VARGHA BALÁZS CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY alkotásai és vallomásai tükrében SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST © VARGHA BALÁZS, 1974 SZERKESZTETTE: BELIA GYÖRGY A FÉNYKÉPEKET KÉSZÍTETTE: FARAGÓ ISTVÁN (DEBRECENI KOSSUTH LAJOS TUDOMÁNYEGYETEM) KARÁTH JÓZSEF (NEMZETI MÚZEUM TÖRTÉNELMI KÉPCSARNOK) VARGHA MIHÁLY A FÉNYKÉPEKET GYŰJTÖTTE SZILÁGYI FERENC, VARGHA BALÁZS FELELŐS KIADÓ A SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELELŐS SZERKESZTŐ BELIA GYÖRGY MŰSZAKI VEZETŐ JÁNOSA ISTVÁN MŰSZAKI SZERKESZTŐ ÁGOTÁI BÉIÁNÉ KÉPSZERKESZTŐ ZSOLDOS VERA A FEDÉLTERV CSILLAG VERA MUNKÁJA MEGJELENT 1974-BEN, 20,92 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN MSZ 5601-59 ÉS 5602-65 -SZ 2001-1-7475 73.3079 ATHENAEUM NYOMDA, BUDAPEST ROTÁCIÓS MÉLYNYOMÁS FELELŐS VEZETŐ: SOPRONI BÉLA VEZÉRIGAZGATÓ Tartalom APJA, ANYJA.................................................................................................5 A CSODAGYEREK.........................................................................................13 KÖZÜGYEK.................................................................................................20 PAD ALATTI POÉZIS.....................................................................................29 ELSŐ SZERELEM..........................................................................................34 BETÖRNI AZ IRODALOMBA............................................................................40 A NAGY KÖLTŐ............................................................................................46 HOGYAN LESZ KICSAPOTT DIÁK EGY TANÁRBÓL?.............................................49 SÁROSPATAKI GYÖTRELMEK.........................................................................62 AZ ORSZÁGGYŰLÉS BUKOTT KÖLTŐJE............................................................67 LILLA TITKAI...............................................................................................75 SOMOGYBAN… HALDOKLANI.........................................................................90 DOROTTYA.................................................................................................97 CSURGÓI JÁTÉKOK....................................................................................109 ÚJBA OTTHON...........................................................................................122 KAZINCZY BÜVKÖKÉBEN............................................................................135 MŰVEK, MKOÉNÁ8OK, KÖNYVNYOMTATÓK....................................................139 TŰZ ÉS HALÁL...........................................................................................146 ÉLETRAJZI ADATOK...................................................................................161 ARCOK ÉS VALLOMÁSOK MEGJELENT KÖTETEI: Szabó József: Lengyel József Diószegi András: Illés Béla Gyertyán Ervin: József Attila Féja Géza: Tamási Áron Pók Lajos: Babits Mihály Vargha Kálmán: Móricz Zsigmond Győri János: Áprily Lajos Vezér Erzsébet: Ady Endre Somlyó György: Füst Milán Gondos Ernő: Bálint György Kerékgyártó István: Tersánszky Józsi Jenő Szabó Ede: Krúdy Gyula Czine Mihály: Szabó Pál Vekerdi László: Németh László Rónay György: Kassák Lajos Hegedűs Géza: Heltai Jenő Kónya Judit: Sarkadi Imre Réz Pál: Szomory Dezső Halász László: Karinthy Frigyes Demeter Imre: Somlay Artúr Galsai Pongrác: Csortos Gyula Ungvári Tamás: Déry Tibor Vargha Kálmán: Gelléri Andor Endre ELŐKÉSZÜLETBEN: Baróti Dezső: Radnóti Miklós Domokos Mátyás: Illyés Gyula Győri János: Kaffka Margit Itt van a gúlája! Minek? Vessétek olvasztó kohóba! ő nem volt öldöklő tirán, nem volt népének fáraója! ő nem ércgúlákért dübörgött, egy-két fának kereste lombját, egy elhagyott zugot könyörgött, Nagy Debrecennek egy atomját. Még most is hallom, hogy hörög Bajtatok csillogó talár, őrajta csillognak a csontok. Nyomjátok jobban föld alá! GULYÁS PÁL, 1936 NOVEMBER. APJA, ANYJA „Végy: ördögszemfű-vízből 1 unciát, feketecseresznyevízből 1/2 unciát, rákszemkőből 8 gránumot, salétrom-savas antimonoxidból 6 gránumot, káliumnitrátból 5 gránumot, vörös mák szirupjából 3 drachmát. Keverd össze. Üvegben add ki. Minden órán a gyermek páciensnek 1 kisded kalánkával kell beadni, az üveget jól felrázva. Petécsben vagy náthaszeplőben lévő kisgyermekeknek való orvosság, amely az én kis Mihály fiacskámnak is használt 1779. május 17-én.” Csokonai József debreceni polgár, kirurgusmester kéziratos receptkönyvé bennmaradt fenn ez a praescriptio. Ugyanez a kötet tudósít arról is, hogy Csokonainét, mikor Mihály fiát szoptatta, milyen szerrel gyógyították ki az emlőgyulladásból, majd mitől múlt el Mihály makacs hányása kétéves korában, árpája pedig hároméves korában. Becses motívumok ezek a receptek az apa alakjának és az apai háznak felidézéséhez. Hitelesen igazolják mindenekelőtt azt, amit Domby Márton ír a költő életrajzának elején: „Az ő édesatyja… egy oly elkészült kirurgus volt, hogy a doktorok megegyezésével Debrecenben sokszor doktori szolgálatot is tett.” Más forrásból tudjuk, hogy a tudós Weszprémi István leginkább őt hívta el, mikor betegeinek sebészre volt szüksége. DEBRECEN LÁTKÉPE A XIX. SZÁZAD ELEJÉN Mindez azonban nem jelent többet annál, hogy megbecsült mesterember volt. Nem sebész szakorvos, ahogy ma értjük a szót, hanem sebészborbély. (Pápai Páriz Ferenc értelmezése szerint: sebgyógyító borbély.) Családja dunántúli, valószínűleg a Somogy megyei Erdőcsokonyáról származott. Apját, aki Győrött volt református pap, korán elvesztette Csokonai József. így adta fejét borbélyságra. Debrecenbe szegény mesterlegényként érkezett, 1769-ben. Néhány év alatt megcsinálta a szerencséjét. 1771-ben feleségül vette egy „tanácsbeli ember” tizenhat éves lányát, Diószegi Sárát. „Egy a maga sorsán fellyül pallérozott okos, rendszerető, és ezen (Mihály)' fiához különösen gyengéded és szimpátiás asszony volt” – írja a költő anyjáról Domby Márton. Sárváry Pál jellemzése szerint: „Külseje ugyan kevés; de belsője annyival több kellémekkel ékeskedett. Termete középszerű magas, csontos, sovány, ábrázatja barna, himlőhelyes volt, fiához leghasonlóbb; de elmés, élesen ítélő, a szépet, az illendőt finomul megérző, nyájas, vidám, kellemetes társalkodású, magához méltó, különösen fia tanítóit nagy szívességgel fogadó háziasszony volt.” Nincs abban semmi bántás, ha úgy vélekedünk, hogy Csokonai József a házassága révén lett valaki Debrecenben. Jövevény mesterlegényből néhány év alatt a kirurguscéh atyamestere. Huszonnégy éves korában nősült meg. A család körülményeit jól ismerő Gál László szerint perlekednie kellett a helybeli borbélymesterekkel, hogy önálló üzletet nyithasson. 1773-ra minden rendbe jött: beírhatta nevét a felesküdött polgárok lajstromába (szabókkal, csizmadiákkal, gubacsapókkal egy sorba). Apósának Hatvan utcai házából bérelt lakásba költözött. A legjobb helyre, a Piac utca és a Csapó utca sarkára. Ebben a sikeres első gyermeke: évben, novemt Mihály.” Bár csak töredékes, véletlenszerű adatok maradtak fenn Csokonai szüleiről, annyit biztosan tudunk, hogy a gyerekeket kicsi koruktól kezdve irodalmi légkör vette körül. Hogy Csokonainé „a maga sorsán fellyül pallérozott”, azaz művelt volt, azt egybehangzóan vallják az emlékezők. Sőt azt is, hogy otthonában afféle házimuzsikaszerű irodalmi esteket tartott. Mi volt a műsora? Sárváry Pál, aki régebben, a költő diákkorában látogatta őket, az akkori (kicsit már avítt) bestsellerek felolvasására (Barclay: Argennis, Fénelon: Télémaque) és Gyöngyösi István könyv nélkül mondott verseire emlékezik. Gál László, akit Csokonai vonzott át Csurgóról debreceni tanulónak, kosztosdiákként vett részt ilyen esteken. Csokonainé akkor már a fia verseit szavalta a regényfelolvasás mellé. S minden diáknál „helyesebben s kellemetesebben tudott olvasni”. A férje is szerette a verseket, ebben bizonyosak lehetünk. Csokonai József is „a maga sorsán fellyül” szerzett műveltséget. Deákosat is, természettudományosat is. Hogy fiziológiai, orvosi szemléletet mennyit örökölt apjától Csokonai Mihály, azért nehéz megmérni, mert gyerekkori emlékképeit sok későbbi tapasztalata is gazdagította. A testi- lelki betegségeknek – láznak, idegrohamnak, búskomorságnak – plasztikus ábrázolásához később is szerezhetett élményeket. De már apjának kirurgusműhelye is eleven példatárral, Hogarth metszőtűjére méltó figurákkal szolgálhatott a bámész kisgyereknek. Természettudományos kíváncsisága sem tisztán apai örökség. Legfőbb mestere ebben – és még sok más tudományban – Földi János lett. Az említett receptkönyvben nincs írott nyoma annak, hogy a költő, mint örökös, igényt tartott rá, vagy egyáltalán figyelemre méltatta. Egy másik apai kéziratos kötetet azonban szertartásosan birtokába vett. Ezt írta be a címlapra: Jam possidet iure haereditario Mich: Csokonai Ab anno 1788. la Február. Magyarul: Már az öröklésjogán birtokolja… Az ab anno dátum olyasmit sejtet, Csokonai József sebész-borbély a hadiadót fizetők listáján Csokonai Mihályé az öröklés jogán 1788. február 1-töl. Bejegyzése apja kéziratos kötetében. Hogy ettől az évtől fogva ő akarta folytatni a bejegyzéseket. Ebből nem lett ugyan semmi, de a kötetet tovább is becsben tartotta. Sőt irodalmi tervei is voltak vele. 1804. június 14-én ezt írta Kazinczynak: Ha az a tőlem legközelebb kiadandó Manuscriptum, melynek titulussá: Debrecen Krónikája és Debreceni Miscellák, a Purizáló által a héten elkészültek volna, magam is Váradra felmének vala. Ez pedig pontosan megfelel az apai kötet tartalmának, amelyben egyéb dokumentumok között olvasható volt Bartha Boldizsár XVI-XVII. századi debreceni krónikája, II. Rákóczi Ferenc kiáltványa: a Recmdes-cunt, továbbá feljegyzése a város nevezetes eseményeiről. Utolsó hónapjainak, heteinek megindító, keserves könyvkiadási lázában arra is gondolt Csokonai Mihály, hogy apjának állítson nyomtatott emlékművet. Ez sem sikerült. Az egy Dorottyá-n kívül semmit nem láthatott meg sajtó alatt sínylődő nagy munkáiból, Debreceni kró-niM-ja pedig a nyomdába sem jutott el. CSALÁDI CÍMER; CSOKONAI JÓZSEF FESTETTE, MIHÁLY FIA SZÜLETÉSE ÉVÉBEN Csokonai József kéziratos gyűjteménye nemcsak egyszerűen történelmi érdeklődést tükröz, hanem debreceni, kálvinista, nemzeti, sőt nemesi önérzetet is. A családnak hivatalosan el nem ismert nemességét egy címerrajz demonstrálja a kötetben: Csokonai kirurgus saját kezű festménye, zászlós, kardos nyargaló vitézekkel. (A családi hagyomány és a címerrajz az elsőszülött fiút is birizgálhatta. Lehet, hogy két drámai hőse, Tempefői és Gerson nemessége körüli bonyodalmak is ezt tükrözik.) Amit belemásolt vagy belemásoltatott a kötetbe, az Csokonai Józsefnek fontosabb lehetett, mint a maga föl- jegyzései. Nem napló a kötetnek ez a része, nem személyes írói mű. Csakis közérdekű események kerültek bele, azok közül is a nevezetesebbek. Égiháború, villámcsapás, tűzvész, különleges bűntény, vagyis minden, ami borbélyműhelyben megtárgyalódik. Meg a tanácsbeli ügyek. Országos vagy éppen európai politikáról nem esik snó. Illetve egyetlenegyszer, 1781-ben, amikor szembeszökő örömmel és elégtétellel örökíti meg Csokonai József a Türelmi Rendelet kihirdetését és a városi önkormányzat visszaállítását. Ez az utolsó bejegyzés a könyvben. Megértjük, hogy a hátralevő öt évben nem talált feljegyezni-” valót. A Türelmi Rendelet pontot tett azokra a nagy izgalmakat támasztó, de egészében kisszerű torzsalkodásokra, amelyek a bejegyzések java részére alkalmat adtak. PALLÓ ÚT A SÁRTENGEREN, A RÉGI DEBRECENI VÁROSHÁZA ELŐTT A RÉGI DIÁKVISELET… … AZ ÚJ DIÁKVISELET. CSOKONAI JÓZSEF VÍZFESTMÉNYE A RÉGI DIÁKVISELET. AZ ÚJ DIÁKVISELET. CSOKONAI JÓZSEF VÍZFESTMÉNYE Csokonait, a fiút, ezek a huzavonák – ahogy írásaiból megítélhetjük – nem nagyon foglalkoztatták, ő már a Türelmi Rendelet, illetve a József császár támasztotta új ellentétek légkörében nőtt fel. Két másik téma inkább fölkelthette érdeklődését apja föl jegyzéseiben: a /kollégiumi diáköltözetnek képekben is ábrázolt többszörös változása és a szintén több fordulatot megért debreceni birtokper. 1774-ben eltiltották a diákok két hagyományos ruhadarabját, a magas, nyestprém süveget: a sinkót, és a sujtással kivarrt zöld lebernyeget: a tógát. Németes fekete kalap és fekete köpeny viselését rendelték el helyettük. Mindenki tudta, hogy a diákdivat megváltoztatása nem a Kollégium vezetőinek jutott eszébe, s nem az volt a célja, hogy a diáköltözet komolyabbá, paposabbá váljon. Az okozta a bajt, hogy a sinkó és a tóga a kuruc vitézek öltözetét juttatta eszébe némely hatalmasságoknak. A zöld azonfelül az erdélyi fejedelmek nemzeti reményszíne volt. Keresztesi József verse – amely szintén olvasható Csokonai József kötetében – ezt a két száműzött ruhadarabot beszélteti latin disztichonokban. Megtudjuk évődésükből, hogy a tóga furcsa szabású ujjai és zsebei, amelyek akkor már legfeljebb pipaszárat rejtettek, eredetileg kard viselésére szolgáltak. Egy másik akkori író egyenesen úgy tudja, hogy Rákóczi rendelte el a zöld tóga viselését. Itt találjuk első – de nem az egyetlen -1 forrását Csokonai vonzódásának a Rákóczi-korhoz, a hajdú-kuruc hagyományhoz. A másik, Csokonai költészetében többszörösen vissz-. hangzó esemény az 1776-os birtokper volt. Rozgonyi Pál nagykállói plébános (Csokonai József feljegyzése szerint Esterházy Károly egri püspök biztatására és költségére) elvitatta Debrecen város jogát hat pusztához. Csokonai húsz év múlva verset írt arról, hogy a szűrös embereket, a parasztokat hogyan forgatják ki jussukból az urak. Időközben sok minden mást is látott, olvasott, több lépcsőn jutott fel Az estve gondolataiig. Nem is tudjuk minden lépését rekonstruálni. Amikor az a birtokpör lezajlott, ő alig múlt hároméves. Néhány év múlva aztán őket, az ő családjukat forgatták ki vagyonukból. Ez az esemény bizonyára jobban megrázta, de egyúttal érzékenyebbé is tette mások hasonló sorsa iránt. A bonyolult és hosszadalmas eljárás még Csokonai. József életében kezdődött. Tőle – mint kezestől – akarták behajtani néhai apósa adósságát. Az ügy vége pedig az lett, hogy az özvegységre jutott Csokonainé kénytelen ' volt eladni apai örökségét, házát, telkét – áron alul –, s csak annyi pénze maradt, hogy egy szegényes, nádas házat megvehetett a Darabos utcán. Olyasféle megpróbáltatása lehetett ez a családnak, mint Petőfiéknek „a hitetlen emberek csalása” vagy Móriczéknak a „tüzes gép”. Olyasféle, de sokkal nagyobb csapás. Akkor hajtották be a tartozást, mikor a család elvesztette az apát, a kenyérkeresőt. Mihály, az elsőszülött, tizenhárom éves volt, amikor meghalt az apja. Éppen elég értelmes, nagy fiú, hogy részt vehessen özvegy édesanyja gondjaiban, s egész életére megértse a pénz vastörvényét. Csokonai József halotti búcsúztatójának szerzője – talán Kovács József, a poéták akkori préceptora, a későbbi Aeneis-fordító – a hivatásos versfaragók érzéketlenségével rótta rímeit, informálta a temetési közönséget a megboldogult kilétéről, alig sejtetve, milyen gyász szakadt a családra. Mégis hálásak lehetünk a búcsúztató készítőjének, mert ő adott először írásos portrét a költőről, a városszerte emlegetett diákpoétáról, aki Vergiliusról. Ovidiusról ír propozíciós, vagyis leckének feladott verset. A RÉGI KOLLÉGIUM. Az oskolai vetélkedések között soha helyéből vagy grádusából ki nem mozdult.” (Fodor Gerson) Mihály, én kertemben legnagyobb vetemény, Mint megcsal engem is, téged is a remény. Ládd-e, midőn Marót és Násót temeted, Nékem a hattyúi nótát veregeted. Gyász propozíciód véletlenül már oh A te atyád és nem Ovidius Maró. Gyász elégiáddal azt fúvatni kellett, Ülvén szomorúan már kész sírom mellett. Most hát atyai vég intésemet vedd el, Kösd nyakadba, hordozd, s soha ne rejtsed el. „Csak én magam sokaknak vágtam eret az ebben lévő ijjedésbe. Csokonai József. Barbély.” A kegyesség és a kegyes tudományok Legyenek pályádat mozgató kormányok. Ugyanezt Józsefnek, mert tán nem értheti, S Lászlónak szájába add, ha nem értheti. A másik két fiúról mindössze annyit mond a vers, hogy butuskák még. Az elsőszülöttre az elismerés mellé felelősséget is ró ráadásul. Költő legyen és gyámapa. Tizenhárom éves korában. Ő maga mit mond szüleiről, családjáról ? Költői műveiben szinte semmit. Haraszti Gyula vette észre először idestova száz évvel ezelőtt –, hogy Oerson du Malhereux című drámájának világfájdalmas hőse az ő vallomását mondja el: …az én atyám milyen volt, magamról tudtam, mert őtet az én édesanyám… mindég énhozzám hasonlította. Fiam, tebenned a te szegény atyádat, azt a jó lelket, azt a nemes természetet csókolom. Akkor megcsókolt, és forró könnyei az enyimekkel elegyülvén, egymás nyakára borúltunk, s néma enthusiasmus magyarázta hevűlésünkel. A lírikus magamutogatásnak ezen az egy ponton szigorú határt szabott. Még szóban is. Utolsó levelében írja barátainak: Én, ha számkivetésbe kűldödném, talán az anyámtól búcsúznánk legkevesebb szókkal, sőt éppen némán. A CSODAGYEREK Egypár tétova életrajzi adat azt sejteti, hogy a családi közvélemény már korábban literátornak szánta, mielőtt) tanárai felfigyeltek tehetségére. Dornby Márton és Gál László egybehangzóan állítja – édesanyja szavaira hivatkozva –, hogy kisgyerek korában seprőkórókból figurákat rakott ki a földre. Egyikük úgy emlékszik, hogy a napot formálta ki, a másik, hogy betűket. Akárhogy volt is, szülei ezt már jelnek vették. A hevesen fellobbanó tudásvágy jelének. Két-három éves korában már a betűk formáját kérdezgette mindenkitől, aki szóba állt vele. Azt a családi legendát is feljegyezte Gál László, hogy kis székében ülve, szálanként rakva szájába a salátát, megszólalt: Úgy eszi Misi a salátát, mint a kisborjú a szénát. Apja azt mondta erre: ,,No, e' korán kezdi a hasonlítás tudományát.” Bár ezekre az emlékekre már a későbbi költői hírnév sugárzik vissza, sejthetjük belőlük, hogy a kisfiú, „tűz eszét” kezdettől fogva számon tartotta a család. A csoda-gyerekségre, szereplésre persze nem készítették fel olyan tudatos eréllyel, mint például Mozartot vagy akár csak Kazinczyt. Az akkori kisdiákok nem a költői dicsőség ábrándjától vezérelve írtak verseket, hanem azért, mert a tanárjuk Aki szereti a virtust, Poezist gyakorolja, Kötik annak a szép mirtust, A halált nem kóstolja Iskolai versei, bár a tanárok bámulatát kiérdemelték, nem sokban különböztek a többi diák gyakorlataitól. A költők, mint ahogy Arany János is, szégyellni szokták gyerekes dadogásaikat, eldobják, elégetik első műveiket. Csokonai – mint iskolai versesfüzete, a Zöld codex bizonyítja – nem szakított ilyen látványosan az iskolai poézissal. Újra meg újra elővette versgyakorlatait. Háromszor, négyszer, ötször. Kihagyott belőlük. Hozzátoldott. Átértelmezte őket. Egyik költőnknél sem tárhatjuk fel a zsengék nyomán haladva a vers fejlődésének olyan meglepő szakaszait, mint őnála. Az előbb említett propozíciós témák közül az első háromból fejlesztette ki később (nem sokkal később) a magyar felvilágosodás költészetének három remekét. Az estvének leírásá-ból lett Az estve, Az álom leírásá-ból Az álom, az Egy város leírásá-ból a Konstanci-Nápoly. Persze műfajuk is megváltozott ezzel. Az első megoldásban már ott szerénykedett valamiféle gondolati tanulság, bölcseleti közhely, de a későbbi nagy versek filozófiája nem ebből nőtt ki. Mégis, a teljesen újjáalkotott versben is felismerhető az ősforma egy-egy apró eleme. Mikor Egy város leírásá-t kapták feladatnak, ő egy keleti várost írt le, követve a kor keletieskedő divatját. (Arany Bolond Istókja is pingált mecsetet, s nem is csupán azért, mert ez rímelt az ecsetre.) A kopár kis vázlatból előbb erotikus allegóriát toldozott, majd ebből alkotta meg híres filozófiai versét, a Konstantinápoly-t. A későbbi nagy versek eszméi már csak azért sem származhattak az első leírásokból, mert azokban jóformán semmiféle eszme nem található. Ilyen a kies kert; ilyen az estve; ilyen az álom. Annyit mond el róluk, amennyit bárki naponként tapasztalhat. Semmi többet. A KORONÁT ŐRZŐ BANDÉRIUM BUDÁN, 1790-BEN Az elmélkedő iskolai versekben viszont szükséges, hogy gondolatok legyenek. Már maga a feladat is tételt mond ki, amit a versnek bizonyítania kell. Egyik ilyen versgyakorlatából: A poétái felvidulás-hól sarjasztotta ki óletelvét, ars poeticáját. Furcsa a kezdete: Mit nyájaskodsz bánat, s akarod mayádat Kedveltetni? nálam nem éred el célodat. Retteg engem a bú, s szomorúság kerül, Még a mély bánat is én kör ültem örül. Nyájaskodik a bánat? Meg akarja magát kedveltetni? De csapdába esik: ő, a bánat is kénytelen örülni ennek a vidám ifjúnak a közelében. Hajlandók volnánk ezt a paradoxont gyerekes eszmecsavarásnak tekinteni, ha nem tudnánk, hogy a bánat igenis nagyon kedveltette magát az idő tájt, ellenállhatatlanul megríkató szentimentális könyvekben. És ha nem tudnánk, hogy erre a paradoxonra épül majd Az én poézisom természete. Talált egy érdekes módszert a morális propozíeiók kidolgozására. Az elvont tételben keresett olyan motívumot, amelyet visszafordíthatott szemléletes képpé. „A dicsőségnek sarkantyúja van” – ezt a képletes sarkantyút gondolatban visszaváltoztatta valóságos sarkantyúvá, s hozzá mindjárt lovat, huszárt képzelve, így kezdte versét: Nézd, sarkantyú által e katona alatt Szép pej paripája milyen nagyon szaladt, Bár kemény zabiája roncsolja a száját Mégis ugrdlással hagyja el tanyáját. Ezt az indító képet aztán mitológiás elmélkedés követte, a feladathoz híven. Négy év múlva, 1790-ben, ebből a négysoros nyitó: Arany sarkantyúja ponti karomí csizmáján… képből bontja ki A magyar gavallér ábrázolását. De akkor már nem morális tételként, hanem nemzeti dicsőségünk bizonyítására. A gyerekkori verseknek ezt a sokféle folytatását, tovább bontogatását csak azzal tudjuk magyarázni, hogy már akkor ráérzett valami lényegedre, bár nem tudta tisztán, formásán kifejezni. A külsőséges téma, az iskolás szentencia őbenne már akkor belső motívummá fordult át. S ha elvetette is később a gyarló fogalmazványt, első ihletéhez mégis ragaszkodott, s újat tudott meríteni belőle. „Csokonai Mihály Debrecenben született, Debrecenben tanult, kiváló és édes magyar poéta volt, sok versét kiadta, meghalt Debrecenben 1805. január 28-án”. (A Kollégium anyakönyvéből) Ezeket az első verseket nyelvi, verselési gyarlóságok terhelik. Hogyan kezdje el a verset – ez neki nem gond. Sorra így indítja őket: Bár… Nézd… Nézd bár… Gyakran… Valószínű, hogy a többi százhuszonöt poéta is „gyakran” így fogott bele a versébe. Ha egy gyerek „Az édes méz alatt méreg lappang” témát így verseli meg: Most bárány képedet vedd fel, Majd farkán az ínbe hevervén, És íved másra te tedd fel, Így bokros búba kevervén, Ronts mindent, nyelved is ártott És szép szín közbe te mérget Adsz: s más vérébe bemártott Fegyvert és rontod e férget – akkor nem a nyelvi kötésekkel van baj. Magasabb rendű értelmetlenség bujkál a sorokban, amelyet azonban majdnem elfogadhatóvá tesz a romantikus tirádákra emlékeztető indulat. A vers első felét – az első sor ritmusának döccenője miatt – akár hangsúlyos versnek is értelmezhetjük. Ezt sugallja a népszerű énekekből vett bokros bú is. A második strófában azonban enjambement is erősíti az egyértelmű időmértékes ritmust. Enjambement, amely latin versekben törvényes figura, magyar énekvérsben tilos. Akkor legalábbis verselési hibának számított. Csokonai mégis él vele. Annyira, hogy két versszak között is átíveli az értelmet, s igen formásán: Megy, siet, hogy közelebb is Juthatna halálra elébb is. Bámulván áll meg előtte, Keserűség mert belelőtte Kézívét… (Thisbe keservei) Pedig ez, akárcsak az előbbi, nem klasszikus vers, nem hexameter, hanem rímes vers. Kétszeres vers, ahogy „Csokonai Mihály Debrecenben született, Debrecenben tanult, kiváló és édes magyar poéta volt, sok versét kiadta, meghalt Debrecenben 1805. január 28-án”. (A Kollégium anyakönyvéből) Ezeket az első verseket nyelvi, verselési gyarlóságok terhelik. Hogyan kezdje el a verset – ez neki nem gond. Sorra így indítja őket: Bár… Nézd…. Nézd bár… Gyakran… Valószínű, hogy a többi százhuszonöt poéta is „gyakran” így fogott bele a versébe. Ha egy gyerek „Az édes méz alatt méreg lappang” témát így verseli meg: Mont bárány képedet vedd fel, Majd farkas színbe hevervén, És íved másra te tedd fel, így bokros búba kevervén, Ronts mindent, nyelved is ártott És szép szín közbe te mérget Adsz: s más vérébe bemártott Fegyvert és rontod e férget – akkor nem a nyelvi kötésekkel van baj. Magasabb rendű értelmetlenség bujkál a sorokban, amelyet azonban majdnem elfogadhatóvá tesz a romantikus tirádákra emlékeztető indulat. A vers első felét – az első sor ritmusának döccenője miatt – akár hangsúlyos versnek is értelmezhetjük. Ezt sugallja a népszerű énekekből vett bokros bú is. A második strófában azonban enjambement is erősíti az egyértelmű időmértékes ritmust. Enjambement, amely latin versekben törvényes figura, magyar énekvéreben tilos. Akkor legalábbis verselési hibának számított. Csokonai mégis él vele. Annyira, hogy két versszak között is átíveli az értelmet, s igen formásán: Megy, siet, hogy közelebb is Juthatna halálra elébb is. Bámulván áll meg előtte, Keserűség mert belelőtte Kézívét… (Thisbe keservei) Pedig ez, akárcsak az előbbi, nem klasszikus vers, nem hexameter, hanem rímes vers. Kétszeres vers, ahogy „Csokonai Mihály Debrecenben született, Debrecenben tanult, kiváló és édes magyar poéta volt, sok versét kiadta, meghalt Debrecenben 1806. január 28-án”. (A Kollégium anyakönyvéből) Ezeket az első verseket nyelvi, verselési gyarlóságok terhelik. Hogyan kezdje el a verset – ez neki nem gond. Sorra így indítja őket: Bár… Nézd. . ¦ Nézd bár… Gyakran… Valószínű, hogy a többi százhuszonöt poéta is „gyakran” így fogott bele a versébe. Ha egy gyerek „Az édes méz alatt méreg lappang” témát így verseli meg: Most bárány képedet vedd fel, Majd farkán színbe hevervén, Én íved másra te tedd fel, így bokros búba kevervén, Ronts mindent, nyelved is ártott És szép szín közbe te mérget Adsz: s más vérébe bemártott Fegyvert és rontod e férget – akkor nem a nyelvi kötésekkel van baj. Magasabb rendű értelmetlenség bujkál a sorokban, amelyet azonban majdnem elfogadhatóvá tesz a romantikus tirádákra emlékeztető indulat. A vers első felét – az első sor ritmusának döceenője miatt – akár hangsúlyos versnek is értelmezhetjük. Ezt sugallja a népszerű énekekből vett bokros bú is. A második strófában azonban enjambement is erősíti az egyértelmű időmértékes ritmust. Enjambement, amely latin versekben törvényes figura, magyar énekvérsben tilos. Akkor legalábbis verselési hibának számított, Csokonai mégis él vele. Annyira, hogy két versszak között is átíveli az értelmet, s igen formásán: Megy, siet, hogy közelebb is Juthatna halálra elébb is. Bámulván áll meg előtte, Keserűség mert belelőtte Kézívét… (Thisbe keservei) Pedig ez, akárcsak az előbbi, nem klasszikus vers, nem hexameter, hanem rímes vers. Kétszeres vers, ahogy Földi János nevezi majd 1787-ben, a magyar verselés új korszakát megnyitó értekezésében. Éppen ez az anapesztusos versforma, amelyet Csokonai már 1785-86-ban tud, ez szolgál Földinél perdöntő bizonyítékul, hogy a magyar nyelv alkalmas a rímes-időmértékes nyugati versformára. De honnan tudja ezt Csokonai? Nem Földitől, aki akkor még pesti orvostanhallgató. Más minta van előtte: Varjas Jánosnak, az 1786-ban meghalt debreceni professzornak és míveskedő verselőnek latin temetési éneke (Eheu vidiuita maritoj, amelynek dallamára sok magyar verset ráhúztak a diákverselők. Csokonainak fülében maradt ez a ritmus. Ennek dallamváltozatára írta később a nagy sikerre jutott dalt: Oh Cypria terhes igája… Kazinczy a kilencvenes évek elején lelkesen érvel majd a kétszeres versek mellett, de írni ilyet csak hosszas kísérletezés után sikerült neki. Csokonai, a csodagyerek, „cigányfülre” beletanul az új verselési módba, annak korai, debreceni változatába. Kötelező ügyetlenségek a verselésben és szenzációs kezdemények – ez a mérlege a diákkori versgyakorlatoknak. KÖZÜGYEK Mai fogalmaink alapján el sem tudjuk képzelni, milyen elzártan, megszabott formákba szorítva éltek akkor a diákok a Kollégiumban. Még a nagydiákok, a tisztségviselők is. Az a diák is, akinek édesanyja ott lakott a Kollégium tövében, néhány ölnyire a cétustól. Mintha országhatár választotta volna el őket. Kinti, városi lakást csak nemes úrfíak bérelhettek, ők is csak a felsőbb évfolyamokban. Kimenni a kapun csak írásos engedéllyel lehetett. S csak kettesével, hogy ha valami történik, egymásra valljanak. Hajnali ötkor fel kellett kelni. Hatkor már óra kezdődött. Késő estéig újra meg újra megkondult a kis harang, teendőik rendjére figyelmeztetve a diákokat. Mintha búvárharang alatt éltek volna, összepréselt levegőben. Az iskolai törvények, szabályok ilyen képet rajzolnak a Kollégium belső életéről. De a külső világ hírei, ingerei áthatoltak a jól őrzött kapukon. Hírek, pletykák, néha hordócska borok is bejutottak a diákszobákba. A szorgalmi időt feltördelték a vakációk. Nagy ünnepeken – 1790-től – a legátusok kirajzása. A kint szerzett élményekből, az elkövetett hőstettekből vagy baklövésekből bőven telt megbeszélni-, dicsekedni-, szégyenkezni-, kicsúfolnivaló a következő szünetig. Beugratások, tréfák nemcsak esti gyertyaoltás után estek, hanem napközben is, bármilyen szigorúan megtartatták velük a napirendet. Csokonai nem az az élhetetlen könyvmoly volt, amilyennek Haraszti Gyula rajzolta. De ha az lett volna, akkor is eljutottak volna hozzá a kinti szóbeszédek és az újságok hírei. ”Zsengéiben alig tűnik fel a külvilág. A táj, amelyet leír, iskolás táj, a bölcsesség, amiben el tud igazodni, iskolás bölcsesség. De a világnak az iskolaterem falára vetődő árnyékrajzolatából sem lehetett teljesen kiszűrni a társadalmat, a közélet eseményeit és az izgató problémákat. A kezdet kezdete: vannak a világban nagyurak, kalmárok, parasztok, s az emberi nemnek ez a megosztottsága is verstémává lehet. Egyik propozíciós versének parasztját, Triptolemust, aki bőven rakja osztagjait, mellőzhetjük. Nem azért, mert mitológiai személy, hanem azért, mert ezeket a sorait Gyöngyösi Istvántól plagizálta. A kalmár, akit leckeként megversel, egzotikus gyöngykereskedő, bátor kalandor – tehát szintén literatúrai lény. De már egyik, szintén iskolás című versében, Egy fősvény leírásá-ban csokorba szedve találjuk egy hazai kalmárnak, a későbbi Zsugori wram-nak sok jellemvonását. Az előkelő úr első portréjának megírására szintén pro-pozíció serkentette: Egyedül a tudományok teszik halhatatlanná az embert, kivált a poézis. A téma szokványos kidolgozása így hangzott volna: Homérosz, a vak költő adott halhatatlanságot a trójai háború királyainak, vitézeinek, tehát a költők halhatatlansága a magasabb rendű. Csokonai megoldása korszerűbb: a cirádákkal ékes (rokokó) palota, grófi kincs és méltóság múlandó, a költők koszorúja hervadhatatlan. Néhány év múlva ugyanezt a témát, ugyanebben a versformában, de személyesebben, gúnyosabban, szemléletesebben írja meg, A poéta gyönyörködése címmel. A romlékony dicsőségű nagyúr itt nem egyszerűen gróf és gazdag, hanem királyának cifra rabja. Sőt kutyája. A költő le is tegezi: ilyen a te sorod, és ilyen az enyém. Te nem sajnálsz mászni porba, Másoknak rabja lenni, Csakhogy szabad légyen sorba A több kopókkál menni. A költői életmód magasztalása bágyadtabban sikerült a versben, mint az udvaronc sértegetése. A hegyek hús forrásai Lelkem félébreszthetik… Debreceni, sík földi költő versében hamisan cseng ez a dicsekvés. Nemegyszer rajta lehet őt kapni a város és a kollégiumi környezet – idegen mintát követő – át-stilizálásán. Gyaníthatjuk, hogy a nagyurat gúnyoló strófák aktualitását sem érezte meg egész drámaiságában. Általában szólt az érdemrendes szolgákról, és nem II. József uralmának támaszait akarta lefesteni. Pedig akkor már utolsó éveit – ha nem hónapjait – élte a jozefinus koncepció, amelyet őszinte hívei is hamarosan megtagadnak majd. 1789, a francia forradalom kitörése siettette a fölismerést, hogy a Párizsra tekintő Európában nem lehet egy ingatag, soknyelvű feudális birodalmat hipp-hopp egy–nyelvűvé és mérsékelten polgárosodóvá varázsolni. A Türelmi Kendelet mézeshetei mindenesetre régei* fele-. désbe merültek már. Amit azzal adott a császár (a protestánsoknak), azt már természetesnek vették, de amit cserébe kért, sőt elvett érte, az egyre nehezebben esett. A poéta gyönyörködésé-t nem szánhatta fullánkosan aktuális versnek. Erre vall az is, hogy közölte (és közölhette) 1796-ban a Diétái Magyar Múzsá-loan, Az én vagyonom címmel, alig szelídítve egy-egy goromba kifejezésén. Hogy a versben magasztalt költői halhatatlanságot megóhajtotta-e magának, vagy csak tételként verselte meg, nem dönthetjük el. De a nyilvános szereplés vágya már fölébredt benne. A magyar poézis akkori sanyarú állapotában alkalmi versek írója remélhette leginkább, hogy művét kinyomtatják. A bécsi Magyar Kurír, a Hadi és más nevezetes történetek meg a komáromi Mindenes Gyűjtemény közölte időnként, amit olvasói beküldtek: döcögős, régimódian aktuális verseket, ő minden önhittség nélkül úgy érezhette, hogy jobb verselő, mint az újságlevelek koca lantosai. Az alkalom is megjött ilyenfajta vers írására: a török háború, 1788-89-ben. Két verset írt róla. Hogy bátorságot is vett-e, beküldte-e őket valamelyik szerkesztőségnek, annak semmi jele. Mégis olyan műfajba vágott bele ezekkel, amely őt reménye szerint majd később, valamikor, nagyobb közönség színe elé juttathatja. Az első vers gyerekesen inti a törököktől elfoglalt Belgrádot, ne legyen tolvajkulcsa a vad pogányságnak, (Jellemző a maga pályájáról alkotott véleményére, hogy ezt a verset ő is gyermeki Múzsája alkotásának minősíti majd.) A másik vers (Az ősz Laudonra) elrágódik a szerencse és virtus ellentmondásának ódon leckéjén, azonos mondatrészekből illesztgetve rímeket (múlatni-láthatni, vitézeket-szerencsétleneket), hogy végül egy kínrímmel tegye fel a versre a koronát: Megifjúlt általa kettős sasunk: – bár, óh, Megifiodhatna maga is e báró! Most is Belgrád alatt új koszorút fonnak Vitéz homlokára az öreg Latidonnak Az a fajta rím ez, amellyel Háló Kovács József parádézott Csokonai József temetésén (már oh! – Maró), s amellyel a másik Kovács József („ama pátkai”) szerez majd kétes értékű költői hírnevet. És a kettős sas? Soha rosszabbkor nem emlegethetné a magyar balsors madarát (amely a Rákóczi-nótától Kölcsey Himnusz-áig folyvást tépett minket): 1789 vége felé járunk. Aki most a kétfejű sast tűzi ki jelvénynek, könnyen fejbe verhetik a hazafiak. Csakugyan ilyen mit sem sejtő ez a fiatalember, vagy csak tetteti magát? Ha a török háború híreit ismeri, tudnia kell a világ és a birodalom egyéb eseményeiről is. A hazai közhangulatról még inkább. Nekünk 1789-ről először a Bastille lerombolása jut eszünkbe. De a párizsi forradalmat akkor még nem tudta mindenki úgy lefordítani a hazai helyzetre, mint Batsányi. (Az ő versét, amelyben a „felszentelt hóhérokat” inti, hogy vigyázó szemüket Párizsra vessék, 1790-ben még cenzor hagyta jóvá!) Vérmes hazafiak jobban figyeltek arra a hírre, hogy a súlyos beteg császár 1789. november1 végén visszavonta rendeleteit. Nem nálunk, egyelőre csak a „frigyes Belgium”-ban. De az ottani osztrák adminisztrátorokat már ez sem mentette meg, kénytelenek voltak megfutamodni Németalföldről. Ez már beszédesebb párhuzam! Magyarok, most rajtunk a sor! 1790 elején Baróti Szabó Dávid már kettős győzelmet ünnepelhet. Győztünk, oh magyarok: kétszeresen pedig. Győztünk: a török hold harcnak hevült karunk Sullyos mennykövitől földig aláztatott… Győztünk: már meghajolt végtire József is… Csakugyan ilyen mit sem sejtő az öreg Szabó Dávid, hogy a török háború sikerét és II. József rendeleteinek ”visszavonását egyformán magyar győzelemnek tartja? 1789-90 magyar közéletét talán legjobban a párhuzamos helyekkel jellemezhetjük, a hirtelen feltűnő szólamokkal, amelyeket sokan végigmondanak, szinte azonos szavakat ismételve. Azt a frázist, hogy „a világ szemei ránk vannak függesztve”, nemcsak a szélsőséges ellenzékiek hajtogatják, hanem azok is, akik csillapítani akarják a nemzeti izgatottságot. Most vagy sohasem – Zrínyi jelszava ekkor lesz publicisztikai közhellyé. (Jó volna tudni, hogy Petőfi innen, 1790-ből vette-e, vagy egyenesen Zrínyitől, vagy pedig újra kitalálta a pillanat ihletésére.) 1790, ez a „kis negyvennyolc” tele van magyar naivsággal, öncsalással, külsőséggel. Legjobb törekvései is végiggondolatlanok. Nem a mi dolgunk, hogy kibogozzuk az egész történelmi csomót. Éppen elég bonyodalmat ígérnek azok a motívumok, melyekre Csokonai reagál. Először lelkes, aztán ironikus, sőt szatirikus hangnemben. A két leglátványosabb téma a közéletben – és őnála is – a magyar öltözet és a magyar nyelv. A császárt már 1789 nyarán figyelmeztetik arra, hogy a magyar nemesek eldobták a hosszú német kabátot, kurta dolmánnyal, széles karddal tüntetnek. A császár azt feleli, hogy ezek csak külsőségek, tanácsosai komolyabb dolgokra ügyeljenek. Magyarhonban éppen ezeket a külsőségeket vették legérzékenyebben. A korona hazahozatala Budára a magyar öltözet diadalút ja lett. „Gombkötőink nem győzték verni az aranyzsinórt, sujtást, kreppin-rojtokat, paszamántot” – írja Kazinczy. Az újságok megírták 1790 nyarán, hogy Bihar megye nemesi bandériuma a korona díszőrségéről hazatérőben meglátogatta a debreceni Kollégiumot. Fogadásukra magyar versek zengték „a Zászlóalj tagjainak igaz s szép magyar ruházatjoknak, termeteknek és magok viselésének dicséretót”. Hajlandók volnánk azt hinni, hogy Csokonai volt a költő, a vers pedig A magyar gavallér. Ám az újsághír azt megmondja, hogy a verset a metafizikusok tanítója írta, az pedig nem ő volt. Csokonai versének mégis köze lehet ehhez a látogatáshoz, a látványhoz, amelyet ugyanakkor ő is végignézett, és megverselt friss, érzékletes képekkel: II. LIPÓT KORONÁZÁSÁNAK ÜNNEPE NAGYKÁLLÓBAN, 1790. DECEMBER 5-ÓN Almásszürke csödör lovát táncoltatja, Lejtős fordulással kerengve ugratja. Tündöklő serényje játszik a szellővél, Az arany szerszámra hányja gőgös fővel. Most büszkén rugkapál, majd harsogva nyerit, Orrán sebes szellőt fúváll és tekerit… Merőn megül rajta vitéz leventája, Nem mozdul semmije, csak a bokrétája.. Ezeknél a szép soroknál talán jellemzőbb a versnek az a (naiv? ironikus? blaszfémikus?) fordulata, hogy a gavallér a magyarok istenének szenté. (Vagy a szenté csak rímként kínálkozott a mentéket.) Bokrétáját kócsagtollból kötötte a magyar gavallér. A kócsagtoll, az 1790-es hazafiság egyik fő jelképe adta az ötletet Csokonainak, hogy most már félreérthetetlen iróniával tagadja meg a közösséget az egész magyar divattal. A divatot felkapó nemességgel is. Mégpedig prózában, a felvilágosodás jellemző oktató műfajában: állatdialógusban. Három állatdialógusa: A bagoly és a kócsag, A pillangó és a méh és a valamivel későbbi Szamár és szarvas a színdarabíráshoz is jó előtanulmány lett. A Bagoly és a kócsag ember- főszereplője egyenes elődje Tempefőinek. A drámai gyarlóságok is közösek a két műben: informatív párbeszédek, panaszos tirádák. Az állatdialógus még nyer is azzal, hogy a groteszk ötletet könnyedén forgatja a költő, míg A méla Tempelfői-ben már valósághű, ,,verissima” ábrázolásra tör, ám jellemeinek nagy része csupán bélyegzőlenyomat. A kócsag arról kesereg a hitetlenkedő bagolynak, hogy országos vadászat indult bokrétáik után. Végigmondja ebből az alkalomból a nemesi udvar hierarchiáját az uraságtól a kutyákig: Űr, nem úr, nemes, nem nemes, vadász, kulcsár, kasznár, ispán, gazda, számtartó, tiszttartó, lokaj, szakács, kukta, fullajtár, íródeák, patvarista, kancéllista, koncipista, hofmester, frizőr, öltöztető, vetkeztető, agár, vizsla, kopó, minden, ami csak úr vagy úri, hétről hétre itt tanyázott a nádasban. De feltűnik egy magányos vadász is, tüntetőén németes öltözetben: Vékony nadrágos, fehér hacukás, tarka kabátos suhanc, háromszögletű kalap a fejébe, pugilláris (jegyzetfüzet) a kezébe… Ez a fiatalember Csokonai képzelt alteregója. Csakhogy neki nem volt szabad így öltözni. 1790-ben, mint a logikai osztály frissen szubszkribált (beiratkozott) hallgatója, hosszú fekete reverendát hordott. Még öt év múlva, kollégiumi pőre idején is azt rótták fel nagy bűnéül, hogy tiltott öltözetben, tarka kabátban jelent meg diáktársai előtt. Hogy mit jelent ez a fehér hacukás maskara, azt Tempefői jelmeze alapján fejthetjük meg: egy kis konya, fakó kalapban, rongyos kaputrokban, fejér lájbliban, fótos nadrágban, a csizmájából kinyúlik a szalma; a hónalja alatt egy pugulláris. Ágrólszakadtabb ez a Tempefői az állatdialógusbeli figuránál, de mindkettőnél ott van mesterségük címere, a poétái jegyzetfüzet. Nem „hazaáruló” egyenruha tehát a németes öltözék, hanem költőhöz illő polgári viselet. Mint érzékeny széplélek, különbözik a katonásan öltözött paszomántosoktól. Ennek az ifjúnak első mondatát így idézi a kócsag: Te, ki az én életemet, melly másokba szánakozást csinál, nékem magamnak kellemessé s úrivá teszed, édes nevendék Múzsám! Szállj le a Parnassus kies hegyéről vélem kócsagot lövöldözni, mert ma egy kócsag többet ér száz szonettnél. . Életem másokba szánakozást csinál… de te úrivá teszed. Itt rejlik a dialógus bandériumellenességének személyes motívuma. Csokonai bevallja, hogy neki a költészet nemcsak szenvedélye, hanem lépcső is a remélt társadalmi emelkedésre. A múzsák világa demokratikusabb: nem a kiváltságot, vagyont, hanem a tehetséget nézi. Valami hasonlót mond páter Köteles is A méla Tempef6i-be>n; Törvényt és mathesist tanultam… látván azt, hogy a bölcs, II. József intézetei szerint a felkapásra nem az apáink, hanem saját érdemeinket nézik… Csokonai dialógusbeli alteregója éppen nagy megalkuvásra készül a felkapás érdekében. Kócsagtollhoz akar jutni, hogy annak árából egy héthúrú lantocskát vehessen. Vagyis megélhessen mint költő. Érzékeny, ironikus monológban mondja el, mennyire kedve ellen való ez a hajtóvadászat: Ártatlanok!… be gazdagon nőtt rajtatok a magyar patriotizmus! Ezen két-három fehér szálacskák ragadják tehát ki az én kedves hazámat az ínség torkából! Oh! Együgyű szálacskák! Ti adjátok meg az elveszett Pannoniának az előbbeni díszét, tinálatok nélkül nem lehetne sással fedett kunyhónkból a közjó helyrehozására kilépni: kiknek szemrehányó poraikon mi, elfajult unokák, piros sarkú sárga csizmákkal tapadunk. (Lehet, hogy itt az akkor már közismert nemzeti menetelő nótára céloz: „Sárga csizmás Miska sárban jár…”) Először ír szépprózát, de máris olyan virgonc, könnyed, mintha külön öröme telne benne, hogy nem kell rímet rímhez raknia. Egész éjszaka örömmel danolgatott – írja a poétáról –, míg a hajnal nedves sugarai bé nem kukucskáltak oldalra fordított üres kulacsába. Remek kép! A magyarkodó divatot mások is korholták. Divatos szólam lett, hogy ne ruházatunkkal, hanem nyelvünk ápolásával mutassuk ki hazafiságunkat. De a magyar oldalon senki nem írt ilyen élesen a magyaros parádézás” ellen. Bécsi vagy onnan sugalmazott röpiratokban persze cifrábbakat is lehetett olvasni. Meg kell itt kérdeznünk (még ha diákszobai fiókjának ír is egyelőre): hol áll ő, milyen alapon kritizál? Bizonyos, hogy él benne a kegyelet II. József iránt. Apja is ezt hagyta rá örökül. De II. Józsefnek már nincs pártja, csak II. Lipótnak van. A helyzet még teljesen nyílt. Egyik oldalon a magyarkodó kortesség, másik oldalon az új erőre kapott magyarellenes birodalmi publicisztika. Veszélyes szélsőségek. De az országgyűlésen folyik a vita a reformokról. Még jóra jöhet minden. Ez sugallhatta az epés dialógus engesztelő, optimista befejezését. BAQOLY:… reménylem, boldogabb időket támaszt az új király és a leülepedett hazafiuság. KÓCSAG: Adná a magyarok istene! Új király? Rövid időn belül kétszer kaptunk új királyt; 1790-ben és 92-ben. De akiről itt beszélnek, az csak II. Lipót lehet, hiszen 92-re már jócskán leülepedett az a hazafiság. Azt sem képzelhetjük el, hogy Csokonai későbbről lő vissza az ironikus dialógussal. Akkor ugyanis a reménykedő befejezést is ironikusnak kellene vennünk. Márpedig nincs okunk kétségbe vonni, hogy friss élményeit írta meg. 1790-ben a nyelv ügyében robbantak ki a politikai ellentétek. Nemcsak arról, a „jámbor szándék”-ról vitáztak, hogy a magyar nyelvű irodalom és tudományosság szabadabban fejlődjön, egy tudós társaság irányításával, hanem egy tarka nemzetiségű állam hivatalos nyelvhasználatáról. A latin nyelven alapuló igazgatás ódon szerkezetét II. József a német nyelv elterjesztésével akarta egységesíteni és egyúttal modernizálni. Ez a reform a német nyelvű tartományok és német ajkú állampolgárok számára demokratizálódást ígért. A többi nemzetiségeknek azonban egy másik nyelvtudás kiváltságának behozatalát. A magyarok, akik saját országukban is kisebbségben voltak, a magyar nyelv hivatalos használatát akarták törvénybe iktatni. De rögtön számolniuk kellett azzal, hogy a hazai nemzetiségek erre a maguk nyelvének jogait követelik. Kazinczy írja a Magyar Museum-ban: „Általlátják majd a horvátok s tótok is, hogy tanácsosabb egy költséges holt nyelv helyett azon nemzetnek élő nyelvét ta-nulniok, s ügyöket rajta folytatniuk, melynek koronája és védelme alatt bátorságos, szabad életet élnek.” Hogy ez nem ilyen egyszerű, arra már a cikk jegyzete figyelmeztet: „Azt írták volt akkoriban némelyek ide Kassára, hogy a horvát- és tótországi követek teljességgel nem akarnának a magyar hazai nyelvnek felvételében megegyezni.” A magyarok a német hivatalos nyelv ellen tiltakoztak, a horvátok, szlovének a magyar ellen. Hasonló láncolatba fonódtak össze a nyelvfejlesztő mozgalmak. A német nyelvújítás adott példát a magyarnak, a magyar a többinek (bár közvetlen kapcsolatokat is tartottak a német kultúrával, különösen a délszlávok). Utánozni ' kell az erősebbet, hogy majd felléphessünk ellene. Akik 1790-ben szót emeltek a magyar nyelv jogainak, kiművelésének érdekében, és akik Csokonait is fellelkesítették, azok különböző pontokon álltak meg ennek a kérdésnek végiggondolásában. De a legmesszebbre látók sem sejtették, hogy az itt feltámadt indulatok az egész következő évszázad történetére kihatnak majd. /^Csokonai tanulmánya (vagy inkább oráeiója, szónoklata), A magyar nyelv feléledése, szinte mondatról mondatra párhuzamba állítható 1790-ben kiadott könyvek, ' cikkek tételeivel-szólamaival, Bessenyei, Batsányi, Kazinczy, Decsy Sámuel és kevésbé neves szerzők írásaival. ő, a kiváló latinista, azzal vádolja a latin nyelvet, hogy szózataival (szavaival) akadályozza a dolgok megértését. Régi gondja volt ez filozófusoknak és pedagógusoknak. Az anyanyelv megtanulásával – érvel Csokonai – készek már gyermekségünkben azok az utak, améllyeken az első ideák a mi elménkbe beszivárogjanak. Ezért természetesebb, ha a tudományokat anyanyelvünkön tanuljuk. Szépen mondja: A tudomány templomának egy régi rozsdás kulcsát egész ifjúságunkban keresgéltük, s ritka volt közöttünk, aki a bemenetelre amiatt reáérhetett volna. A gondolatmenet második fő tétele: nyelvünk palléro-i házában legutól vagyunk az európai nemzetek között, de még [ most sem késő belefogni. A német nyelvet is csak nemrég kezdték kiművelni (Gellert meséi, amelyekre hivatkozik, 1746-ban jelentek meg). Alkalmas is nyelvünk a fejlesztésre. Botanikai hasonlattal él, a természetes gondolkozás jegyében: Van ebbe erős és gyenge kifejezés, van numerus és harmónia, van sok termékeny rádix és sok törzsökszó, amelly, mint a tenyésző plánták és csemeték, az oltás, ültetés, irtás, tisztogatás és fáradatlan mivélé a áltál, egy olyan rakott és ékes kert felől nyújt reménységet, amillyen a nyélveknek paradicsoma lehet. És ugyanez polemikusán: Aki ennek szűk váltáról panaszolkodik, hasonló a Magyarországon éhhel megháló emberhez. Kiélezett érvelés! Az előbb még azt mondta, hogy leg-hátrább vagyunk. Akkor hát szegény-e nyelvünk vagy gazdag? Nem azért keveredik bele ebbe az ellentmondásba, mert több helyről veszi érveit. Szükségszerű ez a kettős ítélet. A XIX. század nagy reformerei is egyszerre gyalázták és magasztalták a magyar nemzetet. S ő azért sem érezhet ebben ellentmondást, mert az egész értekezés a természetesség elvére épül. Rousseau gondolatai ekkorra terjedtek el, és koptak le annyira, hogy bármilyen vitás kérdést az döntsön el: melyik változat a természetesebb. Gondolkozni? Latin nyelven mesterkélt, anyanyelven természetes. Csokonai mostantól kezdve élete végéig vallja, éli, gazdagítja, finomítja a természetesség maximáját, és ki is csúfolja egyszer-másszor. A magyar nyelv feléledésénék érvelő (mások érveivel is érvelő) részét magasztaló befejezéssel toldotta meg. Szerelmes vallomással. Magyar nyelv! édes nemzetemnek nyelve… Teáitálad kérte az én csecsemő szám a legelső magyar eledelt, a te darabolt izecskéiden kezdettek kifesteni az én gyermeki elmémnek első ideái, mint a született hajnalnak apró sugarai, mikor a világosság lenni kezd… Megelégedve, s ezer gyönyörűségek között repkedett a te hármóniás szavaidon az én fiatal Múzsám, mint egy most született pillangó a rózsák és tulipánok hímzett virágain. Ugyanazt mondja, amit a bizonyító részben, de itt szebben mondja. Abban a numerózus szépprózai stílus ban, amelyet teljes pompájában Is megfigyelhetünk majd. A magyar nyelv vitájának is megírta a paródiáját. A gavallért festő versre – mint láttuk – ironikus prózával felelt. Az anyanyelvet dicsőítő prózára viszont versben, a Békaegérharc egyik oldalvágásával. Egy okos béka áll fel az országgyűlésen: „Eddig, úgymond, mindeneknél A halnyelv vigeála, Kárára egész hazánknak, O nemzeti politúrunknak Nagy hátráltatására. Hanem anyai nyelvünket Vegyük bé a hazánkba; E segíti nemzetünket Kipallérozásába.” Mindezeknél a megnyilatkozásainál nagyobb igényű egy 1790-ben írt verse: A Magyar! hajnal hasad! 1790 elején jelent meg röplapon és több folyóiratban egy verses Hazafiui intés: „Magyar 1 hajnal hasad, de meg nem virradt még…” Szerzője Darvas Ferenc, budai helytartósági tanácsos, szabadkőműves páholytag. A nagy feszültség és várakozás időszakában mérsékletre, okos magatartásra szólította fel a hazafiakat. Nem egyéni nézetet fejezett ki Darvas verse, hanem több szabadkőműves, felvilágosult politikusnak, írónak azt az ipar- kodását, hogy a nemesi mozgalmat polgári reformok irányába tereljék. Ebbe az értelmiségi csoportosulásba éppúgy beletartoztak II. József egykori hivatalnokai, mint a nemesi ellenállás szélesebb látókörű tagjai. Batsányi verse 49 Tekintetes Nemes Abauj Vármegye örömünnepén – szinte szóról szóra elmondja ugyanazt, amit Darvas. Batsányit ezért és A franciaországi változótokra írt verséért vonták felelősségre 1792-ben. Darvas versének fő iránya: ne legyünk forrófejűek; a követelések („szép ajánlások”) alapján szilárd törvényeket alkossunk, amelyekhez már nem férhet ellenséges szándék („rontás”); egyesítsük az érdekeket: Ha jobb lábra tészesz nemest és parasztot, Karé sokféle más sok bajt s terhet árasztott, Ha rendbe tessz királyt, grófot, bárót, papot, Lementével akkor dicsérhedd a napot. Bizonyos, hogy a hasonló csitító szózatokba belejátszott a bukott rendszer kiszolgálóinak az a személyes aggodalma is, hogy a felkorbácsolt indulatok lesöpörhetik őket a közélet színpadáról. De magánérdeküktől eltekintve is féltek az anarchiától, amely ürügyet adhatna az addig elért engedmények visszavételére: Mit nyersz, szegény, ha nem újabb keserveket, Múltaknál nehezebben emésztendőeket – írja Darvas Ferenc. A politikai eszmecserék központjaitól távol élő Csokonaihoz e vélekedések, aggodalmak csak az újságok szűrőjén át jutottak el. Ez okozhatta azt, hogy verse, amelynek címe Darvas Ferenc versének kezdő szólamát visszhangozza: Magyar, hajnal hasad, nem is érinti Darvas vagy Batsányi intésének és a rokon irányzatú cikkeknek fő témáját. Érdekegyesítésről, a követelések törvényes úton való megerősítéséről, általában politikai teendőkről nincs szó nála. Nem ijeszt „újabb keservekkel” sem. Viszont minden költőkortársánál nyíltabban alkalmazza 1790-re a felvilágosodás képvilágát. De hogyan alkalmazza? Ha Csokonai nagy filozófiai verseinek, főképp a Konstancinápoly-nak végleges, 1794-re tehető szövegével hasonlítjuk össze a Magyar! Hajnal hasad szólamait, antifeudális vagy akár antiklerikális értelmet tulajdoníthatunk nekik. Fekete vásznak, melyeket a fényes világosság előtt az elmúlt időknek mostóhás keze szőtt; megrögzött homály – ezek tökéletesen összecsengenek a Konstancinápoly soraival: … Jöjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk…,…Te a vak homályban rakod a templomot És onnan ígéred a paradicsomot… Az utókor szemlélete szerint II. Józsefre igazán nem lehet ráfogni, hogy a sötétséget, tudatlanságot, barbárságot támogatta a világosodással szemben. A feszült politikai légkörben azonban nyilvánvaló igazságok is fejükre állhatnak. A nyájasabb hajnal tehát nem a felvilágosodás hajnala ebben a versben. Mié hát? A magyar nyelvé? Még azé-sem. Egyetlen szólama a versnek, amelyet talán a nyelv ügyére vonatkoztathatnánk:…ázsiai Múzsákkal kö-szöntsed. De ez legjobb esetben is csak annyit jelenthet: magyar nyelvű versekkel köszöntsd a magyarok napjának felsütését. Ezek az ázsiai múzsák egyébként a magyar gavallér ázsiai veres nadrágjára is emlékeztetnek. És nem alaptalanul. A vers ugyanis a nemesi bandériumok dicsőségét zengi. Az 1790-es bandériumokét. Az egész országban harsogó vivát az ő örömrivalgásuk. Lesz még a magyarnak olyan dicső neve. Amilyen volt a Mars mezején eleve. O még azok is laurust fűznek héroairikra, Kik most finnyás árral néznek magyarinkra. Ez is a banderistáknak szól. ők itt a hérosok. Egyelőre csak előlegezi nekik a hadi sikereket, ők ugyanis nem a török háborúk veteránjai, hanem az újonnan lóra ültek, akik eddig csak fényes ruhájukkal parádéztak a korona hazahozatalánál. Zavartalan ünnepi szavakkal fejeződik be a vers: Idvez légy, szép hajnal! Ragyogtasd fáklyádat, Vig egünkön mutasd mosolygó orcádat. Jer! imé, nimfái már a víg Dunának Elődbe koszorús fővel indulának. 1794-ben vagy 95-ben, mikor újra elővette a verset, /lényegesen átértelmezte. Egypár helyen javított a kifejezéseken. De ami a legfontosabb: megtoldotta, s ezzel mintegy idézőjelbe tette az egész verset. A hat sor, amit hozzátoldott, még mindig nemzetieskedik, a magyar seregek istenét hívja segítségül, de az egész témát átutalja a távolabbi jövőnek. Pompás apropót kínál erre a lesz még formula. Lesz még, de nem hamarosan. A jövő században sem, csak az azutániban. Ez a messzi távlat elfancsalítja az átkot, amely a mérget forralok fejére száll: Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, O benne a huszadik századot képzelte. Ne is félj, óh magyar, tálán akkorára Boldogabb nap jön fel reád valahára: S aki mérget forral hazádnak ellene, Megveri a, magyar seregek istene. De nem ez az utolsó szava. 1796-ban, mikor a Diétái Magyar Múzsá-h&n kinyomatja a verset, a toldaléknak csak az első két sorát hagyja meg. önszántából vagy cenzori aggodalmaskodásnak engedve – nem tudjuk. Ha cenzor huzattá is ki a négy sort, jól tette. Ez a kétsoros poén emeli fel a verset (nem egészen megérdemelten) legmegbecsültebb nemzeti verseink sorába. 1790 őszén töltötte be tizenhetedik évét. Gazdag iro- r dalmi termés két év alatt. Felnőtt költőnek is becsületére j válnék. Bővelkedik képekben, eszmékben. Nézeteit nagy J könnyedséggel változtatja. Lehetne ezt magyarázni akár a költő fiatalságával, akár a záporozó történelmi meglepetésekkel. Nála sokkal komolyabb, felelősebb emberek is rákényszerültek ebben a két évben, hogy komikus, sőt szánalmas módon változtassák véleményüket. Mentegetni tehát nem kell Csokonait. De nem is volna érdemes, mert gondolkozásának ez a rugalmassága későbbi évei lírai költészetének is jellemző vonása marad. Sőt magasabb fokra fejleszti majd próteuszi tehetségét. Ugyancsak maradandónak bizonyul, sőt erősödik az a hajlama, hogy másoktól, régi és új, hazai és külföldi íróktól vegyen át gondolatokat, témákat, formákat, ötleteket. De amit átvesz, azt rendszerint tökéletesíti is. Felülmúlja mintáit. Tálálunk-e következetességet a változékonyságban? Eredetiséget ebben a költői harácsolásban ? Ezt a későbbi évek dönthetik el. PAD ALATTI POÉZIS Költészetének próteuszi vonását, amelyre 1789–90-es közéleti írásaiból következtettünk, érdekesen igazolja és színezi első életrajzírójának, Domby Mártonnak élményekre épülő jellemzése: ,,…holmi különösségei… többnyire mindenek előtt tudva voltak, például, hogy ő rendesen éjszakánként nem aludt, hanem nappal; hogy ő valamely tárgyon, mely Őtet egyszer magához rántotta, felettébb soká tudott mélázni, hogy ő ottan-ottan sírni szokott, hogy ő másokat igen elmésen rászedni tudott, hogy ő mások előtt meglábolhatatlan szorultságiban oly mesterségesen segített magán, és másokat holmi ártatlan galibákba úgy beléejtett, melyen mindenek bámultak és nevettek, hogy ő úgy értett valaminek fainul való elesenéséhez, hogy azt maga Merkúr se könnyen követhette volna; hogy ő a maga furcsa anekdotumival, melyeket inkább maga csinált, mint másoktól tanult, históriácskáival, melyeket inkább úgy mondott el, ahogy illettek volna megesni, mint ahogy megestek, elmés találmányival, gyermekes-kedéseivel, játékok indításával, újításával, eleven előadásával, melyért őtet Ormós professzor úr tanulótársai cimbalmának írja, hogy mindezzel oly kedvet, oly elevenséget gerjesztett a társaságban, hogy szükségesebb volt ő a mulatságra, mint a bor és muzsika, és őnála nélkül jókedv nem is lehetett.” Maitre de plaisir szerepéhez tartoztak diáktársai öröméré írt versei, amelyek már életében megalapozták költői hírnevét, de legalább annyit ártottak is jó hírének. Aki csak ezeket a műveit becsülte, ugyanúgy torz képet alkotott róla, mint az, aki ezek miatt fitymálta egész életművét. Költészetének ez a hajdani tehertétele újabban valamennyit vesztett a súlyából. Elsősorban azért, mert sok versről; amelyet az övének tartottak, kiderült, hogy nem az ő műve. A Debrecenből kiáradó kéziratos irodalomban a versek alatt lépten-nyomon látható CVM jel sok esetben csupán azt jelenti, hogy a másoló a diákos, pajkos, sőt trágár hangban az ő stílusát vélte felismerni. Ahogy Mozart neve is gyűjtőnév lett egy időben. Mindenesetre megnyugtató, hogy törölhetjük művei közül az otromba gúnyiratokat. Ha mindezeket elhagyjuk, akkor is marad még néhány letagadhatatlan műve ebben a zsánerben. Mégpedig jelentékeny művek. Semmi okunk rá, hogy Kazinczy finnyásságát követve, költeizete mocskainak minősítsük őket. Melyek tehát a pajkos diákversek közül a hiteles művek? Kétpriapeia (Miiitatomnisamans…, Apendel-bergai vár formája, s megvétele) és egy Bürgerből átdolgozott mitológiai persziflázs (A tolvaj isten). Sok szál idefűzi a Blumauert utánzó Békaegérharc-ot és Az istenek osztozásá-t, amelyekben a frivolság és az átöltöztetett mitológia csak színezi vagy inkább: cifrázza a politikai párhuzamokra kihegyezett cselekményt. Mit tartott ő maga ezekről a műveiről? Domby Márton apologetikus szándékkal, de hihetően írja: „…nem annyira az, amit Csokonai írt, mint az, amit nem írt, de írni akart, és ahogy írni akart: ez az, ami őtet a vásári poétáknak seregétől megkülönböztette… ö tudniillik érettebb ésszel már többnyire minden eddig Való munkáit haszontalanságoknak állítván…” Arra viszont perdöntő adatunk van, hogy korábban -1794-ben – a Békaegérharc-ot egész költészete kulcsának tartotta, s elgondolt egy sajátságos Békaegérharc-trilógiát. Kiadandó műveinek a Magyar Hirmondó-b&n közölt jegyzékén ugyanis ez olvasható az élen: A Batrachonyomachia, vagy Békaegérharc. Homerusból fordítva. „Blumauer kiaszott, hosszú ember volt, sasorral, barna hajjal, pislogó s rövid látású szemekkel.” (Kazinczy Fereno) Ugyanaz Blumauer módja szerint travestiálva. Ugyanaz bővebben, s a mái, világhoz kicsinálva. Utána van egy apológia, melly is szatírának mondathatik, és a travesz-tirozásról vagy paródiákról valami értekezés. Blumauer bécsi exjezsuita, II. József udvari cenzora, Born szabadkőműves páholyának házi költője arra kapott megbízást (talán magától a császártól), hogy versének olvasóit a papság ellen hangolja. Milyen módszerek kínálkoztak erre? Szertartások, vallásos szokások beleszövése az antik történetbe, és a középkori egyház botránykrónikájából néhány eset felmelegítése. Blumauer-nek Voltaire adott mintát. A Henriás, amely ez idő tájt lett magyar olvasmány, s még inkább a Fekete János fordította Pucelle hasonló módon ólcelődik. A travesztált Aeneis egyik fattyúhajtása volt az olasz-francia-angol klasszicizmus jellegzetes műfajának, a víg eposznak, amelyet Csokonai is méltatott. Tassoni, Boileau, Popé versein is érzik már a csömör a klasszikus leckéktől, de ezt ellensúlyozza az az egészséges iparkodás, hogy korszerű, gúnyos életképekben ábrázolják apró hőseik nagy szenvedélyeit. Az ő életteljes alakjaikhoz képest Blumauer hősei fabábok. Csokonai blumaueriádájában is van sok felszínes ötlet. Mégis színesebben elevenedik meg benne a mái világ. De mikor volt pontosabban ez a ma? Az epopoeáról írt tanulmányában írja a Békaegérharc-tól: …munkámat még tizennyolc esztendős sijeder koromban készítvén munkáim közül kimustráltam, de jó uraimnak s barátaimnak kérésekre megegyengetvén, legalább azon keveseknek a kedvekért, a kiadni valók közé beiktattam. A fennmaradt kéziratok közt valóban van egy korábbi fogalmazás, Zilahi János másolata. De már ennek is fő szerkezeti eleme a francia-osztrák háború. A békák majdnem mind francia nevűek (Báró de Grand Brekeke, marsai de Grenoville, monsieur de Túró, LimönőJ, az egerek viszont az osztrák birodalom nyelvi összetételének megfelelően magyarok, németek vagy szlávok (Nyálnádtői, Csuprai, gróf Deszkarági, Kkálchfresszer, Blatowszki). Márpedig a francia háború 1792 augusztusában kezdődött, s 1793 tavaszán nőtt fel nemzetközi intervencióvá VOLTAIRE: HENRIÁE METSZET SZILÁGYI SÁMUEL FORDÍTÁSÁHOZ Ha tehát tizennyolc éves siheder korára teszi a vers alkotását, legalább egy évet téved (vagy korrigál) a datá-láeban. Annak felderítésébe nem érdemes belekezdeni, hogy kik voltak azok a királyok, akik páholyból akarták nézni a háborút, s ez a vonakodásuk a részvételtől milyen dátumhoz köthető. Csokonai ilyenfajta oldalvágásai a Békaegérharc- h&n meglehetősen felelőtlenek. Mivel a két ismert változat között nincs lényeges különbség, az sem kulcskérdés, hogy azt a bizonyos meg-egyengetést még 1794-ben végezte-e el, vagy 1800 után. Közben aligha nyúlhatott hozzá. A jakobinusok elfogásának első hulláma titán félre kellett tennie a szabados hangú költeményt. Kiadásra szánt műveinek 1795-ös jegyzékére már föl sem vette. Meg is írta 1795 júniusában (kicsapatása után!) Schedius Lajosnak, hogy a Blumauer módján átöltöztetett Batrachomyomachia -műveinek tervezett ötödik kötete – pihen (latét) én pihenni is fog, amíg… És itt jelentőségteljesen megszakította a mondatot. (Bölcsen tette ezt, bár aligha tudta, hogy Schedius akkoriban hűséges informátora volt a veszélyes emberekre vadászó rendőrségnek.) A következő évszázadban, vagyis 1801-ben már gondolhatott a vers kiadására. És gondolt is, mint az előbb idézett tanulmányrészletből kitűnik. Szó sincs arról, hogy a Békaegérharc-ot jakobinus vagy akár csak franciabarát műnek lehetne (vagy lehetett akkor) számítani. A forradalom eseményeit, amelyen az újságok is szüntelen gúnyolódtak, békaperspektívába állítva nevetteti ki. Fizignát nemzeti convent-st hív össze. A clubb felber-zeszti kevély lelkét. Ilyen javaslat hangzik el a bóka-conventben: MATA JÁNOS FAMETSZETE Akiket hadi foglyokká Teszünk ezen csatába, Légyenek új polgárokká Ok a respublikába; Ha négy-öt krajcárt találunk Zsebjekbe, az jó lesz nálunk A nemzet fundusának. Így osztán a respublikát Közttik felépíthetjük, S nálok az új politikát Javunkra bevihetjük; Mindjárt a csata mezején Állítsuk fel jó idején A szabadság szent fáját. (A szabadságfa fontos szimbóluma volt a forradalomnak. 1794-ben [!] a pesti Újépületben [!] őrzött francia foglyok piros sapkával díszített szabadságfát állítottak, körültáncolták, s az irá-t énekelték.) A békák hadi készülődésének jelszava akár a Marseillaise-nék (Verseghy Marsziliai ének- ének) parafrázisa vagy paródiája is lehetne: Mihelyt népünkre rontanak És határunkhoz érnek, Verjük meg, rajta! hulljanak özötoébe a vérnek. A békák viszont a mohácsi nótát fúvatják, a éneklik bús szóval, sőt Pszikharpax a Rákóczi nótájá-t énekelve fullad bele a vízbe. Jobbra-balra egyformán vagdalkozik a költő, nem kímél semmit, ami szent. Elmereszti szemét, száját, Seggbe rúgja szép dámáját… Az egyik oldalon a szabadságfa szent meg a Marseillaise, a másikon a hazai nyelv meg a mohácsi nóta. ö mindezt olümposzi magasságból szemléli. Sőt még magasabbról, mert neki a csatatérre lekukucskáló Juppiter sem szent: … A feleségén keresztül Leugrik az ágyáról. Lenéz, látja fegyveresen A Fizignát seregét, Földhöz csapja nagy mérgesen Singes hálósüvegét… A strófákat népi szólások, diákosan trágár és uria-san finom kifejezések, német és latin szavak fűszerezik. Gyöngyösi István volt az atyja a magyar költészetben ennek a makaronikus nyelvnek, de őnála gazdagabban keverték a színeket Csokonai közvetlen elődei, például Gvadányi. ők ketten váltak aztán egy fél százados verselési tradíció orákulumaivá. Arany is ennek jegyében írja meg első díjnyertes művét, Az elveszett alkotmány-t, hogy aztán tréfásan túlzott önkritikával „ostoba kauder-welsch”-nek minősítse. Az Istenek osztozásá-t, ezt a korábbi és gorombább blumaueri verset nem nyomtatták ki, csak 1844-ben. Annál több kéziratos változata maradt. Ha a nagyobb kéziratgyűjteményekben vaktában előveszünk egy 1840-nél korábbi versmásolatos könyvet, valószínű, hogy ráakadunk benne. Félszeg politikai pikantériája az álmitológiai történetnek mindössze annyi, hogy a vers elejéit Mária Terézia megkoronázásával hasonlítja össze Juno megválasztását az Olümposz királyává. A párhuzam azonban legfeljebb a túlfűtött diákfantáziában folytatható. Junót ugyanis lelökik a trónusról, s kénytelen „apácának” állni Pozsony rossz hírű negyedében, a Schlossbergben. Végül pedig bátyja, a diadalmas Juppiter a nyílt színen magáévá teszi. Mindez az istenek tanácsában zajlik, amely hol az országgyűlés paródiája, hol a debreceni tanácsé, a kálvinista presbitériumé. Az egész cselekmény alig több mint goromba szitkozódás. Bele-beleérthetjük ugyan a pragmatica sanctio körüli huzavonát vagy a hierarchia és küriarchia debreceni viszályát, de csak homályos célzások alapján. Az igazi céltábla – akárcsak Blumauernál – a klérus, a papság. ELSŐ SZERELEM Kockázatos vállalkozás szerelmes versekből rekonstruálni egy szerelem történetét. Amit őszinte vallomásnak érez a tájékozatlan olvasó, az lehet túlzás, lehet szándékos misztifikáció vagy egyszerű irodalmi közkincs. Ív Csokonai korai szerelmes versei egy bizonyos Laurához szólnak. Ilyen nevű lányok nem sokan voltak akkoriban Debrecenben. A lírai költészetben viszont híres ez a név. Petrarca szerelmeséé. Az elragadtatott érzékenységek című Laura-vers tehát valószínűleg nem Laura nevű nőhöz szólt. De egyáltalán szólt-e valakihez? Lehet, hogy csupán magányos képzelődésből támadt: a diákos erotikus versek finomabb változata. Ha feltesszük, hogy valóságos nőnek írta, akkor sem jutunk messzebbre. Lehetetlen immár megállapítani, hogy ez a Laura azonos-e azzal a nővel, akit – szintén megváltoztatott, de már nem irodalmi névvel -Rózának, Rozáliának, Rózsinak nevezett sok versében, vagy pedig egy korábbi, Rozália előtti szerelem emléke. Ez a vers belekerült aztán a Lilla-ciklusba, természetesen már nem Laura, hanem Lilla nevével. A versben a szaglás, látás, hallás, tapintás és az ízlés vetekedik, hogy melyikük figyelt fel először Laurára, I melyikük riadóztatta a szerelmes ifjú lelkét. A szaglás így kezdi: Tudjátok-é? hogy magatok Másfélé andalogtatok, Más tárgyon azúnyókálva, Mikor a táncnak öltözött Szépség leányai között Lilla eljött sétálva. A látás így replikázik: Elsőben is mély álmomból, Tévelygő undalgásomból Nemde én pattanék ki? Látták éles nyilaimat, Villámló pillantásimat A mulatság környéki. Elképzelhetjük a mulatságot, a debreceni bált vagy majálist, ahol a táncnak öltözött szépek közt megjelent Laura, s ahol ők ketten „megnézték” egymást maguknak. A vers mesterkélt szerkezetén is átsejlik a reálisnak érezhető jelenet. De ez puszta beleőrzés. A mulatság ugyanis csak a későbbi változatban tűnik fel. A Lauraversben még e kis berek vidéki szolgáltak színhelyül. Ez pedig nem debreceni majálisra vall, hanem antik és olasz versek nyomán alkotott képzeletbeli színhelyre, ahol a szépség leányai, vagyis a gráciák, lenge fehér leplekbe burkolózva készülnek a táncra. Az ilyenfajta mitológiás szerelem A Csókok című pásztor-regényében bomlik ki teljes ábrándvilággá, az emberi faj ősi boldogságának felidézésévé. Ide kellett álmodnia magát a sok mindennel megnyomorított diáknak, hogy zavartalan boldogságot érezhessen. S hogy az ellentét még szembeszökőbb legyen, A Csókok boldog leikeinek papja megjósolja a jövőt, azaz Csokonai jelenjét, az édeni szerelem polgárosult elfajzását. Eljön még az az idő, mellyben a tiszta szerelem eladóvá fog lenni… Eljön az a szomorú kor, amellyben a szerelmet nyilvánvalóvá tenni ocsmányság lesz, s a tettetett szemérmesség és erőltetett vigyázás virtus gyanánt fog tartatni… amikor szívesen csókolni valakit vétek, s álattomba bujálkodni okosság lészen. Mikor a szíveket pénzen, ruhán, méltóságon, kendózéseken és nem kölcsön szíveken fogják vásárolni. Amit itt az aranykor papja megjósol, az elől menekül vissza Csokonai a képzelt boldog múltba, tündérek szárnyán: Ezekkel a tündérekkel jön le az álom, az az édes álom, metty a megroncsolt halandót a hajdani aranykorba által -teszi… Oh hányszor repülnek ők el a pompás kastélyok felett nemes utalással, hogy a gazzal fedett kunyhóba meglátogassák a homályba fekvő virtust. Nietzsche gyilkos esztétikai paradoxonja: Mit fest le a festő? Amit lát. És mit lát? Amit le tud festeni. Csokonai ez idő tájt még önmagát is olasz irodalmi tanulmányaiból vett képzetekkel látta, őrjöngő vágyait csak úgy tudta megvallani, hogy lelkiállapotához illő, tehát szülővárosához egyáltalán nem illő tájképet festett maga köré: Egy iszonyú völgynek szélére jutott, mellynek mélysége csak a poklot ábrázolhatta, félig kidűlt bikkfák függöttek ki a belé rohanni készült hegyoldalból, mohos kősziklák ütötték ki belőle mezítelen fejeket, mellyeknek egyikéről sikóltva szakadt le egy kétségbeesett patak, s rettentve bőgte végig e halálos mélységet. Kétségbeesett szerelmes – kétségbeesett patak. Teljes a megfelelés, de a tájkép ettől még festett kulissza marad. Más, mint a diák versgyakorlatok természeti képei, de nem jobb. A Csókok négy könyvben megírt, de félbemaradt regénye csak egyik oldalhajtása lett volna egy gigantikus műnek, a szerelem hősi eposzának. Könnyelműen felfirkált vázlatában többször ismétlődik ez a mondat: Ennek leírása. Miknek leírása? Világkorszakoknak, egy- egy eposzt kívánó mitológiai fejleményeknek, mint az aranykor vagy Prométheusz vállalkozása: az ember teremtése. A fő helyet persze Venus születése kapja az eposzban: Saturnus kivágta az apjának Coelusnak pöcsét és ebből, a tengerbe esvén, született Vénusz, s egy csigahéjon Zefirus által Ciprus szigetébe vitetett. Ennek pompás leírása. A szerelem kozmogóniájában ők ketten is helyet kapnak, a debreceni szerelmespár: Melitesz és Rozália néven. Melitesz és Rozália kezdik a szerelem alkalmatlanságát érezni, csókolódnak és forró csókjaik között amaz fülemülévé változik, ez pedig rózsává… Egy tündér elviszi Meliteszt és Rozáliát, a csókok Eliziumába és poklába. Ezeknek leírása. Itt a jövő fátumokat megmutatja. Hasonló könnyedséggel, sőt azonos motívumokkal vázolja fel nemsokára – Pesten vagy Sárospatakon – a magyar honfoglalás eposzának, az Árpád-nak tervezetét: X. könyv. Árpádnak az Attila várában való menetele, ott és a nyulak szigetében való műlátása. Isteni látás a végzés tükör szobájában maradékáról, egész a mostani időkig. Közös lett a sorsa a két nagyralátó tervnek: abbahagyta őket, mielőtt igazán hozzáfogott volna. Lehet, hogy a szerelmi eposz vázlatát is, mint a verseket, Rozáliának írta, neki adta oda, szerelmi ajándékul. S volt mit vinnie: versben és prózában hirdette a szerelem hatalmát, kifogyhatatlanul. GEORG RAFF–FÁBIÁN JÓZSEF: TERMÉSZETI HISTÓRIA A GYERMEKEKNEK Szónoki beszédet, chriát is írt A Szeretet-vől, szándékosan profanizálva az iskolai retorikát. Platón nyomán fejtegeti a szerelem kozmikus hatalmát, tudományosnak is nézhető stílusban, de itt is, ott is belefut érvelése a gáláns erotikába: Íme a temérdek világok örömtánccal kerengenék abban a nagy tágasságban, mellyet mi égnek nevezünk, megtartják bátorságos forgásokat mértéktelen abroncsokban; mosolygó pillantásokkal lejtenek el egymás oldala mellett a csillagok és soha öszve nem ütődnek, mert egy édes erő vonja őket vissza abba a középpontba, ahol te ülsz, hogy őket fenntartsd. Te – a szeretet. A kietlen elefántot merevül megtöltőd indulattal, felforralod annak özön vérét, s azonnal ereinek temérdek ágában megtódúlva hömpölyögnek felfortyant habjai… Te. billegteted enyélgő ugrálásra annak idomtalan lábait, mint valami oszlopokat Indiának mezején…. Te keresed fel a deszkának és léceknek apró szálai között a lappangó szút, mellyet a mi szemünk nem lát; áh, melly kicsinynek kell az ő szivének lenni, melly elgondolhataüan vékonyságúnak az ő ereinek utolsó ágacskáinak; mégis béfúrod abba magadat, s megtőltvén azt önnön magaddal, véghez viszed benne csuda dolgaidat. Ugyanezt fejti majd ki Venus a Dorottya befejező verseiben : Előttem a lajhár friss játékot tészen, S e leglomhább állat vidám s virgonc lészen. Beborítom a nagy balénál lángokba, S párt keres a fagyos grönlandi habokba. Béönthetem tüzem egy férgecskébe is, Bár kicsiny a szive, s hideg a vére is. „Én Herdernek Paramythonjaiba olly formán vagyok szerelmes, mint a szerető a maga lyánkájába” (Kazinczy Fereno) Számtalan példa itt is, ott is. Mindig új, mindig más: az állattanból, növénytanból. A természetrajzban éppolyan kifogyhatatlan volt a tudása, mint a szerelem témájában. A szerelem eposzának töredékei egyre jobban kezdenek hasonlítani a szerelem enciklopédiájához. Egyik gáláns prózai írásának műfaját így mondanánk mai szóval: válasz körkérdésre. A kérdést nyilván Rozália tette fel. A válasz: Madame! azt kérdezed tőlem, mellyik a legjobb csók? 8 ha megfejtem ez édes kérdést, fogadod, hogy jutalmul ezt a legjobb csókot ajánlod énnekem ?… Csókolja… vala-melly válogatott száj a mellet, akár a homlokot, akár a kezet, de rám nézve sohasem történjen meg, hogy az én gyönyörű asszonykámnak egyebét csókoljam, hanem csak azt, ami visszacsókoló, tudniillik az ő szecskáját, amellyre akkor kiszalad mind a kettőnknek a lelke, és az maga is csókolódik, s a körülötte lebegő lehelletekkel életet ád a csókoló rubintok szép kincsének. Hányféle csók lehet ezen az igazin kívül? Vagy negyvenet összeírt egy lapra: tenyerén küldött csókok, freimaureri csókok, versekbe leírott csókok, poémát csókolás, körmeinek mocskát csókolás – és még kuriózu- sabbakat. Nem említettem eddig, mert a Rozália-témához tartogattam A dél című versgyakorlatát, a tikkasztó hőség lerajzolását, amely a Toldi első énekébe belekezdő Aranyt is serkenthette: A rezzent gyíkocska a gaz között cserea, Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg. Sok száz szücske ugrál pattanó lábain A hévtől elaszott füveknek szárain. Egyebek mind híves helyeken pihennek, A dél forró heve elől félremennek… Ez a tájkép, mikor újra elővette, alkalmasnak mutatkozott az átértelmezésre: égető szerelmének megmutatására. De a hozzáírt toldalékban belebonyolódott abba a gondolatmenetbe, hogy öt Rozália hidegsége tüzeli fel, ő viszont, lángra gyúlván, vízcseppeket, könnyeket hullat. Meglepő ötlettel vágja szét a csomót, esztétikai önbírálattal: Ollyan tűz ez, mellyel gerjeszthet a jég is, És lángokkal égvén vizet áraszt mégis… És így hideg lehet Rozi, bár szívem ég Félre az eszemből, oskolai kétség. A későbbi átfogalmazásban szisztémás kétségeket írt, de az oskolai jelző többet mond ezen a helyen. A mintául szolgáló olasz szerelmes versek is tele voltak hasonló körmönfont következtetésekkel, erőltetett paradoxonokkal. Nemcsak a maga iskolás gondolkozásmódjával elégedetlen – jelenti itt be –, hanem azokéval is, akiktől eddig a szerelmi líra technikáját tanulta. Azért nem igazítanak hát el életrajzi tényekről a korai szerelmes versek, mert mikor ezeket írta, egy másik világban időzött. Poétái ideál világban, amelyről olyan szépen írja Domby Márton: „Ezen poétái világban fúrt, faragott, épített, rontott, ácsoskodott, ebben lakott ő mindenkor, mint Jupiter, a maga Olympusában, és ha ritkán megjelent e földön mint vendég, meglátván egy hadakozást, egy igazságtalan elnyomatást, egy csalárdságot, egy kevély megvetést, fanatizmust… rémülve fut vissza a maga világába, hol ezek nincsenek.” Szétválaszthatatlanul összeszövődik ezekben az álmokban az olasz barokk és rokokó, Tasso és Metastasio antikizálása, a rousseau-i filozófia meg a friss szerelmes élmény. Hogy mi volt ez az élmény, a diákkori nagy szerelem, azt nem sikerült megfejteni az életrajzíróknak. Vagy bevallották becsülettel, hogy nincs megoldása a titoknak, vagy érzelmes történeteket koholtak a szomszédék fiatalon meghalt lánykájáról azon az alapon, hogy Rozáliát több versben halottként emlegette. 1953-ban Juhász Géza megpróbálkozott annak bizonyításával, hogy a Debrecenben 1795 előtt írt szerelmes versek hősnője Weszprémi Juliska volt, Földi János felesége. Feltevésének megerősítésére két lényeges adatot tudott felhozni. Hódoló vers az egyik, amelyet kétségtelenül Csokonai írt, kétségtelenül Földinének. A másik bizonyíték egy félreérthetetlenül erotikus tartalmú utóirat, amellyel Földi Jánosnak Csokonaihoz szóló levelét egészítette ki egy idegen kéz. Mindeddig azonban sem be nem bizonyították, sem meg nem cáfolták egyértelműen, hogy ez a kéz Földinéé. Ezt a két adatot Juhász Géza tökéletesen teherbírónak tekinti, de amit rájuk épít, az sok esetben elképzelt jelenet, vagy tévesen értelmezett tény. A Földi Rózsa című vers a fennmaradt kéziratban jóval hosszabb, mint ahogy a Lilla kötetben (A rózsabimbóhoz címmel) kiadta. Toldy Ferenc ezt a jegyzetet fűzte kiadásában a vershez: ,,A fogalmazatnak egy hosszú codája van, mellynek vonatkozásai érthetetlenek lévén, itt elmaradhat.” Amit az érthetetlen befejezésből Toldynak is meg kellett értenie, az már magában is gyanús. A versbeli rózsabimbót annak jelképéül kapja a hölgy a költőtől, hogy ő is rózsabimbót hordoz testében, a szüret táján megszületendő Rózsikát. S majd ha ők ketten negyvenévesek lesznek – az asszony és a költő – s a közben felserdült Rózsikának elmeséli anyja ezt az egykori jelenetet, a nagylány majd csókolja az öreg poéta két fagyos kezét. De ki ez a hölgy? A nyomtatott, rövidebb változat rejtélyesen, de megfejthetően így nevezi, a rózsabimbóhoz szólva: Ültetöd kedves X. . issn… A kéziratban egyértelműen: Földi doktor szép Julissa áll. A vers egésze nem úgy hangzik mint szerelmes vallomás, inkább lovagias hódolat az áldott állapotban levő asszonynak. Akár a férj is elolvashatta. Ha ez a vers rózsabimbóról szól is, ez még nem elég alap arra, hogy Csokonainak minden Rozáliához, Rozihoz, Rózsihoz írt művét Földi doktor szép Julissával hozzuk kapcsolatba. Juhász Géza különösen fontosnak találja a Végbúcsú Rózsitól című, 1803-ban írt verset. (A Lilla kötetben: Utolsó szerencsétlenség.) Pedig ennek motívumai semmiképpen nem illenek rá az akkor már özvegy Földinére. Én ezt a verset – mint később elmondom – Ilosvay Krisztinával hozom kapcsolatba, akiért három nagy magyar költő versengett egyszerre: Batsányi, Kazinczy és Csokonai. Földiné tehát csak egyike lehetett a Rozáliáknak, Rózsiknak. Még egy akadálya van annak, hogy itt keressük Csokonai első nagy, veszélyes, halálos szerelmét. Földi János őneki mindvégig atyai barátja, tanítómestere volt. Hogy lehet az, hogy a tiszteletet a férj és a szerelmet a feleség iránt költészetében nem ütköztette? Semmi nyoma műveiben annak, hogy ezt a morális konfliktust megpróbálta íróként átélni, megfogalmazni. Pedig lett volna hozzá irodalmi mintája is: Bürger, akinek vad szerelmi líráját a sógornője ihlette. Bürgerre Kazinczy hívta fel Csokonai figyelmét, ő azonban akkor még nem az erkölcsi párhuzamot vette észre német kollégája műveiben. A Tolvaj isten-t, Európa elrablásának modernizált, pajzán történetét fordította le. A XVIII. század végének lírai divatjára I két szakkifejezés ismeretes: a szentimentalizmus és a Sturm und Drang. Nem két külön irányzat ez. Sőt közeli, majdnem összetéveszthető rokonok. A Sturm und Drang (vihar és /forrongás) agresszívabb formája a szentimentalizmusnak. De a szentimentalizmus sem az volt eredetileg, ahogy most értjük ezt a szót, nem tehetetlen siránkozás, giccses érzelgősség. A szentimentális költő a szív jogait követelte a szerelemben, ezt fogadta el egyedül törvényesnek. Aki csak a vagyon, a családi határozat, egyházi szertartás alapján birtokolta élete párját, azt a szentimentális költő rablónak nevezte. Rablótól el kell venni a zsákmányt, szerelmetlen törvényes férjtől el kell szeretni a feleségét. Polgári lázongás ez a feudális morál ellen. De hát a polgár ugyanúgy megvédte pénzen, társadalmi tekintélyen szerzett férji jogait a szentimentális költőtől, mint az egykori várúr a vakmerő trubadúrtól. Mikor Csokonai olyasmiket ír, hogy a férj a törvény bujnyik várában lebékózza kincsemet, elég furcsán, oda nem illően alkalmazza a szentimentális terminológiát. A feudális rablólovag jelmeze ugyanis sehogy sem illett rá szerelmi ellenfeleire. Sem az apró termetű, tudós doktorra, aki Juliskát birtokolta, sem a dunaalmási kereskedőre, aki Lillát elvette. A korai szerelmes művek titka még megfejtésre vár. De alig remélhető, hogy eddig ismeretlen, lényeges adatok kerülnek elő. Bele kell törődnünk – Édes Gergellyel szólva –, ő titkos volt”. BETÖRNI AZ IRODALOMBA Híres költő volt – de csak a Kollégiumban és Debrecenben. Másutt: ismeretlen. Nem lehet jó érzés híres-i ismeretlen költőnek lenni. Az iskolában büszke, önérzetes sorokat olvastak két évezreddel azelőtti költőktől. Horatius azt mondta: „Ércnél maradandóbb emlékművet állítottam…” Ovidius: „ …halljad, utókor!” De sejthette-e a Kollégium költője, hogy abban a XX. században, amelyet ő olyan szívesen emlegetett, ő lép majd Horatius és Ovidius helyére az iskolai halhatatlanságban? Egyelőre az első lépést szerette volna megtenni a Parnasszus grádicsán: megérni műveinek kinyomtatását. Ehhez pedig igazi írók, szerkesztők ismeretsége, elismerése, barátsága kellett. Anakreoni dalainak Ajánlósá-ban Kazinczynak és Földi Jánosnak köszönte meg, hogy poétává (múrvyír poétává!) avatták. Földi János, a természettudós, nyelvész, kritikus, műfordító és költő éppen akkoriban kezdte elveszíteni irodalmi kapcsolatait, mikor Debrecen szomszédságába, Hajdúhadházra költözött, mint a Hajdú kerület orvosa. Kazinczy viszont az irodalomnak egyre több szálát fogta össze. Lefordította a Hamlet-et az első magyar színtársulatnak, újságot szerkesztett (az Orpheus-t), antológiát adott ki (a Helikoni virágok-at). Bár Földi nem említi Csokonait a Kazinczyhoz írt leveleiben, valószínű, hogy ő ismertette meg kettőjüket egymással. De azt is tudjuk, hogy a mikroszkóp iránt érdeklődő Csokonait Kazinczy utasította Földihez. 1792-ben küldött először verseket Kazinczynak. Sem az ó levele, sem Kazinczy válasza nem maradt fenn, csak egy sor helyesírási megjegyzés a versekre és a melléje írt levébe. A levél kijavított szavai sorrendben: egyik, fénye, dicsőség, békesség, fáradság, neheztelhet. Nem nehéz ezekből rekonstruálni, ha nem is a szövegét, a tartalmát: Kazinczy, hazánk egyik fénye, aki dicsőséget szerzett, s a békesség barátja, vegyen fáradságot a mellékelt versek elolvasására. Ezért a kérésért nem neheztelhet a mester. A javításokat meg is okolja Kazinczy, példákkal, etimológiai érvekkel. A versek megítélése következik a helyesírási oktatás után. Az ítélet nagyon hízelgő: „Az Űr versei igen kedvesen folynak, s az ideák nemesek és nem földszint csúszók. Ez pedig maga is poézist teszen, ha a szavak prózában íródnak is… Kérem, közöljön többet is az Űr, és engedje meg, hogy a világ elébe én vezessem az Urat. Helikoni virágim-ban szándékozom azt tenni.” Második lépését már Kazinczy tanácsára, őrá hivatkozva tehette Csokonai. Horváth Ádámnak írt verses levelet Balatonfüredre, 1792. szeptember 8-án. Kiabál az iparkodás a leveléből, hogy meg akarja szerettetni, föl akarja födöztetni magát. Tizenöt szótagos páros rím fi sorokban ír, Pálóczi Horváth kedvelt formájában: Indulj, Múzsám! kettőztessed mindaddig lépésedéi. Míg meglátod a Balaton kies partján Füredet, Azt mihelyt meglátod köszöntsd még messzire Horváthot, Mellyre Tihany kősziklája zengedezzen nváfot. Ez még nem A tihanyi echóhoz szóló vers csírája, csupán udvarias utalás Horváthnak tihanyi témájú visszhangverseire. Ezek öt évvel korábban jelentek meg; említésük jóleshetett a tisztelt költőnek. Múzsáját szerénykedve mutatja be, de abban a reményben, hogy hamarosan hírre kap, főleg ha Horváth is pártolja: Gondold meg csak, mi vagy még te ama laurust kötözött Nagy poéták, a nagy Horváth nagy barátai között, Esméretlen hevertél még a Sexta domb aljába, A Nagyerdőn, az alacsony mogyorók árnyékába, Még a hír a Tócó partján túl sem vitte nevedet, Hol csikorgó nádsípodon kínzottad énekedet. Te kinek még homlokodon nincs egyéb bodzafánál, Okosan járj a borostyánt érdemlett poétánál. De nehogy azt higgye a koszorús költő, hogy ő csak szorgalmas, jó tanuló. Lázadó szellem is. Meg meri bírálni a kollégiumi oktatást. Már csak azért is, mert tudja, hogy Pálóczi Horváthot kicsapták Debrecenből: S ha kérdezi, ki lehet az, ki tiszteli Horváthot, Mondjad, hogy a' téged hozzá Debrecenből bocsátott, Ama múzsák lakhelyéről, hol tudományok atyja Fiait deák hínárral zavart vízből itatja. Ő viszont most felmondja a korszerű tudományt. Mégpedig remek ötlettel. Figyelmezteti Múzsáját: milyen foglalatosságai közben ne merje megzavarni Horváthot. Így adja bizonyságát annak, hogy ő, a gyerek is ismeri Bernoulli és Newton asztronómiáját, Vieta, Euler matematikáját, Platón, Locke, Leibniz filozófiáját. Ismeri, vagy legalábbis hallott róla. S tudja azt is, hogy hazafias olvasóit Hunyadi-eposzával lelkesítette Pálóczi Horváth, a természettudományok barátait pedig A legrövidebb nyári éjszaka című csillagászati művével. Hamarosan megkapta Csokonai a választ, élete első irodalmi levelét. Mégpedig versben, mert Pálóczi Horváth könnyen (és sokszor elég laposan) verselt; visszaküldi a versben Debrecenbe a Múzsát: Menj el, menj, mondám, kegyes szűz! mondd meg Csokonainak hogy Horváth őt, s mindazokat ismeri barátinak, Akik a tudományoknak, s közhaszonnak élnek, Akiknél Pébus s a Múzsák magyar nyelven beszélnek. Ezen a levélen kívül kézzelfogható támogatást nem kapott egyelőre Pálóczi Horváthtól. De volt már egy jó embere, akire aztán később, a Dunántúlon jártában nagyon is rászorult. Ha a szorgalom, a legnagyobb nyavalyákat okozó olvasás, a természeti felséges és szép ész valakit tökéletesíthetnek: ezt a dicséretet Csokonai Mihálytól megtagadni nem lehet. Az ősymboluma, mondják: Chartis immori! (Belehalni az olvasásba!) őtet a sok olvasás és a véle járó eleven fantázia eloltották volna, ha a doctor Weszprémi orvoslása s eltiltása nem segítettek volna rajta, őneki felséges esze van, amely egyszersmind szép, kies és magához vonó. Annyival inkább, hogy azt a legszebb görög, deák, olasz s a többi remekek szépítették. A sok gyakorlás elevenítette. A legjobb gusztusú magyar literátorokkal való szoros Jbarátság tökéletesítették. Ebből olyan poétája lesz a hazának, hogy a szép és kényes gusztusú tudósainknak sem kell a szépségekért idegen nyelvek között keresgélni. Bárcsak számos verseinek kiadására rá lehetne venni.” Sokan, sokat töprengtünk már azon, ki lehet a névtelen debreceni tudósító, aki a Magyar Hírmondó 1794. április 4-i számában ilyen tüzesen dicséri Csokonai tehetségét, ilyen biztosan jósolja meg fényes pályáját. Azért olyan fogós a kérdés, mert a tudósító, aki pompásan jellemzi az olvasásba belehalni vágyó fiatalembert – azt állítja magáról, hogy nem ismeri személyesen: „ …az atyját jólesmertem. Városunk egy párja nélkül való tudós kirurgust, s mindenek egy emberszerető kedvest vesztettek el benne: magát nem esmerem, mert a kollégiumból csak erdőre, mezőre szokott kijárni.” Nem csitíthatom el azt a gyanúmat, hogy ő maga járatja az utókorral a bolondját. Nem tudok olyan literátus embert elképzelni az akkori Debrecenben, aki nem találkozott vele. S olyat sem, aki próbálta rábeszélni verseinek kiadására, de ő eddig nem állt kötélnek. Hiszen reszketve várja, hogy kéziratban heverő sok műve napvilágra kerüljön. Ha ő írta, vagy legalábbis sugalmazta a Magyar Hírmondó tudósítását, akkor mértéktelenül dicsekszik. Nemcsak szép eszével, hanem a legjobb gusztusú literátorok barátságával. (Ezek közül Kazinczy a legfontosabb.) Meg hogy „mind a professzor urak, mind tanuló társai, mind mindenek szeretik, becsülik”. Ha dicsekszik is, ha csakugyan ő mondja ezt, akkor se nézzük erkölcsi botlásnak. Inkább egy jól sikerült csokonais tréfának, önreklámra vall az is, hogy a tudósítás azt a két»munkáját emeli ki, amelyeket ő is a legjobbnak tartott akkoriban: „Nevezetes munkái… : a Batrachonyomachia (Békaegérharc) travestálása. Az első originális munka a maga nemében, és derék. – A méla Tempeffii, avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban. Ez komédia formára vett nemzeti szatíra, ingeniosissima, sed mordacissima, sed ve-rissima” (igen tehetséges, igen harapós, de igen igaz). Elhangzott olyan feltevés, hogy Kazinczy a tudósítás szerzője, ő azonban – hogy csak a legnyomósabb érvet mondjam – sohasem mondta volna városunk-nak Debrecent; nem azonosította egy csöppet sem magát a kálvinista Rómával. Van azért köze ehhez a tudósításhoz. Már csak azért is, mert ő az első a „legjobb gusztusu magyar literátorok” közt, akiknek szoros barátságát olyan nyomatékkal méltatja az újságcikk. De még inkább azzal, hogy ő, Kazinczy fonta azt az irodalmi-politikai hálót, amelybe első zsákmányként Csokonai (és barátja, Nagy Sámuel) akadt bele. Nem túl erős a kifejezés? Nem. Hiszen ő maga írja, hogy proselytusokat (követőket) keresett, s Debrecenben végre talált is. Érdemes közelebbről megnézni a Sopronba, Kis Jánosnak írt levelet, amelyben erről beszámol, 1793. júliusban. „Debrecen két barátot ada nekem. Az egyik Csokonay Mihály, egy sok jeles tulajdonságokkal bíró ifjú, ki mind virtusiban, mind hibáiban is! – második Horváth Ádám lesz. Ennek minden munkáimon kívül egy Kleistot s Bürgert küldöttem s kértem, hogy ezeknek példájok szerint ne névnapi köszöntőket, ne török marsokat írjon, hanem dalija a szív szelíd érzékenységeit, szerelmet, barátságot, bort, természet szépségeit. Még eddig kevés jelét adta megtérésének.” Ebből még talán azt hihetnénk, hogy a prozelitaságot így értette Kazinczy: meghódolni az ő ízlésének, alkalmi versek helyett tiszta poézist művelni. Ám ez csak leplező motívuma volt a fontosabb szándéknak: fiatal, tehetséges követőket szerezni, szervezni Martinovics mozgalmába. Feltehetjük, hogy a Kleisttel és Bürgerrel együtt Martinovics egyik írását is elküldte Csokonainak: a Ferenc császárhoz szóló levelet, amelyet Gorani francia publicista neve alatt terjesztettek akkoriban a mozgalom emberei. Mert ezt viszi – valószínűleg visszaviszi -Csokonai Kazinczynak 1793 őszén, tengeritöréskor. Másnap a nedves homálynak gyásza hogy fénnyel derűit, Rózsaszínnél a hegyormon már a hajnal felkerült, A letördelt tengerik közt éppen úgy menék elé, Mintha Kármdt látni mentem válna a szent főid felé. Békaegérharc, Tempefőim, vélem itten voltának, Kikhez apró verseimmel mások is járúltanak. Itt Ooráni, itt az És vers: bár mehetnék most vélek Az ív Kazinczymhoz! kit, óh jaj! már csak ekkép tisztelek. Itt is a Békaegérharc-ot és a Tempef6i-t nevezi meg mint két fő művét. Eggyel több ok, hogy azt a debreceni tudósítást legalábbis sugalmazottnak tartsuk. És eggyel több ok, hogy ne Kazinczyt tartsuk a tudósítás szerzőjének, ő ugyanis sem a Békaegérharc-ot, sem a Tempefői-t nem becsülte; le nem írt volna róluk olyan elismerő méltatást, mint a névtelen, rejtélyes szerző. A Magyar Hírmondó 1794. novemberi számában is ez a két mű áll Csokonai húsz meghirdetett kiadandó művének élén. Fontos a dátum. 1794 júniusától egyre-másra fogták el Martinovics Ignác híveit, mozgalmának vezéreit és tagjait. Novemberben már csak Kazinczy és néhány kelet-magyarországi beavatott letartóztatása volt hátra. Akár azt gondolta Csokonai, hogy barátja már megúszta, akár azt gyanította, hogy a rendőri akció tovább folyik, s őt magát is elérheti – novemberben már mindenképpen számíthatott volna arra, hogy ez a két harapós munka bajosan kerülhet nyomtatásra. De nem számított erre. Sőt első helyen hirdette meg őket. Csak arra gondolhatunk, hogy a sok rémítő hír ellenére sem látta át az egész ügy veszélyességét. Csak Kazinczy elfogatásakor – 1794 decemberében – értette meg, mekkorát változik szeme láttára a magyar világ és a magyar irodalom. Kazinczy megírta a Pályáin emlékezeté-ben, hogyan hozták Kufsteinből a magyar rabokat, az elítélt jakobinusokat hazai földre, 1800 júliusában. Hajójuk kikötött Pozsonyban. ,,Elsötótedik, s Szulyovszky (Menyhért) bejára az utcákat. Elszaggatott szívvel jött vissza közénk ; – egy ablakban valamely ismeretlen azt a darabot játszá violinjén, melyet gyermekeinek muzsikamesterök, Kossowits, Rákócon, Zemplénben az ő eljövetelére (!) költött.” Ez a dallam, amelyet Szulyovszky gyermekeinek írt a házi muzsikus, hogy emlékeztesse őket elfogott apjukra – ez a Földiekkel játszó dallama volt. A pozsonyi ismeretlen, aki hegedülte a nyitott ablakban, talán nem is tudta, hogy mi volt a dallam eredete, csak egy népszerű dallamot játszott, Kossowits Bécsben megjelent tizenkét magyar táncának egyikét. A rabok viszont azt nem tudták, hogy ez a dallam azóta kiszállt a családi körből, s Csokonai szövegével meghódította az országot. De hogyan jutott a dallam Csokonaihoz? Kazinczy úgy tudja, hogy parancsot kapott: írjon hozzá szöveget. Ám hogy ki közvetítette a parancsot – mondjuk így: felszólítást – a mozgalom szabadlábon maradt tagjai közül, azt nem tudjuk. Szulyovszky ott volt Nagykárolyban Károlyi József főispáni beiktatásán, amelyet Martinovics kelet- magyarországi hívei illegális találkozónak használtak, ő is itt kapta meg a Kátét. Erre a beiktatásra Csokonai latin és magyar verseket írt. A mozgalom több tagjával ismeretségben volt, így a fölmentett Fodor Gerzsonnal, a le sem tartóztatott Gáspár Pállal, Kengyel Lajossal. Annyi bizonyos, hogy megkapta a dallamot, és verset írt rá. De nem egy verset, hanem kettőt. Ha A reményhez versszakait ezt tudva olvassuk el, hogy egy rab emlékezetére készült dal, felismerünk benne halvány célzásokat 1794-re, 95-re, a reményekre, amelyek megcsalták a mozgalom tagjait, a nemzet tavaszára, amelyet megdermesztett a tél. De A reményhez annyira szerelmes vers, annyira Lilladal, hogy logikánk és ízlésünk berzenkedik az ilyen átértelmezés ellen. Mi szükség van ma arra, hogy az egykori rossz emlékű politikai belemagyarázások csapdájába ugorjunk bele szántszándékkal? Mindjárt más lesz azonban a kép, ha elolvassuk a másik verset is, amelyet Kossowitsnak ugyanerre a dallamára írt. Kevésbé ismert vers, mint a Földiekkel játszó. [K.ezdősora: Óh szegény országunk, óh szegény hazánk. Ez már kétségtelenül közéleti vers, politikai vers, rebellis vers. Néhány szólama a II. József korát, a nemesi ellenállás hangjait idézi. De a kuruc versek elszántságát, sőt Zrínyi Török áfiumának érvelését is kihallhatjuk belőle. Óh, szegény országunk! Óh, szegény hazánk! Elmúlt szabadságunk, Nyakunkon a hám. Hová legyünk? Jaj! mit tegyünk? Csúf a rabota. Olly országba mért nem megyünk, Hol nincs desjiota? Hagyjuk el örökre E rabi határt; Szálljunk olly örökre, Hol német nem járt. Ha lehettek olly merészek Jámbor eleink! Mért nem ollyan bátrak, készek A mi sziveink? Vagy mért ki nem állasz! Mért nem ontasz vért ? Bosszút mért nem állasz, Szkita, magadért? A jármot szabad testedre Tették, s mégis élsz? És vitéz magyar létedre A haláltól félsz? Ötödik versszaka a magyar történelem ismerőinek a Zrínyi-Frangepán port is eszébe hozhatta, mégis félreérthetetlenül a vérmezei kivégzésekről szólt: Árpád örökjébe Csúf bitang dúskál, A sólymok fészkébe Gyáva banka száll; Ha van szive a magyarnak, Ha van benne ész, A bugyogós hóhérkardnak Áldozatja lesz. Az egész vers archaikus stilizálása, közelebbi-távolabbi múltra utaló motívumai szükség esetén mentségére is szolgálhattak, ha valakinél megtalálják a verset. Maga a szerző is bízvást vallhatta volna, ha kérdőre vonják, hogy régi énekes gyűjteményből másolta ki. De az is lehet, hogy nem bú jócska játékból, hanem a régi és új nemzeti sérelmek összekapcsolásának szándékával ütötte meg ezt a régies hangot. S akkor ez a vers az egyetlen emléke annak az igyekezetnek, hogy a vezetőitől megfosztott, szétvert mozgalom még egyszer hallatni akarta szavát. Ha gyakorlati eredménye nem lehetett is ennek a terror idején, az elgondolás történelmi realitása vitathatatlan. A köznemesség a forradalom importjától megrettenve cserbenhagyta a magyar jakobinusokat; hálásan csókolt kezet Ferenc császárnak, megmentőjének. Ha bé lehetett volna bizonyítani, hogy ez a mozgalom a régi szabadságküzdelmek folytatása… Bár elkésett ezzel a Kossowits-dallamra készült vers, a merészebbik, mégis a probléma lényegét ragadta meg. Csokonai tehát duplán oldotta meg a rábízott feladatot. Irt egy nagy sikerű dalt, amelyben mélyen elrejtve lappangott a rebellis gondolat. Csak a beavatottak énekelhették a Földiekkel játszó-t úgy, hogy közben a hóhérkardra emlékeztek. És írt egy titkos verset, amely azonban nem válhatott közkeletűvé. De verseinek lajstromába bevette, s a véletlen szerencse a szöveget is fenntartotta, hogy legalább mi, utódok számon tarthassuk fondorlatos vakmerőségét. A reményhez szövegét csak egy változatban ismerjük. S ebbe olyan szervesen beleépül Lilla neve (Bájoló, lágy trillák… Kedv, remények, Lillák), hogy az egész versnek – ahogy előttünk van – nem tehetjük korábbra a keletkezését 1798-nál. Talán előkerül még egy korábbi változata. De ennek a két versnek ismeretében is csodálhatjuk a költői cselt, amelyre Kossowits dallama adott alkalmat. A NAGY KÖLTŐ Legkorábbi fennmaradt levelében, 1793 májusában igen alázatosan kéri a pesti színjátszókat, válaszoljanak ajánlatára, hogy tizenhat (lefordított) színdarabot tudna nekik küldeni, sőt majd egy eredetit is. A készülőfélben levő darab A méla Tempefői, amelynek ezt a szállóigévé vált alcímet adta: az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban. Első drámája volt ez a nemzeti játék formába öntött szatíra. Hősét pesti poétának mondja. Bár ő maga nem járt még Pesten, lélekben azonosult hősével. A megaláztatások, amelyekben Tempefőije öt felvonáson át vergődik és fuldoklik, egyelőre nem a maga élményei. Pukánszky-né Kádár Jolán mutatta ki, hogy az akkori tipikus magyar költősorsot Földi János elbeszéléséből ismerte. De pontról pontra beteljesedett rajta is mindez, mihelyt megpróbálta ezt a szent bolondságot. Egyben- másban rá is licitált az élet a próféciára. Utólag azt is jövendölésnek nézhetjük, amit nem annak szánt, hanem képtelenségnek : hogy a pesti rabok közé magyar írót csukjanak. Igaz, hogy százharminc évvel azelőtt már akasztottak magyar költőt, pénzhamisításért? de 1793-ban senki sem gondolt arra, hogy egy év múlva fél tucat íróra fog halált kérni az ügyész. Bámulatosán gazdag darab A méla Tempefői. Amilyen csak az első darab lehet, amibe mindent belead ifjú szerzője. De éppen ez a bőség válik a drámai szerkezet kárára. ROZÁLIA ÉS SZUSZMIR. BÍRÓ MIHÁLY VÍZFESTMÓNYE A MÉLA TEMPEFŐI-HEZ. DEBRECEN 1807. Amit az alcímben ösz-szegez, azt hősével többször is elmondatja, variált, de azonos tartalmú bátor szónoklatokban. Már csak ezek a harapós monológok is illegalitásra kárhoztatták a darabot: előadását, kiadását már akkor sem remélte, mikor írta; a következő években még kevésbé. … a kávéházakba csoporttal csirippol a nemes gavallérság – fakad ki Tempefői az egyik felvonás végén –,- a bibliothékák pedig és a Lesekabinetek néma csendességgel veszteglenek. Az urak udvaraiba divíziónként koslatnak a jobbágyok zsírjával hízott kopók, a múzsák pedig és a múzsák baráti nem ismerik azokat (az urak udvarait). A tanultak éhen fáradoznak a nemzet dics5sége mellett: a hazájok vesztett kopókupecek bársonybugyogóba járnak. A kopókupecet, vagyis a kutyákért élő-haló úriembert Koppóházynak hívja itt. Minden szereplőnek „beszélő neve” van, Tempefőit is beleértve. Az ősi moralitásjátékokban az erények és bűnök megszemélyesítői léptek fel; Csokonai az akkori társadalmi csoportok véleményét, ízlését jellemzi egy-egy szimbolikus figurával. A bűnösöknek egy a bűnük: utálják a költészetet. Erény is egy van csak: a szép versek szeretete. Ez persze ismétlésekre vezet a darabban, óhatatlanul. Hogy a verseskönyvek lapjait fidibusznak használják, kártyacsomagoló papírnak, majd tűzijátékhoz fojtásnak – ezen nem tud a néző újra meg újra frissen felháborodni. Tempefői megaláztatásainak monotóniáját drámaiat-lan eszközzel enyhíti: betétként alkalmazott stílusparódiákkal. Felléptet egy fűzfapoétát: Csikorgót, aki vége-hossza nincs klapanciákat szaval. Felolvastatja a ferencesek gvárdiánjának latinizmusoktól hemzsegő levelét. Bessenyei György is így jellemezte Pontyijában a szereplőket, de ő nem különítette el ennyire stílusparódiáit a cselekménytől. A méla Temyefői legterjedelmesebb betétje művelődéstörténeti Bravúr: olyan stílushűséggel lejegyzett népmese, amihez foghatót csak századunk tudós folkloristái tudtak mutatni. Pedig a darab széplelkei megvetik a kályhafűtő Szuszmir meséjének „osztéghátos fecsegé-sét”. A kézirat azt gyaníttatja, hogy a mese leírását albérletbe adta ki Csokonai valamelyik diákbarátjának. A mese hőse érdekes tükörképe a darab hősének: megfizethetetlen adósság nyomorítja mindkettőjüket. A mesében furkósbottal verik le egy halotton az adósságot. Tempefőit is bottal verik a darab vége felé, mint megátalkodott adóst. S közben a két hajdú hol boszorkánymesternek, hol francia spionnak titulálja. Tempefői erős lélekkel viseli el a sorscsapásokat. Teheti, mert nem olyan valódi éhenkórász, mint amilyen a megalkotója volt. Igazában előkelő és gazdag úr, akit egy homályosan megfogalmazott szerencsétlenség kárhoztat a szegény költő szerepére. Mivel a dráma befejezetlen, ez a titok végül is homályban marad. Csak azt sejthetjük, hogy két művelt úriember érkezett volna, egy angol meg egy francia, s ők szabadították volna ki a hőst az adósok börtönéből. Lord és márki – jó volna tudni, hogy ezt a két szereplőt hogyan egyeztette a kornak és a darabnak más motívumaival. A márkinak természetesen emigráns arisztokratának kellett lennie, különben még nagyobb bajt hozott volna spionsággal is gyanúsított védencére. Két év múlva, 1795 telén – mikor már javában készültek a vádiratok az elfogott magyar jakobinusok ellen – előadott kollégiumi diáktársaival egy darabot, amelynek hősét Gerson du Malhereux-t boszorkánymesterséggel vádolják, akárcsak Tempefőit. Sőt sokkal súlyosabban; Tempefőire ugyanis csak két részeg hajdú süti rá ezt a vádat, Gerson ellen azonban egész hajtóvadászatot szerveznek. Csak bámulni lehet: hogy adhattak elő akkor ilyen világos tendenciájú, a spionhisztériát kinevettető komédiát. Bizonyos, hogy felettesei számon tartották, s felrótták ezt a merészséget később, mikor ő yált üldözötté a Kollégiumban. 1795-ig a szellemi terror fokról fokra odáig fejlődött, hogy bármiféle szabad szellemű könyv (ha II. József kedvenc olvasmánya volt is annak idején) veszedelembe hozhatta olvasóját. De Csokonai éppen ezekben az években érlelte ki magában a francia felvilágosodás filozófiai tanulságait. Lefordította d'Holbach A természet rendszere című művének azt a fejezetét, amely nálunk a leginkább elevenbe vágott: az istentagadás védelmét. írt (vagy fordított) egy szókimondó dialógust, a filozófus szarvas és a szabadságát az istálló melegéért feláldozni kész szamár vitáját. Legmerészebb, a költészet történetében példa nélkül álló tette ezekben az években: diákkori leíró verseinek újjáalkotása. Megvan az a kéziratos kötet, a Zöld kódex, amelyben egymás mellett olvashatók az eredeti versek, kezdetleges kézírással, s a gyors, finom keze vonása, amellyel a toldalékokat „álla príma” odaírta. Az eslve érzelmes tájrajz volt először, búcsúéneket zengő madárkákkal, pihenőre tért vadállatokkal s szellők szárnyán repkedő gráciákkal. A magányos sétáló szemlélődését ez a két sor zárta be: Késs, mély, borzasztó éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvünket hideg szárnyaiddal. Együgyű befejezés, a versfeladatot megoldó diák nem különösen egyéni ötlete. És mégis meghagyta majdnem változatlanul, sőt ez lett az arkhimédészi pont, amelyen a verset átfordította. A természet kellemességeinek szemlélője a következő sorokban már ingerülten kéri számon a társadalomtól, miért tapodja meg a természet rendjét. Késsél még, setét éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: Úgyis e világba semmi részem nincsen, Melly bágyadt telkemre megnyúgovást hintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetésit hallom, Mikor az emberek körültem zsibongnak, S kényektől részegen egymásra tolongnak. Hasonló módon varázsolta át Az álom iskolai leírását materialista filozófiai hitvallássá, a konstantinápolyi mulatságos városképet a felvilágosodás himnuszává, a földrengést a feudális államrend összeroskadásának pánikjává. Témában, hangulatban, verstechnikában olyan nagy a különbség az eredeti versek és a toldalékok között, hogy az átdolgozásnak ez a módja valóságos költői szaltó mortále. Neki ez is sikerült. HOGYAN LESZ KICSAPOTT DIÁK EGY TANÁRBÓL? A debreceni Kollégiumnak zseniálisan megtervezett intézménye volt a legációs választás. Gazdasági és erkölcsi szempontból egyaránt. A három nagy ünnep előtt összeállították a diákok rangsorát; évfolyamonként, a tanulmányi eredmény alapján. Ebben a sorrendben választhatták meg a helyeket, ahova kimentek prédikálni s adományokat gyűjteni: a Kollégiumnak is, maguknak is. De akik tisztséget viseltek, vagy alsóbb osztályt tanítottak, azok átugorhatták a rangsorban előttük levőket. Akiket pedig vétkesnek talált valamiben az iskolai törvényszék, a sedes, azt bizonyos számú hellyel, „legénnyel” lejjebb tették a rangsorban. Egész évi munkának az a jó érzés volt a jutalma, hogy a megbízást nyert diákok tíz-húsz legénnyel előbbre kerültek, több jövedelemmel kecsegtető helyet választhattak. Legációs jövedelmük persze nemcsak ettől függött, hanem attól is, hogy tudtak-e vidáman társalogni, kitartóan inni. Ennek a rendszernek fő előnye, hogy fizetésükre nem volt gondja a Kollégiumnak: úgy laktak, kosztoltak, mint a többi diáktársuk; egyéb szükségletükre a legációban gyűjtöttek pénzt. Ilyen feltételek mellett bízták meg Csokonait 1794 elején, hogy a poétái osztályt tanítsa mint préceptor, vagyis segédtanár. Valószínű, hogy a megbízás elvállalásának napjáról írta ezt később (professzorához, Szilágyi Gáborhoz szóló Kantátája Zichy Károly és Károlyi József gróf tiszteletéit gúnyos levelében): Ó, az a végzetes nap, amikor buzgó, megvetett, meggyűlölt, szerencsétlen fejemet eladtam egy ebédért. Ott akarta hagyni Debrecent, a Kollégiumot, hogy Pálóczi Horváth Ádám példájára mathézist (mérnökséget) tanuljon. De a professzor rábeszélésére elvállalta a tanítást. Két írása tanúskodik arról, hogy milyen nagy volt a tét, milyen nehéz a döntés. Ezt a két szöveget eddig nem hozták kapcsolatba sem az életrajzával, sem egymással. Szerelmi búcsúvétel című versében azt írja, hogy megváltoztatta szándékát, nem hagyja itt ezt a várost: Múljatok hát szép szándékok! maradjatok, Ha Rozimat él kell hagyni miattatok. Lemondok a dicsőségről, bár szeretem, Csakhogy ezen Bozikámat megvehetem. Isten hozzád hát mathezis, Ha olly sokba fájhat ez is. Egy fennmaradt beszédtöredékében – amelyet új pályájához beköszöntőnek írhatott – ezt mondja: Itt láttam Dugonics lábainak nyomát… Dugonics matematikai előadásait hallgatta volna Pesten A matézis, uraim, minden vallásba, minden országba, minden rend és gondolkozás formájába egy. Láttál-é olly ostoba babonást, vagy olly vakmerő eretneket, aki valamelly ágazatját tagadta volna? Tudsz-é olly különböző rendtartásé országot, mellyben a matézis igazságairól ártikulusokat hoztak volna, és vagy ez, vagy más cikkelye változást vagy tilalmat szenvedett volna? Se klima, se temperamentum, sem társalkodás, sem nevelés, sem praejudicium nem fonhat olly látást változtató ködöt ennek mindenfelé kiderült egén, mint amilyennel barnúl a vallásnak, a bölcselkedésnek és a törvénykezésnek néha vékony homállyal, néha feketés felhőkkel borongós horizontja. Ezért megérdemli ő a tiszteletet, minden bizonytalanságot, visszálkodást és tilalmazott elmélkedést kerülni óhajtó leiektől. Ezért lettem én is az ő félemelt gondolkozásé híveinek, az értelem rendes nyomain, követője. Ha ezeket a vallomásait egybefogjuk, világosan látjuk helyzetét: nagyobb szellemi szabadságot és költői sikereket remélt új pályáján, de a szerelem visszatartotta. Ezért vállalta az ingyen tanítóságot és a teológiai leckéket. Domby Márton jellemzése szerint rendetlen, de nagyszerű tanító volt: ,,Az mindjárt különös volt benne, hogy ő éjszaka nem aludván rendesen, csak az óra elütésekor, mikor már tanításra menni kellett, költetett fel ágyából, ahonnan többnyire minden előre való készülés nélkül, s félig bor-zassan jelent meg az oskolájában. Még különössebb az, hogy a Debrecen vidékin idegen (penpateticá methodust hívta vissza a görög kertekből és inkább mezőn vagy legalább az oskolájában sétálva tanított, mint aluszé-konyan a katedrában ülve. Legkülönösebb pedig és egé- Pomey Mitológiai Pantheonjából tanultak az égi istenekről. Csokonai jelentése diákjairól Az első ítélet, 1790. április 17-én: hét. „legénnyel” lejjebb rakták hiszen remek volt az ő előadása, kivált a poétái históriákban. Különben se tudván akció nélkül beszélni, a felvett személy minden szavainak, cselekedeteinek, magaviselésének, mozdulásinak, felgerjédesének vagy meghunyászkodásának, dühösségének, rimánkodásának, nyájaskodásának a szakasztott odaülő tónust, tagmozdulatot, ábrázat alkalmaztatását úgy megadta, hogy… Momus is azok ellen kevés kifogást tett volna.” így ,,a követett személlyeknek mind karaktere, mind egész históriája s természete tanítványi fejében egyszerre megragadt, s az ő tanítványi ahelyett, hogy a hideg leckéktől idegenkedtek volna, az ő oskolájába mint teátrumra egymást törve mentek”. Így lepipálni az unalmas professzorokat: ez már magában is kihívás. De ő más okot is éppen eleget adott arra, hogy jó híre rossz hírrel keveredjék. S hogy sarkosan szembekerüljön a két vélemény: diákjai szerint csodálatos tanár volt, feljebbvalói szerint tűrhetetlen. Ezt is Domby Márton mondja: „Egy huszonegy esztendős ifjú inkább barátinak hitte az ővele csaknem egyforma idejű ifjakat, mint tanítványinak. Együtt sétált, mulatott, játszott, és hogy semmit el ne titkoljak, gyakran a tartózkodást nem esmerő barátságnak érzési között, együtt is pipázott azokkal, sőt, legalább amint vádolták, együtt is ivott.” Egy évvel azután, hogy a poéták tanítójává tették, kicsapta az iskolai sedes. Ennek az egy évnek is felét vád alatt töltötte, a tanítástól jó darabig felfüggesztve, új meg új tárgyalásra citálva, egymásra halmozódó vádpontokkal terhelve. A sedesnek helyenként igen pontosan vezetett jegyzőkönyve izgalmas olvasmány, hol mulatságos, hol szégyellnivaló. Az egész por kiválóan jellemző a hivatalos iskolai szellemre, a diákok gondolkodására, a sedes tagjaira, a tanúkra és legfőképpen a vádlottra. : Egy leendő nagy ember megbélyegzése mindenképpen történelmi teher egy iskolán, de különösen akkor, ha felnőtt korában, tehetségének kibontakozásában esik meg a nagy emberrel. Gondoljuk meg: a Kollégiumból akkor csapták ki A méla Tempefői, Az estve, a Konstantinápoly íróját, mikor mindezek a ragyogó művek már készen voltak s, legalábbis Debrecenben, ismerték is őket. Azt azért meg kell adni, hogy ő maga nehezítette helyzetét. Szellemi fölényét fitogtatta a tárgyaláson. A sedes egy-egy tagját szándékosan zavarba vagy dühbe akarta hozni. Kisebb megrovások után 1794. december 6-án kezdődött első pőre. Arra a vádpontra, hogy nem viszi tanít ványait ünnepnapokon istentiszteletre, azt a mentséget találta, hogy „régi betegsége, testének és vérének állapota miatt nem járhat templomba, ezért tudniillik állandó testmozgásra van szüksége, s innen van, hogy nem képes egy óráig ugyanazon a helyen ülni, még kevésbé az egész istentisztelet alatt, s hogy az istentiszteleten szokásos hangosabb éneklést… betegsége miatt nem szenvedheti”. Csokonai elégtételt vett, elég furcsán: odahívta diákjait, s elénekeltette velük a divatos dalt a Pikkó herceg és Jutka Persi című operából. Ennek szövegét pedig Szomorú víg” opera; ebben énekelték: Én, gyilkosa gömböcnek… A Nagyerdőn tartott éppen „peripatetikus tanítási órát” diákjaival, vagyis sétálva, pipálva beszélgettek. Szilágyi felelősségre vonta őt a csőszházban, hogy miért engedi pipázni a fiúkat, ő olyan modorban felelgetett a professzornak – logikusan, de nem okosan –, hogy az magából kikelve ordította: „Ide figyelj, Csokonai úr! Látom, nem akarod abbahagyni a bosszantásomat. Tűnj el innen!… Ha nem hagyod abba a szemtelenkedést… felpofozlak, és kilöklek az ajtón.” Bírái végig azt mondták rá, hogy szimulál. Pedig ott éltek vele egy városban (sőt közös szobában is). Mégis tíz évbe tellett, míg hitelt érdemlően bebizonyította előttük betegségét – a halálával. De ha hisznek neki, akkor sem adhattak volna általános felmentést a templomozástól, így megfogalmazott indokra. Hogy lehet például az éneklésre azt mondani, hogy nincs maradása tőle a templomban? Bezzeg éjszaka, az osztályban – ez volt a másik fő vád – a diákjaival mulatott. Az ordítás, amit ott műveltek, az nem zavarta? – mondhatták, joggal. Kik voltak a sedes tagjai? Két professzor – Szilágvi Gábor, Kocsi Sebestyén István – és a vele majdnem egykorú tisztségviselők. Többnek közülük verssel is tisztelkedett akkortájt. Nagy Sámuel is ott volt bírái közt, akivel közös könyvük jelent meg: Sander vallásos természetfilozófiai művének átdolgozása, amelybe Csokonai írta a versbetéteket. Ha egy kicsit taktikusabban viselkedik, simább hangon beszél, ezt az első port még könnyen megúszhatta volna, ő azonban bízott pártfogóiban. Nem a sedes fiatal tagjaiban (az ő szavuknak úgysem volt elég súlya a két professzor mellett), hanem Debrecen két legnagyobb emberében, Hunyadi Ferenc püspökben és Domokos Lajos főbíróban. Annyira bízott, sőt annyira elbízta magát, hogy ugyanakkor, mikor hozzájuk fellebbezett, halálos ellenségévé tette az egyik professzort, Szilágyi Gábort. Szilágyi célzásnak értette arra, hogy teherbe ejtett szolgálóját kellett elvennie. Csokonai is célzásnak szánta, mégis bátran mondhatta, mikor erről kikérdezték, hogy az éneklést csupán ártatlan szerenádnak szánta a haragvó professzor kiengesztelésére, hiszen sem Szilágyi nem volt olyan ostoba, sem a többiek olyan tapintatlanok, hogy ezt firtassák. Enélkül is kínos lehetett, hogy az ária szövege elhangzott a tárgyaláson, s a jegyzőkönyvbe is belekerült. Az viszont Csokonait sértette, hogy éjszakai tanyázásairól azzal a félreérthetetlen szándékkal faggatták diákjait, hogy rábizonyíthassák az ifjúság megrontását a szónak szorosabb értelmében is. A fiúk azonban jól vallottak, sokat gyengítettek a vádpontokon. Beszámolóik alapján inkább tudós irodalmi önképzőkörnek gondolhatnánk összejöveteleiket, ahol egyszer-egyszer egy kevés bort is ittak. Domby Márton későbbi leírása azonban azt sejteti, hogy ezek a mulatságok a mai happeningek előképei lehettek: „Ekkor estek más sok, kivált estvéli ártatlan játékok is, mellyek az egész oskolai ifjúságot elektrizálták, amikor most cigányruhában öltözvén, a serpenyőfóldozáshoz tartozó eszközökkel felkészülvén… s a ház közepére ülvén, a cigányoknak egész módját s mesterségét követték… Ekkor estek sok katonásdik, paposdik, törökök s holmi vad nemzetek követési.”' Szerencse, hogy professzor nem vetődött oda, mikor éppen vad népeket ,,követtek”, vagyis félmeztelenre vetkőztek a' jól befutott teremben, s harci táncokat roptak, énekelve, ordítva, söprűnyéldárdákat rázva. (Ilyennek képzelem játékukat.) Mellőzve a pör sok érdekes, olykor bohózati motívumát, egyet kell még szemügyre vennünk: a tóga levetését. Volt egy pont, amikor úgy érezte: jobb lesz megfutamodnia. S ennek a szándékának jeléül rövid ruhát öltött. (Valószínűleg olyan prémes, magyaros kis mentét, amelyet első s egyedül hiteles arcképéről ismerünk.) A sedes előtt azzal indokolta ezt a tüntető tettét, hogy a nagyerdei sérelemért panaszt akar emelni Szilágyi professzor ellen, s ezt mint független polgár akarja megtenni. Majd aztán, ha elégtételt adnak neki, újra felöltheti a tógát. Ha pedig nem, akkor legalább abban valamennyire megnyugodhat, hogy önként távozott iskolájából.' Azt is elérte – kiváló jogászi érveléssel –, hogy Szilágyi, aki egyszerre akarta a sértett és a bíró szerepét vinni, távol maradjon a sedes üléseiről. Ekkor pedig már nyugodtan azt mondhatta volna a másik professzor: rendben van, ön tehát nem diákunk, ügyét nem tárgyaljuk tovább. Ha valami panasza van, tegye meg a polgári bíróságnál. De Kocsi Sebestyén István nem mondta ezt, mert még békéltetni szeretett volna. Mindezek tetejébe Csokonai írt egy színleg alázatos, de igazában gúnyolódó levelet, amelyet a különben nem túl eszes Szilágyinak is meg kellett értenie. Ilyeneket írt neki: Én, aki mindig (a Kollégium) törvényei ellen cselekszem, az iskolai méltóságokat nem becsülöm, szokásait hitvány alattvaló létemre gigászi merészséggel fel akarom forgatni, akit saját pályámról, melyen gazdagon, magánosán hajlamomat követtem, kivonszoltak… odadobva a nyilvános megaláztatásnak… én, az érdemtelen rabló, kit még a rablók sem tűrnének meg…” és így tovább. Ez az önérzetes vallomás megmagyarázza és megerősíti a tóga levetésének gesztusát. Felismerte, hogy kár volt itt maradnia szolgálatban. írói függetlenségre kellett volna törekednie már korábban is. A levelet felolvasták a sedes előtt. De ennek a felolvasásnak volt egy csúnya hibája. Csokonai ugyanis nem küldte el a levelet. Szilágyi valamelyik bizalmasa lopta el, s adta át. Elég kusza volt már az egész ügy ahhoz, hogy jónak lássák rendbe tenni, mégpedig kompromisszummal. Módot adtak a vádlottnak – valószínűleg a magas pártfogók közbenjárására –, hogy egy „minden gúnytól mentes”, leírva előre benyújtott beszédben bocsánatot kérjen a professzortól – és tovább is diák maradjon. Megtörtént a bocsánatkérés, a kibékülés, Domokos Lajos közbenjárására. A professzor és a préceptor ezután sem lettek jó barátok. Csokonai az maradt, aki volt. Újabb okokat is adott a feddésre. S még erősebb vágya támadt a meghurcolás után a függetlenségre. A Csokonai-ügy napirenden maradt, ha nem került is egyelőre sedes elé. De aztán egészen más formában robbant ki újra. Az első pör jegyzőkönyvében tüzetesen megvizsgálják például, hogy üzent-e Csokonai egy bizonyos trágárságot a szakácsnőnek, s hogy a derék özvegy visszaüzent-e sokkal vaskosabb trágárságot. A második pör jegyzőkönyve csak az ítéletet, a kicsapást rögzíti. A vádlott ugyanis meg sem jelent a tárgyaláson. Megismételte az első pör idején alkalmazott fogást, de tökéletesebben: nemcsak a tógát vetette le, hanem civil öltözetben felállt a nagy előadóteremben, s négyszázötven diák előtt elmondta búcsúbeszédét, mielőtt még a sedes összeült volna. Az ítélet dátuma 1795. június 20, a búcsúbeszédé június 15. Két leírás maradt fenn a búcsúzásáról, azonos tartalmú, de ellentétes szemléletű leírások. A sedes felől nézve: „Ezt a minden szokással példátlanul szembenálló, az iskolai hagyományok ellenére magyarul szerkesztett beszédet szokatlan helyről, olyan hangon, olyan taglejtéssel olvasta fel, amelyek inkább vallanak szemtelen komédiásra, mint tisztességes búcsúzkodóra, s a beszéd arcátlanságát még az is növelte, hogy azt sem a tisztele-tes professzor uraknak, sem az iskola tisztviselőinek nem mutatta meg. Maga a beszéd tartalma elárulja, hogy szerzőjének lelke… elbizakodottan mindenféle magasztos dolgokat álmodik magáról, panaszkodik, hogy ebben az iskolában milyen méltatlan sora volt, ócsárolja az itt hirdetett tudományt és az itt érvényes törvényeket.” Egy diák, Domby Márton, így látta: „Mindenkor elevenen lesz előttem az a szívható rnegjelenés, midőn ő a palástos Minervától végbúcsút akarván venni, egy a maga nagyságát s megsértetését mélyen érző lélekkel, egy az elválás miatt vérhedző szívvel állott fel… A legfelsőbb potenciára emeltetett az ő meggyúlt lelke, és valahány szikrát bocsátott ki magából mindaz az ő szájának, szemének, tagjainak mozdulatai által sokszorozódván, elektromi battériás villám gyanánt lövődött keresztül az ötödfélszáz ifjún, és az egész auditórium egy néma rángatózásba jött. Én még igazán tüzes és rettenetes akciót a teátrumon kívül csak ezt az egyet láttam. Szemével, szájával, haja szálaival, karjainak s tagjainak minden mozdulataival beszélt, indított, s ontotta ki a meggyűlt érzést.” Miket mondott ez a „szemtelen komédiás”, ez a csodálatos varázsló? Nemen tanulók! kikben épül a tudományoknak és a hazának reménye, bimbózik öröme, súgározik jövendő dicsőségének vidító hajnala! Jól emiértek engemet, magam hordozását, tudományom egész voltát; ti legközelebbről néztetek engemet minden fordulásaimban, titeket hívlak tanúknak akkor, mikor már tanúra nincs szükség; de a szívek tribu-náljánál, a gondolatbírák előtt, hol a hír a kínzó vagy szabadító poroszló, a morál a törvény, a nyelv a, békákat vagy nyakakat elvágó éles szahlya, ezen törvényszék előtt hívlak én tanúknak benneteket arra, hogy én voltam-e valaha rossz lelkiismereté oskolai gazember, voltam-e, ha sokat immel-ámmal tanultam is, amit itt kellett volna tanulnom, korhel, idővesztegető here? Ti tegyetek erről bizonyságot a ti szívetekben… 1795. június 15 – ha nem ez volna éppen a beszéd dátuma, szó nélkül elmehetnénk a lendületes szókép mellett, hogy a nyelv a békákat vagy nyakakat elvágó éles szablya. De most, három héttel a – vérmezei kivégzések után még külön ,.elektromi battériás villámként” csaphatott át a termen ez a mondat. Mindenki tudta, hogy Csokonai ott volt Budán. Bizonyára mesélt is mindenről, amit látott-hallott. Az öreg hóhér borzalmas ügyetlenkedéséről. Martinovics üdvözült pillantásáról, mikor a vérpadon lecsúszott szeméről a kendő, s ő azt hitte: itt a kegyelem. Kazinczyról, aki csakugyan kegyelmet kapott: pallos helyett végeláthatatlan várfogságot. S arról, hogy milyen jövő elé néz immár a magyar nemzet, a magyar irodalom. Ha csak szókép is, sokat mondó szókép. Azt jelenti, hogy ő nyilvánosan vállalja barátságát az elítéltekkel: a párhuzamot a nagy pör és az övé közt. Akkor is, ha ezt bűnéül róják fel. Mert hogy ezek után nem lesz ki engesztelődés, azt biztosra vette, azért is előzte meg bú-csúzásával az ítéletet. Vállalta a kockázatot. A sedes viszont irgalmas volt. Olyan ítéletet fogalmazott meg a búcsúbeszéd után, amelyből kimaradt a kicsapás legfőbb indoka: barátsága az elítélt országháborítókkal. Megszabadították a Kollégiumot ettől a tehertől, de nem denunciálták ítéletükkel a kicsapott diákot. Bűnei, amelyeket felsorolnak, házi bűnök: nem érdekelhetik a világi hatóságokat: a tudományt… saját kénye szerint válogatta ki, vagy nézte le, erkölcseit nem ennek az iskolának a a törvényeihez, hanem a maga igen bolond természetéhez szabta… a népszerűséget hajhászta a feltűnő magamutogatásig és ő maga rendkívüli imádatáig… praeceptori munkakörét restül töltötte be, ahogy minden munkáját (!) végezni szokta… betegességet színlelt, hogy nyilvános kötelessége alól kibújjon.” Furcsa, hogy az ítélet azokat a pontokat rója fel, amelyeket ő már megcáfolt a búcsúbeszédében. Annyira benne voltak a levegőben ezek a vádak? Vagy egyik jóakarója, sedesbeli barátja megsúgta, mire készülnek? A jegyzőkönyv hangsúlyozza, hogy egybehangzó szavazással hoztak ítéletet. Ha azt állította búcsúbeszédében, hogy őt innen elüldözik, most lássa meg, milyen az, ha a sedes egy diákot gyökeresen kiirt a Kollégiumból. 1. Mivel a diákságot otthagyta, most már… minden tanulói jogból kizárandó. 2. Most már semmi bizonyítványt vagy ajánlást a Kollégiumtól nem kap. 3. Minthogy félni lehet, hogy nézeteinek szélesebb körben való elterjedésével a fegyelem tekintélye még többek előtt csökken, el kell tiltani a Kollégiumba való belépéstől, s meg kell tiltani a diákoknak minden vele való beszélgetést vagy érintkezést.” Az ítélet dátuma a jegyzőkönyvben: június 20. De hamarabb meghozták, sőt Csokonainak tudtára is adták, mert 18-i keltezéssel írásban – pompás írásműben – válaszolt rá. Ezzel is nagy hatást támasztott volna, ha elmondhatja. Tegnap egész najwn… és a múlt éjszaka is irtóztató hánykolódások között, mellyet jövendő gyalázatom s szerencsétlenségem okozott, látván egészségemnek öszverokkanását, ma reggel, kisebbnek tartván mindennek, mintsem magamnak elrontását, nekibátorítottam, nekivigasztaltam magamat, és mindeddig víg elmével lévén, illy határozást tettem: „Emlékezetnek okáért.” Ez pedig azt jelenti, hogy az öngyilkosság partjáig jutott el azon a rettenetes éjszakán, 1795. június 17. és 18. között. S mint egy haladékot kapott haldokló, reggel vig elmével megírta végrendeletét, leszámolását diákpályájával. Hatalmas ívű körmondat teszi csaknem felét a műnek: Én, Csokonai Vitéz Mihály, eddig mintegy nyolcadfél esztendőt tőltvén a debreceni Kollégiumban, az én tulajdon születésem főidén, minekutánna az én búcsúzó orációmért a példa nélkül való és a Kollégium históriájába nem történt büntetésre ítéltettem volna méltónak, hogy t. i. én testimóniumot, amit a tolvajnak, kunyhóverőnek, káramkodónak, részegesnek, paráznának, veszekedőnek is lehet reményleni, ne nyerjek, és hogy én a Kollégiumba többé, ami a cigánynak is szabad, bemenni ne merészeljek, és énhozzám is egy deák se merjen jönni vagy szólni, hacsak a Kollégium ellenségéjiek nem akarja mondatni magát, ezen infámálta-tás pedig a deákság előtt elolvastasson: és láttam volna, hogy az a haza, mellyet dajkámnak hívtam, tőlem irtózik; az a Kollégium, mellyet Alma Maternek tartottam, kebeléből számkivetett; azok a Fejeim, kikben atyáimat néztem, s boldogítóimat, a kétségbeesés torkába vetni nem irtóznak; az a vallás, mellyet örömömnek, díszemnek s vígasztala-somnak lenni reménylettem, maga előtt unalmassá, sáfárjai előtt meggyűlöltté, fiai előtt semmit nem reménylővé tett… meghatároztam magamba, hogy idegen földön, idegen társaságba, idegen szívek előtt, idegen vallás kebelébe állítsam fél magamat… S árad tovább a körmondat. Az idegen föld csak másik várost jelent, az idegen vallás azonban a katolikust. Ennél kegyetlenebbet nem vághat szemébe debreceni diák a Kollégium fejeinek. De nem is teheti tönkre jobban magát Debrecenben, mint ezzel a mondásával. Fenyegetését, legalábbis így szó szerint, nem váltotta be. Nem Egerbe vagy Kalocsára ment hitehagyottnak, csak a szomszédos kálvinista központba, Sárospatakra. Egyet mégis megpróbált ebből a következő években: alkalmazkodni a kivégzések utáni nagyon reakciós és nagyon katolikus érához. Rálicitálni hódoló versekkel a Kollégium vezetőinek jó magaviseletére. A búcsúirat egyik fordulatából azt sejthetjük, hogy az ítélet előtt még kegyelmes gesztusban reménykedett: Uraim! ha ti énvelem úgy bántatok válna, mint akit egy nemes Uletés nemes érzésekre billent, én ember lettem válna és szerencsés… és ti mégis, csak nyakatokról elmenjek, nem nézitek az én vétkemet, nem akarjátok az én szerencsémet tövestől felforgatni, lia szárnyra nem repíttek is, de tollaimat sem kívánjátok kiszaggatni… Higgyétek el, hogy vágynak oltyan szerencsétlenül termett emberek, akiket haraggal, keménységgel, szemöldökkel a helyből sem lehet kimozdítani, nemesebb indító okokkal a toronyból is leugrathatni. – Hanem mindezeken én túl járok!… Mit gondolt? Hogy bíráit majd furdalja ettől a lelkiismeret az elmulasztott alkalom miatt? Balga remény. ők bizonyosak voltak abban, hogy a legjobbat tették a Kollégium és a diákság érdekében. S megerősítette őket meggyőződésükben a kecskeméti lelkész levele bizonyos pénzekről, amelyeket rábíztak, de amelyekkel nem számolt el idejében. Én ebben a dologban GáJ Lászlóval tartok, aki szerint az adomány sem szent pénz. az is csak polgári tartozása a legátusnak. Vegyék meg rajta, ha kell, kamatostul, de ne nyilvánítsák erkölcsi halottnak a késedelmeskedőt. Hogy Csokonai barátai, köztük halálig hű barátai is megszavazták a példátlan ítéletet – erre megnyugtató magyarázatot nem tudunk. De egy adalékot igen. Egyik fennmaradt leveléhez Nagy Gábor debreceni ügyvéd (a sedes tagja az első és a második per alatt) ezt a megjegyzést írta: „Csokonai ezen levelét írta hozzám 1795-be, mikor a deákságból elbúcsúzván a debreceni professzorok által kegyetlenül üldöztetett, és vele minden társalkodás meg volt tiltva a diákoknak.” Nem úgy lett volna stílusosabb: „a debreceni professzorok által és általam is üldöztetett?” Vagy talán a jegyzőkönyv szavahihetőségében kell kételkednünk? Nem volt egyhangú az ítélet? Magát a jegyzetet azért fűzte hozzá, hogy a fellengzős, szimbólumokkal telezsúfolt levelet valamennyire megmagyarázza: Tökélletes barátom! Én hozzád menni nem kívánok, tudod miért. Okát szívemen vagy szíveden kívül keresd… Affektált ropogással csap le a szent mennykő a tengernek tér vizébe, a barátságos cseppek különválnak az ő erőszakja miatt, s míg körülöttük sustorékol, nem mernek öszvej'orradni, de nem soká elalszik köztök annak haragja és haragjával maga is elenyészik, úgy mint amellynek létele csak az ő kegyetlenkedésében láttatik, a szelíd cseppek ismét öszvefolynak, öszveállanak és az ő hutánkat halandó szem észre nem veheti. Megfejtése a költői rébusznak: a szent mennykő a professzorok dühe, a tenger cseppjei a jó barátok, akiket tartósan nem választhat el a sustorékoló istennvila. Ebben a várakozásában nem csalódott. Barátai megsiratták távozását, versben is. Diáktársa, Szabó Mihály „a magyar ég lámpásának”, „a magyarok arany hajnalcsillagának” nevezi, „akinek szent tudományja az egeken feljűl hat”. „Örvendj hát te, boldog Patak, hogy fogadsz illy férfiat… Ugráljatok, a Bodrognak fodorodott habjai.” Nem olyan elégtétel ez, amilyet egy ideig még remélt a pör folyamán. De azért vigasztaló útravaló lehetett. SÁROSPATAKI GYÖTRELMEK A kicsapott diák jövőjét a sedesnek az a határozata nyomasztotta leginkább, hogy nem kaphat bizonyítványt. Tehát nem folytathatja tanulmányait sem Debrecenben, sem máshol. Kárba veszett az eddig végzett nyolc középiskolai és főiskolai éve. Hogy diáktársaitól elszakították, azt majd helyrehozza az idő – ahogy Nagy-Gábornak megírta. Azt viszont, hogy az ítélet ellenére valahol tanulhasson, minél előbb el kellett érnie. S meg is kezdte a tapogatózást, alig néhány nappal az ítélet után. Schedius Lajosnak, az esztétika fiatal pesti professzorának írt latin levele hízelgő kéréssel kezdődik: el tudná-e neki küldeni esztétikai előadásainak foglalatát. Valóban érdekelhette, mit tanítanak Pesten többet, újabbat, mint az ő eddigi esztétikai útbaigazítója, Eschenburg kézikönyve. De a levélnek mégsem ez a veleje, hanem az a reménykedése, hogy Pesten felvegyék az egyetemre, és valami kenyérkeresethez is jusson: … talán az sem látszik lehetetlennek, hogy esztétikai leckéiden ott legyek, ha valami módját ejthetném, hogy a harmadéves filozófusok közé soroljanak, s megszerezhessem a legmagasabb filozófiai fokozatot, annak rendje módja szerint levizsgázva… De vállalnám a három filozófiai esztendő elvégzését is (mivel bizonyítványt nem kap Debrecenben V. B.), hiszen szerfölött kedvemre való lenne, hogy újra foglalkozzam ezzel a legkellemesebb és leghumánusabb tudománnyal… Azért, igen tisztélt férfiú, akár nebulók tanítására, akár urak korrepetálására vagy más efféle munkára alkalom adódik, emberségedre kérlek és esdeklek, méltóztass azt nekem juttatni. Semmi jele, hogy Schedius ekkor bármi munkát is szerzett neki. Schedius, a kormány hűséges alkalmazottja, nem segítette. De a jakobinus pörben megpörkölődött barátai igen. 1795 augusztusában a debreceni nagyvásárban találkozott Gáspár Pállal, Szatmár megye főjegyzőjével, és annak névről nem ismert barátjával (Kengyel Lajos jegyző lehetett). Tőlük kért ajánlást, hogy Sárospatakra felvegyék jogásznak. Verses levelet írt Gáspárnak néhány nappal találkozásuk után, jellegzetes vadembertörténetet, amelyben ő maga a magányosan töprengő, együgyű otahajta (Tahiti sziget őslakosa), Gáspár Pál pedig a szigetre (értsd: Debrecenbe) érkező európai hajós. A több gyáva barbarusok Elfutottak félelemmel, De ez nézi meredt szemmel, Millyen nyájas geniusok, Akik vele fogtak kezet, Kiknek szívek olly jó, olly szent! Rólok, s hazájokról mindent Sóhajtozva elkérdezett. E jószívű idegenek, Ami csak szép valójában. És csinos Európában, Mindent előbeszéltenek. Ne akadjunk most fel azon, hogy Tahiti valóságos fej-fedezőire mennyire nem illik a „nyájas genius” elnevezés, figyeljük inkább az allegória aktuális megfejtését: Debrecen barbárjai kerülik a találkozást Gáspár Pállal (aki éppen azzal bizonyította európaiságát, hogy gyanúsítottja volt a nagy pörnek), Csokonai az egyetlen, aki csatlakozik hozzá, kikérdezi, s vele is menne szívesen: Az indus szemét könny telte 8 mihelyt e boldog megyébe Hívták, ugrott örömébe… Ez a megye szó megzavar itt egy kicsit: túl hirtelen rántja vissza az allegóriát a magyar glóbuszra. S nem is igaz, hogy Sárospatak vagy Nagykároly európaibb város volt akkor, mint a Tahitinek megtett Debrecen. De az ő helyzetére mégis talál, amit a vers mond: boldogan ragadott meg minden lehetőséget, hogy ne kelljen Debrecenben maradnia, átok alatt. A Debrecent Tahitivá degradáló versre másik vers felel, amely előre leszámol a jogi pályával: Búcsú a magyar múzsáktól. Hogy tréfa az egész – akárcsak Bakkhoaz búcsúztatása volt –, azt a versforma is jelzi: Gyöngyösi István négyes rí mű tizenkettőse, amelyet kortársa, Gvadányi, a költőmesterség csúcsára helyezett ugyan, ő azonban csak nevetség okából rántotta elő egyszeregyszer. A régi panaszt kíntornázza a vers: nincs keresete a költőnek, nincs mecénás. Kimegy ám a főből minden kádencia (= rím) – ezt az állítást mindjárt három furcsa rím cáfolja meg a versben: Kimegy ám a főből minden kádencia, Ha üres erszénnyel ír az emberfia, S ha még azt sem kérdik, hogy van-e gázsija, Csak szoruljon öszve a jó bagázsia. Tréfa, nem tréfa, bizonyos, hogy keservesen tűrte az otthoni nyomort, a tétlen napokat anyja házában, a kereset nélküli felnőtt fiú csúf szerepét. Az is kitűnik a versből, hogy jogi tanulmányaitól sem sokat remélt: Magam is ezután tivéletek tartok, Kik élni és nemcsak verselni akartok, Werbőczihez megyek: ti tán meg nem martok, Kik a törvényiéből moslékot habartok. Ment volna minél előbb, de egy fél évig maradnia kellett még. Hogy mi okozta a késedelmet, nem tudjuk pontosan, de hogy milyen kedvvel, milyen lélekkel élt Debrecenben, azt Bessenyei Sándornak (a nagy Bessenyei bátyjának, Milton fordítójának) írt leveléből látjuk: …számkivettetve az én hazámban, unalommal húzom komor napjaimat, s csak úgy vagyok boldog, ha egy új világot találok számomra, ott respublicát és Filadelfiát építek magamnak – és mint Franklin, legalább itten – eripio fidmen coelo, sceptrwmque tyrannis. Az imént a Nagy Gábornak írt levél villámallegóriáját csak szorosan a professzorokra értelmeztük. Most itt van a teljesebb érvényű változata, Benjámin Franklin büszke jelmondatával: „Elragadom az égtől a villámot és a zsarnokoktól a jogart.” Köztársaságot épít fel a császári birodalomban – de sajnos, csak képzelt köztársaságot. Vagyis: a tündérek antik édenét a filozófia Apuleius Aranyszamarát és Boccaccio Dekameronját kölcsönözte a sárospataki Kollégium könyvtárából kísérleti országává rendezi át – gondolatiján. Olvassuk tovább a levelet: …itten á la Robinson élek – nincsen senki vélem és mellettem, csak a boldog magánosság… A könyvek többnyire időtőltő barátim, ezek kézen fogva vezetnek a természetnek szentek szentébe… De ha ezek nem volnának is, a természet és az ész olly kimeríthetetlen könyv, amellyből az ember holtig tanulhat. – Én ugyan, ha soha annyi tehetségem nem lesz is, hogy könyvházam lehessen, tudom, hogy iökélletesíthetem telkemet, megütöm homlokomat, s egy Minerva pattan ki belőle, egy szűz, egy nyájas s még egy fegyveres Minerva. Itt fogalmazza meg először azt a kényszerű elvét, amely majd utolsó éveiben válik dédelgetett elgondolásává: a maga kis világában megvalósíthatja a dolgoknak azt az ésszerű, természetes rendjét, amely a társadalomban csak majd sokára válhat valóra. Az is fontos, hogy ezt a levelet Bessenyei Sándornak írja, s említi benne a kapitány öccsét, a pusztakovácsi remetét, a, filozófust és prófétát is. Bessenyei György példájára próbál belenyugodni a maga debreceni számkivetettségébe. S milyen zeuszi öntudattal: ha könyvhöz nem juthat, csak rácsap a homlokára, onnan pattant elő műveket: nyájas lírát és harcias filozófiát. Ez is keserítette első debreceni remeteségének fél esztendejét: a Kollégium könyvtárába sem mehetett be. Nemcsak a sedes ítélete alapján, hanem a széniorral folytatott vitája miatt is. Egy ódon olasz szótár árát követelték tőle, amelyet állítása szerint régen visszavitt. Így felel erre: Ha csakugyan ezért is nekem kell jótállani: ám legyen! Mindenért állok, míg magam állok. Minden szájból kiveszem a panaszt, csak értésemre adódjon, és a Kollégiumba ne kelljen menni. Fel – nem megyek: sokkal hathatósabb fogadásom tartja, mintsem fel mehessek. Első novemberig csak meg lehetett volna azt a tizenegy forintot rajtam venni: ha olly országos huncfut rámájára nem húztak volna, könyveimet letartóztatván. Ez szomorított meg engem annyira, hogy többé csak felé is irtózom menni a Kollégiumunknak. Hiába: máshova ő már csak vendégnek mehet. Otthon csak Debrecenben volt, abban az iskolában, amelyet még irtózva is így nevez: Kollégiumunk. Sárospatakon fél évet töltött. Véletlenül tudjuk, hogy december 22-én utazott oda, elbocsátó bizonyítványát pedig (mert itt már kapott) 1796. július 12-i dátummal adta ki Kövy Sándor, a jó nevű jogászprofesszor. Hogy Patakról, az ott oktatott jogtudományról hogyan vélekedett, azt az itt szerzett, s haláláig megmaradt barátja, Puky István jegyezte fel: ,,,… természetes szabad gondolkozása a haza törvénye szövevényével nem egyezhetett… Leginkább hazánk törvényének ezen cikkelye: Ha a méneses lovak az ötven számot meg nem haladják, egyenlően osztatnak fel az özvegy és gyermekek közt. Ha pedig több számból állanak, csak a gyermekeket illetik – annyira ellenkezett gondolkozásával, hogy többé a magyar törvény tanulására reá nem bírhattuk.” Amit ő maga ír Debrecenbe, Nagy Gábornak, az ugyanezt mondja, de nem anekdotázva, hanem szenvedélyesen, kétségbeesetten: Élsz? És mint vagy? – Én itten nyűglődöm ebbe a pataki világba… olly helyen lakom, amellyhez képest Debrecen egész London. Itt az értelem, ész, józan okosság minden lépésébe nagyot nyög, az ízlés porba és szennybe hever. – Az szív az iccéig határozódik. Az én ifjúságomnak purgató riuma Patak, s a benne uralkodó démon a Magyar Jus… A természet az isten, aki minket teremtett, aki nekünk törvényt adott, és aki, míg az ő szabási mellett maradunk, boldogít, mihelyt vagy kivűle, vagy felette keressük a Valóságot, fájdalmasan megbüntet. Mind balgatagság az ólly tanulmány, amelly a természet korlátjain túl ragad… Oh! vajha a következendő kor megtudhatná és megesmérhetné, hogy én nem saját hibám miatt nem lehettem azzá, amit óhajtottam, hanem az illy okok miatt, t Az iskolás versekből elővarázsolt nagy felvilágosodott I ódák irányában gondolkozik tovább. A világ nagyot változott körülötte – ő továbbra is az ,,erős lelkek” tanítványa maradt. A. természetet tartja minden emberi intézmény és gondolat csalhatatlan mértékének. De ezzel vállalnia kell, hogy kisebbségbe szorul, sőt magára marad. Véleményét magába kell fojtania – s attól tart, hogy ettől egyénisége is eltorzulhat. Nem lehet azzá, aki szeretne lenni: független szellemű költővé és filozófussá. Itt Patakon formálja ki két fontos, később kiteljesített témáját: a nemzeti nyelv, irodalom, művelődés lehanyatlását az utóbbi években, különösen a vérmezei kivégzések után és azt a reményét, hogy a mostoha korszak nagy szellemei műveikbe gubózva érik majd meg szellemük feltámadását, jövendő boldogabb századokban. Ismeretlennek szóló pataki levelében írja, az akkor már meghalt Kármán József tanulmányának, A nemzet csinosodásának gondolatait tovább élezve: A II. Leopold rövid országlása alatt az arany idő nemzeti literaturánkra nézve bé is állott, el is múlt. Azóta a jó igyekezetek vagy ledűltek, vagy lábra sem állhatták, aligha sok jót remélhet a következő emberi nyom. A hazát egy különös megzsibbadásba látom – vajha kinyúlna egy dajkálkodó kéz s ébresztő balzsamot hintene bágyasztó tagjaira. Igyekezzünk, mert az idők szomorú végével fenyegetnek édes hazánk literaturájának, s félő, hogy még mi szunnyadozunk, elenyészik a magyar nyelv minden díszével, s nem lesz, aki azon beszéljen – amellynek irtóztató kezdetét már egyszer láthattuk is és a jövendő századokban úgy fogják a magyar nyelvet feltalálni, mint ennek a mi századunknak közepe táján az ezelőtt ezer esztendőkkel virágzott kelták nyelvét és legjobb íróinkról is csak úgy fognak emlékezni, mint most a nagy Ossziánról. Ennek az elkeseredett látomásnak a fordítottja, Berzeviczy Gergelynek írt levelében: Hadd legyen az én széjjélszórott szerencsémnek az az egyes egyedül való támasztékja, hogy néhány nagyobb telkeknek szeretetükkel dicsekedhessen, akik a hazánkban az ő idejeket megelőzték, és ha csak őreájok tekintünk, bennek a magyar világ boldogabb huszadik századját szemléljük előre. Ügy vagyon, Nagyérdemű Űr, egy megért filozófus, és egy tisztább ízű poéta beszigetelvén magát a világtól, előbbre állítja magát saját idejekoránál két-három századokkal. Ezeket a szorosan egymásba fonódó eszmélkedéseket olvasva azt hihetnénk, hogy már a költészettől is meg-csömörlött, s átpártolt a csalhatatlan tudományokhoz. Pedig nem lett hűtlen a múzsákhoz, sem a versíráséhoz, sem a történeleméhez. Egyetlen elszánással megépítette a magyar hősi eposz alapjait, örökül hagyva ötven hexameter sort és tizenkét ének vázlatát az akkor meg sem született Vörösmartynak. Megállnak ezek a mutatványsorok a Zalán futása átlagos verssorai mellett. A sorhatárokon átívelő mondatok nem antik, hanem valami nyers, barbár hangzást adnak az Árpádot magasztaló hexametereknek: Sok történeteken kellett neki menni, keresztül, S bár derekán viselé az erős hadak istene búsult Fegyvereit, mégis csak alig győzhette halandó Vállaival szörnyű bajait, míg megtelepíté Nemzetit, – a legjobb földön – míg rendele törvényt S alkota olly nemes alkotmányt, mellyben az időnek Szennyei közt az ő fényes maradéki ragyognak. Ugyanaz az ember írta ezt, aki átkokat szórt a magyar jogra? Árpád nemes alkotmánya – ez bizony átlátszó történelmi misztifikáció, a birtokos osztály korszerűtlen büszkeségének tömjénezése. Mivel mentsük ezt a kétlelkűséget? Legfeljebb azzal, hogy a reformkor romantikus költészetében is vezérszólam maradt ez. Ami még disszonnánsabbá teszi ezt az ellentmondást: Csokonai mostantól fogva egy ideig úgy véli, hogy versben könnyebb megtagadnia önmagát, mint levélben, prózai vallomásban. Diákkorában feljegyezték már róla, hogy mestere volt a füllentésnek. Ám vágja ki magát a költő, ahogy tudja, ha valami köznapi dologban megszorítják. De költészetben füllenteni – veszélyes játék. Nem lehettem azzá, amit óhajtottam – írta. De ez nemcsak a körülményeken múlt. A hirtelen készült eposz vázlattal ő maga is elégedetlen volt. S nagyobb, túl nagyra méretezett előkészületeket tett Árpád hősi énekének megírására. Ezekből azonban – tudtunkra – egyetlen újabb sor sem született. Domby Márton írja: „… a maga burokjába beléfúlt szerencsétlen gyermek: Árpád volt az, melybe ő a maga egész lelkének minden erejét bele akarta lehellni… Ezért járta ő öszve csaknem az egész hazát, sőt evégre szándékozott Lengyelországba és tovább Kiówig, hogy a magyar kar és kard által meghódoltatott helyeket esmerje. Ezért hányta fel minden hazai és külföldi magyar dolgokról szóló könyveket, Írásokat… és ehhez képest ő minden eddig való elmefuttatásit sárnak és ganéjnak állítván, azt akarta, hogy csak ebből az Árpád-bői esmérje őtet a maradék.” Sárospatakról való búcsúzásának van egy furcsasága. Kövy Sándortól kapott bizonyítványa szerint Lőcsére ment német szóra, joggyakorlatra, hogy aztán Patakon tanuljon tovább. Ebből semmi sem vált be: Pozsonyba ment, hogy pártfogókat keressen az országgyűlés urai közt. Indulj, Muzsam! kettőztessed mindaddig lépésedet, Míg meglátod a Balaton kies partján Füredet. Horváth Ádámhoz Erre az őszre kellett esnie első balatoni útjának is, Füredre, Horváth Ádámhoz. Ennek bizonysága egy kis zsebnaptár, amelynek üres lapjaira írta A tihanyi echóhoz című versének első változatát. Címe azonban itt még ez volt: A füredi parton. Ez egymagában még nem döntő különbség, hiszen a vers mindkét változatában emlegeti a kies Füred vigadozó társaságát. De a Lilla név helyén itt még Rózsi olvasható: AZ ORSZÁGGYŰLÉS BUKOTT KÖLTŐJE Attól fogva, hogy Debrecent kénytelenségből elhagyta, egymást követték félbemaradt tervei, sikertelen próbálkozásai. Pataki tanulása, lőcsei német nyelvgyakorlása is ezek sorába tartozik. Nem kell azt hinnünk, hogy tudatosan félrevezette Kövy professzort. Az is lehet, hogy útra kelt Patakról észak felé, bár adatunk erről nincsen. 1796 szeptemberében már Bicskén vendégeskedett egykori diáktanáránál, Kovács Sámuel rektornál, azaz tanítónál. Attól kezdve négy évet töltött Nyugat-Magyarországon, sok csalódást gyűjtve az addigiakhoz. Kovács Sámuel nagy jót tett hontalan barátjával: többször is menedéket adott neki. De nagyot mulasztott azzal, hogy emlékezetét csak lelkes, dilettáns versekben örökítette meg, nem írta le töviről hegyire az együtt töltött heteket. Pedig sok mindent tudott akkori dolgairól, majd Lilláról is, amit nekünk is nagyon jó volna tudni. Két, nem lényegtelen adatot mégis kikövetkeztethetünk Kovács Sámuel verseiből. Az egyik: ő is biztatta Csokonait klasszikus mértékű versek írására, azzal érvelve, hogy a rímes verseket megunatta már a rotyogott-potyogott-féle lapos rímelés – ez az egyik. A másik pedig, hogy A méla Tempefői kéziratát is magával vitte Csokonai, s elolvastatta vele és dunántúli barátaival. Dátumszerűen annyit tudunk, hogy 1796. szeptember 3-án Bicskén leírta magának Moliére Dortorandus jelenetét olasz változatban. Később Somogyban le is fordította, bravúrosan. Rózsim, aki sorvadó ügyemnek Még egy élesztője volt, Rózsim is, jaj, gyászos életemnek Fájadálmára már megholt. Ezt a sokszor énekelt verset, amely A reményhez mellett a legnépszerűbb Lilla-dal, máshogy kell tehát olvasnunk, mint ahogy megszoktuk. Mindenképpen nagy könnyebbség az életrajz nyomozójának, hogy a két balatoni utat el tudja különíteni. Eddig két változat volt arra, hogy merrefelé ment át Somogyba: Keszthelyről Fenékpusztán át Marcali felé. és Füredről a tihanyi réven át Szántódnak. Emléktábla hirdeti Keszthelyen is, Szántódon is, hogy arra ment át. De rendbe tehetjük az időpontokat is, az útjait is, ha 1796 kora őszre tesszük A füredi parton megírását. Pálóczi Horváth Ádám, akivel ő már Debrecenből levelezett, Füreden. és Szántódon gazdálkodott akkor, bérelt földön. Csak 1797-ben költözött át Nagybajomba. Mikor Csokonai Bicskére ért, még nem alakult ki úti célja. Első ötlete lehetett, hogy Pálóczi Horváthhoz leruccan Füredre. Természetes, hogy innen átmentek a híres Tihanyba, átkeltek a másik birtokrészre, Szántódra. De beljebb nem ment még akkor Somogyba. Visszatérve, most már Tihanyt is ismerve, megírta az ekhóvers első, zsebnaptárbeli változatát. Minden más időrendi elgondolás beleakadna két lehetetlenség közül az egyikbe: vagy anélkül írta a vers Rózsi-változatát, hogy Tihanyt látta volna; vagy akkor írta, mikor már Lillával is szakított. Füreden hallhatta meg Pálóczitól – még az újságok híradása előtt –, hogy Pozsonyba országgyűlést hívott össze Ferenc császár. Ha most új kíváncsisággal olvassuk el a helyére tett verset, a jól ismert versszakok azt is megerősítik, hogy debreceni élmények visszhangoznak benne. A Lilla-Rózsi versszaktól eltekintve a két versváltozat között egyetlen szónyi különbség van. De az lényeges. A.füredi parton így fejezte ki vágyát, hogy otthont leljen a tihanyi hegyoldal egyik rernetebarlangjában: Óh, van-é még egy erémi szállás, Régi barlang, szent fedél, Méllybe egy bölcs csendes nyugtot, hálást E setét hegyekbe léi? Hol csak egy kő lenne párna, Hol sem ember, sem madár nem járna, Melly megháborítana. Mélly megháborítana. Abba tán a földesúri jussal Ellenkezni nem fogok, Hogyha én egy megvetett virtussal Itt egy kőbe helyt fogok, S e szigetnek egy szögébe, Mint egy Russzó Ermenonvillébe, Ember és polgár leszek. Ember és polgár leszek. Minden így maradt a végleges, megjelent szövegben. Rousseau is, az ember és polgár kihívóan franciás fogalompárja is. Csak a földesúri juss volt a sérthetetlen tabu. Ez került a helyébe: Abba gondolom, hogy semmi jussal Ellenkezni nem fogok. Logikusan benne van a semmi juss-ban a, földesúri juss is. De a versben ez csak halvány általánosság a kihívó, konkrét első megfogalmazás helyén. El kellett rontania a verset. A földesúri jussal, ősi alkotmányunk alappillérével nem tréfálhatott senki, még az önkéntes remetejelölt sem. A másik különbség, hogy Rózsi megholt, Lilla viszont a tyrann törvénynek és szokásnak meghódolt. Ez a tyrann törvény, emlékszünk, szintén debreceni eredetű motívum, a férj jogának és a szív jogának konfliktusa, de itt már Lillára szabott formában. Világosan kiütköznek a debreceni, kollégiumi emlékek ebben a két versszakban: Zordon erdők! durva bércek! szirtok! Harsogjátok jajjaim! Tik talán több erezessél birtok, Mintsem embertársaim, Kik keblekből számkivetnek És magok közt csúfra emlegetnek Egy szegény boldogtalant. Egy szegény boldogtalant. Akik régen jó barátim voltak, Még felkőitek ellenem, Üldözőim pártjához hajoltak: óh, miket kell érzenem, Amidőn már ők is végre Úgy rohannak rám, mint ellenségre, Bár hozzájok hív valék. Bár hozzájok hív valék. Kovács Sámuel? Horváth Ádám? Mostani, itteni barátaira, akik hetekig ellátják, kézről kézre adják, nem mondhat ilyeneket. Viszont a tüske most is ott sajog szívében : a kollégiumi sedes tárgyalása, ahol legközelebbi barátai is megszavazták az ítéletet, üldözőinek pártjához hajoltak. Ányosnál, Szentjóbi Szabónál, Daykánál ő pontosabban tudja, világosabban kimondja, mi a baja, mitől szenved. De a verset így is arra a szentimentális tónusra hangolja, amelyről már kategorikusan megírta – A vidám természetű poétá-ha,n –, hogy idegen az ő természetétől. 1795-ben elképzelt kötetének ezt a verset tette az élére, a holdvilágos kriptaköltészetnek (Szauder József szerint Ányos: Egy boldogtalannak panaszai a halovány holdnál című versének) féktelen paródiáját: Itt az érzésnek minden neme Még az élőben is meghal, Füle csak csendességet hall, A semmitől irtódzik szeme: A ciprus a hóid fényjénél Árnyékát mutatja, Egy sírból kitántorgott szél Bágyadtán mozgatja. Jogos helye volt ennek a paródiabetétnek a vidám poéta program versében. Kesergő verset írt ugyan addig is: szerelmeset, magyarosat, de a szentimentális alaphang csak kollégiumi kicsapása után tűnik fel, s csak Komárom után uralkodik el. Annyira, hogy a ü/Za-kötet elé tett versében már panaszt panaszra halmoz. Hova lett egykori ars poeticája? A füredi parton abszurd jövőt fest, mégpedig azzal az ismert technikával, amely a távolit, esetleg csak könyvből, térképről ismert távoli tájat közel hozza, bevonja a látomásba. A füredi partról szemléli az öböl túlsó oldalát, a remetebarlang kőpárnáját. Mérföldek távolából cseveg a sziklafal visszhangtündérével. Hogy ő ott szállást vegyen, erről csak holdvilágon képzeleghet. Majd ha felsüt a nap, megint alaptermészete kerekedik felül, s csatlakozhat azokhoz, akiknek a verset elgondolva hátat fordított: Füred gondtalan vigadóihoz. Füredről visszament Bicskére, onnan új reményekkel, tervekkel fölfegyverkezve Pozsonyba. Három évvel azelőtt „nemzeti játék formába öntött szatírájában”, a Tempefői-hen így alkudozott a költő és a nyomdász: Pozsonyba mentem, ahol a nyelvek, muzsika és országgyűlés kedvéért mulattam Tempefői. Várakozzon az Űr egy keveset. Betribger. Már várakoztam. Tempefői. Míg a hazámból pénzt vehetek. Betriegeb. A' késő is, bizonytalan is. Tempefői. A diétáig. Betrieger. S miért? Tempefői. Akkor az ide felgyülekezett nemes magyar rendek eleibe terjesztem alázatos könyörgésem: engem meg fognak segíteni. Betrieger. Abból semmi sem lesz. Bár Betrieger előre megmondta neki, mit várhat a nemes magyar rendektől, ő most mégis álmodozni kezd országgyűlési költői sikerekről. Elébe megy sorsának, amelyet előre tudott. A meghívó levél szerint az országgyűlésre nagy feladat várt: „a trónnak, az ősi alkotmánynak, a nemesi jogoknak s a hitnek biztosítása a francia eszmék, elvek s a francia fegyverek ellen”. Most már nem az volt a tét, mint három évvel korábban. Akkor még arra számított az osztrák hadvezetőség, hogy Párizsba bevonulva vethet véget a forradalomnak. Most viszont már attól tarthattak, hogy a franciák Bécsig nyomulva a monarchiának vetnek véget. Csokonai nem kapott ugyan meghívást Pozsonyba, de az újságokban bőven olvashatott az országgyűlés céljáról. Számot kellett hát vetnie azzal, hogy ez az alkalom és az ő addigi költői műve szöges ellentétben áll. Ahogy személyes körülményei egyre jobban hasonlítani kezdtek Tempefőiéhez, úgy a francia háború egyre békaegérharcosabb színeket kezdett ölteni: Így buzdítja a sessiót És nagy hanggal pengeti, Hogy 6 ígér négymilliót, A köznép megfizeti… Éppen erről volt szó: hadi segítségről, amelyet a magyar rendektől várt Bécs. S azoknak a francia eszméknek a kigyomlálásáról, amelyek az ő addigi legszebb verseiből sugároznak. Hiszen írt ő már eddig is bérdalokat: főispáni beiktatásra kantátát, a nevetséges Szilágyi professzor „nagy nevére” köszöntőt, s tucatbúcsúztatókat debreceni polgárok temetésére, de ezek nem vágtak így a becsületébe, mint azok az alkalmi versek, amelyeket most várnak majd tőle. Jobban mondva: nem is kérték, nem is várták. Meglett volna az országgyűlés poéta nélkül is. ő maga kereste Pozsonyban a módokat, hogy szerepelhessen. Ez teszi szánnivalóvá országgyűlési szereplését. Jó volna tudni, hogy költői számvetését a pozsonyi fellépéséről már Bicskén, Füreden megkezdte-e, vagy csak az országgyűlésen ébredt rá, hogy valójában mire vállalkozik. Ha Pozsonyban kiadott verses újságjának, a Diétái Magyar Múzsá-nak számait nézzük, arra jutunk, hogy csak fokról fokra igazította hozzá az újság tartalmát a német és latin nyelvű propagandaköltészet formuláihoz, fogásaihoz. Az első szám Előbeszédjé-ben még azt írta: Ha a Múzsa kevés alkalmatosságra való versezetekkel fog szolgálni, annak azt az okát adja, hogy a Thémis és a Politika tornácában még kevés ideig múlatván, az ollyanok-ba könnyen meg találna botlani. – Eszerént tehát ő csak bőlcselkedni fog s néha-néha tréfálódni. Ez pedig azt jelenti, hogy Debrecenből magával vitt műveit akarta számról számra közölni: filozófiai verseket a meglett férfiolvasóknak, csipkelődőket a fiataloknak, dalokat a hölgyeknek – esetleg kottával is, ahogy az Előbeszéd-ben bejelenti. Az alkalmi poézist egyelőre elintézettnek vélte a beköszöntő verssel. De ez is csak átdolgozás volt, a Károlyi grófnak 1794-ben írt üdvözlés aktualizált változata. Eljöttetek hát, óh haza nagyjai? – ez Debrecenben azt jelentette: eljöttetek a Kollégiumba; most azt: felgyűltetek Pozsonyba. Mi hát, kik e kis völgyben ülünk – ezt úgy értette, hogy a lapos Debrecenben. Ám ez a sor még átigazítva sem vált egészen helyénvalóvá: Én hát, ki e kis völgybe ülök. Hol ül? A fényes koronázó városra sehogy sem illik rá ez a szerénykedés. AZ 1796-OS POZSONYI ORSZÁGGYŰLÉS SZÍNHELYE Eljöttelek hát, óh haza nagyjai… Újonnan írt strófáiban is megmaradt a vers az üdvözlő általánosságoknál. Háborúról egyelőre nem esett szó a poétái újságban. A Diétái Múzsá-b&n sikerült kiadnia addigi költészetének legjobb bölcselkedő és á társadalmat bíráló alkotásait. Köztük három olyan verset, amely ma is törzsanyaga az iskolai verstanításnak: Az estve, a Zsugori uram és a Magyar! hajnal hasad címűt. S hozzá A szlnes-ség-et, A szerencsé-i, A főldindúlás-t, A tengeri háború-t, Az én vagyonom-üt, A had-bá. De mindez csak félsiker volt, mert legerősebb verseit vagy lényeges kihagyásokkal vagy szelídebbre átírva nyomathatta ki. Az estvé-ből például kimaradt a lényeges középső rész a közös tulajdon dicsérete, a földesúri magántulajdon elátkozása. Vagy a cenzor kívánta így, vagy ő maga látta jobbnak a kihagyását. De megmaradt a befejezés, az árendába nem adott holdvilág, az indzsenéri duktus, a szegény pásztorok, munkások emlegetése. (A munkások persze nem gyári munkásokat jelentettek, hanem általában dolgos embereket.) A Magyar! hajnal hasad itt jelent meg először, új, figyelemre méltó változatban. A hatsoros toldalékból, amelyet 1794-ben fűzött a vershez, csak két sort közöl: Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, S benne a huszadik századot képzelte. De ezzel is félreérthetetlenül áthelyezte a látomást a valóságból az álomvilágba. Talán legérdekesebb A had című pacifista versének ”szerepe a poétái újságban. Eredeti alakjában a nemzet-gyalázás határán járt ez a vers: Meg ne ítéljetek, emberek, ha kérdem, Ez é a valódi virtus és az érdem, Mellyért nagy híre lett sok gyilkos hóhérnak, Pennáján az őtet dicsérő Homérnak. Bár hazánk is, mellynek minden krónikája Még eddig csak Hlyen hentesek táblája. Adna már ezeknél egy szebb matériát, így írhatnék én is dicsőbbb históriát. Ez a veszedelmes rész természetesen kimaradt a Diétái Milzsá-ból. Sőt Csokonai kéziratos hagyatékából is eltűnt; csak Jókai apjának gyűjteménye őrizte meg. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy Pozsonyba, onnan Komáromba magával vitte az eredetit, s a poétái újság nyolcadik számába frissen készítette el az új, de az országgyűlés hangulatából még mindig kirívó befejezést: Vannak Helikonnak csendesebb rózsási, Hol zúgnak az édes örömnek forrási; Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat, Elvetvén borzasztó hadi trombitádat. Mert ha, egy dalomat Rózsi helybe hagyja, Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagy ja. Rózsinak, a már „megholt” Rózsinak a neve újabb név híján került bele n versbe. Pedig egy korábbi számba, helytöltőnek, már bevett egy epigrammát, amely Rozália halálán mereng. Elvetvén borzasztó hadi trombitádat – ez a sor a vers szerkezetén belül azt jelenti: eliszonyodtam, abbahagyom a háborús borzalmak festését. Az újságban közölt versek rendjében azonban más értelme van, mert már korábban, a második számban közölt egy új alkalmi verset A mostani háborúban vitézkedő magyarokhoz: Ebben pedig fordítva cserélt hangszert: Trombita kell, Múzsám/ függeszd mirtusra erőtlen ¦ Lantodat, amellyel Rózsim kebelébe danóltál A piciny Ámornak… Amit az Élőbeszéd'-ben ígért, hogy csak bölcselkedni fog, meg tráfálódni, azon melegében megcáfolta ezzel a verssel. Hogy járatlan a politikában? Itt már nagyon jól tudta, hogyan kell politizálni. ím, már a vérnek tágas mezejére kiszállnak A seregek: rohan a/elkentnek véribe ázott Francia nép, – Párizs nadrágtálan asszonyi népe. Ellene ront vértől párádzó görbe vasával A magyar, óh, mi vitéz tűz szikrádzik ki szeméből! ím, már büszke lován villám módjára kipattan, Kardján ul a halál, réműlés mégyen előtte, 8 Öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát, Száz sapkát látok lov' alatt a porba heverni. Mint mikor a haragos felhőknek terhit, öléből A rohanó zápor széllel, dörgéssel elii.Uúl, És jéggé válván, a tarka mezőkre leomlik S a vereses pipacsok fejeit mind öszvetiporja: így dörög a vérnek mezején, így tördeli öszve A vér szín sapkás kaponyákat szkíta vitézünk. Csokonai szerencsétlenségére éppen az első szám megjelenése után adták hírül az újságok Károly főherceg Rajna melleid győzelmét, a francia seregek visszaszorítását. A hősi hexametert, amellyel már az Árpád-ban. megpróbálkozott, nagy erővel kezdte erre harsogtatni. S bámulatos rosszhiszeműséggel. A pozsonyi országgyűlés kínálta az alkalmat a kormánynak, hogy a néma riadalmat, amelyet a vérmezei dráma oltott bele a nemességbe, harsány retorikával oldja fel, a magyarok és a császári ház új egyezsége jegyében. Ehhez pedig olyan történelmi sablonok kellettek, amelyek elvesztették ugyan korszerűségüket, de elevenen hatottak még az idegekben, akárcsak az egy évvel ezelőtti nyakazások. Noha a direktórium már leszámolt Párizsban a jakobinusokkal, a magyarokat még mindig a veres sapkákkal lehet rémiszteni. A másik veszély viszont II. József idején idegződött be legerősebben (bár bőven voltak történelmi előzményei): az ősi alkotmány védelme. A hagyományos nemzeti reflexet, hogy az alkotmányt a császári ház ellenében kell megvédeni, most visszájára fordítják: a franciák fenyegetik, s a császári házzal összefogva kell megvédeni. A harmadik, még régibb emlék: a vitám et sanguinem, a lovagias magyar nemzet segítsége Mária Teréziának 1741-ben. Az 1796-os országgyűlés dramaturgjai biztosak voltak a dolgukban, mikor ezt a fél évszázados színjátékot felújították. Denis udvari tanácsos már augusztusban kiadta latin versét a magyar rendek egykori önfeláldozásáról. Az országgyűlésen november 12-én felolvasott császári leiratnak is ez a történelmi párhuzam lett a fő témája. Csokonai ennek az aktualitásnak sem tudott ellenállni. Kiadta Denis versének fordítását. De – Tápay Szabó László szellemes megjegyzése szerint – kedve támadt, hogy lepipálja Denist. A következő számokban megjelent eredeti kantátája: Az 1741-dikidiéta… hamarjában készíttetett a. régiek háladatos dicséretére, s a maiak vetélkedő felbuzdítására. A színpadra képzelt mű befejezésében a teátrumba hirtelen nagy zúgás és vízomlás hallatik, mellyre a muzsika lármáson hangzik reá; a habok közül feljön az öreg Duna, amint a poétái festés kívánja, kezében látszik az ő nádból, sásból és cserfából kötött koszorúja; feje németesen, mellyé magyarosan, lába pedig törökősön van felöltözve; egy oszlophoz áll az ő hétágú villájával; szól és a habok azonnal lecsillapodnak, a muzsika halkat elmúlik. Itt már gyanakodni kezdünk: talán szándékosan komolytalankodik ezzel a groteszk allegóriával, hogy a versből kikacsintva jelezze: ő kezdettől fogva kineveti a történelmi revűt. Miféle vállalkozás is lehetett ez a Diétái Magyar Múzsa? A kiadó, a laptulajdonos ő maga volt. Weber Simon Péter csak a nyomtatást vállalta. Pénzért, illetőleg hitelbe. De kapcsolatuk mégsem olyan rideg, mint Tempefőié Betriegerrel. Weber ugyanis nemcsak üzletember volt, hanem írókolléga is. írt például egy német nyelvű Serkentést a nemes magyarokhoz. A kantátához zenét is csináltatott. S Csokonai éppen kapóra jött neki, hogy művét magyarra fordítsa. Csokonai tehát vállalta az újság kiadásának kockázatát, de amellett magyar segítőtárs volt a gazda mellett. Alárendeltebb szerepben, mint majd Vahot segédszerkesztője, Petőfi. A Serkentés kétnyelvű kiadásáról szóló híradás a Pressburger Zeitung-ban csak a szerzőt magasztalja, a fordítónak a nevét sem említi. Az 174l-es kantátát megírva nemcsak Denisszel kelt versenyre, hanem Weberrel is. A Serkentés-t ugyanis bemutatták a pozsonyi bálteremben – németül, ő azonban hiába képzelt hasonló előadást, sem fordítása, sem eredeti műve nem került színre. Az a terve sem sikerült, hogy Metastasio Achilles című drámájának fordítását a színházban előadatja az országgyűlési ifjúsággal. Ezt az elgondolását Ferenc császárhoz intézett kérvényében festette le lelkes szavakkal, de elkésve, akkor, mikor a színház német bérlőjének ellenkezésén már megbukott vele. A kórvény azzal folytatódott, hogy egy darabka földet szeretne kapni a császártól, amelyet maga művelne, özvegy édesanyját így eltartaná, s a múzsáknak is áldozna. A jámbor kérelem irattárba került… December 10-re megszavazták a hadi segítséget – pontosan a Békaegérharc-ban „megjósolt” négymilliót –, s az országgyűlés feloszlott. A magyar urak elhurcolkodtak, Pozsony visszaváltozott német polgárvárossá. Az újság kiadását sürgősen abba kellett hagyni. Laptulajdonosi egyhónapos szereplése alatt szép tőkéje összegyűlt – eladatlan lappéldányokból. Szerencse, hogy dátumot nem nyomatott az egyes számokra, így remélhette, hogy egybekötve még kiárulhat belőlük valamennyit. Viszont ott voltak az adósságai. Nemcsak nyomdaköltséggel tartozott, hanem az ígért, de meg nem jelent további lapszámokkal is. Mit tehetett? Ígéretet. A Magyar Hírmondó december 15-i számában bejelentette, hogy előfizetőit Nyájas Múzsa című újságjával kárpótolja majd, s korábban meghirdetett műveit is kiadja – mihelyt pénze lesz. Pozsonyból tehát szegényebben ment el, mint ahogy érkezett. Vállalkozásának csődjét Széchényi Ferenchez írt két későbbi levelében így összegezte: Esztendeje elmúlt, hogy az ország gyűlésének vége felé a „Diétái Magyar Múzsa”-nak kiadásában a reménységemnél kevesebb praenumerátorok miatt a nyomtatónak adós maradván, valamint többnyire minden ügyetlen literátorok, úgy én is egyedül Excellenliádnak nagylelkében s hazafiúi kegyehnes szívében találtam fel a segedelmet. De mire az utolsó árkus kiszabadult volna a sajtó alól, már akkorra Excellentiád haza menvén, én minden vígasztalás és reménység nélkül maradtam: hanem mégis utoljára az emberséges nyomtatóval tisztességes accordra lépvén, bajaimból tűrhetőképpen kimenekedtem. Erőteljesebb, de sejtelmesebb a másik megfogalmazás: …midőn az 1796-diki diétakor a „Magyar Múzsa” -nak kiadásakor hazám kikötő-helyében hajótörést szenvedtem és csak Excellentiád méltóztatott a habok közül való kivergődésemre 16 aranyat resolválni: de amelly megbecsűlhetetlen gráciával újabb fergeteg felzúdulta miatt, mégis csakugyan nem élhettem. Mi lehetett ez az újabb fergeteg, ami még abban is megakadályozta, hogy az aranyakat átvegye? Csak találgatni lehet. Az országgyűlés vége felé néhány forrófejű küldött követelte, hogy az iskoláról meg a külkereskedelemről is tárgyaljanak. Abba a tévedésbe estek, hogy igazi országgyűlésen vannak. Sablonokban gondolkoztak, akárcsak a kormány. Csak éppen a kormánynak nem tetsző sablonokban. Rövid úton haza is küldték őket, hogy ne zavarják a nemzet szép egységét. Láttuk, hogy az országgyűlési ifjakkal előadást tervezett Csokonai. Lehet, hogy éppen ők lázongtak, hogy éppen őket küldték haza? Ennél többet még föltevésként sem mondhatok. Elég annyi, hogy neki viharosan kellett otthagynia Pozsonyt. Fanyar búcsúszavát a Diétái Magyar Múzsa utolsó számának végére nyomatta: ÚTRAVALÓ A MÚZSAHOZ Múzsa! megszűnt a Diéta: Szűnni kell hát néked is. Tán ha a magyar poéta Nyer jutalmat, – nyersz te is! LILLA TITKAI Legtöbb életrajzírója kétségbe vonja Csokonai szerelmének forróságát, mélységét, őszinteségét. S vannak is érveik. De az érvekre ellenérveket lehet mondani. Toldy Ferenc írja: „Csokonai lelkét a szerelem csak annyira látszott elfoglalni, amennyiben az egyik nemes tárgyadója a költészetnek s a poétái szent hév hathatós élesztője… ő szeretett, hogy énekelhessen.” Az is feltűnt már Toldynak is, hogy a Lilla- dalok nagyobb része nem is Lillának készült, csak később írta át bennük a női nevet Lillára. Komáromban vagy még később, mikor a kötetet sajtó alá rendezte. Az életrajzírók kételye ellentmond egymásnak. Ha Lilla iránti szerelme csak költői alkalom lett volna, akkor több új verset szerzett volna neki, ő, a könnyű tollú verselő. A Lilla-kötet felől nézve csakugyan kétkedni lehetne ebben a szerelemben. De Csokonai akkori kétségbeesett állapotában nem a költői érzés volt fontos, nem is a szerelmi boldogság, hanem a házasságkötés, a hánykódások időszakának befejezése, a biztonság, a fedél a feje fölött, a meleg szoba, a gyógyulás. Az embert és polgárt megillető élet, amelyre huszonnégy éves korára már halálosan ráéhezett. Lilla egyszerűen életszükséglet volt neki, egyetlen esélye az életre. Ilyen szempontból nézzük meg azokat az ellentmondó, nem egyformán szavahihető adatokat, amelyeket rapszo-dikus válogatásban hagyott ránk a véletlen. Pozsony utáni sorsát ne úgy képzeljük el, hogy elment Komáromba, ott megismerkedett Lillával, egy ideig boldog szerelemben éltek, majd szakítottak, s ő elutazott Somogyba. Komáromba sokat járt, de nem maradhatott sokáig, mert itteni barátainak vendégszeretete elfogyott. Legbiztosabb támaszpontja ebben a kiszolgáltatottságban megint Bicske maradt, Kovács Sámuel háza. De onnan is többször fel kellett kerekednie, hogy dolgai után járjon. Három dolog hajtotta: műveinek nyomtatása, az állás-megélhetés és a házasság. A remények és bukások sorozata megszakítatlanul folytatódott. Pozsonyból 1796 decemberében ment el, legkésőbb januárban. Komárommal már korábban kapcsolatba léphetett, mert a Nyájas Múzsa kiadásáról közzétett jelentésében arra hivatkozott december közepén, hogy Péczeli József folyóiratát, a Mindenes Gyűjtemény-t szeretné feltámasztani. Első nyilvános komáromi szereplésének dátuma 1797. április 26. Megint alkalmi verset írt, háborúsat, szorosan aktuálisat. Közben ugyanis Napóleon olyan erősen megszorította az osztrák csapatokat, hogy előőrsei márciusban már Bécshez közel jártak. Ferenc császár meghirdette április elején a nemesi felkelést, az inszurrekciót. Komárom megye ,,felülésének” ünnepét tette fényesebbé április 26-án Csokonai két alkalmi műve. Mindenképpen lecsúszás ez a pályáján. Országgyűlés helyett megyegyűlés, irodalmi vállalkozás helyett alkalmi kiadvány, szolgabíró barátjának költségén. És a vers is gyarlóbb, legalábbis az első, A nemes magyarságnak felütésére, amely nem fogható a pozsonyi harcias hexameterekhez. A másik viszont, A becsület és szerelem kitűnő, ironikus életkép; verses kis bohózat egy pipogya gavallérról, akit társai a hadba hívnak, felesége azonban szenvedélyesen tartóztat. AZ IFJASSZONY Csak egy napot kérek, ittam áradásodra, Hadd enyhüljön kínom: s menj osztán dolgodra. A GAVALLÉR Barátom! itthagyni merő kegyetlenség. Várjunk! még nyakunkon úgy sincs az ellenség. A FELÜLT NEMES Ám maradj itt, gyáva, s öltözzél szoknyába; Én a férfiakhoz megyek a csatába. Fonj te; majd meghallja tőlem minden hadnagy, Hogy erőd millyen nagy, s melly talpig magyar vagy. Végül az anyámasszony katonája is közéjük áll, de cinikus mókák közt: Hlyen a hadi élet! Boldog, ki vitézzé lett. Ha belőnek a fejébe, Hajdi Ábrahám kehlébe, S más helyébe. Ezt a természetéhez nagyon is illő könnyedséget azért is megengedhette magának, mert mire az inszurrekció nehézkes apparátusa megmozdult, könnyebbedett a veszély, s Napóleon békét ajánlott. Komáromban sok pártfogója, barátja, ismerőse volt. Ezt későbbi levelezéséből és előfizetési jegyzékeiből tudjuk. Kortársainak emlékezése szerint többnyire Laky Bálint fiskálisnál lakott. De sorsa nem itt dőlt el, hanem egy érdekesebb, idősebb házaspárnál: Bédi János csizmadia és felesége, Fábián Julianna, költőnő házánál. Fábián Juliannával irodalmi leveleket váltott Gvadányi József. Gvadányi megírta – bár nem elég világosan –, hogy a csizmadiáné-költőnő felől csúnya pletykák jártak. ,,Az utcákon mocskos és ócsárló cédulákat hánytak és szórtak el ellene, és még a kávéházakban is ártatlan személyét dísztelenül rágalmazták.” Adatok híján nem tudjuk, hogy milyen vádaktól kellene őt megvédeni. Föltehetjük azonban, hogy a házánál megforduló irodalombarát fiatalok szabadosabb, vidámabb társalgást folytattak, mint a szigorúbb erkölcsű polgárcsaládoknál szokásban volt. Komáromban azon is fennakadhattak, hogy egy asz-szony verset ír. S következtethetünk Bédiné szalonjának stílusára Csokonai és Vályi Klára verses levelezésének villódzó pajkos célzásaiból is. Vályi Klára, vizsgázott szülésznő és költőnő, Bédinénál ismerkedett meg Csokonaival és Sándorfi doktorral. Vajda Julianna nem írt verset, ő, mint a férjhez menést már kissé későre halasztó – huszonegy éves – polgárlány, társaságot, szórakozást keresett itt. S talált egy nem szép arcú, de mulatságosán társalgó fiatalembert, aki beleszeretett. Bár ezúttal is óvakodunk, hogy lírai verseket életrajzi forrásnak tekintsünk, mégis egy anakreóni dal, A fogadástétel segítségével próbáljuk elképzelni megismerkedésük jelenetét: Egy nyári este Lillát, A gyenge rózsaszájú, A tüzszemű leánykát Megláttam, és azonnal Látnom, szeretnem – egy volt. Ez a nyár – 1797 nyara – beleillik az időrendbe. Visszafelé számítva is. Búcsúlevelében ugyanis – 1798 márciusában – kilenc hónapig tartó barátságról ír Csokonai. A többé-kevésbé ideillő s Laura vagy Rozália nevével előzőleg nem „kompromittált” szerelmes verseket mellőzzük most. De hallgassunk meg egy kétségtelenül Lillának szóló vallomást. Nem tetszik az a föld, ahol szerencsém találkozott? mondd meg, mellyik részét kívánod lakni hazánknak? az északi havasoktól a déli homokos mezőkig, a Dunának napnyúgoti fordulásától napkeleti végéig szabd ki a tartományt 3 ha te ott laksz, paradicsom lesz az nékem. Imé, kiöntöttem elődbe szivemet, és minden vágyódásomat, még egyszer mondom, hogy szeretlek, s hidd el, hogy szeretlek, Vizsgáld meg levelemnek minden dkkelyit, sorait, sőt betűit is fontold, rázd és ítéld meg, közöld velem azt a végső meghatározásodat, melly után vagy fő boldogságommal megtetézel, vagy holtig tartó magánosságra kárhoztatsz. Én most eltávozok, hogy tágulást adjak gondolkodámdnak, .s- jelenlétemmel ne gán-csolkodjam egyenes ítéletednek. Csalni ott sem kívánok, ahol fő szerencsémet munkálódom. A tónus is arra vall, hogy ez a levél barátságuk korai szakaszában íródott. Bár teljesen odaadó, elszánt, mégis érezteti a távolságot. Olyasmit mond ki a házassági ajánlattal, ami kettőjük között még nem kerülhetett szóba. Nyilván akkor is volt példa olyan szerelmes kapcsolatra, amelyben az egyetértés magától alakult ki, s fejlődött tovább eljegyzéssé, házasságkötéssé, anélkül hogy igen vagy nem válaszra, gondolkozási időre, külön elhatározásra lett volna szükség. Köztük nem így alakult. Csokonai kockáztat ezzel a levéllel. Mert ha erre nem a válasz, akkor bajosan próbálkozhatik újra. A holtig való magánosság, amely végül gyászosan beteljesedett, itt még túlzásnak, hangulatkeltő fordulatnak hat. Az is kitűnik a levélből, hogy Juliska nem érzi jól magát a szülői házban. Nagyon itt volna már az ideje, hogy megszabaduljon. Ennek pedig egyetlen tisztes módja a férjhez menés. Akárhova, csak vigyék. S Csokonai vinné, akárhova. De ő a lány szemében nem az ideális kérő. Nem az óhajtott nagy szerencse, ami után kapva kapna. Csúnya is, szegény is. Azért kell gondolkozási idő, hogy belássa, mégiscsak jó ez az ajánlat. Én most eltávozok… – bizonyosan egyéb oka is volt az utazásának, nemcsak az, hogy a szabad megfontolásra módot adjon. De éppen azért szerette volna ezzel a levéllel dűlőre vinni a dolgot, nehogy távollétében végleg kihűljön a barátság, amely személyes találkozásaikon még nem forrósodott fel eléggé. Ha gyűrűt nem hagyhat is itt, hagy gondolkoznivalót. De éppen elutazásával fokozódik a veszély, hogy minden szétfoszlik, feledésbe megy. Ez a túl szépen megindokolt gondolkozási idő semmire sem kötelezi Juliskát. Én most eltávozok… Az első fennmaradt levélnek ez a mondata világosan mutatja, hogy Komáromban írták. Mégpedig akkori utolsó személyes találkozásuk után. Csokonai már útra készen áll, s még egy utolsó próbát tesz. Gondolkozási időt ad, megfontolt választ kér. 163 De úgy látszik, gyorsan megkapta a jó választ, az igent, mielőtt még elindult Komáromból. Mert a második fennmaradt levél láthatóan szoros folytatása az elsőnek. Itt is útra készen áll Komáromban, s ebben is Institoris úr könyvesboltjába, Pestre kéri levelére a választ. Ha sujló helyzet! Éppen hogy ellenkező. Elmegyek, hogy gondolkozhass – ez világos beszéd. Elmegyek, mert igent mondtál – ez mér furcsább. Pedig a levél pontosan így kezdődik: Szép Kegyes! Mihelyt vettem boldogító kezecskédnek sorait, azonnal az öröm ezer érzésekkel lepte meg tusakodó szivemet, s azonnal kiindultam Komárom főidéből. Megyek és repülök, kedves angyalom, a Te levéled szárnyakat köt az én óhajtásaimra, s ragadtatva ragadtatom az én szerencsém Jelé; mert ami legnagyobb szerencsém volt, feltaláltam. Csalódásig úgy hangzanak ezek a mondatok, mintha megkapta volna Lilla válaszát, s most szárnyakat kapva repülne hozzá. Például Komáromból Dunaalmásra. Pedig elröpül Lillától. A szerencséje után megy, de ez itt nem Lillát jelenti, hanem dolgainak rendbe szedését, állást, pénzt, munkáinak kinyomtatását. Ez az ellentmondás lett szerelmük végzete. Ez a második levél megingatja az elsőnek hitelét. Oda viszlek, ahova neked tetszik – dehogyis: ahol esetleg befogadnak. Lilla levele, amelyben igent mondott, nem maradt meg. Amit tudunk róla, csak Csokonai második leveléből tudjuk: Ah kedves lélek! gondolhutod-é, melly örömöket szerzett nékem az imádandó papiros? Úgy néztem a túlsó felen írott két sorocskádat, mint az én paradicsomi boldogságom felöl való kontraktust! Egész utazásomba mindég a kezembe tartottam leveledet, s elérkezvén mostani szállásomra (Bicskére), kebelembe dugtam azt, s annak angyali íróját képzeltem magamnak – az éjjel is szívem mellett háltattam – három ezer betű van abba a kévén írásba, én pedig minden betűt ezer csókkal terítettem be – gondolod mennyi volt az a csók? Lejöttem 1796. Komáromba, s a vármegye mellett praktizáltam tisztáját is sorra csókoltam, mert ott is járt az a gráciái kéz, amellyet én bálványolok! Ha leszámítjuk az érthető túlzásokat, előttünk áll a szenvedély szertartásainak művelődéstörténeti hitelességű képe. A zörgős papírt meleg női testnek képzeli. Közvetett kézcsókokkal halmozza el kedvesének keze nyomát, Magyba viszi a levelet, mint a borissza a csikóbőrös kulacsot. Megszámolja a betűket. Magáról a levélről is megtudunk néhány dolgot. Két része volt: maga a levél (a háromezer betűs szöveg) és a túlsó felen írott két sor ócska. Még talán egyeztetni is tudjuk ezt az előbb kikövetkeztetett helyzettel. A két sor lehetett az igenlő válasz Csokonai levelére. A többi a rendes levél, amelybe már korábban belekezdett, vagy el is készült vele, s most csak ráfirkant két sort, a legfontosabb kettőt. A levél néhány mondatát rekonstruálni lehetne abból, amit Csokonai felel rá: Igazán írod, vigasztaló, őrző angyalom! hogy levelem szívemnek belső rejtekéből származott: mert hogyne származna a szívemből, amellybe semmi sincs egyéb írva, hanem ez az istenasszonyt név: Juüánna, « utána ez a hét betű: hogy szeretek! Lehet-é az, hogy egy szelíd lélek ellen kegyetlenek lehessenek a fátumok? És hogy a rettegés és félelem háborgasson egy olly szivet, amelly más szívre is nyugodalmat áraszthat. És te sóhajtasz! Én azt tartottam, hogy a sóhajtás nem férhet a mennyeiekhez, vagy azokhoz, akik ollyanok, mint a mennyeiek. – De áldom azt a sóhajtást, amelly ollyan ölelésre termett kebelből származott fel! Vajha a szelek szárnyain ez a szép sóhajtás hozzám repülhetne és eggyé forrhatna az én telkemmel, amelly csupa sóhajtás!! Ezek a kegyetlen fátumok, ezek a sóhajtások megint arra vallanak, hogy Lilla panaszkodott a szülői házra; éreztette, milyen kibírhatatlan az élete. Csokonai levele családi botrányt robbanthatott ki, ezért ajánlhatta Lilla, hogy ezután titokban levelezzenek. Csokonai levelében ugyanis a sóhaj tozások után ezt a praktikus mondatot olvashatjuk: Már én levelemet csak a mi barát-nénkhoz utasítom. Ez persze Bédiné, aki boldogan vállalja a klasszikus vígjátékok bizalmas-ának. szerepét. Te pedig, ha olly kegyes vagy, amiilyen szép, ne tagadd meg tőlem az én békességemet, azaz írj ezután is, de írj hosszabban, forróbban, és úgy, hogy én annak olvasásában elájuljak! Mert Lillát önmagával egyenrangú stilisztának tekinti, a el is hiszi a leveleiről, hogy remekművek. Ennek a két levélnek egy-egy motívuma verssé alakult. A Búcsúvétel egy érdekes műfajnak, a lírai párbeszédnek legszebb darabja. Bár nagyon jól hozzásimul a vers menete a levelekből ismert helyzethez, egy korábbi debreceni szerelmes verssel, a Habozás-Bél is feltűnő a rokonsága. Üj élményből támadt új feldolgozásnak mondhatjuk. A másik verset, A fekete pecsét-et úgy olvashatjuk, mint az indulás előtt megkapott levél felbontásának megjelenítését. Gyász pecsétje kedvesemnek! Fejtsd ki végre, mit hozál? Mit jelentesz bús fejemnek? Élet-é ez, vagy halál? Óh egek, Rettegek! Rettegek – tán rózsaszálát Qyötri nagy szívbéli kín – Tán keservét – tán halálát Jegyzi e halotti szín – Tán ma már Sírba, vár. Sírba vár! vagy mást szeretvén, Szíviből engem kivét, S engem így halálra vetvén, Azt jelenti e pecsét. Helyes ok, Meghalok. Meg – de mii? a sírba szállók, Nyílj meg, óh gyászos levél! Tán csak egy szót is találok, Mellyre szívem még megél. Tán halált Nem kiált… Nem kiált!. Ah, megkövetlek, Szép levél. Csalt a pecsét. Már ez egy szó is: szeretlek! Visszaadja a becsét. Már ez, óh, Égi szó! Drága szó ez, szép levélke! Már ezért csókollak ám: Mert teveled Lilla lelke Új napot deríte rám, Szép levél! Szívem él. Szívem él! örökre mondok Bánátimnak adiőt, Jer, Juliskám, félre gondok. Kedvel engem, én is őt. Már enyim Szép Julim! A strófáknak ezt az összefonását, az utolsó sor beépítését a következő versszak első sorába, népdalokból leshette el Csokonai. De azt nem sejtette, hogy a magyar népköltészetnek milyen ősi, a keleti rokon népekig visszavezethető sajátsága ez. Bámulhatunk, hogy azokat a hangulatváltozásokat, amelyeket a levél nyugtalanul csapongó prózai mondataiban fogalmazott meg, ilyen frissiben, minden erőszaktétel nélkül bele tudja foglalni a szorosan megkötött, s következetesen végigvitt formába. A második levél dátuma: Bicske, 1797. október 21. A következő napokban nyilván megjárta Pestet. Megint szerencsét próbált. De nem várt ott november végéig Lilla levelére – ahogy írta. Három hét sem telt el, már újra Komáromban termett. Nem bírta ki a távollétet Lillától? Ez csak egyik oka volt gyors visszatérésének. A másik, aminek ismétlődésére már egy idő óta biztosan számíthatunk, mióta útjait követjük: az újabb kudarc. Hogy most éppen mi nem sikerült neki, azt nem tudjuk. De hogy sürgős pártfogásra szorult, az biztos, mert november 8-án nekilát pénzt kérő ajánlólevelek írásának. Két előkelő úrnak írja majdnem szóról szóra ugyanazt. Egyikük Orczy László, a Kamara alelnöke, a kivégzett Szentmarjay főnöke, akinek főispáni beiktatására Batsányi írt verset 1790-ben, s akiről – mint később suttogták – Laczkovics azt énekelte a börtönben, ha őt nem helyezik vád alá, semmit sem ér az egész pör. A másik címzett jelentéktelen figura, gróf Koháry Ferenc, helytartósági tanácsos, Hont megye főispánja. A nekik írt levelek gondos kalligráfiával nyomtatás alá letisztázott fogalmazványok. Ezeket a leveleket ugyanis nem küldte el – azért is maradtak fenn a kéziratos hagyatékban. Küldött-e nekik egyáltalán levelet? Vagy lemondott róla, hogy náluk próbálkozzék? Mindenesetre a tisztázatot fogalmazvánnyá degradálta, nagyobb szakaszokat áthúzott, neveket átírt. De mindez jelentéktelen mellékmotívum. Maga a levél – hiszen egy a szöveg – publicisztikai remekmű. Előképe Kármán József tanulmánya volt, A nemzet csinosodám, amelyet Csokonai az Urániá-nak abban a kötetében olvasott, amelyben az ő hét versét is közölték. Hogy most, két évvel Kannán rejtélyes halála után A nemzet calnosodása fő gondolatait bontja tovább, abban ne csak kegyeletes megemlékezést lássunk. Mindkettőjüket ugyanaz a prófétai szenvedély tüzeli: ki kell mondani elmaradottságunk gyötrelmes tényeit. Kármán: „Zeng az egész haza környéke litteraturánk divatjárúl. Nincs vége se hossza az örömujjongatások-nak, tudományaink felderűit egérül, a világosság hasadó hajnaláról, a felébredt józan értelemrűl, és az édes anyai, hazai, nemzeti nyelv, litteratura s tudományok szerencsés megérkezésérűl… Ártalmas ez a szédítés… Valljunk igazat! ott megállapodtunk, ahol elkezdettük. Egy kis zsibongás, egy kis felforrás az egész dolog summája! Augustus és XIV. Lajos századjai nálunk egy esztendőben be is állottak, el is múltak.” Csokonai: Volt már az az áldott ideje a magyar literaturá-nalc, amelly boldogabb időkre is nyújtott reménységet, s el is hitettük vala már magunkkal, hogy a több pallérozott nemzeteknél múlató tudományok valáhára bennünket is, Európának ezen napkeleti részén, felfedeznek. De álom volt minden mi képzelődésünk, s annál hamarább eltűnt, minél édesebben merültünk abba belé… ímé, amit elkezdtünk is, azt is félbe hagytuk. Ismét abba a pontjába térünk keskeny kerekünknek, amellyben ezelőtt húsz esztendővel forgottunk. Más nemzetek pedig a tökéletességnek felső pontja felé azolta is óriási lépésekkel sietnek, seculwmok maradnak el közöttök és közöttünk, úgy hogy nem soká még csak nógató kiáltásaik sem juthatnak le hozzánk; s mi még is ráklábakon is alig ballagcsálunk. Egy nyomon haladnak annak kifejtésében is, hogy szépirodalomra, eredeti művekre volna szükség, ezek nevelnek majd olvasóközönséget a magasabb tudományoknak. Az a három év, amely a két írást elválasztja, végzetesen sok. Hiszen közben megsokszorozódtak a művelődés akadályai. Az államapparátus – az ügyészektől a cenzorokig, a helytartótanácstól a titkosrendőrökig – feladatául kapta, hogy minden gyanús megmozdulást csírájában eltaposson. S bárki gyanút kelthetett, bármibe bele lehetett akaszkodni. A megelőzés biztos módszere: ne legyen semmi. Ami nem jelenik meg, amit nem adnak elő, az nem okozhat bajt. A nemzet csínosodása írásakor még csak kialakulóban voltak a szellemi életet lehetetlenné tevő új hivatalos instrukciók. Kármán ezért csak a cenzúrát említi meg, mint a könyvkiadás akadályát, s azt kívánja, hogy a cenzorok a jó irodalmat támogassák. Legélesebb szavakkal a hazai elmaradottságot, a tohonya életmódot, a bugris ízlést illeti. Csokonai viszont azt veszi listába, milyen károkat okozott a hatalom már addig is a nemzeti művelődésnek: Theátrumunk még az 6 bölcsőjében eltemettetett, és saját hazájában idegen kezek fogták bé szemeit… Tipográfiáink is vagy hevernek, vagy holmi triviális könyvekkel tartják fel léteket. Az olvasás nemzetünkben újra hűlni kezd; az új könyvek száma is minden esztendőben kevesebbedik; oda amaz elevenség, amélly csak 1790 táján is úgy lelkesített bennünket: eltűnt, elrepült, s egész nemzetünk haldokló zsibbadásba vesztegel. -Isten! ha a te végezésed szerént minden magyar világnak Hlyen múlólag valónak kell lenni: ne hozd fel azt többé mireánk, mert csak lelkeinket keseríted vele. Befejezésében végletesen elválik a két írásmű: Kármáné és Csokonaié. Kármán eszmékért állt ki, következetesen végiggondolt, megfogalmazott és ki is adott tanulmányában. Hogy közben a politikai helyzet változása utópiává fordította, amit ő még reális óhajnak érzett – ez csak megerősíti vállalkozásának hősiességét. Csokonai viszont a fennkölt ajánlás végére magánlevelet ír, s egészen gyakorlatiasra fordítja a szót. Durvábban is mondhatnám: tartja a markát. Engedje meg Excellentiád nekem ezt a nagy szerencsét, s méltóztassa Nagyságos nevével az én munkámat a halhatatlanságra elbélyegezni. Magyarán szólva: fizessen ki egy summát, s neki fog szórni az ajánlólevél, a kinyomatandó kötet első lapján. S ezt az ajánlatot ugyanazon a napon két reménybeli pártfogójának is megteszi. Aztán el sem küldi egyik levelet sem. A két levél történetének ezzel még nincs vége. 1798. január 23-án megírja s el is küldi rövidebbre fogott változatát Széchényi Ferenc grófhoz. Majd négy év múlva, 1802 januárjában, mikor visszatér Komáromba, elküldi Széchényinek az eredeti Koháry-Orczy- levél friss tisztázatát, új befejezéssel, most már Kleisttől fordított kötete, a Tavasz kiadása érdekében. Ebből pedig mindenekelőtt az látszik, hogy a levél négy év múltán is aktuális maradt. A súlyos része is, a nemzeti zsibbadásról s a pártfogásért való esedezés is, a tudós koldulás. Arra persze nem emlékezett, hogy egy változatát már megírta valamikor Széchényinek. Bár semmi hírünk nincs arról, hogy barátsága, szerelme Lillával hogyan alakult ezekben a hetekben, mégsem nézhetjük függetlennek ezt az elszánt levélírást személyes ábrándjaitól. Az a vágya, hogy versei nagyúri segítséggel megjelenjenek, s hogy ezzel élesztgesse a magyar irodalom haldokló zsibbadtságát, összeszövődött azzal a reményével, hogy Lillát végre elnyeri. Az 1797-es év végét megint Komáromtól távol tölti. Ennek köszönhetjük azt a verses levelet, amely bármelyik Lilla-versnél személyesebb, meghatóbb. Egy-vers kísérőleveleként írta; Most szegény háztól, hol az úr magános, így telik. Majd tán vidorabb napunk lesz, Lilla ifjasszony, ha jövő karácsonyt Érheti vélem. E szívből eredett újesztendői ajándék Záloga szívemnek légyen örökre, Juli. Éljetek, óh szeretett lelkek! kiket édes örömmel Gyakran emlegetek hegyközi lakhelyemen. Most levelem tisztel, hanem a farsangi napokban Amint már iráni, városotokba megyek, Mert akkor Juliánná nevét, amellyet imádok, A maga képében fogja köszöntni Vitéz. Hegyköz – ez a bizonytalan helymeghatározás ezúttal Keszthelyt jelenti. Itt írta A békekötésre című versét, vagy legalábbis itt keltezte egy kalligrafikusán leírt, tehát ajándéknak szánt példányát. Erről a keszthelyi útjáról semmi más hírünk nincs. Farsangra, névnapra készül Komáromba, de nem sokkal távolibb az a terve sem, hogy Lillával megesküszik, hiszen a jövő karácsonyt érheti vélem csak azt jelentheti, hogy házastársként érik meg. Lírájának új korszaka kezdődött ez év végével. Ez a kísérőlevélként írt vers még csak sejteti, a disztichonban folytatódó egyetlen szapphói versszakkal, hogy gazdagodott az antik versmértékek színképe. Ehhez az ajánló vershez azonban két másik vers is tartozik, két igazi antik hevületű óda: A békekötésre és az Újesztendei gondolatok. A békekötésre írt verset a campoformiói béke és a költő rossz lelkiismerete ihlette. A francia háborúk békekötései közül ez csak az első volt, tehát senki sem tudhatta, hogy a Napóleonnal kötött „örök” békék ideiglenesek, mindaddig csak lélegzetvételnyi szünetet adnak az ellenfeleknek, míg őt magát annyira meg nem verik, hogy a békét már nem ővele kell kötni. Csokonai is hitte azt, amit mindenki más, hogy végre itt a béke korszaka. A Diétái Múzsá-ban végigjátszott cserebere után–fölveszem a trombitám, leteszem a trombitám, fölveszem a lantom, leteszem a lantom – végre őszintén meg lehet mondani, milyen ronda dolog a háború, milyen szép a béke. Bátrabban ki lehet mondani, mint A had című versnek a diéta harcias hangulatához hozzáidomított változatában. Híres anakreóni bordalának intonációját – Kancsót, fiú! – ünnepélyesebb változatban olvashatjuk a vers élén: T olts pohár t, gyermek/ nesze, tolta fejér bort… Mert bordal ez is, lelki koccintás. A vers végső, kinyomtatott változatában Puky Istvánnal és Lillával. A keszthelyi karácsonyi kéziratban még Juli, hív barátném áll Lilla mellett, tehát szerelmük pártolója, Bédiné! Lillát ilyen rejtelmes-finoman szólítja meg:…életemnek édes arány-ja! Bár az arány szónak akkor már ismeretes volt a pro-porció jelentése, mégis azt hiszem, hogy ő, a régi magyar írások búvára, eredeti jelentésében értette itt: célnak, így ez a szép kifejezés a neki még ismeretlen Balassiverssel csendül össze, a citerás lengyel leányéval: Kegyes ábrázatja én aránzó célom, Citerája szózatja búm rontó acélom… A békevers párja, az Űjesztendei gondolatok verstani unikum. Horatiusnak körmönfont, a trocheust és jambust soronként váltogató versformáját vakmerőén megrímeli. Horatiust ekkortájt fordította eredeti formában, így: Tolja a nap a napot S új holdjaink sietve fogydogálnak. És te a márványokat Holtod félé vágattatod: s felejtvén Sírodat, kastélyt rakatsz: O a Baji zajgó tengeréknek arrább Csúcsositod partjait… Az Újesztendei gondolatok első versszakaiból kiderül, milyen mohón s milyen sikeresen vette birtokába a francia természetfilozófusok munkáit. Szauder József mutatta ki, Az estve és Az álom keletkezése című, páratlanul nagy készültségű tanulmányában, hogy Csokonai forradalmas új világszemléletet hirdet itt, Maillet-t és Buffont követve. A létezők megbonthatatlan láncáról szóló – még vallásos – képzetekkel szemben úgy szemléli a történelmet – a világegyetem, bolygónk és az emberiség történetét egyaránt –, mint radikális változásokat hozó folyamatok, katasztrófák sorozatát. Minden átváltozhat saját ellentétévé, a nap holt szénné, a tengerfenék hegycsúccsá, a hegyek tengerfenékké, a hódítók rabszolgákká, a barbárok a műveltség csudáivá. Ennek a gondolatmenetnek forrón aktuális következtetéseivel Csokonai rögtön szembe is néz, mikor ezt írja: A vitézlő pártusok Régolta szolgaság alá kerültek: O a bozontos gallusok Ma már a hérósok sorába ültek. Már ma ökrök szántanak Hol Trója, a világ csudája állott: És ahol szántottanak, Most Párizs, a világ csudája áll ott. Tételesen végigmondja a dolgok lényegét felforgató változásokat, megföllebbezhetetlen nyugalommal. S éppen ez ad értelmet a paradox versformának, ő, aki máskor tobzódik az enjambement-okban, itt a kihívó gondolatokat a trivialitásig párhuzamos szentenciákban mondja el, közkincsnek számító rímekkel: pártusok – kerültek, gallusok – ültek, szántanak – állott, szántottanak – áll ott. De a verset hallgatva nem érezzük banálisnak a gondolatok menetét, mert a trocheus és jambus váltása frissíti figyelmünket, s aláhúzza az ellentétekből épülő versszakokat. Bár Csokonai lírájában és egész költészetünkben tündöklőén új a katasztrófák természeti-történelmi filozófiája, magának a versnek ez csak provokáló bevezetése, alkalom a morális probléma felállítására. Még a bevezetésnek is csak egyik motívuma, amelyet közrefognak játékosan fogalmazott, de komolyan végiggondolt logikai paradoxonok. Óh idő, te egy egész! Nincsen neked sem kezdeted, se véged; És csupán a véges ész Szabdalt fel apró részeidre téged. Téged szűlt-é a világ, Vagy a világot is te szülted éppen? Mert ha csak nincs napvilág, Nem mérhetünk időt mi semmiképpen. Futsz te, nem vársz senkit is, Gyakorta sok hosszú reményt leadtál, Ím te, míg ezt mondtam is, öt-hat parányi perceken kimúlál. Nem lehet jelenvaló, Csak múlt s jövendő pont lehet tebenned; És miként a puszta szó Repten repül, úgy kell veszőbe menned. Ezekkel az eszmélkedésekkel nem egyöntésű a vers második, személyes része. A morális tanulság eredeti ugyan, de nem következik a korábbi strófákból: huszonnégy éves vagyok, megelégedhetem, ha minden megért évemből egy óra az érdem oszlopára menne. Lovagiatlan feltevés, de nem oktalan, hogy a vers magas filozófiáját Lilla (vagy Csokonai bármelyik nőis-merőse is) nehezen érthette meg. Ez a vers kirívóan különbözik a szerelmes dalok ismert, énekelt műfajától. Juliánna-napra, február közepére ígérte látogatását az újévi versben. De január 20-a körül már Komáromba érkezett. Űj mecénásszerző akciót kezdett, két kérő levéllel, amelyeket azonban már el is küldött. Egyikük az Orczy-Koháry-levélnek Széchényi Ferenchez szóló, már említett rövidebb változata. Válaszról nem tudunk. Másik levelét gróf Festetics Györgynek írta. Profesz-szornak ajánlotta magát Keszthelyre, az éppen akkor alapított Georgiconba. S előadta régi hosszas gondolkozásai után kifőzött tervét, hogy Svájcba megy a tejgazdaságot kitanulni. Ha a hadnak és békességnek állapotja megengedné, kifutnék kétfelől a szomszéd Francia- és Olaszországba is, a borkészítésnek s kerti majorságnak nálok való megtekintésére; visszajövfibe a munkás német földön tévén keresztülútazásomat. A keszthelyi levéltárban fennmaradt Festetics február 19-i válaszlevelének kivonata: ,,…dicséretes igyekezeteit kívánsága szerint a maga részéről elő nem mozdíthatja (a gróf). Mert a felállított Georgiconban megkíván-tató gazdaságbeli tanító már esztendeje hogy helyben vagyon, akit is mind szép tapasztalásaira, mind szorgal-matosságaira nézve esmérvén, mostani hívataljábúl el nem bocsáthat őnagysága, többre pedig ezen tárgyban a kidolgozott plánum szerint szükség nincsen. Hogy tehát… mostani vagyonját s értékét elvesztegesse s a gazdaságbeli tudományok megtanulására… reászánja Csokonay úr, éppen nem javasolja őnagysága.” Megkapta ezt az udvarias elutasítást az ide-oda utazgató Csokonai? Mindenesetre úgy beszélt és írt, mintha nem kapta volna meg, mintha Keszthelyről csak a kedvező választ várná, amelyet egyébként biztosra vesz. Február közepén, ahogy ígérte, ott volt (lehet, hogy egyfolytában ott volt) Komáromban. Két névnapot ünnepelt egyben, Laky Bálint fiskális barátjáét február 14-én és Vajda Juliannáét február 16-án. Szerelmük látszólag zavartalan, a család is elfogadta őt hivatalos udvarlónak, ha nem is vőlegénynek. Különben nem mondhatna nyilvános Köszöntő-ben ilyet: Add nekem te két orcádnak Kellemes virágait, Én ajánlom bíbor szádnak Szám hevúlő csókjait. Óh, engedd meg, hogy meghintsem Vélek orcád két felét, Hogy vélek köszöntsem, kincsem! Szép nevednek reggelét. Ez nemcsak afféle névnapi puszi, ami a ház minden barátjától sorra kijár az ünnepeltnek, hanem a reménybeli fiatalember kiváltságos reggeli csókja. Néhány hét múlva minden rosszra fordul. Mégpedig elég rejtélyesen. A titok több kulcsra jár. Az első kulcs egy levél, amelyet Csokonai Mocsáréi, egy Komáromtól délre eső faluból írt Lillának. Azzal kezdi, hogy útban van a Balatonhoz (nyilván Keszthelyre, állást szerezni), de nem kap itt kocsit. Azon töpreng várakozás közben, hogy Lilla hű marad-e hozzá, ahogy ígérte. Drámai fordulat: levele érkezik, amelyben Lilla megerősíti korábbi ígéreteit, ő viszont azt ígéri, hogy sietni fog (megszerzi az állást, hogy elvehesse Lillát). A másik kulcs a búcsúlevél, Professzor Csokonai aláírással. Ebben már elhatározott tényként ír arról, hogy Lilla férjhez megy Dunaalmásra. 0 meg Keszthelyre utazik. Leírja utolsó találkozásukat, amelyen Lilla csak azt hajtogatta: Nem is bánom, nem is tehetek róla. Ebben a levélben „mindenek túlján” lefesti azt a boldogságot, ami Lillára várt volna, ha őt választja (nem a dunaalmási kereskedőt). József-napkor (19-én) Festetics gróf hintáján ment volna lánykérőbe, hogy elvigye városbeli prof esszornénak. így viszont már csak egy búcsúlátogatás van hátra, másnap, Lilla szüleinél. A búcsúlevél dátuma: Komárom, 1797. március 12. A reménykedő levélé azonban későbbi ennél: március 18. Többen megakadtak már azon, hogy az utolsó levél után hogyan írhatott utolsó utánit, reménytelen búcsúzó levél után egy hűségre, állhatatosságra intőt. Pedig nem lehetetlen, hogy a mocsai levelet csakugyan 18-án írta. A helyzetet eszerint így érthetjük: az „utolsó” levél megírása után, a búcsúlátogatáson történt a fordulat. Lillával együtt kikényszerítették az apától azt az ígéretet, hogy ha megkapja az állást, jöhet a lányért. Ez az örvendetes ígéret pecsételte meg Csokonai sorsát, szerelmük sorsát. Lilla apja itt került taktikai fölénybe. Mert neki csak az volt a célja, hogy eltávolítsa Komáromból a költőt, a tervezett házasság kínos akadályát. S erre kitűnő érvet adtak a búcsúlevél fellengzős ígéretei. Csokonait szaván fogták. El kellett indulnia, pedig tudván tudta, hogy Keszthelyen kudarc vár rá. Mocsán megkapta Lilla biztató levelét. S utazott tovább. 17-én írhatta Lilla a levelet. És 30-án megesküdött a „másikkal”. Mi az árulás, a hitszegés, ha nem ez? Van mégis egy mentsége Lillának. Egy levél és egy furcsa történet, amely jól beleillik az események láncába. Gál László, Csokonai csurgói tanítványa, majd – debreceni diák korában – Csokonainé kosztosa s a kéziratos hagyaték nagy részének megőrzője, leírta emlékezetből Lillának egy 1798-ban írt levelét – negyven év múltán: „foglalatjára most is csaknem szóról szóra emlékezem.” „Kedves Drága Lélek! Én élek és vígan – azt hallom, az Űr is vígan múlat Keszthelyen. Én az Urat óhajtom, várom is, mindazáltal, mikor legjobbnak véli és ítéli az Űr, akkor jöjjön. Ha soká késik, addig a Lidi is férjhez megy. Ezzel maradok az Űrnak hűséges Juliannája.” Pontosabb dátumot nem közöl Gál, de az időpont így is világos. Az apa a költő elutazása után elkezdi mondogatni: Nem jön az vissza! Néhány nap múlva: Úgy hallom, jól mulat a poétád Keszthelyen, az ottani szépek körül legyeskedik. Hiteles híradást aligha kapott Lilla Keszthelyről, hiszen a költő elutazása és az esküvő között szűk két hét telt csak el. De ezt az időt a lánya jövőjéért aggódó apa felhasználta a napról napra feljebb csigázott lelki tortúrára. S a levelet, amely közben érkezett, könnyű volt eltüntetni, akkor is, ha óvatosságból közös barátnéjuk-hoz küldte Csokonai. A tekintélyes polgár eszközei változatosak lehettek, az érveléstől a zsarolásig és a lepén- zelésig, ha a gyanús hírű költőnőt jobb belátásra akarta bírni. Ugyancsak Gál László mond el egy képtelennek ható, mégis hihető történetet Vajda Juliánná esküvőjéről. „Csokonai Keszthelyre tapasztalás végett indult-é vagy talán tanulás végett, arról soha bizonyost nem értettem, de hogy teljes célja volt Lilláját elvehetni és azt el is tarthatni illendően, azt tudom, és hitte a lány is mint bizonyost, hogy Csokonai elveszi, ezért írá Keszthelyre hozzá, ha késik kedvese… stb. Csokonainak lehet, hogy valami stációra (állásra) volt kilátása vagy reménysége, mert különben fel se lehet róla tenni, hogy bolondítani akarta volna Lilláját, kit annyira szeretett. Mivel azonban Csokonainak stációja nem akadt, a szép leányt meg otthon kérték, a lány apja gondolkodóba esett, hogy a lányt annak kellene adni, aki nemcsak elveszi, hanem el is tarthatja. Csokonai leveleit… elfog- dosta, és a leánynak azt mondván, hogy Csokonai nem is akarja elvenni, mert ímé régolta nem is ír, a lány végre terminust ad, hogy ha Csokonai addig nem válaszol, akkor a kereskedőhöz hozzámegy. Az esküvésre kellett indulni, mikor Csokonai levelét többek közt (több levél közt V. B.) a lány megpillantja. Elájul. Azalatt az atya más levelet tesz a Csokonai levele helyére, s a felébredő lány a Csokonai levele helyett mást volt találni kénytelen, és betegen elvitték esküvőre. Sokára minden kivilágosodott, de késő volt.” Eddig a történet. Nehézkesen, körülményesen indul, de befejezése színpadon is hatásos csattanó lehetne. Ahogyan az apa megmagyarázza az ájulásából felélesztett lánynak, hogy tévedett, képzelődött, nézze csak a kezében szorongatott papírt, nem Csokonai írása az. Ha az apa ilyen könyörtelen komédiát el tud játszani menyasszonyi ruhába öltöztetett lányával, azt is feltehetjük róla, ő tervezte el, s ő vitte végig következetesen a cselszövényt. Hol és mikor tudta meg Csokonai, hogy Lilla férjhez ment? Ahogy ő megírja ezt a pillanatot, az újabb töprengésre készteti az olvasót. Két szöveg is van erről előttünk, mert a Lilla-kötet első versét, a Gróf Erdődy-néhez címzett lírai naplót prózában is, versben is megírta: A Vértes és Bakony szirtjei betöltek kétes tűnődésemmel s mikor sorsom elvált, egyet jajdúlt a Balaton. Ugyanez, versben: Könnyemben, sóhajtása inban, Jajazómban részt rettenek A Vértesben és Bakonyban Már minden kietlenek. Vázsony szent omladékában A napra keveredem, ti még reményem divatjában A violákat szedem. Vázsony széni omladékában a napra heveredém. A Kinizsi-vár romjai Nagyvázsonyban De jaj, mikor visszatértem, Már az apró viola És minden remény énértem Hervadasra hajola: Mint a kő, meredten allék Egy ledűlt boltozaton, És mikor sorsom elválék, Rám jajdúlt a Balaton. Az erdő, a vihar részvétele a hős fájdalmában, ez a nagy költői találmány Lear monológjára emlékeztet. A zárósort, amelynek modernségén olvasók több nemzedéke ámuldozott már: Rám jajdúlt a Balaton – nehéz lesz lefordítani az életrajzi adatok nyelvére. A ledűlt boltozat még az előző színhely: Nagyvázsony, Kinizsi tornya. A Balatont csak az ő léghajós-fantáziája fogja bele a képbe, ő, aki Marosvásárhely tornyából -bár sosem jutott el oda – Mongóliáig, Bengáliáig elpillantott, könnyedén egybekanyarít tágas hazai tájakat. Sorsom elválik – ez duplán is igaz. Nem kapott állást Keszthelyen, s ezzel a másik, az igazi reménye, a házasság is füstbe ment. Visszamenni Komáromba – ennek már nem lett volna értelme. S teltek a napjai Keszthelyen, aztán Nagyvázsonyban, Édes Gergelynél, míg megjött a hír, amellyel végképp eldőlt a sorsa. Lillát csak 1802-ben látta újra, de abban sem volt sok köszönet. Ennek az utolsó találkozásnak emlékét őrizte meg egy miniatűr kötetnek, A szépség ereje a bajnoki szíven című lakodalmi versének a dedikáeiója. Elfelejthetetlen angyalom! Vedd ezt a kis könyvet azzal a szívvel, amillyennel ajánlom s emlékezz meg írójáról, aki miattad siet a fioláihoz, akit te hidegebben fogadsz, mintsem érdemlené! Élj vígan. – Csokonay. Lilla ifjasszony, aki másképp lett ifj asszony, mint ahogy Csokonai álmodta újévi dedikációjában, nem fogadta el a késői széptevést. Ilyen engesztelhetetlen volt? Az élő Csokonaihoz igen. De az emlékéhez már nem. Csokonai Józsefné 1805-ben ajándékot küldött Dunaalmásra. A Lilla-kötet lehetett ez, amely évekig készült, de csak a költő halála után jelent meg. Gál László emlékezése szerint Lévainé ilyen levélben köszönte meg a szívességet: „Kedves, drága Nagyasszony! Amely pontban s szempillantásban vettem levelét s annyival is inkább kedves ajándékát, mindjárt fogtam a pennámat a írtam volna aszerint, amint az én indulataim ösztönöztek; – de nem, óh nem vihettem tökéletességre, mert valahányszor azon édes szervezet ötlik elmémbe, mindenkor vérzik a szívem. De hogy is ne? Mikor oly hű barátomtól kellett megválnom, akinek barátságában szinte kilenc hónapokat nyájasságban töltöttem. -Oh kedves, édes barátom, áldom azon időket, mellyeket veled töltöttem, áldom azon eszközöket, mellyek óhajtott barátságodat megesmertették velem, áldom nemes lelkedet, tisztelem hűségedet míg élek, jó emlékezetedet elviszem gyászos koporsómba. Óh, kedves Drága Nagyasszony, hogyhogy háláljam meg erántam mutatott szívességét? Annyival inkább becses ajándékát? Bár az egek engednék, hogy legalább megköszönhetném, kézcsókolással tehetném legalább tiszteletemet, de a fátumok kegyetlenek ellenem, azért amit szóval le nem írhatok, szívemben sóhajtással fogom kipótolni, még a halálban is határ nélkül való tisztelője Vajda Juliánná.'' Domby Márton is meglátogatta Dunaalmáson az ifjasszonyt, 1806-ban és 1808-ban, saját kíváncsiságát a kíváncsi utókorra hárítva: „Ki volt Lilla? Ezt bizonyosan kérdeni fogja jövendőben minden, aki azt fogja kérdeni: ki volt Csokonai.” Jelleméről, beszédéről, viselkedéséről, műveltségéről nem ír, csak a megjelenéséről. Nem az író, hanem a férfi szemével nézte meg: „ö derék termetű, kinyílt homlokú s szívű, kellemetes, interesszáló ábrázatú, szőke, s meglehetősen magas. De már akkor gráciáiból, melyekkel Csokonait megigézni hatalmas volt, sokat veszített.” Lilla kereken ötven évvel élte túl azt, akitől ezt a nevét kapta. Szekrényében megtalálták halála után azt a Lilla-kötetet, amelyet Csokonainé küldött neki. Második férje a Lilla nevet vésette fel sírkövére a dunaalmási temetőben. SOMOGYBAN… HALDOKLANI Rajtakaptuk Csokonait, hogy utolsó levelében sem egészen jóhiszeműen írta meg helyzetét. Hiába erősítgette korábban, hogy nem akar csalni, kénytelen volt vele. Magát is hitegette, nemcsak Lillát. Elutazott Keszthelyre, de a visszautasítás biztos tudatában. Pontosabban: csak Keszthely irányába utazott el, nem oda. Nagyvázsonyban időzött előbb, költőbarátjánál, Édes Gergelynél, míg végre lelki erőt gyűjtött, hogy Festetics grófot fölkeresse. Több adatot egyeztetve jutunk erre a következtetésre. Édes Gergely azt írja, hogy barátja egy hónapot töltött nála. Csokonai viszont ezt írja 1804-ben: Holnapután, azaz 24. április lesz öt esztendeje, miólta 1798. Keszthelyen gróf Festetics György ő nagyságától a legutolsó arany ajándékot, úgymint három egész formális souverain d'ort nyertem. (Az öt év egyszerű tollhiba, hat év telt el addig. A dátumra azonban jól emlékszik, életének 1799-es eseménysorába ugyanis nem férne bele a készthelyi látogatás.) Mocsáról március 18-a után indult tovább – így jön ki az egy hónap. Édes Gergely így folytatja emlékezését: „ …azt az időt ama híres Kinizsi Pál temetése helyénél egy klastrom düledékjei között és a Bakony erdeje szélében (töltötte) a tavasz kellemeit ifjúi érzéssel szemlélgetvén…” Hogy ilyen kora tavasszal szedhettek-e violát, ahogy a Lilla bevezető versében írja, nem tudom, de a többi részben egyezik az emlékezés a verssel, Vázsony szent omladékával, meg a ledűlt boltozattal. Amit ezután mond Édes Gergely, az már kiigazítást vár: „…mígnem azonközbe ő Festetics grófot levelezvén meghívatott csurgói professzornak.” Csurgó valóban Festetics birtoka volt, az alakuló új iskolát ő is támogatta, de Csokonai oda nem professzori meghívást kapott – mint látni fogjuk –, csupán ideiglenes tanári megbízatást. Azt is hosszas huzavona után és jóval később. Baráti és úri házaknál majdnem egy évet vendégeskedett Somogyban, míg végre beszerezték Csurgóra. Itt azután egymást érik majd a bizonytalan adatok, a vándor poéta életútjának homályos pontjai. Somogyba költözéséről egyedül Gál László számol be kortársai közül. De az ő leírása alaposan megkeveri mindazt, amit hiteles adatokra támaszkodó következtetéseinkkel megpróbáltunk eddig rendbe tenni, ő ugyanis azt állítja, hogy Csokonai 1798. március 11-én betegen megérkezett Csökölybe. Ez pedig nem lehet, mert 12-én írta Komáromban a búcsúlevelét, s bizonyos, hogy Somogyba nem is jutott el április végénél korábban. Fokozza zavarunkat, hogy tüzetesen leírja az egész utazást, onnan kezdve, hogy Szokolai Dániel, aki komáromi születésű volt, Debrecenben együtt járt Csokonaival, majd a pápai Kollégiumban tanult, Komáromból vele ment Somogyba, hogy elfoglalja a hedrahelyi rektóriát. Márpedig Gál László elbeszélése innen kezdve érdemel több hitelt, hiszen ő csurgói diákja volt Csokonainak, és nagyrészt személyesen is ismerte azokat, akikkel ő ott kapcsolatba került. Ha tehát rossz is a dátum, az utazás részletei igazak lehetnek, egészen az ügyes jó Imlászos ebédig, amelyet Szokolai Fenékpusztán főzött. Rövidre fogva Gál László leírását: Szokolai Siófok felé ment volna Komáromból Hedrahelyre, de Csokonaitól megtudva, hogy Festeticsnél remél állást, változtatott útitervén; levitte őt Veszprémen és Nagyvázsonyon át Keszthelyre. Itt Kisszántói Pethe Ferenc, a Georgikon professzora fogadta őket. (ő volt az, akivel Festetics – mint írta – tökéletesen meg volt elégedve, s méltán, hiszen Pethe nyolc éven át tanulta Hollandiában a mezőgazdaságot, s ő adta ki az első magyar gazdasági lapot.) Pethe bemutatta Csokonait a grófnak, ő átnyújtotta nyomtatott munkáját. (Ez a Diétái Magyar Múzsa lehetett; az egész találkozás pedig a három arany ajándékozásának alkalma, amelyet ő április 24-re tett.) Csokonai előzőleg megtudta Pethe Ferenctől, hogy az intézetet csak évek múlva akarja bővíteni a gróf, a filozófia- és fizikaórákat viszont a premontrei atyákra bízza. Ezt hallva Csokonai, nem is kért állást a gróftól. (Annál is inkább, mert már korábban megtudta a gróf írott válaszából, hogy nem remélhet.) Gál azonban, nem tudva erről a korábbi levélváltásról, ezt írja: „Csokonaira ezen nyilatkozat fájdalmasan hatott, mert ő komáromi barátainak bíztatása után a stációt szinte bizonyosan elnyerendőnek hitte, s Lillájávali egybekelését egyenessen erre alapította.” A dátumok zavara az egész elbeszélésnek hitelét megingatja. Ha Szokolai az állását készült elfoglalni, nem időzhetett vele egy hónapot Nagyvázsonyban. Tehát vagy nem együtt indultak Komáromból, vagy nem együtt érkeztek Somogyba. Somogy megyei adatai már biztosabbnak látszanak, s versek is támogatják őket. Tehát betegen érkezett Csökölybe, Nagy Gergely lelkész és veje, Kis Bálint (szintén debreceni diáktársa) házához. Hideglelése, vagyis magas lázzal járó betegsége volt; régi tüdőbaja lobbant fel. Ki kellett vinni hozzá, Varga doktort Kaposvárról. Ez volt hát a haldoklás, amelyről a Hallu-kötet bevezető versében írt: Egy titkos kényszerítésre Délnek vettem utamat: És hogy a zajgó világban Ne kelljen tolongani, A rengeteg Somogyságban Elbúttam haldoklani. Itt hozzám semmi se fére, Még az édes Múzsa sem, Csak eltűnt kedvem esmére És a kínzó szerelem. Ő persze ezt nemcsak testi betegségének érti, hanem sokkal inkább lelke haldoklásának. Már kezdett bennem gyengülni És számon lebegett már Az élet, mint a repülni Készülő, ijjedt madár. Maga a betegség két-három hétig tartott. A mi számításunk szerint május közepe lehetett, mire felépült. Június elején viszont már verssorozatot ír Széchényi Ferenc főispáni beiktatására és az ezzel kapcsolatos egyéb alkalmakra. Sőt addigra Pécset is megjárja, hogy ott ünnepi versét kinyomassa. Az édes Múzsát tehát hamar előszólította. Mégpedig azt a Múzsát, akiről olyan megvetően írja majd az Alkalmatosságra irt versek fullánkos Előbeszéd-ében: … mihelyt az országba vagy valamely nagy városba fejedelem, nagy ember, tisztviselő, tudós születik, házasodik, elutaz, haza jön, vagy meghal; vagy valahol nagy ütközet, győzedelem, tűz, földindulás, vagy névnapi vendégség történik… bezzeg van dolga a szegény Múzsáknak, úton, útfélen, falun, városon, korcsmákon mindenütt kiabálják őket: szállj le Múzsám, serkenj fél Múzsám, űlj fel Múzsám, danolj Múzsám, segíts Múzsám, ne hagyj Múzsám s a többi. Nem kilenc Múzsa, de kilencszáz sem győzne eleget tenni, anynyin vannak ezek az urak, és olly nagyon szolgáltatják magokat. Mihelyt pedig vége van a jeles alkalmatosságnak: ők is, mint a tánc, vendégeskedés és éjt-szakázás miatt kifáradt vendégek, lenyúgosznak a Parnasszus bodzái közt, s a halhatatlanságnak boldog reménysége alatt aggódatlan alusznak mindaddig, míg valamely újabb solennitásnak lármája azt nem kiáltja fülökbe: Kelj fel, Poéta! mellyre minden bodzaberkek Kelj fel Múzsám-mal zendűlnek meg. Somogyban pedig egymást érték a gyászos és vidám solennitások. Gyors egymásutánban a következő feladatokat teljesíti: halotti versek Czindery Pál emlékére, az özvegynek, Festetics Máriának; csaknem négyszáz soros ünnepi vers Széchényi Ferenc meg a beiktatáson megjelent Csáky József gróf és Festetics György gróf tiszteletére ; külön üdvözlő vers ízis és Oziris címmel Széchényi-né, Festetics Juliannának; Eszter-napi köszöntő Sárközy Istvánné Chernél Eszternek. Nemcsak terjedelemre derék ez a költői teljesítmény. Ünnepi versével A haza templomának örömnapjával még jobban megközelíti a magyar romantikus epika jövendő ábrázolási technikáját, mint az Árpád próbasoraival. Látomása a nemzeti szentélyről Arany történelmi epikájával is rokon: Mennyezete nyugodt márvány oszlopokon, Tíz ország zászlói lobogtak azokon; S amint elvégződött ez oszlopsikátor, Ezüst csillagokkal bészőtt bíbor sátor Tündöklőit a végén és két oldalra vált Szép kárpitjaival szabad nézést csinált Egész az oltárig, melly, meg nem keverve, Merőn csak körmöd arannyal volt verve. S ahol még romantikusabb: Ím már látom távol a kőszálak alatt, Látom, vagy láttatom látni a szent falat. Már rémlik előttem szomorú formában A melánkőliás erdő homályában. – E néma csendesség lelkemet borzasztja, Szent volta homlokom hidegen izzasztja: Közepén a sűrű, nyálkás setétségnek A halotti mécsek pisla fénnyel égnek. Az odvas ciprosfák gyászszín árnyékában Egy-egy bémohodzott sírkő áll magában, S a sarlót nem próbált dudva közt hevernek Eltört darabjai sok régi fegyvernek, Hol az elhányt sisak rozsdás üregében A halálos csúvik sivákol fészkében. Nem volt tehát eredménytelen felfohászkodása a vers elején a képzelet tündéréhez: Virgonc fantázia! agyvelők nimfája, Te a vén valóság piperés lyánykája, Te lelkesítsd hát meg egyűgyű énekem… Ott vannak persze az elengedhetetlen hódolások, magasztalások, amelyek nemcsak költőileg ütöttek vissza. Széchényi ugyanis nem volt szeretett főispán. Kedvetlenül fogadott beiktatásának is része volt abban, hogy két év múlva az inzurgensek lázadása vert végig So-mogyon. Akkor veszett oda a feldúlt udvarházakban Csokonai nem egy kézirata. Ott volt ő ezeken a solennitásokon ? A Dorottya élőbeszédében azt írja majd, hogy a farsangi bevonulás ötletét innen vette. Fényt és pompát akartam vele adni a történetnek, vévén az ideát a nagyméltóságú főispán ő excellentiájának beiktatásakor tett solennitásból… De úgy látszik, nem állt a bámészkodó tömegben, csak hírét hallotta a pompának, mert ugyanott azt is írja:… én Kaposváron mindöszve is egyszer voltam, akkor is a kúra kedvéért; a herceg kastélyában pedig sohasem voltam. Az is célja lehetett ezzel a versárasztással, hogy kiemelkedjen rektor és pap barátainak szerényebb társaságából, s ahogy Petőfi mondja majd 48-ban magáról: tényező legyen. De az ünnepnek vége lett, a méltóságok hazautaztak (hiszen ők nem is somogyiak voltak, csak reprezentálni jöttek ide). Egyetlen helybeli potentát családjával került közelebbi kapcsolatba, Sárközy István főszolgabíróéval. Az ő vendégszeretetüknek köszönhette a Kisasszondon, Kiskorpádon nyugalmasan eltöltött heteket. Kisasszondon még nemrég is megvolt az a fa, amelybe kezdőbetűit belevéste. Ma is megmutatják azt az erdőrészt, ahova a Sárközyék vendége kijárt a kastélyból, magányos elmélkedésre. S azt is mondják, hogy egy szép szolgáló vitte neki naponta az ebédet… Kisasszond nevét beleírta legharmonikusabb szentimentális versébe, A magánossághoz címűbe. Csak vendéglátóinak akart hálálkodni ezzel? Vagy a kisasszony szó Áldott Magánosság, jövel! Ragadj el Álmodba most is engemet… A Sárközy-kúria Kisasszondon átcsengése tetszett meg neki a falu nevében? Azok a kisasszonyok, akiket belelopott a tájképbe, vízitündérek, a la Poussin: Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokba laknak; S csak akkor úsznak ők elő, Ha erre bölcs s poéta jő. Csokonai nem látta Poussin és kortársai festményeit, őhozzá csak irodalmi közvetítéssel jutott el a nagy múzeumokban mindenütt megtalálható táj kép típus: hatalmas fák alatt apró mitológiai figurák meztelenkednek. Ezeket a XVII. századi tündéreket látta bele a tájba ő, a bölcs és poéta. Szokványos kép? Irodalmi-képzőművészeti sablon? Csak akkor mondhatnánk ezt, ha nem tudnánk, hogy a kisasszondi nimfák megszelídített, ehhez a vershez hozzáhangolt testvérei azoknak a tündéreknek, akiket tobzódó erotikus fantáziája szült néhány évvel ezelőtt: Láttam, magam láttam, hogy Rozália mellyen sereggel öszvegyűltek: lejtős kerekséggel emelkedett fel annak kies halmocskája és sima tetejéből keményebben nőtt ki egy pirosló csecssziklácska, mellyben titkos forrása vált az élet édes tejének… Az apró tündérek nagy számmal indultak a sikam-ló hegynek, némellyek már a bércecskének bimbójára szinte felhágtak… a többiek pedig a két hegyecskének kies völgyén, ah azon a kies völgyön bíztatták a vetélkedőket meny-nyei énekekkel. Amikor te odajöttél, Rozália szíve megdobbant, a hegyecske megrendült s a gyönyörűség fiai róla mind egyig a völgybe lehullottak. Ő maga is belátta, hogy ez már túlhajszolt látomás: kihúzta A csókok kéziratából. De nem tagadta meg végleg, mert ebből alkotta A szeplő, a Lilla mellén levő szeplő mikroszkopikus csodavilágát: Ez az a kies szigetke, Amellybe a szerelmek, Ha keble tengerének Téjhabja közt fűrödnek, Enyelgve szárogatják Hajók vizes aranyját. Nincs az a Poussin, aki ezt meg tudná festeni. Azért emlegetem éppen ezt a festőt a mitológiai tájkép sok mestere közül, mert az ő nevével védekezik és támad majd Kazinczy, mikor Csokonai tervezett síremlékéről ádáz vitába keveredik Fazekas Mihályékkal. Mi A magánossághoz mondanivalója? Ugyanaz, amit diákkora óta sokféleképpen variál: a szellem emberének (bölcs s poéta) élete többet ér a nagyurakénál. Ebbe nyilván belejátszott legújabb tapasztalata is, a büszke lelkek-ről, a főispáni installáció dániairól, urairól. Régi verseiben, de még a Tempefői-hen is, az urak vaskos karikatúrák voltak, egyénit és nélkül; ő maga pedig köztük bolyongó halovány eszménykép. Most már tudja, hogy nem a lelkes közhelyek teszik a költőt, hanem a teremtőerő: Te szülöd a virtust, csupán te tetted Naggyá az ollyan bölcseket, Kikben határtalanra te? Jegelted Testekbe kisded lelkeket. Tebenned úgy csap a poéta széjjel, Mint a sebes villám setétes éjjel, Midőn teremt új dolgokat, A semmiből világokat. Semmiből, ahogy ezt a villámhasonlatot-is a semmiből teremtette. S ha már a XVII. század festőit felidéztük: van ennek a szóképnek is tájkép párja, de nem Poussinnél, nem Teniers-nél, hanem Grecónál: a toledói viharos éjszaka. A hatalmasok sorsát szintén tájképi hasonlatba tömöríti: Lám, melly zavart lármák között forognak A büszke lelkek napjai, Kőről kövekre görgenek, zajognak, Mint Rajna bukkanásai. Bár a kép természete és az ellentétekre épülő szerkezet megkívánja helyenként az ilyen keményebb, zörej hatású sorokat (kőről kövekre görgenek, zajongnak), az egész vers még ezekkel együtt is kivételesen lágy hangzású. S ezt úgy éri el, hogy közben egyszer sem kaphatjuk rajta modoros szóhasználaton, halandzsa szófűzésen. Hogy nem fért hozzá a Múzsa a rengeteg Somogyság-ban – ahogy írta? Sőt: itt avatta őt, minden tónus, forma, stílus, téma, eszme szerencsés rablóját, teremtő lírikussá. És teremtő epikussá, a Dorottya költőjévé. Sárközyéknél érte el egy alantas műfajban a legmagasabb szintet: a Krisztina-napi köszöntővel. Ez is egyik előtanulmánya (vagy mellékterméke?) a Dorottyá-nak. A köszöntő formája a tizenöt szótagos rímes párvers, Pálóczi Horváth Ádám kedvence, amit ő „kornyikáló versóriásnak” nevezett. De tudta, hogyan kell táncos ritmusra fogni, úgy, hogy mégse medvetáncoltatás legyen belőle. Annak is megtalálta a módját, hogy az asztal melletti versolvasás drámai produkció legyen, előre beleírt mozdulatokkal, a figyelmetlen hallgatókra rábökő célzásokkal, Krisztina néninek szóló széptevéssel és megtervezett kacagási szünetekkel. A sok eszem-iszom között nem is jutott eszembe, Hogy egy-két rozsdás köszöntő vers van itt a zsebembe. Ez az. (Előhúzza a zsebéből). De nem lesz-é most már terhekre az uraknak? Szoktak-e jól figyelmezni, mikor nagyon jóllaknak? De a vers meg nem terheli a gyomrot, sőt azt tartják, Hogy még appetitust csinál ebéd végén, mint a rák. Azért bátran elolvasom, ki pedig nem hallgatja, Addig fiaskót emelgethet, vagy fogát piszkálhatja. (Egy, fogát piszkáló, vendégre néz. Nevetés.) Addig az óllyan gavallér és kisasszony egymással Diskurálhat zur Zeitvertreib, szemmel vagy lábnyomással (Úgy csinál, mintha az asztal alá akarna nézni.) Aludni is bátran lehet, csak nagyon ne hortyogjon, Lógó fejével a versnek taktusára bólogjon. (Ezt a sort nyomatékosan ritmizálja.) De hogy prédikációvá ne váljon a sok betű, S a táncosok talpát soká ne szántsa a vaktetű, Kezdjünk hozzá a munkához, töltsön kiki üveget, S Hlyen jók kívánásával kocogtassuk az eget: Éljen sokáig Krisztina, mégpedig olly sokáig, Ollyan – minek hívják vala - (Tettetett zavar.) Ollyan nagyon sokáig, Hogy még ezt az új házal is láthassa olly ócskának, Mint a volt, amellyet tavaly innen exekválának No már millyen soká éljen, jobban ki nem tehetem, Úgy tettem ki, amint tudtam, s utánna most azt vetem, Hogy Hlyen vén korában is olly jól folyjon a vére, Hogy soká rá szoruljon Rataics úr kezére. (Egy pillantás a doktorra.) Hogy mikor én is vén fővel Korpádra eldöcögök, O Krisztina napján köszöntést köhögök és döhögök, Mikor egyebet nem tudok rágni a híg tikmonynál, Csudálkozzam, hogy én vénebb vagyok már az asszonynál. Majd ha osztán beleununk abba hosszas vénségbe, Együtt menjünk az Ábrahám kebelébe az égbe. Félre tőlünk, gond, búbánat, vessz ki ma Korpádról, vessz. A kiskorpádi templom (Gáláns pillantás.) De még sok esztendők után kéne annak elsülni, Mert még magam sem akarnék olly hamar idvezűlni. (Nevetési szünet.) (És így tovább.) Nem én képzelem ezeket a gesztusokat, ezeket a sokatmondó pillantásokat. Kazinczy így emlékszik vissza Rhédeiné temetésére, Csokonai ottani szereplésére: „ …az az istentelen Csokonai a Kácsándy Teréz temetésekor az egész publikum szemeit Földvári és Buday urakra fordította, és istentelenségbó'l egy pauzát téve, hogy nézzék, akiket ő néz.” Névnapon még szabadabban istentelenkedhetett, mint temetésen. DOROTTYA A Somogyban írt versek időrendje nem egészen tisztázott, de bizonyos, hogy feltűnő közelségben van egymáshoz a Jósepha kisasszonyhoz írt névnapi vers, amelyben kezét ajánlja egy hölgynek (akiről semmi egyebet nem tudunk), s Egy fiatal házasulandónak habozása, amely iszonyatos karikatúrát rajzol egy gazdag vénség-ről. Jósepha kisasszony verse valódi, datált köszöntő; nehéz volna tréfára vennünk: Ama szép név innepébe, Amellyet bálványozok, Essen szívem szerelmébe, Akiért sóhajtozok. Tán e nap a szeretettel Kölcsön hűségre kelünk, Mellyet minden kikelettel Egymás karján szentelünk. Ah, remélni tán nem szégyen, Ah, tán erre rámegyek, Hogy Jósepha enyém légyen, 8 én Jósepháé legyek. A fiatal házasulandó monológja viszont túl szégyen-telén ahhoz, hogy lírának vehessük. Helyzetdal ez, (sőt, bele is szerkesztette Az komédiába való dalbetét. özvegy Karnyóné- ba.) Szeme nem sír, mégis nedves, Képe ráncos; foga redves; Horgas lába tittyen-tottyan; Sovány fara eggyet lottyan. Mégis, noha hidegvette, Legényes a szedtevette: Óh, Uram! őrizz meg ettől A vasorrú kísértettől! – Vén ugyan, vén a kurvanyja: De van ezüstje, arany ja, Amellybe ha markolhatnék, Hozzá jobb kedvet mutatnék… A vénlánycsúfoló régi elterjedt verstípus, a folklórban éppúgy, mint a diákos kéziratos irodalomban. Ennek a két versnek az összecsengését nyugodtan hallatlanná lehetne tenni, ha nem nőtt volna föl motívumuk a somogyi évek uralkodó témájává. Legjobb színdarabja – Az özvegy Karnyóné – erről szól. Legjobb epikus verse – a Dorottya – erről szól. S ráadásul a Dorottya kínjai a fiatal házasulandó dalának pajkos ötleteket egymásra halmozó párja. Bármilyen objektívak ezek a műfajok, lehetetlen, hogy ne lappangjon mögöttük riasztó személyes élmény. Ő maga buzgón tagadja a Dorottya Mőbeszéd-éhen, hogy valóságos Somogy megyei vénlány megtörtént históriáját mondja el. Azt viszont elismeri, hogy itt is, másutt is látott modelleket Dorottya alakjára. Az Élőbeszéd később készült, már Debrecenben. Ennél okosabb, szórakoztatóbb irodalmi tanulmányt nem írtak akkoriban magyarul. Azóta sem sokat. Pedig az egész ”előszó abból a mentegetőzésből támadt, hogy ő nem paszkvillust írt, nem akarta a somogyiakat sértegetni. A cenzor ugyanis jóakaratú, de fejcsóváló levelet írt a Dorottyá-ról 1802-ben. „Ami a poézist illeti, igen jól vagyon a fictio, involutio, evolutio; a vers is helyessen vagyon. De mivel nyilván ki van téve Kaposvár, Somogy vármegye, herceg Esterházy kastélya, ámbátor a gavallérok és a dámák és a kisasszonyok nevei meg vágynak fordítva, mégis, aki a Somogy vármegyei nemességet esméri… könnyen tudhatja, ki volt légyen a vén Dorottya, a görbe hátú Adelgunda s a többi, azért féltős, netalántán a somogyi urak… nagyon neheztelve olvassák ezt a szatírát.” Szerencsétlenségére a cenzor ismerős volt Somogyban. Lehet, persze, hogy csak felismerni vélte a kifigurázott hölgyeket. De az is lehet, hogy Csokonai szándékosan és sikeresen mintázott élő személyekről egy-egy szereplőt. Hamisak a poéták – ahogy ő maga mondatja az Elóbeszéd-ben egy képzelt vitapartnerével. A cenzor figyelmeztetése jó alkalmat adott arra, hogy ne magánvitát folytasson vele, hanem az aggályait nyilvánosan oszlassa el. Az Élőbeszéd tehát mindenekelőtt azt a célt szolgálja, mint manapság a filmek főcímében az a nyilatkozat, hogy a szereplők nem valóságos személyek, s ha valakihez hasonlítanak, az merő véletlen. Ezt a nyilatkozatot azonban költő és esztéta módján teszi meg. S nemcsak irodalomelméleti fogalmakat értet meg olvasóival, hanem választ ad arra a kérdésre is, amit laikusok mindig feltesznek a művésznek, mióta világ a világ: Hogyan születik a műalkotás? Hogyan támad egy ilyen hosszú vers? Fesztelen csevegéssel kezdi. 1799-ben sokat beszélgettek vidám házaknál arról, milyen rövid az azévi farsang (Majdnem a lehető legrövidebb volt: hamvazószerda február 6-ra, húsvét március 24-re esett.) Látám, hogy erről, kivált a szépnembéliek, nem éppen tudnak részvétel nélkül szóllani; látám, hogy nagyrészént sajnálkoztak, hogy olly rövid időt szabott kalendáriomjok az országos bohóskodásra… Azonnal feltevém magamban, hogy amit egy vagy más személyben nemcsak akkor, hanem életemnek megrendült napjaiban, nemcsak Somogy- Somogyban! Kaposvárott/ a herceg kastélyában! – Mégiscsak kellett ebben valaminek annak lenni! Folyosó a kaposvári Esterházy-kastélybanban, hanem akárhol is valaha láttam horatiusi sóra valót, azt egy (a maga nemében gondoltaivá) tökélletes ideálban költőképpen előadom. – így kerekedett Dorottya. Második lépés: megtette Dorottya ellenfelének Karnevált, a Farsangot. De mi lett volna belőle, ha az én két ideálom egymás ellen feltámadván egy kurta duellumra ment volna ki köztök a dolog?… Vagy Dorottya kisasszony kikarmolta volna Oarnevál úrnak mind a két szemét, vagy ez az úr ölön kapta volna, a tisztes mamzelt, s úgy vágta volna a hófúvásba, hogy… Harmadik lépés: mellékszemélyeket, epizódokat talált ki; isteni beavatkozást, ahogy eposzba illik. Illyen móddal formálódott osztón egy magános gondolatból egész költemény, mellynek továbbá egyéb hijja nem volt, hanem hogy képekkel, festésekkel, beszédekkel s több effélékkel színt és erőt nyervén magának, versekbe öntettessék. ö, akit sok kortársa faragatlan, zabolátlan természetes tehetségnek tartott, az esztétika szabta módszeres lépések szerint tervezte el művét. Túlságosan is tiszteletben tartotta a klasszicista irodalomelmélet reguláit: huszonnégy óra alatt lejátszatja a történetet a kaposvári kastélyban, hogy a hely és idő egységének akkoriban már nem sokra becsült elvét is megtartsa. Az Élőbeszéd védekező része többször átcsap dialógusba : az értetlen, makacs olvasó és a költő, a partnere észjárásához alkalmazkodó, a példákból, érvekből ki nem fogyó költő vitájába. – Somogyban! Kaposvárott! a herceg kastélyában! – Mégiscsak kellett ebben valaminek annak lenni. Hamissak a poéták! Miért itt? És praecise itt? s nem másutt, egyebütt, akárhol? hanem itt és praecise itt? – Kérem alázatosan: a Hold ugyan elég tágas lett volna, és ott az együgyűk állítása szerént Dávid hegedűlvén, nem lett volna szükség a toponári zsidókat és Pegazus szárnyain felforspontoltatni… (A herceg kastélyában ő sohasem járt.) – Hogy tudom hát mégis leírni? – Mátyás király palotájáról Fűsűsné is tvd beszélni – Valamit, ha járt valaha benne. – De poétának lenni éppen – Azt teszi egyiket, hogy költeni és képzelni tudjon az ember. Ő is rögtönző költő, mint Gvadányi. Neki is könnyű helyen állt egy gondolatot jelenetté kigombolyítani, verses formába sikeríteni. Hosszan mondhatnám persze, hogy mi mindenben más, jobb, mint Gvadányi. Mégis vele együtt került Csokonai a szégyenpadra a nyelvújítás korában mint – Kazinczy szavával – mázoló költő. Igazságtalanul. Századunk viszont Gvadányival járt el igazságtalanul, mikor közéje és Csokonai közé épített át- léphetetlen falat. Csokonait mindenből kimentette, amiben Gvadányit elmarasztalta. Pedig… Olvassunk el egy-egy részletet a Peleskei nótárius és a Dorottya Elő-beszéd-éből. Gvadányi: „Ezen falusi nótáriusnak is a munkája nem mindennek fog tetszeni;… sok ócsáló Zoilussai fognak támadni. Egyike azt fogja előadni, hogy a Szathmár vármegyéből Budáig tett utazás nem hosszas, azért is emlékezetre való dolgokat nemigen foglalhat magába, és hogy az útjában történt viszontagságok is csak csekélységek. – De ha ezek hosszabb utazások leírásában gyönyörködnek, utasítom őket Magellán és Kook utazások olvasására, ha ez is rövid volna Kolumbus és Amerikus Vesputzianus utazásokra, vagy pedig scythák, vandalusok, frankusok, normannusok, sclavusok vándorlássaira. Ha Jeruzsálembe jéruzsálemi János királyt fogják kísérni, tudom, meg fog Palesztináig az üstökök izzadni.” Csokonai: Ha csupán az üres álmélkodás lett volna a fő célom; jutalmamat pedig abban helyhettem volna, hogy Szabad-völgyi úr ezt- mondja költeményemre: „Ejnye no, az illyen amollyannak be gyöngy esze van!' Ugyan no hogy tud már illyen átkozott portékákat kigondolni? Mi ördög…” vagy hogy Háromlovy uram úgy elandalodjon rá, hogy egy pipa dohányja tízszer is elaludjék az olvasás közben, az asszonyság pedig a sok csuda képekkel majd minden éjjel véle álmodjék: már úgy bezzeg jöttek volna ám drága-látos scénák s a drágálátos scénákban gyönyörűnél gyönyörűbb peripetiák. – Csak vegye az emberi lélek tanúbizonyságul hívom a múzsákat… hogy az egész poémát mind magok diktálták, kit Csökölben…kit Hedrahelyen… Méltó képzelore! egy kies rézerdő, túl az óperencián – egy kerek erdő, mellyben ezüstmadarak szóllanak – ez már valami: de abban osztán egy aranyvár, melly kokassar- kantyún forog – már meg-meg valamibb; hanem, a tündér királykisasszony, akinek minden pillantatjára orientálisi gyöngyök peregnek – hohó ez már nem lári-fári!… – Nehezen esik itt az idézetet megszakítanom, szívesen ideírnám akár az egész Előbeszéd- et. A HEDREHELYI TANÍTÓLAKÁS ÉS ISKOLA A CSÖKÖLYI PAPLAK FOLYOSÓJA Mi tagadás, Csokonai színesebben, hajlékonyabban vitázik, s érvei nem is oda vágnak, mint Gvadányiéi. A vitázó pozíciót mégis ugyanúgy foglalja el, mint ő. Csokonai műveinek nem kis része beletartozik a XVIII. század végének provinciális magyar irodalmába. A provinciális azonban nem lesz csökkentő jelző, ha felfedezzük a kisebb csillagok: Gvadányi, Édes Gergely, Mátyási József műveinek ízes értékeit. Csanádi Imre tett eddig legtöbbet értük – tisztelet érte. POPÉ: AZ ELRAGADTATOTT HAJFÜRT … tele van tréfával, csípősséggel és furcsasággal, mellyel., a podagrás dogmatikus múzeumában is fel bátorkodhatsz olvasni. Csokonai a Dorottya Előbeszéd-ét nevetséges, csípős és eleven beszédbe öltöztette, hogy a tudós esztétikai tételeket, Sulzer, Eschenburg, Marmontel gondolatait a magyar átlagolvasó számára megédesítse. A Táuschung fogalmát így tolmácsolja a semmiből világokat elv jegyében. Minden szép tudományoknak és mesterségeknek, jelesben a poézisnek is fő végek az ámúlás (Táuschung); hat. i. eleven és természeti előadásunkkal az olvasó, szemlélő vagy hallgató képzelődését annyira elámíthatjuk, hogy azt a mi költött scénánkba vagy indulatunkba, mint valamelly új világba, a maga reális szituációjából általvarázsolhatjuk. Aki tehát azt hiszi, hogy az én poémámba leírott személyek lehetetlen, hogy valóságos és élő személyek ne volnának, s hogy a tőlem előadott történeteknek nem másoknak, hanem igazság után írottaknak kell lenniek; az, minden becsülettel (engedelmet kérek a technikus terminusról) – el-ámúlt; és én minden bizonnyal, legalább őrá nézve -poéta vagyok. A Dorottyá-hoz tartozik – ha nem is olyan szorosan, mint az 1803-ban írt Élőbeszéd – egy korábbi esztétikai műve: Az epopoeáról közönségesen. A világirodalom nagy hősi és komikus eposzait vette sorra, s öntudattal kijelölte köztük -Bétee^rAarc-átdolgozásának s Dorottyájának helyét. Mintái közül Tassoni Elragadtatott vedré-t fordítani kezdte, Popé Elragadtatott hajfürt-]ét le is fordította. Ahhoz képest, hogy ezeket jól ismerte, csak egy- egy apró részletben lehet rábizonyítani átvételt. Dorottya serblivel ékesített áldozási szertartásának előzménye Popé vígeposzában egy gavallér oltára, strimfli-kötőkkel, kesztyűvel s más szerelmi zálogokkal. Az egész Dorottya elgondolásához, az aggszűz és Karnevál csatájához egy régi magyar forrása is lehetett, bár ezt nem említi. Ütközet nagy lesz mindenkor a farsangban, Mikor Cibere bán beszáll az Bánságban, Konc vajda haragszik, dúlfúl haragjában, Mert nincs tisztessége az negyvenhat napban. Akár ismerte Szkárosi Horváth Andrásnak ezt a strófáját, akár nem, az irodalom vagy a folklór búvópatakjain eljuthatott hozzá annak emlékezete, hogy népmulatságokon jelenítették meg valamikor a farsang (Konc vajda) és a böjt (Cibere bán) hajbakapását. De mindezeknél gazdagabb irodalmi forrást talált -saját műveiben. Szembeötlő Doro%a- motívumokat alkotott már akkor, mikor fogalma sem volt, hogy egykor Dorottyá-t fog írni. A tél című versének egy szakasza kész szinopszis. Csupán az örvendő farsang víg zászlója Lett az elzsibbadt szív megvígasztálója, Mélly, víg kiáltással felemelvén fejét, Ugrál az új havon, nem találja helyét, Öltözik magára sokféle maskarát, Ugrás kozák táncra billegteti farát. Víg ebédeket tart terített asztalán, Markába pecsenye, kulacs az oldalán. Táncos szobájába víg muzsikát penget, Kurjongat s a búnak jó'tszakát izenget. Szánkáz, s esik néha ollyan is a szánba, Amiilyent nem igen tennének románba. Követi sok gavar, csirippol utánna Sok dáma, ki három férjet is kívánna. – Itt van csírájában a zászlós felvonulás, az idegen táncok jelenete, az ebéd, a szánkázás s végül Dorottya szerelmeteskedhetnékje. A tél ezután erkölcsi leckével folytatódik, de az is csupa Dorottya-epizód. A méla Tempefői szenvedélyes szemrehányásainak csak Bordács úr felszólalásában kel halvány visszhangja. Serteperthy és Koppóházy úr, akiknek ott sok úri bűnt a fejére olvasnak, itt csak ártalmatlan epizódszereplők. Mint a reneszánsz festők, önmagát is belekomponálja művébe. A mi képzeteink szerint úgy jelenik meg a bevonulásban, mint riporter, aki szükség esetén helikopterrel követi a fontos eseményt. Éppen az ő korában szálltak fel először – persze csak léghajóval –, s ez neki kapóra jön, hogy Pegazusát léghajóvá modernizálja. Félugrám e szárnyas paripa hátára, Félettek repkedtem Mongol módjára. A levegőégnek felsőbb országából Mindent pontról pontra láttam a szánkából. Óh! miket láttam én! óh, miket csudáltam! Kivált a trompőzbe ha lekukucskáltam. Aki pedig úgy véli, hogy nem látott még trompó'zt, olvassa el a szómagyarázatot erről a ma is használatos ruhadarabról:… magyarul csali ruha, ollyan patyolatdomb, amellyet kebleikre az ollyan dámák tesznek, akiknek nincs ott mit mutatni. Azt tartom, helyesen! – De, idővel, a módiból, ollyan fiatal és ép gráciák is félrakták, akiknek van mit mutatni: már ez nem szinte ollyan helyesen. A jegyzetei… ő maga is megérezte egyszer, hogy már túlmagyarázza a fogalmat, s gyorsan odaírta: ezt nem azoknak írom, akik tudják, hanem akik nem tudják. Diákkora óta szokása volt a jegyzetírás. Lírai vershez is írt egy-egy szómagyarázatot, hogy az olvasó éppen úgy értse ott azt a szót, ahogy ő gondolta. Van úgy, hogy az olvasót, a remélt mecénást, akarja elkábítani: micsoda filológiai zugokból kaparja elő párhuzamos helyeit ez a buzgó vidéki poéta. Vagy hogy azt mondják rá: nem is olyan felületes, mint amilyennek látszik, lám, milyen akkurátusak a lábjegyzetei. A Dorottya nyolcvan szómagyarázata mentes az ilyen iskolás magahányiságtól. (Az ő szava!) Oktat ezekben is, de tréfálva, ingerkedve, tévedéseket kiigazítva. A magyar táncnak így adja meg a tiszteletet (jó volna tudni, milyen forrásból): Mikor a francia háború idején sok anglus nagyemberek lakának vala Bécsben, egy anglus az ott lévő magyarok táncában háromszáz figurát számlált meg. Ezt produkálni s hidegvérrel felszámlálni – csak anglustól és magyartól télik. Rokon ezzel az a jegyzete is, amelyet mindegyiknél jobban szeretek: Nadelnémet szó, magyarul tűt teszen. Egyszer egy német technologicus könyvben a tűnek huszonkét nemét olvastam, meg; pedig sem a hájvarró, sem a bornyomózsák-varró, sem még inkább a bocskorfűző tű nem vala meg benne. A címszereplő az egyetlen, akit testi-lelki valóságában magunk elé képzelhetünk, akinek arca, jelleme van. A többiek (még Karnevál is) viselettörténeti kiállítás arc nélküli szuggesztív bábui, akiknek ruhájához hozzáképzelünk mégis sorsot, jellemet; vagy pedig egyetlenegyszer megszólaló kabinetfigurák egy sokszereplős vígjátékból. Dorottya alakjának megfestéséhez egy monológ verssel készülődött hozzá először. A vénlány téma variációi már itt, a Dorottya kínjaiban úgy túláradtak, hogy szétdúlták a vers kompozícióját, öt vers kitelne a harmincnégy strófából, s mindegyik hatásosabb volna, mint így az egész. De a végevárhatatlan terjedelmet is igazolja valamennyire a szituáció: Dorottya egy gavallérnak mondja mindezt, aki alig figyel oda a szemrehányásrohamokra, csak egyszer-egyszer böffen ki a nevethetnékje egy-egy obszcénül értelmezhető vallomástól: Ezer kínom ha meglátná S ujját sebembe bocsátná: Tudom, hozzám lágyabb lenne, Szükségemről mindjárt tenne. DIVÉKY JÓZSEF FAMETSZETE De bár kútba ugranék is, Bár benne nyakig állnék is; Mégse alunna el lángom, Mellytől gyulád tűzbarlangom. Hanem, ha tán, mint szokásban Van minden nagyobb városban, Vízi puskával oltanák Tüzem, lecsillapítanák. Ezek az egyértelműen kétértelmű, félreérthetetlenül félreérthető szóképek fűzik össze a Dorottya-témakört a diákköri erotikus versekkel. De a versbeli helyzet mégis más ott, mint itt. Ott is metaforákban villódzott az obszcén jelentés, hiszen trágár szavakat kimondani, az semmi. De ott a diákköltő beszél a maga nevében: figyeljetek, mindent el fogtok képzelni a legvaskosabban, pedig én semmi trágárságot nem mondok ki. Itt attól lesz ravaszabb a helyzet, hogy Dorottya beszél, felhevültén ugyan, de szabályszerű társasági tónusban, mi viszont kacagva és borzadva halljuk, a vén hölgy hogyan illetlenkedik. Hogy ez a kitárulkozó Dorottya mennyi idős, milyen ábrázatú, arról csak közvetve, szóképekben értesít a monológ: Az Úrnak sokkal kedvesebb, Aki kőszívű s kényesebb; Ej! a vadegrest szereti S az asszúszőllőt megveti. Hogy mátriladája porrá égettessék, Maga hóhér által kiherélettessék. Én pedig, ha néki volnék, Inkább olly szívhez hajolnék, Mellyen a lágyság már nyilván Megtetszik, mint az ért szilván. Az elő-Dorottya megjelenítésének ezt a hiányát bőkezűen kipótolja az igazi. Az iszonyodásig. Lohadt mellyen csomó ruhák tekeregnek, Mellyek közt elhervadt csecsei fityegnek; Mint két darab vackor a sűrű levélben, Amélly alatt fonnyadt egész ősszel s télben; Vagy mint midőn az ért uborkát leveszik, O a napon megaszván a kóc közé teszik. S mikor táncba hívják csúfságból: Nem kéllett hosszason hívni ám őkemét. Felszedi a székről elpetyhűdt tetemét. Űrög-forog, tipeg, lábalja a kócot, Méllyből görcs farának csinál vala pácot. Halljuk most magát Dorottyát, akinek nagy monológja önálló újraköltése a Dorottya kínjainak, drámai szituációban. Hosszabb ez a monológ, mint maga az ős Dorottya-vers, de egységes építésű. Ezért vált belőle sikeres, a csikóbőrös kulacs verssel vetekedő előadási darab. Tragikai hangon intonálja az első sort, hogy a másodikban kimondja a kacagtató lényeget: Egek! már én tehát csak azért születtem, A férfi sohase feküdjék mellettem? A monológ első része életvallomás. Nagy múltú műfaj; hősi eposzokban és a korai regényekben éppúgy megvan a helye, mint rokon népeink folklórjában. Egy vénkisasszony önéletrajzának persze az a negatívum a' lényege, hogy nem ment férjhez. Nem ő volt az oka. Ezt egybehangzóan vallja a vers és a monológ. Olyan örökbecsű szentenciákat mond Dorottya, mint: Lám, lett volna mivel, csak lett volna kivel Vagy: Be bolond volt, aki engem meg nem kér. A Dorottya kínjai felpanaszolja, hogy a férfiak szabta törvények, illemszabályok korlátozzák a lányokat a párkeresésben, a kezdeményezésben. (Élnem hanyagolható részletkérdése a női egyenjogúságnak.) A monológban azonban kozmikus szemrehányásba hajszolja bele magát a kisasszony, A lélek halhatatlansága filozófiai istenkáromlásainak stílusában: Mért alkotott az ég asszonynak engemet? Vagy hát mért teremtett férfiúi nemet? Ha asszony nem volnék, vagy férfi nem volna, Édes boldogságom ürmöt nem kóstolna. - S mindjárt ezután a megalázó jövő: a meghalt vénlány sanyarú sorsa a Paradicsomban: … Komor magánosság fonnyasztja éltemet; S még hajadon fővel éltemet engemet. Hogy nyújtóztatnak ki, hogy megyek pártába, Óh, majd a szenteknek paradicsomába? Óh, szégyenletemben meg kell hálnom ott is, Mikor véhlyánnak mond egy hitvány halott is. És itt Dorottyának eszébe jut, hogy a tánc és a társasjáték közben csúfot űztek vele. Dühének felforrását – s ezzel együtt szerepének felívelését zugban ülő vénlányból az amazonhad generálisává – megzökkenti a költő machinációja:. Erisznek, a harag istennőjének beiktatása a fejleményekbe. Hiába tudjuk, hogy a mitológia megszemélyesített lélektan itt, s hiába gyönyörködünk külön a kutyahintón lebegő Erisz figurájában, nem hisszük el mitológiátlan eszünkkel, hogy Dorottya dühe akkor lobbant fel, mikor megette a kráflivá átváltozott Eriszt, nem pedig mikor a gavallérok csúffá tették. Csokonai ezzel is fölöslegesen engedelmeskedett az eposzi szabályoknak, akárcsak a hármas egység megtartásával. Ezzel a végső deus ex machinát, Venus megjelenését is gyengítette. De azzal, hogy a sértések eszébe jutnak, az önéletrajzi panaszként kezdődő monológ átfordul bosszúvágyba, sőt haditervbe. A monológból itt egyszerre dialógus lesz, Dorottya vitája önmagával, arról, hogy egyáltalán harcba induljon-e, s egyedül vágjon-e bele, vagy asszonyi mozgalmat szervezzen. Most tűnik ki világosan, hogy Dorottya mennyire lelkéből lelkezett hőse a költőnek. Régi szerelmes verseiből vett fordulatokkal dúsítja itt az egyszemélyes dialógust. Mit próbálsz? Mit kezdesz? Belőle mi hasznod? Úgyis leányfővel kell néked megasznod. Ám lássad. – Hát mégis? – nem lehet – Fussatok! Fussatok elmémből gyáva gondolatok! Ugyanígy torpantja meg a verssort A dél versben (miután töprengéseit oskolai kétségnek nevezte). Elátkozza Rozit és Ámort, s azon nyomban vissza is vonja az átkot: Vesszetek, vesszetek! – Mit mondok! Ah, tálam Mindkettőt méltatlan szitkokkal káromiám. Ki tudja? Ah, talán bennem van a hiba, Járatlan vagyok még Ámor titkaiba. – A halálba készülő özvegy Karnyóné meg éppen a komáromi búcsúlevél mondatait idézi majd a csurgói diákelőadáson, egypár komikus kiszólással megspékelve. Régebben olyan otromba csúfolódó verseket is Csokonai életművébe soroltak, mint a Szűcs Sára koszorúja (egy debreceni költőnőről), meg a Csetneki pergő (a rektorokról). Ezek környezetében Dorottya és Karnyóné ábrázolása is kegyetlen, lovagiatlan, személyeskedő színezetet kapott. De ha ő maga is jelzi: „Én vagyok Dorottya, én vagyok Karnyóné”, más szemmel nézzük ezt a két rémfigurát. Dorottya csatába viszi a dámákat. Kézitusa kerekedik, amely azonban a „miiitat omnis amans” metafora értelmében szabályszerű orgiává fajul. Ámor aknász hadosztálya nem végez félmunkát: Az apró minőrök a szála padlatját Mindjárt mesterséges mina alá vették, A dámák ruhája álját felvetették. Ez a tabló alig lett illedelmesebb attól, hogy A dámák ruhája alját felvetették sort a cenzor kérésére így írta át: S a házban lévőket tűzzel felvetették. Ámor hadiszekere az egyik amazont, Ghlorist elütteti a rúdnak végével, Lerogyik s fekvését festi szűz vérével. Eltapodta őtet az Ámor szekere, Átjárta szép mellyét, szép hasát kereke. Ezekért az epizódokért bizonyosan kijárt neki a kacaj is, a legyezőleggyentés is. A Dorottya-nak köszönhetjük – ha igaz – a kor másik epikus remekének, a Ludas Matyi- nak megszületését. 1804-ben, mikor a Dorottya megjelent, Fazekas Mihály tréfás baráti kritikát írt róla. Hogy a tréfa csattanósabb legyen, a víg eposztól megsértett két debreceni nő, Fűsűs Ilona és Jámbor Mária nevében, levél formájában fogalmazta meg (az irodalmárokat is megtévesztve néhány évtizedre). Keményen leckézteti a két elképzelt nő a költőt: „Amelly versezetnek nem az erkölcs a fő célja, nincsen annak lelke, akármiilyen szépen tessék is külömben: hasonlatos ez a festett képhez és a pengő hegedűhöz, mellyek az érzékenységet felcsiklandozzák, de a szív kívánságait ki nem elégítik. A lélek a poétától azt kívánja, hogy állítsa elébe a virtust és a vétket, mellyeket a képfestő le nem rajzolhat, és a muzsikus ki nem hangicsálhat, mutassa bé néki azokat úgy, amint vannak, a bal vélekedésekről, helytelen szokásokról, s más afféle hibákról pedig vonja le az álorcát, anélkül hogy azokat magoknál csúnyább alakba öltöztetné.” Az Élőbeszéd-et szálára szedi Fűsűs Ilona: „A szatíra nyögve nyelő orvosság. Mézbe vagy malozsába kell béadni, Édes Úr: osztán csak azokat kell kigúnyolni, akik megérdemlik: de az Úr leginkább csak az öregek gyengeségeit gúnyolja, amellyel úgy látszik, mintha ki akarná őket pirongatni az emberek társaságából. Mi is megvénülhetünk még, Édes Űr.” A könnyen odacsapott rímeket is megrója (pesel ma – selma), Geinő inas élethű beszédét viszont megdicséri. Elképzelem, hogy Csokonai, mindezt végigolvasva, azt mondta barátjának: Hát írjon jobbat Édes Űr, megfelelőbbet Fűsűs Ilona és Jámbor Mária moráljának és esztétikájának. De ha Csokonai nem mondott is ilyesmit, tény az, hogy az addig csak Urai verset író Fazekas 1804-ben, a Dorottya megjelenése évében költői versenyre kelt druszájával, s megírta a Ludas Matyi-t. Ez csak azokat gúnyolja, akik rászolgáltak, s nincsenek benne henye rímek, nincsenek obszcén epizódok. És az egyszerű emberek beszédmódját éppolyan élethűen kottázza le, mint Csokonai az öreg Gergő inasét. CSURGÓI JÁTÉKOK 1797 Szilveszter napját Lillától távol töltötte ugyan, de édes képzelődések között. A következő szilveszterkor aztán kutya rossz kedve lehetett. Csökölyben, Kis Bálint, pap barátja házánál írta az azévi újévi ajándékot – ellenségeinek. Kifakadás című verse ez, amelyben csak általánosságban példálózik, ahogyan falusiak szoktak: Akárki mit beszéljen… Akárki mit fglőlem mond, Mind üzél után bocsátom… s nem mondja meg, ki az a „bizonyos”, az az ,.illető”, aki erre a kifakadásra ingerelte. A füredi parton írt verséről szólva feltettem, hogy régi, debreceni sérelmek visszhangoznak benne, mert addig még nem szerezhetett hűtlenné vált barátokat, személyes ellenségeket a Dunántúlon, legfeljebb közönyös, a mecénás szereptől vonakodó nagyurakat. Somogyban azonban már támadtak ellenségei. A Kifakadás-ban megpróbál ugyan fölényes lenni, de az izgatott jambus sorokon átüt a veszélyeztetettség érzése. A rágalmak, amelyekkel illetik, a létét teszik bizonytalanná. De másra mért is hallgatok? Szándékomból ki zár ki? Amint vagyok, maradhatok Olly ember, mint akárki; Ebnél különb sok címeres, Akár setét, akár veres. Más a hibában torkig űl, Mégis darál felőlem; Bár engem a jámbor becsül, Gsijést teszen belőlem. Kurvanyja! hadd fecsegjen ő, Holdtőltre tán eszére jő. Kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét ez a két sor tükrözi legnyíltabban: Behunyom fiát fülem, szemem, Érzem tulajdon érdemem. Másik somogyi versének, a Nemen bátorítás-nak disztichonjaiban már képzelt vagy valódi üldözöttség jajszavát hallani, összeesküdtek ellene, de hogy kik, azt nem sejteti. Légy te bolond, mint ők, vagy bírjál olly kutya szívvel. Mindjárt társ-parolát fognák örökre veled. Ők az okost, jámbort valahol tűndökleni látják, Üldözik és pöffedt kedveket abba lelik, Hogy nyomorult sorsok vinnyóit az égre emeljék A más érdeminek dűlt palotája felett. Tarts vélek és kölcsön segedelmet nékik ajánljál, Mindjárt megszűnnek lenni csatába veled. Én pedig azt mondom, hitvány pletykákra ne hajtsál, Légy ember s iszonyú szíveket óva kerüld. Légy te az, aki valál: mind megpukkannak irígyid, Minthogy igaz, mindég győzni fog a te ügyed. A harmadikban, A Múzsához címzett, alkaioszi mértékű versben így erősíti magát: Lát'd! integetnek tiszta barátaid; Nevednek oltárt a maradék emel: Megpukkad annál a kajánság És a halál elálél előtte. A másik két vers pontos dátumát nem tudjuk. Valószínűleg későbbiek, Csurgón íródtak. A három vers akkor is egy bokorba tartozik, ha esetleg cserélődtek közben az ellenségek. A három együtt tisztábban kimutatja a sértődés közös gyökerét: tévesen értékelik a költőt, ő maga és igazi barátai tisztában vannak érdemeivel, de akiket itt vaskosan szidalmaz, azok egészen másnak látják. Anélkül hogy ezeket a verseket kapcsolatba hoznám csurgói tanítóskodásának tényeivel, felhozom itt megaláztatásának néhány esetét. Az előzmények röviden: Nagyváthy János keszthelyi jószágkormányzó és Sárközy István főszolgabíró kezdeményezésére, Festetics György gróf támogatásával 1792-ben alapították a csurgói iskolát; októberben iratkoztak be az első diákok. A ma is meglevő emeletes épületet csak 1799 tavaszán fejezték be, s a gimnázium működési engedélye is csak 1798- ban kelt. A tanítás megkezdésétől fogva az okozott gondot a fenntartóknak, hogy nem kaptak arra való tanítót. Festetics gróf ragaszkodott ahhoz, hogy az új iskolába „famózus”, vagyis nevezetes professzort kell alkalmazni. Ennek a feltételnek – úgy látták – megfelelt Császári Loósi Pál, ő azonban egyelőre Jénában tanult, és ígért érkezését egyre halasztotta. Az átmeneti időre rektorokat fogadtak, szerencsétlenül kiválasztva kétes tudású korhelyeket; időnként a helybeli pap vállalt óraadást. 1799 elején, mikor már az új épület is elkészült, Kovács István volt az iskola egyetlen tanítója, s Császári csak őszre ígérkezett. Ekkor javasolta Sárközy István, hogy Csokonait kérjék meg ideiglenesen a tanításra. Szentgyörgyi esperes azonban – mint Gál László írja – „…úgy vélekedett, hogy az nem tanítónak való, mert amint hallotta Debrecenben tanuló fiától, Istvántól, a poéták tanítását is levették róla, bizonyosan azért, mert nem volt alkalmas tanítónak, és még Szokolainak is jó barátja, pedig Szokolai korhely tanító.” Ide is elért a sedes sújtó keze. A gyanakvás, igaz, indokoltnak látszott, mert korhely tanítókkal eleget bajlódtak addig. Gál László szerint a gyűlésen, ahol ezt tárgyalták, Szentgyörgyi kisebbségben maradt. így kapta Csokonai a megbízást, de természetesen „fájdalommal vette” az esperes ellenkezéséi. Szentgyörgyinék egy leveléből viszont kitűnik, hogy hosszasabban tartott a huzavona, s csak akkor „szólították meg” őt, mikor már végképp tanácstalanok voltak: „Mi lesz az oskoláinkból! Én tegnap Csokonait megpróbáltam, de semmiképpen rá nem beszélhettem, holott előbb maga nagyon kérte.” Alkalmat adtak hát neki az önérzetes viselkedésre. Előbb nagyon kérte, akkor elutasították. Aztán nagyon kérték, de ő mondott nemet. Végül mégis vállalta a helyettes tanító posztját, de azt is csak ideiglenesen, 1799. májustól októberig. Gál László írja: „A meghívást elfogadta ad interim – csak azért is, hogy megmutassa, hogy ő akar és tud tanítani.” De ha már vállalta a megalázó, kényszeredett, szorultságból rajta maradt megbízást, önérzete azt kívánta, hogy feladatát megnövelje, felékesítse, nemzeti üggyé, a somogyi művelődés hajnalává bűvölje át. Micsoda oktalan fennhéjázás! És színtiszta valóság. Neki lett igaza, illetve már akkor is neki volt igaza, csakhogy ezt őrajta kívül még senki nem látta, nem hitte. Az első harmincöt beiratkozott tanuló szülei közül harmincegy földműves volt, kettő pásztor, egy iparos és egy cigány. A CSURGÓI RÉGI GIMNÁZIUM Jövendölt már sokat, és fog jövendölni ezután. A magyar kardról is, a magyar észről is. De ez a jövendölése talán nem szab olyan távoli határidőt, XX., XXI. „…látogasson meg még egyszer s nézze meg az én más formába öltözött, házamat…” A Sárközy-kúria Nagybajomban írta beköszöntő versét 1799 májusában. Vagy talán már előbb, rögtön, mikor az állás szóba került: ez jellemzőbb volna rá. Beköszöntője szent versünk: Jövendölés az első oskoláról a Somogyban. Hát múzsáknak szentelt Kies tartomány! Illy számkivetve volt Nálad minden tudomány? Hát csak sertést nevelt-é Itt a makk s haraszt? Hát csak kanásznak termett A somogysági paraszt? Istenem! Senki sem Vette észbe, Hogy e részbe Árva még Somogy Ezzel az első versszakkal szépen egybehangzik az utolsó. A csurgói iskola fenntartói viszont zokon vehették, hogy éppen azt kéri tőlük számon, amiben buzgólkodnak: Oh szomorú sorsa Egy szép megyének! Hol a magyar lelkek Megvetve hever ének. óh, nem fáj-é a szíve Minden magyarnak, Hogy a magyar fiákkal Gondolni nem akarnak ? De tán jő Olly idő. Ha ő itt megmutathatja, hogy mi az az emberséges és sikéres oktatás. Ha itt marasztják… Hamarosan új Helikon lehet ebből a nehezen született iskolából. S ha tanítványai majd kirajzanak innen, egész Somogyot átformálhatják. Elragadta a képzelete. Ahogy helybeállt, levelet írt Sárközynek: hogyan fogja ő itt másképpen tanítani a diákokat: …azon törekedem, hogy ahhoz szoktassam nevendékei-met, mi a régi mechanikus, mi a mai gondolkozó s gondol-koztató tanítás; mi az oskolai s a boldog elfelejtésnek szentelt pedántság; mi a valóságos embert formáló tudás, mi az Orbilius és mi az emberszerető oktató, aki az ő (akár élő, akár hóit) tanítóitól vett kincset s az a miatt való adósságot, uzsorájával együtt kívánja a fiatal emberiségnek lefizetni. Mi az a boldog elfelejtésnek szánt pedántság? A magol-tatás. És az Orbilius ? A pálcázó tanár. Ennél több magyarázat nem is kell ehhez a comeniusi, rousseau-i s ma is szóról szóra érvényes pedagógiai programnyilatkozathoz. Gál László, aki itt volt tanítványa, s az maradt haláláig, így tanúskodik a megvalósításról – anélkül, hogy ezt a levelet ismerte volna: „Csokonaihoz hasonló tanítót nem esmertem… Nem volt az ő tanítósága alatt sem törvényre, sem börtönre, sem virgácsra, de még csak haragra vagy csak hangos szóra is szükség. Mert ő-jókedvvel tanította tanítványait, jó és hasonlíthatatlan modorban, és a tanítványok örömmel hallgatták s tanultak. Sem botrány, sem büntetés az ő tanítósága alatt Csurgón nem történt.” Debreceni préceptorsága alapján biztosan számíthatott arra, hogy a diákok szívét egy csapásra megnyeri. De onnan tudta azt is, hogy az ő nem pálcázó, nem magol- tató'oktatását a tanári tekintély rombolásának is mondhatják. Annál is inkább, mert idáig vert a híre az ottani szereplésének. Arra is gondolnia kéllett, hogy elődjót, Benedek Istvánt azért csapták el, mert komázott, mulatozott a diákokkal. Mindenképpen ajánlatos lett volna föladni elveit, s elkezdeni szigorúan, mereven a leckézést. De erre nem volt képes. Azért is írta meg a levelet Sárközynek, hogy előre megmagyarázza, megindokolja, ami esetleg szemet szúrhat a tanításában. Vállalta a kockázatot. Bízott abban, hogy diákjai a vizsgán nagyszerűen szerepelnek majd. Az ő tudásuk és lelkesedésük lesz a legszebb érv a gondolkodó és gondolkodtató pedagógia mellett. S ha a vizsgára eljön Festetics az urakkal, akkor megnyerte a csatát. Közel a vizsga, két hónap sincs hátra addig. De érdemes csodát művelni. Sőt színdarabot is betanít a diákoknak. Igaz, hogy írásai Komáromban maradtak, de majd rögtönöz egy vidám játékot, hadd tátsa száját a publikum. Hol van olyan tanár, nagyobb városban is, aki darabot tud írni? Most majd meglátják az urak is, hogy ő valaki. De miért csinálja mindezt? Ha minden úgy sikerül is, ahogy elképzeli, akkor sem teszik meg professzornak. Megjön Jénából Császári Loósi Pál, elfoglalja a katedrát, őt meg szélnek eresztik. Ez a legnagyobb bökkenő. De hátha kiüthetné a nyeregből a várt professzort? Ismerte ő azt az elbizakodott alakot Debrecenből. Nagyra volt vele, hogy a Wartensleben grófék nevelője. Képes volt a Kollégium igazgatóságától kérvényezni, hogy vele különlegesen bánjanak. (1940 körül, mikor én voltam debreceni diák, virágjában volt még egy furcsa hagyomány: a bagolybáró kinevezése, ősszel a nagyobb diákok végignézték az elsőéveseket, a bagoly diákokat, s amelyik rátarti, előkelős-ködő fickónak látszott, azt rábeszélték, hogy kérvényezze a bagolybáróságot. Ha megkapja – mondták neki –, már elsőéves korában kiváltságai lesznek, ingyen kap mozijegyet, tíz legénnyel előbb választhat legációs helyet, s remélheti, hogy majd ötödéves korában szeniort csinálnak belőle. Ha sikerült megíratni az elbolondított fiúval a kérvényt, akkor a karácsonyi legáciÓB választáson, az elekcián, a krónikás, a diákság viselt dolgainak megverselője, átadta az ékes bagolybárói oklevelet, cukorspárgán lógó cipőkrémesdoboz-pecséttel. Én is voJtam krónikás, én is avattam bagolybárót, talán ezért ismerek rá Császári Loósi Pálban erre a halhatatlan diáktípusra.) Csokonai színdarabot írt a vizsgára Cultura címmel, s ebben zseniálisan – bár nem egészen korrekten – megjövendölte, hogyan lép majd fel itt a professzor, akit epedve várnak Jénából. Mi volt az anyag, amiből ezt a figurát, Szászlakit gyúrta? Kollégiumi emlékei, a németországi tanulás aktuális motívuma és a külföldieskedő, idegenmajmoló gavallér vígjátéki hagyománya. (A német darabokban persze franciáskodó ez a figura.) De ha volt ilyen vígjátéki hagyomány, akkor mi jogon keresek én itt személyes célzatot? Mert Szászlaki nem gavallér, mint például báró Mélyvölgyi a jártas-költés vőlegény, hanem filosz, aki arról töpreng, hogy megtelepedjen-e Somogyban. Szászlaki így társalog inasával, Konráddal arról, hogy neki való menyasszony volna-e a magyar Petronella: Szászlaki. Mit gondolsz Konrád? hogy volna ő én-hozzám érdemes? Én külső országokat öszvejártam, mindenütt ollyan becsületbe voltam, amiilyenhez egy magyarnak sem volt szerencséje, nagy tudósokkal, doktorokkal, profesz-szorokkal, sőt hófrátokkal barátkoztam. Koneád. Szisz woar, asz ikkasz. Szászlaki. És én mégis itt Somogyban. itt az akadé yer Petronella német nótát, afirhang alatt Professzor Csokonay úr. Jelenet a Cultiirá-ból miáilan Magyarországnak legakadémiátlanabb részébe telepedjem meg? Ki értené meg itten az én diplomáimat? A darab azzal végződik, hogy Szászlaki halálra sérti Petronella apját, Tisztes birtokos urat, s felberzesztett hessenkasseli paraplijával elkocsizik. Csokonai vágyálma ez Császári itteni szereplésének várható csúnya végéről. S amit jövendölt a dai”abban, az megdöbbentően beteljesedett hamarosan. Császári újabb és újabb anyagi kívánságokkal állt elő, hatszázötven forintot kért Németországból hozott virágmagvaiért, hogy botanikus kertet csináljon, feltételül szabta, hogy nagy lakást adjanak, amelyben a Madame (felesége) méltóképpen berendezkedhessek, vitákba keveredett tanártársával, h 1803-ban sértődötten hagyta ott Csurgót. De akkor Csokonai már nem volt ott, hogy ezt mondhassa: lám, megmondtam. Ahogy a darab bemutatja Császári-Szászlakit, az nemcsak jóslat, hanem paródia is. 1799 áprilisában, tehát még Csokonai ideérkezése előtt levélben jelentette Császári, hogy a doktori szigorlatot rendkívüli sikerrel tette le; Heinrích professzor gratulált, nem is az új doktornak, hanem Csurgónak; Hennings professzor délutáni kávéra hívta; Schtitz professzor pedig felkérte, hogy levelezője legyen a jénai Literaturzeittmg nak. Bizonyos, hogy Csokonai látta ezt a levelet, mert Szászlakija így dicsekedik: Csak a paraplimaf mutatom, és hozzáteszem, hogy azt a Hofráth Svalbenstajn úrnak, aki a hessenkaaseli landgróf legkedvesebb miniszterének, báró Kajndorfnak a barátja, mondom, annak az úr barátjának, professzor Tunkopf-nak legkedvesebb tanítványa, Blutarm ajándékozta, azzal akárhol is nagyobb szerencsét kaphatok a pallérozatlan Magyarországba. Arra készült hát Csokonai, hogy. a beavatottak ráismernek a modellre, s a kacagás összetöri a nagy professzor hírnevét. Pukánszkyné Kádár Jolán a darabnak egy másik szereplőjéről már kimutatta, hogy élő minta után készült. Tisztest, Petronella apját, a derék tudós gazdát Nagy-váthy Jánossal azonosította, aki mint a Festetics-birtokok jószágkormányzója, 1797-ben nyugalomba vonult, s attól fogva Csurgón gazdálkodott. Nagyváthy nemcsak kitűnő gazdasági író volt, hanem felvilágosult gondolkodó is, aki 1790 körül klérusellenes röpiratokat adott ki. Szerepeltetése a darabban szintén beletartozhatott Csokonai stratégiájába, mert mint Festetics bizalmi embere, nagy súllyal szólhatott bele az iskola dolgaiba is. Minden készen volt tehát a győzelemhez – Csokonai képzeletében. Csak éppen rendes ruhája nem volt a vizsgára. Kö-nyörgő levelet kellett írnia:… folyamodni bátorkodóin afelől, mi módon lehessek én elég tehetős az exameni solen- nitásra egy Ruhát (így, nagy R-rel! V. B.) készíttetni, mert nincsen magamnál letett kincs ama napra… Merjem-e magamat biztatni annyi jutalommal a venerabile publi-cumtól (a tiszteletes egyházközségtől), hogy egy ruhára kontót tehessek, vagy valakitől harminc forintot kölcsönözhessek ? Sárközy késett a nagy napon. A vizsgát madárijesztő öltözetben kellett Csokonainak elkezdenie. Gál László írja: ,,…javában examinálta tanítványait, akkor érkezett meg Sárközy István, aki Csokonainak elkészült szép ruháját is hozta; azért mihelyt ennek értésére esett, hogy az examenben a megholt Nagy Gergely prédikátornak egy bő, hosszú, avult kaputjában öltözködve volna, az examenből ki hívatva addig erőltette, míg a szép ruhába őtet fel nem öltöztette, – a ruha ebből állott: egy szép zsinóros kék mente, muszka fehér prémmel, egy lajbli és szép zsinóros magyar nadrág… ezüstsarkantyús szép csizma, csinos kalap és még hozzá egy alkalmas kerek szürke köpönyeg.” Az az átkozott önérzete! Sárközy kezében a szép ruha, őrajta az avult klepetus, de még vonakodik, kéreti magát. Ha egyszer hagyták, hogy így kezdje meg, nézzék végig az urak így a vizsgáztatását. Szegénység, rongyoskodás – jobban megalázta mindezeknél Festetics gróf udvariasan fogalmazott levele a vizsgáról: ,,Amint kivehettem, a vizsga lefolyása és az ifjúságnak tudományos előhaladása köztetszésben részesült. Csokonai úr ugyan inkább mulattató tárgyak előadásával kedveskedett, de annál jobban feltűntek Kovács István másodtánító érdemei, tanítványainak alapos, biztos feleleteiből. Csokonai urat eléggé kimenti a rövid készületi idő, de meggyőzött arról, hogy ez a gimnázium már rég fölvirágzott volna mások felett, ha gondoskodtak volna rendes tanárról, akár csak ideiglenesen is.” Tehát már a vizsgán megbukott. Festetics azzal ült be: lássuk ezt a fiatalembert, aki a Georgikon tanárának ajánlkozott. S felkészültebbnek találta a segédtanító diákjait, akik fújták a leckét, s nem rímek rögtönzésével mulattatták a publikumot. A vizsga, amellyel ő jövőjét szerette volna megalapozni, megerősítette a grófnak azt a meggyőződését, hogy elég volt itt a kicsapott kóbor diákokból. Hátra volt még a színielőadás. Azzal aztán feltette a koronát a szerencsétlen napra. Sikerült kirobbantania a botrányt. De nem azzal, amit ő elképzelt. A függöny elé kijött először egy diák, és elmondta prológusként a szerző mentségét, a játék előkészítésének megindító történetét: Ez a… hely, ezek az adótok, mind akadályára voltak annak, hogy a theátrum regulái csorbulást ne szenvedjenek: hát ha még azt is hozzátesszük, hogy a leghíresebb theátrum- ba is hétszámra készülnek; itt pedig egy hét alatt ki is dolgozták, le is írták, meg is tanulták, játszani is próbálták a theátrális darabot egy hét alatt, mégpedig az exameni szoros napokba; – hogy másutt a poéta minden játékhoz való dolognak viselésében úgy tehet, amint akar, csak képzel és parancsol: itt pedig a firhangok is csak tegnap készültek el; – hogy a poéta (mert ez tesz ám legtöbbet), az 6 két hetes nyavalyái között, felét kedvetlenség, felét pedig nyögés között többnyire az ágyból diktálta. A botrány akkor tört ki, mikor a darabban Pofok, udvari gazda elénekelte a Rákóczi- nótát. Először a béressel, Kanakuzzál akarta énekeltetni. Pofok. De hát a Rákóczi nótáját tudod-é? Kanakuz. Á. á. Pofok. Éj te, be kár azt nem tudni, mikor azt hallom, mi/idjárt pizseg bennem a magyar vír. Végül ő maga gyújt rá: Hej, Rákóczi, Bercsényi, Tököli… Festetics a Rákóczi-nótáért ezekkel a szavakkal fed-dette meg a szerzőt: „Uram, ilyenekért oskolánkat széjjelhányhatják – vigyáznunk kell.” Abban a levélben, amely a másodtanító vizsgáját méltatta, a színielőadásról is ír a gróf. Keményen rendre utasítja Csépán Istvánt, az iskola felügyelőjét: ,,… nagyon kétlem,-kogy az a színdarab a gimnáziumi inspektor bírálatán átesett volna, amit pedig a jövőre nézve bizalmasan ajánlok; mert annak a parasztfiúnak Rákócziról és Bercsényiről elénekelt dala, jóllehet tréfálkozva és némi gúnnyal hozódott elő, sem a hallgatósághoz, sem a helyhez, sem a mostani időhöz nem illett, sőt egyáltalán menthetetlen hiba volt. Részemről határozottan kijelentem, hogy ha még ezentúl is meghívnának, soha addig meg nem jelenek, míg kellő biztosítókot nem nyerek arról, hogy a nyilvános vizsgán vagy efféle látványosságon semmi olyas elő nem hozatik, ami gyanúra vagy kétértelmű magyarázatra adna alkalmat. Sokkal helyesebb volna, és arra is kell törekedni, hogy ilyen ünnepélyeken uralkodó Felséges Urunkat vagy a Felséges Nádort dicsénekekkel magasztalnánk szívünk teljességéből.” Látta-e Csokonai a levelet? Vagy megkímélték pártfogói attól, hogy bukását egészen feltárják, s csak azt a felsőbb óhajt közölték vele, hogy legközelebb őfelségét dicsőítse? Alanyit tudunk csak, hogy nem önérzeteske-dett, nem hagyta faképnél az iskolát, noha az ilyen szökésben volt már gyakorlata, hanem – most már nem is remélve véglegesítését – felkészült egy gutgesinnt előadásra. Ebben is volt gyakorlata. Az a szándéka is balul ütött ki, hogy Nagyváthyt megnyeri barátjának.. A Természeti morál fordítójának és a Valláscserélés című 1790-es röpirat szerzőjének a papírforma szerint elválhatatlanoknak kellett volna lenni. Mégis ellenségek lettek. A hagyomány úgy tartja, hogy egy asszony miatt… A második csurgói komédia, Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak a legeredetibb színpadi műve, pedig ebben él legjobban azokkal a fogásokkal, amelyeket német vándorkomédiásoktól leshetett el. A szereplők: a klimaxos szerelmi pánikba esett boltos-né, a hülye fiacskája, szajha cselédje, hírharang szolgája, két széltoló udvarlója, agyalágyult férje meg egy kóbor kuruzsló. Nemhogy pozitív hős, de egyetlen épeszű figura nincs a darabban. Egyszer-egyszer valamelyikük megérti egy pillanatra a helyzetet, mond egy okos szót, de máris visszatáncol rögeszméjébe. Ezekkel a szereplőkkel Csokonai más darabjaiban még nem találkoztunk, az egy Kuruzst kivéve. Tipp-toppnak és Lipitlottynak, az ikernevű két szeleburdi-nak alig van köze a Tempefői gavallér uraihoz vagy a Cultitra Szászlakijához. Kuruzsban A méla Tempefői fűzfapoétája, Csikorgó kel új életre, de úgy, ahogy a népmesék hősei szoktak, mikor új alakba bukfenceznek át. Tempefői úgy néz Csikorgóra, mint afféle rusnya féregre. Hogyisne, mikor ez zsebelte be rettenetes verseiért, amit az urak egyáltalán költészetre áldoztak. De később meg kellett enyhülnie a kóbor fűzfapoéták iránt. Be kellett látnia, hogy nemcsak Tempefői megírt sorsa van rámérve, hanem Ku-ruzsé is. Ahonnan kilökik, onnan Tempefői pózában távozhat. De ahol befogadják, ott Kuruzs módjára kell bohóckodnia: Pénzért mindennek szolgálok, Sok nagy csudát produkálok. Esmérnek kicsinyek, nagyok, Hallja meg az úr, ki vagyok. Doktor, borbély, alkimista Kéznéző chiromantista, Zsibvásáros és drótvonó, Poéta és kosárfonó. Megkérdezik erre: Bizony sokféle tudomány egy ca-putba, de mégis miért, hogy olyan rongyos? A válasz: Jaj, lássa az úr! ezeket A. méla mesterségeket Noha rongyban mutogatják, Még az ebek sem ugatják. Ennek a mélabús, ironikus önvallomásnak első fele, Kuruzs professzióinak felsorolása, csak egy villanás a darab százszínű kaleidoszkópjátékából, amelyben nyelvi abszurdumok, fura dalok, táncok, gesztusok, pantomim és öltözet ötletek kavarognak. De hogy teljesítette a szerző a gróf óhaját, a felség magasztalását? Hogy lehet egyáltalán egy lüké komédiát hódoló szertartással összeelegyíteni? Két előadást tartott a Karnyóné-ból: szeptember elsején és 24-én. (Vegyük így; az adatok többféle napot mondanak.) A bemutatón színre került változatból még azt érezzük, hogy stílusérzéke berzenkedett a rárótt kötelesség ellen. A hírlapi aktualitást a darab folyamán Lázár, a szolga fecsegóse képviselte, amelyben összezagyválta a francia háború híreit: folyót tábornoknak, tábornokot folyónak mondott. Ez nem éppen az volt, amit kívántak tőle, de a komédiába nagyon is beleillett. A játék végén aztán, mikor öngyilkosok és legyilkoltak hevertek egy rakáson, megérkezett a franciák fogságából a holtnak hitt Karnyó bácsi, beszámolt a vér szopó tigrisek közt szerzett élményeiről, s dicsőítette az őt is megszabadító Kray tábornokot meg az emberiségnek közügye mellett fegyverre kelt monarchákat. Majd az énekes fináléban egy tündér és egy tündérfi feltámasztotta a hullákat. Ügy látszik, hogy még ezt sem fogadták el teljes értékű jóvátételnek a Rákóczi- Bercsényi nótáért. A második előadásra ugyanis még egy harcias szózatot toldott a darabhoz. A függöny legördülése után a nézők közül kiállt a nyolcéves Sárközy Albert, derekán karddal, s ilyeneket mondott: Jövendőben, ha az én testem a mértéket megüti – mert lelkem ugyan már leltetekkel mérkőzik –, ha megütöm a mértéket, lobogó zászlótok alá, trombita és dobszó között fogadjatok bé engemet… Személyesen is színt kellett vallania ezen a napon. ,,…egy oltárforma alkotmányt készítetett, annak felső részén egy zömök piramis… a három látható oldalakon mindazoknak a hatalmasságoknak címerei voltak kimetszve, mellyek a franciák ellen akkor hadban állottak. Készen lévén az alkotmány, a széles folyosóra vagy pódiumra helyeztetett és estvére belerakott mécsek által kivilágosíttatott. Estve gróf Festetics és sok urak idegyűltek, és a népesség, amennyi belefért. Ekkor Csokonai ünnepélyesen lépvén fel a címeres alkotmány elébe – eleven akcióval elolvasá Az igazság diadalmá-t… Az oskolán kívül mozgó ágyúkat rendelt Csokonai úr, mely-lyekből a versezetnek kijelelt pauzáinál mindannyiszor szálvék lövettek.” A vers, amit elszavalt, nem ismétli meg egyszerűen a Pozsonyban, Komáromban írt hadi szólamokat. Akkor a verseinek őszinteségi indexe – mondjuk így – változékony volt. Hogy borzalmas a háború – ezt szívéből mondta, hogy tiporják vérbe seregeink az ellenséget, ezt kevésbé szívéből. Most már talán többet vall abból, amit elmond. Nemcsak a háborúnak Goyára emlékeztető rémképeit: Futnak a porrá lett házból a lakosok, Csak kéményerdőkké válnak a városok… Ott egy halvány asszony megölt férje s atyja Vérbe, porba kevert testét mosogatja: Amott az éhhel holt háznép a tűz rnegett Egymásra behullott szemekkel nézeget. Talán ezt is: Kijött az álnokság virtus lárvájába, Ö szelíden csúszott bé trónusod jussába; Bár a fanatizmust ő mondta, hogy űzi, Orrán füstölgött a fanatizmus bűzi. Magát a népeknek szívébe betolta, Az igazság kardját, fontját bitangolta. Franciaországot a hivatalos terminológia még mindig veres sapkás rémnek festette, pedig a veres sapkás jakobinusokat már elsöpörte a direktórium, sőt a direktóriumot is ráncba szedte 1799-ben Napóleon, s megtette magát – egyelőre nem császárnak – első konzulnak. A népek szívébe behatoló szelíd filozófia hogyan is fordulhatott át hadi uralommá? Eddig a pontig követhette Csokonai az oltár előtt szavaló Csokonait. De a vers túlnyargalt az emberség és a realitás határán, s olyat is óhajtott, hogy Szelim szultán muzulmánjai prédáiják fel Párizst: Hogy Párizs dámái bajnokid rettegjék, 8 kisírt szép szemeken a könny cseperegjék. A nagy nap után a diákok eloszlottak egyhónapos szüreti vakációra, ő is szüretre kocsizott. Útközben betyárkalandnak lett részese, sőt hőse. Puskás emberek fogták körül őket. Nagy Gergelyné ijedt kérdésére, hogy kicsodák, mogorván felelték: a Bocskor emberei. A pánikba esett asszonyságot Csokonai nyugtatta meg: őkegyelmek pásztor emberek, itt kinn szoktaklakni az erdőkön. Mivel így föltalálta magát, s értett a betyárok nyelvén, önkéntes testőrökként elkísérték őket a Bocskor emberei s megmutatták az utat az erdőből. Abban a hiszemben töltötte a vakációt, hogy a professzor októberben megjön, s ő becsülettel búcsút vehet az iskolától. Végre hazaköltözhet Debrecenbe. De mikor október végén a holmijáért visszajött, Császári még mindig nem volt ott. Rábeszélték, hogy a téli félévet is tanítsa végig. Így írt erről Csépánnak: …tanítványaim tekintetére s arra nézve, hogy a csurgói gimnázium ellenségi ne mondják, hogy két ősz közihe három tanítója volt, egyiket kitették, másik megunta, harmadik otthagyta, a negyedik esztendő alatt ért le stb. – a tanításhoz fogtam, mellyet, ha szükség nincs rám, kedvetlenség nélkül félbenhagyok. Mit jelent ez az utolsó mondat? Azt, hogy őt egyszerűen ingyen tanárnak tartották ott. Nem kapta meg sem a négyszáz forintos professzori, sem a kétszázas másodtanítói fizetést. Adós volt még a szép ruháért is, amit a vizsgára vittek neki. Nagy Gergely né, az özvegy papné elfőzögetett neki, s ezzel a patrónusok elintézettnek vették a dolgot. Névnapokon, disznótorokon vendégül látták, megtapsolták verseit, mókáit. De nem kérdezték hogyan él. Kénytelen volt megint könyörögni: Minthogy a téli napok bekövetkeztek, instálom alázatosan… méltóztasson ezen dologról rendelést tétetni, úgy mint elsőben szobámnak és klasszisomnak (osztálytermemnek) való fáról, annak utánna mind a kettőnek fűtéséről és utoljára még az előállott éjszakákra nézve szükséges gyertyáról. Ha én conventióba (szabott bérért) nem szolgálok, szolgálatommal pedig továbbra is élni akar a publicum: legalább a mindennapi consumptiómról provideáljon (fogyasztásomról gondoskodjék); ne legyek továbbra is kénytelen a gyertyátlan estvéken Nagy Oergelyné asszonynak és magamnak is terhére lenni s afűtetlen hideg napokon és éjszakákon ugyanott és a farkasordító klasszisba zsugorogni; vagy pedig ne legyek a köz derogamenre (szégyenre) kénytelen magam fát vágni és elfűteni. A gyertyára azért lett volna szüksége, mert tankönyvet akart írni a nagy diákoknak. Már abban a program* adó levelében azt írta:… a legjobb princípiumé és rendű könyvekből kívánok nékiek rövid szisztémát s oskolai kézikönyvet az én bővebb magyarázatomra készíteni. Gál László ott aludt, abban a szobában, ahol a vezérfonal készült: „ …éjszaka éjfélig ő maga gyertyavilágnál olvasott, extrahált – mutatják jegyzetei, mellyeket csomóstul bírunk.” Egy füzet megvan belőle: A magyar verscsinálásról. Hogy miért éppen a magyarról, azt így indokolta a novemberi első órán: ,,… deák (latin) prozódiai akárhon is tanulhattok, de magyart nem.” Verstani vitákat régóta folytattak a magyar költők, különösen a klasszikus metrum magyar nyelvű használatáról, ő azt vallotta, hogy az időmértékes verselésnek is meg kell alkotni a magyar nyelvhez illeszkedő prozódiáját:… mindég sajnállottam azoknak dolgokat, akik nyelvünket akarták a deák (és csupán a deák) prozódiára, s nem ezt a magunk nyelvének belső karakterére csavarni. Magyar verselméletet addig csak Földi János próbált kidolgozni. Kéziratos verstanát látta ugyan Csokonai valamikor Debrecenben, de itt önállóan kellett megírnia a magáét. Nem azt írta le tananyagként, ami köztudomású volt, hanem azt, amit éppen akkor gondolt végiig. Gémbere-dett ujjakkal, de igazi professzorként. Hogyan keletkezőt valamikor az ősidőkben a letselés? Természetesen a muzsikából: …örömeit kíhánták vólna az emberek hallható szóval is kifejezni a tagok Arzénét én indulatjait: apró sorokat kurjongattak a muzsika mellett, amelly ma is megesik, így lett a vernrninál is. fis fi kétféle verseiét, a ríme meg az időmértékes? Az is a muzsikából: Hogy a kimondott nzók megegyezzenek a muzsika hangzásával. némellyek annyi nzillabát (szótagot) mondtak rá, ahány percentén vóll a muzsikába és ahol a muzsika úgy szfinf meg, mint az előbbi .szakámba, ők is a mondott igéket úgy végezték; mások pedig arra vigyázlak, hogy .szavaikai a muzsikával egyaránt pattogta/Mák, hogy ahol annak ütése meghúzva megy, fák is megnyújthasnák a szalagot, ahol az megszalad, ők is ottan nzaporázhansák, én így a muzsika én a beszéd ne egymást el ne hagyja, ne el ne kénnen. Elfogadta és a kevés versű Földinél gazdagabban bizonyította azt a tételt, hogy a magyar nyelv a mértékes és a rímes-hangsúlyos versek mellett a kétszeres, vagyis rímes időmértékes verselésre is alkalmas. A nagyobb európai népek költészetének ismeretében joggal vallhatta: egyedűl csak maga a magyar nyelv alkalmatos arra, az egész Jurójtába, hogy mind narkalaton rímes, mind mértéken vernéket lehennen rajta rmnálni; nőt azt merem mondani, hogy ennek a nyelvnek nem hangzánával, nem a benne találtatható kellemen én bő markalatok számárai, sem a .szótagok bizonyos, állandó, meghatározott kurtán vagy honnzan való ejtésével, egyszóval valami a poézinnak kűl/iő ékennégét teszi, eggyel ne>n dicsekedhetik az előttünk esmeretes nyelv is a világon. Az elmélet tanulásához éneklés, verselés kapcsolódott Csurgón, néha gyerekes vidámsággal. Mogyorót szedni mentek az erdőbe, s alkalmi indulót énekeltek hozzá: „dió, dió, mogyoró, rop egy ropogtató, rop, rop, rop.” Klasszikus mértékű verselését tovább érlelte Csurgón. Már csak versengésből is, mert akkor jelent meg Virág Benedek verseskötete pompás bécsi kiadásban, Péteri Takács József Magyar Minerva sorozatának harmadik, de, sajnos, utolsó köteteként. Bár semmit nem tudunk Virág és Csokonai kapcsolatáról az egy, Csurgón írt ódán kívül, számolhatunk azzal, hogy erősen foglalkoztatta a kötet és az egész vállalkozás. Péteri Takács József 1798-ban száz levelet küldött írókhoz, tudósokhoz; javaslatokat kért kiadandó magyar művekre. Csokonai nem kapott ilyen levelet. Barátai több művet ajánlottak, de tőle egyet sem. Megjelent az első kötet, Ányos Pálnak a II. József elleni nemzeti mozgalom akkor már halott költőjének versei. Úgy látszott, hogy ismét virradni kezd a magyar irodalom éjszakája – amelyről ő is panaszkodott –, de nélküle virrad. Pedig Péteri a Festetics család szolgálatában állott mint nevelő, tudnia kellett hát a csurgói költőről. Személyes indulat hívta hát elő a Virág Benedekhez címzett ódát, amelyet egy iskolai dolgozat hátlapján fogalmazott. Egyes részletei nem is Virággal, hanem az érett, elégikus majdani Berzsenyivel versengenek. Vájt-fülű versismerővel is el lehetne hihetni, hogy ezt Berzsenyi írta: … a hegyek fellegi bércei Elmállott hamuvá válnak; az ősz idő Mindent fékje után ragad. Az óda magva a természet és társadalom katasztrófáinak tanát variálja, de az Űjesztendei gondolatok-nál romantikusabban, berzsenyisebben: Kidülnek Babylon tornyai; S nem lelik Gyémáni jármokat a büszke turammok A nagy farukat én kis birodalmakat Vastag rozsda emészti meg. Filozófiáját személyes keretbe foglalja: Míg Lillán zokogok A lágy alkonyodnál sírni siettetik: Üzép kínzóm azalatt kedven? karjain A Citerc Inganna közt Próbát nyalja nevem messze felejteni; Én sírok, te pedig, zengedező Virág A zöld Pannoniát a Dácia az isel Új hangokra tanítod. Én – te pedig, keserű párhuzam ez, ha nem mondja is ki teljesen. Segítséget vár a nannzár nyakon repülő Virágtól, b hívja, hogy verseikkel együtt adjanak őrök dicsőséget Festeticsnek. Vajon tudta-e, hogy Péteri belebukott a Magyar Minervá-ba, mert a gróf nem adta meg az ígért ezer forintot? S hogy az irigyelt Virág majdnem úgy nyomorog Budán, mint ő Csurgón? Tél végére Császári megérkezett, ő pedig azt számolgatta, hogy mikorra ér haza, s merre veszi útját. Veres András nevű diákjának (a dult-urá-hun Feneke inast, a Karnyóné-ban Lázárt játszotta) ajánlólevelet adott február végén Kövy Sándorhoz, Sárospatakra, többen a levélben új formában tűnik tel az a kurta filozófiája, hogy szabadságra, belső szabadságra kell eljutnia az embernek: Én csakugyan Pebrecenbe. leszek húnvkor, én a magam csendesülö éjjembe kérődzöm mindazokon, mellyekef három-esztendei avanturjeimbe magamon n manókon n a világon tapasztalni szerencsém-e? vagy szerencsétlenségem? volt. A nagyravágyán nem szaporítja meg az én aggódámamat, és a azon foglalatosságok között mindenkor erezhetem, hogy szabad vagyok. Hamarosan elbúcsúzott diákjaitól. Kevesebben hallgatták, mint debreceni búcfiúzásakor, de ugyanolyan meghatottam ,,…a tanítványok között a legkeményebb természetűek is alig bírtak órák múlva is fájdalmaiktól magukhoz térni” – írja Gál László, aki idős korában emlékezetből, bámulatos híven jegyezte le a később írásban is előkerült beszéd néhány passzusát. Búcsúbeszédét előre leírta, de úgy, hogy beleszerkesztette az előadás effektusait, a szüneteket, a félbeszakított mondatokat, szép példát adva a mesterséges természetesség paradoxonára. Kedven régi tanítványaim n szenvedő tárnáim! Talán mikor ebbe a rám nézve szomorú órába, antellybe tőletek búcsút venni kívánok, papirossal megjelenve szemléltek enyémet: azt gondoljátok, hogy mesterségesen előre elkészített cikornyán mondókával akarok, nem annyira szívemnek és tinéktek, mint az üres ceremóniának tenni áldozatot. De változtassátok vélekedésteket; az igazság én a jóindulat kevés szóval él: magam is e kettőnek ösztönéből elmondom… De kénem még egy kevéssé, mert ha úgy éreztek, mint én, amint elhiszem, hogy úgy is éreztek – tudhatjátok, hogy az esztendő számra érlelt szeretet nem olly könnyen veheti mayát arra, hogy egy szempillantásba vegyen búcsút soha el nem felejthető tárgyaitól. Ha tehát az a néma ékeset) szállás, amellyel ábrázatomon és szívemben olvanhattok, és amelly az erőltetett mesterségnek truccára akarmelly piperés orációnál többet szól, tőlem és reám nézve nem elégséges: megszólalok, ámbár beszédemnek terhére vágynak egymásra duzzadó indulatim; megszólalok… Menjetek… vagyis én megyek… A vár ostromát ábrázoló […], kikocsizott Szolimán táborhelyére, s elgondolta, hogyan fogja kiadni metszetekkel a Zrinyiánz-t. Már csak irodalmi terveket forgatott a fejében. […] Utazott, vagyis: soha többé állást! Igazi peregrinusként kelt útra: gyalog, batyuval a hátán. Nem Komárom felé. Ahhoz még nem gyűjtött elég lelki erőt. Ahogy majd a Lilla-kötet bevezető versébe beleírja: Már ugyan láthattam volna Lillát több izromba is: De mérget hogyan kóstolna önkényt a haldokló is. Csurgói szereplésének és búesúzásának összegezése – már Debrecenből – Festetics számára:…minekutánna hiába kergettem volna a szerencsét, melly szüntelen vagy került, vagy üldözött, hazajöttem s otthagytam Csurgót, és hogy poplicolaságomnak (közösségi érzésemnek), mellyről a világot még mind hiába próbáltam meggyőzni, legalább ott tanújelét hagyjam, még a fizetésemet sem vettem el, tudván a tractusnak (egyházmegyének) tagadhatatlan szegénységét, ötven mérfőldnyi útamnak nekiindultam, nem hozván egyebet Somogyból annál a megelégedésemnél, hogy ha nem gyarapítottam is, legalább jobban elszéledni nem hagytam azt a felette szükséges oskolát, s a velem azelőtt való esztendőbe méltatlanul bánt publicumnak jóval fizettem; ezzel a magános örömmel indultam haza és még két forinttal. Szigetvárott megnézte – mint a költő Zrínyi pályatársa az eposzírásban – a moséból átalakított templomot, ÚJBA OTTHON Hála, hála az egeknek! Végre már megnyughatom, Hogy a tiszai tereknek Levegőjét szíhatom. Ez volt az első versszak, amelyet hazafelé menet a Tiszántúlon leírt. Mikor örökre elhagyta Debrecent, valószínűleg nem gondolta, hogy négy teljes évig marad távol tőle. S hogy olyan sok hányódás után fog ráéhezni a hazai megnyugtató levegőre. A vers, a Visszajövetel az Alföldről, a Kazinczynak írt 1793-as trocheus-vers óta első próbája a lírai napló műfajának, amelyet majd a Lilla-kötet nyitóversével folytat. Hálátlan műfaj: nagyszerű versszakok, amelyek nem forrnak össze egységes kompozícióvá. Másutt is bőven valának Jó napjaim s uraim: De csak fűltek a hazának Szent tüzétől csontjaim. Túlnan a magyar Imzának Végéről útra kelek, S jöttem, amerre szívának A hazúlfúvó szelek. Érthető lokálpatriotizmussal dicséri szülötte főidét. De azért is javul közérzete, mihelyt átkel a Tiszán, mert megtapasztalta s megelégelte Somogyban a kérlelhetetlen társadalmi hierarchiát, az alárendeltséget, kiszolgáltatottságot. Ezt is a Visszajövetel-ben írja: Mert ma sok is a szállóhoz (szállóvendéghez) Holmi üres kompliment, fogjunk osztán a zokszóhoz, Ha vendég uram kiment. Csurgó környékén mindenki Festetics gróftól függött; az ö nyájas vagy kedvetlen szempillantása döntött el életet, jövőt. Itt is vannak urak. Kisebbek, mint a Dunántúlon, mégis a maguk urai. Fölsejlik a versben – egészen halványan – az Alföld sík vidékének apológiája az erdős- dombos-hegyes tájjal szemben, amiből Petőfi alkot majd hitvallást. … megláttam végre Azt az áldott Karcagot, Hol a kún a szép térségre Halmoz sok száz osztagot. Karcagi házigazdája, Varró Sándor, hű barátnak bizonyult. Nemcsak azzal, hogy vendégül látta, hanem azzal is, hogy megőrizte a neki írt verseket. Már 1794 karácsonyán kapott egy rímes játékot, mikor legátusként járt ott Csokonai: RHÉDEI LAJOS ARCKÉPE Hát öszveüt egy nagy rög a szánka-talppal, S a szánka a notár úr házának talpal. Előbb mint egy laptát, a szánról-felejtett, Azután leejtett, s a földön felejtett… De ha kérdik – ki volt – ki ezt írta Varró Úrnak, Így értse meg: egy szegény vers-varró… Minden vendégszeretet ellenére elérte Karcagon a jól ismert nyomorúság: nem kapott lovat, hogy tovább-kocsizhasson. Kénytelen volt megalkotni egy új verses műfajt, a lókérést. Ez már majdnem koldusvers, mint az igazi kóbor poéták rigmusai. ő azonban fanyar, ironikus paradoxonnak írja meg a témát, nemcsak Varróhoz, hanem aztán néhány év múlva Rhédei Lajoshoz is. Rhédei Lajos úrhoz – ebben a versben is nagyszerű részletek meglepetése várja a figyelmes olvasót. Mint például ez az álomjelenet: A sáfrúnyozott ég már gyengén pirula S a homály és álom egyaránt hígúla, Tisztább s igazándibb képecskék válának, Amellyek elméink körűi zsibongának, Már kezdtük, de gyengén, a terhet érezni, Melly a fél jött nappal szokott ránk érkezni: Midőn úgy képzettem a nyugvás ölében, Mintha lettem volna Tempe mezejében, S ott a téli estvék hosszas unalmában, Magánosságomnak nádas hajlékában Olvasnám vak sorsát az emberi fajnak, Ropogó lángjánál holmi száraz galynak. Május közepén érkezett haza Debrecenbe, anyja házához, a Kollégium oldalánál húzódó Darabos utcába. Próbáljuk elképzelni az előbbi álomkép helyébe valóságos lakóhelyét, magányosságának nádun hajlékát. Megvan a képe 1870-ből a kis háznak, fénykép után készült metszeten. 903-as számú ház volt akkor; magát? deszkakerítéssel, egyetlen alacsony ablakkal a gyepes-sáros utcára. Oromfalán a padlás ovális nyílása körül copf stílusú keret, alatta zsindelyes párkány – mindössze ennyi építészeti elem különbözteti meg az akkori tiszántúli falusi házaktól. Tudjuk, hogy a nagy debreceni tűz-* vész után 1802- ben ő építette újjá házukat, így az is lehet, hogy a homlokzat szerény ékítését ő maga gondolta el. Nádan házba szorult kozmopolitának mondta egyszer magát. A nádas ház – látjuk – igaz. De az is igaz, hogy elég szűken lakott itt édesanyjával. Sárváry Pál írja: „Midőn Csokonai téli időben fakéméllósből anyjával azonegy és nem igen tágas szobába vonulni kónytelenít -tetott, hogy az ő megháborítása nélkül anyja is látogatóit fogadhassa, ennek fennálló nagy ruhatartóját kiürítette. abba kis székét és asztalkáját helyezvén s ajtaját világosság okáért nyitva hagyván, ha abba beülhetett: az egész világtól elszigetelve tudta magát képzelni, teljes figyelemmel tudott olvasni, gondolkodni és írni.” Az utcai ablak mögé tehát odaképzelhetjük a világossághoz odaállított szekrényt, benne a szekrénybe szorult kozmopolitát. Kik voltak anyja látogatói? Szomszédasszonyok, akiknek talán recepteket,.. füveket is adott, félig-meddig kuruzslás módján folytatva férje mesterségét. A derekas műveltségű, civis jómódban felnőtt asszony az özvegységében és nagyobbik fia távollétében még inkább elszigetelődött a rangbeliektől, a tehetősektől, s azokkal került egy sorba, akik – hozzá hasonlóan – kosztos diákokat tartottak. A szfik hely. a szegényes berendezés, a látogatók csevegése – ez mind zavarhatta, nyomaszthatta. Pombv Márton leírja, hogyan képzelte, tervezte, s hogyan építette fel „poétái házát”, vagyis a maga ízlése szerint berendezett toldalékszobát. „Az ő anyjának voltak több szobái : de néki nem esett jól ezekben lakni. Hanem épített o úgyszólván maga tulajdon kezeivel s leikével egy szobácskát…” Sokszor elmondta barátainak: miképpen lesz az az öt lépésnyi poétái ház elrendelve? Micsodás eszközök lesznek abban? micsodás könyvek? Micsodás tékában? Millyen lesz az ajtó? a kandalló? hogy pipázunk az előtt? mi feljűlírás lesz azokon? Hol fog állani a Lilla képe? hogy dolgozik ő abban? kik lesznek ezen kin tempelbe bebocsátandó felkentek? micsoda kert lesz annak ablaka alatt? És micsoda virágok ebben? Minden új, minden szokatlan volt ekörül. Még alig volt félig-meddig készen, már hármónknak, négyeinknek traktát adott benne…” Árulkodóan előkelő és klasszicista ez a poétái tempel. Pozsonyi, keszthelyi, pesti enteriőrök, metszetekről ismert kandallók és könyvesszekrények emlékét tükrözik. De főképpen Kazinczy hatását, aki a bányácskai szerény udvarházat Széphalommá, szentéllyé költötte át. Mikor először találkoztak Kazinczy kiszabadulása után, neki is, mint minden látogatónak, meg kellett bámulnia azt az antik harmincfontos urnát mellyben szeretője leveleinek hamvát tartja, én amellyet a múzeumába való beléptekor az íróasztaláról felvévén, azonnal meacnókolt. Ezt a más: fajta világot óhajtotta meg, anyjának parasztosan egyszerű berendezkedése helyett. Bár teljesen nem készült el haláláig a maga múzeumával, 105 tételből álló, 312 forintra menő igen pontos költségjegyzékéből megtudunk róla egyet-másat. Például, hogy a falakat nemrég, méregzöld színűre festette, s hogy a kandallóra nicke-t, díszfülkét csináltatott. Urnát tervezett ide? Vagy címert? Két címer is kínálkozott: a nemesi címer, amelyet apja festett bele a kéziratos könyvébe, vagy poétái jelképe, amelyet pecsétnyomónak csináltatott meg: repülő galamb, felette csillag. A költői szobához, amely a telek belső részén épülhetett, szorosan hozzátartozott, a virágoskert –mint Domby Márton emlékezéséből kitűnik. Az persze nem lehetett sem klasszicista francia kert, sem angol művadon, de nem hasonlított a civis portáknak jószág járta udvarából szűken elkerített virágoskerthez sem. Olyan kert lehetett, amilyet ő ír le Fazekas Mihályhoz szóló versében: nemcsak poétái andalgásra alkalmas, hanem hajnali botanizálásra is. Állandó lakója volt a kertnek egy fülemüle, amelyet mikor egyszer versbe beírt, szükségesnek látta a jegyzetet: Ez a rózsalugas, ez a fülemüle… nem költeményes gondolat, hanem természet után van festve. Amit az emlékezésekből kivehetünk, hogy együtt lakása édesanyjával mindkettőjüknek okozott kényelmetlenséget, magától értődő. De nagyobb feszültség, összeütközés, ami a birtokos családokban megszokott volt, nem támadt közöttük. Nemcsak kegyeletes szöveg, amit édesanyja írt róla, halála után: „… amelly hívséges volt tanulásában, olly hívséggel igyekeztem szükségeit teljesíteni, amellyeket már kisded korában nagyon érezvén, vélem eggyé forrott szíve, igaz fiúi szeretettel viszonozta halála órájáig, soha meg nem szomorított, minden bajait csendesen hordozta, a' volt legnehezebb előtte, hogy én is véle együtt éreztem mindeneket.” Egypár esetről tudunk azért, amit zokon vehetett tőle édesanyja, ha később megbocsátotta is. Hajdúböszörménybe kilódulva egyszer április elején – írja Domby Márton – búcsúlevelet írt anyjának és barátainak, azzal, hogy mikorra ezt olvassák, ő már meghalt, főbe lőtte magát. ,,A debreceniek veszik a levelet és nagy sírások közt mennek ki rakással Böszörménybe, hogy legalább baráti utolsó kötelességüket eránta megtegyék. Csokonai pedig a legnagyobb kacagással áll elejékbe, hogy ineny-nyire elbolondította őket. Ha ő poéta nem lett volna, ezt semmi módon el nem lehetne neki engedni, hanem akkor első április volt – az anyja részéről pedig még úgy is nehezen.” Sárváry Pálnak is van egy anekdotája az anyaszomorító Csokonairól: „Kiindul anyja tudtával rövid járkálásra a várostól feljebb fél órányira eső Nagyerdőre. Minekelőtte odaérne, találkozik Pestre szekérrel induló jó esmerőjével. Az őtet útitársul hívja, ő minden gondolkodás nélkül felül a szekérre. Midőn már több mérföldeket elhaladt a várostól, akkor gondolkodik, hogy otthon maradt s az ő útjáról álmodni sem tudó anyjának izenni kellene, hogy rajta ne aggódjék.” Végre már megnyughatom – írta karcagi versében. Nem nyugodott meg. 1800 nyarán, pár hetes otthoni pihenő után megint útra kelt. Egy esküvői alkalom mozdította ki. Verset kellett írnia Borbély Gábor földbirtokos házasságkötésére. Miskolcon írta a vers, A szépség ereje a bajnoki szíven ajánlását, a menyasszonynak: Ami szép, hogyne tudná, mi a szép? s ki ítélhetné meg jobban a mások érzéseit, mint akik magok csupa érzékenyek ? Úgyis az asszony személlyel vele születik s a szerencsés nevelés által ingerlőbbé válik valamelly kellemetes bizarria, melly a poétákat férfitársaiktól megkülömbözteti. így tehát az érzékeny szépeknek tetszését is megnyerem: a természet maga szól énmellettem. Udvarol, finoman, nyilvánosan, gavallér módra. Bizarr elméletet fejteget a hölgyek és a poéták titkos lelki szövetségéről. Hasonló hangulatú irodalmi bókokat írt Borbély Gáborné barátnőjének, Darvas Annának, Puky István feleségének. De lehetséges, hogy komolyabb játékba mentek bele mindketten. Darvas Annához címezte kilenc versből álló szerelmes epigrammasorozatát. Meglehetősen felelőtlen műfaj, ilyen versikéket írtak akkoriban emlékkönyvekbe, cukorkák csomagolására, tortákra. Csokonai egyik epigrammája Darvas Anna quodlibet-lére készült. Ez pedig üveg alatt bekeretezett emlékgyűjtemény volt, melybe lepréselt virágtól és pillangótól szerelmes versig és strimfli-kötőig sokféle tárgyat belefoglaltak, ízléses elrendezésben: Mi a világ? ha képzelem, Egy nagy quodlibetnek lelem Az égi kék szőnyegen, Méllyben a sok csecsebecsét S annak kisebb-nagyobb bee/tél Nézi a bölcs hidegen. Holmi tündöklő dibdábot, A sors számára vett bábot Itt a Fátum elhinte: És elrakatta magával A játszi Harmóniával, Ki ollif szép tündér, mint te. Néhány, hasonlóan pihekönnyű hódoló versen kívüJ egyetlen írott, vallomását ismerjük Darvas Annáról, Borbély Gáboménak szóló leveléből. Az esküvői versre célozva írja: „A szépség ereje nemcsak a bajnoki szíven nagy, hanem a poétát is tisztelettel ragadja el az emberiség becsének éneklésére: sőt a legbőlcsebb Szókra tes áldozatot tett a gráciáknak. Három ilyen gráciákkal van a mi Alföldünknek is szerencséje dicsekedni: első a Tekintetes Asz-szony, azután Darvas Nanette, a harmadikat szabad legyen ki nem neveznem, hogy ki- ki magára, érthesse…” Valószínű, hogy Darvas Annához, Nanéthoz szól a Dorottya grimaszoK ajánlása: És te, Nanét! tőlem szívességgel vedd el, Ha munkámnak becset szerzek szép neveddel: Legalább ha könyvem végig nem olvasod, Megpróbálhasd rajta frizérozó vasod. Beugrik képzeletünkbe a jelenet: a bizalmas családi barát teszi a szépet, míg a hölgy a frizuráját loknizza. A Dorottya idevágó jegyzete bizonyítja, hogy itt (vagy máshol) szemügyre vette ezt a műveletet: A frizérozó vasat, mint sok olvasó nálam is jobban tudja, elébb holmi hányt-vetett papíroson próbálják meg, hogy nem éget-é nagyon. Ezek a lenge enyelgések sem perdöntők. De nem is volna helyénvaló azt kutatni,, , történt-e köztük valami ?'' Későbbi adatok arról szólnak, hogy Puky István házassága nem volt boldog. Erre már Csokonainak írt leveleiben is fölfedezhetünk célzásokat. De a költőnek mindketten hűséges barátai maradtak élete végéig. Az 1800-as és 1801-es év fordulóján új tervek ragadják el képzeletét. December 15-én előfizetést hirdet, rövid, vízkeresztig tartó határidővel, három új kötetére. A felsorolt művek nagyobb része fordítás: a Oeorgicon, Popé: Az elrablóit hajfürt, Wieland: Gráciák, Kleist: A tavasz, de ott van a Békaegérharc, Blumaner módja szerint, meg-jobbítva, a Dorottya meg ódák, dalok, epigrammák, levelek. Szépen gyűltek az előfizetők, Debrecenből 183, Patakról 108, s várta még a pápai, komáromi, pesti jelentkezőket. A számvetés, amelyet az első előfizetési ívek beérkezése után tett, igen szép képet mutatott, ötszáz példányt kinyomtatnak hetven forintért a tízíves kötetből. Ha egyforintjával eladja, az ajándékkötetek, csomagolás, postadíj leszámításával is martul háromszáz forint nyeresége, s nyomathatja mindjárt a másik kötetet. De miből kezdi el a nyomtatást? Megint olyan szegény és rongyos, mint Csurgón. Most Nagy Gábortól kér kölcsönt, a megszorult ember mesterkélten könnyed modorában: Hanem, barátom! egy csomó ruhát készíttetvén 20 forint kellene, küldd el egy pecsétes levélbe ezen becsületei) sijedertől: mihelyt Asszonyvásárra kimegyek, azonnal visz- szaadoin. Ha. egy 25forintos bankó cédulát zársz pecséted alá, azt sem bánom, az 5 forintjából majd egy csizmái állíttatok. Kérlek, barátom! most ne hagyj el szükségemben. Mihelyt Asszony vásárra kimegyek – ez azt jelenti. hogy Fráter István birtokos (Madách feleségének rokonsága) vállalta a nyomtatási költségeket. Abból, – gondolta – meggazdálkodhatja a ruhára-, csizmára valót. Fráter ígéretéből csak annyi teljesedett, hogy egyszeregyszer küldött kisebb összegeket. A másik pártfogó, akiben reménykedhetett egy ideig: a keszthelyi gróf. Hazaérkezése után hallotta – nem tudjuk, kitől –, hogy Festetics hajlandó volna kinyomatni a Doroftyá-t. Ennek kéziratos másolata – mint az Kőbeszéd is tudjuk – több példányban forgott a somogyi uraknál. Csokonai megijedt ettől az ajánlattól:…midőn ennek belső mivoltát el gondolám, meghunyászkodtam, és elgondolám, hogy illy csekély tárgyú s készűletű munkámnak lehetett éppen szerencséje a Nagyságod gráciájához. Le éppen nem beszéli n Dorottyá-ról, de pártfogásra ajánlja mellé, vagy helyette Georgicon-fordítánÁt, mert nem akar komolytalan költőként megjelenni. Különben is voltak rossz tapasztalatai a gróf hiányos humorérzékéről. Azt is közli büszkén, hogy az új esztendőben né-melly nagylelkű pártfogók által kiindul a magyar világra több munkája. Ennyi a levél gyakorlati mondanivalója. J)e úgy érzi. hogy Festeticcsel még rendbe hozni való dolgai vannak. Most már, hogy kikerült kegyúri hatásköréből, független költőként beszélhet vele, és hódolhat neki. Itt következik a már idézett összegezése az eljövetelének, majd egy lírai vallomás, amelyből a gróf talán jobban megértheti, milyen ember ő: Itt a magánosságba eltemetve élek magamnak, hazámnak és az én szokott stúdiwnimnuk, olvasgatván –fordítván – elmélkedvén: az irigy fel nem talál ősi r.ádfedelem között s a bigottnak sziszergései könyveim közé bé nem hallanak. Érzem, hogy ez másoktól nem esmért csendességbe lelkem is, melly a szerencse hányásai között törpévé lett, óriásodni kezd… Merész szavak, akárkinek írná is. Festeticshez intézve még sértőek is, hiszen éppen az ő hatalma alatt éreztették vele leginkább, hogy törpe, senki. Szó sincs arról, hogy megbánta volna, amit eddig leírt, viszont egy retorikus fordulattal (De hova ragadsz, hova, édes érzése az életnek…?) átcsap a túlzó hódolatba, az értelem misztériumát, a közjó oltárának tömjénfüstjét zengi fennkölt prózában:…az én lelkem elragadtatva repül ki belőlem s hálasóhajokká válván, e füstök, e hangok, ez érdemek felhőiben elenyészik és én… – mit tudjak tenni?… ? elhallgatok. Ezzel fejezi be levelét a címzett legkisebb szolgája. Túl magasra csigázta a hódolatot. S taktikája sem vált be, mert ettől fogva a Dorottya kiadásáról nem esik szó, viszont a Georgicon kiadása is megfeneklik. A gróf válasza egyszerűen csak óvatos: „Tiszteletes Rájnis úr… a Georgicát is kiadja: és így tartani lehet attól. nehogy a külömbféie kiadásokból valamelly konfúzió eredjen – úgy gondolám, jó volna ezen dicséretes szándékot későbbre halasztani.” (Igaz, hogy Rájnis József már hozzáfogott akkor a Georgica fordításához, de csak tíz év múlva fejezte be, hálából, amiért a keszthelyi Georgicon igazgatójának hívták meg.) Ha Csokonai bízik abban, hogy az ő munkája jobb, mint a többi Vergilius-fordítóé – írja Festetics –, küldje el neki. Ha „a Minerva költeményjei megvizsgálóinak” is tetszik, ki fogja nyomatni. Bízott benne. Pedig ha sor került volna egyáltalán arra, hogy megbírálják, valószínűleg rossz véleményt adtak volna nem hexameteres, hanem hosszú soros, rímes fordításáról. Ebbe a mezőgazdasági oktatókölteménybe sok elevenséget, ízes népi kifejezést csempészett bele. Tudta ő a klasszikusok fordításának „fentebb stíljét” is. De a Georgicon-t a földműveseknek szánta, a jobb gazdálkodás vezérkönyvének. A fiatal szőlőhajtás nála az ég felé nyomul virgonc erőbe, O néki tágított gyeplővel vágtat a levegőbe. A tavaszt és a teremtés tavaszát így dicsőíti a fordítása: Szülhetnék az áldott mező, gyenge nedvvel van tele, Felbizgatja pezsgő méhét Zefir olvasztó szele, Ö az ifjú napra a füvek biztosan kacsingatnak, S a koszolódó alszéltől a szőllők nem tarthatnak. A tátos felszéltől kotrott záportól sem ijjednek, Hanem gyöngyökkel bimbóznak s leveli kikeshednek. Gondolnám, hogy a felserdűlt világ szopós korába Nem folydogáltak a napok más rendbe és formába. Tavasz volt akkor, és a nagy világ tavaszlott maga, Ö deret horkantó szusszával Eurus ki nem báliaga. Mihelyt a legelső napfényt a barmok szippantottuk, Ö a vasra ütött legények fejeket feltartották A kopogó parlag közzul, és megszállottak magok A vadállatok az erdőt, a mennyet a csillagok. Olyan biztosan számított a sikerre, hogy gyorsan megírta a könyv elé nyomtatandó ajánlólevelet, h azzal küldött el fordításából egy részt mintának. A gróf azt felelte: ha neki teljes művet ígérnek, ne csak a negyedrészét küldjék. S a fordítást és az ajánlást ezzel irattárba tétette. Csokonai még két levelet írt neki, de azokra már nem is válaszolt, mindjárt küldte őket az irattárba. Ízek szerint meg sem nézte Keszthelyen senki a fordítást. Kazinczy azonban másképp tudta: rossz véleményt mondtak róla, s Csokonai erre elégette a harmadik és negyedik könyvet. Érdekes, hogy ma is csak az első kettőt ismerjük, meg a harmadikból néhány sort. Annyi bizonyos, hogy Festetics végleg megvonta támogatását. Csokonai az ő szemében tovább is az az éhenkórász tanító maradt, aki rongyos öltözetből bolondoskodott Csurgón a diákjaival. Csak 1818-ban, a keszthelyi Helikonünnepen adta meg emlékének az elkésett tiszteletet. 1801 tavaszán kedvé támadt, hogy megszegje az örökös triumvirátusság fogadalmát. Hírt kapott Bécsből – a sárospataki tanárok révén –, hogy a Magyar Hírmondó munkatársat keres. Mint előbb már annyiszor, most is beleéli magát az új szerepbe, s úgy teszi fel levelében a kérdésekot, mintha már hamarosan utazhatna is, elfoglalni az új állást: Hogy fizeti nékem (a Nyelvművelő Társaság) a tudósító levélben-kitett summát, úgy-e mint saláriumot? vagy pedig a jövedelmen osztozván? Azon Társaság vélem együtt dolgozik-e? vagy – az újságok készítése éppen az én departeinentem lesz? Ajánlkozó levelében, melynek fogalmazványát ügyvéd barátjával. Nagy Gáborral elolvastatta, pontokba foglalt jellemzést ad önmagáról, tudásáról, sokféle érdeklődéséről: 1. A deák nyelvben lévő tehetségein, minthogy fő gyönyörűséget a római klasszikusok olvasásában találok, felhat szinte aliteraturáig, hozzájárulván a beszédben és levélírásban való könnyítség. 2. A német nyelvben értem a könyveket, sőt ezekből poétái fordításokat is tettem, de beszélni és levelezni, kivált tudóssal és karakterizátus emberrel nem tudok. Úgy de egy esztendeig való bécsi lakás talám helyre fogja ütni ezt a. fogyatkozásomat. 3. A francia n'yelv értésében középszerű vagyok, de az ezen a nyelven való literatúrához legjobban vonszó tüzem sebes előmenetellel már magamat is bíztatni (kezd). 4. Olaszul igen jól értek. 5. A magyar nyelvbén lévő tehetségemet debreceni születésein és huszonkét esztendős koromig való felnevelkedésem, öt esztendeig tartott utazásim és tapasztálásim az egész magyar hazába (kivévén azon részeit, ahol nem magyarok laknak), nyomtatott és még kézírásba lévő munkáim, literatúrai szüntelen való olvasásom, levelezésem és gyakorlásim meglehetősen emelték. 6. A stilisztika, história, utazások, politika és geográfia, a természeti históriával együtt négy esztendőktől fogva egyedül való foglalatosságom. Végül egy Rousseau – idézettel mutatja be jellemét, amelynek fő vonásai, ahogy írja: csendesen élni való vágyásom, közönséges-lelkűségem, hazámhoz való tiszteletem és a nemzet s a szelíd tudományok eránt való tüzes buzgóságom… Mindezt nyugodt lélekkel leírhatta, s igazolhatta műveinek sokaságával. Levelére majdnem fél év múlva, 1801. júliusban feleltek – „igen igen bokrosok a mi elfoglaltságaink” – azzal, hogy az állást már betöltötték, de csak írjon Debrecenből az újságba; a lapot pedig máris küldeni kezdik, ingyen. MÁRTON JÓZSEF A levél Márton József keze írása, de aláírása ez: „a Magyar Hírmondó írói.” ő is így címezte ajánlkozó levelét . Ebben pedig az az érdekes, hogy éppen Márton Józsefnek már korábban írt n név szerint, barátibb hangon. Arra is hivatkozott 1801. márciusi levelében, hogy régi, kollégiumi barátságukat a múlt ősszel megújították, s ígéretet kapott tőle irodalmi terveinek támogatására. Ha az áilást nem kapta is meg, s személyesen nem találkoztak is ezután, Mártonnal tartós irodalmi szövetségre lépett. Csokonai, természetesen, művei kiadását kérte – Fráter István számlájára, akkori reményei szerint. Viszonzásul ritkább, régi, kevéssé gyakorlott, nyomtatásban esméretlen és mesterszavakat gyűjtött Márton készülő szótárához. Sajnos, azok a levelek, amelyeket Mártonnak küldött, elvesztek Bécsben; egyetlen ismert levele itthon eltett s így megmaradt fogalmazvány. De Márton szótárait és Csokonai műveinek szövegét összehasonlítva meg lehetne találni azokat a szavakat, amelyeket Bécsbe küldött. Különösen azoknál a szavaknál számolhatunk ezzel, amelyek kettőjüknél fordulnak elő először. Ebbe az egyetlen megmaradt levelébe foglalta bele legmegindítóbb vallomását, életének utolsó szakaszára kialakított, keserűségében is tevékeny, alkotó életfilozófiáját : Édes barátom! távol vagyok mind a gazdagodás vízkórságától, mind attól, hogy fennen szerencsézést kívánjak játszani a világon; és csak mitnkácskáimnak ezt az egy kiadását (amelly mind hajdani vikkándozó piámimim által szerzett aprólékos adósságimra, mind írásininak elébb-tovább hányattatásira nézve szükséges) régbe vihessem, nem fogja többé még csak munkámat is látni ez az egy részről irigy és szőrszálhasogató, s amellett korhely időszakasz! más részről a Hélvetius baglyát realizáló, obskumnt és üldözni szerető világ. Ha írok is, aminthogy már én anélkül nem tarthatom fenn lételemet, írok a boldogabb maradéknak, írok a XX. vagy XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem. – Teszek úgy, mint Bessenyei György, ama mind rendre, mind érdemre első magyar literáturunk, akiről a dolog esmérői nem tudják meghatározni, akkor vólt-é nagyobb, mikor Bécsben a becsületnek s hazafiúságnak közpiacán tündökölt, vagy most, midőn Bakonyszegen a mi horizonunk elsetétedését úgy nézi, mint a földünk golyóbissá alá fordult, de azért teremteni meg nem szűnő nap. A Biharba visszavonult egykori testőrt, a magyar irodalom új korszakának elindítóját akkor már elfelejtették, vagy ha tudtak róla, megmosolyogták. Csokonai ráérez kettőjük sorsának párhuzamára és ellentétére, ő is szülőföldjére húzódott. Kalandozásai a nagyvilágban szerényebbek voltak, de ugyanúgy kudarccal végződtek. Most azonban talán ő jut el Bécsbe, hogy ott szolgálja nyelvünket, irodalmunkat. Tavasszal Nagyváradra megy, fürdőre, reumáját gyógyítani. S ha már itt van, szerencsét próbál Várad új püspökénél, Kondé Miklósnál. Hátha igazi gazdag és bőkezű pártfogóra lelne benne, akár a Zrínyiász, akár a maga művei kiadásához. Verset ír a püspökszentelés- ről. Amivel 1795-ös védekező iratában fenyegetőzött -felszűli Eger vagy Kalocsa –, abból most valamennyit teljesít. A hitehagyást, azt nem, csupán egyházi vers, egyetlen ilyen verse, írását. Hogy ez nehezen megy neki, azt beleírja a versbe: De gyarló lantom csak zörgött Pengető újjom alatt, Húrja aléltan nyöszörgőit, Hol szakadt, hol leszaladt. Igaz, hogy ez csak az alkalmi poézis szerénykedő formulája, de azért lehet benne valami. Mert nem is az volt a kemény lecke, hogy a pápista terminológiát használja, hanem hogy Kondét dicsérje, a haza oszlopának, uz eklézsia őrző angyalának titulálja. Mert ez a Kondé híres népnyúzó volt. Éppen a debreceni diákköltészet örökítette meg a nevét, mégpedig Csokonai-parafrázissal: Ö volt a kegyetlen Hái'pia magzatja, Ama kígyófejű Medúzának fattya, Az a mérges anya, mihelyt őt kitette, A fösvénység mindjárt ott termett mellette, Hevenyébe ezt a nevet adta néki: Kondé, Azaz: rejts e], mert ez azt teszi, hogy conde. Bezzeg el is rejté kincsét ládájába, De tán az áert is kérte árendába. Nem lehetetlen, hogy Fazekas Mihály .szándékos iuger-kedésbó'l, a püspökszentelési versre célozva emlegette Csokonaihoz írt névnapi versében, hogy borát, amivel megkínálja, a „fökl-benyelte Kondé” dézsmálta. Az bizonyos, hogy püspöki támogatást nem kapott. De a versnek hasznát vette később; a templomi jelenetet furfangosán átértelmezte egy Pesten látott katonai parádé leírásává. Már a Kondé-változathoz ezt a jegyzetet írta: Itt a muzsikaszerszámok természeti hangját akartam követni x a magyar nyelv harmonikusságai mer/mutatni. Pedig ott még csak szerényen próbálgatta azt, amit aztán a katonazenekar megszólaltatásában utolérhetetlen tökéletességre vitt: …a trombita tűri reze tördelt Hangra ropog, közzé zendűlnek az erdei kürtök, S a buta rézdobokon fa botok repedeztetik a bőr. Sír a lágy klarinét, dobog a dobok apja gorombán, S a csörgők nesze közt fenekét veri, döngeti tölgygomb. Akkordéi öblös hangon a tompa fagófnak Réznyaka. Most egyedül ábrándozik egy vagy két hang, Majd pedig egybezavarva zsibonganak s a megeresztett Trombita-dob-sípszó harsog, kopog, énekel, ordít, S a csengő tányért némitja a tábori tambur. 18Ü1 áprilisában meghalt Földi János, az az ember, akivel – bonyodalmas személyes kapcsolatuk ellenére -mindvégig teljes szellemi harmóniában működtek. Számtalan gondolatot, ösztönzést köszönhetett neki. Verstani, esztétikai, nyelvi, természettudományos nézeteinek legfőbb formálója Földi volt. Ezt csak közvetve állapíthatjuk meg, írásaikat összehasonlítva, inert beszélgetéseikről egyikük sem hagyott feljegyzést. Irodalmi levelezést nem folytattak azokban az években, amikor Csokonai távol élt Debrecentől. Kegyetlen, különleges levél maradt fenn, Földi aprólékos bírálata Blumauer: Óda az árnyék-székhez fordításáról. A verset tréfás ötlettel patikaszor- csomagolásban küldte el Csokonai, szerelemgerjesztő pilulát jelentő latin felirattal. A válaszlevél bevezető sorai alapján jól elképzelhetjük a munkamódszerét annak a debreceni füvész-nyelvész körnek, amelynek kettőjükön kívül Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel lelkész volt a beltagja. A csomag ugyanis a kéziraton kívül különleges zamat ú körtét is tartalmazott: ennek oltóágát kéri Földi, a pándi meggynek és a gilvának (gombaféle) viszont az eredete felől érdeklődik. Régi panasz volt – Csokonai és Kármán is írt róla –, hogy u tudományokban elszakad a név a lényegtől, a terminológia a valóságtól, ők áthidalták ezt a szakadékot. Gyakorlati gazdák és képzett botanikusok is voltak; gyűjtötték a népi növényneveket, de kritizálták is; új neveket alkottak, ha a használatos név nem felelt meg kettős – esztétikai és botanikai – igényeiknek. Munkájuknak ezt a sajátos egységét Földi emlékére írt epigrammájában így jellemezte egyetemesebb érvénnyel: Boldoy lélek az olly, amelye egyszinte tehetnek A bölcseknek erős filozáfaláni szikárrá És a szépt adományok alélt inyerleti lággyá. Az erős a francia materialista filozófia jelzője volt. Páratlan a kifejező erő, amellyel a bölcselet szikárságát és a művészetek szecessziós hatású alélt inyerleti-t szembeállítja. Földit sirató, illetőleg az élők hálátlanságán háborgó alkaioszi ódájának csírája ez a mondat volt (Festetics Györgynek szóló levélben, nem sokkal a temetés után): …hogy nemzetéhez való szerelme emésztette meg, méltán mondhatni. Ebből a mondatból támadt a kezdő strófa: Meykönnyezetlen kell hamuhodni hát Ákászod alján, Földi! teneked is? Óh, néked in, kit dűlt hazádért Sustorogó tüzed onta egybe. Kazinczy rossz hangzásúnak, ódába nem illőnek tartotta a negyedik sort. Fazekas Mihály viszont ezért a versért nevezte Csokonait „hazánk Homéruszá”-nak. Az utolsó versszakok azt gyaníttatják, hogy későbbi hajdúhadházi látogatásakor látta a bogáccsal benőtt gondozatlan sírt, s ez volt az óda megalkotását elindító élménye. Te tiszta polgár, víg, egyenes barát, Mély túdamányú, tiszta eszü valál; Hempélyge roppant lélek apró Tested erébe, nemes barátom! Mégis becsetlen puszta bogács fedi Hadház homokján szent tetemid helyét, Még sincs, ki lantján a Dunának így keseregne: Kimúla Földi. Nincsen! – De nyugodj e ligetek megett, Nyugodj, dicső test: énvelem is csak így Bánik hazám, bár drága vérem Érte foly, érte fogy, érte hűl meg. Lesz még az a kor, mellybe felettem is Egy hív magyarnak lantja zokogni fog, S ezt mondja népünk: Óh, miért nem éltek ez emberi századunkban. Ez a makacsul ismételt apellálás a jövőre, ez adta Adynak az apropót a Vitéz Mihály ébresztésé-ve. De a Földi-ódán kívül számos Csokonai mű kifejezéseit, szó-fűzéseit beleszerkesztette versébe. A Földinek szánt harmadik vers, bár töredék, de különleges mestermunka; mint ennek az utolsó, szűk termésű korszakának csaknem mindegyik alkotása. Imitt-amott felröppent már ő verseiben rövidebb légi útra. Most már űrrepülésre merészkedik – egyelőre még csak elhunyt barátja képében, akinek Linné mutogatja meg, milyennek látszik onnan felülről a földgolyó: Egy nagy öregbítő csövet adván nékie, így szól: „Látod-e, melly kicsiny itt a főid, félrésze vizekkel Befoglalva setét zöldes, félrésze világos, Ö mint félérésű citrom, hintáivá tulajdon Terhe nyomásától, elég-nagy” Ez a gyönyörű kép – akár tudatosan, akár öntudatlanul – újjáéledt József Attila versében: „A semmi ágán ül szívem”. A fennkölt emlékvers azonban groteszk fordulattal fejeződik be, illetve ennél a fordulatnál szakad félbe, mint töredék: Linné a távcsövet megfordítja Földi kezében, s egy bolhát nézet meg így vele. De éppen ez teszi teljessé a látványok ellentétét, mert míg a föld hatalmas golyója félérésű citrommá zsugorodik, a mikroszkóppá változott távcsőben apokaliptikus kép tárul fel: … im a végetlen üregben, Földi hazád mértéketlen nagy tengelye végén Tagos gőzgömböt, hóbérceket, öszvetolúló Tengereket sok ezer mérfőldnyire mint hemperget. Látsz-e amott egy rettenetes csudaállatot ? ímé, Mint amaz egyszarvú fenevad, mérgébe kietlen Lábaival tombol, szemeit borzasztja dühösség. Mint mérsékli kemény szarvát fenyegetve, hogy azzal Vagy tölgyfát, vagy vén, jegenyét csapjon le derékba. Gondolod-é, mi ez a behemót? – Egy lyánka kezéből Kisded teste miatt kicsuszamlott két-napi bolha. Itt is a természettudomány és a költészet egybekapcsolása a tét. Amit külön-külön már többször megverselt, ~a mikroszkopikus tündérvilágot és a térkép távlatainak áttekintését, itt fogja össze mulatságos, de elgondolkoztató paradoxonba. Más költő emlékét talán sérthetné ez a tónus, a természettudós Földi Jánosét nem. Ezt az űrutazást egymagában nem merném madáchinak minősíteni. De ugyancsak ebben az időszakban készült ars poeticája: Az ember, a poézis első tárgya, döbbenetesen egybevág a Tragédia űrjelenetével. Madáchnál A föld szelleme és Csokonainál a levegői hang annyira egy nyomon beszélnek, hogy nehezen hihetjük, Madách ne gondolt volna erre a versre. Csokonainak költői tehetsége a felröpítő erő. Égi kalandjára az Alföldről indul, Debrecenből: Ollykor hevítvén lelkemet is belől Új képzetesek s büszke vetélkedés, Lantot ragadtam, s a lapályos Dácia tármezején danolván A földnek aljáról felemelkedem; A felleg elnyelt, mennyei képzetim Mint a habok felfogtak, s úsztam Gondolatim csuda tengerében. „Merész halandó! lelkesedett iszap!” Így zenge hozzám egy levegői hang, „Szentségtelen létedre nem félsz Angyali pitvarokat tapodni? Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek Szavára mozgasz? s végre mivé leszel? Míg ezt ki nem vizsgálod, addig Por vagy, az is leszel.” E szavára Mint lenge párák éjjeli csillaga, A tágas éther mennyezetén alól Sebes bukással főidre hullván, Csak csupa por, hamu lett belőlem. Ez a befejezés paradox, szinte már szofisztikus, de rejtélyességével misztikus hatású is. A Hang filozófiai kérdések megfejtésére szólítja fel: ezzel kap majd jogot, hogy az angyali pitvarokban otthonos lehessen. Addig csak por és hamu – filozofáló por és hamu. De az utolsó kérdésre: s végre mivé leszel? – ugyanez a válasz: por és hamu. Hitegeti hát a hang, hiszen a feladott kérdések megoldása egyenlő annak belátásával, hogy belőle is por és hamu lesz. Ezt viszont máris kimondja a hang, mégpedig mágusi erővel, mert a költő, mint elporló meteor,, tüstént lehull az űrből. Ehhez a feszesen összeszerkesztett öt versszakhoz érdekesen illeszkedik az első három. Megtagadja ezekben korábbi ars poeticáját, A vidám természetűpoétá-t, amely elutasította Shakespear akónitos fűzérét (mérges növényekből font koszorúját), a tragédiát, a vadságot, s eljegyezte magát a virágos, szerelmes költészettel. Itt viszont arról vall, hogy mindent befogadott, zsengére nyíló napjaiban, az Álbion barlangjait és a német erdők bérceit is kedvére bejárta. Mit mond ezek után az űrutazással? Azt, hogy fiatalkori mohó költői harácsolása után most vált eredeti költővé, aki buszkén vetélkedhet eddigi bálványképeivel. Ez pedig kétségtelenül helyes megállapítás; az irodalomtörténet sem mondhat egyebet. KAZINCZY BŰVKÖKÉBEN A Pályáin emlékezetében így írta le Kazinczy a fogsága utáni első találkozásukat: „Puky István úr a pataki examen alatt megtudá itthoniétemet, s a nála hónapok olta lakó Csokonaival július 14-én kijőve hozzám. Ismertem volt mindkettejeket, s örvendék látásoknak. De Csokonai az 1796-i diétán nagyon nem jó fényben mutatá magát. Megjelent ott, nem mint Pindar a görögök játékain, hanem mint nemfejér arcú hegedűseink, kiknek kedves, amit úgy nyernek. Nekem balul vevék csudálói, hogy ítéletemet diétái Múzsája s egyéb dolgozásai felől, melyeket neveken nevezni is kín, kimondottam, de arról nem tehetek. Aki azokat nem nézi mázolásoknak, szennyeknek, sőt fertelmeknek, vegye elő Gerson du Matheureux-jét, Crimen raptum-t és még azt is, ami nem ezek számába tartozik, s vádoljon ha mer.” Jó húsz évvel Csokonai halála után írja ezt Kazinczy, messze túl a csudálókkal folytatott vitáin. De ha mindezt leszámítjuk, akkor arra jutunk, hogy már első új találkozásuk sem folyhatott le a fesztelen örvendezós hangulatában. Csokonai már 1795 előtt is renitens tanítványnak mutatkozott, „kevés jelét adta megtérésének” Kazinczy bíráló, irányító szavaira. A hat év folyamán pedig, amíg nem találkozhattak, a maga útját járta, vagy olyan írók társaságában forgott – Pálóczi Horváth, Édes Gergely, Mátyási József, Dugonics András –, akikről rossz vagy a legrosszabb véleménye volt Kazinczy-nak. Nem valószínű, hogy a találkozásukig szabadon töltött két hét alatt alkalma volt elolvasni a Diétái Magyar Múzsá-t. De lehet, hogy már előbb megkapta odabenn, vagy ha Csokonai vitt belőle, belenézett, átlapozta. A kollégiumi pörről például tudott már, de azért tüzetesen elkérdezte, hogy volt. Ám ha semmit sem tudott volna is viselt dolgairól, eleget beszélgettek ahhoz, hogy ellentétek bukkanjanak elő, jelentéktelen és súlyos kérdésekben egyaránt. Csokonai kettős tisztelettel ment Regmecre 1801. július 17-én, hogy mesterét, az eszmékért megszenvedett hazafit meglássa. Az átnyújtott versben Kazinczyt szabadkőműves nevén Orpheusnak, önmagát Eu-molpusnak, a tanítványnak nevezte. Az Orpheus névhez az alvilág őrebeitől való megszabadulást kapcsolta, s az isteni lant bűvös hangját: örültek a folyamatok, örült minden - part és sziget, örült hegy, völgy, mező, liget, örültek a vadállatok… Tökéletesen eltalálta a hangot. De Kazinczy szemében ez csak azt igazolta, hogy „Csokonai… mindent ada, amit tőle kívántak, s mindjárt adá, mihelyt kívánák”. (Ez is késői fogalmazás.) És hogyan látta őt Csokonai? Semmit sem változott; teste, elméje s kedve azon friss, azon ép, melly volt fogsága előtt – egyedül azt vettem észre benne, hogy beszédét nem teszi olly folytába; de ezt a töredezését ki csudáihatja hat és fél esztendőt tartott magánossága után?… Elbeszélte rabságába történt dolgait rövideden; megsiratta Dr. Földit… S, ami jóleshetett Csokonainak, azt mondta: Kár, hogy Debrecenben a zseniket elnyomni gyönyörködnek. Egy évre rá – 1802 májusában –, közelebb kerültök egymáshoz. Veszedelmes közelségbe. Ugyanabba az asszonyba szerettek bele. A nagyváradi fürdőben kúrálták magukat, mikor megjelent ott egy furcsa házaspár. Sárosy András, félhalott hadirokkant, és húszévesnél fiatalabb, a kortársak egybehangzó véleménye szerint gyönyörű felesége: Ilosvay Krisztina. Az asszony lelkesedett az írókért. Minden íróért, ő maga is fordított németből. Mihelyt megismerkedett a fürdőben Kazinczyval és Csokonaival, rögtön Batsányiról kezdett lelkesen beszélni, akit már régebbről ismert, s aki a három költő közül a legszebb férfi volt. Itt, Váradon Kazinczy került közelebb a fiatalasszony szívéhez. El is határozta, hogy megvárja a férj halálát, s Krisztinát feleségül veszi. Az asszony Csokonaival is flörtölt, s természetes, hogy féltékeny vetélkedés kezdődött kettőjük közt. Kazinczy két évig végzetesen szerelmes volt Krisztinába, s szakításuk után, házasember korában még mindig kínosan magyarázkodott, mikor róla szó került: „…sajnálom két esztendőm elvesztőt, és hogy míg megnyíltak szemeim, olly gubó rollt (ostoba szerepet) játszódtam… Megszűnni valakit szeretni nem vétek: az sem vétek, hogy a nyújtott jobb el nem fogadtatik : de bosszúra vetemedni, s ollyakat cselekedni, mint a Csokonaival való kocsikázásban cselekedtünk, már az ollyas dolog, hogy aki azt el tudja követni, a Missver-standniss-ben (félreértésben) nem kereshet vigasztalást”. Értsd: Csokonaival enyelgett Krisztina a kocsiban, hogy Kazinczyt bosszantsa. Öt választotta „bosszú-hím”-nek. Csokonainak közvetlen nyilatkozatát nem ismerjük Krisztináról. Az a levele, amelyet Kultsár Istvánnak írt a váradi fürdőzésről, elveszett, de tudjuk, hogy 1802 őszén Debrecenben többször találkoztak. S nagyon valószínű, hogy őróla írta két versét: az Eurydicéhez címűt – amelyet aztán a Lilla-kötetbe vett be, A bátortalan szerelmes címmel – és Az éjnek istenihez címűt. Nagy Gábor írja, hogy 1802-ben szeptemberi estén őnála írta Csokonai extempore, vagyis rögtönözve ezt a két verset. Szerencsés véletlen, hogy az egyiknek ez a Nagy Gábornál rögtönzött fogalmazványa meg is maradt, eredeti javításokkal. A kéziratból, a leírt, majd áthúzott s a vers más helyére újra beírt szavakból szinte másodpercre rekonstruálni lehetne versalkotásának rohanó tempóját. Más fogalmazványaiban is, akárcsak itt, két okból húz át szavakat: vagy azért, mert a leírt szó nem tetszik, vagy azért, mert jó, de későbbre hagyja, jobb helyre (mint itt a villám szót). Íme, A bátortalan szerelmes egy részének ősszövege (a kihúzott szavakat zárójelbe téve): EURYDICHHEZ Remény s kétség között hánykódva epesztem (Cél nélkül forgó agyamat) Édes kínok közt magamat, Most feltalálom, majd elvesztem Eurydicét s nyugalmamat. Ha látom őtet, felhevűlnek Rabbá esett érzéseim; Ha eltávozik, hanyatt dűlnek (Félig épült) Tornyodzó reménységeim. (Életadó tekintetének) Imádandó kegyes képének Mindennap temjénezhetek, De egy (szerelmes) nyájas kis Istennének Tekintetére reszketek. Lelke kegyes: (de haragjától) de negédjétől (Mint a villámtól dörgéstől, rettegek) ójjátok (nagy) irgalmán Egek! (Szava) Szája nyájas, de egy Sem.-je.t6l Mint a (villámtól) haláltól, rettegek. Szeme mint élet csillagzatja (Új napok) Boldog napra hív engemei, Mégis mint a villám meghatja És öszverázza szívemet. Szokása volt, hogy más nevet adott szerelmeinek. De Krisztinának – ha sejtésünk helyes – miért éppen az Eurydicét választotta? Mert Kazinczy, a szabadkőműves Orpheus versengett vele az asszonyért? Vagy ezúttal magát érezte Orpheusnak, aki énekével ki csalogathat] a Eurydicét a méltatlan házasság alvilágából, poklából? Lehet, hogy a Végbúcsú Rózsitól című versnek is Krisztina-Eurydice a címzettje. 1803 előtt semmi nyoma a versnek, mégis belekerült a Lilla kötet kompozíciójába. Az utolsó szerencsétlenség címmel. Olyan vad gyötrelmeket, amilyenekről a vers tanúskodik, sem Lilla emléke, sem az akkor már özvegy Földiné nem okozhatott neki: Velőt szívó lángjaimtól Fejem nehéz, zúg, szorul; Bennrekedt indúlatimtól Szívem dobog, menyem fúl… Még meggondolkoztatóbb az alku a halállal: Ládd, mindháhnan búval élünk, Végy el egyet, tégy jól vélünk, Akár én, akár más lesz; Jobb, hogy egy, mint három vész. Jobb, hogy engemet választol. Ki legroncsoltabb vagyok… Nem lesz könnyű feladat felmérni ennek a szerelemnek személyes mélységét és irodalmi következményeit. Annyi bizonyos, hogy llosvay Kriska csalfa kegyének köszönhetjük Csokonai leglágyabb muzsikájú, éjszakai virágmitológiában tobzódó szerelmes versének megszületését: Te csendes éjnek királynéja Eurydicém szép barátnéja, Te ott a fél felhő megett! Ints hallgatást nárcisz pálcáddal, Ö halkán nyomd pamut-hintócskáddal A harmattól nyirkos eget… (Az éjnek istenihez) Ha Kazinczyt kínozta is a féltékenység, a rivalizálás nem veszélyeztette kettőjük barátságát. (Batsányival régibb keletű barátsága és ellenségeskedése volt Kazinczynak). Csokonai nem számított igazi vetélytársnak, már csak a társadalmi rang különbsége miatt sem. (Az asszony Kazinczyt, a köznemest sem tekintette elég előkelőnek). Kazinczy, a szegény úr, nem nézte le Csokonait, a szegény polgárt. Rangkülönbséget csak költészeti, esztétikai vitáikban éreztetett vele. De anyjának, az ádáz nemesaH8zonynak sértéseivel szemben megvédte barátját. Ezt írja 1803-ban, fiúi alázattal, He fojtott ingerültséggel: „Nekem nagyon fájt, édes Asszonyám, azt látni, hogy Asszonyám, mihelyt Bécsből jővén, a szekérről leli szállék, mindjárt azzal a szóval ád kezembe egy levelet, hogy az valami haszontalan ember levele… Csokonainak vannak igen szép oldalai, mellyért őtet nem én, de a legnagyobbak is disztingválják. De nekem nem válik gyalázatomra az ő barátsága, mellynek ő most egy szép jelét adja, és amelly engemet háládatosságra kötelez, ha némelly ember nevet is talán rajta. Én tudván az Asszonyám idegenségét őeránta (melly csak onnan eshetik, mivel ő testvére egy falusi nótáriusnak), őtet ide soha nem hoztam; sőt négy embert kértem levelem által, hogy ide ne jöjjön (jöjjenek), félvén, hogy Asszonyám vélek érzetetni fogja, hogy nem úgy nézi őket, mint én. De most kénytelen vagyok Csokonait vagy harmad napra ide hívni, dolgozni. Azért nékem pénzt adnak.” Tudta Kazinczy, hogy nem változtathatja meg anyja gondolkozását, modorát, gőgjét a nem rangbéliekkel. Ezért Csokonai irodalmi megbecsülése mellé másik, barátságosabbnak látszó érvet dob be: Csokonai baráti segítsége pénzt ér neki. Ez a pénzt érő munka pedig Dayka Gábor költői hagyatékának sajtó alá rendezése lett volna. Attól fogva, hogy beszélni, levelezni kezdtek Dayká-ról, megmutatkozott nézeteik különbsége: hogyan kell, hogyan szabad hozzányúlni halott költő műveihez. Kazinczy így kéri mindjárt elsőre a segítséget: „Sajtó alá készítem Daykának verseit. Imhol vannak. Tekintse meg az Úr, és ahol igazításra valót lát berniek, tegyen próbát rajtok, ha szennyeket lemoshatná-e.” Szerinte hát a sajtó alá rendezőnek joga, sőt kötelessége, hogy javítson, mégpedig szuverén ízlése alapján. Nemcsak magának igényli ezt, még Csokonaira is ráruház valamennyit a maga szuverenitásából. Csokonai nem tudhatta, hogy hamarosan az ő hagyatékának szennyeiről lángol majd fel a vita Kazinczy és az ő debreceni barátai között, de valamit mégis sejthetett: hogy ez az elszánt javító akarat az ő költő művét is veszélyezteti. Mikor már kétívnyi jegyzetet készített: aggodalmasan írta Kazinczynak: … mindent megteszek ami tőlem kitelhetik s örömömnek tartom, ha Dayka árnyékának s az ő nemes tisztelőjének s barátjának valamelly kedves dolgot csinálhatok. Hogy pedig vagy kevesebbet ne tegyek, mint amennyit várnának, s neg-ligenHával ne vádoltatódjam; vagy többet bátorkodván kelleténél, vakmerőbbnek… ne mondassam: provinciám határának körülírását s magamnak erről előre való gondolati mint kőzleni kívántam. Dayka verseiről írt recenziója végén áperté kimondja, hogy halott költő műveinek kiadásánál ő a diplomatica hűség-et védi. Bár Kazinczy a haszonnal indokolta anyjának Csokonai dolgoztatását, vele és Daykával irodalmi céljai voltak. Azt akarta bizonyítani Dayka verseinek kiadásával, hogy nyelvünknek, verselésünknek újításra van szüksége, nem rekedhet meg a magyar költészet a Gyöngyösi-Gvadányi-iskola elavult formáiban. Azokból a beszélgetésekből, amelyeket erről a kérdésről folytattak, Csokonai sokat tamilt. De mikor ő maga fejtette ki véleményét a nyelvújításról – mint A tavasz élőbeszédében –, mégsem állt teljesen Kazinczy mellé. Észrevételeinek megküldése után szinte minden levelében ígérte Kazinczynak a versek javításának befejezését, belső ellenkezése végül annyira gátolta, hogy sohasem készült el vele. Kazinczynak be kellett látnia – ha előbb nem, a Dorottya megjelenése után, 1804-ben –, hogy Csokonai nem lehet az ő tanítványa, mert legalább annyi szál köti a maradinak ítélt magyaros iskolához, mint az újító irányhoz. Rejtélyes gyorsasággal tudomására jutott Csokonainak, hogy Kazinczynak nem tetszik a Dorottya. 1804. június 12-én írja Debrecenből Derecskére: … küldöm illy nagy hévségben az én öreg Dorottyámat, ha impertinenskedik a Tekintetes Úrnál, méltóztassa komikus szemmel nézni. Legalább nevessenek rajta az Urak egykettőt. Két nap múlva, 14-én pedig: A Dorottyáról tett ítéletre akárki is ráesmér, hogy annak fő okát nem énbennem, hanem a Tekintetes Úrban kell feltalálni. Mégis köszönöm; mert ha én azt egész mivoltában nem hihetem is, bátorságot ád nékem, s talán ezen a háránték úton hasznomra válik. Ez a meredek útja, amelyen már régóta egyedül haladt, a jövő magyarjai felé nyújtva ki kezét – már rohamosan közeledett akkor a vég felé. Kazinczy ítéletét nem ismerjük, s azt sem tudjuk, hogyan jutott el Csokonaihoz ilyen meglepő rövid idő alatt. Feltevésekre vagyunk utalva, amelyek közül a leg-hihetőbb: Kazinczy akkor megyei urakkal együtt összeírást végzett Debrecen közelében, Derecskén. Aki a levelet és a kötetet odavitte, Debrecenbe visszatérve talán élőszóval számolt be a fogadtatásáról. Elgondolhatjuk, milyen stílusban beszélhetett Kazinczy a Dorottyá-ról, s ennek híre mennyire izgathatta Csokonait. Rögtön leült levelet írni, s rögtön ezzel kezdte. Ha volt is még találkozásuk, levélváltásuk ezután, nem tudunk több kapcsolatukról. MŰVEK, MKOÉNÁ8OK, KÖNYVNYOMTATÓK Regmeci látogatása Kazinezynál csak egyik állomása volt 1801 nyarán tett kacskaringós utazásának a Tisza mellékén és a Felvidéken, Nyírpazonytól Miskolcig és Aggtelekig. A híres Baradla-barlangról anyjának írt levele alapján elképzelhetjük őt mulatságos, eddig nem látott jelmezben :… valahányan mind annyiféle maskaráknak vagy földalatti manóknak látszottunk rongyos ruháinkba; minthogy az éles kövek közé, a felülről csepegő víz alá és a nyálkás főidre nem jó volna hasznavehető ruhát vinni. Én egy zöld vadász hacukába, fekete kopott nadrágba, metty azon felül is nálam kétszerié bővebb volt, mentein a barlangba; a többi is hasonló uniformisba volt: amelly, kivált a faron és a hason való mászás után rendes figurát csinált a fáklyánál. Levelét így fejezi be: Én vásárig haza nem megyek, hanem Igaron purizálok és nyomtattatok. A purizálás tisztázat írását jelenti. De hogyan nyomtattatott a nyomdátlan Tiszaigaron? Csak azt jelentheti ez, hogy levelezett nyomdászokkal. Hitegette a nyomdászokat, hogy komoly megrendelő, holott pénze nem volt. A nyomdászok pedig hitegették őt, de meg sem kezdték a munkát. Amibe belefogtak, azt meg félretették. Az augusztusi debreceni nagyvásár megint úgy telt el, hogy nem árulhatta, bizományba sem oszthatta könyveit, pedig az év elején még nagyon reménykedett ebben. Vásár után Pestre ment. Hetekig nem hallottak róla odahaza. Szeptember végén aztán három levelet is ír ugyanazon a napon. Nagy Gáborét így kezdi: Mind ez ideig nem írtam, azért, hogy csupa szót, beszédet küldeni nem akartam. Plánumomat elhallgatni barátsági kötelesség ellen lett volna, kitrombitálni pedig, míg el nem sülnek, még barátom előtt is átállottam, hogy vagy szánakozást, vagy kinevettetést ne nyerjek tőle. Ami azt jelenti, hogy addig hiába tudakozódott, próbálkozott, de most már minden, amit elintézett, megbeszélt, nyugodtan kitrombitálható. AZ AGGTELEKI BARLANG Mit adott hírül a három levélben? Nékem itten egy kis gyermek tanításáért ingyen szobám és kosztom van, ebéd, bor, vacsora… Az univerzitásba bejárok… Practica geometriát és hyflraulicát fogok itten tanulni… Munkáim nyomtatását 1-ső októberre elkezdik (mert akkor szabadul ki a cenzúra alól), azokból Kazinczy Úr tanácsa szerént keveset – 500 – nyomtattatok, hogy a sokság miatt kápsává ne váljon, de azt a keveset jó áron adom, der Künstler lasst sich bezahlen (a művész megfizetteti magát), azt mondta a híres Chodoviecky, mikor Ange-lica Kaufmannak egy festését 6000 forintért kópiázta… Nyomtatásra magam inspiciálok Trattnernél, akinek szép betűje s fáin papirosa van. Ezekről az erős lábakon álló ügyeiről aztán soha nem hallunk többet. Sem a tanítványáról, sem egyetemi felvételéről, sem Trattner nyomtatásáról. Pedig volt még egy: a meghiúsult bécsi újságírás merészebb változata. De mivel ezi kevésbé érezte bizonyosnak, egyelőre csak Nagy Gábornak írta meg. Újságot akarnék Pestről lejáratni (kiadni)… Pesten és Budán az urak, a privátusok, a kávéházak eleget hordatnának és mivel e két városban nem lévén szükség postán járatni, olcsóbban kapnák az enyémet, mint a bécsit, inkább amazt hordatnák és több számmal: a királynak és postázásnak szaporodna belőle a jövedelme és így megengednék. Nagy Gábortól egyelőre arra várt tanácsot, hol kellene kezdenie az engedély kijárását és a lapalap!test; mivel lehetne a közönség figyelmét felkelteni, és hogy milyen lapokból tudná összeszedni az újdonságokat. Magyarországon akkor nem jelent meg magyar nyelvű lap. A magyar újságot, a Magyar Kurir-t is Bécsből küldték szét. Teljesen igaza volt hát abban, hogy ha Budán és Pozsonyban megjelenhet német lap, Budán szerb, Pesten görög (!), illene, hogy Pestről is induljon magyar lap. S ebből gyógyíthatatlan fantáziájával arra következtetett, hogy a hatóságok csak az ő jelentkezésére várnak, s kapva kapnak majd a jó üzleten, amit nekik kínál. A költői újság megbukott kiadója – úgy látszik – még mindig nem tudja, hogy egy politikai lap alapításához sok olyasmi kell, a pénzen kívül is, ami neki nincs: kapcsolatok, ajánlások, rendőrségi jóváhagyás… Év végéig tartani tudta magát Pesten. De mikor a cenzúra engedélyezte A tavasz című Kleist-fordítását, Trattner viszont nem vállalta hitelben a nyomtatást, nem volt többet maradása. Valószínű, hogy az ingyen kvártély, koszt sem sikerült egészen úgy, ahogy remélte. Újra betelt rajta, amit pesti versében írt, még 1795-ben: Koplalni és fázni, futni: nem okosság, Ruhádat koptatni több mint a gyilkosság. Búcsúzz hát el innen, hasam és erszényem, Mert itt pénzbe kerül minden kedves kényem. Menekülnie kellett. Valamivel könnyebb helyzetben, mint öt évvel korábban Pozsonyból, mert itt csak szó volt eddig a nyomtatásról, Trattner még nem fogott bele. Menekülni, de hova? Debrecenbe nem mehetett vissza. Hogy nézhetne szemébe Nagy Gábornak, akinek azzal dicsekedett:…minden megvan, minden elsült és erős lábon áll. A jó barát még hagyján, látta az már őt csúnyább bukásokban is. De hogy nézhetne szemébe előfizetőinek, akiktől némelyiktől már a pénzt is fölvette. Egyiküket, akitől öt forintot kapott, azzal fizette ki Pestről írt levelében, hogy ha a cenzúra engedélyezi a kéziratot, a nyomdász meg kinyomtatja, akkor majd három füzetet küld, két forintért, s az egy forint légyen az Űr szívességének és az én köszönetemnek rubrikájába. Borravalót ígér a szegény költő a majd megjelenő könyveinek árából. Egy másik előfizetője, barátja, Székely Péter arra is feljogosítva érzi magát, hogy versötletet adjon, kiegészítést rendeljen a Békaegérharc-hoz, mégpedig a Peleskei nótárius ténorában: „A verseket nagyon várjuk, bárcsak hamar kikerülnének már a sajtó alól; szeretnénk, ha a Batrachomyomachia és Malheureux a magok eredeti valóságokba jöhetnének ki, de azt reményleni sem lehet. Szép volna még az elsőnek egy appendixet készíteni, t. i. a megholt egérnek utolsó tisztességtételéből szép szatíra telne ítéletem szerént, a mai szamár öltözeteket szépen lehetne benne gúnyolni… De édeseket tudok a Batra-chomyomachián nevetni! Ugyan hol tudott annyi sok vadakat összeszedni!” (Ezt a tisztelőjét parodizálta a Dorottya bevezetésében, Szabadvőlgyi úr személyében, aki így ámuldozik: Ejnye no, az ilyen amollyannak be gyöngy esze van! Ugyan no, hogy tud már Hlyen átkozott portékákat kigondolni?… ) Mi is kiszámíthatjuk, ahogyan ő akkor kiszámította, hogy egyetlen hely, ahova mehet: Komárom. Itt együtt volt minden, ami szorongatóan kellett neki: barátai, akik eltarthatják, előfizetők, akiktől pénzt kaphat, nyomda, ahol legalább az első kötete elkészülhet. Az pedig – mint kikalkulálta – majd világra segíti a többit is. A holmija is itt volt letéve már három év óta: írásai, amiket még felhasználhat, a Diétái Magyar Múzsa példányai, melyekből még pénzt remélt. Egyetlen, ami Komárom ellen szólt: itt lakik Lilla családja. Találkozni velük éppolyan nehéz, mint kikerülni őket. Magát Lillát annyira körülénekelte azóta költői látomásokkal, hogy kockázatos volna eleven valóságában, ifjasszonyként látnia. De a kockázatban van jó eshetőség is: hátha visszahódíthatja hűtlen szeretőjét. A komáromi dedikációból tudjuk, hogy ezt finoman megpróbálta, s hogy nem sikerült. GRÓF SZÉCHÉNYI FORENC ARCEKÉPE Újévre Komáromban van. Széchényi Ferencnek lemásolja a. ládájából előkerült Koháry- Orczy-levelet. mint tervezett ajánlást, s hozzáírja új kérését: neki dedikálhassa műveit. Lehet, hogy kapott előre valami biztatást, mert úgy ír, mint aki biztos a dolgában. Ezt írja a levél befejezésében, az új remény ékesszólásával: Szóljanak énhelyettem sok hazabéli könyvek, mellyek homlokukon az Excellentiád nagy nevét viselni szerencsések; feléljenek azok a tudósok, kik az Excellentiád nyájas leereszkedéséből életet és újabb kedvet szívtanak: sőt kiáltsanak magok a néma rejtekek, tanú nélkül való helyek, az utak, múzeumok, levélborítékok; az egész haza hanggá fog válni, egy közönséges ekhó fogja a Széchényi nevet a Pannon Szent Hegyére felemelni… ímé mostan is, kilenc esztendőknek elforgásáig tartott reményim, biztatásim és fáradságim után valahára végtére is Excellentiád méltóztatik engemet a Helikonra felvezetni s első zsengéimet nemzetem néző piaccán a múzsák oltárára felhelyheztetni… Nem írta meg, mik volnának ezek az első zsengéi. Mert most már több művel, több eséllyel játszott, s nem akarta egyiket sem előre lekötni. Szerencséjére. Széchényi ugyanis föltételeket szabott, mindjárt elsőnek azt, hogy várjon a kiadással a májusra meghirdetett országgyűlés bezárásáig (majdnem egy évig!), nehogy Pozsonyban valakinek eszébe jusson fölhánytorgatni: „…hogy csak fitogta-tásbul vagy dicsőség okáért billegeltetném a könyveket nevemmel.” Ha megírta volna, hogy Ewald Kleist írásaiból fordított kötetét, A tavasz-t már nyomtatja, akkor ezt is sújtaná a halasztás. így a nyomtatást folytathatja ugyan, de Széchényihez címzett ajánlólevél nélkül, tehát mecénás nélkül. Hogyan lehetne a gróf kívánságát teljesíteni, de a pénzét is megkapni? Megtalálta a megoldást, s az ahhoz szükséges verset is megírta ezalatt – Széchényiné Festetics Juliannának. Ez volt az ötlete: ha A tavasz-t a grófnénak ajánlja, arra nem szólhatnak rosszat az országgyűlésen :… a héten sajtó alá tétettem, reménylvén, hogy ennek a hasonlithataüan versezetnek belső érdeme nékem is kegyelmet nyer a Méltóságos Grófné Ő Excellentiája előtt, kinek ezzel névnapi alázatos ajándékul kívánok udvarolni. Névnapra, a végzetes Julianna-napra szólt az ajánló vers. Horatius egyik ódáját költötte át, rímes sorokban. Az első hat versszak gyönyörű példát ad: hogyan lehet verejtékezés nélkül szoros logikával verset szerkeszteni: 1-2. versszak: Milyen országos parádét rendezne erre a napra. 3-4. versszak: de nem telik tőle, így csak verseket ír: 5. Sok gyémánt jelek elvesztek, Léthét ússzak sok keresztek. 6. De a múzsáknak szózatja A sírt is megrázkódtatja, S életet fuvall belé: A virtus nevét felfogja S örök trombitán harsogja A nap két háza felé. (A hatodik versszak első felét választották sírfeliratnak a Hatvan utcai temető vasgúlájára.) Jelenet Széchényiek családi körében. Kultsár István van náluk, az ifjú Festetics László nevelője. (Kultsár volt az, akinek sikerült később, 1805-ben pesti magyar újságot indítani.) Behozzák Csokonai levelét a névnapi verssel. „Kegyessen vették ugyan mind Gróf Széchényi maga Ő Excellentiája, mind a grófné. De emennek sze-mérmetes és fényleni nem akaró szíve mégis arra vette a grófot, hogy az Ajánlást mellékelné el. Azért ő Excellentiája általam kívánta az Űrnak tudtára adni, hogy mind maga, mind grófnéja eránt viseltető tiszteletét nagyra becsüli, és a költségbeli segítséget A tavasz kiadására nem tagadja meg az Ürtól, hanem az Ajánlást méltóz-tassék elhagyni.” Csokonai mégis kinyomatta az ajánlást. Sietnie kellett, az előfizetőknek tett ígéretei miatt. Lehet, hogy az első ív már ki is volt nyomtatva, mikor a tiltó levelet megkapta. Szorongott is egy kicsit emiatt, de Kultsár aztán megnyugtatta: ,,Azon nem szükséges sokat törődni, hogy megesett az Ajánlás bényomattatása.” Széchényi második feltétele az említett levélben ez volt: meg akarja nézni, mihez adja oda a nevét, bár reméli, a költő is vigyázott, hogy „annak foglalatjában és minden részeiben mindeneket a mostani haza környülál-lásaihoz képest vigyázó szemmel alkalmaztatott légyen.” Ez pedig már kritikája annak a keserű panasznak, amelyet a grófhoz ajánlólevélként beterjesztett. Ironikus helyzet: Csokonai elküldi öt évvel azelőtti írását, mert úgy látja, hogy amit abban kimond, változatlanul érvényes. Ám Széchényi is éppen azért nem járul hozzá a kiadásához, mert túlságosan időszerűnek találja. Szerinte ugyanis a mostani haza körülményeihez úgy kell a költőnek alkalmazkodnia, hogy hallgasson ezekről a körülményekről. (Vagy zengje a király és a nádor dicsőségét, ahogy Széchényi sógora, Festetics kívánta Csurgón.) A tavasz sorsa így szerencsésen eldőlt. A nyolcvan -lapos kis kötet címét Ewald Kleist német szentimentális költő nagyobb festő versezete adta, amelyet kisebb lírai és prózai fordítások követtek. Ahol Kleist női nevet írt le, ott Csokonai mindig Lillát nevezte meg. Az Élőbeszéd végén azt is bejelentette, hogy műveinek következő csomója: Lilla, vagy az érzékeny dalok. Komáromban tehát, bár Lilla hidegebb szívvel fogadta, mint ahogy várta volna, mégis folyton vele foglalkozott, a verseket rendezve, javítgatva, nyomatva. Az Élőbeszéd méltó párja a Dorottya elé írt tanulmánynak. Itt a nyelvújítás a fő téma, ahogy ő mondja: a nyelvbővítés, szósokasítás. A veszélyes vitakérdésről virgonc érveléssel beszél. Ez új szó! Ezt a szót még nem hallottam! – akik ilyeneket mondanak, azokkal szemben meg kellett védenie a szóalkotásnak meg a régi és tájnyelvi szavak használatba vételének jogát. Érveléséből kitűnik, hogy nem egészen Kazinczy módján képzeli a nyelvújítást. Sok kortársa megbotránkozhatott azon a tételén, hogy a parasztok a legjobb nyelvújítók, hogy tőlük kellene tanulni az íróknak is. Bizony a szegény községnek ma is több zsenije van, mintsem azoknak, akik szégyenlenek aközé számláltatni: ő a maga új ideáit is ki meri magyarul tenni, s ha reá kész szót nem talál, bátorkodik csinálni: míg a felső község nem akar, a tudós község nem mér, és amaz németizál, e' pedig deákizál. A kevésbé ismert magyar szók használatba vétele érdekében is a paraszti nyelvig jut el az érvelése. De előbb imponáló listát mond fel: honnan szerezte költői szókincsét. Ama finnyaskodó pedig olvassa meg a Heltai, Tinódi, Valkai, Barcsai, Csanádi, Temesvári, Lisznyai, Zrínyi, Paskó, Horhi Juhász, Lippai és egyebek velős magyar írásait; sőt holmi Bányászcsákányt, Sopronyi veres tikmonyát, X ut tököt és több efféle korpájú grapsákat se hagyjon megtekinteüen; tegye kézikönyveivé Gyöngyösieket, Fa-ludit, Báróczyt, Bessenyeiéket, Kazinczyt, Arankát, Horvátot, Péczelit, s a többi, forgolódjék a felföldi, duna- és tisza mellyéki s erdélyi magyarokkal; figyelmezzék a mester-emberekre; ereszkedjék le a paraszt, tudatlan, egyűgyű – de nála meglehet jobb magyar – községhez, aljnéphez: akkor majd nem lesz annyi új szó, annyi hallatlan ejtés öelőtte. Harmadszor is hivatkozik a parasztokra, mikor arról ír, hogy idegen szók helyet kaphatnak nyelvünkben, ha alkalmazkodnak törvényeihez:…se nyilván, se titkon, sem erővel, sem szép szín alatt elsőségre ne héjjazzanak, hogy külföldi ruhájokat levetkezzék, idegen hangejtéseket megszelídítsék és még a legutolsó magyar jobbágy füleinek is botránkozást ne csináljanak, s annak száját elviselhetetlen rabotával ne nyomorgassák. Ide kívánkozik negyediknek a magyar folklórkutatás jeligéje az Anakreoni dalok jegyzeteiből: Magyarjaim! Literátorok! ne csak a külföldi írókat olvassátok, hanem keressétek fel a rabotázó egyűgyű magyart az 6 erdeiben és az ő szkíta pusztáiban… hallgassátok figyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor puttonyost; akkor találtok rá az Árpád szerencsi táborára, akkor lelitek fel a nemzetnek ama mohos, de annál tiszteletesebb maradva annyit, amellyeket az olvasott és utazott uracskáknak társaságában haszontalan kerestek. Amit ebben az eldugott jegyzetben kimond Csokonai, azt Kölcsey fogja majd kifejteni a Nemzeti hugyományok-ban. Kultsár válaszát még meg sem kapta, mikor tudósítást küldött Bécsbe a Magyar Hírmondó-ha,, s a pesti Józsefnapi vásárra már ígérte A tavasz-t, amely jó papirosra, jó betűkkel… a magam vigyázása alatt hiba nélkül és csinosan nyomtatódik. ígérte melléje második csomónak a Littá-t, harmadiknak a Vitéz Dorottyá-t, majd a Szent György-napi debreceni vásárra. A három, hét-hét íves csomó teszi ki majd műveinek első kötetét. Sokakra nézve azt is szükséges megemlítenem, hogy a subsrriptio pénz nélkül nem praenumeralio, én az az én nyomtalanom éppen semmit nem könnyebbül. Megint nagy bajok vannak. A határidők, amiket ígér, képtelenül rövidek: József-nap március 19. Szent György április 26. Pénze pedig nincs. Hogy A tavasz előfizetőitől mennyi pénzt kapott, ahhoz hozzávethetünk a borítékra nyomtatott listából. Negyvenegy előfizető neve olvasható itt, de közülük jó néhánynak tiszteletpéldányt kellett küldenie. Nem tudhatjuk, hogy melyikük fizette ki az árát duplán is, és melyikük sehogy sem. Egy példány ára huszonnégy krajcár volt, tehát a kinyomtatott lista tíz forintot ért neki összesen. Miből tett félre a két másik csomó nyomtatására? Még egy könyve készült: Bécsbe küldte fel Awtkreoni dalai-t, Márton Józsefnek. Innen kapta a legkecsegtetőbb ajánlatot: „Én a mi tipográfusunkat arra vettem volt már régen – írja Márton Komáromba –, hogy ő felfogadta azt, hogy a Barátom Uram munkáit, mellyről írt volt (ingyen) kinyomtatja s kétszáz exemplár honoráriumot ád…” Igaz, hogy az ingyen szót áthúzta Márton a levélben, de ez mégiscsak azt jelenti, hogy neki semmi gondja a nyomtatással, készen küldik a kétszáz kötetet, a honoráriumot. Miért nem szedte össze erre minden kéziratát, hogy aztán nyugodtan élhessen a megkapott kötetek eladási árából? Mert a magyarországi megjelenés – a rövid határidőkkel, amelyekben egyelőre ő maga is hitt – még előnyösebbnek látszott. Két vásáron meggazdagodhat – gondolta, aztán már nyugodtan várhatja többi művét. Tervei azonban – immár sokadikszor – összeomlottak. Weinmüllernónek adós maradt Komáromban negyven forinttal, s más könyvnyomtatók után kellett néznie. A Lillá-t Kassára küldte Landerernek, aki aztán haláláig hitegette. A Dorottyá-va pedig Pesten kért árajánlatot, Trattnertől. A farsangi verssel különben is bajok voltak. Schwarzl cenzor átengedi talán, de aggályai vannak neki, nemcsak némely obszeón sorok, hanem a somogyi úri társaság ábrázolása miatt is. Az Analcreoni dalok-ból sem kapta meg noha az ígért kétszáz példányt. Csak egyet. A kötetecske nagyon vékonyra sikerült, a leglevegősebb szedéssel sem lett több hatvan lapnál. Ezért ő maga elhatározta, hogy jegyzetekkeltestesíti. A jegyzetek írása pedig olyan sokáig húzódott, hogy az 1803-ban már kinyomott kötet végül mik a költő halála után, 1806-ban jelent meg. TŰZ ÉS HALÁL Minden utca tele van a nagy lármával; Ez itt, az ott vonja bútorát magával, Segítséget kiált, szavát béharapva S kivoncolt culáját a földre lecsapva. Menne még: nem lehet: leomlott a nagy tűz, Éget, s ropogása magátúl mindent űz. Bessenyei György képzeletből írta le Debrecennek siralmá-han az 1802-es tűzvészt. Csokonai, a szenvedő szemtanú vádoló ódát intézett A .szélhez, városa tűzbe borítójához, klasszikus strófákban: Látám a lakosok jajjait a setét Füstnek gombólyagin mennybe tolongani, A Mindent-tehetőnek Zsámoly székihez, akinek Kor-kémélte falán bús diadalmadat Tapsoltad. Szomorú dűledezési közt Most a gyász s a halálos Csendesaég fia zsibbadoz. Szent tömjénit elóltá az imádkozás, S a zsoltárok erős szérafi zengzete Megnémúlt. Igaz írét Vallásába se lelheti Mostan a nyomorult; csak zokog és maga Házának hamuját hinti fejére már. Óh, óh, mégis örömre Ingerlesz, te kacérozó! De elrontja, megint elrontja az ódát. Átfordítja Széchényi Ferenc és felesége barokkos apoteózisává, ezüstlakodalmi köszöntővé. A tűzvészben ezerötszáz ház égett le, az ő Darabos utcai házuk is. Elpusztult a gótikus templom és a Kollégium épületének nagy része. Négy nappal a tűzvész után ezt írja egyik pártfogójának : Üszög és hamu közt írom ezen soraimat; s az Ég között, melly meg nem szánt és közöttem, kit a kevéstől is megfosztott, csak egy vékony deszkázat vagyon, melly az esső ellen sem védelmezhet. Kiégett ablakaimon szórja most is a sovány szél magam és szomszédim pernyéjét e szomorú levelemre… Természetesen segítséget kér az ismerőseitől, szeget, lécet, gerendát, nádat, fuvart, pénzt. Egyelőre ez a fő gondja. Úgy természetes, hogy arra is gondol: a nagyobbakhoz nagyobb kéréssel mehet; műveinek kiadását, vagy talán még állásba jutását is remélheti tőlük, mint kárvallott. A Lilla ügyét arra az előkelő özvegyre akarja testálni, akinek Somogyban sirató éneket írt. Igaz, hogy özvegy Czinderynét már gróf Erdődy Zsigmondnénak hívják, ő azonban – elég tapintatlanul – még mindig a halhatatlan Czinderyre hivatkozva fordul hozzá. A Littá-t már Komáromban sem csupán a fájó emlékezés vetette elő vele, hanem a költői vetélkedés ingere. Mg ő műfordításait ajánlgatta, s A tavasz-t készítette sajtó alá, megelőzték a szerelmi urában. Kisfaludy Sándor kiadta 1801-ben a Kesergő szerelem lírai regényét, s ezzel ő lett az újszülött évszázad híres költője. Csokonaiban ellentmondó érzéseket keltett ez a siker. Látta, hogy van közönsége a szerelmi lírának, tehát ő is számíthat olvasókra, a személyes ismerősöknek, a kálvinista városok polgárainak és a falusi papoknak, rektoroknak szűfeös körén túl is. De azt nem szerette volna, ha második Himfyként kap helyet az irodalomban. Meg kellett valahogy mondania, hogy az ő Lillá-}& másfajta mű. Erdődynének szóló levelében, amelyben ajánlásának elfogadását kérte, rögtön a tűzvész után, még csak ennyit írt: A verseknek módja és foglalatja az, ami a Himfy szerelmeinek: de ha magamat meg nem csalom, csendesebb. Az Mőbeszéd-ben (1803. február) már sokkal több különbséget fedez fel a Lilla és a Kesergő szerelem között. Alig is tud másról beszélni. Hol magasztalja, hol elmarasztalja Himfyt. Mindjárt így fog bele: Vakmerőségnek látszik ugyan a Himfy szerelmei után Erato lantját valakinek megzendíteni merni mostanában… Aztán: Mit várhat hát az én Lillám, mikor már Himfy megvan, – mit várhat egyebet fel sem vevésnél, vagy ami még szomorúbb, szánakozásnál. Egy kritikus azt írta Himfyről: „ …kedvetlen egyformaságot és monotóniát ád az, hogy a dalok mind azon egy versnemben vannak írva.” ö ezt a kifogást kritikai sarkpontnak teszi meg, s röviden kimutatja, a Lilla Élőbeszédé-heti, hogy ez a tökéletes zseni, akinek képzelődési nagyok, mint a teremtés – igazában unalmas költő. Mert… mikor a dalokban levő soroknak a száma is állandóul meg van határozva… sokszor szinte jólesne az ember fülének, ha vagy hamarább kén' végezni egy darabot, vagy néha tovább is tartana… Hát ha még minden darabnak az utolsó sorában rendszerént epigrammai evolúciót kell várnom, sőt sokszor előre is eltalálnom; nem fáraszt-é el ez a sok periodikus csiklandás. Ezt Petrarcára is mondja, s így Himfyt meg is tiszteli, mikor bírálja. Ügyesen húzza meg a határt kettejük között is, mondván, hogy Himfy verseinek külső szépségek nyert volna az időmértékkel. Mert ő minden versnemet használt, ami a magyar lírában ismeretes, és mindegyiket többféle formában, tehát igazán nem monoton költő. Azt viszont elismeri az Mőbeszéd-ben, hogy a Lillá-nak. sem a keletkezése, sem a kompozíciója nem olyan egységes, mint a Kesergő szerelem-é: Nem is voltak ezek az én verseim soha ollyan céllal íródva, hogy belőlük egy, és egymással összefüggő kis poétái román kerüljön: egyszer egyik darab készült, másszor másik, és nem azzal a renddel, amillyennel e könyvben látni… Bevallja, hogy más kérésére csinálta egynémelyiket. Hanem nagyobb részét élő személynek készítettem; és akkor valóságos érzéseim ritkán engedték eszembe jutni, hogy én poéta vagyok… Ez a tapintatosan fogalmazott mondat megengedi azt az értelmezést, hogy élő személynek, de nem egynek, hanem kettőnek (sőt többnek is) szóltak a valóságos szerelmi érzések. Az érzékeny, vagyis szentimentális dalok három könyvét úgy szerkesztette meg, hogy folyásának nagyobb része örvendetes, a vége pedig orvosolhatatlan szomorú. De mint műveinek kritikusa, arra is vigyázott, hogv az elejére is kerüljenek késői, érett hangú versek a halványabb Rozália-dalok közé, a harmadik könyv végén pedig töretlenül emelkedjék a kompozíció a csúcspontig, -a Földiekkel játszó égi tűnemény-ig. Ellenállhatatlan sorozat: A tihanyi echóhoz, Még egyszer Lillához, Az estvéhez, A pillangóhoz, végül: A reményhez. Egyetlen vers üt ki közülük, az is Kazinczy iránti tiszteletből került ebbe a jó társaságba: Bácsmegyei leveleire. Széchényi Ferencnek jóval a tűzvész után írt kérő levelet. Vizsgázik a levélben, kéretlenül Be akarja bizonyítani, hogy alkalmas volna négy feladatra: a magyar őstörténet forrásainak kritikai kiadására, a nemzeti eposz megírására, az újonnan alapított nemzeti könyvtár könyvtárosságára és a költészettan egyetemi oktatására. Forrásmunkák hosszú során röpköd át virtuóz módra, hogy Széchényit elkápráztassa; a sor végére pedig odaírja a maga tervezett kiadványának tekintélyes latin címét. A honfoglalás eposzáról szólva őszintén és taktikából vallja meg a vállalkozás nehézségét: De valamiilyen könnyű kisded poémákból egy nagy könyvet apródonként öszveállítani, szint olly nehéz lévén egy illy nagy alkotványt, amellynek eleje a végével, vége a közepével és minden része egymással teljes harmóniába lenni tartozik, végrehajtani, szükségképpen megkívántatik az írónak, hogy az életnek gondjaitól, a hivatalnak terheitől és a lelket megzavaró aggodalmaktól üres légyen, munkáján folyvást rajta fekhessen, és magát egészen a lefestendő világba által helyheztesse. S ha még ezt sem értené el Széchényi ott a nagy, a túl nagy példa: Richelieu, aki (Jhopelain-nek harminc éven át fizetett évenként tízezer livrét, hogy az orleáni leányról eposzt írjon, ő persze nagyon keveset kér. Csak annyit, hogy ne kelljen, leégett házukat romokban hagyva, vidéken keresnie állást. Itt Debrecenben a református Kollégiumnak… bibliotékájában alkalmatos gyűjtemény lett volna a magyar históriákra, valamint a szép (kivált a görög, deák és francia) literatúrára: de eszerént emellől is el kell maradnom, s talám valamellyik, a pasztorális és lírikus poétáknak ugyan kedvező, de az epikusoknak sikeretlen, falu vagy mezőváros, ahol egy pfarre-ri könyvpolcon kívül alig találni egyebet, talám, mondom, egy Hlyen célom ellen való hely fog ezután mutatni nyugvóhelyet… szomorú – igen szomorú dolog, és ollyan, ami a csendességet megháborítja, a szabad elmét nyűgbe hányja, és a parnasszusi álmodozásokból fellármázza az embert. Van itt egy csöppnyi ellentmondás: miután bebizonyította, hogy nemzeti eposzt csak hivatali gondoktól mentesen lehet írni, mindjárt célba vesz két hivatalt egyszerre. Ajánlata: az akadémiabeli ifjúságnak ingyen adok mindennapi leckéket. Az elvi indoklás kitűnő:… a nemzeti poézist erudite és aesthetice nem tanítják, hanem amit az úgynevezett humaniórákban felőle mondanak, az is csak a versírásnak külső mechanizmusára tartozik és a nacionális poézisnak belső természetét s annak felséges célját egy kevésnyire sem érdekli… Egyfélfaragású nyelvben törnünk, rontanunk, építnünk, újítnunk kell: újítni csak a poéta, és a poétái bátorsághoz szokott lélek mér… Még a közönséges, nyilvános dolgok folytatásában is nagy haszna volna az esztétikai magyar stílusnak, gondolkozásnak és előadásnak. Vagyis: újjá akarja formálni csak úgy mellesleg az egész avitt hivatalos nyelvet. Negyedik kívánsága: a könyvtári állás… távol légyen, Hogy… custosi első rangért zsaroljak; megelégszem én – nem csak – hanem boldognak fogom tartani mayámat, hu kancellista fővel szolgálhatok is a mellett a dicső gyűjtemény mellett, amelly énredem nézve Potosi, Bengala, földi paradicsom. Széchényi száz forintot adott házépítésre s elküldte a Nemzeti Könyvtár katalógusát. Az állások – sajnálatára – Fiai nevelőinek voltak fenntartva. Csokonai az adományt ódával köszönte meg, amelyben félisteneknek tiszteli – a katalógusköteteket. Mértékes ódái közül ez a leggyöngébb. Már a címe is elkedvetlenítő : A nagyméltóságú gróf Széchényi Ferenc ő excellentiája Nemzeti Könyvtárára, melly hozzám Kulcsár úr által érkezett. De azért vannak energiás sorai: Gőzburkok ülték szent neveknek Érdemit a buta Léthe partján: Széchényi csendes virtusa betörés Az ólom-éjnek százszeres ajtait… Ebben az ódában bukkan fel első versbeli jele a Fazekas Mihállyal kötött barátságának, szövetségének, költői testvériségének. Egy, tartományok pestise, milliom Élőket öl meg; s imhol az ő neve Hérós… Gyalázták ők eddig is, külön-külön is a véres zsarnokokat (többnyire Napóleont értve), de legszókimondóbban most, egymást bátorítva. Fazekas így kezdte Komáromba küldött Mihály-napi versét: Ama nemzetek vérében Úszkált világ zsiványja Felpöffedt kevélységében Nézd el! még azt kívánja: Hogy harambasaságának Az a jutalma lenne, Hogy egy Homerus lantjának Ezüst húrján pengene. Volt mind a kettőjüknek megbánni-, jóvátennivalójuk. Fazekas a véres kardot dobta el vezeklésül, Csokonai a hadi trombitát. A nyugalmazott főhadnagy és a nyugalmazott hadi poéta együtt tanulta a sztoikus boldogságot. Fazekas, az öregebbik Mihály, ha ingerkedett is néha, mint a Dorottya bírálatában, tisztelte zseniális druszáját. S lopott tőle – nyíltan, becsületesen – képet, ötletet, verssort. Bármilyen közel került is költészetük Csokonai életének utolsó éveiben, Fazekas erős költői egyénisége nem oldódott föl a barátságban. Egymásnak írt verseik személyes célzásait, baráti tolvajnyelvét csak félig-meddig értjük. Fazekas unoka -húgát, Évit Szárinak, Szaárinak mondják, tehát valaki pöszén beszélt a családban. Ebből:,,…Kábán kiszáradt A porhanyó garádján Tán a köhécsélőd is” – csak annyi világos, hogy inni kell. De hogy mi az a porhanyó garádja Kábán, s ott mi baj érhette barátja torkát – arra nincs kulcsunk. Debreceni színhelyet ritkán rajzol Csokonai. Nem ismerünk rá verseiben a város jellegzetes épületeire, utcáira. Somogy megyét látványosabban megörökítette lírai versekben, színdarabokban, a Dorottyá-ban, mint szülővárosát. Prózai tájképét egyet ismerünk: egy forrást Debrecen határában: a környékét szerette volna megkapni, hogy disznók fetrengő helyéből paradicsommá varázsolja. Ritkaságáért is becses hát az a verse – majdnem a legutolsó –, amelyben Fazekas Piac utcai virágoskertjét írja meg. Az éjszakákat rendszerint végigvirrasztó költő ez egyszer hajnalban megy látogatóba. Kerek hajnal! Súgároddal Kűllőzd meg a fél eget Ö mulólagszin sáfrányoddal Szegd bé a kék felleget. Menj s fogj szürke paripádhoz Félébredt zefirekel, Tégy kakast is hintócskádhoz S kettőzd a lépéseket. Ez a gyengéd, mitologikus természetleírás ott a legszemléletesebb, ahol a különleges szóhasználat szinte hermetikus hatást tesz: a mulólagszin sáfrány ugyanis a gyorsan változó hajnali színtüneményt jelenti, a kék felhők sárga szegélyét. A kerti munka közben meglepett füvészt mozdulatról mozdulatra figyeli és figyelteti: Számlálgatja víg orcával Az ezüst jácintokat S az ibolyák aranyával A szagos gyémántokat Majd a rendtartó rnéheknél Kedve-telve ácsorog… Már meglátott: gereblyéjét És kapáját elteszi S félig harmatos Linnéjét Pipája mellé veszi. Jer, barátom! lépegessünk Kis kertednek útain S dohogás nélkül nevessünk Mások bolondságain. Jer, e répánál térdeljünk, Jer, kacsint e tulipánt, Jer, e töknél süvegeijünk, Mind használ ez, s egy se bánt. Az élethűen lefestett kis kert, amelyben elbotanizálnak, a korlátozott boldogság jelképe a versben s egész életfilozófiájukban. Nem háborgatja már a régi kóborösztön. Menekülni már nincs hova. De ha nehezére esik a való élet, egérútja akad még. Ez a kert; a boros esték; a könyvek. De nem regények, hanem matematika, filozófia. És a maga versei, amelyeket javít, másol, korrigál heteken át. Néha egy-egy újat is ír. Anakreoni dalait A Hafiz sirhalmá-val koronázta be. Lányokkal énekelteti kelet édes énekessé dicséretét, áriát váltogatva kórussal. A maga költői eksztázisát, amihez beteg tüdejének nyomása és a verssorok pihegő meg-megszakítása is hozzátartozik, átruházza a borral és rózsákkal áldozó leányokra mint szerelmi eksztázist: Mit érzek! a virágok Bimbóikon kinéznek, Habosán terűi az illat, A fellegek szaladnak, Belőlük a szelíd nap Mosolyog derült egünkre. A filmilék zenegnek, S egy szellet a rózsának Bimbóiból kilendül: Mit, – ah, mit érzek! – édes E szellet ihletése! – Óh szent öröm! szerelmek! - Megelégedés nyomási! – S ehhez már nagyon közel van a tüdőgyulladás eksztázisa: Fúlok, lehellek; fázom, gyűlök… Ájulok, érzek és ocsúlok… Fojtó szirokkónak hevétől Asznak tüdőhólyagjaim, S a kriptáknak fagyos szelétől Borsódznak minden tagjaim. Szívem megett egy láthatatlan Kéznek nyila belőve áll, Ö mellyem csontbóltján irgalmatlan Sarkával rugdos két halál. Tüdőgyulladásának szabatos prózai leírását is elolvashatjuk, orvosának írt levelében:… a vasárnap éjjel tett hosszas és strapádás utazásom miatt olly erős reumatizmust kaptam, hogy a nátha miatt minden érzésim megtompúltak, és majd huszonnégy óráig tartott szünet nélkül való hideglelésemben többet voltam csábúlásba és fantazírozásba, mint nyugodt állapottal. Azólta fekszem, és csak ma három óra tájban ettem egy kevés húslevest és főtt aszalványokat. A lábvizek, a lelki-testi nyugodalom és a székfűves italok, úgy látszik, segíteni kezdenek rajtam, s már az ajkaimon is három-négy óra ólta elkezdődtek a hideglelős kipattogzások. Jól ismeri már a tüneteket, a betegség támadásának, visszavonulásának ritmusát. Bár orvosa csak egy esetben mondta tüdőgyulladásnak, ilyen erős láz, hideglelés gyakran leverte a lábáról. Nála is egy megrendelő képében jelenti magát a halál, mint a legenda szerint Mozartnál. De az ő megrendelője hús-vér alak, nagyúr és dilettáns költő, aki maga sem veszi észre, milyen rémképpé növesztette őt a megsértett beteg költő önérzete és fantáziája. A történet azzal kezdődik, hogy az 1802-es országgyűlésen – amire hivatkozva Széchényi A tavasz ajánlásának elhalasztását kérte – nagy adományokat tettek a hadi akadémiára: Festetics György negyvenezer forintot, Rhédei Lajos kamarás tízezer forintot. Festeticsre ebből az alkalomból Csokonai írt ódát A hadi oskoláról. Nem hadi ódát, hanem játékos paradoxont arról, hogy Botond ereje immár divatjamúlt, a modern háborút körzővel és messzelátóval nyerik meg. … De mi képtelenség – Mára könyvet olvas; Húga, szilált haját Felsímogatván, né! hogy okoskodik És cirkálómmal mérsékeli A tüzes ütközetek piaccát. Ott kardra termett ujjait egy huszár A messzelátó csőhöz egyengeti: Itt egy erős hajdú az ország Rajzolatin figyelemmel andalg. Hiába vinnéd, retteneten Botond! Mennykőcsapású bárdodat a mai Bizáncium várához, annak Rézbe borúit kapuját bevágni: Egy messzelátó cső kitekintené Szándékod, egy más cső az egész kaput, A bárdot, a vitéz Botondot Egyszeri percbe darabra törné. (Ebből a versből szemelte ki Ady a Vitéz Mihály ébresztéséhez a Botond-bárdot, a kartács-világot s azt is: Mindig vitézek nemzete vált nevünk.) A kisebbik adományt gyenge költő tisztelte meg, latin ódával. Ezt fordította magyarra Csokonai. S ha már lefordította, feljogosítva érezte magát, hogy Kassa fogházában rég senyvedő, vagyis Landerer nyomdásznál heverő Lillá-ját versben figyelmébe ajánlja Rhédeinek. A kamarás nem reagált a szemérmes célzásra. 1804. április elején meghalt Rhédeiné. Csokonait ló-halálában felszólították búcsúztató írására. Nem valószínű, hogy pontos parancsot adott Rhédei, milyen legyen a biicsúztató, mekkora legyen, miről szóljon, milyen versmértékben. Csokonai, aki annyit emlegette már korábban hattyúi énekét, maga határozta el, hogy Rhédeinét máshogy fogja elbúcsúztatni, mint valamikor a cíviseket és cívisnéket. Midőn én egy óllyan solennitásra, amiilyen a boldogult Rhédeiné asszonyságé vala, a lélek halhatatlanságát választottam matériáéi: előttem tartottam azt a fényes gyülekezetet, amelly ottan öszve fog seregleni. Minden hiten lévő fő és alpapok; méltóságok, nemesek, közép- és alsóbbrenden lévők; pallérozott és természeti asszonyságok; gazdagok, szegények; tudósok, tudatlanok; vallásosak, buzgók, babonások és szabad gondolkozásénak; erősítést, vígasztalást, megnyugvást, gyönyörködést, vagy csak csupa időtöltést kívánók; poéták, poézist szeretők, vagy ehhez nem értők s a többi, illy sokféle hallgatók fogják (gondolám magamban) az én verseimet várni, kihallgatni és megítélni. Ez a gondolkodásom tartott sokáig függőbe a halotti tárgynak választásában, míg végre, egyéb okokból is, meghatároztam magamat, hogy a lélek halhatatlanságáról peroráljak. Lehetetlen, így bíztatám magamat, lehetetlen, hogy minden gondolkozásé és érzésű személyt vagy egy, vagy más oldalról ez a dolog ne érdekeljen. Így az Elöljáró beszéd. Sokáig töprengett! Nem lehetett rá ideje. Előkelő halottal, igaz, várnak, míg a rokonság messze földről összegyűlik. Rhédeinét be is balzsamozták a pompa megrendezéséig. De a búcsúztató mindig postamunka volt, azért is szokták jól fizetni. „Zsíros halott” – ahogy a dögön bőgő diákok mondják maguk közt. Produkálnia kell itt magát. Olyan verset írni, amely már az első sorával szívébe vág a gyülekezetnek, s véges-végig ébren tartja a figyelmet, akármilyen hosszú. Papnak kell lennie és színésznek. Bölcsnek és szórakoztatónak. Megint egy nagy szerep, mint Csurgón, a vizsgán. S megint ugyanúgy bízik a sikerben, mint akkor. Aztán majd, mikor már vége a temetésnek, ráérnek megbeszélni ezzel a tízezer forintos adományozóval, hogy mi lesz hát a jutalma a búcsúztatók legszebbikének. Évjáradék vagy egy kis birtokrész… Sürgetik. Rhédeiné 6-án halt meg. A temetés április 15-én volt; 8-án már azzal állított be Frimont generális küldönce:… ha másnap reggel készen lehetek, felvisz Váradra. Ez persze nem a versre értődött, hanem az úti készségre. Az üzenet rögtön esett; én készületlen voltam: azt kellett felelnem, hogy tizedikén magam megyek. Ez pedig azt jelenti, hogy nem volt tiszta ingje. Édesanyjának ,még akkor este mosnia kellett, hogy ő 10-én elindulhasson. A verse tehát még nem lehetett készen, mikor elindult Váradra, de a hangot már elkapta. Semmiből nem lehet építkezni. Mik voltak a keze ügyében? Mindenekelőtt Pálóczi Horváth Ádám filozófiai költeménye a lélek halhatatlanságáról. De ez inkább elriaszthatta őt attól, hogy a gyászünnepen filozofáljon: Te durva szem: aki képét megmutatod azoknak A tebeléd mint tükörbe becsapódott dolgoknak; Ha a te belső lepleden a dolgok ollyanoknak Látsznak csak, mint kívül vágynak, (de visszafordultaknak)… Nem az a hang, nem az a műfaj ez a bölcselkedés, amit keresett. Ugyanabban a Pálóczi- kötetben olvasott egy indulatos monológot (ahogy ő nevezte), A vidám háldok-ló-t. Szauder József mutatta ki ennek rokonságát a Halotti versek-kel: De mit? – hát csakugyan el kell-e ma mennem, S ami valék, tovább nem lehet-e lennem? Óh engedj – óh halál egy kicsinyt pihennem, S habzó gondolatim jobban rendbe szennem. De volt neki magának is egy indulatos monológja: Kotzebuetól a századforduló színpadának enfant terrible-jétől fordította A kétségbeesését. Ennek tónusa annyira egy a Halotti versek-évei, hogy akár centót csinálhatnék a kettőből, felismerhetetlenül összekeverve a sorokat: S kivált mikor látom, hogy a gonoszoknak Tündöklő napjai kényekre forognak, Szabadon ferednek az ártatlan vérbe, Ö a szüzek erkölcsét nyerik érte bérbe, (Ez Csokonai) Mikor a meggyilkolt virtus végnyögése Ö az imádó arany bájoló pengése Együtt hangzanak el a virtus sírjából Ö könnyet facsarhatnak a nem érző fából. (Ez Kotzebue) A teremtésnek ezt a felelősségre vonását a korai szerelmes versekbe is beleépítette. A Szépek szépe is forrása lehetett így a Halotti versek-nek: Isten! hát csak azért formálsz illy remeket, Azért árasztasz rá minden szépségeket, Hogy egy légyen szódat elrontó m.\ú.\onnal Minden gráciákat eltörölj azonnal 1 Ha Csokonai Kotzebuetól tanulta ezt a műfajt, Kotzebue kitől tanulta? Kortársai, elődjei, a Sturm und Drang költői mind tudták ezt a hangnemet. De az ősforrás bizonyosan a monológok monológja volt: Hamleté. (A XVIII. század végén Shakespeare kultusza jobban virágzott Németországban, mint Angliában.) Az első sor tehát, amire majd felkapja fejét a hallgatóság, amitől rögtön megtudják, hogy nem közönséges siratóvers hangzik itt el, az első sor ez lesz: Lenni vagy nem lenni – kérdések kérdése… De ebből még mindig nem futja az egész versre. Az indulatos monológ csak bevezetés lehet, a figyelem fel-csigázása, a szívek megdobogtatása. A költemény teste miből telik ki? Ezt is megtalálta, Kotzebuenál éppúgy, mint a maga verseiben. Óh! mert ki adhatja viasza lételemnek Legelső óráját teremtetésemnek! Mikor még emberi éltem csírájába Nem tudva lappangék valamélly plántába, Mikor öröm s kínok nélkül minden reggel Kinyíltam mint virág, a nyájas meleggel, Mikor a fiatal tavasz pompájának Zőldellő díszein újabb diszt ódának, Mignem egy kérődző állat utoljára Plánta-életemnek végére nem jár a. Ez megint Kotzebue, de helyén volna az 1794-es Álom-ban s helyet kapott a Halotti versek-hen is. S éppen ez lett a szerkezet sarkpontja. Mert az Álom-ból, amelynek vulgáris materializmusát eredetileg papbosszantó tréfákkal fűszerezte (Mert lám a papnak is kövér a tinója, Ha a temetőben van a kaszálója), a Halotti versek-hen Confuciusnak, a csupa erkölcs-nék monológja lett. Természetesen semmi bizonyítékom nincs arra, hogy ez a gondolat vonta maga után a többi monológot: a lappon hitét, aki a mellé temetett fegyvereit forgatja majd a túlvilágon, az indusét, aki a lélekvándorlást hirdeti, Atheusét, aki rideg szíve mélyén rejtegeti a halhatatlanság vágyát, s végül a tanítványaitól búcsúzkodó Szókratészét. Szabadgondolkozó hallgatói, akiket az Előbeszéd-ben aposztrofált, aligha örültek Atheusz félszeg hitetlenségé-nek, de igenis örülhettek ennék a vallástörténeti lépcsőnek, hiszen az 1790 körüli (akkor már kiirtott) antiklerikális irodalomnak fő érvét, a vallások relativitását jelenítette meg benne. Nagyváthy Világi bölcse is ezt magyarázta. S ő maga is azért magasztalta Broughton religiói lexikon-át, mert hipp-hopp elvisz bármelyik vallás hónába. A hottentottákat akarod-é látni, Isteneket miként szokták ők imádni? Kövesd őtet: elvisz Afrika végére… S ezzel készen is volt a vers kompozíciója. Oda kellett még tenni a hitek lépcsőjének legcsúcsára a megboldogult asszonyságot, aki Pál apostolt idézi: Fúlánkod, óh halál! mutasd már És diadalmadai, óh koporsó! Az sem maradhatott el, hogy az elköltözött egyenként elbúcsúzik rokonaitól; de ezt úgyis csak Váradon csinálhatta meg. „Funerátori” tájékoztatás nélkül nem tudta, kik, milyen rendben, hány sor erejéig illenek bele a temetési protokollba. Búcsúztatójának történetét megírta. Meg kellett írnia Rhédeinek, hogy megsejtesse vele, milyen sértésekkel jutalmazták. Napról napra haladva pörgeti vissza a történteket, attól kezdve, hogy 8-án este küldönc ment hozzá. Hátborzongató olvasmány az egész, én itt csak egy-egy fontos napot emelek ki. A temetésig tartó hetet felidézve azt kell bizonyítania: …hogy én úri háztól, s úri emberektől irtódzó s elbúni szerető Diogenes, Sonderling (különc) és Lucifuga (fénytől irtózó) nem vagyok. Ki vádolta ezzel, nem tudom. De Domby Márton is rágalmakról, rágalmazókról beszél: „Véghezvitte ugyan az irigység itt ifi, amit véghezvihetett ennek (búcsúztatójának) gyalázatjára, nevetségessé való tevésére és az ő érzékeny megkeserítésére: de a közönség szava decidált (döntött).” Azt azonban tudom, hogy Kazinczy, aki Rhédeiné, Kácsándy Teréziának és húgának, Zsuzsinak hódolt egykor, ott volt a temetésen, s később nem szalasztott el egy alkalmat sem, hogy Csokonai itteni szereplését nevetségessé tegye. De ha ott a társaságban egyetlen gúnyos szót nem szólt volna, csak egy ajakbiggyesztéssel jelezte ítéletét a temetés után, akkor is kimondhatatlan kárt okozott barátjának. „Kérdéseknek kérdésára” – így idézte később az első sort, hogy aztán így rímelhessen rá tovább: Esküszöm, te nemsokára Felhágsz csak nézz e példára, A homoksík Tátrájára: S Csombók Jankó s Csombók Sára Szát, szemet tát e csudára. Az ilyen típusú epigrammokról úgy vélte Kazinczy, hogy „poetice sok szabad, ami moraliter nem”. Tehát hogy a verses forma fölmenti Őt a gyanú alól, hogy költőtársai hírnevét akarja rontani. Csokonaira féltékeny volt – ezt tudjuk – Ilosvay Krisztina miatt. De lehet, hogy azért is, mert nem őt hívták költőnek a solennitásra. Pénznek, költői hírnévnek, társadalmi megbecsülésnek nagyon híjával volt akkoriban. Többen megmondták Rhédeinek, hogy szerintük rosszul választotta meg a költőt. Kazinczy is velük tartott. Olvassuk az utólag írt naplót. Április 11. Váradra beértem. Az éjjeli utazás, álmatlanság, rend nélkül való koszt, hideg nedves levegő elgyengítvén, várnom kellett, míg a rendes ebéd és egy kis rövid álom által reficiálódjam (erőre kapjak)… 13. Magánosán dolgozgattam az atyafiaktól való búcsúztatást… 14. A koporsóba tételen jelen voltam, estve az udvarba mentem, ott vacsoráltam, vacsora után Nagyságod és tekintetes Beck Pál úr előtt a verseknek nagyobb részét felolvastam, haza mentem. 15… .Estve a temetés végivel az udvarba ismét megjelentem: Nagyságoddal személyesen beszéltem, történhetett hibáimról (?) magánosán a szálába bocsánatot kértem. Rhédei tudta, amit mi nem tudunk: mik voltak azok a hibák, amiket rögtön a temetés után, a gyász hangulatát megtörve, a császári kamarás és a megrendelő tekintélyével szemére vetett a költőnek. S amikért az bocsánatot kért. Mik lehettek a hibák? A teátrális gesztusok, amelyek szembeszökően ömlöttek a két pap katedrái tónusától? Vagy az Okoskodások és érzések istenkáromló kitételei? Lehet, hogy a hallgatóság előkelő tagjai magukra vették a versnek ezeket a tiborei sorait: S kivált, mikor látom, hogy a gonoszoknak Tündöklő napjaik kényekre forognak, Szabadon ferednek az ártatlan vérbe S a szüzek erkölcsét nyerik érte bérbe, A szegényt a törvény útján megkéselik, S a rongyos árrávak kenyerét henyélik, Magok az álnokság hálóját hintik el S a törvény kötelét csúfolva tépik el: Mégis a boldogság mosolyog le rajok, Szívek víg és nyugodt, virít az orcájok. Ez persze a bibliában is majdnem így meg van írva, de ez az uraságok előtt aligha szolgált mentségül. De az is elképzelhető, hogy a gyászoló rokonok felsorolásában vétett az etikett ellen. Mert ezt mindennél nagyobb hibának veheti egy főúri család. Mindez csak találgatás. De az majdnem biztos, hogy ez a szemrehányás, ez a bocsánatkérés viselte meg annyira a költőt, hogy az alkotás és szereplés láza után jönnie kellett az igazi láznak, a testi összeroppanásnak, a tüdőgyulladásnak. Reggel a legkeményebb nervea hidegrázás félbeszakasztja álmomat: testem nehéz és erőtlen, elmém zavart, minden érzésem tompa, hol lefekszem, hol felkelek. Így nyavalygok minden étel és ital nélkül, alvás helyett többnyire csdbúlva… Igen szomorúan esik tehát, Hlyen környídállások mellett, hogy olly nagy gorombaság bélyegét kell ártatlanul viselnem, mintha én… bukkó módjára a Hágón által loptam volna magamat (ti. búcsúzás nélkül visszament volna Debrecenbe). A doctor látván, hogy a szimptomák a jóra kezdenek térülni: megváltja borzadásomra, hogy amelly nyavalyába estem… – tüdőgyúladás. De már a haláltól többé ne tartsak. Ez a nap vala az az alávaló nyomorék nap, amellyen poémámnak impurumát, kezem közül kicsalni… Dr. Sándorfi úr nem átallotta. Sándorfi az egyetlen eredeti kéziratot magával vitte, s – Csokonai feltételezése szerint – ő maga úgy készítette sajtó alá, hogy értelmetlenül kihagyott, botoldott, s ezzel az egészet tönkretette. Én ugyan nem hiszem, hogy ebbe az ötven esztendőbe gyarlóbb munka került volna annál az enyimnél a közvilágra… Ha már a munkámnak szükség volt lopásra jutni; miért kellett azzal az én hírem megölésének is egybe köttetni. (A búcsúztató hiteles szövegét az Alkalmatosságra írt versek-he vette be.) Reggel nyolc órakor megáll szállásom előtt Dr. Sándorfi úr, a hintával. – Apropos, kérdi a doktor úr, hány arany a zsebbe? – Arany? – Igen, amit a méltóságos úr adott, mert a többi actort formális aranyakkal ajándékozta meg. – Nem tudok az aranyak felől semmit is: a bankók felől meg annyit tudok, hogy eddig tett költségem és betegségem miatt csak ezzel a kétforintossal utazok haza. – Az Űr csak titkolódik, a' lehetetlen, hogy őnagysága… az Urat is valami diszkrécióval ne érdeklette volna. – …én senki dolgát nem vizsgálom, én megtettem, ami tőlem telhetett és csupa becsületért;…azt maga tudja a – Doktor Űr, hogy engemet a házból való kimeneteltől is megtiltott, miért kérdi hát, hogy mit nyertem diszkrécióba? – Valaki hozta el… – Ki hozta volna, mikor ez alatt az egész mélységes hét alatt egy szegény pápista deákon kívül, ki a versificatio eránt való buzgóságból jött bé betegágyamhoz meglátogatni, senki felém sem volt, felém sem küldött. Barátom – mert már az impertineus kérded tűzbe hozoll – ha hozzátok való indulásom előtt való napon nem vettem volna, gróf Erdődy Zsigmondné 100 rénee forint ajándékát és azt az idő rövid volta miatt mind a zsebembe nem találtam volna vetni; talán Váradatokkal nyomorultul és csúfosan is jöttem volna ki… Április hava fogja. Én a szobába, kímélem és pihentetem magamat. Addig ellenségim, irigyeim, kisebbüőim híreket költenek, anekdotákat hintenek el. Így foly május hava is. És már professzor is részt vesz a pletykába; és egy előkelő háznál a lorba felgyűlt, érdemes publikumot az én nevemmel s a maga tnonasticu (kolostori) anekdotáival disztrahálja. Június hava… Hallik a híre is, hogy a pap és profesz-szor actioiwik purumút (beszédeinek tisztázatát) a méltóságon uraság tipográfia alá kikérette. Dr. Sándorfi úr még Szent György napi vájárkor vitte fel, sőt meg is igazgatták az írók, s a többi. Édes istenem! Dr. Sándorfi úr vitte fel, és vásárkor, aki engem akkor hozott bé… Az uraság maga vitette fel és típusalá (nyomdába)! – Haazuraság magamat is, munkámat is mélyen meg nem gyűlölt volna,: talám az a doktor ugyanakkor felkérte volna tőlem is az én csekély poémámat, mellyről csakugyan meggyőződve érzem, hogy van az ollyan annak, ami ő, mint a más két actio annak, amik ők. Titkos irígyimnek, s a susurroknak (suttogásoknak) tulajdonítsatn-é ezt a következést, vagy minek? Mit feleljek most annak a csinos kisebbítőnek, ki a tanácsháznál publice így szállott: Lám, a híres versek még csak jó szót sem érdemlettek… De azalatt a külföldi és idevaló, jó- és rosszakaró, idegen és esmerős, aki csak belém hökkenthetett, az mind azt tudakozta: hát mit adott Rhédei úr? Semmit se. Ezt senki se hitte, és gondolta sokszor a legjobb emberem is, hogy valami politikám van, amiből tagadom… már néhol 200 forintot, néhol 100 aranyat, sőt penziót etc. hírhesztettek el… s hogy amiatt a Bihar vármegyei nemesség., . 10.000 (forintra) való kapitálist hányt öszve penzio-nális fundusúl (évjáradék tőkéjéül)… Júlus hava. Így tőit el az idő: így szenvedett az én becsületem, így az én nyugodalmam: míg más oldalról mellyem-nelc… megromlott belseje mind jobban fogyatkozni, elmém és kedvem tompulni, szomorodni, komorodni, s egész egészségem a maga fő prindpiumiban bontakozni kezdett. Éhez az öszveroncsolt szisztémához nem kellett már egyetlenegy ütésnél több: és az is becsülettel elérkezett. Látám a tőlem ellopott, értetlenül lehányt- vetett… medeai kezekkel tagokra darabolt, széjjelszilált poémámat – nevem alatt – hírem nélkül – világ elébe bocsátva! Üldözési mánia? Egy csöppet sem az. A valóságos meggyaláztatásnak olyan rendszere, amely egészséges költőt is kétségbe ejtene. A súlyos beteget pedig a sír felé lökdösi. Ennek a terjedelmes levélnek csak a befejezetlen fogalmazványa maradt ránk. Valószínű, hogy el sem küldte. De egy másikat, rövidebbet, megkapott tőle Rhédeí. Nyugodt, önérzetes, gúnyos írás ez. Rhédeit ezzel sikerült meggyőznie, hogy ő, a költő csakugyan olyan csudabogár, ahogy előtte lefestették. Ezt írta neki: Sajnálva kelletett ekkoráig észrevennem, hogy Nagyságod előtt kevésbé esmértethettem meg természetemnek azt az egyik oldalát, amelyből kifejthette és elhihette volna Nagyságod, amit most mint nemes érzésű valóságos nagy ember előtt én, rejtek magánosságomban magamnak és a tudományoknak élő kicsiny, de szabad emberke megmondani bátorkodom. Tudniillik, hogy Nagyságodnak egy személyes vagy tisztje által írásban, vagy élő szóval erántam kijelentett kegyes reflexióját 100 forintnál többre becsültem volna. … el kellett tehát (szándékom és akaratom ellen) utoljára fogadni azon 100 rénes forintot, mellynek pénzbéli folyamatján kívül egyéb semmi becse nincsen. Adójának sem szavai, sem kézvonásai nem adták meg annak azt a válort, amelly olly nagyon külömbözik egy uzsorás és egy poéta előtt, a börzén vagy a Parnasszuson/ Alázatosan köszönöm mégis Nagyságodnak mint versificator, és mint a halotti pompára dolgozó egyéb kézmívesek: de köszönetem mellett mint poéta, bátorkodók teljes tisztelettel instálni Nagyságodat, méltóztasson nékem a megboldogult méltóságos asszonynak kedves jószágai közzűl egyet… emlékezetűi megküldeni. Hadd álljon az az én kis múzeumomban, mellyet a nyáron rakattam. Bod János lelkész, akivel Rhédei ezt a száz forintot küldte, azt írja: „A száz rénesnek olyan nagy históriája lesz, hogy megtart egy nap beszélleni.” Sokat sejtető mondat – kár, hogy egy szót sem tudunk ebből a históriából. Csokonai szeptember 8-án küldte el a száz forintot megköszönő és megvető levelét. Rhédei október 27-én felelt rá, engesztelő és sértő, kegyetlen és nevetséges levéllel. Nevetséges, mert rímes bölcsességekkel próbál hatni a költőre. De milyenekkel: Mert mással jót tenni oly legfőbb drága kincs, Melynél interesre adott kincs hasznosb nincs… Noha hasznos a pénz s legigazabb szolga, S akinek pénze van, jól foly annak dolga. És ezeket – a klapánciákat ő maga írta. Mi, költők, meg kell hogy értsük egymást – jelzi a versbetétekkel. Engesztelő a levél, elküldi vele, amit Csokonai a múzeumába kért: a megboldogultnak egy kézimunkáját. Rettenes a levél, mert kereken megmondja, hogy a költőt lehetetlen alaknak tartja, s kioktatja a tisztességes viselkedésről: ,,… ha Diogenes példáját követvén a hordóba való kucorgás által akarja mások figyelnie tességét magára vonni, kinevetés, sőt megvetés tárgyává teszi magát (a gazdag); ellenben a tisztességes maga alkalmaztatás és szelíd erkölcs által sok szegény legény becsületre kapott és fényes szerencsét tett.” No, te szegény legény, értsd már meg, hogy magad vagy egyedül az oka, ha nem boldogulsz. És ráadásul: ,,De mondhatom, hogy az egész- okos közönség sajnálja, hogy az Úr magát a társaságos élet fenntartására szükséges és szokásba lévő rendhez szabni nem kívánja… gyakran megcsaljuk magunkat azzal, hogy természeti tulajdonságnak tartjuk azt, ami csak szokásból ragadt reánk; de ha józan elménket használni kívánjuk… és a dolgokat úgy vesszük, amint vágynak, nem pedig amint a mi hibás képzelődésünk szerént lenni kellene, szinte megszégyenülve rázzuk le hibás szokásainkat nyakunkról. …” Amit hosszú levelében szeretett volna lemosni magáról, az íme végképp rajta ragadt. Ez az urak megmásíthatatlan véleménye róla. Arról aztán már nem tehet Rhédei, hogy ez az ítélete végzetesen egybecseng a kollégiumi sedes ítéletével: „erkölcseit… a maga szerfölött bolondos természetéhez szabta.” De megvolt neki is a megmásíthatatlan véleménye a váradi sérelmekről. Sándorfinak júniusban (még gyanútlan barátsággal) megírta, miért nem akar Váradra menni. Itt adja végső summáját annak a csigaház-filozófiának, amely őt, minden elszenvedett vereség után is, életben tartotta. Egyelőre. Mihelyt az isten az én születésemet a maga jóletszésével valóságossá tette: mindjárt szivemre nyomta azt a stempelt, mellyhez csak seculumonként szokott nyúlni, s ezt a karakterizáló mondást ejtette rá: Te szabad légy! Nem kell nekem a politikai szabadság, nincs is szükségem reá; egy perzsiai sophi, egy indosztáni nábob, egy európai respublika, vagy akármi ország és fejedelem igazgatása alatt is tudnék szabad lenni. Nem kívánok egyebet, hanem hogy testemet ne bántsák, ne akadályoztassanak annak szükségeinek megelégitésében. Lelkem felül és kívül van az ő szférájokon, az egyedül az enyím. Szükségem annyi van, amennyit betőlthetek: ha telik, szaporítom, ha nincs módom benne, kevesítem, s eh bien… Ilyen érzésekkel tudok én, barátom! a kietlen Debrecenben izolálva élni s a ti gőgös Faradotokra nem vágyakozni. Szép a levél befejezése is: Éljen az Űr boldogul, s ne utálja meg készakarva – szegény, de magának gazdag barátját – Csokonait. Utóiratában az a szívfacsaró, hogy még mindig hisz a nyomdászokban, a dátumokban, a könyveiben, amelyeknek mindig a jövő héten kellene megjelenni: Jövő héten négy rendbeli munkámmal lesz módom és szerencsém az Úrnak kedveskedni. Egy jelent csak meg: a Dorottya. És még egy, amit azonban nem is számított bele a négybe: a Sándorfi bűnrészességével kinyomtatott kalózkiadás. A nagyváradi temetés és minden, ami együtt járt vele, utolsó fordulata lett pályájának. Néhány hónappal korábban még éppen olyan elszántan tervezte a meggazdagodást, mint Balassi, ő is akkor, mikor már minden más útját bevágták. Balassi lovakat akart venni, cserélni, „vén cigánykint”. Csokonai dohánnyal, borral kupeckedett volna, de Puky barátja szerint nein ezekben volt a nagy pénz. ,,Ha a marhához tudnál, a' még mindeniknél jobb volna.” Próbált mást is, amihez értett: könyveket árulni bizományba. Hosszú listát írt magának arról is, mit árulnak egy papírkereskedésben. Gondolta, ha ajtót vágat a Darabos utca felől, mind odajönnének vásárolni a diákok a Kollégiumból. Aztán elhallgatnak a gazdagodási tervek. A nyomtatás, tisztázás, múzeumépítés mellett mindjobban elhatalmasodik leveleiben a betegség sok gondja: a kúra, fűtés, orvosságfőzés, fürdós. 1804 decemberében levelet ír Obernyik Józsefnek Derecskére, Szállást, ápolást kér tőle egy-két hétre. Rejtély: Debrecenből írja a levelet, de nem a Darabos utcából, hanem barátainak, a rézmetsző diákoknak a szállásáról. Arról már korábban panaszkodott, hogy meggémberednek ujjai a múzeumban, s hogy öntött vaskályhát szeretne venni. De miért kellett hazulról elmennie? A rézmetszők szállása sem lehetett komfortosabb, mint az otthona. Két hónapja már, miólta mind az orvosságokba, mind az élés módjában a legszorosabb rendet tartom és követem. Nincs mi látatja. Igaz, hogy itt a metszők kvártélyán sokat, amit kellene, nem cselekedhetni, alkalmatlanság is van ollyan, ami efféle nyavalyában bajt és hátramaradást okoz. Legfőbb és minden külső-belső szeréknél használatosabb volna a hátgerincnek végig való dörgölése: de azt magamnak lehetetlen megcsinálni, mással pedig nincs kivel tétetni… Megpróbálom az orvosi tudomány erejét: mindent, amit élőmbe ír, pontig végbeviszek, és ha akkor sem érzem osztán semmi foganatját, életem nyakába vetem a gyeplüt, és elkészülvén ütközöm bele akármibe, míg belőlem a kevés életerő ki nem fogyatkozik. Erre a virtuskodásra már nem futotta az erejéből. Utolsó levele a rézmetszőkhöz szól, Derecskéről, 1804. dec. 10-ről. Mentegetőzik, hogy nem volt elég szíves a búcsúzása, és hogy adós maradt nekik. Én, ha számkivetésbe küldődném, talám az anyámtól búcsúznám legkevesebb szókkal, sőt éppen némán. Ez a – nem annyira princípiumom, mint érzésem módja okozta, hogy tőletek olly stoice láttattam megválni. De amire csakugyan azért is kellett még erőlködnöm, hogy egyébaránt is nagyon elgyengúlt természetemnek legkisebb rést is ne nyissak, nehogy kirohanjon, és kevés erejét is hasztalanul elvesztegesse… BARÁTAINAK, A RÉZMETSZŐ DIÁKOKNAK MUNKÁJA: AMERIKA TÉRKÉPE. „HAMUSZÍN FÁTYOL LEBEGETT A KÖLTŐ FEKETE VASSZOBRÁN…” (PETŐFI) Hej, barátom, melly nehezen esett az nékem, mikor már nem volt pénzetek öszveszerzéséhez reménységem; s melly igen örültem, hogy a nagyját, ha mind keservesen is, egybecsinálhattam… Megengedtek tehát, úgy reménylem, hogy aprólékos adósságaimmal még későbbre maradok. – Én azt magam sem tudom, mennyi, és ez okon kérlek, küldjétek ki most a summáját, hozzátévén a négy gyékényszéknek az árát is… Mit írjak még? írhatnám még, hogy sokkal rosszabbul vagyok, mint voltam; – a lábom nem bír, nem eszem, amit eszem is, kihányom; hogy a köhögés szakadatlan rajtam, és 10 grádussal erőszakosabb s a többi. De az effélékkel minek terheljelek; ha meggyógyulok, megírom, ha meghalok, leszen tán, ki megírja. Az utolsó levél, amit megkapott: Erőss Jánosé, január 20-ról: „Édes lelkem! Sír bennem a lélek nyomorult sorsán…” Csokonai utolsó kézírása ezen a levélen olvasható. Szokása szerint odaírta a címzés fölé a feladási helyet; Kába. Utolsó szava tréfa volt. Domby Márton írja:,,… halála előtt három órával egy szeretett jóakarójától meglá-togattatván, ez előtt elnehezedett száját egy ártatlan tréfával zárta be utoljára, mellyet soha többé fel se nyitott.” Gál László jegyezte fel ezt az utolsó viccét: „Nem aufführolna (ajánlana be) még az Ür Dr. Szentgyörgyi úrnál? Én is mindjárt aufführolhatom az Urat a Jézus Krisztusnál.” Január 28-án halt meg, harmincegy éves korában. A Kollégium vezetőivel, a professzorokkal mindvégig tartotta a haragot. De tartották azok is, haló porában is. Sárvári Pál, aki éppen a kollégiumi pör után foglalta el tanszékét a Kollégiumban, úgy ír a temetésről, mintha minden békében, ékes rendben folyt volna: „A népes városnak szokatlan nagy tömegét díszesítették az elöljárók, papok, professzorok, az egész tanuló ifjúság, a harmóniás éneklő karral egyetemben, kik minden jutalom nélkül tisztelkedtek.” Domby Márton azonban, aki abban az évben szenior volt, az ifjúság legfőbb tisztségviselője, másképp mondja. S nyilván ő mondta meg az igazat: ,,…én adtam meg neki az emberiség eránt tartozó utolsó kötelességet, az eltemettetést, minden esmerőinek, kivált az őtet tisztelő s szerető kollégiumi ifjúságnak nagy részvétele s megindulása között, kik gyanítván előre, hogy Csokonainak nem fog megadattatni az az ott szokásban lévő legtisztességesebb halotti pompa, hogy neki az egész ifjúságot tisztesség tenni kirendeljék, sergen-ként jöttek hozzám az eránt, hogy az ő tisztességtévő megjelenhetéseket csináljam ki, ami félig-meddig meg is lett.” Vagyis: szó sem volt arról, hogy a diákság testületileg vegyen részt a temetésen, de engedélyt, mivel Domby kérte, adtak. A sírfelírat, amelyet Domby Márton „zavarodott fővel” készített, magyarra fordítva így kezdődik: „Itt nyugszik Ovidius, Virgilius, Horatius, Csokonai Vitéz Mihályban…” Halála után nehezen adta meg neki az irodalom a halhatatlanságot. Sokan bizonygatták, hogy ő csak a rossz ízlésű olvasók kedvence. Az esztétika beavatottjai gyászos helyet jelöltek ki neki a provinciális költők macskaasztalánál, Pálóczi Horváth, Édes Gergely, Mátyási József társaságában. Druszáját, Fazekas Mihályt is ide utasították. Bevallom, mindannyiszor ámulok, mikor ezt olvasom Kölcsey bírálatában: „Csokonai örök emléket érdemel literatúránkban, de ha őneki némelyeket megtagadunk, ha azt mondjuk, hogy a Lilla úgy nem éri fel Himfyt, mint a messzéről csillámló tűzi játéknak fénye a volká-nét; ha mondjuk, hogy az érzés és kultúra tekintetében őtet Daykához tennünk nem lehet; ha mondjuk, hogy az ódában Virág úgy áll neki ellenében, mint egy Jupiter Olympias a bámuló előtt stb , levettünk-e azért mindent Csokonairól?” Vulkán? Olümposz? Kölcsey ezt nem túlzásnak szánta. S őszintén figyelmeztette az ifjakat, ne Csokonaitól tanulják a költői nyelvet, hanem Kis Jánostól. Aki érdemes irodalmár pap volt, de költő – az nem. De még a példának megtett Kis Jánost is rendreutasítja Kölcsey, amiért Kazinczyra írt himnuszában ilyen költőietlenül szólt: „Ki derítheti fel homloka ráncait…” Kölcsey szerint: ,,e ráncokat felhővel vagy valami ilyennel kellene felcserélni.” Elgondolhatjuk, milyen fintorogva olvasták a Do-rottyá-t vagy a Ludas Matyi-t abban a korszakban, mikor a ránc is illetlen, versbe nem való szónak számított. Negyven évet kellett Csokonainak eltöltenie ebben az irodalmi kiebrudaltságban. Petőfi és Arany rehabilitálta – de csak mint a Aépies verselés, a rímes epika előfutárát. Ady volt az első, aki őt mindenestül elfogadta rokon léleknek, érzékeny, modern, nyugatos, nyelvteremtő költőnek. „Mondom: (Csokonai Vitéz Mihály unokájánál érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyar nak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él hal Európáért. Csokonaiban, Csokonai egy-egy versében babonásán megérzem azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhattak ki egy lázas, meggyötört idegrendszer pörölymunkáj ából.'' Ady óta és a Nyugat 1911-ben rendezett Karnyóné-előadása óta Csokonai otthon van a magyar költészetben. „Ezeu zabolátlanság, vagy nyughatatlanság, vagy aminek nevezni akarjuk, kísértő őtet egész életében…” Kölcsey ÉLETRAJZI ADATOK 1773 november 17-én született Debrecenben. Apja Csokonai József sebészborbély, anyja Diószegi Sára. 1780 Elemi iskolai tanuló a debreceni református Kollégiumban. 1784-85 A szintaxista osztályban Budai Ézsaiás, a későbbi professzor tanítja. 1785-86 A poétái osztályban Kovács József, az Aeneis fordítója tanítja. 1786 február 20-án meghal Csokonai József, tüdőbajban, é 1788 özvegy Csokonainé a Hatvan utcai Diószegi házból a Darabos utcába, egy kis nádfödeles házba költözik. 1788 Subscribál, azaz beírja nevét a főiskolai osztályba lépő tanulók anyakönyvébe; ettől kezdve a Kollégiumban bennlakó. 1788 márciustól Fodor Gerzson tanítja a metafizikusok osztályában. 1790 Karácsonytól rendszeresen jár legációba, prédikálni és adományokat gyűjteni. 1791 Hajdúhadházra költözik Földi János, aki a kollégiumi tanítók után első mestere lett a verselésben, nyelvészetben és a természettudományos gondolkozásban. 1791 Megírja a Békaegérharc-ot. 1792 ősszel elküldi verseit Kazinczy Ferencnek. Kazinczy ígéri, hogy kiadja néhány versét. 1793 Négy ízben megbüntetik iskolai óra és istentisztelet elmulasztása miatt. 1793 ősszel megjelenik első nyomtatott műve, a Broughton Religiói Lexikonára írt verse, a Magyar Hírmondó-ban. 1793 ősszel elviszi Kazinczynak a műveit, köztük a Békaegérharc-ot, A méla Tempefői-t és egy illegális iratot: Martinovics Ignácnak Goráni álnéven írt, Ferenc császárhoz intézett nyílt levelét. Az írásokat nem tudja személyesen átadni. 1793 Az év végén el akar menni Debrecenből, hogy a teológia helyett matézist tanuljon, de aztán lemond erről a tervéről. 1794 január 11-én elvállalja a poétái osztály tanítását. 1794 április 4-én a Magyar Hírmondó-ban egy névtelen debreceni levelező úgy mutatja be mint fáradhatatlan olvasót s a természet barátját. Ír a Békaegérharc-ról, A méla Tempefői-ről és műfordításairól. 1794 július 5-én a főispáni beiktatásra utazó gróf Károlyi Józsefet a Kollégiumban magyar és latin versekkel köszönti. Ez az első önállóan megjelent műve. 1794 november 7-én húsz kötet kiadandó munkájának listáját közli a Magyar Hírmondó- ban. 1794 Megírja A Csókok című pasztorregeiiyet.es Rozáliához – feltehetőleg Földi Jánosnéhoz – szóló szerelmes verseit. Diákkori leíró verseit (köztük Az estvé-t és a Konatancinápoly-t) filozófiai költeményekké dolgozza át. 1794 Megjelenik Nagy Sámuel fordításában Sander Az istennek jósága és bölcsessége a természetben című könyve, amelynek verseit ő dolgozta át verstani bravúrdarabokká. 1794 Levelezést kezd Aranka Györggyel, az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság titkárával. Megírja a Marosvásárhelyi gondolatok-at. 1794 december 6-tól 1795. február 7-ig folyik első kollégiumi pőre, amely azzal végződik, hogy a megsértett Szilágyi professzortól bocsánatot kór; fegyelemsértéseiért csak jelentéktelen büntetést rónak rá. 1795 januárban tréfás kéziratos újságot ír Debreceni Magyar Psyche címmel Budai Ézsaiás professzor esküvőjére. Február 28-án a diákokkal előadja Oerson du Mál- heureux című vígjátékát. Március végén megjelenik Kármán József folyóiratának, az Urániá-n&k harmadik (utolsó) kötete, benne Csokonai* négy eredeti verse és két műfordítása. 1795 Húsvétkor Kiskunhalasra megy legációba. Visszafelé jövet Kecskeméten Mátyási József költővel találkozik, s vele együtt kocsizik Pestre. 1795 május 20-án Budán tartózkodik Martinovics Ignácnak és társainak kivégzésekor. Kazinczyt, Batsányit, Verseghyt, Szentjóbi Szabót is ekkor ítélik el. Valószínűleg találkozik itt volt tanítójával, a perbe fogott, de szabadon bocsátott Fodor Gersonnal. 1795 június 15-én annak tudatában, hogy ki fogják zárni a Kollégiumból, nagy hatású búcsúbeszédet mond a diákoknak. 1795 június 18-án megírja önvédelmét; címe Emlékezetnek okáért. 1795 június 20-án kelt a kollégiumi törvényszék ítélete, amely kicsapja, bizonyítvány nélkül, s a diákoknak minden kapcsolatot megtilt vele. 1795 december 21-én utazik el Sárospatakra jogot tanulni. 1796 július 12-én bizonyítványt kap Sárospatakon Kövy Sándor professzortól, hogy a jog tanulását itt megkezdte, s Lőcsére megy német nyelvet tanulni. Nem ment Lőcsére. 1796 A nyár végétől Bicskén tartózkodik volt iskolatársánál, Kovács Sámuelnél. Innen megy Balatonfüredre Pálóczi Horváth Ádámot meglátogatni, s nála írja A tihanyi echóhoz első változatát, A füredi parton címmel. 1796 november 1-én adja ki Pozsonyban Diétái Magyar Múzsa című verses újságjának első számát. Utolsó száma december 10-én jelenik meg. Megjelenik Weber Simon Péter német kantátája Csokonai magyar fordításával: Serkentés a nemes Magyarokhoz. 1796 december 15-én közli a Magyar Hírmondó-ban, hogy Nyájas Múzsa címmel folytatja költői újságját. Ez a terve nem vált valóra. 1796 december 29-én kérvényt ír Ferenc császárhoz; egy kis földbirtok adományozását kéri. 1797 Az év elejétől valószínűleg ismét Bicskén tölt néhány hónapot. 1797 április 26-án verset és tréfás verses színdarabot ad ki Komáromban a megye inszurgens katonáinak az ünnepélyére. 1797 Ezen a nyáron ismerkedik meg Komáromban Vaj^ da Juliannával, Lillával. 1797 október 21-én Bicskéről ír szerelmes levelet Lillának. 1797 november 8-án Komáromban két főúrnak ír azonos szövegű levelet, ezekben a nemzeti műveltség gyászos állapotát jellemzi, s pártfogásukat kéri művei kiadásához. 1797 A campoformiói béke örömére írja A békekötésre című ódáját. Kéziratát, amelyet Lillának szánt, 1797. dec. 24-én Keszthelyen keltezi. 1798 január 22-én Festetics Györgynél tanári állásra ajánlkozik a keszthelyi Georgikonba. A gróf elutasító választ küld. 1798 január 23-án Komáromból írt levelében gróf Széchényi Ferenctől kér pártfogást művei kiadásához. 1798 március 12-én Komáromból keltezi búcsúlevelét Lillának. Ebben azt írja, hogy Keszthelyen állás vár rá. 1798 március 18-án Lillának írt utolsó levelében viszont úgy ír, mintha közben kibékültek volna, s ő azért utazna a Balatonhoz, hogy professzori állását elfoglalja. 1798 március 30-án Vajda Juliánná megesküszik Komáromban Lévai István dunaalmási kereskedővel. 1798 március végén és április elején Nagyvázsonyban Édes Gergelynél, lelkész és költő barátjánál tartózkodik. 1798 április 24-én tisztelgő látogatást tesz Festetics György grófnál Keszthelyen. Három aranyat kap tőle. 1798 április végén Szokolai Dániellel Keszthelyről Somogy megyébe, Csökölyre megy. Itt Kis Bálint lelkész házánál hetekig betegen fekszik. 1798 július 4-én gróf Széchényi Ferenc kaposvári fő-ispáni beiktatására verset ír. Versének kinyomatását személyesen intézi Pécsett. 1798 júliustól fogva Somogyban vendégeskedik, többek között Nagybajomban Sárközy István főszolgabírónál, Kiskorpádon és Kisasszondon Sárközy rokonainál, Hedrehelyen Szokolai Dánielnél. Csökölyben és Hedrehelyen írja a Dorottya-t. 1799 május elejétől 1800. február végéig a csurgói gimnázium helyettes tanára. 1799 július közepén tanítványaival előadja Csurgón Cultura című vígjátékát. 1799 szeptember 1-én és 23-án előadja tanítványaival Az özvegy Karnyóné című bohózatát. A második előadás előtt felolvassa a mantuai győzelmet ünneplő versét Az igazság diadálmá-t. Március végén Szigetváron megnézi a vár ostromának emlékeit. Hazafelé utazva Baranya, Pest és Szolnok megye több helységében időzik. Május elején ér Karcagra. 1800. júliusban – miután alig egy hónapot töltött anyjánál Debrecenben – útnak indult volt sárospataki diáktársának, Puky Istvánnak társaságában. A Puky családnál is vendégeskedik Tiszaigaron. 1800 július 25-én Miskolcon írja A szépség ereje a bajnoki szíven című versének ajánlását. A könyvecskét még ez év nyarán kinyomtatják Debrecenben. 1800 szeptember 20-án írja Debrecenben Az estvéhez című Lilla-dalát. 1800 december 15-én előfizetést hirdet hét művére (eredetiekre és fordításokra), három, egyenként tizenkét, íves kötetben. 1801 február közepén újságírónak ajánlkozik a bécsi Magyar Hírmondó-hoz, Terve nem valósul meg; ezen a réven újítja meg barátságát a Bécsben élő Márton Józseffel. 1801 Tavasszal Diósgyőrött fürdőzéssel gyógyítja reumáját. 1801 június 26-án indul Hajdúböszörményből Puky Istvánnal Nyírpazonyba, majd Ongára. 1801 július 5- én megnézi az aggteleki cseppkőbarlangot. 1801 július 7-én Miskolcról levelet ír gróf Festetics Györgynek. Támogatását kéri Vergilius Georgiconjából készült fordításának kiadásához. 1801 július 11-én találkozik a fogságából néhány nappal korábban kiszabadult Kazinczyval. Szeptember 26-án Pestről megírja több barátjának, hogy itt fog mérnökséget tanulni, s tanításért szállást és kosztot kap. Február 10. körül kezdi nyomatni Komáromban Kleist A tavasz című művének fordítását. A kötetet gróf Széchényi Ferencné Festetics Juliannának ajánlotta február 16-án, Julianna napján. 1802 február 17-én kelt Debrecenben Fazekas Mihállyal való barátságának első fennmaradt emléke, Fazekas verses levele, amelynek címzése: Komáromban, vagy akárhol. 1802 március 2-án azt írja Bécsből Márton József, hogy nyomdásza hajlandó ingyen kinyomatni Csokonai műveit, s még kétszáz példányt ad honorárium fejében. 1802 március 5-ón a Magyar Hírmondó-b&n közli, hogy A tavasz március 19-re elkészül, s ezt a Lilla és a Dorottya követi majd. 1802 március végén visszaérkezik Debrecenbe. 1802 májusban Nagyváradon fürdőzik Kazinczy társaságában. 1802 június 11-én a debreceni tűzvészben leég a Nagytemplom, a Kollégium egy része, több mint ezer ház, Csokonaiéké is. 1802 szeptember 16-án közli gróf Széchényi Ferenccel régi tervét, hogy megírja a honfoglalás eposzát. Állást kér a Nemzeti Könyvtárnál. Az állást nem kapta meg. 1802 szeptemberében Nagy Gábor házánál ír két szerelmes verset „Eurydicé”-nek. 1802 szeptember 28-án együtt ünnepli Mihály napját Debrecenben Fazekas Mihállyal. 1802 november 27-i kelettel levélben kéri meg Kazinczy, hogy segítsen sajtó alá rendezni Dayka Gábor verseit. 1803 február 6-án fejezi be a Dorottya élőbeszédét, Debrecenben. 1803 február 18-án küldi neki Márton József A pillangóhoz, A reményhez és a Szemrehányás Bécsben kinyomtatott kottáját. 1803 február 20-án küldi Csokonai Kazinezynak Dayka verseinek bírálatát. 1803 május 19-én Debrecenben kelt levelében kéri gróf Erdődy Zsigmondnét, hogy a Lilla-kötetet neki ajánlhassa. 1803 Ezen a nyáron engedélyezte a cenzor Bécsben az Anakreoni dalok kinyomatását. A verseket ki is nyomatta Márton József még abban az évben, de a kötet, Csokonai jegyzeteivel, csak 1806-ban jelent meg. 1803 november 30-án beszámol orvosának, Szentgyörgyi Józsefnek súlyos, lázas betegségéről. December 16-án értesítést kap Nagyváradról, hogy a Dorottyá-t a következő héten nyomtatni kezdik. Április 8-án Nagyváradra hívják, hogy Rhédei Lajosné, Kácsándy Terézia temetésére verset írjon. 1804 április 15-én felolvassa a nagyváradi templomban a Halotti versek-et (A lélek halhatatlansága). W804 április 10-től tüdőgyulladásban fekszik Nagyváradon. 1804 április 22-én kocsin visszamegy Debrecenbe. 1804 június elején megjelenik a Halotti versek, önkényes csonkításokkal, változtatásokkal. 1804 december 4-e körül a debreceni rézmetsző diákok szállásán fekszik betegen. 1804 december 10-ón hazamegy édesanyja házához. Utolsó levelét írja: megköszöni a rézmetsző diákoknak a segítségüket. 1805 január 21. vagy 22. Utolsó kézírása egy Bárándról kapott levélen. 1805 január 28-án meghal. 1805 január 29-én este temetik el a Hatvan utcai temetőben. A temetésen Diószegi Sámuel lelkész, Fazekas Mihály sógora és füvésztársa beszél. ,^1805 Halála után jelenik meg Nagyváradon, Máramarosi Gottlieb Antalnál eredeti lírai verseinek három kötete: Lilla, érzékeny dalok három könyvben; Ódák két könyvben: Alkalmatosságra irt versek. Ezeket még ő rendezte sajtó alá. 1813 Márton József kiadásában megjelennek Bécsben Csokonai Vitéz Mihály jmétui munkái négy kötetben. 1817 Megjelenik első életrajza: Domby Márton: Csokonai V. Mihály élete s némélly még eddig ki nem adott munkái (Pesten, Trattner János Tamás betűivel.) VÉGE