven fokkal elfordította az ajtót. Büszke öröm feszítette beesett mellét, hogy nem tudtak túljárni az eszén, könnyedén leugrott a peronra, és a zsebeiben kezdett kutatni. Szinte azonnal megtalálta a hullámos kartonlapot, és a kijárat felé sietett. Az ott álldogáló sunyi képű férfiban nyomban felismerte előző napi zaklatóját.
    - Hamis jegyem van - közölte.
    - Nahát! - csodálkozott az alkalmazott. - Mutassa csak!
    A segéd odanyújtotta a jegyét, a férfi elvette, majd olyan elmélyült figyelemmel vizsgálgatta, hogy sapkája jócskán kitágult; a kajla füleknek több se kellett, s máris bebújtak a sityak alá.
    - Kitűnő utánzat - állapította meg a peronőr.
    - Eltekintve attól, hogy nem fából van, hanem kartonból - jegyezte meg a segéd.
    - Valóban? - csodálkozott a férfi. - Pedig megesküdnék rá, hogy fa, persze, csak ha nem tudnám, hogy karton.
    - Képzelje el, a főnököm úgy adta nekem, mintha valódi lenne!
    - A valódi csak tizenkét frankba kerül, de ezt biztosan sokkal drágábban vette.
    - Mennyit érhet? - kérdezte a segéd.
    - Harminc frankot is megadnék érte - ajánlotta a férfi, és a zsebébe nyúlt.
    A mozdulat könnyedségéből a segéd rögtön rájött, hogy a másik valami rosszban sántikál, de a férfi csak három, diópáccal hamisított tízfrankos bankjegyet húzott elő.
    - Tessék - tette hozzá.
    - Nyilván hamis - szögezte le a segéd.
    - Csak nem képzeli, hogy valódi pénzt adok hamis jegyért!
    - Nem - mondta a segéd. - Akkor viszont megtartom a jegyet.
    Minden erejét összeszedte, és akkora lendületet vett, hogy sovány öklével a sapkás fej egész jobb oldaláról sikerült lehántania a bőrt. A férfi a szemellenzőhöz emelte a kezét, és imígyen tisztelegve vágódott el, minek következtében könyökét a peron kemény - e helyen éppen kék és halványan foszforeszkáló - hatszögletű műkőlapjába verte.
    A segéd átlépett a testen. Úgy érezte, belsejét melegség és tiszta életerő járta át. Sietve megmászta az emelkedőt. A hálót kiszabadította a bőrszíjból, és ráakasztva azt a rézsű mentén végigfutó korlát tartóoszlopainak fejére, könnyedén húzta föl magát az ösvény éles kövei között. Csak néhány métert sikerült így megtennie, mert ekkor a háló leszakadt keretéről és elrepült. A nyél végén még ott volt az acélgyűrű: azzal kapja majd el a főnöke nyakát.
    Hamarosan elérte a kerítést. Remélve, hogy dühe fel-korbácsolásához kap egy jó áramütést, a kaput minden elővigyázatosság nélkül lökte be, de nem érzett semmit. Megállt. A lépcső előtt valami mozgott. A segéd végigrohant a sétányon. Bőre a hideg ellenére kipirosodott, orrát megcsapta a testéből áradó, szalma- és csótánybűzzel tetézett ápolatlan szag.
    Megfeszítette satnya bicepszét, és elszántan megmarkolta a bambusznyelet. A főnöke bizonyára megölt valakit.
    A döbbenettől földbe gyökerezett a lába, amikor felismerte a sötét öltönyt és a keményítőtől fényes ingnyakat. A főnök feje nem volt egyéb fekete masszánál, lábai az utolsó simításokat végezték a két mély vájat barázdáin.
    Kétségbeesés kerítette hatalmába, minden tagjában reszketett a dühtől és a gyilkolás vágyától. Nyugtalansággal vegyes izgalommal nézett körül. Régóta fölgyülemlett mondatok tömkelege tódult a nyelvére. Ki kellett mondania őket.
    - Hogy tehetted ezt, te disznó?
    - „Disznó” - visszhangzott tompán a megkésett sértés a közömbös térben. - Disznó! Szemét állat! Szarrágó! Rohadék! Aljas tolvaj! Vérszopó gazember! Szemét dög!
    Patakzott a könnye, mert a főnök nem felelt. Fogta a bambusznyelet, és a főnök háta közepébe döfte.
    - Válaszolj, te vén barom! Hamis jegyet adtál?
    Teljes súlyával a botra nehezedett, ettől a bambusznyél áthatolt a méregmarta szöveteken, majd a bot átellenes végét pörgettyűnyélként forgatva várta, hogy kibújjanak a férgek.
    - Hamis jegy, csótánybűzös szalma, a tegnapi harminc frankom, és éhes is vagyok, és a mai ötven frank?
    A főnök már alig mozgott, de a férgek nem bújtak elő.
    - Meg akartalak ölni, te szemét állat! Nekem kellett volna kinyírnom téged, te rohadék! Most mi lesz az ötven frankommal, he?
    Kirántotta a nyelet a sebből, és nagyokat vágott vele az elszenesedett koponyára, amely az ütésektől összeroskadt, mint a túlsütött felfújt kérge. A fej helyén nem maradt semmi. A főnök az ingnyaknál véget ért.
    A segéd már nem reszketett.
    - Szóval inkább lelépsz. Jó. De velem mi lesz? Nekem ma ölnöm kell!
    Leült a földre és sírva fakadt, mint előző este. A gyengédségre éhes élőlény könnyű léptekkel odaszaladt hozzá. A segéd becsukta a szemét. Arcán érezte az odaadó, lágy érintést, és ujjai a törékeny nyak köré fonódtak. Az élőlény meg sem próbált védekezni, és amikor a segéd arcán lassan kihűlt a simogatás, megértette, hogy megfojtotta az élőlényt. Felállt. Végigbotladozott a sétányon, kiért az útra, és találomra jobbra fordult. A főnök immár mozdulatlanul hevert a földön.
    
    
    VII
    
Nagy, kék bélyeghalpocsolya terült el előtte. Leszállt az éj, a vízen sejtelmes, távoli visszfény ragyogott. A pocsolya sekély vizében százával hemzsegtek az egész évben szaporodó, ezért értéktelen bélyeghalak.
    Táskájából előhúzott két cöveket, és leszúrta őket egymástól egy méterre, a víz partján. Vékony, erős acélhuzalt feszített közéjük, majd ujjával szomorú hangot pendített rajta. Az acélhuzal a földtől tíz centiméterre, a pocsolya szélével párhuzamosan feszült.
    A segéd néhány lépést hátrált, aztán arccal a víz felé fordult, és csukott szemmel elindult egyenesen a huzal felé. Andalító dallamot fütyült, az élőlény kedvenc dalát. Lassan, kimért léptekkel közeledett a pocsolya felé, míg lába az acélhuzalba nem akadt. Arccal a vízbe zuhant. Nem mozdult többé. Sápadt arcára kék bélyeghalak tapadtak a néma felszín alatt.
    Krakler Judit fordítása
    

    
    
   A FARKASEMBER
   
A Megrögzött Falka- és szoknyavadászok erdejében, a pikardiai emelkedő alján élt egyszer egy jóvágású, sötét bundájú, nagy piros szemű felnőtt farkas. Denis-nek hívták, és legkedvesebb szórakozása abban állt, hogy bámulta a Ville d'Avray-ból érkező autókat, amint teljes gázzal nekivágnak a napfénytől csillogó vagy az időnkénti záporok után az erdő magas fáinak olívzöldjét visszatükröző kaptatónak. Nyári estéken szívesen bóklászott a sarjerdőben is, hogy meglepje ott a napjaink fehérneműinek többségét sajnálatos módon jellemző kusza gumírozással bajmolódó türelmetlen párocskákat. Filozofikus nyugalommal figyelte az alkalmi duók esetenként siker koronázta erőfeszítéseit, majd fejét csóválva szemérmesen elvonult, valahányszor egy-egy készséges áldozat - ahogy a prémvadászok mondani szoktak - puskavégre került. Több nemzedéknyi civilizált farkasős leszármazottjaként Denis fűvel és kék jácinttal táplálkozott, étrendjét ősszel néhány válogatott gombával, télen pedig a Szövetkezet sárga teherautójáról - igencsak fanyalogva - elemelt néhány üveg tejjel egészítette ki. Állati eredetére emlékeztető íze miatt utálta a tejet, s novembertől februárig egyfolytában átkozta ezt a „mocskos időt”, mely tejivásra, s következésképpen folyamatos gyomorbántalmakra kárhoztatta.
    Denis nagyon jól kijött a szomszédaival, mivel azok - farkasunk visszahúzódó életmódjának köszönhetően nem is tudtak létezéséről. Egy kis üregben lakott, melyet sok évvel korábban egy akkor még szépreményű, de utóbb reményvesztetté váló aranyásó vájt a földbe, aki egész életében balszerencsés lévén, végül megbékélt a gondolattal, hogy soha nem leli meg a „narancsos kosarat” (ahogy Louis Boussenard mondaná)13, így aztán (déli)gyümölcstelen erőfeszítéseibe belefáradva, s végóráját közeledni érezvén úgy döntött, hogy amilyen hiábavaló, oly rögeszmés ásatásait legalább egy kellemesebb éghajlatú vidéken folytatja. Denis kényelmes kis odút rendezett be magának, melyet az évek folyamán az országúton összeszedett - a gyakori balesetekből visszamaradt - dísztárcsákkal, csavarokkal és más autóalkatrészekkel igyekezett még lakályosabbá tenni. Az autók megszállottjaként kedvtelve gyönyörködött kincseiben, s a szerelőműhelyről álmodozott, melyet egy nap majd feltétlenül megnyit. Asztala egy a négy sarkán könnyűfém hajtórudakra rögzített bőröndfedél volt, ágyat egy testes platánnal futó kalandba keveredett öreg Amilcar bőrüléseiből fabrikált magának, a már régóta csak a szívében élő szülei portréját pedig egy-egy - extravagáns keretként szolgáló - gumiabroncs ölelte körbe. Mindez ízlésesen illeszkedett a talajkutatótól megörökölt, jóval rusztikusabb használati tárgyakhoz.
13 A XIX. század végén számos ifjúsági (kaland)regényt publikáló Louis Boussenard 1883-ban kiadott, Az aranymezők kalózai című regényében szerepel ez a kifejezés: az ausztráliai aranyásók nevezték „narancsos kosárnak” azt a lelőhelyet, ahol több nagyméretű aranyrögöt találtak. (A ford.)
    Egy szép augusztusi estén Denis felkerekedett, s megkezdte szokásos, az emésztést elősegítő könnyű sétáját. A telihold csipkés szegélyű árnyakká varázsolta a fák lombjait, s a tiszta fényben farkasunk szeme az arbois-i bor lágy, rubinvörös színében ragyogott. Denis már közel járt a rendszerint sétája végpontjául választott tölgyfához, amikor a végzet útjába sodorta a Sziámi Mágust, polgári nevén Étienne Pample-ot, valamint a kis Lisette Cachou-t, a Gronceil étterem barna hajú pincérnőjét, akit a Mágus nem minden hátsó szándék nélkül csalt ki a Megrögzött Falka- és szoknyavadászok erdejébe. Lisette aznap viselte először vadonatúj „Téboly” márkájú fűzőjét, amit a Sziámi Mágusnak csak hatórányi megfeszített munkával sikerült lehámoznia róla; eme apró malőrnek köszönhető, hogy Denis összefutott velük e meglehetősen kései órán.
    A találkozásra Denis szempontjából rendkívül szerencsétlen körülmények közepette került sor. Éppen éjfél volt, a Sziámi Mágus teljesen ki volt borulva, a környéken pedig bőségesen tenyészett a cickafarkfű, a varjúháj, a nyúlfülegomba és a vérehulló fecskefű, melyek az utóbbi időben kötelezően kísérik az elordasulás - vagyis inkább az elordastalanodás - jelenségét, amint azt hamarosan olvashatjuk majd. Feldühödvén az egyébként igen tapintatos, egy bocsánatkérést mormolva máris elsomfordálni készülő Denis megjelenésén, a Lisette-ben mélységesen csalódott, és fölös energiái levezetésére immár valami más módot kereső Sziámi Mágus az ártatlan állatra vetette magát, és kegyetlen erővel vállon harapta. Denis rémülten nyüszítve menekült. Hazaérve szokatlan fáradtság kerítette hatalmába, és hamarosan zavaros látomásokkal terhes mély álomba merült.
    Lassanként elfelejtette a kínos incidenst, a napok pedig hol egyformán, hol színesebben sorjáztak egymás után. Közeledett az ősz, s vele az özönvízszerű szeptemberi esők, melyek érthetetlen módon vörösre színezik a fák leveleit. Denis degeszre ette magát pereszkegombával és tinóruval, néha bekapott egy-egy alig észrevehető, a fák kérgén növő csészegombát, de messzire elkerülte az emészthetetlen májgombát. Az erdőt esténként már egyre sietősebben hagyták el a kirándulók, és Denis is egyre korábban tért nyugovóra. Ennek ellenére úgy érezte, nem tudja rendesen kipihenni magát, és rémálmokkal tűzdelt éjszakái után rendszerint kiszáradt, lepedékes pofával, sajgó tagokkal ébredt. Még az autók iránti lelkesedése is alábbhagyott, és megesett, hogy a délidő álomban találta: békésen bóbiskolt ernyedt mancsában egy rozsdás réz alkatrész kifényesítése céljából elővett rongydarabbal. Az éjszakánként mind nyugtalanabbul alvó Denis sehogy sem tudott rájönni alvászavarai okára.
    A következő teliholdkor jeges hideget érezve, hirtelen felszökő láztól vacogva riadt fel álmából. Megdörzsölte a szemét, és az imént rátört hidegrázás okát keresve lámpásért nyúlt. Bekapcsolta egy megbokrosodott Mercedestől néhány hónappal korábban örökölt pompás fényszóróját, amely vakító fénnyel árasztotta el odúja legeldugottabb sarkait is. Bizonytalan léptekkel, kissé tántorogva elindult a toalettasztala fölé erősített visszapillantó tükör felé. Igencsak elcsodálkozott, amikor észrevette, hogy a helyváltoztatáshoz csak a hátsó lábait használja, de még ennél is jobban meglepődött, amikor szembesült saját tükörképével: a kis kerek tükörből egy idegen, sápadt és szőrtelen arc nézett vissza rá, melyet csak a két szép rubinszem tett némiképp ismerőssé. Artikulálatlan üvöltést hallatva végignézett magán, és azonnal megértette, honnan ez az egész testét vacogtató, farkasordító hideg. Dús, sötét szőrzete odalett, és egy idétlen, azon férfiakéra hajazó emberi test tárult a szeme elé, akiknek szerelmi bénázásain rendszerint oly jókat derült.
    A dolog nem tűrt halasztást. Denis rávetette magát az országúti baleseteket követően összeszedett legkülönfélébb göncökkel teli bőröndre. Ösztöne azt súgta neki, hogy egy szolidan elegáns, fehérrel csíkozott szürke öltönyt válasszon, hozzá egyszínű, rózsafa árnyalatú inget s egy bordó nyakkendőt. Amint felöltözött, rögtön jobban érezte magát, már a foga sem vacogott, ám azt továbbra sem értette, hogyan képes ilyen könnyedén megállni a két hátsó lábán. Tanácstalan tekintete ekkor tévedt a vacka körül szerteszét heverő sötét szőrcsimbókokra, s Denis könnyekre fakadt, elsiratta hajdani külsejét.
    Akaraterejét megfeszítve mindazonáltal kisvártatva összeszedte magát, és próbálta megérteni a történteket. Olvasmányainak köszönhetően meglehetősen tájékozott volt a világ dolgaiban, így aztán világosnak tűnt számára az eset: a Sziámi Mágus valójában egy farkasember, és ő, Denis a fenevad marásától most maga is átváltozott: farkasból emberré.
    A gondolatra, hogy egy ismeretlen világban kell élnie, először mérhetetlen rettegés fogta el. Emberként az emberek között számtalan veszély leselkedik rá. Denis jól tudta, hogy „ember embernek farkasa”, hiszen a sofőröknek a pikardiai emelkedőn egymás ellen vívott, éjjel-nappal folyó meddő harca már némi jelképes ízelítőt adott neki abból a borzalmas létformából, melyhez immár - akár tetszik, akár nem - alkalmazkodnia kell. Aztán eltöprengett. Amennyiben a könyvek nem hazudnak, számíthat rá, hogy átváltozása csupán átmeneti jellegű. Miért ne használná ki ezt az alkalmat arra, hogy körülnézzen a városban? E ponton be kell vallanunk, hogy ekkor farkasunk elméjében felrémlett néhány, az erdőben látott jelenet, ám ezek most egészen más reakciókat váltottak ki belőle, mint korábban, és azon kapta magát, hogy megnyalja a szája szélét, aminek köszönhetően megállapíthatta, hogy nyelve, a történtek ellenére, ugyanolyan hegyes, mint azelőtt. Odalépett a visszapillantó tükörhöz, hogy közelebbről is megnézze magát. Vonásait így, másodjára már nem is találta olyan visszataszítónak. Száját kitárva megnyugodva látta, hogy szájpadlása megőrizte szép, fekete színét, és arról is megbizonyosodhatott, hogy továbbra is képes bármilyen irányba elfordítani az átlagosnál talán egy leheletnyivel hosszabb és szőrösebb füleit. Úgy találta, hogy ez a kis kerek tükörből rá visszatekintő arc ovális alakjának, arisztokratikus sápadtságának és a belőle kiragyogó hófehér fogsornak köszönthetően, mindent egybevetve, az egyik legmegnyerőbb emberpofa, amit valaha is látott. A helyzeten nem tudok változtatni - gondolta -, tehát okosabb, ha megpróbálok hasznot húzni belőle, és tapasztalatszerzésre használom fel. Azért óvatosságból, indulás előtt magához vett egy sötét napszemüveget, mellyel szükség esetén elfedheti majd szeme rubintos csillogását. Karjára vetett egy esőkabátot is, aztán elszántan az ajtóhoz lépett. Néhány pillanattal később, kezében egy könnyű bőrönddel, már az út szélén álldogált, s miközben magába szívta a reggeli - ezúttal fura módon illatszegény - levegőt, eltökélten mutatta fel hüvelykujját az első, felé közeledő autónak. Úti célként Párizst választotta, mert tapasztalatból tudta, hogy az autósok nemigen állnak meg az emelkedő alján, ellenben a lejtőn jók az esélyei, hiszen köztudott, hogy a gravitáció ereje megkönnyíti a kocsik újraindítását.
    Eleganciájának köszönhetően hamarosan felvette őt egy ráérősen vezető autós, és a sofőr jobbján kényelmesen elhelyezkedő Denis mohón falta szemével az ismeretlen nagyvilágot. Húsz perccel később az Operaház előtti téren szállt ki. Derült, kellemesen hűvös idő volt, s a forgalom sűrűsége is az illendőség határain belül maradt. Denis merészen nekivágott a gyalogátkelőnek, és elindult a körúton az Hôtel Scribe irányába, ahol kivett egy fürdőszobát és szalont is magába foglaló kis lakosztályt. Bőröndjét a személyzet gondjaira bízva nyomban elindult, hogy kerékpárt vásároljon magának.
    A délelőttje mintegy álomban telt: a rengeteg újdonságba belekábult Denis hirtelen nem is tudta, merre kerekezzen tovább. Lelke legmélyén ugyan ott bujkált a vágy, hogy keressen egy farkast, akit megharaphatna, de sejtette, hogy csak nehezen találna megfelelő áldozatot, és egyébként is élt a gyanúperrel, hogy nem minden igaz, amit a vonatkozó szakirodalomban a farkasemberekről összeírtak. Eszébe jutott, hogy némi szerencsével bizonyára az Állatkertbeli farkasok közelébe férkőzhetne, de ezt a lehetőséget végszükség esetére tartogatta. Új kerékpárja minden figyelmét lekötötte. Teljesen elbűvölte ez a csillogó-villogó, nikkelezett csoda, mely ráadásul a hazaútját is megkönnyíti majd.
    Délben leparkolta járművét a szállodája előtt. A portás ugyan csodálkozó pillantást vetett rá, de Denis eleganciája, és főleg rubinvörös szeme, úgy tűnt, mindenkinek torkára forrasztja a kikívánkozó megjegyzéseket. Denis derűs szívvel egy étterem keresésére indult. Talált is egy elegáns és diszkrét helyet; a tömeg még szokatlan volt számára, és széles műveltsége ellenére is tartott tőle, hogy modora talán némi provincializmusról árulkodna. Egy félreeső asztalt és villámgyors kiszolgálást kért.
    Am Denis nem tudta, hogy e látszólag oly nyugodt helyen épp aznap tartják szokásos havi gyűlésüket a Rambouillet-i Műkedvelő Balinhorgászok, és ebédje közepén egyszer csak azt kellett látnia, hogy az étterembe hirtelen beözönlik egy nagy csapat pirospozsgás, joviális úriember, kapásból elfoglalva hét négyszemélyes asztalt. Denis zord képet vágott e váratlanul felbukkanó emberáradat láttán, és ahogy számított is rá, a főpincér máris odasietett az asztalához:
    - Végtelenül sajnálom, uram - mondta a sima arcú és ugyanolyan modorú férfi -, de megtenné nekünk azt a szívességet, hogy megosztja asztalát a kisasszonnyal?
    Denis gyors pillantást vetett a szóban forgó hölgyeményre, és azonnal megenyhült.
    - A legnagyobb örömmel - mondta ültéből félig felemelkedve.
    - Köszönöm, uram - fuvolázta a virágszál. A pontosság kedvéért tegyük hozzá: ugyancsak reszelős hangon.
    - Ha ön köszönetet mond nekem - folytatta Denis -, én kinek mondjak? Mármint köszönetet.
    - Gondolom, a jó öreg gondviselésnek - vélekedett a tündérke, és azzal a lendülettel elejtette a retiküljét, amit Denis zuhantában elkapott.
    - Ó! - kiáltott fel leányzó. - Hogy magának micsoda reflexei vannak!
    - Nos, igen - erősítette meg Denis.
    - És a szeme is milyen különös - tette hozzá öt perccel később a kis locsifecsi. - Olyan, mint a... mint a...
    - Minta? - csodálkozott Denis.
    - Olyan gránátvörös - talált rá a szóra.
    - A háború már rég véget ért.
    - Nem igazán tudom követni...
    - Úgy értem - magyarázta Denis -, arra számítottam, hogy a szememről majd a rubin jut eszébe, de minthogy a gránátra asszociált, nekem arról azonnal beugrottak a megszorító intézkedések, amelyektől egyfajta fordított oksági kapcsolat alapján máris eljutottam a háborúig.
    - Jól sejtem, hogy politológia szakot végzett? - kérdezte barna hajú őzgidánk.
    - És egy életre végeztem vele.
    - Teljesen levesz a lábamról, maga himpellér - közölte a hölgyike, aki - köztünk legyen mondva - rég elvesztett ártatlanságát hivatásszerűen igyekezett újra és újra elveszíteni.
    - Szívesen viszonzom a bókot, természetesen nőnemben - tette a szépet Denis. - Maga egy ennivaló kis nősténypellér.
    Együtt hagyták el az éttermet, és a huncut kis fruska ártatlanul odabúgta az emberré lett farkasnak, hogy itt lakik a közelben, csinos szobácskát bérel az Ezüst Zöldség-passzírozóhoz címzett szállodában.
    - Jöjjön, megmutatom a bélyeggyűjteményemet - súgta Denis fülébe.
    - Bölcs dolog ez? - akadékoskodott Denis. - A férje, a fivére vagy más rokona nem veszi majd rossz néven?
    - Tudja, én némiképp árvácska vagyok - morzsolt el hosszú mutatóujjával egy könnycseppet a kis virágszál.
    - Ó, de szomorú! - érzett együtt vele udvariasan elegáns kísérője.
    A hölgyike nyomában a szálloda halijába belépő Denis egy pillanatra elcsodálkozott azon, hogy portásnak nyomát sem látja, és azon is, hogy a túltengő bágyadtvörös plüsstől mennyire más hangulatú ez a hely, mint az ő szállodája, ám a lépcső hamarosan felfedte számára előbb a szépség harisnyáját, majd eme fehérneművel bensőséges viszonyban álló lábikráját, így aztán farkasunk, mélyrehatóbb ismeretek megszerzésének reményében, adott a leányzónak hat lépcsőfoknyi előnyt. Birtokába jutván a fent említett ismereteknek, azonmód meggyorsította lépteit.
    Bár a gondolat, hogy egy nővel paráználkodjék, némi megütközést keltett benne, már csak a dolog komikus volta miatt is, ám ahogy felrémlett előtte kedves erdejének képe, gátlásai egy csapásra megszűntek, és hamarosan a tettek mezejére lépett, vagyis igyekezett a gyakorlatba átültetni megfigyelés útján szerzett tapasztalatait. A szépség volt szíves világgá kiáltani gyönyörét, és az e tekintetben egyelőre inkább zöld, mint vájt fülű Denis-nek nem tűnt fel a hölgyike kéjes sikkantásainak mesterkéltsége, s készségesen elhitte, hogy partnere a hetedik mennyországban érzi magát.
    Éppen kezdett magához térni egy számára mindeddig ismeretlen, semmihez sem hasonlítható önkívületi állapotból, amikor megkondult a falióra. Denis felült - mint csüggeteg, halvány beteg - és igencsak meghökkent, látván, hogy partnere, már bocsánat a szóért, pucér seggel és példás buzgalommal épp a zakója zsebeit forgatja ki.
    - Egy fényképet szeretne emlékbe? - mondta Denis abban a hiszemben, hogy ráhibázott.
    Hízelgőnek találta a dolgot, de a két félgömb ideges rezzenéséből arra következtetett, hogy feltevése valószínűleg téves.
    - Jaj... öő... hát persze, kedvesem - hebegte a kicsike, nem tudván eldönteni, hogy Denis most viccel, vagy ez egy gikszer.
    Farkasunk elhúzta a száját. Felállt, odament és megvizsgálta a tárcáját.
    - Szóval, maga egyike azon nőstényeknek, akiknek a galádságairól Mauriac úr műveiben lehet olvasni! - vonta le a következtetést Denis. - Vagyis amolyan szajhaféle.
    A lebukott kokott már készült visszavágni, méghozzá keményen, már a nyelvén volt, hogy elege van Denis-ből, következésképpen húzza el a belét, mert ő nem köteles a szükségesnél tovább elviselni egy kuncsaft jelenlétét, ám az emberré lett farkas szemének egyetlen villanása elég volt ahhoz, hogy a hölgyemény inkább csomót kössön a nyelvére. A Denis szemüregéből kicsapó két kis vörös fénynyaláb megállapodott a barna leányzó szemgolyóin, s ettől a szegény árva igencsak zavarba jött.
    - Lenne szíves felöltözni és azonnal eltakarodni? - kérdezte (vagyis inkább javasolta) Denis.
    Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, pusztán a hatás fokozása kedvéért felüvöltött. Még soha nem érzett késztetést ilyesmire, de gyakorlatlansága ellenére is sikerült akkorát üvöltenie, hogy a szoba falai beleremegtek.
    A megrettent leányzó értett a szóból, de nem kívánta szaporítani, ezért némán és villámgyorsan magára kapkodta a ruháit: kevesebb idő alatt, mint amennyi egy ingaórának kell ahhoz, hogy elüsse az éjfélt. Mikor egyedül maradt, Denis nyersen felnevetett. Meglehetősen izgató, perverz érzés kerítette hatalmába.
    - Tehát ilyen a bosszú íze - állapította meg fennhangon.
    Miután rendbe szedte magát, vagyis megtisztálkodott, ahol kellett, gyorsan felöltözött és távozott. Kilépett az éjszakába, a csillogó, színes fényekbe öltözött körútra.
    Még két métert sem tett meg, amikor három, feltűnő öltözékű férfi állta el az útját. Öltönyük túl világos, kalapjuk túlságosan új, cipőjük túlzottan fényes volt. Körbefogták.
    - Válthatnánk néhány szót? - kérdezte hármuk közül a legcingárabb, egy olajos bőrű, pengebajszú fickó.
    - Mégis miről? - lepődött meg Denis.
    - Ne játszd a hülyét! - adta meg a társalgás hangnemét a trió vörös képű, kockafejű tagja.
    - Talán menjünk be ide... - javasolta az olajos bőrű, minthogy épp egy bár előtt álltak.
    Mivel Denis most már kíváncsi volt a folytatásra, belépett. A kaland mulatságosnak ígérkezett.
    - Tudnak bridzselni? - kérdezte.
    - Még egy ilyen, és behúzok egyet... - szögezte le komoran a vörös kocka. Dühösnek látszott.
    - Nos, picinyem - mondta az olajos képű, mikor már bent voltak -, az imént meglehetősen lovagiatlanul viselkedtél egy ifjú hölggyel.
    Denis elröhögte magát.
    - Ez a piperkőc szórakozik velünk - jegyezte meg a vörös képű. - De már nem sokáig.
    - A helyzet az, hogy minket érzékenyen érint a dolog, mert mi vigyázunk a kislányra.
    Denisnek végre leesett a tantusz.
    - Értem - mondta. - Maguk stricik.
    A másik három egy emberként pattant fel.
    - Ne provokálj minket! - fenyegette a kocka. 
    Denis végigmérte őket.
    - Mindjárt dühbe jövök - mondta higgadtan. - Életemben most először, de felismerem az érzést. Pontosan olyan, amilyennek a könyvekben leírták.
    E kijelentésével kissé zavarba hozta a triumvirátust.
    - Csak nem gondolod, hogy megijedünk tőled, kispofám! - mondta mindazonáltal a vörös.
    A harmadik nem fecsérelte a szót. Ökölbe szorította és már lendítette is a kezét. Mivel öklével Denis állát célozta meg, farkasunk előbb hátrahajolt - s így kitért az ütés elől -, aztán meg kissé előre, és elkapta támadója csuklóját. A fogával. Aztán megszorította. Ez némi zajjal járt.
    Még tartott ez a ropogós kézfogás, amikor egy üveg landolt Denis koponyáján, aki az ütéstől épp csak pislogott egyet, de azért hátralépett.
    - Na most megkapod a magadét! - mondta az olajos képű.
    A bár addigra kiürült. Denis felugrott az asztalra, majd onnan rávetette magát a kockára. Emez meglepetten eltátotta a száját, de aztán ösztönösen elkapta erdei remeténk antilopcipős lábát.
    A rövid összecsapás után, melyben Denis elvesztette zakójának gallérját, támadói pedig az eszméletüket, farkasunk szemügyre vette magát a tükörben. Arcát jelenleg egy vágott seb, fél szemét pedig egy indigókék monokli tette markánsabbá. Denis gyorsan betolta az ülések alá a három ájult stricit. Szíve vadul zakatolt mellkasában. Nagyjából rendbe szedte magát, s közben tekintete az ingaórára tévedt. Tizenegy óra.
    - A fenébe! Már ennyi az idő? - ámult el. - Ideje hazamenni!
    Gyorsan feltette napszemüvegét, és futva indult el a szállodája felé. Még lobogott szívében a gyűlölet, de tudta, hogy muszáj indulnia.
    Kifizette szobáját, fogta a bőröndjét, felpattant a bringájára, és egy kerékpárbajnokot is megszégyenítő sebességgel nekivágott a hazaútnak.
    A saint-cloud-i felüljárónál egy rendőr megállította.
    - Talán nem ég a lámpája? - tudakolta a jóember, akiről lerítt, hogy ő sem különb a Madame Dupont vásznánál.
    - A lámpám? - kérdezte Denis. - Minek? Úgy nézek ki, mint aki farkasvakságban szenved?
    - A lámpa nem azért kell, hogy lásson - mondta a rendőr -, hanem hogy magát lássák. És ha valaki elgázolja? Hö?
    - Hű! - vélte Denis. - Tényleg, igaza van. Na és hogy kell bekapcsolni?
    - Szórakozik velem? - kérdezte a fakabát.
    - Nézze - mondta Denis -, nagyon sietek. Nincs időm magával szórakozni.
    - Akarja, hogy megbírságoljam? - kérdezte a rend őre bizonyítván, hogy valóban nem több, mint egy csökevényes szerv.
    - Maga hihetetlenül idegesítő - válaszolta a kétkerekű farkas.
    - Rendben, maga akarta - mondta a flaszterhuszár. Előkotorta a táncrendjét meg egy golyóstollat, majd egy időre a kis füzet tanulmányozásába mélyedt. Nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta.
    - Neve? - kérdezte végül láthatóan megkönnyebbülve.
    Aztán nagyot fújt a pikulájába, megpillantván a tőle sebesen távolodó kerékpárt, amely ekkor már az emelkedőt ostromolta.
    Denis apait-anyait beleadott. A megrökönyödött aszfaltút engedett farkasunk dühödt rohamának. A kerékpár pillanatok alatt leküzdötte a saint-cloud-i kaptatót. Denis átkerekezett a Mutatványos negyeddel szomszédos városrészen - a név finom utalás a saint-cloud-i parkban kószáló szatírokra -, majd balra lekanyarodott a Pont Noir és Ville d'Avray felé. E nemes várost maga mögött hagyva épp odaért a Cabassaud étterem elé, amikor berregő zajt hallott a háta mögül. Még jobban beletaposott a pedálba, majd hirtelen lekanyarodott egy erdei ösvényre. Sürgette az idő. A távolban egy toronyóra éjfélt ütött.
    Denis már az első óraütésnél tudta, hogy baj lesz. Már alig érte el a pedálokat, lába mintha megrövidült volna. A lendület még vitte egy darabig a kavicsos földúton, aztán a holdfényben egyszer csak meglátta az árnyékát, egy hegyes pofát és az ugyancsak hegyes, felmeredő füleket... és Denis akkorát esett, mint az ólajtó, hiszen egy kerékpározó farkas olyan, mint az asszony: ingatag.
    De éppen ez mentette meg. Alighogy földet ért, már be is vetette magát a sűrűbe - de még hallotta, amint az elárvult kerékpárra ráhajtó motoros rendőr nagy robajjal fejre áll. A motoros elvesztette egy golyóját, és az iszonyú csattanás következtében hallóképessége harminckilenc százalékát is.
    Denis alig ordasult még vissza, de odúja felé ügetve máris azon töprengett, milyen különös, fékezhetetlen düh kerítette hatalmába azt az emberbőrbe bújt farkast, aki az imént még volt. Hogyan lehetséges, hogy ő, a mindig oly szelíd, oly higgadt állat, emberré válva nyomban megfeledkezett magasztos elveiről, s a farkastörvények előírta jámborságáról. Őrjöngő bosszúvágya, melynek nyomai még napokig megfigyelhetők voltak a három Madeleine téri stricin - akiknek egyike, tegyük gyorsan hozzá a valódi stricik mentségére, az Erkölcsrendészet embere volt -, felfoghatatlannak s egyszersmind elbűvölőnek tűnt számára. Megcsóválta a fejét. Szép kis kalamajkába keveredett a Sziámi Mágus miatt! Még szerencse, gondolta, hogy ez a kínos átváltozás csak a teliholdas éjszakákra fog korlátozódni. De aznapi kalandjának kellemetlen utóíze azért megmaradt benne - és a lelke mélyén még mindig ott lappangó düh és bosszúvágy erősen nyugtalanította.
    
    Takács M. József fordítása
    

    
    
   UTAZÁS KONOSZTROVBA
   
    1
    
A mozdony fülsértő csikorgást hallatott. A mozdonyvezető ráébredt, hogy a kelleténél erősebben blokkol a fék, és a helyes irányba forgatta a kallantyút, miközben egy fehér sapkás férfi a sípjába fújt, hogy övé legyen az utolsó szó. A vonat lassan nekilódult. Nyirkos és sötét volt az állomás, ezért nem szívesen vesztegelt ott.
    Hatan voltak a fülkében, négy férfi és két nő. Öten közülük cseverésztek, nem úgy a hatodik. Az ablaktól kezdve, balról jobbra haladva, a szemközti ülésen ott ült Jacques, Raymond, Brice és egy fölöttébb csinos, szőke hajú fiatal nő, Corinne. Corinne-nal szemben egy férfi - Saturne Lamiel -, akinek a többiek nem tudták a nevét, Raymond-nal szemben pedig egy másik, barna nő, aki fölöttébb nem volt csinos, ellenben közszemlére bocsátotta a lábait. Őt Garamuche-nak hívták.
    - Indulunk tovább - mondta Jacques.
    - Hideg van - mondta Garamuche.
    - Kártyázunk? - javasolta Raymond.
    - Egy frászt! - mondta Brice.
    - Hogy maga milyen udvarias! - mondta Corinne.
    - Nem akar közénk ülni, ide Raymond mellé? - mondta Jacques.
    - Igen, igen - mondta Raymond.
    - Remek ötlet - mondta Brice, aki nem találtatott udvariasnak.
    - Akkor velem szemben fog ülni - mondta Garamuche.
    - Én majd maga mellé ülök - mondta Brice.
    - Maradjon csak - mondta Raymond.
    - Na jöjjön! - mondta Jacques.
    - Jövök - mondta Corinne.
    Mintegy vezényszóra mindannyian felálltak, és úgy összegabalyodtak, hogy kezdhették elölről az egészet. Egyedül Saturne Lamiel maradt a helyén, s továbbra is mély hallgatásba burkolózott. így aztán az ablaktól kezdve, balról jobbra haladva ott ült a másik ülésen Brice, Garamuche, majd egy szabadon maradt hely után Saturne Lamiel. Saturne Lamiellel szemben is szabadon maradt egy hely. Azután jött Jacques, Corinne és Raymond.
    - Így mindjárt más - mondta Raymond.
    Saturne Lamiel irányába sandított, bele egyenesen a szemébe, és a fiatalember pislantott egyet, de nem szólt semmit.
    - Máris jobban érzi magát az ember - mondta Brice -, de tényleg.
    Garamuche megigazította a szoknyáját. Elővillantak a nikkelezett kapcsok, amelyekkel a harisnyáját pányvázta ki. Olyan pozíciót vett fel, hogy jobbról is, balról is ugyanannyit lehessen látni belőlük.
    - Magának talán nem tetszik a lábam? - vetette oda Brice-nek.
    - Már megbocsásson - mondta Corinne -, de miféle modor ez? Ilyesmit nem szokás kérdezni.
    - Maga könnyen beszél - mondta Jacques Corinne-nak. - Ha olyan pofázmánya lenne, mint neki, maga is a lábát mutogatná.
    Saturne Lamielre nézett, aki nem fordította el a fejét, de valami távoli, egészen távoli dologra meredt.
    - Nem kártyázunk? - próbálkozott újra Raymond.
    - Menjen már! - mondta Corinne. - Az dögunalom. Én jobb szeretek trécselni.
    Egy pillanatra kínos csend támadt, s az okát mindenki tudta. Brice kimondta, ami a begyében volt.
    - Ha nem lennének a fülkében olyanok is, akik nem hajlandóak válaszolni, ha szólnak hozzájuk - mondta -, akkor minden rendben lenne.
    - A fenébe is! - mondta Garamuche. - Maga rám nézett, mielőtt ezt mondta volna! Én talán nem válaszolok magának?
    - Nem magáról beszélek - mondta Jacques.
    Barna haja volt, kék szeme meg szép basszushangja. Simára volt borotválva, de arcbőre úgy kéklett, mint egy rosszul átsült makréla háta.
    - Ha Brice-nek velem van baja - mondta Raymond -, esetleg megmondhatná kerek perec.
    Másodszor is Saturne Lamielre nézett, aki láthatólag a gondolataiba mélyedve üldögélt a sarokban.
    - A régi időkben - mondta Corinne - ismerték a csínját-bínját annak, hogyan kell szóra bírni az embereket. Az inkvizíció idején. Olvastam erről egyet s mást.
    A vonat sebesen haladt, de ez nem gátolta meg abban, hogy kerekeit fél másodpercenként megcsörgetve megossza gondolatait az utasokkal. Odakint randa éjszaka volt, s a sztyeppe homokján pár csillag tükröződött. Olykor egy-egy fa legyintette meg előrenyúló leveleivel a nagy, hideg ablaküveget.
    - Mikor érünk oda? - érdeklődött Garamuche.
    - Holnap reggel előtt nem - mondta Raymond.
    - Bőven lesz időnk halálra unni magunkat - mondta Brice.
    - Ha egyesek legalább kegyeskednének válaszolni - mondta Jacques.
    - Ezt most nekem mondja? - kérdezte Corinne.
    - Dehogy! - mondta Raymond. - Rá vagyunk dühösek! Hirtelen elhallgattak.  Raymond ujja még mindig Saturne Lamielre meredt. Ő nem mozdult, a másik négy azonban összerezzent.
    - Igaza van - mondta Brice. - Nincs mese. Beszélnie kell.
    - Maga is Konosztrovba utazik? - próbálkozott Jacques.
    - Élvezi az utazást? - kérdezte Garamuche. Átcsusszant a közte és Saturne között lévő üres helyre, magára hagyva Brice-t az ablaknál. E művelet közben feltárult harisnyája felső része, mint ahogy láthatóvá váltak harisnyatartójának nikkelezett bigyókban végződő rózsaszín hevederei is. No meg egy darabka a nő napbarnított, tökéletesen sima bőrű combjából is.
    - Nem akar kártyázni? - tette fel szokásos kérdését Raymond.
    - Hallott már az inkvizícióról? - tudakolta Corinne, Saturne Lamiel a füle botját sem mozdította, csak a lábfejét igazgatta el a térdére terített zöld-kék skót kockás pléd alatt. Amolyan kölyökképű fiatalember volt, középen gondosan elválasztott szőke hajjal, mely kétoldalt egyforma hullámokban csüngött alá.
    - A morva életbe! - mondta Brice. - Ez provokál minket! Szavai teljesen visszhangtalanul maradtak, amiben nincs semmi meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy egy vasúti fülke falai összetételüknél fogva hangszigetelő anyagként viselkednek; másfelől arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a hangoknak jó tizenhét métert kellett megtenniük, hogy elérjék a falat. A csend kezdett kínossá válni.
    - Nem kártyázunk? - makacskodott Raymond.
    - Hagyjon már a kártyájával! - mondta Garamuche. Láthatóan nagyon csípte volna, ha mindenekelőtt vele csinálnának ezt-azt.
    - Szálljon le rólunk! - mondta Jacques.
    - Az inkvizíció idején - mondta Corinne - megégették a lábukat, hogy szóra bírják őket. Tüzes vassal vagy egyebekkel. A körmüket is letépték vagy kiszúrták a szemüket. Vagy pedig...
    - Elég! - mondta Brice. - Ennyivel már bőven elleszünk!
    Mintegy vezényszóra, mind felálltak - Saturne Lamiel kivételével. A vonat éppen egy alagúton haladt át, érdes csikorgással és a felpattanó kavicsok kopogó zajával.
    Amikor kiértek az alagútból, Corinne és Garamuche az ablaknál ültek, egymással szemben. Saturne Lamiel mellett Raymond ült. Közte és Corinne között szabadon maradt egy hely. Saturne-nel szemben Jacques és Brice, aztán egy szabadon maradt hely, majd Garamuche.
    Brice ölében egy vadonatúj, bőrből készült sárga bőröndöcske tűnt fel, a fogantyút tartó nikkelezett karikákkal és valaki másnak a monogramjával, akit ugyancsak Brice-nek hívtak, de az illető két „r”-rel írta a nevét.
    - Konosztrovba utazik? - próbálkozott Jacques.
    Közvetlenül Saturne Lamielhez intézte kérdését. Annak csukva volt a szeme, és halkan szedte a levegőt, nehogy fölébredjen.
    Raymond megigazította a szemüvegét. Magas, erős férfi volt vastag szemüveggel és oldalválasztékkal, kissé zilált hajjal.
    - Na mi legyen? - kérdezte.
    - A lábujjait - mondta Brice.
    Azzal kinyitotta sárga bőrből készült kis bőröndjét.
    - Nem ártana lehúzni a cipőjét - sugalmazta Corinne.
    - Szerintem inkább a kínai módszert kellene alkalmazni nála - mondta Garamuche, aztán gyorsan elhallgatott és elvörösödött, mert mindannyian mérgesen néztek rá.
    - Ne kezdje már megint! - mondta Jacques.
    - Az istenfáját! Micsoda egy rüfke! - kelt ki magából Brice.
    - Ez azért túlzás - mondta Corinne.
    - Mi az a kínai módszer? - kérdezte Raymond. Ezúttal igazi, halálos csönd támadt, annál is inkább, mert a vonat éppen a Konszidermetrov és Szmogogolec között nemrégiben megépült gumivágányszakaszon haladt.
    A nagy csend felébresztette Saturne Lamielt. Szép mogyoróbarna szeme egyik pillanatról a másikra kinyílt, s kezével feljebb húzta a térdéről lecsúszott skót kockás plédet. Aztán megint lecsukódott a szeme, s úgy festett, újra elaludt.
    Raymond arca - nagy fékcsikorgás közepette - vörösre váltott, ő pedig nem erőltette tovább a dolgot. Garamuche a maga kis zugában morgolódott és ellenőrizte, hogy mennyi ajakrúzs van még a tubusában; suttyomban kétszer-háromszor gyorsan kicsavarta, majd visszatekerte a rúzst, hogy Raymond-nak végre leessen a tantusz. Az még jobban elvörösödött.
    Brice és Jacques elmélyülten vizsgálgatták a bőröndöcske tartalmát, Corinne pedig eközben utálattal figyelte Garamuche-t.
    - A lábát - mondta Jacques. - Húzza le a cipőjét - súgta oda Raymond-nak.
    Az örült, hogy hasznossá teheti magát, s máris odatérdelt Saturne Lamiel elé, és megpróbálta kioldozni a közeledte láttán sápítozni kezdő, ide-oda tekergőző cipőfűzőket. Nem boldogulván velük, leprüszkölte őket, mint egy dühös macska.
    - Mi lesz már? - mondta Brice. - Csak magára várunk.
    - Én megteszek minden tőlem telhetőt - mondta Raymond -, de egyszerűen lehetetlen őket kioldozni.
    - Fogja - mondta Brice.
    Egy fényesen csillogó kis csípőfogót nyújtott oda Raymond-nak. Raymond körbevágta a bőrt a cipőfűzők körül, nehogy kárt tegyen ez utóbbiakban, majd a művelet végeztével az ujjai köré csavarta a pertliket.
    - Jól van - mondta Brice. - Már csak le kell húzni a cipőjét.
    Jacques magára vállalta a feladatot. Saturne Lamiel továbbra is aludt. Jacques feltette a cipőket a csomagtartó hálóba.
    - Mi lenne, ha a zoknit rajta hagynák? - indítványozta Corinne. - Tartja a meleget és beszennyezi a sebet. Az meg jó esetben szépen elfertőződik.
    - Pompás ötlet - mondta Jacques.
    - Rendicsek! - mondta Brice.
    Raymond visszaült Saturne mellé, és játszadozni kezdett a cipőfűzőkkel.
    Brice kivett a sárga bőröndből egy csinos, miniatűr forrasztólámpát meg egy kicsi palackot, és benzint öntött a középső cső körüli mélyedésbe. Jacques meggyújtott egy gyufát, s lángra lobbantotta a benzint. Tetszetős, sárgás-kékes, füstös láng csapott fel, és megpörkölte Brice szemöldökét, aki szitkozódni kezdett.
    Saturne Lamiel szeme kinyílt, majd rögtön le is csukódott. Hosszú, ápolt kezeit, melyeket a skót kockás takarón pihentetett, oly bonyolult módon kulcsolta össze, hogy Raymond-nak már öt perce fájt a feje: azóta nem bírt eligazodni rajtuk.
    Corinne kinyitotta a táskáját és előhúzta a fésűjét. Az ablak előtt fésülködött meg, mert az éjszaka fekete hátterének köszönhetően láthatta benne a tükörképét. Odakint viharos szél süvöltött, és a farkasok a szerelvényt üldözőbe véve próbáltak felmelegedni. A vonat elhaladt egy utazó mellett, aki elcsigázottan tekerte a pedált a homokban. Már közel jártak Briszkipotolszkhoz. A Brancsocsamovnyától két és fél versztányira levő Kornopucsikig nem volt más, csak a sztyeppe monoton szürkesége. Gyakorlatilag senki sem tudta kiejteni e városok nevét, és az embereknek szokásukká vált, hogy Fenyővárt, Vinkóst, Dimbest, Dombost és Szent Izébizét mondjanak helyettük.
    A forrasztólámpa vad szikrázással működésbe lépett, és Brice úgy állította be a szabályozócsavart, hogy rövid, kék lángot kapjon. Átadta a lámpát Raymond-nak, a sárga bőröndöt pedig letette a padlóra.
    - Még egy utolsó kísérlet? - javasolta Raymond.
    - Rendben - mondta Jacques. Odahajolt Saturne fölé. - Konosztrovig utazik?
    Saturne egyik szeme kinyílt, majd újra lecsukódott.
    - Ezt a mocskot! - mondta Brice dühösen.
    Ő is odatérdelt Saturne elé, és megemelte a fiatalember egyik lábát; hogy melyiket, azt nem kötötte mások orrára.
    - Ha előbb a körmöket égetik meg - jegyezte meg Corinne -, akkor jobban fáj neki és lassabban is gyógyul be.
    - Kérem a lámpát - mondta Brice Raymond-nak.
    Raymond odanyújtotta neki a célszerszámot, Brice pedig körbejáratta a lángot a fülke ajtaján, hogy lássa, elég forró-e. A lakk bűzösen olvadozni kezdett.
    Saturne zoknija még nagyobb bűzzel gyulladt meg, s Garamuche ebből mindjárt tudta, hogy tiszta gyapjú. Corinne oda se nézett, időközben könyvet vett a kezébe. Raymond és Jacques várták, mi fog történni. Saturne hangosan sistergő lábából füst és az égett szaru rettenetes bűze áradt, s a padlóra fekete koromcseppek potyogtak. Saturne lábfeje meg-megrándult Brice nyirkos kezében, a férfi alig bírta megtartani. Corinne ledobta a könyvét, és lehúzta egy kicsit az ablakot, hogy a huzat kivigye a bűzt.
    - Egyelőre elég - mondta Jacques. - Most tegyünk egy újabb kísérletet.
    - Kártyázunk egyet? - indítványozta Raymond nyájasan Saturne felé fordulva.
    Saturne a fülke sarkába húzódott. Szája enyhén görcsbe rándult, homlokán ráncok jelentek meg. Végül azonban sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, és még szorosabbra csukta a szemét.
    - Hiába minden - mondta Jacques. - Nem akar beszélni.
    - Micsoda egy szemét alak! - mondta Brice.
    - Neveletlen fráter - mondta Raymond. - Ha az ember hatodmagával van egy fülkében, akkor beszélget.
    - Vagy elszórakozgat a többiekkel - mondta Garamuche.
    - Maga csak fogja be! - mondta Brice. - Pontosan tudjuk, mit szeretne.
    - Miért nem próbálják meg a fogójukkal - vetette fel Corinne.
    Felemelte csinos kis arcát, s szempillái úgy verdestek, mint a lepkeszárnyak.
    - A tenyerében kitűnő, nagyon érzékeny támadási pontokat találnak.
    - Álljunk le a forrasztólámpával? - kérdezte Brice.
    - Ne, inkább kombinálják a kettőt - mondta Corinne.
    - Nem kerget a tatár. Konosztrov még odébb van.
    - Előbb-utóbb beszélni fog - mondta Jacques.
    - Basszus! - mondta Garamuche. - Micsoda egy tapló!
    Saturne Lamiel kerek arcán mosoly suhant át. Brice ismét a forrasztólámpáért nyúlt, és most a másik láb ellen intézett támadást, a talp kellős közepén, Raymond pedig eközben a bőröndben kutakodott a fogó után.
    A lámpa kék lángja végül keresztülhatolt Saturne lábán - éppen akkor, amikor Raymond ideget talált. Jacques megdicsérte.
    - Utána próbálják meg a térd alatt - tanácsolta Corinne.
    Hogy kényelmesebben dolgozhassanak, végigfektették Saturne-t a két ülés egyikén.
    A fiatalember arca falfehér volt, s a szeme már nem járt ide-oda a szemhéja alatt. Erős huzat volt a fülkében, mert az égő hús bűze az elviselhetetlenségig fokozódott, s Corinne-nak ez nem volt ínyére.
    Brice kikapcsolta a forrasztólámpát. Saturne lábfejéből fekete nedv csorgott a foltos ülésre.
    - Mi lenne, ha leállnánk egy percre? - vetette fel Jacques.
    Kézfejével letörölte az arcát. Raymond a szájához emelte a néma levente kezét. Kedve lett volna dalra fakadni.
    Saturne jobb keze olyan volt, mint egy szétpattant füge. Húscafatok és índarabok lógtak belőle.
    - Szívós pasas - mondta Raymond.
    És összerezzent, látva, hogy Saturne keze magától visszahull az ülésre.
    A másik ülésen nem fértek volna el mind az öten, de Raymond - miután a sárga bőröndből kivett egy csiszolópapírt meg egy reszelőt - kiment a folyosóra, hogy megmozgassa és megdörzsölgesse kissé berozsdállt tagjait, így aztán az ablaktól az ajtó felé haladva Corinne-t, Gara-muche-t, Jacques-ot és Brice-t lehetett látni.
    - Mekkora tapló! - mondta Jacques.
    - Nem akar beszélni - mondta Garamuche.
    - Várjuk ki a végét! - mondta Brice.
    - Van egy javaslatom - mondta Corinne.
    
    
    II
    
A vonat továbbrobogott a kopár sztyeppén, és szembejövő koldusok sorai mellett haladt el, akik Goldzin föld alatti piacáról tartottak visszafelé.
    Immár fényes nappal volt, és Corinne a tájat nézte, amely azonban ezt észrevéve szemérmesen bebújt egy nyúlüregbe.
    Saturne Lamielnek már csak egy lába és másfél karja volt, de botorság lett volna arra számítani, hogy beszélni fog, mert időközben újra elaludt.
    Elhagyták Goldzint. Már csak hat verszta Konosztrovig.
    Brice, Jacques és Raymond kimerültek voltak, de Saturne cipőfűzői, melyeken testvériesen megosztoztak, még tartották bennük a lelket.
    A folyosón megszólalt a hit-remény-szeretet himnuszát elcsilingelő csengettyű, és Saturne összerezzent. Brice elejtette a tűjét, Jacques pedig kis híján megégette magát a villanyvasalóval. Raymond buzgón kereste tovább a máj pontos helyét, de Brice parittyája sajnos félrehordott.
    Saturne felnyitotta a szemhéját. Kínkeservesen ült fel, mert bal farpofájának hiányától egyensúlya szemlátomást ingatag lett; skót kockás plédjével betakargatta cafatokban lógó lábát. A többiek cipője cuppogott a padlón, melynek minden kis repedése színültig megtelt vérrel.
    Saturne ekkor megrázta szőke üstökét, és szélesen rájuk mosolygott.
    - Nem vagyok valami beszédes, ugye? - mondta.
    A vonat abban a minutumban gördült be a konosztrovi pályaudvarra. Valamennyien leszálltak.
    
    Pacskovszky Zsolt fordítása
    
    
    

    
    
   JOGOSÍTVÁNYT ÉRŐ SZERELEM
    
Marthe és Jean kiszálltak a kis autóból, és miközben Marthe egy százfrankos bankjegyet keresgélt a táskájában, amelyet a búcsúzkodáskor akart az oktató markába csúsztatni, Jean megkérdezte ez utóbbit, milyen esélyük van arra, hogy átmenjenek a vizsgán. Marthe nem hallotta, miről beszélnek, mert az utcai zajok elfedték a két férfi szavait, csak az oktató optimista, biztatóan csengő nevetése jutott el a fülébe. Érezte, hogy a szíve kicsit szaporábban ver; ez volt az utolsó a tíz lecke közül, melyet Jeannal közösen vettek autóvezetésből, és három nap múlva mindkettőjüket várják majd a Jardin des Plantes melletti kis utcában, hogy autóvezetői vizsgát tegyenek.
    Jean elbúcsúzott az oktatótól, egy pirospozsgás, zömök, a negyvenes éveiben járó férfitól, aki, mielőtt kezet nyújtott volna Marthe-nak, hanyagul megbökte nemezkalapját.
    - Köszönöm, asszonyom - mondta megérezve a tenyerébe csúsztatott bankjegyet. - Nem kell aggódniuk. Ez már, hogy úgy mondjam, zsebben van.
    Marthe és Jean összenéztek.
    - Ezt le kellene kopognunk - mondta Jean.
    - Ugyan már! - felelte Marthe. - Hagyjuk ezeket a gyerekes babonákat, kedves uram.
    Egymásba karolva indultak el a legközelebbi metróállomás felé.
    - Szinte fizikai fájdalmat érzek - mondta Jean -, amikor le kell mennem ebbe a visszataszító, büdös metróba. Szerencsére nemsokára már autóval járunk!
    - Előbb még meg kell szereznünk a jogosítványt - intette Marthe.
    - Vedd úgy, hogy már meg is van - felelte Jean megjátszott optimizmussal. - Csak az a fontos, hogy ne izguljunk.
    - Majd meglátjuk - mondta Marthe.
    - Figyelj - kezdte Jean -, az tényleg ciki lenne, ha azután, hogy sikerült összekaparnunk a pénzt az autóra, végül nem vezethetnénk. Egyébként pedig legalább egyikünk biztosan átmegy a vizsgán.
    - Már csak az a kérdés, hogy melyikünk - mondta Marthe kaján mosollyal.
    
Mindezek ellenére három nappal később Marthe kissé elbizonytalanodott, amikor a vizsgáztató szenvtelenül arra utasította, hogy forduljon meg egy szűk utcácskában. Nem volt nagy forgalom, de épp egy lejtőn álltak meg, ezért Marthe-nak ügyelnie kellett arra is, hogy le ne fullassza a motort: kettős feladatot kellett tehát megoldania, elindulás a lejtőn kézifékkel és maga a forduló. Marthe nem kapkodta el a dolgot, felidézte magában oktatója tanácsait, és végül hibátlanul végrehajtotta a manővert. Legfeljebb a lendületesség hiányát lehetett volna a szemére vetni, de a vizsgáztató így is elégedettnek tűnt. A férfi ez után utasította, hogy parkoljon le a járda mellé, még feltett neki néhány kérdést, melyekre Marthe gond nélkül válaszolt, majd az utolsó válasz végét meg sem várva azt mondta:
    - Rendben. Köszönöm. Tessék, a jogosítványa.
    - Ennyi volt? - kérdezte csodálkozva Marthe, miközben átvette a rózsaszín kártyát.
    - Igen, ennyi - felelte a férfi.
    - Kö... köszönöm, uram - dadogta Marthe.
    Kicsit kábán szállt ki a kocsiból. Hogy ez milyen könnyű volt! A következő vizsgázó már be is ült az autóba, és Marthe hallotta, ahogy felpörgeti a motort, és elindul. Tekintetével most Jeant kereste. Az oktatójuk, aki elkísérte őket a vizsgára, közölte vele, hogy Jean egy másik autóba, egy másik vizsgáztatóhoz került. Marthe ettől nagyon nyugtalan lett. Bárcsak Jeannak is sikerülne a vizsga! Szörnyű lenne, ha megbukna: hogyan állhatna elé azzal, hogy ő simán átment? Most már azt kívánta, bárcsak ő bukott volna meg, mert attól tartott, hogy az ő szerencséje talán elviszi Jeanét, hogy a sors nem lesz olyan kegyes hozzájuk, hogy mindkettőjüknek megadja azt, amire annyira vágytak.
    - Hé! Te meg mit lógatod itt az orrod? Jean megölelte, megcsókolta.
    - Ugyan már! Fel a fejjel! Ne fogd fel ilyen tragikusan a dolgot, Marthe, szívecském. Ezt nézd meg!
    Jean diadalmasan mutatta fel a jogosítványát.
    - Megmondtam, hogy egyikünknek biztosan sikerülni fog. Te pedig majd nekifutsz még egyszer. Semmiség az egész. Másodjára gyerekjáték lesz.
    Marthe összeszedte magát. Tehát Jean is megkapta a jogosítványt. Ez remek.
    - De ilyenem nekem is van - mondta félénken.
    - Akkor meg miért vágsz ilyen gyászos képet? - kérdezte Jean kissé bosszúsan. - Úgy rám ijesztettél.
    Elmondjam-e neki, hogy mennyire izgultam érte? - töprengett Marthe. Aztán inkább így szólt:
    - Csak az idegesség miatt. Majdnem elrontottam a feladatot. Annyira izgultam. Tudod, kis híja volt, hogy megbukjak. A vizsgáztató csak kegyelemből engedett át.
    - Biztosan bevetetted a csáberődet - mondta felderülve Jean. - Gyere, erre innunk kell. És ne aggódj, lassan majd belejössz a vezetésbe.
    
Az autó egészen megváltoztatta Jeant. A félénk, visszahúzódó, majdhogynem nyámnyila fiúból, akit Marthe gyakorlatilag erőnek erejével ragadott el az örökké a fiacskájáért aggódó, tyúkanyó természetű mama szoknyája mellől, lassanként igazi, magabiztos, rámenős sofőr lett, aki soha nem hagyta válasz nélkül a taxisok megjegyzéseit, aki minden alkalommal gátlástalanul előrefurakodott a piros lámpánál várakozó hosszú kocsisorokban, és néha a közlekedési szabályokat figyelmen kívül hagyva úgy vágott be egy másik kocsi elé, hogy annak joggal dühös vezetője kénytelen volt hatalmasat fékezni. Marthe időnként félénken tett is egy-egy rosszalló megjegyzést, és arra kérte Jeant, hogy adja át neki a kormányt, de az a műsor, amit a párja ilyenkor előadott, legtöbbször elvette a kedvét a vezetéstől. Jean idegesen fészkelődött az ülésén, hatalmasakat sóhajtott, a sebváltó legkisebb csikorgására is összevonta a szemöldökét, és felszisszent, ha Marthe egy kicsit erősebben felbőgette a motort, amit pedig ő maga is gyakran megtett, s oly látványosan megkönnyebbült, amikor végre visszaülhetett a volán mögé, hogy Marthe lassanként lemondott arról, hogy ő vezessen, amikor kettesben vannak. Olyankor kárpótolta magát, amikor Jean munkába ment, és bár mindig óvatosan vezetett, egy idő után már irigylésre méltó magabiztossággal irányította az autót, de valahányszor hosszabb útra indultak, mindig átengedte a volánt Jeannak, mert örült a másik örömének, aki természetesnek vette, hogy őt illeti meg a parancsnokság, amikor együtt vannak. Ez természetesen csak tovább növelte Jean önbizalmát, melynek a múltban annyira híján volt. Ám ahogy ez lenni szokott, amikor egy még rutintalan sofőr mellé ül be az ember, Marthe ugyanolyan ijedten kuporgott az anyósülésen, mint Jean, amikor a felesége vezetett, de Marthe hősies erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy félelmét egy pillanatra se mutassa ki. Már csak azért is, mert amint Jean kiszállt az autóból, egészen másként viselkedett, mint a múltban: sokkal nyugodtabb, erősebb és gyengédebb volt. Idegessége egy csapásra elmúlt, mintha az a tény, hogy képes uralni és a vágyai szolgálatába állítani egy ilyen bonyolult gépezetet, elég lett volna ahhoz, hogy feledtesse vele hajdani gyengeségét. Marthe, akit alapjában véve boldoggá tett ez a változás, óvakodott attól, hogy a legapróbb jelét is adja annak, hogy kételkedik Jean sofőrtudományában. Jean az irodában is sokkal jobban boldogult, mint korábban, már nem esett kétségbe minden semmiségtől, kevésbé nyomasztotta őt a felelősség, és fesztelenebbül viselkedett a főnökeivel szemben is. És mivel közeledett a húsvét, most azt is megkockáztatta, hogy négy nap szabadságot kérjen: olyan magabiztosan lépett fel, hogy minden további nélkül elengedték. Marthe boldogan készülődött az utazásra.

- Láttad, milyen simán megelőztem? - kiáltott fel Jean. A virágzó almafákkal és sűrű, zöldellő sövényekkel teli gyönyörű táj szemlélésében elmerült Marthe összerezzent, majd bólintott egyet.
    - És nem ő volt az utolsó! - szájhősködött tovább a férje. - Hiába van száz lóerős motor a kocsijukban, úgy cammognak, mint a csigák. Valójában csak az számít, hogy ki mennyire tud vezetni.
    Marthe ezzel egyetértett, ám azt már nem tette hozzá, hogy ha valaki egy keskeny úton, egy beláthatatlan kanyarban kezdi meg az előzést, az éppenséggel nem arra utal, hogy az illető kitűnő sofőr.
    - Egyébként - tette hozzá Jean -, ha valaki tud vezetni, akkor nem sokat számít, hogy nagy vagy kis autója van.
    A kocsi motorja elégedetten duruzsolt, a könnyű felhőkkel pettyezett ég vidáman szikrázott az áprilisi napsütésben, a levegő megtelt a dúsan sarjadó fű és a tavaszi virágok illatával, meg a gondosan megművelt, friss hajtásoktól zöldellő, bő termést ígérő szántóföldek szagával. Marthe szívesen sétálgatott volna az országútról jobbra-balra nyíló, az utat szegélyező sövényen sötét résként felvillanó kis ösvényeken, hogy elnézegesse a növények harmattól csillogó friss leveleit és a most ébredező természet ezer más csodáját. De hiába is kérte volna Jeant, hogy álljon meg egy pillanatra.
    - Az autó arra való, hogy menjen - mondta Jean -, nem pedig arra, hogy megálljon.
    Az autó talán inkább arra való - gondolta Marthe -, hogy az ember oda menjen vele, ahova akar, és amikor akarja.
    - Egyébként pedig, ha megállunk, nagyon lerontjuk az átlagsebességünket - jegyezte meg Jean.
    Az átlagsebességet! De hogyan is haragudhatna Jeanra? Marthe-nak eszébe jutott, mennyire érzékeny volt korábban, hogy a főnökének egy kissé szigorúbb megjegyzése hetekre el tudta keseríteni, és félénkségében még a gépírónőnek sem mert szólni, amikor az, Jean javításait figyelmen kívül hagyva, másodszor is hibásan gépelte le a szöveget. Látta maga előtt a régi Jeant, ahogy gyámoltalanul, minden tiltakozás nélkül az összes házalót beengedi a lakásba, majd távozásuk után nem győz magyarázkodni, hogy miért is nem csapta az orrukra az ajtót... Nem. Marthe örült, hogy az autó ennyire megváltoztatta Jeant, hogy a férje határozottabb, magabiztosabb lett, és mivel lassanként meggyőződésévé vált, hogy erre az új Jeanra fényes jövő vár, esténként nyugodtan hajtotta álomra a fejét, és már nem aggódott a másnap miatt. Ezekkel a neofitákra jellemző, bosszantó kis szokásokkal pedig bizonyára hamarosan felhagy majd; idővel visszavedlik azzá a kedves fiúvá, akinek megismerte.
    Hirtelen felbőgött mögöttük egy nagy, nyolchengeres autó motorja, és a kocsi máris megelőzte őket.
    - Szemét! - dühöngött Jean. - Így könnyű! Legalább százötven lóerős a motorja!
    Ennek ellenére rálépett a gázpedálra. A másik autó már el is tűnt a távolban az egyenes úton.
    - Csak jöjjön néhány kanyar - mondta Jean -, és majd meglátod, mire vagyok képes.
    A kis autó zörgött-csörömpölt az erőlködéstől; a sebességmérő mutatója lassan jobbra kúszott.
    - Azért is utolérlek! - morogta Jean összeszorított foggal.
    Az út kanyarodni kezdett. Jean teljes gázzal hajtott be a kanyarba, és hogy lerövidítse, áttért az út bal oldalára. Az autó csikorgó gumikkal bevette a kanyart, és már száguldott is tovább. Egy előttük alig százméternyire az országútba torkolló, szinte észrevehetetlen ösvényről hirtelen előbukkant egy kerékpáros, egy tizennégy év körüli fiú, aki átvágni készült az úton. Jean rátenyerelt a dudára, és miközben tövig nyomta a fékpedált, még a kéziféket is behúzta abban a reményben, hogy talán így sikerül időben megállítania az autót. De már késő volt. Az utolsó pillanatban Jean félrerántotta a kormányt, és a kocsi felszaladt az útpadkára, de még így is elcsapta a bicikli hátsó kerekét. Rémült kiáltás, majd fémes csörömpölés hallatszott. Az autó végül, orrával egy útszéli, gondviselésszerű sóderkupacban, megállt.
    - Megöltem - suttogta Jean holtra váltan.
    Marthe szinte nem is hallotta. Azonnal kiugrott a kocsiból, és odarohant a kerékpártól néhány méternyire fekvő fiúhoz. A gyerek ijesztően sápadt volt, a szeme csukva. Marthe a karjába vette, majd óvatosan letette az útszéli pázsitra.
    - Jean - hívta a férjét -, gyere, segíts!
    A férfi remegő lábbal szállt ki a kocsiból, sápadtabb volt, mint az elütött biciklista.
    - Segíts már! - sürgette Marthe.
    Letérdelt a gyerek mellé, és megpróbálta kitapintani a pulzusát.
    - Életben van - mondta végül. - Csak elájult.
    - Megöltem! - ismételte Jean.
    - Nem hiszem - mondta Marthe immár megnyugodva. - Már nem mentél olyan gyorsan, amikor elcsaptad. Csak elkábult az ütközéstől.
    Mintha csak igazolni akarná Marthe szavait, a gyerek kinyitotta a szemét. Lassanként a szín is visszatért az arcába.
    - Jaj! - sóhajtott fel. - Úgy megijedtem!
    - Ne mozogj - mondta neki Marthe -, csak maradj fekve.
    - A biciklim! - aggodalmaskodott a kölyök. Megpróbált felkelni, de fájdalmasan felkiáltott, és visszahanyatlott a fűre.
    - A lábam!
    A távolból most motorzúgás hallatszott. Hamarosan két motoros járőr érkezett a baleset helyszínére.
    - Vigyázz rá - mondta Marthe. - Maradj mellette. Eltört a lába. Tegyél egy párnát a feje alá. Ne engedd, hogy felkeljen. És ne mondj semmit. Egy szót sem.
    A motorosok nagy fékcsikorgással megálltak, és a két bukósisakos, bőrruhás rendőr elindult feléjük.
    Marthe lopva Jeanra nézett. Szegény fiú! Holtsápadt, és egészen magába roskadt. Ha elveszik a jogosítványát, az önbizalma is odalesz, és akkor ő is búcsút mondhat annak a magabiztos férfinak, akihez oly boldogan bújt oda a hitvesi ágyban. Marthe felállt és a rendőrök elé sietett.
    - Azt hiszem, nem esett komolyabb baja - mondta. - Én vagyok a hibás. Túl gyorsan hajtottam, és nem tudtam időben megállni.
    - Kérem a jogosítványát - mondta az egyik rendőr. Marthe átnyújtotta neki a rózsaszín kártyát.
    - Magamnál kell tartanom, asszonyom - mondta a rendőr. - Régóta vezet?
    - Fél éve - felelte Marthe. A férfi bólintott.
    - Nem tudom, hogy visszakapja-e.
    Járőrtársa közben a gyerekkel foglalatoskodott, óvatosan felemelte és betette az autóba.
    - Kórházba kell vinni - mondta. - Eltört a lába. Te maradj itt, majd én elviszem.
    - Nem - mondta Marthe. - Ne fáradjon ezzel. Nyugodtan üljön vissza a motorjára. Majd a férjem beviszi a kórházba. Neki is van jogosítványa.
    
    Takács M. József fordítása
    
    

    
    
   JÓ TANULÓK
   
    I
    
Lune és Paton lementek a Zsaruképző lépcsőjén. Adó-alany-anatómia-óráról jöttek és ebédelni készültek éppen, mielőtt visszamennének gyakorlatra a Konformista Párt székháza elé, amelynek ablakait nemrégiben furkósbottal törte be néhány elvetemült rendbontó. Vidáman lengették kék pelerinjüket egy zsaruindulót fütyülve, amelynek az ütemét háromnegyedes ritmusban kell verni, minden harmadik lépésnél jókorát suhintva a fehér bottal a szomszéd combjára, minek folytán előnyösebb, ha a műveletet páros számú zsaru végzi. A lépcső alján elkanyarodtak, és az ebédlőhöz vezető boltozatos folyosón meneteltek tovább. Az ódon kövek alatt furcsán visszhangzott az induló, mert a levegő rezgésbe jött az egyvonalas Asz-nál, amelyből nem kevesebb, mint háromszázharminchat akadt az indulóban. Balra, a szabálytalan alaprajzú udvaron, a kiszáradt fák alatt más zsarujelöltek éppen tornagyakorlatokat hajtottak végre: „biciklis-rendőr-bringára-pattan”-t játszottak, illetve a szabálysértők nótájának elhúzását gyakorolták egy hegedű hangjaira, s zöld gyakorlóbotjukkal lopótököket püföltek, amelyeket egyetlen ütéssel kellett széthasítaniuk. Lune és Paton ügyet sem vetett rájuk: csütörtök kivételével, amikor a zsaruk pihennek, maguk is nap mint nap elvégezték e gyakorlatokat.
    Lune belökte az ebédlő nagy ajtaját, és elsőként ő lépett be rajta. Paton várt még egy percet, hogy befejezze a zsaruindulót, mert neki lassabban ment a fütyülés, mint Lune-nek. Más ajtókon kettesével-hármasával érkeztek a képzősök, feltűnően izgatottan, mert előző nap és reggel vizsgák voltak.
    Lune és Paton a hetes asztalhoz indultak, ahol már várta őket Arrelent és Poland, akik a Zsaruképző legütődöttebb tanulói közé tartoztak, szellemi fogyatékosságukat azonban vérlázító arcátlansággal ellensúlyozták. Valamennyien leültek, s súlyuk alatt megnyekkentek a székek.
    - Na, hogy ment? - kérdezte Lune Arrelent-tól.
    - Teljes lebőgés! - felelte Arrelent. - Vizsgafeladatként egy vén banyát kaptam, lehetett vagy hetvenéves, de olyan szilaj volt az a némber, mint egy megbokrosodott ló!
    - Nekem sikerült egyetlen ütéssel kiverni az én banyám mind a kilenc fogát - mondta Poland. - A vizsgáztató meg is dicsért.
    - Nem volt szerencsém - kesergett tovább Arrelent. - Az a vénasszony úgy felhúzott, hogy amikor ólomgombos pelerinre kellett váltani, megint leszerepeltem.
    - Tudom, miért van ez - mondta Paton. - A szegénynegyedekben már nincs elég belőlük, ezért kapunk olyan nőket, akiknek telik arra, hogy rendesen táplálkozzanak. Ezek jobban állják a sarat. Ámbár a nők esetében még csak hagyján, de ma reggel alig bírtam beledöfni a botomat a pasasom szemébe...
    - Így van - mondta Arrelent -, ezért én nem is bíztam a véletlenre a dolgot. Egy kicsit megbütyköltem a botomat.
    Meg is mutatta nekik. A végét ügyesen hegyesre faragta.
    - Mint a vajba - mondta. - Igazán kitettem magamért, és szereztem két plusz pontot. Így helyrehoztam a tegnapi malőrt...
    - Idén a kölykök is szívósak - mondta Lune. - Annak, akit tegnap kaptam, egyszerre csak az egyik csuklóját tudtam eltörni. A bokáit meg a cipőm sarkával kellett kezelésbe vennem. Rémes.
    - Erről van szó - mondta Arrelent. - Menhelyiekhez már nem jutsz hozzá. Ezek sintértelepi kölykök, és ez tiszta lutri. Vagy egy jót fogsz ki magadnak, vagy egy rosszat. Szerencse dolga. Akiket jól tartottak, azokat nem könnyű gyorsan elintézni. A bőrük szinte átdöfhetetlen.
    - Nekem - mondta Poland - meglazultak az ólomgombok a pelerinemen, és csak hét maradt a tizenhatból, így aztán kétszer olyan gyorsan kellett ütnöm. Komolyan mondom, teljesen kipurcantam! De az őrmester jót mulatott rajtam. Csak annyit mondott, hogy legközelebb erősebben varrjam fel őket, de nem kaptam büntetést.
    Abbahagyták a beszélgetést, mert hozták a levest. Lune megragadta a merőkanalat és a fazékba merítette. Bakter-tojásleves volt, a tetején jókora zsírfoltokkal. Nagy adagokat szedtek maguknak.
    
    
    II
    
Lune a Konformista Párt székháza előtt őrködött. A könyveket nézegette, és a címektől megfájdult a feje. Soha nem olvasott mást, mint a zsarubreviáriumát, benne a négyezer, kívülről fújandó szabálysértési esettel, az utcán való vizeléstől kezdve egészen odáig, hogy valaki beszéd közben túl közel hajol egy zsaruhoz. A breviárium ötvenedik oldalán lévő, az úttesten szabálytalanul átkelő gyalogost ábrázoló illusztrációhoz érve mindig dühbe gurult. Undorában minden alkalommal a földre köpött és dühödten továbblapozott, hogy aztán felcsillanjon a szeme a következő kép láttán: a „jó zsaru” feszített rajta, fényesen csillogó gombokkal. A véletlen különös játéka folytán a „jó zsaru” a társára, Patonra hasonlított, aki most az épület túloldalán szobrozott.
    Az utca végén barbandiumos acélgerendákkal megrakott nagy teherautó ereszkedett lefelé. A leghosszabb gerenda a platóról lelógva zörgött, s a végén egy ifjú tanonc gubbasztott. Nagy piros rongyot lengetett, hogy elijessze az embereket, ám ez odacsalta a békákat, mindenfelől ráugráltak, és a szerencsétlen kölyök veszettül kapálódzott, hogy védje magát a hideg lábak és nyálkás testek érintésétől. A teherkocsi erősen rázkódott négy keményre fújt, fekete kerekén, a kölyök pedig úgy pattogott, mint labda a teniszütőn. A kocsi elhaladt az épület előtt: az eddigieknél is nagyobbat zöttyent, és éppen abban a pillanatban egy nagy, spenótzöld leveli béka csusszant be a kölyök ingének a nyakán, meg sem állva a hónaljáig. A kölyök rémülten felüvöltött, s elengedte a gerendát. Szabálytalan görbét írt le, és egyenesen a könyvekkel teli kirakatban landolt. Lune egy pillanatig sem habozott, teli tüdőből sípolni kezdett, és a kölyökre vetette magát. A lábánál fogva kirántotta a nyíláson, és néhányszor odakoccantotta a fejét a legközelebbi kandeláberhez. A gyerek hátából kiálló nagy üvegszilánkon megcsillant a nap, s egy táncoló fényfolt vetült a szikkadt járdára.
    - Már megint egy fasiszta! - mondta az odaérkező Paton.
    Az egyik könyvesbolti eladó odament hozzájuk.
    - Talán csak baleset - mondta. - Fiatalnak néz ki ahhoz, hogy fasiszta legyen.
    - Gondolja maga! - mondta Lune. - Láttam az esetet! Szándékosan csinálta!
    - Ühüm... - mondta az eladó. 
    Lune dühösen elengedte a gyereket.
    - Nehogy már jobban értsen a hivatásomhoz, mint én! Ha tovább akadékoskodik, előállítom!
    - Jó, jó - mondta az eladó.
    Felkapta a kölyköt, és bement a könyvesboltba.
    - Ezt a szemetet! - mondta Paton. - Majd meglátod, mit kap ezért!
    - Nekem mondod? - mondta Lune elégedetten. - Előléptetés van kilátásban... És talán megnyerhetjük a fasisztát a Képzőnek!
    
    
    III
    
    - Dögunalom ez a mai nap - mondta Paton.
    - Az - mondta Lune. - Emlékszel a múlt heti balhéra?
    - Valamit igazán csinálhatnánk - mondta Lune. - Ha legalább hetente egyszer történne valami... az klassz lenne!
    - Igen - mondta Paton. - Hé!... Nézz csak oda!
    A szomszédos kávézóban két fölöttébb csinos lány ült.
    - Mennyi az idő? - kérdezte Lune.
    - Még tíz perc, és végeztünk - mondta Paton.
    - Remek! - mondta Lune. A lányokat nézte. - Iszunk valamit?
    - Igen - mondta Paton.
    
    
    IV
    
    - Ma is találkoztok? - kérdezte Paton.
    - Nem - mondta Lune. - Nem ér rá. Milyen undorító nap!
    A Profit- és Deficitügyi Mínusztérium ajtajában álltak őrt.
    - A kutya se jön erre - mondta Lune. - Ez... Félbeszakította magát, mert egy idős hölgy megszólította.
    - Elnézést, uram, a Zoskola utcát keresem...
    - Mehet - mondta Lune.
    Mire Paton jókora ütést mért botjával a hölgy fejére. Lefektették a fal tövébe.
    - Vén riherongy! - mondta Lune. - Nem tudna a bal fülembe beszélni, mint mások? Azért ez jó móka - állapította meg.
    Paton megtörölgette a botját egy kockás zsebkendővel.
    - Mivel foglalkozik a csajod? - kérdezte.
    - Gőzöm sincs - mondta Lune. - De kedves, tudod...
    - És milyen a...? - puhatolózott tovább Paton. 
    Lune elvörösödött.
    - Undorító vagy. Fogalmad sincs az érzelmekről.
    - Szóval ma nem randizol vele? - kérdezte Paton.
    - Nem - mondta Lune. - Csak tudnám, mivel üssem agyon az időt este...
    - Elmehetünk a Közraktárhoz - mondta Paton. - Mindig van ott néhány éhenkórász, akik megpróbálnak egy kis kaját lopni.
    - Nem vagyunk szolgálatban - mondta Lune.
    - Attól még odamehetünk - mondta Paton. - Jó buli lesz, talán találunk valakit, akit letartóztathatunk. De ha akarod, elmehetünk a...
    - Paton - mondta Lune -, tudtam, hogy nagy disznó vagy, de nem gondoltam volna, hogy így félreismersz. Én most nem lennék képes arra.
    - Lökött vagy - mondta Paton. - Na jó, nem akarok szemét lenni. A Közraktárhoz megyünk. De hozd magaddal az igazságosztódat, mert egy kis lövöldözés azért kinéz.
    - Nekem mondod? - mondta Lune felvillanyozódva. - Legalább két tucatot lepuffantunk...
    - Úgy látom, te tényleg fülig szerelmes vagy.
    
    
    V
    
Paton haladt elöl. Lune szorosan a nyomában. A salaktéglás fal mentén lépkedtek, míg oda nem értek a szűk nyíláshoz, melyet az éjjeliőr gondosan karbantartott, nehogy a tolvajok megrongálják a falat, amikor bemásznak. Átbújtak a nyíláson, és egy keskeny kis úton találták magukat, melyet mindkét oldalon szögesdrót szegélyezett: a tolvajoknak nem is volt más lehetőségük, mint hogy fennakadjanak rajta. A talajba imitt-amott kisebb gödröket vájtak, hogy a zsaruk meglapulhassanak bennük és pontosan célozhassanak. Lune és Paton egy kétszemélyes gödröt választott. Kényelmesen elhelyezkedtek, és két perc sem telt el, amikor meghallották a tolvajokat a helyszínre szállító autóbusz motorjának hangját. Hallották a jelzőcsengő csilingelését, és a nyílásban feltűntek az első tolvajok. Lune és Paton eltakarták a szemüket, hogy ne lássák őket. Murisabb lesz akkor lepuffantani őket, amikor visszafelé jönnek. A tolvajok elhaladtak mellettük. Mind mezítláb voltak, hogy ne üssenek zajt, és mert a cipő drága mulatság. Már el is tűntek.
    - Valld be, hogy jobb szeretnél vele lenni - mondta Paton.
    - Igen - mondta Lune. - Nem tudom, mi van velem. Biztos szerelmes vagyok.
    - Mondtam én - felelte Paton. - Szoktál neki ajándékot venni?
    - Igen - mondta Lune. - Kapott tőlem egy ezüstfenyő karperecet. Odavolt a boldogságtól.
    - Nem valami nagyigényű - mondta Paton. - Olyat már senki sem hord.
    - Honnan veszed? - kérdezte Lune.
    - Az maradjon az én titkom. Taperolgatod, amikor kettesben vagytok?
    - Fogd be! - mordult rá Lune. - Ezzel nem illik viccelődni.
    - Mindig is ez volt a gyengéd. A szőke csajok - mondta Paton. - De majd túljutsz ezen is, mint a többin. Elég sovány a csaj.
    - Nem váltanál végre témát? - csattant fel Lune. - Nem tetszik, hogy ilyeneket mondasz.
    - Hülye vagy - mondta Paton. - Vissza fogsz esni a Képzőben, ha folyton ezen jár az eszed.
    - Dehogy - mondta Lune. - Figyelem, jönnek vissza! Az elsőt, egy kopasz férfit, aki egy táskányi tartósított egérhúst zsákmányolt, elengedték maguk mellett. Aztán Paton tüzelt. Egy vézna, langaléta fickó felnyögött, majd elzuhant, és csomagjai szétgurultak a földön. Paton példáján felbuzdulva Lune is tüzet nyitott. Kettőt eltalált, de felálltak, és sikerült elevickélniük a nyílásig. Lune úgy szentségeit, mint egy zupás őrmester, Paton pisztolya meg csütörtököt mondott. Három másik alak surrant el az orruk előtt. Utoljára egy nő jött, és Lune őrjöngve kiürítette rá az egész tárat, Paton pedig kimászott a gödörből, hogy bevégezze a munkát, de a nő akkor már teljesen halott volt. Egy csinos szőke. Csupasz lábán vér lakkozta vörösre a körmeit, bal csuklóján vadonatúj ezüstfenyő karperecet viselt. Sovány volt. Éhgyomorra kellett meghalnia - de úgy egészségesebb.
    
    Pacskovszky Zsolt fordítása
    

    
    
   A SZERELEM VAK
    
    I
    
A köd augusztus ötödikén, reggel nyolc órakor ereszkedett le a városra. Nem volt túl sűrű, így a légzést cseppet sem zavarta, ellenben a tekintetek számára áthatolhatatlannak bizonyult, ráadásul határozottan kékes színben játszott.
    Párhuzamos rétegekben rakódott le; kezdetben húsz centiméterrel a föld felett gomolygott, így aztán a járókelők nem látták tőle a saját lábfejüket. Egy asszony, aki a Szent Lompos utca 22-ben lakott, leejtette a kulcsát a háza előtt, és sehogy sem találta. Hatan siettek a segítségére, köztük egy csecsemő. Időközben leszállt a második ködréteg is, megtalálták a kulcsot, de a csecsemőt nem, aki a különös légköri jelenség leple alatt meglógott, mert már alig várta, hogy megszabaduljon a cumisüvegtől, és megismerje a házasság és a családalapítás lélekemelő gyönyöreit. Ezerháromszázhatvankét kulcsnak és tizennégy kutyának veszett így nyoma az első délelőtt. A horgászok csakhamar megunták, hogy hiába meresztik szemüket a parafaúszókra, s elkeseredésükben vadászni indultak.
    A köd sűrű masszaként ült meg az emelkedők alján és az alsó rakpartokon. Hosszú, fátyolszerű nyúlványaival behatolt a csatorna- és szellőzőnyílásokon; elöntötte a metró alagútjait, s amikor a tejszerű áradat a jelzőlámpák magasságába ért, a szerelvények leálltak. Mivel időközben a harmadik ködréteg is leereszkedett, odakint a járókelők már térdig fehér éjszakában gázoltak.
    A magasabban fekvő negyedek lakói, magukat a sors kegyeltjeinek gondolván, eleinte kárörvendve gúnyolódtak a folyóparton élőkön, de egy hét elteltével megjámborultak - amikor már ők is ugyanolyan vakon botorkáltak, s botlottak bele saját szobabútoraikba, mint mindenki más, mivel a köd addigra a legmagasabb építményeket is elborította. Az Eiffel-torony csúcsdísze tartott ki legtovább, de végül azt is elnyelte a feltartóztathatatlan áradatként hömpölygő sűrű ködfolyam.
    
    
    II
    
    Orvert Latuile augusztus tizenharmadikán háromszáz órás álomból ébredt. Meglehetősen súlyos részegségből tért magához, és először azt hitte, megvakult, ezért visszamenőleg is elismeréssel adózott az általa elfogyasztott italoknak. Éjszaka volt, de a szokásostól merőben eltérő éjszaka, mert Orvert most nyitott szemmel tapasztalta meg azt, amit olyankor érez az ember, amikor csukott szemhéjára egy lámpa fénye vetül. Ügyetlenül tapogatózott a rádió kapcsológombja után. A készülék működött, és a hírekből sikerült hellyel-közzel tájékozódnia.
    A bemondó üres fecsegését elunva Orvert Latuile eltöprengett, megvakarta a köldökét, majd körmét szimatolva megállapította, hogy ráférne egy alapos fürdés, ám ez az igencsak alkalmatos köd, mely úgy terült rá a világra, ahogy Noé kabátja a bormámoros Noéra, vagy a nyomorúság a szegényekre, vagy Tanit fátyla Szalambóra, vagy egy macska a hegedűre, végül arra ösztönözte, hogy a fürdést feleslegesnek ítélje. Mivel a ködnek amúgy is édeskés, tüdőbajos sárgabarackillata volt, Orvert bízott benne, hogy ez elnyom minden testszagot. A hang azonban jól terjedt a ködben, s a vattába bugyolált zajok furcsán, tisztán és fehéren zengtek, mint egy lírai szoprán hangja, akinek a szájpadlását kovácsolt ezüstprotézissel kellett pótolni, miután az eredetit egy szerencsétlen baleset során átdöfte egy eke szarva.
    Orvert igyekezett figyelmen kívül hagyni a helyzet szülte problémákat, és elhatározta, hogy úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Következésképpen felöltözött, gond nélkül, mert ruhái a helyükön voltak, vagyis egyes darabok a székeken, mások az ágy alatt, a zoknik a cipőkben, az egyik cipő egy vázában, a másik pedig az éjjeliedény alatt.
    - Istenem - sóhajtott fel magában -, milyen fura ez a köd!
    Ez a minden eredetiséget nélkülöző, a puszta ténymegállapításnál többnek nem tekinthető megjegyzés megóvta Latuile-t az indokolatlan ujjongástól vagy a túlzott lelkesedéstől, s egyúttal kimenekítette a bánat és a sötét melankólia csapdájából is. Mindazonáltal lassanként felbátorodott, kezdett megbarátkozni a szokatlan helyzettel olyannyira, hogy kísérletezni támadt kedve.
    - Lemegyek a házmesternéhez, és nyitva hagyom a sliccemet - határozta el. - Akkor majd kiderül, hogy tényleg ilyen sűrű-e a köd, vagy csak a szemem káprázik.
    Mert a francia ember kartéziánus elméje akkor is kételkedik a tejszerű, áthatolhatatlan köd létezésében, ha az elég sűrű ahhoz, hogy megfossza őt a látásától; és mondhatnak bármit a rádióban, őt nem lehet ilyen könnyen átejteni, és elhitetni vele, hogy valami rendkívüli jelenséggel áll szemben. A rádió amúgy is a hülyék gyűjtőhelye.
    - Előveszem a lompost - mondta Orvert -, és úgy megyek le.
    Elővette, és úgy ment le. Életében először felfigyelt az első lépcsőfok reccsenésére, a második roppanására, a negyedik nyekergésére, a hetedik nyikorgására, a tizedik zizzenésére, a tizennegyedik szisszenésére, a tizenhetedik percegésére, a huszonkettedik porcogására és az utolsó tartóbilincsének már rég búcsút mondott sárgaréz korlát csikorgására.
    Beleütközött valakibe, aki a fal tövében lépdelve sietett felfelé.
    - Ki az? - kérdezte, és megállt.
    - Lerond! - felelte Lerond úr, a szemközti bérlő.
    - Jó napot - mondta Orvert. - Itt Latuile.
    Kezet nyújtott, és egy meglepően kemény valamire talált, amit meglepetten rögtön el is engedett. Lerond zavartan kacarászott.
    - Elnézést - mondta -, de úgysem lehet látni semmit, és ez a köd pokoli meleg.
    - Valóban - ismerte el Orvert.
    Nyitott sliccére gondolva kicsit bosszankodott, hogy Lerond-nak is ugyanaz az ötlete támadt, mint neki.
    - Hát, akkor viszontlátásra - búcsúzott Lerond.
    - Viszontlátásra - mondta Orvert, miközben alattomban kicsatolta a nadrágszíját.
    Nadrágja lecsúszott a lábára, ő kilépett belőle, fogta és elhajította a lépcsőházban. Való igaz, a köd olyan forró volt, hogy szinte égetett, és ha Lerond megengedheti magának, hogy szabadon fityegő szerszámmal lófráljon, akkor ő sem tartja magán a ruhát. Mindent vagy semmit.
    Lerepült hát a zakója és az inge is. A cipőjét megőrizte.
    A lépcső aljára érve finoman megkocogtatta a fülkeajtó üvegét.
    - Jöjjön be! - szólt ki a házmesterné.
    - Nincs postám? - kérdezte Orvert.
    - Ó, Latuile úr! - mondta kacarászva a termetes asszonyság -, maga mindig meg tud nevettetni... Szóval... jól aludt ebben a nagy felfordulásban? Nem akartam zavarni... de ha látta volna ezt a ködöt az első napokban!...
    Mindenki megőrült. Mostanra viszont... végül is... hozzá lehet szokni...
    Megérezve a tejfehér ködfalon is áthatoló tömény parfümillatot, Orvert rájött, hogy a házmesterné egyenesen felé tart.
    - Azért főzni nem éppen könnyű így, vakon - folytatta a nő. - Fura egy köd ez... az ember azt mondaná, tápláló... Én igazán nem sajnálom magamtól a falatot... de három napja beérem egy pohár vízzel meg egy falat kenyérrel.
    - Le fog fogyni - mondta Orvert.
    - Ah! Ah! - kacagott fel a házmesterné, s ez olyan zajjal járt, mint amikor a hatodikról ledobnak egy zsák diót. - Tapintsa csak meg, Orvert úr, még soha nem voltam ilyen jó formában. Még a didkóim is visszafiatalodtak... Fogja csak meg...
    - De, izé... - mondta Orvert.
    - Fogja csak meg, ha mondom!
    Azzal az asszonyság találomra megragadta Latuile egyik kezét, és ráhelyezte a szóban forgó domborulatok egyikére.
    - Bámulatos! - állapította meg Orvert.
    - És negyvenkét éves vagyok - jegyezte meg a házmesterné. - Nem gondolta volna, ugye? Ó, a magamfajta kissé teltebb nőknek bizonyos értelemben előnyére válik ez a köd...
    - Te jó ég! - kiáltott fel Orvert megütközve. - Maga teljesen pucér!
    Merthogy a fiatalember lehanyatló keze borzas pihékkel találkozott. A házmesterné közelebb lépett hozzá.
    - Na és? Maga is! - felelte.
    Igaz - gondolta Orvert. - Hülye ötlet volt.
    - Bemondták a rádióban - folytatta a házmesterné -, hogy ez egy afrobasziákus permet.
    - Vagy úgy!?... - mondta Orvert, s az immár teljes testével hozzásimuló házmesterné szaggatott zihálásából megértette, hogy csapdába esett ebben az átkozott ködben.
    - Nézze, Madame Panuche - kérlelte a hölgyet. - Nem vagyunk állatok. Ha ez valóban afrodiziákus köd, akkor fegyelmeznünk kell magunkat, a hétszázát!
    - Ó! Ó! - felelte a nő továbbra is zihálva, és pontosan célozva épp a megfelelő helyre nyúlt.
    - Nekem mindegy - mondta Orvert méltóságteljesen. - Boldoguljon egyedül, én nem kívánok részt venni ebben.
    - Meg kell mondanom - dünnyögte a házmesterné eltökéltségéből mit sem veszítve -, hogy Lerond úr kedvesebb volt. Magával rám hárul az egész munka.
    - Értse meg - mondta Orvert -, most ébredtem... én még nem szoktam hozzá...
    - Na, majd én segítek...
    Ez után olyan dolgok történtek, amelyeket üdvösnek tűnik elfedni a szegények kabátjával, Noé és Szalambó nyomorúságával, illetve Tanit hegedűbe rejtett fátylával egyetemben.
    Orvert felélénkülve lépett ki a házmesterfülkéből. Odakint fülelni kezdett. Hamar rájött, mi hiányzik: az autók zaja. De helyette számtalan dal szárnyalt és nevetés hallatszott mindenfelől.
    Szórakozottan lépkedett az úttesten. Fülének szokatlan volt ez a végtelenül mély hanghorizont, és kicsit eltanácstalanodott. Azon kapta magát, hogy hangosan gondolkodik.
    - Jóságos Isten! - mondta. - Afrodiziákus köd!
    Mint láthatjuk, Orvert gondolatai egyazon tárgykörben forogtak. De képzeljük magunkat egy férfi helyébe, aki átaludt tizenegy napot, aztán sűrű homályban ébredt, amelyhez ráadásul a ledérséget általánossá tevő métely társul, s aki hirtelen azzal a ténnyel szembesül, hogy kövér és roskatag házinénije időközben dúskeblű valkűrré, a gyönyörök meglepetésekkel teli barlangjának kéjsóvár Kirkéjévé változott.
    - A kutyafáját! - fogalmazta meg érzéseit Orvert. Hirtelen rádöbbent, hogy az úttest kellős közepén áll, megijedt, és visszabotorkált a falig, melynek kanyarulatát aztán száz méteren keresztül követte. Odaért a pékség elé. Az alkalmazott egészségtan azt diktálta, hogy némi táplálékot vegyen magához minden jelentősebb fizikai megterhelés után, ezért belépett, hogy egyen egy kis kenyeret.
    A boltban nagy zsivaj fogadta. Orvert előítéletektől mentes férfiú volt, de amikor megértette, mit vár el a pék felesége minden férfi vevőtől, és a pék minden nőtől, érezte, hogy minden haja szála az égnek mered.
    - Ha adok magának egy kiló kenyeret - magyarázta a pékné -, jogomban áll az annak megfelelő méretet kérni cserébe, az ördögbe is!
    - De asszonyom - tiltakozott éles hangon egy kis öregember, akiben Orvert felismerte Curepipe urat, a rakpart végén lakó idős orgonistát -, de asszonyom...
    - Hol van ez az orgonasípoktól!? - gúnyolódott a pékné. Curepipe úr vérig sértődött.
    - Majd elküldöm magának az orgonámat! - mondta büszkén, és elindult a kijárat felé, de Orvert épp az útjába akadt. Az ütközéstől elakadt a lélegzete.
    - Ki a következő? - rikácsolta a pék felesége.
    - Egy kenyeret kérek - préselte ki magából Orvert a gyomrát masszírozva.
    - Egy kétkilós kenyeret Latuile úrnak - kiabálta a pékné.
    - Nem! Nem! Csak egy kis cipót.
    - Bunkó! - mondta a pékné, és a férjéhez fordult. - Lucien, szolgáld ki te, hadd tanulja meg, mi a rend!
    Orvert haja égnek állt, és a fiatalember futásnak eredt. Egyenesen nekirohant a kirakatüvegnek. Amaz ellenállt.
    Megkerülte, s végre kijutott az utcára. A pékségben folytatódott az orgia. A gyerekeket a pékinas vette kezelésbe.
    - A kutyafáját! - mordult fel Orvert. - Csak megválogathatom, hogy kivel akarom! Még szép, ha a pékné képére gondolok!
    Aztán eszébe jutott a hídon túl lévő cukrászda. A felszolgálólány tizenhét éves, a szája szív alakú, és van egy mintás köténykéje... meglehet, hogy most csak ez a kis kötény van rajta...
    Orvert öles léptekkel elindult a cukrászda felé. Háromszor is orra esett, megbotolván a földön fekvő, egymásba fonódó testekben. Nem fecsérelte az idejét arra, hogy megállapítsa a bujálkodók nemét, de az kiderült számára, hogy az egyik kupacban legalább öten voltak.
    - Róma! - morogta a fogai közt. - Quo vadis! Fabiola! Et cum spirituo tuo!14 Orgiák! Ó!
       14 Tréfás utalások az antik Róma züllöttségét, bujaságát és dekadenciáját elítélő korai keresztény egyházra, illetve vallásra. Quo vadis, Domine?: „Hova mész, Uram?” - kérdezi a Rómát csalódottan elhagyni készülő Péter apostol, amikor találkozik a feltámadt Megváltóval. A IV. században élt Fabiola, a vagyonát a szegények között szétosztó, szent életű római özvegy maga volt az erény megtestesülése. Halálát még a pogányok is megsiratták, utóbb az egyház szentté avatta. Az Et cum spirituo tuo!-formula („És a te lelkeddel!”) a katolikus szentmise visszatérő mondata, ezzel felelnek a hívek a pap szavaira: „Az Űr legyen veletek!”. (A szerk.)
    Megdörzsölte a fejét, mivel a kirakatüveggel való találkozás eredményeképpen tekintélyes pukli nőtt a homlokán. Aztán megszaporázta lépteit, mert személyiségének egyik fontos, egy jó hosszal előtte járó alkotóeleme arra ösztökélte, hogy a lehető leggyorsabban célhoz érjen.
    Remélve, hogy már közel jár a cukrászdához, igyekezett visszatalálni a járdára, hogy a házfalakat kitapintva tájékozódhasson. A repedt kirakatüveg megerősítésére szolgáló, csavarral rögzített, rétegelt lemezből készült korongról felismerte a régiségkereskedést. Még két ház, és a cukrászdához ér.
    A következő pillanatban beleütközött egy neki háttal álló, mozdulatlan testbe. Felkiáltott.
    - Ne tolakodjon - mondta egy ingerült hang -, és vigye azt a fenekemtől, különben szétverem a pofáját...
    - De hát... ööö... mit képzel? - felelte Orvert.
    Kitért balra, hogy megkerülje az illetőt. Újabb ütközés.
    - Mit lökdös? - szólt egy másik férfihang. - Várja ki a sorát, ahogy mindenki.
    A rendreutasítást többek nevetése nyugtázta.
    - Hogyan? - kérdezte Orvert.
    - Persze - mondta egy harmadik hang -, maga is Nelly-hez jött, mi?
    - Igen - hebegte Orvert.
    - Akkor álljon be a sorba - mondta a férfi. - Már hatvanan vagyunk.
    Orvert meg sem tudott szólalni. Lesújtva továbbállt. Még azt sem kérdezte meg, hogy Nelly a mintás köténykéjét viseli-e.
    Az első utcán balra fordult. Az ellenkező irányból épp egy nő érkezett. Mindketten a földre huppantak.
    - Elnézést - mondta Orvert.
    - Az én hibám - felelte a nő. - Maga szabályosan, a jobb oldalon jött.
    - Megengedi, hogy felsegítsem? - kérdezte Orvert. - Egyedül van, ugye?
    - És maga? - érdeklődött a nő. - Remélem, nem vetik rám magukat öten vagy hatan.
    - Ugye, maga nő? - derült fel Orvert.
    - Győződjön meg róla - mondta a hölgy.
    Közelebb húzódtak egymáshoz, és Orvert hosszú, selymes haj érintését érezte az arcán. Térdre emelkedtek egymással szemben.
    - Hol találhatnánk egy nyugodt helyet? - kérdezte Orvert.
    - Az utca közepén - felelte a hölgy.
    A járdaszegélyt kitapogatva elindultak arrafelé.
    - Kívánom magát - mondta Orvert.
    - Én meg magát - felelte a nő. - A nevem... 
    Orvert közbevágott.
    - Nem érdekel. Semmi mást nem akarok tudni magáról, csak amit a kezem és a testem felfedez.
    - Nosza! - mondta a nő.
    - Természetesen nincs magán ruha - állapította meg Orvert.
    - Ahogy magán sincs - mondta a hölgy. 
    Orvert odafeküdt mellé.
    - Semmi nem sürget minket - mondta a nő. - Kezdje a lábamnál, és onnan haladjon felfelé.
    Orvert megbotránkozott. Ezt közölte is a nővel.
    - Így majd fogalmat alkothat rólam - mondta a hölgy. - Hiszen maga mondta, hogy nincs más eszközünk egymás felfedezésére, csak a bőrünk, a tapintás. Ne feledje, hogy nem kell félnem a tekintetétől. Erotikus önállóságának búcsút mondhat. Legyünk őszinték és közvetlenek.
    - Ezt szépen mondta - ismerte el Orvert.
    - A Modern Idők lelkes olvasója vagyok - felelte a nő. - Gyerünk, ne lazsáljon, lásson hozzá a szexuális beavatásomhoz.
    Orvert nekilátott, méghozzá számos alkalommal és különböző módon. A hölgy kétségtelen tehetségnek bizonyult, és a lehetőségek köre szinte végtelen, ha az embernek nem kell attól félnie, hogy hirtelen felgyullad a villany. És ugyebár, a kellékeket sem fenyegeti az elkopás veszélye. Miután Orvert megtanított az ifjú hölgynek néhány nélkülözhetetlen mesterfogást, a több ízben megismételt szimmetrikus összekapcsolódás buzgó gyakorlásának köszönhetően kapcsolatuk igencsak meghitté vált.
    Eljött hát az egyszerű, édes élet ideje, mely Pán isten képére formálja az embereket.
    
    
    III
    
Időközben a rádió jelezte, hogy a tudósok megfigyelései szerint a különös légköri jelenség fokozatosan megszűnik, vagyis a ködtakaró napról napra vékonyodik.
    A jelentős fenyegetettségre való tekintettel nagy tanácskozást tartottak, és gyorsan találtak is megoldást, mert az ember találékonysága ezerarcú, és amikor a köd eloszlott - e tényről a speciális jelzőberendezések időben tájékoztattak -, az emberek boldogan éltek tovább, mert mindnyájan kiszúrták a szemüket.
    
    Domonkos Eszter fordítása
    
    
    
    
   
   
   
   A NYUGDÍJAS
   
    I
Kifelé jövet az algimnázium épülete és a főgimnázium udvarát övező nagy szürke fal között kellett elhaladni. A fal mentén fák nőttek. A földet kőmorzsalék borította, amely nem tévesztendő össze a morzsával, és amelyen a szöges cipők gyönyörű, csikorgó zajt hallattak.
    Lagrige, Robert és Turpin (akit merészen Festéknek szólítottak) elszántan vágtatott a kijárat felé. Az algimnázium magas rácskapuja egy mohos kövezetű utcára nyílt, amelyet platánokkal beültetett töltés választ el a Császárné körúttól. Eljött a nyugdíjas órája, amit nem szabad elszalasztani.
    A kevésbé elfásult fiúk a töltést fölöttébb alkalmasnak találták a háromszögelés, a lyukra dobás s egyéb mutatványok gyakorlására, amelyek nagy becsben állnak a nemes golyósport híveinek körében. De Lagrige, Robert és Festék mindennél jobban szerette nyugdíjasát.
    A nyugdíjasnak faragott botja, megzöldült nemezkalapja és kopott, fekete kabátja volt; egészen görnyedten járt, és télen-nyáron egy szörnyű, koszos kobakvédőt viselt.
    A szokások rabjaként, buzgalmuk tárgya pontban tizenkettő előtt tíz perccel haladt el az algimnázium előtt. Lagrige volt az első, aki felhívta a többiek figyelmét hadiösvényre lépett indiánéhoz hasonló járására. Három méter előnyt adtak hát neki, majd libasorban lépkedve a nyomába szegődtek. A nyugdíjas végigment a Császárné körúton, egészen addig, ahol az a Dumou marsall sugárutat keresztezi. Ott aztán mindhárman egyszeriben elhúztak jobbra, hogy le ne késsék a 12 óra 25-ös vonatot, a nyugdíjas meg balra fordult, ismeretlen cél felé.
    A nyugdíjast követni maga volt az élet; annál is inkább, mert a férfi kissé süket lévén, nem riadt meg a válogatott szitkoktól és csúfolódásoktól, melyeket Robert, Lagrige és Festék - akinek egyébként Turpin volt az igazi neve - bőségesen szórtak rá.
    
    
    II
    
Amint a nagy felfedezések gyakran a véletlen szüleményei, véletlenül vágódott el teljes hosszában a kőmorzsalékon Lagrige is ezen a csütörtöki napon. Kicsit lehorzsolódott a bőr a térdéről, lényegtelen apróság, és mikor feltápászkodott, egy érdekes, kerekded kavicsot tartott a kezében: estében fordította ki a földből, és majdnem akkora volt, mint egy nagyobb üveggolyó; csakhogy ez akár kőnek is tekinthető. Gondosan a markába szorította. Ugyanezen a napon Robert-nak pajkos ötlete támadt: kieszelte, hogy a nyugdíjas púpja bizonyára gumiból van, és rugalmas, mint egy labda. Még mielőtt Lagrige koponyájában megszületett volna az összefüggés, a kavics elröppent a kezéből, és szép, tompa puffanással telibe találta a púpot.
    A nyugdíjasnak hosszabb idő kellett a hátraforduláshoz, mint a három sziú indiánnak ahhoz, hogy eltűnjenek a platánok mögött, és boldogító jelenet volt, ahogy elcsukló hangon az egeket hívta nyomorúsága tanújául.
    - Ez mégiscsak túlzás - suttogta megindultan Robert.
    - Gondolod te - mondta Festék -, azt hiszi, a fáról hullott rá valami.
    Lagrige pöffeszkedve vetette oda:
    - Ugyan már, semmiség... hiszen gumiból van a púpja. A másik kettő csodálattal nézett rá, míg a nyugdíjas morgolódva folytatta útját, és időnként vissza-visszafordult. Ez növelte a gyönyörűséget, mert most már kénytelenek voltak platántól platánig lopakodva követni.
    
    
    III
    
A játék napról napra tökéletesedett. Festék, Lagrige és Robert vetekedett a találékonyságban. Az öreg Michon rajzóráin nagy műgonddal gyártották a különleges lövedékeket, melyeket különböző folyadékokkal - tintával, krétaporral kevert nyállal, vízben oldott padvakarékkal - töltött tartállyal láttak el. A következő kedden Robert egészen odáig merészkedett, hogy pisivel töltött meg egy „extrabombát”, melyet feltaláláskor rögtön elneveztek atombombának. Szerdán pedig Festék, hogy le ne maradjon a versenyben, egy nyilacskát hozott, amelyet gondosan bevontak porrá tört pinceászkák és enyv összefőzésével készült méreggel.
    Mikor a nyilacska a háta közepébe fúródott, a nyugdíjas hirtelen kiegyenesedett. Arra számítottak, hogy szembefordul velük, mint valami öreg vadkan, de meg se szólalt, s egy pillanat múlva még jobban meggörnyedve, fejét csóválva folytatta útját, még csak vissza se fordult. A nyíl tollai kis kék foltként virítottak a púpja közepén.
    
    
    IV
    
Másnap Robert és Lagrige letört volt, hiszen sportot űztek abból, hogy túltegyenek Festéken. Lagrige-nak azonban mégis volt egy remek tartalék ötlete. A szokásos nyomon követés során elhagyta a fák rejtekét, és szorosan a nyugdíjas nyomába szegődött, annyira a közelébe, hogy már szinte hozzátapadt. Majd hirtelen megállt, néhány lépésnyi előnyt adott neki, és jelzett a pajtásainak, hogy figyeljenek.
    - Azért ez - mondta Robert eszeveszettül irigykedve - mégiscsak túlzás...
    Festék nem válaszolt. Féltékeny volt.
    Lagrige nekifutott, és lendületből, mint a bakugrásnál, felpattant a púpra, s lovaglóülésbe helyezkedett. Az öreg megtántorodott, de kiegyenesedett.
    - Gyí, te!... - kiáltotta Lagrige. - Rajta, vén gebe!
    Az öreg olyan hirtelen fordult meg, hogy Lagrige elengedte a púpot és lependerült a földre. Mire föltápászkodott, az öreg kihúzta kezét a zsebéből. Egy régi típusú revolvert szegezett Lagrige-ra. Lassan, gondosan célozva, közvetlen közelről kilőtte rá mind a hat golyót. A harmadiknál Lagrige még megmozdult, aztán lerogyott, és teljesen mozdulatlan maradt furcsa, kicsavarodott tartásban.
    Aztán az öreg nyugdíjas belefújt a revolver csövébe, majd zsebre vágta a fegyvert. Robert és Festék megdöbbenve nézte Lagrige-t és a különös, egészen fekete tócsát, amely derékmagasságban képződött alatta. A nyugdíjas folytatta a maga útját; a kereszteződésnél balra fordult a Dumou marsall sugárúton.
    
    Márton Gyöngyvér fordítása
    
    
    
    

    
    
   AZ IMPOTENS
   
    I
    
A Club Saint-Germain-des-Prés könyvesboltjába minden este ellátogatott egy Aurél Verhojanszk nevű elegáns fiatalember, aki egzisztencialistának vallotta magát, amiből mindjárt kitűnik, hogy némi kisebbrendűségi komplexusban szenvedett, amit azonban egy hímzett skapuláréval igyekezett leplezni, és valahányszor feltűnt a láthatáron egy csinosabb lány, soha nem mulasztotta el, hogy igazi homoszexuálishoz illő harsány, orrhangú nevetéssel a fenekére csapjon. Aurél a szüleitől kapott havi apanázsból élt, melynek köszönhetően szorgalmasan folytatta a tanulmányait, s pénzéből még arra is futotta, hogy jó benyomást keltsen a Saint-Germain negyedben, ahol ferde szemmel néznek arra, aki nem iszik. (Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy egy ásványvíz vagy valami ártalmatlan lötty elfogyasztása is elég ahhoz, hogy valaki becsületes ember hírében álljon, mert az alkoholizmus ma már nem erény. A lényeg az ivás, vagyis kortyolhatunk akár tejet is). Aurél tehát gyakran ivott, és jó barátságba keveredett a bárossal, Louis Barucq-kel, aki oly lebilincselő egyéniség volt, hogy vasárnaponkénti távollétét a könyvesbolt törzsvendégei egybehangzóan fájlalták, de hát Louis-nak is járt egy kis pihenő. Tegyük még hozzá, hogy Louis húga, Lisette, a híres hajművész néha benézett a bárba, és Aurél alaposan belezúgott; elképzelhető, hogy e tény volt a most következő történet kiindulópontja, ám Aurél tapintatossága miatt nem áll módunkban biztos következtetéseket levonni valószerűtlen viselkedésének indítékait illetően.
    Egy este tehát Aurél a könyvesbolt egyik zöldre festett, magas bárszékén ült (ezek a bárszékek mindig töröttek), és Louis-val társalgott. Tizenegy óra volt, és a csúcsforgalmat követő nyugalomban Louis és Aurél epertrutymót szürcsölgetett, amely ugyanúgy készül, mint az Alexandra koktél, azzal a különbséggel, hogy a kakaókrémet hasonló mennyiségű L'Héritier-Guyot-féle „Siker Eper”-rel helyettesítjük, vagyis egy koktélkeverőben összerázzuk a jégkását egyharmad tejszínnel, egyharmad konyakkal és egyharmad eperkrémmel, majd pohárba töltjük, és ha kedvünk szottyan rá, megszórjuk borssal. Mivel a tejszín ritkán beszerezhető csemege volt, Louis cukrozott sűrített tejjel pótolta, de az így készült kotyvalék ennek ellenére is élvezetes italnak bizonyult. Aurél épp a hatodik epertrutymó végére ért, és kezdett izgatott pillantásokat vetni a mellette ülő bájos, őzike szemű, barna hölgyre, aki nyugodt lelkiismerettel kortyolgatta a tizenegyedik felesét, s épp azon töprengett, mit várhat még ettől az estétől, mivel a társaságát alkotó két barátja már tökrészeg volt. Látva Aurél mind szenvedélyesebbé váló tekintetét, Louis megszólította a hölgyet:
    - Miranda kisasszony...
    - Tessék? - kérdezte a szépség, akit Miranda Chenillet-nek hívtak.
    - Megengedi, hogy bemutassam az egyik legkedvesebb vendégemet...
    - Hékás - vágott közbe Aurél -, én vagyok az epertrutymó feltalálója, és nem tekintesz a barátodnak?
    - Ó, bocsáss meg! - felelte Louis. - De Miranda kisasszony bizonyára tisztában van vele, hogy neki nem mutatok be akárkit.
    Aurél egyre növekvő zavarral szemlélte szomszédja dekoltázsát, aki most kihúzta magát, minek következtében blúza minden látható erőfeszítés nélkül megfeszült a keblén.
    - Jó estét - szólalt meg Miranda Aurélhoz fordulva. - Ön részeg?
    Ezen Aurél kissé megütközött. Eddig azt hitte, úgy tartja a poharát, ahogy a felnőttek szokták.
    - Úgy nézek ki? - kérdezte sértődötten.
    - Cseppet sem - felelte Miranda. - Tulajdonképpen nem ezt akartam mondani, csak mivel ők ketten, legnagyobb bosszúságomra, alaposan leitták magukat, ez jött a nyelvemre - mutatott a barátaira.
    - Miranda kisasszony valójában azt szeretné tudni - szólt közbe a mindig szemfüles Louis -, hogy hazakísérnéd-e.
    - Nagy ágya van? - szegezte Mirandának a kérdést Aurél.
    A Saint-Germain-des-Prés-n a szavak szintjén mindenki meglehetősen szabadosnak mutatkozik, de ez senkit nem botránkoztat meg.
    - De még mennyire! - ment bele a játékba Miranda. - Csakhogy velem rosszul jár, teljesen frigid vagyok.
    - Pompás - felelte Aurél jól nevelt emberhez illő elragadtatott kifejezést erőltetve arcára -, mert én meg impotens vagyok. A legteljesebb mértékben.
    Louis, aki elégedett mosollyal hallgatta őket, látta, hogy minden a lehető legjobban alakul, ezért most odébbállt, hogy kiszolgálja a többi vendéget.
    Aurél alaposan szemügyre vette Miranda arcát. Hibátlan, napbarnított bőr, kissé pisze orr, a divat ellenére félhosszú haj, és szabálytalanul csipkézett, de talán épp ezért oly vonzó száj. Látta bejönni a lányt, így azt már tudta, hogy sudár, karcsú termetű, és most azt is megállapította, hogy vékony, hosszú ujjai jól illenek a rendhagyó bájjal átszőtt összképhez. Az epertrutymótól bátorságra kapva merészen megkaparintotta Miranda jobb kezét, és az ajkához emelte. A hölgy nem ellenkezett.
    - Tudja, milyen pompás dolog ágyba bújni valakivel anélkül, hogy azután bármi is történne? - szólalt meg.
    - Természetesen tudom - felelte Miranda.
    - Szorosan egymás mellett... - mondta Aurél.
    - Anyaszült meztelenül... - mondta Miranda.
    - És nem érünk egymáshoz... - mondta Aurél.
    - De igen!... Ám éppen csak érintjük egymást... a testünk súrolja a másikét...
    - Nem csókolózunk... - mondta Aurél.
    - Dehogynem! - tiltakozott Miranda. - Folyamatosan csókolózunk. Csók nélkül mit ér az egész? Azért, mert frigid vagyok, csókolózni még lehet...
    - Jó, de ez minden... - szögezte le Aurél.
    - Semmi több - erősítette meg Miranda.
    Aurél kihalászta a pohara alján maradt jégdarabot, és az ujja közé fogta. Mikor az ujjai kellőképpen lehűltek, kezét megtörölte a zsebkendőjébe, majd Mirandára nézett, aztán mutatóujját ráillesztette a hölgy kosztümgallérja és fülcimpája között szabadon maradt kis bőrfelületre. Miranda megborzongott, és a vállára hajtotta a fejét, hogy csapdába ejtse Aurél kezét, aki úgy tett, mintha vissza akarná húzni.
    - Tudja, egy impotens az ilyesféle dolgokat szereti - jegyezte meg Aurél. - Gondoljon arra, hogy ezt minden porcikájával eljátszhatnám.
    Miranda teste megfeszült, tekintetét Aurélra szegezte, aztán magához húzta a fiatalembert, és egy dombornyomású, szivárványszínű, illatos, bársonyos, amolyan felejthetetlenül tökéletes csókot cuppantott az ajkára.
    Aurél kénytelen volt bevallani magának, hogy legbensőbb érzései nem illenek egy impotens férfihoz, de mivel nem állt szándékában megtéveszteni ezt a jóravaló lányt, gondolatait gyorsan Paul Claudelre irányította, s ettől szinte azonnal lelombozódott. Gide-et a nehezebb pillanatokra tartogatta.
    - Nos - mondta végül -, azt hiszem, alapjában véve maga a frigiditással, én meg az impotenciával a gyönyör leggyönyörűségesebb útját választottuk.
    Aurél elégedett volt a saját megjegyzésével, és még jobban megörült, amikor látta, hogy Miranda feláll.
    - Vigyen haza... - kérte.
    Aurél leszállt a székről, felsegítette Mirandára a piros kabátot, majd az ajtóig követte, melyet szélesre tárt előtte.
    - Viszlát, Louis - kiáltott Aurél.
    A klub üvegajtaja visszalendült a helyére, és Aurél utolsó pillantása Tonyra, az idős törzsvendégre esett, aki szokásához híven egyedül üldögélt egy kis asztalnál, és teljes átéléssel, fejcsóválva, arcán széles mosollyal szigorúan bizalmas történeteket mesélt magának.
    
    
    II
    
- Itt vagyunk... - szólt Miranda.
A taxi megállt. Aurél fizetett, bőséges borravalót hagyott a sofőrnek, és követte a barna hajú lányt, aki épp akkor lépett be a lépcsőházba.
    - A harmadikon lakom - mondta Miranda.
    - Remek - felelte Aurél.
    - Maga tényleg impotens?
    - Bizton állíthatom - jelentette ki Aurél.
    És eltökélt szándéka volt, hogy kijelentéséhez hű marad. Mellesleg Paul Claudel még soha nem hagyta cserben.
    Aurél követte Mirandát a szobájába, ahol kellemes meleg volt. A lány levette a kabátját és a cipőjét.
    - Kér valamit inni? Kávét?
    - Nem tudnék aludni - felelte Aurél -, és attól ideges lennék.
    - Vetkőzzön le és bújjon az ágyba - mondta Miranda. - Rögtön jövök.
    Aurél kioldozta a cipőfűzőjét, a cipőket betette az ágy alá, majd levette a zakóját, a nyakkendőjét és a nadrágját, ez utóbbit egy szék támlájára hajtotta, ráfektette a zakót, a nyakkendőt, az ingét, a zokniját, sűrű szövésű, szoros alsónadrágját, s mindezek után anyaszült meztelenül találta magát.
    Igyekezett nem gondolni Mirandára, s így, bár méreteit nem titkolhatta, sikerült illedelmes viselkedésre szorítania magát.
    Miranda kiszólt a fürdőszobából.
    - Lefeküdt?
    - Igen - felelte Aurél, és befészkelte magát a takaró alá, vagyis a takaró alá simított felső és az ágyat védő alsó lepedő közé, hogy egészen pontosak legyünk.
    Miranda visszajött. Mindössze egy kis szalagot viselt, mely csillogó haját fogta össze a tarkóján. Aurél szemügyre vette kemény, lapos hasát, huncut melleit és a tövüknél elegáns, gondosan ápolt asztrakánprém-háromszögbe öltöztetett combjait.
    Aurél, aki aggódva látta, hogy a takaró a közepén felmeredő valaminek köszönhetően hovatovább sátorrá alakul át, gyorsan felidézte magában Claudel színművét, a Szaténcipőt.
    A varázslat menten hatott, és az izé lelohadt.
    Miranda bebújt Aurél mellé.
    Sajnos a fiatalembert ez áramütésként érte. Soha nem gondolta volna, hogy a lánynak ennyire finom, puha a bőre. Felmordult.
    - Csókoljon meg - mondta Miranda. - Azzal semmit nem kockáztatunk, és még nincs kedvem aludni.
    Aurél, amennyire csak tehette, testével eltávolodott a lánytól, és félénken csókolgatni kezdte az arcát, mire Miranda két kézzel megragadta a fiú fejét, és igéző ajkát Aurél ajkára tapasztotta. A fiatalember érezte, hogy fogai kapurostélyán át szájába befurakodik egy fürge kis ördög, s magában egy másik Claudel-mű, az Angyali üdvözlet kezdő sorait kezdte szavalni.
    Ez jótékony hidegzuhanyként hatott felforrósodott ágyékára. Ettől felbátorodott, és viszonozni kezdte Miranda csókjait, s a helyzetet elemezve rájött, hogy a csók így még csodálatosabb. De csak a fejével élvezkedett, míg a teste nyugalomban maradt.
    Csakhogy közben Miranda egyre közelebb húzódott hozzá, olyannyira, hogy a lány keblének merev bimbói már a mellkasát döfködték.
    Az érintés heves gyönyört keltett benne, amiért szigorú szemrehányással illette magát, s büntetésképpen emlékezetéből előcsalta A mennyország kapuja első sorait. A hatás azonban ez alkalommal túl brutálisnak tűnt számára. Mégiscsak tiszteletben kellene tartania a fokozatosság elvét. Visszatért hát Claudelhez, aztán Hervé Bazint idézte, és Gide-et megtartotta tartalékba.
    Ám ekkor Miranda hosszú combjainak egyikét hirtelen Aurél két térde közé csúsztatta, aki azt hitte, menten meghal. Kéjsegédje kérlelhetetlenül ébredezett álmából.
    A Gide- és Claudel-idézetek megfelelő adagolása kétségkívül a legnehezebb feladat volt, amelyre Aurél valaha vállalkozott. Nagy nehezen előhalászta emlékezetéből Gide Nathanaeljét meg a Földi táplálékokat, ám ezek csak futó enyhülést hoztak.
    Miranda gyengéd szavakat suttogott.
    - Őrület, hogy mennyire szeretek ágyba bújni egy impotenssel - duruzsolta szenvedélyesen a szerencsétlen fiú fülébe, melyet közben finoman harapdált és csókolgatott.
    A buja gyöngédségtől megrészegült Aurél igyekezett türtőztetni magát, és megpróbált olyan érzéketlennek tűnni, akár egy fatuskó, de amint Miranda feszes hasa az övéhez simult, még a Pézhamisítókból vett, pusztító erejűnek hitt remek idézet is hatástalanul hullt a semmibe. Aurél csatakígyója immár fékeveszetten törekedett ama hely felé, amelyet jogos jussának tekintett.
    Miranda észrevette a turpisságot, és tiltakozni kezdett.
    - Ide hallgasson, Aurél, én komoly fiúnak hittem magát.
    - De hát - dadogta Aurél -, drága Miranda, esküszöm, megteszek mindent tőlem telhetőt.
    - Nincs más megoldás, kedvesem, szedjen brómot!
    Azzal Miranda elhúzódott, és hátat fordított a hitszegőnek. Az utolsó reménysugár... Aurél gyorsan emlékezetébe idézte Henry Bernstein Szomjúság című színművét, és ettől egy szempillantás alatt jégcsappá dermedt, s a jóhiszeműség látszatával emígyen felvértezve újra próbálkozott. Közelebb húzódott Mirandához, de sajnos, amint combjai gyengéden súrolták a két elbűvölő gömbölyűséget, melyek az ember számára természetellenes ülő helyzet barbárságának enyhítésére szolgálnak, hiszen fajunk függőleges testtartásra termett - jóllehet az emberek fekve érzik magukat a legjobban -, rebellis kéjsegédje ismét fellázadt.
    Aurél nevetségesnek érezte magát, kibújt a takaró alól, és felkelt. Miranda duzzogott.
    - Drága Miranda - szólalt meg Aurél a legnagyobb őszinteséggel a hangjában -, tudom, hogy viselkedésem felháborodásra adhat okot. Esküszöm, nem előre megfontolt szándékkal tettem, amit tettem. Számos komoly csalódás után joggal gondoltam, hogy a testem, ahogy a lelkem is, könnyedén ellenszegül a közönséges testi szerelem állatiasságának. Ma este, miután találkoztunk, azt hittem, s még most is úgy vélem, hogy a szenvedély legemelkedettebb formája az, amikor egy impotens rajong egy frigid hölgyért. Ön nyilvánvalóan frigid, ám úgy tűnik, egy nőnek könnyebb dolga van ezen a téren, mint egy férfinak, aki kénytelen megküzdeni szervezete, illetve egyes szervei szeszélyes megnyilvánulásaival, melyeket nemigen tud hatékonyan leplezni. De mostantól fogva minden erőfeszítésem a teljes petyhüdtség elérésére irányul majd, hogy méltóvá váljak az ön gyengédségére. Most távozom: nem akarom, hogy ez a tökéletes tisztaságban fogant este a becstelenség és a felháborító szexuális szabadosság szellemében végződjön. Isten önnel, Miranda, és higgye el, mindent el fogok követni szerelmünk érdekében.
    Aurél méltóságteljesen felöltözött. Miranda nem mozdult, de amikor Aurél indulni készült, hirtelen felült az ágyban. Az éjjeli lámpa fénye meleg árnyat vetett kócos hajára, és keble, melyet tisztalelkűségében eszébe sem jutott eltakarni, peckesen meredező rózsaszínű bimbóival úgy várta a simogatást, ahogy a villámhárító áhítozik a vihar után. Két könnycsepp gördült le napbarnított arcán, és mosolyogni próbált.
    - Aurél, kedvesem - felelte -, én hiszek magában.
    A szeretett hölgy szavaitól lángra gyúlva Aurél kiviharzott a lakásból, és a lépcsőházban majdnem nyakát törte, mert reggel négy óra volt, és az időkapcsoló már rég eloltotta a lámpákat.
    
    
    III
    
A sebész kétkedve vakargatta az orrát. Úgy vélte, a szóban forgó műtét nem tekinthető szokványosnak.
    - Kedves uram - mondta Aurélnak -, bevallom, meglehetősen szokatlan kéréssel fordul hozzám. Ön nagyon jó felépítésű - tette hozzá tenyerében méricskélve a beszélgetés páros tárgyát -, és e bigyókkal egy halom gyereke lehetne.
    - Doktor úr - mondta Aurél sírós hangon -, ezen múlik a boldogságom.
    - Megengedi, hogy megkérdezzem, miért? - felelte a sebész, és sajnálkozva elengedte azt, amit nem volt hajlandó megoperálni.
    Aurél felhúzta az alsógatyáját és a nadrágját.
    - A hölgy, akit szeretek - mondta -, egy impotens szerelmére vágyik.
    A doktor megvakarta a fejét.
    - Ejha! - mondta. - Nos, ha ezt mind levágom, természetesen képtelen lesz utódokat nemzeni, de férfiasságának külső megnyilvánulási formái... hogy is mondjam... a férfibüszkeséget is beleértve... megmaradnak.
    - Ó! - nyögött fel csalódottan Aurél.
    - Hallgasson ide - folytatta a doktor -, keressen valami jó drog...
    - Semmi sem tud lecsillapítani, doktor - vágott közbe Aurél. - Még Bernstein sem.
    - Ó! - sóhajtott fel a doktor -, egy jó minőségű gumi, tudja...
    - Hm! - hümmögte Aurél.
    - Megvan a megoldás - mondta a doktor. - Mielőtt felkeresi a szerelmét, szerezzen magának egy normális lányt, és gyakoroljon rajta egy órát...
    Aurél elgondolkodott.
    - Zseniális! - mondta. - Mirandáért megteszem.
    
    
    IV
    
Miranda Botticelli Vénuszának öltözékében fogadta. Bár a fésűkagyló hiányzott, és a haja is rövidebb volt, az illúzió tökéletesnek bizonyult.
    Aurél kicsivel ezelőtt háromszor is elidőzött egy kedves barátnője testén, aki buja vérmérséklete folytán közönséges szerelmet követelt, így aztán a fiatalember meglehetősen elgyötörtnek érezte magát.
    - Kedvesem! - köszöntötte Miranda, amikor meglátta. - Sikerült hát?
    Aurél sebtében bebújt az ágyba, és Mirandához simult, aki egy ravasz csókkal szinte az ájulásba kergette.
    
    
    V
    
Aurél délelőtt tizenegy körül leírhatatlan izomlázzal ébredt. Egyedül volt az ágyban.
    Miranda azonban hamarosan felbukkant a fürdőszobából. Testén mindenütt kék-zöld foltok virítottak. Rávetette magát Aurélra.
    - Szerelmem... - mondta. - Feltártad előttem a boldogságot. Gyere, összeházasodunk.
    - Én... tessék?... - mondta Aurél.
    - Szeretlek - mondta Miranda. - Tudod... 
    Elpirult.
    - Tudod, hányszor szerettél a múlt éjjel? - fejezte be végül a mondatot.
    Aurél tagadólag rázta a fejét, mire Miranda felmutatta mindkét kezét, mégpedig úgy, hogy csak a hüvelykujját rejtette a tenyere mögé.
    - Egy, kettő, három... négy... - számolt Aurél. Nyolcnál visszamenőleg elájult, de mielőtt eszméletét vesztette volna, még hallotta, amint Miranda felkiált:
    - Végre valóra válthatom az álmom... feleségül megyek egy impotenshez.
    Ami valójában nem is olyan nehéz feladat, hiszen a Saint-Germain-des-Prés tele van ilyen alakokkal, ahogy ez az igaz történet is bizonyítja.
    
    Domonkos Eszter fordítása
    
    

    
    
   ÖRÖK VESZTESEK
   
    I
    
Clams Jorjobert a feleségét, a szépséges Gaviale-t figyelte, aki éppen szerelmük gyümölcsét szoptatta, egy három hónapos duci csecsemőt, jelesül egy leánykát, bár a további események szempontjából ez néminemileg másodlagos.
    Clams Jorjobert-nek tizenegy frank lapult a zsebében, és a lakbérfizetés másnap volt esedékes; ám a világ minden kincséért sem nyúlt volna az ezreseket rejtő matrachoz, melyen az idősebbik gyerkőc, a fiúcska aludt, aki április tizenkettedikén töltötte be hatodik életévét. Clams soha nem tartott magánál tízesnél nagyobb címletű bankjegyet vagy tíz franknál lényegesen több aprót, a többi pénzt mind félretette, minek következtében Jorjobert úgy tekintette, hogy e pillanatban csupán tizenegy frankkal meg az újszülöttek iránti heveny felelősségérzettel rendelkezik.
    - Mégiscsak ideje volna már, hogy ez a gyerek, akit természetesen hajlandó vagyok a sajátomnak elismerni, ámde hovatovább már a negyedik hónapját tapossa - mondta -, lassan hasznossá tegye magát...
    - Figyelj - mondta erre a felesége, a szépséges Gaviale -, mi lenne, ha megvárnád, míg hat (hónapos) lesz? Nem szabad túl korán munkára fogni a gyerekeket, mert az gerincferdülést okozhat.
    - Az már igaz - felelte Jorjobert -, de biztosan van valami megoldás.
    - Mikor veszel már nekem egy babakocsit, hogy sétálni vihessem? - zsémbelt Gaviale.
    - Majd csinálok neked egyet egy régi szappanos ládából meg Packard-kerekekből - mondta Jorjobert. - Úgy olcsóbb, és fölöttébb menő. Auteuil-ben minden kölyköt... abban visznek... sétál... Atyaég! Rájöttem a megoldásra!...
    
    
    II
    
A szépséges Gaviale betipegett a Saramadeus Mozart sugárúti bérház óriási kapuján, a szászhetfenesz számú házén, ahogy az ismert belga színésznő, Caroline Lampion mondaná. Balra, a fekete-fehér kövezésű folyosóról nyílt az agyba-főbe kovácsolt vassal díszített lépcsőház, a Boulle által jegyzett rokokó liftet (mely valójában csak ügyes utánzat volt) körülölelő csigavonal tövében pedig két pazar, a Bonnichon fivérek és a Mape által közösen előállított, fehér nyúlszőrrel bélelt gyermekkocsi várt az illusztris Pagogne de la Knédly család legifjabb sarjának, illetve az ifjú Marcelin du Congénak a lejövetelére.
    Az előző mondat hosszúsága lehetővé tette a szépséges Gaviale számára, hogy mögötte meghúzódva észrevétlenül elosonjon a házmesterfülke előtt. Hozzá kell tennünk, hogy a szépséges Gaviale, aki igen elegánsan festett hosszú, nyú luk szoknyájában, amely alól még egy csipkés alsószoknya (az első áldozói szoknyája) is kivillant, gyöngéd karjaiban azt a leánykát vitte, akit az Úr kegyelméből az után hozott világra, hogy sikerült nyélbe ütnie egy célirányos testi érintkezést a férjével, Clams Jorjobert-rel.
    A szépséges Gaviale egy pillantással felmérte, hogy a Pagogne-bébi babakocsija jobb állapotban van, mint az ifjú Congéé. Ez elég nyilvánvaló volt, mivel az utóbbi, ez az undorító kölök folyton belepisilt, valahányszor a szárazdajkájának egy ló akadt az útjába. Különös reakció; hat évvel később ugyanis az ifjú Congé apja majd belehal a szégyenbe, hogy egész vagyonát elvesztette a lóversenypályán, de ne szaladjunk ennyire előre...
    Gaviale fesztelenül beszállt a liftbe, felment két emeletet, majd a lépcsőn jött le, hogy a házmesterné észrevegye. Aztán odament a babakocsihoz, és gyöngéden a nyúlszőr párnákra helyezte a leányt, név szerint Véronique-ot, akinek fogantatási körülményeit fentebb már ismertettük.
    Gaviale a babakocsit maga előtt tolva, felszegett fejjel ment ki a kapun, és elindult felfelé a Saramadeus Mozart sugárúton.
    Clams Jorjobert, a férje száz méterrel odébb várta.
    - Príma! - mondta szemügyre véve a babakocsit. - Újonnan megér harminc lepedőt. Zsebre vágunk érte vagy tizenkétezret.
    - Én vágok zsebre tizenkétezret - pontosított Gaviale.
    - Rendben - mondta Clams Jorjobert nagyvonalúan. - Ez amolyan próba volt, és jól vizsgáztál. Szerintem is így tisztességes.
    
    
    III
    
    - Egy óra múlva visszahozod? - kérdezte Léon Dodiléon.
    - Persze - biztosította Clams.
    Rögzítette a kobakján a Dodiléon által odanyújtott bukósisakot, és megnézte magát a tükörben.
    - Tuti! - mondta. - Dögös! Úgy nézek ki, mint egy igazi profi.
    - Na indulj - mondta Léon. - Egy óra múlva ugyanitt. Egy órával később Clams egy tengelyig érő sárhányóval büszkélkedő, csillogó-villogó Norton motorkerékpárral állt meg a bérház előtt, melyben öreg cimborája, Léon lakott.
    - Nem rossz - mondta Léon, aki az óráját figyelve várta a bejárat előtt.
    - Újonnan megér kétszázötven lepedőt - mondta Clams. - Ám mivel nincsenek papírjai, tekintettel arra, hogy loptam, nemigen kapok érte százezernél többet, de azért megérte kölcsönvennem a bukósisakodat, nem igaz?
    - Meg bizony - mondta Léon Dodiléon. - Figyelj... Mi lenne, ha nekem adnád, te meg cserébe megkapnád az enyémet? Így nem lesz gondod a papírokkal...
    - Lehet róla szó - mondta Clams. - A tiéd is Norton?
    - Igen - mondta Léon Dodiléon. - Csak nincs ilyen spéci, háromfokozatú váltója, mint ennek.
    - Nem gond, áll az alku - felelte Clams. - Kezet rá! Lehet, hogy vesztek az üzleten, de a haverom vagy.
    
    
    IV
    
Clams százötvenezerért sózta el Dodiléon motorját, s míg ez utóbbi a börtönben penészedett, Clams csinos sofőregyenruhát vásárolt magának, sapkával egyetemben.
    - Gondolhatod - magyarázta a feleségének, a szépséges Gaviale-nak (aki fesztelenül éppen pirított, cukrozott mandulát ropogtatott, miközben Véronique egy kitűnő évjáratú Heidsick pezsgőt szopogatott a cumisüvegéből) -, hogy eszükbe sem jut majd megállítani egy diplomata autót, főleg, ha sofőr is ül benne.
    - Főleg a sofőr miatt - felelte Gaviale. - Egyetértek.
    - Ugyanilyen könnyen el tudnék kötni egy mozdonyt is - fejtegette Clams Jorjobert -, csak be kéne kennem a kezem gépzsírral, a pofázmányomat meg korommal. Persze lehet, hogy felsőfokú végzettségem dacára sem lennék képes elvezetni egy mozdonyt.
    - Ugyan! - mondta Gaviale. - Biztosan elboldogulnál vele.
    - Inkább nem próbálom ki - mondta Jorjobert. - Amúgy sem vagyok becsvágyó, és ezzel az átlag napi százezerrel bőven beérem. Meg aztán a sínek is komoly gondot jelentenek. Még kellemetlenségeim támadnának, ha engedély nélkül közlekednék a vasúti hálózatban, az országúton meg bizonyára feltűnést keltenék egy mozdonnyal.
    - Néha olyan kicsinyes tudsz lenni - felelte a szépséges Gaviale -, de éppen ez tetszik benned. Szeretnék kérni tőled valamit.
    - Amit csak akarsz, drágám - mondta Clams Jorjobert.
    Büszkén illegette magát a sofőregyenruhájában. Gaviale magához vonta, és a fülébe súgott pár szót, majd elpirult, és sebtében egy párnába rejtette az arcát.
    Clams nagyot nevetett.
    - Elpasszolom a követségi Cadillacet, és nyomban kerítek neked egyet - mondta.
    A Cadillac eladása csaknem legális formák között ment végbe, és egymillió-háromszázezret hozott a konyhára, mivel éppen ekkoriban hozták forgalomba az immáron sorozatban nyomtatott hamis Cadillac-papírokat, és ezek minden trafikban fellelhetők voltak.
    Hazafelé Clams betért egy ismerős ruhakereskedőhöz. Negyedórával később felcaplatott Gaviale-hoz. Sikerült mindent elintéznie, s egy nagy csomaggal érkezett.
    - Íme, drágám - mondta. - Megvan az egyenruhám. Minden van hozzá, még szekerce is. Meglesz a tűzoltókocsid, amikor csak akarod.
    - És vasárnaponként majd azzal megyünk kocsikázni?
    - Naná.
    - Olyan hosszú létra is lesz rajta?
    - Hosszú létra is lesz rajta.
    - Imádlak, drágám!
    Véronique tiltakozni kezdett, mert úgy gondolta, két gyerek éppen elég.
    
    
    V
    
A cellájában üldögélő Dodiléon úgy érezte, ólomcsigalábon jár az idő. Lépteket hallott, és felállt, hogy megnézze, ki az. Az őr megállt az ajtaja előtt, s vacakolni kezdett a kulccsal a zárban. Clams Jorjobert lépett be.
    - Szerbusz - mondta.
    - Szevasz, öregem - felelte Dodiléon. - Kedves tőled, hogy társasággal szolgálsz nekem, mert úgy érzem, ólomcsigalábon jár az idő.
    Nevettek, jóllehet ezt a poént már fentebb elsütöttük.
    - Hogy kerülsz ide? - kérdezte Léon.
    - Ostoba történet - sóhajtott fel Jorjobert. - Nemrég loptam az asszonynak egy tűzoltókocsit, de a nők telhetetlenek. Most egy halottaskocsit akart.
    - Ez már tényleg túlzás - mondta Dodiléon megértően, mert az ő felesége egyelőre a harmincöt férőhelyes autóbusznál tartott.
    - Most képzeld el! - folytatta Clams. - Szóval, vettem egy koporsót, és belemásztam, hogy megszerezzem neki a halottaskocsit.
    - Elvileg sikerülhetett volna - mondta Dodiléon.
    - Próbáltál már koporsóval közlekedni? - mondta Clams. - Felbuktam vele, és zuhanás közben szétlapítottam egy kiskutyát. Mivel az öleb a börtönigazgató feleségéé volt, gondolhatod, egykettőre lecsuktak.
    Léon Dodiléon megcsóválta a fejét.
    - A fenébe is! - mondta. - Ez a mi formánk, örök veszteseké...
    
    Pacskovszky Zsolt fordítása
    
    
    

    
    
   A TŰZOLTÓK
   
    I

Patrick kitartóan huzigálta a gyufaszálat a kissé már repedezett festésű, s ezért pompás dörzsfelületet kínáló falon. Amikor hatodszorra is nekiveselkedett, a gyufa eltört, és Patrick keze tanácstalanul megállt, mert a fiúcska még nem ismerte az ujjbegy egy kettétört, nyúlfarknyi gyufával történő megégetésének trükkjét. Egy dalocskát énekelve, amelyben Jézus neve is többször előfordult, a konyhába indult. Merthogy a szülei úgy vélték, a gyufásdoboz jobb helyen van a gáztűzhely szomszédságában, mint a játékok között, a gyerek faliszekrényében. Patrick e rendelkezéssel szemben - a szülők nyilvánvaló erőfölénye miatt - csak elvi tiltakozást jelenthetett be. Ami pedig Jézus nevének felemlegetését illeti, ez csak afféle öncélú és kiegészítő jellegű reklamáció volt, amolyan próba szerencse alapon, hiszen a családból senki nem járt misére.
    Lábujjhegyre állva leemelte a kis fémdoboz fedelét, és kivett egy kénes végű, könnyű pálcikát. Egyszerre csak egyet; végül is oly ritkán nyílik alkalom egy kis sétára.
    Most ellenkező irányban tette meg a konyha és a nappali közötti utat.
    
    
    II
    
Amikor beléptem, a tűz már félig elemésztette a függönyöket, melyek szép, tiszta lánggal égtek. A szoba közepén ülő Pat láthatóan azon tűnődött, vajon tényleg jó móka-e felgyújtani a lakást.
    Érdeklődő arcomat meglátva úgy döntött, hogy nem, és szomorúan elfintorodott.
    - Figyelj! - mondom neki. - Vagy tetszik neked ez a játék, és akkor nincs miért sírnod, vagy nem tetszik, akkor viszont nem értem, hogy miért csináltad.
    - Nem igazán tetszik - feleli a kis apaszomorító -, de a gyufa végül is tűzgyújtásra való.
    Majd máris bőgni kezdett, mint egy bornyú. Éreztetni akartam vele, hogy nem tartom annyira tragikusnak a dolgot, ezért könnyed hangot ütöttem meg.
    - Ne vedd a szívedre - mondom. - Hatéves koromban én is felgyújtottam néhány régi benzineskannát.
    - Igen, csakhogy nekem nem volt kannám. Csak azt gyújthattam fel, amit találtam.
    - Gyere, menjünk át az ebédlőbe - mondom neki -, és felejtsük el az egészet.
    - Játsszunk a kisautóimmal! - villanyozódik fel azonnal Pat. - Már legalább három napja nem játszottunk velük.
    - Ez így van - mondom -, de tudod, hogy mennyi más dolgom volt.
    - Ez még nem ok arra, hogy az ember napokig kézbe se vegye a kisautókat - vágja rá. - Nekem lehet bármilyen sürgős dolgom, a lecke, amit meg kell írnom, vagy az ebéd, amit meg kell ennem, arra mindig jut majd időm, hogy a kisautóimmal játsszak.
    Kimentünk a nappaliból, melynek ajtaját feltűnés nélkül becsuktam magunk mögött. A függönyökből addigra már semmi nem maradt, s a lángok most a szőnyegbe kaptak bele.
    - No lássuk! - mondom. - Te vagy a kékekkel, én a pirosakkal.
    Rám nézett, bizonyára meg akart győződni arról, hogy már nem gondolok a tűzre, majd elégedetten kijelentette:
    - Ronggyá foglak verni.
    
    
    III
    
Miután egy órán át versenyeztünk a kisautókkal, majd végtelen hosszú ideig vitatkoztunk arról, hogy feltétlenül szükséges-e most azonnal lejátszanunk a visszavágót, végül sikerült beterelnem a kölyköt a szobájába, ahol - ismételgettem neki - a festékdoboza már türelmetlenül várja. Aztán egy pokróccal felszerelkezve máris siettem a nappaliba, hogy eloltsam a reményeim szerint még csak kezdődő tűzvészt, melyet továbbra sem kívántam tragikusan felfogni.
    Már semmit nem lehetett látni, mert a szoba időközben megtelt sűrű és nehéz, fekete és fojtogató füsttel. Próbáltam megállapítani, hogy a két domináns szag, a parázsló gyapjúszőnyeg, illetve a falra ráégett festék szaga közül melyik az erősebb, de mielőtt döntésre juthattam volna, olyan köhögés jött rám, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet. Lihegve és krákogva a fejem köré csavartam a pokrócot, majd rögtön le is téptem onnan, mert időközben tüzet fogott.
    Kormos fénypászmák villództak a levegőben, a padló pedig megadóan recsegett és füttyögött. Innen is, onnan is vidám lángnyelvek csaptak fel, átadva hőjüket és jókedvüket mindannak, ami még nem égett. Végül, amikor a nadrágom szárába alulról behatoló, igencsak forró lángnyelv tüzes csókot nyomott a vádlimra, elérkezettnek láttam az időt a visszavonulásra; kihátráltam a szobából, s ismét becsuktam magam mögött az ajtót. Benéztem az ebédlőbe, majd elindultam a fiam szobája felé.
    - Nagyon szépen ég - mondom neki. - Gyere, kihívjuk a tűzoltókat.
    Odaléptem a telefonasztalkához és a 17-es számot tárcsáztam.
    - Halló! - szólok bele a kagylóba.
    - Halló! - érkezik a válasz.
    - Tűz van a lakásomban.
    - A címe?
    Megadtam a szükséges paramétereket, vagyis hogy a lakás melyik hosszúsági és szélességi fokon, s hogy a tengerszinthez képest milyen magasságban fekszik.
    - Rendben - kapom a választ. - Kapcsolom a tűzoltókat.
    - Köszönöm - felelem.
    A kapcsolás gyorsan ment, s a szívem eltelt örömmel: megnyugtató érzés, hogy a postai szolgáltatások ilyen flottul működnek. Aztán egy derűs hang azt mondta:
    - Halló!
    - Halló! - kaptam a szón. - Tűzoltók?
    - Csak az egyik - felelte a hang.
    - Tűz ütött ki a lakásomban - mondom.
    - Szerencsés ember - válaszolja a tűzoltó. - Gondolom, szeretne időpontot egyeztetni...
    - Nem tudnának azonnal jönni? - kérdezem.
    - Az lehetetlen, uram - mondja. - E pillanatban rettentően túlterheltek vagyunk, rengeteg tűzesetünk van mindenfelé. Holnapután három órakor? Ez a legkorábbi időpont, amit adni tudok.
    - Hát legyen! - mondom beletörődve. - Köszönöm. Akkor, viszlát holnapután.
    - Viszontlátásra, uram - feleli. - Aztán ne hagyja kialudni a tüzet!
    Hívtam Patot.
    - Csomagolj össze! - adom ki az utasítást. - Néhány évre elmegyünk Surinam nénikédhez.
    - Szuper! - kiált fel Patrick.
    - Tudod - mondom neki -, nem ma kellett volna felgyújtanod a lakást; a tűzoltók csak két nap múlva tudnak kijönni hozzánk. Talán ha egy másik napot választasz, láthattad volna azokat a szép tűzoltóautókat.
    - Figyelj! - feleli Pat. - Tisztázzuk még egyszer: a gyufa tűzgyújtásra való? Igen vagy nem?
    - Hát persze! - nyugtatom meg. - Mimásra is szolgálna?
    - De azért az a pasas, aki a gyufát feltalálta, mégiscsak egy balfék - mondja Pat. - Tiszta hülyeség, hogy egy gyufával mindent fel lehet gyújtani!
    - Igazad van - felelem.
    - Végül is - zárja le eszmefuttatását Pat -, legyen ez az ő gondja. Gyere játszani. Most te leszel a kék autókkal.
    - Majd játszunk a taxiban - mondom. - Most csipkedd magad!
    Takács M. József fordítása
    

    
    
   UTÓSZÓ
    
   NAGY AZ ISTEN ÁLLATKERTJE,
   
    Avagy
    
    Macskák, kutyák, hangyák,
    (döglött) halak és farkasemberek
    
Boris Vian novellistaként is igen termékeny szerző volt, ám életében novelláinak csak egy része jelent meg nyomtatásban (kötetben, illetve irodalmi folyóiratokban). Pedig a dolog biztatóan indult. A Gallimard kiadó már 1946 tavaszán szerződést kötött az ifjú íróval egy novelláskötetre, méghozzá anélkül, hogy Vian akár egyetlen sort is megmutatott volna a kötetbe szánt írásokból Gaston Gallimard-nak vagy Raymond Queneau-nak - merthogy ezek a novellák ekkor még csak Boris fejében léteztek (és még ott is inkább csak az ötlet szintjén). A Gallimard még a Tajtékos napok eredeti, 1947-es kiadásában is jelezte e - Les lurettes fourrées című - novellagyűjtemény közeli megjelenését, ám az első Vian-Sullivan regény, a Köpök a sírotokra kiváltotta mind zajosabb botrány miatt a kiadó hamarosan ejtette a tervet. Így kerültek a novellák végül a Sullivan-regényeket publikáló Scorpion kiadóhoz, s így született meg az egyetlen olyan Vian-novelláskötet, melyet még maga Boris rendezett sajtó alá. Ez az 1949 júliusában kiadott, A hangyák (Les fourmis) címet viselő gyűjtemény tizenegy novellát tartalmazott, melyek közül öt - különböző francia folyóiratokban - már korábban is megjelent. E tizenegy „hangyából” hatot ismerhet meg az olvasó a jelen kötetből (A Hangyák, Blues egy fekete macskáért, Köd, Döglött halak, Utazás Konosztrovba, Jó tanulók).
    Az újabb Vian-novelláskötetre aztán bő két évtizedet kellett várni. Christian Bourgois tizenegy évvel az író halála után, 1970-ben adta ki A farkasember (Le loup-garou) című, tizenhárom novellát tartalmazó gyűjteményt, melyből a címadó novella mellett további három írás (Kutyák, vágy és halál, A szerelem vak, Örök vesztesek) szerepel kötetünkben.
    A Jogosítványt érő szerelem és Az impotens című novellák a Fürdőző csuhás (Le ratichon baigneur) című második posztumusz novelláskötetben jelentek meg, szintén Christian Bourgois gondozásában, 1981-ben, a gyűjteményünkben olvasható további három írást (Újrajátszás, A nyugdíjas, A tűzoltók) pedig Jean-Jacques Pauvert publikálta 1962-ben, hozzácsapva azokat az általa egy kötetben újra kiadott két Vian-regényhez (Szívtépő és Piros fű).
    Az itthoni olvasók eddig csak nagy ritkán találkozhattak Vian-novellákkal egy-egy folyóiratban vagy antológiában, kötetünkkel tehát a magyar könyvkiadás régi adósságát szeretnénk törleszteni.15 Ahogy már a fülszövegben is jeleztem, egyes esetekben (bizonyos folyóiratokban) kevéssé szerencsés, bizonyára ellenőrizetlen fordításban jelentek meg Boris Vian novellái, de természetesen voltak olyan fordítók is, akik remekül ültették át magyar nyelvre a viani mondatokat. Megjegyzem, ezeket a fordításokat is összevetettük a Vian-művek időközben Franciaországban megjelent kritikai kiadásában szereplő szövegekkel, így aztán ezekben is akadnak apróbb módosítások, pontosítások, az új fordítások pedig mind a kritikai kiadás alapján készültek.
15 A jelen kötet az első „törlesztőrészlet”, a második 2009-ben lesz esedékes, ugyanis akkorra tervezzük egy újabb Vian-novelláskötet megjelentetését.
    
Kötetünk első négy, közvetlenül a háború utáni években született novellája Boris „amerikai korszakának” terméke. Vian soha nem járt az újvilágban, de az Egyesült Államok - melynek irodalmát és zenéjét jól ismerte - több tekintetben is nagy hatással volt mind írói, mind zenei munkásságára. Elsősorban a kortárs amerikai irodalomnak köszönhető, hogy Boris felfedezte egyfelől a bűnügyi regények, másfelől a science-fiction világát, s írásaiba be is építette e műfajok egyes jellegzetes motívumait. Ez az amerikai feeling hatja át az első Sullivan-regényeket és az olyan novellákat, mint a Kutyák, vágy és halál, illetve az Újrajátszás, melyekből nemcsak az American way of life-ról, hanem az American way of death-ről is képet kapunk.
    A kötet második felének összeállításakor kettős cél lebegett a szemem előtt. Egyrészt arra törekedtem, hogy e novellagyűjtemény majdani olvasóinak alkalmuk legyen megtapasztalni, hogy - stílusukat, hangulatukat és tematikájukat tekintve - mennyire sokszínűek Vian novellái, másrészt pedig - a kötet koherenciáját erősítendő - előnyben részesítettem azokat az írásokat, amelyekben főszerep jut a viani „állatkert” különleges élőlényeinek, illetve az író különböző alteregóinak.
    
E rövid bevezetés után lássuk immár magukat a novellákat.
A hangyák, a majdani Vian-novelláskötet címadó darabja először a Jean-Paul Sartre nevével fémjelzett, Les Temps modernes (Modern idők) című folyóirat kilencedik, 1946. június elsejei számában jelent meg. Ott még olvasható volt a novellához írt ajánlás: „Sidney Bechet-nek, a Didn't he ramble-ért”.16 Míg Vian egyes színpadi műveiben a háború vagy a háborús környezet hangsúlyos motívumként jelenik meg, prózájában Boris alig-alig érinti e témát, s még a második világháború idején írt Venyigeszú és a planktonban is csak néhány ironikus mondatot szentel a hazáját ért tragédiának. E novellájából sem olvasható ki semmiféle konkrét - ideológiai, politikai vagy morális - állásfoglalás; Boris célja láthatóan nem több, mint hogy rámutasson a háború groteszk voltára, a távolságtartás és elutasítás jegyében ábrázolt véres küzdelem abszurd elemeire, mozzanataira. Világosan látszik ez abból is, hogy a novella egyetlen, valamiféle konklúzióként felfogható mondata így szól: „Ez a háború határozottan nem tesz jót a fogaknak”. Nos, tény, hogy a háborúban valóban sokan hagyták ott a fogukat.
16 Itt érdemes megjegyezni, hogy Boris eredetileg A hangyák című gyűjtemény tizenegy novellája közül kilencet egy-egy általa nagyra becsült jazz-zenésznek ajánlott, ám 1949-ben, a kötet összeállításakor - ki tudja, miért? - úgy döntött, hogy elhagyja ezeket az ajánlásokat.
    Több más Vian-novellához hasonlóan, itt is az utolsó mondat világít rá a cím többértelműségére. Az abszurd játékként ábrázolt háborúban részt vevő „hangyák”, az amerikai katonák többnyire igen groteszk módon halnak meg, gyakran saját bajtársaik végeznek velük, így aztán logikus, hogy a történet végén a narrátor is a „hangyák” miatt pusztul el.
    
Az 1947 januárjában írt Kutyák, vágy és halál először a Vernon Sullivan álnéven publikált második, Minden hulla fekete című regénnyel egy kötetben jelent meg (Scorpion, 1947). Boris ezt is Vernon Sullivanként szignálta, és az említett regényhez hasonlóan fordításnak tüntette fel.17 Ebből következően e novella kissé kilóg a többi közül, hiszen annak ellenére, hogy Vian és Sullivan írói világában számos közös motívumot találhatunk (erőszak, kegyetlenség, szexuális túlfűtöttség stb.), az első, kifejezetten sötét tónusú Sullivan-művekben nyoma sincs a Boris Vian-i játékosságnak. A rémségeket itt nem ellensúlyozzák humoros, ironikus mozzanatok, szójátékokat, neologizmusokat vagy különös élőlényeket is hiába keresnénk e novellában: Slacks áldozatai kutyaközönséges kutyák. A nadrágos díva voltaképpen a görög mitológiából ismert szirének modernkori rokona, aki érzékien mély hangjával - és gátlástalan nemiségével - csalja halálos csapdába áldozatát. Tegyük még hozzá, hogy talán Boris e művében jelenik meg a legtriviálisabb módon Erósz és Thanatosz elválaszthatatlanságának tézise, mely végigkíséri az egész viani életművet.
17 „Eredeti” angol címét így adta meg: „They begin with dogs” (Kutyákkal kezdik).
    
A valószínűleg az első Sullivan-regények megírásával egyidejűleg, 1946-47-ben született Újrajátszást a nagyközönség csak Boris Vian halála után ismerhette meg, ám akkor rögtön két forrásból is. Megjelent egyrészt az 1962-ben Jean-Jacques Pauvert által kiadott - két regényt és három novellát tartalmazó -, Romans et nouvelles (Regények és novellák) című kötetben, másrészt a L'Express című folyóirat 1962. július huszonhatodikai számában. Boris bizonyára különösen nagy becsben tartotta ezt az írását, hiszen kedvenc muzsikusának, Duke Ellingtonnak ajánlotta „a Reminiscing in Tempo-ért”, amely címével szintén az ismétlésre vagy az emlékek felidézésére utal. A novella nyilvánvalóan rokonítható a Piros fűvel, hiszen főhőse - akárcsak Wolf a regényben - repülés (na jó: zuhanás) közben szembesül az emlékeivel, s ez a múltba nézés itt is halállal végződik.
    Boris Vian, a mozi szerelmese a filmművészetből kölcsönzött flashback-technikát alkalmazva írta meg ezt a történetet, amelynek első része maga is egy film: miközben a halálba zuhanó főhős szeme előtt villámgyorsan lepereg életének filmje, az olvasónak a felvillanó, többnyire álomszerű emlékképek alapján kell rekonstruálnia a történteket. A novella második részében felbukkanó titokzatos nőalakban a „halál angyalát” tisztelhetjük, de eszünkbe juthat Atropos, az élet fonalát elvágó Párka is.
    
A szövetségesek Drezda elleni légitámadására és a buchenwaldi koncentrációs táborra tett utalások alapján feltételezhető, hogy a többek között Louis Armstrong zenekarában is játszó harsonásnak, Jack Teagardennek ajánlott, A hangyák című kötetben publikált, Blues egy fekete macskáért című novella (vagy annak alapötlete) 1945-ben született meg. A történet ihletője minden bizonnyal a legendás amerikai blues-énekesnő, Memphis Minnie Black Cat Blues című dala volt (jóllehet az abban szereplő macska nem a duhajkodásban, hanem a patkányfogásban jeleskedik).
    Amint utószavam címében is utaltam rá, igazi Lewis Carroll-i állatsereglet vonul fel kötetünk lapjain. Boris Vian szinte minden regényében találkozhatunk különleges - gyakran emberi - képességekkel és tulajdonságokkal felruházott állatokkal, illetve különböző hibrid lényekkel (gondoljunk csak Dupont szenátorra, a Tajtékos napok-beli egérre vagy az Őrnagy félig kutya, félig bárány vadászblézerére), nem meglepő tehát, hogy számos Vian-novellában is fontos szerep jut bolygónk szőrös, tollas vagy pikkelyes lakóinak. Némelyik történetben egyenesen az ember és állat teljes egybeolvadásának lehetünk tanúi, s ez lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy igazi személyiséggel ruházza fel ezen írások címszereplőit. Láthattuk, hogy a kötet címadó novellájának fekete macskája, ez a nagy pofájú csatornatöltelék addig „kakaskodik”, míg jól képen nem teremtik, majd a csatornából való szerencsés szabadulása után - rendes muzsikus módjára - halálra issza magát a kocsmában.18 Am e macskában - számos más Vian-hőshöz hasonlóan - két személyiség is lakozik, a fekete jazz-zenész (a „black cat”) mellett egy párizsi „apacs” tipikus vonásait is megtaláljuk benne: nagy dumás, nőfaló, bohém csavargó és egyúttal bátor ellenálló. A novella másik főszereplője, a Venyigeszú és a planktonból már ismerős Peter Gnamgnila (polgári nevén: Claude Léglise) Michelle-nek, Boris első feleségének a bátyja.
18 A halál mindig ott kísért a Vian-művekben rendre felbukkanó macskák nyomában. A Szívtépő fekete macskája belepusztul a Holtottó-féle analízisbe, a Tajtékos napok macskája pedig Colin egerének öngyilkosságához nyújt segítséget.
    
A szintén A hangyák című kötetben megjelent Köd című novellát Vian a példaképének tekintett amerikai (fehér) trombitásnak, az 1931-ben - huszonnyolc éves korában (!) - tüdőgyulladásban elhunyt Bix Beiderbeckének ajánlotta.19 A novella címe is rá utal, hiszen Bix legismertebb és legsikeresebb száma az 1927-ben lemezre rögzített In a Mist (Ködben) volt. A történet főhőse, a - szó szerint - meghasadt személyiségű, ködös agyú André egyetlen vágya, hogy megállítsa az időt, pontosabban, hogy lehorgonyozhasson benne. Hajlok arra, hogy Andréban is a szívbetegsége miatt az idővel állandóan versenyt futó Boris Vian egyik - sokadik, és inkább csak metaforikus - alteregóját lássam. E gyanúmat csak erősíti, hogy Andrénak - Vianhoz hasonlóan - egy háború traumájával kell szembesülnie, a történet végén a deus ex machinát idéző módon felbukkanó Őrnagyról pedig tudjuk, hogy ő Boris legközelebbi barátja, lelki társa, akivel szinte a teljes azonosulásig eggyé forrt, amint azt a Venyigeszú és a planktonban láthattuk.
19 A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a hivatalos verzió szerint „tüdőgyulladásban elhunyt” Bix - aki nemcsak hogy alkoholista volt, de balszerencséjére az amerikai alkoholtilalom idején volt az, amikor is rengeteg kétes eredetű és minőségű, sokszor egyenesen mérgező lötty került forgalomba - valójában az alkoholmérgezéssel kombinált delírium tremens áldozata lett. Talán érdemes megemlíteni egy érdekes egybeesést: mind Boris, mind Bix március tizedikén született (1903-ban, illetve 1920-ban).
    
Boris gyakran hangoztatta, hogy a Tajtékos napokat a saját - huszonhatodik - születésnapja (1946. március 10.) alkalmából írta. Nos, a Döglött halak kéziratának keltezéséből arra következtethetünk, hogy következő születésnapján ezzel a novellával „lepte meg” magát. A címével Pierre Mac Orlan 1936-ban újra kiadott első világháborús naplójára20 utaló írást először a félévente megjelenő, L'Arbal?te (Számszeríj) című lyoni folyóirat tizenkettedik, 1947. tavaszi száma közölte. Vian más novelláiban - és több regényében - is megjelenik az öncélú kegyetlenség motívuma (Jó tanulók, Utazás Konosztrovba, illetve Szívtépő, Piros fű), ám ez az írása különösen hátborzongató. Mindenekelőtt azért, mert az egészet áthatja a tél - no meg a főnök és a peronőr rosszindulatának - fagyos hidege. A novella olvasása közben szinte a bőrünkön érezzük a jégkéreg borította bélyeghaltócsák „nyirkos hidegét”, a kerti locsolóból előtörő „jeges vízsugarat”, a kutyaól „nedves szalmáját”, megborzongunk a főnök előszobájának „dermesztő bűzt lehelő nyirkos kövétől”, a (hideg) vízbe fojtott patkányok halálhörgésétől és a megfojtott „élőlény” kihűlő nyelvének érintésétől. Tegyük még hozzá, hogy ezt a dermesztő légkört némiképp ellensúlyozni hivatott, vérpezsdítőén csinos borsárus lánnyal (aki majdan a Piros fűben egyértelműen bájos és ártatlan jelenségként bukkan fel) ezúttal a „bosszúálló angyal” - vagy ha úgy tetszik: a hidegvérű gyilkos - szerepében találkozhatunk...
20 Pierre Mac Orlan: Les poissons morts (Döglött halak), Payot, 1917.
    
Sokan úgy tartják, hogy A farkasember Boris Vian egyik legjobb kisprózai műve. Nem tudjuk, pontosan mikor is született ez a csak jóval Vian halála után (1970-ben) kiadott, azonos című gyűjteményes kötetben megjelent novella, ám a megírásához Boris által használt, 1950-ben forgalomba került Bic-Cristal típusú golyóstoll alapján valószínűsíthetjük az 1950-1951-es dátumot. A novellabeli farkas (ember), Denis lakóhelye - hogy, hogy nem - a Boris szülőhelyével, Ville d'Avray-val szomszédos erdő, a bois de Fausses-Reposes (a francia királyok a közeli Versailles-ból gyakran jártak ide vadászni), melynek francia neve valóban a falkavadászatra, pontosabban a kutyák űzte szarvasok megtévesztő menekülési manővereire utal. Mint láthattuk, ebben az erdőben - a Párizst és Versailles-t összekötő, N. 185-ös elnevezésű úton - található a híres „pikardiai emelkedő”, melyről szó esik Boris Vian Venyigeszú és a plankton című regényében is: itt veszi fel egy autó az Őrnagy által sorsára hagyott Venyigeszút. Farkasunk az autók szerelmese, ellenben a rendőröket nem szíveli, ám nem csak ennyiben hasonlít az íróra, hiszen a szexualitás örömeivel csak meglehetősen későn megismerkedő Denis - akárcsak Boris, akinek még a neve is rímel négylábú alteregójának nevére - a nőkkel szemben félénknek, szemérmesnek és naivnak mutatkozik, s amíg csalatkoznia nem kell, a legnagyobb tisztelettel és udvariassággal közelít még a szajhákhoz is.
    A fekete macska kapcsán már említettük, hogy Vian írásaiban gyakran találkozhatunk kettős személyiségű szereplőkkel. Nos, hasonló a helyzet Denis-vel, a farkasemberrel is. Az ő esetében azonban a személyiség megkettőződése egy különös, fordított metamorfózis eredménye, hiszen a hagyományos „recept” szerint létrejövő farkasember egy (félig) farkassá vált ember, míg a Vian-novellában éppen fordítva történik az átváltozás, s ugyanígy felcserélődnek a „gonosz farkas” és a „jó ember” sztereotípiái is: Vian a kifejezetten jámbor, barátságos, vegetáriánus (!) farkassal állítja szembe az agresszív és rosszindulatú ember(isége)t. Filozofikus gondolkodású farkasemberünk bizonyos értelemben a Piros fű „farkasának”, Wolfnak az előképe, de eszünkbe juthat róla a Pekingi ősz egyik szereplője, az Exopotámiába tartó 975-ös autóbusz (szintén Denis névre hallgató) mindenkit őrültnek tartó kalauza is.
    
És most utazzunk el Konosztrovba. Az 1947 februárjában írt novellát először A párizsi élet magazinja alcímmel megjelenő Pan folyóirat közölte 1948-ban. Boris ezt a kegyetlenül jól sikerült írását eredetileg annak az amerikai zongorista-komponistának ajánlotta, akiről a vele évtizedeken át együtt dolgozó Duke Ellington azt mondta: „ő a jobbkezem, és a bal is”. Az ifjabb generációk kedvéért: az ajánlás a Take the „A” Train és a Lush Life című jazz-örökzöldek szerzőjének szólt: „Billy Strayhornnak a Clementine-ért”.
    A morbid humorral átszőtt novella sajátos hangulata az éles kontrasztoknak köszönhető. Egyfelől elborzadhatunk az utasok brutalitásán és Garamuche perverzitásba hajló kacérkodásán, másfelől csodálhatjuk Saturne Lamiel hűvös eleganciáját, önfegyelmét és kitartását. Az utasoknak a leginkább az action gratuite vagy a „hétköznapi szadizmus” kategóriájába sorolható viselkedése egyszerre idézi a Gestapo és a KGB pribékjeit (e gondolattársítások a német megszállás akkor még friss emléke, illetve az oroszországi helyszín miatt tűnnek logikusnak számomra). A történetről Franz Kafka egyik, Boris által különösen kedvelt novellája is eszünkbe juthat: A fegyencgyarmaton című elbeszélés tisztje is ugyanazzal a tárgyilagos pontossággal írja le az Utazónak a fegyencek megkínzásának módozatait, amellyel Vian meséli el a Saturne Lamielre kimért „büntetéseket”. A fiatalember nevével kapcsolatban még érdemes megjegyezni, hogy az asztrológiában a Szaturnusz (egyebek között) a kitartást és az önfegyelmet jelképező bolygó.
    
A Jogosítványt érő szerelem című, Joëlle Bausset (női) álnév alatt megjelentetett novellát a Constellation című folyóirat 1952. márciusi száma közölte. Úgy vélem, nem kíván különösebb kommentárt, csak annyit jegyeznék meg, hogy a Constellation olvasóközönségét elsősorban nők alkották, s Vian ez alkalommal láthatóan igyekezett alkalmazkodni a finom úri hölgyek feltételezett igényeihez és ízléséhez. Semmi mocskos kétértelműség, semmi durvaság, semmi bujaság - lehet, hogy tévedtem, amikor azt írtam, hogy Boris jól ismerte a női nemet?21
21 Lásd: „Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé!” - Előszóféle Boris Vian életműsorozatához; megtalálható a sorozat Szívtépő, illetve Piros fű című köteteiben. (Ez itt a reklám helye...)
    
Az 1946. július elsejei keltezésű kézirat szerint Boris Vian a Jó tanulókat, ezt az először az általa összeállított kötetben megjelent novellát a Claude Luter zenekarában játszó tenorszaxofonosnak, Pierre Braslavskynak ajánlotta. A korlátolt és brutális rendőröket kigúnyoló szatírában a Tajtékos napok-beli zsarukat, a pribékszerű Douglas-eket idéző Lune és Paton két megnevezett iskolatársa, „a Zsaruképző legütődöttebb tanulói közé tartozó” Arrelent és Poland nem más, mint Marcel Arland és Jean Paulhan. Eme - „szellemi fogyatékosságukat vérlázító arcátlansággal ellensúlyozó” - francia írók, kritikusok azzal érdemelték ki Boris gúnyos fricskáit, hogy alig egy hónappal a novella megszületése előtt, a Pléiade díjának odaítélésekor a Tajtékos napokkal pályázó Vian ellenében a metafizikus költőt, Grosjean abbét támogatták a szavazatukkal.22
22 De ki az ördög az a Grosjean abbé? Ha nem Boris Vian elől happolja el a Pléiade díját, valószínűleg már mindenki rég elfelejtette volna e versailles-i papköltőt. Kis túlzással azt mondanám, olyan figura ő a francia irodalomban, mint nálunk az Ady Endrével szembeállított, a konzervatívok által piedesztálra emelt, majd Karinthy Frigyes által nevetségessé - de egyúttal „halhatatlanná” is - tett református pap, Szabolcska („Költőcske”) Mihály.
    
Jegyezzük még meg, hogy a saját kedvesét „véletlenül” agyonlövő Lune (Hold) neve egyszerre utal a mintazsaru ábrándos természetére és határtalan ostobaságára (Con comme la Lune = Hülye, mint a „tök”).

A Paris-Tabou című folyóirat első számában 1949 szeptemberében megjelent, A szerelem vak című novella a kötet talán legmulatságosabb darabja. Orvert Latuile, nevéhez méltóan (la tuile = pech), újabb és újabb balszerencsés kalandokba keveredik: előbb az igencsak rámenős házmesterné veszi kezelésbe, majd menekülnie kell a nimfomán pékné elől, a bájos Nelly mintás köténykéje pedig - a várakozók hosszú sora miatt - elérhetetlen marad számára, s végül csak egy véletlen találkozásnak köszönhetően ismerheti meg a Modern Idők kínálta buja örömöket. Szinte minden Vian-művet átsző a finom erotika - vagy éppen a vulgáris szexualitás. A nemiségnek az írásokban megmutatkozó hangsúlyos szerepe éppúgy védjegye Boris Viannak, mint Vernon Sullivannek. Utalhatunk itt a Tajtékos napok és a Piros fű egyes költői szépségű erotikus jeleneteire, a Venyigeszú és a plankton orgiaszerű házibulijaira, a Szívtépő Holtottója által egyszerűen meghágott cselédekre vagy a „pornográfia” címén perrel sújtott, Köpök a sírotokra című Sullivan-opuszra. Nem meglepő tehát, hogy még a legsötétebb, kifejezetten véres Vian-novellákban is felsejlik a bujaság, mely hol elmélyíti, hol - épp ellenkezőleg - enyhíti a történet komor hangulatát. Jó példa erre a nemiség kiélésének igencsak perverz módozatait választó Slacks és Garamuche (Kutyák, vágy és halál, illetve Utazás Konosztrovba), a Döglött halak tenyérnyi szoknyát viselő borsárus lánya, az Újrajátszás Winnie-je, és nem feledkezhetünk meg a történetekben rendre felbukkanó prostituáltakról sem (A hangyák, Blues egy fekete macskáért, Köd, A farkasember, Jó tanulók). Ezt az írást azonban éppen üde és pikáns humora különbözteti meg a többitől. A tabuk nélküli, általános és idillikus bujaság világát bemutató novella voltaképpen az eljövendő szexuális forradalom előképe.
    
A nyugdíjas a Dans le train (Vonaton) című folyóirat 1949. májusi számában jelent meg. A novella vázlata megtalálható Boris noteszében (1948. január), a végső kéziraton pedig az 1949. március huszonkettedikéi dátum olvasható. Ez a történet elsősorban azért érdekes, mert Vian gyerekekről, pontosabban kamaszokról ír benne, márpedig műveiben csak elvétve találkozhatunk ilyen ifjú szereplőkkel. A voltaképpen western-paródiának is felfogható novella megírására Viant minden bizonnyal saját iskolai élményei inspirálták, hiszen a helyszín - a leírás és az utcanevek alapján - az a városka, a Boris szülőhelyével szomszédos Sévres, melynek algimnáziumában maga is eltöltött néhány évet.
    
Az impotens, ez az először az 1981-es, A fürdőző csuhás című gyűjteményes kötetben megjelent novella valószínűleg 1949-ben íródott, mivel ebben az évben mutatták be az Ambassadeurs színházban - Jean Gabinnel a főszerepben - az Aurél Verhojanszk által végső „vágyölőnek” használt Henry Bernstein-színművet, A szomjúságot. A történetet olvasva óhatatlanul is a Tajtékos napok Sartre-t kicsúfoló passzusai jutnak eszünkbe. Borist igazán nem lehet azzal vádolni, hogy túlzottan tekintélytisztelő lett volna: A farkasemberben Francois Mauriac, e novellában pedig Paul Claudel, André Gide és Hervé Bazin műveit minősíti „hervasztónak”. Az egzisztencialisták sem ússzák meg, hiszen láthattuk, hogy az egzisztencializmust Boris a kisebbrendűségi komplexussal és az általa mindig gúnyosan emlegetett homoszexualitással kapcsolja össze. A történet üzenete világos: Vian arra figyelmeztet minket, hogy óvakodjunk a frigid nőktől, mert akkor sem kerülhetjük el, hogy feleségül vegyük őket, ha történetesen impotensek vagyunk.

Az Örök vesztesek című novellát Boris 1948 nyarán írta, s az rögtön meg is jelent az ekkortájt induló Dans le train második számában. Mint láttuk, a történet szerint a szépséges Gaviale és Clams Jorjobert kislánya éppen három hónapos, fiuk pedig április tizenkettedikén ünnepelte hatodik születésnapját. Nos, Patrick, Michelle és Boris első gyermeke 1942-ben éppen ezen a napon született, lányuk, Carole pedig 1948. április tizenhatodikán jött a világra, így aztán nyilvánvaló, hogy Vian honnan vette a novellabeli család modelljét. Tegyük még hozzá, hogy Boris egyik közeli, más írásaiban is felbukkanó, ezúttal Léon Dodiléon néven szereplő barátjával, a Venyigeszú és a planktonban D'Haudyként, az Abadie-zenekar dobosaként megismert Claude Léonnal is találkozhatunk a történetben. Az épp csak megemlített - kissé pösze - belga színésznő, Caroline Lampion szintén Boris személyes ismerőse, ugyanis ez a hölgy (valódi nevén Anne Campion, Léo Campion, a híres dalszövegíró és kabarészínész unokahúga) szerepelt a Köpök a sírotokra 1948-ban bemutatott színpadi változatában. A gyakran komoly pénzgondokkal küszködő - és az autókat imádó - Boris Vian egy újabb alteregójával van tehát dolgunk Clams Jorjobert személyében, akinek meredeken (a motorkerékpártól a tűzoltóautóig és a halottaskocsiig) felfelé ívelő tolvajkarrierjét logikus módon egy koporsó töri derékba - merthogy a Clams keresztnévben ott rejlik az elpatkol jelentésű francia clamecer ige. Ami a „Saramadeus Mozart sugárutat” illeti, bármilyen fura, de Boris Vian, ez az egyébként remek ízlésű muzsikus - valamilyen rejtélyes okból - nem kedvelte Mozart zenéjét.
    Nem szeretném ismételni magam, ezért csak felsorolom azokat a motívumokat, melyek A tűzoltók című - szintén 1948 nyarán született - novellát az előzőhöz kapcsolják: egy Patrick nevű, hatéves fiúcska, (játék)autók, tűzoltókocsi és a fiáért mindenre kész apa. Ez az írás a Combat (Harc) című folyóirat 1948. augusztus tizenötödikei számában jelent meg, és kedvező fogadtatása nyomán Boris - a noteszában olvasható 1949. november kilencedikéi bejegyzés szerint - tervbe vette, hogy regényt ír a fiával való kapcsolatáról, illetve közös kalandjaikról, ám utóbb, a Piros fű és a Szívtépő kedvezőtlen fogadtatása miatt kénytelen volt eltemetni regényírói ambícióit.
    
    * * *
    
A bluesról általában a fájdalom és a veszteség, a fekete macskáról pedig a balszerencse jut az emberek eszébe. Nos, reményeink szerint ezentúl pozitívabb képzetek is társulnak majd e szavakhoz: döglött halak, köd, farkasember, kutyák, vágy, halál - és persze Boris Vian.
    
    Takács M. József
    
??

??

??

??