Kurt Vonnegut: Börleszk avagy nincs többé magány

Európa könyvkiadó Budapest, 1981

Fordította: Borbás Mária
A verseket Orbán Ottó fordította
Kötet rajzait Réber László készítette

Ezt a könyvet Arthur Stanley Jefferson és Norwell Hardy -korom két angyala - 
emlékének ajánlom.

"Hívj édesednek s újra megkeresztelsz..."
Rómeó
(Kosztolányi Dezső fordítása)

Előbeszéd

Akármit írok még életemben, önéletrajzhoz ez hasonlít a leginkább. Azért adtam 
neki a Börleszk címet, mert groteszk helyzetpoétikum - akárcsak a 
filmbörleszkek, kiváltképpen Stan és Pan filmjei, valamikor réges-régen.
Arról szól, hogy mire emlékeztet engem az élet.
Életem korlátozott mozgásomnak és értelmemnek megannyi próbája. Szüntelenül.
Stan és Panben véleményem szerint az volt a legviccesebb, hog esőben-hóban 
állták a sarat.
Utolsó leheletükig hajlandók voltak tisztességes alkut jötni a sorsukkal, és 
ezért voltak olyan észbontóan imádnivalók és mulatságosak.

Szerelem nemigen akadt a filmjeikben. A helyzetpoétikumot gyakran szolgáltatta 
házasság - na de az egészen más. Az is csak próba - némi komikumlehetőséggel, 
feltéve, ha mindenki jóhiszeműen adja be a derekát.
Szerelemről szó se volt. És mert gyerekkoromban, a Nagy Gazdasági Válság 
idején, szüntelenül Stan és Pan szállt a fejembe és beszélt a lelkemre, 
vélhetőleg azért tartom természetesnek, hogy még csak szóba sem hozom a 
szerelmet, ha az életről értekezem.
Mivelhogy nem tartom fontosnak.
Hogy mit tartok fontosnak? Azt, hogy az ember tisztességes alkut kössön a 
sorssal.

Van énnekem némi tapasztalatom a szerelemmel, vagy legalábbis azt hiszem, habár 
a szívemnek legkedvesebb tapasztalatok inkább az "elemi tisztesség" kategóriába 
sorolhatók. Valakivel rendesen bántam egy darabig, vagy éppenséggel 
iszonyatosan sokáig, és viszonzásul az illető is rendesen bánt velem. 
Szeretetnek, szerelemnek vajmi kevés köze volt ehhez.
Meg aztán magam sem tudom, hogyan szerettem az embereket, hogyan a kutyákat.
Gyerekkoromban, amikor épp nem néztem filmvígjátékot vagy nem hallgattam 
rádiókomédiát, kritikátlanul szeretetteljes kutyáinkkal sokat hemperegtem a 
szőnyegen.
Ma is gyakran megteszem. Én még javában bírom, amikor a kutyák már rég elunták, 
belezavarodtak, elröstelték. Én akár örökké is bírnám.
Hehe.

Történt egyszer, a huszonegyedik születésnapján, hogy három fogadott fiam 
egyike, aki épp indulóban volt az Amazonas őserdejébe, a Békehadtesthez, azt 
mondta nekem:
- Tudod-e, hogy sose öleltél meg?
Hát megöleltem. Összeölelkeztünk. Igen kellemes volt. Tisztára mintha a 
szőnyegen hemperegnék a hajdani dán dogunkkal.

A szeretet nem keresi az embert, hanem találja. Véleményem szerint ostobaság 
kutatni utána, meg aztán igen gyakran ártalmas is.
Szívből kívánom, bárcsak mindazok, akik a közhit szerint szeretni tartoznak 
egymást, így szólnának egymáshoz két pofon között:
- Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi 
tisztességet.

Az elemi tisztesség terén legkiadósabb tapasztalatomat persze Bernard bátyámmal 
szereztem, egyetlen fivéremmel, aki Albanyben, New York állam egyetemén 
légkörtudományi kutató.
Özvegyember; maga neveli két kisfiát. Méghozzá jól. Van három felnőtt fia is.
Más-más aggyal születtünk. Bernardból sose lett volna író. Belőlem sose lett 
volna tudós. Mivel pedig mind a ketten az agyunkból élünk, nagyjából úgy 
tekintjük, mint holmi szerkentyűt, ami független a tudatunktól, legbensőbb 
magunktól.

Talán három-négyszer ha megöleltük egymást - születésnapokon, alighanem, és 
esetlenül. A fájdalom perceiben sose ölelkeztünk.

Egy biztos: különféle agyunk azonosfajta viccekre reagál - a Mark 
Twain-félékre, a Stan és Pan-félékre.
Azonkívül egyformán rendezetlen.
Közlök a bátyámról egy anekdotát, amelyet apróbb módosításokkal ugyanúgy rólam 
is el lehetne mondani:
Bernard egy darabig a New York állambeli Schenectadyben dolgozott a General 
Electric kutatólaboratóriumában, ahol is felfedezte, hogy az ezüst-jodid 
bizonyos felhőkből havat vagy esőt csap ki. Laboratóriumában mindamellett 
irdatlan nagy zűrzavar volt, holmi óvatlan idegen ezerféle halált halhatott 
volna, aszerint, mibe botlik.
A cég biztonsági előadója majd elájult, amikor megpillantotta a halálos 
csapdák, tőrök, kelepcék eme dzsungelét. Jól lekapta a tíz körméről a bátyámat.
Amire a bátyám így válaszolt, miközben megkocogtatta a tulajdon homlokát:
Ha maga szerint a laboratórium rendetlen, azt látná, mi van idebent.
És így tovább.

Egyszer elmondtam a bátyámnak, hogy ahányszor megreparálok valamit a ház körül, 
mire a végére járnék a munkának, elhányom valamennyi szerszámot.
- Szerencsés vagy - modta ő. - Én azt hányom el, amin dolgozom.
Kacagtunk.

Csakhogy: éppen azért, mert ilyen aggyal születtem, és annak ellenére, hogy 
ilyen rendezetlennel, Bernard meg én mesterséges nagycsaládokhoz tartozunk, s 
ily módon világszerte rokonokat mondhatunk a magunkénak.
Ő testvére valmennyi tudósnak. Én testvére vagyok valamennyi írónak.
Ez mulatságos, jóleső érzés neki is, nekem is. Kellemes gondolat.
És szerencse is, mivel minden emberi lénynek minél több rokonra van szüksége - 
hogy adjon is és kapjon is, nem feltétlenül szeretetet, de elemi tisztességet.

Indiana állam Indianapolis városában töltött gyermekkorunkban úgy tetszett, 
mindig lesz ott valóságos rokonokból álló nagycsaládunk. Végtére szüleink is, 
nagyszüleink is ott nőttek fel, seregnyi testvér meg unokatestvér, nagynéni meg 
nagybácsi közepette. Az ám, és a rokonaink valamennyien művelt és jól nevelt és 
jómódú népek voltak, és elegáns németséggel és angolsággal beszéltek.

Vallási tekintetben mellesleg hitetlenek voltak.

Ifjabb éveikben bejárhatták bár a nagyvilágot, s volt részük számos szép 
kalandban, előbb-utóbb azonban a tudtukra adták, hogy ideje hazatérniök 
Indianapolisba, és megkezdeni a tisztes polgáréletet. Engedtek is a szónak 
valamennyien - mivelhogy annyi sok rokonuk élt ott.
Jó csomó kellemetes örökölnivaló is akadt természetesen - jól menő üzlet, 
kényelmes otthon és hűséges személyzet, egyre szaporodó porcelán és kristály és 
ezüstnemű, becsületes üzleti hírnév, villa a Maxinkuckee tó mellett, amelynek 
keleti partján családom hajdan egy nyaralótelepülés birtokosa volt.

Hanem azután, öt esztendővel a születésem előtt, családom önbecsülését 
alighanem örökre elnyomorította a minden német dolgok iránt fellobbanó amerikai 
gyűlölet, amikor az ország belépett az első világháborúba.
Családunk gyermekeit már nem oktatták a német nyelvre. Nem buzdították a német 
zene vagy irodalom vagy művészet vagy tudomány tiszteletére. Bátyám, nővérem, 
még én úgy nevelkedtünk, mintha Németország szakasztott annyira idegen volna, 
mint Paraguay.
Megfosztottak bennünket Európától, annak kivételével, amit esetleg az iskolában 
tanultunk róla.
Rövidke idő alatt sok ezer évet veszítettünk el - utána pedig tíz- meg tízezer 
amerikai dollárt, és a nyaralókat, és így tovább.
És a családunk már kevésbé volt értékes, kiváltképpen a tulajdon szemében.
gy tehát - mire véget ért a Nagy Gazdasági Válság meg a második világháború, a 
bátyám meg a nővérem meg én könnyű szívvel vándoroltunk el Indianapolisból.
És ahány rokonunk ott maradt, egyetlenegy se talált elfogadható okot, miért 
kellene hazatérnünk.
Nem tartoztunk már se ide, se oda. Cserélhető alkatrészei lettünk az amerikai 
gépezetnek.

Az ám. És Indianapolis, aminek valamikor saját külön angol nyelve volt, meg 
viccei meg mondái meg költői meg gonosztevői meg hősei, meg a saját külön 
művészeinek saját külön képtárai, szintén cserélhető része lett az amerikai 
gépezetnek.
Ez is csak olyan akárhol lett, ahol autómobilok laknak, meg szimfonikus 
zenekar, meg minden. Meg lóversenypálya.
Hehe.

Persze a bátyám meg én ma is hazajárunk a temetésekre. Júliusban is hazamentünk 
Alex Vonnegut nagybácsikánk temetésére. Boldogult apánk öccse volt - kis híján 
utolsó régivágású rokonunk, amerikai születésű hazafi, aki nem féli Istent, és 
európai lélek szorult belé.
Nyolcvanhét esztendős volt. Gyermektelen. A Harvard egyetemen szerzett 
diplomát. Nyugalmazott biztosítási ügynök volt. A Kigyógyult Alkoholisták 
indianapolisi alapszervének alapító tagja.

Az Indianapolis Csillagá-ban megjelent nekrológja értelmében ő maga nem volt 
alkoholista.
Ez tagadás, legalábbis részben, a múlt megszépítése. Bácsikám ugyanis ivott 
valaha, jóllehet az alkohol sosem éreztette káros hatását a munkájában, sosem 
vette el az eszét. Aztán egyszer csak abbahagyta. És a K. A. gyűlésein nyilván 
ő is úgy mutatkozott be, ahogy valamennyi tagnak kötelező; előbb a név, utána a 
bátor vallomás:
- Alkoholista vagyok.
Az ám, és a lap azon ómódi indítékkal tagadta oly diszkréten, miszerint 
bácsikámnak valaha is meggyűlt volna a baja az alkohollal, hogy nem akar foltot 
ejteni rajtunk, akik ugyanazt a nevet viseljük.
Nehezebben sikerült volna jó indianapolisi házasságot kötnünk, jó indianapolisi 
munkára szert tennünk, ha ország-világ tudja, hogy megtért iszákos akad a 
rokonságunkban, vagy olyan, mint az anyám meg a fiam, aki, legalábbis 
átmenetileg, megbolondult.
Titok volt még az is, hogy atyai nagyanyám rákban halt meg.
Ezt adják össze.

Na mindegy; ha Alex bácsikám, az istentagadó, halála után azon kapta magát, 
hogy ott áll Szent Péter meg a mennyország kapuja előtt, egész biztosan így 
mutatkozott volna be:
- Alex Vonnegut a nevem. Alkoholista vagyok.
Jó neki.


Feltételezem továbbá, hogy nem annyira az alkoholmérgezés félelme, mint a 
magány terelte a K. A. -ba. Rokonai elhaltak, elvándoroltak, avagy egyszerűen 
cserélhető részeivé váltak az amerikai gépezetnek, mire ő új testvérek, 
unokaöccsök és unokahúgok és bácsikák és nénikék és egyebek keresésére indult, 
s meg is találta őket a K. A. -ban.

Gyermekkoromban ő mondta meg, mit olvassak, s a végére is járt, hogy 
elolvassam. Elszórakoztatta, ha olyan rokonokhoz hurcolt el látogatóba, akikről 
addig nem is tudtam.
Egyszer azt mesélte, hogy az első világháborúban amerikai kém volt 
Baltimore-ban, az ottani amerikai németekkel barátkozott. Megbízatása 
értelmében ellenséges ügynököt kellett lefülelnie. Nem fülelt le senkit, mert 
nem volt senki lefülelni való.
Azt is elmesélte, hogy egy darabig panamaügyek vizsgálatával foglalkozott New 
Yorkban, mielőtt a szülei a tudtára adták volna, hogy ideje hazatérni és 
megkezdeni a tisztes polgáréletet. Le is leplezett egy botrányos ügyet, 
amelyben irtózatos pénzek forogtak Grant sírjának ápolására, ami pedig 
édeskevés ápolásra szorult.
Hehe.
Manhattan "Teknősbéka Öböl" néven ismert részén álló házamban, gombnyomásos 
fehér telefonon értesültem a haláláról. Egy filodendron is volt a szobában.
Mai napig sem tudom biztosan, hogy kerültem oda. Teknősbéka nincs ott egy szál 
se. Öböl még kevésbé.
Az is lehet, hogy én vagyok a teknősbéka. Mindenhol megélek, rövid ideig még a 
víz alatt is; hátamon a házam.

Hát felhívtam a bátyámat Albanyben. Hatvan felé közeledett. Én ötvenkettő 
voltam.
Egyikünk se volt már idei csirke.
Hanem azért Bearnard csak eljátszotta a bátyó szerepét. Ő vett jegyet mind a 
kettőnknek a Trans World Légitársaság gépére, ő bérelt kocsit az indianapolisi 
repülőtéren, ő foglalt kétágyas szobát a Ramada-szállóban.
Maga a temetés, akárcsak a szüleinké meg oly sok közeli rokonunké, siváran 
világias volt: hasonlóképpen a Ramada-szállóhoz, nyoma sem volt benne Istennek 
vagy túlvilági létnek, de még Indianapolisnak sem.

Hát a bátyám meg én beszíjaztuk magunkat a lökhajtásos repülőgépen, úton New 
Yorkból Indianapolisba. Én a belső ülésen ültem. Bernard az ablaknál ült, 
elvégre ő foglalkozik légkörtudoménnyal és a felhők sokkal többet mondanak 
neki, mint nekem.
Mind a ketten száznyolcvanöt centi körül vagyunk. Mind a kettőnknek megvan még 
jóformán az egész haja; barna. Egyforma bajuszunk van - boldogult apánk 
bajszának mása.
Ártalmatlannak látszottunk. Két derék, mafla vénember.
Kettőnk között üres volt az ülés - kísértetpoétikum. Az ülés Alice nővérünké 
lehetett volna, aki korban Bernard és énköztem foglalt helyet. Alice nem ült 
azon az ülésen, és nem utazott szeretett Alex bácsikája temetésére, mert Alice 
idegenek között halt meg New Jerseyben, rákban - negyvenegy évesen.
- Ajndékműsor nagymamáknak - mondta egyszer Alice a bátyámnak meg nekem, amikor 
vészesen közeledő haláláról beszélgettünk. Négy kisfiút hagyott anya nélkül.
- Börleszk - mondta Alice.
Hehe.

Kórházban töltötte élete utolsó napjait. Az orvosok meg az ápolónők azt 
mondták, cigerattázhat, ihat, amennyi beléfér, ehet, amit akar.
Bátyám meg én meglátogattuk. Nehezen lélegzett. Valamikor ő is olyan magas 
volt, mint mi, és ez, nő lévén, nagyon zavarta. Mindig rosszul tartotta magát, 
mivel zavarban volt. Most olyan volt az alakja, mint egy kérdőjel.
Köhögött. Nevetett. Elmondott egypár viccet, de már egyre sem emlékszem.
Aztán elküldött minket.
Ne nézzetek vissza - mondta.
Hát nem néztünk.
A napnak nagyjából ugyanabban a szakában halt meg, mint Alex bácsikánk - 
egy-két órával napszállta után.
Statisztikai szempontból érdektelen lett volna a halála, egyetlen körülmény 
kivételével. Ez pedig a következő: Alice makkegészséges férje, James Carmalt 
Adams, anyagbeszerzők szaklapjának szerkesztője, amit a Wall Streeten egy 
kuckóban dobott össze, két nappal azelőtt halt meg - a Tőzsdések Különvonatán, 
Amerika vasúttörténetének egyetlen vonatán, amely lezuhant egy nyitott 
függőhídról.
Ezt adják össze.

Valóban megtörtént.

Bernard meg én nem mondtuk el Alice-nek, mi történt a férjével, aki a gyerekek 
kizárólagos gyámja lett volna Alice halála után, ő azonban mégis megtudta. Egy 
bejáró nőbeteg odaadta neki a New York-i Daily News-t. Az első oldal főcíme 
adta hírül a vonat halálugrását. Bizony, és a lap közölte a halálos áldozatok 
meg az eltűntek névsorát is.
Mivel Alice nem részesült vallásos nevelésben, és mivel makulátlan volt az 
élete, szörnyű sorsát mindig úgy tekintette, mint balesetek sorozatát egy 
felettébb forgalmas útkerezteződésnél.
Jó neki.

Na igen, a vége felé a kimerültség meg a súlyos anyagi aggodalmak hatására azt 
mondta: nem volt valami nagy tehetsége az élethez.
Bátyám meg én addigra már átvettük Alice háztartását. Amikor meghalt, a három 
legnagyobb, nyolc és tizennégy év közötti fia gyűlést tartott, felnőttek 
kirekesztésével. Utána előjöttek, és megkértek, teljesítsük összesen két 
kívánságukat: hogy együtt maradhassanak, és hogy megtarthassák két kutyájukat. 
A legkisebb gyerek nem vett részt a gyűlésen; egyéves forma kisbaba volt.
Attól fogva a három idősebbet én meg a feleségem, Jane Cox Vonnegut neveltük, 
együtt a magunk három gyermekével, Cape Codon. A kisbabát, aki egy darabig 
nálunk volt, édesapjuk unokatestvére fogadta örökbe, aki jelenleg bíró az 
alabamai Birminghamben.
Ám legyen.
A három idősebb megtartotta a kutyákat.


Emlékszem, mit kérdezett Alice egyik fia, aki apám és énutánam a Kurt nevet 
viseli, amikor New Jerseyből Cape Cod felé autóztunk, hátul a két kutyával. 
Kurt nyolcéves lehetett.
Délről északnak tartottunk, vagyis az ő szemében "felfele". Csak ketten 
voltunk. Bátyjai előrementek.
- Helyesek odafönt a gyerekek? - kérdezte.
- Helyesek - válaszoltam.
Kurt ma egy légitársaság pilótája.
A gyerekkorból már mindannyian kinőttek.

Egyikük kecskét tenyészt egy jamaicai hegytetőn. Megvalósította nővérünk álmát: 
távol élni a városok őrjöngő zajától, barátságos állatok között. Nincs nála se 
telefon, se villany.
Ki van szolgáltatva az esőzés kényének-kedvének. Ha nem esik, neki vége.

A két kutya aggkori végelgyengülésben pusztult el. Órákig hemperegtem velük a 
szőnyegen, míg lógó nyelvvel el nem nyúltak.

Az ám, és a nővérünk fiai most már nyíltan beszélnek egy hátborzongató ügyről, 
ami annak idején ugyancsak zavarta őket: sehol sem találták anyjuk-apjuk nyomát 
az emlékezetükben - egyáltalán sehol.
A kecsketenyésztő, ifjabb James Carmalt Adams így beszélt nekem a dologról, 
miközben homlokát megkocogtatta az ujja hegyével:
- Ez itt nem ám az a múzeum, aminek lennie kéne.
A gyerekek fejében lévő múzeum alighanem automatikusan kiürül a parttalan 
borzalom óráiban - hogy megóvja őket az örök fájdalomtól.

Ami azonban engem illet: végzetes lett volna, ha egy csapásra elfelejtem a 
nővéremet. Alice-nek ugyan nem mondtam soha, de mindig neki írtam. Ha sikerült 
holmi művészi egységet elérnem, annak ő a titka. Az a gyanúm, ha bárki művész 
vagy feltaláló bármiféle műben egységet és összhangot ér el, gondolatban mindig 
egyszemélyes közönségnek dolgozik.
Az ám, és Alice olyan rendes volt, vagy a Természet volt olyan rendes, hogy még 
évekkel a halála után is érezhettem a jelenlétét - továbbra is neki írhattam. 
Csakhogy azután lassan eltűnt - talán fontosabb dolga akadt másfelé.
Akárhogy is: mire Alex bácsikánk meghalt, Alice mint közönségem már 
végérvényesen eltűnt.
Úgyhogy az ülést a bátyám meg énköztem a repülőgépen különösen üresnek láttam. 
Amennyire tőlem telt, betöltöttem - a New York Times aznap reggeli számával.

Míg a bátyám meg én arra vártunk, hogy az indianapolisi gép felszálljon, bátyám 
megajándékozott egy Mark Twain-anekdotával - arról, hogy Twain egyszer 
Olaszországban operába ment. Twain azt mondta, azóta sem hallot ilyet, "... 
amióta az árvaház leégett".
Kacagtunk.

Bátyám udvariasan érdeklődött, hogyan haladok a munkámmal. Azt hiszem, tiszteli 
a munkámat, de egy szót sem ért belőle.
Azt mondtam, torkig vagyok vele, de mindig is torkig voltam vele. Elmondtam 
neki a Renata Adler írónőnek tulajdonított megjegyzést, aki utál írni: szerinte 
az író olyan személy, aki utál írni.
Azt is elmondtam, mit írt nekem az ügynököm, Max Wilkinson, miután ismételten 
arról panaszkodtam, micsoda kellemetlen hivatásom van. Ezt írta: "Kedves Kurt - 
sose ismertem olyan kovácsot, aki szerelmes lett volna az üllőjébe."
Megint kacagtunk; de azt hiszem, a bátyám nemigen értette, mi ebben a vicc. Az 
ő élete szakadatlan nászút az üllőjével.

Elmeséltem neki, hogy mostanában operába járok, és hogy a Tosca első 
felvonásának díszlete szerintem szakasztott olyan, mint az indianapolisi Union 
pályaudvar belülről. Amíg a színpadon zajlik az opera, meséltem, én arról 
ábrándoztam, hogy vágányszámozást kellene biggyeszteni a díszlet boltíveibe, a 
zenekarnak harangokat, sípokat osztogatni, és színpadra vinni egy operát, 
Indianapolisról, a Vasparipa korában.
- Dédapáink kortársai elegyednének a mieinkkel, fiatal korunkban - mondtam -, 
és a közbülső nemzedékek is. Bemondanák az induló és érkező vonatokat. Alex 
bácsi kémkedni indulna Baltimore-ba. Te megérkeznél a bostoni Műegyetemről, 
mint első évet végzett egyetemista.
Nyüzsögnének a rokonok - mondtam -; néznék, hogyan jönnek-mennek az utasok - és 
feketék cipelnék a poggyászt, fényesítenék a cipőket.

- Az operámban - mondtam - minden pillanatban iszapszínűvé válna a színpad a 
sok egyenruhától. Olyankor háború volna.
- Azután kitisztulna megint.

Mikor a gép felszállt, bátyám megmutatta azt a kis tudományos szerkezetet, amit 
magával hozott. Fotocella volt, kicsiny magnetofonra kötve. Az elektromos 
szemet a felhőkre irányította. A nappal vakító világosságában láthatatlan 
villámlásokat érzékelt.
A magnetofon kattanással jelezte a titkos villámokat. Mi is rögtön meghallottuk 
a kattanást - picinyke fülhallgatón.
- Ez rázós volt - közölte bátyám. És egy távoli gomolyfelhőre mutatott - olyan 
volt, mint a coloradói hegyvidék tejszínhabból.
Velem is meghallgattatta a kattanásokat. Két gyors kattanás után csend 
következett, aztán három gyors kattanás, utána megint csönd.
- Mennyire van ide az a felhő? - kérdeztem a bátyámat.
- Úgy száz mérföldre, körülbelül - felelte.
Bámulatosnak éreztem, hogy a bátyám ilyen könnyen fejti meg azokat a távoli 
titkokat.
Rágyújtottam.
Bernard már nem dohányzik, hisz annyira fontos, hogy még sokáig éljen. Még két 
kisfiút kell felnevelnie.


Az ám, és amíg bátyó a felhőkről elmélkedett, az az agy, amelyikkel én 
születtem, megálmodta ennek a könyvnek a történetét. Elnéptelenedett városokról 
és szellemi kannibalizmusról szól, és vérfertőzésről és magányról és 
szeretetlenségről és halálról, és így tovább. Szörnyszülöttnek ábrázolja 
szépséges nővéremet meg jómagamat, és így tovább.
Ez csak természetes, hiszen temetésre utaztam, amikor megálmodtam.

Egy vénséges vén emberről szól ugyanis, Manhattan romjai között, ahol jóformán 
mindenkit elpusztított a "Zöld Halál"-nak nevezett titokzatos kór.
Ott él az öreg az írástudatlan, angolkóros, terhes kis unokájával, Melodyval. 
Kicsoda valójában az öreg? Alighanem én magam - amint az öregséggel 
kísérletezem.
És kicsoda Melody? Egy darabig azt gondoltam, ő maradt meg a nővérem emlékéből. 
Most már azt hiszem, ő az, aminek én éreztem magam, mikor az öregséggel 
kísérleteztem; ennyi maradt optimista képzeletemből, teremtőerőmből.
Hehe.

Az öreg az önéletrajzát írja. Azokkal a szavakkal kezdi, amelyekkel - mint 
megboldogult Alex bácsikám mondta valamikor - a hitetleneknek illenék kezdeniök 
esti imádságukat.
Ezekkel a szavakkal: "Annak, akit illet."


Első fejezet

Annak, akit illet:
Tavasz van. Alkonyodik.
A Halál Szigetén, az Empire State Building előcsarnokának mozaikpadlóján rakott 
vacsoratűz füstje messze száll a Harmincnegyedik utca helyén nőtt 
bálványfa-dzsungel fölött.
A dzsungel padlatán a kövezet csupa kunkor-bonkor - feltúrták a fagyok meg a 
gyökerek.
Van a dzsungelben egy kis tisztás. Egy kék szemű, szegletes állú, két méter 
magas és százesztendős fehér vénember ül a tisztáson egy hajdanvolt taxi hátsó 
ülésén.
Én vagyok az a vénember.
A nevem dr. Wilbur Nárcisz-11 Swain.

Mezítláb vagyok. Bíborszín tógám az Americana-szálló romjai között talált 
függönyből készült.
Valamikor az Amerikai Egyesült Államok elnöke voltam. Én voltam az utolsó 
elnök, a legmagasabb elnök - és az egyetlen, aki akkor vált el, amikor a Fehér 
Ház lakója volt.
Az Empire State Building első emeletén lakom tizenhat esztendős leányunokámmal, 
Melody Lilebíbic-2 von Peterswalddal, és a szeretőjével, Isadore Vackor-19 
Cohennel. Hármunké az egész épület.
Legközelebbi szomszédunk másfél kilométerre lakik.
Éppen most kukorékolta el magát az egyik kakasa.

Legközelebbi szomszédunk, Vera Evetke-5 Zappa, szereti az életet, és jobban ért 
hozzá, mint bárki, akit valaha is ismertem. Erős, melegszívű asszony, keményen 
dolgozó gazda, hatvanas évei elején. Alkatra olyan, mint egy tűzcsap. 
Rabszolgáival nagyon jól bánik. Ő meg a rabszolgái marhát, disznót, csirkét és 
kecskét nevelnek, és kukoricát, búzát, zöldséget, gyümölcsöt meg szőlőt 
termesztenek az East River partján.
Szélmalmot építettek a gabona őrlésére, pálinkafőzőt, meg füstölőt - és így 
tovább, tovább.
- Vera - mondtam neki a minap - ha megírnád nekünk az új Függetlenségi 
Nyilatkozatot, te lennél a modern idők Thomas Jeffersonja.

Ezt a könyvet a Continental Autósiskola levélpapírjára írom, amelyből három 
dobozzal talált Melody és Isadore otthonunk hatvannegyedik emeletén, egy 
szekrényben. Találtak azonkívül egy nagytucat golyóstollat.

Látogató ritkán téved ide a szárazföldről. A hidak leszakadtak. Az alagutak 
beomlottak. A hajók messze elkerülnek bennünket, mert félnek a szigeten dúló 
járványtól, amelynek "Zöld Halál" a neve.
És ennek a járványnak köszönheti Manhattan a "Halál Szigete" becenevet.
Hehe.

Manapság gyakran mondom, hogy "hehe". Ez csak olyan szenilis csuklás. 
Túlságosan régóta élek már.
Hehe.

Ma igen enyhe a nehézkedés. Következésképpen erekcióm van. Ilyen napokon 
erekciója van minden hímnek. Automatikus következményeképpen a 
majdnem-súlytalanságnak. Az érzékiséghez többnyire vajmi kevés köze van, a 
magamkorú férfi életében pedig semmi. Puszta hidraulikus tapasztalat - kisebb 
hálózati zavar a vízvezeték-rendszerben.
Hehe.

A nehézkedés ma olyan enyhe, hogy úgy érzem, felkecmereghetnék az Empire State 
Building tetejére, és áthajíthatnék New Jerseybe egy kanálisrácsot.
Különb teljesítmény volna, mint amikor George Washington pöccintett át a 
Rappahannockon egy ezüstdollárt. Egyesek mégis kétségbe vonják, hogy a világ 
halad.


Olykor a Gyertyatartók Királyának neveznek, mert több mint ezer gyertyatartó 
van a birtokomban.
De a középső nevemet jobban kedvelem: Nárcisz-11. Verset is írtam róla, no meg 
persze az életről is:

Magként kezdtem,
hússá lettem,
rossz, ha fájok,
jó, ha ettem.
Aludnom kell,
álmot látnom,
röhögnöm és
ordibálnom.
De ha végem
már mint húsnak,
ültessetek
el nárcisznak.

Hogy ki fogja elolvasni? Isten tudja. Melody meg Isadore nem, annyi biztos. 
Akárcsak a többi fiatal teremtés a szigeten, ők is írástudatlanok.
Nem kíváncsiak az emberiség múltjára, arra sem, milyen lehet az élet a 
szárazföldön.
Az ő szempontjukból a szigetet hajdan zsúfolásig megtöltő lakosok 
legdicsteljesebb cselekedete az volt, hogy kihaltak, úgyhogy most a mienk lehet 
az egész.
Múltkor este megkértem őket, sorolják fel a történelem három legfontosabb 
emberét. Tiltakoztak a kérdés ellen; értelmetlennek minősítették.
Én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy csak törjék a fejüket és válaszoljanak; 
amit meg is tettek. Nagyon durcásak voltak, amiért meg kellett erőltetniök 
magukat. Valóságos gyötrelemnek érezték.
Végül aztán kivágták a feleletet. Kettejük közül rendszerint Melody beszél. Ezt 
mondta a legteljesebb komolysággal:
- Te meg Jézus Krisztus meg a Mikulás.
Hehe.

Ha nem kérdezek tőlük semmit, boldogok, akár a házatlan csiga.

Azt remélik, hogy egyszer Vera Evetke-5 Zappa rabszolgái lehetnek. Részemről 
oké.


Második fejezet

Most már igazán elég legyen abból, hogy mindig azt írom: "Hehe".
Hehe.

Itt születtem én, New York városában. Akkor még nem voltam Nárcisz. A 
keresztségben a Wilbur Rockefeller Swain nevet nyertem.
Mi több, nem voltam egyedül. Volt egy lányikertestvérem. Eliza Mellon Swainnek 
nevezték.
Kórházban kereszteltek minket, nem templomban, és nem vettek körül rokonok meg 
a szüleink barátai. Eliza meg én ugyanis olyan rútak voltunk, hogy a szüleink 
szégyelltek bennünket.
Szörnyszülöttek voltunk, és nem jósoltak nekünk hosszú életet. Mindegyik kis 
kacsónkon hat ujjunk volt, mindegyik lábikónkon hat lábujjunk. Volt létszám 
feletti mellbimbónk is - kettő-kettő személyenként.
Nem voltunk mongoloid idióták, habár erős szálú fekete hajunk volt, ami a 
mongoloid idiótákra jellemző. Mi valami új voltunk: neanderthaloidok. Kicsiny 
gyermek korunkban is már felnőtt ősembervonásaink voltak - kiugró 
szemöldökcsont, csapott homlok, szénlapátforma állkapocs.

Kijelentették, hogy értelmetlen lények vagyunk, és nem érjük meg a tizennégy 
esztendőt.
Csakhogy én ma is élek és virulok, köszönöm szépen. És Eliza is élne, az 
biztos, ha ötvenéves korában el nem pusztítja egy görgeteg a Mars bolygó kínai 
kolóniájának külvárosában.
Hehe.

Két szülőnk ostoba, csinos, igen fiatal emberpár volt; a nevük Caleb Mellon 
Swain és Letitia Vanderbilt Swain, született Rockefeller. Mesésen gazdagok 
voltak, és olyan amerikaiak származékai, akik kis híján tönkretették a bolygót 
az Idióták Örömének egyik válfajával - mint a megszállottak kovácsoltak 
hatalmat a pénzből, aztán vissza: pénzt a hatalomból, aztán megint hatalmat a 
pénzből.
Maga Caleb és Letitia azonban ártalmatlan volt. Apa, úgy mondják, kitűnt az 
ostáblajátékban, és jó közepes szintet ért el színes fényképezésben. Anya a 
Színesbőrűek Előmenetelét Szorgalmazó Országos Szövetségben tevékenykedett. 
Egyikük sem dolgozott. Egyikük sem végzett egyetemet, noha mindketten 
nekivágtak.
Szépen írtak, szépen beszéltek. Imádták egymást. Mindketten restellték, hogy 
olyan gyatrán boldogultak az iskolában. Nyájasak voltak.
Nem hibáztathatom őket, amiért összetörtek attól, hogy szörnyetegeknek adtak 
életet. Bárki összetört volna, ha Elizának és nekem ad életet.

Azonkívül Caleb és Letitia legalább olyan jó szülő volt, mint én, amikor rám 
került a sor. Jómagam tökéletes közönnyel viseltettem ivadékaim iránt, noha 
minden tekintetben normálisak voltak.
Meglehet, jobban elszórakoztattak volna, ha ők is szörnyszülöttek, akárcsak 
Eliza meg én.
Hehe.

Az ifjú Calebnek és Letitiának azt tanácsolták, ne tegyék tönkre magukat és a 
berendezést azzal, hogy Elizát meg engem a Teknősbéka Öbölben próbálnak 
felnevelni. Annyi rokonságban sincsenek velünk, mondották tanácsadóik, mintha 
krokodilusfiókák volnánk.
Caleb és Letitia emberséges módon reagált. Reakciójuk ezenkívül költséges volt, 
és ugyancsak hátborzongató. Szüleink nem dugtak be minket a magunkfajta esetek 
számára fenntartott magánszanatóriumok egyikébe. Ehelyett eltemettek egy 
kísérteties, ódon udvarházba, amit örököltek - kétszáz hektárnyi almafa között 
állt, hegytetőn, a Vermont állambeli Galen tanya közelében.
Harminc esztendeje nem lakott ott senki.


És jöttek az ácsok és a villanyszerelők és a vízszerelők, hogy a házat 
paradicsommá változtassák Elizának meg nekem. Vastag gumipadlót raktak a faltól 
falig szőnyeg alá, hogy meg ne üssük magunkat, ha felbukunk. Ebédlőnket 
csempével burkolták, és a padlóban csatorna húzódott, hogy minket is, és a 
padlót is le lehessen locsolni gumicsővel minden étkezés után.
És talán ennél is fontosabb volt, hogy két sor drótháló kerítést emeltek. A 
tetejükön szögesdrót. Az első a gyümölcsöst kerítette. A második az udvarházat 
rekesztette el a munkások fürkész tekintetétől, akiket időnként be kellett 
ereszteni az elsőn, hogy az almafákat ápolják.
Hehe.

A személyzetet a környékről toborozták. Volt egy szakácsnő. Volt két 
takarítóasszony meg egy takarítóember. Volt két ápolónő, aki etetett és 
öltöztetett és vetkőztetett és fürösztött bennünket. A legjobban Witherspoonra 
emlékszem, aki egy személyben portás, sofőr és mindenes volt.
Anyja született Withers volt. Apja Witherspoon.
Az ám, és ezek mind egyszerű falusiak voltak, akik - a katonaviselt Withers 
Witherspoon kivételével - sosem lépték át Vermont határát. Ami azt illeti, 
ritkán merészkedtek Galennél tíz mérföldnél messzebbre - és szükségképpen 
valamennyien rokonságban voltak, egymás között házasodtak, akár az eszkimók.
Természetesen távoli rokonságban voltak Elizával meg velem is, hiszen a mi 
vermonti őseink annak idején boldogan tapickáltak úgyszólván a végtelenségig 
ugyanabban a genetikai pocsolyában. Csakhogy, az amerikai dolgok akkori állása 
szerint, olyan rokonságban voltak a családunkkal, mint mondjuk a potyka a 
sasmadárral - mivel a családunkból világutazók és multimilliomosok kerültek ki.
Hehe.

Az ám, és a szüleink könnyűszerrel megvásárolhatták hűbéresnek ezeket az ősi 
családi bútordarabokat. Szerény fizetést kaptak, ami a szemükben irdatlannak 
tűnt, hiszen agyuk pénztermelő lebenyei elcsökevényesedtek.
Kellemes lakást kaptak az udvarházban, és színes televíziót. Fejedelmi módon 
táplálkozhattak, szüleink számlájára. Munkájuk is kevés volt.
Mi több, még gondolkozniuk sem igen kellett. Egy fiatal körorvos parancsnoksága 
alá kerültek, aki a tanyán lakott: dr. Stewart Rawlings Mottnak hívták, és 
naponta eljött hozzánk.
Dr. Mott mellesleg texasi volt; mélabús és zárkózott fiatalember. A mai napig 
sem tudom, mi indította arra, hogy olyan messzire vándoroljon az övéitől meg a 
szülőhelyétől - hogy Vermont eszkimó településén folytasson orvosi gyakorlatot.
A történelem sajátos széljegyzete, aminek valószínűleg nincs semmi jelentősége: 
dr. Mott unokája lett Michigan királya, miközben én másodszor voltam az 
Egyesült Államok elnöke.
Megint rámjött a csuklás: hehe.

Esküszöm: ha megélem, hogy befejezzem ezt az önéletrajzot, elolvasom az első 
betűtől az utolsóig, és kihúzom az összes "hehét".
Hehe.

Az ám, és az udvarházban önműködő esőztető berendezés is volt - és valamennyi 
ablakon, ajtón és szellőzőnyíláson riasztócsengő.
Ahogy nőttünk, rútultunk, és már arra is képesek voltunk, hogy karokat törjünk, 
fejeket tépjünk, a konyhában hatalmas gongot szereltek fel. Ehhez minden 
szobában és a folyosón is, szabályos közökben, cseresznyepiros nyomógombot 
kapcsoltak. Sötétben a gombok világítottak.
A gombot csak akkor kellett megnyomni, ha Elizának vagy nekem gyilkolódni 
támadt kedvünk.
Hehe.


Harmadik fejezet

Apa elment Galenbe egy ügyvéd meg egy orvos meg egy építész társaságában - 
ellenőrizendő, hogyan alakítják át az udvarházat Elizának és nekem, s fogadják 
fel a személyzetet és Mott doktort. Anya itt maradt Manhattanen, a Teknősbéka 
Öbölben álló városi házukban.
Mellesleg a teknősbékák visszatértek a Teknősbéka Öbölbe.
Vera Evetke-5 Zappa rabszolgái szívesen fogdossák őket, levesnek.
Hehe.

Apa halálán kívül egyike volt ez ama nagyon kevés alkalomnak, hogy Anya és Apa 
egy-két napnál hosszabb időre elvált. És Apa nagyon szép levelet írt Anyának 
Vermontból, amit Anya éjjeliszekrényén találtam meg Anya halála után.
Lehetséges, hogy több levelet postán nem is váltottak.
"Legdrágább Tish - írta Apa -, gyermekeink igen boldogok lesznek itt. Büszkék 
lehetünk. Építészünk is büszke lehet. A munkások is büszkék lehetnek.
Bármily rövid élet adatik is gyermekeinknek, megajándékozzuk őket a méltóság és 
a boldogság adományával. Gyönyörűséges aszteroidát teremtettünk nekik, egy 
kicsiny világot, amelyen egyetlen udvarház áll, egyébként csak almafák 
borítják."


Azután hazatért a maga aszteroidájára - Teknősbéka Öbölbe. Apa és Anya ezentúl 
orvosi utasításra évente egyszer látogatott meg bennünket - a születésnapunkon.
Barnakő házuk ma is áll, ma is kényelmes, és dacol az időjárás 
viszontagságaival. Ott szállásolta el legközelebbi szomszédunk, Vera Evetke-5 
Zappa a rabszolgáit.

"És amikor majd Eliza és Wilbur meghal és a mennybe megy - folytatta levelét 
apánk -, Swain őseik között helyezhetjük nyugovóra őket, a család 
magántemetőjében, kint az almafák alatt."
Hehe.

Hogy ki nyugodott már abban a temetőben, amelyet kerítés választott el az 
udvarháztól: többnyire vermonti almatermelők, hitvesük és leszármazottaik; 
csupa hétköznapi ember. Legtöbbjük kétségtelenül majdnem annyira írástudatlan 
és műveletlen, mint Melody és Isadore.
Vagyis: ártatlan nagy majmok voltak; korlátozott lehetőségük volt a 
gonosztevésre, s mint vénséges vén embernek az a véleményem, az emberi fajt nem 
is szánták többre ennél.

A temetőben sok sírkő a földbe süppedt vagy fejre állt. A még állók feliratát 
elkoptatták az időjárás viszontagságai.
Volt azonban egy irdatlan síremlék, vastag gránitfallal, palatetővel, hatalmas 
ajtóval, ami kitart akár téletnapig. A családi vagyon megalapozójának és 
udvarházunk építőjének, Elihu Roosevelt Swain professzornak a mauzóleuma volt 
ez.

Merem állítani, Swain professzor volt messze a legértelmesebb valamennyi ősünk, 
Rockefellerek, Du Pontok, Mellonok, Vanderbiltek, Dodge-ok meg a többiek közül. 
Tizennyolc éves korában diplomát szerzett a bostoni Műegyetemen, huszonkét 
esztendősen pedig megalapította a Cornell egyetemen az építőmérnöki tanszéket. 
Addigra már számos fontos szabadalmat jegyzett be vasúti hidak és biztonsági 
berendezések terén, s már ezekből is milliomos lett volna.
Ő azonban nem érte be ennyivel. Megteremtette a Swain Hídtársaságot, amely az 
egész bolygó vasúti hídjainak felét tervezte, építését irányította.

Világpolgár volt. Sok nyelvet beszélt, sok államfőnek volt személyes jóbarátja. 
Hanem amikor eljött az ideje, hogy megépítse palotáját, műveletlen őseinek 
almafái között jelölte ki a helyét.
És amíg Eliza meg én meg nem érkeztünk, ő volt az egyetlen, aki szerette azt a 
barbár kőrakást. Hogy mi milyen boldogok voltunk ott!

És Elizának meg nekem volt egy közös titkunk Swain professzorral, ha meghalt is 
már ötven esztendeje. A személyzet nem tudott a titokról. A szüleink sem. És a 
munkások, akik átépítették a házat, nyilvánvalóan nem is gyanították, holott 
bizonyára ugyancsak fura helyekre építettek be csöveket meg kábeleket meg 
fűtőberendezést.
A titok a következő volt: az udvarházban el volt rejtve még egy udvarház. 
Rejtekajtókon, eltolható falszelvényeken át lehetett bejutni. Titkos lépcsők 
voltak benne, és megfigyelőhelyek, kémlelőnyílással, és titkos folyosók. No meg 
alagutak.
Eliza meg én például a bálteremben, a legeslegészakibb torony tetején, 
belemásztunk a hatalmas állóórába, és kis híján egy kilométernyire bújtunk elő 
- Elihu Roosevelt Swain professzor mauzóleumának padlóján, egy csapóajtón.

Volt még egy közös titkunk a professzorral - úgy bukkantunk rá, hogy az 
udvarházban talált iratainak egy részét átböngésztük. Középső neve valójában 
nem Roosevelt volt. Ő maga adományozta magának ezt a középső nevet, hogy 
arisztokratikusabbnak lássék, amikor beiratkozott a bostoni Műegyetemre.
Keresztlevelén Elihu Witherspoon Swain volt a neve.
Alighanem az ő példája adta Elizának meg nekem az ötletet, hogy idővel 
egyszerűen mindenkinek új középső nevet adományozzunk.


Negyedik fejezet

Swain professzor a halálakor annyira kövér volt, hogy egyszerűen nem értem, 
hogyan fért el a titkos folyosókon, Nagyon szűkek voltak. Eliza meg én 
elfértünk bennük, még akkor is, amikor kétméteresre nőttünk - a mennyezetük 
ugyanis nagyon magas volt.
Az ám, és Swain professzor a kövérségbe halt bele az udvarházban, a Samuel 
Langhorne Clemens és Thomas Alva Edison tiszteletére adott vacsorán.
Azok voltak a szép idők.
Eliza meg én megtaláltuk az étlapot. Teknősbékalevessel kezdődött.

Személyzetünk néha olyasmit mondogatott egymás között, hogy az udvarházat 
kísértet járja. Prüszkölést, kuncogást hallottak a falból, lépcsőnyikorgást 
ott, ahol nem is volt lépcső, ajtónyílás, csukódást ott, ahol nem volt ajtó.
Hehe.

Izgalmas volna, ha kikiabálnám, mint holmi eszelős százesztendős vénség, 
Manhattan romjain, hogy Eliza meg én példátlan kegyetlenségeket műveltünk abban 
a kísértetjárta ódon házban. Ám valójában nálunk boldogabb két gyereket nem 
ismert a történelem.
Ez a mámor eltartott egészen tizenöt esztendős korunkig.
Ezt adják össze.
Az ám, és amikor gyermekorvos lettem, és abban az udvarházban folytattam falusi 
orvosi gyakorlatot, ahol felnőttem, gyakran mondtam magamban erről vagy amarról 
a beteg gyerekről, a magunk gyerekkorára emlékezve: "Ez a személy most érkezett 
erre a bolygóra, nem tud róla semmit, nincs mércéje, ami szerint megítélhetné. 
Ezt a személyt nem érdekli, mi lesz belőle. Szívesen lenne bármi, aminek 
szánják."
És ez pontosan megfelel Eliza meg a magam lelkiállapotának egészen kicsi 
korunkban. És ami információt csak kaptunk arról a bolygóról, amelyikre 
kerültünk, mind azt bizonyította, hogy milyen aranyosak az idióták.
Úgyhogy lelkesen űztük az idiotizmust.
Nyilvánosság előtt nem voltunk hajlandók összefüggően beszélni. - Böbö - 
mondtuk. - Dödö - mondtuk. A nyálunk csurgott, a szemünk forgott. Fingtunk és 
röhögtünk. Ragasztót zabáltunk.
Hehe.


Gondolják meg: mi voltunk a középpontja mindazok életének, akik gondoskodtak 
rólunk. Csak addig tekinthették magukat mártírnak, amíg Eliza meg én 
tehetetlenek és ocsmányak voltunk. Ha nyíltan okosak és önállóan lennénk, 
belőlük megannyi szürke és alárendelt segédünk válna. Ha kilépnénk a világba, 
ők elveszítenék a lakásukat, a színes televíziójukat, azt az illuziójukat, hogy 
orvos- meg ápolónőfélék, és a jól fizetett állásukat.
gy tehát a kezdet kezdetétől, és minden bizonnyal öntudatlanul, napjában 
ezerszer is rimánkodtak nekünk, hogy csak maradjunk tehetetlenek és ocsmányak.
Csak az az egy volt a vágyuk, hogy egyetlen csöppnyi lépést tegyünk felfele az 
emberi teljesítmények lajtorjáján. Teljes szívükből reménykedtek, hogy 
szobatiszták leszünk.
Megtettük nekik ezt a szívességet.
Négyéves korunkra azonban titkon tudtunk angolul olvasni és írni. Mire 
hétévesek lettünk, írtunk és olvastunk franciául, németül, olaszul, latinul és 
ógörögül, elsajátítottuk továbbá a differenciál- és integrálszámítást.
Sok ezer könyv volt az udvarházban. Tízéves korunkra elolvastuk valamennyit, 
gyertyafénynél, amikor csicsikálni mentünk, vagy utána - a titkos folyosókon, 
nemegyszer pedig Elihu Roosevelt Swain mauzóleumában.

De továbbra is nyáladztunk és gagyogtunk és így tovább, valahányszor felnőttek 
voltak a színen. Jó vicc volt.
Nem akarózott a nyilvánosság előtt kiteregetnünk az intelligenciánkat. Egy 
percig sem hittük, hogy intelligenciánk hasznos vagy vonzó lehet. Egyszerűen 
csak torzszülött voltunk újabb bizonyítékának tekintettünk, mint fölös 
mellbimbókat, ujjakat, lábujjakat.
És talán igazunk is volt. Na nem?
Hehe.


Ötödik fejezet

És mindeközben a furcs ifjú dr. Stewart Rawlings Mott mérte a súlyunkat és 
mérte a magasságunkat, és belekémlelt a testnyílásainkba, és mintát vett a 
vizeletünkből - minden, minden áldott nap.
- Hát hogy vagyunk ma? - kérdezte valahányszor.
Amire mi azt feleltük, hogy: - Böbö -, meg: - Dödö -, és így tovább. Úgy 
hívtuk: Boktoj Bott.
És mi is elkövettünk minden tőlünk telhetőt, hogy minden áldott nap szakasztott 
úgy viselkedjünk, mint az előző napon. Ahányszor "Boktoj Bott" gratulált 
egészséges étvágyunkhoz és rendszeres bélműködésünkhöz, én például minden 
alkalommal szamárfület mutattam, Eliza pedig felemelte a szoknyáját, és 
megpattintotta a bugyigumiját.
Eliza meg én hittük, amit én még ma is hiszek: hogy az élet fájdalommentes 
lehet, feltéve ha kellő békességben lehet egyszerűen a végtelenségig ismételni 
vagy egy tucatnyi rítust.
Az élet szerintem eszményi formájában olyan kell legyen, mint a menüett vagy a 
virginai kopogós vagy a ragtime; olyasmi, amit az ember könnyen elsajátít a 
tánciskolában.
Még ma sem tudom biztosan: vajon dr. Mott szerette Elizát meg engem, és tudta, 
milyen okosak vagyunk, és meg akart védeni a külvilág kegyetlenségétől - vagy 
pedig álomkóros volt.
Anya halála után az ágya végében álló fehérneműs szekrényt zsúfolásig tele 
találtam dr. Mott heti kétszeri jelentéseivel Eliza meg az én egészségi 
állapotomról. Közölte, hogy mind nagyobb mennyiségű ételt fogyasztunk és 
ürítünk. Beszámolt rendíthetetlen vidámságunkról, meg arról, hogy természetünk 
ellenáll a szokásos gyermekbetegségeknek.
Valójában olyasmiket jelentgetett, amit egy ácssegéd is könnyűszerrel 
megállapíthatott volna - nevezetesen, hogy kilencéves korunkra két méter 
magasra nőttünk.
Akármekkorára nőttünk is, egy adat állandó maradt a jelentésekben: szellemi 
életkorunk két-három évesnek felelt meg.
Hehe.

"Boktoj Bott" egyike azon keveseknek, természetesen a nővéremen kívül, akiket 
mohón vágyom viszontlátni a túlvilági életben.
Majd meghalok, annyira szeretném megkérdezni, valójában mit gondolt rólunk 
gyermekkorunkban - mennyit gyanított, és mennyit tudott.

Eliza meg én ezernyi kulcsot adhattunk a kezébe értelmünkről. Nem voltunk 
valami ügyes csalók. Végtére is gyerekek voltunk.
Amikor a jelenlétében gagyarásztunk, alighanem idegen szavakat használtunk, 
amelyeket felismerhetett. Bemehetett az udvarház könyvtárszobájába, ami nem 
érdekelte a személyzetet, és észrevehette, hogy feldúltuk a könyvek rendjét.
Rábukkanhatott esetleg ő is a titkos folyosókra. Amikor velünk végzett, tudom, 
sokat kóborolt a házban; az édesapja építész volt, magyarázta a személyzetnek. 
Akár be is hatolhatott a titkos folyosóra; rátalált a könveinkre, amiket ott 
olvastunk, észrevette, hogy a padlóra gyertyaviasz csöppent.
Ki tudja?


Azt is szeretném tudni, miféle titkos bú gyötörte. Fiatal korunkban Eliza meg 
én annyira el voltunk foglalva egymással, hogy mások érzelmi állapotát ritkán 
vettük észre. Dr. Mott szomorúsága azonban nyomot hagyott rajtunk. Ebből 
gondolom, hogy mélységesen szomorú volt.

Egy ízben megkérdeztem az unokáját, Michigan királyát, Stewart Lilebíbic-2 
Mottot, van-e fogalma arról, miért érezte dr. Mott annyira nyomasztónak az 
életet.
- A nehézkedés akkor még nem fordult ellenünk - mondtam. - Az ég nem vált még 
kékről örökké sárgára. A bolygó természetes erőforrásai még nem merültek ki. Az 
országot nem néptelenítette még el az albán influenza és a Zöld Halál.
- Nagyapjának csinos kocsija volt, csinos kis háza, csinos kis praxisa, csinos 
kis felesége és csinos kis gyereke - mondtam a királynak. - És mégis folyton 
búslakodott!
A királlyal egyébként a Maxinkuckee tó partján álló palotájában beszélgettem, 
Észak-Indianában, a Culver katonai akadémia egykori helyén. Névleg még az 
Egyesült Államok elnöke voltam, de már kicsúszott a kezemből minden. Nem volt 
már Kongresszus, megszűnt a szövetségi bíróságok rendszere, az állami kincstár, 
a hadsereg és minden egyéb.
Egész Washingtonban ha nyolcszáz ember maradt. Nekem már csak egyetlen 
alkalmazottam volt, amikor a királynál tisztelkedtem.
Hehe.

Megkérdezte, hogy ellenségemnek tekintem-e, amire én azt feleltem:
- Az istenért, felség, dehogy - boldog vagyok, hogy egy ilyen kaliberű ember, 
mint felséged, törvényt és rendet teremt a Közép-Nyugaton.
Amikor unszoltam, meséljen még a nagyapjáról, dr. Mottról, elfogta az 
ingerültség.
- Jézusom - mondta -, melyik amerikai tud bármit is a nagyszüleiről?

Vékony, hajlékony, aszketikus ifjú katona-szent volt akkoriban. Amikor Melody 
unokám megismerte, hájas vén kéjenc volt, drágakövekkel vastagon borított 
palástban.

Amikor én találkoztam vele, egyszerű katonazubbonyt viselt, rangjelzés nélkül.
Ami az én öltözékemet illeti: az alkalomhoz illő pojácajelmez volt - 
köcsögkalap, fecskefarkú kabát, csíkos pantalló, gyöngyszürke mellény, 
ugyanolyan kamásli, piszkosfehér ing állógallérral és nyakkendővel. Mellényemen 
arany óralánc díszelgett, egykor John D. Rockefeller tulajdona, azé az ősömé, 
aki megalapította a Standard Olajtársaságot.
Az óraláncról harvardi diákklubom jelvénye fityegett, meg egy parányi műanyag 
nárcisz. Középső nevemet akkor már hivatalosan megváltoztattam Rockefellerről 
Nárcisz-11-re.
- A családnak abban az ágában, amelyikhez dr. Mott tartozott, nem voltak 
gyilkosok, sem sikkasztók, sem öngyilkosok, sem alkoholisták vagy 
kábítószer-élvezők - folytatta a király -, legalábbis tudomásom szerint.
Harmincéves volt. Én hetvenkilenc.
- Lehetséges, hogy nagyapa az a fajta ember volt, aki egyszerűen boldogtalannak 
születik - mondta. - Erre nem gondolt?


Hatodik fejezet

Lehetséges, hogy némelyek csakugyan boldogtalannak születnek. Nem szeretném, ha 
így volna.
Ami a nőveremet meg engem illet: mi azzal a tehetséggel és elhatározással 
születtünk, hogy mindig a lehető legboldogabbak leszünk.
Talán ebben a tekintetben is torzszülöttek voltunk.
Hehe.

Mi a boldogság?
Eliza és az én esetemben az volt a boldogság, hogy szüntelenül egymás 
társaságában voltunk, rengeteg cselédünk volt és finom ennivalónk, békességes, 
könyvekkel bélelt udvarházban laktunk, egy almafákkal borított aszteroidán, és 
egyetlen agy két specializálódott feleként növekedtünk.
Jócskán tapogattuk, ölelgettük egymást, szándékunk mindazonáltal merőben 
intellektuális volt. Igaz - Eliza hétesztendős korára elérte a nemi érettséget. 
Én azonban utolsó évemet végeztem a Harvard egyetem orvosi fakultásán, amikor 
elérkeztem a pubertáshoz, huszonhárom esztendősen. Eliza és én csupán azért 
éltünk testi kapcsolatban, hogy agyunk meghittségét fokozzuk.
gy hoztunk világra egyetlen géniuszt, amely nyomban meghalt, mihelyt 
elváltunk, s találkozásunk pillantában új életre kelt.

Szinte bénítóan specializálódtunk mint két fele annak a géniusznak, amely 
életünk legfontosabb egyede volt, de néven nem neveztük soha.
Amikor például írni és olvasni tanultunk, valójában én írtam és olvastam. Eliza 
halála napjáig írástudatlan maradt.
A nagy ösztönös ugrást azonban mindkettőnk helyett Eliza tette meg. Ő jutott 
arra a felfedezésre, hogy saját jól felfogott érdekünkben legjobb lesz, ha nem 
beszélünk, azonban szobatiszták leszünk. Eliza találta ki, mire jók a könyvek, 
és mit jelenthetnek a lapokom az apró ákombákomok.
Eliza érzékelte, hogy az udvarház némelyik szobájának, folyosójának arányaival 
valami nem stimmel. És én végeztem el a módszeres munkát: méricskéltem, 
csavarhúzóval, konyhakéssel próbafúrásokat végeztem a falburkolaton és a 
padlón, kutattam a váltott világegyetem ajtaját, és meg is találtuk.
Hehe.


Az ám, olvasni mindent én olvastam. Meggyőződésem, hogy az első világháború 
előtt valamennyi indoeurópai nyelven kiadott valamennyi könyvet felolvastam.
Azonban Eliza jegyzett meg mindent, és ő mondta meg, mit tanuljunk legközelebb. 
És Eliza illesztette egybe a látszólag össze nem függő eszméket, hogy újat 
nyerjünk belőlük. Eliza mellérendelt.

Kapott információink nagy része reménytelenül elavult volt természetesen, 
hiszen 1912 óta kevés új könyv került az udvarházba. Nagy része azonban időtlen 
volt. És nagy része egyenesen bárgyú, mint például a megtanult táncok.
Ha kedvem tartja, igen tetszetősen és történelmi hűséggel el tudom járni, 
mondjuk, a tarantellát, itt, New York romjain.
Eliza meg én valóban géniuszok voltunk, amiért géniusz módjára gondolkoztunk?
Az kell mondanom: igen, kivált ha tekintetbe veszem, hogy nem voltak tanáraink. 
Ezt ne vegyék dicsekvésnek, hiszen én csupán fele vagyok annak a kiváló 
elmének.
Emlékszem, Darwin fejlődéselméletét azon az alapon bíráltuk, hogy az élőlények 
iszonyúan sebezhetővé válnak, miközben igyekszenek jobbítani magukat, miközben 
például szárnyat vagy páncélt növesztenek. Mire tökéletesíthetnék csudálatos új 
képességeiket, a gyakorlatiasabb fajok felfalják őket.
Legalább egy jóslatunk oly halálosan pontosnak bizonyult, hogy még ma is 
elnémulok döbbenetemben, ha csak eszembe jut.
Ezt hallgassák meg: kezdtük a nagy misztériummal: hogy hogyan emelték az őskori 
népek az egyiptomi és mexikói piramisokat, a hústvét-szigeti óriás 
emberfejszobrokat, Stonehenge barbár íveit modern energiaforrások és szerszámok 
nélkül.
Arra a következtetésre jutottunk, hogy az ősidőkben bizonyos korokban igen 
csekély volt a nehézkedés, és az emberek úgy gurigáztak az irdatlan 
sziklatömbökkel, mint az üveggolyóval.
Feltételeztük továbbá, hogy a földön a nehézkedés nem maradhat huzamosabb ideig 
egyenletes. Megjósoltuk, hogy a nehézkedés bármelyik pillanatban szakasztott 
oly szeszélyessé válhat, akár a szél, a hő, a fagy vagy a jégeső.

Az ám, és Eliza meg én elkészítettük az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának 
koraérett bírálatát. Érvelésünk szerint az alkotmány kiválóan alkalmas tervezet 
a nyomor előidésére, hiszen az, hogy sikerül-e viszonylag boldoggá és büszkévé 
tennie az egyszerű embereket, maguknak az embereknek az erejétől függ - 
márpedig senki sem ír le olyan eljárást, amely a népet, választott képviselői 
ellenében, erőssé teheti.
Úgy véltük, az alkotmány megszövegezői bizonyára nem találtak semmi szépet 
azokban, akiknek nem volt nagy vagyonuk, befolyásos baráti körük vagy 
közhivataluk, csak éppen erősnek születtek.
Felettébb valószínűnek tartottuk továbbá, hogy az alkotmány megszövegezői nem 
vették észre, hogy természetes, következésképpen szinte elkerülhetetlen, 
miszerint sajátos és folyamatos helyzetekben az emberi lényekben újfajta 
családi összetartozás ébred. Eliza meg én rámutattunk, hogy ez demokráciában és 
zsarnokságban egyaránt bekövetkezik, hiszen az emberi lények egyformák az egész 
világon, és civilizáltságuk újsütetű.
Következésképpen a választott képviselők nyilvánvalóan a választott képviselők 
híres és hatalmas családjának tagjaivá válnak - mi sem természetesebb tehát, 
mint hogy fanyalgók, finnyásak és fukarok lesznek az össze többi család iránt, 
amelyek - mint ahogy ennél sincs természetesebb - tovább tagolják az 
emberiséget. Eliza meg én, mint egyazon géniusz két gondolkodó fele, azt 
javasoltuk, módosítsák az alkotmányt, szavatolandó, hogy minden egyes 
állampolgár, legyen mégoly alacsonyrendű, eszelős, tehetségtelen vagy nyomorék, 
valami módon tagja legyen valamely családnak, ami titkon éppoly idegengyűlölő 
és alattomos, mint a választott képviselők családja.
Ezt jól kifundáltuk, Eliza meg én.
Hehe.


Hetedik fejezet

Milyen jó lett volna, kivált Elizának, lány lévén, ha rút kiskacsának születünk 
- és idővel megszépülünk. Csakhogy mi minden áldott nap egyre visszataszítóbbak 
lettünk.
Férfiember számára jár némi előnnyel, ha két méter magas. Középiskolás és 
főiskolás koromban bizonyos tiszteletet vívtam ki mint kosárlabda-játékos, 
habár keskeny volt a vállam, a hangom akár a pikolófuvoláé, szakállnak és 
fanszőrnek pedig még az árnyéka sem látszott rajtam. Az ám, és később, amikor 
már elmélyült a hangom, és Vermontban indultam a szenátorválasztáson, 
elmondhattam a választási plakátokon: "Nagy munkához nagy ember kell!"
Eliza azonban, aki szakasztott olyan magas volt, mint én, sehol sem 
számíthatott szíves fogadtatásra. Elképzelhetetlen volt bármiféle hagyományos 
női szerep, amibe belefér egy tizenkét ujjú, tizenkét lábujjú, négymellű, 
egymázsás, kétméteres neanderthaloid félgéniusz.

Már kisgyerek korunkban tudtuk, hogy szépségversenyen nincs esélyünk.
Eliza mellesleg tett ezzel kapcsolatban egy prófétai kijelentést. Nem lehetett 
több nyolcesztendősnél. Azt mondta, talán nyerhetne szépségversenyt a Marson.
Persze arra rendeltetett, hogy a Marson haljon meg.
Eliza szépségversenydíja egy vaspirit görgeteg volt, ismertebb nevén "bolondok 
aranya".
Hehe.

Gyermekkorunk egy időszakában egyenesen szerencsésnek tartottuk magunkat, 
amiért nem vagyunk szépek. Tudtuk a sok romantikus regényből, amit éles 
fejhangomon, többnyire gesztikulálva felolvastam, hogy a szép emberek 
magánéletét feldúlják a szenvedélyes idegenek.
Nem akartuk, hogy velünk is ez történjen, hisz mi ketten magunkban nemcsak 
egyetlen elmét alkottunk, hanem igen népes világegyetemet.

A külsőnkről annyit mindenesetre elmondhatok: a lehető legdrágább holmikat 
hordtuk. Döbbenetes - és jóformán minden hónapban gyökeresen változó - 
méreteinket szüleink utasítására rendszeresen elküldték a világ legjelesebb 
szabóinak és vargáinak és varrónőinek és ingkészítőinek és divatárusainak.
Gondozónőink, akik öltöztettek-vetkőztettek bennünket, ha nem jártunk is 
sehova, gyermeteg örömüket lelték abban, hogy milliomosoknak szánt képzeletbeli 
társadalmi eseményekre bújtattak bennünket jelmezbe - táncos teadélutánokra, 
lóversenyekre, téli sítúrákra, drága iskolába, színházba itt Manhattanen, utána 
pedig pezsgős vacsorára.
És így tovább.
Hehe.

Pontosan tudtuk, micsoda komédia ez. De akármilyen zseniálisak voltunk is, ha 
összedugtuk a fejünket, tizenöt éves korunkig nem sejtettük, hogy ugyanakkor 
tragédia kellős közepében is vagyunk. Azt hittük, a rútság egyszerűen 
szórakoztatja a külvilágban élőket. Nem fogtuk fel, hogy az idegenben, aki 
váratlanul botlik belénk, egyszerűen hányingert keltünk.
A jó külső fontosságát illetően ártatlanságunkban még azt sem értettük, mi a 
lényege "A rút kiskacsa" meséjének, amit egyszer felolvastam Elizának - Elihu 
Roosevelt Swaim professzor mauzóleumában.
A mese természetesen egy madárfiókáról szólt, amelyet kacsák neveltek, és úgy 
vélekedtek, hogy ennél komikusabb kacsát még sohasem láttak. Aztán mire felnő, 
hattyú lesz belőle.
Emlékszem, Eliza azt mondta, szerinte sokkal jobb mese lett volna, ha a 
kismadár kitotyog a partra és orrszarvú lesz belőle.
Hehe.


Nyolcadik fejezet

Tizenötödik születésnapunk előestéjéig Eliza meg én sosem hallottunk magunkról 
egyetlen rossz szót sem, amikor a titkos folyosókon hallgatóztunk.
A cselédek annyira megszoktak bennünket, hogy jóformán nem is beszéltek rólunk 
soha, még a legbizalmasabb együttlét idején sem. Dr. Mott nemigen tett 
megjegyzést másra, mint az étvágyunkra és az ürítésünkre. A szüleink pedig 
annyira undorodtak tőlünk, hogy szólni sem tudtak, amikor évente egyszer 
űrutazást tettek aszteroidánkra. Emlékszem, Apa meglehetősen akadozva és 
fásultan mesélt Anyának világeseményekről, amelyekről magazinokban olvasott.
Játékokat hoztak nekünk F. A. O. Schwarztól - a híres játék-nagyáruház 
szavatosságával, hogy háromévesek számára kiválóan nevelő hatásúak.
Hehe.

Az ám, és most az emberi állapotnak arra a sok titkára gondolok, amit nem 
árulok el a kis Melody-nak és Isadore-nak, a lelki békességük érdekében - arra 
például, hogy az ember utóélete nem is olyan jó, és így tovább.
És újra meg újra elborzaszt az az iszonyú titok, amelyet olyan sokáig lepleztek 
Eliza meg énelőlem: hogy a tulajdon szüleink azt kívánták, bárcsak halnánk meg 
minél hamarabb.

Unottan azt képzeltük, tizenötödik születésnapunk is csak olyan lesz, mint a 
többi. Előadtuk ugyanazt a színjátékot, mint eddig. Szüleink a vacsoránkra 
érkeztek meg délután négy órakor. Ajándékainkat másnap kapjuk meg.
Csempeburkolatú ebédlőnkben étellel dobáltuk egymást. Elizát eltaláltam egy 
alligátorkörtével. Ő hozzám vágott egy bifszteket. Brióssal bombáztuk a 
szobalány. Úgy tettünk, mintha nem tudnánk, hogy szüleink megérkeztek, és 
lesnek minket az ajtó résén.
Az ám, és mielőtt üdvözölhettük volna szüleinket, megfürösztöttek, 
behintőporoztak bennünket, pizsamába, fürdőköpenybe és papucsba bújtattak. Öt 
órakor fektettek le, mert Eliza meg én úgy tettünk, mintha napi tizenhat órát 
aludnánk.
Gondozónőink, Oveta Cooper és Mary Selwyn Kirk megsúgták, hogy a 
könyvtárszobában csudálatos meglepetés vár ránk.
Eltátottuk szemünket-szánkat, hogy vajon mi lehet az.
Addigra már teljes óriás magasságunkra megnőttünk.
Én egy gumi vontatógőzöst cipeltem, állítólagos kedvenc játékomat. Eliza piros 
bársonymasnit hordott koromfekete sörényében.

Mint mindig, jókora kávézóasztal állt Eliza meg én és a szüleink között, amikor 
minket bevittek. Mint mindig, szüleink konyakot iszogattak. Mint mindig, 
sistergő, pattogó fenyőhasábok, nedvdús almafatönkök égtek a kandallóban. Mint 
mindig, Elihu Roosevelt Swain professzor olajportréja sugárzó mosollyal 
tekintett alá a szertartásos jelenetre.
Mint mindig, a szüleink felálltak. Felmosolyogtak ránk - mi még akkor sem 
vettük észre, hogy keserédes rettenettel.
Mint mindig, most is úgy tettünk, mintha imádnivalónak találnánk őket, de 
eleinte nem emlékeznénk rá, kicsodák.
Mint mindig, Apa vitte a szót.
- Hogy vagytok, Eliza és Wilbur? - kérdezte. - Nagyon jó színben vagytok. 
Nagyon örülünk, hogy láthatunk benneteket. Emlékeztek rá, kik vagyunk?
Eliza meg én tétován tanácskoztunk, nyáladzva és ógörög szavakat motyogva. 
Emlékszem, Eliza azt mondta nekem görögül, el sem hiszi, hogy ilyen 
csinibabákkal vagyunk rokonságban.
Apa kisegített. Azt a nevet mondta, amit mi adtunk neki évekkel azelőtt. - Én 
vagyok Dadda! - közölte.
Eliza meg én elképedést tettettünk. - Dadda! - mondtuk egymásnak. Nem akartunk 
hinni a fülünknek boldogságunkban. - Dadda! Dadda! - kiabáltuk.
- Ez itt pedig - mutatott Apa Anyára - Nanna!
Ez még szenzációsabb újdonság erejével hatott Elizára meg rám. - Nanna! Nanna! 
- visongtunk.
És most, mint mindig, Eliza meg én hatalmas intellektuális ugrást tettünk. 
Bármiféle külső segítség nélkül arra a következtetésre jutottunk, hogy ha 
szüleink itt vannak a házban, akkor kétségtelenül közeledik a születésnapunk. 
Elkántáltuk hát a születésnapot jelentő idiótaszavunkat: - Fülinap!
Mint mindig, most is úgy tettünk, mintha őrületes izgalom fogna el. Ugráltunk. 
Addigra már akkorák voltunk, hogy a padló rengett, akár a trambulin.
Ám egyszerre csak abbahagytuk; úgy tettünk, mint mindig, mintha az 
elviselhetetlen boldogság valósággal megbénítana.
gy végződött a színjáték. Ezután elvezettek bennünket.
Hehe.


Kilencedik fejezet

Beleraktak méretre készült rácsos ágyunkba - külön-külön, de szomszédos 
hálószobánkba. A szobákat titkos falszelvény kötötte össze. A rácsos ágyak 
akkorák voltak, mint egy-egy vasúti pőrekocsi. Förtelmes zajt csaptak, amikor 
felhúzták a rácsot.
Eliza meg én úgy tettünk, mintha tüstént elnyomna bennünket az álom. Fél óra 
múltán azonban már találkoztunk Eliza szobájában. A személyzet sosem nézett be 
hozzánk. Végtére is tökéletes egészségnek örvendtünk, és megalapoztuk 
hírnevünket, miszerint, mint mondták "...nem csinálunk cirkuszt lefekvéskor".
Az ám, és átmentünk egy csapóajtón Eliza ágya alatt, és hamarosan felváltva 
figyeltük szüleinket a könyvtárszobában - azon a pirinyó lyukon át, amit mi 
magunk fúrtunk a falba, meg Elihu Roosevelt Swain professzor arcképe keretének 
felső sarkába.


Apa épp mesélt valamit Anyának, amit az előző napi újságban olvasott. Ezek 
szerint a Kínai Népköztársaság tudósai azzal kísérleteznek, hogyan 
kicsinyíthetnék az embereket, hogy kevesebb ennivalóval és ruhával beérjék.
Anya a tűzbe bámult. Apának kétszer is el kellett mondania az állítólagos kínai 
híreket. Amikor másodszor is elmondta, Anya gépiesen azt felelte, hogy a 
kínaiak valószínűleg mindent meg tudnak valósítani, amit akarnak.
Alig egy hónapja a kínaiak kétszáz kutatót küldtek a Marsra - mindennemű űrhajó 
nélkül.
A nyugati világ egyetlen tudósának sem volt fogalma róla, hogyan tudták ezt 
véghezvinni. A kínaiak nem tettek közzé részleteket.

Anya megjegyezte, hogy az amerikaiak már milyen régóta nem fedeznek fel semmit.
- Egyszerre mintha mindent a kínaiak fedeznének fel - mondta. - Régen mindent 
mi fedeztünk fel.

Olyan bárgyú beszélgetés volt. Körülbelül annyira életteljes, mintha szép ifjú 
manhattani szüleink nyakig mézben ültek volna. Eliza meg én, mint mindig, most 
is úgy láttuk őket, mintha holmi átok kényszerítő hatására beszélgetnének 
számukra merőben érdektelen témákról.
És valóban átok sújtotta őket. Csakhogy Eliza meg én nem jöttünk rá, hogyan 
fojtogatja-bénítja őket a vágy, bárcsak meghalnának a tulajdon gyerekeik.
És ezt a szüleim nevében kijelenthetem, noha a bizonyítékát csak a csontjaimban 
érzem: egyikük sem tett a másik előtt mégoly halvány célzást sem, hogy 
szeretné, ha meghalnánk.
Hehe.

Hanem ekkor hatalmas puffanás hallatszott a kandallóból. Egy nedvdús fahasábból 
szökött ki a gőz.
Az ám, és mivelhogy Anya valóságos szimfóniája volt a kémiai reakcióknak, 
csakúgy, mint bármelyik élőlény, rémülten felsikoltott. Kémiai alkotóelemei 
arra késztették, hogy a pukkanásra sikoltással reagáljon.
És ha már erre rávették kémiai alkotóelemei, nem álltak meg feleúton. Úgy 
vélték, legfőbb ideje, hogy Anya kimondja, mit érez valójában Eliza meg 
énirántam. Ki is mondta. Támadt is hatalmas zűrzavar! Anya keze görcsösen 
ökölbe szorult. Gerince meggörbült, arca összetöpörödött - egyszeriben vénséges 
vén boszorka lett belőle.
- Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm őket! - mondta Anya.

Alig néhány másodperc telt bele, és Anya azt is megmondta, de pontosan ám, hogy 
kit gyűlöl:
- Gyűlölöm Wilbur Rockefeller Swaint, és gyűlölöm Eliza Mellon Swaint! - mondta 
Anya.


Tizedik fejezet

Anyán időszakos elmezavar tört ki aznap este.
Az idők folyamán azután jobban megismertem. S bár nem szerettem meg sem őt, se 
mást, mi tagadás: megtanultam csodálni tántoríthatatlan tisztességtudását 
minden és mindenki iránt. Nem volt mestere a sértegetésnek. Akár tágabb, akár 
szűkebb körben hallatta hangját, nem szenvedett csorbát senki jó híre.
Úgyhogy tizenötödik születésnapunk előestéjén igazából nem is Anya kérdezte, 
hogy:
- Hogyan is szerethetném Drakulát és bájos aráját?! - mármint Elizát meg 
jómagamat.
Igazából nem is Anya kérdezte Apát:
- Hogyan is hozhattam világra egy pár nyáladzó totemoszlopot?!
És így tovább.

Ami pedig Apát illeti: karjába zárta Anyát. Elsírta magát 
szánalmában-szerelmében.
- Caleb, jaj, Caleb... - mondotta Apa karjában Anya -, ez nem én vagyok.
- Persze hogy nem - mondta Apa.
- Bocsáss meg - mondta Anya.
- Persze - mondta Apa.
- Meg tudja ezt Isten bocsátani? - kérdezte Anya.
- Már meg is bocsátotta - felelte Apa.
- Mintha ördög bújt volna belém hirtelen - mondta Anya.
- Úgy is volt, Tish - mondta Apa.
Anya elmezavara lecsillapult.
- Ó, Caleb... - mondta Anya.
Ha netán úgy vélné valaki, hogy mindezzel szánalmat igyekszem kelteni, ezennel 
ünnepélyesen kijelentem: akkoriban Eliza meg én érzelmileg nagyjából annyira 
voltunk sebezhetők, mint a New Hampshire-i sziklafal.
Nagyjából annyi szükségünk volt szülői szeretetre, mint a kecsegének 
műfogsorra.
Amikor hát Anya ilyen csúnyán nyilatkozott rólunk, mi több, egyenesen azt 
kívánta, bárcsak halnánk meg, mi merőben intellektuális módon reagáltunk. 
Imádtuk a megoldásra váró problémákat. Talán Anya problémáját is meg tudnánk 
oldani - no persze nem úgy, hogy öngyilkosságot követünk el.
Idővel aztán összeszedte magát. Megacélozta lelkét ezer eljövendő 
születésnapra, Elizával meg velem, ha az Úr ezt a megpróbáltatást akarná 
rámérni. Előbb azonban még ennyit mondott:
- Mindent odaadnék, Caleb, ha csak egy szikráját látnám az értelemnek, ha 
egyetlen emberi villanást látnék az ikrek szemében.

Ennél aztán mi sem volt könnyebb.
Hehe.

Eliza meg én tehát visszamentünk Eliza szobájába, és hatalmas feliratot 
mázoltunk egy lepedőre. Aztán, mihelyt a szüleink elaludtak, az eltolható hátú 
szekrényen át belopóztunk a szobájukba. A feliratot a falra akasztottuk, hogy 
ébredéskor arra essen az első pillantásuk.
A felirat így szólt:
ÉDESAPA, ÉDESANYA: SZÉPEK NEM LEHETÜNK, DE OKOSAK VAGY BUTÁK IGEN, A VILÁG 
TETSZÉSE SZERINT.
ALÁZATOS SZOLGÁITOK
ELIZA MELLON SWAIN és
WILBUR ROCKEFELLER SWAIN
Hehe.


Tizenegyedik fejezet

gy romboltuk le Eliza meg én az Édent - kétszemélyes országunkat.

Másnap reggel korábban keltünk fel, mint a szüleink; még mielőtt a személyzet 
bejött volna, hogy felöltöztessen. Nem szimatoltunk veszedelmet. Még akkor is 
az Édenben hittük magunkat, amikor felöltözködtünk.
Emlékszem, én hagyományos hajszálcsíkos, mellényes kék öltönyt választottam. 
Eliza tweed-szoknyába bújt; kasmírpulóvert vett fel hozzá, gyöngysorral.
Megegyeztünk, hogy Eliza beszél kettőnk nevében, mert szép alt hangja volt. Az 
én hangom nem volt kellőképpen hatásos, hogy megnyugtatóan, ám meggyőzően 
közölje: a világ kétségtelenül fejre állt.
Ne feledjék, kérem, hogy mindaddig jóformán senki még mást nem hallott tőlünk, 
mint azt, hogy - Böbö! -, meg: Dödö! -, és így tovább.
Az oszlopos zöld márvány előcsarnokban ekkor Oveta Cooperrel találkoztunk. 
Megdöbbenten észlelte, hogy már felkeltünk és felöltözködtünk.
Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, Eliza meg én összedugtuk a fejünket, a 
szó szoros értelmében, a fülünk mögött. Az így létrejött egyetlen géniusz ekkor 
Eliza lágy brácsahangján szólott Ovetához.
gy szólott a hang:
- Jó reggelt, Oveta. Ma új élet kezdődik valamennyiünknek. Amint látod és 
hallod, Wilbur meg én már nem vagyunk idióták. Az éjjel csoda történt. Szüleink 
álma valóra vált. Meggyógyultunk.
Ami téged illet, Oveta: megtarthatod lakásodat és színes televíziódat, talán 
még fizetésemelést is kapsz - jutalmul, mert te is hozzájárultál, hogy ez a 
csoda bekövetkezzék. A személyzetnek egyetlen tagja sem fog változást 
tapasztalni, csak azt, hogy az élet még könnyebb, még kellemesebb lesz, mint 
eddig volt.
Oveta, az üresképű kis jenki gömböc hipnotizáltan meredt ránk, mint mezeinyúl a 
csörgőkígyóra. Eliza meg én azonban nem voltunk csörgőkígyó. Ha összedugtuk a 
fejünket, mi voltunk a legnagyobb géniusz, amióta világ a világ.

- Nem használjuk többé a csempézett ebédlőt - mondotta Eliza hangja. - 
Makulátlan a modorunk, amint majd meglátod. Kérlek, intézkedj, hogy reggelinket 
a napozóteraszon szolgálják fel, és tudasd velünk, mihelyt Édesanya és Édesapa 
felkelt. Igen kedves volna továbbá, ha ezentúl fivéremet és engem "Wilbur 
úrfi"-nak és "Eliza kisasszony"-nak szólítanátok.
Most elmehetsz. Tájékoztasd a többieket a csodáról.
Oveta csak állt, földbe gyökerezett lábbal. Meg kellett fricskáznom az orrát, 
hogy magához térjen.
Pukedlizett.
- Ahogy óhajtja, Eliza kisasszony - mondta. Azzal elment, hogy hírül adja az 
újságot. Mihelyt letelepedtünk a napozóteraszon, alázatosan besorjázott az 
egész személyzet - hogy egy pillantást vessen a fiatalúrra meg a kisasszonyra, 
akivé lettünk.
Teljes nevükön szólítottuk őket. Barátságos kérdéseket intéztünk hozzájuk, 
amelyek arra vallottak, hogy részletes tudomással bírunk az életükről. 
Mentegetőztünk, amiért netán némelyiküket megrendítette a hirtelen változásunk.
- Egyszerűen fogalmunk sem volt róla - mondta Eliza -, hogy bárki is szeretné, 
ha értelmesek lennénk.
Addigra már a helyzet urává váltunk, úgyhogy én is mertem fontos dolgokról 
beszélni. Fejhangom már nem lesz komikus.
- A ti közreműködésetekkel - mondtam - intelligenciájáról tesszük híressé ezt 
az udvarházat, csakúgy, ahogy az elmúlt időkben idiotizmusáról lett hírhedett. 
Omoljon le a kerítés.
- Van valakinek kérdése? - kérdezte Eliza.
Nem volt.

Valaki elhívta Mott doktort.

Anya nem jött le reggelizni. Ágyban maradt - halálra váltan.
Apa egyedül jött le. Hálóöltözékben. Borotválatlanul. Arca, ha fiatal is, 
bénult volt, elgyötört.
Eliza meg én sehogy sem értettük, Apa miért nem látszik boldogabbnak. Nemcsak 
angolul üdvözöltük, hanem még néhány általunk ismert nyelven.
Az idegen köszöntések egyikére válaszolt nagy sokára.
- Bonjour - mondta Apa.
- Foglalj helyet! Foglalj helyet! - mondotta vidáman Eliza.
Szegény ember leült.

Persze belebetegedett a bűntudatba, amiért megengedte, hogy értelmes emberi 
lényeket - tulajdon húsát és vérét - oly sokáig idiótának kezeljenek.
Mi több. Lelkiismerete és tanácsadói mindaddig azt mondották, nem baj, ha nem 
tud szeretni minket, hiszen mi képtelenek vagyunk mélyebb érzelemre, és 
tárgyilagosan szemlélve nincs bennünk semmi, amit bárki is józan ésszel 
szerethetne. Csakhogy immár kötelessége szeretni minket, s úgy érezte, nem 
képes rá.
Elszörnyedve döbbent rá, amit anyánk jól tudott - ő is rádöbbent volna, ha 
lejön -: hogy az értelem és az érzékenység ily szörnyeteg testben, mint az 
Elizáé meg az enyém, csak még visszataszítóbbá tesz bennünket.
Erről sem Apa nem tehetett, sem Anya. Nem tehetett róla senki. Akár a lélegzés, 
oly természetes volt minden emberi lénynél, mi több: minden meleg vérű 
teremtménynél, hogy a szörnyeknek gyors halált kívánjon. Ösztön ez.
És most Eliza meg én elviselhetetlen tragédiává növeltük ezt az ösztönt.
Eliza meg én öntudatlanul a szörnyek hagyományos átkával sújtottunk normális 
teremtményeket. Tiszteletet követeltünk.


Tizenkettedik fejezet

Mindezen izgalom közepette Eliza meg én hagytuk, hogy a fejünk jócskán 
eltávolodjék egymástól - úgyhogy már nem gondolkodtunk zseniálisan.
Annyira elbutultunk, hogy úgy véltük, Apa csak álmos. Kávét itattunk vele, és 
dalokkal, találós kérdésekkel igyekeztünk magához téríteni.
Emlékszem, megkérdeztem, tudja-e, miért sokkal drágább a tejszín mint a tej.
Azt motyogta, hogy nem tudja.
Eliza hát megmondta neki:
- Mert a tehén nem szívesen guggol a pici üveg fölé!
Nevettünk. A padlón hemperegtünk. Azután Eliza felállt, ott állt Apa fölött, a 
kezét csípőre tette, és szeretettel korholta Apát, mint holmi kisfiút.
- Nahát, micsoda álomszuszék! - mondta Eliza. - Nahát, micsoda álomszuszék!
E pillanatban megérkezett dr. Stewart Rawlings Mott.

Habár Mott doktort telefonon tudatták Eliza meg az én hirtelen átváltozásomról, 
az ő számára láthatólag az a nap is csak olyan volt, mint a többi. Megkérdezte, 
amit mindig megkérdezett, valahányszor belépett az udvarházba:
- Hát hogy vagyunk ma?
Én pedig kimondtam az első értelmes mondatot, amit dr. Mott hallott tőlem:
- Apa nem akar felébredni - mondtam.
- Igazán? - kérdezte dr. Mott. Mondatom teljességét árnyalatnyi mosollyal 
nyugtázta.
Mi több, dr. Mott olyan hihetetlenül közömbös volt, hogy elfordult tőlünk, és 
gondozónőnkkel, Oveta Cooperrel bocsátkozott csevegésbe. Oveta anyja minden 
bizonnyal betegen feküdt lent a tanyán.
- Oveta - mondotta dr. Mott -, bizonyára örömmel hallja, hogy édesanyjának 
hőmérséklete jóformán normális.
Apát dühítette ez a nemtörődömség, és kétségtelenül örült, hogy akad valaki, 
akire nyíltan haragudhat.
- Mióta folyik ez a dolog, doktor? - tudakolta. - Mióta tudja, hogy értelmesek?
Dr. Mott az órájára pillantott.
- Mintegy negyvenkét perce - mondta.
- Egyáltalán nem látszik meglepettnek - mondta Apa.
Dr. Mott láthatólag megforgatta ezt az agyában, azután vállat vont.
- Mindenesetre igazán örvendek mindannyiunk szempontjából - mondta.
Dr. Mott maga egyáltalán nem látszott boldognak; gondolom, ez késztetett arra 
Elizát meg engem, hogy ismét összedugjuk a fejünket. Itt valami nagyon fura 
dolog történik, amit nekünk mindenáron meg kell értenünk.

Géniuszunk nem is hagyott cserben. Segítségével felfogtuk a helyzet valóságát - 
hogy valamiképpen még tragikusabbak vagyunk, mint eddig.
Géniuszunk azonban, mint minden géniusz, időnként mérhetetlen naivitás áldozata 
lett. Mint ekkor is. Az sugallta nekünk, hogy mindent jóvá tehetünk, ha 
visszazuhanunk az idiotizmusba.
- Böbö - mondta Eliza.
- Dödö - mondtam én.
És fingtam.
Eliza nyáladzott.
Felkaptam egy vajas zsemlét, és Oveta Cooper fejéhez vágtam.
Eliza Apához fordult.
- Dadda! - mondta.
- Fülinap! - kiabáltam.
Apa sírt.


Tizenharmadik fejezet

Hat napja kezdtem írni emlékirataimat. Négy napig közepes volt a nehézkedés - 
mint hajdanában. Tegnap azonban olyan erős volt, hogy alig tudtam felkelni 
ágyamból, az Empire State Building-beli rongyvackomról. Amikor ki kellet mennem 
az illemhelynek használt liftaknához, s átvergődnöm a tulajdonomat képező 
gyertyatartók sűrűjén, négykézláb másztam.
Hehe.
Nos, az első napon csekély volt a nehézkedés, és ma megint csekély. Megint 
erekcióm van; Isadore-nak is, Melody unokám szeretőjének. Valamint a szigeten 
minden egyes hímnek.

Az ám, és Melody meg Isadore hideg ebédet csomagoltak, és szapora léptekkel 
elmentek a Broadway és a Negyvenkettedik utca kereszteződéséhez, ahol az enyhe 
nehézkedés napjain egyszerű, paraszti piramist építenek.
A felhasznált tömböket, köveket, szikladarabokat nem faragják meg, de az 
építőanyagot nem is korlátozzák kőre. Beépítenek gerendákat, olajkannákat, 
gumitömlőket, automobil-alkatrészeket, irodabútort és színházi zsöllyéket is, 
meg mindenféle kacatot. Csakhogy én láttam az eredményt - és az építmény nem 
lesz ám holmi idomtalan szemétdomb, mire kész lesz. Hanem nyilvánvalóan 
piramis.

Az ám, és ha a jövő régészei megtalálják ezt a könyvet, megtakaríthatják a 
fáradságot, hogy reménytelenül leássanak a piramis gyomrába, az értelmét 
keresendő. Nincs ott semmiféle titkos kincstár, de még sírkamra sem.
Jelentése, mi tagadás, igencsak kisszerű, és az alatt a kanálisrács alatt 
nyugszik, amelyre az egész piramis épül. Egy halva született fiúcsecsemő az.
A csecsemőt díszes ládikóba fektették, amelyben valamikor finom szivart 
tartottak. A ládikót négy esztendeje helyezte el a csatornában, az ott futó 
kábelek, csövek közé Melody, a csecsemő anyja, akkor tizenkét évesen, meg én, a 
dédapja, valamint legközelebbi szomszédunk és legkedvesebb barátunk, Vera 
Evetke-5 Zappa.
Magának a piramisnak az eszméje teljes egészében Melodytól származik, meg 
Isadore-tól, aki idővel a szeretője lett. A piramis egy sosem élt élet 
emlékműve - egy soha el nem nevezett személyé.
Hehe.


Nem kell leásni a piramis mélyébe, ha valaki el akarja érni a ládikót. Elérhető 
más csatornanyílásokon át is.
Őrizkedjünk a patkányoktól.

Minthogy a csecsemő az örökösöm volt, a piramist akát így is nevezhetnénk:
"A Gyertyatartók Hercegének Sírja".

A Gyertyatartók Hercege atyjának neve ismeretlen. Az illető Schenectady 
külterületén erőszakolta magát Melodyra. A kislány úton volt Detroitból, 
Michigan királyságból a Halál Szigetére, ahol nagyapját remélte megtalálni, a 
legendás hírű dr. Wilbur Nárcisz-11 Swaint.

Melody megint terhes - ezúttal Isadore-tól.
A karikalábú kislány angolkóros, foghíjas, de víg kedélyű. Árva gyerek korában 
igen rosszul táplálták Michigan királyának háremében.
Melody néha olyan, mint egy víg kedélyű kínai vénasszony, holott még csak 
tizenhat éves. Gyermekorvos szemének szomorú látvány, ha egy tizenhat esztendős 
állapotos lány ilyen.
Hanem a tagbaszakadt, rózsás képű Isadore szerelme gyönyörűséggel ellensúlyozza 
szomorúságomat.
Hasonlatosan családjának, a Vackoroknak jóformán valamennyi tagjához, 
Isadore-nak is megvan majdnem minden foga, és még a legerősebb nehézkedés 
napjain is megáll a lábán. Ilyenkor a karján hordozza Melodyt, s felajánlotta, 
hogy hordoz engem is.
A Vackorok javarészt gyűjtögetéssel szerzik meg élelmüket; a New York-i 
Tőzsdepalota romjai közt élnek. A dokkokban horgásznak. Konzervet bányásznak. 
Ha gyümölcsöt, bogyót lelnek, leszedik. Maguk nevelnek paradicsomot, burgonyát, 
retket, ezt-azt.
Csapdával fognak patkányt és denevért, kutyát-macskát-madarat, és megeszik.
A Vackorok mindenevők.


Tizennegyedik fejezet

Azt kívánom Melodynak, amit valaha szüleink kívántak Elizának meg nekem: rövid, 
boldog életet egy aszteroidán.
Hehe.

Az ám, s mint már mondtam, Eliza meg én hosszú, boldog életet érhettünk volna 
meg egy aszteroidán, ha egy szép napon meg nem csillogtatjuk az 
intelligenciánkat. Ma is ott élhetnénk az udvarházban, feltüzelhetnénk a fákat, 
bútorokat, korlátokat, faburkolatot, s ha látogató jön, 
nyáladzhatnánk-gagyoghatnánk.
Nevelhettünk volna baromfit. Lehetne kis veteményeskertünk, s elszórakozhattunk 
volna egyre gyarapodó bölcsességünkkel, fittyet hányva netáni hasznosságának.

Alászáll a nap. Ritkás denevésfellegek rajzanak ki a földalattiból - izegnek, 
zizegnek, szétterjednek, akár a gáz. Mint mindig, megborzongok.
A neszezésüket nem érzem nesznek. Beteges csöndnek inkább.

Csak írok - egy bögre faggyúban égő rongydarab világánál.
Gyertyatartóm ezernyi van - gyertyám nincs egy se.
Melody meg Isadore dámát játszik - az előcsarnok padlójára én rajzoltam hozzá a 
táblát.
Bemondják a kontrát, a rekontrát, és kacagnak.

Egy hónap múlva, a százegyedik születésnapomon, zsúrt akarnak rendezni.
Olykor kihallgatom a beszélgetésüket. Megcsontosodott szokásról nehéz letenni. 
Vera Evetke-5 Zappa erre az alkalomra jelmezeket készít magának meg a 
rabszolgáinak. Hegyekben halmozódik az anyag raktárában, a Teknősbéka Öbölben. 
A rabszolgák rózsaszín nadrágot viselnek majd, arany papucsot, strucctollas 
zöld selyemturbánt; hallottam, amint Melody említette.
Verát hordszéken hozzák majd, mint hallom, körülötte rabszolgák hordják az 
ajándékokat, ételt, italt, fáklyákat; a kóbor kutyákat meg a vacsoracsengő 
rázogatásával riasztják el.
Hehe.

Csínján kell bánnom az itallal a születésnapi zsúromon. Ha sokat találok inni, 
még utóbb kikottyantom mindenkinek: hogy a halálunk után ránk váró élet 
mérhetetlenül unalmasabb, mint a mostani.
Hehe.


Tizenötödik fejezet

Persze nem hagyták, hogy Eliza meg én visszatérjünk az enyhet adó idiotizmusba. 
Ahányszor csak megpróbáltuk, csúnyán leteremtettek. Az ám, és a személyzet meg 
a szüleink óriási élvezetüket lelték átváltozásunk egy melléktermékében: 
egyszeriben joguk lett, hogy leteremtsenek.
Hogy lemartak minket néhanapján!

Az ám, dr. Mottnak meg felmondtak, és mindenféle szakértőket csődítettek oda.
Egy darabig jó mulatság volt. Elsőnek a szív-, meg tüdő-, meg vesespecialisták 
érkeztek meg, és így tovább. Szervről szervre, testnedvről testnedvre 
végigvizsgáltak bennünket, és mirólunk lehetett volna megmintázni az egészség 
szobrát.


Szívélyesek voltak. Bizonyos tekintetben a család alkalmazottai voltak 
valamennyien. Kutatók, akiknek a munkáját a New York-i Swain Alapítvány 
pénzelte. Ezért lehetett őket oly könnyen összeterelni és elhozni Galenbe. 
Addig a család segített nekik. Most majd ők segítenek a családnak.
Sokat élcelődtek velünk. Emlékszem, egyikük azt mondta, vicces érzés lehet, 
hogy ennyire magas vagyok.
- Milyen az időjárás odafenn? - kérdezte, és így tovább.
Az élcelődés csillapítólag hatott. Azt a téves benyomást keltette bennünk, hogy 
a rútságunk nem számít. Mai napig is emlékszem, mit mondott az az orr-, fül-, 
gégespecialista, aki zseblámpával világított be Eliza irdatlan orrüregébe.
- Uramistem! - mondta. - Nővér, hívja fel az Országos Földrajzi Társulatot. 
Felfedeztük a Mammut-barlang új bejáratát!
Eliza kacagott. A nővér kacagott. Én is kacagtam. Mindnyájan kacagtunk.
Szüleink az udvarház másik sarkában voltak. Nem vettek részt a mulatságban.

Csakhogy már ekkor, a kezdet kezdetén is kaptunk némi ízelítőt az elválás 
keserűségéből. Némelyik vizsgálat szükségképpen egymástól több szobányi 
távolságra történt. Ahogy nőtt a távolság Eliza meg énköztem, mindinkább úgy 
éreztem, mintha a fejem fából volna.
Elbutultam, elbizonytalanodtam.
Amikor megint összekerültünk Elizával, elmondta, hogy őt is hasonló érzés fogta 
el.
- Mintha sziruppal telne meg a koponyám - mondta.
S hősiesen igyekeztünk, hogy mulassunk s ne rémüldözzünk azon a két fásult 
gyereken, amivé lettünk, mihelyt szétválasztottak. Úgy tettünk, mintha nem 
volna hozzánk semmi közük; még el is neveztük őket. Betty és Bobby Brown lett a 
nevük.

És akár most is elmondhatom, hogy amikor Eliza halálát lelte a marsbeli 
görgeteg alatt, és elolvastuk a végrendeletét, megtudtuk: az a kívánsága, hogy 
ott temessék el, ahol éppen meghalt. Sírját egyszerű kő jelölje, tájékoztatásul 
mindössze ezzel a felirattal, és semmi mással:
ITT NYUGSZIK BETTY BROWN
Az ám, és az utolsó specialista, aki megvizsgált bennünket, dr. Cordelia Swain 
Cordiner pszichológus, úgy határozott, hogy Elizát meg engem véglegesen el kell 
választani, s hogy mindörökre Betty és Bobby Brown legyünk.


Tizenhatodik fejezet

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, az orosz regényíró mondotta egyszer, hogy 
"egyetlen szent gyermekkori emlék talán a legjobb iskola". Én tudnék 
éppenséggel még egy gyorstalpaló iskolát, amely a gyermek számára a maga módján 
jóformán éppoly hasznos: megismerkedni egy emberi lénnyel, aki a felnőtt világ 
véghetetlen tiszteletét élvezi, és rádöbbenni, hogy az illető személy 
voltaképpen őrült gonosztevő.
gy jártunk Eliza meg én dr. Cordelia Swain Cordinerrel, akit 
széltében-hosszában a pszichológiai tesztvizsgálatok legnagyobb tekintélyének 
tartottak világviszonylatban - esetleg Kína kivételével. Mivelhogy azt már nem 
tudta senki, hogy Kínában mi folyik.

Itt, az Empire State Building előcsarnokában megvan nekem az Encyclopaedia 
Britannica, abból tudom, hogy Dosztojevszkijnek mi a középső neve.

Felnőttek jelenlétében dr. Cordelia Swain Cordiner mindig igen lenyűgöző és 
szívélyes volt. Az udvarházban egész idő alatt roppant választékosan 
öltözködött - magas sarkú cipőt viselt, cifra ruhát, ékszert.
Hallottuk, amint egyszer azt mondta szüleinknek:
- Ha egy nőnek három doktorátusa van, és egy évi hárommillió dollárt bevételező 
tesztvizsgáló társaság igazgatója, azért még lehet nőies.
Hanem amikor egyedül maradt Elizával meg velem, csak úgy bugyborékolt belőle a 
paranoia.
- Velem aztán nem toltok ki, velem a magatokfajta taknyos millimoskölyök nem 
tolhat ki - ez volt a szavajárása.
Pedig Eliza meg én semmi, de semmi rosszat nem csináltunk.

Dr. Cordelia Swain Cordinert annyira felbőszítette családunk irdatlan vagyona 
meg a hatalma, annyira megfeküdte a gyomrát, hogy talán észre sem vette, milyen 
roppant nagyok és rútak vagyunk, Eliza meg én. Az ő szemében mi is csak 
pocsékká kényeztetett gazdag kölykök voltunk.
- Én nem születtem selyemben-bársonyban - mondta nekünk, nem egyszer, de 
százszor. - Hej de gyakran megesett, hogy egyik nap nem tudtuk, ebédelünk-e 
másnap - mondta. - Tudjátok-e, milyen érzés az?
- Nem tudjuk - mondta Eliza.
- No persze mondta dr. Cordiner.
És így tovább.

Mivelhogy dr. Cordiner paranoiás volt, kiváltképpen kellemetlen, hogy a középső 
neve megegyezett a mi családnevünkkel.
- Én nem vagyok a ti drága Cordelia nénikétek - mondta nemegyszer. - Ezt 
verjétek ki abból az arisztokratikus agyacskátokból. Amikor a nagyapám 
bevándorolt Lengyelországból, Stankowitzról változtatta a nevét Swainre. - 
Szikrát vetett a szeme. - Modjátok: "Stankowitz!"
Mondtuk: - Stankowitz.
- Most pedig mondjátok: "Swain" - mondta dr. Cordiner.
És mi mondtuk: - Swain.


Végül aztán valamelyikünk megkérdezte, miért olyan dühös.
Ettől egyszeriben lecsillapodott.
- Nem vagyok dühös - mondta. - Felettébb szakszerűtlen volnék, ha bármi is 
dühbe hozna. Hadd jegyezzem meg mindamellett: magamfajta kaliberű embert 
elhívni ebbe a világvégi vadonba, hogy személyesen végezzen tesztvizsgálatokat 
mindössze két gyermeken, olyan, mintha Mozartot hívatnák el zongorát hangolni. 
Mintha Albert Einsteint hívatnák el, hogy készítsen folyószámla-kivonatot! Meg 
vagyok értve, "Eliza kisasszony és Wilbur úrfi", ahogy tudomásom szerint 
hívatjátok magatokat?
- Akkor miért jött el? - kérdeztem én.
Megint kitört belőle a fúria. A lehető legundokabbul vágta hozzám a következőt:
- Mivelhogy pénz beszél, Kislord.

Azon is megdöbbentünk, amikor megtudtuk, hogy külön-külön akar velünk 
tesztvizsgálatokat végezni. Ártatlanul megjegyeztük: sokkal több helyes 
feleletet adnánk, ha megengedik, hogy összedugjuk a fejünket.
Dr. Cordiner merő gúny lett.
- Hát hogyne, kisasszony és úrfi - mondta. - És nem óhajtotok esetleg egy 
enciklopédiát is, vagy éppenséggel a Harvard egyetem egyik karát, hogy megsúgja 
nektek a választ, ha netán nem vagytok biztosak benne?!
- Az igazán kellemes volna - mondtuk.
- Ha történetesen senki sem közölte volna veletek - mondta dr. Cordiner -, ez 
itt az Amerikai Egyesült Államok, ahol senkinek sincs joga másra támaszkodni - 
ahol mindenki megtanulja, hogyan érvényesüljön.
- Én azért vagyok itt, hogy tesztvizsgálatokat végezzek veletek - mondta -, de 
egyben szeretnélek megtanítani az élet egy alapszabályára is, amiért hálásak 
lesztek nekem életetek végéig.
A lecke így szólt: - Ki-ki álljon meg a lábán - mondta dr. Cordiner. - Utánam 
tudjátok mondani? Nem felejtitek el?
Nemcsak hogy utána tudtam mondani, a mai napig sem felejtettem el:
"Ki-ki álljon meg a lábán".
Hehe.

Hát megálltunk a lábunkon. Egyenként vetettek alá bennünket a 
tesztvizsgálatoknak a csempés ebédlő rozsdamentes acélasztala mellett. Amikor 
egyikünk odabent volt dr. Cordinerrel, vagy - ahogyan később egymás között 
emlegettük - "Cordelia nénikénkkel", a másikunkat a lehető legtávolabbra vitték 
- az udvarház északi szárnyának toronyszobájába, a bálterembe.
Withers Witherspoont állították őrül, akármelyikünk volt a bálteremben. Azért 
éppen őt szemelték ki a posztra, mert katonaviselt ember volt. Hallottuk, 
milyen utasítással látta el "Cordelia nénikénk". Felszólította: ügyeljen, 
micsoda rejtjeles üzeneteket váltunk telepatikus úton Eliza meg én.
A kínaiak némi útmutatásával a nyugati tudomány végre-valahára tudomásul vette, 
hogy némelyek látható vagy hallható jelek nélkül is kapcsolatot tudnak 
teremteni egymással. Az efféle kísértet-üzenetek adó-vevő készülékei az 
orrmelléküregek felszínén helyezkedtek el, mindennél fontosabb volt tehát, hogy 
ezek az üregek egészségesek lgyenek, és ne torlaszolja el őket semmi.
A legfontosabb kulcs, amelyet a kínaiak adtak a nyugatnak, ez a meghökkentő 
mondat volt, amelynek a megfejtése évekig tartott:
"Oly magányosnak érzem magam, amikor meghűlök, vagy szénanáthám van".
Hehe.

Nos, Eliza meg én semmi hasznát nem vettük a szellemi telepátiának, mihelyt 
három méternél távolabbra kerültünk egymástól. Amikor az egyikünk az ebédlőben 
volt, másikunk a bálteremben, lehetett volna a testünk akár két különböző 
bolygón is - mint ahogy ma valóban ez a helyzet.
Bizony - és én el tudtam végezni az írásbeli kísérleteket, Eliza meg nem. 
Amikor "Cordelia nénikénk" Elizával végezte a tesztvizsgálatokat, sorra fel 
kellett olvasnia valamennyi kérdést, utána meg leírnia valamennyi választ.
És úgy éreztük, egyetlenegy kérdést sem értettünk meg. Holott némelyikre 
bizonyára helyesen válaszoltunk, dr. Cordiner ugyanis arról tájékoztatta 
szüleinket, hogy intelligenciánk "korunkhoz képest alacsony normálszínvonalú".
Közölte továbbá, nem sejtve, hogy hallgatózunk, hogy Eliza valószínűleg sosem 
tanul meg írni-olvasni, következésképpen nem nyerhet szavazati jogot, sem 
gépjárművezetői igazolványt. Közlését enyhítendő megjegyezte, hogy Eliza 
"...egész mulatságosan karattyol".
Rólam így vélekedett dr. Cordiner: "...derék fiú, komoly fiú, akinek figyelmét 
könnyen elvonja hebehurgya nővére. r, olvas, de a szavak és mondatok 
jelentését csekély mértékben fogja fel. Ha elválasztják nővérétől, jó okkal 
feltételezhető, hogy egykor benzinkútkezelő vagy falusi iskola portása lehet 
belőle. Közepesen jó kilátásai vannak elégedett és hasznos életre, falusi 
környezetben."
Pontosan ugyanakkor a Kínai Népköztársaság szó szerint milliószámra termelte 
titokban a géniuszokat: rokon szellemű, telepatikusan egyező szakembereket 
párosával vagy kisebb csoportokban arra képzett ki, hogy egyetlen agyként 
gondolkozzanak. És ezek a mozaikagyak felértek, mondjuk, a Sir Isaac Newtonéval 
vagy William Shkespeare-ével.
Úgy bizony - és még jóval azelőtt, hogy én az Amerikai Egyesült Államok elnöke 
lettem, a kínaiak ezeket a szintetikus elméket olyan elképesztő intellektusokká 
egyesítették, hogy hogy maga a világegyetem is szinte így szólott hozzájuk:
- Várom parancsaitokat. Belőletek minden lehet. Belőlem minden lehet, amit csak 
akartok.
Hehe.


Erről a kínai módszerről jóval Eliza halála után értesültem, amikor már rég 
elvesztettem teljes tekintélyemet mint az Amerikai Egyesült Államok elnöke. 
Akkor már mit sem kezdhettem az effajta értesüléssel.
Hanem azért egyvalami mulattatott: elmesélték, hogy a kínaiak a szegény öreg 
nyugati civilizációtól nyertek ihletet, hogy efféle szintetikus géniuszokat 
rakjanak össze. A kínaiak az ötletet az amerikai és európai tudósoktól kapták, 
akik a második világháború alatt összedugták a fejüket, azzal az egyetlen közös 
szándékkal, hogy megalkossák az atombombát.
Hehe.


Tizenhetedik fejezet

Szegény szüleink kezdetben azt hitték, hogy idióták vagyunk. Igyekeztek 
alkalmazkodni ehhez a gondolathoz. Majd azt hitték, géniuszok vagyunk. Akkor 
ehhez a gondolathoz igyekeztek alkalmazkodni. Ezután közölték velük, hogy 
alacsony színvonalú normális lények vagyunk, és ők immár ehhez igyekeztek 
alkalmazkodni.
Eliza meg én a kukucskálólyukon figyeltük, amint szüleink szánalmas, tétova 
segélykiáltásra fakadtak. Megkérdezték dr. Cordelia Swain Cordinert, hogyan 
hozhatnák összhangba tompa értelmünket azzal a ténnyel, hogy oly művelten 
csevegünk annyi témáról annyi nyelven.
Dr. Cordiner pengeéles logikával felvilágosította őket.
- A világ tele van olyanokkal, akik igen ravaszul sokkal okosabbnak látszanak, 
mint amilyenek valójában - mondta. - Elkápráztatnak bennünket adatokkal, 
idézetekkel, idegen szavakkal, és így tovább, holott valójában szinte semmiféle 
hasznos tudomással nem bírnak a valóságos életről. Célom az efféle emberek 
kinyomozása - hogy a társadalom védekezhessen ellenük, s ők is védekezhessenek 
önmaguk ellen.
- Az önök Elizája a tökéletes példa - folytatta dr. Cordiner. - előadást 
tartott nekem közgazdaságtanról, csillagászatról, zenéről és minden egyéb 
elképzelhető tárgyról, mindamellett nem tud írni-olvasni, és nem is fog 
megtanulni soha.

Esetünk mindazonáltal nem szomorú, folytatta dr. Cordiner, hiszen nem 
törekszünk magas állásra.
- Jóformán semmi becsvágyuk nincs - mondta -, úgyhogy nem érheti őket csalódás. 
Egyetlen óhajuk, hogy életük az eddig ismert keretek között folytatódjék 
mindörökre, ami természetesen lehetetlen.
Apa szomorúan bólintott.
- És kettejük közül a fiú az értelmesebb?
- Amennyiben tud írni-olvasni - felelte dr. Cordiner. - Megközelítőleg sem 
annyira szociábilis, mint a nővére. Amikor távol van a nővérétől, hallgat, akár 
a sír.
Javaslom, hogy küldjék el valamely speciális iskolába, amely tanulmányi 
tekintetben nem nagyon igényes, társadalmi tekintetben pedig nem nagyon 
ijesztő, s ott megtanulhatja, hogy megálljon a lábán.
- Hogy mit csináljon? - kérdezte Apa.
Dr. Cordiner megismételte.
- Hogy megálljon a lábán.

Elizának meg nekem ennél a pontnál szét kellett volna rúgnunk a falat - gipsz- 
és habarcszápor közepette kellett volna beviharzanunk a könyvtárszobába.
Volt azonban annyi józan eszünk, hogy tudtuk: megmaradt kevés előnyünk egyike, 
hogy kedvünkre hallgatózhatunk. Visszalopakodtunk hát a hálószobánkba, azután 
kirobbantunk a folyosóra, lerohantunk a főlépcsőn, át az előcsarnokon, be a 
könyvtárszobába, és olyasmit csináltunk, amit addig még soha. Zokogtunk.
Bejelentettük, hogyha bárki el akar kettőnket választani, megöljük magunkat.

Dr. Cordiner kinevetett. Közölte szüleinkkel, hogy tesztjeinek jó néhány 
kérdése az esetleges öngyilkos hajlam felderítésére szolgál.
- Tökéletes biztonsággal szavatolom - mondta -, hogy az utolsó dolog, amit ezek 
ketten elkövetnének, az öngyilkosság.
Taktikai hiba volt, hogy ezt olyan kedélyesen közölte, mert valami megpattant 
tőle Anyában. A szoba légköre elektromossággal telt meg, mert Anya immár nem 
volt többé gyönge, udvarias, hiszékeny játékbaba.
Anya először nem szólt semmit. Hanem a szó legszebb értelmében elállatiasodott. 
Ugrásra kész nőstény párduc lett, hogy bármikor nekiugorjon akárhány 
gyermeknevelési szakember torkának - kicsinyei védelmében.
Ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor Anya a józan észnek fittyet hányva 
vállalta, hogy az anyja Elizának meg nekem.

Eliza meg én alighanem telepatikus úton érzékeltük ezt az őserdei rokonságot. 
Mindegy; arra emlékszem, hogy orrmelléküregeim nyirkos bársony bélése biztatóan 
bizsergett.
Abbahagytuk a bőgést, amihez különben sem értettünk. Az ám, és ott nyomban 
előálltunk egy határozott követeléssel, amit nyomban teljesíteni is lehetett. 
Megkértük, vessék alá megint tesztvizsgálatnak az intelligenciánkat - csakhogy 
ezúttal párban.
- Meg akarjuk mutatni - mondtam -, milyen zseniálisak vagyunk, ha együtt 
dolgozunk, és akkor soha többé senki nem akar majd elválasztani bennünket.
Megválogattuk a szavainkat. Elmondtam, kicsoda "Betty és Bobby Brown". 
Elismertem, hogy ostobák. Elmondtam, hogy nincs gyakorlatuk a gyűlölködésben, 
és valahányszor könyvben találkozunk ezzel az emberi tevékenységgel, nagy 
nehezen sikerül csak megértenünk.
- De most már megtettük az első lépéseinket a gyűlölködés terén - mondta Eliza. 
- Gyűlöletünk erősen korlátozott - a világegyetemünk mindössze két személyre 
szorítkozik. Betty és Bobby Brownra.


Kiderült, hogy dr. Cordiner többek között gyáva is. Mint oly sok gyáva ember, ő 
is a legrosszabbkor határozta el, hogy erőszakos lesz. Gúnyos vigyorral fogadta 
Eliza meg az én kérésemet.
- Mit gondoltok mégis, hol élünk? - tudakolta. És így tovább.
Anya tehát felkelt, és odament hozzá. Nem érintette meg, a szemébe se nézett. 
Anya dr. Cordiner torkának beszélt, a hangja dorombolásnak és morgásnak volt a 
keveréke, és dr. Cordinert "kirittyentett verébfing"-nak nevezte.


Tizennyolcadik fejezet

Elizát meg engem tehát új tesztvizsgálatoknak vetettek alá - ezúttal párosan. 
Egymás mellett ültünk a csempézett ebédlőben, a rozsdamentes acélasztalnál.
Milyen boldogok voltunk!
A személytelenné vált dr. Cordelia Swain Cordiner úgy végezte a 
tesztvizsgálatot, mint holmi robot, a szüleink meg nézték. Dr. Cordiner új 
tesztkérdéseket adott, hogy a feladat izgalmas maradjon.
Mielőtt hozzákezdtünk volna, Eliza így szólt Anyához és Apához:
- Megígérjük, hogy minden kérdésre helyesen válaszolunk.
Úgy is történt.

Miféle kérdéseket kaptunk? Nos, tegnap a Negyvenhatodik utcán bogarásztam egy 
iskola romjai között, és szerencsés kézzel egy teljes 
intelligenciateszt-gyűjteményre bukkantam.
Idézek:
"Egy ember száz részvényt vásárolt, darabját öt dollárért. Ha az első hónapban 
mindegyik részvény tíz centtel emelkedett, a második hónapban nyolc centtel 
esett, a harmadik hónapban három centtel emelkedett, mennyit értek az illető 
részvényei a harmadik hónap végén?"
Próbáljuk esetleg ezt:
"Hány számjegy van a tizedesponttól balra 692038,42756 négyzetgyökében?"
Vagy ezt:
"Milyen színűnek látszik a sárga tulipán, ha kék üvegen át nézzük?"
Vagy ezt:
"Miért látjuk úgy, mintha a Kismedve napjában egyszer megkerülné a 
sarkcsillagot?"
Vagy ezt:
"A csillagászat úgy viszonylik a földtanhoz, mint a tetőfedő a mihez?
És így tovább. Hehe.

Mint már mondtam, megtartottuk Eliza ígéretét a tökélyt illetően.
Csak az volt a baj, hogy feleleteink ellenőrzésének és ismételt ellenőrzésének 
ártatlan folyamata során összegabalyodtunk az asztal alatt - lábunk ollóba 
fogta egymás nyakát, s egymás ágyékába hörögtünk, morogtunk.
Mire visszakecmeregtünk a székünkre, dr. Cordelia Swain Cordiner elalélt, 
szüleink pedig távoztak.

Másnap délelőtt tízkor engem autómobilba ültettek, és Cape Codra vittek, a 
súlyos személyiségzavarban szenvedő gyermekek intézetébe.


Tizenkilencedik fejezet

Alkonyat van megint. Bent valahol a Harmincegyedik utca meg az Ötödik sugárút 
keresztezése táján, ott, ahol egy tank áll, s a páncéltornyából egy fa nő ki, 
egy madár szólít engem. Ugyanazt kérdi újra meg újra, áthatóan, tisztán:
- Kit túrsz ki? - kérdezi.
Ez a madár a lappantyú, de én sosem nevezem ezen a néven, mint ahogy Melody és 
Isadore sem, akik az én példámra nevezik el a dolgokat. Manhattant ritkán 
nevezik például "Manhattan"-nek, vagy a szárazföldön elterjedt nevén a "Halál 
Szigetének". Úgy nevezik, ahogyan én: "Felhőkarcoló Nemzeti Park"-nak, de nem 
tudják, mi ebben a vicc. Vagy pedig, ugyancsak humortalanul, "Angkor Wat"-nak.
A kitúrás felől alkonyatkor érdeklődő madarat úgy nevezik, ahogyan Eliza meg én 
neveztük gyerekkorunkban. Ez volt a szabályos neve; szótárból tanultuk.
Dédelgetett kedvencünk volt a név, mert babonás félelmet sugallt. Amint 
kimondtuk a madár nevét, egyszeriben Hieronymus Bosh valamelyik festményének 
lidérces teremtményévé lett. S ahányszor a kiáltását hallottuk, ketten 
egyszerre kimondtuk a nevét. Szinte ez volt az egyetlen alkalom, amikor ketten 
egyszerre szólaltunk meg.
- Szólt az éjszakai kecskefejő - mondtuk, Eliza meg én.

S most hallom, amint Melody meg Isadore is ezt mondja, az előcsarnok egyik 
sarkában, ahová nem látok el.
- Szólt az éjszakai kecskefejő - mondja Melody meg Isadore.

Eliza meg én ezt a madarat hallgattuk egy este, mielőtt elutaztam volna Cape 
Codra.
Az udvarházból Elihu Roosevelt Swain professzor nyirkos mauzóleumának meghitt 
magányába menekültünk.
- Kit túrsz ki? - hangzott a kérdés valahonnan kintről, az almafák alól.
Még amikor összedugtuk a fejünket, akkor sem nagyon tudtunk mit mondani.
Hallottam, hogy elítélt rabok jóval a haláluk előtt is már halottnak tekintik 
magukat. Talán így érezte magát a mi géniuszunk is, mert tudta, hogy a 
kegyetlen hóhér úgyszólván kettéhasítja, két jellegtelen húscafatra, Betty és 
Bobby Brownra.
Akárhogy is, a kezünk nem pihent - ez igen gyakori haldoklók esetében. 
Magunkkal hoztuk legjobbnak tartott írásainkat. Hengerré csavartuk, és 
beledugtuk egy üres bronz hamvvederbe.
Az urnát eredetileg Swain professzor felesége hamvainak szánták, ő azonban itt 
New Yorkban óhajtott eltemetkezni. A hamvvedret rézrozsda lepte.
Hehe.


Mi volt a papírokon?
A kör négyszögesítésének egy módszere, emlékszem - meg egy utópisztikus terv 
mesterséges nagycsaládok alapítására Amerikában, oly módon, hogy mindenki új 
középső nevet kap. Mindazok, akiknek közös a középső nevük, rokonok.
Az ám; aztán ott volt Darwin fejlődéselméletéről írt bírálatunk; valamint egy 
esszé a nehézkedés természetéről, amely azzal végződött, hogy a nehézkedés az 
ősidőkben bizonyára változó volt.
Emlékszem, az egyik dolgozat azt állította, hogy fogat éppúgy forró vízzel kell 
mosni, mint a tálakat, fazekakat, serpenyőket.
És így tovább.

Eliza ötlete volt, hogy a papírokat a hamvvederbe rejtsük.
És Eliza tette rá a fedelét.
Amikor rátette, nem voltunk egymás mellett, úgyhogy amit mondott, egyedül az ő 
találmánya volt:
- Mondj búcsút az intelligenciádnak mindörökre, Bobby Brown.
- Isten veled - mondtam én.

- Eliza - mondtam -, a könyvek közül, amelyeket felolvastam neked, igen sok azt 
állítja, hogy szeretni a legeslegfontosabb. Talán el kell hogy mondjam most 
neked, hogy szeretlek.
- Hát mondd - mondta Eliza.
- Szeretlek, Eliza - mondtam én.
Ezen elgondolkodott.
- Nem - mondta nagy sokára -, ez nekem nem tetszik.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert olyan, mintha pisztolyt szegeznél a fejemnek - felelte. - Csak arra jó, 
hogy valakinek olyasmit mondhassunk, amit valójában bizonyára nem gondol. Mi 
mást mondhatnék erre én, vagy akárki más, mint azt, hogy "Én is szeretlek"?
- Hát nem szeretsz? - kérdeztem én.
- Mi szeretni valót találhat bárki Bobby Brownon? - válaszolt Eliza.
Odakint valahol az almafák alatt a sötétségben, megint elkérdezte kérdését az 
éjszakai kecskefejő.
- Kit túrsz ki? - kérdezi.


Huszadik fejezet

Eliza másnap nem jött le reggelizni. Amíg el nem mentem, a szobájában maradt.
Szüleim velem jöttek sofőr vezette Mercedesünkön. Én voltam reményteljes 
gyermekük. Én tudtam írni-olvasni.
És még csak a szépséges környéken gördültünk át, amikor én már elkezdtem 
felejteni.
Védekezési mechanizmus volt ez az elviselhetetlen fájdalom ellen, amit, mint 
gyermekorvosi gyakorlatomból tudom, minden gyerek érez.
Valahol messze magam mögött hagytam, úgy rémlett, egy ikertestvért, aki 
feleannyira sem okos, mint én. Neve is van: Eliza Mellon Swain.

Az ám, és a tanévet úgy szerkesztették meg, hogy egyikünknek sem kellett soha 
hazamennie. Elutaztam Angliába meg Franciaországba meg Németországba meg 
Olaszországba meg Görögországba. Nyári táborba mentem.
És megállapítást nyert, hogy bár egyáltalán nem vagyok géniusz, és alkalmatlan 
mindennemű eredetiségre, elmém különb az átlagosnál. Türelmes voltam és 
rendszerető, és az ép gondolatokat kiszemelgettem a sületlenségek halmazából.
Az iskola történetében én voltam az első, aki megoldotta az egyetemi felvételi 
tesztet. Méghozzá olyan jól, hogy meginvitáltak a Harvard egyetemre. Elfogadtam 
a meghívást, habár a hangom még nem esett át a változáson.
És a szüleim, akik igen büszkék lettek rám, olykor-olykor emlékeztettek, hogy 
van valahol egy ikernővérem, aki jóformán csak ember formájú véglény. A 
magafajtájúak részére létesített drága intézetben élt.
Puszta név volt, semmi más.

Elsőéves orvostanhallgató voltam, amikor Apa automobil-balesetben meghalt. 
Annyira jó véleménnyel volt rólam, hogy engem nevezett ki végrendelete 
végrehajtójának.
Engem pedig hamarosan felkeresett Bostonban egy hájas, hamis tekintetű ügyvéd, 
bizonyos ifjabb Norman Mushari. Első hallásra zavarosnak és összefüggéstelennek 
hangzó históriát mesélt valami nőről, akit hosszú évek óta fogva tartanak - a 
szellemileg fogyatékosak intézetében.
Ez a nő bízta meg, közölte az ügyvéd, hogy indítson kártérítési pert a rokonai 
meg az intézet ellen, haladéktalanul eszközölje ki a szabadon bocsátását, és 
szerezze meg jogtalanul visszatartott örökségét.
Ennek a nőnek neve is volt; természetesen nem más, mint Eliza Mellon Swain.


Huszonegyedik fejezet

Anya később gyakran elmondta arról a kórházról, ahol Elizát hűvösre tettük:
- Nem volt ám olcsó kórház. Naponta kétszáz dollárba került. És az orvosok 
rimánkodtak, hogy ne látogassuk, ugye, Wilbur?
- Bizonyára, Anya - mondtam. Azután kimondtam az igazat: - Nem emlékszem.


Akkor már nem csupán ostoba Bobby Brown voltam, hanem felfuvalkodott is. Habár 
elsőéves orvostanhallgató voltam csak, nemzőszerveim pedig egy 
mezeiegér-fiókáé, mégis egy Beacon Hill-i nagy ház ura lettem. Jaguáron 
hoztak-vittek iskolába - és már akkor úgy öltözködtem, mint majdan, amikor az 
Egyesült Államok elnöke lettem, mint holmi csudadoktor, mondjuk, Chester Alan 
Arthur elnök korában.
Jóformán mindennap estélyt adtam. Rendszerint csak néhány percre jelentem meg - 
hasist szívtam tajtékpipából, és smaragdzöld brokátselyem köntöst viseltem.
Egyik ilyen estélyen odalépett hozzám egy csinos lány, és így szólított meg:
- Olyan ronda vagy, hogy nálad szexibb jelenséget még sose láttam.
- Tudom - feleltem. - Tudom, tudom.

Anya sokszor meglátogatott Beacon Hillen, ahol különleges lakosztályt 
építtettem csakis az ő használatára - és én is sokszor meglátogattam Teknősbéka 
Öbölben. Az ám, és az újságtudósítók mindkét helyre eljöttek, hogy 
kifaggassanak bennünket, amikor ifjabb Norman Mushari kihozta Elizát a 
kórházból.
Óriási sztori volt.
Mindig óriási sztori, ha sokszoros milliomosok kegyetlenül bánnak 
vérrokonaikkal.
Hehe.

Kínos volt; ami tulajdonképpen természetes.
Még nem találkoztunk Elizával, és telefonon nem tudtuk elérni. Ő eközben méltán 
sértő dolgokat mondott rólunk a sajtóban, jóformán naponta.
Mi pedig semmi mást nem mutathattunk a tudósítóknak, csak annak a táviratnak a 
másolatát, amelyet Elizának küldtünk ügyvédje címén, és Eliza választáviratát.
A mi táviratunk így szólt:
SZERETÜNK TÉGED. ANYÁD ÉS FIVÉRED.
Eliza távirata pedig így:
ÉN IS SZERETLEK BENNETEKET. ELIZA

Eliza nem emgedte magát fényképezni. Ügyvédjével megvetetett egy lebontásra 
ítélt templomból egy gyóntatószéket. Abban foglalt helyet, amikor megengedte, 
hogy a televízió interjút készítsen vele.
És Anya meg én gyötrődve néztük ezeket az interjúkat, egymás kezét fogva.
És Eliza reszelős kontraalt hangja annyira szokatlan volt mindkettőnknek, hogy 
azt gondoltuk, talán szélhámos ül abban a gyóntatószékben, holott valóban Eliza 
volt.
Emlékszem, egy televízióriporter megkérdezte:
- Hogyan töltötte az idejét a kórházban, Miss Swain?
- Énekeltem - mondta Eliza.
- Egy bizonyos dalt? - kérdezte a riporter.
- Ugyanazt a dalt - mindig ugyanazt - mondta Eliza.
- Mi volt az? - kérdezte a riporter.
- "Eljő majd a hercegem" - közölte Eliza.
- És ilyenkor egy bizonyos hercegre gondolt - a megmentőjére? - kérdezte a 
riporter.
- Az ikertestvéremre - felelte Eliza. - De persze az egy disznó. Nem jött el 
soha.


Huszonkettedik fejezet

Anya meg én igazán semmi módon nem ellenkeztünk Elizával meg az ügyvédjével, 
úgyhogy Eliza könnyen visszaszerezhette a vagyona fölötti rendelkezés jogát. 
Jóformán első dolga az volt, hogy megvásárolta a New England-i Patrióták profi 
labdarúgócsapat részvényeinek ötven százalékát.

Ez a vétel még nagyobb port vert fel. Eliza még most sem lépett ki a 
gyóntatószékből a kamerák elé, Mushari azonban közölte a világgal, hogy Eliza 
immár a New England-i Patrióták kék-arany mezét viseli odabent.
Ebben az interjúban megkérdezték Elizát, vajon lépést tart-e a napi 
eseményekkel, amire ő így válaszolt:
- Semmi esetre sem hibáztatom a kínaiakat, amiért hazamentek.
Ez arra vonatkozott, hogy a Kínai Népköztársaság bezárta washingtoni 
nagykövetségét. Kína ekkor már odáig jutott az emberek zsugorítása terén, hogy 
nagykövetük mindössze hatvan centiméter magas volt. Udvariasan és barátságosan 
búcsúzott. Országa csupán azért szakítja meg a kapcsolatot, mert az Egyesült 
Államokban egyszerűen nem történik már semmi, ami iránt a kínaiak a 
legcsekélyebb érdeklődést tanúsítanák.
Elizát megkérdezték, szerinte miért van igazuk a kínaiaknak.
- Miféle civilizált országot érdekelhetne egy ilyen pokol-bugyra, mint Amerika 
- kérdezte Eliza -, ahol az emberek szart se törődnek a vérrokonaikkal?

Aztán egy szép napon megláthatták Elizát meg Musharit, amint gyalogszerrel 
keltek át Cambridge-ből Bostonba a Massachusetts sugárúti hídon. Verőfényes 
meleg nap volt. Eliza napernyőt hordott. Labdarúgócsapatának mezét viselte.

Uramisten - micsoda rémség volt az a szegény leány!
Annyira meggörnyedt, hogy az arca egy szinten volt a Mushariéval - márpedig 
Mushari nagyjából akkorka volt, mint Napóleon Bonaparte. Eliza egyik 
cigarettáról a másikra gyújtott. És kiköhögte a lelkét.
Mushari fehér öltönyt viselt. Sétapálcát vitt. Hajtókájára vörös rózsát tűzött.
És hamarosan éljenző tömeg csatlakozott hozzá meg a klienséhez, és 
fotoriporterek meg televízióstábok.
És Anya meg én néztük őket a televízión - mi tagadás, elszörnyedve, mivel a 
díszmenet mindjobban közeledett Beacon Hill-i házamhoz.

- Ó, Wilbur, Wilbur, Wilbur... - mondta anyám, amíg néztük -, csakugyan a te 
nővéred ez?
És én vicceltem egy keserveset, mosolytalanul.
- Vagy egyetlen leányod ez, Anya, vagy az aardvark néven ismert sörényes 
hangyász - mondtam.


Huszonharmadik fejezet

Anyának nem volt kellő lelkiereje, hogy szembenézzen Elizával. Visszavonult 
emeleti lakosztályába. Én pedig nem akartam, hogy a személyzet tanúja legyen, 
ha Eliza netán holmi képtelen produkciót óhajtana bemutatni - úgyhogy mindenkit 
a szobájába küldtem.
Amikor megszólalt a csengő, magam mentem ajtót nyitni.
Mosolyogva fogadtam a sörényes hangyászt, a kamerákat és a tömeget.
- Eliza! Drága nővérem! Minő kellemes meglepetés. Kerülj beljebb, kerülj 
beljebb! - mondtam.
A látszat kedvéért tétova mozdulatot tettem, mintha meg akarnám érinteni. Eliza 
visszahúzódott.
- Csak érj hozzám, Kislord, úgy megharaplak, hogy veszettségben pusztulsz el - 
mondta.

Rendőrök tartották vissza a tömeget, hogy Eliza és Mushari nyomában a házba ne 
tóduljon, én pedig összehúztam az ablakon a kárpitot, hogy be ne lásson senki.
Amikor meggyőződtem felőle, hogy zavartalanul lehetünk, kertelés nélkül 
megkérdeztem Elizát:
- Miért jöttél ide?
- Mert leküzdhetetlen vágy fogott el tökéletes tested után, Wilbur - felelte. 
Köhögött; nevetett. - Itt van drága Édesanyánk, avagy drága Édesatyánk? - 
Kiigazította magát. - Ejnye, hiszen drága Édesatyánk meghalt, ugyebár? Vagy 
netalán drága Édesanyánk? Olyan nehéz megkülönböztetni őket.
- Anya Teknősbéka Öbölben van, Eliza - hazudtam. Legbelül ájulás környékezett, 
bánatomban, undoromban, szégyenemben. Becslésem szerint Eliza roskatag 
mellkasának teherbíró képessége egy gyufásdobozéval vetekedett. A szoba máris 
bűzlött, akár egy szeszfőzde. Elizának az alkohollal is meggyűlt a baja. A bőre 
tönkrement. Arcbőre olyan volt, mint dédanyánk gőzölgő üstje.
- Teknősbéka Öböl, Teknősbéka Öböl - merengett Eliza. - Gondoltál-e arra, drága 
fivérem, hogy drága Apánk talán nem is volt az apánk?
- Hogy érted ezt? - kérdeztem.
- Meglehet, hogy Anyánk egy holdfényes éjszaka kilopózott az ágyból, kisurrant 
a házból - mondta Eliza -, és összeállt Teknősbéka Öbölben egy óriás tengeri 
teknőccel.
Hehe.

- Eliza - mondtam -, ha családi ügyeket akarunk tárgyalni, Mr. Mushari talán 
magunkra hagyhatna.
- Miért? - kérdezte Eliza. - Nekem nincs más családom, csak Normie.
- Nana... - mondtam én.
- Az a te kirittyentett verébfing anyád nekem nem rokonom - mondta Eliza.
- Nana... - mondtam én.
- Te pedig nem tekinted magad rokonomnak, igaz? - kérdezte Eliza.
- Mit mondhatnék? - kérdeztem én.
- Épp ez a látogatásunk célja - hogy meghallgassuk, miféle csudálatos dolgokat 
mesélsz - felelte Eliza. - Kettőnk közül te voltál mindig az észlény. Én csak 
afféle daganat voltam, amit el kellett rólad távolítani.

- Én ezt nem mondtam soha - mondtam én.
- Mások mondták, te meg elhitted - mondta Eliza. - Ami még rosszabb. Fasiszta 
vagy, Wilbur. Bizony.
- Micsoda képtelenség - mondtam én.
- A fasiszták alsóbbrendű emberek, akik elhiszik, ha azt mondják nekik, hogy 
felsőbbrendűek - mondta Eliza.
- Nana... - mondtam én.
- És azután azt akarják, hogy mindenki más haljon meg - mondta Eliza.

- Ezzel nem jutunk semmire - mondtam.
- Én már megszoktam, hogy nem jutok semmire - mondta Eliza -, mint ahogy 
olvastad a lapokban, és láttad a televízióban.
- Eliza... - mondtam -, segít rajtad valamelyest, ha megtudod, hogy Anya 
hátralevő életünkre a betege annak a szörnyűségnek, amit veled tettünk?
- Hogyan segíthetne? - kérdezte Eliza. - Ennél ostobább kérdést még életemben 
nem hallottam.

Óriási karját ifjabb Norman Mushari válla köré fonta. - Ez tudja, hogyan kell 
valakin segíteni - mondta Eliza.
Biccentettem.
- Hálasak vagyunk neki. Őszintén.
- Ő az én anyám, apám, bátyám, meg az Isten, egy csomagban - mondta Eliza. - 
Tőle kaptam az élet adományát! Azt mondta nekem: - A pénztől nem fogod jobban 
érezni magad, drágaságom, de kipereljük a pereputtyodat az utolsó gatyájukból.
- Hm - mondtam én.
- Mindenesetre egy jó vaskos darabbal többet segít, mint a ti igen tisztelt 
bűntudatotok. Az csak csupa üres duma a csudálatos érzékenységetekről.
Kellemetlenül nevetett.
- Tudom én, mért hencegtek Anya meg te a bűntudatotokkal. Mert az ilyen 
majomfajzat még erre is büszke; hiszen mással nemigen dicsekedhet!
Hehe.


Huszonnegyedik fejezet

Úgy vélem, Eliza már minden rendelkezésre álló fegyverrel megtámadta 
önbecsülésemet. Valamennyit sikerült túlélnem.
Minden büszkeség nélkül, klinikus és cinikus érdeklődéssel állapítom meg, hogy 
öntöttvas jellemem nyilván áll mindennémű támadást, még ha tartózkodom is 
bármilyen egyébfajta védekezéstől.
De nagyot tévedtem, amikor azt hittem, Eliza kiadta a mérgét!
Nyitó támadása csupán jellemem öntöttvas elemére irányult. Könnyű gyalogsági 
járőrt bocsátott előre, hogy irtsák ki a fát-bozótot jellemem előtt, hogy - 
úgyszólván - megtisztítsák a rátapadt folyondártól.
Jellemem váza immár lecsupaszítva állott Eliza álcázott nehéztüzérsége előtt, 
jóformán lőtávolban, pőrén és rozogán, mint holmi ócska vaskályha.
Hehe.


Szélcsend támadt. Eliza a nappali szobámban bóklászott, a könyveimet nézegette, 
amiket elolvasni persze nem tudott. Azután visszafordult hozzám, 
félrebillentette a fejét, és azt mondta:
- Azért vesznek fel valakit a Harvard egyetem orvoskarára, mert tud 
írni-olvasni?
- Nagyon keményen dolgoztam, Eliza - mondtam. - Nem ment könnyen. Nem megy 
könnyen most sem.
- Ha Bobby Brownból doktor lesz - mondta Eliza -, egyszeriben felcsapok a 
Krisztusi Tudomány katonájának!
- Belőlem nem lesz minden idők legjobb orvosa - mondtam. - De a legrosszabb 
sem.
- Lehet, hogy kitűnően bánnál a gonggal - mondta Eliza. A nemrégiben felröppent 
hírre utalt, mely szerint a kínaiak figyelemre méltó eredményt értek el a 
mellrák gyógyításában az ősi gong zenéjével. - Ahogy úgy elnézlek - mondta 
Eliza -, szinte mindig beletalálnál a gong kellős közepébe.
- Köszönöm - mondtam én.
- Érints meg - mondta Eliza.
- Tessék? - kérdeztem.
- A tulajdon húsod-véred vagyok. A nővéred vagyok. Érints meg - mondta.
- Hogyne, persze - mondtam én. De a karom érdekes módon mintha megbénult volna.

- El ne siesd - mondta Eliza.
- Nos... - mondtam -, mivel annyira gyűlölsz...
- Én Bobby Brownt gyűlölöm - mondta Eliza.
- Mivel annyira gyűlölöd Bobby Brownt... - mondtam én.
- És Betty Brownt - mondta Eliza.
- Eliza, az Isten szerelmére! - mondtam én. A karom csak nem akart megmozdulni.
- Majd én megérintlek - mondta Eliza.
- Ahogy parancsolod - mondtam én. Holtra váltam rémületemben.
- Csak nincs szívbajod, Wilbur? - kérdezte Eliza.
- Nincs - mondtam én.
- Megígéred, hogy nem halsz meg, ha megérintelek?
- Megígérem - mondtam én.
- De talán én meghalok - mondta Eliza.
- Remélem nem - mondtam én.
- Csak amiért úgy teszek, mintha tudnám, mi lesz - mondta Eliza -, azért még 
nem tudom. Talán nem lesz semmi.
- Talán - mondtam én.
- Sose láttalak még ilyen rémültnek - mondta Eliza.
- Én is csak ember vagyok - mondtam én.
- Nem akarod megmondani Normie-nak, mitől félsz? - kérdezte Eliza.
- Nem - mondtam én.

Eliza ujja hegye kis híján hozzám ért, miközben egy malac viccet idézett, amit 
gyerekkorunkban Withers Witherspoon mesélt egy másik cselédnek. Mi a falom át 
hallottuk. A vicc egy nőről szólt, aki igen hevesen reagált közösülés közben. A 
viccben a nő figyelmezetett egy idegent, aki szeretkezni akart vele.
Eliza most hozzám intézte ezt a pikáns figyelmeztetést:
- Össze ne szard magad, hapsikám. Lehet, hogy a Szaharában kötünk ki.

Azután megérintett.
Géniusszá egyesültünk megint.


Huszonötödik fejezet

Megtébolyodtunk. Csak Isten kegyelme akadályozta meg, hogy kizúduljunk a 
házból, bele a Beacon Street tömkelegébe. Bizonyos alkotórészeink, amelyeknek 
én egyáltalán nem voltam tudatában, amelyeknek Eliza gyötrelmes tudatában volt, 
réges-régen tervezték már ezt az összeforradást.
Nem tudtam már, hol végződöm én és hol kezdődik Eliza, sem azt, hogy hol 
végződünk Eliza meg én és hol kezdődik a világmindenség. Tündökletes volt és 
irtóztató. Az ám, és a felhasznált energiamennyiség érzékeltetésére hadd 
közöljem: az orgia öt nap és öt éjszaka tartott.

Eliza meg én három napig aludtunk utána. Amikor végre felébredtem, az ágyamban 
találtam magam. Intravénásan tápláltak.
Elizát, mint később megtudtam, magánmentőautón vitték haza.

És hogy miért nem választottak szét bennünket vagy miért nem hívtak segítséget: 
Eliza meg én foglyul ejtettük ifjabb Noman Musharit, és szegény Anyát meg a 
cselédeket - sorra.
Nem emlékszem az egészből semmire.
Székhez kötöztük őket, és a szájukat nyilván felpeckeltük, aztán szép rendesen 
odaraktuk őket az ebédlőasztal köré.

Ételt-italt adtunk nekik, hála az égnek, különben gyilkos lett volna belőlünk. 
A klozettra azonban nem engedtük ki őket, és enni is csak mogyoróvajas-dzsemes 
szendvicset kaptak. Nyilván többször is elmentem hazulról, kenyérért, meg 
dzsemért meg mogyoróvajért.
És aztán folytatódott az orgia.

Emlékszem, felolvastam Elizának gyermekgyógyászati és gyermekpszichológiai és 
szociológiai és antropológiai szakkönyvekből, és így tovább. Soha egyetlen 
tankönyvemet el nem dobtam.
Emlékszem, vonagló ölelkezések váltakoztak olyan időszakokkal, amikor az 
írógépemnél ültem, Eliza meg mellettem. Emberfeletti sebességgel gépeltem 
valamit.
Hehe.


Amikor magamhoz tértem önkívületemből, Mushari meg az én ügyvédem már busásan 
megfizették cselédeimet az ebédlőasztalnál kiállott gyötrelmekért, valamint 
azért, hogy hallgassanak a látott szörnyűségekről.
Anyát már kiengedték a massachusettsi klinikáról, és ismét ágyban feküdt a 
Teknősbéka Öbölben.

Testi panaszom nem volt más, csak a kimerültség.
Mire azonban megengedték, hogy felkeljek, lelkileg olyan károsodást szenvedtem, 
hogy arra számítottam, semmit sem fogok felismerni. Ha azon a napon válik 
változóvá a nehézkedés, mint ahogy évek múltán meg is történt, ha négykézláb 
kellett volna csúsznom-másznom a házban, mint manapság oly gyakran - mindezt a 
világegyetem méltó válaszának tartottam volna mindarra, amin átestem.

De alig változott valami. Rend volt a házban.
A könyvek visszakerültek a polcra. Egy törött termosztátot kicseréltek. Három 
ebédlőszéket elküldtek megjavíttatni. Az ebédlőszőnyeg némileg tarka lett; a 
halványabb foltok a kitisztított pecsétek helyét jelezték.
A lezajlott különleges események egyetlen kézzelfogható bizonyítéka is 
valóságos mintaképe volt a rendnek. Egy kézirat volt az - a nappali szoba 
kávézóasztalán, amelynél a lidérces éjszakákon olyan vadul vertem az írógépet.
Eliza meg én valamiképpen megírtuk a gyermeknevelés kézikönyvét.

Hogy jó volt-e? Nem igazán. Csak annyira volt jó, hogy a Biblia meg A főzés 
öröme után ez lett minden idők legnépszerűbb kiadványa.
Hehe.

Amikor Vermontban megkezdtem gyermekorvosi gyakorlatomat, oly hasznosnak 
találtam a könyvet, hogy kiadtam dr. Eli W. Rockmell álnéven, amely az Eliza 
meg a magam nevének volt elegye.
A címet a kiadó agyalta ki. gy szólt: Kellett neked csecsemő.

Orgiánk során mindamellett Eliza meg én egészen más címmel láttuk el a 
kéziratot, mégpedig:
SZÓLT AZ ÉJSZAKAI KECSKEFEJŐ
rta
BETTY ÉS BOOBY BROWN


Huszonhatodik fejezet

Az orgia után távol tartott bennünket egymástól a közös rettegés. 
Közvetítőnktől, ifjabb Norman Musharitól tudtam, hogy Elizát még jobban 
megrendítette az orgia, mint engem.
- Kis híja volt, hogy megint be nem kellett csukatnom - mondta Mushari. - 
Méghozzá ezúttal nem is alaptalanul.

Peruban, az Andok tetején, a hajdani inka főváros, Machu Picchu, épp akkoriban 
vált a gazdagok és élősdijeik menedékévé; oda menekültek a társadalmi reformok 
és gazdasági válságok elől, nemcsak Amerikából, hanem a világ minden részéről. 
Még néhány normálméretű kínai is akadt ott, aki nem engedte a gyerekeit 
zsugoríttatni.
És Eliza egy ottani lakótelepre költözött, hogy a lehető legtávolabb legyen 
tőlem.

Amikor Mushari eljött hozzám, és elmondta, hogy Eliza egy héttel az orgia után 
Peruba készült, bevallotta, hogy ő maga is megzavarodott, amíg oda volt kötözve 
az ebédlőszékhez.
- Egyre inkább olyanok lettek, mint két Frankenstein-féle szörnyeteg - mondta 
Mushari. - Az a meggyőződésem támadt, hogy a házban van valahol egy kapcsoló, 
az hozza magukat működésbe. Még azt is kiszemeltem, melyik lehet az a kapcsoló. 
Amint sikerült magamat kioldoznom, odarohantam, és tövestül kitéptem.
A termosztátot tehát Mushari szaggatta ki a falból.
Megváltozásának érzékeltetésére beismerte, hogy annak idején merőben önös 
érdekek vezérelték Eliza kiszabadításában.
- Zsákmányra vadásztam - mondta ifjabb Norman Mushari. - Gazdag embereket 
kerestem, akiket alaptalanul dugtak elmegyógyintézetbe - és kiszabadítottam 
őket. A szegényeket hagytam, hadd rohadjanak a cellájukban.
- Mindenesetre hasznos szolgálatot végzett.
- Uramisten, dehogy - mondta Mushari. - Jóformán ahány épelméjű embert sikerült 
kihoznom a kórházból, azonnal becsavarodott.
- Egyszerre úgy érzem, megöregedtem - mondta Mushari. - Már nem bírom tovább.
Hehe.

Musharit valójában annyira megrendítette az orgia, hogy Eliza jogi és pénzügyi 
képviseletét átadta annak az ügyvédi irodának, amelyet Anya meg én 
foglalkoztattunk.
Azontúl már csak egyszer vettem hírét, két év múlva, nagyjából akkor, amikor 
elvégeztem az orvosegyetemet - mellesleg szólva évfolyamomban a legrosszabb 
eredménnyel. Ifjabb Norman Mushari szabadalmaztatta egyik találmányát. A New 
York Times kereskedelmi rovata közölte fényképét és a találmány leírását.
Akkoriban országos rögeszme volt a dzsiggelés. Mushari feltalálta az öntapadó 
dzsiggtalpallót, amit használat után le lehet hámozni a cipőtalpról, 
nejlonzacskóban zsebre vágni vagy betenni a retikülbe, és dzsiggtánc esetén 
alkalmilag felragasztani.


Huszonhetedik fejezet

Az orgia után soha többé nem láttam Elizát. A hangját is csak kétszer hallottam 
- egyszer, amikor megkaptam orvosi diplomámat, másodszor pedig, amikor az 
Amerikai Egyesült Államok elnöke voltam, ő pedig már réges-régen nem élt.
Hehe.


Amikor Anya elhatározta, hogy diplomám tiszteletére estélyt ad a bostoni 
Ritzben, szemközt a városi parkkal, sem ő, sem én nem álmodtuk, hogy Eliza 
valamiképpen megtudja, és eljön a messzi Peruból.
Ikertestvérem nem írt, nem is telefonált soha. Róla is csakoly kósza hírek 
szállongtak, mint Kínáról. Azt hallottuk, erősen iszik. És hogy rákapott a 
golfra.

Pompásan szórakoztam az estélyen, amikor odalépett egy szállodai kisinas és 
közölte, hogy odakint várnak - nem az előcsarnokban, hanem a kinti, balzsamos, 
holdfényes éjszakában. Mindenkire inkább gondoltam, mint Elizára.
Azt súgta valami, amíg a fiút követtem, hogy odakint anyám ajándéka áll: egy 
Rolls-Royce.
A kisinas alázatos modora és egyenruhája megtévesztett. Meg aztán a pezsgő 
kicsit a fejembe szállt. Habozás nélkül követtem a fiút, amint átment előttem 
az Arlington Streeten, és belépett az elvarázsolt erdőbe, a túloldali városi 
parkba.
A fiú szélhámos volt. És egyáltalán nem kisinas.

Mind mélyebben s mélyebben hatoltunk be a fák közé. S ahány tisztás az utunkba 
került, mindegyiknél azt hittem, most pillantom meg az én Rolls-Royce-omat.
Ehelyett azonban a fiú egy szoborhoz vezetett. A szobor egy régi vágású doktort 
ábrázolt, nagyjából olyan öltözékben, amilyet én szeretek viselni. Mélabús 
volt, de büszke. Alvó ifjút tartott a karján.
A hold fényénél azt tudatta velem a felirat, hogy a szobor emlékmű az Egyesült 
Államokban történt első sebészi érzéstelenítés tiszteletére, amely Bostonban 
ment végbe.

Hallottam, hogy a városban zakatolva zörög valami, talán a Commonwealth sugárút 
fölött. Nem ismertem fel, hogy a zörej lebegő helikoptertől ered.
Ekkor azonban a álkisinas, aki valójában Eliza egyik inka szolgája volt, 
magnéziumpisztolyát kilőtte a levegőbe.
Amit csak ért ez a természetellenesen vakító fény, szoborrá merevedett - 
élettelen lett, mint holmi tankönyvi ábra, és tonnányi súlyú.
A helikopter épp a fejünk fölött lebegett, maga is allegórikusan; a 
fáklyafényben iszonytató gépangyallá változott.
Eliza volt odafenn, egy hangtölcsérrel.

Nem láttam lehetetlennek, hogy rám lő, vagy rám zúdít egy kalap szart. Eliza 
azért utazott ide a messzi Peruból, hogy elszavalja egy Shakespeare-szonett 
felét.
- Figyelj! - mondotta Eliza. - Figyelj! - mondotta Eliza. Azután: - Figyelj! - 
mondotta ismét.
A fáklya eközben nem messze haldokolt - ejtőernyője fennakadt egy fa koronáján.
Ezt mondotta Eliza nekem és a tájnak:
Hogy hirdessem illendőn érdemed,
Ha jobb részem mindenestől te vagy?
Hogy élvezzem az öndícséretet?
S mi nem az, zengve benned magamat?
Már ezért is éljünk külön megint,
S szerelmünk hagyja el az egy nevét
Hogy megadhassam, így, elválva, mind,
Ami jussod, ami csak a tiéd.
(Szabó Lőrinc fordítása)

Két kezemből tölcsért csináltam, és felkiáltottam neki:
- Eliza!
Azután valami merészet kiáltottam, olyasmit, amit életemben akkor éreztem 
először tiszta szívemből:
- Eliza! Szeretlek!
Sűrű sötétség volt már.
- Hallottál, Eliza? - kérdeztem. - Szeretlek! Igazán szeretlek!
- Hallottalak - mondta Eliza. - Ilyesmit nem volna szabad mondani, senkinek.
- Komolyan gondolom - mondtam én.
- Akkor viszonzásul én is mondok valamit, amit komolyan gondolok, bátyám - 
ikertestvérem.
- Mi lenne az? - kérdeztem én.
És Eliza így felelt:
- Isten vezérelje dr. Wilbur Rockefeller Swain kezét és agyát.

És akkor a helikopter elrepült.
Hehe.


Huszonnyolcadik fejezet

Visszatértem a Ritzbe, sírva-nevetve - kétméteres neandertáli, fodros ingben, 
vörösbegytojás-kék bársonyszmokingban.
Nagy tömeg gyűlt össze: a keleten feltűnt szupenovára voltak kíváncsiak, meg az 
égi hangra, amely válásról és szerelemről beszélt. Átnyomakodtam közöttük, be a 
bálterembe, és az ajtónál őrt álló magándetektívekre hagytam, hogy szorítsák 
vissza az utánam tóduló tömeget.
Estélyem vendégei csak most hallották rebesgetni, hogy odakint valami 
csudálatos történt. Anyához léptem, hogy elmondjam, mit csinált Eliza. 
Meglepetésemre egy jelentéktelen, középkorű idegennel beszélgetett, aki - 
szakasztott mint a detektívek - olcsó utcai ruhát viselt.
Anya mint "dr. Mott"-ot mutatta be. Persze ő volt az az orvos, aki oly sokáig 
kezelte Vermontban Elizát meg engem. Akkor éppen Bostonba vitte a dolga, s 
véletlenül éppen a Ritzben szállt meg.
Én azonban csordultig elteltem az újsággal meg pezsgővel, úgyhogy nem tudtam, 
és nem is érdekelt, hogy ki az. S miután elmondtam a mondókámat Anyának, 
közöltem dr. Mott-tal, hogy örültem a szerencsének, és a terem túlsó végébe 
siettem.

Amikor úgy egy óra múltán visszakerültem Anyához, dr. Mott már eltávozott. Anya 
megint elmondta, ki az. Udvariasan sajnálkoztam, amiért nem tölthettem vele 
több időt. Anya átadta dr. Mott levelét, amely, közölte, a doktor ajándékát 
tartalmazza orvossá avatásom alkalmából.
A levél a Ritz levélpapírjára íródott. Mindössze ennyi volt benne:
"Ha már nem használhatsz, ne is árts."
Hippokratész


Az ám, és amikor a vermonti udvarházat átalakíttattam rendelővé és 
gyermekkórházzá, s egyúttal a magam állandó otthonává, ezeket a szavakat kőbe 
vésettem a bejárat fölött. Pácienseimet meg a szüleiket azonban annyira 
zavarta, hogy el kellett távolíttatnom. A szöveg gyengeségre és 
határozatlanságra vallott; olyasmit sugalmazott, hogy okosabb lett volna, ha 
ide se jönnek.
Én azonban tovább hordoztam fejemben a szöveget, és valóban nem is ártottam 
sokat. Orvosi gyakorlatom intellektuális súlypontja pedig egyetlen kötet volt, 
amelyet esténként páncélszekrénybe zártam - annak a gyermeknevelési 
szakkönyvnek bekötött kézirata, amelyet Eliza meg én írtunk Beacon Hill-i 
orgiánk során.
Abba valahogy mindent beleírtunk.
És szálltak az évek.

Valamikor időközben feleségül vettem egy hasonlóan vagyonos nőt, aki 
voltaképpen harmadfokú unokatestvérem vot, született Rose Aldrich Ford. Igen 
boldogtalan volt, mert nem szerettem, és mert soha sem voltam hajlandó sehova 
elvinni. Sosem értettem a szerelemhez. Egy gyermekünk volt, Carter Paley Swain, 
de őt sem tudtam szeretni. Carter normális volt, és számomra tökéletesen 
érdektelen. Olyasféle volt, mint a koraérett savanyú szőlő - jellegtelen, 
vizenyős, és csak gyarapodott-gyarapodott.
Válásunk után Carter meg az anyja ugyanazon a telepen vásárolt lakást, ahol 
Eliza élt, odafent a perui Machu Picchuban. Soha többet nem hallottam róluk - 
még akkor sem, amikor az Egyesült Államok elnöke lettem.
És repült az idő.

Egy reggel arra ébredtem, hogy kis híján ötvenéves vagyok! Anya hozzám 
költözött Vermontba. Eladta a házát Teknősbéka Öbölben. Gyenge volt és 
rettegett.
Sokat mesélt a mennyországról.
Akkoriban fogalmam sem volt a tárgyról. Aki meghalt, meghalt, gondoltam.
- Tudom, hogy apád tárt karokkal vár rám - mondta Anya. - És Mama meg Papa is.
Mint kiderült, ebben igaza volt. A mennyországban más dolga nem is nagyon akad 
az embernek, mint tárt karokkal várni.

Anyám leírása alapján a mennyország körülbelül olyan, mint egy golfpálya a 
Hawaii-szigeteken, manikűrözött pázsittal, a langymeleg óceánig lefutó mezővel.
Szeliden csipkedtem Anyát, amiért ilyenfajta paradicsomra vágyik.
- Olyanforma hely lehet - mondtam -, ahol a nép rengeteg limonádét iszik.
- Imádom a limonádét - felelte Anya.


Huszonkilencedik fejezet

Anya a vége felé gyakran mondogatta, mennyire utál mindent, ami 
természetellenes - a mű-ízeket, műszálakat, műanyagokat, és így tovább. Imádja 
a selymet, a pamutot, a vásznat, a gyapjút meg a bőrt, mondta, és az agyagot, 
az üveget meg a követ. Imádja a lovakat is, mondta, meg a vitorlás hajókat.
- Mind visszajön majd, Anya - mondtam én, és igazam is volt.
A kórházamnak húsz lova volt már - meg szekerei, taligái, hintói és szánjai. 
Nekem magamnak is volt egy lovam, hatalmas clydesdale-i igásló. Patáját arany 
pihe borította. A "Budweiser" névre hallgatott.
Az ám, és New York meg Boston meg San Francisco kikötője megint árboc-erdővé 
változott, úgy hallottam. Nem tudom az idejét, mikor jártam ott utoljára.

Az ám, és kellemes meglepetésemre elmém egyre vendégszeretőbb otthont adott a 
fantáziálásnak, ahogy a gépek kihaltak, és a külvilágból mind tétovább hírek 
érkeztek hozzánk.
gy aztán az sem lepett meg, hogy amikor egy este lefektettem Anyát, s égő 
gyertyát tartva beléptem hálószobámba, egy hüvelyknyi kínai üldögélt a 
kandallópárkányon. Steppelt kék zubbonyt, nadrágot és sapkát viselt.
Amennyire utóbb megállapíthattam, több mint huszonöt év után ő volt a Kínai 
Népköztársaságnak az Amerikai Egyesült Államokba akkreditált első követe.
Ugyanezen idő alatt tudomásom szerint egyetlen külföldi sem tért vissza soha, 
aki behatolt Kínába.
gy aztán a "Kínába utazni" széltében-hosszában az öngyilkosság szépített 
szinonímája lett.
Hehe.

Az én kis látogatóm intett: lépjek közelebb, hogy ne kelljen kiabálnia. 
Odatartottam elébe a fülemet. Iszonyatos látvány lehetett - az a szőrös alagút, 
benne a darabos fülzsír.
Utazó nagykövet, közölte, s azért szemelték ki erre az állásra, mert idegenek 
számára látható. Sokkal, sokkal nagyobb, mint az átlag kínai.
- Azt hittem, már nem érdekeljük önöket - mondtam én.
Mosolygott.
- Ostobaság volt ezt mondanunk, dr. Swain - mondta. - Elnézésüket kérjük.
- Eszerint tehát tudunk olyasmit, amit önök nem tudnak? - kérdeztem.
- Nem egészen - mondta ő. - Úgy értem, valamikor tudtak olyasmit, amit mi nem 
tudunk.
- El sem tudom képzelni, mi lehet az - mondtam én.
- Természetesen - felelte. - Engedjen meg egy utalást: Üdvözletet hozok önnek 
ikertestvérétől, Machu Picchuról, dr. Swain.
- Utalásnak ez édeskevés - mondtam én.
- Szívből óhajtanám látni az iratokat, amelyeket ön és nővére sok évvel ezelőtt 
az Elihu Roosevelt Swain professzor mauzóleumában található hamvvederbe rejtett 
- mondotta.


Kiderült, hogy a kínaiak expedíciót küldtek Machu Picchura - hogy, amennyiben 
lehetséges, újra felfedezzék az inkák bizonyos elveszett titkait. Akárcsak 
látogatóm, kínai viszonylatban ők is különlegesen nagyok voltak.
Az ám, és Eliza javaslattal kereste fel őket. Azt mondta, tudomása van 
elrejtett titkokról, amelyek legalább olyan jók, ha ugyan nem jobbak, mint az 
inkák legkülönb titkai.
- Ha igazolódik, amit állítok - mondta nekik Eliza -, jutalmul azt kérem, 
vigyenek el a marsbeli gyarmatukra.

Őt Fu Mancsunak hívják, közölte a kínai.

Megkérdeztem, hogy került a kandallóm párkányára.
- Ugyanúgy, ahogy eljutottunk a Marsra - válaszolta látogatóm.


Harmincadik fejezet

Beleegyeztem, hogy kiviszem Fu Mancsut a mauzóleumhoz. Betettem a 
mellényzsebembe.
Kisebbrendűségi érzésem volt mellette. Akármilyen picike volt, szentül hittem, 
hogy a kezében van az életem. Az ám, és annyival többet tudott, mint én - még 
az orvostudományról is, talán még rólam magamról is. Meg erkölcstelennek is 
éreztem magam miatta. Micsoda mohóság, hogy ekkora vagyok. Aznap esti vacsorám 
ezernyi akkorka emberkét jóllakatott volna.
A mauzóleum külső kapuját behegesztették. Fu Mancsu meg én kénytelenek voltunk 
a titkos folyosón behatolni, gyermekkorom váltott világegyetemén át, s a 
mauzóleum padlóján bukkantunk ki.
Miközben utat törtem magunknak a pókhálószövedéken át, arról érdeklődtem, 
hogyan használják a kínaiak a gongot a rák kezelésében.
- Azon már túl vagyunk - mondta Fu Mancsu.
- Mi talán még használhatnánk - mondtam én.
- Sajnálom... - szólt a zsebemből Fu Mancsu -, az önök úgynevezett 
civilizációja túlságosan kezdetleges. Meg sem értenék.
- Hm - mondtam én.

gy válaszolt valamennyi kérdésemre - lényegében azt, hogy ostoba vagyok, meg 
sem érteném.

Amikor odaértünk a mauzóleum kő csapóajtajához, nem tudtam kinyitni.
- Feszítse neki a vállát - mondta Fu Mancsu. És: - Kocogtassa meg egy téglával 
-, és így tovább.
Naiv tanácsaiból azt a következtetést vontam le, hogy a kínaiak se tudnak 
sokkal jobban megbirkózni a nehézkedéssel, mint akkoriban én.
Hehe.

Az ajtó végre kinyílt, és mi felhatoltunk a mauzóleumba. Még iszonyatosabb 
látványt nyújthattam, mint rendesen. Tetőtől talpig pókhálóba voltam 
bugyolálva.
Kivettem Fu Mancsut a zsebemből, és kérésére Elihu Roosevelt Swain professzor 
ólom hamvvedrének tetejére helyeztem.
Világításra csak egy szál gyertyám volt. Fu Mancsu azonban ekkor pirinyó dobozt 
vett elő diplomata-aktatáskájából. Oly ragyogó fénnyel töltötte el a sírkamrát, 
mint az a fáklya, amely Eliza meg az én viszontlátásomat világította meg 
Bostonban - valamikor réges-régen.
Fu Mancsu megkért, vegyem ki az iratokat a hamvvederből. Megtettem. Tökéletes 
épségben maradtak.
- Alkalmasint csupa hitvány lim-lom - mondtam.
- Önnek talán az - mondta Fu Mancsu. Megkért, simítsam ki az iratokat, és 
terítsem sorra a hamvveder tetejére. Megtettem.
- Hogyan is tudhattunk volna gyerekkorunkban bármit, amit a kínaiak még ma sem 
tudnak? - kérdeztem.
- Szerencsével - felelte. Vándorútra indult az iratokon pirinyó fekete-fehér 
kosárlabdáscipőjében, imitt-amott megállt, és lefényképezte az olvasottakat. 
Kiváltképpen érdekelte a nehézkedésről írt dolgozatunk - vagy legalábbis ma így 
látom, ha visszagondolok a dologra.

Végre betelt az iratokkal. Megköszönte szíves együttműködésemet, majd közölte, 
hogy most átszellemül és hazatér Kínába.
- Talált egyáltalán valami használhatót? - kérdeztem.
Fu Mancsu mosolygott.
- Menetjegyet a Marsra egy meglehetősen nagy termetű, kaukázusi fajú hölgy 
számára, Peruból - felelte.
Hehe.


Hamincegyedik fejezet

Három hét múlva, ötvenedik születésnapom délelőttjén, Budweiser nevű kancámon 
belovagoltam a tanyára - a postáért.
Levél várt Elizától. Mindössze ennyi volt benne: "Boldog születésnapot 
mindkettőnknek! Kínába megyek!"
A levél a postabélyeg tanúsága szerint kéthetes volt. Ugyanazzal a postával 
újabb hír is érkezett.
"Sajnálattal közöljük, hogy nővére a Marson egy görgetegben halálát lelte." 
Aláírás: "Fu Mancsu".

A tragikus leveleket a postahivatal ósdi fatornácán állva olvastam, a 
szomszédos kis templom árnyékában.
Különös érzés fogott el, amit elsőre lélektani eredetűnek véltem, a fájdalom 
első rohamának. Mintha a tornácba gyökerezett volna a lábam. Nem tudtam 
felemelni. Arcvonásaim megereszkedtek, mint a csöpögő viaszgyertya.
Valójában irtózatos mértékben megsokszorozódott a nehézkedési erő.
Hatalmas robaj hallatszott a templomból. A torony elhulatta harangját.
Én pedig keresztülestem a tornácon, és belevágódtam alatta a földbe.

A világ más részein persze megpattantak a felvonókábelek, lezuhantak a 
repülőgépek, hajók süllyedtek el, gépjárművek tengelye tört ketté, hidak 
roppantak össze, és így tovább.
Iszonyatos volt.


Harminckettedik fejezet

A nagy nehézkedésnek ez az első heves lökete alig egy percig tartott, de a 
világ már sosem lett a régi.
Amikor elmúlt, kábán kimásztam a postahivatal tornáca alól. Összeszedtem a 
postámat.
Budweiser meghalt. Megpróbált állva maradni. Kiszakadt a bele.

Alighanem légnyomásfélét szenvedtem. A tanyasiak segítségért ordítoztak, és én 
voltam az egyetlen orvos. De én egyszerűen csak odébbáltam.
Emlékszem, a családi almafák alatt bolyongtam.
Emlékszem, megálltam a családi temetőben, és teljes komolysággal felbontottam 
az Eli Lilly gyógyszervegyészeti cég borítékját. Tucatnyi tabletta volt benne: 
orvosi minta; méretre, színre akár a lencse.
A kísérőszöveg, amelyet figyelmesen elolvastam, elmagyarázta, hogy a tabletta 
"tri-benzo-Tartamil" márkanéven kerül forgalomba. A "Tart"-szótag a jó 
magatartásra, a társadalmi beilleszkedés képességére utal.
A tabletta a Tourette-kór társadalmilag elfogadhatatlan tüneteinek kezelésére 
szolgált; az e betegségben szenvedők akaratlanul trágár szavakat és sértő 
gesztusokat használnak, akárhol vannak is.
Zavart állapotomban felettébb fontosnak véltem, hogy azon nyomban bevegyek két 
tablettát. Meg is tettem.
Két perc múlva egész valómban olyan elégedettség és önbizalom töltött el, 
amilyet még soha életemben nem éreztem.
gy lettem rabja egy közel harminc esztendeig tartó szenvedélynek.
Hehe.

Csodálatosképpen a kórházban nem halt meg senki. A nagyobb súlyú gyerekek 
némelyikének ágya, tolószéke összetört. Egy ápolónő keresztülesett egy 
csapóajtón, amelyet valaha Eliza ágya rejtett. Mind a két lába eltörött.
Anya, hála Istennek, átaludta az egészet.
Amikor felébredt, az ágya lábánál álltam. Anya megint elmondta, mennyire gyűlöl 
mindent, ami természetellenes.
- Tudom, Anya - mondtam én. - Ki sem mondhatom, mennyire egyetértek veled. 
Vissza a Természethez - mondtam.

A mai napig sem tudom, vajon a nehézkedésnek az a félelmetes lökete a Természet 
műve volt-e, vagy a kínaiak kísérlete.
Akkoriban úgy véltem, a löket összefüggésben állott azzal, hogy Fu Mancsu 
lefényképezte a dolgozatot, amelyet Eliza meg én írtunk a nehézkedésről.
Az ám, és degeszre zabáltan tri-benzo-Tartamillal, elhoztam valamennyi iratot a 
mauzóleumból.

A nehézkedésről szóló dolgozatot nem értettem. Amikor Eliza meg én összedugtuk 
a fejünket, mintegy tízezerszer olyan okosak voltunk, mint külön-külön.
Világosan érthető volt azonban utópisztikus tervünk arra vonatkozólag, hogy 
Amerikát mesterséges nagycsaládok ezreibe szervezzük át. Ezt mellesleg szólva 
Fu Mancsu nevetségesnek találta.
- Hamisítatlanul gyerekes gondolat - mondta.

Én lenyűgözőnek találtam. A dolgozat szerint a mesterséges nagycsaládok elmélet 
Amerikában nem újdonság. Az orvosok rokonuknak érzik a többi orvost, az 
ügyvédek az ügyvédeket, írók az írókat, sportolók a sportolókat, politikusok a 
politikusokat, és így tovább.
Eliza meg én azonban úgy vélekedtünk, hogy ezek rosszfajta nagycsaládok. 
Kirekesztik a gyerekeket, az öregeket, a háziasszonyokat, mindenfélefajta 
kisebbséget. No és az érdekeik rendszerint annyira sajátosak, hogy a kívülállók 
egyenesen esztelennek látják.
- Az eszményi nagycsaládban - írtuk valamikor Eliza meg én - arányos részt kap 
az amerikaiak valamennyi fajtája. Mintegy tízezer efféle család létrehozása 
úgyszólván tízezer parlamentet adna Amerikának, ahol őszintén és szakszerűen 
vitatnák meg mindazt, amit ma csak néhány képmutató vitat szenvedélyesen - 
nevezetesen az emberiség jólétét.

Az olvasásban kórházam főnővére zavart meg: tudatta, hogy rémült kis betegeink 
végre valamennyien elaludtak.
Megköszöntem a jó hírt. Aztán hallom, amint ezt mondom neki csak úgy 
mellékesen:
- Igen... és szeretném, ha írna az Eli Lilly cégnek, Indianapolisba, és 
megrendelne kétezer tucatot a "tri-benzo-Tartamil" nevű új készítményükből.
Hehe.


Harmincharmadik fejezet

Anya két hét múlva meghalt.
A nehézkedés ezután húsz esztendeig nem okozott gondot.
És repült az idő. Az idő immár elröppenő madár volt - körvonalait elmosta a 
mind bőkezűbben adagolt Tri-benzo-Tartamil.


Az idő tájt valamikor bezártam kórházamat, végleg hátat fordítottam az 
orvostudománynak, és Vermontban megválasztottak az Egyesült Államok 
szenátorának.
És repült az idő.
Egy szép napon azon kaptam magam, hogy indulok az elnökválasztáson. Inasom 
választási jelvényt tűzött fecskefarkú kabátom hajtókájára. A jelvényen az a 
jelszó állt, amelynek segítségével győztem a választáson:
NINCS TÖBBÉ MAGÁNY!

A választási hadjárat során csak egyszer jelentem meg itt, New Yorkban. A 
Negyvenkettedik utca és az Ötödik sugárút sarkán épült közkönyvtár lépcsőjén 
tartottam beszédet. Akkor már álmos tengerparti üdülőhely volt ez a sziget. 
Sosem tért magához a nehézkedés első lökete után, amely kitépte épületeiből a 
felvonókat, elárasztotta alagútjait és az egyetlen Brooklyn-híd kivételével 
összeroppantotta valamennyi hídját.
Megint piszkoskodott a nehézkedés. Ez már nem volt afféle löket. Ha valóban a 
kínaiak irányították, most már megtanulták, hogyan kell fokozatosan növelni 
vagy csökkenteni - talán mérsékelni akarták a személyi és anyagi károsodást. A 
jelenség éppoly méltóságteljes lett, mint az árapály.

Amikor a könyvtár lépcsőjén beszéltem, erős volt a nehézkedés. Úgy döntöttem 
tehát, hogy székben ülve tartom meg beszédemet. Színjózan voltam, de úgy 
imbolyogtam a széken, mint holmi részeg angol birtokos a régi szép időkben.
Jórészt nyugdíjasokból álló hallgatóságom valójában elhevert az Ötödik 
sugárúton, amelyet a rendőrség eltorlaszolt ugyan, habár forgalom amúgy sem 
igen lett volna rajta. Valahol kint, talán a Madison sugárúton, kisebb robbanás 
hallatszott. A sziget haszontalanná vált felhőkarcolóiból fejtették a követ.

Az amerikai magányról beszéltem. Ez a téma elegendő volt a győzelemhez, 
szerencsére. Más témám nem is volt.
Sajnálatos, mondtam, hogy az amerikai történelem során nem jelentkeztem 
hamarabb egyszerű és pragmatikus magányellenes programommal. Az amerikaiak 
múltbeli káros túlkapásainak, mondtam, jobbára a magány volt az indítéka, nem a 
bűn iránti vonzalom.
Utána odakúszott hozzám egy öregember, és elmesélte, hogy valamikor 
életbiztosításokat kötött, kötvényeket vásárolt, meg háztartási gépeket és 
automobilokat és így tovább, nem mintha szerette volna az ilyesmit vagy 
szüksége lett volna rá, hanem mert az ügynökök valósággal a rokonukká fogadták, 
és így tovább.
- Nem voltak rokonaim, és szükségem volt rokonokra - mondta.
- Mint mindenkinek - mondtam én.
Elmesélte, hogy egy darabig iszákos volt; a csapszékekben próbált rokonokat 
szerezni.
- A csapos amolyan apaféle volt, tudja... - mondta. - Aztán egyszer csak jött a 
záróra.
- Tudom - mondtam én. Elmondtam neki magamról egy féligazságot, ami a 
választási propagandában népszerűnek bizonyult. - Én valaha oly magányos voltam 
- mondtam -, hogy az egyetlen lény, akivel legbensőbb gondolataimat 
megoszthattam, egy "Budweiser" nevű kanca volt.
És elmondtam azt is, hogyan halt meg Budweiser.

E beszélgetés során minduntalan számhoz emeltem a kezemet, minntha kiáltást 
akarnék elfojtani, és így tovább. Valójában parányi zöld tablettákat 
pottyantottam a számba. A tablettát akkor már betiltották, és nem is gyártották 
többé. Vagy egy vékányit elrejtettem a Szenátusi Hivatalban.
A tablettáknak köszönhettem lankadatlan udvariasságomat és derűlátásomat, s 
talán azt is, hogy nem öregedtem olyan gyorsan, mint a többi férfi. Hetvenéves 
voltam, de feleannyi idős férfira vallott az életerőm.
Még csinos új feleséget is szereztem, Sophie Rothschild Swain személyében, aki 
mindössze huszonhárom esztendős volt.

- Ha magát megválasztják, s nekem kiutalják azt a sok új mesterséges rokont... 
- mondta az öreg. Elhallgatott. - Hányat is mondott?
- Tízezer testvért, férfiakat-nőket - közöltem. - Százkilencvenezer 
unokatestvért.
- Nem szörnyű sok az? - kérdezte.
- Hát nem épp az imént állapítottuk meg, hogy a magunkfajta nagy, bumfordi 
országban az embernek a lehető legtöbb rokonra van szüksége? - kérdeztem. - Ha 
elmegy mondjuk Wyomingba, talán nem lesz kellemes tudat, hogy sok rokona van 
arrafelé?
Ezt megforgatta az agyában.
- Hát... igen, alighanem - mondta nagy sokára.
- Mint beszédemben elmondtam - közöltem vele -, az ön középső neve főnév lesz; 
virág vagy gyümölcs vagy csonthéjas vagy főzelék- vagy zöldségféle, avagy madár 
vagy hüllő vagy hal, vagy puhatestű, avagy drágakő vagy ásvány vagy kémiai elem 
- mellette kötőjel és egy számjegy, egy és húsz között. - Megkérdeztem, 
pillanatnyilag mi a neve.
- Elmer Glenville Grasso - felelte.
- Nos - mondtam én -, akkor lehet önből például Elmer Uránium-3 Grasso. 
Mindenki, akinek a középső neve Uránium, az unokatestvére lesz.
- Ezzel vissza is érkeztünk első kérdésemhez - mondta ő. - Mi lesz, ha olyan 
mesterséges rokont kapok, akit ki nem állhatok?

- Mi abban az új, ha az ember ki nem állhatja valamelyik rokonát? - kérdeztem. 
- Ön szerint ez talán nem így megy millió esztendeje, Mr. Grasso?
És ekkor felettébb trágár dolgot mondtam neki. Nem vagyok híve a 
trágárságoknak, amit ez a könyv is bizonyít. Közéleti szereplésem éveiben 
egyetlen nyomdafestéket nem tűrő kijelentést sem tettem az amerikai nép színe 
előtt.
Úgyhogy amikor végre durván beszéltem, igencsak hatásos volt. Azt akartam 
ugyanis megfelelőképpen kidomborítani, mily finoman differenciált lesz az 
átlagember szemében az én új társadalmi berendezkedésem.
A megdöbbentő durvaságot nem Mr. Grasso hallotta elsőnek. Elmondtam a rádióban 
is. Olyasmi, hogy televízió, akkoriban már nem létezett.
- Mr. Grasso - mondottam -, személy szerint nekem igen nagy csalódást fog 
okozni, ha megválasztásom után nem így szól majd szívből utált mesterséges 
rokonaihoz: "Öcsém, vagy néném, vagy unokabátyám", már akiről épp szó van, 
"eriggy, oszt baszd meg a hullócsillagot! Vagy ha nem tetszik, megbaszhatod 
akár a fényességes telihóóóóóóódat!"
- Tudja-e, Mr. Grasso, mit csinál majd az a rokon, akinek ezt mondja? - 
folytattam. - Szépen hazamegy, és elspekulál rajta, hogy hogyan lehet belőle 
különb rokon!


- Aztán gondolja csak el - folytattam -, mennyivel szerencsésebb helyzetben 
lesz, ha a reformok életbe lépnek, mihelyt odamegy magához egy kéregető és 
pénzt koldul.
- Nem értem - mondta az öreg.
- Nos - mondtam én -, megkérdi a koldust: "Mi a középső neve?" Amire ő azt 
mondja: "Dévérkeszeg-19", vagy "Búbosbanka-1", vagy "Galagonya-13", vagy 
ilyesmi.
- Amire maga azt mondhatja neki: "Hapsikám - én történetesen Uránium-3 vagyok. 
Magának egyszázkilencvenezer unokatestvére, és tízezer testvére van. Nem 
állíthatnám éppen, hogy egy szál magában áll ezen a kerek világon. Van énnekem 
épp elég rokonom, akinek gondját kell viselnem. Hát mért nem megy, oszt bassza 
meg a hullócsillagot? Vagy éppenséggel mért nem bassza meg a fényességes 
telihóóóóóóódat?"


Harmincnegyedik fejezet

Megválasztásom idején annyira súlyos volt az energiahiány, hogy beiktatásom 
után elsőnek azzal a keserves problémával kellett megbirkóznom: honnan szerzek 
elegendő elektromosságot a középső neveket kibocsátó számítógépek 
üzemeltetésére.
Az elődömtől örökölt szedett-vedett hadsereg lovait, katonáit, szekereit 
kirendeltem: hordják el tonnaszám az Országos Levéltárból a papírt az erőműbe. 
Az iratok mind Richard Nixon elnökségének időszakából származtak, az egyetlen 
elnökéből, akit lemondásra kényszerítettek.

Magam is elmentem a Levéltárba, hogy figyelemmel kísérjem a műveletet. A 
Levéltár lépcsőjéről intéztem beszédet a katonákhoz és néhány járókelőhöz. 
Elmondtam nekik, hogy Mr. Nixont és társait kiváltképpen heveny fajta magány 
billentette ki az egyensúlyukból.
- Megígérte, hogy egyesít bennünket, ehelyett azonban szétszakított - mondtam. 
- Most pedig, hipp-hopp!, végül mégiscsak egyesít!
A fotóriporterek kérésére odaálltam a Levértár homlokzatán díszelgő felirat 
alá, amely így szólt:
A MÚLT CSUPÁN A KEZDET
- Alapvetően nem voltak bűnözők - mondtam. - Csak arra vágyakoztak, hogy 
részeseivé váljanak a Szervezett Bűnözés testvériségének.

- A kormány magányos tagjai oly sok bűnét rejti ez a hely - mondtam -, hogy a 
felirata akár ez is lehetne: "Inkább a bűnözők családja, mint semmilyen 
család".
- Úgy érzem, megértük az efféle tragikus bohóctréfák korszakának végét. A 
kezdetnek vége, barátaim, szomszédaim, rokonaim. Kezdődjék hát maga a nemes 
munka.
- Köszönöm - mondtam.

Szavaim közlésére nem voltak nagyszabású újságok, országos folyóiratok. A 
hatalmas nyomdaüzemeket mind bezárták - üzemanyag híján. Nem voltak mikrofonok. 
Nem volt ott más, csak emberek.
Hehe.

Az alkalom emlékezetére különleges kitüntetést osztogattam a katonáknak. 
Halványkék szalag volt, amelyről plasztikgomb lógott.
Félig-meddig tréfásan elmagyaráztam, hogy a szalag "A Boldogság Kék Madarát" 
jelképezi. A gomb felirata pedig természetesen ez volt:
NINCS TÖBBÉ MAGÁNY!

Harmincötödik fejezet

Délelőttre jár itt a Felhőkarcoló Nemzeti Parkban. A gravitáció kellemes-enyhe, 
és Melody és Isadore ma nem munkálkodik a csecsemő piramisán. Ma inkább 
kirándulunk az épület tetejére. A fiatalok azért keresik annyira a 
társaságomat, mert alig két nap múlva lesz a születésnapom. Micsoda móka!
Mit sem szeretnek jobban, mint a születésnapokat.
Melody csirkét kopaszt; Vera Evetke-5 Zappa egyik rabszolgája hozta ma reggel. 
A rabszolga ezenkívül két cipót is hozott és két liter habos sört. 
Mozdulatokkal eljátszotta, hogyan táplál bennünket. A két sörösüveg alját a 
mellbimbójához szorította, mintha a melléből fakadna a habos sör.
Kacagtunk. Tapsoltunk.

Melody marékszám szórja égnek a csirketollat. Mivel a nehézkedés enyhe, Melody 
olyan, mint holmi fehér boszorkány. Egyet pattint, és pilleraj veszi körül.
Erekcióm van. Isadore-nak szintén. És valamennyi hímnek.

Isadore gallyakból készített seprűjével söpri az előcsarnokot. Két nótát tud, 
abból énekli az egyiket. A másik a "Boldog születésnapot!". Az ám, és mivel 
botfüle van, csak zümmög.

Húzd, húzd, húzd a lapátot - zümmögi,
lassan húzd az áron.
Vígan, vígan, vígan, vígan -
az élet álom.


Az ám, és most eszembe jut éltem álmának egy hajdanvolt napja, amelyen 
kellemesen csevegő levelet kaptam hazám elnökétől, aki történetesen én voltam. 
Mint akárhány más polgár, magam is repesve vártam már, mikor közlik a 
számítógépek, mi lesz a középső nevem.
Hazám elnöke gratulált középső nevemhez. Felkért, használjam ezentúl mint 
aláírásom rendes alkotórészét, írjam ki levélszekrényemre, levélpapíromra, 
tétessem be a telefonkönyvbe, és így tovább. Nevemet garantáltan találomra 
választották ki, közölte, s nem tartalmaz semminémű utalást jellememre, 
küllememre avagy múltamra.
Csalókán semmitmondó, valósággal együgyű példákat ajánlott, miképpen lehetek 
mesterséges rokonaim szolgálatára: öntözzem távollétükben a növényeiket; 
vigyázzak a gyerekeikre, hogy egy-két órára elszabadulhassanak otthonról; ha 
ismerek valóban fájdalommentes fogorvost, tudassam velük a nevét; adjam fel a 
leveleiket; kísérjem el őket, ha félnek orvoshoz menni; látogassam meg őket 
börtönben avagy kórházban; tartsak velük, ha félelmetes filmet néznek meg.
Hehe.

Középső nevem mellesleg elbűvölt. Menten elrendeltem, hogy a Fehér Ház Elnöki 
Dolgozószobáját fessék ki sárgára, abból az alkalomból, hogy Nárcisz lettem.
És amikor épp a ház újrafestésére adtam utasítást magántitkárnőmnek, Hortense 
Borzeb-13 McBundynak, beállított az irodájába a Fehér Ház konyhájának egyik 
mosogatója. Kényes járatban volt. Zavarában a torkán akadt minden egyes szava.
Amikor nagy nehezen kibökte a mondókáját, keblemre öleltem. Azért bukkant fel a 
gőzölgő mélységekből, hogy nagy bátran tudassa velem: ő is Nárcisz-11!
- Bátyám! - mondtam én.


Harminchatodik fejezet

És az új társadalmi berendezkedést vajon nem fogadta ellenállás? Hát 
dehogyisnem. Bizony, ahogyan Eliza meg én megjövendöltük, ellenségeimet annyira 
felingerelte a mesterséges nagycsaládok eszméje, hogy megalapították a maguk 
több nyelvű mesterséges nagycsaládját.
Volt nekik is jelvényük, s még jóval megválasztásom után is viselték. A szövege 
pedig mi lehetett volna más:
HÁL ISTENNEK MAGÁNY!

Kacagnom kellett. Még akkor is, amikor a tulajdon feleségem, az egykori Sophie 
Rothschild is feltűzte ezt a jelvényt.
Hehe.

Sophie őrjöngött dühében, amikor megkapta a körlevelet elnökétől, aki 
történetesen én voltam, miszerint ezennel megszűnik Rothschild lenni. Ehelyett 
a jövőben Földimogyoró-3 lesz.
Ismétlem: sajnálom, de kacagnom kellett.

Sophie hetekig fortyogott. Aztán egy délután, amikor kiváltképpen erős volt a 
nehézkedés, bemászott az Elnöki Dolgozószobába - csupán azért, hogy közölje: 
gyűlöl.
Nem talált szíven.
Mint már említettem, tökéletesen tudatában voltam, hogy nem a magamfajtából 
faragják a tökéletes férjet.
- Azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemedsz, Wilbur - mondta 
Sophie. - Tudtam, hogy bolond vagy; azt is tudtam, hogy a nővéred bolond. De 
azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemedsz.

Sophie-nak nem kellett felnéznie rám. A padlón hevertem magam is - államat 
párnára támasztottam. Izgalmas beszámolót olvastam az Illinois állambeli 
Urbanában történt esetről.
Nem szenteltem osztatlan figyelmet Sophie-nak, úgyhogy megkérdezte:
- Mit olvasol, hogy annyival érdekesebb, mint én?
- Hát... - mondtam -, hosszú évekig én voltam az utolsó amerikai, aki kínaival 
beszélt. Ez ma már nem áll. Kínai delegáció kereste fel egy fizikus özvegyét 
Urbanában - úgy három héttel ezelőtt.
Hehe.

- A világért sem óhajtom fecsérelni drága idődet - mondotta Sophie. - A 
kínaiakhoz mindenesetre közelebb állsz, mint hozzám valaha is.
Karácsonyra kerekes széket kapott tőlem - hogy abban közlekedjék a Fehér 
Házban, amikor különösen súlyos a nehézkedés. Megkérdeztem, miért nem 
használja.
- Elszomorít - mondtam -, hogy kénytelen vagy négykézláb járni.
- Én most Földimogyoró vagyok - mondta Sophie. - Márpedig a földimogyoró 
földközelben él. A földimogyoró hihetetlenül földhözragadt. Az alantasok 
legalantasabbja, a hitványak leghitványabbja ő.

Akkoriban, a kezdet kezdetén, mindennél fontosabbnak véltem, hogy senki se 
változtathassa meg a kormány által kibocsátott középső nevét. Hiába volt ez a 
merevség. Ma már széltében-hosszában folyik a névváltoztatás - itt, a Halál 
Szigetén, és mindenütt. Nem hiszem, hogy bármit is ártana.
De Sophie-val kérlelhetetlen voltam.
- Bizonyára Héjasas akarsz lenni, vagy Gyémánt - mondottam.
- Én Rothschild akarok lenni - mondta Sophie.
- Akkor talán költözz Machu Picchura - mondtam én. Ugyanis legtöbb vérrokona 
oda költözött.

- Csakugyan ennyire szadista vagy? - kérdezte Sophie. - Képes volnál úgy 
bizonyíttatni a szeretetemet, hogy idegenekkel barátkozzam, akik most másznak 
elő a nyirkos sziklák alól, akár a fülbemászó? A százlábú? A házatlan csiga? A 
kukac?!
- Nana - mondtam én.
- Vetettél már egy pillantást arra a szörnyszülöttek parádéjára a kerítés 
előtt? - kérdezte Sophie.
A Fehér Ház parkjának kerítése előtt naponta százával tolongtak olyanok, akik 
Sophie meg az én mesterséges rokonaimnak mondták magukat.


Emlékszem, volt közöttük két ikertörpe, kezükben tábla, azon felirat: 
"Virágozzék Minden Virág!"
Emlékszem, volt ott egy nő; lila estélyi ruhája fölött katonazubbonyt viselt. 
Fején bőr pilótasisak, szemellenzőstül, mindenestül, a repülés hőskorából. Egy 
bot végén plakátot hurcolt; felirata: "Mogyoró van az ő tetején!"

- Sophie - mondtam -, ezek odakint nem az átlag amerikai közönség. És igazad 
van: valóban nyirkos sziklák alól másztak elő - akár a fülbemászó, a százlábú, 
a kukac. Se barátjuk, se rokonuk nem volt soha. Világéletükben azt kellett 
hinniük, téves mindenségbe pottyantak, hiszen senki sem fogadta őket 
szeretettel, senki sem adott munkát a kezükbe.
- Gyűlölöm őket - mondta Sophie.
- Csak rajta - mondtam én. - Szerintem azzal nemigen teszel kárt bennük.
- Nem hittem volna, hogy ilyesmire vetemedsz, Wilbur - mondta Sophie. - Azt 
gondoltam, beéred az elnökséggel. Sosem hittem volna, hogy ilyesmire vetemedsz.
- Márpedig én örülök, hogy megtettem - mondtam én. - És annak is örülök, hogy 
törődnünk kell azokkal ott a kerítésen kívül. Csupa rémült remete, akit 
emberséges új törvények csalogattak elő a nyirkos sziklák alól. Kábán kutatják 
testvéreiket, unokatestvéreiket, akikkel elnökük egy csapásra megajándékozta 
őket a nemzet társadalmi kincsesházából, amelyben eleddig kiaknázatlanul hevert 
az arany.
- Te megháborodtál - mondta Sophie.
- Felettébb valószínű - feleltem én. - Csakhogy az nem lesz érzékcsalódás, ha 
meglátom, amint azok odakint a kerítésnél egymásra lelnek, ha másra tán nem is.
- Megérdemlik egymást - mondta Sophie.
- Pontosan - mondtam én. - És megérdemelnek még valamit, ami nem is várat 
magára most, midőn kellő bátorságot gyűjtöttek, hogy idegeneket megszólítsanak. 
Figyelj, Sophie. A bajtársiasság egyszerű élménye révén órák vagy napok, de 
legfeljebb hetek múlva megindulnak felfele a fejlődés lajtorjáján.
- Nem lesz az érzékcsalódás, Sophie - mondottam -, amikor a szemem előtt válnak 
emberi lénnyé, minekutána oly sok esztendeig - amint mondod, Sophie - 
fülbemászók voltak, meg csigák, meg százlábúak meg kukacok.
Hehe.


Harminchetedik fejezet

Sophie természetesen elvált tőlem, és ékszereivel, szőrméivel, festményeivel, 
aranyrögeivel és a többivel Peruba pucolt, egy Machu Picchu-i lakótelepre.
Jóformán utolsó szavam hozzá körülbelül ez volt:
- Nem várhatnál legalább addig, amíg összeállítjuk a családmutatókat? Egész 
bizonyosan rájönnél, hogy sok jeles nővel és férfival vagy rokonságban.
- Én máris sok jeles nővel és férfival vagyok rokonságban - felelte Sophie. - 
Isten veled.

A családmutatók összeállítása és közzététele érdekében még több papírt kellett 
az Országos Levéltárból az erőműbe hordanunk. Ezúttal az Ulysses Simpson Grant 
és a Warren Gamaliel Harding elnöksége idejéből való kartonokra esett a 
választásom.
Nem adhattunk külön mutatót minden egyes állampolgárnak. Maximum annyi telt 
tőlünk, hogy teljes sorozatot szállítottunk az ország valamennyi államának 
kapitóliumába, a városházákra, rendőrkapitányságokra, valamint a 
közkönyvtárakba.

Egyetlen önös cselekedet terheli a lelkemet: még mielőtt Sophie elhagyott 
volna, megkértem, küldjenek nekünk saját Nárcisz- illetve Földimogyoró-mutatót. 
És bizony itt és most az Empire State Buildingben is megvan a saját külön 
Nárcisz-mutatóm. Vera Evetke-5 Zappától kaptam tavaly a születésnapomra. Első 
kiadás - az egyetlen valaha is megjelent kiadás.
És ha belelapozok, megint megtudhatom belőle, hogy akkori új rokonaim közé 
tartozott Clarence Nárcisz-11 Johnson, a New York állambeli Batavia 
rendőrkapitánya, meg Muhammad Nárcisz-11 X, a hajdani könnyű-nehéz súlyú 
bokszvilágbajnok, meg Maria Nárcisz-11 Tcherkassky, a chicagói opera 
prímabalerinája.

Mellesleg bizonyos szempontból örülök, hogy Sophie nem látta meg a 
családmutatóját. A Földimogyorók ugyanis valóban földhözragadt társulatnak 
bizonyultak.
A leghíresebb Földimogyoró, akire emlékszem, harmadrendű táncdalénekes volt.
Hehe.

Az ám, és mihelyt a kormány kibocsátotta a családmutatókat, a magánvállalkozás 
piacra dobta a családi lapokat. Az enyém volt a Narcissus Tükre, Sophie-é a 
Mindennapi Mogyoró. Vera mesélte a minap, hogy az Evetkék a Kéreg Közlöny-t 
járatták.
Az apróhirdetés-rovatban rokonok kerestek munkát vagy tőkét, esetleg eladásra 
kínáltak mindenféle holmit. A hírrovat különféle rokonok dicső tetteiről 
számolt be, másoktól pedig óvott, mivel kisgyerekeket molesztálnak, csalók, és 
így tovább. Közzétették a lapok a kórházban, illetve börtönben látogatható 
rokonok jegyzékét is.
A vezércikkek családi betegbiztosítást követeltek, sportegyesületek 
létrehozását szorgalmazták, és így tovább. Emlékszem, olvastam egy érdekes 
tanulmányt vagy a Narcissus Tükré-ben vagy a Mindennapi Mogyoró-ban, miszerint 
a magas erkölcsi normákat valló nagycsaládok a törvény és a rend oszlopai, és a 
rendőrség várhatólag fokozatosan felszámolható.
"Ha ismertek olyan rokont, aki bűncselekményben vesz részt - fejeződött be a 
tanulmány -, ne hívjatok rendőrt. Hívjatok még tíz rokont."
És így tovább.


Vera mesélte, hogy a Kéreg Közlöny-nek ez volt a mottója: "A derék honpolgár 
szereti családját!"

És ahogy az új családok önnön vizsgálatukba merültek, sajátos statisztikai 
jelenségek bukkantak felszínre. Jóformán valamennyi zeltlábú, például, 
játszott valamiféle hangszeren, vagy legalábbis tudott több szólamban énekelni. 
Hármójuk országos jelentőségű szimfónikus zenekar karmestere volt. Az urbanai 
özvegy, akit a kínaiak meglátogattak, szintén zeltlábú volt. Magát és fiát 
zongoraórák adásából tartotta fenn messze Urbanában.
A Dinnyék átlagban egy kilóval nyomtak többet, mint a többi család tagjai.
A Cián család hetvenöt százaléka nőnemű volt.
És így tovább.
Ami pedig az én családomat illeti: Indianapolisban és környékén sajátosan sok 
Nárcisz tömörült. Ott adták ki családi lapunkat, amelynek fejléce büszkén 
hirdette: "Megjelenik az Egyesült Államok Narcisseville városában."
Hehe.

Családi klubházak épültek. Én magam vágtam el a szalagot itt Manhattanen a 
Nárcisz klub avatásán - a Negyvenharmadik utcában, mindjárt az Ötödik 
sugárútnál.
Elgondolkodtató élmény volt, ha éppenséggel a tri-benzo-Tartamil nyugtató 
hatása alatt álltam is. Valamikor más klub tagja voltam, és másfajta 
mesterséges nagycsaládé, épp ugyanazon a helyen. Az apám úgyszintén, valamint 
mindkét nagyapám, és mind a négy dédapám.
Az épület egykor hatalmas és gazdag és jócskán középkorú férfiaknak volt a 
menedéke.
Most csak úgy nyüzsögtek benne az anyák és gyermekek; öregemberek dominóztak, 
sakkoztak, ábrándoztak, serdülők táncórákat vettek, vagy kugliztak a parkban, 
vagy a játékautomatákkal játszottak.
Kacagnom kellett.


Harmincnyolcadik fejezet

Ezen a manhattani kiruccanáson találkoztam az első "Tizenhármas Klub"-bal. 
Chicagóban tucatszám akadt efféle ordenáré lebuj, mint hallottam. Most már 
Manhattan is dicsekedhetett eggyel.
Eliza meg én arra nem gondoltunk, hogy mindazok, akiknek a középső neve 13-mal 
végződik, szinte azon nyomban összeverődnek, és megalkotják minden mesterséges 
nagycsaládok legnagyobbikát.
Mi tagadás, a másoknak ásott verembe magam estem bele, amikor a manhattani 
Tizenhármas Klub ajtónállóját megkérdeztem, benézhetnék-e egy pilantásra. 
Odabent igen sötét volt.
- Teljes tisztelettel, elnök úr - mondta erre ő -, szabad kérdeznem, 13-as ön?
- Nem - mondtam én. - Maga is tudja, hogy nem.
- Akkor pedig muszáj megkérdeznem, amit meg muszáj kérdeznem - mondta ő. - A 
legmélyebb tisztelettel, elnök úr - kérdezte -, miért nem megy, oszt bassza meg 
a hullócsillagot? Vagy éppenséggel mért nem bassza meg a fényességes 
telihóóóóóóóódat?
Kéjmámorba estem.

Az ám, és az említett látogatás alkalmával hallottam először az Elrabolt Jézus 
Krisztus Egyházáról - akkor parányi chicagói szekta volt, ám arra rendeltetett, 
hogy minden idők legnépszerűbb amerikai vallásává nőjön.
Figyelmemet egy röpirat hívta fel rá, melyet egy tiszta és sugárzó ifjú 
nyújtott át, amikor az előcsarnokon át szállodám lépcsőháza felé igyekeztem.
Az ifjú akkor különcnek tetsző módon kapkodta a fejét, mintha azt remélte 
volna, rajtakap valakit, aki egy cserepes pálma vagy egy karosszék mögül les 
rá, netán épp a feje fölül, a kristálycsillárból.
Tökéletesen lekötötte, hogy mohó pillantásokat lövelljen erre-arra; észre sem 
vette, hogy épp az imént nyújtott át egy röpiratot az Egyesült Államok 
elnökének.
- Megtudhatnám, mit keres, fiatalember? - kérdeztem.
- Megváltónkat, uram - felelte ő.
- Azt gondolja, hogy itt van a szállodában? - kérdeztem.
- Olvassa el a röpiratot, uram - felelte ő.

El is olvastam - szobám magányában, rádiószónál.
A röpirat tetején Jézus kezdetleges képmása volt, szemközt állt a szemlélővel, 
arcát azonban profilba fordította - mint a pikk bubi.
Szájában pecek. Csuklóján bilincs. Fél lábát bokában megbéklyózták és a padlóba 
erősített karikához láncolták. Alsó szemhéjáról egyetlen szabályos könnycsepp 
függött.
A kép alatt a következő kérdések és feleletek voltak olvashatók:
KÉRDÉS: Hogy hívják?
VÁLASZ: Nagytiszteletű William Uránium-8 Wainwright vagyok, az Elrabolt Jézus 
Krisztus Egyházának alapítója, Ellis sugárút 3972, Chicago, Illinois állam.
KÉRDÉS: Mikor küldi el hozzánk az Úr ismét az Ő Fiát?
VÁLASZ: Már elküldte. Jézus itt van közöttünk.
KÉRDÉS: Miért nem látjuk vagy hallunk róla?
VÁLASZ: Mert elrabolták a Sötétség Erői.
KÉRDÉS: Mi a teendő?
VÁLASZ: Vessük el minden dolgunkat, s töltsük a nap minden óráját azzal, hogy 
igyekszünk megkeresni Őt. Ha elmulasztjuk, Isten élni fog előjogával.
KÉRDÉS: Mi Isten előjoga?
VÁLASZ: Bármely pillanatban tetszése szerint elpusztíthatja az emberiséget.
Hehe.

Aznap este az étteremben láttam a fiatalembert, amint magányosan vacsorázott. 
Legnagyobb bámulatomra szüntelenül kapkodta a fejét, mégsem cseppentette el az 
ételt. Még a tányérja és a pohara alá is bekukkantott, nincs-e ott Jézus - nem 
egyszer, de százszor.
Kacagnom kellett.


Harminckilencedik fejezet

Ám épp amikor minden olyan kitűnően ment, amikor az amerikaiak - habár az 
ország csődbe került és darabokra hullott - boldogabbak voltak, mint valaha, 
egyszercsak milliószám szedte áldozatait az "albán influenza", itt pedig, 
Manhattanen a "Zöld Halál".
A nemzetnek ezzel bealkonyult. Családok maradtak, semmi más.
Hehe.

Ó, persze voltak önjelölt hercegségek, királyságok, meg más efféle kacat, 
hadseregek támadtak, erődítmények épültek imitt-amott. De csodálójuk alig 
akadt. Ez is csak olyan volt, mint a rossz idő meg a rossz nehézkedés, amit a 
családok olykor-olykor eltűrni kényszerültek.
És valamikor az idő tájt egy éjszaka az igencsak komisz nehézkedés 
beomlasztotta Machu Picchu alapjait. A házak, a bazárok, a bankok meg az 
aranyrögök meg az ékszerek meg a Kolumbusz előtti inka műgyűjtemények meg az 
Operaház meg a templomok - az egész mindenség lezúdult az Andok lejtőin, s a 
tengerben végezte.
Zokogtam.

És a családok mindenütt megfestették az Elrabolt Jézus Krisztus képét.

Egy darabig még küldözgette a nép a Fehér Házba a híreket. Mi magunk is 
megízleltük a halált, halált, halált, és minden percben vártuk, hogy meghalunk.
A testápolás rohamléptekkel hanyatlott. Már nem fürödtünk, nem mostunk 
rendszeresen fogat. A férfiak szakállt növesztettek, hajuk a vállukat verte.
Szórakozottan nekiálltunk kibelezni a Fehér Házat, a kandallókban feltüzeltük a 
bútort, meg a korlátokat, meg a faburkolatot, meg a képkereteket, és így 
tovább.
Hortense Borzeb-13 McBundy, a magántitkárnőm, meghalt influenzában. Inasom, 
Edward Eperparéj-4 Kleindienst, meghalt influenzában. Alelnököm, Mildred 
Hélium-20 Theodories, meghalt influenzában.
Mi több, tudományos tanácsadóm, dr. Albert Aquamarin-1 Piatigorsky, egyenesen 
az én karomban lehelte ki a lelkét az Elnöki Dolgozószoba padlóján.
Kis híján akkora volt, mint én. Szép kis látvány lehettünk ott a padlón.
- Mit jelent ez az egész? - kérdezte újra meg újra.
- Nem tudom, Albert - mondtam én. - És talán örülök is, hogy nem tudom.
- Kérdezzen meg egy kínait! - mondta ő, azzal elnyerte méltó jutalmát, ahogy 
mondani szokás.

Néha-néha megszólalt a telefon. De már csak olyan ritkán, hogy én magam vettem 
fel a kagylót.
- Itt az ön elnöke beszél - mondtam ilyenkor. És többnyire rá kellett 
döbbennem, hogy a göthös, kehes vonal túlsó végén holmi mitológiai lény beszél 
- "Michigan királya", mondjuk, vagy "Florida kormánybiztosa", netán "Birmingham 
megbízott polgármestere", vagy ilyesvalami.
Ám ahogy telt-múlt az idő, egyre gyérültek az üzenetek. Végül aztán egészen 
elmaradtak.
Feledésbe merültem.
Imígyen végződött elnökségem - másodszori megválasztásom harmadik 
esztendejében.
És jóformán éppily gyorsan végére járt valami más létfontosságú dolog - 
pótolhatatlan tri-benzo-Tartamil-készletem.
Hehe.

Meg se mertem számlálni maradék tablettáimat, míg úgy meg nem fogyatkoztak, 
hogy kénytelen voltam őket megszámlálni. Annyira a rabjukká váltam, annyira 
hálás voltam értük, hogy úgy éreztem, az életem is véget ér, mire elfogy a 
legutolsó.
Kifogytam az alkalmazottakból is. Hamarosan már csak egyetlenegy maradt. A 
többi mind meghalt vagy elvándorolt, mert már nem volt több üzenet.
Az egyetlenegy, aki velem maradt, bátyám volt, a hűséges Carlos Nárcisz-11 
Villavicencio, a mosogató, akit nárciszságom első napján keblemre öleltem.


Negyvenedik fejezet

Mivelhogy minden olyan sebesen szertefoszlott, és mivel már nem volt senki, 
akinek a kedvéért józanul viselkedjem, kifejlesztettem magamban a számlálási 
mániát. Megszámláltam a redőny réseit. Megszámláltam a konyhán a késeket, 
villákat, kanalakat. Megszámláltam Abraham Lincoln ágytakarójának valamennyi 
pihéjét.
Egy szép napon a lépcsőkorlát oszlopait számláltam, négykézláb, holott a 
közepesnél is csekélyebb volt aznap a nehézkedés. És akkor észrevettem, hogy 
egy férfi figyel odalentről.
Szarvasbőr nadrág volt rajta, mokasszin és mosómedvebőr sapka, a vállán 
karabély.
- Szentséges Úristen, Nárcisz elnök - mondtam magamban -, ezúttal tényleg 
bediliztél. Hisz ez nem más odalent, mint a jó öreg Daniel Boone!
Ekkor még egy férfi lépett az első mellé. Olyan egyenruhát viselt, mint a 
hajdani repülőtisztek, jóval még mielőtt elnök lettem volna, amikor még 
létezett olyasmi, mint az Egyesült Államok légiereje.
- Mindjárt kitalálom - mondtam fennhangon. - Vagy farsang van, vagy a 
Függetlenség Napja.

A pilótát szemmel láthatólag megdöbbentette a Fehér Ház állapota.
- Mi történt itt? - kérdezte.
- Csak annyit mondhatok - feleltem én -, hogy itt történelmet írtak.
- Borzasztó - mondta ő.
- Ha maga szerint a Fehér Ház rendetlen - mondtam, és az ujjam hegyével 
megkoppintottam a homlokomat -, azt látná, mi van idebent!


Még csak meg sem fordult a fejükben, hogy én vagyok az elnök. Addigra már 
teljesen összekutyulódtam.
Nem is akartak szóba állni velem, sőt, egymással sem. Mint kiderült, nem is 
ismerték egymást. Történetesen épp egyszerre érkeztek - sürgős járatban mind a 
ketten.
Bejárták a többi helyiséget, és megtalálták az én Sancho Panzámat, Carlos 
Nárcisz-11 Villavicenciót, aki épp tengerészkétszersültből, 
füstöltosztriga-konzervből meg néhány egyéb talált holmiból készített ebédet. 
Carlos visszahozta hozzám a két látogatót, és meggyőzte őket, hogy valóban én 
vagyok az elnöke annak, amit a lehető legőszintébben "a világ leghatalmasabb 
országának" nevezett.
De nagy szamár volt az a Carlos.

A pionír levelet hozott - az Illinois állambeli Urbanából, attól az 
özvegyasszonytól, akit néhány esztendeje meglátogattak a kínaiak. Akkoriban 
túlságosan sok volt a dolgom, nem értem rá utánanézni, mit kerestek a kínaiak 
ott az isten háta mögött.
Kedves dr. Swain (kezdődött a levél),
Jelentéktelen személy vagyok, zongoratanárnő, egyetlen nevezetességem, hogy egy 
igen nagy fizikusnak voltam a felesége, és egy gyönyörű fiúgyermeket szültem 
neki, halála után pedig felkeresett egy igen apró kínaiakból álló küldöttség, s 
egyikük közölte, hogy az apja ismeri önt. Apját Fu Mancsunak hívják.
A kínaiaktól értesültem róla, milyen meglepő felfedezésre jutott közvetlen a 
halála előtt férjem, dr. Felix Bauxit-13 von Peterswald. Fiam - aki 
történetesen Nárcisz-11, akárcsak ön - meg én azóta is titokban tartjuk ezt a 
felfedezést, mivel, enyhén szólva, demoralizáló színben tünteti fel az emberi 
lények helyzetét a világegyetemben. A felfedezés azzal kapcsolatos, ami 
mindannyiunkra vár halálunk után. És ami ránk vár, dr. Swain, végletesen 
unalmas.
Sehogy sem vagyok képes "mennyország", vagy "végső jutalmunk", vagy más efféle 
bűbájos néven emlegetni. Csak úgy említhetem, ahogy a férjem nevezte, és 
ahogyan alaposabb vizsgálat után ön is nevezni fogja, mégpedig 
"pulykafarm"-nak.
Hogy ne szaporítsam a szót, dr. Swain, férjem felfedezte a módját, hogyan lehet 
a holtakkal beszélni a pulykafarmon. Az eljárást nem tanította meg sem nekem, 
sem a fiamnak, sem bárki másnak. A kínaiak azonban, akiknek nyilván mindenhol 
vannak kémeik, valamiképpen rábukkantak. Eljöttek, hog áttanulmányozzák férjem 
naplóját, és megnézzék, mi maradt a felszereléséből.
Amikor kiókumlálták, voltak olyan szívesek és a fiamnak meg nekem is 
elmagyarázták, hogyan végezhetjük el a hátborzongató műveletet, ha éppen 
kedvünk van hozzá. Nekik csalódást okozott a felfedezés. Azt mondták, újdonság 
a számukra, de "csupán olyanokat érdekel, akik részesei a nyugati civilizáció 
maradványainak", már amit ez jelent.
Ezt a levelet egy jóbarátomra bízom. Remélem, hogy sikerül letelepednie 
mesterséges rokonai, a Berilliumok nagy kolóniáján, Marylandben, az ön 
közvetlen közelében.
Azért szólítom önt "dr. Swain"-nek, és nem "Elnök úr"-nak, mert levelem nem 
érint országos érdeket. Szigorúan magántermészetű levél, amelyben tudatom, hogy 
férjem készülékén számos alkalommal beszéltünk az ön halott nővérével, 
Elizával. Szerinte mindennél fontosabb, hogy ön idejöjjön és ő közvetlenül 
beszélhessen önnel.
Izgatottan várjuk látogatását. Kérem, ne vegye sértésnek fiam és az ön öccse, 
David Nárcisz-11 von Peterswald viselkedését; önhibáján kívül kénytelen trágár 
kifejezéseket és mozdulatokat használni a legalkalmatlanabb pillanatokban is. 
Tourette-kórban szenved.
Alázatos szolgája
Wilma zeltlábú-17 von Peterswald
Hehe.


Negyvenegyedik fejezet

Mélységesen meghatódtam, a tri-benzo-Tartamil ellenére.
Kibámultam a pionír izzadt lovára: a Fehér Ház parkjának térdig érő füvén 
legelészett. Azután magához a hírnökhöz fordultam.
- Hogy került önhöz ez a levél? - kérdeztem.
Elmondta, hogy Tennessee és Nyugat-Virginia határán véletlenül lelőtt egy 
férfit, aki nyilván nem volt más, mint Wilma zeltlábú-17 von Peterswald jó 
barátja, a Berillium. Összetévesztette egy ősi ellenségével.
- Newton McCoynak néztem - magyarázta.
Megpróbálta ártatlan áldozatát visszacsalogatni az életbe, de az meghalt 
üszkösödésben. Halála előtt azonban a Berillium keresztényi becsületszavát 
vette, hogy azt a levelet, amelynek továbbítását ő maga esküvel fogadta, 
eljuttatja az Egyesült Államok elnökéhez.

A nevét tudakoltam.
- Byron Hatfield - mondta.
- Mi a kormány által kibocsátott középső neve? - kérdeztem.
- Mink azzal nemigen törődünk - felelte.
Kiderült, hogy az ország kevés vér szerinti nagycsaládjának tagja, amely 1882 
óta szüntelen hadban áll egy másik hasonló családdal.
- Nem sokat adtunk mink az efféle újmódi nevekre - magyarázta.

A pionír meg én amolyan piskótalábú arany báltermi székeken üldögéltünk, 
amelyeket állítólag még Jacqueline Kennedy vásárolt a Fehér Háznak, valamikor 
réges-régen. Hasonló ülőalkalmatosságon pihent a pilóta, és alig várta, hogy 
övé legyen a szó. A mellzsebére tűzött névlemezre pillantottam. Ez állott 
rajta:
BERNARD O'HARE KAPITÁNY


- Kapitány - mondottam -, úgy látszik, ön sem igen ad az újmódi nevekre. - Az 
is feltűnt nekem, hogy túlságosan is koros a kapitányi ranghoz, ha ugyan még 
létezik ilyesmi. Bizony, közel járt a hatvanhoz.
Arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem őrült, és az öltözéket úgy 
találta valahol. Annyira fellelkesült és megkavarodott újdonsült 
megjelenésétől, gondoltam, hogy kevesebbel be sem érte: meg kellett mutatnia 
magát az elnökének.
Valójában azonban a pilóta tökéletesen épeszű volt. Az elmúlt tizenegy 
esztendőben egy titkos, föld alatti siló mélyén állomásozott, a Rock Creek 
Parkban. Soha még a hírét sem hallottam annak a silónak.
Holott egy elnöki helikopter rejtőzött benne, ezer meg ezer liter 
felbecsülhetetlen értékű benzinnel egyetemben.

Végül aztán nagy sokára, parancsát megtagadva, előjött, hogy megtudja - az ő 
szavaival -: "Mégis mi a csuda történik".
Kacagnom kellett.

- Alkalmas még a helikopter a repülésre? - kérdeztem.
- Igenis, uram - felelte. Az elmúlt két év során ő maga tartotta karban. 
Szerelői sorra elvándoroltak.
- Fiatalember - mondtam -, ezért kitüntetésben részesítem. - Foszlott 
hajtókámról levettem egy jelvényt, és az ő hajtókájára tűztem.
A jelvényen természetesen ez állt:
NINCS TÖBBÉ MAGÁNY!


Negyvenkettedik fejezet

A pionír nem fogadott el kitüntetést. Inkább élelmet kért a hosszú útra - 
vissza honi hegyei közé.
Adtunk, amink csak volt - annyi tengerészkétszersültet és füstölt 
konzervosztrigát, amennyi csak belefért a nyeregtáskájába.

Az ám, és Bernard O'Hare kapitány, meg Carlos Nárcisz-11 Villavicencio meg én 
másnap hajnalban felszálltunk a silóból. Aznap oly üdvösséges volt a 
nehézkedés, hogy egy szél sodorta köménymag se fogyasztott volna több energiát, 
mint a mi helikopterünk.
Ahogy a Fehér Ház fölött lebegtünk, integettem.
- Isten hozzád! - mondtam.

Először Indianapolisba akartam repülni, amelyet sűrűn benépesítettek a 
Nárciszok. Tódultak oda az ország minden zugából.
Carlost majd ott hagyjuk, mesterséges rokonainak gondjaira, élte alkonyán. 
Örültem, hogy megszabadulhatok tőle. Úgy untatott, hogy szinte sírtam.

Onnan Urbanába megyünk, közöltem O'Hare kapitánnyal - azután gyermekkorom 
színhelyére, Vermontba.
- Végezetül pedig - ígértem - a helikopter az öné, kapitány. Szállhat, akár a 
madár, amerre kedve tartja. Csakhogy keserves időknek néz elébe, ha nem szerez 
magának valami rendes középső nevet.
- Ön az elnök - mondta erre ő. - Nevezzen el ön.
- Legyen a te neved Saskeselyű-1 - mondtam én.
Szörnyen tetszett neki. A kitüntetést is nagyon szerette.

Az ám, és még maradt egy kis tri-benzo-Tartamilom, és annyira boldoggá tett, 
hogy egyáltalán valahova elmehetek, miután olyan sokáig kotlottam 
Washingtonban, hogy évek óta először dalra fakadtam.
Arra is emlékszem, mit daloltam. Eliza meg én rengeteget énekeltük ezt a nótát 
titokban, valamikor régen, amikor még idiótának hittek bennünket. Ott 
énekeltük, ahol nem hallhatta meg senki - Elihu Roosevelt Swain professzor 
mauzóleumában.
Most pedig alighanem megtanítom rá Melodyt és Isadore-t a születésnapi 
zsúromon. Ennél jobb nótát nem is énekelhetnének, amikor új kalandokra indulnak 
a Halál Szigetén.
gy hangzik a nóta:

Megyünk, hogy lássuk a nagy Varázslót,
Ózt, a Csodák Csodáját.
Ha valaha is volt menő Varázsló,
Őz az, a Csodák Csodája.

És így tovább.

Hehe.


Negyvenharmadik fejezet

Melody meg Isadore bement ma a Wall Streetre - meglátogatták Isadore 
nagycsaládját, a Vackorokat. Valamikor nekem is felajánlották a Vackorságot. 
Vera Evetke-5 Zappának is. Egyikünk sem fogadta el.
Az ám, és elmentem sétálni én is - ki a csecsemő piramisához, a Broadway meg a 
Negyvenkettedik utca sarkán, azután át a Negyvenharmadik utcán a hajdani 
Nárcisz Klubhoz, ami valamikor réges-régen az Évszázados Társulat volt; aztán 
keletnek, át a Negyvennyolcadik utcán a lakóházhoz, ahol Vera gazdaságának 
rabszolgái élnek, és amely egykor az én szüleim háza volt.
A ház lépcsőjén magába Verába botlottam. Rabszolgái mind odaát voltak a hajdani 
ENSZ Parkban; görögdinnyét meg kukoricát meg napraforgót ültettek. Hallottam, 
amint a "Mississippi"-t éneklik. Mindig olyan vidámak. Felettébb szerencsésnek 
tartják magukat, amiért rabszolgák lehetnek.
Evetke-5 valamennyi, s mintegy kétharmaduk hajdani Vackor. Ha valaki Vera 
rabszolgája akar lenni, Evetke-5-re kell változtatnia a nevét.
Hehe.


Vera is rendszerint együtt dolgozik a rabszolgáival. Imádja a nehéz munkát. 
Most azonban azon kaptam, hogy henyén játszadozik egy szépséges 
Zeiss-mikroszkóppal, amit egyik rabszolgája előző napon ásott ki egy kórház 
romjai közül. Eredeti gyári csomagolása megóvta az évek hosszú során át.
Vera nem vette észre, hogy közeledem. Gyerekes komolysággal és ügyetlenséggel 
kukucskált a műszerbe, forgatta a gombokat. Nyilvánvalóan sosem használt még 
mikroszkópot.
Odalopakodtam mögéje, és rákiáltottam:
- Huhu!
Elkapta a fejét a nézőkétől.
- Helló - mondtam.
- Holtra rémítettél - mondta Vera.
- Bocsánat! - mondtam, és nevettem.
Ezek a hajdani játékok ma is élnek. Milyen jó.

Nem látszik semmi - panaszkodott Vera a mikroszkópra.
- Csak éppen fürge állatkák, amelyek meg akarnak ölni és felfalni bennünket - 
mondtam én. - Csakugyan szeretnéd látni őket?
- Egy opált néztem - mondta Vera. Opál és gyémántköves karkötőt borított a 
mikroszkóp tárgyasztalára. Vera drágakőgyűjteménye dollármilliókat ért volna 
valamikor réges-régen. Aki csak ékszert talált, neki adta, ahogy nekem a 
gyertyatartókat.

Az ékszer nem volt jó semmire. A gyertyatartó sem, hiszen Manhattanen nem volt 
már gyertya. Az emberek esténként egy tálka faggyúba dugott ronggyal 
világították otthonukat.
- Az opálon valószínűleg ott a Zöld Halál - mondtam. - Valószínűleg mindenen 
ott a Zöld Halál.
Bennünket mellesleg azért nem pusztított el a Zöld Halál, mert bevettük az 
ellenszerét, amelyet véletlenségből fedeztek fel Isadore rokonai, a Vackorok.
Ha felforgatóval, vagy akár felforgatók egész hadseregével akartunk volna 
elbánni, mást se kellett volna tennünk, mint megvonni tőle az ellenszert, s az 
illető menten útra kel a túlvilágra, a pulykafarmra.
A Vackorok között egyébként nem voltak nagy tudósok. A vakszerencse révén 
fedezték fel a kór ellenszerét. Tisztítatlanul ették a halat, és az ellenszer, 
valószínűleg holmi réges-régi szennyeződés maradványa, ott rejlett az 
elfogyasztott hal zsigereiben.

- Vera - szólaltam meg - ha egyszer működésbe hozod azt a mikroszkópot, 
olyasmit láthatsz, amitől megszakad a szíved.
- Mitől szakadna meg az én szívem? - kérdezte Vera.
- Meglátnád az organizmusokat, amelyek a Zöld Halált okozzák - mondtam én.
- És mért sírnék attól? - kérdezte Vera.
- Mert lelkiismeretes teremtés vagy - mondtam én. - Hát nem érted, hogy 
tízmilliárdszámra öldössük őket - ahányszor csak bevesszük az ellenmérget?
Kacagtam.
Vera nem kacagott.
- Én azért nem kacagok - mondta Vera -, mert ahogy így váratlanul betoppantál, 
elrontottad a születésnapi meglepetésedet.
- Hogyhogy? - kérdeztem én.
- Donna - utalt az egyik rabszolgájára - neked szánta ezt ajándékba. És most 
vége a meglepetésnek.
- Hm - mondtam én.
- Azt hitte, hogy ez valami extra különlegesen cifra gyertyatartó.

Vera bizalmasan közölte, hogy a hét elején Melody és Isadore meglátogatták, és 
megint elmondták: szívből remélik, hogy egy szép napon majd rabszolgái 
lehetnek.
- Igyekeztem megértetni velük, hogy a rabszolgaság nem való mindenkinek - 
mondotta Vera.

- Azt mondd meg nekem - folytatta -, mi lesz a rabszolgáimmal, ha meghalok?
- "Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől - mondtam neki -, mert a holnap majd 
aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja."
- Ámen - mondta ő.


Negyvennegyedik fejezet

Ott a ház lépcsőjén, a jó öreg Verával az észak-indianai Maxinkuckee tavi 
csatáról idézgettük emlékeinket. Úton Urbana felé a helikopterről láttam a 
csatát. Vera meg éppenséggel ott volt a sűrűjében, alkoholista férjével, Lee 
Késhüvely-13 Zappával. Michigan királyának egyik tábori konyhájában voltak 
szakácsok, a csatatéren.
- Mint a hangyák, olyanok voltatok onnan a magasból - mondtam -, vagy mint a 
baktériumok a mikroszkóp alatt. - Nem mertünk lejjebb ereszkedni, nehogy 
lelőjenek.
- Mi is hasonlóképpen voltunk vele - mondta Vera.
- Ha ismertelek volna, megpróbáltalak volna megmenteni - mondtam.
- Azzal az erővel akár egy baktériumot próbálhattál volna kimenteni a többi 
millió közül, Wilbur - mondta Vera.

Verának nemcsak a konyhasátor körül fütyülő golyókat, gránátokat kellett 
elviselnie. Iszákos férje ellen is védekeznie kellett, aki a csata kellős 
közepén elagyabugyálta.
Kék-zöld foltok voltak Vera szeme alatt. Az állkapcsa eltört. Férje kihajította 
a sátorból. Vera hanyatt zuhant a sárba. Férje utánament: meg akarta magyarázni 
Verának, mi módon kerülheti el a jövőben a hasonló incidenseket.
Lee Késhüvely-13 Zappa épp jókor lépett ki a sátorból, hogy beleszaladjon egy 
ellenséges huszár lándzsájába.
- Szerinted mi a mese tanulsága? - kérdeztem Verát.
Kérges tenyerét a térdemre tette.
- Wilbur - válaszolta -, sose házasodj.


Beszélgettünk Indianapolisról is, amit ugyanazon az úton látogattam meg, s ahol 
Vera meg a férje pincérnő, illetve csapos volt egy Tizenhármas Klubban - 
mielőtt felcsaptak Michigan királyának seregébe.
Megkérdeztem, milyen volt belülről a klub.
- Ó, hát tudod... - mondta Vera -, voltak ott kitömött fekete macskák, meg 
töklámpások, meg pikk ászok tőrrel az asztalhoz szögezve, meg minden. Én 
neccharisnyát viseltem, tűsarkot, meg álarcot, meg mindent. Valamennyi pincérnő 
meg a csaposok meg a kidobóember vámpírkarmokat hordtak.
- Hm - mondtam én.
- Denevérsültnek hívtuk a sült virslit - mondta.
- Öhöm - mondtam én.
- A ginnel keresztelt paradicsomlét meg "Drakula-koktél"-nak - mondta Vera.
- Aha - mondtam én.
- Pont olyan volt, mint bármelyik Tizenhármas Klub - mondta Vera -, de nem volt 
sikere. Akárhány tizenhármas él ott, Indianapolis egyszerűen nem Tizenhármas 
város. Indianapolis Nárcisz-város. Aki ott nem volt Nárcisz, azt nem vették 
semmibe.


Negyvenötödik fejezet

Mondhatom, engem már ünnepeltek mint sokszoros milliomost, mint 
gyermekgyógyászt, mint szenátor, mint az Egyesült Államok elnökét. De mindez 
semmi ahhoz a fogadtatáshoz, amelyben az Indiana állambeli Indianapolis 
részesített, mint Nárciszt!
Szegény nép lakott arrafelé, keservesen megtizedelte őket a halál, a közművek 
felmondták a szolgálatot, aggasztotta őket a közelben tomboló csata. De azért 
felvonulást és lakomát rendeztek a tiszteletemre, no és természetesen Carlos 
Nárcisz-11 Villavicencio tiszteletére is - olyat, hogy a régi Róma elbújhatott 
volna mellette!

Azt mondta nekem Bernard Saskeselyű-1 O'Hare kapitány:
- Az áldóját, elnök úr - ha ezt tudom, arra kértem volna, Nárcisznak nevezzen.
gy szólottam tehát:
- Legyen a te neved mától Nárcisz.

A legszívvidítóbb és leglélekemelőbb dolog azonban, amit odakint tapasztaltam, 
a Nárciszok heti családi találkozója volt.
Az ám, és nekem szavazati jogom volt azon a gyűlésen, meg a pilótámnak is, meg 
Carlosnak is, meg valamennyi férfinak, nőnek, kilenc év feletti gyermeknek is.
Kis szerencsével akár a gyűlés elnöke is lehettem volna, holott alig egy napja 
tartózkodtam a városban. Az egybegyűltek sorshúzás révén választottak elnököt. 
A sors aznap egy tizenegy esztendős fekete leányzónak, Dorothy Nárcisz-7 
Garlandnak kedvezett.
Tökéletesen alkalmas volt rá, hogy levezesse a gyűlést, akárcsak, gondolom, 
valamennyi jelenlévő.

Dorothy felvonult az elnöki pulpitushoz, ami mögül csak a feje látszott ki.
Az én kis unokahúgom minden mentegetőzés, minden öngúny nélkül felállt egy 
székre. Sárga kalapácsával csendre koppintotta a gyűlést, és így szólt 
tiszteletteljesen hallgató atyafiságához:
- Mint legtöbben tudjátok, jelen van közöttünk az Egyesült Államok elnöke. 
Engedelmetekkel felkérem, napirendünk végeztével szóljon hozzánk néhány szót.
- Óhajtja valaki ezt mint indítványt előterjeszteni? - kérdezte Dorothy.
- Indítványozom, hogy Wilbur unokaöcsénket kérjük fel, a napirend végeztével 
intézzen beszédet a gyűléshez - szólalt fel a mellettem ülő öregember.
Az indítványt szavazásra bocsátották.
Az indítványt megszavazták, noha imitt-amott elhangzott néhány hallhatólag 
őszinte és semmiképpen sem tréfás "Nem!" és "Azt már nem!" is.

A napirend legsürgetőbb pontja négy személy kiválasztása volt a Michigan 
királyának seregében elesett négy Nárcisz pótlására. A király egyidejűleg 
viselt háborút a nagytavi kalózok, illetve Oklahoma nagyhercege ellen.
Emlékszem, volt ott egy szép szál fiatalember, mesterségére nézve kovács, aki 
így szólt az egybegyűltekhez:
- Engem küldjetek. Legfőbb vágyam, hogy kinyírjak egypár Vadtelepest, hacsak 
nem Nárciszok. - És így tovább.
Meglepetésemre több szónok is leteremtette harcias kedvéért. A háború nem 
tekinthető mulatságnak, közölték vele, mint ahogy nem is mulatság - itt 
tragédiáról folyik a szó, úgyhogy ajánlatos lesz neki is tragikus ábrázatot 
öltenie, mert még kiebrudalják a gyűlésről.
"Vadtelepes"-nek az oklahomaiakat nevezték, tágabb értelemben mindenkit, aki 
csak Oklahoma nagyhercegét szolgálta, márpedig ezek között akadt Missouri-beli 
"Kivagyi" éppúgy, mint kansasi "Prédaleső", iowai "Sólyomszem", és így tovább, 
a végtelenségig.
A kovácsnak tudtára adták, hogy a "Vadtelepes" is ember, se jobb, se rosszabb, 
mint a belevaló indianai gyerekek.
Az öregember meg, aki azt indítványozta, hogy később adják meg nekem a szót, 
felállt, és így beszélt:
- Fiatalember, maga se különb, mint az albán influenza vagy a Zöld Halál, ha 
élvezetből öl.

Le voltam nyűgözve. Rádöbbentem: országok sosem ismerhetik el, hogy a háborújuk 
tragédia - családok azonban nemcsak elismerhetik, de el is kell ismerniök.
Bravó!

A kovácsot azonban főképp azért nem engedték el a háborúba, mert már addig is 
három törvénytelen gyerek apja volt, három anyától, "kettő meg most készül", 
jegyezte meg valaki.
Nem engedték megszökni a temérdek gyerek gondja elől.


Negyvenhatodik fejezet

Azon a gyűlésen még a gyerekek meg a részegek meg az eszelősök is betéve tudták 
a parlamenti házszabályokat. Az a kislány az emelvényen olyan fürgén és 
céltudatosan irányította az eseményeket, mintha csak holmi istennőféle állt 
volna ott, hóna alatt egy kéve mennykővel.
Engem meg mélységes tisztelettel töltött el az egész eljárás, amit mindaddig 
holmi nagyképű pojácaságnak tekintettem.

Mind a mai napig megmaradt bennem ez a tisztelet, úgyhogy épp mostanában néztem 
utána az Enciklopédiában, itt az Empire State Buildingben, hogy ki találta fel 
ezt a szabályzatot.
Henry Martyn Robertnek hívták az illetőt. A West Point-i katonai akadémián 
végzett. Mérnök volt. Idővel felvitte a tábornokságig. A Polgárháború előtt 
azonban, amikor hadnagyként állomásozott a massachusettsi New Bedfordban, 
egyszer neki kellett egy egyházi gyűlést levezetnie, és tökéletesen kicsúszott 
a kezéből.
Mert nem voltak szabályok.
Úgyhogy ez a katonaember szépen letelepedett, és megfogalmazott néhány 
szabályt, amelyek szakasztott ugyanazok voltak, mint amiket én a gyakorlatban 
tapasztaltam, Indianapolisban. Ki is adta Robert-féle Regula címmel, ami 
szerintem mind a mai napig a négy legnagyobb amerikai találmány egyike.
A többi három az Egyesült Államok Alkotmányának módosítása, a Kigyógyult 
Alkoholisták alapszabályzata, valamint a mesterséges nagycsaládok elve, amit 
Eliza meg én álmodtunk meg.

A három újonc egyébként, akiket az indianapolisi Nárciszok gyűlése végül 
megszavazott Michigan királyának seregébe, mind könnyen nélkülözhető ember 
volt, akinek ráadásul, a szavazók véleménye szerint, eddig a leggondtalanabb 
volt az élete.
Hehe.

A napirend következő pontja azoknak a Nárcisz menekülteknek az élelmezésével és 
elhelyezésével foglalkozott, akik az állam északi részén dúló csaták elől 
szivárogtak be a városba.
A gyűlés megint leszavazott egy fantasztát. Egy egész szép, de zavaros fiatal 
nő, akinek szemmel láthatólag eszét vette az emberszeretet, kijelentette, hogy 
legkevesebb húsz menekültet fogadhat be az otthonába.
Valaki felállt, és közölte a nővel: oly csapnivaló háziasszony, hogy a tulajdon 
gyerekei is otthagyták, és rokonokhoz költöztek.
Másvalaki felhívta a nő figyelmét: annyira szórakozott, hogy a kutyája is éhen 
pusztult volna, ha szomszédok nincsenek, és hogy a házát is háromszor 
felgyújtotta volna, merő gondatlanságból.

Ez úgy hangzik, mintha a gyűlés résztvevői kegyetlenek lettek volna. Holott a 
nőt "Grace húgom"-nak, "Grace kuzin"-nak szólították, aszerint, ki beszélt 
hozzá. Persze nekem is unokatestvérem volt, Nárcisz-13 lévén.
Mi több: Grace kuzin csak önveszélyes volt, úgyhogy senki sem haragudott rá. 
Mint megtudtam, a gyerekei jóformán amint járni tudtak, odébbálltak és külön 
háztartásokba költöztek. Eliza meg az én találmányomnak minden bizonnyal ez 
volt az egyik legvonzóbb tulajdonsága: a gyerekek annyi otthon és annyi szülő 
között válogathattak.
Ami Grace kuzint illeti, úgy hallgatta magáról a kemény szavakat, mint akit 
meglep a dolog, de az igazságában nem kételkedik. Nem menekült el könnyek 
között. Ott maradt a gyűlés végéig, tiszteletben tartva Robert Reguláját, s 
élénk figyelemmel kísérte az elhangzottakat.
Az "új ügyek" elnevezésű napirendi pont kapcsán Grace kuzin azt indítványozta, 
hogy minden Nárciszt, aki a nagytavi kalózoknál vagy Oklahoma nagyhercege 
hadseregében szolgált, taszítsanak ki a családból.
Az indítványt egyhangúlag elvetették.
A gyűlésen elnöklő kislány pedig így szólt hozzá:
- Grace kuzin, magad is jól tudod, mint mindannyian, hogy "Aki egyszer Nárcisz 
lett, Nárcisz is marad".


Negyvenhetedik fejezet

Végre rám került a sor.
- Testvéreim, unokatestvéreim - szóltam -, az országotok semmivé foszlik. Mint 
láthatjátok, elnökötök is már csak árnya hajdani árnyékának. Nem áll előttetek 
más, mint a ti szenilis Wilbur bátyátok.
- Marha jó elnök voltál, Billy bátyó! - kiáltott közbe valaki a terem végéből.
- Szívesen adtam volna országomnak békét is, nemcsak testvériséget - 
folytattam. - Sajnálattal kell azonban leszögeznem, hogy béke nincs. Rálelünk. 
Elveszítjük. Megint rálelünk. Megint elveszítjük. Istennek hála, a gépek végre 
eltökélték, hogy nem harcolnak tovább. Már csak az emberek.
És Istennek hála, nincsen már idegenek között háború. Engem nem érdekel, ki 
harcol ki ellen - a túlsó oldalon mindenkinek vannak rokonai.

A gyűlés legtöbb résztvevője nemcsak Nárcisz volt, hanem az Elrabolt Jézus 
Krisztus keresője is. Megállapítottam, hogy kellemetlen ilyen közönséghez 
szólni. Mondhattam akármit, ide-oda kapkodták a fejüket, abban a reményben, 
hogy megpillantják Jézust.
De a szavaim láthatólag elértek hozzájuk, mert a megfelelő pillanatokban 
tapsoltak, éljeneztek - úgyhogy nyomtam tovább a szöveget.

- Mivel immár családok vagyunk csak, és nem nemzet - mondtam -, sokkalta 
könnyebb lesz a háborúban irgalmat nyernünk és irgalmat osztanunk.
Idefelé jövet messze északon alkalmam volt megfigyelni egy csatát a Maxinkuckee 
tó vidékén. Láttam lovakat meg dárdákat meg karabélyokat meg tőröket meg 
pisztolyokat, és láttam egy-két ágyút. Láttam néhány embert elesni. És láttam 
azt is, amint az emberek összeölelkeznek, és sok volt a szökés, és sokan 
megadták magukat.
- Ennyi újságot hozhatok nektek a Maxinkuckee tavi csatából - mondtam:
- Nincs tömegmészárlás.


Negyvennyolcadik fejezet

Még Indianapolisban voltam, amikor Michigan királya rádión meghívott. 
Üzenetének napóleoni volt a hangja. A királynak örömére szolgálna, úgymond, ha 
az Egyesült Államok elnökét audiencián fogadhatná nyári palotájában, a 
Maxinkuckee tó partján. Az üzenet értelmében a királyi őrök utasítást kaptak, 
hogy biztosítsák szabad átutazásomat. Közölte az üzenet, hogy a csata 
befejeződött. "A győzelem a miénk", szólt az üzenet.
Pilótámmal hát odarepültünk.
Húséges szolgánkat, Carlos Nárcisz-11 Villavicenciót ott hagytuk, töltse 
hátralévő éveit számtalan rokonának körében.
- Jó szerencsét, Carlos bátyám - mondtam én.
- Hazaérkeztem hát, elnök úr, édes öcsém - válaszolta ő. - Köszönöm magának is, 
Istennek is, amit értem tett. Nincs többé magány!

Valamikor réges-régen "történelmi jelentőségű"-nek mondották volna találkozómat 
Michigan királyával, kamerák, mikrofonok, tudósítók jelenlétében. gy azonban 
csak gyorsírók jegyzeteltek, akiket a király "tollnok" néven emlegetett.
Méltán illette efféle ódon címmel azokat a tollforgató férfiakat. Legtöbb 
katonája jóformán írni-olvasni sem tudott.

O'Hare kapitány meg én az ápolt gyepen szálltunk le, a király nyári palotája - 
egy hajdani katonai magánakadémia - előtt. Amerre csak néztünk, mindenhol 
katonák térdepeltek - bizonyára azok, akik a legutóbbi csatában rossz fát 
tettek a tűzre. Tábori csendőrök őrizték őket. Tőrrel, meg zsebkéssel meg 
ollóval nyírták a füvet - büntetésből.

Katonai sorfal között léptünk be a palotába O'Hare kapitány meg én. Holmi 
díszőrségféle volt vélhetőleg. Mindegyik katona zászlót emelt a magasba, 
amelyre mesterséges nagycsaládjának jelvényét hímezték - almát, alligátort, a 
lítium vegyjelét, és így tovább. 
Micsoda nevetségesen elcsépelt történelmi helyzet, gondoltam. A csatáktól 
eltekintve másból sem áll a nemzetek történelme, miny hogy a magamfajta 
hatalmukvesztett vén trotlik, vastagon kábszerelve és hajdani lanyha 
népszerűségüket cipelve, ifjú pszichopaták elé járulnak, hogy megcsókolják a 
cipőjüket.
Valahol mélyen kacagnom kellett.

Egymagamban vezettek be a király spártai magánlakosztályába. Irdatlan terem 
volt; valamikor réges-régen itt tarthatták a katonai akadémia báljait. Most egy 
szál tábori ágy állt benne, térképekkel borított hosszú asztal, a falnak 
támasztva meg egy rakás összehajtott tábori szék.
Maga a király a térképek előtt ült, és tüntetőleg egy könyvet olvasott, amely 
Thuküdidész művének, A peloponnészoszi háború történeté-nek bizonyult.
A király mögött három tollnok állt - ceruzával, blokkal.
Nem volt több ülőhely, sem nekem, sem másnak.
Elébe plántáltam magam, kezemben kopott cilinderemmel. A király nem pillantott 
fel nyomban a könyvéből, holott az ajtónálló igazán eléggé hangosan jelentett 
be.
- Felség - mondotta volt az ajtónálló -, dr. Wilbur Nárcisz-11 Swain, az 
Egyesült Államok elnöke!

Nagy sokára felpillantott, és én jót mulattam magamban, hogy kiköpött a 
nagyapja: dr. Stewart Rawlings Mott, az az orvos, aki a nővéremet meg engem 
kezelt Vermontban, valamikor réges régen.

Egy icipicit sem féltem tőle. Persze a tri-benzo-Tartamilnak köszönhettem, hogy 
szoanyírt és blazírt vagyok. No meg aztán az elégnél is jobban megelégeltem már 
az életnek nevezett vásári komédiát. Felettébb formás kis kalandnak találtam 
volna, ha a király azon nyomban kizavar a kivégzőosztag elé.
- Azt hittük, ön meghalt - mondta a király.
- Nem én, felség - mondtam én.
- Nagyon régen nem hallottunk önről - mondotta ő.
- Washington is kifogy olykor az ötletekből - mondtam én.

A tollnokok buzgón jegyezték az eleven történelemnek eme darabkáját.
A király felém tartotta könyvének gerincét, hogy elolvashassam a címet.
- Thuküdidész - mondotta.
- Hm - mondtam én.
- Csupán történelmet olvasok - mondta ő.
- Felettébb bölcs dolog az ön helyzetében, felség - válaszoltam.
- Aki nem okul a történelemből, arra kárhoztatik, hogy megismételje - mondta a 
király.
A tollnokok körmöltek.
- Az ám - mondtam én. - Ha leszármazottaink nem tanulmányozzák mélyrehatóan a 
mi időnket, majd azon kapják magukat, hogy megint csak kimerítették a bolygó 
ásatag üzemanyagkészletét, hogy megint csak milliószám vitte el őket az 
influenza meg a Zöld Halál, hogy az ég megint elsárgult a hónaljpermet 
hatóanyagától, hogy megint csak két méter magas, szenilis elnököt választottak, 
és hogy megint csak alatta maradtak szellemiekben-lelkiekben az irinkó-pirinkó 
kínaiaknak.
A király nem kacagott velem.
Feje fölött egyenesen tollnokaihoz intéztem a szót.
- A történelem nem egyéb, mint meglepetések sorozata - mondottam. - Semmi másra 
nem készíthet fel bennünket, mint újabb meglepetésekre. Kérem, jegyezzék.


Negyvenkilencedik fejezet

Kiderült, hogy a király egy történelmi okmányt óhajt velem aláíratni. Az okmány 
rövid volt. Tudomásul vettem benne, hogy én, az Amerikai Egyesült Államok 
elnöke, nem gyakorlok többé hatalmat az észak-amerikai kontinens ama része 
fölött, amelyet Napóleon Bonaparte adott el hazámnak 1803-ban, s amely 
"Louisianai Szerzemény" néven ismeretes.
Az okmány értelmében tehát én a mondott területet egy dollárért eladom Stewart 
Lilebíbic-2 Mottnak, Michigan királyának.
Irinkó-pirinkó betűkkel írtam alá. Mintha hangyafiókák másznának a papíron.
- Váljék egészségére - mondtam.
Az eladott terület java részét Oklahoma nagyhercege foglalta el, azonkívül 
nyilván még néhány általam ismeretlen nagyfejű és kisisten.
Ezek után őfelsége nagyapjáról társalogtunk.
Aztán O'Hare kapitány meg én útra keltünk az illinoisi Urbanába, elektronikus 
találkozóra réges-régen halott nővéremmel.
Hehe.

Az ám, és most reszkető kézzek, sajgó fejjel írok, mivelhogy tegnap este a 
születésnapi zsúromon túlságosan sokat ittam.
Vera Evetke-5 Zappa gyémántokkal borítva érkezett; hordszéken hozták át a 
bálványfa-erdőn, tizennégy rabszolga kíséretében. Vera bort és sört hozott 
nekem, én pedig berúgtam. Legmámorítóbb ajándéka azonban az az ezer gyertya 
volt, amit ő meg a rabszolgái öntöttek egy gyarmati öntőmintában. Az ezer 
gyertyát beledugtuk ezer gyertyatartóm üresen álló szájába, s valamennyit 
felállítottuk az előcsarnok padlatán.
És aztán meggyújtottuk valamennyit.
És ahogy ott álltam a pici, libegő lángok között, Istennek éreztem magamat, 
térdig Tejútban.


Záróbeszéd

Dr. Swain, mielőtt tovább írhatott volna, meghalt. Elnyerte méltó jutalmát.
Annak, amit leírt, amúgy sem volt olvasója, aki panaszkodhatott volna, hogy a 
mese szálai elvarratlan maradtak.
Meséje mindenesetre csúcspontjára érkezett azzal, hogy egy dollárért - amit nem 
kapott meg soha - viszonteladta egy bandavezérnek a Louisianai Szerzeményt.
Az ám, és úgy halt meg, hogy büszke volt arra, amit ő meg a nővére tettek a 
társadalom jobbítására; ezt a verset hagyta ugyanis hátra, talán abban a 
reményben, hogy valaki majd felírja a fejfájára:

És hogy mérlegeltük mi, hogy mekkora a tét,
az ember börleszkjét és, igen, az istenét?
Otthon, egy fotelben elnyúlva,
hála neked,
a játszmát álmunkban játszva újra.

Nem ért el odáig a történetben, hogy mesélhetett volna az urbanai elektronikus 
szerkentyűről, amelynek révén elméjét újra egyesíthette halott nővérének 
elméjével, hogy újrateremtsék gyermekkori géniuszukat.
A szerkentyű, amelyet a kevesek, akik tudtak róla, "Huligán"-nak neveztek, 
szemre közönséges barna agyagcsődarab volt - két méter hosszú, az átmérője húsz 
centi. Csak úgy odarakták egy acélszekrény tetejére, amely egy óriás 
részecskegyorsító irányítószerkezetét tartalmazta. A részecskegyorsító a 
városszéli kukoricaföldeken kanyargott csőszerkezetű mágneses versenypálya 
volt, szubatomikus entitások részére.
Az ám.
Maga a Huligán pedig voltaképpen szellem volt, hiszen a részecskegyorsító már 
réges-régen meghalt, elektromosság híján.
A csődarabot egy Francis Vasérc-7 Huligan nevű kapus rakta fel a döglött 
acélszekrény tetejére, és egy pillanatra melléje tette a csajkáját is. És a 
csőből hangokat hallott.

Megkereste azt a tudóst, aki valamikor a szerkezetet konstruálta. Dr. Felix 
Bauxit-13 von Peterswald volt az a tudós. A cső azonban nem volt hajlandó újra 
megszólalni.
Dr. von Peterswald mindazonáltal bebizonyította, milyen nagy tudós: hitelt 
adott ugyanis a tudatlan Mr. Huligan szavának. Újra meg újra elmondatta a 
kapussal a históriát.
- A csajka - szólalt meg nagy sokára. - Hol van a csajkája?
Ott volt Huligan kezében.
Dr. von Peterswald utasította: tegye ugyanoda, a cső mellé, ahol azelőtt volt.
A cső nyomban megszólalt.

A beszélők közölték, hogy a túlvilágon tartózkodnak. A háttérben csüggedt 
hangok kara panaszkodott egymásnak unalomra, társasági sérelmekre, kisebb 
bántalmakra, és így tovább.
Mint dr. von Peterswald írja titkos naplójában: "Legjobban arra emlékeztetett, 
amit az ember a telefon túlsó végéről hall egy esős őszi napon - egy 
szakszerűtlenül vezetett pulykafarmról."
Hehe.

Dr. Swain, amikor Eliza nővérével beszélt a Huligán révén, dr. von Peterswald 
özvegye, Wilma zeltlábú-17 von Peterswald, valamint Tourette-kórban szenvedő 
tizenöt éves fia - és egy személyben dr. Swain öccse -, David Nárcisz-11 von 
Peterswald társaságában volt.


Szegény David épp rohamot kapott - pontosan akkor, amikor dr. Swain megkezdte 
beszélgetését Elizával a Nagy Szakadék fölött.
David igyekezett elfojtani a trágárságok önkéntelen szökőárját, igyekezete 
azonban mindössze annyi eredménnyel járt, hogy hangja egy oktávval magasabbra 
szökött.
- Fos... turha... herezacskó... pöcegödör... segglyuk... pöcs... 
nyálkahártya... fülzsír... húgycső - ordította David.

Maga dr. Swain is elveszítette önuralmát. Önkéntelenül felmászott a szekrény 
tetejére, teljes magasságában és vénségében. A cső fölé görnyedt, hogy még 
közelebb legyen a nővéréhez. Fejét lelógatta a cső nyitott vége előtt, a 
kulcsfontosságú csajkát pedig leverte a padlóra, és ezzel megszakította az 
összeköttetést.
- Halló! Halló! - kiabálta dr. Swain.
- Aranyér... közösülés... ganaj... fityma... vénuszdomb... méhlepény... - 
üvöltötte a gyerek.

Dr. von Peterswald özvegye volt az urbanai oldalon az egyetlen fix pont, ő 
helyezte hát vissza a megfelelő helyzetbe a csajkát. Kénytelen volt 
meglehetősen gorombán beékelni az agyagcső meg az elnök térde közé. És ekkor 
felettébb groteszk kalodában találta magát: derékszögben meghajlott a szekrény 
fölött, karját kinyújtotta, lába néhány hüvelyknyire a padló fölé emelkedett. 
Az elnök nemcsak a csajkát rögzítette, hanem özvegy dr. von Peterswaldné kezét 
is.
- Halló! Halló! - szólt az elnök, fejjel lefelé.

Válaszul köhécselés és kodácsolás, köpködés és kotyogás hallatszott a túlsó 
oldalról.
Valaki tüsszentett.
- Buzeráns... bélsár... tök... makk... - lihegte a fiú.

Mire Eliza újra szólhatott volna, a háttérben a holtak rokon lélekre véltek 
találni Davidben, akit szakasztott úgy felháborít az emberi állapot a 
világmindenségben, mint őket. Nekiálltak hát biztatni, és maguk is kirukkoltak 
a trágárságaikkal.
- Ne sajnáld, öcsi - buzdították, és így tovább. - Mondd csak meg nekik.
Még rá is tettek egy lapáttal.
- Duplafasz! Duplacsikló! - kiabálták. - Duplafos! - és így tovább.
Kész diliház.

Dr. Swainnek azonban sikerült kapcsolatba kerülnie a nővérével, méghozzá olyan 
viharos meghittséggel, hogy dr. Swain szíve szerint belemászott volna az 
agyagcsőbe.
Az ám, és Eliza nem kevesebbet kívánt tőle, mint hogy haljon meg minél 
hamarabb, hogy megint összedughassák a fejüket. Eliza ugyanis meg akarta 
találni a módját, hogyan lehetne megreformálni azt az elképesztően elégtelen, 
úgynevezett "Paradicsomot".
- Kínoznak ott benneteket? - kérdezte nővérét dr. Swain.
- Nem - felelte Eliza -, hanem agyonunjuk magunkat. Akárki tervezte ezt a 
helyet, halvány fogalma sem volt emberi lényekről. Kérlek szépen, Wilbur öcsém 
- mondotta Eliza -, ez itt az Örökkévalóság! Ahol most vagy, az az idő 
fogalmával mérve egyszerűen nulla! Csak vicc! Mihelyt teheted, röpíts golyót az 
agyadba.
És így tovább.

Dr. Swain beszámolt nővérének arról, hogy az élőknek meggyűlt a bajuk a 
gyógyíthatatlan betegségekkel. Kettejük közös agya könnyűszerrel megbirkózott a 
problémával.
A magyarázat a következő volt: az influenzabaktériumok Mars-lakók, akiknek 
támadását nyilvánvalóan visszaverte a túlélők szervezetében lakozó ellenanyag, 
mivel - legalábbis pillanatnyilag - az influenza megszűnt.
A Zöld Halált ellenben mikroszkópikus kínaiak okozták, noha békés szándékúak 
voltak, és nem akartak kárt tenni senkiben. Ennek ellenére gyógyíthatatlanul 
veszedelmesek voltak a normális méretű emberekre, akik belélegezték vagy 
lenyelték őket.
És így tovább.

Dr. Swain megkérdezte, miféle hírközlő berendezés működik odaát - vajon Eliza 
is egy agyagcsődarab fölött guggol, vagy mi.
Eliza közölte, hogy csupán érzés az egész; berendezés nincs.
- Miféle érzés? - kérdezte dr. Swain.
- Halj meg, akkor majd megérted - felelte a nővére.
- Azért csak próbáld megmagyarázni, Eliza - mondotta dr. Swain.
- Olyan, mint holtnak lenni - mondta Eliza.
- Olyan érzés, mint a halál - próbálgatta megérteni dr. Swain.
- Igen - hidegség, nyirkosság... - mondta Eliza.
- Hm - mondta dr. Swain.
- De olyan is, mintha láthatatlan méhek rajzanának körül - mondta Eliza. - A 
hangod a méhek közül jön.
Hehe.

Mire dr. Swain túljutott ezen a különleges megpróbáltatáson, már csak tizenegy 
tablettányi tri-benzo-Tartamilja maradt, amit eredetileg természetesen nem 
elnöki kábszernek szántak, hanem a Tourette-kór tüneteinek elfojtására.
És amikor irdatlan tenyerén maga elé tartotta a maradék tablettákat, 
óhatatlanul úgy látta őket, mint életének homokóráján a maradék homokszemeket.

Dr. Swain kint állott a napsütésben a Huligánt rejtő laboratórium előtt. Vele 
volt az özvegy és a fia. Az özvegynél pedig a csajka, úgyhogy csak ő bírhatta 
szóra a Huligánt.
A nehézkedés enyhe volt. Dr. Swainnek erekciója volt. A fiúnak is. Bernard 
Nárcisz-11 O'Hare kapitánynak is, aki ott állt a közelükben, a helikopter 
mellett.
Minden bizonnyal lázba jöttek az özvegy barlangos szövetei is.
- Tudja, elnök úr, milyen volt ön ott a szekrény tetején? - kérdezte a fiú. 
Látszott, hányinger kerülgeti attól, amit a kór mindjárt kimondat vele.
- Nem tudom - felelte dr. Swain.
- Mint a világ leghatalmasabb cerkófmajma - köpte ki a fiú -, amint éppen 
megbaszhatna egy futball-labdát.
Dr. Swain nem óhajtotta magát efféle inzultusoknak kitenni, ezért maradék 
tri-benzo-Tartamil tablettáit a fiúnak ajándékozta.


Látványos eredménnyel járt, hogy megvonta magától a tri-benzo-Tartamilt. Dr. 
Swaint hat napra és hat éjszakára ágyhoz kellett kötözni az özvegy házában.
Közben valamikor szeretkezett az özveggyel, és fiút nemzett vele, aki idővel 
Melody Lilebíbic-2 von Peterswaldnak lett az atyja.
Az ám, és eközben valamikor az özvegy közölte vele, amit a kínaiaktól megtudott 
- hogy ők lettek a világegyetem mozgatói, mert harmonikus elméket párosítottak.

Az ám, és azután dr. Swain a pilótájával Manhattanre, a Halál Szigetére vitette 
magát. Ott akart meghalni, hogy csatlakozhasson nővéréhez a túlvilágon - 
láthatatlan kínai kommunisták belehelése és lenyelése révén.
O'Hare kapitány egyelőre nem óhajtott meghalni, úgyhogy csiga, kötél és 
hevederhám segítségével leeresztette elnökét az Empire State Building 
tetőteraszára.
Az elnök ott maradt egész nap, és élvezte a kilátást. Azután minden második 
lépésnél mélyet lélegezve, abban a reményben, hogy kínai kommunistákat lehel 
be, lement a lépcsőn.
Bealkonyult, mire a földszintre ért.

Az előcsarnokban élőhalottakra lelt - rothadó rongyvackokban. A falakat hajdani 
tűzrakások korma csíkozta.
Az egyik falra az Elrabolt Jézus Krisztus képét festették.
Dr. Swain meghallotta a surranó szárnyak neszét, amint éjszakára kirajzottak a 
föld alatti vasúthálózatból a denevérek.
Máris holtnak tekintette magát - az élőhalottak édestestvérének.
Csakhogy a Vackor család hat tagja végignézte érkezését a helikopterrel, s 
egyszer csak előbújt rejtekhelyéről. Késekkel, lándzsákkal voltak 
felfegyverkezve.

Amikor felfogták, kit ejtettek foglyul, szent borzadály lepte meg őket. 
Valóságos kincs volt nekik a fogoly, nem azért, mert elnök volt, hanem mert 
orvosegyetemet végzett.
- Orvos! Most már van mindenünk! - mondotta az egyik Vackor.
Az ám, és hallani sem akartak holmi meghalási szándékról. Kényszerítették dr. 
Swaint, hogy nyeljen le egy trapéz alakú aprócska valamit, ami ízetlen, égetett 
mogyorófélének tűnt. Valójában főtt és szárított halzsiger volt - a Zöld Halál 
ellenszere.
Hehe.

A Vackorok nyomban berohantak foglyukkal a Tőzsdepalotába, ahol halálos betegen 
feküdt családjuk feje, Hirosi Vackor-20 Jamasiro.

A családfő láthatólag tüdőgyulladásban szenvedett. Dr. Swain nem tehetett érte 
egyebet, mint amit a száz esztendeje élt orvosok tettek: melegen tartani a 
testét, hűteni a homlokát - és várakozni.
Vagy alábbhagy a láz, vagy meghal a beteg.

A láz alábbhagyott.
Jutalmul a Vackorok dr. Swain elé hordták legdrágább kincseiket a New York-i 
Tőzsdepalota padlójára. Volt ott órával kombinált rádió, volt ott altszaxofon, 
komplett piperetáska, az Eiffel-torony kicsinyített mása, rajta hőmérővel - és 
így tovább.
A sok kacat közül, merő udvariasságból, dr. Swain kiválasztott egyetlen réz 
gyertyatartót.
És így született a legenda, hogy dr. Swain majd megvész a gyertyatartókért.
Ezután mindenki gyertyatartókat hordott elébe.

Nem kedvelte a a Vackor-közösség életét, mert többek között kénytelen volt 
szüntelenül kapkodni a fejét, keresve az Elrabolt Jézus Krisztust.
Ezért aztán kitakarította az Empire State Building előcsarnokát, és oda 
költözött. A Vackorok látták el élelemmel.
És repült az idő.


Valamikor eközben megérkezett Vera Evetke-5 Zappa, és megkapta az ellenmérget a 
Vackoroktól. Azt remélték, ő lesz majd dr. Swain gondviselője.
Gondját is viselte egy darabig, de aztán megalapította a mintagazdaságát.

És nagy sokára megérkezett a kis Melody, terhesen, egy kimustrált babakocsiban 
tolva világi javainak szánalmas motyóját. A javak között volt egy drezdai 
porcelán gyertyatartó is. Még Michigan királyságába is eljutott a híre, hogy 
New York királya majd megvész a gyertyatartókért.
Melody gyertyatartóján egy nemesúrfi enyelgett egy pásztorlánykával, virágzó 
venyigével befutott fatörzs tövében.
Melody gyertyatartója az öregember utolsó születésnapján eltörött. Wanda 
Evetke-5 Rivera rúgta fel, egy ittas rabszolganő.

Amikor Melody beállított az Empire State Buildingbe, és dr. Swain előjött és 
megkérdezte, ki ő és mit óhajt, Melody térdreborult előtte. Kicsiny kezét 
kinyújtotta, benne a gyertyatartó.
- Helló, Nagyapa - mondotta Melody.
Dr. Swain egy másodpercig tétovázott. Hanem azután felsegítette Melodyt.
- Kerülj beljebb - mondotta. - Kerülj hát beljebb.

Dr. Swain akkor még nem tudta, hogy amikor Urbanában megvonta magától a 
tri-benzo-Tartamilt, fiút nemzett. Melodyt holmi kósza kéregetőnek, rajongónak 
vélte. Első találkozásukkor nem is ábrándozott arról, hogy valahol 
leszármazottai élnek. Sosem is óhajtott szaporodni.
Amikor tehát Melody restelkedve, de meggyőzően bizonyította, hogy valóban 
vérrokon, dr. Swain, mint később Vera Evetke-5 Zappának elmagyarázta, úgy 
érezte, mintha hatalmas léket ütött volna. - És ebből a hirtelen, 
fájdalommentes hasadékból - folytatta - kimászott egy éhező gyermek, terhesen, 
és egy porcelán gyertyatartót szorongatott.
Hehe.

Melody története pedig a következő:
Apja, dr. Swainnek és az urbanai özvegynek törvénytelen gyermeke, az 
úgynevezett "urbanai vérfürdő" csekély számú túlélői közé tartozott. Ezután 
kisdobosi szolgálatra kényszerítették a vérfürdő elkövetőjének, Oklahoma 
nagyhercegének hadseregében.
A fiú tizennégy éves korában nemzette Melodyt. A gyermek anyja a hadsereghez 
csapódott negyvenéves mosónő volt. Melodynak azért adták a Lilebíbic-2 nevet, 
hogy a legnagyobb irgalomra számíthasson, ha netán foglyul ejtik Stewart 
Lilebíbic-2 Mottnak, Michigan királyának, a nagyherceg esküdt ellenségének 
katonái.
És valóban fogságba is esett hatéves korában - az iowai csata után, amelyben 
apja és anyja elesett.
Hehe.

Az ám, és Michigan királya addigra úgy elfajzott, hogy szerájt létesített az ő 
középső nevét - vagyis a Lilebíbic-2 nevet - viselő fogoly gyermekekből. A kis 
Melody is bekerült ebbe a szánalmas állatseregletbe.
És ahogy megpróbáltatásai mind undorítóbbá váltak, Melody mind több és több 
lelkierőt merített atyjának utolsó szavaiból, amelyek hangzottak a 
következőképpen:
- Királyi sarj vagy. A gyertyatartók királyának, New York királyának unokája.
Hehe.

És akkor egy éjszaka Melody ellopta az alvó király sátrából a drezdai porcelán 
gyertyatartót.
Azután kimászott a sátorlap alatt, a holdfényes külvilágra.

És így kezdődött hihetetlen vándorútja keletnek, mindig csak keletnek, mesebeli 
nagyapjának felkutatására. Nagyapjának palotája volt a világ legmagasabb 
épülete.

És Melody mindenhol rokonokra lelt - ha nem is Lilebíbicekre, de más madárra, 
fűre, fára, élőlényre.
Megetették, s megmutatták, merre menjen tovább.
Egyiküktől esőköpenyt kapott. A másiktól meleg kötött kabátot meg egy iránytűt. 
A harmadiktól babakocsit. A negyediktől ébresztőórát.
Volt, aki tűvel-cérnával ajándékozta meg, és egy aranygyűszűvel.
És volt, aki élete kockáztatásával átevezett vele a Harlem folyón, a Halál 
Szigetére.
És így tovább.
DAS ENDE

Kiadta az Európa Könyvkiadó
A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel
Szedte az Alföldi Nyomda
Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai rendelés törzsszáma: 175.66-14-1
Készült Debrecenben, 1981-ben
Felelős szerkesztő: Dezsényi Katalin
Képszerkesztő: Miklós Imre
Műszaki vezető: Szegleth Károly
Készült 59850 példányban, 9,4 (A/5) ív terjedelemben
Times Antikva betűvel, tekercsofszet nyomással
Eu-d-8182
ISBN 963 07 2238 0