TI: Csomópont AU: Viszokay Tamás DT: novella PD: 1995/04 SO: Solaria Magazin -- URL: http://solaria.scifi.hu KW: sci-fi //////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\\\\\\\\\\\\\ Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK állományából. Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható, terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig benne kell maradnia. A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású, szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi Internet szolgáltatásainak URL címei: , és . \\\\\\\\\\\\\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY //////////////// Viszokay Tamás: CSOMÓPONT A papnő arca csak egy-egy pillanatra bukkant elő a sűrű, fehér füst mögül. Hangja mintha kútból jött volna. Ki dicsre tör, Van számára hely, De az élet Majd megpecsétel! Pantalemon zavarba jött a jóslat hallatán. Ezért hozott Delphoiba hetven talentum ezüstöt? Pythia érzékelte kételkedését, szeme felizzott, megemelkedett ültében, dühösen szólt: Az önhittség jó dolog Annak, ki jogosan önhitt, És én az vagyok. - Pythia mondja ezt? - kérdezte a tábornok felindultan. Az orákulum, aki már indult a barlang mélyén lévő szentély felé, most visszafordult. - Alexandrosz mondja ezt. Pantalemon mondja ezt. Nem mindegy? - Hogyan? A makedón nem kapott választ. Hogy álljon Sándor elé ezzel a badarsággal? Bénultan vesztegelt mindaddig, amíg egy fiatal papnő ki nem vezette a füstös helyiségből. Tanácstalanságában kifakadt: - Nem mondott semmit! Egy vagyont hoztam ide, és nem mondott semmit! A lány megcsóválta a fejét: - Hát nincs füled? - Mire legyen? Sándor önhitt, bár én még sosem hallottam, hogy ilyet mondott volna. Az az átkozott déli minden ilyesmit kiirtott belőle. Én se vagyok önhitt! De mégha az lennék is, hogy jövök én ide? Csalódott vénember vagyok, semmi más. - Ha csalódott vagy, akkor önhitt is vagy, hiszen nem elégszel meg azzal, amit az élet kínált neked. Nézd a tengert! Az is csalódott talán? Azért ostromolja a sziklát? - No és az a pecsételés? - Pantalemon legyintett. - Pythia nem válaszolt. - Ez nem igaz. Ő mindig választ ad. Csak nem mindenki érti meg - mondta a lány búcsúzóul. Pantalemon fejébe szöget ütöttek a szavak, főleg a második vers, annak legalább volt valamelyes értelme. Önhitt volna, ahogyan az orákulum mondta? Némi gondolkodás után kelletlenül vallotta be, van benne valami. Hogy hűséges volt Fülöp királyhoz, és most hűséges Sándorhoz, annak egyedüli oka, hogy öregnek érzi már magát bármiféle bonyodalomhoz. Ötvenhárom éves múlt, megért rosszat és jót, s nem érzett már erőt magában semmiféle akcióhoz. Nem jó ő már semmire. Vagy mégis? Vannak új hadi elképzelései, s titokban úgy érzi, ő jobb parancsnok lehetett volna, mint akár Fülöp, akár maga Sándor. De a lényegen ez semmit sem változtat. Megvénült. Pellában megtudta, hogy Alexandrosz már egy hónapja elindult. Utána sietett, de így is csak Anatóliában, a hajdani Trója mellett érte be a sereget. Impozáns volt az ötvenezer főnyi had, ám egyszersmind szánalmasan kicsinek is tűnt a Perzsa Birodalom kimeríthetetlen erőforrásaihoz képest. Azonban a képesség, hogy ellenségeink helyzetébe képzeljük magunkat, megváltoztathatja az arányokat. Amikor megérkezett, a király épp egy ilyen sikert könyvelt el. - Nem jön! - fogadta Alexandrosz. - Dareiosz nem jön! A fősereg Babylonnál áll. A satrapák a maguk dicsőségére akarnak győzni. - Ez bizony jó hír - zökkent le Pantalemon egy székre, és elvette a rabnő kínálta boroskancsót. Jól meghúzta, pedig tudta, hogy árt neki. Hajdanán persze nagyivó volt, ám az öregkor ... Végignézett Alexandroszon. Szőke hajával, kisportolt testével a nagy héroszokat idézte. Szürke szemének céltudatos tekintete pedig azt mutatta, nem ijed meg a ráváró feladattól. Csak azt az álmodozó hajlamot ne oltotta volna belé az athéni! Képes ez az ifjú arra, hogy legyőzze a perzsa óriást? Alexandrosz intésére a szolgák egyedül hagyták őket. - Mit mondott Pythia? Pantalemon szóról szóra elismételte az orákulum jóslatát, nem titkolva közben, hogy érthetetlen badarságnak tartja. Sándor elmosolyodott és megveregette a vállát. - Jó öreg makedónom! Neked egy kicsit kénkőszagú ez az egész, ugye? - Én csak azt tudom, hogy becsapja az embereket az ilyesmi. Lám, a lűd király is hitt Delphoinak: lépd át a Halüsz-folyót, és megdöntesz egy nagy birodalmat! És mi lett a vége? A saját birodalma omlott össze. Az ifjú harsány nevetésre fakadt. - Krőzus? Hah, ő nem gondolkodott, tábornokom! Amit Pythia neked mondott, az több mint elég. A fizetség dupláját is megérte volna! Ez a mindentudó stílus! Arisztotelész hatása ez is. Pantalemon nem szerette ezt a Sándort. Sokkal többre becsülte néhány nap múlva, amikor a Granikosz folyónál szemben álltak a kisázsiai helytartók kétszerte nagyobb seregével. Délután volt már, amikor elérték a perzsákat, de Alexandrosz nem akart másnapig várni. Azonnal csatához rendezte hadait. A makedón sereg menet közben, a folyón átkelve vette fel a harci alakzatot. A komótos felfejlődéshez szokott keletiek kapkodásba kezdtek, ami jól látszott a perzsa futárok fejvesztett rohangászásán. Sándor azonnal támadásba küldte a jobb szárny lándzsás lovasait, majd kisvártatva a derékhad nagy falanxát is megindította. Pantalemon általában csodálta tehetségét, most mégis megérezte a hibát. Szólni nem szólt. A tizenhétezer nehézgyalogos falanxa hatalmas erőt képviselt. Mégsem volt tanácsos a támadó jobb szárnnyal együtt indítani. Nemcsak azért, mert gyorsabban kellett haladniuk és a megterhelt harcosok elfáradhattak. A falanx rohama akkor hatásos igazán, amikor a támadó szárny már benyomult az ellenség hadrendjébe s ott zavart keltett. Így a védekező derékhad megoszlik. - Tudom, mire gondolsz, öreg barátom - szólalt meg hirtelen Alexandrosz. Pantalemon összerezzent és szégyenkezve nézett körül. Szeleukosz, Antipatrosz és a többi vezér azonban nem figyelt rá. Sándor híres volt arról, hogy kitalálta gondolataikat. - Látod? - mutatott a perzsák szerteszáguldó lovas futáraira. - Nem tudnak összeköttetést létrehozni a hadrendek között. Nem lesz semmi baj. - Egyébként... - az uralkodó körbenézett, majd kissé arrébb invitálta az öregembert, hogy a többiek ne hallják a szavaikat. - Tudod, miért vagy te is benne a jóslatban? Pantalemon megrázta a fejét. - Valami fontos fog történni velem, vén csataló. Valami természetfölötti. És te a tanúja leszel. - Miért éppen én? Krónikát nem tudok írni. Sándor nem válaszolt. Az öreg zavartan hümmentett, de sok ideje nem jutott gondolkozni, mert hátborzongató percek következtek. Alexandrosz a lándzsások mögött elhelyezkedő makedón nehézlovasság élére vágtatott, s maga vezette őket támadásba. Úgy tombolt a harc sűrűjében, hogy még a lándzsája is eltört. Időközben a falanx elérte az ellenséges közepet. Érdekes módon pontosan a hibás időzítés döntötte el az ütközetet. A perzsa derékhad nem tudhatta, hogy a Sándor vezette szárnyon a perzsa lovasság még tartja magát. Nem volt összeköttetésük. Hogy a makedón falanx ilyen bőszen támadott, azt hitték, hogy a szárny megingott, hiszen a gyalogos falanx lovassági támogatás nélkül sebezhető. Így hát, Alexandrosz minden szándékával szemben, a falanx volt az, ami áttört, s aztán oldalba kaphatta a Sándor által szorongatott perzsa szárnyat. A küzdelemnek ezzel vége szakadt, csak a mészárlás maradt. A vezéri dombon hangosan ünnepelték a királyt. Csak az öreg gondolta azt, ha valaki hosszú háborúra készül, nem építhet ilyen hatalmas kockázatra. Az esti haditanácsra Pantalemon nem kapott meghívást, csak a reggel kiadott napiparancsból tudta meg, hogy Sándor délnek fordul. Dühösen rontott be a királyi sátorba. - Nem teheted! - kiáltotta. A tiszteletlen viselkedésre csak a szolgák rezzentek össze, a királyt egyáltalán nem zavarta. - Tudom, barátom - bólintott. - Azért nem küldettem érted tegnap este, mert nem akartam, hogy botrányt csinálj. - Felség! - mondta Pantalemon kissé halkabban - A perzsák menekülnek, Ankara felé szabad az út. Nemsokára aratnak, lesz bőven élelem. Nincs hadsereg arrafelé. Senki sem áll utunkban! - De a görög városok felszabadítása... - Azok várhatnak egy kicsit - legyintett a tábornok. - Az ankarai hadmozdulattal egyszerre vágnád el Perzsiától a négy nyugati satrapiát! A király felállt. - Pantalemon, akkor is mennem kell. Pythia azt üzente, hogy egy földöntúli esemény részese leszek. Nem mondta hol, de csak azért nem, mert azt tudom magamtól is. Délen, barátom. - Ó, sejthettem volna - világosodott meg hirtelen az öreg elméje. - A fríg főváros! De uram... csak nem veszed komolyan, hogy aki azt a csomót kibogozza, az Ázsia ura lesz? Nem egy templomban dől el az ilyesmi, hanem a csatamezőkön! Alexandrosz megrázta a fejét. - Nem érdekel, akkor is Gordionba kell mennem. Úgy érzem, nem Ázsia sorsa itt a tét, hanem valami más... 2. Ptolemaiosz és a testőrség csak a templom kapujáig kísérhette őket, onnan hármasban folytatták az utat. Sándor, Mardóniosz, a szent hely főpapja, és Pantalemon. A tábornok áhítatot látott Alexandrosz szemében, ami meglepő volt a szkeptikus királytól. A templom közepén egy színaranyból készült harci szekér állt. Négy ezüstszálakkal befont gyeplőszíj, s ugyanannyi hámszíj volt szétterítve előtte. A szíjak a kocsi mellvédjén nyugvó, emberfejnyi csomó kusza halmazába futottak. A gombolyag túloldalán jött csak elő a nyolc szál, végeik a hajtó helye melletti kallantyún nyugodtak. A főpap éneklő hangon mondta: - Ez a szekér Minósz krétai királyé volt. De soha nem használta, mert egy isten ajándékozta neki. Isteni szekeret nem ülhet meg földi halandó, mégha birtokolja is! A feladat az, hogy teljes hosszukban kiterítsd a szíjakat. Akkor beteljesül rajtad az istenek akarata. Sándor Pantalemonra mosolygott. Na, látod! - Mennyi időm van? - kérdezte aztán. - Amennyit akarsz, uram - válaszolt Mardóniosz. - De ha abbahagyod, nem kezdheted újra. Sándor bólintott, és a szekérhez lépett. A másik két férfi hátrahúzódott. A király végigsimított a szíjakból álló gömbön. Sokáig vizslatta, majd felemelte. Láthatóan hosszú munkára készült. Az egyetlen logikus próbálkozás valóban az volt, hogy a csomó tetején nyugvó minden bőrszíjdarabot megmozgat, meghúzogat, s ha valamelyik kiálló gyeplőszár reagál a mozgatásra, ott kell tovább folytatni. Alexandrosz türelmesen megkezdte munkáját, Pantalemon meg arra gondolt, akár itt is éjszakázhatnak. A papot leste. Mardóniosz tekintete álmatag volt, úgy tűnt, nem is figyel oda. Ennyire biztos a dolgában? - gondolta a tábornok. Sándor úgy a századik szíjdarabnál járt, amikor megmerevedett, és hirtelen a másik kettő felé fordította a fejét. És Pantalemon már tudta, hogy az ifjú megnyerte a csatát. Rájött valamire. Pont úgy... Sándor tizenhárom éves volt, amikor Fülöp király egy vad csődört kapott ajándékba Epeiroszból. Senki nem tudta megülni, sőt három lovászt halálra is tiport a mén. Már hónapok óta beszélték az udvarban, hogy ez a ló az alvilág küldötte, amikor Alexandrosz felfigyelt a suttogásra. Fülöp előbb nem akarta engedni, hogy fia is próbát tegyen, de aztán beletörődött. Nyilván érezte, ahogy Pantalemon is, hogy Alexandrosznak sikerülni fog. Nem is tévedtek. Alexandrosz néhány percig figyelte a lovat, ugyanazon óvatos tekintettel, amit itt Gordionban is kiült a szemébe. Aztán, egyszerre ugyanaz a felismerés sejlett fel az arcán. Odament, megfogta, megforgatta a nyihogó állatot, majd felugrott a nyeregbe, és ott is maradt. A mén nyugodtan tűrte. - Balgák! - nevetett akkor Alexandrosz. - A saját árnyékától fél, az vadítja meg. Csak szembe kellett fordítani a nappal. A pap zihálása térítette vissza a múltból. Sándorra nézett. Az kezdte belenyomni a mutató, majd a középső ujját a csomóba, lassan tágítva a szálakat, hogy kezének utat engedjenek. Mardóniosz mozdult, de az öreg megfogta a karját. - Talán ez tilos? Nem mondtad! A másik szemében félelem ült. - Nem tilos, de... - Akkor maradj nyugton! Alexandrosznak közben sikerült a csomó közepéig hatolnia, ott megfogott valamit és óvatosan kihúzta. Egy szabad szál volt. Kisvártatva egy másik is előtűnt. Feléjük fordult. - Pantalemon, hány ló húzta Zeusz kocsiját az eposzban? - kérdezte. A szólított megdöbbent. - Magasságos istenek! Öt! Sándor elkezdte a fejtést. Hosszú munka volt, de immár könnyű. Egy óra sem telt el s az utolsó szál is kigombolyodott. Alexandrosz lassan elrendezte a tíz szíjat a kocsi előtt. Amit ezután láttak, arra nem voltak felkészülve, a tábornok legalábbis biztosan nem. Óriási dörrenés rázta meg a templom köveit. Az odakinti sokaság iszonyodó moraja hallott. Kövek záporoztak. Valószínűleg meghasadt a födém. Aztán ezüstös fény ömlött be felülről, fehéres derengésbe borítva a központi térséget. Kör- és négyszögforma fénydarabok röpködtek, némelyik annyira csillogott, hogy el kellett takarniuk a szemüket. Mardóniosz az oszlopok között keresett menedéket. A tábornok azonban a lobbanó fénycsokrok közelében maradt. Mindent látni akart, hiszen így kívánta Pythia. Ölnyi nagy gömb lebegett alá, sárga, fehér, ezüstös fényben játszott. A gömb, ahogy Alexandrosz feje fölé ért, szétrobbant, fültépő pendüléssel, mintha ezer hárfa szólalt volna meg. Fény özönlött a királyra, aki egész idő alatt behunyt szemmel állt az aranyszekér szíjai között. Teljesen beborította a folyékony fény. Felemelte karjait, mint a tűzből újjáéledő főnix, ami az első szárnycsapásait teszi. Pantalemon nem mozdult. Félt. A következő percekben azonban oly gyorsan követték egymást az események, hogy Pantalemon soha nem tudott később visszaemlékezni a történtek folyására. Alexandrosz megtorpant. Nem saját jószántából tette. Úgy tűnt, falnak ütközött, ami nem látszott, nem létezett. A király nem ijedt meg, inkább kiváncsian fordult el, s indult egy másik irányba. Ott is feltartotta a láthatatlan fal. Intett. Neki, Pantalemonnank intett. Veszélyt furcsa módon ő sem érzett, ám ekkor Alexandrosz megmagyarázhatatlanul eltűnt. Mindenestől, mert az őt addig beborító fény lefolyt, szétterült a padozaton. Ezzel egyidőben a szíjak mozogni kezdtek, mint kígyók tekeredtek vissza a kocsi mellvédje felé. A tábornok felordított, kirántotta kardját, és nekivetette magát a láthatatlan falnak. Az azonban Sándorral együtt elenyészhetett, mert az öreg makedón akadálytalanul zuhant a fénypocsolyába, csak kardjával vagdalkozott veszettül. Aztán a jelenet váratlanul véget ért. A fénypamacsok lehámlottak Pantalemonról. A szíjak... a szíjak visszahúzódtak, s ugyanazt a csomóformát vették fel, mintha misem történt volna, mintha nem is bogozta volna szét a csomót senki. A tábornok iszonyodva állt, és az ördögi gombolyagot bámulta. Aztán az egyik oszlop mögött megbújó pap felé indult. - Gazember! - ordította. - Dareiosz embere vagy! Nem menekülsz a kardomtól. Mardóniosz térdre esett, arca elszürkült. Pantalemonra mutatott, remegő ujjakkal, de szó nem jött a torkán. A makedón rájött, fontosabb dolga is van most, mint szétszabdalni a papot. Kiviharzott a templomból, egyenesen a testőrparancsnokhoz. - Ptolemaiosz! - mondta neki lihegve. - Azonnal zárd körül a templomot. Egy egér se mehessen ki észrevétlenül. - Igen, felség! - húzta ki magát amaz. Visszarohant, egyenesen a csomóhoz. Felemelte kardját. - Nem fogod megcsalni a világot többé! Kettévágta a gombolyagot Mardóniosz kétségbeesett, üvöltő tiltakozása ellenére. - Fogsz te még nagyobbat is ordítani - ragadta meg a pap köntösét. Torkának szegezte a kardot. - Beszélj, nyomorult! Hova tüntettétek el Alexandroszt? Él még? Ugass, te sakál, vagy a saját beleiddel fojtalak meg! - Uram! - lihegte a torkán mozgó kardtól fuldokolva amaz. - Nézz tükörbe! Kérlek, gyere velem és nézz bele a nagy tükörbe! Könyörgöm! Úgy vonszolta a papot az általa mutatott mellékcsarnokba, hogy egy pillanatra sem vette le a kardot a nyakáról. A csarnok egyik falán csiszolt ezüstlap függött. Hogyan is szólította Ptolemaiosz? Felség! Belenézett a tükörbe. Azután nem tudta, mi történt. Érzékelte, hogy testőrök rohannak be, körbeveszik, félően tapogatják, nem esett-e baja. A papot korbáccsal verték, míg, kezét felemelve, vissza nem parancsolta őket. - Nincs bajod, Sándor? - kérdezte Ptolemaiosz aggódva. - Nincs. - Láttam, kettévágtad. Gépiesen válaszolt. - Megtettem. 3. Hogy ismét fiatal volt (huszonkét éves!), újra a vállára tudott venni két birkát egyszerre, hogy annyit tudott inni amennyi elborzasztotta társait, és megnyerte, ő maga nyerte meg az isszoszi ütközetet, egy zseniális taktikai húzással, amit... az a másik talán nem vállalt volna... Mámoros volt, de beteg is. Nem attól kapta a lázat Kilíkiában, hogy a folyóba esett télvíz idején. Nem bírta elviselni, ami történt. De azért jó volt ez a láz. A környezete, legfontosabb alattvalói lehetőséget kaptak, hogy a kórt okolják a változásért. Sándor... az a Sándor nem kapott dührohamokat, nem ölt meg senkit dühében. Az a másik, az társainak tekintette őket, az nem hencegett fizikai erejével, nem hajtatta maga elé az elfoglalt városok fiatal lányait, asszonyait, hogy mindegyiket magáévá tegye. Az nem volt reggeltől estig részeg. Amaz makedón király volt. Ő perzsa despota. Nem véletlenül történt így. Érezte, széthullik az egész hadjárat, ha közel engedi magához az embereit. Nem attól félt, hogy felismerik, felfedezik, hogy Sándor nem Sándor. Ami történt, az olyan lehetetlen hogy ettől nem kellett tartania. Azért vált kényúrrá, hogy emberei ne vegyék észre bizonytalanságát. Kicsoda ő? Van egy monda az első makedón királyról, Perdikkaszról. Vércsomóval a jobb kezében jött a világra. Ez isteni kiválasztottságot jelent. És Perdikkasz valóban összefogta, állammá és hadsereggé szervezte a makedón törzseket, lerakta mindannak az alapjait, amit ma Makedónia jelent. Alexandrosz is vérrel teli kézzel született. Hogy kiteljesítse mindazt, amit őse elkezdett. De ha így van, akkor mi történt? És miért történt? És ha Sándor személyének nem volt jelentősége, miért jött a világra véres kézzel? A csomópontban nem számított, ki öntelt. Mert Alexandrosz és Pantalemon cserélt. De nem, ez sem igaz. Pantalemon eltűnt. De nem tűnt el, hiszen ő az, Pantalemon! Nem felejtette el ötvenhárom évének egyetlen emlékét sem. Isszosz után két út nyílott: tovább üldözhették III. Dareioszt Babylon és Perzsia felé, vagy délnek fordulhattak, meghódítani a gazdag föníciai városokat. És Egyiptomot. Ahová Alexandrosz-Pantalemon mindenáron menni akart. Egyszer régen, még Arisztotelész idején mondta neki Sándor: - Ha meg akarod tudni, ki vagy, két helyre mehetsz. Gordionba vagy messze délre. Ő akkor legyintett. Most azonban szinte állandóan erre gondolt. Ha meg akarod tudni, ki vagy...! Ez fontosabb mindennél! Megváltoztatta Sándor egész tervét. Alexandrosz nem akarta meghódítani a világot, csak el akarta űzni a perzsákat a görög földek közeléből, hogy nyugodtan felépíthesse a saját birodalmát. Arisztotelész és Platón államát. A filozófusok országát. Elfintorodott. Talán ezért ... talán nem tetszett az isteneknek ez a szándék. De a talán nem elég. Igazolást akart. Amikor meghirdette vezérei előtt, hogy az egész világot meg fogják hódítani, azok döbbent csendben ültek. Az isszoszi csata másnapján már osztogatták egymás között a tartományokat, és lobogtatták Dareiosz levelét, amelyben békéért könyörögve felajánlja az Euphratészt közös határnak. Az volt a szerencséje, hogy fiatalok voltak Szeleukoszék is. Anatólia nagy zsákmány, de az egész világ azért jóval nagyobb, az élet pedig örök, legalábbis egy huszonéves számára. A kaland igézőbben hatott rájuk, mint a megfontolt érvek. Kiáltva fogadtak neki hűséget. Hogy miért megy előbb Egyiptomba, azt nehéz lett volna megmagyarázni. Végül nem is magyarázta meg. Egyszerűen parancsot adott. És... annak parancsait, aki a világot ajánlja nekik, elfogadták ezek a szabad makedónok. 4. Pantalemon szemrehányóan nézett az egyiptomi vezetőre. Ez lenne Amon nagy hatalmú szentélye? Az egyiptomi leborult a kegyetlen tekintet előtt. - Nagyúr, a szellemek hatalma nem szükségel külsőségeket! Mi ezer év óta tapasztaljuk e helynek az erejét. Mégcsak padló sem volt. A puszta földre telepedett le, szemben a félelmetes pappal. A csont-bőr aszkéta szemében olyan tüzek lángoltak, hogy minden kételye elmúlt. Ha kibocsátaná ezeket a lángokat, porrá égne minden. - Békével jöttem - mondta. Az öregember meghajolt ültében. - Nagyon sokat akarsz látni - állapította meg. - Tudod, ki vagyok? - A fél világ urának mondod magad, de hogy ki vagy, nem tudhatom. Életpecsételési szándékkal jössz. Furcsa, hogy nem belőled ered, ám elfogadom. A jóslat szavai! Pecsét az életen. Mi folyik itt? - Igyál egy kupa bort - mondta az aszkéta - Kicsit várnod kell. Töredezett szélű kőkorsóból töltött, majd behúnyta a szemét, és ült mozdulatlan. Nagyon hosszú ideig. - Tudtam, hogy meg fogsz keresni - szólalt meg Pantalemon hangján, Sándor hangján. - Mit tettél velem? - tört ki Pantalemon. - Egyáltalán, te csináltad? Az aszkéta torkából nyugodtan szólt a hang. - Nem örülsz neki? Nem vállalod? - De igen! Igen, persze, hogy vállalom! Csak azt mondd meg, ki vagyok én? Te... vagy Pantalemon? És miért kellett így történnie? - Pecsét az életen. Nem értetted meg? A másik nem válaszolt. - Így van jól - a hang mintha kuncogott volna. - Az uralkodó nem ismerheti be, ha hiányos a tudása. - Ha a világban elindul egy döntő folyamat - szólalt meg újra -, ami a jövőre nagy hatást gyakorol, csak akkor kap létjogosultságot, ha a végén visszaigazolják. Ha nincs visszahatás, a folyamat sem valódi. Pantalemon megrázta a fejét. - Ki vagy te? Isten, hogy ilyeneket beszélsz? - Nem. Lehet, hogy majd az leszek, de most csupán egy küldött vagyok, akinek gondoskodnia kell arról, hogy a megtörtént valóban megtörténhessen. Pantalemon rájött, az igazi kérdést még nem tette fel. - Azt tudom, hogy mit tehetek. De ki vagyok én? - Te Alexandrosz vagy - válaszolt Alexandrosz olyan hangsúllyal, ami kizárt minden vitát. - A tetteid Alexandrosz tettei. - Isten vagyok? Az aszkéta szája kis hallgatás után nyílt ki újra. - Annak fognak nevezni évszázadokig. Ennyi elég volt. Nagy Sándor felállt, és kiment a homályos kunyhóból a napfényre. Azon a napon, ott a sivatagban, megszületett egy isten. Egy másik napon, az időgörbe egy korábbi pontján megszületett egy gyermek. Perdikkasznak hívták. ---