HEDVIG Hedvig ? germán eredetű nőt keresztnév, jelentése: harc © Vrabec Mária ISBN 978-80-970588-5-2 A kiadó nevében Egyszer biztosan ki fog derülni, mi történt azon a napon Nyitrán. Ma viszont még nincs bizonyosság. Kérdés persze, ha kiderülne az igazság, és megtudnánk a tényeket, azzal eljutnánk-e a megoldáshoz. A Hedvig-ügyben egy jelenséggel állunk szemben, amely lakmuszpapírként mutatja az ország mentális állapotát. Egy jelenséget pedig nem lehet azzal megszüntetni, hogy kimondjuk: ez és ez történt. Amit az alábbiakban leírunk, az puszta feltételezés. Úgy gondoljuk, hogy mindaz, ami megtörtént, nagyrészt nem a véletlen műve volt ? hanem összefüggött valamivel. Nézzük, milyen volt a politikai helyzet Szlovákiában, amikor Malina Hedvig neve az újságok címlapjára került. 2006-ot írunk, Szlovákia a választás után van, a kormányt Robert Fico pártja, a győztes Smer alakítja. A párton belül összecsap két irányzat: a nemzeti vonal és a mérsékelt szárny. A mérsékeltek a Magyar Koalíció Pártjával és a Kereszténydemokrata Mozgalommal, esetleg a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalommal szeretnének koalícióra lépni. Végül is megszületik a döntés: a Jan Slota vezette Nemzeti Párt és a Vladimír Meciar nevével fémjelzett DSZM részvételével alakul meg az új kormány. De nem mindenki elégedett: a smeresek jó része nem érzi jól magát ebben a szövetségben. A társadalmi és külpolitikai visszajelzések is bizonytalanná teszik őket… Szükség van valamire, ami a bizonytalanokat meggyőzné ? és a Hedvig-ügy szolgáltatja ezt a bizonyosságot. A helyszín nem véletlen. Nyitra erős nemzeti öntudattal rendelkező szlovák város, számottevő értelmiséggel (két egyeteme is van), nemzeti érzelmű klérussal, sziklaszilárd alapokon működő szélsőjobb szervezetekkel. Milyen lehetett a forgatókönyv? A tettesek valószínűleg a buszállomáson várakoztak. Valakire, vagyis bárkire, aki magyar. Talán azt is eldöntötték, hogy az áldozat legyen diák. Követték ? és aztán megtették, amit valakik elrendeltek és megrendeltek… Kellett hozzá egy magyar lány (azért lány, mert egy megvert nő mindig hevesebb érzelmeket vált ki, nagyobb indulatokat korbácsol). Fontos volt az is, hogy a fizikai erőszaknak nyoma legyen rajta, hogy feliratot hagyjanak a hátán, amely hangsúlyozza: nem egyszerű inzultusról van szó, ez nemzetiségi verés. Szükség volt bizonyos momentumokra, amelyek homályossá teszik az ügyet, ilyenek például a visszaküldött iratok. Aztán megjelenik a rendőrség, amely ráharap a kétes jelekre, és kellő alapot szolgáltat a médiának a spekulációkra. Nemsokára fellép a belügyminiszter, társul hozzá a miniszterelnök ? és világgá kürtölik, hogy Malina Hedvig hazudik. A külső ítészeken és manipulátorokon kívül szerencsére voltak olyanok is, akik kezdettől fogva hittek Hedvignek. Elsősorban az ügyvéd és a pszichiáter, továbbá a család, a barátok, a segítők, a drukkerek. És egyre többen voltak, akik segítették, támogatták a könyv három szereplőjét, hogy kiállásukkal meglepjék azokat, akik úgy gondolták: a főszereplő nemsokára úgyis eltűnik a színről. Eltűnik a lány, akiről kiderült, hogy hazudott, piszkos magyar érdekek által vezérelve megpróbálta felkorbácsolni a nemzetiségi indulatokat, de ugye, hamar rajtakapták. És most megszégyenülve elsomfordálhat, hátrahagyva a meztelen igazságot: a szlovákiai magyarok, a magyarok általában, aljas játszmát játszanak. A Terv kiötlőinek azonban pechjük volt: rosszul választották ki az áldozatot. A kis porszem megállította a nagy gépezetet. Malina Hedvig nem somfordált el megszégyenülve. Az, hogy a Smer a következő választások után nem maradt kormányon, részben azon is múlt, hogy akkor Hedviget választották azok ketten. A Hedvig-ügy négy évre meghatározta a szlovák-magyar viszonyt ? ugyanakkor a szlovák kormánypolitikát elindította a „nemzeti” úton. Ezt tekintve végül is bevált a Terv. A Hedvig-ügy után már nem lehetett koalíciós partnert cserélni ? nem volt rá jelentkező és igény. Hedvig ma a gyerekeit neveli, számára jelenleg ez a legfontosabb, és ez így is van rendjén. De létezik egy másik Hedvig is, az ügy imaginárius főszereplője, aki mögött ma már nincs hús-vér ember. Ez senkit nem zavar, mert akik az ügyön élősködnek ? nevezzük őket hiénáknak - ma már a saját csatáikat vívják. Fűzik, bogozzák a szálakat, játszanak és kijátszanak, csalnak és hazudnak ? legfőképp egymásnak. Az ő érdekük az, hogy teljen az idő. Hiszen a vizsgálatot le lehet zárni így is, meg úgy is, most is, de esetleg később is… Pusztán a tények közreadása nem elég ahhoz, hogy ez az ügy lezáruljon. De az minden jó szándékú ember számára nyilvánvaló, hogy le kell zárni. A legjobb azonnal. Előszó Ha nincs 2006. augusztus 25-e, ma nem ismernénk Malina Hedvig nevét. A fiatal nő élné a maga nyugodt életét, nagy valószínűséggel tanítana egy iskolában, és a honi igazságügy működéséről csak annyit tudna, mint a legtöbb ember, akinek személyesen nem akadt dolga vele. így viszont, hogy a saját bőrén kellett megtapasztalnia, mit jelent a rendőri arrogancia és a törvények fölé emelt politikai érdek, már tisztában van vele, hogy hogyan képes a hatalom keresztülgázolni egy védtelen polgár életén. Ez a könyv Malina Hedvigről szól, egy lányról, aki soha nem vágyott hírnévre, és aki mégis kénytelen volt megszokni a feléje irányuló figyelmet, elviselni a gyalázkodást, állni a rágalmakat. És egy fiatalasszonyról, aki mindezek ellenére képes volt kiállni az igaza mellett, megőrizni a méltóságát és családot alapítani. Csak ő tudja, mennyi küzdelem és milyen fájdalom árán. Azt, hogy története nemcsak a megaláztatásról és a kudarcról, hanem az igazság és az emberi lélek erejéről is szól, leginkább két embernek köszönheti: az ügyvédjének, Roman Kvasnicának, és a pszichiáterének, Jozef Hastónak. A következőkben ők ketten, valamint maga Malina Hedvig mondja el, hogyan látták és hogyan élték meg az elmúlt négy év történéseit. Malina Hedvig 1983. április 29-én született Komáromban. Tanulmányait a Nagymegyeri Kereskedelmi Akadémián, majd a Nyitrai Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karán végezte. 2006. augusztus 25-én a nyitrai nyírfaligetben ismeretlen tettesek megtámadták. 2008 májusában magyar-német szakos tanári diplomát szerzett. 2009 decemberében a csíkszeredai Julianus Alapítvány díját vehette át helytállásáért. Két gyermek édesanyja, lánya, Emma Rozina 2008. június 24-én, fia, Olivér 2010. június 29-én született. MALINA HEDVIG „Nem hittem, hogy valaki rossz szándékkal közeledhet felém ” ? Engem nem úgy neveltek, hogy az emberek rosszak, és bármi történik velem, gyanakodnom kell. Szeretetben és harmóniában nőttem fel, és fogalmam sem volt, milyen az, amikor valakit bántanak. A szüleim huszonnyolc éve élnek szép, boldog házasságban, az ő példájuk és az összetartozás biztonsága volt a legfontosabb dolog, amit otthon kaptam. Direkt nevelés nem folyt nálunk, nem is volt rá szükség, mert a húgommal, Renátával együtt igazi jó kislányok voltunk: szófogadóak, szorgalmasak. Soha nem volt gond velünk az iskolában sem. Ez nem jelenti azt, hogy visszahúzódók lettünk volna, szerettünk barátkozni, és mindig sok ember volt körülöttünk. Én különösen nyitott voltam és elfogadó, megkockáztatom, hogy talán hiszékeny is, de a képbe, amelyet a világról alkottam, nem fért bele, hogy valaki rossz szándékkal közeledhet felém. Ezért volt számomra akkora megrázkódtatás az, ami 2006. augusztus 25-én történt velem. Addig éltem a magam egyszerű életét, amelyik a hozzám közel állókon kívül nem érdekelt senkit. Azóta viszont mások próbálják megmondani, mit tehetek és ki vagyok. Ezt nem lehet megszokni és elfogadni, csak beletörődni lehet. Sokáig nem tudtam, mi is akarok lenni. Nagyon jó tanuló voltam, szerettem is tanulni, de fogalmam sem volt, milyen szakmát válasszak. Amikor elvégeztem az alapiskolát, a környéken a nagymegyeri kereskedelmi akadémia számított az egyik legjobb középiskolának, ezért a szüleim tanácsára oda jelentkeztem. Lehet, hogy egyszer jó könyvelő lett volna belőlem, mert elég pontos vagyok, ha valamibe belevágok, azt szeretem rendesen megcsinálni, de éreztem, hogy ez nem nekem való. Az érettségi után úgy döntöttem, hogy nyelveket fogok tanulni, és kimentem Németországba nevelőnőnek. Egy Stuttgart melletti kisvárosban éltem egy családnál ? a családfő pszichiáter volt, a felesége egészségügyi nővér ?, és a két gyermekükre vigyáztam, mellette pedig nyelviskolába jártam. Háztartási munkát nem követeltek tőlem, az volt a feladatom, hogy a két kislányt hazahozzam az óvodából, illetve az iskolából, majd foglalkozzam velük, amíg a szülők hazajönnek. Jó volt ez az egy év, sokat tanultam, sok új barátot szereztem, és nagyon megszerettem a családot is. Ma már, hogy nekem is vannak gyerekeim, csodálkozom azon, milyen bizalommal voltak irántam, hiszen egy vadidegen tizenkilenc éves fruskát engedtek be az életükbe. Nem tudom, én képes lennék-e valakire rábízni a gyerekeimet, épp ezért máig nagyon hálás vagyok nekik, mert észrevétlenül felelősségre, önállóságra tanítottak. Azóta megszakadt köztünk a kapcsolat, a család Svájcba költözött, de a mai napig szeretettel gondolok rájuk. Németországból úgy jöttem haza, hogy már határozottan tudtam: főiskolára akarok menni. A nyitrai Konstantin Egyetemre jelentkeztem német-etika szakra. Szívem szerint inkább a magyart választottam volna, de tartottam attól, hogy egy év kihagyás után nem állnék helyt a felvételin, főleg hogy a kereskedelmi akadémián amúgy is kevesebb volt a magyaróra, mint a gimnáziumokban, így maradt az etika, de az első két hónap után már úgy éreztem, csak elméleti fogalmakat járunk körbe, miközben azt, amit az erkölcsről tudni kell, az ember vagy a családjában tanulja meg, vagy sehol. Elhatároztam, hogy mégiscsak megpróbálkozom a magyar szakkal, fel is vettek, és egy év alatt sikerült elvégeznem két évfolyamot, úgyhogy nem volt semmi lemaradásom. Ekkor még mindig nem az volt a célom, hogy pedagógus legyek, a nyelvvel akartam foglalkozni. Csak később, amikor elkezdtem németet korrepetálni, ébredtem rá, milyen jó érzés, ha az ember átadhatja a tudását. Harmadikban már biztos voltam benne, hogy tanítani akarok, alig vártam, hogy kiállják a katedrára. Ezt is elvették tőlem ? a történtek után biztos, hogy nem fogok tanítani, mert nem tudnám elviselni, ha egy diákom esetleg hazugnak nevezne. A gyerekek olykor kegyetlenek, azt mondják, amit otthon hallanak, szándékosan bántanak, és én nem akarok egész életemben ez ellen küzdeni. Az egyetemista létet nagyon élveztem, Nyitrát is hamar megszoktam, megszerettem. Amikor odamentem, még nem beszéltem jól szlovákul, de ez sem feszélyezett, mert mindenhol meg tudtam értetni magam, és nemigen volt rossz tapasztalatom. A piszkálódást, amely időnként a szlovák évfolyamtársak részéről ért a német szakon, ha nem ment olyan könnyen fordítás, mint nekik, könnyen viseltem. Nem volt túl gyakori, mert a szlovák vezetéknevemnek köszönhetően sokan nem is tudták, hogy magyar vagyok. Egyébként meg magyarokkal barátkoztam, az albérletben is magyar lányokkal laktam, szlovákokkal szinte nem is kerültünk kapcsolatba. Tulajdonképpen csak akkor kezdtem el többet beszélni szlovákul, amikor megismertem a későbbi férjemet. Petert. Ő ugyan folyékonyan beszél magyarul, de az édesanyja egyáltalán nem, és a rokonságból sem tud magyarul senki. A szülei az Erdőhátról jöttek Dunaszerdahelyre a hatvanas években, apósom megtanult magyarul, de korán meghalt, még Peter gyerekkorában. Anyósom is ért magyarul, de beszélni sosem mert, mert attól tartott, hogy kinevetik. Peter viszont tökéletesen megtanult a barátaitól és az első munkahelyén. Gyakran szokta mondogatni, hogy mindent, amit az élettől kapott, a magyaroknak köszönhet: az első munkáját, a vállalkozását és engem is. Banális történet a miénk, egy szórakozóhelyen ismerkedtünk meg, de később elmondta, hogy már régebben kinézett magának. Érdeklődött felőlem közös ismerősöknél, akik azt mondták neki, hogy minden rendben van velem, csak az furcsa, hogy egyáltalán nem iszom alkoholt - úgy látszik, ez ritkaságszámba ment. A legközelebbi alkalommal odajött hozzám, bemutatkozott, elkérte a telefonszámomat, pár nap múlva randira hívott, és azóta együtt vagyunk. Sem az ő családjában, sem az enyémben nem volt egy pillanatig sem gond, hogy én magyar vagyok, ő pedig szlovák, az én szüleim pont úgy elfogadták őt, mint az ő édesanyja engem. Ezen az engem ért támadás sem változtatott, sem a családban, sem az ismerősök és a barátok között senki egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy igazat mondok, hiszen ismertek. A második évfolyam után betegség miatt egy évet halasztanom kellett az egyetemen. Gyomorfekélyt kaptam, valószínűleg a rendszertelen táplálkozás miatt, amely sokáig a kezelés ellenére sem gyógyult. Nagyon lefogytam, legyengültem, de folytattam a tanulmányaimat. Mindössze két vizsgám maradt el, ezért elmentem a dékán-helyetteshez, hogy másfél hét haladékot kérjek a kis államvizsga előtt. Amikor elmondtam, mi bajom van, azt válaszolta, hogy ilyen állapotban jobb lesz, ha évet ismétlek, és elküldött. Nem volt apelláta, bele kellett nyugodnom. Azért bejártam az előadásokra, gyűjtöttem a pluszkrediteket. Dunaszerdahelyen a munkanélkülieknek tartottam németnyelv-órákat az átképző tanfolyamokon, tehát ez sem volt elvesztegetett idő. Mégis a mai napig kudarcként élem meg ezt a halasztást. Sokszor eszembe jut, hogy ha ez nem így történik, akkor egy évvel hamarabb megyek az államvizsgára, és nem támadnak meg. De hát semmit nem lehet már visszacsinálni. A felsővámosi Malina Hedviget 2006. augusztus 25-én reggel fél nyolc tájban támadta meg két fekete ruhás, kopaszra borotvált fiatalember a nyitrai Konstantin Egyetem magyar tanszékéhez közeli parkban. A lány magyar államvizsgára tartott, és emlékezete szerint előzőleg magyarul beszélt az útbaigazítást kérő turistákkal. Támadói rákiáltottak, hogy „Szlovákiában szlovákul!”. Miután nem felelt, elismételték a felszólítást, majd megkérdezték, hová megy. Vizsgázni - felelte, mire az volt a válasz, hogy ma már nem mész sehová. Ezután a hajánál fogva hátrarántották és magukkal vonszolták a fűbe, ahol követelték, hogy adja nekik a fülbevalóját, lehúzatták vele a harisnyáját, levettették a blézerét. Elővetették vele a pénztárcáját, benne az irataival, majd ütlegelni, rugdosni kezdték. A diáklány az ütlegelés közben elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, nem emlékezett tisztán a vele történtek minden részletére. Sokkos állapotban vánszorgott el a magyar tanszékig, ahol évfolyamtársai azonnal észrevették sérüléseit, zaklatottságát és a feliratot a blúza hátán; „MADARIZA DUNAJ, SK BEZ PARAZITOV” (Magyarok a Duna túloldalára, SK élősködők nélkül). Tanárai azonnal mentőt hívtak, értesítették a rendőrséget és a sajtót, továbbá fényképfelvételeket készítettek a megvert diáklányról. Akkor még nem tudták, hogy két héttel később milyen fontosak lesznek ezek a fényképek. A diáklány sérüléseit először a nyitrai kórház baleseti sebészetén látták el. A két lábán végig és a hasán horzsolásokat és verésre utaló lila-kék foltokat találtak, arca az ütésektől feldagadt, ajkán felrepedt a bőr, és agyrázkódása volt. A neurológus poszttraumás sokkot diagnosztizált, ami részleges emlékezetkieséssel járhat. A kórház igazgatója, Viktor Zák aznap azt nyilatkozta a sajtónak, hogy a lányt egyértelműen bántalmazták, és bár súlyos sérüléseket nem szenvedett, nagyon komoly megrázkódtatás érte, valószínűleg pszichológus segítségére lesz szüksége, hogy feldolgozza a történteket. Szülei kérésére Malina Hedviget még aznap, 2006. augusztus 25-én a dunaszerdahelyi kórházba szállították, ahol szintén megvizsgálták, és az orvosok ugyanazokat a sérüléseket állapították meg, mint Nyitrán: agyrázkódást és zúzódást az arc bal oldalán, az orron, az állkapcson, valamint a comb? és hastájékon. A kezelőorvos azt írta a jelentésbe, hogy a zúzódásokat egyértelműen kézzel és ököllel rámért ütések okozták. A lányt este tíz óra után három nyitrai nyomozó kereste fel a kórházban. Annak ellenére, hogy nyugtatók hatása alatt állt ? amire az ügyeletes orvos fel is hívta a figyelmüket ?, szabálytalan kihallgatásnak vetették alá. Törvényes jogairól nem tájékoztatták, a felvett jegyzőkönyvet nem olvasták fel neki, és a kézzel írott jegyzőkönyvből az átmásoláskor egy mondatot kifelejtettek. Malina Hedvig a kézírásos jegyzőkönyv szerint a következőket mondta: „Ami azt illeti, hogy az incidens előtt telefonáltam-e vagy találkoztam-e valakivel, azt hiszem, hogy találkoztam, és beszéltem vele. ” Ez a mondat azonban a számítógépes átiratból hiányzik. Mivel sérülései nem bizonyultak súlyosnak, Malina Hedviget saját kérésére másnap hazaengedték a kórházból. MALINA HEDVIG „Ma is érzem azt a rettenetes félelmet” ? Ez a nap semmiben nem különbözött a többi vizsganaptól. Nagyon készültem, sokat tanultam, sőt az utolsó héten már csak ismételtem. Teljesen nyugodtan indultam az egyetemre. Ezért is bántott annyira, amikor azt állították, hogy a vizsgát akartam megúszni, azért találtam ki az egészet. Én soha nem mentem felkészületlenül egyetlen vizsgára sem. Ma sem emlékszem tisztán minden részletre, de azt a rettenetes félelmet pontosan fel tudom idézni. A szavak, az ütések és az arcok úgy maradtak meg az emlékezetemben, mint egy film, amelyik néhol elszakad ? vannak nagyon tiszta momentumok, és teljesen homályos részletek. Az érzéseim azonban ma is nagyon elevenek, szinte érzem a félelmet, a hideget, a szorítást a fejemben. Emlékszem az útra, a fákra, arra, hogy nézem a lábam, és nincs rajta cipő, két nő jön velem szemben, elesek, majd újra felkelek ? olyan az egész, mintha kívülről nézném magamat. Az sem volt tudatos bennem, hogy az egyetem felé indultam, egyszerűen mentem az úton, és amikor kiértem a parkból, megláttam az iskola épületét. Emlékszem az ajtónyikorgásra, ahogy belépek, a magyar tanszékre, és hogy sokan vannak körülöttem, egy rózsaszín kosztümös lány a lábamhoz térdel, aztán egy fotelben ülök a tanszékvezető irodájában, de azt nem tudom, hogyan kerültem oda. Nem tudtam, mi történt és hogyan nézek ki, de azzal teljesen tisztában voltam, miért jöttem ide, és mindenáron vizsgázni akartam. Éreztem, hogy valami baj van, de azt gondoltam, ezt majd a vizsga után rendezem. Aztán kijöttek a mentősök, kaptam egy nyugtató injekciót, és innen kezdve lelassultak körülöttem a történések. Azt tudom, hogy mindenféle vizsgálatokat végeztek rajtam, aztán felvittek egy szobára, ahol már feküdt valaki. Megjött Peter, a szüleim, és nemsokára egy rendőr is egy írnok hölggyel, hogy kihallgassanak. Nagyon igyekeztem minden kérdésükre válaszolni, de olyan kábult voltam, hogy a nyelvem alig forgott. Akkor már tele volt a kórház újságírókkal, a szüleim ezért is döntöttek úgy, hogy elvisznek Dunaszerdahelyre, ahol közelebb leszek hozzájuk. A dunaszerdahelyi vizsgálatokra már nem nagyon emlékszem, de azt tudom, hogy ott egyedül voltam a szobán. Folyamatosan csörgött a telefonom, és mindenféle újságírók meg politikusok akartak meglátogatni. Mindenkinek azt mondtam, hogy csak a családomra van szükségem, pihenni szeretnék, és az orvosokat is arra kértem, hogy senkit ne engedjenek be hozzám. Ekkor jött be az egyik orvos, és azt mondta, hogy egy kisebbségi ombudsman szeretne meglátogatni, aki egyenesen Brüsszelből jön, és nem illik őt elküldeni. Nem egészen értettem a dolgot, pláne amikor megláttam A. Nagy Lászlót egy nagy csokor fehér virággal. Azt gondoltam, ő is a delegáció tagja, és még többen jönnek, de kiderült, hogy az egész csak félreértés, mert a parlament emberjogi bizottságának elnökeként mutatkozott be. Ebből kerekedett az az összeesküvés-elmélet, hogy őt fogadtam, Dusán Caplovicot pedig nem, mert az MKP-val szövetkezem. Szó sem volt ilyesmiről. A. Nagy László tapintatosan csak a hogylétem felől érdeklődött, ott hagyta a névjegyét és elment. Aznap este más látogatóim is voltak: azok a nyomozók, akik Nyitrán már kihallgattak. Vártam őket, mert a szüleimnek mondták, hogy még beszélni akarnak velem. Csak azon csodálkoztam, hogy este tíz óra után jöttek. Az egyik orvos mondta is nekik, hogy nagyon késő van, és kimerítő volt számomra ez a nap, de megnyugtatták, hogy pár perc az egész. Peter, a barátom ott volt velem, ő is próbálta meggyőzni őket, hogy halasszák reggelre a dolgot, de egyszerűen kiküldték. Ujjlenyomatot és nyálmintát vettek tőlem, aztán több órán át kihallgattak. Legjobban az érdekelte őket, hogy telefonáltam vagy beszéltem-e valakivel, én elismételtem, hogy nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, beszéltem valakivel. Mutattak fotókat és videofelvételeket, hogy nem ismerős-e rajtuk valaki, és akkor készültek a fantomképek is. Visszaadták a blézeremet, a szoknyámat, a cipőmet és mindent, ami a táskámban volt ? többek között pár cetlit, amelyekre pénzösszegeket írtam. Az egyik nyomozó megkérdezte, mit jelentenek ezek a számok, mondtam neki, hogy a barátommal most akarunk összeköltözni, és azt számoltuk, mibe kerülne a berendezés. Erre, mintha csak véletlenül jutott volna eszébe, azt kérdezte, milyen kapcsolatban állok az MKP-val. Mondtam, hogy semmilyenben. De nagyon furcsa volt az egész. Ez egyáltalán nem tartozott oda, és olyan erősen figyelték, mit válaszolok, hogy maradt bennem valami rossz érzés. Peter közben többször benézett, mondta, hogy most már tényleg fejezzék be, mert én aznap ötkor keltem, de mindig kiküldték. Éjfél is elmúlt már, amikor elmentek, és legszívesebben én is hazamentem volna, de azt mondták, legalább egy éjszakát ott kell töltenem megfigyelésen. Másnap reggel saját felelősségemre hagytam el a kórházat, azt reméltem, otthon majd megnyugszom, de nem így történt. Nyugtalan voltam, és dühös, hogy nem tudok felidézni minden részletet, sokszor már magamban is kételkedtem. Egyik napról a másikra teljesen felfordult az életem. Rettenetes volt elveszíteni az addigi biztonságérzetemet, sem ébren maradni, sem aludni nem mertem, mert a gondolatoktól ugyanúgy féltem, mint az álmoktól. Sokan azt gondolják, hogy akkor kezdődött számomra a pokol, amikor a rendőrségen, majd a nyilvános sajtótájékoztatón hazugsággal vádoltak, de én nem tudnék különbséget tenni a 2006. augusztus 25-e után és a szeptember 9-e után történtek között. Egyformán borzasztó volt minden napom, minden pillanatom, mert amíg azt hittem, hogy a rendőrség a tetteseket keresi, addig is szörnyű volt feldolgoznom a tényt, hogy megtámadtak. Magamat is hibáztattam, mert apukám is, Peter is felajánlotta, hogy elvisznek autóval Nyitrára, de én nem akartam őket ezzel terhelni. Utána meg folyton azon gondolkoztam, hogy minden másként lehetett volna, ha autóval visznek, legszívesebben visszaforgattam volna az idő kerekét. Szünet nélkül az emlékezetemben kutakodtam, mert attól féltem, hogy valami nagyon lényegeset felejtettem el. Annyit gondolkoztam, mi hogyan történt, hogy ma már azt sem tudom, hogy amit felidézek, arra valóban emlékszem, vagy csak azt vetítem vissza, amit feltételezek, mert a logika úgy diktálja. De ez csak a homályos részletekre igaz, például arra, melyik útvonalon mentem végig a városon - a lényegben teljesen biztos vagyok. Abban is, hogy a hídon egy kocsi utasai afelől érdeklődtek, hogyan jutnak el Érsekújvárra, és arra is, hogyan kiabáltak rám, majd mit tettek velem a támadók. Ezt, amíg élek, nem fogom elfelejteni, még most is vannak pillanatok, amikor rám tör ez a rossz érzés, és nem tudok tőle szabadulni. Tudatosan sem voltam képes rákényszeríteni magam, hogy ne gondoljak erre, már fizikai rosszulléttel, folyamatos álmatlansággal párosult ez a kényszer, ezért döntöttem úgy, hogy pszichiáterhez fordulok. A húgom kérdezte meg az egyetemen az egyik tanárát, Strédl Teréziát, kit ajánlana, így kerültem pár nappal a támadás után Sárközy László doktor úrhoz, akivel elsősorban terápiás beszélgetéseket folytattunk. Akkor fogalmam sem volt róla, hogy ő az MKP parlamenti képviselőjének, Sárközy Klárának a fia, és ezt is félremagyarázhatják azok, akik mindenben politikát látnak. A beszélgetések egy kicsit megnyugtattak, de csak amíg ott voltam nála a rendelőben. Nyugtatókat és altatót is felírt, és bár nagyon félek a gyógyszerektől, akkor mindent beszedtem, mert olyan nagy volt bennem a feszültség, hogy már nem tudtam normálisan létezni. Csak abban bíztam, hogy ha megtalálják a tetteseket, akiknek az arcára pontosan emlékeztem, ők majd elmondják, miért tették ezt, és miért pont velem. Annyira hittem ebben, hogy kb. egy hét elteltével még fel is hívtam a nyitrai rendőrséget, és megkérdeztem, hogyan állnak a nyomozással, de semmi konkrétumot nem mondtak. A nyitrai rendőrség 2006. augusztus 25-én délután indított eljárást a Malina Hedvig elleni támadás miatt ismeretlen tettesek ellen. A nyomozás igen kelletlenül indult, a helyszínen csak négy órával a támadás után tartottak szemlét, a környéket nem fésülték át, a talált tárgyak helyét nem mérték be, a helyszínről nem készítettek vázlatot, nem is rekonstruálták az eseményeket, hogy felmérjék, mennyi ideig tarthatott a lánynak az út a buszmegállótól a parkba. A Malina Hedvigtől kapott személyleírások alapján fantomképek készültek a támadókról, ezeket a rendőrség még augusztus 25-én közzétette, de körözést nem adott ki a tettesek ellen, és azt sem hozta nyilvánosságra, talált-e a fantomképekhez hasonlító személyeket. Később derült ki, hogy a fantomképekre megtévesztésig hasonlító, szélsőséges nézeteket valló két fiatalembert elő is állították a támadást követő napon, de mindkettőjüknek „tökéletes alibije volt”, ezért elengedték őket. Malina Hedvig az első kihallgatás során, még a nyitrai kórházban beszámolt arról, hogy a pénztárcájából, amelyet elvettek tőle, elvitték az okmányait és a bankkártyáját is ? ezeket még aznap postára adta valaki a lány felsővámosi címére. A lány azonnal értesítette a rendőrséget, amikor megkapta az iratait. 2006. augusztus 30-án megjelent nála két rendőr Felsővámoson, hogy átvegyék a borítékot, amelyben az iratokat elküldték. A helyszínen nem vettek fel jegyzőkönyvet az átvételről, később az ügy aktájába olyan jegyzőkönyv került bele, amely szerint Malina Hedvig 2006. augusztus 30-án személyesen adta át Nyitrán a borítékot a vizsgálatot vezető nyomozónak, Peter Horáknak. A lány azonban ezen a napon nem járt Nyitrán, a jegyzőkönyvet később íratták alá vele. 2006. szeptember 4-én Malina Hedviget meglátogatta Simon Kónya traumatológus szakértő, hogy számba vegye a kék foltjait. Nem talált ütésekre utaló nyomokat a lány arcán és combján, nem látta őt zavarodottnak, nem állapított meg nála agyrázkódást, és mindezekből azt következtette ki, hogy nem szenvedett semmiféle sérülést. Egyedül a lány ajkán talált egy apró sebet, de erről is az volt a véleménye, hogy maga harapta meg. Kizárta az agyrázkódás lehetőségét, és azt is, hogy a lány poszttraumás sokk hatása alatt áll. Sem neurológussal, sem pszichiáterrel nem konzultált. Azt, hogy a lány nem emlékezett pontosan a támadás minden részletére, Kónya nem tudta megmagyarázni, jelentésében azt írta, hogy szerinte ez csupán a „károsult szubjektív elmondása”. 2006. szeptember 9-én reggel Mo?ko és Müllner századosok mentek el Malina Hedvighez Felsővámosra, majd, mivel a lány a barátjánál tartózkodott, Dunaszerdahelyre. Azt mondták neki, hogy letartóztatták a támadóit, és azonosítania kellene a gyanúsítottakat, de szembesítésről végül szó sem volt. A Nyitrai Kerületi Rendőrparancsnokságon Malina Hedviget hatórás kihallgatásnak vetették alá, melynek során arra próbálták rávenni, vallja be, hogy az egész támadást csak kitalálta. Nem engedték, hogy telefonáljon a családtagjainak, sem azt, hogy ügyvédet hívjon, és tiltakozása ellenére videofelvételt készítettek a kihallgatásról. Malina Hedvig végig kitartott amellett, hogy a támadás megtörtént. A rendőrparancsnokságról hat óra elteltével engedték el. Három nap múlva, 2006. szeptember 12-én Robert Fico kormányfő és Robert Kaliňak belügyminiszter azzal állt a nyilvánosság elé, hogy a rendőrség befejezte a vizsgálatot, a támadás meg sem történt. MALINA HEDVIG „ Öt rendőr állt körbe, és ordított rám ” 2006. augusztus 28-án, hétfőn édesanyám hazatelefonált a Felsővámosi Községi Hivatalból, ahol dolgozik, hogy a postás egy nekem címzett borítékot hagyott nála. Amikor kinyitottam és megláttam az elrabolt okmányaimat, nagyon megörültem, hogy nem kell minden igazolványt újra kiváltanom. Rögtön arra is gondoltam, hogy ezt a rendőrségen is be kell jelentenem, hiszen a támadás után azt mondtam, hogy eltűntek az irataim. Kedden államünnep volt, ezért szerdán hívtam fel a nyitrai rendőrparancsnokságot, ahol valakihez átkapcsoltak, és nagy meglepetésemre fél órán belül ott volt nálunk két rendőr. Nem is értettem ezt a sietséget, mintha csak épp hozzám tartottak volna. Egyáltalán nem viselkedtek profik módjára, bár ez akkor még nem tűnt fel. Megkérdezték, mi volt a borítékban, megnézték az okmányaimat, de nem akarták elvinni, nem vettek ujjlenyomatot róluk, nem írtak jegyzőkönyvet, nem hallgatták ki az édesanyámat, mikor vette át a borítékot. Én egy napig a táskámban hordtam, többször is kivettem belőle az okmányaimat, tehát értelemszerűen megfogtam a ragasztós részét is. Másnap a papírkosárba dobtam, és csak akkor vettem ki, amikor eljöttek érte a rendőrök. Mondták, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy kaptam. Észrevettem, hogy a bélyeg levált róla, de azt is megtaláltam a kosárban, megnyálaztam és visszaragasztottam. Nem gondoltam én akkor DNS-mintára, bélyegző illeszkedésére, eszembe sem jutott, hogy ez ellenem fordulhat. Ha tudom, mi következik, akkor csipesszel veszem ki a bélyeget a papírkosárból, és fényképeket készítek róla, vagy a kosárral együtt adom át nekik. Utólag sokkal óvatosabb lennék, de akkor egy gyanútlan gyerek voltam, meg sem fordult a fejemben, hogy a rendőrség az állampolgár ellen dolgozhat. Két nap múlva ugyanezek a rendőrök visszajöttek, a boríték átvételéről szóló jegyzőkönyvet hozták. Az autójuk motorháztetején íratták alá velem, és amikor azt kérdeztem, hol tart a vizsgálat, azt mondták, már nyomon vannak. Szeptember elején felhívott telefonon Simon Kónya, elmondta, hogy a rendőrségtől kapott megbízást, hogy szakvéleményt írjon az állapotomról. Megtehetné, hogy Nyitrára hívat, de ő hajlandó eljönni hozzánk. El is jött, szeptember 4-én déltájban, megivott egy kávét, elmondta, mennyire sürgeti a rendőrség, feltett pár kérdést, megnézte és egy vonalzóval megmérte a kék foltjaimat, majd elment. Tizenöt percnél többet biztos nem töltött nálunk, furcsálltam is, hogy csak ennyi ideig tart egy szakértői vizsgálat. Megjegyezte, hogy az arcomon nem látszik semmi, mondtam neki, hogy még jó, hogy tizenegy nap után már nem látszik annyira, korábban kellett volna jönnie. Erre már nem szólt semmit. Ugyanaz a két rendőr, akik a borítékért jöttek, szeptember 9-én reggel újra megkeresett. Nem voltam otthon, a barátomnál aludtam, az édesanyám oda küldte őket utánam. Azt mondták, hogy megvannak a tettesek, azonosítanom kellene őket, ezért elvisznek Nyitrára a rendőrparancsnokságra. Nagyon megkönnyebbültem, azt hittem, ezzel vége az egész rémségnek. Azt ígérték, húsz perc alatt végzünk, ezért mondtam Peternek, hogy jöjjön utánam, bemegyünk a városba vásárolni. Útközben még kérdezgettem a rendőröket, hogy találkoznom kell-e a támadókkal, fognak-e ők látni engem, de kitérő válaszokat adtak. Nem akartak beszélni, inkább személyes dolgokról kérdezgettek. A vizsgáim, édesanyám virágai meg a dunaszerdahelyi lakbérek érdekelték őket, akkor azt hittem, tapintatosak. Még az sem volt gyanús, hogy bent a parancsnokságon a vizsgálatot vezető nyomozó, Peter Horák nagyon gondterhelt arccal méregetett. Azt gondoltam, azért ilyen rosszkedvű, mert szombat van, és be kellett jönnie. Többen kábelekkel és kamerákkal futkároztak körülöttem, aztán egyedül maradtam Horákkal, aki mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy nagyon rosszul áll a szénám. Megkérdeztem, mire gondol, erre előpakolt egy csomó iratot, orvosi szakvéleményt, grafológusi jelentést, és elkezdte sorolni, mi van bennük. Még mindig nem értettem a dolgot, folyton azt kérdeztem, mikor lesz az azonosítás, de ő azt mondta, először tisztázni kell néhány dolgot. Horák kiment, bejött az a két nyomozó, akik behoztak, és amikor tőlük kérdeztem, mit akar ez jelenteni, azt mondták, ez a szokványos eljárás, nemsokára elmehetek. Meg is nyugodtam, azt hittem, tévedés történt, és nekem az a dolgom, hogy mindent a lehető legaprólékosabban elmondjak, és visszatereljem őket a helyes útra. Kezdtem is magyarázni, mi történt, de Horák, aki közben visszajött, nem nagyon hagyta, folyton a szavamba vágott, az írnoknak pedig már azt diktálta, amit ő gondolt. Egész idő alatt ment a kamera, hiába mondtam, hogy ezt nem akarom, arra hivatkoztak, hogy csak nekik készül a felvétel. Folyamatosan kibe jártak az emberek, papírokat hoztak és vittek, Horák ezekből kérdezgetett, aztán egyszer csak azt mondták, műszaki hiba történt, és kikapcsolták a kamerát. Ekkor öten körülálltak, és egy vékony, őszes rendőr elkezdett ordítozni velem. Hogy én egy hazug vagyok, a legnagyobb hazug, akivel valaha találkoztak, hogy képzelem azt, hogy ők egy hétig járták sárban, gumicsizmában a nyírfaligetet, és nem volt ott semmi, mert én átvertem őket, és szégyent hozok az egész országra. A többiek is kiabáltak, egymás szavába vágva ? halálosan meg voltam rémülve. Nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy amikor az ősz férfi rácsapott az asztalra, azt mondjam neki, ne ordibáljon így velem. Akkor visszavett a hangerőből, azt mondta, nála ez a természetes hangnem olyan emberekkel szemben, mint én. Ez így ment legalább tizenöt percig, utána bekapcsolták a kamerát, és Horák folytatta a kihallgatást. Közben csak egyszer tartottak szünetet, kértem, hogy kimehessek a mosdóba, mert nem éreztem jól magam. A jegyzőkönyvet vezető nő kísért el, és a telefonomat is oda kellett adnom neki. Azt sem engedték, hogy felhívjam a barátomat, aki egész délelőtt az autóban várt, és azt sem tudta, mi van velem. Ezután elég sokáig ültem a folyosón. Hallottam, hogy az egyik helyiségben tanácskoznak a rendőrök. Annyira fájt a fejem, hogy egy szót sem tudtam kivenni az egészből, próbáltam járkálni, aztán ledőltem az egyik padra. Folyton figyeltek, nehogy közel kerüljek ahhoz az irodához, ahol tanácskoztak, és meghalljak valamit. Idegességemben a telefonomat babráltam, rögtön rám szólt az egyik rendőr, hogy ne próbálkozzak, pedig ki volt kapcsolva. Megkérdeztem, mikor mehetek haza, mire azt válaszolta, honnan veszem, hogy egyáltalán hazamehetek, most beszél a nyomozó az ügyésszel, és lehet, hogy itt kell maradnom előzetes letartóztatásban. Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, de éreztem, hogy nagyon sok, mert éhes voltam, szomjas, és nagyon, nagyon fáradt. Amikor visszavittek a kihallgató-helyiségbe, Horák felvette a jó zsaru szerepét ? ezt is csak utólag értettem meg ?, és azt próbálta elhitetni velem, hogy segíteni akar. Előadta, mennyire sajnál, és mennyire szeretné, ha az egészet lezárhatnánk. Próbált meggyőzni, hogy ha bevallom, hogy az egészet csak kitaláltam, semmi bántódásom nem esik, és máris hazamehetek. A többiek hallgattak, ezért megmondtam nekik, hogy én emlékszem rájuk a kórházból, mind látták a sérüléseimet. Azt állították, hogy ők nem láttak semmit. Ekkor már annyira kimerült voltam, hogy nem is próbáltam őket meggyőzni, arra sem volt erőm, hogy kijavítsam, amit Horák mond, mindenre csak nem tudomot és nemet válaszoltam. Eszembe jutott, hogy ilyenkor talán jogom lenne ügyvédhez, filmekben láttam ilyesmit, de azt mondták, ha tiszta a lelkiismeretem, erre semmi szükség, írjam alá a jegyzőkönyvet, és mehetek. Nem voltam képes elolvasni, akkor, abban az állapotban talán a halálos ítéletemet is aláírtam volna, csak szabaduljak onnan. Nem engedtek ki rögtön, Horák behívott a saját irodájába, és tett még egy utolsó kísérletet, hogy megtörjön. Előadott egy drámát, hogy ő mennyire szenved ettől a helyzettől, hogy ő közlekedési rendőrként kezdte, látott már leszakadt karokat és fejeket, de ennyire még semmi nem viselte meg. Maga sem tudja, mit gondoljon, de segíteni akar, mert már a kórházban megesett rajtam a szíve, valóban csak azt tudja tanácsolni, hogy mondjak el mindent. Azt válaszoltam, hogy mostanáig mást sem tettem, csak azt ismételgettem, ami történt, erre adott egy névjegykártyát és elengedett. A folyosón sorban álltak a rendőrök, amikor mentem kifelé, és gúnyosan néztek. Aki a legjobban kiabált rám, utánam szólt, hogy miért nevetek. Visszaszóltam, hogy egyáltalán nem nevetek. Valahogy kitámolyogtam, és ahogy bezárult mögöttem az ajtó, már sírtam. 2006. szeptember 12-én közös sajtótájékoztatót tartott Robert Fico kormányfő és Robert Kaliňak belügyminiszter. Több állítólagos bizonyítékkal is előhozakodtak, amelyek érvelésük szerint mind azt támasztották alá, hogy Malina Hedvig hazudott. A belügyminiszter a lány blúzát lobogtatva elmondta, hogy a ruhadarab, amelyben elmondása szerint a vizes fűben feküdt, a vérfoltokon kívül teljesen tiszta volt. A blúzon olvasható felirat és a boríték címzésének betűi, amelyben Malina Hedvig visszakapta az iratait, a grafológusok szerint azonosak Malina Hedvig kézírásával, és a bélyeg ragasztós felén talált DNS is a lányé. A bélyeg ? amely Malina Hedvig szerint leesett, ezért ő visszanyálazta, úgy adta át a rendőröknek ? a belügyminiszter szavai szerint „századmilliméterre passzol a bélyegzővel”, aminek csak az lehet a magyarázata, hogy eredetileg a lány ragasztotta fel. Kaliňak felhívta a figyelmet arra is, hogy bár Malina Hedvig azt állította, ellopták a bankkártyáját, mégsem tiltatta le azt, és hogy a mobiltelefonjáról a kérdéses időpontban nem történt hívás. Később kiderült, nemcsak a lány telefonjáról történő hívásokat, hanem a magyar tanszék tanárainak hívásait is ellenőrizték. A kormányfő a sajtótájékoztatón azt mondta, elszomorítja, hogy a kormánynak mennyi energiát kell kifejtenie egy diáklány hazugsága miatt, mert külföldön számos bírálat érte Szlovákiát, még mielőtt befejeződött volna a vizsgálat. A megdöbbentő sajtótájékoztatót követően az MKP akkori parlamenti képviselője, Gál Gábor ügyvéd vállalta Malina Hedvig védelmét, nyilvánosságra hozta a lányról a támadás után készült fényképeket, és szeptember 13-án szintén sajtótájékoztatót tartott. Ezen Malina Hedvig részletesen beszámolt a 2006. augusztus 25-én történtekről, és először beszélt arról, hogyan próbáltak nyomást gyakorolni rá 2006. szeptember 9-én a rendőrségen. Megerősítette, hogy nem emlékszik, telefonált vagy személyesen beszélt-e valakivel a támadást megelőzően, valamint újra elmondta, hogy a leesett bélyeget azért nyálazta fel ismét a borítékra, mert a rendőrök azt mondták neki, eredeti állapotban van rá szükségük. Malina Hedvig hangsúlyozta, kész alávetni magát a hazugságvizsgálatnak, amint ezt már a szeptember 9-i rendőrségi kihallgatáson is kérte, mert végig csak az igazat mondta, nem talált ki semmit. A sajtótájékoztatóra újabb sajtótájékoztatóval válaszolt Robert Kaliňak belügyminiszter és Jan Packa országos rendőrfőkapitány, amelyen már a nyomozás jegyzőkönyvéből idéztek. Packa külön kiemelte, hogy az ügyön 250 rendőr dolgozott, és 620 személyt ellenőriztek, s ha a támadás megtörtént volna, az elkövetők nem csúsznak ki a kezeik közül. A szlovák politikusok támadni kezdték az MKP-t, hogy parlamenti képviselője azért vállalta Malina Hedvig védelmét, mert politikai tőkét kíván kovácsolni egy rendőrségi ügyből, ezért Gál Gábor szeptember 14-én, közös megállapodás után, lemondott a lány védelméről. MALINA HEDVIG „Sokáig azt hittem, tévedés történt” ? Kint a kocsiban alig tudtam elmondani Peternek, mi történt, nem is értette meg rögtön. Kérdőre vont, hogy miért kapcsoltam ki a telefonomat, hogy órák óta vár rám, és azt sem tudta, mi van velem! Fel volt háborodva, és nem akarta elhinni, hogy engem vádolnak. Azt hitte, valamit félreértettem, és a nagy stressztől most borultam ki. Odaadtam neki Horák névjegyét, hogy hívja fel és kérdezze meg. Felhívta, de Horák azt mondta neki, hogy valóban félreértettem a dolgot, van ugyan néhány tisztázatlan kérdés, de a nyomozás még két hétig fog tartani. Erre ő meg is nyugodott, de én egyáltalán nem. Otthon egész hétvégén sírva könyörögtem, hogy higgyék el, nem tévedek. Amikor mindent elejétől végig elmondtam nekik, a szüleim belátták, hogy nagyon nagy a baj. Egyetlen ügyvédet sem ismertünk, soha nem volt dolgunk az igazságszolgáltatással, ezért azt sem tudtuk, kihez forduljunk. Ekkor jutott eszünkbe, hogy a támadás után az MKP-ból ajánlották fel: ha segítségre lesz szükségünk, forduljunk hozzájuk. így jutottunk el Gál Gáborhoz, és azt hittük, majd ő mindent rendez a rendőrséggel, helyreteszi ezt a tévedést. Örültem, hogy végre van ügyvédem, az eszembe sem jutott, hogy országos botrányt akarnak kreálni az ügyből. Amikor szeptember 12-én a kormányfő és a belügyminiszter kiálltak a nyilvánosság elé, és hazug csalónak neveztek, még mindig azt hittem, hogy őket is megtévesztették. Akkor még annyira erős volt bennem a támadás és a kihallgatás miatti sérelem érzése, hogy fel sem fogtam, mennyire komoly a dolog. Hogy innentől kezdve ez politikai ügy, amelyben az én igazam a legkevésbé fontos. Aznap késő éjszakáig Gál Gábor irodájában voltunk a barátommal, az ügyvéd úr a rendőrségi jegyzőkönyveket tanulmányozta, és próbált valami nyilatkozatot összehozni a sajtónak. Akkor már nála voltak azok a fotók is, amelyeket az egyetemen készítettek rólam a támadás után. Ezek megjelentek a másnapi lapokban, mégis mindenhol azt írták, hogy hazudtam. Gál doktor úr úgy gondolta, hogy nekünk is sajtótájékoztatót kellene tartanunk. Ki kell állnom a nyilvánosság elé, és meg kell védenem magam. Nem haragszom rá ezért, mert biztos vagyok benne, hogy segíteni akart, ezt tartotta a legjobb megoldásnak. Nem volt bátorságom szembeszegülni vele, pedig úgy éreztem, nem leszek képes annyi ember előtt beszélni. Ő győzködött, hogy meg kell tennem, mert már szólt az újságíróknak, és az egyik tévécsatorna munkatársával is konzultált, aki szintén azt mondta neki, hogy ha tisztázni akarom magam, akkor ott kell lennem. Annyira felzaklatott a gondolat, hogy ott kell állnom a kamerák kereszttüzében, hogy délelőtt még elmentem orvoshoz. Erős nyugtatót kaptam, és utána megmondtam Gál doktor úrnak, hogy döntöttem, nem megyek a sajtótájékoztatóra. Beleegyezett, hogy egyedül tartja meg, de közvetlenül előtte már ragaszkodott a jelenlétemhez. Nem volt merszem ellenkezni, ezért belementem, de ma már úgy látom, hogy nem kellett volna ott lennem, sőt meg sem kellett volna tartani azt a sajtótájékoztatót. Kész katasztrófa volt az egész, olyan állapotban voltam, hogy alig tudtam elmondani, mi történt. Biztos nem voltam olyan meggyőző, mint a belügyminiszter, de naivan azt hittem, mindenkinek látnia kell, hogy igazat mondok. Akkor még fogalmam sem volt róla, mennyire felszínes tud lenni a sajtó, és micsoda hajtóvadászat indul majd ellenem. Elsőként a Nový ?asban jelentek meg kifejezetten ellenem hangolt cikkek, a lap munkatársa a sajtótájékoztatón is nagyon ellenséges volt. Utána hónapokig zaklatott engem és a családtagjaimat is, de az igazat megvallva ez már nem is érdekelt. A támadás és a szeptember 9-i kihallgatás annyira megrázott, hogy a belügyminiszter vádjai és a sajtó támadásai akkor másodlagosak voltak. Később, amikor fokozódott a rágalomhadjárat, már nagyon megviselt, hogy sehová nem mehettem nyugodtan, ha beültem a barátommal egy pizzériába, másnap az jelent meg az újságokban, hogy pofátlanul eszem-iszom, miközben félrevezettem az egész országot. Rendszeresen megtörtént, hogy különböző újságírók felhívtak, a véleményemet kérdezték az ügy fejleményeivel kapcsolatban, és hiába mondtam, hogy nem nyilatkozom, másnap megjelent valami, amit soha ki nem ejtettem a számon. Nagyon nehezen viseltem, hogy nap mint nap saját magamat látom a címlapokon, és olyan emberek pocskondiáznak, akik nem is ismernek. Megdöbbentett, mekkora indulattal és gyűlölettel írnak rólam, pedig én nem bántottam őket, milyen bátran ítélkeznek felettem anélkül, hogy utánanéznének a tényeknek. Ma már tudom, hogy a vádaskodás nem a személyemnek szólt, hanem annak, amit az ő szemükben képviseltem, a „hazug magyarok ”-nak, és a sok cikk nem engem minősít, hanem azokat, akik ilyen hangnemben nyilatkoztak rólam. Gál Gábor a sajtótájékoztatót követő napon közölte velem, hogy a továbbiakban nem fog képviselni, mert az MKP-t azzal vádolják, hogy politikai ügyet kreál a dologból. Elfogadtam a döntését, nem is tehettem mást, de csalódott voltam, úgy éreztem, hogy cserbenhagy. Csak három napig volt az ügyvédem. Ma úgy látom ezt, mint egy jó szándékú, de teljesen elhibázott kísérletet. Az egészből a legmélyebb nyomot Gál Gábornak az a mondata hagyta bennem, hogy ő megerőszakolt nőkről készült fotókon látott olyan combsérüléseket, amilyenek nekem voltak. Hónapokig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy talán meg is erőszakoltak, csak arra sem emlékszem. Az sem nyugtatott meg, hogy a nőgyógyászati kivizsgálás kizárta a nemi erőszakot, mert azon tépelődtem, hátha olyasmit tettek velem, aminek nem maradt külsérelmi nyoma. Ha?to doktor szabadított ki ebből a kényszeres önvizsgálatból, ő tanácsolta nekem, hogy ne foglalkozzam annyit a történtekkel, ne olvassam el az erről szóló újságcikkeket és a hozzászólásokat az internetes fórumokon, mert tönkreteszem magam. Azóta bezártam magamban ezt az ajtót, és már rég nem ez a rettenet határozza meg a mindennapjaimat. De amikor egy újabb nyilatkozat jelenik meg a sajtóban, és ismét engem támadnak, akkor olyan eleven az egész, mintha csak tegnap történt volna. 2006. szeptember 15-én Román Kvasnica pöstyéni ügyvéd vállalta Malina Hedvig jogi képviseletét. Kvasnica ügyfele nevében 2006. szeptember 18-án panaszt nyújtott be a Nyitrai Járási Ügyészségre az őt ért támadás ügyében folytatott eljárás beszüntetése ellen. Igor Sene?i nyitrai járási ügyész 2006. október 18-án azzal utasította el a panaszt, hogy „A nyomozási jegyzőkönyvek áttanulmányozása során nem derült fény olyan új tényekre, amelyekből arra lehetne következtetni, hogy a nyomozó törvényt sértett, szándékosan és céltudatosan szimulánst faragott a sértettből, elfogultan vagy felsőbb utasításra cselekedett volna, ahogy azt a sértett ügyvédje állítja. Ellenkezőleg: az általa kidolgozott panasz megindoklásából a vizsgálatot vezető nyomozó durva megsértésére és munkájával, valamint mindazon rendőrök munkájával szembeni tiszteletlenségre lehet következtetni, akik komoly igyekezetet fejtettek ki, hogy egy komoly és társadalmilag veszélyes bűncselekmény elkövetőit leleplezzék. ” 2006. október 18-án Dobroslav Trnka főügyész kijelentette: Malina Hedvig félrevezette a hatóságokat, ezért akár büntetőjogi értelemben is felelősségre vonható. Egy héten belül megérkezett a Nyitrai Kerületi Ügyészségre egy pozsonyi lakhelyű személy, Peter Kor?ek levele, amelyben nemzetiségi ellentétek szításával, hamis tanúzással és a hatóság félrevezetésével vádolta meg Malina Hedviget. Az ügyészség továbbította a lakossági feljelentést a nyitrai rendőrségre, amely november 30-án bűnvádi eljárást indított az ügyben. MALINA HEDVIG Tehetetlen bábuként vergődve ? Gál Gábor azt mondta, amikor visszaadta a megbízatást, hogy jobb lesz, ha szlovák ügyvéd fog engem képviselni, és már talált is valakit. Nagyon meglepődtem, azt gondoltam, ez valamiféle kényszermegoldás, az MKP meg akar szabadulni ettől a kényelmetlen ügytől. Később rájöttem, hogy ez nem igaz, a párt politikusai valóban segíteni akartak a maguk eszközeivel. Párszor még megkerestek, hogy magyarországi politikusok akarnak találkozni velem, akik nemzetközi fórumokon szólhatnak az érdekemben, de ekkor már Roman Kvasnica volt az ügyvédem, és ő teljesen ki akarta zárni az ügyből a politikát, ezért mindenkit visszautasítottam. Kvasnica ügyvéd úrral és két munkatársával először 2006. szeptember 14-én találkoztam Galántán Gál Gábor irodájában ? nagyon kimértek és hivatalosak voltak. Lehetett érezni rajtuk a távolságtartást. Doktor Kvasnica különösen kemény és határozott ember benyomását tette rám, rögtön arra gondoltam, hogy nem szeretném, ha ügyészként ülne velem szemben. Semmi jelét nem adta, hogy hisz nekem, ez rosszul is esett, mert azt vártam, hogy végre valaki mellém áll és megvéd. Még azt sem mondta, hogy elvállalja az ügyemet, annyiban maradtunk, hogy hosszabban el akar beszélgetni velem. Másnap elmentünk Pöstyénbe a szüleimmel, de őket azonnal elküldte. Ez nem lepett meg, de arra már nem számítottam, hogy egész napos kihallgatásnak vetnek alá a kollégáival. Minden részletre kiterjedően többször is el kellett mondanom, mi történt. Közben éreztem, hogy fokozatosan enyhül a légkör. Doktor Kvasnica még ekkor is csak annyit mondott, hogy szerinte lelkileg annyira megviseltek a történtek, hogy szükségem lenne pszichiáterre, és jó lenne, ha az is szlovák lenne, hogy ne lehessen belekötni. Arról egy szót se szólt, hogy képviselni fog, de számomra már egyértelmű volt, hogy hisz nekem, és elvállalja az ügyet. Csak utólag tudtam meg, hogy ez a hosszú beszélgetés próba volt, és ha azt látta volna, hogy hazudok, akkor elutasít. Nagyon megnyugodtam, azzal az érzéssel mentem haza, hogy jó helyen vagyok, ez az ember tudja, mit csinál. Pontosan elmondta, milyen szakaszai vannak egy ügynek, és milyenek a jogi lehetőségek. Minderről addig fogalmam sem volt. Azt még nem árulta el, mit gondol az egészről, csak arról beszéltünk, hogyan fogjuk az ügyet jogi úton rendezni. Hittünk abban, hogy ez lehetséges, ezért nem is foglalkoztam sokat azzal a sajtótájékoztatóval, amelyen hazugnak kiáltott ki a belügyminiszter. Ahhoz tartottam magam ? mert doktor Kvasnica is ebben erősített meg ?, hogy ami történt, tévedés volt, majd helyrehozzuk, és az illetékesek ráébrednek, mekkora hibát követtek el. 2006 szeptemberében és októberében több alkalommal találkoztunk még, minden részletet megbeszéltünk, kielemeztünk, és ez nagyon sokat segített nekem. Doktor Kvasnica ügyvédi tevékenységén túl emberileg is sokat tett értem azzal, hogy odafigyelt arra, amit mondok, törődött velem, meghallgatta a panaszaimat, és minden kérdésemre válaszolt. Ő ajánlotta Jozef Ha?to doktor urat is, a trencséni kórház pszichiátriai klinikájának vezetőjét. Együtt mentünk el Trencsénbe, először én beszélgettem Ha?to doktor úrral és egy kolléganőjével, aztán amikor végeztünk, doktor Kvasnica ment be hozzá. Megint csak utólag tudtam meg, hogy ez is próba volt, kíváncsi volt, a szakember is úgy látja-e, hogy igazat mondok. Ha?to doktor már az első találkozáskor nagyon rokonszenves volt, úgy éreztem, hogy a lelkembe lát, és valóban minden erejével segíteni akart rajtam. Néhány nap múlva újra találkoztunk, és utána heti rendszerességgel jártam hozzá. Ezekben a hetekben az egész család folyamatos készenlétben volt, mert hol Pöstyénbe, hol Trencsénbe kellett utaznunk. Ha megszólalt a telefon, máris autóba ültünk és mentünk, ehhez igazítottuk az életünket. Ez a megoldás egyrészt lefoglalt, másrészt hatalmas megnyugvást jelentett. Örültem, hogy két ilyen megbízható ember áll mögöttem, feltétel nélkül bíztam benne, hogy hamarosan vége lesz az egésznek. Azt hittem, csak ki kell várnom, míg mindenki számára egyértelművé válik, mi az igazság, és akkor majd megkövet a szlovákiai sajtó, a belügyminiszter meg mindenki, aki bántott. Először akkor ingott meg a hitem, amikor doktor Kvasnica beadványát ? amelyben panaszt emelt a támadás ügyében folytatott vizsgálat beszüntetése ellen ? minden indoklás nélkül elutasították. Amikor megláttam, hogy a több mint százoldalas beadványt mindössze egymondatos válaszra méltatta az ügyész, egy világ dőlt össze bennem. Emlékszem, ültem otthon a lépcsőn, néztem magam elé, és nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges. Mi jöhet még ebben az országban, ha egyetlen semmitmondó mondattal bármit lesöpörhetnek az asztalról? Egyre erősödött bennem a meggyőződés, hogy az egész ügyben én csak egy tehetetlen bábu vagyok, és senkit nem érdekel, mi történt, mit éltem át és mit érzek. Borzasztóan elkeseredtem. Doktor Kvasnica még ekkor is bátorított, bár utólag bevallotta, ő is ekkor jött rá, hogy az ügyem nem jogi probléma, és nagyon sokáig el fog húzódni. Számtalanszor megfordult a fejemben, hogy a legjobb lenne elmenni ebből az országból, és új életet kezdeni valahol máshol. Úgy éreztem, és néha még ma is úgy érzem, egyszerűbb lenne mindent itt hagyni, nem viaskodni a hatóságokkal. De tudom, hogy magamban sosem tudnám lezárni a történteket, ha elmenekülnék. Annak a konkrét tervezéséig, hogy külföldön kezdjünk új életet, Peterrel soha nem jutottunk el, mert doktor Kvasnicának az volt a véleménye, hogy itt, ahol mindenki ismer, nagyobb biztonságban vagyok. Meg aztán bennem is munkált a remény, hogy nem lehet a végtelenségig hazudni, egyszer ki kell derülnie az igazságnak, amitől majd fordulatot vesz az ügy. Azóta eltelt négy év, sok fordulat volt, és nem történt semmi. Itthon maradtunk, és most már azt hiszem, maradunk is. Itt van az otthonom, a családom, a barátaim ? nekem ők jelentik a hazát, mert egyébként semmiféle hazafias érzés nincs bennem. Ettől is megfosztottak annyi minden mellett. Azokban az első hónapokban még arra is vigyáznunk kellett, hová megyünk Peterrel, hogy ne adjunk okot a találgatásokra. A szlovák újságírók gyakran megkérdezték, járok-e Magyarországra, mit csinálok ott. Nem értettem, hová akarnak kilyukadni. Mondtam, hogy bevásárolni, színházba, moziba szoktunk menni Győrbe. De a lapokban azt olvastam, hogy magyar szélsőségesekkel állok kapcsolatban. Akkortájt volt a George Michael-koncert Budapesten, már megvettük a jegyeket, mégis lemondtam róla, mert attól tartottunk, hogy valahol az fog megjelenni: titkos találkára utaztam. Nagy volt bennem a harag és a dac, hogy beleavatkoznak az életembe. Nem fogják még azt is megmondani, hová mehetek! De aztán beláttam, hogy vigyázni kell. Abban az időben egyáltalán nem jártam külföldön, Slota mégis bejelentette egy sajtótájékoztatón, hogy Brüsszelbe tartok, ahol az Európai Parlament magyar képviselőivel fogok találkozni. A nyitrai buszpályaudvaron álltam, amikor édesanyám felhívott ezzel a hírrel, de aki akarta, elhitte, hogy Brüsszel felé repülök azzal a céllal, hogy Szlovákia ellen bujtogassak. A főügyész bejelentését, hogy félrevezettem a hatóságokat, és ezért még felelnem kell, rezignáltán fogadtam. Akkor még nem tudtam, hogy a politikában semmi sem történik véletlenül. Ha egy politikus valamit nyilvánosan kijelent, azt nem azért teszi, mert épp az jutott eszébe, hanem mert szándékai, céljai vannak vele. Ma már látom, hogy a főügyész is csak felhasznált engem, úgy forgatta az ügyemet, hogy minél többet kihozzon belőle a maga számára. Azon meg sem lepődtem, hogy napokon belül feljelentés érkezett ellenem az ügyészségre, annyira beleillett a képbe. Kvasnica ügyvéd úr elmagyarázta, hogy először lefolytatják az ügyben a nyomozást, eldöntik, történt-e egyáltalán bűncselekmény, vagyis pusztán a feljelentés még nem jelent vádemelést ? ez egy kicsit megnyugtatott. Megtanultam, hogy mindig csak a következő lépésre szabad gondolnom, és tilos azzal riogatnom magam, mi lesz, ha így vagy úgy alakulnak a dolgok. Kizárólag arra összpontosítottam a figyelmemet, ami akkor a legfontosabb volt ? vagyis a tanulásra és a pszichiátriai kezelésekre. Feltétlen bizalommal voltam Ha?to doktor iránt, és kezelésről kezelésre jobban éreztem magam. Fokozatosan feldolgoztuk a támadást és a rendőrségi kihallgatást, ami még a támadásnál is rosszabb volt. Azon talán egyedül is sikerült volna túltennem magam, hogy vannak bűnözők és magyargyűlölők, és olyan pechem volt, hogy épp engem szemeltek ki ? ha magam mögött érzem a hatóságok támogatását. De azt már nem tudtam megemészteni, hogy azok fordultak ellenem, akiknek meg kellett volna védeniük engem. Ennek feldolgozásához tényleg pszichiáterre volt szükségem. Sorban elmondtam neki, mi történt velem, mit éreztem akkor, és mit érzek most ezzel kapcsolatban, de sokat beszélgettünk arról is, milyen most az életem. Nyitrán csak azért bírtam ki, mert Ha?to doktor segített. A terápián túl tanácsokkal is ellátott. Azt tanácsolta, hogy legyek rendkívül óvatos, válogassam meg, kiben bízom, de éljem a mindennapi életemet, ne váljak a rabjává annak, ami velem történt. Ne böngésszem az internetes fórumokat, ne olvassam folyton a rólam szóló újságcikkeket, próbáljam meg kirekeszteni a tudatomból ezt a borzalmat. Legyen a mindennapjaimnak egy másik síkja is, ahol minden ugyanolyan, mint azelőtt volt. Tanuljak, bizonyítsam be, hogy ügyes diák vagyok, járjak társaságba, élvezzem a fiatalságomat, mert az élet nem arról szól, hogy az embert egyszer sárba tapossák, és ott is marad. Igenis fel kell állni. De felállni csak akkor lehet, ha van mibe kapaszkodnunk, és számomra ilyen kapaszkodó a tanulás, a barátom, Peter, meg a családom. Ne hagyjam, hogy ezeket elvegyék tőlem. Ha?to doktor sokszor elismételte ezt, és én ittam a szavait, mert már magam sem bírtam elviselni, hogy csak akörül forog az életünk, hogy mit írnak rólam, mit nyilatkozott valamelyik politikus és mit mondott doktor Kvasnica. Amikor végre sikerült átadnom magam más gondolatoknak is, úgy éreztem, mintha a víz alól buktam volna fel, hogy végre levegőt vegyek. Roman Kvasnica ügyvéd 1962. március 11 -én született. Tanulmányait a pozsonyi Komenský Egyetem Jogi Karán végezte, 1985-ben szerzett jogászi diplomát. 1987 és 1989 között a Nagyszombati Járási Ügyészség, 1989 és 1991 között a Pozsonyi Kerületi Ügyészség ügyésze volt. 1991-ben nyitott ügyvédi irodát Pöstyénben. 2009-ben a Fair Play Szövetség és a Via luris Emberjogi Központ Fehér Holló Díjjal jutalmazta Malina Hedvig emberi jogainak és méltóságának következetes védelméért. ROMAN KVASNICA „Tudtam, hogy Hedvig igazat mond” ? Bevallom, 2006-ban nem bántam, hogy változik a kormány, mert azt reméltem, végre nyugodtabb időszak következik az életemben. 2005-ben a „csoportocska-ügy” kapcsán feljelentettem az akkori kormányfőt, Mikula? Dzurindát és az SIS igazgatóját, Ladislav Pittnert a titkosszolgálattal való visszaélés miatt. A feljelentést ugyan elutasították, de nem tartoztam az akkori garnitúra kedvencei közé. Számos ügyfelet elveszítettem, bár erre felkészültem. Aki jogot formál arra, hogy kinyilvánítsa a véleményét, annak tudnia kell, hogy ennek ára van. Én pedig szabad akartam lenni, ami számomra egyenlő azzal, hogy magam döntöm el, milyen ügyet vállalok és azt a törvényes kereteken belül hogyan képviselem. Nem sok jót vártam a választások győztesétől, Ficotól sem, mégis megdöbbentett, hogy Meciarral és Slotával tárgyal a kormányalakításról. Tudtam, hogy ha ez a hármas összeáll, Szlovákia eltávolodik a demokráciától, és a primitív nacionalizmus irányába tolódik. Az 1994-1998-as időszak emléke máig elevenen él bennem. De azt mondtam magamban, ezen a helyzeten nem tudok változtatni. Nem harcolhatok folyton az ország vezetői ellen, ideje, hogy a munkámra összpontosítsak. Augusztusban csak úgy mellékesen regisztráltam a hírt, miszerint Nyitrán megtámadtak egy diáklányt, és a blúzára magyarellenes jelszavakat firkáltak. Különösebben nem érdekelt az eset sajtóvisszhangja, arra gondoltam, szélsőséges, ostoba alakok követték el a támadást, és a rendőrség majd kivizsgálja az ügyet. Később viszont már felfigyeltem arra, hogy a kormányfő és a belügyminiszter sajtótájékoztatót tart, amelyen beszámolnak az ügy részleteiről. Az akkori belügyminiszterről, Robert Kalinákról nem voltam rossz véleménnyel, úgy tekintettem rá, mint volt ügyvédre, aki sokat tehet azért, hogy a rendőrség törvényesen működjön. Az említett sajtótájékoztató azonban megdöbbentett, mert jogászként nem értettem, hogyan jelenthették ki a kormány képviselői olyan magabiztosan, hogy a nyomozó beszüntette a vizsgálatot, amikor az erről szóló határozat még nem volt jogerős. A sértettnek ilyenkor még jogában áll panasszal élni, semmi nem indokolta ezt a nagy sietséget. Az is felháborított, hogy egy bűnügyből politikai ügyet kreálnak, de mivel nálunk minden miniszter szívesen prezentálja magát olyan ügyekben is, amelyekhez a munkaköréből kifolyólag nincs jogalapja, ezt sem tartottam különösnek. Arra gondoltam: ez a szlovákiai valóság, amelyen senki nem ütközik meg, nekem se kell, hogy fájjon a fejem miatta. Két régi ismerősöm ? mindketten itt élő magyarok ? még aznap felhívott, hogy mi a véleményem a dologról. Aggódtak amiatt, hogy biztonságban érezhetik-e a gyermekeiket az országban. Szavaikból kiéreztem azt is, hogy a magyarok szempontjából kínos, ha az a lány valóban csak kitalálta az egészet, de legalább nyugodtan alhatnak, hogy ilyesmi nem történhet meg. Nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy a belügyminiszter érvelését és az általa felsorakoztatott bizonyítékokat meggyőzőnek találtam, de saját véleményt csak akkor mondhatok, ha beszélhetek a lánnyal. A másnapi sajtótájékoztatót, amelyen Malina Hedvig nyilatkozott, nem láttam, de utána felhívott Gál Gábor. Elmondta, hogy néhány napja elvállalta Malina Hedvig képviseletét, de úgy érzi, jobb lenne, ha a lányt olyan ügyvéd képviselné, aki nem magyar nemzetiségű, és, természetesen, nem tagja az MKP-nak. Azt válaszoltam, hogy a lényeg az, kitalálta-e a lány a támadást vagy nem, mert ha hazudik, akkor egyszerűen hagyni kell, hogy az eljárás jogerősen lezáruljon, és a képviselete indokolatlanná válik. Ekkor még nem volt szó arról, hogy képviselni fogom, egyrészt mert nem akartam elkötelezni magam, másrészt mert nem volt világos számomra, mit is tehetnék Malina Hedvigért, hiszen ekkor még károsultként szerepelt az ügyben. Azt, hogy eljárás induljon ellene, akkor nem tartottam valószínűnek. Gál Gáborral megállapodtunk, hogy megszervezi, hogy találkozhassam Hedviggel. Először 2006. szeptember 14-én délután találkoztunk Gál Gábor irodájában Galántán. A kezdetektől nagyon óvatos voltam, ezért magammal vittem két kollégámat, hogy a beszélgetés után minden pillanatot megvitathassunk. Hedvig az édesanyjával érkezett, rögtön láttam, hogy erősen kötődik hozzá. Rendes emberek benyomását keltették, de ebből még nem vontam le semmilyen következtetést. Hedviggel megegyeztünk, hogy másnap eljön az irodámba Pöstyénbe, ahol meghallgatom, és utána megbeszéljük, hogyan tudunk neki segíteni. A támadásról egyáltalán nem kérdeztük, hogy ne tudjon felkészülni. Éreztem, hogy tart tőlem, talán fél is, de mivel nem az volt a célom, hogy jó benyomást tegyek rá, tovább nem foglalkoztam ezzel. Kérésemre Gál Gábor megszervezte, hogy találkozhassam Bugár Bélával, így Galántáról Pozsonyba mentem. Bugár Bélának, aki akkor az MKP elnöke volt, elmondtam, hogy ha másnap úgy látom, Hedvig nem hazudik, akkor elvállalom a képviseletét. Feltételként szabtam, hogy az MKP kimarad az ügyből. Bugár Béla először azt mondta, hogy ezt nem tehetik meg, nem hagyhatják magára a lányt, mert segítséget ígértek neki. Láttam, hogy érzelmileg érinti a dolog, mondta is, hogy ő hisz a lánynak. Próbáltam meggyőzni, hogy a legtöbbet akkor teszik érte, ha kimaradnak az életéből, mert folyamatos ellenreakciót fog kiváltani, ha a párt továbbra is védelmébe veszi, és a szlovák-magyar konfliktus bedarálja őt. Noha nem szívesen, de kb. negyvenpercnyi győzködés után behívta a párt sajtófelelősét, és lemondta az MKP politikusainak részvételét valamennyi televíziós vitaműsorban, amelyek a hétvégén ezzel az üggyel foglalkoztak volna. Bugár Béla később is csak magánemberként hívott fel néha, hogy Hedvig hogylétéről és a fejleményekről érdeklődjön. Mint politikus, ígéretéhez híven, távol tartotta magát az ügytől. Másnap, szeptember 15-én államünnep volt, ennek ellenére megkértem a kollégáimat, hogy jöjjenek be az irodába. Malina Hedvig a szüleivel érkezett, de őket megkértem, hogy nézzék meg Pöstyént, mert nem akartam, hogy lelki támaszul szolgáljanak számára. Ebbe mind a hárman azonnal beleegyeztek. Számomra ez volt az első pozitív jel. Fél óra elteltével láttam, hogy a lány rettenetes lelkiállapotban van. A beszélgetésünk folyamán izzadt, és remegett a keze, sok részletre nem emlékezett, bár nagyon igyekezett válaszolni a kérdéseinkre. Bizonyos részleteknél behunyta a szemét, újra átélt mindent, ezért olyan módszerrel kérdezgettem, hogy mit lát a bal oldalon, mit lát a jobb oldalon, mit hall, mit érez. Erősen koncentrált, értette, mit akarok tőle, de nem volt képes minden mozzanatot felidézni, ezért innen kezdve arra összpontosítottuk a figyelmünket, hogy legalább szétválasszuk, mi az, amire határozottan emlékszik, és mi az, amit csak kikövetkeztetett. Rájöttünk, hogy azt is csak gondolja: azért verték meg, mert magyarul beszélt, de nem biztos benne. Amikor rákérdeztem, azt mondta: Egyébként miért kiáltották volna a tettesek azt, hogy „Szlovákiában szlovákul!”? Ez logikus volt, de mégis csak következtetés, rengeteg homályos részlettel. Vagy három óra múltán tartottuk az első szünetet, és amikor arra kértem, hogy álljon fel és járjon egyet, összerogyott. Azt mondta, fájnak azok a testrészei, ahol bántalmazták, és a combja belső oldalára mutatott. Megkértem, hogy vesse le a nadrágját. Hárman voltunk a helyiségben: egy kollégám, a kolléganőm és én, mind a hárman láttuk a kék foltokat a két combján. Felhívtam egyik orvosszakértő barátomat, aki eljött az irodámba, és szintén megnézte a lány sérüléseit ? azt mondta, hogy megfelelnek a Hedvig által elmondottaknak. A beszélgetésünk alatt egyre biztosabb voltam abban, hogy Hedvig igazat mond. Minden vitatható részletre hiteles magyarázatot tudott adni, amennyiben emlékezett rá. Elég szakmai tapasztalattal rendelkezem ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, mennyire élethű és elfogadható egy magyarázat ? ebben az esetben minden ült. Még a bélyeg visszanyálazása is, mert abban a helyzetben, amikor azt kérték tőle, hogy a borítékot az eredeti állapotában adja át, ez teljesen normális reakció volt. Egyetlen rendőr vagy ügyész sem vonhatja le a bélyeg visszaragasztásából azt a következtetést, hogy az egész támadást csak kitalálta. Ahányszor szünetet tartottunk, mindig tanácskoztam a kollégáimmal, mert érdekelt a véleményük és a benyomásaik. Nem akartam semmiről sem meggyőzni őket, mert az igazság megismeréséhez szükségem volt az ellenérvekre és a kritikus szemléletre is. A Malina Hedvig-ügyhöz hasonló jogi esetek ugyanis különösen kockázatosak, és én csak azzal a meggyőződéssel voltam hajlandó vállalni ezt a kockázatot, hogy egy bűncselekmény áldozatán segítek. A kollégáimnak azonban ugyanaz volt a véleményük, mint nekem, hogy Malina Hedvig nem hazudik. Annak ellenére, hogy már hittünk Hedvignek, folytattuk a kihallgatást, hogy minél többet tudjunk meg a támadás körülményeiről. Tudom, hogy ez nagyon megviselte, szörnyű hét volt mögötte, amely hatórás kihallgatással kezdődött a nyitrai rendőrségen, a sajtótájékoztatóval folytatódott, és tizenkét órás kihallgatással fejeződött be nálam. De nem tehettem mást, ilyen esetben az érzelmeket félre kell tenni. Végső soron az ügyfélnek ártanánk velük, mert a részvét megakadályozna bennünket abban, hogy tisztán lássunk és elfogulatlanul értékeljük a részleteket. Ilyenkor az a veszély fenyeget, hogy a helyes megoldás keresésében az ügyfél számára megfelelő állítások és magyarázatok felé hajlunk, ami nem épp a leghelyesebb módja a jogi segítségnyújtásnak. 2006. szeptember 16-án természetesen egész nap kerestük a választ arra a feltevésre is, hogy ha Hedvig mégis hazudik, mi oka lenne rá. Ilyen okot máig sem találtunk. Eldöntöttem, hogy vállalom Malina Hedvig jogi képviseletét, de fogalmam sem volt, hol kezdjem. Tudtam, hogy hosszú lesz az út, de hogy milyen irányba vezet, arról az idő tájt fogalmam sem volt. Abból, amit Hedvig elmondott, egyértelmű volt számomra, hogy az ellene elkövetett támadás a rablás, valamint a nacionalista és a szexuális jellegű támadás jegyeit is magán viseli. Sejtettem, hogy az eset talán nem egyszerű bűncselekmény, hanem titkosszolgálati játszma. Természetesen az ilyen játszmák irányítója és végrehajtója nem csak a titkosszolgálat lehet. Számomra az volt gyanús, hogy a támadók, akikről Hedvig pontos személyleírást adott, a támadás közben nem beszéltek egymással, mintha előre megbeszélt forgatókönyv szerint cselekedtek volna. Az arcukat sem takarták el ? mintha tudták volna, hogy nincs mitől tartaniuk. Szokatlan volt az is, hogy azt követően támadtak Hedvigre, amikor megmondta, hogy vizsgázni megy. Márpedig nyilvános forrásokból is könnyen hozzá lehetett jutni az információhoz, hogy 2006. augusztus 25-én az egyetem épületében, nem messze a támadás helyszínétől, kilenc diáklány és egy diák fog államvizsgázni magyar nyelvből. Amikor mindezt összegeztem, arra jutottam, hogy nem Malina Hedviget, hanem talán az egyik szomszédos országot akarták lejáratni. Egyáltalán nem örültem, hogy így áll a dolog, de Hedvig jogi képviseletét ebben az esetben sem utasíthattam vissza. Professzionális okokból sem, és azért sem, mert képtelen voltam azt mondani a szüleinek, hogy nem vállalom, mert ezzel gondokat okozhatok magamnak. Egyáltalán nem örültem, hogy újra konfliktusba kerülök a politikai elittel, ráadásul még titkosszolgálati háttere is lehet a dolognak, de azt mondtam magamban, ha így alakult, az a dolgom, hogy álljam a sarat, és szembeszálljak az igazságtalansággal. Mindenekelőtt azért, hogy segítsek Malináéknak, akiket a szlovák politikusok két nap alatt az ország első számú ellenségeinek kiáltottak ki. Abban az időben ugyanis az akkori kormány egyes tagjai, elsősorban Robert Fico és Robert Kaliňak a Hedvig ügy túszaivá váltak, mert anélkül, hogy ismerték volna a részleteket, hagyták magukat belerángatni, sőt, nyilvános szerepet vállaltak. Azt hiszem, hogy ez váratlan bonusz volt a Hedvig elleni támadás szervezői számára, mert ettől a pillanattól kezdve a tettesek elleni minden megnyilvánulás a kormányfő és a belügyminiszter elleni támadásnak minősült. Meglehet, naivitás volt a részemről, de Hedvig 2006. szeptember 15-i kihallgatása után azt hittem, még van rá esély, hogy jogi szempontból helyes irányba tereljem a dolgot. Épp ezért másnap, szeptember 16-án, szombaton telefonon felvettem a kapcsolatot Robert Kaliňakkal. Több emberen keresztül értem el. Elmondtam neki, hogy előző nap kihallgattam Hedviget, és véleményem szerint nem hazudik. Megemlítettem neki azt is, hogy szerintem nagyon rossz pszichikai állapotban van, és emiatt csak nagy nehézségekkel tudja felidézni a támadás részleteit. Tájékoztattam, hogy titkosszolgálati játszmát sejtek a háttérben, ezért az egyedüli helyes megoldásnak azt tartom, ha azonnal titkosítják az ügy aktáját, a nyomozó a saját eredeti döntésének megváltoztatásával visszavonja a vizsgálatot beszüntető határozatot, és folytatják a Hedvig elleni támadás feltárását. Elmondtam neki azt is, hogy ha ezt nem teszik meg, akkor a tetteseket soha nem találják meg, és a magyar diáklány elleni támadás a következő ötven évre megmérgezheti a szlovák-magyar kapcsolatokat. Végül arra kértem Robert Kaliňakot, hogy fogadjon, de ezt úgy értelmezte, hogy nem hivatalos találkozót kérek, és elutasított. Pontosítottam, hogy hivatalosan kívánok találkozni vele mint Malina Hedvig jogi képviselője, és azt szeretném, ha megbeszélésünkön jelen lenne az országos rendőrfőkapitány is, mert ők ketten voltak azok, akik a sajtótájékoztatókon bemutatták és az újságírók rendelkezésére bocsátották a nyomozási akta egyes részleteit. Robert Kaliňak erre azt válaszolta, hogy szerinte nem lenne helyes, ha találkoznánk. Egyszerűen nem akart tárgyalni velem az ügyről. Ebben a pillanatban világossá vált számomra, hogy Malina Hedvig képviseletében az egész államapparátussal szemben kell felvennem a harcot. Fico és Kaliňak médiaszereplése óta csak két lehetőség létezett: vagy az, hogy a bűnüldöző szervek illetékesei következetesen kivizsgálják a Malina Hedvig elleni támadást, vagy továbbra is törvénytelenül járnak el azzal a céllal, hogy ezt a bűncselekményt fedezzék. A tettesek leleplezése ugyanis minden kétséget kizáróan megmutatta volna, hogy a szlovák rendőrség egy szlovák állampolgár elleni támadás ügyében törvénytelenül, a jogállamiság keretein kívül járt el, az állam közjogi méltóságai pedig hazugságokat és félrevezető információkat tettek közzé erről az állampolgárról. Számomra ez a felfedezés eggyel több okot jelentett arra, hogy elgondolkozzam, milyen messzire merészkedhet az állami masinéria Malina Hedviggel szemben, ugyanakkor erősödött a belső meggyőződésem is, hogy Hedvignek professzionális jogi segítség kell. Tudtam, hogy Hedvignek először pszichikailag kell rendbe jönnie. Ebben az időben már médiahadjárat folyt ellene, az egész családjával együtt hatalmas nyomás alatt állt, én pedig nem ismertem őt. Fogalmam sem volt, mennyit bír elviselni, de azzal tisztában voltam, hogy ez a nyomás évekig eltarthat. Azzal is tisztában voltam, hogy egy olyan ügyben, amelyben ennyire elkötelezett az államapparátus, csak egy erős, kiegyensúlyozott személyiséget tudok megfelelően képviselni. Sokkal nehezebb lenne a dolgom olyasvalakivel, akinek kiszámíthatatlanok a reakciói, és maga a két lábon járó probléma. Különösen bonyolult hatékony jogi lépéseket és megoldásokat keresni olyan ügyekben, amelyekben az ügyféllel szemben az ellenőrizhetetlen államhatalom áll a maga összes törvényes és törvénytelen hatalmi eszközeivel. Főleg ha a hatalom reális gyakorlói, vagy azok, akik a háttérből irányítják őket, névtelenségbe burkolóznak. Véleményem szerint ma Szlovákiában ilyen a jogi közeg, és nem hinném, hogy a közeljövőben pozitív változásokra számíthatunk. Sokkal inkább azt gondolom, hogy a mélypont még messze van, de a szlovák társadalom bátran tart felé. Mindennek tudatában elég nehéz volt eldönteni, mi lenne a megfelelő jogi lépés. Szakmailag és emberileg is segíteni akartam Malináéknak, és ilyen esetben nem fontos, mennyi időre van szükség az ügyeik intézéséhez, milyen nap van vagy ki és mikor fogja a munkámat megfizetni. Attól a pillanattól kezdve, hogy elvállaltam Malina Hedvig képviseletét, elkerülhetetlen volt, hogy a gondjaik egy részét magamra vállaljam, és segítsek nekik, hogy kibírják ezt a számukra új és különösen nyomasztó élethelyzetet. Ügyvédként kötelességem, hogy a kliensnek ilyen, jogi szempontból részletkérdések megoldásában is segítségére legyek. Hedvig ügyében elsősorban felvilágosításról, valamint az állami szervek szokatlan és törvénytelen intézkedéseire adható jogszerű válaszok kereséséről van szó. Közvetlenül Hedvig kihallgatása után eldöntöttem, hogy szakorvosi segítséget biztosítok számára. Tudatában voltam annak, hogy nem lenne jó, ha régi barátomtól, Huncík Petertől kérnék pszichiátriai segítséget, vagy ha ő ajánlana valakit. Vitathatatlan és nemzetközileg elismert szakmai kvalitásai ellenére ugyanis feltételezhető volt, hogy a jövőben az orvosi látleleteit primitív nacionalista szelekcióval kérdőjeleznék meg. Tisztában voltam azzal is, hogy azok után, ami a médiában elhangzott Hedvigről, nem fordulhatok akárkihez. Az a tapasztalatom, hogy az emberek ? és ezalól az orvosok sem kivételek ? nem szeretik mások miatt bonyolítani az életüket. Ugyanazon a szombati napon, 2006. szeptember 16-án felhívtam Peter Breiert, aki évekkel ezelőtt egy kollégámat kezelte, és szinte teljesen ismeretlenül megkértem, beszélhetnénk-e személyesen. Pozsonyban fogadott a rendelőjében, figyelmesen meghallgatott, és azt mondta, szívesen találkozna a lánnyal, de nem teheti, mert hétfőn elutazik Angliába. A trencséni Ha?to doktort ajánlotta, és azonnal fel is hívta, majd átadta a telefont. Semmit nem tudtam Ha?to doktorról, csak annyi rémlett vele kapcsolatban, hogy annak idején ő kezdeményezte a pszichiátriai társaság állásfoglalását, amellyel felszólították Vladimír Me?iart, hogy lépjen ki a közéletből. Megkérdeztem, tudna-e fogadni a következő hét folyamán. Kellemes meglepetésként ért, amikor azt mondta, hogy miért a jövő héten, ha tudok, menjek most azonnal. Örömmel fogadtam a meghívását és így már egy nappal azután, hogy vállaltam Malina Hedvig képviseletét, lehetőségem nyílt arra, hogy pszichiáternek tegyem fel azokat a kérdéseket, amelyeket a bűnüldöző szerveknek a támadás ügyében folytatott tizenöt napig tartó vizsgálat alatt kellett volna megkérdezniük. Meglehetősen bizonytalanul indultam Trencsénbe, mert a szombat délutánt, amikor mindenki legszívesebben a családjával van, nem tartom a legszerencsésebb időpontnak arra, hogy egy idegen személynek nyújtandó segítségről kezdjünk beszélgetést. Az aggodalmaim azonnal szertefoszlottak, amint becsöngettem Ha?toékhoz. Tudtam, hogy jó helyen járok, mert amint a házigazda ajtót nyitott, azonnal két retriver fogadott. Nagyon szeretem a kutyákat, ezért megértéssel fogadtam Ha?to doktor feleségének a figyelmeztetését is, hogy az ebek nem fognak békén hagyni, mert elfoglaltam a helyüket a kanapén. És tényleg, az egyik azonnal jobbról, a másik balról elhelyezkedett mellettem. Ez a kedves közjáték feloldotta a hangulatot, teljes bizalommal voltam a vendéglátóim iránt. Kiderült, hogy Ha?to doktor felesége szintén pszichiáter, hármasban beszélgettünk tovább. Mindent elmondtam Hedvig ügyéről, amit akkor tudtam. Beszámoltam a kihallgatásról is, amelyet a kollégáimmal folytattunk, és odaadtam nekik elolvasni az erről szóló jegyzőkönyvet. Sok kérdésem volt a lány lelkiállapotát, az őt ért megrázkódtatás következményeit, az emlékezetkiesést és ennek lehetséges okait illetően. Leginkább az érdekelt, megjátszhatta-e Malina Hedvig a remegést, fájdalmat, szorongást, amikor a támadás körülményeiről beszélt. Ha?toék mindent szakszerűen elmagyaráztak nekem. Miután elmondtam, hogy Hedvig utolsó emléke a támadásról az, hogy a tettesek beszélnek hozzá, de ő nem érti, mit mondanak, Ha?to doktor az eszméletvesztést is valószínűsítette. Minden kérdésemre türelmesen és kimerítően válaszolt, minden lehetőséget számba vettünk. Csak az emlékezetkiesést nem tudta mivel magyarázni, de abban maradtunk, hogy ehhez majd visszatérünk, ha kezünkben lesz az összes orvosi látlelet. Vagy nyolc órát töltöttem náluk, és estére valamennyien úgy éreztük, hogy bár soha nem találkoztunk, nagyon sok a közös vonás bennünk. Bátorkodom kijelenteni, hogy a nyolcórás szakmai beszélgetés után pontos elképzelésem volt arról, milyen állapotban lehetett Malina Hedvig a támadást követően, valamint arról is, hogy ez az állapot milyen mértékben befolyásolhatta azt a képességét, hogy vallomást tegyen és leírja a támadás körülményeit. Az a tény, hogy ezek a kérdések sem a támadás ügyében folytatott tizenöt napos vizsgálat alatt, sem a Hedvig ellen immár negyedik éve folyó bűnvádi eljárás ideje alatt egyetlen rendőrt és ügyészt sem érdekeltek, csak egyet bizonyít. Azt, hogy a bűnüldöző szervek 2006. augusztus 25-e óta szándékosan szakszerűtlenül és a tények valódi állása iránti legkisebb érdeklődés nélkül járnak el Malina Hedvig ügyében. Amíg Ha?toékkal beszélgettünk, végig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy megkérem Ha?to doktort, vállalja Hedvig pszichiátriai kezelését. Mivel tisztában voltam vele, milyen következményekkel járna ez számára, tartottam attól, hogy visszautasít. Csak a késő éjszakai órákban, távozóban szedtem össze a bátorságomat, hogy feltegyem neki a kérdést: ha szükségesnek látom, elküldhetem-e hozzá Hedviget. Nem hallgattam el, hogy emiatt komoly gondjai adódhatnak, ő mégis igent mondott. Megkértem, hogy ha erre sor kerül, mindig a kollégái jelenlétében beszélgessen Hedviggel, és mindent, ami a terápiás beszélgetések folyamán elhangzik, rögzítsen. Ezt feltétlenül szükségesnek tartottam arra az esetre, ha a jövőben Ha?to doktor vagy a kollégái szakmaiságát támadnák, vagy ha Hedviggel történne bármi. Amint elvállaltam Malina Hedvig képviseletét, vagyis abban az időben, amikor a közjogi méltóságok már tájékoztatták a nyilvánosságot arról, hogy az eljárást megszüntették, mert Hedvig az egészet csak kitalálta, elkértem a nyomozótól a vizsgálat teljes anyagának másolatát. Hedvig ugyanis panaszt nyújthatott be az eljárás megszüntetéséről szóló határozat ellen. Az az abszurd jogi helyzet állt elő, hogy miközben már szétkürtölték a világba az eljárás megszüntetéséről szóló hírt, én még csak ott tartottam, hogy elkértem azokat az iratokat, amelyek alapján kidolgozhattam Hedvig számára a panaszt. Valószínűleg naivitás volt részemről azt feltételezni, hogy a jól kidolgozott beadvány hatására majd felébred az ügyben illetékes nyomozó és a nyitrai járási ügyész szakmai lelkiismerete. Azért tartottam fontosnak a vizsgálat anyagát, mert elméletileg fennállt a lehetősége, hogy a nyomozó a valós tények alapján szüntette meg az eljárást. Nagyon hamar áttanulmányoztam az akta másolatát, lehetett vagy százhatvan oldal. A múltban ügyészként dolgoztam, számos bűnügyi iratot ellenőriztem, nem csupán ügyvédként. Mégis megdöbbentett, amit ennek a rendkívüli bel? és külpolitikai következményekkel járó ügynek az aktájában láttam. Felelősségem teljes tudatában csak egyet mondhatok: felszínes, minden szakszerűséget nélkülöző, törvénytelen vizsgálat felszínes, minden szakszerűséget nélkülöző, törvénytelen ügyészi felügyelettel. Természetesen azonnal világossá vált számomra, hogy a nyomozó annak az ügyésznek a jóváhagyásával szüntette meg az eljárást, aki az erről szóló határozat elleni panaszról is dönteni fog ? vagyis semmi esély arra, hogy megváltoztassa a határozatot. A vizsgálat anyagából az is kiderült, hogy Hedvig egyik kihallgatása sem volt törvényes, sem szakmai szempontból kifogástalan. Egyértelművé vált számomra, hogy a rendőrök egyáltalán nem vették figyelembe, milyen pszichikai állapotban van, és ignorálták, hogy az orvos megtiltotta a kihallgatását. Megállapítottam, hogy az utolsó kihallgatáson már vádlottként kezelték, szándékosan stresszes állapotba hozták, és a kamerák előtt megpróbálták a saját verziójuk felé terelni ? vagyis hogy kitalálta a támadást. A nyomozati akta tartalmát összehasonlítottam azokkal a nyilatkozatokkal, amelyek a belügyminiszternek a kormányfővel, majd az országos rendőrfőkapitánnyal tartott sajtótájékoztatóján elhangzottak. Kiderült, hogy az aktában nyoma sincs sok olyan információnak, amit ott közzétettek. Nem volt nehéz felidézni, hogy a belügyminiszter azzal kezdte, hogy ő volt a bejelentő, vagyis hogy ő, Hedvig értesítette a rendőrséget a támadásról. Ez nem volt igaz, ő soha nem tett feljelentést. A támadás után még az egyetemen is azt mondta, vizsgázni akar. Nem ő, hanem a tanárai hívták a rendőrséget. Az, hogy a rendőrség bejelentőként tüntette fel, arra szolgált, hogy őt tegyék felelőssé azért, amiért a rendőrök 620 személyt feleslegesen ellenőriztek. Robert Kaliňak szerint Malina Hedvig először azt állította, hogy valakivel telefonon keresztül magyarul beszélt. Csak miután kiderült, hogy a telefonján nem zajlott beszélgetés a kérdéses időpontban, kezdett el arról beszélni, hogy találkozott valakivel. Ez kétszeresen hamis állítás volt, mert Hedvig elejétől kezdve minden kihallgatáson azt mondta: nem emlékszik, hogy telefonált-e, vagy személyesen beszélt valakivel. Az sem igaz, hogy a vallomásai egyre pontatlanabbak és általánosabbak voltak, hogy az idő múlásával egyre homályosabban emlékezett az eseményekre. Épp ellenkezőleg: a tények annak ellenére megfelelnek a valóságnak, hogy az egészségi állapotára való tekintettel egyáltalán nem lett volna szabad őt kihallgatni. A szeptember 9-i kihallgatáson pedig sokkal részletesebben számolt be a történtekről, mint augusztus 25-én, és egyáltalán nem kerülte a konkrétumokat. Az áldozat lejáratásán kívül semmi értelmét nem láttam annak sem, hogy a belügyminiszter arról tájékoztasson, milyen eredménnyel zárult Hedvig nőgyógyászati kivizsgálása ? ez egyszerűen társadalmi és jogi szempontból is megengedhetetlen, mert a magánélethez való jogot minden esetben tiszteletben kell tartani. Elhangzott, hogy Hedvig nem azonosította a támadás színhelyét. Az aktából azonban világosan kiderül, hogy erre nem is volt lehetősége, mert soha nem járt ott a nyomozóval. A színhelyet nagyon jól ismerték a rendőrök, hiszen ott találták meg a holmijait. A belügyminiszter azzal is félrevezette a nyilvánosságot, hogy amikor Hedvig az iskolába ért, a blézere vizes volt, alatta a blúza viszont száraz. Ez az állítás sem igaz, mert a kiskabátot bizonyíthatóan a ligetben, a fűben találták meg a rendőrök. Honnan tudhatta a belügyminiszter, hogy száraz volt-e a blúz vagy nedves, amikor a rendőrök csak jó két óra elteltével a kórházban foglalták le? Robert Kaliňak arról is beszélt, hogy a blúzon semmilyen szennyeződést nem láttak ? a szakértői jelentésben viszont az áll, hogy olajfoltokat találtak az ujján. A melltartóját és a szoknyáját nem is vizsgálták meg, holott azok beszennyeződtek, mert hason feküdt, amikor a blúza elöl felhasadt. Grafológiai elemzésnek vetették alá a blúzon talált feliratot és annak a borítéknak a címzését, amelyben Malina Hedvig visszakapta az okmányait ? a belügyminiszter állítása szerint mindkettőt ugyanaz a személy írta. Ez az állítás újabb megtévesztés, mert a szakértő csak valószínűsítette, hogy ugyanarról a személyről lehet szó. A sajtótájékoztatón az hangzott el, hogy az okmányokkal tele borítékot a Hedvig lakhelyével szomszédos községben adták fel ? ma már azt mondják, Nyitrán adták postára. A legsúlyosabb érv az volt, hogy a boríték ragasztóval átitatott csíkján olyan biológiai nyomokat találtak, amelyek Hedvig nyálából származtak. A belügyminiszter teátrálisan be is mutatta, hogyan nyálazta be a lány a borítékot. Később kiderült, hogy a biológiai minta eredetére vonatkozóan nem is végeztek vizsgálatot. Robert Kaliňak szájából hangzott el az is, hogy a Hedviget kezelő orvosok közül többet újra kihallgattak. Az igazság az, hogy nemhogy újra, de egyszer sem hallgatták ki őket. Mindössze két orvostól kérdezték meg formálisan, voltak-e sérülések a sértett hátán ? nyilván arra akartak kilyukadni, hogy hagyott-e nyomot a bőrén az a toll, amellyel a blúzra írtak. A belügyminiszter szerint Hedvig azt mondta, hogy a támadók az óráját is elvették, és csak a rendőrök kérdésére vallotta be, hogy otthon később megtalálta az órát. Ez sem igaz. Hedvig szeptember 9-én maga kérte, hogy az eltulajdonított tárgyak jegyzékéből húzzák ki az órát, mert otthon megtalálta. Egyszerűen nem emlékezett, viselte-e aznap. A lelkiismeretességét használták fel ellene, hiszen honnan is tudhatták volna a rendőrök, melyik az a karóra? Robert Kaliňak hosszasan fejtegette, milyen képtelenség, hogy egy nagy forgalmú járda mellett a tettesek harminc percen át bántalmazzanak valakit úgy, hogy az eseménynek nincsenek szemtanúi. Nem tudom, honnan vette ezt a harminc percet, de ez volt az első utalás arra, hogy abba az időbe akarnak majd belekötni, amíg Hedvig eljuthatott a buszpályaudvarról az egyetemre. Azóta mindegyik, a sajtótájékoztatókon elhangzott információról kiderült, hogy hazugság, de a közvélemény egy része tényként könyvelte el őket. Malina Hedvig befeketítése maradéktalanul sikerült, mert az emberek érzelmi alapon, azzal a meggyőződéssel fogadták ezeket az információkat, hogy nagy szlovákellenes összeesküvést sikerült leleplezni. A racionális, objektív ellenérvek sokakhoz el sem jutottak, sokan pedig egyszerűen nem veszik figyelembe őket. Mivel a sajtótájékoztatón szó volt arról is, hogy Hedvig nem zároltatta az állítólag ellopott bankkártyáját, elküldtem Malináékat a bankjukba, hogy kérjenek igazolást, mikor blokkolták le a kártyát. Kiderült, hogy a rendőrök csaltak az erről szóló jelentésben, mert figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy 2006. augusztus 25-től 31-ig a kártya zárolva volt. A nyomozati aktából kiderült, hogy a nyomozó kérvényérére, amellyel a pénzintézettől kérte a kártya zárolására vonatkozó információt, valaki félrevezető módon kézzel azt írta, hogy a kártyát nem zárolták. Ráadásul az aktából világosan kiderül az is, hogy a rendőrök nem a bank alkalmazottaitól szerezték ezt az információt, mivel azok nem kaptak felmentést a banktitokra vonatkozó hallgatási kötelezettség alól, amikor érdeklődtek náluk, úgyhogy kétszeresen is törvénytelenül jártak el. A Hedvig elleni támadás ügyében folytatott vizsgálat során a szakértői elemzéseket a kriminalisztikai kutatóintézet nevében olyan személyek végezték, akik nem bejegyzett szakértők. Ilyesformán valótlan szakvélemény esetében semmiféle büntetőjogi felelősséget nem viselnek. Tudatosítani kell azt is, hogy ez az intézet közvetve és közvetlenül is a belügyminiszternek van alárendelve. Jómagam teljesen alkalmatlannak tartom arra, hogy szakértői jelentéseket adjon ki, mivel nem teljesíti ennek a tevékenységnek a törvényes feltételeit, azaz az egyes kriminalisztikai szakterületek bejegyzését a tolmácsok, fordítók és szakértők jegyzékében. Úgy vélem, hogy az első büntetőjogi eljárás folyamán az intézet alkalmazottai megsértették a szakma szabályait. A másikban pedig, amelyben Hedvig vádlottként szerepel, már nem csupán mindennemű professzionalizmus nélkülözéséről volt szó, hanem nyíltan azon igyekeztek, hogy akár törvénytelen módon is a belügyminiszter 2006-os kijelentéseit igazolják. Azt mondtam magamban: ha ennek alapján valaki arra a következtetésre jutott, hogy a lány hazudott, az csak dilettáns lehet. Megírtam a büntetőeljárás megszüntetéséről szóló határozat elleni tiltakozást, amelyben százharminc oldalon kifejtettem, miért kell folytatni a vizsgálatot, miben hibáztak a nyomozók, mit mulasztottak el és mit hamisítottak. Ez idő tájt még nem tartottam fontosnak, hogy a sajtóval felvegyem a kapcsolatot, és Hedvignek is azt ajánlottam, hogy ne nyilatkozzon. Úgy véltem, és máig úgy vélem, hogy egy bűncselekmény felderítésének nem ez a módja. Naivan azt hittem, hogy ha az ügyész elolvassa az általam benyújtott óvást, visszavonja a támadás ügyében folytatott vizsgálat beszüntetéséről szóló határozatot. Ha a dolog törvényes oldalát nézzük, nem is tehetett volna mást, csakhogy ott volt az ügy politikai vonatkozása, valamint Fico és Kaliňak nyilatkozatai. Az ügyészség válasza sokkolt. Az ügyész egy szóval sem cáfolta az általam felsorolt tényeket, és ahelyett, hogy világosan megindokolta volna a határozatát, fontosabbnak tartotta megjegyezni, hogy nem tisztelem a szlovák rendőrök becsületes munkáját. Jogállamban véleményem szerint egy állami intézmeny képviselője egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ilyen érzelmi és politikai töltetű kijelentést tegyen. Ha mégis megteszi, akkor azt fenyegetésként és elfogultsága bizonyítékaként kell értelmezni. Megértettem, hogy ettől a pillanattól kezdve nem Malina Hedvig a gond, hanem én ? ezt elfogadtam. Csak azt volt nehéz elfogadnom, hogy egykori kollégáimban az ügyészségen annyi szakmai tisztesség sem maradt, hogy ne asszisztáljanak a törvényszegéshez. A Nyitrai Kerületi Ügyészségen többször kértem hogy a Hedvignek akkoriban érkező postai küldeményeket ? bonbonokat, virágcsokrokat, meghívókat, extrémisták fényképeit ? átadhassuk az ügyészségnek, mert provokációtól tartottunk, de elutasítottak. Ez az én olvasatomban azt jelentette, hogy Hedvig biztonsága senkit nem érdekel, hozzáállásukkal a szlovák hatóságok azt hirdetik, hogy Malina Hedviget bárki megverheti, semmi baja nem esik, még csak azt a fáradságot sem veszik, hogy kivizsgálják az ügyet. Amikor Svetlana Husárová, a főügyészség szóvivője 2006. szeptember 19-én azt nyilatkozta az egyik napilapnak, hogy a főügyész áttanulmányozta Malina Hedvig aktáját, az is világossá vált számomra, hogy itt minden Dobroslav Trnka tudomásával és beleegyezésével történik. Tudtam, hogy a belügyminiszter és a főügyész barátok. Ebből számomra az következett, hogy a belügyminisztérium mellett a főügyészség is ellenünk van. De még mindig naiv voltam, és azt gondoltam, hogy a problémát nem fogják tovább gerjeszteni, hiszen ehhez senkinek nem fűződhet érdeke. Jogilag védhetetlen lenne, belpolitikai és külpolitikai problémákat okozna ? nem láttam ésszerű okát annak, amiért ezt valaki folytatni akarná és vádat emelne Hedvig ellen. Mint kiderült, tévedtem. Jozef Ha?to, pszichiáter, pszichoterapeuta 1949. május 8-án született. Tanulmányait a prágai Károlyi Egyetem Orvostudományi Karán végezte, 1973-ban szerzett orvosi diplomát. 2005-ben szerzett PhD tudományos fokozatot aNagyszombati Egyetemen. 2006-ban a pozsonyi Szlovák Egészségügyi Egyetem vendégdocensévé habilitálták, előad a Trencséni Egyetemen és a Szent Erzsébet Főiskolán is. Számos tudományos publikáció szerzője, szakfolyóiratok szerkesztőbizottságának tagja, több pszichoterápiás módszer oktatója, hazai és külföldi tudományos konferenciák előadója. 1982 óta a trencséni Egyetemi Kórház Pszichiátriai Klinikájának főorvosa. 2009. november 17-én a Fair Play Szövetség és a Via luris Emberjogi Központ Fehér Holló Díjjal jutalmazta Malina Hedvig emberi jogainak és méltóságának következetes védelméért. JOZEF HA?TO A lélek rejtelmei ? Amikor a fülembe jutott, hogy Nyitrán megtámadtak egy magyar diáklányt, az első gondolatom az volt, hogy kíváncsi leszek, hogyan fog viszonyulni az új szlovák kormány ehhez a problémához. Alig három héttel később a rádióban azt hallottam, hogy Robert Fico kormányfő kijelentette, a lány kitalálta az egészet, mert nem akart vizsgázni, és ezért nem átallotta kockára tenni Szlovákia jó hírét. Megdöbbentett a dolog, mert azt vártam volna, hogy ha felmerül is valamilyen gyanú, a kormányfő nem gerjeszti tovább a nemzetiségi indulatokat, hanem a legjobb nyomozók dolgoznak majd azon, hogy kiderítsék az igazságot. Ehelyett a nyomozást lezárták, és az ország vezető politikusai számoltak be a nyilvánosságnak a lány hazugságairól. Az jutott eszembe, hogy remélhetőleg csak kikezdhetetlen bizonyítékok birtokában merték ezt megtenni, és ha így van, akkor ez a lány komoly személyiségzavarral küzdhet. Szakmai szempontból érdekelni kezdett, milyen személyiség lehet. El tudtam képzelni, hogy erkölcstelen, antiszociálisán zavart, notórius hazudozó, vagy hisztriorikus személyiségzavara van, azaz feltűnősködő, teátrális természet. Az ilyen ember szereti dramatizálni az eseményeket, hogy a figyelem középpontjába kerüljön, de ezt a környezetének is tudnia kellett volna. Az, hogy mások rábeszélésére bántalmazta saját magát, egyáltalán nem tűnt valószínűnek. A feleségemmel, aki ugyancsak pszichiáter, többször beszélgettünk róla, és elhatároztuk, hogy figyelemmel követjük az ügyet. Másnap megnéztük a televízióban azt a sajtótájékoztatót, amikor Malina Hedvig nyilatkozott, és úgy láttam, hogy őszinte, nem színészkedik, sőt igyekszik uralkodni az érzelmein. Még jobban felkeltette az érdeklődésemet, sőt az is eszembe jutott, hogy az eset épp akkor történt, amikor a Smert sok bírálat érte külföldről amiatt, hogy a szlovák nacionalistákkal lépett koalícióra. Nagyon hihetőnek látszott, hogy a kormányfő és társai abban érdekeltek, hogy az esetet meg nem történtté tegyék. Biztos voltam benne, hogy a hatóságok pszichiátriai szakvéleményt is kérnek majd a lányról, tehát valamelyik kollégám meg fogja vizsgálni, és idővel kiderül, ki mondott igazat. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy én lehetnék Hedvig pszichiátere. Nagyon meglepődtem, amikor 2006. szeptember 16-án felhívott a kollégám, Peter Breier, a Szlovák Egészségügyi Egyetem Pszichiátriai Klinikájának főorvosa és a szlovákiai Lelki Egészség Ligájának alapítója. Közölte, hogy egy ismert ügyvéd szeretne beszélni velem Malina Hedvigről. Roman Kvasnica nevét nem tudtam mihez kapcsolni, csak rémlett, hogy valahol már olvastam róla. Breier kolléga azt mondta, azért gondolt rám, mert annak alapján, amit doktor Kvasnica elmondott, a lány súlyos lelki megrázkódtatáson ment keresztül, és én évek óta ezzel a problémával foglalkozom. Ezután doktor Kvasnica átvette tőle a telefont, és arra kért, hogy találkozzunk, mert egy szakemberrel szeretne beszélni a lány lelkiállapotáról, főleg arról a jelenségről, hogy a vele történtek bizonyos mozzanataira nem emlékszik. Azt mondtam, akár rögtön is jöhet. Két óra múlva már becsöngetett hozzánk. Azzal kezdte, hogy csak egy félórát kér, végül az egész délutánt együtt töltöttük. Elmondta, hogy kihallgatta Hedviget, és amikor a történtek felidézésére került sor, a lány remegni kezdett, feszültté vált, fájdalomra panaszkodott azokon a helyeken, ahol a zúzódásai voltak, később teljesen kimerült. Ezek egyértelműen a heveny stresszes állapot testi tünetei ? ahányszor az érintett személy felidézi az őt ért traumát, mindig ugyanazt a borzalmat éli át. További kérdéseket tettem fel doktor Kvasnicának, és kiderült, hogy nagyon jó megfigyelő. Kivételesen intelligens ember benyomását keltette bennem, megnyerő volt a logikus gondolkodása, felelős hozzáállása, valamint az is, hogy nem volt benne előítélet, azaz minden lehetőséget nyitva hagyott. Volt valami, amivel végképp meggyőzött: az a mondata, hogy nem vállalná a lány jogi képviseletét, ha nem hinne benne, hogy igazat mond. Mivel a hallottak alapján az az ábra rajzolódott ki, hogy itt egy védtelen polgár áll szemben az állammal, rokonszenves volt az a civil kurázsi is, amellyel Hedvig védelmére kelt. Láttam, hogy tisztában van azzal, mit vállal, mégsem riasztják el a következmények ? magatartásával már az első találkozásunkkor kivívta a tiszteletemet. A doktor Kvasnica által elmondottak alapján magam is arra az előzetes következtetésre jutottam, hogy Malina Hedvig nem hazudik. A leírt pszichikai és testi tünetek, amelyekről egyelőre csak közvetve értesültem, mind arra utaltak, hogy a lány komoly megrázkódtatáson esett át. Természetesen a pszichiáter számára kötelező gondolati fegyelem elve alapján nyitva hagytam azt a lehetőséget is, hogy a lány esetleg szimulál, rejtett személyiségzavara van, vagy netán titkos ügynök, hiszen minden szükséges információ nem volt a birtokomban, amellyel kizárhattam volna azt a feltételezést, hogy igazat mond. Elméletben számoltam ezekkel az eshetőségekkel, mert mindig minden feltevésnél mérlegelni kell azt is, ami ellene szól. Arra a kérdésre, mi okozhatta az emlékezetkiesést, akkor még nem tudtuk a pontos választ, mert nem ismertük az orvosi leleteket. Több lehetőség is felmerült: erős ütés okozta agyrázkódás, a stressz következtében bekövetkező átmeneti vérellátási zavar a vegetatív idegrendszert érő inger hatására vagy az ún. disszociatív amnézia, melynek során az extrém vészhelyzetben történt eseményeket az agy az emlékezet mélyebb, megszokott módon nem hozzáférhető rétegeiben tárolja. Minderről beszélgettünk doktor Kvasnicával, de nyitva hagytuk a kérdést. Azzal váltunk el, hogy ha Hedvig lelkiállapota pár héten belül nem javul, vagyis poszttraumás stresszbe megy át, bizalommal fordulhat hozzám. Azt még akkor tisztáztuk, hogy, tekintettel az ügy kényességére, szeretnék a háttérben maradni, mert a szakmámmal akarok foglalkozni, nem pedig kihallgatásokra járni. Paradox módon később, amikor vállaltam a nyilvánosságot, az a helyzet állt elő, hogy nem akartak és máig sem akarnak kihallgatni. 2006. szeptember 18-án Malina Hedvig kitűnő eredménnyel leállamvizsgázott, és úgy döntött, hogy visszatér Nyitrára. A hatóságok azonban továbbra is ragaszkodtak saját elképzelésükhöz, hogy Malina Hedvig azért találta ki a támadást, mert félt a vizsgától. A sajtóban sorra jelentek meg a különböző találgatások, hogy Hedvig magyarországi szélsőséges csoportokkal áll kapcsolatban, és azok megbízásából játszotta el a támadást, vagy az egész a magyar titkosszolgálat műve. Több lapban megjelent a hír, hogy a diáklányt hazugságai miatt kizárják a Konstantin Egyetemről, de a magyar tanszék vezetője és az egyetem rektora is kitartott amellett, hogy Malina Hedvig bűnössége nem bizonyított, tehát folytathatja tanulmányait. MALINA HEDVIG Lehajtott fejjel ? Kérésemre a magyar tanszék lehetővé tette, hogy pótterminusban tegyem le az államvizsgát szeptember 18-án. Külön miattam megjelent a vizsgáztató bizottság mind a hét tagja, előkészítették a zöld asztalt, a tételeket, mindent. Ez nagyon jólesett. Akkor igazán meg sem tudtam köszönni, csak szerettem volna minél hamarabb túl lenni az egészen. Nem ismételtem át semmit, ugyanazzal a tudással mentem vizsgázni, mint három héttel azelőtt, a támadás napján, de ez is elég volt, mert akkor nagyon felkészültem. Édesapám vitt el Nyitrára, meg is várt a folyosón, amíg levizsgáztam. Nem kértem felkészülési időt, kihúztam a tételt, és rögtön feleltem. Utána kiértékelték a feleletemet, minden teljesen hivatalosan zajlott, csak amikor az egésznek vége volt, akkor tértünk ki rá, mi történt velem, és mi folyik itt azóta. Mind együtt éreztek velem, és ez talán még jobban esett, mint az, hogy megvan a vizsgám. Akkor természetesnek vettem, de ma már tudom, milyen nagy dolog, hogy Peter végig kitartott mellettem. Másfél éve jártunk együtt, amikor engem megtámadtak, ez még nem olyan nagy idő, nem annyira erős kötelék, hogy százból kilencvenkilenc férfi ne mondja azt, elege van ebből a zűrös lányból. Peter mégis maradt, és engem csak egy szlovák újságíró döbbentett rá hónapokkal a támadás után, mekkora bizonyságtétel volt ez a részéről. Egyetlenegyszer sem ingott meg, végig mellettem volt, támogatott, elviselte a hangulatváltozásaimat. Én ezért végtelenül hálás vagyok neki. Eleinte próbáltam megjátszani előtte, hogy erős vagyok, jól bírom, de ez nem mindig sikerült. Megtörtént, hogy elpanaszoltam neki, mennyire fáj a dolog, sírtam is előtte, de amikor láttam, mennyire elkeserítem, két perc alatt képes voltam váltani, és újra én vigasztaltam őt. Mindannyiunk számára rettenetes érzelmi hullámvasút volt ez az időszak, de neki szlovákként még azt is fel kellett dolgoznia, hogy a szlovákok bántottak. Hibáztatta magát, hogy akkor nem volt mellettem. Biztos vagyok benne, hogy ez a próbatétel egész életre meghatározza a kapcsolatunkat, mert mi már tudjuk, milyen erőt ad, ha számíthatunk egymásra a bajban. Otthon anyu volt az, akivel minden bánatomat megosztottam. Minden újsághírt vele beszéltünk meg, ő vigasztalt, meghallgatott, nyugtatott, bátorított, helyeselt, felháborodott, és együtt sírt velem. Csak most tudom, amikor már én is anya vagyok, milyen nagyon megviselhette őt, hogy bántják a gyerekét, és ő nem tud segíteni. Renáta húgom két évvel fiatalabb, mint én, nagyon jó viszonyban vagyunk. Tudom, hogy mélyen megrázta, ami velem történt, de igyekezett úgy viselkedni, hogy vele ne legyen gond. Akkortájt minden körülöttem forgott otthon, ő teljesen háttérbe szorult. Egyébként is zárkózott természet, de mi szavak nélkül is mindig értettük egymást. Aput közösen próbáltuk megóvni a rossz hírektől, mert tudtuk, mennyire felháborítja az igazságtalanság, a tehetetlenségtől rá egyáltalán nem jellemző dühkitörései voltak, ha meglátott a tévében egy politikust. Semmit nem titkoltunk el előle, de mindent könnyített formában mondtunk el neki, hozzáfűzve, hogy engem ez egyáltalán nem bánt, mert az ügyvédem is azt mondta, hogy nincs jelentősége. Szeptember harmadik hetében visszamentem Nyitrára, hiszen elkezdődött a tanév, és nem is akartam tovább otthon őrlődni. Az jó volt, hogy lekötött a tanulás, de maga a nyitrai tartózkodás nagyon próbára tett. Minden vasárnap rettegve mentem vissza, és egész héten számoltam a napokat, mikor mehetek haza. Folyamatosan attól féltem, hogy újra találkozom a támadókkal, és nem tudom magam megvédeni, vagy hogy mások fognak bántani, megszégyeníteni. Ahogy közeledett a busz Nyitra felé, éreztem, hogyan nő bennem az undorral vegyes félelem, és amikor odaértünk, alig tudtam rákényszeríteni magamat, hogy kiszálljak. Különösen az volt nehéz, hogy ahányszor el akartam jutni a magyar tanszékre, mindig végig kellett mennem azon a nyírfaligeten, ahol megtámadtak. Nem tudtam kikerülni, ezért azt találtam ki, hogy amikor azon az úton mentem, verseket mondtam, vagy énekeltem magamban, hogy eltereljem a gondolataimat arról, ami ott történt. Ha?to doktor is megerősített abban, hogy ez jó stratégia, úgyhogy máig alkalmazom ezt a módszert a kellemetlen gondolatok elűzésére. Egy idő után a rendelőjében is eljutottunk oda, hogy a traumatizáló élményeket az emlékezet olyan mélyrétegeibe juttattuk, ahol már nem váltottak ki heves érzelmeket. Elmondtam mindent, amire emlékeztem a támadásról, és közben éreztem, hogy már nem kavar fel annyira, mint régen, bár az egyensúly a lelkemben még nagyon törékeny volt. Főleg Nyitrán éreztem magam teljesen védtelennek és kiszolgáltatottnak, minden ott töltött nap küzdelem volt számomra. Célokat tűztem ki, hogy egyik pontról eljussak a másikra, az utcán azt figyeltem, ki néz, hogyan néz. Egy pillanatig sem éreztem magam biztonságban. Lehajtott fejjel jártam a városban, folyton kapucnit viseltem, legszívesebben láthatatlanná váltam volna, mert sokan felismertek és megbámultak. Nyílt támadásban „csak” kétszer volt részem, de az szörnyű volt. Egyszer a Tescóban ismert fel két nő, és hangosan kiabálni kezdtek, hogy nem szégyellem magam, milyen hazug csaló vagyok. Úgy éreztem magam, mintha meztelenre vetkőztettek volna a sok ember előtt. A másik eset még rosszabb volt, mert akkor egyedül voltam. A kollégium előtt mentem át az úton az egyetem felé, amikor megállt mellettem egy autó. Két férfi ült benne. Leengedték az ablakot, és kiszóltak: „Hedviga!” Megszaporáztam a lépteimet, erre utánam ordítottak: „Ty kurva!” A torkomban dobogott a szívem. Azóta soha sehová nem mentem egyedül. Egyetlenegyszer pozitív élményem is volt, egy középkorú férfi megkérdezte az utcán szlovákul, hogy én vagyok-e az. Mondtam, hogy nem tudom, kire gondol, mire ő, hogy tudja, ki vagyok, és csak annyit szeretne mondani, hogy drukkol nekem. Megszorította a kezemet, megölelgetett, nagyon jó érzés volt, hogy ilyen is van, és pont Nyitrán. Egyébként csak a kollégiumban és az egyetemen nyugodtam meg, tudtam, hogy ott nem érhet baj. A magyar tanszéken mindenki együtt érző volt, a tanárok is a támogatásukról biztosítottak, szinte láttam a szemükben a fájdalmat, amikor rám néztek. Nekik semmit nem kellett megmagyaráznom, mert mindent tudtak, emberileg mellettem álltak. Nekem ez elég volt. Egy kicsit visszarázódtam a normális életbe, voltak céljaim, ideig-óráig meg tudtam feledkezni arról, hogy űzött vad vagyok. A német tanszéken viszont gyanakvó hallgatás vett körül. A hátam mögött összenéztek, sugdolóztak. Nyíltan soha nem mondtak, nem is kérdeztek semmit. Úgy tettek, mintha nem is én lennék az a Malina Hedvig, akiről folyton szó van az újságokban. Pedig jobban esett volna, ha elém állnak és megkérdezik, hogy figyelj, mi történt valójában? Valami hamis gyanakvást éreztem ebben a hallgatásban, pedig lehet, hogy a többség csak nem tudta, hogyan viselkedjen. Akkoriban barátkoztam össze a kollégiumban Mártival, akinek agydaganata volt, és halasztott egy évet. Mára szerencsére meggyógyult, és új életet kezdett. Csak azért nem említem a teljes nevét, mert nem kér a szánalomból. Akkor, a kezelések után kopaszon jött vissza, mindig kendőt viselt, tehát mindenki tudta, hogy rákos, de inkább kerülték, minthogy megkérdezték volna, hogy van. Ebben nagyon hasonlítottunk egymáshoz, talán ezért is melegedtünk össze. Márti mindenhová elkísért, bár soha nem kértem, mert féltem, hogy neki is baja eshet miattam. Ő sem kérdezett semmit, de mindig meghallgatott és megértett, természetesen alakult úgy, hogy elválaszthatatlanok lettünk, és a mai napig nagyon kedves barátom. A többiek is rendesek voltak, igyekeztek elfeledtetni velem ezt az egész borzadályt. Ha nem beszéltünk is róla állandóan, tudtam, hogy hisznek nekem, és egy szemernyi kétely sincs bennük. Egyetlen emberben kellett csak csalódnom, abban, akit a legjobb barátomnak hittem addig, és akivel együtt laktam az albérletben. Miután megtámadtak, még sírva hívott fel, hogy hallotta, mi történt velem, és mennyire sajnál. Aztán amikor a belügyminiszter megtartotta a sajtótájékoztatóját, felhívtam, mert beszélni akartam vele a dologról, de azt mondta, Győrben van, majd visszahív. Három hétig nem jelentkezett, és amikor én kerestem, hogy visszamegyek Nyitrára, azt mondta, már kiadták a helyemet. Nem kértem tőle számon semmit, azt sem, miért nem hívott, amikor szükségem lett volna rá, de amikor telefonszámot cseréltem, nem küldtem el neki az újat. Talán egy év telt el, mire újra találkoztunk, a nyakamba borult, úgy mondta, mennyire örül nekem, de én már éreztem, hogy semmi közöm hozzá. Nem haragszom rá, de azok után, amit átéltem, már nem akarok olyan embereket a közelemben, akik nem bíznak meg bennem, és akikben én nem bízhatok. Ha akkor nem segít László Béla dékán, és a református kollégiumban nem kapok pótágyat egy négyágyas szobában ötödikként, nem mehettem volna vissza Nyitrára. Ezzel a névvel akkor már nem kereshettem a városban albérletet, mert a bemutatkozás után rögtön becsapták volna előttem az ajtót. ROMAN KVASNICA „Mindig sötétedés után jöttek hozzám” ? Amikor Hedvig először ment el Ha?to doktorhoz, én is elkísértem. A beszélgetésen nem vettem részt, de utána hallani akartam Ha?to doktor véleményét, hiszen ennek az ügynek a vállalásával az egzisztenciámat, a magam és családom biztonságát tettem kockára. Ha?to doktor azt mondta, hogy véleménye szerint a lány nem hazudik, érett, intelligens személyiség, de nagyon nagy megrázkódtatás érte, és kezelésre van szüksége. Rögtön felismerte, hogy Hedvignek részleges emlékezetkiesése volt, ezért is megdöbbentő, hogy Ha?to doktort a mai napig nem hallgatták ki. Innen kezdve Hedviget rábíztam, de hetente magam is találkoztam vele. Mindig este, sötétedés után jött hozzám a szüleivel, hogy senki ne lássa őket, és hosszú, sokszor éjszakába nyúló órákat töltöttünk együtt. Láttam, hogy a szülőket is mennyire megviselte az, ami a lányukkal történt. Ők sírtak, de Hedvig soha, mert tudta, hogy ezzel még nagyobb szenvedést okozna nekik. Keményen tartotta magát, még ő vigasztalta a szüleit ? nemegyszer voltam ennek tanúja. Rettenetes düh élt bennem emiatt. Rádöbbentem, hogy akik ezt eltervezték, egy gyönge lányt választottak ki, akinek az apja munkásember, az anyja hivatalnok, és semmilyen lehetőségük nincs rá, hogy megvédjék magukat. Ők nem sejtették, micsoda politikai szenny vesz körül bennünket, milyen borzasztó állapotban van a rendőrség, az ügyészség, a titkosszolgálat, milyen módszerekkel dolgoznak, és meddig képesek elmenni. Ezt mind úgy kellett elmondanom nekik, hogy még maradjon bennük remény, hogy rendbe jönnek a dolgaik, hogy képesek legyenek normálisan létezni. Mert az, ahogy akkor éltek, mindennek nevezhető, csak normális életnek nem. Hedvig nem tudott aludni, nem volt bátorsága elmenni otthonról, az édesanyja folyamatosan amiatt aggódott, hogy újra bántani fogják, az édesapja a munkájába menekült, mert számára felfoghatatlan volt ennyi gyalázat. Egy alkalommal sírva kérdezte tőlem, nem lehetne-e elintézni, hogy ő vállaljon magára mindent, csak a lánya ne szenvedjen többet. Nem tudom pontosan, mire gondolt, de értettem azt a borzasztó fájdalmat, amelyet egy apa érez, amikor bántják a gyerekét, és ő nem tudja megvédeni. Mélyen együtt éreztem vele, de nem engedhettem meg magamnak, hogy eluralkodjanak rajtam az érzelmek, mert a negatív emóciók elveszik az ember erejét. Megnyugtattam őket, hogy ha óvatosak lesznek, és nem nyilatkoznak a sajtónak, akkor enyhülni fog a nyomás, csak türelmesnek kell lenniük. Hedvignek azt tanácsoltam, hogy ne mondjon semmit az újságíróknak, mert mindent félreértelmezhetnek, és kerülje azokat a helyzeteket, amelyek alapján politikai pártokkal hozhatják összefüggésbe a személyét. Fennállt a veszély, hogy egyes politikusok saját céljaikra használják fel őt, ezért megmagyaráztam neki és a szüleinek is, hogy a legjobb, ha teljesen távol tartják magukat a politikától. Három dolgot tartottam nagyon fontosnak: hogy a történtek ellenére örüljenek az életnek, mindig lássanak valamilyen megoldást maguk előtt, és tudják, hogy nincsenek egyedül. Azt hiszem, az is sokat nyomott a latban, hogy szlovákként a pártjukra álltam. Láttam, hogy maradéktalanul megbíznak bennem, és ez hatalmas felelősség, a szakmain túl már emberi is. Számomra is komoly erőpróba volt ez az ügy, az első hónapokban napi tíz órát foglalkoztam vele, elemeztem a részleteit, hogy egyáltalán felfogjam, mi folyik itt. Amikor már magam is oda jutottam, hogy a folyamatos stressztől nem tudtam aludni, abbahagytam a dohányzást. Valamennyien csak akkor kerültünk vissza a normális kerékvágásba, amikor már tudtuk, kikkel állunk szemben és mit várhatunk. Ugyanakkor azt is tudatosítanunk kellett, hogy ez nagyon hosszú menet lesz, és bírnunk kell erővel. A Hedviggel folytatott beszélgetésekből rájöttem, a legjobban az nyomasztja, hogy nem lát kiutat ebből a helyzetből. Próbáltam meggyőzni, hogy mindig mindenre van megoldás, ha úgy fogja érezni, hogy nem bírja tovább, elmehet Szlovákiából. Nem Magyarországra, mert ott is mindenki a történtekre emlékeztetné, hanem olyan országba, ahol új életet kezdhet. Ez már perspektíva volt azzal a nyomasztó kilátással szemben, hogy itt élete végéig mindenki gyalázni fogja. De azt is hozzátettem, hogy csak itt van biztonságban, mert itt ismerik. Külföldön nyomtalanul eltűnhet, és ami még fontosabb, a saját gondolatai elől soha nem tud elmenekülni. A döntést rábíztam, és ő nagyon hamar megértette, hogy maradnia kell. Azt mondta, tisztára akarja mosni a nevét, bár nem tudtam megígérni neki, ez mikor lesz lehetséges. Csodáltam a lelkierejét, hogy mindazok után, ami ott vele történt, visszament Nyitrára az egyetemre. Én is ezt tartottam a legjobb döntésnek, bár nem mertem volna ezt tanácsolni neki. Talán a saját lányomat sem engedtem volna vissza, mert nem tudtam, mi várhat rá. Újra megverhették, megszégyeníthették, akár meg is ölhették volna, ő mégis úgy döntött, hogy visszamegy, annyira be akarta fejezni az iskolát, bebizonyítani, hogy nem futamodik meg. Ekkor értettem meg, hogy van értelme küzdeni, mert ez a lány megérdemli. Akkor csak azzal segíthettem neki, hogy a terhek egy részét levettem a válláról. Azt mondtam, hogy egyetlen dolga van, a tanulás, ne töprengjen azon, ki mit nyilatkozott, mire készül, és azon sem, hogy mi mit fogunk tenni. Arra itt vagyok én. Láttam, hogy az ügyészségen nem tudják, mihez kezdjenek ezzel az üggyel. Senki nem akarta magára vállalni a felelősséget, hogy kimondja: vádat emelünk ellene. Pedig az ügyet felügyelő ügyésznek ezt hivatalból meg kellett volna tennie, ha az volt a meggyőződése, hogy Hedvig szándékosan hamisan tanúskodott. Nem volt hozzá bátorsága, mert tudta, hogy ez jogi szempontból védhetetlen lenne. Viszont nagy politikai nyomásnak lehetett kitéve, ezért áthidaló, de nagyon átlátszó megoldáshoz folyamodott. Novemberben megérkezett a Nyitrai Kerületi Ügyészségre egy feljelentőlevél, amelynek tartalmát kiszivárogtatták a sajtónak. Először egy pozsonyi lakosról beszéltek, később kiderült, hogy ketten voltak. A feljelentés alapján eljárást indítottak hamis eskü és hamis tanúzás vétsége ügyében, holott nyilvánvaló volt, kit tarthatnak elkövetőnek. Számomra teljesen világos volt, mi a céljuk. Az, hogy én mint Hedvig jogi képviselője ne lehessek jelen a kihallgatásokon és a többi eljárásnál a vizsgálat folyamán. Az egész eljárás törvénytelen volt, ismeretlen tettes ellen indult azzal a megfogalmazással, hogy „kitalálta a támadást” ? a tájékozatlan ember is láthatta, hogy ez csak Hedvig lehet. Ha meg voltak győződve róla, hogy elkövette a bűncselekményt, azonnal vádat emelhettek volna ellene ? csakhogy akkor jogomban állt volna részt venni az eljárásban. Így csak számukra nyíltak óriási lehetőségek, a megfigyelésre, lehallgatásra és arra, hogy mindezt bizonyítékként használhassák fel a bíróság előtt. Szerintem itt kezdődött az igazi nagy játszma, amelyben már különböző érdekcsoportok vettek részt. Több alternatíva is felmerült bennem a büntetőeljárás kapcsán: valakinek jól jött ez, mert másokat sakkban tarthat vele, valaki túlbuzgó volt, mert előnyökre számított, vagy egyszerűen üzletek köttettek a háttérben, miközben a partnerek kezében ez az ügy volt az adu ász. Több szinten folyt a játék, az első szinten voltak azok, akik a támadást eltervezték és megvalósították, a második szinten azok, akik hagyták magukat belerángatni az ügybe, pedig semmi közük nem volt hozzá, a harmadikon pedig azok, akik lehetőséget láttak benne, és segítséget ígértek a megoldásban. Innen kezdve mindenki azt nézte, hogyan használhatná fel az ügyet a maga javára, és az ügy elkezdte élni a saját életét. A másik félnek minden információ rendelkezésére állt, hatalma volt, és kezében tartotta az egész államapparátust, miközben nekünk semmi más lehetőségünk nem maradt, csak a jog. Információhoz is csak az ügy aktájából és a sajtóból jutottunk. Egyetlen beavatott sem akadt, aki megelégelte volna ezt a mocsokságot ? valószínűleg azért, mert mindenki megtalálta a számítását. Inkább csak apró jelzéseket, figyelmeztetéseket kaptam, például hogy a kormány majd ezt rendezi velem. Megkérdeztem az illetőtől, aki közvetítette az üzenetet, tekintsem-e ezt a szlovák kormány hivatalos álláspontjának, de nem válaszolt. Az egészet nem vettem túl komolyan, mert tudom, hogy azok, akik valóban bántani akarnak, nem szoktak üzengetni. Még csak kellemetlenül sem érintett, mert számomra a mindenkori kormány nem oltáriszentség, amelynek feltétel nélkül hódolni kell. Törvénytisztelő, adófizető polgár vagyok, ez felhatalmaz arra, hogy kritizálhassak, tekintet nélkül arra, hogy mit gondolnak erről a hatalom mindenkori képviselői. Más jelekre viszont nagyon is odafigyeltem, mert tisztában vagyok vele, hogy a szélsőséges elemeket és a titkosszolgálatokat néha egészen különös kapcsolat fűzi egymáshoz. Ekkortájt jutottam arra a gondolatra, hogy mégiscsak a sajtóhoz fordulok, mert a nyilvánosság jelentheti Hedvig számára a legnagyobb védelmet. Megkerestem régi ismerősömet, Eugen Kordát, aki a Szlovák Televízióban dolgozott. Nem akartam őt semmiről sem meggyőzni, csak átadtam neki az összes jegyzőkönyvet, és megkértem, hogy nézze át. Három nap múlva felhívott, és azt mondta, hogy szerinte ezt az ügyet nem vizsgálták ki rendesen. Azt is mondta, hogy beszélni szeretne Hedviggel és a családjával. Megszerveztem a találkozót. Azzal jött el tőlük, hogy hiszen ezek nagyon rendes, rokonszenves emberek! Örültem, hogy így látja, és rábíztam, mihez kezd az információkkal. Ezután nem hoztuk szóba a dolgot, nem akartam, hogy úgy érezze, befolyásolni próbálom. Ez az ő műsora volt, és én tiszteletben tartottam az újságírói szabadságát, mert a felelősséget is ő viselte. Ha az ember bizonyos elveket vall, azokat akkor is tiszteletben kell tartania, amikor kellemetlenül érinthetik őt. Amikor Eugen közölte velem, hogy riportot készít az ügyről, figyelmeztettem, hogy az állásával játszik, de ő azt mondta, nem baj. Ki is rúgták a televízióból, és emlékszem, hogy egy évre rá, amikor már a Sme napilap videósaként dolgozott, rettentő hidegben futkároztunk Nyitrán egy rendőrnő után. Az ügyészség nyomozási kísérlettel próbálta felmérni, mennyi idő alatt jutott el Hedvig a buszpályaudvarról a parkba. Nagy szél volt, talán négyszer tettük meg az utat, Eugen mellettem futott, és akkor mondtam neki, hogy nem ezt érdemelte. Azt válaszolta, hogy ő jól érzi magát a friss levegőn. Nagyon tisztelem azért, hogy az ő korában ekkora kockázatot vállalt, mert kevés olyan ember van nálunk, aki a szabadságot nemcsak hirdeti, hanem tenni is képes érte. Az ő műsora volt az első 2006 novemberében, amely felvetett bizonyos kérdéseket a Malina Hedvig-üggyel kapcsolatban. Ezután több újságíró is megkeresett, de én még mindig nagyon óvatos voltam. Nem tudtam, ki melyik oldalon áll, azzal viszont tisztában voltam, hogy nem hibázhatok. Nem akartam, hogy a másik fél azt mondhassa, szándékosan médiabotrányt kreáltam. Még mindig inkább a jogi rendezés módját kerestem. Az ügyészség elutasító válasza után nem sok jogi lehetőségem maradt, de tudtam, hogy ha kell, akár Strasbourgig is elmegyek Hedvig emberi jogainak megsértése miatt. JOZEF HA?TO Visszatérés a nyírfaligetbe ? Doktor Kvasnicával tartottuk a kapcsolatot. Október vége felé felhívott, hogy úgy látja, Hedvignek szüksége lenne rám. Elmondta, hogy a lánynak még mindig fizikai tünetei vannak, ha a támadásról beszél: remeg, fáj a feje, gyengeséget, fájdalmat érez mindkét lábában. Mivel tudtam, hogy Hedvignek a combján véraláfutások voltak, feltételeztem, hogy ún. flashbackről, a traumatikus emlék újraéléséről lehet szó, ami a poszttraumás stressz velejárója, és ennek feldolgozásához pszichoterápiára van szükség. Megállapodtunk, hogy eljön hozzám. Az első találkozásra 2006. november 2-án került sor. A beszélgetésen jelen volt egyik kolléganőm is, aki mindent lejegyzett, Hedvig távozása után pedig kiértékeltük az elhangzottakat és a megfigyeléseinket. Soha semmit nem találtunk gyanúsnak, hamisnak, mindkettőnknek az volt a véleménye, hogy a lány őszintén beszél, és semmit nem hallgat el. Hedvignek elmondtam, hogy doktor Kvasnicától tudom, mi történt vele és milyen panaszai vannak, de szeretném, ha saját szavaival is elmondana mindent. Biztosítottam afelől, hogy ami itt elhangzik, azt senki nem tudja meg, mert engem és a kolléganőmet is kötelez az orvosi titoktartás, ezért teljesen nyílt és őszinte lehet velem szemben. Most is az ő engedélyével tájékoztatok az egészségi állapotáról, felhatalmazott rá, mert úgy érzi, nincs takargatnivalója. A beszélgetésünk alatt figyelt rám, akkor beszélt, ha kérdeztem, nem volt harsány, tolakodó, nem dramatizált. Úgy éreztem, hogy doktor Kvasnica iránti bizalmát rám is kiterjesztette. Mivel ő küldte hozzám, bennem is megbízott, és ez nagyban megkönnyítette a dolgomat. Természetesen az emberek iránti bizalma elsősorban a családjában szerzett jó tapasztalatainak köszönhető. Amikor megkérdeztem, mit vár tőlem, azt mondta, hogy szeretné jobban érezni magát. „Szeretném kibeszélni magam, a vegyes érzéseimet, nem akarom terhelni anyut, aput, a barátomat, azt akarják, hogy erős legyek, nem mutatom, ha szomorú vagyok, mert ők is szomorúak. Erős akarok lenni, de nem vagyok. Ha egyedül vagyok, sokat sírok, állandó stresszben élek…” ? Ezek voltak az első mondatai, amelyeket fel is jegyeztünk. Kérdéseimre elmondta azt is, hogy Nyitrán érzi magát a legrosszabbul, ha a nyírfaligeten kell keresztülmennie, fájdalmat érez a lábaiban, hányingere van, megfájdul a feje, izzad, és majd kiugrik a szíve. Otthon ingerülten reagál, ha az édesapja vagy a barátja szól hozzá, nem tud aludni, hiába próbálja elhessegetni a kellemetlen emlékképeket, ez nem sikerül, mert valami mindig eszébe juttatja a támadást. Bántotta az is, hogy nem emlékszik mindenre pontosan. A tízes skálán héttel és nyolccal jelölte a félelmet, amelyet akkor érez, amikor Nyitrán van. Különösen amiatt aggódott, hogy a támadók megerőszakolták, nem tudta mivel magyarázni a kék foltokat a két combján. Hetekig aludni sem tudott, nem volt képes összpontosítani a figyelmét, a hatórás rendőrségi kihallgatást követő napokban pedig még rosszabb volt a helyzet. Azt mondta: „Rájöttem, hogy nem hisznek nekem, bizonyítékokat mutattak arra nézve, hogy hazudtam. Attól kezdtem félni, hogy a támadóim együttműködnek velük, mi lesz, ha újra megtámadnak, bármit megtehetnek… (A rendőrök) már nem engem védenek, hanem őket. Aztán jött a sajtó, és az már hatalmas nyomás volt… Olyan stresszben voltam, hogy aludni sem tudtam ? csak ültem a szobámban, nem is tudom, mit csináltam azokban a napokban.” Egy meggyötört fiatal teremtést láttam magam előtt, aki nagyon szerette volna visszakapni a régi életét. Elmondtam neki, hogy vannak olyan pszichoterápiás módszerek, amelyek segítségével fel tudja dolgozni ezeket az eseményeket, de ehhez gyakrabban kell találkoznunk. Felajánlottam, hogy segítek a lakhelyéhez közel olyan pszichoterape-utát találni, aki hasonló módszerrel dolgozik, ha a távolság gondot jelentene számára, Azt mondta, hogy a szülei és Peter segítségével meg tudja oldani, hogy Trencsénbe utazzon. Heti egy alkalomban egyeztünk meg olyanformán, hogy hosszabb időt töltünk majd együtt, mert az lenne a jó, ha egy-egy kezelés során le tudnánk zárni az aznap feldolgozott pszichotraumát, és nem kellene feldúlt állapotban elmennie a rendelőmből. Az első hét találkozásunk ? 2006 novemberétől 2007 februárjáig ? a kölcsönös bizalom kialakításáról és Hedvig diagnózisának felállításáról szólt. Beszélt az életéről, a családjáról, az iskoláiról, az érzéseiről. Többek között kiderült, hogy szeret tanulni, és mint mindig, azon a sorsdöntő napon is felkészülten ment a vizsgára. Diagnosztikai skálákat, teszteket és kérdőíveket is alkalmaztunk, amelyek lehetővé teszik a páciens állapotának, intellektusának, személyiségének pontos felmérését. Az eredmény az volt, hogy Malina Hedvig öt évvel az őt ért poszttraumás stressz előtt ? általában ilyen időszakot szoktunk értékelni ? nem mutatta személyiségzavar jeleit. Intellektusa átlagon felüli, pedantériája jó értelemben vett személyiségjegyként volt értelmezhető. A poszttraumás stressz szindróma nemzetközileg használt fokozatai szerint a tizenhét tünetből az ő esetében kilenc volt jelen, miközben az alsó küszöb hat. Az első találkozásunkkor, 2006. november 2-án az Egészségügyi Világszervezet által használt skála szerint mértük le a jelek alapján őt ért sérülés fokát. Ennek alapján Hedviget a támadás óta eltelt kilenc hét alatt a vele történtek leginkább a tanulásban és a tágabb környezettel való kapcsolattartásban akadályozták. A 0-tól 5-ig terjedő skálán a sérülés mértéke a munka területén 2,5, a családban és otthon l, a tágabb környezetével való kapcsolattartásban 2 volt. 2007. március 16-án, az EMDR-terápiát követően már minden mutató esetében 0 volt az eredmény. Hedvig leleteit csak a diagnózis felállítása után kaptam meg a nyitrai kórházból, amikor már teljesen biztos voltam abban, hogy igazat mond. A 2006. augusztus 25-én kiadott zárójelentés mindent alátámasztott, amiről beszámolt nekem a támadással kapcsolatban, és magyarázattal szolgált az emlékezetkiesésre is. A nyitrai kórház baleseti sebészeti osztályán Malina Hedvig testén a következő sérüléseket találták a kollégák: ? duzzanat a bal arccsont környékén, ? érintésre fájdalmas orrtövi duzzanat, ? duzzanat az alsó ajak középvonalának jobb oldalán, kis repedés az ajak bőrén, ? mindkét fülcimpán alvadt vér a fülbevalók lyukasztásának nyílásában, enyhe duzzanat mindkét oldalon, ? érintésre fájdalmas állkapocs a középvonaltól számított bal oldalon, ? érintésre fájdalmas őrlőfogak az alsó bal oldalon, ? végtagok: mindkét comb elülső belső oldalán kipirosodott és érintésre érzékeny felületek. A neurológiai kivizsgálás összegzése: commotio cerebri ? agyrázkódás, contusio faciei ? az arc zúzódásos sérülései, contusio auriculae bilat. ? a fül zúzódásos sérülései mindkét oldalon, akut stresszes állapot. Diagnózis: commotio cerebri (agyrázkódás), contusio faciei 1. sin. et nasi (bal oldali arczúzódás és az orr zúzódásos sérülése), contusio mandibulae 1. sin (a bal oldali alsó állkapocs zúzódása), contusio et exoriatio auriculae bilat. (mindkét fülcimpa zúzódása és sérülése), contusio par abdominis et reg. femoris bilat. (a hasfal és mindkét comb zúzódása). Erre mondta a kormányfő, a belügyminiszter, az országos rendőrfőkapitány, majd később az orvosi kar dékánja is, hogy Malina Hedvig nem sérült meg, mert a támadás meg sem történt. Ahányszor csak felidéztük Hedviggel a nyírfaligetben történt eseményeket, mindig eljutottunk addig a pontig, amikor már nem emlékezett semmire. Utolsó emléke a két pofon volt, és a tompa fájdalom a hasa tájékán, amit ütés vagy rúgás okozhatott. Ezután már csak arra emlékezett, hogy próbál feltápászkodni a földről, a támadói már nincsenek ott, de nem tudja, hogy mikor mentek el. A nyitrai kórház zárójelentéséből kiderült, mi okozhatta az emlékezetkiesést. A bal arccsont és az orrtő zúzódása egyértelműen arra enged következtetni, hogy erős ütést mértek az orra tövére és arca bal oldalára. Ezek az ütések okozták az agyrázkódást, az eszméletvesztést és a retrográd amnéziát, ami azt jelenti, hogy a páciens a sérülés miatt nem emlékszik arra, ami közvetlenül a sérülése előtt történt. Az agyrázkódás súlyosságától függ, hogy visszamenőleg milyen időtartamot nem tud felidézni. Hedvig nem emlékszik arra, hogy hozzányúltak volna a felső lábszárához, sem arra, hogy a blúzára írtak volna valamit. Mindez akkor történhetett, amikor elvesztette az eszméletét, vagy az eszmélés során. Az agyrázkódás következtében ugyanis anterográd amnézia, trauma utáni emlékezetkiesés is bekövetkezett. Valószínűnek tartom, hogy amikor kezdett magához térni, és bódulatában ösztönösen védekezni próbált, erősen lefogták a lábát ? így keletkezhettek a kék foltok a combján. Ezek az emlékképek nem térnek vissza, a tudat sérült állapotában történő események nem raktározódnak, mert nem íródtak be az agyba. A többit mind fel tudta idézni a kezelések során. Fontosnak tartottam, hogy Hedvig néha legalább gondolatban el tudjon szakadni a kínzó valóságtól, ezért már első találkozásunktól kezdve a pszichofizikai állapot stabilizációjával is foglalkoztunk. Ennek lényege az, hogy a betegnek el kell képzelnie egy helyet, ahol legalább néhány pillanatra teljes biztonságban érzi magát. A poszttraumás stresszben szenvedő személyeknek ez az imagináció segít abban, hogy újra békében, biztonságban érezzék magukat. Ez segít szembesülni azzal a félelemmel és tehetetlenséggel, amelyet naponta átélnek. Ilyenkor tulajdonképpen az ember belső erőforrásai aktiválódnak. Gondolatban és a kép formájában megelevenedő képzeletben ugyanis bármikor elmenekülhet erre a biztonságos helyre. Hedvig a barátja szobájára gondolt, egy barátságos helyiségre, ahová besüt a nap. Láttam, hogy a megélt képzeletben valóban sikerült megnyugodnia. Felvilágosítottam, hogy ez az érzés most már ott van a lelkében, az idegrendszerében, és mindig segíteni fog rajta, ha szüksége lesz rá. Az első hét ülés folyamán fokozatosan felvázoltam, milyen módszerrel fogunk dolgozni a pszichotrauma leküzdésén, hogy az a továbbiakban ne nyomja rá bélyegét az életére. Rábíztam a döntést, mikor érzi elég erősnek és eltökéltnek magát ahhoz, hogy szándékosan újra átélje azt a borzalmat, felidézze az emlékeit, és ezáltal lehetővé tegye, hogy az idegrendszere optimális módon feldolgozza a történteket. Az ilyen rekonstrukciót a biztonságos környezet és a pszichoterapeuta támogatása segíti. Az volt a célunk, hogy a traumatizáló esemény az emlékezet olyan rétegeibe kerüljön, ahol már nem vált ki uralhatatlan és gyötrő érzelmeket. 2007. február 23-án került sor az első olyan kezelésre, amelynek során a pszichotrauma feldolgozásával foglalkoztunk. Hedvignek az ún. EMDR (Eye Movement Desensitization and Reprocessing), vagyis a deszenzitizáció módszerét ajánlottam, amelynek lényege az, hogy a páciens a terapeutával kialakított bizalmas viszony biztonságában szándékosan átadja magát a traumatizáló emlékeknek. A gyakorlatban úgy néz ki a dolog, hogy erősen koncentrálva gondolatban felidézi a traumatizáló élményt, újra átéli az esemény közben tapasztalt érzéseket és fizikai tüneteket, miközben a terapeuta ritmikus ingerléssel ? bizonyos sorozatban az ujját mozgatja a páciens szeme előtt, vagy az ujjaival felváltva ütögeti a páciens jobb és bal kezét. Nem csak feltételezzük, a tapasztalat is azt mutatja, hogy ez a folyamat stimulálja a traumatizáló esemény feldolgozását elősegítő agyműködést. Kb. húsz-negyven inger után mindig megkérdeztem Hedvigtől, mire gondolt, mit érzett. Ő ezt elmondta, és aztán újra folytattuk az emlékek feldolgozását. Több kezeléssort végigcsináltunk, Hedvig kitartóan dolgozott, pedig láthatóan kimerítette és megviselte a dolog ? a terápia folyamán a negatív érzelmi skálán a kilences fokozatot jelölte meg. Azt, ami ilyenkor lejátszódik az ember agyában, úgy kell elképzelni, mint egy örvényt. Az embert magukkal ragadják az emlékek, bevillannak és ismétlődnek bizonyos képek. A képek időbeli sorrendje más lehet, mint a valóságban volt. A páciens a terápia bizonyos szakaszaiban ugyanúgy szenved, mint akkor, amikor az eseménysor megtörtént. A kezek, a lábak és különböző testrészek mozgása, a mimikai izmok mozgása, a bőr vérellátásának változásai, az izzadás, a sírás, a hang tónusa, a fizikai tünetek leírása mind-mind a belső érzelmeket tükrözik. A terapeuta szünetekkel és egy-egy megfelelő szóval segíti a feldolgozást, aktiválja a páciens belső erőforrásait, bátorít és nyugtat. Hedvig gondolatban újra a nyírfaligetben járt. Feljegyzéseink pontosan visszaadják, mit látott a stimuláció során. Fontosnak tartom, hogy beleegyezésével a nyilvánosság is betekinthessen ezekbe a sorokba, mert még olvasva is érzékelhető, milyen mély megrázkódtatás érte ezt a fiatal nőt. „A fűben állok, fázom, fejet látok, arcot, szemeket, de egész arcot is, a szemek olyanok, világítanak, a kezemre néztem, és véres volt, nem a kezem, az ujjaim… …hidegek a kezeim, a lábaim, az ujjaim… talán levetem a cipőmet (leveti)… …fáj a fejem, tele van gondolatokkal… el akarok menni innen, úgy fáj a fejem az egésztől, el akarok menni, és nem tudom, hogyan, gondolkozom, hogyan… …fázom, és szaladok az úton, és elesek, két arcot látok még, semmi mást, megint csak fákat… …megint arcok, gömbölyű arc, nagy szemek, mintha világítanának… látom, hogy megfogják a blúzomat, erősen, széttépik, igen, úgy, már hallom, ahogy reped az anyag… …levetem a holmikat, amiket mondanak, a kabátomat, a harisnyát, a fülbevalókat, látom is a fülbevalókat, nehéz a fejem, ezer gondolat van a fejemben… …arc, de csak egyet látok, ahogy előttem áll, gondolkozom, hol az a másik, de nem látom, fekete dzsekit látok, és szemeket, nagyokat, és hogy nézek a szemekbe, egy nagy gödröt látok… …gödör, levelek, fák, bokrok, olyan zárt minden, melegem van, és fázom, fáj a fejem, a sírás kerülget, nem tudom, mi van, érzések és képek ? szemek, hatalmas szemek, embernek nem is lehet ilyen, aztán kezek, az enyémek, véresek, nem tudom, hogyan, szörnyen fáj a fejem, még azelőtt, itt, hátul, érzem, hogy húzzák a hajam, nem tudok mozdulni… …láttam, hogy kimásztam a gödörből, nagyon rosszul vagyok, nem tudom, jobbra vagy balra, jobbra megyek ? és jobbra megyek, és rosszul vagyok, olyan nehéz a fejem, és tartom a blúzom, látom a másik kezem, hogy undorítóan piszkos… …az épületben, már az épületben vagyok, nagyon fáznak a lábaim, hidegek a kezeim, nagyon, látom az osztálytársnőimet… valamit mondanak, megint nem hallok, kiabálnak, mindenki rám néz… …kapok egy pofont, és érzem, hogy kezdem, olyan, hogy csíp valami, talán megharaptam az ajkam…. …megfognak, az egyik, az alacsonyabb az egyik oldalamról, a magasabb a másikról, megyünk a gödörbe, próbálok a cipőimmel fékezni… aztán mezítláb vagyok, vízben állok… nézek körbe, hogyan lehetne kijutni innen, a rövid nyakú előttem áll, a magas nem tudom, hol, biztos a hátam mögött… csak állok és gondolkodom, tenni akarok valamit, és gondolkozom, és semmi nem jut eszembe… …állok ott, és borzasztóan félek, hogy mi lesz most, és valami jót akarok tenni, oda akarom adni a fülbevalóimat, csak a földre mutat, hogy inkább tegyem oda őket… leteszem a holmijaimat, látom, és a sírás kerülget, és arra gondolok, hogy inkább nem sírok, az jobb lesz (sírás a hangjában)… …az, hogy arra gondolok, hogy ha meg akarnak erőszakolni, védekezni fogok, és, és, de nem tudok semmit, csak, csak állok ott, és… …a hasamon fekszem, és valami van a számban, mintha föld lenne, és körbenézek, és senki nincs ott, és, és úgy érzem, hogy el kell, el kell innen mennem, és megyek, megyek ki a gödörből… …az úton vagyok a parkban, levetem a cipőm, látom azt a nőt hátizsákkal, és fenékre esem, már nem bírok továbbmenni, és arra gondolok, hogy mennem kell, tovább, és nem tudom, pontosan hová, és a lábaim piszkosak, és fázom, nagyon nehezek a lábaim, nehéz a fejem, és az orrom fáj, nagyon furcsa érzés a számban, valami, valami, mint a vas, és érzem, hogy a bőr az arcomon olyan, valami van az arcomon, mert olyan száraz… …a parkban vagyok, és rám kiáltanak, hogy Szlovákiában szlovákul, olyan mély férfihang, szaladni kezdek, nagyon gyorsan, arra gondolok, hogy eldobom a retikülömet, mert biztos a retikülömet akarják… …de már mellettem vannak, nyugodt akarok lenni, mert lehet, hogy az segít, megint az a hang, az a mély megkérdezi, hogy hová megyek, először nem tudok válaszolni, először magyarul, de aztán eszembe jut, hogy jézusmária, mit akarok, hogy az egyetemre, vizsgára, megint az a hang, olyan furcsa, mély, nem jó hallani, és nem is akarok rájuk nézni, mert arra gondolok, hogy inkább úgy teszek, mintha észre sem venném őket, hallom, hogy ma már nem mész sehová… és egyszerre nagyon-nagyon melegem lesz, a szívem körül, és érzem, hogy a fejembe megy, összerándul a gyomrom, remegni kezdenek a kezeim, érzem a fájdalmat a fejemben… húzza a hajam… …nagyon, nagyon heves szívdobogás, egészen a fejemben, nem tudom, sírhatok-e, vagy nem, mit tegyek… (sírás a hangjában) …nem tudom, hogyan kerülhetnék ki ebből, ha kiáltanék, talán valaki lenne ott, kiálthatok-e, vagy nem… (könnyek) …aztán úgy döntök, hogy nem kiáltok, inkább mindent odaadok nekik, amim van, sok pénz van a pénztárcámban, több, mint kétezer korona, ha odaadom nekik, biztosan békén hagynak… …ott állok, sok szemét van ott, azt akarom mondani, hogy van pénzem, hogy odaadom nekik, olyan stresszben vagyok, hogy nem jutnak eszembe szlovákul a szavak… (könnyek) …és megint hallom, hogy széttépik a blúzom, és sírni kezdek, és hallani az anyag repedését… …egy pofont kapok attól az alacsonyabbtól, és nem tudom, miért, de… (sír), az arcomra teszem a kezem, hogy ne kapjak másikat, nézem a kezeim, véresek, borzasztó stresszben vagyok, hogy eltörték az orrom… …hogy abba a gödörbe ? erősen tartanak, és nem tudom, semmi nem jut eszembe szlovákul, amit mondhatnék, a cipőimmel fékezek, mert félek, hogy térdre esem, amikor már lent vagyunk, rám kiált, hogy mindent vegyek le, mindent megteszek, hogy békén hagyjanak, és… (sírás a hangjában) …odaadom a fülbevalókat, a pénztárcát, és azt gondolom, hogy rendben van, hogy már vége, kapok egy pofont, és már végképp nem értem, és nagyon rosszul vagyok, fáj a fejem és az arcom, az egyik oldalon, érzem, hogy elájulok, úgy fáj a fejem, és elveszítem az egyensúlyomat, fenékre esem, és és nagyon, nagyon, olyan tompa fájdalom itt lent… …látom az osztálytársnőimet, a padon ülök, fent a lábaim, nincs jó érzésem, nem akarok ott ülni, el akarok menni onnan, borzasztóan fáj a fejem és az orrom, és érzem a megszáradt könnyeket az arcomon… simogatnak, és sírok, és nem tudok semmit mondani… …mentőautó, ott már jó érzésem volt, biztos kaptam valamit, olyan nyugodt vagyok, fáj még a fejem, de már nyugodt vagyok…” Hedviget meglepte, hogy a történtekre nem folyamatosan emlékszik, hanem képekben, foszlányokban, de ez gyakori jelenség. A pszicho-traumatikus események feldolgozásakor az emlékek sokszor részletekben, az időben ugrálva jelennek meg, és az agy is így dolgozza fel ezeket. A páciens szabadjára engedi a gondolatait, teljesen átadja magát az érzéseinek, ami az agy számára lehetőséget teremt, hogy feldolgozza az emlékeket. A heves érzelmek így fokozatosan kialszanak, az emlék megmarad, de már nem bántó. Sikeres terápia után a beteg már képes úgy beszélni a vele történtekről, mint olyasvalamiről, ami a jelenben már nem rántja őt a negatív érzelmek, a félelem, a tehetetlenség és a csüggedés szakadékába. Ami történt, a múlté, amelyen már túllépett, most erős, és biztonságban van. Hedviggel három alkalommal dolgoztunk az EMDR-módszerrel, az első ülés három óra ötven percet tartott, a második két és fél, a harmadik másfél órát. Az elején megbeszéltük, mi az, ami a legjobban nyomasztja. Azt mondta, hogy a támadás, valamint az, mi történhetett vele, amíg eszméletlen volt, majd a rendőrségi kihallgatás. Ezért mindenekelőtt a támadásra összpontosítottuk a figyelmünket. Később ezekhez társult még egy negatív élmény, amely az addigi négy ülés eredményeit szinte teljesen lerombolta, és nagyon sokat rontott Hedvig lassan javuló lelkiállapotán is. Addigra kezdett megnyugodni, és ha nem is kezdtük még el a trauma célzatos feldolgozását, tudta, hogy létezik megoldás, úgy érezte, jó kezekben van. A lakásuk feldúlását követően azonban sokkal rosszabb állapotban láttam viszont, mint amikor először találkoztunk. 2006. november 20-áról 21-ére virradó éjszaka ismeretlen tettesek feldúlták Malina Hedvig és barátja, Peter Žák felsővámosi lakását, ahol a pár együtt élt. Kinyitogatták az ajtókat, kihúzták a fiókokat, az udvaron kinyitották a fiatalember kocsiját, és a kulcsokat a bejárat előtt a földre dobták. Malina Hedvig még aznap Nyitrára utazott az egyetemre, és a buszban arra figyelt fel, hogy a mellette ülő nő a feldúlt lakásukban készült fényképeket nézegeti. A lány azonnal hívni akarta a barátját, de a telefonja, annak ellenére, hogy az elem nem merült le benne, késő délutánig nem működött. A történtek miatt Malina Hedvig jogi képviselője feljelentést tett a dunaszerdahelyi rendőrségen, amely 2006. december 18-án eljárást indított az ügyben. 2006. december 15-én Roman Kvasnica több mint százoldalas alkotmányossági panaszt nyújtott be az alkotmánybíróságra Malina Hedvig emberi jogainak megsértése miatt. Kifogásolta az embertelen bánásmódot, amelyben a rendőrségen volt része, azt, hogy nem élhetett a bírósági védelemhez való jogával és hogy nem védhette meg magát a hatóságokkal szemben. A taláros testülettől azt kérte, nyilvánítsa semmissé a megtámadása ügyében folytatott nyomozás megszüntetéséről hozott határozatot, valamint az ezt jóváhagyó ügyészi döntést, és tegye lehetővé a vizsgálat folytatását. MALINA HEDVIG „A lelkem után a lakásomat is feldúlták” ? 2006. november 15-én összeköltöztünk Peterrel. Ez előre eltervezett dolog volt, hónapok óta vártunk a községi bérlakásra. Ha?to doktor azt tanácsolta, közös otthonunk legyen az a menedék, ahol biztonságban érezhetem magam. Akkorra a körülményekhez képest már elég nyugodt voltam, otthon is végeztem a Ha?to doktor által ajánlott autogén tréninget, ami mindig segített ellazulni, ha már nagyon nyomasztottak a gondok. Azt hittem, végre újra élhetem az életem, lefoglal a lakás berendezése és a mindennapi teendők, de tévedtem. 2006. november 2l-e hétfőről keddre virradó reggel volt, Peter ébredt elsőként, és felkiáltott az emeletre, voltam-e már lent. Mondtam, hogy nem, erre szólt, hogy gyorsan jöjjek le. Már a lépcsőn állva láttam, hogy tárva-nyitva az összes ajtó, a fiókok, a gázsütő ajtaja, úgy nézett ki a lakásunk, mint egy házkutatási helyszín. Még a bejárati ajtót is nyitva találtuk, a kulcsok a lábtörlőn voltak, pedig mi belülről zártuk be, és egyetlen ablak sem volt nyitva, sem betörve. Az első gondolatunk az volt, hogy valamelyikünk holdkóros, és nem tud róla, a talpunkat nézegettük, tiszta-e, de tiszta volt. Ekkor ijedtünk meg, és amikor észrevettük, hogy Peter autóját is kinyitották, meg is rémültünk. Éreztem, hogy ez összefügg a támadással. Az életem és a lelkem után az otthonomat is feldúlták, mert azt akarták jelezni: bárhol megtalálnak. Mivel nagyon korán volt még, doktor Kvasnicát nem akartuk felébreszteni, csak a szüleimet hívtuk fel. Fogalmunk sem volt, mit tegyünk, nem akartunk és nem is mertünk otthon maradni, mert nem tudtuk, mit helyezhettek el a lakásban. Véletlenül visszatoltam a helyére az egyik fiókot, ekkor rögtön az jutott eszembe, hogy mi van, ha ez is olyan helyzet, mint amikor visszaragasztottam a borítékra a bélyeget, de a következő gondolatom már az volt, hogy úgyis mindenen ott van az ujjlenyomatom. Egy ideig még tépelődtünk, hívjuk-e ki a rendőrséget, aztán úgy döntöttünk, hogy mindent úgy hagyunk, ahogy van, bezártuk az ajtót, és elmentünk otthonról. Én indultam útnak elsőként, Nyitrára mentem. Vásárútról háromnegyed hatkor indult a busz, és az egyik megállónál felszállt két középkorú nő. Egyikük mellém ült, a másik pedig föléje állt. Sötét volt még, de a megállóknál a sofőr felkapcsolta a villanyt. Egy ilyen pillanatban észrevettem, hogy a szomszédom fényképeket nézeget, és azokon a feldúlt lakásunk van. Rengeteg fotó volt nála, az egyiken egy autó alját láttam, és nagyon megrémültem, hogy robbanószerkezetet szereltek Peter autójára. Megkövülten ültem, hang sem jött ki a torkomon, nem tudtam, mit csináljak. Álljak fel, kérjek segítséget, vagy tegyek úgy, mintha semmit nem láttam volna? Próbáltam körülnézni, ismerek-e valakit a buszban, de nem ismertem senkit. Féltem, mit fog tenni velem ez a nő, ha elindul a busz, és megint sötét lesz, de nem történt semmi. Néhány megállónyit még ült mellettem a másik nő takarásában, Vágsellyén szálltak le. Rögtön próbáltam hívni Petert, hogy ne üljön autóba, de nem működött a mobilom. A kijelző mutatta, hogy térerő van, az elem sem merült le, de sem hívni nem lehetett róla, sem hívást fogadni, teljesen süket volt. Nyitrán leszálltam a buszpályaudvaron, és csatlakoztam egy nagyobb csoporthoz, így jutottam el az egyetemig. Ha?to doktor tanácsolta, hogy ha valahol nem érzem magam biztonságban, vegyüljek el a tömegben, úgy nem tudnak bántani. Az iskolában mindenkinek megmutattam a mobilomat, de senki nem látott még ilyet. Többen próbáltak felhívni vagy SMS-t küldeni, két csoporttársamat később ki is hallgatták ezzel kapcsolatban ? mondanom sem kell, hogy azóta sem kaptam magyarázatot az üzemzavar okára. Délután három óráig süket volt a telefonom, addig az egyik barátnőm telefonját használtam, arról hívtam fel Petert, aki megnyugtatott, hogy nincs semmi baja. Ezen a telefonon ért el doktor Kvasnica is. Annyira kiborultam, hogy azt mondtam neki, legyen, aminek lennie kell, többet nem nyitom ki a számat, csak hagyjanak végre békén. Pár napon belül kellett volna elutaznunk külföldre a hazugságvizsgálatra, de oda sem akartam már elmenni, mert azt hittem, ez a betörés figyelmeztetés volt: ha nem adom fel, rosszabbul is járhatok. Kvasnica doktor a szüleimmel együtt még aznap eljött utánam Nyitrára, és meggyőzött, hogy ha bántani akartak volna, akkor megteszik, csak azt próbálgatják, meg tudnak-e félemlíteni. Azt tanácsolta, egyelőre senkinek ne beszéljünk az éjszakai látogatókról, mert lehet, hogy akik ellenem dolgoznak, erre várnak, így próbálnak teljesen hiteltelenné tenni. Akkor nem láttam tisztán, de ma már számomra is egyértelmű, hogy egy ennyire bizarr történet csak csapda lehetett. Doktor Kvasnica azt mondta, nincs más választásom, mint továbbmenni, mert csak az igazság védhet meg. Ráhagytam, mert bíztam benne, és ez azóta is így van. Ha első hallásra nem tetszett is, amit tanácsolt, mindig hagytam magam meggyőzni, mert tudom, hogy tapasztalt, bölcs ember, és jót akar nekem. A hazugságvizsgálatra teljesen apatikus állapotban mentem el, az egyetlen érzés, ami munkált bennem, az volt, hogy a szeretteimet bánthatják, amíg én külföldön leszek. Bécsből repültünk Kvasnica ügyvéd úrral, de nem együtt mentünk oda, én már egy nappal az indulás előtt elutaztam itthonról. A mobiltelefonunkat mindketten itthon hagytuk, hogy azok alapján se találjanak meg. Visszatekintve talán kicsit túlzottnak tűnik ennyi elővigyázatosság, de nem tudtuk, kikkel állunk szemben, és meddig képesek elmenni. Kvasnica ügyvéd úrnak az volt az elgondolása, hogy csak akkor hozza nyilvánosságra, hogy alávetettem magamat a hazugságvizsgálatnak, ha Szlovákiában is kérnek a hazugságvizsgálatot, mert azt valószínűleg manipulálnák. Ezért is választott olyan országot, amelyikkel kapcsolatban nem merülhet fel az elfogultság gyanúja, és olyan szakértőt, akinek a tudásához nem fér kétség. Az utat is ő szervezte, egy napig voltunk csak kint, és az egészből legjobban arra a félelemre emlékszem, hogy ha itt eltesznek láb alól, akkor otthon nyugodtan azt mondhatják, hogy nyomtalanul eltűntem. Ha más körülmények között jutok el abba az országba, biztos nagyon örültem volna, de így alig vártam, hogy a felszálljak a hazafelé tartó gépre. Emlékszem, hogy voltunk vacsorázni, megkóstoltuk a helyi jellegzetes ételeket, de az sem érdekelt, nem is tudnám megmondani, mit ettem. Este a szállodánk épülete előtt valami durranás hallatszott, doktor Kvasnica rögtön telefonált a szobámba, nem esett-e bajom, de nem vettem fel a telefont, mert épp zuhanyoztam. Rögtön kopogtatott az ajtómon, és láttam rajta a megkönnyebbülést, amikor kinyitottam. Pattanásig feszült idegekkel vártuk a reggelt, nem a vizsgálat miatt, hanem azért, mert nem tudtuk, mi van otthon, és mi minden történhet velünk itt, idegenben. Maga a vizsgálat nem volt kellemetlen, kb. másfél óra hosszat tartott. Először el kellett mondanom, mi történt velem, a szakember ennek alapján állította össze a kérdéseket, majd rákötött a készülékre, amely a test fizikai funkcióit, a vérnyomást, a verejtékezést, a szívritmust méri az egyes kérdéseknél. Minden kérdést kétszer-háromszor megismételt különféle változatokban, közben semleges kérdéseket is feltett, mindent tolmács fordított. A végén a szakértő nekem nem mondott semmit, csak Kvasnica ügyvéd úrral közölte, hogy mindenben igazat mondtam. Én ettől egyáltalán nem éreztem megkönnyebbülést, hiszen tudtam, hogy nem lehet más az eredmény. Csak annak örültem, hogy doktor Kvasnicának ismét bizonyítani tudtam, hogy méltó vagyok a bizalmára. Pár nappal hazaérkezésünk után egy lepecsételt borítékban megkaptuk az eredményt, azóta is biztos helyen van. Itthon szerencsére minden rendben volt, nem szivárgott ki, hol jártunk. Csak két év múltán, amikor a főügyész felvetette, hogy menjek el hazugságvizsgálatra, mondtuk el, hogy már voltam, és az eredmény engem igazolt. ROMAN KVASNICA Két nap tömény stressz ? Számítottam rá, hogy amikor már nem tudnak mit mondani a sajtónak, a szlovák hatóságok is követelni fogják a hazugságvizsgálatot, amelyet kezdetben megtagadtak Hedvigtől. Azt akartam, hogy amikor majd előrukkolnak vele, lépéselőnyben legyünk, ezért külföldön megszerveztem a vizsgálat elvégzését. Olyan országot választottam, amellyel kapcsolatban fel sem merülhet a gyanú, hogy az eredményt megváltoztatják vagy kiszivárogtatják. A hazugságvizsgálatot végző szakember hozzáértését nemzetközi tanúsítványok bizonyították, és afelől is megbizonyosodtam, hogy ha arra kerülne a sor, hajlandó lesz nyilatkozni a sajtónak. Nem értékelném túl ezt a vizsgálati módszert, mert tudom, hogy léteznek személyek, akik fel tudnak rá készülni vagy másokat fel tudnak készíteni, és vannak olyan szakértők is, akik számára nem okoz gondot az eredmények meghamisítása. Túl sok a szubjektív tényező, ennek ellenére fontosnak tartottam, hogy legyen a kezünkben egy ilyen bizonylat. Maga a vizsgálat egyébként hozzáférhető és nem is túl drága ? 1500 euróba került. Minden kiadást Hedvig szülei álltak, csak az utat szerveztem én. Azt akartam, hogy senki ne tudjon róla, mert akkor már eljárás folyt a hamis tanúzás és hamis eskü vétségének ügyében. Feltételezem, hogy Hedviget akkortájt megfigyelték és lehallgatták. Az a veszély fenyegetett, hogy lefényképezik a reptéren, és másnap megjelenik a sajtóban, hogy meg akart szökni. Csak az irodámban találkoztunk, mindent személyesen beszéltünk meg. Ennek ellenére tele voltam aggodalommal az utazást és a vizsgálatot illetően. Tervezett indulásunk előtt két nappal felhívott Hedvig édesanyja, hogy beszélni szeretne velem Pöstyénben. Éreztem a hangjából, hogy baj van, mondtam, hogy jöjjön azonnal. Peterrel, Hedvig barátjával érkezett, elmondták, hogy éjjel valaki felforgatta a fiatalok lakását. Rögtön arra gondoltam, hogy ez erődemonstráció, amellyel azt akarják jelezni, hogy nincs vége a játszmának. Felhívtam Hedviget azon a telefonon, amelyről ő a barátját hívta, mert akkor még nem működött a saját mobilja. Máig sem tudjuk, blokkoltatta-e valaki a nevében vagy más módszert alkalmaztak, de nem is a mi dolgunk, hogy ezt kiderítsük, mert nem vagyunk nyomozók. Akkor csak annyit mondtam neki, hogy senkinek ne szóljon a történtekről. Tudtam, a másik oldalon arra számítanak, hogy feljelentést teszek és értesítem a sajtót, épp ezért nem ezt tettem. Néhány embert felhívtam, és elmondtam nekik, mi történt, de azt is, hogy átlátok a szitán, tudom, hogy le akarják járatni Hedviget. Külön hangsúlyoztam, hogy nem teszek feljelentést, mert meg akartam akadályozni, hogy véghezvigyék, amit elkezdtek, és este a tévéhíradókban már arról beszéljenek: Malina Hedvig újabban azt találta ki, hogy betörtek a lakásába. Ha belesétált volna a csapdába, végleg hiteltelenné teszik a közvélemény előtt. Feljelentést természetesen tettem, hogy maradjon nyoma az egésznek, de postán adtam fel a főügyészségre. Mint később megtudtam, onnan csak egy hónap elteltével továbbították a rendőrségnek. Egész nap azon gondolkoztam, mi minden lehet a háttérben, és vajon tudják-e, mire készülünk. Este megint felhívott Hedvig édesanyja, hogy baj van a lányával. Fél tíz tájban értek a szülők Pöstyénbe, és azt mondták, hogy Hedvig rettenetes lelkiállapotban van. Bezárkózott a kollégiumba, és senkivel nem akar beszélni. Autóba ültünk, és mind a hárman elmentünk Nyitrára Hedvighez. Amikor lejött a kollégium udvarára, én is megijedtem. Fel volt dagadva az arca a sírástól, remegett, azt mondta, tegyenek vele, amit akarnak, ő már nem bírja tovább. Világos volt számomra, hogy ilyen állapotban nem maradhat a kollégiumban, mondtam neki, hogy csomagoljon össze, és menjen haza. Erre mindazok után, amit aznap átélt, azt mondta, hogy nem mehet, mert reggel előadása van. Ilyen felelősségtudatot még nem láttam életemben, valaki életveszélyben van, és a másnapi előadás elmulasztása miatt aggódik. Próbáltam meggyőzni, de nem hagyta magát, ezért azt ajánlottam, hogy menjünk el Pöstyénbe az irodámba, és beszéljük meg a dolgot. Ott sikerült megnyugtatnom, hogy nem bántani akarták, csak megijeszteni. Azt akarták megmutatni, mekkora az erejük, de neki még erősebbnek kell lennie. Jóval éjfél után úgy ment el, hogy rendben, irány a hazugságvizsgálat, de én egyáltalán nem nyugodtam meg. Nem tudtam, mire készülnek még, és folyton arra gondoltam, hogy soha nem bocsátom meg magamnak, ha Hedvignek baja esik. A szüleit természetesen megnyugtattam, hogy nem történhet semmi, de nagyon is tudatában voltam, milyen veszélynek teszem ki a lányukat. Számomra ez az út két nap tömény stressz volt, mert nagyobb volt a felelősségem, mintha a saját gyerekemmel utaztam volna. Éjszaka, készpénzért vettem meg a repülőjegyeket, mindenkinek azt mondtam, hogy Prágába utazom, a mobiltelefonomat oda is vitte a kollégám. Hedviggel csak a repülőtéren találkoztunk. Az úton csak azt figyeltem, ki néz ránk, ki ismer fel, de ennek látható jeleit nem tapasztaltam. Megérkezésünk után rögtön a szállodába mentünk, nem akartam az utcákat járni, mert nem ismertem a környezetet. Legszívesebben egy szobában aludtam volna Hedviggel, hogy vigyázhassak rá, de tudtam, hogy ezt is felhasználhatnák ellenünk, ezért két szobát vettünk ki. Este épp zuhanyoztam, amikor furcsa durranást, majd szirénázást hallottam az utcáról. Azonnal telefonáltam Hedvig szobájába, de nem vette fel. Felöltöztem, rohantam a folyosóra, bekopogtam az ajtaján ? kikiáltott, hogy fürdik. Figyelmeztettem, hogy senkinek ne nyisson ajtót, ha én fogom keresni, előtte mindig felhívom. Visszatekintve lehet, hogy túlzott óvatosságnak tűnik mindez, de abban az idegen környezetben, az otthon megélt előzmények után minden gyanúsnak tűnt. Hedvig ráadásul az idegösszeomlás határán volt: megtette, amit mondtam neki, de nem lehetett vele normálisan beszélgetni arról, mi történik velünk. Minden zajra összerezzent, ha az utcán követett valaki, rögtön a legrosszabbra gondolt, folyamatosan nyugtatgatnom kellett. A vizsgálaton nem voltam jelen, csak a legelején, amíg elmondtuk, miről is van szó. A szakértő elég bizalmatlanul méregetett, amikor elmondtam neki, hogy bár több orvos is igazolta Hedvig sérüléseit, a szlovák rendőrség azt állítja, hogy nem támadták meg. Kétszer is megkérdezte, hogy tényleg látta-e őt orvos, mert nem fért a fejébe, hogy ilyesmi lehetséges. Amikor összeállította a kérdéseket, kimentem, hogy Hedvig biztonságérzetét ne növelje a jelenlétem. Kb. egy óra hosszat tartott a vizsgálat. Hedvignek tíz kérdésre kellett válaszolnia, ezekből négy vonatkozott az ügyre. Ezek a következők voltak: Akkori emlékezete szerint igazat mondott-e a szlovák rendőröknek a támadás körülményeiről? Megtámadta-e két férfi Nyitrán 2006. augusztus 25-én? Ő vagy valamelyik családtagja, esetleg ismerőse írta-e a blúzára a magyarellenes feliratot? Ő vagy valamelyik családtagja, esetleg az ismerőse küldte-e el címére az okmányait? A vizsgálat végén a szakértő azt mondta, hogy a jelentést csak másnapra tudja elkészíteni, de azt már most kijelentheti, hogy a lány nem hazudott. Ezután azonnal kimentünk a repülőtérre, és több órán át várakoztunk az indulásra. Voltak ott szlovákok is, néhányan próbáltak lefényképezni bennünket, de Hedviget mindig eltakartam, hogy az arca ne legyen látható. A repülőgépben is fényképeztek, lehet, hogy ezek a felvételek most valahol egy akta mélyén lapulnak, de nem baj. Akiknek tudniuk kell, hol jártunk, azok úgyis tudják ? ha nem jöttek volna rá maguktól, én megüzentem nekik. A vizsgálat kiértékelését csak hazaérkezésünk után kaptuk meg, az állt benne, hogy Hedvig nem hazudott. A vizsgálati eredmény eredetije biztos helyen van Szlovákiában, másolatait a világ több helyére eljuttattam néhány befolyásos személyhez. Nem azért, hogy nyilvánosságra hozzák, hanem hogy tudjanak róla. Az elmúlt négy év alatt nagyon sokan érdeklődtek külföldről az ügy fejleményei iránt ? nem csak újságírók ?, mert nem érték be a hivatalos, állami állásponttal. A magyarországi sajtót főleg az elején nagyon óvatosan kezeltem, mert nem akartam olajat önteni a tűzre és fokozni a Hedvigre nehezedő nyomást. Mindig azt válaszoltam, hogy ez szlovákiai belügy, nekünk magunknak kell tisztába tennünk. Nagy örömömre szolgált, hogy 2008-ban találkozhattam az akkori magyar külügyminiszter asszonnyal, Göncz Kingával. Személyében egy kivételesen művelt, rokonszenves hölgyet ismertem meg, aki pontosan látta, milyen bonyolult és a két ország kapcsolatai szempontjából mennyire kényes ügyről van szó. Őszinte érdeklődéssel, előítéletek nélkül hallgatott meg, és politikusként sem élt vissza soha azzal, amit elmondtam neki. Sokszor tapasztaltam ezt a nyitottságot, amikor külföldi közéleti személyiségekkel beszélgettem. Láttam, hogy a világban sokak számára fontos, hogy minél árnyaltabb képük legyen az ügyről és ezzel együtt Szlovákiáról. Ez csak a szlovák politikusok számára nem volt fontos, az ő érdeklődésük aziránt, hogy milyen képet festenek hazájukról, véget ért ott, ahol személyes érdekeik kezdődtek. Abból, ahogy a szlovák hatóságok viszonyultak a Malina Hedvig elleni támadáshoz, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ennek a fiatal nőnek a biztonságát, az életét és az egészségét ebben az országban nem védi semmi és senki. Horák nyomozó által ez az ország azt üzente polgárainak, hogy Malina Hedviget meg lehet verni, meg lehet gyalázni, majd úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, mert őrá nem azok a szabályok vonatkoznak, mint másokra. Az alkotmánybírósághoz fordultam, de a testület alibista módon elutasított, azt válaszolta, hogy még nem merítettünk ki minden jogorvoslati lehetőséget. Véleményem szerint csak meg akart szabadulni ettől a politikai szempontból kellemetlen ügytől. Hogy eleget tegyünk az alkotmánybíróság határozatának, panaszt nyújtottuk be a Nyitrai Kerületi Ügyészségre. Két évig válaszra sem méltattak bennünket, aztán azt válaszolták, hogy a járási ügyész döntésében mindent rendben találtak. Ezután a főügyészségre nyújtottunk be panaszt. A választ máig is várjuk. 2007 elején felkerestek a .t?ždeň című hetilap riporterei azzal, hogy szeretnének foglalkozni a Malina Hedvig-üggyel. Ismerem a lapot, tudtam, velük adott a lehetőség, hogy nyitottan, kérdések feltevésével, ne pedig előítéletekkel közelítsenek a problémához. Ekkor még a legtöbb újságíró azokban a koordinátákban gondolkozott, amelyeket a belügyminiszter adott meg a sajtótájékoztatón, mindenről megvolt a véleményük anélkül, hogy a részleteket ismerték volna. Ez az állapot a t?ždeň -ben megjelent riport után változott meg lényegesen, egyre több újságíró keresett meg, és valóban érdeklődtek, kérdeztek, gondolkoztak. Rengeteg interjút adtam, órákig magyaráztam az összefüggéseket, lefénymásoltam a jegyzőkönyveket, mert akkor már tudtam, hogy ezen múlhat minden. Ha csődöt mondanak a jogállam ellenőrzési mechanizmusai, az ellenőrizhetetlen államhatalom ellen a nyilvánosság lehet az egyetlen fegyver. Tudom, sok ember számára igazi sokk volt, amikor azt kellett tudatosítania, hogy vannak, akik ilyen aljas módon képesek visszaélni az állami gépezettel, hogy így bele lehet gázolni egy ember életébe. Mindenki szívesebben vette volna, ha továbbra is azt hiheti, hogy ez a bolond lány hazudott, mint hogy azzal kelljen szembesülnie, mi minden lehetséges, ha a hatalom teljesen gátlástalanná válik. Ez rendkívül kellemetlen felismerés volt, de úgy véltem, nem kímélhetjük meg tőle Szlovákia polgárait. Azt akartam, hogy az emberek legalább elkezdjenek gondolkozni azon, miért nem vizsgálták ki rendesen a Malina Hedvig elleni támadást. A bűnüldöző szervek feladata az lett volna, hogy a törvény adta módszerekkel kivizsgálják, mi történt. Nem a nyilvánosságnak kell erkölcsi ítéleteket hoznia arról, hogy valaki hazudott-e, vagy sem. Ez csak akkor történhet meg, ha a rendőrség nem végzi rendesen a dolgát, és a sajtó vagy a politikai propagandagépezet dönti el, mi az igazán súlyos ügy, és mi nem, vagy melyik nyilvánosságra hozott bizonyíték lehet döntő. A kérdés az, hajlandóak-e az emberek kritikusan mérlegelni azt, amit készen tálalnak nekik. A Malina Hedvig-ügyben ez a fordulat fél év elteltével történt meg. JOZEF HA?TO „Ki kellett állnom mellette” ? Hedviggel több mint egy hónappal azután találkoztam, hogy éjszaka, amíg a párjával aludtak, ismeretlenek betörtek a lakásukba, kinyitották a szekrényeket, a fiókokat, az autójukat, és az ajtó előtt a lábtörlőre tették a kulcsot. Még mindig nagyon feldúlt volt, attól tartott, hogy a titokzatos látogatóknak a megfélemlítésen kívül más céljuk is lehetett, drogot rejtettek el valahol vagy mérget kevertek az ételükbe. Mondta, hogy a barátjával mindent ellenőriztek, a hűtőből kidobták az összes élelmiszert, napokig nem mertek ott aludni. Úgy gondolom, hogy a lakásukba való behatolással azt akarták a tudomására hozni: sehol sincs biztonságban, mindenhol megtalálják, mindent megtehetnek vele. Azzal, hogy betörtek a lakásába, a magánszféra, sőt az intimszféra határait is átlépték. Azt jelezték, hogy számukra nem léteznek határok ? ha nem adja fel, bármeddig képesek elmenni. Különösen kegyetlen üzenet volt a Peter autójának alvázáról készült fotó, amit nem lehetett másként értelmezni, mint hogy „véletlen baleset” is érheti őt. Hedviget különösen ez aggasztotta, nemcsak aznap, amikor telefonon sem tudta elérni Petert, hanem még hetekkel a történtek után is. Magamban úgy értékeltem ki a történteket, hogy az akciót kiképzett és mindenre elszánt emberek hajtották végre, és ha ilyesmire képesek voltak, nagyobb gazságra is vetemedhetnek. A Hedvig elleni támadás valószínűleg nem volt véletlen. Felettébb gyanús volt, hogy a rendőrség nem kereste azt a két személyt, akikről szinte fénykép minőségű fantomképet kaptak Hedvig leírása alapján, hanem állítólag 620 személyt ellenőriztek. Azt a két reális személyt, akik feltűnően hasonlítottak a fantomképekre, békén hagyták. A bűnüldöző szervek hozzáállása, a politikusok buzgósága ? minden, ami Hedvig körül történt, arra intett, hogy résen kell lennünk. Hedvig akkoriban készült a hazugságvizsgálatra doktor Kvasnicával. Az is lehet, hogy az éjszakai látogatók ezt akarták megakadályozni. Azt tervezhették, hogy ha eléggé felzaklatják, nem mer majd elmenni, ha pedig feljelentést tesz, lejáratják, hogy ezt is kitalálta. Eszembe jutott az is, hogy a lakásba egy nappal azután hatoltak be, hogy Hedvig nálam járt, és elvégeztük azt az imaginációs gyakorlatot is, melynek során biztonságos helyen érezhette magát. Számára a biztonságos hely Peter szobája volt ? kézenfekvő volt a gyanú, hogy valaki lehallgatta a beszélgetésünket, és ennek alapján tudták, hová menjenek, hogyan tudják tönkretenni ezt a belső erőforrást. Később kiderült, hogy Hedvig Peter régi szobájára gondolt, ahol a megismerkedésük után találkozgattak, nem a közös lakásra, de ezt az elkövetők nem tudhatták. Nem akarom elhinni, hogy véletlenül jutott eszükbe felforgatni azt a lakást, ahová Hedvig alig pár napja költözött be a barátjával. Tulajdonképpen ekkor tudatosítottam teljes mértékben, hogy Hedvig élete továbbra is veszélyben foroghat. A háttérben olyan agyafúrt módszerekkel dolgozó szervezetet sejtettem, mint azt a kommunista titkosszolgálat tevékenységéből ismerhettük. El kellett döntenem: továbbra is csak kezelem, és nem törődöm azzal, ami a rendelőm falain kívül történik vele, vagy megpróbálok másként is segíteni neki. Megbeszéltem a dolgot a feleségemmel, és mindketten egy végeredményre jutottunk: csökkenteni kell annak a kockázatát, hogy Hedviget „véletlen” baleset éri. Erre egyetlen módot láttunk: közölnöm kell a nyilvánossággal, amit pszichiáterként megállapítottam, vagyis hogy Hedvig szavahihető, megbízható személy, és a támadás valóban megtörtént. Arra gondoltunk, hogy ha ez az információ eljut az emberekhez, már nem lesz olyan könnyű bántalmazni a lányt, mert nyilvánvalóvá válik, kiknek állhat ez érdekében. Természetesen előbb megbeszéltem Hedviggel és doktor Kvasnicával, hogy mire készülök, és engedélyt kértem, hogy nyilvánosságra hozhassam azt, amit a diagnózis felvétele és kezelések során megállapítottam. Semmi olyat nem tapasztaltam, ami arra engedett volna következtetni, hogy Hedvignek személyiségzavara van, a vizsgát akarta volna megúszni vagy hogy hazudott volna. Semmi nem mondott ellent annak sem, hogy a 2006. augusztus 25-én történtekről és az élete többi részletéről a valóságnak megfelelően számolt be. Ezt a kolléganőmmel együtt az utolsó ülést követően is így láttuk. Miután a beleegyezésüket adták, írtam egy levelet Alojz Rakúsnak, a KDH egykori parlamenti képviselőjének, aki ugyancsak pszichiáter. Beszámoltam neki Hedvig helyzetéről és állapotáról, hangsúlyoztam, hogy nincsenek személyiségzavarai, sem öngyilkossági hajlama. Megkértem, hogy tájékoztassa a mozgalmon belül azokat, akiket jónak lát, és tudom, hogy ezt meg is tette. Eszembe jutottak azok az emberek is, akikkel még a kommunizmus idején találkozgattunk félig-meddig illegálisan, hogy a rendszer által nem tűrt pszichiátriai irányzatokról beszélgessünk. Köztük volt Martin Bútora, Gustáv Matijek ? őket is tájékoztattam, és mint megtudtam, szintén továbbadták azt, amit megtudtak tőlem. Az ügy jogi és orvosi oldaláról az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége is kimerítő információkkal rendelkezik, és rendszeresen beszámol róla az emberi jogok betartásáról szóló éves jelentésében. Peter Zajaccal, a Polgári Konzervatív Párt (OKS) tagjával Hedvig esete hozott össze, és nagyon tisztelem azért, hogy mindig minden helyzetben vállalja a nézeteit. A gesztusok, amelyeket párttársaival Hedvigért tett ? kezdve az Emberi jogok napja alkalmából szervezett rendezvényre való meghívással, ahol arra kérték, hogy beszédet mondjon, folytatva a Labas-féle szakértői jelentés elleni petícióval, majd a kormányhivatalba vitt rózsákkal, hogy Robert Fico adja át azokat Hedvignek, egészen a főügyészt bíráló parlamenti felszólalásig - mind nagyon fontosak, mert formálták a köztudatot. Megmutatták, hogy rajtunk múlik, mit engedünk meg a politikusoknak, és hogy milyen közönségessé válik a hatalom, ha már az alapvető illemszabályokról is megfeledkezik. A Pohoda fesztivál szervezője, Michal Ka?čák a vejem, ő vette fel a kapcsolatot a Fair Play Szövetség elnökével, Zuzana Wienkkel, aki többször találkozott velem és doktor Kvasnicával is. A szövetség komoly munkát végzett az ügyben, a honlapjukon sok lényeges információ, dokumentum és elemzés megtalálható az üggyel kapcsolatban, aláírásokat gyűjtöttek a támadás igazságos kivizsgálásért, és máig is figyelemmel kísérik a fejleményeket. Hedvig esetéről néhány külföldi pszichiáter és pszichoterapeuta kollégámat is tájékoztattam ? elsősorban Németországban, Nagy-Britanniában, Svájcban, Csehországban és Magyarországon. A Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke, Harmata János régi jó barátom, a kilencvenes években gyakran járt Szlovákiában. Akkori kolléganőjével, Göncz Kingával egy pszichoterápiás módszert ismertettek és tanítottak itt, ebből az időből származik az ismeretségünk. Göncz Kingát, aki akkor a Magyar Köztársaság külügyminisztere volt. 2008-ban személyesen meglátogattuk doktor Kvasnicával, és részletesen tájékoztattuk az ügyről. Szakmai kapcsolatainkat és a két ország kapcsolatait tekintve is helyesnek tartottam ezt a lépést, és ma is annak tartom. A sajtó képviselői közül ?tefan Hríbbel, a .t?ždeň főszerkesztőjével beszéltem először Hedvigről. Részletesen beszámoltam neki mindenről, amit tudtam az ügyről, és arról is, amit megállapítottam a kezelések során. ?tefan egy szót sem szólt, miközben beszéltem, csak figyelmesen hallgatott, de amikor elbúcsúztunk egymástól, azt mondta: teszünk valamit. Ezután jelent meg a .t?ždeň-ben a riport a vizsgálat hiányosságairól, majd a beszélgetés Hedviggel, doktor Kvasnicával és velem. Ezenkívül ahányszor megjelent valamilyen valótlan információ Hedviggel kapcsolatban, elektronikus levélben tájékoztattam az ismerőseimet arról, hogy mi az igazság. Ezeket a leveleket kb. százötven ember kapja meg rendszeresen mind a mai napig, és gondolom, hogy a címzettek is továbbküldik. Eredeti elhatározásom ellenére, hogy a nyilvánosság előtt nem vállalok szerepet az ügyben, végül minden lehetséges fórumon szót emeltem Hedvig mellett. Nem tehettem mást. Hiszem, hogy a beteg közérzetét és állapotát, különösen a pszichiátriában, biológiai, pszichológiai és szociális tényezők is befolyásolják, és ha ezek közül valamelyik veszélyezteti őt, akkor a többi sem működhet optimálisan. Hedvig esetében ekkor már a környezet mérgező hatása volt a legsúlyosabb negatív tényező, vagyis végeredményben szakmai szempontból is kénytelen voltam mérlegelni, tehetek-e ez ellen valamit. Természetesen megvolt a lehetőség, hogy azt mondom magamban: az én dolgom annyi, hogy Hedviget rendbe hozzam, ő majd felveszi a harcot a környezetével, de ezt megfutamodásnak éreztem volna. Ha bármi baja esik, nem tudtam volna együtt élni azzal a gondolattal, hogy sejtettem, hogy ez bekövetkezhet, mégsem tettem semmit. Azon egyáltalán nem gondolkoztam, hogy ehhez mit szólnak mások. Kívülállóként nagyon könnyű ítélkezni, de ahhoz, hogy az emberek megértsék az indítékaimat, az én helyemben kellett volna lenniük. Nem gondolom, hogy ez valamiféle hőstett volt a részemről, egyszerűen csak a lelkiismeretemre hallgattam. Ha az ember ilyen választás előtt áll, az a legjobb megoldás, ha beleéli magát annak a helyzetébe, aki segítségre szorul. Talán durván hangzik, de én azt szoktam ajánlani mindenkinek, aki azt mondta, hogy „ez a probléma nem rá tartozik”: képzelje el, hogy vele, a gyerekével vagy más, hozzá közel álló személlyel történik az, amit Hedviggel történt. Megverik, megalázzák, utána a kormányfő azt mondja, hogy az egészet csak kitalálta, hamis bizonyítékokat sorakoztatnak fel ellene, a sajtó naponta gyalázza ? nem esne jól neki, ha akadna valaki, aki a pártját fogná? Ahányszor olyasmiről hallok, hogy igazságtalanul bántottak valakit, mindig arra gondolok, hogy talán ennek sem kellett volna megtörténnie, ha a körülötte lévő emberek felemelik a szavukat. Malina Hedviget épp elég sérelem érte, nem nézhettem tétlenül, hogy tovább tetézzék a szenvedéseit. Nagyon jó hatással volt Hedvig lelkiállapotára az, hogy megváltozott a sajtó és a közvélemény hozzáállása. Ülésről ülésre érzékeltem, hogy csillapodik benne a feszültség. A félelmet és a dühöt, hogy miért épp vele kellett mindennek megtörténnie, felváltotta a tettesek iránt érzett harag és megvetés, majd az az érzés, hogy végül mégis ő győz. Az utolsó EMDR-terápiás találkozónkon azt mondta, hogy olyan könnyűnek és szabadnak érzi magát, mintha megszabadult volna minden szennytől, ami nyomasztotta. De előtte még fel kellett dolgoznunk lakásuk feldúlását és azt az aggodalmát, hogy a szeretteinek baja eshet. Ennek a napnak az eseményeire pontosan emlékezett, a terápia során fel tudta idézni, milyen állapotban találták reggel a lakást, és mit élt át a buszban, amikor meglátta az ott készült fényképeket. A végén már neki is abszurdnak, nevetségesnek tűnt a helyzet, megértette, hogy minősíthetetlen emberek azok, akik ilyesmire vetemednek. Az én szememben ez annak a jele volt, hogy túltette magát a dolgon, képes józan távolságtartással szemlélni a történteket. „…ülök a buszban, és azokat a képeket látom… most nagyon melegem van, kellemetlen érzés, nem tudom, nem tudom, nem tudtam, mit tegyek, kiáltsak, vagy maradjak csendben, vagy valamit mondjak neki, mi lenne a legjobb, legszívesebben kiszálltam volna a buszból… …nem tudom, hogyan oldjam meg, kiszálljak, ne szálljak ki, nem tudom, volt-e nála valami, akart-e bántani… …lehetett nála kés, ha kiáltottam volna, nem tudom, mit tett volna, megint az az érzés, hogy… az az érzés, hogy gondom van, nagy gondom, és nem tudom, hogyan oldjam meg, mit tegyek… …azt hittem, megtaláltam a megoldást, felhívom Petert, hogy ne üljön autóba, ne menjen sehová, és ők kiszállnak, és én nem tudok telefonálni… és már végképp nem tudom, mit tegyek… …hogy robbanószer lehet az autójában, és… arra gondoltam, hogy mi van, ha már elindult, már hét óra volt… mi van, ha már késő… …ülök a buszban, látom a fotókat, és aztán hogy nem tudok telefonálni, a tehetetlenség érzése, azt hiszem, megbolondulok, arra gondolok, hogy az nem lehet, hogy a mobil nem működik, hogy még ez is, akkor azt hittem, hogy ez véletlen… …szörnyű haragot, ellenszenvet és undort éreztem, hogy valaki képes ezt mással megtenni, borzasztóan dühös vagyok… (később) … ez gyerekes és nevetséges, nem érdemes ezekkel az emberekkel foglalkozni… …tudom, hogy meg akartak félemlíteni, és hogy sikerült is nekik, de, de ma már nevetséges, amit tettek… …nyugalom, kiegyensúlyozottság… hogy mit akartak ezzel elérni, hogy megbolondulok, vagy hogy öngyilkosságot követek el? Nevetséges, ők nevetségesek. …kép, hogy én… ahogy állok valahol, és sötét van, és ez az egész már mögöttem van, látom magamat, ahogy egy helyben állok, és valami világít ? így képzelem azt a rosszat, ami történt, hogy mögöttem világít… én túl vagyok rajta. Miután ezt az élményt is feldolgoztuk, Hedvig nagyon megkönnyebbült. A rendőrségi kihallgatással és a kormányfő sajtótájékoztatójával már nem is kellett EMDR-módszerrel foglalkoznunk. Innen kezdve arra összpontosítottunk, hogy megőrizze a lelki nyugalmát és felkészüljön arra, ami még várhat rá. 2007. május 14-én a rendőrség hamis tanúzás és hamis eskü vétségének gyanúja miatt vádat emelt Malina Hedvig ellen. Május 24-én már vádlottként idézték be a Nyitrai Járási Rendőrparancsnokságra, de a lány arra hivatkozva, hogy nem tudja, mivel vádolják, és a nyitrai rendőröket elfogultnak tartja, elutasította a vallomást. Ezen a meghallgatáson derült ki, hogy Juraj Kublát, az egyik férfit, aki feljelentette őt a hatóságok félrevezetése miatt, már nem lehet tanúként kihallgatni, mert 2007. május 4-én, azon a napon, amikor megkapta az idézést a kihallgatásra, Vágsellyén öngyilkos lett. A másik férfit, Peter Korčeket, akinek feljelentése alapján bűnvádi eljárást indított a rendőrség, soha nem hallgatták ki. 2007. május 25-én kiderült, hogy Peter Korček, aki jogászszemmel nézve hibátlan feljelentést fogalmazott meg Malina Hedvig ellen, a múltban a szlovák titkosszolgálat ügynöke volt, a feljelentés megfogalmazásának idején pedig Peter Gaburának, a KDH parlamenti képviselőjének az asszisztense. Ugyancsak Peter Gabura asszisztense volt abban az időben Igor Cibula egykori titkosszolgálati ügynök és Zuzana Trnková, a főügyész felesége. Az érintettek szerint ennek semmi köze nem volt ahhoz a tényhez, hogy éppen a legfőbb ügyész jelezte Malina Hedvig felelősségre vonásának lehetőségét. 2007. június 19-én a nyitrai Zdeno Kamenick? több sajtóorgánumnak is azt nyilatkozta, ismeri Malina Hedvig egyik támadóját. Elmondása szerint baráti kapcsolatban állt az egyik fantomképre hasonlító Robert Benci családjával, és a fiú nagybátyjától hallotta, hogy Robert Benci-nek köze volt a támadáshoz. A férfi állítólag sörözés közben mondta el neki, hogy amikor a televízióban meglátták a fantomképet, rögtön tudták: a szélsőséges csoportokkal szimpatizáló Robertről van szó. 2007. július 23-án fán Packa országos rendőrfőkapitány egy interjúban elismerte, hogy „Malina Hedviget megverték, ha nem is úgy, ahogy elmondta”. Azt, hogy a rendőrség hibázott, amikor megszüntette a támadás ügyében folytatott vizsgálatot, határozottan cáfolta. 2007. július 31-én a Nyitrai Kerületi Ügyészség szóvivője, Jaroslav Maček a sajtóban felvetette: megszüntetnék a Malina Hedvig ellen hamis tanúzás miatt folytatott eljárást, ha a lány beismerné, hogy hazudott. Kilátásba helyezte a büntetőeljárás feltételes megszüntetését vagy az ügyésszel kötendő megállapodást, a lány ügyvédje, Roman Kvasnica azonban elutasította ezeket a „lehetőségeket”. Azt mondta, védence számára a büntetőeljárás feltétel nélküli megszüntetése és a támadás kivizsgálása az egyetlen elfogadható ajánlat. 2007. szeptember 13-án a főügyész kijelentette, hogy a Malina Hedvig-ügyben a rendőrség és az ügyészség is számos hibát és mulasztást követett el. Ezek kiküszöbölése céljából szeptember 24-én különleges öttagú vizsgálóbizottságot hozott létre a főügyészségen. MALINA HEDVIG A gonoszság fokozatai ? 2006 őszén azt hittem, hogy karácsonyig biztosan lesz valami pozitív elmozdulás az ügyben, újévkor pedig mindannyian azt kívántuk, hogy 2007-ben legyen vége az egésznek. Azóta kiderült, hogy talán sosem lesz vége, most már nem is merek ilyesmit kívánni. 2006 őszétől 2007 májusáig nem történt semmi érdemleges ? ez az üresjárat arra volt jó, hogy egy kicsit megnyugodjak és visszataláljak a normális kerékvágásba. Lassan az is világossá vált számomra, hogy talán meg kell tanulnom együtt élni ezzel a hercehurcával, mert lehet, hogy sosem lesz vége. Magam sem tudtam, mi lenne jobb: ha folyamatosan zaklatnának, de legalább történne valami, vagy ez a látszatnyugalom, miközben tudom, hogy a probléma ott izzik a felszín alatt, és bármikor robbanhat. Arra álmomban se számítottam, hogy ez a robbanás egy ellenem emelt vád lesz 2007 májusában. Olyan volt, mint egy arculcsapás, rettenetes dühöt váltott ki belőlem. Soha nem gondoltam volna, hogy az emberi aljasságnak és gonoszságnak ilyen fokozata is van. Rettenetes volt újra érezni, hogy azt tesznek velem, amit akarnak, nincsenek tekintettel sem az emberiességre, sem a törvényekre, és közben még örömüket is lelik benne. Doktor Kvasnica viszont ekkor is azt mondta, hogy sebaj, megyünk tovább, de a hatóságoktól most már nem várunk semmit, és egyáltalán nem bízunk szándékaik tisztaságában. Mindent kiforgattak és ellenem használtak fel, amit eddig elmondtam nekik, ezért nem voltam hajlandó többé vallomást tenni. Akkor még nem sejtettem, hogy egy volt titkosszolgálati ügynök jelentett fel, aki egy irodában dolgozott a főügyész feleségével. Talán furcsán hangzik, de amikor ez kiderült, megnyugodtam, mert addig nem tudtam, kivel állok szemben, olyan volt az egész, mint a ködszurkálás. Ettől a pillanattól kezdve számtalanszor bebizonyosodott, hogy a főügyész mozgatja a szálakat a háttérből, a saját érvényesülésére használja fel az ügyemet, mindig akkor veszi elő vagy altatja, amikor az neki megfelel, attól függően, kit akar épp sakkban tartani vele. Amikor ezt végiggondoltuk az ügyvédemmel, az is világossá vált számunkra, hogy mindenre fel kell készülnünk, és senki nem lesz az illetékesek között, aki pártomat merné fogni. Ezért is nagyon jólesett, hogy Jozef Ha?to doktor kiállt mellettem egy interjúban ? annak ellenére, hogy amikor elkezdte a kezelésemet, azt mondta, a háttérben kíván maradni. Nem szólt előre, hogy vállalja a nyilvánosságot, annál nagyobb volt a meglepetésem és az örömöm. Ez volt az első olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy az ügyvédemen és egy-két újságírón kívül van más is, aki nyíltan ki mer állni mellettem, nem fél attól, hogy árthat magának vele. Júniusban újabb kellemes meglepetés ért, amikor megtudtam, hogy jelentkezett egy tanú, aki ismerte az egyik tettest, és annak a rokonától hallotta, hogy az illető részt vett a támadásban. Annyira megörültem, hogy majdnem a legelemibb óvatosságról is megfeledkeztem, azt hittem, végre itt van a várva várt fordulat. Kvasnica ügyvéd úr hűtött le, figyelmeztetett, hogy egyelőre nem tudjuk, ki ez az ember, milyen játszmának lehet a részese, és még ha tisztességes is, semmi garancia arra, hogy a hatóságok komolyan veszik őt. Ismét kiderült, hogy igaza volt ? a rendőrség teljesen semmibe vette a tanú vallomását. Döbbenetes volt olvasni a sajtóban, hogy a lehetséges támadót annak idején csak az utcán kérdezték ki a rendőrök, és miután a tanú felismerte őt, a rendőrök még akkor is afelől biztosították, hogy nincs mitől tartania. Tehetetlen dühöt éreztem. Az sem hozott megkönnyebbülést, hogy közben több jel is utalt arra: az ügyészség szeretne megszabadulni az ügytől. Én nem alkut akartam, hanem igazságot. Azon a nyáron üzente meg a sajtón keresztül a Nyitrai Kerületi Ügyészség szóvivője, hogy ha beismerem, hogy hazudtam, ejtik a vádat. Felfoghatatlan volt számomra, hogyan gondolhatták ezt: az áldozat ismerje be, hogy nem támadták meg, sőt kitalálta az egészet? És akkor békén hagyják?! Nem a tettesek kézre kerítése és megbüntetése lenne a feladatuk? Ez ismét olyan időszak volt, amikor nap nap után csak erről beszéltünk otthon, minden nyilatkozatot és újságcikket fejből tudtunk. Amikor Jan Packa országos rendőrfőkapitány azt nyilatkozta, hogy az eset mégiscsak megtörtént, ismét az elmozdulásban bíztam, de pár héttel később a főügyész bejelentette, hogy ő fogja kivizsgálni az ügyet. Ezt a hírt már kétkedve fogadtam, mert az előzmények ismeretében tudtam, hogy neki nem lehet célja, hogy kiderüljön az igazság. Nem vagyok jogász, de teljes képtelenségnek tűnt számomra a főügyész által felvetett megközelítés, hogy ugyan nincs minden rendben azzal, hogy megszüntették a támadóim ellen folytatott eljárást, de azért vádlottként lehetőséget kapok rá, hogy bebizonyítsam az igazamat. Nem akartam részt venni ebben a színjátékban, ezért tagadtam meg a vallomástételt. Nem is követtem különösebb figyelemmel a főügyészségi kihallgatásokat, doktor Kvasnica mondta el, amit fontosnak tartott. Úgy éreztem, hogy nincs közöm hozzájuk, az eljárás csak az időhúzásról, a hatalomról és a pénzről szól, nem rólam. Ekkorra már eléggé hozzászoktam, hogy időnként rólam szólnak a hírek. Megtanultam kezelni a dolgot. Nem mondom, hogy nem volt rossz, amikor hazugságokat olvastam magamról, sokszor kedvem lett volna felhívni a szerzőt, és megkérdezni tőle, hogy mer ilyet leírni, amikor nem is volt ott, nem élte át azt a borzalmat, nem járt utána másfél évig pszichiáterhez, még csak nem is beszélt velem. De már tudtam, hogy felesleges, hogy csak otthon, az enyéimmel oszthatom meg a keserűségemet, csak nekik önthetem ki a szívemet. Másokkal soha nem beszéltem erről, mert kerülték a témát. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki nyíltan, őszintén érdeklődött. Pedig jólesett volna egy kicsit panaszkodni, kibeszélni magamból a sok feszültséget. Az emberek nem tudják, hogyan viszonyuljanak ilyen helyzetekhez, azt hiszik, akkor tapintatosak, ha úgy tesznek, mintha nem tudnának semmit. Pedig ez a legrosszabb, mert az érintettnek, legyen az halálos beteg vagy bűncselekmény áldozata, így esélye sincs elmondani, mit érez. Nagyon sokat gondoltam arra is, hogy miközben engem így megszégyenítettek és megaláztak, támadóim vígan élik az életüket, és jókat nevetnek, ahányszor meglátnak a hírekben. Az újságokban olvastam, hogy az esetem óta egyikük már kétszer is verekedésbe keveredett, másikuk rendszeresen szélsőséges felvonulásokat szervez, de mindig megússzák a felelősségre vonást. Nagyon nehéz volt feldolgoznom, nem is igen sikerült, hogy én, a sértett vagyok a vádlott, és azok az emberek, akik bántottak, szabadon járnak-kelnek, és újra és újra sértegetnek másokat, mégis futni hagyják őket. Persze tudom a logikus választ, a hatóságok attól tartanak, hogy ha megbüntetik őket, esetleg nem hallgatnak tovább arról, mi történt 2006. augusztus 25-én. Ezért tartom a rendőrséget is legalább annyira bűnösnek, mint a két tettest, mert hagyta, és máig is hagyja, hogy szabadon garázdálkodjanak. ROMAN KVASNICA Nem Hedvig lejáratása volt a cél ? Minél tovább gondolkozom a Hedvig körüli történéseken, és minél több részlet derül ki, annál világosabb számomra, hogy a támadás nem Hedvig személye ellen irányult, csak az volt a fontos, hogy magyar legyen az áldozat. Kétszer kiáltottak rá, hogy „Szlovákiában szlovákul!”, és csak utána kérdezték meg, hová megy. Egy szlovák úgy reagált volna, hogy mit akartok tőlem, hiszen én szlovák vagyok, de Hedvig először hallgatott, majd a kérdésükre azt mondta, vizsgázni megy. Számomra ebből az következik, hogy a tettesek arra vártak, mikor megy a magyar tanszék felé egy magyar nemzetiségű diáklány. Nem tudom, hallhatták-e, amint Hedvig magyarul útba igazította egy autó utasait, és már nem is fogom megtudni, mert a rendőrség nem kérte ki a közelben lévő biztonsági kamerának a kritikus időpontban készült felvételeit. Később új felvételek kerültek a helyükre, tehát az a bizonyíték elveszett. A másik figyelemre méltó momentum, amely arra utal, hogy a tettesek teljes biztonságban érezték magukat, az, hogy nem takarták el az arcukat. Nem tartották attól, hogy ha az áldozat később felismeri őket az utcán, büntetőjogi felelősségre vonás várhat rájuk. A támadás ideje alatt egy szót sem szóltak egymáshoz, a legkisebb érzelmi töltet nélkül cselekedtek, mert valószínűleg előre eltervezték, mit fognak tenni. Kivetették Hedviggel a fülbevalóit, elvették a táskáját, ez egyértelmű rablás. Ezt követően levettették vele a harisnyáját is, ami már szexuálisan motivált erőszakos bűncselekményre utal. Végül a blúzára magyarellenes jelszavakat írtak. Nem tudom, hogyan folytatták volna a támadást, de valószínűleg megzavarta őket, hogy Hedvig elvesztette az eszméletét. Mindez egészen biztosan nem olyan bűncselekményre utal, amelyet egyszerű bűnözők követtek el. A harmadik dolog, ami véleményem szerint azt igazolja, hogy előre eltervezett és a háttérből irányított dologról volt szó, a feladó, akit a Hedvignek küldött borítékon feltüntettek. A borítékra, amelyben Hedvig okmányait postázták, egy Nyitrán élő hölgy nevét írták, aki nyilvános források szerint a szlovákiai magyar közélet képviselőivel áll kapcsolatban. A neve feltüntetésével nyilvánvalóan valamilyen célt követtek. Figyelemre méltó, hogy a rendőröket is csak a boríték érdekelte, az okmányok és bankkártyák, amelyeken még ott lehettek a tettesek ujjlenyomatai, egyáltalán nem. Véleményem szerint annak, aki az egészet megszervezte, nem Hedvig lejáratása volt a célja, és nem úgy kellett volna végződnie az dolognak, hogy Hedvig az egészet csak kitalálta. Az értelmi szerző indulatokat akart kavarni az itt élő szlovákok és magyarok, valamint a Szlovák Köztársaság és a Magyar Köztársaság között. A tettesek kikapcsolták Hedvig melltartóját, széttépték a blúzát, el tudom képzelni, hogy a gyalázkodó jelszavakat a testére akarták írni… Ki tudja, mi következett volna még, ha végigcsinálják mindazt, amivel megbízták őket. Az, hogy az egészet Hedvigre kenték, véleményem szerint csak pótmegoldás volt, miután olyan pontos személyleírást adott a tettesekről. A rendőrök már a támadás másnapján megtalálták a fantomképekre hasonlító személyeket, de ahelyett, hogy mindent megtettek volna az azonosításuk érdekében, azt mondták ? nyilván nem ok nélkül ?, hogy kikezdhetetlen alibijük van. Évekkel később kiderült, hogy ez a kikezdhetetlen alibi egyikük édesanyjának a szava volt, aki azt mondta, hogy a fia otthon tartózkodott. A Hedvig elleni támadás elkövetőire hasonlító személyekkel ellentétben Hedvig tanárainak esetében már másként járt el a nyomozó. Amint a nyomozati aktából kiderült, ez esetben a fontosnak tartotta megvizsgálni, kivel beszélgettek telefonon a szóban forgó pedagógusok és a magyar tanszék alkalmazottai a támadást megelőző három nap, és a támadás utáni négy nap folyamán. A kérvényt 2006. augusztus 30-án írták, vagyis akkor, amikor Hedviget még senki nem vádolta hazugsággal. Hogy a fantomképekre hasonlító személyek kivel beszéltek telefonon, azt senki nem vizsgálta, és senki sem hallgatta ki őket. Valószínűnek tartom, hogy a nyomozót valaki abba az irányba terelte, hogy a támadókat a magyar tanszéken, és nem a szélsőséges csoportokon belül kell keresni. Ami természetesen képtelenség, de a választások utáni ostoba nacionalizmus felvirágzásának idején a bűnüldöző szervek ilyesforma elgondolása elfogadható nyomozási lehetőségnek tűnt. Közben Magyarországról különböző csatornákon keresztül kezdtek ideszivárogni olyan, szélsőséges összejöveteleken készült felvételek, amelyeken a fantomképekre hasonlító alakok voltak láthatók. Némelyiket Hedvignek is postázták. Nem tudom, ezzel kinek mi volt a célja, de pontosan összecseng azzal az újságírók között elhintett információval, hogy az egész mögött egy szomszédos ország titkosszolgálata áll. Két év múlva Jan Slota, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke nyilvános sajtótájékoztatón is kijelentette ezt, és máig biztos vagyok abban, hogy ez nem az ő ötlete volt. A forgatókönyv véleményem szerint egy olyan ember műve, aki a hatvanas években Moszkvában tanulta és évekig a Szlovák Információs Szolgálatnál kamatoztatta a dezinformáció tudományát. Ezért olyan homályos az egész ügy, ezért tesz minden szereplője úgy, mintha szupertitkos, a kormány megdöntésére irányuló összeesküvést lepleztek volna le. Ma már nehéz felidézni, milyen durva, primitív nacionalizmus uralkodott itt 2006-ban. A kormánypártok arroganciája és az ellenzék tétlensége együtt alakította ki azt a légkört, amelyben sokak számára teljesen hihetőnek tűnt, hogy egy magyar diáklány bántani akarta a szlovákokat, sőt meg akarta dönteni a kormányt, de a kitűnő szlovák rendőrség időben leleplezte ezt a szörnyű cselszövést. Ebből a szemszögből nézve mindenki, aki Hedvig pártjára állt, a szlovák állam és a szlovák nemzet ellensége lett. A magyarellenességet az állami intézmények legitimizálták. Az hittem, odáig nem mennek el, hogy vádat emeljenek Hedvig ellen. A nyilatkozatokból arra következtettem, hogy a hamis tanúzás ügyében ismeretlen személy ellen folytatott eljárás elég lesz ahhoz, hogy végigjátsszak ezt a Szlovákia elleni összeesküvésről szóló színjátékot. Amikor megkaptuk a vádemelésről szóló határozatot, teljesen tehetetlennek éreztem magam, de Hedvig és szülei előtt ezt nem mutathattam. Ahelyett, hogy valaki kimondta volna, micsoda botrányos törvénytelenség folyik itt, a politikusok ? köztük az akkori ellenzék képviselői is ? arról beszéltek, hogy ez a helyes eljárás, majd a bíróság eldönti, ki hazudott. A megvert, megalázott és meggyalázott sértett lehetőséget kapott, hogy vádlottként bizonyítsa az igazát, miközben a tettesek szabadon jártak-keltek a hatalom oltalma alatt. Ez olyan felháborító, gyomorforgató, még Szlovákiában is szokatlan igazságtalanság volt, aminek a megnevezésére nem is találok szavakat. A családot rettenetesen megrázta ez a fordulat. A szülők újra aggódni kezdtek a lányukért, nagy nehezen visszaszerzett nyugalmuk és biztonságérzetük egy perc alatt semmivé lett. Nem volt egyszerű szembesülnöm ennyi fájdalommal, és közben megőrizni az elfogulatlanságomat. Senkit nem érdekelt a Malina család élete, a bánatuk, a jogaik, mindenki megvonta a vállát, és azt mondta, mit tehet az állam, ha egyszer hazudott ez a lány! Én láttam, mi játszódik le bennük, és annál jobban nyomasztott, hogy nem tudok megoldást kínálni nekik. Csak annyit mondtam, hogy nem adjuk fel, és azóta is ezt mondom, mert a küzdelem még mindig nem ért véget. Dobroslav Trnka már a vádemelés előtt pár nappal megszellőztette az egyik napilapban, mi következik. Vártam, mi lesz a vádemelési határozatban, mert a Hedvig kihallgatásán készült jegyzőkönyveket büntetőjogi szempontból teljesen használhatatlannak tartottam. Érdekes módon pont azokban a napokban, 2007 áprilisának végén felhívott egy bíró, akit húsz éve nem láttam, és aki annak idején jóváhagyta, hogy ellenőrizzék Hedvig tanárainak telefonbeszélgetéseit. Amikor találkoztunk, rövid beszélgetés után nagyon komoly összeget, 500 ezer koronát kért kölcsön tőlem ? állítólag lakásvásárlásra. Ez már önmagában is gyanús volt ? rögtön eszembe jutott, hogy kompromittálni akar. Azt válaszoltam: esetleg közben tudok járni valamelyik pénzintézetnél, hogy gyorsan adjanak neki kölcsönt. Ez a megoldás nem tetszett neki, ami csak növelte a gyanúmat, ezért a történtekről tájékoztattam az ügyvédi kamara elnökét. Találkozásunk után pár nappal egy SMS-t kaptam a szóban forgó bírótól, amelyben a következőket írta: „Szia, Roman. Nem akarok telefonálni, ezért ezen az úton jelentkezem. Nagyon szépen kérlek, tudasd velem, meg lehetne-e valósítani azt a dolgot a hét végéig. Nagyon sokat segítenél vele (viszonozni fogom). Köszönöm.” Ezután a neve kezdőbetűi következtek, de nem akarom elárulni a kilétét, mert lehetséges, hogy tényleg bajban volt. Bár akkor is furcsállom, hogy olyan emberhez fordult, akivel húsz éve nem találkozott. Az SMS-re is azt válaszoltam, hogy csak a bankhitel gyors intézésében tudok segíteni. Három hétig tartott ez a macska-egér játék. Amíg tartottuk a kapcsolatot, addig nem kaptam meg a vádemelési határozatot. Utána egyszer még felhívott, és megkérdezte, haragszom-e rá. Mondtam, hogy nem, de találkozni sem akarok vele, amíg Malina Hedviget képviselem. Utolsó próbálkozása az volt, hogy egy hölgyismerősét küldte el hozzám azzal az üzenettel, hogy találkozni akar velem. Ezt is elutasítottam. Lehet, hogy valóban csak segítségre volt szüksége, de rossz helyen kereste, mert én nem engedhettem meg magamnak, hogy valaki egyszer azt mondhassa rólam, hogy pénzt adtam egy bírónak, ráadásul annak, aki a múltban olyan ügyben döntött, amelyben Hedvig károsultként szerepelt. Olyan helyzetbe kerültem, amelyben senkinek az indítékait nem ismerhettem, ezért minden körülöttem történő eseményt több szempontból is mérlegelnem kellett. A vádemelési határozatot 2007. május 14-én kaptam kézhez. Mint kiderült, a nyomozó ismét feltalálta magát, még annyi fáradságot sem vett, hogy leírja a bűncselekményt. A határozatban egy szót sem ejtettek arról, hogy Malina Hedvig konkrétan melyik tanúvallomásának melyik mondatában állított valótlanságot, mivel vezette félre a hatóságokat. Ha a hamis tanúzás vétsége áll fenn, mindig fel kell tüntetni, mikor, hol, melyik mondatában, a jegyzőkönyv melyik oldalán található a vádlott hazugsága ? csak így lehet garantálni a védelemhez való jogot. Ennek ellenére máig nem tudjuk, mit követett el Malina Hedvig. Valaki odaszólt az ügyészségre, hogy vádat kell emelni ellene, hát vádat emeltek, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy Hedvig vallomásai és az ezekről készült jegyzőkönyvek használhatatlanok a bűnvádi eljárásban. Az első, amit a nyitrai kórházban tett, azért, mert még azelőtt került rá sor, mielőtt a nyomozó eljárást indított volna a támadás ügyében. A második, a dunaszerdahelyi kórházban tett vallomás azért, mert Hedvig gyógyszerek hatása alatt állt, a harmadik, a nyitrai rendőrségen tett vallomás pedig azért, mert rossz lelkiállapotban volt, és a rendőrök megengedhetetlen nyomást gyakoroltak rá. A harmadik kihallgatás jegyzőkönyve jogi szempontból azért sem használható bizonyítékként, mert a tartalma nem azonos a kihallgatáson készült videofelvétel tartalmával. Formálisan és jogi szempontból egyaránt tarthatatlan volt a vád ? épp ezért futkosott tőle a hideg a hátamon. Belegondolni sem mertem, milyen lehet azoknak az embereknek a jogtudata, akik ilyen törvénytelenségre vetemednek. Hogyan lesznek még képesek visszaélni a hatalmukkal? Arra a következtetésre jutottam, hogy a Smerben folyó belső harcokkal függ össze az egész, mert általában olyankor történt valami az ügyben, amikor a párt háza táján is nagy volt a mozgolódás. Az is lehet, hogy valakik azt szerették volna bizonyítani a külföldnek, hogy Szlovákiában nem Slota nacionalizmusa a gond, hanem a magyarok hazugságai. Mekkora az értéke ilyen szempontból egy fiatal nő becsületének és normális élethez való jogának a legnépszerűbb, legszlovákabb, legszociálisabb párt érdekeivel szemben? Világos volt, hogy nem tudták, mivel vádolhatnák meg Malina Hedviget. Utólag szerettek volna belekötni valamibe, ezért hívták be újra májusban, immár vádlottként, a nyitrai rendőrségre. Össze akarták zavarni, ellentmondásokba keverni, ezért nem ajánlottam neki, hogy vallomást tegyen. Megkértem a nyomozót, hogy adja ki nekem a hamis tanúzás ügyében folytatott vizsgálat aktáját, de megtagadta. Jogában állt, én csak azzal fejezhettem ki a véleményemet erről a törvénytelen vizsgálatról, hogy nem fogadtam el a nyomozó felém nyújtott kezét. Ha jól emlékszem, soha senkivel nem fogtam kezet, aki ebben a büntetőügyben Hedvig ellen lépett fel, mert ez úriemberek közötti bizalmas gesztus, és aki egy védtelen nőt bánt, az nem úriember. Hedvig után az őt feljelentő személynek kellett volna vallomást tennie, és amikor megkérdeztem a nyomozótól, lesz-e újabb kihallgatás, azt mondta, nem lesz, mert a feljelentéstevő személy felakasztotta magát. Ezen már meg sem lepődtem, annyi szokatlan dolog történt ebben az ügyben. Az ügyészséget sem hozta zavarba az új fejlemény, nemsokára nyilvánosságra hozták, hogy tulajdonképpen két feljelentő volt, de a másikról akkor még nem tudtunk semmit. Pár hét leforgása után megtudtam, hogy az állítólagos hamis tanúzás ügyében folytatott eljárás aktája már a főügyészségen van. Itt már megkaptam a másolatát, ebből tudtam meg, ki volt a másik feljelentő. A feljelentések viszont hiányoztak, holott ott kellett volna lenniük. Ezt is megtámadtam ? mondanom sem kell, hogy hiába. Az volt a válasz, hogy az ügyészségnek tulajdonképpen nem is volt szüksége feljelentésre ahhoz, hogy eljárást indítson. Ami igaz is, de akkor miért nem indított? Alibista, minden professzionalitást nélkülöző trükk volt az egész, pont úgy, mint a homályos kijelentések, amelyekre kellő információk nélkül sokszor reagálni sem tudtunk. Csak jóval később kaptam meg a feljelentéseket. Az első ? azé a férfié, aki öngyilkosságot követett el ? csupán három mondatos volt, nem elég arra, hogy ennek alapján eljárást indítsanak. A másikat viszont akár egy jogász is írhatta volna, olyan szinten érvelt Hedvig ellen. Amikor nyilvánosságra került a szerző neve, megdöbbentő összefüggésekre derült fény. Az illető a múltban a szlovák titkosszolgálat ügynöke volt, amikor pedig megírta a feljelentését, Peter Gabura parlamenti képviselő asszisztenseként dolgozott. A képviselőnek ugyanekkor asszisztense volt a főügyész felesége és az a személy is, aki véleményem szerint a Hedvig elleni támadás hátterében állt. Számomra mindebből két kérdés következett: Milyen szerepe lehetett a feljelentés megszületésében a főügyésznek? Létezik-e olyan véletlen, hogy a védencem elleni feljelentés olyan helyről került ki, ahol két egykori titkos ügynök és a főügyész felesége együtt dolgozik? Nem gondoltam, hogy az érintettek dilettánsok lennének, akik nem számoltak azzal az eshetőséggel, hogy az egész kiderülhet. Sokkal inkább az borzasztott el, mennyire biztosak lehetnek ezek a személyek saját magukban és a hatalmukban, hogy ennyire nem ügyelnek már arra sem, hogy a Hedvig elleni eljárásban legalább valamiféle normalitás látszatát megőrizzék. Júniusban az újságíróktól tudtam meg, hogy Nyitrán jelentkezett egy tanú, bizonyos Zdeno Kamenick?, akinek az egyik fantomképre hasonlító személy nagybátyja annak idején elmondta, hogy az unokaöccsének köze volt a Hedvig elleni támadáshoz. Kamenick? úr a sajtónak annak idején azt nyilatkozta, hogy Hedvig ellen ok nélkül folyik büntetőeljárás. Ez számunkra rendkívül komoly információ volt, de óvatosan kezeltem, mert akár provokáció is lehetett a háttérben. A szóban forgó úr telefonon fel is vette velem a kapcsolatot, és találkozót kért. Sajnos, el kellett őt utasítanom, nem engedhettem meg magamnak, hogy találkozzam vele. Tiszteltem a bátorságáért, mert olyan emberekkel szállt szembe, akik először ütnek, csak azután gondolkoznak a miérten, de nem voltak illúzióim, hogy ezzel fordulatot vesz az ügy. Kíváncsi voltam, mihez kezd vele a rendőrség. Nem lepett meg, hogy először megpróbálták lejáratni, aztán úgy döntöttek, hogy ki sem hallgatják tanúként. 2007 nyarán első alkalommal utalt rá az országos rendőrfőkapitány, hogy Malina Hedviget mégis megverték, csak nem úgy, ahogy állítja. Arra gondoltam, szeretnének visszatáncolni, mert egy olyan bűnvádi eljárásban, amelyben a jogról megfeledkeztek, minden kijelentésnek jelentősége lehet. Az is megfordult a fejemben, hogy megszüntetik a Hedvig ellen folyó eljárást. De szeptemberben, amikor a főügyész kijelentette, hogy a támadás ügyében folytatott vizsgálat során a rendőrség és az ügyészség is hibázott, már tudtam, hogy csak új játszma veszi kezdetét. Fel sem merült bennem, hogy hirtelen feltámadt az igazságérzete, hiszen alig egy éve még semmi kivetnivalót nem talált az eredeti nyomozati aktában. Pár hetet kellett csak várni, és megtudtuk, mi volt az igazi célja. A Hedvig elleni támadás ügyében folytatott eljárás hibáira hivatkozva bekérette a hamis tanúzás és hamis eskü vétségének ügyében folytatott vizsgálat aktáját, és különleges csoportot hozott létre a főügyészségen. Ez több szempontból is képtelenség volt: egyrészt kiderült, hogy magát az ügyet soha nem vették el a nyitrai nyomozótól, másrészt a törvény nem ismeri a vizsgálócsoport fogalmát, különösen nem olyan felállásban, hogy rendőrök és ügyészek egy csoportban dolgoznak. Az ügyészség feladata mindenekelőtt az előkészítő eljárások ellenőrzése. Az a helyzet, hogy a Szlovák Köztársaság Főügyészségének területén, abban a helyiségben, ahol a főügyészség ügyésze kihallgatást folytat, szabadon járnak-kelnek a rendőrök, sőt, egyikük az írnoki teendőket látja el, az ügyészség lejáratása, és komoly figyelmeztető jel. A tanúmeghallgatások során többször is tiltakoztam a felállás ellen, de ezt soha nem vették figyelembe. Megtehették, hiszen közvetve vagy közvetlenül minden ügyész a főügyész alárendeltje, ő pedig az előkészítő eljárásban ellenőrizhetetlen és korlátlan jogi hatalom birtokosa. JOZEF HA?TO Átváltozás ? Amikor elkezdtem Hedvig kezelését, olyan tervet állítottam össze, hogy ha túl leszünk a trauma feldolgozásán, az ellenálló képességét fogjuk növelni. Az volt a célom, hogy mindazt a rosszat, ami vele történt, úgy fogadja el mint tapasztalatot, amely megerősítette, és jó értelemben megváltoztatta az életét. Sokat beszélgettünk arról, hogy ez a tapasztalat teszi lehetővé számára, hogy jobban megértse az emberek és nemzetek közötti kapcsolatokat, lássa azok indítékait és lehetséges következményeit. Ugyanakkor hangsúlyoztam, hogy noha már leküzdötte a félelmét, legyen óvatos, ne becsülje alá a reális kockázatokat. Könyveket adtam a kezébe például „a lelket mérgező gondolatokról”, az emberi kapcsolatokról, de emlékszem, az én javaslatomra olvasta el németül Franz Kafka Átváltozás című novelláját is. Sok hasonlóságot láttam a bogárrá változott Gregor Samsa és Hedvig helyzete között, hiszen bizonyos értelemben mind a ketten elveszítették valódi énjüket. A környezetük csak a felszínt látta belőlük, Gregor Samsából a bogarat, Hedvigből a hazudós magyar lányt. Az ellenálló képesség növelésére autogén tréninget alkalmaztunk. Megtanítottam rá, hogyan lehet bizonyos frázisok ismétlésével teljesen ellazulni és olyan mély nyugalmi állapotba jutni, amelyben a tudat teljesen kinyílik a lélek mélyebb rétegei felé. Amellett, hogy ez a módszer jó stresszoldó, megnyugtat és pihentet, rendszeres alkalmazása a személyiség fejlődéséhez is hozzájárul. Hedvig nagyon hamar elsajátította, és saját bevallása szerint sokat segített neki a terhessége alatt, majd szülés közben is a testfunkciók harmonizálásában. Hogy semmi ne érje váratlanul és felkészületlenül, számba vettük, milyen veszélyek fenyegethetik a jövőben. Újabb támadás, hazug vádak, bírósági per, vizsgálati fogság, börtönbüntetés. Elképzeltük ezeket a helyzeteket, és utána arról beszélgettünk, mit tenne, ha ilyesmi bekövetkezne. Ez a módszer arra jó, hogy az ember ne terhelje magát felesleges félelmekkel, ne aggassza őt a jövő, és ha mégis bekövetkezik valami rossz, ne omoljon össze. A gyakorlatokat nagyon szépen végigcsinálta, ebben az időszakban már elég biztos volt saját magában. Szerencsére meghallgatta a tanácsomat, és nem olvasgatta azokat az internetes fórumokat, ahol alpári módon szidalmazták őt. Ezek a hozzászólások eleinte nagyon megkeserítették az életét, ha megjelent valami a lapokban, legszívesebben kiszaladt volna az utcára, és világgá kiabálta volna, hogy ez nem igaz! Borzasztóan megviselte a tehetetlenség, hogy nem tud védekezni, holott ellene van az egész kormány, a rendőrség és az újságírók nagy része. A kezelést megelőzően már-már oda jutott, hogy kételkedni kezdett saját magában. Felhívta az évfolyamtársait és a tanárait, tényleg úgy nézett-e ki, mint a fotókon. Ez természetes jelenség. Vannak olyan pszichoszociális kísérletek, amelyekben tíz ember próbál meggyőzni egyet, hogy példának okáért egy kép a falon balra lejt, miközben egyenes. Vagy meggyőzik, vagy rájuk hagyja a dolgot, mert nem akar a többségnek ellentmondani. Hedvig elmondta, hogy a hatórás kihallgatáson már neki is fogytán volt az ereje, megfordult a fejében, hogy mindent ráhagy a rendőrökre, csak engedjék már végre haza. Az tartotta vissza, hogy mást nem tudott mondani, mint ami történt. Amikor megkérdeztem, minek köszönhető, hogy akkora túlerővel szemben sem tört meg, és nem mondta azt, amit a szájába akartak adni, azt válaszolta, hogy azért, mert az nem lett volna igaz. Ez a sok kétely és keserűség mind ott kavargott a lelkében. Emlékszem, volt olyan pillanat is, amikor nekem kellett őt megerősítenem abban, hogy Malina Hedvig egy normális, becsületes lány, aki semmilyen bűnt nem követett el. Körülbelül egy évnek kellett eltelnie, mire önmagára is úgy tekintett, hogy nincs mit bánnia, nincs mit szégyellnie. Ami történt, az a múlt, és bármi jöjjön, lesz elég ereje, hogy kibírja. 2007. október 3-án Roman Kvasnica megkapta a védence ellen hamis tanúzás miatt folytatott eljárás jegyzőkönyvének másolatát. A 640 oldalas aktából hiányzott a hamis tanúzás miatt feljelentést tevő Peter Korcek levele, és a jegyzőkönyvben annak sem volt nyoma, hogy a beadványt megfogalmazó egykori titkosszolgát kihallgatták volna. A jegyzőkönyvből nemcsak az derült ki, hogy a boríték ragasztócsíkján ? amelyben Hedvignek visszaküldték az iratait ? nem volt nyálminta, hanem az is, hogy egyáltalán nem végeztek nyálminta-vizsgálatot. Csupán a borítékon található DNS-nyomokat elemezték, amelyek érintésből is származhattak, és ezeket vetették össze a lány DNS-mintájával. A blúzon található feliratról és az említett boríték címzéséről a belügyminiszter azt mondta, hogy a szakértői elemzés szerint egyezik a lány kézírásával. Ezzel szemben a kriminalisztikai kutatóintézet munkatársa 2006 szeptemberében a rendőrségen azt vallotta, hogy a minta nem alkalmas vizsgálatra, mert a szöveg túl rövid, és nyomtatott nagybetűkkel, az iskolai szabvány szerint írták. A Malina Hedviget a nyitrai kórház traumatológiai rendelőjében elsőként ellátó orvosnak, valamint a lányt az egyetemről kórházba szállító mentőautó személyzetének vallomása szerint a páciensnek fel volt dagadva az arca, felrepedt az ajka, magas volt a pulzusa és a vérnyomása, a lábszárain pedig számos kék foltot láttak. A mentőorvos a sokkos állapot miatt nagy mennyiségű nyugtatót, 10 mg Diazepamot adott be neki ? ennek ellenére és figyelmen kívül hagyva a kezelőorvos véleményét, miszerint Malina Hedvig nincs kihallgatható állapotban, a rendőrök délben a nyitrai és este a dunaszerdahelyi kórházban is kihallgatták. A belügyminiszter 2006. szeptember 12-én a pénzintézettől kapott információkra hivatkozva azt állította, hogy Hedvig bankkártyáját a támadást követően nem tiltották le ? tehát a tulajdonosa jól tudta, hogy nem is tulajdonították el. Ezzel szemben az igazság az volt, hogy Hedvig édesanyja 2006. augusztus 25-én letiltotta a kártyát, de augusztus 31-én újraaktiváltatta. A rendőrök augusztus 31-én kértek írásbeli tájékoztatást a Szlovák Takarékpénztártól, és erre a kérvényre írta valaki kézzel azt, hogy a kártya nincs zárolva. Azt, hogy az időközben eltelt egy hét alatt zároltatták-e a bankkártyát, senki nem vizsgálta, és hivatalos választ nem is kapott a rendőrség a pénzintézettől. 2007. október 8-án megkezdte munkáját a főügyészégi vizsgálócsoport. Először a támadás helyszínéhez közeli magánnyomozóiroda munkatársait hallgatták ki, akik azt állították, hogy 2006. augusztus 25-én reggel látták a mezítlábas Malina Hedviget. Vallomást tett Zdeno Kamenick? is, aki az egyik lehetséges támadó nagybátyjától hallotta, hogy unokaöccsének köze volt az esethez. Robert Bentit, valamint édesanyját és nagyanyját 2007. október 21-én hallgatták ki a főügyészségen, nagybátyját két héttel később. A tanúk nem tudták cáfolni Zdeno Kamenick? állítását, miszerint Robert Bencinek köze volt Malina Hedvig megtámadásához. Az is kiderült, hogy az üggyel kapcsolatban a rendőrségen soha nem hallgatták ki őket. Robert Benti úgy emlékezett, a rendőrök valamikor az állítólagos támadás után felkeresték, és a házuk bejárata előtt, az utcán kérdezték meg tőle, hol volt a kérdéses időpontban. Ő azt mondta, hogy otthon aludt, és mivel ezt az anyja is megerősítette, elmentek. Másodszor akkor keresték fel, amikor Zdeno Kamenick? arról nyilatkozott a sajtóban, hogy ő volt az egyik támadó. Ekkor is csak a lakásuk bejáratában tettek fel kérdéseket neki, az anyjának és a nagyanyjának, majd elmentek, és a legépelt jegyzőkönyvvel tértek vissza, hogy aláírassák. 2007. november 15-én a Malina Hedvig-ügyet felülvizsgáló ügyészségi csapat futólépésben, majd ezután lassúbb tempóban is végigment Nyitrán, hogy megállapítsák, mennyi idő alatt tehette meg a lány az utat. A nyomozási kísérletben, amely a Büntető Törvénykönyv szerint a tanúk és vádlottak vallomásaiban elhangzott állítások vagy a vizsgálat során megállapított tények ellenőrzését szolgálta, Hedviget egy rendőrnő helyettesítette. 2007. november 22-én Malina Hedvig a strasbourgi Emberi fogi Bírósághoz fordult a szlovák hatóságok részéről őt ért embertelen és megalázó bánásmód miatt. Anyagi kártérítést nem követelt, csak annak elismerését kérte, hogy Szlovákiában sérültek emberi és állampolgári jogai, amikor megtámadásának körülményeit nem vizsgálták ki a hatóságok. 2007. november 29-én Roman Kvasnicát értesítette a főügyészség, hogy a védence kihallgatásán készült videofelvételt szakértői elemzésre küldték. Az ügyészségi határozatban az állt: két kamerával két felvétel készült, és mindkettő nagyon rossz minőségű, ezért ezeket rendbe kell hozni, mielőtt az ügyvéd rendelkezésére bocsátják. 2007. december 4-én újabb nyomozási kísérletre került sor a nyírfaligetben. Az ügyészség ezúttal arra volt kíváncsi, mennyi ideig tarthatotta lány útja a támadás helyszínétől a magyar tanszékig. December közepén Roman Kvasnicának átadták a 2006. szeptember 9-i kihallgatáson készült videofelvételt, pontosabban annak egy részét ? mindössze három óra húsz percnyi felvételt, holott a belügyminiszter öt és háromnegyed órás felvételre hivatkozott mint annak bizonyítékára, hogy valaki példátlan módon hazudik. Később még egy órányi videót adtak át az ügyvédnek, aki a felvétel átiratát akarta összehasonlítani a kihallgatáson készült jegyzőkönyvvel, majd az eltérésekkel szembesíteni a nyomozókat ? ezt a főügyészség nem tette lehetővé. 2008. január 21-én egy felvétel került fel a YouTube videomegosztó-portálra, amelyen ismeretlenek „Rendőrség” feliratú pólókban egy Hedvignek nevezett céltáblára lőnek 58-as gépkarabélyokkal. A felvételek a szímői gyakorlótéren készültek, az internetre a bazini rendőriskola volt diákja tette fel a videót. 2008. február l-jén kihallgatták a főügyészségen a Malina Hedviget feljelentő Peter Korčeket. Az egykori SlS-ügynök azt mondta: „irritálta”, hogy Malina Hedvig támadta a szlovák hatóságokat, és a titkosszolgálatot gyanúsította a támadás megszervezésével, ezért állampolgári kötelességének tartotta feljelenteni őt. Malina Hedvig ügyvédje azt szerette volna megtudni a kihallgatáson, kikkel dolgozott együtt Peter Gabura parlamenti képviselő asszisztenseként, de az ügyész nem engedélyezte, hogy ezt a kérdést feltegye. 2008. február 14-én Malina Hedvig házasságot kötött Peter Žákkal, és lánykori neve mellé felvette a Žák vezetéknevet is. Június 24-én megszületett a házaspár első gyermeke, Emma Rozina. MALINA HEDVIG Rozira várva ? Azért fordultunk Strasbourghoz, mert itthon akkor már nem reméltem jogorvoslatot. Az ügyészség épp különböző nyomozási kísérleteket folytatott, azt mérte, mennyi idő alatt tehettem meg az utat a buszpályaudvartól az egyetemig és mekkora pofontól eshettem a földre, csak a lényegről nem volt szó. Arról soha senki nem beszélt az illetékesek közül, hogy minden, amit a kihallgatásokon mondtam, beigazolódott, és mindenről, amit ők állítottak, kiderült, hogy hazugság. A videofelvételt, amely tiltakozásom ellenére a 2006. szeptember 9-i kihallgatásomon készült, ekkor adták oda doktor Kvasnicának, de máig csak tőle tudom, mi van rajta. Nem volt erőm ahhoz, hogy megnézzem, nem akartam újra átélni azt a félelmet. Azokat a fényképeket sem néztem meg soha, amelyeket az egyetemen készítettek rólam a tanáraim a támadást követően, nem akarom magam olyan torz arccal látni. A ruháimat, amelyeket a rendőrök még a támadás napján visszaadtak, és amelyekről tudtam, hogy a támadóim hozzáértek, mind kidobtam. Semmit nem akartam megőrizni, ami arra a napra emlékeztet. Többször felszólítottak, hogy vegyem át a kézitáskámat és a mobiltelefonomat, de nem kellenek. A blúzomat, amelyet többször kértünk, bezzeg nem adták, hát akkor csak őrizgessék ezeket is! Azok után, amit velem tettek, annyira rossz véleménnyel vagyok a rendőrségről, hogy amikor megjelent a YouTube-on egy videofelvétel, amelyen a nevemet kiabáló rendőrök lődöznek egy céltáblára, már meg sem rázott. Inkább szánalmat éreztem irántuk, mint dühöt, és máig az a véleményem, hogy a legrosszabb, ami egy védtelen állampolgárral történhet, hogy a rendőrökre szorul, mert csak tetézik a bajt. Tudom, hogy vannak tisztességes rendőrök is, akik jól végzik a munkájukat, de én nem találkoztam ilyennel. Máig fáj, hogy a sok rendőr közül, akik láttak a támadás után, akik ott voltak a kihallgatásokon, egynek sem szólalt meg a lelkiismerete, mindegyiknek fontosabb volt a saját előmenetele, mint az igazság védelme. Abban, hogy a gyalázkodó videó nem bántott túlságosan, a rendőrség iránt érzett megvetésnél sokkal nagyobb szerepe volt annak, hogy akkor már várandós voltam. Egészen más dimenzióba került az életem, minden gondolatom a baba körül forgott, úgy éreztem, vele kárpótol engem az élet. Nem terveztük, de nagy örömmel fogadtuk, mert már rég tudtuk Peterrel, hogy együtt akarunk élni és családot alapítani. Amikor kiderült, hogy gyermeket várok, meg sem lepődtünk. Tartottam tőle egy kicsit, mit szól majd doktor Kvasnica, nem fogja-e azt mondani, hogy meggondolatlanság részemről ilyen helyzetben gyereket vállalni. Peterrel együtt mentünk el hozzá, hogy közöljük a hírt. Egész úton szorongtam, de a doktor úr nagyon emberien reagált. Sosem fogom elfelejteni, hogy könnyes lett a szeme, amikor megmondtam neki. Olyan boldog volt, hogy azt sosem hittem volna, bár tudtam, hogy nagyon nagy szíve van. Ha?to doktor szintén örömmel fogadta a hírt, de ő rögtön a szakmai oldaláról nézte a terhességemet, az érzéseimről kérdezgetett. Újra megnézte a legutóbbi beszélgetéseinket, és azt mondta, hogy több jel is utalt erre a változásra. Végeztünk például képzeletben egy gyakorlatot, melynek során képeket kellett felidéznem, és nekem semmi más nem jutott eszembe, csak egy piros kör és benne egy kék háromszög. A doktor úr azt mondta, a piros kör a nőiesség szimbóluma, a kék pedig a férfiasságé, vagyis a tudatalattim már jelezte, hogy gyermeket várok. Az öröm mellett természetesen volt bennem aggodalom is, vajon jól intézte-e ezt a gondviselés, amikor annyira bizonytalan a jövőm, még nem fejeztem be az egyetemet, és akár be is börtönözhetnek. De aztán rájöttem, hogy ezen felesleges gondolkodnom, mert nem tudom befolyásolni azt, ami történik, eddig is abban kellett helytállnom, amit rám mért a sors. Ha úgy gondolkoztam volna, hogy addig nem vállalok gyereket, amíg az ügyem le nem zárul, akkor lehet, hogy tíz év múlva se kerülne rá sor. Úgy döntöttem magamban, hogy ennek a két dolognak semmi köze egymáshoz, és nem fogom hagyni, hogy elrontsák az örömömet. Nem is sikerült nekik, olyan biztonságban és boldogságban éltük meg azt az időszakot, amíg Rozit vártam, mintha előtte semmi sem történt volna. Annyira nem foglalkoztunk a külvilággal, hogy azzal sem törődtünk, ki mit szól hozzá, hogy még nem vagyunk házasok. Nekem nem volt fontos a hivatalos papír, anélkül is tudtam már, hogy Peterre mindig mindenben számíthatok. Ezer szál kötött össze bennünket, sokkal erősebben, mint egy házasságlevél. De a szüleim és doktor Kvasnica azt mondták, hogy a házassággal elejét vehetjük különböző spekulációknak. Végül Peter volt az, aki meggyőzött, hogy házasodjunk össze, nehogy már apasági nyilatkozattal kelljen bizonygatnom a szülészeten, hogy ő a gyerek apja. Egy feltételem volt csak, hogy teljesen zárjuk ki a sajtót, csendes, szerény esküvő legyen teljes titokban, felhajtás nélkül. Régebben szerettem volna én is templomi bevonulást és mindent, ami az esküvővel jár, de nem a kamerák kereszttüzében. Azt mondtuk, hogy majd egy év múlva, amikor minden lenyugszik körülöttünk, tartunk egy nagy lakodalmat, amelyre meghívjuk a rokonságot és a barátainkat ? ez azóta sem történt meg, de nem is hiányzik. Voltunk azóta jó pár esküvőn, és mindig úgy jöttünk haza, hogy erre a sok külsőségre nincs szükségünk. A mi esküvőnkön ott volt mindenki, akinek ott kellett lennie, addig tartott, amíg mi szerettük volna, őszintén mondom, hogy nem maradt bennem semmi hiányérzet. Talán azt kivéve, hogy nem volt fehér menyasszonyi ruhám. Egyet ugyan kinéztem magamnak, de mire fel kellett volna vennem, nem fértem bele, mást pedig nem akartam. Nem baj, az a nap anélkül is az enyém volt, nem árnyékolta be semmi. Egyvalami bosszantott, az, hogy az egyik bulvárlap munkatársai kinyomozták az időpontot, és a városi hivatal előtt lesifotósok vártak. Nem akartam senkivel megosztani azt a keveset, ami a magánéletemből megmaradt nekem, de ma már úgy veszem, hogy ők is csak a munkájukat végezték. A házasság semmit nem változtatott a kapcsolatunkon Peterrel, azelőtt is ugyanúgy összetartoztunk, mint azóta. Sokkal fontosabb volt számunkra az esküvőnél Rozika érkezése. Talán az égiek is úgy akarták, hogy az ügyem szempontjából ez egy szélcsendes időszak legyen, a sajtó sem támadott már. Azt hiszem, életbe lépett az a kimondatlan megegyezés, hogy egy gyermeket váró anyát nem bántunk. Nekem ez akkor nagyon jólesett. Nyolc hónapos terhesen tettem le a záróvizsgát Nyitrán, május végén. Ez alkalommal Peter vitt oda, és megint én voltam az első vizsgázó, mint a négy év alatt mindig. Nem szerettem várni, és úgy gondoltam, hogy az utolsó pillanatokban már ismételni is felesleges, ezért elsőként szoktam bemenni. Később az évfolyamtársaim mondták is, hogy amikor a támadás napján a kis államvizsgára vártak, és én még nem érkeztem meg, arra gondoltak: legalább nem emelem magasra a mércét. A záróvizsga nagyon nyugodt, jó hangulatban zajlott, örültünk, hogy befejeztük az egyetemet, és egyáltalán nem is került szóba, mi történt velem két éve. Az a nap az örömé volt, nem akartuk elrontani a rossz emlékek felidézésével. Ahogy eljöttünk Nyitráról, már csak a születendő kislányomra gondoltam. Semmi félelem nem volt bennem, inkább csak várakozás és kíváncsiság, milyen is lesz. Az azóta bezárt vágsellyei kórházban szültem, az utolsó kismamák egyike voltam ott. Nagyon kedvesek, rendesek voltak hozzám az orvosok és a nővérek, éreztem a felém irányuló szimpátiát. Az egyik nővérke mondta is, hogy, jaj, maga sokkal helyesebb, mint hittük az újságok alapján. Minden nap benézett hozzám, és elmesélte, mennyire megrázta az, ami velem történt. Ott jöttem rá, hogy én már soha nem fogom magam mögött hagyni azt, ami velem történt, mindenkinek mindig ez fog eszébe jutni rólam, bármit érek is el még az életben. Egyáltalán nem féltem a szüléstől, végig arra gondoltam, hogy a babának biztos még nehezebb, mint nekem, és ha ügyesen csinálom, azzal neki is segítek. Gyorsan és könnyen szültem, és utána jól viseltem a gyermekágyat is, valószínűleg azért, mert nem is akartam a kellemetlenségekkel foglalkozni. A terhességre, a szülésre és a kisbabával való törődésre úgy tekintettem, hogy ezek természetes dolgok, és örülhet, akinek megadatnak. Én annál szebb, felemelőbb érzést, mint amikor először megláttam Rozit, el sem tudok képzelni. Szinte csodálkoztam azon, hogy mindene megvan, hogy ilyen tökéletes kis emberkének adtam életet. Úgy éreztem, hogy ő a világ legszebb gyereke, pedig eléggé gyűrött volt, Peter utólag be is vallotta, mennyire megijedt, hogy ilyen marad. Hatalmas volt a boldogság az egész családban, a szüleimen is éreztem, hogy mázsás súly esett le a szívükről, úgy érezték, végre elégtételt kaptunk a sorstól. Bevallom, én is így éreztem, nem csupán a támadás meg a hatóságok hozzáállása miatt, hanem azért is, mert a terhességem huszonegyedik hetében az egyik vérvizsgálat alapján azt derítették ki, hogy egy a tizenhéthez lenne az esélyünk arra, hogy Down-szindrómás gyerekünk szülessen. Elmentem genetikai tanácsadásra, utána magzatvízvételre, de a legrosszabb ezután következett: három hétig kellett várni az eredményre. Szerencsére azt mondták, hogy nincs kromoszóma-rendellenesség. Nagyon megkönnyebbültünk, innen kezdve felhőtlenül boldog időszakot éltem meg, és ha nagy ritkán eszembe jutott a támadás vagy a kihallgatás, az olyan volt, mintha nem velem történt volna. Ez Rozika megszületése után sem változott, szerencsére nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott baba volt. Ha voltak is rosszabb napjai, arra gondoltam, hogy igyekeznem kell megérteni őt, hiszen ő még nem tudja elmondani, mi baja. A diplomaosztóm két nappal azután volt Nyitrán, hogy hazaengedtek a kórházból. Mindenképp ott akartam lenni, úgy éreztem, kijár nekem az a kézfogás a tanáraimtól. A családom megértette, Rozikát a férjem édesanyjánál hagytuk, és Peterrel meg a szüleimmel elmentünk Nyitrára. Nagyon nagy tapsot kaptam, amikor felolvasták a nevem, máig jó érzés tölt el, ha erre gondolok. ROMAN KVASNICA Virtuális eljárás ? Miután kiderült, hogy itthon nincs olyan hatóság, amelyik komolyan venné Malina Hedviget, a strasbourgi Emberjogi Bírósághoz fordultunk. Arra hivatkoztunk, hogy Szlovákiában sérülnek védencem emberi jogai, mert a hatóságok nem vizsgálták ki az őt ért támadás körülményeit. Egyelőre még arról sem született döntés, elfogadják-e a beadványunkat. Tudtam, hogy a főügyészségi vizsgálat sem vezethet sehová, mert ha egy bűnvádi eljárás indokolatlan, tehát törvénytelen alapokra épül, akkor a folytatás sem lehet jogszerű. Olyan ez, mint amikor valaki rosszul gombolja be a kabátján az első gombot ? a többi sem kerülhet jó helyre. Mégsem tehettem mást: részt kellett vennem a kihallgatásokon, bizonyítási eljárásokon, amelyeket Jaroslav Kozolka ügyész úr szervezett. Megrökönyödve néztem, hogyan végzik az ügyészségen a nyomozók az írnoki munkát, hallgattam, hogyan igyekeznek valamiféle előre megírt forgatókönyvhöz igazodni, és legfeljebb annyit tehettem, hogy figyelmeztettem az ügyészt, azt is vetesse jegyzőkönyvbe, ami a védencem mellett szól. Az volt a benyomásom, hogy az úgynevezett vizsgálócsoportban dolgozó nyomozókkal elhitették: Szlovákia elleni összeesküvésről van szó, és nekik meg kell menteniük a hazát. Ki lehetne deríteni, ki terjesztette ezeket a félrevezető információkat, de ahhoz azokat az ügyre vonatkozó titkosszolgálati jelentéseket is az akta részévé kellene tenni, amelyeket a közjogi méltóságok kaptak meg. Nem hiszem, hogy erre sor kerül valaha, sokaknak megfelel ez a ködösítés Malina Hedvig megtámadása körül. A professzionalitás legapróbb jelét is nélkülözte az, ahogy a rendőrség és a vádhatóság már 2006. augusztus 25-től kezelte ezt az ügyet. A főügyész szinte minden alkalommal előre jelezte a hozzáállását, és ezzel ? nyilván szándékosan ? mindenkinek értésére adta, milyen esélye lehet a jogorvoslati kezdeményezéseknek. Magával a főügyésszel ez alatt az idő alatt csupán kétszer találkoztam: egyszer amikor bejött meghallgatni az egyik fantomképre hasonlító személy kihallgatását, egyszer pedig a liftben, a főügyészség épületében. Épp Hedviggel álltunk ott, amikor beszállt a kutyájával, és amikor megismert, biztosított róla, személyesen fog ügyelni, hogy ebben az ügyben minden a törvényeknek megfelelően történjen. Megköszöntem a szívességét. Már az első ügyészségi kihallgatásokon láttam, hogy itt senki nem akar minden részletre kiterjedő vallomásokat, amelyekből esetleg kiderülhetne az igazság. Főleg a nyitrai nyomozók kihallgatásán volt érzékelhető, hogy amint problémás részhez értek, vagy az ügyész tett fel olyan kérdéseket, hogy elterelje a szót, vagy maguk a rendőrök nem emlékeztek a lényegre. Én sok kérdést fel sem tehettem nekik, ha pedig ellentmondáson kaptam őket, az nem került be a jegyzőkönyvbe. Úgy éreztem, és máig úgy érzem, hogy az ügyész legfontosabb célja az volt, hogy kompromittálja Malina Hedviget. Mi más célja lehetett volna olyan, a büntetőeljárás szempontjából lényegtelen kérdésekkel, mint hogy melyik képviselő vitt virágot Hedvignek a kórházba, melyik magyar újságnak nyilatkozott, és hogyan ült az ágyán a barátja, amikor a rendőrök kihallgatták? Nagyon átlátszó és rendkívül ízléstelen volt az igyekezet, hogy azt sugallják: ugyan már, milyen megrázkódtatást élhetett át az a nő, aki néhány óra múlva már a barátjával enyeleg a kórházi ágyon. A nyitrai nyomozóiroda alkalmazottainak kihallgatásán azonnal kiderült, hogy nem egyeztették kellőképpen a Hedvig elleni vallomásokat, mert ellentmondtak egymásnak. Ezeknek a vallomásoknak azért volt nagy jelentőségük, mert akkortájt valaki azt az információt hintette el az újságírók és a politikusok között, hogy „nem ül az időintervallum”, amely alatt Hedvig megtette az utat a buszpályaudvartól a ligetig, majd ott találkozott a nyomozóiroda alkalmazottaival. Szerintem ennek a két embernek a vallomásából azt akarták kihozni, hogy 7.10-től, amikor megérkezett az autóbusz Nyitrára, 7.30-ig, a találkozás időpontjáig Hedvig épp hogy csak odaérhetett a ligetbe, a támadás már nem történhetett meg. Amikor az ügyész látta, hogy a tanúk belebonyolódnak a mondanivalójukba, nem feszegette tovább a kérdést. Októberben nyomozási kísérletet is végeztek ennek igazolására, de az eredményről azóta sem hallottunk semmit. Nem sokkal később szóba kerültek állítólagos szatelitfelvételek, amelyeken látszik, hogy Malina Hedvig a kérdéses időpontban nem volt a ligetben. Szeretném én látni azokat a felvételeket, meg azt is, melyik nagyhatalommal tárgyaltak erről az ügyész urak! Kizárólag arra ment ki a játék, hogy olyan bizonyítékot kreáljanak, amely a médiában jól használható. Hogy létezik-e egyáltalán, az senkit nem érdekelt. Malina Hedvig ellen a kezdetektől virtuális bűnvádi eljárás folyik, amelyben soha nem nevezték meg a bűncselekményt. A bűnüldöző szervek és némely közjogi méltóságok ugyanis sokkal többet foglalkoztak az ügy sajtóvisszhangjával, mint azzal, hogy kiderítsék, mi történt 2006. augusztus 25-én. Az összes főügyészségi kihallgatásnak egyetlen célja volt: bebizonyítani, hogy a kormányfő és a belügyminiszter 2006. szeptember 12-én nem hazudott. Közben persze szorgalmasan takarítottak, újra összeszedték az előző eljárások során törvénytelenül beszerzett bizonyítékokat, elvégeztették a hiányzó szakértői vizsgálatokat. Hogy kivel, az egy másik kérdés, mert a belügyminiszter hatáskörébe tartozó kriminalisztikai intézet munkatársai nem felelnek meg az elfogulatlanság követelményének. Főleg azok nem, akik nem is szerepelnek a szakértői jegyzékben, ennélfogva büntetőjogi felelősséget sem viselnek a hamis szakértői jelentésért. Mire a nyitrai tanút, Zdeno Kamenick?t beidézték az ügyészségre, már úgy meg volt félemlítve, hogy meg akarta tagadni a vallomástételt. Végül elmondta, hogy 2007 nyarán, miután beszámolt a sajtónak arról, hogy ismeri az egyik támadót, öt fiatalember várt rá a lakása előtt. Egyértelműen a tudomására hozták, hogyan kellene viselkednie ebben az ügyben. Ő kihívta a rendőröket, és elmondta nekik, hogy az egyik támadó megütötte és megrúgta. A rendőrök megkérdezték, kíván-e feljelentést tenni, de mivel ez a támadó a közelében lakik, nem élt ezzel a jogával. Amikor azt is elmondta a rendőröknek, hogy az incidens összefügghet a Malina Hedvig-üggyel, azok felszólították, hogy a békülés jeléül nyújtson kezet a támadóinak. Kamenick? úr azt is elmondta, hogy futballbíróként szinte minden mérkőzésen ki van téve hasonló támadásoknak és fenyegetéseknek. Mindezek hallatán az ügyész sem tett semmit. A tanú által azonosított fiatalember nagybátyja azt mondta a kihallgatáson, hogy Zdeno Kamenick? már megkapta a magáét, de ha találkozik vele, még „meglátja”. Az ügyész erre is csak mosolygott, és nem jegyzőkönyveztette a kijelentést. A fantomképekre hasonlító fiatalemberek kihallgatásán ellenben az volt az érzésem, hogy ezek az emberek tudják: semmiféle veszély nem fenyegeti őket. Nem tudom, hogyan talált rájuk az ügyész, miért épp ezt a két embert idézték be, mert Zdeno Kamenick? csak az egyiket nevezte meg, és a jegyzőkönyvekben nem szerepelt a nevük. Mindenesetre nagyon nyugodtak és magabiztosak voltak, egyikük az újságírókat is durván szidalmazta az utcán. Érdekelne, hogy indult-e eljárás ellene garázdaság vádjával, de azt hiszem, tudom a választ. 2008 tavaszán Nyitrán kihallgattuk Hedvig évfolyamtársait, akik látták őt a támadás után. Hogy az abszurditás tökéletes legyen, ezeket a kihallgatásokat azok a nyomozók vezették, akik az ügyészségen írnokoskodtak. Az egyik diáklány sírva fakadt kihallgatás közben, és amikor megkérdeztem tőle, mi baj van, azt mondta, azért sír, mert amikor látta Hedviget, eszébe jutott, hogy akár ő is lehetett volna a helyén, és akkor most ellene folyna eljárás. Többször kértem a főügyészségtől annak a videofelvételnek az átiratát, amelyet Hedvig 2006. szeptember 9-i kihallgatásán készítettek. Annak ellenére, hogy a belügyminiszter a sajtótájékoztatóján erre a felvételre hivatkozott, maga a felvétel hiányzott a Hedvig elleni támadás ügyében folytatott vizsgálat aktájából, és nem volt része az állítólagos hamis tanúzás ügyében folytatott vizsgálat aktájának sem. Először azt mondták, hogy csak belső használatra készítették, de ilyen kategóriát nem ismer a törvény. Sejtem, mi volt a céljuk: ha sikerült volna megtörniük Hedviget, másnap az összes tévéhíradó leadja a felvételt. Amikor megkérdeztem, melyik törvény engedélyezi, hogy bírósági engedély nélkül videofelvételeket készítsenek a sértett személy kihallgatásáról, megértették, hogy ebből gond lehet. Előkerítették a videofelvételt, de először szakértői elemzésre küldték, aztán eljuttatták az egyik kereskedelmi televízióhoz, és csak utána került hozzánk. Nem az egész felvétel, mert ha a belügyminiszter igazat mondott, amikor öt és háromnegyed órás felvételre hivatkozott mint annak bizonyítékára, hogy Malina Hedvig felháborító módon hazudott ? márpedig ezt máig nem vonta vissza ?, akkor több mint kétórányi felvétel hiányzik. A másik probléma az, hogy máig sem jegyezték le, mi hallható rajta. Azért nem, mert kiderülne, hogy a videón elhangzottak nem egyeznek a kihallgatáson készült jegyzőkönyvvel, pedig Hedvig ellen a jegyzőkönyv alapján emeltek vádat. Kértem, hogy még egyszer hallgassák ki Horák nyomozót, mert szembesíteni akartam őt azzal, miért nem egyezik az, ami a kihallgatáson készült videofelvételen hallható és az ott készült jegyzőkönyvben olvasható. De ez lehetetlen, amíg nem készül a felvételről hivatalos ügyészségi átirat. Az pedig nem fog elkészülni, mert egyértelműen kiderülne belőle, hogy a kihallgatás során sorozatos törvénysértés történt. A nyomozó nem hagyta, hogy Hedvig összefüggően elmondja, amit tud az ügyről, minduntalan a szavába vágott. Maga foglalta össze a történteket, Hedvig csak igennel vagy nemmel válaszolt. Több olyan félrevezető és csalóka kérdést is feltett Hedvignek, amelyek nem következhettek az ügy aktájából. Egészen biztos, hogy egy törvényes kihallgatást nem így végeznek. A felvételen látszik, hogy a nyomozók ki-be járkálnak valamiféle papírokkal, lehet, hogy valakik kérdéseket küldtek nekik. Több olyan személy volt a helyiségben és faggatta Hedviget, akiknek semmi keresnivalójuk nem volt ott, mert a kihallgatáson csak a nyomozó és az írnok lehet jelen. A nyomozón kívül senkinek nem áll jogában kérdéseket feltenni. Az, ami ott folyt, az ötvenes éveket idézte, pszichikai nyomást gyakoroltak Hedvigre, hogy megtörjék. A kollégáimmal együtt még 2006 őszén minden részletre kiterjedően kihallgattuk Hedviget ezzel a kérdéssel kapcsolatban is, és amikor megkaptuk a felvételt, ugyanazt láttuk, amit ő elmondott. Azok a részek természetesen hiányoznak a videofelvételből, amikor őrizetbe vétellel fenyegették, nem vették figyelembe, hogy rosszul érzi magát, nem engedték, hogy telefonáljon ? nyilván ekkor tartottak, úgymond, technikai szünetet. De a videofelvétel így is leleplezi az eljárás abszurditását, és diszkvalifikálja az egész kihallgatást, mert a bíróságon csak a törvényes eszközökkel szerzett bizonyíték használható. Persze lehetséges, hogy Szlovákiában ez Malina Hedvigre nem érvényes, de akkor ezt fel kellene tüntetni a Büntető Törvénykönyvben is, hogy mindenki számára világos legyen! Létezik még egy felvétel, amelynek a bűnvádi aktában lenne a helye. A hamis tanúzás ügyében folytatott vizsgálatot vezető nyomozó, Ladislav Guzík 2007 őszén meglátogatta a nyitrai nyomozóiroda munkatársait, és hangfelvételt készített a beszélgetésükről. Megkérte őket, hogy ha bárki érdeklődne náluk Malina Hedvigről, értesítsék őt, majd arról beszélt, hogy „felülről” nyomást gyakorolnak rá. A két alkalmazott ezt az ügyészségi kihallgatáson mondta el, de Ladislav Guzíktól nem kaptunk magyarázatot, mert ki sem hallgathattuk. Többször kértem, hogy ezt a felvételt kerítsék elő, sorolják a bizonyítékok közé és készítsék el az átiratát, de ennek sem tettek eleget. Ötször javasoltam, hogy hallgassák ki azokat a pszichiátereket, akik Hedviget kezelték, és azokat a politikusokat, akik nyilatkoztak az ügyről, valamint Gabura képviselő úr asszisztenseit ? mindig azt válaszolták, hogy majd meglátják, vagy hogy javasoljam újra. A vizsgálatot vezető ügyész felajánlotta, hogy találkozzunk, és beszéljük meg a további teendőket, de nekem nincs miről tárgyalnom vele, mert a bizonyítási eljárásokra tett javaslataimat világosan megfogalmaztam. Neki az a dolga, hogy azokat a bizonyítási eljárásokat is elvégezze, amelyek Hedvig mellett szólnak, az ügyészség nem piac, ahol alkudozni lehet. 2008 szeptemberében újságírók hívták fel a figyelmemet arra, hogy az interneten látható egy videó, amelyen ismeretlen személyek egy figurára lövöldöznek, miközben Hedviget emlegetik. Ilyesmi bárhol a világon előfordulhat, az a lényeg, hogyan reagál rá a társadalom. A szlovák társadalom nem reagált sehogy, egy része még jól is szórakozott. A politikusok nem ítélték el a történteket, a rendőrség is csak a sajtó nyomására indított eljárást. Ez a hozzáállás természetes volt abban a közhangulatban, amikor az államhatalom ujjal mutogatott Hedvigre, hogy ezzel a lánnyal mindenki azt tehet, amit akar. Mélységesen megdöbbentett a nyitrai rendőrök viselkedése a kihallgatásokon. Kialakították a saját elképzelésüket az igazságról, és mindent ehhez igazítottak, figyelmen kívül hagyva mindazt, ami nem egyeztethető össze vele. Mindegy, hogy ezt karriervágyból, pénzért vagy meggyőződésből tették. A lényeg, hogy az elején elhitették velük, milyen hatalmas összeesküvés készül itt Szlovákia ellen. Innentől kezdve sem a tények, sem a törvények nem érdekelték őket, csak azt látták, csak azt voltak hajlandók elfogadni, ami beleillett az általuk kialakított képbe. Ha az akkori politikai helyzetet nézem, felettébb kényelmes volt számukra elfogadni azt a megoldást, hogy a diáklány kitalálta a támadást. Nem kellett összeütközésbe kerülniük a szélsőségesekkel, és azt is tudták, hogy a közvélemény majd elfogadja ezt változatot, mert a Nyitra megyei képviselő-testületben történő események miatt épp akkor tetőzött a magyarellenes hangulat a városban. Nem kellett sokáig győzködni őket, önként és lelkesen végezték a törvényellenes munkát, mert meggyőződésük volt, és máig is az, hogy az ország hírnevét mentik. És egy ilyen nemes cél minden eszközt szentesített. Ez pokolba vezető út, mert ahol valamiféle magánigazság nevében kezdenek működni a dolgok, ott nincs helye a jognak. Ennek ellenére nekünk nincs más lehetőségünk, mint a joghoz való ragaszkodás, mert Hedvig mögött semmi nem áll, csak a saját polgári státusa. Egy hatalmas gépezet áll velem szemben, amelyet a pénz, a kapcsolatok és a politikai érdekek láthatatlan kezei mozgatnak a háttérből. Ezek a kezek egyszer el is engedhetik egymást. Ma még összekapaszkodnak, mert szükségük van egymásra, holnap már egymás ellenségei lehetnek, ha ütköznek az érdekeik. Hosszú távon csak az igazság maradandó, minden más folyamatosan változik. Ez a mi esélyünk, csak ki kell várni, amíg az érintettek más érdekcsoportokba rendeződnek. Ebbe az ügybe nagyon sokan túlbuzgóságból keveredtek bele, mert tolni akarták a kormány szekerét, abban a reményben, hogy néhány morzsa nekik is lehull róla. És még többen voltak, akik egyszerűen nem tettek semmit, mert attól tartottak, hogy nemzetárulónak kiáltják ki őket. Az én szememben ez a legnagyobb gyávaság és becstelenség, és sajnos, az egész parlamenti ellenzéket ez jellemezte. Tétlenségükkel és hallgatásukkal jóváhagyták mindazt, amit Malina Hedviggel tettek. Nagyon sok emberrel beszéltem, akikről még véletlenül sem lehetett azt mondani, hogy a Smer, a HZDS vagy az SNS támogatói, és egy-két kivételtől eltekintve elhárították maguktól az ügyet. Hittek az államhatalom propagandájának, vagy egyszerűen nem akartak foglalkozni az esettel ? könnyebb volt elhinni, hogy bölcs és erős kormányunk megvédi polgárait a szlovákellenes ármánytól. Csupán két olyan közéleti személyiséggel találkoztam, aki hajlandó volt meghallgatni engem és elgondolkozni azon, amit mondtam: Vladimír Palkóval és Peter Zajaccal. Rájuk bíztam, mihez kezdenek a tudomásukra hozott információkkal, számomra már az is sokat jelentett, hogy nem a kényelmes és biztonságos tájékozatlanságot választották. Utólag könnyű azzal érvelni, hogy „hiszen mi nem tudtuk ”. Ezért mondtam és mondom el nyíltan mindenkinek, akit érdekel, hogy mi folyik itt. A nevemet adtam Malina Hedvig ügyéhez, sokszor már úgy érzem, a saját igazamat védem, amikor beszélek róla. De másként nem megy, csak egy igazság van, és én fontosnak tartom, hogy minél többen megismerjék. Azt hiszem, sokan megértették ezt, mert sokszor tapasztalom, hogy drukkolnak nekem. Főleg a magyarok erős rokonszenvét érzem, kimondatlanul is. A pöstyéni piacon dél-szlovákiai őstermelők is árulják a portékájukat, látom, hogy sokan megismernek, mert mosolyognak rám, és ez jólesik. A legkedvesebb élményemet Győrben szereztem úgy két évvel ezelőtt. Egy cipőboltban nézelődtünk a családommal, amikor hozzám lépett egy férfi, hogy ő dunaszerdahelyi, ismer engem az újságból, és nagy tiszteletet érez irántam. Tudja, hogy nem értem a magyar feliratot, ezért szól, hogy most itt olyan akció van, hogy ha két pár cipőt veszek, a harmadikat ingyen kapom. Számomra nagyon fontos visszajelzések ezek, mert azt jelentik, hogy az itt élő magyarok tudják, nem minden szlovák olyan, mint Fico, Kaliňak és Trnka. JOZEF HA?TO A társadalom adóssága ? Hedviggel 2006 novemberétől 2008 májusáig huszonöt alkalommal találkoztam. A diagnózis felállítása, a pszichoterápia és a megelőzésre való felkészítés közel ötven órát tett ki. Hiszem, hogy ez alatt a másfél év alatt nagyon sokat tanult és fejlődött. Jobban megismerte az őt körülvevő világot és önmagát, felfedezte és megtanulta használni rejtett erőtartalékait. Bámulatos kitartással és akarattal dolgozott azon, hogy rendbe jöjjön. Hogy ez sikerült neki, azt legfőképp annak köszönheti, hogy nagyon jó genetikai anyagból gyúrták, és a családja végig mellette állt. Megható és tanulságos volt megfigyelni, hogyan alakul a kapcsolata Peterrel, mert tudtam, mekkora próbatétel ez az eset a kapcsolatuk szempontjából. Meg is kérdeztem Petertől, mit gondolt magában, amikor magas rangú hivatalos személyek állították azt a barátnőjéről, hogy hazudik. Azt válaszolta, hogy ismeri Hedviget, és nem volt oka kételkedni abban, hogy igazat mond. A szülők egész életüket arra tették fel, hogy a lányuk rendbe jöjjön. Készségesen hozták-vitték Hedviget, hol Pöstyénbe doktor Kvasnicá-hoz, hol hozzám Trencsénbe a kezelésekre. Kimondhatatlanul szenvedtek, de még ebben a helyzetben is egymást óvták, a családban mindenki igyekezett kímélni a másikat. Amikor Hedvig édesanyjától megkérdeztem, mit szólt hozzá a férje, hogy egyesek egy Hedvig nevű célpontra lődöztek, azt válaszolta, hogy nem mondta meg neki. Tudta, mekkora keserűséget okozna vele, férje nem tudna aludni sem, hát hallgatott róla. Lehet, hogy a lövöldözés csak ostoba véletlen volt, de ha Hedvig nem elég erős, komolyan megviselhette volna. Nekem rögtön a voodoo-bábukkal űzött varázslatok jutottak eszembe, amelyek nagy károkat okozhatnak, hiszen ha a célba vett személy tudomást szerez róla, hogy valakik ártani akarnak neki, és azonosul a halálra ítélt tárggyal, megbetegedhet, felborulhat a lelki egyensúlya. A kollégáimmal egy kísérletet is elvégeztem ennek kapcsán: arra kértem őket, hogy behunyt szemmel képzeljék el, hogy ismeretlen személyek az ő nevükkel megjelölt célpontra lőnek. Utólag mind kellemetlen fizikai tünetekről és érzésekről számoltak be. Félelmet, tehetetlenséget, haragot éreztek, az egyik kollégát annyira felzaklatta ez a gondolat, hogy egész nap nem tudott szabadulni tőle, egy másik kolléga odáig jutott képzeletben, hogy rátámadt a lövöldözőkre. Ezt azért mondtam el, hogy szemléltessem, mit élhet át az, akivel ilyet tesznek. Szerencsére Hedvig akkor már csak a születendő gyermekére figyelt. Pszichiátriai szempontból is optimális időszakban esett teherbe, mert a múlt gyötrelmeit letudta, és az autogén tréningben is eljutott arra a szintre, ahol már egészen a meditáció állapotáig el tud lazulni az ember. Amikor közölte velem az örömteli hírt, az volt az első gondolatom, hogy minden körülmény adott ahhoz, hogy boldog kismama legyen, és hogy az élet ezt jobban el sem rendezhette volna. Még a várandósság ideje alatt is konzultáltunk, láttam, hogy derűsen, boldog várakozással néz a szülés elébe, és hogy kettejük kapcsolata Peterrel még inkább megerősödött. Örültem, és azt mondhatom, hogy ez az örömöm azóta is tart, mert látom, hogy Hedvig ledobta az őt nyomasztó terheket, normális, kiegyensúlyozott életet él. Én már csak szemlélője vagyok a történetnek, de nagy érdeklődéssel figyelem, mert orvosi szempontból is érdekel, mit kezdenek vele Szlovákia polgárai. Hedvig feldolgozta az eseményt, de a szlovák társadalom előtt még ott áll a nagy feladat, ha nem akarja évtizedekig cipelni ezt a traumát. Ha a Hedvig elleni támadás ugyanolyan befejezetlen marad, mint ifjabb Kovác „önelrablása” vagy Robert Remiás „önfelrobbantása”, ez újabb csapást mérhet az emberek igazságba és igazságosságba vetett hitére. Fennáll az erkölcsök megkérdőjelezésének veszélye, hiszen a többség azt mondja majd, hogy jobb nem törődni semmivel, mert úgysem lehet tudni, kinek van igaza. Valószínűleg senkinek, és ha valaki bajba került, az legyen az ő gondja. Ez pontosan az az út, amely az értékek relativizálódásához vezet, és aminek a végén a hatalom azt tesz, amit akar. Ne feledjük, szinte korlátlan lehetőségei vannak arra, hogy akár évtizedekig életben tartson, sőt gerjesszen egy hazugságot. Ez azért veszélyes, mert ha később kiderül is az igazság, a megtévesztett embereknek kényelmesebb a már elfogadott, megszokott hazugsághoz ragaszkodni, mint beismerni, hogy tévedtek, hibát követtek el. Némely megtévesztett nyugati kommunisták máig sem tudták például megemészteni Andrzej Wajda filmjét arról, mi történt a katyni erdőben, ahol a szovjetek kiirtották a lengyel értelmiséget. Az emlékeikben idealizált hősként akarták megőrizni Sztálint. Megszokták ezt a gondolatot, és Wajda megzavarta őket. A hazai politikai elit Hedviggel kapcsolatban könnyedén és egységesen felsorakozott a hazugság mögé, innen kezdve közös ügyük lett ennek a védelme. Jellemző és megdöbbentő az a mód, ahogy a kisebbségekért és emberi jogokért felelős kormányalelnök, Dusán Caplovic viszonyult a történtekhez. Ahelyett, hogy a bántalmazott magyar lányt, aki egyáltalán nem mellékesen szlovák állampolgár, a védelmébe vette volna, bagatellizálta a sérüléseit, összeesküvést sejtetett a háttérben. Kötelességemnek tartottam, hogy levelet írjak neki, amelyben felvilágosítottam mindenről, amit Hedvigről megtudtam. Arra gondoltam, hogy ezután már nem bújhat el a csapat mögé, amelyben előre megállapodtak a játékszabályokat illetően, nem mondhatja azt, hogy nem voltak információi. A kormányalelnök az egyik napilapnak adott nyilatkozatában úgy reagált a levelemre, hogy azt mondta, befolyásolni akartam. Úgy viselkedett, mintha az ellensége lennék, aki kétségbe merte vonni az igazát, pedig csak fel akartam világosítani őt, nehogy puszta tájékozatlanságból jogsértést kövessen el vagy a tétlenségével elősegítse azt. Ugyancsak levelet írtam a köztársasági elnöknek, amikor az egyik újévi beszédében kirekesztő módon csak a szlovákokat szólította meg, nem pedig Szlovákia valamennyi állampolgárát. A magyar vagy más nemzetiségűek joggal érezhették úgy, hogy másodrendű állampolgárok. Számomra ez azt jelentette, hogy a köztársasági elnök nem tiszteli a más identitású állampolgárokat ? és ezt szlovákként mondom. Az évek során sok politikus megnyilvánulására reagáltam személyes vagy nyílt levéllel, mert úgy gondoltam, minden téves és megtévesztő információt helyre kell tenni. A történelem során szinte minden rossz azzal kezdődött, hogy emberi méltóságukban bántották, majd kirekesztették a társadalomból azokat, akik mások voltak, aztán pofonokkal, rúgásokkal folytatódott, és sokszor háborúkkal, etnikai tisztogatásokkal ért véget. Visszatekintve minden ilyen esetről meg tudnánk mondani, mikor kellett volna megszólalni, tiltakozni, kiállni a bántalmazottak mellett, gátat szabni a gyűlöletnek. Úgy vélem, hogy aki most a saját környezetében ismeri fel az ilyen helyzeteket, annak nem szabad hallgatnia, mert a vétkesek cinkosává válik. A demokrácia folyamatosan megköveteli az emberi jogok határozott védelmét, a civil társadalom fejlesztését és mindannyiunk határozott, öntudatos hozzáállását. 2008. március 7-én a főügyészségen kihallgatták Marcel Grzybet, aki az ügyészség előtt várakozó újságírókat hiénáknak nevezte, kettőjükre rá is támadt. Grzyb nem tagadta, hogy szélsőséges nézeteket vall, és azt is elismerte, hogy Robert Bencit látásból ismeri. Tagadta, hogy bármi köze lett volna Malina Hedvig megtámadásához, a kérdéses időpontban állítólag Bécsben volt, és a rendőrség a támadást követően ellenőrizte is őt. Ez annyiból állt, hogy beidézték a rendőrségre, ahol lefényképezték a munkahelyi nyilvántartását. Grzyb már azt megelőzően, hogy a szlovák belügyminiszter hazugnak nyilvánította Malina Hedviget, azt nyilatkozta az egyik kereskedelmi televíziónak, hogy a lány csak kitalálta a támadást. Roman Kvasnica kérdésére, hogy mire alapozta ezt a véleményét, azt felelte, hogy a támadás után a lapokban közölt fotókon úgy látta, a lány arca nem volt dagadt, „csak valahogy felfújta”. 2008. szeptember 8-án valaki egy amerikai szerverről újabb Malina Hedviget gyalázó videoklipet tett fel a YouTube-portálra. A Hazug p… című felvételen egy valószínűleg neonáci zenekar által felvett dalban vulgáris kifejezésekkel illetik a lányt, majd arról énekelnek, hogy senki nem hisz neki, jobban tenné, ha elbujdosna, mert olyan emberek fizették le, akiket agyon kellene ütni, és ártatlanok szenvednek miatta. Az agyonütésre buzdító soroknál a videón Csáky Pál, Bugár Béla, Duray Miklós, Gál Gábor és Roman Kvasnica ügyvéd képe volt látható, egyébként a felvételt Malina Hedvig régi fotóival illusztrálták. 2008. szeptember 12-én Dobroslav Trnka bejelentette: a főügyészségi vizsgálócsoport befejezte a Malina Hedvig-ügy vizsgálatát, már csak az orvosszakértői jelentésekre várnak. 2008. október elején a főügyészség arra próbálta rávenni Malina Hedviget, hogy vesse alá magát a hazugságvizsgálatnak, vagy ? ha erre nem hajlandó ? személyesen adjon magyarázatot a vizsgálócsoport előtt. Egyébként ötvenezer korona bírsággal sújtja. 2008. december 4-én a főügyész bejelentette, hogy a hónap elején Marcel Grzyb részt vett a hazugságvizsgálaton, és az eredmény őt igazolta, majd december 8-án beszámolt Robert Benci hazugságvizsgálatáról is. Hogy erre hol és mikor került sor, azt nem árulta el. 2008. december 5-én Roman Kvasnica a bizonyítási eljárás keretében újabb tanúk kihallgatását indítványozta a főügyészségnek. Köztük volt Peter Gabura parlamenti képviselő, Peter Korcek, a Malina Hedviget hamis tanúzás miatt feljelentő asszisztens, valamint két további asszisztens, Igor Cibula és a főügyész felesége, Zuzana Trnková. Kvasnica javasolta Sárközy László dunaszerdahelyi, valamint fozef Ha?to trencséni pszichiáter kihallgatását is ? mindketten kezelték Malina Hedviget a támadás után. Ugyancsak tanúként hallgatta volna ki Robert Ficót, aki 2007 augusztusában azt nyilatkozta, hogy a Malina Hedvig-ügy célja a szlovák kormány megdöntése volt. A kijelentésből ugyanis arra következtetett, hogy a miniszterelnök tudja, kiszervezte a védence elleni támadást, és pontos információkkal rendelkezik a büntetőeljárásról. Dusán Caplovicot, aki 2007-ben azt nyilatkozta egy hetilapnak, hogy „a lányt megverhették, de nem azért, mert magyar”, ugyancsak beidéztette volna az ügyvéd. Az ügyészség egyáltalán nem reagált a javaslatokra. 2009. augusztus 26-án a Hedviget feljelentő Peter Korcek levélben fordult Robert Ficóhoz. Arra kérte a kormányfőt, személyes tekintélyével hasson oda, hogy vonják vissza a lány ellen hamis tanúzás miatt emelt vádat. Az egykori SIS-ügynök, aki 2006 októberében azért tett feljelentést Malina Hedvig ellen, mert „irritálta őt, hogy támadta a szlovák hatóságokat”, a levélben a szlovák nép nagylelkűségére apellált. Azt írta, bár teljes mértékben tisztában van a saját felelősségével az ügy alakulását illetően, és a véleménye sem változott a feljelentés óta, mégis úgy gondolja: túl régóta traumatizálja a társadalmat a lezáratlan vizsgálat, elérkezett a megbocsátás ideje. 2009. szeptember elején elkészült a Comenius Egyetem Orvosi Karának dékánja, Peter Lábas által kidolgozott szakvélemény. A jelentés szerint a diáklány ajaksérülése és a combjain észlelt kék foltok régebbi eredetűek voltak, mint 2006. augusztus 25-e, másfajta sérülést pedig nem szenvedett, az ajkát is maga harapta meg. A szerző az orvosi látleletekből és a nyomozási jegyzőkönyvekből pontatlanul, hiányosan idézett, esetenként megváltoztatva a leírtak tartalmát. A jelentés végén tizenkét konzultánst sorolt fel, de csak egyedül írta alá a dokumentumot. A munkatársként feltüntetett orvosok közül hárman nyilvánosan is elhatárolódtak a jelentéstől. Viera Kofínková pszichiáter azt mondta, nem tudta, hogy szerepel az állítólagos szakértők névsorában, mert az együttműködésre vonatkozó felkérést még 2008 nyarán visszautasította. Peter Lábas egyáltalán nem konzultált vele Malina Hedvig állapotáról, csak azt kérte tőle, hogy jellemezze a Diazepam hatásmechanizmusát, különös tekintettel az ítélőképességre gyakorolt hatására. Peter Stanko fogsebész, egyetemi docens sem értett egyet a jelentés azon részével, amelyben Lábas professzor azt állítja: Malina Hedvig ajaksérülése nem keletkezhetett ütéstől. Mint elmondta, Lábas professzor kérésére csak az ajaksérülés keletkezésének általános mechanizmusát írta le, és valószínűsítette, hogy az alsó ajkat a felső fogsor sértette meg. Nem állította, hogy a sérült személy szándékosan maga harapott az ajkába, ez csupán értelmi fogyatékos, alkohol vagy drog hatása alatt álló egyénekre jellemző. Ludék Vrtík sebész közjegyző által hitelesített nyilatkozatban hozta nyilvánosságra, hogy neve a tudomása és beleegyezése nélkül került a dokumentumba, a Comenius Egyetem égisze alatt soha nem végzett szakértői tevékenységet, és Malina Hedvig állapotáról nem konzultált vele senki. A többi konzultáns egyáltalán nem volt hajlandó nyilatkozni a jelentéssel kapcsolatban. A sajtó és a közvélemény nyomására a főügyészség 2009 novemberében a jelentés kiegészítését kérte Peter Lábastól. A dékán hónapokig nem készült el az új jelentéssel, sőt úgy nyilatkozott, nem is fogja megírni, mert az eredeti jelentéssel minden rendben van. MALINA HEDVIG „Járna nekem a bocsánatkérés” ? Ezt a videót már meg sem néztem. Nagy erőfeszítésembe került, mert természetesen kíváncsi voltam rá, de tudtam, hogy csak feleslegesen felzaklatna. Igyekeztem Ha?to doktor tanácsaihoz tartani magam, és mindig ellenálltam a kísértésnek, hogy ráklikkeljek az interneten. A sajtóban mindent elolvastam róla, de magát a videót nem láttam, mert hetekig nyomasztott volna, hogy ismeretlenül is ennyire gyűlölnek. Kik ezek az emberek, hogy velük, az ő véleményükkel foglalkozzam? Kaliňak és Fico sajtótájékoztatóját sem néztem meg soha, mert nem bírtam volna hallgatni, hogy az állam legfőbb képviselői engem gyaláznak ahelyett, hogy védelmükbe vennének. Bárhol nyilatkozott ez a két ember rólam, soha nem olvastam el, mindig csak a férjemtől kérdeztem meg, mint mondtak. Akkor is más adóra kapcsolok, ha a tévéhíradóban látom őket, semmilyen ügyben nem érdekel a véleményük. Nagy meglepetésként ért, hogy az ügyészség ilyen hosszú idő után felajánlotta a hazugságvizsgálatot, főleg azért, mert 2006-ban, amikor én kértem, elutasította. Az első gondolatom az volt, végre be tudom bizonyítani, hogy mindenben igazat mondtam. A történtek ellenére még mindig volt bennem valami naiv hit, hogy azért ezt már nem mernék meghamisítani, főleg ha előtte nyilvánosságra hoznánk a külföldi vizsgálat eredményét. Doktor Kvasnica azonban nem volt ilyen derűlátó. Azt mondta, hogy ez is csapda lehet, ha eddig mertek csalni-hazudni, akkor most is megtehetik. Végül úgy döntöttünk, hogy a főügyész jelenlétében, de csak külföldön vagyok hajlandó alávetni magam a vizsgálatnak. Az ügyészség ebbe természetesen nem ment bele ? kiderült, hogy a doktor úrnak megint igaza volt. Amikor megtudtam, milyen eredménnyel végződött a két lehetséges támadó vizsgálata, nagyon felháborodtam. Az eredmény újabb kiábrándító bizonyíték volt számomra, hogy ügyemmel kapcsolatban a szlovák hatóságok számára nincs olyan határ, amelyet ne mernének átlépni. Rég kiderült, mi mindenben hazudtak ? a bankkártyám zárolásával, a borítékon talált állítólagos nyálmintával, a megváltoztatott tanúvallomásommal kapcsolatban ? mégsem történt fordulat, úgyhogy lassan kezdtem elveszíteni maradék illúzióimat is. Már nem lepett meg semmi, ha egy új részletre derült fény, legfeljebb azon háborogtam, hogy utólag mindenbe belenyúltak, nincs olyan vizsgálati eredmény, amelyben ne csaltak volna, és akkor sok dologról még nem is tudunk. Örültem, hogy lassan a sajtó is kezdte felfedezni ezeket a csúsztatásokat, de rettenetesen sok idő telt el nyilvános meggyalázásom óta ahhoz, hogy kérdéseket tegyenek fel az illetékeseknek. A változás már nem jelentett elégtételt számomra, mert nagyon sok emberben bizonyosságként maradt meg mindaz, amit 2006 szeptemberében hallottak, hiszen a kormányfő és a belügyminiszter szájából hangzott el. Az ügyem már annyira bonyolult, hogy aki nem foglalkozik vele folyamatosan, képtelen áttekinteni, s ennek következtében a legtöbb ember eljutott oda, hogy egyik félnek sem hisz nekem sem. Úgy látszik, most már örökre ezzel a tudattal kell élnem, hiszen nem mehetek oda mindenkihez, hogy tisztázzam magam. A kormányváltás bizakodással töltött el, de vérmes reményeim nincsenek. Nem tudom, van-e Szlovákiában olyan politikus, akit az én ügyemben az igazság érdekel, és nem azt nézi, hogyan használhatná fel a maga javára. A főügyész a posztján maradt, a belügyminiszter a múltban többször nyilatkozott már olyan értelemben, hogy szerinte a rendőrség jól végezte a dolgát… Igazából senkitől nem várok már semmit. A biztató jeleknél megrezdül a lelkem, de annyiszor csalódtam már, hogy leginkább talán azt szeretném, ha békén hagynának. Boldog vagyok a családommal, és nem akarom újra föleleveníteni a múltat. Félek az újabb meghurcoltatásoktól, amelyeknek úgyis csak az lenne a végük, hogy maradnak a kételyek. Engem már nem lehet kárpótolni, senki nem tudja visszaadni azt az időt, amit elvettek tőlem, utólag nem lehet enyhíteni azt a sok fájdalmat, amit a családommal átéltünk. Jólesne a bocsánatkérés, úgy érzem, járna is nekem, de mivel nem tudom, mekkora az esélye, nem merem beleélni magam. Igyekszem még a gondolatát is elhessegetni magamtól, de ha mélyen a lelkembe nézek, van valami, amire valóban vágynék. Arra, hogy vonják vissza az ellenem emelt vádat, és utána minden részletre kiterjedően vizsgálják ki a támadást. Ki követte el, kinek a megbízásából, milyen célból, kik és kinek az utasítására kenték el a bizonyítékokat. Mindent tudni szeretnék, és azt hiszem, nemcsak nekem lenne hozzá jogom, hanem az egész országnak is. Valami azonban azt súgja, hogy csak felemás megoldásra, az ügy elkenésére számíthatok, és azokat, akik ezt tették velem, soha nem fogják felelősségre vonni. Talán jó néhány év múlva, amikor ezek az emberek már semmiféle befolyással nem fognak bírni, kiderül a teljes igazság. De addigra számomra nem lesz már jelentősége. A későn jött jóvátétel nem tudja lemosni nevemről a gyalázatot. Mert húsz év múlva, ha valaki azt a nevet hallja majd, hogy Malina Hedvig, az lesz az első gondolata, hogy ez az a bolond lány, aki kitalálta, hogy megverték. Ezen csak egy mindent tisztázó, senkit nem fedező, semmit nem takargató vizsgálattal lehetne változtatni. Kérdés, hogy ehhez van-e, lesz-e belátható időn belül politikai akarat. Amíg nincs, addig úgy gondolom, hogy hagyjanak engem békén. Amikor a főügyész bejelentette, hogy új orvosszakértői véleményt készíttet, megint felizzott bennem a reménynek egy óvatos kis szikrája. Arról volt szó, hogy több szakértőből álló csoport dolgozik majd a jelentésen. A nyitrai orvosok tisztességes hozzáállásából arra következtettem, hogy a neves szakembereket nem tudják megvásárolni, azoknak fontos a szakmai becsület. Gyanús volt viszont, milyen sokáig készült a jelentés, nem tudtam, hogy ez jó jel-e, mert tényleg mindennek alaposan utánanéznek, vagy rossz, mert nem találnak olyan embert, aki a szájuk íze szerint írná meg. Aztán kiderült, hogy igenis találtak, csak azt nem tudta az illető, hogyan fogjon neki. Olvastam Lábas professzor jelentését, és nem hittem volna, hogy az orvostudományi kar dékánja ilyesmihez adja a nevét. Nagyon-nagyon örültem, amikor sorra jelentkeztek azok az orvosok, aki elhatárolódtak tőle. Minden ilyen hír azt igazolta számomra, hogy vannak még tisztességes emberek. A nyitrai nyomozókról már nem ez volt a véleményem, amikor hallottam, hogy az ügyészségi kihallgatáson semmire nem emlékeztek. Tudom, hogy aztán felfelé ívelt a karrierjük, biztos megérte nekik tönkretenni az életemet. Korcek levelét, amelyben azt kérte, hogy bocsássanak meg nekem, egyszerűen képtelen voltam komolyan venni. Arra gondoltam, ahogyan felhasználták, amikor megíratták vele az ellenem szóló feljelentést, úgy használják most is. Nyitva hagytam magamban a kérdést: vagy így akarnak kihátrálni az egészből, vagy ő ébredt rá, hogy mibe keveredett. ROMAN KVASNICA Az ügyészség ajánlata ? A másik videofelvételt 2008 szeptemberében magam találtam meg. Az új mobiltelefonom internet-elérhetőségét próbálgattam, beírtam egy videomegosztó keresőjébe a Hedvig nevet, és ez jött elő. Egy dalban ismeretlenek Hedviget gyalázták, erőszakra szólítottak fel számos közéleti személyiség ellen, akiknek a fényképét megmutatták, és én is köztük voltam. Az volt az első gondolatom, hogy a műszaki ismereteim tökéletesítése nem vezet nyugodt éjszakákhoz. Alig aludtam valamit, azon gondolkoztam, mitől annyira magabiztosak ezek az emberek, és arra a következtetésre jutottam, hogy az arroganciájuk összefügg azzal az arroganciával, amellyel a hatóságok kezelik Hedvig ügyét. Ezt a felvételt sem ítélte el senki, akitől joggal el lehetett volna várni, sem a kormányfő, sem a belügyminiszter, sem a rendőrfőparancsnok. Ez az epizód is úgy maradt meg a köztudatban, mint egy jó hecc Hedvig rovására, és szerintem nagyon kevesen tudatosították a súlyosságát. Sajnos, azt is kevesen mérték fel, milyen hatalmas súlya van, ha befolyásos politikusok nyilatkoznak egy folyamatban lévő büntetőeljárásról. A 2006. szeptember 12-i sajtótájékoztatót még csak politikai ballépésnek tartottam, amelyért az érintetteknek természetesen viselniük kellett volna a politikai felelősséget. Büntetőjogi szempontból azonban sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, hogy amikor hamis tanúzás és hamis eskü miatt vádat emeltek Malina Hedvig ellen, a kormányfő úgy nyilatkozott: a Malina Hedvig-ügynek a kormány megdöntése volt a célja. Ez a kijelentés sem volt véletlen, pontosan beleillett abba képbe, hogyan folyt a támadás ügyében a vizsgálat, ki jelentette fel a védencemet, és egyáltalán, milyen volt a közhangulat. Szívesen megkérdeztem volna Robert Ficótól, kitől kapta ezt az információt és milyen bizonyítékok vannak birtokában, de a főügyészség ezt máig sem tette lehetővé. Nem idézte be Dusán Caplovic volt kormányfőhelyettest sem, aki az egyik hetilapnak adott interjúban azt mondta: tudja, kik öltöztek be német katonának 1939. szeptember l-jén. Szerettem volna megkérdezni tőle, honnan vette ezt a történelmi párhuzamot, de neki sem tehettem fel a kérdéseimet. Ez már a második alkalom volt, hogy az ország vezető politikusai hagyták magukat belerángatni olyan ügybe, amelyből ki kellett volna maradniuk. Azok manipulálták őket, akik megszervezték a Malina Hedvig elleni támadást. Ha a kormányfő, a kormány alelnöke és a többiek beszélnének arról, kitől kapták az információkat, nagyon hamar kiderülne, kik az igazi felelősök ? félő, hogy épp ezért sosem fogják őket kihallgatni. Más okból, de valószínűleg nem fogják kihallgatni a Hedviget kezelő pszichiátereket sem. Ha vallomást tennének, bekerülne a jegyzőkönyvekbe, hogy Malina Hedvig az átélt megrázkódtatás hatására emlékezetkiesésben szenvedett. Ezt nem engedhetik meg maguknak, hiszen tulajdonképpen azért kiáltották ki hazugnak, mert a támadás bizonyos részleteit nem tudta felidézni. A pszichiáterek tanúvallomása után úgy dőlne össze az egész vád, mint a kártyavár. Peter Gabura parlamenti képviselő asszisztenseinek kihallgatását azért javasoltam, mert véleményem szerint rendkívül érdekes csapatot gyűjtött össze. Az idő tájt tizennégy asszisztense volt, köztük a főügyész felesége és több egykori titkosszolgálati ügynök ? az egyik épp a Hedvig elleni feljelentés szerzője. Lehet, hogy ez mind véletlen, de amíg nem hallgatjuk ki Gabura képviselő összes asszisztensét, addig nem tudhatjuk, milyen kapcsolatban álltak egymással és a főügyésszel, és mindennek mi köze van a Malina Hedvig ellen folyó eljáráshoz. Lenne pár kérdésem a belügyminisztérium volt szóvivőjéhez, Erik Tomá?hoz is. Érdekelne, honnan kapta a Hedvig bankkártyájának letiltásáról szóló félrevezető információkat, milyen jogon tekintett bele a nyomozás aktájába, és ő volt-e az, aki Malina Hedvig fényképeit szétküldte a lapoknak. Ugyancsak javasoltam Peter Horák és Ladislav Guzík nyitrai nyomozók, valamint egyes szakértők kihallgatását ? mindhiába. Lehet, hogy némelyekre sor kerül, csak azért, hogy azt mondhassák, eleget tettek a javaslataimnak, de majd jól megválogatják, kit idéznek be a javasolt tanúk közül. Ahogy egymás után folytak a főügyészségi kihallgatások, egyre biztosabb voltam benne, hogy fel fogják venni velem a kapcsolatot, mert a legszívesebben megszabadulnának az ügytől. 2007-ben egy ismerősömön keresztül megüzenték, hogy Hedvignek adnak még egy esélyt: ha vallomást tesz, és számára kedvező lesz az eredmény, megszüntetik az eljárást. Visszaüzentem, hogy erre hiába várnak, először mondják meg, miben hazudott. Tudtam, hogy nincs mit mondaniuk a sajtónak, ezért akarják szembesíteni a lányt a mondvacsinált bizonyítékokkal, és ebben sem akartam segíteni nekik. Egy évig csend volt, majd 2008 júliusában üzenetet kaptam egy ismert nagyvállalkozótól, akiről tudtam, hogy rokoni szálak fűzik a főügyészség egyik vezető tisztviselőjéhez, és nagyon sok hazai ügy hátterében mozgatja a szálakat. Találkozni akart velem. Elmentem a találkozóra, és fel voltam készülve rá, hogy felajánlja: megszüntetik az eljárást Malina Hedvig ellen, ha többet nem nyilatkozom a sajtónak. Ha ilyen ajánlatot kaptam volna, és Hedvig beleegyezik, elfogadom, mert az ő nyugalma volt a legfontosabb. Az a véleményem, hogy egy fiatal nőnek nem kell élete legszebb éveit a szlovák rendőrök, ügyészek és szélsőségesek elleni harccal tölteni, neki nincsenek ezzel a társasággal szemben adósságai. De nem kaptam ilyen ajánlatot. Azok, akik követnek használták a vállalkozót, úgy képzelték a megoldást, hogy akkor szüntetik meg az eljárást, ha Hedvig legalább részben bevallja, hogy hazudott. Ezt elutasítottam, azt válaszoltam, nem is teszek ilyen ajánlatot az ügyfelemnek, mert csalónak tartana, és joggal. Részletesen elmondtam, hogy hogyan látom én az ügyet, mit gondolok arról, hogy kik állnak a háttérben. Azt hiszem, megértette, hogy Hedviggel nem lesz egyszerű dolguk. Azt mondta, még jelentkezik. A következő találkozóra másfél hónap múltán került sor. Ekkor már ismerte a kriminalisztikai kutatóintézet által végzett új bizonyítási eljárás eredményeit, és azt ajánlotta, hogy Hedvig vegyen részt a hazugságvizsgálaton, amelyen csak a főügyész lenne jelen, meg én. Ha az lesz az eredmény, hogy igazat mondott, felmentik. Kérdésemre, miért vesz részt az ügyben, azt válaszolta, hogy a főügyészért teszi. Azt nem mondta, hogy a főügyész küldte, ma sem tudom, önszántából cselekedett-e, vagy megbízatást teljesített. Úgy tűnik azonban, hogy Malina Hedvig ügye nem az egyetlen, amelyben ez az úr gátlások nélkül angazsálta magát. Elmondtam neki, hogy Hedvig külföldön már részt vett egy hazugságvizsgálaton, de szívesen megismételjük a főügyész jelenlétében is, ha hajlandó odautazni velünk. Kizártam, hogy ez Szlovákiában történjen. Azt is elárultam, hol jártunk, tehát a főügyész tisztában lehet azzal, hogy az eredmény, amely a kezünkben van, nem csak egy darab papír. Három héttel a találkozó után levelet kaptunk a főügyészségtől, amelyben beidézték Malina Hedviget, hogy beszélje meg az ügyésszel a hazugságvizsgálat körülményeit. Akkor adták fel, amikor már tudták, nem ajánlom Hedvignek, hogy Szlovákiában részt vegyen ilyen vizsgálaton. Ez is csak a sajtónak és a közvéleménynek szánt fogás volt. De azt, hogy ajánlatot tettek, nem tagadhatják le, mert valaki eljuttatott az egyik újsághoz egy felvételt az említett vállalkozóval folytatott beszélgetésemről. Az újságírók kérdésére magam is megerősítettem, hogy kaptam ilyen ajánlatot, és azt sem bánom, ha nyilvánosságra hozzák a felvételt. A főügyész azóta sem kommentálta ezt a hírt. Nem tudtam, hogy a fantomképekre hasonlító fiatalembereket hazugságvizsgálatnak vetették alá, mert nem hívtak meg a vizsgálatra. Épp síbalesetet szenvedtem külföldön, amikor telefonáltak az egyik televízióból, hogy a két lehetséges támadó részt vett a hazugságvizsgálaton. Nem ismertem a részleteket, a jegyzőkönyveket csak nyolc hónap múlva kaptam meg, de kiderült belőlük, hogy az eredmények nem olyan egyértelműek, mint ahogy azt a főügyész nyilatkozta a sajtónak. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy elérték a céljukat: azt, hogy a közvélemény szemében Hedvig legyen a hazug, aki nem mer részt venni a hazugságvizsgálaton. Más értelme nem is volt a játszmának, hiszen jogi képtelenség, hogy Hedviget a hazugságvizsgálat eredménye alapján mentsék fel. Ha egy vizsgálati módszer a törvények szerint nem használható bizonyítékként, akkor döntéseket sem lehet alapozni rá. Idestova két éve mást sem hallunk, mint hogy már csak az orvosszakértői jelentés hiányzik, és lezárják a vizsgálatot. Számos bizonyítási eljárást nem végeztek el, az általam javasolt tanúkat nem hallgatták ki, de jogi értelemben nem tehetek semmit, mert a Hedvig elleni eljárás a főügyész felügyelete alatt folyik. Egyre nyilvánvalóbb, milyen negatív következményekkel jár az a tény, hogy az ügyészségeken 1994 óta volt katonai ügyészek kerültek vezető pozíciókba. Ezek a kollégák az egész ügyészségre kiterjesztették azt a szemléletet, hogy az előkészítő eljárás feletti hatalmi pozíciójuk több, mint a törvényesség. Malina Hedvig ügyén pontosan megmutatkozott, milyen veszélyeket jelent a demokráciára és az emberi jogokra nézve az, ha ilyen korlátlan ügyészi hatalom koncentrálódik egy ember kezében. Nem tudom, árt-e ez valakinek ebben az országban annyira, hogy kezdjen is vele valamit. 2009 tavasza óta lényegében semmi nem történik a főügyészségen. Néhányszor felhívtam az állítólagos vizsgálócsoportot vezető ügyészt, miért nem végzik el azokat a bizonyítási eljárásokat, amelyeket többször is írásban javasoltam. Kitérő válaszokat kaptam, tudtam, hogy csak az időt húzzák. Nyilvánvaló, hogy keresték azokat az embereket, akik megírják nekik az orvosszakértői jelentést. Tudtam, hogy az elfogulatlanság látszatához szükségük lesz olyan bizonyítékra Hedvig ellen, amelyet nem a rendőrségen vagy a rendőrséghez tartozó kriminalisztikai intézetben kreáltak, és amelyeket jogi szempontból nem lehet kikezdeni. Hogy nem így lesz, azt már akkor láttam, amikor a főügyészségről megkaptam az értesítést, hogy a Comenius Egyetem Orvostudományi Karát kérték fel a szakértői jelentés kidolgozására. Az orvosi kar nem rendelkezik jogalanyisággal, a főügyészségnek az egyetemet kellett volna felkérnie mint szakértői intézményt, és az egyetem rektora lett volna hivatott kijelölni az egyes szakértőket. Kizárólag ez az eljárás lett volna helyes, mert azoknak a megbízott szakembereknek, akik nem bejegyzett szakértők, le kellett volna tenniük a szakértői esküt. A főügyészség ezt szerintem szándékosan megkerülte, gondolom, azzal a szándékkal, hogy rögtön Lábas professzor hatáskörébe kerüljön a feladat. Ő pedig meg is oldotta. A szakértők jegyzékében ugyan sebészként tartják őt nyilván, de ez nem zavarta abban, hogy fogászati, pszichiátriai, ideggyógyászati vagy gyógyszerészeti kérdésekben is véleményt alkosson. Több mint egy évvel később olyan munkát adott ki a kezéből, amelyről csak egyvalamit lehet elmondani: a szakértelmet és a szakmai tisztességet a professzori cím és a dékáni rang sem pótolja. A tartalom kvalitásait már júliusban jelezték a szerző nyilatkozatai, amelyekben olyasmiket mondott, hogy egyedül fogja aláírni a jelentést, és hogy a nyitrai kórház azóta elhunyt igazgatója nyomást gyakorolt a beosztottaira. Ekkor tiltakozást nyújtottam be a főügyészségre Lábas professzor elfogultsága miatt, és felhívtam a figyelmet arra, hogy az érintett személy Ivan Gasparovic elnöki kampányának aktív résztvevője volt. Figyelemre méltó, hogy erről a panaszról máig sem döntöttek. Amikor megkaptam és elolvastam a jelentést, nem tudtam, mit gondoljak. Nem számítottam rá, hogy a munka ennyire felszínes lesz, és az sem jutott volna soha eszembe, hogy egy sebész fogja megmondani, milyen hatással lehet egy gyógyszer a figyelem-összpontosítási képességre vagy hogy milyen lelkiállapotban lehetett a sértett a támadás után. Akkor még azt hittem, hogy a konzultánsként feltüntetett tizenkét orvos valóban részt vett a jelentés kidolgozásában. Mire odaértem az olvasásban, hogy Hedvig maga harapta meg magát, már csak arra tudtam gondolni, hogyan lehetséges, hogy azok, akik az új orvosgenerációt nevelik az egyetemen, nevüket adták a szakma kicsúfolásához. Lábas professzor a főügyészség által feltett kérdések egyharmadára sem adott választ, és egyetlen szakértői véleményt sem idézett. Azon már meg sem lepődtem, amikor az újságíróknak köszönhetően kiderült: az állítólagos konzultánsok nem is tudtak arról, hogy nevük szerepel a jelentésben. Mindezt figyelembe véve egyértelmű volt számomra, hogy Lábas professzor biztos a dolgában, és meggyőződése, hogy minden orvosi szakterületet meg tud ítélni. Az egész jelentése tele van féligazságokkal és hazugságokkal, bizonyos tényeket és tanúvallomásokat egyáltalán nem vett figyelembe, másokat megváltoztatott a kívánt eredmény érdekében. Ráadásul a sajtónak nyilatkozva részleteket árult el Malina Hedvig egészségügyi dokumentációjából, amit egy orvos esetében a szakmai tisztesség elleni legnagyobb véteknek tartok. Örültem, hogy akadtak becsületes orvosok, akik kikérték maguknak, hogy belekeverte őket az ügybe, ugyanakkor mélyen elszomorított, hogy az orvostársadalom és az egyetem vezetése nem határolódott el egyértelműen az ilyen praktikáktól. Mindig, minden szakmában megtörténhet, hogy valaki átlépi azt a képzeletbeli határt, amelyet nem lenne szabad átlépni. A lényeg azonban az, hogy hogyan reagál erre a szakma és a társadalom ? itt pedig csend volt. Harmincöt oldalas beadványban szedtem ízekre a jelentést, felhívtam a figyelmet minden tárgyi pontatlanságra, hiányosságra és csúsztatásra. A főügyészség azonban ahelyett, hogy eljárást indított volna a szakvélemény meghamisítása miatt és új, törvényes szakvéleményt dolgoztatott volna ki, beadványom alapján csupán a jelentés kiegészítését kérte Lábas professzortól, aki a sajtóban többször is úgy nyilatkozott, hogy nem ír új jelentést. Újabban az a hír járja, hogy mégiscsak nekifog, mert a főügyészség a rendelkezésére bocsátotta Hedvig egészségügyi dokumentációját. Tudomásom szerint eddig is rendelkezésére állt minden szükséges dokumentum, de ha mégsem, akkor hogy lehet, hogy az előző jelentéshez nem volt rá szüksége? Ha most rendes munkát akar végezni, és figyelembe veszi az összes tanúvallomást és látleletet, akkor saját magát lesz kénytelen megcáfolni, amit bizonyára nem tesz meg. Nem tudom, mit fog tartalmazni az új jelentés, és azt sem, ki fogja megírni, de abban biztos vagyok, hogy semmi olyasmi nem lesz benne, ami arra késztetné a főügyészséget, hogy megszüntesse a Malina Hedvig elleni bűnvádi eljárást. Ezt nem engedheti meg magának, mert beismerné, hogy mostanáig törvényt sértett. Nem tudom, meddig húzzák-halasztják még ezt az ügyet, de abban biztos vagyok, hogy kiutat nem fognak találni, mert a hazugságokba csak belebonyolódni lehet. Közben persze fenntartják a látszatot, hogy mennyire keresik az igazságot. A nyilvánosságnak odadobnak néhány mondatot, hogy a vizsgálat befejezéséig nem nyilatkoznak vagy hogy már a végéhez közelednek, de semmi több ? nehogy ellentmondáson kapják őket. Nem valószínű, hogy változtatna a helyzeten, ha mást választanának meg a főügyészi posztra, mert nem látok akaratot annak tisztázására, hogy menynyire törvénytelen volt a támadás ügyében folytatott és a Hedvig ellen hamis tanúzás miatt indított eljárás is. Meggyőződésem, hogy bíróságra viszik az ügyet, csak még keresik azt a bírót, aki hajlandó és képes lesz tovább halogatni. Az az érzésem, hogy Nyitrán fogják megtalálni, ott, ahol a járási és a kerületi ügyészség érdekelt volt és lesz is az ügyben. Az egész kacifántos eljárás végén az lesz a poén, ha ugyanaz az ügyész fogja beperelni Hedviget, aki annak idején jóváhagyta a támadás ügyében indított eljárás lezárását. Nem bánnám, ha sor kerülne a perre, tanulságos kiruccanás lenne a szlovák igazságszolgáltatás legmélyebb bugyraiba, de ezt nem fogják megengedni. A bíró majd hónapokig tanulmányozza az aktákat, és ma még csak nem is sejthetjük, mihez kezd vele… Látom, hogy a legtöbb közéleti személyiség máig sem tudja, mit kezdjen ezzel a problémával. Nagyon kevesen képesek arra, hogy nyilvánosan beismerjék: tévedtek Malina Hedviggel kapcsolatban. Pontosabban csak Ivan Miklo? jut eszembe, aki a blogjában megírta: sajnálja, hogy annak idején ő is hagyta magát félrevezetni. Nagyon fontos gesztust tett 2008 decemberében Martin Bútora, amikor visszautasította a Szlovák Atlanti Bizottság kitüntetését, amelyet Robert Kaliňak belügyminiszterrel együtt vehetett volna át. Azt mondta, így tiltakozik a kormány politikai stílusa ellen, „amely az embereket szétválasztja, növeli a társadalmi feszültséget, elhinti a nacionalizmus vírusát, szembeállítja egymással a különböző társadalmi csoportokat, veszélyezteti a civil részvétel lehetőségeit, az eltérő nézeteket vallókat az ország ellenségeinek tünteti fel”. A társadalmat leginkább megosztó fájdalmas ügyként Malina Hedvig esetét említi. Sajnos, sokan négy év alatt sem jutottak el ehhez a felismeréshez. Látok bizonyos gesztusokat, csak az a baj, hogy ezek már későn történnek. Korábban, évekkel ezelőtt lett volna értelmük, ma már feleslegesek. Ha némely emberek akkor, 2006-ban, 2007-ben állnak ki Malina Hedvig mellett, nemcsak érte tettek volna sokat, hanem a szlovákságért is, mert megmutathatták volna, hogy európai nemzet vagyunk, amelyik képes megbirkózni a saját árnyaival. Csak egyének vannak, akik képesek erre. Kevesen, de mégis vannak, és ez a fontos. JOZEF HA?TO Erényeink és gyengeségeink ? Nem vártam támogatást, bátorítást a szakmabeliektől, amikor kiálltam Malina Hedvig mellett, mert ez az én személyes elhatározásom volt. A Szlovák Pszichiátriai Társaságot tájékoztattam az ügyről, és szívesen elmondtam volna bármelyik kollégának is a véleményemet, de kevesen érdeklődtek. A többség beérte azzal, amit a sajtóból tudott ? vagy azért, mert már megvolt a véleménye, vagy azért, mert nem akarta ezzel terhelni magát. Voltak olyan kollégák, akik úgy gondolták, hogy túlságosan elköteleztem magam, de akadtak olyanok is, akik azt mondták, hogy jól teszem, és helyettük is teszem. Nagyra értékelem, hogy a Cseh Pszichiátriai Társaság 2009 nyarán tiszteletbeli tagjává fogadott. Ettől a döntéstől az sem tántorította el a cseh kollégákat, hogy az akkori szlovák kormány szemében kegyvesztettnek számítottam, amióta kiálltam Malina Hedvig mellett. Ellenkezőleg, ez a tény arra buzdította őket, hogy gyorsítsák az eljárást. Azt tapasztaltam, és máig azt tapasztalom, hogy a szlovákiai orvostársadalom hasonlóan megosztott az ügyet illetően, mint maga az egész ország. Az egyik oldalon ott vannak a nyitrai orvosok megállapításai a sérülésekről, agyrázkódásról, akut stresszről. Ezeket a leleteket a dunaszerdahelyi kórházban is megerősítették, az ottani pszichiáter kolléga depresszió és félelem tüneteit állapította meg a támadással és a manipulatív rendőrségi eljárással összefüggésben. Az a kórkép, amelyet pszichiáter kolléganőmmel állítottunk fel, megegyezik ezekkel a leletekkel. A másik oldalon ott van rendőrség és a főügyészség által felkért két orvosszakértő jelentése, akik az „elemzéseiket” annak a politikai tézisnek a szellemében dolgozták ki, hogy a támadás meg sem történt. Érdekelne, hogy olyan magas beosztású és minden bizonnyal intelligens ember, mint a Comenius Egyetem Orvosi Karának dékánja, miért hagyta magát belerángatni ebbe a dologba, és hogyan tudott ilyen könnyen kikezdhető szakvéleményt írni. Nem tudom elhinni, hogy véletlen hibáról volt szó, és azt sem feltételezem, hogy Lábas professzor sebészként ne tudta volna azonosítani és józanul megítélni a Hedvig sérüléseire vonatkozó orvosi leleteket. Inkább úgy vélem, nem lehet véletlen, hogy éppen őt, a hazai orvosi hierarchia csúcsán álló személyt bízták meg ezzel a feladattal. Nyilvánvalóan azt akarták, hogy a nyilvánosság előtt legyen súlya a dolognak. Számomra az egész a szakmai és formális tekintéllyel való visszaélésnek tűnik. Az emberi természethez ugyanis hozzátartozik, hogy a tekintélyes személyiségek véleményét és állásfoglalását gondolkodás nélkül átveszi. A jelenség mélyebb megismeréséhez Stanley Milgram amerikai pszichológus járult hozzá. Lábas professzor azt nyilatkozta az egyik hetilapnak, hogy a CT-felvétel hiteles és közvetlen bizonyítéka szerint Malina Hedvignek az ajkán észlelt sérülésen és a combtájéki „régebbi eredetű” zúzódásokon kívül semmilyen más sérülése nem volt. 2009 őszén Hedvig engedélyével megszereztük a nyitrai kórházból a komputertomográfos vizsgálat CD-felvételét. Ebből kiderült, hogy a nyitrai radiológusok az arcot külön nem is vizsgálták, csak a koponya és az agy sérüléseit akarták kizárni. Malina Hedvigről nem egész testet érintő CT-felvétel készült, mint azt Peter Lábas állítja szakértői jelentésében, hanem a koponyát, az agyat, a mellkast, a hasat és a kismedencét vizsgálták. A CT-vizsgálatot a traumatológus kérte, és a törésekre, belső vérzésekre volt kíváncsi, nem pedig a zúzódásokra és véraláfutásokra. A CT-vizsgálat célja nem az arc lágy szöveteinek vizsgálata, mert nincs értelme CT-vel vizsgálni azt, ami szabad szemmel is jól látható és jól tapintható. Ezeket a sérüléseket a traumatológus látás és tapintás alapján állapította meg, és leírásuk bele is került a látleletbe. Megkértem egy szakképzett és tapasztalt radiológus kollégát, hogy értékelje a CT-felvételt, és arra a következtetésre jutottak, hogy a bal arccsont tájékán duzzanat látható. Azon az oldalon a bőr és a bőr alatti kötőszövet vastagsága 21 mm, a másik oldalon 17 mm. Hasonlóan látható a bőr és kötőszövet duzzanata az orrtövön is. Ezt nem lehetett nem észrevenni. Ha valaki azt állítja, hogy Hedvignek nem volt arcsérülése, ezzel azt is állítja, hogy a CT-felvétel hamis, vagy hogy a nyitrai orvosok hazudtak. Elég, ha az ember elfogulatlanul, orvosi szemmel nézi Hedvig leleteit, összehasonlítja őket Lábas professzor szakvéleményével, és máris látja, mi a valóság. Gondolom, ezért sem fognak kihallgatni a főügyészségen. Ismerem Hedviget, orvosként tisztában vagyok azzal, milyen pszichikai és fizikai állapotban volt a támadás után, ezt nem akarják hallani. Ki merem mondani, hogy Hedvig ? attól függetlenül, mikor és hogyan döntenek róla a hatóságok ? erkölcsi győzelmet aratott. Meg tudta őrizni önmagát, képes volt megvédeni az igazát, és ennek köszönhetően lassan a róla festett hamis kép is változik. Amikor láttam őt az otthonában a családja körében, éreztem, hogy volt értelme annak, amit tettem. Jó érzés, hogy orvosként segíthettem neki és a családjának feldolgozni a traumát, magánemberként pedig nyilvánosan is vállalni tudtam a meggyőződésemet. Az ügy kapcsán rendkívül érdekes és értékes embereket ismertem meg, akikkel sok időt töltöttem elmélyült beszélgetésben. Sok rokon lelket találtam közöttük. Valamennyien tudatában voltak annak, hogy ha Hedvigért tesznek valamit, akkor azt magukért, a hozzájuk közel álló emberekért, tágabb közösségükért is teszik. Számomra Hedvig története olyan, mint a nagyító, amelyen keresztül az egész szlovák társadalom minden erénye és gyengesége megmutatkozott. Pontosan láthattuk, ki hogyan állt hozzá, mennyire volt képes értelmezni az információkat, akarta-e látni, keresni az igazságot, milyen a viszonya kisebbségekhez, megérinti-e mások szenvedése, vagy ragaszkodik az önbecsapáshoz, hogy semmi köze az ilyen dolgokhoz. Ezek mind nagyon fontos kérdések, mert ha őszintén válaszolunk rájuk, kiderül, kik vagyunk valójában. Lehet, hogy nem lesz hízelgő a kép, amelyet kapunk, de legalább dolgozhatunk rajta, hogy jobbá tegyük. Kezdetnek az is elég, ha feltesszük magunknak a kérdést, min akarunk és tudunk változtatni. És hangosan kimondjuk az igazságot. 2010. június 29-én megszületett Malina Hedvig második gyermeke, Olivér. A távozó Fico-kormány belügyminisztere, Robert Kaliňak 2010. július 7-én még megerősítette: továbbra is az a véleménye, hogy Malina Hedviget nem verték meg, az egészet csak kitalálta. Utódja, Dániel Lipsic ugyanakkor úgy nyilatkozott: nincs véleménye az ügyről. Ha kiderül, hogy Malina Hedviget megverték, kész bocsánatot kérni tőle, de ha nem, akkor folytatni kell az ellene folyó eljárást. 2010. július 19-én Dániel Lipsic belügyminiszter egy lapinterjúban azt mondta, aggasztja, hogy milyen régóta foglalkozik a főügyészség az állítólagos hamis vallomástétel vizsgálatával. Hangsúlyozta: szeretné, ha mielőbb lezárhatnák az egész társadalmat megosztó ügyet, és még aznapi sajtótájékoztatóján bejelentette: a Malina Hedvig-ügyben a belügyminisztérium belső ellenőrzési osztálya kezd vizsgálatot. 2010. július 20-án Dobroslav Trnka főügyész azt mondta, nem a vádhatóság az oka, hogy ilyen régóta húzódik az ügy lezárása, hanem az, hogy Lábas professzor nem adta le az átdolgozott jelentést. A főügyész szerint Malina Hedvig egészségügyi dokumentációja hiányzott ahhoz, hogy a dékán dolgozhasson az új jelentésen, de most már a rendelkezésére áll. Peter Lábas ezt cáfolta, de ezúttal már úgy nyilatkozott, ha minden szükséges dokumentumot megkap, egy órán belül megírja az új jelentést. MALINA HEDVIG „A családommal kárpótolt az élet” ? Felmerült bennem a gondolat, hogy a választási kampányban felhasználják az ügyemet, példát akarnak statuálni velem. Szerencsére nem történt semmi, háborítatlan nyugalomban várhattam a fiam, Olivér megszületését. Őt sem terveztük, 2010 januárjában szerettem volna munkába állni a Fórum Intézetben. Egy, a szlovák-magyar megbékélést segítő projekten dolgoztam volna ? nagy izgalommal vártam, de az élet közbeszólt. Az első pillanatban meglepődtem, de a következőben már örültem, a sors biztos tudja, miért rendezte ezt így. Mindig nagy családot akartunk, akkor kell elfogadni a gyerekeket, amikor jönnek, mert ideális helyzet nincs. A többi lehetőség pedig vagy megvár, vagy adódik valami más. A pedagógusi pályáról végleg lemondtam, beérem azzal, hogy vannak magántanítványaim. Németet tanítok, mellette angol nyelvtanfolyamra járok, szeretem lefoglalni magam, és azt gondolom, hogy mindig abban kell helytállnom, amit épp csinálok. Ha az a takarítás vagy a főzés, akkor abban, ha az otthonom berendezése, akkor abban. Nemsokára költözünk, egy kis házat építettünk Dunaszerdahelyen, úgyhogy évekig lesz dolgom, amíg otthont teremtek belőle. Derűs, kényelmes, angol stílusú otthont szeretnék fabútorokkal, virágmintás függönyökkel. Mindebből egyelőre csak egy rózsás huzatú kanapé van meg sok vánkossal, de nagyon szeretném, ha karácsonyra beköltözhetnénk. Az a vágyam, hogy én hívhassam meg vacsorára az egész családot, egyik nagyszülőnek se kelljen otthon várnia az unokákra. Olivér érkezése ugyanolyan csodálatos volt, mint Rozié. A szülés alatt már jobban oda tudtam figyelni arra, mi történik, de amikor a kicsit a kezembe adták, ugyanúgy elérzékenyültem, mint első alkalommal. Rögtön magamat láttam benne, az nem is foglalkoztatott különösebben, hogy kisfiú. De Petert sem, mindkettőnknek teljesen mindegy volt, fiú-e, vagy lány, csak arra vágytunk, hogy egészséges legyen. Mindenki azt mondja, milyen jól összejött minden, lányunk is van, meg fiunk is, de számunkra egyelőre teljesen egyformák. Lehet, hogy később majd jobban fogjuk érzékelni a különbségeket. A férjem szokta is mondani, hogy Olivér majd az én kedvencem lesz, mert Rozika nagyon apás. Most kizárólag a két gyerekről szól az életem, egyáltalán nem foglalkozom az ügyemmel. Én már csak azt a politikust fogom meghallgatni, aki azt mondja: Malina Hedviget igaztalanul bántottuk és vádoltuk! Ahhoz már nincs erőm, hogy a politikai játszmák okain és indítékain gondolkozzam. Természetesen gyakran megfordul a fejemben, hogy Rozika már kétéves múlt, és még mindig ott tartunk, mint amikor született. Lehet, hogy még néhány év múlva is úgy kell leülnöm a gyerekeimmel beszélgetni, hogy nem tudom nekik azt mondani: anyát bántották, megvádolták, de aztán kiderült az igazság. Lehet, hogy azt kell majd elmagyaráznom nekik, hogy sajnos, vannak rossz emberek, és az életben bizony gyakran ők győznek. Mindent el fogok mondani nekik, mert azt akarom, hogy tőlem tudják meg, mi történt. Nem lesz könnyű. Korán meg kell fosztanom őket attól az illúziótól, hogy a rosszak mindig elnyerik büntetésüket, a jók pedig megkapják méltó jutalmukat. Ilyen csalódásoktól mindenki óvni szeretné a gyerekét, amíg csak lehet. Abban bízom, hogy az én szeretetem, az a példa, amelyet a családban látnak, elég lesz ahhoz, hogy ezt a kérdést is helyesen tudják kezelni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy az, ami velem történt, soha ne vessen árnyékot a családomra, mert sem a férjem, sem a gyermekeim nem érdemelnek olyan feleséget és anyát, aki az őt ért sérelem megszállottja, semmiben nem hisz és senkiben nem bízik. Amióta anya vagyok, azóta ez a történet mellékvágányon fut az életemben. Párhuzamosan ugyan, és mindig kitekintek rá, de nem ez a legfontosabb, mert nem engedem, hogy az legyen. Ezt eldöntöttem, de nemcsak magamnak köszönhetem, hogy sikerül megvalósítanom, hanem mindazoknak, akik az elmúlt évek alatt biztattak, támogattak. Elsősorban két csodálatos embernek, doktor Kvasnicának és Ha?to doktornak, mert nélkülük ma nem lennék az, aki vagyok. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én ez alatt az idő alatt sok pozitív élményt is gyűjtöttem, és azt hiszem, végső soron gazdagodtam lelkileg. Ha nincs az a sok borzalom, amelyet átéltem, talán azt sem tudnám ennyire értékelni, ami megadatott nekem, nem látnám ilyen tisztán, mi igazán fontos, és mi nem. Sokat vett el tőlem az élet, nagyon gyorsan fel kellett nőnöm, de nem zúgolódom, mert magánemberként bőségesen kárpótolt. Mindent megkaptam, amire egy nő vágyhat: szerető, gondoskodó férjet, aki mellett biztonságban érzem magam, két gyönyörű, egészséges gyereket, igaz barátokat. Annyi jóérzésű, rendes, miattam kockázatokat is vállaló emberrel találkoztam, hogy végül a sok rosz-szat és csalódást felülírta bennem az a tudat, hogy akármi rossz érhet, mindig van kiút, és mindig vari kihez fordulnom. Nagyon-nagyon fontos szempont ebben, hogy azoknak a kilencven százaléka, akiknek a legtöbbet köszönhetem, szlovák ember. Nincsenek előítéleteim a szlovákokkal szemben, de azok után, ami történt velem, mindig eltölt valami jó érzés, ahányszor egy szép gesztust tapasztalok részükről. Ilyenkor igazolják azt, amiben hinni akarok, hogy nem minden szlovák olyan, mint a támadóim, a rendőrök és a politikusok, hogy a rendes és tisztességes szlovákok szégyellik azt, ami történt. Remélem, egyre erősebb lesz a hangjuk, és lassan kialakul körülöttük az a kritikus tömeg, amelyik változtathat a dolgokon. Valószínűleg nem lenne ilyen kiegyensúlyozott a világszemléletem, ha közben a magánéletem tönkrement volna, ha Peter elhagy. Talán máig sem tudnék mit kezdeni magammal. Mivel őt nem tudták elvenni tőlem, úgy gondolom, a sors végül is kegyes volt hozzám. A többi pedig rajtam múlik, nem hagyhatom el magam, mert most már a gyerekeimért tartozom felelősséggel. ROMAN KVASNICA „Hedviget már nem tudják megtörni” ? Amikor Malináék először lépték át az irodám küszöbét, az én életem is megváltozott. Az egyetlen menedék voltam számukra, és ez hatalmas felelősséget jelentett. Nem inoghattam meg, nem mutathattam, hogy esetleg bizonytalan vagyok, mert tudtam, hogy az egyetlen dolog, amit egyelőre nyújthatok: a biztonságérzet. Ha sikerült helytállnom, annak nagyon örülök ? nem azért, mert bizonyítottam, hanem miattuk. Az elején csupán jogi problémaként kezeltem az ügyet, később vált nyilvánvalóvá számomra, hogy szlovákként kötelességem melléjük állni. Úgy éreztem, hogy mindaz, amit az életben eddig tanultam, tapasztaltam, amit vallok, az arra kötelez, hogy segítsek a lányuknak. Engem is gazdagabbá tett ez a négy év, nagyon sok becsületes, tiszta embert ismertem meg, akik megerősítettek abban, hogy nem szélmalomharc, amit teszek, és nem vagyok egyedül. Megdöbbentett, milyen mély erkölcsi válságban van a szlovák társadalom, ugyanakkor azt is meglepetten tapasztaltam, hogy több itt a rendes ember, mint gondoltam volna. Kezdetben csak ketten voltunk Ha?to doktorral, akit mélységesen tisztelek azért, hogy nem törődve a kockázatokkal segített Hedvignek. Sőt nemcsak orvosként, hanem emberként is melléállt, amikor magára vette a terhet, hogy a történtek hátteréről tájékoztassa a szlovák értelmiséget. A szlovák történelemben nem voltak lovagok, de ez az ember igazi lovag. Hozzá hasonlóan tisztelem Eugen Kordát, aki egy pillanatig sem sajnáltatta magát, amikor a Hedvigről készült riport miatt elveszítette az állását. Mellettük éltem át újra azt a nagyon ritka érzést, hogy mégiscsak örülhetek annak, hogy szlovák vagyok. Néhány tisztességes, az igazság mellett elkötelezett újságírót is megismertem, akik nem sajnálták a fáradságot, hogy a dolgok mélyére ássanak, képesek voltak a hír mögött meglátni az embert. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, emberileg csak nyertem azzal, hogy vállaltam Hedvig képviseletét. Nem tudom, lezárul-e valaha ez az ügy, de abban biztos vagyok, hogy Hedviget már nem tudják megtörni. Csodálatra méltó a lelkiereje, ahogy azok után, ami történt vele, befejezte az egyetemet, kitűnő eredménnyel levizsgázott, élte az életét, férjhez ment és családot alapított. A rémült kislány, akit 2006. szeptember 14-én láttam először, a szemem előtt vált magabiztos, bátor fiatal nővé. Amit én húsz év alatt tapasztaltam a rendszer működéséről, azt ő egy év alatt tanulta meg. A korához képest hihetetlenül fogékony és bölcs volt, mindent megértett, és épp ezért felszabadult. Ma felemelt fejjel él, mert igaza van, és amit kibírt, az erősebbé tette. Úgy érzek iránta, mintha a saját lányom volna, mert tanúja voltam annak, hogyan taposták a földbe, és hogyan volt képes felállni. Én csak a kezemet nyújtottam neki, az erő benne volt. Őszintén örültem, amikor 2008 őszén bejelentette, hogy gyermeket vár, mert láttam, hogy boldog. Akkor úgy éreztem, mégiscsak mi győztünk, függetlenül attól, mire készül még a főügyészség. A véletlen úgy hozta, hogy épp a támadás negyedik évfordulóján voltunk nála babalátogatóban, miután megszületett a második gyermeke. Jó volt látni őt a családja körében, jó volt hallani, hogy a legnagyobb gondja az, mennyit aludt a kicsi, nem pedig az, mit mondott legutóbb a főügyész. Hedvig ma szabad ember, akinek az életét semmilyen módon nem bélyegzi meg a múlt, és aki nem fél a jövőtől. Létezik jobb példája a személyes szabadságnak, mint hogy mindazok után, amin keresztülment, itt maradt Szlovákiában? Hogy a férjhezmenetelét követően is megtartotta a Malina nevet és bátran megjelenik nyilvános rendezvényeken? Ez az igazi siker, ennek van példamutató értéke minden Szlovákiában élő magyar számára. Ha semmi mást nem sikerül elérnünk, csak ezt, ha élete végéig vádlott marad, én akkor is azt mondom, hogy ebből a küzdelemből ő került ki győztesen. Vrabec Mária: Hedvig