Varnus Xaver: Folytatás Bevezető "Az írás egyetlen szabályt ismer: hogy legyen mit mondanod." Arthur Schopenhauer "Ha a tollam hegyére piros-fehér-zöld pántlikát kötök, avval ugyanúgy nem lehet írni, mintha sarló-kalapács lenne ott, vagy sábeszdekli. A tollam hegyén a tollam hegye kell legyen ű meg egy kevés ténta. A kokárda helye a szív fölött van kijelölve." Esterházy Péter "Híres udvaronc vagyok, és mint a hízelgők általában, szakosodtam a jelentős személyek és királyok - beleértve Raffaellót és Velázquezt is ű fenekének kinyalására! Mindenki seggnyalója vagyok, akit magamnál magasabbrendűnek tartok. Az angyali lények hátsóját nyalom." Salvador Dalí "Hogy is tanácsolta, drága mesterem? Tegyek több tüzet a verseimbe?" ű "Félreértett, fiatal barátom. Tegye több versét a tűzbe!" Angol irodalmi anekdota "Egy valamirevaló könyv nem arra való, hogy az olvasó elaludjon mellette, hanem inkább arra, hogy kiugorjon tőle az ágyból, és úgy ahogy van, alsógatyában rohanjon szétverni az író úr pofáját." Bohumil Hrabal Olvasó, kedves, ha a Folytatás címet adtam is e kötetnek, csalódnál, ha az előző könyv rendszerének, avagy éppen rendszertelenségének szolgai utánzatát várnád. Minthogy abban elveimet többé-kevésbé maradéktalanul kifejtettem, azokhoz változatlan, ám közel sem dogmatikus hűséggel ragaszkodom, hazudni pedig nincsen szándékomban, maradjunk az ott leírtaknál. Talán csak abból a szempontból folytatás, hogy munkamódszerem változatlan: napi sétáimon továbbra is megfigyelek magamnak tárgyakat, jellemeket, szerepeket, konfliktusokat, s ha papír akad a kezembe ű olyan vázlatosan, mint ahogy a pap a prédikációt ű, lejegyzem őket. Sok elvész belőlük: házvezetőnőmet nem a zsebeim kiürítésének intellektuális mérlegelése alapján alkalmazom. Az ő válogatási módszere viszont teljesen megegyezik a 325-ös niceai zsinatéval, amikor a püspökök ű nem tudván eldönteni, hogy a szent iratok közül melyik krif, és melyik apokrif ű, az összes könyvet felhányták az oltárra, és amely leesett, az nem került be a Bibliába. Otthonomban az oltárt a mosógép teteje helyettesíti. Ám vagyok annyira fatalista, hogy e válogatási rend eredményességében ne kételkedjek, s higgyek abban, hogy a Sors jobb szerkesztő, mint én magam. Az itt szereplő fényképek sem valamiféle mélyen szántó tudatosság kiválasztottjai, csupán kedvesek számomra annyira, hogy önző módon gondoskodjam a fennmaradásukról, márpedig sok ezer könyv kevésbé valószínűen veszhet el, mint egyetlen papírlapocska. Az előző könyv néhány hasznos tapasztalattal szolgált. Egyfelől rájöttem, hogy az a jellegzetesen magyar hagyomány, ahogy életünket éljük, gyermekeinket neveljük, művészetekkel és irodalommal foglalkozunk, s mindezekből semmiféle hasznos tapasztalatot nem próbálunk levonni, gyökere annak a nemzeti ráksebnek, amely agresszív, tolakodó, műveletlen, unalmas és mindenfajta nagyvonalúságtól mentes embereket faragott belőlünk. A magyarokból genetikusan hiányzik az européerség, így hát zavarukat hetykeséggel leplező akadémikusaink esetlenebbül topognak a világ szalonjaiban, mint a párisi taxisofőr, aki hatszáz esztendeje örökbe kapja a szellemes társalkodás ajándékát. A csiszolt, udvarias, olajozott, nem személyeskedő nyugat-európai társasági léttel szemben ormótlan és pitiáner mikrokozmoszban élünk, s bölcsességünk is csak afféle gőzfürdői emberismeret, amely Márai szerint mindenkiről tud valami megbízhatót, személyest, s "írókat azzal intéz el, hogy a hajuknak szájszaga van, és a nőket, hogy a szájuknak lábszaga van". Magyarországnak soha nem volt példamutató arisztokráciája, így modortalanságban és faragatlanságban még a köznépet is felülmúlta provinciálisan basáskodó nemességünk. Ha túlzást feltételeznél szavaimban, tegyél egy félórás utazást a pesti földalattin csúcsforgalom idején, avagy hallgass bele néhány percig a gazdaság gerincét alkotó újgazdagjaink vacsorabeszélgetéseibe. Hol vannak ezek a Rockefellerektől és a Wanamakerektől, akik ugyan nem biztos, hogy a legbecsületesebben tettek szert mesés vagyonukra ("Csak azt ne kérdezze tőlem senki, honnan szereztem az első milliómat!" ű ironizált az előbbi), de fejedelmien támogatták a kultúrát: se szeri, se száma Amerikában az első generációs milliomosok által alapított egyetemeknek, könyvtáraknak és múzeumoknak ű a világ legnagyobb orgonája ma is a Wanamaker Áruházban van, Philadelphiában. Ezekben a dolgokban nyugodtan utánozhatnánk Amerikát, ám vigyázzunk, hogy az onnan beözönlő szeméthalmaz válogatás nélküli habzsolása folytán nehogy a felpukkadt béka sorsára jussunk. Ecetfaként, földből kinőtt milliomosaink semmi egyéb iránt nem éreznek felelősséget, mint saját potrohuk és pénzeszsákjuk növeléséért. Az úgynevezett szellemi elit ű akikről én legalább olyan rossz véleményt alkottam, mint valószínűleg ők rólam ű pedig él a maga kis elefántcsont tornyaiban, butaságában észre sem véve, hogy saját közönsége pusztul ki alóla, ha nem vállalja a nemzet nevelésének és szellemi átformálásának nem mindég magasztos, de mindenképpen nobilis gesztusát. Jó okkal teheted fel ezek után a kérdést: kiket fogadok el és tartok példának önmagam számára? Nos, reményeim szerint nagyobb részben róluk lesz szó e könyv lapjain. Faludy György sem jobb században és szerencsésebb helyre született, mint te, csupán minden halandóra jellemző gyávasága ellenére is tündérvilágot tudott önmaga köré képzelni-hazudni, amelyet mi magunk is elébb elhittünk, majd láttunk, s lehet-e egy képzelt világ létét cáfolni, ha már ennyi ember szemében ragyog a titokzatos tűz, a szellemi közösség lángja? "Fonjátok szorosabbra a kört, összetartozók, hogy a művészet igazsága egyre fényesebben ragyogjon!" ű írta Schumann. Tedd hát félre gátlásaidat, s tudd, hogy az élet is csak játék, hogy játszani öröm, s hogy igazi vesztes csak akkor lehetsz, ha a lelkedben burjánzó ostoba félelemmel kizárod magad belőle. A világ, amelybe születtünk, inkább ellenséges, mint közömbös, de semmi esetre sem barátságos. Elemek és tragédiák, a kezdet és a vég súlyos titkai, és saját lényünk törékeny falai közé vagyunk bezárva. De rabtartónk színes ceruzákat adott a kezünkbe, s rajtunk múlik, hogy a szivárvány melyik színét választjuk életünk ma még szürke kifestőkönyvéhez. Páris, Pere Lachaise temető. Francis Poulenc sírja mellett ülök, s fejhallgatómon az ő és Gabriel Fauré muzsikáját hallgatom. Körben mindenfelé ott magasodnak azoknak a piramisai, kik a halál után is fitogtatni akarják a pénz síron túlmutató erejét és a butaság halhatatlanságát. Lenyűgöző méretű, pályaudvar-nagyságú kriptáik ellepik, megfojtják a zsenik kicsiny halmocskáit. Chopin, Moliere, Delacroix épp oly megadással viseli el itt is a középszerűek tébolyult sáskahadának kakaskodását, mint hajdani csöndes életükben. Diszkrét kandúr nyújtózkodik lustán Piaf sírján, amott pillangó röppen fel Héloise és Abélard sírboltjáról, társát pihenni hagyva a legendás szerelmesek szobrai között. Árad fülemben a muzsika. Mikor legelőször hallottam Poulenc három karácsonyi motettáját ű akárcsak egy versben, amelyet még nem fogtunk fel, de már kötődünk hozzá ű nem tudtam, mit fogok szeretni zenéjében. Képtelen voltam kiverni a fejemből, de azt hittem, csak a hangulata érdekel, mint ahogy a szerelem a legelső pillanatban. Azután kezdtem csak észrevenni azokat a ritka, szinte archaikus stílusjegyeket, amelyeket olyankor használt, ha valamely rejtett összhang, vagy egy izzó szenvedély forralni kezdte a stílusát. Katedrálisépítő gallok gáláns szelleme kísértett benne, a Szent Grált megillető nemes pátosz. Másszor olyan intim és elbájoló volt, mint ódon, liliomos szentek kőbe vésett képéről a sugárzó varázslat. Majd hirtelen semmivé foszlott a fennköltség, és egyszerre ősvilági tündérek, a kövek és vizek istenei között találtam magam. Éreztem a természetben élő ember részegedését az élettől, aki a fák alatt ébred, mezők gyümölcseit eszi, a szelek muzsikájánál mulat, a folyók jeges vizétől rúg be, hogy azután boldogan dőljön le a nimfák karjaiba az őstáncok üdítő fáradtságával. Úgy derengett fel e zenében a vizek sötétlő mélysége, a hegyek hangja, ahogy földi valónk elmúlása után a természetbe olvadt asztráltestünk is előbukkan egy-egy pillanatra a kiválasztottaknak. Ritka és különös hangulata van Gabriel Fauré muzsikájának is. Emlékeket ébresztett bennem dolgokról, amelyek soha nem történtek meg vélem. És követtem őt, bár sejtettem az ellentmondást: az emlék képeit a valóságban keressük, mikor ott mindég hiányzik az emlékekből áradó varázs, s mikor tudjuk, hogy érzéseinkkel sohasem foghatjuk fel őket. Jeges és viharzó tengeren hányódtam normand halászok bárkáiban, sötétben izzó kandallók mellett bretagne-i fonóasszonyok misztikus adventi énekét hallgattam, régmúlt idők halovány, hosszú ruhás lányaival zöld völgyek vadvirágos tisztásain ültem. Requiemje őszirózsás, szecessziós temető képét idézi elém. Minden olyan lágyan és visszafogottan tükröződik képzeletemben, mintha tejüvegen keresztül pillantottam volna meg. E műben nyoma sincs annak a szorongó, sírcsokrok és szemfedők párolgását idéző komor démonvilágnak, ahol az emberiség végzetével szembesül. A Requiem a halált már jól ismerő lélek muzsikája: a mindenséget s a tudatunk legmélyén morajló végtelen világtengereket visszhangozza, amelyben egykor mindannyian feloldódunk. Fauré ismerte ezt az óceánt amikor napfényben úszott, amikor viharok korbácsolták, amikor zöld haragú hullámai tajtékosan fehérlettek, amikor szelíden visszacsendesült medrébe, amikor távoli ligetek csillantak tükrén, ahonnan már nincsen visszaút. Kifeszített vitorlájával e sötét vizeken siklott meséktől mesékig, nézve a hulló csillagok tűzijátékát és a másik dimenzió sokszínű csillogását. Ismerte a Halál Óceánjának mozdulatlan fenségét. Örömzene ez és bensőséges ünnep. Ünnepe a zenének és az el nem múló ifjúságnak, ahol a deresedő fejű zeneszerző az öregséget és a halált szelídítette ismerőssé, szentimentalizmustól, álromantikától mentesen. Istené az idő, mindannyian sorra kerülünk ű hirdetik éteri lassúságú, csodálatos harmóniái, megrázó tisztasága, és az a letisztult bölcsesség, amelyben a letisztultság azt jelenti, hogy ő tudta: ha az igazság állandó, szent és változtathatatlan is, mi, az emberek, akik az igazságot kimondjuk, könnyen változunk, megingathatóak és rosszra hajlóak vagyunk. Ezért az egyetlen amit tehetünk, ha mosolygunk csöndesen, amikor kinyilatkoztatjuk ezt az igazságot. Nem az igazságon, hanem önmagunkon. Fauré halálképe nem iszonyú vízió és szörnyűséges végzet, hanem társ, akivel meg kell osztanunk létezésünket, társ, aki a végén mindent elsimít és megnyugtat: az egyetlen lehetőség. Életigenlő zene az övé: személyiségünk romos szentélyébe való. Évekig nem tudtam napirendre térni afelett, mikor egy iskolai barátom fejsérülést szenvedett, és az addig vidám és jószívű srác helyett egy lelki torzszülött jött vissza a kórházból. Eminens tanuló maradt, talán még jobban is végezte a dolgát, mint odáig, de szörnyeteggé vált. Vajon minek a hiánya okozta ezt az agyában? Az enzimeknek? A kálciumnak, vagy tán a Szentléleknek? Talán azért, hogy önmagamnak is megmagyarázzam a történteket, furcsa elméletet agyaltam ki. Szerintem van valahol a mindenségben egy hatalmas adatbázis, ahol személyiségek vannak elmentve, olyan típusok, akikkel számtalanszor találkozhatsz, és már az első gesztusukról felismered őket. Minden megszülető emberi egyed egy számítógép, amelyre rátölthető egy-egy személyiség. Ha valakinek sérülés, fertőzés, avagy érelmeszesedés következtében károsodik az agya, akkor a személyisége megváltozik ugyan, de a gép működik tovább. Akár csak a programoknál. Ha a winchester megsérül, egy ideig még működik talán, de egyre több értelmetlenséget csinál. A kérdés csak az, hogy van-e folyamatos mentés, amelyből a Jóisten rekonstruálni tudja majd az adott személyiség fénykorát, avagy csupán az ősbázis létezik-e, amelyet eredeti formájában töltenek egy napon rá a következő lélekhordozóra? Nem hiszem, hogy technokratává váltam volna, de bizonyos, hogy az Örökkévaló is kidolgozott valamely technikai megoldást a mennyei igazgatásrendészeknek. Aggályaim vannak afelől, hogy alkalmas lennék-e hosszú, fehér ruhában ücsörögni az Isteni Trónus körül, hogy napestig Hozsannákat kiáltozzak. Istenképembe nem fér bele az a fajta ábrázolása, amely nagyszakállú, fitos orrú, öreg tanfelügyelőként mutatja őt számos katolikus templom festményén. Tudniillik, a szakállat vágni kell, az orrban pedig turkálni szokás. Ennél pedig ű az egykori ábrázolókkal és azok megrendelőivel szemben ű többre tartom Őt. A híres, kisvárosi pszichiátert búskomor férfi keresi fel: ű Doktor úr, kérem, segítsen rajtam! Hosszú évek óta szörnyűséges depresszióban szenvedek, semmilyen módon nem vagyok képes megszabadulni kínzó gondolataimtól. Nem őszinték többé a mosolyaim, s elfelejtettem a vidámság perceit. Az orvos hosszan vizsgálgatja új betegét, majd így szól hozzá: ű Uram, ön valóban nagyon súlyosan depressziós. Szakmai szempontok alapján már mától szigorú gyógyszeres kezelésre fognám. De mivel tudom, hogy a gyógyszer nemcsak segít, de rombol is, adjunk még egy utolsó esélyt annak, hogy természetes módon is a gyógyulás útjára léphet. Próbáljon vidám helyekre járni, felszabadult emberek közé! Az talán fölszakítja önben is a depresszió gátját. ű Mégis, mire gondol? ű kérdezi a búskomor férfiú. ű Talán járjon színházba, és nézzen vígjátékokat. Vagy menjen el annak a városunkban szereplő cirkusznak az előadására, amely műsorán ígéri a világ egyik legendás bohócának fellépését. Mindenki tudja róla, hogy milyen nagy nevettető. A férfi szomorúan szegi le a fejét: ű Nem tehetem, doktor úr. Az a bohóc én vagyok. Régi indiai mese. Sok évszázaddal ezelőtt egy város főterén a nagy fára rászállott a Boldogság Madara. Tollai gyönyörűen, aranyszínben csillogtak a napfényben, mozgása kecses volt és légies, s aki rátekintett, boldogság töltötte el a szívét. Összedugták a fejüket a város vénei, s így szóltak: "Fogjuk meg magunknak a Boldogság Madarát! Ha itt tartjuk a városban, örökké boldogok maradunk mi is." Mivel azonban a madár egy nagyon magas faágon ült, s ilyen hosszú lajtorját nem találtak a városban, elhatározták, hogy élő létraként egymásra állva próbálják megfogni a madarat. Fölsorakozott hát a város apraja-nagyja a fa alá. Az emberek egymás vállára állva hatalmas, élő falat kezdtek alkotni, ám amikor egy kisfiú, aki a sok-sok méter magas embertömeg tetején állt, már majdnem elérte a madár lábát, a legalsók meginogtak, és az emberek lezuhantak. Sokan meghaltak, mások nyomorékká lettek, s a nagy riadalomra a Boldogság Madara megijedt, elszállt, és soha többet nem látták a város fölött. Az istenek ritka kegyeként gyönyörű, kiengesztelt, őszi nap virradt ma rám Itáliában. Az emberek, a házak és a fák kábult boldogsággal sütkéreznek a csorgatott méz fényében, s az egész város olyanná lett, mintha a rejtett dimenziókból előtűntek volna a nimfák, a faunok és a kentaurok, hogy ők is szemérmes mosollyal őgyelegjenek a mély tónusú fák árnyékában. A kisvárosi kávéházban hosszan elnyújtottam az uzsonnámat, mintha ezzel is áldozni szeretnék a sírni valóan gyönyörű őszt elém varázsoló, ismeretlen istenek vértől mentes, zöld lombokkal és kékes csillámú ásványokkal megrakott oltárán: asztalom márványlapján nagylevelű, hosszú indájú szőlőfürtök, opálos ragyogású szilvák, óarany mélységű körték és sötét rubin borok langyosodtak. Kedves könyveimmel ülök: azokkal, amelyek sok példányban megvannak ugyan, de ű örökösen rettegve valamely gonosz varázslattól, hogy egy szempillantás alatt eltűnhetnek a Földről ű akárhányszor csak a kirakatban látom, újra megvásárolom őket. Ide jegyzem hát nevét annak a három férfiúnak, kiknek gondolatai oly sok évszázad ködén világítanak keresztül számomra, hogy fényük segítségével kikerülhessem az élet alattomos jéghegyeit. Az első név Caius Petroniusé, ki előkelő, római nagyúr volt, igazi grand seigneur. Nem tartozott sem a látványosan ellenzékieskedő arisztokratákhoz, sem pedig Néró feltétel nélküli talpnyalói közé, hiszen, ahogy Horváth István Károly írta: "az előbbiekhez túl okos volt, az utóbbiakhoz túlságosan is bölcs." A császárt istenítők közé ugyan beállt, ám a dicsőítés közben ajkán lévő cinikus mosoly ellenkező előjelűvé változtatja az imádat szavait. Az igazi, nagy művészek közé tartozott, s fennmaradt írástöredékeinek szellemi elsöprő ereje a messzi múltból is meglegyint minket. Élete, cinikus gúnya mögött húzódó mélységes emberszeretete, lenyűgözően szuverén és elegáns halála gyermekkorom óta rajongott példaképemmé tette őt, ellenére annak, hogy Tacitus Évkönyvein (XVI. 18-19.) kívül vajmi keveset tudunk az életéről: "Caius Petronius múltjáról valami keveset el kell itt mondanom. A nappalt alvással, az éjszakát hivatali teendőkkel és az élet gyönyöreivel töltötte, s amint másoknak a szorgalom, úgy néki a tétlenség szerzett hírnevet, de nem tartották korhelynek és tékozlónak, mint legtöbbet a maguk vagyonát felemésztők közül, hanem az élvezetek kitanult mesterének. Szavai és tettei minél kötetlenebbek voltak, és minél inkább nemtörődömségről árulkodtak, annál kedvesebb fogadtatásban részesültek fesztelenségük látszata miatt. Ámde mint Bithynia proconsula, és később mint consul, tetterősnek, és az ügyek intézésére alkalmasnak mutatkozott; utóbb visszatérve az erkölcstelenség színleléséhez, Néró kevés számú bizalmasai közé jutott, kinek titulusa a választékosság és az elegancia nagymestere volt, úgyannyira, hogy a császár semmilyen válogatott élvezetet nem tartott kellemesnek és finomnak, ha Petronius nem helyeselte. Az öngyilkosságra ítélt Petronius nem oltotta ki hirtelen életét, hanem felvágta ereit, aztán bekötözte, majd ötletszerűen újra meg újra kibontotta; barátaival beszélgetett, de nem a komoly dolgokról, amelyek révén a lelki szilárdság dicsőségére törekedett volna. Meghallgatta szavaikat, de nem a lélek halhatatlanságáról és a bölcseknek tetsző dolgokról, hanem vidám dalaikat és könnyed verseiket. Rabszolgái közül egyeseket felszabadított, másokat megkorbácsoltatott. Lakomához ült, el is szenderedett, hogy a rákényszerített halál a természeteshez hasonló legyen. Végrendeletében nem hízelgett Nérónak vagy Tigellinusnak, vagy valamely más hatalmasnak, mint ahogy szokták tenni legtöbben a halál előtt; ellenben a princeps bűneit a fajtalankodó férfiak és nők nevével, s a sok újfajta bujálkodást írásba foglalva pecsét alatt elküldte Nérónak, majd összetörte pecsétgyűrűjét, hogy utóbb ne lehessen felhasználni mások veszélybe döntésére." Ez a kevés is elegendő volt ahhoz, hogy megtudjam: a Sors a jót és a rosszat egyenlő mértékkel adja szinte mindenkinek, s csupán intelligenciánkon múlik, hogy felismerjük-e a jeleket, és ki tudjuk-e választani a gyémántokat a hamu közül. Hogyha lenne még valaki, aki a halálom után is kedvemben szeretne járni, kérem, vésesse síromra legkedvesebb petroniusi versemet: "Már megtörte az Ősz a tüzes ködfátylat a tájon s langyos gyeplőkkel fent Phoebus a Tél fele vágtat, elhullajtja haját a platán, s hervadt kacsok alján érett fürtjei számát olvasgatja a szőlő ű ím! mit az esztendő megígért, most itt van előttünk." Másodikként Franois-Marie Arouet-t idézem a halhatatlanok birodalmából, kit a világ az önmaga által választott Voltaire néven ismert meg. Élete maga a nagy kaland: Bachnál kilenc esztendővel később, 1694. november 21-én született, s bár a jezsuiták iskolájába járt, kik jogásznak szánták, mégis író lett belőle. Első szatírája oly élesre sikerült, hogy felséggyalázás vádjával a Bastille-ba börtönözték. Az ott megírt műveket a szabadulása után kiadván ismét letartóztatták, ezúttal már londoni száműzetésre kényszerítve őt. Műveiben legjelentősebben az Egyházat támadta, s noha mélységesen hitt Istenben, a tanulást, a megfigyelést és az összegzést tartotta az emberi elme kiművelésére a leghathatósabb eszközöknek. Ekkorra már az európai humanisták fejedelmének számított, ki uralkodókkal és tudósokkal levelezett: száműzetése közbeni szerelmi románca Nagy Frigyes porosz királlyal kora köztudott titkai közé tartozott. XV. Lajos koronázása mindent megváltoztatott: Voltaire-t a király udvari történészének nevezte ki, s a nagyhírű Francia Akadémia tagja lett. A végtelenül kedves, megértő, s mindenkin segítő öregúr életművének talán legszebb és legnaívabb műve a Candide, ám filozófiai írásai, és a Napkirály századáról szóló könyve a történelem és a bölcselet kikerülhetetlen alapjai. 1778. február 10-én az ű akkor már a svájci határon élő ű öregúr kocsiját vámtisztek állították meg Páris határában. Voltaire ironikusan kiszólt az ablakon: "Csempészáru nincs a kocsimban, hacsak saját magamat nem tekintem annak." Másnap este a Thétre-Franais-ben rendezett díszelőadáson De Villette márkinő a Voltaire nevét kiáltozó tömeg éljenzése közben babérkoszorút helyezett el a hatalmas parókára, amely alatt Franciaország legnagyobb írójának összeaszott, vékony gyermekarca mosolygott, mint ahogy minden írása ezt teszi kettőszáz esztendeje: biztató álomként a szerelem, a költészet, a szépség és a jóság jövendő nemzedékeinek, és nyomasztó rémálomként mindazoknak, akik akár az életet, akár a szabadságot, akár az Istent, akár a tudást másokkal szembeni előjogaiknak tartják. Másról írta, ám mégis reá illik legjobban négy nemes sora: "Híre műveinek bejárta mind e földet S honában is kijárt néki a tisztelet; Királyok fénye volt és bámulták a bölcsek. Bölcsebb volt náluk: kételkedett." S mintha a ragyogó latin szellemi fénykoszorú önmagát hívná főnixként újból és újból életre, 1844-ben megszületett Párisban Voltaire szellemi utóda, Jacques-Anatole-Franois Thibault, ki ű mint eszmei nemzője is ű írói álnéven publikálta írásait: Anatole France már bizonnyal ismerősebbnek tűnik a mai olvasók számára. Könyvkereskedő apjának boltja néhány utcányira volt csak a Saint-Sulpice templomtól, és itt látta meg a világot Anatole, hogy élete első tizenöt esztendejében mindent végighabzsoljon az üzlet könyvespolcairól. Vasárnapról vasárnapra két öregúr volt ebédvendégük, kik a végigélt Francia Köztársaságokról vitatkoztak. Míg az első így emlékezett Napóleonra: "Olyan volt, mint egy isten, amikor győztes csatái után babérkoszorúval a fején bevonult Párisba!", a másik csak legyintett: "Komikusan alacsony és nagyképű volt, illemnek még hírét sem hallotta, és a szeretői összeröhögtek a háta mögött, hiszen olyan pici péniszt hordott a nadrágjában". France leírta, hogy a történelmet igazából e két öregember tette számára kézzelfoghatóvá. A szabad szerelem híveként addig ingerelte konzervatív apját, míg az kidobta házából. Ettől kezdve szűkösen élt. Ötven évesen kezdte kiadni műveit, és szinte az első pillanattól elképesztő siker kísérte írói pályáját. Zola mellett ő is Dreyfuss kapitány mellett állt ki, s talán ennek következménye lehetett, hogy az egykori katolikus kisdiák ű ki közben a szocialistákhoz csatlakozott ű írásaiban elegáns cinizmussal készítette ki a nemzet fejlődését hátráltató, mélyen ostoba felső klérust. Egy fogadáson Páris bíboros-érseke ellenségesen rámordult: "Nem olvasom az írásait!" France könnyed mosollyal válaszolt: "Nem is képzeltem önről, hogy ismeri a betűket." Finom és selymes stílusa szkeptikus epikureus, ám hangjából nem csupán a történelem, az igazságszolgáltatás, a szemforgató papság és a kispolgáriasság gúnya tetszik ki, de nemes elkötelezettsége is a szépséghez és a jósághoz, s még valamihez, amelyet oly sokszor próbált elfelejteni a világ: mások boldogsága a mi boldogságunk forrása is. Kevés dolog állt olyan távol tőle, mint a fanatikus dogmatizmus. "Minden ideál korrumpál, a fanatikus ideálok pedig fanatikusan korrumpálnak" ű mondogatta. France csöndes, polgári életet élt. Kétszer házasodott ű másodszor saját házvezetőnőjét véve feleségül ű, s nyugdíjazásáig a Nemzetgyűlés könyvtárosa volt. A Francia Akadémia 1896-ban jelölte tagjai sorába, s hétvégenként Armand de Caillavat irodalmi szalonjának állandó díszvendége volt. Munkásságának két legnagyobb elismerését 1920-ban, és egy esztendővel később nyerte el: előbb a római katolikus egyház könyveit a tiltott művek jegyzékére helyezte, majd néhány hónap múlva megkapta az irodalmi Nobel-díjat a következő indoklással: "Briliáns írói pályafutásáért, letisztultan fennkölt stílusáért, lenyűgözően franciás szellemiségéért és mélységes humanizmusáért". Kivétel nélkül minden írását érdemes elolvasni, azokat is, amelyek fölött már eljárt talán az idő. Ám néhány művét ű ha rajtam múlna ű alkotmányos rendelkezéssel tenném kötelezővé az elemi iskolákban, hogy a jövendő nemzedékek egyszer s mindenkorra megtanulják: az embernek van lelkiismerete, vagy legalábbis kellene, hogy legyen. Ma, amikor annyit szenved ez az ország a hamis ideológiáktól és a fanatizmustól, amelynél nagyobb ellenfele a jogállamiságnak aligha akad, talán nem felesleges ide jegyezni azt a hűvösen cinikus epilógust, amelyet France egyik elbeszélésében (Crainquebille, 1903) annak a bírónak elmarasztaló ítélete szélére írt, aki a hatósággal szembenálló, ártatlan kisembert záratta a börtönbe: "Bourriche bíróban az a dicséretre méltó, hogy ellenállt a szellem hívságos tudásszomjának, és óvakodott a mindent megismerni törekvő intellektuális dölyftől. Ha a rendőr és a tanú ellentmondó vallomásait történetesen szembe helyezi egymással, oly útra lép, melyen egyébbe sem ütközik, mint kételybe és bizonytalanságba. A tények kritikai rendszerezése kibékíthetetlen az igazságszolgáltatás helyes gyakorlatával. Ha a bíró könnyelműen követné e módszert, függővé tenné ítéleteit saját elmeélétől, amely pedig többnyire elég csekély, valamint az emberi esendőségtől, amely viszont állandó. Hova lenne akkor a tekintély? Tagadhatatlan, hogy a történelmi módszer teljességgel alkalmatlan az elengedhetetlen bizonyosságok megszerzésére. Elég, ha Walter Raleigh kalandját idézzük emlékezetünkbe. Egy nap Walter Raleigh, aki a londoni Towerben raboskodott, szokása szerint Világtörténelmének második részén dolgozott, ám ekkor ablaka alatt valami verekedés támadt. Odalépett az ablakhoz, hogy szemügyre vegye a civakodókat, s annak tudatában ült vissza munkájához, hogy jól megfigyelte a jelenetet. Ámde másnap szóba hozta a dolgot egy barátja előtt, ki a verekedésnek tanúja, sőt, részese is volt, és ez a barátja megfigyelését halomra döntötte. Ekkor eszmélt rá arra, milyen nehéz távoli eseményekből az igazságot kihüvelyezni, hiszen még a szemtanú is tévedésbe eshet. S tűzre hajította Világtörténelmének kéziratát. Ha a bírákat Sir Walter Raleigh-hez hasonló aggodalmak feszélyeznék, tűzre vethetnék minden vizsgálatukat. Ehhez pedig nincs joguk. Ez az igazságszolgáltatás megtagadása, sőt, bűn volna. A tudásról lemondhatunk, a bíráskodásról nem. Azok, akik a törvényszékek ítéleteit a tények rendszeres felkutatására óhajtják alapítani, veszedelmes szofisták, és galád ellenségei a polgári és katonai igazságszolgáltatásnak. A bíró túlontúl jogászi elme, semhogy ítéleteit az értelemtől és a tudománytól tenné függővé; hiszen az értelem és a tudomány következtetései körül örök viták zajlanak. Határozatait és ítéleteit dogmákra és hagyományokra alapítja, így aztán tekintélyük vetekszik az Egyház parancsolataival. Kánoni ítéleteket hoz. Ezt úgy értem, hogy bizonyos számú megszentelt kánonból vonatolja ki őket. A tanúvallomásokat például nem a valószínűség és az emberi igazság elmosódott és csalóka jegyei szerint osztályozza, hanem szinte szervi, állandó, kézzel fogható jegyek szerint. A fegyverek súlyát veti a serpenyőbe. Van-e ennél egyszerűbb és bölcsebb? Cáfolhatatlan vallomásnak fogadja el a rendőrőrszemét, aki önmaga emberi mivoltának pusztán elvont képlete; metafizikai értelemben nem egyéb, mint törzskönyvi szám, az eszményi rendőrség vetülete. Nem mintha az őrszem az ő szemében tévedhetetlen volna. Sohase hitte, hogy egy rendőr kiváló megfigyelő elme, sem azt, hogy a tényeket szabatos és szigorú módszerességgel vizsgálja. Tulajdonképpen nem is a személyét veszi számba, hanem a 64-es számú őrszemet. Az ember nem csalhatatlan ű véli. Péter vagy Pál tévedhetnek. Descartes és Gassendi, Leibniz és Newton, Bichat és Claude Bernard tévedhettek. Mindnyájan tévedünk, és minden pillanatban tévedünk. Tévedésünk okai megszámlálhatatlanok. Az érzékelések és következtetések illúziók forrásai; csak ingadozás eredhet belőlük. Ne bízzuk magunkat egy ember tanúskodására: Testis unus, testis nullus. Ámde egy számnak hihetünk. Az őrszem, mint személy, nem mentes a tévedésektől. De a 64-es számú őrszem, emberi mivoltának elvont képlete tévedhetetlen. Ez a szám entitás, lényeg. Az entitásban nincs emberi tartalom, nincs benne semmi, ami az embert zavarba ejti, megvesztegeti, behálózza. Hanem tiszta, maradandó és egynemű. A törvényszék tehát habozás nélkül elvetette a tanú vallomását, mert az csupán ember; viszont magáévá tette a 64-es számú őrszem vallomását, mert ő tiszta idea, és mintegy Istennek a tárgyalóteremre tévedt sugara. Ezzel az észjárással a bíró a csalhatatlanságnak egy nemét keríti hatalmába, az egyetlent, amire a bíró törekedhet. Ha a tanúskodó ember kardot hord, a kardnak kell hinni, nem az embernek. Az ember tévelyeg, és sokszor nincs igaza. A kard tévedhetetlen, s mindég igaza van. Bourriche bíró mélyen belehatolt a törvények szellemébe. A társadalom az erőszakon nyugszik, az erőszakot a társadalom fenséges talpköveként kell tisztelnünk. Az igazságszolgáltatás az erőszak ügykezelése. A bíró tudja, hogy a 64. számú őrszem a hatalomnak egy sejtje. A hatalom minden egyes katonájában benne foglaltatik. A 64-es számú őrszem tekintélyének csorbítása az államhatalom gyöngítése. Az állam minden kardhegye egy irányba szegeződik. Ha keresztezzük a pengéket, felforgatjuk a köztársaságot. Szinte hallom a bírót, amint ítéletének magasröptű és szép indokait magyarázza: "A 64-es számú őrszemmel egyetértően ítélem meg ezt az egyént, mert a 64-es számú őrszem a hatalom kisugárzása. S hogy felismerjék bölcsességemet, képzeljék csak el, mi lett volna, ha ellenkező értelemben döntök. Tüstént kiderülne, hogy döntésem képtelenség. Hiszen végre sem hajtanák ítéletemet, ha az a hatalom ellen döntene. Vegyék tudomásul, uraim, hogy a bíráknak csak addig engedelmeskednek, amíg velük a hatalom. Csendőrök nélkül a bíró csak álmodozó puhány. Magamnak ártok, ha nem adok igazat egy csendőrnek. S elvégre a törvény szellemével is perbe szállnék. Lefegyverezni az erőseket és felfegyverezni a gyöngéket: egyenlő a társadalmi rend felforgatásával, márpedig az én feladatom a társadalmi rend fenntartása. Az igazságszolgáltatás a fennálló igazságtalanságok szentesítése. Megesett-e valaha, hogy a hódítók és bitorlók ellen fordult? Ha törvénytelen hatalom ül a nyakunkba, az igazságszolgáltatásnak csak el kell ismernie, és tüstént törvényessé válik. A forma minden, s a bűn és az ártatlanság között csupán egy szál felbélyegzett okmánypapírnyi rés nyílik. Rajtad áll, vádlott, hogy te légy az erősebb. Ha "vesszen a zsaru"-t kurjantva császárrá, diktátorrá, a köztársaság elnökévé, vagy akár csak városi tanácsnokká kiáltattad volna ki magad, biztosítlak: nem ítéltelek volna el. Sőt, a vád és a következményei alól is felmentelek. Hidd el, barátom." Bourriche bíró alighanem így szólt volna, mert jogászi szellem, és tudja, hogy egy köztisztviselő mivel tartozik a társadalomnak: a társadalom alapelveit rendszeretőn és tisztességtudóan védelmezi. Az igazságszolgáltatás társadalmi. Csak a felforgató elmék óhajtják emberinek és érzelgősnek. Merev szabályok alapján osztják, nem pedig testi borzongások és az értelem fénye szerint. Legkevésbé azt várják el tőle, hogy igazságos legyen; arra nincs szüksége, mert az igazságszolgáltatás, sőt, állítom, az igazságos igazságszolgáltatás eszméje csak holmi anarchista fejéből pattanhatott ki. Az igazi bíró a fegyverek súlya szerint méri a tanúvallomásokat." Ábrahám Kuyper elgondolkodtató sorai a múlt századból: "Olyan férfiaknak, mint Arisztotelész és Pláto, Lombardus és Tamás, Luther és Kálvin, Kant és Darwin, uralma századokra terjed. Mert a lángész szuverén hatalom, iskolát alkot, a lelkeket ellenállhatatlan erővel ragadja meg, és az emberi élet egész alakulására mérhetetlen befolyást gyakorol. A lángész szuverénitása Isten adománya, egyedül az ő kegyelméből származik, senkinek alávetve nincs, és egyedül Istennek felelős, aki a szellemi túlerőt adományozta. Minden zseniális művész pap a művészet templomában, ám nem öröklés alapján vagy intézményszerűleg, hanem kizárólag Isten kegyelméből. És az ilyen művészek érvényesítik is a maguk tekintélyét és hatalmát. Magukat senkinek alá nem vetik, de uralkodnak mindenek felett, és művészi tehetségük túlsúlya előtt végezetül mindenki meghajol. A személyiség szuverén hatalmáról ugyanezt lehet mondani. Személyi egyenlőség nincs. Mert vannak korlátolt eszű, szeretetnélküli emberek, kiknek kisugárzása nem nagyobb, mint egy verébé. És vannak széles látókörű, imponáló jellemek, kik magasan szárnyalnak, mint a sas. Az utóbbiak között aztán ismét találunk néhány királyi jellemet, kik a maguk körében uralkodnak, tekintet nélkül arra, hogy meghajolsz-e előttük, vagy ellentállasz nékik, sőt, ellentállás esetén a legtöbbször még erőteljesebben." A mai napon Magyarország népe megszavazta a NATO-ba való belépést, és röhögnöm kellett annak láttán, hogy Európa térképén szinte észrevehetetlenül kis országunk tábornokai miként fontoskodtak a tévékamerák kereszttüzében. Vicces dolgok ezek. Sokat gondolkodom rajta, hogy az emberi nemnek valóban létszükséglete-e a háborúzás? Bár fajunk legelső korszakai áthatolhatatlan homályba vesznek előttünk, de szinte bizonyos, hogy az emberek nem voltak mindég háborúskodók: a pásztorkodás békés korszakának szelíd erkölcsei fölöslegessé tették a vérontást. A földművelés és a kereskedelem óhatatlanul elhozta a fegyverek hatalmát, amely a föld, a feleség, az állat és a rabszolga megszerzésének módjává lett. Később győztesek és legyőzöttek népeket alkottak, és szembefordultak a hasonló módon alakult népekkel. Évszázadokon át folyt a gyilkolás, és öldöklés közben születtek véres hazáik: a háború állt mindenek fölött. Ilyen volt a középkori népek élete, és a nagy európai monarchiák kialakulása. A reneszánsz hozott ugyan némi enyhülést, de az új földrészek felfedezése olajat öntött az európaiak kapzsiságára, s négyszáz esztendőn keresztül csökönyös szenvedéllyel mészárolták azokat a barbároknak nevezett fekete és sárga népeket, akik kizárólag gonosztetteikről ismerték a kereszt árnyékában álló fehér embereket, a vitézkedő és kufárkodó keresztényeket. Mára legtöbbjük kivívta a függetlenségét. Mi a tanulság? Kis ország vagyunk, s amennyiben hadseregünket szélsőségesen nagyra duzzasztanánk is, legfeljebb néhány nappal tolnánk odább bármiféle vélünk szemben álló ellenséges hatalom győzelmét. Akkor pedig minek a fölösleges vérontás? Elegendő lenne, ha leszögeznénk, hogy mi a magunk részéről soha és senki ellen nem óhajtunk hadat viselni, és cserébe elvárjuk, hogy mások se hadakozzanak ellenünk. Ennek szellemében fel kellene oszlatni a költekezésen kívül amúgy semmire sem használható hadseregünket, az így megtakarított pénzt pedig a belső közrend megszilárdítására, valamint kulturális és szociális célokra lehetne fordítani. Valamint arra, hogy hazánkat a lehető legszorosabb kereskedelmi, kulturális és sportkapcsolatok kössék szomszédainkhoz: népek ilyen mérvű egymásra találásakor nincs az a körmönfont politikus, aki a háborút ki tudná robbantani. Magyarország igazi ereje a szellemé lehetne, küldetése pedig az, hogy eszmék magvát hintse el a világban, s a gondolat birodalmán uralkodjék. A tudomány és a technika a sok szennyen és rosszon kívül, amit a világra okádott, talán némi jót is hoz most magával. A kereskedelem, a kommunikáció és a közlekedés felgyorsulásával előbb-utóbb megszűnik a népek mesterséges izolálásának és butításának lehetősége, s az évszázadokon át rossz hatékonysággal dolgozó humanisták most egyszerre bántó tűszúrások és fekélyes sebek lettek a demagóg despoták testén: háromszáz esztendeje még könnyű volt az eretneket néhány könyvével együtt elégetni a máglyán, de ki győzhetné le mára az Internet, a műholdak, a rádiótelefonok és a zsebben megbúvó számítógéplemezek félelmetes arzenálját? Az emberek nem lettek jobbak, de hamarosan olyan korszak köszönt talán ránk, amelynek forradalmian új tudományossága feleslegessé teszi majd a háborút, amely egykoron pontosan az ember létfeltételeinek megszerzéséhez és fenntartásához elengedhetetlen volt. E kérdésben Hamvas Béla naiv szelídsége meghatóan kedves: "Tegyük fel, hogy két nép egymással háborúba keveredik. Nem ritkaság, a történet hoz föl rá néhány példát. A bolondok egymásnak rohannak, és ezerszámra halomra gyilkolják egymást. Amivel azt érik el, hogy a másik mindég dühösebb, és ha le is győzik, bosszút esküszik. Erőt gyűjt, néhány év múlva újra megrohanja a másikat, és akkor esetleg ő győz. Most az egész kezdődik elölről. Ha véletlenül valakivel háborúba keverednék, első dolgom lenne: azonnal, a legmegalázóbb feltételekkel is, haladék nélkül békét kötni. Ígéretet tennék, hogy harminc éven keresztül az illető nép rabszolgája leszek. Minden erőmmel az ő javát fogom szolgálni. Vasutaimon néki szállítanám azt, amit földem terem, hajóimmal néki vinném a távoli földek nagy kincseit. Sok fűszert, édességet, selymet, aranyat, drágakövet, mind, mind néki adnám. Saját népeimről még az inget is leszedném, s azt is odaadnám. Irgalmatlan lennék. Úgy elhalmoznám földi javakkal, hogy nem is érne másra rá, csak a dőzsölésre. Hízlalnám, tömném, dicsérném. Ami gyümölcs, hal, hús, vad, rizs, gyapjú, kávé van a Földön, mind eléje szórnám. Százat egy ellen, hogy az a nép harminc évet sem bírna ki. Úgy meghízna, annyira ellustulna, olyan léha, buta, hájas, aluszékony lenne, hogy nem is kellene hadjáratot indítani ellene. Ha fegyverrel győzném le, megerősíteném, mert növelném benne az elégtétel ösztönét. Ám a jólétbe eddig még minden nép belehalt." A negyvenes évek második felének szimpatikus egyénisége volt Dinnyés Lajos miniszterelnök: egy dorbézoló, cigány muzsikánál sírva vigadó dzsentri család tagja. Mikor még minden szépnek tűnt, a magyar kormány látogatóba ment Titóhoz. Vacsora közben a marsall megkérdezte Dinnyést, hogy milyen a háború utáni magyar hadsereg. Dinnyés rávigyorgott: ű A magyar hadseregnek van két légpuskája, egy használhatatlan 48-as mozsárágyúja ű majd a mellette ülő, részegen böfögő Veress Péterre mutatott ű, és ez az alak a hadügyminiszterem. A többit elképzelheti! És egy napon Turchányi tiszteletes tovább mesélte emlékeit a torontói kocsmában. "A hetvenes évek elején egy keresztrejtvény helyes megfejtése révén feleségem és én kéthetes beutalót nyertünk egy Bajkál-tó melletti nyaralóvároskába. Az üdülőben ű evangélikus papként ű a legmesszebbmenőkig osztályidegennek számítottam, és még az esti mulatozásnál sem tudtam beleolvadni a közösségbe, hiszen a vélünk pihenő, bűzös leheletű párttitkárok és hatalmas seggükkel a közös WC-kagylóba ritkán beletrafáló feleségeik az általam egyedül profi szinten űzött dologban, az alkoholizmusban sem tudtak követni engem: már a harmadik korsó sör után sugárkoszorút hánytak egymás köré, aztán reggelig fetrengtek benne. Egyetlen méltó társam akadt csupán: Vaszilij, az öreg gondnok. Egyik hajnalban ű már a harmadik üveg vodka után ű különös történetet mesélt el. Leváltása után két esztendővel Nyikita Hruscsov töltött néhány hetet a szállóban. Egyik este vacsora után odaintette magához Vaszilijt, és így szólt hozzá: "Figyelj csak rám, amit most elmondok néked, tartsd meg magadnak, de ha elfecsegnéd másoknak, akkor sem lesz semmi baj, hiszen ki figyelne oda egy huszadrangú üdülőgondnok képtelen locsogására, a bukott pártnagyságok állami üdülőhelyén. Talán még te is emlékszel rá, hogy főtitkár koromban a kukorica volt a rögeszmém: nemhiába mondogatták rólam csöndesen a többi szocialista vezetők, hogy Nyikita legszívesebben még a valagába is kukoricát ültetne. Egy napon szibériai kukoricakolhozba hívták a pártvezetőséget, hogy személyesen is meggyőződjünk róla: kutatóink képesek voltak kifejleszteni olyan fajtát, amely dacol a csípős szibériai évszakokkal. Helikopterrel érkeztünk Moszkvából. Ahogy kiléptünk a hatalmas, berregő gépszúnyogból, jókedvű munkásasszonyok, fiatal férfiak köszöntöttek minket a kolhoz vezetőségével és a párttitkárral az élen. Villogtak a fényképezőgépek, s a beszédek után a gyönyörűen zöldellő kukoricaföldek melletti lakályos sátrakba vonultunk, ahol a derűs munkások káposztalevessel és vodkával vendégeltek meg bennünket. Előkerült a balalajka is, szólt a zene, táncoltak a fiatalok, és végtelen boldogság öntötte el a szívemet. Kisétáltam a kukoricaföldek felé. S akkor valami különös történt. Megfogtam egy földből kiálló kukoricát, és döbbenten vettem észre, hogy a kezemben maradt. Ahogy a másikat meglöktem, az is hanyatt vágódott: nem volt gyökerük. Szinte tébolyultan rohangásztam a kukoricatáblában, és akkor jöttem rá, hogy az összeset idehozták és beszurkálták a földbe. Tajtékozva futottam a sátrak felé, és már a nyelvemen volt, hogy a gépfegyveres őrségért kiáltsak, és letartóztattassam ezt az egész, mosolygó csürhét, amikor egyszerre megmagyarázhatatlan látomás vette kezdetét. Opálos fény borult a tájra, és egy gyönyörű, csipkeruhába öltöztetett rokokó nő állt előttem. S ű bár utóbb ebben nem vagyok már teljesen bizonyos ű mintha a kolhoz-párttitkár is ott lett volna mellette, mélyen meghajolva, rizsporos parókában és térdnadrágban. A hölgy rámrivallt: ű Te, te! Te törkölybűzű ukrán paraszt, hogy jössz te ahhoz, hogy sérelmezni merd azt, amelyet én, Nagy Katalin, minden oroszok cárnője sem toroltam meg! Hirtelen lágyra fordult a hangja: ű Nyikita, Nyikitácska, pont te ne ismernél minket? Pont te ne látnál bele a bús orosz lélekbe? Tudd meg: vélem is ezt tették. Patyomkin herceg kocsival vitetett végig az országon, hogy találkozhassak az én jókedvű és elégedett népemmel. Falvakon hajtottunk keresztül, vidám muzsikok álltak a tarkabarka házak előtt, és én hittem, mert hinni akartam mindezt. Pedig tudtam, hogy illúzió az egész, hiszen színészeket, csepűrágókat fogadott, és a házak papírmaséból voltak. Mégis hátradőltem a kocsiban, s ujjaimat boldogan ráhelyeztem az elégedett herceg csipkés ingére. Nyikita, Nyikita: ilyenek vagyunk mi oroszok. Szeretjük a meséket, és elfogadjuk a hazugságokat is, ha szépek. De hiszen milyen is lehetne az életünk egy olyan földön, ahol még a nyár is oly rövid, hogy csupán a képzeletünkben él? Szeme megint keményen villant: ű Megtiltom hát néked, hogy azt merd megtorolni, ami a te érdekedben történt! A látomás egy pillanat alatt szertefoszlott. A csodaszép dáma eltűnt, s hintója helyén is már csak a közben elcsendesült helikopter és a végítéletemtől reszkető kolhozvezetők maradtak. Komoran, s megszégyenülve álltam. Aztán hirtelen mozdulattal beparancsoltam kíséretemet a helikopterbe, s köszönés nélkül otthagytunk mindent. Senkit nem vitettem el, senkit nem toroltak meg. Ám már másnap a Kreml képtárában a Nagy Katalin cárnő festményét őrző termet lezárattam, és éjjel-nappal négy gépfegyveres katona strázsált az ajtó előtt. Leváltásom után néhány hónappal mesélte el nékem a képtár igazgatója, hogy a hosszú, téli estéken az őrök a lezárt teremből kuncogó női hangot hallottak, és ű a szabályzatot súlyosan megszegve ű keresztet vetettek." Én Bach miatt szégyenkeztem a legtöbbet. Általános iskolás koromban és később, középiskolásként is mindég elmentünk a nagyheti Máté vagy János passió előadására ű zenészfiatalként e hangversenyekről távol maradni nem tartozott a bocsánatos bűnök közé. Rajongtam Bach zongora- és orgonaműveiért, a zenekari szvitekért, de ha a passiók valamelyikét játszották, előre féltem. A nyitókórusokat fergetegesnek találtam, még az első áriák is lekötötték a figyelmemet, de tudtam, hogy egy adott pillanatban ű általában valamelyik végeláthatatlan tenor recitatívo közepén ű el fogok aludni. És elaludtam. Többnyire egy-egy osztálytársam méltatlankodó hátbavágásával horkantam fel eladdig békés szunyókálásomból. Társaim gúnyoltak. Éppen úgy unták, mint én, de fegyelmezettek voltak. Az évek múltak, és a Sors úgy rendelte, hogy én is muzsikus legyek. Bach szinte összes orgonaművét eljátszottam a korálok kivételével, amelyektől ű lévén eszembe juttatták gyermekkorom gyötrelmes passióit ű borzongva féltem. Tudtam, hogy nem értem e műveket, de sokáig azt gondoltam, hogy bennem van a hiba. 1985-ben megtisztelő felkérést kaptam egy nemzetközi jótékonysági szervezettől: Bach öt, megadott korálelőjátékát kellett eljátszanom egy montreáli gálahangversenyen, ahol a muzsika világának élő legendái léptek fel. Örömömet csupán egyetlen apróság zavarta: a hosszú ideig tartó tanulmányozás ellenére sem tudtam többet e művekről, mint az első napon. Elkeseredettségemben már-már azt fontolgattam, hogy lemondom a meghívást, ám ekkor valami csodálatos történt. Még korábban egy ízben a New York Times kritikusa az orgona Horowitzának titulált. Néhány héttel később torontói lakásomban csörgött a telefon, s egy hölgy Madame Horowitz, a nagy Toscanini lányaként mutatkozott be. Elmondta: a férje olvasta a cikket, és szeretné meghallgatni játékomat. Csodálatos délutánt töltöttem Horowitzék manhattani otthonában. Az öregúr és felesége elhalmozott figyelmességével és kedvességével, majd az agg zongoristafejedelem ű némi szelíd kéretés után ű eljátszotta nékem Bach "Jöjj, népeknek megváltója" kezdetű korálelőjátékát, Busoni átiratában. És akkor megvilágosodtam. Mint eltévedt hajósok, kik alkonyi vizek mélyén megláthatták az elsüllyedt városokat, a tenger mélyén nyugvó ódon katedrálisok tornyait, úgy sejlett fel előttem Bach titokzatos belső világának, sorok között való olvasatának lenyomata. Akkor, ott, azon a délutánon döbbentem rá: vannak zenék, amelyeket soha nem lehet annyira kifordítani önmagukból, hogy ne maradjon meg az a jellegzetes vezérfonal, amely mintegy lényege is a műnek: a Brandenburgi Versenyeket, a zongoraszviteket játszhatják thüringiai kúriák gyertyavilágú termeiben, avagy alkoholgőzös, New Orleans-i jazzklubok éjfél utáni, vastag füstű mámorában: megtörhetetlen ritmusfolyamatainak, belső dallam- és harmóniavilágának égő döbbenete, ez a ű jobb szó híján ű csodának nevezett jelenség letagadhatatlanul jelen van világutazó, nagyhírű művészek és műkedvelő, klavírozó háziasszonyok játékában egyaránt. Vannak azonban olyan művei a Lipcsei Kántornak, amelyeket ha kivesszük a közösségi erőterek atmoszférájából, avagy egyszerűen csak pocsék előadásban hallgatjuk meg őket, éppen úgy eltűnnek a szemünk elől, mint a hajnali mezők tündérvilágot idéző ködpárái, amelyek semmivé lesznek azok előtt, kik túlontúl közel merészkednek hozzájuk. A tündérek és a csodák nem szeretik az indiszkréciót. És ekkor jöttem rá, mi altatott el: az, hogy ű túl fiatal lévén ű a tőlünk már olyannyira távol álló, nehézkes, protestáns barokk kárpit mögött semmit sem vettem észre abból a szerelmes és halállal barátkozó univerzumból, amelynek mitológiáját senki nem tudta olyan pontosan-lázasan, mint ez a megkeseredett, német vénember. S azóta varázsában és megbabonázva élek ű egyfolytában éberen. Horowitz-cal történt találkozásom után visszatértem Kanadába, s így fordult javamra, mi addig bosszúságom forrása volt: néhány óra alatt vadul és szenvedélyesen szerettem bele az addig hideg szépségnek hitt korálokba és passiókba. Ne vedd szerénytelenségnek, nyájas Olvasó, de utólag is úgy emlékszem hát a montreáli Saint-Jean-Baptiste bazilikabéli koncertemre, mint addigi életem legnagyobb pillanatára: nem hiszem, hogy muzsikus érezhet fenségesebb érzést, mint amikor a "Hozzád vágyom, Jézus urunk" korálelőjátékának sírnivalóan szépséges pianissimóit ötezer ember hallgatja lélegzetvisszafojtva. Én nem engedném el a gyerekemet Bach passió- és korálhangversenyeire: félteném az angyalbőrbe varrt, vadul dörömbölő életöröm és erotika csodás mítoszától, elsöprő erejétől. Szerencsére ebből a hangversenyeken általában nem sok marad. Annál több a kappanhangú tenoristákból, a szörnyszülött német szövegekből, a világmegváltásra született karmester-titánokból, s a hangzatos fúvós passzázsokból, amelyeken bízvást el lehet aludni. Ám amikor nagy ritkán eszembe jut a New York-i alkonyat, Horowitzék házának nyugalma és ódon illata, elszorul a szívem. Amit kaptam, nem volt vidám, inkább az élet misztériumát ültette a szívembe. Megmutatta, hogy az evilági élet nyaktörő mutatványai között hogyan tud az ember boldog, vagy legalábbis megelégedett lenni úgy, hogy mindeközben lojális marad azokhoz, akiket szeret, és nem akarja eltörölni a Föld színéről azokat, akik másként gondolkodnak. A szomorú csak az, hogy a szélsőséges politikai és filozófiai eszmék rabjai konok megátalkodottságukban és vaskos műveletlenségükben egyáltalán nem hallgatják Bach zenéjét. Ám ha hallgatnák, akkor sem tudnám elképzelni, hogy többet értenének belőle, mintha kínai vagy urdu költeményeket olvasnának fel nékik. Bach passiói és koráljai nemcsak szenvedésre és fájdalomra, de a legsötétebb felhőn átderengő napsugárra is emlékeztetnek, amiért az egyik szemem sír, de a másik mosolyog. S egy napon talán a béke és az irgalom angyala is közibénk száll majd. A századforduló Magyarországa a felhőtlen jólét aranyszigete: bíborban jár a papság, brokátban a nemesség, és a boldog-melankolikus napok polgára csokornyakkendőt kanyarít a nyaka köré. Mennyi minden eszünkbe juthat e nemes kis ruhadarabról. Felsejlik előttünk a sírban porladó dédanyák és dédapák idilli világa: Réthy professzor és a királyi székesfőváros szellemi fellegvárának utolsó, csokornyakkendős lovagjai estéről estére összegyűltek a Pepita Oroszlánban, és a falakat megremegtető nevetés közben születtek a Lőwy-versek. Majd vége szakadt a boldog békeidőknek, és a Tengernagy bevonult fehér lován. Az Újvilág lett a bálvány: a hollywoodi, briliánsokba burkolózott, szmokingos úri muri. És a csokornyakkendő még mindég fénykorát élte. Aztán jöttek azok a bizonyos ötvenes évek A Fényes Szellők nemzedéke ű kvázi proletár múltját igazolandó ű nyakkendő nélkül hallgatta a színházakban a nagybajuszú műparaszt keserveit, hogy vajh belépjen-e a téeszcsébe? Majd ű mintegy titkos érintésre, és a Kelet urai minden mesterkedésének dacára ű elkezdtük érezni, hogy lelkünk jobban illik a gót katedrálisokhoz és barokk kastélyokhoz, mint a hagymakupolákhoz. Előkerültek a szekrények mélyéből nagyapáink duplasoros angol öltönyei, és szájról szájra adtuk a csokornyakkendők megkötésének rég elfelejtett szabályait. Látjátok szerelmetes híveim, kegyelmes uraságaim, kedves elvtársaim, dear friends: sokat forgott az idő kereke, és a csokornyakkendő túlélte a történelem változásait. Pesten ismét feltűntek a tündérien szép és légiesen könnyű kis papillonok, amelyek ű mint a nosztalgia és a vágy kis propellerei ű röpítenek messze-messze: álombéli kedvesünk szívébe. Hadd adózzak néhány, a fonák kort tarkára pingáló versével a századforduló egyik legeredetibb magyar tudósa, Réthy László doktor (1851-1914) emlékének, kinek Lőwy Árpád álnéven írott rímei elindultak Budapest zegzugos utcáin, s másolatait kézről-kézre adták egymásnak a csillogóan vidám kisdiákok, ténsasszonyok, nemzetes urak, fiákeresek. Réthy professzor nem volt kínrím-faragó: mint a Nemzeti Múzeum igazgatója és Európa tudományos akadémiáinak tagja az ország elismert szellemi nagyságai közé tartozott, ki derűs lelkűen iddogáló öreg akadémikus barátaival az esti pipafüstben gúnyolta a kurucokat, labancokat, a kétfejű sast, a hájas prépostokat és a világvárossá fejlődő Budapestet, az új metropoliszt, amelyet a kockás báró, Podmaniczky Frigyes sem ismert már a magáénak, és haláláig nem tette be a lábát sem Budára, sem a Margitszigetre. Protekció Áldott egy kis ország ez a Magyarország, Minden, ami jó van, itt két kézzel osztják: Nem nézik, hogy mi vagy, magyar, zsidó vagy tót, Boldogulsz, ha van egy kis protekciód. Légy bármily nagy ökör, tökkelütött kamasz, Kapsz hivatalt olyat, amilyet csak akarsz. Címet, plecsnit, rangot s zsebre vágni valót, Persze akkor, ha van hozzá protekciód. Tudós akarsz lenni vagy tán képviselő? Főispán, püspök, pandúr vagy közjegyző? Nem kérdik, mit tudsz, nem nézik a sorod: Eligazít mindent majd a protektorod. Csak egy hely van, hol a szép szó nem használ: Hogyha baszni akarsz és a faszod nem áll, Ha nem tudja a farkad, mi a direkció, Szart sem ér ottan már a protekció. Nagyzolás Korunk hibája, rút divatja, hogy ki-ki több fokkal feljebb adja. A foghúzó doktor ma már, a varróinas meg szabásztanár. A szobacicus újabban kisasszony, s nagysága minden parasztasszony. Tekintetes a hordár, ha kimén a turfra, s privát ma már minden bárcás kurva. A buta mázolás bizarr, a tudós nyelvén bélsár a szar. Lőwy Árpádtól sok szép verset várnak, s fehér abrosznál ebédel vasárnap. A lapostetű pökhendi mód tenyészik, mert szakkönyvekben latinul idézik. A román persze római utód, s kotonnal baszik már a tót. Egész Mucsa szecesszióra készül, s a rabbi párbajoz vitézül. De beszélhetnénk még tovább, karfiol ma már a karalábé. Riviéra a pöce széle, pezsgő ma már a Törley-féle. Szerénységből csak egy ád mustrát: a nagy valag, ha már kimustrált. Példának ki kéne tenni, ez mind kisebb és kisebb akar lenni. Picsa, ha kerül már letétbe, boldog, ha pinának nézik sötétbe. Jubileum Őprépostsága hatvan éves, S a papok estélyt adnak, Tüntető kifejezésül A szeretetnek és a hódolatnak. Lesz fénykép, köszöntés, alkalmi vers s más Egyéb, ami feltünteti Hogy tudása, tapintata S bölcsessége mily sok néki. Én nem megyek. Egy vacsoráért nyolc pengőt nem adok, Hisz ennyi pénzért nemcsak segget, De máshol még pinát is nyalhatok. Újévi köszöntő Elérkezett végre a várva várt újesztendő, Kívánom, hogy sok jót hozzon a jövendő. Kövér, tiszta búzát arasson a kasza, És minden magyarnak jól álljon a ű nyakkendője. Hazánk boldoguljon, virulj, magyar népem, Székesfővárosunk épüljön ki szépen. Terjedjen az erény, vesszen, ami durva, Minden utcasarkon álljon egy-egy ű hirdetőoszlop. Kopasz koponyával, görnyedő derékkal Sok vénember a testmozgásért él-hal. Ámde másnap masszőr dörzsöli az inát: Így jár, aki nagyon szereti ű a baracklekvárt. Az én kedves, drága Elemér barátom Reggel sokszor sápadt, s levert, amint látom. Kérdem tőle múltkor, miért vagy olyan aszott, Bágyadtan mondja, hogy egész éjjel ű fájt a foga. Május van, a tavasz, szerelem hónapja, Az ébredő vén föld új ruháját kapja. Ember is, állat is örül a tavasznak, S lenn a Duna-parton a kutyák is ű örülnek. Reng a búzakalász az alföldi rónán, Ott arat egy legény, arra megy egy széplány. Rákacsint a legény, leteszi a kaszát, Nadrágjába nyúl, és kiveszi a ű kaszakövet. Kis magyar etnográfia A jókedvű francia fecseg nappal, éjjel, S a farka szikráit szórja szerte-széjjel. Tenger ellen épít a hollandi falat, S röptiben bassza meg a besózott halat. Magyar zsíron él a drágalátos horvát, S minden kutyaszarba beüti az orrát. A bocskoros román hegyeken ballag át, Orozva bassza meg a kecske valagát. Perzsák ura a sah, szent könyvük a Korán, A leányt rendszerint kifúrják már korán. Datolyával él és tevén jár az arab, Az ő faszából is hiányzik egy darab. Hogy lucskos valagát a hidegtől óvja, Nadrágjába szarik Grönland lakója. Gatyát ünnepnap sem hord néger és kafír, Ha kiszarja magát, nem kell annak papír. Rizst eszik a copfos polgártárs Kínában, Ha bambusszal verik, szart fingik kínjában. Turbánt hord a török, csak a kávét issza, Százhúsz feleségét bassza össze-vissza. Bort iszik a magyar, nem pediglen vizet, Lánynak, menyecskének kemény fasszal fizet. De ha megharagszik, nem kell pina ennek, Anyósát bassza a konyhakredencnek. Utánzóim Minden új korszak költője, aki korának eszméit fejezte ki: Mindég abban a veszélyben forog, hogy utánozzák a hívatlanok. Kapok gyakorta én is verseket, amelyekre írói dicsekszenek, Hogy Lőwy iskoláját művelik, s mesternek tartja magát mindegyik. Ezek azt hiszik, ha tükröt, falat és fehér abroszt lecsúnyítanak, S a szart marékkal képedhez kenik, Lőwy modorában írt vers mindegyik. Hallgassatok, sületlen tökfejek, engem ti soha meg nem értetek. Nálatok undok a szar tömege, nálam a szar gyöngy és diszkrét csemege. Apai figyelmeztetés: Azért csak annyit mondok, ifjú népem: disznólkodni szabad, de csakis szépen! A hagyomány szerint Deák Ferenc egy ízben kedvelt pesti kávéházában ült, amikor egy fiatal újságíró az öreg miniszterelnök kalapja mellé akasztotta saját kalapját. Néhány perc múlva távozott, s csak egy sarokkal arrébb vette észre, hogy Deák kalapját nyomta a fejére. Loholt vissza, s lihegve szabadkozott: ű Bocsásson meg, miniszterelnök úr, de tévedésből az ön kalapját vittem el. A fejünk körülbelül egyforma. Deák lakonikusan válaszolt: ű Körül lehet, de belül biztos nem. Az egykori kármelita barátnak oly barátságtalan Takács Nándor fehérvári püspök a mai naptól nyilvánosan is prédikálja a gyűlölet evangéliumát ellenem, feltehetőleg azért, hogy katolikus báránykáit mihamarább katolikus farkaskákká változtassa. Dühének oka ű azonkívül, hogy csapnivalóan orgonál ű vitathatatlanul első könyvemnek radikális liberalizmusa. A püspök ű néhány társával együtt ű irodaidőben fáradhatatlanul csörömpöl rozsdás konyhakésével, melyet Excaliburnak hisz, s hörcsögi dühvel követeli a papságtól koncertjeim azonnali kitiltását a templomokból. Udvartartásának tagjai pedig némán hallgatnak, avagy szaporán fecsegnek, ami kiváltképp gyanús. S ha eljön az este, felgurul a cifra szószékre, s a megbocsátást és az alázatot hirdeti még ellenségeinkkel szemben is, meg azt, hogy úgy szereti felebarátait, mint önmagát. Kitárja kesztyűs kezeit, amelyen a pásztorgyűrű csillámlik, megrebbenti rózsás hajnalködökhöz hasonlatos ruháját, s egy véres, átkokat szóró tizenharmadik javasasszonynak tűnik, kit kiválasztottsága híján nem hívtak el a velő-tőkések estéjére. A vén püspök, ki a fehérvári palotában bizonyára igen jókat eszik és szundít, az erkölcs nevében el akarja tiltani első könyvem olvasásától papjait, kik kicsiny falvakban néhány ezer forintos rabszolga-fizetésért terjesztik az Evangéliumot, vélhetően nem a püspökét, hanem Jézus Krisztusét. Mivel testületének e szent tehene most úgy vélte, hogy komoly sérelem esett rajta általam, elkezdett a világ szeme előtt ernyedetlenül, költséget és fáradságot nem kímélve haldokolni. Személyes sértődöttségét próbálja egyházüldözésként eladni, így aztán a szegény dühöngő nem veszi észre, hogy már saját papjai is összeröhögnek a háta mögött. Hamarjában talált magának egy szövetségest, a Keresztény Élet névre keresztelt egyház-szakszervezeti közlönyt, mely bizonyára már annyi szépet és jót írt keresztény életében, hogy nagyon ki volt éhezve egy kis püspöki láttamozású vicsorgásra. Muris dolog ilyen cikkeket olvasni, amelyek a maguk primitív következetlenségében világítanak a legélesebben rá ellenfeleink hebrencs és mosolyogtató kakaskodására. Mélyen elgondolkodtató, hogy a magyar katolikusoknak még mindég el kell viselniük ezeket a rájuk erőltetett, általuk eltartott, gyerekesen nyelvöltögető öregurakat. A püspök butaságai olyannyira mulatságosak, hogy szinte jót is tesznek ennek a búba feledkezett kis országnak. Sem érték, sem veszély nincsen bennük, hiszen józan gondolkodású felnőttek csupán mosolyogni tudnak a fehérvári Don Quijotén, ki talán az egész huszadik századvég szélmalmát legyőzendő óriásnak látja. Nem volt az elmúlt két esztendőben olyan hathatós hírverése könyvemnek, mint a püspök napok óta tartó rikácsolása: a kereskedők egy hét alatt több példányt adtak el, mint az elmúlt esztendőben összesen. Kötve hiszem, hogy Székesfehérvár agg lelki vezérigazgatója ilyen hatékony lett volna valaha is az Evangélium terjesztésében. A véle készített interjú tartalma Molnár Gál Péter egyik írását juttatta eszembe: "Homoszexuálisok, zsidók, szabadkőművesek szoros összefogással segítik világszerte egymást. Így morfondíroznak a tehetségtelenek, akik önerőből soha és semmire sem mentek, akiknek egy rongyos relativitáselméletre sem telt, és azt hiszik, hogy A rózsa lelkét kalákában koreografálták, a többi mérsékelt képességű meg csakis a támogatás hiányának tudhatja be, hogy még eddig nem írta meg a maga Háború és békéjét. Széles körben, szívósan tartja magát buzik, biboldók és más szövetségek kéz alá segítésének híre. Keveset beszélünk azonban az Antitalentumok Uniójáról, a tehetségtelenek nemzeti csoportjait egyesítő Tehetségtelenek Internacionáléjáról, erről az erős, titkos szervezetről, amelynek tagjai halálos biztonsággal felismerik egymást kódolt jelekről, csupán egymás szagáról, egy-egy csámpás mondatról, sánta ellenpontról, rossz ízléssel fölrakott színfoltról. A Fűzfaköltők Klubja, a Selypegő Riporterek Ligája, az Írásban-Olvasásban Korlátozott Ítészek Kamarája hibátlanul rálel a testvérének tudott tehetségtelen kollégára, forró ölelésben fonódik össze véle, áldozatosan segíti. Megszavazzák egymás kiküldetését, kitüntetését, kiutalásait és az ellenük-képességesek kiutálását a közéletből. Sok Salieri Mozartot győz! ű ez a jelszavuk. Címerük: irigységtől zöld mezőben méregfiola." A püspök amúgy atyának hívatja magát. Ha valóban azzá lenne, szolgálatot tenne az országnak és híveinek, s ez a cselekedet az Isten keze nyomát viselné önmagán. Valaha az atyák a szegény és szelíd szerzetesek lelki vezetői voltak, akiket maguk közül választottak. Változtak az idők: ma a magyar püspökök a Felfeszített Názáreti nevében Mercedeseket és Audikat tartanak, sofőrt fogadnak hozzájuk; templomaikban hat napig láthatatlanok, a hetedik napon érthetetlenek; palotákban, udvartartással élnek, s politikai hatalomra áhítoznak. Mit is írt erről Voltaire? "Egy szegény, aki fogadalmat tett a szegénységre, és aki ennek következtében földi hatalmasság! ű erről már szó volt, de ezerszer is el kell ismételni ű, bizony tűrhetetlen. A törvény tiltja, a vallásos érzés pedig felháborodva utasítja el ezt a visszaélést, és az igazi szegények, akiknek se ruhájuk, se ételük, az abbé úr ajtaja előtt egyre csak az égre kiáltanak. Igazuk van, uraim, foglalják csak el a Földet; az úgyis az erősé és az ügyesé, azé, aki hatalmába kaparintja; önök jól kihasználták a tudatlanság, a babona meg a téboly korát: örökségünktől fosztottak meg, és lábbal tiportak minket, miközben kövérre híztak a szerencsétlenek velején: ám reszkessenek, eljön még az ész napja!" Igazságtalan lennék azonban a magyar katolikusokkal szemben, ha néhány vonallal nem vázolnám ide Várszegi Asztrik pannonhalmi apát-püspök arcélét, akinek a nemes harmónia és a mosoly a fegyvere. Sok beszédét hallottam a pesti Egyetemi templomban; sokan meséltek mélységes alázatáról, mely a befelé élő filozófusok sajátja; jóságáról, szilárdságáról, amelyet az egyszerű szerzetesi lélek nemessége fon koszorúvá, hogy keresztülragyogjon a nehéz posztóból készült püspöki taláron. A magyar katolikus egyház püspökei a hatalom megszállottjai ű ő jósága jogán a lelkek nagyhatalma. Az egyházi fejedelmek zsíros püspökségeivel, hatalmas bevételeivel, arcpirító alakoskodásával szemben mégis ő van erőfölényben, hiszen semmije sincs pannonhalmi ódon klastromán kívül, mint jósága, amely arisztokratává emelte. Nem az arany és a bíbor papsága az övé, hanem azé a leköpött és meggyalázott zsidóé, akinek tán az ágyékkötője sem volt a magáé, amikor kétezer esztendeje a keresztre szegezték az akkori főpapok. A magyar történelmi egyházak közül kétségtelenül a katolikus kullog leghátul a püspökök kinevezése körüli botrányos megoldatlanságával. Szinte mindegyik egyházmegye elégedetlen Rómából rátukmált püspökével, érsekével, akik nem a Krisztusi alázat kötelező útját járják. Az érvényben lévő CIC 377. kánon 1. paragrafusa ezt mondja: "A püspököket a Szentatya szabadon nevezi ki, illetve megerősíti a törvényesen megválasztottakat." A 377. kánon 5. paragrafusa pedig azt mondja: "A jövőben a polgári hatóságoknak semmiféle jogot vagy privilégiumot nem biztosítunk, ami a püspökök választását, kinevezését, prezentálását vagy dezignálását illeti." A magyar állam beleszólását tiltja tehát a CIC 377. kánon 5. paragrafusa, s a magyar állam bele nem szólását biztosítja a CIC 377. kánon 1. paragrafusa által adott lehetőség, hogy az egyházmegyék megválaszthassák a maguk püspökét. Mivel a CIC nem közli, hogyan kell törvényesen püspököt választani ű mivel az akár törvényes, akár nem törvényes püspökválasztásnak Magyarországon semmiféle hagyománya sincs, hiszen a királyok nevezték ki őket a Szentszék asszisztálása mellett ű ezért hagyományt kell teremteni. A magasabb magyar egyházi méltóságok kinevezéséről így ír Dr. Kazaly Imre egyházjogász "A katholikus egyházjogtan kézikönyve" című, 1877-ben kiadott munkájában: "Magyarország apostoli királya a magyar korona területén létező valamennyi nagyobb egyházi hivatal betöltésére nézve kinevezési joggal bír. Apostoli királyainknak eme joga Szent István idejéből származik, kit II. Silvester pápa a magyar nemzet megtérítése és a magyarhoni püspökségek alapítása körül kifejtett buzgalmának megjutalmazásául ajándékozott meg eme kiváltsággal. Igaz ugyan, hogy a történet tanúsága szerint Szent István utódai Kun László koráig nem mindenkor gyakorolták a kinevezés jogát, mert többször megtörtént, hogy a püspökségekre az illető egyházak káptalanai választották a főpásztort, s olykor-olykor a pápák szabadon adományozták a magyarhoni egyházi hivatalokat, de azért apostoli királyaink a kinevezés jogáról soha le nem mondottak, hanem azt mindenkor törvényes kiváltságuknak tekintették, sőt Zsigmond király constanci zsinaton ugyanezen jognak elismertetését és megerősíttetését sürgette, és valósággal is megnyerte. S később is, midőn Corvin Mátyás és II. Ferdinánd uralkodása alatt a magyar szent korona kinevezési joga az Apostoli Szentszék részéről kétségbe vonatott: a magyar egyház eréllyel védelmezte királyunk ősi kiváltságát, s különösen Pázmány Péter esztergomi prímás annak jogosultságát tagadhatatlan történeti adatokkal, s megcáfolhatatlan érvekkel bebizonyította, úgyhogy azóta a pápai udvar részéről ez ügyre nézve többé semmi kétség sem támasztatott." Hozzáfűznivaló csupán egy lehetne: ha a pápa nem tartja tiszteletben a magyar népfelség elvét, és egy elidegeníthetetlen, ősi jogot egyszerűen kisajátít, úgy nyilvánvalóan nem ismeri el a Magyar Köztársaságot sem az egykori királyság utódaként. "Ha a jelenlegi és a jövőbeni magyarországi államhatalom komolyan gondolta a desztalinizációt, akkor a sztálinista pártállam előzetes hozzájárulásával kinevezett püspököket csak akkor hajlandó a hazai katolikus egyházak képviselőinek tekinteni, ha ezek a személyek választások révén elnyerik a magyar katolikus társadalom bizalmát. Ha pedig az Egyház a jövőben el akarja kerülni a kontraszelekció veszedelmét, nem érheti be ennyivel. Magáévá kell tennie minden szervezeti síkon Nagy Szent Leó pápa szavait: "aki hivatottnak érzi magát arra, hogy emberek elöljárója legyen, az gondoskodjék arról, hogy ezek az emberek megválasszák őt." Egyházközségi és espereskerületi szinten is választanunk kell az elöljárót. Feltétlen feltétele ez annak, hogy elöljáróink szolgálni akarjanak minket, és ne uralkodjanak rajtunk." (Bulányi György, 1989) "Megvitatás céljából felkínálunk egy püspökválasztási javaslatot: minden egyházközség világi vezetője és papja rendelkezzék választójoggal. Ezek espereskerületenként válasszanak maguk köréből egy elektort. Az espereskerületen kívüliek (kanonokok, aulisták, tanárok) is válasszanak maguk közül elektort. Az elektorok választják a püspököt azon egyházmegyés vagy egyházmegyén kívüli világi vagy szerzetes papok köréből, akik megfelelnek a kánoni előírásoknak (35 év, ötéves papság, satöbbi). Egy ilyesfajta eljárás törvényességét messzemenően megadja az Egyházban az a tény, hogy a Biblia megszentelt hagyománnyá tette ezt a gyakorlatot, azt tudniillik, hogy a közösségek maguk választják meg elöljáróikat. A polgári fejlődés számára rég nyilvánvaló, hogy nagykorú és felelős társadalmat nevelni választási jog nélkül nem lehet. Szomorú, hogy a világ világosságának szánt Egyház e tekintetben még ma is a világ mögött kullog." (Képes 7, 1989. május 20.) "Az egyházi bársonyszékek ű mint köztudott ű arcpirítóan magas püspöki kongruával, szolgálati útlevéllel, VIP váróteremmel, valutában fizetett állami napidíjjal járnak. Nem véletlen, hogy birtokosaik megbizatásukhoz foggal-körömmel ragaszkodnak, holott negyven év nem éppen demokratikus szelleme alkalmatlanná tette őket az új idők küldetésére, az Egyház valódi érdekeinek képviseletére. A fortélyos félelemtől és a mesterséges elszigeteltségtől megtépázott Egyházban már könnyű minden alulról érkező kezdeményezést elfojtani. Egyetlen gyógyszer van: a demokrácia érvényesítése, belső megújulás a hitéletben." (Raj Tamás főrabbi, 1989) Otto Klemperer a harmincas évek elején kikeresztelkedett, s amikor a háború után megalakult az izraeli állam, soha nem hívták meg vendégszerepelni. Egy ízben Párisban fogadáson találkozott az izraeli miniszterelnökkel, s nagyobb társaság gyűrűjében rögtön szóvá is tette ezt. A miniszterelnök így válaszolt: ű Klemperer úr, bár művészetét népünk vezetői nagyra becsülik, mégis úgy érezzük, hogy kikeresztelkedésével eltávolodott tőlünk, ez a mélységes oka annak, hogy nem hívtuk meg Önt idáig. Klemperer visszakérdezett: ű De Stokowski is kikeresztelkedett, és ennek ellenére ő már háromszor volt vendégszerepelni Izraelben! A miniszterelnök mosolyogva válaszolt: ű Ez igaz, de Stokowski úr speciális feltétellel vállalta el a hangversenyt: nem kért tiszteletdíjat érte. Klemperer legyintett: ű Na látja, én még mindég túl zsidó vagyok ahhoz, hogy ezt így elfogadjam! Az öreg Klemperer egy londoni Beethoven-próbára nyitott sliccel ment be, ingének alja pedig kitüremkedett a nyíláson ű a próba folyamán a zenekar végig vihogott, s ezt az öreg karmester nem értette. Végül odafordult a koncertmesterhez: ű Mondja, min vihog a zenekar a próba eleje óta? A karmester roppant zavartan válaszolt: ű Herr doktor Klemperer, megbocsásson, de nyitva van a slicce! Klemperer hanyagul odanézett, s így válaszolt: ű Na jó, jó, de mi köze ennek Beethovenhez? Zsarnoki karmester volt a legendás Arthuro Toscanini is. Angliai évei alatt egy ízben operafelvételre készültek, mikori Toscanini a közreműködő sztárénekesnőt megkérte, hogy egy nehéz koloratúrát ismételjen el. A harmadik felszólítás után a nő önérzetesen odaszólt Toscanininek: ű Maestro, kérem, ne feledje, hogy én az opera világának egyik legfényesebben ragyogó csillaga vagyok! Toscanini megfellebbezhetetlenül válaszolt: ű Ahol a nap ragyog, ott a csillagok nem látszanak. Az öreg Lukács Györgyöt ű ki az akkori Tolbuchin, most Vámház körúton lakott ű egy otthonában ülő újságíró megkérdezte, hogy nem félt-e az életét kockára tenni a kommunizmusért. Az öreg mosolyogva belekarolt a fiatalemberbe, s odavezette az ablakhoz: "Nézze csak az embereket! Jól megfigyelheti, hogy egy perc alatt legalább hárman rohannak át a piros lámpa ellenére az úttesten, hogy néhány pillanattal korábban vehessenek meg maguknak egy csomag petrezselymet a Nagycsarnokban. Ők is kockára teszik az életüket. Van, aki egy marék petrezselyemért. Van, aki egy elvért." Egy ereje teljében lévő férfi rugdossa, üti-veri hosszú, fehér hajú, aggastyán korú apját a régi családi házban. Egyszerre csak szidalmak közben belemarkol az öreg hajába, s elkezdi őt vonszolni a házon keresztül. Amikor a konyhaküszöbhöz érnek, a vérben fetrengő öreg felhördül: "Állj meg, fiam! Én is eddig húztam apámat." Elzarándokoltam Léger bíboros, a szentéletű öregúr sírjához Montreálban, kivel ha beszélgettem, mindég meglegyintett egy szebb világ parfőmje. A kanadai abortusztörvény vitája idején így prédikált: "Lagacé professzor, a legendás quebec-i szülészorvos egy napon tanítványaihoz fordult: "Uraim, kérem segítsenek! Egyik páciensem alkoholista, tüdőbeteg és szifiliszes. A férje is. Rettenetes családi viszonyban élnek. A nő korosodó, sok vetéléssel és abortusszal a múltjában. Ismét terhes, és a körülmények meglehetősen baljósak. Mit tegyek?" A fiatal orvosok mind az abortuszra voksoltak. A professzor mosolyogva végighallgatta őket, majd csendesen megjegyezte: "Gratulálok, uraim! Önök megölték volna Ludwig van Beethovent!" Mélyen elgondolkodtató beszélgetés kedves barátnőmmel, Harsányi Ildikóval, ki sok esztendeig az egyik nagyváros válóperes bírája volt. Tapasztalatai alapján az átlagos magyar válások a házasságok hetedik évében szakították szét az örök hűségnek induló kapcsolatokat. Én ezidáig a gyorsabban elbukók közé tartoztam, s igen kevés esetben lehetett volna kizárólag egyetlen fél felelősségét firtatni. Saját bőrömön kellett hát megtanulnom a hosszú távon működőképes kapcsolatok alkotmányát, amely fényévnyi távolságra van a regényes történetek és a katekizmusok idilli világától. Nem az egymásba vetett hitet és az optimizmust szeretném megnyirbálni ű távolról sem azt. Csupán az idealizmus teljesíthetetlen napiparancsait javaslom ésszerűsíteni a kevésbé fennkölt, ám hosszabb távon praktikusnak látszó útmutatások javára. Mindenekelőtt talán a legfontosabb igazság: nincsen számodra kijelölt társ a Földön, az egyetlen. Az eleve elrendeltségnek ez az ostoba idevetítése az egyik legnagyobb verem, amelybe a szerelmesek belesétálnak. Vannak emberek, akik bizonyos jelenlegi tulajdonságaik (s a jelenlegi szót nem lehet eléggé hangsúlyozni!), életritmusuk, érdeklődésük és alkalmazkodó-készségük okán közelebb állnak hozzánk, mint mások. Azért fektettem súlyt a jelenlegi szóra, hiszen fizikai és szellemi tulajdonságaink folytonos változásának irányából már eleve következtethetnek arra is a jó emberismerők, hogy két személyiség csupán az adott ponton találkozott, avagy képesek egymással párhuzamos úton fejlődni. A kapcsolat kezdetétől légy roppant elővigyázatos a szavakkal: nem is hiszed, milyen félelmetes erejük van a lélek mélyében, ráadásul a kiejtett szó visszavonhatatlan. Soha ne ostorozd a másikat, hiszen az még javulást nem hozott, csupán belső görcsöket. Ha szereted a másikat, ne légy félszegen függő rokonaidtól és baráti körödtől kapcsolatotok megítélésében, hiszen senki sem ismerheti olyan mélyrehatóan annak mibenlétét, mint ti ketten. Minden körülmények között vedd halálosan komolyan kedvesed jóindulatú erőfeszítéseit, képességeit, vágyait és panaszait. Soha ne hagyd, hogy kapcsolatotok mások részéről cinizmus, humor, avagy kibeszélés tárgya legyen. Az embernek az orvosában, a könyvelőjében és a szakácsában kell megbíznia, hiszen ezek bizalmi állások. A kedvesét azonban elsősorban szeretnie kell annyira, hogy hitelessége ne is legyen kérdéses. Nem vérbírónak, hanem társnak rendelt a Sors kedvesed mellé. Figyelmeztesd őt, de ne büntesd, hiszen az nem a te feladatod. A bíróktól még a fölmentet vádlott is fél. Vedd fel a másik ritmusát és hagyd elmenni néha ű lelkét ez hozza a leggyorsabban vissza hozzád. Ám igyekezz közös barátokat és közös élményeket gyűjteni, hiszen a kapcsolat nem abból áll, hogy nézitek egymást, hanem abból, hogy együtt néztek előre. Érzelmeidnek rádióhullámai sokszor elvesznek a rossz légköri viszonyokban. Ezért mindég és mindenkor add tudtára érzéseidet és ragaszkodásodat, és ne félj a szép szavaktól! Végezetül pedig: játsszatok sokat, ünnepeljétek életeteket, és ne úgy kínálgassátok egymásnak a boldogságot, mint hajótörött lovagok az utolsó sózott heringet. "Mindünk megleli vágyát, hisz mind másra törekszünk: ennek a rózsaszirom, annak a tüske szép!" (Petronius) Sokan és sokféleképpen foglalkoztak a kérdéssel, hogy lételeme-e a szerelem kialakulásának a szépség. Persze rögtön ezervájatú alagútba jutunk, ha a szépséget boncolgatjuk, hiszen ennek meghatározása olyannyira személyre szabott, mint szinte semmi a világon. Jó Voltaire-em írja: "Kérdezd meg a varangyos békától, mi a szépség, mi a legszebb, s azt fogja válaszolni, hogy nősténye, amelynek két nagy kerek szeme kidülled aprócska fejéből, amelynek pofája széles és lapos, hasa sárga, háta barna. Kérdezd meg a négertől, az ő szemében a szép a fekete, olajos bőr, a mélyen ülő szem, a tömpe orr. Kérdezd meg az ördögtől, azt fogja felelni, hogy a szép nem egyéb, mint két szarv, négy pata, meg egy farok. Fordulj végül a filozófusokhoz, zavaros fecsegés lesz a válaszuk: mindnyájan szükségét érzik valaminek, ami megfelel a lényegi szép ősi képletének, a to talonnak." Vannak azonban esetek, mikor a csúnyaság általánosan szembetűnő, s mégis csodálkozva vesszük észre, hogy az illető sikeresebb a hódítás művészetének zegzugos katakombáiban, mint a szépség letéteményese. Montesquieu meggyőző elmélettel igazolja ezt az ellentmondásos jelenséget: a szépek ritkán tartalékolnak kedvező meglepetéseket a lenyűgöző első benyomás utánra, s locsipocsiznak a hitt szépségben, mint lomha krokodilusok a langyos Nílusban. A csúnya azonban folyamatosan ki szeretné egyenlíteni a természet rút bélyegét, s az első kör után hirtelen vezetni kezdi a mezőnyt. És nem szóltam még akkor a szépség legrettenetesebb ellenfeléről, a megszokásról, amely pillanatok alatt semmissé teszi a szép és a csúnya közötti különbséget, a pesti flaszterbetyárok erőteljes mondását igazolva: nincs jó nő, csak új nő. S ha a szerelem furcsa szenvedélye kialakul, a lángra lobbant ezernyi vélt vagy valós szépségét fedezi fel kedvesének, "mert ilyen a szerelmes: szeme nem lát hibát / S tündöklő hattyúként imádja a libát." (Moliere) Számtalan férfit és nőt sorolhatnék itt fel, ki csúnyasága, sőt, gyakran elrettentő csúnyasága ellenére is bálványa volt korának. Közismerten randa alak volt Szókratész és Lorenzo del Medici, a reneszánsz istenfi. A XVII. század ontotta a csúnya férfiakat a frankok földjén, a két legrútabb azonban Scarron, és a Napkirály bizalmasa, Roquelaure herceg volt. Az előbbi zsák mégis könnyen megtalálta foltját, hiszen egy fiatal lány ű kit a történelem a későbbiekben a nagyhatalmú és páratlan befolyású Madame de Maintenon néven jegyzett ű feleségül ment ehhez az elborzasztó külsejű szellemóriáshoz. Házasságkötésükkor a jegyző a hölgy hozománya felől érdeklődött, de mielőtt az válaszolhatott volna, hogy semmije nincs, Scarron közbevágott: ű Gyönyörű szempárt, sudár termetet és csillogó értelmet kapok a hölgytől! ű És ön mit ad néki? ű kérdezte a jegyző. ű A halhatatlanságot ű volt a versek nagy mesterének tömör válasza. Roquelaure herceg remek módszerrel tompította saját csúnyaságának élét, hiszen önönmagát pellengérezte ki. Egy ízben régi ismerősét ajánlotta XIV. Lajos jóindulatába, hozzátéve, hogy az illetőnek igen nagymértékben le van kötelezve. A király megkérdezte, mi jót tett véle ez az ember. A herceg vidáman válaszolt: "Végtelen hálát érzek, mert ha ez a gusztustalan majom nem lenne a világon, én lennék a legocsmányabb férfi felséged birodalmában." Amit ű ismerve a Napkirály arcképeit ű kötve hiszek: birodalmának minden bizonnyal ő maga volt a legrondább teremtménye, s ellenlábasai nem hiába nevezték őt nemes egyszerűséggel poshadt pofájú varangynak. A nem locsogásra, hanem valóságos problémák felvetésére született filozófusok ű és mindannyiunk ű egyik legbanálisabb, és mégis kevéssé megválaszolható kérdése, hogy mi az élet értelme. Voltaire nem sok jót látott benne: gályarabokhoz hasonlította az emberiséget, akik láncaikkal játszadoznak. Jogosan tehetjük fel a kérdést: miért érdemes dacolni a betegségekkel, az éhínséggel, a fájdalommal, s annyi minden szörnyűséggel, ha mindez a nemléttel elkerülhető lenne. A rossz szükségszerűségével gyakran a vallások is ingoványos mezőre tévedtek. Epikurosz ugyanis igen fogas kérdést hagyományozott nékik: "Isten vagy meg akarja szabadítani a világot a rossztól, és nem képes erre; vagy képes rá, ám nem akarja; avagy nem is képes rá és nem is akarja; avagy akarja is, képes is rá. Ha akarja, ám nem képes rá, úgy tehetetlen, ami ellenkeznék Isten természetével. Ha képes rá, ám nem akarja, úgy gonosz, ami nem kevésbé ellenkezik természetével. Ha nem is akarja, és nem is képes rá, úgy egyaránt gonosz és tehetetlen. Végül ha akarja is, képes is rá (és a lehetőségek közül egyedül ez illik Istenhez), úgy mi az oka, hogy ennyi rossz zúdult a Földre?" Két optimista angol arisztokrata, Milord Bolingbroke, és Milord Shaftesbury gondolatai némi tarkabarkaságot kölcsönöztek Voltaire gályája egyhangú szürkeségének: "Sok mindent válaszolhatnék a természet hibáit fölhánytorgató sirámokra. Hogy kerülhetett ki ily gyarló, ily tökéletlen világ a tökéletes lény keze alól? De hiszen tagadom, hogy tökéletlen volna! Szépsége éppen ellentmondásaiból és gátjaiból következik, az egyetemes összhang pedig folytonos küzdelemből születik. Szükségszerű, hogy minden lény föláldoztassék más lények javára: a növények az állatoknak, az állatok a Földnek. A központi erő és a nehézkedés törvényét pedig ű amelyek biztosítják az égitestek súlyát és mozgását ű senki sem fogja megváltoztatni egy hitvány állat kedvéért, aki, jóllehet, ugyanezen törvények oltalmazzák, hamarosan porrá lesz e törvények által." Mindenesetre sovány vigasz, hogy Isten örökkévaló törvényei nem az egyes emberek üdvére születtek, és itt állunk végzetünk okainak teljes ismeretlenségében. Évszázadokon keresztül folyt hát a teológiai és filozófiai szőrszálhasogatás, amelyek szépséget, vagy legalábbis értelmet próbáltak belemagyarázni a megfejthetetlenbe, mígnem a múlt század elején fölbukkant egy danzigi fiatalember, Arthur Schopenhauer, hogyha nem is gyökeresen új, de legalábbis nagyon markáns gondolataival végképp a pesszimizmus sötét pontját tegye a megválaszolatlan kérdésre. Tétele röviden: a világ nem rendszerre épül, s az egész mozgatórugója csupán valamiféle vak és ésszerűtlen akarat. A világot az örökös harc és szenvedés birodalmának látja, hiszen az akarat mindég kielégíthetetlen hiányából sarjadzik. Az élet egyetlen alapja a fájdalom, s ennek szüneteiben mintegy negatívum csupán az élvezet, amely nagyon gyorsan unalomba fásul ű nem is más szerinte a földi lét, mint örökös ingázás a fájdalom és az unalom között. Innen eredezteti az emberi kapcsolatok boldogtalanságát is: amennyire kívánjuk a másik közelségét, olyannyira elviselni sem tudjuk azt. Az öngyilkosságot ű mint menedéket ű elveti, hiszen "az élet kacag az öngyilkosságon, és kigúnyolja a halált: ezer és ezer akaratlan születés esik minden egyes önkéntes halálra". Úgy tekinti, hogy "a szerelmesek árulók, akik titokban arra törekszenek, hogy örökössé tegyék az egész nyomorúságot és kínlódást, amely különben hamarosan véget érne. Ez a mélységes oka a nemi aktus szégyellésének." A nőket összeesküvőknek tartja, hiszen "az alacsony termetű, keskeny vállú, széles csípőjű, rövid lábú nemet csupán az ösztöntől elkábított férfi értelme nevezhette a szebbik nemnek, ugyanis a nőknek a nemi ösztönben rejlik egész szépségük." A női jellemet alapvetően elhibázottnak tartja: "a nők, mint a gyengébb nem, természettől fogva nem az erőhöz, hanem a cselhez kénytelenek folyamodni: innen ered ösztönös alattomosságuk és kiirthatatlan hajlamuk a hazudozásra. A többnejűség egy mindenütt fönnálló tény, így vitázni sem érdemes róla, s a véle kapcsolatos teendőnk csupán egy lehet: a szabályozás." A nőt alárendelt lénynek tekinti, s számára a "hölgy" az európai civilizáció szörnyképe csupán, amely létrehozta a "szerencsétlen nő" mítoszát. Schopenhauer egyetlen lehetőséget látott a szenvedéseken való felülkerekedésre: akaratunk teljes alávetését a megismerésnek és az értelemnek, amelyből személyiségünket háttérbe szorítjuk, s az egyediséget és a vágyat kiöljük. Fejtegetései nagy hatást gyakoroltak két évszázad gondolkodóira, hiszen a beteg Európa benne találta meg filozófiai szószólóját. Hegel összebékítő világképét sutba dobva Schopenhauer nyers őszinteséggel nézett farkasszemet a valósággal. Belőle élünk ma is: kontinensünk másról sem szól, mint az ön- és világpusztító gúnyról, s himnuszunk a kilátástalan kétségbeesés. Ez talán a legnagyobb szakadék más kultúrák és a miénk között: nincs az a technikai bravúr és nyelvi korlátnélküliség, amely ezt fel tudná tölteni. Schopenhauer gondolatait sokban meghatározónak éreztem a saját fejlődésemre nézve késő kamasz koromban, s noha a női nemet nagy tiszteletben tartottam, még a legszerelmesebb heteroszexuális kapcsolataimon is keresztülviláglott, hogy a két nem gondolatai, látásmódja és céljai merőben eltérnek egymástól, s örökös harcra vannak kárhoztatva. Talán ez volt az alapvető ok, amely saját nememhez vonzott. Ám azt is tudom, hogy a legnagyobb kísértés céljaim feladása ű a pont, amely a depresszió sötét fátylát vonja körénk, és elhatalmasítja az "úgy sincs értelme" céltalanságának mindent megsemmisítő érzését. Bár sokban ma is igazat adok néki, magamban bizonyos mértékben túlléptem Schopenhaueren: más-vesztenivalóm-már-úgy-sincs alapon hitelt adtam az emberi életnek, hátha van még számomra egy halálunk utánra rejtett titkos záradéka. Végzem tehát a kötelességemet, hiszek az Istenben, s ha szembe találkozom is napról napra a szenvedés, a halál, az árulás és a többi rossz megnyilvánulásával, a gondolataimban vezetett jegyzőkönyv szélére legfeljebb azt írom, amit a régi római bírák jegyeztek az érthetetlen ügyek aktáinak végére: "non liquet" ű nem világos. "Én nem hiszem, hogy filozófiai értelemben szabadok lennénk, mivel nem csak a külső, hanem a belső kényszerek is korlátokat szabnak döntéseinknek. Schopenhauer mondása, miszerint "az ember bizonyosan azt teheti, amit akar, de nem határozhatja meg, hogy mit akarjon", már fiatal korom óta belém vésődött, és vigasztalásul szolgált, amikor látnom kellett az élet igazságtalanságait és el kellett viselnem a nehézségeket. Ez a meggyőződés a tolerancia kimeríthetetlen forrása, mivel megakadályozza, hogy túl komolyan vegyük önmagunkat és másokat, azon kívül jelentősen előmozdítja a humor iránti fogékonyságot." (Albert Einstein) A szerelmi féltékenység a legostobább szenvedélyek egyike, sokszor erősebb, mint maga a féltett szerelem. Oktondi is, hiszen ha nincsen rá oka a szerelmesnek, akkor miért féltékenykedik, ám ha akad, úgy veszett ügy már az egész. Jules Lematre végtelen cinizmussal Nagy Szerelemnek nevezte ezt az érzést. "E Nagy Szerelem, amely degenerálttá és gyilkos gonosztevővé változtatja az embereket, nem más, mint az önzés legundorítóbb, dühöngő formája: a birtokvágy ösztönének primitív kinyilatkoztatása. A másik lényt egyes-egyedül önmaga számára követeli, hogy senki másnak ne okozhasson örömet, s zsákmányát féltve őrzi, nehogy elrabolják tőle. De nem éri be ennyivel: követeli a másiktól, hogy őt viszont a világegyetem központjának lássa. S ha az józanabb, gyűlölködve epekedik utána. Nos, ez hát a Nagy Szerelem." E gyötrő és önző érzés ellenében fel kellene ismernünk, hogy a szerelem nem a birtoklás, hanem az élvezet gyönyöre. Érezhetjük a szerelmet úgy is, hogy nem szeretnek viszont bennünket, hiszen ezt az érzést sokkal inkább az adás, mintsem az elfogadás teszi széppé. Aristippost, a hedonikus bölcset jóakarói figyelmeztették, hogy kedvese nem szereti őt. "Jól tudom, hogy a hal és a bor sem szeret engem, én mégis szeretem mindkettőt" ű válaszolta. A buta, céltalan és önző érzésekkel szemben álljon elénk az igazi szerelem gyönyörű sziluettje: egy öregedő asszony nemes és tiszta érzései. Alexandra Feodorovna, a rútul legyilkolt cárné halála előtt néhány hónappal levelet írt férjének, a cárnak: "Egyetlen kedvesem, édesek édese, este megcsókoltam a kispárnádat, s utánad vágyakoztam. Ezer és ezer csókkal borítalak téged, s gyengéden odaszorítalak az én mélységesen szerető, öreg szívemhez." Amikor először olvastam ezt a levelet, az "öreg szívemhez" szavaknál eleredtek a könnyeim, s a legendák aranyszálával beszőtt képkeretben láttam ezt az egyszerű, szegény, szenvedő asszonyt, ki a történelem eszelős viharai között a maga szelíd szerelmével csókolgatta az ura kispárnáját, hogy azután öregedő szívéhez szorítsa. Soha nem reméltem annyira, mint akkor, hogy van mennyország és örök boldogság, amely a jekatyeringrádi golyók aljas záporát a soha el nem múló szeretet gyönyörű tündérmeséjévé változtatja majd egykoron. Vérforraló és gyomorfelfordító a maga döbbenetes hitelességében Henry Charles Lea 1906-ban kiadott könyve, a The History of the Inquisition of Spain, a spanyol inkvizíció hiteles és alapos története. Az egyház és a papság módszerei és eredményessége semmiben sem maradt el a sztálinista és hitlerista hóhérlegények kínzókamráinak leleményes teljesítménye mögött. A Krisztus nevével való visszaélés évszázadai alatt az uralkodók igen egyszerű ideológiával indokolták felségjogaikat: Isten a törvényeket is alávetette a fejedelmeknek, őket küldvén eleven törvénygyűjteményként az emberek számára. Ezzel persze nehezen lehetett vitatkozni. A papság viszont ű hogy hatalma töretlen maradjon ű támaszként állt e faramuci indoklás mögött, és mint a hit letéteményesei, őrzői és terjesztői, Isten szavával igazolták az uralkodók jogait. S ha a történelem folyamán az Egyház és a világi uraságok harcoltak is egymással, legalább a népek elnyomásában és kirablásában határozott egységet alkottak. Az inkvizíció feladata az eretnekek üldözése volt, s annak számított már az is, aki másképpen mert gondolkodni, mint az uralma teljében lévő Egyház. Voltaire így írt az inkvizíciós Santo Oficio, a Szent Hivatal működéséről: "Az inkvizíció törvényszékének eljárásai meglehetősen ismertek, és az is köztudomású, hogy szöges ellentétben állnak a világegyetem minden egyéb bíróságának hamis méltányosságával és vak józanságával. Az inkvizíció a leggyalázatosabb személyek puszta feljelentése alapján bárkit börtönbe vethet: a férfi följelentheti az apját, a feleség a férjét, vagyonát a bírák javára elkobozzák, napjainkig legalábbis így járt el az inkvizíció. Csakugyan lehet benne valami isteni, egyébként érthetetlen volna, hogy az emberek türelmesen viselik el ezt a szörnyeteget." Elgondolkodtató mondat, hogy a bírák a vádlott vagyonát a maguk javára elkobozhatták, s némi kiegészítésre szorul, hiszen abból részesedett a spanyol király is. Tehát minél több embert sikerült a vádlottak padjára vonni, a szokásban lévő teljes vagyonelkobzás okán annál nagyobb bevétel ütötte az inkvizítorok markát. A bírák domonkos szerzetesek voltak, de valójában az egész államapparátus át volt itatva inkvizíciós spiclikkel, adminisztrátorokkal, rendőrökkel, hóhérokkal és jogászokkal. Az inkvizíció legfőbb szerve a Legfelső Tanács, a Suprema volt, melyet az első főinkvizítor, Tomás de Torquemada hozott létre. Az elfogott gyanúsítottat Eymericus inkvizítor testvér vallatási kézikönyve, a Directorium inquisitorum erkölcsös vezérfonala alapján kellett elkezdeni kihallgatni: "Ha a vádlott tagad, az inkvizítor öltsön barátságos arcot, és tegyen úgy, mintha már mindent tudna, noha nem tud semmit. Lapozgasson az iratokban, majd vegyen egy darab papírt a kezébe, és forduljon fejcsóválva a fogolyhoz: "Ugyan már, hogyan vagy képes így tagadni? Hiszen itt van, láthatod, hogy mindent tudunk!" Ha a vádlott továbbra is csökönyösen tagad, fejezze be a kihallgatást ezekkel a szavakkal: "Sajnállak, és ha vallasz, szívesen szabadon bocsátottalak volna, de most elutazom, s amíg visszatérek, itt kell maradnod vasra verve a börtönben, ami bizony nem tesz jót az egészségednek." Ha még ez sem készteti vallomásra a konok vádlottat, össze kell hozni az inkvizíciónak egy megbízottjával, s ez adja ki magát előtte titkos eretneknek. Ha azután a fogoly bizalmát megnyerte, szedje ki belőle a beismerést, a jegyző pedig hallgatózzék az ajtó előtt, s mindent jegyezzen föl." Ha mindezek a módszerek eredménytelenek maradtak volna, még mindég ott volt a legkézenfekvőbb megoldás, a kínvallatás. A kínzókamrák a föld mélyében voltak, s a Szent Hivatal bírája figyelmeztette a foglyot, hogy hallgatása, vagy tagadása esetén halála bekövetkeztéig fogják kínozni. A módszerek közül idekanyarítanék néhányat: A víztortúra, az Aqua abból állt, hogy a vádlottat lekötözték egy fapadra, szájába és orrába rongyokat tömtek, majd erre vizet kezdtek csepegtetni. A rongyok dagadásával mind kevesebb és kevesebb levegőt kapott a fogoly, így inkább lenyelte a vizet, aminek következtében belső szervei irtózatos kínok között felpuffadtak. Zsinórozásnak, Cordeles-nek hívták a vádlott karjait körbefonó zsineget, amelyet ékekkel addig feszítettek, míg az csontig belemart a húsba. A Garrucha esetében az eretnek kezét hátrakötözték, majd hozzácsomózták egy kötélhez, amellyel felhúzták a mennyezet magasságáig. Ekkor kiengedték a kötelet, de csak annyira, hogy a lezuhanó test ne érje el a földet. A hirtelen megránduló vállak kiugrottak a helyükből, s ezután órákig így tartották felakasztva a bűnöst. A végső célja a Szent Hivatalnak azonban természetszerűleg az eretnek fizikai megsemmisítése, a máglyahalál volt. Ez számított egyébiránt az egész eljárás legszemforgatóbban álszenteskedő képmutatásának. Az inkvizíció a végsőkig megkínzottakat átadta a világi hatóságoknak (akárcsak 1600 esztendővel azelőtt Jézust Poncius Pilátusnak) a következő formaszöveggel: "Ennélfogva kiszolgáltatjuk ezt az eretneket a világi hatalom igazságosztó karjának, azzal a bensőséges kérelemmel, hogy az ítélet sem halálra, sem megcsonkításra ne szóljon." Ám ha a világi bíró netalán kegyelmet adott volna az elítéltnek, másnap már őt tartóztatta le az inkvizíció. S hogy végképp lefedezzék magukat ezek a csuklyás banditák, a következő kis záradékkal látták el a halálos ítéletet: "Az ártatlanul elítélt viselje el megadással az ítéletet, és örvendezzen, hogy a hit érdekében szenvedhet vértanúhalált." A látványos, tömeges kivégzések, az auto da fék nagy ünnepeken voltak, mikor is az adott városban olyan hangulat uralkodott, mint búcsúkor szokás. A legemlékezetesebbet talán 1559. május 21-én rendezték Valladolid városában, amelyre kétszázezer ember csődült oda, s a kivégzettek száma pedig 69 volt. 1680. június 30-án, II. Károly házasságkötése alkalmából 67 eretneket égettek meg, mintegy nászajándék gyanánt. Voltaire így írt a katolikus máglyarevüről: "Ha egy ázsiai ember éppen valamely auto da fé napján érkeznék Madridba, nem értené, hogy tulajdonképpen mi az, amit itt lát: népmulatság? egyházi ünnep? áldozati szertartás? vagy éppen vágóhíd? Hát, úgy érzem, mindez együttvéve!" Furcsa véletlen, hogy az inkvizíció nem csupán az eretnekek üldözésében, de az adminisztrációban is hallatlanul következetes volt, így viszonylag nagy pontossággal tudjuk, hogy a hivatal fellépésétől 1808-ig 31.912 eretneket küldtek a máglyára. 1808-ban Napóleon egyetlen tollvonással feloszlatta a Szent Hivatalt, a foglyokat szabadon engedte, s a periratokat elégettette. Amint csapatai elfoglalták Madridot és behatoltak a Szent Hivatal erődítményébe, sok száz elcsigázott és vérben fetrengő rabot találtak a kínzókamrákban. Kiszabadították őket, majd a kínzószerszámokba belekötözték a domonkos pátereket, s a katonák magukon az inkvizítorokon próbálták ki az ördögi masinákat. Majd a pincéket puskaporral feltöltve levegőbe repítették az emberiség történetének egyik leggonoszabb és legostobább intézményét, amely századokon át fertőzte a világot a maga retteneteivel, a szelídség és a megbocsájtás istengyermekének nevében. Voltaire kétszáz esztendős intelme megszívlelendő lehetne egynémely mai főpap számára is: "Egy pap, ha azt mondja: "Imádd Istent, légy igazságos, engedelmes és irgalmas!", igen jó orvos. Ha azt mondja: "Higgy nékem, különben megégettetlek!", nem más, mint közönséges gyilkos." Lejegyzem négy kedvelt idézetemet: Békés álomba szenderülve szeretnék meghalni, mint a nagyapám. Nem a félelemtől üvöltözve, mint az utasai. Gyönyörű ez az arany zsebóra. Nagyapám adta el nékem a halálos ágyán. Egyél tehénszart! Tízmilliárd légy nem tévedhet. Ne lopj! A kormány nem kedveli a konkurenciát. Meghökkentő látvány tárult elém ma egy alföldi kisközségben. A falu határában több méter magas, fából készült feszület tűnt fel, rajta egy gipszből készült Krisztus-testtel. A délutáni forgalom kellős közepén egy munkaruhás férfi állt létra tetején a kereszttel szemben, s hivatali buzgalommal egy hatalmas szöget vert éppen be a szobor kézfejébe. "Hiszen a hóhér is csak proletár" (Villon). A másik történet inkább mulatságos, mintsem megdöbbentő: néhány héttel ezelőtt az egyik pesti templomban jártam tévéfelvételen. Az épület sekrestyéjében központi kapcsolótábláról lehet vezérelni a helyiség világítását és konnektorait, mindegyik kapcsoló alatt kis vésett rézlappal jelezvén, mely berendezést irányítja az illető gomb. A Szűz Mária kápolna konnektor-kapcsolója alatt a következő felirat díszelgett: A Szűzanya dugaszolóaljzata. Soha nem készültem másnak, mint könyvmolynak ű kezdett bele elbeszélésébe a borús, őszi reggelen Kovács Fauszt, az öreg antikvárius. Apám fivére könyvtáros volt a Wenckheim grófok újkígyósi kastélyában, s engem ű minthogy az öreg gróf valamely kideríthetetlen okból igen kedvelt ű már gyermekkorom boldog nyarai óta körbevettek az ódon fóliánsok; de hát az emberi élet már csak ilyen: sodródunk valamihez, majd egy életen át kitartunk mellette. Talán én is könyvtáros lettem volna, ha nem jönnek azok a bizonyos ötvenes évek, s engem csupán azért, mert ű a császárrá választott könyvtáros, Claudius módjára ű a rossz pillanatban, a rossz helyen sétáltam, kiraktak az egyetemről. Évekig könyvtári segédmunkásként dolgoztam, mígnem a hatvanas évek elején szerény összeget örökölvén egyik általam ismeretlen, de családom széles körében hibbantnak tartott nénikémtől (ki életében nem is titkolta, hogy minden esztendőben jó pár hónapot szokott eltölteni egy előkelő elmegyógyintézetben), megvásárolhattam e szerény kis üzlethelyiséget a Lipótvárosban, és megnyitottam antikváriumomat. Jobbára a múlt szimpatizánsai jártak be hozzám: egykori miniszteri tanácsosok, az ántik világ karvalytekintetű lapszerkesztői, nyugalmazott nőorvosok, vagyis azok a korszerűtlenek, akik túlságosan is kis pontok voltak a rezsim szempontjából bármiféle megtorlásra, s így boltom de facto a liberalizmus piciny aranyszigete lett, hol még a hatvanas évek legelején is tartottam jó néhány példányt Faludy Villonjainak első kiadásából. Jobbára idős látogatóim sorát csak néha tarkította egy-egy fiatal, de ű következvén az öregek belterjes világából és virágnyelvű zárkózottságából ű hamar elmaradoztak innen. Talán ezért is volt meglepő annak a fürtös, és roppant vékony fiúnak a kitartása, ki a hetvenes évek végén tűnt fel először boltomban. Első benyomásom ű amely a félénkség és tudálékosság elegyeként láttatta velem a fiút ű hamarosan átalakult valamiféle gondoskodó szeretetféleségre iránta, hiszen fanatizmusa sokban emlékeztetett arra, amely én voltam egykoron. Selypegve és sokat beszélt, míg máskor órákig a falnak dőlve olvasott egy-egy múlt századi Voltaire-kiadást. Akkortájt furcsa dolgokat kezdtem tapasztalni: boltomból ű melyet mindaz odáig jellege okán elkerültek a tolvajok ű könyvek kezdtek eltünedezni, s minden eltűnt példány helyén egy fehér papírlapot hagyott a tolvaj. Nem értvén a dolgot, a papírlapot mindég íróasztalom jobb felső fiókjába süllyesztettem: ez volt mindenkori tárháza a számomra még, vagy már érthetetlen ügyek papírjainak. A rendőrséget ű értelemszerűen ű nem értesítettem: klientúrám, melynek összetételéből adódott, hogy nem vette szívesen a népi demokratikus rendőrség jelenlétét, fontosabb volt számomra, mint annak a néhány francia humanistának a könyve, amelyet nem kevés irodalmi ízléssel vitt magával a titokzatos tolvaj. Néhány hét elteltével még különösebb összefüggéseket kezdtem észrevenni: a könyvek mindég esős napokon tűntek el, s még furcsább volt, hogy minden hónap első esős napján. Gyanakvással kezdtem figyelni törzsvásárlóimat, mely gyanakvás ű mint valamely elhatalmasodó paranoia ű kiterjedt a nálam meg-megforduló egykori moziszínésznőkre, csokornyakkendős öreg mérnökökre, civilben érkező öreg kanonokokra egyaránt. Furcsa játék kezdődött a tolvaj és köztem: én egyre inkább az ő vélt ízléskörébe tartozó könyveket tettem ki a hátsó polcokra, s csak ritkán tévedtem ű szinte mindég a néki szántat vitte el a titokzatos fehér lap hátrahagyásával. A dologban egy idő múltán már nem is a lopás ténye, hanem saját logikám cserbenhagyása bosszantott. A nyolcvanas évek közepén egy napon hirtelen hidegfront tört Pestre, s minthogy a bolt végében lévő cserépkályha beüzemelése a váratlan helyzetben túlságosan is körülményesnek látszott, a bejáratnál álló öreg vaskályhába raktam be néhány gyújtóst és fadarabot. Mikor papírt kerestem, hogy meggyújtsam a halmot, bosszankodva vettem észre, hogy az elmúlt heti újságokat már reggel magával vitte Steinberg úr, a Dohány utcai zsidó templom öreg szolgája. Körülnéztem, s minthogy a régi könyvekkel mégsem fűthettem be ű inkább-a-meleg-mint-a-misztikum-alapon ű kimarkoltam egy köteget a titokzatos látogató fehér lapjaiból. Begyűrtem a kályha alsó ajtaján őket, meggyújtottam, s az ámulattól rögvest ki is kaptam. A papírlapokon a hő betűket csalogatott elő: tejjel írták rá őket. Csupán ennyi állt rajtuk: "Tehetsége vagy szerencséje rávezette Önt a megoldásra: küldje a számlákat a Klauzál utca 28-ba, és dobja be őket a házmester postaládájába!" Szinte remegtem az izgalomtól felfedezésem örömében. A számlákat már másnap kivittem magam, bedobtam a romos bérház házmesteri postaládájába, s negyednap az összes addigi könyv ára megérkezett rózsaszínű postai csekken, feladóként Zelter Károly nevét használva. (Nem volt nehéz rájönnöm, hogy az illető Zelterre, Goethe levelezőbarátjára gondolt.) Innentől kezdve némiképpen megváltoztak szokásaink: elmaradtak a fehér papírlapok, s én az eltűnést követő másodnapon mindég kipostáztam a számlát, amelynek összege negyednapra rendre megérkezett. (A fehér papír ezek után már csak egyszer tűnt fel, mikor is egy általam számára kikészített és eltűnt könyvet utóbb ismét megtaláltam a tejjel írt szöveggel: "Ez a kötet sem az én kezembe, sem az ön boltjának szellemiségébe nem illeszthető be!" A könyv Palatinus Gyula húszas években írt munkája, A szabadkőművesség bűnei volt. Az igazsághoz tartozik, hogy utóbb ennek az árát levonta a következő számla összegéből.) S már talán az sem bosszantott, hogy nem tudom a titokzatos vevő személyét. A nyolcvanas évek közepén egy nagy, nyári zivatar közben csupán hárman voltunk boltom rekkenő hőségében: bicebóca segédem, a falnak támaszkodó fürtös fiú s én. A fiú ű ki hosszú esőköpenyében verejtékezve, de türelmesen olvasott ű egyszerre csak köszönt, elindult, ám a félig nyitva lévő boltajtó kilincsében megakadt esőkabátja, s a lendület felszakította a zsebét. Csöndes puffanást hallottam, de csak távozása után néztem a földre: az egyik kikészített könyv hevert ott nyitva, lapjaival lefelé. A következő estéket a Klauzál utcai ház előtt töltöttem kis Moszkvicsomban: végére akartam járni a dolognak. Már a második éjjel láttam a fiút sebbel-lobbal berohanni a kapun. Megtaláltam hát az én szeretett játékpajtásomat, kinek oly sok könyv elolvasását köszönhetem ű a néki kikészített könyveket magam is elolvastam előtte. Szó nélkül és mosolyogva jött minden hónap első esős napján, és tüntette el agyonfakult esőköpenye zsebében a könyveket, amelyeknek árát utóbb busás borravalóval tetézve küldte el nékem. A kilencvenes évek elejének egyik napján ű aznap éppen bent járt ű az esti tévéműsor egy új, amerikai típusú szuper-show indulását hirdette. Sóhajtva gondoltam kicsiny boltom humanista oázisára, s éppen készültem kikapcsolni a készüléket, mikor a vásáriasan harsány hang bekonferálta a névadó műsorvezetőt: "S jöjjön az az ember, aki miatt kiürülnek ma este az utcák és a parkok, hogy az ország népe kéz a kézben nézze az első Friderikusz Show-t!" A magukat a szellem kiváltságosainak érzők megvető szájgörbítésével szegeződött tekintetem a színpadon elhelyezett ajtóra, melyből egyszerre kilépett tarkabarka ruhákba öltöztetve az én fürtös, esőköpenyes szarkám, Friderikusz Sándor. Mindenkinek, aki úgy üzent fiatalon hadat a világnak, hogy kialakította saját, öntörvényű mikrokozmoszát, időről időre szembe kell néznie a legfélelmetesebb kihívással: meg kell teremtenie e belső világ teljes védelmét ű az áthághatatlan betonkoszorút, ahogy ezt Fridi mindég nevezte ű, és ezzel egyidejűleg e belső rendszer saját hibakereső és -javító mechanizmusát is, hiszen a betonkoszorú nemcsak védelem, de veszedelem is: nem jut keresztül ugyan rajta az ellenség, de baj esetén a gyógyír sem. Ezért hát ű más halandókkal szemben ű e különcök másképp szembesülése a halállal, az öregedéssel, avagy a belső hang elapadásával. Az uniformizált posztkommunizmusban Fridi hús-vér példaképek nélkül nőtt fel, mert voltak ugyan szakmai példaképei (hiúság ide, hiúság oda: a mai napig sem szalasztanák el egymás műsorainak megnézését Vitrayval), de senki nem akadt, akitől megtanulhatta volna, milyenek a petroniusi nagy ember mindennapjai: reszketeg, törékeny lelkek viselték itt akkoriban a hősök páncéljait. Önmagától kellett hát meglelnie az árulás, a fájdalom és a hűtlenség elviselésének ösvényeit, és bármilyen nemű megalázkodásnak azt a görcsös, már-már öncélú elutasítását, amely megmutatja, milyen sok megaláztatásban lehetett is része e srácnak a múltban. Elindult hát az önmegvalósítás maga tervezte útján egy olyan közegben, ahol soha nem bocsátották meg, ha valaki rálelt önmaga hangjára, és tarsolyában nem volt más, mint rettenthetetlenül kedvesen gúnyos kamaszsága, furcsa donkihótei kényszerképzete, miszerint ha a nullát megátalkodottan sokszorozzák önmagával, abból egy idő múlva lesz valami, és a rend és rendszer megtartó ereje, amely még a legsötétebb pillanatban is világít életében. "A környezet rendetlensége behatol agyunkba, és ott is zűrzavart okoz" ű mondogatja gyakorta. És valóban: kínos rend van íróasztalán, és zsarnokian ezt várja el környezetétől is. Kukacos pedantériával készül fel minden értekezletére, kirakva maga elé azt a degeszre tömött naptárt és jegyzettömböt, amelyről azt feltételezhetnénk, hogy a világmindenség összes problémáját, és az azokra való megoldást is tartalmazza. Oknyomozó riporteri múltjából tudja, hogy a tényeket nem lehet övön alul simogatni, ezért kevés olyan üzleti tárgyalása van, ahol ellenfelének széke szárazon maradna, így legtöbben általánosságokba burkolózva, a szubjektív ízlésre hivatkozva merik csak nyilvánosan támadni. Bár tagadja, de szereti, ha szeretik, s noha keménynek mutatja magát, látszik: környezetének árulásai mélyen megrendítik. Agyát a legmagasabb fordulatszámon pörgeti, és szereti kényeztetni testi önmagát: az orvosa, edzője által rátukmált diétákat az első gyomorkordulásig vasakarattal betartja, de már a pincér mosolyára emlékezetébe villannak a gasztronómia birodalmának lankásan szép tájai. (Egy ízben hajnalig tartó montírozás közben jutott eszébe a nagy kockákra vágott, hosszú szálú marhahúsból főzött pörkölt: addig-addig mondogattuk egymásnak az azt leíró páros rímeket, hogy fél kettőkor már-már a kábítószeresek elvonási tüneteire emlékeztető imbolygással kényszerítettük egy belvárosi étkezde indulófélben lévő szakácsát, hogy akár családi élete végleges megromlásának árán is készítse el nékünk.) Fridi végtelenül szeret játszani, és ű talán büszkeségből? talán bizonyításvágyból? ű egyedülálló retorikájával mindég magányosan száll szembe az őt sarokba szorítani igyekvő kollégák és barátok érvelésével. Aztán ű még ha veszít is ű mintegy ultima ratioként odakanyarítja az utolsó mondatot, mint Zorro a Z betűt. Megtartó ereje, hogy kritikusan rajong anyjáért, és nagyon ragaszkodik barátaihoz, akikkel megkülönböztetően elnéző és roppant figyelmes. Mindenről tudni akar, minden részlet érdekli, mindenre emlékszik (természetesen akkor is, amikor a pedagógiai célú megalázás lecke keretében valamire nem hajlandó emlékezni), és elvárja, hogy őt is komolyan vegyék. Imád gúnyolódni a pórul jártakon, de nem a kárörvendés szól ilyenkor belőle, hanem a dekadens, és helyzetmegoldást nem hozó önsajnálkozás végtelen megvetése. Fridi gyorsan, érzésekkel követhetetlen gyorsasággal lett az ország médiakedvence. Látszik rajta, hogy ő, ki egész gyermekkorában ezt vágyta, hiszi el a legkevésbé királyságának beteljesülését. Minthogy műfaja nem a tömegekkel való közvetlen szembetalálkozás, ezért rémülten veszi tudomásul az utcán népszerűségének bizalmaskodóan bántó jeleit. Gyűlöli, ha felismerik, és ennél jobban már csak azt, ha nem. Gyors szópárbajokban fegyverzi le az alkalmi hozzálépőket: "Na haragudjon, ön Friderikusz Sándor?" Válasz: "Én vagyok az egyik, mert tudja, öten vagyunk." Visszafogottan kedves ruháihoz mindég hozzácsapja a baseball-sapkát és a napszemüveget, bizonyosnak tartva, hogy ebben nem ismerik fel, de tudván tudva azt is, hogy ebben az országban csak két ember lehet este nyolc után napszemüveg mögött: Törőcsik Mari és ő. Irigyen sopánkodik a népszerűség gyártotta börtönre, és minden nap kireszel belőle egy keveset. Fridi szereti a maga gyártotta kis liturgiákat. Szombatonként, midőn takarítónője kiűzi otthonából, egész délután acsarogva-kedvelt kávéházában ülünk, újságot olvasunk (M. G. P. az örökzöld), és nemcsak belülről, de kívülről is minden bizonnyal tenyérbemászóan értelmes tizenhat évesekké válunk. A vasárnap már a megtisztulásé: ha idegenben van, ilyenkor elmegy egy kis falusi templomba, és szeretett könyveivel felfegyverkezve olvasgat egy parkban. Mint minden nagy racionális, ő is ad egy kis szigetet az ésszerűség roppantul sodró folyamában a miszticizmusnak. Nem fél, vagy legalábbis nem nagyon fél a haláltól: sokkal inkább retteg a halálközeli megalázottság érzésétől, s attól a fajta kiszolgáltatottságtól, amely barátját, Fenyő Jánost érte, midőn ki nem hűlt teste felett már riporterek és kamerák hada rajcsúrozott. Praktikusan nem igazán törődik a halál utáni léttel: mint mondja, még a földi dolgokat sem egészében tudja megoldani, nemhogy az utána következőket. Két lábon járó beteljesülése Devecseri szabadon idézett sorainak: Az élet, amíg csak tart, csupa kezdet, s ha már csak egy pillanat van hátra, még a kedv, mely lelketek mélyén lobog, e pillanat kezdetéhez elég. Hálás vagyok Jósorsomnak, hogy oly fiatalon ismerhettem meg Faludy Györgyöt: 1985-ben látogattam meg először kicsiny lakásában, a torontói St. Mary utcában. Ma, nyolcvannyolcadik születésnapján hadd adózzam néki azokkal a történetekkel, amelyeket az elmúlt tizenhárom esztendő alatt tőle hallottam: tőle, ki öregen és betegen is természeti tünemény, és hálásak lehetünk azért, hogy még mindég vélünk van. Faludy Györgyöt egy ízben egyetemi előadását követően megkérdezte egy fiatalember, hogy melyik volt élete legkalandosabb utazása. Az öreg hátravetve ősz sörényét, néhány másodpercig gondolkodott, majd így válaszolt: "A második világháborúban az amerikai hadsereg tagjaként harminc katonának ű köztük nékem is ű harci repülőgépen kellett megtennünk egy negyven perces utat. Ám sajnálatos módon a gép futóműve megsérült, és kifolyt az összes fékfolyadék, minek okán életveszélybe kerültünk. A szemfüles másodpilóta azonban nagy lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot az utazás percei alatt körbejárta a katonákat, mindenkitől begyűjtötte a spermáját, azt töltötték a kifolyt fékfolyadék helyére, és így szerencsésen landoltunk." A remete lemezeinek első adásában megkérdeztem Faludyt, tanult-e valaha zenélni. "Csak egyszer tanultam zenélni, 1926-ban, amikor tizenhat éves voltam. A bérházban, ahol laktunk, fölöttünk egy operaénekesnő lakott, aki egészen fiatalon, úgy huszonöt-harminc évesen oly kövérre hízott, hogy amikor megjelent az Opera színpadán, még a legszomorúbb darabban is térdét csapkodta a közönség a röhögéstől. Így aztán zongoratanításra adta a fejét. A jelenet a következő volt: a roppant meleg nyári napon a belső szobában lévő zongora mellett ültünk, és nékem egy könnyű kis Mozart-darabot kellett játszanom ű ha emlékeim nem csalnak, valamiféle átírás lehetett. A hölgy három-négyhetes kisgyereke a szomszéd szobában üvöltve sírt. Egyszer csak tanárnőm a nadrágom után nyúlt, és lefektetett magára, egy díványra, ami Chippendale dívány volt, és éppen az apám íróasztala fölött állt, egy emelettel följebb. Miközben fogott és mozgatott, én végig attól féltem, hogy az iszonyatos teher alatt átszakad a födém, és apuka íróasztalán fogunk landolni. Mindeközben a konyhában a nő papagája ű amelyet még a papájától örökölt, ki Afrika-utazó volt ű elkezdett hangosan rikácsolni: "Éljen Tisza Kálmán! Éljen Tisza Kálmán!" Ebből következtettem a papagáj korára, hiszen Tisza Kálmánt legutoljára 1890-ben éljenezték Budapesten. Belemerültem a nagy, puha, habos óceánba, a két melle, mint két távoli bója lebegett a fejem fölött, én pedig reszkettem, hogy egyszer csak hazajön a férj és lemészárol engem, noha teljesen ártatlan voltam a dologban. És mintha csak tetézni akarná, a másik szobában az az undok kölyök elkezdett még hangosabban üvöltözni: valószínűleg megérezte, hogy az anyját izélik ű ha szabad így mondanom. Hát, azt hiszem, ezt te is így látod: egy életre elegem lett a zeneleckékből." 1994 nyarán roppant hőségben látogattam meg a költőfejedelmet Szent István körúti lakásában. Az öregúr történettel fogadott: "Ilyen hőséget legutoljára a második világháborúban, az amerikai hadsereg tagjaként éltem át Új-Guineában. A roppant meleg következtében annyira legyengült az amerikai katonaság, hogy szinte harcképtelenné váltunk. Azonban tábornokunk egy ragyogó ötlettől vezérelve négy méter magas, fából készült hűtőszekrényeket hozatott Amerikából, lerakták őket az őserdő szélénél, sorba álltunk előtte, és mindenki tíz percet lehetett bent." Faludyt egyetemisták faggatták, hogy miként tudta túlélni a recski haláltábor borzalmait. "Nos, ű válaszolta az öreg ű egy velem raboskodó orvos barátom kiszámolta, hogy a munka, amelyet naponta elvégeztettek vélünk, 4720 kalóriát égetett el, ám az elemózsia, amit kaptunk, csupán 380 kalóriát tartalmazott. Nem vitás, hogy a kommunisták lassú éhhalálra ítéltek minket. Nagy szerencsémre az említett orvos rájött, hogy a bitumennek viszonylag magas a zsírtartalma, ezért a kényszermunkából jövet minden nap letörtünk csákányunkkal egy darabot a tábori aszfaltút széléből, és azt szopogattuk az ágyban. Így sikerült túlélni a borzalmakat." Faludy mulatságos történetet mesélt el Karinthy Frigyesről. Karinthy második feleségét, Arankát az első világháború idején ismerte meg, kinek férje orvosként a fronton harcolt, ám 1918-ban nem érkezett haza. Egy év múlva a magyar parlament a férjet holtnak nyilvánította, így nem volt akadálya, hogy az író feleségül vegye a nőt. Mit tesz Isten, a férj egy évre rá, Japánon keresztül, fél lábát elveszítve hazaérkezett a szibériai hadifogságból. A kellemetlen helyzetben roppant gáláns módon viselkedett, ugyanis lemondott Karinthy javára Arankáról. Ennek ellenére Karinthy roppant módon szégyellte a történteket, és éveken keresztül kerülte az orvos társaságát. Ám egyszer a végzet mégis karjaiba sodorta: már belépett a New York Kávéház egyirányú forgóajtajába, amikor észrevette, hogy az orvos odakint vár rá. A nyomorék férfi mankóját eldobva átkarolta, megölelte, megcsókolta, és hálásan ezt rebegte a fülébe: "Fricikém, drágám, a másik lábamról is lemondtam volna, hogy megszabadulhassak Arankától!" Aranka házasságuk során meglehetősen bővérű teremtésnek mutatkozott. Kedvencei a bolti segédek, festőlegények és cselédlányainak szeretői voltak ű akkortájt éppen egy nyakigláb, s szinte még kamasz szépség. Karinthy csupán annyit kért tőlük, hogy maradék jó hírét ne tegyék kockára, s akármit is csinálnak, diszkréten csinálják. Ezt mindketten megígérték néki, s ennek szellemében minden délután három órakor felszálltak a 4-es villamosra az Oktogonnál, amelynek hátsó, nyitott peronján ű amely olyan volt, mint egy mozgó terasz ű egészen a Margitszigetig csókolóztak. Bemenvén a szigetre, kiválasztották a leggyérebb lombozatú bokrot, ott hemperegtek, és még pont sötétedés előtt, nehogy a természetes világítás elhalványuljon, visszaszálltak a mozgó teraszra, már ott belekezdve a búcsúcsókokba. Karinthy fortyogva tűrte a gyalázatot. Néhány héttel később az írót nagyobb előadásra hívták meg egy előkelő pesti klubba, ahol sok száz ember előtt a nemi élet időskori vidámságairól beszélt, mely szerint mennyivel izgalmasabb most a szeretkezés, ugyanis fiatal korában mindég sikerült, most meg hol sikerül, hol nem. Amikor ezeket a mondatokat kimondta, Aranka ű ki az első sorban ült, kéz-a-kézben a szőkeséggel ű kivette a kezét a fiatalember kezéből, tölcsért formált a szája elé, és odakiáltott Karinthynak: "Azért a potens sem kutya, Frici!" A pillanat leforrázó volt Karinthynak. Néhány másodpercig csöndben állt, s a közönség azt gondolta, már nem is folytatja az előadást. De aztán újra belekezdett, s már-már úgy tűnt, hogy adós marad a visszavágóval. Az előadás utolsó perceiben azonban ű mikor már ismét kiült a kamaszos vigyor az arcára ű, így szólt hallgatóságához: "Búcsúzóul szeretném egy minapi álmomat elmesélni önöknek, mikoris testileg fölvitettem a mennyországba, s ott álltam az Úristen trónja előtt, kitől jobbra Jézus Krisztus, balra pedig a Szentlélek ült. ű Ki vagy te? ű kérdezte az Jóisten. ű Karinthy Frigyesnek hívnak. ű És mivel foglalkozol? ű Magyar író vagyok. A Jóisten sopánkodva a szájához emelte kezét: ű Ó, te szegény Karinthy Frigyes! És melyik újsághoz írsz? ű Az Est munkatársa vagyok. A Jóisten még hangosabban sopánkodott: ű Ó, ó, te szegény Karinthy Frigyes! És ki a feleséged? ű HátAranka. Mire a Jóisten odafordult Jézus Krisztushoz és így szólt: ű Te jampec, tűnsz innen a fenébe! Karinthy, ülj a helyére!" Faludy az emigráció alatt megfogadta, hogy ha valaha visszatér Magyarországra, egyszer még beszélni fog Vida Ferenccel, a költőt kiszabadító Nagy Imre miniszterelnök vérbírájával. 1988-ban, megérkezése napján elővette a pesti telefonkönyvet, amelyben öt Vida Ferencet talált, s ebből kettőnek volt doktorátusa. Az egyik Kispesten lakott, a másik az Ördögárokban. Faludy ebből az utóbbi címből tudta, hogy csak az ő Vidája lehet az. Felhívta a számot, amelyen női hang szólt bele a kagylóba: ű Halló, Vida lakás. ű Jó napot kívánok! Faludy György vagyok, és Nagy Imre gyilkosát keresem. ű Egy pillanat, rögtön adom ű válaszolt készségesen a nő. Faludy ű elbeszélései szerint ű életében egyetlen egyszer, 1926-ban találkozott Krúdy Gyulával. "Krúdy meglehetősen extravagáns életet élt. Este hét órakor kelt fel, nyolc órakor reggelizett a New York Kávéházban, majd gyalogosan átsétált a Tabánba, ahol barátai és hívei várták. A mindenkori pesti polgármesterek állandó konflist biztosítottak az írónak, amely mindenhová követte őt, s ha elfáradt, fölült rá. A tabáni kocsmában, amely A mély pincéhez volt címezve (ez utalt arra, hogy az igen mély pince alatt volt egy még mélyebb pince), Krúdy kizárólag pörköltet evett fehér kenyérbéllel és vörösbort ivott hozzá. Asztalánál sem irodalomról, sem politikáról, sem művészetekről nem lehetett beszélni, csak nőkről, de azokról bármit és bármennyit. Hajnali három-négy óráig volt a pincében, amikoris hívei fölkísérték, s ekkor már fölült a konflisra. A konflisos, mint harminc éve minden hajnalban, megkérdezte: "Hova megyünk, Gyula úr?" S a válasz mindég ez volt: "Haza, a kis kitérővel." Amely alatt azt kellett érteni, hogy a mostani Erzsébet tér környékén mindég talált magának még egy-egy bolyongó hajnali szépséget, vagyis egy ordas nagy kurvát, akit fölültetett a bakra, mondván, hogy a kurva úriember mellé nem ülhet a kocsiba. Hazavitte, befektette a felesége mellé az ágyba, közéjük feküdt, s azok simogatták az írót, ameddig el nem aludtak. Akkor ő kimászott az ágyból és írni kezdett, délelőtt tíz óráig, aminek végeztével az örömlány ruháit kirakta a folyosóra, mert hogy kurva ne öltözzék fel úriember lakásában, aztán ő maga is lefeküdt. Azon a napon, mikor találkoztam véle, hajnali négykor, a szokásokhoz híven felkísértük őt. A konflisos feltette a kérdést: "Hova megyünk, Gyula úr?", ám a válasz meglepő volt: "Székesfehérvárra!" Az öreg szolga zokszó nélkül megfordította a lovakat, és elindultak a Gellért Szálló irányába a Fehérvárra vezető úton. Krúdy két napig nem volt látható Budapesten. Harmadnapra ismét megjelent törzshelyén. Rajongói kérdésekkel ostromolták, hogy hol volt két napig. Nagyot szívott a cigarettájába, s messze-messze nézve annak füstjébe, elmélázva így szólt: "Most huszonöt éve, 1901-ben, a Fehérvár melletti Mór kiskocsmájában a vendéglős remekbe sikerült birkagulyásából ettem, és ihattam borából is. Tegnapelőtt hajnalban ű annyi év után ű a szél felém fújta a hajdanvolt gulyásnak illatát, így hát lementem, és megnéztem, hogy van-e még belőle. Volt." És az utolsó irodalmi történet, amelynek Faludy szemtanúja volt. "Kosztolányi és Karinthy kedvelt szórakozásai közé tartozott, hogy magyar és külföldi hírességek neveit rejtették el egy-egy mondatban. Az egyik legsikerültebb magának Kosztolányinak neve volt, amelyet Karinthy talált ki. A vendéglőben, vacsorája elköltése után a vendég odakiált a pincérlánynak: "Ó, de jó a koszt, ó, lány, ide zsörtölődés nélkül gyere!" Egészen elképesztő neveket bele tudtak szőni egy-egy mondatba. Amikor Csokonai Vitéz Mihállyal próbálkoztak, úgy tűnt, beletörik a bicskájuk. Totis Jenő nőorvos szalonjában Karinthy óránkon keresztül járkált föl-alá, és próbálta megszerkeszteni e nyelvi bravúrt, ám a végén feladta és hazaindult. Két órával később csörgött a telefon, és Karinthy a körünkben lévő színikritikust ű kit mi ítésznek neveztünk ű kérte: "Hitvesem mellől, az ágyból telefonálok. Mily édes a hitvesi csók, ó, naiv ítész, mi hályogosak szemeid." Sokan vetették Faludy szemére azt, amit egyre gyakrabban az enyémre is: hogy egyszerre túl sok mindennel foglalkozván szétforgácsoljuk a tehetségünket. Azt hiszem, ez ostobaság. Természetes, hogy rengeteg álarcot öltünk, ám mentségünkké legyen, hogy mindegyik hasonlít is ránk. A műfajok sokfélesége személyiségünk sokszínűségét mutatja akkor is, ha nem minden oldalunk egyformán előnyös vagy egyértelmű, hiszen mindannyian ellentmondások és ránk zúduló előítéletek hálójában élünk. Talán azért is alakult ez így, mert az állandóan támadottak és veszélyeztetettségben élők mindenütt való jelenléte a nehezen elpusztíthatóság érzetét kelti önmagukban. Kegyetlen dolog leírni, de Faludy és oly sok költő hihetetlen termékenysége is elsősorban a halál állandó árnyékából sarjadzik, amely jelentősen növeli a termelési eredményeket: a nagy művek naplementekor, hintaszékben, langy teával a kézben legfeljebb megszülettek, de bizonyosan nem ott fogantattak. Furcsa az eltolódás a rosszból és szörnyűségből fakadó remekművek javára, hiszen kevesen és kevés maradandót tudtak alkotni a jóból kivetítődő harmóniából. Ilyentén szinte rémülten vesszük észre: a művészeti alkotások jelentős része az ördög műve. Persze nem a személyes ördögé, hanem azé, akinek termékeivel oly sokszor találkozhatunk a földi bolyongás során, mikor az ember kivetkőzik emberségéből, hogy rágalmazzon, vádaskodjon, elveszejtse a másikat, vagy ideológiákat agyal ki, hogy gyilkolhasson büntetlenül a maga által épített, nagyüzemi szintű hullagyárakban. Ilyenkor a humanisták, a megkínzottak vagy a megmaradtak a művészetekbe menekülnek, mert ez az egyetlen lehetőség a világ borzalmai között a szellem emigrálására. Ám sorsunkat nem értelmezhetjük sérelmeinken keresztül, hiszen az megölné előbb az alkotásainkat, majd minket is. Egynek hihetünk csak: a lelkiismeretünknek. Akiben van, az folyamatosan, művein keresztül listát készít a vétkeiről, hogy maga előtt is jogerőre emelje saját halálos ítéletét. Akiből viszont hiányzik, az ugyanabból az életútból kivonatolni tudja az indoklását önön mennybevitelének. Tehát midőn munkádat végzed, ne igazán hallgass bele kollégáid avagy a publikum véleményébe, hiszen ha hűen próbálod visszaadni a lelkedben hordott képet, ebben nem ingathat meg a kívülállók oktondi locsogása. Tudomásul kell venned, hogy aki a nyilvánosság elé áll munkáival, gondolataival, érzéseivel vagy életével, az az akarattal történő félreértések és rágalmak áldozatává is válik egyidejűleg. Ám előbb-utóbb minden a helyére kerül. S ha mégis fájnának a sebek, leghasznosabb azoknak leveleit olvasgatni, akik ha nem is mindég egyetértéssel, de legalábbis jóindulattal, segítőkészséggel és előítéletektől mentesen viszonyultak hozzád és munkádhoz. Hiszen az előítéletektől, vagyis az ítélet nélküli véleményektől terhelt ember motivációja legtöbbször olyan kiirthatatlan rákos daganat a lélekben, amelynek áttételei eljutnak az irigység, a gonoszság és az ősbutaság sötét tartományaiba is. Légy inkább magányos, s öleld körül magad minden jóindulatod, emberszereteted és segítőkészséged ellenére a szellem és a műveltség oly magas bástyájával, hogy aki azon képes lenne keresztülmászni, a küszködés perceiben megtanulja a leckét is: a fal túlsó oldalán már a te törvényeid az érvényesek. És aki lezuhant a falról, azzal se légy kegyetlen vagy gúnyos, hiszen már személyed megközelítésének törekvése is mutatja, hogy nem ellenség ő. Magányodat és munkádat azonban ne add fel a kedvéért, hiszen Csipkerózsika sem lett a tövisek között halálukat lelő kalandoroké, csupán azé, aki a kiválasztottság pecsétjét viselte a homlokán. S ha egy napon megérkezik hozzád, csodálattal nézi majd azt a szivárványszínű fényözönt, amely személyiségedből annyi, de annyi sugárnyalábban ragyog. "A kielégítő munka rendkívül pozitívan befolyásolja az ember lelki egyensúlyát. Erősíti az önbecsülésünket, amely a legfontosabb védőbástya a bennünket ért kudarcok romboló hatása ellen. Lehetőséget ad arra, hogy erőinket fontosnak tartott célok érdekében vessük be, ami segít, hogy tetterőnk sose apadjon el, és mindég érdekesnek találjuk az életet. Senki sem roppant még össze a túl sok munkától vagy a túl sok tanulástól. Az emberek a túl sok aggódástól roppannak össze. Az a diák, aki a sok tanulástól készül ki, valójában nem a túlmunka áldozata. Ami történt, azzal magyarázható, hogy nem vette a szervezet jelzését, miszerint pihennie kell. Érzékelte, hogy az agya már nem fog, de ezt nem a szervezet tiltakozásaként értékelte, hanem okként arra, hogy erőltesse a dolgot. És miért erőlteti a dolgot? Azért, mert idegeskedik, hogy hiányos lesz a felkészültsége. Ez az idegeskedés, és nem a munka készíti ki őt. Igazán szerencsésnek nevezhető, aki életében elég korán felismeri, hogy hol az a fészek, amely a testére van szabva, és ereje is van, hogy leküzdje azokat az akadályokat, amelyek útjában állnak. Szerencsés az az ember, aki pénzért csinálhatja azt, amit fizetség nélkül is örömmel vállalna." (Murray Banks) Remek példát hallottam az újságok hírcsúsztatásaira. Néhány esztendeje a pápa Los Angelesbe látogatott, másfél millió buzi ellentüntetése közepette. Amint kilépett a repülőtéri fogadóteremből, néhány újságíró ű ecetfaként kinőve a földből ű odaugrott hozzá, és a legszemtelenebbik lengyelül megkérdezte: "Mi a véleménye arról, hogy Los Angeles-ben nyilvánosházat nyitottak homoszexuális férfiak részére?" A pápa a váratlan helyzettől döbbenten kérdezett vissza: "Miért? Itt vannak nyilvánosházak homoszexuális férfiaknak?" Másnap az egyik bulvárlap cikkének öklömnyi címe már ez volt: A pápa első kérdése Los Angeles-ben: "Vannak itt buziknak kupik?" Gyönyörű pillanat: kinyitottam azt a Radnóti-kötetet, amelyet néhány napja a Mátyás templombéli koncerten egy idős női kéztől kaptam. Az első oldalon bejegyzés: "Xaver Varnust köszönti Radnóti Miklósné". Nyilván nem igaz, ám mulatságos anekdota a harmincas évek Zeneakadémiájáról. Hőse egy fiatal zeneszerző növendék, akit pályatársai, tanárai egyaránt zseniálisnak tartottak, de ű mint minden zseni ű ő is végtelenségig lusta volt. Az öt esztendőt lumpolással, lányokkal, kocsmázással töltötte, ám senki nem merte őt ebben háborgatni, mert hihetetlen tehetségét és munkabírását bármikor nagy dolgok szolgálatába tudta állítani. Az ötödik év végén ű diplomamunkaként ű azt a feladatot kapta, hogy egy szimfónia első tételét kell megírnia. Természetesen hónapokon keresztül nem készült el a művel, s csak az utolsó este, a kocsmából való hazatérése pillanatában döbbent rá, hogy másnap le kell adnia a partitúrát. Bármennyire tehetséges volt s gyorsan dolgozott is, ennyi idő már semmi esetre sem lett volna elegendő, hogy elvégezze a munkát. Hirtelen ötlettel arra gondolt, hogy ha egy ű már megírt ű művet tükörfordításban, az utolsó hangtól az elsőig leír, akkor a megszülető kompozíció formáját tekintve mégis csak kinéz majd valahogy, viszont senki nem fog arra rájönni, hogy mi a mű valóságos eredete. Odalépett a szekrényhez, és az első kotta, amelyet kihúzott, egykori zeneakadémiai tanárának, a másnapi vizsga elnökének egy fiatalkori szimfóniája volt. Ironikusan mosolygott, kinyitotta a kottát, és hajnalig az egész első tételt leírta tükörírással. A másnap reggeli vizsgára karikás szemekkel érkezett. Az öreg professzor rápillantott a kéziratra, elégedetten bólintott, és így szólt: "Üljön a zongorához, és kezdje el játszani!" A fiatalember felnyitotta a hangszer fedelét, leült, és belecsapott Beethoven Ötödik szimfóniájának előző éjjel leírt, első tételébe. Furcsa szerzet a Népszabadság Fáy Miklósa. Legtalálóbb az lenne, ha a zenekritikusok Molnár Gál Péterének nevezném. A dologban csak az hibázik, hogy ameddig ez utóbbi nem csak bravúros tollforgató, de a színház nagy tudósa is, addig Fáy ű remek cikkei ellenére ű nem ért a zenéhez. Akár a Holdon való szeretkezésről is írhatna éppen ilyen kitűnően, hiszen ott sem járt még. Egy ízben ű mikor a Művész Kávéházban kérdőre vontam: miért nem ír az orgonistákról? ű fejleszegetten csak annyit mondott: mert nem ért hozzá. Pedig kritikái alapján nyugodtan cikkezhetne róluk, mert máshoz sem ért, mégis megírja. Tulajdonképpen azt nem értem, miért nem találja fel az új műfajt: Zenekritika ű zene nélkül. Szellemes cikkeiről Charles Brooks gondolatai jutnak eszembe: "A szellemesség ű szikár lény, hegyes, mindég szimatoló orral, míg a humornak szeretetreméltó a szeme és laza a nadrágszíja. A szellemesség nem riad vissza a gúnytól, hogy előnyt nyerjen. Gyorsan ugrik, mint a macska. A humor viszont békésen megvan egy kényelmes székben. A szellemesség éles, mint a villám, míg a humor fénye szórt és meleg, mint a napsugár. A szellemesség állandóan azt fürkészi, mi lehetne gúnyolódásának tárgya, a humor viszont fütyörészve jár, és bölcsességének igazolására nem keres áldozatokat." Fáy írásainak közük nincs a zenéhez, de legalább olyan mulattatóak mint az itt következők, amelyek némelyikét a hiúság, némelyikét a rosszízű pletykálkodás, a többit pedig a vaskos hozzá nem értés sugallta: "Brahms egyike azoknak az átlag zeneszerzőknek, akikben a német iskola oly gazdag. Szerzeményeiből hiányzik a vele született tehetség minden megnyilvánulása. Műveit teletömte a már mindenkit régen untató sivár és üres ömlengések vég nélküli sorozatával." (Csajkovszkij) "Csajkovszkij erőltetett, zsenialitásra vágyó tehetség, aki válogatás nélkül és ízléstelenül alkot. Hegedűversenyét hallva csupa vad, közönséges arcot látunk, durva káromkodást hallunk és a pálinka bűzét érezzük. Ez a mű támasztotta bennem először azt a borzalmas gondolatot, hogy vannak talán zeneművek is, amelyeknek bűze hallható." (Komponisten und Virtuosen, 1881) "Szelényi István szonátájának hangjai torz és alattomosan rejtőzködő mivoltukban hasfájástól gyötört gilisztákra emlékeztettek. Az egész: kínos nyöszörgés. Bárdos Lajos szenvelgően hazug, kakafon vonósnégyese a legnagyobb mértékben bosszantó; fináléja ű amely az ostobaságok és a banalitások rendszertelen egymásutánja ű igen szellemesen három böfögéssel végződik. Nyilván hatásának előjele. Horusítzky Zoltán zongoradarabja trágyalével leöntött Debussy." (Neves Pester Journal, 1925) "Bach zenéje olyan, mint a kiskakas, amikor kukorékolni kezd: hol össze-vissza kiáltoznak, mint vadászaton a vadászok, miközben még belehegedülnek, fuvoláznak, sivítanak és lármáznak, úgy annyira, hogy az ember egyetlen szót sem ért a szövegből." (Bach munkaadó lelkésze) "KOTKOT-KOTKOT-KOTKODÁLY, ZOLTÁNKA, NE KOMPONÁLY! középen Kodály, a magyar Jézuskrisztus, az ő szőkeszakállú zeneműveivel. A székeken itt-ott egy férfi és egy nő, csupa jegyesek, tudniillik tiszteletjegyesek, akik azért jöttek, hogy fejtetőre állva körültáncolják a zongorát, amelyből Kodály Zoltán zeneakadémiai tanár és szabadalmazott megváltó hangjai prütyögnek. Ez alatt a pódiumon szól a zene, amely medvetáncoltatást ábrázol. Kijön egy paralitikus medve, fekete szalonkabátban, sarkantyúval a talpán, pilleszárnyakkal a vállain, propellerrel a hátulján, és könnyedén fölrepül a levegőbe, aztán körülnéz a teremben, hogy ott van-e Mihálkovics Ödön. Mikor meglátja, hogy ott ül az első sorban, így szól: "Most már nyugodtan halok meg!" Aztán Bartók Béla ül a zongorához, megüti fönn: Pimm!, megüti lenn: Pamm!, megüti középen: Pimmpamm! Vége! Ez egy valsette volt. A hívek kukorékolnak, kotkodácsolnak, hörögnek, kitépik a szerzőt teveszőr csuhájából, és fejjel előre betömik a zongorába. Majd doktor Szélpál Margit vezérlete alatt glédába állnak, és kipofozzák a teremből az összes józan eszűeket. A szerző kocsiba ül, amely elé két bárgyú cselló van fogva, s a doktor rezignáltan kiszól a bakra: Lipótmező!" (A Nap, 1910) "Noha már előzőleg sokat meséltek nékem Beethoven vezényléséről, mégis a legnagyobb mértékben meglepett. Beethovennek szokása volt, hogy a zenekarnak a karmesteri jelzéseket mindenféle különös testmozgással adja tudtára. Valahányszor egy sforzando következett, Beethoven karjait, melyeket előzőleg a mellén keresztezett, erőteljesen szétvetette. Halk részeknél mélyen leguggolt, annál mélyebben, minél gyengébb hangot kívánt. Ha azután crescendo következett, fokozatosan felemelkedett és a forte megszólalásakor a magasba ugrott. Néha, hogy ezt erősítse, hangosan, ám erről mit sem tudva, felkiáltott. Ezen az estén új zongoraversenyét játszotta, de már az első tuttinál megfeledkezett arról, hogy ő tulajdonképpen szólista, és felugorva a maga módján elkezdett vezényelni. Az első sforzandonál úgy szétvetette karjait, hogy a zongorapult mindkét gyertyatartóját a földre döntötte. A közönség röhögött, Beethoven pedig annyira magán kívül volt a zűrzavar miatt, hogy leállította a zenekart, s elölről kezdte az egészet. A karmester attól tartott, hogy ennél az állásnál az előbbi baleset újra be fog következni, ezért két kórustagot hívott oda, hogy a gyertyatartókat megfogják. Egyikük mit sem sejtve közelebb lépett és a zongoraszólamba nézett. Amikor a végzetes sforzando felhangzott, Beethoven kivágott jobbkezétől akkora pofont kapott, hogy ijedtében a földre ejtette a gyertyatartót. A másik, aki elővigyázatosabb volt, aggodalmas pillantásokkal követte Beethoven mozdulatait, s ezért sikerült néki, hogy egy hirtelen lehajlással elkerülje a pofont. Ha a közönség előbb csak nevetett, akkor most valami bacchanáliára emlékeztető ujjongásban tört ki. Beethoven olyan dühbe jött, hogy a szóló rész első akkordjánál egy fél tucat húrt szétszakított. Az igazi zenekedvelők minden igyekezete hiábavaló volt, hogy a nyugalmat és a figyelmet helyreállítsák. E szerencsétlen eset óta Beethoven nem akart többé koncertezni." (Ludwig Spohr) A sok badarság után álljon itt Pernye András kritikája, amelyet Virágh Endre ű a pesti Belvárosi templom karnagya, és a Konzervatórium egykori orgonatanára ű hangversenyéről írt 1962. május 7-én, az Országos Filharmónia műsorfüzetében. Pernye volt az utolsó magyar zenekritikus, ki ű Tóth Aladárhoz hasonlatosan ű nem a Fáy-féle csúfondáros nyelvöltögetés perverz örömében élte ki magát, hanem szakmailag megkérdőjelezhetetlen tudással írt a muzsikáról. S ha a most következő cikknek semmilyen más haszna nem is volt, egy bizonyosan: elolvasása után határoztam el véglegesen, hogy szakítok a magyar orgonisták addigi, elviselhetetlenül unalmas játékstílusával. "Nem tudom, mit szólna az olvasó, ha egy szavalóesten valaki ű különben igen lelkesen ű ekként interpretálná Petőfi halhatatlan versének első néhány sorát: "talpramagyarhíahazaittazidőmostvagysoha" ű és így tovább, minden cezúra, a szavak vagy a mondatok értelmezése, valamint lélegzetvétel nélkül. Egészen bizonyosan először kínos, majd pedig nevetséges élményt jelentene az ilyenféle szavalás, amely alapvetően ellentétben áll a magyar nyelv szellemével, lényegével. Érdekes viszont, ha valaki ugyanezt a zenében viszi véghez, a közönség igen béketűrően viselkedik, és az unatkozáson kívül semmi jelét nem adja annak, hogy a produkció értelmetlen. Igaz persze, hogy a zene értelme nem olyan nyilvánvaló dolog, mint a nyelvé, és a zenei értelmetlenség valóban csupán csak a fent említett unalmat idézi elő, mivel a muzsika nem primér ű tehát: elsődleges ű módon konkrét, hanem a valóságnak kétszeres áttétellel történő tükrözése. Vajon miért bocsátjuk előre ezt a problémát Virág Endre orgonaestje alkalmából? A művész személyes adottságain kívül mindenekelőtt a hangszer természete veti föl a kérdést parancsoló módon. Nem értelmezett vagy helytelenül értelmezett produkciót sajnos elég sokat van alkalmunk hallani ű ám az összes modern hangszerek bőséges lehetőséget nyújtanak arra, hogy ez a tény ne kerüljön napvilágra. A zongorista rendelkezésére áll a modern angol mechanika, a hangszer szinte végtelen színskálája, a dinamikai szintek összes hatáslehetősége a pianissimótól a fortissimóig ű méghozzá nemcsak lépcsőzetesen, hanem fokozatosan: a crescendo és decrescendók formájában. Az orgona minden látszólagos technikai adottsága ellenére sem veheti fel a versenyt a zongorával, nem is beszélve a hegedűről vagy a csellóról, amelyeknél talán a legtökéletesebben valósul meg a művész és a hangszer kapcsolata. Az orgona ű szinte kiszámíthatatlan hangszín-kombinációja ellenére ű valójában csupán egyetlen megoldási lehetőséget engedélyez, pontosabban tesz lehetővé a muzsikus számára, és ez a frazírozás, a dallamvonalak együvé tartozását vagy éppenséggel különválását hangsúlyozó tagolás. Mert az orgonajáték súlypontja mindég és elsősorban a dallam ű nem véletlenül éppen a többszólamú szerkesztés korának, a barokk virágkornak elsődleges hangszere, nem véletlenül elsősorban fúgákat és bonyolult polifonikus szövetet bíznak rá, mint amilyen például Bach számtalan korálfantáziája, korálpartitája, és talán azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy még a modern komponisták is nagyobbára ilyenféle muzsikát írnak orgonára. Amikor a zenetörténet folyamán a zongora lép előtérbe, a zeneművek szerkezete inkább akkordikus lesz, többnyire harmóniával kísért dallamot írnak ű vagy megfordíthatjuk a tételt: amikor az akkordikus stílus megkezdi hódító útját, kiszorul az orgona, és a zongora lesz az elsődleges hangszer. Annak ellenére tehát, hogy az orgonát az egyházzenei gyakorlat kísérő hangszerré tette, az mégis elsősorban melodikus természetű ű különös adottságokkal arra, hogy egyszerre több melódiát hiánytalanul adjon vissza ű, a melódia viszont értelmezést, tagolást, azaz frazeálást követel. Orgonistáink döntő többsége azonban az egyházzenei gyakorlat során éppen ezt a képességét veszítette el, és csupán hatásosan összekent akkordjátékra használható. Ugyancsak az egyházzenei gyakorlat teszi azt is, hogy orgonistáink játéka ritmikusan bizonytalan, elmosódott, mint a templomi ének sleppelő, ritmustalan jellege. Ha mindehhez hozzávesszük a templomok rossz akusztikáját, ahol minden összemosódik ű nyilvánvaló lesz, hogy miért képzetlenek orgonistáink technikailag is: úgysem érdemes tisztán lejátszani egy-egy bonyolult barokk passzázst, mert ez a tisztaság úgysem hallható. Sajnos ezzel már elmondottuk Virág Endre estjével kapcsolatos megfigyeléseinket is. Bach e-moll prelúdium és fúgája hevenyészett, ritmustalan és technikailag is pontatlan előadásban hangzott el, a g-moll partita néhány jobban sikerült részlete sem tudta feledtetni azt, hogy már a koráltéma sorait sem éreztük a tagolás hiánya miatt, míg az első részt befejező h-moll prelúdium és fúgából már az utóbbinak a témája sem volt egyenletesen ritmizált, hanem részegen imbolygott. A műsor második fele talán egy szemernyivel jobban sikerült. Max Reger Introductio és passacagliája azonban meghaladta Virág Endre technikai felkészültségét. Végezetül meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen és ehhez hasonló színvonalú orgonaestek hamarosan azt a százötven-kétszáz embert is előbb-utóbb el fogják riasztani a hangszerek királynőjétől, akik még ű különféle okokból ű eddig kitartottak mellette." A nyelvújítás, a századfordulón úgy tűnt, nem végzett kielégítő munkát a magyar nyelv minden területén, így pótlólagosan sok német és francia kifejezést a nyelvújítás alapító atyáinál némiképpen tehetségtelenebb nyelvészek kezdtek magyarra fordítani. A zene birodalmából két legendás hülyeségüket ide jegyezném. Az első egy német összhangzattan könyv magyar fordítása volt, melyben a generalbass kifejezést ű lévén a fordítónak a zenéhez sok köze nem volt ű imígyen fordította: tábornoki alhang. A másik példát saját szemeimmel láttam egy Baranya megyei kisközség orgonáján, ahol az egyik hangszínt a német Lieblich gedakt kifejezésből ű amely a mai fordítás szerint lágy födött lenne (utalván a halkszavú sípon lévő dugóra) ű így fordították: Édes dugott. Kezembe akadt a fiatal, fehérvári költőnek, Makk Norbertnek egyik régi kézirata. Néhány esztendeje a név elhagyásával adtam oda a papírost Faludy Györgynek, ki múlt századi, párisi költő remekbe sikeredett magyarításának gondolta a verset. Kőangyalok Végigtekintek a sok arcon, amik kőbe vésődtek az emlékezetemben. Látlak titeket szőkék, barnák szép szemű, de semmitmondó angyalaim. Tudom, mindegyikteket szenvedéllyel szerettem, és tudom sok társatok lesz míg élek, de kérlek, hagyjatok most magamra, hiszen csak nézlek benneteket. Ne tekintsetek tüzesen vissza, Mert akkor lángra lobbanok, és Attól a tűztől még a kő is Megolvad, még ti is, angyalaim. Két mulatságos történet. Az első tavaly karácsonykor esett meg a pesti Belváros egyik népszerű lemezboltjában, ahol az üzletvezetőnő a zenemű-kereskedelmi szakma egyik legendásan modortalan szaktekintélye. A délutáni csúcsforgalomban jól öltözött úri dáma lépett kérdésével a leszbikus börtönőrökre emlékeztető boltvezetőnőhöz: ű Asszonyom, tudna nékem mutatni valamit 200 forintért? Mogorva hősnőnk vérfagyasztóan válaszolt: ű Az ajtót. A másik történetet az imádnivaló Menzel írja le kevéssé ismert, ám ragyogó könyvében. Egy fiatal, prágai vállalkozó a délelőtti rohangálás közben beugrott egy kifőzdébe, s egy pár virslit vett magának. A tányért elhozta a pénztártól és letette egy etetőállványra. Ekkor eszébe jutott, hogy elfelejtett evőeszközt kérni. Virslijét és táskáját hátrahagyva visszament a henteshez, s mikor ismét az állványhoz lépett, megdöbbenve vette észre, hogy egy tagbaszakadt férfi eszi az ő ebédjét. Fásult volt, éhes, nem volt kedve veszekedni, így hát praktikus megfontolásból kivette a másik virslit, s elkezdett ő is enni. A gorilla egy szót sem szólt, csak szemét nagyra meresztve evett, majd megtörölte a száját és elindult az ajtó felé. Vállalkozónk ekkor észrevette, hogy eltűnt a táskája. Rohant a férfi után, és akkor És akkor szembe találkozott a méterrel hátrébb lévő másik etetőállvánnyal, amelyen táskája mellett ott gőzölgött mindkét virslije. Utam Balatonkenesén vitt keresztül, és régi, de sokszor elhessegetett kísértésemnek engedtem, amikor a főútról lekanyarodtam a zegzugos utcácskák felé. Olyan ellenállhatatlan nosztalgia tört rám, hogy könnyem is kifakadt. Valószínűleg az a baj, hogy reménytelenül fiatalnak születtem, akinek lelke nem követi hűen teste öregedését, míg természetesen vannak olyanok is, kik koravénségükben mintegy teherként viselik testük fiatalságát. Oly sok minden köt kamaszkoromból ehhez a faluhoz. A nyarakat törvényszerűen itt töltöttem, vasárnap esténként a református templomban játszottam a nagyon tehetséges, ám legalább annyira bogaras Ács tanár úr ismeretterjesztő sorozatában. Itt ismertem meg első feleségemet, Krisztinát, kivel egy hónapos őrjítő lobogás után az Angolkisasszonyok pesti templomában titokban adott össze minket egy éjszaka Nádas Zoltán, a tudós hitszónok. Esténként a vízparton ültünk barátaimmal, és verseket mondtunk egymásnak, lógtunk a vonaton, szeretkeztünk lányokkal-fiúkkal, ettünk, ittunk, bálványokat döntögettünk, s készültünk a világ megváltására. Mára mi maradt? A régi pajtások megélhetésért küszködő, kopaszodó családapák lettek, álmaik előbb megfásultak, majd eltűntek, s ők, akik tizenhét esztendeje még oly színesek voltak, mintha abban a pillanatban léptek volna ki Botticelli valamelyik kerti karnevál képéről, mára a szürkeség fátylába temetkeznek. Ez lenne hát a törvényszerű? Talán valóban az a természet rendje, hogy az ember előbb álmokat sugalljon, később pedig nevettessen. De vannak olyanok is, kiket a Sors őrzőnek állított, és akik élő hidat alkotnak a letűnt korok ifjai, s azok között, akik most állnak tizenévesen a balatoni éjszakában, s hisznek abban, hogy a világ még megváltható. A mai napon Horn miniszterelnök aláírta a vatikáni konkordátumot. Ez az egyezség az ország polgárai között sokakban ellenérzést keltett, ám a hozzám hasonlatos radikális liberálisok egyenesen felháborítónak tartják. Gyönge érvként az egykori államosítások és meghurcoltatások ellentételezéseként tüntetik föl, mintha a többi történelmi egyház nem szenvedett volna eleget. Fölöttébb különös azonban, hogy az egyezséghez nem is a magyar katolikus felső klérust találták hitelt érdemlő aláíróknak, hanem a Vatikán képviselőjét, aki ű mint olyan ű egy idegen államot képvisel hazánkban. A magyar katolikus egyház ingatlanait nem a Vatikán papi fejedelmei, hanem a magyar nép építette évszázadokon keresztül, ritkábban a saját jószántából, gyakrabban az erőszak nyomására. Értelemszerű tehát az lenne, ha ezeket az épületeket ű Franciaországhoz hasonlóan ű az egyház bizonyos keretek között használhatná, ám tulajdonjoga a magyar népet illetné meg, kizárva ezzel azt, hogy egy ideológiával többé-kevésbé a magyar katolikus egyházhoz kapcsolódó idegen állam, nevezetesen a Vatikán, a saját politikai érdekeinek vesse alá a magyar nép épületeit és az ebből befolyó bevételeket. Ez olyan szinten jogtalan és sértő ránk nézve, mintha Oroszország ingatlanigényt formálna az egykori magyarországi pártházakra, mondván, hogy az ő ideológiai fennhatóságuk alatt létrejött intézmények az illető eszme kimúlta után is őket illetik meg. Az pedig egyenesen groteszk lenne, ha a még élő magyar kommunisták ű függetlenül attól, hogy mennyien vannak is ű visszaigényelnék a pártállami időkben elfoglalt épületeiket, mi több, ehhez az egyezséghez ű aláíró partnerként ű az egykori Szovjetunió még élő kommunista dinoszauruszait kérnék fel. Egy ilyen szégyenteljes konkordátum helyett tiszta helyzetet is lehetett volna teremteni. Ki kellett volna jelenteni, hogy a magyar egyházi ingatlanok elvétele legalább olyan jogsértő volt, mint egykori finanszírozásuk és birtoklásuk. Ki kellett volna azt is mondani, hogy a katolicizmus ű és semmiféle egyéb ideológia ű nem államvallás, hogy az alkotmány szellemiségét magukra nézve kötelezőnek elismerő vallási egyesületek semmilyen módon nem tarthatnak több ingatlanra igényt, mint amennyit meg tudnak vásárolni és fenn tudnak tartani, és hogy az évszázadokkal ezelőtt felépített épületek éppen úgy nem voltak az erkölcs vetületében az Egyházéi, mint ahogyan a tolvaj, vagy az erőfölényben lévő zsaroló unokája sem tarthat igényt a jogos tulajdonossal szemben a nagypapa egykori harácsolmányaira. Hogy utólagos ideologizálással egyetlen, valóságos tömegbázis nélküli szervezet se kerüljön jogtalan előnyhöz a többi rovására. Az alkotmány szellemében a katolicizmus semmivel nem jelent többet, mint protestánsnak, humanistának, vegetáriánusnak, a szexuális szabadság harcosának, avagy sportolónak lenni. A katolikus egyház aktuális tanítása nem feltétlenül fedi egy adott ország valós érdekeit, s azért mégiscsak furcsa lenne, hogy az állam a saját pénzén potenciális ellendrukkereket tartson a csapatában. Példaként azt említeném, hogy II. János Pál pápa egyik afrikai útja során felszólította a lakosságot, miszerint tartózkodjék a gumióvszer és az egyéb fogamzásgátló módszerek használatától. S tette ezt egy olyan országban, ahol az éhínség, a túlnépesedés és az AIDS okán az utóbbi tíz esztendőben több mint négy millióan haltak meg. A párhuzam Magyarországon is valóságos: a felsőklérus ingatlanharácsolási őrületében harminc-negyven esztendeje működő iskolákat, óvodákat és kollégiumokat száműztek rosszabb körülmények közé, csak azért, hogy néhány rágós, vén kísértet költözzön a helyükbe. S mindennek a költségeit azzal a nyomorgó néppel fizettetik ki, amely annak idején az ínségből építette fel a püspökök palotáit, s akiket a kilencvenes évek borzalmas gazdasági helyzetében is rákényszerítettek, hogy a pápai látogatás eszeveszett költségeit magukra vállalják. S mire volt jó mindez? Vallásosabbak, vagy szelídebbek lettek ettől a magyarok? A sokat emlegetett, ám ritkán idézett Kossuth Lajos írta 1893-ban egy Helszy Ignácnak címzett levelében: "Én a hazaárulással határos merényletnek tartom azt, ha a magyar katholikus klérus akármely oly kérdésben, amely a magyar törvényhozás ellenőrzése alatt álló kormány akárminő tettének megbírálására tartozik, a római pápától kér utasítást." Azt már valószínűleg nem is feltételezte, hogy az utasítást a magyar nép érdekeinek védelmével megbízott magyar kormány kéri majd a Vatikán uraitól. Molnár Gál Péter egy írásában keserűen állapítja meg, hogy okafogytán kiveszett az egyik legjelentősebb színházi kifejezés: teli lett vele a színpad. Nem törvényszerűen jelentette a művész alakításának hitelességét, még csak azt sem, hogy nagy színész az illető, csupán annyit, hogy egyéniségével képes betölteni a színpad terét, megsejtetni a mű kulisszák mögötti világát, mitől azt hihetnők, hogyha egy ölnyivel is továbblépnénk Prospero tanyájának díszletei mögé, a légtündérekkel, bűvös fákkal és szörnyekkel benépesített varázsszigeten találnánk magunkat. Megállapítása ű sajnos ű több mint igaz. Mai színészeink jelentősebb része már azt a díszletet is képtelen hitelesíteni, amely az orrunk előtt ágaskodik. Beszédképtelenségüket ordítozással, cselekvőképtelenségüket műhatározottsággal palástoló, megjegyezhetetlen arcú legénykék és kisasszonyok telepszenek a nézőkre vizenyős unalmukkal, hűen betartva rendezetlen gondolatú rendezőik gágogó ostobaságait. A nézők pedig ű mint nyitott szájú csecsemők ű a csodát várják. A csodát, amit egyre ritkábban kapnak meg, s ezért a sok köhögés, ásítás, gőgicsélés. Vajon miből is áll ez a csoda? Márai szerint nem másból, mint a feszültségből. A feszültségből, amely a nézőkkel feledteti a bársonnyal bélelt termen kívül rekedt realitást, s azt, hogy a gyermeki várakozással ott ülők nagyobbik része e bűvös szigeten kívül felelősségteljes orvos, mérnök, tanár, filozófus, kikkel csupán a személyiség feszültségteremtő készségével lehet feledtetni saját életüket. Könnyen vádolhatná a nagy hírű színikritikust a színházi szakma azzal, hogy emlékei megszépítik a múltat, s dicsfényt ragyogtatnak az akkori középszer köré. S már-már azt hihetnénk, hogy így van, ha egy hatalmas argumentum nem állna az oldalán: az utóbbi ötven esztendő filmjeinek és hangszalagjainak lenyűgöző tárháza, amelyek igazolják, hogy az Ujházi Edék, Blaha Lujzák, Kabos Gyulák, Feleki Kamillok és Csortos Gyulák világa valóban gazdagabb volt, mint az a színpadnak nevezett energiavámpír-tanya, amely előtt ülve a mai nézők fáradtabbakká válnak, mintha az előadás ideje alatt követ törtek volna a recski haláltáborban. Ehhez társul még egy személyes megfigyelésem is: a túlzottan kameraközpontú mai színészvilág képtelen megtanulni a színpad és a közönség fizikai távolságából adódó helyes gesztusrendszert és hangerőt, így a rendezői eltévelyedésekkel összhangban sikerült kifordítaniuk a szép, hajdanvolt színházi mondást: Shakespeare legyen halhatatlan, a színész pedig hallható. Ellenpélda talán Blaha Lujza esete, ki életében egyszer állt kamera elé, s a színpad világához szokott nagyasszony olyan hatalmas gesztusokkal adta elő a jelenetet, hogy utóbb megnézve maga is groteszknek találta. Pedig színpadi mozdulatainak létjogosultságát ötven év dicsőséges színészi pályája igazolta. Két történetet írnék le annak bizonyítására, hogy igenis létezik olyan csodás színeváltozás, amely az utca mocskából és a benzingőzben fuldokló huszadik századból visszahúzódó színészt át tudja lényegíteni, és az médiumként tud közvetíteni, akár a szellemidézések kiválasztottjai. Audrey Hepburn névtelen és tapasztalatlan színésznőként került be női főszereplőnek egy bálványozott hollywoodi férfisztár mellé, ki addig nem is hallott róla. A próbafelvételt megelőző napon ügynöke telefonon hívta fel a sztárt, és megpróbálta lebeszélni a filmben való közreműködésről: ű Egy ilyen névtelen kis senki, mint amilyen ez az Audrey Hepburn, csak rossz megvilágításba helyezné az ön tündöklését! A színész azonban megnyugtatta: ű Elmegyek a holnapi próbafelvételre, s majd utána döntök véglegesen. Másnap hűvösen mutatkozott be a halálosan izguló lánynak, s mikor a kamerák elé ültek, csöndben kárhoztatta magát, miért nem adott igazat az impresszáriónak. A jelenetben Audrey ű ki saját utcai ruhájában volt ű varrólányt játszott, kinek egy tűt kellett felvennie a földről. Az első felvétel pocsékul sikerült. A lány vágyakozva oldalra sandított a stúdió sarkában felakasztott varrólány jelmezre: "Hadd vegyem fel!" A rendező reményvesztetten intett: tegye! Átöltözött, visszaült a székre, s újra elindult a felvevőgép. A sztár aznap este visszahívta ügynökét: ű Igaza volt, lemondom a filmet. Nem hogy rossz hírbe, hanem semmiféle hírbe nem hozna engem Audrey Hepburnnel való közös szereplésem. De nem azért, mert én lennék a jobb, hanem azért, mert abban a pillanatban, amikor ez a kislány felvette a jelmezét és elindult a kamera, megtörtént az a csoda, amelyről egy életen keresztül hazudtam, hogy létezik, de nem hittem benne. Ott ült velem szemben egy hús-vér varrólány, aki ű amikor lehajolt a leejtett tűért ű úgy tette, mintha egész életében ezt gyakorolta volna csak. A ruha olyan egyéniséget kölcsönzött néki, hogy szinte éreztük a varrodák jellegzetes szagát, és a másik teremből átszűrődő varrógéphangokat. E lány egyénisége mellett énbelőlem nem látszana több a filmkockán, mint a varrótűből, amelyet leejtett! A másik történetet Fridi mesélte el nékem, ki kamaszkorában több rádiós hangjátékban szerepelt: "Egy gyerek-színdarab rádiós változatában játszottam, amely a tóban élő csodahalakról szólt. A Halkirálynő szerepét Ruttkai Évára osztották, aki telefonált a rendezőnek: a Vígszínházban csúszik a darab vége, így késni fog. Jócskán elmúlt este tizenegy óra, mikor felszóltak a portáról: a művésznő megérkezett. Egy nagyon fáradtnak és öregnek tűnő asszony lépett be a stúdióba, aki végtelen kedvesen és halkan annyit kért tőlünk: adjunk néki három percet, hogy összeszedje magát. Beült a stúdióba, háttal az üvegfalnak és kezébe temette a fejét. Mindvégig figyeltem őt hátulról. Pontosan három perc múlva az addig mozdulatlan test megfordult, és én hátrahőköltem a döbbenettől: egy lenyűgözően szép, ragyogó szemű, pirospozsgás arcú, gyönyörű nő állt előttem. Elkezdtük a felvételt: ahogy kimondta a mondatait, az maga volt a megváltoztathatatlan tökéletesség. Kezének mozgásával mindvégig kísérte beszédét: néha összeszorította és szétvetette ujjait, mint aki úszik, s néha egy-egy cuppantással imitálta a víz csobbanását. A felvétel végén a rendező egyetlen mozdulattal dobta a szemetes kosárba azokat a szalagokat, amelyeken mindenféle tóparti zajok és vízcsobogás volt: Ruttkai Éva egymaga teremtette meg azt az aurát, amelyhez semmiféle művi dologra nem volt már szükség, hogy a mesék országát érezzünk magunk körül." E két példa igazolja legjobban, hogy a nagy színész sokkal inkább a karizmája alapján ismerhető meg, mintsem könnyen biflázható, mesterségbeli praktikák alapján, igazolva a régi, római mondást: "Roppant hatalmú ember. Elhiteti vélünk, hogy megizzadt az ágyában, holott a napnál is világosabb, hogy összepisálta magát." Hogy mennyire nem előfeltétele a színészi, és általában véve is művészi nagyságnak a szövegtudás, jól igazolja Csortos Gyula lenyűgöző személyisége. E legendás művész szinte soha nem tanulta meg a szerepét, s attól a pillanattól, hogy a színpadra lépett, folyamatosan a súgóra hagyatkozott: hátratett kezekkel vígan ismételte a szavakat. Egy ízben egy fiatal súgó némi türelmetlenkedéssel a hangjában kérdezte meg a bemutató előtt: ű Mester, minden szót súgjak?! Csortos megadta a királyi választ: ű Maga fiam csak súgjon minden szót, és én majd kiválogatom azokat, amelyekre szükségem lesz. S ha már e nagy színészről esett szó, hadd idézzek fel egy másik történetet, amely próba közben esett meg. Színpadi partnere ű egy meglehetősen könnyűvérű divatszínésznő ű odakiáltott Csortosnak: ű Kolléga úr! Csortos sértődötten rikácsolt vissza: ű De kérem! Mióta vagyok én kurva?! S talán ide kívánkozik a századelő egyik legendás tenoristájáról szóló történet. Az említett művész remekül énekelt, ám ennek egyetlen előfeltétele volt: izgalmát néhány pohár konyakkal kellett eloszlatnia, amelyből viszont következett, hogy a rendezők által előírt színpadi koreográfiát nem tudta betartani. Egy ízben Wagner Lohengrinjének álomszerepét, a lovagot alakította, ki a cselekmény helyszínéről ű köztudomásúlag ű egy hattyún távozik. A huszasas évek színházi technikájával ezt úgy valósították meg, hogy a hatalmas, fából készített hattyúnak kerekei voltak, s benne ülés, amelyen a tenorista elhelyezkedhetett ű volna. Ő azonban részegségében elvétette a lépést, amit a színpad szélén az ügyelő nem vett észre, s elkezdte befelé vonatni a drótkötélre fűzött madarat. Hősünk egy ideig csetlett-botlott a hattyú után, majd hasra esve egy díszletben felnézett, s a döbbent csöndben fölkiáltott: "Hé, ügyelő úr, mikor indul a következő hattyú?" Mondják: a házat, amelyben Szendrő József lakása volt a Klauzál téren, Budapest ostromakor földig bombázták. A háború után két esztendővel a legendás színész apróhirdetést adott fel a budapesti lapokban: "Klauzál téri, ötödik emeleti, négyszobás, nappalis, cselédszobás, telefonos lakásomat eladom. A lakás megtekinthető a földszinten." Soha nem szerettem volna a humanizmuson kívül semmiféle egyéb mozgalom élharcosa lenni. Ezért nem is írok többet a magyarországi buzik emberi jogairól. Ám nem tudom megállni, hogy ne tegyem közzé Eörsi István öt esztendeje írt ragyogó cikkét ű bizonnyal megbocsájt érte nékem: "Néhány hete a Népszabadságban ama vágyálmomnak adtam félénken hangot, hogy bárcsak ne alapjogainkért kellene megint tüntetnünk, hanem állatvédelmi célzattal, vagy mondjuk azért, hogy a homoszexuális szerelmespárok is köthessenek házasságot. A Pesti Hírlap november 5-i számában Seszták Ágnes válaszára méltatott. Azóta csóválom a fejemet álmélkodva. Mielőtt elárulnám, miért felelek ű szándékomat megmásítva ű erre a cikkre, leszögezem, hogy nem mozgat személyes sérelem. Rólam Seszták Ágnes három tényt állapított meg, cikke első mondatának elején: "Az írók kissé idősecske fenegyereke, Allen Ginsberg nagy barátja és a pápa őszinte csodálója, Eörsi István": ennek a jellemzésnek minden szava ellenőrizhetően igaz! Ginsberg már kissé rosszabbul járt, őt ugyanis a cikk szerzője "meglehetősen kiélt arcú mester"-nek nevezi. Mivel azonban jelentős költő, ilyetén elintézése nem újság nálunk ű Adyt is kiéltnek, erkölcstelennek nevezték, költészetét szifiliszével diszkreditálták ű, emiatt sem csóválom a fejemet. Fejemet a szóban forgó eszmefuttatás utolsó bekezdése késztette horizontális mozgásra oda-vissza, oda-vissza, hogy már szinte szédülök bele. Azért írom ezt itt, mert azt remélem, hogyha sikerül megfogalmaznom elképedésem okait, akkor jobb célokra tartalékolhatom kinetikus energiáimat. Íme a sesztáki szöveg: "Az idősödő költő-fenegyerek ne tüntessen a homoszexuálisok házassága érdekében, mert akkor én is ott menetelek a felvonulók között. Csakhogy az én jelszavam az lesz, hogy: férfiak! Ne higgyetek ennek a férfinek! Higgyétek el inkább nékem, hogy már évszázadok óta bizonyosság az, hogy még mindég vélünk a legjobb!" Zavarba ejtő észjárás: összefüggéstelen és minden részletében végiggondolatlan, mégis nehezen cáfolható, mert szilánkjai szétszóródnak minden irányba. Ha külön-külön veszem szemügyre őket, az én okfejtésem is szétesik. Mégis vállalnom kell ezt a kockázatot szemközt ezzel a különlegesen fejlett "ős patkány"-nyal, ahogyan József Attila nevezi köztudomásúlag a meg nem gondolt gondolatot. Ha mondjuk azért tüntetnék, hogy különféle bőrszínű férfiak és nők házasságra léphessenek egymással, akkor vádolhatna-e valaki azzal, hogy meg akarom fosztani az azonos bőrszínűeket az összeházasodás jogától? Ilyen logikai képtelenségre még a faji elkülönítés legelvakultabb szószólói sem vetemedtek. Ha a homoszexuálisok házassága érdekében tüntetek, akkor ezzel ugyebár nem azt akarom elérni, hogy a heteroszexuálisok ne léphessenek frigyre. Seszták Ágnes mégis megjelenik a tüntetésen, és azt kiabálja: hogy: férfiak! Tessék a nőket elvenni! A heteroszexuálisoknak én sem tanácsolok mást ű magam is elkövettem háromszor ezt a merényletet a női nem ellen ű de csak nem kívánja a cikk írónője, hogy homoszexuálisok kérjék meg a kezét? Aztán itt van az indoklás, a végső poén: "még mindég vélünk a legjobb!" Ami engem illet, én rábólintanék erre, nem vagyok biszexuális, sajnos, sajnos, mert így eleve le kell mondanom az emberiség egyik feléről, a másik fele pedig rólam mond le, iszonyú sors. Csakhogy nem vagyunk egyformák. A sesztáki kacér élc egy másik viccet juttatott eszembe, Sámuel Beckettét. Estragon nem hiszi el, hogy ellopták a cipőjét, mert az ő cipője kicsi. Kicsi néked, de nem néki ű válaszolja Vlagyimir. A nőkkel a legjobb, de csak a heteroszexuális férfiaknak; meg persze a leszbikus nőknek. Szókratész például, aki az emberiség morális értékrendjében előkelőbb helyet foglal el, mint honi buzifalóink, talán akkor is Alkibiadészbe szeretett volna bele, ha eljön a tüntetésemre, és meglátja ott a kiabáló cikkírónőt. Szerelmének erkölcsi emelkedettségét nem kell részleteznem, hiszen Seszták Ágnes is olvasta nyilván Pláto beszámolóját erről A lakomában. Hadd emlékeztessem Arisztofanész szép meséjére is, mely ugyanebben a műben olvasható. Ősidőben az emberek kétfejűek és kéttestűek voltak, háttal nőtt össze két férfi vagy két nő, vagy egy férfi meg egy nő. Zeusz kettévágta őket, és most mindenki keresi sóváran a saját egykori felét. "Mikor pedig rátalál valaki a maga másik felére ű akár a fiú szerető, akár a többiek ű, csodálatos mámorba ragadja őket a barátság, az összetartozás érzése és a szerelem, s nem akarnak elválni egymástól, úgyszólván egy pillanatra sem." Ezzel szemben miként hangzik Seszták Ágnes tézise? "a legrosszabbul sikerült szexuális együttlét férfi és nő között még mindég nagyobb perspektívát hordoz magában, mint egy lángoló viszony két férfi között, vagy egy szerelmes összetapadás a leszbikusoknál." Sappho szerelmes versei, Michelangelo Dávidja, Shakespeare szonettjei nem érnek tehát annyit, mint a legrosszabb heteroszexuális numera. Azért merek történelmi példákhoz folyamodni, mert Seszták Ágnes is évszázados bizonyosságokról értekezik. Közben azonban fel sem ötlik benne, hogy a nemi erkölcs ű és főként ennek taburendszere ű történelmi és társadalmi tényezőktől függ. Pedig csak a nagymamájára kellene gondolnia, aki feltételezésem szerint szintén nem lelkesedne az aranyos poénért, mely szerint "még mindég vélünk a legjobb!" Vagy távolabbi példával élve: a régi Rómában a homoszexualitás normálisnak számított. Vergilius kizárólag, Horatius és Catullus pedig fele részben fiúkat szeretett, Cicero rabszolga-titkárának csókjairól dalolt. "Ellenségeimnek azt kívánom, hogy asszonyokat szeressenek, barátaimnak, hogy fiúkat" ű írta Propertius, a költő. Másrészt viszont csak az aktív szerepet védte a morál; gyalázatnak számított, ha szabad férfi passzív szerepet vállalt a szerelmi aktusban. A rabszolga fiúkat szexuális szolgálatra is kötelezte a jog és az erkölcs, de halálos bűnnek tekintették, ha urukkal hálva ők funkcionáltak férfiként. A nőket is megvetették, ha ű mint Seneca írja ű "lovagolnak" a férfiakon, vagyis ha a férfiak fölé kerekednek. Ezekkel a kiragadott példákkal csak azt óhajtanám érzékeltetni, hogy az abszolút igénnyel fellépő normák a szexualitás és a szerelem birodalmában sem állják meg a helyüket. A fiú szeretői intézmény a görögöknél azért fejlődhetett ki, mert a görög értelmiség virága szexualitását szellemi kisugárzással akarta új dimenziókba emelni, és az akkori társadalom csak kivételes esetekben tette lehetővé a nők számára, hogy partnerei legyenek ennek a lelki-szellemi szükségletnek. A testi és a szellemi vágyaknak ez az együttese hozta létre Európában az emberi kultúra egyik legnagyobb vívmányát, az individuális szerelmet. De a fiú szeretői intézmény nem épülhetett volna ki, ha a férfiak jelentős részében nem szunnyadt volna eleve a lehetőség homoerotikus vonzalomra. A két keresztény évezred idején kriminalizálódott a szexualitás, és csak az szolgált mentségéül, ha a szaporodás szolgálatába állították. Márpedig a homoszexualitás ab ovo nem irányulhat erre. Ma már nem számít bűnnek a vallásos lakosság körében sem az örömszerzés vágya a különneműek között. A homoszexuális hajlamot ezért más bűnben kellett elmarasztalni. Kitalálták tehát, hogy természetellenes, fertőző lelki kór. Az Amerikai Pszichiátriai Egyesület 1974-ben mondta ki, hogy a homoszexualitás nem lelki betegség. Ha viszont nem betegség, akkor úgy kell bánni a homoszexuálisokkal, mint a többi állampolgárral. Ugyanazokra a jogokra tarthatnak igényt, mint a többiek. "Nem bírod elviselni a másságot, tehát kirekesztő vagy" ű írja metsző gúnnyal Seszták Ágnes. Fejem horizontális mozgása váratlanul vertikálisra vált át. Vagyis bólintok. Aki nem bírja elviselni a másságot, az valóban kirekesztő. Nem szeretni a másságot: magánügy. De aki a másságot elviselni sem bírja, az erőszakkal tisztítaná meg tőle a társadalmat. Hadd éljek a szerzőnő példájával: azt állítja, hogy Balczó "ki tudja, miért, nem szereti a buzikat", és aki emiatt leszólja Balczót, az "nem bírja elviselni, hogy Balczó más". Csakhogy Balczó nem érzelmeivel szegül a homoszexuális férfiak ellen, hanem ki akarja kergetni őket a hazájukból. Nem a más megjelölés illik tehát rá, hanem a jogfosztó jelző. A jogfosztó is más persze, mint a nem jogfosztó, de mássága, mivel tagadja az emberi jogokat, per definitionem nem formálhat igényt emberjogi védelemre. (Itt szeretném megjegyezni még, hogy a "nem szereti a buzikat"-szerű megfogalmazás is félrevezető. Én sem szeretem a buzikat, csakhogy én a nem-buzikat sem szeretem. Embereket szeretek, függetlenül szexuális hajlamaiktól.) Mielőtt visszatérnék a tüntetésre, hadd idézzem fel a "meglehetősen kiélt arcú mesternek", Allen Ginsbergnek az esetét. Ő egy San Francisco-i kávéházban 1954 valamelyik hajnalán házasságot kötött Peter Orlovskyval. "Megesküdtünk egymásnak, hogy ő birtokolhat engem, a szellememet és mindazt, amit tudok, és a testemet, és én birtokolhatom őt, és mindazt, amit tud és teljes testét; és hogy átadjuk egymásnak magunkat, hogy tulajdonságunkként birtokolhassuk egymást, míg el nem érünk együtt a misztikus x-ig, ahol napfényre bukkan a két egymásba olvadt, elmerült lélek. Megértettük, hogyha erotikus vágyunk (és különösképpen az enyém) elcsendesül a kielégülésnek, nem pedig a visszautasításnak a következtében, akkor csökken a sóvárgás, a kapaszkodás, a birtoklás, az emésztődés és a fogság; és hogy végül felszabadultan lehetünk együtt a mennyben. Arra esküdtünk meg tehát, hogy egyikünk sem hajlandó mennybe menni a másik nélkül." Szerelmük harminc évig tartott, és a szeretet soha sem szűnt meg köztük. Ha nem a sajtószabadságért kellene tüntetni manapság, akkor bizony a homoszexuális párok jogaiért is kimennék az utcára. Tegyük fel, hogy egyikük meghal harminc, vagy akárhány közösen eltöltött év után. Miért legyen élettársa eleve kizárva az örökségből? Miért kelljen öregkorára elhagyni esetleg a lakást is, amelyben életét leélte? És miért ne élvezzék együtt, amíg élnek, azt a megbecsülést, melyet mindenkinek előlegez egy demokratikus társadalom? Az előlegezett bizalmat persze eljátszhatják, de csak úgy, mint akárki más. Egyszóval szívesen tüntetnék ilyen célokért, és ha meglátnám a tömegben Seszták Ágnest, nem csóválnám a fejemet álmélkodva, hanem megszólítanám, mielőtt még kiabálni kezdene: "Ne féljen, kedves Ágnes, senkit sem akarok lebeszélni a női nemről, nyugodjon meg: jut is, marad is." Apai nagyapám kedves, halk szavú kereskedő volt. Az első világháború idején az olasz fennsíkon harcolva drótkötélen függő négyes csigasor segítségével kellett egy több száz méter mély szakadék fölött átjutnia. Mikor elrugaszkodott a szikla széléről, a négy csigából három lepattant a drótkötélről, s mire a másik oldalra ért, hullámos, barna haja őszbe csavarodott. A háború után Magyarországon telepedett le. Megnyitotta textiláruházát a pesti Liget téren, hogy ezután soha többé ne is mozduljon ki a fővárosból. Hedvig nagyanyám ű kivel a húszas évek közepén egy bálon ismerkedett meg ű szöges ellentéte volt: óbudai német család mindenre nyitott gyermekeként rajongott a művészetekért, s nem kevés tehetséggel írt maga is verseket, novellákat. Megtehette, hiszen dédnagyapámé volt a győri gázgyár, így lánya nem volt rászorítva a munkára. Csípős nyelvét, jól időzítetten pikáns megjegyzéseit dédnagyanyámtól, Omitól örökölte, s ketten együtt végtelen cinizmussal tudtak gúnyolódni a kispolgárokon, önmagukat is beleértve. Nagyszüleim házassága nem a szerelmen alapult, sokkal inkább valamiféle érdekközösségen, amely utóbb igen szilárdnak bizonyult. Nagypapám életének jelentős részét az áruházban töltötte, este már csak újságot olvasott, s szórakozásukat a hétvégi fogadások jelentették. Nagyanyám számtalan szeretőt tartott egészen haláláig. Hogy ezt Nagypapám nem tudta, vagy csupán nem akart tudomást venni róla, örök titok marad már. A húszas évek végén költöztek a kőbányai Nyitra utcába ű azóta is ott lakik a Varnus-család. Apám a két sarokra lévő Gizella kórházban született, s ez a furcsa városrész oly annyira rányomta bélyegét egész életére, hogy még pestinek is csupán csúsztató általánosítással tudnám nevezni, budapestinek pedig semmi esetre sem. Kőbánya ű Angyalföldhöz, a Terézvároshoz, és főként a Dohány utcai zsinagóga környékéhez hasonlóan ű markáns kerülete volt Pestnek: nem annyira vegyes lakosságú, mint Ferenc vagy József városrésze, avagy a mindent egybemosó külvárosok sokasága, amelyet a korabeli taxisofőrök nemes egyszerűséggel csupán "Rákosborzasztó" névvel illettek. Kőbányán polgári életű iparosok és kereskedők laktak, öntudatos, rátarti népek, igen sok kikeresztelkedett zsidó, akik büszkék voltak rá, hogy Óhegyük a Gellértheggyel egymagasságú, hogy porcelánból épített nagytemplomukat Lechner Ödön tervezte, s hogy e városrész nevének hallatán mind a bor, mind a sörivók szájában összecsordult a nyál az istenek nedűjéért. Apám oly magasztos szerelemmel kötődik Kőbányához, mint talán senki: ismeri minden zugát, s fényképezőgépével megmentette az utókornak az azóta elpusztított ős-Kőbánya megannyi csodáját, és a letűnt civisvilágot. Mondják: erős gyerekként gyakran verekedett; nem szükségből, sokkal inkább azért, hogy kijelölje saját területének határvonalait. Jó testfelépítésű, vagány srác volt, szemben öccsével, a lágy vonású, lányosan kényes Egonnal, ki fizikuma híján eszével tudta csak megvédeni magát. Gyermekkorukban nem igazán kedvelték egymást: Egon rettegett a testi erőfölénytől, Apám viszont megvetette öccse stréber gyávaságát. A Szent László téri fiúiskolába jártak, a "hugyosiskolába", amelynek ű nevéhez hűen ű még az én gyerekkoromban is átható vizeletszaga volt. Bohém Nagyanyámnak vélhetőleg elege lett a gyermeknevelés nyűgéből, így a két testvért az elemi után az esztergomi ferencesekhez íratta be. Apám életében ez volt a legelső, s azóta is legnagyobb törés: elhagyni saját szűk világát, és a kőbányai lankák, a sörgyár titokzatos pincerendszerei, a Rákosmező fauni idillje és az egykori téglagyár helyén fakadt Guttmann-tó nyugalma után bevonulni a ferenciek zárt, hierarchikus és kegyetlenül hűvös világába. Bár akkoriban az ország legelőkelőbb intézetei közé tartozott ("Hercegek és bankárok fiai tanulnak ott!" ű biztatta Nagyanyám Apámat), nevelési módszereiben mégis a késő középkort utánozta: a testi fenyítés és a megszégyenítés mindennapi gyakorlatuk volt. Egon bácsikám színészi képességeire hagyatkozva gyorsan beteget színlelt, így végérvényesen visszavitték Pestre. Ám Apámra három esztendeig rázárult az ajtó: az öccse általi cserbenhagyást soha nem is bocsájtotta már meg. Az internátuson belül legkevésbé volt szempont az igazság szelleme. Elsődlegesnek azt tekintették a csuhások, hogy minden bűn elnyerje méltó büntetését, és ha hirtelenjében nem akadt bűnbak, attól sem riadtak vissza, hogy egész osztályok lakoljanak. A verés mellett legkedveltebb fegyelmezés a kopaszra borotválás volt, nem szólva a rövidebb távú pellengérre állítás bőséges tárházáról. Nyolcvan személyes hálóteremben aludtak, s az éjjeli bűnök közül leginkább az Egyház által tiltott maszturbálást büntette a papság: ennek kilesésével külön spicliket és figyelőembereket bíztak meg. Ám mégis ehhez az időszakhoz kötődik Apám első találkozása a zenével: egyik tanára ű ki harminc évvel később engem is szolfézsra tanított ű Szak Antal Ányos volt, aki fölébresztette benne a muzsika iránti rajongást. Az internátus második emeletén minden teremben zongora volt, így Apám nap mint nap más hangszeren gyakorolhatott kényére-kedvére. Az államosítás egy évvel Apám érettségije előtt következett be, s mivel osztályidegen családból származott, eltávolították Esztergomból: az utolsó évet a kőbányai Szent László Gimnáziumban töltötte el. Érettségije után rendszeresen játszott bárokban és éjszakai jazzklubokban. Rövidre sikeredett első házassága után ismerkedett meg Anyával, ki vidékről látogatott Pestre. Apám családjával szemben Anya a legegyszerűbb falusi környezetből jött. Kecel, ahol született, disznószagú, randa kis porfészek volt Kalocsától néhány kilométerre, ám nem mentes az ötvenes évek fonák helyzetkomikumától. A falu templomában vasárnap reggel kilenc órakor volt a katolikus mise, tíz órakor a református istentisztelet, tizenegy órakor az evangélikusoké, majd paravánnal eltakarták az oltárt, és elkezdődött a pártgyűlés. Anya a Fényes Szellők utódnemzedékének neveltje volt. Apja a falu cipészmestereként és a helyi iparos könyvtár vezetőjeként befolyásos embernek számított ugyan (mondják: hosszú évekig a helyi apácafőnöknő szeretője volt), ám viszonylag fiatalon bekövetkezett halála után szinte semmit nem hagyott családjára. Miután minden gyereke Pestre került, Bözse nagyanyám éves beosztással hol az egyiknél, hol a másiknál lakott. Kalocsai népművész volt. Ezen felül ű a jóindulaton és a kedvességen kívül ű tulajdonképpen semmi máshoz nem is értett. Egész életén keresztül hímezte a tarka-barka virágokat, a kalocsai úri kézimunkák régi kúriákat idéző hosszú szövevényeit, vasárnaponként ű amíg ereje volt ű templomba járt, és olyan csöndesen húzódott meg ezen a világon, hogy azóta is ezt a csöndet áhítjuk. Kilencvenedik születésnapján ű már ágyban fekvő betegként ű mindannyian megköszöntöttük, s az azt követő hajnalon karjaink között halt meg ű boldogan. Feltéve, ha boldognak nevezhetjük azután is, hogy három gyerekét még életében veszítette el. Közülük legjobban talán Dodó nagybátyámat siratta, ki kedves, vagány, vidám léhűtő volt. Mikor három héttel negyedik házasságkötése után rájött, hogy egy Rákóczi téri kurvát vett el, hazament, öltönyt húzott, és magára nyitotta a gázcsapot. Ott voltam, amikor megtalálták. Amint szürke dobozba helyezett testét elvitték előttem, néhány perce lezárt szeme a hullaszállítók lendületétől kinyílt, és úgy tűnt, hogy félrefordult fejével rámnéz. Évekig nyomasztott ez az emlék. Apám és anyai Nagyanyám nem voltak jó viszonyban egymással, de így volt ez Anyával és Hedvig nagyanyámmal is, ki folyamatosan azt éreztette menyével, hogy alsóbbrendű betolakodó. Ő viszont évtizedeken keresztül foggal-körömmel harcolt azért, hogy egyenrangú tagja lehessen a családnak. A hetvenes évek közepéig együtt laktunk, nemcsak nagyszüleimmel, de Egon nagybátyámmal és annak feleségével is. Egon gyermekkori jellemhibái később jelentősen javultak, s hosszú ideig ő számított a vasalt nadrágnak családunkban. Sakkmesterként a Sakkszövetség egyik vezetője lett, sok könyve jelent meg, és már a hatvanas években oly szabadon utazgathatott a nagyvilágban, mint az akkori Magyarországon kevesen. Nagypolgári életet élt, hétről-hétre kártyapartikat adott, élvezte az életet, és sok nője volt. Ha nem volt otthon, mindég belopóztam szobájába, amely távoli, egzotikus világnak tűnt. Megszületésemtől kezdődően Anya minden függetlenedési mozgalmát Hedvig nagyanyám tiporta el. Mindkét fiát erősen hatalmában tartotta, és azok feleségeinek nem sok esélye volt mellette, hiszen nem hivatalos státuszuk alig volt több a szobacicusnál. Anya programozó matematikus lett, sokat volt a munkahelyén, s mivel kocsmazongorista Apám is éjjel dolgozott, első éveimben inkább az ő szülei neveltek. Iskola után a sok ezer kötetes családi könyvtárban olvasgattam, amelyet Anya Thomas Mannt istenítő ízlése bővített ki. Nagypapám minden vasárnap múzeumokba és a Kerepesi temetőbe vitt engem, melyet jobban ismertem, mint saját kertünket. Egy alkalommal ű a Zsidótemető buja televényei között ű Nagypapa eltűnt. Néhány pillanat múlva nevetéstől rázkódó keze nyúlt ki a sírok közül: beleesett egy gazzal belepett, exhumált sírgödörbe. Jó ómen volt: ezután még húsz évig élt. Délutánonként Hedvig nagyanyámmal voltam, ki öreg, és cseppet sem jóindulatú barátnőivel pletykálkodott, majd két traccsparti között házasságokat szervezett ű utóbb úgy tűnt, nem is tehetségtelenül. Egyetlen ismerős hölgy rohant vissza hozzá zokogva az esküvő után: Gézája csak az ágyban vallotta be néki, hogy évek óta viszonya van a pappal, aki összeadta őket. Hatévesen beleszerettem a zenébe, és ettől kezdve minden nyaramat Pécelen töltöttem, ahol Apám egykori zongoratanárnője, az akkor hetvenöt éves Németh Emma lakott. Ő nyitotta fel a szememet, hogy észrevegyem a nagyvilágot. Negyvenévesen ment férjhez és korán megözvegyült. Nem volt gyereke, nem gyügyögött vélem, hanem felnőttként beszélgettünk az életről, a zenéről és az irodalomról. Hatalmas, már-már viktoriánus házban lakott egy égerfákkal teli kert mélyén. Szalonja zsúfolva volt fényképekkel, régi levelekkel, ódon emléktárgyakkal. Fiatal korában Párisban élt, és néha ellátogatott Debussy-hez, ki apja régi barátja volt. A születés és a szellem kiváltságosainak világához tartozván európéer lett Emi néniből, bérelt széke volt a Nagyoperában, s irodalmi szalonokba járt. Ismerte Anatole France-ot, ki egyszer csokrot küldetett néki egy hangversenye után. Ódivatúan öltözött, hatalmas, virágos selyemkalapokat hordott, és elpusztíthatatlanul elevennek látszott. A másik nő ki lenyűgözött, két esztendővel később Kistétényi Melinda volt. Mindent tudott a muzsikáról. Egy olyan zenei világban, ahol negyedművelt és nyolcadtehetségű sarlatánokat szembezseniztek, Melinda maga volt Isten Földre tévedt hangja. Vasárnapról-vasárnapra ott remegtem mellette az Angolkisasszonyok Váci utcai templomában, hogy segédkezhessek néki a hangszínek kapcsolgatásában, és alig vártam az áldoztatás perceit, mikor is Melinda barokk stílusban improvizálni kezdett. Sokáig úgy gondoltam, hogy csupán emlékeim szépítik oly magasztossá azoknak a kis rögtönzéseknek az emlékét. De most, amikor előkerülnek az egykori magnókazetták, elsápadok. Ez a nő tényleg az Isten jelenése! A nagymise után a pesti Belvárosban sétálgattunk, szecessziós házakat nézegettünk, fáradhatatlanul nyüzsgő barátunknál, Medgyes Bélánál uzsonnáztunk, és sokat, rengeteget nevettünk. Melinda a hatvanas évek elején ment hozzá Szabó Alberthez, a kitűnő divattervezőhöz, (esküvőjükön Kodály tanúskodott, ki rajongott Melindáért), ám a házasság mások intrikái miatt nem tartott sokáig. E sorok leírásakor boldogabb vagyok véle kapcsolatban, mint valaha: öregségükre ismét összetalálkoztak, és 1998 nyarán újból házasságot kötöttek. Több mint ötven esztendeig tanítva a Zeneakadémia szolfézs tanszakán, ő írta be minden idők talán legmulatságosabb bejegyzését egy ű azóta közismertté vált ű muzsikus indexébe az egyes mellé: "Ám sokat fejlődött!" Tizennégy éves voltam, mikor öcsém, Ádám megszületett: Afrikában már az apja is lehettem volna. Az ő életének legmeghatározóbb korszaka családunk Kanadában eltöltött évei voltak. Reménytelenül éles eszű, briliáns retorikájú, visszafogottan szabadelvű fiú lett belőle. Ismervén saját életutamat, nem irigylem érte. Életem legszebb évei a kőbányai Szent László templomhoz kötnek, ahol a dicséretre méltó és érdemes Bárdos Ferenc plébános védenceként előbb a nagyhírű kórus tagja, később orgonistája lettem. Ide köt emléke első szerelmemnek is: kedvesem Varsányi Erika, a templom karnagyának lánya volt. Apja ű kivel furcsán ambivalens viszonyom alakult ki ű nem nézte jó szemmel kapcsolatunkat: gyanítom, osztályidegennek érzett lánya mellett. E közösség mégis hihetetlen erőt adott nékem önmegvalósításomhoz. Erika estéről-estére elindult otthonról a zeneakadémiai hangversenyre, húsz perccel később pedig már a kórus próbatermében szerelmeskedtünk. Végtelen szerencsénkre a Bartók Rádió akkoriban még szinte minden este helyszíni közvetítést adott a koncertekről, így egy kisrádió bekapcsolásával elkerülhettük a lebukást. A Tisztviselő-telepen laktak. Apja és anyja vasárnaponként Esztergomba kirándultak, s ekkor az egész délután a miénk volt: akkoriban még ezt hívták biztonságos szexnek. Mikor közeledett hazaérkezésük ideje, kimentem a házuktól egy saroknyira lévő telefonfülkéhez és (akkoriban még hárompercenként egy forintért) addig beszélgettünk egymással, ameddig zordon apósjelöltem föl nem tűnt a sarkon. Első nyilvános hangversenyem akkoriban volt az Üllői úti Szent Kereszt templomban. Valószínűleg soha később nem éreztem át annyira a muzsikán belüli szellemi összekapcsolódást, mint akkor és ott ű Erikával. Vasárnap esténként a pesti Ferenciek templomában bújtam el a karzaton, s miközben a magyar orgonisták doyenjének, Gergely Ferencnek orgonálását hallgattam, titokban egymásra mosolyodtunk Erikával, kit anyja kísért el a misére. Az angyalian szelíd, öreg orgonista ű kitől oly sokat tanultam az évek során ű soha nem tudta meg, hogy vasárnap esti izgatott látogatásaim nem csupán az ő művészetének szóltak. Erikához hasonlóan csak egy lányt tudtam szeretni életemben: francia feleségemet, kivel talán minden kapcsolatom legszenvedélyesebbikét szeretkeztem-harcoltam végig. Soha, senki nem tudatosította bennem nála erősebben, hogy a férfi és a nő közötti viszony legalján a féktelen önzés, az egymás melletti folyamatos elbeszélés, és a rettenetes magány lappang. S bár sok nőszeretőm volt utána is, a másik nemhez fűződő utópiám véle zárult le véglegesen. Oly sok kaland, csalódás és érzelmi számkivetettség után találkoztam Gáborral: ha ez korábban történik ű ismerve mindkettőnk jellemét ű éretlenül és meggondolatlanul vágtunk volna bele abba, amiről most már mindketten hisszük, hogy hitelét a Sorstól halálunkig kapta.