Agatha Christie Gyilkosság a paplakban
Első fejezet
Nem nagyon tudom, hol is kezdjem ezt a történetet. Talán legjobb lesz egy bizonyos szerdai napon, amikor is ebédnél ültünk a paplakban. A beszélgetés ugyan általában nem érintette a jelen elbeszélés tárgyát, de akadt benne egy-két jellemző fordulat, amely némi hatással volt a későbbiekre.
Éppen felszeltem a főtt marhahúst (meg kell jegyeznem: ugyancsak nehezen sikerült megbirkóznom vele), és amikor leültem, hivatásomhoz igen kevéssé illő módon megjegyeztem, hogy ha valaki netán meggyilkolná Protheroe ezredest, ugyancsak nagy szolgálatot tenne az emberiségnek.
Ifjú unokaöcsém, Dennis, nyomban felkiáltott:
– Ezt majd a fejedre olvassák, ha az öregurat egyszer vérbe fagyva találják! Mary is ellened tanúskodik, igaz, Mary? És még azt is hozzáteszi, hogy különlegesen vérszomjas módon hadonásztál a hússzeletelő késsel!
Mary, aki a paplakban betöltött mindenesi munkakörét ugródeszkának tekinti jobb állás és magasabb fizetés felé, csupán ennyit mondott, hangosan és tárgyilagosan:
– Főzelék – és Dennis orra alá lökött egy csorba szélű porcelán tálat.
– Nagyon utálatos volt az ezredes? – érdeklődött részvevő hangon a feleségem.
Nem feleltem azonnal, mert Mary, miután nagy zajjal lecsapta a főzeléket az asztalra, egy tál felettébb lucskos és kevéssé bizalomgerjesztő burgonyaszirmot tartott – ezúttal az én orrom elé.
– Köszönöm, nem kérek – mondtam, mire Mary ezt a tálat is lecsapta a másik mellé, és kivonult.
– Borzasztó kár, hogy egyáltalán nem értek a háztartáshoz – mondta a feleségem. Őszinte megbánás érződött a hangjában.
Ebben tökéletesen egyetértettem vele. Feleségem keresztneve Griselda – igazi lelkészfeleségnek való név. Hanem – mi tagadás – névadójához, a mondabeli jámbor és türelmes Griseldához egy cseppet sem hasonlít. Nyoma sincs benne a jámborságnak.
Régtől az a véleményem, hogy lelkészember jobb, ha sose nősül. Mai napig is rejtély, miért vetettem latba minden rábeszélőképességemet annak idején, hogy Griseldát huszonnégy órai ismeretség után rávegyem: legyen a feleségem. A házasság, ezt a mai napig is szilárdan vallom, komoly dolog, hosszú megfontolás eredményeképpen szabad csak belebocsátkoznunk, és igen fontos és el nem hanyagolható körülmény a felek ízlésének és hajlamainak egyezése.
Griselda kis híján húsz esztendővel fiatalabb nálam. Kétségbeejtően csinos, és tökéletesen képtelen rá, hogy bármit is komolyan vegyen. Nem ért semmihez, és nagy megpróbáltatás egy fedél alatt élni vele. Szerinte az egyházközség az ő szórakoztatására kitalált móka. Minden igyekezetemmel megkíséreltem zsenge lelkét és szellemét formálgatni – kudarcot vallottam. Szilárdabb meggyőződésem, mint valaha, hogy a papi nőtlenség eszményi állapot. Erre gyakorta célozgatok is Griselda előtt, de ő csak kacag.
– Kedvesem – mondtam –, ha csak egy kevéske gondot fordítanál egyre-másra.
– Szoktam – mondta Griselda. – De hidd el, amire gondot fordítok, az csak még rosszabbul megy. Nem születtem háziasszonynak. Szerintem legjobb, ha mindent Maryre hagyok, és beletörődöm abba, hogy a háztartás a feje tetején áll és az étel ehetetlen.
– No, és a férjedre nem gondolsz, kedvesem? – kérdeztem szemrehányóan, majd követvén a Sátán példáját, aki néha szentírást idéz, hozzátettem: „Gondját viseli az ő háza tájának...”
– Gondold csak meg, mennyire szerencsés vagy, hogy oroszlánok nem szaggatnak darabokra – vágott közbe sietősen Griselda. – Vagy hogy nem égetnek meg máglyán. A rossz koszt meg a bútorokon az ujjnyi por meg a döglött legyek miatt igazán nem érdemes izgatnod magad. Mesélj inkább Protheroe ezredesről. Meg kell hagyni, annyi előnyük legalább volt az őskeresztényeknek, hogy nem kellett presbiterekkel bajlódniuk.
– Felfuvalkodott vén hólyag – mondta Dennis. – Nem csodálom, hogy az első felesége megszökött.
– Ennél okosabbat nem is tehetett volna – bólintott hitvesem.
– Griselda! – szóltam szigorúan. – Micsoda beszéd ez?!
– Édesem – turbékolt a feleségem. – Mesélj már az ezredesről! Mi volt a baj? Talán Mr. Hawes hányta magára megint a keresztet?
Hawes az új káplánom. Három hete van nálunk. Pápista szimpátiákat táplál – pénteken például böjtöl. Protheroe ezredes pedig szigorú anglikán meggyőződésű férfiú.
– Nem, most nem erről volt szó. Habár futólag éppenséggel ezt is megemlítette. Nem, az egész bajnak Mrs. Price Ridley nyomorult egyfontos bankjegye volt a kútforrása.
Mrs. Price Ridley gyülekezetem oszlopa. Fia halálának évfordulóján gyászistentiszteletet tartottam, és Mrs. Price Ridley egy egyfontost tett a gyűjtőperselybe. Amikor utóbb megszámláltuk az összegyűjtött pénzt, és kifüggesztettük az eredményt, Mrs. Price Ridley nagy megdöbbenésére a megemlített legmagasabb címlet tízshillinges volt.
Mrs. Price Ridley nem késlekedett panaszával megkeresni, amire én természetesen azt válaszoltam, hogy nyilván ő tévedett.
– Nem vagyunk már fiatalok, ugye ... – mondtam. Megpróbáltam tapintatosan fogalmazni. – Hiába, az idő repül, és az elszállt esztendők mindannyiunkon nyomot hagynak.
Vigasztalónak szánt szavaim sajátos módon csak még jobban felingerelték. Neki ez az egész dolog nem tetszik, közölte, és felettébb csodálkozik, hogy magam nem észlelek az egészben semmi furcsát. Majd dühösen távozott, és nyilván egyenesen Protheroe ezredeshez vitte sérelmeit. Protheroe roppantul élvezi, ha bármit bármikor felfújhat. Legott felfújta ezt is. Sajnos, történetesen épp szerda volt. Márpedig szerda délelőtt tartok hittanórát, és ilyenkor a nebulók mindig kihoznak a sodromból, úgyhogy a nap hátralévő részében kivétel nélkül mindig ideges gyomorpanaszokkal küszködöm.
– Gondolom, az ezredesnek is kell egy kis szórakozás – vélte a feleségem, mint aki pártatlanul óhajtja szemlélni az esetet. – Ne feledd, körülötte nem sertepertélnek bájos asszonykák, hogy drága tiszteletes úr, így, aranyos tiszteletes úr, amúgy, nem hímeznek neki rút papucsokat, és nem kap karácsonyra fél tucat kötött hálósipkát. A felesége is, a lánya is torkig vannak vele. Biztosan örül szegény, ha máshol élheti ki a fontossági érzetét.
– Azért még nem kell mindenkit vérig sérteni – mondtam kissé hevesebben a szokásosnál. – Véleményem szerint az ezredes nincs tisztában a kijelentései horderejével. Ellenőrizni akarja az egyházközség egész könyvelését, évekre visszamenőleg – netáni hiányok kiderítésére, mondja ő. Még hogy hiány! Azt hiszi talán, hogy elsikkasztom a hívek adományait?!
– Téged senki sem gyanúsít, drágám – mondta Griselda. – Te gyanún felül állsz, hisz mindenki tudja, milyen önzetlen vagy, és mennyire felülemelkedsz a világi dolgokon. Persze, én nem bánnám, ha néha mondjuk sikkasztanál egy keveset – például a távol-keleti missziótársaság tagdíjait... ki nem állhatom a hittérítőket!
Rendes körülmények között megfeddtem volna ezért a könnyelmű megjegyzéséért, Mary azonban belépett, és hozta a következő fogást: a félig nyers rizsfelfújtat. Holmi tiltakozásfélét sóhajtottam, Griselda azonban határozottan kijelentette, hogy Japánban nemzeti eledel a félig nyers rizs, és ennek tulajdonítható a japánok köztudottan kiváló agyműködése.
– Ha egész héten félig nyers rizst fogyasztanál – tette hozzá –, pompás prédikációkat tartanál vasárnap.
– Isten őrizz! – borzongtam meg.
– Protheroe holnap este átjön, és együtt átnézzük a könyvelést – folytattam aztán. – Ma még be kell fejeznem a legényegyletben elmondandó beszédemet. Kerestem egy megfelelő idézetet, és eközben egészen belemerültem Shirley kanonok Realitás című munkájába, úgyhogy nem haladtam a megfelelő iramban. Neked mi a terved ma délutánra, kedvesem?
– Tervem?... – merengett Griselda. – Azt kérdezhetnéd inkább, mi a kötelességem. Négy óra harminckor teával egybekötött pletykadélután.
– Ki jön?
Griselda erényes arcot öltött, és az ujján számlálta:
– Mrs. Price Ridley, Miss Wetherby, Miss Hartnell meg az a rémes Miss Marple.
– Rémes? – csodálkoztam. – Én kedvelem Miss Marple-t. Neki legalább van humorérzéke.
– És ő az egész faluban a legnagyobb pletykafészek – fűzte hozzá Griselda. – Akármi történik, ő mindenről tud, és mindig a legrosszabbra gondol.
Mint már említettem, Griselda lényegesen fiatalabb nálam. Az én koromban az ember általában a legrosszabbra gondol.
– Rám ne számíts, Griselda – szólalt meg Dennis.
– Te dög! – mondta mély meggyőződéssel Griselda.
– Protheroe-ék meghívtak teniszezni. Becsszavamra.
– Akkor is dög vagy – szögezte le Griselda.
Dennis jobbnak látta takarodót fújni, mi pedig Griseldával bementünk a dolgozószobámba.
– Kíváncsi vagyok, mi lesz ma terítéken uzsonnára – mondta Griselda, és rátelepedett az íróasztalomra. – Valószínűleg dr. Stone és Miss Cram, a süteményhez pedig talán Mrs. Lestrange. Őt egyébként tegnap meg akartam látogatni, de nem volt otthon. Igen, biztosan kapunk Mrs. Lestrange-ből is. Annyira rejtélyes, nem? Csak úgy megérkezik ide, a faluba, kibérel egy házat, és jóformán a lábát sem teszi ki soha. Tisztára mint a detektívregényekben. „Vajh ki ő, a rejtélyes hölgy, a sápadt arcú, szépséges idegen? Vajh minő rejtély lappang a múltjában? Nem tudja senki. Baljós titok levegője lengi körül..." és így tovább. Azt hiszem, Haydock doktor tud róla valamit.
– Nagyon sok detektívregényt olvasol, Griselda – vélekedtem.
– Hát te? – vágott vissza. – Az egész házat tűvé tettem a múltkor a Vérfolt a lépcsőn-ért, miközben te idebent körmölted a prédikációdat. Aztán bejövök, megkérdezlek, nem láttad-e, és vajon mit találok?
Éreztem, hogy arcomba fut a vér.
– Véletlenül hoztam csak be, és megakadt a szemem egy mondaton ...
– Ismerem én ezeket a mondatokat – bólogatott Griselda. – „Ám ekkor sajátos dolog történt – Griselda felkelt, átvágott a szobán, és idősödő férje feje búbjára cuppanós csókot nyomott." – És szavait nyomban tett követte.
– Mi ebben a sajátos? – tudakoltam.
– Hogy mi? – méltatlankodott Griselda. Ha netán nem tudnád, drágám, hozzámehettem volna egy valódi miniszterhez, egy báróhoz, egy gazdag üzletemberhez, három katonatiszthez vagy egy vonzó külsejű semmirekellőhöz, és helyettük téged választottalak! Talán nem lepett meg?
– Akkoriban meglehetősen – vallottam be. Magam is sokszor eltűnődtem, mi okod lehetett rá.
Griselda nevetett.
– Jó, ha az ember érzi a hatalmát – jelentette ki. – A többiek el voltak ájulva a nagyszerűségemtől, és mindegyik nagyon örült volna, ha feleségül vehet. De a te szemedben én testesítettem meg mindazt, amit megvetsz, amit helytelenítesz, amit elítélsz – és mégsem tudtál nekem ellenállni! A hiúságom az oka az egésznek. Annyival kellemesebb érzés, hogy titkolni és szégyellni való bűnnek tekintenek, mint ha egyszerűen csak az x-edik csinos nő volnék valakinek az életében! Te állandóan lelkifurdalást érzel miattam, minduntalan kínos perceket szerzek neked, és mégis őrülten imádsz. Ugye, őrülten imádsz?!
– Természetesen nagyon kedvellek, édesem.
– Ejnye, Len, miért titkolod, hogy imádsz? Nem emlékszel, amikor nem jöttem haza Londonból, és táviratoztam, és te nem kaptad meg a sürgönyt, mert a postamesternő húgának épp ikrei születtek, és elfelejtette átküldeni? Hogy micsoda frászban voltál, már a Scotland Yardra telefonáltál, és éktelenül felfújtad az egész históriát!
Igazán kellemetlen, ha az embert ilyesmire emlékeztetik. A szóban forgó alkalommal valóban meglehetősen ostobán viselkedtem.
– Ha megbocsátasz, kedvesem – mondtam – szeretném folytatni a beszédemet.
Griselda ingerülten felsóhajtott, felborzolta a hajamat, aztán lesimította, és közben így szólt:
– Nem érdemelsz meg engem. Hidd el. Komolyan, viszonyt kezdek a festőművésszel. Isten bizony. Gondold csak el, micsoda botrány lenne az egyházközségben!
– Van elég anélkül is – mondtam szelíden.
Griselda felnevetett, puszit dobott, és a franciaablakon át távozott.
Második fejezet
Griselda roppantul felingerli olykor az embert. Az ebédtől felkelve úgy éreztem, a lehető legkedvezőbb hangulatban vagyok, hogy megírjam vérpezsdítő szónoklatomat az Anglikán Legényegylet ülésére. És most tessék: türelmetlen vagyok, és zaklatott.
Amikor nagy nehezen megint összeszedtem a gondolataimat, és nekiláttam, egyszer csak Lettice Protheroe sodródott be.
Igen, igen: szándékosan használom ezt a kifejezést. Olvastam regényeket, ahol az ifjúságot majd szétveti az energia, az, életöröm, a tettrekészség ... De személyes tapasztalatomban csakis fakó és élettelen fiatalok lézengenek.
Lettice kiváltképp élettelen teremtés. Csinos lány, magas, szőke, és az égvilágon semmire sem képes koncentrálni. Besodródott a franciaablakon, szórakozottan levette sárga sapkáját, és távol messzeségeket kémlelő tekintetét lassan rám emelve, halovány meglepetéssel susogta:
– Nahát! Maga az? ...
Az Udvarházból induló erdei út a mi hátsó ajtónk mellett is elhalad, úgyhogy aki onnan jön, többnyire a hátsó kertajtón állít be, és a dolgozószoba franciaablakán lép a házba, nem kerül az út felé, hogy annak rendje és módja szerint az előszobában kopogtasson. Nem csodálkoztam tehát, hogy Lettice is ezt az utat választotta, de a magatartása kissé sértett.
Végtére is, ha valaki paplakba lép, számíthat rá, hogy ott papot talál.
Lettice bejött, és egyik öblös fotelom mélyén összecsuklott, akár egy rongycsomó. Céltalanul sodorgatta haját, és a mennyezetre bámult.
– Dennis itt van valamerre?
– Ebéd óta nem láttam. Úgy tudtam, magukhoz hivatalos teniszezni.
– Ó! – mondta Lettice. – Remélem, nem ment fel. Nem talál ott senkit.
– Dennis azt mondta, maga hívta meg.
– Azt hiszem, igen. Csak péntekre. És ma kedd van.
– Szerda – helyesbítettem.
– De rémes! – sóhajtott Lettice. – Akkor elfelejtettem, hogy meg vagyok híva valahova ebédre. Már harmadszor felejtem el.
De szerencsére nem aggasztotta különösebben a dolog.
– Griselda itt van valamerre?
– Valószínűleg a műteremben találja, a kert végében – Lawrence Reddingnek ül modellt.
—Jó kis zűr volt Lawrence miatt – mondta Lettice. – Az apám, tudja. Apa igazán szörnyű.
– Miért volt z...mármint miről volt sző? – érdeklődtem.
– Lawrence le akart festeni. Apa rájött. De hát miért ne festethetném le magam fürdőruhában? Ha strandra kimehetek úgy, le is festhetnek benne, nem igaz? – Lettice duzzogva hallgatott egy kicsit, aztán megint rákezdte. – Lehetetlen dolog – kitiltani egy fiatalembert a házból. Persze Lawrence meg én csak röhögtünk. Majd átjövök ide magukhoz, és a műteremben folytathatja a képet.
– Nem, kedvesem – ráztam a fejemet. – Ha az édesapja megtiltotta, szó sem lehet róla.
– Jaj, istenem – sóhajtott Lettice. – Milyen szörnyen unalmas mindenki. Tisztára ki vagyok készülve. Csak volna pénzem, meglépnék, de nincs egy vasam se. Ha apában volna annyi tisztesség, és beadná a kulcsot, megoldódna minden probléma.
– Nem szabad így beszélnie, Lettice.
– Miért? Ha apa nem akarja, hogy a halálára spekuláljak, ne legyen olyan förtelmesen szűkmarkú. Nem csodálom, hogy anya itthagyta. Én persze kiskoromban mindig azt hittem, hogy meghalt. Milyen pasassal lépett meg? Rendes fiú volt?
– Akkoriban az édesapja még nem itt élt.
– Kíváncsi volnék, mi lett anyámmal. Szerintem percek kérdése, és Anne-nek is lesz valakije. Anne gyűlöl – aránylag tisztességesen bánik velem, de tudom, hogy gyűlöl. Itt penészedik, nem lesz fiatalabb, és nem ízlik neki a dolog. Ez veszélyes kor ám egy asszony életében.
Azon tűnődtem, vajon Lettice az egész délutánt az én dolgozószobámban óhajtja-e tölteni.
– Nem látta véletlenül a gramofonlemezeimet? – kérdezte.
– Nem.
– Jaj, de bosszantó. Pedig valahol biztos elhagytam. A kutyát is elvesztettem. És az órám is kallódik valahol, ami persze nem számít, mert úgyse jár. Jaj, istenem, de álmos vagyok. Csak tudnám, miért, hiszen tizenegykor keltem fel. Az élet szörnyen unalmas, nem? Jaj, istenem, mennem kell. Három órakor meg kell néznem dr. Stone sírdombját.
Az órára pillantottam, és közöltem Lettice-szel, hogy öt perccel múlt fél négy.
– Igazán? De rémes. Mit gondol, megvártak, vagy elindulnak nélkülem? Azt hiszem, legokosabb lesz, ha lemegyek, és utánanézek.
Felállt, kisodródott, közben a válla fölött még hátraszólt:
– Ugye, megmondja Dennisnek?
– Igen – feleltem gépiesen, és csak később jutott eszembe, hogy fogalmam sincs róla, mit is kellene megmondanom Dennisnek. Habár, ha jól meggondolom, valószínűleg teljesen mindegy. Gondolataim ezek után dr. Stone felé irányultak. A jónevű régész nemrégiben szállt meg a Kék Ártányban; ugyanis a Protheroe ezredes birtokán fellelt sírdomb feltárását irányította. Már össze is kaptak néhányszor az ezredessel. Szórakoztatott a gondolat hogy a professzor Lettice-t óhajtja bevezetni a régészeti feltárás kulisszatitkaiba.
Ha jól meggondoljuk, Lettice-ben jó adag kacérság bujkál. Kíváncsi volnék, hogyan boldogul a professzor a titkárnőjével, Cram kisasszonnyal. Miss Cram tenyeres-talpas, huszonötéves forma nő, harsány a modora, kicsattanó az arcszíne, törhetetlen a jó kedélye, és úgy szemre körülbelül hatvannégy makulátlan, hófehér foga van.
A falusi közvélemény megoszlott. Egyesek azt állították, Miss Cram megéri a pénzét; az ellentábor szerint erényes hajadon, aki minden alkalmat megragad, hogy mielőbb elnyerje a Mrs. Stone nevet és rangot. Egy bizonyos: minden tekintetben szöges ellentéte Lettice-nek.
Nem lehet valami vidám az élet az Udvarházban. Protheroe ezredes vagy öt esztendeje újra nősült. A második Mrs. Protheroe lélegzetelállítóan szép asszony: ugyancsak kirí a falusi környezetből. Mindig is gondoltam, hogy a mostohalányával nemigen állhatják egymást.
Munkámat egyébként ezután sem folytathattam zavartalanul. Ezúttal Hawes nyitott be, a káplánom. A Protheroe ezredessel folytatott beszélgetésem felől érdeklődött. Elmondtam, hogy az ezredes kifogásolja „pápista szimpátiáit", de fő sérelme egészen más természetű.
Megragadtam az alkalmat, hogy magam is közöljem Hawesszal néhány észrevételemet, és félreérthetetlenül a tudtára adtam, hogy én vagyok a felettese, és hozzám kell alkalmazkodnia. Hawes meglepően jámborul hallgatta végig és vette tudomásul a fejmosást.
Mi tagadás, amikor elment, lelkifurdalásom támadt: miért is nem kedvelem jobban a szerencsétlen fiatalembert. Meggyőződésem, hogy felettébb keresztyénietlen cselekedet, ha rokonszenvünk és ellenszenvünk által hagyjuk irányítani indulatainkat.
Felsóhajtottam, amikor észrevettem, hogy az íróasztalomon álló óra háromnegyed ötöt mutat – ami annyit jelent, hogy fél öt van –, és átmentem a szalonba.
Nyájam négy báránykája ülte körül az uzsonnaasztalt. Griselda, teáscsészével a kezében, igyekezett belesimulni a környezetbe, de csak még jobban elütött tőle, mint rendesen.
Üdvözöltem a hölgyeket, majd letelepedtem Miss Marple és Miss Wetherby közé.
Miss Marple ősz hajú, idős hölgy, modora szelíd, már-már alázatos – Miss Wetherby ereiben azonban vér helyett ecet és lúgkőoldat kering. Kettejük közül Miss Marple a veszedelmesebb. Méghozzá sokkal.
– Éppen dr. Stone-ról és Cram kisasszonyról csevegünk – mondta Griselda mézédes hangon.
Hirtelen vágy fogott el, hogy kimondjam a mondókát, amit a minap Dennis faragott:
– A Misst ne bánd: ő rá se ránt.
Szerencsére nem engedtem a kísértésnek. Miss Wetherby szólalt meg éles hangon:
– Rendes lány nem csinál ilyet – majd helytelenítően összepréselte keskeny ajkát.
– Milyet? – tudakoltam.
– Nem áll be titkárnőnek nőtlen emberhez —. mondta szent borzalommal Miss Wetherby.
– Ó, kedvesem – szólt szelíden Miss Marple –, én azt hiszem, a nős embernél nincs rosszabb! Gondolj csak szegény Mollie Carterre.
—Természetesen mindenki tudja, mire képesek a családjuktól távol élő nős férfiak – jelentette ki Miss Wetherby.
– És olykor a családjukkal élők is ... – susogta Miss Marple. – Emlékszem, amikor …
Félbeszakítottam kényes emlékeit.
– De hát a mi felvilágosult korunkban – véltem – egy önálló fiatal leány bátran vállalhat állást, pontosan úgy, mintha férfi volna.
—Itt? Vidéken? Távol az otthonától? És ráadásul szállodában lakik! – mennydörögte Mrs. Price Ridley.
– És a szobák mind ugyanarról a folyosóról nyílnak ... – suttogta Miss Marple-nak Wetherby kisasszony.
A napbarnított arcú, edzett, jó kedélyű Miss Hartnell – egyházközségünk szegényeinek réme – hangosan és kedélyesen megjegyezte:
– Csak vigyázzon magára az a szerencsétlen professzor! Észre sem veszi, és már horogra akadt! Hisz ártatlan, mint a meg sem született csecsemő!
Különös beszédfordulatokat alkalmazunk olykor. A jelenlevő hölgyek egyikének sem jutna eszébe, hogy valóságos csecsemőre utaljon, hacsak nincs szépen bepólyálva a bölcsőjében.
– Undorító, mondhatom – tódította szokásos tapintatlanságával Miss Hartnell. – Az az ember legalább huszonöt évvel idősebb nála!
Három női hang kezdett észveszejtő csivitelésbe. Összefüggéstelen megjegyzések hangzottak el a cserkészkirándulásról, az Anyák Egyletének legutóbbi gyűlésén lezajlott kínos incidensről meg arról, hogy mennyire huzatos a templom. Miss Marple Griseldára kacsintott.
– Nem gondoljátok – kérdezte a feleségem –, hogy Miss Cramet egyszerűen a munka érdekli? És hogy dr. Stone-t a munkaadójának tekinti, nem férfinak?
Csönd támadt. A négy hölgy szemmel láthatólag más véleményen volt. Miss Marple törte meg végre a csendet.
– Édesem – mondta, és megpaskolta Griselda karját –, te még olyan nagyon fiatal vagy. A fiataloknak ártatlan a gondolkodásuk.
Griselda felháborodottan tiltakozott: még hogy neki ártatlan a gondolkodása!
—Természetesen te mindenkiről a legjobbat tételezed fel – mondta Miss Marple, ügyet sem vetve az ellentmondásra.
—Csakugyan azt hiszitek, hogy hozzá akar menni ahhoz a kopasz, unalmas könyvmolyhoz?
– Tudomásom szerint dr. Stone igen jómódú – mondta Miss Marple. – Sajnos, módfelett ingerlékeny természetű. A napokban komoly összetűzése támadt Protheroe ezredessel.
Mindenki érdeklődve hajolt közelebb.
– Protheroe ezredes tudatlansággal vádolta.
– Ez jellemző Protheroe ezredesre. Micsoda képtelenség! – mondta Mrs. Price Ridley.
– Jellemző Protheroe ezredesre, de nem tudom, valóban képtelenség-e – helyesbített Miss Marple. – Emlékeztek, ugye, arra a nőre, aki a Népjóléti Minisztérium megbízásából jött ide, és jótékony célra gyűjtött, és a végén eltűnt, és később kiderült, hogy semmi köze a Népjólétihez. Az ember olyan hiszékeny, mindenkit elfogad olyannak, amilyennek mondja magát.
Miss Marple-t aztán senki sem vádolhatta hiszékenységgel.
– Volt valami nézeteltérés a fiatal festőművész, Mr. Redding körül is, ugye? – kérdezte Miss Wetherby.
Miss Marple bólintott.
– Protheroe ezredes kiutasította a házából. Úgy hírlik, fürdőruhában akarta lefesteni Lettice-t.
– Én mindig gondoltam, hogy van valami köztük – bólogatott Mrs. Price Ridley. – Az a fiatalember állandóan odafent lebzsel. Nagy kár, hogy a lánynak nincs anyja. Mostohaanya nem pótolja az édesanyát.
– Mrs. Protheroe bizonyára megtesz minden tőle telhetőt – vélte Miss Hartnell.
– A mai fiatal lányok igen alamusziak – jelentette ki Mrs. Price Ridley.
– Kész regény, hát nem? – kérdezte Miss Wetherby, akiben a kérges külső mögött, úgy látszik, érzelgős szív dobogott. – A festőművész igazán jóképű fiatalember.
– Laza erkölcsű! – jelentette ki Miss Hartnell. – Mint a fajtája. Művészemberek! Párizs! Modellek! Ruhátlan képek!
– Fürdőruhában lefesteni egy fiatal leányt! – tódította Mrs. Price Ridley. – Ez már valóban illetlenség.
– Engem is lefest – szólt közbe Griselda.
– De nem fürdőruhában, kedvesem – mondta Miss Marple.
– Talán még úgyabbul! – mondta talányos ábrázattal Griselda.
– Csintalan teremtés – ingatta a fejét Miss Hartnell, mint aki érti a tréfát. A többi hölgyön a megdöbbenés jeleit észleltem.
– Mesélt a kis Lettice a nézeteltérésről? – fordult hozzám Miss Marple.
– Nekem?
– Igen. Láttam, amint átment a kerten a könyvtárszoba ablakához.
Miss Marple figyelmét semmi sem kerüli el. A kertészkedés ér annyit, mint a füstfüggöny, és távcsöves madártanulmányozás ürügyén sok egyebet is megfigyelhet az ember.
– Igen, említette – vallottam be.
– Mr. Hawesnak gondjai lehetnek – vélte Miss Marple. – Csak nem dolgozza agyon magát?
– Ó, majdnem elfelejtettem! – kiáltott fel Izgatottan Miss Wetherby. – Pedig tudtam, hogy valami érdekes hírrel szolgálhatok! Láttam Haydock doktort, amint éppen kijött Mrs. Lestrange-től!
A hölgyek sokatmondó pillantást váltottak.
– Talán beteg – kockáztatta meg a feltevést Mrs. Price Ridley.
– Akkor ugyancsak hirtelen tört rá a betegség – ingatta a fejét Miss Hartnell. – Mivelhogy ma délután háromkor még a saját szememmel láttam, amint a kertjében sétált, és szemmel láthatólag tökéletes egészségnek örvendett!
– Bizonyára régóta ismerik egymást a doktorral – vélte Mrs. Price Ridley. – Persze a doktor hallgat, mint a sír.
– Különös – mondta Miss Wetherby –, hogy még csak nem is említette ...
– Ami azt illeti... – szólalt meg halk, rejtélyes hangon Griselda, aztán elhallgatott. Mindenki izgatottan feléje fordult.
– Történetesen tudomásom van róla … – folytatta Griselda hatásosan. – A férje hittérítő volt. Szörnyű történet. Megették! Úgy, ahogy mondom. Meg-et-ték. És a feleségét hozzá kényszerítették a törzsfőnökhöz. Dr. Haydock egy expedícióval érkezett oda, és megmentette.
Néhány másodpercig izgalom uralkodott a szobában, azután Miss Marple szemrehányó hangon, de mosolyogva szólalt meg: Csintalan teremtés!
És feddőleg megpaskolta Griselda karját.
– Felettébb oktalan dolog, kedvesem. Ha ilyeneket találsz ki, még utóbb el is hiszik. És az ilyesmi olykor bonyodalmakhoz vezet.
A hangulat dermesztőre fordult. Két hölgy felállt, és búcsúzkodott.
– Kíváncsi vagyok, van-e valami a fiatal Lawrence Redding és Lettice Protheroe között – tűnődött Miss Wetherby. – Látszatra mindenesetre nagyon gyanús a dolog ... Te hogy vélekedsz a dologról, Jane drágám?
Miss Marple elgondolkodott.
– Én nem állítanám. Hogy Lettice?... Nem. Nem. Én egészen másra gondolnék.
– Protheroe ezredes azonban bizonyára úgy vélte ...
– Protheroe ezredest mindig módfelett ostobának tartottam – jelentette ki Miss Marple. – Az a fajta férfi, akinek az agyába ha egyszer beférkőzik egy gondolat, onnan semmi ki nem veri. Emlékeztek Joe Bucknellre, a Kék Ártány régi gazdájára? Micsoda hűhót csapott a lánya meg a Bailey fiú miatt! És közben egész idő alatt az a kikapós felesége volt az ...
És egyenesen Griseldára nézett. Engem pedig elfutott a méreg.
– Nem gondolja, Miss Marple – kérdeztem –, hogy kissé szabadjára engedtük a nyelvünket? Az irgalmasság a gonoszt nem ismeri, ahogy az írás mondja. Felmérhetetlen kárt okozunk, ha rosszindulatú szóbeszéddel fecséreljük az időnket.
– Drága tiszteletes úr – mondta Miss Marple –, maga nem e világra való. Sajnos, aki olyan régóta figyeli az emberi természetet, mint én, az már nem sok jót vár tőle. Merem állítani, hogy a rosszindulatú szóbeszéd felettébb helytelen, de olykor nagyon sok igazság búvik meg benne, nem gondolja? – És mint aki jól végezte dolgát, távozott.
Harmadik fejezet
– Komisz, vén pletykafészek – mondta Griselda, amint az ajtó becsukódott a vendégek mögött. Grimaszt vágott, aztán rám nézett, és elnevette magát.
– Len, csakugyan azzal gyanúsítasz, hogy viszonyom van Lawrence Reddinggel?
– Ugyan, kedvesem, dehogy.
– De azt gondoltad, hogy Miss Marple arra céloz. És egyszerűen csodálatos voltál, amint a védelmemre keltél. Mint... mint egy dühös tigris!
Az anglikán egyház papja mint dühös tigris?!... Ezentúl igyekszem jobban féken tartani indulataimat.
– Úgy éreztem, nem hagyhatom szó nélkül a dolgot – mondtam.
– De azt szeretném, Griselda, ha a jövőben egy kissé óvatosabban válogatnád meg a szavaidat.
– A kannibálmesére gondolsz? Vagy amikor arra célozgattam, mintha Lawrence aktképet festene rólam? Hiszen ha tudnák, hogy állig begombolt télikabátban fest le, szőrmeboával! Akár a pápa elé is járulhatnék ilyen öltözetben! Egy négyzetcentiméternyi bűnre ingerlő hús sem látszik sehol! Maga az eszményi tisztaság! Lawrence még csak meg sem próbált kikezdeni velem – csak tudnám, miért!
– Bizonyára, mert férjes asszony vagy.
– Jaj, drága Len, ne tégy úgy, mintha most szálltál volna le a falvédőről! Magad is nagyon jól tudod, hogy egy vonzó fiatalasszony, akinek idősebb férje van, valóságos égi adomány egy fiatalembernek! Nem, nem, ennek valami más oka van ... méghozzá nem is az, hogy nem vagyok vonzó, mert tudom, hogy az vagyok.
– De hát csak nem szeretnéd, ha kikezdene veled ?
– N-nem ... – mondta Griselda, korántsem olyan határozottan, mint megkívántam volna.
– Ha Redding valóban beleszeretett Lettice Protheroe-ba...
– Miss Marple-nak nem ez a véleménye.
– Miss Marple talán téved.
– Ó, dehogy! Az ilyen komisz öreglány mindig fején találja a szöget. – Griselda egy percre elhallgatott, aztán komoly pillantást vetett rám, és más hangon folytatta: – Ugye, hiszel nekem, Len? Mármint hogy nincs semmi Lawrence és énközöttem?
– De kedves Griseldám – mondtam meglepetten. – Hát hogyne hinnék!
Feleségem hozzám lépett, és megcsókolt.
– Bárcsak ne lennél olyan veszedelmesen hiszékeny, Len. Akármit mondok neked, mindent elhiszel.
– Szívből remélem, kedvesem. Arra azonban ismételten megkérlek: vigyázz egy kissé a szavaidra. Ne mondd ki az első csacskaságot, ami az eszedbe jut. A falubeli hölgyeknek igen fejletlen a humorérzékük, ne feledd, és mindent komolyan vesznek.
– Valami valódi botrány kellene nekik – ingatta a fejét Griselda. – Akkor majd nem keresnének a kákán is csomót.
Kiment a szobából, én pedig az órára néztem, és gyorsan felszedelőzködtem; már régen el kellett volna indulnom néhány hívem meglátogatására.
A szerda esti istentiszteleten, mint rendesen, most is igen gyér számban jelentek meg a hívek. Amikor azonban átmentem a sekrestyébe, és átöltöztem, majd visszatértem, az immár üres templomban egy nőt pillantottam meg: az egyik ablakot nézte elmerülten. Van néhány igen szép, régi mozaikablakunk, és maga a templom is figyelemre méltó, régi épület. Lépteim hallatán az asszony megfordult, és én Mrs. Lestrange-et ismertem fel benne.
Egy pillanatnyi zavart hallgatás után én szólaltam meg:
– Remélem, asszonyom, tetszik önnek a mi kis templomunk.
– A szentélyrekesztő fal nagyon szép –, mondta.
Kellemes, mély hangja volt, kiejtése műveltségről árulkodott.
– Sajnálom – tette hozzá –, hogy tegnap nem talált otthon a felesége.
Néhány percig elbeszélgettünk még a templomról. Mrs. Lestrange láthatólag művelt asszony volt, járatos az egyháztörténetben és az építészetben. Együtt léptünk ki a templomból, és mentünk végig az utcán, ő ugyanis a paplakhoz vezető út mentén lakott. Amikor a kapujához értünk, kedvesen megkérdezte:
– Bejönne egy kicsit? Szeretném a véleményét hallani, hogy tetszik, amit a házzal műveltem.
Elfogadtam az invitálást. A ház előző gazdája egy hajdan Indiában szolgáló ezredes volt, és önkéntelenül is megkönnyebbültem, hogy eltűntek a sárgaréz asztalkák meg a burmai bálványok. Az új berendezés egyszerű volt, de kitűnő ízlésre vallott. Harmóniát, nyugalmat árasztott minden darab.
De ettől csak még kevésbé értettem, vajon mi hozott ide egy ilyen asszonyt, mint Mrs. Lestrange, a mi kis falunkba. Nyilvánvalóan nagyvilági nő, különösnek éreztem, hogy így eltemetkezzék egy isten háta mögötti kis fészekben.
A világos szalonban módomban állt alaposan szemügyre venni.
Igen magas volt. Aranyhaja vöröses árnyalatú. Szemöldöke, szempillája fekete, azt azonban már nem tudtam volna megmondani, hogy ez vajon a természet műve vagy a szépítőszereké. Annyi bizonyos, hogy ha kendőzi is az arcát, igen diszkréten és finoman teszi.
Arckifejezése rejtélyes volt, akár a szfinxé, és a szeme olyan különös, hogy még csak hasonlatosat sem láttam soha – valósággal aranyszínű.
Tökéletesen öltözködött, modora kitűnő neveltetésre vallott, és valahogy mégis érződött benne valami... valami kirívó, érthetetlen. Rejtély volt az egész asszony. Eszembe jutott, mit mondott róla Griselda: titok lengi körül. Képtelenség persze ... de talán mégsem képtelenség?! Önkéntelenül ez a gondolat ötlött fel bennem: „Ez az asszony nem riad vissza semmitől."
Beszélgetésünk köznapi témák körül forgott – könyvekről, képekről, régi templomokról csevegtünk. És mégsem tudtam elnyomni magamban azt a gyanút, hogy lappang itt valami más – valami egészen más, és Mrs. Lestrange arról szeretne velem beszélni.
Egyszer-kétszer elkaptam rám szegezett, tűnődő pillantását: mintha tétovázást látnék a tekintetében, mintha nem tudná magát elszánni valamire. Észrevettem, hogy minden igyekezetével személytelen tárgyakkal hozakodik elő. Semmiféle magánjellegű megjegyzést nem tett; férjről, barátokról, rokonokról nem esett szó.
És a pillantásában mégis mintha különös sürgetés volna. Mintha azt latolgatná: „Vajon megmondjam-e? Szeretném. De vajon tud-e rajtam segíteni?"
És azután mégis kimondatlan maradt – vagy az is lehet, hogy csak képzelődtem. Az volt az érzésem, hogy elbocsátottak – felálltam hát, és elköszöntem. Amikor kimentem a szobából, hátrapillantottam, és megláttam, hogy Mrs. Lestrange különös, tétova arckifejezéssel néz utánam. Hirtelen ösztön hatására visszafordultam.
– Ha tehetek önért valamit...
– Igazán nagyon kedves... – felelte kétkedő hangon. Hallgattunk mind a ketten. Majd Mrs. Lestrange szólalt meg:
– Bárcsak tudnám. Olyan nehéz ... Nem, nem hiszem, hogy bárki is tehetne értem valamit. De igazán köszönöm, hogy felajánlotta a segítségét.
Erre már nem volt mit válaszolni, úgyhogy távoztam. De közben egyre törtem a fejemet. St. Mary Meadben igazán nem vagyunk hozzászokva a rejtélyekhez.
Ezt a megállapítást az is csak igazolta, hogy amint kiléptem a kapun, lecsaptak rám. Miss Hartnell nagy gyakorlattal és nagy erővel tud lecsapni gyanútlan embertársaira.
– Láttam magát! – harsogta rendíthetetlen kedéllyel. – Halálosan izgatott vagyok! Most legalább mindent elmesélhet!
– Miről?
– A rejtélyes hölgyről! Özvegy, vagy van valahol férje?
– Igazán nem tudom. Nem mondta el.
– Különös. Nagyon különös. Az ember azt hinné, beszélgetés közben elejt egy-egy megjegyzést. Szinte mintha valami oka volna a hallgatásra, nem?
– Ezt igazán nem mondhatom.
– Persze, persze, mint az aranyos Miss Marple mondja, a mi tiszteletesünk nem e világra való! No, de az csak kiderült, hogy valóban régóta ismeri-e a rejtélyes hölgy Haydock doktort?!
– Nem említette Haydockot, úgyhogy ezt sem tudom.
– Nem? De hát miről beszélgettek?!
– Könyvekről, képekről, zenéről – közöltem, híven az igazsághoz.
Miss Hartnell nem ismer egyéb beszédtárgyat, csak a lehető legszemélyesebb témákat, úgyhogy felettébb gyanakvó és hitetlen tekintettel méregetett. Szemmel láthatólag azon törte a fejét, miféle csellel bírhatna szóra, én azonban megragadtam az alkalmat, és sietősen távoztam.
Legközelebbi látogatásom a falu végi házak egyikének szólt, majd a kertajtón át tértem vissza a paplakba, és ezenközben elhaladtam a veszélyzóna, vagyis Miss Marple kertje előtt. Mivel azonban tökéletesen lehetetlen volt, hogy Mrs. Lestrange-nél tett látogatásom híre már eljutott hozzá, viszonylag biztonságban éreztem magam.
Amikor a kertünkhöz értem, eszembe jutott, hogy lenézhetnék a kert végi színbe, vagyis a műterembe, ahol Lawrence Redding festegetett. Kíváncsi voltam, hol tart Griselda arcképével.
Alább közlöm házunk, kertünk és közvetlen szomszédságunk vázlatos rajzát, mert a későbbiek során eligazításul szolgálhat.
Természetesen csak a szükséges részeket jelölöm meg.
Nem is sejtettem, hogy van valaki a műteremben. Hang nem hallatszott, úgyhogy gyanútlanul közeledtem – az én lépteim neszét pedig elnyelte a fű, úgyhogy odabent sem gyaníthatta senki, hogy közeledem.
Benyitottam, azután zavartan megtorpantam a küszöbön. Odabent ugyanis két személy volt: egy férfi, aki átölelt egy nőt, és szenvedélyesen csókolóztak. A férfi Lawrence Redding volt, a festőművész, a nő pedig Mrs. Protheroe.
Sürgősen hátráltam, és visszavonultam dolgozószobámba. Letelepedtem egy karosszékbe, elővettem a pipámat, és átgondoltam a dolgot. Megdöbbentett ez a felfedezés. A Letticeszel folytatott beszélgetésem óta meglehetősen bizonyos voltam benne, hogy a fiatalemberrel ugyancsak megértik egymást. Mi több, meg voltam róla győződve, hogy ezt maga Lettice is így hiszi. És hogy fogalma sincs arról, miféle érzelmeket táplál mostohaanyja iránt Redding.
Csúnya história. Gondolatban – ha nem szívesen is – fejet hajtottam Miss Marple előtt. Őt nem lehetett rászedni; bizonyára már jó ideje gyanítja az ügyek valódi állását. Merőben félremagyaráztam Griseldára vetett jelentőségteljes pillantását.
Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy Mrs. Protheroe-ról ilyesmit feltételezzek. Nyugodt, higgadt, kiegyensúlyozott fiatal nő; az ember nem is hinné, hogy mélyebb érzelmekre képes.
Amikor idáig értem elmélkedéseimben, megkocogtatták a dolgozószoba ablakát. Összerezzentem. Felálltam, és az ablakhoz léptem. Mrs. Protheroe állt odakint. Kinyitottam a franciaablakot, és látogatóm, invitálásra sem várva, belépett. Pihegett, míg átvágott a szobán, és levetette magát a kanapéra.
Mintha még sosem láttam volna a valódi arcát. A higgadt, nyugodt fiatal nő egy csapásra eltűnt. Helyén pihegő, rémült, kétségbeesett teremtést láttam. És csak most döbbentem rá, hogy Anne Protheroe – gyönyörű.
Barna haja volt, sápadt arca, mélyen ülő, szürke szeme. Arcát most elfutotta a pír; alig jutott levegőhöz. Mintha egy szobor kelt volna hirtelen életre. Csak bámultam ezt az átalakulást.
– Gondoltam, legjobb, ha bejövök – szólalt meg. – Hiszen ... hiszen az előbb látott minket, ugye?
Némán bólintottam.
Még nyilvánvaló izgalmában és zavarában is felbukkant az ajkán egy kis mosoly. A boldog és szerelmes asszony mosolya.
Továbbra sem szóltam, úgyhogy Anne Protheroe szólalt meg újra:
– Ugye, maga ezt nagy bűnnek találja?
– Mi mást várhat tőlem, Mrs. Protheroe?
– Semmit... nem, semmit.
Igyekeztem szelídre fogni a hangomat:
– Kegyed férjes asszony ...
Sietősen közbevágott:
—Persze, persze . .. Azt hiszi, nem gondoltam végig ezerszer is?! Én nem vagyok erkölcstelen teremtés, higgye el! És ne gondoljon rólunk semmi... semmi rosszat.
– Örülök, hogy ezt mondja –, szóltam komolyan.
Félénken megkérdezte:
– Elmondja a férjemnek?
Meglehetősen szárazon feleltem:
– Úgy látszik, elképzelhetetlennek tartja, hogy egy lelkész egyben úriember is lehet.
– Boldogtalan vagyok. Szörnyen boldogtalan... Nem bírom tovább. Egyszerűen nem megy. És fogalmam sincs, mit tehetnék. – Hangja szinte hisztérikusan csattant fel. – Magának fogalma sincs róla, milyen az én életem! Első perctől fogva boldogtalan voltam Lucius mellett. Nincs nő, aki boldog volna vele. Bárcsak meghalna... Szörnyű ezt mondani, de... Kétségbeesett ember vagyok, tökéletesen kétségbeesett. – Egyszer csak összerezzent, és kinézett az ablakon.
– Mi volt ez? Mintha hallottam volna valakit ... Talán Lawrence.
Odamentem az ablakhoz, amelyet az imént, úgy látszik, nyitva hagytam. Kiléptem a kertbe, és körülpillantottam, de nem láttam senkit. Pedig én is mintha lépteket hallottam volna. Habár az is lehetséges, hogy csak Mrs. Protheroe meggyőződése hatott rám.
Amikor visszamentem a szobába, Mrs. Protheroe valósággal magába roskadva ült, fejét lecsüggesztette. A kétségbeesés szobrát lehetett volna megmintázni róla.
– Nem tudom, mitévő legyek – sóhajtott.
Mellé ültem. Elmondtam mindazt, amit kötelességemnek tartottam. Igyekeztem meggyőzően beszélni, de közben kínosan kísértett az a korábbi megjegyzésem, miszerint a világ boldogabb volna Protheroe ezredes nélkül.
Mindenekfelett türelemre biztattam Mrs. Protheroe-t – kérve kértem, ne cselekedjék elhamarkodottan. Igen-igen komoly lépés, ha valaki elhagyja otthonát és házastársát.
Alig hinném, hogy meggyőztem volna. Elég régóta élek a világban, jól tudom, hogy a szerelmes ember süket és vak, hiába is próbálunk a lelkére beszélni. Mégis úgy éreztem, szavaim, ha mást nem, némi vigaszt jelentenek szegény asszonynak.
Felállt, köszönetet mondott, és megígérte, hogy gondolkodik azon, amit mondtam.
Igen kényelmetlenül éreztem magam, miután elment. Eddig alighanem tévesen ítéltem meg Anne Protheroe jellemét. Most végsőkig kétségbeesett ember benyomását keltette; látszott, hogy ha egyszer felébresztették szunnyadó szenvedélyét, nem riad vissza semmitől. És hogy vakon, esztelenül, őrülten szerelmes Lawrence Reddingbe, aki évekkel fiatalabb nála. Sehogy sem tetszett nekem a dolog.
Negyedik fejezet
Tökéletesen elfeledkeztem róla, hogy meghívtuk aznap vacsorára Lawrence Reddinget. Amikor Griselda rám tört, és alaposan lehordott, tudtomra adva, hogy két perc múlva vacsorázunk, ugyancsak megdöbbentem.
– Remélem, minden rendben lesz – szólt fel utánam a lépcsőre Griselda. – Eszembe véstem, amit ebédnél mondtál, és azt hiszem, sikerült kifogástalan vacsorát kiagyalnom.
Az igazsághoz híven közölnöm kell, hogy a vacsora ékesen bizonyította Griseldának az ebédnél elhangzott állítását, miszerint, ha törődik a dolgokkal, minden sokkal rosszabbul sül el, mint ha megy minden a maga útján. Az étrend nagystílű volt, és nem hagyott semmi kívánnivalót, Mary azonban kéjes gyönyörűségét lelte abban, hogy vagy elfőzze az ételt, vagy nyersen hagyja. Griselda osztrigát rendelt előételnek, amit igazán a legnagyobb igyekezettel sem lehet elrontani, csakhogy az asztalnál derült ki, hogy az egész házban nincs semmiféle szerszám, amely alkalmas lenne osztriganyitásra.
Kételkedtem benne, hogy Lawrence Redding eljön – igen könnyen kimenthette volna magát holmi kifogással –, ám aránylag pontosan megérkezett, és négyesben ültünk le a vacsorához.
Lawrence Redding kétségtelenül vonzó egyéniség. Harmincéves forma, fekete hajú fiatalember, ragyogó szeme viszont szinte döbbenetesen kék. Az a fajta férfi, akinek minden sikerül. Jól sportol, kitűnően bánik a puskával, jó műkedvelő színész és elsőrangú társalgó. Minden társaságnak ő a lelke. Alighanem ír vér csordogál az ereiben. Egyáltalán nem olyan, amilyennek a közhit a „művészembert” tartja. De azért, azt hiszem, már modern értelemben, igen ügyes festő. Jómagam természetesen édeskeveset értek a modern festészethez.
Mi sem volt természetesebb, mint hogy aznap este egy kissé szórakozottnak látszott, habár egészében véve igen derekasan állta a sarat. Nem hiszem, hogy akár Griselda, akár Dennis észrevette volna, hogy valami nincs rendjén. Valószínűleg magam sem vettem volna észre, ha előzőleg nem értesülök a dologról.
Griselda és Dennis fényes jókedvében volt, dőlt belőlük a szó, féktelenül tréfálkoztak a Falu Botrányán – mármint dr. Stone-on és Cram kisasszonyon. Egyszer csak elszorult a szívem: rádöbbentem, hogy Dennis közelebb van korban Griseldához, mint én. Engem Len bácsinak szólít, őt egyszerűen Griseldának. Egyszeriben magányosnak éreztem magamat.
Bizonyára Mrs. Protheroe borította fel a lelki nyugalmamat. Általában nem szoktam ilyen borús témákon rágódni.
Griselda és Dennis néha már-már nagyon is szabad szájú, de nem akarózott rendre utasítanom őket. Sajnálatos is volna, ha egy lelkész puszta jelenléte elrontaná a hangulatot.
Lawrence is vidáman részt vett a beszélgetésben. Csak én vettem észre, hogy a tekintete szüntelenül engem keres, és nem is csodálkoztam, amikor vacsora után kimódolta, hogy kettesben menjünk a dolgozószobámba.
Mihelyt magunkra maradtunk, nyomban megváltozott a modora.
– Rájött a titkunkra, uram —kezdte. – Mit szándékozik tenni?
Reddinggel nyíltabban beszélhettem, mint Mrs. Protheroe-val. Nem vette zokon a szavaimat.
– Megértem, hogy így beszél – szólalt meg, amikor a mondókám végére értem. – Elvégre pap. Mást nemigen mondhat. Ne gondolja, hogy megsértődtem, sőt, ami azt illeti, valószínűleg igaza van. Csak azt az egyet nem tudja, hogy a mi dolgunk Annenel egészen más, mint a többi.
Amióta a világ világ, hasonló helyzetben mindenki ezt mondja. Ezt a véleményemet nem is titkoltam. Lawrence Redding arcán kis mosoly futott át.
– Szóval mindenki azt hiszi, hogy az ő esete egyedülálló? Lehetséges. De egyvalamit el kell hinnie.
És biztosított, hogy mindeddig „nem történt köztük semmi”, Anne talpig becsületes teremtés, róla lehetne megmintázni a hűséges feleség szobrát. De hogy ezután mi lesz, azt nem tudja egyikük sem.
– Ha mindezt egy regényben olvasná az ember – mondta komoran Redding –, az öregúr szépen beadná a kulcsot, és nem siratná senki.
Megdorgáltam ezért a beszédért.
– Ó, nehogy úgy értse, hogy a hátába szúrok egy kést, de annyi szent, ha valaki más megtenné, szépen megköszönném. Nem talál a kerek világon egyetlen teremtett lelket, akinek egy jó szava volna az öregről. Csak azt nem értem, az első felesége hogyhogy nem vágta el a torkát. Évekkel ezelőtt találkoztam egyszer az első Mrs. Protheroe-val, és bizony képesnek tartottam volna rá. Amolyan hallgatag, veszedelmes típus – lassú víz. Az ezredes állandóan handabandázik, mindenkit vérig sért, mindenhol bajt kever, fukar, rosszindulatú, és ha valaki kihozza a sodrából, elképesztően goromba. El sem tudja képzelni, tiszteletes úr, Annenek mit kell kiállnia. Ha csak két krajcárom volna, már összepakolnám Anne-t, és vinném magammal.
Ezek után még komolyabbra fogtam a szót. Szívrehatóan kérleltem Reddinget, menjen el. Ha itt marad, csak még nagyobb boldogtalanságot okoz Anne Protheroe-nak. A falu a szájára venné, a dolog előbb-utóbb az ezredes fülébe jutna, és mindennek csak Anne inná meg a levét.
—Senki sem tud a dologról, atyám, csak maga – jelentette ki Lawrence.
– Kedves fiam, ne becsülje le egy kis falu nyomozóösztönét. St. Mary Meadben minden áldott lélek tisztában van mindenki legbizalmasabb ügyeivel. Egész Angliában nincs olyan mesterdetektív, aki felvehetne a versenyt egy tisztes korú, és fölös ráérő idővel rendelkező öregkisasszonnyal.
Ekörül semmi hiba, biztosított Redding. Mindenki azt hiszi, hogy Lettice körül legyeskedik.
– Arra még nem gondolt – kérdeztem –, hogy valószínűleg Lettice is ezt hiszi?
Ez a gondolat szemmel láthatólag megdöbbentette. Lettice jóformán azt sem tudja, hogy ő a világon van. Lettice-t ő akkor sem érdekelné, ha ketten volnának egy puszta szigeten.
– Lettice fura lány – mondta Redding. – Mintha sohasem ébredne föl egészen. Pedig az álmodozó külső mögött, azt hiszem, nagyon is gyakorlatias agy rejtőzik. Ez az egész tétovaság alighanem csak póz. Lettice nagyon is jól tudja, mit akar. És jó adag bosszúszomj van benne. Az a különös, hogy Anne-t féktelenül gyűlöli. Pedig Anne úgy viselkedik vele, mint egy angyal.
Ez utóbbi kijelentést persze nem fogadtam el készpénznek. Elvakult szerelmesek szemében imádatuk tárgya mindig valóságos földre szállt angyal. Habár magam is úgy véltem, hogy Anne kedvesen és igazságosan bánik a mostohaleányával. Aznap délután engem is meglepett Lettice keserű hangja.
Ekkor félbe kellett szakítanunk a beszélgetést, mert ránk tört Griselda és Dennis. Tudtomra adták, hogy Lawrence nem begyepesedett vénember, és felszólítottak: ne vonjam el a társaságtól.
– Uramisten! – rogyott le az egyik fotelba Griselda. – De unom az életet! Hogy vágyódom egy kis izgalomra! Mondjuk, valami jó kis gyilkosságra... de még egy betörés is megtenné.
– Alig hinném, hogy a faluban bárhova is érdemes volna betörni – igyekezett Lawrence átvenni Griselda stílusát. – Hacsak nem lopjuk el Miss Hartnell műfogsorát.
– Rémesen csattog – legyintett Griselda. – Hanem abban téved, hogy nem érdemes sehova se betörni. Fent az Udvarházban csodálatos ezüstök vannak. Asztali sótartók, egy II. Károly korabeli gyümölcsállvány – csupa remek holmi. Ezreket érnek.
– Az öregúr nyilván lepuffantana a szolgálati fegyverével – vélte Dennis. – És módfelett élvezné is a dolgot.
– Csakhogy mi sem hagynánk magunkat – jelentette ki Griselda. – Van valakinek revolvere?
– Nekem van egy Mauser pisztolyom – közölte Lawrence.
– Igazán? Minek?
– Háborús emlék – felelte kurtán Lawrence.
– Az öreg Protheroe ma Stone-nak mutogatta az ezüstöt – mesélte Dennis. – A derék prof úgy tett, mintha mélységesen érdekelné.
– Úgy tudtam, összekaptak a sírdomb miatt, nem? – kérdezte Griselda.
—Azóta már kibékültek – mondta Dennis. – Csak azt tudnám, mi érdekeset találnak azon az ócska sárkupacon!
—Rejtély nekem ez a Stone – tűnődött Lawrence. – Csak azt tudom elképzelni, hogy roppantul szórakozott. Az ember néha esküdni merne, hogy fogalma sincs a tulajdon szaktárgyáról!
—Hja, a szerelem ... – emelte égnek a szemét Dennis. – Nem vagy csipisz, bájos Gladys. Fogad fehér, fölforr a vér: szökj, szállj velem, légy kedvesem. Kék fogadónk szobái jók, hullj ott...
– Elég, Dennis – szóltam rá.
– Lassan mennem kell – szedelőzködött Lawrence Redding. – Nagyon köszönöm a kellemes estét, Mrs. Clement.
Griselda és Dennis kikísérte. Dennis egymaga jött vissza a dolgozószobámba. Láttam, valami bántja a fiút. Tétován mászkált a szobában, összevonta szemöldökét, és a bútorokat rugdalta.
A bútor annyira kopott, hogy már nemigen lehet benne kárt tenni, ám azért úgy éreztem, némi szelíd tiltakozás helyénvaló.
– Elnézést – motyogta Dennis. Egy-két percig hallgatott, aztán kitört:
– Micsoda rohadt dolog a pletyka!
Ez meglepett egy kissé.
– Mi a baj? – kérdeztem.
—Nem is tudom, hogy elmondjam-e...
Meglepetésem csak fokozódott.
– Olyan förtelmesen rohadt dolog – ismételte Dennis. – Telebeszélni mindenkinek a fejét... Nem is beszélni, csak célozgatni!... Na mindegy, elmondom. Szörnyen rohadt dolog, az biztos.
Kíváncsian néztem rá, de nem kérdeztem semmit. Csak a fejemet törtem. Mi lehet az, ami ennyire kihozta Dennist a sodrából? Általában nemigen vesz fel semmit.
Griselda lépett a szobába.
– Éppen most telefonált Miss Wetherby – újságolta. – Mrs. Lestrange negyed kilenckor elment, és még nem ért haza. Senki sem tudja, hova ment.
– Miért kellene bárkinek is tudnia?
– Nincs dr. Haydocknál. Miss Wetherby biztos ebben, mert felhívta Miss Hartnellt, aki a doktor melletti házban lakik, és egészen biztosan észrevette volna.
– Felfoghatatlan számomra – mondtam – hogy ebben a fészekben hogyan jut bárki egy falat ennivalóhoz. Gondolom, az ablaknál állva kapják be az ebédet, vacsorát, hogy a világért el ne mulasszanak semmi látnivalót.
– Ez még nem minden! – jelentette örvendezve Griselda. – Pontos értesüléseket szereztek a Kék Ártányról! Dr. Stone és Miss Cram szobája szomszédos. De – és drámai mozdulattal felemelte mutatóujját – nem nyílik egymásba!
– Ami bizonyára általános csalódást keltett – mondtam erre én.
Griselda jót kacagott.
A csütörtök rosszul kezdődött. Egyházközségem két hölgytagja összekapott a templom virágdíszének kérdésén. Döntőbíróul engem kért fel a két középkorú hölgy, aki szó szerint reszketett haragjában. Ha nem lett volna annyira kellemetlen az egész incidens, érdekes megfigyeléseket lehetett volna gyűjteni erről a fizikai jelenségről.
Ezután kórusunk két gyermekét kellett megfeddnem, az istentisztelet alatt ugyanis a mohó fiúcskák szüntelenül savanyúcukrot szopogattak. Az a kényelmetlen érzésem volt, hogy feddő szavaim nem tanúskodnak kellő meggyőződésről.
Mindezek után érzékeny lelkű orgonistánk sértődött meg, és őt kellett lecsillapítani.
Néhány szegény sorsú hívem pedig nyílt lázadásban tört ki Miss Hartnell ellen, aki hozzám viharzott be felzaklatott idegrendszerével.
Épp hazafelé indultam, amikor Protheroe ezredesbe ütköztem. Ő történetesen fényes kedvnek örvendett, az imént ítélt ugyanis békebírói minőségében rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre három vadorzót.
– Csak az erős kéz! – harsogta átható hangon. Az ezredes ugyanis nagyothall, minek következtében emelt hangon beszél, mint a süketek általában. – Ez kell, kérem, manapság – erős kéz! Példát statuálni! Archer, az a gazfickó tegnap szabadult, és hallom, falu-szerte azzal fenyegetőzik, hogy bosszút áll rajtam! Pimasz csirkefogó. Akit megfenyegetnek, sokáig él, amint mondani szokás. Majd én megmutatom neki, mit érnek a bosszútervei, csak kapjam el megint, amint a fácánosomban garázdálkodik! A lazaság, kérem, az a baj manapság! A túlságos lazaság! Én bezzeg megtanítok móresre mindenkit, nem kímélek én senki emberfiát, ha mégannyira a feleségére meg a kiskorú gyerekeire hivatkozik, akkor sem! Micsoda esztelenség! Azért ne viselje valaki a tettei következményét, mert a feleségéről meg a kölykeiről siránkozik? Legényember, családapa, nekem egyre megy; ha doktor, ha jogász, ha pap, ha vadorzó, ha részeg semmirekellő – aki tilosban jár, arra csapjon le a törvény szigora! Remélem, egyetért velem!
—Ne feledje – válaszoltam –, hogy hivatásom parancsára minden egyébnél nagyobb tiszteletben kell tartanom az irgalmat.
– Nos, én igazságos ember vagyok, ezt senki nem tagadhatja.
Nem feleltem, mire élesen rám förmedt.
– Miért nem felel?! Mi jár az eszében, ember?!
Némi tétovázás után megszólaltam.
– Arra gondoltam, hogy amikor elérkezik az ideje, hogy számot adjak földi cselekedeteimről, nagy bajban lennék, ha csupán azt hozhatnám fel mentségemre: az igazságot tartottam szem előtt. Mert így óhatatlanul azzal kellene számolnom, hogy a magam számára is csupán igazságot remélhetek, semmi mást...
– Ugyan! Elkelne már itt egy kis harcos keresztyéni szellem! Szívből remélem, hogy mindig megtettem a kötelességemet! Nos, erről ennyit. Estefelé, amint mondtam, átnézek. Mondjunk hat óra helyett inkább negyed hetet, ha megfelel. Még be kell néznem valakihez a faluba.
– Nekem tökéletesen megfelel.
Az ezredes megpörgette sétabotját, és elcsörtetett. Sarkon fordulva Hawesba botlottam. A szokásosnál is betegesebb volt az ábrázata. Szándékom volt szelíden megdorgálni a kötelességének teljesítése terén észlelt mulasztások miatt, de amikor megláttam sápadt, elgyötört arcát, úgy éreztem, beteg emberrel állok szemben.
Ezt a véleményemet szavakba is foglaltam. Hawes megvallotta, hogy nem érzi magát valami kitűnően, és úgy látszott, megszívleli a tanácsomat, hogy menjen haza és feküdjön le.
Gyorsan bekaptam az ebédemet, és elindultam néhány hívem látogatására. Griselda a csütörtöki filléres gyorssal Londonba utazott.
Háromnegyed négykor értem haza, azzal a szándékkal, hogy papírra vetem vasárnapi prédikációm vázlatát. Mary azonban azzal fogadott, hogy Mr. Redding vár rám a dolgozószobámban.
Lawrence fel-alá járkált, arckifejezése zaklatottságot tükrözött. Sápadt volt, vonásai élesek.
Ahogy beléptem, hirtelen felém fordult.
– Ide hallgasson, tiszteletes uram. Átgondoltam, amit tegnap mondott. Egész éjjel azon rágódtam. Igaza van. Nem tehetek mást: odébbállok.
– Kedves fiam ... – mondtam.
– Igaza volt abban, amit Anne-ről mondott. Csak bajt hozok rá, ha itt maradok. Anne különb annál, semhogy ... Beláttam, hogy nem tehetek mást: el kell mennem. Már így is borzasztóan megnehezítettem a helyzetét, Isten bűnömül ne vegye.
– Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen helyes elhatározás – mondtam. – Tudom, hogy nehéz, de higgye el, végül mégis ez lesz a legjobb valamennyiőjüknek.
Valósággal leolvastam a gondolatait az arcáról: könnyen beszél az, aki nincs hasonló helyzetben.
– Törődik majd Anne-nel? Jó barátra van szüksége.
– Legyen nyugodt, minden tőlem telhetőt megteszek.
– Nagyon köszönöm, tiszteletes úr. – Megszorította a kezemet. – Rendes ember maga, tiszikém. Este felmegyek Anne-hez, elbúcsúzom tőle, aztán becsomagolok, és gondolom, holnap lelépek. Minek húzzam-halasszam a dolgot, csak kínlódnánk mind a ketten. Köszönöm, hogy megengedte, hogy a színben festhessek. Igazán szívből sajnálom, hogy már nem tudom befejezni Mrs. Clement arcképét.
– Emiatt ne gyötörje magát, kedves fiam. Isten áldja meg.
Redding elment, én pedig nekiültem a prédikációmnak – vajmi kevés sikerrel. Szüntelenül Anne és Lawrence körül forogtak a gondolataim.
Élvezhetetlenül hideg és sötét teám elfogyasztása után, fél hatkor megszólalt a telefon. Arról értesültem, hogy Alsótanyán Mr. Abbott haldoklik, és sürgősen kéretnek hozzá.
Nyomban felhívtam az Udvarházat, mert Alsótanya két mérföldnyi járás a paplaktól, így aligha érhetek vissza negyed hétre. A kerékpározás tudományát sajnos mindmáig sem sikerült elsajátítanom.
Az Udvarházban azonban közölték, hogy Protheroe ezredes épp az imént indult el kocsin, úgyhogy távoztam, és Maryvel megüzentem: hívattak, de igyekszem fél hét körül hazaérni.
Ötödik fejezet
Bizony, már hét órára járt, mire hazafelé jövet a kapunkhoz értem. Mielőtt azonban benyithattam volna, a kapu felpattant, és Lawrence Redding csörtetett ki. Láttomra megtorpant, én pedig megdöbbentem: Lawrence Redding olyan volt, mint az eszeveszett. Szeme kimeredt, arca halottsápadt volt, és egész testében reszketett.
Ivott talán? – gondoltam. De ahogy megszólalt, elvetettem az ötletet.
– Jó estét – mondtam. – Engem keresett? Sajnálom, hogy nem voltam itthon. Jöjjön vissza. Protheroe-val kell találkoznom holmi elszámolások miatt, de nem hiszem, hogy sokáig tartana.
– Protheroe-val? – szólalt meg Redding. Elnevette magát. – Protheroe-val? Hogy Protheroe-val akar találkozni? Na, majd mindjárt találkozik vele. Uramisten ...
Rámeredtem. Önkéntelenül karja felé nyúltam. Redding idegesen elhúzódott.
– Nem – mondta, illetve inkább kiáltotta: – El kell mennem ... gondolkodnom kell. Muszáj gondolkodnom. Muszáj!
Eliramodott, és csakhamar eltűnt a faluba vezető úton. Én csak bámultam utána, és azon tűnődtem, lehetséges vajon, hogy csakugyan ivott?
Aztán megcsóváltam a fejem, és beléptem a paplakba. Az előszobaajtó sosincs zárva, mégis becsengettem. Mary jelent meg, kötényébe törölgetve kezét.
– Na, csakhogy megjött – mondta.
– Protheroe ezredes úr itt van? – kérdeztem.
– Benn van a dolgozóban. Negyed hét óta itt ül.
– És Mr. Redding is ott volt?
– Pár perce állított be. Magát kereste. Mondtam, bármelyik percben hazaérhet, és hogy Protheroe ezredes ott vár a dolgozóban, ő meg azt mondta, majd vár ő is, és bement. Még ott is van.
– Nem, nincs ott – feleltem. – Épp az előbb találkoztam vele. A falu felé ment.
– Hát én nem hallottam, hogy elment – vont vállat Mary. – Akkor csak pár percig lehetett odabent. Az asszonyom még nem ért haza Londonból.
Szórakozottan biccentettem. Mary visszavonult a konyhai fertályra, én pedig végigmentem a folyosón, és benyitottam dolgozószobámba.
Ahogy a homályos folyosóról beléptem, az alkonyi nap fénye az ablakon át épp a szemembe tűzött. Hunyorogtam. Egy-két lépést beljebb mentem, azután megtorpantam.
Első pillantásra fel sem tudtam fogni az elébem táruló képet.
Protheroe ezredes az íróasztalomra hanyatlott, szörnyűséges, természetellenes helyzetben. Feje mellett sötét tócsa képződött, a nedvesség lassan a padlóra csöpögött. Iszonyatos hangja volt.
Erőt vettem magamon, és az ezredeshez léptem. Bőre hideg volt, mikor megtapintottam. Felemeltem a kezét – élettelenül hanyatlott vissza az íróasztalra. Ez az ember halott – golyót röpítettek a fejébe.
Az ajtóhoz mentem, és Marynek kiáltottam. Ahogy csak a lába bírja, fusson el Haydock doktorért, mondtam. A doktor itt lakik a sarkon. Baleset történt, közöltem Maryvel. Ezt mondja a doktornak.
Azután visszamentem a szobába, becsuktam az ajtót, és vártam az orvost.
Szerencsére Mary otthon találta. Haydock derék ember; nagydarab, erős, egészséges férfi, viharedzett, becsületes képe van.
Szemöldöke magasabbra szökött, amikor némán a szoba túlsó végébe mutattam. Mint orvoshoz illik, izgalomnak semmiféle jelét nem adta. A halott fölé hajolt, és sietősen megvizsgálta. Aztán felegyenesedett, és rám nézett.
– Nos? – kérdeztem.
– Hát bizony meghalt – úgy félórája, körülbelül.
– Öngyilkosság?
– Szó sincs róla. Nézze a seb helyét. Meg aztán, ha ő röpítette a golyót a fejébe, hova lett a fegyver?
Fegyvernek bizony nyomát se láttuk.
– Jobb lesz, ha nem nyúlunk semmihez – mondta Haydock. – Telefonálok a rendőrségre.
Felemelte a kagylót, és beleszólt. A lehető legkurtábban ismertette a tényeket, aztán letette a kagylót, és odalépett hozzám. Én közben leültem egy karosszékbe.
– Ronda dolog. Hogy talált rá?
Elmondtam.
– Mit gondol … meggyilkolták? – kérdeztem elcsukló hangon.
—Úgy néz ki. Mármint ... mi másról lehetne szó? Különös história. Vajon ki rúghatott ki szegény öreg fickóra? Persze, tudom, nem volt valami népszerű, de hát ezért még nemigen gyilkolnak meg senkit.
– Van itt valami rejtély – mondtam. – Ma délután telefonon elhívtak egy haldokló hívemhez. Amikor odaértem, mindenki nagyon meg volt lepve, hogy mit keresek ott. A beteg lényegesen jobban van, a felesége pedig kereken tagadta, hogy telefonált volna nekem.
Haydock összevonta a szemöldökét.
– Ez valóban gyanús... Ezek szerint magát szándékosan távolították el a házból. A felesége hol van?
– Egész napra felment Londonba.
– És a lány?
– Kint van a konyhában, a ház túloldalán;
– Ahol bizonyára semmit sem hall abból, ami itt történik. Csúnya história,. Ki tudta, hogy Protheroe idejön?
—Délelőtt a főutcán közölte ebbéli szándékát – harsányan, már ahogy szokta.
—Vagyis az egész falu tudhatott róla? Mint ahogy mindig mindenről. Tud valakiről, aki kirúgott az öregre?
Lawrence Redding sápadt arca, eszelős tekintete jelent meg előttem. Szerencsére nem kellett felelnem, mert a folyosóról léptek hallatszottak.
– A rendőrség – mondta a doktor, és felállt.
A karhatalmat Hurst közrendőr képviselte. Felettébb fontoskodó arcot vágott, de látszott, hogy nem érzi magát elemében.
– Jó estét, uraim – köszönt. – A felügyelő úr bármelyik percben megérkezhet. Közben végrehajtom az utasításait. Értesülésem szerint Protheroe ezredest lelőtt állapotban találták – a paplakban.
Elhallgatott, és ridegen gyanakvó pillantást vetett rám, amelyet az alkalomhoz illően a sértett ártatlanság tekintetével viszonoztam.
Hurst az íróasztalhoz lépett, és kijelentette:
– Tilos bármit is megérinteni, amíg a felügyelő úr meg nem érkezik.
Olvasóim szíves tájékoztatására alább mellékelem a szoba vázlatos rajzát.
Hurst elővette jegyzetfüzetét, megnyalta ceruzája hegyét, aztán várakozásteljes pillantást vetett kettőnkre.
Ismét elmondtam, hogyan akadtam rá a holttestre. Hurst lelkiismeretesen lejegyezte szavaimat, ami tekintélyes időt vett igénybe, majd a doktorhoz fordult.
– Véleménye szerint, Haydock doktor, mi volt a halál oka?
—Fejlövés, közvetlen közelről.
– És a fegyver?
– Teljes bizonyossággal csak akkor tudom megmondani, ha már kiszedtük a golyót. Minden valószínűség szerint kis kaliberű pisztolyból adták le a lövést – talán egy 25-ös Mauserből.
Összerezzentem. Eszembe jutott előző esti beszélgetésünk és Lawrence Redding beismerése. A rendőr hideg halszeme rám szegeződött.
– Mondott valamit, uram? Megráztam a fejem. Akármire gyanakszom, az csak gyanú, és megtartom magamnak.
– Az ön véleménye szerint mikor következett be a tragédia?
A doktor egy-két percig hallgatott, csak azután felelt:
– Az ezredes körülbelül egy fél órája, legfeljebb harmincöt perce halt meg, úgy hiszem. Annál előbb semmiképpen.
Hurst hozzám fordult.
– A lány hallott valamit?
– Tudomásom szerint nem hallott semmit – feleltem. – De talán kérdezze meg őt magát.
E pillanatban azonban megérkezett Slack felügyelő: kocsin jött a két mérföldnyire fekvő Much Benhamből.
Slack felügyelőt esküdt ellensége sem vádolhatja lanyhasággal. Nyughatatlan, fekete hajú, izgő-mozgó, erélyes férfiú volt, szúrós szemének pillantását semmi sem kerülte el. Ellentmondást nem tűrő modora a gorombaságig nyers volt.
Üdvözlésünket kurta biccentéssel fogadta, aztán megragadta alárendeltje jegyzőkönyvét, suttogóra fogott hangon néhány szót váltott Hursttel, majd a holttesthez csörtetett.
—Nyilván mindent elmozdítottak, összefogdostak – mondta.
—Nem nyúltam semmihez – szögezte le Haydock.
– Én sem – csatlakoztam.
A felügyelő néhány pillanatig az asztalon látható tárgyakat szemlélte, majd szemügyre vette a vértócsát.
– Aha! – mondta aztán diadalmas hangon. – Ez az, ami nekünk kell! Az óra felborult, amikor az áldozat előrebukott. Így megkapjuk a bűntény időpontját. Hat óra huszonkét perc. Mit mondott, doktor, hány órakor állt be a halál?
– Körülbelül fél órája, de lehetséges ... A felügyelő az óráját tanulmányozta.
– Hét óra öt perc. Mintegy tíz perccel ezelőtt kaptam a hírt, azaz öt perccel hét előtt. A holttestet körülbelül háromnegyed hétkor találták meg. Értesülésem szerint önt azonnal hívatták. Mondjuk, tíz percet vett igénybe, amíg megvizsgálta ... Nos, ez szinte másodpercre egyezik!
– Nem garantálom az eltelt időt teljes pontossággal – mondta Haydock. – Csak hozzávetőleges a becslés.
– Az is jó, kérem, az is jói Megpróbáltam közbeszólni.
– Az az óra ...
– Engedelmével, uram, itt az beszél, akit én kérdezek. Sürget az idő. Tökéletes csendet kérek.
– Igen, de azt szeretném mondani...
– Tö-ké-le-tes csendet! – meredt rám vadul a felügyelő. Megkapta, amit kért.
Még akkor is az íróasztal körül szimatolt.
– Miért ült ide? ... – tűnődött. – Levelet akart netán írni... Hohó! Hát ez meg micsoda?
És diadalmas mozdulattal felemelt egy papírlapot. A lelet fölötti örömében még azt sem bánta, hogy odalépek mellé, és én is szemügyre veszem a papírt.
Az én levélpapírtömböm egy lapja volt; felül, a keltezés helyén ez állt rajta: 6.20.
„Kedves Clement – kezdődött az írás –, sajnos nem várhatok tovább, de..." – és itt az írás torz ákombákomba torkollt.
– Világos, mint a vakablak – jelentette ki diadalmasan Slack felügyelő. – Leül, hogy megírja az üzenetet, az ellenség halkan belopózik az erkélyajtón, és az áldozatot írás közben lelövi. Mit óhajtanak még?
– Csak annyit szeretnék mondani... – kezdtem.
– Lépjen odébb, uram, legyen szíves. Lábnyomokat keresek.
Négykézlábra ereszkedett, és a nyitott erkélyajtó felé mászott.
– Úgy érzem, tudomására kell hoznom ... – mondtam makacsul.
A felügyelő felállt. Ridegen beszélt és határozottan.
– Ezzel majd később foglalkozunk. Az urak leköteleznének, ha elhagynák a helyiséget. Kifelé, kérem.
Mi pedig jámboran tűrtük, hogy kitessékeljenek, mint a pajkos gyerekeket.
Mintha évek teltek volna el – pedig még csak negyed nyolc volt.
—No, nekem ebből elég – jelentette ki Haydock. – Ha annak a felfuvalkodott hólyagnak szüksége van rám, a rendelőmben megtalál. Viszlát.
—Itthon van a nagysága – kukkantott be Mary az ajtón. Szeme elkerekedett, majdhogy ki nem pottyant a helyéről. – Öt perce, hogy megjött.
Griseldát a szalonban találtam. Rémültnek, izgatottnak látszott.
Mindenről beszámoltam, ő figyelmesen végighallgatott.
– A levél keltezése 6.20 – fejeztem be. – Az óra pedig felborult, és 6.22-kor állt meg.
– Nem mondtad meg a felügyelőnek, hogy azt az órát mindig előreigazítjuk egy negyedórával? – kérdezte Griselda.
– Nem – feleltem. – Nem mondhattam meg, mert nem hagyott szóhoz jutni. Pedig igazán igyekeztem.
Griselda összevonta a szemöldökét. Látszott, valami sehogy sem megy a fejébe.
– De hát Len – szólalt meg végül –, így az egész dolog teljesen érthetetlen. Amikor az az óra hat húszat mutatott, akkor igazában még csak öt perccel múlt hat, és öt perccel hat után Protheroe ezredes valószínűleg még ide sem ért!
Hatodik fejezet
Egy darabig az óra dolgán spekuláltunk, de sehogy sem tudtunk eligazodni rajta. Griselda biztatott, próbáljam meg még egyszer, hogy Slack felügyelő tudomására hozzam a dolgot, e ponton azonban – hogy népszerű fordulattál éljek – megvetettem a négy lábamat.
Slack felügyelő tűrhetetlenül és tökéletesen indokolatlanul goromba. Várva vártam azt a pillanatot, amikor legnagyobb bosszúságára előállhatok majd az értékes adalékkal. Akkor aztán szelíd szemrehányással azt mondom majd:
– Hiszen ha hallgatott volna rám, felügyelő úr... Arra számítottam, beszélni akar még velem, mielőtt elmegy, de legnagyobb meglepetésünkre Marytől értesültünk, hogy már régen eltávozott, kulcsra zárta a dolgozószoba ajtaját, és szigorú parancsot adott ki, hogy senki meg ne kísérelje átlépni a szoba küszöbét.
Griselda úgy érezte, fel kell mennie az Udvarházba. – Szegény Anne-nek rémes lehet... a rendőrség … meg ez az egész… – mondta.
– Talán tudok érte tenni valamit.
Szívből helyeseltem a tervet, és Griselda el is ment, miután a lelkére kötöttem, hogy okvetlenül telefonáljon, ha úgy látja, hogy a hölgyek bármelyikének vigasszal vagy támogatással szolgálhatok.
Ezek után sorra telefonáltam a vasárnapi iskola tanítóit, akiket háromnegyed nyolcra vártam, a szokásos heti előkészítő órára. Úgy véltem, az adott körülmények között helyesebb, ha elhalasztom az oktatást.
Ezután Dennis lépett a színre – teniszezni volt, épp akkor ért haza. Látható megelégedésére szolgált az a tény, hogy gyilkosság történt a paplakban.
– Ezt a tésztát, hogy az ember ott legyen egyenesen a tett színhelyén! – lelkendezett.
– Mindig is az volt a vágyam, hogy belekeveredjek valami gusztusos bűnügybe. Mért zárta le a rendőrség a dolgozószobát? Egy másik kulcs nem nyitja esetleg?
Szigorúan kijelentettem, hogy hallani sem akarok ilyesmiről. Dennis kelletlenül engedett. Miután apróra kifaggatott az ügy felől, kiment a kertbe lábnyomokat keresni. Közben derűsen megjegyezte, még szerencse, hogy csak az öreg Protheroe-t tették el láb alól, aki közutálatnak örvendett.
Könnyelmű, szívtelen magatartása bizony bosszantott, de aztán elgondolkoztam: lehetséges, hogy túlságosan szigorú vagyok a fiúval. Dennis korában a detektívtörténetek a világon a legizgalmasabbak, és ha az ember belebotlik egy valóságos detektívtörténetbe, hullástul, mindenestül – nos, egy egészséges gondolkodású fiúnak ez bizonyára a boldogság tetőfoka. Tizenhat éves fiúk számára a halál mit sem jelent.
Griselda vagy egy óra múlva jött haza. Közvetlenül azelőtt, hogy odaért volna, közölte a felügyelő a hírt Anne Protheroe-val.
A felügyelő megtudta, hogy Mrs. Protheroe mintegy háromnegyed hatkor látta utoljára a férjét a faluban, és hogy semmiféle felvilágosítással nem szolgálhat az ügyben. Slack távozott, miután közölte, hogy másnap, részletesebb beszélgetés céljából, visszatér.
—A maga módján egészen rendes volt – ismerte be vonakodva Griselda.
– Mrs. Protheroe hogyan fogadta a hírt? – kérdeztem.
– Hát... alig szólt. De hát ő ilyen hallgatag.
—Igen – bólintottam. – El sem tudom képzelni, amint Anne Protheroe hisztérikus rohamot kap.
– Persze nagy megrázkódtatás. Azt láthatja az ember. Megköszönte, hogy meglátogattam, azt mondta, nagyon hálás, de nem segíthetek semmiben.
– Lettice-szel mi van?
– Teniszezik valahol. Még nem ért haza. Hallgattunk egy sort. Aztán Griselda szólalt meg.
– Tudod, Len, Anne olyan furcsa volt… annyira, de annyira furcsa!
– Bizonyára a megrázkódtatás – véltem.
– Igen ... Biztosan ... De azért... – Griselda tűnődőn összevonta a szemöldökét. – Valahogy mégsem, mintha nem is az lett volna. Úgy látszott, nem a kétségbeesés vette le a lábáról... inkább ... inkább retteg.
– Retteg?
– Igen ... persze csak belül. Nem mutatja. Illetve nem akarja mutatni. De a szeme... mintha mindig figyelne ... Mintha ... mintha sejtené, hogy ki ölte meg az ezredest. Egyre csak azt kérdezte, gyanúsítanak-e valakit.
– Igazán? – kérdeztem elgondolkodva,
– Igen. Persze Anne csodálatosan fegyelmezi magát, de akárki láthatta, hogy iszonyúan odavan. Jobban, mint gondoltam volna, mert, ugye, azt mindenki tudja, hogy nem éppen imádta a férjét. Sőt, mi tagadás, inkább utálta.
– A halál olykor megváltoztatja érzéseinket – mondtam.
– Hát igen. Lehet.
Dennis jelent meg, roppant izgatottan. Az egyik virágágyásban egy lábnyomra bukkant! Egészen bizonyos volt benne, hogy a rendőrség figyelmét elkerülte a nyom, és hogy ez lesz az egész rejtély kulcsa.
Nyugtalan éjszakám volt. Dennis már jóval reggeli előtt elment, hogy „megszerezze a legfrissebb információkat", mint mondta.
A nap első szenzációjával mégsem ő szolgált, hanem Mary.
Éppen reggelihez ültünk, amikor a lány berohant a szobába, arca lángolt, szeme ragyogott, és szokásos keresetlen modorában szólalt meg:
– Hát gondolták volna? Épp most hallom a péktől! Lefogták a Redding urat!
– Letartóztatták Lawrence-et? – kiáltott fel Griselda hitetlenül. – Érthetetlen. Ez csak valami ostoba tévedés lehet.
– Nincs itt semmi tévedés, nagysága kérem – mondta Mary reszketve a boldog izgalomtól. – Mr. Redding maga ment, és feladta magát. Még az este. Egyenesen odamegy, ledobja a fegyvert az asztalra, és azt mondja: „Én voltam." Csak így, egyszerűen.
És diadalmas pillantást vetett ránk. Szemmel láthatólag minden várakozását kielégítette a szavaival keltett hatás. Egymásra bámultunk Griseldával.
– Ez nem igaz – szólalt meg végül Griselda. – Egyszerűen nem lehet igaz!
Észrevette, hogy makacsul hallgatok, és megkérdezte:
– Len, ugye, te se hiszed el? Nehezemre esett válaszolni. Csak ültem, hallgattam, és agyamban vadul kergetőztek a gondolatok.
– Lawrence megőrült! – mondta Griselda. – Tisztára megőrült. Vagy gondolod, hogy talán ketten együtt nézegették a pisztolyt, és véletlenül elsült?
– Nem tartom valószínűnek.
– De hát csakis valami véletlen lehetett. Baleset. Hiszen indítóoknak még csak árnyéka sincs! Miféle oka lehetett Lawrence-nek, hogy megölje Protheroe ezredest?!
Erre a kérdésre igen pontos választ adhattam volna, de tőlem telhetőleg igyekeztem kímélni Anne Protheroe-t. Talán még meg lehet akadályozni, hogy a neve belekeveredjék a dolgokba.
– Ne felejtsd el, hogy nézeteltérés volt köztük – mondtam.
– Lettice meg a fürdőruha miatt! De hát ez képtelenség; és ha történetesen Lettice meg Lawrence titokban jegyesek – még ez sem ok arra, hogy megölje az apját!
– Nem tudhatjuk, mik a valóságos tények, Griselda.
– Ezek szerint te elhiszed, Len! Hogy lehetsz ilyen! Hidd el, egészen biztos, hogy Lawrence a haja szálát se görbítette meg!
—Ne felejtsd el, hogy épp a kapunk előtt találkoztam vele. Olyan volt, mint az őrült.
– Igen, de akkor is ... ez képtelenség!
– No, és az óra – folytattam. – Ez megmagyarázná az óra dolgát. Lawrence bizonyára visszaállította, hogy így teremtsen magának alibit. Látod, hogy Slack felügyelő nyomban lépre ment.
– Ebben tévedsz, Len. Lawrence tudta, hogy az óra siet. „Így szoktatják pontosságra a papot" – még ő mondta, nem emlékszel? Lawrence sohasem követett volna el akkora hibát, hogy visszaállítja hat huszonkettőre: Úgy állította volna be, hogy valószínűsítse a dolgot, mondjuk háromnegyed hétre.
– Talán nem tudta, hány órakor ért ide Protheroe. Vagy egyszerűen megfeledkezett róla, hogy az óra siet.
Griselda nem értett egyet velem.
– Ha valaki gyilkosságot követ el, muszáj roppant óvatosnak lennie az ilyesmiben.
– Nem tudhatod, kedvesem – mondtam szelíden. – Te még sosem követtél el gyilkosságot.
Mielőtt Griselda megszólalhatott volna, árnyék vetült a reggeliző asztalra, és egy finom hang szólalt meg:
– Bocsánatukat kérem a betolakodásért... De a szomorú körülmények, a végtelenül szomorú körülmények...
Szomszédunk volt az, Miss Marple. Udvarias tiltakozásunk hallatán belépett a franciaablakon, és én széket húztam neki az asztalhoz. Az idős hölgy arcán pír honolt, és szemmel láthatólag izgatott volt.
– Szörnyűség, hát nem? Szegény Protheroe ezredes. Nem volt talán nagyon kellemes ember, nem kimondottan népszerű, de azért igen szomorú eset. És mint hallom, itt lőtték le, a paplak dolgozószobájában? ...
– Valóban így történt – mondtam.
– De hát a drága tiszteletes úr, ugyebár, nem volt itthon? – fordult Griseldához Miss Marple.
Elmondtam, hogy s mint történt a dolog.
– Dennis nincs idehaza ilyenkor? – pillantott körül Miss Marple.
– Dennis felcsapott detektívnek – mesélte Griselda. – Borzasztóan izgatott, mert talált egy lábnyomot az egyik virágágyban, és most alighanem a rendőrségre ment, hogy közölje velük.
—Ejnye, ejnye – ingatta a fejét Miss Marple. – Micsoda hűhó... És Dennis bizonyára meg van róla győződve, hogy tudja, ki a tettes. Nos, ami azt illeti, bizonyára valamennyien tudni véljük, hogy ki volt az.
– Vagyis nyilvánvaló? – kérdezte Griselda.
– Nem, drágám, nem úgy értem. Merem állítani, hogy mindenki másra gondol. Ezért annyira fontos, hogy bizonyíték is legyen. Én például tökéletesen meg vagyok róla győződve, hogy tudom, ki tette. De be kell vallanom, hogy a legcsekélyebb bizonyítékom sincs rá. Ilyen esetekben vigyázni kell arra, mit mondunk – az embert egykettőre beperelhetik rágalmazásért. Én legalábbis eltökéltem, hogy a lehető legóvatosabban viselkedem Slack felügyelővel. Üzent, hogy ma délelőtt fel akar keresni, most pedig, épp az imént telefonált, hogy végül mégsem látszik szükségesnek.
– Bizonyára a letartóztatás tette fölöslegessé – mondtam.
– A letartóztatás? – Miss Marple előrehajolt; izgatottságában pír futotta el az arcát. – Nem tudtam letartóztatásról.
Minthogy Miss Marple rendszerint valamennyiünknél tájékozottabb, fel sem tételeztem, hogy nincs tisztában a legújabb fejleményekkel.
– Úgy látszik, nem ugyanarról beszéltünk – mondtam. – Igen, letartóztatták Lawrence Reddinget.
– Lawrence Reddinget? – Miss Marple roppantul meglepődött.
– Igazán nem, gondoltam volna...
Griselda hevesen közbeszólt.
– Én még most sem tudom elhinni. Nem, még akkor sem, ha százszor is beismerte!
– Beismerte? – visszhangozta Miss Marple.
– Hogy beismerte volna? Ó, istenkém, hát én egészen rossz vágányon voltam, igen, igen, rossz vágányon ...
– Hiába, én csak azt tudom elképzelni, hogy baleset történt – jelentette ki Griselda.
– Neked nem ez a véleményed, Len? Már az is ezt bizonyítja, hogy Lawrence önként jelentkezett, és feladta magát.
Miss Marple kíváncsian előrehajolt.
—Hogy feladta magát?
– Igen.
– Ó! – sóhajtott fel Miss Marple. – Úgy örülök ... annyira örülök ...
Ezúttal én néztem rá meglepetten.
– Minden bizonnyal őszinte megbánás késztette erre a lépésre Reddinget – mondtam.
– Megbánás? – csodálkozott Miss Marple.
– De aranyos, drága tiszteletes úr, hát csak nem tartja Mr. Reddinget bűnösnek?
Most én csudálkoztam.
– De hiszen bevallotta
—Igen, igen! De hisz éppen ez bizonyítja! Mármint hogy semmi köze nem volt a dologhoz, hát nem?
– Nem – jelentettem ki. – Lehet, hogy nehéz a felfogásom, de egyszerűen nem látom be, hogy ez azt bizonyítaná. Ha valaki nem követett el gyilkosságot, nem látom, miért tenne úgy, mintha elkövette volna.
– Pedig van oka – mondta Miss Marple. – Mi sem természetesebb. Mindennek mindig van oka. És a fiatalemberek gyakran igen forrófejűek, és hajlandók mindjárt a legrosszabbat hinni.
Miss Marple Griseldához fordult.
– Nem értesz velem egyet, drágám?
– Én... én nem is tudom – mondta Griselda. – Olyan nehéz megállapítani, hogy mit is gondoljon az ember. Semmi okát nem látom, miért viselkedik Lawrence elmeháborodott módjára.
—Ha láttad volna az arcát tegnap este … kezdtem.
– Meséljen – mondta Miss Marple.
Elmondtam, hogy értem haza előző este, s ő figyelmesen hallgatott. Amikor befejeztem, megszólalt:
– Tudom, hogy gyakran nagyon csacsi vagyok, és nem fogom fel első hallásra a dolgokat, de most igazán nem értem magát, Mr. Clement. Én úgy gondolom, ha egy fiatalember elszánná magát arra a mérhetetlen gonoszságra, hogy kioltja egy felebarátja életét, akkor utána nem volna zaklatott. Előre megfontolt, hidegvérrel elkövetett cselekedet volna, és előfordulhatna ugyan, hogy a gyilkos siettében apróbb hibákat követ el, de semmiképpen sem volna olyan izgalmi állapotban, mint amit ön leír. Az ember nehezen tudja magát hasonló helyzetbe képzelni, s én nem hiszem, hogy hasonló állapotba kerülnék.
– Nem ismerjük a körülményeket – vetettem ellen. – Ha összeszólalkoztak, lehet, hogy Lawrence hirtelen felindulásában sütötte el a pisztolyt, és utóbb elrémült tettén. Magam erre a véleményre hajlok.
—Jól tudom, kedves Mr. Clement, hogy szívesen értelmezzük tetszésünk szerint a dolgokat. De a tények akkor is tények, nem? Márpedig én úgy gondolom, a tényeket sehogyan sem lehet úgy értelmezni, ahogy ön tette, tiszteletes úr. A lány határozottan kijelentette, hogy Mr. Redding mindössze néhány percet töltött a házban, holott ez nem lett volna elegendő egy efféle összeszólalkozás kibontakozására. Meg aztán, amint hallom, az ezredest hátulról lőtték le, miközben levelet írt – legalábbis így mondta a szolgálóm. Így is volt – felelte Griselda. – Úgy látszik, meg akarta írni, hogy nem várhat tovább. Az üzenetet hat óra húsz perckor keltezték, és az asztali óra felborult, és éppen hat óra huszonkét perckor megállt, és éppen ezen nem tudunk sehogy sem eligazodni, Len meg én.
És megmagyarázta, hogy mindig negyedórával előbbre állítjuk az órát.
– Nagyon különös – mondta Miss Marple. – Igazán nagyon különös. De az a levél, az szerintem még különösebb. Úgy értem ...
Elhallgatott és hátranézett. Lettice Protheroe állt a kertben a franciaablak előtt, és kurta „jó reggelt” kívánt.
Azután egy székbe vetette magát, és a szokásosnál élettelibb hangon szólalt meg:
– Hallom, letartóztatták Lawrence-et.
– Igen – mondta Griselda. – Nagy megdöbbenéssel hallottuk.
– Igazából sosem hittem, hogy apát meggyilkolják— közölte Lettice. Szemmel láthatólag azon igyekezett, hogy senki se tételezzen fel róla szomorúságot, netán gyászt. – Pedig sokan szerették volna, az biztos. Néha magam is megtettem volna.
– Ennél valamit, Lettice? Egy csésze teát? ... – kérdezte Griselda.
– Nem, köszönöm. Csak átnéztem, hogy nem hagytam-e itt a sapkámat... egy olyan vicces kis sárga satyakot. Úgy emlékszem, a múltkor a dolgozószobában hagytam.
– Ha ott hagytad, most is ott van – mondta Griselda. – Mary soha el nem tesz semmit.
– Bemegyek, megnézem – közölte Lettice. – Elnézést a zűrért, de valamennyi tökfödőmet elhagytam.
– Sajnos, most nem mehet be – mondtam. – Slack felügyelő lezárta a szobát.
– Jaj, de bosszantó. Nem lehetne az ablakon bemenni?
– Sajnos, nem. Belülről is el van reteszelve. De hát, Lettice, az a sárga sapka most biztosan nem kell magának?!
– A gyászra gondol? Én ugyan nem csinálok magamból bohócot. Teljesen elavult dolog. Szörnyen bosszantó ez Lavvrence-szel… igazán rémesen bosszantó.
Felállt, és összevonta szemöldökét.
– Biztosan miattam meg a fürdőruha miatt történt az egész. Micsoda hülyeség …
Griselda már-már szóra nyitotta a száját, de aztán, úgy látszik, meggondolta, és hallgatott.
Lettice ajkán furcsa mosoly játszott.
– Azt hiszem, most hazamegyek – mondta halkan –, elmondom Anne-nek, hogy Lawrence-et letartóztatták.
És kilépett a franciaablakon.
Griselda Miss Marple-hoz fordult:
– Miért léptél a lábomra?
Az idős hölgy mosolygott.
– Azért, drágám, mert azt hittem, mondani akarsz valamit. És általában jobb, ha hagyjuk, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Én nem hinném, hogy ez a kislány csakugyan olyan szórakozott, mint amilyennek tetteti magát. Nagyon is határozott elgondolása van, és annak értelmében cselekszik.
Mary harsányan kopogtatott az ebédlő ajtaján, és nyomban be is lépett.
– Mi az? – kérdezte Griselda. – És már hányszor mondtam, Mary, hogy sose kopogjon.
– Gondoltam, talán zavarok – mondta Mary. – Melchett ezredes van itt. Az urat keresi.
Melchett ezredes a megyei rendőrfőnök. Nyomban felálltam.
– Gondoltam, nem illik kint hagyni az előszobában, hát beküldtem a szalonba – mondta Mary. – Leszedhetek?
– Még nem – mondta Griselda. – Majd csengetek.
Miss Marple-hoz fordult, én pedig kimentem a szobából.
Hetedik fejezet
Melchett ezredes élénk kis ember; gyakran (és váratlanul) felhorkan. Vörös haja van, és átható tekintetű kék szeme.
—Jó reggelt, tiszikém – mondta. – Csúf dolog, igaz? Szegény öreg Protheroe. Nem mintha állhattam volna. Nem volt népszerű az öreg. Magának sem lehetett valami kellemes, igaz-e? Remélem, az asszonyka nem idegesítette föl magát.
– Griselda igen higgadtan fogadta az eseményeket – mondtam.
– Szerencse. Ronda dolog, ha ilyesmi történik a házban. Mondhatom, csodálkozom Reddingen! Nagy tapintatlanság.
Nevethetnékem támadt; alig bírtam elfojtani. Melchett ezredes azonban láthatólag természetesnek tartotta, hogy egy gyilkostól tapintatot várjon el, úgyhogy megjegyzés nélkül hagytam a dolgot.
– Mondhatom, meghökkentett, hogy a fickó besétált, és föladta magát – folytatta Melchett ezredes, és egy karosszékbe vetette magát.
– Hogy történt voltaképpen?
– Este, úgy tíz óra tájban, beállít a fickó, ledob az asztalra egy pisztolyt, és azt mondja: „Itt vagyok. Én tettem." Csak így, egyszerűen.
– Hogyan mondta el az esetet?
– Nem mondott sokat. Persze, figyelmeztették, hogy amit mond, felhasználhatják ellene, és jogában áll csak az ügyvédje jelenlétében nyilatkozni. De ő csak nevetett. Azt állítja, azért jött ide, mert magával akart beszélni, és itt találta Protheroe-t. Összeszólalkoztak, ő meg lelőtte. Nem hajlandó elárulni; min vesztek össze. Ide figyeljen, Clement; köztünk szólva, nem tud maga valamit a dologról? A fülembe jutott egy és más – hogy Protheroe kiutasította a házából Reddinget; vagy ilyesmi. Mi történt? Elcsábította Protheroe lányát, vagy mi? Amennyire lehet; igyekszünk persze kihagyni belőle a kislányt. Ez volt a dolog mögött?
– Nem – feleltem. – Higgye el, egészen más volt az ok, de e pillanatban nem mondhatok többet.
Melchett ezredes bólintott, majd felállt.
—Örülök, hogy tudom. Sok a szóbeszéd, persze, annyi itt a nő … No, elballagok. Haydockkal kell beszélnem. Beteghez hívták, de most már bizonyosan hazaért. Magának megmondhatom: sajnálom ezt a dolgot Reddinggel. Mindig rendes fickónak néztem. Remélem, sikerül a védelemnek összehozni valamit a mentségére. Háborús sérülés utóhatása, késleltetett sokk, ilyesmi. Kiváltképpen ha nem derül ki valami nyomós indítóok. No, én megyek. Maga nem jön?
– Nagyon szívesen – mondtam, azzal kettesben átmentünk a doktorhoz.
Haydock a szomszéd házban lakik. Szolgálója azt mondta, a doktor nemrég ért haza. Bevezetett az ebédlőbe, ahol Haydock épp készült nekilátni a szalonnás rántottájának. Barátságos bólintással üdvözölt.
– Sajnálom, hogy nem voltam itthon, amikor keresett. Szüléshez hívtak. Fél éjszaka ébren voltam a maguk dolgában. Itt a golyó.
És egy kis dobozt tett elénk. Melchett szemügyre vette a tartalmát.
– .25-ös? Haydock bólintott.
– A részletekről majd beszámolok a halottszemlén. Most elég annyi, hogy a halál gyakorlatilag azonnal beállt. Bolond az a fiatalember, hát minek kellett ilyet csinálni? Az a meglepő mellesleg, hogy senki sem hallotta a lövést.
– Ezen magam is csodálkoztam – mondta Melchett.
– A konyhaablak a másik oldalra nyílik – magyaráztam. – Csukva volt a dolgozószoba ajtaja, a tálalóé, a konyháé, alig hiszem, hogy bárki hallhatott volna valamit. És a lányon kívül más nem volt a házban.
– Hm – ingatta a fejét Melchett. – Akkor is furcsa. Vajon a szomszédban az az idős hölgy... hogy is hívják... Miss Marple, hogyhogy nem hallotta? A dolgozószoba ablaka nyitva volt.
– Talán hallotta – vélekedett Haydock.
– Nem hiszem – mondtam. – Épp az imént járt nálunk, és nem említett semmi ilyesmit, holott bizonyára megtette volna, ha van bármi említésre méltó.
– Talán hallotta, de nem figyelt rá... azt gondolhatta, hogy egy autó kipufogója.
Feltűnt nekem, hogy Haydock ma délelőtt milyen jó kedélynek örvend. Már-már olyan volt, mintha nagy igyekezettel próbálná elfojtani kitörő jókedvét.
– No és ha teszem azt, hangtompítót használt? – kérdezte. – Nagyon valószínű. Akkor senki sem hallhatott semmit.
Melchett a fejét rázta.
– Slack semmi ilyesminek a nyomát sem találta. Kérdezte Reddinget, az meg szemmel láthatólag azt sem tudja, mi fán terem a hangtompító, és kerek perec tagadta, hogy bármi effélét használt volna. Azt gondolom, bátran elhihetjük neki.
– Szegény ördög, hát igen.
– A fene a bolond fejét! – fakadt ki Melchett. – Elnézést, Clement. De hát csakugyan: elment az esze annak a fickónak? Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy gyilkolt.
– Indítóok? – érdeklődött Haydock. Kiitta a kávéját, és hátratolta a székét.
– Állítólag összeszólalkoztak, Redding elveszítette az önuralmát, és lelőtte Protheroe-t.
– Arra gondol, hogy pillanatnyi felindulásban elkövetett emberölést lehet kihozni? – Haydock a fejét rázta. – Nem megy. Redding odalopózott az ezredes mögé, miközben az írt, és főbe lőtte. Aligha volt ott „összeszólalkozás".
– Nem is igen lett volna rá idő – tettem hozzá, mert eszembe jutott, mit mondott Miss Marple. – Odasettenkedni mögé, lelőni, visszaállítani az órát hat óra húsz percre, és megint elmenni – elég sok időt igényelt volna. Sose felejtem el Redding arcát, amikor kint a kapu előtt összefutottunk, meg ahogy azt mondta: „ ... Protheroe-val akar találkozni? Na, majd mindjárt találkozik vele!" Ha semmi más, már ez felkelthette volna a gyanúmat azzal kapcsolatban, ami néhány perccel azelőtt történt.
Haydock rám meredt.
– Hogy érti ezt, hogy néhány perccel azelőtt történt? Mit gondol, mikor lőtte le Redding Protheroe-t?
– Néhány perccel azelőtt, hogy hazaértem. A doktor a fejét rázta.
– Lehetetlen. Teljességgel lehetetlen. Protheroe akkor már jó ideje halott volt.
– De drága doktorom – kiáltott fel Melchett ezredes –, hisz maga mondta, hogy a fél óra csak hozzávetőleges becslés!
– Fél óra, harmincöt perc, huszonöt perc, még húsz perc is – de annál semmiképpen sem kevesebb. Hisz akkor a holttest még ki sem hűlt volna, mire odaértem!
Egymásra bámultunk. Haydocknak elváltozott az arca. Egyszeriben szürke lett, és öreg. Vajon mi okozta ezt a változást?
– De hát figyeljen rám, Haydock – találta meg a hangját Melchett ezredes. – Ha Redding beismeri, hogy háromnegyed hétkor lőtte le ...
Haydock felugrott.
—Mondom, hogy lehetetlen! – ordította. – Ha Redding azt mondja, hogy háromnegyed hétkor lőtte le Protheroe-t, akkor Redding hazudik! A mennykőbe is, orvos vagyok én, vagy máriáshuncut?! A vér már alvadt, amikor megvizsgáltam!
– Ha Redding hazudik... – kezdte Melchett. De aztán elhallgatott; csak a fejét csóválta.
– Legjobb lesz, ha elmegyünk a rendőrségre, és beszélünk a fejével – mondta végül.
Nyolcadik fejezet
Alig ejtettünk szót, amíg beértünk a rendőrőrsre. Haydock hátramaradt egy kicsit, és a fülembe suttogta:
– Sehogy sem tetszik nekem ez a dolog, tudja. Van itt valami, ami sehogy se megy a fejembe.
Aggodalom, már-már kétségbeesés ült ki az arcára.
Slack felügyelő bent volt a rendőrőrsön, és néhány perc múlva már szemtől szemben találtuk magunkat Lawrence Reddinggel.
Sápadt volt, vonásai feszültek; de nyugodt volt; az adott körülmények között bámulatra méltóan nyugodt. Melchett hümmögött-hammogott, látszott rajta, hogy pokolian ideges.
– Ide figyeljen, Redding – bökte ki végül. – Tudomásom van róla, hogy vallomást tett itt Slack felügyelő jelenlétében. Azt mondta, hogy körülbelül háromnegyed hétkor bement a paplakba, ott találta Protheroe-t, összeszólalkozott vele, lelőtte, aztán eljött. Nem olvasom fel a vallomását, de körülbelül ez a lényege.
—Igen.
—Kérdeznék egyet-mást. Már közöltem magával, hogy csak akkor kell válaszolnia, ha akar. Az ügyvédje ... Lawrence közbevágott.
– Nincs semmi rejtegetnivalóm. Én öltem meg Protheroe-t.
– Na igen. – Melchett felhorkant. – Hogyhogy pisztoly volt magánál?
Lawrence tétovázott. – A zsebemben volt.
– Magával vitte a paplakba?
– Igen.
– Miért?
– Mindig magammal hordom.
Most is tétovázott egy keveset, mielőtt válaszolt volna, és énnekem szent meggyőződésem volt, hogy nem mond igazat.
– Miért állította vissza az órát?
– Az órát? – nézett Melchettre értetlenül Redding.
– Igen. Az óra hat óra huszonkét percet mutatott.
—Ja, hogy az ... igen. Átállítottam. Haydock hirtelen megszólalt:
– Hol lőtte meg Protheroe ezredest?
– A paplak dolgozószobájában.
– Úgy értem: a testének melyik részén?
– Ja úgy! Hát... szóval a fejét. Igen. A fejét.
– Bizonyos benne?
– Hisz úgyis tudják, miért kérdeznek engem?
Átlátszó köntörfalazás. Odakint léptek hallatszottak. Egy rendőr levelet hozott.
– A tiszteletes úrnak hozták. Az áll rajta, hogy nagyon sürgős.
Feltéptem a borítékot, és a következőket olvastam:
„Kérem, nagyon kérem, jöjjön el hozzám. Nem tudom, mitévő legyek. Annyira borzalmas az egész. El kell mondanom valakinek. Kérem, jöjjön el azonnal, és hozzon magával bárkit, akit akar.
Anne Protheroe." Jelentőségteljes pillantást vetettem Melchett-re. Elértette a célzást. Valamennyien kimentünk. A vállam fölött átpillantva megláttam Lawrence Redding arcát. Szeme valósággal rászegeződött a kezemben tartott levélpapírra – emberi arcon ilyen szörnyű aggodalmat és kétségbeesést még aligha láttam életemben.
Eszembe jutott Anne Protheroe, amint ott ül a dolgozószobámban, a kanapén, és azt mondja: „Boldogtalan vagyok. Szörnyen boldogtalan ..." Elnehezedett a szívem. Most már értettem, mi késztette Lawrence Reddinget erre a hősies önvádra. Melchett ezredes eközben Slackhez beszélt.
– Kiderítették, hol járt és mit csinált Redding a gyilkosságot megelőzően? Okunk van feltételezni, hogy korábban lőtte le Protheroe-t, mint ahogyan mondta. Nézzenek utána, kérem.
Melchett ezredes ezután felém fordult, és én szó nélkül átnyújtottam Anne Protheroe levelét. Az ezredes elolvasta, és meglepetten felvonta szemöldökét. Azután kérdő pillantást vetett rám.
– Erre utalt délelőtt?
– Erre. Akkor még nem tudtam bizonyosan, kötelességem-e elmondani. Most azonban már bizonyos vagyok benne. – És legott el is mondtam, mit láttam azon az estén a műteremben…
Az ezredes néhány szót váltott a felügyelővel, azután elindultunk az Udvarházba. Dr. Haydock is velünk tartott.
Udvarias komornyik nyitott ajtót; viselkedésén illendő mértékű gyász tükröződött.
– Jó napot – köszönt Melchett. – Legyen szíves, mondja meg Mrs. Protheroe komornájának, közölje úrnőjével, hogy megérkeztünk, és szeretnénk, ha fogadna. Azután jöjjön vissza, kérem, mert szeretnék egyet-mást kérdezni.
A komornyik elsietett, majd hamarosan visszatért, és közölte, hogy továbbította az üzenetet.
– Most pedig halljunk valamit a tegnapi napról – mondta Melchett ezredes. – Az úr idehaza ebédelt?
– Igen, uram.
– A hangulata olyan volt, mint máskor?
– Amennyire én meg tudom ítélni, igen, uram.
– Mi történt azután?
– Ebéd után Mrs. Protheroe felment lepihenni, az ezredes úr pedig bement a dolgozószobájába. Lettice kisasszony a kétüléses kocsin elment teniszezni. Az ezredes úrék fél ötkor teáztak a szalonban. Fél hatra rendelték a kocsit, hogy levigye őket a faluba. Nyomban azután, hogy elmentek, telefonált Mr. Clement – és felém biccentett –, én pedig tudattam, hogy az ezredes úrék már eltávoztak.
– Hm – mondta Melchett ezredes. – Mr. Redding mikor volt itt legutóbb?
– Kedd délután, uram.
– Úgy hallom, nézeteltérés támadt az urak között.
– Azt hiszem, igen, uram. Az ezredes úr utasítást adott, hogy a jövőben Mr. Reddinget nem szabad beengedni a házba.
– Kihallgatta a veszekedést? – kérdezte minden köntörfalazás nélkül Melchett ezredes.
– Protheroe ezredes úrnak igen erős volt a hangja, különösen, amikor haragjában megemelte. Akaratlanul is meghallottam néhány szót.
– Eleget ahhoz, hogy tudja, min kaptak össze?
– Tudomásom szerint, uram, arról a képről volt szó, amelyet Mr. Redding éppen festett – Lettice kisasszonyról.
Melchett felhorkant.
– Látta Mr. Reddinget, amikor elment?
– Igen, uram, én engedtem ki.
– Dühösnek látszott?
– Nem, uram; ha szabad megkockáztatnom, inkább mintha mulatott volna valamin.
– Úgy? És tegnap nem jött el?
– Nem, uram.
– Más látogató volt?
– Tegnap nem volt, uram.
– És tegnapelőtt?
– Mr. Dennis Clement volt itt délután. Dr. Stone is volt itt egy ideig. Este pedig egy hölgy.
– Egy hölgy? – kérdezte meglepetten Melchett. – Ki volt az?
A komornyik nem emlékezett a névre. Annyit tudott csak, hogy azelőtt nem látta soha a hölgyet. Igen, megmondta a nevét, és amikor ő közölte, hogy a család vacsorázik, a hölgy azt mondta, vár. Úgyhogy bevezette a kis reggelizőszobába.
A hölgy Protheroe ezredest kereste, nem Mrs. Protheroe-t. Ő – a komornyik – jelentette az ezredesnek, és az ezredes nyomban vacsora után bement a reggelizőszobába.
Hogy meddig volt ott a hölgy? Úgy körülbelül fél óra hosszat. Maga az ezredes úr eresztette ki. Ó, igen, most jut eszébe a neve. A hölgyet Mrs. Lestrange-nek hívták.
Ez aztán a meglepetés!
– Különös – mondta Melchett. – Igazán nagyon különös.
Tovább azonban nem foglalkoztunk a tárggyal, mert e pillanatban megjelent Mrs. Protheroe komornája, és közölte, hogy asszonya fogad bennünket.
Anne ágyban feküdt. Sápadt volt, a szeme természetellenesen fénylett. Arckifejezése megdöbbentő volt – komor elszántság tükröződött rajta. Engem szólított meg.
– Nagyon köszönöm, hogy azonnal eljött. Látom, megértette, miért írom, hogy hozzon magával akárkit, akit akar... – Elhallgatott.
—Jobb hamar túlesni rajta, nem? – folytatta aztán, s különös, szánandó kis félmosoly jelent meg az ajkán. – Gondolom, magának kell ezt igazából elmondanom, Melchett ezredes. Ugyanis én öltem meg a férjemet.
– De kedves Mrs. Protheroe... – szólalt meg az ezredes.
– Pedig így igaz. Nem sokat kerülgetem, de én nem vagyok az a fajta, aki hisztériás jeleneteket rendez. Már régen meggyűlöltem a férjemet, és tegnap lelőttem.
Anne hátradőlt a párnájára, és lehunyta a szemét.
– Ennyi az egész. Gondolom, most majd letartóztat, és elvisznek. Amint tudok, felkelek és felöltözöm. Most nagyon rosszul vagyok.
– Tudatában van annak, Mrs. Protheroe, hogy Mr. Lawrence Redding önként jelentkezett a rendőrségen, és közölte, hogy ő követte el a bűntettet?
Anne kinyitotta szemét, és bólintott.
– Tudom. Csacsi fiú. Fülig szerelmes belém. Végtelenül nemes cselekedet tőle – de nagy csacsiság.
– Mr. Redding tudta, hogy ön követte el a bűntettet?
– Igen. Tudta.
– Honnan tudta?
Anne tétovázott.
– Ön mondta el neki?
Anne még akkor is habozott. Végül, úgy látszik, elszánta magát.
– Igen... én mondtam meg neki... Ingerülten megrántotta a vállát.
– Nem mennének most el? Már elmondtam, mit tettem. Nem akarok többet beszélni róla.
– Honnan szerezte a pisztolyt, Mrs. Protheroe?
– A pisztolyt?! Ó, igen... A férjemé volt. Az öltözőasztala fiókjából vettem ki.
– Értem. És magával vitte a paplakba?
– Igen. Tudtam, hogy ott lesz ...
– Hány órakor történt ez?
—Hat után lehetett... negyed hétkor .. . – öt perccel negyed hét után ... így valahogy.
– Azért vette magához a pisztolyt, hogy lelője a férjét?
– Nem ... Én ... Én ... magam ellen akartam fordítani...
– Értem. De elment a paplakba?
– Igen. Odamentem a franciaablakhoz. Nem hallottam hangokat. Benéztem. Megláttam a férjemet. Elfogott valami... és meghúztam a ravaszt.
– És aztán?
– Aztán? Hát aztán elmentem.
– És elmondta Mr. Reddingnek, mit tett? Megint tétovázott, csak azután felelt:
– Igen.
– Látta önt valaki, amikor bement a paplakba, vagy amikor távozott?
—Nem... Illetve mégis. Miss Marple. Néhány percig beszélgettünk. A kertjében volt.
Anne nyugtalanul mozgolódott a párnák között.
– Nem elég ez? Mindent elmondtam. Miért zaklat ennyit?
Dr. Haydock az ágyhoz lépett, és megtapintotta Mrs. Protheroe pulzusát. Azután intett Melchettnek.
– Itt maradok – suttogta –, amíg maga megteszi a szükséges lépéseket. Nem hagyhatjuk egyedül. Még kárt tesz magában.
Melchett bólintott.
Kimentünk a szobából, és le a lépcsőn. A Mrs. Protheroe-éval szomszédos szobából egy horpadt mellű, vézna férfi lépett ki. Hirtelen ösztönnel megint felmentem, és megszólítottam.
– Maga Protheroe ezredes inasa?
– Igen, uram – felelte meglepetten az ember.
– Nem tudja, tartott-e valahol pisztolyt az ezredes úr?
– Tudtommal nem, uram.
– Például az öltözőasztala fiókjában? Gondolkodjék csak.
Az inas határozottan megrázta a fejét.
– Egészen biztos vagyok benne, uram, hogy ott nem volt pisztoly. Mindenképpen megláttam volna. Én tartottam rendben az ezredes úr holmiját.
Lesiettem a lépcsőn, a többiek után.
Mrs. Protheroe hazudott a pisztollyal kapcsolatban. De miért?
Kilencedik fejezet
Melchett ezredes üzenetet hagyott, a rendőrőrsön, azután kifejezte abbéli szándékát, hogy felkeresné Miss Marple-t.
– Jobb lesz, ha velem tart, tiszikém – mondta. – Nem szeretném, ha a nyájának egy báránykája frászt kapna. Úgyhogy szíveskedjék megnyugtató jelenlétével csökkenteni látogatásom szörnyű hatását.
Mosolyogtam; Miss Marple törékeny külseje megtévesztő: az idős dáma egy dandárra való rendőrrel vagy akár rendőrkapitánnyal is elbír.
– Milyen az öreglány? – kérdezte az ezredes, amikor becsengettünk. – Minden szava színigaz, vagy épp ellenkezőleg?
Fontolóra vettem a kérdést.
– Azt hiszem, eléggé megbízható – mondtam óvatosan. – Mármint amikor olyasmiről beszél, amit valóban látott. Persze, ha már arra tereli a szót, amit gondol – nos, az egészen más dolog. Miss Marple-nak igen fejlett a képzelőereje, és elve, hogy mindenkiről mindig a legrosszabbat tételezi fel.
– Vagyis hamisítatlan, rosszmájú vénkisasszony – nevetett fel Melchett. – Ismerem a fajtáját. Uramisten, micsoda pletykadélutánok lehetnek errefelé!
Egy bámész tekintetű, kiskorú szobalány engedett be, és vezetett a csöpp szalonba.
– Kissé zsúfolt – nézett körül Melchett ezredes. – De van egypár szép darab. Jobb napokat látott úrihölgy szobája, mi, Clement? Bólintottam; de már nyílt is az ajtó, és megjelent Miss Marple.
– Elnézését kérem a zavarásért, Miss Marple – mondta az ezredes, miután bemutattam. Felöltötte nyers, katonás modorát, amely véleménye szerint ellenállhatatlan hatást gyakorol idősebb hölgyekre. – De hát első a kötelesség, ugye ...
– Mi sem természetesebb – bólogatott Miss Marple. – Igazán megértem. Foglaljanak helyet! Megkínálhatom az urakat egy pohárka cseresznyelikőrrel? Saját készítésű. Szegény drága nagyanyám receptje.
– Nagyon köszönöm, Miss Marple, lekötelez. De sajnálom, nem tehetem. Ebédig egy kortyot se, ez a jelszavam. Nos, térjünk erre a szomorú tárgyra – szomorú, valóban. Mindenkit elképesztett, bizonyára. Nos, lehetséges, hogy kegyed a házának és kertjének helyzete folytán mondhatna nekünk egyet-mást a tegnapi estéről.
– Nos, ami azt illeti, öt órától kezdve valóban kint voltam a kertecskémben, és onnan, ugye ... az ember akaratlanul is lát mindent, ami a szomszédban történik.
– Úgy tudom, Miss Marple, hogy Mrs. Protheroe erre járt tegnap este.
– Valóban. Meg is szólítottam, és ő megcsodálta a rózsáimat.
– Meg tudná mondani, hány órakor történt ez?
– Körülbelül egy-két perccel negyed hét után. Igen. A toronyóra épp akkor ütötte el a negyedet.
– Igen. És mi történt azután?
– Mrs. Protheroe azt mondta, benéz a paplakba az uráért, és majd együtt mennek haza. Ugyanis az ösvényen jött, és a hátsó ajtón ment be a paplakba.
– Az ösvény felől jött?
– Igen. Mindjárt megmutatom.
Miss Marple buzgón kiterelt minket a kertbe, és megmutatta a kert végében haladó ösvényt.
– Ott szemközt, a forgókereszttől felfelé tartó ösvény az
Udvarházba vezet – magyarázta. – Arrafelé akartak hazamenni. Mrs. Protheroe a faluból jött.
– Igen, igen – bólogatott Melchett ezredes. – És amint kegyed mondja, átment a paplakba?