NNCL770-3F7v1.1 Madárfejűek Társasága Kilgore Trout sci-fi író 1975-ben a New York állambeli Cohoesban. Miután értesült elidegenedett Leon fiának egy svéd hajógyárban történt haláláról, szabadon eresztette "Ciklon Bili" nevű papagáját, és beállt csavargónak. KURT VONNEGUT Időomlás A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kurt Vonnegut: Timequake Original English language edition Copyright © 1997 by Kurt Vonnegut All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition published by arrangement with G. P Putnam's Sons, a member of Penguin Group (USA) Inc. Fordította Borbás Mária Második kiadás A fedelet Kurt Vonnegut grafikájának felhasználásával Szakálos Mihály tervezte Előzékterv: Szántó Vera Hungarian translation © by Borbás Mária, 1998, 2003 Hungarian edition © by Magyar Könyvklub–Maecenas Könyvek, 1998 © by Maecenas Könyvkiadó, 2003 Seymour Lawrence-nak, a fehérített és kisimított fapépen tintával elmondott mesék romantikus és nagy kiadójának emlékére Valamennyi személy, akár élő, akár halott, merőben esetleges – ne is találgassanak. Előbeszéd Ernest Hemingway 1952-ben a Life magazinban tette közzé Az öreg halász és a tenger című hosszú elbeszélését. Egy kubai halászról szól, aki nyolcvannégy napja nem fogott semmit. Ekkor a horgára akad egy óriási marlin. Megöli, és kis csónakja mellett vontatja. Ám mire partra tehetné, a cápák lemarják a csontvázról a húst. Cape Codon éltem, Barnstable faluban, amikor az elbeszélés megjelent. Egy szomszéd kereskedő-halászt megkérdeztem, mi a véleménye róla. Azt mondta, a hős idióta. Le kellett volna metélnie a hús javát és a csónak aljába rakni, a tetem többi részét meg otthagyhatta volna a cápáknak. Lehetséges, hogy Hemingway cápákon a kritikusokat értette, akiknek nemigen tetszett tízévi hallgatás után megjelent, két évvel azelőtti regénye, A folyón át a fák közé. Tudomásom szerint Hemingway ezt sohasem mondta. De a marlin lehetett éppenséggel az a regény. Aztán 1996 telén azon kaptam magam, hogy alkotok egy regényt, ami nem működik, aminek se füle, se farka, és ami elsősorban meg sem akart íródni. Merde! Közel egy évtizedet töltöttem azzal a hálátlan hallal, ha úgy tetszik. És még cápaeledelnek se volt alkalmas. Nemrég múltam hetvenhárom éves. Anyám ötvenkettőig húzta, apám hetvenkettőig. Hemingway majdnem hatvankettőig. Túlságosan sokáig éltem! Mitévő legyek? Válasz: filézd ki a halat. A maradékot hajítsd a szemétbe. .oOo. Ezt csináltam 1996 nyarán és őszén. Tegnap, ez év november 11-én, elmúltam hetvennégy éves. Hetvennégy! Johannes Brahms ötvenöt évesen hagyta abba a szimfóniák komponálását. Apám ötvenöt éves korára lett torkig az építészettel. Elég! Amerika férfi regényírói addigra megalkották legjobb műveiket. Elég! Régen elmúltam már ötvenöt éves. Könyörüljetek rajtam! Az én nagy büdös halamnak Időomlás volt a címe. Tartsuk meg emlékezetünkben Időomlás Egy cím alatt. Ezt pedig – a javából meg az elmúlt vagy hét hónap gondolataiból, tapasztalataiból kevert gulyást – Időomlás Kettő cím alatt. Meg vagyok értve? .oOo. Az Időomlás Egy abból indult ki, hogy egy időomlás, a tér-idő kontínuum hirtelen csusszanása mindent és mindenkit arra kényszerít, hogy csináljon újra mindent, ha jó, ha rossz, amit az elmúlt évtized folyamán művelt. Tíz hosszú évre nyúló déja vu volt ez. Egy szó panasza nem lehet senkinek, hogy az élet csupa ócska játék, meg se kérdezheti, hogy ugyan nem épp most köszöne el a józan esze, vagy hogy mindenkinek nem épp most köszön-e el a józan esze. Egy huncut árva szót sem szólhat senki az újrajátszás alatt, ha ugyan el nem mondta előszörre az évtized folyamán. Még csak a tulajdon életét se mentheti meg, vagy a kedveseiét, ha első ízben elmulasztotta. .oOo. Az időomlás segítségével mindenkit egy szempillantás alatt visszapöccentettem 2001. február 13-áról 1991. február 17-ére. Aztán gyötörhettük vissza magunkat 2001-ig, percről percre, óráról órára, évről évre, tehettünk megint a rossz lóra, házasodhattunk újra azzal, akivel nem kellett volna, kaphattuk be megint a legyet. Nagy a választék! Mire aztán ki-ki visszakecmergett oda, ahol az időomlás beütött, ott már nem volt a múltjának robotja. Ahogy Kilgore Trout, a vén sci-fi író mondta: – Csak amikor megint bekattant a szabad akarat, akkor állhattak le a maguk szerkesztette akadályversenyben. .oOo. Trout igazából nem létezik. Ő az én alteregóm számos regényemben. De a legtöbbjének, amit hajlandó voltam megtartani az Időomlás Egy-ből, az ő kalandjaihoz, az ő nézeteihez van köze. Sikeresen megmentettem néhányat az ezernyi elbeszélés közül, amit 1931 – akkor volt tizennégy éves – és 2001 között írt, mikor is meghalt nyolcvannégy évesen. Hobó volt majd egész életében, és fényűzésben halt meg a Xanadu íróüdülő Ernest Hemingway-lakosztályában, Rhode Islanden, Point Zion nyaralóhelyen. Ezt jó tudni. Legelső elbeszélése, ahogy halódófélben elmondta nekem, Camelotban játszódik, Arthur brit király udvarában: Merlin, az udvari varázsló bűvereje révén ellátja a Kerek Asztal lovagjait Thompson-géppisztolyokkal és.45-ös kaliberű dumdum hevederekkel. Sir Galahad, mindőjük közül a legtisztább szívű és elméjű lovag, megbarátkozik ezzel az erényt próbáló új szerkentyűvel. Ezenközben golyót ereszt a Szent Grálba, és ementáli sajttá lyuggatja Ginevra királynét. .oOo. A következőt mondta Trout, amikor ráébredt, hogy vége a tízesztendős újrajátszásnak, és hogy ő is, más is egyszeriben kénytelen új teendőkön törni a fejét, újra nekilátni az alkotásnak: – Jesszuskám! Öreg meg tapasztalt vagyok én már ahhoz, hogy megint nekiálljak orosz rulettet játszani a szabad akarattal. Bizony, és magam is szereplője voltam az Időomlás Egy-nek, háttérfiguraként felbukkantam egy tengerparti kagylósütésnél a Xanadu íróüdülőben 2001 nyarán, fél évvel azután, hogy véget ért az újrajátszás, fél évvel azután, hogy megint bekattant a szabad akarat. Ott voltam a könyv számos fiktív szereplőjével, köztük Kilgore Trouttal. Megadatott hallanom, amint a vén, réges-rég elavult sci-fi író leírja, majd be is mutatja mindannyiunknak a földlakók sajátos helyét a dolgok kozmikus rendjében. .oOo. Elkészült hát utolsó könyvem, ennek az élőbeszédnek a kivételével. Ma 1996. november 12-e van, becslésem szerint nagyjából még kilenc hónap a megjelenésig, amikor kibújik a nyomdagép szülőcsatornájából. Nem kell semmit elkapkodni. Egy indiai elefántbébi kétszer ennyi időt tölt magzatállapotban. Egy oposszumbébi magzatállapota, felebarátaim, tizenkét nap. .oOo. Ebben a könyvben feltételezem, hogy életben vagyok még a 2001-ben történő kagylósütésnél. A 46. fejezetben élőnek képzelem magamat még 2010-ben is. Olykor azt mondom, hogy 1996-ban vagyok, ahol ténylegesen vagyok, néha pedig azt, hogy az időomlást követő újrajátszás kellős közepén vagyok, és nem különböztetem meg világosan a két szituációt. Alkalmasint elment a józan eszem. Időomlás 1 Hívjatok Juniornak. Akár a hat felnőtt kölyköm. Hármójuk örökbe fogadott unokaöcs, hármójuk saját. A hátam mögött Juniornak hívnak. Azt hiszik, nem tudom. .oOo. Előadásokon elmondom: a művész elfogadható hivatása, hogy rávezesse az embereket, legalább egy parányit méltányolják, hogy élnek. Ilyenkor megkérdik, tudok-e olyan művészről, akinek ez sikerült. – A Beatlesnek – felelem ilyenkor. Úgy veszem észre, a legfejlettebb földlakók érzése szerint: érni – zavaró, vagy annál is sokkal rosszabb. Most hanyagoljuk el a szélsőséges kellemetlenségeket, mint például az idealisták megfeszítése. Két fontos asszony az életemben, anyám, és egyetlen nővérem, Alice, vagy Allie, immár a Mennyben, utálta az életet, és ezt nem is tagadta. – Feladom! Feladom! – kiáltozta Allie. Korának leghumorosabb amerikaija, Mark Twain, annyira terhesnek érezte a maga és mindenki más számára az életet, hogy amikor hetvenes éveiben járt, akárcsak most én, a következőket írta: "Amióta a férfikorba léptem, sosem kívántam, hogy bármelyik megszabadult barátom visszanyerje az életet." írta pedig ezt a Jean lányának néhány napja bekövetkezett hirtelen haláláról szóló esszében. Nem óhajtotta volna többek között feltámasztani Jeant, másik leányát, Susyt, szeretett feleségét, és legjobb barátját, Henry Rogerst. Twain nem érte meg az első világháborút, mégis ilyesmiket érzett. .oOo. Jézus a Hegyi Beszédben mondta el, milyen rémes az élet: "Boldogok, akik sírnak", és "Boldogok a szelídek", és "Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot". Henry David Thoreau híres mondása: "Az emberek tömege csöndes elkeseredésben él." Így aztán egy hangyányit sem érthetetlen, hogy mérgezzük a vizet meg a levegőt meg a termőtalajt, és egyre körmönfontabb ítéletnapi szerkentyűket eszkábálunk – iparilag, katonailag: egykutya. Kivételesen legyünk kíméletlenül őszinték. A világvége jószerint egyikünk számára se jöhet elég korán. Apámat, Kurt szeniort, aki építészmérnök volt Indianapolisban, továbbá rákja volt, és a felesége úgy tizenöt esztendővel azelőtt öngyilkosságot követett el, feltartóztatták, mert szülővárosában belehajtott a pirosba. Akkor derült ki, hogy húsz esztendeje nincs vezetői jogosítványa! Tudják, mit mondott az intézkedő rendőrnek? – Hát akkor lőjön le – mondta. .oOo. Fats Waller afrikai-amerikai dzsessz-zongorista szokta magát így elkurjantani, amikor a legistenibben és legfényesebb kedvében játszott: – Lőjön már le valaki, amíg boldog vagyok! Hogy léteznek afféle szerkentyűk, mint az öngyújtó módjára könnyen kezelhető vagy kenyérpirítóhoz hasonlóan olcsó lőfegyverek, amelyek bárkinek úri szeszélye szerint képesek megölni Apát vagy Fatset, vagy Abraham Lincolnt vagy John Lennont vagy ifj. Martin Luther Kinget, vagy egy gyerekkocsit toló asszonyt, kellőleg bizonyíthatja bárkinek, hogy – Kilgore Troutot, a vén sci-fi írót idézve – "élni – egy kalap szar". 2 Ezt adják össze: egy nagy amerikai egyetem a józan ész nevében felhagy a futballal. Üresen tátongó stadionját bombagyárrá alakítja. Ennyit a józan észről. Tisztára Kilgore Trout. Az én alma materemről, a chicagói egyetemről van szó. 1942 decemberében, jóval mielőtt odakerültem, a Stagg Field lelátója alatt tudósok kikényszerítették az uránium első láncreakcióját a Földön. Bizonyítani óhajtották, hogy az atombomba elkészíthető. Hadban álltunk Németországgal és Japánnal. .oOo. Ötvenhárom év múlva, 1995. augusztus 6-án, egyetemem kápolnájában emlékgyűlést tartottak a Hirosima japán városra ledobott első atombomba felrobbanásának ötvenedik évfordulóján. A jelenlevők közül én sem voltam híve a csecsemőhalandóságnak. Leon Seren volt az egyik szónok. Valamikor réges-régen ő is részt vett az élettelen sportlétesítmény alatti sikeres kísérletben. Ehhez mit szólnak: bocsánatot kért miatta! Kár, hogy nem mondta meg neki valaki, hogy ha az ember fizikus azon a bolygón, ahol a legeszesebb állatok annyira utálnak élni, sose mentegetőzzék semmiért. .oOo. Na és most ezt adják össze: Egy ember hidrogénbombát alkot a paranoid Szovjetuniónak, mindent megtesz annak érdekében, hogy működjön is, aztán elnyeri a Nobel Békedíjat! Ez a valóságos személy, aki méltán bekerülhetne Kilgore Trout valamelyik elbeszélésébe, nem más, mint Andrej Szaharov, a néhai fizikus. 1975-ben nyerte el a Nobelt, mert követelte, hogy szüntessék be az atomfegyver-kísérleteket. Ő persze már rég kikísérletezte a magáét. A felesége gyermekorvos volt! Miféle ember az, aki tökéletesíteni bír egy hidrogénbombát, miközben egy gyermekgyógyász szakorvossal él házasságban? Miféle orvos az, aki hűséges marad a párjához, ha az begolyózott? – Volt ma valami érdekes a dolgozódban, Cukorfalat? – De még mennyire! Szuperjól fog működni a bombám. Na és nálatok hogy van az a bárányhimlős kiskölök? .oOo. Andrej Szaharov amolyan szentféle volt 1975-ben, ezt a tényt azonban ma már, hogy a hidegháborúnak vége, nem ünneplik. Másképpgondolkodó volt a Szovjetunióban. Követelte, hogy hagyjanak fel az atomfegyverek fejlesztésével és tesztelésével, továbbá nagyobb szabadságot követelt a népének. Kirúgták az SZSZKSZ Tudományos Akadémiájából. Száműzték Moszkvából egy feltételes megállóhelyre a sarkkörön is túl. Nem engedték el Oslóba, hogy átvehesse a Békedíját. Gyermekorvos felesége, Elena Bonner vette át helyette. De nem volna vajon ideje feltennünk a kérdést, hogy Bonner doktornő, vagy bármelyik más gyermekorvos vagy egyéb gyógyász nem érdemelné-e meg jobban a Békedíjat, mint olyasvalaki, aki beleártotta magát egy H- bomba megalkotásába bárhol, bármiféle kormány számára? Emberi jogok? Mi lehetne közönyösebb bármiféle élőlény jogai iránt, mint egy H- bomba? .oOo. Szaharovot 1987 júniusában díszdoktorrá avatta a New York-i Staten Island kollégiuma. Kormánya ezúttal sem engedte, hogy személyesen vegye át a kitüntetést. Hát engem kértek fel, hogy helyettesítsem. Nem volt egyéb dolgom, csak az üzenetét kellett tolmácsolnom. Hangzott pedig a következőképpen: "Ne hagyjatok fel az atomenergiával." Akár egy robot, úgy mondtam el. Jaj de pallérozott voltam! Csakhogy ez épp egy évvel ennek az őrült bolygónak mindeddig leghalálosabb atomkalamajkája – az ukrajnai Csernobil – után történt. Hosszú éveken át egész Észak-Európában fognak megbetegedni gyerekek, vagy még rosszabb történik velük, ennek az elszabadult sugárzásnak a jóvoltából. Bőven lesz dolga a gyerekgyógyászoknak! Szaharov eszement biztatásánál sokkal szívderítőbb volt számomra a New York állambeli Schenectady tűzoltóinak viselkedése Csernobil után. Valamikor dolgoztam Schenectadyben. A tűzoltók levelet küldtek ottani tűzoltókollégáiknak, gratuláltak a bátorságukhoz, önzetlenségükhöz, amivel mentették az életet meg a vagyont. Hurrá a tűzoltóknak! Lehet, hogy mindennapi életében némelyikük az emberiség söpredéke, de szükséghelyzetben szentek valahányan. Hurrá a tűzoltóknak. 3 Az Időomlás Egy-ben Kilgore Trout elbeszélést ír egy atombombáról. Az időomlás miatt kétszer kell megírnia az elbeszélést. Ha elfelejtették volna: az időomlást követő tíz éves utánjátszás vele, velem, magukkal még egyszer végigcsináltat mindent, amit csak 1991. február 17-étől 2001. február 13-ig műveltünk. Trout nem bánta, hogy újra meg kell írnia. Utánjátszás ide, utánjátszás oda, mindaddig ki tudott hangolódni a kalap szarból – ami az élet –, amíg firkálhatott, akár fejjel lefelé, golyóstollal, sárga hivatali blokkra. "Mi olyan vicces?" – ezt a címet adta az elbeszélésnek. Mielőtt bárki elolvashatta volna, kihajította, aztán az újrajátszás alatt hajíthatta ki megint. Az Időomlás Egy végén, a kagylósütésnél, a 2001-es esztendő nyarán, amikor bekattant megint a szabad akarat, Trout így nyilatkozott valamennyi elbeszélésről, amit darabokra tépett és lehúzott a vécén, vagy belökte szeméttel borított üres telkekre, vagy mi: – Ebül gyütt, ebül vész. .oOo. A "Mi olyan vicces?" attól kapta címét, amit egy bíró mond az elbeszélésben a Joy Büszkesége nevű amerikai bombázó legénységének szigorúan titkos hadbírósági tárgyalásán Banalulu csendes-óceáni szigeten, egy hónappal azután, hogy befejeződött a második világháború. A Joy Büszkeségé-vel nem volt semmi baj, ott álldogált a hangárban Banalulu szigetén. Nevét a pilóta mamájának, Joy Petersonnak a tiszteletére nyerte, aki ápolónő volt a texasi Corpus Christi egyik kórházának szülészeti osztályán. A "Büszkeség"-nek pedig kettős a jelentése. Egyfelől önbecsülés. Másfelől egy oroszláncsalád. A dolog egyébként így áll: Minekutána ledobtak Hirosimára egy atombombát, egy másikat meg Nagaszakira, Joy Büszkesége azt a parancsot kapta, hogy dobjanak le egyet Yokohamára is, pár millió "kis sárga dögre". A kis sárga dögöket akkoriban "kis sárga dög"-nek nevezték. Háború volt. Trout a következőképpen írta le a harmadik atombombát: "Lila pöcs, nagyjából akkora, mint egy közepes méretű középiskola alagsorában a kazán." Akkora volt, hogy bele se fért a bombatárba. A gép hasa alá lógatták, és alig harminc centivel volt magasabban a kifutópályánál, amikor Joy Büszkesége felszállt a nagy kék végtelenbe. .oOo. Amikor a gép a célponthoz közeledett, a pilóta fennhangon merengett a fedélzeti mikrofonba, miszerint édesanyja, a szülészeti ápolónő, híres személyiség lesz odahaza, mihelyt ők megteszik a dolgukat. Az Enola Gay bombázónak, meg az asszonynak, akinek a tiszteletére a nevét nyerte, filmcsillagokéval vetekedett a hírneve, minekutána ledobta terhét Hirosimára. Márpedig Yokohama lakossága a kétszerese Hirosimáénak és Nagaszakiénak együttvéve. Ámbátor minél többet törte a fejét a pilóta ezen a dolgon, annál inkább kijegecesedett benne a meggyőződés, hogy az ő drága özvegy édesanyja sose bírná elmondani a riportereknek, hogy boldog, mert a fia repülőgépe világrekordnyi mennyiségű civilt ölt meg egy csapásra. .oOo. Trout elbeszélése arra emlékeztet engem, amikor megboldogult Emma Vonnegut dédnagynénikém kijelentette, hogy utálja a kínaiakat. Néhai veje, Kerfuit Stewart, a Kentucky állambeli Louisville Stewart-féle könyvkereskedésének egykori tulajdonosa a fejére olvasta, hogy bűn olyan rengeteg embert utálni egy csapásra. .oOo. Na mindegy. A Joy Büszkeségé-nek legénysége a fedélzeti mikrofonon mindenesetre közölte a pilótával, hogy nagyjából osztják a véleményét. Ott voltak egymagukban fent az égben. Nem kellett nekik vadászrepülőraj kíséretnek, hiszen a japánoknak egy szál légi folyosójuk sem maradt. A háborúnak vége, az adminisztrációt leszámítva – kétségtelenül ez volt a helyzet már akkor is, mielőtt az Enola Gay porrá égette Hirosimát. Kilgore Troutot idézve: "Nem volt ez már háború, Nagaszaki atombombázása meg mégúgyse. Hogy mi volt? »Kösz, jenkik, szép munka volt!« Ez most már showbiznisz." .oOo. Trout a "Mi olyan vicces?"-ben elmeséli, hogy a pilóta meg a bombázója szinte istennek érezték magukat előző bevetéseiken, amikor nem volt egyebük, csak gyújtósuk meg hagyományos robbanóanyaguk, amit ledobálhattak az emberekre. "De ez isteni volt, kis i-vel – írta. – A kisebb istenségekkel azonosultak, akiknek csupán a bosszú meg a rombolás volt a dolga. Odafent az égben, szál egyedül, a gépük alá lógatott lila pöccsel, úgy érezték magukat, mint Isten, a Nagy Főnök, személyesen, akinek megvan az a választási lehetősége, amijük azelőtt sose volt meg – vagyis hogy irgalmat gyakoroljanak." Maga Trout is részt vett a második világháborúban, de nem mint repülő, és nem is a Csendes-óceánon. Előretolt megfigyelője volt Európában a tábori tüzérségnek, hadnagy, látcsővel és rádióval, a gyalogsággal együtt vagy éppenséggel előtte. A hátsó ütegeknek ő mondta meg, hol jelentene nagy segítséget a srapneljük vagy a fehér foszforjuk vagy akármi. Ő aztán nem gyakorolt irgalmat, sőt, ahogy maga mondja, soha nem is érezte, hogy ez lenne a dolga. Xanaduban, az íróüdülőben a 2001-es kagylósütésnél megkérdeztem, mit csinált a háborúban, ami szerinte "a civilizáció második sikertelen öngyilkossági kísérlete" volt. Egy szikra részvét se volt a válaszában: – Szendvicset készítettem német katonákból a kitörő föld és a felrobbanó ég között, borotvapengék förgetegében. .oOo. A Joy Büszkesége pilótája sarkon fordult fent az égen. A lila pöcs még akkor is ott lógott alatta. A pilóta visszafele indult: irány Banalulu. "Azért csinálta – írja Trout –, mert ezt kívánta volna tőle a mamája." Később, a szigorúan titkos haditörvényszéki tárgyaláson, az ügy folyamának egy pontján mindenki megszakadt a röhögéstől. Mire az elnöklő bíró lecsapott a kalapácsával, és fennhangon megkérdezte, "mi olyan vicces" abban, amit a vádlottak csináltak. A jelenlevők azt találták annyira viccesnek, amikor az ügyész előadta, mit műveltek az emberek a bázison, amikor a Joy Büszkesége, a lila pöccsel alig harminc centire a leszállópályától, landolni készült. Az emberek kiugráltak az ablakon. Bepisiltek. "Különféle járművek összeütköztek", írta Kilgore Trout. Alig teremtett rendet a bíró, amikor irdatlan repedés támadt a Csendes-óceán padlatán. Elnyelte Banalulut, el a haditörvényszéket, a Joy Büszkeségé-t, a gyári új atombombát, az egész hóbelevancot. 4 Amikor Günter Grass, a kiváló német regényíró és grafikus meghallotta, hogy 1922-ben születtem, így szólt: – Európában nincs magad korabeli férfi, akivel elbeszélgethetnél. Ő maga gyerek volt Kilgore Trout meg az én háborúm idején, akárcsak Elie Wiesel és Jerzy Kosinski és Milos Forman, és így tovább, tovább. Szerencsém, hogy ideát születtem odaát helyett, fehérnek, középosztálybelinek, egy könyvvel- képpel teli házba, meg egy kiterjedt nagy családba, ami már nem létezik. .oOo. Hallottam a nyáron Robert Pinsky költő előadását, amelyben didaktikusán mentegetőzött, amiért a normálisnál sokkal kellemesebb élete volt. Ezt én is megtehetném. De legalább idén májusban megragadtam az alkalmat, és mint a Butler Egyetem diplomaosztó ünnepségének szónoka, köszönetet mondtam szülővárosomnak. – Ha elölről kellene kezdenem – mondtam –, egy indianapolisi kórházban szeretnék megszületni. Gyerekkoromat ismét az északi Illinois utca 4365-ben akarnám tölteni, innen vagy tíz saroknyira, és megint a város iskoláinak a terméke szeretnék lenni. Megint bakteriológiát és kvalitatív analízist vennék fel a Butler Egyetem nyári kurzusán. Itt volt a kezem ügyében, akárcsak önöknek, a nyugati civilizáció krémje és salakja, csak oda kellett figyelni: zene, közgazdaság, államigazgatás, építészet, jog és szobrászat és festészet, történelem és orvostudomány és atlétika és mindenféle-fajta tudomány, és könyvek, könyvek, könyvek, és tanárok és szerepmodellek. Olyan okos emberek, hogy maguk azt el se hinnék, és olyan bamba emberek, hogy maguk azt el se hinnék. Olyan rendes emberek, hogy maguk azt el se hinnék, és olyan aljas emberek, hogy maguk azt el se hinnék. .oOo. Tanácsot is adtam. – Alex Vonnegut bácsikám – mondtam –, harvardi diplomás életbiztosítási ügynök, aki az északi Pennsylvania utca 5033-ban lakott, valami igen fontosra tanított. Amikor a dolgok igazán jól mennek, mondta, nagyon figyeljünk oda, hogy észre is vegyük. Nem nagy diadalokról beszélt, hanem egyszerű alkalmakról: olyasmiről, mondjuk, mint limonádét inni az árnyékban egy forró délután, vagy egy közeli pékség illatát beszívni, vagy horgászni, de ügyet se vetni rá, fogunk-e valamit vagy sem, vagy hallani, amint valaki csak úgy magában gyönyörűen zongorázik a szomszéd házban. Alex bácsikám biztatott, hogy az efféle jeles alkalmakkor kurjantsuk el magunkat: "Ha ez nem kellemes, akkor ugyan micsoda?" .oOo. Másban is szerencsés voltam: életem első harminchárom esztendejében nagy iparág volt Amerikában az elbeszélések rögzítése tintával, papíron. Ámbár akkor már feleségem volt és két gyerekem, jó üzleti érzékemre vallott, hogy otthagytam a General Electricnél betöltött, egészség- és nyugdíjbiztosítással járó propagandistai állásomat. Jobban jövedelmezett, ha elbeszéléseket adtam el a hirdetésekkel teli The Saturday Evening Post meg Collier's heti folyóiratoknak, amelyek öt elbeszélést meg egy lélegzetelállítóan izgalmas regényfolytatást közöltek minden egyes számban. Ami tőlem kitelt, arra ezek csak a legnagyobb vevők voltak. Annyi más magazin is mohón várta a szépirodalmat, hogy olyan volt az elbeszélések piaca, mint valami tivoliautomata. Valahányszor postára tettem egy elbeszélést az ügynökömnek, szinte biztos lehettem benne, hogy valaki megveszi, még ha időnként visszadobták is. De nem sokkal azután, hogy családomat a New York állambeli Schenectadyből a Cape Codra költöztettem, a televízió – a hirdetéseknek a magazinoknál lényegesen jobb vevője – bedöglesztette az elbeszéléstivolit mint megélhetési forrást. .oOo. A Cape-ről Bostonba ingáztam mint egy ipari hirdetési ügynökség munkatársa, aztán Saab automobilokkal kereskedtem, aztán angolt tanítottam kurvára fogyatékos gazdag csemeték magán-középiskolájában. Orvos fiam, Mark Vonnegut, aki klassz könyvet írt arról, amikor az 1960-as években begolyózott, aztán a Harvard Egyetemen szerzett orvosi diplomát, idén nyáron a Massachusetts állambeli Miltonban állította ki vízfestményeit. Egy riporter megkérdezte tőle, milyen az, ha valaki híres apa mellett növekszik fel. – Amikor én növekedtem – felelte Mark –, az apám autókkal kereskedett, mert nem tudott tanári állást szerezni Cape Cod főiskoláján. 5 Néha még mostanában is kiötlők elbeszéléseket, mintha történetesen volna bennük pénz. A szokás hatalma. És némi röpke hírnév is volt bennük. Irodalmilag művelt emberek valaha lelkesen csevegtek Ray Bradbury vagy J. D. Salinger vagy John Cheever vagy John Collier vagy John O'Hara vagy Shirley Jackson vagy Flannery O'Conner vagy akárki egy-egy elbeszéléséről, ami a napokban jelent meg egy folyóiratban. Ennek már befellegzett. .oOo. Mit csinálok manapság az elbeszélések ötletével? Kikalapálom, Kilgore Trout szájába adom, és benyomom egy regénybe. Itt az eleje az egyiknek, amit az Időomlás Egy teteméről faragtam le, és a címe "A B-36 nővérek": "A Rák csillagköd Bubu nevű matriarchális bolygóján élt három nővér, akinek B-36 volt a vezetékneve. Merő véletlenség lehet, hogy családnevük azonos volt a Föld bolygó egyik repülőgépéével, amelyiket arra terveztek, hogy bombákat hajigáljon korrupt kormány alatt élő polgári lakosságokra. A Föld meg a Bubu olyan messzire esett egymástól, hogy soha, semmiféleképpen sem kommunikáltak egymással. Újabb merő véletlenség: a Bubu írott nyelve épp olyan volt, mint a Föld bolygón az angol, amennyiben huszonhat fonetikai jel, tíz számjegy és mintegy nyolc központozási jel vízszintes sorokban való tetszőleges elrendezéséből állt. Mind a három nővér gyönyörű volt, így szól Trout meséje, de csak kettő volt népszerű. Az egyik képeket festett, a másik elbeszéléseket írt. A harmadikat, aki természettudós volt, senki ki nem állhatta – annyira unalmas volt! Másról se beszélt, csak termodinamikáról. És irigy volt. Titkon leghőbb vágya volt előidézni, hogy két művészi hajlandóságú nővére – Trout egyik kedvelt kifejezésével élve – úgy érezze magát, »mint amit a kutya kiokádott«." .oOo. Trout szerint a Bubu-lakók a csillagrendszerek helyi családjában a legalkalmazkodóképesebb teremtmények. Hála a marha nagy agyuknak, amit bármire vagy bárminek az ellenkezőjére be lehet programozni, hogy bármit csináljon vagy ne csináljon, érezzen vagy ne érezzen. Nagy a választék. A programozást nem sebészi vagy elektromos úton végzik, még csak nem is valamiféle neurológiai behatolással. Hanem társadalmi úton, pusztán csak duma, duma, duma útján. A felnőttek elismerően nyilatkoznak a kis Bubu-lakóknak a feltehetőleg megfelelő és kívánatos érzésekről és cselekedetekről. A kicsinyek agya erre áramköröket növeszt, amelyek automatizálják a civilizált élvezetet és viselkedést. Eseménytelenebb időszakokban jó ötletnek tetszett, hogy a Bubu-lakók jótékony izgalomba jöjjenek minimális ösztönzés révén, amilyen például huszonhat fonetikai jel, tíz számjegy és mintegy nyolc központozási jel vízszintes sorokban való tetszőleges elrendezése, vagy festékanyagok pacsmagolása bekeretezett sík felületre. Amikor egy kis Bubu-lakó olvas, egy felnőtt esetleg közbeszól, attól függően, hogy mi történik a könyvben: "Hát nem szomorú? A kislány aranyos kiskutyáját elgázolja egy szemeteskocsi. Hát nem kell ettől sírva fakadni?" Avagy ilyesmit mond egy felnőtt egy merőben másfajta történetről: "Hát nem vicces? Amikor az a felfuvalkodott gazdag vénember rálép egy nim-nim-re és beleesik a csatornanyílásba, hát nem meg kell pukkadni a röhögéstől?" A nim-nim bubui gyümölcs, olyasféle, mint a banán. .oOo. Egy serdületlen Bubu-lakót mondjuk elvisznek egy kiállítóterembe és megkérdezik, hogy egy bizonyos festményen az a nő vajon mosolyog-e vagy sem. Lehetséges, hogy szomorú valami miatt, és mégis így néz? Vajon van-e férje, mit gondolsz? Hát gyereke? És ha igen, jó-e hozzá? Szerinted hova megy legközelebb? És ugyan szívesen megy-e? Ha van a képen egy tál gyümölcs, a felnőtt esetleg megkérdezi: "Ugye finom lehet az a nim-nim? Ham-ham!" A bubui pedagógia megannyi fent ismertetett példája nem az én találmányom. Hanem Kilgore Trouté. .oOo. Így késztették a legtöbb – ha nem is éppen valamennyi – Bubu-lakó agyát, hogy áramköröket, vagy ha úgy tetszik, mikrochipeket növesszen, olyasmit, amit a Földön képzelőerőnek neveznénk. Bizony, és éppen mivel a Bubu-lakók nagy többségének volt képzelőereje, azért szerették annyira a két B-36 nővért, a meseírót meg a festőt. Volt a rossz nővérnek is képzelőereje, hogyne lett volna – csak épp nem a művészi hajlandóság terén. Nem olvasott könyveket, nem járt kiállítótermekbe. Kicsi korában minden szabad percét a szomszédos diliház kertjében töltötte. A kertben csámborgó bolondokat ártalmatlannak vélték, hát dicséretes jótékonykodásnak tartották, hogy elidőzik velük. Csakhogy a dilinósok termodinamikára meg differenciálszámításra meg ilyesmikre tanították ám! Amikor a rossz nővér felnőtté serdült, a dilinósokkal együtt televíziós kamerákat meg adó-vevő készülékeket tervezett. Aztán pénzt kapott a dúsgazdag anyukájától, hogy előállítsa és piacra dobja ezeket az ördögi szerkentyűket, amelyek kiküszöbölték a képzelőerőt. Egy csapásra népszerűek lettek, hiszen annyira látványosak voltak a műsorok, annyira nem igényeltek gondolkodást. A rossz nővér egy rahedli pénzt keresett, de még ennél is jobban örült annak, hogy most már a két nővére úgy érzi magát, mint amit a kutya kiokádott. A bubui serdülők már semmi értelmét nem látták, hogy képzelőerőt növesszenek, hiszen mást se kellett tenniük, mint megnyomni egy gombot, s láthattak ezerféle csiricsáré szemetet. Elképedve nézték a nyomtatott lapot vagy a festményt: hogy lehet valaki olyan eszement, hogy ilyen együgyű, döglött holmit bámuljon? .oOo. A rossz nővérnek Nim-nim volt a neve. Amikor a szülei elnevezték, fogalmuk sem volt, hogy mennyire nem lesz édes. És a tévé még a fele se a dolognak! Nim- nim éppannyira népszerűtlen volt, mint valaha, hiszen éppolyan unalmas volt, mint valaha, hát fogta és feltalálta az automobilt meg a komputert meg a szögesdrótot meg a lángszórót meg a taposóaknát meg a gépfegyvert és így tovább. Ennyire neki volt keseredve. Bubu-lakók új nemzedékei nőttek föl képzelőerő híján, hát el se tudták képzelni az életüket a sok szar nélkül, amit Nim-nim sózott rájuk. Hanem a legrosszabb mégiscsak az volt, hogy a Bubu-lakók már nem tudták egymás arcáról leolvasni az érdekes, szívmelengető történeteket. Pedig az őseikben éppúgy megvolt ez a képesség, mint ahogy a festményekről olvastak le történeteket. Így aztán, Kilgore Trout szerint, "a Bubulakók a csillagrendszerek helyi családjában besoroltak a legirgalmatlanabb teremtményekközé". 6 Trout azt mondta 2001-ben, a kagylósütésen, hogy az élet tagadhatatlanul röhejes. – Viszont – folytatta – az agyunk elég nagy, hogy alkalmazkodhassunk az elkerülhetetlen seggre esésekhez és kutyakomédiához, ilyesfajta emberkéz alkotta epifániák révén. – A tengerparti kagylósütésre gondolt, a csillagos ég alatt. – Ha ez nem kellemes – kérdezte Trout –, akkor ugyan micsoda? Kijelentette, hogy a tengeri algában párolt csöves kukorica homárral és kagylóval – mennyei. – Hát nem olyan ma minden hölgy – tette hozzá –, akár az angyalok? Csöves kukoricával és nőkkel mint megannyi ideával telt el. A kukoricát nem bírta megenni, mert felső protézise bizonytalan volt. Nőkkel folytatott hosszú kapcsolatai megannyi katasztrófa. Egyetlen szerelmes novellájában, amivel valaha is próbálkozott, a "Még egy csókot!"-ban így írt: "Szép asszony sohasem tud értékelhetően hosszú ideig megfelelni a külsejének." Az elbeszélés végső tanulsága pedig a következő: "A férfiak tökkelütöttek. A nők elmebajosak." .oOo. Emberkéz alkotta epifániák közül számomra a színjátékok a legfontosabbak. Trout "mesterséges időomlás"-nak nevezte őket. "A Föld-lakók még nem is tudták, hogy a természetben van eredeti időomlás, már feltalálták." És ez igaz is. Jóformán még fel sem megy a függöny, a színészek a darab első felvonásának első jelenetében már tudják, mit fognak majd mondani, vagy csinálni – hogy végül hogyan alakul minden, ha jól, ha rosszul. Viszont mégis kénytelenek úgy viselkedni, mintha kész rejtelem volna a jövő. Bizony, és amikor 2001-ben az időomlás visszapöccentett bennünket 1991-be, múltunk tíz esztendejét jövőnk tíz esztendejévé tette: mindenre emlékeztünk, amit csak mondandók vagy teendők leszünk, mihelyt elérkezik az ideje. Tartsák ezt észben a következő újrajátszás kezdetén, a következő időomlás után: Az előadás zavartalanul folytatódik! .oOo. A mesterséges időomlás, ami idén eleddig a legjobban meghatott, igen régi. A néhai Thornton Wilder darabja, A mi kis városunk. Lankadatlan elégedettséggel néztem már végig öt vagy hat alkalommal. Aztán idén tavasszal tizenhárom éves drága Lily lányom játszotta az egyik megszólaló halottat Grover's Corners temetőjében, ennek az ártatlan, érzelmes remekműnek iskolai előadásán. A darab visszapöccentette Lilyt és iskolatársait az előadás estéjéből 1901. május 7-re! Időomlás! Thornton Wilder képzeletbeli múltjának robotjai voltak, míg csak le nem hullott a függöny a legutolsó jelenetben, a hősnő, Emily temetése után. Csak akkor élhettek megint 1996-ban. Csak akkor határozhatták el a maguk feje szerint, mit mondjanak, mit csináljanak. Csak akkor hozhatták működésbe megint a szabad akaratukat. Aznap este, mikor Lily felnőttet játszott, szomorúan elméláztam: hetvennyolc éves leszek, mire leérettségizik, és nyolcvankettő, mire elvégzi a főiskolát, és így tovább. Még hogy emlékezzünk a jövőre! De aznap este Emily búcsúja ütött legjobban szíven az utolsó jelenetben, amikor a gyászolók lemennek a dombról a falujukba, miután eltemették Emilyt. "Isten veled, világ, Isten veled! – mondja. – Isten veled, Grover's Corners... Mama és papa. Isten veled, óraketyegés... és mama napraforgói. És étel és kávé. És frissen vasalt ruha és meleg fürdő... és alvás és fölébredés. Csodálatos vagy, világ, senki, senki nem tud felfogni. Van ember, aki felfogja az életet, amíg élt? Minden egyes percében?"1 Magam is úgyszólván Emily leszek, valahányszor hallom ezt a szöveget. Még nem haltam meg, de van egy hely, oly nyilvánvalóan biztonságos és egyszerű, oly megtanulható, oly elfogadható, mint Grover's Corners a századfordulón, ketyegő órákkal, mamával, papával, meleg fürdővel, frissen vasalt ruhával meg a többivel, aminek már búcsút mondtam, Isten veled, Isten veled, valamikor pokolian régen. Hogy mikor volt ez? Életem első hét esztendejében, mielőtt a plafonig ért volna a szar, előbb a Nagy Gazdasági Válság, aztán a második világháború. .oOo. Ha az ember öregszik, állítólag legelőször a lába hagyja cserben, vagy a szeme világa. Nem igaz. Az első, ami cserbenhagyja, a tilosban parkolás. Most azon kapom magam, hogy olyan színdarabok részleteiről locsogok, amiket már jóformán senki sem ismer, amikkel senki sem törődik, mint például a temetői jelenet A mi kis városunk-ban vagy a pókerjátszma Tennessee Williams darabjában, A vágy villamosá-ban, vagy amit Willy Loman felesége mond, miután az a tragikusan mindennapi, balkezesen gáláns amerikai öngyilkosságot követ el Arthur Miller drámájában, Az ügynök halálá-ban. "Figyeljünk oda", mondja az asszony. A vágy villamosá-ban Blanche DuBois azt mondja, miközben viszik a bolondokházába, miután megerőszakolta húgának a férje: "Én mindig bíztam az idegen emberek jóságában."2 Ezek a szövegek, ezek a szituációk, ezek az emberek megannyi érzelmi és erkölcsi útjelzőnek számítottak fiatal férfikoromban, s azok is maradnak most, 1996 nyarán. Méghozzá azért, mert első ízben elragadtatott embertársaim gyülekezetében láttam, hallgattam őket bénultan, a színházban. Aligha lettek volna rám nagyobb hatással, mint a Hétfő esti futball, ha kesut ropogtatva egymagamban bámulok egy katódsugárcső képébe. .oOo. A televízió hajnalán, amikor legfeljebb fél tucat csatorna ha volt, jelentős, jól megírt drámák a katódsugárcsövön még azt az érzést keltették bennünk, hogy figyelmes gyülekezetnek vagyunk a tagjai, ha éppenséggel egymagánkban ültünk is odahaza. Akkoriban olyan kicsi volt a választék, hogy nagy valószínűséggel felebarátaink is ugyanazt a műsort nézték, mint mi, és eszméletlen csodának tekintették a tévét. Megeshetett, hogy még aznap este odaszóltunk egy barátunknak, és feltettük a kérdést, amire előre tudtuk a választ: "Te is láttad? Hát ez aztán...!" Ennek már befellegzett. 7 A világért el nem mulasztottam volna a Nagy Gazdasági Válságot, sem a magam részét a második világháborúban. Trout kijelentette a kagylósütésen, hogy a mi háborúnk, ellentétben a többi háborúval, örök életű lesz a szórakoztatóiparban, méghozzá a nácik egyenruhája miatt. Elítélőleg nyilatkozott a tereptarka egyenruháról, amit manapság a mi tábornokaink viselnek a tévében, amikor elmesélik, hogyan verették szarrá valamelyik harmadik világbeli országot a petróleum végett. – El se tudom képzelni – mondta Kilgore Trout –, hogy van a világnak olyan csücske, ahol ilyen rikító pizsamában egy katona nemhogy még feltűnőbb, hanem kevésbé feltűnő lehet. – Nyilvánvalóan arra készülünk – mondta Kilgore Trout –, hogy a harmadik világháborút egy irdatlan pizza kellős közepében vívjuk meg. .oOo. Megkérdezte, milyen rokonaim szereztek háborús sebesülést. Tudomásom szerint csupán egy. Méghozzá Peter Lieber bevándorló dédapám, aki serfőző lett Indianapolisban, minekutána fél lábán megsebesült a mi polgárháborúnkban. Szabadgondolkodó volt, vagyis a hagyományos vallásosság tekintetében szkeptikus, akárcsak Voltaire és Thomas Jefferson és Benjamin Franklin és így tovább. És amilyenek Kilgore Trout meg magam is volnánk. Elmeséltem Troutnak, hogy Peter Lieber angol-amerikai századparancsnoka valamennyi katonájának – csupa német eredetű szabadgondolkodónak – keresztyén vallásos traktátusokat adott, ösztönzés végett. Válaszul Trout előadta a maga változatát Mózes Első Könyvére. Szerencsére volt nálam magnetofon, be is kapcsoltam. .oOo. – Kéretik abbahagyni az evést, és ide figyelni – szólt Trout. – Ez fontos. – Elhallgatott, hogy bal hüvelykje begyével visszanyomja felső protézisét a szájpadlására. Úgy kétpercenként újra kilazult. Trout balkezes volt, mint én is, mielőtt a szüleim átszoktattak volna, akárcsak két lányom, Edith és Lily, vagy ahogy szeretetteljesen hívjuk őket, Edikutyus és Lollymacska. – Kezdetben vala az abszolút semmi, mármint szó szerint semmi – folytatta Trout. – De a semmi feltételez valamit, csakúgy, ahogy a fent feltételezi a lentet és az édes a savanyút, ahogy a férfi feltételezi a nőt és a részeg a józant és a boldog a szomorút. Nem szívesen mondom ezt nektek, felebarátaim, de mi is irinyó-pirinyó feltételezések vagyunk egy irdatlan feltételezésben. Ha nem tetszik nektek emitt, mért nem mentek vissza oda, ahonnan jöttetek? – Az első valami, amit az összes semmi de semmi feltételez – folytatta Trout –, valójában két valami volt, méghozzá Isten és Sátán. Isten hímnemű volt. Sátán nőnemű. Feltételezték egymást, következésképpen egymás méltó párjai voltak a keletkező hatalmi szerkezetben, ami önmagában nem volt egyéb, mint feltételezés. A hatalmi szerkezetet a gyengeség feltételezte. .oOo. – Isten teremte az eget és a földet – folytatta a vén, réges-rég elavult sci-fi író. – A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett. Erre Sátán is képes vala, de ostobaságnak vélte, öncélú cselekvésnek. Mi benne a pláne? Kezdetben tehát nem szól vala. Ám Sátán aggódni kezde Isten miatt, amikor monda Isten: "Legyen világosság", és lőn világosság. El kellett tűnődnie: "Ugyan mi a fészkes fenét vett a fejébe? Mégis meddig akar elmenni? És arra számít netán, hogy én majd segítek neki eligazgatni ezt a sok hülyeséget?" És akkor aztán a szar tényleg már a plafonig ért. Isten megteremte a férfit és az asszonyt, a maga meg a Sátán képére és hasonlatosságára, miniatűrben, és szabadjára engedé őket, hogy ugyan mi lesz belőlük. – Az Édenkertet – mondta Trout – bízvást tekinthetjük a Colosseum meg a római cirkusz prototípusának. .oOo. – Sátán – mondta Trout – nem tehette semmivé, amit Isten teremtett. De legalább megpróbálhatta kevésbé fájdalmassá tenni a létet az Isten kis játékszereinek. Ő látta, amit Isten nem látott: élni annyi, mint halálosan unatkozni vagy rettegni. Beletömött hát egy almába mindenféle ideát, ami legalább egy kicsit enyhítheti az unalmat, például játékszabályokat kártyához meg kockához, meg hogy hogyan kell kamatyolni, meg a sör meg a bor meg a whisky receptjét, meg különféle dohányzásra alkalmas növények képét, és így tovább. És használati utasítást, hogy hogyan kell dögösen, szexisen zenélni és táncolni és énekelni. És hogyan kell cifrán káromkodni, amikor a lábunkra lépnek. Sátán egy kígyóra bízta az almát, hogy adja oda Évának. Éva beleharapott, és továbbadta Ádámnak. Ádám is beleharapott, aztán kamatyoltak. .oOo. – Meg kell hagyni – mondta Trout –, hogy az almába dugott ideák némelyike katasztrofális mellékhatással volt azok kisebbségére, akik kipróbálták. – Jegyezzük meg ehelyütt, hogy maga Trout nem volt alkoholista, se csavargó, se kártyás, se szexőrült. Csak írt. – Sátán nem akart egyebet, csupán segíteni, és ezt számos esetben meg is tette – fejezte be Trout. – Ő se propagált több, időnként szörnyű mellékhatásokkal járó csodabalzsamot, mint napjaink legpatinásabb gyógyszergyárai. 8 A Sátán piareceptjeinek mellékhatásai ártalmas szerepet játszottak számos nagy amerikai író életében és halálában. Az Időomlás Egy-ben felidéztem egy Xanadu nevű íróüdülőt, amelyben a négy vendéglakosztály mindegyikét egy-egy amerikai irodalmi Nobel-díjasról nevezték el. Az Ernest Hemingway és az Eugene O'Neill az udvarház emeletén volt. A Sinclair Lewis a másodikon. A John Steinbeck a kocsiszínben. Kilgore Trout így kiáltott fel, amikor két héttel azután, hogy megint bekattant a szabad akarat, megérkezett Xanaduba: – Mind a négy pennaforgató hősötök okmányilag igazolt alkoholista volt! William Saroyant a szerencsejáték tette tönkre. A pia és a szerencsejáték kombinációja tett be fájón nélkülözött barátomnak, Alvin Davis újságírónak. Egy alkalommal megkérdeztem Alt, mi volt a legnagyobb élvezet, amit a szerencsejátéknak köszönhetett. Azt mondta, azután következett, amikor egy huszonnégy órás pókerjátszmában az utolsó fityingjét is elvesztette. Néhány óra múlva visszament a pénzzel, amit ott szerzett, ahol tudott – egy baráttól, a zaciból, egy uzsorástól. Leült egy asztalhoz, és így szólt: – Lapot kérek. .oOo. Háromféle függőség fosztotta meg barátaitól, mondta Bertrand Russell, a néhai brit filozófus: az alkohol, a vallás vagy a sakk. Kilgore Trout mániákusan rendezett el vízszintes vonalon, tetszőleges sorrendben huszonhat fonetikai jelet, tíz számjegyet és mintegy nyolc központozási jelet tintával, fehérített és lelapított fapépen. Sötét verem volt ő mindenkinek, aki netalán a barátjának képzelte magát. Kétszer házasodtam, egyszer váltam. Mindkét feleségem, Jane és most Jill közölte alkalmanként, hogy ebben a vonatkozásban nagyon hasonlítok Trouthoz. .oOo. Anyám a gazdagság rabja volt, cselédeké és korlátlan folyószámláké, nagy estélyeké, európai luxusutaké. Bátran elmondhatjuk hát, hogy a Nagy Gazdasági Válság során mindvégig elvonási tünetektől szenvedett. Kulturális beilleszkedésben szenvedett! Kulturális beilleszkedésben az szenved, aki úgy érzi, már nem kezelik olyannak, amilyennek hiszi magát, mivel a külvilág megváltozott. Gazdasági balszerencse vagy új technológia, avagy másik országtól vagy politikai frakciótól szenvedett leigázás műveli ezt az emberekkel, egy szempillantás alatt. Ahogy Trout írta "A Plútó bolygón partra vetett amerikai család"-ban: "Mi sem tehet hatásosabban tönkre mindennemű szeretetet, mint a felfedezés, hogy előzőleg elfogadható magatartásod röhejes volt." A 2001-ben rendezett kagylósütésen mondta, beszélgetés közben: – Ha nem tanultam volna meg, hogyan éljek kultúra és társadalom nélkül, a kulturális beilleszkedésbe ezerszer is beleszakadt volna a szívem. .oOo. Az Időomlás Egy-ben Trouttal beledobatom "A B-36 nővérek"-jét egy fedél nélküli drótrácsos szemétgyűjtőbe, amelyet a tűzcsaphoz láncoltak az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia előtt, Manhattanben, a fészkes fenében, a 155. utcán, két ajtóval nyugatra a Broadwaytől. Ez 2000-ben történt, szenteste délutánján, feltételezetten ötvenegy nappal azelőtt, hogy az időomlás mindent és mindenkit visszapöccentett 1991-be. Az Akadémia tagjai, mondtam, akik szenvedélyesen műveltek ómódi művészetet ómódi modorban, komputer nélkül, kulturális beilleszkedést éltek át, akárcsak a két művészi hajlandóságú nővér a matriarchális Bubu bolygón, a Rák csillagködben. .oOo. Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia csakugyan létezik. Pompázatos székhelye csakugyan ott található, ahol az Időomlás Egy-ben írtam. Előtte csakugyan áll egy tűzcsap. Benne csakugyan van könyvtár, meg képtár és fogadótermek és konferenciatermek és irodák, és egy igen elegáns előadóterem. Egy 1916-ban kelt kongresszusi törvény értelmében az Akadémiának legfeljebb kétszázötven tagja lehet, amerikai állampolgárok, akik kiemelkedőt alkottak regényíró, drámaíró, költő, történész, esszéíró, kritikus, zeneszerző, építész, festő vagy szobrász minőségben. Soraikat rendszeresen ritkítja a Nagy Kaszás, a halál. A túlélők feladata jelölni, majd titkos szavazással megválasztani azokat, akik a megürült helyeket betöltik. .oOo. Az Akadémia alapítói között olyan ómódi írók is voltak, mint Henry Adams, William és Henry James, meg Samuel Clemens, meg ómódi zeneszerzők, mint Edward MacDowell. Közönségük szükségképpen kicsiny volt. Nem volt más munkaeszközük, mint az agyuk. Az Időomlás Egy-ben elmondtam, hogy 2000-re a magukfajta mesteremberek éppolyan furák voltak a nagyközönség szemében, "akárcsak a New England-i turistavárosokban a gyarmati idők óta »pörgettyű« néven ismert játék szélmalmok mai fabrikálói". 9 Az Akadémia alapítói a századfordulón Thomas Alva Edison kortársai voltak, aki egyebek között feltalálta a hangrögzítést és a mozgóképet. A második világháború előtt azonban ezek a világszerte milliók figyelmét fogva tartó mesterkedések már csupán kukorékoló vagy pislákoló karikatúrái voltak a nagybetűs Életnek. Az Akadémia 1923-ban foglalta el a McKim, Head és White cég által tervezett és Archer Milton Huntington emberbarát által fizetett jelenlegi otthonát. Abban az esztendőben mutatta be Lee De Forest amerikai feltaláló azt a szerkentyűt, amely hangot adott a mozgó képnek. .oOo. Az Időomlás Egy-ben van egy jelenetem, amely 2000-ben, szenteste délutánján játszódik, Monica Peppernek, az Akadémia kitalált adminisztratív titkárának irodájában. Aznap dobta be Kilgore Trout "A B-36 nővérek"-et az épület előtt álló, fedél nélküli drótrácsos szemétgyűjtőbe, ötvenegy nappal azelőtt, hogy az időomlás bekövetkezett. Mrs. Pepper, a tolószékbe kényszerült Zoltan Pepper zeneszerző felesége, döbbenetesen hasonlít néhai Allie nővéremhez, aki annyira utálta az életet. Allie általános rákban halt meg 1958-ban, amikor én harminchat éves voltam, ő negyvenegy, és utolsó leheletéig üldözték a számlabehajtók. Mind a két asszony csinos volt és szőke, eddig rendben is van. Csakhogy száznyolcvannyolc centi magasak voltak! Mind a két asszony serdülőkortól fogva kulturális beilleszkedésben szenvedett, hiszen sehol a földön – kivéve a vatuszik között – nincs semmi értelme, hogy egy nő ennyire magas legyen. Mind a két asszony szerencsétlen volt. Allie hozzáment egy helyes pasashoz, aki peches üzletek során minden pénzüket elvesztette, sőt még annál is többet. Monica Pepper volt az oka, hogy férje, Zoltan, deréktól lefelé megbénult. Két évvel azelőtt Monica véletlenül pont ráugrott Zoltanra az úszómedencében, a Colorado állambeli Aspenben. Allie-nek legalább fülig eladósodva, négy felneveletlen fiút hátrahagyva csak egyszer kellett meghalnia. Miután az időomlás beütött, Monica Peppernek másodszor is talpast kellett ugrania a férjére. .oOo. Monica és Zoltan az asszony irodájában beszélgetett 2000 szentestéjének délutánján. Zoltan sírt és nevetett. Egyidősek voltak, negyvenévesek, lehetett volna tucatnyi kisgyerekük. Csakhogy nem volt egy szál se. Hála Monicának, Zoltan micsodája már nem működött. Zoltan persze emiatt is sírt és nevetett, de főleg a szomszéd süketnéma srác miatt, aki elfogadható, ha nem is eredeti vonósnégyest komponált és hangszerelt Beethoven modorában, egy Wolfgang nevű új komputerprogram segítségével. És a visszataszító kölyök apja erőnek erejével rárukmálta Zoltanra a kottát, amit a fia nyomtatója aznap reggel köpött ki, és erőnek erejével tudakolta, hogy ér-e valamit vagy sem. .oOo. És ha Zoltant nem bénította volna meg érzelmileg kellőképpen, hogy a lába meg a micsodája már nem működik: építész bátyja, Frank, egy hónappal azelőtt öngyilkosságot követett el, az önbecsülését ért csaknem azonos csapás miatt. Bizony, és Frank Peppert csakhamar kiveti sírjából az időomlás, hogy másodszor is kiloccsanthassa az agyvelejét felesége és három gyereke szeme láttára. A dolog a következőképpen áll: Frank bement a drogériába óvszerért vagy rágógumiért vagy akármiért, és a drogista közölte vele, hogy tizenhat esztendős lánya építész lett, és azon gondolkodik, hogy otthagyja a középiskolát, ami merő időfecsérlés. Tervezett egy szabadidőközpontot hátrányos környéken élő serdülők számára egy új komputerprogram segítségével, amit az iskola a gyakorlati oktatásban részesülő diákjai számára vásárolt, akik olyan bambák, hogy legfeljebb szakközépiskolában tanulhatnak tovább. A program neve: Palladio. Frank bement egy komputerüzletbe, és megkérdezte, kipróbálhatja-e Palladiót, mielőtt megvenné. Erősen kétlette, hogy az ő veleszületett tehetségével meg a szakképzettségével rendelkező személynek segíthet Palladio. Aztán ott helyben, a boltban, alig fél órán belül, Palladio megadta, amit Frank kért tőle: műhelyrajzokat, amelyek alapján egy vállalkozó megépíthet egy háromszintes parkolóházat Thomas Jefferson modorában. Frank a legőrültebb megbízást adta, ami csak telt tőle, és szentül hitte, hogy Palladio elküldi majd melegebb éghajlatra. De nem küldte ám! Menüt menü után szolgált fel; tudakolta, hány autó elhelyezésére szolgáljon, milyen városban, tekintettel a különféle helyi építési előírásokra, és hogy vajon teherautók is használhatják-e, és így tovább, tovább. Még afelől is érdeklődött, hogy vajon a jeffersoni építészet összhangban lesz-e a környező épületekkel. Továbbá alternatív terveket kínált, Michael Graves vagy I. M. Pei modorában. Részletes tervekkel szolgált az elektromos és vízvezeték-hálózatra, valamint építési költségbecslést kínált a világnak tetszés szerint bármelyik pontján. Mire Frank hazament és öngyilkos lett, első ízben. .oOo. Zoltan Pepper pedig, 2000 első szenteste délutánján a kettő közül, sírva-nevetve így szólt csinos, ámbátor hórihorgas feleségéhez: – Azt szokták mondani valakiről, aki katasztrofális kudarcot szenvedett a maga munkaterületén, hogy tálcán nyújtották át neki a fejét. A mi fejünket most csipesszel nyújtják át. Természetesen mikrochipekre gondolt. 10 Allie New Jerseyben halt meg – ő is, akárcsak indianapolisi születésű férje, Jim, az indianapolisi Crown Hill-temetőben nyugszik. Akárcsak James Whitcomb Riley költő, az "indianai gyerek", az örök agglegény lump. Valamint John Dillinger, az 1930-as évek szeretett bankrablója. Valamint szüleink, Kurt és Edith, továbbá Apa öccse, Alex Vonnegut, a harvardi diplomás biztosítási ügynök, aki így szólt, valahányszor élvezte az életet: "Ha ez nem kellemes, akkor ugyan micsoda?" Továbbá szüleink elődeinek két korábbi nemzedéke: egy serfőző, egy építész, kereskedők és muzsikusok, no meg természetesen kinek-kinek a felesége. Telt ház! .oOo. John Dillinger, tanyasi gyerek, egyszer úgy szökött meg a börtönből, hogy mosóteknő törött lécéből faragott fapisztolyt lobogtatott. Cipőpasztával kente feketére! Annyira szórakoztató volt! Szökés közben, bankokat rabolgatva, vadonban bujdokolva, rajongó levelet írt Henry Fordnak. Megköszönte a vén antiszemitának, hogy olyan gyors és mozgékony, szökésre alkalmas autókat gyárt! Akkoriban még el lehetett szökni a rendőrök elől, ha az ember jobban vezetett és jobb volt az autója. És még fair play-t emlegetünk! Még azt hangoztatjuk, hogy egyenlő játékteret követelünk mindenkinek Amerikában! És Dillinger csak a gazdagokat és erőseket fosztotta ki, fegyveres őrrel védett bankokat, méghozzá személyesen! Dillinger nem volt szenvelgő, sunyi szélhámos. Diliinger sportember volt. .oOo. A középiskoláink polcain felforgató irodalom után való undorító kutakodás során, aminek sose lesz vége, a két legeslegfelforgatóbb történet meg fogja úszni, soha gyanúba nem keveredik. Az egyik Robin Hood története. Akármennyire műveletlen volt John Dillinger, annyi bizonyos, hogy ebből merített ihletet: tisztes forgatókönyv arra nézvést, mit kezdhet egy igazi férfi az életével. Az intellektuálisan szerény amerikai otthonok gyermekeinek az agyát akkoriban még nem árasztotta el a tévékészülékekből az a megszámlálhatatlan történet. Alig néhány történetet hallottak vagy olvastak, így aztán emlékeztek rájuk, sőt talán még tanultak is belőlük valamit. Az angol nyelvű világban az egyik ilyen volt a Hamupipőke. Egy másik A rút kiskacsa. Megint másik pedig Robin Hood története. És megint csak egy másik, ami éppoly kevéssé tartotta tiszteletben az uralkodó tekintélyt, mint Robin Hood – ez azonban sem Hamupipőké-re, sem A rút kiskacsá-ra nem vonatkozik –, Jézus Krisztus élete volt, ahogyan az Újszövetségben írva vagyon. .oOo. A Szövetségi Nyomozó Iroda különleges ügynökei, J. Edgar Hoovernek, az FBI nőtlen, homoszexuális igazgatójának utasítására agyonlőtték Dillingert, egyszerűen kivégezték, amikor kijött a barátnőjével a moziból. Nem rántott pisztolyt, nem tért ki, nem bukott le, nem próbált menekülni. Épp olyan volt, mint bárki más, amikor a mozi után kilép a való világba, épp ocsúdik a varázslatból. Azért ölték meg, mert a különleges ügynökök, akik mind széles karimájú puhakalapot viseltek, megsokallták, hogy olyan régóta csinál már hülyét belőlük. Ez 1934-ben történt. Én tizenegy éves voltam. Allie tizenhat. Allie sírt és dühöngött, és mind a ketten gyaláztuk Dillinger barátnőjét, akivel moziban volt. Ez a dög, mert másnak igazán nem nevezhettük, adta a tippet a nyomozóknak, hogy hol lesz aznap este Dillinger. Azt mondta, hogy ő majd narancssárga ruhát vesz fel. A jellegtelen alak, akivel együtt kijön a moziból, nem más, mint akit az FBI homokos igazgatója Első Számú Közellenségnek bélyegzett. A nő magyar volt. Ahogy a régi mondás tartja: "Ha magyar a barátod, nincs szükséged ellenségre." .oOo. Allie később lefényképeztette magát Dillinger nagy sírkövénél a Crown Hill- temetőben, nem messze a kerítéstől, a nyugati Harmincnyolcadik utcán. Én magam is bele-belebotlottam, míg varjúra vadásztam egy 22-es félautomata karabéllyal, amit fegyverbuzi apánktól kaptam a születésnapomra. A varjakat akkoriban az emberiség ellenségének tekintették. Ha csak módjuk van rá, megdézsmálják a kukoricánkat. Egy ismerős srác aranysast lőtt. Láttátok volna annak a madárnak a szárnyszélességét! Allie annyira gyűlölte a vadászatot, hogy felhagytam vele, sőt nemcsak én, hanem Apa is. Mint másutt megírtam, Apából azért lett fegyverbuzi, hogy bizonyítsa, nincs benne semmi nőies vonás, még ha történetesen művészettel foglalkozik is, hiszen építész meg festő meg fazekas. Nyilvános előadásaimon magam is gyakran mondom: – Aki igazán meg akarja bántani a szüleit, de nincs benne annyi mersz, hogy homoszexuális legyen, az a legkevesebb, ha a művészetekbe ártja magát. Apa úgy vélte, férfiasságát horgászattal is bizonyíthatja. Csak aztán Bernie bátyám ettől is elvette a kedvét, mondván, hogy ez olyan, mintha svájci zsebórákat vagy egyéb precíziós kis szerkezeteket tenne tönkre. .oOo. Kilgore Troutnak a 2001-ben tartott kagylósütésen elmeséltem, hogyan restelltette meg Apával a vadászatot-halászatot a nővérem meg a bátyám. Mire ő Shakespeare-t idézte: "...mennyivel / Élesben fáj, mint a kígyó foga, / hálátalannak tudni gyermekét."3 Trout autodidakta volt, le sem érettségizett. Kissé meglepett hát, hogy Shakespeare-t idézi. Vajon sokat őriz-e emlékezetében e figyelemre méltó szerző szavaiból, kérdeztem. – Igen, kedves kollégám, köztük egyetlen mondatot, amely oly tökéletesen írja le az emberi lények életét, hogy utána az összes író csak fölöslegesen strapálja magát. – Mi ez a mondat, Mr. Trout? – kérdeztem. És ő így válaszolt: – "...Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő."4 11 Tavasszal levelet írtam egy régi barátomnak. Elmondtam, hogy nyilvánvalóan miért nem tudok többé kiadható szépirodalmat írni, minekutána hosszú évekig próbálkoztam ezzel sikertelenül. Edward Muir ez a barátom, korombeli költő és hirdetési szakember, Scarsdale-ben él. Macskabölcső című regényemben írom, hogy ha életed minden különösebb ésszerű ok nélkül összegabalyodik valaki más életével, az illető valószínűleg a te karaszod tagja. A karasz amolyan brigád, amely Isten akaratát cselekszi. Ed Muir minden bizonnyal az én karaszom tagja. Ezt hallgassák meg: Amikor a második világháború után a chicagói egyetemen voltam, Ed is ott volt, habár nem találkoztunk. Amikor a New York állambeli Schenectadybe költöztem, hogy a General Electric társaság propagandistája legyek, Ed is odament, hogy a Union Főiskola tanára legyen. Amikor hátat fordítottam a GE-nek és Cape Codra költöztem, ő is felbukkant ott mint a Nagy Könyvprogram szervezője. Végre találkoztunk, s hogy Isten akarata szerint-e vagy sem, első feleségem, Jane, és magam is egy-egy Nagy Könyvprogram-csoportnak lettünk a vezetői. .oOo. És amikor Ed hirdetési munkát vállalt Bostonban, ugyanazt cselekedtem én is, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ő is ezt csinálja. Amikor Ed első házassága felbomlott, hasonlóképpen esett az enyémmel is, most pedig New Yorkban vagyunk mind a ketten. Most azonban a következőre akarok kilyukadni: Amikor levelet írtam neki arról, hogy leblokkoltam mint író, ő átírta versnek, és visszaküldte. Elhagyta a megszólítást meg az első néhány sort, amely David Markson Az olvasó leblokkol-jál dicsérte – David az ő hallgatója volt a Union Főiskolán. David ne hálálkodjon a sorsnak, írtam, amiért engedte, hogy ilyen jó könyvet írjon olyankor, amikor emberek nagy tömege már nem lelkendezik egy regény fölött, legyen az mégoly kitűnő. Valami ilyesmit. Prózában írt levelemnek nincs másolata. Mint vers azonban a következőképpen fest: A Sorsnak nincs mit megköszönni. Utánunk nem jön senki, Akit felvillanyoz az írott betű, És méltányolná a színvonalat. Itt ez a nyavalyám, ami kissé A vándorló tüdőgyulladás-góchoz hasonlít: Vándorló írói leblokkolás. Mindennap töltöm a papírt szavakkal, De a történetek sehogyse lyukadnak ki oda, Ahová szerintem érdemes. Az ötös számú vágóhídból Operát csinált egy ifjú német. Münchenben lesz a bemutató, júniusban. Kihagyom azt is. Nem érdekel. Occam a szívemből szól, Szintúgy a Takarékosság Törvénye, miszerint Egy jelenség legegyszerűbb magyarázatának Érdemes többnyire hitelt adnunk. És Dávid jóvoltából most már úgy hiszem, Az írói leblokkolás annak firtatása, Hogyan végezték szeretteink igazából, Másképpen, mint reményeinkben, Angol nyelvű testbeszéddel. A szépirodalom az angol nyelv testbeszéde.5 Vagy akármi. .oOo. Rendes volt Edtől, hogy ezt csinálta. Van egy másik helyes történet is róla, még Nagy Könyv-ügynök korából. Középfajú költő, versei meg-megjelennek The Atlantic Monthly-ban meg hasonlókban. Neve azonban kis híján azonos Edwin Muir-éval, a nagy skót költőével, aki 1959-ben halt meg. Felületes műveltségű emberek néhanapján megkérdik Edet, ő-e a költő, amin persze Edwint értik. Egy alkalommal, amikor Ed közölte egy nővel, hogy nem ő a költő, a nő mélységes csalódottságának adott kifejezést. Azt mondta, egyik legkedvesebb verse "A költő betakarja gyermekét". Tudják, mi ebben a pláne? Azt a verset az amerikai Ed Muir írta. 12 Bárcsak én írtam volna A mi kis városunk-at. Bárcsak én találtam volna fel a görkocsolyát. .oOo. Megkérdeztem A. E. Hotchnert, a néhai Ernest Hemingway barátját és életrajzíróját, vajon Hemingway lőtt-e valaha embert, saját magát nem számítva. – Nem – válaszolta Hotchner. .oOo. Megkérdeztem a néhai Heinrich Böllt, a nagy német regényírót, mi a német jellem alapvető hibája. – Az engedelmesség – válaszolta. .oOo. Megkérdeztem egyik örökbe fogadott unokaöcsémet, mi a véleménye a tánctudományomról. – Tűrhető – válaszolta. .oOo. Amikor Bostonban elszegődtem hirdetésírónak, mert le voltam égve, egy hites könyvvizsgáló megkérdezte, miféle név a Vonnegut. – Német – válaszoltam. – A németek hatmillió unokatestvéremet megölték – mondta ő. .oOo. Tudni akarják, miért nincs AIDS-em, miért nem vagyok HIV-pozitív, mint oly sokan? Mert nem kamatyolok összevissza. Ilyen egyszerű. Trout elmondta, miért járják az emberiséget az AIDS meg a szifilisz meg a kankó meg a gonorrhoea új válfajai, akárcsak az ámokfutó Avon-ügynök hölgyek: 1945. szeptember l-jén, közvetlenül azután, hogy véget ért a második világháború, valamennyi kémiai elem képviselői gyűlést tartottak a Tralfamador bolygón. Azért gyűltek össze, hogy protestáljanak, amiért néhány tagjukat bekebelezték nagy, lomha, bűzlő organizmusok testébe, amelyek oly kegyetlenek és ostobák, mint az emberi lények. Még az olyan elemek is, mint a polonium meg az itterbium, amelyek sose voltak emberi lények alkotóelemei, azok is felháborodtak, hogy bármilyen vegyi anyaggal így visszaéljenek. .oOo. Szén, noha a történelem folyamán számtalan tömeggyilkosság botcsinálta veteránja, felhívta a gyűlés figyelmét egy ember nyilvános kivégzésére, akit a tizenötödik században Angliában árulással vádoltak. Felakasztották, majd amikor még nem halt meg egészen, felélesztették. Felvágták a hasát. A hóhér kihúzta az elítélt beleinek egy kanyarulatát. A hurkot meglobogtatta a férfi arca előtt, és imitt-amott fáklyával megpörkölte. A hurok még összefüggött a férfi zsigereinek többi részével. A hóhér és segédei a férfinak mind a négy végtagját egy-egy lóhoz kötötték. Megostorozták a lovakat, azok pedig négy, tépett szélű darabba szaggatták a férfit. Ezeket a darabokat a piactéren lógatták közszemlére, henteskampókon. .oOo. Trout szerint mielőtt a gyűlést berekesztették volna, megegyeztek, hogy senki sem említhet olyan szörnyűségeket, amelyeket felnőtt emberi lények műveltek gyermekekkel. Több küldött a gyűlés bojkottálásával fenyegetőzött, ha arra kényszerítenek, hogy békésen üldögéljen, miközben ilyen gyomorkavaró történeteket hallgat. Mi lenne a célja? – Amit felnőttek műveltek felnőttekkel – mondta Trout –, annak alapján semmi kétség nem maradt, hogy az emberi fajt ki kell irtani. Unalomig ismételgetni, amit a felnőttek gyerekekkel műveltek, már úgyszólván csak a hab lenne a tortán. .oOo. Nitrogén zokogott, amiért náci őrök és orvosok részeként önkéntelenül is szolgálnia kellett a második világháborúban. Kálium hajmeresztő történeteket mesélt a spanyol inkvizícióról, Kalcium a római cirkuszról, Oxigén a fekete-afrikaiak rabszolgaságáról. Nátrium kijelentette: ami sok, az sok, további tanúvallomások már csak vizet hordanának a tengerbe. Beterjesztett egy javaslatot, amelynek értelmében minden, orvosi kutatásban érdekelt vegyi anyag amikor csak lehetséges, álljon össze és alkosson még hatásosabb antibiotikumokat. Ezek aztán arra késztetnék a kór- organizmusokat, hogy új válfajokat termeljenek ki, amelyek ellenállnak az antibiotikumoknak. Közel már az idő, jövendölte Nátrium, amikor minden emberi nyavalya, beleértve a pörsenéseket és a hereviszketegséget, nemcsak gyógyíthatatlan lesz, de halálos. – Minden emberi lény meg fog halni – mondta, Trout szerint, Nátrium. – Az elemek pedig, akárcsak a Világegyetem születésekor, mentesek lesznek újra a bűntől. .oOo. Vas és Magnézium támogatta Nátrium javaslatát. Foszfor szavazást kért. A javaslatot közfelkiáltással megszavazták. 13 Kilgore Trout ott volt az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia tőszomszédságában 2000-ben, szenteste délutánján, amikor Zoltan Pepper azt mondta feleségének, hogy az embereknek most már nem tálcán, hanem csipesszel nyújtják át a fejüket. Trout ezt nem hallhatta. Vastag főfal volt közöttük, mikor a megbénult zeneszerző afölött háborgott: valóságos mánia, hogy az embereket náluknál okosabb gépekkel kényszerítik versengésre. – Miért olyan fontos – tette fel a szónoki kérdést Pepper –, hogy mindannyiunkat annyi találékonyság és olyan szörnyű nagy költség árán megalázzanak? Hiszen sose hittük magunkat valami észkombájnnak. .oOo. Trout a priccsén ült a hajléktalan férfiak menhelyén, ami egykor az Amerikai Indiánők Múzeuma volt. Trout, bátran állítható, hogy a történelem legtermékenyebb elbeszélésírója, egy razzia folyamán került rendőrkézre, amikor az Ötödik sugárút és a Negyvenkettedik utca sarkán álló New York-i Közkönyvtárat fésülték át. Őt meg még vagy harminc ott meghúzódó embert, akiket Trout "szent tehén"-nek nevezett, egy fekete iskolabuszon zsuppolták el és tették le a nyugati 155. utcán álló menhelyen. Az Amerikai Indiánok Múzeuma öt évvel Trout érkezése előtt költöztette biztonságosabb belvárosi környékre a leigázott bennszülöttek hordalékát, meg a diorámákat arról, hogy hogyan éltek, mielőtt plafonig ért volna a szar. Trout ekkor nyolcvannégy éves volt, 2000. november 11-én hagyott maga mögött egy újabb mérföldkövet. 2001-ben, a Munka Ünnepén fog majd meghalni, még akkor is nyolcvannégy évesen. De addigra az időomlás már őt is, és mindannyiunkat váratlan prémiummal ajándékoz meg, ha ugyan annak nevezhetjük: egy másik évtizeddel. .oOo. Amikor vége az új rájátszásnak, Trout ezt írja majd Tíz évem robotpilótával című, soha be nem fejezendő emlékiratában: "Figyeljetek: ha nem az időomlás rángat át bennünket egyik görcslyukon a másik után, akkor olyasmi, ami éppolyan kutyakomisz és kutyakemény." .oOo. "Ez az ember – írtam az Időomlás Egy-ben – egyetlen gyermek volt, akinek az anyját meggyilkolta főiskolai tanár apja a Massachusetts állambeli Northamptonban, amikor ez az ember alig volt tizenkét éves." Elmondtam, hogy Trout 1975 ősze óta hobó, aki elhajította az elbeszéléseit, ahelyett, hogy kiadásra ajánlotta volna őket. Elmondtam, hogy ez azután történt, miután megkapta a halálhírét egyetlen gyermekének, Leonnak, aki dezertált az Egyesült Államok Haditengerészetétől. Leont, írtam, véletlenül lefejezték egy hajógyári balesetben Svédországban, ahol politikai menedékjogot kapott és mint hegesztő dolgozott. Elmondtam, hogy Trout ötvenkilenc éves volt, amikor nyakába vette a világot, és nem is volt több otthona, míg csak, nem sokkal a halála előtt, meg nem kapta az Ernest Hemingway-lakosztályt Rhode Islanden, a Xanadu nevű íróüdülőben. .oOo. Amikor beköltözött az Amerikai Indiánok hajdani Múzeumába, a történelemben ismeretes legkiterjedtebb és legkitartóbb népirtás hajdani emlékeztetőjébe, "A B-36 nővérek" úgyszólván lyukat égetett a zsebébe. Az elbeszélést még a belvárosi Közkönyvtárban fejezte be, de a rendőrség őrizetbe vette, mielőtt megszabadulhatott volna tőle. Így aztán magán tartotta kiszuperált tengerészeti köpenyét, amikor közölte a menhelyen a tisztviselővel, hogy Vincent van Gogh a neve, és nincs egyetlen élő rokona sem. Azután kiment megint – kint olyan hideg volt, hogy egy bronzmajomnak is lefagyott volna a töke –, és bedobta a kéziratot az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia előtt álló tűzcsaphoz láncolt-lakatolt, fedél nélküli dróthálós szemétgyűjtőbe. Amikor tíz percnyi távollét után visszament a menhelyre, a tisztviselő megkérdezte: – Hol volt? Mindannyian hiányoltuk, Vince. – És közölte Trouttal, hol van a priccse. Trouté ott állt, fejjel a menhely és az Akadémia közötti válaszfalnak. A fal Akadémia felőli oldalán, Monica Pepper rózsafa íróasztala fölött, Georgia O'Keeffe festménye függött: kifehéredett tehénkoponya a sivatagban. Trout oldalán, közvetlenül a priccse feje fölött, egy plakát figyelmeztette, hogy óvszer nélkül soha be ne dugja semmibe a micsodáját. .oOo. Miután beütött az időomlás, és miután lezajlott az újrajátszás, és megint bekattant a szabad akarat, Trout és Monica megismerkedett. Monica íróasztala történetesen valamikor Henry James regényíróé volt. Széke valamikor Leonard Bernstein zeneszerző és karmesteré. Amikor Trout ráébredt, hogy milyen közel volt a priccse Monica íróasztalához ötvenegy nappal azelőtt, hogy az időomlás beütött, a következőt jegyezte meg: – Ha lett volna páncélöklöm, lyukat üthettem volna kettőnk között a falba. Ha nem öltem volna meg egyikünket vagy mind a kettőnket, megkérdezhettem volna: "Mit keres egy ilyen helyen egy maga fajta rendes lány?" 14 Egy csavargó a menhelyen, a Trout melletti priccsen boldog karácsonyt kívánt. Amire Trout így válaszolt: – Csingiling! Csingiling! Válasza merő véletlenségből passzolt az ünnephez, hiszen azt lehetne hinni, hogy Télapó száncsengőjére utalt, ott fenn a háztetőn. Trout azonban az évszaktól függetlenül mindenkinek úgy válaszolt volna, hogy "csingiling", aki effajta üres szólammal él, hogy "Na, hogy vagyunk?", vagy "Szép időnk van", vagy akármi. Testbeszédétől, hanglejtésétől és társadalmi körülményeitől függően ez jelenthette azt, hogy "Boldog Karácsonyt neked is". De azt is, akárcsak a hawaii aloha, hogy "Hello", vagy "Viszlát". A vén sci-fi író szájából úgy is hangozhatott, hogy "Kérem" vagy "Köszönöm", vagy "Igen" avagy "Nem", vagy "Milyen igaz!", vagy "Ha az agyad helyén dinamit volna, arra se volna elég, hogy a kalapodat elfújja". .oOo. 2001 nyarán Xanaduban megkérdeztem tőle, hogyan vált a "Csingiling"-ből ilyen gyakori appoggiatura vagyis zenei díszítés a beszédében. Mint a későbbiekben kiderült, csupán felületes magyarázatot adott. – Így kiáltottam el magam a háborúban – mondta –, amikor a tüzérségi zárótűz, amit elrendeltem, épp a célba talált: "Csingiling! Csingiling!" Úgy egy óra múlva, vagyis a kagylósütés előtti délután, begörbített ujjával behívott lakosztályába. Becsukta mögöttünk az ajtót. – Tényleg kíváncsi vagy arra a "Csingiling"-re? – kérdezte. Én beértem volna az eredeti magyarázattal. Trout akarta, hogy többet is halljak. Korábbi ártatlan kérdésem előhívta emlékeit northamptoni szörnyűséges gyerekkorából. Csak úgy űzheti ki őket, ha beszél róluk. – Apám meggyilkolta anyámat – mondta Kilgore Trout –, amikor én tizenkét éves voltam. .oOo. – A holtteste ott volt a házunk alagsorában – mondta Trout –, de én csak annyit tudtam, hogy eltűnt. Apa esküdözött, hogy fogalma sincs, mi történt vele. Azt mondta, mint a feleséggyilkosok általában, hogy talán rokonlátogatóba ment. Aznap reggel ölte meg, mikor én elmentem iskolába. Aznap este apa csinált kettőnknek vacsorát. Azt mondta, ha másnap reggelig sem hallunk anyáról, bejelenti a rendőrségen, hogy eltűnt. "Nagyon fáradt és ideges volt mostanában – mondta. – Neked nem tűnt fel?" .oOo. – Apa elmebeteg volt – mondta Trout. – Hogy mennyire? Éjfélkor bejött a hálószobámba. Felébresztett. Azzal, hogy fontos mondanivalója van. Ami nem volt egyéb, mint egy disznó vicc, de ez a szegény beteg ember szentül hitte, hogy a szörnyű csapásokról szól, amelyeket az élet kiosztott neki. Egy szökevényről szólt, aki a rendőrség elől egy ismerős asszony házában keresett menedéket. Az asszony nappali szobájának olyan volt a mennyezete, akár egy székesegyházé, vagyis csúcsos tetőben végződött, alatta pedig rusztikus gerendák húzódtak. – Trout elhallgatott. Mintha épp annyira magával ragadta volna a történet, mint annak idején az apját. Majd folytatta, ott, az öngyilkos Ernest Hemingway tiszteletére elnevezett lakosztályban: – Az asszony özvegy volt. A szökevény pucérra vetkőzött, az asszony meg kiment, hogy hozzon neki valami ruhát a férje holmija közül. De mielőtt a férfi felöltözhetett volna, a rendőrök gumibottal dörömböltek a bejárati ajtón. Hát a szökevény elbújt egy gerenda tetején. Ám amikor az asszony beengedte a rendőröket, a szökevény túlméretezett heréi ott lógtak mindenki szeme láttára. Trout megint elhallgatott. .oOo. – A rendőrök megkérdezték az asszonyt, hol van az az ürge. Fogalma sincs, miféle ürgéről van szó, mondta az asszony – mesélte Trout. – Az egyik zsaru meglátta a gerendáról lelógó heréket, és megkérdezte, mik ezek. Az asszony azt felelte: kínai templomi csengettyűk. A zsaru elhitte. Mindig is kíváncsi volt, mondta, milyen is a kínai templomi csengettyűk hangja. Ráütött a herékre a gumibottal, de nem adtak semmiféle hangot. Ütött még egyet, ezúttal nagyobbat, sokkal nagyobbat. – Tudod-e, mit ordított az az ürge a gerendán? – kérdezte Trout. – Nem tudom – válaszoltam. – Azt ordította: "CSINGILING, TE ROHADÉK!" – ordította Kilgore Trout. 15 Az Akadémiának biztonságosabb környékre kellett volna költöztetnie személyzetét és kincseit, ahogy az Amerikai Indiánok Múzeuma tette népirtási emlékeivel. Még most is ott rostokolt a fészkes fenében, a külvárosban, körös-körül kilométerszámra más se, mint olyan életet élők, amilyen életet nem érdemes élni – egyszerűen, mert fogyatkozó és csüggedt tagsága nem tudta annyira összeszedni magát, hogy jóváhagyja a költözködést. Megmondom az őszintét: az Akadémia sorsa senki mást nem érdekelt, csak a személyzetet, tisztviselőket, takarítókat, karbantartókat és fegyveres őröket. Ezek legtöbbje sem volt elragadtatott híve az ómódi művészeti gyakorlatnak. Munka kellett nekik, ha mégolyan értelmetlen is, tehát emlékeztettek az 1930-as évek Nagy Gazdasági Válságának korában élőkre, akik megünnepelték, ha egyáltalán valamilyen munkához jutottak. Trout így jellemezte a munkát, amihez akkor sikerült hozzájutnia: "Madárszartisztítás kakukkos órákból". .oOo. Az Akadémia adminisztratív titkárának igazán szüksége volt a munkára. Monica Pepper, aki annyira hasonlított Allie nővéremhez, volt az egyetlen kenyérkeresője magának és férjének, Zoltannak, akit ő tett harcképtelenné egy talpasugrással, így aztán Monica úgy erődítette meg az épületet, hogy a bejárat faajtaját másfél centi vastag páncéllemezzel cserélte fel. Az ajtón "júdás" volt, vagyis kukucslyuk, amit szintén be lehetett lakatolni. Monica minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a hely ugyanolyan elhagyatott és kifosztott képet mutasson, mint három kilométerre délre a Columbia Egyetem romjai. Az ablakokat, akár a bejáratot, páncéllemez borította, ezt pedig deszka, amit feketére mázoltak és feliratokkal lepleztek: ezek végigfutottak az egész homlokzaton. A rikító műalkotás a személyzet műve volt. Maga Monica írta fel festékszóró pisztollyal a páncélajtó széltében, narancsszínnel és lilával, hogy "A MŰVÉSZET LE VAN SZARVA!". .oOo. Egy afrikai-amerikai fegyveres őr, bizonyos Dudley Prince történetesen épp kinézett a páncélajtó "júdás"-án, amikor Trout bedobta "A B-36 nővérek"-et az épület előtt álló szemétgyűjtőbe. Isten a tudója, a szemétgyűjtőt látogató csavargó nem volt újdonság, de Trout, akit Prince szatyros néninek nézett szatyros bácsi helyett, szokatlan jelenetet adott elő. Hogy hogy nézett ki Trout távolabbról? Nadrág helyett három réteg jégeralsót viselt, jól kidomborítva vádliját kiszuperált katonai uniszex köpenyének a szegélye alatt. Bizony, és nem bakancs volt rajta, hanem szandál, ismét csak nőies viselet, akárcsak a piros lufi- és kék macimintás bébitakaróból fabrikált fejkendője. Trout ott állt és hadonászva beszélt a fedél nélküli dróthálós kosárhoz, mintha csak az egy ómódi könyvkiadó cég szerkesztője volna, mintha csak négyoldalas, kézzel rótt sárga kézirata nagy regény volna, amit úgy visznek majd, mint a cukrot. Trout távolról sem volt dilis. Később így számolt be produkciójáról: – A világ szenvedett idegösszeomlást. Én csak az eszemet játszottam egy lidérces álomban, képzeletbeli szerkesztővel vitatkoztam a propaganda-hadjáratról, meg hogy ki melyik szerepet játssza a moziban, meg hogy ki lesz látható élőben a tévében, és így tovább tökéletesen ártalmatlan komikus duma. Viselkedése annyira eszelős volt, hogy egy arra járó igazi szatyros néni megkérdezte: – Jól van, galambom? Amire Trout mélységes gyönyörrel válaszolt: – Csingiling! Csingiling! .oOo. Ám amikor Trout visszatért a menhelyre, Dudley Prince, a fegyveres őr, kireteszelte a páncélajtót, és merő unalomból és kíváncsiságból kiszedte a szemétből a kéziratot. Tudni akarta, ugyan mi lehet az, ami egy ilyen öngyilkosságra vélhetőleg bőségesen megérett szatyros nénit eksztázisba hozott. 16 Álljon itt az Időomlás Egy-ből Kilgore Trout magyarázata – már amennyit ér – az időomlásról és utórezgéséről, az újrajátszásról, kiemelve Tíz évem robotpilótával című, befejezetlen emlékiratából: "A 2001-es időomlás kozmikus görcs volt a Végzet zsigereiben. New York-i idő szerint az év február 13-án 14 óra 27 perckor a Világegyetem önbizalmi válságot szenvedett. Terjedt volna vajon a végtelenségig? Mi volt az értelme? A Világegyetem szórakozottan repedezett. Hívjon össze családi találkozót a kezdet kezdetén, és hozza létre megint a nagy BUMM-ot? Egyszer csak tíz évet zsugorodott. Engem és mindenki mást visszapöccintett 1991. február 17-ére, az én időm szerint 7 óra 51 percre, méghozzá a kaliforniai San Diego véradó központja előtt álló sorba. Azonban, ő tudja, hogy miért, a Világegyetem lemondta a családi találkozót, legalábbis pillanatnyilag. Folytatta a terjeszkedést. Hogy melyik frakciótól – ha egyáltalán valamelyiktől – származott a döntő szavazat, hogy ugyan terjeszkedjen-e vagy zsugorodjon, meg nem mondhatom. Megéltem ugyan nyolcvannégy esztendőt, vagy ha mindenáron hozzászámítjuk az újrajátszást, kilencvennégyet, de sok kérdés megválaszolatlan marad a számomra. Az újrajátszás, potom négy nap híján, tíz évig tartott – ez ma némelyek szerint Isten létét bizonyítja, valamint azt is, hogy Ő a tízes számrendszerben gondolkodik. Tíz ujja van, tíz lábujja, épp mint nekünk, mondják, és azokat használja, ha számol. Nekem megvannak a kétségeim. Nem tehetek róla. Én már ilyen vagyok. Még ha történetesen apám, Raymond Trout, a Massachusetts állambeli Northampton Smith Főiskolájának ornitológiaprofesszora nem gyilkolta volna is meg háziasszony és költő anyámat, valószínűleg akkor is ilyen volnék. Meg aztán soha komolyabban nem tanulmányoztam a különböző vallásokat, ezért nincs meg a kellő előképzettségem, hogy kommentáljam a kérdést. Bizonyosan körülbelül annyit tudok, hogy a hithű muzulmán nem hisz a Mikulásban." .oOo. 2000 két szentestéjének délutánja közül az elsőn Dudley Prince, a még vallásos afrikai-amerikai fegyveres őr úgy vélte, Trout "A B36-os nővérek"-je egyenesen az Úristentől érkezett üzenet az Akadémia részére. Ami a Bubu nevű bolygón történt, végtére nem is különbözött olyan nagyon attól, ami láthatólag Dudley Prince bolygóján történt, kivált kenyéradó gazdájával, már ami megmaradt az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémiából, a fészkes fenében, a nyugati 155. utcán, két ajtóval nyugatra a Broadwaytől. Trout akkor ismerkedett meg Prince-szel, akárcsak Monica Pepperrel és velem, amikor véget ért az új rájátszás, és megint bekattant a szabad akarat. Prince-ben, amiatt, amit az időomlás művelt vele, szakasztott olyan megvetés támadt a bölcs és igazságos Isten iránt, mint amilyet Allie nővérem táplált. Allie egy alkalommal így nyilatkozott, nem a maga életéről, hanem mindenkiéről: – Ha van Isten, tuti, hogy utálja az embereket. Ennél többet nem mondhatok. Amikor Trout meghallotta, milyen komolyan vette Prince "A B-36 nővérek"-et 2000 első szentestéjének délutánján, hogy Prince azt hitte, egy szatyros néni csinált akkora komédiát, miközben eldobta a sárga kéziratot avégből, hogy Prince eltűnődjön, ugyan mi is lehet az, és kiszedje a szemétgyűjtőből, a vén sci-fi író megjegyezte: – Tökéletesen érthető, Dudley. Aki csak hisz Istenben, mint valaha te, az játszi könnyedséggel tudna hinni a Bubu bolygóban. .oOo. Hogy tudják, mi történik majd Dudley Prince-szel, a tekintélynek és tisztességnek az ostromlóit Akadémiára napi huszonnégy órában vigyázó őrző-védő társaság egyenruháját hordó, csípőjén tokban pisztolyt viselő, monumentális alakjával, alig ötvenegy nappal a 2000 két szentestéje közül az első után: Az időomlás visszapöccenti egy magánzárkába, az odú-ba, Athenában, New York államnak a Nagykorúak Maximálisan Szigorított Büntetés-végrehajtó Intézete falai és tornyai közé, száz kilométernyire délre szülővárosától, Rochestertól, ahol annak idején egy kis videokölcsönző üzlete volt. Igaz, hogy az időomlás jóvoltából tíz évet fiatalodott, de ez az ő esetében nem volt előny. Ugyanis újra elkezdhette letölteni kétszeres életfogytiglani büntetését, a kegyelem reménye nélkül, Kimberly Wangnak, egy kínai-amerikai és olasz-amerikai származású tízéves kislánynak egy rochesteri kuplerájban történt megerőszakolásáért és meggyilkolásáért, amiben tökéletesen ártatlan volt! .oOo. Az igaz, hogy az újrajátszás kezdetén Dudley Prince, akárcsak mi valamennyien, mindenre emlékezett, ami majd a következő tíz év során történik vele. Tudta, hogy hét év múlva felmentik a vád alól, az áldozat bugyiján talált száraz ondómaradványok DNA-analízise alapján. Ez a tisztázó bizonyíték egyébként, mint kiderült, egy átlátszó borítékban hervadozott annak a kerületi ügyésznek a teremnagy pincéjében, aki abban a reményben csinált bűnbakot Dudleyból, hogy ezáltal őt kormányzónak jelölik. Továbbá, úgy bizony, ugyanezt a kerületi ügyészt találják majd cementcsizmában a Cayuga-tó fenekén alig hat esztendő múlva. Prince-nek közben újra le kell tennie a szakérettségit, és újra Jézust megtennie élete középpontjának, és így tovább, tovább. És a szabadulása után majd újra tévéműsorokban kell szerepelnie, másokkal, akiket szintén jogtalanul börtönöztek be és jogosan nyilvánítottak ártatiannak, s elmondania, hogy élete legnagyobb szerencséje volt a börtön, mert ott talált rá Jézusra. 17 2000 két szentestéje egyikének délutánján, nem számít, melyiken, gondoljon róla ki-ki amit akar, Dudley Prince, az egykori börtöntöltelék leadta "A B-36 nővérek"- et Monica Pepper irodájában. Monica férje, Zoltan, a tolószékében épp az írásbeliség nem túlságosan távoli végét jövendölte. – Mohamed próféta nem tudott írni-olvasni – mondta éppen Zoltan. – Valószínűleg Jézus, Mária és József sem tudott, Mária Magdolna sem tudott. Nagy Károly császár maga vallotta be, hogy nem ír, nem olvas. Merthogy nagyon nehéz! Az egész nyugati féltekén senki sem írt-olvasott, még a fejlett majáknak és inkáknak és aztékoknak sem volt róla halvány gőzük, míg meg nem jelentek az európaiak. De akkoriban még a legtöbb európai sem tudott írni-olvasni. Az a néhány, aki tudott, szakember volt. Lefogadom, drágám, hogy hála a tévének, igen hamarosan megint ez lesz a helyzet. És ekkor Dudley Prince megszólalt, újrajátszás ide vagy oda: – Elnézést, de azt hiszem, valaki mondani próbál nekünk valamit. .oOo. Monica egyre növekvő türelmetlenséggel, gyorsan elolvasta "A B-36 nővérek"- et, és nevetségesnek nyilvánította. Átadta a férjének. Zoltan azonban alig jutott a szerző nevéig, mintha áramütés érte volna. – Uramisten! Uramisten! – kiáltott fel. – Negyed századnyi mélységes hallgatás után Kilgore Trout megint belépett az életembe! Zoltan Pepper reakciójának a következő a magyarázata: Amikor Zoltan második gimnazista volt a floridai Fort Lauderdale-ben, kimásolt egy elbeszélést apja régi sci- fi magazingyűjteményéből. Mint saját művét adta be angoltanárnőjének, Mrs. Florence Wilkersonnak. Egyike volt az utolsó elbeszéléseknek, amelyeket Kilgore Trout valaha is kiadóhoz benyújtott. Mire Zoltan második gimnazista lett, Trout már csavargó volt. A plagizált elbeszélés egy másik csillagrendszerbeli bolygóról szól, ahol a kicsi zöld emberkék, mindegyik egyetlen szemmel a homloka közepén, csak úgy juthatnak eleséghez, ha árut vagy szolgáltatást tudnak rásózni valakire. A bolygón elfogytak a vevők, és senkinek semmi értelmes megoldás nem jut az eszébe. És a kicsi zöld emberkék sorra éhen halnak. Mrs. Wilkerson plágiumot orrontott. Zoltan nem is tagadta, hiszen inkább viccesnek, mint komolynak érezte, amit csinált. Neki a plágium, Trout szavával élve, merő unaloműzés volt, "szeméremsértő meztelenkedés azonos nemű világtalan személy jelenlétében". .oOo. Mrs. Wilkerson elhatározta, hogy móresre tanítja Zoltant. Az osztály nyilvánossága előtt felíratta vele a táblára: ELLOPTAM KILGORE TROUT TULAJDONÁT. A következő héten pedig, valahányszor belépett Mrs. Wilkerson osztályába, jókora kartonpapírt kellett a nyakában viselnie, rajta nagy P betűvel. Manapság utolsó garasából kiperelnék, aki ezt csinálná egy diákkal. De ez akkor volt, nem manapság. Amit Mrs. Wilkerson művelt az ifjú Zoltan Pepperrel, ahhoz az ihletet természetesen Nathaniel Hawthorne A skarlát betű-jéből merítette. Abban ugyanis egy asszonynak óriási H betűt – értsd: házasságtörő – kell viselnie a mellén, mert megengedte, hogy egy férfi, aki nem a férje, ejakuláljon a szülőcsatornájába. A férfi nevét nem volt hajlandó elárulni. Az illető ugyanis prédikátor volt! .oOo. Mivelhogy Dudley Prince szerint az elbeszélést egy szatyros néni dobta az utcai szemétgyűjtőbe, Zoltanban fel sem ötlött a lehetőség, hogy maga Trout lehetett. – Talán a lánya vagy az unokája – töprengett. – Trout alighanem évekkel ezelőtt meghalt. Mindenesetre remélem, és rohadjon a lelke a pokolban. Holott Trout ott volt a szomszédban! És pompásan érezte magát! Megkönnyebbülésében, hogy megszabadult "A B-36 nővérek"-től, nyomban belefogott egy újabb elbeszélésbe. Átlag tíznaponta írt meg egy elbeszélést, tizennégy éves korától fogva. Mondjuk úgy nagyjából évente harminchatot. Ez lehetett a kétezer-ötszázadik elbeszélése! Ez is egy más bolygón játszódott. Egy pszichiáter rendelőjében, a Minnesota állambeli St. Paulban. A dilidoktor neve azonos volt az elbeszélés címével: "Dr. Schadenfreude". Ez a doktor is lefektette a pácienseit a heverőre, és beszéltette őket, ahogy kell, csakhogy semmi egyébről nem gagyarászhattak, mint bamba vagy őrült dolgokról, amik vadidegenekkel történtek bulvárlapokban vagy tévé tóksókban. Ha a páciens véletlenül kibökte, hogy "én" vagy "engem" vagy "enyém" vagy "nekem" vagy "rólam", Dr. Schadenfreude begolyózott. Felugrott túltömött bőrfoteljából. Toporzékolt. Kaszált a karjával. Lila képét odadugta a pácienséhez. Vicsorított, ugatott, ilyesmiket: – Mikor fogja végre megtanulni, hogy a kutyát se érdekli maga, maga, maga, maga érdektelen, unalmas, jelentéktelen szarcsimbók?! Magának az a problémája, hogy azt hiszi, hogy maga számít! Vesse ki a fejéből, vagy vigye a hájas valagát a francba! 18 Egy csavargó a Trout melletti priccsen megkérdezte, mit irkál. A "Dr. Schadenfreude" első bekezdését írta. Elbeszélést, felelte Trout. Mire a csavargó azt mondta, Trout talán kaphatna valami pénzt azoktól ott a szomszédban. Amikor Trout meghallotta, hogy a szomszéd az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia, így válaszolt: – Felőlem lehet akár egy kínai borbélyfőiskola. Én nem irodalmat írok. Azokat az affekta majmokat a szomszédban csak az irodalom érdekli. – Az a művész-nyűvész banda a szomszédban élő, lélegző, háromdimenziós figurákat rittyent tintával papírra – folytatta. – Csodálatos! Minthogyha a bolygó nem döglődne máris, mivel a kelleténél hárommilliárddal több élő, lélegző, háromdimenziós figura hemzseg rajta! A szomszédban igazság szerint persze nem volt más, mint Monica és Zoltan Pepper, meg a fegyveres őrség háromtagú nappali műszakja, élén Dudley Prince- szel. Monica szabadnapot adott az irodai és portai személyzetnek, hogy még gyorsan be tudjanak vásárolni karácsonyra. Történetesen mind keresztények vagy agnosztikusok vagy hitehagyottak voltak. A fegyveres őrség éjszakai műszakja egytől egyig muzulmán. Ahogy Trout írja majd Xanaduban, a Tíz évem robotpilótával-ban: "A muzulmán nem hisz a Mikulásban." .oOo. – Egész írói pályafutásom során – mondta Trout az Amerikai Indiánok hajdani Múzeumában – mindössze egyetlen élő, lélegző, háromdimenziós figurát teremtettem. Méghozzá a micsodámmal egy szülőcsatornában. Csingiling! Leon fiára utalt, aki háború idején dezertált az Egyesült Államok Haditengerészetétől, majd idővel lefejezték egy svéd hajógyárban. – Ha figurák teremtésével fecséreltem volna az időmet – mondta Trout –, sose jutottam volna hozzá, hogy igazán fontos dolgokra hívjam fel a figyelmet: a természet ellenállhatatlan erőire, és irgalmatlan találmányokra, és eszement eszményekre és kormányokra és gazdaságokra, amiktől hősök-hősnők úgy érzik magukat, mint amit a kutya kiokádott. .oOo. Trout elmondhatta volna, ami éppenséggel rólam is elmondható, hogy inkább karikatúrákat teremtett, mint figurákat. Az úgynevezett irodalmi fősodor iránti gyűlölete nemcsak rá jellemző. Valamennyi sci-fi írónak a vérében van. 19 Szigorúan véve Troutnak számos írása, eltekintve hihetetlen figuráitól, egyáltalán nem is tudományos-fantasztikus elbeszélés. A "Dr. Schadenfreude" sem az, hacsak az ember nem kellőleg humortalan ahhoz, hogy a pszichiátriát tudománynak tekintse. Az, amit a "Dr. Schadenfreude" után helyezett el az Akadémia szemétgyűjtőjében, miközben egyre közeledett az időomlás, a "Bingóparti a bunkerban", kulcsnovella volt. A történet Adolf Hitler összkomfortos, bombabiztos bunkerjában játszódik, Berlin romjai alatt, Németországban, a második világháború európai végén. A történetben Trout a háborúját, ami az én háborúm is, "a nyugati civilizáció második sikertelen öngyilkossági kísérleté"-nek nevezi. Ezt beszélgetés közben is elmondta, egy alkalommal jelenlétemben hozzáfűzve: – Ha elsőre nem sikerül, próbáljuk, kérem, próbáljuk csak újra. A Szovjetunió harckocsijai és gyalogsága alig néhány száz méternyire vannak a bunkernak az utca szintjén levő vasajtajától. "Az odalent csapdába került Hitlerbe, minden valaha élt emberi lény legundorítóbbjába – írta Trout – belészorult a szar. Vele van odalent a szeretője, Eva Braun, és néhány meghitt jó barátja, köztük propagandaminisztere, Joseph Goebbels, valamint Goebbels felesége és gyerekei. Mivel semmi megközelítőleg határozott teendőjük sincsen, Hitler feleségül kéri Eva Braunt. Aki igent mond!" Az elbeszélésnek ezen a pontján Trout felteszi a következő szónoki kérdést, mintegy félre, önálló bekezdésként: – Mi a fasz? .oOo. Az esküvői szertartás során mindenki feledi gondjait. A vőlegény megcsókolja a menyasszonyt, ám ezután megint lelohad a társaság. "Goebbelsnek dongalába van – írta Trout. – De Goebbelsnek mindig is dongalába volt. Nem ez a probléma." Goebbelsnek eszébe jut, hogy a gyerekei magukkal hozták a bingójátékukat. A játékot épségben zsákmányolták amerikai katonáktól az Ardennekben lefolyt csatában, vagy négy hónappal azelőtt. Én is fogságba estem abban a csatában, épségben. Németország, hogy ne nyúljon tartalékaihoz, már nem gyártott több bingójátékot. Ezért aztán, és mert a bunkerbeli felnőtteknek annyi volt az elfoglaltságuk Hitler emelkedése és most a bukása alatt, csak a Goebbels-gyerekek ismerték a játék szabályait. Egy szomszéd gyerektől tanulták meg, akinek a családjában volt egy háború előtti bingójáték. Elképesztő jelenet az elbeszélésben: Egy kisfiú és egy kislány, aki a bingó játékszabályait magyarázza, lesz a Világegyetem középpontja a körülöttük csoportosuló, díszbe öltözött nácik, köztük az elhülyült Adolf Hitler számára. .oOo. Dudley Prince-nek köszönhető, hogy van egy példányunk a "Bingóparti a bunkerban"-ból meg még négy elbeszélésből, amit Trout elhajított az Akadémia előtt, mielőtt beütött volna az időomlás. Az első alkalommal, amikor az évtized még eredeti anyagból készült, Dudley Prince továbbra is hitte, mint ahogyan Monica Pepper nem, hogy egy szatyros néni használta postaládának a szemétgyűjtőt, tudván tudva, hogy Dudley figyeli őrült handabandázását a páncélajtó "júdás"-án át. Prince kiszedte és áttanulmányozta mindegyik elbeszélést, abban a reményben, hogy megtalálja bennük valamely magasabb hatalom fontos kódolt üzenetét. Újrajátszás ide, újrajátszás oda, munka után magányos volt ez az afrikai-amerikai. 20 2001 nyarán, Xanaduban, Dudley Prince átadta Troutnak az elbeszélésnyalábot, amiről Trout azt hitte, hogy a Köztisztasági Hivatal elégeti vagy eltemeti vagy az óceánba dobja, messze a parttól, mielőtt íróján kívül bárki más is elolvashatná. Ahogy Trout elmesélte nekem, undorral pergette végig a gyűrött lapokat, miközben törökülésben és pucéron ült óriási ágyán az Ernest Hemingway-lakosztályban. Meleg volt aznap. Trout épp akkor jött a pezsgőfürdőből. Ám ekkor pillantása arra a jelenetre esett, amelyben két gyerek bingóra tanítja az eszelősen színpadias egyenruhát viselő nácikat. Elképedt ámulatában valami zseniális iránt, amit ő maga írt – márpedig Trout sohasem hitte, hogy egy lyukas petákot is érne, amit írt –, úgy magasztalta a jelenetet, mint Ézsaiás könyvéből ennek a jövendölésnek a visszhangját: "És lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlánkölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat." .oOo. "Kövér barom" minden fiatal állat, amelyet levágásra hizlalnak. .oOo. – Elolvastam ezt a jelenetet – mondta nekem és Monicának Trout –, és megkérdeztem magamtól: Ugyan hogy a csudába bírtam ezt összehozni? Nem először hallottam ezt az elragadtatott kérdést olyasvalakitől, akinek figyelemre méltó munka került ki a keze alól. Még az 1960-as években, jóval, jóval az időomlás előtt, volt nekem egy fene nagy régi házam Barnstable faluban, Cape Codon, ahol első feleségem, Jane Marie Vonnegut, született Cox, meg én négy fiút és két lányt neveltünk. A melléképület, ahol írni szoktam, omladozott. Lebontattam és elszállíttattam. Felfogadtam velem egyívású ezermester barátomat, Ted Adlert, hogy építsen helyette ugyanolyat. Ted megépítette az alapozást. Felülvigyázta a betonöntést. Saját kezűleg rakott le betontömböket az alapra. Elkészítette a szerkezet gerendavázát, rárakta a deszkaborítást, felrakta a tetőcserepeket, behúzta a villanyvezetéket. Behelyezte az ajtókat-ablakokat. Odabent felszegezte és összeillesztette a lambériát. A lambéria volt az utolsó mozzanat. A külső-belső festést majd magam csinálom. Legalább ennyit szeretnék magam csinálni, mondtam Tednek, különben megcsinálta volna azt is ő maga. Amikor végzett a munkával, és összeszedte valamennyi hulladékot, amit nem tartottam meg gyújtósnak, maga mellé húzott odakint, és tíz méterről szemügyre vette új melléképületemet. És akkor tette fel a kérdést: – Ugyan hogy a csudába bírtam ezt összehozni? .oOo. 1996 nyarán ez a kérdés maradt három kedvenc idézetem egyike. A három közül kettő inkább jó tanács. A második Jézus Krisztustól származik: "Mit mondanak, ki vagyok én?" A harmadik pedig gyermekorvos és akvarellfestő és szaxofonos Mark fiamtól. Már idéztem egy másik könyvemben: "Azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymásnak átvergődni ezen az izén, akármi is." Amire valaki így protestálhatna: "De kedves Vonnegut doktor, nem lehetünk mindnyájan gyermekorvosok." .oOo. A "Bingóparti a bunkerban"-ban a nácik bingót játszanak, és a propagandaminiszter, a történelemnek valószínűsíthetően leghatásosabb kommunikátora, mondja be a nyerőszámokat. A játszma érzéstelenítőnek bizonyul a nyakig szarban ülő háborús bűnösöknek, mint ahogy napjainkban is az az ártalmatlan nénikéknek a templomi búcsúban. A háborús bűnösök közül többen Vaskeresztet viselnek, amivel csak olyan németeket tüntettek ki, akik a csatatéren pszichopatának minősíthetően túlzott rettenthetetlenséget tanúsítottak. Hitler is viseli. Káplárként nyerte el a nyugati civilizáció első sikertelen öngyilkossági kísérletében. A második elbaltázott kísérletben jómagam őrvezető voltam. Akárcsak Ernest Hemingway, én se lőttem embert. Talán Hitler se vitte véghez ezt a nagy trükköt. Országa legmagasabb kitüntetését nem azért kapta, mert megölt egy csomó embert. Azért kapta, mert olyan derék küldönc volt. Csatatéren nem muszáj mindenkinek csakis az emberölésre összpontosítania. Jómagam hírszerző és felderítő járőr voltam, olyan helyeken fordultam meg, amit a mieink még nem foglaltak el, kerestem az ellenséget. Ha rátaláltam, nem az én feladatom volt, hogy megverekedjem vele. Az én feladatom az volt, hogy észrevétlen maradjak, és életben maradjak, hogy elmondhassam feljebbvalóimnak, hol az ellenség, és hogy láthatólag miben sántikál. Tél volt, és jómagam országom második legalacsonyabb kitüntetését nyertem el, a Bíbor Szív-et, mert elfagyott a lábam. .oOo. Amikor hazaértem az én háborúmból, Dan bácsikám hátba püfölt, és elkaffantotta magát: – Most már férfi vagy, öcsém! Mire kis híján megöltem az első németemet. .oOo. Visszatérve Trout kulcsnovellájára: Mintha végül mégiscsak volna Isten az égben, Der Führer kurjantja el magát: "BINGÓ!" Adolf Hitler nyert! – El se tudom hinni – mondja hitetlenkedve, és persze németül. – Sose játszottam még ezt a játékot, és mégis megnyertem, megnyertem! Mi ez, ha nem csoda? – Hitler római katolikus. Feláll az asztaltól. Szemét még akkor is nyerőlapjára szegezi, Trout szerint úgy, "mintha a torinói lepel foszlánya volna". Ez a fasz megkérdi: – Mi mást jelenthet ez, mint hogy a dolgok mégsem állnak olyan rosszul, mint ahogy gondoltuk? Eva Braun elrontja a játékot, mert lenyel egy ciánkapszulát. Goebbels feleségétől kapta nászajándékul. Frau Goebbelsnek fölös mennyiségű kapszulája volt, nemcsak a közvetlen családját láthatta el vele. "Egyetlen bűne az volt – írja Eva Braunról Trout –, hogy engedte, hogy egy szörnyeteg ejakuláljon a szülőcsatornájába. Ilyesmi a legderekabb nőkkel is megesik." Egy kétszáznegyven milliméteres kommunista lövedék robban a bunker tetején. A megrázkódott mennyezetről vakolatpelyhek záporoznak a bunker megsüketült lakóira. Maga Hitler tréfálkozik, bizonyítva, hogy még nem hagyta el a humorérzéke. – Havazik – mondja. Ez egyben költői kifejezése annak, hogy legfőbb ideje, hogy megölje magát, hacsak nem akar ketrecben mutogatott szupersztár lenni egy vándorcirkuszban, a szakállas hölgy és a kétfejű borjú társaságában. Pisztolyt illeszt a halántékához. – Nein, nein, nein – mondják a többiek. Hitler mindenkit meggyőz, hogy úgy méltóságteljes, ha agyonlövi magát. Hogyan hangozzanak utolsó szavai? – Mi lenne, ha azt mondanám: "Nem bánok semmit sem?" Mire Goebbels közli, hogy a kijelentés illenék az alkalomhoz, ha Edith Piaf párizsi kabaré-énekesnő nem tett volna szert világhírre, mivel évtizedek óta ugyanezt énekli franciául. – A beceneve – mondja Goebbels – "kis veréb". Ha nem tévedek, ön nem kívánná, hogy kis verébként emlékezzenek önre. Hitler még most sem vesztette el a humorérzékét. – No és mit szólnának ahhoz, hogy "BINGÓ!"? De már fáradt. Megint halántékához illeszti a pisztolyt. – Sose kértem, hogy a világra hozzanak – mondja. "BANG!", szól a pisztoly. 21 Tiszteletbeli elnöke vagyok az Amerikai Humanista Egyesületnek, amelynek a New York állambeli Amherstben levő székhelyét sohasem láttam. Funkciótlan minőségemben Dr. Isaac Asimov, a néhai író és biokémikus nyomdokaiba léptem. Csak azért van szervezetünk, ami unalmas ügy, hogy mások is tudják, milyen sokan vagyunk. Szívesebben élnénk az életünket mint humanisták, ahelyett, hogy beszélünk róla, vagy többet foglalkoznánk vele gondolatban, mint azzal, hogy lélegzünk. A humanisták igyekeznek tisztességesen és becsületesen viselkedni, amiért sem jutalmat, sem büntetést nem várnak a túlvilágon. A Világegyetem teremtője mind ez ideig megismerhetetlen a számunkra. Legjobb képességünk szerint szolgáljuk a legmagasabb elvont fogalmat, amiről van valamelyes tudomásunk – s ez a mi közösségünk. .oOo. Hogy ellenségei vagyunk-e a szervezett vallásoknak? Nem. Háborúbeli kenyeres pajtásom, Bemard V. O'Hare, aki már meghalt, a második világháború alatt elvesztette hitét mint római katolikus. Ezt nem szerettem. Úgy véltem, túlságosan sokat vesztett. Bennem sose volt ilyesféle hit, mert érdekes és erkölcsös emberek neveltek, akik, mint Thomas Jefferson és Benjamin Franklin, mindamellett kételkedtek abban, ami a prédikátorok szerint végbemegy. De tudtam, hogy Bernie valami fontosat és tiszteletre méltót veszített el. Mint mondom, ezt egyáltalán nem szerettem, méghozzá azért, mert annyira szerettem őt magát. .oOo. Néhány évvel ezelőtt a Humanista Egyesületnek Dr. Asimov emlékére tartott ünnepi ülésén beszéltem. "Isaac most fent van a mennyben", mondtam. Ez volt a legmókásabb, amit humanista hallgatóságnak mondhattam. Hemperegtek a röhögéstől. Olyan volt a terem, mint a haditörvényszék-jelenet Trout "Mi olyan vicces?"-ében, közvetlenül mielőtt a Csendes-óceán padlata elnyelné a harmadik atombombát és Joy Büszkeségé-t meg az egész hóbelevancot. Majd ha én, Isten ne adja, meghalok, remélem valami pojáca azt mondja rólam: "Ő most fent van a mennyben." .oOo. Szeretek aludni. Egy másik könyvemben közzétettem egy régi zenére írt új rekviemet, amelyben azt mondom, nem is volna rossz a túlvilági életben mindenkinek szép álmokat kívánni. Semmi szükségét nem látom fent az égben további kínzókamráknak és bingójátszmáknak. .oOo. Tegnap, 1996. július 3-án, szerdán, jól megírt levelet kaptam egy férfitól, aki sose kérte, hogy a világra hozzák, s aki sok évig volt hasonlíthatatlan javító-büntető intézményeink foglya, először mint fiatalkorú bűnöző, később mint felnőtt bűnöző. Most fogják kiengedni a világba, ahol se barátja, se rokona nincsen. A szabad akarat hamarosan megint bekattan, egy évtizednél jóval hosszabb folytonossági hiány után. Mihez kezdjen? Én, az Amerikai Humanista Egyesület tiszteletbeli elnöke, ma ezt válaszoltam: "Lépjen be egy egyházba." Azért írtam ezt, mert egy ilyen nagykorú lelencgyereknek mindennél nagyobb szüksége van valami családféleségre. .oOo. Ilyen embernek nem ajánlhattam a humanizmust. Mint ahogy a bolygó népessége nagy többségének sem ajánlanám. Friedrich Wilhelm Nietzsche német filozófus, akinek szifilisze volt, azt mondta, csak mélyen hívő ember engedheti meg magának a vallási kételkedés fényűzését. A humanisták – többnyire művelt, jó körülmények között élő, és hozzám hasonlóan sikeres középosztálybeli személyek – kellő elragadtatásukat találják a világi tudásban és reménységben. Legtöbben azonban nem. Voltaire, a Candide francia szerzője, következésképpen a humanisták Ábrahámja, leplezte a római katolikus egyház hierarchiája iránti megvetését kevésbé művelt, egyszerűbb gondolkodású és félősebb alkalmazottai előtt, mert tudta, azoknak miféle stabilitást ad a vallás. .oOo. Kissé félve meséltem el Troutnak 2001 nyarán, milyen tanácsot adtam annak a férfinak, akit hamarosan kiűznek a börtönből. Trout megkérdezte, hallottam-e azóta erről az emberről, tudom-e, mi történt vele a közbülső öt évben, vagy a közbülső tíz évben, ha az újrajátszást is számoljuk. Nem hallottam, nem tudtam. Trout megkérdezte, én magam próbáltam-e belépni valamelyik egyházba, már csak a hecc kedvéért, hogy megtudjam, milyen is az. Mert ő igen. Legközelebb akkor voltam ilyesmihez, mondtam, amikor leendő második feleségem, Jill Krementz meg én úgy gondoltuk, hercig is lenne, menő is, ha esküvőnket a sarkon túli kis templomban tartanánk, a Disney-divatú episzkopális imaházban a keleti Huszonkilencedik utcán, Manhattanben, egy köpésre az Ötödik sugárúttól. – Mikor rájöttek, hogy elváltam – mondtam –, mindenféle penitenciát róttak rám, amit le kellett tudnom, hogy kellően megtisztuljak, hogy ott köthessek házasságot. – Na tessék – mondta Trout. – Képzeld el, mennyi kutyaszart kellene letudnod, ha szabadult börtöntöltelék vagy. És ha az a szegény nyomorult tényleg talál olyan egyházat, amelyik befogadja, egyhamar megint a sitten lelheti magát. – Ugyan miért? – kérdeztem. – Mert kifosztotta a szegények perselyét? – Nem – mondta Trout –, hanem mert megörvendeztette Jézus Krisztust azzal, hogy agyonlőtt egy angyalcsináló doktort. 22 Nem emlékszem, mit csináltam 2001 február 13-ának délutánján, amikor beütött az időomlás. Sokat nemigen csinálhattam. Annyi egyszer biztos, hogy könyvet nem írtam. Az ég szerelmére, hetvennyolc éves voltam! És Lily tizennyolc! Hanem a vén Kilgore Trout még irkált. Ült a priccsén a menhelyen, ahol mindenki azt hitte, hogy Vincent van Goghnak hívják, és épp elkezdett egy elbeszélést a londoni munkásosztály egy tagjáról, Albert Hardyról, aki az elbeszélés címadója is volt. Albert Hardy 1896-ban született, fejével a lába között, és a nemi szervei a nyaka hátulján türemkedtek elő, ami úgy nézett ki, "mint egy lehántott banáncsutka". Albertet megtanították a szülei kézen járni, lábbal enni, hogy az intim testrészeit nadrágba bújtathassák. Intim testrészei nem voltak olyan túlméretezettek, mint a szökevényé Trout apjának csingilingi tanmeséjében. Nem ez volt a lényeg. .oOo. Monica Pepper az íróasztalánál ült, alig pár arasznyira, de még akkor sem találkoztak. Monica és Dudley Prince és Monica férje még akkor is azt hitték, hogy az épület előtt álló szemétgyűjtőbe egy öregasszony dobálja be az elbeszéléseket, következésképpen nem lakhat a szomszédban. Arra tippeltek, hogy a Convent sugárútról jöhet, a rozoga vénségek menhelyéről, vagy kicsit távolabbról, az Istenes Szent János-székesegyház plébániáján működő uniszex detoxikáló állomásról. Monica és Zoltan tíz kilométernyire lakott, biztonságos környéken, Turtle Bayben, megnyugtató közelségben az Egyesült Nemzetekhez. Monica sofőr vezette limuzinján járt munkába; az autót átalakították, hogy Zoltan tolószéke elférjen benne. Az Akadémia mesésen jómódú volt. Pénz nem játszott szerepet. Hála a múltbéli ómódi művészetkedvelők dús adományainak, gazdagabb volt, mint az Egyesült Nemzetek nemegy tagja, köztük persze Mali, Swaziföld és Luxemburg. Aznap délután Zoltan használta a limuzint. Éppen Monicáért indult. Monica Zoltant várta, amikor beütött az időomlás. Zoltan épp eljutott odáig, hogy becsengessen az Akadémiára, amikor visszapöccentették 1991. február 17-ére. Zoltan tíz évvel lett fiatalabb, és megint épkézláb! Ez aztán a hatásos kapucsengő! Ám amikor véget ért az újrajátszás és megint bekattant a szabad akarat, minden és mindenki pontosan ott volt, mint amikor beütött az időomlás. Zoltan tehát, megint bénán a tolószékben, megint nyomta a kapucsengőt. Nem döbbent rá, hogy egyszeriben rajta áll, mit csinál legközelebb az ujja. És mert sem ő, sem más nem adott semmiféle utasítást, az ujja nyomta, csak nyomta a csengőt. Még akkor is, amikor Zoltant telibe találta egy elszabadult tűzoltóautó. A kocsivezető még nem döbbent rá, hogy kormányozhatja a masinát. .oOo. Ahogy Trout írta a Tíz évem robotpilótával-ban: "Az igazi bajt a szabad akarat okozta. Az időomlás és utórezgése egy pókhálószálat el nem pattintott, hacsak első ízben valamely egyéb erő már el nem pattintotta." .oOo. Monica Xanadu költségvetésén dolgozott, amikor beütött az időomlás. Az Akadémia kezelte a dotációt, amelyben a Rhode Islanden, Point Zionban létesített íróüdülő a Julius King Bowen-alapítvány jóvoltából részesült. Julius King Bowen, aki már meghalt, mire Monica megszületett, fehér agglegény volt, aki az 1920-as években és az 1930-as évek elején vagyont szerzett elbeszélésekből és előadásokból. Ezek az elbeszélések és előadások az amerikai feketéknek abbéli, röhögtető, de egyben megható igyekezetéről szóltak, amellyel a sikeres amerikai fehéreket próbálják utánozni, hogy maguk is sikeresek legyenek. Point Zion nyilvános strandja és Xanadu határán öntöttvas történelmi emléktábla hirdeti, hogy az udvarház 1922-től 1936-ban bekövetkezett haláláig Bowen otthona és munkahelye volt. Tudatja továbbá, hogy Warren G. Harding elnök nyilatkozata szerint Bowen "Az Egyesült Államok Babérral Koszorúzott Kacagtatója, A Szerecsen Szójárás Mestere, valamint a Humor Királya egykor Mark Twain által viselt Koronájának Örököse". .oOo. Mint Trout majd közli velem, amikor 2001-ben el fogom olvasni az emléktáblát: – Warren G. Harding törvénytelen leánygyermeket nemzett, amikor egy gyorsírónő szülőcsatornájába ejakulált a Fehér Ház egyik seprűszekrényében. 23 Amikor Trout visszapöccent az 1991-ben a kaliforniai San Diego véradó központja előtt ácsorgó sorba, emlékezett rá, hogyan fog végződni "Albert Hardy" című elbeszélése az ürgéről, akinek a lába között van a feje, és a nyaka hátulján a micsodája. De tíz évig nem írhatta meg a befejezést, egészen addig, amíg be nem kattant megint a szabad akarat. Albert Hardy miszlikbe robban az első világháborúban, mint a Somme-nál vívott második csata katonája. Albert Hardy dögcéduláját nem fogják megtalálni. Testrészeit úgy rakják majd össze, mintha ő is csak olyan lett volna, mint mindenki más, fejével a nyakán. A micsodáját nem kaphatja vissza. Megmondom az őszintét: a micsodája aligha lehetett holmi lelkiismeretes kutatás tárgya. Albert Hardyt az örökmécses alá fogják temetni, Franciaországban, az Ismeretlen Katona Sírjába, "végre normálisan". .oOo. Jómagam ebbe a házba pöccentem vissza, a New York-i Long Island csúcsának közelében, ahol most is írok, az újrajátszás derekán. 1991-ben, mint most is, valamennyi kiadott munkám jegyzékét bámultam, és azon méláztam: "Ugyan hogy a csudába bírtam ezt összehozni?" Úgy éreztem magam, mint ahogy most is úgy érzem, mint a Herman Melville által leírt bálnavadászok, akik nem beszéltek többet. Az égvilágon mindent elmondtak, amit elmondhattak. .oOo. 2001-ben meséltem Troutnak egy vörös hajú gyerekkori barátomról, David Craigről, aki most építész a louisianai New Orleansban, és aki a mi háborúnkban elnyerte a Bronz Csillagot, mert kikészített egy német tankot Normandiában. Ő meg egy bajtársa rábukkantak erre az acélszörnyre, amint egy szál magában parkolt az erdőben. A motorja nem járt. Kint nem volt egy lélek sem. Bent egy rádió népszerű zenét játszott. David meg a bajtársa elmentek páncélökölért. Mikor visszaértek, a tank még mindig ott volt. Még akkor is szólt benne a zene. Ráhajították a tankra a páncélöklöt. Nem ugráltak ki németek a lőtornyon. A rádió elhallgatott. Ennyi. Kész. Dave meg a bajtársa elhúzták a csíkot. Trout úgy vélte, gyerekkori barátom megérdemelte a Bronz Csillagot. – Nyilvánvaló, hogy embereket is kinyírt, nemcsak a rádiót – mondta –, s ezáltal megkímélte őket a civil élet hosszú éveinek csalódásaitól és unalmától. Lehetőséget adott nekik, A. E. Housman angol költőt idézve, hogy "dicsőn haljanak, vének ne legyenek". .oOo. Trout elhallgatott, felső protézisét visszanyomta bal hüvelykujjával, majd folytatta: – Tudtam volna én bestsellert írni, ha van türelmem, hogy háromdimenziós figurákat teremtsek. Meglehet, a Biblia minden idők legnagyszerűbb sztorija, de míg a világ világ, annál népszerűbb sztori nincs, mint mikor egy jóképű pár klasszul közösül házasságon kívül, de ilyen-olyan okból muszáj nekik abbahagyni, pedig még tart az újdonság ingere. .oOo. Erről eszembe jutott Steve Adams, egyike Allie nővérem három fiának, akiket első feleségem, Jane meg én örökbe fogadtunk, miután Allie szerencsétlen férje, Jim, szörnyethalt, amikor a vonata lefutott egy nyitott felvonóhídról New Jerseyben, majd két nap múlva Allie meghalt általános rákban. Amikor Steve elsőéves korában a karácsonyi szünetben hazajött Cape Codra Dartmouthból, könnyekig meg volt hatva, mert épp akkor olvasta (mivel egyik tanára kényszerítette rá) Hemingway regényét, a Búcsú a fegyverektől-t. Steve, aki ma középkorú, és komédiákat ír a mozinak meg a tévének, annyira fölségesen le volt törve akkor, hogy indíttatva éreztem magam újra elolvasni, mi is művelte ezt vele. A Búcsú a fegyverektől a házasság intézménye elleni támadásnak bizonyult. Hemingway hőse megsebesül a háborúban. Egymásba szeretnek az ápolónőjével. Mézesheteiket töltik távol a csatatértől, fölséges koszton és boron élnek, minekutána elmulasztottak előzőleg összeházasodni. A nő terhes lesz, bizonyítva, ha netán valaki kételkedne benne, hogy a pasas talpig férfi. A nő és az újszülött meghal, a férfinak tehát nem kell állandó munkát szereznie meg házat meg életbiztosítást, meg a többi szarságot, és olyan nagyon gyönyörű emlékei vannak! – A könnyek, amelyekre Hemingway téged kis híján indított – mondtam Stevenek –, a megkönnyebbülés könnyei! Úgy nézett ki, hogy az ürgének muszáj megházasodnia és megállapodnia. De aztán mégsem volt muszáj. Tyhű! Egy hajszál híja volt! .oOo. A Búcsú a fegyverektől-ön kívül, mondta Trout, csak még egy könyv jut az eszébe, amelyik annyira megveti a házasságot. – Mégpedig? – kérdeztem. – Henry David Thoreau könyve – mondta –, az a címe, hogy Walden. – Imádom – mondtam én. 24 1996-os előadásaimon elmondom, hogy az amerikai házasságok ötven vagy még több százaléka azért mond csődöt, mert legtöbbünknek már nincs kiterjedt családja. Aki ma házasodik, egyetlen személyt kap. Amikor házaspárok marják egymást, mondom, nem a pénz vagy a szex vagy a hatalom miatt teszik. Valójában azt közlik: – Nem vagy elegen! Sigmund Freud azt mondta, nem tudja, mit akarnak a nők. Én tudom, mit akarnak. Egy csomó embert, akivel cseveghetnek. .oOo. Troutnak vagyok adósa a páros óra fogalmáért: ez a házastársi meghittség mértékegysége. Egy óra, amelynek folyamán férj és feleség kellő közelségben vannak, hogy egymás tudatában legyenek, s hogyha valamelyiküknek kedve támad, szép szóval mondhasson valamit a másiknak, ordítozás nélkül. "Aranylakodalom" című elbeszélésében Trout azt mondja, ha történetesen nincs mondanivalójuk, akkor is szánhatnak magukra egy páros órát. Az "Aranylakodalom" című elbeszélést is Dudley Prince mentette ki a szemétgyűjtőből az időomlás előtt. Egy virágkereskedőről szól, aki azzal igyekszik fellendíteni az üzletet, hogy meggyőz olyanokat, akik mindketten otthon dolgoznak, vagy hosszú órákat töltenek együtt, mert családi vállalkozást folytatnak, hogy jogosultak évente több házassági évfordulót ünnepelni. Számítása szerint a külön munkahellyel rendelkező átlagos pár négy páros órát tölt el minden hétköznap, a hétvégeken tizenhatot. Hogy mélyen alszanak egymás társaságában, nem számít, így van egy átlag harminchat órás páros hetük. A virágkereskedő ezt megszorozza ötvenkettővel, így kap egy plusz-mínusz ezernyolcszáz órányi páros évet. Hirdetésben közli, hogy minden pár, amelyik ennyi páros órát összegyűjtött, házassági évfordulóra jogosult, virággal és megfelelő ajándékokkal, még ha csak húsz hetükbe telt is, hogy összehozzák! Ha a párok így halmozzák a páros órákat, mint ahogy én meg a feleségeim tettük, mind a két házasságomban, könnyen ünnepelhetik rubinlakodalmukat alig húsz év után, az aranyat meg huszonöt után! .oOo. Nem óhajtom taglalni szerelmi életemet. Csupán annyit, hogy még most sem tudok napirendre térni afölött, milyen fessek a nők, s holtom napjáig szívesen fogdosnám a popsijukat meg a cicijüket. Hozzáteszem, hogy a szerelem, ha szívből jön, egyike a legjobb ideáknak, amiket a Sátán belegyömöszölt az almába, amit odaadott a kígyónak, hogy adja tovább Évának. De az almában a legeslegjobb idea mégiscsak a kamatyolás. 25 Allie férje, Jim Adams, csakugyan lezuhant egy vonaton a nyitott függőhídról, két nappal azelőtt, hogy Allie meghalt a kórházban. Az élet írja a legfantasztikusabb regényeket! Jim a fejük búbjáig adósságba verte őket, mert egy saját találmányú játékot gyártott. Bedugaszolt gumiballon volt, benne örökgyurmával. Lufibőrbe bújt agyag! A ballonra pojácaarcot festettek. Kezeddel kiláthattad a száját, vagy kiugró orrot, beesett szemet formázhattál. Jim Puhapofinak nevezte el. Puhapofi sose lett népszerű. Mi több, Puhapofi irdatlan adósságot halmozott fel gyártása és propagandája során. Allie-nek és Jimnek, New Jerseybe szakadt indianapolisiaknak, négy fiuk volt, lányuk egy se. Egyik fiuk bőgő csecsemő volt, és se ő, se a többi nem kérte, hogy a világra hozzák. .oOo. Családunkban gyakran jönnek erre a világra fiúk és lányok, mint Allie is, természetadta tehetséggel rajzhoz és festéshez és szobrászathoz és így tovább. Jane- nel közös két lányunk, Edith és Nanette, középkorú hivatásos művészek, kiállítanak, el is adják a képeiket. Akárcsak orvos fiunk, Mark. Akárcsak én. Allie is megtehette volna, ha hajlandó keményen dolgozni, és taposni egy kicsit, de mint másutt már beszámoltam róla, Allie kijelentette: – Csak azért, mert valakiben van tehetség, még nem jelenti, hogy valamit csinálnia is kell vele. Kékszakáll című regényemben írom: "Őrizkedjünk az istenektől és ajándékaiktól." Azt hiszem, Allie járt az eszemben, amikor ezt írtam, és megint csak Allie járt az eszemben, amikor az Időomlás Egy-ben Monica Pepperrel azt írattam az Akadémia páncélajtajára, szórópisztollyal, narancsszínben és lilában, hogy A MŰVÉSZET LE VAN SZARVA! Szerintem Allie szinte bizonyosan nem tudta, hogy olyan intézmény, mint az Akadémia, egyáltalán létezik, de boldog lett volna, ha valahol meglátja, amint fennen hirdetik ezt a jelszót. Építész apánk annyira tele volt elragadtatott zöldséggel mindennemű műalkotás iránt, ami Allie keze alól serdülőkorában kikerült, mintha csak nővérem lett volna az új Michelangelo, hogy Allie egészen elszégyellte magát. Nem volt ostoba, és volt ízlése. Apa akaratlanul is beleverte Allie orrát, hogy középszerű a tehetsége, és ezáltal elrontott minden szerény örömöt, amit Allie aki nem várt túlságosan sokat – találhatott volna benne, ha él vele. Allie azért is érezhette vállon veregetésnek, mikor szerény teljesítménye miatt elárasztották dicsérettel, mert csinos kislány volt. Nagy művész csak férfiból lehet. .oOo. Amikor tízéves voltam, Allie tizenöt, és Bernie bátyánk, a született tudós, húsz, egy este vacsora közben azt mondtam, hogy a nők még csak nem is a legjobb szakácsnők vagy varrónők. A férfiak igen. Mire anya nyakon öntött egy vödör vízzel. Anya éppen annyira tele volt zöldséggel arról, hogy Allie-nek milyen kilátása van rá, hogy fényes partit csináljon, s hogy ez mennyire fontos lenne Allie-nek, mint amennyire Apa tele volt zöldséggel Allie művészi teljesítményéről. A Nagy Gazdasági Válság idején komoly áldozatokat hoztak, hogy Allie egy iskolába járjon indianai örökösnőkkel, a Tudor Hall Leányiskolába avagy Dudor Lak Lehányiskolába, négy utcányira délre a Shortridge Középiskolától, ahol ő is megkaphatta volna, amit én megkaptam: szabad és sokkal gazdagabb és demokratikusabb és fanatikusan heteroszexuális neveltetést. Első feleségem, Jane szülei, Harvey és Riah Cox ugyanezt követték el: egyetlen leányukat a Tudor Hallba küldték, gazdag lánynak való ruhákat vásároltak neki, és a kedvéért fenntartották tagságukat a woodstocki golfklubban, amit pedig nehezen engedhettek meg maguknak – hogy gazdag és hatalmas családból származó férfihoz mehessen feleségül. Amikor elmúlt a Nagy Gazdasági Válság és a második világháború, az ötlet, hogy egy gazdag és hatalmas indianapolisi családból származó férfi olyan családból házasodjon, amelyiknek kilóg a feneke a nadrágjából, csak az a lényeg, hogy a lánynak gazdag lányhoz illő modora és ízlése legyen, éppolyan ökörségnek bizonyult, mint amikor valaki lufibőrbe bújt agyaggombócokat próbál elsózni. A biznisz az biznisz. .oOo. A maximum, amit Allie férjben kaphatott, Jim Adams volt, szép, elbűvölő, jópofa behemót, akinek se pénze, se szakmája, és a hadsereg propagandaosztályán szolgált a háborúban. A maximum, amit Jane kaphatott, márpedig akkoriban pánik tört ki a hajadonok között, egy pasas volt, aki őrvezetőként tért haza, aki kibukott valamennyi tárgyból a Cornellen, amikor elment a háborúba, és akinek fingja nem volt arról, mihez kezdjen, most, hogy megint bekattant a szabad akarat. Ezt adják össze: Jane-nek nemcsak gazdag lányhoz illő modora és ruhatára volt. Ráadásul jelesen végzett Swarthmore-ban, és ő volt ott az írócsillag! Jómagam a neveltetésem alapján úgy véltem, legjobb esetben valamilyen félnótás tudós válhat belőlem. 26 Az Idézetek oxfordi szótárá-nak harmadik kiadásában Samuel Taylor Coleridge angol költő (1772-1834) "a hitetlenség pillanatnyi készséges felfüggesztésé"-ről beszél, "amely a költői hitet alkotja". A halandzsának ez az elfogadása lényeges eleme a versek élvezetének, valamint a regényekének és elbeszélésekének, továbbá a drámákénak. Mindazonáltal az írók némely kijelentése egyszerűen túlságosan abszurd, semhogy el lehetne hinni. Ki hinne például Kilgore Troutnak, amikor a következőképpen ír a Tíz évem robotpilótával-ban: "Van a Naprendszerben egy bolygó, amelyen az emberek ostobaságukban millió éven át nem kapiskálták, hogy a bolygójuknak van másik fele. Alig ötszáz éve jöttek erre rá! Alig ötszáz éve! És tessék: most mégis Homo sapiens-nek nevezik magukat. Hogy tökkelütöttek? Tudják, ki a tökkelütött? A bolygó egyik felén az emberek annyira tökkelütöttek voltak, hogy még ábécéjük sem volt! Még fel se találták a kereket!" Már engedelmet, Mr. Trout. .oOo. Trout kiváltképp a bennszülött amerikaiakra zúdítja megvetését, akik pedig, gondolná az ember, már kellőképpen megbűnhődtek az ostobaságukért. Noam Chomsky szerint – aki az MIX a bostoni Műegyetem professzora, ahol a bátyám, az apám és a nagyapám doktorátust szerzett, ám ahonnan anyai nagybátyám, Peter Lieber, kibukott – "Jelenlegi becslés szerint körülbelül nyolcvanmillió amerikai bennszülött lehetett Latin-Amerikában, amikor Kolumbusz »felfedezte« a földrészt – ahogy mondani szoktuk –, és további tizenkéttizenöt millió a Rio Grandétól északra." "1650-re – folytatja Chomsky – Latin-Amerika népességének mintegy kilencvenöt százalékát kiirtották, és mire megállapították az Egyesült Államok szárazföldi határait, körülbelül kétszázezer maradt az őshonos népességből." Véleményem szerint Trout távolról sem akarja újabb allövetben részesíteni bennszülöttjeinket, sőt. Épp azt a kérdést veti fel, esetleg egy kissé túl finoman, hogy a nagy felfedezések, mint például egy másik félteke létezése, vagy a hozzáférhető atomenergia ugyan boldogabbá teszik-e az embereket, mint amilyenek voltak. .oOo. A magam részéről állítom, hogy az atomenergia boldogtalanabbá tette az embereket, mint amilyenek azelőtt voltak, továbbá hogy a kényszerűség, hogy két féltekéjű bolygón éljenek, jóval kevésbé boldoggá tette bennszülöttjeinket – viszont a kerekes-ábécés néppel, akik az előbbieket "felfedezték", sem szerettették meg jobban azt, hogy élnek, mint amennyire azelőtt szerették. Megint csak viszont: én egypólusú depressziósoktól származó egypólusú depressziós vagyok. Ezért van az, hogy olyan jól írok. .oOo. Két félteke jobb, mint egy? Tudom, hogy az anekdota mint bizonyíték tudományos szempontból egy csészére való köpetet nem ér, de egyik anyai dédapám még idejében cserélt féltekét, hogy megsebesülhessen a lábán mint az Unió katonája a mi hírhedetten polgárpukkasztó polgárháborúnkban. Peter Liebernek hívták. Peter Lieber megvett Indianapolisban egy serfőzdét és felvirágoztatta. Egyik söre aranyérmet nyert az 1889-es párizsi Világkiállításon. Titkos alkotóeleme kávé volt. Peter Lieber azonban Albert fiának, az én anyai nagyapámnak ajándékozta a serfőzdét, ő pedig visszatért eredeti féltekéjére. Úgy találta, azt jobban kedveli. Értesülésem szerint van egy gyakran közölt fénykép tankönyveinkben, amely állítólag országunkban partra szálló bevándorlókat ábrázol csakhogy azok az emberek valójában azért szállnak hajóra, hogy visszamenjenek oda, ahonnan jöttek. Ez a félteke nem rózsás labirint. Anyám ezen a féltekén lett öngyilkos, aztán a sógorom zuhant le vonattal egy nyitott függőhídról. 27 Az első elbeszélésnek, amelyet Troutnak újra meg kellett írnia, miután az időomlás visszapöccentette 1991-be, elmondása szerint "A kutya reggelije" volt a címe. Egy Fleon Sunoco nevű őrült tudósról, a marylandi Bethesda Nemzeti Egészségügyi Intézetének kutatójáról szól. Dr. Sunoco hitte, hogy az igazán eszes embereknek kis rádió vevőkészülék van a fejükben, és zseniális ötleteiket kívülről kapják. – Az okos fiúknak muszáj volt külső segítséget kapniuk – mondta nekem Xanaduban Trout. Az őrült Sunoco szájába adta a gondolatot, de láthatólag ő maga is meg volt győződve, hogy van valahol egy óriási nagy komputer, ami rádió útján súgott Püthagorasznak a derékszögű háromszögekről, és Newtonnak a gravitációról, és Darwinnak az evolúcióról, és Pasteurnek a baktériumokról, és Einsteinnek a relativitásról, és így tovább, tovább. – Az a komputer, akárhol van, akármi is, miközben úgy tesz, mintha segítene nekünk, igazából megpróbál kinyírni bennünket, balfácánokat, azzal a sok gondolkodnivalóval – mondta Kilgore Trout. .oOo. Trout kijelentette: nem bánja, hogy újra meg kellett írnia "A kutya reggelijé"-t, vagy azt a háromszázegynéhány elbeszélést, amit megcsinált és eldobott, mielőtt megint bekattant volna a szabad akarat. – Írni vagy újraírni, nekem nyolc – mondta. – Nyolcvannégy éves koromban éppúgy elképeszt és szórakoztat, mint amikor alig voltam tizennégy, és felfedeztem, hogy ha a toll hegyét a papírhoz érintem, magától megír egy elbeszélést. – Hogy ugyan miért mondom mindenkinek, hogy Vincent van Gogh a nevem? – kérdezte. Itt talán nem árt elmagyaráznom, hogy az igazi Vincent van Gogh hollandus volt, Dél-Franciaországban festett, és a képei manapság a világ legbecsesebb kincsei közé számítanak, de életében mindössze kettőt adott el belőlük. – Nemcsak azért, mert ő is, akárcsak én, fütyült a külsejére és a nők undorodtak tőle, bár persze ezt is bele kell számítani – mondta Trout. – A fődolog van Goghgal meg velem – folytatta Trout –, hogy őt magát lepték meg legjobban, mennyire fontosak a képek, amiket festett, még ha senki más nem gondolta, hogy egy fabatkát is érnének – én meg elbeszéléseket írok, amik engem magamat lepnek meg, ha senki más nem gondolja is, hogy egy fabatkát is érnek. – Mi ez, ha nem mázli? .oOo. Troutnak nem volt rá szüksége, hogy saját magán kívül bárki is elismerje őt és műveit, így aztán különösebb meglepetés nélkül fogadta el az újrajátszás feltételeit. Az is csak holmi ostobasága volt a magáén kívül eső világnak, egy jottányit sem méltóbb a tiszteletére, mint a háborúk vagy gazdasági összeomlások vagy járványok vagy szökőárak vagy tévécsillagok, vagy amit akartok. Azért válhatott olyan racionális hősévé az Akadémia környékének, mihelyt megint bekattant a szabad akarat, mert véleményem szerint Trout, legtöbbünktől eltérően, nem talált lényeges különbséget az újrajátszott élet meg az eredeti anyagból szabott élet között. Hogy milyen kevéssé érintette az újrajátszás, ellentétben azzal a pokollal, amit nekünk legtöbbünknek jelentett? Így ír a Tíz évem robotpilótával-ban: "Nem kellett nekem időomlás ahhoz, hogy megtanuljam: élni – egy kalap szar. Tudtam ezt gyerekkoromból meg a feszületekről meg a történelemkönyvekből." .oOo. Szíves tudomásulvétel végett: A magánvagyonnal rendelkező Dr. Fleon Sunoco, a N. E. I. kutatója, hullarablókat szerződtet, hogy hozzák el neki a "Mensa" elhunyt tagjainak agyát. Ez az országos klub azokat a személyeket tömöríti, akik a szóbeli és nem szóbeli készségek szabványosított tesztjei alapján meghatározott magas intelligenciahányadossal, vagyis IQ-val rendelkeznek, mely készségekkel bíró, tesztelt személyeket a Tizenkettő-Egy-Tucat Jancsik és Juliskák ellen, a Lumpenproletariat ellen uszítják. Vámpírjai összehasonlítás céljából olyanok agyát is elhozzák neki, akik egészen ostoba balesetben hunytak el, mert pirosban mentek át a forgalmas úttesten, mert benzinnel gyújtottak tábortüzet, és így tovább. Hogy gyanút ne keltsenek, a friss agyakat egyesével hozzák a szomszédos Kentucky Fried Chicken (KFC) étteremből lopott vödörben. Mondanom sem kell, Sunoco főnökeinek dunsztjuk sincs, igazából mit csinál, amikor végigdolgozza az éjszakákat. Azt mindenesetre észreveszik, hogy láthatólag imádja a sült csirkét, hiszen vödörszám rendeli, és soha senkit meg nem kínál vele. Azt sem értik, hogy maradhat ilyen cingár. A rendes munkaidő alatt elvégzi, amiért fizetik, vagyis olyan fogamzásgátló tablettát fejleszt ki, ami minden élvezetet kivon a szexből, hogy a serdülőknek elmenjen tőle a kedve. Bezzeg éjszakánként, magányában felszeleteli a magas IQ-jú agyakat, és keresi a pici rádiót. Nem hiszi, hogy a Mensa-tagok agyába sebészi úton ültették be. Alkalmasint velük született, tehát a rádióvevő anyaga hús. "Nincs rá mód – írta titkos naplójába Sunoco –, hogy külső segítség nélkül az emberi agy, ami nem több, mint a kutya reggelije, másfél kilónyi véráztatta spongya, megírhatta volna a »Csillagpor«-t, hát még Beethoven Kilencedik szimfóniáját." .oOo. Egyik éjjel megmagyarázatlan, mustármagnál nem nagyobb takonyszínű pörsenést talál egy Mensa-tag belső fülében, aki középiskolás korában sorra nyerte a helyesírási versenyeket. Heuréka! Újra megvizsgálja egy ütődött alak belső fülét, akinek az lett a veszte, hogy görkorcsolyázás közben megmarkolta egy sebesen száguldó autó kilincsét. Egyik belső fülén sincs takonyszínű pörsenés. Heuréka! .oOo. Sunoco felboncol még ötven agyat – fele hihetetlenül ostobáké, fele hihetetlenül okosaké. Csak hogy úgy mondjam, a sztártudósok fülében talál pörsenést. Nyilvánvalóan a pörsenés az oka, hogy az okosok olyan szenzációs IQ-teszteket produkáltak. Egy ekkorka kis plusz szövet, és semmi egyéb, csak szövet, alig lehet nagyobb segítség, mint egy pattanás. Csakis rádió lehet! És az ilyen rádiók táplálják be a helyes választ a mégolyan mélyenszántó kérdésekre a Mensáknak meg a kitűnő diplomásoknak, meg a vetélkedők versenyzőinek. Ez kérem Nobel-díjas felfedezés! Fleon Sunoco tehát, még mielőtt publikálná, megy és frakkot vesz magának, hogy legyen mit viselnie Stockholmban. 28 Fleon Sunoco halálra zúzta magát, mondta Trout, amikor leugrott a Nemzeti Egészségügyi Intézet parkolójába. Új frakkja volt rajta, ami sohasem fog eljutni Stockholmba. Rádöbbent: felfedezése azt bizonyítja, hogy nem az övé az érdem, hogy rábukkant. A tulajdon petárdája ütötte ki! Aki olyan csodálatosat visz véghez, mint amilyet ő véghezvitt, közönséges emberi aggyal nem vihette véghez, pusztán a kutya reggelijével a koponyájában. Csakis külső segítséggel vihette véghez. .oOo. Amikor tízévi folytonossági hiány után újra bekattant a szabad akarat, Trout szinte észrevétlenül ment át az új rájátszásból a korlátlan lehetőségekbe. Az újrajátszás visszavitte a tér-idő kontinuumnak arra a pontjára, amikor újrakezdte elbeszélését a brit katonáról, akinek a feje ott volt, ahol a micsodájának kellett volna lennie, és a micsodája ott volt, ahol a fejének kellett volna lennie. Az újrajátszás minden előzetes figyelmeztetés nélkül, csöndesen leállt. Pokoli egy pillanat volt bárkinek, aki bármiféle önjáró közlekedési eszközt működtetett, vagy aki utas volt bármelyiken, vagy aki valamelyiknek az útjában állt. Tíz esztendőn át a gépek, akárcsak az emberek, megismételték, amit az évtized folyamán először csináltak – mi tagadás, gyakran végzetes eredménnyel. Ahogy Trout írta a Tíz évem robotpilótával-ban: "Újrajátszás ide, újrajátszás oda, a modern fuvarozás veszélyes sport." A második alkalommal azonban nem az emberiség volt a felelős a szerencsétlenségekért, hanem a csukló Világegyetem. Lehet, hogy némelyek úgy néztek ki, mintha kormányoznának valamit, de valójában nem kormányozták. Nem tudtak kormányozni. Hogy ismét Troutot idézzem: "A ló hazatalál.2 Amikor azonban véget ért az újrajátszás, a ló, ami bármi lehetett robogótól léglökéses repülőgépig, már nem talált haza. Az embernek kellett megmondania, mit csináljon, ha nem akar Newton mozgástörvényének merőben erkölcstelen játékszere lenni. .oOo. Trout, a priccsén, az Akadémia tőszomszédságában, nem működtetett veszedelmesebb vagy konokabb eszközt, mint egy golyóstollat. Amikor bekattant a szabad akarat, Trout egyszerűen tovább írt. Befejezte az elbeszélést. A mese arra vágyott, hogy elmondják, s szárnyán átröpítette a szerzőt azon, ami legtöbbünk számára tátongó szakadék volt. Trout bevégezte a maga sürgető teendőjét, az elbeszélést, s csak akkor volt módja észrevenni, hogy ugyan mit is csinál, ha egyáltalán bármit, a külvilág, sőt a Világegyetem. És mint merőben civilizáción vagy társadalmon kívüli ember, páratlanul szabadon alkalmazhatta Occam Beretváját, vagy, ha úgy tetszik, a Szűkmarkúság Törvényét, jóformán bármilyen szituációra, nevezetesen: Tíz eset közül, mondjuk, kilencben igazabb valamely jelenség legegyszerűbb magyarázata, mint holmi fantáziadús magyarázat. Trout elmélkedését arról, hogy hogyan bírt befejezni egy elbeszélést, amelynek a befejezése olyan sokáig ütközött ellenállásba, nem bonyolította holmi hagyományos ragozás arról, hogy ugyan miről is szól az élet, és mire képes vagy képtelen a Világegyetem, és így tovább. A vén sci-fi író egyenesen eljutott ehhez az egyszerű igazsághoz: Hogy mindenki átment azon, amin ő átment az elmúlt tíz év folyamán, hogy ő nem dilizett be és nem halt meg és nem jutott a pokolba, és hogy a Világegyetem egy pirinyót összezsugorodott, de aztán megint tovább terjeszkedett, miáltal minden és mindenki a tulajdon múltjának lett a robotja, és mellesleg demonstrálta, hogy a múlt formálhatatlan és leronthatatlan, vagyis: A Mozgó Ujj ír; végez, s megy tovább; s vissza nem csalja csak egy fél-Sorát törölni Ész és Szív, s nincs annyi Könny, hogy kiolthassa egyetlen Szavát.6 És akkor, amikor New Yorkban 2001. február 13-ának délutánja volt, a fészkes fenében, a nyugati 155. utcán, és mindenütt, egyszer csak megint bekattant a szabad akarat. 29 Én magam is egy sor folytatólagos cselekvés során haladtam az egyszer-már-tól a korlátlan lehetőségek felé. Külső megfigyelő azt mondhatta volna, abban a pillanatban éltem az alkalommal, mihelyt hozzáférhetővé vált a szabad akarat. Csakhogy: amikor beütött az időomlás, én éppen az ölembe borítottam egy csésze tűzforró csirkehúslevest, felugrottam, és puszta kézzel söpörtem a forró kotyvalékot a nadrágomról. Következésképpen pontosan ezt kellett csinálnom az újrajátszás végén. Amikor bekattant a szabad akarat, egyszerűen szabadulni próbáltam a levestől, mielőtt a gatyámba is beleivódik. Trout igen helyesen megállapította, hogy a cselekedetem reflex volt, vagyis nem kellően kreatív, hogysem a szabad akarat számlájára legyen írható. – Ha gondolkodol – mondta –, egyszerűen lehúztad volna a cipzárt, és ledobod magadról a nadrágot, hiszen már így is, úgy is átitatta a leves. Akármilyen vadul pucoválod a nadrágod felületét, nem tudod megakadályozni, hogy a leves beleivódjon a gatyádba. .oOo. Trout nyilvánvalóan az elsők között volt széles e világon, és nemcsak a fészkes fenében, a nyugati 155. utcán, aki felfogta, hogy bekattant a szabad akarat. Nagyon érdekesnek találta, ellentétben sok mással. Legtöbbjüket ugyanis, minekutána az elmúlt tíz év során megélt összes hibájuk és ballépésük és értelmetlen kis diadaluk könyörtelenül újrajátszódott, most már, Trout szavaival, "szart se érdekelte, mi történik, vagy mi történhet ezek után". Erre a tünetcsoportra idővel ráaggatják az Időomlást Követő Apátia, röviden IKA nevet. Trout most végrehajtotta a kísérletet, amit sokan megpróbáltunk végrehajtani az újrajátszás kezdetén. Szándékosan értelmetlenségeket zagyvált, fennhangon, mint például: "Hoppá-hoppá, csűröm-csavarom, művész-nyűvész, dinga-dong" – és így tovább. Valamennyien mepróbáltunk ilyeneket mondani még a második 1991-ben, abban a reményben, hogy bebizonyíthatjuk: ha nagyon igyekszünk, talán azt mondhatjuk vagy tehetjük, amit csak akarunk. Persze nem ment. Amikor azonban Trout megpróbálta azt mondani, hogy "Kék az ég és zöld a föld", vagy akármit, az újrajátszás után, persze simán ment neki. Nem gond! .oOo. Európában és Afrikában és Ázsiában sötét volt, amikor bekattant a szabad akarat. Legtöbben ágyban voltak, vagy legalábbis ültek. Feleannyian sem estek hasra azon a féltekén, mint itt a miénken, ahol a nagy többség ébren volt. Aki történetesen épp gyalogolt bármelyik féltekén, általában abba az irányba dőlt, amerre ment, és súlya egyenetlenül oszlott meg a két lába között. Amikor bekattant a szabad akarat, az illető természetesen hasra esett, és ott is maradt, még az úttest közepén, a száguldó forgalom kellős közepén is, az Időomlást Követő Apátia miatt. Elképzelhetik, hogy nézett ki a lépcsők és mozgólépcsők alja, kivált a nyugati féltekén, miután bekattant a szabad akarat. .oOo. Nesze nektek Szép Új Világ! .oOo. Allie nővérem a való életben, ami az ő számára mindössze negyvenegy évig tartott, Isten nyugtassa, úgy gondolta, hogy eltaknyolni a legmókásabb dolog, ami embertől telik. Nem úgy értem, ha valakit a guta üt meg, vagy szívrohama van, vagy ina szakad vagy ilyesmi. Bármilyen fajtájú és bármelyik nembéli, viszonylag jó fizikai állapotban levő tízéves vagy annál idősebb emberekről beszélek, akik bármilyen közönséges napon hirtelen elesnek. Amikor Allie már a végét járta, még mindig örömöt tudtam szerezni neki, valóságos epifániát rendeztem, ha úgy tetszik, ha elmeséltem, amint valaki elesett. Persze a történetet nem meríthettem moziból vagy hallomásból. A gravitációs erő durva figyelmeztetéséről kellett szóljon, aminek magam is szemtanúja voltam. Csak egyik sztorim szólt hivatásos szórakoztatóról. Még abban az időben történt, amikor szerencsés voltam a varieté végvonaglását látni az indianapolisi Apolló Színház színpadán. Egy tökéletesen csodálatos ember, akit szentként tiszteltem, számának műsor szerinti részeként egyszer csak belezuhant a zenekari árokba, és nyakában a nagydobbal mászott vissza a színpadra. A többi sztorim, amit Allie utolsó pillanatáig fáradhatatlanul hallgatott, mind amatőrökről szólt. 30 Egy alkalommal, amikor Allie úgy tizenöt éves lehetett, én meg tíz, meghallotta, amint valaki leesik házunk alagsorának lépcsőjén: puff, puff, puff. Allie azt hitte, én vagyok az, odaállt hát a lépcső tetejére, és az oldalát fogta nevettében. Ez úgy 1932- ben lehetett, a Nagy Gazdasági Válság harmadik évében. Csakhogy nem én voltam az. Hanem a gázóra-leolvasó. Tele kék-zöld foltokkal mászott fel az alagsorból, és majd szétvetette a düh. .oOo. Egy másik alkalommal, amikor Allie tizenhat éves volt – vagy több, ugyanis autót vezetett, én meg ott ültem mellette –, megláttuk, amint egy nő vízszintesen száll ki egy álló villamosból, fejjel előre, párhuzamosan a kövezettel. A sarka beleakadt valamibe. Mint másutt már megírtam, és interjúkban elmondtam, Allie meg én évekig nevettünk azon a nőn. Nem történt komoly baja. Rendben talpra kecmergett. Egy eset, amit csak én láttam, de Allie akkor is szívesen hallgatta, azé az ürgéé volt, aki felajánlotta egy szép nőnek, aki nem volt a felesége, hogy megtanítja tangózni. Egy koktélparti vége felé történt, amikor már ugyancsak lelohadt a hangulat. Nem hinném, hogy a férfinak ott volt a felesége. El se tudom képzelni, hogy ilyesféle ajánlatot tett volna, ha a felesége ott van. Nem volt ez az ürge hivatásos tánctanár. Összesen ha tíz ember volt ott, a házigazdát meg a feleségét is beleszámítva. Ez még a gramofon idejében történt. A házigazda meg a felesége elkövették azt a taktikai hibát, hogy tangót játszó lakklemezt tettek fel a gramofonra. Ez az ürge hát, villogó szemmel, táguló orrlikakkal, karjába kapta a szépasszonyt, és eltaknyolt. .oOo. Bizony, és valamennyi ember, aki az Időomlás Egy-ben, és most ebben a könyvben eltaknyol, szakasztott olyan, mint a festékszóróval írott A MŰVÉSZET LE VAN SZARVA! az Akadémia páncélajtaján. Főhajtás Allie nővérem előtt. Ezek mind az Allie-féle pornó szereplői – szex helyett a gravitáció fosztotta meg őket méltóságteljes testhelyzetüktől. .oOo. Népszerű nóta egy szakasza a Nagy Gazdasági Válság idejéből: Beállít éjjel a papa, "Be vagy állítva", szól mama. Mikor fényt kattintana, Puff, leesik, bumm, bumm!7 Mindazonáltal Angliában, Londonban, a Királyi Balett Hattyúk tava előadásán kellemetlen körülmények tudatosították bennem, miszerint egyáltalán nem általános az ösztön, hogy kinevessünk egészséges embereket, akik mégis eltaknyolnak. Akkoriban körülbelül tizenhat éves Nanny lányommal ültünk a nézőtéren. Most, 1996 nyarán, negyvenegy éves. Ennek már huszonöt éve lehet! Az egyik spiccelő balerina, szerepe szerint tirim-tirim-tirim kitáncolt a színről. Csakhogy ekkor a színfalak mögül olyan zaj hallatszott, mintha a lába beleakadt volna egy vödörbe, aztán lebukfencezett volna a vaslépcsőn, lábával még akkor is a vödörben. Én fergeteges röhögésre fakadtam. Példámat nem követte senki. .oOo. Hasonló eset történt kölyökkoromban, az indianapolisi szimfonikus zenekar egyik hangversenyén. De abban nem volt részem, és nem is röhögés a tárgya. A zene egyre hangosabb lett, hangosabb lett, aztán egyszeriben elhallgatott. Velem egy sorban ült egy asszony, úgy tíz székkel arrább. A crescendo alatt a barátnőjével beszélgetett, és ő is egyre hangosabb lett, hangosabb lett. Aztán elhallgatott a zene. Ő pedig ezt rikoltotta: – ÉN VAJBAN SZOKTAM KISÜTNI! 31 Másnap, hogy én a Királyi Balett előadásán kiközösítettem magamat, Nanny lányommal elmentünk a Westminster Apátságba. Nannynek földbe gyökerezett a lába, amikor szemközt találta magát Sir Isaac Newton sírjával. Nanny lányom korában, ugyanitt, Bernie bátyám, a született tudós, aki nem tud egy egyenes vonalat húzni, még kiadósabb bakot lőtt volna. És könnyen lehetséges, hogy bárki művelt személy elefántbikát lőtt volna, amikor fontolóra veszi, hogy ez a közönséges halandó micsoda óriásilag igaz gondolatokat köpött ki, láthatólag és tudomásunk szerint pusztán azoknak a jeleknek alapján, amiket a kutya reggelijétől, attól a másfél kilónyi véráztatta spongyától kapott. Ez a csupasz majom találta fel a differenciálszámítást! Ő találta fel a tükrös távcsövet! Ő fedezte fel és magyarázta meg, hogyan bontja alkotószíneire a prizma a napsugarat! Ő mutatta ki és írta le a mozgást és a nehézkedést és az optikát irányító, mindaddig ismeretlen törvényeket! Már engedelmet! – Dr. Fleon Sunocót kérem! Hegyezze a metszetvágóját! Hogy micsoda agyunk van az ön számára! .oOo. Nanny lányomnak van egy fia, Max, aki tizenkét éves most, 1996-ban, az újrajátszás derekán. Tizenhét lesz, amikor Kilgore Trout meghal. Idén áprilisban Max írt egy igazán klassz dolgozatot Sir Isaac Newtonról, arról az egészen mindennapi külsejű szupermanről. Valami újat tudtam meg belőle. Hogy Newtonnak azt tanácsolták névleges felettesei, lopjon el egy kis időt a tudomány kemény igazságaitól, és frissítse fel a teológiatudományát. Örülök, hogy ezt tették, nem azért, mert ostobák voltak, hanem mert emlékeztették, mennyire vigasztaló és bátorító lehet a mindennapi ember számára a vallás adta látszat. Hogy Kilgore Trout "Empire State" című elbeszéléséből idézzek, amely arról szól, hogy a manhattani felhőkarcolóval azonos méretű és alakú meteor közeledik egyenesen a Földhöz, óránként kilencven kilométeres átlagsebességgel: "A tudomány még soha senkit fel nem vidított. Az emberi állapot igazsága egyszerűen túl borzalmas." .oOo. És ennek az állapotnak az igazsága világszerte sose lesz rosszabb, mint az első pár órában, miután megállt az újrajátszás. Na persze, milliónyi gyalogos hevert a földön, mert a lábukon a súlyelosztás nem volt egyenletes, amikor bekattant a szabad akarat. De legtöbbjükkel nem volt nagy baj, csak azokkal, akik a mozgólépcsőnek vagy a lépcsőnek már majdnem a legfelső fokára értek. Legtöbben nem sérültek meg komolyabban, mint az a nő, akit Allie meg én láttunk fejjel előre kibukni a villamosból. Mint már említettem, komoly sérülést az önjáró közlekedési eszközök okoztak, ilyen pedig természetesen nem akadt az Amerikai Indiánok hajdani Múzeumában. Ott továbbra is nyugalom honolt, még akkor is, amikor az összeütköző járművek és a sebesültek meg a haldoklók sikoltozása odakint crescendóvá fokozódott. Még hogy "Én vajban szoktam kisütni"! .oOo. A csavargók, vagy "szent tehenek", ahogy Trout nevezte őket, ültek, vagy hasmánt vagy hanyatt feküdtek, amikor beütött az időomlás. Ugyanígy találta őket az újrajátszás vége. Hogyan is tehetett volna kárt bennük a szabad akarat? Ahogyan Trout mondogatta róluk később: – Már az időomlás előtt az IKA-tól megkülönböztethetetlen tüneteket produkáltak. Egyedül Trout ugrott talpra, amikor egy ámokfutó tűzoltóautó, csáklyástul- létrástul, telibe találta a jobb elülső lökhárítójával az Akadémia bejáratát és továbbhajtott. Amit ezek után művelt, annak semmi köze nem volt az emberekhez, nem is lehetett az emberekhez semmi köze. Az Akadémiával történt súrlódás okozta hirtelen sebességcsökkenéstől azzal a sebességgel vetette ki a fedélzetén kuporgó tűzoltókat a levegőbe, amelyet az ütközés előtt ért el, lefelé haladva a Broadwayről. Trout úgy szemre óránként nyolcvan kilométerre becsülte a tűzoltók röptét. Imigyen lelassulva és elnéptelenítve, a rendkívüli szolgálatot ellátó jármű éles kanyarral befordult az Akadémiával szemközti temetőbe. Felfele indult a meredeken. A tető előtt megtorpant, aztán visszagurult. Az Akadémiával történt összeütközésnél üresbe billent a sebváltója! Csak a tehetetlenség vitte fel a meredeken. A nagy erejű motor dübörgött. A gázpedál beragadt. De a nehézkedéssel nem tudott semmi egyebet szembeszegezni, mint tulajdon tömegének a tehetetlenségét. A hajtómű már nem volt összekötve a hátsó kerekekkel! Ezt hallgassák meg: A nehézkedés visszarángatta az ugató vörös szörnyet a nyugati 155. utcára, aztán fenékkel hátra a Hudson folyó felé. .oOo. A tűzoltókocsi olyan erővel ütközött az Akadémiának, ha csak súrolta is, hogy egy kristálycsillár lezuhant az előcsarnok padlójára. A cifra világítótest néhány centiméterrel vétette el Dudley Prince fegyveres őrt. Ha Prince nem áll egyenesen, ha súlya nem oszlik el egyenletesen a két lába között, amikor bekattant a szabad akarat, hasra esett volna abba az irányba, amerre nézett, vagyis a bejárati ajtó felé. És a csillár agyoncsapja! Szerencséről akarnak hallani? Az újrajátszás legeslegvégén, Monica Pepper béna férje, Zoltan, kint volt tolószékében a páncélajtó előtt, és megnyomta a csengőt. Dudley Prince épp ki akarta reteszelni az ajtót, hogy beengedje. Ekkor azonban megszólalt a képtárban a füstriadó! Merre induljon? Xanaduban Trout így emlegette Dudleyt: – A dilemma mentette meg az életét. Órákat adhatott volna a Buridán szamarának. .oOo. Ám az egyenruhás exelítélt, hála az IKA-nak, motiváltság tekintetében akár szobor is lehetett volna, amikor Kilgore Trout bebukdácsolt a bejáraton, ami már nem volt eltorlaszolva, percekkel azután, hogy helyreálltak a szabad akarat goromba szabályai. – Ébresztő! – kiabálta Trout. – Az Isten szerelmére, ébredjetek! Szabad akarat! Mindenkinek szabad akarata van! Nemcsak hogy a páncélajtó a padlón hevert – rajta a rejtélyes üzenet: VÉSZET LE VAN SZ, hogy Troutnak át kellett lábalnia rajta, hogy elérje Prince-et –: az ajtót még akkor is sarokvas és zár rögzítette az ajtókerethez. Az ütközés magát az ajtókeretet szakította ki. Megvált a környező falazattól. Az ajtó meg a sarokvas meg a zár meg a júdás szinte érintetlen volt, csak a kerete nem tudott ellenállni az ámokfutó tolólétrának. Az építési vállalkozó, aki az ajtót meg a keretet beállította, a könnyebb utat választotta, amikor a keretet a falba kellett erősíteni. Gazember volt! Mint Trout később mondta róla, s amint valamennyi, a könnyebb utat választó vállalkozóról elmondható: – Csak az a csoda, hogy tudott aludni éjszaka. 32 1996-ban, az újrajátszás derekán elmondott beszédeimben elmesélem, hogy a második világháború után a chicagói egyetem antropológia szakának hallgatója voltam. Humorosan hozzáfűzöm, hogy sose lett volna szabad ezt a tárgyat tanulmányoznom, mivel nem állhatom a primitív embereket. Annyira ostobák! Az embernek mint állatnak tanulmányozása iránti érdeklődésem megcsappanásának valódi oka, hogy feleségem, Jane Marie Cox Vonnegut, aki majd Jane Marie Cox Yarmolinsky néven hal meg, világra hozott egy Mark nevű csecsemőt. Kellett a dohány. Maga Jane, aki kitüntetéssel végzett Swarthmore-ban, teljes összegű ösztöndíjat nyert az egyetem orosz szakán. Amikor teherbe esett Markkal, lemondott az ösztöndíjról. Emlékszem, a könyvtárban találtunk rá az orosz tanszék vezetőjére, és Jane elmondta a sztálinizmus e mélabús menekültjének, hogy abba kell hagynia tanulmányait, mert megfertőzte a fajfenntartás. Még komputer nélkül sem feledhetem soha, mit mondott Jane-nek a professzor: – De kedves Mrs. Vonnegut, a terhesség a kezdete az életnek, nem a vége. .oOo. Most azonban arra akarok kilyukadni, hogy az egyik felvett tárgyhoz el kellett olvasnom, és megvitatásra alkalmasan feldolgoznom Arnold Toynbee angol történésznek, aki most már fent van a mennyországban, Történelmi tanulmányok című művét. Toynbee kihívásokról és válaszokról írva kijelenti, hogy különböző civilizációk attól függően maradtak fenn vagy hanyatlottak le, hogy a kihívások, amelyekkel szembe kellett nézniük, meghaladták-e erejüket vagy sem. Példákkal is szolgál. Ugyanezt mondhatjuk el egyénekről, akik szeretnének hősiesen viselkedni, a legdöbbenetesebb pedig Kilgore Trout esete 2001. február 13-ának délutánján, amikor bekattant a szabad akarat. Ha Trout a Times Square környékén lett volna, vagy egy nagy híd vagy alagút valamelyik végénél, vagy egy repülőtéren, ahol a pilóták, miként az újrajátszás során megszokták, arra számítottak, hogy gépük a maga jószántából biztonságosan fel- vagy leszáll, a kihívás bárki másnak is meghaladta volna az erejét, nemcsak Troutnak. Igaz, Trout is elrettentő jelenetet látott, amikor válaszul a szomszédban történt égszakadásra előjött a menhelyről, de a szereplőgárda nem volt túlságosan népes. A halottak és haldoklók széles körben szóródtak szét, nem halmozódtak vagy préselődtek össze égő vagy összetört repülőgépben vagy buszon. Még egyének voltak. Élők vagy holtak, mindegyiküknek megvolt a személyisége, mindegyikük története leolvasható az arcáról, a ruházatáról. Járműforgalom a nyugati 155. utcának a külvárosból egyenesen a nikszbe vezető szakaszán, a fészkes fenében, a napnak jóformán egyetlen szakában sem létezik. A robajló létráskocsi tehát magánszámot adott elő, ahogy Trout nézte, amint a nehézkedés fenékkel hátrafelé cibálja a Hudson folyó felé. A forgalmasabb útvonalak felől hallatszó fültépő lárma ellenére Trout gondolatai szabadon és kényelmesen időzhettek a boldogtalan tűzoltóautón, így aztán arra a higgadt megfontolásra jutott, mint később Xanaduban majd elmondja nekem, hogy a tűzoltóautó tehetetlenségének háromféle magyarázata lehet: rükvercben vagy üresben van a sebváltója, vagy elpattant a hajtóműve, vagy bedöglött a kuplung. Trout nem esett pánikba. A tüzérség előretolt megfigyelőjeként szerzett tapasztalatai megtanították, hogy a pánik csak ront a helyzeten. Mint majd Xanaduban mondja: – A való életben, akárcsak az operában, az áriák csak rontanak az amúgy is reménytelen helyzeten. Nem, pánikba valóban nem esett. De ugyanakkor rádöbbent, hogy egyedül ő áll a két lábán, és egyedül ő tökéletesen éber. Nagy vonalakban már kispekulálta, hogy mit követett el maga a Világegyetem – összehúzódott, azután kitágult. Ez volt a könnyebbik része. Ami valójában végbement, eltekintve valóságos voltától, könnyen lehetett volna fehéren-fekete következménye egy elbeszélés premisszájának, amit ő maga írt, szaggatott darabokra, majd húzta le egy buszvégállomásnak vagy akárminek a vécéjén, évekkel azelőtt. Dudley Prince-től eltérően, Trout még szakérettségit se tett, de legalább egy dologban meglepően hasonlított Bernie bátyámhoz, aki fizikai kémiából szerzett doktorátust az MIT-n. Bernie is, Trout is, kiskamasz korától fogva magában ilyeneket játszott: "Ha ez-meg-ez történne körülöttünk, mi lenne aztán, és mi lenne aztán?" .oOo. Azt azonban Troutnak nem sikerült kikövetkeztetnie az időomlás és az újrajátszás premisszájából, a nyugati 155. utca túlsó végének viszonylagos nyugalmában, hogy több kilométeres körzetben mindenkit mozdulatlanná dermesztett, ha éppen nem a halál vagy holmi súlyos sérülés, akkor az IKA. Értékes perceket fecsérelt el, egészséges ifjú mentősosztagok vagy rendőrök vagy további tűzoltók érkezését várva, vagy a Vöröskereszt meg a Szükségállapotot Kezelő Szövetségi Ügynökség katasztrófaspecialistáiét, akik majd kezükbe veszik a dolgokat. Az Isten szerelmére, kérem, ne feledjék: Trout nyolcvan-nyamvadt-négy esztendős volt! Minthogy naponta borotválkozott, gyakran nézték szatyros bácsi helyett szatyros néninek, még ha történetesen nem viselte is a bébitakaróból gyártott fejkendőjét, következésképpen semmiféle tisztelet kivívására nem volt alkalmas. Ami a szandálját illeti: az legalább strapabíró volt. Ugyanabból az anyagból készült, mint a féksaruk az Apolló-11 űrhajón, amelyik 1969-ben a Holdra szállította Neil Armstrongot, az első embert, aki a Holdat tapodta. A szandál kincstári ellátmányból maradt vissza, a vietnami háborúból, az egyetlen háborúból, amit valaha is elvesztettünk, s aminek a folyamán Trout egyetlen gyermeke, Leon, katonaszökevény volt. Abban a háborúban a járőröző amerikai katonák viseltek ilyen szandált könnyű dzsungelbakancsuk fölött. Méghozzá azért, mert az ellenség a dzsungel ösvényein vasszegeket szúrt heggyel fölfele a földbe, szarba mártva, hogy súlyos fertőzést okozzanak. .oOo. Trout, akinek a maga korában már nem akarózott megint orosz rulettet játszania a szabad akarattal, kivált ha mások élete a tét, végre rájött, hogy ér, amit ér, jobb lesz, ha sebességbe teszi magát. De hát mit is csinálhatna? 33 Apám gyakran idézte – hibásan – Shakespeare-t, de sose láttam, hogy könyvet olvasott volna. .oOo. Bizony, és ezúton tudatom, hogy az angol nyelv legnagyobb írója mindmáig Lancelot Andrewes (1555?), nem pedig az Avoni Bárd (1564?). Annyi bizonyos, a levegőben volt akkoriban a költészet. Nézzük például ezt: Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a hálál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nékem, az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.8 Lancelot Andrewes volt a legfőbb fordító és átköltő azok között a tudósok között, akiknek Jakab király Bibliáját köszönhetjük. .oOo. Írt-e Kilgore Trout valaha verset? Tudomásom szerint mindössze egyet írt. Életének utolsó előtti napján írta. Tökéletesen tudatában volt, hogy közeledik, rohamléptekkel közeledik a Nagy Kaszás. Nem árt, ha tudjuk, hogy Xanaduban az udvarház és a kocsiszín között áll egy fekete mézgásfa, más néven tupeló. Trout így írt: Ha a tupeló Nyogeló, Akkor kerülök eló!9 34 Első feleségemnek, Jane-nek, és Allie nővéremnek is időnként begolyózott az anyja. Jane is, Allie is a Tudor Hallban nevelkedett, és valamikor ők voltak a legcsinosabb, legvidámabb lányok a woodstocki golfklubban. Egyébiránt minden hímnemű írónak, legyen bármennyire sóher vagy más tekintetben kifogásolható, csinos felesége van. Egyszer ezt is vizsgálat tárgyává kellene tenni. Jane és Allie, hála Istennek, nem élte meg az időomlást. Felteszem, hogy Jane talált volna valami jót az újrajátszásban. Allie nem. Jane életigenlő volt és derűlátó, utolsó leheletéig birkózott a rákkal. Allie utolsó szavai megkönnyebbülést fejeztek ki, semmi egyebet, így szólt, mint máshol már megjegyeztem: – Nem fáj, nem fáj. – Nem hallottam, amint ezt mondta, nem hallotta Bernie bátyánk sem. Egy idegenes kiejtésű kórházi ápoló közvetítette nekünk Allie utolsó szavait, telefonon. Nem tudom, mik lehettek Jane utolsó szavai. Megkérdeztem. Akkor már Adam Yarmolinsky felesége volt, nem az enyém. Jane nyilván szótlanul szökött el, nem fogta fel, hogy többet már nem bukkan felszínre. Temetésén, Washington egyik episzkopális templomában, Adam azt mondta az egybegyűlteknek: – Jane-nek ez volt a kedvenc kiáltása: "Alig várom!" Hogy Jane mit várt ilyen gyakran és ilyen örömmel: valamely eseményt, amely hat gyermekünk egyikét-másikát érintette, akik már mind felnőttek és szülők: egy műbútorasztalos, egy vígjátékíró, egy gyerekorvos, egy festő, egy polgári pilóta és egy nyomdász. .oOo. Én nem beszéltem Jane episzkopális gyászszertartásán. Nem bírtam rávenni magamat. Minden mondanivalóm csak az ő fülének szólt, és ő elment. Utolsó beszélgetésünk, két indianapolisi régi jó baráté, két héttel a halála előtt történt. Telefonon. Jane Washingtonban volt, ott éltek Yarmolinskyék. Én Manhattanben, mint akkor is, most is Jill Krementz fényképész és író férje. Nem tudom, melyikünk kezdeményezte a beszélgetést, ki dobta be a tantuszt. Bármelyikünk lehetett. Akárki volt, kiderült, hogy a telefonhívás célja: elbúcsúzni. Orvos fiunk, Mark mondogatta Jane halála után, hogy ő maga soha nem vetette volna alá magát annak a sok orvosi procedúrának, amit Jane hajlandó volt vállalni, hogy ameddig csak lehet, életben maradjon, és ragyogó szemmel elmondhassa: "Alig várom!" .oOo. Meghitt volt a mi utolsó beszélgetésünk. Jane megkérdezte, mintha ugyan én tudnám, hogy mi határozza meg halálának pontos pillanatát. Úgy érezhette magát, mint valamelyik könyvem egy szereplője. Bizonyos értelemben az is volt. Házasságunk huszonkét éve alatt mindig én határoztam el, hová költözünk, Chicagóba, vagy Schenectadybe, vagy Cape Codra. Az én munkám határozta meg, mi a legközelebbi teendőnk. Jane sohasem volt állásban. Elég volt hat gyereket felnevelnie. Elmondtam neki telefonon, hogy egy általunk ismeretlen, napbarnított, komisz, unatkozó, de nem boldogtalan tízesztendős kisfiú fog állni a Scudder's Lane alján, a csónaksólya kavicsos lejtőjén. Bámészkodik, csak úgy a világba, nézi a madarakat, hajókat, akármit Barnstable kikötőjében, a Cape Codon. A Scudder's Lane fenti végén, a 6A út mentén, százötven méternyire a csónaksólyától áll a nagy régi ház, ahol fiunkat és két lányunkat meg a nővérem három fiát felneveltük. Edith lányunk és építész férje, John Squibb, meg két kisfiúk, Will és Buck élnek most ott. Elmondtam Jane-nek, hogy ez a kisfiú, akinek nincs okosabb dolga, felvesz egy követ, kisfiúk szokása szerint. És nagy ívben behajítja a kikötőbe. Amikor a kő a vizet éri, akkor fog ő meghalni. .oOo. Jane teljes szívéből hitt mindenben, ami varázslatossá tette az életet. Ebben rejlett az ereje. Kvékerként nevelkedett, de négy boldog swarthmore-i éve után nem járt el többé a Barátok gyűléseire. Felvette az episzkopális vallást, amikor hozzáment Adamhez, aki azonban zsidó maradt. Jane haláláig hitt a Szentháromságban, és a mennyországban és a pokolban meg a többiben. Annyira örülök. Hogy miért? Mert szerettem. 35 Mindazok, akik tintával elbeszéléseket mondanak el papíron, nem mintha manapság még számítanának, vagy lecsapók, vagy ökölvívók. A lecsapók gyorsan megírnak egy történetet, hipp-hopp, ripszropsz, ahogy esik, puffan. Aztán sűrűfésűvel végigmennek rajta, mindent megreparálnak, ami egyszerűen szörnyű vagy nem működik. Az ökölvívók mondatonként haladnak, mindent tökéletes formába öntenek, csak azután mennek tovább. Kész, amikor kész. Én ökölvívó vagyok. Legtöbb férfi ökölvívó, legtöbb nő lecsapó. Megint csak: ezt alaposabban meg kellene vizsgálni. Lehetséges, hogy a két nembéli író lecsapónak vagy ökölvívónak születik. Nemrégiben meglátogattam a Rockefeller-egyetemet, ahol mind több és több olyan gént keresnek és találnak, ami arra késztet bennünket, hogy így vagy amúgy viselkedjünk, szakasztott ahogy egy időomlást követő újrajátszás tenné. Már ezelőtt a látogatás előtt is úgy tűnt fel nekem, hogy Jane és az én gyerekeim, és Allie és Jim gyerekei felnőttként nem hasonlítanak, de mindegyik olyan felnőtt lett, amilyennek gyakorlatilag lennie kellett. Mind a hat oké. Továbbá, mind a hatnak számtalan alkalma adatott, hogy oké legyen. Ha hihetünk annak, amit az újságban olvasunk, vagy amit a tévében vagy az Infosztrádán látunk és hallunk, a legtöbb embernek nem adatott meg. .oOo. A lecsapófajta írók, úgy veszem észre, csodálatosnak tartják, hogy az emberek komikusak vagy tragikusak, vagy akármi, és megörökítésre érdemesek, de eszükbe sem jut eltűnődni azon, hogy az emberek elsősorban miért és hogyan vannak életben. Az ökölvívók, miközben láthatólag minden egyes mondatot a leghatékonyabban akarnak megcsinálni, valójában látszólagos ajtókat és kerítéseket rombolnak le, átverekszik magukat látszólagos szögesdrót szövevényen, tüzérségi tűzben, mustárgázfelhők közepette, úgy keresik a választ ezekre az örök kérdésekre: "Mi az ördögöt csináljunk? Mi az ördög megy itt végbe tulajdonképpen?" .oOo. Ha az ökölvívók nem hajlandók elfogadni az ökölvívó Voltaire "Kertünket kell megművelnünk"-jét, nem marad más, mint az emberi jogok politikája, amit kész vagyok megvitatni. Kezdem egy pár igaz történettel Trout meg a magam európai háborújának végéről. Példának okáért: Néhány nappal azután, hogy Németország – minekutána közvetlenül vagy közvetve mintegy negyvenmillió ember haláláért volt felelős – megadta magát, 1945. május 7-én, volt egy zűrzavaros zug Drezdától délre, közel a cseh határhoz, amit még nem foglaltak el és nem rendszabályoztak meg a Szovjetunió katonái. Én ott voltam, és egyet-mást meg is írtam róla Kékszakáll című regényemben. Ezernyi magamfajta hadifoglyot engedtek ott szabadon, tetovált karú haláltábor-túlélőkkel, meg őrültekkel, meg elítélt bűnözőkkel meg cigányokkal meg ki tudja még ki mindenkivel együtt. Ezt adják össze: Német katonák is voltak ott, még fegyverrel, de megalázkodva, és azt keresték, kinek adhatnák meg magukat, csak ne a Szovjetuniónak. Háborús kenyeres pajtásom, Bernard V. O'Hare meg én beszélgettünk néhányukkal. O'Hare, aki a vádnak és a védelemnek egyaránt ügyvédje volt, most már fent van a mennyben. De akkor még mind a kettőnk füle hallatára mondták a németek: Amerikának most már az a dolga, amit ők csináltak eddig, vagyis harcolni az istentelen kommunisták ellen. Nekünk nem ez a véleményünk, mondtuk erre. Mi arra számítunk, hogy az SZSZKSZ megpróbál hasonlítani az USA-hoz, szólásszabadsággal és szabad vallásgyakorlattal, és becsületes bírói eljárással és tisztességesen választott elöljárókkal, és így tovább. Mi viszont igyekszünk majd azt tenni, amit állításuk szerint ők csinálnak, vagyis igazságosabban elosztani a javakat és a szolgáltatást és a lehetőségeket: "Mindenkitől képessége szerint, mindenkinek szükséglete szerint." Valahogy így. Occam Beretvája. .oOo. Azután O'Hare meg én, jóformán még kölykök, bementünk egy védtelen csűrbe ott a zsendülő vidéken. Enni akartunk, bármit. De csak a hírhedetten szívtelen náci Schutzstaffel, az SS egy sebesült és szemmel láthatólag haldokló kapitányát találtuk egy szénakazalban. Könnyen lehet, hogy ő parancsolta meg a közeli haláltábor- túlélők némelyikének kínzását és tervezte a kiirtását. Mint az SS valamennyi tagjának, és mint a haláltáborok túlélőinek, valószínűleg ennek a kapitánynak is egy sorszám volt a karjára tetoválva. A háború utáni idők iróniáját emlegetik? Akadt belőle jócskán. Kérte, hogy O'Hare meg én menjünk el. Ő hamarosan meghal, és azt mondta, alig várja. Amikor indulni készültünk, mert se jót, se rosszat nem éreztünk iránta, megköszörülte a torkát, jelezve, hogy mégiscsak van valami mondanivalója. Már megint ez az "utolsó szavak" biznisz. Ha vannak neki, ugyan ki más hallaná meg, ha nem mi? – Elpazaroltam életem utolsó tíz esztendejét – mondta. És még időomlásról beszélnek? 36 A feleségem szerint rettentő jó fej vagyok. Téved. Szerintem egyáltalán nem vagyok rettentő jó fej. Hősöm, George Bemard Shaw, szocialista, agyafúrt és humoros drámaíró, nyolcvanas éveiben azt mondta, ha őt okosnak tartják, szívből szánja azokat, akiket butának tartanak. Hosszú élete végén, mondta, végre kellőképpen bölcs, hogy mint viszonylag megfelelő hivatalsegéd szolgáljon. Mintha csak magamat hallanám. .oOo. Amikor London városa ki akarta tüntetni Shaw-t a város érdemrendjével, köszönettel közölte, hogy ő azt már régen odaadományozta magának. Én elfogadtam volna. Remélhetőleg felismertem volna az alkalmat egy világméretű viccre, de soha meg nem engedtem volna magamnak, hogy a viccelődésem kapcsán valaki úgy érezze magát, mint akit a kutya kiokádott. Legyen ez a sírfeliratom. .oOo. 1996 tűnőfélben levő nyarán megkérdezem magamtól, dédelgettem-e valaha olyan eszméket, amelyeket ma meg kellene tagadnom. Fontolóra veszem apám egyetlen fivérének, Alex bácsikámnak, a gyermektelen, harvardi diplomás indianapolisi biztosítási ügynöknek a példáját. Kamaszkoromban olyan, magas színvonalú szocialista írókat olvastatott velem, mint Shaw és Norman Thomas és Eugene Debs és John Dos Passos, amellett, hogy repülőgépmodelleket fabrikált, amik lezuhantak. A második világháború után Alex bácsikám politikailag olyan konzervatív lett, mint Gábriel arkangyal. De én még ma is szeretem, amit O'Hare meg én mondtunk a német katonáknak, közvetlenül azután, hogy felszabadultunk: Hogy Amerika szocialistább lesz, hogy még jobban igyekszik mindenkinek munkát adni, és biztosítani, hogy legalább a gyerekeink ne éhezzenek és ne fagyoskodjanak és ne legyenek analfabéták és ne törje ki őket a frász. Na hiszen! .oOo. Még ma is minden egyes beszédemben idézem Eugene Debset (1855-1926), az indianai Terre Haute néhai lakosát, a Szocialista Párt ötszörös elnökjelöltjét: "Amíg a földön alacsonyabb osztály van, én része vagyok. Amíg bűnöző elem van, én része vagyok. Amíg egyetlen lélek is börtönben van, én sem vagyok szabad." Az utóbbi években tanácsosnak véltem, hogy mielőtt Debset idézném, közlöm, hogy komolyan kell venni. Máskülönben a közönség soraiban derültség támadna. Nem rosszaságból: merő kedvességből, hiszen tudják, hogy én szeretem a viccet. De a mai idők jele, hogy a Hegyi Beszédnek ezt a megható visszhangját túlhaladott, merőben hiteltelen lószarnak tartják. Pedig nem az. 37 Kilgore Trout rücskös dzsungelszandáljaalatt csikorgott a lezuhant csillár kristálytörmeléke, ahogy Trout átlábalt a kiesett bejárati ajtón meg a keretén, rajtuk a VESZET LE VAN SZ felirattal. Mivel a kristálytörmelék az ajtón meg a kereten volt, nem alattuk, törvényszéki szakértő tanúsíthatta volna, esetleges peres eljárás során, ha ugyan valaki is valaha pert indított volna a csaló vállalkozó ellen, hogy a csaló kezeműve zuhant le először. A csillár alkalmasint úgy egy másodpercig még himbálózott, mielőtt megengedte volna, hogy a nehézkedés megtegye vele, amit a nehézkedés a jelek szerint egyszerűen mindennel meg szeretett volna tenni. A képtárban még akkor is szólt a füstriasztó – mondta később Trout –, ekkor már vélhetőleg a maga szabad akaratából. Viccelt, szokása szerint kifigurázta a gondolatot, hogy újrajátszás ide, újrajátszás oda, egyáltalán valaha is volt bárkinek vagy bárminek szabad akarata. Az Akadémia kapucsengője befuccsolt abban a pillanatban, amikor Zoltan Peppert szétmázolta a tűzoltókocsi. Megint csak Troutot idézve: – Mondá csendjével a csengő: "Ezúttal minden kommentár nélkül." Maga Trout, mint említettem, mindazonáltal magáévá tette a szabad akaratot, amikor belépett az Akadémiára, s egyben a zsidó-keresztény istenséget szólította, mondván: – Ébresztő! Az Isten szerelmére, ébredjetek! Szabad akarat! Szabad akarat! .oOo. Xanaduban gyakran elmondta, hogy még ha történetesen hős is lett volna aznap délután és este, belépése az Akadémiára "megjátszva" – az ő szavaival – "holmi Paul Revere-t a tér-idő kontinuumban", nem volt egyéb, mint "a vegytiszta gyávaság diktálta cselekedet". Menedéket keresett a Broadwayn, a fél saroknyira egyre növekvő zűrzavar elől, és a város egyéb részeiben történő valóban súlyos robbanások zaja elől. Két és fél kilométernyire délre, Grant sírjának közelében, a Köztisztasági Hivatal egy masszív teherautója tényleges kormányzás híján végigszántott egy társasház előcsarnokán, egyenesen az épület gondnokának lakásába. Felborította a gáztűzhelyet. A jókora készülék eltört vezetéke görénybűzzel fűszerezett metánnal töltötte el a hatszintes épület lépcsőházát és liftaknáját. Legtöbb lakónak volt biztosítása. És aztán: BUMM-BUMM-BUMM! A baleset ott várt a sarkon, ahogy Kilgore Trout mondta Xanaduban. .oOo. A vén sci-fi író, mint később bevallotta, tettre akarta serkenteni a fegyveres, egyenruhás Dudley Prince-et, hogy neki magának már ne legyen több teendője. – Szabad akarata van! Szabad akarata van! Tűz! Tűz! – ordibálta Prince-nek. Prince meg se moccant. Csak a szempillája rebbent, de ez reflex volt, nem szabad akarat, akárcsak nálam, a csirkelevessel. Maga Prince csupán egyet gondolt, méghozzá azt, hogy ha megmoccan, esetleg a New York állambeli Athenában találja magát, ismét 1991-ben, a Nagykorúak Maximálisan Szigorított Büntetés-végrehajtó Intézetében. Érthető! .oOo. Trout tehát pillanatnyilag hanyagolta Prince-et, mert saját bevallása szerint még akkor is a nulla nullát kereste. A füstriasztó őrjöngött. Ha csakugyan ég a ház, és a tüzet nem lehet megfékezni, Troutnak más zugot kell keresnie, ahol egy idős honpolgár meghúzódhat, amíg az, ami odakint zajlik, akármi legyen is, egy kissé alábbhagy. Trout a képtárban, egy tányéron, egy égő szivart talált. A szivar, noha New York megyében mindenhol betiltották, egyelőre nem volt, és valószínűleg soha nem is lesz veszedelmes önmagán kívül senkire. Súlypontja a tányéron nyugodott, hát nem fog felbillenni, miközben oxidálódik. A füstriasztó mégis az általunk ismert civilizáció végét ordibálta. Trout a Tíz évem robotpilótával-ban foglalja majd össze, amit akkor délután a füstriasztónak kellett volna mondania: "Ostobaság! Szedd össze magad, te agyatlan ideg-összeroppanás." És hogy mi ebben a kísérteties? A képtárban nem volt senki más, csak Trout! Lehetséges, hogy az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémiát háziszellem háborítja? 38 Ma, 1996. augusztus 23-án, pénteken jó levelet kaptam egy Jeff Mihalich nevű, vélhetőleg szerb vagy horvát eredetű idegen fiatalembertől, aki Urbanában, az illinoisi egyetem fizika szakos hallgatója. Jeff azt írja, a középiskolában élvezte a fizikaórákat, mindig kitűnőt kapott, de "amióta az egyetemen hallgatok fizikát, sok a bajom vele. Ez nagy csapás a számomra, mert megszoktam, hogy az iskolában jól boldogulok. Azt hittem, a világon mindent véghez tudok vinni, csak akarnom kell". A következőképpen szól majd a válaszom: "Olvassa el talán Saul Bellow Augie March kalandjai című pikareszk regényét. Emlékezetem szerint az a végkicsengése, hogy ne keressünk szívszaggató kihívásokat, inkább olyan feladatokat, amelyeket természetesnek és érdekesnek találunk, olyan feladatokat, amelyeknek a teljesítésére nyilván születtünk. Ami pedig a fizika báját illeti: A középiskolában vagy főiskolán tanított tárgyak legszórakoztatóbbjai közé tartozik a mechanika és az optika. E játszi diszciplínákon túl található szellemi játékok azonban éppannyira függnek a született tehetségtől, mint angolkürtön játszani vagy sakkozni. A született tehetséget pedig így szoktam emlegetni előadásaimon: »Ha elmennek egy nagyvárosba, márpedig az egyetem nagyváros, nagy valószínűséggel összefutnak Wolfgang Amadeus Mozarttal. Maradjanak otthon, maradjanak otthon.«" .oOo. Másképpen megfogalmazva: Nem számít, egy fiatal ember miben hiszi magát jó fejnek, előbb-utóbb összefut ugyanazon a téren valakivel, akitől, hogy úgy mondjam, összeszarja magát. Gyerekkori barátom, William H. C. "Skip" Failey, aki négy hónapja halt meg és most fent van a mennyországban, második gimnazista korában jó okkal vélte magát verhetetlennek pingpongban. Pingpongban én is megállom a helyemet, de Skip ellen nem voltam hajlandó játszani. Úgy megpörgette a szerváját, hogy akárhogy próbáltam visszaadni, eleve tudtam, hogy felmegy a plafonra, vagy ki az ablakon, vagy át a túloldalra, akárhova, csak az asztalra nem. Aztán harmadikos korunkban Skip Roger Downsszal került szembe. Utána Skip azt mondta: – Rogertől alaposan összeszartam magamat. .oOo. Harmincöt évvel ezután egy coloradói egyetemen tartottam előadást, és ki mást pillantottam meg a hallgatóságban, mint Roger Downst! Roger üzletember lett arrafelé, és a Nyugdíjas Férfiak Teniszligájának köztiszteletben álló versenyzője, így aztán gratuláltam neki, hogy valamikor régen Skipet móresre tanította asztaliteniszben. Roger roppantul kíváncsi volt rá, mit mondott Skip a mérkőzés után. – Skip azt mondta – válaszoltam –, hogy tőled alaposan összeszarta magát. Aligha lehetett neki idegen ez az állapot. Hiszen az élet maga a darwini kísérlet, avagy, Trout kedvelt kifejezésével, "egy kalap szar". Nyilván maga Roger is nem egy teniszbajnokság után távozott, akárcsak Skip, alaposan leszart önbizalommal. .oOo. További újság ezen az augusztusi napon, az újrajátszás derekán, miközben újabb ősz közeledik: Bernie bátyámnak, a született tudósnak, aki vélhetőleg mindenkinél többet tud a zivatarok elektromos töltéséről, gyógyíthatatlanul végzetes rákja van, túlságosan előrehaladott stádiumban, hogysem szembeszállhatna vele az Onkológiai Apokalipszis Három Lovasa, Sebészet, Kemoterápia és Sugárkezelés. Bernie egyelőre remekül érzi magát. Korai erről beszélni, de amikor meghal, Isten őrizz, nem hiszem, hogy hamvait a Crown Hill-temetőben kellene elhelyezni, James Whitcomb Riley és John Dillinger mellé, akik csupán Indianáé voltak. Bernie az egész világé. Hamvait a tornyosuló viharfelhők fölött kellene szétszórni. 39 Az indianapolisi Roger Downs tehát Coloradóban volt. Indianapolisi jómagam pedig itt vagyok Long Island déli csücskén. Indianapolisi feleségem, Jane Marie Cox hamvai jelöletlenül keverednek egy virágzó almafa gyökereivel Massachusettsben, Barnstable faluban. A fa ágait látni a toldaléképületből, amelyet Ted Adler tetőtől talpig újjáépített, minekutána megkérdezte: – Ugyan hogy a csudába bírtam ezt összehozni? Jane meg az én esküvőmön, Indianapolisban, az indianapolisi Benjamin D. Hitz volt a tanúm – ma özvegyember, a kaliforniai Santa Barbarában. Idén tavasszal Ben több ízben randevúzott egy indianapolisi özvegy unokanővéremmel, aki Maryland tengerpartján él. A nővérem pedig New Jerseyben halt meg, és a bátyám, bár még maga sem érzi, a New York állambeli Albanyben halódik. Kölyökkori pajtásom, David Craig, aki a második világháború alatt egy német tankban harsogó rádióba belefojtotta a népszerű zenét, New Orleansban építész, Emmy unokatestvérem, akinek a papája azzal fogadott, amikor hazatértem a háborúból, hogy végre férfi vagyok, és aki a párom volt a fizikalaborban, a Shortridge Középiskolában, alig ötven kilométernyire lakik keletre Dave-től, Louisianában. Diaszpóra! .oOo. Miért, hogy annyian kirajzottunk az őseink által épített városból, ahol családunk neve tiszteletnek örvendett, ahol ismerősek az utcák meg a beszéd, s ahol, mint tavaly júniusban mondtam a Butler Egyetemen, ott van a nyugati civilizáció krémje és salakja? Kaland! .oOo. Az is lehet, hogy menekültünk a végzetes vonzás – nem a gravitációé, az ott van mindenütt, hanem a Crown Hill-temetőé – elől. Crown Hill megkapta Allie nővéremet. Jane-t nem kapta meg. Nem fogja megkapni Bernie bátyámat sem. Engem sem kap meg. .oOo. 1990-ben előadást tartottam egy dél-ohiói egyetemen. Egy közeli motelban szállásoltak el. Amikor előadásom után visszatértem a motelba, és szokásos szódás whiskymet ittam, amitől úgy alszom majd, mint a tej, ugyanis pontosan úgy szeretek aludni, az ivó kedélyesen zsúfolva volt nyilvánvalóan helybeli öregekkel, akik láthatólag nagyon szerették egymást. Mindenen tudtak nevetni. Mindegyikben egy- egy komédiás lakott. Kik ezek?, kérdeztem a csapost. A zanesville-i gimnázium 1940-ben végzett osztályának ötvenéves találkozója, mondta. Igen kellemes látvány volt. Jólesett a szemnek. Én a Shortridge Középiskolában végeztem 1940-ben, és akkor éppen elblicceltem a találkozónkat. Azok az emberek lehettek volna éppenséggel Thornton Wilder A mi kis városunk-jának, a világ legaranyosabb darabjának szereplői. .oOo. Ők is, én is olyan öregek vagyunk, hogy emlékszünk még arra, amikor gazdaságilag nem sokat számított, járt-e az ember főiskolára vagy sem. Attól még vihette valamire. És én akkoriban megmondtam apámnak, hogy nemigen szeretnék kémikus lenni, mint Bernie bátyám. Egy rakás pénzt megtakaríthatnék neki, ha inkább beállnak valamelyik újsághoz. Értsük meg: Csak úgy mehettem volna főiskolára, ha ugyanolyan szakot veszek fel, mint a bátyám. Ebben apám és Bernie egyetértett. Bármilyen egyéb felsőfokú oktatást mind a ketten cifraságnak minősítettek. Kinevették Alex bácsikámat, a biztosítási ügynököt, mert harvardi stúdiuma megannyi cifraság volt. Beszéljek inkább jó barátjával, mondta apám, Fred Bates Johnsonnal, az ügyvéddel, aki fiatalkorában az immár kihunyt demokrata napilap, a The Indianapolis Times riportere volt. .oOo. Elég jól ismertem Mr. Johnsont. Apa meg én vele jártunk nyúlra és madárra vadászni, odalent Brown megyében, mielőtt Allie annyit sírt volna, hogy abba kellett hagynunk. Behívatott az irodájába, hátradőlt forgószékében, szeme résnyire szűkült, és megkérdezte, hogy tervezem elkezdeni újságírói pályafutásomat. – Nos, uram – kezdtem –, úgy gondoltam, talán kaphatnék munkát a The Culver Citizen-nél, és ott dolgoznék úgy három-négy évig. Elég jól ismerem a területet. – Culver Észak-Indianában van, a Maxincuckee-tó partján. Régebben nyaralónk volt a tónál. – És azután? – kérdezte. – Ennyi tapasztalattal – folytattam – bizonyára alkalmas volnék rá, hogy sokkal nagyobb újsághoz kerüljek, esetleg Richmondban vagy Kokomóban. – És azután? – kérdezte. – Miután eltöltöttem úgy öt évet egy ilyen lapnál, esetleg már megpróbálkozhatnék Indianapolisszal. – Elnézését kérem – mondta. – Telefonálnom kell. – Természetesen – mondtam én. Hátraperdült a székén, hogy háttal volt felém, miközben telefonált. Halkan beszélt, de nem is próbáltam kihallgatni. Nyilván nem rám tartozik, gondoltam. Letette a kagylót, visszaperdült, megint szemközt velem. – Gratulálok! – mondta. – Állást kapott a The Indianapolis Times-nál. 40 Főiskolára mentem a távoli Ithacában, New York államban, ahelyett hogy állást vállaltam volna a The Indianapolis Times-nál. És azóta én, akárcsak Blanche DuBois A vágy villamosá-ban, mindig bíztam az idegen emberek jóságában. Mostanában, már csak alig öt évnyire a xanadui kagylósütéstől, arra a férfira gondolok, aki lehettem volna, aki felnőtt életét hajdani iskolatársai között tölti, szeretve és gyűlölve, mint szülei és nagyszülei, a várost, amely az övé. Ő már a múlté! Apád öt ölnyi mélybe pihen: Korál lett csontjaiból, Igazgyöngy termett szemeiben; S így semmije szét nem omol, Hanem éri dús, csodás Tengeri elváltozás.10 .oOo. Ő is ismert volna számos anekdotát, amit én ismerek, azt például, amit Fred Bates Johnson mesélt egyszer, amikor ő és Apa és én, suttyó koromban, meg még néhányan lent vadásztunk Brown megyében. Fred szerint egy csapat magunkfajta ürge vadászni indult rőtvadra és jávorszarvasra fent Kanadában. Egyiküknek kellett vállalnia a főzést, különben mind éhen haltak volna. Sorsot húztak, hogy melyikük főzzön, míg a többi pitymallattól alkonyatig vadászik. Hogy az anekdota még jobban üljön, Fred azt mondta, Apa húzta a rövidebbet. Apa ugyanis tudott főzni. Anya nem. Anya büszke volt rá, hogy nem tud főzni, és nem hajlandó mosogatni, és így tovább. Szívesen mászkáltam át pajtásaimhoz, ahol az anyák műveltek ilyesmit. A vadászok megállapodtak, hogy aki panaszkodik Apa főztjére, az maga lesz a szakács. Apa tehát egyre pocsékabb és pocsékabb kajákat készített, miközben a többiek élték világukat kint az erdőn. De akármilyen pocsék volt a vacsora, a vadászok a szájuk szélét nyalogatták, hátba veregették Apát, és így tovább. Miután egyik reggel elvonultak, Apa keresett odakint egy rakás friss jávorszarvasszart. Aztán kisütötte motorolajban. És aznap este feltálalta mint friss, meleg pástétomot. Az első ürge, aki megkóstolta, menten kiköpte. Nem bírt magán uralkodni. – Jézus Mária! – köpködte. – Tisztára mintha jávorszarvaskakát sütöttek volna ki motorolajban! Aztán gyorsan hozzátette: – De finom, de finom! .oOo. Azt hiszem, Anyát azért nevelték ilyen semmirevalónak, mert apja, Albert Lieber, a serfőző és spekuláns, szentül hitte, hogy Amerikának európai modellen alapuló arisztokráciája lesz. Alighanem úgy okoskodott, ha odaát az a bizonyítéka, hogy valaki tagja egy ilyen kasztnak, hát itt is az lesz: vagyis hogy a feleségek meg a leányok csak dísznek valók. 41 Nem hinném, hogy lekéstem volna a hajót, amikor elmulasztottam regényt írni Albert Lieberről, meg hogy főleg ő volt a felelős anyám öngyilkosságáért 1944-ben, anyák napjának előestéjén. Indianapolisban nem általános a német-amerikai. Sosem ábrázolták a fajtáját, sem rokonszenvvel, de még mint intrikust sem, moziban, könyvekben, vagy színdarabokban. Kezdhettem volna magyarázni őket az első mezőtől. Na hiszen! H. L. Mencken, a nagy kritikus – maga is német-amerikai, de egész életét a marylandi Baltimore-ban töltötte –, bevallotta, hogy nehezen tud Willa Gather regényeire koncentrálni. Próbálta cefetül, de igazában kicsit sem érdekelték Nebraska cseh bevándorlói. Ugyanaz tökben. .oOo. A történelmi hitelesség kedvéért megjegyzem, hogy Albert Lieber nagyapám első felesége, Alice, született Barus, Allie nővérem druszája, akkor halt meg, amikor világra hozta harmadik gyermekét, az én Rudy bácsikámat. Anya az első gyermeke volt. A középső pedig Pete bácsikám, aki kibukott az MIT-ről, mindazonáltal nemzett egy atomtudóst, Albert unokafivéremet, a kaliforniai Del Marban. Albert unokafivérem közli, hogy épp most vakult meg. Albert unokafivérem nem a sugárzástól vakult meg. Valami egyébtől, ami bárkivel megtörténhetett volna, tudomány ide vagy oda. Albert unokafivérem pedig egy nematom-tudóst nemzett, egy komputerbűvészt. Ahogy Kilgore Trout kiált fel időnként: – Az élet megy tovább! .oOo. Mindebből azt akarom kihozni, hogy Anya apja, a serfőző, republikánus nagyfejű, neoarisztokratikus életművész, egy hegedűst vett el első felesége halála után. A hegedűs klinikailag dilisnek bizonyult. Mi tagadás! Némelyik nővel megesik! Szenvedélyesen gyűlölte a férje gyerekeit. Féltékeny volt a szeretetére. Magának követelte az egész színpadot. Némelyik nő ilyen! Ez a nőstényördög, aki úgy húzta a vonót, mint a veszedelem, olyan kegyetlenül bántalmazta Anyát és Pete bácsikámat és Rudy bácsikámat, testileg is, lelkileg is, azokban az években, amikor az egyéniségük kialakult, mielőtt Lieber nagyapa elvált volna tőle, hogy sohasem tudták kiheverni. Ha létezett volna potenciális könyvvásárlók jelentékeny testülete, akiket érdekeltek volna Indianapolisban a gazdag német-amerikaiak, mi sem lett volna könnyebb, mint összehoznom egy regényfolyamot, ábrázolva, hogy nagyapám valójában meggyilkolta anyámat, ha lassan is, mert keresztbe tett neki valamikor réges-régen. "Csingiling, te rohadék!" Munkacím: Elfújta a szél. .oOo. Amikor Anya hozzáment apámhoz, a szerény körülmények között élő fiatal építészmérnökhöz, politikusok és kocsmárosok és az indianapolisi német-amerikai társaság krémje, kristályból és vászonneműből és porcelánból és ezüstből, sőt némi aranyból álló kinccsel ajándékozták meg őket. Seherezáde! Ki vonhatta kétségbe, hogy még Indianának is megvan a maga született arisztokráciája, haszontalan javakkal, amelyek felvehetik a versenyt azokéval a seggfejekével a másik féltekén? A bátyám meg a nővérem meg az apánk meg én a Nagy Gazdasági Válság idején nagy rakás kacatnak láttuk az egészet. Mára éppúgy szétszóródott, mint a Shortridge Középiskola 1940-ben végzett osztálya. Auf Wiedersehen. 42 Mindig is gondot okozott, hogy a nagyközönség szája íze szerint fejezzem be az elbeszéléseket. A való életben, mint például egy időomlást követő újrajátszás folyamán, az emberek nem változnak, nem okulnak a baklövéseikből, és nem kérnek bocsánatot. Egy elbeszélésben a három említett dolog közül legalább kettőt meg kell tenniük, különben az ember már be is dobhatja az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia előtt álló tűzcsaphoz láncolt-lakatolt, fedél nélküli dróthálós szemétgyűjtőbe. Oké, ezzel még megbirkózom. De minekutána egyik szereplőmet megváltoztattam és/vagy okultathattam a baklövéseiből és/vagy bocsánatot kérettem vele, a színtársulat csak állt és a seggét vakarta, így nem lehet közölni az olvasóval, hogy a komédiának vége. Zsenge ifjúkoromban, amikor éretlen volt az ítéletem és különben sem kértem, hogy a világra hozzanak, akkori irodalmi ügynökömtől vártam tanácsot, hogyan fejezzem be úgy az elbeszéléseket, hogy ne nyírjam ki valamennyi szereplőt. Az illető egy fontos folyóirat irodalmi szerkesztője volt, valamint egy hollywoodi stúdió forgatókönyvtippadója. – Mi sem lehet egyszerűbb, drága fiam – mondta. – A hős lóra pattan, és belelovagol a lemenő napba. Sok esztendő múltán megölte magát egy tizenkettes vadászpuskával. .oOo. Egy másik barátja és ügyfele szerint lehetetlenség, hogy öngyilkosságot követett volna el, hiszen ez annyira nem jellemző rá. Amire ezt válaszoltam: – Még katonai kiképzés esetén sincs rá mód, hogy az ember csak úgy véletlenül loccsantsa ki az agyát egy vadászpuskával. .oOo. Sok esztendeje, olyan régen, amikor még a chicagói egyetem hallgatója voltam, témavezetőmmel a művészetről bezélgettünk, általánosságban. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy magam is beleártom majd magamat bármiféle művészetbe. – Tudja, mik a művészek? – kérdezte. Nem tudtam. – A művészek – mondta – olyan emberek, akik kijelentik: "Az országomat vagy az államomat vagy a városomat, sőt a házasságomat nem tudom rendbe hozni. De az áldóját, ebből a négyszögletes vászondarabból vagy ebből az A/4-es papírlapból vagy ebből az agyagkoloncból vagy ebből a tizenkét taktus zenéből pontosan ki tudom hozni, hogy milyennek kellene lenniük!" Mintegy öt évvel ezután azt csinálta, amit Hitler propagandaminisztere meg a felesége meg a gyerekeik csináltak a második világháború végén. Ciánkálit nyelt. .oOo. Levelet írtam az özvegyének, elmondtam, milyen sokat jelentett nekem a férje tanítása. Választ nem kaptam. Az asszonyt talán letaglózta a fájdalom. De az is lehet, hogy pokolian dühös volt a férjére, amiért a könnyebbik utat választotta. .oOo. Épp ezen a nyáron megkérdeztem William Styron regényírót egy kínai étteremben, hány embernek van meg az egész bolygón az, ami nekünk, vagyis élni érdemes élete. Közösen arra a következtetésre jutottunk, hogy tizenhét százaléknak. Másnap besétáltam a manhattani belvárosba régi barátommal, egy orvossal, aki mindenfajta függőségben szenvedőket kezel a Bellevue-kórházban. Sok páciense hajléktalan, és ráadásul HIV-pozitív. Elmondtam neki, hogy Styronnal tizenhét százalékot kalkuláltunk. Nagyjából pontosnak tűnik, mondta ő. Ahogy másutt már megírtam, ez az ember szent. Az én meghatározásom szerint a szent olyan ember, aki tisztességesen viselkedik egy tisztességtelen társadalomban. Megkérdeztem, bellevue-beli pácienseinek a fele miért nem követ el öngyilkosságot. Ez már neki is eszébe jutott, mondta. Néha meg is kérdezi őket, mintha a diagnózis felállításának ez is egy jelentéktelen része volna, hogy vannak-e önromboló gondolataik. A kérdés, mondta, szinte kivétel nélkül valamennyiüket meglepi és sérti. Ennyire beteg idea még soha fel sem ötlött bennük! Körülbelül ekkor mentünk el egy volt páciense mellett, aki összegyűjtött konzervdobozokkal teli plasztikzsákot cipelt. Egyike volt Kilgore Trout szent teheneinek, valamiképpen csodálatos, annak ellenére, hogy gazdasági szempontból merőben haszon nélkül való. – Hello, doki – mondta. 43 Kérdés: Mi az a fehér anyag a madárszarban? Válasz: Az is madárszar. Ennyit a tudományról, meg arról, hogy mit várhat tőle az ember mostanság, a környezeti katasztrófák idején. Csernobil még ma is radioaktívabb, mint egy hirosimai babakocsi. Dezodorjaink lyukat martak az ózonrétegbe. És ezt adják össze: Bernie bátyám, aki nem tud egy egyenes vonalat húzni, és aki legundokabb korszakában előszeretettel mondogatta, hogy nem szereti a festményeket, mert nem csinálnak semmit, csak lógnak ott évről évre – idén nyáron művész lett! Szart nem igaz! A fizikai kémia MIT-n szerzett doktorátusának tulajdonosa immár a szegény ember Jackson Pollockja! Különféle színű és állagú pacsmagot présel áthatolhatatlan anyag – például ablaküveg vagy fürdőszobacsempe – két lapja közé. Aztán széthúzza, et voilŕ! Ennek semmi köze Bernie rákjához. Akkor még nem is tudott róla, különben is a daganat a tüdejében támadt, nem az agyában. Csak szarakodott egy szép napon, félig-meddig visszavonult öreg szivar, akinek nincs felesége, hogy a szemére hányhatná, hogy az Isten szerelmére, mégis mit művel, et voilŕ! Jobb későn, mint soha, csak ennyit mondhatok. Aztán küldött is pár fekete-fehér xeroxmásolatot a kacskaringós miniatűrjeiből, főleg fás szerkezetű formák, fák talán vagy bokrok, esetleg gombák, vagy csupa lyuk esernyők, de igazán egész érdekesek. Akárcsak az én társastánc-tudományom, tűrhetőek. Azóta Bernie küldött színes eredetieket, nagyon tetszenek. .oOo. A xeroxmásolatokhoz csatolt levele viszont nem szólt váratlan boldogságról. Egy megátalkodott technokrata kihívása volt a művész-nyűvésznek, aminek én kirívó példája vagyok. "Művészet ez, vagy sem?", kérdezte Bernie bátyám. Ötven évvel ezelőtt persze nem tehette fel ilyen gunyorosan ezt a kérdést, mielőtt létrejött volna az első teljesen amerikai festészeti iskola, az absztrakt expresszionizmus, kiváltképpen pedig Festékszóró Jack, Jackson Pollock istenítése előtt, aki szintén nem tudott egy egyenes vonalat húzni. Bernie közölte továbbá, hogy igen érdekes tudományos jelenség is szerepel a játékban, méghozzá az, de ezt már nekem kellett kikövetkeztetnem, hogy hogyan viselkednek a különféle pacsmagok, ha így vagy amúgy nyomogatják őket, és nem mehetnek másfele, csak fel, vagy le, vagy oldalvást. Ha a művész-nyűvész világnak nem kellenek a képei, sugallta vélhetőleg Bernie, még utat mutathatnak különb kenőanyagok vagy napolajak, vagy ki tudja, mi felé. A vadonatúj H-készítmény! Képeit, mondta, nem írja alá, nem is közli a nyilvánossággal, hogy az ő keze alól kerültek ki, le sem írja, hogyan készültek. Nyilván arra számít, hogy felfuvalkodott kritikusok vért pisilnek, miközben kínlódva keresik a választ Bernie bátyám körmönfontan ártatlan kérdésére: "Művészet ez, vagy sem?" .oOo. Nagy örömmel válaszoltam egy nyíltan bosszúálló episztolával, végtére Bernie bátyám és Apa basztak el, hogy humán főiskolai oktatásban részesüljek: "Kedves Bátyám: Szinte olyan ez, mintha a méhekkel meg a pillangókkal példálóznék neked – kezdtem. – Sok derék embert, úgymond, kedvező irányban ösztönöz a színeknek és formáknak sík felületen való elrendezése. Ez lényegében értelmetlenség. Te magad is szívesen hallgatsz bizonyos zenét, zajok elrendezését, ami lényegében ugyancsak értelmetlenség. Ha lerugdalnék egy vödröt a pincelépcsőn, aztán közölném veled, hogy az általam keltett lárma filozófiailag egyenértékű A varázsfuvolá-val, ebből nem alakulna ki hosszú és elkeseredett szócsata. Tökéletesen kielégítő és teljes válaszod így hangzanak: »Szeretem, amit Mozart művelt, és utálom, amit a vödör művelt.« Egy művészetinek szánt alkotást figyelembe venni társadalmi tevékenység. Vagy megéri a fáradságot, vagy nem. Hogy miért, azt nem kell utólag magyarázni. Semmit sem kell magyarázni. Méltán tisztelt empirista vagy, kedves Bátyám. Ha igazán szeretnéd tudni, hogy a képalkotásod, a te szavaiddal szólva, »művészet-e, vagy sem?«, nyilvános helyen kell a képeidet kiállítani, aztán majd kiderül, szívesen nézik-e őket idegen emberek. Ennek a játéknak ez a szabálya. Tudasd majd, mi történik." .oOo. "Azok, akik kedvelnek bizonyos festményeket – folytattam – vagy nyomatokat, vagy akármit, szinte mindig szeretnének valamit a művészről is tudni. A helyzet itt is inkább társadalmi, semmint tudományos. Minden műalkotás egy párbeszéd egyik fele két emberi lény között, és sokat számít, ha tudjuk, ki beszél hozzánk. Úgy hírlik- e, hogy komoly, hogy vallásos, hogy szenved, hogy érzéki, hogy lázad, hogy őszinte, hogy viccel? Úgyszólván nincs általános tiszteletnek örvendő festmény, amelynek az alkotójáról a tudomásunk zéró. Még azoknak az életéről is van némi dunsztunk, akik a franciaországi Lascaux alatti barlangrajzokat készítették. Merem állítani, hogy semmiféle kép nem kelthet komoly figyelmet, ha a szemlélő gondolataiban nem kapcsolódik egy bizonyos fajta emberi lényhez. Ha nem vagy hajlandó képeidért learatni a dicsőséget, és elmondani, miért reméled, hogy mások vizsgálatra méltónak találják őket, akkor vége a meccsnek. A képek az emberi mivoltuk és nem a képmivoltuk miatt híresek." .oOo. "Aztán ott van a mesterségbeli tudás folytattam. – Az igazi képrajongók szívesen kapcsolódnak be a játékba, hogy úgy mondjam, apróra megvizsgálják a felületet, hogy megállapítsák, hogyan jött létre az illúzió. Ha nem vagy hajlandó megmondani, hogyan csináltad a képeidet, a meccsnek megint csak vége." "Sok szerencsét kívánok, a régi szeretettel" – írtam. És alákanyarítottam a nevemet. 44 Én magam acetátlemezre festek képeket, fekete tussal. Egy III. Joe Petro nevű művész, feleannyi idős, mint én, aki a kentuckyi Lexingtonban él és dolgozik, selyemnyomó eljárással nyomtatja ki őket. Minden egyes színhez, amit Joe-tól várok, tompa feketére festek egy-egy acetátlemezt. Képeimet, amelyeket egyedül feketével festek, csak akkor látom színesen, amikor Joe színenként kinyomtatja őket. Negatívokat készítek az ő pozitívjaihoz. Lehetséges, hogy képek alkotásának van könnyebb, gyorsabb, olcsóbb módja. Miáltal több időnk jutna golfra, repülőgépmodellkészítésre, maszturbálásra. Ezt is meg kellene vizsgálnunk. Joe stúdiója mintha a középkorban volna. .oOo. Nem tudom kellőképpen megköszönni Joe-nak, hogy negatívokat csináltat velem a pozitívjaihoz, minekutána a fejemben a kis rádió már nem kap üzeneteket onnan, akárhol legyen is, ahonnan a zseniális ötletek jönnek. A művészet teljes elmélyülést kíván. Mindent fellefetyel. .oOo. Ezt hallgassák meg: Alig három héttel azelőtt, hogy ezt írom, 1996. szeptember 6- án, Joe meg én megnyitottuk huszonhat nyomatunk kiállítását az 1/1 galériában, a Colorado állambeli Denverben. A helybeli kis Wynkoop serfőzde különleges sört palackozott az alkalomra. Címkéjén az arcképemmel. A sört Kurt Magasztos Malátaseré-nek keresztelte. Talán nem vicces? Tessék kipróbálni! A sert, javaslatomra, enyhén kávéval fűszerezték. Hogy mi ebben a nagyszerű? Először is príma az íze, de egyben főhajtás anyai nagyapám, Albert Lieber előtt, aki serfőző volt, amíg csak bele nem buktatta az üzletbe az 1920-as szesztilalom. A titkos adalék a serben, amellyel az Indianapolisi Serfőző Társaság aranyérmet nyert az 1889-es párizsi Világkiállításon – kávé volt! Csingiling! .oOo. Hogy még ez sem volt elég vicces arra alá, Denverben? Oké, mit szólnak ahhoz, hogy a Wynkoop Serfőző Társaság tulajdonosának, egy Joe-val egyívású ürgének, John Hickenlooper volt a neve? És akkor mi van? Hogy mi? Amikor a Cornell Egyetemre mentem, hogy kémikus legyen belőlem, ötvenhat évvel ezelőtt, egy testvérületbe kerültem egy John Hickenlooper nevű emberrel. Csingiling? A fia volt! Testvérületem tagja akkor halt meg, amikor a fia még csak hétesztendős volt. Többet tudtam róla, mint a tulajdon fia! Elmesélhettem ennek az ifjú denveri serfőzőnek, hogy a papája, társas viszonyban a Delta Üpszilon Testvérület egy másik tagjával, John Locke-kal, cukorkát és üdítőt és cigarettát árult egy nagy szekrényből a lépcső tetején a testvérület házának emeletén. Hickenlooper Bögrecsárdájá-nak keresztelték. Mi Bögrelooper Hickencsárdájá- nak, meg Böglooperle Csárhickendá-jának meg Loocsárhickda Bögckenperdájá- nak neveztük, és így tovább. Arany idők! Azt hittük, örökké fogunk élni. .oOo. Új bögrébe óbort. Csecsemőnek régi viccet. .oOo. Ifjabb John Hickenloopernek elmondtam egy viccet, amit a papájától hallottam. A következőképpen működött: A papája megkérdezte tőlem, akárhol voltunk: "Tagja vagy a Teknőc Klubnak?" Én pedig, tetszik-nem tetszik, teli tüdőből ordibáltam: "FOGADJUNK EGY SEGGBE RÚGÁSBA, HOGY IGEN!" Én is viszonoztam ezt a papájának. Valamely kiváltképp ünnepélyes és ájtatos alkalommal, például a testvérület új tagjainak felesketésén, odasúgtam neki: "Tagja vagy a Teknőc Klubnak?" Neki pedig, tetszik-nem tetszik, teli tüdőből el kellett ordibálnia, hogy: "FOGADJUNK EGY SEGGBE RÚGÁSBA, HOGY IGEN!" 45 Egy másik régi vicc: "Hello, a nevem Spaulding. Nyilván te is játszol a golyóimmal." Ez már nem működik, mert Spaulding már nem gyárt sport- és játékszert, ahogy már a Lieber-féle Aranyérmes Sör sem népszerű szabadidő-ital a középnyugaton, és ahogy a Vonnegut Vasárugyár sem foglalkozik már arra alá tartós és kiválóan praktikus árucikkek gyártásával és nagykereskedelmével. A vasárugyárat rendesen taccsra tették életképesebb versenytársai. Az Indianapolisi Serfőző Társaságot az Egyesült Államok Alkotmányának XVIII. cikkelye záratta be, amely 1919-ben törvényellenesnek nyilvánította a szesztartalmú italok gyártását, forgalomba hozatalát avagy szállítását. Kin Hubbard indianapolisi humorista szerint a szesztilalom "jobb volt a semmi szesznél". A szesztartalmú italok tilalmát 1933-ban oldották fel. Addigra a szeszcsempész Al Capone zsebre tette Chicagót, és Joseph E Kennedy, egy leendő- meggyilkolt-elnök apja, sokszoros milliomos lett. .oOo. III. Joe Petro és az én denveri kiállításom megnyitásának másnapján, vasárnap hajnalban, egyedül ébredtem az ottani legrégibb szálloda, az Oxford egyik szobájában. Tudtam, hol vagyok és hogy kerültem oda. Nem mintha nem lettem volna tökrészeg előző éjszaka Nagyapa serétől. Felöltöztem, kimentem. Közel-távol senki sem volt még fent. Egyetlen jármű sem közlekedett. Ha a szabad akaratnak épp abban a pillanatban tetszett volna bekattannia, és én nem vagyok egyensúlyi helyzetben és hasra esem, senki sem gázolt volna el. Amikor bekattan a szabad akarat, valószínűleg a legjobb, ha az ember mbuti, pigmeus az afrikai Zaire esőerdejében. .oOo. Szállodámtól kétszáz méterre volt az üres burka a város hajdani lüktető szívének, duzzadó pitvarainak és kamráinak. Mármint a személypályaudvar. 1880-ra épült fel. Manapság alig két vonat áll ott meg. Jómagam kellőképpen antik voltam, hogy még emlékezzem a gőzmozdonyok sziszegésére, robajára, gyászos füttyszavukra, a kerekek ütemes kattogására a síneken, a kereszteződéseknél a figyelmeztető csengő, a Doppler-effektusnak köszönhető szirénaszavára. Emlékeztem a munkásmozgalom történetére is, mert a vasúttársaság ellen hirdették meg az amerikai munkásság első hatásos sztrájkjait magasabb bérért, több tiszteletért, biztonságosabb munkakörülményekért. Azután a szénbányák és acélgyárak és textilgyárak tulajdonosai ellen, és így tovább, tovább. Sok vér folyt a csatákban, amelyeket Amerika legtöbb velem egyívású írója szerint legalább annyira érdemes volt megvívni, mint bármilyen idegen ellenség ellen. Az írásaink nagy részét átitató optimizmus azon a hitünkön alapult, hogy a Magna Charta után, aztán a Függetlenségi Nyilatkozat után, aztán az Emberi Jogok Törvénye után, aztán az Egyenjogúsági Nyilatkozat után, aztán az Alkotmány XIX. cikkelye után, amely 1920-ban szavazati jogot adott a nőknek, kitalálhatnák a gazdasági igazságosság valamiféle szisztémáját is. Ez a logikusan következő lépés. És még 1996-ban is, beszédeimben a következő alkotmánykiegészítéseket javaslom: XXVIII. cikkely: Minden újszülöttet fogadjanak szívesen, és viseljék gondját, amíg fel nem nő. XXIX. cikkely: Minden felnőtt, akinek szüksége van rá, kapjon értelmes munkát, megélhetéshez elegendő bérért. .oOo. Hogy ehelyett mit alkottunk mint fogyasztók és alkalmazottak és beruházók: papírgazdagság olyan irdatlan hegyeit, hogy az értük felelős maroknyi ember milliókat és milliárdokat markolhat fel, anélkül, hogy kárt tenne bárkiben. Nemzedékem sok tagja megcsalatva érzi magát. 46 A cár hiszik, akár nem: Kilgore Trout, aki soha életében nem látott színdarabot, mielőtt Xanaduba került volna, nemcsak hogy írt egy darabot, amikor hazatért a mi háborúnkból, vagyis a második világháborúból, de még szerzői jogot is kért rá! Épp most vettem ki a Kongresszusi Könyvtár memóriabankjából. Az öreg családi bútordarab a címe. Mintha csak születésnapi ajádékot kaptam volna a komputeremtől itt Xanaduban, a Sinclair Lewis-lakosztályban. Tökjó! Tegnap 2010. november 11-e volt. Most lettem nyolcvannyolc éves, vagy kilencvennyolc, ha az újrajátszást is beleszámítjuk. Feleségem, Monica Pepper Vonnegut szerint a nyolcvannyolc szerencsés szám, hasonlóképpen a kilencvennyolc is. Nyakig benne van a számmisztikában. Drága Lily lányom december 15-én lesz huszonnyolc éves! Ki gondolta volna, hogy megérem azt a napot? .oOo. Az öreg családi bútordarab egy esküvőről szól. A menyasszony Mirabile Dictu, szűzleány. A vőlegény In Flagranti, lelketlen szoknyavadász. Sotto Voce, egy férfivendég, a szertartás peremén áll, és odasuttogja a mellette álló ürgének: – Én ugyan nem vesződöm ilyesmivel. Egyszerűen keresek egy nőt, aki utál, és adok neki egy házat. Amire a másik ürge azt mondja, miközben a vőlegény megcsókolja a menyasszonyt: – Minden nő elmebajos. Minden férfi tökkelütött. A címszereplő öreg családi bútordarab, aki egy cserepes pálma mögött épp kisírja vén, csipás szemét, Phallus. .oOo. Monica mind a mai napig nem tért napirendre a rejtély fölött, hogy ki hagyott egy félig szívott szivart az Akadémia képtárában a füstriasztó alatt, percekkel azelőtt, hogy megint bekattant a szabad akarat. Ennek már több mint kilenc éve! Kit érdekel? És ha tudnánk, mit számítana? Körülbelül annyit, mint ha tudjuk, mi az a fehér anyag a madárszarban. Kilgore Trout egyszerűen elnyomta azt a szivart a hamutartóban. Nyomta és nyomta és nyomta, ahogy bevallotta Monicának és nekem, mintha az a szivar tehetne nemcsak a füstriasztó ordibálásáról, hanem a kinti fültépő lármáról is. – Azt a kereket kenik meg, amelyik a legjobban nyikorog – mondta Trout. .oOo. Csak akkor ismerte fel cselekedetének képtelenségét, mondta, amikor levett egy képet a falról, hogy a keret sarkával vágjon rá a riasztóra, és a riasztó a maga jószántából elhallgatott. Trout visszaakasztotta a képet, még arra is volt gondja, hogy egyenes legyen. – Valahogyan fontosnak látszott, hogy a kép szép egyenes legyen – mondta –, egyenlő távolságra a többitől. Legalább a zűrzavaros Mindenségnek ezt a parányi részét eligazíthattam annak rendje és módja szerint. Hálás voltam a lehetőségért. Visszament az előcsarnokba, arra számított, hogy a fegyveres őr már magához tért kábulatából. Hanem Dudley Prince még akkor is szobrozott, még akkor is szentül hitte, ha megmoccan, egyszeriben megint a sitten találja magát. Trout megint odaplántálta magát eléje. – Ébresztő! Ébresztő! Itt a szabad akarat, rengeteg a dolgunk! – És így tovább. Semmi. Troutnak sugallata támadt! Ahelyett, hogy tovább próbálta volna árulni a szabad akarat fogalmát, amiben ő maga nem hitt, így szólt: – Nagyon beteg volt! De most már meggyógyult. Nagyon beteg volt! De most már meggyógyult. A ráolvasás hatott! Trout propagandazseni lehetett volna. Ugyanezt elmondhatjuk Jézus Krisztusról is. Minden nagyszabású hirdetés alapja a hihető ígéret. Jézus jobb időket ígért a túlvilági életben. Trout ugyanazt ígérte itt és most. Dudley Prince lelki hullamerevsége lassan-lassan felengedett! Trout azzal siettette lábadozását, hogy rászólt: pattintgasson az ujjavai, dobogjon a lábával, nyújtsa ki a nyelvét, riszálja a fenekét, és így tovább. Trout, akinek még szakérettségije sem volt, mindazonáltal ízig-vérig valóságos Dr. Frankenstein lett! 47 Alex Vonnegut bácsikámat, aki azt mondta, mindig kurjantsuk el magunkat, valahányszor véletlenül boldogok vagyunk, ostobának tartotta a felesége, Raye nénikém. Hát igen, bácsikám elég ostobán kezdte mint újdonsült harvardi diák. Felszólították, írja meg egy kis esszében, miért jött a Harvardra a messzi Indianapolisból. Tulajdon örömteli beszámolója szerint ezt írta: "Mert a bátyám az MIT-n van." Sose volt gyereke, sose volt puskája. Könyve viszont annál több, és minduntalan újakat vásárolt, és nekem adta azokat, amiket különösen sikerültnek tartott. Nagy megpróbáltatás volt számára megkeresni ezt vagy azt a könyvet, hogy felolvashasson nekem valami kiváltképpen varázslatos részt. Hogy miért? Felesége, Raye nénikém, akit művészléleknek mondtak, férje könyvtárát a kötetek mérete és színe szerint rendezte el, lépcsőzetesen. Bácsikám tehát hősének, H. L. Menckennek az esszégyűjteményét például így emlegette: – Talán zöld volt, és körülbelül ilyen magas. .oOo. Alex bácsikám nővére, Irma néném, azt mondta nekem egyszer, már felnőttkoromban: – Minden Vonnegut halálosan retteg a nőktől. – A két fivére mindenesetre halálosan rettegett tőle. .oOo. Ezt hallgassák meg: Alex bácsikám harvardi diplomája nem volt az a mások fölött aratott, mikromenedzselt darwini győzelem, mint manapság. Apja, Bernard Vonnegut építészmérnök, azért küldte oda, hogy civilizálódjék, amit meg is tett, bár híresen papucs volt, és életbiztosítási ügynökösködésnél nem vitte többre. Örök hálát érzek iránta, és gondolom közvetetten az egykori Harvard iránt is, amiért megvan bennem a képesség, hogy nagy könyvekben – némelyikük igen vicces könyv – elegendő okát találom, hogy megtiszteltetésnek érezzem, hogy élek, függetlenül attól, mi folyik körülöttem. .oOo. No mármost úgy tűnik, hogy a könyvek abban a formában, amit annyira szeret Alex bácsikám meg én – sarokvason nyíló, lelakatolatlan skatulyák, megpakolva tintafoltos lapokkal –, kihalófélben vannak. Unokáim olvasása többnyire abból áll, hogy videoképernyőre vetített szavakat betűznek. Kérem, kérem, kérem, várjanak egy percet! Feltalálásuk idején a könyvek kiváltképpen praktikus szerkentyűk voltak a nyelv raktározására vagy közvetítésére, jóllehet erdőn, mezőn és állatokban talált, alig módosított szubsztanciákból fabrikálták őket, mint Silicon Valley legújabb csodáit. Ám hála a véletlennek, nem pedig agyafúrt számításnak, a könyvek, a súlyuk meg a szövetük miatt, és a fogdosás iránti szelíden jelképes ellenállásuk miatt, kezünket és szemünket, továbbá elménket és lelkünket olyan szellemi kalandra késztetik, amiről ha az unokáim nem tudnának, felettébb sajnálatos volna. 48 Szerfelett pikáns, hogy századunk egyik legnagyobb költője és egyik legnagyobb drámaírója egy emberként tagadja, hogy a Közép-Nyugatról, kiváltképpen pedig a Missouri állambeli St. Louisból való. T S. Eliotról beszélek, aki a végén mintha kiköpött Canterbury érseke lett volna, meg Tennessee Williamsre, a St. Louis-i Washington Egyetem és az iowai egyetem termékére, aki a végén mintha kiköpött Ashley Wilkes lett volna az Elfújta a szél-ből. Igaz, Williams Mississippiben született, de hétéves korában átköltözött St. Louisba. És ő keresztelte magát Tennessee-nek huszonhét esztendősen. Mielőtt ezt művelte volna magával, mindközönségesen Tom volt. .oOo. Cole Porter az indianai Peruban (ejtsd: PIRU) született. "Night and Day"? "Begin the Beguine"? Nem rossz, nem rossz. .oOo. Kilgore Trout egy kórházban született, Bermudán, ahol apja, Raymond anyagot gyűjtött nagydoktori disszertációjához az utolsó bermudai réti sasokról. Ennek a nagy kék madárnak, valamennyi nyílt tengeri ragadozó madár közül a legnagyobbnak az utolsó megmaradt tenyésztelepe a Holt Ember Szikláján volt, a hírhedett Bermuda-háromszög közepén, egy máskülönben lakatlan lávatornyon. Trout történetesen a Holt Ember Szikláján fogant szülei nászútja során. Ezekben a réti sasokban az a különlegesen érdekes, hogy a népességük rohamos fogyatkozásának, amennyire meg lehet állapítani, nem olyasmi az oka, amit ember művelt, hanem amit a nőstény madár. A múltban, feltehetőleg évezredeken át, a nőstény kiköltötte a tojást, gondozta a fiókákat, és végül megtanította őket repülni – amennyiben lerúgta őket a torony tetejéről. Amikor azonban Raymond Trout mint kandidátus odaérkezett ifjú nejével, úgy találta, hogy a nőstény leegyszerűsítette a nevelési folyamatot – amennyiben a tojásokat rúgta le a torony tetejéről. .oOo. Kilgore Trout apja tehát a gondviselés kegyelméből – hála a bermudai réti sas nősténye kezdeményezésének, vagy nevezzük akárminek – szakembere lett a fajok sorsát irányító, a Darwin Természetes kiválasztás-ában az Occam Beretvája-féle mechanizmusoktól eltérő evolúciós mechanizmusoknak. Ezek után logikusan következett, hogy a Trout család 1926 nyarán, amikor a kis Kilgore kilencéves volt, Nova Scotia belföldjén, a Disappointment Lake, a Csalódás-tó partján ütött tábort. A környéken honos Dalhousie-fakopáncs felhagyott az agyakra menő fakopáncsolással, ehelyett a rőtvad és a jávorszarvas hátán nyüzsgő bögölyökön zabálta magát degeszre. Mint tudjuk, a Dalhousie Kelet-Kanada legközönségesebb fakopáncsa, Newfoundlandtől Manitobáig, valamint a Hudson-öböltől a Michigan állambeli Detroitig. Csakhogy a Disappointment Lake körüli különítmény, noha tollazatát, csőre méretét és alakját s egyebeket illetően azonos a többivel, már nem a hagyományosan keserves módon jutott hozzá a rovarokhoz, egyenként kiásva őket a lyukakból, amelyeket a rovarok vájtak vagy találtak a fatörzseken. 1916-ban figyeltek meg először bögölyökön lakomázó Dalhousie-kat, miközben a másik féltekén folyt az első világháború. Mindamellett a Disappointment Lake- menti Dalhousie-kat sem azelőtt, sem azóta nem tették megfigyelés tárgyává, méghozzá azért, mert a falánk bögölyök gyakran miniatűr forgószélhez hasonló fellegei, Trout szerint, a hitükhagyott Dalhousie-k élőhelyét gyakorlatilag lakhatatlanná tették emberi lények számára. .oOo. A Trout család tehát méhészkosztümben töltötte odafent a nyarat, kesztyűben, csuklóban megkötött hosszú ujjú ingben, bokában megkötött hosszú nadrágban, tüllfátyolos széles karimájú kalappal védve fejüketnyakukat, akármilyen pokolian meleg volt is. Apa, anya, fiú kutyafogatba fogva vonszolta a kempingfelszerelést, meg a súlyos filmfelvevőt meg a háromlábú állványt a mocsaras táborhelyre. Dr. Trout nem akart egyebet filmezni, mint a többi Dalhousie-tól megkülönböztethetetlen közönséges Dalhousie-kat, amelyek azonban fatörzs helyett a rőtvad meg a jávorszarvas hátán kopáncsolnak. Az efféle egyszerű képek kellőleg izgalmasak lettek volna, hiszen bemutatták, hogy az alacsony rendű állatok alkalmasak kulturális, csakúgy mint biológiai evolúcióra. Ebből ki lehetett volna kristályosítani a feltételezést, hogy a nyáj egy madara alighanem afféle Albert Einstein volt, mely előbb elméleti, majd tapasztalati úton bizonyította, hogy a bögöly tápértéke teljes mértékben megfelel bárminek, ami a fatörzsből kiásható. .oOo. Hanem aztán Dr. Trout láthatott csudát! Nemcsak hogy ezek a madarak undorítóan elhájasodtak, s ezáltal könnyű prédájává váltak minden ragadozónak. Hanem kipukkadtak! A Dalhousie-fészkek közelében termő fagomba spórái megtalálták a módját, hogy, hála a bögölyök testében fellelhető bizonyos vegyi anyagoknak, új kórrá képezzék át magukat a túlsúlyos madarak bélcsatornájában. A gomba új életstílusa a madár belsejében egy ponton olyan nagy mennyiségű széndioxid hirtelen felszabadulását váltotta ki, hogy a madár egyszerűen felrobbant! Egy Dalhousie, talán a Disappointment Lake-i kísérlet utolsó veteránja, egy esztendő múltán robbant fel a Michigan állambeli Detroit egyik parkjában, kiváltva az Autóváros történetének második legkomiszabb faji lázadását. 49 Trout is írt egyszer egy elbeszélést egy faji lázadásról. A Földnél kétszer nagyobb bolygón történt, amely a Leokádia, egy ceruzabél nagyságú csillag körül kerengett, kétmilliárd évvel ezelőtt. .oOo. Megkérdeztem Bernie bátyámat New Yorkban, az Amerikai Természettudományi Múzeumban, méghozzá jóval az újrajátszás előtt, hisz-e Darwin evolúciós elméletében. Azt mondta, hisz. Hogyhogy?, kérdeztem én. Mire ő így válaszolt: – Mert ez az egyetlen játék a városban. Bernie válasza egy másik réges-régi vicc csattanója, mint amilyen a "Csingiling, te rohadék!". Úgy szól, hogy egy ürge be akar menni egy kártyabarlangba, de a barátja figyelmezteti, hogy ott hamisan játszanak. Mire az ürge: "Tudom, de ez az egyetlen játék a városban." .oOo. Lusta vagyok, hogy kinyomozzam a pontos idézetet, de Fred Hoyle brit csillagász mondott valami ilyesmit: Darwin evolúcióelméleti mechanizmusaiban hinni olyan, mint azt hinni, hogy a hurrikán átsüvít egy roncstelepen, és megépít egy Boeing 747-est. Függetlenül attól, mi műveli a Teremtést, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a zsiráf és az orrszarvú röhejes. Nemkülönben az emberi agy, amely, összeszűrve a levet a test érzékenyebb részeivel, például a micsodával, képes utálni az életet, miközben úgy tesz, mintha szeretné, és ennek megfelelően viselkedik: "Lőjön már le valaki, amíg boldog vagyok!" .oOo. Kilgore Trout, ornitológus fia, így ír a Tíz évem robotpilótával-ban: "A Fiductárius mitológiai madár. A természetben sohasem létezett, nem is létezhetett, nem is fog létezni." Trout az egyetlen ember, aki azt mondta, hogy a Fiduciárius madárfajta. A főnév (a latin fiducia = bizalom, bizakodás szóból) valójában egyfajta Homo sapiens-t jelöl, aki megőrzi másoknak, némely esetben az államkincstárnak a tulajdonát, manapság kivált vagyonnak papíron vagy komputerben megjelenített formáját. Ilyen személy, hála az agynak meg a micsodának, et cetera, nem létezhet. Most tehát, 1996 nyarán, újrajátszás ide, újrajátszás oda, a tőke hűtlen kezelőiből, mint mindig, sokszoros milliomosok és sokszoros milliárdosok lesznek, miközben dobálóznak a pénzzel, amit jobb lenne arra költeni, hogy értelmes munkahelyeket létesítsenek, és a betöltésükre embereket oktassanak, és tisztes, biztonságos környezetet teremtsenek gyermekeink neveléséhez és szüléink nyugdíjazásához. Az ég szerelmére, segítsünk már ezeknek a megrémisztett embereknek, hogy átvergődjenek ezen az izén, akármi legyen is. .oOo. Hogy miért szórjunk pénzt problémákra? Mert arra való a pénz. Újra el kelljen osztani a nemzet vagyonát! Mellbevágóan haszontalan módon osztják el újra meg újra, maroknyi ember között. .oOo. Hadd jegyezzem meg, hogy Kilgore Trout meg én sohasem használunk pontosvesszőt. A pontosvessző semmire se jó, semmire sem utal. A pontosvessző – transzvesztita hermafrodita. .oOo. Bizony, és éppenséggel transzvesztita hermafrodita lehet bármiféle álom arról, hogy jobban viseljük gondját népünknek, ha nincs kéznél holmi tervezet, amely kiterjedt családok támogatását és összetartozását adná nekünk, amelyekben az osztozás és a részvét kézzelfoghatóbb, mint egy irdatlan nemzetben, és egy Fiduciárius végtére talán mégsem olyan mitikus, mint a rok-madár meg a főnix. 50 Olyan öreg vagyok, hogy még emlékszem, amikor a baszni ige annyira ártalmas és szalonképtelen volt, hogy tisztesebb kiadvány legfeljebb ha kipontozta. Hasonlóan ártalmas szó volt, ha nem is tökéletesen szalonképtelen – feltéve, hogy illő félelemmel és undorral ejtették ki –, a kommunizmus, egy olyan tevékenység jelölése, amelyet sok primitív társadalomban éppoly általánosan és ártatlanul gyakorolnak, akárcsak a baszást. Kiváltképpen elegáns kommentárja volt tehát a hazafiasságnak meg a szépelgésnek az eltökélten elmebajos vietnami háború során, amikor Paul Krassner szatíraíró piros-fehér-kék lökhárító-matricákat nyomtatott BASSZAK MEG A KOMMUNIZMUST! szöveggel. .oOo. Az ötös számú vágóhíd című regényemet annak idején azért támadták, mert szerepel benne a "Baszd meg az anyádat" kitétel. Az első fejezetek egyikében rálőnek négy amerikai katonára, akik a német vonalak mögött rekedtek. Az egyik amerikai ráförmed egy másikra, aki, mint a regényben írom, soha életében senkit sem baszott meg: – Húzd be a fejedet, hogy basznád meg a kurva anyádat! Amióta ez nyomtatásban megjelent, fiús anyák szeméremövet viselnek házimunka közben. .oOo. Megértem természetesen, hogy a kommunizmus szó iránt még ma is és talán mindörökre széles körben elterjedt viszolygás: egészséges reakció a kegyetlenkedésekre és ostobaságokra, amiket az SZSZKSZ diktátorai elkövettek, akik magukat, hókusz-pókusz! kommunistának nevezték, pontosan úgy, ahogyan Hitler nevezte magát, hókusz-pókusz! kereszténynek. A Nagy Gazdasági Válság gyermekeinek a szemében mindamellett még ma is enyhén restellnivaló, hogy zsarnokok bűnei miatt kirekesszenek a pallérozott gondolkodásból egy szót, amely kezdetben nem jelentett nekünk egyebet, mint a Wall Street-féle szar viszonylag ésszerű alternatíváját. .oOo. Bizony, és a szocialista szó volt az SZSZKSZ-ben az első SZ, hát isten veled, szocializmus, kommunizmus, cakumpakk, isten veled Eugene Debs, az indianai Terre Haute-ból, ahol a Wabash tükrén tündököl a hold, a rétről árad a friss szénaszag. "Amíg egyetlen ember börtönben sínylődik, én sem vagyok szabad." .oOo. A Nagy Gazdasági Válság idején mindenféle alternatívát fontolóra vettünk szemben a Wall Street-féle szarral, amely hirtelen annyi üzletet meggyilkolt, köztük bankokat. Hála a Wall Street-féle szarnak, millió és millió amerikainak nem volt semmiféle módja megfizetni az élelmet, a menedéket, a ruházatot. És akkor mi van? Ez közel egy évszázaddal ezelőtt történt, ha az újrajátszást is számítjuk. Felejtsük el! Jóformán mindenki, aki akkor élt, ma már a döglött halnál is halottabb. Boldog szocializmust nekik a túlvilágon! Ma csak az az érdekes, hogy 2001. február 13-ának délutánján Kilgore Trout felrázta Dudley Prince-et Időomlást Követő Apátiájából. Noszogatta, hogy szóljon már valamit, akármilyen képtelenséget. Olyasmit például, hogy "Esküszöm hazám zászlajára", vagy akármit, csak bizonyítsa általa, hogy ismét kezébe vette a sorsát. Prince-nek eleinte nehezen forgott a nyelve. Nem esküdött fel a zászlóra, hanem igyekezett felfogni, amit Trout ez ideig mondott neki. – Maga azt mondta nekem – szólt Dudley Prince –, hogy van valamim. – Beteg volt, de meggyógyult, és sok a tennivaló – mondta Trout. – Még azelőtt – mondta Prince. – Azt mondta, van valamim. – Azt mondtam, hogy megint van szabad akarata – mondta Trout. – Szabad akarat, szabad akarat, szabad akarat – visszhangozta fanyarul eltűnődve Prince. – Sose tudtam, hogy mi az, amim van. Most legalább tudom, hogy hívják. – Kérem, felejtse el, amit mondtam – mondta Trout. – Most életmentésre van szükség! – Tudja, mit csinálhat a szabad akarattal? – kérdezte Prince. – Nem tudom – válaszolta Trout. – Kitörölheti vele a seggét – mondta Prince. 51 Amikor a Dudley Prince-et az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia előcsarnokában IKA-ból ébresztgető Troutot Dr. Frankensteinhez hasonlítom, természetesen Mary Wollstonecraft Shelleynek, Percy Bysshe Shelley angol költő második feleségének Frankenstein – avagy A modern Prométheusz című regénye antihősére gondolok. Ebben a könyvben Frankenstein, a tudós, különböző hullák testrészeiből összeszerkeszt egy férfialakot. Aztán villamossággal életre serkenti. A könyvbeli eredmény szöges ellentétben áll azzal, amit azóta a való életben, amerikai állami büntetés-végrehajtó intézetekben valóságos villamosszékekkel véghezvittek. Legtöbben azt hiszik, hogy Frankenstein a szörnyeteg. Pedig nem az. Frankenstein a tudós. .oOo. A görög mitológiában Prométheusz az első emberi lényeket agyagból gyúrja. Tüzet lop az égből, és odaadja nekik, hogy melegedhessenek, főzhessenek, nem pedig – remélhetőleg – azért, hogy elhamvaszthassák az összes kis sárga dögöt a Japánban található Hirosimában és Nagaszakiban. Ennek az én csodálatos könyvemnek második fejezetében megemlítem a Chicagói Egyetem kápolnájában tartott emlék-istentiszteletet Hirosima atombombázásának ötvenedik évfordulóján. Akkor azt mondtam, tiszteletben kell tartanom William Styron barátom abbéli meggyőződését, hogy a hirosimai bomba megmentette az életét. Styron akkor az Egyesült Államok Haditengerészeténél szolgált, a japán part menti szigetek inváziójára képezték ki őket, amikor a bombát ledobták. Hozzá kellett azonban tennem, hogy tudok egy, egyetlen szót, amely bizonyítja, hogy demokratikus kormányunk képes fegyvertelen férfiak, nők és gyerekek ellen undorító, csámcsogóan fanatikus és fajgyűlölő, bestiális gyilkosságokat elkövetni, katonai józan észtől tökéletesen mentes gyilkosságokat. Kimondtam azt a szót. Idegen szó volt. Így hangzott: Nagaszaki. .oOo. Na mindegy! Ez is már réges-régen történt, sőt még annál is tíz évvel régebben, ha az újrajátszást is számítjuk. Ma azt tartom elképednivalónak, évekkel azután, hogy a szabad akarat már nem számít újdonságnak, hogy továbbra is alkalmazható az emberi állapotra az, ami Dudley Prince-et visszakólintotta az életbe, ami ma Kilgore Credójaként él a köztudatban: "Beteg voltál, de meggyógyultál, és sok a tennivaló." Mint hallom, tanítók országszerte Kilgore Credóját idézik növendékeiknek minden reggel, tanítás előtt, a Főhajtás a Zászlónak és a Miatyánk felmondása után. A tanítók azt állítják, hasznos. Egy barátom meséli: A múlt héten esküvőn volt, ahol a lelkész a ceremónia tetőpontján így szólt: "Betegek voltatok, de meggyógyultatok, és sok a tennivaló. Ezennel házasoknak nyilvánítalak benneteket." Egy másik barátném, egy macskaeledelt gyártó cég biokémikusa a kanadai Torontóban szállt meg egy hotelban, és másnap reggelre ébresztést kért a portán. Reggel megszólalt a telefon, és a kezelő így szólt: "Ön beteg volt, de meggyógyult, és sok a tennivaló. A pontos idő hét óra, a levegő hőmérséklete harminckét fok Fahrenheit, vagy zéró fok Celsius." .oOo. 2001. február 13-ának délutánján ő maga, majd a következő mintegy két hét során Kilgore Credója körülbelül annyit tett a Földön, életek megmentése érdekében, mint egy nemzedékkel korábban Einstein E = mc2-je életek berekesztése érdekében. Trout elmondatta Dudley Prince-szel a varázsigét az Akadémia nappali műszakja másik két fegyveres őrének. Aztán bementek az Amerikai Indiánok egykori Múzeumába, és ugyanazt elmondták az ott tanyázó eltompult csavargóknak. Mire a felserkentett szent tehenek jó része, úgy az egyharmaduk, az anti-IKA igehirdetőjévé vált. Egyetlen fegyverükkel, Kilgore Credójával felszerelkezve a munkanélküliségnek ezek a szakadt veteránjai szétáradtak a környéken, élő szobrok hasznos életre serkentésére, sebesültek megsegítésére, de legalábbis arra, hogy takarodjanak már fedél alá, mielőtt megfagynának. .oOo. "Isten a részletekben lakozik", közli velünk egy névtelen szerző a Bartlett-féle Népszerű idézetek lexikona tizenhatodik kiadásában. Felötlik ehelyütt a látszólag jelentéktelen részlet, hogy ugyan mi lett a sorsa a páncélozott limuzinnak, amely Zoltan Peppert szállította, hogy aztán az Akadémia csengőgombjának megnyomása közepette pacallá mázolják. A limuzin vezetője, Jerry Rivers, ötven méternyit távolodott nyugat felé, a Hudson folyó irányába, minekutána béna utasát tolószékestül kiszállította a járdára. Még tartott az újrajátszás. Ámbátor újrajátszás ide, újrajátszás oda, Jerrynek tilos volt leparkolnia az Akadémia előtt, nehogy a fényűző jármű gyanút ébresszen, hogy az Akadémia netalán mégsem elhagyott épület. Ha nem ez lett volna a politika, a limuzin fogta volna fel a tűzoltóautó becsapódását, ezáltal – esetleg, de nem bizonyosan – megmentve az ajtócsengőt megnyomó Zoltan Pepper életét. Igen ám, de milyen áron? Az Akadémia bejárata nem tört volna be, következésképpen Kilgore Trout nem jutott volna be Dudley Prince-hez és a többi fegyveres őrhöz. Trout nem ölthetett volna fel egy ott talált tartalék őruniformist, ami hivatalos színezetet kölcsönzött neki. Nem fegyverkezhetett volna fel az Akadémia páncélöklével, amellyel knockoutolta az összekoccant, de üres leparkolt járművek ugató riasztóit. 52 Az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémiának azért volt páncélökle, mert a haduraknak, akik lerombolták a Columbia Egyetemet, egy tank szolgált támadó élül, amelyet a Nemzetőrség Szivárvány hadosztályától loptak. Vakmerőségükben még a csillagos-sávos lobogót is kitűzték. Nem meglepő, hogy a hadurak, akikkel senki sem cicázik, csakúgy, ahogyan a tíz legnagyobb részvénytársasággal sem cicázik senki, szakasztott olyan amerikainak tartják magukat, mint bárki más. "Amerika – írja Kilgore Trout a TÉR-ben – csak minap feltalált háromszázmillió Rube Goldberg-szerkentyű közös játéka." "És ajánlatos, hogy az embernek legyen kiterjedt családja", teszi hozzá, habár ő maga megvolt nélküle 1945. szeptember l l-e, a hadseregtől való elbocsátásának napja és 2001. március 1-je között, amikor ő és Monica Pepper és Dudley Prince és Jerry Rivers megérkeztek a páncélozott limuzinnal, meg a nyomában lihegő túlterhelt utánfutóval Xanaduba. .oOo. Rube Goldberg újságokba rajzolt karikatúrákat az előző keresztény évezred utolsó évszázada során. Képtelenül bonyolult és hiteltelen masinákat rajzolt, volt bennük megannyi taposómalom és csapóajtó meg csengettyűk és sípok, valamint igába fogott háziállatok, továbbá forrasztópákák és levélhordók és izzólámpák, és pukkantós cukrok és rádiók és felhúzós gramofonok, és vaktölténnyel lövöldöző pisztolyok, és így tovább, mindez abból a célból, hogy végrehajtson valamely egyszerű műveletet, például becsukja a zsalut. .oOo. Bizony, és Trout tódította, hogy milyen nagy szüksége lenne az embernek kiterjedt családra, és én még ma is ezt teszem, hisz annyira nyilvánvaló, hogy emberi lények lévén, szakasztott annyira szükségünk van ezekre, mint fehérjékre és szénhidrátokra és zsírokra és vitaminokra és ásványi anyagokra. Nemrégiben olvastam egy tizenéves apáról, aki csecsemő gyermekét halálra rázta, mert nem tudta még szabályozni a végbélzáróizma működését, és nem volt hajlandó felhagyni a sírással. Egy kiterjedt családban mások is lettek volna körülöttük, akik megmentették és megvigasztalták volna a csecsemőt, és az apát nemkülönben. Ha az apa kiterjedt családban nevelkedik, talán nem vált volna belőle ilyen szörnyű apa, sőt egyelőre talán semmilyen apa, mert fiatal még ahhoz, hogy jó apa legyen, vagy mert túlságosan zavarodott ahhoz, hogy valaha is az legyen. .oOo. Jóval az újrajátszás előtt, 1970-ben Dél-Nigériában voltam, az ottani biafrai háború legvégén, a biafrai oldalon, a vesztes olalon, a többnyire ibo oldalon. Megismerkedtem egy újszülött ibo apjával. Négyszáz rokona volt! Még a vesztésre álló háború alatt is vándorútra indult, feleségestül, hogy a babát valamennyi rokonának bemutassa. Amikor a biafrai hadseregnek utánpótlásra volt szüksége, összegyűltek az ibo nagycsaládok, hogy elhatározzák, kit küldjenek. Békeidőben pedig azért gyűltek össze a családok, hogy elhatározzák, kit küldjenek főiskolára, messze földre, nem ritkán a kaliforniai egyetemre, vagy Oxfordba, vagy a Harvardra. Akkor aztán az egész család beszállt, hogy fizessék az utat és a tandíjat és annak az éghajlatnak és uralkodó társadalomnak megfelelő ruházatot, ahová a gyerek készült. .oOo. Odaát ismerkedtem meg Chinua Achebe ibo íróval. Most ideát tanít, a New York állambeli Annandale-on-Hudson (irányítószám: 12504) Bard Főiskoláján. Megkérdeztem, hogy vannak most az ibók, amikor Nigériában egy pénzéhes junta az úr, amely rendszeresen akasztja a kritikusait, mert túlteng bennük a szabad akarat. Chinua azt mondta, egyetlen ibo sincs a kormányban, nem is kívánkoznak oda. Az ibók, mondta, megélnek szerény üzleteikből, amelyek valószínűleg nem hozhatják őket konfliktusba a kormánnyal vagy a barátaival. Utóbbiak közé tartoznak a Shell Olajtársaság képviselői. Alighanem sok gyűlést tartottak, amelyeken nemcsak etikai kérdéseket vitattak meg, hanem a túlélés taktikáit is. És még manapság is elküldik legeszesebb gyerekeiket messze földre, a legjobb egyetemekre. .oOo. Amikor a család eszméjét és a családi értékeket dicsőítem, nem egy férfira meg egy asszonyra meg a gyerekeikre gondolok, akik most költöztek a városba, és holtra vannak rémülve, és azt se tudják, köpjenek-e vagy nyeljenek a gazdasági és technológiai és ökológiai és politikai káosz kellős közepén. Arról beszélek, amire annyi amerikainak van őrjítő szüksége, amiben nekem is részem volt Indianapolisban a második világháború előtt, és amiben Thornton Wilder A mi kis városunk-ja szereplőinek is része volt, és amiben része van az ibóknak is. .oOo. A negyvenötödik fejezetben két alkotmánykiegészítést javasoltam. Itt közlök még kettőt, kellően szerények ahhoz, gondolná az ember, hogy joggal elvárjuk az élettől, akár az Emberi Jogok Törvényét: XXX. cikkely: Minden személy, mihelyt eléri a törvényileg meghatározott serdülőkort, nyilváníttassék felnőttnek ünnepélyes szertartás keretében, melynek során el kell fogadnia a közösség iránti kötelességeit és az ehhez kapcsolódó jogait. XXXI. cikkely: Minden erőfeszítéssel azon kell igyekezni, hogy minden személy azt érezze: keservesen fogják hiányolni, amikor elmegy. Ilyen kellemes lehetőségeket, meggyőző módon, persze csak kiterjedt családok nyújthatnak. 53 A Frankenstein, avagy A modern Prométheusz-beli szörnyeteg azért válik gonosszá, mert megalázónak érzi, hogy él, és mégis annyira rút, annyira népszerűtlen. Megöli Frankensteint, aki, mint már mondtam, a tudós, és nem a szörnyeteg. És hadd siessek kijelenteni, hogy Bernie bátyám sohasem volt Frankenstein-stílusú tudós, sohasem dolgozott vagy lett volna hajlandó dolgozni semmiféle romboló szándékú találmányon. Pandora sem volt, nem eresztett szabadon új mérgeket vagy új betegségeket, vagy akármit. A görög mitológiában Pandora volt az első nő. Az istenek hozták létre, akik haragudtak Prométheuszra, mert agyagból alkotott férfit, azután ellopta tőlük a tüzet. A nőt bosszúból alkották. És Pandorának adtak egy szelencét. Prométheusz kérve kérte, hogy ne nyissa ki. Pandora kinyitotta. És minden gonoszság, ami csak emberben fészket rakhat, kiszabadult belőle. Az utolsó, ami a szelencéből kiszabadult, a remény volt. Elröpült. .oOo. Ezt nem én találtam ki. Nem is Kilgore Trout. Hanem a régi görögök. Én viszont szeretném hangsúlyozni: Frankenstein szörnyetege boldogtalan volt és romboló, míg az emberek, akiket Trout életre serkentett az Akadémia környékén, bár legtöbbjük aligha nyert volna szépségversenyt, nagyjában-egészében vidámak voltak és a közjó elkötelezettjei. Azt kell mondanom, hogy legtöbbjük aligha nyert volna szépségversenyt. Ugyanis legalább egy döbbenetesen gyönyörű nő is volt közöttük. Clara Zine volt az, az Akadémia hivatali apparátusának tagja. Monica Pepper szentül hiszi, hogy Clara Zine szívta azt a szivart, amelyik működésbe hozta a képtárban a füstriasztót. Amikor Monica kérdőre vonta, Clara Zine eskü alatt vallotta, hogy soha életében nem szívott szivart, hogy utálja a szivart, aztán eltűnt. Fogalmam sincs, mi lett belőle. .oOo. Clara Zine és Monica a sebesülteket ápolták az Amerikai Indiánok egykori Múzeumában, amelyet Trout kórházzá alakított, amikor Monica kérdőre vonta Clarát a szivar ügyében, mire Clara felkapta a vizet és elvitorlázott. Trout, kezében immár saját páncélöklével, kíséretében Dudley Prince-szel és a másik két fegyveres őrrel, kiebrudalta valamennyi csavargót, aki még ott volt a menhelyen. Azért tette, hogy felszabadítsa a priccseket olyanoknak, akik kezüket- lábukat-koponyájukat törték, vagy akármi, akiknek nagyobb szükségük volt rá, és még jobban rászolgáltak, hogy melegben kuporodhassanak le, mint a csavargók. Fajtánkénti osztályozás volt ez, aminek a gyakorlatát Kilgore Trout a második világháború csataterein látta. "Csak azt sajnálom, hogy csupán egyetlen életem van, amit hazámért feláldozhatok", monda Nathan Hale amerikai hazafi. "Leszarom a csavargókat!", monda Kilgore Trout amerikai hazafi. .oOo. Mindazonáltal Jerry Rivers, Pepperék extra méretű limuzinjának vezetője volt az, aki meseautójával kikerülgette a roncsjárműveket meg az áldozataikat, nemegyszer a járdán hajtva, hogy elérje a nyugati 52. utcán a CBS, a Columbia Rádiótársaság stúdióit. Rivers a következő szavakkal serkentette fel a rádiósokat: – Betegek voltatok, de meggyógyultatok, és sok a tennivaló. – Aztán rávette őket, hogy ezt az üzenetet rádión és televízión közvetítsék az egész országban. Hogy erre rávehesse őket, persze hazugsághoz kellett folyamodnia. Azt mondta, hogy ismeretlen személyek által okozott ideggáztámadásból ocsúdik mindenki. Kilgore Credójának első változata tehát először ebben a formában érte el az ország millióit, majd a világ milliárdjait: "A CBS exkluzív adását hallják! Ismeretlen személyek ideggáztámadást hajtottak végre. Betegek voltatok, de már meggyógyultatok, és rengeteg a tennivaló. Helyezzétek fedél alá, biztonságba, a gyermekeket és az időseket." 54 Mi tagadás! Történtek hibák! Nem az volt az egyetlen, hogy Trout páncélököllel fojtotta bele a szót az autóriasztókba. Amennyiben valaha kézikönyvet írnának arról, hogyan viselkedjünk városi környezetben újabb időomlás, majd újrajátszás, majd a szabad akarat újbóli bekattanása esetén, tartalmazzon ajánlást arra nézve, hogy minden körzetnek legyen meg a páncélökle, és felelős felnőtteknek legyen tudomásuk a hollétéről. Hibák? A kézikönyv mutasson rá, hogy maguk a járművek, akár irányítottak, akár irányítatlanok, nem felelősek az okozott kárért. Merő időfecsérlés lenne automobilokat megbüntetni, mintha csak fellázadt rabszolgák volnának, akikre ráfér a verés! Ráadásul bűnbaknak kikiáltani még működőképes autókat és teherautókat és buszokat, pusztán mert automobilok – megfosztaná a mentőosztagokat és a menekülteket a szállítóeszközöktől. Ahogyan Trout tanácsolja a TÉR-ben: "Lehetséges, hogy hülyére verni egy idegen személy leparkolt Dodge Intrepidjét átmeneti megkönnyebbülést idéz elő a sztressz tüneteitől. Végső soron azonban ettől a tulajdonosának az élete még nagyobb kalap szar lesz, mint annakelőtte volt. Cselekedjél másoknak járműveivel, miképpen szeretnéd, hogy ők cselekednének a tiéddel." "Merő babonaság, hogy egy motoros jármű, amelynek a gyújtását lekapcsolták, emberi lény segítsége nélkül beindulhat – folytatja Trout. – Amennyiben a szabad akarat bekattanása után mindenáron ki akarod rántani a slusszkulcsot a vezető nélküli járművekből, amelyeknek a motorja nem jár, kérlek, kérlek, kérlek, dobd a kulcsot egy postaládába, nem pedig a csatornába, vagy egy szeméttel teliszórt üres telekre." .oOo. Trout legnagyobb hibája vélhetőleg az volt, hogy az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémiát halottasházzá változtatta. A bejárati páncélajtót meg a keretét megint helyükre szögeltek, hogy a meleg ki ne szökjön. Több értelme lett volna a holttesteket kint felsihtolni, ahol jócskán fagypont alatt volt a hőmérséklet. Trouttól persze aligha lehetett elvárni, hogy gondokat csináljon magának emiatt, a fészkes fenében, a nyugati 155. utcán, ám a Szövetségi Repülésügyi Hatóság valamely felserkent tagjának rá kellett volna döbbennie, minekutána a föld színén elhalt a recsegés-ropogás, hogy odafent járnak még robotpilótával vezérelt gépek. Személyzetük, utasaik, még kezeletlen IKA-tól elbambultan, fingot se törődtek azzal, mi lesz, ha kifogy az üzemanyag. Tíz perc múlva, vagy talán egy óra múlva, esetleg három óra múlva, vagy akármikor, a levegőnél súlyosabb gépük, nemegyszer tízezer méter magasban, beadja a kulcsot vagy bemondja az unalmast, mindenestül, cakumpakk. .oOo. A mbutik, az afrikai Zaire esőerdejének pigmeusai számára 2001. február 13-a minden valószínűség szerint semmivel sem volt kevésbé vagy inkább elképesztő, mint bármelyik más nap, hacsak egy kósza repülőgép történetesen nem valamelyikük fején landolt, amikor megszűnt az újrajátszás. Minden légi jármű közül a legkomiszabb persze, amikor a szabad akarat bekattan, a helikopter, avagy szecskavágó, a légcsavaros jármű, amelyet elsőként a zseniális Leonardo da Vinci (1452-1519) álmodott meg. A szecskavágó nem képes siklórepülésre. A szecskavágó egyáltalán nem is akar repülni. Sokkal biztonságosabb hely ilyenkor hullámvasút vagy az óriáskerék. .oOo. Bizony, és amikor New Yorkban bevezették a statáriumot, az Amerikai Indiánok egykori Múzeumából kaszárnyát csináltak, és Trouttól elvették a páncélöklét, és az Akadémia központját elrekvirálták tiszti kaszinónak, és Monica Pepper és Dudley Prince és Jerry Rivers a limuzinnal Xanaduba indult. Trout, nemrégen még hobó, most drága öltözéket viselt, cipőt és zoknit és alsóneműt és mandzsettagombot beleértve, és Louis Vuitton-féle bőröndcsaládot, ami mind Zoltan Pepperé volt. Mindannyian egyetértettek abban, hogy Monica férjének jobb, hogy meghalt. Mégis milyen kedvező jövőbeli kilátásai lehettek volna? Amikor Trout megtalálta Zoltan lelapított és kinyúlt tolószékét az utcán, egy fának támasztotta, és kinevezte modern művészetnek. A két kerék úgy összepréselődött, hogy egynek látszott. A műalkotás, mondta Trout, kétméteres, alumínium és bőr imádkozó sáska, amint egykerekűt próbál hajtani. Elkeresztelte A huszonegyedik század szellemé-nek. 55 Évekkel ezelőtt a kentuckyi derbin ismerkedtem meg Dick Francisszel. Tudtam, hogy annak idején akadályversenyeken nyert díjakat. Nagyobb, mint amilyennek képzeltem, mondtam Francisnek. Amire azt válaszolta, nagynak kell lenni ahhoz, hogy az ember akadályversenyen "egyben tartsa a lovat". Ez a kép, gondolom, azért maradt meg ilyen sokáig az emlékezetemben, mert maga az élet is igencsak ehhez hasonlít: az embernek "egyben kell tartania" az önbecsülését, akárcsak a lovat, hiszen az önbecsülésnek is hasonlóképpen át kell ugratnia palánkokon és sövényeken és víztükrökön. Az én drága, tizenhárom éves Lily lányom, akiből csinos serdülő lett, mint a legtöbb amerikai serdülő igyekszik a tőle telhető legjobban egyben tartani az önbecsülését ebben az igencsak félelmetes akadályversenyben. .oOo. Azt mondtam a Butler Egyetem végzőseinek, akik nem sokkal idősebbek Lilynél, hogy őket X nemzedék-nek nevezzük, két kattintásnyira a végtől, de épp annyira A nemzedék is, akárcsak Ádám és Éva volt. Micsoda halandzsa! Esprit de l'escalier! Jobb későn, mint soha! Csak most, 1996-nak épp ebben a pillanatában, ahogy leírnám a következő mondatot, döbbenek rá, hogy fiatal hallgatóságom számára mennyire nélkülözött mindennemű jelentést az Édenkért képe, hiszen a világ oly sűrűn benépesedett más, titokban rettegő emberekkel, annyira túl van telepítve természeti és emberkéz alkotta kelepcékkel. A következő mondat? Azt kellett volna mondanom nekik, hogy olyanok, mint Dick Francis, amikor Dick Francis fiatal volt, és meglovagolt egy csupa büszkeség és csupa rettegés állatot, az akadályverseny indítókorlátja előtt. .oOo. Továbbá: Ha egy mén minduntalan meghőköl az akadályok előtt, kicsapják a legelőre. Legtöbb korombeli vagy idősebb, de még élő középosztálybeli amerikainak az önbecsülése ki van csapva a legelőre, ami nem is rossz hely. Rágcsálnak. Kérődznek. Ha az önbecsülés a lábát töri, a láb soha össze nem forr. Gazdája kénytelen lelőni, így hirtelenében anyám és Ernest Hemingway, és régebbi irodalmi ügynököm és Jerzy Kosinski és kelletlen témavezetőm a chicagói egyetemen és Eva Braun jutnak az eszembe. De Kilgore Trout aztán nem. Kilgore Troutban a leronthatatlan önbecsülését szerettem a legjobban. Férfi szerethet férfit, békében is, háborúban is. Szerettem háborús kenyeres pajtásomat, Bemard V. O'Hare-t is. .oOo. Sokan azért vallanak kudarcot, mert az agyuk, ez a másfél kilónyi véráztatta spongya, a kutya reggelije, nem működik rendeltetésszerűen. A kudarc oka ilyen egyszerű is lehet. Némelyek, akárhogy igyekeznek, egyszerűen nem bírnak labdába rúgni. Ennyi. Egy velem egyívású unokafivérem szörnyű nehezen boldogult a Shortridge Középiskolában. Nagydarab belső partjelző volt, roppant szelíd fiú. Rémes évközi értesítőt vitt haza. – Mit jelentsen ez? – kérdezte az apja. Mire az unokafivérem a következőképpen válaszolt: – Hát nem tudod, Apa? Hülye vagyok, hülye vagyok. .oOo. Ezt adják össze: Anyai dédnagybátyám, Carl Barus alapító elnöke volt az Amerikai Fizikai Társaságnak. A Brown Egyetemen róla neveztek el egy épületet. Carl Barus bácsikám hosszú évekig volt ott professzor. Sohasem találkoztam vele. A bátyám igen. Idén, 1996 nyaráig, Bernie meg én úgy gondoltunk rá, mint aki fenségesen hozzájárult a Természet törvényei ember általi megértésének szerény, de tisztes növekedéséhez. Júniusban azonban megkértem Bernie-t, mondjon nekem valamilyen felfedezést, ha mégolyan szerényét is, amely jeles dédnagybácsikánk nevéhez fűződik, akinek a génjeit Bernie oly kiváló mértékben örökölte. Bernie nem kapkodta el a választ. Bernie maga is elámult annyi év elteltével, hogy Carl bácsikánk, noha vonzóvá tette a fizikusi pályafutást, soha egy szóval sem említett Bernie-nek semmit, amit ő maga vitt véghez. – Utána kell néznem az irodalomban – mondta Bernie. Álljon meg a menet! .oOo. Ezt hallgassák meg: Carl bácsikám, úgy 1900 körül, kísérleteket folytatott röntgensugaraknak és radioaktivitásnak a cseppfolyósodásra történő hatásával egy ködkamrában, egy általa kotyvasztott köddel teli fahengerben. Arra a következtetésre jutott és bizonyosságként publikálta, hogy az ionizáció szerepe viszonylag kevéssé jelentős a cseppfolyósodásban. Nagyjából ugyanakkor, felebarátaim, Charles Thomson Rees Wilson skót fizikus hasonló kísérleteket folytatott egy üvegből készült ködkamrában. Bebizonyította, hogy a röntgensugarak és a radioaktivitás által termelt ionoknak nagy szerepük van a cseppfolyósodásban. Bírálta Carl bácsikámat, amiért nem vette figyelembe a kamrájának fafala által okozott szennyeződést, amiért durva eljárással készített ködöt, és amiért nem árnyékolta le a ködjét röntgenkészülékének elektromos tere elől. Wilson ezután ködkamrája révén szabad szemmel is láthatóvá tette az elektromos töltésű részecskék útját. Amiért 1927-ben megosztott fizikai Nobel-díjat kapott. 56 Mint megrögzött luddita, akárcsak Kilgore Trout, és akárcsak Ned Ludd, a talán, de nem bizonyosan fiktív munkás, aki állítólag gépeket rombolt az angliai Leicestershire-ben a tizenkilencedik század kezdetén, állhatatosan kalimpálok mechanikus írógépemen. Technológiai szempontból még így is nemzedékekkel megelőzöm William Styront és Stephen Kinget, akik – akárcsak Trout – tollal írnak sárga hivatali blokkra. Teleírt lapjaimat tollal vagy ceruzával javítom. Hivatalos ügyben jöttem Manhattanbe. Telefonálok egy nőnek, aki már évek óta gépeli át az írásaimat. Neki sincsen komputere. Talán el kellene bocsátanom. A nagyvárosból egy vidéki városba költözött. Megkérdem tőle, milyen az időjárás arrafelé. Megkérdem, látogatják-e szokatlan madarak a madáretetőjét. Megkérdem, hozzáférhetnek-e a mókusok, és így tovább. Igen, a mókusok utat találtak a madáretetőhöz. Ha a szükség ráviszi őket, valóságos trapézművészek. Régebben derékbántalmai voltak. Megkérdezem, hogy van a dereka. A dereka oké, mondja. Megkérdi, hogy van Lily lányom. Lily is oké, mondom. Megkérdi, mennyi idős Lily, én pedig közlöm, hogy decemberben lesz tizennégy. – Tizennégy! – mondja. – Uramfia. Mintha tegnap lett volna kisbaba. .oOo. Van még néhány legépelni való oldalam a számára, mondom. – Jó – mondja ő. Postán kell elküldenem, mert nincsen faxa. Talán mégis el kell bocsátanom. Még most is New York-i barnakő házunk második emeletén vagyok, és még most sincs liftünk. Hát lebattyogok a lépcsőn a papírjaimmal, totty-totty-totty. Leérek a földszintre, ott van a feleségem irodája. Amikor annyi idős volt, mint Lily, kedvenc olvasmányai a Nancy Drew detektívleánykáról szóló történetek voltak. Nancy Drew ugyanaz Jillnek, mint nekem Kilgore Trout. Jill tehát megkérdi: – Hová mégy? – Borítékot venni – válaszolom. – Nem vagy szegény ember – mondja Jill. – Miért nem veszel ezer borítékot, és teszed be a szekrénybe? – Ésszerűnek hiszi magát. Van komputere. Van faxa. A telefonján van üzenetrögzítője, hogy el ne mulasszon holmi fontos üzenetet. Xeroxa is van. Van mindenféle szemete. – Hamarosan jövök – mondom. .oOo. És indulok ki a világba! Utcai rablók! Autogramvadászok! Guberálók! Dolgozó emberek, valódi munkahellyel! Talán egy gyors dugás! ENSZ-funkcionáriusok és diplomaták! Házunk közel van az ENSZ-hez, hát mindenféle-fajta idegen külsejű népek szállnak ki-be a szabálytalanul parkoló limuzinokba, és legjobb igyekezetükkel próbálják, akárcsak mi valamennyien, egyben tartani az önbecsülésüket. Ahogy fél saroknyit ballagok a Második sugárúti újságárudáig, ahol papírneműt is árulnak, úgy érzem magam a sok idegen miatt, akárcsak Humphrey Bogart vagy Peter Lorre a Casablancá-ban, minden idők harmadik legjobb mozijában. Minden idők legjobb mozija, ezt bármelyik féleszű tudja, a Kutyaélet. Minden idők második legjobb mozija a Mindent Éváért. Továbbá még az sem lehetetlen, hogy találkozom Katherine Hepburnnel, egy igazi filmcsillaggal! Alig egy saroknyira lakik tőlünk! Ahányszor megszólítom, és mondom a nevemet, mindig így válaszol: – Ó, persze, a bátyám barátja. – Nem ismerem a bátyját. Ma nincs hozzá szerencsém, de eb, aki bánja. Én filozófus vagyok. Muszáj. .oOo. Bemegyek az újságárudába. Viszonylag szegény emberek – életüket nem döbbenetesen érdemes élni – állnak sort lottóért vagy egyéb szemétért. Mind megőrzik nyugalmukat. Úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy híresség vagyok. Az áruda egy házaspáré – hinduk, valódi hinduk! Az asszonynak irinyó-pirinyó rubin van a két szeme között. Már ez is megéri a kiruccanást. Kinek kell az a boríték? Ne feledjék: a csók mindig csók, a sóhaj mindig sóhaj. .oOo. A hinduk papíráruját legalább olyan jól ismerem, mint ők maguk. Nem akármiért tanultam én antropológiát. Segítség nélkül megtalálom a huszonnégyszer harmincas vastag borítékot. A sor végére állok, elcsevegek azokkal a vevőkkel, akik nem lottóra várnak. A lottóbalekok, akikről lefoszlott a remény és a számmisztika, lehetnének akár az Időomlást Követő Apátia áldozatai. Ha egy tizennyolckerekű gázolná le őket, azt is egykedvűen tűrnék. 57 As újságárudából egy saroknyit dél felé megyek, a közszolgálati postahivatalba, ahol titkos szerelmem a pult mögött ülő nő. Papírjaimat már beletettem a vastag borítékba. Megcímezem, aztán odaállok a hosszú sor végére. Most már csak fel kell adnom. A nő, akit szeretek, nem tudja, hogy szeretem. Még pókerarcot emlegetnek? Amikor tekintete találkozik az enyémmel, akár egy görögdinnyére bámulhatna! Ülve dolgozik, továbbá a pult meg a köpenye miatt eddig még csak nyaktól felfelé láttam. Ennyi is elég! Nyaktól felfelé olyan ez a nő, mint egy hálaadásnapi ebéd! Nem úgy értem, hogy úgy néz ki, mint egy tányér pulykasült törtburgonyával és áfonyaszósszal. Úgy értem, hogy a láttára úgy érzem magam, mintha elém tálalták volna az ünnepi ebédet. Láss hozzál Láss hozzá! A nyaka, az arca, a füle meg a haja a maga természetes valójában is hálaadásnapi lakoma volna, ráadásul mindennap új csüngőket aggat a fülébe meg a nyakára. Néha kontyba fésüli a haját, néha leereszti. Néha göndör, néha egyenes. És hogy mit tud véghezvinni a szemével meg az ajkával! Egyik nap Drakula lányától veszek bélyeget! Másnap ő maga a Boldogságos Szűz. Ez alkalommal Ingrid Bergman a Stromboli-ból. De még messze van. Ott tolong előttem a sorban a sok vén szaros, már ki se tudják számolni a pénzt, meg összevissza kotyogó bevándorlók, akiknek az a téves eszméjük, hogy angolul beszélnek. Egyik nap még egy zsebtolvaj is kifosztott a postahivatalban. Szép kis közszolgálat! .oOo. A várakozási időt sem pocsékolom el. Hallok számomra elérhetetlen buta főnökökről és állásokról, és számomra elérhetetlen tájakról, és számomra remélhetőleg elérhetetlen betegségekről, és mindenféle emberek mindenféle kutyáiról, és így tovább. Komputer segítségével? Nem ám. A társalgás elveszett művészetének segítségével. Végre leméri és felbélyegzi borítékomat széles e világon az egyetlen nő, aki igazán boldoggá tudna tenni. Vele sohasem kellene tettetnem. Hazamegyek. Fenemód jó napom volt. Ide figyeljenek: Avégből születtünk erre a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét! 58 Robotpilótával töltött hetvenhárom évem során, újrajátszás ide, újrajátszás oda, írómesterséget tanítottam. Először az iowai egyetemen 1965-ben. Azután a Harvardra kerültem, majd a New York-i City Collegeba. Ma már nem csinálom. Megtanítottam, hogyan közlekedjünk a papírra fecskendezett tintával. Elmondtam hallgatóimnak, hogy amikor írnak, viselkedjenek rendesen találomra kiválasztott partnerükkel, igyekezzenek idegenek kedvében járni. Másik megoldás, hogy vezessenek finom bordélyházakat, mindenki egyért, egy mindenkiért, mintha igazából tökéletes magányban működnének. Elvárom tőlük, mondtam, hogy mindezt kizárólag huszonhat fonetikai jel, tíz számjegy és mintegy nyolc központozási jel tetszőleges elrendezésével vigyék végbe, hiszen az egészben nincsen semmi újdonság. 1996-ban, miközben a mozi meg a tévé sikeresen tartja fogva írástudók és írástudatlanok figyelmét egyaránt, kétségbe kell vonnom az én felettébb különös, ha jól belegondolunk, bájtanfolyamomnak az értékét. Mivelhogy a helyzet a következő: Csábítási kísérlet pusztán papírra rótt szavakkal annyira jutányos az önjelölt tintás ujjú Don Juanoknak vagy Kleopátráknak! Nem kell fizetőképes színészt vagy színésznőt elkötelezniük a projekt számára, aztán egy fizetőképes rendezőt, és így tovább, aztán milliónyi dolcsit kiénekelni a közízlés mániás-depressziós szakértőinek zsebéből. És egyáltalán: Minek is vesződnének? Hogy miért? Igen sokan várnak kétségbeesetten erre az üzenetre: "Nagyjából ugyanúgy érzek és gondolkodom, mint te, sok mindent ugyanúgy szeretek, mint te, még ha legtöbben ezeket nem is szeretik. Nem vagy egyedül." .oOo. Steve Adams, három örökbe fogadott unokaöcsém egyike, sikeres tévé- vígjátékíró volt néhány éve a kaliforniai Los Angelesben. Jim bátyja a Békehadtest egykori tagja és elmeosztályon ápoló. Kurt öccse a Continental Légitársaság veterán pilótája, sapkáján rántotta, kabátja ujján arany copf. Steve öccse örök életében mindig csak repülni akart. Egy álom megvalósult! Steve a maga kárán tanulta meg, hogy a tévének szánt viccei mind olyasmiről szóljanak, amit maga a tévé dobott fel, méghozzá a nagyon közeli múltban. Ha olyasmiről szól a vicc, ami több mint egy hónapja vagy még régebben nem szerepelt a tévében, a nézőknek halvány ibolyalila dunsztjuk sincs, még ha megy is a háttérben a röhögőgép, hogy nekik min kell nevetni. A tévé szerintem egy nagy radír. .oOo. Ámbátor a legközelebbi múlt kiradírozása is nagy segítségére lehet legtöbbeknek, hogy átvergődjenek ezen az izén, akármi legyen is. Jane, első feleségem, a történelem tanszék ellenzése dacára került be a Phi Béta Kappa testvérületbe a Swarthmore Főiskolán. Megírta, majd szóbeli vizsgán megvédte, hogy a történelemből mindössze annyi a tanulság, hogy maga a történelem tökéletesen értelmetlen, hát tanuljunk inkább valami egyebet, például zenét. Egyetértettem vele, Kilgore Trout is egyetértene. De akkoriban mégsem törölték még el a történelmet. És amikor én elindultam az írói pályán, azzal a viszonylag ésszerű reménnyel hivatkozhattam a múlt, sőt éppenséggel a régmúlt eseményeire és személyiségeire, hogy említésükre szép számmal reagálnak majd olvasóim bizonyos, akár pozitív, akár negatív érzéssel. Hasonló eset: Országunk mindenkori legnagyobb elnökének, Abraham Lincolnnak meggyilkolása John Wilkes Booth huszonhat éves ripacs által. .oOo. Ez a gyilkosság az Időomlás Egy fontos eseménye volt. Ki az a hatvan éven aluli személy, a történelem tanszéken kívül, akit egy fikarcnyit is érdekel? 59 Elias Pembroke, állítólagos Rhode Island-i tengerész-építészmérnök, aki Abraham Lincoln helyettes tengerészeti államtitkára volt polgárháborúnk idején, az Időomlás Egy szereplője. Megírom róla, hogy jelentékeny mértékben hozzájárult a Monitor nevű páncélozott hadihajó megtervezéséhez, de elhanyagolta feleségét, Juliát, aki beleszeretett egy John Wilkes Booth nevű szívdöglesztő fiatal színész és élvhajhászba. Julia szerelmes leveleket írt Boothnak. Légyottot beszéltek meg 1863. április 14- ére, két évvel azelőtt, hogy Booth rövid csövű pisztollyal orvul lelőtte Lincolnt. Julia New Yorkból Washingtonba utazott gardedámjával, egy tengernagy alkoholista feleségével, látszólag bevásárolni, és hogy elmeneküljön az ostromlott főváros izgalmai elől. Megszálltak abban a hotelban, ahol Booth időzött, és este megnézték William Shakespeare Julius Caesar-jában, amelyben Marcus Antoniust alakította. Marcus Antonius szerepében Booth az ő esetében rémületesen látnoki szavakat mondott: "A rossz, mit ember tesz, túléli őt." .oOo. Julia az előadás után gardedámjával a színfalak mögé ment, és gratulált nemcsak John Wilkesnek, de bátyjainak is, a Brutust alakító Juniusnak és a Cassiust alakító Edwinnek. A három amerikai fivér, akik között John Wilkes volt a legfiatalabb, brit apjukkal, Junius Brutus Boothszal együtt mai napig a legnagyobb tragikus színészcsaládot alkották az angol nyelvű színpad történetében. John Wilkes gálánsul kezet csókolt Juliának, mintha most ismerkednének meg, s ugyanakkor kezébe csúsztatott egy csomagocska klór-hidrát kristályt, ami majd a gardedám kábító italának lesz a hatóanyaga. Booth elhitette Juliával, hogy amikor majd felkeresi hotelszobájában a férfit, semmi egyebet nem kap tőle, mint egyetlen pohár pezsgőt és egyetlen csókot, amelynek emlékét élete végéig melengeti a háború után, otthon Rhode Islanden, egyéb tekintetben szürke életében. Madame Bovary! Julia aligha sejthette, hogy Booth megkereszteli a pezsgőjét, szakasztott úgy, ahogy ő keresztelte meg gardedámja háborús jójcakát-pohárkáját klór-hidráttal. Csingiling! Booth felcsinálta! Juliának még sohasem volt gyereke. Valami gond volt a férje micsodájával. És Julia harmicegy éves volt! A színész huszonnégy! Hihetetlen? .oOo. Julia férje boldog volt. Az asszony terhes? Hát még sincs semmi gond Elias Pembroke helyettes tengerészeti államtitkár micsodájával! Vitorlákat fel! Julia visszatért Rhode Islandre, Pembrokeba, a férje egyik őséről elnevezett városba, hogy megszülje gyermekét. Halálosan rettegett, hogy a gyerek füle hegyes lesz, mint John Wilkes Boothé, hegyes, akár az ördögé, nem lekerekített. De a gyereknek normális füle volt. Abraham Lincoln Pembroke-nak keresztelték. Hogy az amerikai történelem legegocentrikusabb és destruktívabb gonosztevőjének egyetlen leszármazottja ezt a nevet viseli, csak akkor vált felülmúlhatatlanul ironikussá, amikor pontosan két esztendővel azután az éjszaka után, amelyen Booth Julia szülőcsatornájába ejakulált, miközben Julia masszívan le volt nyugtatózva, Booth egy löket ólmot eresztett Lincoln kutyareggelijébe, Lincoln agyába. .oOo. Xanaduban, 2001-ben, kikértem Kilgore Trout szakvéleményét John Wilkes Boothról. Szerinte Booth produkciója a washingtoni Ford Színházban, 1865. április 14-én, nagypénteken este, amikor lelőtte Lincolnt, majd a páholyból a színpadra ugrott és eltörte a lábát, "olyasmi volt, ami óhatatlanul megtörténik, valahányszor a színész írja a forgatókönyvet". 60 Julia senkivel sem osztotta meg titkát. Hogy megbánt-e valamit? Természetesen, de nem a szerelemmel kapcsolatban. 1882-ben, amikor betöltötte ötvenedik évét, egyetlen szerelmi viszonya emlékére, ha mégoly rövid volt is és rossz csillagzat alatt született, megalapította – az eredetére történő mindennemű utalás nélkül – a Pembroke Műkedvelő Színtársulatot. .oOo. Abraham Lincoln Pembroke pedig, aki nem volt tudatában, hogy igazából kinek a fia, 1889-ben megalapította az Indiánfő Textilüzemet, amely New England legnagyobb textilgyára lett, egészen 1947-ig, amikor is III. Abraham Lincoln Pembroke kizárta sztrájkoló alkalmazottait, a céget pedig átköltöztette Észak- Carolinába. Idővel IV. Abraham Lincoln Pembroke eladta egy nemzetközi konglomerátumnak, amely a gyárat Indonéziába költöztette, IV. Abraham Lincoln Pembroke pedig halálra itta magát. Sehol egy szál színész az egész brancsban. Sehol egy szál gyilkos az egész brancsban. Sehol egy pár ördögfül. .oOo. Mielőtt III. Abraham Lincoln Pembroke Észak-Carolinába költözött Pembroke városából, felcsinált egy Rosemary Smith nevű férjezetlen afrikai-amerikai szobalányt. A hallgatását bőkezűen megfizette. Ő maga már eltávozott, mire a fia, Frank Smith megszületett. Álljon meg a menet! Frank Smithnek ördögfüle van! Frank Smith alighanem a műkedvelő színjátszás történetének egyik legnagyobb színésze! Félig fekete, félig fehér, és még százhetvennyolc centi sincs. 2001 nyarán azonban döbbenetesen meggyőző alakítást nyújtott Robert E. Sherwood Abe Lincoln Illinoisban című darabja a Pembroke Műkedvelő Színtársulat által színre vitt matiné-előadásának címszerepében. A hangeffektusokat Kilgore Trout szolgáltatta. A társulat előadás után kagylósütést rendezett Xanadu tengerpartján. Mint Federico Fellini 8 és 1/2 című filmjének utolsó jelenetében, ott volt tout le monde, ha nem személyesen, hasonmás képében. Monica Pepper Allie nővéremhez hasonlított. A szakácsmester, helybeli férfi, akit nyaranta felfogadnak efféle partik rendezésére, hasonlított néhai kiadómhoz, Seymour Lawrence-hoz (1926?), aki megmentett a biztos feledéstől, a miszlikbe apríttatástól, amikor kiadta Az ötös számú vágóhíd-at, aztán az ő égisze alatt újra kiadta valamennyi előző könyvemet. Kilgore Trout az apámhoz hasonlított. .oOo. Troutnak egyetlen hangeffektust kellett produkálnia a színfalak mögött, a darab utolsó felvonása utolsó jelenetének utolsó pillanatában, amit maga Trout "emberkéz művelte időomlásnak" nevezett. Felszerelkezett egy antik gőzsíppal az Indiánfő Textilüzem fénykorából. Egy vízvezeték-szerelő, aki a társulat tagja volt és nagyon hasonlított a bátyámhoz, a vidáman gyászos sípot egy tartály sűrített levegő tetejére helyezte, a kettő között szeleppel. Ilyen volt Trout is, minden írásában: Vidáman gyászos. Természetesen a társulat sok tagjának nem volt szerepe az Abe Lincoln Illinoisban produkciójában, de legalább szerettek volna belefújni abba a nagy rézkakasba, mihelyt meglátták, aztán meghallották, amikor maga a vízvezeték- szerelő belefújt a főpróbán. De a társulat mindenekfelett azt szerette volna, hogy Trout végre otthon érezze magát, egy kiterjedt család fontos tagjának. Nemcsak a társulat, meg Xanadu személyzete, meg a Névtelen Alkoholisták és a Névtelen Szerencsejátékosok helyi sejtjei, amelyek ott gyűléseztek a bálteremben, meg a szakadt asszonyok és gyerekek és nagyszülők, akik ott találtak menedéket, voltak hálásak Trout gyógyító és biztató ráolvasásáért, amely feledtette az ádáz időket: Beteg voltál, de meggyógyultál, és sok a tennivaló. Hálás volt az egész vüág. 61 Hogy Trout el ne mulassza idejében megfújni a sípot – ugyanis rettegett, hogy mindent elront a családjának –, a vízvezetékszerelő, aki a bátyámhoz hasonlított, ott állt Trout és a szerkezet mögött, keze Trout vén vállán. Majd gyengéden megszorítja azt a vállat, ha itt az ideje, hogy Trout bemutatkozzék a világot jelentő deszkákon. A darab utolsó jelenete az illinoisi Springfield vasútállomásának rendező pályaudvarán játszódik. Az időpont: 1861. február 11-e. Abraham Lincoln, ezúttal John Wilkes Booth félig afrikai-amerikai ükunokájának megszemélyesítésében, akit épp az imént választottak az Egyesült Államok elnökévé hazája legsötétebb órájában, elutazni készül városából vasúton, Isten legyen hozzá irgalmas, Washingtonba. Így szól, ahogy valójában Lincoln is szólt: "Senki fel nem mérheti, mekkora az én szomorúságom, hogy el kell válnunk. Ennek a helynek és az önök kedvességének köszönhetek mindent. Negyed századot éltem itt le, itt lettem fiatalból öreg ember. Itt születtek gyermekeim, s itt van eltemetve egyikük. Most elmegyek, és nem tudom, visszatérhetek-e valaha. Olyan időben szólítottak az elnökség vállalására, amikor tizenegy főbb államunk nyilvánította ki abbéli szándékát, hogy kiválik az Unióból, amikor a háborús fenyegetés napról napra ádázabb lesz. Súlyos kötelességgel nézek szembe. Amíg felkészültem rá, igyekeztem megtudakolni: minő nagy elv avagy eszmény tartja egybe oly régóta ezt az Uniót. És meggyőződésem, hogy nem csupán a gyarmatoknak az anyaországról való leválása, hanem a Függetlenségi Nyilatkozatban az az érzés, amely szabadságot adott ez ország népének, és reménységet az egész világnak. Ez az érzés ősi álomnak volt a teljesülése, amelyet az emberek minden időkön át dédelgettek: hogy egy napon lerázhatják láncaikat, és szabadságra találnak az élet testvériségében. Elnyertük a demokráciát, s most itt a kérdés, vajon alkalmas-e arra, hogy fennmaradjon. Talán elérkeztünk az ébredés szörnyű napjához, és az álom bevégeztetett. Ha így van, sajnos mindörökre bevégződött. Nem hihetem, hogy az embereknek valaha is megadatik az alkalom, amely nekünk megadatott. Talán el kellene ismernünk ezt, és belenyugodnunk, hogy a szabadságról és egyenlőségről alkotott eszményünk dekadens és pusztulásra szánt. Hallottam egy keleti uralkodóról, aki azt a feladatot rótta bölcseire, hogy találjanak fel neki egy mondatot, mely minden időkben s minden helyzetben igaz és alkalmas. S ők e szavakat tárták elé: »És ez is elmúlik egyszer.« Megpróbáltatások idején vigasztaló ez a gondolat – »És ez is elmúlik egyszer.« És mégis – hadd higgyük, hogy nem igaz! Éljük meg, hogy bizonyíthassuk: megművelhetjük a körülöttünk levő természeti világot, és a bennünk levő értelmi és erkölcsi világot, hogy megérjük az egyéni, társadalmi és politikai felvirágzást, amelynek iránya előremutat, és amely, míg tűr a föld, nem fog elmúlni... A Mindenható gondjába ajánllak benneteket, aminthogy remélem, hogy imáitokban megemlékeztek rólam... Isten veletek, felebarátaim." A Kavanagh nevű katonatiszt szerepét játszó színész itt megszólalt: – Ideje indulni, elnök úr. Kérem, szálljon fel a kocsiba. Lincoln beszáll, és a tömeg a "John Brown testé"-t énekli. A fékező szerepét játszó színész meglengeti lámpását. Ekkor kellett Troutnak megszólaltatnia a sípot, és meg is tette. Amikor a függöny lehullott, zokogás hallatszott a színfalak mögül. Nem volt benne a forgatókönyvben. Rögtönzés volt. A szépségnek szólt. Kilgore Trouttól eredt. 62 Amit csak a partin mondtunk, a tengerparton tartott kagylósütésen, kezdetben tétova volt, és mentegetőző, szinte mintha második nyelvünk lett volna az angol. Nem csak Lincolnt gyászoltuk, hanem az amerikai ékesszólás halálát. .oOo. Hasonmás volt Rosemary Smith is, a Műkedvelők jelmeztervezője, Frank Smith, a szupersztár anyja. Ida Younghoz hasonlított, rabszolgák unokájához, aki nálunk dolgozott Indianapolisban kicsi koromban. Ida Young, Alex bácsikámmal egyetemben, legalább annyit tett neveltetésemért, mint a szüleim. Alex bácsikámhoz még megközelítőleg sem hasonlított senki. Nem szerette az írásaimat. Neki ajánlottam A Titán szirénjei-t, és Alex bácsikám azt mondta: – Gondolom, a fiataloknak tetszeni fog. Ella Vonnegut Stewart nénikémhez, apám unokatestvéréhez sem hasonlított senki. Neki és a férjének, Kerfuitnak könyvesboltja volt a kentuckyi Louisville-ben. Nem tartották a könyveimet, mert trágárnak minősítették a nyelvezetemet. Az is volt valamikor, kezdő koromban. .oOo. Más eltávozott lelkek között, akiket nem szólítanék vissza az életbe, ha megvolna is hozzá a hatalmam, ám akiket hasonmásuk képviselt: kilenc tanárom a Shortridge Középiskolából, és Phoebe Hurty, aki középiskolás koromban felfogadott, hogy írjak hirdetésszövegeket serdülők ruházatáról a Blocks-féle áruháznak, és első feleségem, Jane, és anyám, és John Rauch bácsikám, Apa egy másik unokanővérének férje. John bácsikámtól kaptam meg családom amerikai történetét, amelyet közzétettem a Virágvasárnap-ban. Jane mit sem sejtő helyettese, egy hetyke fiatal nő, aki a Rhode Island-i egyetemen tanít biokémiát, odaát Kingstonban, a fülem hallatára mondta, csupán az aznapi színi előadás és a lenyugvó nap apropójából: – Alig várom, hogy mi történik ezután. Azon a partin, 2001-ben, csak a halottaknak voltak hasonmásai. Arthur Garvey Ulm, költő, és Xanadu bennlakó titkára, az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia alkalmazottja, alacsony és nagy orrú, akárcsak háborús kenyeres pajtásom, Bernard V. O'Hare. .oOo. Feleségem, Jill, hála Istennek az élők között volt, és ott is volt élő valójában, épp ahogy Knox Burger, egy évfolyamtársam a Cornellról. A nyugati civilizáció második sikertelen öngyilkossági kísérlete után Knox a Collier's magazin irodalmi szerkesztője lett, amely hetenként öt novellát közölt. Knox szerzett nekem egy jó irodalmi ügynököt, Kenneth Littauer ezredes személyében – ő volt az első pilóta, aki lövészárkot géppuskázott az első világháborúban. Trout mellesleg a Tíz évem robotpilótával-ban úgy vélekedik, okosan tennénk, ha az időomlásokat is számozni kezdenénk, ahogy a világháborúkat és a stadionokat. .oOo. Littauer ezredes tucatnyi elbeszélésemet adta el, többet Knoxnak, miáltal otthagyhattam állásomat a General Electricnél, és Janenel meg akkor még két gyerekünkkel átköltöztem Cape Codra mint szabadúszó író. Amikor a magazinok a TV-nek hála csődbe mentek, Knox puha fedelű eredeti könyveket adott ki. Három könyvemet is kihozta ilyen formában: A Titán szirénjei-t, a Kanári a kuplerájban-t és az Éj Anyánk-at. Knox indított el, és amíg csak tudta, egyengette az utamat. Aztán Seymour Lawrence sietett a megmentésemre. .oOo. Élő valójában jelen volt a kagylósütésnél öt nálam félannyival fiatalabb férfi, akik életem alkonyán is azt akarták, hogy folytassam, mert érdekli őket a munkám. Nem azért jöttek el, hogy velem találkozzanak. Végre-valahára meg akartak ismerkedni Kilgore Trouttal. Robert Weide volt egyikük, aki most, 1996 nyarán, megfilmesíti Montrealban az Éj Anyánk-at, és Mark Leeds, aki szellemes enciklopédiát írt és adott ki életemről és munkáimról, és Asa Pieratt és Jerome Klinkowitz, akik naprakészen tartják a bibliográfiámat és tanulmányokat is írtak rólam, és III. Joe Petro, akit megszámoztak, akár a világháborúkat, és akitől megtanultam selyemre festeni. Közvetlen üzlettársam, Don Farber, ügyvéd és ügynök is ott volt drága feleségével, Anne-nel. Ott volt legjobb barátom is, Sidney Offit. Valamint John Leonard kritikus, Peter Reed és Loree Rackstraw akadémikusok, és Cliff McCarthy fényképész, és más kedves idegenek, olyan sokan, hogy felsorolni sem tudom. Ott volt Kevin McCarthy és Nick Nolte hivatásos színész. .oOo. Gyermekeim és unokáim nem voltak ott. Ezzel nincs probléma, tökéletesen érthető. Nem volt a születésnapom, nem is voltam díszvendég. Az est két hőse Frank Smith és Kilgore Trout volt. Gyerekeim meg az ő gyerekeik másutt sütögetik a pecsenyéjüket. Talán inkább úgy kellene mondanom, hogy a gyerekeim meg az ő gyerekeik másutt sütik a lazacot meg az osztrigát meg a krumplit meg az algába göngyölt csöves kukoricát. Na mindegy! Félre ne értsük! Gondoljunk Carl Barus bácsikámra, és félre ne értsük! 63 Ez nem rémregény. Néhai barátom, Borden Deal, elsőrendű déli regényíró, annyira déli, hogy megkérte kiadóját: ne küldjön olvasópéldányt a Mason-Dixon vonaltól északra, rémregényeket is írt női álnéven. Megkértem, határozza meg a rémregényt. Mire ezt mondta: – Egy fiatal nő bemegy egy ódon házba, és rémületében összepisili magát. .oOo. Borden meg én Bécsben voltunk, Ausztriában, a PEN kongresszusán. Az íróknak ezt a nemzetközi szervezetét az első világháború után alapították. Borden a kongresszuson mondta nekem a fentieket. Ezután Leopold von Sacher-Masoch német regényíróról beszélgettünk, aki a múlt század végén annyira élvezte nyomtatásban a megaláztatást és a fájdalmat. Neki köszönhető a modern nyelvekbe bekerült mazochizmus szó. Borden nemcsak komoly regényeket és rémregényeket írt. Countryzenét is. Vele volt a gitárja a hotelszobában, és mint mondta, egy dalt komponált, aminek "Sose jártam bécsi valcert" a címe. Hiányzik nekem Borden. Kell nekem a hasonmása a kagylósütésen, valamint két peches halász egy kis evezős csónakban, partközeiben, akik kiköpött másai szentjeimnek, Stanley Laurelnak és Oliver Hardynak. Úgy legyen. .oOo. Bordennal olyan regényírókon tűnődtünk, mint Masoch és de Sade márki, akik szándékosan vagy véletlenül új szavakat sugalltak. A szadizmus persze annak élvezete, ha valaki másnak okoz fájdalmat. A szadomazochizmus azt jelenti, hogy valaki akkor élvez el, ha másoknak fájdalmat okoz, miközben neki mások okoznak fájdalmat vagy ő okoz fájdalmat saját magának. Borden szerint ha nem léteznének ezek a szavaink, olyan lenne, mintha a "sör" és a "bor" szavak nélkül próbálnánk az életről beszélni. .oOo. Az egyetlen kortárs amerikai író, aki tudomásunk szerint új szót adott nekünk, méghozzá nem azért, mintha hírhedten beteges hajlamú volna, mivelhogy nem is az, Joseph Heller. Első regényének, A 22-es csapdájá-nak címét így határozza meg a Webster-féle kéziszótár: "Problematikus helyzet, amelynek egyetlen megoldását lehetetlenné teszi a magában a problémában rejlő körülmény." Olvassák el a könyvet! .oOo. Elmeséltem Bordennak, amit Heller mondott egy interjúban, amikor megkérdezték, fél-e a haláltól. Soha nem volt része gyökérkezelésben, mondta Heller. Számos ismerősének igen. Abból, amit meséltek róla, mondta Heller, úgy vélte, hogy ha kell, ő is kibírná. Éppen így érez a halállal kapcsolatban is, mondta. .oOo. Erről jut eszembe egy jelenet George Bemard Shaw egyik darabjából, a Vissza Matuzsálemhez című, emberkéz alkotta időomlásból. A teljes darab tíz óra hosszat tart! Egészében utoljára 1922-ben, születésem évében mutatták be. A jelenet: Ádám és Éva, akik már jó régen élnek, virágzó és békés és gyönyörű farmjuk kapujában várják földesuruk, Isten évi látogatását. Minden előző látogatása során, márpedig immár több száz is lezajlott, csak azt mondhatták Neki, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, és ők roppant hálásak. Hanem ez alkalommal Ádám és Éva fel van pörgetve, félnek, de büszkék. Valami újról szeretnének Istennel beszélni. Isten meg is jelenik, kedélyes, nagydarab, egészséges, szívélyes, mint serfőző nagyapám, Albert Lieber. Megkérdi, minden rendben van-e, és tudni véli a választ, hiszen amit Ő teremtett, az olyan tökéletes, amilyen csak Őtőle telik. Ádám és Éva, szerelmesebben, mint valaha, elmondják Istennek, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, de még jobb lenne, ha tudnák, hogy véget ér valamikor. .oOo. Chicago különb város, mint New York, mert Chicagóban vannak sikátorok. A szemét nem halmozódik a járdán. A teherautók nem torlaszolják el a fő közlekedési útvonalakat. .oOo. A néhai Nelson Algren regényíró azt mondta José Donoso néhai chilei regényírónak, amikor mindnyájan az iowai egyetem íróműhelyében tanítottunk 1966- ban: – Kellemes lehet egy hosszú, keskeny országból származni. .oOo. Azt hiszik, hogy a régi rómaiak okosak voltak? Nézzék csak, milyen hülyék a számaik. Hanyatlásuk és bukásuk okának egyik elmélete azt tartja, hogy a vízvezeték-hálózatuk ólom volt. A "vízvezeték-hálózat" plumbing – szavunk gyökere plumbum, az "ólom" latin megfelelője. Ólommérgezéstől elbutul és ellustul az ember. Hát maguknak mi a mentségük? .oOo. Nemrégiben zaftos levelet kaptam egy nőtől. Tudja, hogy én is zaftos vagyok, más szóval északi demokrata. A nő terhes, és azt tudakolja, hiba-e, hogy ártatlan gyermeket hoz erre a komisz világra. Azt válaszoltam, hogy az életet majdnem érdemessé teszi számomra, hogy találkoztam szentekkel, olyan emberekkel, akik önzetlenül és talpraesetten viselkednek. A legváratlanabb helyeken bukkannak fel. Tálán maga, kedves olvasó, is afféle szent, vagy az lesz, akivel majd az asszony kis gyermeke találkozik. Hiszek az eredendő bűnben. És hiszek az eredendő erényben. Nézzünk körül! .oOo. Xantippe ostobának tartotta férjét, Szókratészt. Raye nénikém ostobának tartotta Alex bácsikámat. Anya ostobának tartotta Apát. Feleségem ostobának tart engem. Vad vagyok megint, megcsalatott megint, nyűgös-nyafogós gyermek vagyok megint. Elvarázsolt, felzaklatott, elképedt vagyok. .oOo. Kilgore Trout pedig azt mondta a kagylósütésnél, miközben Laurel és Hardy a parttól alig ötven méternyire ültek az evezős csónakban, hogy a fiatalok azért szeretik a moziban a lövöldözést, mert abból kiderül, hogy meghalni egyáltalán nem fájdalmas, hogy a puskás embereket "szabadúszó érzéstelenítő"-nek tekinthetjük. Annyira boldog volt! Annyira népszerű! Csodásán ki volt öltözve, Zoltan Pepper szmokingjában és keményített ingében és karmazsinvörös derékövével és csokornyakkendőjével. Mögötte álltam lakosztályában, hogy megkössem a nyakkendőjét, szakasztott ahogy a bátyám tette velem, amikor magam még nem tudtam megkötni a csokornyakkendőt. Ott lent a tengerparton, akármit mondott Trout, kacagás és taps kísérte. El se tudta hinni! Azt mondta, amikor a piramisokat és Stonehenge-et építették, olyan gyenge volt a föld vonzóereje, hogy a sziklatömböket úgy hajigálták, mint a díványpárnákat – és az emberek rajongtak érte. Még, még!, követelték. Trout elmondta a "Még egy csókot!"-ból származó mondást: – Szép asszony sohasem tud értékelhetően hosszú ideig megfelelni a külsejének. Csingiling? – És az emberek közölték vele, hogy szakasztott olyan szellemes, mint Oscar Wilde! Értsék meg, a kagylósütés előtt ennek az embernek a legnagyobb közönsége egy tüzérségi üteg volt, amikor a második világháború alatt előretolt felderítő volt Európában. – Csingiling! Ha ez nem kellemes, akkor micsoda? – kiáltotta, valamennyiünknek. Én pedig a tömeg mögül visszakiáltottam: – Beteg volt, Mr. Trout, de most már meggyógyult, és sok a tennivaló. Előadásaim szervezője, Janet Cosby is ott volt. .oOo. Tíz órakor a régen elavult, vén sci-fi író bejelentette, hgy elérkezett a lefekvés ideje. Még valamit akar mondani nekünk, a családjának. Mint a bűvész, aki önkéntes jelentkezőt kér a közönségből, megkérte, álljon melléje valaki és tegye, amit mond. Felemeltem a kezemet. – Majd én – szóltam. A tömeg elnémult, amikor elfoglaltam helyemet Trout jobbján. – A Világmindenség olyannyira kitágult – mondta Trout –, annak a csekély kis csusszanásnak a kivételével, amelyet velünk végigcsináltatott, hogy a fény már nem elég gyors, hogy akár a legésszerűtlenebbül hosszú időtartam alatt is érdemes legyen utaznia. Valaha a lehető leggyorsabb volt, mondják, a fény, de ma már a történelem temetőjében a helye, akár a lóvasútnak. Most pedig felkérem ezt az emberi lényt, aki kellően bátor volt, hogy mellém álljon: szúrja ki az elavult fény két viliózó pontját felettünk az égen. Nem számít, mik azok, a lényeg, hogy villózzanak. Ha nem villóznak, akkor vagy bolygók, vagy mellékbolygók. Ma este minket nem érdekelnek a bolygók, sem a mellékbolygók. Kiszúrtam két fénypontot egymástól mintegy háromméternyire. Az egyik a sarkcsillag volt. Fogalmam sincs, hogy a másik micsoda. Felőlem akár a Leokádia is lehetett, Trout ceruzabél nagyságú csillaga. – Villóznak? – kérdezte Trout. – Villóznak – feleltem én. – Becsszóra? – kérdezte Trout. – Úgy éljek – feleltem én. – Nagyszerű! Csingiling! – mondta Trout. – Most pedig: Akármilyen égitesteket képvisel az a két csillám, egy bizonyos: a Világmindenség annyira megritkult, hogy ezermilliónyi évet venne igénybe, hogy a fény az egyikről a másikra eljusson. Csingiling? De most arra kérem, nézzen tetszőleges sorrendben pontosan az egyikre, azután pontosan a másikra. – Oké – mondtam. Megtettem. – Úgy egy másodpercig tartott? – kérdezte Trout. – Tovább semmiképpen – feleltem én. – Még ha egy óra hosszat tartott volna is – mondta Trout –, aközött, ahol az a két égitest volt valamikor, hagyományos szóval milliószor gyorsabban közlekedett volna valami a fénysebességnél. – Mi volt az? – kérdeztem. – A maga tudomása – felelte Trout. – Ez a Világmindenségben az új minőség, amely azért létezik csak, mert emberi lények vannak. A fizikusoknak ezentúl, amikor a Kozmosz titkait mérlegelik, nemcsak az energiát és az anyagot és az időt kell számításba venniük, hanem valami nagyon újat és gyönyörűt: az emberi tudomást. Trout elhallgatott, bal hüvelykje begyével megigazgatta a felső fogsorát, hogy ki ne csússzon, amikor utolsó szavait intézi hozzánk ezen az elvarázsolt estén. .oOo. Minden rendben volt a fogával. Fináléja így hangzott: – A tudomásnál jobb szót gondoltam ki – mondta. – Nevezzük léleknek. – Kis szünetet tartott. – Csingiling? – kérdezte Trout. Záróbeszéd Egyetlen fivérem, Bernard bátyám, huszonöt éve özvegyember, a rákkal folytatott többmenetes mérkőzése után, gyötrelmes fájdalmak nélkül nyolcvankét éves korában meghalt 1997. április 25-én délelőtt, most négy napja. Emeritus tudományos kutató volt, Albanyben, New York állam egyetemének Légkörtudományi Kutatóközpontjában, és öt remek fiú apja. Én hetvennégy éves múltam. Alice nővérünk hetvenkilenc volna. Megalázó halála idején, negyvenegy éves korában, így szóltam: – Milyen csodálatos idős hölgy lett volna Allie-ből. Nem volt ilyen szerencsénk. Bernarddal szerencsésebbek voltunk. Olyan szeretett, aranyos, jó humorú, roppant intelligens öreg szivarként halt meg, ahogyan megérdemelte. Utolsó pillanatáig el volt ragadtatva Albert Einstein mondásainak gyűjteményétől. Egy példa: "A legszebb dolog, amit tapasztalhatunk, a misztikum. Ez a forrása minden igaz művészetnek és tudománynak." Másik példa: "A fizikai fogalmak az emberi elme szabad alkotásai, és bármennyire úgy látszik is, nem pusztán a külvilág határozza meg őket." Einsteinnek még híresebb állítólagos mondása: "Sohasem fogom elhinni, hogy Isten hazárdjátékot játszik a világgal." Maga Bernard annyira elfogulatlanul gondolkodott arról, hogy hogyan kellene bánni a világmindenséggel, hogy úgy vélte, drasztikus helyzetekben az ima is segíthet. Amikor Terry fiának torokrákja volt, Bernie, az örök kísérletező, imádkozott a gyógyulásáért. És Terry életben maradt. Így állt a dolog az ezüst-jodiddal is. Bernie elgondolkodott: Vajon ennek az anyagnak a kristályai, amelyek annyira hasonlítanak a megfagyott víz kristályaihoz, nem tudnák-e megtanítani a felhők túlhűtött kis cseppjeit, hogyan váljanak jéggé, hóvá? Kipróbálta. Működött. Szakmai életének utolsó évtizedében azt az igen régi és általános tiszteletnek örvendő paradigmát próbálta hírbe keverni, hogy honnan jön a zivatar elektromos töltése, hová megy, mit csinál és miért. Ellenállásba ütközött. Az általa írt százötvennél is több cikk közül az utolsó, amely csak Bernard halála után jelenik meg, olyan kísérleteket ír le, amelyek visszafordíthatatlanul demonstrálhatják, vajon igaza volt-e Bernardnak vagy tévedett. Akár így, akár úgy, Bernard nem veszíthet. Akárhogy sülnek el a kísérletek, az eredményeiket módfelett szórakoztatónak találta volna. Akár így, akár úgy, Bernard az oldalát fogta volna a röhögéstől. Beszédstílusa humorosabb volt az enyémnél. A Nagy Gazdasági Válság idején legalább annyi viccet tanultam meg azáltal, hogy Bernie sarkában baktattam, mint a mozi meg a rádió komikusaitól. Megtisztelt, hogy méltányolta a humoromat. Kiderült, hogy kis gyűjteménye volt mulattatónak talált írásaimból. Egyik darabja az a levél, amelyet huszonöt éves koromban írtam Alex bácsikánknak. Akkoriban még nem jelent meg egy sorom sem, feleségem volt és fiam, és épp akkor érkeztem Chicagóból, hogy a General Electric újdondásza legyek a New York állambeli Schenectadyben. Annak köszönhettem az állást, hogy Bernie híresség lett a GE kutatólaboratóriumában, ahol Irving Langmuir és Vincent Schaefer társaságában esőcsinálással kísérletezett, és mert a társaság elhatározta, hogy propagandáját szabályos újságírókra bízza. Bernie javaslatára a GE elszerződtetett a Chicago City News szerkesztőségéből, ahol napi tudósításokat írtam. Egyidejűleg utolsó éves voltam a chicagói egyetem antropológia szakán. Azt hittem, Alex bácsikánk tudja, hogy Bernie meg én a GE-nél vagyunk, és én a propagandaosztályon. Csakhogy nem tudta! És Alex bácsikánk meglátta Bernie-nek a Schenectady Gazette-ből származó, több lapban megjelent fényképét. Legott írt a fenti újságnak, közölte, hogy "icipicit büszke" az unokaöccsére, és szeretne kapni a fényképről egy kópiát. Leveléhez mellékelt egy dollárt. A Gazette megszerezte a képet a GE-től, és a kérést továbbította új munkaadómhoz. Új főnököm, logikusan, nekem adta át. A következő választ küldtem, kék GE-levélpapíron, és a brit történelemben hírhedett "Guy Fawkes" névvel írtam alá. 1947. november 28. Mr. Alex Vonnegut 7C1 Guaranty Building Indianapolis 4, Indiana Kedves Mr. Vonnegut! Mr. Edward Thomak, a SCHENECTADY GAZETTE városi szerkesztője hozzám továbbította az Ön november 26-án kelt levelét. Dr. Bernard Vonnegutnak, a General Electric munkatársának fényképe a mi irodánkból származik. Több kópia azonban nincs irattárunkban, a negatív pedig az Egyesült Államok Híradós Hadtestének a birtokában van. Azonkívül jobb dolgunk is akad, mint az önéhez hasonló piti ügyekkel foglalkozni. Van egyéb fotónk a csóringer fizimiskájáról, és ha ráérek, elküldöm Önnek. De ne siettessen. Még hogy "icipicit büszke"! Röhögnöm kell. Vonnegut! Jó vicc! A mi cégünk csinált valakit az unokanrcséből, PS ha úgv tetszik, egy szempillantás alatt kettéroppanthatjuk a gerincét! Hát fel ne kapja a vizet, ha nem kapja meg azt a képet a jövő héten vagy azután. Továbbá: egy dollár a General Electric Részvénytársaságnak olyan, mint a közmondásos fing a szélviharban. Mellékelten visszaküldjük. Ne szórja el egyetlen este. Őszinte tisztelettel Guy Fawkes General Electric Sajtóosztály Alex bácsikám sértődöttségében teljesen bepöccent. A levéllel elrohant az ügyvédjéhez, megtudakolni, milyen jogi lépéseket tehet, hogy alázatos bocsánatkérést eszközöljön ki a társaság valamelyik fejesétől, és kirúgássá a levél szerzőjét. Meg akarta írni a GE elnök-vezérigazgatójának, hogy olyan alkalmazottja van, aki nem ismeri a dollár értékét. Mielőtt azonban ilyen lépéseket tehetett volna, valaki megmondta neki, ki is volt a történelemben Guy Fawkes, és hogy hol vagyok én, és hogy a levél olyan eszméletlenül humoros, hogy biztosan tőlem származó vicc. Alex bácsikám legszívesebben kitekerte volna a nyakamat, amiért hülyére vettem. Azt hiszem, sohasem bocsátott meg, pedig én csak azt akartam, hogy jót röhögjön. Ha elküldi a levelemet a General Electricnek, hogy eszmei kártérítést kérjen, engem kirúgnak. Nem tudom, mi lett volna belőlem, meg a feleségemből meg a fiamból. Sem azt, hogy honnan merítettem volna Utópia 14 és Macskabölcső című regényeim és számos elbeszélésem anyagát. Alex bácsikám Bernie-nek adta a Guy Fawkes-levelet. Bernie pedig a halálos ágyán nekem adta. Máskülönben mindörökre elveszett volna. De hát itt van. Időomlás! Megint 1947-ben vagyok, épp most kerültem a General Electrichez, és kezdődik az újrajátszás. Mindannyiunknak az utolsó betűig meg kell ismételnünk, amit elsőre tettünk, ha jót, ha rosszat. Az utolsó ítélet napján említendő enyhítő körülmény: Sohasem kértük, hogy a világra hozzanak. .oOo. Én voltam a családban a legfiatalabb. Most már nincs senki, aki előtt felvághatnék. .oOo. Egy nő, aki ismerte Bernie-t élete utolsó tíz napjában az albanyi Szent Péter- kórházban, azt mondja, haldoklása közben is "udvarias" volt és "elegáns". Micsoda testvér! Micsoda stílus! ISBN 963 203 092 3 Maecenas Könyvkiadó, Budapest az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály Szedte és tördelte az Alinea Kft., Budapest Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Megrendelés törzsszáma: 8288.4901 Terjedelem: 15,4 (A/5) ív Footnotes: 1Benedek Marcell fordítása 2Czimer József fordítása 3Lear király, I. 4. (Vörösmarty Mihály fordítása) 4Ahogy tetszik, II. 7. (Szabó Lőrinc fordítása) 5N. Kiss Zsuzsa fordítása 6Omár Khájjám: Rubáiyát (Szabó Lőrinc fordítása) 7N. Kiss Zsuzsa fordítása 8Károli Gáspár fordítása 9N. Kiss Zsuzsa fordítása 10Shakespeare: A vihar I. 2. (Babits Mihály fordítása)