Kurt Vonnegut Jr.

Harrison Bergeron 

    Szántai Zsolt fordítása                                                      fordította Lorschy Katalin 

A 208l-es évben végre mindenki egyenlő lett. Nem csupán Isten, de a törvény előtt is, sőt, minden más tekintetben. Senki sem volt okosabb másoknál. Senki sem volt szebb másoknál. Senki sem volt erősebb vagy gyorsabb, mint a többiek. Az egyenlőségre vonatkozó szabályokat és törvényeket az Alkotmány 211., 212., és 213. kiegészítő cikkelyében rögzítették; az intézkedések betartásáról az Egyesült Államok Hendikep Intézetének ügynökei gondoskodtak. 
Ennek ellenére az élet nem minden területén volt rend. Például az április hónap a maga szeszélyességével még mindig az őrületbe kergette az embereket. 
Április... 
Ez volt az a hónap, amikor a HI ügynökei elvitték George és Hazel Bergeron fiát, Harrisont. 
Tragikus esemény volt, de George-nak és Hazelnek nem okozott különösebb megrázkódtatást. Hazel intelligenciája átlagos volt. Ez azt jelentette, hogy minden gondolattal csak egészen rövid ideig bírt foglalkozni. Ami George-ot illeti: az intelligenciája valamivel a normális szint fölött volt, de ennek ellensúlyozására egy kis mentális hendikep rádiót tettek a fülébe. A törvény értelmében nem vehette ki a szerkezetet, amelyet a kormányzati adások vételére hangoltak. A kormányadó minden huszadik másodpercben metsző hangot sugárzott, a fülrádió vette a jelet, és így George, meg a hozzá hasonlók számára lehetetlenné vált, hogy átlag fölötti agyuknak köszönhetően becstelen előnyhöz jussanak másokkal szemben. 
George és Hazel a televíziót nézték. Hazel arcán könnyek csorogtak, de már nem tudta, miért kezdett el sírni. 
A televízió képernyőjén balerinák táncoltak. 
George fejében megszólalt a metsző hang, aminek hatására a gondolatai úgy rebbentek szét, mint betörők, ha megszólal a bank riasztója. 
- Elég szépen táncolnak - jegyezte meg Hazel. 
- Hm? - kérdezte George. 
- Ez a tánc... elég szép. 
- Ja. - George megpróbált a balerinákra összpontosítani. Nem voltak túl jók, semmivel sem különböztek más emberektől, bárki ott ugrabugrálhatott volna a helyükön. Széles, nehéz nyakpántokat, vastag és hosszú szoknyát viseltek, az arcukat pedig maszk takarta, hogy egyetlen kecses gesztussal, egyetlen, az átlagosnál szebbnek tartható vonásukkal se sértsék meg az egyenlőség törvényeit. Kissé esetlenül mozogtak, de semmivel sem voltak ügyetlenebbek, mint mások. George-nak átvillant az agyán, hogy esetleg a táncosokkal kivételt lehetne tenni; talán az lenne a legjobb, ha rájuk, amikor a színpadon vannak, nem vonatkoznának a hendikep-törvények. Ám nem juthatott el a gondolatmenet végére, mert a következő rádiójel ismét megzavarta agya működését. 
George hunyorogni kezdett. Ugyanabban a másodpercben a nyolc balerina közül az egyik szintén összehúzta a szemét. 
Hazel látta, hogy a férje hunyorog, és kíváncsian megkérdezte tőle, hogy ez a legutóbbi hang mihez hasonlított. 

- Olyan volt, mintha valaki rávágott volna egy tejesüvegre egy pörölykalapáccsal - felelte George. 
- Szerintem érdekes lehet ilyen... mindenféle hangokat hallani - jegyezte meg Hazel kissé irigykedve. - Biztos érdekes. 
- Hm. 
- Tudod, mit csinálnék, ha én lennék a Hendikep Generális? - Hazel arcra nagyon hasonlított a Hendikep Generálisra, akit Diana Moon Glampersnek hívtak. - Ha én volnék Diana Moon Glampers - folytatta a nő -, akkor vasárnaponként harangoznék... Csak harangszót közvetítenék, semmi mást. Ez amolyan... tisztelgés lenne a vallás előtt. 
- Nem is lenne olyan rossz, ha csak harangszót hallanék - mondta George. 
- Méghozzá jó hangosan! - mondta Hazel. - Szerintem jó Hendikep Generális lennék. 
- Éppen olyan jó, mint bárki más. 
- Ugyan ki tudhatja nálam jobban, hogy mi a normális? 
- Ja. - George-nak ismét eszébe jutott a gyermekük, Harrison, aki nem volt normális, ezért börtönbe vitték, és... A következő másodpercben díszlövéseket hallott; a dörrenések ismét szétzavarták a gondolatait. 
- Hűha! - kiáltott fel Hazel. - Ez kemény volt, igaz? 
Olyan kemény, hogy George elsápadva reszketett, és kivörösödött szeméből könnyek buggyantak ki. A nyolc balerina közül kettő a padlóra omlott, kezüket a halántékukra szorították. 
- Hirtelen olyan fáradtnak látszol - mondta Hazel. - Mi lenne, ha végigfeküdnél a díványon. Úgy nem kellene tartanod a fejed. Biztos nehéz ez a mozgáskorlátozó... - Rámutatott a férje negyvenhét font súlyú, párnázott nyakpántjára. - Pihenj le egy kicsit. Engem nem zavar, ha egy kis időre nem vagy egyenlő velem. 

George megérintette a nyakpántját. 
- Így is jó - mondta. - Már nem zavar. Olyan, mintha a testem része lenne. 
- Az utóbbi időben nagyon kimerült vagy - jegyezte meg Hazel. - Mi lenne, ha vágnánk egy kis lyukat a pántodra, és kivennénk belőle pár ólomgolyót? Tényleg csak egy párat... 
- Minden kivett golyóért két év börtönt és kétezer dollár büntetést kapnánk - felelte George. - Ehhez pedig semmi kedvem. 
- És ha csak akkor vennél ki egy párat, amikor idehaza vagy? - kérdezte a nő. - Úgy értem... Itt úgysem versenyzel senkivel. Velem legalábbis nem. Engem nem zavarna. 
- Ha megpróbálnék könnyíteni a terhén, akkor lehet, hogy egyszer majd mások is ugyanezt tennék, akkor pedig... megint beköszöntene a Sötét Kor, visszatérne az a primitív világ, amikor mindenki versenyzett mindenki mással. Te örülnél ennek? 
- Hát, nem igazán. 
- Látod? Mit gondolsz, mi történne a társadalommal, ha az egyének sorra megsértenék a törvényeket? 
Hazel nem tudott válaszolni erre a kérdésre, de ha elég okos lett volna ahhoz, hogy legyen véleménye, George semmiképpen sem érthette volna meg a szavait, mert a fejében felvijjogott egy sziréna. 
- Szerintem szétesne - mondta Hazel hosszú hallgatás után. 
- Micsoda? - kérdezte George értetlenül. 
- A társadalom - mondta Hazel bizonytalanul. - Hát nem arról beszéltél? 
- Nem tudom... 
A televízió programját váratlanul megszakították, hogy beolvassák a legfrissebb híreket. Először nem nagyon lehetett érteni, hogy miről van szó a közleményben, mert a hírolvasó - mint valamennyi hírolvasó - komoly beszédzavarral küszködött. Jó fél percig hebegett és habogott, izgatottan dadogott, de végül sikerült kinyögnie valamit. 
- Hölgyeim és uraim... 
Újabb próbálkozás következett, ez sem járt sikerrel. A hírolvasó feladta, és az egyik balerina kezébe nyomta a szövegét, olvassa fel. 
- Pompás! - mondta Hazel. - Megpróbálta. Már ez is nagy dolog. Mindent megtett a cél érdekében. Minden istenadta képességét és tudását latba vetette. Elő kellene léptetni ezért a szép próbálkozásért! 

- Hölgyeim és uraim... - olvasta a balerina a szöveget. Valószínűleg nagyon szép volt az arca, mert iszonyatos maszkot kellett viselnie. Ő lehetett a legerősebb és a legkecsesebb mozgású a táncosok között, mert olyan nagy és nehéz nyakhevedert hordott, amilyet a kétszáz font súlyú férfiak szoktak. 
Természetesen bocsánatot kellett kérnie azért, hogy a hangja meleg, dallamos és lágy. 

- Elnézésüket kérem... - kezdte, majd eltorzította a hangját. 
- A tizennégy esztendős Harrison Bergeron - folytatta rikácsolva - megszökött a börtönből, ahová kormányellenes tevékenységei miatt került. A fiú géniusz, kiváló sportoló. Sajnálatos módon alulhendikeppelték, ezért különösen veszélyesnek kell tekinteni.

A képernyőn megjelentek Harrison Bergeron fényképei, amelyeket a rendőrségen készítettek róla. Először bal, majd jobb profilból, aztán szemből mutatták be, végül beadták azt az egész alakos képet, amin a testmagasságmérő fal előtt állt. Harrison pontosan hét láb magas volt. 
Úgy nézett ki, mintha jelmezt viselne. Még soha, senkire nem aggattak annyi terhet, mint rá, de túlságosan gyorsan fejlődött, ezért a HI ügynökei képtelenek voltak arra, hogy mindig a neki éppen kijáró súlyokat akasszák rá. Kis méretű rádió helyett hatalmas fejhallgatót hordott és vastag lencséjű szemüveget. (A szemüveg célja az volt, hogy csökkentse látása élességét, és hogy kínzó fejfájásokat gerjesszen.) 


Normális esetben a mozgáskorlátozó súlyokat szimmetrikusan, katonai pontossággal helyezték el az átlagosnál erősebb embereken, ám Harrison úgy nézett ki, mint egy eleven roncstelep. Legalább háromszáz fontot kellett magán cipelnie. 
Mivel az arca csinos volt, a HI ügynökei megkövetelték tőle, hogy vörös bohócorrot viseljen, és mindig leborotválja a szemöldökét. Vakítóan fehér, egészséges fogaira fekete gumikoronát kellett húznia. 

- Ha látják ezt a fiút - mondta a balerina - ne próbáljanak... ismétlem... ne próbáljanak vitába szállni vele! 
Hirtelen éles csikorgás hallatszott; mintha beszakítottak volna egy csukott ajtót. 
Sikoltások. Vakkantó kiáltások. Aztán... A képernyőn úgy remegett Harrison Bergeron képe, mintha földrengés lenne. 
George Bergeron pontosan tudta, mi okozza ezt a rengést. A házuk is sokszor remegett már így. 

- Szent ég! - kiáltotta. - Ez nem lehet más, csakis Harrison! 
A felismerés és a gondolat a következő pillanatban - amikor a fülébe belehasított egy autóbaleset félelmetes zaja - kiröppent az agyából. Amikor ismét kinyitotta a szemét, a képernyőről eltűnt Harrison fotója, és... 
Az élő, lélegző Harrison jelent meg helyette. 
A hatalmas termetű, bohócos külsejű fiú fémterheivel zörögve állt a stúdió közepén. Még mindig a kezében tartotta az ajtót, amit egy perccel korábban kitépett a helyéből. Balerinák, technikusok, zenészek és bemondók térdeltek előtte, valamennyien azt hitték, ütött a végórájuk. 
- Én vagyok a császár! - kiáltotta Harrison. - Hallják? Én vagyok a császár! Mindenki azt teszi, amit mondok! Gyerünk! - Dobbantott a lábával. A stúdió megremegett. 
- Még így, ahogy látnak - bömbölte -, megnyomorítva, terhekkel teleaggatva, félig megvakítva, meggyötörve... Még így is hatalmasabb vagyok minden uralkodónál, aki valaha a Földön élt! Nézzék, csak nézzék, mivé fogok válni! 
Úgy szaggatta le magáról a súlyokat rögzítő hevedereket és pántokat, mintha nedves papírzsebkendőből lennének. A vasak a padlóra csattantak. Harrison bedugta a hüvelykujját a fejhallgatóját rögzítő fémpálcák alá. 
A pálcák úgy roppantak el, mint a zeller szára. Harrison a falhoz vágta fejhallgatóját és szemüvegét. Letépte magáról a piros bohócorrot is. Ahogy ott állt, olyan férfias, olyan erős és szép volt, hogy még Thor, a mennydörgés istene is elsápadt volna az irigységtől, ha látja. 
- Most pedig császárnőt választok magam mellé! - jelentette be, és végignézett az előtte térdelőkön. - Az a nő lesz a társam, az fog mellettem ülni a trónon, aki először fel mer állni! 
Eltelt egy másodperc, majd még egy. Az egyik balerina lassan, bizonytalanul felállt. 
Harrison letépte a mentális hendikep-egységet a nő füléről, óvatosan leszaggatta róla a fémsúlyokat, végül lehúzta a maszkját is. 
A balerina elképesztően szép volt. 

- Most pedig... - Harrison megfogta a nő kezét. - Megmutatjuk az embereknek, mit jelent az a szó, hogy tánc! Zenét! - adta ki a parancsot. 
A muzsikusok sietve visszamentek a székükhöz. Harrison őket is megszabadította hendikep-egységeiktől. 
- Olyan szépen játsszatok, ahogy csak tudtok! Engedelmeskedjetek, és bárót, herceget csinálok belőletek! 
A zenészek munkához láttak. A muzsika először olyan volt, mint mindig: ostoba, hamis, fakó. Ám Harrison felemelt két zenészt, megrázta őket, és elénekelte nekik a dalt, amit hallani akart. Visszaültette a helyükre a megrettent embereket. 
A zene most már sokkal élénkebb és szebb volt. Harrison és császárnője komoly arccal hallgatta, úgy tettek, mintha az ütemhez igazítanák szívverésüket, majd lábujjhegyre álltak. 

Harrison a lány karcsú derekára tette hatalmas kezét; a balerina úgy mozgott, mintha nem érezné saját testének súlyát. 
Mintha kirobbant volna belőlük az öröm, a boldogság, a szépség - mindketten a levegőbe ugrottak. Megszegték az emberek törvényeit, és most fittyet hánytak a természetére is. Mintha nem lett volna hatással rájuk a gravitáció. Úgy szökelltek, akár a holdbéli szarvasok. A stúdió mennyezete jó harminc láb magasan volt, de ők ketten minden egyes ugrásukkal közelebb kerültek hozzá, mintha az lenne a szándékuk, hogy megcsókolják. 
Megcsókolták. 
Aztán nem törődve a gravitációval, ott maradtak a mennyezet alatt, és egymást is megcsókolták. 

Ez volt az a pillanat, amikor Diana Moon Glampers, a Hendikep Generális berontott a stúdióba. A kezében duplacsövű, tízlövetű fegyvert tartott. Kétszer húzta meg a ravaszt. A császár és a császárné már halott volt, mikor testük a padlóra ért. 
Diana Moon Glampers célba vette a zenészeket, és közölte velük, tíz másodpercük van arra, hogy magukra vegyék a hendikep-egységeket. 
A következő pillanatban Bergeronék televíziójában kiégett a képcső. 
Hazel a férjére nézett, hogy tegyen valami ostoba megjegyzést, George azonban nem volt a helyén - kiment a konyába sörért. 
George visszatért a sörrel. Egy pillanatra megtorpant (a jel ezúttal is komoly fájdalmat okozott neki), aztán leült. 
- Sírtál? - kérdezte Hazeltől. 
- Igen. 
- Miért? 
- Elfelejtettem. Valami... szomorút láttam a televízióban. 
- Mit? 
- Valami olyasmi, ami felkavart. 
- Ne foglalkozz szomorú dolgokkal! Felejtsd el az ilyesmit. 
- Én mindig mindent elfelejtek. 
- Ezért szeretlek. - George fájdalmas arcot vágott. A fejében lövések dörrentek. 
- Jujj! Látom rajtad, ez most kemény volt - mondta Hazel. 
- Mit mondtál? 
- Jujj! Látom rajtad, ez most kemény volt...
A 2081. évben történt, amikorra már mindenki végleg egyenlővé vált. Nemcsak isten és a tőrvény előtt voltak egyenlők. Minden lehetséges módon egyenlők voltak. Senki se volt eszesebb, mint bárki más. Senki se volt jobb külsejű, mint bárki más. Senki se volt erősebb vagy gyorsabb, mint bárki más. Mindez az egyenlőség az Alkotmány 211-ik, 212-ik és 213-ik módosításának és az Egyesült Államok Esélykiegyenlítés-ügyi miniszterének dolgozó ügynökök szakadatlan éberségének volt köszönhető.
Az élettel kapcsolatban azonban akadtak még hibák. Attól például, hogy áprilisban nincs tavasz, még mindig begőzöltek az emberek. Éppen ebben a nyirkos hónapban történt, hogy az esélyügyiek magukkal vitték George és Hazel Bergeron tizennégy éves Harrison fiát.


Kétségtelenül elég tragikus volt, de George és Hazel nem nagyon vette a lelkére. Hazelnek tökéletesen átlagos volt az intelligenciája, ami annyit jelent, hogy semmire se tudott gondolni, legföljebb csak egészen rövid ideig. George fülében viszont, mivel intelligenciája kissé meghaladta a normálisat, szellemi esélykiegyenlitő rádió működött. A törvény értelmében állandóan viselnie kellett. A kormány egyik adójára volt hangolva. Az adó körülbelül húsz másodpercenként valamilyen éles zajt közvetített, nehogy az eszükkel a George-hoz hasonló emberek tisztességtelen előnyhöz jussanak.

Hazel és George tévét nézett. Hazel arcán könnyek peregtek, de már elfelejtette, miért is sír.
A képernyőn táncosnőket mutattak.
George fejében megszólalt egy berregő. Gondolatai ijedtükben szanaszét szaladtak, mint riasztócsengőtől a tolvajok.
- Igazán kedves tánc volt, amit most táncoltak - állapította meg Hazel. 
- Hö?
- Egészen jó volt ez a tánc - ismételte meg az asszony.
- Űhüm! - bólintott George. Megpróbált egy kicsit a táncosnőkre gondolni. Nem voltak igazán jók, legalábbis nem jobbak, mint bárki más lett volna. Súlyok és ólomsörétes zacskók lógtak rajtuk, arcukat pedig álarc takarta, nehogy bárki megláthasson egy könnyed és kecses mozdulatot vagy egy csinos arcot, és ázott verébnek érezze magát. George eljátszadozott azzal a távoli gondolattal, hogy a táncosokat talán mégsem kellene kiegyenlíteni. De nem jutott messzire, mert egy újabb zörej a fülhallgatóban szétkergette a gondolatait.



Összerezzent. A nyolc táncosnő közül kettő ugyancsak.

Hazel észrevette, hogy George megrándult. Minthogy neki nem volt saját szellemi esélykiegyenlítője, meg kellett kérdeznie, mi volt a legutolsó zaj.
- Úgy hallatszott, mintha egy tejesüveget ütögetnének gömbfazonkalapáccsal.
- Azt hiszem, csuda érdekes lehet ezeket a különböző hangokat hallani - irigykedett kissé Hazel. - Mindenféle izgis dolgot kitalálnak.
- Ömm - nyilatkozott George.
- De, tudod, mit csinálnék, ha én lennék az esélykiegyenlítés-ügyi miniszter? - kérdezte Hazel. Az igazat megvallva, Hazel nagyon hasonlított az esélykiegyenlítés-ügyi niniszterasszonyra, akit Diana Moon Glampersnek hívtak. - Diana Moon Glampers helyében vasárnaponként én harangzúgást adnék, csakis harangzúgást. Mintegy a vallás tiszteletére.
- Harangzúgás mellett még gondolkozni tudnék - vitatkozott vele George.
- Hát, legföljebb egészen fölerősíteném. Azt hiszem, jó esélykiegyenlítés-ügyi miniszter lenne belőlem.
- Olyan jó, mint bárki másból.
- Ki tudja nálam jobban, hogy mi a normális? - kérkedett Hazel.
- Igaz - ismerte el George. Ködös gondolatai támadtak börtönben levő abnormális fiáról, Harrisonról, de egy huszonegy lövéses díszsortűz félbeszakította a gondolatait. 
- Na, fiú, ez aztán dörrent, mi ? - nézett rá Hazel.
Akkorát dörrent, hogy George belesápadt, remegni kezdett, és könny szökött kivörösödött szemébe. A nyolc táncosnő közül ketten a stúdió padlójára rogytak, és a halántékukra szorították a kezüket.
- Hirtelen olyan fáradtnak látszol - mondta Hazel. - Miért nem nyújtózol végig a heverőn, cukorbogaram? Legalább a párnára tehetnéd az esélykiegyenlítő zacskódat. Arra a vászonzsákba csomagolt negyvenhét fontnyi ólomsörétre utalt, amely George nyakában lógott. - Menj csak, tedd egy kicsit magad mellé a zacskót! Nem bánom, ha egy ideig nem vagy egyenlő velem.
George a zsákot méregette a kezében.
- Nem zavar - jelentette ki. - Már észre se veszem. Olyan, mintha hozzám tartozna. 
- Olyan fáradt vagy mostanában, olyan megviselt - töprengett Hazel. - Megtalálhatnánk a módját, hogy kilyukasszuk a zacskó fenekét, és kiszedjünk belőle néhány ólomgolyót. Épp csak néhányat.
- Két év börtön és kétezer dollár bírság minden egyes kiszedett golyóért. Nem tartom valami jó vásárnak.
- Csak néhányat szednél ki, amikor megjössz a munkából... Arra gondolok, hogy itthon úgysem versenyzel senkivel. Úgyis csak üldögélsz itthon.
- Ha megpróbálnék csalni - magyarázta George -, akkor mások is megpróbálnának, és hamarosan megint visszajutnánk a sötét középkorba, megint mindenki versenyezne mindenkivel. Az már nem tetszene, igaz?

- Gyűlölném !
- Na látod! Mit gondolsz, mi történne a társadalommal abban a pillanatban, hogy az emberek elkezdenék kijátszani a törvényeket?
  Ha Hazel nem tudott volna választ adni erre a kérdésre, George ugyan nem segíthette volna ki. Sziréna bődült fel a fejében.

- Gondolom, széthullana.
- Mi hullana szét? - érdeklődött George kábán.
- A társadalom - válaszolta bizonytalanul Hazel. - Nem épp most mondtad? 
- Honnét tudjam ?
Egy közlemény miatt hirtelen félbeszakították a tévéműsort. Eleinte nem volt egészen világos, miről is szól a bejelentés, mert a bemondó, mint az összes bemondó, súlyos beszédhibában szenvedett. Vagy fél percen keresztül rendkívül izgatottan próbálta kimondani azt, hogy: "Hölgyeim és uraim !" Végül is feladta, és egy táncosnőnek nyújtotta át.



- Ez az - bólintott Hazel elismerően a bemondóra. - Megpróbálta. Nagyszerű dolog ! Megpróbált minden tőle telhetőt annyi képességgel, amennyit istentől kapott. Fizetésemelést érdemelne azért, hogy ennyire igyekezett.
- Hölgyeim és uraim ! - kezdte a táncosnő felolvasni a közleményt. Rendkívüli szépség lehetett, mert ocsmány álarcot viselt. És szemmel láthatólag ő volt a legerősebb és a legkecsesebb az összes táncosnő között, mert akkora esélykiegyenlítő zacskókat cipelt, mint a kétszáz font súlyú férfiak.
 Mindjárt elnézést is kellett kérnie a hangja miatt. A legtisztességtelenebb hang volt, amit nő csak használhat: meleg, fénylő, kortalan dallam.
- Elnézést kérek - mondta, és újra nekikezdett, már teljesen versenyképtelenné torzított hangon. - A tizennégy éves Harrison Bergeron - károgta, mint a varjú - megszökött a börtönből, ahol a kormány megdöntésére irányuló összeesküvés tervezésének alapos gyanúja miatt volt letartóztatásban. Egy személyben zseni és atléta, esélykiegyenlítője nem éri el a szükséges mértéket, ezért rendkívül veszélyesnek tekintendő.
  Egy Harrison Bergeronról készült rendőrségi fénykép jelent meg a képernyőn fejjel lefelé, azután oldalt, megint fejjel lefelé, azután végül jól. A képen Harrison teljes magasságában állt a láb- és hüvelykbeosztású háttér előtt. Pontosan hét láb magas volt.
  Egyébként olyan volt, mint egy farsangi maszka meg egy vaskereskedés. Soha senki nem hordott még ilyen nehéz esélykiegyenlítőket. Az esélyügyi emberek nem győzték olyan gyorsan kitalálni számára az újabb és újabb béklyókat, mint amilyen gyorsan kinőtte őket. Szellemi esélykiegyenlítőként fülhallgató helyett egy óriási fejhallgatót viselt, szemüvegében pedig vastag, hullámos lencsét. A szemüveg nemcsak arra szolgált, hogy félig megvakuljon, hanem arra is, hogy bénító fejfájást kapjon tőle.
  Teli volt aggatva fémhulladékkal. Az erős embereknek kiutalt esélykiegyenlítőket rendszerint bizonyos szimmetria, katonás rend jellemezte, Harrison viszont olyan volt, mint egy két lábon járó ócskavastelep. Az élet versenyében háromszáz fontot cipelt.
  Jó megjelenésének ellensúlyozására az esélyügyiek megkövetelték, hogy állandóan hordjon egy piros gumilabdát az orrán, borotváltassa le a szemöldökét, és egyenletes, fehér fogai közül néhányra tegyen csorba fogként ható fekete koronát.
- Ha találkoznak ezzel az ifjúval - olvasta a táncosnő -, nehogy megpróbáljanak, ismétlem, meg se próbáljanak vitatkozni vele !
Csikorgó hang hallatszott, egy ajtót szakítottak ki a sarkaiból.

Szörnyülködő sikolyok és ugató kiáltások áradtak a tévékészülékből. Harrison Bergeron fényképe ugrálni kezdett a képernyőn, mintha egy földrengés robajára táncolna. George Bergeron helyesen ismerte föl a földrengést, ami nem csoda, hiszen a saját otthona is sokszor táncolt ugyanerre a robajló hangra.
 - Atyaisten - mondta -, ez csak Harrison lehet !
Egy karambol zaja a fülhallgatóból azonnal elsöpörte a felismerést.
Mire újból ki tudta nyitni a szemét, már eltűnt Harrison fényképe. A képernyőt a hús-vér Harrison töltötte be.

A csörömpölő, bohóckülsejű, hatalmas fiatalember a stúdió közepén állt. Még mindig kezében szorongatta a kiszakított stúdióajtó kilincsét. Táncosnők, technikusok, zenészek és bemondók térdeltek előtte rémülten, halálukat várva.
- Én vagyok a Császár! - kiáltotta Harrison. - Halljátok? A Császár vagyok! Mindenkinek azt kell tennie, amit mondok, de tüstént! - Dobbantott, mire megremegett a stúdió. 	
- Még ahogy előttetek állok - bömbölte -, megnyomorítva, megbéklyózva, beteggé téve, még így is én vagyok a legnagyobb uralkodó, aki valaha élt. Most nézzétek, hogy válok azzá, akivé lehetek!
Harrison elázott selyempapírként szaggatta el esélykiegyenlítő hámjának szíjait, azokat a szíjakat, amelyek garantáltan ötezer font súlyt bírnak el.
Az ócskavas esélykiegyenlítők csörömpölve hullottak a padlóra.
  Harrison a fejhámját záró lakat füle alá dugta a hüvelykujját. A fül elpattant, mint egy zellerszár. Harrison falhoz csapta a fejhallgatóját és a szemüvegét.
Elhajította gumilabda-orrát, mire előtűnt egy férfi, akit még Thor, a mennydörgés istene is tisztelt volna.
- Most Császárnét választok magamnak ! - mondta, és lenézett a kushadó emberekre. Az első asszony, aki föl mer állni, követelheti társát és a trónt!
Eltelt egy pillanat, azután az egyik táncosnő emelkedett föl fűzként hajladozva.
Harrison kirántotta a lány füléből a szellemi esélykiegyenlítőt, majd csodálatos gyöngédséggel megszabadította súlyos terheitől. Végül levette róla az álarcot.
Vakító szépség állt előtte.
- No - mondta Harrison, kézen fogva a lányt -, megmutassuk az embereknek, mit is jelent az, hogy "tánc"? Zenét! - parancsolta.
A zenészek visszakászálódtak a székükre, és Harrison róluk is leszaggatta az esélykiegyenlítőket.
- Úgy játsszatok, mint még soha - mondta nekik -, és bárót, herceget, grófot csinálok belőletek.
Megszólalt a zene. Eleinte olyan volt, mint máskor: normális - olcsó, banális, hamis. Erre Harrison fölrántott két zenészt a székről, vezényelt velük, mint két karmesteri pálcával, és elénekelte, hogyan játsszák a zenét. Azután visszavágta őket a székre.
Újra felhangzott a zene, most már sokkal jobban.
Harrison és Császárnéja egy darabig csak hallgatták a zenét, olyan elmélyülten hallgatták, mintha a szívdobogásukat igazítanák hozzá.
Lábujjhegyre álltak.
Harrison a lány karcsú derekára tette hatalmas tenyerét, hogy megéreztesse vele a hamarosan bekövetkező súlytalanságot.
És azután örömüktől és szépségüktől hajtva a levegőbe szökkentek.
Nemcsak az ország, hanem a gravitáció és a mozgás törvényeit is semmibe vették. Forogtak, keringtek, pörögtek, ugráltak, szökelltek, kergetőztek és libegtek. Szökelltek, mint szarvasok a holdon.
A stúdió mennyezete harminc lábnyira magasodott fölöttük, de a táncosok minden ugrással közelebb kerültek hozzá. Nyilván meg akarták csókolni a mennyezetet.
Meg is csókolták.
Azután szerelmükkel és puszta akaratukkal hatástalanítva a gravitációt, ott maradtak néhány hüvelykkel a mennyezet alatt a levegőben, és hosszú-hosszú ideig csókolták egymást,
Ekkor lépett be a stúdióba Diana Moon Glampers, az esélykiegyenlítés-ügyi miniszter egy kétcsövű, tízes kaliberű vadászpuskával. Kétszer tüzelt, és a Császár és Császárné halott volt, még mielőtt földet ért.
Diana Moon Glampers újratöltötte a fegyvert. Megcélozta vele a zenészeket, és közölte velük, tíz másodpercük van arra, hogy újra fölvegyék esélykiegyenlítőiket.
Ekkor égett ki Bergeronék tévéképcsöve.
Hazel megfordult, mondani akart valamit George-nak az elsötétült képernyőről, de George kiment a konyhába egy doboz sörért.
Amikor visszajött a sörrel, egy darabig csak álldogált, míg az esélykiegyenlítő jel föl nem rázta. Akkor újra leült.
- Sírtál? - kérdezte Hazeltől. 
- Ühüm.
- Miért?
- Elfelejtettem. Valami szörnyen szomorú ment a tévében. 
- Micsoda ?
- Valahogy egészen összezavarodott a fejemben. 
- Felejtsd el, ami szomorú - kérte George.
- Mindig elfelejtem - nyugtatta meg Hazel.
- Jó kislány vagy. - George összerezzent. Légkalapács dübörgött a fejében. 
- Tyűha, mondhatom, ez igen ! - nyugtázta Hazel.
- Mondd csak még egyszer - kérte George.
- Tyűha, - mondta Hazel - mondhatom, ez igen !