Kurt Vonnegut Hókusz-pókusz A szerkesztő megjegyzése E könyv szerzője nem jutott szabványos méretű és minőségű papírhoz. A könyvtárban, ahol könyvét írta, mintegy nyolcszázezer kötet sorakozott, amelyek rajta kívül senkit sem érdekeltek. A legtöbbet sohasem olvasták; és valószínűleg nem is fogják soha, őt tehát mi sem tarthatta volna vissza attól, hogy az üres hátlapokat tépje ki írólapnak. Nem tette. Hogy miért nem, rejtély. Akármi volt is az oka, ceruzával írta könyvét csomagolópapírtól névjegykártyáig bármire, ami éppen a keze ügyébe került. Az egyes fejezetek szakaszait elválasztó, merőben szokatlan vonalak azt jelzik, hol ért véget az egyik cédula, és hol kezdődött a másik. Minél kurtább a szakasz, annál kisebb volt a cédula. Az ember eltűnődhet rajta, vajon nem az alázat vagy az elmebaj pózában óhajtott-e tetszelegni a szerző, amikor végigkurkászta a szemetet, hogy összekotorjon valamit, amire írhat – ugyanis bírósági tárgyalás várt rá. Kétségkívül ugyanennyire valószínű az is, hogy minden megfontolás nélkül kezdett munkájába: egyszerűen lefirkantotta a szavakat a keze ügyébe eső első papírdarabra, nem is sejtve, hogy jegyzetei könyvvé állhatnak össze. Talán kellemesnek találta, hogy így is folytassa – fecniről fecnire, mintha megannyi palackot kellene teletöltenie. Ha egyet teletöltött, tekintet nélkül a méretére, talán megelégedett vele, hogy mindent elmondott erről vagy arról a tárgyról. Valamennyi oldalt sorszámmal látta el, így nem vetődhet fel kérdés a sorrendiség felől, sem a szerző reménye felől, hogy valamikor valaki nem retten majd vissza az iratok gyanús külsejétől, és könyvként olvassa őket. Helyenként fel-felbukkan egy síremlék rajza. A szerző egyetlen rajzot készített. A többi az eredeti másolata; ezek valószínűleg úgy keletkeztek, hogy a szerző egymásra helyezett, áttetsző papírokat nyomott a könyvtár napsütötte ablaktáblájára. Az összes sírkőábrázolás felületét szavakkal írta tele, egy esetben megelégedett egy kérdőjellel. Ezek a szövegek nem reprodukálhatók megfelelően nyomtatásban, így másolásuk helyett inkább a betűszedő segítségéhez folyamodtunk. A szerző maga felelős egyes szavak nagy kezdőbetűiért, amelyeket a gondos szerkesztő szívesebben íratna kis kezdőbetűvel. Ugyanilyen megmagyarázhatatlan okokból döntött Eugene Debs Hartke úgy, hogy a számokat – hacsak nem a mondat elején állnak – számjegyekkel, nem pedig betűkkel írja, így tehát "2" szerepel "kettő" helyett. Talán úgy vélte, a számok veszítenek erejükből, ha betűkkel hígítják őket. Hosszas megfontolás után szinte valamennyi különcsége esetében azt a megoldást választottam, amit egy másik szerző híres-neves szerkesztője. Ennek a szerkesztőnek a legszentebb mondását vettem át, ami ez volt: "T. Nyomda! Így marad!". Ez a mű: regény. Nincs köze a valósághoz. Ajánlom Eugene Victor Debs emlékének. 1 Eugene Debs Hartke vagyok, és 1940-ben születtem. Anyai nagyapám, Benjamin Wills óhaja alapján nyertem nevemet az Indiana állambeli Terre Haute-ból származó Eugene Debs emlékére, aki szocialista és pacifista volt, több ízben indult elnökjelöltként az Amerikai 1-esült Államok elnökválasztási kampányaiban, és több szavazatot szedett össze, mint az ország történelmének bármelyik harmadik párti jelöltje. Maga Wills nagypapa szocialista és ateista volt, egyébiránt pedig udvargondozó az Indiana állambeli Indianapolisban, a Butler Egyetemen. Debs 1926-ban halt meg, amikor én mínusz 14 éves voltam. Most 2001-et írunk. Ha minden úgy ment volna, ahogy sokan gondolták, most ismét közöttünk járna Jézus Krisztus, az amerikai zászló pedig már a Vénuszon és a Marson lobogna. Nem voltunk ilyen szerencsések! Legalább vége lesz a világnak; ez az ígéretes esemény sokakat tölt el boldog reménységgel. Nagyon hamar vége lesz, de nem 2000-ben, mivel ez az év jött és elmúlt. Ebből arra következtetek, hogy a Mindenható Isten nincs túlzottan oda a numerológiáért. Benjamin Wills nagypapa 1948-ban halt meg, ekkor én plusz 8 éves voltam. Mielőtt meghalt volna, gondoskodott róla, hogy kívülről megtanuljam Debs leghíresebb mondását, amely így hangzik: "Amíg léteznek alsóbb néposztályok, én hozzájuk tartozom. Amíg léteznek bűnöző elemek, magam is köztük vagyok. Amíg akár csak egyetlen 1 lelket is börtönben őriznek, és sem vagyok szabad." Én azonban hiába vagyok Debs névrokona, nem vált belőlem vérző szívű szentimentalista. Az Amerikai 1-esült Államok hadseregének hivatásos katonatisztjeként szolgáltam 21-től 35 éves koromig. E 14 év alatt magát Jézus Krisztus Urunkat, Úrnőnket vagy Akárkinket is megöltem volna, ha feljebbvalóm ezt parancsolja. A vietnami háború hirtelen, megalázó és dicstelen végén alezredes voltam, 1000-ek és 1000-ek szolgáltak alattam. E háború során, ami egyébként kizárólag a lőszerüzlettel volt kapcsolatos, szerintem fennállhatott a mikroszkopikus esélye, hogy fehérfoszfor-lövedékes ágyútüzet zúdítottam vagy napalm légicsapást mérettem a visszatérni készülő Jézus Krisztusra. Sosem akartam hivatásos tiszt lenni, bár végül jó katona lettem, ha ez egyáltalán lehetséges. West Point-i jelentkezésem ötlete az utolsó középiskolás évem vége felé bukkant fel ugyanolyan váratlanul, mint a vietnami háború fináléja. Teljes mértékben elszántam magam, hogy a Michigani Egyetemre menjek, angol, történelem és politikatudományi kollégiumokat látogassak, és az egyetemi napilapban dolgozgatva készítsem elő újságírói karrieremet. Ürülékkel degeszre töltött apám azonban, aki 50 000 év felezési idejű műanyagok készítésével foglalkozó vegyészmérnök volt, váratlanul kijelentette, hogy igenis West Pointban a helyem. Ő maga sohasem szolgált a hadseregben. Mint afféle fő-fő vegyfilozófus, túl értékes civilnek számított a II. Világháború alatt ahhoz, hogy katonaruhába bújtassák, és imbecillis ön– és tömeggyilkost faragjanak belőle a 13 hetes kiképzés során. Már felvételt nyertem a Michigan Egyetemre, amikor mint derült égből a villám, lecsapott rám az 1-esült Államok Katonai Akadémiájának meghívása. Apámat élete mélypontján érte az ajánlat, amikor éppen rászorult, hogy valamivel – bármivel – imponáljon szűkagyú szomszédainknak. A West Pointra szóló ösztöndíj az ő szemükben ugyanolyan főnyereménynek számított, mintha 1 profi baseballcsapat edzője vetett volna szemet tehetségemre. Apám hát azt mondta nekem, amivel én fogadtam később a hajóból vagy repülőről frissen kiszállt gyalogsági utánpótlást: "Hatalmas lehetőség tárult fel előttünk!" Ha a világ tökéletes volna, én tulajdonképpen dzsesszzongorista szeretnék lenni. Nem rock and rollra gondolok. Dzsesszre. A soha-kétszer-egyformán-ugyanazt zenére, amivel az amerikai feketék ajándékozták meg a világot. Én voltam a zongorista saját, csupa fehérekből álló zenekaromban, az Ohio állambeli Midland City fehérek részére fenntartott középiskolájában. Így hívtuk magunkat: "Lélekkufárok". Hogy milyen jók voltunk? Fehérek slágerzenéjét kellett játszanunk, különben senki se szerződött volna velünk. Olykor-olykor azonban mégis hagytuk elszabadulni a bennünk bujkáló dzsesszt. Senkinek se tűnt fel a különbség, csak nekünk. Ilyenkor elfogott bennünket a szerelem önmagunk iránt. Extázisba estünk. Apámnak nem lett volna szabad West Pointra küldenie engem. Fütyülök rá, mennyit ártott a környezetnek a soha le nem bomló műanyagaival. Nekem mennyit ártott, azt nézzétek! Micsoda tökkelütött fajankó volt! Anyám meg boldogan bólogatott valamennyi döntésére, úgyhogy ő se volt különb, a buta liba. Együtt pusztultak el 1 ostoba balesetben 20 évvel ezelőtt, amikor rájuk omlott az ajándékbolt teteje a Niagara-vízesés kanadai oldalán. Az indiánok, akik valaha a mi völgyünkben éltek, "Mennydörgő Hód" néven emlegették a vízesést. Ebben a könyvben talán a "pokol" meg az "Isten" kivételével nincs 1 trágár szó se, ha valaki esetleg attól tartana, hogy ártatlan gyermeke ilyesmire bukkanhat benne. Így például a vietnami háború végének jellemzésére a következő kifejezést használom itt-ott: "amikor az ürülék már a légkondicionálóig ért". A Wills nagypapa tanította szabályok közül talán ezt az 1-et tartottam maradéktalanul be felnőtt fejjel is: a közönségesség és trágárság a kellemetlen hírek elől elzárkózni kívánókat feljogosítja szemük és fülük becsukására. A Vietnamban alattam szolgáló katonák között akadt néhány élesebb szemű, akik némileg ámulva jegyezték meg, hogy soha nem káromkodom, s emiatt valamennyi hadseregbeli ismerősüktől különbözöm. Még azt is megkérdezték, nem vallásosságom áll-e a jelenség hátterében. Ilyenkor azt feleltem, hogy ennek semmi köze a valláshoz. Az igazat megvallva, anyai nagyapámhoz hasonlóan elég meggyőződéses ateista vagyok, bár nem dicsekszem vele. Miért igyekeznék másokat arról meggyőzni, hogy hiába számítanak valamiféle halál utáni életre? – Azért nem káromkodom – válaszoltam ilyen alkalmakkor –, mert az önök élete, és az önökkel 1-ütt szolgálók élete esetleg attól függ, mennyire érthetően fejezem ki magam. Világos? Világos? 1975-ben léptem ki a hadsereg kötelékéből, miután az ürülék már a légkondicionálóig ért, előtte azonban, útban hazafelé, nem mulasztottam el, hogy a Fülöp-szigeteken töltött rövid várakozás során tudomásomon kívül fiúgyermeket nemzzek. Magától értetődőnek tekintettem, hogy a majdani anya, a The Des Moines Register fiatal haditudósítónője bombabiztos fogamzásgátló eszközöket használ. Újabb tévedés! Időzített bombák mindenfelé. A Sors a legnagyobb időzített bombát 1 Margaret Patton nevű, bájos, vonzó, fiatal nő személyében helyezte el az utamon, aki hagyta, hogy udvaroljak neki, hozzám is jött feleségül, miután elvégeztem a West Point akadémiát, és 2 gyermeket szült nekem, anélkül, hogy elárulta volna, milyen erősen terheli családja leányágát az örökletes elmebaj. Így előbb a velünk közös háztartásban élő anyja őrült meg, aztán ő maga is. Mi több, gyermekeink is teljes joggal számíthatnak rá, hogy megőrülnek, mire középkorúak lesznek. Gyermekeink most, felnőtt fejjel sem képesek megbocsátani nekünk, hogy világra hoztuk őket. Micsoda macsa. Persze tudom, ha első és 1-etlen feleségemet olyan embertelen eszközökhöz hasonlítom, mint az időzített bomba, akkor esetleg magam is efféle pokoli eszköznek minősülök majd. Másfelől viszont számos okos nő tudott minden nehézség nélkül személyes, sőt: tüzes kapcsolatot teremteni velem, és én sem csupán a gépies funkciók erejéig érdeklődtem irántuk. Lelkük, intellektusuk, élettörténetük szinte minden esetben legalább annyira elbűvölt, mint szerelmi hajlandóságuk. Miután azonban hazatértem a Vietnami Háborúból, és mielőtt akár Margaret, akár az anyja kimutatta volna az öröklődő őrület hatalmas, súlyos jeleit nekem és a gyerekeinknek és a szomszédoknak, ez az anya-leánya társulás afféle unalmas, de nélkülözhetetlen háztartási eszköznek, mondjuk porszívónak tekintett. Időnként teljesen váratlanul szerencse is ért engem, "mennyei manna", mondhatnák 1-esek, annyi azonban sose jutott az ilyesmiből, hogy 1 tál cseresznyévé vagy valami hasonlóvá varázsolta volna az életet. Amikor befejeztem a háborúmat, és fogalmam se volt, mit kezdjek az életem hátralevő részével, összefutottam 1-ik régebbi parancsnokommal, aki időközben a New York-i Scipióban működő Tarkington Kollégium rektorává avanzsált. Alig múltam 35 éves, feleségem még épeszű volt, és anyósomon is csak enyhe tünetek mutatkoztak. Ex-parancsnokom tanári állást kínált, és én igent mondtam. Egyetemi végzettségem mindössze a West Point-i diplomára korlátozódott, mégis nyugodt lelküsmerettel fogadhattam el ezt az állást, mivel a tarkingtoni diákok vagy szellemi fogyatékosok voltak ilyen-olyan mértékben, vagy 1-szerűen ostobák, vagy álomkórosak, vagy ilyesmi. Erőlködés nélkül meglesz a kellő fölényem, nyugtatott meg volt parancsnokom, akármelyik tantárgyat választom is. Ráadásul azt a tárgyat kívánta velem taníttatni, amelyikben már az Akadémián is jeleskedtem: fizikát. A legnagyobb szerencsét, a leghatalmasabb darab mennyei mannát azonban az jelentette, hogy Tarkingtonban szükség volt valakire, aki megszólaltatja a Lutz-harangjátékot, amelynek népes harangcsaládját itt szerelték fel, a kollégium könyvtárának tornyában, ahol most ezeket a sorokat írom. Megkérdeztem volt parancsnokomat, kötéllel kell-e megszólaltatni a harangokat. Valaha így kellett, magyarázta ő, azóta azonban villamosították a berendezést, és billentyűzettel látták el. – Hogy néz ki az a billentyűzet? – kérdeztem. – Mint a zongoráé. Sohasem játszottam harangjátékon. Keveseknek adatott csak meg ez a visszhangzó lehetőség. Zongorázni azonban tudok. igy hát kezet nyújtottam: – Csapj vadonatúj harangjátékosod tenyerébe! Kérdés sem fér hozzá, életem legboldogabb pillanatai azok voltak, amikor esténként és reggelenként megszólaltattam a harangjátékot. Bizony, már 25 éve, hogy elfogadtam a tarkingtoni állást, és azóta is ebben a gyönyörű völgyben élek. Ez az otthonom. Itt tanítottam. Rövid ideig főfoglár is voltam, miután a Tarkington Kollégium hivatalosan is a Tarkington Állami Fegyintézetté változott 1999 júniusában, 20 hónappal ezelőtt. Most magam is őrizetes vagyok, bár elég szabadon járok-kelek idebenn. Egyelőre semmiért sem ítéltek el. Tárgyalásomra várok, arnit vélhetőleg Rochesterben tartanak majd; a vád szerint én terveltem ki a tó túlsó oldalán, Athenában álló New York Állami Maximális Biztonságú Fegyházban végrehajtott tömeges kitörési kísérletet. Amint mellékesen kiderült, tuberkulózisom is van, szegény meggárgyult feleségemet és az anyját pedig bírói rendelettel a New York állambeli Batáviában működő bolondokházába csukták. Erre az intézkedésre engem sose vitt rá a lélek. Olyannyira elesett és megvetett vagyok, hogy ha névadóm, Eugene Debs élne még, most talán kedvelne valamelyest. 2 Optimistább időkben, amikor még nem volt köztudott, hogy az emberi lények szép lassan elpusztítják bolygójukat zsenialitásuk melléktermékeivel, s hogy különben is megkezdődött az Új Jégkorszak, a "Conestoga" típusnévvel illették azokat a lóvontatta ekhós szekereket, amelyek a később Amerikai 1-esült Államokként ismertté váló prérin, majd a Sziklás-hegységen át a Csendes-óceánhoz szállítottak árut és telepeseket mégpedig azért, mert az első ekhós szekereket a pennsylvaniai Conestoga-völgyben készítették. Ezek látták el 1-ebek között szivarral a pionírokat, ezért nevezik a szivart néha még ma, 2001-ben is a "Conestoga" rövidítéseként "stogie"-nek. A legstrapabíróbb és legnépszerűbb szekereket 1830 táján már itt, a New York állambeli Scipióban készítette a Mohiga Kocsigyártó Vállalat. Az üzem a hosszú, keskeny Finger tavak legmélyebbike és leghidegebbike, a Mohiga-tó beszűkülő derekánál állt. Kifinomultabb szivargyárosok ezért szerették volna, ha termékeiket nem a "stogie", hanem a "mogie", esetleg a "higgie" névvel illetik. A Mohiga Kocsigyártó Vállalatot Aaron Tarkington alapította, aki zseniális feltaláló és kitűnő gyáros volt, ámbár sem írni, sem olvasni nem tudott. Ma a dysleoia néven ismert örökletes genetikai hiba ártatlan áldozataként szerepelhetne. Ő maga azt tartotta, hogy Nagy Károly császárhoz hasonlóan "nincs ideje az írás-olvasás elsajátítására". Arra mégis jutott ideje, hogy minden áldott este 2 órán át felolvastasson magának a feleségével. Valószínűleg ragyogó memóriája volt, mivel hetente tartott előadásokat munkásai számára, és ezeket sűrűn megtűzdelte Shakespeare- és Homérosz-idézetekkel, bibliai citátumokkal és így tovább. Aaron Tarkington 4 gyermeket nemzett, 3 leányt és 1 fiút, akik mind folyékonyan írtak és olvastak. Mindazonáltal változatlanul hordozták a dyslexia génjét, ami meg is gátolta leszármazottaik 1-némelyikét abban, hogy sokra vigyék a hagyományos iskolarendszerben. Aaron Tarkington gyermekei közül 2-től éppenséggel oly messze állt a dyslexia, hogy ők maguk is könyveket írtak. Jómagam éppen most olvastam el ezeket, s valószinűleg soha senki nem veszi már kézbe őket. Aaron 1-etlen fia, Elias a Mohiga-tavat az Erie-tóval Rochestertől délre összekötő Onondoga-csatorna építkezéséről írt műszaki beszámolót. Felicia, a legfiatalabb leány pedig Carpathia címmel írt regényt a Mohiga-völgyben élő, előkelő születésű, önfejű leányról, aki éppen az Onondoga-csatorna partján esik szerelembe 1 mesztic zsilipkezelővel. A csatornát rég feltöltötték és beaszfaltozták, az 53-as út fut most rajta, és kettéágazik a tó végénél, ahol annak idején a zsilipek álltak. Az 1-ik ág a farmok között Scipióba vezet. A másik délnyugat felé fordul, és az Irokéz Nemzeti Erdő örök félhomályán átvágva felvisz a Scipióval éppen átellenben fekvő Athena nevű falucska kopár dombjára, amelyet a New York Állami Maximális Biztonságú Fegyház erődítményei koronáznak. Legyetek türelemmel irányomban. Mindez történelem. Azt szeretném ~lmagyarázni, hogyan vált ez a völgy, ez a bujazöld zsákutca éppen azzá, amivé vált. Aaron Tarkington mind-3 leánya vállalkozó szellemű, sikeres családokba házasodott be New Yorkban, Clevelandben és a Delaware állambeli Wilmingtonban – és ezzel akaratlanul is járványossá tették a dyslexiát feltörekvő bankár- és iparosdinasztiákban, akiket az én időmben már javarészt kiszorítottak a németek, koreaiak, olaszok, angolok és persze a japánok. Aaron fia, Elias Scipióban maradt, átvette apja birtokait, 1 sörgyárral meg – az államban elsőként – 1 gőzgép-hajtotta szőnyeggyárral gyarapította a vagyont. Scipióban nem volt vízienergia; az itteni ipari fejlődés a gőzgép megjelenéséig nem az olcsó energián, hanem a helyi mesteremberek találékonyságán és nagyszerű képességein alapult. Elias Tarkington nem nősült meg. Súlyos sebesülést szenvedett 54 éves korában a gettysburgi csatában, polgári megfigyelőként, cilinderben meg minden. Azért volt ott, hogy saját szemével láthassa 2 találmánya bemutatkozását, 1 mobil tábori konyháét és a nehéztüzérség számára készült pneumatikus visszalökődés-fékező rendszerét. A tábori konyha némileg módosított változatát a Barnum és Bailey Cirkusz vette át a későbbiekben, tőlük pedig, gulyáságyú néven, az I. világháborús német hadsereg. Elias Tarkington hosszúra nyúlt, sovány férfi volt, dús oldalszakállal és fekete kürtőkalappal. Súlyos, de nem végzetes jobb oldali mell-lövést kapott Gettysburgnál. Ama kevés déli katonák 1-ike lőtte keresztül, akinek sikerült eljutnia az északi állásokig a hírhedt Pickett-roham során. Szegény Zendülő Dzsoni boldog elragadtatásban halt meg ellenségei kezei közt, mivel azt hitte, Abraham Lincolnnal végzett. Egy elsárgult, az ujjaim között széteső újságlapot találtam itt, a hajdani kollégiumi, jelenlegi börtönkönyvtárban, benne a haldokló búcsúszavaival: "Hazamehettek, Kékhasúak. Az öreg Sátán meghótt." Vietnamban töltött 3 évem alatt jócskán volt alkalmam haldokló amerikai katonák búcsúszavaira figyelni. Érdekes módon 1 sem dédelgetett közülük illúziókat arról, hogy talán valami értékes cselekedet végrehajtása közben hozta volna meg a Végső Áldozatot. Egy alig 18 éves fiú ezt mondta nekem, miközben karjaimban haldokolt: – Micsoda kicseszés. Micsoda kicseszés. 3 Elias Tarkingtont, Abraham Lincoln súlyosan sebesült hasonmását saját szekerei 1-ikén hozták haza Scipióba, a tóra és a városra néző házába. Elias nem szerzett különösebb műveltséget, inkább gépész volt, mint tudós; élete utolsó 3 évében olyasmivel próbálkozott, amit lehetetlennek minősítene mindenki, aki járatos valamelyest a termodinamika törvényeiben – örökmozgót szeretett volna építeni. Nem kevesebb, mint 27 szerkezettel állt elő, és elég ostobán úgy vélte, hogy miután megadta nekik a kezdeti lökést vagy lendületet, megállás nélkül futnak majd egészen ítéletnapig. Körülbelül 1 évvel Tarkingtonba érkezésem után 19 ilyen, minden igyekezetet megcsúfoló, makacs gépezetre bukkantam feltalálójuk hajdani udvarházának padlásán; az épület az én időmben a kollégium rektorának otthonául szolgált. Lecipeltem őket a padlásról a XX. századba. Néhány diákommal megtisztogattuk őket, és helyreállítottuk az eltelt 100 évben tönkrement alkatrészeket. A legkevesebb, amit elmondhatok róluk: gyönyörű ékszerek voltak 1-től egyig. A csapágyak gránátból és ametisztből készültek, a karokat és kallantyúkat egzotikus fából faragták, az elefántcsont ejtőgolyók színezüst surrantókon gurultak, és ezüst ellensúlyok tartották az 1-ensúlyt. Olyan benyomást keltett az egész, mintha a haldokló Elias a nemes anyagok mágiájával szerette volna lenyűgözni a tudományt. A legjobb készülékkel kerek 51 másodperc futamidőt tudtunk produkálni diákjaimmal. Szép kis örökkévalóság! A helyreállított eszközök számomra – és ezt igyekeztem megértetni tanítványaimmal is – nem csupán azt példázzák, milyen gyorsan leáll a Földön minden, ha megszűnik az energia-utánpótlás, hanem a tóparton elterülő városkában hajdan készített és mára kihalt míves mestermunkákra is emlékeztetnek. Ma már senki se tud odalenn ilyen furfangos és gyönyörű tárgyakat készíteni. Bizony; és fogtuk a véleményünk szerint legcsalafintább 10 gépet, és afféle állandó kiállításként elhelyeztük őket ennek a könyvtárnak az előcsarnokában, 1 olyan felirat alatt, amit manapság bízvást kiakaszthatnánk efölé az egész tönkretett bolygó fölé is: A TUDATLANSÁG BONYOLULT HIÁBAVALÓSÁGA Megtudtam a korabeli újságokból, levelekből és naplókból, hogy az Elias Tarkingtonnak dolgozó mesterek kezdettől fogva tudták, hogy ezért vagy azért 1-ik gép se fog működni. Mennyi szeretetet pazaroltak mégis a beépített anyagokra! Hogy festene az igazi művészet meghatározása így: "A hiábavalóság forrásainak tökéletes kiaknázása"? Egy további, Elias Tarkington megálmodta örökmozgó az "A Mohiga-völgy Szabad Intézete" nevet nyerte feltalálója végakaratában. A végrendelet szerint Elias halála után az új iskolára száll majd a Scipio fölötti, 3000 hektárnyi Tarkington-birtok tulajdonjoga, valamint a szekérgyár, a serfőzde és a szőnyeggyár részvényeinek fele. A részvények fennmaradó részét már megkapták Elias messze földre szakadt nővérei. A halálos ágyán Elias megjósolta, hogy 1 szép napon Scipio hatalmas világvárossá fejlődik, és gazdagsága eredményeképpen ez a kis kollégium Harvard, Oxford, Heidelberg méltó versenytársává válik. Alapítója szándékai szerint az iskola díjtalan 1-etemi képzést nyújtana Scipio 40 mérföldes körzetében bárkinek, nemre, életkorra, fajra, felekezetre való tekintet nélkül. A távolabb élők szerény tandíjat fizetnének. Kezdetben 1 főállású alkalmazottja volna az iskolának, a rektor. A Scipióban élők közül kérnék fel a majdani tanárokat, akik munkaidejük terhére tölthetnének néhány órát azzal, hogy az iskolában azt oktatják, amihez értenek. André Lutz például, a szekérgyár belga főmérnöke Liége városából érkezett, és valamikor az ottani harangöntőnél inaskodott. Ő lesz a kémia professzora. Francia származású felesége francia nyelvet és vízfestészetet oktat majd. A serfőzde mestere, a Lipcséből elszármazott Hermann Shultz botanikát, német nyelvet és fuvolázást tanít. A harvardi diplomás dr. Alan Clewes, az episzkopális pap lesz a latin, a görög és a héber nyelv, valamint a Biblia előadója. A haldoklók orvosa, Dalton Polk a biológiával és Shakespeare-rel ismerteti meg a hallgatókat, és így tovább. És mindez megvalósult. 1869-ben iratkoztak be először diákok az új kollégiumba, szám szerint 9-en, valamennyien innen, Scipióból. Négyen voltak 1-etemista korúak. Rajtuk kívül 1 északi veterán jelentkezett, aki mind-2 lábát elvesztette Shiloh-nál. Jött egy 40 éves, frissen felszabadított néger rabszolga is, meg egy 82 éves vénlány. Az első rektor mindössze 26 éves korában nyerte el a megbízást. Tanárember volt Athenában, vízen alig 2 kilométerre Scipiótól. Akkoriban még nem működött börtön Athenában. Palát bányásztak a helyi kőbányában, ezenkívül 1 fűrészmalom és néhány háztáji farmocska jelentett némi munkaalkalmat. John Peck, a rektor a Tarkingtonok unokatestvére volt. A családnak az az ága azonban ment volt a dyslexiától, és az is maradt. Peck számos leszármazottja él ma is; ami azt illeti, 1-ikük az 1-esült Államok alelnökének beszédírója. A fiatal Peck evezős csónakon szállította át feleségét, 2 gyermeküket és anyósát Scipióba, a lapátokat Peck és a felesége kezelték, gyermekeik a farnál ültek, az anyóst és a csomagokat pedig 1 másik csónakban helyezték el, amelyet vontatóra fogtak. Elias Tarkington hajdani udvarházának második emeletén rendezkedtek be. A földszintet és az első emeletet tantermeknek és a Tarkingtonok jóvoltából már kezdetben 280 kötettel büszkélkedő könyvtárnak, tanulószobáknak és 1 étteremnek tartották fenn. A múlt rengeteg értékes relikviáját vitték fel a padlásra, hogy helyet teremtsenek az új céloknak. Így kerültek föl a kudarcot vallott örökmozgók is. Egészen 1978-ig gyűlt rajtuk a por és a pókháló, amikor is rájuk találtam, és ismét lehoztam őket. Egy héttel az első óra – Alan Clewes, az episzkopális lelkész latinórája – előtt André Lutz, a belga főmérnök érkezett az udvarházhoz 3, súlyos tehertől roskadozó szekérrel: egy 32 harangból álló harangjátékot hozott. Szabad idejében, saját költségére öntötte a harangokat a szekérgyár öntödéjében. A nyersanyagot a gettysburgi csata után összegyűjtött északi és déli puskacsövek, ágyúgolyók, szuronyok szolgáltatták. Ezek voltak a Scipióban öntött első, és bízvást mondhatjuk, utolsó harangok. Véleményem szerint immár soha semmit nem öntenek Scipióban. Soha semmiféle ipari tevékenységet sem folytatnak már ott. André Lutz a kollégiumnak adományozta az összes harangot, noha hely sem volt, ahová felakaszthatták volna őket. kijelentette, azért döntött így, mert meggyőződése, hogy 1 napon tekintélyes 1-etem válik majd a kollégiumból, harangtoronnyal, meg mindennel, ami dukál. Tüdőtágulásban haldokolt, mivel tízéves kora óta lélegezte be az olvadt fémek füstjét. Nem ért rá addig várakozni, amíg méltó hely épül kurta élete legcsodálatosabb eredménye, e rengeteg harang számára. Bim-bam, bim-bam, bim-bam. Nem meglepetésnek szánta őket. Bő 18 hónapon át készültek a harangok. A Lutz felügyelete alatt tevékenykedő öntők osztoztak főnökük halhatatlanságról szőtt álmaiban, miközben fölösleges és csodaszép dolgokat öntöttek, például harangokat. Bim-bam, bim-bam, bim-bam. Így aztán a középső oktáv 1 harangja kivételével valamennyit jól bezsírozták rozsda ellen, és 4-es sorokban 1-másra rakva bezsúfolták őket a birtok nagy pajtájába, 200 méterre az udvarháztól. Az azonnali használatra kiválasztott harangot pedig az udvarház kupolájába akasztották, a kötele egészen a földszintig lógott. Ez hívja majd a diákokat az előadásokra, és ezzel jelezhetik szükség esetén a tüzet is. A többi harangra végül is vagy 30 évnyi szunnyadás várt a pajtában, amíg végül 1899-ben a kupolába fölakasztott 1 haranggal 1-ütt az egész családot tengelyekre függesztették a clevelandi Moellenkamp család által az iskolának adományozott, nagyszerű könyvtárépület tornyában kialakított harangszéken. A Moellenkampok is a Tarkingtonokhoz tartoznak, miután vagyonuk megalapítója az analfabéta Aaron Tarkington 1-ik leányát vette feleségül. Eddig 11 dyslexiás volt köztük, és valamennyien Scipióba jártak, mivel más felsőoktatási intézmény nem fogadta volna be őket. Henry, az első itt végző Moellenkamp 1875-ben iratkozott be, 19 éves korában, amikor az iskola alig 6 éve működött. Akkoriban változtatták meg az iskola nevét is Tarkington Kollégiurnra. Rábukkantam a kuratórium e tárgyban tartott üléséről készült, málladozó jegyzőkönyvre. A 6 kurátor közül 3-an Aaron Tarkington valamelyik leányát vették feleségül, 1-ikük Henry Moellenkamp nagypapája volt. A többi kurátor 1-ike Scipio polgármesiere volt, a 2-ik a Tarkington nővérek itteni érdekeltségeit kezelő ügyvéd, a 3-ik pedig a választókerület kongresszusi képviselője, aki minden bizonnyal szintén vazallusi hűséggel tartozott a nővéreknek, hiszen a kollégiummal közösen ők voltak körzete fő iparvállalatainak társtulajdonosai. A kezemben széteső jegyzőkönyv tanúsága szerint a fiatal Henry Moellenkamp nagypapája javasolta a névváltoztatást, mondván, "A Mohiga-völgy Szabad Intézete" elnevezés túlságosan emlékeztet 1 kórház vagy szegényház nevére. Szerintem persze fütyült volna rá, hogy az iskolának szegénycsalogató neve van, ha nem éri el a balszerencse, hogy saját kedvenc unokája is a "A Mohiga-völgy Szabad Intézete" látogatására kényszerül. Ugyanebben az évben, 1875-ben kezdődött a nagyvárosi nyomornegyedekből származó fiatal bűnözők büntetőtáborának építkezése Scipióval átellenben, a tó túloldalán, az Athena fölötti domb tetején. Akkoriban úgy vélték, a friss levegő és a Természet csodái olyan hatást gyakorolnak majd a fiatalkorú bűnözők lelkére és testére, hogy magától értetődő természetességgel válnak törvénytisztelő állampolgárrá. Amikor elfoglaltam állásomat Tarkingtonban, mindössze 300 diákunk volt – ez a szám 50 évig nem változott. A tó túloldalán létesített rusztikus munkatábor azonban brutális vasbeton erődítménnyé terebélyesedett ott a kopár dombtetőn. Az athenai New York Állami Maximális Biztonságú Fegyház az állam 5000 legveszélyesebb bűnözőjét tartotta rács mögött. Két évvel ezelőtt Tarkingtonban még mindig 300 hallgató tanult csupán, az ocsmányul túlzsúfolt börtön populációja azonban 10 000 fölé nőtt. Később, 1 hideg téli éjszakán, Athena vált az amerikai történelem legnagyobb tömeges kitörésének színhelyévé. Egészen addig senki sem szökött meg Athenából. Hirtelen mindenki mehetett, amerre látott, és ha kedve úgy tartotta, felragadhatott 1 fegyvert a börtön fegyvertárából. A fegyház és a kollégium között befagyott a tó, az átkelés nem okozott több nehézséget, mintha 1 nagyobbfajta áruház parkolóján kellett volna átvágni. Mi lesz most? Bizony, és amikor André Lutz harangjai végre harangjátékként is megszólalhattak, a Tarkington Kollégiumnak már nem csupán vadonatúj könyvtára volt, hanem fényűző diákszállói, külön előadó-épülete a természettudományok és a bölcsészettudományok oktatásához, temploma, színháza, étterme, igazgatási épülete, 2 új előadó-épülete; az úszó- és atlétikaversenyeken, vívóviadalokon és baseballbajnokságokon pedig a Hobart, a Bucknell, a Cornell, az Union, az Amherst, a Rochester Egyetem és a többi versenytárs irigykedve csodálta Tarkington sportlétesítményeit. E létesítmények dúsgazdag családok nevét viselték. Az adományozók a Moellenkampokhoz hasonlóan hálásak voltak mindazért, amit a kollégium tett a hagyományos intézmények által oktathatatlannak minősített ivadékaik érdekében. Többségük semmiféle kapcsolatban sem állt a Moellenkampokkal vagy a Tarkingtonok dyslexiás génjének más hordozóival. A Tarkingtonba küldött gyerekek sem szükségképp dyslexiában szenvedtek. A legkülönbözőbb fogyatékosságaik lehettek. Akadt köztük, aki képtelennek bizonyult az olvasható kézírás tudományának elsajátítására, bár amit leírt volna, az tökéletesen értelmes volt. Mások rettenetesen dadogtak, olyannyira, hogy 1 szót se mertek kinyögni a tanteremben. Megint másokat 1-fajta epilepszia gyötört, hosszú másodpercek vagy percek eshettek ki akármikor és akárhol az emlékezetükből, és így tovább. A Moellenkampok érdeme 1-szerűen az volt, hogy felszólították a fiatal kollégiumocskát: tegyen meg minden tőle telhetőt 1 látszólag reménytelenül fogyatékos ifjú plutokrata, név szerint Henry Moellenkamp érdekében. Henry kitüntetéssel végezte el a Tarkington Kollégiumot. Ez azonban még semmi. Tanulmányait Oxfordban folytatta, magával vitt 1 fiút, aki felolvasott neki, és leírta mindazokat a gondolatokat, amelyeket Henry csak szóban tudott kifejezni. Henry a legfellengzősebb, bravúros amerikai szónoklatok aranykorának 1-ik ünnepelt szónokává vált, és kezdetben kongresszusi képviselőként, később az 1-esült Államok szenátoraként 36 éven át szolgálta szűkebb pátriáját, Ohiót. Ugyanez a. Henry Moellenkamp szerezte a századforduló 1-ik legnépszerűbb balladájának szövegét: "Mary, Mary, te szökevény". A zenét Henry barátja, Paul Dresser, a regényíró Theodore Dreiser testvére szerezte. Ama ritka alkalmak 1-ike volt ez, amikor Dresser valaki más szövegéhez írt zenét, nem a sajátjához. Henry pedig kisajátította a dallamot, és érzelmes szöveget kerekített – azaz diktált – hozzá a völgybeli diákélet szépségeiről. Így született a szökevény Maryből e kis egyetem himnusza, és zengett egészen 2 évvel ezelőttig, amikor börtön lett a kollégiumból. Mindez már történelem. Egymást követő balesetek sorozata alakította Tarkingtont mai formájára. Ki merné megjósolni, hová fajul a település 2021-ben, alig húsz év múlva? A Világegyetem 2 legfontosabb mozgatórugója az Idő és a Vakszerencse. Ahogy kedvenc disznó viccem poénja mondja: – Tartsd csak a fejeden a kalapot. Ki tudja, hová lyukadunk ki? Ha Henry Moellenkamp nem dyslexiásan bújik elő az anyaméhből, akkor talán sosem nevezték volna Taxkington Kollégiumnak a Tarkington Kollégiumot. Valószínűleg továbbra is "A Mohiga-völgy Szabad Intézete" nevet viselte volna, és 1-ütt pusztult volna a szekérgyárral, a szőnyegszövővel és a serfőzdével, amikor Scipiótól messze északra és délre építették meg a Keletet a Nyugattal összekötő vasutakat – hogy ne kelljen hidat verni a tóra, vagy átszelni az innen keletre és délre elterülő, ma Irokéz Nemzeti Erdőnek nevezett mély, sötét, keményfa őserdőt. Ha Henry Moellenkamp nem dyslexiásan bújik elő az anyaméhből, és ha ez az anya nem Tarkingtonnak születik és sohasem szerez tudomást a Mohiga tó mellett létesült kis kollégiumról, akkor ez a könyvtár sem jön létre, és nem kerül 800 000 kötet a polcaira. Amikor még itt tanítottam, a könyvtár állománya 70 000 kötettel haladta meg a Swarthmore Kollégiumét! A kisebb egyetemek közül 1-edül az 1 000 000 kötetes Oberlin előzte meg a Tarkingtont. Mivé varázsolta tehát ezt az építményt az Idő és a Vakszerencse? Nem más ez, kedves felebarátaim, mint a bűn és büntetés történetének legnagyobb börtönkönyvtára. Idebenn nagy a magány. Halló! Van ott valaki? Már akkor is megkérdezhettem volna ugyanezt, amikor még a 800 000 kötetes egyetemi könyvtár működött itt. "Idebenn nagy a magány Halló! Van ott valaki?" Éppen most néztem utána a Harvard Egyetem könyvtárának. 13 000 000 kötetük van. Mennyi olvasnivaló! És szinte mindegyik kötetet az uralkodó osztálynak, vagy az uralkodó osztályról írták. Ha Henry Moellenkamp nem dyslexiásan bújik elő az anyaméhből, sosem épül fel a torony a Lutz-harangjáték számára. Sosem visszhangzott volna e harangok éneke a völgyben vagy másutt. Valószínűleg beolvasztották volna őket, hogy fegyvert kovácsoljanak belőlük az I. Világháborúban. Ha Henry Moellenkamp nem dyslexiásan bújik elő az anyaméhből, a Scipio feletti magaslatokon sötétség honolt volna azon a hideg téli éjszakán 2 évvel ezelőtt, ainikor Athenából hirtelen kiszabadult 10 000 fegyenc. Így azonban hívogató fények kis galaxisa integetett feléjük. 4 Akár dyslexiásan bújt ki Henry Moellenkamp az anyaméhből, akár nem, én Wilmingtonban születtem, Delaware államban, 18 hónappal azelőtt, hogy hazám is harcba lépett volna a II. Világháborúban. Azóta se láttam Wilmingtont. Ott őrzik születési bizonyítványomat. Egy háztartásbeli, és mint már említettem, 1 vegyészmérnök 1-etlen gyermeke voltam. Apámat akkoriban az E. I. Du Pont de Nemours & Co. Alkalmazta, ez a cég 1-ebek között nagyhatású robbanóanyagokat gyárt. Kétéves koromban Ohio államba költöztünk, Midland Citybe, ahol a Robo-Magic Corporatfon nevű mosógépgyár a B 17-es bombázókhoz való bombakioldó berendezések és forgatható géppuskaállványok készítésével kezdett foglalkozni. A műanyagipar még gyerekcipőben járt. Azért küldték apámat a Robo-Magichoz, hogy megállapítsa, milyen Du Pont műanyagok helyettesíthetnének fémeket a fegyverekben, hogy könnyebbek legyenek. A háború végére a Robo-Magic végleg kiszállt a mosógépüzletből, a nevét Barrytron, Ltd.-re változtatta, és önálló fejlesztésű, műanyag fegyver-, repülő-, valamint járműalkatrészeket gyártott. Apám a vállalat elnökhelyettese lett, a kutatás és műszaki fejlesztés tartozott hozzá. Körülbelül 17 éves lehettem, amikor a Du Pont megvásárolta a Barrytront, hogy hozzájuthasson néhány szabadalmához. Emlékszem, az apám segítségével kifejlesztett műanyagok 1-ike alkalmas volt a radarsugarak szétszórására, így az ezzel beburkolt repülőgépet vadlúdcsapatnak nézné az ellenség. Ez az anyag, amelyet közben elpusztíthatatlan gördeszkák, bukósisakok, sílécek, motorkerékpár-sárhányók meg ilyesmik készítésére is használni kezdtek, remek ürügyül szolgált a Barrytronnak a biztonsági óvintézkedések szigorításához. Holmi közönséges, szögesdróttal koronázott kerítés immár nem volt elegendő a gyártási titkok iránt érdeklődő kommunisták távoltartására. Újabb kerítéssel vették körül az elsőt, és a 2 közötti területen humortalan, bakancsos, fegyveres járőrök cirkáltak szünteienül, izmos, éhes dobermanjaikkal. Végzős középiskolás voltam, amikor a Du Pont a 2-s kerítéssel, a dobermanokkal, apámmal meg mindennel 1-ütt átvette a Barrytront. A Michigani Egyetemre készültem, hogy újságírást tanuljak, és a mélyen tisztelt publikum tájékozódáshoz való jogait szolgáljam. Hattagú 1-üttesem, a Lélekkufárok 2 tagja, a klarinétos és a basszusgitáros is Michiganbe jelentkezett. Úgy terveztük, végig 1-ütt maradunk, és Ann Arborban is zenélünk majd. Ki tudja? Lehet, hogy hatalmas sikert arattunk volna, világkörüli turnékra megyünk, óriási vagyont gyűjtünk, és amikor eljön a vietnami háború ideje, mi már szupersztárok leszünk, és béketüntetéseken meg hippi happeningeken lépünk fel. West Pointban nem zenéltek a kadétok. A tánczenekar és a katonazenekar zenészei 1-aránt a szolgáló osztályok tagjaiból verbuvált sorállományú katonák voltak. Szigorú parancs kötelezte őket arra, hogy hangjegyről hangjegyre, pontosan azt játsszák, amit a kotta tartalmaz. A kutyát se érdekelte, hogy vélekednek saját zenéjükről vagy akármiről. Ami azt illeti, diáksajtó se volt West Pointban. Nyilván a kutyát se érdekelte, hogy vélekednek a kadétok akármiről. Nem volt jelentősége. Én egész jól éreztem magam a bőrömben, apám viszont annál kevésbé. A Du Pont nagyító alá vette, mint mindenki mást is a Barrytronnál, hogy eldöntsék: megtartják-e vagy sem. Közben intim viszonyra lépett 1 férjes asszonnyal, a férj azonban rajtakapta őket, és összeverte apámat. Ez persze kényes témának számított a szüleimnél, úgyhogy sose tudtam megbeszélni velük. Pedig erről beszélt az egész város, ráadásul apámnak jókora monoklija nőtt. Nem sportolt, ezért azzal a mesével kellett takaróznia, hogy legurult az alagsori lépcsőn. Anyám akkortájt már vagy 90 kilót nyomott, és 1-folytában apámat korholta, amiért a kelleténél 2 évvel korábban adott túl Barrytron-részvényein. Kerek 1 000 000 dollárt kereshetett volna, ha kitart a Du Pont-féle felvásárlásig, pedig annak idején még ért valamit, ha az ember dollármilliomos. Ha például tanulási fogyatékosnak születek, könnyedén iskoláztathatott volna Tarkingtonban. Velem ellentétben apám csak a legnagyobb szorultságban fanyalodott házasságtörésre. Ellenségeim azt terjesztették a középiskolában, hogy apám a klasszikus ablakugratós változatot adta elő, leeresztett nadrágban bukdácsolt végig a kerteken, mint Nyuszi Gyuszi, megharapta a kutya, belegabalyodott a ruhaszárító kötélbe meg minden. Lehet, hogy túloztak. Sose kérdeztem meg. Engem mélyen felkavart a kis családunkról kialakult kép, amit csak súlyosbított, hogy 2 nappal apám monoklija után betört anyám orra. A külvilág számára úgy tűnt, mintha apám odavágott volna neki, amikor a monoklija felől érdeklődött. Pedig szerintem semmilyen körülmények között sem lett volna képes megütni anyámat. Persze nem lehet teljesen kizárni, hogy mégis megütötte. Nálánál gyengébb emberek bizonyára ezt tették volna az adott körülmények között. A történészek azonban mintegy 20 évvel ezelőtt 1-szer s mindenkorra elveszítették a teljes igazság kiderítésének lehetőségét, amikor, ahogy már említettem, a dráma mind-2 szereplőjét maga alá temette az ajándékbolt leomló teteje a Niagara-vízesés kanadai oldalán. Állítólag azonnal meghaltak. Fel sem foghatták, mi történik velük, és ez még a legjobb halálnem. Efelől semmi vita sem volt Vietnamban, és szerintem más harctereken se. Emlékszem, az 1-ik kölyök rálépett 1 gyalogsági aknára. Még az is lehet, hogy a saját aknánk volt. A legjobb barátja, akivel 1-ütt húztak csizmát, megkérdezte, mit tehet érte. – Olts el, Sam, mint 1 lámpát – hangzott a válasz. A haldokló kölyök fehér volt. A barátja fekete, pontosabban egészséges napbarnított színe volt. Vonásait teljesen fehér jellegűnek kellene minősítenünk. Néhány éve 1 asszony megkérdezett szeretkezés közben, hogy élnek-e még a szüleim. Jobban meg akart ismerni most, hogy levetettük ruháinkat. Erőszakos halált szenvedtek külföldön, közöltem vele. Úgy is volt, hiszen Kanada is külföld. Rögvest utána azon kaptam magam, hogy fantasztikus mesét szövögetek neki Tanganyikában szafárizó szüleimről – szinte semmit se tudok erről az országról. Szüleimet és vezetőjüket elefántcsontra specializálódott orwadászok lőtték le, mondtam neki, mivel vadőrnek nézték őket. Minden szavamat elhitte. A tetemeket hangyabolyok tetejére kötötték az orwadászok, folytattam, s a hangyák 1-kettőre tisztára rágták a csontvázakat. Kizárólag a fogazatuk alapján lehetett 1-értelműen azonosítani őket. Régebben könnyűnek, sőt, élvezetesnek találtam az ilyen körülményes hazudozást. Elmúlt. Azon tűnődöm, nem gyerekkoromban kaptam-e rá erre az egészségtelen szokásra, mivel folyton röstelkednem kellett szüleim, főként anyám miatt, aki annyira elhízott, hogy cirkuszban mutogathatta volna magát. A valóságosnál sokkal vonzóbb szülőket hazudtam magamnak, hogy ennyivel is többre becsüljenek azok, akik mit se tudtak rólam. Utolsó vietnami évem során a Tájékoztatásnál szolgáltam, és a világ legtermészetesebb dolgának éreztem, hogy a sajtónak és a hajókról-repülőkről frissen kilépő utánpótlásnak 1-aránt azt állítsam, karnyújtásnyira vagyunk a győzelemtől, s az otthoniak büszkék lehetnek ránk az általunk itt véghezvitt dicső tettek miatt. A középiskolában tanultam meg ilyen jól hazudni. Mást is tanultam a középiskolában, aminek hasznát vehettem Vietnamban: a mértékkel fogyasztott alkohol és marihuana, valamint a bömbölő, olcsó zene végtelenül megkönnyíti a stressz és az unalom elviselését. Igazi mennyei mannának tekintem a hangulatmódosító anyagok fogyasztása iránti mértékletesség velem született adományát. Szüleimnek szerintem sejtelmük sem volt róla, hogy utolsó középiskolás évem során több időt töltött a fejem a ragasztós zacskóban, mint kívüle. Kizárólag a zene miatt panaszkodtak, amikor rádiót vagy hanglemezeket hallgattam, meg amikor a Lélekkufárokkal próbáltunk a pincében. Dzsungelzene, mondták, és elviselhetetlenül hangos. Vietnamban is túl hangos volt a zene. Gyakorlatilag mindenki kábítózott valamennyire, még a tábori lelkészek is. Utolsó évemben számos gyászos baleset ügyében kellett a sajtó elé állnom. Ezek jó részét olyan katonák okozták, akiket imbecillissé vagy mániákus gyilkossá tett valamilyen túladagolt vegyszer, ami – ha mértékkel fogyasztják – sokat segíthetett volna a helyzetükön. Természetesen emberi hibának minősítettem az ilyen baleseteket. A sajtó megértő volt. Ugyan ki ne követett volna el életében 1 vagy 2 hibát? Egy osztrák főherceg meggyilkolása vezetett az I. Világháborúhoz, és valószínűleg a II.-hoz is. Ugyanilyen bizonyos, hogy apám monoklija sodort engem mai szánalmas helyzetembe. Apám bármit megtett volna, hogy visszaszerezze a helyi társadalom megbecsülését, és kedvezőbb fényben tűnjön föl a Barrytron új tulajdonosai előtt. A Du Pont azóta természetesen beolvadt a német I. G. Farben komplexumba, ugyanabba a vállalatba,. amely a Holocaust során a civilek – köztük karonülő kisdedek – millióinak elpusztítására felhasznált ciángázt gyártotta, csomagolta, címkézte és szállította. Micsoda bolygó. Apám tehát, akinek sérült szeme mintha 1 tányér lila és sárga rántotta közepén nyílt résből kandikált volna ki, megkérdezte, számíthatok-e valamiféle kitüntetésre a középiskolai záróbizonyítvány átvétele kapcsán. Nem mondta, de szemlátomást borzasztóan szeretett volna eldicsekedni valamivel a munkahelyén. Kínjában még abból is erényt akart kovácsolni, hogy sohasem vettem részt az iskolai sportegyesület és a diákönkormányzat tevékenységében, és az iskola által támogatott szakkörökre se jártam. Év végi bizonyítványaim átlaga bejuttatott ugyan a Michigani Egyetemre, olykor-olykor a dicsőségtáblára is felkerültem, országos helyezésre azonban semmi esélyem sem lehetett. Milyen szánalmas volt! Külön dühített, hogy a családunkat sújtó közhangulat miatt részben rám próbálta hárítani a felelősséget, holott 1-edül ő okozta az egészet. – Mindig bánkódtam, amiért kerülöd a rögbit – mondta, mintha mindent helyrehozhatott volna 1 sikeres elfutás a balszélen. – Már késő – közöltem vele. – Elvesztegettél 4 évet, és semmit se produkáltál dzsungelzenén kívül! Vacak 43 év késéssel, most jut eszembe, mit felelhettem volna: ha mást nem is, a szexuális életemet ügyesebben alakítottam, mint ő az övét. Hála a dzsungelzenének, mindig volt kivel lefeküdnöm. A Lélekkufárok többi tagja se panaszkodhatott. Bizonyos fajta lányok, sőt: felnőtt asszonyok is elragadóan bájos, szabad lelkeknek találtak bennünket ott a színpadon, ahol a fekete zenészeket utánoztuk, marihuanát szívtunk, fülig szerelmesek voltunk zenélés közben önmagunkba, és szinte 1-folytában nevettünk, de csak a Jóisten tudja, miért. Szerelmi életem valószínűleg lezárult. Ha ki is jutok valaha a börtönből, akkor sem fertőzhetek meg tuherkulózissal 1 nőt, aki megbízik bennem. Halálra rettegné magát az AIDS-től, én meg TBC-t ragasztanék rá. Kedves húzás lenne, ugye? Így hát be kell érnem emlékeimmel. Memóriám megtámogatására elkezdtem összeírni azoknak a nőknek a listáját, akikkel, ahogy a középiskolában mondtuk, "mindent lehetett". A prostituáltakat és a feleségemet nem veszem fel. Képtelenségnek találom, hogy tisztán visszaidézzem valamennyi tizenéveskori hódításomat, mivel a tények összemosódnak a fantáziálásokkal. Ezért Shirley Kern lesz a kiindulási pontom. Húszéves koromban feküdtem le Shirleyvel. Hány név lesz a listán? Korai még a találgatás, de akármennyi legyen is, szerintem ugyanolyan jól mutatna a sírkövemen, mint akármilyen más rejtjelezett sírfelirat. Nem? Őszintén sajnálnám, ha bármelyik nő életét tönkretettem volna, aki elhitte, hogy szeretem. A józan ész szava ellenére reménykedem benne, hogy Shirley Kern és a többiek mind jó egészségnek örvendenek. Ha bárkit is vigasztalna közülük: az én életemet 1 Természettudományos Kiállítás tette tönkre. Van-e még szakköri jellegű program, tette fel a kérdést apám, amellyel még most is megpróbálkozhatom? Mindez alig 8 héttel bizonyítványosztás előtt történt! Így hát nem minden irónia nélkül feleltem, hiszen tudta, hogy a természettudományok sohasem vonzottak annyira, mint őt, hogy a Megyei Természettudományos Verseny és Kiállítás az utolsó esélyem a kiemelkedésre. Jó jegyeket kaptam fizikából és kémiából is, de jelesig sohasem vittem, s felőlem bátran kitömhette bárki a tornacipőjét mind-2-vel. Apám azonban beteges izgalommal emelkedett föl székéből. – Gyerünk a pincébe! – rendelkezett. – Vár a munka! – Miféle munka? – kérdeztem. Éjfélre járt. – Indulsz a Természettudományos Versenyen, és megnyered – felelte. Így is történt. Pontosabban, apám indult a Természettudományos Versenyen, és meg is nyerte. Tőlem mindössze annyit várt, hogy írjam alá a nyilatkozatot arról, hogy saját kezűleg készítettem a pályázati kiállítást, és hogy szó szerint vágjam be a hozzá tartozó magyarázatot. Kristályokról volt szó, arról, hogyan és miért éppen úgy nőnek. Nem akadt igazi versenytársa a mezőnyben. Mi másra számított volna a 20 éves ipari tapasztalattal rendelkező, 43 esztendős vegyészmérnök, akinek ellenfelei olyan közösségből származó diákok, ahol középiskolát is alig pár szülő végzett csupán? Akkoriban még a mezőgazdaság jelentette a környék fő tevékenységi ágát, szinte mindenki kukoricával, sertésekkel és húsmarhával foglalkozott. A Barrytron volt a környék 1-etlen korszerű iparvállalata, és apámrnal 1-ütt legfeljebb maroknyian értették az ott alkalmazott folyamatokat és berendezéseket. A vállalat alkalmazottainak többsége megelégedett azzal, hogy elvégezze, amire utasítják, és csöppet sem érdekelte őket, hogyan állítják elő ők maguk a raktári rámpákon sorakozó, gyönyörűen csomagolt és címkézett, szállításra váró csodákat. A halott amerikai katonák jutnak eszembe, többnyire tizenévesek, akik gyönyörűen csomagolva és címkézve várták a szállítást a vietnami rámpákon. Hányan tudták, és hányan voltak kíváncsiak rá, hagyan készülnek ezek a különös produktumok? Alig néhányan. Miért nem minősítettek bennünket csalónak, miért nem hajították ki a kiállításomat a Természettudományos Versenyről, miért vagyok most a tárgyalására váró letartóztatott, ahelyett, hogy a koreai tulajdonú The New York Times ünnepelt riportere volnék? Minden bizonnyal az 1-üttérzés miatt. A helyi közösségben szerintem eluralkodott az az érzés, hogy eleget szenvedett már a mi kis családunk. Különben is, fikarcnyit se törődött senki a megyében a természettudománnyal. A többi kiállítás ráadásul olyan szánalmas és unalmas volt, hogy a legjobb is nevetségessé tette volna a megyét, ha tisztességes kiállítójával megjelenik a Clevelandben rendezett állami szintű versenyen. Bezzeg a mi összeállításunk elegáns volt és nett. Amikor a bírák azt mérlegelték, mi vár a megye legjobbjára Clevelandben, nyilván különös súllyal eshetett latba a szemükben az a tény, hogy a mi bemutatónk nemcsak rendkívül nehezen érthető, hanem tökéletesen érdektelen is volt az 1-szerű földi halandó számára. Az alkoholnak és marihuanának hála, szkeptikusan vártam, mit dönt felőlem a közösség: keresztre feszitenek-e csalásért, vagy hódolattal illetnek géniuszomért. Talán apám is benyelt ezt-azt, ki tudja. Néha nehéz megállapítani. Annak idején, Vietnamban 2 tábornok alatt is szolgáltam, akik legalább 1 liter whiskyt fogyasztottak naponta, de nemigen látszott meg rajtuk. Mindig komolynak és méltóságteljesnek mutatkoztak. Így hát elindultunk apámmal Clevelandbe. Ő csuda lelkes volt. Én tudtam, hogy borzasztó leégés vár ránk. Fogalmam sincs, ő miért nem tudta. Egyetlen tanácsot adott: húzzam ki magam, amikor ismertetem a kiállításunkat, és ne dohányozzak a bírák szeme előtt. Közönséges cigarettára gondolt. Nem tudta, hogy mást szívok. Nem mentegetőzöm, amiért legsötétebb középiskolás napjaimban elzsongítottam magam. A II. Világháború legsötétebb napjaiban Winston Churchill is rendszeresen kiütötte az agyát brandyvel meg az ő kubai szivarjaival. A fejlett német téchnológiának hála, Hitler 1-ike volt az első emberi lényeknek, akik amfetaminnal zilálhatták szét az agyukat. A végén állítólag a szőnyeget rágta. Ham-ham. Anyám nem jött velünk Clevelandbe. Szégyellt kilépni a ház kapuján, olyan hatalmas és kövér volt. Ezért iskola után én intéztem a bevásárlás zömét. A házimunka nagyja is rám maradt, mivel ő alig bírt mozogni a házban. West Pointban aztán kapóra jött az így szerzett háztartási gyakorlat, és később is, amikor előbb az anyósom, aztán a feleségem is megbolondult. Tulajdonképpen pihentető feladatnak éreztem a házimunkát, mivel eredménye szemmel láthatóan, tagadhatatlanul hasznos volt, és sikamikálás közben nem kellett a bajaimon rágódnom. Hogy ragyogott anyám szeme, ha meglátta, mit főztem neki! Anyám története a könyvben szereplő kevés igazi sikersztori 1-ike. 60 éves korában – én vagyok most annyi – csatlakozott 1 fogyókúrás 1-esülethez. Amikor a Niagara vízesés mellett ráomlott a bolt teteje, mindössze 52 kilót nyomott! Ez a könyvtár telis-tele van állítólagos diadalok történeteivel, ami engem roppant gyanakvóvá tesz. Félrevezeti az embereket, ha folyton-folyvást óriási sikerekről olvasnak, mivel tapasztalataim szerint még a középosztálybeli és felsőközéposztálybeli fehérek esetében is a kudarc az általános. Elsősorban a fiatalokkal szemben tisztességtelen dolog, hogy a legkevésbé sem készítjük fel őket a rájuk váró szörnyűséges balfogásokra, a Kandi Kamera típusú burleszk-főszerepekre, és mindarra, ami még ennél is sokkal-sokkal rosszabb. Az Ohiói Természettudományos Kiállítást Clevelandben rendezték, a gyönyörű Moellenkamp Központban. Eltávolították a teremből a zsöllyéket, asztalokat állítottak be helyettük a bemutatók számára. Távoli jövőmre utaló célzás rejlett abban a tényben, hogy a konferenciaközpontot a Moellenkampok adományozták a városnak, ugyanaz a szénbányászati és hajózási vállalat, amelyik ezt a könyvtárat adományozta a Tarkington Kollégiumnak. Mindez sok-sok évvel azelőtt történt, hogy az összes hajót és bányát eladták volna 1 Luxemburgban bejegyzett brit-ománi konzorciumnak. Egyelőre a jelen is éppen elég rossz volt. Még csak a bemutatónk felállításán dolgoztunk apámmal, amikor a többi versenyző kiszúrta, hogy komédiások vagyunk, mint mondjuk Stan és Pan; apám volt a fontoskodó kövér, én az ostoba sovány. Merthogy apám 1-edül állította fel a bemutatót, én meg ott ácsorogtam mellette, és unatkoztam. Másra se vágytam, mint hogy kijussak innen, elbújjak 1 vaskos fa vagy akármi mögé, és rágyújtsak. Az egész Természettudományos Verseny legfontosabb alapszabályát sértettük meg, ami szerint a fiatal versenyzőknek az elejétől a végéig 1-edül, maguknak kell mindent elvégezniük a kiállítással kapcsolatban. A szülőket, tanárokat és másokat írásban tiltották el mindenféle közreműködéstől. Olyan volt ez, mintha elindulnék az Akronban rendezett gurulóautó-versenyen, de a saját kezűleg épített, motor nélküli jármű helyett apuci Ferrari Gran Turismoját vezetném. Egyáltalán nem a pincében raktuk össze a kiállítást. Amikor a kezdet kezdetén apám elrendelte, hogy lemegyünk a pincébe, és munkához látunk, le is mentünk. Nem töltöttünk azonban többet odalent 10 percnél. Ő 1-re feszültebben gondolkodott, és mind izgatottabb lett. Én 1 szót se szóltam. Egy darabig. Aztán 1-valamit megkérdeztem. – Rágyújthatok? – Parancsolj – felelte. Ez áttörés volt. Azt jelentette, hogy ezután akármikor rágyújthatok a házban, ő pedig nem tiltakozik. Visszamentünk a nappaliba. Apám leült anyám asztalához, és összeállította a bemutató kellékeinek listáját. – Mit csinálsz, apu? – kérdeztem. – Csst – intett le. – Ne zavarj. Dolgom van. Így hát nem zavartam. Volt elég gondom anélkül is. Egész biztosra vettem, hogy kankóm van. Kétségkívül valamiféle húgyúti fertőzés lehetett, borzasztó kellemetlenül éreztem magam tőle. Orvoshoz azonban nem fordulliattam, mert a~törvény szerint jelentenie kellett volna az esetemet az Egészségügyi Minisztériumnak, ahonnan a szüleim is megtudják, pedig már így is éppen elég bajuk volt. Akármi okozta is a fertőzést, néhány nap alatt magától elmúlt, és semmit se tettem ellene. Nem is lehetett kankó, mert az sosem hagyja magától abba áldozata felfalását. Miért is tenné? Olyan jól érzi magát. Pont most vessen véget a murinak? Amikor ilyen egészségesek és boldogok a gyerekek? Az igazi kankó 2-szer is megfertőzött későbbi életem során, 1-szer Hondurasban, Tegucigalpában, másodszor pedig Vietnamban, a ma Ho Si Minh Városnak nevezett Saigonban. Mind-2 alkalommal elmeséltem az orvosnak a magától gyógyuló kamaszkori fertőzést. Talán élesztőgomba lehetett, mondták. Pékséget kellett volna nyitnom. Munkából hazajövet apám 1-re újabb és újabb kiállítási kellékekkel állított be, amelyeket az ő rendelésére készítettek a Barrytron műhelyei. Állványokat hozott és üvegezett dobozokat, a Barrytronnak dolgozó nyomdából pedig magyarázó feliratokat és címkéket. Maguk a kristályok 1 Pittsburgh-ben működő vegyszerforgalmazó vállalattól érkeztek. A vállalatnak kiterjedt üzleti kapcsolatai voltak a Barrytronnal. Emlékszem, az 1-ik kristály 1-enesen Burmából jött. A vegyszerforgalmazó vállalatnak nem csekély nehézségeket kellett leküzdenie, hogy ilyen figyelemre méltó kristálygyűjteményt szedjen össze számunkra. Szinte bizonyos, hogy a hozzánk küldött darabok nem a raktárkészletből származtak. Hogy kedvében járjanak fontos ügyfelüknek, valószínűleg olyasvalakihez fordultak, aki maga gyűjti és árulja a kristályokat, szépségükért és ritkaságukért; nem vegyi anyagként, hanem ékszerként. Akárhogy is, büszkeségtől dagadó keblű apám a következő, felejthetetlen búcsúszavakat mondotta a nappali szobánk dohányzóasztalán kirakosgatott, múzeumba illő kristályok láttán: – Fiam, szántszándékkal se veszíthetnénk! Nos, ahogy Jean-Paul Sartre mondja Bartlett Híres idézeteiben: "A többi ember teremti a poklot." A többi ember 1-kettőre végzett a mi verhetetlen pályázatunkkal Clevelandben, 43 évvel ezelőtt. Óhatatlanul eszembe jut George Arrnstrong Custer tábornok, a Little Bighorn-i vesztes, a Gettysburgnél megvert Robert E. Lee és a Vietnamban Iegyőzött William Westmoreland. Emlékszem, valaki 1-szer megemlítette, mi volt Custer tábornok felejthetetlen búcsúszava: – Honnan került ide ez a rengeteg ki... indián? A gyönyörű kristályok helyett rövid időre apám meg én váltunk a Moellenkamp Központ legbámulatosabb kiállítási tárgyaivá. Az abnormális pszichológiai állapot demonstrálására szolgáltunk. Mentoraikkal 1-ütt körénk gyűlt a többi versernyző, és jócskán kipróbálták képességeinket. Villámgyorsan rájöttek, mely gombokat kell megnyomniuk rajtunk, hogy színünket váltsuk, összeránduljunk és elforduljunk, vagy kínosan vigyorogni kezdjünk. Az 1-ik versenyző megkérdezte apámat, hány éves és melyik középiskolába jár. Ekkor kellett volna összecsomagolnunk és távoznunk. A bírák még 1 pillantást se vetettek ránk. A riporterek se. Még nem tettünk ki táblácskát a nevemmel és az általam képviselt iskola nevével. Egyetlen fontos szót se szóltunk még. Ha akkor és ott összepakolunk és csöndben eltűnünk, mindössze az üres asztalt hagyva magunk mögött, akkor meg nem jelent kiállítóként szerepelnénk az amerikai tudomány történetében, akik megbetegedtek vagy valami hasonló baj történt velük. Alig 5 méterre tőlünk már állt 1 ilyen üres asztal. Üres is maradt. Apám is, én is hallottuk, miért. A kiállítójelölt, szüleivel 1-ütt, kórházba került Limában – nem Peruban, hanem Ohióban. Ez volt a szülővárosuk. Alig faroltak ki a kiállítás előtti napon a házuk garázsából, csomagtartójukban a kiállítás kellékeivel, amikor hátulról beléjük hajtott 1 részeg sofőr. Fele ilyen súlyos se lett volna a baleset, ha nem tartozott volra a kellékek közé több üveg ásványi sav, amelyek szétfolytak és összekeveredtek a benzinnel. Mind-2 jármű azonnal iángba borult. A. kiállítás bizonyára azokat a fontos szolgálatokat illusztrálta volna, amelyeket a savak tesznek nap mint nap a tőlük rettegő, rájuk gondolni se szerető Emberiségnek. A többiek, akik megnéztek bennünket, kérdéseket tettek fel és sem a látottaknak, sem a tapasztaltaknak nem örültek, odahívtak 1 bírót. Azt akarták, hogy diszkvalifikáljanak minket. Becstelenek voltunk. Még annál is rosszabb: nevetségesek. Okádnom kellett. – Apám – mondtam –, Isten bizony legjobban tennénk, ha belátnánk hibánkat és takarodnánk innen. Ő azonban kijelentette, nem tettünk semmi szégyellni valót se, és eszünk ágában sincs behúzott farokkal kotródni Clevelandből. Vietnam! Odajött hát 1 bíró, és könnyedén megállapította, hogy 1-etlen kukkot se értek az egész bemutatónkból. Akkor félrevonta apámat, és politikai megállapodásra jutott vele, mint férfi a férfival. Nem óhajt kellemetlen érzéseket gerjeszteni szülővárosunkban, amelyik bajnokául választott és ide küldött engem. Apámat sem szeretné megalázni, aki közössége kiemelkedő tagja, és nyilván felületesen olvasta el a szabályokat. Eltekint tőle, hogy családunkat kínos helyzetbe hozva hivatalosan diszkvalifikáljon engem, mivel ez előnytelen fényben tüntetne fel bennünket. Cserében apám a maga részéről ne ragaszkodjék ahhoz, hogy pályamunkám ugyanolyan komolyan versenyezzék a többiekével, mintha szabályosan !cészült volna. Amikor eljön az ideje, folytatta, ő és a többi bírák kommentár nélkül mennek majd el kiállításunk mellett. Az ő titkuk marad, hogy úgyse nyerhetünk semmit. Ez volt a megállapodás. Mindez már történelem. 5 Abban az évben 1 Cincinnati városából való lány nyerte meg a versenyt. Hogy, hogy nem, ő is kristálytani kiállítással nevezett be. A bemutatott kristályokat viszont vagy maga növesztette otthon, vagy pedig saját kezűleg gyűjtötte a házuk 100 kilométeres körzetében előforduló patakmedrekből, barlangokból és szénbányákból. Emlékszem, Mary Alice French volt a neve, és a sereghajtók között végzett a Washingtonban megrendezett szövetségi döntőben. Mesélték, hogy amikor elindult Washingtonba, a város szülöttjének teljesítményére hallatlanul büszke Cincinnati olyannyira biztosra vette a győzelmet, de legalábbis az előkelő helyezést, hogy a polgármester meghirdette "Mary Alice French napját". Most, hogy ennyire ráérek eltűnődni mindazokról, akiket megsértettem, nem térhetek ki a feltevés elől, hogy közvetve apám és én készítettük elő Mary Alice French rettenetes washingtoni csalódását. Könnyen elképzelhető, hogy a bírák azért ítélték neki az első díjat, mert ezzel is hangsúlyozni akarták a közte és köztünk fennálló erkölcsi különbséget. Az ítélkezés során talán háttérbe szorult a tudomány; Mary Alice French pályázata a mi ominózus fellépésünkkel szembeállítva nagyszerű alkalmat kínálhatott 1 olyan törvény szemléltetésére, amely minden természettudománynál fontosabb: hogy a tisztesség a legjobb politika. Ki tudja? Sok-sok évvel Mary Alice French szívet tépő washingtoni kudarca után, tarkingtoni tanárkodásom során 1 ízben Mary Alice French szülővárosából, Cincinnatiből érkezett hozzám 1 diák. Családjának anyai ága akkortájt adta el Cincinnati 1-etlen megmaradt napilapját, legnagyobb TV-állomását, 1 csomó rádióállomást és néhány hetilapot a Föld állítólag leggazdagabb emberének, Brunei szultánjának. A diák legfeljebb 12 évesnek látszott, amikor beiratkozott. A valóságban 21 is elmúlt, de a hangja gyerekhang maradt, és a fiú nem nőtt 150 centi fölé. A Szultánnal kötött üzlet eredményeképpen állítólag 30 000 000 $-os személyiség vált belőle, de saját árnyékától is halálra rémül. Írni is, olvasni is tudott, és a matematikában saját erejéből jutott el az algebráig és trigonometriáig. Emellett valószínűleg a kollégium történetének legjobb sakkjátékosa volt. Társasági modorra azonban nem tett szert, és valószínűleg nem is tesz soha, mivel az élet minden mozzanatától rettegett. Megkérdeztem tőle, hallott-e valaha 1 körülbelül velem 1-idős asszonyról Cincinnatiben, akit Mary Alice Frenchnek hívnak. – Senkit se ismerek, semmit se tudok – felelte. – Kérem, soha többé ne szóljon hozzám. A többieknek is mondja meg, hogy ne akarjanak beszélgetni velem. Sose tudtam meg, mit kezdett azzal a töméntelen pénzzel, már ha kezdett vele valamit 1-általán. A pletykák szerint megnősült. Alig hihető! Biztos becserkészte 1 szerencsevadász. Okos lány lehetett. Mostantól arannyal van kirakva előtte a pádimentum. Clevelandre és a Természettudományos Versenyre visszatérve: 1-enesen a legközelebbi kijárat felé vettem az irányt. Apám és a bíró megkötötték az alkut. Friss levegőre volt szükségem. Új bolygót akartam, vagy a halált. Ennél minden csak jobb lehet. Meghökkentő öltözékű személyiség torlaszolta el a bejáratot. Egyszerűen nem akadt hozzá hasonló jelenség a teremben. Az volt, amivé később – milyen hihetetlen – magam is váltam: a reguláris hadsereg alezredese, zubbonya mellén hosszan sorakoztak a színes szalagok. Kitüntetések aranyzsinórjaitól csillogó díszegyenruháján az ejtőernyősök szárnyai és csizmái ékeskedtek. Akkor éppen senkivel sem viseltünk háborút, fölöttébb meghökkentő látványt nyújtott hát a nyalkán kiöltözött hadfi a sok civil között, különösképpen ilyen korai órán. Küldetésben járt: bimbózó, fiatal tudóspalántákat kellett toboroznia iskolája, az 1-esült Államok Katonai Akadémiája számára, West Pointba. Az Akadémiát rögtön a Forradalom után alapították, mivel alig akadt az akkor modernnek számító, főleg térképészetből és ágyúzásból álló hadviselés sikeréhez nélkülözhetetlen, a matematikai és mérnöki tudományokban jártas katonatiszt a hazában. A radar, a ra-2-ák, a repülők, az atomfegyverek elterjedése ugyanezt a problémát vetette föl napjainkban. Én pedig éppen Clevelandben voltam, szívem fölött céltábla nagyságú, kerek bádogplecsnivel, amin a következő felirat virított: KIÁLLÍTÓ Nem csupán a West Point-i felvételt köszönhetem ennek az alezredesnek, akit 1-ébként Sam Wakefieldnek hívtak. Vietnamban, ahol már vezérőrnagyként szolgál, ő tüntet majd ki a különleges bátorságért és vitézségért járó Ezüst Csillaggal. Egy évvel a háború vége előtt fog visszavonulni az aktív szolgálatból, és a Tarkington Kollégium, a mostani Tarkington Börtön rektora lesz belőle. És amikor magam is búcsút intek az uniformisnak, fizikatanári és harangjátékosi állást kínál nekem. Bim-bam, bim-bam, bim-bam. Ezek voltak Sam Wakefield első szavai hozzám, amikor én 18 éves voltam; ő meg 36: – Hová ilyen sebesen, fiacskám? 6 – Hová ilyen sebesen, fiacskám? – kérdezte. – Ha van 1 perced – tette hozzá –, szeretnék beszélni veled. Így hát megálltam. Ez volt életem legnagyobb hibája. Számtalan másik kijárat kínálkozott, ki kellett volna választanom 1 másikat. Abban a történelmi pillanatban az összes többi kijárat a Michigani Egyetemre vezetett volna, újságírással és zenéléssel töltendő élethez, amelyben kényem-kedvem szerint válogatom meg, hogy mit mondok és milyen ruhát viselek. A többi kijárat szinte bizonyosan olyan feleséghez vezetett volna, aki nem bolondul meg mellettem, és olyan gyerekekhez, akik szeretettel és tisztelettel vesznek körül. Az összes többi kijárat is elvezetett volna több-kevesebb nyomorúsághoz, ebben biztos vagyok, az élet már csak ilyen. Azt viszont már nem hiszem, hogy mind Vietnamba vezetett volna, onnan pedig a taníthatatlanok tanításához a Tarkington Kollégiumban, ahonnan később kirúgtak, s így egészen az amerikai történelem legnagyobb börtönlázadásáig a taníthatatlanokat tanítottam a tó túloldalán álló börtönben. Most pedig magam is rab vagyok. Én azonban megálltam a Sam Wakefield elállotta kijáratnál. Ott ment fuccsba minden. Sam Wakefield megkérdezte, elgondolkodtam-e már a katonai pályafutás kínálta előnyökről. Nem akármilyen katona volt: megsebesült a II. Világháborúban, az 1-etlen háborúban, amelyben szívesen harcoltam volna, és sebet szerzett Koreában is. Ha majd eljön az ideje, még javában a vietnami háború alatt visszavonul az aktív szolgálatból, a Tarkington Kollégium rektora lesz, és kiloccsantja az agyát. Már felvettek a Michigani Egyetemre, közöltem vele, és nem érdekel a katonáskodás. Szerencsétlen ügy volt ez a toborzás. Az állami szintű természettudományos versenyekre bejutó srácokat a Kaliforniai vagy a Massachusettsi Műszaki Egyetem vonzza, esetleg valamelyik másik műintézet, ahol mindenesetre sokkal barátságosabban fogadják a szabados gondolkodást, mint West Pointban. Sam tehát kutyaszorítóban volt. Az országot járta, hogy elcsábítsa a természettudományos versenyek esélytelenjeit. Semmit se kérdezett a kiállításomról. Semmit se kérdezett a bizonyítványomról. A porhüvelyemet akarta, bármit rejtsen is. Ekkor bukkant fel apám, aki engem keresett. Arra kaptam föl legközelebb a fejem, hogy apám és Sam Wakefield hangosan nevetnek, és 1-más kezét rázzák. Apámat évek óta nem láttam ilyen boldognak. – Többet ér ez az otthoni népek szemében – fordult hozzám –, mint a természettudományos verseny akármelyik díja! – Mi ér többet? – kérdeztem. – Gratulálok – felelte. – Elnyerted az 1-esült Államok Katonai Akadémiájának ösztöndíját. Végre büszke lehetek a fiamra! Tizenhét évvel később, 1975-ben, alezredesként álltam a saigoni Amerikai Nagykövetség épületének tetején, és erővel tartottam vissza az amerikaiakon kívül mindenkit a helikopterektől, amelyek a parton túl várakozó hajókra menekítették a mélységesen megrendült embereket. Elvesztettünk 1 háborút! Vesztesek! Nem én voltam a legrosszabb ifjú tudós, akit Sam Wakefield rábeszélt a katonaiskolára. Egy jelentéktelen wyomingi középiskolából érkezett osztálytársam korán kimutatta a foga fehérét, amikor villamosszéket készített patkányoknak, pici szijakkal, pici fekete sisakkal meg minden. Jack Patton volt a neve. Semmiféle rokonságban sem állt a II. Világháború híres generálisával. Ő lett a sógorom. Feleségül vettem a húgát, Margaretet, aki a család többi tagjával érkezett Wyomingból a tisztavatásra, és én beleszerettem. Remekül táncoltunk, az biztos. Egy orvlövész végzett Jack Pattonnal Huéban – így kell ejteni: "hoéj". Jack utász alezredes volt. Nem láttam személyesen az esetet, de állítólag pont a 2 szeme közé kapta. Micsoda lövészteljesítmény! Akárki produkálta is, született nyertes volt. A szóbeszéd szerint mindenesetre nem maradt nyertes túl sokáig. Senki se marad az. A mieink közül néhányan rájöttek, hol bújkál. Mesélték, még 15 éves se lehetett. Fiú volt csak, nem férfi, de ha a férfiak játékaira vágyik, a férfiak büntetése vár rá. Hallottam, miután megölték, a szájába tették saját kis heréit és péniszét, hogy óva intsenek mindenkit, aki orvlövészetre adná a fejét. Törvény és rend. Gyors, biztos igazságszolgáltatás. Hadd jegyezzem meg sietve, hogy parancsnokságom alatt álló 1-ségeket 1-általán nem bíztattam az elesett ellenséges katonák tetemének megcsonkítására, és nem is kacsintottam volna cinkosan, ha ilyesmiről értesülök. Az 1-ik zászlóaljamban szolgáló szakasz 1-szer csak rákapott arra, hogy pikk ászokat metsszen az ellenséges holttestekre; talán névjegynek szánták. Szoros értelemben véve ez még csak csonkítás sem volt, mégis véget vetettem neki. Pedig mit művelhet a közönséges gyalogos katona a maga tesze-tosza eszközeivel? Semmi az a légibombázás és tüzérség megszokott, elkerülhetetlen, tökéletesen rutin hatásaihoz képest. Egy kambodzsai rizsföld mellett láttam 1 szakállas öregember levágott fejét, legyekkel borítva nyugodott a bombatölcsérben heverő, kizsigerelt vízihivalytetemből kilógó beleken. A bombát kioldó repülőgép olyan magasan szállt, hogy a földről látni se lehetett. Amit azonban a bombája művelt, az bőven túltesz a névjegyként használt pikk ászon, az 1-szer szent. Nem hinném, hogy Jack Patton örült volna az orvlövész megcsonkításának, de persze sohasem lehet tudni. Egyvalamiben már életében is a halottakhoz hasonlított: tökéletesen megfelelt neki az égvilágon minden. A szó szoros értelmében mindent mulatságosnak talált, legalábbis ezt állította. Utolsó percéíg ez volt a szavajárása: "Halálra kell röhögnöm magam." Ha Patton alezredes a mennyországba jutott, ámbár kötve hiszem, lmgy hivatásos katonák számára teremtették volna ezt az intézményt, talán éppen most meséli, hogyaa ért hirtelen véget az élete Huéban, majd mosolytalan arccal hozzáteszi: "Halálra kellett röhögnöm magam." Ez volt a iényeg: Patton beszámolt 1 állítálag súlyos, gyönyörű, veszélyes vagy szent eseményről, amelynek kapcsán halálra kellett röhögnie magát, de nem tette. A beszámolót is rezzenetlen arccal tartotta. Azt hiszem, egész életében 1-szer se hallotta senki, hogy azt tette volna, amit saját szavai szerint állandóan tenni kényszerült, azaz halálra röhögte volna magát. Azt mondta, halálra kellett röhögnie magát, amikor tudományos díjat nyert a középiskolában a patkányok számára készített villamosszékkel, de nem tette. Sokan szerették volna, ha nyilvános bemutatót tart 1 elkábított patkánnyal; azt akarták, hogy borotválja le a kába jószág fejét, szíjazza be a székbe, és legalábbis Jack szerint elvárták volna, hogy megtudakolja, van-e a patkánynak búcsúszava, például nem óhajt-e némi megbánást tanúsítani bűnben eltöltött életéért. Nem került sor a kivégzésre. Ha a természettudományos tanszéknek nem is, a középiskolának volt annyi józan esze, hogy a néma állatokkal szembeni kegyetlenségnek minősítse az eljárást. Jack Patton reakciója csak 1 lehetett: – Halálra röhögtem magam. Akkor is halálra kellett röhögnie magát, amikor feleségül vettem a húgát, Margaretet. Megkért minket, hogy ne tekintsük ezt sértésnek. Azt mondta, minden esküvőn halálra kell röhögnie magát. Biztosra veszem, hogy Jack nem tudott a családja anyai ágában öröklődő elmebajról, mint ahogy húga, az én későbbi menyasszonyom se tudott róla. Édesanyjuk tökéletesen normálisnak látszott, amikor elvettem Margaretet, kivéve tánc-mániáját, ami kissé ijesztő volt ugyan, de ártalmatlan. Talán őrültség az összeesésig táncolni, de semmi esetre sem akkora őrültség, mint arra törekedni, hogy Észak Vietnamot vagy bárrnelyik másik országot visszabombázzuk a kőkorszakba. Anyósom, Mildred az Indiana állambeli Peruban nőtt fel, de sosem említette szülővárosát, még azután sem, hogy megőrült; mindössze annyit említett, hogy Cole Porter, a század első felében népszerű, túlfinomult slágerek zeneszerzője is Peruban született. Anyósom 18 éves korában menekült el Peruból, és soha többé nem tért vissza. Laramie-ben sikeresen megküzdött a Wyoming Egyetem diplomájáért; ennél meszszebb szerintem nem is kerülhetett volna Perutól a Tejútrendszer elhagyása nélkül. Itt találkozott majdani férjével, aki az egyetem Állatorvos-tudományi Karán diákoskodott. Jack rég halott volt már, amikor a vietnami háború után Margaret és én végre megértettük, miért akart Mildred mindenestül szakítani Peruval: mert az ottaniak közül túl sokan tudták, hogy dühöngő őrülettel terhelt családból származik. Ő pedig családja rettenetes kórtörténetét magának megtartva férjhez ment, hogy szaporodjon és sokasodjon. Feleségem az őt és gyermekeit fenyegető veszélyről mit sem tudva házasodott össze velem, és szülte meg gyermekeinket. A mi gyermekeink a hírhedten őrült nagymamával 1 házban nőttek fel. Nem meglepő, hogy mihelyst tehették, ugyanúgy elmenekültek a völgyből, ahogy annak idején az anyósom otthagyta Perut. Ők azonban sohasem szaporodtak, s valószínűleg nem is fognak, mivel tisztában vannak a génjeikben hordozott időzített bomba természetével. Jack Patton nem nősült meg. Sose mondta, hogy gyerekeket akarna. Ez talán arra utal, hogy mégis tudott a Peruban megbolondult családtagjairól. Én nem hinném. Válogatás nélkül ellenezte mindenki szaporodását, mivel ahogy mondogatta, az emberi lények "körülbelül 1000-szer ostobábbak és gonoszabbak, mint amilyennek hiszik magukat". Idővel természetesen én is magamévá tettem ezt az álláspontot. Emlékszem, az Akadémián a kopasz-évünk alatt Jack 1-szer csak minden előzmény nélkül fejébe vette, hogy karikaturista lesz. Kész monománia. Szinte láttam magam előtt, amint annak idején, Wyomingban, a középiskolában hirtelen elhatározza, hogy villamosszéket épít patkányoknak. Élete első karikatúrája, 1-szersmind az utolsó is, 2 házasodni készülő orrszarvút ábrázolt. A pap közönséges ember volt, és a szokásos felszólítást intézte a gyülekezethez: ha bárki bármit fel tud hozni az ellen, hogy ezek 2-en 1-esüljenek a házasság szentségében, az tegye meg kifogását most, vagy felejtse el mindörökre. Mindez jóval azelőtt történt, hogy megismerkedtem volna húgával, Margarettel. Szobatársak voltunk, azok is maradtunk 4 éven át. 3ack tehát megmutatta a karikatúrát, és kijelentette: le merné fogadni, hogy a Playboy vevő lesz rá. Megkérdeztem, mi ebben a vicc. Rajzkészsége alulról közelítette a 0-át. Kénytelen volt elmagyarázni, hogy a menyasszony és a vőlegény is orrszarvú. Én kissé torz díványnak néztem őket, esetleg totálkáros személyautónak. Ami igaz, az igaz: elég mulatságos látványt nyújtana 2 házasodni készülő, totálkáros autóroncs. Ideje, hogy végre gyökeret eresszenek. – Hogyhogy mi ebben a vicc? – kérdezett vissza Jack döbbenten. – Hová lett a humorérzéked? Ha senki se gátolja meg az esküvőt, ezek ketten párosodni fognak, és 1 orrszarvú-csemetét hoznak világra! – Persze, mi mást? – Az ég szerelmére – fakadt ki Jack –, hát mi lehet rusnyább és ostobább 1 orrszarvúnál? Nehogy már mindennek szaporodnia kelljen, ami képes szaporodni! Felhívtam a figyelmét, hogy 1 orrszarvú számára nincs szebb egy másik orrszarvúnál. – Éppen ez az – vágta rá. – Az összes állat a saját fajtáját tartja a legszebbnek. A házaspárok tehát csodálatosnak hiszik magukat, meg a megszületendő gyerekeiket is, miközben fikarcnyival se szebbek az orrszarvúnál. Nehogy már csodálatosak legyünk pusztán azért, mert annak hisszük magunkat! Igazán borzasztóan szörnyű állatok tudunk lenni, és még magunknak se valljuk be, mert az roppant kínos lenne. Emlékszem, West Point-i marha évünk alatt – polgári egyetemeken ez az utolsó előtti évnek felel meg – az Alakuló térre vezényeltek bennünket, hogy 3 órán át díszlépésben masírozzunk fel-alá, teljes díszegyenruhában, vállunkon karabéllyal, mintha díszőrséget adnánk. Ez volt a fenyítés, amiért nem jelentettük fel a Villamosságtan szigorlaton puskázó 1-ik kadéttársunkat. A Becsületkódex értelmében nem csupán tilos volt hazudnunk, hanem be kellett köpnünk bárkit, akit ilyesmin értünk. Nem láttuk, hogy csalt a bajtársunk. Még csak nem is 1 teremben vizsgáztunk. Viszont 1-ütt ittunk Philadelphiában a Hadsereg-Haditengerészet rögbimeccs után vele és még 1 tisztiiskolással. A szerencsétlen annyira berúgott, hogy meggyónta nekünk az előző évi puskázását. Jack meg én leintettük. Fogja be a száját, mondtuk neki, nem vagyunk kíváncsiak a szövegére, mivel valószínűleg mese az egész. Negyedik társunk azonban, akit később, Vietnamban telirepesztettek, mindanyiunkat befújt. Ugyanolyan becstelennek minősültünk, mint a puskázó, mivel megpróbáltuk fedezni. A "telirepesztés" 1-ébként a vietnami háború során új értelmet nyert a katonai argóban. Azt jelenti, hogy sistergő repeszgránátot hajítanak a népszerűtlen tiszt hálóhelyiségébe. Nem mintha dicsekedni akarnék, de Vietnamban töltött éveim alatt soha senki nem fenyegetett telirepesztéssel. A csalót kihajították, holott öreg volt már, azaz alig 6 hónapja volt hátra a tisztté avatásig. Jack meg én pedig 3 órán át meneteltünk éjszaka, a jéghideg esőben. Tilos volt beszélgetnünk akár 1-mással, akár másokkal. Nemlétező őrségünk útvonalai azonban 1 helyütt metszették 1-mást. Az 1-ik találkozásnál Jack odamorogta a szája sarkából: – Mit tennél, ha meghallanád, hogy éppen most dobtak atombombát New Yorkra? Tíz percünk volt a következő találkozásig. Megfordult a fejemben néhány kézenfekvő válasz, hogy például megrettennék, ordítani kezdenék satöbbi. Hamar rájöttem azonban, hogy Jack nem kíváncsi a válaszomra. A sajátját szeretné elmondani nekem. Amikor újra találkoztunk, a szemembe nézett, és rezzenéstelen arccal közölte: – Halálra röhögném magam. Saigonban hallottam tőle utoljára, hogy halálra kell röhögnie magát. Egy bárban futottunk össze. Megemlítette, hogy éppen akkor kapta meg az Ezüst Csillagot, s ezzel velem 1-enrangúvá vált – nekem már megvolt a Csillagom. Ezredének valamelyik szakaszát vezette, aláaknázták az 1-ik, állítólag az ellenséggel rokonszenvező faluhoz vezető ösvényeket, amikor tűzharc tört ki. Jack légitámogatást kért, a repülők pedig napalmot – a Harvard Egyetemen kifejlesztett, kocsonyás benzint – dobtak le a falura, ami korra és nemre való tekintet nélkül ölte a vietnamiakat. A végén Jacknek meg kellett számolnia a holttesteket, és feltételeznie, hogy valamennyien az ellenséghez tartoztak. Így a szám megjelenhetett a napi hírösszefoglalóban. Ezért az ütközetért kapta meg az Ezüst Csillagot. – Halálra kellett röhögnöm magam – értékelte a helyzetet Jack, de 1-etlen arcizma se rezdült. Nyilván halálra röhögi magát, ha láthatott volna engem saigoni követségünk tetején, kezemben az élesre töltött pisztollyal. Én azért kaptam az Ezüst Csillagot, mert felkutattam és saját kezűleg megöltem 5 ellenséges katonát, akik 1 föld alatti alagútban rejtőztek. Most a háztetőn álltam, miközben az ellenséges seregek a legnagyobb nyíltsággal grasszáltak mindenfelé, senki elől se kellett elrejtőzniük, ellenállás nélkül vehették birtokukba az utcákat odalenn. Ha kedvem lett volna még sokkal többet megölni közülük – ott voltak, karnyújtásnyira. Puff! Puff! Puff! Azt kellett megakadályoznom a tetőn, hogy a mi oldalunkon álló vietnamiak feljussanak a helikopterekre, amelyek kizárólag amerikaiakat – a követség civil alkalmazottait és ezek hozzátartozóit – szállítottak a part mentén túl állomásozó hadihajókra. Az ellenség kedve szerint lelőhette volna a helikoptereinket, foglyul ejthetett és megölhetett volna valamennyiünket. Ők azonban csak azt akarták, amit korábban is: hogy menjünk haza. Miután azonban a legutolsó amerikai, nevezetesen Eugene Debs Hartke alezredes is távozott, 2-ségkívül elkapták és kivégezték viszont azokat a vietnamiakat, akiket nem engedtem felszállni a helikopterekre. Mi történt még aznap: A helikopter, fedélzetén a Vietnarnot elhagyó utolsó amerikaival, csatlakozott a Dél-Kínai Tenger fölött nyüzsgő, földi fészküktől megfosztott társaihoz, amelyek lassan elhasználták az összes gázolajukat. Hogyan föstene ez a kép a XX. század természethistóriájában: az eget elsötétíti az ember gyártotta, csattogó, hirtelen otthonukat vesztett pteroszauruszok felhője, amelyek – úszni nem tudván – a vízbe fúlás és az éhhalál között választhatnak? Alattunk, amerre a szem ellátott, a történelem legjobban felfegyverzett hadiflottája vonult fel. Semmiféle veszély sem fenyegette sehonnan. Az ellenség felől az egész óceánt megtarthattuk magunknak. Éljen! Éljen! Helikopterem 2 másikkal 1-ütt rádión parancsot kapott, hogy lebegjenek 1 aknaszedő fölött, amelynek 1-etlen leszálló-platformjáról felemelkedett az odavalósi pteroszaurusz, hogy helyet csináljon nekünk. Leszálltunk, kimásztunk a gépből, a tengerészek pedig nekiveselkedtek és letaszították a fedélzetről a mi hatalmas, ostoba, ügyefogyott madarunkat. Még 2-szer ismétlődött meg ez a jelenet, végül pedig a hajó saját elképesztő madara visszaereszkedett a fészkére. Később módomban állt belekukkantani. Zsúfolásig megtöltötték a víz alatti aknák és tengeralattjárók érzékelésére és magasan szálló repülők és ra-2-ák felderítésére szolgáló elektronikus felszereléssel. Utána a Nap is követte az óceán tengerkék fenekére a Saigont elhagyó utolsó amerikai helikoptert. Eugene Debs Hartke 35 éves fejjel ugyanolyan züllött cinizmussal viszonyult az alkoholhoz, a marihuanához és az olcsó nőkhöz, mint a középiskola utolsó 2 évében. És ugyanúgy elvesztette hazája vezetői és önmaga iránti maradék megbecsülését, ahogy 17 évvel korábban kiábrándult önmagából és édesapjából Clevelandben, a természettudományos kiállításon. Mentora, Sam Wakefield, aki annak idején West Pointra csábította, 1 éwel korábban vált meg a hadseregtől, hogy felemelhesse szavát a háború ellen. Elsőrangú családi kapcsolatai révén a Tarkington Kollégium rektora lett. Három évvel később öngyilkosságba menekül majd. Íme, az újabb vesztes – hiába volt előbb vezérőrnagy, utána pedig egyetemi rektor. Szerintem a kimerültség végzett vele. Nem csupán azért gondolom így, mert világéletében agyonhajszoltnak láttam, hanem mert még a búcsúlevele is nélkülözött minden eredetiséget, és nem sok köze volt Sam személyéhez. Szó szerint ugyanazt tartalmazta, amit 1932-ben, mínusz 8 éves koromban hagyott hátra 1 másik vesztes, George Eastman, a Kodak fényképezőgép feltalálója és az innen mindössze 75 kilométerre északra létesült, időközben megszűnt Eastman Kodak vállalat alapítója. Mind-2 búcsúlevél ennyit tartalmazott, és 1 szóval se többet: "Mnnkám elvégeztetett." Sam Wakefield befejezett munkája, ha leszámítjuk a Vietnami Háborút, 3 új épületre korlátozódott, amelyek valószínűleg mindenképpen felépültek volna, akárki lett légyen Tarkington rektora. Nem 18 éven aluliaknak írom ezt a könyvet, de semmi rosszat se látok benne, ha közlöm a fiatalokkal, hogy inkább a kudarcra, mintsem a sikerre kell felkészülniük, mivel valószínűleg ez lesz életük meghatározó élménye. Ha például a kosárlabdát tekintjük, itt szinte mindenki vesztésre ítéltetett. Athenában, és most az itteni sokkal kisebb intézetben is, az elítéltek jelentős része kizárólag a kosárlabdára áldozta gyermek- és ifjúkorát, mégis már az első fordulókban laposra verték őket valamely~ik őrült, ostoba bajnokság során. Esetleges fiatal olvasóm épülésére hadd említsem meg, hogy West Point fegyelme nélkül valószínűleg tönkreteszem a testemet, kihajíttatom magam a Michigani Egyetemről, és hajléktalanként végzem valamelyik nyomortelep utcáján. A testemről beszélek, nem a szellememről, márpedig a fiatalok leginkább úgy tanulhatnak tiszteletet saját csontjaik, idegeik, izmaik iránt, ha jelentkeznek a 3 fő katonai akadémia valamelyikére. Fiatal gernyó voltam, amikor beléptem West Point kapuján, hátam görbe, mellkasom beesett, addigi sporttevékenységem nulla, eltekintve a táncdélutánokat olykor-olykor követő verekedéstől, ha a mi zenekarunk lépett föl. Az Akadémia elvégzése után, amikor a reguláris hadsereg hadnagyává avattak, levegőbe hajítottam a sapkámat, és 1 piros Corvette-et vettem az Akadémiától négy évre járó hátralékos zsoldomból, szóval tisztavatáskor a gerincem 1-enes volt, mintha nyársat nyeltem volná, tüdőm kapacitása Vulcanus fújtatóival is felvehette volna a versenyt, én voltam a dzsúdó- és a birkózócsapat kapitánya, 4 éven át semmiféle cigarettát sem szívtam, és 1-etlen korty szesz se ment le a torkomon! A szexuális promiszkuitással is végeztem. Soha életemben nem éreztem jobban magam. Emlékszem, így szóltam a szüleimhez az avatáson: – Tényleg én lennék ez? Istenem, milyen büszkék voltak rám! És én is milyen büszke voltam magamra. Jack Pattonhoz fordultam, aki mellett ott ácsorgott időzített bombát hurcoló húga és anyja, valamint egészséges apja: – Nos, Patton hadnagy úr, hogy s mint vélekedik most felőlünk? – Ő volt az évfolyam kecskéje, azaz az ő bizonyítványa lett a legrosszabb. Ugyanez történt George Patton tábornokkal ís, aki, mint már említettem, nem rokona Jacknek, viszont a II. Világháború híres hőse lett. Jack azt felelte – természetesen mosolytalan arccal –, hogy halálra kell röhögnie magát. 7 A Muskétás régi számait olvasgatom, a Tarkington Kollégium újságját. Az első szám még 1910-ben jelent meg. A lap a Muskéta-hegyről kapta a nevét, az egyetem területének nyugati peremén álló hegyről, vagy inkább nagyobbacska dombról, amelynek lábánál, mindjárt az istálló mellett, ott nyugszik a szökött fegyencek számos áldozata. A kollégium átalakítására irányuló összes javaslat viharos tiltakozásba torkollott. A visszatérő tarkingtoni öregdiákok ragaszkodtak hozzá, hogy mindent ugyanolyannak találjanak, ahogy emlékezetükben megőrizték. És legalább 1 dolog tényleg sohasem változott: a diákok létszáma 1925 óta mindig 300 maradt. Természetesen ezalatt a tó túloldalán, a falak mögötti láthatatlanul meghúzódó börtön népességének növekedése olyan elemi erejű volt, mint a Mennydörgő Hód, azaz a Niagara-vízesés. A Muskétáshoz írott levelek alapján úgy vélem, a Lutz-harangjáték modernizálása gerjesztette a legszenvedélyesebb ellenállást. Rögtön a II. Világháború után kezdeményezték ezt a fejlesztést, Ernest Hubble Hiscock tiszteletére. Hiscock is Tarkingtonban végzett, és 21 éves korában a haditengerészet 1-ik bombázójának orr-lövésze volt, amikor a II. Világháború során, a Midway-csatában a pilóta a bombával telerakott géppel egyenesen beleröpült l japán repülőgép-anyahajó felszállópályájába. Mit nem adtam volna, ha 1 ilyen értelmes háborúban halhatok meg! Ami engem illet, én a szórakoztatóiparban dolgoztam, igyekeztem jókora közönséget biztosítani a kormány tévé-szerepléseihez – evégett igazi embereket lőttem éleslőszerrel; a többi hirdetőnek ezt nem engedték meg. Nekik mindent hamisítaniuk kellett. Meglepő módon a színészek sokkal hihetőbbnek látszottak nálunk a kis képernyőn. Az igazán bajba jutott, hús-vér emberek nem hatnak elég elevenen a tévén. Mi mindent kell még megtanulnunk a televíziózásról! Hiscock szülei, akik elváltak és később újraházasodtak, de mindvégig jó barátok maradtak, mélyen a zsebükbe nyúltak, hogy gépesíttessék a harangokat, és 1-etlen zenész megszólaltathassa őket a billentyűzetről. Korábban 1 csomó emberre volt szükség, akik a harangok köteleit húzták, és ha valamelyik harang belelendült, hát szólt, amíg tartott a lendületéből. Szó sem lehetett csillapításról. A régi idókben 4 harang hírhedten hamisan szólt, de komoly népszerűségnek örvendett. Neve is volt mindegyiknek: Ecet, Citrom, Nagy Repedt Józsi és Belzebub. Hiscockék Belgiumba küldették őket, ugyanabba a harangöntödébe, ahol oly sok évvel azelőtt André Lutz is inaskodott. Ott aztán méretre munkálták és tökéletes hangfekvésre állították be őket; akkor is ilyenek voltak, amikor én játszottam rajtuk. Nemigen volt az zene, amit a régi harangjáték produkált. Az akkori harangjátékosok – zenésznek aligha nevezhetnénk őket – ugyanazzal a hóbortos imádattal és dühöngő lelkesedéssel írták le élményeiket a Muskétásnak küldött leveleikben, mint amivel a fegyencek számolnak be nekem az amfetaminnal fűszerezett heroin, az LSD-vel meghintett angyalpor, a magában használt crack és a többi alkalmazásával szerzett élményeikről. Elképzelem magam előtt ezeket a tanulási fogyatékos gyerekeket a régi szép napokban, amint a fejük fölött mennydörgő édes és bús zengésű harangok kötelét húzzák, és biztosra veszem, hogy ugyanarra a meg nem érdemelt boldogságra bukkantak, amelyet a fegyencek a vegyszerekben fedeztek föl. Hiszen nem azt mondtam-e magam is, hogy életem legboldogabb pillanatait éltem át a harangjáték megszólaltatásakor? Ugyanazt éreztem, mint a kábítószeresek, anélkül, hogy bármi köze lett volna a valósághoz: hogy győztem, győztem, győztem! Amikor harangjátékossá váltam, cédulát ragasztottam a billentyűzet helyiségének ajtajára: "Thor". Germán istennek éreztem magam játék közben, mennydörgésem végigdübörgött a völgyön, Scipio ipari romjain át a tó fölé szállt, onnan pedig a túloldalra, a börtön falaihoz. Játékomat visszhangok kísérték – az üres gyárépületek és a börtön falairól visszaverődött hangok veszekedtek az éppen akkor keletkezőkkel. Amikor befagyott a Mohiga-tó, a hangok és visszhangok vitája olyan erőteljes volt, hogy az újonnan jött azt hitte, a börtönnek is van harangjátéka, és az ottani zenész engem utánoz. Én pedig beleordítottam a hangok és visszhangok eszeveszett kongásába: – Röhögj, Jack, röhögj! A börtönlázadás után a rektor a harangtoronyból vadászott a fegyencekre. A völgy sajátos akusztikája miatt a szökevények sokáig hiába találgatták, honnan jönnek a lövések. 8 Az én időmben már nem himhálóztak a harangok. Merev tengelyhez hegesztették őket. A harangnyelvet eltávolították belőlük. Külső kalapács szólaltatta meg őket, amelyet a Niagara-vízesés gerjesztette villanyáram működtetett. A zengést 1-etlen szemvillanás alatt meg lehetett szüntetni. Neoprénnel bélelt fék szolgált erre a célra. A szobában, ahol hajdanán tucatnyi, vagy még több tanuláskorlátazott diák döngette az agyát a 2 harang pokolian hangas kakofóniájával, most 3-oktávos billentyűzet állt az 1-ik fal előtt. A mennyezeten begipszelték és bemeszelték a kötelek számára fúrt lyukakat. Ma már semmi se működik odafönn. A szökevény fegyencek golyói és páncélököl-lövedékei szaggatták szét a billentyűzet szobáját és a harangtornyot, miután 1 orvlövész a harangok közé bújva 11-et lelőtt és 15-öt megsebesített közülük. A Tarkington Kollégíum rektora volt az orvlövész. Meghalt, mielőtt elkapták volna; a feldühödött fegyencek azonban nem elégedtek meg ezzel, hanem keresztre feszítették a diákok lovai számára épült istálló padlásán, a Muskétás-hegy lábánál. Így tehát Tarkingtan 1-ik rektora, mentorom, Sam Wakefield kilocesantotta az agyát 1 0,45-ös Colttal. Utódját pedig keresztre feszitették, noha már sernmit se érezhetett. Szupernehézsúiyú történelem, mondhatnánk erre. Ami a pehelysúlyú történelmet illeti: a harangok használaton kívüli nyelveit nagyság szerint sorba rakva felakasztották ennek a könyvtárnak az előcsarnokában, mindjárt az örökmozgók fölé. Címkét nem tettek rájuk. Így aztán új kollégiumi hagyomány alakult ki: a felsőbbévesek közlik a gólyákkal, hogy a harangnyelvek valójában különféle emlősállatok megkövesedett péniszei. A legnagyobb harangnyelv, amelyik valaha Belzebubhoz, a legnagyobb haranghoz tartozott, eszerint magáé Moby Dické, a legendás Fehér Bálnáé lett volna. Rengeteg újonc elhitte ezt a mesét, a többiek pedig lesték, meddig hiszik még el; ugyanúgy, ahogy gyermekkorukban őket lesték, meddig hisznek még a Fogtündérben, a Húsvéti Nyusziban és a Mikulásban. Vietnam. A Lutz-harangjáték modernizálása elleni tiltakozó levelek zömét olyan öregdiákok küldték a Muskétásnak, akik így vagy úgy megőrizték családjuk gazdagságát és hatalmát. Egy levél feladója azonban bevallotta, hogy csalásért kirótt börtönbüntetését tölti, s hogy az alkohol és a szerencsejáték iránti olthatatlan szenvedélyével tönkretette a maga és a családja életét. Olyan volt a levele, mint ez a könyv, igazi siralomházi üzenet. Egyik reménysége volt, írta, hogy miután letörleszti a társadalommal szembeni adósságát, visszatér Scipióba és meghúzza a harangok kötelét, hadd csengjen-bongjon a harangjáték. – Ettől is megfosztottatok – írta. Egy igen idős harangkötélhúzó – ma már szinte bizonyosan meghalt – az 1924-es évfolyamban végzett, és 1 Marthinus de Wet nevű férfihoz ment feleségül, akinek aranybányája volt a dél-afrikai Krugersdorpban. A hölgy ismerte a harangok történetét, tudta, hogy a gettysburgi csata után összegyűjtött fegyverekből öntötték őket. Nem bánta, hogy elektromos rendszerűre alakítják át a harangjátékot. Az ő szemében az minősült véteknek, hogy a hamis harangokat, Ecetet, Citromot, Belzebubot és a Nagy Repedt Józsit esztergapadra teszik és addig munkálják, amíg tisztán nem szólnak, vagy ócskavassá nem válnak. – Többé tehát nem élhetik át – kérdezte levelében – a tarkingtoni diákok a felmagasztosulás és az alázat mindennapi élményét, ahogy jómagam nap mint nap átéltem, mialatt a Gettysburg véráztatta, megszentelt földjén haldokló hősök kiáltásai szálltak felém a harangtoronyból? Rengeteg ehhez hasonlóan fellengzős próza fakadt a harangvitából. Valószínűleg titkárnőnek diktálták le vagy diktafonba mondták többségüket. Könnyen elképzelhető, hogy a Tarkington Kollégium elvégzésekor Mrs. de Wet semmivel se tudott jobban írni, mint a tó túloldalán élő, iskolázatlan fegyencek többsége. Komor elégedettség töltötte volna el szocialista nagyapámat, aki csupán kertész volt a Butler Egyetemen, ha hozzájuthat Mrs. de Wet leveléhez, és felfigyel rajta a dél-afrikai címre. Iskolapéldája lett volna ez a túlhajszolt és alulfizetett fekete bányászok munkájának hasznán meggazdagodott nagyvilági nő esetének. A tó túloldalán álló börtön növekedését is a szegények és kiszolgáltatottak kizsákmányolásával magyarázta volna. Az ő szemében a börtön arra szolgál, hogy megfossza az alsó társadalmi osztályokat az osztályharcban őket megillető vezető szereptől, és elrettentő alternatívát mutasson fel számukra, ha nem érnék be zokszó nélkül azzal, amit mohó gazdáik munka- és életkörülmények címén löknek oda nekik. Mire munkába álltam a Tarkington Kollégiumban, mindenképpen tévessé vált volna nagyapám állítása a tó túloldalán álló börtön szerepéről, mivel a dörzsölt tőkések immár a mégoly engedelmes szegényekre és kiszolgáltatottakra sem tartottak igényt. Munkájukat hatalmas teljesítményű, panaszkodásra képtelen gépekkel végeztették. Athena kapuján tehát nem lenne odaillő ez a felirat: "A MUNKA FELSZABADÍT." Inkább ezt kellene kitűzni: "KÁR VOLT MEGSZÜLETNETEK. SENKINEK SINCS SZÜKSÉGE RÁTOK." Vagy ezt: "TI VAGYTOK A TÁRSADALOM ÉLŐSDIJEI. JÖJJETEK ÉS SOHA NE TÁVOZZATOK." 9 A háborúban hősi halált halt Ernest Hubble Hiscock 1-ik hajdani szobatársa, szintén háborús hős, aki tengerészgyaiogosként szolgált és elvesztette a karját az Iwo Jima szigetéért folytatott harcokban, azt írta, hogy maga Hiscock leginkább azt szeretné megemlékezésképpen, ha a kuratórium minden új tanév elején megígérné, hogy fenntartja az ő, Hiscock idejében volt felvételi keretszámot. Ha tehát Ernest Hubble Hiscock lenézne most ránk a Mennyek Országából, vagy akárhonnan, ahová haláluk után jutnak a háborús hősök, csalódással töltené el a szeretett egyetemét körülvevő szögesdrót kerítések és őrtornyok látványa. A harangokat szétlőtték. A felvételi keretszám, ha szabad a fegyencekre vonatkoztatni ezt a fogalmat, körülbelül 2000. Amikor még csak 300 "diák" élt itt, mindegyiknek külön hálószobája és fürdőszobája volt, annyi szekrénnyel, amennyit óhajtottak. Mindegyik hálószoba 1-1 2 hálószobás és 2 fürdőszobás lakosztály része volt, és közös, 2-személyes nappali is tartozott hozzájuk. A nappalik felszerelését néhány karosszék és támlásszék, működő kandalló, a legmodernebb hi-fi berendezés és nagyképernyős televízió alkotta. Amikor már Athenában dolgoztam, megtudtam, hogy az állami börtön mindegyik cellájában 6 fegyenc él; a cellákat eredetileg 2 főre tervezték. Minden 50 cellára jutott 1 pihenőszoba, benne 1 pingpongasztal és 1 tv. A tv-készülékeken ráadásul kizárólag legalább 10 éves videófelvételeket adtak, még a híreket is szalagról játszották be. Így akarták elkerülni, hogy a foglyokat felzaklassák a külvilágban történt, váltig megoldatlan események. A fegyencek akármin legeltethették a szemüket, feltéve, hogy tökéletesen elavult a dolog. Azok a levélírók nem csupán a kollégiumot szerették, hanem az egész Mohiga-völgyet – az évszakokat, a tavat, a túloldalon elterülő őserdőt. A diákok akkori szabadidős programjai nemigen különböztek az én időmbeniektől. Az én időmben a diákok már nem a tavon korcsolyáztak, hanem az Israel Cohen család által 1971-ben adományozott fedett műjégpályán. Továbbra is megrendezték viszont a vitorlás- és kenuversenyeket a tavon. Továbbra is piknikeztek a zsilip romjainál a tó végén. Sok diák elhozatta a lovát is. Amíg ott tanárkodtam, néhány hallgató nem is 1 lovat hozatott, hanem 3-at, mivel a lovaspóló nagyon népszerű sport volt. A Tarkington Kollégium lovaspóló-csapata 1976-ban és 1980-ban is veretlen maradt. Ma már természetesen 1-etlen ló sincs az istállóban. A bekerített, szökött fegyencek, akik alig 4 napig éheztek a kitörés után, kikiáltották magukat "Szabadságharcosoknak", felvonták az amerikai zászlót a könyvtár tornyában, megették az összes lovat, de még a kollógium területén található kutyákat is, és juttattak pár falatot túszaiknak – a kollégium Kurátorainak – is. Alig vitatható: minden idők legsikeresebb tarkingtoni sportembere 1 lovas volt, bizonyos Lawell Chung, aki az én időmben tanult a kollégiumban. Az 1-esült Államok lovascsapatának tagjaként bronzérmet nyert az 1988-as szöuli Olimpián. Fél Honolulu az anyja birtoka volt, Lowell azonban se írni, se olvasni, se számolni nem tudott. Annál jobban értette a fizikát. El tudta magyarázni, hogyan működnek az emelők, az optikai lencsék, a villamosság, a hő és a legkülönfélébb erőművek, és bármelyik demonstrációs kísérletemről előre meg tudta mondani, mi lesz az eredménye – feltéve, hogy nem ragaszkodtam matematikai szemlélethez és az eredmények számszerű értékeihez. I984-ben szerezte meg a Bölcsészet- és Természettudományok Asszisztense fokozatot. Ez volt az 1-etlen tarkingtoni fokozat, se abszolutóriumot, se diplomát, se doktori fokozatot nem adtunk ki. Ily módon kívántuk korrekt módon figyelmeztetni a többi intézményt, a majdani munkaadókat és nem utolsósorban magukat a diákokat, hogy végzett hallgatóink szellemi teljesítménye tiszteletreméltó ugyan, de eltér a megszokottól. Lowell Chung ültetett engem lóra először életemben, 43 éves koromban. Felcsigázta az érdeklődésemet. Mindenesetre közöltem vele, hogy eszem ágában sincs öngyilkosságot elkövetni valamelyik tüzes pólólova hátán, mivel el kell tartanom feleségemet, anyósomat és 2 gyermekemet. Lowell tehát kölcsönkérte számomra akkori barátnője, Claudia Roosevelt szelíd, türelmes, öreg kancáját. Vicces: Lowell barátnője boszorkányosan tudott számolni, 1-ébként azonban buta kis tyúk volt. Ha megkérdezték tőle, mennyi 5111-szer 10 022, osztva 97-tel, azt felelte: – 528.066,4. És akkor mi van? És akkor mi van? Tényleg. És akkor mi van? A kollégiumban és a börtönben tanítással töltött éveim alatt alaposan megtanultam, hogy a legtöbb ember számára az információ legfeljebb szórakoztató, 1-ébként tökéletesen fölösleges. Ha a tények nem mulatságosak, nem hátborzongatóak és nem lehet meggazdagodni belőlük, hát a pokolba velük. Később, amikor a börtönben kezdtem dolgozni, találkoztam 1 Alton Darwin nevű tömeggyilkossal, aki szintén remek fejszámoló volt. Feketének minősült, Claudia Roosevelttel szemben azonban kitűnő verbális intelligenciával is dicsekedhetett. Áldozatai többnyire az illegális kábítószer-kereskedelemben tevékenykedő versenytársak, rendőrségi besúgók vagy teljesen lezüllött csavargók voltak, és olykor-olykor 1-1 ártatlan bámészkodó is közibük keveredett. Beszédmodora elegáns volt és gondolatébresztő. Közel se gyilkolt meg annyi embert, mint én. Ő persze nem rendelkezhetett az én előnyömmel: az 1-esült Államok kormányának teljes támogatásával. Másfelől viszont ő kizárólag anyagi érdekből gyilkolt. Én sohasem alacsonyodtam odáig. – Figyelemreméltó tehetséggel rendelkezik – mondtam neki, amikor észrevettem, micsoda pompás fejszámoló. – Bizony, bizony – felelte –, szembeötlő igazságtalanság, nemde, hogy 1-esek már születésükkor ekkora előnyt élveznek a többség fölött. Amikor kijutok innen, csinos csíkos sátrat veszek magamnak, táblát akasztok rá: "Csak 1 dollár! Nézd, a Nigger hogy számol!" Esélye sem volt rá, hogy valaha kikerüljön onnan. Életfogytiglani büntetését töltötte, a kegyelem reménye nélkül. Darwin voltaképpen 1-ik üknagypapája dél-karolinai repülőskalandjából merítette ötletét, hogy kikerülése után fejszámolóművészként csillogjon. Annak idején, az I. Világháború után az összes pilóta fehér ember volt, és néhányuk repülőmutatványokkal haknizatt vidéki vásárokon. Az 1-ik ilyen haknizó beszíjazta Darwin ük-nagypapáját a 2-üléses gép első ülésébe, jóllehet az öreg még autót se tudott vezetni. A pilóta lekuporodott a hátsó ülésen, így a szájtátiak nem láthatták, ő viszont kezelhette a vezérlőszerveket. Az emberek pedig messze földről összesereglettek, hogy – Darwin szavaival szólva leesett állal ámuldozzanak: – Né, a Nigger hogy röpű'! Darwin mindössze 25 éves volt, amikor találkoztunk, ugyanannyi, mint Lowell Chung, amikor lovaglásával bronzérmet szerzett Szöulban. Amikor én voltam 25 éves, még senkit se öltem meg, és közel se volt annyi nőm, mint Darwinnak. Egy ízben megemlítette, hogy alig 20 éves korában már zsebből vásárolt magának 1 Ferrarit. Nekem 21 éves koromig 1-általán nem volt autóm, és akkor is csak a Chevrolet Corvette-re futotta, ami jó kocsi; no de hol van a Ferraritól! Egyedül az vigasztal, hogy én is zsebből fizettem. Amikor a börtönben beszélgettünk, folyton azt játszotta, hogy ő és én különböző bolygókról jöttünk. Az ő bolygója ez a börtön, engem viszont 1 sokkal nagyobb és bölcsebb világból röpített ide a csészealjam. Csomó ironikus megjegyzésre nyílt ily mádon alkalma a falakon belü1i szexuális élet 1-etlen módjáról. – A maga bolygóján vannak kisbabák? – kérdezte. – Hogyne – feleltem. – A mieink minden módszert kipróbáltak – mondta erre ő –, de sose lett gyerekük. Mit gondol, mit ronthattak el? Ő volt az első fegyenc, aki fülem hallatára emlegette a "TB"-t. Bárcsak elővenné a TB, mondta néha. Kezdetben azt hittem, a tuberkulózisra, a börtön 1-ik közönséges ragályára utal – olyan közönséges, hogy én is megkaptam. Kiderült, hogy a TB a Táblabíróság rövidítése, ahol a harmadolásról döntenek, és hogy a fegyencek így becézik az AIDS-et. Mindez 1991-ben történt, első találkozásunkkor, jóval azelőtt, hogy jómagam is megkaptam volna a TBC-t; akkor említette, milyen gyakran kívánja, hogy elővegye a TB. Ábécé-tenyészet! Mohón hallgatta az összes információt a völgyről, amelyet sohasem látott, holott élete hátralevő részét ott kell töltenie, és valószínűleg ott is temetik majd el. Nemcsak a fegyencek, hanem látogatóik elől is messzemenően igyekeztek eltitkolni a börtön pontos földrajzi fekvését, nehogy 1 esetleges szökevény tisztában legyen azzal, hogy mire kell vigyáznia és merre kell tartania. A látogatókat elsötétített ablakú autóbuszok szállították fel Rochesterből a völgy zsákutcájába. A kéz- és lábbilincsbe vert fegyenceket 10-esével szállították, teherautóra szerelt ablaktalan acéldobozokban. Sem a buszok, sem az acéldobozok ajtaját nem nyitották ki, amíg a börtön falai közé nem értek. Végtére is rendkívül veszélyes és roppant találékony bűnözőkről volt szó. A japánok csak nagyjából az én id6mben vették át a börtönt, hogy némi profitot szerezzenek az üzemeltetéséből, a fekete ablakú buszok és az ablaktalan dobozok viszont már régesrég ott voltak. E morbid személyszállító eszközök talán 1977 táján váltak megszokottá Rochester útjain, alig 2 évvel azután, hogy kis családommal Scipióba költöztem. A japánok kezdeményezte 1-etlen változásra 1991-ben került sor, miután én odakerültem. Az acéldobozokat új japán teherautókra szerelték át. Így hát a börtön régóta hatályos ügyrendje ellen vétettem, amikor mindent elmondtam Alton Darwinnak és életfogytos társainak, amire a völggyel kapcsolatban kíváncsiak voltak. Úgy döntöttem, joguk van tudni a hatalmas őserdőről, ami immár az ő erdejük, a szépséges tóról, ami szintén az övék, és a csinos kis kollégiumról, ahonnan ideszáll a harangok zenéje. Mindez magától értetődően színesítette a szökésről szövögetett álmaikat, no de mi más lehetett ez, mint amit más környezetben a reménység adományának neveznénk? Sose számítottam rá, hogy valaha is kijuthatnak innen és felhasználhatják a tőlem kapott tájékoztatást – nem is tették. Ugyanezt tettem annak idején Vietnamban is, hozzásegítettem a halálos sebet kapott katonákat, hogy hamarosan bekövetkező gyógyulásukról és hazatérésükről álmodjanak. Miért is ne? Mint bárki más, én is rettenetesen sajnálom, hogy Darwin és a többiek még 1-szer megízlelhették a valódi szabadságot. Tragédiát okozott ez nekik is, másoknak is. Sok ámokfutó gyilkos volt közöttük. Darwin ugyan nem tartozott ezekhez, de már a tó jegén végrehajtott átkeléskor úgy dirigálta őket, mintha a császáruk lenne, mintha tőle eredt volna a kitörés ötlete, bár semmi köze se volt hozzá. Nem is tudott róla előre. Akik tényleg áttörték a falat és megnyitották a cellákat, mindössze 1 fegyenc kiszabadítása érdekében jöttek ide Rochesterből. El is vitték magukkal azt az 1-et, és nem foglalkoztak sem Scipio ostromával, sem a 6 rendőrből, 3 fegyvertelen egyetemi rendészből és ismeretlen számú polgári fegyveresből álló icipici haderő megsemmisítésével. Alton Darwin személyében életemben először találkoztam a született vezetővel. Semmiféle rendfokozata és ezt hirdető jelvénye nem volt, sem előre létrehozott szervezete vagy széles körben 1-eztetett akcióterve. A börtönben szerényen viselkedett, kerülte a feltűnést. Mihelyst azonban kijutott, a nagyzási hóbort rátörő rohamai hatására ő vált az 1-etlen személlyé, aki tudta, mit tegyenek legközelebb: rohanják le Scipiót, ahol dicsőség és gazdagság vár mindenkire, aki vele tart. – Kövessetek! – kiáltotta, és néhányan követték. Azt hiszem, szociopata lehetett: önmagán kívül senkit se szeretett, csak a cselekvés érdekelte, a hosszú távú következmények hidegen hagyták. Napóleon volt ő, a végzet embere. A többség még a lejtő aljáig, a tó jegéig se követte. Visszatértek a börtönbe, ahol saját ágyuk volt, és fedél a fejük fölött; élelmet és vizet kaptak, bár a fűtés és világítás megszűnt. Úgy döntöttek, jó fiúk lesznek. Arra a teljesen helyes következtetésre jutottak, hogy a völgyben szabadon csatangoló, de teljesen bekerített rossz fiúkat legfeljebb 1 vagy 2 napon belül lelövik. Végtére is lemoshatatlan azonosító jelzést viseltek. Nem volt szükség csíkos kabátra. A Mohiga-völgyben a bőrszínük is 1-értelműen megjelölte a fegyenceket. A Darwinnal a jégre merészkedők mintegy fele viszszafordult, mielőtt elérték volna Scipiót. Ekkor még 1-szer se lőttek rájuk, és 1-etlen elesettjük se volt. A börtönbe visszatértek 1-ike bevallotta nekem, hogy roszszullét fogta el, amikor rájött, mennyi gyilkosságra és erőszakra kerül sor alig néhány perc múlva, amikor elérik a túlsó partot. – Az ágyukban mélyen alvó kisgyerekekre gondoltam – mondta. A csodaszép Mohiga-tó jegén a mellette haladó fegyenc kezébe nyomta a börtön fegyvertárából lopott puskáját. – Neki nem volt puskája – magyarázta –, amíg az enyémet meg nem kapta. – Mondtatok is valamit 1-másnak – kérdeztem –, sok szerencsét, vagy ilyesmi? – Semmit. Senki se szólt semmit, kivéve a legelöl haladót. – Mit mondott a legelöl haladó? – Kövessetek, kövessetek, kövessetek – ismételgette rémesen kongó hangon. – Az élet rémálom – jegyezte meg. – Tudtad? Alton Darwin nagyzási hóbortja 1-re fokozódott. Egy új állam elnökének nyilvánította magát. A Samoza Hallban, a kuratórium üléstermében rendezte be főhadiszállását, a hatalmas tárgyalóasztalt választotta íróasztalnak. A nagy menekülés másnapján látogattam meg, fényes délben. Új állama, közölte velem, kivágja a tó túloldalán húzódó őserdőt, és eladja a fát a japánoknak. A bevételből helyreállítják Scipio elhagyott ipari létesítményeit. Még nem döntötte el, mit fognak termelni, de erősen gondolkodik rajta. Örömmel fogadná esetleges javaslataimat. Senki se meri megtámadni, fejtegette, mert féltik a foglyul ejtett túszok életét. A teljes kuratóriumot fogságban tartotta, kivéve a rektort, Henry "Tex" Johnsont és a feleségét, Zuzut. Éppen azért kerestem fel Darwint, hogy megtudakoljam tőle, mi történhetett Texszel és Zuzuval. Fogalma se volt róla. Zuzut, mint .később kiderült, 1 vagy több személy meggyilkolta, lehet, hogy megerőszakolták, lehet, hogy nem. Az idő nem kedvezett a törvényszéki bonctannak. Tex pedig felment a könyvtár tornyába. Puskát és lőszert vitt magával. A tetőre készült, hogy orvlövészállássá alakítsa a harangtornyot. Alton Darwin sose félt, akármilyen rosszra fordultak is a dolgok. Nevetett, amikor megtudta, hogy a gyalogosan előrehatoló ejtőernyősök bekerítették a börtönt a tó túloldalán, az innenső oldalon pedig, Scipiótól nyugatra és délre beássák magukat. Az állami rendőrség polgári önkéntesek segítségével már korábban útzárat állított fel a tó fejénél. Alton Darwin kacagott, mintha jelentős győzelmet aratott volna. Vietnamban is találkoztam efféle emberekkel. Jack Patton bátorsága ugyanilyen volt. Semmivel sem voltam gyávább Jacknél odaát. Sőt, bizonyosra veszem, hogy rám lőttek többször, és én öltem meg több embert, viszont többnyire a nyavalya tört a félelemtől. Jack sose rettegett. Maga mondta. Megkérdeztem tőle, hogy bír így viselkedni. – Biztos hiányzik 1 kerekem – felelte. – Egyszerűen nem tud érdekelni, mi történik velem vagy mással a következő pillanatban. Alton Darwinnak nyilván ugyanaz a kereke hiányzott. Elítélt tömeggyilkos volt, de soha semennyi megbánást nem tanúsított. Utolsó vietnami évem alatt én is úgy viselkedtem a sajtótájékoztatókon, mintha vereségeink diadalok lettek volna. Én azonban parancsra tettem. Nem ez lett volna a természetes reakcióm. Éppen mint Jack Patton, Alton Darwin is 1-forma hangnemben beszélt a legközönségesebb és a legsúlyosabb dolgokról is. Ugyanolyan gesztusokat és arckifejezéseket használt. Semmi se volt fontosabb vagy kevésbé fontos valami másnál. Emlékszem, Alton Darwin látszólag mély aggodalommal tárgyalt velem arról, hogy a jégen vele 1-ütt átkelt fegyencek közül hányan mentek vissza a jégen át a börtönbe, vagy adták fel magukat amnesztia reményében a zsilip romjai mellett, az űtelzárásnál. A dezertőrök aggódtak. Nem akartak meghalni, nem akarták vállalni a felelősséget a Scipióban elkövetett gyilkosságokért és erószakért, noha sokukat tényleg felelősség terhelte. Én iehát javában tűnődtem a dezertálók problémáján, amikor Alton Darwin 1-szerre megszólalt, pontosan ugyanazzal a hévvel: – Hinnéd-e`? Tudok jégen korcsolyázni. – Tessék? – hökkentem meg. – Görkorcsolyázni mindig is tudtam – magyarázta készségesen –, de egészen ma reggelig sose nyílt alkalmam, hogy jégen is próbálkozzam. Aznap reggel, miközben a telefonok elnémultak és megszűnt az áromszolgáltatás, miközben temetetlen holtak hevertek mindenfele, és Scipio teljes élelmiszerkészlete elfogyott, mintha sáskajárás pusztított volna a városban, Darwin felment a Cohen műjégpályához, és életében először korcsolyacipőt húzott. Néhány bizonytalan lépés után boldogan siklott, körbe-körbe, körbe-körbe. – A görkorcsolya és a jégkorcsolya nagyjából ugyanaz a dolog – jelentette ki diadalittasan, mintha komoly tudományos felfedezést tett volna, amelynek következtében merőben új fény derül az eladdig reménytelen szituációra. – Ugyanazok az izmok – bólintott rá szigorúan. Akkor is korcsolyázott, amikor nagyjából 1 órával később halálos lövés érte. A műjégpályán siklott körbe-körbe, körbe-körbe. Az irodájában váltam el tőle, azt hittem, még mindig ott van. Ő azonban a műjégpályán keringett körbe-körbe, körbe-körbe. Lövés dörrent, Darwin összerogyott. Néhány híve odaszaladt hozzá. Mondott valamit nekik, és meghalt. Gyönyörű lövés volt, már ha a rektor tényleg Darwinra célzott. Lehet, hogy engem akart eltalálni, ánivel tudta, hogy régebbe rendszeresen szeretkeztem a feleségével, amíg ő nem volt otthon. Ha viszont nem rám, hanem Darwinra célzott, akkor megoldotta a mesterlövészek 1-ik legsúlyosabb problémáját, ugyanazt, amit már Lee Harvey Oswald is megoldott, amikor lelőtte Kennedy elnököt: hová célozzunk, ha magasan a cél fölött tartózkodunk. Mint mondottam: gyönyörű lövés volt. Később megtudakoltam, melyek voltak Alton Darwin búcsúszavai. Értelmetlen zagyvaság, mondták, akik ott voltak. "Né, a Nigger hogy röpű'!" 10 Alton Darwin olykor-olykor arról a bolygóról mesélt nekem, ahonnan Athenába szállítatták az ablaktalan acéldobozban. – A kábítószer volt ott az élelmiszer jegyezte meg. – Én is az élelmiszeriparban tevékenykedtem. Az 1-ik bolygón az emberek bizonyos fajta koszton élnek, mert ez esik jól nekik és ettől lesznek vidámak, ha megették. Miért következne ebbő1, hogy más bolygókon nem ehetnek az emberek egészen mást? Biztosra veszem, hogy vannak bolygók, ahol a népek követ esznek, és utána remekül érzik magukat 1 darabig. Aztán megint eljön az ideje 1 kis kőevésnek. A Tarkingtonban tanárként töltött 15 évem alatt alig-alig gondoltam a börtönre, hiába terpeszkedett és terjeszkedett hatalmasan és brutálisan a tó túipartján. Rengeteg tekete ablakú buszt és teherkocsi-platóra épített acéldobozt láthattunk, ha felmentünk piknikezni a zsiliphez, vagy Rochesterbe utaztunk ezért-azért. Ki. tudja, talán Alton Darwint hozták valamelyikben. Mivel azanban teherszállításra is az acéldohozokat használták, lehet, hogy más se volt benn, csak vécépapír és Diet Pepsi. Mindez nem is tartozott rám mindaddig, amíg ki nem rúgtak Tarkingtonból. Amikor a harangjátékon játszottam, és különlegesen erőteljes visszhangot kaptam a börtön falairól – rendszerint télidőn –, olyan érzés fogott el néha, mintha ágyúznám a börtönt. Érdekes: ha Vietnamban véletlenül a hátsó állásokban tartózkodtam, a tüzérségnél, ahol ki tudja, miféle dzsungelbeli célokra hajigálták az ágyúk a gránátot, szinte zenének éreztem az egészet, érdekes hangoknak, amelyeket pusztán az érdekességük miatt keltenek. Emlékszem, kadétkorunkban, amikor 1 sátorban aludtunk Jack Pattonnai 1 nyári hadgyakorlat során, 1-szer csak felbömbölt a közelünkben a tüzérség. Felébredtünk. – A mi muzsikánkat játsszák, Gene – fordult hozzám Jack. – A mi muzsikánkat játsszák. Athenai pályafutásom megkezdése előtt összevissza 3 fegyencet láttam a völgyben. Scipio legtöbb lakosa 1-et se látott. Én se láttam volna 1-et se, ha 1 acéldobozos teherautó le nem robban a zsilipnél. Ott piknikeztünk a viz partján feleségemmel, Margarettel, és anyósommal, Mildreddel. Mildred akkorra már teljesen begolyózott, Margaret azonban 1-előre makkegészséges volt, és minden jel arra mutatott, hogy az is marad. Alig 45 éves voltam, ostoba fejemmel abban bíztam, hogy a kötelező nyugdíjkorhatár eléréséig, 70 éves koromig, 2010-ig itt taníthatok. Az még 9 év. Vajon mi történik velem a további 9 év alatt? Olyan ez, mintha attól félnék, hogy megromlik a büdössajt, ha elfelejtjük betenni a hűtőszekrénybe. Ugyan mi történhet 1 felségesen illatozó sajttal, ami még nem történt meg vele? Anyósom se ön-, se közveszélyes nem volt, viszont imádott horgászni. Felcsaliztam a horgát 1 kukaccal, és kivetettem 1 ígéretes helyen. Anyósom 2 kézzel megmarkolta a botot. Mint mindig, most is biztosra vette, hogy mindjárt csodálatos dolgok történnek vele. Ezúttal igaza volt. Felnéztem a partoldalra: ott állt a börtön 1-ik teherkocsija, a motorházból dőlt a füst. Csak 2 őr volt a kocsiban, 1-ikük a sofőr. Kiugráltak a fülkéből. Már rádióztak a börtönnek segítségért. Mindketten fehérek voltak. Mindez még azelőtt történt, hogy a japánok üzleti vállalkozásként átvették volna Athenát, és Rochestertől a börtönig 2-nyelvűvé – angollá és japánná – változott volna az összes útjelzés. Úgy tűnt, kigyulladhat a kocsi, ezért a 2 őr kinyitotta az acéldoboz hátán a kis ajtót, és kivezényelték a foglyokat. Ők maguk hátrább húzódtak, és lefűrészelt csövű, automata vadászpuskájukat az ajtóra irányítva várakoztak. Megjelentek a rabok. Csak 3-an voltak, ügyetlenül botladoztak megvasalt lábaikkal és a derekuk köré hurkolt lánchoz akasztott kézbilincseikkel. Kettő közülük fekete volt, 1 pedig fehér, vagy nagyon világos bőrű hispán, azaz bevándorolt latin-amerikai. Csak később erősítette meg a Legfelső Bíróság, hogy durva és embertelen büntetés olyan helyen fosztani meg valakit a szabadságától, ahol 1 másik faj lényeges létszámfölényben van az övéhez képest. Ekkoriban még szerte a hazában teljes volt a faji keveredés a börtönökben. Amikor viszont később Athenában kezdtem dolgozni, kizárólag feketének minősülőket találtam odabenn. Anyósom nem fordult meg, hogy megnézze a füstölő teherkocsit meg az egész jelenetet. Megszállottan leste, mi történhet a következő pillanatban a horgászzsinór túlsó végén. Margaret és én azonban dülledt szemmel bámultunk. A rabok pornográfiának minősültek számunkra, útszélien közönséges dolgoknak, amelyekre tisztességes ember még akkor sem kíváncsi, ha minden 2-séget kizáróan a büntetés-végrehajtás a völgy legnagyobb iparága. Amikor később erről beszélgettünk, Margaret nem pornográfiát emlegetett. Azt mondta, olyan volt, mintha vágóhídra hajtott állatokat látott volna. Fordított szemszögből nézve viszont mi bizonyára a Paradicsomban élő embereknek látszottunk a fegyencek számára. Bársonyos tavaszi nap volt. Tőlünk délre vitorlásverseny zajlott. Épp akkortájt ajándékozott 1 hálás szülő 30 szlúpot az egyetemnek, miután megkopasztotta Kalifornia legnagyobb takarék- és kölcsönpénztárát. Vadonatúj Mercedesünk a parton állt a közelünkben. Egy egész év leforgása alatt sem kerestem volna meg a rávalót Tarkingtonban. A kocsit 1 Pierre LeGrand nevű tanítványom mamájától kaptam ajándékba. A fiú anyai nagyapja Haiti diktátora volt, és bukásakor magával vitte az ország kincstárát. Ezért volt Pierre mamája olyan gazdag. A fia hihetetlenül népszerűtlen volt. Drága ajándékokkal igyekezett barátokat vásárolni magának, de nem vált be a dolog, ezért megpróbálta felakasztani magát a Muskéta-hegy tetején álló víztorony 1-ik tartógerendájára. Véletlenül én is éppen ott voltam, a bokrok között húztuk meg magunkat a teniszcsapat edzőjének a feleségével. Úgyhogy fogtam svájci katonai bicskámat, és levágtam a gyereket a kötélről. Így jutottam a Mercedeshez. Pierre 2 év múlva több szerencsével próbálkozott ismét, leugrott a Golden Gate hídról, és az egyetemen az a vicc járta, hogy akkor most vissza kell adnom a Mercedest. Úgyhogy rengeteg fájdalom rejtőzött amögött, ami – ahogy mondottam – a 3 fegyenc számára valószínűleg Paradicsomnak látszott. Amíg az anyósom háttal ült nekik, nem tudhatták, hogy teljesen begolyózott. Honnan is tudhatták volna, hiszen természetesen magam se tudhattam, hogy mintegy 6 hónap múlva kőomlásként zúdul bájos feleségemre az örökletes elmebaj, és ugyanolyan félelmetes boszorkává változtatja, mint az anyját. Csak akkor lehetett volna teljesebb a paradicsomi élet illúziója, ha 2 gyerekünk is velünk van a parton. Személyükben feltűnhetett volna az újabb generáció, amely ugyanolyan kényelmesnek találja az életet, mint mi. Mind-2 nem képviseletéről gondoskodtunk. Leányunkat Melanie-nek, a fiút ifj. Eugene Debs Hartkénak hívják. Ők azonban nem voltak már gyerekek. Melanie elmúlt 21 éves, és matematikát hallgatott az angliai Cambridge Egyetemen. A 18 éves ifjabb Eugene a Deerfield Akadémia utolsó évét végezte, rock-and-roll zenekart szervezett magának, és mintegy 100 dalt szerzett 1-üttesének. Melanie mindenesetre rontott volna családi tablónk összhatásán. Csúnyán elhízott, akárcsak anyám, mielőtt csatlakozott a fogyókúrás 1-esülethez. Nyilván ez is örökletes. Ha Melanie is a hátát mutatja a fegyenceknek, legalább elrejthette volna előlük a néhai nagyszerű, alkoholista komikusra, W. C. Fieldsre emlékeztető, turcsi krumpliorrát. Hála istennek, Melanie legalább nem alkoholista. Csak az öccse. Meg tudnám ölni magam, amiért azzal dicsekedtem neki, hogy az én családomban a férfiaknak nincs félnivalójuk az alkoholtól, mivel mindannyian képesek mértéket tartani. A drogokkal kapcsolatban se gyávák, se ostobák nem voltunk. Ifjabb Eugene legalább szép volt, az anyja vonásait örökölte. Ahogy nőtt-növekedett a völgyben, az emberek nem bírták leküzdeni a kísértést, megállítottak, és az ő füle hallatára közölték velem, hogy soha életükben nem láttak hozzá hasonlóan szép gyereket. Fogalmam sincs, hol lehet most. Minden kommunikációt megszakított velem és mindenki mással a völgyben. Gyűlöl engem. Melanie is, ámbár tőle alig 2 éve kaptam 1 levelet. Párizsban élt 1 másik nővel. Mindketten angolt és matematikát oktattak 1 ottani amerikai középiskolában. Gyerekeim sose bocsátják meg nekem, hogy nem adtam elmegyógyintézetbe az anyósomat, hanem otthon tartottam, ami borzasztóan feszélyezte őket. Nem hozhatták haza a barátaikat. Ha viszont diliházba dugom Mildredet, nem küldhettem volna ilyen drága iskolákba Melanie-t és ifjabb Eugene-t. A házat ingyen használhattam Tarkingtonban, de a fizetésem kicsi volt. Különben se tartottam olyan elviselhetetlennek Mildred bolondériáját, mint ők. A hadseregben volt alkalmam hozzászokni, hogy 1-esek egész nap képtelenségeket beszélnek. Aki ezt kibírja, mindent kibír. Legkevésbé azonban azt bocsátják meg nekem a gyerekeim, hogy anyjukkal párosodván hozzájárultam megszületésükhöz. Állandó félelemben élnek, hogy 1-szer csak ugyanúgy kitör rajtuk az őrültség, mint Mildreden és Margareten. Erre sajnos tényleg megvan minden esélyük. A sors iróniája: nemrég tudtam csak meg, hogy 1 törvénytelen fiam is van. Mivel nem Margaret az anyja, nem kell attól tartania, hogy 1 szép napon megbolondul. Ha azonban gyerekei születnek, néhányuk örökölheti anyám hízékonyságát. Viszont Anyámhoz hasonlóan akármikor csatlakozhatnak a fogyókúrás 1-esülethez. Erősen foglalkoztat mostanában az átöröklés, nem is csoda. Úgyhogy utánanéztem a dolognak 1 könyvben, ami mellesleg embriológiával is foglalkozik. És figyeljetek: igazuk van azoknak, akik félnek felütni 1 könyvet, mert ki tudja, mit találnak benne. Éppen most akadt fenn az agyam 1 tanulmányon az emberi szem embriológiájáról. Az Idő és Szerencse legvadabb kombinációja se produkálhatott volna ilyen kitűnő kamerát, még akkor se, ha 1 000 000 000 000 év állt volna rendelkezésére! Szép kis megoldhatatlan rejtély, mi? Amikor Athenában kezdtem dolgozni, szerettern volna legalább 1-et megtalálni a 3 fegyenc közül, akik piknikezni láttak engem Nlargarettel és Mildreddel. Mint fentebb említettem, 1-iküket fehérnek, esetleg hispánnak néztem. Őt föltehetőleg átszállították 1 fehér vagy hispán börtönbe, mielőtt én odaérkeztem volna. A másik 2 biztosan fekete volt, de 1-ikre se bukkantam rá. Érdekes lett volna megtudni, milyennek láttak bennünket, mennyire látszottunk elégedettnek. Valószínűleg meghaltak. Az AIDS végezhetett velük, de az is lehet, hogy megölték őket, öngyilkosok lettek vagy tuberkulózist kaptak. Évről évre 30 halott athenai rab jutott minden diákra, aki Tarkingtonban megkapta a Bölcsészet- és Természetíudományok Asszisztense fokozatot. Harmadolás. Ha találkoztam volna valamelyik fegyenccel, aki szemtanúja volt a piknikünknek, elcseveghettünk volna a halról, amelyik az anyósom horgára akadt, mialatt ő bennünket figyelt. Láthatta, hogy meggörbül Mildred horgászbotja, hallhatta, hogy szirénaként sikolt az orsó. Nem láthatta viszont a szörnyeteget, ami ráharapott a csalira, majd Scipio felé száguldott. Nem láthatta, mert beterelték 1 másik teherkocsi acéldobozának sötétjébe. Erős damilt tekertem Miidred orsójára. Mélytengeri horgászathoz, tonhalhoz és cápához használnak ilyesmit, bár legjobb tudomásunk szerint a Mohiga-tóban nem élt más, csak angolna, sügér és icipici törpeharcsa. Legalábbis Mildred semmi mást nem fogott még. Emlékszem, 1-szer méret alatti sügért fogott. Én tehát kiszabaditottam a halat, és visszadobtam, ámbár a horog keresztülhatolt az 1-ik szemén. Néhány perc múlva Mildred ismét kifogta ugyanazt a halat. Ráismertünk a szétroncsolt szeméről. Gondoljátok csak ~neg. Csodálatos szemek, és semmi, de semmi agyvelő. Olyan erős damilt tekertem Mildred orsójára, hogy semmi se menekülhetett el előle. Ugyanezt tettem Hondurasban 1 3-csillagos tábornok számára is, akinek a szárnysegédje voltam. Mildred hala nem szakíthatta el a zsineget, Mildred pedig a világ minden kincséért se engedte volna el a botot. Gyakorlatilag semennyi súlya se volt, a hal pedig a halak között óriásnak számított. Mildred sírva-nevetve térdre esett a vízben. Sose felejtem el, mit mondogatott: – Ez az Isten! Ez az Isten! Odagázoltam, hogy segítsek neki. Nem volt hajlandó elengedni a botot, ezért a zsinórt markoltam meg, és a damilt 1-ik kezemből a másikba adogatva elkezdtem visszahúzni a halat. Hogy fröcskölt és forrt odakint a víz! Amikor sikerült kihúznom a halat a sekély vízbe, hirtelen feladta a harcot: Gondolom, elhasználta az energiáját. Ennyire futotta neki. A kopoltyúinál fogva elkaptam, és kihajítottam a partra. Hatalmas csuka volt. Margaret szörnyülködve szemlélte: – Ez krokodil! Felnéztem a partra, hogy lássam, mit szólnak a fegyencek és az őrök 1 ekkora halhoz. Mind elmentek. Csak a lerobbant kocsi árválkodott ott. Tárva-nyitva állt az acéldoboz pici ajtaja. Bárki szabadon bemászhatott és becsukhatta, hogy ha érdekli, megtapasztalja, milyen érzés fogolynak lenni. Ha érdekel valakit a törvényszéki bonctan: a csuka nem a horogra akasztott kukacra harapott rá. A sügért kapta be, amelyik ráharapott a horogra. Azt gondoltam, ez talán érdekelni fogja az anyósomat, miközben hazafelé autózunk az új Mercedesben. Ő azonban tudni sem akart a halról. Halálra rémült tőle, és el akarta felejteni. Az évek során újra és újra megemlítettem neki a halat, de mindig némaságba ütköztem. Arra a következtetésre jutottam, hogy tényleg kiűzte memóriájából az esetet. Később azonban, a fegyencek kitörésének éjszakáján, amikor mi 3-an Athena 1-ik ódon házában laktunk a börtönfalak tövében, hirtelen felébresztett minket a robbanás. Ha Jack Patton velünk van aznap éjjel, talán hozzám fordul: – Gene! Gene! Már megint a mi muzsikánkat játsszák. A dörej ezúttal Athena főkapujának felrobbanásától származott, amit nem belülről, hanem kívülről hajtottak végre. Hat hónappal korábban szállították ide acéldobozban a jamaikai kábítószerkartell állítólagos fejét, Jeffrey Turnert, 1 1/2 évig tartó, a tévén is közvetített tárgyalása után. Az ítélet 25, 1-más után letöltendő életfogytiglanra szólt, ami új rekord ebben a műfajban. Most pedig alkalmazottainak jól kiképzett csapata – a létszámot szakasznyitól ezredig mindennek becsülték már – robbantóanyagokkal, 1 tankkal és néhány hernyótalpas szállítójárművel felszerelkezve a börtönhöz érkezett. A fegyverzetet a Nemzeti Gárda fegyverraktárából szerezték, ami Rochestertől mintegy 10 km-re délre fekszik az országút mentén, a Meadowdale Mozikombináttal szemben. Amint azóta kiderült, a csapat 1-ik tagja Rochesterbe költözött, és belépett a Nemzeti Gárdába, felesküdött az Alkotmányra meg minden, miközben 1-etlen célja a fegyverraktár kulcsainak megszerzése volt. A japán őröket készületlenül érte ennek az erőnek a támadása. Érdektelenségüket csak fokozta, hogy a támadók 1-től-l-ig az amerikai hadsereg egyenruháját viselték, és amerikai zászlókat lengettek. A japánok tehát elrejtőztek, megadták magukat vagy elfutottak az őserdőbe. Idegen földön szolgáltak, és a fegyencek őrzése korántsem valami megszentelt feladat vagy efféle. Szimpla üzlet az egész. A telefon- és villanyvezetékeket elvágták, így az őrök segítséget se hívhattak és a szirénát se szólaltathatták meg. A támadás 1/2 óra hosszat tartott. A végén Jeffrey Turner eltűnt, azóta se látták. A támadók is eltűntek. A tó végétől északra, 1 német ingatlanspekulánsok által megvásárolt, elhagyott tejgazdaságban találták meg később egyenruhájukat és katonai járműveiket. Rengeteg jármű abroncsnyoma látszott a földön, amiből a rendőrség arra következtetett, hogy gondosan tervezett időközönként távozó, jellegtelen, 1-mástól látszólag független polgári járművekkel hajtotta végre a törvénytelen banda 100%-os sikerű menekülési kísérletét. Eközben a börtönből bárki kisétálhatott, aki nem óhajtott a falak közt maradni, és ha kedve tartotta és elég korán odaért, választhatott magának a börtön tárva-nyitva álló fegyvertárából karabélyt, sörétes puskát, pisztolyt, könnygázgránátot. A rendőrség is megerősítette, hogy a börtön támadói elsőrangú katonai kiképzésben részesültek, feltehetőleg hazánk valamelyik túlélési technikákat oktató iskolájában, esetleg Bolíviában, Kolumbiában vagy Peruban. Akárhogy is: Margaret, Mildred és én is felriadtunk a börtön főkapuját megsemmisítő robbanásra. Fogalmunk se volt, mi történhetett. Külön-külön hálószobában aludtunk mind a 3-an. Margaret szobája a földszinten volt, Mildredé és az enyém az emeleten. Alig ültem fel ágyamban, fülem még javában csengett, amikor Mildred masírozott be hozzám, anyaszült meztelenül, tágra nyitott szemekkel. Ő szólalt meg először. Olyan kifejezést használt a nagyság jelölésére, amelyet még sohasem hallottam tőle. Nem az ő generációjának szlengje volt, és még csak nem is az enyémé. A gyerekeimé. Talán meghallotta, megtetszett neki, és valami igazán fontos alkalomra tartogatta. Íme, ezt mondta, miközben szórványos lövöldözés hallatszott a börtön felől: – Emlékszel a tök-nagy halra, amit én fogtam 1-szer? 11 Életem 1 időszakában biztosra vettem, hogy ebben a völgyben töltöm hátralevő éveimet, de sosem gondoltam, hogy rabként. A Tarkington Kollégium állományából képzeltem el kötelező nyugállományba vonulásomat, amire 2010-ben került volna sor. Mérsékelt jólétre számíthattam a társadalombiztosítástól és a kollégiumtól folyósított nyugdíj révén. Anyósom, véltem akkoriban, biztosan meghal addigra, így csak Margaretnek kell gondját viselnem. Úgy terveztem, kibérelek 1 kisebb házat lenn a faluban. Rengeteg épület áll üresen. Ez az álom azonban a börtönlázadás nélkül is füstbe ment volna, sőt még akkor is, ha sem a társadalombiztosítás nem megy csődbe, sem a kollégium főkönyvelője nem lép meg a nyugdíjalappal stb. Mivel, amint már említettem, 1991-ben kirúgtak a Tarkington Kollégiumból. Életem delén túl ott álltam, magányosan az ellenőrizetlen járványok elárasztotta, pucérra lerabolt, fizetésképtelen országban, amelynek értékeit felvásárolták a külföldiek, ahol dúl a babona, az írástudatlanság, ahol mindenki megbűvölten bámulja a tévét, és gyakorlatilag semmiféle egészségügyi ellátás sincs a szegények számára. Hová forduljak? Mihez kezdjek? Jason Wilder rúgatott ki, az ünnepelt konzervatív újságíró és szónok, népszerű televíziós műsorok házigazdája. Neki köszönhetem az életemet. Ha nem lép közbe, a fegyencek kiszabadulásakor a tó Scipio felőli oldalán lettem volna, nem az athenain. Azon a holdfényes éjszakán a jégen átkelő összes fegyenccel farkasszemet kellett volna néznem, ahelyett, hogy néma döbbenettel szemléltem volna őket hátulról, ahogy Robert E. Lee szemlélte a Pickett vezette támadást a gettysburgi csatában. A fegyencek nem ismertek volna, és mindaddig én is csak 3-at láttam közülük. Bizonyára megkíséreltem volna felvenni valahogy a harcot, ámbár nekem – a rektorral ellentétben – nem volt fegyverem. Föltehetőleg megöltek volna, és a kollégium rektorával és Zuzuval, a feleségével 1-ütt eltemetnek az istálló mellé, oda, ahová napnyugtakor árnyékot vet a Muskéta-hegy. A kuratórium ülésén találkoztam először személyesen Jason Wilderrel, aznap, amikor kirúgtak. Akkor még csak 1 felháborodott szülő volt. Később beválasztották a kuratóriumba, és a kitörés után a fegyencek valamennyi túsza közt ő lett messze a legértékesebb. A Dél-Bronxból iskolabuszokon ideszállított 82. légideszant ezred 1-ségeit tehetetlenségre kárhoztatta a fegyencek fenyegetése, hogy kivégzik Wildert. Az ejtőernyősök hermetikusan lezárták a völgyet a zsilipnél, megszállták a Spicióval átellenes és a falutól délre húzódó tópartot, és beásták magukat a Muskéta-hegy nyugati lejtőjén. Ennél közelebb azonban nem merészkedtek, nehogy ürügyet szolgáltassanak Jason Wilder megölésére. A fegyencek 2-ségkívül más túszokat is ejtettek, mindenekelőtt az összes többi kurátort, de ő volt köztük az 1-edüli híresség. Én magam nem voltam túsz a szó szoros értelmében, bár feltehetőleg megölnek, ha távozni próbálok. Afféle sehová sem tartozó, nem harcoló okoskodó voltam, kedvem szerint kószáltam az ostromlott Scipióban. Az Athenában kialakult gyakorlatnak megfelelően igyekeztem a lehető legbecsületesebb választ adni bárkinek, aki kérdéssel fordult hozzám. Egyébként hallgattam. Sem Athenában, sem most Scipióban nem kínáltam tanácsot senkinek. Egyszerűen a tőlem telhető legnagyobb pontossággal vázoltam, milyen az érdeklődő helyzete aszerint, amit a külvilágról tudni lehet. Ki-ki szabadon döntött, mit tesz ennek alapján. Ezt tanításnak tekintem. Nem tekintem 1 zendülő vállalkozás szellemi támogatásának, vagy éppenséggel kiagyalásának. Egyetlen célom a tudatlanság és az öncélú fantazmagóriák felszámolása volt. A Diplomaosztás Napján vágtak ki, figyelmeztetés nélkül. Fényes dél volt. A harangjátékon játszottam, amikor bejött 1 leány, aki akkor végezte az első évfolyamot, és közölte, hogy az irodaépületben, a Samoza Hallban éppen ülésező kuratórium beszélni kíván velem. Jason Wilder tanuláskorlátozott lánya volt, Kimberleynek hívták. Buta 1 teremtés volt. Furcsállottam, de nem éreztem fenyegetőnek, hogy a kurátorok éppen őt küldik értem. El sem tudtam képzelni, mi keresnivalója lehet a kuratórium ülésének közelében. Pedig bizony az én állítólag nemlétező hazafiasságomról tett tanúvallomást előttük, és maga folyamodott azért a megtiszteltetésért, hogy megidézzen kivégzésemre. Egyike volt a kevés alsó-évfolyamosnak, akik még a kollégiumban tartózkodtak. A többiek hazamentek, lakosztályaikat a végzősök hozzátartozói foglalták el, hogy jelen lehessenek, amikor szeretteik átveszik a Bölcsészet- és Természettudományok Asszisztense fokozatot. Kimberley 1-ik rokona se tartozott a végzősök közé. Kifejezetten a kuratórium ülése miait ~naradt itt. Hírneves édesapja pedig helikopterrel érkezett a támogatására. A futballpályát használták helikopter-kikötőnek. Úgy nézett ki, mint valami pteroszaurusz-telep. Mások szokványos légijáratokkal érkeztek Rochesterbe, ahol a kollégium által bérelt személygépkocsik várták őket. Emlékszem, az 1-ik végzős mostohaanyja felpanaszolta, hogy nem Rochesterben, inkább Yokohamában érzi magát, annyi itt a japán. Történetesen 1-beesett ugyanis a börtönszemélyzet felváltásának napja az egyetemi diplomaosztási ünnepségekkel. Minden 6 hónapban új őröket küldtek, többnyire Hokkaidó szigetéről származó parasztfiúkat, akik 1-etlen kukkot se értettek angolul, és sohase látták az 1-esült Államokat; Tokióból egyenesen Rochesterbe érkeztek, és busszal mentek föl Athenába. Azokat pedig, akik letöltötték 6 hónapjukat a kapuknál, a falakon, az ebédlők fölötti futóhídon és az őrtornyokban, egyenesen hazaröpítették. – Hogyhogy nem mentél haza, Kimberley? – kérdeztem. Apjával 1-ütt meg akarják hallgatni a diplomaosztási szónoklatot, felelte, amelyet Jason Wilder jó barátja és hajdani Rhodes-ösztöndíjas társa, a Chicagói Egyetem híres közgazdásza, dr. Martin Peale Blankenship tart. Dr. Blankenship később 1 svájci síbaleset következtében valamennyi végtagjára megbénult. Dr. Blankenship azért utazott Tarkingtonba, mert 1-ik unokahúga is a végzősök között volt. Hortense Mellonnak hívták. Fogalmam sincs, mi lett Hortense sorsa. Hárfázott. Ezenkívül csak arra emlékszem, hogy a felső fogsora helyén protézist hordott. Egy srenkes verte ki a valódi fogait, amikor Hortense az elsőbálos barátnője partijáról távozott a Waldorf-Astoriából, ami viszont már leégett azóta. A japánok megvették a telket, de semmit se építettek rá, üresen áll. Hallottam, hogy annyi más tarkingtani szülőhöz hasonlóan Hortense apja is rengeteg pénzt vesztett a Wall Street történetének legnagyobb csalása során, 1 Microsecond Arbitrage nevű cég részvényein. Elég korán rájöttem, hogy Kimberley mindenütt ott tartja a fülét, de nem számítottam rá, hogy 2 lábon járó hangstúdió volna. Útjaink meghökkentő gyakorisággal keresztezték 1-mást a most véget érő tanév során. Itt vagy ott beszélgetek valakivel, és újra meg újra azon kapom Kimberleyt, hagy a közelemben ólálkodik. Kissé hóbortosnak tartottam, s feltételeztem, hogy mohó pletykavágyában válogatás nélkül kihallgat minden beszélgetést. Egyik előadásomat se vette fel a leckekönyvében, mégis rendszeresen látogatta a Fizika Bölcsészeknek és a Zenehallgatás Laikusoknak című előadásaimat. Ugyan mit jelenthettem számára, vagy ő az én számomra? Soha nem váltottunk szót semmiről. Emlékszem, 1 ízben a Pahlavi Pavilonban létesült vadonatúj szabadidőközpontban biliárdoztam, ő meg olyan közel nyomakodott, hogy a dákót alig tudtam mozgatni tőle. – Na mi van – szóltam oda neki –, tetszik a kölnim illata? – Mi? – kérdezte ő. – Olyan gyakran talállak a közelemben – magyaráztam –, hogy arra gondoltam, talán kedveled a kölnim szagát. Borzasztó hízelgő lenne, ha így volna, mivel kizárólag a természetes testszagomról lehet szó. Nem használok kölnit. Szó szerint idézhetem magam, mivel ezek a szavak is szerepeltek az 1-ik szalagon, amit később lejátszottak nekem a kurátorok. Kimberley vállat vont, mintha nem tudná, miről beszélek. Hogy feszengve eliszkolt volna a Pahlavi Pavilonból? Szó sincs róla. Kicsivel odább húzódott, hogy ne böködjem a dákóval, de le nem ment volna a nyakamról. Fej fej mellett haladtunk a nyolcas biliárdban Paul Slazingerrel, a regényíróval; abban az évben ő volt a bennlakó író Tarkingtonban. Egyetlen fillérje sem volt, és 1-etlen könyve se várt kiadásra; általában ezek a gyakorlati feltételei annak, hogy valaki Tarkington bennlakó írójává váljék. Aszott vénember volt, részt vett még a II. Világháborúban is. Még csak 3 éves voltam, amikor ugyanolyan Ezüst Csillaggal tüntették ki, mint később engem! Megkérdezte, ki ez a lány. – Ne is törődj vele – feleltem, és Kimberley ezt is magnóra vette. – Az uralkodó osztály 1 újabb tagja, semmi több. A kuratórium tehát tudni akarta, mégis pontosan mit tudok felhozni az uralkodó osztály ellen. Akkor ugyan nem ezt válaszoltam, ma már viszont készségesen jelenthetem: az a bajom az uralkodó osztállyal, hogy tagjaik között túl sok a Kimberleyhez hasonló félkegyelmű. Kimberley hallgatózásával kapcsolatos 1-ik akkori elméletem szerint talán izgatta a kollégium John F Kennedyjeként kivívott hírnevem, már ami a házasságon kívüli szexet illeti. Ha Kennedy elnök odafenn a mennyben valaha is rászánná magát, hogy felsorolja valamennyi szeretőjét, a lista valószínűleg 2-3-szor hosszabb lenne az enyémnél, amit itt a börtönben készítek. Ő persze kihasználhatta hivatalának vonzó csillogását, meg a Titkosszolgálat és a Fehér Ház személyzetének teljes támogatását. Különben is, az én listámon szereplő nevek 1-ike se jelentene semmit a nagyközönség számára, az övén viszont számos filmcsillag is feltűnne. Marylin Monroe is a szeretője volt. Az enyém nem, annyi szent. Szegényke nyilván arra számított, hogy JFK First Lady-t csinál belőle, amit rajta kívül mindenki pompás viccnek talált. Végül öngyilkosságba menekült. Túlságosan feszélyezte az élet. Még akkor se nagyon ismertem Kimberleyt, amikor diplomaosztás előtt megjelent a harangtoronyban. Mégis olyan beszédes volt, mintha régi-régi cimborák lennénk. Egyre készítette a felvételeket, bár amit eddig összegyűjtött, az is elég volt, hogy kicsináljon engem. Megkérdezte, tetszett-e nekem Paul Slazinger, a bennlakó író beszéde, amit a kápolnában tartott. Talán sose hallottam ennél Amerika-ellenesebb beszédet. Közvetlenül a karácsonyi szünet előtt tartotta, azóta se láttuk Scipióban. Elnyerte a MacArthur Alapítvány úgynevezett zseni-ösztöndíját, évi 50 000 dollárt 5 éven át. Még a beszéde éjszakáján összepakolt, és elsöpört a floridai Key West irányába. Emlékszem, megjósolta, hogy vissza fog térni a rabszolgaság, s hogy igazából soha nem is szűnt meg. Azt mondta, rengetegen vágynak ebbe az országba, mivel itt a legkönnyebb kirabolni, a szegényeket, hiszen semmiféle védelmet se kapnak a kormányzattól. Az elmaradt karbantartás miatt leomló hidakról és eltörő vízvezeték-nyomócsövekről beszélt, meg olajszennyezésekről, radioaktív hulladékokról, megmérgezett vízkészletekről, kifosztott bankokról és felszámolt vállalatokról. – És soha senkit nem vonnak felelősségre semmiért – folytatta. – Amerikainak lenni azt jelenti, hogy sohasem kell így szólnod: Bocsánat. És így tovább, és így tovább. Mondhatott, amit akart, úgyis várta évi 50 000 dollár 5 éven át. Slazinger mondott ugyan néhány megfontolásra érdemes gondolatot, feleltem Kimberleynek, egészében véve azonban a valóságnál sokkal rosszabb képet festett hazánkról, amely még mindig messze a legjobb a földkerekségen. Nem sok sikerélményt meríthetett ebből a válaszból. Hogy vélekedem manapság erről a válaszról? Bárgyú szövegnek tartom. Aztán a saját beszédemről kérdezett, amit 1 hónappal korábban tartottam a kápolnában. Ő maga távol maradt, és így magnóra se vehette föl. Szerette volna, ha megerősítem, amit másoktól hallott a beszédemről. Előadásomban anyai nagyapámról, a hajdanvolt szocialista Benjamin Willsről őrzött emlékeimmel kapcsolatban tréfálkoztam. Kimberley azzal vádolt, hogy szerintem a gazdagok mind iszákos bolondok lennének. Ez nagypapa szövegének elferdítése volt: szerinte a kapitalizmus nem más, mint amit a mi pénzünkkel rendelkezők – legyenek bár józanok vagy részegek, épeszűek vagy bolondok – csinálni akarnak. Én tehát helyreigazítottam az idézetet, és elmagyaráztam, hogy ez a nagyapám véleménye volt, nem az enyém. – Hallom, az ön beszéde még a Slézinger úrénál is rosszabb volt – mondta Kimberley. – Őszintén remélem, hogy nem – válaszoltam. – Arra próbáltam rámutatni, mennyire elavultak a nagypapám nézetei. Azt akartam, hogy nevessen a hallgatóság. Így is történt. – Állítólag maga szerint Jézus Krisztus Amerikaellenes – folytatta, és közben egyre járt a magnója. Így hát ezt is kibogoztam a számára. Eredetileg ez is nagypapától származott. Karl Marx jóslatát idézte az ideális társadalomról: "Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint" Utána pedig fanyarul tréfálkozva megkérdezte: – Mit gondolsz, Gene, mi lehet Amerika-ellenesebb, mint ha valaki a hegyi beszéd szellemében nyilatkozik? Hogy is volt az, a zsidókkal, akiket koncentrációs táborba kell gyűjteni Idahóban? – kérdezte Kimberley. – Hogy mi volt hogy? – döbbentem meg. Végre, nagysokára, túl későn, túlságosan későn ráébredtem, hogy ez az ostoba lány veszélyesebb a kobránál. Katasztrofális lenne, ha elterjesztené, hogy antiszemita vagyok, már csak azért is, mert rengeteg zsidó házasodott össze nem zsidókkal, és most Tarkingtonba küldik a gyerekeiket. – Soha életemben nem mondtam semmi ilyesmit jelentettem ki. – Talán nem Idahóról volt szó – vetette fel Kimberley. – Mondjuk, Wyomingról? – Oké, Wyomingról. A lényeg az, hogy mindet be kéne zárni, ugye? – Csak azért említem Wyomingot, mert ott nősültem – hárítottam el. – Soha életemben nem voltam Idahóban, de még csak nem is gondoltam rá. Mindössze igyekszem kitalálni, mit kavartál. össze. Még csak nem is hasonlít bármire, amit mondtam. – A zsidók – erősködött. – Talán megint a nagyapámat idéztem. – Utálta a zsidókat, ugye? – Nem, nem, dehogy – tiltakoztam. – Sőt, sokukat kifejezetten nagyra becsülte. – Mégis koncentrációs táborba akarta csukni őket, ugye? A kápolnában tartott beszédemnek az a része volt e végtelenül gyilkos félreértés alapja, amelyben elmeséltem, hogyan autóztam végig kisfiú koromban Nagypapámmal 1 vasárnap délelőtt az Ohio állambeli Midland Cityben. Közben ő – nem én – gúnyolódott az összes szervezett valláson. Amikor 1 katolikus templom mellett haladtunk el, így szólt: – Mit gondolsz, jó vegyész az apád? Ebben az épületben hússá alakítják az ostyát. Utánuk tudja csinálni ezt az apád? A pünkösdisták templománál azt mondta: – Az odabenti szellemi óriások szerint minden szó igaz, amiből 1 csapat prédikátor könyvet írt 300 évvel Krisztus születése után. Ha felnősz, remélhetőleg sose leszel olyan ostoba, hogy bármit elhiggy, csak mert kinyomtatták. Később véletlenül tudomásomra jutott, hogy az asszony, akivel középiskolás koromban az apám viszonyt folytatott, akinek a szobájából leeresztett nadrággal kellett menekülnie, amikor belegabalyodott a ruhaszárító kötélbe, megharapta a kutya és így tovább, szóval ez az asszony éppen ennek a pünkösdista szektának a tagja volt. Amit aznap délelőtt a zsidókról mondott, azzal is csak a kereszténység rovására tréfálkozott. El kellett magyaráznia nekem, ahogy most én magyaráztam Kimberleynek, hogy a Biblia 2 külön műből áll össze, az Ószövetségből és az Újszövetségből. A vallásos zsidók csak abban hisznek, ami a saját állítólagos történetüket taglaló Ószövetségben található, míg a kereszténvek mind-2 múvet komolyan veszik. – Szánom a zsidókat – élcelődött Nagypapa –, mivel vacak fél Bibliával próbálnak keresztülvergődni az életen. Aztán hozzátette: – Olyan ez, mintha innen San Franciscóba akarnánk eljutni, de az iowai Dubuque-nál elfogyna a térképünk. Már felmérgesedtem. – Kimberley – kérdeztem –, csak nem állítottad a kurátoroknak is, hogy ilyeneket mondtam? Ezért hívattak? – Lehet. – Nagyon okosnak hitte magát. Én úgy vélem, ostobán válaszolt. Pedig az igazat mondta. A kurátorok a kápolnában tartott beszédemmel kapcsolatos félremagyarázásoknál sokkal többet akartak megbeszélni velem. Taszítónak és szánalmasnak láttam Kimberleyt. Igazi hősnek tartotta magát, engem meg hamisítatlan viperának. Most, hogy rájöttem, miben sántikál, boldogan kimutatta, mennyire büszke a teljesítményére, és menynyire nem fél tőlem. Honnan tudhatta volna, hogy 1-szer kihajítottam a helikopterből valakit, aki majdnem akkora volt, mint ő? Mi tarthatott volna vissza attól, hogy most őt hajítsam ki a toronyból? Át is futott a gondolat az agyamon. Halálosan megsértett! A zuhanás majd megtanítja, kit sértegethet! A férfi, akít a helikopterből hajítottam ki, szemen köpött és beleharapott a kezembe. Megtanítottam; soha többé nem sértegethet engem. Kimberley szánalmas volt, hiszen briliáns családból származott, de ő maga neem sok sütnivalóval dicsekedhetett; most végre azt hihette, hogy ő is ragyogó hőstettet hajtott végre, rajtakapott 1 gazembert bűnös eszméinek terjesztésén. Nem tudhattam még, hogy Rhodes-ösztöndíjas papája, Princeton dísze, a Phi-Beta-Kappa diákegyesület oszlopos tagja biztatta fel. Azt hittem, félfigyelt az apja meggyőződésére, ami fel-felbukkant cikkeiben, TV-műsorában és nyilván a családi asztalnál is, hogy némely tanár titokban gyűlöli a hazáját, és ezért kiölik tanitványaikból az Amerika jövőjébe és vezető szerepébe vetett hitet. Azt hittem, saját kezdeményezésére igyekezett fellelni és kirúgatni 1 hasonló gazfickót, hogy így bizonyítsa be, nem is olyan buta kislány ő, hanem igenis a papa kedvence. Tévedés. – Kimberley – döntöttem az ablakból kihajítás ellen –, ez nevetséges! Tévedés. – Na jó – folytattam –, 1-2-re elrendezzük ezt a dolgot. Tévedés. Becsörtetek a kurátorokhoz, gondoltam, feszesen kihúzom magamat, sugárzik rólam a jogos méltatlankodás; az egyetem legnépszerűbb tanára, a tantestület 1-etlen tagja, akit kitüntettek a Vietnami Háborúban! Pedig, ha jobban megnézzük, éppen ezért rúgtak ki, bár nem hinném, hogy ők maguk felfogták volna: csúf, személyes, első kézből való ismeretekkel rendelkeztem a vietnami háború nevű gyalázatról. Egyetlen kurátor sem vett részt abban a háborúban; sem Kimberley apja, sem a többiek nem engedték átküldeni 1-ik leányukat vagy fiukat sem. Persze a tó túloldalán, a börtönben, meg odalenn a városban is jó sokan voltak – mások fiai –, akiket átküldtek oda. 12 Mindössze 2 emberrel találkoztam, mialatt átvágtam a Dísztéren a Samoza Hallhoz. Egyikük Marilyn Shaw volt, a biológiai tudományok tanszékének tanszékvezető professzora. A tantestületből rajtam kívül 1-edül ő szolgált Vietnamban, ápolónőként. Másikuk az öreg Norman Everett volt, nagyapámhoz hasonlóan a kollégium udvargondozója. A fiát Vietnamban deréktól lefelé megbénította 1 akna; Schenectadyban él, a Veteránhivatal által fenntartott kárház örökös lakója. A végzősök, családjuk és a tanári kar többi tagja ebédjüket fogyasztották a Pavilonban. Mindannyian 1-1 elevenen megfőzött homárt kaptak. Sohasem gondoltam rá, hogy kikezdjek Marilynnel, noha meglehetősen csinos volt, és ráadásul 1-edülálló. Nem is tudom, miért nem. Talán valamiféle vérfertőzési tilalom bújt meg a dolog mögött, mintha testvérek volnánk, hiszen mindketten szolgáltunk Vietnamban. Ő is halott most, oda temették az istálló mellé, ahová napnyugtakor árnyékot vet a Muskéta-hegy. Bizonyára 1 eltévedt golyó végzett vele. Ugyan miért lőne éppen rá 1 épeszű ember? Most, hogy így visszagondolok rá, eltűnődöm rajta, nem voltam-e szerelmes belé, még ha lehetőségeinkhez képest igyekeztünk is kerülni a beszélgetést. Lehet, hogy föl kéne vennem őt 1 igazán kurta kis listára: azon nőkére, akiket szerettem. Azt hiszem, 1-edül Marilyn szerepelne rajta, meg Margaret, házasságunk első 4 évében, mielőtt összeszedtem volna azt a kankót. A The Des Moines Register haditudósítóját, Harriet Gummert is nagyon szerettem, aki, mint utóbb kiderült, manilai szerelmi kalandunk után fiúgyermeket szült nekem. Azt hiszem, a holtában keresztre feszitett rektor felesége, Zuzu Johnson iránti érzelmeimre is ráillik a "szerelem" szó. Végül pedig mély és teljesen kölcsönös, sokrétű barátság fűzött Muriel Peckhez, aki kirúgatásom napján a Fekete Macska kávéház mixerje volt, később pedig a kollégium angol tanszékére került tanárként. Ennyi. Murielt is oda temették, ahová napnyugtakor árnyékot vet a Muskéta-hegy. Harriet Gummer is halott, de ő a messzi Iowában nyugszik. Hej, lányok, várjatok, jövök én is! Nem törekszem világcsúcsjavításra szeretőim száma révén, akár szerelmes voltam beléjük, akár nem. Felőlem a világ végezetéig érvényben maradhat a francia krimiszerző, Georges Simenon rekordja. A The New York Timesban megjelent nekrológ szerint évek hosszú során át naponta 3 különböző nővel hált. Marilyn Shaw és én nem találkoztunk Vietnamban, de volt ott 1 közös barátunk, Sam Wakefield. A háború végén mindkettőnknek állást kínált Tarkingtonban, majd pedig – az éjjeliszekrényén hagyott, plagizált búcsúlevél alapján megítélve – önmaga által sem ismert okokból öngyilkosságot követett el. Felesége, aki később a tarkingtoni nőhallgatók dékánja lett, akkor már évek óta külön hálószobában aludt. Véleményem szerint Sam Wakefield megmentette Marilyn életét, meg az enyémet is, mielőtt a sajátjával végzett volna. Nem is tudom, mi történt volna velünk, ha nem vesz fel bennünket Tarkingtonba, ahol mindketten a tanuláskorlátozottak kitűnő tanáraivá váltunk. Amikor kirúgatásom felé haladtomban éjszakai hajók módjára 1-más mellé sodródtunk a Dísztéren, jómagam hihetetlen módon a fizika véglegesített professzora, ő pedig a biológiai tudományok tanszékének ugyancsak véglegesített tanszékvezető professzora volt! Még ottani tanár koromban megkérdeztem GRIOTTM-tól, a Pahlavi Pavilonban felállított, legnépszerűbb számítógépes játéktól, mi várhatott volna rám a háború végén a tényleges sorsom helyett. GRIOTTM úgy működik, hogy az ember megadja a számítógépnek a kérdéses személy korát, faját, képzettségét, jelenlegi körülményeit, kábítószer-fogyasztását – ha van –, és így tovább. A személynek nem kell valósnak lennie. A gép legalábbis nem kérdi meg, hogy létező személyről van-e szó. A gépet semmi sem érdekli. Legkevésbé az, hogy megsérti-e az emberek érzéseit. Tele kell tölteni életrajzi részletekkel, amelyek 1-aránt lehetnek igazak és kitaláltak, a számítógép pedig feltálalja, milyen életpálya valószínűsíthető az adatok alapján. A megjósolt sors hasonló általános sajátosságoknak megfelelő, ténylegesen létező személyek történetén alapul. GRIOTTM nem nélkülözhet bizonyos bemenő információkat. Ha például kimarad az adatok közül a faj, a képernyőn villogni kezd az "etnikai hovatartozás" felirat, és a program lefagy. Enélkül nem tud továbbmenni. Ugyanez a helyzet az iskolai végzettséggel is. Nem közöltem GRIOTTM-tal, hogy kedvemre való állást találtam itt. A Vietnami Háború végéig bezárólag tájékoztattam az életemről. GRIOTTM tökéletesen tisztában volt a vietnami háborúval, és mindent tudott az onnan kikerülő veteránokról. Gondolom, az ott töltött szolgálati éveim száma alapján csinált belőlem kiégett alakot. Feleségkínzó alkoholistává váltam szerinte, és magányos hajléktalanként végeztem életemet valamelyik nyomortelep utcáján. Ha most is hozzáférhetnék, megkérdezném tőle, mi történt volna Marilyn Shaw-val, ha Sam Wakefield nem menti meg. A szökött fegyencek azonban 1-2-re szétverték a Pavilonban felállított gépet, miután megtanulták tőlem a használatát. Gyűlölték GRIOTTM-ot, és ez teljesen érthető. Magam is rögtön megbántam, hogy tudattam velük a létezését. Sorra bepötyögték fajukat, korukat, szüleik foglalkozását – már ha tudták –, iskolaéveik számát, a rendszeresen használt kábítószereket, meg a többit. GRIOTTM sorra hosszú börtönbüntetésre ítélte őket. Fogalmam sincs, mit tudhatott akkoriban GRIOTTM a vietnami ápolónőkről. A gyártó azóta is azt állítja, hogy 1-etlen tárolt program sem öregebb 3 hónaposnál, ezért megvásárlásakor valamennyi naprakészen tükrözi a tetszőleges életpályájú személyek tényleges sorsát. Állítólag a programozók folyamatosan felfrissítik GRIOTTM adatállományát a vízvezeték-szerelők és a pedikűrösök, vietnami csónakos menekültek és illegális mexikói aratómunkások, kábítószercsempészek és 2-oldali végtagbénultak és 1-általán mindenféle ember sorsával, aki csak előfordulhat az 1-esült Államok és Kanada szárazföldi határain belül. Hallom, mostanában kételyek merültek fel GRIOTTM tényleges alaposságát és naprakészségét illetően, miután a gyártó céget, a Parker Brotherst átvették a koreaiak. Az új tulajdonosok Indonéziába költöztetik az egész tevékenységet, mivel ott szinte semmibe se kerül a munkaerő. Azt ígérik, műholdas rendszerük segítségével tartanak lépést az amerikai valósággal. Igazán csodálnám. GRIOTTM nélkül is tisztában vagyok vele, hogy Marilyn Shaw háborúja sokkal durvább volt az enyémnél. Kizárólag sebesült katonákkal kellett foglalkoznia, azok pedig kivétel nélkül olyasmit vártak tőle, ami gyakran teljesen lehetetlen volt: hogy varázsolja őket éppé és egészségessé. Tudom, hogy férjezett volt, hogy a férje elvált tőle, és elvett valaki mást, mialatt ő Vietnamban szolgált, s hogy ez őt csöppet sem érdekelte. Lehet, hogy odakint Sam Wakefield szeretője volt, sose kérdeztem. Pedig valószínűnek látszik. A háború végén Sam felkutatta Marilynt, aki éppen számítógép-ismereteket hallgatott a New York Egyetemen. Elege volt az ápolónői pályából. Sam felvetette, hogy átválthatna a tanárira. Marilyn megkérdezte, működik-e Scipióban a Névtelen Alkoholisták 1 tagozata. Működött. Miután Sam golyót röpített a fejébe, Marilyn – Shaw professzor – úgy egy hétre fejest ugrott az alkoholba. Nyoma veszett, és nekem jutott a megbízatás, hogy felkutassam. Odalenn találtam rá a belvárosban, a Fekete Macska kávéház hátsó helyiségében aludt részegen a biliárdasztalon. A posztóra csorgott a nyála. Egyik keze a piros golyón nyugodott, mintha arra készülne, hogy felébredésekor hozzávágja valakihez. Legjobb tudomásom szerint soha többé nem ivott. Legalábbis a régi szép időkben, mielőtt a koreaiak karcsúsítás és áramvonalasítás végett Indonéziába telepítették volna a Parker Brotherst, GRIOTTM nem ajánlotta fel ugyanazt az életrajzot, ha ismételten ugyanolyan adatokat tápláltak belé. A valódi élethez hasonlóan változatos lehetőségekkel állt elő, a végkifejletet pedig az éppen aktuális nyerési vagy vesztési vagy akármilyen aránynak megfelelően alakította. Miután GRIOTTM 1 ízben kiosztotta nekem a nyomortelepet és a – 15 évvel ezelőtti – korai halált, ismét próbát tettem. Ezúttal valamivel többre jutottam, bár meg se közelítettem valós helyzetemet. Bent maradtam a hadseregben, oktatói státust kaptam West Pointban, de boldogtalan voltam és untam az egészet. Most is otthagyott a feleségem, még mindig túl sokat ittam, és 1-ik nőt a másik után szedtem fel, de mindegyik hamar megunt engem is és a depressziómat is. És ismét májzsugorban haltam meg. A szökevény fegyencek számára a börtönnel szemben nem sok alternatívát kínált GRIOTTM. Ha előfordult is néha 1-1 feltételes szabadlábra helyezés, GRIOTTM 1-kettőre ismét rács mögé dugta a volt fegyencet. Ugyanez történt, ha GRIOTTM megtudta, hogy az illető hispán, azaz bevándorolt latin-amerikai. A fehéreket illetően optimistább volt, legalábbis ha tudtak írni-olvasni, sosem voltak elmegyógyintézetben és nem szerelték le őket fegyelmivel a fegyveres testületek valamelyikétől. A többiek nyugodtan lehettek volna feketék vagy hispánok is. A börtöntöltelékek között – legalábbis GRIOTTM számára – a keletiek és az amerikai indiánok jelentették a Jolly Jokert. Amikor a Legfelső Bíróság meghozta döntését a foglyok fajok szerinti elkülönítéséről, számos tartományban nem volt annyi keleti vagy amerikai indián bűnöző, amennyivel kifizetődött volna külön fegyintézmény építése számukra. Hawaiiban például csak 2 amerikai indián, feleségem szülőállamában, Wyomingban pedig mindössze 1 keleti volt. Ilyen körülmények között, szólt a legfelső verdikt, az indiánokat és/vagy keletieket tiszteletbeli fehérekké kell nyilvánítani, és ennek megfelelően kezelni. Ebben az államban azonban bőven akadt mindkettőből, főként, miután az indiánok hozzáláttak, hogy adómentes vagyonokat gyűjtsenek azáltal, hogy a zöldhatáron át kábítószert csempésznek Kanadába. Az indiánoknak tehát külön börtön jutott azon a helyen, amelyet őseik "Mennydörgő Hódnak", mi pedig "Niagara Vízesésnek" nevezünk. A keletieknek fenntartott börtön a Long Island-i Deer-parkban létesült, kényeimes, 50 kilométeres távolságra New York kínai negyedétől, ahol heroinfeldolgozó üzemeik múködnek. Ha gondolatainkban odáig merészkedünk, hogy felmérjük, milyen hatalmas méreteket öltött ebben az országban az illegális kábítószerüzlet, arra kell gyanakodnunk, hogy gyakorlatilag mindenki állandóan zsongatja az agyát, ahogyan én tettem a középiskola utolsó 2 évében, ahogy Grant tábornok tette a Polgárháború alatt, ahogy Churchill tette a II. Világháborúban. Marilyn Shaw és én tehát ismét elhaladtunk 1-más mellett a Dísztéren, mint éjszakai hajók a nyílt vízen. Sosem találkozunk majd. Egyikünk sem tudta, hogy többé nem váltunk szót; Marilyn szavai így, utólag megindítóak számomra. Sok évvel ezelőtti ismerkedő beszélgetésünket idézte vissza, a tantestület koktélpartiján, amelyet felvételünk alkalmából adtak. Elmeséltem neki, hegyan találkoztam Sam Wakefielddel a clevelandi Természettudományos Versenyen, s hogy melyek voltak az első, hozzám intézett szavai. Most, amikor végzetem felé igyekeztem, Marilyn éppen ezeket a szavakat ismételte meg: – Hová ilyen sebesen, fiacskám? 13 Tíz évvel ezelőtt az engem elbocsátó kuratórium elnöke a West Palm Beachról származó Robert W. Moellenkamp volt, ő maga is tarkingtoni öregdiák, 2 további tarkingtoni diák atyja, 1-ikük az én hajdani tanítványom. A sors úgy hozta, hogy Moellenkampot néhány pillanat választotta csak el vagyona teljes elveszítésétől, miután az egészet, ahogy volt, Microsecond Arbitrage részvényekbe fektette. Ez a szélhámos vállalkozás azt terjesztette önmagáról, hogy alkalmi áran vásárol fel élelmiszert, lakásokat, ruházatot, üzemanyagot, gyógyszereket, nyersanyagokat, gépi berendezéseket, mielőtt a tényleg rászorulók értesülhetnének e javak létezéséről. A társaság számítógépei pedig 1-másnak ugrasztják a potenciális vásárlókat, hadd alkudjanak 1-más ellen, és hadd tornázzák fel az egekig a hasznot. A társaság azért lett volna minderre képes az ügyfelei pénzének felhasználásával, mert számítógépei állítólag műholdas kapcsolatban álltak a világpiac minden sarkával. Mint később kiderült, a számítógépek 1-máson és önmagukon kívül az égvilágon semmivel sem álltak kapcsolatban, miközben többi hiszékeny ügyfelükkel együtt Tarkington kuratóriumának elnöke is a fellegekben járt a boldogságtól, ragyogó üzletekről olvasván a számítógépes nyilvántartásban, üzletekről, amelyeket áílítólag a Tűzföldön, Ugandában és az Ég tudja hol kötött, miközben megállapodott kirúgatásomról Jason Wilderrel, az Amerikai Konzervativizmus prófétájával. A Microsecond Arbitrage volt számára az amfetamin, az LSD, a heroin, a kokain. Ami engem illet, számomra mindezt az érett nők és a házvezetés jelentették, márpedig e csírákból, ahogy hivatalból kirendelt védőm mondja, a beszámíthatatlanságra hivatkozás életképes virágai nevelhetők. Leginkább azon hökkent meg, hogy sohasem maszturbáltam. – Miért nem? – értetlenkedett. – Mert anyai nagyapám megígértette velem, hogy nem teszem, nehogy lustapista legyen belőlem. – És maga elhitte? – kérdezte. Alig 23 éves, frissen végzett Syracuse-ban. – Ügyvéd úr – feleltem –, száguldó világunkban, amikor a haladás végképp megfékezhetetlenné vált, a nagypapák szava szinte mindenben óhatatlanul tévesnek bizonyul. Robert W. Moellenkamp még nem értesült róla, hogy ő maga, felesége és gyermekei ugyanolyan ágrólszakadt, semmitlen földönfutókká váltak, mint Athena akármelyik fegyence. Amikor tehát beléptem a kuratórium termébe, államférfiúi hangon szólott hozzám, amint az a legnemesebb hagyományok bölcs őrizőjétől elvárható. Fejével Jason Wilder felé intett, aki akkor pusztán a tarkingtoni szülők 1-ike volt, még a kuratóriumba sem jelölték. Wilder a hatalmas ovális asztal túloldalán ült, barna dosszié hevert előtte, 1 kazettás magnó, néhány kazetta és 1 Polaroid fotó. Természetesen tudtam, kicsoda ő, a gondolkodásmódjáról is volt elképzelésem, mivel időről időre elolvastam a rovatát, és megnéztem a tévéműsorát. Személyesen mindeddig nem találkoztunk. Jobbján és balján 1-máshoz húzódtak a kurátorok, hogy helyet hagyjanak neki a bemutatójához. Ő volt az 1-etlen híresség a teremben. Valószínűlég ő volt az 1-etlen igazi híresség, aki valaha megfordult a kurátorok Termében. Még 1 személy jelen volt, aki nem tartozott a kurátorokhoz. A kollégium rektora, Henry "Tex" Johnson ült ott, akinek feleségével, Zuzuval – ahogy már említettem – régebben le-lefeküdtem, ha a férj bármennyi időre kitette a lábát otthonról. Zuzu és én 1 jó hónapja szakítottunk, de a beszélő viszonyt fenntartottuk. – Kérem, Gene, foglaljon helyet – kezdte Moellenkamp. – Mr. Wilder, aki, amint nyilván ön is tudja, Kimberley édesapja, meglehetősen felkavaró históriát óhajt megtárgyalni önnel. – Értem – feleltem. A jó katona teszi, amit mondanak neki. Meg akartam tartani az állásomat. Ez volt az otthonom. Innen szándékoztam nyugdíjba menni, ha eljön az ideje, és ide óhajtottam temetkezni is. Mindez akkor történt, amikor még nem volt nyilvánvaló, hogy a gleccserek ismét megindultak dél felé, s hogy mindazok, akiket ide temettek, közöttük az istálló mellett pihenő csapat és maga a Muskéta-hegy is, idővel Pennsylvaniában, Nyugat-Virginiában vagy éppenséggel Marylandben találják magukat. Hol máshol lehettem volna professzori címmel rendelkező egyetemi tanár, vagy akármilyen egyetemi oktató, ha mindössze a West Point Akadémia diplomáját mutathatom fel? Még középiskolában vagy elemiben sem taníthatnék, hiszen 1-etlen pedagógiai tárgyat sem hallgattam sohasem. Ki alkalmazna engem az én koromban – 51 éves voltam akkor –, főként, ha tekintetbe vesszük elmebeteg feleségemet és anyósomat is, akikről gondoskodnom kell? – Hölgyeim és uraim – mondtam a kurátoroknak és Jason Wildernek –, azt hiszem, e kínos történet javával tisztában vagyok. Kimberley idáig kísért, és elég alapos ízelítőt adott abból, amire itt magyarázatot kell adnom. – Csak abban reménykedem – folytattam –, hogy miközben vádjait hallgatták, nem feledkeztek meg mindarról, amit önök személyesen tapasztalhattak velem kapcsolatban a Tarkington hűséges szolgálatával eltöltött 15 évem során. Meggyőződésem, hogy e kuratórium saját soraiból is ki tudja állítani a legszavahihetőbb tanúkat, akikre csak szükségem lehet. Ha mégsem, kérem, támaszkodjanak a diákokra és a szülőkre. Tessék véletlenszerűen kiválasztani őket. Önök ugyanolyan jól tudják, mint én, hogy mindannyiójuktól csak jót hallhatnak rólam. Tiszteletteljesen bólintottam Jason Wilder felé. – Örülök, hogy személyesen is találkozhatom önnel. Rendszeres olvasója vagyok rovatának, és figyelemmel kísérem a tévéműsorát is. Mondanivalóját minden alkalommal gondolatébresztőnek tartom, hasonlóképpen otthon betegeskedő feleségemhez és anyósomhoz.– Úgy éreztem, szükség van e megjegyzésre a segítségemre szoruló 2 szerencsétlenről, hátha Wilder és 1-2 kurátor még nem tud róluk. Persze vastagon túloztam. Margaret és az anyja rengeteget olvastak ugyan 1-másnak, méghozzá rendszerint a ház belsejében lepedőkből és székekből eszkábált sátrakban, zseblámpafénynél és 1-mást váltva, újság azonban még véletlenül sem fordult meg a kezükben. A tévét sem szerették, kivéve a Sesame Streetet, ami elvileg gyerekműsor. Összesen 1-etlen alkalomra tudok visszaemlékezni, amikor Jason Wildert látták a parányi képernyőn; szavai hallatán anyósom táncra perdült, mintha modern zene szólna. Ha Wilder valamelyik vendége szólalt meg, Mildred megdermedt. Csak Wilder hangjára kezdett ismét táncolni. Nem lett volna bölcs erről tájékoztatnom Wildert. – Hartke professzor úr – kezdte Wilder –, mindenekelőtt hangsúlyozni szeretném, milyen ámulattal szemlélem az ön lenyűgöző teljesítményét, amelyet a vietnami háborúban nyújtott. Ha Amerika népe nem veszítette volna el bátorságát és kitartott volna az Önök támogatása mellett, egészen más és sokkal szebb világban élhetnénk mindannyian, elsősorban az ázsiaiak. Tisztelettel szemlélem felesége és anyósa iránti megértő jóindulatát is; ugyanolyan őszinte örömmel hajtok fejet e teljesítmény előtt, mint ahogy vietnami hősiességét is méltatom. Így hát sajnálattal kell figyelmeztetnem, hogy a történet, amelyet mindjárt ismertetek, messze nem lesz olyan 1-szerű és könnyen cáfolható, mint ahogy azt a lányom szavai alapján feltételezhetné. – Akármilyen lesz is, uram – feleltem –, hadd halljam. Vágjon bele! Belevágott. Azt mondta, néhány barátja maga járt a Tarkingtonra, mások a gyereküket küldték oda, úgyhogy a tanulási fogyatékosokkal elért sikereink kedvező benyomást tettek rá, méghozzá jóval azelőtt, hogysem saját lányát is ránk bízta volna. Mint mondotta, az esküvőjén, a vőfély meg a koszorúslány is Scipióban szerezte a Bölcsészet- és Természettudományok Asszisztense fokozatot. A vőfély később izlandi nagykövet lett. A koszorúslányt beválasztották a Chicagoi Szimfonikus Zenekar igazgatótanácsába. Úgy vélte, Tarkington messzemenően szokatlan oktatási mószerei nagyszerűen beválnának az ország közmondásosan túlzsúfolt belvárosi iskolái esetében is, és kijelentette, hangot is szándékozik adni e meggyőződésének, mihelyst jobban megismerkedett ezekkel a módszerekkel. Ami azt illeti, a tanár-diák arány akkoriban 1:6 körül járt Tarkingtonban. A belvárosi iskolák esetében ugyanez az arány 1:65 volt. Emlékszem, hatalmas kampány folyt annak idején avégett, hogy a japánok a börtönökkel és közkórházakkal 1-ütt a nyilvános belvárosi iskolákat is vásárolják föl. Nekik azonban több eszük volt ennél. A világ minden kincséért se vállalták volna fel a kellemetlen szülők kellemetlen gyerekei számára létesített iskolák gondját. Könyvet szándékozik írni a Tarkingtonról, folytatta Wilder, "A Mohiga-tó csodája" vagy esetleg "A taníthatatlanok tanítása" címmel. Ezért magnetofonba öltöztette a leányát, és utasította, hogy kövesse a legjobb tanárokat, és vegyen szalagra mindent, amit mondanak, úgy, ahogy mondják. – Tudni akartam, Hartke professzor úr, mitől olyan jók ezek a tanárok, de el akartam kerülni, hogy megtudják: tanulmányozzák őket. Azt akartam, viselkedjenek ugyanúgy, mint eddig, teljesen élethűen, minden feszélyezettség nélkül. Ekkor hallottam először a magnószalagokról. E félelmetes hír magyarázatot adott Kimberley sündörgésére, ólálkodására, leskelődésére. Ha mástól nem is, attól megkímélt Wilder, hogy feszülten találgassam, mit hallgathatott le Kimberley a készülékével. Megnyomta a magnó gombját, és én meghallottam saját hangomat, amint – akkori vélelmem szerint bizalmasan – arról tájékoztatom Paul Siazingert, hogy bolygónk 2 legerősebb fizetőeszköze a jen és a felláció. Oly régen történt mindez, még meg se kezdődött a tanév! Az elsőévesek eligazításának hetén sütöttem el ezt a poént. Éppen arról tájékoztattam az 1990-es tanév újoncait, hogy a lenti városka kereskedői és boltosai szívesebben fogadják a japán jent a dollárnál, így talán jó lenne, ha a diákok jenben kérnék szüleiktől az apanázst. Arra is figyelmeztettem őket, hogy sohase menjenek a Fekete Macska kávéházba, mivel ezt saját privát klubjuknak tekintik a városiak. Ez volt az 1-etlen hely, ahol semmi sem emlékeztette őket arra, mennyire kiszolgáltatottak a hegyen tanuló gazdag diákoknak, de persze nem ezt mondtam. Azt se mondtam meg, hogy olykor-olykor szabadúszó prostituáltak vetődnek oda, s hogy ez a múltban fel-fellobbanó nemibetegség-járványokhoz vezetett a kollégiumban. A lehető legegyszerűbben tájékoztattam az elsősöket: – A tarkingtoniakat az egész városban nagyon szívesen látják, kivéve 1-etlen helyet: a Fekete Macska kávéházat. Lehet, hogy Kimberley e jó tanácsot is felvette, apja azonban nem játszotta ezt vissza. Még Slazinger szavait se játszotta vissza, amelyek a kávészünetben hangzottak el, s amelyek hatására megneveztem a 2 legkelendőbb valutát. Slazinger volt a provokátor. Emlékeim szerint a következőket mondta: – Azt akarják, hogy jenben fizessük őket? – Ugyanolyan újonc volt Scipióban, mint akármelyik elsőéves, mi is csak akkor találkoztunk először. Egyetlen könyvét sem olvastam, és legjobb tudomásom szerint a tantestület többi tagja se. Az utolsó utáni pillanatban hívtuk meg bennlakó írónak, s azért tisztelte meg jelenlétével az eligazítást, mert szenvedett a magánytól, jobb dolga meg nem akadt. És milyen öreg volt, milyen öreg! Ott ült a sok tinédzser között, mintha ő maga is csak afféle gazdag kölök volna, aki nem tudott áthomorítani az egyeterni alkalmassági vizsgán, közben pedig akármelyiknek a nagypapája lehetett volna. Személyesen harcolt a II. Világháborúban! Ennyire öreg volt. Úgyhogy így feleltem neki: – A dollárt is elfogadják, ha muszáj, de társzekérrel kell szállítani nekik. Tudni akarta, elfogadnának-e a boltosok és kereskedők fellációt is jen helyett. Többes számú, vulgáris igei szerkezetet használt a felláció helyett. A szalag azonban rögtön ezután indult, az én bevezetés nélküli – tréfának szánt, de teljesen komolyan hangzó – szavaimmal, amelyek szerint gyakorlatilag az egész Világ eladó bárkinek, aki elég jennel bír; vagy hajlandó elvégezni a felláció aktusát. 14 Így 1 órán belül immár másodszor vádoltak meg Slazinger cinizmusával. Ő pedig Key Westben lopta a napot, biztonságos távolban mindenféle büntetéstől, a MacArthur Alapítvány Zseni-ösztöndíja 5 évre mentesítette a munkanélküliség gondjaitól. A jenről és a fellációról mondottak révén mindössze barátságos akartam lenni 1 ismeretlenhez. Az ő szavait visszhangoztam, hogy otthon érezze magát az idegen környezetben. Ami azt illeti, Damon Stern professzor, a történelem tanszék vezetője és az én legjobb itteni barátom legalább olyan rossz véleménnyel volt hazájáról, mint Slazinger és én, és ennek nap mint nap hangot is adott a tanteremben, valamennyi diákja füle hallatára. Be-beültem az előadásaira, nevettem és tapsoltam. Az igazság csuda vicces tud lenni a maga borzalmas módján, főként, ha a mohóságra és a képmutatásra utal. Kimberley nyilván az ő szavait is felvette és visszajátszotta a papájának. Vajon miért nem rúgták ki Damont velem 1-ütt? Azt hiszem, azért, mert ő bohóc volt, én meg nem. Arra törekedett, hogy diákjai jó hangulatban távozzanak óráiról, így csak a régrnúltban történt atrocitások és ostobaságok leírására vállalkozott. Mi mást tehetett volna a diák, mint hogy kacag, kacag, kacag? Slazinger és én ezzel szemben a 20. század utolsó feléről beszélgettünk, amelynek során mindketten súlyos fizikai és pszichológiai sérüléseket szenvedtünk, ezeken viszont legfeljebb 1 szociopata kacaghatott volna. Engem is elfogadtak volna bohócnak, ha Kimberley csak azt veszi magnóra, amit a jenről és a fellációról mondtam. Ez elsőrangú Mohiga-völgyi humor volt, tekintettel arra, hogy a japánok átvették a tó túloldalán álló börtön vezetését, és felkeltették a helyi lakosság érdeklődését a különféle nemzeti valuták relatív értéke iránt. A japánok 1-aránt szívesen fizették helyi számláikat jenben és dollárban. Ezek a számlák kis tételekben, rendszerint telefonon megrendelt vasáruról, tisztálkodási eszközökről, 1-éb olyasmiről szóltak, amire hirtelen lett szükség a börtönben. A nagy mennyiségben igényelt, komoly tételeket a Rochesterben vagy távolabb letelepedett japán szállítóknál rendelték meg. Mindenesetre Scipióban is forgalomba került a japán valuta. A börtön vezetősége és az őrszemélyzet mindazonáltal szinte sohasem jelent meg a városban. A börtöntől keletre állították fel barakkjaikat, és életük ugyanannyira láthatatlanul zajlott a tó innenső oldalán élők számára, mint a raboké. Már amennyire a kitörés előtt 1-általán érdekelt valakit ideát a börtön, a népek általában szívesen fogadták, hogy a japánok vették kezükbe a dolgokat. Az új vezetés alatt szinte teljesen megszünt a pazarlás és a korrupció. Az államnak benyújtott számlájukon a korábban a költségvetésből ugyanerre fordított összeg alig 75%-a szerepelt. A helyi újság, A Mohiga-tavi őrszem kiküldött 1 tudósítót annak tisztázására, mit csinálnak másként a japánok. Kiderült, hogy ugyanazokat a teherautóra szerelt acéldobozokat használják, és ugyancsak egész nap vetítik az éppen a kezük ügyébe kerülő, ásatag tévéműsorokat és -híradókat. A legnagyobb változás az volt, hogy a börtön fennállása óta először minden kábítószert kisöpörtek Athenából, és a gazdag rabok se vásárolhattak maguknak kiváltságokat. Az őröket nem lehetett 1-könnyen lóvá tenni vagy megvesztegetni, hiszen alig tudtak angolul, és másra se vágytak, csak hogy letudják 6 hónapos tengerentúli penzumukat, és hazatérhessenek. A szokásos vietnami szolgálat kétszer ilyen hosszú és 1000-szer veszélyesebb volt. Ki vádolhatná a politikai kapcsolatokkal megáldott, művelt osztályokat, amiért inkább otthon maradtak? A riporter átsiklott a japánok 1-ik újítása fölött. Eszerint a szolgálatot teljesítő őröknek sebészeti maszkot és gumikesztyűt kellett viselniük, még akkor is, ha az őrtornyokban vagy a falakon posztoltak. Ezzel persze nem arra törekedtek, hogy megelőzzék a rabok elfertőződését. Azt akarták garantálni, hogy a személyzet nem hurcolja haza Japánba a visszataszító őrizetesek visszataszító betegségeit. Amikor odamentem dolgozni, nem voltam hajlandó kesztyűt húzni és maszkot ölteni. Ki tudna ilyen öltözékben bárkinek bármit megtanítani? Úgyhogy most tuberkulózisom van. Kuc, kuc, kuc. Nem menthettem magam a kurátoroknál azzal, hogy sose mondtam volna, amit a jenről és a fellációról mondtam, ha akár a legcsekélyebb mértékben számolnom kellett volna az eséllyel, hogy 1 diák meghallja a szavaimat. Nem menthettem magam, mert megváltozott a szalagon a háttérzaj. Rájöttem, olyasmit hallok majd, amit egészen más helyszínen mondtam. Pingponglabda pattogott; 1 kártyajátékos szellemeskedett: "Kinek a kezét kell aranyba foglalni?" Egy női hang vaníliafagylaltot kért forró karamellöntettel, vágott dió nélkül, merthogy diétázik. Távoli ágyúdörgésre emlékeztető dübörgés hangzott: a Pahlavi Pavilon alagsorában tekegolyók gurultak végig a pályán. Uramisten, hogy berúgtam én aznap éjszaka a Pavilonban! Teljesen elvesztettem a fejemet. És micsoda szégyen, hogy ilyen állapotban mutatkoztam a diákjaim előtt! Halálos ágyamon is röstelleni fogom. Kuc. 1990-et írtunk, hideg november végi éjszaka volt, 6 hónappal azelőtt, hogy a kurátorok kirúgtak volna. Tudom, hogy nem lehetett december, mivel Slazinger még a kollégiumban tartózkodott, és a legnagyobb nyíltsággal fecsegett az öngyilkosságról. Még nem kapta meg a zseni-ösztöndíját. Aznap délután, amikor hazaértem a munkából, hogy rendbe tegyem a házat és vacsorát készítsek, elképesztő felfordulás fogadott. Akkor már mind Margaret, mind Mildred boszorka volt. Csíkokra szaggatták a lepedőket. Aznap reggel rendeztem nagymosást, hogy este tiszta ágyneműt húzhassak mindenkinek. Mit érdekelte ez őket? Pókhálót gyártottak, mondták. Még jó, hogy nem hidrogénbombát. A nappalit és a hallt keresztül-kasul behálózták az 1-ik végüktől a másikig felhasított vászoncsíkok. A lépcső korlátjának oszlopát a bejárati ajtó belső kilincséhez kötötték, a kilincset a nappali csillárjához és így tovább, ad infinitum. Az a nap eleve baljóslatúan kezdődött. A Mercedes mind a 4 kerekét laposan találtam. Egy csapat belvárosi kölök alkohol- vagy akármilyen-mámorában felosont ide, mintha Vietkongot játszanának, és belemerültek a "szelepezésbe". Nem csupán kiengedték a levegőt a kollégium területén szabadon álló összes drága autó – Porsehék, Jaguárok, Saabok, BMW-k – összes kerekéből, de még a szelepeket is kiszedték. Úgy hallottam, otthon befőttes üvegekben gyűjtötték e trófeákat, vagy nyakláncot készítettek belőlük, hogy dicsekedhessenek vele, milyen gyakran járnak szelepezni. És az én Mercedesemet is elkapták. Minden alkalommal elkapták az én Mercedesemet. Úgyhogy amikor belegabalyodtam Margaret és Mildred pókhálójába, az idegrendszerem a tűrőképessége határáig feszült. Énnekem kell majd újra rendet csinálnom. Nekem kell áthúznom az ágyakat, és másnap új ágyneműt vásárolnom. Világéletemben kedveltem a házimunkát, vagy legalábbis nem utáltam annyira, mint a jelek szerint legtöbben. Ez a házimunka azonban minden határon túlment! Olyan szép rendben hagytam reggel a házat! És Margaret meg Mildred csöppet sem élvezte, hogy meglesheti, milyen arcot vágok, amikor belegabalyodom a pókhálójukba. Elrejtőztek valahová, ahol nem láthattak és nem hallhattak engem. Azt várták, bújócskázni fogok velük, és mint rendesen, én leszek a hunyó. Valami megpattant bennem. Ezúttal nem óhajtottam bújócskázni. Nem óhajtottam leszedni a pókhálót. Sem vacsorát készíteni. Hadd másszanak elő a búvóhelyükről 1 óra múlva, vagy akármikor. Hadd döbbenjenek meg, mint én, amikor beleestem a pókhálójukba: mi a csoda történhetett a mindeddig oly megbízhatóan megbocsátó Világegyetemmel? Kicsörtettem a hideg éjszakába. Semmilyen határozott célom nem volt azonkívül, hogy felejtésre vágytam. Legjobb barátorn, Damon Stern, a szórakoztató történelemtanár háza előtt találtam magam. Kisfiú korában, otthon, Wisconsinban megtanult 1-kerekűzni. Később a feleségét és a gyerekeit is megtanította. A ház ablakai világítottak, de senki se volt otthon. A család négy 1-kerekű biciklije ott állt a bejáratnál, a kocsinak viszont hűlt helye tátongott. Sose szelepezték meg a járgányukat. Sternék okosan csinálták. Az 1-ik legutolsó működőképes Volkswagen Bogarat mondhatták magukénak. Tudtam, hol tartják az italt. A vendégszerető fészek hiányzó testmelege fejében töltöttem magamnak 2 kiadós adag bourbont. Nem hinném, hogy az előző hónap során összesen akár csak 1 korty is lement volna a torkomon. Végigrohant bensőmön az ital melege. Ismét kimentem az éjszakába. Minden külön meggondolás nélkül, magától értetődően 1 érett nőt kerestem, aki kéthátú állatot játszik velem, és így mindent rendbe hoz majd. Semmiképpen se felelt volna meg 1 diáklány, nem mintha bármelyik diáklány leállt volna holmi magamfajta öreg és viszonylag szegény alakkal. Még csak jobb érdemjegyet se ígérhettem volna neki. Tarkingtonban nem voltak érdemjegyek. Különben se kellett volna nekem diáklány. Kizárólag 1-etlen női típus hoz lázba: az idősebb, kellemetlen körülmények között élő nő, aki nem csupán önmagában kételkedik, hanem magának az életnek az értékében is. Bár személyesen sohasem találkoztunk, óhatatlanul eszembe ötlik Marilyn Monroe, öngyilkossága előtt talán 3 évvel. Kuc, kuc, kuc. Ha létezik isteni gondviselés, akkor bizonyára gonosz gondviselés is van, feltéve, hogy gonoszságnak minősítjük, ha az ember kiegyensúlvozatlan nőkkel szeretkezik, akikkel ráadásul össze sem házasodott. Személyes véleményem szerint, ha a házasságtörés bűn, akkor a táplálkozás is az. Nlindkettő után olyan remekül érzem magam. Ahogy az éhező is megérzi, ha a közelében valaki izletes ételt készít, úgy éreztem én is, hogy nem túl messze 1 idősebb nő nyomorultul érzi magát. Biztos, hogy itt van a közelben! Zuzu 3ohnson nem jöhetett szóba. A férje otthon volt, ő maga pedig vacsorára látta vendégül 1-ík diákunk hálás szüleit, akik 2 nyelvi laboratóriumot ajándékoztak a kollégiumnak. Ha majd elkészül, a diákak hangszigetelt fülkékben ülve, több, mint i00 nyelv és nyelvjárás közül válogatva hallgathatják az anyanyelvi bemondók és színészek által szalagra mondott szövegek bármelyikét. A Norman Rockwell Hallban, a képzőművészeti épületben működő szobrászműterem fényei világítottak. Ez volt a kollégium 1-etlen épülete, amelyet nem az adományozóíról, hanem történelmi személyiségről neveztek el. Ezt is a Moellenkampok ajándékozták a kollégiumnak, de úgy vélték, máris túl sok mindent neveztek el róluk. Berregés és dübörgés hallatszott a műterem belsejéből. Valaki a futómacskával játszott, oda-vissza futtatta a darupályán. Akárki volt is, biztos, hogy csak játszott, mivel soha senki nem faragott akkora szobrot odabenn, hogy csak a hatalmas daruval mozgathatta volna meg. A börtönkitörés után a szökött fegyencek eljátszottak a gondolattal, hogy valakit fel kéne akasztani a darura, és ide-oda járatni, miközben fuldoklik. Nem döntötték el, ki lenne a legalkalmasabb jelölt. A Niagara Erőmű és Áramszolgáltató Vállalat azonban, amelyet a Koreai Evangéliumi Társaság 1-esült Egyháza üzemeltetett, hamarosan megszakította városunk áramellátását. Aznap éjszaka, odakinn a Rockwell Hall előtt úgy éreztem magam, mintha Vietnamban őrjáratoznék. Ugyanúgy pattanásig feszült minden érzékem. Agyam ugyanolyan gyorsan rakta össze a teljes képet a legapróbb részletek alapján. Tudtam, hogy vasszigorral bezárják a szobrászműtermet este 6:30 után, mivel gyakran kipróbáltam, nyílik-e az ajtó, és betérhetnék-e néhanapján oda 1-1 alkalmi szeretővel. Azt is megfontoltam, nem juthatnék-e valahogy kulcshoz mindjárt a szemeszter elején, de az épület-karbantartás tájékoztatott, hogy rajtuk kívül csak az év bennlakó művésze, Pamela Ford Hall szobrásznő tarthat magánál kulcsot. A diákok, esetleg a városi kölykök előző évi vandalizmusa miatt vezették be ezt a rendszabályt. A vandálok letördelték a görög szobormásolatok orrát és ujjait, és beleszékeltek 1 vödör nedves agyagba. Meg ilyesmi. Úgyhogy 1-edül Pamela Ford Hall járathatta oda-vissza a futómacskát a darupályán. És a futómacska nyugtalan ingázása boldogtalanságot sejtet, nem pedig valamely készülő mesterművet, mivel a művésznő kizárólag szinte súlytalan poliuretánnal dolgozott. Ráadásul frissen elvált, gyermektelen asszony volt. S bizonyosra vettem, hogy módszeresen kerül engem, mivel már hallotta hiremet. Felkapaszkodtam a műterem rakodórámpájához. Öklömmel megdöngettem a hatalmas tolóajtót. Motor működtette az ajtót. Pamelának csak a gombot kellett megnyomnia, hogy beengedjen. A futómacska megállt. Biztató jel! Pamela megkérdezte az ajtón át, hogy mit akarok. – Meg akartam győződni róla, hogy nincs semmi baja odabenn – feleltem. – Ki maga, hogy azzal törődik, van-e bajom idebenn, vagy nincs? – Gene Hartke – mondtam. Pamela résnyire nyitotta az ajtót és rám bámult, de nem szólt. Aztán szélesebbre tárta a rést, és megláttam, hogy nyitott palackot szorongat a kezében. Később azt is megtudtam, hogy a palack szederpálinkát tartalmaz. – Helló, katona – fogadott. – Jó estét! – mondtam elővigyázatosan. És akkor rám förmedt: – Hol vesztegetted mostanáig az időt? 15 Pamela jól berúgatott aznap este, az biztos, és szeretkeztünk is. Utána pedig a Pahlavi Pavilonban, 1 csomó diák előtt kiöntöttem a bilit a Vietnami Háborúról. És Kimberley minden szavamat magnóra vette. Azelőtt sose kóstoltam szederpálinkát. Sose akarom újra megkóstolni. Rosszat tett nekem. Háborús bőgőmasinává változtam tőle. Pedig hogy megesküdtem, hogy éppen ezt sose teszem. Ha olyan italt rendelhetnék most, amilyet akarok, édes Rob Royt rendelnék jégkockával, szóda nélkül. Édes vermutból és skót whiskyből készült koktélt. Ezt az italt is 1 nő ismertette meg velem, viszont ettől jókedvű lettem, nem pedig bőgőmasina, és beleszerettem a nőbe, aki megkínált vele. Manilában történt az eset, miután Saigonban az ürülék már a légkondicionálóig ért. Harriet Gummernek hívták, Iowa államból érkezett, és haditudósító volt. Fia született tőlem, de sose szólt nekem róla. Hogy mi a gyerek neve? Rob Roy. Miután szeretkeztünk, Pamela ugyanazt a kérdést tette föl, amit Harriet is megkérdezett 15 évvel korábban. Úgy látszik, mindkettejüknek szükségük volt erre az adatra. Azt kérdezték, megöltem-e valakit a háborúban. Ugyanazt feleltem Pamelának, amit Harrietnek is: – Ha nem ember volnék, hanem vadászgép, telis-tele volnék festve pici alakokkal. Egyenest haza kellett volna mennem, miután ezt közöltem. Ehelyett a Pavilonba mentem. Nagyobb hallgatóság előtt akartam elsütni ezt a remek mondatot. Így hát befurakodtam 1 diákcsoport közepébe, akik a központi társalgóban ültek, a hatalmas kandalló előtt. A börtönkitörés után ebben a kandallóban sütötték a lóhúst és a kutyahúst. Odaálltam a diákok és a tűz közé, hogy mindenki kénytelen legyen tudomást venni rólam, és közöltem velük: – Ha nem ember volnék, hanem vadászgép, telis-tele volnék festve pici alakokkal. Folytattam is. Hogy ömlött belőlem az önsajnálat! Ezt találtam a leginkább elviselhetetlennek, amikor Jason Wilder viszszajátszotta a szavaimat. Részegségemben áldozatként viselkedtem! Az elmondhatatlan kegyetlenség, ostobaság és pazarlás általam lefestett képei semmivel sem voltak szörnyűbbek a Vietnamról készült ultrarealista filmeknél, amelyek pedig a tévé nyújtotta szórakoztatás gerincét képezik. Biztos vagyok benne, hogy amikor a kibelezett vízibivaly zsigerein nyugvó, levágott fejről beszéltem a diákoknak, legfeljebb 1 viaszfej jelent meg a szemük előtt, meg valamilyen nagy testű, azonosítatlan állat belei, amelyek épp annyira tartozhattak 1 vízibivalyhoz, mint akárki máshoz. Mekkora különbséget jelentett, hogy viaszból volt-e a fej, és tényleg vízibivaly-zsigerekről beszéltem-e? Semekkorát. – Professzor úr – szólított meg Jason Wilder gyengéden, ésszerűen, amikor lejárt a szalag –, ugyan árulja el, miért kellett ilyen történetekkel traktálnia ezeket a fiatalokat, akiknek hazaszeretetre van szükségük? Annyira szerettem volna megtartani az állásomat és ezzel 1-ütt a házat is, hogy szamárságot válaszoltam. – A történelemről beszéltem nekik – mondtam –, és kicsivel többet ittam a kelleténél. Általában nem iszom sokat. – Bizonyos vagyok benne – helyeselt Wilder. – Tudomásom szerint önnek számos problémája van, de az alkohol nem szerepel különösebb gyakorisággal köztük. Maradjunk talán annyiban, hogy az ön Pavilonbeli szereplése jóindulatúnak induló történelemóra volt, amely sajnálatosan kicsúszott az ön ellenőrzése alól. – Így volt, uram. Mielőtt ismét megszólalt, kezei – ő is zongorista volt – táncosan megrebbentek, mintegy megelőlegezve gondolatai logikáját. – Először is, önt nem a történelem oktatására vették fel. Másodszor, a Tarkingtonban tanuló diákoknak nincs szükségük további instrukciókra abban a tekintetben, hogy milyen érzés legyőzöttnek lenni. Nem volnának itt, ha nem szenvedtek volna újra és újra kudarcot. A Mohiga-tó immár több, mint 100 éves csodája meglátásom szerint abban rejlik, hogy hozzásegítette az újra és újra kudarcot valló gyerekeket ahhoz, hogy végre a győzelemről kezdjenek gondolkodni, és hagyjanak fel a reménytelenség és kiúttalanság boncolgatásával. – Ez volt az 1-etlen alkalom – mentegetőztem –, és ezt is borzasztóan sajnálom. Kuc. Egyetlen kuc. Wilder kijelentette, nem tekinti tanárnak azt, aki mindenről negatívan gondolkodik. – Leginkább "antitanárnak" nevezném az ilyet, hiszen elvesz valamit a gyerekek fejéből, ahelyett, hogy további értékeket töltene bele. – Nem tudok róla, hogy mindenről negatívan gondolkodnék – ellenkeztem. – Mire esik legelőször a diákok pillantása, ha bemennek a könyvtárba? – Könyvekre? – kérdeztem. – Azokra az örökmozgókra – vágta rá. – Láttam a kiállítását, és olvastam a föléje írt jelmondatot. Akkor még nem sejtettem, hogy emögött is ön áll. Az előcsarnakban élhelyezett feliratról beszélt, ami így szólt: A TUDATLANSÁG BONYOLULT HIÁBAVALÓSÁGA. – Azt viszont tudtam, hogy nem szeretném, ha akár az én lányom, akár bárki más gyereke ilyen negatív üzenettel találkoznék minden alkalommal, amikor a könyvtárba igyekszik – folytatta. – Később pedig fölismertem, hogy ezért is ön a felelős. – Mi ebben a negatív? – értetlenkedtem. – Mely szó lehet negatívabb, mint a "hiábavalóság"? – A "tudatlanság" – vágtam rá. – Na ugye – dőlt hátra. Sikerült valahogy bebizonyítanom az igazát. – Nem értem – tártam szét a kezem. – Pontosan – bólintott. – Önnek nyilvánvalóan fogalma sincs róla, milyen könnyű elvenni a tipikus tarkingtoni diák bátorságát, milyen érzékeny ez a gyerekanyag arra a célzásra, hogy ne is akarjon okos lenni. Éppen ezt jelenti a "hiábavaló" szó: add fel, add fel, add fel! – És mit jelent ön szerint a "tudatlanság"? – Ahogy ön kifüggesztette a falra, és gondoskodott a szembeötlő elhelyezéséről – magyarázta –, komiszul visszhangozta mindazt, amit oly sok tarkingtoni diák hallott, mielőtt idejöttek: "Buta vagy, buta vagy, buta vagy." Holott ezek a gyerekek természetesen nem buták. – Sose mondtam, hogy azok volnának – tiltakoztam. – Ön megerősíti alacsony önértékelésüket, és még csak tudatában sincs annak, mit művel. Emellett olyan tréfákkal keseríti az életüket, amelyek talán helyénvalók a kaszárnyában, de a magasszintű tanintézetekben semmi keresnivalójuk sincs. – A jenre és a fellációra gondol? – kérdeztem. – Természetesen sose mondtam volna ilyet, ha tudom, hogy 1 diák meghallhatja. – Nem. Még mindig a könyvtár előcsarnokáról beszélek. – Fogalmam sincs, mi más lehet ott, amivel megsérthettem önt. – Nem engem sértett meg vele – nézett rám szúrósan –, hanem a leányomat. – Feladom – mondtam. Nem voltam én pimasz, dehogy. Nyomorultul éreztem magam. – Ugyanazon a napon, amikor Kimberley füle hallatára emlegette a jent és a fellációt, mielőtt megkezdődtek volna az előadások, 1 végzős hallgató a lányomat és a többi újoncot a könyvtárhoz vezette, és teljes komolysággal tudatta velük, hagy a falra akasztott harangnyelvek megkövesedett péniszek. Ez nyilvánvalóan öntől származó kaszárnyahumor. Ezúttal nem kellett megvédenem magam. Néhány kurátor megnyugtatta Wildert: a kollégiumban legalább 20 évvel a munkába állásom előtt kialakult az a hagyomány, hogy a harangnyelveket péniszekként mutatják be a gólyáknak. Ez volt azonban az 1-etlen alkalom, hogy a védelmemre keltek, noha 1-ikük, Madelaine Astor, leánynéven Peabody a diákom volt, további 5-nek pedig a gyermekét tanítottam. Madelaine később tollba mondott levélben közölte velem, hogy Jason Wilder megfenyegette őket, rovatában és tévéműsorában 1-aránt elmarasztalja a kollégiumot, ha a kurátorok nem menesztenek engem. Úgyhogy nem mertek a segítségemre sietni. Madelaine azt is megírta, hogy mivel Wilderhez hasonlóan ő is római katolikus, döbbenettel hallgatta szavaimat az 1-ik szalagon, amint azt állítom, hogy Hitler római katolikus volt, és hogy a nácik keresztet festettek tankjaikra és repülőgépeikre, mivel keresztény hadseregnek tartották magukat. Wilder ezt a szalagot közvetlenül azután játszotta le, hogy felmentettek a gólyák rovására elsütött kaszárnyahumor vádja alól. Ismét alapos bajba kerültem, csak mert elismételtem, amit valaki niás mondott. Ezúttal nem a nagypapámtól származott az idézet, sem olyasval,akitől, akinek – mint Paul Slazingernek – nem árthatnak a kurátorok. Ezt legjobb barátom, Damon Stern mondta alig 2 hónappal korábban 1 történelemórán. Jason Wilder engem tartott antitanárnak? Damon Sternt kellett volna hallania! Persze igaz, Stern sose mondta el az elkeserítő igazságot napjaink állítólag nemes emberi cselekedeteiről. Amiről ő ierántotta a leplet, annak már 1950 előtt el kellett évülnie. Szóval véletlenül ott ültem az óráján, amikor arról értekezett, hogy Hitler jámbor római katolikus volt. Sose gondoltam magamtól arra, amit tőle hallottam, és amiről, ahogy azóta föl kellett ismernem, a legtöbb keresztény hallani se akar: hogy a náci horogkeresztet a katolikus kereszt fejszékből megformált változatának szánták. Stern elmesélte, milyen fáradságosan igyekeztek a keresztények megcáfolni, hogy a horogkereszt is 1-fajta keresztény jelkép, mondván: a pogány múltból visszaszivárgó ősi, primitív szimbólumról van szó. És a legnagyobb megbecsülésnek örvendő náci katonai kitüntetés a Vaskereszt volt. Ráadásul a nácik szabályos keresztet festettek valamennyi tankjukra és repülőjükre. Gondolom, kissé kábán jöttem ki az előadásról. Ugyan ki másba futottam volna bele, mint éppen Kimberleybe? – Mit mondott ma? – kérdezte ő. – Hogy Hitler keresztény volt – feleltem én. – A horogkereszt keresztény jelvény. Mindezt szalagra vette. Nem köptem be Damon Sternt a kurátoroknak. Tarkington nem West Point, ahol spicliskedésre kötelez a becsületkódex. Madelaine abban is 1-etértett Wilderrel, írta levelében, hogy kár volt közölnöm fizika szakos diákjaimmal, hogy nem az amerikaiak, hanem az oroszok készítettek először fegyverként is használható, hordozható hidrogénbombát. – Még ha igaz is – írta –, amit nem hiszek, akkor se volt joga megmondani nekik. Azt is kijelentette a levélben, hogy az örökmozgó igenis megépíthető lenne, ha a tudósok keményebben dolgoznának rajta. Szellemi képességei érzékelhetően visszafejlődtek, amióta letette a szóbeli vizsgát, hogy megszerezze a Bölcsészet- és Természettudományok Asszisztense fokozatot. Annak idején azt mondtarn a hallgatóimnak, hogy aki hisz az örökmozgó lehetőségében, azt elevenen kell megfőzni, mint a homárt. A metrikus rendszer miatt is sokat bakafántoskodtam. Hírhedt voltam arról, hogy hátat fordítok annak a diáknak, aki hüvelyket, fontot vagy mérföldet próbál használni a jelenlétemben. Hű, de utálták. Odaát a börtönben persze sose mertem volna így tanítani. Másfelől viszont a fegyencek többsége valamikor a kábítószerüzletben tevékenykedett, és vagy a Harmadik Világból származtak, vagy ottaniakkal tartottak kapcsolatot. Az unalomig ismerték a metrikus rendszert. Nem akartam beköpni Damon Sternt a keresztény nácik miatt, inkább azt mondtam, hogy a nemzeti közszolgálati rádióban hallottam a dolgot. Nagyon sajnálom, hogy továbbadtam a történetet 1 diáknak, mondtam. – Szeretném leharapni a nyelvemet – tettem hozzá. – Mi köze van Hitlernek akár a fizikához, akár a zenehallgatáshoz? – kérdezte Wilder. Talán azt kellett volna válaszolnom, hogy Hitler valószínűleg semmivel se tudott többet a fizikáról, mint a kuratórium, viszont szerette a zenét. Valahol azt hallottam, valahányszor lebombáztak 1 koncerttermet, Hitler azonnal, a legnagyobb sürgősséggel újjáépíttette. Elképzelhető, hogy ezt tényleg a Nemzeti Közszolgálati Rádióban hallottam. Ehelyett azonban így feleltem: – Minden bizonnyal elnézést kértem volna, ha tisztában lettem volna vele, hogy annyira elkeserítem Kimberleyt, ahogy most ön mondja, uram. Nem tudhattam. Kimberley semmi jelét sem adta. Attól lettem ilyen gyenge, hogy rájöttem, mekkorát tévedtem, amikor azt hittem, a családom tagjai vesznek körül itt a kuratórium termében, hogy a tarkingtoni diákok, szüleik és gondviselőik 1-aránt afféle nagybácsiként tekintenek rám. Jóságos ég – hogy mennyi családi titkot hallottam és tartottam magamban az évek során! Ajkaim lepecsételtettek. Igazi, hűséges csatlós voltam, régi bútordarab a háznál. A valóságban viszont ennél többre sosem vittem, sem a kurátoroknál, sem a diákoknál. Nem lehettem nagybácsi. A szolgáló osztályhoz tartoztam. Elküldtek. A katonákat leszerelik. A gyárakban dolgozó embereknek felmondanak. A szolgákat elküldik. – Ki vagyok rúgva? – kérdeztem hitetlenkedve a kuratórium elnökét. – Sajnálom, Gene – felelte ő –, de kénytelenek vagyunk elküldeni önt. A kollégium rektora, Tex Johnson 2 székkel odébb ült, és 1-etlen hangot se ejtett ki a száján. Úgy néztem, hányinger kerülgeti. Tévesen arra a feltevésre jutottam, hogy rendreutasították, amiért olyan sokáig megtűrt a tanári karban, hogy véglegesítést kaphattam. Ennél sokkal személyesebb probléma miatt kerülgette hányinger, olyasmi miatt, aminek szintén igen sok köze volt Eugene Debs Hartke professzor úrhoz. A floridai Winter Parkban működő Rollins kollégium igazgatói székéből esábították rektornak Tarkingtonba, miután Sam Wakefield megjátszotta az öngyilkosság remek trükkjét. Henry "Tex" Johnson Lubbockban, a Texasi Műegyetemen szerzett menedzser diplomát, és azt állította, hogy 1-ik egyenes ági őse az Alamo kolostornál vesztette életét, amikor a mexikói katonák lemészárolták a texasiakat. Damon Stern, aki mindig előállt néhány kevéssé ismert történelmi ténnyel, 1 ízben megemlítette, hogy az Alamo kolostor csatája a rabszolgaság körül zajlott. Az ott hősi halált halt bátrak azért akartak elszakadni Mexikótól, mert ott törvénybe ütközött a rabszolgatartás. Ama jogukért harcoltak, hogy rabszolgákat tarthassanak. Miután a felesége szeretője lettem, megtudtam, hogy ősei korántsem texasiak voltak, hanem litvánok. Apja, akit természetesen nem Johnsonnak hívtak, 1 orosz teherhajó másodtisztje volt, és meglépett a hajóról, amikor az sürgős javítás végett Corpus Christi kikötőjében vesztegelt. Zuzu azt is elmesélte, hogy Tex apja nem csupán illegális bevándorló volt, hanem ráadásul Litvánia korábbi kommunista vezetőjének az unokaöccse. Ennyit az alamói kolostor csatájáról. A kuratórium értekezletén Texhez fordultam. – Tex, az ég szerelmére, mondj valamit! Átkozottul jól tudod, hogy én vagyok a legjobb tanár a testületedben! Nem én állítom. A diákok mondják! Az egész tantestületet ide citáljátok a kuratórium elé, vagy én vagyok az 1-etlen? Válaszolj, Tex! Meredten maga elé nézett. Mintha cementté vált volna. – Tex! – Szép kis vezető. Nekiszegeztem ugyanezt a kérdést a kuratórium elnökének, akit földönfutóvá tett a Microsecond Arbitrage, bár ő még nem értesült erről. – Bob – kezdtem. Megvonaglott az arca. Újra belekezdtem, miután felfogtam az arcpirító üzenetet, hogy nem rokon vagyok, hanem cseléd: – Mr. Moellenkamp, uram – mondtam –, ön is és az összes jelenlevő is tisztában van vele, hogy ha 1 álló éven át magnetofonnal követik a valaha élt leghazafiasabb, legmélyebben vallásos amerikait, akkor ki lehet mutatni róla, hogy veszélyesebb áruló, mint Benedict Arnold, és ráadásul a Sátánt imádja. Ki az, aki sose mond olyasmit hirtelen felindulásában vagy éppen szórakozottságból, amit ne szeretne később visszavonni? Ismét felteszem tehát a kérdést, csak énvelem művelik-e ezt, és ha igen, miért? Moellenkamp mozdulatlanná merevedett. – Madelaine? – fordultam Madelaine Astorhoz, aki azt az ostoba levelet küldi majd nekem. Madelaine elmagyarázta, mennyire helyteleníti, hogy a fenyegető Új Jégkorszakról beszélek a diákjaimnak, még ha a The New York Times-ból származik is az információ. Ezt is visszajátszotta Wilder a szalagról. Ez legalább természettudományos téma volt, és olyasvalami, ami nem Slazingertől, Wills nagypapától vagy Damon Sterntől ered. Ez legalább tényleg én voltam. – Az itteni diákságnak így is éppen elég aggódnivalója van – folytatta. – Tudom, mert emlékszem. Aztán azt fejtegette, hogy mindig voltak emberek, akik azzal akartak hírnévre szert tenni, hogy a világ végét prédikálták, de a világnak nem lett vége. Az asztal körül ülők 1-etértően bólogattak. Valószínűleg senkinek se volt a legcsekélyebb fogalma sem a tudományról. – Ön az én időmben is a világvégét hirdette – mondotta még Madelaine –, csak éppen akkor a nukleáris hulladék és a savas eső ölt volna meg mindannyiunkat. Mégis itt vagyunk. Ragyogóan érzem magam. A többiek talán nem érzik magukat ragyogóan? Na hát akkor! Vállat vont. – Ami a többit illeti – mondta –, sajnálom, hogy meghallgattam. Émelygek tőle. Ha még 1-szer végig kell mennünk rajta, inkább kimegyek a teremből. Magasságos mennyek! Mit érthetett a "többi" alatt? Mi az, amin 1-szer már végigmentek, és ismét végig kell menniük a jelenlétemben? Nem vagyok már túl a legrosszabbon? Nem bizony. 16 "A többi" a Jason Wilder előtt heverő barna dossziéban volt. Az ilyen papírt nevezik manilának. Úgyhogy Manila ismét kulcsszerephez jutott az életemben. Ezúttal azonban nem jár vele édes Rob Roy, jégkockával, szóda nélkül. A dossziéban a Wilder által a nemi életem kivizsgálására felbérelt magándetektív jelentése volt. A vizsgálat a 2. félévre korlátozódott, ezért a szobrászműtermi epizód kimaradt belőle. A privát kopó a bennlakó művésszel tartott 7 1-mást követő találkám közül 3-at regisztrált, további 2-t az ékszerész-társaság üzletkötőnőjével, aki évfolyam-gyűrűkre gyűjtött megrendeléseket, és talán 30-at Zuzu Johnsonnal, a rektor feleségével. Az égvilágon semmi se hiányzott a dossziéból, amit Zuzuval a 2. félévben csináltunk. Mindössze 1 félreértést találtam: amikor felmentem az istálló padlására, ahol a Lutz-harangjátékot tárolták, mielőtt megépült volna a torony, és ahol 2 évvel ezelőtt keresztre feszítették Tex Johnsont. Az 1-ik diák nagynénjével mentem fel oda. A hölgy építész volt, és a fedélszéknél alkalmazott csapolásos merevítések érdekelték. A detektív feltételezte, hogy szeretkeztünk. Nem tettük. Sokkal később szeretkeztünk aznap délután, az istálló melletti szerszámkamrában, ott, ahová napnyugtakor árnyékot vet a Muskéta-hegy. Még vagy 10 percig nem kaptam betekintést Wilder dossziéjába. Wilder és 2 másik kurátor előbb arról óhajtott tárgyaini, ami leginkább zavarja őket bennem, nevezetesen, iaogy feltételezésük szermt mit műveltem a diákok lelkével. A rektor kivételével senkit sem érdekelt igazán az idősödő nők körét érintő szexuális promiszkuitásom. Mindössze kapóra jött számukra, mivei ennek ürügyén anélkül rúghattak ki, hogy felvetődött volna a gusztustalan kérdés: vajon megsértették-e az 1-esült Államok Alkotmányának Első Kiegészítése szerinti alapvető emberi jogaimat. Ha szabad magam képletesen kifejeznem, a házasságtörés volt a golyó, amelyet az agyamba röpítettek, miután a kivégzőosztag lövedékei ementáli sajtot csináltak a testemből. Tex Johnson, a titkos litván számára a dosszié tartalma több volt 1-szerű eszköznél, amellyel állásom véglegesített jellege kijátszható. Számára még megalázóbb olvasmány volt, mint számomra. Bár legalább kiderült belőle, hogy a feleségével folytatott viszonyom lezárult. Tex felállt. Elnézést kér, mondta. Szívesebben maradna távol, mialatt a kurátorok ismét végigmennek azon, amit Madelaine "a többinek" nevezett. Tudomásul vették óhaját, s úgy tűnt, 1-etlen további szó nélkül távozik. Az ajtóban azonban, amikor 1-ik keze már a kilincset szorongatta, visszafordult, és 2 szót mondott elfúló hangon, Gustave Flaubert 1-ik regényének címét. A regény főhőse 1 asszony, aki unja a férjét, belebonyolódik 1 végtelenül ostoba szerelmi históriába, végül öngyilkosságba menekül. – Madame Bovary – mondta, és már ott sem volt. E pillanatban felszarvazott férj volt, a jövőben pedig keresztre feszítés várt rá. Vajon akkor is meglépett volna a hajóról a papája Corpus Christi kikötőjében, ha tudja, milyen boldogtalan véget ér fia az amerikai szabad vállalkozás birodalmában? West Pointban olvastarn a Madame Bovary-t. Az én időmben kötelező olvasmány volt ez a tisztiiskolásoknak, hogy ha bármikor szükségessé válna, megmutathassuk a művelt embereknek, hogy mi is művelt emberek vagyunk. Jack Patton és én 1-szerre olvastuk, mivel ugyanabba az osztályba jártunk. Később megkérdeztem tőle, hogy vélekedik a könyv felől. Előre látható volt a válasza. Azt felelte, halálra kellett röhögnie magát. Ugyanezt mondta az Othellóról, a Hamletről és a Rómeó és Júliáról is. Megvallom, mind a mai napig nem tudtam 1-értelműen eldönteni, mennyire volt valójában okos vagy ostoba Jack Patton. Így aztán kétségek között vergődöm a születésnapi ajáodék miatt is, amelyet Vietnamban küidött nekem, nem sokkal azelőtt, hogy végzett vele az orgyilkos gyönyörű lövése Huéban, amelyet így kell kiejteni: "hoéj". Díszcsomagolású zsebhoki-magazin volt, a "Fekete harisnyatartó" 1-ik száma. Vajon miért küldte? A fekete halisnyatartáiktól eltekintve mezteien nők fényképei miatt, vagy pedig a "Tralfamador bölcseinek jegyzökönyve" című, fölöttébb figyelemre méltó tudományos-fantasztikus elbeszélésért? Erre majd még visszatérek. Fogalmam sincs, hány kurátor olvasta a Madame Bovary-t. Kettőnek közülük fel kellett volna olvastatnia magának. Valószínűleg nem 1-edül én tűnődtem rajta, miért mondta Tex Johnson, kezével a kilincsen: Madame Bovary. Tex helyében én valószínűleg a lehető leggyorsabban elhagyom a kollégium területét, és esetleg benézek a Fekete Macska kávéházba, hogy alkoholba fojtsam bánatomat a nem egyetemi emberek vigasztaló társaságában. Egészen pontosan ezt teszem majd délután. Így visszagandolva vicces iett volna, ha 2 elázott cimbora módjára, 1-más nyakában sírdogáljuk át Texszel az éjszakát. Képzeljétek csak el, amint azt mondom neki, vagy ő nekem; miközben mindketten részegek vagyunk, mint a gödény: – Szeretlek, te nyomorult tróger. Tudtad te ezt? Az 1-ik kurátor személyes bosszúra vágyott. Sydney Stone volt az. Állitólag 1 000 000 000 dollárnál is többet harácsolt össze 10 kurta év alatt, többnyire amerikai tulajdon külföldi kézre játszása utáni jutalék formájában. Művére valószinűleg az tette fel a koronát, hogy eladta apám hajdani munkaadója, az E. I. Du Pont de Nemours és Társa vállalat tulajdonjogát a német I. G. Farbennek. – Hartke professzor – mondta –, valószínűleg sok mindent meg tudnék bocsátani, ha revolvert szorítanának a halántékomnak, azt azonban semmiképpen sem, amit ön a fiammal művelt. – Ő maga nem volt tarkingtoni diák. A Harvard Business Schoolt és a Londoni Közgazdasági Egyetemet végezte el. – Freddel? – lepődtem meg. – Ha mindeddig nem tűnt volna fel önnek, mindössze 1 fiam tanul Tarkingtonban. Nincs is több fiam máshol se. – Előbb-utóbb föltehetőleg 1 000 000 000 dollárt ér majd ez az 1 fiú, anélkül, hogy akár 1-etlen szalmaszálat keresztbe tenne. – Ugyan mit műveltem Freddel? – Azt ön nagyon jól tudja! Nem tettem vele mást, mint rajtakaptam, hogy ellop 1 Tarkington feliratú söröskorsót a kollégium könyvesboltjában. Cselekedete messze túlmegy a közönséges lopáson. Leemelte a korsót a polcról, úgy tett, mint aki iszik az egészségünkre – csak a pénztáros volt ott, meg én –, és kisétált. Éppen akkor jöttem a tanszéki értekezletről, ahol immár sokadszor a kollégium területén elharapódzott lopásokról tárgyaltunk. A könyvesbolt vezetője elmondta, hogy az egész 1-esült Államokban csak 1 hasonló létesítményben haladja meg az ellopott áru százalékaránya az ő boltjában tapasztaltat, és ez a cambridge-i Harvard Diákbolt. Én tehát követtem Fred Stone-t a Dísztérre. A diákok részére fenntartott parkoló felé tartott, a Kawasaki motorjához. Odamentem hozzá, és a lehető legudvariasabban azt mondtam: – Szerintem helyesebb lenne, ha viszszavinnéd azt a korsót oda, ahonnan hoztad. Vagy pedig fizesd ki. – Egen? Szóval maga szerint ez volna a helyesebb? – azzal hozzávágta a korsót a Vonnegut Szökőkút kávájához. – Ha maga szerint ez volna a helyesebb – bökött az ezer szilánkra –, akkor helyesebb lesz, ha maga viszi vissza. Jelentettem az esetet Tex Johnsonnak, aki azt mondta, felejtsem el az egészet. Én azonban túl dühös voltam. Így aztán írtam 1 levelet a fiú apjának, aki nem válaszolt, egészen a kuratórium mostani üléséig. – Sosem tudom megbocsátani önnek, hogy lopással vádolta a fiamat – közölte az atya. Shakespeare-t idézte a fia nevében. Azt kellett volna képzelnem, hogy Fred maga idézi Shakespeare-t. – Rongyot lop az, ki pénzt lop, holmi semmit – mondta. – Enyém – övé, s ezrek cselédje volt már. De aki tiszta hírem lopja el – folytatta –, Olyat rabol, mi őt nem gazdagítja, és koldusbotra juttat engemet. – Ha tévedtem volna ítéletemben, elnézést kérek, uram – feleltem. – Túl késő – vágta rá. 17 Egyetlen kurátor volt, akinek számíthattam a barátságára. Ő bizonyára viccesnek és érdekesnek találta volna, amit a szalagokon mondtam. Ed Bergeronnak hívták, s valamikor jókat beszélgettünk a környezet tönkremeneteléről, a trösztök visszaéléseiről a részvénytőzsdén, a bankszakmáról meg a többiről. Pesszimizmusa könnyedén felvehette volna a versenyt az enyémmel. Vagyona ugyanolyan régi volt, mint a Moellenkampoké. Olajmezőit, szénbányáit, vasutait réges-rég eladta külföldieknek, hogy maradéktalanul a természet tanulmányozásának és megóvásának szentelhesse magát. "Az Élő Természet Védelméért" alapítvány elnöke volt, a Galápagos-szigeteken készített állatfotói a National Geographic-ben jelentek meg. Még a borítót is az ő felvétele kapta, 1 moszatot emésztő tengeri iguanát ábrázolt a napfényben; csontsovány pingvin álldogált rögtön mellette, és minden kétséget kizáróan egészen más gondok foglalkoztatták, mint az iguanát, akármi járt is az utóbbi fejébén. Ed Bergeronnal nem csupán a világvége-várásban voltunk cimborák. Számos környezetvédelmi vitában mérte össze pengéjét Jason Wilderrel, jónéhányszor szerepelt Wilder tévéműsorában. Egyetlen videoszalagot se találtam itt a könyvtárban azokról a piff-puff szólómeccsekről, a börtönben azonban akadt 1. Nagyjából 6 havonta bukkant fel az állandóan működő tévéképernyőkön. Emlékszem, Wilder azt állította ebben a műsorban, hogy a természetvédők nem számolnak a fosszilis tüzelőanyag-felhasználás megszüntetésének vagy a tengerbe zúdított szemét alternatív megsemmisítésének az életszínvonalra és a foglalkoztatottságra gyakorolt, fölöttébb káros következményeivel. – Helyes – közölte vele Ed Bergeron. – Akkor megírhatom ennek a valaha kicsattanóan egészséges, kékeszöld golyónak a sírfeliratát – természetesen a Földgolyóra gondolt. Wilder arcára kiült a profi vitatkozó cinikus, tenyérbemászó, agyafúrt, bársonyosan lenéző mosolya. – Ha nem tévedek – nézett a szemüvege fölött Bergeronra –, a tudóstársadalom túlnyomó többsége 1-etértene abban, hogy 1 effajta sírfelirat pár 1000 évig még bízvást elsietettnek minősülne. – A vitára talán 6 évvel az elbocsátásom előtt került sor, azaz még 1985-ben, és fogalmam sincs, miféle tudóstársadalornra utalhatott Wilder. A tudósok ugyanis, még a legutolsó csontkovács és pedikűrös is, 1-etértettek abban, hogy rohamtempóban pusztítjuk Földünket. – Elmondjam a sírfeliratot? – kérdezte Bergeron. – Ha ragaszkodik hozzá – Wilder rendíthetetlenül mosolygott. – Mindazonáltal rá keil mutassak, hogy távolról sem ön az első, aki elparentálja az emberi fajt. Meggyőződésem, hogy már az ókori Egyiptomban, jóval az első piramisok megépítése előtt felbukkantak és híveket szereztek a károgók, akik 1-re azt hajtogatták: "Itt a világvége." – Az a különbség jelenlegi állapotunk és az első piramis megépítése előtti Egyiptom helyzete között... – kezdte Ed. Jason Wilder félbeszakította. – ...És mielőtt a kínaiak felfedezték volna a nyomtatást, Kolumbusz pedig eljutott volna Amerikába... – Pontosan – bólintott Bergeron, és folytatta: – ...tehát az a különbség, hogy balszerencsénkre pontosan értjük, mi történik körülöttünk. Mindez csöppet sem szórakoztató. Éppen ezért szaporodtak el a magához hasonló fontoskodó, öntelt sarlatánok, akik a gazdag és szégyentelen környezetpusztítók szolgálatában nem átallják azt állítani, hogy ugyanolyan vitatéma az atmoszféra, a víz, a termőtalaj állapota, amelytől pedig valamennyiünk élete függ, mint az, hogy hány angyalka táncolhat 1-szerre 1 szál teniszlabdabolyhon. Nagyon dühös volt. Meglehetősen nagy érdeklődést kavart Athenában, amikor közvetlenül a nagy kitörést megelőzően leforgatták ezt a felvételt. Néhány diákommal 1-ütt figyeltük az adást. A végén az 1-ik megkérdezte: – Kinek van igaza, professzor: a szakállnak, vagy a bajusznak? Wildernek volt bajsza, Bergeron szakállt viselt. – A szakállnak – feleltem. Lehet, hogy ez volt az utolsó szavam 1 fegyenchez, mielőtt sor került volna a kitörésre, mielőtt az anyósom elérkezettnek látta volna az időt, hogy megemlítse a hatalmas csukát. Emlékszem, Bergeron a Nagy Kanyon falába akarta vésetni a Földgolyó sírfeliratát, hatalmas betűkkel, hadd találjon rá a repülő csészealjak népe: MEGMENTHETTÜK VOLNA, DE SMUCIG OLCSÓJÁNOSOK VOLTUNK. Ami igaz, az igaz: Bergeron nem mondta, hogy "smucig ". Én azonban soha többé nem találkoztam Bergeronnal, nem is hallottam felőle. Nem sokkal az elbocsátásom után lemondott kuratáriumi tagságáról, így a szökött fegyencek sem ejthették túszul. Pedig érdekes lett volna megtudni, hogyan vélekedik a fogolyejtők e típusáról. Gyakran mondogatta nekem, és az 1-ik osztályomnak is elmondta 1 alkalommal, hogy manapság az ember maga az időjárás. Ő a tornádó, ő a jégverés, a felhőszakadás. Ki tudja, talán Pompeiinek nevezte volna Scipiót, a szökevényeket pedig a vulkánból kiömlő lávának. Nem az én elbocsátásom miatt vonult vissza a kuratóriumból. Legalább 2 személyes tragédia érte villámgyors 1-másutánban. Egyik örökölt vállalata mindenféle azbesztterméket gyártott, az azbesztporról pedig~ bebizonyosodott, hogy a ma ismert legerősebb rákkeltők közé tartozik, talán csak az epoxicement és az atomfegyver-gyárakból, meg az atomreaktorokból véletlenül a levegőbe és a felszíni vizekbe jutó néhány radioaktfv anyag múlja felül. Borzasztóan nyomasztja ez a dolog, mondta 1-szer, bár soha rá se nézett 1-etlen azbesztgyárára sem. Bagóért adta el őket, mivel a vevő, 1 szingapúri társaság a vállalattal 1-ütt a kártérítési pereket is megvásárolta a gépekkel és épületekkel 1-ütt, nem is beszélve az immobiliáról: a termékek hatalmas, és ebben az országban eladhatatlan készletéről. A szingapúriak megtették, amire Ed sohasem tudta rászánni magát: az utolsá darabig eladták a tetőcserepeket és a padlócsempéket az afrikai fejlődő országoknak. Ezután pedig a fia, Bruce, aki 1985-ben végzett Tarkingtonban és homoszexuális volt, beállt 1 jégrevűhöz. A tánckarban lépett fel. Ed semmi kifogást sem emelt, mivel tisztában volt vele, hogy 1-esek 1-szerűen homoszexuálisnak születnek, és kész. Különben is, Bruce olyan boldog volt a jégrevűben. Nem csupán kitűnően korcsolyázott, hanem talán egész Tarkingtonban ő volt a legjobb táncos vagy táncosnő. Néha átjött hozzánk, hogy táncoljon az anyósommal, csak úgy, a tánc kedvéért. Azt mondta, soha életében nem volt hozzáfogható táncpartnere, az anyósom pedig viszonozta a bókot. El se mertem mondani neki a hírt, amikor a kollégium elvégzése után 4 évvel rátaláltak Bruce-ra 1 motelben, Dubuque mellett. Saját nadrágszíjával fojtották meg, a testén 100-nál több késszúrást számolt meg a halottkérn. Már megint Dubuque. 18 Shakespeare. Talán sosem hallottam William Shakespeare-nél bölcsebb emberről. Bár, hogy egészen őszinte legyek, ezzel nem mondtam túl sokat. Elképesztően öntelt fajta a mienk, ráadásul pokoli ostobák vagyunk. Kérdezzetek meg bátran 1 tanárt. Nem is kell ragaszkodni a tanárhoz, kérdezzetek meg bárkit. A kutyák és a macskák is talpraesettebbek nálunk. Remélem, világos: ha azt állítom, hogy a Tarkington kollégium kuratóriuma csupa tökfilkóból állt, és hogy a Vietnami Háborúba is csupa tökfilkó sodort bennünket, akkor mindannyiunk között magamat tartom a legnagyobb tökfilkónak. Tessék csak rám nézni: hová jutottam, és milyen keményen dolgoztam, hogy éppen ide jussak. Telitalálat! Ha pedig apámat meg anyámat eszetlen macskajancsinak titulálom, akkor mi más lehetek én magam is, mint eszetlen macskajancsi? Forduljatok a gyerekeimhez, a törvényesekhez vagy a törvénytelenhez, mindegy. Ők tudják. Annyi esélyem se volt a kurátoroknál, mint lólopáson kapott cigánynak a bíróságon – bocsánat a rasszista hasonlatért –, tekintettel a szexuális életemre vonatkozó adalékokra, amelyeket Wilder a dossziéba rejtett. Miközben vádjai ellen védekeztem, fogalmam sem volt róla, milyen alaposan felfegyverkezett ellenem – ez a legmulatságosabb burleszk-darabok alapszituációja. A tanárnak kötelessége, érveltem, hogy az emberiség bármely problémájáról őszintén beszéljen egyetemista korú diákjaival, és ne ragaszkodjék a tanrendben foglalt stúdium szúk korlátaihoz. – Így nyerjük meg bizalmukat, így bátorítjuk őket, hogy maguk is elmondják a véleményüket – mondottam –, és felismerjék, hogy nincsenek csinos kis fiókok az 1-es témák számára, hanem valamennyi téma elválaszthatatlanul összefonódik az 1-etlen nagy tantárggyal, amelynek tanulmányozása végett teremtettek bennünket, és ami maga az Élet. Kifejtettem: amikor nagyapám meggyőződéséről meséltem diákjaimnak, valóban kételyeket ébreszthettem bennük a szabad Vállalkozás Rendszerének erényeivel kapcsolatban, ez azonban hosszú távon megerősítheti a rendszerbe vetett bizalmukat. Arra ösztönzi őket, hogy maguktól jöjjenek rá, miért éppen a Szabad Vállalkozás az 1-etlen megfontolásra méltó rendszer. – Sohasem erősebb az ember – szónokoltam –, mint amikor saját érvelése alapján hisz abban, amiben hisz. Ilyenkor áll meg a saját 2 lábán. – Mondta-e ön, vagy sem, hogy az 1-esült Államok 1 halom tehénlepény? – kérdezte Wilder. Gondolkodnom kellett 1 pillanatig. Ezt nem vette Kimberley szalagra. – Legfeljebb azt mondhattam – válaszoltam –, hogy 1 halom tehénlepényt ér minden nemzet, ha nagyobb Dániánál, de természetesen tréfának szántam. Immár 100%-ig vállalom ezt a kijelentést. Egy halom tehénlepényt ér minden nemzet, ha nagyobb Dániánál. Jason Wilder eleget hallott. Megkérte a kurátorokat, hogy adják kézről kézre tovább a dossziét nekem. – Mielőtt belelapoz a dossziéba, tudnia kell, hogy a kuratórium tagjai megígérték: sohasem említik a tartalmát e szoba falain kívül. A dosszié az ön kizárólagos birtokában marad, feltéve, hogy azonnal benyújtja lemondását. – Jóságos ég – hüledeztem –, mi lehet benne? És mi késztette Tex Johnsont arra, hogy kimeneküljön a teremből? – A dosszié legutolsó dekumentuma túl fájdalmas olvasmány volt a számára – felelte Wilder. – Ugyan mi lehet az? – kérdeztem. Becsszóra, el se tudtam képzelni, mivel okozhattam fájdalmat Texnek. Amikor a feleségével szeretkeztem, mindössze minket, 2-nket akartam boldoggá tenni, sosem láttam Zuzuban a más feleségét. Mi sem áll gondolataimtól távolabb szeretkezés közben, mint hogy ugyan ki lehet a nő férje? Nem beszélhetek Zuzu nevében, nekem azonban nem állt szándékomban, hogy akár csak a legkisebb fájdalmat okozzam Texnek. Ha Zuzu olykor-olykor megvetéssel emlegette, fel kellett idéznem, kiről beszél, és aztán megvédtem. A dosszié legutolsó dokumentuma első pillanatra valamiféle menetrendnek tűnt, talán a Scipióból Rochesterbe közlekedő busz menetrendjének, ami nem túl finom célzás lett volna rá, hogy mihamarabb odébb kéne állnom. Fel kellett azonban ismernem, hogy az érkezések és távozások az enyéim, és a végállomás, ha szabad így mondanom, a kollégium rektorának az otthona. A dátumok és időpontok pontosságát Terrence W. Steel hitelesítette, akit én 1-szerűen Terry néven ismertem. Nem tudtam a teljes nevét, és azt hittem, hogy – amint állította – ő a gondnokságon alkalmazott új kertész. Valójában magándetektív volt, akit Wilder bérelt fel, hogy adatokat gyűjtessen ellenem. Ami keveset Terry önmagáról mesélt, az akár GRIOTTM-tól is származhatott volna, bár sok minden igaz is lehetett. Ki tudja? Kit érdekel? Emlékszem, azt mesélte, a felesége rájött, hogy voltaképpen leszbikus, és beleszeretett 1 középiskolai diétásnővérbe. Hamarosan mindkét asszony eltűnt Terry 3 gyerekével 1-ütt. Maga GRIOTTM se csinálhatta volna jobban. A rólam és Zuzuról szóló menetrendet a detektív aláírta, és közjegyzővel hitelesíttette. Ismertem a közjegyzőt. Mindenki ismerte. Lyle Hooper volt, tűzoltóparancsnok, a Fekete Macska kávéház tulajdonosa. A kitörés után őt is szinte azonnal meggyilkolják majd. Elég volt 1 pillantást vetnem a pecsétjével ellátott dokumentumra, hogy megértsem: lehúzhatom a véglegesítésemet a vécén. Wilder közölte, hogy a dossziéban található többi papír a magándetektív esküvel megerősített nyilatkozata. A dokumentumok bizonysága szerint szégyentelen házasságtörő voltam azóta, hogy családommal Scipióba érkeztem. – Várhatólag ön is 1-etért velem – boncolgatta Wilder –, hogy völgyünkben tanúsított magatartása tökéletesen kimeríti az erkölcsi fertő legszigorúbban felfogott ismérveit is. Az asztalra fektettem a dossziét, jelezve, hogy nincs szükségem a tartalma ellenőrzésére. Olyan volt ez a mozdulat, mint amikor a pókerjátékos bedobja a lapjait. A dossziét történetesen a kincstárnok tárgyévi pénzügyi jelentésére helyeztem; az értekezlet előtt valamenynyi szék elé odakészítették a jelentés 1-1 példányát. Távozáskor véletlenül magammal viszem majd a jelentést, és olyasmit tudok meg belőle, amit nem is sejtettem korábban. A kollégium valamennyi városi ingatlanját eladta, köztük a serfőzde, a kocsigyár és a szőnyeggyárak romjait, valamint a Fekete Macska kávéház alatt elterülő földet. A vevő ugyanaz a japán társaság volt, amelyik a börtönt is megvette. A Kincstárnok pedig az ingatlanforgalmi adó és az ügyvédi tiszteletdíjak levonása után megmaradt teljes bevételt a Microsecond Arbitrage elsőbbségi részvényeibe fektette. – Boldogtalan pillanat ez az életemben – közölte Wilder. – Az enyémben is – feleltem. – Mindannyiunk balszerencséjére – folytatta – megjelenik a kéz, amely lángbetűket ró a falra, és írása bevégeztével tovább halad. – Ezt jól megmondta – hagytam rá. A kuratórium elnöke, Robert Moellenkamp is megszólalt. Írástudatlan volt, de félelmetes memóriája révén a tarkingtoniak között, és kétségkívül odahaza is, legendás hírnevet szerzett magának. Őséhez, a kollégium alapítójának atyjához hasonlóan ő is bármit megtanult, amit legalább 3-szor felolvastak számára. Ismertem néhány írástudatlan fegyencet Athenában, akik szintén képesek voltak ugyanerre. Moellenkamp ezúttal Shakespeare-t óhajtotta idézni. – Kérem jegyzőkönyvezni – jelentette ki –, hogy ez az epizód számomra is fölöttébb fájdalmas. – Ezt követően pedig az alábbi beszédet idézte Shakespeare Romeo és Júliá-jának abból a jelenetéből, amelyben a haldokló Mercutio, Romeo gáláns, szellemes kebelbarátja leírja a párbajban szerzett sebét: "Na, nem oly mély, mint 1 kút, nem is oly széles, mint 1 templomajtó, de hát nekem épp elég; szólíts meg holnap, meglátod, milyen komoly ember leszek. Annyi szent, engem kifüstöltek ebből a világból; – dögvész mind a 2 családra." A 2 család természetesen a Montague és a Capulet, Romeo és Júlia 1-mással hadakozó rokonsága; féleszű gyűlölködésük okozza Mercutio idő előtti távozását a Paradicsomba. Bartlett könyvéből, a Hires idézetekből vettem át e kis szónoklatot. Ha többen is elismernék, hogy az eredeti helyett e könyvből szerzik bölcsességük kis gyöngyszemeit, máris mennyivel tisztább lenne a levegő! Ha Mercutio tényleg élt volna, és ha tényleg volna Paradicsom, Mercutio most ott könyökölne az ablakban, hősi halott tizenéves vietnami sorkatonák társaságában, és arról cseveghetnének, milyen érzés mások hiúsága és ostobasága miatt meghalni. 19 Amikor néhány hónappal később – miután már elhelyezkedtem Athenában – megtudtam, hogy a Microsecond Arbitrage jóvoltából olyannyira elúszott Robert Moellenkamp vagyona, hogy még jachtjai, lovai, az El Greco meg minden 1-éb ingósága eladására is rákényszerült, magától értetődőnek tekintettem, hogy visszavonult a kuratóriumból. A Tarkington kollégium évről évre jelentős összegű adományokat vár el kurátoraitól. Máskülönben ugyan miért tűrnék Lowell Chung mamájának a kuratóriumi tagságát, holott szegényke még csak angolul se tud, a megbeszélések minden szavát kínaira kell fordítani számára? Nem is hiszem, hogy Mrs. Chung valaha is kuratóriumi tag lehetett volna, ha történetesen nem Hong Kongban nő fel Moellenkamp 1-ik színfehér tarkingtoni osztálytársa, bizonyos ifj. John W. Fedders, aki szinkrontolmácsként szerepelhetett. Az idősebb Mr. Fedders elefántcsontot és orrszarvú-szarvat importált Hong Kongba; számos keleti afrodiziákumnak tekinti ezeket az anyagokat. Gyaníthatólag ipari méretekben kereskedett ópiummal is. Valószínűleg Fedders volt a legbeképzeltehb civil, akit valaha megismerhettem. Folyékony kínai nyelvtudása miatt olyan zseniálisnak hitte magát, mintha atomfizikus lenne, holott ha jobban belegondolunk, rajta kívül még 1 000 000 000 ember beszéli ezt a nyelvet, és közülük minden bizonnyal legalább 1 000 000 ostoba. Meglepődtem, amikor 2 évvel ezelőtt találkoztam a tússzá lett és az istállóban őrzött kurátorokkal, és Moellenkamp is köztük volt. Megengedték, hogy megtartsa kuratóriumi tagságát, holott 1 lyukas fityingje se maradt. Mrs. Chung már elmaradt. Fedders kitartott. Mint már emlitettem, időközben Wilder is kurátor lett. Akadt a túszok közt néhány számomra ismeretlen, új kurátor is. Az összes kurátor túlélte a fogság viszontagságait, miközben kizárólag a Pavilon hatalmas kandallójában lobogó, bútorokkal rakott tűzön sült lóhúst ettek, bár Fedders elég rossz bőrben volt a kezeletlen szívrohama miatt. Szívrohama legsúlyosabb szakaszában kínaiul beszélt. Nem állnék vád alatt, ha nem teszek rokonszenvlátogatást a kurátoroknál. Azt sem tudták volna, hogy Scipio 1000 kilométeres körzetén belül tartózkodom-e. Amikor azonban megjelentem előttük, látszólag szabadon járhattam-kelhettem, ahogy kedvem tartotta, a feketék pedig tisztelettel bántak velem – holott a va1óságban minden lépésemet felügyelték –, arra az elhamarkodott következtetésre jutottak, hogy én terveztem és szerveztem meg az egész kitörést. Tipikusan fajgyűlölő következtetés volt, azon az előítéleten alapult, hogy a feketék semmit se tudnak megtervezni és megszervezni. Ezt mondom majd a bíróság előtt is. Vietnamban ezzel szemben tényleg terveztem és szerveztem a dolgokat. Bizony, és ez mind a mai napig feszélyez. Utolsó ottani évem során, amikor lőszer helyett a beszéd volt a munícióm, olyan okos indoklásokat módoltam ki a gyilkolás és pusztitás mellett, hogy magam is elámultam! A halálos halandzsa géniusza voltam. Blabla-blabla. Tudni akarják, hogyan kezdtem szónoklatomat, amikor kihajózták a friss váltást, hogy őket is betáplálják a húsdarálóba? Kiegyenesítettem a vállamat, kidomborítottam mellkasomat, hogy jól látsszék az összes szolgálati sávom és szalagom, és belebömböltem a hangosbeszélőbe: – Emberek, azt akarom, hogy rám figyeljenek, és jól figyeljenek rám! Ők pedig figyeltek, bizony. De mennyire, hogy figyeltek. Nemrégiben tűnődni kezdtem rajta, vajon hány embert ölhettem meg hagyományos fegyverekkel. Nem hinném, hogy lelkiismeretem sugallatára kezdtem volna ezzel foglalkozni. A szeretőim listáján dolgoztam, igyekeztem visszaemlékezni az összes névre, arcra, helyszínre és dátumra, amikor felötlött bennem a logikus kérdés: miért ne állítanám össze az áldozataim listáját is? Azt hiszem, meg is teszem. Ez persze nem lesz olyan névsor, mint a szeretőimé, hiszen sohasem ismertem név szerint azokat, akiket megöltem. Dátumok és helyszínek szerepelnek majd a listán. S ahogyan a nők listájáról elhagyom a középiskolai kalandokat és a prostituáltakat, ugyanúgy mellőznöm kell áldozataim listájáról a csupán valószínűleg vagy esetleg meggyilkoltakat, és azokat is, akikkel az általam igényelt tüzérségi vagy légitámogatás végzett. Azokat a főleg amerikai katonákat meg végképp nem veszem fel, akik közvetve az én blablám következtében vesztették életüket. Eddig is volt valamiféle nagyléptékű becslésem. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy hosszabb a listám, mint a sógoromé. Még nem túl régen dolgoztam Athenában, amikor rádöbbentem, hogy alighanem több embert öltem, mint a tömeggyilkosságért elítélt Alton Darwin vagy bármelyik ottani fegyenc. Ez akkor sem zavart engem, és most sem zavar. Éppen csak érdekesnek találom. Olyan ez, mint 1 régi film. Lehet, hogy valami nem stimmel velem? Meglátogatott az ügyvédem. Tejfelesszájú kölyök. Nincs pénzem, így a szövetségi kormány fizeti a suhancot, hogy megvédelmezzen az igazságtalanságtól. Emellett nem vethetnek alá kínvallatásnak, és másképpen sem kényszeríthetnek, hogy önmagamra terhelő vallomást tegyek. Kész Utópia! Mind az itteni, mind a tó túloldalán őrzött 1000 és 1000 fegyenctársam körében nem árt elhinteni, hogy bőven van minek örvendeznünk az Emberi Jogok Nyilatkozata kapcsán. Megemlítettem ügyvédemnek a 2 készülő listát. Hogyan is segíthetne rajtam, ha nem tájékoztatom mindenről. – Miért készíti őket? – kérdezte ő. – Hogy meggyorsítsam az ítéletnapi ügyintézést – feleltem. – Azt hittem, ön ateista – az ügyvédbojtár bízott benne, hogy az államügyész nem szimatolja ki ezt a kínos tényt. – Az ember sohasem tudhatja. – Én zsidó vagyok – mondta ő. – Tudom, és szánom önt érte. – Miért szán érte? – Mert vacak fél Bibliával próbál keresztülvergődni az életen. Olyan ez, mintha San Franciscóba akarnánk innen eljutni, de az iowai Dubuque-nál elfogyna a térképünk. Tudattam vele akaratomat, hogy a 2 listát temessék el velem 1-ütt; ha tényleg eljön az Ítélet Napja, így szólhassak a Bíróhoz: – Bíró úr, sikerült szerét ejtenem, hogy megtakarítsam önnek az örökkévalóság néhány értékes percét. Nem kell utánanéznie viselt dolgaimnak a Könyvben, Amelyben Minden Feljegyeztetik. Íme, elhoztam legsúlyosabb bűneim listáját. Máris küldhet a Pokolba, nem fogok vitatkozni. Az ügyvéd látni szerette volna a 2 listát. Megmutattam neki, meddig jutottam. El volt ragadtatva. Főként a jegyzetek ziláltsága nyerte meg a tetszését. Mindenféle megjegyzés volt a margón, erről vagy arról a nőről, vagy 1-ik-másik hulláról. – Minél kuszább, annál jobb – bólintott. – Hogy lehet az? – Ha 1 tisztességesen gondolkodó bíró ránéz ezekre a listákra, kénytelen lesz arra következtetni, hogy ön mélységesen felkavart elmeállapotban van, s hogy ez az állapot feltehetőleg jó ideje tart már. Úgyis abból a feltevésből indulnak ki valamennyien, hogy maguk, vietnami veteránok 1-től-egyig őrültek. Erről híresek mind. – Ezek a listák nem hallucináción alapszanak! – tiltakoztam. – Nem holmi rádióvevőn át kerültek az agyamba, amit a CIA emberei vagy a repülő csészealjak utasai ültettek a fejembe! Mindez tényleg megtörtént! – Az mindegy – felelte szigorúan. – Az mindegy. Az mindegy. 20 Miután Moellenkamp, akinek fogalma sem volt róla, hogy tönkrement, oly fenségesen kijelentette: "Dögvész mind a 2 családra!", Jason Wilder megjegyezte, hogy a konkrét eset – az én esetem – kapcsán nem érzékeli, hogy tényleg 2 családról lehetne szó. – Mi több, nem hiszem, hogy bármiből is 2 létezne itt – folytatta. – Megkockáztatom a kijelentést: immár maga Mr. Hartke is 1-etért azzal, hogy a kuratórium el sem képzelhet valamiféle alternatívát; az 1-etlen lehetőség az ön lemondásának elfogadása. Így van, Mr. Hartke? Felálltam. – Ez életem második legszerencsétlenebb napja – mondtam. – Az első az volt, amikor kivertek bennünket Vietnamból. Immár 2-szer idézték Shakespeare-t ebben a teremben. Történetesen én is tudok idézni tőle. Sosem volt erősségem a memoriter, középiskolai irodalomtanárom azonban ragaszkodott hozzá, hogy ki-ki kívülről megtanulja kedvenc sorait. Nem számítottam rá, hogy 1-szer majd valós életemben is jelentőséghez jutnak e szavak, pedig most ennek az ideje jött el. Íme: "Lenni vagy nem lenni: ez itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait; vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki? Meghalni – elszunnyadni – semmi több; s 1 álom által elvégezni mind a szív keservét, a test eredendő, természetes rázkódtatásait: oly cél, minőt óhajthat a kegyes. Meghalni – elszunnyadni – és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő; mert hogy mi álmok jőnek a halálban, ha majd leráztuk mind e földi bajt, ez visszadöbbent." Persze folytatása is van, de a tanárnő, Mary Pratt nevezetű, csak ennyihez ragaszkodott. Minek teljesítettem volna túl a követelményeket? Kétségtelen, hogy erre az alkalomra is elég volt ennyi, főként, mivel előre vetítette a lehetőséget, hogy a tantestület második vietnami veteránja is a kollégium területén végez magával. Kihalásztam zsebemből a harangtorony kulcsát, és a kerek asztal közepére hajítottam. Olyan hatalmas volt az az asztal, hogy valakinek fel kellett másznia rá a kulcsért, vagy kerítenie valahonnan 1 karót, hogy lepiszkálhassa. – Sok szerencsét a harangokhoz – mondtam, és már ott se voltam. Tex Johnson nyomát követve hagytam el a Samoza Hallt. A Dísztér sarkán, a könyvtárral szemben leültem 1 padra a Végzősök Sétányán. Jólesett a szabadban üldögélni. Damon Stern vetődött arra, legjabb barátom a tantestületben, és megkérdezte, mivel töltöm éppen itt az időt. Napozok, feleltem. Senkivel sem közöltem kirúgatásomat mindaddig, amíg a Fekete Macska kávéház pultja mellett nem taláitam magam. Stern professzor tehát természetesnek érezte, hogy vígan elcsevegjen velem holmi ostobaságokról. Egy 1-kerekű bicikli büszke birtokosa vü1t, használni is tndta, és felvetette, hogy talán ezen ülve kellene részt vennie a diplomaosztó ünnehséget megelőző ballagáson, ami alig 1-órányira várt ránk a jövőben. – Bizonyos vagyok benne, hogy meggyőző érvek hozhatók fel mind-2 álláspont mellett – feleltem. Damon a Wisconsin állambeli Shelbyben nőtt fel, ahol gyakorlatilag mindenki remekül 1-kerekűzött, a nagymamákat is beleértve. Az volt a dolog nyitja, hagy vagy 60 évvel ezelőtt tönkrement az éppen a városban turnézó cirkusz, és 1-szerűen otthagyták a felszerelés java részét, köztük néhány 1-kerekűt is. Úgyhogy 1-re, többen és többen tanulták meg használni őket, és további 1-kerekűeket rendeltek maguknak és családjuknak. Így vált Shelby az Egykerekűzők Rómájává. És – legalábbis legjobb tudomásom szerint – az is maradt. – Vágj bele! – buzditottam. Meggyőztél! – vigyorgott boldogan, és már ott sem volt. A szellő és a napsugarak szárnyán visszaröppentek gondolataim abba az időbe, amikor még egyenruhát hordtam, de éppen hazaérkeztem a háborúból, és felkínálták a tarkingtoni állást. Carnbridge-ben, Massachusetts államban került erre sor, 1 kínai étteremben, ahol az akkor még teljesen normális anyósommal és feleségemmel és 2 törvényes gyermekemmel, a 11 éves Melanie-vel és a 8 esztendős ifjabb Eugene-nel ebédeltem. Törvénytelen fiam, Rob Roy éppen 2 hete fogant meg Manilában, és nem lehetett nagyobb 1 ólomsörétszemnél. Azért rendeltek Cambridge-be, hogy felvételi vizsgát tegyek az MIT, a Massachusettsi Műszaki Egyetem fizika tanszékén diplamások részére indított tanárképző kurzuson. Az oklevél megszerzése után tanárként, mégis katonaként, mindhalálig katonaként tértem volna vissza West Pointba. Az ólomsörétet leszámítva egész családom a kínai vendéglőben várt rám. Teljes diszegyenruhában masíroztam be, szalagokkal, kitüntetésekkel meg minden. Hajamat rövidre nyírták a fejem tetején, oldalt és hátul pedig kiborotválták. Úgy megbámultak az emberek, mintha afféle csodabogár volnék. Akkor se kelthettem volna nagyobb feltűnést, ha minden öltözékem 1 fekete harisnyatartó lett volna. Ennyire nevetségesen hatottak egyetemi környezetben az egyenruhások, holott a Harvard és az MIT bevételének jókora része származott új fegyverekkel kapcsolatos kutatásból és fejlesztésből. Valószinűleg holtan maradok Vietnamban, ha a Harvard kémiai tanszéke nem ajándékozza meg a civilizációt a napalm nevezetű ragacsos, kocsonyás gázolajjal. A megalázó vesszőfutás vége felé történt, hogy valaki így szólt a hátam mögött: – Magasságos egek! Farsang van, vagy mi? Elengedtem a sértést a fülem mellett, hagytam, hogy a sorozás alól kibúvó, frontlógós diák beszakadt dobhártyák és összezúzott gégefő nélkül ússza meg elhamarkodoft megjegyzését. Tovább masíroztam; sokkal súlyosabb gondok zúdultak rám, éppen elég okom adódott a boldogtalanságra. Feleségem a gyerekekkel 1-ütt Baltimore-ba költözött Fort Braggből, hogy fizikoterápiát tanuljon a Johns Hopkins Egyetemen. Vele költözött nemrég megözvegyült anyja is. Margaret és Mildred az apósomtól örökölt pénzen házat vásároltak Baltimore-ban. Az ő házuk volt ez, nem az enyém. Az égvilágon senkit nem ismertem Baltimore-ban. Mi a nyavalyához foghatnék Baltimore-ban? Tisztára, mintha ottmaradtam volna Vietnamban, és a feleségemnek új életet kellene kezdenie. A gyerekeim számára is csodabogárnak látszottam. Ők is úgy meredtek rám, mintha mindössze 1 fekete harisnyatartót viselnék. Hű, de büszkék lesznek rám, a feleségem és a gyerekek is, ha majd beszámolok róla, hogy a diplomások részére indított fizikatanár-képző kurzus felvételi vizsgakérdéseinek alig 1/4-ére tudtam válaszolni! Isten hozott itthon! Amikor beléptem volna a kínai étterembe, 2 csinos kislány jött ki. Egyenruhám és frizurám láttán rajtuk is kiütközött a megvetés. – Mi a baj? – förmedtem hát rájuk. – Sose láttatok még meztelen férfit 1 szál fekete harisnyatartóban? Valószínűleg azért gondoltam annyit a fekete harisnyatartóra, mert borzasztóan hiányzott nekem Jack Patton. Én túléltem a háborút, ő meg nem, és ahogy már említettem, néhány nappal a halála előtt éppen a Fekete harisnyatartó című cicimagazin 1 példányával ajándékozott meg. Ott ültünk tehát abban az étteremben, jómagam a harmadik édes Rob Royt ittam jégkockával, szóda nélkül. Margaret és az anyja továbbra is úgy viselkedtek, mintha 6 láb mélységből szagolnám az ibolyát az arlingtoni temetőben. Ők rendeltek meg mindent. Családi tálat kértek. Senki se tudakolta, hogy sikerült a vizsgám. Senki se tudakolta, milyen érzés hazatérni a háborúból. A többiek az aznapi városnézés során látott nevezetességekről fecserésztek. Senki se kísért el, hogy mellettem maradjon, és erkölcsi támogatást nyújtson. Meglátogatták az "Old Ironsides"-t, és fölmentek a harangtoronyba, ahonnan Paul Revere jelezte a golyózáporban a lámpásával, hogy az angolok közelednek a szárazföldön, és így tovább. Igen, és ha már a golyóknál tartunk, ezen az elvarázsolt estén tudtam meg azt is, hogy feleségem, gyermekeim anyja feltűnően sok olyan felmenő és oldalági rokonnal büszkélkedhet, akik 1-től 1-ig begolyóztak. Ez újdonság volt számomra, és Margaret számára is. Azt tudtuk, hogy Mildred Indiana államban, Peru városában nevelkedett. Ő maga azonban sose mondott többet Peruról, legfeljebb annyit, hogy Cole Porter is ott született, s hogy ő micsoda örömmel fordított hátat a városnak. Mildred értésünkre adta, hogy boldogtalan gyermekkora volt, na de hol van ez annak közlésétől, hogy családja – azaz feleségem és gyermekeim családja is – a feltűnően sok agyalágyult rokonról volt hírhedt Peruban? Kiderült, hogy az "Old Ironsides" meglátogatásakor anyósom összefutott 1 hajdani perui barátjával. A volt barát és felesége most a szomszéd asztalnál ültek. Amikor vizelni mentem, a hajdani barát velem tartott, és elmesélte, milyen nehéz sora volt Mildrednek a középiskolában, hiszen anyját és nagyanyját is Indianapolisban ápolták, az Állami Elmegyógyintézetben. – Mildred imádta az anyja öccsét – folytatta, miközben az utolsó csöppeket rázta le a kukijáról. – Éppen elvégezte a középiskolát, amikor a nagybácsi szintén megbolondult, és elkezdett tüzeket gyújtani mindenfelé a városban. A helyében én is iszkoltam volna Wyomingba, mint a leforrázott macska. Mondom, mindez újság volt számomra. – Vicces – mesélte tovább –, sosem tört ki rajtuk a bolondéria, amíg középkorúak nem lettek. – Csak azért nem nevetek – közöltem vele –, mert ` bal lábbal keltem. Alig tértem vissza az asztalunkhoz, amikor 1 mögöttem elhaladó fiatalember nem tudta leküzdeni a kísértést, hogy megérintse kefehajamat. Vörös köd szállt az agyamra! Az ifjonc vézna volt és hosszú hajú, nyakában békejelvény lógott. Úgy nézett ki, mint Bob Dylan, az énekes. Felőlem akár maga lehetett Bob Dylan, személyesen. Akárki volt is, belelöktem a legközelebbi pincérbe, aki étellel megrakott, súlyos tálcát cipelt. Szerteszét repült a sok kínai étel! Égszakadás-földindulás! Kirontottam. Minden és mindenki az ellenségem. Ismét Vietnamban vagyok! Ekkor azonban felmagasodott előttem 1 krisztusi figura. Öltönyt és nyakkendőt viselt, de hosszú szakálla a mellére omlott, szeméből pedig szeretet és szánalom sugárzott. Úgy viselkedett, mint aki mindent tud felőlem. Tudott is. Sam Wakefield volt, aki lemondott tábornoki rangjáról, csatlakozott a békemozgalomhoz, és Tarkington Kollégium rektora lett. Ugyanazt mondta nekem, amit oly sok évvel korábban mondott Clevelandben, a Természettudományos Kiállításon: – Hová ilyen sebesen, fiacskám? 21 Vietnami hazaérkezésem emlékeiről óhatatlanul eszembe jut 1-ik tarkingtoni diákom, Bruce Bergeron. Már említettem a nevét. Ő az, aki 1 jégrevű tánckarához csatlakozott, miután elnyerte a Bölcsészet- és Természettudományok Asszisztense fokozatot, és akit végül meggyilkoltak Dubuque-ben. Az apja "Az Éló Természet Védelméért" alapítvány elnöke volt. Amikor Bruce a zenehallgatás kurzusomra járt, feltettem 1 ízben a lemezjátszóra Csajkovszkij 1812 Nyitányát. Elmagyaráztam az osztálynak, hogy a zenemű 1 valódi történelmi eseményről, Napóleon oroszországi vereségéről szól. Megkértem a diákokat, gondoljanak valamilyen nagy jelentőségű eseményre a saját életükben, és képzeljék el, miféle zene írná le legjobban. Egy hétig kellett gondolkodniuk, ezalatt se az esernényről, se a zenéről nem mesélhettek senkinek. Azt akartam, hogy zenében főjön és főjön az agyuk. Bruce Bergeron azt az eseményt választotta a zene tárgyául, amelynek során bennszorult a liftben, miközben haiti dadájával a Bloomingdale áruház téli ágyneművásárára igyekeztek New Yorkban. Talán 6 éves lehetett. A Természettudományi Múzeumba kellett volna menniük, a pesztonka azonban munkaadói tudta nélkül előbb be akart vásárolni az árengedményes ágyneműből, hogy hazaküldje a rokonságnak Haitiba. A lift éppen az engedményes vásár szintje alatt ragadt be. Liftkezelő nélküli, automata lift vo1t. Elakadt. Amikor kétségtelenné vált, hogy nem megy tovább, valaki megnyomta a vészcsengő gombját; messze lentről felhallatszott a csilingelés. Bruce szerint ez volt életében az első alkalom, hogy olyan bajba keveredett, amelyet a felnőttek nem tudtak azonnal megoldani. A liftbe épített hangszóró megszólalt. A női hang nyugalomra intette az embereket. Bruce emlékezett rá, hogy a nő külön hangsúlyozta: senki se próbáljon kimászni a tetőre szerelt csapóajtón. Ha bárki ezt tenné, a Bloomingdale áruház semmiféle felelősséget nem vállal a következményekért. Telt-múlt az idő. Egyre tovább. A kis Bruce-nak úgy tűnt, legalább 100 évet töltöttek ebben a csapdában. A valóságban talán 20 perc lehetett. A kis Bruce úgy vélte, az amerikai történelem döntő fontosságú eseményének a középpontjába került. Azt képzelte, nemcsak a szüleinek, de az 1-esült Államok elnökének is értesülnie kellett róla a televízióban. Azt gondolta, hogy megmenekülésükkor rezesbandák és ujjongó tömegek köszöntik majd. Díszvacsorára és kitüntetésre számított, amiért nem esett pánikba, és nem mondta, hogy vécére kell mennie. A lift hirtelen megrándult, emelkedett néhány centimétert, majd megállt. Megint feljebb szökkent 1 méterrel, nagyot zökkent. Az ajtók kinyíltak, feltárult a javában folyó engedményes vásár színtere. A lift előtt közönséges vásárlók álltak, 1-szerűen a liftre vártak, fogalmuk sem volt róla, hogy ezzel a fülkével valami probléma adódott. Türelmetlenül várták, hogy a benn lévők kiszálljanak, ők pedig bejussanak végre. Az áruház vezetőségét sem képviselte senki, hogy elnézést kérjen, és meggyőződjék róla, mindenki jól van-e. A foglyok kiszabadítását célzó intézkedések, valahol a távolban születtek – a gépházban, ott, ahol a vészcsengő megszólalt, vagy ahonnan a nő nyugalomra intette és a csapóajtó használatától óvta őket. Ennyi volt az egész. A dadus megvette az ágyneműt, majd kézen fogta a kis Bruce-t, és átment vele a Természettudományi Múzeumba. Megígértette a kisfiúval, hogy titokban tartja szülei előtt a Bloomingdale-i kalandot – Bruce soha nem is mondta el nekik. Akkor sem, amikor a zenehallgatás órán végre kiöntötte a lelkét. – Tudod-e, mit ábrázoltál a lehető legpontosabban? – kérdeztem tőle. – Mit? – Hogy milyen volt hazatérni a Vietnami Háborúból. 22 A II. Világháborúról olvasok. Civilek és katonák, de még a kisgyerekek is büszkék voltak rá, hogy részt vehettek benne. Úgy tűnik, hogy mindenki, aki átélte a háborút, önmagát is a harcok részesének érezte. Bizony, és mindannyian legalább 1 kicsit átérezték a katonák, matrózok, tengerészgyalogosok szenvedéseit vagy halálát. A vietnami háború viszont azoknak a kizárólagos magánügye, akik végigharcolták. A jelek szerint senki másnak nincs hozzá semmi köze. A többiek mind patyolattiszták, mint a frissen hullott hó. Kizárólag mi vagyunk ostobák és mocskosak, amiért ilyen háborúban harcoltunk. Megérdemeltük a vereséget, amiért 1-általán belekezdtünk. Aznap este, amikor átmenetileg elment az eszem a Harvard téren, a kínai étteremben, rajtam kívül mindenki sikeresnek tudhatta magát. Mielőtt dühöngeni kezdtem, Mildred hajdani barátja az Indiana állambeli Peruból úgy társalgott velem, mintha mindkettőnknek meglenne a maga szakmája, mintha én mondjuk pedikűrös volnék, vagy bádogos és tetőfedő, nem pedig olyasvalaki, aki az ő nevében, az ő érdekében kockáztatta az életét, és hajította sutba a józan ész és tisztesség követelményeit. Az ő szakmája történetesen az egészségügyi hulladékok megsemmisítése volt Indianapolisban. Ez a kellemes üzletág különlegesen alkalmas arra, hogy kínai étteremben értesüljünk a részletekről, mivel ott amúgy sem tudni, mi minden fityeg a közönség evőpálcikáiról. Kifejtette, hogy mindennapi problémái legalább annyira kötődnek az esztétikához, mint a higiénéhez. Ezt a 2 szót használta, az "esztétikát" és a "higiénét". – Senki se örül – magyarázta –, ha 1 lábra vagy ujjra vagy akármire bukkan a kukában vagy a szeméttelepen, még ha az ilyesmi semmivel se veszélyezteti jobban a közegészséget, mint mondjuk 1 sertéssült maradéka. Megkérdezte, nincs-e kedvem kipróbálni valamit, amit az asztalukon látok, ő meg a felesége ugyanis túl sokat rendelt. – Köszönöm, uram, nem – hárítottam el. – Önnek persze mindez annyi, mintha vizet hordanánk a tengerbe – jegyezte meg. – Ezt hogy érti? – kérdeztem. Igyekeztem nem figyelni, és elterelésképpen a lehető legrosszabb irányba forditottam a fejemet: egyenesen szembenéztem az anyósommal. E potenciális elmebetegnek a jelek szerint nem volt hová mennie, háztartásunk állandó részévé vált. Kész helyzet elé kerültem. – Hát... merthogy ön háborúzott – magyarázta. Beszédmódjából kitűnt, hogy a háborút személyes problémának tek~nti. – Úgy gondolom, maguknak ott időnként el kellatt végezniük némi takarítást. Ekkor simította meg sörtéimet az a fiatalember. Úgy elszállt az önuralmam, mint 1 hordó nitroglicerin. Az ügyvédem rengeteg bátorságot gyűjtött a 2 készülő listámból, a tényből, hogy sohasem maszturbáltam és szeretek lakást takarítani, és tegnap megkérdezte, miért nem káromkodom. Éppen az ablakot mosiam a könyvtárban, bár senki se parancsolta, hogy ezt tegyem. Elmeséltem hát neki anyai nagyapám elméletét, hogy a trágárság és istenkáromlás hallatán a legtöbb ember feljogosítva érzi magát, hogy ne tanúsítson illő figyelmet a hallottak iránt. Elmondtam neki Wills nagypapa régi történetét 1 városról, ahol minden nap ágyúszóval jelezték a delet. A tüzér 1 napon éppen délben rosszul lett, és képtelen volt elsütni az ágyút. Úgyhogy teljes csönd köszöntötte a delet. A városiak majd a bőrükből bújtak ki, amikor a nap delelőre hágott. Döbbenten kérdezgették 1-mást: – A kirelejzumát! Mi történhetett? Az ügyvédem tudni akarta, mi köze ennek ahhoz, hogy nem káromkodom. Azt feleltem neki: a mienkhez hasonlóan mocskos szájú korszakban az "A kirelejzumát" ugyanolyan megdöbbentő erővel rendelkezik, mint 1 ágyúlövés. Akkor, 1975-ben a Harvard téren Sam Wakefield ismét sorsom kormányosaként jelent meg. Rám szólt, hogy maradjak a járdán, ahol biztonságban érezhetem magam. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Legszívesebben vonítottam volna. Sam bement az étterembe, lecsillapította valahogy a kedélyeket, és felajánlotta, hogy ott a helyszínen kártalanít mindenkit a saját zsebéből. Dúsgazdag felesége volt, Andrea, aki Sam öngyilkossága után a tarkingtoni nőhallgatók dékánja lett. Andrea 2 évvel a börtönkitörés előtt halt meg, ezért nem is temették sokadmagával oda, ahová napnyugtakor árnyékot vet a Muskéta-hegy. A férje mellé temették Bryn Mawrban, Pennsylvaniában. A gleccser persze így is eltolhatja Nyugat-Virginiába vagy Marylandbe mindkettejüket. Bon voyage! Andrea Wakefield volt a 2. személy, akivel kirúgatásom után beszéltem. Damon Stern volt az első. Ismét 1991-ről van szó. Gyakorlatilag mindenki más homárt evett. Andrea odajött hozzám, miután Sternnel találkozott a Végzősök Sétányán. – Azt hittem, homárt eszel a Pavilonban a többiekkel – mondta. – Nem vagyok éhes. – Nem bírom elviselni, hogy elevenen főzik meg őket. Tudod, mit mesélt az előbb Damon Stern? – Csak valami érdekesség lehetett – jelentettem ki. – Hogy Angliában, VIII. Henrik uralkodása alatt elevenen főzték meg a hamisítókat. – Látvámyosság – véltem. – A nyilvánosság előtt főzték meg őket elevenen? – Erre nem tért ki Damon. Hát te mit csinálsz itt? – Élvezem a napsütést. Andrea hitt nekem. Leült mellém. Talárt viselt, abban vonul majd végig a ballagási ceremónián. Kámzsája arról tanúskodott, hogy elvégezte a párizsi Sorbonne-t. Dékánként ő foglalkozott a nemkívánatos terhességekkel, a kábítószer-fogyasztással meg a hasonlókkal; mindamellett francia és olasz nyelvet, valamint olajfestészetet is oktatott. Igazán disztingvált, ősi philadelphiai családból származott, amely figyelemre méltóan sok tanárral, ügyvéddel, orvossal és művésszel ajándékozta meg a civilizációt. Talán ő lehetett az, akinek-aminek Jason Wilder és 1-némely tarkingtoni kurátor önmagát tartja: a földkerekség legfejlettebb élőlénye. Mennyivel okosabb volt a férjénél! Mindig szerettem volna megkérdezni tőle, hogyan mehet 1 kvéker feleségül 1 hivatásos katonához, de sohasem került sor rá. Most már késő. Kora ellenére – körülbelül 60 éves lehetett, 10 évvel öregebb nálam – Andrea volt a kollégium legjobb műkorcsolyázója. Azt hiszem, a megfelelő partnerrel folytatott műkorcsolyázás biztosította Andrea számára a kellő mértékű erotikát. Wakefield tábornok a világ minden kincséért se kötött volna korcsolyát. Andrea legjobb tarkingtoni jégtánc-partnere valószínűleg Bruce Bergeron volt – a fiú, aki bennszorult a bloomingdale-i liftben, aki kamaszkorában 1-edül a tarkingtoni kollégiumra számíthatott, majd fiatalemberként a jégrevű tánckarában lépett fel, mígnem meggyilkolta valaki, aki vagy gyűlölte a homoszexuálisokat, vagy túlságosan szeretett közülük 1-et. Sosem lettünk szeretők Andreával. Túl elégedett és túl idős volt hozzám. – Szeretném, ha tudnád, hogy szentnek tartalak – mondta váratlanul Andrea. – Hogyhogy? – lepődtem meg. – Amiért olyan gyöngéden viselkedsz a feleségeddel meg az anyósoddal. Vállat vontam. – Semmiség ahhoz képest, amit elnökökért, tábornokokért és Henry Kissingerért tettem. – Igen, de ezt önként vállaltad. – Azt is – vágtam rá. – Majd megvesztem a lelkesedéstől. – Márpedig ha meggondolom, hány férfi bontja fel a házasságát, amikor az a legcsekélyebb mértékben is kényelmetlenné vagy kellemetlenné válik, ki kell jelentenem, hogy továbbra is szentnek tartalak. – Tudod, még csak nem is akartak idejönni – meséltem. – Nagyon boldogok voltak Baltimore-ban. Margaret fizikoterapeuta lett volna. – Nem a völgytől betegedtek meg – mutatott rá Andrea. – A férjem sem a völgytől betegedett meg. – A beépített órájuktól betegedtek meg – válaszoltam. – Az pedig mindenképpen éjfélt ütött volna számukra, akárhol élnek is. – Én is így érzek Sam felől – nézett rám Andrea. – Nem tudok bűntudatot érezni. – Nincs is miért. – Amikor leszerelt a hadseregből és belépett a békemozgalomba, azt hittem, meg akarja állítani az órát. Nem vált be. – Nagyon hiányzik nekem – vallottam be. – Ne hagyd, hogy téged is megöljön a háború – kérte. – Ne aggódj – nyugtattam meg. – Még mindig nem találtad meg a pénzt? – kérdezte. Arról az összegről beszélt, amelyet Mildred kapott a baltimore-i házáért. Amíg még nagyjából épeszű volt, letétbe helyezte a rochesteri Első Nemzeti Bank scipiói kirendeltségénél. Amikor azonban Brunei szultánja megvette a bankot, Mildred a teljes összeget kivette készpénzben, és se Margaretnek, se nekem nem szólt az ügyletről. Utána elrejtette a pénzt, de elfelejtette, hová. – Nem is gondolok már rá – vontam vállat. – Legvalószínűbb, hogy valaki rátalált. Lehet, hogy 1 csapat gyerek. Vagy valamelyik karbantartó, aki a házunkon dolgozott. Egy dolog biztos: sose fog jelentkezni az illető. Mintegy 45 000 dollárról és némi apróról beszéltünk. – Tudom, az lenne a normális, ha a fene enne a pénz miatt, mégis fütyülök rá – mondtam végül. – Ezt is a háború tette veled – bólintott Andrea. – Ki tudja? – feleltem. Miközben a napsütésben csevegtünk, a völgyben, valahol a Fekete Macska kávéház környékén felbömbölt 1 hatalmas motorkerékpár. Aztán még 1, és még 1. – A Pokol Angyalai? – kapta fel a fejét Andrea. – Hát mégis? Az a vicc járta a kollégiumban, hogy Tex Johnson, a rektor a kelleténél 1-el több motoros-filmet látott, és felkészült rá, hogy előbb-utóbb tényleg rátámadnak a kollégiumra a Pokol Angyalai. Olyan komolyan vette ezt a fantazmagóriát, hogy még 1 izraeli mesterlövészfegyvert is beszerzett Oregonból, 1 portlandi üzletből, teleszkópos irányzékkal, lőszerrel, meg mindennel, ami dukál. Emiatt a fegyver miatt feszítették végül keresztre. E pillanatban azonban korántsem látszott olyan viccesnek Tex aggodalma a Pokol Angyalai által végrehajtott támadásról. A 2-kerekűek ítéletnapi mélybasszus kórusa mind hangosabban és hangosabban dübörgött, és 1-re közeledett. Semmi 2-ség! Akárki és akármi dübörög is, 1-edül Tarkington lehet a célja! 23 Nem a Pokol Angyalai voltak. Nem is valamelyik alsóbb néposztály tagjai. Roppant sikeres amerikaiak karavánja volt, legtöbben motorkerékpárral jöttek, de akadt néhány limuzin is. A milliárdos Arthur Clarke vezette a menetet, a híres mókamester. Ő is motoron érkezett, mögötte görcsösen kapaszkodva, szoknyáját az ágyékáig feltűrve, maga Gloria White, a 60 éves, örökös filmsztár! Egy rikácsautó és 1 nyergesvontató zárta a menetet, utóbbin leeresztett hőlégballon. Clarke írországi kastélyának alakját ölti majd fel, amikor felfújják a Dísztér közepén! Kuc, kuc. Csönd. No még 2: kuc, kuc. Most végre jól vagyok. Kuc. Ez az. Már igazán jól vagyok. Békesség. Nem Arthur C. Clarke érkezett, a sci-fi író, aki annyi könyvet írt az emberiség sorsáról a Világegyetem más tájain. Arthur K. Clarke jött, a milliárdos spekuláns, a legbonyolultabb pénzügyi manőverekről szóló könyvek és folyóiratok kiadója. Kuc. Bocsánatot kérek. Ezúttal némi vér is volt. Az Avoni Bárd halhatatlan szavaival: – "Pfuj, férjem. Katona vagy, és félsz? Mit félni, hogy megtudják, mikor senki se kényszerítheti számadásra a hatalmunkat? De ki hitte volna, hogy az öreg emberben még annyi vér van?" Ámen. És külön köszönet Bartlett Híres idézeteinek. A seregben rengeteg sci-fit olvastam, köztük A gyermekkor végét Arthur C. Clarke-től, ami véleményem szerint mestermű. Clarke-et leginkább a 2001 című film kapcsán ismerik; ugyanaz az évszám, amelyben én most írok és köhögök. Kétszer láttam Vietnamban a 2001-et. Emiékszem a 2 sebesült katonára, akik az első sorböl nézték végig az 1-ik előadást. Mindkettőnek tönkrement valahogy a lába, de térdtől fölfelé épnek látszottak, és fájdalom sem gyötörte őket. Talán arra vártak, hogy hazaszállítsák őket az Államokba, ahol megkapják a művégtagjaikat. Nem hinném, hogy bármelyikük elmúlt volna 18. Egyikük fehér volt, a másik fekete. Amikor a film végén felgyúltak a fények, a fekete odaszólt a fehérnek: – Most mondd meg: miről szólt ez az egész? – Nemtom, nemtom – vetette oda a fehér –, nem is érdekel. Csak az érdekel, hogy végre hazajussak Illinois-ba, Cairóba. Nem "kí-ró"-nak ejtette, hanem "kai-ró"-nak. Az Indiana állambeli Peruból származó anyósom "pí-ru"-nak ejti szülővárosa nevét, nem pedig "pörú"-nak. Egy másik indianai város, Brazil nevét pedig "brezzl"-nek ejti a vénasszony. Arthur K. Clarke azért jött Tarkingtonba, hogy átvegye a Bölcsészet- és Természettudományok Nemes Támogatója fokozatot. A törvényes rendelkezések értelmében a Tarkington Kollégium kizárólag olyan fokozatokat nyújthatott, amelyek nem utaltak arra, hogy a jelölt komoly munka árán nyerte volna el őket. Emlékszem, Paul Slazinger, a korábbi bennlakó író ellenezte, hogy a felsőfokú tanintézetek által osztogatott tiszteletbeli címekben 1-általán megjelenjék a "Doktor" szó. Szerinte tökéletesen megfelelne a "Doctoral" is, ami franciául van, és nagyképűt jelent. Ha viszont 1 gyerek a vietnami háború idején iratkozott be Tarkingtonba, már meg is úszta a sorozást. A sorozóbizottságok szempontjából Tarkington ugyanolyan komoly egyetem volt, mint Massachusetts műszaki egyeteme, az MIT. Ebben bizonyára a politika is szerepet játszott. Szerepet kellett játszania. Mindenki tudta, hogy Arthur Clarke tartalmatlan oklevelet kap. Azt viszont csak Tex Johnson, a kollégiumi rendőrség, valamint a prefektus tudta előre, micsoda látványos bevonulást tervez Clarke. Szabályos katonai művelet volt. Hajnalok hajnalán szállították kamiomokon a motorkerékpárokat – vagy 30 volt belőlük – és a hőlégballont a Fekete Macska kávéház mögötti parkolóba. Clarke-et, Gloria White-ot és a többieket, köztük Henry Kissingert személykocsin hozták le a rochesteri repülőtérről. Mögöttük jött a rikácsautó. Kissinger nem volt hajlandó motorra ülni. A többiek közül is vonakodtak ettől néhányan, őket egészen a Dísztérig személykocsik szállították. A motorosokhoz hasonlóan, a személykocsikban utazók is dollárjelekkel ékesített, arany bukósisakot viseltek. Tex Johnson szerencsére tudta, hogy Clarke és csapata motorkerékpáron érkezik, különben esetleg tüzet nyitott volna rájuk az Oregonban vásárolt izraeli puskájából. Clarke nagyszabású entrée-ja megfelelt volna az Ítéletnap jelmezes főpróbájának is. Egyedül a Biblia Istentől ihletett szerzője, Szent János képzelhetett el ilyen lenyűgözően mellbevágó látványosságot a hatalmas zajjal, füsttel, arannyal, oroszlánokkal és sasokkal, trónszékekkel és hírességekkel, csodákkal az égen és így tovább. Arthur K. Clarke azonban a korszerű technika és rengeteg készpénz felhasználásával meg is teremtette a látványosságot! Az aranysisakos motorkerékpárosok kifelé forduló, belül üres négyszög-alakzatban sorakoztak fel a Dísztéren. Teljes erővel bömböltették szilaj hátasaikat. Fehér overallba öltözött munkások láttak hozzá a hőlégballon felfújásához. A rikácsautó szilánkokra szaggatta a levegőt 1 dudaegyüttes magnóra vett ricsajával. A motorkerékpárját délcegen meglovagoló Arthur Clarke felém nézett. Azért tette ezt, mert kurátor barátai a mögöttem álló épületből integettek neki. Engem vérig sértett a felismerés, hogy a pénz igenis boldogít, ha elég sok van belőle. Aprólékos gonddal ásítottam 1-et. Hátat fordítottam Clarke-nek és cirkuszának. Odábbsétáltam, ezzel jelezve: jobb időtöltést is el tudok képzelni, mint hogy 1 imbecillis parádéját bámuljam. Így nem lehettem tanúja annak, hogy a hőlégballon leszakad rögzítőköteléről, s hozzám hasonlóan senkihez-semmihez nem tartozván, átvitorlázik a tavon a börtönhöz. A fegyencek odaát semmi mást nem láthattak a külvilágból, csak az eget. Akik éppen a sportpályán voltak, 1 pillanatra megláthattak fejük fölött 1 kastélyt. Ugyan mi a csoda magyarázhatja ezt meg? "Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes" – Bartlett: Híres idézetek. Az a köteléről elszabadult, a szelek játékaként ide-oda csapódó, üres kastély sokban hasonlított rám. Mi több, olyannyira 1-formák voltunk, hogy én magam is hivatlan látogatóként bukkanok majd föl a börtönben, mielőtt még lemenne a Nap. Ha a ballon is olyan közel lett volna a földhöz, mint én, először nyilván ide-oda verődött volna, mielőtt kellő magasságra tesz szert, hogy az uralkodó szél átsodorja a tavon. Az én irányváltásaimat azonban nem az összevissza széllökések határozták meg, hanem az a lehetőség, hogy összefuthatok valakivel, akinek módjában áll fokozni kellemetlenségeimet. Mindenekelőtt Zuzu Johnsont és a távozófélben levő bennlakó művészt, Pamela Ford Hallt óhajtottam elkerülni. S milyen az élet? Természetesen mindkettejükkel összefutottam. Még mindig inkább Zuzuval találkoztam volna, mint Pamelával, mivel Pamela összeomlott, Zuzu pedig nem. Mint azonban már mondtam, mindkettejükkel szembe kellett néznem. Pamelánál nem énmiattam csordult ki a pohár, hanem a pár hónappal korábban Buffalóban rendezett szóló-kiállítása miatt. Az ott történt balesetet Pamelán kívül a világon mindenki mulatságosnak találta, az újságok és a TV-műsorok is tele voltak vele. Vagy 2 napon át Pamela csempészett derűt a hírműsorokba, az ő esete nyújtott vidám megkönnyebbülést a sarki jégsapkák növekedéséről és az Amazonas esőerdői helyén 1-re terjeszkedő sivatagokról szóló beszámolók után. Bizonyára szerepelt a fekete krónikában 1 olajkatasztrófa is. Nap mint nap adódik 1 olajkatasztrófa. Ha még nem ürítették ki Denvert, Santa Fét és a franciaországi Le Havre-t az ivóvízbázisukban felhalmozódott nukleáris hulladék miatt, akkor most majd hamarosan megteszik. A Pamela 1-személyes kiállításán történtek többek számára kínáltak nagyszerű alkalmat arra, hogy leszólják a modern művészetet, amit különben is csak a gazdagok minősítettek érdekesnek és élvezetesnek. Mint már említettem, Pamela poliuretán habbal dolgozott, ami könnyen faragható és szinte súlytalan, viszont felmelegítve vizeletszagot áraszt. Pamela pici szobrokat készített, ülő asszonyokat földig érő szoknyában, akik arcukat eltakarva gubbasztanak. Bármelyik alkotása elfért volna 1 cipődobozban. A szobrokat tehát Buffalóban állították ki, de nem enyvezték őket a talapzatukhoz. Nem számítottak huzatra, mivel 3 dupla ajtó választotta el a kiállítótermet a múzeum bejáratától, ami 1-ébként az Erie-tóra néz. A múzeum, a Hanson Művészeti Központ vadonatúj volt, 1 Buffalóban élő Rockefeller-örökös adományozta a városnak, miután a manhattani Rockefeller Centert eladták a japánoknak, és így hirtelen komoly készpénzvagyon birtokába jutott. Egy tolókocsihoz kötött, öreg hölgy volt az örökös. Nem lépett aknára Vietnamban. Azt hiszem, pusztán élemedett kora verte le a lábáról, no meg a Rockefeller vagyon teljes kiárusítása alatti rengeteg türelmetlen várakozás, hogy a változatosság kedvéért végre ő is némi készpénzt lásson. Azért volt jelen a sajtó és a TV is, mert ez volt a Központ hivatalos megnyitója. Pamela Ford Hall első 1-személyes kiállítása – amely a "Guberáló nők" címet viselte – nem tartozott volna a fontos eseményhez, viszont az emeleti részben szervezték meg, ahol vonós-4-es játszott, és pezsgőt meg szendvicseket szolgáltak fel. Szigorúan frakkos-nagyestélyis rendezvény volt. Miss Hanson, az adományozó utolsónak érkezett. Tolószékével 1-ütt a legfelső lépcsőfokra helyezték odakinn. Azután szélesre tárták mind-3 dupla ajtót, ami Pam guberálóit elválasztotta az Északi Sarktól: Valamennyit lesodorta a huzat az alapzatukról. Egymás hegyén-hátán a földre hullottak, rá a forró fűtőcsöveket rejtő, üreges padlóelemekre. A TV-kamerák híven közvetítettek mindent, kivéve a forró poliuretán szagát. Micsoda megkönnyebbülés a nagyvilág bajai után! Még mondja valaki, hogy kizárólag gyászos események kaphatnak helyet nap mint nap a hírekben! 24 Pamela az istálló mellett duzzogott. A Muskéta-hegy még nem vetett árnyékot az épületre. Vagy 7 óra volt még hátra napnyugtáig. Mindez évekkel a börtönkitörés előtt történt, de máris 2 holttest és 1 emberi fej volt ott eltemetve. Mindenki tudott a 2 holttestről, amelyeket teljes tiszteletadással helyeztek ott nyugalomra, és síremléket is emeltek föléjük. A fej viszont teljes meglepetésként bukkan majd elő, amikor a börtönkitörés után további holttestek számára készítenek nyugvóhelyet 1 markoló segítségével. Kié lehetett az a fej? ~A 2 holttest, amiről mindenki tudott, Tarkington első botanika-, német nyelv&- és fuvolatanáráé, a serfőző Hermann Shultzé és feleségéé volt. Egyetlen nap különbséggel haltak meg mindketten, az 1893. évi diftériajárvány során. Elbocsátásom napján viszonylag friss sírban nyugodtak, jóllehet közös sírkövük vésete 98 éves volt. Azért helyezték át a tetemeket és a sírkövet, hogy helyet biztosítsanak a Pahlavi Pavilon számára. Az exhumálást a városból hívott halottkém vezette annak idején, 1987-ben. Beszámolója szerint a 2 holttest figyelemre méltóan jól konzerválódott. Nekem is felkínálta őket megtekintésre, én azonban biztosítottam róla, hogy teljesen megnyugszom az ő ítéletében. El tudják ezt képzelni? Miután annyi hullát láttam, illetve számos esetben előállitottam Vietnamban, most viszolyognom kellett 2 olyan példány megtekintésétől, amelyeknek az égvilágon semmi közük sem volt hozzám. Nem találok magyarázatot. Talán ismét ártatlan kisfiúként kezdtem gondolkodni. Átlapoztam az Ateisták Bibliáját – Bartlett Híres idézeteit – valamiféle kommentárért a megmagyarázhatatlan vonakodás eseteire. Nem találtam iobbat, mint Lady Macbeth szavait papucs alatt tartott férjéhez: "Ffuj, férjem! Katona vagy, és félsz?" Ha már szó esett az ateizmusról: emlékszem, 1 ízben tábori misén vettem részt Jack Pattonnal Vietnamban. A misét a hadsereg rangidős tábori lelkésze celebrálta. Tábornok volt. A lelkész azt a – szerinte – közismert tényt választotta a prédikáció vezérfonalául, amely szerint a lövészárokban nincsenek ateisták. A végén megkérdeztem Jacket, hogy-mint vélekedik a prédikációról. – Ez a tábori lelkész sose járt még a fronton – felelte ő. Norman Updike volt a halottkém, a völgy első holland betelepütőinek leszármazottja – immár maga is az istálló melletti, földdel betemetett árokban nyugszik. Akkor, 1987-ben.nagyhangú vígsággal mesélte, mekkorát tévednek a népek, ha azt hiszik, hogy a dolgok 1-2-re elrothadnak, por és hamu, trágya vagy akármi válik helőlük. Tudósok kitűnő állapotban maradt, föltehetőleg hosszú-hosszú évekkel korábban kihajított hús- és zöldségmaradványokra bukkantak városi szeméttelepeken, közölte. Hermann és Sophia Shultz holttestéhez hasonlóan, a természetnek ezek az elméletileg biodegradábilis termékei is a nedvesség hiánya miatt álltak ellen a rothadásnak, mivel a kukacok, gombák és baktériumok számára a nedvesség maga az élet. – Nlég a korszerű balzsamozási technikák nélkül is sokkal tovább tart az általánosan feltételezettnél, míg az ember azzá lesz, amiből vétetett: porrá és hamuvá – jelentette ki. – Biztató – feleltem. Csak akkor láttam meg Pamela Ford Hallt az istálló mellett, amikor már túl késő volt, hogy hátat fordítsak. Egy szülő vonta el a figyelmemet, aki a harsogó dudazene elől menekült idáig a Dísztérről. Roppant levertnek látszom, jegyezte meg. Még senkivel sem közöltem, hogy kirúgtak, és egészen 1-értelműen nem óhajtottam 1 vadidegennel megosztani ezt a hírt. Így azt feleltem, hogyne volnék boldogtalan, tekintettel a sarkokon növekvő jégsapkára, az elsivatagosodásra, a tönkrement gazdaságra, a faji zavargásokra és így tovább. Viduljak, felelte ő, hiszen 1 000 000 000 kínai rázza le pillanatokon belül a kommunizmus igáját. Miután megtették, villámgyorsan autót, autógumit, üzemanyagot akarnak majd mindnyájan. Az autózáshoz kötődő amerikai ipart teljes egészében megszerezték vagy tönkretették a japánok, mutattam rá. – És mi akadályozza meg, hogy maga is azt tegye, amit én? – kérdezte ő. – Ez 1 szabad ország. – Arra. utalt, hogy az egész vagyonát japán társaságok részvényeibe fektette. El tudják önök képzelni, mit mívelne 1 000 000 000 motorizált kínai 1-mással, és a még megmaradt atmoszférával? Olyan elvakultan igyekeztem minél messzebb kerülni az Uralkodó Osztály e tipikus bunkójától, hogy csak akkor vettem észre Pamelát, amikor már odaértem mellé. A földön ült és szederpálinkát ivott. Hátát a Shultz-sírkőnek támasztotta. A Muskéta-hegyre bámult. Súlyos alkoholista volt. Ezért nem okoltam magamat. Egy alkoholista életében az alkohol a legsúlyosabb probléma. A síremlék vésetével szemben álltam meg. Az oly sok emberéletet követelő diftériajárvány akkor tört ki, amikor szinte valamennyi tarkingtoni diák elutazott nyaralni. A diákok kétségtelenül szerencsések voltak. Ha működött volna az iskola a járvány kitörésekor, sok-sok diák került volna a Shultz-házaspárhoz hasonlóan először a Pahlavi Pavilon helyére, onnan pedig az istálló mellé, ahová napnyugtakor árnyékot vet a Muskétahegy. Két évvel ezelőtt ismét ugyanilyen szerencsés volt a diákság. Mindannyian téli szünidejüket töltötték, mikor a megrögzött bűnözők lerohanták ezt a jelentéktelen, vidéki városkát. Csodák. Utánanéztem, kik voltak a Szabadgondolkodók. Egy kurta életű szekta tagjai, többségükben német bevándorlók leszármazottjai, akik Wills nagypapához hasonlóan úgy hitték, végtelen alváson kívül semmi sem vár a jó vagy a gonosz halandóra az élet utáni életben, hogy a tudomány fényében az összes szervezett vallás szemfényvesztéssé alacsonyodik, hogy Isten kiismerhetetlen, s hogy ki-ki akkor használja legjobban élete idejét, ha arra törekszik, hogy társadalma többi tagjának életminőségét javítsa. Nem pusztán Hermann és Sophia Shultz esett a diftériajárvány áldozatául. Távolról sem! Viszont csak ők ketten kérték, hogy a kollégium területén temessék el őket, mert, amint halálos ágyukon kijelentették, szent föld ez számukra. Pamelát nem lepte meg az érkezésem. Az alkohol remekül védte a meglepetésektől. – Nem – vágta rá, amikor meglátott. Még meg se szólaltam. Pam arra számított, hogy szeretkezni akarok vele. Megértem, hogy erre gondolt. Az én fejemben is megfordult a dolog. Aztán így szólt: – Meg kell vallanom, ez volt életem legszebb éve, és szeretném megköszönni neked, hogy olyan hatalmas részt vállaltál benne. – Mindez tömény gúny volt. Pamela kezdett maróan őszintétlenné válni. – Mikor utazol? – kérdeztem. – Soha – felelte. – Kipurcant a sebváltóm. – A 12 éves, 4-ajtós Buickjáról beszélt, amit a vagyonmegosztási megállapodás keretében kapott az elvált férjétől. Az ex-férj folyton csúfolkodott Pamela erőfeszítésein, hogy komoly művésszé váljék, időről időre meg is pofozta, vagy éppen belerúgott. Nyilván még a többieknél is harsányabban kacagott, amikor Buffalóban elfújta a huzat Pamela 1-személyes kiállítását. Egy új sebváltó 850 dollárba kerül a szerelő szerint, közölte Pam, ráadásul a szerelő jenben követeli az árát, és mellesleg utalt rá, hogy a javítás sokkal kevesebbe kerülne, ha Pamela lefeküdne vele. – Feltételezem, hogy továbbra se találtad meg az anyósod által eldugott pénzt – szegezte rám az ujját. – Nem. – Talán nekem kéne megkeresnem. – Biztosra veszem, hogy valaki már megtalálta, és azóta is tartja a száját – mondtam. – Mindeddig sose kértem pénzt tőled semmire – nézett rám Pamela. – Mi lenne, ha most kifizetnéd a sebváltómat? Akkor, ha megkérdi valaki: "Hol szerezted ezt a gyönyörű sebváltót? ", majd azt felelhetem: "Egy régi szeretőmtől kaptam. Híres háborús hős az illető, de nem árulhatom el a nevét." – Ki az az autószerelő? – A walesi herceg – vigyorgott Pamela. – Ha lefekszem vele, nem csupán a sebváltómat hozza rendbe, hanem Anglia királynéjává tesz. Te sose tettél engem Anglia királynéjává. – Nem Whitey VanArsdale az? – kérdeztem. Ez a szerelő a városban élt, és minden ügyfélnek azt mondta, hogy elromlott a sebváltójuk. Nekem is ezt mondta a Mercedes előtti kocsimra, 1 1979-es évjáratú Chevrolet kombira. Én ellenőriztettem az állítását, történetesen 1-ik diákommal. A sebváltónak kutyabaja volt. Eleve nem is akartam mást, csak 1 zsírzást. Most már Whitey VanArsdale is az istálló mellett nyugszik. Rajtaütött néhány elítélten, azok meg rögvest visszaütöttek. Legfeljebb 10 percig tarthatott a diadala. "Bumm", aztán meg, pár perc múlva, "Bumm, bumm." És kész. Pamela, ahogy ott a földön üldögélt, hátát a sírkőnek vetve, nem tette azt, amit Zuzu Johnson tesz majd kisvártatva: nem állította, hogy én vagyok boldogtalanságának 1-ik fő oka. Azt hiszem, talán akkor ment a legmesszebb, amikor szememre hányta, hogy sohasem tettem Anglia királynéjává. Zuzu viszont azért panaszkodott, amiért sohasem szádékoztam feleségül venni, holott az ágyban rengeteget álmodoztunk arról, hogy elszökünk Velencébe, ahol 1-ikünk se járt még. Ő virágboltot nyit majd, ígértem, hiszen tehetséges kertész. Én angolt tanítanék idegen ajkúaknak, vagy segítenék a helyi üvegfúvóknak; hogy amerikai áruházakban is forgalmazhassák termékeiket és így tovább. Zuzu fényképésznek se volt rossz, úgyhogy felvetettem, 1-kettőre meglelné a helyét arrafelé, ahol a turisták beszállnak a gondolákba; Polaroid fényképeket árulna nekik, önmagukról a gondolában, ott a felvétel helyszínén. Ha saját jövőnkről kell álmodoznunk, messze magunk mögött hagyjuk GRIOTTM-ot. Én szeretkezésünk részeként tekintettem ezekre a velencei álmodozásokra; Zuzu a parfümjével járult hozzá az erotikához, én Velencével. Zuzu azonban komolyan vette. Készen állt az indulásra. Én viszont nem szabadulhattam a családom iránti felelősségtől. Pamela tudott a Zuzuhoz fűződő viszonyomról, és a Velencével kapcsolatos blabláról is. Zuzu elmondta neki. – Tudod, mit kéne mondanod minden szerencsétlen asszonynak, aki elég ostoba, és beléd szeret? – kérdezte. Nem nézett rám. A Muskéta-hegyet bámulta. – Nem – feleltem. – Azt: "Isten hozott Vietnamban." A Shultz-házaspár koporsója fölött ült. Én meg 1 levágott fej fölött álldogáltam, amit majd 8 év múlva ás ki 1 markoló. Annyi időt töitött a fej a földben, hogy csak a koponyacsont maradt meg belőle. Az állami rendőrség 1 bűnügyi orvosszakértője éppen itt volt, amikor a koponya felbukkant a markoló kanalában, mindjárt meg is szemlélte a leletet, és közölte a véleményét. Első tippemmel ellentétben nem vélte indián koponyának. Szerinte 20 év körüli fehér nő koponyája volt. Az áldozatot se fejbe nem verték, se agyon nem lőtték, a halálával kapcsolatos további elméletekhez ezért szükség van a csontváz többi részére is. A markoló azonban 1-etlen csontot se hozott fel ezután. Persze a lefejezés önmagában is elegendő halál-ok. A szakértőt nem érdekelte különösebben a dolog. A koponyát borító patinából arra következtetett, hogy az áldozat jóval a mi születésünk előtt halt meg. Őt viszont azzal a feladattal küldték ide, hogy a börtönkitörés után megölt áldozatok holttestét vizsgálja meg, és alkosson szakértői véleményt haláluk módjáról: lelőtték-e őket, vagy 1-éb módon végeztek-e velük. Különösen Tex Johnson holtteste nyűgözte le. Munkája során szinte mindent látott már, fejtegette nekem, ilyet azonban – keresztre feszített embert, a tenyereken és a lábfejeken átvert kapcsokkal meg mindennel – még nem. Szerettem volna tovább beszélgetni vele a koponyáról, ő azonban visszatért a keresztre feszítésre. Rengeteget tudott róla, az biztos. Elmondott valamit, amit sose tudtam: hogy nem csak a rómaiak, hanem a zsidók is keresztre feszítették olykor-olykor azokat, akiket bűnösnek ítéltek. A szokások ragadósak! Miért nem hallottam erről soha? A szakértő azt is előadta, hogy Dáriusz, Perzsia dúsgazdag királya 3000 embert feszíttetett keresztre Babilonban, mert ellenségeinek vélte őket. A rómaiak pedig, miután leverték a Spartacus-felkelést, 6000 lázadót feszítettek keresztre, végig a Via Appia 2 oldalán! Kifejtette, hogy Tex Johnson keresztre feszítése nem csak azért tért el a normálistól, mert az áldozat már halott volt, amikor az istálló padlásának gerendázatához szegezték. Először is, nem korbácsolták meg. A keresztgerendát sem kellett a kivégzés helyére cipelnie. Nem volt jel a feje fölött arról, hogy mi a bűne. Végül pedig hiányzott a függőleges gerendába vert szeg is, amely az áldozat ágyékát és hátsóját gyötörné, amikor helyzete kényelmetlenségét enyhítendő, erre-arra forgolódik. Amint a könyv elején emlitettem, ha hivatásos katona lettem volna akkoriban, valószínűleg különösebb gondolkodás nélkül keresztre feszítettem volna bárkit, ha erre kapok parancsot. Vagy ha magasabb beosztású tiszt lettem volna, utasítottam volna rá az alattosaimat, elmagyarázva, hogyan hajtsák végre a műveletet. Olyan újoncoknak, akiknek sohasem volt dolguk keresztre feszítéssel, akik talán 1-et se láttak még, megtaníthattam volna 1 új szót, az akkori hadtudomány 1 szakkifejezését. A szó így hangzik: crurifragium. Jómagam a bűnügyi orvosszakértőtől tanultam, és olyan érdekesnek találtam, hogy ceruzát kerítettem és feljegyeztem. A szó latinul van, és annyit tesz, mint "vasrúddal eltörni a keresztre feszített személy lábát, ekként megrövidítve szenvedései idejét". Ami azt illeti, a keresztre feszítés ettől sem válik rózsaággyá. Miféle állat képes ilyesmire? Gondolom, a régi énem. Damon Stern professzor, a néhai 1-kerekűző vetette fel 1 ízben, vajon volna-e piacuk vallásos tárgyú szobroknak, amelyeken nem kereszthez szögezve, hanem 1-kerekűn ülve ábrázolják Krisztust. Persze tréfának szánta. Nem várt választ, nem is kapott. Nyilván rögtön felmerült valami más beszédtéma. Ha nem lőtték volna le, amikor meg akarta védeni a lovakat, most azt felelném neki, hogy legalábbis számomra a feszület legfontosabb üzenete az: milyen elmondhatatlanul kegyetlenné válhatnak épeszűnek számító emberi lények, ha felsőbb hatalomnak engedelmeskednek. Ide süssetek: miközben unottan lapozgattam a helybéli újságok ősrégi példányait, valószínűleg rájöttem, kié az a feltehetőleg kaukázusi fajú, és bizonyosan fiatal női koponya. Legszívesebben kirohannék a börtönudvarra, a hajdani Dísztérre, és azt kíáltoznám: – Heuréka! Heuréka! Jól megalapozott becslésem szerint a koponya Letitia Smiley-é, 1 közismerten szép, dyslexiás tarkingtoni diáklányé, aki végzős korában, 1922-ben tűnt el a kollégiumból, miután megnyerte a hagyományosan megrendezett női mezítlábas futóversenyt, amelynek távja: a harangtoronytól a rektor házáig és vissza. Letitia Smileyt megkoronázták Orgonakirálynőnek, ami a győztes díja, ő pedig könnyekben tört ki, aminek senki se értette az okát. Valami nyilván nyomasztotta Letitiát. A korabeli újságcikkekből megtudtam, hogy a népek mind úgy vélték: Letitia Smiley nem örömkönnyeket hullatott. Az 1-ik kézenfekvő, bár senki által nem szellőztetett gyanú szerint Miss Smiley terhes lett volna – feltehetőleg a diákság vagy a tanári kar 1-ik tagjától. Detektívet játszom most, bár semmi más nem áll a rendelkezésemre, mint 1 koponya és a régi újságok. Mégis birtokomban van valami, amit a rendőrség hiába kutatott akkor: olyan bizonyíték, ami 1 hozzáértő bűnügyi koponyavizsgáló kezében 1-értelműen alátámasztaná a feltevést, hogy Letitia Smiley nincs az élők sorában. Az Orgonakirálynő-koronázást követő reggelen ágyában 1 bábut találtak. Az összecsavart törülközőkből álló test feje 1 rögbilabda volt, amelyet Letitia emlékül kapott a Schenectadyban, a Union College-ben tanuló hódolójától. A labdára ezt festették: "Union 31, Hobart 3." A lány pedig köddé vált. Még 1 fogász sem segíthetne a koponya azonosításában, mivel a tulajdonosnak, akárki volt is, 1-etlen betömni való szuvas foga sem akadt. Tökéletesen ép fogsorral dicsekedhetett az illető. Ugyan ki mondhatná meg a ma élők közül most, 2001-ben, hogy L.etitia Smileynek, aki már 100 éves lenne, épek voltak-e a fogai, vagy sem? Pedig Vietnamban ezzel a módszerrel, a hibás fogazatuk alapján azonosították 1-értelműen a megcsonkított holttesteket. A gyilkosságra, minden bűnök e közismerten legszörnyűbbikére nincs elévülési idő. De mennyi idős lehet Letitia gyilkosa? Ha az én gyanúsítottam volt a tettes, már 135 éves lenne. Szerintem ugyanis nem más követte el a tettet, mint Kensington Barber, a Tarkington kollégium akkori prefektusa. Élete utolsó éveit a batáviai kórház elmegyógyintézetében töltötte. Szerintem ő volt az, aki elkészíthette a rögbilabda-fejű bábut, mivel beosztásánál fogva jogában állott éjszakai ellenőrzést tartani mind a férfi, mind a női hálókban. Szerintem Letitia Smiley akkor már halott volt. Az pedig a nyilvánosság előtt rögzített tény, hogy a prefektus találta meg a bábut. Az állami rendőrség orvosszakértője figyelemre méltónak minősítette, hogy 1-etlen hajszál sem maradt a koponyához tapadva. Arra következtetett, hogy az azonosítás megnehezítésére vagy megskalpolták, vagy megfőzték a koponyát, mielőtt eltemették volna. No és mire bukkantam? Hogy rövid élete során Letitia híres volt hosszú aranyhajáról. A futóversenyen elért győzelmét taglaló újságcikk folyton visszatér a gyönyörű szőke hajzuhatagra. Bizony, és ugyanez az újságcikk Kensington Barbert jelöli meg arna kijelentés forrásaként, amely szerint Letitiát mélyen felkavarta 1 Scipióban élő, idősebb úrhoz fűződő viharos románca. A prefektus szerette volna, ha neki vagy bárki másnak tudomása lenne az illető nevéről, hogy a rendőrség kikérdezhesse. Egy másik cikkben Barber arról tájékoztatta a riportert, hogy családjával Európába készült azon a nyáron; mégis inkább Scipióban marad, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a Letitia Smiley sorsát övező rejtély tisztázásáért. Micsoda kötelességérzet! Feleségét és 2 gyermekét el is küldte Európába. Nyár lévén a kollégium területe a karbantartóktól eltekintve lényegében néptelen volt, azok fölött pedig a prefektus rendelkezett, könnyen biztosíthatta tehát nyugalmát olyképpen, hogy távoli helyszínekre küldte dolgozni a munkásokat, s így, feltehetőleg cölöpfészekásót használva, nyugodtan eltemethette Letitia testének apró darabjait. A közvéleménnyel és a tájékoztatással kapcsolatos blablákhoz fűződő személyes tapasztalataim fényében, valamint kormányom újabb történetének ismeretében el kell tűnődnöm rajta, nem élt-e 1922-ben is 1 csomó ember, aki éppolyan könnyen kiszámolta, mennyi 2x2, mint én most. Úgyhogy nem kizárt, hogy hatalmas álcázási akció indult meg az akkor már Scipio fő üzletágává terebélyesedett intézmény – a kollégium – hírnevének védelmére. A nyár végére Kensington Barber ideg-összeroppanást kapott, és mint már említettem, a batáviai elmegyógyintézetbe zárták. Tarkington akkori rektora, Herbert VanArsdale – semmi köze Whitey VanArsdale-hez, a csaló autószerelőhöz – a prefektus összeomlását a hallatlan erőfeszítésnek tulajdonította, amit Barber az aranyhajú Orgonakirálynő eltűnése rejtélyének megoldására fejtett ki. 25 Ügyvédem mindössze 1-valamit talált igazán érdekesnek az Orgonakirálynőről szóló elméletemben: a széles, lila hajszalagot, amelyet az összes versenyző lány a hajába kötött a futáshoz; a szokás a börtönkitörés előtti utolsó versenyig fennmaradt. A szökött fegyencek rengeteg orsó lila szalagra bukkantak a tarkingtoni nőhallgatók dékánjának irodájában. Alton Darwin karszalagot vágatott belőlük, amit afféle egyenruhaként használtak, hogy könnyen és gyorsan megkülönböztethessék a barátot az ellenségtől. Ezt persze már a bőrszínűk is elég jól elősegítette. A lila karszalagok ügyét az teszi jelentőssé, fejtegette az ügyvédem, hogy én nem tűztem fel ilyet. Ez is hozzájárul majd annak bizonyításához, hogy tényleg semleges voltam. A fegyencek nem kreáltak új zászlót. A csillagossávos lobogót vonták fel a harangtoronyban. Alton Darwin szerint a szökevények nem Amerika-ellenesek. – Mi vagyunk Amerika – jelentette ki. Pamela Ford Halltól tehát kirúgatásom délutánján vettem búcsút. Sohasem láttam többé. Azt hiszem, mindössze 1 szívességet tettem neki: rábeszéltem, hogy másik szerelővel is konzultáljon, mielőtt Whitey VanArsdale rásózna 1 új sebváltót. Mint hallottam, megfogadta a tanácsomat, és a régi sebváltója kifogástalannak bizonyult. A sebváltó meg a kocsi egészen Key West városáig vitte Pamelát, ahol a korábbi bennlakó író, Paul Slazinger telepedett le, és élte gondtalan életét, hála a MacArthur Alapítvány nyújtotta Zseni-ösztöndíjnak. Nem tűnt föl nekem, hogy ezek ketten összeszűrték a levet, mialatt mindketten Tarkingtonban voltak, de úgy vélem, ezt tették. Annyi bizonyos, hogy Pamela nem említette a dolgot. Mindenesetre, amikor már odaát dolgoztam Athenában, értesítettek küszöbön álló esküvőjükről. Scipióból, a régi címemről küldték utánam az értesítést. Végül mégis kútba esett a dolog. Gondolom, a vén regényíró visszarettent Pamela italozásától és makacs ragaszkodásától a művészi pályához, amihez sernmi tehetsége sem volt. Persze Slazinger se volt éppen főnyeremény. A börtönkitörés után előadtam az itteni GRIOTTM-nak mindazt, amit Pameláról tudtam, és megkérdeztem, hogyan végezheti, miután szakított Paul Slazingerrel. GRIOTTM májzsugor okozta halált jósolt neki. Másodszor is beadtam a gépnek ugyanazokat az adatokat. Az új verzió szerint Pam részegen megfagy 1 chicagói ház küszöbén. Nem voltak jók a kilátásai. Miután elváltam Pamelától, akinek különben sem én voltam a fő problémája, hanem az alkohol, nekivágtam a Muskéta-hegynek, hogy a viztorony tövében gondoljam végig a dolgokat. Szembetalálkoztam azonban Zuzu Johnsonnal, aki éppen lefelé jött. Órákat töltött a víztoronynál, közölte, új álmokon törte a fejét azok helyett, amelyeket Velencébe szökésünkről szövögetett velem. Talán mégis elutazik Velencébe 1-edül, mondta, és Polaroid fotókat készít a gondoláknál a ki- és beszálló turistákról. Az ő kilátásai sokkal jobbak voltak, legalábbis rövid távon. Először is, nem alkoholizált, és nem állt 1-edül a világban, még ha csupán Tex volt is a társa. És nem tették köznevetség tárgyává szerte e hazában. Amellett észre tudta venni a dolgok mulatságos oldalát. Emlékszem, azt mondta, a velencei álom elvesztése élőhalottat csinált belőle, de ez nem is baj, mivel nincs a kollégiumi rektornak ideálisabb társa 1 zombinál. Ilyen stílusban folytatta 1 darabig, de nem fakadt sírva, és elég hamar elfogyott a muníciója. Befejezésképpen kijelentette, hogy nem vádol engem. – Egyedül én vagyok a felelős – mondta –, amiért beleszerettem 1 ilyen semmirekellő alakba. Megérdemeltem! Lemondtam a Muskéta-hegy megmászásáról. Inkább hazamentem. Bölcsebb lesz garázsom magányában végiggondolni a dolgokat, ahol nemigen botolhatok bele múltam többi eldolgozatlan szálába. Amikor azonban odaértern, az 1-esült Csomagküldő Szolgálat küldöncét találtam az ajtó előtt. A csengő gombját nyomogatta. Nem ismertem a pasast. Új ember lehetett a városban, különben nem kellett volna megkérdeznie, miért vannak fényes nappal leeresztve a redőnyök. Mindenki tudta a választ,bármilyen rövid ideig éit Scipióban. Mert odabenn bolondok laknak. Beteg van a háznál, feleltem a fickának, és megkérdeztem, miben segíthetek. Ezt a nagy dobozt hozta nekem St. Louisból, felelte. Közöltem vele, hogy senkit se ismerek St. Louisban, és sehonnan se várok nagy dobozt. Ö azonban bebizonyltotta, hog a címzés rendben van, úgyhogy váilat vontam: – Oké, lássuk a medvét. – Öreg vietnami katonaládám volt a küldeményben, amit hátrahagytam, amikor az ürülék már a légkondicionálóig ért, amikor rám bízták a kiürítési művelet lebonyolítását a nagykövetség tetején. Nem ért teljesen váratlanul a láda megérkezése. Néhány hónappal korábban kaptam értesítést létezéséről, és arról, hogy tényleg St. Louis peremén tárolják 1 katonai raktárban, a legkülönfélébb, senki által vissza nem követelt holmik között, amiket harctereken vagy 1-ebütt szórt el a gazdájuk. Valami ostoba tökfilkó felpakolhatta a ládámat Vietnamban az 1-ik utolsó amerikai gépre, és ezzel megfosztotta az ellenséget a borotvámtól, a fogkefémtől, néhány zoknitól és alsóneműtől, valamint, mint kiderült, a néhai Jack Patton adományozta utolsó születésnapi ajándékomtól, a Fekete Harisnyatartó 1-ik számától. Vacak 14 évvel később a hadsereg megkérdezte, kell-e nekem a holmim, én meg igennel feleltem. Alig 2 évnek kellett még eltelnie, és mint derült égből a villám, megjelent a láda a küszöbömön. Ennél még 1-es gleccserek is gyorsabban haladnak. Így hát az 1-esült Csomagküldő embere segítségével bevittem a ládát a garázsba. Nem volt nehéz, csak rossz volt a fogása. A Mercedes az utcán parkolt. Még nem vettem észre, hogy a városi kölkök már megint erre "szelepezgettek". Mind a 4 kerék lapos volt. Kuc, kuc. A Csomagküldő emberének még nem nőtt be a feje lágya. Olyannyira gyerekes volt és annyira kezdő a szakmájában, hogy nem bírta ki, és megkérdezte, mi van a ládámban. – Ha tartana még a vietnami háború – feleltem neki –, akkor akár maga is benne lehetne. – Arra céloztam, hogy könnyen koporsóban végezhette volna. – Nem értem – mondta ő. – Sebaj – a kalapácsért nyúltam, és levertem a ládáról a lakatot meg a pántot. Felemeltem a tetőt. Valóban koporsófélének tűnt nekem a láda. Hajdani katona-mivoltom földi maradványait tartalmazta. Legfelül, címlappal fölfelé a Fekete Harisnyatartó feküdt. – Hűha – nyelt 1-et a kölyök. A borítón pucérkodó nő képe láttán ámult el. O1yan kerek szemeket meresztett, mint 1 űrhajós az első útján. – Gondolt már arra, hogy katona íegyen? – kérdeztem tőle. – Szerintem maga nagyszerűen beválna a seregben. Sose láttam azóta a fiút. Valószínűleg hamarosan kirúgták, és máshová ment dolgozni. Az 1-esült Csomagküldőnél nem sok jóra számíthatatott, ha továbbra is úgy viselkedett, mint Karácsonykor a gyerek, aki alig várja, hogy megtudja, melyik csomag mit rejt. A garázsban maradtam. Semmi kedvem se volt bemenni a házba. Kimenni se akartam. Inkább leültem a katonaládámra, és elolvastam a Fekete Harisnyatartóban közölt novellát, a "Tralfamador bölcseinek jegyzőkönyvét". A novella több milliárd fényév hosszúságú, értelmes energiafonalakról szólt, akik arra törekedtek, hogy a halandó, önmagukat szaporító életformák elterjedjenek a világegyetemben. Néhányan, akik a Bölcs rangját viselték, találkozót rendeztek, azaz metszették 1-mást a Tralfamador nevű bolygó közelében. A szerző nem közölte, miért tartották a Bölcsek olyan remek ötletnek az élet elterjesztését. Nem is haragszom rá e mulasztásért. Én se tudnék erős érveket felhozni mellette. Szerintem az a törekvés, hogy minden lakható bolygó lakottá váljék, miben sem különbözik attól, hogy mindenkinek legyen gombás a lába. A találkozón a Bölcsek 1-etértettek abban, hogy 1-etlen praktikus utazási mód nyílik az élőlények számára a hatalmas távolságok leküzdésére: rendkívül ellenálló és szívós növényeknek és állatoknak kell megtelepedniük a bolygójukra érkező és onnan lepattanó meteoritokon. Egyelőre azonban sehol se fejlődött ki olyan csíra, amelyik eléggé ellenálló és szívós lett volna ehhez. Túl könnyű volt az életük, ők maguk meg puhák, mint a málnahab. Akármelyik élőlényt fertőzték is meg, kémiai szempontból nézve annyi kihívással találkoztak csak, mintha csirkehúslevesben tenyésznének. A Földön is éltek emberek a találkozó idején, de ezek se jelentettek langyos lábvíznél többet a pancsikáló bacik számára. Viszont szokatlanul nagy agyvelejük volt, és néhányan közülük beszélni is tudtak. Sőt! Olyan is akadt, aki írt és olvasott is! A Bölcsek tehát rájuk összpontosították a figyelmüket, és azon tűnődtek, nem tudna-e az emberi agy igazán kernény túlélési teszteket kitalálni a mikrobák számára. A világegyetem képességeivel vetélkedő kémiai gazemberségek letéteményeseinek láttak bennünket. Nem is kellett csalódniuk. Micsoda sztori! A novella szerint ekkortájt vetették először papírra Ádám és Éva históriáját. Egy asszony írta le. Egészen addig szájhagyomány útján terjedt nemzedékről nemzedékre e bájos dajkamese. A Bölcsek hagyták, hadd írja le az asszony az eredeti mítoszt szinte teljes egészében úgy, ahogy hallotta, ahogy mindenki mesélte. Amikor azonban a legvégéhez ért, átvették az ellenőrzést az agya fölött, és olyasmit írattak vele, ami korábban nem tartozott a mítoszhoz. Egy szónoklat került a történetbe, amelyet állítólag Isten intézett Ádámhoz és Évához. Elhangzása után hamarosan merő pokollá változott az élet a mikroorganizmusok számára. Így szólt: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok a birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon." Kuc. 26 A Föld lakói tehát arra a következtetésre jutottak, hogy maga a Teremtő szólította fel őket: vernék már szét ezt a csehót. A Bölcsek számára azonban lassú volt a tempó, ezért azt a gondolatot táplálták az emberek fejébe, hogy éppen az ő létformájuknak kellene elterjednie a világegyetemben. Ez persze abszurd ötlet volt. A névtelen szerző szavaival: "Hogy is számíthatna rá 1 ilyen húsoszsák, ami villámgyorsan elpusztulna a töméntelen étel, víz és oxigén, meg az elképesztő mértékű bélmozgás nélkül, hogy akár a legrövidebb utat is túléli a világűr körülményei között? Ennyire falánk és ormótlan óriásoktól már az is csodával határos teljesítmény, hogy le tudnak ugrani a sarki kocsmába 1 sörért." A Bölcsek 1-ébként már feladták, hogy a Tralfamador bolygóján élő humanoidok befolyásolásával kísérletezzenek, noha ezek éppen a találkozó színhelye alatt éltek. A tralfamadoriaknak ugyanis volt humorérzékük, ezért tisztán látták, micsoda korlátolt – és néha egyenesen őrült – fajankók ők valamennyien, 1-től 1-ig. immunisak voltak a büszkeségre, hiába ostromolták a Bölcsek több kilovoltnyi adagokkal az agyukat. Harsány hahotára fakadtak, ha csak felbukkant az elméjükben az ötlet, hogy ők lennének a Világegyetem dicsősége, s hogy kiválóságuk révén éppen nekik kellene más bolygókat gyarmatosítaniuk. Pontosan tisztában voltak esetlenségükkel és ostobaságukkal, noha tudtak beszélni, és 1-esek közülük írtak-olvastak, sőt, a matematikához is konyítottak. Egy szerző fergeteges szatírasorozatot sikerített más bolygókra érkező tralfamadoriakról, akik a felvilágosodást szerették volna terjeszteni. A földi embereknek azonban nem volt humorérzékük, ezért teljesen elfogadhatónak tartották az ötletet. A Bölcsek arra a feltevésre jutottak, hogy az itteniek szinte mindent elhisznek önmagukról, még a legvérlázítóbb képtelenséget is, ha az elég hízelgő. Hogy megbizonyosodjanak a dologról, kísérletre szánták el magukat. Azt a gondolatot plántálták a Földlakók fejébe, hogy az egész világegyetemet 1 hím lény teremtette, aki pontosan úgy néz ki, mint ők. Trónszéken ül, körülötte kisebb trónusok. Ha valaki meghal, e kisebb trónusok valamelyikén nyer helyet mindörökké, mivel ennyire közeli rokona a Teremtőnek. Az emberek idelenn mohón felhabzsolták az egészet! A Bölcsek azt is imádták, hogy a földiek félik és gyűlölik azokat a földieket, akik nem pont úgy néznek ki és nem pont úgy beszélnek, mint ők. Pokollá teszik az életet 1-más számára, meg az általuk "alacsonyabb rendű állatnak" minősített lények számára is. Az idegeneket tekintik alacsonyabb rendű állatnak. A mikrobák sorsát jó alaposan megnehezítendő, a Bölcseknek nem kellett mást tenniük, mint tudtunkra adniuk, hogyan készíthetünk a fizika és a kémia alaposabb tanulmányozása segítségével hatékonyabb fegyvereket. Nem is vesztegették az időt. A Bölcsek biztosították, hogy a kellő pillanatban ráessék az alma Isaac Newton fejére. Gondoskodtak róla, hogy a fiatal James Watt hegyezni kezdje a fülét, ha anyja teáskannáján táncra perdüI a fedő. A Bölcsek azt a gondolatot plántálták belénk, hogy a hatalmas trónján üldögélő Teremtő ugyanannyira gyűlöli az idegeneket, mint mi magunk, s hogy bámulatos szívességet tennénk neki, ha minden rendelkezésünkre álló eszközzel a kiirtásukra törekednénk. Idelenn óriási sikert aratott ez az elképzelés. Nemsokára nálunk készültek a világegyetem leghalálosabb mérgei, és hulladéktól bűzlött a levegő, a víz meg a termőtalaj. A szerző – bár tudnám a nevét! – szavaival: "Milliárdszor milliárd csíra pusztult el vagy vált szaporodásképtelenné, mert sehogysem bírtak áthomorítani a léc fölött." Néhány csira azonban túlélte, sőt, egyenesen élvezte a rideg körülményeket, noha a föld szinte valamennyi 1-éb életformája elpusztult. Amikor pedig minden más élet kihalt a Földön, és a bolygó olyan élettelenné vált, mint a Hold, a csírák látszólag elpusztíthatatlan spórák alakját öltve hibernálódtak; képessé váltak rá, hogy a kellő ideig várjanak, míg be nem következik a szerencsés ütközés a meteorral. Így vált végül valóban lehetségessé az űrutazás. Ha jobban meggondoljuk, a Bölcsek taktikája afféle leszivárogtatási elméleten alapult. Általában a közgazdaságtannal kapcsolatban szokás a leszivárogtatásról beszélni. Az elmélet szerint minél gazdagabb valamely társadalomban a felső 1O 000, annál több jólét szivárog le az alsóbb osztályok tagjaihoz. A dolog persze sose működik a valóságban, mert ha valami ellen tűzzel-vassal harcolnak odafenn, az a szivárgás és a túlcsordulás. A Bölcsek verziója azonban – miszerint a fejlettebb állatok nyomorúsága szivárog le a mikroorganizmusok szintjére – álomszépen működött. Sok egyéb is volt a novellában. Egy új kifejezést is tanultam a szerzőtől: a "finálé-állvány" minden jel szerint a pirotechnikusok szókincséből származik. A pirotechnikusok a hazafias ünnepségek tetőfokát jelentő, vakító és süketítő, de egyébként ártalmatlan éjjeli robbantások szakemberei. A finálé-állvány 1 fenyőgerenda, talán 3 méter hosszú, 20 cm széles és 5 cm vastag; mindenféle aknavetőt és rakétakilövőt szegeznek rá, és közös gyújtózsinórral kapcsolják össze őket. Amikor már a vége felé jár a tűzijáték, akkor gyújtja be a fő pirotechnikus a finálé-állvány gyújtózsinórját. Így jellemezte a szerző a II. Világháborút és az azt követő éveket. Azt mondta, ez az időszak volt "az úgynevezett emberi fejlődés finálé-állványa". Ha a szerzőnek igaza van, és a földi élet 1-etlen célja a mikrobák felkészítése, hogy a kellő pillanatban nekivághassanak az útnak, akkor még a legnagyobb emberi lény, Shakespeare vagy Mozart, Lincoln, Voltaire vagy akárki se volt más, mint 1 Petri-csésze a Dolgok valódi Nagy Rendszerében. A történet szerint Tralfamador Bölcseit enyhén szólva hidegen hagyta a földieket sújtó összes szenvedés. Amikor a boldog ókorban, Kr. e. 71-ben 6000 felkelőt feszítettek keresztre 2 oldalt a Via Appia mentén, a Bölcsek bizonyára abban lelték volna örömüket, ha valamelyik megfeszített szemenköp 1 centuriót, és megfertőzi TBC-vel vagy tüdőgyulladással. Ha találgatnom kellene, mikor íródott a "Tralfamador Bölcseinek Jegyzőkönyve", kénytelen lennék így felelni: "Sok-sok évvel ezelőtt, a II. Világháború után, de a koreai háború előtt, ami 1950-ben tört ki, amikor 10 éves voltam." A novellában nem emlegetik Koreát, mint a finálé-állvány részét. Rengeteg szöveg van benne arról, hogy minden bacilust kiirtanak, és Paradicsommá változtatják a bolygót, hogy atomenergiával fejlesztenek olyan olcsó villanyáramot, hogy nem lesz érdemes mérni a fogyasztást, hogy mindenkit személygépkocsihoz juttatnak, amivel ki-ki erősebb lesz 200 lónál, és 3-szor gyorsabb, mint a gepárd. A bolygó túlsó felét pedig lángba kell borítani, nehogy az ott élők azt a képtelenséget vegyék a fejükbe, hogy az övék az az értelem, amelyet mindenfelé exportálni kell a világegyetemben. Szinte bizonyos, hogy valamely más folyóiratból lopott kalózkiadásként jelent meg a novella, tehát szántszándékkal hagyták el a szerző nevét. Különben is, miféle szerző ajánlana fel tudományos fantasztikumot közlésre éppen a Fekete Harisnyatartónak? Akkor, olvasás közben nem is érzékeltem, milyen mély hatást gyakorolt rám a novella. Csak azért olvastam el, hogy némi haladékot nyerjek, mielőtt nekilátok, hogy Sl éves fejjel, nyakamon 2 bolonddal új állást és új lakást szerezzek. Odalenn a mélyben azonban munkához iátott a novella, mint 1 késleltetett hatású fájdalomcsillapító. Bizonyos értelemben megkönnyebbülésnek hatott, hogy valaki más is megerősíti, amit jómagam a vietnami háború vége felé kezdtem gyanítani, különösen miután a kambodzsai falu szélén megpillantottam a vízibivaly kiontott belein nyugvó emberi fejet: az, hogy az emberiség valami igazán szép cél felé halad, ugyanolyan, 6 évesnél fiatalabb gyerekeknek szánt dajkamese, mint a Fogtündér, a Húsvéti Nyuszi és a Mikulás. Kuc. Hogy melyik baci vághat máris bátran útnak az Orion öve vagy a Nagy Göncöt rúdja, vagy akármi irányába, most rögtön, innen, a Földről? Megmondom. Az a kankó, amit Handurasból, Tegucigalpából vittem haza még annak idején, 1967-ben. Jó ideig úgy tűnt, egész életemben hordozni fagom. Mostanra már bizonyára remekül elélne üvegcserépen és rozsdás borotvapengén is. A TBC bacilus, amitől annyit köhögök manapság, ehhez képest kismiska. A piacon levő gyógyszerek közül többel is képtelen elbánni. Néhány hete megrendelték számomra ezek legerőteljesebbikét, most már akármikor megérkezhet Rochesterből. Ha bármelyik baci a tüdőmben űrhajóskadérnak hiszi magát, az az ő baja. Nem vezet belőlem más út kifelé, csak a bacitemetőbe. Bon voyage! Ide süssetek: említettem, hogy 2 listán dolgozom, az 1-ik a szeretőimé, a másik az általam megölt felnőtteké és gyerekeké. Egyre bizonyosabb, hogy a 2 lista gyakorlatilag 1-forma hosszú lesz! Micsoda véletlen! Amikor hozzákezdtem a szeretőim listájához, azt gondoltam, akárhányan legyenek is, a számuk éppen megfelel nekem, mint sírfelirat. Egyetlen számjegy, semmi más. De az lesz ám a valami, ha ugyanez a számjegy jelzi azt is, hány embert öltem meg! Újabb csoda, ugyanolyan, mint hogy a tarkingtoni diákok a diftériajárvány során is, meg a börtönkitörés idején is vakáción voltak. Vajon meddig maradhatok még ateista? "Több dolgok vannak földön s egen.." 27 Ugyanaznap kaptam állást a tó túlpartján, a börtönben, mint amikor kirúgtak a Tarkington Kollégiumból. Így történt: Kiléptem a garázsból, miután megtudtam, hogy nem az emberek, hanem a mikroorganizmusok a világegyetem kedvencei. Beültem a Mercedesbe, hogy lemenjek a Fekete Macska kávéházba, hátha hallok valami pletykát bárkiről, aki bármilyen munkát kínál bárhol itt, a völgyben. A kerekek azonban tompán puffogtak: Platty, platty, platty. Mind a 4. A városi utcakölykök mind a 4 szelepet elzabrálták a kerekekből éjszaka. Kiszálltam a kocsiból. Vizelnem kellett. Semmi kedvem sem volt azonban a saját házamban elintézni a dolgot. Nem óhajtottam beszélgetni az odabenn lakó bolondokkal. Ugye, micsoda izgalmakat kínál az élet? Melyik baci élete bővelkedik ennyire a kihívásokban és lehetőségekben? Igaz, hogy senki se lövöldöz rám, és a rendőrség se köröz. Ez is valami. Úgyhogy átmentem a házammal szemközt, a dombon valamivel lejjebb árválkodó üres telekre, amit teljesen felvert az embermagasságú gaz. Előhalásztam a dorongomat, és azon kaptam magam, hogy 1 gyönyörű, fehér, olasz versenykerékpárra célzok vele. A bicikli az oldalán hevert, tele varázslattal és ártatlansággal. Ennyi erővel akár 1 1-szarvú is lehetett volna. Miután másutt elvégeztem a dolgom, felállítottam a tökéletes, mesterséges állatot. Vadonatúj volt. Banánformájú nyereg ékeskedett rajta. Vajon miért dobta el valaki? Mind a mai napig rejtély számomra. Hatalmas agyunk és zsúfolásig teli könyvtáraink ellenére sem számíthat a magunkfajta baciszálloda arra, hogy mindent megért. Becslésem szerint valamelyik szegény, városi család 1-ik gyereke bukkant rá, amikor a kollégium területén bóklászott. Feltételezte, mint én is tettem volna a helyében, hogy a gép valamelyik dúsgazdag tarkingtoni diáké, akinek valószínűleg méregdrága kocsija van, és több gyönyörű ruhája, mint amennyit teljes életében elhordhatna. Így hát elcsórta, mint ahogy én is, amikor eljött az időm. Velem ellentétben, neki inába szállt a bátorsága, és inkább elrejtette a gépet a gyomok közé, mintsem megkockáztassa a letartóztatást és a minősített lopásért járó felelősségre vonást. Mint hamarosan keserűen tapasztalom majd, a bicikli a valóságban 1 szegény srác tulajdona volt, 1 tinédzseré, aki iskola után az istállóban dolgozott, és fogához verte a garast, hogy megvehesse álmai bicaját, aminél elegánsabbat senki se látott a Tarkington Kollégium területén. Hogy tovább játsszam a "gazdag gyerek biciklije" című, téves alapokon nyugvó forgatókönyvemmel: teljesen elképzelhetőnek tartottam, hogy valamelyik dúsgazdag kölyöknek annyi méregdrága játékszere van már, hogy nem győzött odafigyelni még erre is. Lehet, hogy nem fért be a Ferrari Gran Turismo csomagtartójába. Az ember nem hinne a szemének, ha meglátná, mennyi elveszített kincset, gyémánt fülbevalót, Rolex karórát, miegyebet tároltak a kollégiumban, a talált tárgyak raktárában; soha senki nem kereste őket. Talán nem kedvelem a gazdagokat? Szó sincs róla. A legjobb – vagy legrosszabb –, amit tehetek velük, hogy megfigyelem őket. Egyetértek George Orwell-lel, a nagy szocialista íróval, aki szerint a gazdag ember olyan szegényember, akinek van pénze. Mint majd megtudom, odaát a börtönben is ez a többségi álláspont, bár az ottaniak közül soha senki nem találkozott George Orwell nevével. Az őrizetesek jelentős része maga is sokpénzű szegényember volt, mielőtt elkapták volna, autóik, ékszereik, óráik, ruháik a lehető legdrágábbak voltak. Szinte bizonyos, hogy a tinédzserkorú kábszerárusoknak legalább olyan kívánatosak a kerékpárjaik, mint az olasz gép, amit Scipio fölött, a gyomok közt találtam. Az elítéltek megvetően vagy sajnálkozva tekintettek rám, amikor megtudták, hogy mindössze 1 4-ajtós, 6-hengeres Mercedessel járok. Sok diák ugyanígy reagált Tarkingtonban. Felőlük akár 1 ütött-kopott teherautóval is járhattam volna. Úgyhogy kitoltam a biciklit a gyomok közül, a Clinton utca meredek lejtőjére. Se kormányoznom, se pedált taposnom nem kell, hogy leguruljak a Fekete Macska kávéházhoz. A fékekre viszont szükségem lesz, így kipróbáltam a működésüket. Ha nem működnek, végigszáguldanék a hajdani bárkakikötő mólóján, és hollé-hopp, repülnék a Mohiga-tóba. Felpattantam a banán alakú nyeregre, ami meglepő gyengédséggel bánt érzékeny ágyékommal és hátsómmal. Lefelé gurulni a dombról ezzel a biciklivel a napsütésben – milyen más ez, mint ha keresztre feszítik az embert. Mindenki által látható helyre állítottam a biciklit a Fekete Macska kávéház előtt. Észrevettem, hogy pezsgőskupakok hevernek a járdán és az árokban. Vietnamban töltényhüvelyek lettek volna. Itt állította glédába Arthur K. Clarke a motorosait, mielőtt nekiindultak volna, hogy végrehajtsák ellenállás nélküli támadásukat Tarkington ellen. Előbb azonban pezsgőzött a legénység és leányság. Szendvicsmaradványok is hevertek az úton, bele is léptem 1 uborkás- vagy brokkolis szendvicsbe. A járdaszegélybe töröltem a talpam, a hulladékot meg otthagytam a baciknak. Meg kell azonban mondanom: ilyen anyámasszony katonáinak való koszton 1-etlen baci se távozik a Naprendszerből. Plutónium! Ez az igazi! Ettől fényesedik a göndör, férfias szőrzet a mikroba mellkasán! Életemben először léptem be a Fekete Macska kávéházba. Mostantól viszont ez lesz a klubom, hiszen városlakóvá fokoztak le. Lehet, hogy miután legurítottam 1-pár kupicával, visszamegyek a dombra, és kieresztem a levegőt Clarke néhány motorjából és limuzinjából. Odaterpeszkedtem a bárhoz, és így szóltam: – Egy digót kérek – tudomásom szerint azóta hívják így odalenn a városban a Budweiser sört, amióta az Anheuser-Busch céget, a Budweiser gyártóját megvásárolták az olaszok. Ráadásként a St. Louis-i Cardinal rögbicsapatát is megkapták. – Máris jön a digó – nézett rám a pincérnő. Az a fajta nő volt, akivel most rögtön kikezdenék, ha nem lenne TBC-m. Harmincas évei végét taposta, és rengeteg csapás érte az utóbbi időben, úgyhogy nem is tudta, mihez kapjon. Ismertem a történetét. Mindenki ismerte. Ő meg a férje helyreállítottak 1 régi fagylaltozó szalont, itt mindjárt 2 háznyira a Fekete Macska kávéház mellett. A férje azonban hamarosan meghalt, mert túl sok festékmaratót lélegzett be. A belsejében élő bacik se érezhették túl jól magukat. Persze ki tudja? Lehet, hogy éppen azért hozatták helyre Tralfamador Bölcsei a férjjel a fagylaltozót, hogy olyan új baktériumtörzs kifejlődésének teremtsenek lehetőséget, amely túléli, ha a végtelen világűrben 1 festékmarató-felhőn kell áthatolnia. Muriel Peck volt a pincérnő neve. Férje, Jerry Peck Tarkington első rektorának egyenes ági leszármazottja volt. Apja még a völgyben nőtt fel, Jerry azonban a kaliforniai San Diegóban, és ott is helyezkedett el 1 fagylalttársaságnál, amit később Zaire elnöke, Mobutu vásárolt meg; Jerryt ekkor elengedték. Úgyhogy idejött Muriellel és a 2 gyerekkel, hogy felkutassa a gyökereit. Mivel a fagylaltról már sok mindent tudott, mi sem tűnt értelmesebbnek számára, mint hogy megvegye a régóta üresen álldogáló fagylaltozó szalont. Mennyivel szerencsésebb lett volna minden érintett számára, ha kicsivel kevesebbet tud a fagylaltról, és kicsivel többet a festékmaratóról! Muriel és én később szeretők is lettünk, erre azonban csak 2 héttel azután került sor, hogy megkaptam az állást Athenában. Összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem tőle, hogy miután mindketten irodalomból szereztek diplomát a Swarthmore Egyetemen, rászánták-e az időt, hogy akár 1-szer is elolvassák, milyen információt tartalmaz a festékmarató dobozának a címkéje. – Csak amikor már rég túl késő volt – felelte ő. Odaát a börtönben ~neglepően sok elítélttel találkozom majd, akiket nem a festékmarató, hanem a festék tett tönkre. Kiskorukban megették a íemálló, ólomalapú festéket, vagy belélegezték a porát. Az ólommérgezés hatására rettentő buták lettek. Valamennyien az elképzelhető legostobább bűnökért kerültek börtönbe, soha 1-iküket se tudtam megtanítani írni-olvasni. Lehet, hogy nekik köszönhetően most már ólomevő mikrobáink is vannak? Azt tudom, hogy léteznek kőolajfaló baktériumok. A történetüket nem tudom. Lehet, hogy a hondurasi kankó is közéjük tartozik. 28 Jerry Peck is részt vett a Mohiga Fagylaltszalon ünnepélyes megnyitóján, tolókocsijában ült, ölében 1 oxigénpalackkal. Mindazonáltal szép kis sikert mondhattak Muriellel a magukénak. Mind a tarkingtoniakat, mind a Városlakókat elbűvölte a csinos berendezés és a remek fagylalt. Az üzlet beindulása után mintegy 6 hónappal azonban megjelent 1 úr, és mindent lefényképezett. Utána mérőszalagot húzott elő, méréseket végzett, az eredményeket felírta a noteszába. Peckék borzasztó hízelgőnek érezték a figyelmét, és megkérdezték, valamelyik építészeti lapnak dolgozik-e, vagy mi. Annak az építésznek dolgozik, közölte a mérőember, aki a Pahlavi Pavilont, a diákok új szabadidőközpontját tervezi odafenn a hegyen. A Pahlaviak pedig ragaszkodnak hozzá, hogy a legutolsó szögig ugyanilyen fagylaltozó szalon létesüljön a Pavilonhoz. Úgyhogy lehet, hogy mégsem a festékmaró végzett Jerry Peckkel. A Pavilon a völgy 1-etlen tekepályáját is tönkre juttatta. Az sem élt meg 1-edül a Városlakók érdeklődéséből. Úgyhogy aki tekézni óhajtott ebből a körzetből, és nem volt tarkingtoni kapcsolata, az utazhatott 30 kilométert, északra, a Meadowdale Mozikombinát pályájához, a Nemzeti Gárda fegyverraktárával szemközt. Csekély forgalmú napszak volt ez a Fekete Macska kávéházban. Lehet, hogy odakinn, a hátsó parkolóban várakozó furgonokban ült néhány prostituált, de a helyiségben 1 se tartózkodott. Lyle Hooper, a tulajdonos, mellesleg közjegyző és az önkéntes tűzoltóság parancsnoka, a bár túlsó végében üldögélt, és a jelek szerint könyveléssel foglalkozott. Élete legutolsó pillanatáig tagadta, hogy a parkolójában elérhető prostikínálatnak jelentős szerepe lett volna a vállalkozása által lebonyolított szeszesital- és rágcsálnivaló-forgalom mértékében, valamint a férfimosdóban felállított óvszerautomata bevételében. Az az óvszerautomata természetesen súlyos fenyegetést jelentett a Tralfamador Bölcsei szervezte űrprogram számára. Lyle Hooper nyilván mindent tudott szexuális hőstetteimről, hiszen ő hitelesítette a dossziémban szereplő nyilatkozatokat. Mindenesetre, sosem említette a dolgot, és legjobb tudomásom szerint másnak sem szólt róla. Maga volt a testet öltött diszkréció. Valószínűleg őt kedvelte mindenki legjobban a völgyben. A városlakók, férfiak és nők 1-aránt annyira szerették, hogy még véletlenül se hallottarn, hogy valaki bordélynak nevezte volna a Fekete Macska kávéházat. Odafenn a hegyen persze másnak se hívták. Dacára az állami rendőrség rajtaütéseinek és a megyei közegészségügyi osztály rendszeres látogatásainak, a városlakók úgy védték Lyle önmagáról kialakított képét, mint családtagjukét, akinek sikere kizárólag az enni- és innivalók forgalmától függ. E baráti konspiráció Lyle fiát, Charltont is óvta. Charlton 2 méterre nőtt, a scipiói középiskola utolsó éves diákjaként csatár volt New York állam középiskolás kosárlabda-válogatottjában, és mindig elegendő volt annyit közölnie apjáról, hogy éttermet tart fenn. Charlton hallatlanul tehetséges kosárlabdázó volt, meg is hívták próbamérkőzésre a New York-i Knickerbockers csapatához, amely akkoriban még amerikai tulajdon volt. Ő azonban inkább a Massachusettsi Műszaki Egyetem, az MIT ösztöndíját fogadta el, és elsőrangú tudós lett belőle, ő vezette a "Supercollider" nevű hatalmas részecskegyorsítót a texasi Waxahachie mellett. Amennyit én megértettem a dologból, a tudósok odalenn azzal kényszerítik titkuk elárulására a láthatatlan részecskéket, hogy nagy sebességgel fotolemezeknek ütköztetik őket: placcs. A módszer nem is különbözik olyan sokban attól, ahogy mi bántunk néha a feltételezett ellenséges ügynökökkel Vietnamban. Említettem már, hogy 1-iküket kihajítottam 1 helikopterből? Lyle felesége nem szorult a városlakók kíméletére a tekintetben, hogy mitől virágzik a Fekete Macska kávéház. Rég elhagyta a férjét. Élete útjának felén rájött, hogy leszbikus, és Bermudára szökött a helyi középiskola tornatanárnőjével, ahol valószínűleg azóta is vitorlázóleckéket adnak. Egy ízben kikezdtem vele odafenn a hegyen, az évenként megrendezett Kollégiumi-Városi Bálon. Hamarabb tudtam, hogy leszbikus, mint ő. A szökött fegyencek azonban, amikor 2 évvel ezelőtt, élete legvégén a harangtoronyba zárták Lyle-t, kizáróIag "Strici"-nek szólították foglyukat. – Hé, Strici – kiáltották például –, hogy tetszik a kilátás idefenn? –, vagy odaszóltak neki: – Mit gondolsz, Strici, mit kéne kezdenünk veled? – és így tovább. Hideg és nyirkos volt a harangtorony. A harangok közé hulló eső és hó mind beesett a szobába a mennyezetet átütő lyukak miriádján át. A szökött fegyencek ütötték a lyukakat lövedékeikkel, amikor rájöttek, hogy az orvlövész a harangok közé bújt. Villany nem volt. Az összes elektromos és telefonkábelt elvágták. Amikor meglátogattam Lyle-t, tisztában volt a lyukak eredetével, és azt is tudta, hogy a lesipuskást keresztre feszítették az istálló padlásán. Tudta, hogy a szökött fegyencek még nem döntötték el, mit tegyenek vele. Tudta, hogy amit tett, az ő szemükben 1-szerű, tiszta gyilkosság volt. Ő és Whitey VanArsdale rajtaütött 3 szökött fegyencen, és megölték őket; a fegyencek a hajdani hajóvontató úton ballagtak a tó végéhez, hogy a rendőrökkel, politikusokkal és katonákkal tárgyaljanak az ott felállított útakadálynál. A küldöttek a fegyverszünet jeleként seprűnyélre kötözött fehér párnahuzatot lobogtattak, amikor Lyle Hooper és Whitey VanArsdale lelőtték őket. Aztán pedig szinte azonnal lelőtték Whiteyt, de Lyle-t foglyul ejtették. Hoopert azonban az zavarta leginkább, amikor meglátogattam a harangtoronyban, hogy fogvatartói kizárólag "Strici"-nek hívták. Hadd váltsak szóhasználatot történetem e pontján – a mesélést 1-szerűsítendő, nem pedig politikai állásfoglalásként –, és hadd nevezzem Scipio szökött fegyenceit úgy, ahogy ők nevezték magukat, azaz "szabadságharcosoknak". Úgyhogy Lyle Hooper vitán felül felelős volt 3, fehér zászlót lobogtató szabadságharcos haláláért. Ráadásul az a szabadságharcos, aki látogatásom idején őrizte Lyle-t a harangtoronyban, az 1-ik lelőtt szabadságharcos féltestvére volt, és nagymamájukkal 1-ütt üzlettársa a kábítószer-terjesztésben. Lyle számára azonban 1-etlen téma létezett csupán: hogy milyen fájó, ha stricinek hívják az embert. Természetesen a szabadságharcosok jó része, talán a többségük számára még csak nem is jelentett különösebb sértést a strici megnevezés. Lyle elmesélte, hogy az anyai nagymamája nevelte, aki megígértette vele, hogy távozásakor jobb világot hagy maga mögött, mint amilyenbe beleszületett. – Mondd, Gene – kérdezte –, sikerült? Megtettem? Persze, feleltem. Mivel kivégzése előtt állt, eszem ágában sem volt felvilágosítani, hogy legalábbis az én tapasztalataim szerint rajtaütések hatására legfeljebb rosszabbá válhat a világ, mint annakelőtte volt. – Csinos, tiszta éttermet vezettem – merengett. – Csodálatos fiút neveltem fel. Rengeteg tüzet eloltottam. A kurátorok közölték a szabadságharcosokkal, hogy Lyle bordélyházat vezetett. Különben senki se nézte volna másnak, mint étteremtulajdonosnak és tűzoltóparancsnoknak. A harangtoronyban darvadozó Lyle Hooper apám hangulatát juttatta eszembe, miután elengedték a Barrytrontól, és sétahajókázni indult a belföldi víziúton a keleti partra, a New York-i City szigetről a floridai Palm Beachig. Egy hajdani kollégiumi szobatársa, bizonyos Fred Handy motorjachtján tette meg az utat. Handy is vegyészmérnöki diplomát szerzett, később mégis inkább a "junk bonds", a bóvlikötvények mellett kötött ki. Hallotta, hogy apám mélyen letört. Úgy vélte, a tengeri út talán felvidíthatja. Egészen Palm Beachig azonban, ahol Handy vízparti birtoka feküdt, végig az East Riveren, le a Barnegat-öblön, fel a Delaware-öblön és vissza a Chesapeake-öblön, majd végig a Dismal Swamp csatornán és így tovább, a jachtnak erőnek erejével kellett mindenütt utat törnie a fel-le bukdácsoló műanyag flakonok parttól partig elterülő szőnyegén át. A palackok valaha fékfolyadékot, mosodai fehérítőt meg más ilyesmit tartalmaztak. Apámnak rengeteg köze volt a palackok kifejlesztéséhez. Pontosan tudta, hogy még akár 1000 évig bukdácsolhatnak fel-le a vízen. Nem sok okot adtak a dicsekvésre. A műanyag palackok a maguk módján ugyanazt mondták apámnak, mint a szabadságharcosok Lyle Hoopernek. Illően mutatnának apám síremlékén Lyle utolsó, elkeseredett szavai, amelyeket akkor mondott, amikor elővezették a harangtoronyból, hogy kivégezzék a Samoza Hall előtt: 29 A 2001. év tapasztalatainak birtokában. visszatekintve valószinűleg kijelenthetjük, hogy Lyle Hooper végszava a 20. század iparosodott országaiban munkahellyel megáldott felnőttek többségének síremlékén is illően mutatna. Node mi mást választhattak volna a szerencsétlenek, ha a számukra vagy házastársuk számára. elérhető állások oly nagy része alapult nagyszabású csalásokon, a közvagyon törvényes eltulajdonításán, esetleg a tápláléklánc, a termőföld, az élővizek vagy a légkör kíméletlen tönkretételén? Miután Lyle Hoopert kivégezték – golyöt röpítettek a füle mögé –, meglátogattam a kurátorokat az istállóban. Tex Johnson még mindig a padlás keresztgerendáihoz szegezve lógott a fejük fölött, és ezt mindannyian tudták. Mielőtt azonban rátérnék erre, talán jobb lesz befejeznem Athena-beli állásom megszerzésének történetét. Akkor, 1991-ben tehát ott dédelgettem a Budweisert, azaz "digót" a Fekete Macska kávéház bárpultjánál. Muriel Peck arrói mesélt, nmilyen izgalmas látványt nyújtott a sok motorbicikli, luxusautó és híresség odakint. Maga se hiszi, mondta, hogy ilyen közel lehetett Henry Kissingerhez vagy Gloria White-hoz. Pár nagyhangú, víg fickó bejött a kávéházba, hogy igénybe vegye a mellékhelyiséget, vagy vizet igyon. Arthur K. Clarke a víz és a vécé kivételével mindennel ellátta vendégeit. Úgyhog Muriel összeszedte a bátorságát, szóba elegyedett néhányukkal, és megtudakolta, kifélék-mifélék. Három fekete volt köztük. Az 1-ikük, 1 öregasszony, nem sokkal korábban 57 000 000 dollárt nyert a New York Állami Lottón, a másik 2 pedig évi 3 000 000 dollár jövedelmű baseballjátékos volt. Egy fehér férfi félrehúzódott a többiektől, és Muriel szerint nemigen tudta, mit kezdjen magával; a The.New York Times számára írt könyvismertetőket. Elragadtatott kritikát írt Ciarke önéletrajz-kötetéről, aminek az volt a címe: "Ne szégyelliük a pénzt." Bejött 1 férfi a vécére, mesélte Muriel, aki híres rémregényszerző volt, az ő könyveiből készült minden idők néhány legsikeresebb filmje. Ami azt illeti, én magam is olvastam közülük párat Vietnamban, ártatlan emberekről, akiket élő halottak mészárolnak le fejszékkel meg késekkel, meg ilyesmi. Emlékszem, az 1-iket továbbadtam Jack Pattonnak, majd megkérdeztem tőle, hogy tetszett. Amikor válaszolni akart, félbeszakítottam, mondván: – Ne fáradj a válasszal, Jack. Úgyis tudom. Halálra kellett röhögnöd magad tőle. – Az semnmi, Hartke őrnagy – felelte ő. – Még azt is kigondoltam, miről kellene szólnia a következő könyvének. – Ugyan miről? – Egy B-52 vadászbombázóról – mondta. – Alvadt vértócsák és kiontott belek mindenfele. Az 1-ik vécéhasználó, aki bevallotta Murielnek, hogy hasmenése van és megkérdezte, nincs-e valami a bárban ez ellen, űrhajós volt valaha, Muriel fel is ismerte, bár a nevére nem emlékezett. Fel-felbukkant a tévé hirdetéseiben, 1 láz- és fejfájás-csillapítót, valamint a floridai Cape Kennedy közelében, Cocoa Beachben létesített nyugdíjasnegyedet reklámozott. Arthur K. Clarke tehát, 1-éb tevékenységei mellett, szeszélyes személyiséggyűjtő is volt. Olyan embereket hívott meg partijaira, akiket nem ismert igazán, de ezért vagy azért megakadt a nevükön a szeme. Ők pedig jöttek, jöttek boldogan. Mint ~z is, aki, amint Muriel elmesélte, 1 Mark Rothko festményt örökölt az apjától, és éppen akkortájt adta el 37 000 000 dollárért.a kaliforniai Malibuban működő Getty Múzeumnak – ez új csúcs 1 amerikai festő képéért. Maga Rothko már rég öngyilkos lett. Elege lett. Itthagyott minket. – Olyan pici – ingatta Muriel a fejét. – Teljesen megdöbbentem, hogy milyen pici. – Kicsoda? – Gloria White – felelte. Megkérdeztem Murielt, mit gondol Henry Kissingerről. Hogy kellemes a hangja, felelte. Láttam az ex-külügyminisztert a Dísztéren. Nem éreztem, hogy közünk lenne 1-máshoz, ámbár 1 időben geopolitikája eszközeként ténykedtem. Kétségkívül ismerős volt az arca. Ugyanúgy, mintha mozifilmek tucatjaiban láttam volna, mint Gloria White-ot. Itt a börtönben 1-szer vele álmodtam. Álmomban asszony volt. Méghozzá jövendőmondó cigányasszony. Egyre a kristálygömbjét bámulta, de nem mondott semmit. – Aggódom magáért – mondtam Murielnek. – Méghogy értem? – Nagyon fáradtnak látszik – folytattam. – Elegendő alváshoz jut? – Hogyne, köszönöm. – Ne vegye tolakodásnak – kértem. – Semmi közöm hozzá, tudom. Mindössze feltűnt, mennyire felderült az egész lénye, amig a motorosokról mesélt. Amikor meg abbahagyta, mintha csak levette volna az álarcát: hirtelen teljesen kifacsartnak látszott. Muriel nagyjából tudta, ki vagyok. A fagylaltozó kurta működése során hetente legalább 2-szer láthatott ott, nyomomban Margarettel és Mildreddel. Nem kellett hát külön elmesélnem, hogy én is gyakorlatilag társtalan vagyok. Azt is saját szemével láthatta, milyen kedves türelemmel bánok még hasznavehetetlennek sem nevezhető rokonaimmal. Úgyhogy eleve jóindulattal viseltetett irányomban. Megbízott bennem, és leplezetlenül örült, hogy törődöm a boldogságával. – Ha tudni akarja az igazat – felelte –, alig alszom, annyira aggódom a gyerekeimért. – Két gyereke volt. – Ahogy a dolgok állnak, fogalmam sincs, miből küldhetném el akárcsak az 1-iket egyetemre. A mi családunkban mindenki egyetemre járt, fel se merült, hogy ez másként is lehetne. Ennek most vége. Ráadásul a sportban se jeleskednek. Azt hiszem, már aznap éjjel szeretők lehettünk volna, nemcsak 2 héttel később, ha nem ront be dühödten 1 hatalmas hústorony: – Jó, halljuk, hol a srác? Hol az a gazember? A délutánonként a tarkingtoni istállóban dolgozó gyereket kereste, akinek elloptam a biciklijét. Ország-világ szeme láttára állítottam le a gépet a kocsma előtt. A Clinton utca összes többi üzlethelyiségét bedeszkázták, a bárkakikötőtől fel egészen a domb közepéig. Hol is lehetne tehát másutt a fiú, gondolta az apja, mint a Fekete Macska kávéházban, vagy ami még rosszabb, a hátsó parkoló valamelyik furgonjának a belsejében? Adtam az értetlent. Kimentünk, hogy megmutathassa, ugyan miféle kerékpárról beszél. Azzal az ötlettel álltam elő, hogy tisztességes gyerek a fiú, a Fekete Macska kávéháznak a közelében se járt, és hogy valami gazember kötötte el és hagyta itt a gépét. Úgyhogy a hústorony fogta a biciklit, föltette ütött-kopott kisteherautója platójára, és kijelentette, hogy sietnie kell a tó túloldalára, a börtönbe, mert máris elkésett az állás-megbeszéléséről. – Miféle állásról van szó? – kérdeztem. – Tanárokat vesznek fel – felelte. Megkérdeztem, elkísérhetem-e. Azt mondta: – Szó se lehet róla, ha maga is azt akarja tanítani, amit én. Mit akar tanítani? – Bármit, amit maga nem akar tanítani – nyugtattam meg. – Én műhelymunkát akarok tanítani. És maga? – Én nem. – Becsszóra? – Becsszóra. – Oké – sóhajtotta –, akkor szálljon be, szálljon be. 30 Hogy megértsük, miféle érzelmekkel viseltettek akkoriban az athenai börtönőrök a fehérek iránt – hogy a feketékről ne is beszéljünk –, tudnunk kell, hogy többségüket Japán legészakibb szigetéről, Hokkaidóról hozták. A japánok roppant csúfnak tartják az ottani primitív bennszülötteket, az ainukat, mivel a bőrük sápadt és szőrös – azaz mivel fehérek. Genetikai értelemben ugyanolyan fehérek, mint Nancy Reagan. A felsőbbrendű ázsiai civilizációktól űzött őseik sok-sok évvel ezelőtt elkövették azt a hibát, hogy északnak menekültek, nem pedig nyugatnak, Európa és persze a nyugati félteke felé. Bizony-bizony, sokat veszítettek azok a hokkaidói fehérek. Lényegében mindenkihez képest elmaradottak voltak. Amikor tehát én meg az álláskereső műhelymunkatanár megjelentünk a kapuban, amely a Nemzeti Erdőn keresztül a börtönbe vezető utat állta el, 2 őrt találtunk ott, akik frissen érkeztek Hokkaidóról. Amennyi tiszteletet tanúsítottak fehér mivoltunk iránt, nyugodtan lehettünk volna részeg és garázda arapaho indiánok is. Az önjelölt műhelytanárt John Donnernek hívták. Útban odafelé megkérdezte, láttam-e őt Phil Donahue tévéműsorában. Ez a hétköznap délutánonként sugárzott, 1-órás műsor nem színészekkel készült, hanem mindennapi emberek 1-1 kis csoportjával, akiket ugyanolyan csapás sújtott, mégis diadalmaskodtak, vagy éppenhogy túlélték, vagy ilyesmi. További 2 teljesen hasonló programot sugároztak ugyanebben az időben, és a vén regényíró, Paul Slazinger ide-oda kapcsolgatott köztük, és szimultán nézte mind a 3-at. Megkérdeztem tőle, mire jó ez. Azt felelte, szeretné elcsípni a pillanatot, amikor 1-szercsak az égvilágon semmiről nem tudnak már beszélgetni. Sajnos, közöltem Donnerrel, 1-ik Donahue-műsort se nézhettein, mivel délutánonként zeneélvezetet, később pedig hadművészetet oktattam. Megkérdeztem tőle, melyik adásban szerepelt. – Olyan emberekről volt szó, akiket mostohászülők neveltek, és folyton ütötték őket. A börtönben rengeteg Donahue-műsor várt rám, de Donneré nem volt köztük. Athenában, ahol gyakorlatilag mindenkit rendszeresen és alaposan elvertek gyerekkorában, annyit ért volna ez az adás, mintha vizet zúdítanának a tengerbe. Sose láttam Donnert odaát a tévében; a vietnami háború során készített filmeken viszont 2-szer is láttam magamat, vagy valakit, aki távolból ugyanúgy nézett ki. Egy ízben el is kiáltottam magam ott a börtönben: – Oda nézzetek! Ott vagyok! Ott vagyok! Összeverődtek mögöttem a fegyencek, a tévét nézték, és kérdezgettek: – Hol? Hol? Hol? Sajnos elkéstek. Már eltűntem. Hová kerültem? Ide. Ide bizony. 31 Lehet, hogy John Donner beteges hazudozó volt. Könynyen kitalálhatta azt a mesét, hogy szerepelt a Donahue-műsorban. Úgy tűnt, 1-általán nincs rendben a szénája. Persze az se kizárt, hogy a szövetségi tanú-védelmi program keretében új nevet és életrajzot hamisítottak neki, GRIOTTM közreműködésével. 5tatisztikailag elkerülhetetlen, hogy GRIOTTM olykor-olykor felvegye a Donahue-műsorbeli szereplést valamelyik alanya életrajzába. Donner azt állította, hogyj a fia az a gyerek, akivel 1-ütt él. Pedig,akár el is rabolhatta a gyereket, akinek elcsórtam a biciklijét. Alig 18 hónapja érkeztek a városba, és nagyon maguknak valók voltak. A vezetékneve nem Donner volt, annyi szent. Jópár Donnert ismertem. Egyikük 1 évvel utánam végzett az Akadémián. További 2-en Tarkingtonba jártak, de csak névrokonok voltak. Ismertem 1 törzsőrmestert Vietnamban, akinek 1 kisfiú otthon fabrikált kézigránátja vitte el a fél karját. Egytől egyig valamennyi Donner hallotta a hírhedt Donner-expedíció történetét, azokét, akiket réges-régen, 1846-ban elkapott a hóvihar, miközben szekereiken a Sierra Nevada hegységen próbáltak átjutni Kaliforniába. Valószínűleg itt, Scipióban készültek a szekereik. Éppen most néztem utána a részleteknek az Encyclopaedia Britannicában, amit Chicagóban ad ki rejtelmes tulajdonosa, 1 Svájcban élő 1-iptomi fegyverkereskedő. Uralkodj, Britannia! A hóförgetzg túlélői kannibállá változtak, így tudták élve megúszni. A végelszámolás szerint az útnak indult 87-ből a néhány megevett asszonnyal és gyerekkel 1-ütt 40-en haltak meg. Micsoda téma lenne Donahue-nak: emberek, akik már ettek embert! Azok az emberek a legszerencsésebbek a világon, akik képesek embert enni. Amikor azonban megkérdeztem ezt a magát Donnernek nevező embert, hogy van-e köze a Donner-expedíció névadójához, azt felelte, nem tudja, miről beszélek. Akárki volt is, most mindenesetre 1-más mellett üldögéltünk a várószoba kemény padján Athena főfoglárja, Hirosi Macumoto irodája előtt. Ami azt illeti, mialatt Donner itt ücsörgött, valami beszállító ellopta a biciklit az ócska kisteherautó platójáról. Jelentéktelen részletkérdés. Donner legalább 1-valamiben az igazat mondta. A főfoglár tényleg szívesen fogadott tanári állásra pályázókat. Sajnos csak mi 2-en jelentkeztünk. Donner azt mondta, a rochesteri nemzeti közszolgálati rádió adásában hallott az álláslehetőségről. Munkakeresők általában nem az efféle rádióállomásokat hallgatják. Messze túl igényes ez nekik. Történetesen ez volt tudomásom szerint az 1-etlen körzeti rádióadó, amelynek műsorvezetője tragikusnak, nem pedig viccesnek minősítette a Pamela Ford Hall 1-személyes buffalói kiállításán történteket. Egy japán tévékészülék állt előttünk. Az egész börtön tele volt japán tévékészülékekkel. Úgy sorakoztak mindenfelé, mint óceánjáró oldalán a kajütablakok. Az utasok mintha tetszhalottak lennének, amíg célhoz nem ér a hatalmas hajó. Amikor azonban kedvük tartja, kinézhetnek az ablakon, vethetnek 1 pillantást a való világra odakinn. Az élet persze 1 csomó szabadlábon élő ember számára is a tengerjáró hajóhoz hasonlított. És az ő tévékészülékeik is kajütablakok voltak, amelyeken kinézhettek semittevés közben, hogy lássák, mit tesz az egész Világ az ő segítségük nélkül. Né, hogy forog! Az athenai tévékészülékeken azonban kizárólag ásatag műsorok futottak, a Macumoto főfoglár ajtajától 2-vel lejjebb nyíló szobában tárolt, hatalmas videokönyvtár állományából. Semini különös rendszer nem volt a szalagok lejátszásanak 1-másutánjában. A központi videolejátszó meliett szolgálatot teljesítő őr, aki valószínűleg nem is tudott angolul, betöltötte az éppen a keze ügyébe eső szaiagot, mintha a kazetta kokszbrikett lenne, a lejátszó pedig hibacsi – hordozható kokszkályha – otthon, Hokkaidó szigetén. Pedig amerikai találmány volt az egész rendszer, a japánok csak átvették, mint magát a videolejátszót és a tévét is. Réges-régen, amikor még keveredhettek a börtönben a fajok, Athenába küldték a Hírközlési Múzeum igazgatótanácsa 1-ik tagjának a fogadott fiát, amiért a Szépművészeti Múzeum mögött megfojtotta a barátnőjét. Az apja tehát a Hírközlési Múzeum könyvtárában videokazettára másoltatott száz meg száz tévéműsort, és a börtönnek ajándékozta. Nyilván arról álmodott, hogy a szalagok segítségével hírközléstanfolyam indul Athenában, és 1-ik-másik elítélt esetleg megfontolhatja, hogy e szakmában helyezkedjék el, ha valaha kikerül. A tanfolyamot azonban sohasem szervezték meg. A szalagokat viszont újra meg újra lejátszották, mert a börtönbüntetésüket töltő fegyencek számára ez is jobb a semminél. Az adományozó fogadott fia akkor tűnt fel rövid időre ismét a hírmagazinokban, amikor a börtönlakókat faj szerint szétválasztották. Arról is szó esett, hogy más börtönbe szállitás helyett inkább kegyelemben részesítik és feltételesen szabadlábra helyezik őt és sok társát. A múzeum mögött meggyilkolt lány szülei azonban kitűnő társasági kapcsolatokkal rendelkeztek, és hangosan követelték, hogy a gyilkos teljes egészében töltse ki a rá kirótt büntetést, ami emlékezetem szerint 99 esztendő volt. Mint már mondtam, örökbe fogadott gyerek volt. Kiderült, hogy természetes apja szintén gyilkolt. Úgyhogy lehet, hogy most a New York hadikikötőjében horgonyzó, börtönhajóvá átalakított repülőgépanyahajók vagy rakétahordozók valamelyikén él. 3ohn F Kennedy elnök meggyilkolását figyeltük, mialatt Donner és én bebocsátásra vártunk a főfoglár előszobájában. Bumm! Az elnök fejének hátsó része leröpült. Kis kerek sapkát viselő felesége négykézláb mászott ki a lehajtható tetejű limuzin csomagtartója fölött. A műsor ezután a dallasi rendőrőrszobára váltott, ahol 1 helybéli sztriptízbár-tulajdonos hasbalőtte Lee Harvey Oswaldot, a hajdani tengerészgyalogost, aki postán rendelt olasz puskájával a feltevések szerint lelőtte az elnököt. – Au – mondta Oswald. Azután ismét hallhatta az egész világ: – Au. Ki mondja, hogy a történelem unalmas? Ezalatt odakinn, a börtön parkolójában valaki, aki élelmet vagy akármit szállított, kiemelte a biciklit Donner kocsijának platójáról, a magáéra tette, és meglépett. Olyan volt ez, mint az Orgonakirálynő meggyilkolása 1922-ben: a tökéletes bűntény. Kuc. Ma már arról beszélnek, hogy az atom-tengeralattjárókat alakítják át börtönné a magamfajta, tárgyalásukra váró őrizetesek számára. Persze nem merülnének le a hajók, és rakéta- és torpedóindító állványaikat is leszerelnék, az elektronikus berendezéseket ócskavas-áron eladnák, hogy ennyivel is több hely jusson a celláknak. Úgy hallom, ha az egész tengeralattjáró-flottát börtönné alakítanák, azonnal megtelnének a cellák. Amikor ez a hely megszűnt kollégium lenni, és börtönné változott, 1-etlen szempillantás alatt színültig megtelt. Engem hívtak először a főfoglár irodájába. Amikor kijöttem, nemcsak állásom, hanem lakásom is volt, a tévékészüléken pedig olyan program futott, amit még gyerekkoromban láttam: a Dirr-Durr Cirkusz. Klarabell Bohóc éppen arra készült, hogy lelocsolja szódavízzel a házigazdát, Buffaló Bobot. Fekete-fehér műsor volt. Ennyire régi volt a felvétel! Szóltam Donnernek, hogy a főfoglár találkozni kíván vele, ő azonban úgy bámult rám, mintha meg se ismert volna. Úgy éreztem magam, mintha 1 holtrészeget kellene felébresztenem. Gyakran kényszerültem erre Vietnamban. Két esetben is tábornok volt a felébreszteni való holtrészeg. Legnehezebben pedig 1 odalátogató kongresszusi képviselővel boldogultam. Attól tartottam, verekednem kell Donnerrel, hogy felfogja: nem a Dirr-Durr Cirkusz miatt jött ide. Hirosi Macumoto, a főfoglár túlélte Hirosima atombombázását. Én akkor 5 éves voltam, ő meg 8. A bomba ledobásakor az iskolaudvaron futballozott barátaival a 10-perces szünetben. A labda beleesett 1 gödörbe a pálya 1-ik végén, Macumoto meg utána szaladt. Lehajolt, hogy felvegye a labdát. Fény villant fel, és szél süvített. Amikor felegyenesedett, a városa romokban hevert. Egymaga állt a pusztulás közepén; kis szélörvények táncoltatták itt-ott a port. Még 2 évnek kell eltelnie, míg mindezt elmondja majd nekem. Tanárait és iskolatársait a császárimádás bűnéért tárgyalás nélkül kivégezték. Szent Johannához hasonlóan, élve elégették őket. A keresztre feszítést, mint a legelvetemültebb bűnözők kivégzési módját az első keresztény római császár, Nagy Konstantin helyezte hatályon kívül. Az elevenen elégetés és megfőzés továbbra is megengedett maradt. Ha módom lett volna alaposabban megfontolni, valószinűleg nem jelentkezem állásért Athenába, hiszen elkerülhetelenül be kell ismernem, hogy Vietnamban szolgáltam, és kizárólag keletieket öltem, vagy igyekeztem megölni. Potenciális munkaadóm pedig maga is feltétlenül keleti lesz! Bizony, és alig hallotta meg Macumoto főfoglár, hogy West Pointban végeztem, máris roppant komoran megkérdezte: – Akkor ön Vietnamban is szolgált, nem? – Hűha – gondoltam magamban. – Oda a meccs! Tökéletesen félreértettem Macumotót, fogalmam sem volt róla, hogy a japánok genetikailag ugyanannyira eltérőnek tartják magukat a többi keletitől, mint tőlem, Donnertől vagy Nancy Reagantól, vagy mondjuk a sápadt, szőrös ainuktól. – A katona azt teszi, amit parancsolnak – mondtam. – Sose élveztem, amit tennem kellett. – Ez nem volt teljesen igaz. Néha teljesen feldobódtam a harctól. Mi több. 1 ízben saját 2 kezemmel öltem meg valakit. Az életemre tört. Utána ugattam, mint 1 kutya, és hangosan nevettem, aztán meg hánynom kellett. Legnagyobb meglepődésemre Macumoto főfoglár szinte testvéreként ölelt keblére, amikor beismertem, hogy Vietnamban szolgáltam. Előjött íróasztala mögül, hogy kézen fogjon és a szemembe nézzen. Pusztán fizikailag is meghökkentő élmény volt ez számomra, mivel Macumoto sebészmaszkot és gumikesztyűt viselt. – Akkor mindketten tudjuk – mondta Macumoto –, milyen érzés, ha öntelt őrültek megálmodta, életveszélyes küldetésekben idegen földre vezénylik az embert! 32 Micsoda délután! Alig 3 órája még békében élveztem az életet a harangtornyomban. Most pedig 1 maximális biztonságú börtönben tartózkodom, társaságomban 1 sebészmaszkot és gumikesztűt viselő japánnal, aki azt állítja, hogy az 1-esült Államok az ő Vietnamja! Ami még ennél is megdöbbentőbb, Macumoto a vietnami háború elleni diákmegrnozdulások csúcspontjakor járt Amerikában. Vállalata küldte a Harvard Business Schoolba, hogy a döntéshozók gondolkodásmódját tanulmányozza, azokét, akik a saját rövid távú hasznuk érdekében tönkreteszik a gazdaságunkat, elsinkófálják a kutatásra, fejlesztésre, beruházásra szánt összegeket, és monumentális nyugdíjbiztosítási rendszerek meg hatalmas éwégi jutalékok formájában kiosztják önmaguknak. Beszélgetésünk során a 60-as évek Harvardjának teljes háborúellenes retorikáját felvonultatta hazája tengerentúli – arnerikai – gazdasági kudarcának elítélésére. Amerika 1 mocsár. Nincs fény az alagút végén és így tovább. Egészen addig a pillanatig 1-etlen gondolatot sem pazaroltam arra, milyen lehet a folyton-folyvást növekvő létszámú amerikai japán sereg tagjainak lelkiállapota, azoké, akiknek gazdaságilag talpon kell tartaniuk mindazt a tulajdont, amelyet munkaadóik, a hatalmas japán társaságok kivásároltak a ialpunk alól. S bizony, többségük számára már csak azért is háborúnak, mégpedig csak a mennyek tudják, miféle célért vivott háborúnak tűnt az egész, mert, mint az én esetemben Vietnamban, a bőrükön viselt színkód megkülönböztette őket a bennszülött lakosság többségétől. Ami a színkódot illeti: az ember arra számított volna, hogy a börtönkitörés után rengeteg feketét lelőnek, akik nem szökött fegyencek. Az mindenesetre bizonyos, hogy a völgybeli fehérek gondolkodásmódja szerint 1 fekete férfi nem lehet más, csak szökevény. Először tüzelj, aztán kérdezz. Jómagam ezt csináltam, az 1-szer szent. Mindezek ellenére Troy polgármesterének unokaöccse volt az 1-etlen személy, akit 1-edül fekete bőrszíne miatt Iőttek le. S őt is csak a karján érte a golyó. Jobb keze használhaiatlanná vált, ezt azonban azóta már helyrepofozták a mikrosebészet kisebb csodájával. Különben is balkezes volt. Amikor karon lőtték, ott tartózkodott, ahoI semmi keresnivalója se volt, ahol senkinek se volt semmi keresnivalója, akármelyik fajhoz tartozzék is. A Nemzeti Erdőben kempingezett, amit tilt a törvény. Még csak nem is tudoit a börtönkitörésről. És akkor hirtelen: Bumm! Én meg hol nagybetűvel írom a "Feketét" meg a "Fehéret", hol kicsivel, és 1-ik döntést sem érzem megnyugtatónak. Talán azért lehet ez így, mert a faj néha borzasztóan fontosnak tűnik, máskor meg 1 kicsit kevésbé. És folyton azon kapom magam, hogy legszívesebben az "úgynevezett Fekete" vagy "úgynevezett fekete" kifejezést használnám. Becslésem szerint az Athenában és most az itten börtönben őrzöttek legalább felének fehérek vagy Fehérek is voltak az őseik között. Sokan teljesen fehérnek látszanak, de ez sem könnyít a helyzetükön. Képzeljék csak el, mit érezhetnek. Én magam is azt állítottam, hogy 1-ik felmenőm fekete, mivel ezt a börtönt kizárólag feketéknek tartják fenn, én meg nem szeretném, ha máshová szállítanának. Szükségem van erre a könyvtárra. Elgondolhatják, miféle könyvtárak létesülhettek a börtönhajóvá átalakított repülőgép-anyahajókon és cirkálókon. Ez itt az otthonom. Az ügyvédem szerint is okos húzás volt elkerülni a más börtönbe szállítást, de egész más ok miatt. Az átszállítás kapcsán ismét belekerülhetnék a hírekbe, és újabb közfelzúdulás követelhetné büntetésemet. A dolgok mai állása szerint a nagyközönség a börtönkitöréssel 1-ütt rólam is megfeledkezett. A zendülés legfeljebb 10 napig uralta a tévé hírműsorait. Egy Fehér kislány esete váltotta fel a szalagcímekben. A gyerek fegyvermániás papájával 1-ütt élt Kalifornia északi, mezőgazdasági övezetében, és az apjától elcsórt, II. Világháborús kínai kézigránáttal megsemmisítette középiskolája osztályozó értekezletét. Az apja a világ legteljesebb kézigránát-gyűjteményét mondhatta magáénak. Most viszont csorbát szenvedett a gyűjiemény teljessége, hacsak nem tartozott hozzá még 1 kínai kézigránát a finálé-állványról. A felvételi tárgyalás során Macumoto főfoglár 1-re beszédesebb lett. Mielőtt Athenába küldték volna, mesélte, 1 nyereségérdekelt kórházat vezetett, amit Louisville-ben vásárolt a társasága. Macumoto odavolt a Kentucky Derbyért. A munkáját viszont gyűlölte. Amikor csak tehettem, én is kijártam a saigoni lóversenypályára, mondtam. – Bár akárcsak 1 kurta órát eltöltött volna velem a Tokióban székelő igazgatótanácsunk elnöke az elsősegély-szobában – sóhajtotta –, miközben sorra megtagadjuk a hozzánk forduló haldoklók felvételét, mert nem tudják megfizetni szolgáltatásainkat! – Ugye megkövetelték önöktől a hullaszámlálást Vietnamban? – kérdezte. De mennyire. Parancsaink értelmében naponta jelentettük, hány főt öltünk meg, hogy felsőbb parancsnokságaink – ideértve a washingtoni Hadügyminisztériumot is – felbecsülhessék, hogy ha icike-picikével is, mégis mennyivel jutottunk erőfeszítéseink révén közelebb a végső győzelemhez. Sehogy máshogy nem lehetett mérni az eredményeket. – Mi meg úgy számoljuk most a dollárt, ahogy önök számolták a hullákat – magyarázta Macumoto. – Mire mutat mindez? Mi a jelentősége? Megmondom. Azt kéne tennünk a dollárjainkkal, amit önök tettek a hulláikkal. Elföldelni és elfelejteni őket! Önök szerencsésebbek voltak a hullákkal, mint mi a dollárokkal. – Az meg hogy lehet? – A hullákkal nem lehet mást kezdeni, mint elégetni vagy eltemetni őket. A továbbiakban már nem okoznak nyugtalan éjszakákat, mivel nem kell befektetésükről és gyarapításukról gondoskodni. – Az önök Uralkodó Osztálya bámulatosan ravasz csapdát állított nekünk – folytatta. – Először az atombomba. Most ez. – Csapdát? – visszhangoztam csodálkozva. – Kifosztották az önök vállalati és közpénztárait, a vállalkozásokat pedig tehetségtelen trotlik kezére adták – magyarázta. – Ezek után olyan mértéktelen adósságba verték az önök kormányát nálunk, hogy nem maradt más választásunk, mint átküldenünk az öltönyös-nyakkendős megszálló hadsereget. Mindeddig 1-etlen uralkodó osztálynak sem sikerült a vagyonával járó teljes felelősséget más országok nyakába varrnia úgy, hogy közben a legmohóbb álmokat meghaladóan gazdag maradjon! Nem csoda, hogy nagyszerű elnöknek tartották azt az álomkóros Ronald Reagant! Szerintem ráhibázott az igazságra. Amikor Jason Wilder meg a többi kurátor túszként üldögélt az istállóban, és meglátogattam őket, az a határozott benyomásom támadt, hogy külföldinek tekintik az amerikaiakat. Hogy akkor ők maguk milyen nemzetiségűnek számítanak? Fogas kérdés. Valamennyien fehérek és valamennyien férfiak voltak, mivel Lowell Chung mamája meghalt tetanuszban. Meghalt, mielőtt a doktorok rájöhettek volna, mi a baja. Egyikük se látott még tetanuszos beteget, mivel a régi szép időkben gyakorlatilag a teljes lakosságot védőoltással látták el. Most, hogy a közegészségügyi rendszerek többé-kevésbé szétestek, és 1-etlen küIföldi se érdeklődött a működtetésük iránt, ami 2-ségkívül érthető, szép számmal adódnak tetanuszos esetek, mindenekelőtt a gyerekek körében. A legtöbb orvos tehát már felismeri a tetanuszt. Mrs. Chungnak az úttörők szomorú sorsa jutott. A túszok tájékoztattak minderről. Ez volt az 1-ik legelső kérdésem: – Hol van Mrs. Chung? Úgy véltem, illenék megnyugtatnom a kurátorokat Lyle Hooper kivégzése után. Nekik is megmutatták a tetemet, szerintern azért, hogy mindenféle vakmerő hősködéstől elrettentsék őket. Az a hulla, ha szabad magam így kifejeznem, csupán a hab volt a terror tortáján. Hiszen a kollégium rektora még mindig a fejük fölött csüngött, a padlás gerendáihoz szögezve. Kiszabadulásuk után az 1-ik túsz azt nyilatkozta 1 tévéműsorban, hogy sohasem felejti el azt a hangot, amit Tex Johnson feje adott, miközben a lépcsőfokoknak ütközött; a fegyencek a lábánál fogva vonszolták fel a holttestet a padlásra. Meg is próbálta utánozni a hangot: – Platty, platty, platty –, mintha kipukkadt kerék puffogna az aszfalton. Micsoda bolygó! A túszok kifejezték sajnálkozásukat Tex Johnson halála fölött, de 1 szóval se gyászolták Lyle Hoopert, sem pedig a tanári kar és a városlakók többi halottját. A kurátorok társadalmi helyzetében élő személyiség nem törődik az olyan jelentéktelen polgárokkal, mint a helybéliek. Nem rovom fel nekik. Azt hiszem, mindössze emberi módon gondolkodtak. A vietnami háború sem tarthatott volna olyan soká, mint ameddig tartott, ha nem volna az is az emberi természet része, hogy jelentéktelennek tekintsen mindenkit, akit nem ismer, és nem is óhajt megismerni. Akadt néhány emberi lény, aki felvette a harcot minden emberi hajlamok e legemberibbje ellen, és hangot adott a boldogtalan idegenek iránti szánalmának. A Történelem azonban azt mondja, azt ordítja a képünkbe: Szánjátok csak őket! Sohasem szorultak ennyien a szánakozásotokra! Az emberi természet másik típushibája, hogy mindenki építeni akar, de senkinek se fűlik a foga a karbantartáshoz. A legsúlyosabb hibánk pedig az, hogy 1-szerűen ostobák vagyunk. Tessék csak belátni. Miért, talán azt hiszitek, hogy Auschwitz hatalmas intelligenciára vallott? Amikor foglyulejtőikről akartam beszélni a túszoknak, gyermekkorukról, elmebetegségeikről, arról, hogy fütyülnek rá, élve maradnak-e vagy sem, meg arról, hogy milyen hely a börtön és így tovább, Jason Wilder 1-szerűen becsukta a szemét és befogta a fülét. Mindez persze nem annyira gyakorlatias, inkább színpadias gesztus volt a részéről. Hallotta a mondókámat. Mások a fejüket rázták, és mindenféleképpen jelezték, hogy az ilyen tájékoztatás nem csupán fárasztóan fölösleges, hanem egyenesen sértő. Olyan volt ez, mintha vihar dúlna körülöttünk, én meg kiselőadásba fognék az elektromos töltések keringéséről a viharfelhőkben, az esőcseppek képződéséről, a villámcsapás választotta útvonalak sajátosságairól, a mennydörgés mibenlétéről és így tovább. Ők viszont csak azt akarták tudni, mikor áll el a vihar, mikor térhetnek vissza megszokott teendőikhez. Macumoto főfoglár tökéletesen jellemezte ezeket az embereket. Az eredetileg gyárakban, áruházakban és más fárasztó, figyelmet követelő létesítményekben megtestesülő vagyonukat papírra nyomott pénzzé varázsolták, azaz könnyen forgatható, olyannyira elvont értékké, hogy immár sehonnan sem jelezte semmi, hogy barátaik és rokonaik körén kívül bárki és bármi iránt felelősséggel tartoznának. Nem haragudtak fogvatartóikra. A kormányra haragudtak, amiért nem biztosította az efféle börtönkitörések abszolút lehetetlenségét. Minél többet értekeztek erről, annál világosabbá vált, hogy saját kormányzatukról beszélnek, nem az enyémről, vagy a fegyencekéről, vagy a városlakókéról. E kormány legfontosabb dolga pedig az, hogy megvédelmezze őket az alsó néposztályoktól, mégpedig nemcsak itt, hanem bárhol. Mikor viselkedtek másként a hatalmasok? Gondoljatok csak Jézus és a 2 lator megfeszítésére, meg Spartacus, a gladiátor 6000 követőjére. Kuc. Ha jól értem, testem pici kagylókat épít a bennem élő TBC-bacik köré, így igyekszik kordába szorítani őket. Mészből vannak a kagylók, ez számos börtön falának legközönségesebb anyaga, Athenáé is. Az itteni börtönt viszont szögesdrót övezi. Auschwitz körül is az volt. Ha belehalok a TBC-be, az azért lesz, mert a testem nem tudott elég gyorsan elég erős falat építeni. Vajon miféle tanulság rejlik ebben? Nem túl vidám, az 1-szer szent. Ha a kurátorok rosszak voltak, hát a fegyencek még rosszabbak. Magam lennék az utolsó, aki az ellenkezőjét állítja. Teljes erővel pusztították saját közösségeiket lövöldözésükkel, rablásaikkal, a nemi és és 1-éb erőszakkal, és mindenekelőtt az agypusztító vegyszerek árusításával. Ők azonban legalább tisztában voltak vele, hogy mit művelnek, míg a kurátor-típusú hatalmasok inkább a sztratoszférában repülő B-52 bombázó pilótájához hasonlítanak. Alig-alig veszik észre, micsoda pusztítást visznek véghez, miközben az ország vagyonának általuk ellenőrzött, hatalmas részét l-ik helyről a másikra költöztetik. Ellentétben szocialista nagypapámmal, a névtelen senki Ben Willsszel, én semmiféle reformot se tudok javasolni. Szerintem nem csak a kapitalizmus, hanem a kormányzat valamennyí formája egyenlő azzal, amit a mindannyiunk összes pénzét birtokló, józan vagy részeg, bolond vagy épeszű hatalmasok éppen aznap kiötlenek. Macumoto főfoglár fura bogár volt. Legtöbb viselkedési görcse 2-ségkívül abból eredt, hogy gyerekkorában atombombát dobtak rá. Az addig oly masszív, elpusztíthatatlanul valóságosnak látszó épületek, hidak, fák úgy elpárologtak, mint az álomkép. Mint már mondtam, Hirosima 1-csapásra tükörsima asztallappá változott, amelyen itt-ott kis portölcsérek kavarogtak. A villanás után 1-edül a kis Hirosi Macumoto volt valóságos az asztallapon. Hosszú-hosszú gyaloglásba fogott, hogy találjon még valamit, ami szintén valóságos. Amikor a város szélére ért, 1-aránt valóságos és fantasztikus lények és dolgok vették körül: élő emberek, akiknek a bőre úgy lógott meztelen izmaikon és csontjaikon, mintha odaakasztották volna, és így tovább. Ami azt illeti, ő maga használta ezeket a képeket a bombázásról. Én azonban csak sokkal később hallom majd mindezt tőle, amikor már 2 éve tanítok a börtönben, és 2 éve lakom az övével szomszédos házban a tó partján. Akármit tett is vele az atombomba, a lelkiisrneretét nem rombolta szét. Gyűlölte, hogy louisville-ben el kellett küldenie a szegényeket a nyereségérdekelt kórház elsősegély-szobájából. Amikor pedig átvette a nyereségérdekelt börtön vezetését Athenában, úgy gondolta, jó lenne beindítani valamiféle oktatási programot, noha vállalatának New York állammal kötött szerződése semmi mást nem követelt, csak a fogolyszökés megakadályozását. A Sony alkalmazottja volt. Egész életében a Sonynak dolgozott. – New York állam – magyarázta – nem hiszi, hogy az oktatás visszavezetheti az Athenában, Atticában vagy a Sing-Singben tartott bűnözőket a normális életbe. – Atticát a hispánoknak, a Sing-Singet pedig a fehéreknek tartották fenn, olyanoknak, akiket az Athenában őrzöttekhez hasonlóan legalább 1 gyilkosságért és még 2 erőszakos bűncselekményért ítéltek el. Többnyire a másik 2 is gyilkosság volt. – Én se hiszem – folytatta. – Tisztában vagyok viszont valami mással: az e falakon belül élők 10%-a még nem butult el teljesen, de semmire se használhatják az agyukat. Ezért a börtönélet 2-szer fájdalmasabb számukra, mint a többiek számára. Nem elképzelhetetlen, hogy 1 jó tanár képes lesz új játékokkal szórakoztatni őket, matematikával, csillagászattal, történelemmel vagy akármivel, hogy icipicit kellemesebben teljék az idő. Hogy gondolja? – Ön a főnök – feleltem. De még mennyire ő volt a főnök. Akkora gazdasági sikert ért el Athenában, hogy vállalata vezetői teljes önállóságot biztosítottak neki. Az állammal kötött szerződés szerint a Sony a 2/3-át kapja annak a fejkvótának, amibe eredetileg 1 fogoly őrzése került. KörülbelüI ugyanennyiért lehetett volna a fegyencet orvosi egyetemre vagy Tarkingtonba járatni. Hirosi Macumoto olcsó, fiatal, minden szakszervezettől érintetlen munkaerőt szerződtetett rövid lejárattal, a legjobb ajánlattevőtől rendelt, nem pedig a Maffia uralta vállalkozásoktól és így tovább. Mindezzel az eredeti költség felénél is kevesebbre szorította le a kiadásokat. Egyetlen trükköt se mellőzött. Az én felvételemmel 1-időben vásárolta meg a börtönnek a létező legmodernebb krematóriumot. Korábban a Rochester szélén, a Meadowdale Mozikombinát hátában múködő, a Maffia üzemeltette krematórium monopóliuma volt Athena azon halottjainak hamvasztása, akiket a családjuk nem kért ki. Miután azonban a japánok megvásárolták Athenát, a gengszterek az AIDS-re hivatkozva megduplázták áraikat. Merthogy különleges óvintézkedéseket kell foganatosítaniuk. Hiába ajánlott a börtön orvosi tanúsítványt arról, hogy a tetem AIDS-mentes, hiába látszott napnál világosabban, hogy kés vagy fojtogatás vagy ólmosbot végzett vele, a Maffia ragaszkodott a dupla árhoz. Egyetlen japán vállalat sem gyártott krematóriumot, Macumoto főfoglár ezért a németországi Essenben bejegyzett A. J. Topf und Sohn cégtől vásárolt 1-et. Fénykorában ez a cég látta el kemencékkel Auschwitzot. A háború utáni Topf-modellek kéményeit a legkorszerübb füstmosókkal látták el, a Scipio környékén élők tehát, ellentétben az Auschwitz környékén élőkkel, sohasem tudták meg, hogy nagy kapacitású krematórium működik a közelükben. Szakmányban gázosíthattuk és égethettük volna a fegyenceket, és ki tudta volna meg? És kit érdekelt volna? Valamivel feljebb már említettem, hogy Mrs. Chung tetanuszban halt meg. Mielőtt elfelejteném, gyorsan megjegyzem, hogy szép űrhajós-jövő elé nézhet a tetanusz, mivel hihetetlenül ellenálló spórává fejlődik, ha elviselhetetlen életfeltételek közé kerül. Az AIDS-vírusokat nem neveztem be az ígéretes intergalaktikus meteorlovasok versenyébe, mivel fejlődésük jelenlegi szintjén képtelenek tartósan elviselni, ha kikerülnek az emberi testből. Ha azonban erőfeszítéseink összehangolásával legalább részlegesen sikerül különféle mérgekkel elpusztítanunk őket, alapvetően megváltozhatnak az esélyeik. Azóta a Meadowdale Mozikombinát mögötti krematórium a völgy teljes forgalmát visszaszerezte. Néhány fegyenc ugyanis, akik a nagy kitörés után Athenában vagy a közelében maradtak, úgy vélték, hogy az A. J. Topf und Sohn krematórium szétverése a legkevesebb, amit megtehetnek, ha már nem kelnek át a jégen, és nem vesznek részt Scipio lerohanásában. Maga a Meadowdale Mozikombinát viszont beadta a kulcsot, miután immár alig néhányan engedhetik meg maguknak, hogy autójuk legyen. Ugyanígy jártak a bevásárlóközpontok. Érdekesnek tartom, bár nem tudom mire vélni, hogy a Maffia soha semmit nem ad el külföldieknek. Amíg a többiek, ha ingatlanvagyont örökölnek vagy teremtenek, alig várják, hogy eladhassák és visszavonulhassanak az üzleti életből, a Maffia makacsul ragaszkodik mindenéhez. Így maradt tisztán amerikai vállalkozás például az aszfaltozás. Ugyanez a helyzet a nagybani húskereskedelemmel, meg az éttermek számára forgalmazott szalvétákkal és asztalterítőkkel. Rögtön az eiején közöltem a Főfoglárral, hogy kivágtak Tarkingtonból. Elmagyaráztam, hogy a szexuális kicsapongásaimmal kapcsolatos vádak mindössze ködösitésül szolgáltak. A kurátorok valójában attól dühödtek meg, hogy elmondtam a diákoknak az igazságot a Vietnami Háborúról, és ezzel megingattam az ország vezetőinek intelligenciájába és tisztességébe vetett hitüket. – A tó innenső oldalán senki se hiszi, hogy ilyenek is akadnak ebben a nyomorult országban – jelentette ki Macumoto. – Milyenek, uram? – kérdeztem. – Vezetők – felelte. Ami pedig szexuális kicsapongásaimat illeti, folytatta, a jelek szerint ezek 1-ségesen heteroszexuális jellegűek, márpedig 1-etlen nő sem él a tó innenső partján. Ő maga agglegény, a személyzet tagjai számára pedig nem engedélyezték, hogy magukkal hozzák feleségüket, már ha volt nekik. – Ideát tehát úgy érezheti magát, mint Don Juan a pokolban. Gondolja, hogy el tudja viselni? Bizonyára, feleltem, ő pedig felajánlotta, hogy felvesz próbaidőre. A lehető leghamarabb kell munkába állnom; többnyire elemi szintű oktatást kell nyújtanom, ami nem is különbözik olyan nagyon tarkingtoni tevékenységemtől. Sürgető gondként jelentkezett a lakáskérdés. Macumoto emberei a börtön fala mellett álló barakkokban laktak, ő maga pedig helyrehozatott 1 tóparti házat, és így ő volt a börtönnek nevet adó kísértetváros, vagy inkább kísértetfalu, Athena 1-etlen lakója. Még ha nem válnék is be, mondta Macumoto, akkor is szüksége lesz 1 tanárra a börtönben, és biztosra vehető, hogy ő se akar majd a barakkban lakni. Úgyhogy még 1 házat rendbe kell hozatnia a faluban, mindjárt a sajátja mellett. Ez azonban csak augusztusban lesz beköltözhető. – Gondolja, hogy a kollégium hozzájárul az ott tartózkodásához? S tudna-e addig ingázni? Van kocsija? – Egy Mercedesem van. – Kitűnő! – vágta rá. – Máris van közös pontja az őrizeteseinkkel. – Hogyhogy? – hökkentem meg. – Szinte mindannyiójuknak volt már Mercedesük – felelte. Nem is túlzott nagyon sokat. Az igazat mondta, amikor hozzátette: – Van idebenn 1 emberünk, aki 15 éves korában vásárolta első Mercedesét. – Alton Darwinra gondolt, akinek ezek voltak utolsó szavai, amikor a börtönkitörés után a korcsolyapályán haldokolt: – Né, a nigger hogy röpű'! A kollégium hozzájárult, hogy a nyár során tovább használjuk a Scipióban álló házat. Tarkington nem tartott nyári szemesztert. Ugyan ki vett volna részt ilyenen? Én pedig naponta ingáztam a börtönbe. A régi időkben, mielőtt a japánok átvették a börtönt, a teljes személyzet ingázott, ki Scipióból, ki meg Rochesterből. Valamennyien szakszervezeti tagok voltak, szüntelenül több és több jövedelmet meg mindenféle hozzájárulást követeltek, 1-ebek között útiköltségtérítést az ingázáshoz; ezek következtében döntötte el az állam, hogy eladja az egész kócerájt a japánoknak. A fizetésem ugyanaz maradt, mint Tarkingtonban. A Kék Kereszt-Kék Pajzs egészségbiztosítást is megtarthattam, mivel ugyanaz a társaság birtokolta a börtönt és az egészségbiztosítót. Semmi gond! Kuc. Ettől is megfosztott a börtönkitörés: a családom Kék Kereszt-Kék Pajzs betegbiztosításától. 33 Egész jól bevált a dolog. Amikor Margaretet és Mildredet átköltcztettem a kísértetvárosba, és leeresztettem új házunk redőnyeit, úgy érezték magukat, mintha sose hagytuk volna el Scipiót. Meglepetés is várt frissen vetett pázsitunkon: 1 evezős csónak. A főfoglár ócska ladikra bukkant a vén postahivatal épületének romjainál, talán még a születésem előtt került oda. Néhány őrrel üvegszálas poliésztert kenetett az oldalára, ezzel annyi év után ismét vízhatlanná tette. Az üvegszálas anyagok átütköző bordáival meglepően hasonlított az állatbőrből készített eszkimó umiakra, ami valaha itt állt a rotundánál, a dékán irodája előtt. A GRIOTTM meg 1 csomó más, hajdani egyetemi tulajdon sorsával tisztában vagyok, de sejtelmem sincs, mi történhetett a kitörés után azzal az umiakkal. Ha nem tették volna közszemlére a rotunda előtt, úgy múlt volna el az életünk – az enyém, meg tarkingtoni diákok és szüleik 100-aié –, hogy sohasem láthatunk igazi, hamisítatlan eszkimó umiakot. Abban a csónakban szeretkeztem Muriel Peckkel. A fenéken feküdtem, ő meg egyenes derékkal ült, kezében anyósom horgászbotjával, mintha igazi, magányosan pecázó úrinő lenne. Én találtam ki. Micsoda pompás cimbora volt! Nem tudom, mi történt azzal a férfival, aki John Donnernek nevezte magát, és műhelytanári állást keresett Athenában 8 évvel a börtönkitörés előtt. Azt tudom, hogy a főfoglár kurtán elbánt vele a jelentkezésekor, mivel legkevésbé arra volt szüksége, hogy vésők, csavarhúzók, fémfűrészek, szalagfűrészek, gömbölyitő kalapácsok jelenjenek meg a börtön falai között. Meg kelleit várnom Donnert a főfoglár előszobájában. Ő volt a retúrjegyem a civilizációhoz, otthonomhoz, családomhoz és a Fekete harisnyatartó régi számához. Nem figyeltem a Dirr-Durr Cirkuszt a pici képernyőn. Egy másik személy kötötte le az érdeklődésemet, aki szintén arra várt, hogy a főfoglár színe elé jusson. Színkódja önmagában is elárulta volna, hogy fegyenc, emellett azonban kéz- és lábbilincset is viselt, és nyugodtan üldögélt a szemközti padon, 1-1 orvosi álarcot és gumikesztyűt viselő őrrel a 2 oldalán. Olcsó kivitelű füzetkét olvasott. Mivel eszerint írástudó volt, feltételeztem, hogy 1-ike lesz azoknak, akiknek oktatással kell majd lekötnöm a figyeimét. Ezért vettek fel. Igazam volt. A fegyencet Abdullah Akbahrnak hívták. Bátorításomra néhány érdekes elbészélést ír majd. Emlékszem, az 1-ik a Nemzeti Erdő 1 beszélő őzének önéletrajza volt, aki telente borzasztó nehézségek közepette talál magának ennivalót, nyáron pedig belegabalyodik a szögesdrótba, amikor ínyencfalatokat akar csenni 1 farmról. Egy vadász lelövi a végén. Haldoklás közben azon töpreng, miért is jött 1-általán a világra. A novella az őz utolsó mondatával zárult. A közelbe érő vadász döbbenten hailgatta. Így hangzott: – Mi a franckarika volt ennek az egésznek az értelme? Kábitószer-háborúk során elkövetett gyilkosság volt mind a 3 erőszakos bűncselekmény, ami Athenába juttatta Abdullah Akbahrt. Őt magát Whitey VanArsdale, az autószerelő és Lyle Hooper, a tűzoltóparancsnok lőtte agyon söréttel és golyóval a böriönkitörés után, miközben fegyverszünetet jelző fehér zászló alatt masírozott a tó fejéhez. – Elnézést – fordultam hozzá. – Megkérdezhetem, mit olvas? Felmutatta a könyv borítóját, hogy megnézhessem. Ez volt a címe: "Cion bölcseinek jegyzőkönyve." Kuc. Ami azt illeti, azért rendelték Abdullahot a főfoglárhoz, mert 1-ike volt a néhány őrnek és fegyencnek, akik azt állították, hogy kastélyt láttak röpülni a börtön fölött. A főfoglár ki akarta találni, új hallucinogén kábítószert sikerült-e becsempészni a börtönbe, vagy minden fegyenc 1-szer s mindenkorra megbolondult, s ha 1-ik sem, akkor mi a csuda történik itt valójában? A Cion bölcseinek jegyzőkönyve 1 antiszemita iromány, amit Oroszországban adtak ki eredetileg, 100 évvel ezelőtt. Úgy íródott, mintha különböző országokból érkező zsidók titkos tanácskozásának volna a jegyzőkönyve; a könyv szerint a zsidók nemzetközi 1-üttműködést szerveztek, hogy háborúkat, forradalmakat, gazdasági válságokat robbantsanak ki, amelyek során vagy eredményeképpen minden vagyon az ő tulajdonukká válik. E mű címét és paranoiáját parodizálta a Fekete harisnyatartóban megjelent novella szerzője. Henry Ford, a híres amerikai feltaláló és iparmágnás valódinak tartotta a dokumentumot. Ő adatta ki ebben az országban; apám akkoriban kisfiú volt. Most meg itt ül 1 megvasalt fekete fegyenc, aki rendelkezik az írás-olvasás adományával, és az utolsó szóig komolyan veszi, amit olvas. Mint majd kiderül, 100-számra akadt példány ebből a börtönben; Líbiában nyomtatták, és az Athenát uraló geng, az Iszlám Fekete Testvérei terjesztette. Azon a nyáron írás-olvasás tanfolyamot kezdek majd, az Abdullah Akbahrhoz hasonló fegyenceket használom a betűvetés propagandistáinak, zárkáról zárkára járva kínálom tanóráimat. Erőfeszítéseim sikerének hála, a börtönkitörés idejére korábbi analfabéták 1000-ei olvashatják majd el a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét. Lelepleztem a könyv hamisítvány voltát, de nem tudtam kivonni a példányokat a. forgalomból. Hát ki voltam én, hogy szembeszállhassak az Iszlám Fekete Testvéreivel, akik rendre megtették azt, amit az állam sohasem: alkalmazták a halálbüntetést? – Illik így bánni 1 veteránnal? – csörgette Abdullah Akbahr a béklyóit. A tengerészgyalogosoknál szolgált Vietnamban, úgyhogy 1-etlen lelkesítő szónoklatomat se kellett végighallgatnia. Én szigorúan a hadsereghez tartoztam, sem a tengerészethez, sem a légierőhöz nem volt közöm. Megkérdeztem Abdullah Akbahrt, hallott-e 1 tisztről, akit prédikátornak hívtak a hadseregben; természetesen önmagamra gondoltam. Kíváncsi voltam, milyen meszszire terjedt a hírem. – Nem – felelte. Mint azonban már említettem, olyan veteránok is voltak Athenában, akik hallottak rólam, és 1-ebek között arra az esetre is emlékeztek, amikor kézigránátot gurítottam 1 alagút szájába, és megöltem 1 anyát, a karonülő gyerekével és a gyerek nagyanyjával 1-ütt; a falujukat közvetlenül az érkezésünk előtt géppuskatűzzel elárasztó harci helikopterek elől menekültek oda. Felejthetetlen. Tudjátok, ki volt akkor az uralkodó osztály? Megmondom. Eugene Debs Hartke. Le az uralkodó osztállyal! John Donner búskomoran vezetett visszafelé Scipióba a börtönből. Én szereztem magamnak állást, ő nem. A börtön parkolójában ellopták a fia biciklijét. A mexikóiak 1-ik kedvenc eledele a "2-szersült bab". Hála nekem – bár Donner sose jött rá –, az a gép most már 2-szer ellopott kerékpár lett. Egy hét múlva Donner és a fiú ugyanolyan rejtélyesen, új cím hátrahagyása nélkül tűntek el a völgyből, mint amilyen rejtélyesen megérkeztek. Valaki vagy valami a nyomukra bukkant. Sajnáltam azt a fiút. Mostanra azonban, ha megérte, már ugyanolyan felnőtt lett, mint én. Ha lassan, nagyon lassan is, valaki nekem is a nyomomban volt. Törvénytelen fiamról beszélek, aki az Iowa állambeli Dubuque-ban élt. Még csak 15 éves volt akkor. Egyelőre a nevemet se tudta. Legalább annyi detektívmunka vár rá, hogy felfedezze apja nevét és címét, mint amennyit én végeztem, amíg azonosítottam Letitia Smiley, a Tarkington Kollégium 1922-ik évi Orgonakirálynője gyilkosát. Amikor az anyjával megismerkedtünk, 1 manilai bárban üldögéltem magányosan, nem sokkal azután, hogy az ürülék már a légkondicionálóig ért. Az emberi nem 1-etlen képviselőjének a társaságára sem vágytam. Elegem volt az emberi nemből. Kizárólag arra vágytam, hogy magamra hagyjanak a gondolataimmal. Ezzel a kijelentéssel nyugodtan kiegészíthetem a híres végszavakat tartalmazó gyűjteményemet. Ez a meglehetősen csinos, de megviselt nő fogta magát, és leült a szomszéd székre. – Bocsássa meg, hogy megzavartam a gondolatait, de azt hallom attól a katonától – bökött a szembenső boxra, amelyben 1 főtörzs ölelgetett 2, legfeljebb 15 éves prostituáltat –, hogy maga az a tiszt, akit prédikátornak neveznek az emberek. – Nem ismerem – vontam vállat. – Ő se mondta, hogy ismeri magát – felelte a nő. Csak hallotta szónokolni. Aminthogy 1 csomó katona is, akikkel beszéltem. – Valakinek meg kellett tartania a szónoklatokat – tértem ki –, különben mi lett volna a háborúnkkal? – Ezért nevezik magát prédikátornak? – Ki állapíthatná ezt meg 1 olyan világban, amely annyira tele van halandzsával, mint a miénk? – Már West Pointban is prédikátornak hívtak, amiért sohasem használtam trágár kifejezéseket. Első 2 vietnami évemben, amikor csak az alám rendelt katonákat kellett szónoklatokkal buzdítanom, azért neveztek prédikátornak, mert ez félelmetesen hangzott, mintha én volnék a halál puritán angyala. Az is voltam, az is voltam. – Jobban szeretné, ha odébb állnék? – kérdezte a nő. – Nem – vágtam rá –, mivel minden esélyünk megvan rá, hogy 1-ütt bújjunk ma éjjel ágyba. Maga intelligensnek látszik, úgyhogy valószínűleg ugyanannyira lehangolja nemzetünk legújabb lenyűgöző antigyőzelme, mint engem. Aggódom magáért. Szívesem felvidítanám. A pokolba is. Működött. Ami működik, azt ne javítgasd. 34 Egészen jól boldogultam börtöntanítóként. Legalább 20%-kal javítottam az írni-olvasni tudók arányát; minden újonnan írástudóvá lett fegyenc megtanított legalább 1 másikat. Választott olvasmányaink viszont már nem mindig töltöttek el ennyi boldogsággal. Az 1-ik fegyenc elmesélte, hogy amióta olvasni tud, sokkal több örömet lel a maszturbálásban. Nem vesztegettem az időt. Szeretek tanítani. Felbiztattam néhány intelligensebb foglyot, bizonyítsák be, hogy a Föld gömbölyű, határozzák meg, mi a különbség a zene és a zaj között, mondják meg, hogyan öröklődnek a fizikai sajátságok, találják ki, hogyan lehet meghatározni 1 őrtorony magasságát anélkül, hogy fölmásznánk rá, magyarázzák el, mi a mulatságos abban a görög mondában, amelynek a hőse kisfiú korában mindennap körülcipelt 1 borjút az istállóban, így felnőttként 1 bikát is körül bírt cipelni naponta és így tovább. Bemutattam nekik azt a táblázatot, amit a Scipio belvárosában tevékenykedő fundamentalista lelkész osztogatott a tarkingtoni diákoknak a Pavilonban 1 délután. Megkértem őket, keressenek példákat arra, hogyan illesztették itt a tényeket az elmélethez. A táblázat fejlécében a finálé-állvány – a II. Világháború – hadban álló országainak vezetői szerepeltek. A következő sorokban 1-más alá írták az illető születési évét, éveinek számát, hivatalba lépésének évét, hivatalban töltött éveinek számát, végül a fenti számok összegét, ami valamennyi esetben 3888 volt. Így nézett ki a táblázat: 7 oszlopból és 5 sorból álló táblázat Churchill Hitler Roosevelt Il Duce Sztálin Tojo Szül. 1874 1889 1882 1883 1879 1884 Kor 70 55 62 61 65 60 Hivatalba lép 1940 1933 1933 1922 1924 1941 Hivatali évek 4 11 11 22 20 3 táblázat vége Mint mondottam, valamennyi oszlop összege 3888. A táblázat kiagyalója, akárki volt is, rámutatott, hogy e szám fele 1944, és ebben az esztendőben lett vége a háborúnak, s hogy a háborús vezérek nevének kezdőbetűi a világegyetem Legfőbb Urának nevét adják. Tarkington ostobáihoz hasonlóan a börtön ostobái is afféle 2-lábon járó Guinness Rekordok könyvének tartottak, és azt tudakolták, mennyi idős a legöregebb ember a világon, ki a leggazdagabb, melyik nő szülte a legtöbb gyereket és így tovább. Azt hiszem, a börtönkitörés idejére a foglyok 98%-a tudta, hogy a születési anyakönyvvel dokumentált, leghosszabb életkor mintegy 121 év, s hogy e semmihez sem hasonlítható rekord birtokosa a főfoglárhoz és az őrökhöz hasonlóan japán. Egészen pontosan 128 nap híján 121 évet élt. Rekordja mindenféle helyi tréfa magától értetődő alapjává vált, hiszen az elítéltek hatalmas hányada töltötte életfogytiglani büntetését, sőt, 1-esek 2 vagy 3 életfogytot is kaptak, halmozottan vagy 1-más után letöltendően. Azt is tudták, hogy a világ leggazdagabb embere szintén japán, s hogy mintegy l00 évvel azelőtt, hogy a tó 2 szembenső oldalán megalapították a börtönt és a kollégiumot, 1 Oroszországban élő nő életet adott 69., 1-ben utolsó gyermekének. Az orosz nő, akinek több gycreke volt, mint bárkinek a világon, 16-szor szült ikerpárt; 7-szer hármasikreket és 4-szer négyesikreket. Valarnennyi gyermek életben maradt, és ez mindenesetre több, mint amit a Donner-expedíció tagjairól elmondhatunk. A börtönszemélyzet tagjai közt 1-edül Hirosi Macumotbnak volt egyetemi diplomája. Nem élt társadalmi életet a többiekkel, 1-edül költötte el szolgálaton kívüli étkezéseit, 1-edül járt kirándulni, 1-edül horgászott és 1-edül vitorlázott. Nem vette igénybe a Rochesterben és Buffalóban működő japán klubok szolgáltatásait, sem pedig az öltönyös-nyakkendős japán megszálló hadsereg pazar rekreációs szanatóriumait Manhattanben. Annyi pénzt keresett vállalatának Louisville-ben és aztán Athenában, és olyan ragyogóan értette az amerikai üzleti pszichológiát, hogy egészen biztosan igényelhetett volna valamilyen vezető állást otthon, és el is nyerte volna. Athenai tapasztalatainak hála, valószínűleg senki se tudott Japánban nála többet az amerikai feketékről, márpedig a Sony mind több és több, itt szerzett vállalkozása függött a fekete munkaerőtől, vagy legalábbis a feketék lakta környék jóindulatától. Emellett, ugyancsak Athenának köszönhetően, Macumoto valószínűleg az összes japánnál többet tudott ennek az oazágnak a 1egfontosabb gazdasági ágazatáról, nevezetesen olyan vegyszerek beszerzéséről és értékesítéséről, amelyek a véráramba jutva a céltudatosság és siker meg nem érdemelt érzésével ajándékozzák meg azokat, akik megengedhetik maguknak e vegyszerek megvásárlását és élvezetét. E vegyszerek közül persze csak 1 volt legális, és természetesen ez alapozta meg annak a családnak a vagyonát, amely a zenekar egyenruháit, a Muskéta-hegy tetején álió víztornyot, a vállalati jog professzorának költségeit biztosító alapítványt, és nem is tudom, mi minden 1-ebet adományozott Tarkingtonnak. Ez az agybefolyásoló vegyszer az alkohol volt. Macumoto és én kerek 8 évet töltöttünk a kísértetfaluban 1-más tóparti szomszédjaként, s ő ezalatt sohasem jelezte, hogy vágyódna szülőföldje után. Legmeszszebb talán akkor ment el, amikor 1 éjszaka megemlítette, hogy akár 1 híres japán kertész műalkotása is iehetne a tó fejénél a romos, omladozó zsílip az erre-arra dülederő gerendákkal és a hatalmas kövekkel. Macumoto igen magas rangú tiszt volt a japán megszálló hadseregben, az ezredes, vagy akár a vezérőrnagy civil megfelelője. Leginkábe mégis néhány Vietnamban szolgáló főtörzsőrmesterre emlékeztetett, akik bárkinél keményebben szidták a hadsereget, a háborút és a vieinamiakat. Ha azonban 1-2 év kihagyással visszatértem, minden aikalommal ott találtam őket, ugyanúgy morgolódtak, mint korábban. A viágért se távoztak volna, mig a víetnamiak el nem pusztitják vagy el nem kergetik őket. Mennyire gyűlölték az otthonukat! Jobban féltek tőle, mint az ellenségtől. Hirosi Macumoto "pokoli bugyornak" és "a világegyetem ánuszának" titulálta ezt a völgyet. Mégsem hagyta el, amíg ki nem kergették innen. Nem lennék meglepve, ha Hirosima bombázása után 1-edül a Mohiga-völgyben talált volna otthonra. Jelenleg visszavonultan él újjáépített szülővárosában, miután a börtönkitörés következtében mind-2 lába lefagyott és amputálni kellett őket. Vajon érzi-e néha, amit én olyan gyakran érzek: – Miféle hely ez itt, kik ezek az emberek, és mit keresek én köztük? A börtönkitörés éjszakáján láttam utoljára Macumotót. A jamaikaiak támadásának zajára riadtunk. Mindketten mezítláb, pizsamában szaladtunk ki az utcára, noha legalább mínusz 10 fokos fagy volt. Scipio főutcájához hasonlóan a mi kísértetvárosi utcánk is a Clinton nevet viselte. Képzeljék csak el ezt a 2 települést: földrajzilag l~más közvetlen közelében vannak, de akkora társadalmi és gazdasági távolság tátongott közöttük hajdanán, hogy a rengeteg lehetőség közül mindketten nyugodtan választhatták Clintont főutcájuk névadójául. A főfoglár rádiótelefonon próbált kapcsolatba lépni a börtönnel. Hiába. Háza emeleti ablakában 3 háziszolga figyelte az eseményeket. Több, mint 70 éves fegyencek voltak, életfogytiglani büntetésüket töltötték, sem kegyelemre, sem harmadolásra nem számíthattak; a külvilág rég elfeledkezett róluk, ők maguk pedig agyonkábítózták magukat Thorazinnal. Anyósom jelent meg a verandán. – Mondd el neki, hogy volt a halammal! Meséld el neki, mekkora halat fogtam! Valószínűleg 1 kazán robbant fel, esetleg a krematórium, vélte a főfoglár. Számomra viszont katonai fegyverek zajának tűntek a hangok, persze Macumoto sose hallhatott ilyesmit. Még az atombomba robbanását se hallotta. Csak a forró légáramlatot érezte. A tó innenső oldalán ekkor kialudtak a fények. Az elsötétült börtönből a "Csillagos-sávos lobogó" dallamának foszlányait sodorta felénk a szél. A főfoglár és én még súlyos LSD-kábulatban se tudtuk volna elképzelni, ami odafenn történt. Később többen hibáztattak bennünket, amiért nem riasztottuk Scipiót. Ami azt illeti, a befagyott tavon át oda is elhallatszott a robbanás, a "Csillagos-sávos lobogó" meg a többi, úgyhogy elvárható lett volna, hogy Scipio felkészül némi védekezésre. Nem tette. Később beszéltem néhány túlélővel; azt mondták, 1-szerűen a fejükre húzták a takarót, és aludtak tovább. Mi lehetne ennél emberibb? Odafenn, amint már említettem, a Nemzeti Gárda egyenruháját viselő és amerikai zászlókat lengető jamaikaiak döbbenetesen sikeres rajtaütést hajtottak végre a börtönön. Hangosbeszélőt szereltek páncélozott szállítójárművükre, és a nemzeti himnuszt játszották rajta. Többségük még csak amerikai állampolgár sem volt! A 6 hónapos szolgálatra a sötét kontinensre rendelt japán parasztfiúk közül ugyan melyik lett volna elég őrült ahhoz, hogy tüzet nyisson a harci öltözéket viselő, látszólag bennszülöttekből álló alakulatra, amelynek tagjai országuk zászlaját lengetik és pokoli zenéjüket játsszák? Ilyen parasztfiú nem létezett. Legalábbis aznap éjszaka. Ha a japánok lövöldözni kezdenek, ugyanúgy elpusztulnak, mint az alamói kolostor védői. S ugyan miért? A Sonyért? Hirosi Macumoto sebesen felkapkodja magára a legszükségesebb ruhaneműt! Isuzu márkájú terepjárójával felvágtat a börtönhöz! A jamaikaiak tüzet nyitnak rá! Macumoto kiszökken a kocsiból! Berohan a Nemzeti Erdőbe! Eltévedt a vaksötét erdőben. Lábán csak szandált viselt, zokni nélkül. Két napjába került, míg visszatalált az erdőből, ami nappal majdnem olyan sötét, mint éjszaka. Bizony. Fagyott lábai pedig közben vidáman üszkösödtek. Én magam a tóparton maradtam. Mildredet és Margaretet visszaküldtem aludni. Lövéseket hallottam, nyilván az Isuzura tüzeltek a jamaikaiak. Ez volt a búcsújuk. Utána csönd. A következő forgatókönyv körvonalazódott a fejemben: némi élőerő vesztesége árán meghiúsítottak 1 menekülési kísérletet. A kezdet kezdetén bizonyára a fegyencek bombája robbant fel, amit feltehetőleg körömnyesedékből, játékkártya-lapokból vagy ki tudja, miből eszkábáltak. Szinte mindenből tudtak bombát és szeszt csinálni, többnyire a vécén. Jó jelnek véltem a csöndet. Súlyos tévedés! Rettegve vártam a lövöldözés folytatódását, ami azt jelentette volna számomra, hogy a japán parasztfiúk rákaptak a puskával folytatott embervadászat ízére, ami a be nem avatottak számára elég gyorsan válhat könnyű és kellemes szórakozássá. Lelki szemeim előtt megjelentek a cellájukban vagy azon kívül tartózkodó fegyencek, akiket lőtéri körkörös mellalaknak használnak az őrök. A csend beálltával azt képzeltem, hogy helyreállították a rendet, és valamelyik angolul is tudó japán értesítette a scipiói rendőrséget, az állami rendőrkapitányságot és a megyei seriffet a sikeresen meggátolt menekülési kísérletről, és valószínűleg orvosokat és mentőket is kért. A japánokat ezzel szemben olyan gyorsan és alaposan lóvá tették és leverték, hogy mielőtt észbe kaphattak és bárkivel kapcsolatba léphettek volna, a jamaikaiak elvágták valamennyi telefonvonalukat és szétverték az összes rádiójukat. Aznap éjjel telihold volt, de a holdfény nem tudott áttörni a Nemzeti Erdő lombkoronáján. A japánok nem sebesültek meg. A jamaikaiak lefegyverezték és a holdfényes úton a tó fejéhez küldték őket. Azt mondták nekik, megállás nélkül fussanak Tokióig. Legtöbben sose látták Tokiót. Dehogy kiáltoztak segítségért a tó végén, dehogy riasztottak bárkit is, dehogy állították meg az arra járó autókat. Elrejtőztek! Ha az USA ellenük van, ki van velük? Nem volt fegyverem. Úgy gondoltam, ha néhány fegyenc kitört, és még mindig szabadon kószálnak és idejönnek a kísértetfaluba, megismernének és barátsággal gondolnának rám. Bármit megkaphatnának tőlem, amire szükségük van: ételt, pénzt, kötszert, ruhát, a Mercedest. Semmiképpen sem menekülhetnek völgyünkből, e liliomfehér zsákutcából, gondoltam, akármit adok is nekik, hiszen letörölhetetlen színkódot viselnek. Kizárólag fehérek lakták a vidéket, egészen a rochesteri városhatárt jelző tábláig. Lementem az evezőscsónakhoz, amit télire felfordítottam a tóparton. Lovaglóülésben ráültem a csónak csúcsos, üvegesen csillogó farára, arccal Scipio régi bárkakikötője felé. Elégedett nyugalmamat fokozta, .hogy Scipióban még mindig világítottak a fények. A börtön korábbi lármája ellenére semmi izgalom se mutatkozott odaát. Néhány házban elaludt a villany. Sehol se gyulladt fel. Csak 1 autó volt úton. Lassan haladt lefelé a Clinton utcán. A Fekete Macska kávéház hátsó parkolójánál megállt és eloltotta a lámpáit. Fe1-felvillant a kis piros fény a Muskéta-hegy csúcsán álló víztorony tetején. Afféle mantra módjára hatott rám, 1-re mélyebbre süllyedtem a gondolattalan meditációban, mintha langyos húslevesben könnyűbúvárkodnék. Fel-felvillant az a kis fény, újra meg újra, újra meg újra. Mennyi ideig gondoskodott önfeledtségemről? Három percig? Tíz percig? Nehéz lenne eldönteni. A tőlem északra elterülő, befagyott tó meghökkentő átalakulása rázott fel merengésemből. Valahogy feIéledt a jég, méghozzá hangtalanul. Aztán rájöttem, hogy emberek 100-ait látom, akik olyasmivel vannak elfoglalva, amit magam is számtalanszor terveztem meg és vezettem Vietnamban: rajtaütéssel. Én törtem meg a csendet. Egy név szaladt ki a számon, mielőtt megállíthattam volna. Hogy milyen név? – Muriel! 35 Muriel Peck már nem a bárban dolgozott. A tarkingtoni angol tanszék véglegesitett professzoraként hasznosította a Swarthmore Egyetemen szerzett diplomáját. A rajtaütés idején 1-edül aludt a tanszék lakóépületében, a Clinton utca tetején álló, vadszőlővel befuttatott házikóban. Ő is méregdrága, bennlakásos egyetemre küldte 2 gyerekét, akárcsak én. Egyszer megkérdeztem, nem gondolt-e arra, hogy ismét férjhez menjen. Azt felelte: – Nem vetted észre? Hozzád mentem. Sose kapott volna állást Tarkingtonban, ha nem rúgnak ki engem a kurátorok. Bizonyos Dwight Casey, tarkingtoni angolszakos tanár annyira utálta a tanszékvezetőjét, hogy megpályázta felszabadult helyemet, csak hogy megmeneküljön tőle. Így szabadult fel a státusz Muriel számára. Ha nem bocsátottak volna el engem, Muriel valószínűleg elhagyja a völgyet, és mind a mai napig boldogan élne valahol. Ha nem bocsátottak volna el engem, valószínűleg ott feküdnék a helyén, az istálló mellett, ahová napnyugtakor árnyékot vet a Muskéta-hegy. Dwight Casey bizonyára még most is él. Nem sokkal azután, hogy átvette a helyemet, hatalmas vagyont örökölt a felesége. Úgyhogy a tanév végén otthagyta Tarkingtont, átköltözött Dél-Franciaországba. A felesége családja fontos szerepet játszott a Maffiában. Az asszony is taníthatott volna, de nem tette. A Rutgers Egyetemen szerzett diplomát politológiából. Caseynek mindössze vendéglátóipari üzemgazdasági oklevele volt a Cornellről. A scipiói csata 5 napig tartott, 2 nappal tovább, mint a gettysburgi csata, amelynek során Elias Tarkingtont lelőtte a konföderáció katonája, mert összetévesztette Abraham Lincolnnal. A börtönkitörés éjszakáján, a támadás megkezdése után ugyanolyan tehetetlen kukkoló voltam, mint Robert E. Lee Gettysburgben, vagy Bonaparte Napóleon Waterloo mellett. Egyetlen lövés dörrent Scipióban. Sohase fogom megtudni, ki lőtt. Valami éjszakai bagoly lehetett, aki a keze ügyében tartotta a puskáját. Akárki volt is, valószínűleg nagyon hamar lelőtték, különben később mindenfele eldicsekedett volna a buli legelején végrehajtott hőstettével. A jégen átkelő csapat jó katonákból állt. Néhányuk Vietnamban is szolgált, így velem 1-ütt ők is teljes körű kormányösztöndíjjal tanulmányozhatták a hadtudományokat. A többiek is bőséges gyakorlatot szerezhettek már kora gyermekkoruktól a lövöldözésben, abban is, ha rájuk lövöldöznek, így a magányos puskalövés nem izgatta őket különösebben. Takarékoskodtak a lőszerrel, amíg világosan nem látták a célpontot. E harcedzett had katonái csak akkor nyitottak tüzet, amikor kiértek a partra. Megnézték, mire lőttek. Eldördül 1 bumm, utána pár perc csend, majd újabb célpont bukkan fel, például 1 felfegyverzett vagy fegyvertelen háztulajdonos, aki a szemét dörgölve lép ki a ház kapuján, vagy dugja ki a fejét az ablakon; Újabb bumm, esetleg 2-3 további bumm, aztán ismét csönd. Hiszen a szökött fegyencek, azaz szabadságharcosok, ahogy hamarosan elnevezik magukat, kénytelenek voltak feltételezni, hogy számos, vagy akár az összes háztartásban van tűzfegyver, s hogy ezek tulajdonosai másról se álmodoznak, mint arról, milyen halálos hatékonysággal alkalmaznák fegyvereiket éppen ilyen esetekben. A szabadságharcosoknak nem volt más választásuk. Magam is így cselekedtem volna a helyükben. Bumm. Valaki megint megvonaglik, hátrarándul és elesik, mint 1 profi színész valamelyik tévéműsorban. Innen, a távolból úgy tűnt, a Fekete Macska kávéház mögötti parkolóból hallatszik a legerősebb lövöldözés, ahol a prostituáltak parkoltak a kombijaikkal. Az ilyen késő éjszaka odalátogató férfiak mindig tartottak pisztolyt maguknál. Jobb félni, mint megijedni. A szórványos lövöldözés alapján megállapíthattam, hogy a szabadságharcosok megindultak felfelé a hegyen, az egyetemhez, amit éjszakánként fényesen kivilágítottak, hogy mindenkit visszarettentsenek, aki ártó szándékkal közeledne. Onnan, ahol én ültem a tó túlsó partján, Tarkingtont könnyedén össze lehetett volna téveszteni Óz Smaragdvárosával, az Úr Városával vagy Arthur király székhelyével, Camelottal. Nem feküdtem vissza, az 1-szer szent. Figyeltem, hegyeztem a fülemet; szirénákat vártam, helikoptereket, páncélozott járművek robaját, valami jelét annak, hogy a völgyben dúló erőszaknak 1-2-re véget vetnek a törvény és rend még nagyobb erőszakot bevető erői. Hajnalra ugyanolyan csöndes lett a völgy, mint mindig, és mintha mi sem történt volna, fel-felvillant a kis piros fény a Muskéta-hegy csúcsán, újra és újra, újra és újra. Átmentem a szomszédba, a főfoglár házához. Felébresztettem a 3 háziszolgát, akik rögtön visszabújtak az ágyba, mihelyst a főfoglár nekirontott Isuzujával a hegynek. Időtlenül öregek voltak ezek a fegyencek, kisfiú lehettem még Midland Cityben, amikor harmadolási lehetőség nélküli életfogytiglanra ítélték őket. Valószínűleg még a betűvetést se tanultam meg, amikor ők már megöltek néhány embert, vagy legalábbis ezzel vádolták őket, és olyan életet kényszerítettek rájuk, amilyet nem is érdemes élni. Legalább megtanulnak kesztyűbe dudálni. Viszont nem ültették őket a fogorvos híres találmányába, a villamosszékbe. – Amíg élek, remélek – mondja John Gay az Ateista Bibliában. Ez ám a csillogó szemű optimista! A 3 vén szivarnak évtizedek óta nem jött levele, telefonhívása, látogatója. Körülményeiknek megfelelően, 1-általán nem volt élénk elképzelésük arról, mit szeretnének tenni legközelebb, úgyhogy szinte minden parancsért hálásak voltak. Úgy reagáltak mások elképzeléseire, mintha agyátültetést kaptak volna. Hirtelen megteltek lelkesültséggel. Így aztán először is megitattam velük 1 csomó feketekávét. Mivel látták, hogy aggódom a főfoglár sorsa miatt, ők is látványosan aggódtak. Egyébként nem tették volna. Nem közöltem velük, hogy tömeges börtönkitörés történt, és Scipiót elözönlötték a bűnözők. Ugyanúgy lepergett volna róluk az effajta információ, mint a tévéműsor. Ők ott maradnak, ahová teszik őket, akármi történik is a való világban. Ezt a 3 foglyot a pszichológusok "mások irányította személyiségnek" neveznék. Átvittem őket a házamba, megparancsoltam, hogy tartsák életben a kandallóban lobogó tüzet, és ha Margaret és Mildred megéhezik, adjanak nekik enni. Tele volt konzervvel a ház. Nem kellett aggódnom a hűtőben tárolt romlandó élelmiszer miatt, a konyhában máris lehűlt a levegő. A tűzhely propángázpalackról működött, és 1-havi tartalék állt rendelkezésre e fantasztikus regénybe illő csodából. Képzeljétek csak el: palackozott energia! Hál' isten, Margaret és Mildred ugyanolyan közömbösnek mutatkozott a főfoglár zombijai iránt, mint irántam. Nem kedvelték, de nem is gyűlölték őket. Minden helyre került tehát. Még akkor is biztosítva van ellátásuk, ha néhány nap múltán se jönnék haza, vagy megsebesülnék, esetleg meghalnék. Nem számítottam rá, hogy megsebesülök vagy meghalok, hacsak véletlenül nem. A scipiói harcosok 1-ike sem tekintene ellenségének; a fehérek a színkódom miatt, a feketék pedig azért, mert ismernek és kedvelnek. Amúgy tiszta ügy volt. Feketék és fehérek. A sárgák mind elfutottak. Szerettem volna elosonni a házból, mialatt Margaret és Mildred mélyen alszik. Amint azonban a jég felé menet elhaladtam a partra húzott csónak mellett, feltárult 1 emeleti ablak. Szegény öreg feleségem állt ott, csont-bőr, zavart elméjű banya. Gondolom, megérezte, hogy valami fontos dolog történik. Másként nem tette volna ki magát a hidegnek és napfénynek. Sőt: érdes, trágár hangja hoszszú évek óta először olyan lágyan és édesen szólt, mint a Nászutunkon. És a nevemen szólított. Nagyon, nagyon hosszú ideje nem tette már ezt sem. Felkavaró volt. – Gene... – mondta. Megtorpantam. – Tessék, Margaret – fordultam oda. – Hová mégy, Gene? – Sétálni, Margaret. Friss levegőt szívni. – Valami nővel lesz találkád, ugye? – kérdezte. – Ugyan, Margaret, hova gondolsz. Becsszóra nem. – Persze, persze, semmi baj. Megértem – felelte. Olyan megható volt! Az oly rég hiányolt, gyönyörű hang hallatán, a boszorkatestbe zárt, fiatal Margaret láttán teljesen elborítottak az érzelmek. Tiszta szívemből kiáltottam: – Ó, Margaret, szeretlek! Szeretlek! Ezek voltak számára a búcsúszavaim, mivel soha többé nem tértem haza. Margaret nem válaszolt. Becsukta az ablakot, és leeresztette a fekete vászonrolót. Azóta nem találkoztunk. Miután a tónak azt az oldalát visszafoglalta a 82. légideszant ezred, őt és az anyját bepakolták a börtön 1-ik furgonjára szerelt acéldobozba, és a batáviai elmeszanatóriumba szállították őket. Jól meglesznek, amíg 1-ütt lehetnek. Talán akkor is jól meglesznek, ha már nem lehetnek 1-ütt. Ki tudhatja, amíg valaki vagy valami meg nem valósítja éppen ezt a kísérletet? Hiába van olyan közel a túlsó part, 1-szer sem jártam ott az óta a reggel óta, és lehet, hogy már nem is fogok. Valószínűleg sohasem derül már ki, mi történt hajdani katona énem koporsójával, az öreg katonaládával és pótolhatatlan kincsemmel, a Fekete harisnyatartóval. Azért keltem át aznap reggel a tavon – mint kiderült, mindörökre –, hogy az emberéletet és az anyagi javakat kímélendő, megértessek valamit a szökött fegyencekkel. Tudtam, hogy a diákok elutaztak, tart a téli szünet. Társadalmilag súlytalan senkik maradtak csupán ott, és teljesen 1-értelműen ide kell sorolnom a Szolgáló Osztály tipikus tagjait, az egyetemi tantestületet is. Számomra félelmetes előjeleket hordozott ez az alsóbb néposztályokhoz tartozó keverék. Légierőnk magától értetődő természetességgel küldte az effajta senkiket településeikkel 1-ütt a Mennyek Országába mind Vietnamban, mind pedig a Tripoli, Panama City meg 1-éb városok ellen megrendezett, látványos támadások során. Valószínűnek tartottam, hogy amennyiben a Kormány Scipio bombázása mellett dönt, 1 füst alatt a börtön szétbombázását is ésszerűnek ítéli majd. Ezzel 1-szer s mindenkorra, vita nélkül letudná ezt a gondot. Jöhet a következő probléma. Hány amerikai polgár tudja, és hány törődik vele, hogy hol van és micsoda az a Mohiga-völgy, vagy Laosz, Kambodzsa vagy Tripoli? Nagyszerű oktatási rendszerünknek és pompás televíziós kultúránknak köszönhetően az amerikaiak fele a saját hazáját se lenne képes megtalálni 1 világtérképen. Háromnegyedük még a drótnélküli telefon zsinórjába is belegabalyodna. Várakozásomnak megfelelően, ártalmatlan, okoskodó, vén bolondként kezeltek Scipio hódítói. Továbbra is prédikátornak vagy professzornak hívtak a bűnözők, ugyanúgy, mint odaát. Feltűnt, hogy afféle egyenruhaként többen is szalagot kötöttek felső karjuk köré. Amikor tehát szembejött 1 fegyenc, aki nem viselt szalagot, tréfásan rákérdeztem: Hol az egyenruhája, közlegény? – Nincs rá szükségem – mutatta a bőrét a fegyenc.– Egyenruhában születtem. Alton Darwin 1 új nemzet elnökeként rendezkedett be a Samoza Hallban, Tex Johnson irodájában. Jócskán ivott. Nem szándékozom racionálisnak vagy megváltásra méltónak beállítani ezeket a szökevényeket. Nem törődtek vele, élnek-e, halnak-e. Alton Darwin örült, hogy találkozhat velem. Persze az is igaz, hogy mindennek örült. Nekem mindenképpen tájékoztatnom kellett, hogy bombatámadásra kell számítania, hacsak ő maga és a többiek is villámgyorsan el nem hagyják a várost. Azt mondtam, leginkább akkor számíthatnak az életben maradásra, ha visszamennek a börtönbe, és mindent teleaggatnak fehér zászlókkal. Ha elég gyorsan elszánják erre magukat, azt állíthatják majd, hogy semmi közük se volt az itteni gyilkosságokhoz. A szökött fegyencek 1-ébként éppen 5-tel kevesebb embert öltek meg Scipióban, mint ahánnyal én magam saját kezűleg végeztem a vietnami háború során. A scipiói csata tehát aligha volt több, mint "vihar 1 pohár vízben", ami az Ateisták Bibliája szerint szólássá vált kifejezés. Közöltem Alton Darwinnal, hogy amennyiben ő és az emberei el akarják kerülni a bombázást, de a börtönbe sem akarnak visszatérni, akkor össze kellene szedniük annyi ételt, amennyit tudnak, és szétszóródniuk északnak vagy nyugatnak. Elmondtam, amit már tudott, hogy déli és keleti irányban a Nemzeti Erdő olyan sötét és annyira semmi aljnövényzet sincs benne, hogy aki behatol, valószínűleg éhenhal vagy megbolondul, mielőtt kiutat lelne. Azzal is tisztában volt, amire szintén felhívtam a figyelmét: hogy az északra és nyugatra élő fehérek hamarosan életük legpompásabb mulatságaként vadásznak majd őzek helyett szökött fegyencekre. Ezt a másodjára említett tényt történetesen a fegyencektől tanultam. Valamennyien meg voltak győződve róla, hogy a fehérek, akik alkotmányos joguknak tekintik a katonai fegyverzet otthoni birtoklását, 1-től egyig arra a napra várnak, amikor az országot afféle szabadtéri lövöldének használva végre lelődözhetik mindazokat az amerikaiakat, akik szegényebbek náluk, és nem hasonlítanak az ő barátaikra és rokonaikra. Az ilyen területeket "korlátlan tüzelési zónának" hívtuk Vietnamban. Bármilyen célpontra lőhettünk, ami mozgott, a társadalom nagyobb üdvére – ami azonban mindig valahol a messzeségben látszott csak, mint a Paradicsom. Alton Darwin végighallgatott. Aztán előadta, hogy szerinte is igazam van, valószínűleg bombázni fogják a börtönt. Azt azonban garantálja, hogy Scipiót nem bombázzák, és a földön sem indítanak támadást ellene; 1-általán, hogy a kormány tisztes távolságot fog tartani, és méltányolja az eléterjesztendő követeléseket. – Miért számít minderre? – kérdeztem. – Elfogtunk 1 híres televíziós személyiséget – magyarázta. – Nem engedhetik meg maguknak, hogy akár a haja szála meggörbüljön. Túl sokan figyelnének oda. – Kit? – kérdeztem. – Jason Wildert. Ekkor értesültem arról is, hogy nem csak Jason Wildert ejtették túszul, hanem a Tarkington Kollégium teljes kuratóriumát. Így utólag arra is rájöttem, hogy Alton Darwin sohasem ismerhette volna fel Jason Wilderben a televíziós személyiséget, ha odaát a börtönben nem játsszák le újra és újra Wilder vitaműsorait. Tekintet nélkül fajukra, a börtönfalakon kívül élő szegények még véletlenül se követték figyelemmel a műsorait, mivel ezek alapvetően arról szóltak, hogy a szegények teszik oly félelmetessé az életet a többiek, a Wilderhez hasonlóak számára. 36 – Csillagháború – mondta Alton Darwin. Ronald Reagan álmára célzott, ami szerint a tudósok elektronikával, lézerrel meg mindennel felszerelt, láthatatlan kupolát emelnének az ország fölé, amin soha 1-etlen ellenséges gép vagy lövedék se tudna áthatolni. Darwin bízott benne, hogy túszainak társadalmi státusza láthatatlan kupolaként borul Scipióra. Szerintem igaza volt, bár nem sikerült feltárnom, mennyire komolyan fontolgatta a kormány, hogy az egész völgyet visszabombázza a kőkorszakba. Néhány évvel ezelőtt az információ szabadságát garantáló törvény révén még megtudhattam volna. Azóta viszont a Legfelső Bíróság bezárta ezt a kémlelőnyílást. Darwin és emberei tudták, milyen sokra tartja túszaik életét a kormány. Nem tudták, miért; meg kell valljam, én se vagyok biztos benne. Azt hiszem, olyan kicsire zsugorodott a pénzzel és hatalommal rendelkező személyek száma, hogy ugyanazon család tagjainak érezték magukat. Amennyit a szökött fegyencek tudtak róluk, akár hangyászok vagy 1-éb valószínűtlen, sohasem látott lények is lehettek volna. Darwin sajnálattal közölte, hogy nekem is Scipióban kell maradnom. Nem engedélyezheti távozásomat, mondta, mivel túl jól ismerem védelmi intézkedéseit. Amennyire láthattam, semmiféle védelmi intézkedést sem foganatosított, de úgy beszélt, mintha legalábbis árkok, tankcsapdák és aknamezők vennének körül bennünket. Még ennél is vadabbak voltak a jövőről szóló képzelgései. Fel akarta támasztani a völgy hajdan virágzó gazdaságát. Színfekete Utópiát tervezett. Az összes fehér embert ki akarta telepíteni. Szándékában állt, hogy újraüvegezze a gyárak ablakait és kijavíttassa a beázó tetőszerkezeteket. Ehhez és a többi csodálatos tervhez is a Nemzeti Erdő értékes keményfájának eladásából teremtette volna elő a pénzt. Természetesen japán vevőkre számított. Álmainak ez a része mindenesetre megvalósult. Svéd szakemberek vezette mexikói munkások javában dolgoznak japán szerszámaikkal a Nemzeti Erdő faanyagának kitermelésén. A bevételből kifizethetik az államadósság tegnapelőtti kamatainak a felét. Ez az utóbbi kijelentés csak tréfa. Fogalmam sincs, belefolyik-e az erdőből származó bevétel az államadósságba, aminek a kamatos kamattal megnövelt összege, utolsó értesüléseim szerint, meghaladja a nyugati félteke összes ingatlantulajdonának értékét. Alton Darwin tetőtől talpig végigmért, majd a szociopatákra oly jellemző, hirtelen kitöréssel felkiáltott: – Már csak azért sem engedhetem el, professzor, mert szükségem van magára! – Mihez? – kérdeztem halálra rémülten, hátha tábornokot akar csinálni belőlem. – A tervezésben fog segíteni. – Minek a tervezésében? – A dicsőséges jövőében – felelte. Ideküldött, ebbe a könyvtárba, hogy részletes, írásos terveket készítsek arról, hogyan tesszük ezt a völgyet az egész világ irigységének tárgyává. Úgyhogy leginkább ezzel foglalkoztam a scipiói csata idején. Különben is túl veszélyes lett volna odakint mászkálni, az összevissza röpködő golyók között. Az ideális Fekete Köztársaság részére kitalált, legjobb utópista találmányom a "szabadságharcos Sör" volt. Ehhez a feltevés szerint újra be kell indítaniuk a serfőzdét, és sört kell készíteniük, ami valószínűleg éppen olyan lesz, mint akármilyen más sör, viszont ezt szabadságharcos Sörnek hívják. Ha én mondom, elhihetik: varázslatos márkanév lenne ez 1 sör számára. Lelki szemeim előtt kirajzolódik a jövő, amikor az unottak, az elnyomottak és a megfáradtak a szabadságharcos Sörből igyekeznek legalább némi lelkesedést meríteni. A sör persze valójában deprimál. A szegény emberek azonban világéletükben az ellenkezőjére fognak számítani. Alton Darwin meghalt, mielőtt teljesen elkészíthettem volna hosszú távú tervemet. Mint már említettem, ez volt a búcsúszava: – Né, a nigger hogy röpű'! – A túszoknak mindenesetre megmutattam a terveket. – Mi akar ez lenni? – kérdezte Jason Wilder. – Szeretném, ha látnák, mit csináltatnak itt velem – mondtam. – Önök úgy viselkednek, mintha akármikor visszaadhatnám a szabadságukat, ha kedvem tartaná. Ugyanolyan fogoly vagyok, mint önök. Wilder átolvasta az anyagomat, majd rám csodálkozott: – Ezek tényleg azt hiszik, hogy megúszhatják? – Nem – ráztam a fejemet. – Tudják, hogy ez az ő alamói kolostoruk. Wilder bohóckodó csodálkozást mímelve vonta fel hírhedt szemöldökét. Mint mindig, most is Stanley Laurelre, az utolérhetetlen komédiásra emlékeztetett engem. – Sohasem jutott volna eszembe, hogy Davy Crocketthez, James Bowie-hoz vagy Tex Johnson dédnagyapjához hasonlítsam ezeket a veszett majmokat, akik sötétzárkába dugnak bennünket – jelentette ki. – Mindössze a helyzet reménytelenségére utaltam – vontam vállat. – Remélem is – felelte ő. Hozzátehettem volna, de nem tettem, hogy az alamói kolostor mártírjai a fekete rabszolgák birtoklásának jogáért áldozták életüket. Nem óhajtottak többé Mexikóhoz tartozni, mivel abban az országban immár mindenféle rabszolgatartás illegálisnak minősült. Nem hinném, hogy Jason Wilder tisztában lett volna ezzel. Annyi bizonyos, hogy nekem se az Akadémián tanították. Sohasem tudtam volna meg, hogy az alamói csata a rabszolgaság miátt tört ki, ha az 1-kerekűző Stern professzor el nem meséli. Nem csoda, hogy olyan kevés fekete turista kíváncsi az alamói kolostorra! A Dél-Bronxból frissen idevezényelt 82. légideszant ezred 1-ségei ekkorra már visszafoglalták a tó túloldalát, és visszaterelték a fegyenceket a falak közé. Az volt odaát a legnagyobb probléma, hogy jóformán minden vécét szétvertek a börtönben. Ki tudja, miért? Mi történjék az irdatlan mennyiségű ürülékkel, amit a börtön, a Társadalom e tehertétele termel nap mint nap, óráról órára? A tó innenső oldalán rengeteg vécénk volt, ezért is jelölték ki szinte azonnal kisegítő börtönnek a kollégiumot. Ahogy az ügyvédek mondják, az időtényező vált meghatározóvá. Képzeljétek csak el, mi történne, ha a Betelgeuse felé tartó űrrakétán kerülne sor ugyanerre. 37 Az ostrom utolsó délutánján a Nemzeti Gárda 1-ségéi váltották fel a légideszantosokat a tó túloldalán. Az éjszaka során az ejtőernyősök észrevétlenül új állásokat foglaltak el a Muskéta-hegy mögött. Hajnal előtt 2 órával 2-felől csöndesen megkerülték a hegyet, elfoglalták az istállót, kiszabadították a túszokat, végül pedig átvették az ellenőrzést Scipio fölött. Mindössze 1 személyt kellett megölniük: az istálló előtt szundikáló őrt. A hadseregben rendszeresített felszerelési tárggyal végeztek vele. Magam is ugyanilyet használtam Vietnamban. Egyméteres zongorahúr volt, a 2 végén fa fogantyúkkal. Ez tehát elintéztetett. A védők kifogytak a lőszerből. Nem is igen maradtak védők. Talán 10-en lehettek. Imsét hangsúlyozom: nem hinném, hogy a túszul ejtett kurátorok előkelő társadalmi helyzete nélkül is sor került volna a rendelkezésre álló legjobb szárazföldi csapatok bevetésével végrehajtott, mikrosebészeti pontosságú akcióra. A túszokat helikopteren Rochesterbe szállították, ahol a tévé kamerái elé kerültek. Hálát adtak az Úrnak és a hadseregnek. Sohasem adták fel a reményt, nyilatkozták. Fáradtak, de boldogok, mondták, és nem vágynak másra, csak 1 forró fürdőre, és alvásra 1 tiszta, kellemes ágyban. Az ostrom során a Meadowdale Mozikombináttól délre állomásoztatott összes nemzeti gárdista megkapta a Gyalogsági Csatajelvényt. Csudára boldogok voltak. Az ejtőernyősök már megkapták ugyanezt a jelvényt. Amikor felöltöztek a diadal alkalmából rendezett díszszemlére, mellükön Costa Ricában, Riminiben, El Pasóban meg 1 csomó más hadszíntéren, és persze a dél-bronxi csatában szerzett szalagok díszelegtek. Ez utóbbi csatának azonban nélkülük kellett folytatódnia. Néhány névtelen senki is megpróbált feljutni a helikopterekre a kurátorokkal 1-ütt. Hely bőven lett volna. A gépekre azonban csak azokat engedték föl, akiknek a neve szerepelt az egyenesen a Fehér Házból küldött listán. Láttam a listát. A helybéliek közül csak Tex és Zuzu Johnsont vették fel rá. Figyeltem a felszálló helikoptereket. Íme, a happy end. A harangtoronyban voltam, a károkat igyekeztem felmérni. Korábban nem merészkedtem oda. Valaki esetleg rám lő, s a lövés esetleg jól sikerül. Amint a helikopterek apró peckekké zsugorodtak az égbolton, legnagyobb meglepődésemre női hangot hallottam. A nő mögöttem szólalt meg. Kicsi volt, fehér tornacipőt viselt, és teljesen hangtalanul mászott fel a toronyba. Nem számítottam társaságra. – Kíváncsi voltam, mit látni idefönn – mondta. – Kétségtelenül nagy a felfordulás, de szép a kilátás, ha az ember szereti a vizet meg a katonákat. – Fáradt volt a hangja. Mint mindannyiunké. Hátrafordultam. A nő fekete volt. Nem úgynevezett fekete. Nagyon sötét volt a bőre. Lehet, hogy cseppnyi fehér vér sem csörgedezett az ereiben. Ha Athenában fogvatartott fegyenc lett volna, bőrszíne alapján a legalacsonyabb társadalmi kasztba kerül. Olyan kicsi volt és annyira fiatalnak látszott, hogy tarkingtoni diáknak néztem, például valamelyik megbuktatott és éhező népének kincstárával 1-ütt az USÁ-ba iszkolt karib-tengeri vagy afrikai diktátor dyslexiás gyerekének. Újabb tévedés. Ha az egyetemi GRIOTTM~még működik, akkor is biztos vagyok benne, hogy nem találta volna ki, kicsoda a lány, és mit keres itt. Egyetlen statisztika sem volt érvényes az ő esetére azok közül, amelyeken GRIOTTM kísértetiesen okos találgatásai alapultak. Ha valaki a lányéhoz hasoníóan szélsőséges statisztikai adatokkal sarokba szorította GRIOTTM-ot, akkor a gép csak~ zümmögött. Az ablakában meg piros fény villant. Helen Dole-nak hívták a lányt. Hajadon volt, és 26 éves. Dél-Koreában született, és az akkor még Nyugat-Berlinnek nevezett városban nőtt fel. A Berlini Egyetemen doktorált fizikából. Apja az 1-esült Államok hadseregének hadbiztosságán volt főtörzsőrmester, előbb Koreában szolgált, majd áthelyezték a berlini Megszálló hadsereghez. Amikor az apja 30 év szolgálat után nyugdíjba vonult, és Cincinnati 1 elég csinos városrészében beköltözött 1 elég csinos házba, Helen meglátta, micsoda borzasztó mocsokba és reménytelenségbe születik a legtöbb ottani fekete. Fogta magát, visszament az akkor már 1-szerűen Berlinnek nevezett városba, és megszerezte a doktorátusát. Ugyanolyan embertelenül bántak vele ott is 1 csomóan, ahogyan itt tették volna, de legalább nem kellett nap mint nap valamelyik közeli fekete gettó felől gondolkodnia, ahol a várható élettartam rövidebb volt, mint a bangladeshi, holott ez a világ legszegényebbnek tartott országa. Ez a dr. Helen Dole alig 1 nappal a börtönkitörés előtt jött Scipióba, hogy bemutatkozzék Texnek és a kurátoroknak, mivel az összes lehetőség közül éppen az én hajdani állásomat, a fizikatanári állást pályázta meg. A The New York Timesban olvasta a hirdetést. Indulás előtt felhívta Texet. Meg akart győződni róla, hogy Tex tisztában van az ő faji hovatartozásával. Remek, semmi gond, felelte Tex. Egyszerűen csodálatos, mondta, hogy nő is, fekete is, és még doktorátusa is van. Ha elnyerte volna az állást, és még a Tarkington Kollégium megszűnte előtt aláírja a szerződést, akkor ő lett volna az utolsó a tarkingtoni fizikatanárok sorában, amelyben nekem is helyem van. Dr. Dole azonban inkább összeveszett a kurátorokkal. Azt akarták, ígérje meg, hogy soha, semmilyen körülmények között, sem az órán, sem társadalmi összejöveteleken nem társalog politikáról, történelemről, gazdaságról vagy szociológiáról a diákokkal. E témákat a kollégium szakoktatóira kell hagynia. – Egyszerűen bepörögtem – mesélte Helen. – Mindössze annyit kértek – tette hozzá –, hogy ne legyek emberi lény. – Remélem, jól megadta nekik – mondtam. – De mennyire – mosolygott. – Európai ültetvényesek bandájának neveztem őket. Lowell Chung mamája már nem tartozott a kuratóriumhoz, így dr. Dole tényleg csak európai eredetű arcokat láthatott. Kifejtette nekik, hogy a hozzájuk hasonló európaiak közönséges fegyveres rablók, akik bejárják a világot, ellopják és saját ültetvényeiknek nevezik a többiek földjét. Utána pedig a kifosztott emberekből rabszolgákat csinálnak. Dr. Dole természetesen elég nagy léptekkel kezelte a történelmet. Nyilvánvaló, hogy Tarkington kurátorai nem kalandoztak a tengereken, állig felfegyverezve és gyengén védett ingatlanok után leskelve. Dr. Dole arra utalt, hogy efféle rablók vagyonát és gondolkodásmódját örökölték, még akkor is, ha szegénynek születtek és csak mostanában szereltek le 1 kulcsfontosságú üzemet, söpörtek tisztára 1 takarékpénztárat vagy szereztek jókora jutalékot azáltal, hogy kiárusították a külföldnek az amerikaiaknak oly kedves intézményeket vagy természeti nevezetességeket. Elmondta a karibi indián törzsfőnök történetét a kurátoroknak, akik nyilván nyaraltak már a Karib-szigeteken. A törzsfőnököt elevenen akarták megégetni a spanyolok. Az volt a bűne, hogy nem fogta fel, milyen gyönyörű is az, ha népe rabszolgává válik a saját hazájában. Felajánlották neki, hogy megcsókolhatja a feszületet, mielőtt 1 hivatásos katona, vagy esetleg 1 pap meggyújtja a térde magasságáig felhalmozott gyújtóst és fahasábokat. A törzsfőnök megkérdezte, miért kellene megcsókolnia a feszületet. Elmagyarázták neki, hogy ez a csók a Paradicsomba juttatná, ahol az Úristennel találkozhatna stb. A törzsfőnök megkérdezte, vannak-e odafenn a spanyolokhoz hasonló népek. Hogyne, természetesen, hangzott a válasz. Ez esetben, felelte a törzsfőnök, inkább megcsókolatlanul hagyja a feszületet. Nem óhajt ugyanis ismét olyan helyre kerülni, ahol ennyire kegyetlen emberek élnek. Dr. Dole mesélt a kurátoroknak az indonéziai asszonyokról is, akik a tűzfegyverekkel partra szálló holland tengerészek lába elé szórták ékszereiket, hátha a hódítók megelégszenek e könnyen szerzett gazdagsággal és elmennek. A hollandok azonban a földjüket és az ott élők rabszolgamunkáját is akarták. Meg is szerezték, és saját ültetvényüknek nevezték. Erről már Damon Sterntől is hallottam. – Maguk pedig – leckéztette őket dr. Dole – eladják ezeket az ültetvényeket, mivel a termőtalaj kimerült, a bennszülöttek meg napról napra betegebbek és éhesebbek, élelmet kunyorálnak, orvosságot és szállást, ezek pedig drága dolgok ám. A vízvezeték repedezik. A hidak beomlanak. Maguk tehát fogják a pénzüket, és odébbállnak. Az 1-ik kurátor – dr. Dole csak azt tudta, hogy nem Wilder volt – megjegyezte, hogy egész életét az 1-esült Államokban szándékszik leélni. – Ha itt maradnak is – mondta rá dr. Dole –, személyük, lelkük és pénzük elfelé tendál. Így tehát 1-mástól függetlenül ugyanarra a következtetésre jutottunk mi ketten, ő meg én: hogy ha elég magas pozícióba születnek, vagy felverekszik magukat, még az itt születettek is idegennek tekintik a többi amerikait. A jelek szerint ugyanez áll a valamikori Szovjetunió krémjére is: saját köznépük nem olyanokból állt, akiket igazán értettek vagy kedveltek volna. – Mit felelt minderre Jason Wilder? – tudakoltam. A tévében roppant fürgén szokta felragadni az elébe lökött témát, hogy – ha szabad így mondanom – összeköpködje, és bolondul megpörgetve, megfoghatatlanul visszapasszolja. – Egy darabig szó nélkül hagyta – mondta a lány. El tudtam képzelni, mennyire zavarba hozta ez a pici fekete nő, aki sokkal több nyelvet beszélt, mint ő, 1000-szer többet tud a természettudományokról, és legalább ugyanolyan jól ismeri a történelmet, irodalmat, zenét és a művészeteket. Sohasem találkozott ilyen személyiségekkel a vitaműsoraiban. Valószínűleg sohasem vitatkozott senkivel, akinek sorsát GRIOTTM megjósolhatatlannak minősítette volna. Végül ennyit mondott: – Amerikai vagyok, nem európai. – Akkor miért nem cselekszik amerikai módra? – vágta rá dr. Dole. 38 Bizony, és a japánok távozóban vannak. Hazatér öltönyös-nyakkendős megszálló Hadseregük. Az athenai börtönkitörés volt a jelek szerint az utolsó csepp a pohárban, de már e méregdrága katasztrófa előtt is ott-otthagyták tulajdonukat, 1-szerűen fogták magukat és odébbálltak. Örök rejtély, miért törekedtek valaha is 1, a fizikai, lelki és szellemi leépülés ennyire előrehaladott stádiumában lévő ország birtoklására. Tálán azt gondolták, így állhatnak méltó bosszút rajtunk, amiért nem is csak 1, de 2 atombombát dobtunk rájuk. Immár tehát 2 csoport is szabad akaratából lemondott ennek az országnak a birtoklásáról, mégpedig szerintem főleg azért, mert olyan rengeteg boldogtalan, mind kevésbé törvénytisztelő, semmitlen ember terheli a birtokot. A japánok a jelek szerint 1-edül Oahut tartják meg birodalmuk legnagyobb kiterjedésének mementójául, ugyanúgy, ahogy a britek megtartották Bermudát. Ami a különféle fajú, boldogtalan szegényeket illeti, gyakran eltűnődöm rajta, hogyan bántak volna Tarkington kuratóriumával a szökött fegyencek, ha Athena nem Fekete, hanem Fehér börtön lett volna. Azt hiszem, a hispán fegyencek a feketékhez hasonlóan hangyásznak vagy más egzotikus lénynek tekintették volna őket, akiknek semmi közük sincs a fegyencek által megismert élethez. A fehér fegyencek szerintem valószínűleg szívesen megölték vagy legalábbis alaposan összeverték volna őket, amiért éppoly kevéssé törődtek velük, mint a feketékkel vagy a hispánokkal. Dr. Dole visszament Berlinbe. Legalábbis azt mondta, oda megy. Megkérdeztem, hol bújkált az ostrom alatt. Itt volt a könyvtár alagsorában, felelte, 1 öreg kazán tűzterében. Már az én időm előtt se használták a kazánt, de túl sokba került volna lebontani. Az iskola nem szívesen áldozott kevéssé mutatós fejlesztésekre. Úgyhogy az ostrom alatt alig néhány méterre volt tőlem, mialatt én idefenn kuksoltam, és elmerültem a futurológia nevű, csodálatos, új tudományban. Dr. Dole nem becsülte sokra a hazáját, az 1-szer szent. A gyilkosok, öngyilkosok, kábítószer-élvezők egetverő arányáról, a hatalmas gyermekhalandóságról, az írástudatlanok nagy számáról szónokolt, meg arról, hogy Haiti és Dél-Afrika után itt a legmagasabb a börtönben tartott állampolgárok aránya, hogy az ország már semmit sem tud 1-edül előállítani, és kevesebbet költ kutatásra és alapfokú oktatásra, mint Japán, Korea, vagy akármelyik kelet- vagy nyugat-európai állam. – Nálunk legalább szólásszabadság van – vetettem ellen. – Ez nem olyasmi, amit valaki biztosít számunkra – felelte. – Ez olyasmi, amit önmagunknak kell biztosítanunk a magunk számára. Mielőtt elfelejteném: a bemutatkozó megbeszélésen megkérdezte Jason Wildert, hová járt egyetemre. – A Yale-re – felelte Wilder. – Tudja, mi lenne annak az egyetemnek a méltó neve? – Mi? – Ültetvényesek Főiskolája – felelte dr. Dole. Amikor Berlinben élt, mesélte, megdöbbentette, menynyire tudatlanok az amerikai turisták és katonák, fogalmuk sincs a földrajzról, a történelemről, nyelvekről, más népek szokásairól. – Miért olyan büszke tudatlanságára ez a rengeteg amerikai? – szegezte nekem a kérdést. – Úgy viselkednek, mintha az ostobaság elbűvölő volna. Alton Darwin is feltette ugyanezt a kérdést, amikor Athenában dolgoztam. Az a rengeteg tévé 1 II. Világháborús filmet mutatott. Frank Sinatrát elkapták a németek, 1 SS őrnagy hallgatta ki, aki legalább olyan jól beszélt angolul, mint Sinatra, emellett csellón játszott, szabad idejében akvarelleket festett, és elmondta Sinatrának, mennyire várja, hogy véget érjen a háború, és ő visszatérhessen első szerelméhez, a pikkelyesszárnyúak tanulmányozásához. Sinatra nem tudta, mik azok a pikkelyesszárnyúak. A lepkék és pillangók tartoznak ide. Az őrnagy magyarázta el neki. Alton Darwin pedig azt kérdezte: – Hogy lehet, hogy ezekben a filmekben a németek és a japánok mindig okosak, az amerikaiak pedig ostobák, és mégis az amerikaiak nyerték meg a háborút? Darwin nem azonosult a főhősökkel. Ezekben a filmekben mindig fehérek játszották az amerikai harcosokat. Ez nem csupán fehér propaganda volt. Ez véletlenül történelmi tény. A finálé-állvány idején a faji elkülönülés elvei érvényesültek a harcoló alakulatokná1. Az akkor általános vélekedés szerint a fehérek megalázónak éreznék, ha Feketékkel kéne megosztaniuk szálláshelyüket, étkezdéjüket meg a többit. Ugyanez volt a helyzet a polgári életben is. A Feketéknek külön iskoláik voltak, a legtöbb szállodából, étteremből, szórakozóhelyről kitiltották őket, legfeljebb a színpadon meg a szavazófülkében jelenhettek meg. Emellett időről időre lámpavasra akasztották, vagy elevenen megégették őket, nehogy elfelejtsék, hol a helyük: a Társadalom legmélyebb fenekén. Amikor beöltöztették őket katonának, eleve feltételezték, hogy hiányzik belőlük a harchoz szükséges eltökéltség és kezdeményezőkészség. Úgyhogy többnyire munkásnak vagy teherautó-sofőrnek osztották be őket a félelmet nem ismerő Duke Wayne-ekhez és Frank Sinatrákhoz. Volt 1 teljesen fekete harci szakasz is. Többek nagyobb meglepetésére egészen jól helytállt. Né, a nigger hogy röpű'! Hadd térjek vissza Alton Darwin kérdésére, hogy miért érdemelte meg Frank Sinatra a győzelmet, még ha teljesen tudatlan is. – Szerintern azért érdemelte meg a győzelmet – feleltem neki –, mert olyan, mint Davy Crockett az alamói kolostorban. – Újra és újra levetítették Walt Disney filmjét Davy Crockettről, úgyhogy minden fegyenc tudta, ki az a Davy Crockett. És talán érdemes lenne megemlíteni a tárgyalásomon: sohasem mondtam meg a fegyenceknek, hogy az alamói kolostort ostromló mexikói tábornok ugyanazt próbálta megtenni – sikertelenül –, ami Abraham Lincolnnak sikerült, tudniillik összetartani a hazáját, és törvényen kívül helyezni a rabszolgaságot. – Mennyiben hasonlít Sinatra Davy Crocketthez? – kérdezte Alton Darwin. – Mindkettejüknek tiszta a szívük – feleltem. Bizony, és még tovább is tart a történetem. Azonban éppen most üzent valamit az ügyvédem, amitől elállt a lélegzetem. Azt hittem, Vietnam után már nem érhet engem ennyire súlyos csapás. Azt hittem, hozzászoktam már a hullákhoz, akárkik voltak is életükben. Újabb tévedés. Ó, jaj nekem! Ha most rögtön megmondom, ki halt meg, és hogyan végezte alig 1 napja, azzal be is fejeződne a történetem. Az olvasó szempontjából nem maradna más mondanivalója a könyvnek, mint ez: VÉGE Nekem azonban van még mondanivalóm. Úgyhogy elkeseredve bár, de folytatom, mintha nem is hallottam volna azt a hírt. Így folytatom: A Scipio elleni támadást vezető alezredes, aki a végén távol tartotta a helybélieket a helikopterektől, szintén az Akadémián végzett, de 2 tucat és 7 évvel fiatalabb volt nálam. Amikor megmondtam a nevemet, és meglátta az évfolyamgyűrűmet, rájött, ki vagyok és ki voltam valaha. – Istenem – kiáltott fel –, a prédikátor! Nem is tudom, mi lett volna belőlem, ha nem akadunk össze. Valószínűleg azt tettem volna, amit a legtöbb völgybeli tett, azaz elmentem volna Rochesterbe, Buffalóba vagy még messzebb, és bármi munkát elvállaltam volna éhbérért. A Meadowdale Mozikombináttól délre fekvő területen azóta is statárium van érvényben. Harley Wheelock III volt az alezredes neve. Elmesélte, hogy házassága meddő, ezért örökbe fogadtak 1 perui leányka ikerpárt – a dél-amerikai Peruból, nem az indianaiból. Két aranyos inka kislányt. Mostanában azonban alig-alig jut haza, annyi dolga van az ezredének. Már összecsomagolt, hogy Dél-Bronxból hazalátogasson, amikor parancsot kapott a fegyenclázadás letörésére és a túszok kiszabadítására. Az édesapja, Harley Wheelock II 3 évvel előttem végzett az Akadémián, s annyit már tudtam, hogy valamiféle balesetben halt meg Németországban, így nem szolgálhatott Vietnamban. Megkérdeztem Harley III-tól, egészen pontosan hogyan halt meg Harley II. Mint megtudtam, megfulladt, amikor 1 svéd nőt akart kimenteni a vízből; a nő úgy akart öngyilkosságot elkövetni, hogy leeresztette Volvója ablakait, és egyenest belehajtott a Ruhr folyóba Essennél, ami történetesen ama elsőrangú krematórium-készítő vállalkozás, az A. J. Topf und Sohn otthona is. Kicsi a világ. Harley III így szólt hozzám: – Maga tud valamit erről az ürülékhalomról? – Természetesen nem az "ürülékhalom" kifejezést használta. Sohasem hallott a Mohiga-völgyről, mielőtt odarendelték. A legtöbb amerikaihoz hasonlóan ő is hallott Athenáról és Tarkingtonról, de nem tudta pontosan, merre fekszenek. Delaware-ben születtem és Ohióban nevelkedtem, feleltem, mégis ez az ürülékhalom az otthonom, és remélem, 1 napon itt temetnek majd el. – Hol a polgármester? – kérdezte. – Halott – tájékoztattam –, az összes rendőrrel és a kollégium rendészeivel 1-ütt. Meg a tűzoltóparancsnokkal. – Akkor itt semmiféle önkormányzat sincs? – Szerintem itt maga a kormányzat – közöltem vele. Hangos indulatszóként vette szájára Megváltónk nevét, majd hozzátette: – Akárhová megyek, mindig arra ébredek, hogy én vagyok a helyhatóság. Dél-Bronxban is én vagyok a hatóság, és a lehető leggyorsabban vissza is kell jutnom oda. Úgyhogy ezennel kinevezem magát ennek az ürülékhalomnak a polgármesterévé – ezúttal, engem visszhangozva, ténylegesen ürülékhalmot mondott. – Menjen le a Városházára, akárhol van is, és lásson hozzá az önkormányzáshoz. Milyen határozott volt! És milyen hangos! És mintha a beszélgetés nem lett volna elég abszurd, feltette a fejére azt a szenesvödör fazonú rohamsisakat, amit a vietnami háború elvesztése után kezdett rendszeresíteni a hadsereg, talán azért, hogy megforduljon a szerencsénk. Hadd nézzen ki nácinak a sok néger, zsidó, meg a többiek, és lássuk, hogyan válik ez be. – Nem tudok én kormányozni! – tiltakoztam. – Ki figyelne rám? Kész röhej lennék! – Így igaz! – rikkantotta. Micsoda hangerő! Rádión megkereste Albany kormányzójának hivatalát. A kormányzó a helikopterében ült, útban volt Rochester felé, hogy a kiszabadított túszokkal 1-ütt a tévékamerák elé álljon. A kormányzói Hivatal megteremtette az összeköttetést Harley III és a kormányzói helikopter között. Az alezredes tájékoztatta a kormányzót rólam és a scipiói helyzetről. Semeddig se tartott az egész. A végén Harley III hozzám fordult, és így szólt: – Gratulálok! Ön mostantól a Nemzeti Gárda dandártábornoka! – A családom a tó túloldalán van – mondtam. – Meg kell tudnom, mi van velük. Az alezredes meg tudta mondani, mi van velük. Ő maga, személyesen ültette be Margaretet és Mildredet a börtön furgonjának acéldobozába, és vitette el őket a batáviai diliházba. – Remekül vannak – biztosított. – Hazájának nagyobb szüksége van önre, mint nekik, tehát húzza ki magát, Hartke tábornok úr, és vágjon bele. Hogy tele volt energiával! Mintha nyári vihart tartott volna a szenesvödör fazonú sisakjában. Egyetlen pillanatnyi tétlenséget se engedett magának. Mihelyst meggyőzte a kormányzót, hogy tábornokot kell csinálnia belőlem, máris az istállónál termett, ahol a foglyul ejtett szabadságharcosokkal tömegsírt ásattak a halottaknak. A csüggedt sírásóknak minden okuk megvolt rá, hogy azt higgyék, a saját sírjukat ássák. Számtalan filmet láttak a finálé-állványról, amelyben szenesvödör fazonú rohamsisakot viselő katonák állták körül rongyokba öltözött foglyaikat, akik saját végső nyugvóhelyüket ásták. Hallottam, ahogy Harley III parancsokat ordít a sírásóknak: mélyebbre ássanak, egyengessék ki a széleket és így tovább. Magam is tapasztaltam efféle rendkívül intenzív vezetést Vietnamban, alkalmaztam is időről időre, úgyhogy egészen biztosra veszem, hogy Harley III valamilyen amfetamin-származékot szedett. Eleinte nemigen volt mit kormányoznom. Ez a hely, immár a völgy 1-etlen számottevő méretű üzleti vállalkozása, üresen állt, és minden jel arra mutatott, hogy így is marad. A legtöbb helybélinek rögtön a börtönkitörés után sikerült elmenekülnie. Ha visszajönnek, nem lesz miből megélniük. Akiknek házuk vagy üzleti vállalkozásuk volt itt, nem találnak vevőt az ingatlanjaikra. Mindenük fuccsba ment. A civilek tehát, akiket kormányoznom kellett volna, hamarosan autóba és vontatókba pakolták legértékesebb ingóságaikat, és kisebb vagyont fizettek a feketepiacon a kellő mennyiségű benzinért, hogy világgá futhassanak innen. Nem voltak saját csapataim. A tó innenső oldalán állomásozó alakulatokat a Nemzeti Gárda 42. hadosztályának, a "Szivárvány Hadosztálynak" a parancsnoka, Lucas Florio adta kölcsön. A börtönben, Hirosi Macumoto volt irodájában rendezte be főhadiszállását. Nem West Pointban végzett, túl fiatal volt, hogysem harcolhatott volna Vietnamban, és Schenectadyben lakott, nem csoda hát, hogy előzőleg nem találkoztunk. Csapatai fehérek voltak, a köztük szolgáló keletieket tiszteletbeli fehéreknek minősítették. Ugyanez volt helyzet a 82. Légideszant ezrednél is. Fekete és hispán alakulatok is működtek különböző helyeken, annak a börtönökben is alkalmazott elméletnek megfelelően, hogy az emberek kellemesebben érzik magukat a velük azonos fajúak társaságában. Az újra bevezetett faji elkülönítés, aminek megtörténtét természetesen 1-etlen közéleti személyiség sem ismerte be, leginkább 1 csomó golfklubhoz tette hasonlatossá a hadsereget. Az ellenfél bőrszíne alapján lehetett kiválasztani a harcba küldendő ezredet. Természetesen a Szovjetunióban, ahol a feketék és a hispánok kivételével az összes emberi faj előfordul, keserű tapasztalatok alapján ismerték csak fel, hogy a katonák nem szívesen harcolnak olyan emberek ellen, akik ugyanúgy néznek ki, ugyanúgy gondolkodnak és ugyanúgy beszélnek, mint ők. Maga a Szivárvány Hadosztály az I. Világháború alatt keletkezett, kísérleti alakulat volt, amelyben integrálni próbálták a legkülönbözőbb amerikaiakat; sorköteleseket, de hivatásos katonákat nem. Az akkoriban felállított tartalék hadosztályokat az ország bizonyos területeihez rendelték. Aztán valakinek a fejéből kipattant az ötlet, hogy létre kéne hozni 1 hadosztályt, amelyben az ország minden részéből szolgálnak sorkatonák és önkéntesek, hadd lássuk, mennyire tudnak 1-üttműködni. A szivárvány akkoriban az 1-mást feltehetőleg nem igazán kedvelő fehérek közötti harmóniát jelképezte. Ami azt illeti, a Szivárvány Divízió nagyjából ugyanolyan jól harcolt a Háborúk Végét Jelentő Háborúban, a finálé-állvány előjátékában, mint akármelyik másik alakulat. A végén a kísérletet befejezték, a 42. hadosztály pedig a Nemzeti Gárda közönséges alakulatává vált, és a harctéri dicsőségét hirdető szalagokkal 1-ütt önkényesen New York államhoz rendelték. A szivárványos jelkép azonban megmaradt a válllapjukon. Mielőtt zendülésért letartóztattak volna, én magam is e jelképet viseltem dandártábornoki csillagom mellett! 39 A várostól egészen fel a tó fejéig és le a Nemzeti Erdőig terjedő Scipio Katonai Körzet Parancsnokaként töltött első 2 hetem során talán az volt a legeredményesebb intézkedésem, hogy néhány katonából tűzoltót csináltam. Páran amúgy is tűzoltók voltak a polgári életben, így elég volt felbiztatnom őket, hogy ismerkedjenek meg a helyi tűzoltószertár felszerelésével. A szertár sértetlen maradt az ostrom idején. S igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat: a tűzoltóautók tankja tele volt benzinnel. Józan ésszel arra kéne számítani, hogy 1 olyan társadalomban, ahol a vezetőktől a pórnépig mindenki lop, és csak az marad meg, ami oda van szegezve, valaki biztosan szerét ejti, hogy leszivornyázza azt a felbecsülhetetlen értékű üzemanyagot. És a legnagyobb káosz közepén újra meg újra az állampolgári felelősségtudat megnyilvánulásainak bámulatos, megmagyarázhatatlan példáira bukkanunk. Lehet, hogy az emberek a tűzoltókba vetik bizodalmuk utolsó morzsáit. Az istálló mellett eltemetett áldozatok exhumálását is felügyeltem. Alig néhány napja temették oda őket, de az állami Rendőrségtől kirendelt halottkém és a keresztre feszítésekben oly járatos orvosszakértő személyében megtestesülő kormányzat elrendelte, hogy ássuk ki őket. A kormányzat ujjlenyomatokat óhajtott gyűjteni, valamint látleletet felvenni sebeikről, ahol lehet, felmérni fogászati állapotukat stb. A Pavilon építéséhez 1-szer már exhumált Shultze házaspárt nem kellett még 1-szer kiásnunk. És a fiatal nő koponyáját se találtuk még meg. Egyelőre nem ástunk elég mélyre ahhoz, hogy kitalálhassuk, mi történt az elveszett Orgonakirálynővel. A kormányzat, azaz a 2 jövevény közölte, hogy sokkal mélyebbre kell temetnünk a holttesteket, ha majd ők végeznek velük. Ez a törvény. – A törvényt feltétlenül tiszteletben tartjuk – jelentettem ki. A halottkém fekete volt. Nem jöttem volna rá, ha nem mondja meg. Megkérdeztem, el tudná-e érni, hogy a megye vagy az állam, vagy akárki átvegye a holttesteket, amíg a legközelebbi hozzátartozók, ha léteznek, eldöntik, mi történjék velük. Abban bíztam, hogy elviszik a holttesteket Rochesterbe, ahol be lehet őket balzsamozni, hűtőben megfagyasztani vagy elhamvasztani, vagy legalább tisztességes koporsóban eltemetni. Itt a saját. utolsó ruhájukban földelték el őket. Utánanéz, ígérte a halottkém, de ne nagyon reménykedjek a sikerben. Merthogy a megye csődben van, az állam is csődben van, és ő maga is csődben van. Ami kevéske vagyona volt, azt Microsecond Arbitrage részvényeken veszítette el. A kormányzat távoztával szembe kellett néznem a sokkal mélyebb tömegsír megásatásának problémájával. Nem szívesen kértem volna fel a nemzeti gárdistákat arra, hogy ásóval végezzék el ezt a munkát. Már akkor is eleget morgolódtak, amikor kiásattam velük a hullákat, és azóta gyorsan romlik a hangulatuk, mivel noha még csak a kezdet kezdetén tartunk, máris 1-re nyilvánvalóbb, hogy sohasem térhetnek vissza a polgári életbe. Gyalogsági harcjelvényeik dicsősége gyorsan megkopott. A tó túloldalán élő fegyenceket se használhattam. Tiltotta a törvény. Eszembe jutott viszont, hogy a kollégiumnak volt 1 dízelüzemű markolója, és a dízelolaj nem megy olyan jól a feketepiacon. Ha tehát megtalálnák a markolót, lehet, hogy nem volna teljesen üres a tankja. Az 1-ik katona megtalálta, és a tank tele volt! Csoda! Ismét felteszem a kérdést: – Meddig maradhatok még Ateista? Azért volt tele a tank, mert egész Scipióban mindössze 1 dízelüzemű személygépkocsi volt a szétvándorlás idején. Egy Cadillac modell, a General Motors nagyjából akkor dobta piacra, amikor kivertek minket Vietnamból. A kocsi azóta is itt áll Scipióban. Nagy rakás ócskavas; ennyi erővel akár 1 1-iptomi piramisra is felülhetnénk ringlispilezni. Egy tarkingtoni szülőé volt. Az illető a lánya diplomaosztására érkezett, a kocsi pedig a Fekete Macska kávéház előtt blokkolt le végleg. New Yorktól idáig is számtalanszor leállt. A papa tehát bement a vaskereskedésbe, ecsetet vásárolt meg sárga festéket, és hatalmas citromokat mázolt a Cadillacra, mivel errefelé halálos sértésnek számít, ha 1 autót citromnak neveznek. Amikor végzett, 1 dollárért eladta a kocsit Lyle Hoopernek. A papa a General Motors Igazgatótanácsának tagja volt! Az alatt a rövid idő alatt, amit a holttestek a felszínen töltöttek, beállított 1 Toyota halottaskocsi Rochesterből, rajta 1 sírásó és 1 gyászoló, hogy kiváltsák az 1-ik tetemet. Dr. Charlton Hooper volt a gyászoló, akit annak idején meghívtak bemutatkozó játékra a New York-i Knickerbockers baseballcsapatához, de aki inkább fizikusnak állt. Mint mondottam, 2 méter magasra nőtt. Ez aztán a magasság! Megkérdeztem a sírásót, hol talált üzemanyagot az útra. Először nem akarta elárulni, de nem mentem le a nyakáról. Végül beadta a derekát. – A Meadowdale Mozikombinát mögötti krematóriumban próbálkozzon. Guidót keresse. Megkérdeztem Charltont, egyenesen Texasból, Waxahachie-ből jött-e. Utolsó értesüléseim szerint az ottani, Supercollider nevű hatalmas atomzúzóval folytatott kísérleteket. Elfogytak a Supercollider működtetését támogató pénzek, felelte, ő pedig átköltözött a New York állambeli Genevába, ami nincs nagyon messze. Elsőéves egyetemistáknak oktat fizikát a Hobert Egyetemen. Vajon nem lehetne-e börtönné alakítani a Supercollidert, érdeklődtem. Éppenséggel be lehetne dugni oda néhány rossz fiút, mondta ő, és bekapcsolni az áramot; ettől szépen égnek állna a hajuk, és néhány fokkal megemelkedne a testhőmérsékletük. Durván 1 héttel azután, hogy Charlton elvitte apja holttestét, és mi a markolóval ismét, s immár a törvényes előírásoknak megfelelő mélységbe temettük a többieket, az 1-ébként oly csöndes és békés városkában 1 délután rettenetes ricsajra ébredtem. Akkoriban a Városházán laktam, és gyakran szundítottam délután. Fentről jött a zaj. Láncfűrész csikorgott, kalapácsok dübörögtek. Úgy hangzott, mint 1 hadsereg érkezése. Holott legjobb tudomásom szerint mindössze 4 gárdista tartott odafenn tűzőrséget. Eltűnt a fogadószobám elé állított katona, akinek az lett volna a dolga, hogy felébresszen, ha valami fontos teendőm akad. Felment a hegyre, hogy megnézze, mi a csoda folyik ott. Senki se jelezte előre, hogy készülne valamire. Magam vágtam neki a Clinton utcának. Civil cipőt és a Florio tábornok kölcsönözte terepszínű egyenruhát viseltem, vállaimon 1-1, szintén tőle kölcsönzött csillaggal. Ezt használtam egyenruha gyanánt. A Clinton utca tetején Florio tábornokra bukkantam, aki a tó túloldaláról iderendelt katonáit dirigálta. Sátortábort csináltak a Dísztérből. A többiek szögesdrót kerítést telepítettek köréje. Nem kellett megkérdeznem, mi folyik itt. Nyilvánvaló volt, hogy a Tarkington Kollégium, amely a túlparton 1-re növekvő börtönnel szemben megőrizte kicsi méreteit, immár maga is börtönné vált. Florio tábornok megfordult és rám vigyorgott. – Isten hozta, Hartke főfoglár! – mondta. Mihelyst sakktáblaszerűen felverték a Dísztéren a Meadowdale Mozikombináttal szemközti fegyverraktárból származó 10-személyes sátrakat, rögtön minden világos lett. A körben álló épületek – a Samoza Hall, ez a könyvtár, a könyvesbolt, a Pavilon és a többi a különböző ablakokban és ajtónyílásokban felállitott géppuskafészkekkel, a köztük és a sátrak között kifeszített szögesdróttal kifogástalan börtönfalat alkottak. – Vendégei érkeznek – ígérte Florio tábornok. Emlékszem, Damon Stern 1-szer előadást tartott az Auschwitzban, a finálé-állvány idején Lengyelországban létesített, hírhedt náci megsemmisítő táborban tett látogatásáról. Stern azzal szerzett extra jövedelmet, hogy európai körutazásra vitte azokat a tarkingtoni diákokat, akikre nem voltak kíváncsiak a szüleik a karácsonyi vagy a nyári szünetben. Óriási balhét akasztott le, amiért néhányukat Auschwitzba is magával vitte. Hirtelen ötlettől vezérelve tette, senkitől se kért engedélyt. Nem is szerepelt ez a pont a programban, és pár diák egészen búskomor lett utána. Damon Stern azt állította előadásában, hogy ha eltávolítanák a szögesdrótot, az akasztófákat, a gázkamrákat a csinos, 2-szintes, szépen vakolt házak és a csinos, nett utcák sakktáblájáról, meglehetősen kényelmes középiskolás kollégiumot lehetne kialakítani a környéken élő alacsony jövedelmű vagy hátrányos helyzetű családok gyermekei számára. Az épületeket az I. Világháború előtt húzták fel, az Osztrák-Magyar Monarchia katonáinak kényelmes előretolt helyőrségeként. Az Auschwitz Hercege is szerepelt az osztrák-magyar császár számos címe között, mondotta Stern. Florio tábornokot elsősorban egészségügyi létesítményeink csábították át a tó innenső oldalára. A foglyoknak vödröt kellett használniuk a sátraikban, de itt legalább ki lehetett üríteni a vödröket a környező épületek vécéiben, és tartalmukat Scipio tökéletesen korszerű csatornahálózatába és szennyvízkezelő üzemébe lehetett öblíteni. A tó túloldalán kénytelenek voltak mindent eltemetni. És zuhanyozóik se voltak. Ideát rengeteg a zuhanyozó. Bizony, nem annvira szörnyű, mint inkább megható, mennyire kevés kárt tettek a kollégium területén az ostrom során a fegyencek. Mintha tényleg azt hitték volna, hogy generációk során át az övék marad. Erről Damon Stern 1 másik előadása jut eszembe, ami arról szólt, hogyan viselkedett Oroszországban Pétervár elállatiasodott, éhező szegénysége, miután 1917-ben betörtek a cári palotába. Most láthatták először életükben az ott felhalmozott kincseket, és annyira feldühödtek, hogy mindent szét akartak verni. Egy férfi azonban belelőtt a mennyezetbe, hogy rá figyeljenek, és így kiáltott: – Elvtársak! Elvtársak! Mindez immár a miénk! Semmihez se nyúljatok! Pétervárt elnevezték Leningrádnak. Most ismét Pétervárnak hívják. Olyanok voltak a szqkött fegyencek, mint a neutronbomba. Nem mutattak rokonszenvet az élőlények iránt, de meglepően kevés kárt okoztak az ingó és ingatlan vagyonban. Damon Stern, az 1-kerekűző azonban élőlényekért áldozta saját életét. Még csak nem is emberi lényekért. Lovakért. Még csak nem is a saját lovaiért. Felesége és gyermekei elmenekültek, legutolsó értesüléseim szerint Lackawannában laknak rokonoknál. Jó lehet, ha az embernek vannak rokonai, akiknél szükség esetén meghúzhatja magát. Damon Stern azonban jó mély sírban nyugszik, közel a helyhez, ahol elesett, az istálló mellett, ahová árnyékot vet napnyugtakor a Muskéta-hegy. Az ostrom után Wanda June, Damon felesége visszatért ide a féltestvére kisteherautójával. Egy vagyont fizetett benzinért, hogy eljusson ide Lackawannából. Megkérdeztem, honnan van jövedelme. Ehnondta, hogy ő meg Damon nagy halom jent tettek félre a mélyhűtőbe, 1 "Kelbimbó" feliratú dobozban. Damon az éjszaka közepén ébresztette fel a feleségét, és azt mondta, üljön a gyerekekkel a Volkswagenbe, és kikapcsolt lámpákkal menjenek Rochesterbe. Damon meghallotta a börtönból a robbanás hangját, és meglátta a jégen hangtalanul átkelő hadsereget. Utolsó cselekedeteként Wanda June kezébe nyomta a "Kelbimbó" feliratú dobozt. Maga Damon a felesége tiltakozása ellenére itt maradt, hogy riadóztassa a többieket. Később majd csatlakozik hozzájuk, mondta, felkéredzkedik valakinek a kocsijára, vagy ha kell, gyalog jut el az általa jól ismert dűlőutakon Rochesterbe. Nem tudni, mit tett ezután. Valószínűleg megpróbálta felhívni a helyi rendőrséget, bár 1-etlen rendőr se maradt életben, aki ezt megerósíthetné. A szomszédságot mindenesetre felébresztette. A legvalószínűbbnek az a feltevés látszik, hogy lövéseket hallott az istállóból, és odament megnézni, mi történik ott. Egy AK-47-es géppisztollyal felszerelt szabadságharcos azzal szórakozott, hogy hasba lövöldözte a lovakat. Nem lőtte fejbe őket. Damon talán megkérte, hogy hagyja abba, mire a szabadságharcos őt is lelőtte. A felesége nem kérte ki a holttestet. Azt mondta, Damon itt töltötte élete legboldogabb időszakát, úgyhogy itt lesz a legjobb nyugvóhelye. Megtalálta a család összes l-kerekűjét, mind a 4-et. Nem volt nehéz. A katonák 1-mást váltva próbáltak meg kerekezni rajtuk. Előttük a fegyencek tették ugyanezt, úgy tudom, eredménytelenül. Én tehát visszaballagtam a Clinton utcán a Városházára, hogy eltűnődjem karrierem legújabb állomásán: mostantól fogva főfoglár leszek. Egy lehajtható fedelű Rolls-Royce Corniche állt a Városháza előtt. Aki ilyen kocsit megengedhet magának, bizton rendelkezik elegendő jennel, márkával vagy egyéb stabil valutával, hogy annyi feketepiaci benzint vehessen magának, amennyi csak kell, és oda furikázzon, ahová akar. Arra tippeltem, hogy valamelyik tarkingtoni diáké vagy szülőé a jármű, és a tulajdonos úgy véli, visszaszerezhet valamit abból a holmiból, amit az immár bízvást végtelennek nevezhető vakáció előtt hagyott a hálókörletben. Ismét a helyén állt a katona, akinek a várószobámat kellett volna felügyelnie. Akkor tért vissza posztjára, amikor Florio tábornok ráförmedt, ne ácsorogjon itt a végbélnyílásába dugott kézzel, hanem lásson hozzá a szögesdrót kerítés kifeszítéséhez vagy a sátorveréshez. Az ajtóban várt, ott közölte, hogy látogatóm érkezett. – Ki az a látogató? – kérdeztem. – A fia, uram. Villámcsapásként ért ez a válasz. – Eugene van itt? – hüledeztem. Az ifjabb Eugene elég egyenesen megmondta, hogy soha életében nem óhajt látni engem. Hogy tetszik ez, mint életfogytiglani büntetés? És éppen Rolls-Royce-ot vezetne? Eugene? – Nem, uram – mondta az őr. – Nem Eugene. – Csak 1 fiam van, és őt Eugene-nek hívják. Mit mondott a vendég, mi a neve? – Azt mondta, uram, hogy ő az ön fia, Rob Roy. Nem kellett több bizonyíték, a "Rob Roy" név éppen elegendő volt, hogy tudjam: tényleg az 1-ik fiam vár odabenn az irodában. "Rob" és "Roy", és máris újra a Fülöp-szigeteken találtam magam, éppen most kergettek ki Vietnamból. Ismét az ágyban voltam a The Des Moines Register kéjsóvár haditudósítónőjével, akinek puha volt az ajka, mint a díványpárna, és azt meséltem neki, hogy ha vadászrepülőgép volnék, az egész testem pici emberkék árnyképével lenne telemázolva. Kiszámoltam, hány éves lehet a fiú. Ő a legfiatalabb gyermekem: mindössze 23. Ő a család Benjáminja. Az irodám előszobájában várakozott. Amikor beléptem, felállt. Ugyanolyan magas volt, mint én. Haja ugyanolyan színű és állagú, mint az enyém. Ráfért volna 1 borotválkozás, az arcán kiütköző borosta ugyanolyan sűrű és fekete volt, mint az enyém. Szeme színe ugyanaz, mint az enyém. Mind a 4 szemünk zöldbe játszó borostyán. Mindketten apám jókora orrát örököltük. Ideges volt és udvarias. Méregdrága szabadidőruhát viselt. Tekintettel emellett a kocsijára, ha tanuláskorlátozott vagy 1-szerűen buta lett volna – nem volt az –, 4 boldog évet tölthetett volna Tarkingtonban. Szédülés fogott el. Befelé jövet levettem a kabátom, úgyhogy láthatta a vállamon a tábornoki csillagot. Azért ez már valami. Hány fiú akad, akinek tábornok a papája? – Mit tehetek önért? – kérdeztem. – Nem is tudom, hogy kezdjem – tétovázott ő. – Szerintem már elkezdte, amikor az őrnek azt mondta, hogy én vagyok az ön apja. Tréfának szánta? – Ön szerint tréfa volt? – kérdezett vissza. – Nem teszek úgy, mintha szent lettem volna fiatal éveimben, amikor oly sokáig éltem távol az otthonomtól – válaszoltam. – De soha nem szeretkeztem álnéven. Mindig könnyen rám lehetett volna találni, ha valaki igazán szükségesnek tartja. Most tehát teljes meglepetésként ér, ha hajdani házasságon kívüli kapcsolataim során tényleg gyermeket nemzettem volna. Arra számítottam volna, hogy mihelyst az anya észreveszi terhességét, felveszi velem a kapcsolatot. – Én ismerek 1 anyát, aki nem tette – felelte. Mielőtt válaszolhattam volna, gyorsan kibökte, amit nyilván még az úton igyekezett begyakorolni: – Ez a látogatás nagyon rövid lesz. Olyan gyorsan távozom, hogy önnek fel se tűnik majd, hogy itt jártam. Olaszországba készülök, és soha többé nem kívánom ennek az országnak a látását, legkevésbé Dubuque-ét. Mint hamarosan kiderült, olyan tortúrán ment keresztül, ami sokkal-sokkal tovább tartott Scipio ostrománál, és valószínűleg sokkal nagyobb terhet jelentett a számára, mint számomra Vietnam. Gyermekek szexuális zaklatásáért állították bíróság elé Iowában, Dubuque-ban, ahol díjtalan óvodát szervezett és tartott fenn a saját költségén. Nőtlen volt, ez a legtöbb esküdtszék szemében eleve gyanússá tette, olyan jellemhibának tekintették, mintha például Vietnamban szolgált volna. – Dubuque-ban nőttem fei – meséli majd –, és Dubuque-ban keletkezett a vagyon, amit megörököltem. – Egy húsiparos vállalkozásból származott a vagyon. – Szerettem volna visszaadni valamit Dubuque-nak. Mivel a város tele volt éhbérért dolgozó és gyermeküket 1-edül nevelő szülőkkel, meg házaspárokkal, akiknek mindkettejüknek dolgozniuk kellett, hogy akár csak nagyjából öltöztessék és etessék gyerekeiket, úgy ítéltem meg, Dubuque-nak elsősorban 1 tisztességes és díjtalan óvodára van szüksége. Két héttel az óvoda megnyitása után letartóztatták kisgyermekek szexuális zaklatásáért, mivel néhány gyermek gyulladásos nemiszervekkel ért haza. Miután kenetet vettek a gyermekek beteg testfelületeiről, a fiú be tudta bizonyítani a bíróság előtt, hogy a betegséget gombás fertőzés okozta. A gomba a fejkosz közeli rokona volt, az is lehet, hogy 1 új törzs fejlődött ki, amely rájött arra, hogyan lehet ellenállni a szokásos gyógyszereknek. : Addigra azonban már 3 hónapja ült a börtönben óvadék nélkül, és a Nemzeti Gárdának kellett megvédenie őt a lincselésre készülő csőcselék haragjától. Szerencséjére sok más településhez hasonlóan Dubuque is megerősítette a rendőrségét tüzérséggel és gyalogsággal. Miután felmentették, éleslőszerrel felszerelt harckocsiban kellett kicsempészni a városból, és Illinois belsejébe juttatni, nehogy valaki meggyilkolja. A felmentő ítéletet meghozó bírót megölték. Olasz származású volt. Valaki 1 hatalmas rúd szalámiba rejtett csőbombát küldött a lakására. Mindezt azonban közvetlenül azelőtt mondta csak el a fiam, hogy így szólt volna: – Itt az ideje istenhozzádot mondanunk 1-másnak. – Ezekkel a szavakkal vezette be szenvedései történetét: – Remélem, megérti, hogy mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy érzelmi követelésekkel lépjek fel önnel szemben. – Bízhatsz bennem – feleltem. Jóleső érzéssel tölt el a visszaemlékezés kurta találkozónkra. Eléggé megkedvelt a fiam, elég megértőnek talált, hogy ha rövid ideig is, de igazi apjaként kezeljen. Az elején, amikor még csak roppant óvatosan tapogatóztunk mindketten, és még nem ismertem el, hogy ő a fiam, megkérdeztem, a születési bizonyítványában szerepel-e a "Rob Roy" név, vagy pedig becenév-e, amelyet az anyja akasztott rá. Ez a név szerepel a születési bizonyítványában, felelte. – És ki az ott megnevezett apa? – Egy katona, aki Vietnamban halt meg. – Emlékszik a nevére? És most jött a meglepetés. A sógorom, Jack Patton neve szerepelt a bizonyítványon, akivel Rob Roy édesanyja valószínűleg sohasem találkozott. Biztos meséltem neki Jackről Manilában, ő meg emlékezhetett rá, hogy Jack nőtlen volt, és életét adta a hazájáért. – Jó öreg Jack – gondoltam magamban –, akárhol vagy is most, itt a ragyogó alkalom, hogy halálra röhögd magad. – Akkor hát mire alapozza az állítását, hogy én vagyok az édesapja, és nem ő? – kérdeztem. – Végül is elmesélte az édesanyja? A fejét rázta. – Levelet írt. – Nem merte a fia szemébe mondani? – Nem tehette. Meghalt hasnyálmirigy-rákban, amikor én még csak 4 éves voltam. Ez megrázott. Nem sokkal élte túl azt a szerelmes éjszakát. Mindig élvezettel tételeztem fel, hogy szeretőim örökké élnek. Az ő anyját is elképzeltem, a csinos, hetyke, belevaló, csupa jókedv asszonyt, akinek ajkai olyanok, mint a díványpárna, és aki örökkönörökké él. – Halálos ágyán levelet írt nekem – folytatta –, amit 1 Dubuque-ban működő ügyvédi irodánál helyeztek letétbe, és csak akkor volt szabad kinyitni, amikor meghalt az a derék ember, aki őt elvette és engem fölnevelt. Ennek alig 1 éve. – Szerepelt-e a levélben, miért nevezte magát Rob Roynak az édesanyja? – kíváncsiskodtam. – Nem. Föltételeztem, hogy nagyon szerette Sir Walter Scott regényét. – Ez logikusan hangzik – mondtam. Mit használna neki, vagy bárki másnak, ha tudná, hogy 2 rész skót whiskyről, 1 rész édes vermutról, jégdaráról és 1 szelet citromról nevezték el? – Hogy talált rám? – kérdeztem. – Kezdetben nem is igen akartarn megkeresni magát – mondta. – Két héttel ezelőtt azonban úgy döntöttem, mindkettőnknek jogunk van rá, hogy legalább 1-szer találkozzunk. És felhívtam West Pointot. – Évek óta nincs velük semmi kapcsolatom. – Ők is ezt mondták – felelte. – Azonban éppen azelőtt, hogy telefonáltam volna, New York állam kormányzója kereste őket, aki éppen akkor csinált dandártábornokot magából. Tudni akarta, nem űztek-e bolondot belőle. Meg akart bizonyosodni róla, hogy maga csakugyan az, akinek mutatkozik. – Nos – mondtam; még mindig a fogadószobában álltunk –, nem hinném, hogy vérvizsgálatokra lenne szükségem annak eldöntésére, hogy tényleg a fiam vagy-e. Kiköpött másom vagy, ugyanígy néztem ki ennyi idős koromban. – Tudnod kell, hogy igazán szerettem az anyádat – folytattam. – Ez is benne volt a levélben, hogy mennyire szerették 1-mást. – Meg kell elégedned a szavammal – mondtam –, ha értesülök a terhességéről, tisztességesen járok el. Nem vagyok biztos benne, hogy mit tettünk volna. Valamit biztos kitalálunk. Bevezettem az irodámba. – Gyere beljebb. Van idebenn 2 karosszék. Az ajtót is becsukhatjuk. – Nem, nem, nem – tiltakozott. – Máris megyek. Csak arra gondoltam, hogy látnunk kéne 1-mást. Ez megtörtént. Nem kell felfújni a dolgot. – Szeretem, ha nem bonyolítjuk túl az életet – mondtam –, de ha most rögtön, 1-etlen további szó nélkül elmégy, az túlságosan 1-szerű lenne számomra, és talán számodra is. Betessékeltem hát az irodámba, becsuktam az ajtót, és leültünk az 1-mással szembefordított 2 székbe. Nem érintettük meg 1-mást. Később sem. – Megkínálnálak kávéval – udvariaskodtam –, de senkinek sincs kávéja az egész völgyben. – A kocsimban akad – ajánlkozott. – Nagyszerű – feleltem –, de ne menj érte. Ne is törődj vele. – A torkomat köszörültem. – Ha megbocsátod szavaimat, a jelek szerint mesésen jól megy a sorod. Igen, felelte, financiálisan szerencsésnek mondhatja magát. A dubuque-i húsiparos, aki feleségül vette az anyját és örökbe fogadta őt, nem sokkal a halála előtt eladta a vállalatát Bratpuhr Sahjának, és az aranytéglák formájában kifizetett vételárat 1 svájci bankban őrzik. Lowell Fenstermaker volt a húsiparos neve, a fiamat tehát Rob Roy Fenstermakernek hívják. Rob Roy azt mondta, esze ágában sincs Hartkéra változtatni a vezetéknevét, ő Fenstermakernek érzi magát, nem pedig Hartkénak. Mostohaapja nagyon jó volt hozzá. Rob Roy mindössze 1 dolgot nem szeretett benne, azt, ahogy a borjúhúsnak szánt fiatal szarvasmarhákkal bánt. Hogy zsengék maradjanak az izmaik, a frissen született kisborjakat szinte azonnal olyan szűk ketrecbe dugták, hogy mozdulni se tudtak. Ha eléggé megnőttek, elvágták a torkukat, s egész addigi életükben sohasem futkoshattak, nem ugrálhattak, nem barátkozhattak, 1-általán semmit se tehettek, ami az életet érdemessé teszi arra, hogy leéljük. Ugyan mi volt a bűnük? Rob Roy azt mondja, eleinte feszélyezte öröklött vagyona. Egészen a legutóbbi ideig eszébe se jutott volna, hogy olyan drága autót vegyen, amilyen kinn parkol a kapunál, vagy hogy kasmírzakót és Olaszországban készült gyíkbőr cipőt viseljen. Most is ezt viselte. – Amikor Dubuque-ban senki se engedhette meg magának, hogy a feketepiacon vásároljon benzint, én is kibírtam anélkül. Gyalog jártam mindenhová. – Mi történt a legutóbbi időben? – kérdeztem. – Letartóztattak kisgyerekek molesztálásáért. Pszichoszomatikus csalánkiütés tört ki rajtam, az egész testem viszketni kezdett. Elmondta a történetét. – Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem – mondtam a végén. A csalánkiütés ahogy jött, ugyanolyan hirtelen el is múlt. Csodálatosan éreztem magam, örültem neki, hogy a fiam végignéz rajtam, és örültem, hogy azt gondolja, amit akar. Ritkán töltött el büszkeséggel, ha törvényes gyerekeim néztek végig rajtam, és azt gondolták, amit akartak. Mi okozta a különbséget? Röstellem megvallani, mivel olyan silány a magyarázat. Pedig ez az igazság: világéletemben tábornok szerettem volna lenni, és most itt ültem, tábornoki csillagokkal a vállamon. Milyen kínos dolog embernek lenni. Meg az is tény, hogy már nem nehezedett rám feleségem és anyósom terhe. Vajon miért tartottam őket otthon annyi időn át, noha nyilvánvaló volt, hogy elviselhetetlenné teszik a gyerekeim életét? Feltehetőleg azért, mert valahol a tudatom fenekén hittem benne, hogy tényleg létezik 1 nagy könyv, amiben az égvilágon mindent feljegyeznek, és szerettem volna, ha masszív, kézzelfogható bizonyíték áll benne arról, milyen 1-üttérző és melegszívű ember tudok lenni. Megkérdeztem Rob Royt, végzett-e egyetemet. – A Yale-t – felelte. Elmeséltem neki, mit mondott Helen Dole, hogy a Yale-t Ültetvényesek Főiskolájának kellene nevezni. – Nem értem – vont vállat. – Én is meg kellett magyaráztassam magamnak nyugtattam meg. – Helen Dole szerint az ültetvényesek a Yale-en tanulják meg, hogyan kell elérni, hogy a bennszülöttek 1-mást öljék, ne az ültetvényeseket. – Azért ez 1 kicsit erős – mondta, és megkérdezte, él-e még az első feleségem. – Csak 1 feleségem van – feleltem –, és még él. – Sok minden volt róla anyám levelében – mondta Rob Roy. – Tényleg? Mi minden? – Hogy elütötte az autó, 1 nappal azelőtt, hogy élete első báljára mehetett volna önnel. Hogy deréktól lefelé megbénult, de ön mégis feleségül vette, noha élete hátralévő részét tolószékben kellett töltenie. Nyilván ezt a mesét tálaltam fel, ha ez állt a levélben. – Az édesapja él még? – kérdezte. – Nem. Ráomlott 1 ajándékbolt mennyezete a Niagara vízesésnél. – A látását visszanyerte? – A mijét? – hökkentem meg. Aztán rájöttem, hogy kérdése valamelyik hazugságomon alapszik, amivel az anyját traktáltam. – A látását. – Nem – ráztam meg a fejemet. – A látását, azt nem nyerte vissza. – Szerintem nagyon megható, hogy ő világtalanul jön haza a háborúból, a fia pedig Shakespeare-t olvas fel neki. – Nagyon szerette Shakespeare-t – hagytam rá. – Eszerint nem csak 1, hanem egyenesen 2 háborús hőstől származom. – Háborús hőstől? – Tudom, hogy ön sohasem tekintené hősnek magát – bólintott –, de Anya szerint ez volt a helyzet. Ön pedig nyilván joggal tekinti hősnek az édesapját. Hány amerikai lőtt még le 28 német gépet a II. Világháborúban? – Fölmehetünk a könyvtárba és utánanézhetünk ajánlottam. – Igen jó itt a könyvtár. Bármit meglelhetsz benne, ha komolyan keresed. – Hol nyugszik Bob nagybátyám? – kérdezte. – A kicsodád? – A nagybátyám, Bob, az ön öecse. Sohasem volt semmiféle testvérem. Nagy levegőt vettem. – Repülőről szórattuk szét a hamvait – feleltem. – Magára igazán rájárt a rúd – ingatta sajnálkozva a fejét. – Az édesapja vakon tér haza a háborúból. Gyermekkori szerelmét elüti az autó az első bálja előtt. Az öccsét közvetlenül azután viszi el a gerincvelőgyulladás, hogy a New York-Jenkik csapata meghívja próbamérkőzésre. – Bizony – emeltem fel a pillantásomat –, azokkal a lapokkal kell játszanunk, amelyeket sorsunk kioszt nekünk. Mi mást tehetnénk? – Megvan még az a kesztyű? – Nincs – mondtam. Miféle kesztyűről mesélhettem a fiú édesanyjának, amikor mindketten becsiccsentettünk az édes Rob Roytól? – Az egész háború alatt magánál tartotta, most mégis elveszett? – hitetlenkedett. Föltehetőleg nemlétező öcsém nemlétező baseballkesztyűjéről beszélt. – Valaki ellopta, miután hazaértem – mondtam –, nyilván azt hitte, hogy kutyaközönséges baseballkesztyű ez is. A tolvaj nem sejthette, micsoda érzelmi értéke van számomra ennek a kesztyűnek. – Most már tényleg mennem kell – állt fel. Én is felálltam. Szomorúan megráztam a fejemet. – Nem lesz olyan könnyű hazát cserélni, ahogy most hiszed. – Körülbelül annyi jelentősége van, mint az állatövi jegyemnek – vont vállat. – Minek van annyi jelentősége? – A szülőhazának. – Meg fogsz lepődni – jósoltam. – Sebaj, papa – mondta –, nem ez lesz az első eset. – Nem tudod, hol lehet benzint kapni ebben a völgyben? – kérdezte. – Bármilyen árat megadok érte. – Van elég benzined, hogy eljuss Rochesterig? – Van. – Nos – mondtam –, akkor fordulj vissza, amerről jöttél. Másfelé nem is mehetsz, úgyhogy nem tévedhetsz el. Rögtön Rochester határánál meglátod a Meadowdale Mozikombinátot. Emögött van a krematórium. Ne keress füstöt. Füstmentes. – Krematórium? – Igen, krematórium. Behajtasz, és Guidót keresed. Amennyire tudhatom, ha van pénzed, van benzinje. – És darabos csokoládéja is? – Ki tudja? – feleltem. – Mindenesetre, nem árt megkérdezni. 40 Napsütötte, boldog planétánkon persze éppen elegendő igazi gyereket molesztáló, gyereket lelövöldöző, gyereket éheztető, gyereket bombázó, gyereket vízbe fojtó, gyereket korbácsoló, gyereket égető, gyereket ablakon kihajító felnőtt él. Tessék csak bekapcsolni a tévét. A vakszerencse jóvoltából azonban a fiam, Rob Roy Fenstermaker nem tartozik közéjük. Oké. Mindjárt befejezem. Most pedig elmesélem, mit üzent éppen most az ügyvédem, amitől elállt a lélegzetem, Amikor meghallottam, a szó szoros értelmében feljajdultam: – Auuu! Hirosi Macumoto önkezével véget vetett életének szülővárosában, Hirosimában! De miért ráz ez meg engem annyira? Kora hajnali órán vitte véghez tettét, természetesen japán idő szerint, villanymotoros kerekesszékében ülve az emlékmű lábánál, amely a mindkettőnk kisfiú korában Hirosimára ledobott atombomba becsapódási helyét jelzi. Nem pisztolyt használt, és nem mérget. Harakirit követett el, késsel belezte ki önmagát az öngyűlölet ama rituáléja szerint, amelyet 1-koron a hivatásos katonák kasztjának tagjai, a szamurájok gyakoroltak megaláztatásuk esetén. Holott – legalábbis amennyire megállapíthattam – sohasem hanyagolta el kotelességét, sohasem lopott, soha senkit nem ölt vagy sebesített meg. Lassú víz partot mos. Requiescat in pace. Ha tényleg létezik valahol a nagykönyv, amelybe mindent bejegyeznek, és amelyet Ítéletnapkor sorról sorra, semmit ki nem hagyva felolvasnak, akkor jegyeztessék be az a tény, hogy e hely főfoglárjaként kiköltöztettem sátraikból az elítélt bűnözőket, és megnyitottam számukra a környező épületeket. Nem kellett többé vödrökbe ürítkezniük, sem pedig attól tartaniuk, hogy az éjszaka közepén elfújja lakóhelyüket a szél. Ennek az 1 épületnek a kivételével valamennyit 2-személyes vasbeton cellákra osztottuk fel, de a legtöbb cellában 5-en laknak. Folytatódik a kábítószer-ellenes hadjárat. A belső épületek hátoldala körül további 2 kerítést húzattam fel, 1-iket a másik körül, és a 2 kerítés közét gyalogsági aknákkal telepítettük be. A géppuskafészkeket áthelyeztük a következő épületsor – a Pahlavi Pavilon, a Norman Rockwell épület és a többi – ablakaiba és kapualjaiba. Az én igazgatásom alatt és az én javaslatomra nyilvánították szövetséginek az őrséget ellátó alakulatokat. Ez azt jelentette, hogy igazi katonák lettek, nem pedig egyenruhás civilek, és az 1-esült Államok elnökének utasítása alapján látják el szolgálatukat. Senki se tudja, meddig tart még a kábítószer-ellenes hadjárat. Senki se tudja, mikor térhetnek végre haza a katonák. Hat tábori csendőr kísérte botokkal és oldalfegyverrel felszerelve Florio tábornokot, aki személyesen gratulált nekem mindahhoz, amit véghezvittem. Utána visszavette a nekem kölcsönzött 2 csillagot, és közölte, hogy zendülés vádjával letartóztat. Időközben egészen megkedveltem Floriót, és azt hiszmn, ő is engem. Egyszerűen végrehajtotta a parancsot. Mint bajtárs a bajtárstól, megkérdeztem tőle: – Maga érti ezt? Mi ez az: egész? Azóta is gyakran fölteszem magamnak ezt a kérdést, naponta talán 5-ször, a köhögési rohamok között. Florio válasza volt a legelső, és valószínűleg a legjobb. – Valami ambiciózus fiatal államügyész – mondta – arra számít, hogy a maga ügye jól mutat a tévében. Hirosi Macumoto öngyilkossága talán azért hatott rám akkora erővel, mert ő még a legcsekélyebb szabálysértésben sem volt elmarasztalható. Kétlem, hogy valaha is másodiknak parkolt volna, vagy átment volna a piroson, ha senki se látja. Mégis olyan borzasztó módon végzett önmagával, amilyet a valaha élt legelvetemültebb bűnöző se érdemel! Elvesztette a lábait, és ez nyilván rettenetesen nyomasztó tudat. Arra azonban nem elég, hogy az ember kibelezze önmagát. Bizonyára nem a lábak hiánya, hanem a legképlékenyebb életkorában rádobott atombomba okozta, hogy 1 kalap tehénlepénynek érezte az életét. Mint már mondtam, csak akkor említette meg, hogy atombombát dobtak rá, amikor már vagy 2 éve ismertük 1-mást. Azt hiszem, talán sohase mondta volna el, ha előző nap nem kerül a börtönben képernyőre a japánokról szóló dokumentumfilm, a "Szabad rablás Nankingban". Ezt a műsort is véletlenszerűen választották a börtönkönyvtárból. A válogatásért felelős őr nem tudott annyira angolul, hogy megállapíthassa, mit látnak legközelebb a fegyencek. Cenzúra tehát nem volt. A főfoglár asztalán is állt 1 kis tévékészülék, és tudom, hogy időről időre figyelemmel követte a műsort, mivel rendszeresen megjegyzést tett 1-ik-másik ósdi program, ieginkább a Szeretem Lucyt bárgyúságára. Maga a nankingi szabad rablás ugyanolyan háborús incidens volt, mint a többi, a katonák foglyokat és fegyvertelen civileket gyilkoltak le; az tette világhírűvé, hogy ez volt az első, amit filmen is kiválóan megörökített 1 dokumentátor. A jelek szerint mindenütt működött 1-1 felvevőgép, a jó ég tudja, kik kezelték őket, és valahogyan a filmeket se kobozták el a végén. Tisztiiskolás koromban már láttam belőle részleteket, de nem úgy; mint most: jól szerkesztett dokurnentumfilmként, bariton hangbemondással és kellően hatásos zenei aláfestéssel. A mészárlás orgiája azután következett be, hogy a japán hadsereg gyakorlatilag ellenállás nélkül bevette 1937-ben a kínai Nanking városát, évekkel azelőtt, hogy bármelyik ország a finálé-állvány részévé vált volna. Hirosi Macumoto éppen csak megszületett. A foglyokat oszlopokhoz kötözték, és a szuronyrohamot gyakorolták rajtuk. Néhány embert élve eltemettek. Látni lehetett az arckifejezésüket, amikor a föld hullani kezdett a szemükbe. Az arcok eltűntek, de a rájuk szórt föld úgy mozgott, mintha valamilyen üreglakó állat, például 1 mormota ásna otthont magának. Felejthetetlen! Rasszizmusnak ez se rossz, mi? Hatalmas sikert aratott a dokumentumfilm a börtönben. Emlékszem, Alton Darwin azt mondta: – Ha valaki képes ezt végigcsinálni, akkor én is képes vagyok végignézni. Mindez 7 évvel a börtönkitörés előtt történt. Nem tudtam, hogy Hirosi nézi-e a filmet, vagy sem. Nem is szándékoztam megkérdezni. Nem voltunk cimborák. Szivesen vállaltam volna a barátkozást, ha ez is része a munkakörnek. Azt hiszem, éppen azért költöztetett engem a szomszédságába, mert úgy vélte, ideje, hogy legyen 1 barátja. Szerintem sose volt neki. Sőt, valószínűleg mihelyst beköltöztem mellé, azannal eldöntötte, hogy mégse kell neki cimbora. Ennek semmi köze se volt a személyemhez vagy a cselekedeteimhez. Az ő számára a barát olyasvalami volt, mint holmi kereskedelmi árucikk, amit Karácsony előtt erőteljesen reklámoznak. Miért szemetelné tele az életét 1 efféle esetlen tákolmánnyal és a rengeteg kellékkel? Csak azért, mert reklámozzák? Úgyhogy továbbra is 1-edül járt túrázni, magányosan csónakázott és magában ebédelt, ami teljesen megfelelt nekem. Gazdag társadalmi élet várt a tó túlsó oldalán. A dokumentumfilm bemutatását követő nap délutánján azonban vacsoraidő tájt a kísértetfaluban álló 2 lakóház előtti iszapos partszakasz felé eveztem üvegszálas umiakomban. Horgászni voltam. Nem mentem be Scipióba. Két pompás cimborám, Muriel Peck és Damon Stern nyaralni ment. Nem is térnek vissza az őszi félév kezdete, az elsőévesek eligazításának hete előtt. A főfoglár a parton várva leste lehetetlen kis csónakomat, mint aggódó anya, aki halálos félelemben retteg, hová tűnhetett 1-etlen kisfia. Talán elmulasztottam 1 megbeszélést? Nem. Sohasem tartottunk megbeszélést. Leginkább arra számíthattam, hogy Mildred vagy Margaret megpróbálta felgyújtani valamelyikünk házát. Ő azonban ezzel fogadott, amikor partra léptem: – Tudnia kell valamit rólam. Nem láttam nyomós okát, miért kéne bármit is tudnom róla. Nem dolgoztunk 1-ütt a börtönben. Fütyült rá, mit tanítok a foglyainak, és hogyan. – Hirosimában voltam, amikor ledobták rá az atombombát – mondta. Biztosra veszem, hogy beleértette a ki nem mondott egyenlőséget: Hirosima bombázása ugyanannyira megbocsáthatatlan és ugyanannyira tipikusan emberi rémtett volt, mint a nankingi szabad rablás. Így értesültem arról, hogy kisfiú korában Hirosi a labda után ugrott a gödörbe, és amikor fölegyenesedett, senki se élt a környéken, csak ő. És így tovább. Amikor befejezte, így szólt: – Úgy éreztem, tudnia kell erről. Korábban már említettem a rám törő pszichoszomatikus csalánkiütést, amikor Rob Roy Fenstermaker elmesélte, hogy gyerekmolesztálásért lecsukták. Nem ez volt az első ilyen rohamom. Először akkor kapott el, amikor Hirosi előadta, hogy atombombát dobtak rá. Hirtelen az egész testem viszketni kezdett, és semmiféle vakarózás se segített. Én pedig azt feleltem Hirosinak, amit Rob Roynak is mondok majd: – Köszönöm, hogy megosztotta ezt velem. Ha nem tévedek, ez a kifejezés Kaliforniából származik. Elfogott a kísértés, hogy megmutassam Hirosinak a "Tralfamador Bölcseinek Jegyzőkönyvét". Örülök, hogy nem tettem. Némileg felelősnek érezném magam az öngyilkosságáért. Hátha ezt írta volna búcsúlevelében: "Tralfamador Bölcsei ismét győztek!" Csak én tudnám, meg a szerző, ha ugyan él még, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Az általa ismert és szeretett világ elpárolgásának meséjéből a legszörnyűbb a robbanás peremterületének leírása volt. Ott haldokolt kínjában az a rengeteg ember. Ő meg csak 1 kisfiú volt, ne feledjük. Olyan lehetett ez számára, mintha Krisztus előtt 71-ben végigsétált volna a Via Appián, ahol éppen akkor feszítettek keresztre 6000 névtelen senkit. Lehet, hogy végig is sétált 1 kisgyerek az úton. Lehet, hogy több is végigsétált rajta. Mit mondhat ilyenkor 1 gyerek? – Apu, kimehetek pisilni? A sors úgy hozta, hogy az ügyvédem tegeződik hazánk tokiói nagykövetével, Randolph Nakayama volt kaliforniai szenátorral. Két különböző korosztályhoz tartoznak, az ügyvédem és a szenátor fia azonban szobatársak voltak a Reed Egyetemen, az oregoni Portlandben, ahol Tex Johnson vásárolta hű fegyverét. Az ügyvédem arról tájékoztatott, hogy a szenátor mind-2, faji szempontból japán nagyszülőpárját – az 1-ik pár bevándorló, a másik bennszülött kaliforniai – koncentrációs táborba dugták, amikor Amerika is csatlakozott a finálé-állványhoz. Érdekes módon a tábor a fehér kannibálok emlékéről elnevezett Donner-hágótól alig pár kilométerre feküdt. Az akkori vélekedés szerint aki a határainkon belül japán géneket hordoz, az valószínűleg kevésbé lojális az 1-esült Államok alkotmányához, mint Japán császárához, Hirohitóhoz. A szenátor apja ezenközben 1 kizárólag japán származású, fiatal amerikaiakból verbuvált gyalogezredben szolgált; ez az alakulat nyerte a legtöbb kitüntetést a finálé-állvány idején, az olasz hadjáratban. Szóval megkértem ügyvédemet, érdeklődjék a nagykövetnél, nem hagyott-e hátra Hirosi búcsúlevelet, és nem végeztek-e boncolást annak megállapítására, hogy fogyasztott-e az elhunyt valamilyen idegen anyagot, ami megkönnyítette számára a harakirit. Nem is tudom, barátságnak nevezzem-e ezt, vagy morbid kíváncsiságnak. Az a válasz jött vissza, hogy búcsúlevelet nem találtak, boncolásra pedig nem került sor, hiszen a halál oka borzasztóan nyilvánvaló volt. Egy részlettel gazdagodott a hír: 1 kisleány volt a legelső, bármilyen nemű vagy korú személy, aki meglátta, mit művelt magával Hirosi Macumoto. A kislány a mamájához szaladt, neki mondta el. Amikor még szomszédok voltunk, megkérdeztem a főfoglárt, miért nem hagyja el sohasem ezt a völgyet, miért nem hagyja itt a börtönt, engem, a tudatlan, ifjú őröket, a túloldali harangjátékot meg az összes többit. Több évi, soha ki nem vett fizetett szabadsága halmozódott fel. Azt felelte: – Csak még több emberrel találkoznék. – Semmiféle embert sem kedvel? – kérdeztem. Rendszeresen ugrattuk 1-mást bizonyos mértékig, úgyhogy megengedhettem magamnak ezt a kérdést. – Bárcsak inkább madárnak születtem volna – hangzott a válasz. – Bárcsak inkább mindannyian madárnak születtünk volna. Soha senkit nem ölt meg, szexuális élete pedig olyan gazdag volt, mint 1, a húsáért tartott borjúé. Én elevenebb életet folytattam, és megígértem, hogy a könyv végén megmondom, milyen számot szeretnék a síromra vésetni: azt, amely mind a katonai szolgálat-ban elkövetett, 100%-ig törvényes gyilkosságaim, mind pedig házasságon kívüli kapcsolataim számát megadja. Ha olvasóim meghallják, hogy a könyv végén 1 számjegy áll, és értesülnek ennek kettős jelentőségéről, akkor néhányan biztos rögtön hátralapoznak, hogy a könyv végigolvasása nélkül megállapítsák, túl kicsi, túl nagy vagy éppen tetszésük szerint való-e ez a szám. Én azonban kitaláltam 1 zárat, hogy keresztülhúzzam számításukat. Egy számtani feladványban rejtettem el a zár sajátos alakú kulcsát, és ezt csak azok tudják gond nélkül megoldani, akik végigolvasták a könyvet. Nézzük: Vegyük Eugene Debs halálának évét. Vonjuk le belőle annak a sci-fi mozifilmnek a címét, amely Arthur C. Clarke regénye alapján készült, és én 2-szer láttam Vietnamban. Ne essünk pánikba. Az eredmény negatív lesz, de a régi idők arab tudósai már megtanították nekünk, hogyan bánjunk az ilyen számokkal. Adjuk hozzá Hitler születésének dátumát. Na ugye! Máris minden szép, az eredmény pedig pozitív. Aki eddig nem hibázott, az annál az évszámnál tart, amelyben Napóleont Elba szigetére száműzték és föltalálták a metronómot; igaz viszont, hogy 1-ik eseményt sem említi a könyvem. Adjuk az eredményhez az oposszum vemhességének időtartamát napokban kifejezve. Ez sem szerepel a könyvben, úgyhogy ajándékként nyújtom át. Éppen 12 nap. Ezzel eljutottunk a hajdani rabszolgatartó, Thomas Jefferson halálának évéig, amikor mellesleg James Fenimore Cooper publikálta Az utolsó mohikánt, ami ugyan nem ebben a völgyben játszódik, de itt is játszódhatna. Osszuk el az eredményt 4 négyzetgyökével. Vonjunk ki 100-szor 9-et. Adjuk hozzá azt a legnagyobb számot, ahány élő gyermek 1-etlen anyától megszületett, és istókuccse, megvan az eredmény. Pusztán attól, hogy 1-esek közülünk írnak-olvasnak, és a matematikához is konyítanak, még nem leszünk méltóak a világegyetem meghódítására.