Fordította: Loósz Vera

 

 

 

 

 

 

A mű eredeti címe: Emily Climbs

Lucy Moud Montgomery

Borítófotók copyright © 1999 by CINAR Films Inc.

Borító- és sorozatterv copyright © 1999 by Varga László

Fordította: Loósz Vera

Hungarian translation copyright © 1999 by Loósz Vera

 

1

A szénakazal sugallata

 A szünidő véget ért, elkészült a Kert Könyv. Jimmy kuzin legnagyobb örömére, Emily folytatásokban olvasta fel neki a kellemes júliusi és augusztusi alkonyokon. Ismét beköszöntött a szeptember az iskolával, a tanulással, az Egyenesség Földjével, no meg Ruth nénivel. Emily pindurival hosszabb szoknyában, s a divatos „Cadogan hajfonattal" tért vissza Shrewsburybe a második osztályba, és épp azt közölte a nénjével, hogy mivel szándékozik eltölteni az őszi hétvégéket.

 – És miért akarsz te ilyesmit csinálni? – tudakolta horkantás kíséretében Ruth néni. Ami azt illeti, horkantása cseppet sem volt meglepő, ez természetes velejárója volt Ruth néni összes megjegyzésének.

 – Azért, hogy néhány dollárral meghizlaljam a girhes pénztárcámat – felelte Emily.

 A Shrewsbury Times kiadója illusztrált különszám megjelentetését tervezte, Emily pedig erre gyűjt majd előfizetéseket. Akkora területet készült bejárni, amekkorát csak lehetséges. Elizabeth néniből egy ugyancsak vonakodó beleegyezést sikerült kisajtolnia, amelyet talán sosem présel ki belőle, ha Elizabeth néni állta volna az iskoláztatási költségeit. Csakhogy Emily könyveit és a tandíjat Wallace fizette, aki időnként Elizabeth orra alá dörgölte, hogy milyen remek, nagyvonalú fickó, amiért magára vállalta ezeket a kiadásokat. Ami azt illeti, Elizabeth a szíve mélyén nem rajongott Wallace fivéréért, és meglehetősen rossz néven vette, amiért ekkora hűhót csap az Emilynek nyújtott apró segítségért, így aztán, amikor Emily megpendítette, hogy az első félév alatt könnyedén megkeresheti a tankönyvei árának felét, beadta a derekát. Miután Wallace a fejébe vette, hogy ő viseli Emily taníttatásának költségeit, bizonyára megsértődött volna, ha ő, Elizabeth ragaszkodik hozzá, hogy átvállalja tőle, ám azért nem orrolhat meg, ha Emily maga keresi meg a költségek egy részét. Úgyis mindig azt prédikálja, hogy a lányoknak önállóknak kellene lenniük, hogy egyedül is boldogulhassanak az életben.

 Ha egyszer Elizabeth néni beleegyezett, Ruth néni nem mondhatott nemet, mindazonáltal cseppet sem helyeselte a dolgot.

 – Micsoda ötlet, hogy egyedül kószálj a környéken!

 – Á, nem leszek egyedül, Ilse velem jön – felelte Emily.

 Ruth néni nem úgy festett, mint aki e bejelentéstől sokkal kedvezőbbnek ítéli meg a helyzetet.

 – Csütörtökön kezdjük – közölte. – Hardy igazgató úr édesapjának halála miatt pénteken nem lesz iskola, csütörtök délután pedig háromkor befejeződik a tanítás. Aznap este a Western Roadon kezdjük a házalást.

 – Ha szabad megkérdenem, netán az út szélén óhajtotok tábort verni?

 – Á, dehogy! Ilse nagynénjénél, Wiltney-ben éjszakázunk:. Pénteken végigmegyünk a Western Roadon, az éjszakát pedig St. Clairben töltjük, Mary Carswell rokonainál. Szombaton a River Road mentén dolgozunk hazáig.

 – Ez teljességgel abszurdum – füstölgött Ruth néni. – Egyetlen Murray sem csinált még ilyet. Meg vagyok döbbenve Elizabethen. Egyszerűen nem illendő, hogy két fiatal lány, mint te és Ilse, három napig egyedül csámborogjon a környéken.

 – Mégis, mit gondolsz, mi történhet velünk? – kérdezte Emily.

 – Ó, számtalan dolog – felelte komoran Ruth néni.

 És igaza volt: rengeteg dolog történhet – és történt is – ezen a kiruccanáson.

 Emily és Ilse virágos jókedvvel vágtak neki csütörtök délután az útnak és a munkának. Két rámenős, pimasz iskolás lány, akik mindennek a mókás oldalát látták, akik elhatározták, hogy remekül fogják érezni magukat. Emily egyébként is a mennyekben járt. Újabb levelet hozott aznap a posta, a boríték sarkában egy harmadrendű magazin címével, amelyben három előfizetést kínáltak fel az Éj a kertben című verséért. Mellesleg, ez a költemény volt a Kert Könyv befejező verse, és úgy Emily, mint Jimmy kuzin szerint a kötet gyöngyszeme. Emily egyébként a toronyszoba kandallópárkánya fölötti szekrénykébe zárta a Kert Könyvet New Moon-ban, ám a „záró versekből" másolatokat akart küldeni különböző lapoknak. Remek ómen, ha már az elsőt, amelyet feladott, ilyen gyorsan elfogadták.

 – Hát, úton vagyunk – jegyezte meg. – „Túl a dombokon, messze, távol..." Milyen csalogató, régi mondat. Bármi várhat ránk azokon a dombokon túl.

 – Remélem, egy csomó anyag a fogalmazásainkhoz – tette hozzá gyakorlatiasan Ilse.

 Hardy igazgató tájékoztatta a másodikosokat, hogy rengeteg fogalmazást írat velük az első félévben, Emily és Ilse pedig úgy határoztak, hogy legalább egyik fogalmazásuk az előfizetéseket gyűjtő kőrútjukon szerzett élményeikről szól majd, természetesen eltérő nézőpontból. Így legalább két legyet ütnek egy csapásra.

 – Szerintem ma este menjünk végig a Western Roadon és az elágazásain, egészen Hunter's Creekig – tanácsolta Emily. – Naplementére odaérünk. Aztán átvághatunk a cigány csapáson meg a Malvern erdőn, és akkor Wiltney közelében lyukadunk ki az erdő túloldalán. Így csak félórányi séta az egész, viszont ha kerülővel a Malvern Roadon megyünk, akkor egy óra. Milyen gyönyörű délután ez a mai!

 Csodás délután volt – ilyenre csak szeptember képes, amikor a nyár visszacsen egy-egy álomszép, káprázatos napot. Learatott mezők fürödtek körülöttük a napfényben, komor szépségű északi fenyők szegélyezték útjukat, aranyvessző díszítette a kerítéseket, a lombok közé visszakanyarodó, eldugott utak mentén füzike áldozati tüzei lobogtak a felperzselt földeken.

 A lányok csakhamar rájöttek, hogy az előfizetés-gyűjtés nem mindig „tréfadolog", bár – amint Ilse megállapította – sokféle emberi természetre bukkantak a fogalmazásaikhoz.

 Ott volt az öregember, aki Emily minden megjegyzése végén azt mondta: „Hümm-hümm!" Amikor a lány végül megkérdezte, elő akar-e fizetni, az öreg azt morogta: „Nem".

 – Örülök, hogy ezúttal legalább nem hümmögött – jegyezte meg Emily. – Már kezdett unalmas lenni.

 Az öregember rábámult, majd csuklani kezdett.

 – Nem áll rokonságban a büszke Murray-kkel? Valamikor, még legénykoromban dolgoztam egy New Moon nevű helyen, és az egyik Murray lyány, azt hiszem, Elizabethnek hitták, épp ilyen fennhéjázóan nézett az emberre.

 – Az édesanyám Murray volt.

 – Gondolhattam volna – magán viseli a fajtája bélyegét. Tessék, itt van két dollár, felróhatja a nevemet. Igazából nem szoktam előre inni a medve bőrére és belenéztem volna előbb abba a különszámba, mielőtt előfizetek, de megér nekem két dollárt, ha egy kevély Murray annyira leereszkedik, hogy a vén Billy Scottnál házal előfizetésért.

 – Miért nem mészároltad le egyetlen pillantással? – kérdezte elmenőben Ilse.

 Emily felszegett fejjel és villámló tekintettel, mérgesen lépdelt.

 – Azért vagyok itt, hogy előfizetéseket gyűjtsek, nem pedig azért, hogy özvegyeket gyártsak. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy gyerekjáték lesz.

 Aztán volt egy másik férfi, aki végigmorogta Emily magyarázatát, majd amikor a lány már felkészült a visszautasításra, öt példányra fizetett elő.

 – Ez a fickó élvezi, ha csalódást okozhat az embereknek – mondta már a dűlőúton Ilsének. – Kellemes csalódást is csak a csalódás kedvéért okoz.

 Megint egy másik férfi hadarva szentségelt. Miként Ilse megjegyezte: „Nem szidott ez kifejezetten senkit, csak úgy általában gyalázkodott". Egy öregember pedig már azon volt, hogy előfizessen, amikor becses neje közbelépett.

 – A te helyedben nem tenném, Apus. Annak a lapnak a kiadója hitetlen.

 – Hát, az bizony nagyon szomorú – mondta „Apus" és visszacsúsztatta tárcájába a bankjegyet.

 – Pompás! – dünnyögte hallótávolságon kívül Emily. – Ezt le kell jegyeznem a Jimmy-naplómba.

 A nők rendszerint udvariasabban fogadták őket, mint a férfiak, viszont az utóbbiak vásároltak több előfizetést. Igazából az egyetlen nő, aki előfizetett, egy idősebb hölgy volt, kinek szívét Emily azzal nyerte meg, hogy részvéttel végighallgatta a hölgy megboldogult kandúrjának szépségéről és kiválóságáról szóló, hosszú mesét.

 A legrosszabb benyomást az a férfi tette rájuk, aki sértőn ócsárolta őket, mivelhogy ő a maga részéről más politikai nézeteket vallott, mint amit a Times képviselt. Úgy viselkedett, mintha a lányok tehettek volna erről. Amikor egy lélegzetvétel erejéig elhallgatott, Emily felállt.

 – Rúgjon a kutyájába, akkor majd jobban érzi magát – közölte nyugodtan és kisétált. Ilse fehér volt a dühtől.

 – Hitted volna, hogy az emberek ilyen utálatosak tudnak lenni? – robbant ki belőle. – Méghogy minket tesz felelőssé a Times politikai beállítottságáért! Hát, az egyszer biztos, a fogalmazásom témája Az emberi természet az előfizetés-gyűjtők szemszögéből lesz. Leírom, milyen volt ez a férfi, magamat pedig úgy állítom be, mintha elmondtam volna neki mindazokat a dolgokat, amiket akartam, de nem mondtam el.

 Emily felkacagott és visszanyerte jókedvét.

 – Te megteheted. Én sajnos még így sem állhatok bosszút, hiszen köt az Elizabeth néninek tett ígéretem. Kénytelen vagyok ragaszkodni a tényekhez. Különben, ne is gondoljunk erre a vadállatra. Elvégre már egy csomó előfizetést szereztünk – és ott egy nyírfaliget, ahol minden bizonnyal egy driád él; az a felhő pedig a fenyők felett olyan, akár egy halovány, arany felhőkísértet.

 – Én azért legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben – zsörtölődött Ilse.

 A következő helyen, amelyet felkerestek, kellemes tapasztalatot szereztek, sőt, vacsorára is meginvitálták őket. Napszálltára ugyancsak jól álltak az előfizetésekkel, és annyi tréfás, nevetséges dologgal találkoztak, hogy hónapokig csámcsoghatnak majd a felhalmozódott élményeiken. Úgy döntöttek hát, hogy aznapra abbahagyják a házalást. Ugyan nem jutottak el Hunter's Creekig, de Emily úgy vélte, minden további nélkül átvághatnak az erdőn, onnan is, ahol éppen voltak. A Malvern erdő egyáltalán nem olyan nagy, és teljesen mindegy, hol lyukadnak ki a nyugati oldalán, mert bárhonnan megláthatják Wiltneyt.

 Átmásztak egy kerítésen, végigmentek egy őszirózsával szegélyezett legelőn, majd elnyelte őket a Malvern erdő. Végigkalandoztak, vagy egy tucat ösvényen cikcakkoztak. Eltűnt mögöttük a világ és egyedül maradtak a vad szépség birodalmában. Emilynek túl rövidnek tűnt az erdei út, ám a fáradt Ilse, akinek a lábát még délelőtt felsértette egy kavics, kínosan hosszúnak találta. Emilynek azonban minden tetszett: örömmel szemlélte, mint libben Ilse aranylón fénylő haja a szürkészöld fatörzsek közt, a hosszan kinyúló, bólintgató faágak alatt; élvezte az álmos madarak halk, mesébe illő trilláit; a fák csúcsai közt kóborló pajkos alkonyi szellő sustorgását; az erdei virágok pazar illatát; a barátnője bokáját súroló selymes páfrányokat; az egyik kanyargó ösvényen szemvillanásnyira megcsillanó fehér, szívfájdítóan szép valamit – nyír volt, netán erdei nimfa? Oly mindegy – azt a szívbe markoló, átható gyönyörűséget ajándékozta neki, aminek röpke, kiszámíthatatlan pillanatait „villanásnak" nevezte. Emily egyre csak szívta magába az út szépségét, ám nem gondolt magával az úttal. Ábrándozva követte a sántikáló Ilsét, s csak akkor kapott észbe, amikor elfogytak a fák, és nyílt térségen találták magukat. Előttük legelőféleség terült el az alkonyi fényben, azon túl pedig hosszú, meglehetősen kopár és néptelen, meredek völgy, ahol a farmok nem éppen jólétről és kényelemről árulkodtak.

 – A csudába... hol vagyunk? – kérdezte értetlen ábrázattal Ilse. – Semmit sem látok, ami Wiltney-hez hasonlítana.

 Emily tüstént magához tért az álmodozásból és megpróbált tájékozódni. Az egyetlen tájékozódási pont vagy tízmérföldnyire egy domb tetején magasodó templomtorony volt.

 – Nézd csak, ott a katolikus templom tornya az Indián Fejen – mondta higgadtan. – És az odalent pedig biztosan a Hardscrabbie Road. Valahol rossz felé fordultunk, Ilse. Az erdő északi vége helyett a keleti szélén lyukadtunk ki.

 – Akkor pedig legalább ötmérföldnyire vagyunk Wiltneytől – kesergett Ilse. – Képtelen vagyok odáig elevickélni. És az erdőn át sem mehetünk vissza, hiszen negyed óra múlva koromsötét lesz. Mi a csudát csináljunk?

 – Bevalljuk, hogy eltévedtünk és valami káprázatosat hozunk ki belőle – felelte magabiztosan Emily.

 – No igen, az egyszer biztos, hogy eltévedtünk – morogta egy omladozó kerítésre felkapaszkodva Ilse –, azt viszont nem értem, hogyan akarsz valami káprázatosat kihozni ebből. Nem tanyázhatunk itt egész éjszakára. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy leereszkedünk a völgybe és meglátjuk, befogadnak-e valamelyik házba. Bár cseppet sem tetszik az ötlet. Ha ez a Hardscrabbie Road, akkor itt mindenki szegény – és piszkos. Net néni rémes történeteket mesélt a Hardscrabbie Roadról.

 – Miért ne tölthetnénk itt az éjszakát? – kérdezte Emily.

 Ilse a barátnőjére nézett, hogy lássa, komolyan gondolja-e. – Emily arckifejezése semmi kétséget sem hagyott benne efelől.

 – Hol alhatnánk? Ezen a kerítésen?

 – Dehogy. Ott, azon a szénakazalon – mondta Emily. – Még csak félig rakták, amúgy Hardscrabbie módra. Felmászhatunk a hozzá támasztott létrán. A teteje lapos, a széna száraz és tiszta... meleg nyári éjszaka lesz... ilyenkor nincsenek szúnyogok... a harmattól pedig megvédenek az esőkabátjaink. Miért is ne?

 Ilse szemügyre vette a kis legelő sarkában magasló szénakazlat, majd beleegyezően felnevetett.

 – És mit fog szólni ehhez Ruth néni?

 – Ugyan már! Ruth néni sosem tudja meg. Legalább egyszer, bosszúból, juszt is sunyi leszek. Mellesleg, mindig arra vágytam, hogy a szabadban aludjak. Annyira körül vagyok bástyázva nagynénikkel, hogy már azt hittem, sosem válik valóra ez a titkos álom. És tessék, most úgy hullik az ölembe, akár egy isteni ajándék. Szinte beleborsózik a hátam.

 – És mi lesz, ha esik? – kérdezte Ilse, aki kétségei ellenére nagyon is csábítónak találta az ötletet.

 – Nem lesz eső, hiszen sehol sincs felhő, csak az Indián Fej felett gyűlt össze néhány fodros, rózsaszín bárányfelhő. Ezek láttán mindig olyan gondolatom támad, hogy úgy szeretnék szárnyalni, akár a sasok, és egyenesen belecsapnék a közepükbe.

 Nem okozott nehézséget felmászni a viszonylag alacsony szénakazalra. Elégedett sóhajjal telepedtek le a tetején, s csak ekkor ébredtek rá, hogy fáradtabbak, mintsem gondolták volna. A kazlat a kis legelő vad, illatos füveiből rakták, azt a leírhatatlanul pompás illatot árasztotta, amit termesztett lóhere soha. Csupán a halvány rózsaszínben játszó korai csillagokkal díszített eget látták maguk fölött, no meg a mezőt körülölelő fák csúcsának összeolvadó sávját. Denevérek, fecskék röpködtek sötétlő árnyként a nyugati égbolt egyre sápadtabb aranya előtt, a kerítés túloldalán néhány rezgőnyárfa ezüstös susogással az erdő titkairól fecsegett.

 Féktelen jókedvvel nevettek össze. Ősi elragadtatás kerítette hatalmába őket: az égbolt fehérjéből, s az erdő sötét varázsából szőtt, megkapó bűvölet.

 Szinte hihetetlen, hogy létezik ennyi szépség – motyogta Emily. – Olyan gyönyörű, hogy szinte fáj. Attól tartok, ha hangosan beszélek, még tovatűnik. Ma szekírozott minket az a rémes öregember és a nyavalyás politikája, Ilse? Hisz nem is létezik – ebben a világban semmiképp. Szinte hallom, amint Szélasszonyság puha, nagyon puha lábakon futkározik a domb felett. Én mindig megszemélyesítettem a szelet. Makrancos, amikor északról fúj; magányos kutakodó, ha keletről; nevető lányka, amikor nyugat felől; ma este pedig délről fúj, és olyan, akár egy szürke kis kobold.

 – Hogy találsz ki ilyen dolgokat? – kérdezte Ilse.

 Ez a kérdés valamilyen rejtélyes okból mindig bosszantotta Emilyt.

 – Nem találom ki őket... Jönnek – felelte kurtán.

 Ilsét sértette a válasz hangneme.

 – Az isten szerelmére, ne légy már ilyen dilinyós, Emily! – kiáltott fel haragosan.

 Egy pillanat alatt megrendült Emily gyönyörűséges világa, miként a tükörkép torzul a felkavart vízen. Aztán...

 – Itt ne veszekedjünk – könyörgött –, egyikünk még lelöki a másikat a szénakazalról.

 Ilse nevetésben tört ki. Aki pedig nevet, nem tarthat haragot. Így aztán a csillagok alatt töltött éjszakájukat nem tette tönkre civakodás. Egy ideig suttogva beszélgettek: álmokról, félelmekről, a középiskolás lányok szokásos titkairól. Még az is szóba került, hogy egyszer majd férjhez mennek. Házassági esélyeit illetően Ilse pesszimistának tűnt.

 – A fiúk a haverjukként szeretnek, de nem hinném, hogy bármelyikük is igazán belém szeretne.

 – Hülyeség – mondta biztatóan Emily. – Tíz férfi közül kilenc beléd fog szeretni.

 – Nekem viszont majd a tizedik kell – makacskodott savanyúan Ilse.

 Aztán a világon minden szóba került. Végül ünnepélyesen megfogadták, hogy bármelyikük hal meg elsőként, az, ha lehet, visszajön a másikhoz. Hány ilyen megállapodás született már! És betartottak egyet is?

 Később Ilse elálmosodott és elaludt. Emily-nek azonban nem jött álom a szemére, illetve nem akart aludni. Úgy érezte, túlságosan drága ez az éjszaka ahhoz, hogy átaludja az ember. A puszta öröméért ébren akart maradni és azért, hogy ezernyi dolgot átgondoljon.

 Emily mindig is afféle mérföldkőként tekintett vissza a csillagos ég alatt töltött éjszakára, ami áthatotta őt azzal a szépséggel, amit később tovább kell adnia a világnak. Azt kívánta, bárcsak kitalálhatna olyan mágikus szavakat, amelyekkel kifejezhetné ezt a csodát.

 Felkelt a kerek hold. Csak nem egy seprűn lovagoló, cilinderes boszorkány nyargalt el előtte az imént? Dehogy. Egy denevér volt csupán és a kerítésnél magasodó fenyő csúcsa. Egyszer verset írt erről, szinte maguktól muzsikáltak át tudatán a sorok. Lelkének egyik fele a prózaírást szerette jobban, a másik viszont a versekét. Ma éjszaka ez utóbbi kerekedett felül, s bármit gondolt is, azonnal rímbe szedte. Hatalmas, lüktetve ragyogó csillag függeszkedett az égbolton az Indián Fej felett. Amint elnézte, Emilynek eszébe jutott Teddy régi agyszüleménye, hogy korábbi életében egy csillagon élt. Az ötlet megragadta képzeletét, s arról ábrándozott, hogy egy boldog – a fenséges, távoli napkorong körül keringő – planétán él. Aztán feltűntek észak fényei: halovány tüzek vándoroltak az égen; fénylándzsák, akár egy égi hadsereg; sápadt, csalóka, előrenyomuló, visszavonuló ármádia. Emily elragadtatással szemlélte őket. Tisztára mosta lelkét e ragyogás hatalmas fürdőjében. A szépség főpapnője volt, aki részt vett imádatának fejedelmi szertartásán – és tudja, istennője mosolyog.

 Örült, hogy Ilse alszik. Most még a legkedvesebb, legtökéletesebb ember társasága is idegen lett volna. Se szeretetre, barátságra, sem emberi érzelemre nem volt szüksége, hogy megtoldja boldogságát. Ritkán akad ilyen pillanat az életben, ám amikor eljön, kimondhatatlanul gyönyörű – mintha végtelenné válna, ami véges, mintha eltűnne minden rútság és szeplőtlen szépség maradna csupán. Ó, szépség! – Emily megborzongott az extázistól. Imádta a szépséget, ami úgy eltöltötte ma éjjel egész lényét, mint még soha. Mozdulni, lélegezni sem mert, nehogy megzavarja a testét-lelkét átjáró szépség szabad áramlását. Mennyei harmóniák előadásának teremtett, csodás hangszernek tűnt az élet.

 – Ó, Istenem, tégy méltóvá hozzá... tégy méltóvá hozzá! – fohászkodott. Érdemes lesz-e vajon ilyen üzenetre, veheti-e a bátorságot, hogy ez „isteni párbeszéd" szépségéből megpróbáljon átadni valamit a piszkos piacterek és lármás utcák alpári világának? Muszáj továbbadnia, nem tarthatja meg önmagának. Odafigyel rá, felfogja, érzi majd a világ? Csak akkor, ha ő beváltja a hozzá fűzött bizalmat, és bukással, sikerrel mit sem törődve kihozza magából azt, amire kötelezettséget vállalt. A szépség papnője lesz, igen – sosem fog más szentélyben szolgálni!

 Ebben a túlfűtött hangulatban érte utol az álom. Álmában Sappho volt és levetette magát a leukádiai szikláról. Ám amikor felébredt, a szénakazal alján eszmélt, s Ilse döbbent ábrázattal nézett le rá. Szerencsére lecsúszott vele annyi széna, hogy óvatosan azt mondhatta: – Azt hiszem, még egy darabban vagyok.

 

2

Mennyország

 Amikor istenek zsoltárait hallgatva alszik el az ember, meglehetősen illúzióromboló, ha arra ébred, hogy csúfosan lebukfencezett egy szénakazalról. Mindenesetre legalább időben magukhoz tértek, hogy láthassák a napfelkeltét az Indián Fej felett. Ezért igazán érdemes volt feláldozniuk a néhány órás heverészést.

 – Ami azt illeti, sosem tudtam, milyen káprázatos látvány egy harmattól gyöngyöző pókháló – mondta Emily. – Nézd csak, ott csüng a között a két magas, kecses fűszál között.

 – Írj róla egy verset – morogta csúfondárosan Ilse, aki mogorva volt a korai ébresztő miatt.

 – Hogy van a lábad?

 – Ó, azzal minden rendben. A hajam viszont csuromvizes lett a harmattól.

 – Az enyém is. Majd egy darabig a kezünkben visszük a kalapunkat, és egykettőre megszárít a nap. Nem is árt, ha korán kezdünk. Épp akkorra jutunk vissza a civilizációba, mire szalonképeseknek látszunk. De reggelire meg kell elégednünk a táskámban lévő sós keksszel. Evés után semmiképp sem nézhetünk, hiszen nem tudunk ésszerű magyarázatot adni arra, hol töltöttük az éjszakát. Esküdj meg, Ilse, hogy soha, egyetlen élő léleknek sem említed meg ezt a kalandot! Csodálatos volt, ám csak addig marad az, amíg csupán mi ketten tudunk róla. Emlékszel, mi sült ki abból, amikor a holdfényes fürdőzésünkről fecsegtél?

 – Hogy milyen mocskos gondolataik vannak az embereknek – morgolódott Ilse, miközben lecsúszott a kazal tetejéről.

 – Ó, nézd az Indián Fejet! Ebben a minutumban hajlandó volnék napimádó lenni.

 Tündöklő fényben ragyogott a domb. Bámulatos színben pompáztak a sugárzó égbolt hátterében a távoli hegyek. Még a kopár, ronda Hardscrabble Road is átalakult és fénylett az ezüstös homályban. A mező és az erdő gyönyörűséges volt a halvány, gyöngyház fényű ragyogásban.

 – Pirkadatkor néhány percre mindig megfiatalodik a világ – dünnyögte Emily.

 Elővette táskájából a Jimmy-naplót és leírta ezt a mondatot.

 Ezen a napon átélték a világ ügynökeinek szokványos élményeit. Akadtak olyanok, akik udvariatlanul utasították el az előfizetést; mások nagyvonalúan rendelték meg a különkiadást; megint mások olyan kedvesen utasították el a lányokat, hogy kellemes benyomással távoztak; és voltak olyanok is, akik annyira kelletlenül iratkoztak fel az előfizetők sorába, hogy Emily azt kívánta, bárcsak inkább elutasították volna. Ám mindent egybevetve, élvezték a délelőttöt, főként amikor a Western Road egyik vendégszerető tanyaházában elfogyasztott ízletes korai ebéddel megtöltötték a néhány sós keksz után üresen maradt, korgó gyomrukat.

 – Nem találkoztatok véletlenül elkóborolt gyerekkel ma délelőtt? – kérdezte vendéglátójuk.

 – Nem. Miért? Elveszett egy gyerek?

 – A kis Allan Bradshaw... Bill Bradshaw fia Malvern Pointból... kedden reggel tűnt el. Dudorászva kisétált a házból, és azóta nem látták és nem is hallottak felőle.

 Emily és Ilse döbbenten néztek egymásra.

 – Mennyi idős?

 – Hét... és egyetlen gyerek. Azt mondják, szegény anyja teljesen belezavarodott. Ahány férfi csak van Malvern Pointban, mind őt kutatja, de mindhiába keresik, két napja nem lelik semmi nyomát.

 – Mi történhetett vele? – kérdezte a rémülettől sápadtan Emily.

 – Rejtély. Vannak, akik azt gondolják, talán az öbölben leesett a mólóról... alig egy negyed mérföldre van a házuktól. A fiú szeretett ott üldögélni, órákon át bámulta a hajókat. De se a mólón, se a hídon nem látta őt senki aznap reggel. A Bradshaw tanyától nyugatra rengeteg a mocsár, tele zsombékkal, kis tavakkal. Mások szerint ott a lápon csatangolt... eltévedt és odaveszett. Szörnyen hideg volt kedd éjszaka. Az anyja szerint is a mocsárban van... és ha engem kérdeztek, neki van igaza. Ha máshol volna a gyerek, két nap alatt rábukkantak volna a kereső-csapatok. Az egész vidéket átfésülték.

 Emilyt egész nap nem hagyta nyugodni a történet. Mindig túl érzékenyen reagált az ilyen hátborzongató dolgokra. Képtelen volt elviselni a szerencsétlen Malvern Point-beli édesanya gondolatát. És a kis kölyök... vajon hol lehet? Hol töltötte az előző éjszakát, mialatt ő a féktelen, szabad órák extázisában hevert. Tegnap éjszaka nem volt hideg, szerdán viszont igen. Beleborzongott, amint felidézte a kedd éjszakát, a hajnalig tomboló, metsző, őszi szélvihart, a záporesőt és zivatart. Azt a cudar időt szabad ég alatt töltötte az a szegény, elveszett gyermek?

 – Képtelen vagyok elviselni! – nyöszörögte.

 – Rettenetes – bólogatott fakó arccal Ilse. – De nem tehetünk semmit. Fölösleges töprengeni rajta. – Hirtelen toppantott a lábával. – Tudod, azt hiszem, apának igaza volt, amikor nem hitt Istenben. Hogyan történhet meg ilyen iszonyatos dolog, ha van Isten... legalábbis egy jóravaló Isten.

 – Istennek ehhez semmi köze – közölte Emily. – Tudod, az az Erő, ami a múlt éjszakát teremtette, nem csinálhatott ilyen szörnyűséget.

 – Hát, mindenesetre nem előzte meg – vágott vissza Ilse, aki fájdalma törvényszéke elé akarta állítani az egész világot.

 – Talán még megtalálják a kis Allan Bradshaw-t... meg kell találniuk – kiáltott fel Emily.

 – Már nem lesz életben – vágott vissza Ilse. – Nem, ne is beszélj nekem Istenről. És ne beszélj erről az egészről sem. El akarom felejteni... beleőrülök, ha nem verem ki a fejemből.

 Ilse újabb dobbantással jelezte, hogy kiverte fejéből az ügyet, és Emily is azon igyekezett. Csakhogy neki nem sikerült. Jóllehet, megpróbált az „üzletre" koncentrálni, de tudta, hogy ez a rémség ott ólálkodik gondolatai mélyén. Csupán egyszer feledkezett meg róla, amikor a Malvern River Road egyik pontjáról kicsiny tisztáson épült házat pillantott meg. Meredek, füves domb emelkedett mögötte, amelyet zöld, nyurga piramisokként tarkítottak a formás, fiatal, magányos fenyők. Nem volt más ház a környéken. A szürke, sebes sodrású, kanyargós folyó és lucfenyők szegélyezte vörös part övezte. Mélabús, őszi magány áradt belőle.

 – Ez a ház az enyém – mondta Emily. Ilse rámeredt.

 – A tiéd?

 – Igen. Persze nem a tulajdonom. Te még sosem voltál úgy, hogy megláttál egy házat és tudtad, bárkié legyen is, hozzád tartozik?

 Ilsének fogalma sem volt, miről beszél Emily.

 – Tudom, kié a ház – közölte. Mr. Scobie-é Kingsportból. Nyaralónak építette. Épp a múltkor, amikor Wiltneyben voltam, hallottam, amint Net néni erről a házról beszél. Néhány hete fejezték be az építkezést. Csinos házikó, de szerintem túl kicsi. Én a nagy házakat szeretem, főleg nyáron utálom a zsúfoltságot.

 – Egy nagy háznak nem igazán van egyénisége – mondta töprengve Emily. – A kis házaknak azonban majdnem mindig. Ez például igazi egyéniség. Nincs olyan vonala vagy sarka, amely ne fejezne ki valamit, és az ablakok kifejezetten gyönyörűek, főleg az a kicsi a bejárati ajtó fölötti eresz alatt. Mintha rám mosolyogna. Mintha ékszerként ragyogna ki a napsütésben a sötét zsindelyek közül. Ez a kis ház köszönt minket. Szeretlek, megértelek, drága, barátságos házacska. Ahogyan Vén Kelly mondaná: „Sose' itatná az egereket senki a fedeled alatt". Vajon kedves emberek fognak benned lakni, vagy olyanok, akik sosem gondolnak rád? Ha én laknék itt, esténként mindig ott állnék a nyugati ablaknál, hogy integessek a hazatérőnek. Hiszen nyilván ezért építették épp oda azt az ablakot: a szeretetre nyílik és azt mondja, „Isten hozott".

 – Ha befejezted a csevegést a házaddal, húzzunk bele – figyelmeztette Ilse. – Vihar készülődik. Nézd azokat a felhőket, meg a sirályokat. Az albatrosz csak vihar elől repül el ilyen messzire. Bármelyik percben eleredhet az eső. Ma este nem alszunk szénakazalban, Emily barátnőm.

 Emily addig legeltette szemét a kicsiny házon, ameddig csak lehetett. Olyan kedves kuckó volt a maga rovátkás oromzatával és élénkbarna zsindelyeivel, s közös tréfák és titkok bensőséges légkörét árasztotta. Emily vagy fél tucatszor megfordult és visszanézett rá, miközben felkaptattak a meredek domboldalon, s amikor végül elvesztette szem elől, felsóhajtott.

 – Milyen kár, hogy itt kell hagynom. Furcsa érzésem támadt, mintha szólítana. Mintha hívna, hogy menjek vissza hozzá.

 – Ne hülyéskedj! – türelmetlenkedett Ilse. – Tessék, máris csöpörög. Ha nem ácsorogtál volna olyan sokáig a becses kis viskódat bámulva, már kint lehetnénk a főúton, valami menedék közelében. A kutyafáját, ez hideg!

 – Rémes éjszakának nézünk elébe – mondta halkan Emily. – Ó, Ilse, merre lehet az a szegény, elveszett kisfiú. Bárcsak tudnám, megtalálták-e.

 – Elég! – csapott le Ilse. – Egyetlen szót sem akarok hallani róla többet. Rémes... hátborzongató... mégis, mit tehetnénk?

 – Semmit. Épp ez a szörnyű az egészben. Bűnös dolognak tűnik, hogy csak megyünk a magunk dolga után, előfizetéseket gyűjtünk, miközben nem találják azt a gyereket.

 Elérték a főutat. Ami a délután hátralévő részét illeti, nem volt kellemesnek mondható. Időnként záporeső zúdult alá az ólomszürke égből, vészjóslóan süvöltött a szél, két zuhé között pedig rideg, nedves, hideg volt a világ. Valamennyi ház, ahová bekopogtattak, az elveszett gyermekre emlékeztette őket, mert csak asszonyok voltak otthon, hogy megrendeljék vagy elutasítsák a különkiadást. A férfiak mind a kisfiú keresésére mentek.

 – Már semmi értelme – jegyezte meg szomorúan az egyik asszony –, hacsak nem akarják megtalálni a kis testét. Képtelenség, hogy ennyi idő után még életben legyen. Se enni, se főzni nem tudok, állandóan csak szerencsétlen anyja jár az eszemben. Azt mondják, az őrület határán van... nem is csodálom.

 – Állítólag Margaret McIntyre elég nyugodtan fogadta – mesélte egy idős nő, aki steppelt takarót foltozott a faháza ablakában. – Azt hittem, ő is teljesen odalesz, hiszen imádta a kis Allant.

 – Ugyan, Margaret McIntyre-t az utóbbi időben már semmi sem indítja meg, amióta a saját fia, Neil halálra fagyott a Klondyke-ban. Mintha Margaret érzései is megfagytak volna akkor... nincs egészen magánál azóta. Őt már semmi sem aggasztja – csak mosolyogni fog az egészen és azt mondja, hogy elfenekelte a királyt.

 Mindkét nő jót nevetett. Emily írói szimata azonnal megorrontotta a történetet, ám bár mennyire is szeretett volna maradni, hogy a mélyére ásson, Ilse továbbhessegette.

 – Muszáj mennünk, Emily, különben nem érünk estére St. Clairbe.

 Mindazonáltal hamarosan rájöttek, semmiképp sem jutnak el odáig. Naplementekor St. Claire még mindig hárommérföldnyire volt, és minden jel arra mutatott, hogy viharos estének néznek elébe.

 – Az már biztos, hogy nem érjük el St. Clairt – közölte Ilse. – Nekem úgy tűnik, kitartó esőre számíthatunk és egy negyedórán belül vaksötét lesz. Jobban tesszük, ha bezörgetünk abba a szemközti házba és megkérdezzük, ott tölthetnénk-e az éjszakát. Takarosnak és tisztesnek látszik, bár meg kell hagyni, isten háta mögötti helyen van.

 A ház, amelyre Ilse mutatott – régi, fehérre meszelt, szürke tetős épület – fényeszöld lucernamező közepén állt a domboldalon. Vizes, vörös út kanyargott odáig. Sűrű lucfenyőültetvény védte az öböl felől fújó széltől, s a fák között egy kis résen át el lehetett látni a ködös, fehér tarajú, szürke tengerig. A közeli patak völgyét az esőtől sötétzölden fénylő, fiatal lucfenyők borították. Alacsonyan álltak a sötét felhők. Hirtelen, egyetlen mágikus pillanatra nyugat felől áttörték a felhőket a napsugarak. Nyomukban hihetetlenül élénkzöldek lettek a lucernamezők. A tenger ibolyakéken ragyogott. A régi ház fehér márványként tündökölt, a domboldal smaragdként az ég tintakéken a háttérben.

 – Ó! – álmélkodott Emily. – Még sosem láttam ilyen csodálatosat.

 Vadul kutatni kezdett a táskájában és előkapta a Jimmy-naplóját. Egy kerítéspózna szolgált asztal gyanánt. Emily megnyalta tintaceruzájának hegyét, majd lázasan írni kezdett. Ilse egy kőre kuporodott és leplezetlen türelmetlenséggel várt, hisz tudta, ha az a „bizonyos" kifejezés jelenik meg barátnője arcán, úgysem rángathatja el, amíg nem hajlandó elindulni. Amikor Emily végre elégedett sóhajjal visszatette táskájába a Jimmy-naplót, eltűnt a nap és ismét eleredt az eső.

 – Muszáj volt leírnom, Ilse.

 – Nem várhattál volna, amíg szárazföldre érsz és emlékezetből leírod? – zsörtölődött a kőről feltápászkodó Ilse.

 – Nem... akkor biztos vesztett volna a zamatából. Most megvan az egész, mégpedig a megfelelő szavakkal. Na, menjünk, versenyezzünk, ki ér előbb a házhoz. Ó, érzed ezt a szelet?... A világon semmi sem hasonlítható a sós tengeri szélhez... a vad, sós tengeri szélhez. Ami azt illeti, van valami elbűvölő egy tengeri viharban. Szeretném összemérni vele az erőmet, megbirkózni vele.

 – Néha én is ugyanezt érzem, de nem ma este – felelte Ilse. – Fáradt vagyok... és az a szegény kisgyerek...

 – Ó! – Emilyből egy csapásra elszállt a diadalmámor. – Ó, Ilse, egy pillanatra meg is feledkeztem róla... hogyan is feledkezhettem meg róla? Hol lehet az a gyerek?

 – Halott – felelte keményen Ilse. – Jobb, ha így gondolsz rá, mintsem azon rágódsz, hogy él még. Gyere, be kell kérezkednünk valahová. Ez már nem zivatar, hanem kitartó eső.

 Szögletes, fehér kötényes asszony nyitotta ki a dombon álló ház ajtaját – olyannyira kikeményítették a kötényét, hogy egymagában is megállt volna – és beinvitálta a lányokat.

 – Ó, persze, maradhattok, azt hiszem – mondta nem éppen barátságtalanul –, ha nem zavar benneteket a szomorúság. Nagy baj szakadt erre a házra.

 – Sajnálom – dadogta Emily –, nem akarunk zavarni... majd valahova máshova megyünk.

 – Cseppet sem zavartok bennünket, van egy üres szobánk és szívesen látunk benneteket. Ebben a viharban úgysem folytathatjátok az utatokat, és jó darabig nincs más ház a környéken. Azt tanácsolom, éjszakázzatok nálunk. Szerzek nektek egy kis vacsorát... tudjátok, én nem itt lakom... a szomszédból jöttem át segíteni. Hollinger a nevem... Mrs. Julia Hollinger. A ház asszonya, Mrs. Bradshaw most semmire sem jó... talán hallottatok is a kisfiáról.

 – Szóval innen... és... még nem... találtak rá?

 – Nem. Nem is fognak soha. Neki persze nem említem – gyors pillantást vetett a háta mögé –, de szerintem az öbölnél nyelte el a folyós homok. Legalábbis én így gondolom. Na, gyertek, pakoljátok le a holmitokat. Ugye nem bánjátok, ha a konyhában esztek? A szoba hideg, még nem gyújtottunk be a kályhába. Ha temetés lesz, úgyis hamarosan be kell fűteni. Bár, ha a folyós homok nyelte el, mint gyanítom, nem lesz temetés. Halott nélkül nem lehet temetni. Igazam van?

 Olyan hátborzongató volt az egész, hogy Emily és Ilse legszívesebben máshova mentek volna, csakhogy már teljes erővel tombolt a vihar, s mintha a tenger felől szétáradó sötétség beborította volna a világot. Így hát levették elázott kalapjukat és kabátjukat, majd követték vendéglátójukat a tiszta, régimódi konyhába, ami elég vidámnak tetszett a lámpa és a kandalló fényénél.

 – Üljetek a tűz mellé, megpiszkálom egy kicsit. Bradshaw nagypapával ne törődjetek. Itt van két ifjú hölgy, akik maguknál akarják tölteni az éjszakát – emelte fel a hangját, amikor az öregemberhez beszélt.

 Bradshaw nagypapa hidegen nézett rájuk apró, homályos kék szemével, s egy kukkot sem szólt.

 – Sose törődjetek vele – suttogta az asszony, de úgy, hogy azért mindenki meghallja –, már túl van a kilencvenen, és sosem volt különösebben bőbeszédű. Clara... Mrs. Bradshaw odabent van – biccentett egy ajtó felé, amely mögött bizonyára a konyhából nyíló kis halószoba lehetett. – A bátyja, Dr. McIntyre van vele Charlottetownból. Tegnap küldtünk érte. Ő az egyetlen, aki szót tud érteni vele. Clara egész nap fel-alá járkál, végül rá tudtuk venni, hogy lefeküdjön egy kicsit. A férje odakint van, a Kis Allant keresi.

 – Egy gyerek nem veszhet el a tizenkilencedik században – szólalt meg váratlanul Bradshaw nagypapa olyan hangon, hogy a lányoknak libabőrös lett a háta.

 – Ugyan már, Nagypapa. Azt tanácsolom, ne izgassa fel magát. És ez most már a huszadik század. – A lányokhoz fordult. – Ő még mindig ott él. Néhány éve a memóriája felmondta a szolgálatot. Hogy is hívnak benneteket? Burnley? Starr? Blair Waterből? Ó, akkor ismeritek a Murray-ket? Hogy az unokahúguk vagy? Ó!

 Mrs. Julia Hollinger „ó"-ja egészen egyéni volt. Az imént hihetetlen gyorsasággal a viaszkos vászonnal leterített asztalra varázsolta a tányérokat meg az ételt. Most azonban félresöpört mindent, abroszt húzott ki egy fiókból, máris ezüstvillák és – kanalak kerültek elő egy másikból, no meg egy takaros só- és borsszóró a polcról.

 – Miattunk igazán nem kell bajlódnia – könyörgött Emily.

 – Ó, ez nem vesződség. Ha minden rendben menne a házban, Mrs. Bradshaw boldog volna, hogy itt vagytok. Nagyon kedves asszony a szegény pára. Rémes, hogy ekkora tragédia érte. Tudjátok, Allan volt az egyetlen gyermeke.

 – Én mondom nektek, egy gyerek nem veszhet el a tizenkilencedik században – ismételte idegesítő hangsúllyal Bradshaw nagypapa.

 – Nem, dehogy, persze, hogy nem, Nagypapa. A kis Allan annak rendje és módja szerint előkerül. Itt van egy csésze forró tea. Azt mondom, igya meg – próbálta az asszony megnyugtatni az öreget. – Ez majd megnyugtatja kicsit. No, nem mintha különösebben odavolna. De hát mindenki szomorú, a vén Mrs. McIntyre-t kivéve. Őt aztán semmi sem szomorítja el. Persze, tudom, hogy nincs minden rendben nála, mégis olyan érzéketlennek tűnik. Na, gyertek, harapjatok egyet, lányok. Halljátok, hogy zuhog? A férfiak bőrig áznak odakint. Ma este nem valószínű, hogy túl sokáig kutathatnak a gyerek után. Bizony, bizony, hamarosan megjönnek. Én már előre reszketek, mert Clara újra elveszti az eszét, ha a kis Allan nélkül térnek vissza. Múlt éjszaka rémes volt vele.

 – Egy gyerek nem veszhet el a tizenkilencedik században – mondta felháborodásában zihálva Bradshaw nagypapa a forró italnak.

 – Nem... és a huszadikban sem – mondta az öreg hátát paskolva Mrs. Hollinger. – Azt tanácsolom, feküdjön le, Nagypapa. Biztosan fáradt.

 – Nem vagyok fáradt és akkor fekszem le, amikor nekem tetszik, Julia Hollinger.

 – Jól van, jól, Nagypapa. Azt tanácsolom, ne izgassa fel magát. Beviszek egy csésze teát Clarának. Most talán hajlandó lesz meginni. Kedd este óta egy falatot se evett, egy kortyot sem ivott. Kérdezem tőletek, hogy bírhatja ki ezt egy asszony?

 Emily és Ilse nem túl nagy étvággyal ették a vacsorájukat Bradshaw nagypapa gyanakvó tekintete alatt, és a kis belső szobából kihallatszó keserves hangok közepette.

 – Esik az eső és hideg van... hol lehet... az én kicsi fiam? – nyöszörögte olyan mélységes fájdalommal egy női hang, hogy Emilynek úgy összeszorult a szíve, mintha maga is érezné az asszony bánatát.

 – Hamarosan megtalálják, Clara – mondta a hamis megnyugtatás élénk hangján Mrs. Hollinger. – Csak légy türelemmel... Azt tanácsolom, szundíts egyet... egykettőre meg fogják találni.

 – Sosem találják meg – sikoltotta a női hang. – Meghalt... halott... azon a régesrégi, borzasztóan hideg kedd éjszakán halt meg. Ó, Istenem, könyörülj rajtunk! Hisz még csak egy kisfiú volt! És hányszor mondtam neki, hogy ne beszéljen addig, amíg nem kérdezik... most már sosem beszél hozzám többé. Nem engedtem meg neki, hogy lámpát gyújtson, miután ágyba bújt... és a sötétben halt meg, magányosan, a hidegben. És azt sem engedtem meg, hogy kutyája legyen... pedig mennyire akart egy kutyát. Most már semmit sem akar... csak sírt és szemfedőt.

 – Én ezt nem bírom elviselni – suttogta Emily. – Képtelen vagyok rá, Ilse. Úgy érzem, mindjárt megőrülök ettől a szörnyűségtől. Inkább lennék odakint a viharban.

 Az együttérzőnek, egyszersmind fontosnak látszó, szikár Mrs. Hollinger kijött a hálószobából és behúzta az ajtót.

 – Hát nem rémes? Ez megy majd egész éjszaka. Nem akarnátok lefeküdni? Elég korán van még, de biztosan elfáradtatok, és jobb lesz, ha ott vagytok, ahonnan nem hallhatjátok a szegény párát. Nem fogadta el a teát, attól fél, hogy altatót csempészett bele a doktor. Nem akar addig elaludni, amíg élve vagy holtan meg nem találják a fiát. Bár ha a folyós homokba veszett, sosem találják meg.

 – Ostoba vagy, Julia Hollinger, és egy ostobának a lánya. Azt viszont még te is felfoghatod, hogy egy gyerek nem veszhet el a tizenkilencedik században – motyogta Bradshaw nagypapa.

 – Hát, ha más nevezett volna bolondnak, nem maga, Nagypapa, biztosan dühbe gurulnék – közölte sértetten Mrs. Hollinger. Meggyújtott egy lámpást és felvezette a lányokat a lépcsőn. – Remélem, tudtok majd aludni. Azt tanácsolom, a plédek közé feküdjetek, bár lepedő is van az ágyon. Egész nap szellőztettünk, a takarókat meg a lepedőket is átjárta a levegő. Úgy gondoltam, jobb lesz kiszellőztetni, ha vendégek jönnek a temetésre. Emlékszem, a New Moonbeli Murray-k mindig kényesen ügyeltek arra, hogy kiszellőztessék az ágyaikat, ezért gondoltam, hogy megemlítem. Halljátok ezt a szelet? Valószínűleg jó sok kárt okoz ez a vihar, azon sem csodálkoznék, ha lefújná a ház tetejét. A baj sosem jár egyedül. Azt tanácsolom, ne ijedjetek meg, ha lármát hallotok az éjjel. Ha a férfiak hazahozzák a holttestet, Clara biztosan elveszti az eszét, szegénykém. Talán jobb lesz, ha kulcsra zárjátok az ajtót. A vén Mrs. McIntyre időnként összevissza kószál. Teljesen ártalmatlan és többnyire elég normális, de először megrémíti a népeket.

 A lányok megkönnyebbültek, amikor Mrs. Hollinger mögött becsukódott az ajtó. Jótét lélek volt, odaadó hűséggel végezte szomszédi teendőit, mindazonáltal nem volt kifejezetten vidító társaság. A lányok a csurgó eresz alatti apró, kínosan tiszta „vendégszobában" találták magukat. Legnagyobb részét egy hatalmas, kényelmes ágy foglalta el, amelyről kiabált, hogy nem csupán dekorációnak szánták, hanem arra, hogy valóban aludjanak benne. Makulátlan fehér, muszlin fodorral díszített négy kazettás ablak zárta ki a hideg, viharos éjszakát.

 – Brr – borzongott Ilse, s a lehető leggyorsabban bevette magát az ágyba. Emily lassabban követte őt, ám mindketten teljesen megfeledkeztek a kulcsról. Ilse olyan fáradt volt, hogy szinte azonnal elnyomta az álom, Emily azonban képtelen volt aludni. Nyitott szemmel feküdt és szenvedett, egyfolytában lépések hangjára fülelt. Az eső csak úgy verte az ablakot, nem cseppekben, hanem mintha dézsából öntötték volna rá, tombolt és süvöltött a szél. Hallotta, amint a domb lábánál a sötét parthoz csapódnak a fehér hullámok. Létezik, hogy csak huszonnégy óra telt el a szénakazal és a páfrányos legelő holdsütötte, nyári káprázata óta? Hát, ez itt biztosan egy másik világ.

 Hol van az a szegény, elveszett gyermek? A vihar csitultával úgy képzelte, mintha halk nyöszörgést hallana a sötétben a feje felett, mintha egy magányos, a testéből nemrégiben szabadult lélek próbálna utat találni a családjához. Emily semmiképp sem tudott megszabadulni a fajdalmától: zárva maradtak az álom kapui; nem tudta lerázni az érzelmeit, sőt inkább dramatizálta őket. Egyre feszültebbek lettek az idegei. Gondolatait kiküldte a viharba, hogy kutassanak, próbáljanak áthatolni a gyerek hollétének titkán. Muszáj megtalálni Őt – Emily ökölbe szorította a kezét –, muszáj. Az a szerencsétlen édesanya!

 – Ó, Istenem, engedd, hogy épségben megtalálják őt... engedd, hogy épségben megtalálják – fohászkodott újra meg újra, kétségbeesetten és makacsul Emily. És egyre elkeseredettebben és makacsabbul, hiszen érezte, szinte lehetetlen, hogy imája teljesüljön. Mindazonáltal mondta, csak mondta a fohászt, hogy kirekessze agyából a folyó, a mocsár meg a folyós homok rémítő képeit, végül annyira Kimerült, hogy már ez a szellemi tortúra sem tudta ébren tartani. Nyugtalan álomba zuhant, miközben tovább tombolt a vihar és az elfásult keresők feladták a hiábavaló kutatást.

 

3

Az asszony, aki elfenekelte a királyt

 Az elült vihar nyomában az öböl felől derengő párás pirkadat szürkén kúszott be a dombon álló, fehérre meszelt ház vendégszobájába. Emily zavaros álomból riadt: kereste és megtalálta az elveszett kisfiút. Arra viszont már nem emlékezett, hol bukkant rá. Ilse még aludt az ágy túlsó végében, sápadt arany fürtjei selyemként terültek szét a párnán. Emily gondolatai még mindig álma pókháló fonalaiba gabalyodtak, amikor körülnézett a szobában – és azt hitte, még mindig álmodik.

 Egy asszony ült a fehér, csipkeszegélyű abrosszal leterített asztalkánál – magas, tagbaszakadt öregasszony, sűrű, ősz haján makulátlanul fehér özvegyi főkötőt viselt, olyat, amilyet még a század első éveiben is hordtak a felső-skóciai asszonyok. Szilvakék gyapjúruhát viselt, hatalmas, hófehér kötényt, mégpedig egy királynő kisugárzásával. Takaros kendőt fogott össze a mellén. Arca furcsán fehér és ráncoktól barázdált volt, Emily azonban most is, mint mindig, meglátta a lényeget, ezúttal az asszony vonásait jellemző erőt és élénkséget. Ám azt is meglátta, hogy az a csodálatos világoskék szempár úgy tekint a világba, mintha valamikor rettentő bánat érte volna tulajdonosát. Ez nem lehet más, csak az öreg Mrs. McIntyre, akiről Mrs. Hollinger beszélt. És ha így van, akkor Mrs. McIntyre valóban ugyancsak tiszteletet parancsoló figura.

 Az asszony ölében összekulcsolt kezekkel állhatatosan figyelte Emilyt, s valami nehezen meghatározható áradt a tekintetéből. Emily-nek eszébe jutott, hogy Mrs. McIntyre-t nem tartják „teljesen komplettnek". Kissé feszélyezetten azon tűnődött, mitévő legyen. Mondania kellene valamit? Mrs. McIntyre azonban megoldotta a gondját.

 – A Skót Felföldről származnak az őseid? – kérdezte váratlanul erőteljes –, zengő hangon, azzal az elbűvölő, felső-skóciai hanglejtéssel.

 – Igen – felelte Emily.

 – És presbiteriánus vagy?

 – Igen.

 – Ők az egyetlen tisztességes népek – jegyezte meg elégedett hangsúllyal Mrs. McIntyre. – És megtennéd, hogy elárulod a nevedet? Emily Starr! Ez nagyon szép név. Én is elárulom a magamét: Margaret McIntyre nagyságos asszony vagyok. És nem közönséges személy... én vagyok az az asszony, aki elfenekelte a királyt.

 Az immár kellően magához tért Emilyben ismét mocorogni kezdett a mesélő ösztöne. Ám abban a pillanatban az ébredező Ilse halkan felkiáltott a meglepetéstől. McIntyre nagyságos asszony királyi gesztussal emelte fel fejét.

 – Nem kell félned tőlem, kedvesem, jóllehet, én vagyok az az asszony, aki elfenekelte a királyt, téged nem bántalak. Azt mondják rólam az emberek... ó, igen... amikor belépek a templomba: „ő az az asszony, aki elfenekelte a királyt".

 – Azt hiszem – kockáztatta meg tétován Emily –, jó volna, ha felkelnék.

 – Addig nem kelsz ki az ágyból, amíg el nem mondtam a mesémet – közölte határozottan McIntyre nagyságos asszony. – Amint megláttalak, tudtam, hogy te leszel az, aki meghallgatja. Nincs rajtad túl sok szín, és azt sem mondanám, hogy nagyon csinos vagy... ó, nem. Viszont kicsik a kezeid és a füleid... azt hiszem, tündér füleid vannak. Az a lány itt veled, ő nagyon szép, és igen remek felesége lesz egy jóképű fiatalembernek... és okos is, igen... ám tebenned van valami, és neked fogom elmesélni a történetemet.

 – Hagyd, hogy elmesélje – suttogta Ilse –, meghalok a kíváncsiságtól, hogy halljam, hogyan fenekelték el a királyt.

 Emily, aki felfogta, hogy akár tetszik, akár nem, ágyban fekve kell végighallgatnia, amit McIntyre nagyságos asszony jónak lát elmondani, bólintott.

 – Értesz keltául?

 Emily álmélkodva rázta meg fekete fejét.

 – Milyen kár! Tudod, angolul nem hangzik olyan jól a történetem... nem bizony. Azt gondolod majd magadban, hogy az öregasszony álmodik, de tévedsz, mert ez a történet úgy igaz, ahogy elmondom neked... úgy bizony. Elfenekeltem a királyt. Persze akkor még nem volt király, csak kisherceg lehetett, és aligha több kilencévesnél... épp olyan idős, mint az én kis Alec fiam. Az elejétől kell kezdenem, különben semmit sem fogsz érteni az egészből. Nagyon-nagyon régen történt, mielőtt még elhagytuk az óhazát. Férjem, a néhai Alistair McIntyre a Balmoral kastély közelében volt pásztor. Igen szemrevaló férfiú volt, és nagyon boldogan éltünk. Néha-néha persze civódtunk... no igen, különben nagyon unalmas lett volna az élet. Amikor azonban kibékültünk, jobban szerettük egymást, mint előtte. És én is nagyon jól mutattam. Most egyre kövérebb és kövérebb leszek, de akkoriban nagyon karcsú és gyönyörű voltam... ó, igen, ez az igazság, bár látom, hogy magadban kinevetsz. Majd ha te is nyolcvan leszel, jobban megértesz. Talán emlékeztek rá, hogy Viktória királynő és Albert herceg minden nyáron feljöttek Balmoralba és magukkal hozták a gyerekeiket. Nem akartak nagy hűhót és felhajtást, csak nyugodt, kellemes időtöltést, épp csak a legszükségesebb személyzet tartott velük. Vasárnap néha lejöttek a völgyben álló templomba, hogy meghallgassák Mr. Donald MacPherson prédikációját. Mr. Donald MacPherson tehetséges prédikátor volt és nem szerette, ha a szentbeszéde közben jöttek be a népek. Olyankor kitelt tőle, hogy megállt a beszédben és azt mondta: „Ó, Uram, megvárjuk, amíg Sandy Big Jim elfoglalja a helyét..." úgy bizony. Hallottam, amikor a királynő másnap jót nevetett ezen... no, nem a lelkipásztoron, hanem a Sandy Big Jimen. Amikor több segítő kézre volt szükségük a kastélyban, elküldtek értem és Janet Jardine-ért. Janet férje inas volt a birtokon. Amikor találkoztunk, mindig úgy köszöntött, hogy: „Jó reggelt, McIntyre nagyságos asszony", én pedig azt feleltem: „Jó reggelt, Janet", csakhogy kimutassam a McIntyre-ek felsőbbségét a Jardine-ek felett. De nagyon rendes teremtés volt és remekül kijöttünk egymással, ha nem felejtette el, hol a helye. Nagyon jóban voltam a királynővel... úgy bizony. Nem állítanám, hogy gőgös lett volna. Időnként elüldögélt a házamban, elteázgatott és a gyerekeiről mesélt nekem. Nem volt kifejezetten csinos... ó, dehogy... viszont igen kecses keze volt. Albert hercegről azt állították a népek, hogy igen fess ember, de szerintem Alistair sokkal szemrevalóbb volt nála. Igen kedvesek voltak, és a kishercegek és hercegnők mindennap az én gyerekeimmel játszadoztak. A királynő tudta, hogy jó társaságban vannak és nyugodtabb volt miattuk, mint jómagam. Bertie herceg ugyanis szörnyen forrófejű gyerek volt... úgy bizony... és ravasz is, én meg állandóan azon aggódtam, hogy ő és Alec még bajba kerülnek. Álló nap együtt játszottak és veszekedtek. Persze, nem mindig Alec hibájából, mégis mindig ő kapta a fejmosást, a szegényke. Tudod, valakit muszáj volt megszidni, ám mégsem dorgálhattam meg a herceget. És volt egy igen nagy gondom... a ház mögött a fák között folyó patak. Nagyon mély volt, helyenként erős sodrású, és ha egy gyerek beleesik, az könnyen bele is fulladhat. Állandóan azt hajtogattam Bertie hercegnek és Alecnek, hogy ne menjenek a patak közelébe. Egyszer-kétszer mégis megtették, olyankor mindig megbüntettem Alecet, bár azt mondta, hogy ő nem akart odamenni, de Bertie herceg egyfolytában azt mondogatta: „Ó, gyere csak, nem veszélyes, ne légy gyáva", Alec pedig belement, mert azt gondolta, azt kell csinálnia, amit Bertie herceg akar, és különben sem szerette, ha gyávának neveznek egy McIntyre-t. Annyira aggódtam emiatt, hogy éjszakákon át nem jött álom a szememre. Aztán kedvesem, egy szép napon Bertie herceg bizony beleesett a legmélyebb részébe, Alec pedig, amikor megpróbálta kihúzni, utána zuhant. És mindketten belefulladtak volna, ha nem épp akkor érek haza a kastélyból, ahol írót készítettem a királynőnek, és meg nem hallom a sivalkodásukat. Ó, igen, rögvest felfogtam, mi történt és tüstént rohantam a patakhoz. Épp idejében halásztam ki a halálra rémült fiúkat. Tudtam, hogy tennem kell valamit, és elegem volt abból, hogy mindenért szegény Alecet hibáztatom, és az igazat megvallva, kedvesem, nagyon, de nagyon mérges voltam, és eszembe sem jutott, herceg vagy király, csak két rossz kölyköt láttam magam előtt. Ó, mindig is hirtelen haragú voltam... úgy bizony. Felkaptam, a térdemre fektettem Bertie herceget és jó csattanósan elnáspángoltam azon a helyen, amit a Jóisten a hercegeknél ugyanúgy elfenekelésre teremtett, akár a közönséges csemetéknél. Azért nadrágoltam el őt elsőként, mert herceg volt. Aztán Alecet vettem kezelésbe, és mindketten jó hangosan daloltak, mert olyan mérges voltam, hogy mindent kiadtam a kezemből, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Aztán, amikor Bertie herceg nagyon haragosan hazament, lecsillapodtam és egy kicsit bizony féltem. Fogalmam sem volt, miként fogadja a királynő a dolgot, és cseppet sem tetszett a gondolat, hogy Janet Jardine fölébem kerekedhet. Viktória királynő azonban józan asszony volt és másnap igazat adott nekem. Albert herceg pedig mosolygott és viccet csinált belőle. Bertie herceg pedig azon túl mindig szót fogadott nekem, és nem merészelt a patakhoz menni... nem bizony... és egy darabig nem tudott kényelmesen ülni az ülepén. Ami Alistairt illeti, azt hittem, szőrnyen mérges lesz rám, de hát sosem tudhatja az ember, mi jár egy férfi fejében... úgy bizony... de ő is csak nevetett az eseten és azt mondta, hogy eljön az a nap, amikor majd azzal fogok büszkélkedni, hogy elnáspángoltam a királyt. Réges-régen történt, de sosem felejtem el. A királynő már két éve halott, és Bertie herceg végre király lett. Amikor Alistairrel Kanadába jöttünk, egy selyem alsószoknyát kaptam a királynőtől. Csodaszép alsószoknya. Sosem viseltem, de egyszer majd rajtam lesz... a koporsómban... úgy bizony. A szobában tartom a kelengyés ládámban, és tudni fogják, mire való. Bárcsak Janet Jardine tudta volna, hogy a Viktória királynőtől kapott alsószoknyában fognak eltemetni, csakhogy ő réges-régen meghalt. Nagyon rendes teremtés volt még akkor is, ha nem McIntyre. McIntyre nagyságos asszony ismét összekulcsolta a kezeit és elhallgatott. Elmondta a történetét, elégedett volt hát. Emily mohón itta minden szavát.

 – Mrs. McIntyre, megengedi, hogy megírjam és publikáljam ezt a történetet? – kérdezte.

 Az öregasszony előrehajolt. Fehér, aszott arca szívélyesebb lett valamicskét, mélyen ülő szeme felragyogott.

 – Ezzel azt akarod mondani, hogy kinyomtatják az újságban?

 – Igen.

 McIntyre nagyságos asszony reszkető kézzel megigazgatta a kendőjét.

 – Milyen különös, hogy néha valóra válnak a vágyaink. Milyen kár, hogy azok az ostobák, akik azt mondják, hogy nincs Isten, nem hallhatják ezt. Megírod és büszke szavakba öntöd...

 – Dehogy – vágott a szavába Emily. – Nem teszek ilyet. Talán szükség lesz apró változtatásokra és egy kerettörténetre, de többnyire pontosan azt fogom leírni, amit elmondott. Egyetlen szótagot sem kell javítani rajta.

 McIntyre nagyságos asszony egy pillanatig kétkedve nézett, ám ugyancsak elégedettnek tűnt.

 – Én csak egy szegény, tudatlan asszony vagyok és nem válogatom össze túl jól a szavaimat, de te biztosan jobban tudod. Nagyon rendesen végighallgattál, és sajnálom, hogy ilyen sokáig feltartottalak a régi történetemmel. Most megyek, hadd keljél fel.

 – Megtalálták az elveszett gyereket? – kérdezte kíváncsian Ilse.

 McIntyre nagyságos asszony higgadtan ingatta a fejét.

 – Nem, nem. Ilyen kutyafuttában nem fogják megtalálni. Egész éjszaka hallottam Clara sikoltozását. Ő Angus fiam lánya. Wilsonhoz ment feleségül, a Wilsonoknak pedig sosem tetszik semmi. Szegény állandóan azon aggódik, hogy nem volt elég jó a kicsihez, pedig az volt. A gyerek pedig sosem fogadott szót. Én nem sokat segíthetek Clarának, én nem látok a múltba vagy a jövőbe. Azt hiszem, benned megvan ez a képesség... úgy bizony.

 – Nem, nem – mondta sebesen Emily. Óhatatlanul is eszébe jutott, ami gyermekkorában New Moonban történt és amire nem szívesen gondolt vissza.

 Az öreg McIntyre nagyságos asszony bölcsen bólogatott és kisimítgatta fehér kötényét.

 – Nem lenne rendes tőled, ha letagadnád, kedvesem, hiszen ez óriási ajándék. De nem fogják megtalálni a kis Allant... nem bizony. Clara túlságosan szerette. Nem jó dolog ennyire szeretni valakit. Isten féltékeny lesz... úgy bizony; Margaret McIntyre tudja ezt. Valamikor hat fiam volt, mind nagyon fess legény, a legfiatalabb Neil. Párját ritkította az a fiú. Remek humora volt, mindig nevetett... úgy bizony... és olyan ékesen beszélt, hogy a madarakat kicsalogatta a bokorból. Klondyke-ba ment és az egyik éjszaka halálra fagyott... úgy bizony. Akkor haldoklott, miközben én imádkoztam érte. Azóta nem imádkozom. Clara most ugyanezt érzi majd... azt mondja, hogy Isten nem hallja meg a szavát. Nagyon furcsa dolog asszonynak lenni, kedveseim, és ennyire szeretni semmiért. A kis Allan nagyon csinos baba volt. Pufók, barna arcocskája és hatalmas, kék szeme. És milyen kár, hogy nem kerül elő, ahogyan az én Neilemet sem fogják időben megtalálni. Békén hagyom Clarát, nem bosszantom a nyugtatgatásommal. Én mindig is békén hagytam az embereket, kivéve, amikor elfenekeltem a királyt. Julia Hollinger, ő bizony anélkül, hogy tudna róla, bolondít a tanácsaival. De hát bolond lyukból bolond szél fúj. Otthagyta a férjét, mert az nem akart lemondani a kutyájáról, akit szeretett. Szerintem okosan döntött a férje, hogy inkább a kutyájához ragaszkodott. Én azonban mindig jól ki fogok jönni Júliával, mert megtanultam elviselni mások ostobaságát. Neki örömet okoz, ha tanácsot adhat, engem pedig nem bánt vele, mert sosem fogadom meg a tanácsait. Most elbúcsúzom tőletek, kedveseim, örülök, hogy láttalak benneteket és azt kívánom, sose érje baj a házatok táját. És nem felejtem el, hogy nagyon udvariasan végighallgattatok... úgy bizony. Most már senkinek sem vagyok fontos... de egyszer elfenekeltem a királyt.

 

4

Képtelenség

 Miután McIntyre nagyságos asszony után becsukódott az ajtó, a lányok kikászálódtak az ágyból és ugyancsak ráérősen öltözködni kezdtek. Emily fanyalogva gondolt az előttük álló napra. A kaland és a romantika izgalmas zamata, mellyel belevágtak ebbe a vállalkozásba, tovatűnt, sőt kellemetlenül terhessé vált az előfizetés-gyűjtés. Fizikailag is fáradtabbak voltak, mint gondolták.

 – Úgy érzem, mintha száz éve jöttünk volna el Shrewsburyből – morogta Ilse, miközben felhúzta a harisnyáját.

 Emily még ennél is hosszabbnak érezte az eltelt időt. A szabad ég alatt töltött holdfényes, elragadtatott éjszakája önmagában is egy különleges, lélekemelő évnek tűnt. És ezt az éjjelt is – igaz, egészen más hangulatban – jobbára átvirrasztotta, s amikor rövid álmából felriadt, olyan furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha egy zűrös, felkavaró utazást tett volna. Az öreg McIntyre nagyságos asszony története egy időre elhessegette tőle ezt az érzést, ám most, mikor a haját fésülte, visszatért.

 – Úgy érzem, mintha órákon keresztül barangoltam volna valahol – mondta. – És azt álmodtam, hogy megtaláltam a kis Allant... csak azt nem tudom, hol. Szörnyű volt úgy felriadni, hogy közvetlenül azelőtt, mielőtt felébredtem, tudtam és elfelejtettem.

 – Én úgy aludtam, mint akit fejbe vertek – ásítozott Ilse. – Még csak nem is álmodtam. A lehető leggyorsabban el akarok tűnni ebből a házból, Emily. Úgy érzem, mintha egy rémálom szereplője lettem volna és valami rémes dolog nehezedne rám, ami alól nem tudnék szabadulni. Biztosan más lenne a helyzet, ha tehetnék valamit... ha bármilyen módon segíthetnék. Mivel azonban nem segíthetek, egyszerűen el akarok menekülni belőle. Néhány percre sikerült elfelejtenem, mialatt az öregasszony előadta a történetét... szívtelen, vén teremtés! Egy cseppet sem aggódott a szegény kis Allan miatt.

 – Szerintem már nagyon régen felhagyott az aggódással – felelte elgondolkodva Emily. –Szerintem erre gondolnak az emberek, amikor azt mondják, hogy nincs ki mind a négy kereke. Az olyan emberek, akik egy kicsit sem aggódnak, sosem teljesen normálisak... mint Jimmy kuzin. A történet viszont óriási. Meg fogom írni az első fogalmazásban... később pedig meglátom, mit kezdhetek még vele. Biztos vagyok benne, hogy ragyogó karcolat kerekedhetne belőle egy magazin számára, ha sikerül elkapnom azt a zamatot és élénkséget, amivel elmesélte. Máris lefirkantom néhány kifejezését a Jimmy-naplómba, mielőtt elfelejteném.

 – Ó, fenébe a Jimmy-naplóddal! – mérgelődött Ilse. – Menjünk le, kapjuk be a reggelinket és tűnjünk el innen.

 Emily azonban, aki ismét mesemondó-paradicsomában lubickolt, pillanatnyilag minden mást elfelejtett.

 – Hol a Jimmy-naplóm? – kérdezte türelmetlenül. – Nincs a táskámban... tudom, hogy tegnap este itt volt. Az biztos, hogy a kerítésen nem hagytam.

 – Ha jól látom, ott van az asztalon – mondta Ilse.

 Emily értetlenül pillantott az asztal felé.

 – Ez képtelenség... hogy a csudába került oda? Tudom, hogy tegnap este nem vettem ki a táskámból.

 – Pedig kivetted – jegyezte meg közömbösen Ilse.

 Emily zavart ábrázattal lépett az asztalhoz. A Jimmy-napló ott hevert kinyitva, mellette pedig a ceruza. Valami azonnal magára vonta a figyelmét, s a napló fölé hajolt.

 – Igyekezz már, fejezd be a hajad – sürgette néhány perccel később Ilse. – Én már kész vagyok... az isten szerelmére, szakítsd már el magad attól a becses Jimmy-naplódtól, legalább addig, amíg felöltözöl.

 Emily kezében a Jimmy-naplóval megfordult. Szörnyen sápadt volt, tekintete félelemtől és rejtélytől sötétlett.

 – Ezt nézd meg, Ilse – mondta reszkető hangon.

 Ilse odament és a Jimmy-naplónak ama oldalára pillantott, amelyet Emily feléje tartott. Remek ceruzarajzot látott arról a folyóparti házacskáról, amely annyira elbűvölte Emilyt a minap. A bejárati ajtó fölötti kis ablakot fekete kereszttel jelölték meg, egy másik kereszt pedig a Jimmy-napló margóján virított, mellette ez a szöveg: „Allan Bradshaw itt van".

 – Mit akar ez jelenteni? – ámuldozott Ilse. – Ki csinálta ezt?

 – Nem... nem tudom – dadogta Emily. A kézírás... az enyém.

 Ilse a barátnőjére meredt és ösztönösen hátrálni kezdett.

 – Ezek szerint álmodban rajzoltad – mondta elképedve.

 – Nem tudok rajzolni – felelte Emily.

 – Ki más csinálhatta volna? McIntyre nagyságos asszony semmiképp... ezt te is tudod. Életemben nem hallottam ilyen fura dolgot, Emily. Gondolod... gondolod... hogy ott a gyerek?

 – Hogy lehetne ott? A ház biztosan zárva van... Már senki sem dolgozik rajta. Mellesleg nyilván arrafelé is keresték... Kinézett volna az ablakon, hiszen nem voltak bezárva a spaletták... nyilván szólongatták őt és észrevették, meghallották volna. Szerintem álmomban rajzoltam az egészet, bár fogalmam sincs, hogyan. Talán azért, mert nem tudtam kiverni a fejemből a kis Allant. Olyan furcsa... szinte félek.

 – Meg kell mutatnod Bradshaw-éknak – mondta Ilse.

 – Azt hiszem, igazad van... mégsincs kedvem hozzá. Kegyetlen, hamis remény tölthetné el őket. Viszont azt sem merem megkockáztatni, hogy ne mutassam meg nekik. Kérlek, mutasd meg nekik te... nekem valahogy nem megy. Annyira kiborít ez az egész, hogy legszívesebben bőgnék. Ha valóban ott van, kedd óta talán éhen is halt már.

 – Hát, mindenesetre megmutatom nekik. Ha kiderül, hogy ott van... hátborzongató alak vagy, Emily.

 – Ne is beszélj róla, képtelen vagyok elviselni. – Emily megborzongott.

 Amikor beléptek a konyhába, senkit sem találtak ott, de aztán egy fiatalember jelent meg, nyilván McIntyre doktor, akiről Mrs. Hollinger beszélt. Rokonszenves, okos arca volt, átható szemekkel fürkészte a lányokat szemüvege mögül, és szörnyen fáradtnak és szomorúnak látszott.

 – Jó reggelt! – köszöntötte őket. – Remélem, jól pihentek, és annak ellenére, hogy mi itt mindnyájan szomorúak vagyunk, semmi sem zavarta meg a nyugalmukat.

 – Nem találták meg a kisfiút? – tudakolta Ilse.

 Dr. McIntyre nemet intett.

 – Nem. Felhagytak a kereséssel. A keddi és a tegnapi éjszaka után már nem lehet életben. A mocsár nem adja vissza a halottait, és biztos vagyok benne, hogy ott van. Szegény húgomnak megszakad a szíve. Sajnálom, hogy épp ilyen gyászos időben látogattak el hozzánk, de remélem, Mrs. Hollinger kellőképpen gondoskodott magukról. McIntyre nagymama biztosan megsértődne, ha bármiben is hiányt szenvednének. A maga idejében híres volt a vendégszeretetéről. Gondolom, nem találkoztak vele, ritkán mutatkozik idegenek előtt.

 – Ó, de igen – felelte szórakozottan Emily. – Ma reggel bejött a szobánkba és elmesélte, hogyan fenekelte el a királyt.

 McIntyre doktor elmosolyodott.

 – Ezek szerint nagy megtiszteltetésben volt részük. Nagymama nem meséli el mindenkinek a történetét. Olyan, akár egy vén tengeri medve, aki felismeri az elhivatott hallgatóságot. Kissé bogaras szegény. Néhány évvel ezelőtt legkedvesebb fia, Neil nagybátyám szomorú körülmények között halt meg Klondyke-ban. Az eltévedt járőrök egyike volt. Nagymama sosem heverte ki a sokkot. Azóta nem érez semmit... mintha kiölték volna belőle az érzelmeket. Nem szeret, nem gyűlöl, nem fél, nem remél. Teljes egészében a múltban él és egyetlen érzelmet ismer csupán: a hatalmas büszkeséget, amiért egyszer elfenekelte a királyt. De feltartom magukat, már itt is jön Mrs. Hollinger és megmossa a fejem, amiért nem hagyom, hogy reggelizzenek.

 – Egy pillanat, McIntyre doktor – mondta Ilse –, van nálam... nálunk valami, amit szeretnék megmutatni magának.

 Az orvos zavartan hajolt a Jimmy-napló fölé.

 – Hát ez meg mi? Nem értem...

 – Mi sem értjük... Emily rajzolta álmában.

 – Álmában? – McIntyre doktor túlságosan rémült volt ahhoz, hogy bármit is mondjon azon kívül, hogy visszakérdezze Ilse állítását.

 – Csak ő lehetett, senki más nem volt a szobában... hacsak a nagymamája nem tud rajzolni.

 – Nem, dehogy. És sosem látta ezt a házat. Ugye ez a Scobie-nyaraló a Malvern híd alatt?

 – Igen. Tegnap láttuk.

 – Allan nem lehet ott, hiszen az a ház egy hónapja zárva van, még augusztusban elvonultak az ácsok.

 – I... igen, tudom – motyogta Emily. – Mielőtt elaludtam volna, egyfolytában csak Allan járt az eszemben... gondolom, csak egy álom volt... nem értem az egészet... de muszáj volt megmutatnunk magának.

 – Természetesen. Nos, nem szólok róla Willnek vagy Clarának. Magammal viszem Rob Masont, lerobogunk és szemügyre vesszük azt a nyaralót. Furcsa volna... de ez egyszerűen képtelenség. Nem is tudom, hogyan mehetnénk be a nyaralóba. Kulcsra zárták és be vannak spalettázva az ablakok.

 – Ez az egy... a bejárati ajtó fölött... ez nincs.

 – Ez igaz, viszont az emeleti folyosó végén egy kamraablak van. Egyszer benéztem augusztusban, amikor a festők dolgoztak a házon. Azt az ablakot belakatolták, talán ezért nem tettek zsalugátert a bejárat fölötti ablakra. Emlékszem, magasan van, a tető alatt. Hát, átosonok Robhoz és utánanézünk a dolognak. A leghalványabb reménynek is utána kell járnunk.

 Emily és Ilse magukba erőltettek egy kevés reggelit. Mrs. Hollinger néhány röpke megjegyzés után szerencsére magukra hagyta őket és a dolga után ment.

 „Förtelmes volt a múlt éjszaka, de legalább elállt az eső. Egy pillanatra nem hunytam le a szemem. Szegény Clara sem, de most valamivel nyugodtabb, már amennyire ilyen elkeseredett állapotban lehet. Félek, hogy elveszti a józan eszét... a nagyanyja bizony úgy járt, miután hírét vette a fia halálának. Amikor Clara meghallotta, hogy nem keresik tovább a gyereket, egyszer felsikoltott, aztán arccal a falnak az ágyra feküdt. Azóta meg sem moccant. De hát a világnak mégiscsak tovább kell mennie. Vegyetek a pirítósból. Azt tanácsolom, ne nagyon igyekezzetek elmenni, legalább addig maradjatok, amíg a szél felszárítja kicsinyét a sarat."

 – Addig semmiképp sem megyek el innen, amíg meg nem tudjuk... – súgta Ilse határozottan Emilynek.

 Emily bólintott. Alig tudott legyűrni pár falatot, és ha Elizabeth néni vagy Ruth néni most látta volna őt, biztosan azonnal az ágyba parancsolná, és abszolút igazuk lenne. A lány szinte az idegösszeroppanás határán állt.

 Végtelennek tűnt a doktor távozása óta eltelt óra. Hirtelen meghallották, amint a konyhaajtó előtt tejesedényeket mosogató Mrs. Hollinger felsikoltott. Egy perccel később az asszony berontott a konyhába, mögötte McIntyre doktor kapkodott levegő után, aki egészen Malvern Bridge-től idáig futott.

 – Először Clarának kell megtudnia – mondta az orvos –, joga van hozzá.

 Eltűnt a belső szobában, Mrs. Hollinger pedig nevetve és zokogva egy székre roskadt.

 – Megtalálták... megtalálták a kis Allant... a Scobie-nyaralóban... a folyosó végén lévő kamra padlóján.

 – És... életben van? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Emily.

 – Igen, de épphogy csak. Még beszélni sem képes, de a doktor azt mondja, rendbe fog jönni. Átvitték a legközelebbi házba. Többet nem tudok... a doktor csak ezt mondta el nekem, többre nem futotta az idejéből.

 Vad örömkiáltás hallatszott a hálószobából, majd Clara Bradshaw – kócosan, sápadtan, reszkető ajakkal, de boldogságtól fénylő szemmel – rohant át a konyhán, ki a házból és neki a domboldalnak. Mrs. Hollinger felkapott egy kabátot és utána rohant. McIntyre doktor egy székre roskadt.

 – Nem tudtam visszatartani... és nem vagyok elég edzett egy újabb rohanáshoz... az öröm azonban nem öl. Egyébként is kegyetlenség lett volna visszatartanom.

 – A kis Allan jól van? – kérdezte Ilse.

 – Rendbejön. A kimerültség szélén állt a szegény kölyök. Még egy napot nem bírt volna ki. Egyenesen Matheson doktorhoz vittük, Ő majd ellátja. Holnapra talán elég erős lesz ahhoz, hogy hazahozzuk.

 – Van valami elképzelése, hogyan került oda?

 – Ő persze nem tudott még magyarázatot adni, de azt hiszem, tudom, hogyan történt. Az egyik pinceablakot résnyire nyitva találtuk. Gyanítom, hogy Allan körbeszaglászta a házat és rábukkant erre a nyitva felejtett ablakra. Bizonyára ezen mászott be, betolta maga mögött, aztán elindult, hogy felfedezze a házat. Véletlenül behúzta a kamra ajtaját, s mivel belül nincs rajta kilincs, fogságba esett. Megpróbálta elérni az ablakot, hogy felhívja magára a figyelmet, csakhogy az túl magasan van. A fehérre meszelt falon ott vannak a hiábavaló kísérleteinek a nyomai, hogy elérje az ablakot. Persze biztosan kiabált, ám senki sem ment olyan közel a házhoz, hogy meghallhassa. Tudják, mivel a torkolati öbölnél áll és semmi sincs a környéken, ahová egy gyerek elbújhatna, a keresők nyilván nem tulajdonítottak különösebb figyelmet a háznak. A folyóparton egyébként is csak tegnap kutattak, mert sosem gondolták volna, hogy odáig elmerészkedik egyedül, viszont tegnapra Allannek már nem maradt annyi ereje, hogy segítségért kiáltson.

 – Olyan boldog vagyok, hogy megkerült – mondta fellélegezve a könnyeivel küszködő Ilse.

 Bradshaw nagypapa dugta ki fejét a nappali ajtaján.

 – Én megmondtam, hogy egy gyerek nem veszhet el a tizenkilencedik században – kuncogta.

 – Pedig elveszett – felelte McIntyre doktor –, és meg se találtuk volna... időben... ha nincs itt ez az ifjú hölgy. Ez igazán különleges dolog.

 – Emily... médium – mondta Mr. Carpentert idézve Ilse.

 – Médium! Hümm...hümm! Hát ez érdekes... nagyon érdekes. Meg sem kísérlem megérteni. Nagymama biztosan jövőbe látásnak mondaná. Ő persze hisz ebben, ahogyan a felső-skóciai népek általában.

 – Biztos vagyok benne, hogy nem látok a jövőbe – tiltakozott Emily. – Biztosan megálmodtam, aztán álmomban felkeltem... de nem tudok rajzolni.

 – Akkor valami vagy valaki eszközként használta magát – mondta McIntyre doktor. – Elvégre nagymama magyarázata a jövőbelátásról legalább olyan ésszerű, mint bármi más, ha valami hihetetlen dolgot kell elhiggyen az ember.

 – Én inkább nem beszélnék erről – motyogta Emily és megborzongott. – Örülök, hogy Allan megkerült, de kérem, ne mondja el senkinek, milyen szerepem volt benne. Hadd higgyék, hogy véletlenül eszébe jutott, hogy átvizsgálja a Scobie-házat. Én... nem bírnám elviselni, ha szóbeszéd tárgya lennék a vidéken.

 Amikor eljöttek a széljárta dombon álló, fehérre meszelt házból, a nap sugarai áttörtek a felhőkön, a kikötőben őrült táncot járt a víz. A tájat betöltötte a vihar nyomában érkező vad szépség, csalogatóan húzódott előttük a dombok és völgyek közt kanyargó vizes Western Road. Ám Emily ezúttal elfordult tőle.

 – Én ezt most inkább kihagynám – mondta. – Legközelebb megcsinálom, de most valahogy képtelen volnék előfizetésekre vadászni. Menjünk el Malvern Bridge-ig, kebelbarátnőm, és üljünk fel a reggeli Shrewsbury-i vonatra.

 – Hát, ez szörnyen vicces volt, mármint az álmod – mondta Ilse. – De őszintén megvallva, kicsit félek tőled, Emily.

 – Ne beszélj szamárságokat – kérlelte Emily. – Csupán csak véletlen volt. Rengeteget gondoltam a gyerekre... ami pedig a házat illeti, teljesen hatalmába kerített tegnap...

 – Emlékszel még, hogyan jöttél rá arra, ami a mamámmal történt? – kérdezte halkan Ilse. –Valami különös erővel rendelkezel, ami a többi emberben nincs meg.

 – Talán majd kinövöm – felelte elkeseredetten Emily. – Legalábbis remélem, mert nekem nem kell ilyen erő. Fogalmad sincs, mit érzek emiatt, Ilse. Számomra rettentőnek tűnik... mintha... mintha hátborzongató módon kijelöltek volna valamire... mintha nem is volnék ember. Amikor McIntyre doktor arról beszélt, hogy valami eszközként használ engem, megdermedtem. Arra gondoltam, hogy mialatt aludtam, egy másik intelligencia birtokba vette a testemet és lerajzolta azt a képet.

 – A te kézírásod volt – mondta Ilse.

 – Nem vagyok hajlandó beszélni erről és nem is gondolok rá. Elfelejtem. Ne is említsd többé, Ilse.

 

5

Sodrásban

 Shrewsbury 19.. október 3.

 Végigházaltam szép vidékünk rám bízott szegletét. Megnéztem az előfizetést gyűjtők teljesítménylistáját, és annyi jutalékot kapok, hogy majdnem minden másodikos tankönyvemet ki tudom fizetni belőle. Amikor elmondtam Ruth néninek, nem horkantott. Úgy vélem, ez a tény megérdemli, hogy feljegyezzem. Az idő homokja című történetemet ma visszaküldte a Merton's Magazin. De a visszautasítás nem a szokásos, előrenyomtatott cetli volt, hanem írógéppel írták, amitől valahogy nem tűnt annyira sértőnek.

 „Érdeklődéssel olvastuk történetét és sajnálattal közöljük, hogy jelenleg nem tudjuk megjelentetni."

 Ha komolyan gondolják azt, hogy „érdeklődéssel", az némileg biztató. Vagy csak a balegyenes erejét akarták tompítani kissé?

 Nemrégiben értesítést kaptunk Ilsével, hogy kilenc hely megüresedett a Koponya és Bagolyban és felvettek minket azok listájára, akik kérelmezhetik a tagságot. Így aztán kérelmeztük. Nagy dolog a suliban, ha valaki Koponya és Bagoly.

 Már javában folyik a tanév, és érdekesnek találom a munkát. Mr. Hardynak rengeteg órája van velünk, és Mr. Carpenter óta őt szeretem legjobban a tanáraim közül. Nagyon érdekesnek találta a Mrs. McIntyre-ről írt esszémet, aminek azt a címet adtam, hogy Az asszony, aki elfenekelte a királyt Elsőként vette kézbe és külön kommentálta, amikor bírálta az osztály dolgozatait. Evelyn Blake természetesen biztos benne, hogy kimásoltam valahonnan és abban is, hogy már korábban olvasta valahol. Evelyn most az új pompadour stílusban viseli a haját, de szerintem nagyon rosszul áll neki. Ami Evelynt illeti, nekem csak egy része tetszik: a háta.

 Megértem, hogy a Martin család dühös ránk. Sally Martinnak a múlt héten volt az esküvője az anglikán templomban, és a Times szerkesztője megkért, hogy tudósítsak róla. Jóllehet, gyűlölöm az esküvői tudósításokat – természetesen elmentem. Megesik néha, hogy egy sor olyan dolgot szeretnék elmondani, amit nem lehet. De Sally esküvője szép volt, miként ő maga is, és azt hittem, ugyancsak kedves riportot küldtem be a mennyegzőről. Külön megemlítettem a menyasszony csodaszép „rózsa és orchidea" csokrát. Az első olyan menyasszonyi csokor volt Shrewsbury-ben, amelybe orchideát tettek. Olyan szépen és rendesen írtam, mintha nyomtatva lett volna, és semmi sem magyarázza, hogy a Times csapnivaló szedője az „orchideából” szardíniát csinált. Persze mindenkibe, akibe egy csepp józan ész szorult, tudhatná, hogy ez csak nyomdahiba. A Martin család azonban azt a képtelenséget vette a fejébe, hogy valami buta vicc gyanánt célzatosan írtam szardíniát Ennek csak az lehet az oka, hogy valaki beszámolt nekik arról a kijelentésemről, miszerint torkig vagyok a hagyományos esküvői tudósításokkal, és legalább egyet szeretnék másként megírni. Valóban ezt mondtam, de az eredetiség utáni sóvárgásom aligha vezethet oda, hogy úgy írjam le a menyasszonyt, hogy egy csokor szardíniát tart a kezében! Ennek ellenére Martinék ezt hiszik, és Stella Martin nem hívott meg a gyűszűzsúrjára – Ruth néni pedig azt mondta, hogy cseppet sem csodálkozik ezen; Elizabeth néni pedig azt, hogy nem szabadna ilyen gondatlannak lennem. Nekem! Adja az ég, hogy türelmes legyek!

 19.. október 5.

 Ma este meglátogatott Mrs. Will Bradshaw. Szerencsére, Ruth néni nem volt itthon – azért szerencsére, mert nem akarom, hogy tudjon az álmomról és arról, milyen szerepet játszott a kis Allan Bradshaw megtalálásában. Lehet, hogy ez „sunyiság", ahogyan Ruth néni mondaná, de az az igazság, hogy sunyiság ide vagy oda, képtelen volnék elviselni, ha Ruth néni horkantana, álmélkodna és csámcsogna az eseten.

 Mrs. Bradshaw azért jött, hogy köszönetet mondjon. Zavarba hozott, hiszen végül is mi közöm van hozzá. Eszem ágában sincs gondolni rá, se beszélni róla. Mrs. Bradshaw azt mondja, a kis Allan megint jól van, bár egy hét is beletelt, amire egyáltalán fel tudott ülni. Nagyon sápadt és feszült volt az asszony. – Ott halt volna meg, ha nem jön, Miss Starr, és én abba belehaltam volna. Nem tudtam volna tovább élni... sosem fogom elfelejteni azokat a borzalmas napokat. El kellett jönnöm, hogy megpróbáljam legalább egy kicsit kifejezni a hálámat, hiszen már elment, amire én visszaértem azon a reggelen... Úgy éreztem, nagyon barátságtalan voltam... – Ezen a ponton eltört nála a mécses és nálam is, úgyhogy együtt jól kibőgtük magunkat. Boldog vagyok és hálás, hogy Allan megkerült, arra viszont nem szeretek gondolni, ahogyan történt.

 New Moon,

 19.. október 7.

 Ma este csodás sétát tettem és a tóparti temetőben barangoltam. Igaz, nem éppen vidám hely egy esti kószáláshoz, de mindig is szerettem a szép őszi esték szelíd mélabújában azon a lankán a sírok közt barangolni. Szeretem olvasgatni a sírköveken álló neveket és százados feliratokat, és eltűnődöm, mennyi szeretet, gyűlölet, remény és félelem van itt eltemetve. Gyönyörű volt – nem szomorú. És körülvettek a felszántott vörös mezők, meg a páfránnyal teli erdők és mindaz a meghitt dolog, amit szeretek... és úgy tűnik, ahogy idősebb leszek, egyre jobban és jobban szeretek. Minden hét végén, amikor hazajövök New Moonba, egyre drágábbnak tűnnek nekem – mintha egyre inkább a részemmé válnának. Legalább annyira szeretem a dolgokat, mint az embereket Azt hiszem, Elizabeth néni is ilyen. Ezért nem változtat semmit New Moonon. Kezdem őt megérteni. Azt hiszem, most már ő is szeret engem. Először csak kötelesség voltam számára, most azonban valamivel több vagyok.

 Addig maradtam a temetőben, amíg kísértetiessé nem varázsolta a fátyolosan aranyló lénnyel leszálló alkonyat. Akkor Teddy értem jött, és elsétáltunk egészen a földekig, majd a Holnap úton. Valójában Ma úttá növekedett, hiszen az ösvényt szegélyező fák már fej magasságig értek, mindazonáltal megmaradt Holnap útnak. Részben megszokásból, részben pedig azért, mert oly sokat beszélgettünk rajta a holnapjainkról és arról, amit reményeink szerint csinálni fogunk azokon a holnapokon. Valahogy Teddy az egyetlen, akivel szeretek beszélgetni a holnapjaimról és a törekvéseimről. Senki mással. Perry kigúnyolja az irodalmi ambícióimat. Ha bármit is mondok a könyvírásról, azt kérdi: „Mi a jó abban?" És persze, ha egy illető önmagától nem látja „a jót", akkor úgysem lehet elmagyarázni neki. Még Deannek sem tudok beszélni ezekről a dolgokról, azóta semmiképp, amikor egy este olyan keserűen azt mondta: „Nem szeretem hallani, ha a jövődről beszélsz – mert nem lehet az én jövőm". Azt hiszem, Deannek bizonyos értelemben nem tetszik a gondolat, hogy felnövök. Az a gyanúm, van benne jócskán a Priest-irigységből, senkivel sem szeret osztozni, főleg a barátságon nem. – Senki mással, vagy az egész világgal. Azt hiszem, magamra vagyok utalva. Az utóbbi időben az a benyomásom, hogy Deant már nem érdeklik az írói ambícióim. Sőt, mintha megmosolyogná őket. Mr. Carpenter például odavolt a Az asszony, aki elfenekelte a királyt-omtól és azt mondta, kitűnő. Amikor azonban Dean olvasta, csak elmosolyodott és megjegyezte, hogy: „Iskolai fogalmazásnak nagyon is megteszi, de..." – aztán újra csak mosolygott. Ráadásul nem azzal a mosollyal, amit szeretek. „Túl sok Priest volt benne" – ahogyan Elizabeth néni szokta volt mondani. Nagyon lelombozott és most is lelomboz a dolog. „Irkálhatsz szórakoztatón, kedvesen és ügyesen csűrhetedcsavarhatod a mondataidat, de kíméletlenség volna részemről elhitetni veled, hogy ez a készség olyan óriási dolog." Ha ez igaz – és valószínűleg az, hiszen Dean olyan okos és annyi mindent tud –, akkor sosem hozhatok létre semmi érdemlegeset. Akkor inkább meg sem próbálkozom vele. – Nem akarok „írogató aranyoska" lenni.

 Teddyvel azonban más a helyzet.

 Végtelenül felajzott volt ma este, akárcsak én, amikor meghallottam a híreit. Szeptemberben két képét állították ki egy charlottetown-i kiállításon, és Mr. Lewes Montrealból egyenként ötven dollárt kínált értük. Ez az összeg fedezi a téli szállását és kosztját Shrewsbury-ben, és könnyebbé teszi Mrs. Kent helyzetét. Noha ő cseppet sem örült, amikor Teddy elmondta ezt neki. „Ó, igen, azt hiszem, hogy most már független vagy tőlem" – mondta zokogva. Teddy megbántódott, hiszen eszébe sem jutott ilyesmi. Szegény Mrs. Kent. Biztosan nagyon magányos. Valami különös sorompót állít önmaga és az anyai szeretete közé. Már jó régen nem voltam a Kóró dűlőben. Valamikor a nyáron felmentem Laura nénivel, aki hallotta, hogy Mrs. Kent megbetegedett. Mindenesetre, amikor meglátogattuk, fel tudott kelni és beszélgetett Laura nénivel, hozzám viszont egyetlen szót sem szólt, csak időnként rám-rám nézett azzal a bizarr, parázsló tűzzel a szemében. Ám amikor indulni készültünk, egyszer mégiscsak hozzám szólt, azt mondta: – Milyen magas vagy. Hamarosan kész nő lesz belőled... és elrabolod majd egy másik asszony fiát. Miközben hazafelé sétáltunk, Laura néni azt mondta, hogy Mrs. Kent mindig is fura szerzet volt, de egyre furcsább.

 – Vannak, akik úgy vélik, hogy beteg az agya – mondta.

 – Nem hinném, hogy az agyával van baj, a lelke beteg – feleltem.

 – Szörnyűség, amit mondasz, Emily, kedvesem – csóválta a fejét Laura néni.

 – Miért volna szörnyű? Ha az ember teste és agya beteg lehet, akkor a lelke miért nem? Időnként olyan biztosan érzem, mintha elmondták volna nekem, hogy Mrs. Kent valamikor rettenetes lelki sérülést szenvedett, amely sosem gyógyul be. Bárcsak ne gyűlölne annyira. Fáj, hogy Teddy édesanyja gyűlöl engem. Fogalmam sincs, miért. Dean legalább olyan drága barátom, mint Teddy, mégsem törődnék vele, ha az egész Priest család utálna engem.

 19.. október 19.

 Ilsét és a másik hét jelentkezőt megválasztották Koponya és Bagolynak. Engem kigolyóztak. Hétfőn közölték velünk a tényállást.

 Persze, nagyon is jól tudom, hogy Evelyn Blake műve volt. Senki más nem tehette. Ilse toporzékolt a dühtől. Darabokra tépte a felvételéről szóló értesítést, a papírfecniket pedig visszaküldte a titkárnőnek, mégpedig a Koponya és Bagoly, no meg a tevékenységét maró gúnnyal elutasító cédula kíséretében.

 Ma összefutottam Evelynnel a mosdóban, és biztosított róla, hogy ő úgy Ilsére, mint rám is szavazott.

 – Miért, mondta valaki, hogy ellenünk szavaztál? – kérdeztem legkiválóbb Elizabeth nénis stílusomban.

 – Igen... Ilse – felelte duzzogva Evelyn. – Nagyon pimaszul számonkérő volt. Különben akarod tudni, hogy szerintem ki dobta be a fekete babszemet?

 Egyenesen Evelyn szemébe néztem.

 – Nem, szükségtelen. Tudom, ki volt az – ezzel sarkon fordultam és faképnél hagytam.

 A legtöbb Koponya és Bagoly szörnyen dühös emiatt – főleg a Koponyák. Mindazonáltal úgy hallottam, hogy egy-két Bagoly azt huhogta, miszerint jó orvosság ez a Murray-büszkeségre. És persze jó néhány másodikos és harmadikos, akik nem voltak benne a kiváltságos kilencben, vagy nyíltan kárörvendtek, vagy pedig undorítóan együttérzőnek mutatkoztak.

 Ruth néni ma hallott a dologról és természetesen tudni akarta, miért kaptam azt az egy szem fekete babot.

 New Moon,

 19.. november 5.

 Laura nénivel töltöttem a mai délutánt: egyikünk tanította, másikunk pedig tanulta, miként kell New Moon-i hagyomány szerint „sormintában" berakni az uborkát a befőttesüvegekbe. Egy hatalmas cserépedényre való új uborkát tettünk el, s amikor Elizabeth néni megjelent, hogy megnézze, hol tartunk, őszintén bevallotta, hogy nem tudja megmondani, melyiket csinálta Laura néni és melyiket én.

 Pompásan telt az este, remekül éreztem magam odakint a kertben. Milyen csodálatos is egy kellemes novemberi este titokzatos szépsége. Napszálltakor ugyan havazott egy kicsit, de aztán kitisztult az idő, tiszta, csípős lett a levegő. Két héttel ezelőtt szinte az összes virág, az én csodálatos, látomásszerűen gyönyörű őszirózsáim is feketére fagytak, körülöttük azonban a virágágyás szélén még mindig fehéren virított a pernyefű. Hatalmas, füstös, vörös hold emelkedett a fák csúcsai fölé. Nyugat felé narancssárgán fénylett az ég a fehér dombok mögött, amelyeken néhány fa sötétlett csupán. A hó száműzte a késő őszi est holt tájképének nyomasztó melankóliáját, s a jó öreg New Moon farm lankái és mezői csodaországgá változtak a holdfényben. Szikrázó hó borította a háztetőt, ékszerként ragyogtak a világos ablakok, szürkéskék füstcsík bodrozódott a konyha fölötti kéményből. Épp olyan volt, akár egy karácsonyi képeslap. Jimmy kuzin őszi levelekből rakott tüzeinek fanyar illata töltötte be a levegőt. A cicáim is ott ődöngtek mellettem, lopakodva, koboldszemmel illettek a helyhez és időhöz. Kotnyeles karcsún fénylett, akár egy ezüstös macskaszellem. Nárcisz pedig, mint egy sötétszürke, kushadó párduc. Ugrabugráltak körülöttem, egymáson hengergőztek – de annyira hozzá tartoztak az estéhez és a kísérteties helyhez, hogy cseppet sem zavarták meg a gondolataimat. Emelkedett hangulatban sétáltam fel-alá az ösvényen, a napóra és a nyári pavilon körül. Mindig megrészegít az ilyen levegő. Kinevettem magam, amiért rossz érzéssel fogadtam, hogy nem választottak meg Bagolynak. Méghogy Bagoly Hiszen úgy éreztem magam, akár egy nap felé szálló ifjú sas. Előttem az egész világ, hogy lássam és tanuljam, és győzedelmeskedjek fölötte. A jövő az enyém – és a múlt is. Úgy éreztem, mintha mindig is itt éltem volna, mintha a kezdetek óta osztoztam volna a régi ház szeretetében és életében. Olyan érzésem támadt, mintha örökké... örökké... örökké élhetnék – biztos voltam a halhatatlanságban. És nemcsak hittem – hanem éreztem is.

 Dean bukkant rám: már szorosan mellettem lépdelt, mire tudatára ébredtem a jelenlétének.

 – Mosolyogsz – mondta Dean. – Szeretem, ha egy nő magában mosolyog. Olyankor biztosan ártatlanok és kellemesek a gondolatai. Kegyes volt önhöz a mai nap, drága hölgyem?

 – Nagyon kegyes, és. ez az este a legszebb ajándék. Olyan boldog vagyok ma este, Dean, a puszta lét boldoggá tesz. Úgy érzem, mintha egy csapat csillagot vezetnék. Bárcsak sokáig tartana ez a hangulat, olyan biztos vagyok magamban ma este... olyan biztos a jövőmben. Nem félek semmitől. A sikeres életek bankettjén talán nem én leszek a díszvendég, de helyet kapok az asztal körül.

 – Afféle jövőbe tekintő jósnak tűntél, amint fehéren és elragadtatottan álltál a holdfényben – mondta Dean –, olyan a bőröd, akár a nárcisz szirma. Te megengedhetnéd magadnak, hogy fehér rózsát tégy az arcod mellé, amit csak kevés nő merészel megtenni. Valójában nem vagy gyönyörű, hisz tudod, Csillag, az arcod mégis csodálatos dolgokat juttat az ember eszébe... és ez sokkal ritkább ajándék, mint a puszta szépség.

 Tetszenek Dean bókjai, mások nem mondanak ilyen bókokat. És szeretem, ha nőnek neveznek.

 – Még hiúvá teszel – mondtam.

 – A te humorérzékeddel semmiképp – felelte Dean. – Egy humorérzékkel megáldott nő sosem hiú. A világ legelvetemültebb gonosz tündére sem szórna két ilyen gyarlóságot egyazon megkeresztelt csecsemőre.

 – Te gyarlóságnak nevezed a humorérzéket? – csodálkoztam.

 – De még mennyire. Egy humorérzékkel megáldott nő sehová sem menekülhet a vele kapcsolatos könyörtelen igazságok elől. Nem tarthatja félreértett asszonynak magát, nem lubickolhat önsajnálatban. És senkit sem szidalmazhat nyugodtan, aki nem olyan, mint ő. Nem, Emily, egy humorérzékkel megáldott nő cseppet sem irigylésre méltó.

 Ez a nézőpont még sosem jutott eszembe. Letelepedtünk a kőpadra és „kiveséztük" a témát. Dean mellesleg sehová sem megy ezen a télen. Örülök, mert szörnyen hiányozna. Ha legalább kéthetente egyszer nem beszélgethetem vele jól ki magam, színtelennek tűnik az élet. Olyan sok szín van a beszélgetéseinkben; máskor pedig olyan ékesszólóan csendes. Egy ideig ma este is épp így viselkedett: csak úgy elűcsörögtünk a vén kert álmodozó, alkonyi csendjében és hallottuk egymás gondolatait. Aztán pedig meséket mondott ősi vidékekről és a pazar keleti bazárokról. Aztán még rólam tudakozódott, a tanulmányaimról, a viselt dolgaim felől. Szeretem az olyan férfiakat, akik hébe-hóba esélyt adnak rá, hogy magamról beszéljek.

 – Mit olvastál mostanában? – kérdezte Dean.

 – Ma délután, amikor végeztem az uborka-eltevéssel, egy csomó költeményt olvastam Mrs. Browningtól. Tudod, idei angol tananyag. A barna rózsafüzér dala a kedvenc versem, és ami engem illet, sokkal jobban szimpatizálok Onorával, mint Mrs. Browning.

 – Ebben biztos vagyok – felelte Dean. – Ez azért van, mert magad is érzelmes teremtés vagy. Te ugyanúgy üzletelni fogsz az égiekkel a szerelemért, ahogyan Onora tette.

 – Én nem leszek szerelmes... a szerelem azt jelenti, rabszolga vagy – mondtam.

 Ám abban a minutumban, amint kiejtettem a számon, szégyelltem magam érte, hiszen tudtam, hogy csak azért mondtam, hogy okosnak látsszam. Valójában nem hiszem, hogy a szerelem rabszolgává teszi az embert – a Murray-k esetében semmiképp. Dean azonban nagyon is komolyan vett.

 – Tudod, ebben a világban az ember kénytelen valaminek a rabszolgájává lenni – mondta. – Senki sem szabad. Talán mindennek ellenére, ó, csillagok leánya, a szerelem a legtürelmesebb tanító – engedékenyebb, mint a gyűlölet, a félelem, a szükség, az ambíció vagy a büszkeség. Apropó, hogy boldogulsz a történeteid szerelmes részeivel?

 – Elfelejtetted, hogy most nem írhatok történeteket? Amikor majd újra szabad... ugyan már, hisz rég megígérted, hogy megtanítod nekem, hogyan kell „művésziesen" szerelmeskedni. Évődve, csupán a vicc kedvéért mondtam, Dean azonban hirtelen szörnyen elkomorodott.

 – Készen állsz az oktatásra? – kérdezte előrehajolva.

 Egy őrült pillanatig azt hittem, meg fog csókolni. Szörnyen elpirulva visszahúzódtam – hirtelen Teddyre gondoltam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Felkaptam Nárciszt, gyönyörű, puha szőrébe temettem az arcom, dorombolását hallgattam. Elizabeth néni épp a legjobbkor jött a bejárati ajtóhoz és azt tudakolta, van-e rajtam hócipő. Nem volt, így hát bementem, Dean pedig hazaindult. Az ablakomból figyeltem, mint bicebócázik az úton. Nagyon magányosnak tűnt, és hirtelen borzasztóan megsajnáltam. Amikor Deannel vagyok, olyan nagyszerű társaság, és olyan remekül töltjük együtt az időt, hogy megfeledkezem arról, hogy az életének biztosan van egy másik oldala. Én csak egy icipici sarkát tölthetem ki. A többi biztosan szörnyen üres.

 19.. november 14.

 Új botrány tört ki a New Moonbeli Emily és a Blair Water-beli Ilse körül. Épp most volt egy kellemetlen beszélgetésem Ruth nénivel és muszáj az egészet kiírni magamból, hogy megszabadítsam a lelkem a keserűségtől. Ekkora vihar egy pohár vízben, semmiért! De hogy Ilsének és nekem ekkora balszerencsénk legyen!

 Múlt hét csütörtökön este együtt tanultuk Ilsével az angol irodalmat. Egész este becsülettel dolgoztunk, és kilenckor elindultam hazafelé. Ilse a kapuig kísért. Kellemes, enyhe, csillagos este volt. Ilse új szállása a Cardigan Street utolsó épületében van. Közvetlenül a ház mögött a parkba vezető patakhídhoz kanyarodik az útja. Jól láthattuk a csillagfényben ködös és csalogató parkot.

 – Gyere, járjunk egyet, mielőtt hazamennél – javasolta Ilse.

 Nekivágtunk, bár nekem persze tilos lett volna. Mint minden rendes, potenciális tüdőbetegnek, egyenesen haza kellett volna jönnöm és bebújni az ágyamba. De hát épp most fejeztem be az őszi csukamáj olaj kúrámat – fuj! – és úgy véltem, egyszer talán dacolhatok az esti levegővel. Szóval, nekiindultunk. És pazar volt. Messzebb, a kikötő fölött hallottuk a novemberi dombok szeles muzsikáját, ám a park fái között nyugalom és csend honolt. Letértünk az útról és egy mellékcsapáson sétáltunk a fűszeres illatú örökzöldek között. A fenyők mindig barátságosak, mégsem fecsegnek ki titkokat, mint a juhar vagy a nyárfák. Ők sosem fedik fel a titkaikat, sosem árulják el régóta őrzött bölcsességüket – és épp ezért sokkal érdekesebbek a többi fánál.

 Gyönyörű volt a domboldal, tündérhangokkal, hűvös, csalóka, késő esti illatokkal teli. Mintha egy békés altatódal közepébe csöppentünk volna, úgy ölelt körül karjával az est, akár egy anya, és egészen közel hozott minket egymáshoz. Mindent elmondtunk, kibeszéltük minden titkunkat. Persze másnap megbántam – még akkor is, ha Ilse nagyon titoktartó bizalmas, és soha, még mérgében sem árul el semmit. Csakhogy a Murray-hagyomány szerint nem illik kiteregetni a lelkedet, még a legjobb barátnődnek sem. A sötétség és a fenyőillat azonban valahogy ráviszi az embert. És remekül szórakoztunk. – Ilse olyan mulattató társaság. Egy pillanatig sem unatkozol mellette. Mindent egybevetve, remek séta volt, és azzal az érzéssel jöttünk ki a parkból, hogy kedvesebbek vagyunk egymásnak, mint valaha, és ismét gazdagabbak lettünk egy gyönyörű közös emlékkel. A hídnál összeakadtunk a Western Roadról lekanyarodó Teddyvel és Perryvel. Egészségügyi sétát tettek. Történetesen Ilse és Perry éppen beszélő viszonyban vannak egymással, úgyhogy négyesben vágtunk át a hídon, aztán ők mentek a maguk útjára, mi pedig a miénkre. Tíz órakor már az ágyamban aludtam.

 Valaki azonban látott minket átjönni a hídon. Másnap az egész iskola erről beszélt; harmadnap pedig már az egész város azt pletykálta, hogy Ilse meg én éjfélig kóricáltunk a parkban Teddy Kenttel és Perry Millerrel. Persze Ruth néni fülébe is eljutott, és ma este a bíróság színe elé idézett. Elmeséltem neki a történetet úgy, ahogy volt, de persze egy szavamat sem hitte el.

 – Hiszen tudod, hogy múlt csütörtökön háromnegyed tízkor már itthon voltam, Ruth néni – mondtam.

 – Úgy vélem, az időt kissé eltúlozták – vallotta meg Ruth néni. – De valaminek mégiscsak kellett lennie, ha ilyen szóbeszéd kerekedett belőle. Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Az anyád nyomdokaiba lépsz, Emily.

 – Azt hiszem, a mamámat inkább hagyjuk ki ebből a dologból... halott – feleltem. – A kérdés az, Ruth néni, hogy hiszel-e nekem, vagy sem?

 – Nem hiszem, hogy olyan rossz a helyzet, mint ahogy hallottam – közölte vonakodva Ruth néni. – De hagytad, hogy hírbe hozzanak. Persze, nem számíthatsz másra, amíg olyanokkal rohangálsz, mint amilyen Ilse Burnley meg az a csatornatöltelék Perry Miller. Andrew sétálni hívott múlt pénteken a parkba, és elutasítottad... hallottalak. Az a séta nyilván túlságosan illedelmes lett volna.

 – Pontosan – feleltem. – Ez volt az oka. Ami túlságosan illedelmes, az cseppet sem szórakoztató.

 – A pimaszság nem bölcsesség, kisasszony – vágott vissza Ruth néni.

 Nem akartam pimasz lenni, de már torkig vagyok vele, hogy Andrew-t vágják a képembe. Andrew még sok gondot fog nekem okozni. Dean jó viccnek tartja – ő ugyanolyan jól tudja, hogy mi van a levegőben, mint én. Folyton folyvást a rőthajú rajongómmal ugrat.

 – Milyen remek alliteráció – mondta Dean.

 – De vers sosem lesz belőle – feleltem.

 Az egyszer biztos, hogy a szegény, derék Andrew prózaian unalmas. Jóllehet, még így is kedvelném, ha az egész Murray klán a szó szoros értelmében véve nem vágná őt a fejemhez. Azt akarják, hogy biztonságban eljegyezzenek, mielőtt olyan idős lennék, hogy elszökhessek, és mi volna biztonságosabb, mint Andrew Murray?

 Ó, ahogy Dean mondja, senki sem szabad – néhány röpke ajándék pillanatot kivéve, amikor jön „a villanás", vagy amikor a szénakazal tetején töltött éjszakán a lélek egy kis időre átsuhan az örökkévalóságba. Egyébként mindannyian rabszolgái vagyunk valaminek: hagyománynak, konvencióknak, törekvéseknek, a rokonságnak. És néha, mint például ma este, úgy érzem, hogy az utolsó a legkeményebb rabság.

 New Moon,

 19.. december 3.

 Itt vagyok a saját, drága szobámban, Elizabeth néni jóvoltából tűz ég a kandallómban. A nyílt tűz mindig csodálatos, de egy viharos éjszakán még tízszer csodálatosabb. Az ablakomból néztem a vihart, míg leszállt a sötétség. Páratlanul gyönyörű, ahogyan a pelyhekben szálldogáló hó megül a sötét fáson. Miközben néztem, írtam róla a Jimmy-naplómba. Azóta feltámadt a szél, s a szobámat most betölti a Hórihorgas John fenyőfái közt átfúvó hó távoli sóhaja. Az egyik legszebb hang ez a világon. Némely hang olyan csodálatos – jóval csodálatosabb, mint bármi, ami látható. Például Nárcisz dorombolása a szőnyegen, aztán a tüz pattogása, ropogása, meg az egerek cincogása és kaparászása, amikor a faburkolat mögött mulatoznak. Szeretek így magamban lenni a szobámban. És szeretek: arra gondolni, lám még az egerek is jól érzik magukat. És oly sok örömöm telik az apró holmikban. Senki más nem tudja, mit jelentenek nekem. Egyetlen pillanatra sem éreztem otthon magam a szobámban Ruth néninél, ám amint idejövök, a magam birodalmába lépek. Imádok olvasni, álmodozni, az ablaknál ücsörögve versbe önteni a légies szépséget.

 Ma este Apa egyik könyvét olvastam. Mindig közel érzem magam hozzá, ha a könyveit olvasom, mintha meglátnám őt, ha hirtelen hátranéznék a vállam fölött. És ahányszor a margóra írt ceruzás jegyzeteire bukkanok, olyanok számomra, akár egy tőle jött üzenet. Csodás könyvet olvasok ma este, a cselekménye és az eszmeisége is megkapó, lenyűgözően ragadja meg a mozgatórugókat és a szenvedélyeket. Jelentéktelennek és alázatosnak érzem magam, miközben olvasom – ami egyébként jót tesz nekem. „Te szegény, szánalomra méltó teremtés – mondom magamnak –, netán azt képzelted, hogy tudsz írni? Ha igen, örökre tépd ki magadból az illúziót és vedd tudomásul silányságodat." De kigyógyulok ebből a lelkiállapotból, ismét elhiszem, hogy tudok írni egy kicsit és vidáman továbbgyártom a karcolataimat, a verseimet, amíg majd jobban megy. Másfél év múlva letelik az Elizabeth néninek tett ígéretem, és újra írhatok történeteket. Addig pedig: türelem! Őszintén szólva időnként kissé belefáradok a „türelem és kitartás" hajtogatásába. Milyen kár, hogy az ember nem láthatja azonnal ezeknek a dicséretes tulajdonságoknak az eredményét. Néha úgy szeretnék türelmetlenkedni! Ma este olyan elégedett vagyok, mint macska a szőnyegen. Még dorombolnék is, ha tudnám, hogyan kell.

 19.. december 9.

 Ez Andrew estéje volt. Kikenve, kifenve jött, mint rendesen. Persze, szeretem, ha egy fiú ad magára, de Andrew már túlzásba viszi. Mindig úgy néz ki, mintha épp abban a pillanatban keményítették és vasalták volna és attól tart, ha nevet, még eltörik. Egyébként ha belegondolok, sosem nallottam még Andrew-t jóízűen nevetni. És tudom, hogy kisfiú korában sosem kereste a kalózok kincsét. Viszont derék, józan és rendes, mindig tiszták a körmei, és a bankigazgató nagy jövőt jósol neki. És kedveli a macskákat – a maguk helyén! Ó, meg sem érdemlek ilyen rokont!

 19.. január 5.

 Véget ért a szünidő. Két csodás hetet töltöttem a fehérbe öltözött New Moonban. A karácsony előtti napon öt akceptálást kaptam. Csodálom, hogy nem őrültem meg. Három olyan magazinoktól jött, akik csak előfizetést adnak honorárium gyanánt, a másik két borítékban azonban csekk is volt – az egyik két dollárról szólt egy költeményért, a másik pedig tíz dollárról az Idő homokjáért. Ez az első történetem, amelyet elfogadtak. Elizabeth néni megnézte a csekkeket, maid csodálkozva azt kérdezte: – Gondolod, hogy a bank tényleg pénzt ad ezekért?

 Még akkor is hitetlenkedett, miután Jimmy kuzin Shrewsburibe vitte és készpénzre váltotta a csekkeket.

 A pénz persze a shrewsbury-i kiadásaimra megy, mindazonáltal végtelenül jól szórakozom azon, hogy mire költöttem volna, ha azt teszek vele, amit akarok.

 Perry bekerült a középiskolai szónok csapatba. Februárban fogjak összemérni erejüket a Queen's Academy-s fiúkkal. Milyen jó Perrynek, hiszen nagy megtiszteltetés, ha beválasztanak valakit abba a csapatba. Évről-évre megtartják a versenyt, és már három egymást követő évben a Queen's nyert. Ilse felajánlotta, hogy gyakorolja Perryvel a beszédje előadását, és éktelenül sokat vesződik vele. Szörnyen rendes dolog ez Ilsétől, hiszen valójában nem kedveli Perryt. Remélem, Shrewsbury győz majd.

 Ebben a félévben a Királyi idillt vesszük irodalomból. Van, ami tetszik benne, de irtózom Tennyson anyrthurjától Guinevere helyében én felképeltem volna, viszont nem lettem volna hűtlen hozzá Lancelot miatt, aki más szempontból, de legalább ugyanannyira gyűlöletes. Ami pedig Geraintet illeti, Enid helyében elláttam volna a baját. Ezek a „türelmes Griseldák" megérdemlik, amit kapnak. Ha New Moonbeli Murray-nek születtél volna, Lady Enid, biztosan erösebb kézzel fogtad volna a férjedet, viszonzásul pedig ő is jobban szeretett volna.

 Ma este olvastam egy történetet, szomorú vége volt. Nem tudtam nyugodni, amíg ki nem találtam hozzá egy boldog befejezést. Én mindig boldogan fejezem majd be a történeteimet. Engem nem izgat, hogy „élethű-e", avagy sem. Attól lesz élethű, hogy így kéne történnie.

 Ha már a könyvekről van szó, a minap elolvastam Ruth néni egyik régi könyvét, Az apátság gyermekeit A hősnő minden fejezetben elájult és állandóan sikoltozott, ha valaki csak ránézett. Ami viszont a próbákat és gyötrelmeket illeti, amiket törékeny termete dacára végigszenvedett, nincs olyan tisztességes hajadon ebben a degenerált korban, aki a felét túlélte volna. Addig nevettem a regényen, amíg megdöbbentettem Ruth nénit, aki nagyon szomorú könyvnek vélte. Különben ez az egyetlen regény Ruth néni házában. Egy udvarlójától kapta még fiatal korában. Képtelenségnek tűnik, hogy Ruth néninek valaha is volt széptevője. Dutton bácsi valószerűtlennek tűnik számomra, és a szalonban álló festőállványon lévő képe sem tud meggyőzni a létezéséről.

 19.. január 21.

 Péntek este került sor a Shrewsbury középiskola és a Queen's diákjai közti szónokversenyre. A Queen's fiai azt hitték, hogy jönnek, látnak és győznek, ám úgy mentek haza, mint az a bizonyos kutya: behúzott fülekkel és farokkal. Valójában Perry nyerte meg a versenyt. Bámulatos volt. Életében először még Ruth néni is elismerte, hogy van benne valami. Miután befejeződött, Perry odarohant hozzám és Ilséhez a folyosón. – Nagy voltam, ugye Emily? – kérdezte. – Tudtam, hogy bennem van, azt viszont nem, hogy ki tudom-e hozni magamból. Amikor felálltam, úgy éreztem, csomó van a nyelvemen, de aztán megláttalak, úgy néztél rám, mintha azt mondanád, „meg tudod csinálni... muszáj megcsinálnod" – és aztán teljes gőzzel mentem előre. Te nyerted meg ezt a vitaversenyt, Emily.

 Hát szép dolog volt tőle, hogy ilyeneket mondott Ilse előtt, aki hosszú órákon át gyakorolt, kínlódott és robotolt vele? Ilsének egyetlen dicsőítő szó sem jutott, engem halmozott el mindennel, aki az égvilágon semmi mást nem csináltam azon kívül, mint érdeklődve figyeltem.

 – Hálátlan barbár vagy, Perry – közöltem és faképnél hagytam. Teljesen leesett az álla. Ilse olyan dühös volt, hogy sírva fakadt. Azóta szóba sem áll vele, és az a Perry nevű tökfej nem érti, miért.

 – Most meg miért zabos? Az utolsó gyakorláson megköszöntem neki minden vesződségét – mondta.

 A Kályhacső városnak nyilván megvannak a maga korlátai.

 19.. február 2.

 Tegnap este Mr. Rogers meghívta Ruth nénit és jómagamat vacsorára, hogy találkozzunk a húgával és a sógorával, Mr. és Mrs. Herberttel. Ruth néni a vasárnapi csipkét tűzte a hajába és a naftalintól bűzlő, barna bársonyruháját vette fel, a hatalmas, ovális brossal, amelyben Dutton bácsi haja bújt meg; én pedig a halványrózsaszín ruhámat és a Mena hercegnő láncomat viseltem, és reszkettem az izgalomtól, ugyanis Mr. Herbert a kabinet tagja és olyan ember, aki királyok közt forgolódik. Hatalmas, ősz feje van és olyan régóta figyelte már az embereket, fürkészte a gondolataikat, hogy olyan érzésed támad, mintha egyenesen a lelkedbe látna, s még azt is kiolvasná belőle, amit még magadnak sem mersz bevallani. Igen különös az ábrázata. Annyi minden van benne. Mintha rá lenne írva teljes, káprázatos életének valamennyi izgalmas élménye. Első pillantásra látszott rajta, hogy született vezető. Mrs. Rogers mellé ültetett a vacsoránál. Nem mertem megszólalni, attól tartottam, még valami hülyeséget mondok, vagy elkövetek valamilyen komikus hibát. Így aztán olyan csendben ültem, akár egy kisegér, és bámulattal vegyes tisztelettel füleltem. Mr. Rogers ma elmesélte, hogy távozásunk után Mr. Herbert azt mondta: „Ez a kis Starr lány New Moonból a legjobb társalgó a korabeli lányok közül, akivel valaha találkoztam".

 Tehát még a nagy államférfiak is... de nem akarok utálatoskodni.

 Ő viszont ragyogó volt: okos, bölcs és jó humorú. Olyan érzésem volt, mintha valami ritka stimuláló szellemi bort innék. Még Ruth néni naftalinszagáról is megfeledkeztem. Micsoda élmény egy ilyen emberrel találkozni és az ő bölcs szemén át bekukkantani a birodalomépítés lélegzetelállító játszmájába.

 Perry ma kiment az állomásra, hogy egy pillantást vethessen Mr. Herbertre. Azt állítja, egy szép napon legalább ilyen nagy ember lesz belőle. De kétlem. Persze, Perry sokra viszi majd – hiszek ebben –, de legfeljebb csak sikeres politikus lesz – államférfi soha. Ilse majd nekem rontott, amikor ezt mondtam.

 – Gyűlölöm Perry Millert – füstölgött –, de a sznobizmust még nála is jobban. Sznob vagy, Emily Starr. Azt hiszed, hogy csupán azért, mert Perry a Kályhacső városból jött, nem lehet belőle nagy ember. Ha a szent Murray-k közül való volna, biztosan nem látnád a képességei korlátait!

 Úgy véltem, Ilse igazságtalan, és büszkén felvetettem a fejem.

 – Elvégre – mondtam – van némi különbség New Moon és a Kályhacső város között.

 

6

Csókok csókja

 Fél tizenegy volt, Emily sóhajtva konstatálta, hogy le kell feküdnie. Amikor fél tízkor hazajött Alice Kennedy gyűszű-partijáról, engedélyt kért Ruth nénitől, hogy egy órával tovább maradhasson fent, mert még tanulnia kell. Ruth néni vonakodva és gyanakodva beleegyezett, majd a gyertyákra es gyufákra vonatkozó különféle figyelmeztetések kíséretében aludni tért. Emily háromnegyed órán át szorgalmasan tanult, aztán egy negyedórácskát verset írt. A költemény befejezésért kiáltott, Emily mégis határozottan félretolta a dossziéját.

 Abban a pillanatban eszébe ötlött, hogy az iskolatáskájában felejtette a Jimmy-naplóját. Ilyet még sosem tett. Ruth néni reggel őelőtte megy be a nappaliba, és biztosan átvizsgálja a táskáját. Még az hiányozna, hogy megtalálja a Jimmy-naplót és elolvassa. Sok minden van abban a naplóban, amit jobb, ha nem lát. Feltétlenül le kell osonnia, hogy felhozza a naplót.

 Csendesen kinyitotta az ajtót és lábujjhegyen lement a földszintre. Minden nyikorgó lépcsőfoknál majd frászt kapott. Ruth néni a folyosó másik végén, a homlokzati hálószobában aludt, és biztosan meghallja ezeket a reccsenéseket. Ettől még a halottak is felébredtek volna. Ruth néni viszont nem, így Emily szerencsésen lejutott a nappaliba. Megtalálta az iskolatáskát és már épp azon volt, hogy visszafordul, amikor véletlenül a kandallópárkányra esett a tekintete. Egy neki címzett levél volt az órának támasztva, amely nyilvánvalóan a délutáni postával érkezett: takaros, vékony boríték volt, egy újság címe állt a feladó sarkában. Emily az asztalra tette a gyertyát és felbontotta a levelet. Elfogadták az egyik versét és ezt egy három dollárról szóló csekkel honorálták. Az akceptálások – főleg, amelyekhez még csekket is mellékeltek – még olyan ritkák voltak Emily életében, hogy ilyenkor majd eszét vesztette a boldogságtól. Megfeledkezett Ruth néniről, elfelejtette, hogy mindjárt tizenegy óra. Teljes transzban újra meg újra elolvasta a rövid szerkesztőségi levelet – rövid volt, de milyen édes! „Elbűvölő költeménye... örömmel vennénk egyéb munkáit." – Ó, igen! Látni fogjátok az egyéb munkáimat is.

 Emily hirtelen megfordult. Kopogtak volna az ajtón? Nem. Az ablakon. Kicsoda? Hogyan? A következő pillanatban felfogta, hogy Perry vigyorog rá a verandaablak mögül.

 A verse sikerétől még mámoros Emily egy pillanatig sem tétovázott: kinyitotta az ablakot. Tudta, hol járt Perry és égett a kíváncsiságtól, hogy vette barátja az akadályt. Dr. Hardy hívta meg őt vacsorára elegáns Queen Street-i házába. Ez igen nagy megtiszteltetésnek számított, amelyben csak néhány diák részesülhetett. Perry az iskolák közti vitaversenyen tartott beszédének köszönhette a vacsorameghívást. Dr. Hardy hallotta az ominózus beszédet és úgy találta, ennek a fiatalembernek van jövője.

 Perry szörnyen büszke volt, persze eldicsekedett Teddynek és Emilynek a meghívással. Nem úgy Ilsének, aki még nem bocsátott meg neki a verseny estéjén tanúsított tapintatlanságáért. Emily együtt örült Perryvel, mindazonáltal figyelmeztette Perryt, ügyeljen, miként viselkedik Hardyéknál. Aggályai voltak Perry társaságbeli viselkedését illetően, ám a fiú nem szorongott emiatt. Gőgösen kijelentette, hogy vele az égvilágon semmi gond nem lesz. Perry az ablakpárkányra telepedett, Emily pedig a szófa sarkára ült, közben arra gondolt, hogy sajnos legfeljebb egy-két percet beszélgethetnek.

 – Láttam, hogy ég a villany – mondta Perry – és arra gondoltam, ideosonok, hátha ébren vagy még. Addig akartam elmesélni a történetet, amíg friss. Tudod, igazad volt, Emily... De még mennyire, hogy igazad volt. Egy százasért sem csinálnám végig még egyszer ezt az estét.

 – Hogy ment? – kérdezte aggodalmasan Emily. Bizonyos értelemben felelősnek érezte magát Perry magatartásáért, elvégre azt a kevés modort, ami beleszorult, New Moonban szerezte.

 A fiú vigyorgott.

 – Szívfacsaró történet. Alaposan megtépázta az önbizalmamat. Nyilván azt mondod majd, hogy rám fért.

 – Bőven adhatnál másoknak is a beképzeltségedből – felelte hűvösen Emily.

 Perry vállat vont.

 – Hát, neked elmesélem az egészet, de csak akkor, ha nem adod tovább Ilsének vagy Teddynek. Nem akarom, hogy kiröhögjenek. Szóval, kellő időben megjelentem a Queen Streeten – mindenre emlékeztem, amit a cipőről, a nyakkendőről, a körmömről meg a zsebkendőről mondtál, úgyhogy kívülről rendben voltam. Teljesen rendben voltam. Viszont már abban a pillanatban elkezdődtek a zűrök, amikor a házhoz értem. Olyan hatalmas és pompás, hogy kínosan éreztem magam. Nem féltem... akkor nem, legfeljebb egy kicsit, mintha mély vízbe akartam volna ugrani... vagy mint amikor meg akarsz simogatni egy idegen macskát. Megnyomtam a csengőt, persze beragadt és egyfolytában őrülten tilinkózott. Hallottam, hogy felveri az egész házat és közben arra gondoltam, ezek még azt hiszik odabent, hogy addig akarom nyomni a csengőt, amíg valaki nem nyit ajtót. Ettől persze elvesztettem a fejem. Aztán a szobalány még jobban zavarba hozott. Fogalmam sem volt, hogy kezet fogjak-e vele vagy sem.

 – Jaj, Perry!

 – Honnan a fenéből tudtam volna, mit tegyek? Soha az életben nem voltam még olyan házban, ahol flancos pártával meg köténykével felcicomázott szobalány fogadott. Topisnak éreztem magam mellette.

 – És kezet fogtál vele?

 – Nem.

 Emily megkönnyebbülten felsóhajtott.

 – A szobalány nyitva tartotta nekem az ajtót, én pedig besétáltam. Fogalmam sem volt, mitévő legyek azután. Gondolom, úgy álltam ott, mint aki gyökeret vert, de szerencsére maga Dr. Hardy jelent meg a hallban. Kezet rázott velem, megmutatta, hova tegyem a kabátomat meg a kalapomat, aztán pedig bekísért a szalonba, hogy bemutasson a feleségének. A padló olyan síkos volt, mint a jég, és amint a nappali szőnyegére léptem, kicsúszott alólam, én pedig végigszánkáztam a padlón, egyenesen Mrs. Hardy elé. A fenekemen csúsztam, nem a hasamon, mert akkor olyan lett volna az egész, mint egy keleti belépő. Hát nem? Emily nem tudott nevetni ezen.

 – Jaj, Perry!

 – Ez balszerencse volt, Emily, nem az én hibám. A világ összes etikettje sem védhette volna ki. Persze iszonyú hülyén éreztem magam, de feltápászkodtam és nevettem. Senki sem mosolygott. Mindnyájan végtelenül udvariasan viselkedtek. Mrs. Hardynak egy arcizma se rándult, csak annyit mondott, hogy reméli, nem ütöttem meg magam, Dr. Hardy pedig rögvest elmesélte, hogy épp így csúszott meg, mégpedig nem is egyszer, miután keményfára és kis szőnyegekre cserélték a régi, hatalmas szőnyegeiket. Mozdulni sem mertem ijedtemben, így aztán jobbnak láttam, ha leülök a legközelebbi székre. Mondanom sem kell, hogy egy kutya terpeszkedett rajta... Mrs. Hardy Peke-je. Szerencsére nem nyuvasztottam ki, legfeljebb frászt kapott. Amire végre kikötöttem egy másik széken, már folyt az arcomról az izz... a veríték. Épp akkor más népek érkeztek, úgyhogy elterelték rólam a figyelmet, így felszusszanhattam egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Úgy éreztem, mintha tíz kezem és lábam lett volna, a cipőmet pedig túl nagynak és otrombának találtam. Aztán egyszerre csak azon kaptam magam, hogy zsebre vágott kézzel fütyülök.

 Emilynek már megint a nyelvén volt, hogy: „Ó, Perry!", de inkább lenyelte. Teljesen fölösleges lett volna bármit is mondania.

 – Tudtam, hogy ez illetlenség, úgyhogy abbahagytam a fütyülést, kikaptam a kezem a zsebemből... és a körmömet kezdtem rágni. Végül a kezemre ültem. A lábamat pedig a szék alá dugtam és így ültem egészen addig, amíg kimentünk vacsorázni. Akkor is így ültem, amikor egy kövér, öreg hölgy botorkált be és az összes férfi felállt. Én nem, hiszen nem láttam értelmét, elvégre rengeteg szék volt. Később azonban rájöttem, hogy ez nyilván hozzátartozott az etiketthez, és nekem is fel kellett volna állnom. Ugye így van?

 – Persze – felelte nyűgösen Emily. – Nem emlékszel, hogy Ilse hányszor lehordott emiatt?

 – Hát, elfelejtettem... Ilse mindig koptatja a száját valamiért. De hát a jó pap is holtig tanul. Lefogadhatod, hogy egy életre megjegyeztem. Három, talán négy fiú volt még ott... az új franciatanár, néhány bankár... és hölgyek is. Sikerült kijutnom az ebédlőbe anélkül, hogy újra végigszánkáztam volna a padlón, és Miss Hardy, meg az említett idős hölgy közé ültettek. Tudod, Emily, amikor végignéztem azon az asztalon, tudtam, hogy mégiscsak van félnivalóm. Őszintén mondom, sosem ismertem azelőtt ezt a rémes érzést. Mindig elviselhetetlen fakszninak tartottam a New Moon-i stílust, amikor vendégeket fogadtatok, de ehhez az asztalhoz hasonlót még sosem láttam. Minden csillogott villogott rajta, és egyetlen terítékhez annyi villa meg kanál volt, hogy az egész társaságnak elég lehetett volna. Egy szelet kenyeret csomagoltak a szalvétámba, és amikor felemeltem a szalvétát, a kenyér kiesett belőle és végigkorizott a padlón. Éreztem, hogy a fejem búbjáig elvörösödök. Azt hiszem, te pirulásnak mondanád, csakhogy én még soha életemben nem pirultam el azelőtt. Fogalmam sem volt, felálljak-e és felvegyem-e a kenyeret, vagy sem. Aztán a szobalány hozott egy másikat. Rossz kanállal kezdtem enni a levest, de megpróbáltam felidézni, mit mondott Laura nénéd arról, hogyan kell helyesen enni a levest. Néhány kanálnyit rendesen ettem... aztán felkeltette a figyelmemet, amit valaki mondott... és zabálni kezdtem.

 – Megbillentetted a tányérodat, hogy az utolsó cseppig kikanalazd? – kérdezte elkeseredetten Emily.

 – Nem, épp ott tartottam, amikor eszembe jutott, hogy nem illik. Pedig mennyire sajnáltam otthagyni. Fantasztikusan jó leves volt, és éhes voltam. A mellettem ülő méltóságteljes öreg hölgy viszont az utolsó kortyig kikanalazta a levesét. A hússal meg a zöldséggel egész jól boldogultam, illetve... egy nagy darab húst meg krumplit pakoltam a villámra, és pont amikor felemeltem, észrevettem, hogy Mrs. Hardy furcsán néz rám, és akkor eszembe jutott, hogy nem szabadna így megpakolni a villámat... majd felugrottam ijedtemben... mire az egész az ölembe esett a szalvétámra. Nem tudtam, hogy az etikett szerint összekaparhatom-e és visszatehetem-e a tányéromra, ezért aztán inkább otthagytam. A pudinggal rendben volt minden, kivéve, hogy kanállal ettem... a leveses kanalammal... mindenki más viszont villával. De így is ugyanolyan finom volt, és azért sem izgattam magam emiatt, mert New Moonban ti mindig kanállal eszitek a pudingot.

 – Miért nem figyelted, mit csinálnak a többiek és miért nem utánoztad őket?

 – Túl nagy csörömpöléssel járt volna. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy minden flanc ellenére a kaja semmivel sem volt jobb, mint New Moonban... sőt, nem is volt olyan jó... távolról sem. Elizabeth nénéd főztje simán lepipálhatná a Hardyékét, ráadásul semmiből sem adtak túl sokat. Vacsora után visszamentünk a szalonba – ők nappalinak hívják –, és ott már nem mentek olyan rémesen a dolgok. Semmi rendhagyót nem műveltem azon kívül, hogy feldöntöttem egy könyvszekrényt.

 – Perry!

 – Hát, elég bizonytalan lábon állt. Nekidőltem, mialatt Mrs. Hardyval beszélgettem és azt hiszem, nem bírta el a súlyomat, mert az a hülye izé felborult. De azt hiszem, miközben felállítottuk és visszatettük a könyveket, kissé felengedtem és utána már megeredt a nyelvem. Abban nem volt hiba... kivéve, hogy időnként, mielőtt még észbe kaptam volna, kicsúszott a számon egy-egy szleng. Bárcsak megfogadtam volna a tanácsodat a szlenggel kapcsolatban. Egyszer az öreg hölgy lelkesen egyetértett azzal, amit mondtam – olyan benyomást keltett, mintha három tokája volna –, és úgy örültem, amiért mellém állt, hogy gondolkodás nélkül azt mondtam neki: „Erre mérget vehet". És azt hiszem, hencegtem is egy kicsit. Túl sokat hetvenkedek, Emily?

 Ez a kérdés még sosem merült fel azelőtt Perryben.

 – De még mennyire! – felelte kereken Emily. – És ez nagyon rossz szokás.

 – Hát, elég vacakul éreztem magam utána. Azt hiszem, még rengeteget kell tanulnom, Emily. Veszek egy könyvet és kívülről bevágom az etikettet. Nem lesz több ilyen estém. A vége azért jobban sikerült, Jim Hardy elvitt a dolgozószobájába sakkozni, és szédületesen elkalapáltam. Állíthatom, hogy a sakkozó etikettemmel nincs semmi baj. Mrs. Hardy pedig azt mondta, hogy az én szónoklatom volt a legjobb, amit valaha is egy korombeli sráctól hallott, és megkérdezte, mi akarok lenni. Nagyszerű asszonyka igen érzékeny a társadalmi dolgok iránt. Tudod, ez az egyik ok, amiért azt akarom, hogy feleségül gyere hozzám, Emily... Egy eszes feleséget akarok.

 – Ne beszélj ostobaságot, Perry! – felelte rátartian Emily.

 – Ez nem ostobaság – vágott vissza makacsul Perry. – Épp itt az ideje, hogy leszögezzünk valamit. Attól még nem kell fenn hordanod az orrod, mert Murray vagy. Egy szép napon érdemes lesz hozzám jönni... még egy Murray-nek is. Ugyan már, ne kínozz tovább!

 Emily lekicsinylő pillantással állt fel. Mint minden lánynak, neki is megvoltak a szerelemről szőtt rózsaszín álmai, Perry Miller azonban nem kapott helyet ezekben az álmokban.

 – Én nem vagyok Murray... és most felmegyek. Jó éjszakát!

 – Várj egy fél percet – mondta vigyorogva Perry. – Amikor az óra elüti a tizenegyet, megcsókollak.

 Emily egy pillanatig sem hitte, hogy Perry-nek bármi ilyesmi megfordulhat a fejében, az meg különösen nem, hogy komolyan is gondolja... Ez elég nagy ostobaság volt tőle, hisz tudhatta volna, hogy Perry szokás szerint mindig véghez viszi azt, amiről azt mondja, hogy megteszi. Igaz, sosem volt szentimentális alkat. Emily nem is törődött a fiú megjegyzésével, viszont mégis maradt, mert kérdezett még valamit a Hardy-féle vacsoráról. Perry nem válaszolt a kérdésre – az óra épp elkezdte ütni a tizenegyet, amikor Emily feltette a kérdést, a fiú pedig átvetette lábát az ablakpárkányon, s már bent is volt a szobában. Emily túl későn ébredt rá, hogy Perry komolyan gondolta, amit mondott. Csak annyi ideje maradt, hogy elhúzza a fejét, így Perry szívből jövő, energikus, ám cseppet sem elegáns cuppantása az arca helyett a fülén landolt.

 Abban a minutumban, amikor Perry megcsókolta Emilyt, de a méltatlankodó tiltakozás még nem hagyhatta el a lány ajkát, két dolog történt: egy széllökés elfújta a gyertyát és kinyílt az ebédlő ajtaja. Rózsaszín flanel hálóingben Ruth néni jelent meg az ajtóban, a kezében tartott gyertya lángja félelmetes árnyékokat vetett hajcsavarókkal övezett, dermedt arcára.

 Emily és Perry kővé meredten álltak, miként egy pillanatig Ruth néni is. Ez utóbbi arra számított, hogy az írogató Emilyt találja a szobában, hiszen a múlt hónapban is előfordult egy alkalommal, hogy lefekvés után ihlete támadt és leosont a meleg ebédlőbe, hogy papírra vesse gondolatait. No de ez! Olyan sötéten festett a dolog, hogy nem is lehet hibáztatni Ruth nénit a jogos felháborodásért.

 A szerencsétlen párra nézett.

 – Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte Perryt. Kályhacső város hibát vétett.

 – Kerek szögletet keresek – felelte fesztelenül Perry, szemében immár vagányság és féktelen huncutság csillogott.

 Perry „arcátlan pimaszsága" – ahogyan Ruth néni nevezte, ezúttal ráadásul joggal –természetesen rontott a helyzeten. Ruth néni Emilyhez fordult.

 – Te talán meg tudod magyarázni, mit keresel itt ebben az órában, ezzel a fiúval csókolózva a sötétben.

 Emilyt úgy meghökkentette a kérdés nyers vulgaritása, mintha Ruth néni legalábbis fejbe vágta volna. Meg sem fordult az agyában, hogy a látszat a nénjét igazolja, és a dac is elöntötte. Gőgösen felvetette a fejét.

 – Ilyen kérdésre nincs válaszom, Ruth néni.

 – Egy percig sem gondoltam, hogy lehetne.

 Ruth néni ugyancsak ellenszenvesen felnevetett, bár némi diadalmas felhang is kicsendült a nevetéséből. Azt hihette volna az ember, hogy minden haragja ellenére valami öröm is érte Ruth nénit. Elvégre kellemes dolog, ha beigazolódik az ember véleménye, amit állandóan mindenkinek hangoztat.

 – Pedig nem lenne rossz, ha válaszolnál néhány kérdésre. Hogy került ide ez a fiú?

 – Az ablakon át – felelte lakonikusan Perry, amikor látta, hogy Emily nem felel.

 – Nem magát kérdeztem, uram. Távozzék! – közölte drámai mozdulattal az ablakra mutatva Ruth néni.

 – Egy tapodtat sem mozdulok ebből a szobából, amíg nem tudom, mit szándékozik tenni Emilyvel – mondta makacsul Perry.

 – Én – közölte tárgyilagosan Ruth néni – semmit sem csinálok Emilyvel.

 – Ne legyen már ilyen, Mrs. Dutton – fogta hízelgően könyörgőre Perry. – Az egész az én hibám... becsszó! Emily egy cseppet sem hibás benne. Tudja, úgy történt...

 Perry azonban elkésett.

 – Én az unokahúgomtól kértem magyarázatot, de ő nem volt hajlandó megadni. A tiédre nem vagyok kíváncsi.

 – De... – csökönyösködött Perry.

 – Jobb, ha elmész, Perry – mondta vészjósló arckifejezéssel Emily. Halkan, nyugodtan beszélt, de a legmurray-b Murray sem közölhetett volna ennél határozottabb parancsot. Olyannyira, hogy Perry nem mert ellentmondani. Megadóan kimászott az ablakon és eltűnt az éjszakában. Ruth néni bezárta mögötte az ablakot, majd Emilyn keresztülnézve az apró, rózsaszín flaneles figura felvonult a lépcsőn.

 Emily nem sokat aludt aznap éjjel. Miután hirtelen haragja lecsillapodott, ostorcsapásként sújtott le rá a szégyen. Rájött, milyen ostobán viselkedett, amikor nem volt hajlandó magyarázatot adni Ruth néninek. Bármilyen undokul és bántóan vonta őt kérdőre, minden joga megvolt rá, ha egyszer ilyen helyzet állt elő a házában. Természetesen egyetlen szavát sem hitte volna, mégis, ha elmagyarázza, mi történt, megkímélte volna magát a félreérthető helyzetből adódó további bonyodalmaktól.

 Emily arra számított, hogy megszégyenítve hazazavarják New Moonba. Ruth néni biztosan megtagadja, hogy egy ilyen lány a házában maradjon, Elizabeth néni nyilván egyetért majd vele, Laura néninek pedig összetörik a szíve. És vajon Jimmy kuzin lojalitása kiállja-e ezt a próbát? Roppant keserű kilátások voltak ezek. Nem csoda hát, hogy Emily alig hunyta le a szemét. Olyan boldogtalan volt, hogy szinte minden szívdobbanása fájt. Ami azt illeti, ezúttal megérdemelte.

 

7

Közvetett bizonyíték

 Szombat reggel Ruth néni jeges csendben ült a reggelizőasztalnál, ám magában kegyetlenül mosolygott, miközben megvajazta és elfogyasztotta a pirítósát. Bárki láthatta volna, mennyire jól érzi magát, miként azt is, hogy Emily nem. Mondhatni, gyilkos udvariassággal nyújtotta oda Ruth néni Emily felé a pirítóst meg a lekvárt.

 – Egy jottányival sem szépítem a helyzetet. Lehet, hogy kiutasítalak a házamból, az viszont a te hibád lesz, ha reggeli nélkül távozol.

 Reggeli után Ruth néni bement a városba. Emily gyanította, hogy felhívja Burnley doktort és üzenetet küld vele New Moonba. Arra számított, ha nagynénje visszatér, közli vele, hogy pakolja be az útiládáját. Ruth néni azonban semmit sem mondott. A délután kellős közepén viszont megjelent Jimmy kuzin a lovas szánnal. Ruth néni kiment és röviden tanácskozott vele. Miután bejött a házba, végre megtörte a hallgatását.

 – Vedd fel az úti köpenyedet – közölte. – New Moonba megyünk.

 Emily némán szót fogadott. A szán hátsó ülésére ült, Ruth néni pedig a bakon foglalt helyet Jimmy kuzin mellett. Jimmy kuzin bundája gallérja fölött hátrapillantott Emilyre.

 – Szervusz, Cicus – mondta, de a hanghordozása nem éppen kedélyes bátorításról árulkodott. Nyilvánvalóan sejtette, hogy valami nagyon komoly dolog történt, bár nem tudta, mi lehet az.

 Ezúttal nem volt kellemes az utazás a csodálatos téli délután szürke, füstös és gyöngyház színei közt. A megérkezés sem volt örömteli. Elizabeth néni zordnak, Laura néni pedig nyugtalannak, gondterheltnek látszott.

 – Idehoztam Emilyt – közölte Ruth néni –, mert úgy érzem, hogy egymagam nem tudok dűlőre jutni vele. Neked és Laurának kell ítélkeznetek fölötte, Elizabeth.

 Tehát Emilynek a családi bíróság elé kell állnia. Vajon igazságot szolgáltatnak-e neki? Mindenesetre harcolni fog érte. Felvetette a fejét, a szín visszatért arcába.

 Már mindnyájan a nappaliban voltak, amikor lejött a szobájából. Elizabeth néni az asztal mellett ült, Laura néni pedig a szófán, közel a síráshoz. Ruth néni a tűz előtt álldogált a szőnyegen, zsémbes pillantást vetve Jimmy kuzinra, aki ahelyett, hogy az istállóba ment volna, inkább a gyümölcsöskert kerítéséhez kötötte ki a lovakat, és olyan határozott ábrázattal foglalt helyet a sarokban, hogy lássa, mit fognak csinálni Emilyvel. Ruth mérges volt. Azt kívánta, bárcsak Elizabeth ne ragaszkodna hozzá, hogy Jimmy részt vegyen a családi tanácskozásokon, amikor úgy akarja. Képtelenség, hogy egy felnőtt gyereknek, mint amilyen Jimmy, bármiféle joga lehessen itt.

 Emily nem ült le. Az ablaknál állt, fekete feje szelíden sötétlett a skarlátvörös függöny előtt, akár egy fenyőfa a tavaszi naplementében. Fehér holdvilág borult a kinti fagyos, kora márciusi szürkületre. Az alkony élénkpiros csíkjának hátterében nagyon magányosnak és kopárnak tűntek a kert és a nyárfák mögött húzódó New Moon-i mezők. Emily megborzongott.

 – Akkor hát – szólalt meg Jimmy kuzin –, vágjunk bele és legyünk túl rajta. Emily biztosan meg akarja enni a vacsoráját.

 – Ha majd megtudod azt, amit én tudok róla, úgy véled majd, hogy valami másra is szüksége van a vacsorán kívül – közölte mogorván Mrs. Dutton.

 – Én mindent tudok, amit Emilyről tudni kell – vágott vissza Jimmy kuzin.

 – Te egy fajankó vagy, Jimmy Murray – mondta mérgesen Ruth néni.

 – Elvégre rokonok vagyunk – értett egyet tréfásan Jimmy kuzin.

 – Maradj csöndben, Jimmy! – szólt rá méltóságteljesen Elizabeth. – Hadd halljuk, Ruth, mit akarsz mondani.

 Ruth néni előadta az egész történetet. Jóllehet, ragaszkodott a tényekhez, mindazonáltal olyan stílusban tálalta, hogy még sötétebben festettek, mint a valóságban. Nagyon ocsmány történetet kerekített a dologból és Emilyt kirázta a hideg, miközben hallgatta. Elizabeth néni arca egyre keményebb és ridegebb lett, Laura néni sírva fakadt, Jimmy kuzin pedig fütyörészni kezdett.

 – Megcsókolta a nyakát – fejezte be Ruth néni. Hanghordozása arra utalt, hogy már az is elég bűn, ha közönséges helyen csattan el az a csók, viszont ezerszer botrányosabb és szégyenteljesebb, ha a nyakat csókolják meg.

 – A fülem volt – dünnyögte önkéntelenül is pajzán vigyorral Emily. Minden szorongása és rettegése közepette volt Valami, ami a háttérben élvezte ezt: a helyzet tragikumát, komikumát. Ám ez a viselkedés ugyancsak szerencsétlenül jött. Nemcsak tiszteletlennek, de léhának is láttatta őt.

 – Most kérdezlek titeket – mondta Ruth néni színpadiasan széttárva pufók kezét –, elvárhatjátok-e tőlem, hogy egy ilyen lányt továbbra is a házamban tartsak?

 – Nem, azt hiszem nem – mondta lassan Elizabeth.

 Laura néni zokogásban tört ki, Jimmy kuzin széke hangosan koppant.

 Emily elfordult az ablaktól és szembenézett velük.

 – Meg akarom magyarázni, mi történt, Elizabeth néni.

 – Azt hiszem, eleget hallottunk – mondta Elizabeth néni jegesen, sőt annál is ridegebben, hiszen keserű csalódottság töltötte be a lelkét. A maga tartózkodó, Murray módján egyre jobban megszerette Emilyt és büszke is volt rá. Szörnyű csapásként érte, hogy Emily ilyesmire képes. A fájdalom könyörtelenné tette.

 – Nem. Ez most nem válik be, Elizabeth néni – szólalt meg nyugodtan Emily. – Már túl idős vagyok ahhoz, hogy így bánj velem. Meg kell hallgatnod az én változatomat is. – A lány arcán ott volt az a bizonyos Murray-pillantás, amelyet Elizabeth ugyancsak régről és ugyancsak jól ismert. Elbizonytalanodott.

 – Tegnap este megvolt az esélyed, hogy magyarázatot adj – vetette oda Ruth néni –, és nem éltél vele.

 – Azért, mert fájt és dühített, hogy a legrosszabbat gondolod rólam – felelte Emily. –Egyébként tudom, hogy úgysem hittél volna nekem.

 – Hittem volna, ha elmondod az igazat – mondta Ruth néni. – Tegnap este azért nem adtál magyarázatot, mert hirtelen semmi kifogás nem jutott eszedbe a viselkedésedre. Gondolom, azóta volt időd kieszelni valamit.

 – Hazudott már valaha is Emily? – kérdezte Jimmy kuzin.

 Mrs. Dutton már-már „igenre" nyitotta a száját, de végül mégsem szólt. Mi van akkor, ha Jimmy példát követel tőle? Biztos volt benne, hogy Emily számtalanszor füllentett már, de hát mivel bizonyíthatná?

 – Hazudott? – kötötte az ebet a karóhoz Jimmy.

 – Nem hagyom, hogy faggass. – Ruth néni hátat fordított Jimmynek. – Én mindig is mondtam neked, Elizabeth, hogy ez a lány alattomos és sunyi.

 – Ez igaz – vallotta meg Elizabeth, és hálás volt, hogy legalább ebben a dologban nem kell döntenie. Ruth tényleg egy csomószor elmondta ezt neki.

 – És ez nem azt bizonyítja, hogy igazam volt? – Attól tartok... hogy igen. – Nagyon keserű pillanat volt ez Elizabeth Murray számára.

 – Akkor te döntsd el, mit tegyünk – jelentette ki diadalmasan Ruth néni.

 – Még nem – vágott közbe eltökélten Jimmy kuzin. – Emily egy szemernyi esélyt sem kapott rá, hogy megmagyarázza. Ez nem tisztességes tárgyalás. Most hadd beszéljen ő tíz percig anélkül, hogy egyszer is félbeszakítanánk.

 – A tisztesség kedvéért – mondta hirtelen megadással Elizabeth. Valami örült, esztelen reménység azt súgta neki, hogy Emily végül is talán tisztázni tudja magát.

 – Hát... legyen... – Mrs. Button kelletlenül átengedte a terepet és nagy nyekkenéssel Archibald Murray karosszékébe telepedett.

 – Akkor hát, Emily, mondd el, mi történt valójában – kérte Jimmy kuzin.

 – Szavamra mondom – csattant fel Ruth néni –, csak nem azt akarod mondani, hogy én nem azt mondtam el, ami valójában történt?

 Jimmy kuzin felemelte a kezét.

 – Te már elmondtad a beszédedet. Gyere, Cicus. Te következel.

 Emily elejétől végéig elmesélte a történetét. Mégpedig olyan meggyőzően, hogy legalábbis három hallgatója hitt neki, és óriási kő esett le a szívükről. Noha Ruth néni be nem vallotta volna, a szíve mélyén ő is tudta, hogy Emily az igazat mondja.

 – Szavamra mondom, eredeti mese – gúnyolódott.

 Jimmy kuzin felállt, odalépett Mrs. Duttonhoz és lehajolt. Alig volt néhány centi az asszony pirospozsgás arca és Jimmy borzas, ősz fürtjei és gyermekien őszinte, barna szeme között.

 – Ruth Murray – mondta. – Emlékszel arra a negyven évvel ezelőtti történetre rólad és Fred Blairről? Emlékszel, milyen szóbeszéd járta?

 Ruth néni hátratolta a székét, de Jimmy kuzin követte őt.

 – Emlékszel, hogy egy ennél jóval kínosabb slamasztikába kerültél? Emlékszel?

 Szerencsétlen Ruth néni ismét hátrébb tolta a székét, de Jimmy kuzin újfent követte.

 – Emlékszel, mennyire begurultál, mert az emberek nem akartak hinni neked? Az apád azonban hitt neked... ő bízott a saját húsában és vérében. Így volt?

 Ruth néni már elérte a falat, így aztán kénytelen-kelletlen meg kellett adnia magát.

 – Egész... jól... emlékszem – felelte kurtán. Vérvörös lett az arca. Emily érdeklődéssel szemlélte. Csak nem pirult el Ruth néni? Ami azt illeti, Ruth Dutton néhány igen nyomorúságos hónapot élt át hajdani ifjúsága során. Tizennyolc éves korában egy ugyancsak csúnya helyzet csapdájába esett. És ártatlan volt – teljesen ártatlan. A körülmények legtréfásabb kombinációjának szerencsétlen áldozata volt. Az apja elhitte a történetét és így elnyerte a családja támogatását. Kortársai viszont éveken át bizonyítéknak tekintették az ismert tényeket – talán még ma is hisznek benne, ha eszükbe jut az ügy. Ruth Dutton beleborzongott a botrány ostorcsapásaitól végigszenvedett hónapok emlékezetébe. Nem merte többé vitatni Emily történetének hitelességét, de képtelen volt elegánsan visszakozni.

 – Megtennéd, nogy visszaülsz a helyedre, Jimmy? – mondta élesen. – Feltételezem, hogy Emily az igazat mondja... milyen kár, hogy ilyen sokára határozta el magát, hogy elmondja. És biztos vagyok benne, hogy az az alak szerelmeskedett vele.

 – Dehogy. Csak arra kért, legyek a felesége – mondta hűvösen Emily.

 Három embernek akadt el a lélegzete a szobában. Csak Ruth néni tudott megszólalni.

 – És ha szabadna megkérdeznem, szándékodban áll hozzá menni?

 – Nem. Már vagy egy fél tucatszor megmondtam neki.

 – Hát, örülök, hogy legalább ennyi eszed van. Méghogy a Kályhacső város!

 – Ennek a Kályhacső városhoz semmi köze. Tíz év múlva Perry Millerből olyan ember lesz, akihez még egy Murray is örömmel hozzámenne. De történetesen Perry nem az esetem, ez minden.

 Lehetséges, hogy Emily volna ez a magas, fiatal nő, aki fesztelenül előadja, hogy miért utasított vissza egy házassági ajánlatot? És arról beszél, hogy milyen a „típusa"? Elizabeth, Laura, sőt még Ruth is úgy néztek rá, mintha életükben először látnák. És újfajta tisztelet villant a tekintetükben. Persze tudták, hogy Andrew az... szóval ő... nos, röviden szólva Andrew az. Ám kétségkívül éveknek kell eltelnie addig, amíg Andrew... És az a dolog, ami megtörtént egy másik kérővel, az vagy „egy fél tucatszor megtörténhet még, hogy nézze meg az ember! Ettől a pillanattól fogva, bár még nem voltak egészen tudatában, nem tekintették gyereknek többé. Belépett az ő világukba, ezentúl azonos feltételek illetik meg. Szó se lehet többé családi bíróságról. Érezték ezt, bár még nem fogták fel. Épp Ruth néni következő megjegyzése tanúskodott erről. Majdnem úgy beszélt Emilyhez, mint ahogy Laurához vagy Elizabethhez szólt volna, mintha kötelességének tartaná, hogy figyelmeztesse őket.

 – Tegyük fel, Emily, mi van, ha valaki történetesen arra járt és meglátta, amint Perry Miller éjszaka ott ücsörög az ablakban.

 – Én tökéletesen megértem a te nézőpontodat, Ruth néni. Én csak azt akarom, hogy te is értsd meg az enyémet. Már tudom, hogy ostobaság volt kinyitni az ablakot és beszélgetni Perryvel. Akkor ez eszembe se jutott, aztán pedig annyira belemelegedtem Dr. Hardy vacsoráján történt kellemetlenségeibe, hogy megfeledkeztem az idő múlásáról.

 – Perry Miller vacsoravendég volt Dr. Hardynál? – kérdezte Elizabeth néni. Ez újabb tőrdöfés volt számára. Szó szoros értelmében fejére állt a világ – a Murray-világ –, ha a Kályhacső várost vacsorára invitálják a Queen Streetre. Ugyanabban a pillanatban Ruth nénit főbe kólintotta a rémület, hogy Perry Miller rózsaszin hálóingben látta. Korábban nem izgatta a dolog, hiszen csak béres volt New Moonban. Most azonban Dr. Hardy vendége.

 – Igen, Dr. Hardy szerint Perry ragyogó szónok, és azt mondja, van jövője – magyarázta Emily.

 – Mindenesetre szeretném, ha felhagynál azzal, hogy éjjel-nappal császkálsz és regényt írsz a házamban – vetette oda Ruth néni. – Ha az ágyadban lettél volna, amikor ott a helyed, ez a dolog sosem történik meg.

 – Nem is regényt írtam – ellenkezett Emily. – Egyetlen képzelt dolgot sem írtam le azóta, egyetlen szót sem, amióta megígértem Elizabeth néninek. És különben is, semmit sem írtam. Már megmondtam, hogy csak a Jimmy-naplómért mentem le.

 – És miért nem maradhatott reggelig ott, ahol volt? – makacskodott Ruth néni.

 – Ugyan, ugyan – vetette közbe Jimmy kuzin. – Ne nyissunk újabb vitát. A vacsorámat akarom. Gyerünk lányok, indulás vacsorázni!

 Elizabeth és Laura olyan alázatosan hagyták el a szobát, mintha maga az öreg Archibald Murray adta volna ki a parancsot. Egy perc múlva Ruth is követte őket. Nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan számította, de végül beletörődött. Mégsem vetett volna jó fényt a Murray-kre, ha széltében-hosszában szétkürtölnek egy ilyen skandalumot, márpedig biztosan így történik, ha Emily bűnösnek találtatik.

 – Hát ezzel megvolnánk – mondta Jimmy kuzin Emilynek, amint bezárult mögöttük az ajtó.

 Emily nagyot sóhajtott. Hirtelen gyönyörűnek és barátságosnak tűnt a csendes, méltóságteljes, régi szoba.

 – Neked köszönhetően igen – mondta és zabolátlanul átölelte Jimmyt. – És most szidjál meg, Jimmy, de keményen.

 – Ugyan, dehogy. Mindenesetre megfontoltabb is lehettél volna annál, hogy kinyitod azt az ablakot. Már belátod, Cicus?

 – Persze, hogy belátom. Mindazonáltal a megfontoltság néha olyan rossz jótulajdonság, Jimmy kuzin. Van, aki szeret csak úgy vaktában, habozás nélkül csinálni dolgokat és...,és...

 – És fütyülni a következményekre – fejezte be a gondolatot Jimmy kuzin.

 – Valahogy így – nevetett Emily. – Kavarog a gyomrom a gondolattól, hogy egész életemben egyetlen magas labdát se merjek leütni, attól félve, hogy figyel valaki. Én vad magányomban akarom járni az utamat és ott csóválni meg a farkamat, ahol nekem tetszik. Szemernyi rossz sem volt abban, hogy kinyitottam az ablakot és beszélgettem Perryvel. Azzal sem ártott senkinek, hogy megpróbált megcsókolni. Csak azért csinálta, hogy ugrasson. Ó, én gyűlölöm a konvenciókat. Ahogy mondtad... fütyülök a konvenciókra.

 – Csakhogy nem fütyülhetünk rájuk, Cicus. Épp itt a bibi. Inkább a konvenciók fütyülnek ránk. Nézzük csak, Cicus. Tegyük fel, a feltevésben nincs semmi rossz, hogy felnősz, férjhez mész és lesz egy korodbeli lányod. Aztán egy este lemész az emeletről és az a kép tárul a szemed elé, ahogyan Ruth néni talált téged és Perryt. Tetszene ez neked? El lennél ragadtatva tőle? Na? De őszintén!

 Emily egy pillanatig a tűzbe meredt.

 – Nem – felelte végül. – De akkor... az, az egészen más volna. Honnan tudjam?

 Jimmy kuzin kuncogott.

 – Hát, épp erről van szó, Cicus. Más emberek nem tudhatják. Úgyhogy oda kell figyelnünk, mit teszünk. Én csak az együgyű Jimmy Murray vagyok, de azt megértettem, hogy oda kell figyelnünk, hogy mit teszünk. Sült sertésborda a vacsora, Cicus.

 Abban a pillanatban ínycsiklandó illat kúszott be a konyhából – kellemes, hazai illat, aminek semmi köze sem volt a kompromittáló helyzetekhez és a családi csontvázakhoz. Emily még egyszer átölelte Jimmy kuzint.

 – Jobb egy füvekből készült vacsora Jimmy kuzinnal, mint a sült borda Ruth néni körítéssel – mondta.

 

8

„Fennkölt hangok"

 

 19.. április 3.

 Vannak olyan napok, amikor hajlamos vagyok hinni a rossz csillagzat, vagy a baljóslatú napok befolyásában. Különben hogyan is történhetnek ilyen ördögi dolgok jó szándékú emberekkel. Ruth néni épp csak most kezdett beleunni, hogy felemlegesse azt az estét, amikor Perry megcsókolt az ebédlőben, és tessék, megint egy újabb nevetséges slamasztikában vagyok.

 Őszinte leszek. Nem a leejtett ernyőm a felelős érte és az a tény sem, hogy múlt vasárnap elengedtem New Moonban a konyhai tükröt, mire leesett és összetört. Pusztán a saját figyelmetlenségem volt az oka.

 Itt, Shrewsburyben újévkor megüresedett a St. John's presbiteriánus templom lelkészi állása, és jelölteket hallgattak meg. Mr. Towers, a Timestól megkért, hogy azokon a vasárnapokon, amikor nem vagyok Blair Waterben, számoljak be lapjának az istentiszteletekről. Az első jó volt, és örömmel tudósítottam róla. A második szemérmes volt, nagyon is szemérmes, és minden gond nélkül beszámoltam róla. Ám a harmadik, amit múlt vasárnap hallottam, röhejes volt. A templomból hazafelé ezt kerek-perec megmondtam Ruth néninek, mire azt felelte: „Kompetensnek tartod magad, hogy kritizálj egy szentbeszédet?"

 Hát, igen. Kompetensnek tartom magam!

 Teljesen logikátlan volt az a szentbeszéd. Mr. Wickham legalább egy fél tucatszor ellentmondott önmagának. Összekeverte a metaforákat, Szent Pálnak tulajdonított valamit, amit Shakespeare írt, minden elképzelhető irodalmi bűnt elkövetett, a halálos unalom megbocsáthatatlan bűnét is beleértve. Az én dolgom viszont az volt, hogy tudósítsak a prédikációról, úgyhogy meg is tettem. Egyébként is csinálnom kellett valamit, hogy kiadjam magamból, így aztán a saját örömömre elemzést írtam róla. Őrült, mégis élvezetes elfoglaltság volt. Kimutattam az összes logikátlanságot, a téves idézeteket, a prédikáció gyöngeségét és a döcögéseket. Élvezettel írtam, olyan kiélezettre, szatirikusra és ördögire kerekítettem, ahogy csak tudtam – bevallom, hogy nagyon vitriolos cikkre sikeredett.

 Aztán véletlenül bevittem a Times-ba!

 Mr. Towers úgy adta át a szedőnek, hogy egy pillantást sem vetett rá. Megindítóan bízott a munkámban – aminek most már örökre vége. Másnap megjelent a tudósítás.

 Arra ébredtem, hogy rossz hírű személy lettem.

 Azt hittem, Mr. Towers végtelenül dühös lesz, de épp csak bosszankodott és azt hiszem, valahol egy kicsit szórakoztatta is. Persze nem így történt volna, ha Mr. Wickham állandó lelkész lenne a városban. Se ő, se a prédikációja nem izgatott senkit, s mivel Mr. Towers presbiteriánus, a St. John's-beliek nem vádolhatták őt azzal, hogy inzultálni akarná őket. A szerencsétlen Emily B. viselte a megbélyegzés minden terhét. A legtöbbjük azt hitte, hogy azért csináltam, hogy „majd én megmutatom". Ruth néni dühöngött, Elizabeth néni felháborodott, Laura néni szenvedett, Jimmy kuzin pedig aggódott. Döbbenetes dolog kritikával illetni egy lelkész szentbeszédét. Murray-hagyomány, hogy a lelkészek prédikációi – főként a presbiteriánus lelkészeké – szentek és sérthetetlenek. Amint Elizabeth néni ridegen közölte velem, az önteltségem és a hiúságom fog romba dönteni. Az egyetlen ember, akinek tetszett, az Mr. Carpenter volt. (Dean elutazott New Yorkba, de tudom, hogy neki is tetszene.) Mr. Carpenter mindenkinek elmondja, hogy a „tudósításom" a legjobb, amit ebben a műfajban valaha olvasott. Mr. Carpentert azonban eretnekséggel gyanúsítják, így hát az ő dicsérete még nem fog rehabilitálni.

 Pocsékul érzem magam az ügy miatt. A hibáim néha jobban aggasztanak a bűneimnél. Mindazonáltal van bennem valami gonoszság, ami vigyorog az egészen. Elvégre abban a „tudósításban" minden egyes szó igaz. És az igazságon túl – helyes is. Én nem zagyválom össze a metaforáimat.

 Most ezt kell jóvá tennem!

 19.. április 20.

 Így daloltam ma este, miközben végigsétáltam az Egyenesség Földjén, s csak az „erdő" szóval helyettesítettem a „kertet". Küszöbön áll a tavasz, s a boldogságon kívül megfeledkeztem mindenről.

 Szürke, esős hajnalunk volt, délután röpke időre kisütött a nap, este pedig – épp csak annyira, hogy kemény legyen a talaj – ellátogatott hozzánk az áprilisi fagy. Olyan estének tűnt, amikor ősi istenek randevúznak magányos helyeken. Ami azt illeti, én a sarj erdő fenyőfái közt megbúvó, rejtélyes valamiken kívül semmit sem láttam – akár jóindulatú lidérchadak is lehettek, ha nem árnyékok voltak csupán.

 (Azon tűnődöm, hogy a lidérc milyen elragadó szó és milyen csúnya a lidércálom. És miért sugall annyi szépséget az árnyas, miközben a beárnyékol negatív jelentést is hordozhat?)

 Ám, amint felfelé kaptattam a dombra, mindenféle tündéri hangot hallottam – csodás, röpke örömet szereztek nekem. Mindig boldog vagyok, ha felkapaszkodom egy dombtetőre. A dombtető az, amit szeretek. Amikor felértem, mozdulatlanul álltam, s hagytam, hogy muzsikaként járjon át az est szépsége. Miként dalolt körülöttem Szélasszonyság a nyírfaligetekben, mint fütyörészett a fák csipkés csúcsain! Az év tizenhárom teliholdjának egyike ült a kikötők felett. Sok-sok gyönyörű dolog fordult meg a fejemben: a csillagfényes áprilisi mezőket szilajul átszelő szabad patakról; a szaténszürkén fodrozódó tengerekről; egy holdsütötte szilfa kecsességéről; a földben mocorgó borzongó gyökerekről; sötétben kacagó baglyokról; hosszú, homokos partot nyaldosó, tajtékos hullámról; sötétlő domb fölött kucorgó újholdról; az öbölben örvénylő viharok szürkeségéről.

 Mindössze hetvenöt cent a vagyonom, ám a Paradicsomot nem lehet pénzzel megvenni.

 Aztán egy kőre telepedtem, és megpróbáltam versbe önteni e légiesség pillanatait. Mesésen elkaptam a formájukat, azt hiszem – a lelküket viszont nem. Elinaltak előlem.

 Egészen besötétedett már, amikor visszaindultam, mintha teljesen megváltozott volna az Egyenesség Földjének karaktere. Titokzatos lett, már-már fenyegető. Legszívesebben futásnak eredtem volna – ha merek. Régi, jól ismert barátaim, a fák idegennek, közömbösnek tűntek. A hangok sem vidám, pajtáskodó, nappali neszek voltak, nem is a napnyugta barátságos tündérhangjai – hanem hátborzongató, furcsa zajok, mintha hirtelen ellenségemmé vált volna az erdő –, álnoknak, idegennek, szokatlannak éreztem. Olyan kényszerképzetem támadt, mintha lopakodó léptéket hallanék, mintha körülöttem furcsa szemek lesnének az ágak közül. Amikor nyílt térségre jutottam, a kerítésen átugorva Ruth néni hátsó udvarában landoltam, és úgy éreztem, lenyűgöző, mindazonáltal nem egészen megszentelt helyről menekülök, olyan területről, amit átengedtek a pogányságnak meg a szatírok dáridójának. Nem hiszem, hogy az erdők teljességgel keresztények volnának a sötétben. Titkos élet folyik ott az éjszaka leple alatt, ami nem meri megmutatni magát a napnak, viszont az éjszakával mindig visszatér.

 – Csúnyán köhögsz, nem szabadna odakint lenned ebben a nyirkos időben – dohogott Ruth néni.

 Csakhogy nekem nem a nyirkosság ártott, hanem az a lenyűgöző, profán suttogás. Féltem tőle, ámde szerettem is. Emellett a dombtetőn szeretett szépség elvesztette zamatát. Felmentem a szobámba és írtam egy verset. Amikor elkészültem vele, úgy éreztem, kiűztem valamit a lelkemből, és Emily-a-tükörben nem tűnt többé idegenszerűnek számomra.

 Ruth néni épp most hozott be egy adag forró tejet és cayenne borsot a köhögésemre. Itt áll előttem az asztalon, muszáj meginnom, és ettől mind a Paradicsom, mind a Pogány-föld rémesen ostobának és valószerűtlennek tűnik!

 19.. május 25.

 Dean múlt pénteken hazajött New Yorkból, és aznap este nagyot sétáltunk és beszélgettünk a New Moon-i kertben az esős nappalt követő, rejtelmekkel teli szürkületben. Én könnyű ruhát viseltem, s amikor Dean elém jött az ösvényen, azt mondta: – Amint először megláttalak, fehéren virágzó, vadcseresznyefának hittelek, mint az ott – mutatott a Hórihorgas John erdejéről áthajló, bólogató, szürkületben szellemszerűen szépnek tetsző fára.

 Ez olyan szép volt, hogy ha egy szemernyit is igaz a hasonlat, ugyancsak elégedett lehetek önmagammal, és csodás volt ismét idehaza tudni a drága Deant. Pompás esténk volt, hatalmas csokorra valót szedtünk Jimmy kuzin császárszakállaiból, figyeltük, amint óriási bíbor masszává torlódnak keleten a szürke esőfelhők, tisztán és csillagporosan hagyva maguk mögött a nyugati égboltot.

 – Van valami a társaságodban – mondta Dean –, ami ragyogóbbá varázsolja a csillagokat és lilábbá a violákat.

 Milyen szép volt ez tőle! Hogy van az, hogy ennyire különbözik Dean és Ruth néni rólam alkotott véleménye?

 Lapos kis csomag volt a hóna alatt, s mikor elbúcsúzott, átadta nekem.

 – Azért hoztam, hogy ellensúlyozza Lord Byront – mosolygott. Giovanna Degli Albizzi bekeretezett portréja volt, egy quatrocentóban élt hölgyé, Lorenzo Tornabuoni Ghirlandaio feleségéé. Shrewsbury-be vittem a képet és felakasztottam a szobámban. Szeretem elnézegetni Lady Giovannát, ezt a karcsú, csodaszép, fiatal teremtést. Sápadt arany, fényes csigafrizuráját, apró huncutkáit és finom, előkelő profilját (vajon hízelgett neki a festő?), meg a fehér nyakát és nyílt, tiszta homlokát, a jámborság, a messzeség és a sors megfejthetetlen szellemiségével. Lady Giovanna fiatalon halt meg.

 És ruhájának gyönyörűen megvarrt, a karra tökéletesen illeszkedő, bevágott, puffos hímzett bársonyujját. Lady Giovannának biztosan nagyszerű varrónője volt, és a Lady minden jámborsága dacára azt gondolja az ember, hogy ezt ő is jól tudta. Bárcsak elfordíthatná a fejét, és láthatnám az egész arcát!

 Ruth néni szerint Lady Giovanna furán fest, ő kétségkívül helytelen dolognak tartja, hogy egy falon lóg a felékszerezett Alexandra királynő színes kőnyomatával.

 Ezzel magam is egyetértek.

 19.. Junius 10.

 Mostanában az Egyenesség Földjén lévő tavacska mellett tanulok, a csodaszép, magas, karcsú fák közt. Az erdők ős kelta papnője vagyok – a szeretetnél több az, ahogy én a fákra gondolok. Imádat.

 És a fák oly sok emberrel ellentétben mindig tökéletesítik az ismeretséget. Nem számít, mennyire szereted őket az elején, biztos vagy benne, hogy később sokkal jobban fogod szeretni őket, és a legjobban akkor, amikor már évek óta ismered őket és minden évszakban élvezed a velük való kapcsolatot. Száz kedves dolgot tudok ezekről a fákról az Egyenesség Földjén, amiket két évvel ezelőtt, amikor idejöttem, még nem tudtam.

 A fák legalább olyannyira egyéniségek, mint az emberi lények. Nem létezik két egyforma fenyőfa sem. Mindig akad egy-egy bog, görbület vagy másként hajló ág, ami megkülönbözteti egyiket a társától. Néhány fa társaságban szeret növekedni, egymásba kúsznak – ahogyan Ilse meg én egymásba karolunk – és vég nélkül sugdolóznak a titkaikról. Aztán vannak négy-öt fából álló előkelőbb csoportok – olyan Murray-klán fák; aztán vannak remete fák is, akik a magányt választva egyedül állnak, és csupán az ég szeleivel állnak kapcsolatban. Mégis gyakorta épp ezekkel a fákkal érdemes ismeretséget kötni. Az ember nagyobb dicsőségnek érzi, ha elnyeri a bizalmukat, mint az egyszerű fákét. Ma este óriási, lüktető csillagot vettem észre a keleti sarokban magányosan álló, hatalmas fenyő csúcsán megpihenni, és olyan érzésem volt, hogy két felség találkozásának lehettem tanúja. Napokig velem marad és mindent elbűvöl ez az érzés – az iskolai rutint, a mosogatást és Ruth néni szombati takarítását.

 19.. június 25.

 Ma volt a történelemvizsgánk: a Tudor-korszak. Lenyűgözőnek találtam, ám sokkal inkább azért, ami nem szerepel a történelemkönyvekben. Azt nem mondják el – nem tudják elmondani –, amit valójában tudni szeretnél. Vajon mit gondolhatott Jane Seymour, amikor felébredt a sötétben? A meggyilkolt Annáról, a sápadt, cserbenhagyott Katalinról, vagy csupán az új nyakfodra fazonjáról? Eszébe jutott-e valaha, hogy túl nagy árat fizetett a koronájáért, vagy esetleg elégedett volt az üzlettel? És boldog volt-e vajon a kisfia születését követő néhány órában, vagy az őt is maguk közé invitáló kísértetek felvonulását látta talán? Vajon „Janie-nek" szólították-e a barátai Lady Jane Grayt, és dühbe gurult-e valaha? Vajon mit gondolhatott Shakespeare-ről a felesége? És létezett-e olyan férfi, aki valóban szerelmes volt Erzsébet királynőbe? Mindig felteszek ezekhez hasonló kérdéseket, amikor olyan királyok, királynők, géniuszok és bábuk tablója szerepel a tananyagban, mint a Tudor-korszak.

 19.. július 7.

 A középiskola második éve is véget ért. Vizsgaeredményeim még Ruth nénit is örömmel töltötték el, aki kegyeskedett kijelenteni, hogy mindig is tudta, mire vagyok képes, ha a fejembe veszem, hogy hajlandó vagyok tanulni. Röviden szólva, osztályelső lettem. És boldog vagyok. Mindazonáltal kezdem megérteni, mire gondolt Dean, amikor azt mondta, hogy az igazi bölcsesség az, amit az életből merítesz önmagad számára. Végül is azok a dolgok, amelyek az elmúlt két évben a legtöbbre tanítottak, a barangolásaim voltak az Egyenesség Földjén, a szénakazal tetején töltött éjszakám, Lady Giovanna, az öregasszony, aki elfenekelte a királyt, az igyekezetem, hogy ne írjak mást, csupán tényeket, és az ehhez hasonlók. Még az elutasító levelek és Evelyn Blake gyűlölködése is megtanított valamire. Ha már Evelynről van szó, megbukott és újra kell járnia a harmadikat. Őszintén sajnálom.

 Ez persze úgy hangzik, mintha megbocsátó, igen szeretetreméltó teremtés volnék. Hadd legyek teljesen őszinte. Azért sajnálom, hogy nem ment át, mert ha levizsgázott volna, jövőre már nem járna az iskolába.

 19.. július 20.

 Mindennap kijárunk fürdeni Ilsével. Laura néni szinte szertartásszerűen megnézi, van-e nálunk fürdőruha. Kíváncsi volnék, hallotta-e holdsütötte, alsószoknyás fürdőzésünk halvány, távoli visszhangját.

 Mindeddig azonban csak délután mártóztunk meg a habokban. Utána káprázatos hempergést rendeztünk a varázslatos, napfénytől meleg aranyhomokban. Mögöttünk a kikötőig húzódtak a dűnék, előttünk lustán hullámzott a vitorlásokkal tarkított kék tenger. Ó, jó az élet... jó... jó! Még az aznap érkezett három elutasító levél dacára is. Egy szép napon ezek a kiadók könyörögni fognak a munkámért! Addig is Laura néni megtanít egy bizonyos pompás és bonyolult csokoládés sütemény elkészítésére, amelynek a receptjét egy virginiai barátnője küldte meg neki harminc évvel ezelőtt. Blair Waterben senkinek sem sikerült eddig megszereznie, és Laura néni ünnepélyesen megígértette velem, hogy sohasem árulom el, hogyan készül.

 A sütemény igazi neve Ördögeledel, de Elizabeth néni valami másnak hívja.

 19.. augusztus 2.

 „ Ma este meglátogattam Mr. Carpentert. Ágynak esett a reumájával és láthatóan öregszik. Nagyon házsártos volt a diákjaival a múlt évben, és akadtak olyanok, akik tiltakoztak az ellen, hogy meghosszabbítsák a szerződését, de végül elboronálták az ügyet. A legtöbb Blair Water-i embernek van annyi esze, hogy felfogja, miszerint minden házsártossága ellenére ezer tanárból legfeljebb egy olyan, mint Mr. Carpenter.

 – Ostobákat nem lehet szeretettel tanítani – morogta, amikor a kuratóriumi tagok közölték vele a nyersessége miatt kapott panaszokat.

 Talán a reumája miatt fanyarkodott a verseimen is, amelyeket azért vittem, hogy véleményt mondjon róluk. Amikor arra a versre került a sor, amelyet azon az áprilisi estén a dombtetőn írtam, visszadobta nekem: „Kedves kis fecsegés", mondta. Pedig én igazán azt hittem, hogy a vers kifejez valamit annak az estének a bűvöletéből. Hogyan tévedhettem ekkorát! Utána azt a verset adtam oda, amelyiket akkor írtam, miután aznap este hazaértem. Kétszer is elolvasta, majd minden további nélkül cafatokra tépte.

 – De... miért? – kérdeztem bosszúsan. – Semmi baj sem volt azzal a verssel, Mr. Carpenter.

 – A formájával nem is – felelte a tanár. – Minden egyes sorát külön-külön fel lehetett volna olvasni a vasárnapi iskolában. Ám a lelke... az isten szerelmére, milyen hangulatban voltál, amikor ezt írtad?

 – Az Aranykor hangulatában – feleltem.

 – Dehogy... egy jóval távolibb koréban. Ez a vers, noha nem hiszem, hogy felfogtad, tiszta pogányság, lánykám. No persze, irodalmi szempontból ezerszer többet ér a helyes dalocskáidnál. Mindazonáltal az az út veszélyes. Jobb, ha a saját korodnál maradsz. A része vagy és anélkül birtokolhatod, hogy ő birtokolna téged. Jó adag ördöngösség volt abban a versben, Emily. Elegendő ahhoz, hogy elhiggyem, miszerint a poétákat önmagukon kívül lévő szellemek inspirálják. Nem érezted úgy, hogy a hatalmában tart valami, amikor ezt írtad?

 – De igen – feleltem visszaemlékezve. Örültem, amiért Mr. Carpenter széttépte a verset. Magam sosem tudtam volna megtenni. Egy csomó költeményemet megsemmisítettem, amelyeket többszöri olvasás után silánynak találtam, de ez nem tűnt rossznak, és mindig visszahozta annak a sétának a furcsa báját és félelmét. Mr. Carpenternek azonban úgy érzem, igaza volt.

 Azért is lehordott, mert megemlítettem, hogy Mrs. Hemans költeményeit olvastam. Laura néninek van tőle egy halványkék, aranykötésű becses kötete, az első oldalon egy csodálója ajánlásával. Laura néni ifjú korában divat volt, hogy az udvarlód verseskötetet ajándékozott a születésnapodra. Amit Mr. Carpenter mondott Mrs. Hemansról, azt nem illik leírni egy fiatal hölgy naplójába. Az a gyanúm, hogy lényegében igaza van – nekem mégis tetszik Mrs. Hemans néhány költeménye. Imitt-amott rábukkanok egy-egy sorra vagy szakaszra, amelyek napokig újra meg újra eszembe jutnak és elbűvölnek.

 „Mint Alaric vonult tova a regiment"

 Ez az egyik, bár semmi okát nem tudom adni, miért tetszik. – Az ember ritkán tudja megindokolni az elragadtatását. Egy másik pedig:

 

 „A tenger s az éjszaka neszei közt

 Térdepelt imájához Muriarde

 Erő lepte be a kápolnát

 Az ősi provence-i parton"

 

 Ez nem valami óriási költemény, mégis van benne némi varázslat – az utolsó sorában, azt hiszem. Mindig olyan érzéssel olvastam, mintha én volnék Muriarde, mintha ott térdepelnék „az ősi provence-i parton", s fölöttem elfeledett háborúk lobogói lengenek.

 Mr. Carpenter horkantással nyugtázta, hogy „szeretem a moslékot", és azt mondta, menjek és olvassam az Elsie könyveket. Amikor azonban indulni készültem, most először személyemnek szóló bókkal illetett.

 – Tetszik ez a kék ruha, amit viselsz, és tudod, hogyan kell viselni. Ez jó. Ki nem állhatom a rosszul öltözött nőket. Egyszerűen fáj... és biztosan bántja a mindenható Istent is. Végül is, ha tudod, hogyan öltözz, az sem számít, ha kedveled Mrs. Hemanst.

 Hazafelé menet összeakadtam a Vén Kellyvel. Egy csomag cukorkát kaptam tőle és „kézcsókjait" küldte a hölgyeknek.

 19.. augusztus 15.

 Ebben az évben csodásak a galambvirágok. Telis-tele van velük a régi gyümölcsös. – Fehérek, bíborak, mesekékek és álomrózsaszínek. Félig-meddig vadvirágok, de olyan elbűvölők, amilyenek a termesztett kerti virágok sosem. És a neve: galambvirág, önmagában költészet. Mennyivel szebbek a közönséges virágnevek, mint azok a rémes latin megnevezések, amelyeket a virágkereskedők használnak a katalógusaikban. Mezei árvácska, disznóparéj, oroszlánszáj vagy tátika, nedvfű, pitypang, borzaskata – ó, mindegyiket szeretem.

 19.. szeptember 1.

 Ma két dolog történt. Levél érkezett Nancy nagynénitől Elizabeth néninek. Nancy néni a négy évvel ezelőtti Priest Pond-beli látogatásom óta tudomást sem vett a létezésemről. De még életben van, kilencvennégy éves, és mindent egybevetve, nagyon is eleven. Úgy rólam, mint Elizabeth néniről is tett némi gúnyos megjegyzést a levelében, mindazonáltal azzal rukkolt elő, hogy felajánlotta, az összes költségemet állja a következő tanévre Shrewsburyben, beleértve a Ruth néninek fizetett szállást és ellátást.

 Nagyon örülök. Nancy néni szarkazmusa ellenére nem zavar, ha az adósa vagyok. Ő sosem szekált és sosem bánt velem leereszkedően... és semmit sem tett értem azért, mert „kötelességének" érezte. „Fütyülök a kötelességre", írta a levelében. „Azért csinálom, hogy bosszantsam vele a Priesteket és azért, mert Wallace annyira odavan, amiért «segíti Emily iskoláztatását». Mondd meg Emilynek, menjen vissza Shrewsbury-be és tanuljon meg mindent, amit csak megtanulhat, de rejtse el és mutogassa a bokáját." Elizabeth néni megbotránkozott ezen és nem mutatta meg nekem a levelet, Jimmy kuzin azonban elmesélte, mi áll benne.

 A második dolog pedig az, hogy Elizabeth néni tudomásomra hozta, hogy mivel Nancy néni fizeti a költségeimet, úgy érzi, nem kéne tovább ragaszkodnia az ígéretemhez, hogy nem írok történeteket. Azt mondta, szabad kezet ad a dologban, vagyis azt teszem, amit akarok.

 – Mindamellett sosem helyeseltem, hogy történeteket írsz – mondta bánatosan –, de remélem, nem fogod elhanyagolni a tanulmányaidat.

 – Ó, dehogy hanyagolom el őket, drága Elizabeth néni. De úgy érzem magam, mint egy börtönéből szabadult rab. Az ujjaim viszketnek, hogy tollat ragadjak, a fejemben pedig rajzanak a cselekmények. Vagy egy tucat lenyűgöző, fantasztikus figurám van, akikről írni akarok. Ó, bárcsak ne volna ekkora szakadék egy dolog „látása" és „papírra vetése" között!

 – Amióta múlt télen megkaptad azt a csekket egy történetedért, Elizabeth egyfolytában azon tűnődik, nem kéne-e megengednie, hogy írj – mesélte Jimmy kuzin. – De addig nem visszakozhatott, amíg Nancy néni levele nem nyújtott neki jó apropót. A pénz forgatja a Murray-kereket, Emily. Akarsz néhány jenki bélyeget?"

 Mrs. Kent közölte Teddyvel, hogy még egy évet járhat iskolába. Hogy utána mi lesz, fogalma sincs. Szóval visszamegyünk, és olyan boldog vagyok, hogy legszívesebben dőlt betűkkel írnám.

 19.. szeptember 10.

 Megválasztottak a harmadikos osztály elnökének. A Koponyák és Baglyok pedig értesítést küldtek, hogy augusztusi egyleti ülésükön minden jelentkezési formaság nélkül a tagjaik közé választottak.

 Evelyn Blake mellesleg mandulagyulladással az ágyat nyomja.

 Az elnöki megbízást elfogadtam – a Koponya és Bagoly tagságot azonban egy szörnyen udvarias levélben visszautasítottam.

 Azok után, hogy tavaly kigolyóztak!

 19.. október 7.

 Óriási izgalom vett erőt ma az osztályon, amikor Dr. Hardy bejelentette, hogy Kathleen Darcy nagybátyja, bizonyos McGill professzor látogatott el az iskolánkba és azt vette a fejébe, hogy díjat ajánl fel a legjobb költeményért, amelyet a Shrewsbury középiskola egyik diákja írt. Maga a díj egy komplett Parkman sorozat lesz. A versek beadási határideje november elseje, és „nem lehet kevesebb húsz sornál, sem hosszabb hatvan sornál". Ez úgy hangzik, mintha egy centiméter lenne az első kellék. Ma este vadul végigbányásztam a Jimmy-naplóimat, és úgy döntöttem, hogy a Vadszőlők-et küldöm be. Az a második legjobb költeményem. A Hat garasos dal a legjobb, de az csak tizenöt soros, és ha bármivel is megtoldanám, tönkretenném. Azt hiszem, egy kicsit feljavítom a Vadszőlők-et. Van benne két vagy három szó, amelyekben sosem voltam teljesen biztos. Nem pontosan azt fejezi ki, amit mondani akartam, viszont jobbakat sem találok helyettük. Bárcsak új szavakat lehetne kiagyalni, ahogyan nagyon régen csináltam, amikor Apának írtam leveleket, és amikor csak akartam, kitaláltam egy szót. Csakhogy Apa biztosan megértette volna ezeket a szavakat, ha valaha is látta volna a leveleket – viszont attól tartok, hogy a bíráló bizottság nem értené meg.

 A Vadszőlők biztosan elnyeri a díjat. Ez nem beképzeltség, hiúság vagy elfogultság. Egyszerűen tudás. Ha matematikából írták volna ki a díjat, Kath Darcy nyerné. Ha szépségre, akkor Hazel Ellis. Ha az általános előmenetelre, Perry Miller, az előadómüvészetre Ilse, a rajzra pedig Teddy. De miután költészetről van szó, E. B. Starr a nyerő!

 Tennyson és Keats a harmadikos irodalmi tananyag. Szeretem Tennysont, de néha dühbe gurít. Gyönyörű – túl gyönyörű, mint amilyen Keats – a Tökéletes Művész. Csakhogy ő sosem engedi elfelejtenünk magát a művet, és sosem sodorja el káprázatos érzelmi áradat. Ő nyugodtan folydogál szépen rendezett parkok és gondosan ápolt kertek között. De bármennyire is odavan valaki egy kertért, mégsem akar mindig ott kotlani – egyszer-másszor szeret kiruccanni a vadonba. Mindenesetre Emily Byrd Starr – rokonai bánatára – így van ezzel. Keats túlontúl tele van szépséggel. Költeményeit olvasva úgy érzem, belefulladok a rózsákba és egy lélegzetnyi fagyos levegőre, vagy egy hideg hegycsúcs zordonságára vágyom. De ó, van néhány sora:

 

 „Elárvult tündérvilágok baljós tengereinek

 Habjaira nyílnak mágikus ablakok..."

 

 Mindig kétségbe esem, amikor ezeket olvasom. Mi értelme olyasmivel próbálkozni, amit már egyszer és mindenkorra megcsináltak? Viszont találtam néhány inspiráló sort, amelyeket tüstént lejegyeztem az új Jimmy-naplómba.

 „A halhatatlanság koronáját

 sosem nyeri el az, ki fél követni

 Fennkölt hangjait"

 Ó, ez igaz. Követni kell „fennkölt hangjainkat", minden szorongásunkon, kétségünkön, csüggedésünkön át követnünk kell, így elvezetnek a Beteljesülés Városába – bárhol is legyen az.

 Négy elutasítást hozott a mai posta, nyersen harsogták képembe kudarcomat. A Fennkölt Hangok lecsendesülnek ekkora lármában. De ismét hallani fogom őket és követni fogom – nem bátortalanodom el. Évekkel ezelőtt leírtam egy „fogadalmat" – a minap bukkantam rá a szekrényemben egy régi csomagban –, hogy „megmászom az Alpok ösvényét és felírom nevem a hírnév tekercsére".

 Folytatom a hegymászást!

 19.. október 20.

 Tegnap este átolvastam az Egy vén kert krónikáit, azt hiszem, most, hogy Elizabeth néni feloldotta a tilalmat, jócskán javíthatok rajta. Szerettem volna, ha Mr. Carpenter elolvassa, ö azonban azt mondta:

 – Istenem, te lány, én képtelen volnék átrágni magam egy ekkora anyagon. Rossz a szemem. Mi ez... egy regény? Még legalább tíz év, kislánykám, amire regényeket írsz majd.

 – De gyakorolnom kell – feleltem méltatlankodva.

 – Ó, hát gyakorolj... gyakorolj... de ne rajtam próbáld ki. Túl öreg vagyok, komolyan mondom, kislány. Hébe-hóba egy rövid történet elmegy... egy nagyon rövid történet... de a könyvekből hagyd ki ezt a szegény, vén ördögöt.

 Megkérdezhettem volna Deant, mit gondol erről, csakhogy mostanában kineveti az ambícióimat – nagyon óvatosan és kedvesen –, de mégis kineveti. Pedig úgy véli, hogy minden tökéletes, amit írok, így aztán kritikusként semmit sem ér. Kíváncsi volnék... kíváncsi vagyok, vajon akad-e olyan kiadó, aki elfogadná a Krónikákat? Az egyszer biztos, hogy láttam már efféle könyveket, amelyek nem voltak sokkal jobbak.

 19.. november 11.

 Ma este átküldtem egy „átfésült" regényt Mr. Towersnek. Amikor augusztusban szabadságon volt, a segédszerkesztő, Mr. Grady elindított egy sorozatot a Times-ban Egy vérző szív címmel. Ahelyett, hogy rövidített változatot használt volna, ahogyan Mr. Towers szokta, Mr. Grady egyszerűen megvette az üzletben egy szenzációs és szentimentális angol regény új kiadását, és egy az egybe közölni kezdte. Rémesen hosszú volt, és csak a fele jelent meg. Mr. Towers rájött, hogy jelenlegi formájában egész télen ezt kellene közölnie, így aztán megbízott, hogy vágjam ki belőle az „összes fölösleges maszlagot". Könyörtelenül követtem az utasításait: „kivágtam" a legtöbb csókolózást és ölelkezést, a szerelmeskedések kétharmadát, meg az összes tájleírást, minek örömteli eredményeként cirka negyedére csökkentettem a normál hosszúságát. És csak azt mondhatom, az ég könyörüljön a szedő lelkén, akinek ezt a jelen, megcsonkított állapotában ki kell szednie.

 Elmúlt a nyár és az ősz. Úgy tűnik, mintha gyorsabban teltek volna el, mint rendesen. Az Egyenesség Földjének sarkában fehérbe csavarodott az aranyvessző, s reggelente ezüst kendőként teríti be a fagy a földet. A völgyekben megszelídülő esti szelek megtört szívű szeretők, kik imádott és elveszett dolgok után fürkészve hasztalan látogatnak el a manókhoz és tündérekhez. A tündernép – ha nem szöktek el mind a messzi délre – ilyenkor réges rég összekucorodva alszik már a fenyők belsejében vagy a páfrányok gyökerei közt.

 És minden este borongósan vörös naplemente lángol füstös bíboran a kikötő felett, egyetlen csillaggal, mintha megmentett lélek bámulna szánakozó szemmel a gyötrelem bugyraiba, ahol bűnös lelkek tisztulnak meg a földi siralomvölgy mocskától.

 Meg merjem mutatni ezt a mondatot Mr. Carpenternek? Inkább nem. Ez viszont csak azt jelentheti, hogy valami félelmetesen nincs rendjén bennem.

 Azt is tudom, mi a bajom: hidegvérrel írtam. Mindazonáltal épp ezt éreztem ma este, amint ott álltam a dombon az Egyenesség Földje felett és lenéztem a kikötőre. És kit izgat, mint gondol ez a vén napló?

 19.. december 2.

 Ma hirdették ki a versíró verseny eredményét. Evelyn Blake lett a győztes az Abegweit legendája című költeményével. Ahogy mondani szokás, ehhez nincs mit hozzáfűzni.

 Mellesleg, Ruth néni az égvilágon mindent hozzáfűzött!

 19.. december 15.

 Evelyn díjnyertes verse ezen a héten megjelent a Times-ban, a fotójával és egy rövid életrajzi leírással egyetemben. A Parkman készletet pedig kiállították a Könyvbúvár kirakatában.

 Az Abegweit legendája mesésen jó költemény. Ballada stílusban íródott, a ritmus és a rímek a helyükön vannak – ami Evelyn egyetlen olyan verséről sem mondható el, amelyeket valaha is láttam.

 Evelyn Blake minden eddig nyomtatásban megjelent versemről kijelentette, miszerint biztos benne, hogy másoltam valahonnan. Gyűlölöm utánozni őt, de tudom, hogy nem ő írta ezt a verset. Egyetlen olyan kifejezés sincs benne, amit ő talált volna ki. Ezzel az erővel akár Dr. Hardy írását is utánozhatta (volna, és azt állíthatná róla, hogy ő írta. Affektált, kalligrafikus írása legalább annyira hasonlít Dr. Hardy energikus, lendületes írásához, mint amennyire ez a vers Evelynhez.

 És különben is, bár az Abegweit legendája mesésen jó, annyira azért mégsem jó, mint a Vadszőlők.

 Nem mondom el senkinek, csak a naplómnak: azért, mert igaz.

 19.. december 20.

 Megmutattam Mr. Carpenternek az Abegweit legendáját és a Vadszőlőket. Miután mindkettőt elolvasta, azt kérdezte:

 – Kik voltak a bírák?

 Megmondtam.

 – Add át nekik az üdvözletemet és közöld velük, hogy gyengeelméjüek – közölte.

 Megnyugodtam. Persze nem mondom el a bíráknak – és másnak sem –, hogy gyengeelméjüek. Mindazonáltal megvigasztal az a tudat, hogy azok.

 És milyen különös, hogy Elizabeth néni elkérte tőlem a Vadszőlőket és miután elolvasta, azt mondta:

 – Én persze nem értek a versekhez, de nekem úgy tűnik, hogy a tied magasabbrendű.

 19.. január 4.

 Oliver bácsiéknál töltöttem a karácsony hetét. Nem éreztem jól magam. Túlságosan lármás volt. Évekkel ezelőtt biztosan élveztem volna, csakhogy akkor sosem hívtak meg. Akkor kellett ennem, amikor nem voltam éhes; akkor kellett pacsézit játszanom, amikor nem akartam; akkor kellett beszélnem, amikor csendben akartam maradni. Egész idő alatt, mialatt ott voltam, egy pillanatig sem lehettem egyedül. Mellesleg, Andrew kezd az idegeimre menni. Addie néni pedig kiállhatatlanul nyájas és anyáskodó volt. Egyszerűen úgy éreztem magam, mint egy macska, akit valaki az ölében tart, gyengéden, ám erősen simogat – miközben a macska ezt egyáltalán nem akarja. Jennel kellett aludnom – aki az első unokatestvérem és velem egyidős, és a szíve mélyén úgy véli, hogy nem vagyok elég jó Andrew-hoz, ám megpróbál jó képet vágni a dologhoz. Ennek ellenére Jen helyes, érzékeny lány, „cimborafélék" vagyunk. Ezt a szót magam találtam ki, mert többek vagyunk Jennel, mint egyszerű ismerősök, viszont mégsem igazi barátnők. Azt hiszem, mindig is cimborafélék leszünk. Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük.

 Amikor hazamentem a drága New Moonba, felszaladtam a szobámba, bezártam magam mögött az ajtót és lubickoltam a magányban.

 Tegnap kezdődött a tanítás. Ma a Könyv-Búvárban jót nevettem magamban. Mrs. Rodney és Mrs. Elder könyveket nézegettek, és Mrs. Rodney azt mondta: – Az a történet a Times-ban, tudod, a Vérző szív, a legfurcsább regény volt, amit valaha is olvastam. Heteken át fejezetről fejezetre csak vánszorgott és úgy tűnt, nem sül ki belőle semmi, aztán hirtelen nyolc fejezetben villámsebességgel kikerekedett belőle valami. Nem értem, hogyan.

 Én megfejthettem volna a titkot, de nem tettem.

 

9

A vén John házban

 Amikor egy viszonylag tekintélyes magazin elfogadta és megjelentette a Az asszony, aki elfenekelte a királyt-t, meglehetősen nagy port vert fel a dolog Blair Water-ben és Shrewsburyben, főleg amikor szájról-szájra adták azt a hihetetlen újságot, hogy Emilynek negyven dollárt fizettek érte. A családja első ízben kezdte némileg komolyan venni a hóbortját, Ruth néni pedig egyszer és mindenkorra felhagyott azzal, hogy elpocsékolt időnek becsmérelje. A legjobb lélektani pillanatban fogadták el az anyagot, mert Emilynek ugyancsak fogytán volt a hite. Egész ősszel és télen minden munkáját visszaküldték, azt a két magazint kivéve, amelyek szerkesztői kétségkívül úgy gondolták, hogy az irodalom önmagában érték, és teljesen független a degradáló pénzügyi megfontolásoktól. Eleinte Emily mindig rémesen érezte magát, amikor egy költeményét vagy történetét, amelyek fölött oly sokat vívódott, azoknak a szenvtelenül fagyos, elutasító formanyomtatványoknak a kíséretében küldték vissza, vagy néhány halovány dicsérő szóval. Ez utóbbiakat Emily „de" elutasításoknak nevezte és sokkal jobban gyűlölte, mint a formanyomtatványokat. Minden alkalommal kibuggyantak szeméből a csalódottság könnyei. Egy idő múlva azonban megedződött és nem törődött a dologgal – legalábbis nem keserítette el annyira. Csupán egy Murray-pillantást vetett az előre nyomtatott szerkesztői levélre és így szólt: „Sikerem lesz". És soha, semmikor nem voltak valódi kétségei efelől. Valahol mélyen a bensejében valami azt mondta neki, hogy eljön az ő ideje. Jóllehet, minden egyes visszautasítás olyan volt számára, akár az ostorcsapás, mégis leült és belefogott egy újabb történetbe.

 Ám a sok elutasítástól egyre erőtlenebb lett az a belső hang. Az asszony, aki elfenekelte a királyt-t elfogadása azonban az önbizalma örömteli diadalénekévé erősítette. A csekk is sokat jelentett, de a magazin „bevétele" sokkal többet. Emily úgy érezte, megvetette a lábát egy talpalatnyi helyen. Mr. Carpenter kuncogott és azt mondta, hogy ez valóban „tökéletesen jó".

 – Ami ebben a történetben a legjobb, az McIntyre nagyságos asszony érdeme – mondta higgadtan Emily –, nem nevezhetem a magaménak.

 – Te öntötted formába, és amit hozzátettél, tökéletesen harmonizál azzal, amire rábukkantál. És nem igazán csiszoltál az asszony szövegén – és ez mutatja meg a művészt. Nem éreztél kísértést rá?

 – De igen. Rengeteg olyan hely volt, ahol úgy gondoltam, rengeteget javíthatnék rajta.

 – Mégsem próbáltad meg... és ettől a tiéd – mondta Mr. Carpenter, Emilyre hagyván, hogy kibogozza e rejtély megfejtését.

 Emily harmincöt dollárt olyan józanul költött el, hogy még Ruth néni sem találhatott hibát a költségvetésében. A fennmaradó ötért azonban egy Parkman sorozatot vásárolt. Sokkal szebb volt, mint a díj – amelyet az adományozó egy csomagküldő listájáról rendelt –, s Emily jóval büszkébb volt a készletére, mintha a díj lett volna. Végül is az ember maga keresi meg a holmijára valót. Emily-nek még mindig megvannak azok a Parkman-jei – kifakultak és megkoptak már, mégis kedvesebbek a könyvtára bármely köteténél. Néhány hétig boldog és emelkedett hangulatban élt, a Murray-k büszkék voltak rá, Hardy igazgató úr gratulált neki, egy jó hírnévnek örvendő helyi előadóművész egy Charlottetown-ban megtartott esten felolvasta a történetét. És ami a legcsodálatosabb, a távoli Mexikóból írt egy olvasó és elmondta, hogy élvezettel olvasta az Az asszony, aki elfenekelte a királyt-t. Emily annyiszor olvasta el azt a levelet, hogy már betéve tudta, éjszaka bedugta a párnája alá. Nincs az a szerelmes levél, amelyet ennél gyöngédebben dédelgetett volna.

 Aztán derült égből villámcsapásként jött a vén John háza-ügy, és elsötétült Emily égszínkék ege.

 Egyik pénteken műsoros estet rendeztek Derry Pondban és felkérték Ilsét, hogy szavaljon. Burnley doktor vitte el Ilsét, Emilyt, Perryt és Teddyt hatalmas, négyüléses szánján, s a fiatalok végigbolondozták és végignevették a nyolcmérföldes utat, a frissen esett puha havon. Ám a műsor felénél Burnley doktort elhívták. Valaki hirtelen komolyan megbetegedett egy Derry Pond-i családban. Az orvos elment és megbízta Teddyt, hogy ő vigye haza a társaságot. Burnley doktor ha-bozás nélkül döntött így. Shrewsburyben és Charlottetownban megvoltak a gardírozás ostoba szabályai, de Blair Waterben és Derry Pondban nem tartották be azokat. Elvégre Teddy és Perry tisztességes fiúk; Emily egy Murray; Ilse pedig nem ostoba. A doktor bizonyára ilyen tömören és velősen foglalta volna össze a dolgot, ha egyáltalán megfordul a fejében.

 Miután a műsoros est véget ért, hazaindultak. Sűrűn esett a hó, erősen feltámadt a szél, de az út első három kilométerét az erdő védelmében tették meg, így nem lehetett kellemetlennek mondani. Vad, különös szépség tárult eléjük: hóborította farönkök, viharfelhők mögül kibukkanó halovány hold. A száncsengőt kinevették a magasan fölöttük bömbölő szelek. Teddy minden nehézség nélkül boldogult a doktor lovaival. Emilynek néhányszor erős gyanúja támadt, hogy csak egy kézzel irányítja őket. Kíváncsi volt, észrevette-e Teddy, hogy ma este életében először igazából „fennhordja" a haját – laza, ébenfekete, „Psziché kontyban", bíborvörös kalapja alatt.

 Amikor kiértek az erdőből, Emily már egyáltalán nem tartotta elbűvölőnek a vihart, ami hirtelen elsöprő tombolással zúdult rájuk. A téli út a mezőkön át vezetett, kanyargott, kígyózott és vargabetűt írt le a fenyőültetvények körül – „kígyó háttörő", ahogyan Perry nevezte ezt az utat. A csapást szinte teljesen járhatatlanná tette a hófúvás, a lovak térdig merültek a hóban. Alig tettek meg egy mérföldet, amikor Perry elkeseredetten füttyentett.

 – Ma este nem jutunk el Blair Waterig, Ted.

 – Valameddig mégiscsak el kell evickélnünk – kiáltotta Teddy. – Itt nem üthetünk tanyát. És a nyári útig egyetlen ház sincs, csak a Shaw-ék dombja után. Bújjatok a takarók alá, lányok. Emily, jobb lesz, ha hátramész Ilséhez, Perry pedig jöjjön előre mellém.

 A helycsere után Emily már nem gondolta olyan varázslatosnak a viharokat. Perry és Teddy is alaposan megrémült. Tudták, a lovak nem juthatnak sokkal messzebbre a mély hóban – a Shaw-féle domb mögötti nyári utat pedig már biztos elzárta a hófúvás –, ráadásul rémesen hideg volt a Derry Pond és Blair Water közti magas, kopár dombokon.

 – Ha Malcolm Shaw tanyájáig eljutnánk, már az is jó lenne – motyogta Perry.

 – Odáig sosem jutunk el. Shaw-ék dombját már kerítés magasságig befútta a hó – felelte Teddy. – Itt van a vén John ház. Gondolod, hogy itt éjszakázhatunk?

 – Olyan hideg, mint egy fészer – mondta Perry. – A lányok agyonfagynának. Meg kell próbálnunk eljutni Malcolmékig.

 Mikor a bukdácsoló lovak végre elérték a nyári utat, a fiúk egyetlen pillantással felmérték, hogy Shaw dombját megmászni reménytelen vállalkozás volna. Minden ösvényt már a kerítéseknél is magasabban befújt a hó. Telefonpóznák hevertek keresztben az úton, s a mezei út elágazásánál hatalmas, kidőlt fa zárta el a csapást.

 – Nincs más hátra, kénytelenek vagyunk visszamenni a vén John házához – mondta Perry.

 – Ebben a tomboló viharban nem bóklászhatunk a földeken, hogy elvergődjünk Malcolmékig A hóban ragadnánk és halálra fagynánk.

 Teddy megfordította a lovakat. Sűrűbben hullt a hó, mint eddig. Percről-percre magasabban lepte be az utat. Az ösvényből az égvilágon semmi sem maradt, és ha a vén John ház messzebbre esett volna, talán sosem találják meg. Szerencsére viszonylag közel volt. A fiúk utolsó energiájukat összeszedve leszálltak, s szinte araszolva, a lovakat kantárszáron vezetve bukdácsoltak el a fiatal fenyőkkel körülölelt tisztás viszonylagos nyugalmába a vén John házhoz.

 A „vén John ház" már akkor öreg volt, amikor negyven évvel ezelőtt John Shaw ifjú arájával beköltözött. Már akkor is magányos hely volt, távol az úttól, és szinte teljesen körbevették a fenyőerdők. John Shaw öt évig lakott ott; akkor meghalt a felesége, ő pedig eladta a farmot Malcolm bátyjának és nyugatra ment. Malcolm megművelte a földet, nagyszerűen rendben tartotta a kis istállót, ám a házat azóta nem lakta senki, kivéve azt a néhány téli hetet, amikor a Malcolm fiúk ott vertek tanyát, ha „kifogytak" a tűzifából. Még csak lakatra sem zárták a házat. Csavargók és betörők ismeretlenek voltak Derry Pondban. „Hajótöröttjeink" könnyen bejutottak a roskatag veranda ajtaján és megkönnyebbülten sóhajtottak, hogy végre fedél jutott a fejük fölé, megmenekültek az odakint bömbölő szél és zuhogó hó elől.

 – Legalább megfagyni nem fogunk – jegyezte meg Perry. – Megnézzük Teddel, be tudjuk-e vinni a lovakat az istállóba, aztán visszajövünk és kitaláljuk, hogyan varázsoljuk lakályossá ezt a helyet. Van nálam gyufa, még egyet sem gyújtottam meg.

 Ezúttal joggal dicsekedett. Gyufája két félig égett gyertyát, egy repedezett és rozsdás, ám működő, öreg Waterloo kályhát, három széket, egy asztalt, egy padot és egy díványt világított meg.

 – Na, mit szóltok ehhez?

 – Odahaza halálra aggódják magukat miattunk – mondta Emily, miközben leverte köpenyéről a havat.

 – Egy éjszaka még nem halnak bele az aggodalomba – felelte Perry. – Holnap valahogy hazakecmergünk.

 – Addig viszont élvezzük ezt a jó kis kalandot – nevetett Emily.

 Ilse egy szót sem szólt – ami ugyancsak szokatlan volt tőle. Amikor Emily ránézett, látta, hogy szörnyen sápadt, és csak most döbbent rá, hogy Ilse azóta csendben van, amióta eljöttek a teremből.

 – Nem érzed jól magad, Ilse? – kérdezte aggódva.

 – Pocsékul érzem magam – felelte hátborzongató mosollyal Ilse. – Beteg... kutyául érzem magam – tette hozzá erőlködve.

 – Jaj, Ilse...

 – Azért még ne légy a plafonon – mondta türelmetlenül Ilse. – Nincs se tüdőgyulladásom, se vakbélgyulladáson. Egyszerűen beteg vagyok. Azt hiszem, túl zsíros volt a sütemény, amit a rendezvényen ettem. Egészen felfordult tőle a gyomrom. Jaa-a-aj!

 – Feküdj le a díványra – sürgette Emily. –Talán akkor jobb lesz.

 Ilse reszketve ledőlt a díványra. Egy „kavargó gyomor" nem éppen romantikus gyöngél-kedes, bár nem is halálos, mindazonáltal kiszívja áldozata életerejét.

 A fiúk egy egész láda fára bukkantak a kályha mögött, és hamarosan pattogott a tűz. Perry meggyújtotta az egyik gyertyát, azzal nekiindult felfedezni a kis házat. A konyha egyik benyílójában ódivatú kötélmatracos derékaljat talált. A másik szoba – egykor Almira Shaw szalonjául szolgált – félig tele volt szalmával. Odafent Perry csak ürességet és port talált. A kis éléskamrában azonban felfedezett valamit.

 – Van itt egy húskonzerv és némi bab – jelentette –, meg egy féldoboznyi sós keksz. Ez lesz a reggelink. Gondolom, a Shaw fiúk hagyták itt. Hát ez meg mi?

 Perry egy kis üveget hozott elő, kivette belőle a dugót és komolyan beleszagolt.

 – Úgy éljek, ez whisky. Nem sok, de épp elég. Itt a gyógyszered, Ilse. Benyakalod egy kis forró vízzel, és egykettőre rendbe teszi a gyomrodat.

 – Utálom a whisky ízét – nyöszörgött Ilse. – Apa sosem alkalmazza... nem hisz benne.

 – Tom néni viszont igen – felelte Perry, mintha ezzel elintézettnek tekintené az ügyet. – Tuti kúra. Próbáld ki és majd meglátod.

 – De itt nincs víz, amivel hígíthatnám – panaszolta Ilse.

 – Akkor tisztán bedöntöd. Két evőkanálnál nincs több az üvegben. Próbáld csak ki. Ha nem használ, akkor sem halsz bele.

 Szerencsétlen Ilse valóban olyan pocsékul érezte magát, hogy bármit, bármiféle mérget bevett volna, ha a legcsekélyebb esélyt látja, hogy az segít rajta. Lekászalódott a díványról, a tűz elé húzott egy széket, ráült és lenyelte az italt. Jó erős whisky volt – Malcolm Shaw is ezt mondta volna. Ami azt illeti, valójában több volt abban a palackban két evőkanálnál, bár utóbb Perry mindig is kötötte az ebet a karóhoz, hogy csak annyi volt. Ilse még néhány percig ücsörgött a széken, majd felállt és bizonytalanul Emily vállára tette a kezét.

 – Rosszabbul érzed magad? – kérdezte aggodalmasan Emily.

 – Be... berúgtam – felelte Ilse. – Az isten szerelmére, segíts vissza a díványhoz. Kicsúsznak alólam a lábaim. Ki volt az a skót odafent Malvernben, aki azt hajtogatta, hogy ő sosem rúg be, de a whisky mindig a térdébe megy? Nekem a fejembe is jutott. Forog, mint a rokka.

 Perry és Teddy egy emberként ugrottak oda, hogy segítsenek, és a kóválygó, botladozó Ilse kettejük támogatásával, biztosan landolt a díványon.

 – Tehetünk még valamit? – kérdezte esdekelve Emily.

 – Már így is túl sokat tettetek – felelte természetfölötti ünnepélyességgel Ilse. Becsukta a szemét, s akkor sem nyögött volna ki még egy szót, ha az élete forog kockán. Végül a többiek jobbnak látták, ha békén hagyják.

 – Kialussza, és azt hiszem, rendbe teszi a gyomrát – okoskodott Perry.

 Emily képtelen volt ilyen filozofikusan szemlélni a dolgot. Csupán csak akkor kezdhette élvezni a „kalandjuk" ízét, amikor úgy egy fél óra múlva Ilse nyugodt, egyenletes lélegzése, tanúsította, hogy valóban alszik. A szél csapkodott az öreg ház körül, rázta az ablakokat, mintha azért dühöngene, hogy megszöktek előle. Kellemes volt a kályha előtt üldögélve hallgatni a csalódott vihar vad melódiáját – kellemes volt e vén, elhagyatott ház letűnt életéről elmélkedni, azokról az évekről, amikor még teli volt szeretettel és kacagással –, nagyon kellemes volt Perryvel és Teddyvel a gyertya fénye mellett iskolai puskázásokról és királyokról fecserészni –, nagyon kellemes volt ücsörögni az időnként támadt csendben a tűz fénykörébe meredve, ami csábítóan táncolt Emily tejfehér homlokán és a szemében.

 Amint egyszer Emily hirtelen felpillantott, úgy találta, Teddy különösen néz rá. Tekintetük egy villanásra találkozott, egymásba kulcsolódott – csupán egy villanásra –, Emily mégsem volt többé csupán önönmagáé. Zavartan eltűnődött, mi történhetett? Honnan jött az a testet, lelket elárasztó, felfoghatatlanul édes érzés? Beleremegett, s zavaros érzéseiből kiemelkedő egyetlen tiszta gondolat az volt, hogy életük minden estéjén így akar ülni Teddyvel a tűz előtt – és akkor fügét mutathat a viharoknak. Nem mert újra Teddyre nézni, de közelségétől csodálatos, borzongató érzés kerítette hatalmába. Szerfölött tudatában volt fiús nyíltságának, fényes fekete hajának, ragyogó, sötétkék szemének. Már tudta, hogy Teddyt minden ismerős férfinál jobban kedveli –, noha az egymáshoz tartozás érzése, amit az a jelentőségteljes összenézés hozott magával, valami egészen más volt, mint szeretet. Most ébredt rá, miért is utasított vissza minden középiskolás fiút, aki udvarolni akart neki.

 Olyan kibírhatatlanul csodálatos volt a rátelepedő bűvölet, hogy muszáj volt megtörnie a varázst. Felugrott, az ablakhoz ment. A jégvirágos ablaküveghez sziszegve súrlódó hó mintha szelíden gúnyolódna ijedelmén. Az istálló sarkánál alig kivehető három, hatalmas, hófödte szénakazal szinte rázkódni látszott a nevetéstől kínos helyzetén. A tisztásra vetődő tűz csúfolódó lidércfénynek tetszett a fenyők alatt. Egy pillanatig Emily azt kívánta, bárcsak odakint lenne a viharban – az megszabadítaná e rettentő boldogság bilincsétől, ami oly hirtelen és felfoghatatlanul rabul ejtette – őt, aki gyűlöli a béklyókat.

 Beleszerettem volna Teddybe? – gondolta. – Nem akarok... nem akarom.

 Perry, akinek fogalma sem volt, mi történt egy szemvillanás alatt Teddyvel és Ernilyvel, hatalmasat ásítva nyújtózkodott.

 – Azt hiszem, eltehetjük magunkat holnapra – mondta –, már majdnem leégtek a gyertyák. Szerintem nekünk a szalma is remekül megteszi, Ted. Gyere, hozzunk be szalmát és halmozzuk fel arra a derékaljra. Ha letakarjuk egy szőnyeggel, nem is lesz olyan kényelmetlen. Fantasztikus dolgokat kéne álmodnunk ma éjjel... főleg Ilsének. Mit gondoltok, kijózanodott már?

 – Nekem teli van a zsebem eladó álmokkal – jegyezte meg furcsán, valami új, rejtélyes vidámsággal a hangjában Teddy. – Mivel szolgálhatok, uram? Mivel szolgálhatok? Egy sikerről szóló álommal, netán kalandos álommal, egy álommal a tengerekről vagy a hegyvidékről... mindenfajta álommal szolgálhatok jutányos áron, két, páratlan rémálmot is beleértve. Mit adsz cserébe egy álomért?

 Emily megfordult – egy pillanatig Teddyre bámult –, aztán borzongásról, bűvöletről és minden másról megfeledkezve csak a Jimmy-naplójáért áhítozott. Mintha Teddy kérdése: „Mit adsz cserébe egy álomért?" – akár egy varázsige, megnyitotta volna agyának eleddig leplombált rekeszét, már látta maga előtt egy káprázatos történet kibontakozását. A címe is megvolt: Álomkufár. Emily egész éjszaka semmi másra nem tudott gondolni.

 A fiúk az egykori szalon „szalmaheverőjére" feküdtek, Emily pedig, miután úgy határozott, hogy nem bántja a diványon kényelmesen alvó Ilsét, a benyílóban lévő ágyra heveredett. Ám nem jött álom a szemére. És nem is akart elaludni. Elfeledte, hogy beleszeretett Teddybe; elfelejtett mindent, csak az a csodálatos ötlet munkálkodott benne – fejezetről fejezetre, oldalról oldalra, szinte önmagától tárulkozott ki előtte a sötétben. Szereplői éltek, nevettek, beszélgettek, tették, ami kell, bánkódtak és örültek – mindnyájukat látta a vihar előterében. Lángolt az arca, hevesen vert a szíve, tetőtől talpig beleborzongott az alkotás szenvedélyes izgalmába. Olyan öröm volt ez, amely a lét mélységeinek kútjából fakadt, és látszólag független a földi dolgoktól. Ilse a kamrában felejtett skót whiskytől rúgott be, Emily azonban időtlen nedűtől lett mámoros.

 

10

„Sűrűbb a résnél”

 Emily csak hajnalban aludt el. Elült a vihar, s földöntúli látványt nyújtott a lemenő hold fényében, amikor a kiteljesülés csodás érzésével végül álomba szenderült – hiszen kigondolta a történetét. Nem maradt más hátra, mint leírni vázlatát a Jimmy-naplójába. Addig nem érezné biztonságban, amíg feketén-fehéren ott nem áll. Úgysem próbálja még megírni – ó, dehogy, évekig nem nyúlhat hozzá. Meg kell várnia, míg az idő és a tapasztalatai eléggé megérlelik a tollát ahhoz, hogy képes legyen kifejteni az elképzelését – hiszen más dolog kiötleni valamit egy túlfűtött éjszakán, és megint más úgy papírra vetni, hogy egy tizedét visszaadjuk az ötlet eredeti bájának és horderejének. Ilse ébresztette fel. Az ágya szélén ült, meglehetősen sápadtnak és nyúzottnak látszott, borostyán szeme azonban telis tele volt ellenállhatatlan nevetéssel.

 – Hát, kialudtam a tivornyámat, Emily Starr. És teljesen rendben van a pocakom. Malcolm whiskyje megtette a magáét, bár azt hiszem, a gyógyszer rosszabb a betegségnél. Gondolom, csodálkoztál, miért nem beszéltem tegnap este.

 – Azt hittem, túlságosan részeg vagy ahhoz, hogy beszélj – felelte naivan Emily. Ilse kuncogott.

 – Túl részeg voltam ahhoz, hogy ne beszéljek. Amikor ledőltem a szófára, megszűnt a kóválygás és beszélni akartam – istenemre, de még mennyire, hogy beszélni akartam. És a legostobább dolgokat akartam mondani, kifecsegni mindent, amit valaha is tudtam vagy gondoltam. Annyi józan eszem mégiscsak maradt, hogy tudjam, nem szabad elmondanom, különben örökre bolondot csinálok magamból. Éreztem, hogy ha egyetlen szót is kimondanék, az olyan volna, mint amikor kihúzok egy dugót a palackból: minden kibugyogna. Így inkább begomboltam a számat és hallgattam. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, miket mondhattam volna – ráadásul Perry előtt. A te kis Ilséd sosem rúg ki még egyszer a hámból. Mostantól kezdve új ember leszek.

 – Képtelen vagyok megérteni – jegyezte meg Emily –, hogy egy kis adag izé hogyan zavarhatta meg ennyire a fejedet.

 – Hiszen tudod, a mamám Mitchell lány volt. Közismert tény, hogy a Mitchellek egy teáskanál piától is kidőlnek. Ez amolyan családi vonás. Hát, ki az ágyból, szerelmetes barátnőm, a fiúk már szítjak a tüzet, és Perry szerint fantasztikus reggelit üthetünk össze a húskonzervből, a babból meg a sós kekszből. Olyan éhes vagyok, hogy az egész konzervet fel tudnám falni.

 Emily épp az éléskamrában kutatott só után, amikor óriási felfedezést tett. Magasan, a legfelső polcon egy halom poros, régi könyvet talált, valószínűleg John és Almira Shaw idejéből. Régi, megpenészedett naplók, almanachok, üzleti könyvek. Emily lelökte a kupacot, s miközben összeszedte a könyveket, észrevette, hogy az egyik olyan album, amelybe újságkivágásokat, képeket szoktak beragasztani. Egy meglazult lap hullott ki belőle. Amint Emily visszatette a helyére, szeme megakadt egy felragasztott vers címén. Elakadt a lélegzete. Abegweit legendája – a vers, amellyel Evelyn megnyerte a díjat! Itt van ebben a régi, megsárgult, legalább húszéves albumban. Szóról-szóra ugyanaz volt, két szakasz kivételével, amelyeket Evelyn kihagyott, hogy a szükséges hosszra rövidítse a verset.

 És ez a két legjobb szakasz – mérgelődött Emily. Ez jellemző Evelynre! Egyszerűen nincs irodalmi ítélőképessége.

 Emily visszapakolta a könyveket a polcra, a kihullott lapot azonban a zsebébe süllyesztette és szórakozottan megette a reggelijét. Addigra a fiúk már odakint buzgólkodtak, hogy megtisztítsák az ösvényt. Találtak egy lapátot az istállóban, hamarosan szabad lett az út. Amire lassan, de szerencsésen hazaértek, New Moonban már mindenki rettentően aggódott a sorsuk miatt, és eléggé megrémültek, amikor megtudták, hogy a vén John házban kellett éjszakázniuk.

 – Akár halálra is fagyhattatok volna – mondta komolyan Elizabeth.

 – Hát, nem volt más választás, vagy ott éjszakázunk, vagy halálra fagyunk a hófúvásban – közölte Emily, és nem esett több szó a dologról. Mit mondhattak volna még róla, hiszen szerencsésen hazaértek, és senki sem fázott meg. New Moonban ilyetén szemlélték a dolgokat.

 Shrewsburyben azonban némiképp másként. Hétfő estére egész Shrewsbury erről beszélt. Ilse mesélte el az iskolában, jókedvűen, élénken festette le „részeg orgiáját", az egész osztály sikongatott és dőlt a nevetéstől. Emily, akinek aznap este első dolga volt felkeresni Evelyn Blake-et, úgy találta, hogy a másik lány ugyancsak örül valaminek.

 – Nem tudnád leállítani Ilsét, hogy ne mesélje fűnek-fának ezt a történetet, drágám? – fogadta őt Evelyn.

 – Miféle történetet?

 – Hát arról, hogy lerészegedett péntek este... amikor Teddy Kenttel és Perry Millerrel abban a régi házban töltöttétek az éjszakát Derry Pondban – felelte negédesen Evelyn.

 Emily elpirult. Volt valami Evelyn hanghordozásában, amitől az ártatlan tény egy csapásra baljós jelentést kapott. Vajon Evelyn szánt szándékkal ilyen pimasz?

 – Nem tudom, miért ne mesélhetné el a történetet – felelte ridegen Emily. – Szerinte jó hecc volt.

 – De tudod, az emberek mindenfélét összebeszélnek – mondta kedvesen Evelyn. – Ez az egész ugyancsak... szerencsétlen. Persze, arról nem tehettetek, hogy elkapott a vihar... gondolom... de Ilse csak ront a dolgokon. Olyan indiszkrét. Nem tudsz hatni rá, Emily?

 – Nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk – közölte minden kertelés nélkül Emily. – Hanem azért, hogy megmutassak neked valamit, amit a régi John házban találtam.

 A másik lány orra elé dugta az albumból kiesett lapot. Evelyn egy pillanatra üres tekintettel meredt rá. Aztán a füle tövéig elvörösödött. Önkéntelen mozdulatot tett, mintha ki akarná tépni a papírt Emily kezéből, de az gyorsan visszahúzta. Találkozott a tekintetük. Abban a pillanatban Emily érezte, most végre kiegyenlített.

 Várta, hogy Evelyn megszólaljon. Egy perc is beletelt, mire végül lassan kinyögte:

 – És mit akarsz tenni?

 – Még nem döntöttem el – felelte Emily. Evelyn mandulavágású, barna, álnok szeme ravaszul fürkészte Emily arcát.

 – Gondolom, át akarod adni Dr. Hardynak, hogy lejárass az iskola előtt.

 – Ami azt illeti, megérdemelnéd – mondta tárgyilagosan Emily.

 – Én... én meg akartam nyerni azt a díjat, mert a Papa azt ígérte, hogy jövő nyáron elutazhatok Vancouverbe, ha megnyerem – motyogta hirtelen összehúzva magát Evelyn. – Nagyon... megőrülök azért, hogy elmehessek. Kérlek, ne árulj be, Emily... a Papa rettentő dühös lesz. Oda... odaadom neked a Parkman sorozatot... bármit megteszek... csak ne...

 Evelyn sírva fakadt. Emily nem állhatta a látványt.

 – Nekem nem kell a te Parkmaned – közölte megvetően. – De egy valamit meg kell tenned. Bevallod Ruth néninek, hogy te rajzoltál nekem bajuszt az angol vizsga napján, nem pedig Ilse.

 Evelyn letörölte a könnyeit.

 – Az csak vicc volt – zokogta.

 – Az viszont nem, hogy hazudtál – felelte komolyan Emily.

 – Te olyan... olyan nyersen őszinte vagy. – Evelyn száraz helyet keresett a zsebkendőjén. – Vicc volt az egész. Visszaszaladtam a Könyv-Búvárból, hogy rád rajzoljam. Persze, azt hittem, megnézed magad a tükörben, ha felébredsz. Eszembe se ju..., jutott, hogy így mé...ész be az osztályba. És nem tudtam, hogy a nagynénéd ennyire komolyan veszi. Persze... meg fogom mondani neki... ha te... ha te...

 – Írd le és szignáld – mondta könyörtelenül Emily.

 Evelyn leírta, majd aláírta, amit Emily mondott.

 – Azt... add nekem – könyörögte az albumból kihullott lap felé nyúlva a lány.

 – Nem, ezt megtartom – felelte Emily.

 – És mi a biztosíték? Mi van, ha egyszer... mégis elmondod? – szipogta Evelyn.

 – Egy Starr adja rá a szavát – közölte rátartian Emily.

 Mosolyogva sétált ki a szobából. Végül megnyerte a hosszú párbajt. Ráadásul kezében volt a bizonyíték, ami végre tisztázza Ilsét Ruth néni szemében.

 Ruth néni jó sokat horkantott Evelyn cetlije fölött, már-már azon volt, hogy megkérdezi, miként sikerült vallomásra bírnia a lányt. Ám azt sem akarta, hogy Emily túlságosan elégedett legyen magával, és tudván, hogy Allan Burnley azóta haragszik rá, amióta száműzte lányát a házából, titokban örült a jó kifogásnak, hogy feloldhatja ezt a tilalmat.

 – Akkor minden rendben van. Azt mondtam, akkor hozhatod ide Ilsét, ha megfelelően bebizonyítod, hogy nem ő csinálta veled azt a rossz viccet. Bebizonyítottad, és én tartom a szavam. Én igazságos asszony vagyok – fejezte be Ruth néni, aki valószínűleg akkoriban a világ legigazságtalanabb asszonya volt.

 Eddig minden rendben. Ha Evelyn bosszút akart állni, hát az elkövetkezendő három hétben alaposan kiélvezhette, anélkül, hogy akárcsak egy ujját kellett volna mozdítania, vagy egy szót is szólnia. Egész Shrewsbury a vihar éjszakájának pletykájában égett: burkolt célozgatások, ferdítések, kitalációk. Emilyvel olyan kurtán-furcsán bántak Janet Thompson délutáni zsúrján, hogy a megaláztatástól sápadtan ment haza. Ilse dühöngött.

 – Egy cseppet sem érdekelne, ha lármás részeg lettem volna, és viccet csinálnának belőle – mérgelődött toporzékolva –, csakhogy nem voltam elég részeg ahhoz, hogy boldog legyek... épp csak annyira, hogy buta. Vannak olyan pillanatok, Emily, amikor úgy vélem, piszok jól érezném magam, ha macska volnék, ezek a vén shrewsbury-i dámák pedig egerek. De vágjunk jó pofát. Engem egyébként egy fikarcnyit sem érdekelnek. Minden csoda három napig tart. Majd megküzdünk velük.

 – A burkolt célozgatások ellen nem harcolhatsz – felelte keserűen Emily.

 Ilse nem törődött az egésszel, Emily viszont annál inkább. Elviselhetetlenül sajgott a Murray-büszkesége. Ahogy telt-múlt az idő, egyre csak rosszabb lett. A vihar éjszakájáról szóló „kommentár" megjelent egy szennylapban, amelyet egy kanadai városban nyomtattak, és a tengerpart vidékéről beküldött „pikáns" levélkékből szerkesztettek. Soha senki nem vallotta be, hogy olvassa, de szinte mindenki tudta, mit írtak benne – kivéve Ruth nénit. Neveket nem említett a lap, mégis mindenki tudta, kikre utal, és a rosszindulatú, burkolt gyanúsítgatás sem hagyott kétséget senkiben. Emily azt hitte, belehal a szégyenbe. De a legrosszabb mégis az egész közönségessége és ocsmánysága volt, az, hogy vulgárissá tette és beszennyezte a nevetés, a reveláció éjszakáját, és a vén John házban rátörő alkotói lázat. Azt hitte, ez az este élete egyik leggyönyörűbb emléke lesz. És tessék! Teddy és Perry bedühödtek, meg akartak ölni valakit, csakhogy kit ölhettek volna meg? Ahogy Emily megmondta nekik, bármit szólnak vagy tesznek, csak ront a helyzeten. Épp elég rossz volt az is, hogy miután lehozták azt az „olvasói levelet", Emilyt nem hívták meg Florence Black táncestjére – a tél nagy társasági eseményére – és Hattie Denoon korcsolyapartijára sem. Számos shrewsbury-i matróna elnézett mellette, ha találkoztak az utcán, mások szinte gúnyosan jeges udvariassággal tartották távol magukat tőle. Néhány fiatalember pedig bizalmaskodó hangnemet próbált megütni vele szemben. Az egyikük, akit még sosem látott, leszólította a postahivatalban. Emily megfordult és ránézett. Bármennyire is összetörték és megalázták, még mindig Archibald Murray unokája volt. A szerencsétlen flótás már legalább három háztömbnyire lehetett a postahivataltól, mire annyira magához tért, hogy tudja, hol van. A mai napig nem felejtette el, hogyan néz Emily Byrd Starr, amikor mérges. Jóllehet, a Murray-pillantás képes leszerelni egy sértő alakot, viszont nem képes megfékezni a botrányos mendemondákat. Mindenki kórosan hitt bennük. Valaki beszámolt róla, hogy Miss Percy, a könyvtáros kijelentette, ő bezzeg sosem bízott Emily Starr mosolyában, mindig is egyenesen provokatívnak és csábítónak tartotta. Emily úgy érezte, hogy szegény Henrik királyhoz hasonlóan, sosem mosolyog többé. Az emberek nem felejtették el, milyen fékezhetetlen teremtés volt a vén Nancy Priest hetven évvel ezelőtt; aztán, mintha Mrs. Duttonnal kapcsolatban is emlegettek volna valami skandalumot még lánykorából. A vér nem válik vízzé, ez érthető. Az anyja megszökött, igaz? Na és Ilse anyja? No, igen, a halálát az okozta, hogy a régi Lee kútba esett. De ki tudja, mi mindent művelt volna, ha nem esik bele? És ott volt az a régi történet, amikor a Blair Water-i tengerparton au naturel fürdőztek. Tömören és velősen: tisztességes lányoknak nincs olyan bokája, mint Emilynek! Egyszerűen nincs!

 Még az ártalmatlan „nemkívánatos" Andrew-is beszüntette péntek esti látogatásait. Ez már több volt a soknál. Emily unalmasnak tartotta Andrew-t és rémesnek a péntek estéit. Mindig úgy gondolta, amint lehetősége lesz, kiadja az útját. Most azonban Andrew maga kötött útilaput a talpára, és így egészen más színezete van a dolognak. Emily ökölbe szorította a kezét, amikor erre gondolt.

 Keserű hír is eljutott a füléhez, miszerint Hardy igazgató úr kijelentette, hogy le kéne mondania a végzős osztály elnöki tisztjéről. Emily felvetette fejét. Lemondani? Ismerje el a vereségét és vallja magát bűnösnek? Ő aztán nem.

 – Szétverem annak a pasasnak a fejét – jelentette ki Ilse. – Egy pillanatig se aggódj emiatt, Emily Starr. Kit érdekel, hogy mit hisz egy csomó szenilis vén szamár? Ezennel felkínálom őket a pokol isteneinek. Egy hónap múlva már valami mással lesz teli a pofájuk és elfelejtik ezt az egészet.

 – Én sosem felejtem el – vágta rá szenvedélyesen Emily. – Még a halálom napján is emlékezni fogok ezeknek a heteknek a megaláztatására. És most... nos, Mrs. Tolliver egy levélben arra kér, hogy mondjam le a standomat a Szent János napi bazáron.

 – Emily Starr;.. ez képtelenség!

 – Pedig igaz. Ó, természetesen szép kifogásba öltöztette, azt írta, hogy a New York-i kuzinjának szeretne egy standot, aki idejön látogatóba... és ugye én megértem. És most „kedves Miss Starr" vagyok, amikor néhány héttel ezelőtt még „legdrágább Emily" voltam. A St. John's-ban mindenki tudni fogja, miért kértek meg rá, hogy lépjek vissza. És Mrs. Tolliver szinte térden állva könyörgött Ruth néninek, hogy enyém lehessen az a stand. Ruth néni nem is akarta megengedni.

 – És mit szólt Ruth néni ehhez az egészhez?

 – Tudod, ez a legrosszabb, Ilse. Ruth néni most fogja csak megtudni. Egy szót sem hallott erről az egészről, amióta ágynak esett az isiászával. Rettegésben éltem, hogy megtudja, hiszen az maga lesz a borzalom. Már jobban van, úgyhogy mindenképpen hamarosan hallani fog róla. Nincs elég bátorságom odaállni elé. Jaj, ez az egész olyan, mint egy rémálom!

 – Olyan kicsinyes, szűk látókörű, rosszindulatú, gonosz alakok élnek ebben a városban – mondta Ilse és máris megnyugodott. Emily azonban képtelen volt néhány jelzővel lecsillapítani meggyötört lelkét. Még arra sem volt képes, hogy kiírja magából a boldogtalanságát és úgy szabaduljon meg tőle. Nem kerültek ötletek a Jimmy-naplóba, se újabb fejezetek az újságjába, se versek, se történetek. Mostanában nem jött a villanás – talán sosem jön el újra. Talán sosem lesznek gyönyörűséges kis titkok, látomások és alkotások, amelyeket senkivel sem lehet megosztani. Szürke, szegényes, kellemetlen és színtelen lesz az élet. Nem talált szépséget semmiben, még a New Moon-i március aranyfehér magányában sem, amikor hétvégére hazatért. Már nagyon vágyott az otthonába, ahol senki sem gondolt rosszat róla. New Moonba nem jutottak el a shrewsbury-i pletykák. Viszont érdektelenségük gyötörte Emilyt. Hamarosan úgy is megtudják, és akkor majd szenvedni fognak amiatt, hogy egy Murray – még akkor is, ha ártatlan – botrányhős lett. És ki tudja, miként reagálnak majd Ilse „balesetére" Malcolm whiskyjével. Emily szinte megkönnyebbült, hogy visszamehet Shrewsburybe.

 Mindenben sértést vélt felfedezni, amit Hardy igazgató mondott, burkolt sértést iskolatársai minden megjegyzésében vagy pillantásában. Csupán Evelyn Blake játszotta meg a barátot és védelmezőt, s ez volt a legkegyetlenebb csapás mind közül. Emily nem tudta, félelem vagy a rosszindulat bújik-e meg Evelyn póza mögött, azt viszont igen, hogy Evelyn „barátság-hűség-rendíthetetlenül hiszek az elsöprő bizonyítékok ellenére" parádéja olyasvalami volt, ami minden pletykánál jobban besározta őt. Evelyn körbejárt és mindenkit külön-külön biztosított arról, hogy ő egyetlen szót sem hisz el „szegény, drága Emilyről". A szegény, drága Emily pedig boldogan megfojtotta volna őt egy kanál vízben – legalábbis úgy vélte.

 Mindeközben Ruth néni, akit hetekig ágyhoz kötött az isiász, s olyannyira zsémbes volt, hogy se a barátai, sem pedig az ellenségei semmit sem mertek elhinteni neki az unokahúgával kapcsolatos pletykákról, felfigyelt bizonyos jelekre. Már nem kínozta az isiásza és képes volt más dolgokra is koncentrálni. Észrevette, hogy Emily étvágya alaposan megcsökkent és gyanította, hogy rosszul alszik. A gyanakvás rögvest tettekre sarkallta Ruth nénit. Titkos aggodalmakat nem toleráltak a házában.

 – Tudni akarom, mi baj van veled, Emily? – tudakolta egy szombat délután, amikor a sápadt és kedvetlen, kialvatlan szemű lány szinte hozzá sem nyúlt a vacsorájához.

 A kérdésre némi szín visszaszökött Emily arcába. Eljött tehát az óra, amelytől annyira rettegett. Mindent el kell mondania Ruth néninek. Emily nyomorultul érezte magát, mert se bátorsága nem volt, hogy elviselje a kellemetlen kérdéseket, sem hangulata, hogy kitegye magát Ruth néni miértjeinek és mi okbóljainak. Nagyon jól tudta, hogy folyna le az egész: felháborodás a John ház-féle eset miatt – mintha bárki segíthetett volna; bosszankodás a pletykák fölött – mintha Emily volna felelős érte; számtalan bizonykodás, hogy ő mindig valami effélére számított tőle; végül a felemlegetések és célozgatások elviselhetetlen hetei. Emilynek afféle szellemi hányingere volt e kilátásoktól. Egy pillanatig képtelen volt megszólalni.

 – Halljuk, mit csináltál? – makacskodott Ruth néni.

 Emily összeszorította a fogát. Bármennyire kibírhatatlan, muszáj kibírnia. A történetet elő kell adnia – az egyetlen dolog, amit tehet, hogy a lehető leggyorsabban túl legyen rajta.

 – Semmi rosszat nem tettem, Ruth néni. Csak az történt, hogy teljesen félreértették, amit csináltam.

 Ruth néni horkantott, viszont egyetlen közbeszólás nélkül végighallgatta Emily meséjét. A lány a lehető legrövidebben adta elő, miközben olyan érzése volt, hogy tanúk padján álló bűnöző, akinek egy személyben Ruth néni a bírája, esküdtszéke és az ügyésze. Miután befejezte, csendben várta Ruth néni valamelyik szokásos megjegyzését.

 – És miért csinálnak ebből ekkora hűhót? – érdezte Ruth néni.

 Emily nem tudta, mit feleljen, csak a nénjére bámult.

 – Hát..hát mindenféle rémséges dolgot... gondolnak dadogta. – Tudod, idelent a védett Shrewsburyben fogalmuk sincs, miféle vihar volt az. És persze mindenki, aki továbbadja a történetet, kiszínezi egy kicsit... amire egész Shrewsburyn átment, addigra már mindnyájan holtrészegek voltunk.

 – Engem csak az dühít – mondta Ruth néni –, hogy egyáltalán beszéltetek erről Shrewsburyben. Mi a csudának nem hallgattatok róla?

 – Mert az sunyiság lett volna. – Az Emily-ben bujkáló kisördög óhatatlanul kimondatta vele ezt. Most, hogy kiadta magából a történetet, visszatért a kedve, hogy majdnem nevetett.

 – Sunyiság! Inkább józanság lett volna – horkantotta Ruth néni. – Természetesen Ilse volt az, aki nem tudta tartani a nyelvét. Gyakran elmondtam neked, Emily, hogy egy ostoba barát tízszer veszélyesebb az ellenségnél. De miért gyötrőd magad halálra? A te lelkiismereted tiszta. Hamarosan elül majd a pletyka.

 – Hardy igazgató úr szerint le kéne mondanom az osztály elnöki tisztjéről – panaszolta Emily.

 – Jim Hardy! Ugyan már, az apja évekig a nagyapám bérese volt – közölte kimondhatatlan elégedettséggel Ruth néni. – Talán Jim Hardy azt képzeli, hogy az én unokahúgom helytelenül viselkedhet?

 Emilynek szédült a feje. Azt hitte, álmodik. Ez a hihetetlen nő Ruth néni lenne? Ez képtelenség. Emily az emberi természet ellentmondásainak egyikével találta szemben magát. Épp azt tanulta, hogy az ember harcolhat a rokonaival – elítélheti őket –, sőt, gyűlölheti őket, mindezek ellenére létezik egyfajta kötődés. Az idegeid és a lelked összefonódik az övékével. A vér mindig sűrűbb a víznél. Támadjon csak meg egy kívülálló, és Ruth néniből máris kibukik a legcsekélyebb Murray jó tulajdonság: a hűség a családhoz.

 – Jim Hardy miatt ne aggódj – mondta Ruth néni. – Egykettőre lerendezem. Majd én megtanítom ezeknek, hogy ne köszörüljék a Murray-ken a nyelvüket.

 – De Mrs. Tolliver megkért, hogy a kuzinja vehesse át a standomat a bazárban – mondta Emily. – Tudod, hogy ez mit jelent?

 – Én azt tudom, hogy Polly Tolliver egy felkapaszkodott ostoba – vágott vissza Ruth néni. – Amióta Nat Tolliver elvette a gépírónőjét, a St. John's templom már nem ugyanaz a hely többé. Tíz évvel ezelőtt Polly mezítlábas lánykaként szaladgált Charlottetown sikátoraiban. Még a macskák se fogadták volna be maguk közé. Most pedig úgy viselkedik, akár egy királynő és megpróbálja irányítani az egyházközséget. Egykettőre lenyesem a karmait. Pár héttel ezelőtt nagyon is hálás volt, amiért egy Murray elfogadta a standját. Ez felemelkedést jelentett számára. Még hogy Polly Tolliver! Hová fajul ez a világ?

 Ruth néni felvitorlázott az emeletre, Emily pedig olyan megdöbbenten nézett utána, mintha eliramló kísértet lenne. Hamarosan ismét megjelent, teljes harci díszben, hogy a hadiösvényre lépjen. A legjobb kalapját vette fel, a legjobb fekete selyemruháját és az új fókaprém bundáját. Emígyen felfegyverkezve suhant el a külváros felé, a dombon álló Tolliver-rezidenciába.

 Legfeljebb egy fél órát időzött ott, mégpedig bezárkózva Mrs. Nat Tolliverrel. Ruth néni alacsony, dundi asszonyka volt, aki vadonatúj kalapja és fókabundája ellenére is slamposnak, régimódinak tetszett. Vele ellentétben Mrs. Nat a legújabb divat szerint öltözött, igen elegáns volt párizsi ruhájában, lornyonjával és gyönyörűen ondolált hajával. – A marcell hullám épp akkor jött divatba, és Mrs. Nate volt az első Shrewsburyben. Mindazonáltal mégsem Mrs. Tolliver került ki győztesen a találkozóból. Senki sem tudja, mi hangzott el azon a nevezetes beszélgetésen. Az egyszer biztos, hogy Mrs. Tolliver sosem mondta el senkinek. Ám amikor Ruth néni elhagyta a házat, Mrs. Tolliver párizsi ruhája és a marcell hullámai alaposan meggyűrődtek kanapéja párnái közt, ahol a harag és megaláztatás könnyeit hullatta. Ruth néni pedig egy levélkét vitt a muffjában Mrs. Tolliver „drága Emilyjének", amelyben közli, hogy az unokahúga mégsem vesz részt a bazáron, és megtenné-e a „drága Emily", hogy az eredeti tervek szerint vezeti a standot.

 A következő beszélgetés Dr. Hardyval folyt le, és Ruth néni ismét ment, látott, győzött. Hardyék cselédlánya elcsípett és továbbadott egy mondatot a meghitt csevegésről, bár senki sem hitte el, hogy Ruth néni valóban ezt mondta volna a tekintélyes, pápaszemes Dr. Hardynak: „Tudom, hogy bolond vagy, Jim Hardy, de az isten szerelmére, öt percig tégy úgy, mintha nem lennél az!"

 Nem, ez képtelenség. Ezt csak a cselédlány találhatta ki.

 – Nem lesz már sok gondod, Emily – közölte Ruth néni, amikor hazatért. – Pollynak és Jimnek megmondtam a magamét. Majd ha az emberek látnak a bazárban, rögvest rájönnek, merről fúj a szél és aszerint fordítják majd a vitorláikat. Ha alkalom adódik rá, lesz még mondanivalóm más népeknek is. Szépen állnak a dolgok, ha tisztességes fiúk és lányok nem húzódhatnak menedékbe a fagyhalál elöl anélkül, hogy ne rágalmaznák meg őket miatta. Ne törődj ezzel többé, Emily. Ne feledd, egy egész család áll mögötted.

 Miután Ruth néni leballagott a lépcsőn, Emily a tükör elé lépett. A megfelelő szögbe billentette a fejét és lassú, provokatív, csábító mosolyával Emily-a-tükörbenre mosolygott.

 Csak tudnám, hova tettem a Jimmy-naplómat? – gondolta Emily. Muszáj hozzáfűznöm néhány gondolatot a Ruth néniről írt jellemrajzomhoz.

 

11

„Szeress engem, szeresd a kutyám"

 Amikor a shrewsbury-iek felfedezték, hogy Mrs. Dutton kiállt a unokahúgáért, hihetetlenül rövid idő alatt kialudt a városon végigsöprő pletyka lángja. Mrs. Dutton ugyanis többet adott a St. John's templom különböző alapítványainak, mint bárki más az egyházközségből – Murray-hagyomány volt az egyház illendő támogatása. Továbbá Mrs. Dutton nyújtott kölcsönt a város üzletembereinek – Nat Tollivertöl akkora összegről volt kötelezvénye, amitől az éjszakákon át ébren hánykolódott. Mrs. Dutton elképesztően tisztában volt a különböző családok „csontvázaival" – és nem voltak skrupulusai, hogy felemlegesse azokat. Tehát Mrs. Duttonnal érdemes volt jóban lenni, és azok, akik abba a tévedésbe estek, hogy zavartalanul lekezelhetik az unokahúgát csupán azért, mert ő igen szigorúan bánik vele, jobban tették, ha egykettőre orvosolták ezt a tévedést.

 Emily babaholmikat, takarókat és cipőcskéket árult Mrs. Tolliver standján a nagy jótékonysági bazáron, és alig akadt olyan idősebb úriember, aki nem vásárolt tőle, hiszen immár híres mosolyával mindnyájukat az ujja köré csavarta. Mindenki kedves volt hozzá, s noha ismét boldognak érezte magát, a keserű tapasztalat mély nyomot hagyott benne. A shrewsbury-iek még évek múlva is azt mondogatták, Emily Starr sosem bocsátott meg nekik, amiért hírbe hozták – és hozzátették, hogy tudod, a Murray-k sosem bocsátanak meg. A megbocsátásnak azonban semmi köze nem volt az ügyhöz. Emily olyan rémesen szenvedett, hogy attól fogva látni sem bírta azokat, akiknek bárminemü közük volt a gyötrelméhez. Amikor egy héttel később Mrs. Tolliver meghívta a kuzinja tiszteletére adott fogadásra, Emily anélkül, hogy bármilyen kifogással élt volna, udvariasan visszautasította. És volt valami a fej tartásában, a pillantásában, amitől Mrs. Tolliver a velejéig úgy érezte, hogy még mindig Polly Riordan a Riordan sikátorból, és egy New Moon-béli Murray szemében sosem lesz más.

 Mindazonáltal Andrew ugyancsak kedves fogadtatásban részesült, amikor a következő péntek este egy kicsit szégyenlősen beállított. Talán kétségei voltak a fogadtatását illetően, noha a törzshöz tartozott; Emily azonban feltűnően kedves volt hozzá. Nyilván megvolt rá az oka. Ami azt illeti, kicsit túl messzire ment, amikor azt mondta Andrew-nak – miután a fiatalember beszámolt a bankigazgatójától kapott dicséretekről –, hogy bizonyára csodalény. Ráadásul olyan bájosan, félig lesütött szemekkel közölte vele, hogy ettől még Andrew szíve is megdobbant. Ó, Emily, Emily!

 Ezen a tavaszon jól alakultak Emily dolgai. Számos írását elfogadták, jócskán kapott csekkeket is, és már-már hivalkodott vele, hogy irodalmi személyiség. A családja pedig kezdte komolyan venni az írás hóbortját. A csekkek vitathatatlan bizonyítékok.

 – Emily ötven dollárt keresett a tollával újév óta – mesélte Ruth néni Mrs. Drurynak. –Hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez a gyerek könnyű megélhetést talált magának.

 Könnyű megélhetés! Amikor a hallban tébláboló Emily meghallotta ezt, mosolyogva felsóhajtott. Mit tud Ruth néni – mit tud bárki is arról, milyen csalódások és kudarcok érik az Alpok ösvényeinek hegymászóit? Mit tud annak a kétségbeeséséről és keserveiről, aki látja, de el nem érheti? Mit tud annak a keserűségéről, aki kitalál egy fantasztikus történetet, és miután papírra veti, kiderül, hogy lapos, se íze, se bűze kézirat a fáradozása jutalma? Mit tud a zárt ajtókról és áthatolhatatlan szerkesztőségi szentélyekről? A kegyetlen elutasító formanyomtatványokról és a ködös dicséret szörnyűségéről? A felhagyott reményekről, a betegítő kétség óráiról es az önpusztításról?

 Ruth néninek fogalma sem volt ezekről a dolgokról, mindazonáltal nagyon csalódott volt, ha visszaküldték Emily kéziratait.

 – Szerintem arcátlanság – közölte. – Egyetlen sort se küldj többé annak a szerkesztőnek. Ne feledd, hogy Murray vagy.

 – Attól tartok, hogy ő nincs tisztában ezzel – felelte bánatosan Emily.

 – Akkor miért nem mondod meg neki? – kérdezte Ruth néni.

 Májusban szenzáció számba ment Shrewsburyben, hogy Janet Royal csodás ruhatárával, ragyogó hírnevével és csau kutyájával hazalátogatott New Yorkból. Janet Shrewsburyben született, de azóta nem járt otthon, amióta húsz évvel ezelőtt „az Államokba ment". Okos volt, ambiciózus és sikeres. Egy világvárosi női magazin irodalmi szerkesztője volt, és egy híres könyvkiadó olvasószerkesztője. Emily még a lélegzetét is visszafojtotta, amikor hírét vette Miss Royal érkezésének. Ó, bárcsak láthatná, bárcsak beszélhetne vele, bárcsak megkérdezhetné tőle azt a sok száz dolgot, ami tudni akart! Amikor Mr. Towers csak úgy mellékesen azt mondta, hogy menjen és interjúvolja meg Miss Royalt a Times számára, Emily rettegés és boldogság közt reszketett. Itt a lehetőség. De vajon elég magabiztos-e? Nem tartja majd Miss Royal elviselhetetlenül nagyképűnek? De hogy jön ő ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel Miss Royalnak a karrierjéről, és hogyan kérheti ki a véleményét az Egyesült Államok külpolitikájáról és viszonosságáról. Sosem lesz ehhez bátorsága.

 „Mindketten ugyanazt az oltárt imádjuk – csakhogy ő főpapnő, míg én a legalázatosabb oltárszolga vagyok csupán" – írta Emily a naplójába.

 Aztán megszerkesztett egy igen tiszteletteljes levelet Miss Royalnak, amelyben engedélyt kér, hogy interjút készíthessen vele – majd legalább egy tucatszor átírta. Miután feladta, egész éjszaka nem jött álom a szemére, mert eszébe jutott, hogy inkább „őszinte tisztelettel-t" kellett volna írnia a levél végére a „szívélyes üdvözlettel" helyett. A „szívélyes üdvözlettel"-nek olyan ismeretség íze van, ami nem létezik. Miss Royal biztosan elbizakodottnak fogja tartani.

 Miss Royal azonban lenyűgöző levelet küldött – Emily mind a mai napig megőrizte.

 „Ashburn, hétfő.

 Kedves Miss Starr!

 Természetesen eljöhet és meglátogathat, én pedig elmondok mindent, amit Jimmy Towers tudni akar (Isten nyugosztalja, mint az első széptevőmet!), és minden egyebet, amire Ön kíváncsi. Azt hiszem, félig-meddig az hozott haza a Prince Edward szigetre, hogy megismerjem Az asszony, aki elfenekelte a királyt íróját. Múlt télen olvastam, amikor megjelent a Roche's -ban, és elbűvölőnek találtam. Keressen fel, meséljen önmagáról, no meg az ambícióiról. Mert becsvágyó, ugyebár? Szerintem valóra is váltja az ambícióit, és ha tudok, segíteni akarok ebben. Önben van valami, amivel jómagam sosem rendelkeztem: igazi alkotóképesség. Mindazonáltal egy halom tapasztalatot gyűjtöttem, megosztom Önnel, amit megtanultam. Segítek kikerülni a kelepcéket, és némi „protekcióm" is akad bizonyos körökben. Jövő pénteken „iskola után" jöjjön el Ashburnbe egy fesztelen csevegésre.

 Baráti üdvözlettel,

 Janet Royal"

 Emily tetőtől talpig megborzongott, amikor elolvasta a levelet. „Baráti üdvözlettel" – ó, ez mennyei! Az ablakhoz térdelt, s elragadtatással szemlélte az Egyenesség Földjének magas, karcsú fenyőit, s a mögötte elterülő, harmatos lóhereföldeket. Lehetséges volna, hogy egy szép napon olyan ragyogó, sikeres nő legyen, mint amilyen Miss Royal? A levél ezt sugallja... és pénteken – négy nap múlva – meglátogatja egy „fesztelen csevegésre" a főpapnőjét.

 Mrs. Angela Royal, aki aznap este járt Ruth néninél, nem egészen úgy vélekedett Janet Royalról, mint egy főpapnőről vagy egy csodalényről. Persze, mint tudjuk, senki sem lehet próféta a saját hazájában, és Mrs. Royal nevelte fel Janetet.

 – Nem mondom, hogy nem megy jól neki – avatta bizalmába az asszony Ruth nénit. –Rengeteget keres. De azért csak vénlány maradt. És bizonyos tekintetben olyan különc.

 Az ablakmélyedésben latint tanuló Emily egészen kijött a sodrából. Ez a megnyilvánulás egyenlő volt a felségsértéssel.

 – Még mindig remekül néz ki – jegyezte meg Ruth néni. – Janet mindig is csinos lány volt.

 – Igen, elég szép. De én mindig is attól tartottam, hogy túl okos ahhoz, hogy férjet találjon magának, és igazam lett. És azok a fura szeszélyek! Sosem ül időben az asztalnál, és teljesen felingerel, hogy akkora hűhót csap a kutyája körül, Chu-Chinnek hívja. Ő uralkodik a házban. Azt tesz, amit akar, és senki sem mer szólni egy szót sem. Szegény cicuskám mukkanni sem mer. Janet nagyon odavan azért a kutyáért. Amikor tiltakoztam az ellen, hogy a plüss rekamién aludjon, Janet olyannyira megsértődött, hogy egy napig hozzám sem szólt. Tudod, ezt nem szeretem Janetben. Annyira felhúzza az orrát, ha megsértődik. És olyan dolgokat vesz rossznéven, amikért más álmában sem neheztelne. Ha megorrol valakire, az egész világra haragszik. Remélem, semmi sem bosszantja fel, mielőtt odajössz pénteken Emily. Ha rossz hangulatban találod, rajtad tölti ki a mérgét. Mindenesetre a javára szól, hogy nem gyakran háborog, és egy cseppnyi rosszindulat vagy beképzeltség sincs benne. És tűzbe megy a barátaiért.

 Amikor Ruth néni kiment a fűszeres küldöncéhez, Mrs. Royal sebtében hozzátette: – Nagyon érdeklődik irántad, Emily. Mindig is szereti, ha helyes, fiatal lányok vannak körülötte, azt mondja, fiatalnak érzi magát a körükben. Úgy véli, a munkád valódi tehetségre utal. Ha fantáziát lát benned, az sokat jelenthet számodra. De az isten szerelmére, légy óvatos azzal a csauval! Ha megbántod őt, Janet még akkor se tenne érted semmit, ha maga Shakespeare volnál.

 Pénteken reggel Emily azzal a meggyőződéssel ébredt, hogy ez élete egyik döntő fontosságú napja – a káprázatos lehetőségek napja. Rémes éjszakája volt, azt álmodta, hogy megbabonázva ül Miss Royal előtt és képtelen bármi egyebet kinyögni azon kívül, hogy „Chu-Chin", és akármit is kérdezett Miss Royal, ő papagáj módjára állandóan ezt ismételgette.

 Egész délelőtt szakadt az eső, délben azonban ragyogóan kitisztult, s mesés kékbe öltöztek a kikötővel szemközti dombok. Emily az alkalom ünnepélyességétől sápadtan rohant haza az iskolából. A toalettje ugyancsak fontosnak tűnt. Vadonatúj, tengerészkék selyemruháját kell felvennie – ehhez semmi kétség sem férhet. Kifejezetten hosszú volt és egészen felnőttnek látszott benne. De mit csináljon a hajával? A Psziché konty eredeti ugyan, illik a profiljához és előnyösebb a kalap alatt. Mellesleg, a csupasz homlok még intellektuálisabbnak mutatja őt. Viszont Mrs. Royal azt mondta, hogy Miss Royal szereti a csinos lányokat. Mindenképpen csinosan kell hát festenie. Végül a homlokába fésülte sűrű, fekete haját, s a tetejére új, tavaszi kalapját biggyesztette, amelyet az utolsó csekkjéből vásárolt, noha Elizabeth néni helytelenítette, Ruth néni pedig minden kertelés nélkül kijelentette, hogy könnyen jött pénz könnyen megy. Emily azonban örült, hogy mégiscsak megvette ezt a kalapot. Mégsem mehetne interjúra Miss Royalhoz a sima, fekete tengerészkalapban. Jól állt neki az ibolyákkal díszített kalap, a lila virágok egészen fénylő, hullámos hajáig értek. Minden ízléses és finom volt rajta: a régi szólással élve úgy festett, mintha skatulyából húzták volna ki. A hallban tébláboló Ruth néni, amint meglátta lejönni a lépcsőn, szinte sokkoltan ébredt rá, hogy Emily kész fiatal nő.

 Úgy vonul, akár egy igazi Murray – gondolta.

 A dicsőítés ezen a ponton megállt, hiszen Emily a Starroktól örökölte kecses eleganciáját. A Murray-k tekintélyesek és tiszteletreméltók, ámde merevek voltak.

 Ashburn hatalmas fákkal körülvett, szép, fehér épülete messzire esett az utcától. Emily úgy kaptatott fel a tavasz kecses árnyékaival szegélyezett kavicsos fasorba, miként egy hívő közeledik szent templomához. A fasor közepe táján meglehetősen nagy, bozontos, fehér kutya ücsörgött. Emily kíváncsian pillantott rá. Még sosem látott csau kutyát. Helyesnek találta Chu-Chint, viszont piszkos volt. Kétségkívül nagyszerűt lubickolt egy pocsolyában, mert a mancsa és a hasa alja sáros volt és büdös. Emily remélte, hogy a kutya elfogadja őt, és igyekezett tisztes távolban maradni tőle.

 Nyilvánvalóan megtetszett az ebnek, mivel az megfordult és barátságos farkcsóválás közepette ügetett mellette. Amikor Emily megnyomta a csengőt, várakozóan ácsorgott, és amint kinyílt az ajtó, olyan boldogan vetette rá magát az ott álló hölgyre, hogy szinte feldöntötte.

 Maga Miss Royal felelt a csöngetésre. Emily egyetlen pillantással felmérte, hogy a nő nem kifejezett szépség, mindazonáltal bronzbarna hajkoronájától szatén papucscipője orráig maradéktalanul elegáns volt. Káprázatos lila bársonyruhát viselt és teknőckeretes lornyont – ez volt az első igazi szemüveg, amelyet Shrewsburyben láttak.

 Chu-Chin mámoros, nedves puszit nyalintott Miss Royal arcára, majd beloholt a szalonba. A csodás lila ruhát a gallértól egészen a szegélyéig sáros mancsnyomok tarkították. Emily úgy vélte, Chu-Chin teljességgel rászolgált Mrs. Royal rossz véleményére, s csak úgy magában megjegyezte, hogy ha az ő kutyája volna, biztosan illedelmesebben viselkedne. Miss Royal azonban nem dorgálta meg az ebet, és Emilynek azt súgta valami, hogy Miss Royal talán megérezte titkos kritikáját, mert noha tökéletes udvariassággal fogadta őt, az üdvözlés mégis ridegre sikerült. A levele alapján Emily valahogy melegebb fogadtatásra számított.

 – Fáradjon be és foglaljon helyet – mondta Miss Royal. Beterelte Emilyt, egy kényelmes székre mutatott, maga pedig egy merev és kemény Chippendale székre ült. A mindig érzékeny, most viszont szuperérzékeny Emily megérezte, hogy Miss Royal székválasztása valami rosszat jelent. Miért nem helyezkedett el lezseren abban a hatalmas bársony karosszékben? Mindenesetre méltóságteljesen és zárkózottan ült, s látszólag ügyet sem vetett a csodálatos ruháján díszelgő sárfoltokra. Chu-Chin a plüss rekamiéra ugrott, s mint aki roppantul élvezi a helyzetet, arcátlanul egyikükről a másikukra nézett. Túlságosan is nyilvánvaló volt, hogy bejött az, amit Mrs. Royal előre megjósolt: valami „kiborította" Miss Royalt, és Emily úgy érezte, mintha ólom nehezedne a szívére.

 – Gyönyörű... napunk van – dadogta. Tudta, hogy ez hihetetlenül ostobán hangzott, ám mégiscsak mondania kellett valamit, ha Miss Royal hallgat. Szörnyű volt az a csend.

 – Nagyon szép – értett egyet vele Miss Royal, ám nem nézett Emilyre, csak a vizes farkával Mrs. Royal gyönyörű selyem és csipkepárnáin csapkodó Chu-Chint bámulta. Emily gyűlölte Chu-Chint. Segített rajta, hogy utálja, mivel Miss Royalt nem merte gyűlölni. Mindenesetre legalább ezermérföldnyire szeretett volna lenni attól a szobától. Ó, bárcsak ne volna az a köteg kézirat az ölében! Kiabált róla, hogy mi az. Sosem volna bátorsága bármelyiket is megmutatni Miss Royalnak. Ez a dühös császárnő írta volna azt a kedves, barátságos levelet? Szinte hihetetlen. Ez egy rémálom. Milyen kiábrándítóan ér véget az álma. Nyersnek, prózainak, tudatlannak, túlöltözöttnek és fiatalnak érezte magát, ó, rémesen fiatalnak!

 Múltak a percek – nem volt az olyan sok, Emilynek mégis óráknak tűntek. Szája kiszáradt, agya megbénult. Egyetlen gondolat sem jutott eszébe. Az a rémes gyanú villant át az agyán, hogy Miss Royal miután megírta a levelet, hallott a régi John házban töltött éjszakával kapcsolatban keringő pletykákról, és ezért viselkedik vele most így.

 Szorultságában Emily fészkelődni kezdett a székén, s a kis kéziratcsomag lecsúszott a padlóra. Emily felugrott, hogy összeszedje, ám ugyanabban a pillanatban Chu-Chin leugrott a rekamiéról. Sáros mancsa beleakadt az Emily kalapján fityegő ibolyákba. Emily elengedte a kéziratcsomagot s a kalapjához kapott. Chu-Chin viszont hagyta a csudába az ibolyákat, szájába kapta a csomagot és a nyitott franciaablakon át kiszáguldott a kertbe.

 Ó, minő megkönnyebbülés, hiszen éppenséggel a hajamat is kitéphette volna – gondolta haragosan Emily.

 A legfrissebb és a legjobb történeteit, meg néhány válogatott versét vitte el ez a sátán csauja. Az ég a tudója, mit tesz velük. Úgy sejtette, soha többé nem látja viszont őket. De legalább szerencsére fel sem merülhetett többé az a kérdés, hogy megmutassa-e a munkáit Miss Royalnak.

 Emilyt már egy cseppet sem érdekelte Miss Royal hangulata. Már nem akart tetszeni neki – egy nőnek, aki megengedi, hogy a kutyája így viselkedjen egy vendéggel és még csak meg sem szidja! De nem ám, sőt mintha még élvezné is a rosszaságait. Emily biztos volt benne, hogy mosolyt látott átfutni Miss Royal arrogáns képén, amikor a padlón szétszóródott, tönkrement ibolyáira nézett.

 Hirtelen Emily eszébe ötlött egy történet, amit Hórihorgas John apjáról hallott, aki állandóan azt mondogatta a feleségének: „Ha az emberek kurtán-furcsán bánnak veled, vond őket kérdőre, Bridget. Ne hagyd magad, Bridget!" Emily nem hagyta magát.

 – Milyen játékos kutyus – mondta gúnyosan.

 – Igen, nagyon – felelte higgadtan Miss Royal.

 – Nem gondolja, hogy némi fegyelmezés jót tenne neki? – kérdezte Emily.

 – Nem, nem hinném – hangzott Miss Royal elgondolkodó válasza.

 Ebben a pillanatban Chu-Chin visszatért, összevissza ugrabugrált a szobában, egyetlen farkcsóválással leverte az egyik zsámolyon álló üvegvázát, majd miután megszimatolta a széttört darabjait, visszaugrott a rekamiéra és lihegve elnyúlt rajta: „Hogy én milyen nagyszerű kutya vagyok!"

 Emily fogta a jegyzettömbjét és a ceruzáját.

 – Mr. Towers azért küldött, hogy interjút készítsek önnel – mondta.

 – Igen, tudom – felelte Miss Royal, de le nem vette szemét imádott csaujáról.

 Emily: „Feltehetnék önnek néhány kérdést?"'

 Miss Royal túlzott nyájassággal: „El vagyok bűvölve."

 (Úgy látszik, Chu-Chinnek maradt még annyi szuflája, hogy leugorjon a rekamiéról és keresztülszáguldjon az ebédlő félig nyitva hagyott kétszárnyú ajtaján.)

 Emily a jegyzetfüzetét tanulmányozva, nyugtalanul felteszi az előre lejegyzett első kérdést: „Mit gondol, mi lesz az ősszel esedékes elnökválasztás eredménye?"

 Miss Royal: „Nincs róla véleményem."

 (Emily összeszorított ajakkal ezt jegyzi le a jegyzettömbjébe: „Nincs róla véleménye." Chu-Chin ismét felbukkan, szájában egy sült csirkével körbevágtat a szalonban, majd a kertbe el.)

 Miss Royal: „Ott megy a vacsorám."

 Emily kipipálja, az első kérdést: „Van-e bármilyen valószínűsége annak, hogy az Egyesült Államok kongresszusa kedvezően ítéli meg a kanadai kormány legújabb viszonossági javaslatait?"

 Miss Royal: „A kanadai kormány viszonossági javaslatokat tett? Nem hallottam róla."

 (Emily lejegyzi: „Sosem hallott róla." Miss Royal megigazítja a szemüvegét.)

 Emily gondolja: „Ezzel az állal meg az orroddal, mire megöregszel, úgy fogsz kinézni, akár egy boszorkány." Mondja: „Mi a véleménye arról, hogy a történelmi regények ideje lejárt?"

 Miss Royal, közönyösen: „Ha szabadságra megyek, mindig otthon hagyom a véleményemet."

 (Emily írja: „Mindig otthon hagyja a véleményét, amikor szabadságra megy", és közben veszettül kívánja, bárcsak leírhatná a maga véleményét erről az interjúról, de tudja, hogy Mr. Towers úgysem nyomtatná ki. Majd azzal vígasztalja magát, hogy egy vadonatúj Jimmy-napló várja otthon, és kárörvendve gondol arra, amit ma este beleír majd. Chu-Chin visszatér. Emily eltűnődik, vajon ilyen rövid idő alatt sikerült-e befalnia a csirkét. Chu-Chin nyilvánvalóan desszertet kíván, és ki is szolgalja magát Mrs. Royal egyik horgolt térítőjével, amellyel a zongora ala kúszik és szenvedélyesen rágcsálni kezdi.)

 Miss Royal lelkesen: „Drága kutya!"

 Emily hirtelen támadt ihlettel: „Mi a véleménye a csau kutyákról?"

 Miss Royal: ,A világ legszeretetreméltóbb teremtményei."

 Emily magában: „Erről legalább van véleményed." Miss Royalhoz: „Én nem csodálom őket."

 Miss Royal jeges mosollyal: „Nyilvánvaló, hogy a kutyákkal kapcsolatos ízlése teljesen eltér az enyémtől."

 Emily magában: „Bárcsak itt volna Ilse, hogy jól beolvasson neked helyettem."

 (Hatalmas, szürke macska vonult el odakint a küszöbön. Chu-Chin kivetődik a zongora alól, egy puskagolyó sebességével átviharzik egy magas növényállvány lábai közt és üldözőbe veszi a menekülő macskát. Az állvány csörömpölve felborul, Mrs. Royal csodás rex begóniája romokban hever a padlón egy halom föld és törött cserép között.)

 Miss Royal szenvtelenül: „Szegény Angela néni! Ez összetöri a szívét."

 Emily: „De ugye nem baj, igaz?"

 Miss Royal szelíden: „Ó, dehogy, cseppet sem."

 Emily a jegyzettömbjét tanulmányozva: „Sok változást talált Shrewsburyben?"

 Miss Royal: ,Az emberek alaposan megváltoztak. Az ifjabb generáció nem tesz rám jó benyomást."

 (Emily ezt is lerója. Chu-Chin ismét megjelenik, láthatóan egy újabb pocsolyán kergette át a macskát, majd folytatja a horgolás csócsálását a zongora alatt.)

 Emily összecsukta a jegyzettömbjét és felállt. Mr. Towers semmi kincséért se folytatná ezt az interjút. Kívülről úgy festett, akár egy ifjú angyal, miközben rémes dolgokat gondolt. És gyűlölte Miss Royalt – ó, mennyire gyűlölte!

 – Köszönöm, ez minden – közölte legalább olyan rátartian, mint ahogy Miss Royal beszélt ővele. – Sajnálom, hogy oly sok idejét elraboltam. Jó napot!

 Kissé meghajtotta magát és kiment a hallba. Miss Royal a szalon ajtajáig kísérte.

 – A kutyáját nem viszi magával, Miss Starr? – kérdezte negédesen.

 Emily, aki már épp a külső ajtót akarta becsukni, Miss Royalra nézett.

 – Tessék?

 – A kutyáját nem viszi magával?

 – A kutyámat?

 – Igen. Persze, még nem végzett a horgolással, de nyugodtan magával viheti. Angela néni már úgysem veszi sok hasznát.

 – De hát ez... ez... nem az én kutyám – ámult el Emily.

 – Nem a maga kutyája? Akkor hát kié? – kérdezte Miss Royal.

 – Én... én azt hittem, hogy az ön... csauja – felelte Emily.

 

12

Nyitott ajtó

 Miss Royal egy pillanatig Emilyt fürkészte, majd megragadta a csuklóját, becsukta az ajtót, visszahúzta őt a szalonba és határozottan az egyik karosszékbe nyomta. Ezután a sáros rekamiéra dőlt és nevetni kezdett. Rázkódott a válla, vagy kétszer előrehajolt nevettében és megcsapkodta Emily térdét, majd ismét hátradőlt és tovább kacagott. Emily halvány mosollyal, mozdulatlanul ült. Túl mélyen a lelkébe tapostak ahhoz, hogy elnézze Miss Royal nevetőgörcsét, mindazonáltal már kezdtek összeállni fejében egy szkeccs mondatai a Jimmy-naplója számára. Mindeközben a fehér kutya ficnikre csócsálta a horgolást, majd ismét felfedezte és alaposan megkergette a macskát.

 Végül Miss Royal összeszedte magát, felült és megtörölte a szemét.

 – Hát ez hallatlanul mulatságos, Emily Byrd Starr, hallatlanul mulatságos! Még nyolcvanéves koromban is hahotázni fogok, ha eszembe jut. Na, ki írja meg? Te vagy én? És kié ez a szörnyeteg?

 – Fogalmam sincs – mondta illedelmesen Emily. – Még sosem láttam.

 – Hát, zárjuk be az ajtót, mielőtt visszajönne. És most kedvesem, ülj ide mellém... van még egy tiszta hely a párna alatt. És fogjunk hozzá az igazi beszélgetéshez. Rémesen undok voltam veled, amikor megpróbáltad feltenni a kérdéseidet? Miért nem vágtál hozzám valamit, te szegény, megbántott gyermek?

 – Akartam. Ám, ha belegondolok, egészen jól megúsztam, ha figyelembe veszem az állítólagos kutyám viselkedését.

 Miss Royal újabb nevetőgörcsöt kapott.

 – Nem is tudom, megbocsáthatom-e neked, mert azt hitted, hogy ez a rémes, bozontos, fehér teremtés az én pazar, aranyvörös csaum. Mielőtt elmész, felviszlek a szobámba, hogy bocsánatot kérj tőle. Az ágyamon alszik. Oda zártam be, hogy a drága Angela néninek ne kelljen aggódnia a cicája miatt. Chu-Chin a világért sem bántaná a macskát, ő csak játszani akar vele, de az az ostoba vénség elfut előle. És tudod, hogy van, ha egy macska szalad, a kutya egyszerűen nem állhatja meg, hogy üldözőbe ne vegye. Ahogyan Kipling mondja, nem lenne igazi kutya, ha nem ezt tenné. Bárcsak az a fehér fenevad megelégedett volna annyival, hogy üldözőbe veszi a macskát!

 – Milyen kár Mrs. Royal begóniájáért – sajnálkozott Emily.

 – Nagy kár, bizony. Angela néni évek óta nevelgette. De sebaj, veszek neki egy másikat. Amikor láttalak felfelé jönni a fasorban, és az a kutya ott ugrabugrált körülötted, nyilvánvalóan arra a következtetésre jutottam, hogy a tied. A kedvenc ruhámat vettem fel, mert azt hiszem, igazán jól festek benne, és azt akartam, hogy megkedvelj. Amikor pedig az a bestia összesározta, és te még csak szemrehányást sem tettél neki, bocsánatot sem kértél, egyszerűen dühbe gurultam. Nem tehetek róla, megesik velem az ilyesmi. Apró hibáim egyike. Általában hamar megbékélek, ha nem bosszantanak fel újra. Ebben az esetben percről percre súlyosbodott a helyzet. Megfogadtam, ha meg sem próbálod megfegyelmezni a kutyádat, én ugyan nem fogom szóba hozni, hogy nem ártana. És gondolom, te pedig azért sértődtél meg, mert én nyugodtan hagytam, hogy a kutyám tönkretegye az ibolyáidat és befalja a kézirataidat.

 – Ez így igaz.

 – Nagyon sajnálom a kézirataidat. Talán még megtalálhatjuk őket, hiszen igazából úgysem ehette meg, bár feltételezem, hogy cafatokra tépte.

 – Nem számít, vannak otthon másolataim.

 – És a kérdéseid! Túlságosan nyájas voltál, Emily. Tényleg leírtad a válaszaimat?

 – Szóról szóra. És így is akartam nyomdába küldeni őket. Mr. Towers egy listányi kérdést adott, bár természetesen nem ilyen kategorikusan akartam önre zúdítani őket. Úgy értem, arra gondoltam, hogy művészien beleszövöm a beszélgetésünkbe. De itt jön Mrs. Royal.

 A mosolyogva belépő idős asszony arckifejezése azonmód megváltozott, amint meglátta a begóniáját, Miss Royal azonban gyorsan közbelépett.

 – Drága nénikém, ne zokogj és ne ájulj el... Legalábbis addig ne, amíg meg nem mondod, kinek van a környéken egy fehér, bozontos, förtelmesen modortalan sátánfajzata.

 – Lily Batesnek – felelte elkeseredetten Mrs. Royal. – Jaj, már megint kiengedte azt az ebet? Rengeteget vesződtem vele, mielőtt megérkeztél. Tulajdonképpen csak egy nagyra nőtt kölyökkutya és Képtelen viselkedni. Végül közöltem Lily Batesszel, hogy ha még egyszer elkapom itt a kutyáját, meg fogom mérgezni. Azóta bezárva tartotta. De most... ó, az én csodálatos királyom!

 – Nos, ez a kutya Emilyvel együtt jött, azt hittem, az ő kutyája. A vendéggel szemben tanúsított udvariasság a kutyát is megilleti... Nincs erre egy régi közmondás, ami velősebben kifejezi ezt? Lelkesen üdvözölt, amint belépett, miként a legkedvesebb ruhám is bizonyítja. Megjelölte a rekamiédat... letépte Emily ibolyáit... megkergette a cicádat... feldöntötte a begóniádat... összetörte a vázádat... meglépett a csirkénkkel... és én mindezek ellenére kifejezetten nyugodt és udvarias maradtam, egyetlen szóval sem tiltakoztam. Esküszöm, még New Moonhoz is felért a viselkedésem... igaz, Emily?

 – Egyszerűen túl dühös voltál ahhoz, hogy megszólalj – mondta Mrs. Royal, miközben jobb sorsra érdemes begóniájával bíbelődött.

 Miss Royal lopva Emilyre pillantott.

 – Látod, Angela nénit nem lehet megtéveszteni. Ahhoz túl jól ismer. Bevallom, nem voltam olyan elbűvölő, mint amilyen szoktam. De drága nénikém, veszek neked egy új vázát meg egy új begóniát, gondolj csak bele, milyen remek szórakozás lesz felnevelned. A várakozás mindig sokkal izgalmasabb a megvalósulásnál.

 – Helyére rakom Lily Batest – mondta Mrs. Royal és kiment a szobából a szemétlapátért.

 – Nos, kedvesem, jöhet a fecsegés. – Miss Royal befészkelte magát Emily mellé.

 Ez az a Miss Royal volt, aki a levelet írta. Emily minden további zavar nélkül társalgott. Vidám órát töltöttek együtt, a végén Miss Royal olyan ajánlatot tett, amitől Emily-nek elállt a lélegzete.

 – Szeretném, ha júniusban visszajönnél velem New Yorkba, Emily. Megüresedett egy hely a The Ladies' Own stábjában. Igazából nem nagy ügy, afféle általános segéderő leszel, az összes apró-cseprő munka nálad fog kikötni, de esélyt kapsz rá, hogy feltornászd magad. És a dolgok közepében leszel. Tudsz írni. Ezt abban a pillanatban felfedeztem, amikor elolvastam Az asszony, aki elfenekelte a királyt-t. Ismerem a Roche's szerkesztőjét, megtudtam, ki vagy és hol élsz. Valójában ezért jöttem épp most, tavasszal. Nem pazarolhatod el itt az életedet. Bűn volna. Ó, persze, tudom, New Moon kedves, eredeti, gyönyörű hely, költészettel és romantikával teli. Épp megfelelő hely volt számodra, hogy eltöltsd ott a gyermekkorodat. De esélyt kell kapnod, hogy fejlődj, kiaknázd a tehetségedet és önmagad légy. Nagy elmék társaságára van szükséged, hogy inspiráljanak. Arra a képzésre, amit csak egy nagyváros adhat meg. Gyere velem. Ha velem tartasz, ígérem, hogy tíz év múlva az Emily Byrd Starr varázserővel bír az amerikai magazinokban.

 Emily azt se tudta, hová legyen a megrökönyödéstől, túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy tisztán gondolkozzék. Még álmában sem mert ilyesmire gondolni. Olyan volt ez az egész, mintha Miss Royal a kezébe nyomott volna egy kulcsot, hogy nyissa ki az álmai, a reményei és képzelgései világára nyíló ajtót. A mögött az ajtó mögött terült el minden, amit valaha is a sikerről és hírnévről remélt. Ámbár... ámbár... mi az a ködös, furcsa neheztelés, ami ott mocorog örvénylő érzelmeinek hátterében? Talán Miss Royal magabiztos feltételezésének fullánkja, miszerint, ha nem tart vele New Yorkba, örökre ismeretlen maradhat a neve? Vajon a rég eltávozott Murray-k nem forognak-e a sírjukban a feltételezéstől, hogy egyik utódjuk sosem lehet sikeres egy idegen segítsége és „kapcsolatai" nélkül? Vagy netán Miss Royal modorában volt valami túlságosan leereszkedő? Bármi volt is az, mindenesetre visszatartotta Emilyt attól, hogy Miss Royal lábai elé vesse magát.

 – Ó, ez csodálatos lenne, Miss Royal – hebegte. – Boldogan elmennék... de attól tartok, Elizabeth néni sosem egyezne bele. Azt fogja mondani, hogy túl fiatal vagyok.

 – Hány éves vagy?

 – Tizenhét.

 – Én tizennyolc éves voltam, amikor elmentem. Egy teremtett lelket sem ismertem New Yorkban, és legfeljebb csak három hónapra elegendő pénzem volt. Éretlen kis zöldfülű voltam, mégis sikerrel jártam. Te velem laksz majd. Legalább olyan jól fogok gondoskodni rólad, mintha maga Elizabeth néni vigyázna rád. Nyugodtan megmondhatod, hogy úgy vigyázok majd rád, akár a szemem fényére. Kedves, takaros kis lakásom van, ahol olyan boldogan élhetünk, mint a királynők, az én imádott és imádni való Chu-Chinemmel. Imádni fogod Chu-Chint, Emily.

 – Azt hiszem, én jobban szeretnék egy cicát – felelte határozottan Emily.

 – Macskát! Jaj, macska nem lehet a lakásban. Nem eléggé irányítható ahhoz, hogy fegyelmezett legyen. Fel kell áldozni a cicuskáidat a művészeted oltárán. Biztos vagyok benne, hogy szeretsz majd velem lakni. Nagyon kedves és barátságos vagyok, kedvesem, amikor épp olyanom van – és általában olyanom van –, és sosem jövök ki a sodromból. Alkalmanként fagyosan viselkedem, de mint mondtam, hamar felengedek. Szemrebbenés nélkül elviselem mások nyavalyáját, és soha sem mondom senkinek, hogy náthás vagy fáradtnak látszik. Ó, én igazán elragadó lakótárs lennék.

 – Ebben biztos vagyok – felelte mosolyogva Emily.

 – Még egyetlen lánnyal sem találkoztam, akivel együtt akartam lakni – mondta Miss Royal. – Te sugárzó egyéniség vagy, Emily. Te fényt árasztasz magadból a homályos és fakó helyeken. Határozd el magad, és gyere velem.

 – Elizabeth néni az, akinek el kell határoznia magát – közölte higgadtan Emily. – Ha ő azt mondja, mehetek, akkor én...

 Emily hirtelen elhallgatott.

 – Megyek – fejezte be helyette vidáman a mondatot Miss Royal. – Elizabeth néni bele fog egyezni. Elbeszélgetek vele. Jövő péntek este kimegyek veled New Moonba. Nem szabad elszalasztanod a lehetőséget.

 – Nem is tudom, hogy köszönjem meg, Miss Royal, úgyhogy meg sem próbálkozom vele. Most azonban mennem kell. Átgondolom ezt az egészet... ebben a percben még ahhoz is túlságosan zaklatott vagyok, hogy egyáltalán gondolkozzam. El se tudja képzelni, mit jelent ez nekem.

 – Azt hiszem, el tudom képzelni – felelte kedvesen Miss Royal. – Valamikor én is fiatal lány voltam Shrewsburyben, és emésztettem magam, mert nem kaptam semmi lehetőséget.

 – Viszont kezébe vette a saját sorsát... és győzött – jegyezte meg csendesen Emily.

 – Igen, csakhogy nekem el kellett mennem, hogy sikerüljön. Itt sosem vihettem volna semmire. Eleinte rémesen nehéz volt felfelé jutni. Ráment az ifjúságom. Meg akarok spórolni neked jó néhány megpróbáltatást és csalódást. Te sokkal többre fogod vinni, mint én, hiszen te képes vagy az alkotásra, én viszont csak a mások munkáját tudom építeni. Ám nekünk, építőknek is megvan a magunk helye: templomokat emelhetünk az isteneink és istennőink számára – ha mást nem is tehetünk. Gyere velem, drága Emily, és én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neked.

 – Köszönöm... köszönöm... – Emilynek csak ennyit sikerült kinyögnie. Nem sok szeretetet vagy bátorítást kapott az életében, nem csoda hát, ha mélyen megindította és könnyeket csalt szemébe az őszinte segítségből és rokonszenvből fakadó ajánlat. Azzal az érzéssel távozott, hogy muszáj elfordítania azt a kulcsot és kinyitnia a varázsajtót, amely mögött az élet minden szépsége és csábítása várja – ha Elizabeth néni elengedi őt.

 Ha nem helyesli, úgysem mehetek – gondolta Emily.

 Félúton hazafelé hirtelen megállt és felnevetett. Miss Royal végül elfelejtette megmutatni Chu-Chint.

 De úgysem számít, hiszen ezek után nem valószínű, hogy különösebben érdekelnék a csau kutyák. Másrészt viszont, ha New Yorkba utazik Miss Royallal, épp eleget láthatja még.

 

 

13

Látomások völgye

 Elmenjen-e New Yorkba Miss Royallal? Ezt a kérdést kellett most Emilynek megválaszolnia. Vagy inkább Elizabeth néninek kellett megadnia rá a választ. Emily érezte, hogy minden ezen múlik. Ami azt illeti, nem is igazán remélte, hogy Elizabeth néni elengedi. Hiába néz vágyakozva a szép, távoli, zöld legelők felé, amelyeket Miss Royal lefestett, hisz cseppet sem valószínű, hogy „legelészhet" rajtuk. A Murray-büszkeség – és előítélet – áthághatatlan sorompó lett.

 Emily egy szót sem szólt Ruth néninek Miss Royal ajánlatáról. Elvégre Elizabeth néninek kell először hallania. Egészen a következő hét végéig magában tartotta káprázatos titkát, amíg Miss Royal – nagyon szívélyesen és kedvesen, csak egy icipicit leereszkedően – elment New Moonba, hogy megkérje Elizabeth nénit, engedje el vele Emilyt. Elizabeth néni szótlanul végighallgatta – miként Emily sejtette, rosszalló némasággal.

 – A Murray nőknek sosem kellett dolgozniuk a megélhetésükért – közölte hűvösen.

 – Itt nem egészen erről van szó, kedves Miss Murray – mondta Miss Royal azzal az udvarias türelemmel, ahogyan az előző generáció nézőpontját képviselő hölggyel beszél az ember –, mindenütt ezernyi nő vesz részt az üzleti életben és a szellemi pályákon.

 – Feltételezem, ez rendjén is van, ha nem mennek férjhez – felelte Elizabeth néni.

 Miss Royal elpirult. Jól tudta, hogy Blair Waterben és Shrewsburyben annak ellenére, hogy mennyi a jövedelme és milyen állást tölt be New Yorkban, vénlánynak, ennélfogva fiaskónak tekintik. Mindazonáltal megőrizte a nyugalmát és más oldalról inditott támadást.

 – Emilynek kivételes tehetsége van az íráshoz – mondta –, ha esélyt kap rá, igazi értéket alkothat. És meg kellene adni neki ezt az esélyt, Miss Murray. Ön is tisztában van vele, hogy itt semmilyen lehetősége sincs az efféle munkához.

 – Emily a múlt évben kilencven dollárt keresett a tollával – felelte Elizabeth néni.

 Az ég adjon türelmet hozzá! – gondolta Miss Royal. Hangosan viszont ezt mondta:

 – Igen. És tíz év múlva talán néhány százat is megkereshet. Viszont, ha velem jön, tíz év alatt valószínűleg sok ezerre rúg majd a jövedelme.

 – Át kell ezt gondolnom – közölte Elizabeth néni.

 Emily már azon is meglepődött, hogy a nénje egyáltalán hajlandó átgondolni a dolgot. Ő teljes visszautasításra számított.

 – Bele fog egyezni – suttogta elmenőben Miss Royal – Magammal viszlek, kedves Emily B. Én már régóta ismerem a Murray-ket. Sosem hagynak ki egy nagy lehetőséget. Meglátod, elenged a néníkéd.

 – Attól tartok, nem – mondta bánatosan Emily.

 Miután Miss Royal távozott, Elizabeth néni Emilyre nézett.

 – Szeretnél elmenni, Emily?

 – Igen... azt hiszem... ha megengeded – hebegte Emily. Szörnyen sápadt volt. Nem könyörgött, nem próbált hízelegni sem. Viszont nem is reménykedett.

 Elizabeth néni egy hétig töprengett. Felkereste Ruthot, Wallace-t és Olivert, hogy segítsenek.

 Ruth bizonytalan volt.

 – Szerintem el kéne engednünk. Ragyogó lehetőség. És ez nem olyan, mintha egyedül menne, hisz abba sosem egyeznék bele. De Janet vigyázni fog rá.

 – Még túl fiatal... túl fiatal... – közölte Oliver bácsi.

 – Jó esélynek látszik... Janet Royalnak, azt mondják, sikerült – mondta Wallace bácsi.

 Elizabeth néni még Nancy nagynéninek is írt. Hamarosan megjött a reszkető kezű válasz:

 „Szerintem hadd döntsön Emily" – javasolta Nancy néni.

 Elizabeth néni összehajtotta Nancy néni levelét és a szalonba hívatta Emilyt.

 – Ha el akarsz menni Miss Royallal, elmehetsz – közölte. – Úgy érzem, nem volna méltányos, ha megakadályoználak ebben. Hiányozni fogsz, jobban örülnénk, ha még néhány évig velünk lennél. Én semmit sem tudok New Yorkról. Úgy hallottam, bűnös város. De gondos nevelést kaptál. A te kezedbe helyezem a döntést. Te meg miért sirsz, Laura?

 Emilynek is sírhatnékja támadt. Legnagyobb megdöbbenésére se örömöt, se boldogságot nem érzett. Az egy dolog, ha tiltott legelőkre vágyik az ember, viszont egészen más, ha ledöntik a sorompókat és azt mondják, hogy menj, ha akarsz.

 Emily nem rohant azonnal a szobájába, hogy örömteli levelet írjon Miss Royalnak, aki Charlottetownban időzött a barátainál. Ehelyett inkább kiment a kertbe és törte a fejét – egész délután, sőt még vasárnap is. Shrewsburyben egész héten csendes volt és elmélkedő, bár tudta, hogy Ruth néni nagyon figyeli. Valami okból Ruth néni nem beszélt vele a dologról, talán Andrew-ra gondolt. Persze az is meglehet, hallgatólagos megállapodás volt a Murray-k között, hogy nem befolyásolják Emily döntését.

 Emily valahogy nem értette, miért nem írt azonnal Miss Royalnak. Természetesen vele megy. Hisz őrült nagy ostobaság lenne, ha nem fogadná el az ajánlatát. Sosem adódik még egyszer ilyen lehetősége. Olyan káprázatos esély, ami könnyűvé tesz mindent – az Alpok ösvénye már csak sima és szelíd kaptató csupán, a siker pedig biztos, ragyogó és gyors. Akkor pedig miért nem mondogatja állandóan magának, miért kíváncsi rá, hogy mit szól mindehhez Mr. Carpenter? Hiszen úgysem lesz nagy segítségére. Reumás és gyenge lábon áll az egészsége.

 – Ne mondd, hogy megint vadászni mentek a macskák – morogta Mr. Carpenter.

 – Dehogy. Ezúttal nem hoztam kéziratot – mondta halvány mosollyal Emily. – Másfajta tanácsért jöttem.

 Emily elmesélte, milyen tanácstalan.

 – Ragyogó lehetőség – fejezte be a mondandóját.

 – De még milyen ragyogó... remek lehetőség, hogy elmenj és jenkit csináljanak belőled – zsörtölődött Mr. Carpenter.

 – Belőlem nem fognak amerikait csinálni –vágott vissza szomorúan Emily. – Miss Royal húsz éve él New Yorkban és nem lett belőle jenki.

 – Még hogy nem? Én nem úgy értem az amerikanizálódást, ahogyan te gondolod –makacskodott Mr. Carpenter. – Nem azokra az ostoba lányokra utalok, akik átmennek az „Államokba" dolgozni és fél év múlva olyan akcentussal jönnek vissza, hogy libabőrös lesz tőle az ember. Janet Royal amerikanizálódott – a külseje, az egész légköre és a stílusa mind Amerika. És én nem ítélem el őket, igazuk van. Viszont Janet Royal nem kanadai többé, én pedig azt akarom, hogy te ízig-vérig tiszta kanadai maradj, aki a benne rejlő tehetséget arra használja fel, hogy saját hazája irodalmáért tesz valamit, megtartván a kanadai nyelvezetet és zamatot. Persze ebben még nincs annyi dollár.

 – Itt semmi esélyem sincs – érvelt Emily.

 – Nincs. Annál semmiképp sem kevesebb, mint amennyi Haworth Parsonsban volt –horkantotta Mr. Carpenter.

 – Én nem vagyok egy Charlotte Bronte – tiltakozott Emily. – Ő zseni volt – egyedül is boldogult. Nekem csak tehetségem van... aminek segítség kell... és... és... irányítás.

 – Röviden szólva protekció – jegyezte meg Mr. Carpenter.

 – Tehát úgy gondolja, nem kéne elmennem – sóhajtott gondterhelten Emily.

 – Menj csak, ha akarsz. A gyors hírnév lehetősége mindannyiunkat megszédít egy kicsit. Ó, menj... én mondom neked... menj csak. Már túl öreg vagyok a vitához... menj békével. Ostoba lennél, ha nem tennéd... bár néha az ostobáknak sikerül. Kétségkívül külön gondviselés vigyáz rájuk.

 Emily homályos szemmel hagyta el a kis házat. A dombra felkaptatva vén Kellyvel akadt össze, aki meghúzta a kantárt, s piros szekere megállt.

 – Drága lyánykám, itt van neked egy kis mentacukor. És most hogy ityeg a fityeg... tudod, mire gondolok... – Vén Kelly kacsintott.

 – Ó, én vénlány maradok Mr. Kelly – mosolygott Emily.

 Vén Kelly megrázta a fejét és meghúzta a kantárszárat.

 – Ez bizony sosem fog megtörténni veled. Te azok közé tartozol, akiket szeret az Isten... csak sose válassz a Priestek közül... a Priestek közül soha, drága lyányka.

 – Mr. Kelly – szólalt meg hirtelen Emily –, ragyogó ajánlatot kaptam. Elmehetek New Yorkba és elfogadhatok egy állást az egyik magazin stábjában. De nem tudom, mitévő legyek. Mit gondol, mit csináljak?

 Miközben beszélt, szinte látta maga előtt Elizabeth néni felháborodott arcát, hogy egy Murray a vén Jock Kelly tanácsát kéri. Ami azt illeti, ő maga is kissé szégyenkezett miatta.

 Vén Kelly ismét megcsóválta a fejét.

 – Mit kell ezen annyit töprengeni. Mit mond az öreg hölgy?

 – Elizabeth néni azt mondja, mehetek, ha nekem úgy tetszik.

 – Akkor azt hiszem, rendjén van – közölte Vén Kelly és anélkül, hogy bármi mást mondott volna, elhajtott. A tanácsa tapodtat sem vitte előbbre Emily döntését.

 Miért van szükségem segítségre? – gondolta elkeseredetten Emily. – Mi az ördög bújt belém, hogy nem tudok döntést hozni? Miért nem tudom kimondani, hogy megyek? Most úgy tűnik, mintha nem akarnék menni, viszont úgy érzem, akarnom kellene.

 Azt kívánta, bárcsak itthon lenne Dean. Ő viszont Los Angelesben töltötte a telet és még nem jött vissza. Teddyvel pedig valahogy nem akart beszélni erről a dologról. Semmi sem sült ki abból a csodálatos pillanatból a vén John házban, a feszélyezettségét kivéve, ami majdnem tönkretette régi barátságukat. Látszólag épp olyan jó barátok voltak, mint mindig; ám valami elmúlt, és semmi sem jött a helyébe. Emily nem merte bevallani magának, hogy fél megkérdezni Teddyt. Vajon azt mondaná, hogy menjen? Ez elviselhetetlenül fájna, hiszen azt bizonyítaná, hogy neki mindegy, megy avagy marad.

 – De még mennyire, hogy megyek – mondta ki hangosan, csak úgy önmagának. Talán a kimondott szó helyére teszi a dolgokat. – Mit fogok csinálni jövőre, ha itt maradok? Elizabeth néni nyilvánvalóan sehova sem enged el egyedül. Ilse nem lesz itthon, Perry sem, valószínűleg Teddy sem. Azt mondja, kénytelen csinálni valamit, hogy pénzt keressen a művészeti tanulmányaira. Muszáj elmennem.

 Olyan szenvedélyesen mondta, mintha egy láthatatlan ellenféllel vitatkozna. Amikor szürkület tájt hazaért, senki sem volt a házban, s ő nyugtalanul bebarangolta az egészet. Milyen báj, méltóság és szépség uralkodott ezeken a régi szobákon, a maguk gyertyáival és bőrtámlás székeivel, meg a hímzett szegélyű szőnyegeivel! Milyen kedves és hívogató a saját kis szobája, a gyémántmintás tapéta, az őrangyal, a hasas, fekete pot-pourris korsó, meg az a furcsa ablaküveg. Lehet-e Miss Royal lakása feleennyire gyönyörű?

 – Persze, hogy elmegyek – mondta ismét, bár úgy érezte, ha csak a „perszét" kihagyta volna, akkor a dolog már el is lenne intézve.

 A kora tavaszi holdfény távoli, szenvtelen szépségében fürdő kertbe ment, fel-alá sétált az ösvényeken. Messziről idehallatszott a shrewsbury-i vonat füttye – akárha a messzi világ csábító hívása volna –, egy izgalmakkal, bájjal, drámával teli világé. Elidőzött a régi napóránál, s a szélébe rótt mottót fürkészte: „így múlik az idő". Bizony, múlik az idő, gyorsan, könyörtelenül, még a modernség lázas sietségétől, száguldásától érintetlen New Moonban is. A fehér júniusi liliomok bólintgattak az enyhe szélben, szinte látta öreg barátnőjét, Szélasszonyságot, amint föléjük hajolt, hogy megcsiklandozza viaszos állukat. Vajon eljön hozzá Szélasszonyság a zsúfolt városi utcákra is? Vajon olyan lesz ott, mint Kipling macskája?

 Kíváncsi vagyok, vajon New Yorkban látom-e valaha is a villanást – gondolta bánatosan.

 Milyen gyönyörű is ez a liget, amelyet Jimmy kuzin úgy imád. Milyen gyönyörű a régi New Moon farm. A szépsége maga a romantika. Hogyan hagyhatná itt ezt az öreg házat, amely óvta és szerette őt – ne mondja senki, hogy a házak nem szeretnek! –, a családi sírokat a Blair Water partján, a tágas mezőket és kísértetjárta erdőket, ahol gyermekkori álmait álmodta. Egyszerre ráébredt, hogy képtelen itt hagyni mindezt. Tudta, hogy valójában sosem akarta itt hagyni őket. Ez az oka, amiért lehetetlen kívülállóktól próbált kétségbeesetten tanácsot kérni. Igazából azt remélte, hogy azt mondják: ne menj. Ezért akarta olyannyira, hogy Dean itthon legyen – ő biztosan azt mondta volna: ne menj.

 – New Moonhoz tartozom, az enyéim közt maradok – mondta.

 Ebben a döntésben nem volt semmiféle bizonytalanság. És segítségre sem volt szüksége hozzá. Valami mély, belső nyugalom kerítette hatalmába, amint végigment a sétányon és belépett az öreg házba, amely mintha nem tekintett volna rá olyan szemrehányóan, mint ahogy az utóbbi időben érezte. Elizabethet, Laurát és Jimmy kuzint a varázslatos gyertyafényben tündöklő konyhában találta.

 – Nem megyek New Yorkba, Elizabeth néni – közölte. – Itt maradok veletek New Moon-ban.

 Laura néni örömteli sikolyt hallatott, Jimmy kuzin azt mondta: – Hurrá!, Elizabeth néni végigkötött egy sort a harisnyán, mielőtt bármit is mondott volna, majd: – Gondoltam, hogy egy Murray marad – közölte.

 Hétfőn reggel Emily egyenesen Ashburnbe ment. Miss Royal melegen viszonozta a köszöntését.

 – Remélem, azért jöttél, hogy elmondd, Miss Murray az ésszerűséget választotta és elenged velem, kis szívem.

 – Azt mondta, magam dönthetem el. Miss Royal összecsapta a kezét.

 – Ó, remek, remek. Akkor minden rendben. Emily sápadt volt, szemében azonban őszinteség és erős felindultság fénylett.

 – Nem megyek – mondta. – Teljes szívemből köszönöm, Miss Royal, de nem mehetek.

 Miss Royal rámeredt – egy pillanat alatt felmérte, hogy semmi értelme az érvelésnek vagy a kérlelésnek. Mindazonáltal mégis érvelni próbált és kérlelni kezdte Emilyt.

 – Ezt nem gondolhatod komolyan, Emily. Miért nem jöhetsz?

 – Nem hagyhatom itt New Moont... túlságosan szeretem... túl sokat jelent nekem.

 – Én azt hittem, velem akarsz jönni, Emily – közölte szemrehányóan Miss Royal.

 – Igen. Egy részem még mindig azt akarja. De mélyen alatta a lelkem másik fele nem megy el. Ne gondoljon ostobának és hálátlannak, Miss Royal.

 – Eszemben sincs, hogy hálátlannak gondoljalak – mondta tehetetlenül Miss Royal –, viszont igen, azt hiszem, hogy rémesen buta vagy. Egyszerűen eldobod magadtól a karrier lehetőségét. Mit csinálhatsz itt egyáltalán, ami megéri, te gyerek? Fogalmad sincs, milyen nehézségek várnak rád az utadon. Itt nem gyűjthetsz anyagot... nincs atmoszféra... nincs...

 – Majd megteremtem a magam atmoszféráját – felelte csekély lelkesedéssel Emily. Végtére is Miss Royal nézőpontja pontosan olyan, mint Mrs. Alec Sawyeré, a modora pedig leereszkedő. – Ami pedig az anyagot illeti... az emberek itt is ugyanúgy élnek, mint bárhol másutt: szenvednek, örülnek, bűnt követnek el és vágyakoznak, épp, ahogyan New Yorkban.

 – Fogalmad sincs erről – jegyezte meg meglehetősen sajnálkozva Miss Royal. – Sosem leszel képes igazán értékeset írni, amíg itt vagy... nagy dolgot semmiképp. Itt nincs, ami inspiráljon... Minden tekintetben hátrányos helyzetben leszel. A nagy kiadók nem fogják tovább olvasni a kéziratodat a Prince Edward szigeti címnél. Irodalmi öngyilkosságot követsz el, Emily. Majd egy fehér éjszakán hajnali háromkor rájössz erre, Emily B. Gondolom, néhány év alatt bedolgozod magad a mezőgazdasági lapokhoz. De vajon ez kielégít majd? Te is tudod, hogy nem. Aztán itt van még ezeknek az affektált kis helyeknek a kicsinyes féltékenysége. Ha bármi olyat teszel, amire azok, akikkel együtt jártál iskolába, nem képesek, néhányuk sosem bocsátja meg neked. És mindnyájan azt hiszik majd, hogy te vagy saját történeteid hősnője, főleg, ha gyönyörűre és elbűvölőre rajzolod meg. Ha szerelmes történetet írsz, biztosak lesznek benne, hogy az veled történt meg. Bele fogsz fáradni Blair Waterbe... minden itt lakót ismersz majd... tudod, mifélék és milyenek lehetnek... olyan lesz, mintha huszadszorra olvasnál el egy könyvet. Ó, én mindent tudok erről. „Én már akkor is éltem, mielőtt te megszülettél" – ahogyan nyolcéves koromban egy hatéves pajtásomnak mondtam. Elcsüggedsz, fokozatosan eluralkodik rajtad az a bizonyos hajnali három óra, hisz ne feledd, minden éjszaka eljön a hajnali három... fel fogod adni... feleségül mész az unokabátyádhoz...

 – Soha.

 – Hát akkor valaki hozzá hasonlóhoz, és lehiggadsz.

 – Nem. Én sosem fogok „lehiggadni" – közölte határozottan Emily. – Nem, amíg élek.

 – ... és lesz egy ilyen szalonod, mint Angela nénié – folytatta zavartalanul Miss Royal –, fotókkal zsúfolt kandallópárkány, egy festőállvány, rajta keretbe foglalt festmény... egy piros bársonyba kötött album, rajta horgolt hímzés, egy ostoba ágytakaró a vendégszobád ágyán... kézzel festett zászló a hallban... és az elegancia netovábbjaként egy aszparágusz díszíti majd az ebédlőasztalodat.

 – Nem – mondta szomorúan Emily. – Az efféle dolgok nem szerepelnek a Murray-hagyományok között.

 – Nos, a szellemi megfelelőjük igen. Ó, én jól látom az életet egy efféle helyen, ahol az emberek egymérföldnyire sem képesek ellátni.

 – Én viszont igen – felelte felszegett fejjel Emily. – Én ellátok a csillagokig.

 – Én átvitt értelemben beszéltem, drágám.

 – Én is. Ó, Miss Royal. Tisztában vagyok vele, hogy itt bizonyos értelemben korlátok közé van szorítva az élet, de az égbolt ugyanannyira az enyém, mint bárki másé. Lehet, hogy itt nem érek el sikereket, de akkor talán New Yorkban sem. Az élet vizének forrása kiapadna a lelkemben, ha elhagynám a földet, amelyet szeretek. Tudom, hogy lesznek itt nehézségeim és csalódásaim, de ennél sokkal rosszabb dolgokon is túlteszi magát az ember. Tudja, az a történet, amit Parkmanről mesélt, hogy éveken át képtelen volt egyszerre öt percnél többet írni, hogy három évig írta az egyik könyvét, három éven át napi hat sort. Mindig ez jut majd eszembe, amikor elbátortalanodom. És ez bármennyi fehér éjszakán átsegít majd.

 – Hát – Miss Royal széttárta a kezét –, feladom. Azt hiszem, óriási hibát követsz el, Emily, mindazonáltal, ha évek múlva kiderül, hogy tévedtem, megírom és bevallom neked. Viszont, ha te jössz rá, hogy rosszul döntöttél, írj és valld be nekem. Én pedig ugyanúgy készen állok majd, hogy segítsek. Még azt sem fogom mondani, hogy „látod, én megmondtam". Küldj el minden olyan történetet, amelyik illik a magazinomhoz, és kérhetsz tőlem bárminemű tanácsot, mindent, amit csak adhatok. Holnap visszautazom New Yorkba. Csak azért akartam várni júliusig, hogy magammal vigyelek. Mivel nem jössz, nekivágok. Gyűlölök olyan helyen élni, ahol mindnyájan azt hiszik, hogy rosszul kevertem a kártyát és vesztettem a házassági játszmában, ahol minden fiatal lány – téged kivéve – olyan elkeserítően tisztelettudó velem, és ahol az öregek egyfolytában azt mondogatják, mennyire hasonlítok az édesanyámra. A mamám ugyanis rémesen csúnya volt. Akkor hát, eljött a búcsú ideje.

 – Miss Royal – mondta komolyan Emily –, ugye elhiszi, hogy milyen nagyra értékelem a kedvességét? A rokonszenve és bátorítása többet jelentett nekem... és mindig is többet fog jelenteni, mint valaha is álmodná.

 Miss Royal megtörölte zsebkendőjével a szemét és kissé mókásan meghajolt.

 – Köszönöm a kedves szavait, hölgyem – mondta ünnepélyesen.

 Aztán felnevetett, Emily vállára tette a kezét és megcsókolta az arcát.

 – Minden valaha gondolt, kimondott vagy leírt jókívánság legyen veled – mondta. – És azt hiszem, nagyon szép lenne, ha volna valahol egy olyan hely, ami olyan sokat jelentene nekem, mit New Moon neked.

 Aznap éjszaka hajnali háromkor az éber, de boldog Emilynek az jutott eszébe, hogy nem is találkozott Chu-Cninnel.

 

14

Áprilisi szerelem

 19.. június 10.

 Tegnap este Andrew Oliver Murray feleségül kérte Emily Byrd Starrt.

 Emily Byrd Starr azt válaszolta, hogy nem lehet a felesége.

 Örülök, hogy túl vagyok rajta. Már egy ideje számítottam erre. Andrew minden este, amikor itt volt, azon igyekezett, hogy valami komoly téma felé terelje a beszélgetést, én azonban nem voltam hajlamos arra a beszélgetésre, és mindig sikerült valami frivolsággal mellékvágányra terelnem őt.

 Tegnap este kimentem az Egyenesség Földjére, már úgy sem lesz sok alkalmam ott őgyelegni. Megmásztam a fenyődombot, lenéztem a holdfényben ködös és ezüstös mezőkre. Messze a holdsütötte kikötő mögött lilás és ámbra színű volt a naplemente. Mögöttem azonban sötétség honolt, fenyőillatú sötétség, akár egy illatos szobácska, ahol álmokat álmodhat és látomásokat láthat az ember. Amikor csak az Egyenesség Földjére lépek, magam mögött hagyom a nappal birodalmát és az ismert dolgokat, az árnyak és rejtélyek birodalmába lépek, ahol bármi megtörténhet... bármi valósággá válhat. Ott mindent hajlamos vagyok elhinni: régi mítoszokat, legendákat, nimfákat, faunokat. Egy csodálatos pillanatban olyan érzésem támadt, hogy kiszálltam a testemből és szabad voltam... Biztos vagyok benne, hogy hallottam az istenek szavának visszhangját és egy sosem használt nyelv után sóvárogtam, hogy kifejezhessem, amit láttam és éreztem.

 Feltűnik Andrew: peckesen, kicsípve, úriember módjára.

 Faunok, tündérek, varázspillanatok, isteni szavak egymás hegyén-hátán menekültek. Most nem volt szükség új nyelvre.

 – Milyen kár, hogy a pofaszakáll az előző generációval kiment a divatból, olyan remekül illenék hozzá – mondtam magamban jó, egyszerű angol nyelven.

 Tudtam, hogy Andrew azért jött, hogy valami különleges dolgot mondjon. Egyébként nem jött volna utánam az Egyenesség Földjére, hanem annak rendje és módja szerint Ruth néni szalonjában várt volna rám. Tudtam, hogy ennek be kell következnie, és eldöntöttem, túl kell esni ezen, és úgy is lett. Az utóbbi időben már-már nyomasztó volt Ruth néni és a New Moon-iak reményteli viselkedése. Azt hiszem, mindnyájan biztosak voltak benne, hogy az igazi ok, amiért nem mentem el New Yorkba az volt, hogy nem tudtam elviselni, hogy elváljak Andrew-tól!

 Arra viszont nem számítottam, hogy Andrew a holdsütötte Egyenesség Földjén tesz házassági ajánlatot. Mi lett volna, ha olyan elvarázsolt állapotban talál, hogy elfogadom az ajánlatát? Mindenesetre, amikor azt mondta: – Milyen szép itt, maradjunk itt egy ideig, hiszen azt hiszem, semmi sem olyan szép, mint a természet –, kedvesen, de határozottan közöltem vele, hogy ez bizonyára hízelgő a természetre nézve, mindazonáltal túlságosan nedves a levegő olyasvalakinek, aki hajlamos a tüdőbajra, ezért hát be kell mennem.

 Szóval, bementünk. Leültem Andrew-val szemben és egy darabig Ruth néni szőnyegének mintáira meredtem. Örökké, a halálom napjáig emlékezni fogok a szőnyegminták színére és formájára. Andrew összevissza beszélt mindenféle lényegtelen dologról, majd elejtett egy-egy utalást, hogy két év múlva akár igazgató is lehet, meg hogy hisz a korai házasságban, és így tovább. Eléggé ügyetlenül csinálta. Gondolom, megkönnyíthettem volna a dolgát, de megkeményítettem a szívemet, arra gondolván, bezzeg távol tartotta magát tőlem a John ház-féle skandalumot követő rémes hetekben. Végül aztán kibökte:

 – Házasodjunk össze Emily, amikor... amikor. .. amint lehetőségem lesz rá.

 Láthatóan úgy érezte, mondania kellene még valamit, de fogalma sem volt, mit mondhatna, végül önmagát ismételte: „amint lehetőségem nyílik rá", majd elhallgatott.

 Azt hiszem, még csak el se pirultam.

 – Miért kéne összeházasodnunk? – kérdeztem.

 Andrew döbbenten nézett. Nyilván nem ez volt a Murray-tradíció, ha házassági ajánlatot kap az ember.

 – Miért? Mert... mert én azt szeretném – hebegte.

 – Én viszont nem – feleltem.

 Andrew néhány pillanatig csak bámult rám és megpróbálta felfogni az elképesztő gondolatot, hogy kosarat kapott.

 – De miért? – kérdezte olyan hangsúllyal és stílusban, mintha csak Ruth néni tette volna fel a kérdést.

 – Azért, mert nem vagyok szerelmes beléd – válaszoltam.

 Andrew elpirult.

 – Én... én... azt hiszem... ők mindnyájan ezt szeretnék – motyogta.

 – Én viszont nem – mondtam ismét. Mégpedig olyan hangsúllyal, amit még Andrew sem érthetett félre.

 Annyira meglepődött, hogy azt hiszem a meglepettségen kívül semmi mást nem érzett – csalódottságot sem. Fogalma sem volt, mit tegyen vagy mondjon – egy Murray elvégre nem könyöröghet –, így aztán felállt és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, kiment a szalonból. Azt hittem, ő csapta be maga után az ajtót, de később rájöttem, hogy csak a szél volt. Bárcsak bevágta volna az ajtót. Megmenthette volna az önbecsülésemet. Sértő, ha az ember visszautasít egy férfit, majd felfedezi, hogy az illető nem érez semmit, csak megrökönyödik ezen.

 Másnap reggel Ruth néni, aki nyilván baljós következtetést vont le Andrew hirtelen távozásából, feketén-fehéren nekem szegezte a kérdést: mi történt?

 Én pedig ugyanolyan feketén-fehéren megmondtam neki.

 – Milyen hibát találtál Andrew-ban? – kérdezte jegesen.

 – Nincs hibája, viszont ízetlen. Megvan benne minden erény, épp csak egy kis só és bors maradt ki belőle – feleltem gőgösen.

 – Remélem, nem valami rosszabb helyen keresgélsz? – mondta vészjóslóan Ruth néni, nyilvánvalóan a Kályhacső városra utalva. Ami azt illeti, ebben a kérdésben akár meg is nyugtathattam volna Ruth nénit. A múlt héten Perry elmondta, hogy Charlottetownba megy Mr. Abel irodájába, hogy jogot tanuljon. Ez ragyogó lehetőség a számára. Mr. Abel hallotta a szónoklatát az iskolák közötti vitaversenyen, és azóta kisérte figyelemmel őt. Szívből gratuláltam neki, őszintén, nagyon boldog voltam.

 – A panziómra épp elég lesz, amit kapok tőle – mondta Perry –, a ruháimat pedig majd csak megszerzem valahogy. Mostantól már csak magamra számíthatok. Tom néni nem segít. Te tudod, miért nem.

 – Sajnálom, Perry – mondtam nevetve.

 – Szóval, nem, Emily? – kérdezte. – Szeretném, ha rendeznénk ezt a dolgot.

 – Rendezve van – feleltem.

 – Gondolom, szörnyű hülyét csináltam magamból veled kapcsolatban – motyogta Perry.

 – Így igaz – feleltem kedvesen. Valahogy sosem tudtam komolyabban venni Perryt, mint Andrew-t. Mindig úgy éreztem, csak képzeli, hogy szerelmes belém.

 – Sebtében nem találsz nálam okosabb férfit – figyelmeztetett Perry. – Én még sokra viszem.

 – Ebben biztos vagyok – mondtam gyöngéden –, és senki sem lesz boldogabb, mint a barátod, Emily B.

 – Ó, barátok – motyogta magába roskadva Perry. – Én nem barátot akarok. De mindig is az a szóbeszéd járta, hogy szükségtelen kérlelni egy Murray-t. Azért elárulsz nekem valamit? Nem a temetésem... de hozzámész Andrew Murray-hez?

 – Nem a temetésed... de nem megyek hozzá – feleltem.

 – Akkor viszont – mondta elmenőben Perry –, ha bármikor is meggondolod magad, csak szólj. Minden rendben lesz... hacsak közben én nem gondolom meg magam.

 Ezt szóról-szóra úgy jegyeztem le, ahogyan történt. Viszont a Jimmy-naplómban egy másik tudósítást is írtam róla, úgy, ahogyan meg kellett volna történnie. A képzeletbeli beszélgetés során úgy Perry, mint jó magam gyö-nyö-rűűü-en beszéltünk.

 Az a gyanúm, hogy Perry valamivel rosszabbul érezte magát, mint Andrew, és ezt igazán sajnálom. Barátként és pajtásként nagyon szeretem Perryt. Pocsék dolog, hogy csalódást kellett okoznom neki, de tudom, hamarosan kiheveri.

 Ezek szerint csak én maradok jövőre Blair Waterben. Nem tudom, hogy érzem majd magam. Meg merem kockáztatni, hogy időnként el leszek kenődve – talán hajnali háromkor azt kívánom majd, hogy bárcsak Miss Royallal mentem volna. De kemény, komoly munkába kezdek. Sokáig kell kapaszkodni az Alpok ösvényének csúcsáig.

 Ám hiszek magamban, és mindig ott van az én függöny mögötti világom.

 New Moon, 19.. június 21.

 Amikor ma este hazaértem, tüstént megéreztem a határozottan rosszalló légkört és rájöttem, hogy Elizabeth néni mindent tud Andrew-ról. Ő mérges volt, Laura néni bánatos, ám senki sem mondott semmit. Szürkületkor átbeszéltem a dolgot a kertben Jimmyvel. Úgy tűnik, Andrew meglehetősen pocsékul érezte magát azután, hogy lekopott róla a sokk okozta tompaság. Nincs étvágya, Addie néni pedig csalódottan azt tudakolta, hogy egy herceghez vagy egy milliomoshoz szándékozom-e hozzá menni, ha az ő fia nem elég jó nekem.

 Jimmy kuzin szerint tökéletesen igazam van. Szerinte még akkor is tökéletesen igazam lett volna, ha meggyilkolom Andrew-t és eltemetem az Egyenesség Földjén. Nagyon szép, ha van egy ilyen barátja az embernek, jóllehet, túl sok már nem tenne jót.

***

 19.. június 22.

 Nem tudom, melyik a rosszabb. Az, hogy feleségül kér valaki, akit nem szeretsz, vagy az, hogy nem kéri meg a kezedet az, akit szeretsz. Mindkettő rémesen kínos.

 Elhatároztam, hogy csak bizonyos dolgokat képzelek a régi John házba. Attól tartok, Ruth néninek igaza volt, amikor azt mondogatta, hogy határt kéne szabnom a képzeletemnek. Ma este a kertben őgyelegtem. Annak ellenére, hogy június van, hideg szél fújt, és kicsit magányosnak, csalódottnak és sótlannak éreztem magam – talán azért, mert a két történet, amelyekről azt hittem, hogy jó üzletet csinálhatok velük, ma postafordultával visszaérkezett. Hirtelen Teddy füttyjelét hallottam meg a régi gyümölcsösben. Természetesen máris indultam. Ez nálam olyan „csak füttyents és jövök, lovagom" dolog, bár inkább meghalnék, mint hogy a naplón kívül bárkinek is bevalljam. Amint megláttam Teddy arcát, tudtam, hogy óriási híre van.

 Jól sejtettem. Egy Mr. Frederick Kentnek címzett levelet dugott az orrom alá. Sosem jut eszembe, hogy Teddy neve Frederick, hiszen nekem sosem lehet más, csak Teddy. Elnyerte a montreali rajziskola ösztöndíját – ötszáz dollárt két évre. Tüstént olyan izgatott lettem, mint amilyen ö volt, bár az izgalmam mögött valami furcsa érzés munkálkodott, valami félelemből, reményből és várakozásból gyúrt érzés, és nem tudtam volna megmondani, melyik dominált.

 – Hát ez ragyogó, Teddy – mondtam kissé remegő hangon –, olyan boldog vagyok. De az édesanyád... neki mi erről a véleménye?

 – Elenged, de nagyon magányos és boldogtalan lesz – mondta hirtelen kijózanodva Teddy. – Azt akartam, hogy jöjjön velem, de nem hajlandó itt hagyni a Kóró dűlőt. Szörnyű rágondolni, hogy itt éljen teljesen egyedül. Jaj, bárcsak másként érezne irántad. Emily. Ha úgy volna... te vigaszt nyújthatnál neki.

 Azon tűnődtem, vajon eszébe jutott-e Teddy nek egyáltalán, hogy nekem is szükségem lenne némi vigasztalásra. Fura csend állt be közénk. Végigsétáltunk a Holnap úton – olyan gyönyörű lett, hogy az ember alig hiszi, hogy létezik holnap, ami még szebbé tudná varázsolni –, egészen a tó mellett húzódó legelőig mentünk, ott megálltunk a fenyők szürkészöld homályában. Hirtelen nagyon boldog voltam és abban a néhány percben az egyik felem már kertet ültetett és gyönyörű szekrényeket tervezett, és vagy egy tucat ezüst teáskanalat vásárolt, és rendezgette a padlásszobámat, és dupla damasztabroszt hímzett – a másik felem pedig csak várt Egyszer azt mondtam, csodás az este – nem volt az –, néhány perccel később pedig azt, hogy olyan, mintha esne az eső – nem esett.

 Valakinek mégiscsak mondania kellett valamit.

 – Keményen fogok dolgozni, mindent kihozok abból a két évből, amit csak lehet – mondta végül Teddy, miközben a Blair Watert, az eget meg a homokdombokat fürkészte, aztán a zöld mezőket, meg minden mást, épp csak engem nem. – Utána talán sikerül eljutnom Párizsba. Külföldre menni, megnézni a nagy művészek mesterműveit, azt a levegőt szívni, ahol éltek, látni azokat a helyeket, amelyeket géniuszuk halhatatlanná tett... ez az, amire egész életemben vágytam. És amikor majd visszajövök...

 Teddy hirtelen megállt és felém fordult. A tekintetéből azt olvastam ki, hogy megcsókol. Tényleg azt hittem.

 – És amikor majd visszajövök – ismételte Teddy, majd újra megállt.

 – Igen? – kérdeztem. A naplóm előtt nem tagadhatom, hogy reményteljes várakozással kérdeztem.

 – Teszek róla, hogy a Frederick Kent név jelentsen valamit Kanadában – mondta Teddy.

 Amikor azt hittem, hogy meg fog csókolni, lehunytam a szemem, de most kinyitottam. Teddy a Blair Water aranyhídját bámulva ábrándozott. Ismét olyan érzésem támadt, hogy az esti levegő nem tesz jót nekem. Megborzongtam, mondtam néhány udvarias közhelyet és otthagytam ábrándozni. Kiváncsi volnék, vajon túl félénk volt ahhoz, hogy megcsókoljon, vagy egyszerűen nem akart.

 Rettenetesen tudnám szeretni Teddy Kentet, ha megengedném magamnak – ha ő megengedné nekem. De nyilvánvaló, hogy ő nem akarja. Semmi más nem jár a fejében, csak a siker, az ambíció, a karrier. Elfelejtette a régi John házban váltott pillantásunkat – elfelejtette, hogy három évvel ezelőtt George Horton sírkövén azt mondta, hogy én vagyok a legédesebb lány a világon? Sok száz gyönyörű lánnyal akad össze majd a világban – sosem jutok eszébe többé.

 Akkor legyen így.

 Ha Teddy nem akar engem, én sem akarom őt. Ez Murray-hagyomány. De én csak félig vagyok Murray. Félig a Starrt is figyelembe kell venni. Szerencsére nekem is van karrierem és ambícióm, amivel törődnöm kell, és egy féltékeny istennő, amit szolgálnom, ahogyan egyszer Mr. Carpenter mondta. Azt hiszem, ő nem tolerálná a megosztott rajongást.

 Három dolognak ébredtem tudatára.

 Egy: a felszínen komoly, összeszedett és hagyománytisztelő vagyok;

 Kettő: ez alatt van valami, ami rémesen fájna, ha megengedném, hogy így maradjon;

 Három: és újfent ez alatt furcsa megkönnyebbülést érzek, hogy még mindig szabad vagyok.

 19.. június 26.

 Egész Shrewsbury Ilse legújabb hőstettéről beszél, és fél Shrewsbury nehezményezi a dolgot. Ilse ki nem állhat egy nagyképű, harmadikos fiút, aki vasárnaponként, mint egyházszolga tevékenykedik a St. John's templomban és rémesen komolyan veszi magát. Ilse múlt vasárnap öregasszonynak öltözött. A kreppel szegélyezett hosszú, fekete szoknyát, a fekete kabátot, a gyászfátyollal borított özvegyi kalapot Mrs. Adamson egyik szegény rokonától kölcsönözte. Ebben az öltözékben botorkált végig az utcán, majd kétségbeesve ácsorgott a templom lépcsőjének lábánál, mintha leküzdhetetlen akadályt jelentenének számára. Őnagyképűsége meglátta őt, s mivel az önteltségen kívül némi tisztesség is szorult belé, lovagiasan az „öregasszony" segítségére indult. Megfogta egyujjas kesztyűbe bújtatott, reszkető kezét – Ilse majd kipukkadt a nevetéstől a sűrű fátyol mögött –, csigalassúsággal felkísérte a remegő lábú „anyókát" a lépcsőn, végigvezette a padsorok között és besegítette az egyik padba. Ilse megtörten áldást rebegett rá, kezébe nyomott egy vallási röpiratot, végigülte a szertartást, majd hazabotorkált. Másnap persze az egész iskola tele volt a történettel, a szerencsétlen fickót pedig annyit gúnyolták és heccelték, hogy – legalábbis egy időre – biztosan elpárolgott belőle a nagyképűség. Talán még a javára is válhat ez az eset.

 Mondanom sem kell, hogy letoltam Ilsét. Vidám, merész teremtés, aki nem számol a következményekkel. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, még akkor is véghezviszi, ha netán arról volna szó, hogy bukfencet hányjon a templom padsorai közt. Szeretem Ilsét... szeretem... szeretem! Fogalmam sincs, mit csinálok jövőre nélküle. Mostantól fogva szétválnak a „jövő útjaink", egyre távolodnak egymástól, s mikor majd alkalmanként összefutunk, olyan lesz, mintha idegenek volnánk. Ó, tudom... tudom.

 Ilse rémesen dühbe gurult Perry „dölyfösségén", amiért azt képzelte, hogy valaha is feleségül megyek hozzá.

 – Nem dölyfösség volt, hanem éppenséggel leereszkedés – mondtam nevetve. – Perry a Carabas nagyhercegek sarja.

 – Vagy úgy! Akkor nyilván sikeres lesz. Ámbár még nem vetkőzte le teljesen a Kályhacső város bukéját – vágott vissza Ilse.

 – Miért vagy mindig olyan szigorú Perryvel? – tiltakoztam.

 – Olyan szószátyár mamlasz – felelte morózusan Ilse.

 – Ugyan már, épp abban a korban van, amikor egy fiú mindent tud – mondtam. Roppant bölcsnek és felnőttnek éreztem magam.

 – Meglátod, nemsokára kevésbé tudálékos és sokkal elviselhetőbb lesz – folytattam tömören és velősen. – Sokat fejlődött a Shrewsburyben töltött évek alatt – fejeztem be magabiztosan.

 – Úgy beszélsz, mintha egy fej káposztáról volna szó – füstölgött Ilse. – Az isten szerelmére, ne légy ilyen fölényes és leereszkedő!

 Ilse időnként jót tesz nekem. Tudom, hogy ezt megérdemeltem.

***

 19.. június 27.

 Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy a régi nyári pavilonban állok... és mi szikrázott a földön a lábam előtt? Hát az Elveszett Gyémánt. Boldogan kaptam fel. Egy pillanatig ott feküdt a tenyeremben, de aztán kisiklott a markomból, karcsú, kápráztató csóvát húzva maga után keresztültündöklött a levegőn, és pont a világ széle fölött csillaggá változott. „Ez az én csillagom, muszáj elérnem, mielőtt itt hagy" – gondoltam, és utána indultam. Valahonnan Dean termett mellettem, és ő is üldözőbe vette a csillagot. Úgy éreztem, le kell lassítanom, hiszen Dean biceg, nem tud sietni, ám a csillag egyre csak süllyedt és süllyedt. Mégis úgy éreztem, nem hagyhatom ott Dean-t. Aztán hirtelen – álmokban remekül, minden gond nélkül megtörténik az ilyesmi – Teddy is ott termett mellettem. Felém nyújtotta a kezét, szemében ugyanazt láttam, amit eddig már kétszer. Tenyerébe tettem a kezem... maga felé húzott... felemeltem az arcom... akkor Dean keserűen felkiáltott: „Elveszítettem a csillagomat!" Csak egy pillanatra fordítottam el a fejem – a csillag már nem volt sehol, én pedig szürke, undok, esős, csillagtalan hajnalra ébredtem. Se Teddy... se csók.

 Kíváncsi volnék, mit jelent ez az álom, már ha egyáltalán jelent valamit. Jobb, ha nem is gondolok ilyesmire. Babonásnak lenni, nem Murray-hagyomány.

 19.. június 28.

 Ez az utolsó éjszakám Shrewsburyben. „Agyő, büszke világ, hazatérek" – holnap, amikor Jimmy kuzin a jó öreg szekéren eljön értem meg az útiládámért, és visszavisz New Moonba.

 Amikor még előttem állt, végtelenül hosszúnak tetszett ez a három shrewsbury-i esztendő. Visszatekintve, olyan gyorsan elrepült, mintha csak tegnap érkeztem volna. Azt hiszem, nyertem velük valamit. Nem használok olyan sok dőlt betűt; szert tettem némi higgadtságra és önuralomra; kicsit megkeseredtem – világi bölcsesség; és megtanultam mosolyogva fogadni az elutasító formanyomtatványokat. Azt hiszem, mind közül ez volt a legkeményebb megtanulni való, ám egyszersmind a legfontosabb is.

 Ha visszagondolok erre a három évre, néhány dolog jóval tisztábban és sarkalatosabban rajzolódik ki a többinél. És nem mindig azok, amikre számítana az ember. Evelyn gyűlölködése, sőt az a förtelmes bajuszincidens, például, elhalványult és jelentéktelennek tűnik. Viszont az a pillanat, amikor megláttam az első versemet a Kert és erdő-ben... az volt ám a pillanat! Aztán amikor a színdarab éjszakáján gyalog tettem meg az utat. Shrewsburybe meg vissza; annak a különös versnek a megírása, amelyet Mr. Carpenter fecnikre szaggatott; a szénakazal tetején töltött éjszakám a szeptemberi hold alatt; az elképesztő öregasszony, aki elfenekelte a királyt; az iskolai percek, amikor felfedeztem Keats sorait a „fennkölt hangokról"; no meg az a másik pillanat a vén John házban, amikor Teddy a szemembe nézett. Úgy érzem, ezek azok a dolgok, amikre az Örökkévalóság Csarnokában emlékezni fogok, amikor Evelyn Blake gúnyolódásai, a John ház-féle botrány, Ruth néni nyaggatásai meg az órák és a vizsgák egyhangúsága végérvényesen feledésbe merülnek. És ahogy azt Mr. Carpenter megjósolta, jót tett nekem az Elizabeth néninek tett ígéretem. A naplómban talán nem – itt elengedhettem magam, utóvégre kell egy „túlfolyó" –, hanem a történeteimben és a Jimmy-naplókban.

 Ma délután ballagtunk. Az új krémszínű organdit viseltem az ibolyákkal, és egy hatalmas csokor babarózsa volt a kezemben. Dean, aki hazafelé tartván Montrealban időzik, táviratilag rendelt nekem az itteni virágkereskedőtől egy rózsacsokrot. Tizenhét szál rózsát – életem minden évére egyet-egyet. Akkor adták át, amikor kimentem az oklevélért. Ez kedves volt Deantől.

 Perry szólt az osztály nevében, szép beszédet mondott. Ő nyerte el az általános előmenetelért adott érmet. Szoros versenyben volt Will Morrisszal, de Perry lett a győztes.

 Én írtam és olvastam fel a ballagási próféciát. Nagyon vidám volt és tetszett a közönségnek. Otthon egy másikat is írtam a Jimmy-naplómba. Sokkal mókásabb volt, de azt nem lehetett volna felolvasni.

 Ma este megírtam Mr. Towersnak az utolsó társasági tudósításomat. Mindig utáltam ezt a mutatványt, viszont kellett az a néhány fillér, amit hozott, és az ember nem nézheti le az ifjú törekvők létrájának alsó fokait.

 Be is csomagoltam. Ruth néni be-benézett, figyelte, amint pakolok, de furamód szótlan volt. Végül hatalmas sóhaj kíséretében azt mondta: – Rettenetesen fogsz hiányozni, Emily.

 Még álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet mond vagy így érez. Kínban voltam. Amióta olyan karakánul viselkedett a John ház-skandalummal kapcsolatban, másként éreztem iránta. Azt viszont mégsem mondanám, hogy hiányozni fog nekem.

 Valamit mégiscsak kellett mondanom.

 – Mindig nagyon hálás leszek neked azért, amit az elmúlt három évben értem tettél.

 

 

 Tartalomjegyzék:

 

A szénakazal sugallata

Mennyország

Az asszony, aki elfenekelte a királyt

Képtelenség

Sodrásban

Csókok csókja

Közvetett bizonyíték

„Fennkölt hangok"

A vén John házban

„Sűrűbb a résnél”

„Szeress engem, szeresd a kutyám"

Nyitott ajtó

Látomások völgye

Áprilisi szerelem