– Igen. Láttam, amint megkerüli a házat. Az ezredes bizonyára nem volt még ott, mert Mrs. Protheroe szinte azonnal visszajött, és átvágott a gyepen, a műteremhez – az az épület, ott. A tiszteletes úr átengedte Mr. Reddingnek, hogy műteremnek használja.
– Értem. És... nem hallott lövést, Miss Marple?
– Akkor nem hallottam lövést – mondta Miss Marple.
– De máskor hallott?
– Igen, azt hiszem, az erdőben lövés dördült. De jó öt-tíz perccel később, és mint mondom, messze bent az erdőben. Legalábbis azt hiszem. Csak nem az volt ... csak nem a ...
Elhallgatott; elsápadt izgalmában.
– Mindjárt arra is rátérünk – mondta Melchett ezredes. – Kérem, folytassa. Mrs. Protheroe bement a műterembe?
– Igen. Bement és várt. Azután jött Mr. Redding az ösvényen, a falu felől. A paplak kapujához ment, körülnézett...
– És meglátta kegyedet, Miss Marple.
– Nos, éppenséggel nem látott meg – mondta Miss Marple, és kissé elpirult –, én ugyanis abban a pillanatban épp lehajoltam ... ki akartam tépni egy oroszlánszájat. Annyira makacs növény; igen szívós a gyökere. Addigra Mr. Redding már bement a kapun, és a műterem felé tartott.
– Nem ment el a házig?
– Ó, nem, egyenesen a műterembe ment. Mrs. Protheroe kiment eléje az ajtóba, azután mindketten bementek.
És Miss Marple sokatmondó szünetet tartott.
– Talán modellt ült Mrs. Protheroe az arcképéhez? – vetettem fel.
– Talán – mondta Miss Marple.
– És mikor jöttek ki?
– Úgy tíz perc múlva.
– Vagyis körülbelül?...
– A toronyóra épp elütötte a felet. Átmentek együtt a kerten, ki az ösvényre, akkor bukkant fel dr. Stone az Udvarház felől a másik ösvényen, és csatlakozott kettejükhöz. Hármasban mentek a falu felé. Az ösvény végén, azt hiszem – noha nem vagyok benne egészen bizonyos –, Miss Cram csatlakozott hozzájuk. Azért gondolom, hogy Miss Cram volt az, mert annyira rövid volt a szoknyája.
– Kitűnő szeme van, Miss Marple, ha olyan messzire ellát.
– Épp egy madarat figyeltem – mondta Miss Marple. – Aranybegyű ökörszem volt. Bájos kis jószág. Történetesen a szememhez emeltem a messzelátómat, ezért láttam meg Miss Cramet (már persze ha valóban ő volt az), amint csatlakozott hármójukhoz.
– Lehetséges – mondta Melchett ezredes. – Nos, mivel kegyed olyan kitűnő megfigyelő, nem vette észre véletlenül, milyen volt Mrs. Protheroe és Mr. Redding arckifejezése, amikor végigmentek az ösvényen?
– Mosolyogva beszélgettek – mondta Miss Marple. – Igen boldognak látszottak együtt, ha érti, hogyan gondolom.
– Nem voltak izgatottak, zaklatottak?
– Ó, nem, éppen ellenkezőleg.
– Átkozottul fura – mondta az ezredes. – Van valami átkozottul fura az egész ügyben.
Miss Marple következő kérdésére elállt a lélegzetünk:
– Mrs. Protheroe azt állítja, hogy ő követte el a bűntettet?
– Az áldóját! – kiáltott fel az ezredes. – Ezt meg hogy találta el, Miss Marple?
– Nos, igazából már előbb megfordult a fejemben – mondta Miss Marple. – Úgy hiszem, a kis Lettice is erre gondolt. Valójában igen éles eszű lányka. A lelkiismerete nem sokat zavarja, sajnos. Anne Protheroe tehát azt mondja, ő ölte meg az urát. Nos, nem hiszem, hogy igaz. Nem, szinte bizonyos vagyok benne, hogy nem igaz. Ilyen asszony, mint Anne Protheroe, nem tehette, habár az ember nem lehet bizonyos senkiben, ugyebár? Én legalább mindig így tapasztalom. Mit mond, mikor lőtte le az urát?
– Negyed hét után öt perccel. Épp azután, hogy kegyeddel beszélt.
Miss Marple lassan, szánakozva ingatta a fejét. A szánalom tárgya alighanem a két felnőtt férfi volt – mármint az ezredes és jómagam –, aki oly ostoba, hogy elhiszi az ilyen mesét. Mi legalábbis ezt olvastuk ki a magatartásából.
– És mivel lőtte le?
– Pisztollyal.
– Honnan vette a pisztolyt?
– Magával hozta.
– Azt már nem! – jelentette ki váratlan határozottsággal Miss Marple. – Erre akár meg is esküszöm. Nem volt nála semmi!
– Lehetséges, hogy kegyed nem látta.
– Már hogyne láttam volna!
– Talán a táskájában volt.
– Nem volt nála táska.
– Akkor esetleg elrejtette ... khm ... a ruházatában.
Miss Marple félig szánakozó, félig megvető tekintettel mérte végig a rendőrfőnököt.
– De kedves jó Melchett ezredes, hisz tudja, milyenek a mai fiatal nők! Egyáltalán nem szégyellik megmutatni, milyennek alkotta őket a teremtő! Mrs. Protheroe-nál egy zsebkendő nem sok, annyi sem volt.
Melchett nem tágított.
– El kell ismernie, hogy minden egybevág. Az idő, a felborult óra, amely hat óra huszonkét percet mutat...
Miss Marple rám támadt.
– Csak nem akarja azt mondani, hogy még nem is szólt az óráról?
– Miért, mi van az órával, Clement? Megmondtam. Melchett ezredes szemmel láthatólag bosszankodott.
– De hát, ember, miért nem mondta meg ezt tegnap este Slacknek?
– Azért – jelentettem ki –, mert nem engedett szóhoz jutni.,
– Ugyan, micsoda beszéd ez?! Miért nem ragaszkodott hozzá?
– Slack felügyelő bizonyára egészen másképp viselkedik önnel, mint énvelem. Az égvilágon semmi lehetőségem sem volt, hogy bármihez ragaszkodjam.
– Egészében véve fura egy dolog ez – mondta Melchett. – Ha most beállít egy harmadik, és kijelenti, hogy ő követte el a gyilkosságot, már vonulok is a diliházba.
– Ha volna szabad valamit javasolnom – suttogta Miss Marple.
– Nos?
– Ha elmesélnék Mr. Reddingnek, mit csinált Mrs. Protheroe, azután hozzátennék, hogy önök valójában nem hiszik el, hogy ő volt, azután pedig elmennének Mrs. Protheroe-hoz, és elmondanák, hogy Mr. Redding tisztázódott – nos, akkor talán elmondanák az igazat. Márpedig az igazság mindig hasznos, habár ők szegénykék aligha tudnak sokat.
– Ez mind nagyon szép, de csak nekik kettejüknek volt okuk rá, hogy el tegyék láb alól Protheroe-t.
– Ezt nem állítanám, Melchett ezredes – mondta Miss Marple.
– Miért, csak nem tud még valaki másról?!
– Ó, dehogyisnem! Nos – és az ujjain számlálta –, nézzük csak: egy, kettő, három, négy, öt, hat... igen, sőt lehetséges, hogy hét. E pillanatban legalább hét olyan személyt tudok, aki nagyon örült volna, ha Protheroe ezredes elkerül az útból.
Az ezredes elhaló hangon szólalt meg.
– Hét személy? ... St. Mary Meadben? Miss Marple élénken bólogatott.
– Neveket természetesen, nem mondok. Az igazán helytelen volna. De sajnos ezen a világon igen sok a gonoszság. A magafajta derék, becsületes, őszinte katonaember, Melchett ezredes, mit sem tud az emberi gonoszságról!
Azt hittem, az ezredest menten megüti a guta.
Tizedik fejezet
Nem valami hízelgően nyilatkozott Miss Marple-ról, amikor elmentünk.
– Ez az összeaszalódott kis vénség mindentudónak képzeli magát! Pedig életében ki se dugta az orrát a faluból! Felháborító! Mit tudhat egyáltalán az életről?
Szerényen annyit mondtam csak, hogy Miss Marple aligha tud valamit is arról a bizonyos nagybetűs Életről, de jóformán mindenről tud, ami St. Mary Meadben történik.
Ezt kénytelen-kelletlen Melchett is elismerte. Miss Marple értékes tanú – kiváltképp Mrs. Protheroe szempontjából.
– Nem kételkedhetünk a szavában, igaz?
– Ha Miss Marple azt mondja, hogy Mrs. Protheroe-nál nem volt pisztoly, akkor mérget vehet rá – mondtam. – Ha csak a leghalványabb valószínűsége lett volna ilyesminek, Miss Marple nyomban lecsapott volna rá.
– Ez bizony így van. Menjünk inkább, nézzük meg a műtermet.
Az úgynevezett műterem nem volt más, mint egy öreg fásszín, a tetejébe vágott kis ablakszemmel. Egyéb ablaka nem volt, csak az ajtaján lehetett ki- vagy bejutni. Minekutána Melchett minderről kellően meggyőződött, abbéli szándékát jelentette be, hogy szeretne később a felügyelővel a paplakba látogatni.
– Most bemegyek a rendőrőrsre.
Amikor beléptem az előszobába, hangokat hallottam. Benyitottam a szalonba.
Griselda mellett Miss Gladys Cram ült a kanapén, és élénken csevegett. Lábán igencsak fényes rózsaszínű harisnya ékeskedett, és semmi kétségem nem maradt afelől, hogy a hölgy rózsaszín csíkos selyembugyogót visel.
– Hello, Len – üdvözölt Griselda.
– Jó napot, Mr. Clement – mondta Miss Cram. – Hát nem rémes ez a dolog szegény ezredessel? Igazán sajnálom az öregurat.
– Miss Cram oly kedves – magyarázta a feleségem –, hogy felajánlotta a segítségét, ha netán a leánycserkészeknél szükség volna rá. Emlékszel, vasárnap kértünk önkéntes jelentkezőket.
Emlékeztem, de akárcsak Griselda, magam is jól tudtam, hogy Miss Cram hirtelen támadt buzgalmának közvetlen oka minden bizonnyal a paplakban történt sajnálatos eset.
– Épp most mondom Mrs. Clementnek – folytatta Miss Cram –, hogy majd elájultam, amikor meghallottam a szörnyű hírt! Gyilkosság? – mondom. Ebben az isten háta mögötti kis faluban – mert igazán az; csöndes kis fészek, ugye, még egy mozi sincs –, és amikor hallom, hogy Protheroe ezredes volt az, hát nem akartam hinni a fülemnek! Valahogy nem az a fajta volt, akit meggyilkolnak, ugyebár?
– Így tehát – mondta Griselda – Miss Cram meglátogatott bennünket, hogy mindent megtudjon a dologról.
Féltem, hogy ez a nyílt beszéd talán sérti a hölgy érzékenységét, de ő hátravetette a fejét, és harsányan hahotázott, közben kilátszott mind a hatvannégy foga.
– Nahát, hogy magának hogy vág az esze, Mrs. Clement! De hát, azt hiszem, az csak természetes, hogy az ember szeretné megtudni, mi történt a kulisszák mögött! Nem mindennap fordul elő ilyesmi, és igazán szívesen segítek a lánycserkészcsapatnál is, ha tudnak használni. Rém izgalmas, szerintem. Már majd eltikkadtam az unalomtól. Nem mintha panaszkodnék, jó állásom van, meg is fizetnek rendesen, és dr. Stone talpig úriember. De hát munka után egy fiatal lánynak, ugye, kell egy kis szórakozás, és a maga kivételével, Mrs. Clement, csupa vén skatulya van ebben a faluban.
– Ott van Lettice Protheroe – mondtam. Gladys Cram felvetette a fejét.
– Az olyan magasan hordja az orrát, hogy a magamfajtát észre sem veszi. Tisztára arisztokratának képzeli magát, egy dolgozó nő az ő szemében egyszerűen nem létezik. Nem mintha nem a saját fülemmel hallottam volna, amikor arról beszélt, hogy elmegy, és állást keres valahol. Persze csak azt szeretném tudni, ki veszi fel. Egy hetet nem adok neki, és kiteszik, hogy a lába sem éri a földet. Hacsak be nem áll manökennek; azok mást sem csinálnak, csak naphosszat öltözködnek meg affektáltan sétálnak. Ez talán még tőle is kitelik.
– Lettice-ből nagyon jó manöken lenne – mondta Griselda. – Gyönyörű alakja van. – Griseldában semmi rosszindulat nincs. – Mikor mondta, hogy állásba akar menni? –
Miss Cram mintha egy pillanatra zavarba jött volna, de nyomban visszanyerte szokásos magabiztosságát.
– Hát azt bizony meg nem tudom mondani – jelentette ki. – De mondta, az biztos. Nem valami vígan élhetnek azok odahaza szerintem. Én aztán meg nem maradnék egy fedél alatt a mostohaanyámmal. Nem én, egy percig se.
– Maga annyira független, önálló – mondta Griselda halálkomolyan, és én némi gyanakvással pillantottam rá.
Miss Cramnek ez szemmel láthatólag jólesett.
– Úgy is van. Én aztán önálló vagyok. Nem mondom, a jó tanácsot elfogadom, de az akaratom ellenére engem aztán senki ember fia nem kényszeríthet semmire. Egy jósnő is megmondta ezt, nem is olyan régen. Nem, én aztán nem hagyom magam terrorizálni senki emberfiától. Dr. Stone-nak is megmondtam kerek perec, hogy ennyi meg ennyi szabad időhöz ragaszkodom. Ezek a tudós urak azt hiszik, hogy az ember lánya csak gép – jószerivel észre sem veszik, hogy nő van a közelükben !
– Kellemes munkatársnak találja dr. Stone-t? Bizonyára nagyon érdekes munka, ha valakit vonz a régészet.
– Hát én nem sokat konyítok hozzá – vallotta be a lány. – Szerintem régóta halott embereket kiásni... hát az olyan indiszkrécióféle, nem? És dr. Stone annyira bele van pistulva. azokba a sok száz éves vackokba, hogy még ebédelni is elfelejtene, ha én ott nem volnék.
– Kint van most is a sírdombnál? – tudakolta Griselda.
Miss Cram a fejét rázta.
– Nem érzi magát valami jól – magyarázta. – Nincs munkaképes állapotban. Ezért jutott a kis Gladys rendkívüli szabadnaphoz!
– Igazán sajnálom – mondtam.
– Á, nincs semmi komoly baja. Második haláleset nem lesz! De hát mondjon már valamit, Mr. Clement, azt hallom, egész délelőtt a rendőrökkel volt. Nekik mi a véleményük?
– Nos... – mondtam lassan – egyelőre még némi... bizonytalanság van.
– Aha! – kiáltott fel Miss Cram. – Akkor hát mégse gondolják, hogy Mr. Lawrence Redding a tettes. Annyira csinos ember, hát nem? Tisztára, mint egy filmszínész! És az a mosoly, amikor jó napot kíván az embernek! Nem hittem a fülemnek, komolyan, amikor meghallottam, hogy letartóztatták! Bár persze az ember annyi mindent hall a vidéki rendőrök korlátoltságáról...
– Ez esetben igazán nem lehet őket hibáztatni – mondtam. – Mr. Redding önként jelentkezett a rendőrségen.
– Micsoda?! – kiáltott fel a lány döbbenten. – Nahát... ezt a tésztát! Ha én gyilkosságot követnék el, én aztán nem adnám fel magamat, de nem ám. Azt hittem volna, Lawrence Reddingnek több esze van. Hogy így odamegy, és feljelenti magát! De hát miért ölte meg Protheroe-t? Összekaptak valamin?
– Nem teljesen biztos, hogy ő ölte meg – mondtam.
– Na de hát... ha egyszer ő maga mondja… nem értem, Mr. Clement! Hát ő csak tudja?!
—Valóban tudnia kell – bólintottam. – De a rendőrséget nem elégíti ki a vallomása.
– De hát mért mondta volna, hogy ő tette, ha nem ő volt?
E tekintetben nem óhajtottam felvilágosítással szolgálni Miss Cramnek. Inkább azt mondtam kissé ködösítve:
– Azt hiszem, minden híresebb gyilkossági ügyben számos levelet kap a rendőrség olyanoktól, akik önmagukat vádolják a bűntett elkövetésével.
– Hát azoknak tisztára elment az eszük! – hangzott Miss Cram megjegyzése a dologgal kapcsolatban. Hangja csodálkozást és megvetést árult el.
– Na de most már mennem kell – mondta, és sóhajtva felcihelődött. Dr. Stone biztos szörnyen meg lesz lepve, ha meghallja, hogy Mr. Redding feladta magát a rendőrségen a gyilkosságért.
– Dr. Stone-t érdekli az ügy? – kérdezte Griselda.
Miss Cram kissé zavartan ráncolta a homlokát.
– Fura alak a professzor. Az ember sose tudja, hányadán áll vele. Tisztára mintha csak a múlt érdekelné. Százszor inkább megnéz egy csúf öreg bronzkést, ami azokból a földhányásokból került elő, mint mondjuk megnézné, már persze, ha megnézhetné, azt a kést, amivel Crippen feltrancsírozta a feleségét!
– Nos, nem mondhatom, hogy nem értek egyet vele – mondtam.
Miss Cram tekintete értetlenséget és némi kis megvetést tükrözött. Majd újabb búcsúzkodás közepette végre távozott.
– Nem rosszindulatú teremtés – mondta Griselda, amikor az ajtó becsukódott látogatónk után. – Persze roppant közönséges, de az ilyen nagydarab, életvidám, jó kedélyű lányok azért mégiscsak szeretetre méltók. Vajon mi hozta ide tulajdonképpen?
– A kíváncsiság.
– Hát igen, alighanem. Erről jut eszembe, Len, mesélj el mindent, légy szíves. Már majd belepusztulok, úgy szeretném tudni, mi volt:
Leültem, és hűségesen beszámoltam a délelőtt történtekről. Griselda csodálkozó és érdeklődő kis felkiáltásokkal szakította meg olykor-olykor az elbeszélést.
– Szóval Anne után járt Lawrence egész idő alatt! Hát nem Lettice volt az?! Esküszöm, vakok vagyunk valamennyien! Erre célzott hát Miss Marple tegnap! Nem gondolod?
– Alighanem – feleltem. De kerültem Griselda tekintetét.
Mary lépett be.
– Van itt két ember az újságtól. Bejöhetnek?
– Nem – feleltem határozottan. – Küldje őket Slack felügyelőhöz, a rendőrőrsre.
Mary biccentett, és kifelé indult.
– És ha kitette a szűrüket – folytattam – jöjjön vissza. Szeretnék valamit kérdezni magától.
Mary megint biccentett.
Eltelt jó néhány perc, mire visszatért.
– Nem volt könnyű kitenni őket – magyarázta. – Nem tágítottak. Én még ilyet nem is láttam. Mindenáron be akartak jönni.
– Bizonyára nem ez volt az utolsó eset – mondtam. – Nos, Mary, a következőt szeretném kérdezni: egészen bizonyos benne, hogy tegnap este nem hallotta a lövést?
– Azt, ami végzett az ezredes úrral? Hát hogy hallottam volna? Ha hallom, hát csak bejövök megnézni, mi történt!
– Igen, de ... – Eszembe jutott, hogy Miss Marple azt mondta: hallott egy lövést „az erdőből". Másképpen fogalmaztam meg a kérdést: – Hallott bármiféle lövést… például az erdőből?
– Ja, azt... – A lány elhallgatott. – Hát ahogy úgy meggondolom, mintha hallottam volna. Csak egyetlenegyet. Olyan fura pukkanást.
– Pontosan – mondtam. – Hány órakor volt ez?
– Azt bizony meg nem mondanám. Már jócskán uzsonna után. Az biztos.
– Nem tudná kicsit pontosabban meghatározni?
– Nem én. Nekem dolgom van, kérem. Én nem nézegetek minduntalan az órára, meg mi haszna is volna, a vekker jó háromnegyed órát késik naponta, aztán vagy előreállítom, vagy elfelejtem, hát honnét tudnám pontosan, hány óra?
Talán ez a magyarázata, miért kerül mindig más időben az asztalra az étel. Néha későn, néha valószínűtlenül korán.
– Sokkal előbb hallotta, mint ahogy Mr. Redding jött?
– Nem olyan nagyon sokkal. Tíz perce… negyedórája talán ... annál nem régebben.
Elégedetten bólintottam.
– Elmehetek? – kérdezte Mary. – Merthogy a sütőben a bárányborda, és a pudingom alighanem elfőtt.
– Köszönöm, elmehet.
Mary kivonult, én pedig Griseldához fordultam.
– Nem lehetne Maryt egy kis udvariasságra szoktatni?
– Én már mindent megpróbáltam. De hát így kell elfogadnunk. A kérges modor arany szívet takar.
– Tudom, tudom. Mary csiszolatlan drágakő. De azért egy kis simítgatással talán meg lehetne próbálkozni.
– Csak mi látnánk kárát – jelentette ki Griselda. – Tudod jól, milyen keveset tudunk neki fizetni. Mihelyt kicsiszolódik, itt hagy. Mi sem természetesebb. És máshol kétszer ennyi fizetést kap. De amíg nem tud főzni és pocsék a modora, senki sem fogja tőlünk elcsábítani.
Kénytelen voltam behódolni feleségem sajátos háztartási filozófiájának. Habár erősen vitatható, hogy érdemes-e ragaszkodni olyan mindeneshez, aki nem tud főzni, utál takarítani, rendszeresen töri a porcelánt és ráadásul goromba.
– És egyáltalán – folytatta Griselda –, nem veheted tőle rossz néven, ha éppenséggel nem siratja Protheroe ezredest. Miért is tenné, mikor az ezredes dutyiba zárta Mary udvarlóját?
– Micsoda?
– Bizony. Vadorzásért. Te is ismered az illetőt. Archernak hívják. Mary két éve jár vele.
– Nem is tudtam.
– Drága Len, te sohasem tudsz semmit.
– Igazán különös – mondtam –, hogy mindenki úgy hallotta, mintha az erdőből hangzott volna a lövés.
– Szerintem nincs benne semmi különös – jelentette ki Griselda. – Az erdőben gyakran hallani lövöldözést. Ha az ember lövést hall, magától értetődően azt gondolja, hogy az erdőből hallotta. Talán csak egy kicsit hangosabban szólt, mint máskor. Persze, ha a szobából hallotta volna valaki, tudta volna, hogy itt hangzott el a házban, de Mary a konyhában volt, és az ablak a ház másik oldalára néz, úgyhogy nem hiszem, hogy ilyesmire gondolt volna.
Ismét kinyílt az ajtó.
– Visszajött Melchett ezredes úr – jelentette Mary. – Meg az a rendőrfelügyelő. Azt mondják, örülnének, ha kimenne hozzájuk az úr. A dolgozószobában vannak.
Tizenegyedik fejezet
Első pillantásra láttam, hogy Melchett ezredes nem ért egyet Slack felügyelővel a gyilkossággal kapcsolatban. Melchett arca vörös volt, a felügyelőé komor.
– Sajnálattal közlöm – mondta Melchett –, hogy Slack felügyelő nem ért egyet velem abban, hogy a Redding fiú ártatlan.
– Ha nem ő csinálta, miért mondaná, hogy ő volt? – tudakolta Slack.
– Mrs. Protheroe szakasztott ugyanúgy viselkedett, ne feledje.
– Az egészen más. Ő nő, és a nők összebeszélnek minden ostobaságot. Egy pillanatig sem mondom, hogy ő csinálta. Hallotta, hogy Reddinget vádolják, és hamarjában kiötlött valami mesét. Ismerem az efféle trükköket. Hihetetlen, micsoda ostobaságokra képesek a nők. De Redding más. Annak helyén van az esze. És ha beismeri, hogy ő tette, hát merem állítani, hogy ő is tette. Az övé volt a pisztoly – ezt nem tudják megcáfolni. És hála ennek a Mrs. Protheroe-históriának, tudjuk az indítóokot is, Ez volt az egyetlen gyönge pont ezidáig, de most, hogy tudjuk, tiszta ügy az egész.
– Gondolja, hogy korábban lelőhette Redding? Mondjuk fél hétkor?
– Semmiképpen sem.
– Ellenőrizték, mit csinált? A felügyelő bólintott.
– Hat óra tíz perckor lent volt a faluban, a Kék Ártány közelében. Onnan a hátsó úton jött föl, ahol, mint ön mondja, a szomszéd öreg hölgy meglátta – nemigen kerüli el semmi az öreglány figyelmét –, aztán Mrs. Protheroe-val randevúzott a műteremben, a kert végében. Valamivel fél hét után együtt mentek el onnét, végig az ösvényen a falu felé, és dr. Stone csatlakozott hozzájuk. Ez így volt, beszéltem Stone-nal. Hármasban beszélgettek néhány percig a postahivatalnál, azután Mrs. Protheroe bement Miss Hartnellhez, és kölcsönkért egy kertészeti szaklapot. Ez is rendben van. Beszéltem Miss Hartnelllel. Mrs. Protheroe ott maradt beszélgetni hét óráig, akkor észbe kapott, hogy késő van, és azt mondta, haza kell mennie.
– Hogyan viselkedett?
– Természetesen és kedvesen, mondja Miss Hartnell. Jókedvűnek látszott. Miss Hartnell meg van róla győződve, hogy semmi sem nyomta a lelkét.
– Nos, folytassa.
– Redding meg dr. Stone-nal elment a Kék Ártányba, és ittak egy pohárral. Öt perccel háromnegyed hét után ment el onnan, végigsietett a főutcán, aztán végig jött az úton a paplakig. Sokan látták.
– Ezúttal nem a hátsó ösvényen jött? – kérdezte az ezredes.
– Nem, elöl csöngetett be, a tiszteletes urat kereste, megtudta, hogy Protheroe ezredes itt van, bejött – és lelőtte. Szakasztott úgy, ahogy mondja! Így igaz, és ennél nyugodtan meg is maradhatunk.
Melchett a fejét rázta.
– Nem kerülhetjük meg az orvosi leletet. Protheroe-t legkésőbb fél hétkor lőtték le.
—Á, a doktorok! – legyintett megvetően a felügyelő. – Ki hisz a doktoroknak? Kihúzzák az ember valamennyi fogát – manapság ez a szokás járja –, aztán azt mondják, igazán sajnálják, de a panaszokat valójában a vakbél okozta. Még hogy a doktorok!
– Most nem diagnózisról van szó. Dr. Haydock tökéletesen bizonyos a dolgában. Az orvosi látlelet megtámadhatatlan, Slack.
– No meg amit én tapasztaltam, már amennyit ér – mondtam, mert hirtelen eszembe jutott valami, amiről eddig megfeledkeztem. – Megérintettem a holttestet, és hideg volt. Erre meg is esküdhetem.
– Látja, Slack – mondta Melchett.
– Nos igen, persze. Pedig hát... tipp-topp, gyönyörű eset. Hogy úgy mondjam, Mr. Redding valósággal eseng a bitófa után.
– Ez önmagában meglehetősen természetellenes – állapította meg Melchett ezredes.
– Ízlések és pofonok különbözők – vélte a felügyelő. – Nem egy úriembernek ment az agyára a háború. Mi meg alighanem kezdhetjük elölről az egészet. – Nekem támadt. – Hogy a tiszteletes úrnak se volt okosabb dolga, mint hogy engem félrevezessen az álló órájával, az nem megy a fejembe. Az igazságszolgáltatás megakadályozása, kérem!
– Három alkalommal is megpróbáltam közölni önnel – mondtam. – És ön minden egyes alkalommal letorkolt, és nem volt hajlandó meghallgatni a mondókámat.
– Ugyan, ugyan, tiszteletes úr, ha akarja, nagyon szépen elmondhatta volna. Amúgy látszatra az az óra meg a levél nagyon szépen egybevágott, ön pedig azt állítja, hogy az óra egyáltalán nem vág egybe a dologgal. Ilyen esetet még nem pipáltam. Mi értelme egyáltalán negyedórával előbbre állítani egy órát?
– A pontosság végett – magyaráztam.
– Ezzel most ne foglalkozzunk – vágott közbe Melchett ezredes.
– Most a legsürgősebb, hogy megtudjuk a valóságot Mrs. Protheroe-tól is, Reddingtől is. Telefonáltam Haydocknak, és megkértem, hozza ide Mrs. Protheroe-t. Negyed óra múlva körülbelül itt is lesznek. Véleményem szerint jó volna előbb Reddinget idehozatni.
– Hívom az őrsöt – mondta Slack felügyelő, és felemelte a telefonkagylót.
– Most pedig – mondta a telefonbeszélgetés befejeztével – lássunk dolognak itt, a szobában. – És jelentőségteljesen rám pillantott:
– Talán én ki is megyek, hogy ne zavarjam az urakat – javasoltam.
A felügyelő már nyitotta is előttem az ajtót. Melchett utánam szólt:
– Ha Redding itt lesz, jöjjön vissza, tiszteletes uram, jó? Maga a barátja, és talán kellő befolyással élhet, hogy a fickó az igazat mondja.
Feleségemre Miss Marple. társaságában akadtam rá: buzgón suttogtak.
—A lehetőségek tömegét vitatjuk – közölte Griselda. – Azt szeretném, drága Jane néni, ha ezt az esetet is megoldanád, mint annak idején, amikor Miss Wetherby kamrájából eltűnt egy egész tál fűrészes garnélarák. És mindezt úgy, hogy emlékeztetett téged valami egészen más ügyre, ahol egy zsák szénről volt szó.
– Kinevetsz, kedvesem – mondta Miss Marple –, pedig végtére is ez az igazság kiderítésének nagyon is ésszerű útja. Ezt nevezik manapság intuíciónak, és szörnyű nagy hűhót csapnak körülötte. Intuíció az, amikor valaki elolvas egy szót, anélkül hogy kibetűzné. Gyerek nem tud ilyet csinálni, nincs, meg a kellő tapasztalata. De a felnőtt felismeri a szót, mert már gyakran látta. Érti, hogy gondolom, tiszteletes úr?
– Igen ... – mondtam lassan – azt hiszem, értem. Úgy gondolja, hogy ha valami emlékezteti az embert valami másra ... nos, akkor bizonyára ugyanarról van szó.
– Pontosan.
– És vajon mire emlékezteti Protheroe ezredes meggyilkolása?
Miss Marple felsóhajtott.
– Épp ez a bökkenő. Túlságosan sok párhuzam kínálkozik. Ott volt például Hargreaves őrnagy; presbiter, köztiszteletnek örvendő úr. És közben egész idő alatt kettős életet élt, volt egy második családja – a hajdani házvezetőnője, gondolják csak el! – és öt gyermek! Nem kevesebb, mint öt! Micsoda megrázkódtatás volt a feleségének és a leányának!
Cudarul igyekeztem elképzelni Protheroe ezredest a titkos kéjenc szerepében, de sehogy sem sikerült.
– Aztán ott volt az a mosodahistória – folytatta Miss Marple. – Miss Hartnell bizony igen óvatlanul egy fodros blúzában felejtette az opál melltűjét, úgy küldte a blúzt mosodába. A nőnek, aki elvette, egyáltalán nem volt rá szüksége: szó sincs róla, hogy tolvaj lett volna. Egyszerűen eldugta egy másik asszony házában, és bejelentette a rendőrségen, hogy látta, amint az illető elemelte. Rosszindulat, tiszta, hamisítatlan rosszindulat. Igazán meglepő indítóok: rosszindulat. Persze, férfi volt a dologban. Mint mindig.
Ezúttal a lehető leghalványabb hasonlóságot sem sikerült felfedeznem a két eset között.
– No, és aztán szegény Elwellék leánya – milyen bájos, légies teremtés volt –, aki meg akarta fojtani az öccsét! Meg aztán a templomi kórus kirándulására gyűjtött pénz (ez még a maga ideje előtt történt, tiszteletes úr), amit végül is az orgonista vett el. Mert a felesége tele volt adóssággal. Bizony, az embernek sok mindent eszébe juttat ez az eset – túlságosan is sokat. Nagyon nehéz az igazságot kibogozni.
– Szeretném, ha elmondaná – szóltam –, hogy ki a hét gyanúsított.
– A hét gyanúsított?!
– Azt mondta, hét embert is tud, aki... nos, aki örülne Protheroe ezredes halálának.
– Ezt mondtam, csakugyan? Igen, igen, most már emlékszem.
– És így van valóban?
– Ó, természetesen. De nem volna helyes, ha neveket mondanék. Tiszteletes úr is igen könnyen kitalálhatja.
—Nem hinném. Persze bizonyára Lettice Protheroe az egyik, hiszen ő valószínűleg örököl az édesapjától. No de igazán képtelenség ilyen összefüggésben gondolni rá, és rajta kívül meg igazán senkiről sem tudom elképzelni, hogy oka lett volna.
– Hát te, kedvesem? – fordult Miss Marple Griseldához.
Meglepetésemre Griselda arcát elfutotta a pír, és ... igen, igen, mintha könnyes volna a szeme. Kis kezét ökölbe szorította.
– Rémes! – kiáltotta. – Az emberek gyűlöletesek! ... Igazán gyűlöletesek! Hogy miket mondanak ... milyen rettenetes dolgokat. .
Kíváncsi pillantást vetettem rá. Griselda nem szokott így kikelni magából. Észrevette, hogy nézem, és mosolyogni próbált.
– Ne nézz rám úgy, Len, mintha valami sosem látott ritka rovar volnék. Próbáljunk meg lecsillapodni, és maradjunk a tárgynál. Nem hiszem, hogy akár Lawrence, akár Anne volt az, és Lettice szóba sem jöhet. Kell hogy legyen valami nyom, amin elindulhatunk.
– Ott van természetesen a levél – mondta Miss Marple. – Ha emlékeznek, ma reggel azt mondtam, hogy végtelenül különösnek tartom.
– Figyelemre méltó pontossággal rögzíti a halál idejét – mondtam. – De hát lehetséges ez? Mrs. Protheroe akkor még épp csak hogy kiment a dolgozószobából. Még le sem igen érhetett a műterembe. Csakis azzal tudom magyarázni a dolgot, hogy Protheroe a saját óráját nézte meg, és hogy az óra késett. Ez lehetséges megoldásnak látszik…
– Van egy ötletem – mondta Griselda. – Mit gondolsz, Len, ha az állóórát addigra már visszaállították – de nem, akkor ott vagyunk, ahol voltunk. Micsoda butaságot mondtam!
– Amikor én elmentem, még nem volt beigazítva – mondtam. – Emlékszem, összehasonlítottam az órámmal. De hát, ahogy mondod, a jelenlegi ügyre ez semmiféle hatással nincs.
– Mit gondolsz, Jane néni? – fordult látogatónkhoz Griselda.
– Kedvesem, bevallom, én egyáltalán nem gondoltam rá ilyen szempontból. Rám az tett igen különös hatást első pillanattól fogva, hogy az a levél miről szólt.
– Nem értem – mondtam. – Protheroe ezredes mindössze annyit írt, hogy nem tud tovább várni...
– Hat óra húsz perckor?! – kérdezte Miss Marple. – Az önök Maryje addigra már megmondta neki, hogy a tiszteletes úr legkorábban fél hétkor ér haza, és az ezredes szemmel láthatólag hajlandó volt várni. Ennek ellenére hat óra húszkor leül, és azt írja, hogy „nem várhat tovább"!
Az idős hölgyre meredtem, egyre növekvő tisztelettel szellemi frissessége iránt. Éles eszével felfogta, ami mindannyiunk figyelmét elkerülte. Ez csakugyan nagyon furcsa – nagyon furcsa.
– Ha a levélen nem lett volna keltezés …
– Úgy bizony – bólogatott Miss Marple. – Ha a levélen nem lett volna keltezés!
Megpróbáltam visszagondolni a papírlapra, rajta az összekuszált írással meg a tetején a szép, szabályos számokkal írt időpontra: 6.20. De hiszen azok a számjegyek merőben különböztek a levél többi részétől! Felszisszentem.
– Tegyük fel, hogy nem volt rajta időpont – mondtam. – Tegyük fel, hogy Protheroe ezredes fél hét felé elvesztette a türelmét, leült, és meg akarta írni, hogy nem vár tovább. És ahogy ott ült és írt, valaki belépett a franciaablakon ...
—Vagy az ajtón – vetette közbe Griselda.
– Azt meghallotta volna, és felnéz.
—Protheroe ezredes nagyothallott, ne feledjék – mondta Miss Marple.
– Igaz. Nem hallotta volna meg. Nos, akármerről jött a gyilkos, odalopakodott az ezredes mögé, és lelőtte. Azután megpillantotta a levelet meg az órát, és támadt egy ötlete. A levél tetejére odaírta: 6.20, az órát pedig beállította hat óra huszonkét percre. Okos ötlet volt. Így tökéletes alibit biztosított magának, legalábbis úgy gondolta.
– Most pedig meg kell keresnünk azt a személyt – mondta Griselda –, akinek támadhatatlan alibije van hat óra húsz percre, de egyáltalán nincs alibije ... nem, ez már nehezebb. Nem tudjuk megmondani a pontos időt.
– De igen nagy valószínűséggel megközelíthetjük – mondtam.
– Haydock szerint a végső időhatár hat óra harminc perc. Gondolom, ezt hat harmincötig kitolhatjuk, abból az elgondolásból kiindulva, amit az imént fejtegettünk, ugyanis hogy Protheroe legkorábban fél hétkor kezdett türelmetlenkedni. Ezt nagyjából biztosan állíthatjuk.
—Tehát az a lövés, amelyet hallottam ... igen, lehetségesnek látszik. Akkor pedig nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget. Igazán bosszantó. Pedig, ahogy most megpróbálom felidézni, úgy rémlik, más volt, mint amilyet az ember általában hall. Igen, igen, más volt.
– Hangosabb? – kérdeztem.
– Nem, nem hinném, hogy hangosabb lett volna – mondta Miss Marple.— Sajnos nemigen tudom megmondani, miben különbözött, de más volt.
Úgy véltem, Miss Marple inkább igyekszik belemagyarázni valamit a dologba; valójában nem volt más, amit hallott, mint a hasonló zörejek. De szólni nem szóltam, annál is kevésbé, hisz amit az imént mondott, merőben új megvilágításba helyezte az egész problémát, és ugyancsak tiszteletet keltett bennem az idős hölgy éles logikája.
Felszedelőzködött; most már igazán mennie kell, mondta, de hát annyira nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy átszaladjon, és megbeszélje az esetet a kedves Griseldával. Kikísértem a hátsó kapuhoz, aztán visszatértem a házba. Griseldát gondolatokba merülve találtam.
– Még most is a levélen töröd a fejedet? – kérdeztem.
– Nem.
Hirtelen megborzongott, és türelmetlenül megvonta a vállát.
– Len, tudod, mire gondoltam? Mennyire gyűlölheti valaki Anne Protheroe-t!
– Hogy érted ezt?
– Hát nem látod? Lawrence ellen nincs semmi igazi bizonyíték
– csak egészen közvetett. Történetesen eszébe jut, hogy átjön. Ha nem jött volna át, senki nem is gondolt volna rá, hogy kapcsolatba hozza őt a bűnténnyel. De Anne egészen más. Mondjuk, valaki tudta, hogy Anne itt volt hat óra húsz perckor – az óra, a levélen megjelölt idő: minden Anne-re vall. Nem hiszem, hogy az órát csak az alibi végett állították be éppen erre az időpontra – szerintem más volt mögötte: ezzel akarták Anne-re terelni a gyanút. Ha Miss Marple nem állítja teljes határozottsággal, hogy Anne-nél nem volt pisztoly, és nem veszi észre, hogy Anne csak egy percet volt itt, és már ment is le a műterembe ... – Griselda megint megborzongott. – Len, valaki borzasztóan gyűlöli Anne Protheroe-t. Sehogy sem tetszik nekem a dolog.
Tizenkettedik fejezet
Amikor Lawrence Redding megérkezett, engem is behívtak a dolgozószobába. A fiatalember kimerültnek látszott, arcán gyanakvás tükröződött. Melchett ezredes majdhogynem szívélyesen üdvözölte.
– Szeretnék kérdezni magától valamit, itt, a tett színhelyén – mondta.
Lawrence gúnyos fintort vágott.
– Micsoda franciás ötlet! Rekonstruálják a bűntényt?
– Kedves fiam – mondta Melchett ezredes –, fölösleges ezt a hangot használnia. Tudatában van annak, hogy valaki más is magára vállalta azt a bűnt, amelyet állítólag maga követett el?
Még nézni is fájdalmas volt, micsoda hatást gyakoroltak Lawrence-re ezek a szavak.
– Valaki... valaki más? ... – hebegte. – De ki? Kicsoda?
– Mrs. Protheroe – mondta Melchett ezredes, és közben árgus szemekkel figyelte Reddinget.
– Képtelenség. Dehogyis ő követte el. Nem is volt rá módja. Lehetetlen.
Melchett ezredes félbeszakította.
– Sajátos módon nem hittük el a meséjét. Valamint nem hisszük el a magáét sem. Dr. Haydock határozottan állítja, hogy a gyilkosságot nem követhették el abban az időben, amelyről maga beszélt.
– Dr. Haydock ezt mondja?
– Igen; úgyhogy, mint láthatja, akár tetszik, akár nem, maga tisztázódott. Most pedig szíveskedjék a segítségünkre lenni, és elmondani, hogy pontosan mi történt.
Lawrence még tétovázott.
– Nem csapnak be ... Mrs. Protheroe-val kapcsolatban? Csakugyan nem gyanúsítják?
– Erre becsületszavamat adom – jelentette ki Melchett ezredes.
Lawrence mély lélegzetet vett.
– Ökör voltam – mondta. – Címeres ökör. Hogyan gondolhattam egy percig is, hogy ő tette ...
– Ha netán volna olyan szíves mindent elmondani ... – javasolta a rendőrfőnök.
– Nincs sok mondanivalóm. Én ... én találkoztam aznap délután Mrs. Protheroe-val. – Redding elhallgatott.
– Ezt tudjuk – mondta Melchett. – Bizonyára azt hiszi, hogy Mrs. Protheroe-val egymás iránt táplált érzelmük mélységes titok volt, holott nagyon is sokan tudtak róla, és ezt nem is rejtették véka alá. Akárhogyan is, most már mindenképpen napfényre kerül.
– Hát jó. Valószínűleg igaza van, ezredes úr. Megígértem a tiszteletes úrnak (és rám pillantott), hogy ... hogy odébbállok. Aznap este negyed hétkor találkoztam Mrs. Protheroe-val a műteremben. Elmondtam neki, mit határoztam. Ő is belátta, hogy mást nem tehetünk. És . akkor ... akkor elbúcsúztunk egymástól.
Kimentünk a műteremből, és jóformán azonnal csatlakozott hozzánk dr. Stone. Anne bámulatra méltóan tartotta magát – nem látszott semmi rendkívüli a viselkedésén. Nekem ez nem sikerült. Elmentem dr. Stone-nal a Kék Ártányba, és ittam egy pohárral. Azután azt gondoltam, hazamegyek, de amikor ideértem a sarokra, meggondoltam magam, elhatároztam, hogy benézek a paplakba, és beszélek a tiszteletes úrral. Úgy éreztem, meg kell valakivel beszélnem a dolgot.
Az ajtóban a lány azt mondta, a tiszteletes úr nincs itthon, de nemsokára hazajön. Protheroe ezredes bent van a dolgozószobában, és vár rá. Nos ... nem akartam azonnal sarkon fordulni – olyan színben tűntem volna fel, mintha kerülni akarnám Protheroe-t. Mondtam, én is várok, és bejöttem a dolgozószobába.
Redding elhallgatott.
– Aztán ? – kérdezte Melchett ezredes.
– Protheroe az íróasztalnál ült – úgy, ahogy ön rátalált. Odaléptem hozzá. Halott volt. Lenéztem, és megláttam, hogy a padlón ott hever mellette egy pisztoly. Felemeltem – és nyomban észrevettem, hogy az én pisztolyom! Ez aztán megdöbbentett. Az én pisztolyom! Tüstént arra a következtetésre jutottam, hogy Anne valamikor elemelte a pisztolyomat – bizonyára önmaga ellen akarta fordítani, ha már nem bírja tovább. Talán nála volt aznap. Amikor a faluban elváltunk, ő bizonyára visszajött ide, és ... és ... Most már látom, micsoda őrültség volt ilyesmire gondolnom. De erre gondoltam, mi tagadás. Zsebre vágtam a pisztolyt, és elmentem. Kint a kapu előtt belefutottam a tiszteletes úrba. Valami megjegyzést tett, hogy Protheroe-val fog találkozni – és nekem egyszer csak leküzdhetetlen nevethetnékem támadt! A tiszteletes úr úgy beszélt, mint mindig, mintha mi sem történt volna, én meg pattanásig feszült idegállapotban voltam. Emlékszem, odavágtam valami marhaságot, és láttam, hogy az arca elváltozik. Én jóformán nem is voltam magamnál. Ha Anne követte el azt a szörnyűséget, engem legalábbis erkölcsi felelősség terhel. Fogtam magam, elmentem a rendőrségre, és feladtam magamat.
Redding elhallgatott. A szobában csend volt. Azután az ezredes szólalt meg, tárgyilagos hangon.
– Még egy-két kérdést szeretnék magának feltenni. Először is, hozzáért a holttesthez, vagy elmozdította?
– Nem. Hozzá sem értem. Anélkül is láttam, hogy halott.
– Észrevette, hogy az írómappán egy levél fekszik, amelyet a holttest félig eltakar?
– Nem.
– Igazított valamit is az órán?
– Hozzá se nyúltam. Mintha láttam volna, hogy az asztali állóóra felborult, de nem értem hozzá.
—Nos, hogyha ez a pisztoly a magáé, mikor látta utoljára?
Lawrence Redding elgondolkodott.
– Erre nehéz válaszolni.
– Hol tartja?
– Ó, hát a többi limlom között, a nappali szobámban. A könyvszekrény egyik polcán.
– Csak úgy hevert ott, bárki hozzáférhetett?
– Igen. Nem is gondoltam rá. Csak úgy ott volt.
– Tehát ha valaki belépett a házba, megláthatta?
– Igen.
És nem emlékszik, mikor látta utoljára? Lawrence összevonta szemöldökét; látszott; keményen töri a fejét.
– Szinte bizonyos vagyok benne, hogy tegnapelőtt még ott volt. Emlékszem, odébb toltam, hogy hozzáférjek egy öreg pipámhoz; Azt hiszem, ez tegnapelőtt történt, de az is lehetséges, hogy még egy nappal korábban.
– Ki járt az utóbbi időben magánál?
– Ó, rengetegen. Mindig ki-be járkálnak: Tegnapelőtt délután vendégségféle volt nálam. Lettice Protheroe volt ott, Dennis meg az egész bandájuk. És persze minduntalan be-betoppan valamelyik öreg mamuska.
– Amikor elmegy hazulról, bezárja az ajtót?
– Nem én; miért zárnám? Tőlem aztán igazán nincs mit ellopni. Errefelé nem szokás zárni az ajtót.
– Ki takarít magánál?
– Az öreg Mrs. Archer jár be naponta.
– Gondolja, ő emlékszik rá, mikor látta utoljára a pisztolyt?
– Nem tudom. Lehet. De nem hinném, hogy a túlzásba vitt portörlés a hobbyja.
– Vagyis összegezve a dolgot: jóformán bárki elvihette azt a pisztolyt?
– Hát igen, úgy látszik.
Az ajtó kinyílt. Dr. Haydock lépett be Mrs. Protheroe-val.
Anne összerezzent, amikor megpillantotta Lawrence-et. A fiatalember határozatlanul feléje lépett.
– Bocsásson meg, Anne – mondta. – Szörnyűség, hogy mit tételeztem fel magáról.
– Én... – az asszonynak elcsuklott a hangja, aztán esdeklő pillantást vetett Melchett ezredesre. – Igaz, amit Haydock doktor mond?
– Hogy Mr. Reddinget tisztáztuk a gyanú alól? Igaz. És most hallhatnánk az ön történetét, Mrs. Protheroe?
Anne röstelkedve mosolygott.
– Ugye, borzasztóan megvetnek érte?
– Nos, mondjuk talán így: csacsi módon viselkedett. No de ez már a múlté. Most az igazságot szeretném hallani, Mrs. Protheroe
– a tiszta igazságot.
Anne komolyan bólintott.
– Elmondom. Gondolom, most már úgyis… tudnak mindent... rólunk.
– Igen.
– Lawrence-szel – Mr. Reddinggel – volt találkozóm aznap este a műteremben. Negyed hétkor. A férjemmel együtt autóval jöttünk le a faluba. Be kellett vásárolnom. Amikor elváltunk, futólag megemlítette, hogy bejön a tiszteletes úrhoz. Lawrence-et már nem tudtam értesíteni, és meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam. Olyan ... szóval kínos volt, hogy a paplak kertjében találkozzam vele, miközben a férjem bent van a házban.
Anne beszéd közben lángvörösre pirult. Kellemetlen percek voltak.
– Azt gondoltam, talán a férjem nem marad nagyon sokáig. Meg akartam efelől bizonyosodni, végigjöttem a hátsó ösvényen, és bejöttem a kertbe. Reméltem, hogy senki sem lát meg, de hát persze az öreg Miss Marple-nak muszáj volt a kertjében lenni! Megszólított, váltottunk néhány szót, és mondtam, hogy a férjemért megyek. Úgy éreztem, kell valamit mondanom. Hogy elhitte-e, nem tudom. Olyan ... furán nézett.
– Amikor elköszöntem tőle, megkerültem a házat, és idejöttem a dolgozószoba ablakához. Nagyon halkan lépkedtem; arra számítottam, hogy belülről majd hangokat hallok. Nagy meglepetésemre nem hallatszott semmi. Benéztem, láttam, hogy a szoba üres, úgyhogy átsiettem a gyepen, le a műterembe, ahova rögtön utánam megérkezett Lawrence is.
Ön azt mondja, Mrs. Protheroe, hogy a szoba üres volt?
– Igen. A férjem nem volt itt.
– Módfelett különös.
– Úgy érti, asszonyom, hogy nem látta a férjét? – kérdezte a felügyelő.
– Nem, nem láttam.
Slack felügyelő valamit súgott a rendőrfőnöknek; az bólintott.
– Hajlandó volna pontosan megmutatni nekünk, Mrs. Protheroe, mit csinált akkor?
– Persze.
Anne felállt, Slack felügyelő kinyitotta előtte a franciaablakot, Anne kilépett a teraszra, és bal felé haladva megkerülte a házat.
Slack felügyelő intett, és parancsoló mozdulattal utasított, hogy üljek le az íróasztalhoz.
Valahogy nem volt ínyemre a dolog. Kényelmetlen érzés fogott el. De persze teljesítettem Slack óhaját.
Hamarosan lépteket hallottam kintről, a léptek egy pillanatra abbamaradtak, majd eltávolodtak. Slack felügyelő jelezte, hogy visszatérhetek a szoba másik végébe. Mrs. Protheroe belépett a franciaablakon.
– Pontosan így volt? – kérdezte Melchett ezredes.
– Azt hiszem.
– Akkor meg tudná mondani, Mrs. Protheroe, hol volt a szobában a tiszteletes úr, amikor ön az imént benézett? – kérdezte Slack felügyelő.
– A tiszteletes úr? Nem … nem, sajnos nem tudom. Nem láttam. Slack felügyelő bólintott.
– Ezért nem látta a férjét sem. Mert ott volt a sarokban az íróasztalnál.
—Úgy. – Anne elhallgatott. Szeme tágra nyílt rémületében. – Csak nem ...csak nem ott? ...
– De igen, Mrs. Protheroe. Ott ült.
– Istenem! – Anne megborzongott. A felügyelő tovább kérdezett:
– Tudott arról, Mrs. Protheroe, hogy Mr. Reddingnek pisztolya van?
– Igen. Egyszer mesélte.
– Volt valaha önnél az a pisztoly?
Anne a fejét rázta.
– Soha.
– Tudja, hogy Mr. Redding hol tartotta?
– Nem tudom biztosan. Azt hiszem ... igen, egyszer mintha láttam volna egy polcon a lakásán. Ugye, ott tartotta, Lawrence?
– Mikor járt utoljára Mr. Redding lakásán, Mrs. Protheroe?
– Ó, körülbelül három hete. A férjemmel ott teáztunk egyik délután.
– És azóta nem volt ott?
– Nem. Sohasem mentem oda. A faluban bizonyára szóbeszédre adott volna alkalmat.
– Kétségtelenül – mondta szárazon Melchett ezredes. – Bocsásson meg a kérdésért: hol szokott találkozni Mr. Reddinggel?
– Feljárt az Udvarházba. Lettice képét festette. Utána ... utána gyakran találkoztunk az erdőben.
Melchett ezredes bólintott.
– Nem elég ennyi? – Anne hangja megtört. – Olyan borzasztó ... ezekről a dolgokról beszélni. És ... és higgyék el, hogy nem volt közöttünk semmi. Igazán. Jó barátok voltunk. Nem tehettünk róla, hogy ... hogy így alakult a dolog.
Rimánkodó pillantást vetett dr. Haydockra. A lágyszívű doktor előrelépett.
– Azt hiszem, Melchett, hogy Mrs. Protheroe-nak ez már sok lesz. Ne felejtse el, micsoda megrázkódtatás érte – nem is egy.
A rendőrfőnök bólintott.
– Nincs is több kérdésem, Mrs. Protheroe. Köszönöm, hogy mindenre ilyen őszintén válaszolt.
– Akkor... én el is mehetek?
– Itthon van a felesége? – fordult hozzám dr. Haydock. – Azt hiszem, Mrs. Protheroe szeretne vele találkozni.
– Igen – mondtam. – Griselda a szalonban van.
Anne és Haydock kiment. Lawrence Redding is velük tartott.
Melchett ezredes összevonta szemöldökét; egy papírvágó késsel játszadozott. Slack az ezredes levelét tanulmányozta. Akkor jutott eszembe Miss Marple elmélete. Amikor beszámoltam róla, Slack még alaposabban szemügyre vette a levelet.
– Szavamra – mondta –, alighanem igaza van az öreg hölgynek. Nézze csak, uram... ezeket a számokat más tintával írták. Méghozzá töltőtollal, vagy megeszem a kalapomat!
Mind a hárman meglehetősen izgatottak voltunk.
– Ujjlenyomatok szempontjából bizonyára megvizsgálta a levelet – mondta az ezredes.
– És mit gondol, ezredes úr, van rajta akár egy árva ujjlenyomat is? Nincsen! A pisztolyon látható lenyomatok Mr. Lawrence Reddingtől származnak. Lehet, hogy előzőleg volt rajta más is, de hát ha ő fogdossa, nézegeti, zsebre vágja, hordozza magával, aligha találunk rajta bármi használható nyomot.
– Kezdetben nagyon csúnyán nézett ki a dolog Mrs. Protheroe szempontjából – mondta elgondolkodva az ezredes. – Sokkal csúnyábban, mint Redding esetében. Az öreg kisasszony ugyan megesküdött volna rá, hogy Mrs. Protheroe-nál nem volt pisztoly, no de az idős hölgyek gyakran tévednek.
Hallgattam, de nem értettem egyet Melchett-tel. Egészen bizonyos, hogy Anne Protheroe-nál nem volt pisztoly, ha egyszer Miss Marple ezt állítja. Miss Marple nem az a fajta öreg hölgy, aki tévedni szokott. Hátborzongató, hogy mindig mennyire a lényegre tapint.
– Nekem az ütött szöget a fejembe, hogy senki sem hallotta a lövést. Ha valóban akkor lőttek volna, valaki csak akadna, aki meghallotta, még ha másnak vélte is. Slack, jobb lesz, ha előveszi azt a lányt.
Slack felügyelő fürge léptekkel az ajtó felé indult.
– A maga helyében nem azt kérdezném, hallott-e lövést a házban – szóltam Slack után. – Mert arra úgyis nemmel felel. Kérdezze, hogy az erdőből hallott-e lövést. Azt talán hajlandó lesz elismerni.
– Tudom én, hogyan kell bánni velük – jelentette ki Slack felügyelő, és elpályázott.
– Miss Marple azt mondja, hallott egy lövést, később – mondta elgondolkodva Melchett ezredes. – Meg kell néznünk, meg tudjae pontosabban határozni az idejét. Persze véletlen puskalövés is lehetett, aminek semmi köze az ügyhöz.
– Az bizony meglehet – bólintottam. Az ezredes fel-alá járkált a szobában.
– Tudja, Clement – szólalt meg hirtelen –, az az érzésem, hogy ez az egész história bonyolultabbnak és nehezebbnek bizonyul, mint hittük volna. A patvarba is, emögött lappang valami. – Felhorkant. – Valami, amit még csak nem is sejtünk. Még csak most kezdjük, Clement. Figyeljen a szavamra, ez még csak a kezdet. Ez a sok körülmény, az óra, a levél, a pisztoly – az egész, így, ahogy van, teljesen értelmetlen.
Egyetértettem az ezredessel.
– De én a végére járok. Nem fordulok a Scotland Yardhoz segítségért. Slack agyafúrt fickó. És szívós, mint a görény. Addig szimattól, míg az igazságra nem bukkan. Már fűződik néhány ügyes nyomozás a nevéhez, és ez az ügy lesz élete főműve. Sokan már most feladnák, és hívnák a Scotland Yardot. Én nem: Itt, Downshire-ben járunk a végére a dolognak!
– Szívemből remélem – mondtam.
Igyekeztem lelkesedést erőltetni a hangomra, de máris annyira megutáltam Slack felügyelőt, hogy netáni sikerének kilátása egyáltalán nem vidított fel. A sikeres Slack még a tehetetlen Slacknél is utálatosabb lenne, gondoltam.
– Ki lakik a szomszéd házban? – kérdezte egyszer csak az ezredes.
– Mármint az út végén? Mrs. Price Ridley:
– Mihelyt Slack végzett a maguk szolgálójával, elmegyünk Mrs. Price Ridleyhez. Hátha hallott valamit. Remélhetőleg nem süket?
– Sőt, kimondottan éles a hallása. Ha csak azt nézem, mennyi falusi botránynak volt a forrása, hogy Mrs. Price Ridleynek valami „véletlenül megütötte a fülét” ...
– Épp ilyen nő kell nekünk. No de már jön is Slack.
A felügyelő mintha kemény csatából tért volna meg.
– Phű! – lélegzett nagyot. – Micsoda vadmacskát tartanak maguk a háznál, tiszteletes úr!
Mary felettébb erős jellem – mondtam erre én.
– Nem állhatja a rendőrséget. Figyelmeztettem; amit tudtam, megtettem, hogy ráébresszem: a törvénnyel nem lehet packázni, de hiába. Ugyancsak megmakacsolta magát.
– Szilárd jellem – ismételtem, és egyszeriben jobb szívvel gondoltam Maryre.
– No de én elbántam vele. Hallott egy lövést – egyetlenegyet. Méghozzá jóval azután, hogy Protheroe ezredes ideért. Az idő~ pontot sehogy sem tudtam kiszedni belőle, végül aztán a hal segítségével sikerült úgy-ahogy megközelítenünk. A halat későn hozták, és Mary alaposan leteremtette a fiút; amikor végre megjelent, de az kijelentette, hogy mit izél, még csak fél hét, és Mary hamarosan azután hallotta a lövést. Persze ez távol áll a pontos meghatározástól, de azért bizonyos mértékben tájékoztat.
– Hm. – A rendőrfőnök mindössze ennyit mondott.
– Nem hiszem, hogy Mrs. Protheroe benne volna – mondta Slack, és sajnálkozás érződött a hangján. – Először is nem lett volna elegendő ideje, meg aztán a nők nem szívesen vacakolnak lőfegyverrel. Az arzén, inkább az való nekik. Nem, nem hinném, hogy ő csinálta. Kár! – És Slack felügyelő nagyot sóhajtott.
Melchett közölte, hogy fel akarja keresni Mrs. Price Ridleyt. Slack helyeselte a tervet.
– Önnel tarthatok? – kérdeztem. – Kezd érdekelni a dolog.
Megkaptam az engedélyt, és legott el is indultunk. Amint kiléptünk a paplak kapuján, harsány „hahó!" fogadott, és Dennis öcsém futott utánunk a falu felől vezető úton.
– Ide figyeljen – szólt a felügyelőhöz – Mi van avval a lábnyommal, amit említettem?!
– A kertészé – vetette oda kurtán Slack felügyelő.
– Nem lehet, hogy valaki felhúzta a kertész bakancsát?
– Nem – mondta részvétlenül Slack felügyelő.
Dennist azonban nem volt könnyű elkedvetleníteni. Két szál használt gyufát dugott a felügyelő orra alá.
– Ezt a paplak kapujánál találtam.
– Köszönöm – mondta Slack, és zsebre vágta a két gyufaszálat.
Patthelyzet.
– Csak nem tartóztatta le Len bácsit? Érdeklődött szent ábrázattal Dennis.
– Miért tenném? – érdeklődött Slack.
– Számos bizonyíték szól ellene – közölte Dennis. – Kérdezze csak meg Maryt. Épp a gyilkosság előtti napon mondta, hogy bárcsak megszabadulhatna a világ Protheroe ezredestől. Nem igaz, Len bácsi?
– Khm ... – kezdtem.
Slack felügyelő gyanakvással teljes pillantást szegezett rám. Éreztem, hogy elvörösödöm. Dennis szörnyen bosszantó néha. Igazán tudhatná, hogy a rendőröknek nincs sem mi humorérzékük.
– Ne viselkedj lehetetlenül, Dennis – mondtam ingerülten.
Az ártatlan gyermek rám emelte meglepett tekintetét.
– De hiszen csak viccelek! Len bácsi mindössze annyit mondott, hogy aki meggyilkolja Protheroe ezredest, nagy szolgálatot tesz az emberiségnek.
– Aha! – mondta Slack felügyelő. – Most már értem, amit a lány említett.
Általában a személyzetnek sincs humorérzéke. Magamban jól elmondtam Dennist mindennek, miért kellett ezt a dolgot felhánytorgatnia. Ez a kijelentés meg a tetejébe az óra elegendő, hogy a felügyelő egy életen át gyanúsítson.
– Menjünk, Clement – szólalt meg Melchett ezredes.
– Hová készülnek? Mehetek én is? – kérdezte Dennis.
– Te nem jöhetsz! – vetettem oda mérgesen.
Csak állt, és bámult utánunk, mint maga a sértett ártatlanság. Odaértünk Mrs. Price Ridley házához, és a felügyelő igen hivatalos modorban csöngetett. Csinos szobaleány nyitott ajtót.
– Mrs. Price Ridley itthon van? – érdeklődött Melchett.
Nincs itthon, kérem. – A szobalány egy pillanatnyi habozás után hozzátette: – Épp most ment le a rendőrőrsre.
Ez aztán a váratlan fordulat! Visszafelé menet Melchett karon fogott, és a fülembe suttogta:
– Ha ő is magára vállalja a gyilkosságot, engem már vihetnek a diliházba!
Tizenharmadik fejezet
Aligha tartottam valószínűnek, hogy Mrs Price Ridleyt efféle drámai szándék vezérelte a rendőrségre, de bizony ugyancsak törtem a fejemet, mi lehet a dolog mögött. Csakugyan fontos bizonyíték birtokában van? Vagy csak ő tartja fontosnak? Nos, mindenképpen hamarosan megtudjuk.
Odaérve, Mrs. Price Ridleyt épp nagy frekvenciájú szónoklat kellős közepén leltük. Egy megfélemlített rendőr őrmester hallgatta. Már a hölgy kalapja masnijának rezgésén láttam, hogy tulajdonosát mélységes felháborodás fűti. Mrs. Price Ridley amolyan „nagyságás" kalapot visel – a szomszédos Much Benham városkában van az említett divatcikk lelőhelye. Magasra tornyozott frizura tetejébe biggyesztik ezt a fajta fejfedőt, és hatalmas masnikkal egyensúlyozzák ki. Griselda időnként azzal fenyegetőzik, hogy előbb-utóbb vesz egy „nagyságás" kalapot.
Mrs. Price Ridley szóáradata beléptünkkor egy pillanatra elapadt.
– Mrs. Price Ridley? – kérdezte a rendőrfőnök, és kalapot emelt.
– Engedje meg, Mrs. Price Ridley, hogy bemutassam Melchett ezredest – szólaltam meg. – Melchett ezredes, a megyei rendőrfőnök.
Mrs. Price Ridley dermesztő pillantást vetett rám, de az ezredesre lekötelezően mosolygott.
– Épp most jártunk önnél, Mrs. Price Ridley – magyarázta az ezredes –, és hallottuk, hogy idefáradt.
Mrs. Price Ridley felengedett.
– Ó – mondta –, igazán örülök, hogy végre valaki kegyeskedik foglalkozni az üggyel! Igazán tiszteletlenség, mondhatom. Mélységesen fel vagyok háborodva!
Ennyit mi is láttunk, de a „tiszteletlenség” megjelölést gyilkosság esetében nem éreztem egészen találónak. Láttam, Melchett is meglepődött.
—Tud valamiféle útbaigazítással szolgálni, asszonyom? – kérdezte.
– Az a maguk dolga. Az már a rendőrségre tartozik. Szeretném tudni, miért fizetjük azt a töméntelen adót?!
Ha valaki egyszer összeszámolná, évente hányszor hangzik el eme szónoki kérdés!
– Megtesszük, ami tőlünk telik, Mrs. Price Ridley – mondta a rendőrfőnök.
– De ez az ember még csak nem is hallott a dologról, amíg én el nem mondtam! – méltatlankodott a hölgye
Valamennyien az őrmesterre pillantottunk.
– A hölgy telefonált – közölte az. – Ingerült volt. Trágár kifejezések estek, ahogy mondja.
– Értem! – derült fel az ezredes ábrázata. – Úgy látszik, két malomban őröltünk. Asszonyom, ön azért fáradt be a rendőrségre, hogy panaszt tegyen?
Melchett bölcs férfiú. Jól tudja, ahol felbőszült középkorú hölgy esete forog fenn, nincs mit tenni – végig kell hallgatni. Ha elmondta a mondókáját, még az is megeshet, hogy ő is meghallgatja, amit neki mondanak.
Mrs. Price Ridley legott rá is zendített.
—Az efféle botrányos eseteket meg kellene előzni! Ilyesminek nem volna szabad előfordulnia! Hogy az embert a tulajdon házában felhívják, és inzultálják – igen, kérem, inzultálják! Én nem vagyok ilyesmihez szokva! A háború sajnálatos módon az erkölcsi normák felbomlásához vezetett! Senki sem ügyel a szavára, no, és ami a divathóbortokat illeti...
– Hogyne, hogyne – vágott közbe sietősen Melchett ezredes. – Szabadna tudnom, mi történt voltaképpen?
Mrs. Price Ridley megint nekifohászkodott:
– Engem, kérem, felhívtak...
– Mikor?
– Tegnap délután ... azaz inkább estefele: Úgy fél hétkor. A telefonhoz mentem, természetesen gyanútlanul. És, kérem, gyalázatosan nekem támadtak, megfenyegettek …
– Mit mondtak pontosan? Mrs. Price Ridley kissé elpirult.
– Erre a kérdésre nem vagyok hajlandó válaszolni.
– Trágár kifejezések... – mormolta elmélázva az őrmester.
– Csúnya szavakat mondtak? – kérdezte Melchett ezredes.
– Attól függ, ki mit tart csúnyának.
– Kegyed megértette? – kérdeztem.
– Hát persze hogy megértettem!
– Akkor nem lehettek annyira csúnya szavak – szögeztem le.
Mrs. Price Ridley gyanakvó pillantást vetett rám.
– Finom lelkű hölgyek természetesen nem ismerhetnek csúnya szavakat – magyarázkodtam.
Nem olyasmi volt – mondta kelletlenül Mrs. Price Ridley. – Meg kell mondanom, kezdetben engem is megtévesztettek. Azt gondoltam, valóságos üzenetről van szó. Csak később kezdett az illető ... khm ... gorombáskodni.
– Gorombáskodott?
– Vérlázító módon. Egészen megrémültem.
– Fenyegetőzött?
– Igen. Én, kérem, nem vagyok hozzászokva, hogy engem megfenyegessenek!
– Mivel fenyegették? Bántalmazással?
– Nem egészen.
– Sajnos, Mrs. Price Ridley, arra kell kérnem, határozza meg pontosabban a dolgot. Milyen módon fenyegették meg? Mrs. Price Ridley láthatóan vonakodott válaszolni.
– Nem emlékszem pontosan. Annyira felháborított az egész. De aztán a végén – amikor már nagyon felháborodtam – ez a... ez a szörnyeteg nevetett!
– Férfi- vagy női hang volt?
– Degenerált hang! – állapította meg jelentőségteljesen Mrs. Price Ridley. – Perverz hang! Hol morgott, hol valósággal sikított. Merőben sajátságos hang volt.
– Otromba tréfa lehetett – vélte az ezredes.
– Akkor pedig igen gonosz dolog! Szívrohamot is kaphattam volna!
– Megvizsgáljuk az ügyet – ígérte az ezredes. – Ugye, felügyelő úr? Nyomozzák ki, honnan jött a telefonhívás. Valóban nem tudna egy kissé pontosabban visszaemlékezni, mit mondtak, Mrs. Price Ridley?
Mrs. Price Ridley fekete leplekbe burkolt, dús keblében szemmel láthatólag vihar háborgott. A szemérmetesség vívta csatáját a bosszúvággyal. Mint rendszerint, ezúttal is győzött a bosszú.
– Ugyebár, a dolog közöttünk marad ... – kezdte a hölgy.
– Magától értetődik.
– Ez a személy ... először azt mondta ... jaj, kérem, el sem tudom mondani...
—Tessék csak nyugodtan – biztatta Melchett.
—„Maga gonosz, vén pletykafészek!" Még hogy én, Melchett ezredes, hogy én vén pletykafészek vagyok! „De most az egyszer elvetette a sulykot! A Scotland Yarddal gyűlik meg a baja – rágalmazásért!"
– Mi sem természetesebb, mint hogy megijedt – mondotta Melchett, és a bajuszát harapdálta, hogy elrejtse mosolyát.
—„Ha a jövőben nem vigyáz a nyelvére, megbánja! Nem is sejti, hogy mennyire!" El sem tudom mondani, kérem, mennyi fenyegetés volt ebben! Megszólalni is alig bírtam! Csak annyit suttogtam nagy nehezen: „Ki maga?" – amire a hang azt felelte: „A Fekete Kéz!" Erre felsikoltottam. Olyan szörnyen hangzott... és akkor az illető elnevette magát! Nevetett, igen, igen, nevetett! Ennyi volt az egész. Hallottam, amint leteszik a kagylót. Természetesen azonnal megkérdeztem a központtól, milyen számról hívtak, de azt mondta a kisasszony, fogalma sincs. Mit is várhat az ember a telefonközponttól?! Modortalanságot, részvétlenséget.
– Hogyne – mondtam én.
– Egészen elgyengültem – folytatta Mrs: Price Ridley. – Amúgy is annyira ideges voltam, hogy amikor egy lövést hallottam az erdőből, szavamra mondom, majdnem elájultam rémületemben. Szörnyű idegállapotban vagyok azóta is ...
– Lövést az erdőből? – kapta fel a fejét Slack felügyelő.
– Abban a végsőkig feszült idegállapotban tisztára úgy hallottam, mintha ágyút sütöttek volna el. Csak annyit mondtam: „Ó!", és a szófára hanyatlottam. Szinte eszméletlen voltam! Clara csak egy pohárka ginnel tudott magamhoz téríteni.
– Felháborító – mondta Melchett ezredes. – Igazán felháborító. Roppantul felzaklathatta kegyedet, asszonyom. És az a lövés, mint mondja, hangos volt? Mintha a közelben dördült volna el?
– Ó, csupán felzaklatott idegállapotomban hallottam úgy.
– Persze, persze. És hány órakor történt mindez? A telefonhívás lenyomozásában, ugyebár, szükségünk van a pontos időpontra.
—Úgy fél hét tájban.
– Nem tudná ennél pontosabban meghatározni, asszonyom?
– Nos, a kandallópárkányon a kis állóóra épp elütötte a felet, és én azt mondtam erre magamban, „Ejnye, siet ez az óra." (Ugyanis valóban siet, minden este vissza kell igazítani.) Össze is hasonlítottam a karórámmal, és azon még csak tíz perccel múlt hat, de erre felfigyeltem, a fülemhez tartottam, és akkor vettem észre, hogy megállt. „Nos – gondoltam erre –, ha az állóóra valóban siet, egykét perc múlva megszólal a toronyóra." De hát, ugye, akkor szólt a telefon, és én tökéletesen elfeledkeztem az órákról. – Mrs. Price Ridley kifogyott a szuszból, úgyhogy kénytelen volt elhallgatni.
– Nos, ez nagyjából tájékoztat az időpont felől – mondotta Melchett ezredes. – Megvizsgáljuk a panaszt, Mrs. Price Ridley.
– Tekintse ostoba tréfának, Mrs. Price Ridley, és ne is gondoljon rá többet – ajánlottam.
Fagyos pillantást vetett rám. Úgy látszik, az egyfontos bankjegy ügyére még nem borult feledés.
– Módfelett különös dolgok történnek mostanában ebben a faluban – fordult a hölgy Melchett ezredeshez. – Igen különös dolgok. Protheroe ezredes elhatározta, hogy végére jár a dolognak, és mi történt szegény emberrel? Ki tudja, hátha én leszek a következő áldozat?...
S e végszóval kivonult, és baljós mélabúval ingatta fejét.
– Nincs olyan szerencsénk – motyogta a bajszába Melchett. De aztán elkomorult az arca; kérdő tekintetet vetett Slack felügyelőre.
Az érdemdús rendőrtiszt lassan bólogatott.
– Ez nagyjából helyre teszi a dolgot, uram. Hárman hallották a lövést; most már csak azt kell kinyomoznunk, ki tüzelt. Ez a dolog Mr. Reddinggel alaposan késleltetett. No de van egynéhány támpontunk. Mr. Reddinget tartottuk bűnösnek, úgyhogy a többivel nem is látszott érdemesnek foglalkozni. No de most már egészen más a helyzet. Elsősorban azt a telefonhívást kell lenyomoznunk.
—Mrs. Price Ridleyét?
A felügyelő elvigyorodott.
– Nem … habár előbb-utóbb annak is utána kell nézni, ha azt akarjuk, hogy az öreglány lemenjen a nyakunkról... Nem, én a hamis telefonhívásra gondolok, amivel a tiszteletes urat eltávolították hazulról.
– Igen, ez valóban fontos – mondta Melchett.
– Aztán pedig meg kell tudnunk, mit csináltak aznap este hat és hét között. Mármint az udvarházbeliek és úgy nagyjából az egész falu.
Felsóhajtottam.
– Micsoda bámulatos energia szorult magába, felügyelő úr!
– Én, kérem, a kemény munka híve vagyok. Kezdjük talán mindjárt önnel, Mr. Clement.
– Kérem. A telefonhívás körülbelül fél hatkor történt.
– Férfi- vagy női hang volt?
– Női hang. Legalábbis úgy hangzott. De hát persze én biztosra vettem, hogy Mrs. Abbott beszél.
– Felismerte Mrs. Abbott hangiát?
– Azt éppen nem mondhatnám. Nem figyeltem különösebben a hangra, nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
– És azonnal elindult? Gyalog ment? Van kerékpárja?
– Nincs.
– Aha. Tehát mennyi idő alatt ért oda?
– Közel két mérföld az út, bármelyik irányban.
– A legrövidebb az Udvarház erdején át, ugye?
—Igen, de nem valami jó az út. Oda is, vissza is a szántóföldön át vezető ösvényen mentem.
– Amelyik a paplakkal szemben ér ki az útra?
– Azon.
– És Mrs. Clement?
– A feleségem Londonban volt. A 6.50-es vonattal érkezett haza.
– Helyes. A szolgálóval már beszéltem. A paplakkal végeztünk. Most indulok az Udvarházba. Utána pedig Mrs. Lestrange-et fogom felkeresni. Fura, hogy épp azelőtt járt Protheroe-nál, hogy az öreget megölték. Sok fura dolog van ebben az egész ügyben.
Szívből egyetértettem.
Órámra pillantva rádöbbentem, hogy kis híján ebédidő van. Hívtam Melchettet, tartson velem, s próbáljon szerencsét asztalunknál, de kimentette magát: a Kék Ártányban van dolga, mondta. A Kék Ártányban nem nagy a választék, de a két-három napi étel mindig kitűnő. Csak helyeselhettem Melchett bölcs választását. A rendőrséggel folytatott csevegés után Mary bizonyára még szeszélyesebb, mint valaha.
Tizennegyedik fejezet
Hazafelé tartva, Miss Hartnellt vezette utamba balszerencsém. Jó tíz percig fogva tartott, és basszus hangján az alsóbb néposztályok könnyelműségéről és hálátlanságáról szónokolt. Elbeszéléséből arra következtettem, a hálátlan szegények becsapták ajtajukat Miss Hartnell előtt. Teljes szívemből egyetértettem velük. Sajnos, hivatalom megakadályoz abban, hogy olykor magam is ilyen keresetlen módon fejezzem ki érzelmeimet.
Tőlem telhetőleg lecsillapítottam a háborgó delnőt, és menekültem.
Haydock kocsija utolért, mikor épp be akartam fordulni a paplakhoz vezető ösvényre. – Most vittem haza Mrs. Protheroe-t – kiáltott vissza.
Megvárt a háza kapuja előtt.
– Jöjjön be egy percre – mondta. Engedtem a hívásnak.
– Merőben különös história – mondta a doktor. Kalapját egy székre dobta, és benyitott a rendelőjébe.
Levetette magát egy kopott bőrfotelba, és a szoba túlsó végébe bámult. Nyugtalan és zavart volt az arca.
Elmondtam, hogy sikerült megállapítanunk a lövés időpontját, Haydock jóformán oda se figyelt.
– Akkor Anne Protheroe kint van a dologból – mondta. – Nos, örülök, hogy egyikük sem tette. Kedvelem mindkettőjüket.
Igen, igen, gondoltam, de akkor miért ez a komor mélabú, ha egyszer mindketten kint vannak a kutyaszorítóból? Reggel még olyan volt Haydock, mintha mázsás szikla gördült volna le a szívéről, most meg szemmel láthatóan nyomasztja, sőt kétségbe ejti valami.
Mégsem kételkedhettem szavai őszinteségében. Kedveli Anne Protheroe-t is, Lawrence Reddinget is. Akkor hát mégis mi az oka ennek a komorságnak?
Haydock nagy nehezen összeszedte magát.
– Hawesról akarok magával beszélni. A nagy izgalomban egészen kiment a fejemből.
– Csakugyan beteg?
– Pillanatnyilag nincs semmi komolyabb baja. Azt persze tudja, ugye, hogy agyvelőgyulladása volt?
– Nem tudtam – mondtam. Ugyancsak meglepődtem. – Fogalmam sem volt róla, Hawes sosem említette.
– Mikor volt beteg?
– Körülbelül egy éve. Meggyógyult – már amennyire ebből a betegségből meg lehet gyógyulni. Különös betegség, sajátos erkölcsi hatása van. Néha az egész jellemet megváltoztatja.
Egy-két pillanatig hallgatott, majd azt mondta:
– Manapság elborzadva gondolunk arra a korra, amikor boszorkányokat égettünk. Hiszem, hogy eljön még a nap, amikor elborzadunk a gondolatra, hogy valaha felakasztottunk bűnözőket.
– Nem híve a halálbüntetésnek?
– Nem is csak erről van szó. – Megint hallgatott egy sort. – Tudja... – mondta aztán lassan – már én inkább megmaradok a magam munkájánál. Sehogy se kívánnék a maga helyében lenni.
– Miért?
– Mert maga általában azzal foglalkozik, hogy mi jó, és mi rossz – nem mintha szerintem valóban léteznének ilyen kategóriák. Tegyük fel, hogy minden csak mirigykiválasztás kérdése. Az egyik mirigyből egy kicsit sok jutott, a másikból kevés – és íme, itt a gyilkos, a tolvaj, a megrögzött bűnöző. Clement, én hiszem, hogy eljön az idő, amikor elborzadva gondolunk a hosszú évszázadokra, amikor erkölcsi fenyítést alkalmaztunk, vagyis egyszerűen azért büntettünk embereket, mert betegek, amiről a szerencsétlenek maguk tehetnek a legkevésbé. Nem akasztanak fel senkit azért, mert tüdőbajos.
– Nem veszélyes a közösségre nézve.
– De bizonyos értelemben az. Megfertőz másokat. Vagy vegyük azt az embert, aki azt hiszi magáról, hogy ő a kínai császár. Senki se mondja, hogy micsoda gonoszság. Elfogadom, amit a közösséggel kapcsolatban mond. A közösséget védeni kell. Csukjuk be az ilyen embereket olyan helyre, ahol nem árthatnak senkinek – még odáig is elmegyek: tegyük el őket fájdalommentesen láb alól, de ne nevezzük ezt büntetésnek. Ne hozzunk szégyent rájuk és ártatlan családjukra.
Kíváncsi pillantást vetettem Haydockra.
– Sosem hallottam még magától ilyesmit.
—Nem szoktam szellőztetni a véleményemet. Ma kivételesen megnyergeltem a vesszőparipámat. Maga értelmes ember, Clement, amit nem lehet minden lelkészről elmondani. Persze nem várom el, hogy egyetértsen velem abban, hogy „bűn" nem létezik, de tartom annyira széles látókörű embernek, hogy fontolóra vegye ezt a lehetőséget.
– Merőben ellenkezik a közfelfogással – mondtam.
– Igen, mert a közfelfogás szűk látókörű, önelégült egyedek felfogásából összegeződik, akik a legnagyobb könnyedséggel ítélnek olyasmiben, amiről a leghalványabb fogalmuk sincs. Én őszintén hiszem, hogy a bűnözés az orvos hatáskörébe tartozik, nem a rendőrébe, és nem a lelkészébe. A jövőben talán nem is lesz ilyesmi.
– Mert kigyógyítják?
– Mert kigyógyítjuk. Nagyszerű gondolat! Mondja, tanulmányozta valaha a bűnözés statisztikáját? Nem; mint ahogy igen kevesen tették. Én azonban a kevesek közé tartozom. Meg volna lepve, ha tudná, milyen mértékű a serdülőkori bűnözés – megint csak a mirigyek, természetesen. A Neil fiú – az oxfordshire-i gyilkos – öt kislányt tett el láb alól, mire gyanúba fogták. Rendes, tisztességtudó fiúnak tartották, sosem volt vele semmi baj. Lily Rose – a cornwalli kislány – megölte a nagybátyját, mert nem engedte, hogy annyi cukorkát egyék, amennyi belefér. Álmában fejbe verte kalapáccsal. Aztán hazament, és két hét múlva megölte a nővérét, mert valami aprósággal felbosszantotta. Persze se a Neil gyereket, se Lily Roset nem akasztották fel. Becsukták őket egy intézetbe. Talán megjavulnak – talán nem. A lány véleményem szerint biztosan nem. Semmi más nem érdekli, csak a disznóölés. Tudja, mikor a leggyakoribb az öngyilkosság? Tizenöt és tizenhat éves kor között. Az öngyilkosságtól pedig már csak egy lépés a gyilkosság. De ez nem erkölcsi fogyatékosság – hanem fizikai.
– Szörnyűségeket mond!
– Dehogyis ... csak magának új. Márpedig az új igazságokkal szembe kell nézni. Alkalmazkodnunk kell. Csak néha ... néha nagyon nehéz.
Ült ott, összevonta szemöldökét, és valahogy nagyon kimerültnek látszott.
– Haydock – szólaltam meg –, ha gyanítaná ... ha tudná ... hogy egy bizonyos személy a gyilkos, feljelentené az illetőt, vagy kísértést érezne, hogy fedezze?
Kérdésem nem várt hatással járt. Haydock dühösen és gyanakodva nekem támadt.
– Ezt meg mi az ördögnek mondta, Clement? Mit forgat a fejében? Ki vele. hadd hallom!
– Ó, semmi különös – mondtam kissé megdöbbenve. – Csak ... nos, éppen gyilkosságról beszélgetünk. Ha történetesen az igazságra bukkanna, vajon mit gondolna? Csak ennyit akartam kérdezni.
Dühe lecsillapult. Megint maga elé meredt, mintha rejtvény megfejtésén törné a fejét, de ez a rejtvény csak az ő agyában létezett.
– Ha gyanítanám ... ha tudnám . .. megtenném a kötelességemet, Clement. Legalábbis remélem.
– Az a kérdés, mit tartana kötelességének?
Kifürkészhetetlen pillantást vetett rám.
– Az ember élete során óhatatlanul belebotlik ebbe a kérdésbe, Clement. És mindenkinek a maga módján kell döntenie.
– Tehát nem tudja?
– Nem. Nem tudom ..
Úgy éreztem, legfőbb ideje másra terelni a szót.
– Az én kedves unokaöcsém szívből élvezi az ügyet – meséltem.
– Reggeltől estig lábnyomokra, cigarettahamura vadászik.
Haydock mosolygott.
– Hány éves a fiú?
– Most múlt tizenhat. Ebben a korban nemigen szokás mellre szívni a tragédiákat. Számára tiszta Sherlock Holmes- meg Arséne Lupin-romantika az egész.
– Derék, jókötésű fiú – mondta Haydock: – Milyen pályára szánja?
– Sajnos nem áll módomban, hogy egyetemre küldjem. A fiú a kereskedelmi tengerészethez szeretne jelentkezni. A haditengerészetnél nem vált be.
– Nos ... kemény élet... de embert faragnak belőle ott is. Rosszabbul is választhatott volna.
– Mennem kell! – kiáltottam fel, amikor az órára esett a pillantásom. – Máris fél órát késtem az ebédről.
Családom, már az asztalnál ült, mire hazaértem. Részletes beszámolót követeltek a délelőtt történtekről, és én teljesítettem a kívánságukat, de úgy éreztem, csalódnak várakozásukban.
Dennis mindenesetre nagyon élvezte Mrs. Price Ridley rejtélyes telefonhívásának történetét. Valósággal hempergett nevettében, amikor elmeséltem, micsoda megrázkódtatás érte a hölgy érzékeny idegrendszerét, és csak ginnel lehetett magához téríteni.
– Úgy kell a vén áspiskígyónak! – kiáltott fel a fiú. – Nincs nála mérgesebb vipera az egész faluban. Bárcsak nekem jutott volna eszembe, hogy felhívjam, és alaposan ráijesszek! Mondd csak, Len bácsi, mit szólnál hozzá, ha újabb dózist kapna őnagysága?
Sürgősen felszólítottam Dennist, hogy hagyjon fel az efféle gondolatokkal. Mi sem lehet veszedelmesebb, mint az ifjabb nemzedék jó szándékú kísérlete, hogy segítségünkre legyen, és kinyilvánítsa együttérzését.
Dennis hangulata egy csapásra megváltozott, összevonta szemöldökét, és felöltötte világfias modorát.
– A délelőtt java részét Lettice-szel töltöttem – közölte. – Tudod-e, Griselda, Lettice nagyon aggódik. Nem akarja mutatni, pedig úgy van. Nagyon aggódik.
– Szívből remélem is – felelte Griselda, és felvetette a fejét.
Griselda sohasem rejtette véka alá, hogy nem imádja Lettice Protheroe-t.
– Igazán nem vagy igazságos Lettice-szel.
– Gondolod? – kérdezte Griselda.
– Manapság nem divat gyászruhát hordani. Griselda hallgatott. Magam is. Dennis azonban nem hagyta abba.
– Nemigen áll szóba senkivel, de velem abszolút őszinte. Szörnyen aggasztja az egész ügy, és szerinte tenni kellene már valamit.
– Lettice hamarosan rá fog jönni – mondtam –, hogy Slack felügyelő is osztja nézetét. Ma délután felmegy az Udvarházba, és minden valószínűség szerint elviselhetetlenné teszi valamennyiük életét abbéli igyekezetében, hogy kiderítse az igazságot.
– Teszerinted mi az igazság, Len? – kérdezte hirtelen a feleségem.
– Nehéz volna megmondani, kedvesem. Nem állíthatom, hogy pillanatnyilag volna bármilyen elképzelésem.
– Azt mondtad, hogy Slack felügyelő le fogja nyomozni azt a telefonhívást... amivel téged Abbottékhoz bolondítottak?
– Igen.
– De hát meg tudja csinálni? Nem nagyon nehéz az ilyesmi?
– Nem hiszem. A központban feljegyzik a hívásokat.
– Aha. – És feleségem gondolataiba merült.
– Len bácsi – szólalt meg az unokaöcsém –, miért förmedtél úgy rám délelőtt, amikor viccből elmondtam, hogy azt kívántad, bárcsak gyilkolnák meg Protheroe ezredest?
—Azért, mert mindennek megvan a maga ideje. Slack felügyelőnek egy csipetnyi humorérzéke sincsen. Halálosan komolyan vette, amit mondtál, és valószínűleg keresztkérdéseket fog feltenni Marynek, és letartóztatási parancsot eszközöl ki ellenem.
– Nem veszi észre, amikor valaki marháskodik?
—Nem – közöltem. – A legkevésbé sem veszi észre. Jelenlegi pozícióját kemény, kitartó és kötelességtudó munkával érte el. Ezáltal nem jutott ideje az élet apróbb örömeire.
– Szimpatikusnak találod, Len bácsi?
– Nem. Egyáltalán nem. Első pillantásra megutáltam. De kétségtelenül igen lelkiismeretes ember, és sikeres a mesterségében.
– Gondolod, rájön, hogy ki puffantotta le az öreg Protheroe-t?
– Azt nem tudom, de hogy mindent megtesz ennek érdekében, az biztos.
Mary jelent meg, szólván:
– Mr. Hawes keresi. Beküldtem a szalonba. Itt egy levél. Választ várnak rá. Nem muszáj írni, üzenni is lehet.
Feltéptem a borítékot és a következőket olvastam :
„Kedves Mr. Clement,
igen hálás lennék, ha ma délután, lehetőleg minél korábban átjönne hozzám. Nagy bajban vagyok, és a tanácsát szeretném
kérni.
Szívélyes üdvözlettel Estelié Lestrange"
– Mondja meg, hogy körülbelül fél óra múlva ott leszek – mondtam Marynek. Azután átmentem a szalonba, Haweshoz.
Tizenötödik fejezet
Hawes láttán megrémültem. Reszketett a keze, idegesen rángott az arca. Ágyban lett volna a helye; ezt meg is mondtam neki. Ő azonban csökönyösen kitartott amellett, hogy semmi baja.
– Higgye el, uram, sosem éreztem még jobban magam. Soha életemben.
Ez olyan nyilvánvalóan ellentmondott a tényeknek, hogy nem is tudtam hirtelenében, mit mondjak rá. Bizonyos mértékig bámulom azt, aki nem adja meg magát a betegségnek, de Hawes egy kissé túlzásba vitte a dolgot.
– Azért jöttem el, hogy megmondjam, mennyire sajnálom, hogy ... ilyesmi történt a paplakban.
– Igen – bólintottam. – Valóban nem kellemes.
– Szörnyű... igazán szörnyű. Igaz, hogy végül mégsem tartóztatták le Mr. Reddinget?
– Nem. Tévedés volt. Redding ... elhamarkodott kijelentést tett.
– És a rendőrség meggyőződött az ártatlanságáról?
– Tökéletesen.
– De vajon miért? Talán... talán mást gyanúsítanak?
Sosem gondoltam volna, hogy Hawes érdeklődését ennyire megragadja egy gyilkosság. Talán mert a paplakban történt. Olyan kíváncsi volt, mint egy riporter.
– Slack felügyelő nem avatott be az ügy részleteibe. Tudomásom szerint senkit sem gyanúsít határozottan. Pillanatnyilag kihallgatásokat folytat.
– Igen. Igen, persze. De hát kiről is képzelhető, hogy ilyen szörnyűséget követ el?
Megráztam a fejem.
– Protheroe ezredes nem örvendett nagy népszerűségnek, azt tudom. De gyilkosság! A gyilkossághoz ... igen erős indítóokra van szükség.
– Minden bizonnyal – mondtam.
– Kinek lehet ilyen indítóoka? Van a rendőrségnek valamilyen elképzelése?
– Nem tudom.
– Lehetséges, hogy az ezredesnek ellenségei voltak. Minél többet töröm a fejem a dolgon, annál szilárdabban hiszem, hogy épp olyanfajta ember volt, akinek ellenségei vannak. Kérlelhetetlen békebíró hírében állt.
– Bizonyára.
– Hát nem emlékszik, uram? Épp tegnap délelőtt mondta önnek, hogy az az Archer megfenyegette.
– Most, hogy mondja, valóban emlékszem. Persze, igen. Maga ott állt a közelünkben.
– Igen, meghallottam, mit mond. Az ember óhatatlanul meghallotta, amit Protheroe ezredes mondott. Annyira harsány hangja volt, ugye? Emlékszem, mély hatást gyakoroltak rám az ön szavai. Hogy amikor el jő az ideje, irgalom helyett igazságszolgáltatásban lehet része.
– Ezt mondtam volna? – kérdeztem, és összevontam szemöldökömet. Nem egészen így emlékeztem a szavaimra.
– Igen hatásosan mondotta, uram. A szívembe markoltak a szavai. Az igazságszolgáltatás iszonyú dolog. És ha meggondolom, hogy szegény ember hamarosan ezután lesújtatott ... Mintha önnek holmi előérzete lett volna.
—A legkevésbé sem – mondtam kurtán. Nem kedvelem Hawes hajlamát a miszticizmusra. Néha valósággal látnoknak képzeli magát.
– Említette a rendőrségnek ezt az Archer-ügyet, uram?
– Nem tudok róla semmit.
– Úgy értem, elmondta nekik, amit Protheroe ezredes mondott, hogy ez az Archer megfenyegette?
– Nem... – mondtam lassan. – Nem mondtam el.
– De el fogja mondani?
Nem feleltem. Nem szívesen szegődöm olyan ember nyomába, akire már úgyis acsarognak a törvény és a rend erői. Nem neheztelek Archerre. Megrögzött vadorzó – amolyan kedélyes semmirekellő, amilyen minden faluban akad. Akármit mondott első dühében, amikor elítélték, nincs róla tudomásom, hogy ugyanazt érezte volna, amikor kijött a börtönből.
– Hallotta a beszélgetést – mondtam végül. – Ha kötelességének érzi jelenteni a rendőrségnek, meg kell tennie.
– Jobb néven vennék öntől, uram,
– Lehet... de őszintén szólva ... nos, nem fűlik hozzá a fogam. Lehetséges, hogy ártatlan ember nyakán segítenék meghúzni a kötelet.
– De ha ő lőtte le Protheroe ezredest..:
– Ha ő lőtte le. Csakhogy erre nincs semmiféle bizonyíték.
– A fenyegetőzés.
– Szigorúan véve, a fenyegetőzés nem is tőle származott, hanem Protheroe ezredestől. Mármint az ezredes azzal fenyegetőzött, majd megmutatja Archernek, mi fán terem a bosszú, csak kapja el még egyszer.
– Nem értem az ön álláspontját, uram.
– Nem? – kérdeztem fáradtan. – Maga fiatal ember. Az igazság bajnoka. Majd ha annyi idős lesz, mint én most, rájön, hogy mindaddig ártatlannak kell tekintenünk mindenkit, amíg az ellenkezője rá nem bizonyul.
– De hát nem ... Mármint... Elhallgatott, én pedig meglepetten néztem rá.
– Úgy értem ... önnek nincs valami elképzelése ... mármint a gyilkos személyét illetően?
– Uramisten, dehogy van.
Hawes nem tágított. – Vagy pedig az indítóokot illetően?
– Nincs. Hát magának?
– Nekem? Nekem sincs. Csak elgondolkodtam. Ha Protheroe ezredes bizalmasan közölt önnel valamit... ha említett bizonyos dolgokat…
– Bizalmas közléseit az egész főutca hallhatta tegnap délelőtt – mondtam szárazon.
– Igen. Hogyne, persze. És ön nem ... ön nem gondol Archerre?
– A rendőrség hamarosan mindent fog tudni Archerről – mondtam. – Más volna, ha magam hallom, amint megfenyegeti Protheroe ezredest. De nyugodjék meg: ha Archer valóban megfenyegette Protheroe-t, a falu fele lakossága hallotta, és pillanatokon belül a rendőrségnek is tudomására jut. Ettől függetlenül maga cselekedjék legjobb belátása szerint.
Hawes azonban sajátos módon húzódozott attól, hogy bármit is cselekedjék.
Idegesen, zavarosan viselkedett. Eszembe jutott, amit Haydock mondott a betegségéről. Talán ott keresendő a magyarázat.
Kelletlenül távozott, mintha volna még mondanivalója, de nem tudná, hogyan rukkoljon vele elő.
Búcsúzásnál megkértem, tartsa meg ő az Anyák Egyletének havi összejövetele után az istentiszteletet. Volt néhány elintéznivalóm aznap délutánra.
Elhessegettem Hawest és gondjait az elmémből, és elindultam Mrs. Lestrange-hez.
A hallban az asztalon ott hevert a Guardian meg a Church Times kibontatlanul.
Odakint eszembe jutott, hogy Mrs. Lestrange Protheroe-nál járt az ezredes halálának előestéjén. Lehetséges, hogy beszélgetésük folyamán valami kiderült, ami esetleg fényt vethet a gyilkosságra is.
Nyomban bevezettek a kis szalonba. Mrs. Lestrange felállt, és elém jött. Újból meglegyintett ennek az asszonynak a csodálatos légköre. Fekete ruha volt rajta; csak még jobban kiemelte arcbőre rendkívüli fehérségét. Különös módon... halott volt az arca. Csak a szeme izzott elevenen. Fürkész tekintet ült benne. Egyébként tökéletesen élettelen volt az arca.
– Nagyon kedves öntől, hogy eljött, Mr. Clement – fogadott. – A múltkor beszélni szerettem volna önnel. Azután meggondoltam. És ez helytelen volt.
– Mint akkor is mondtam, örülök, ha a segítségére lehetek.
– Igen, ezt mondta. És úgy mondta, mint aki komolyan is gondolja. Ezen a világon nagyon kevesen akartak valaha is őszintén segíteni nekem, Mr. Clement.
– Ez szinte hihetetlen, Mrs. Lestrange.
– Pedig igaz. Legtöbb ember – legalábbis. a legtöbb férfi – csak a maga hasznát nézi. – Keserű volt a hangja.
Nem szóltam, úgyhogy folytatta:
– Foglaljon helyet.
Leültem, ő pedig a szemközti székbe telepedett. Egy pillanatnyi tétovázás után lassan, elgondolkodva megszólalt, mintha minden egyes szavát mérlegre tenné.
– Igen különös helyzetben vagyok, Mr. Clement, és a tanácsát szeretném kérni. Arra vonatkozólag, hogy mi legyen a következő lépésem. Ami elmúlt, elmúlt, megváltoztatni úgysem lehet. Ért engem?
Mielőtt válaszolhattam volna, a szobalány, aki az imént bebocsátott, belépett, és ijedten mondta:
– Nagysága, kérem, egy rendőrfelügyelő van itt, azt mondja, most rögtön beszélni akar a nagyságával.
Szünet támadt. Mrs. Lestrange arca nem változott. Csak a szemét hunyta le egy pillanatra, aztán kinyitotta megint. Egyetkettőt nyelt, azután szakasztott ugyanolyan tiszta, nyugodt hangon szólalt meg, mint az imént.
– Bocsássa be, Hilda.
Fel akartam állni, de Mrs. Lestrange parancsoló mozdulattal intett, hogy maradjak.
– Ha nem haragszik ... nagyon lekötelezne, ha itt maradna. Leültem tehát.
– Természetesen, ha óhajtja – motyogtam amikor Slack fürge, feszes léptekkel becsörtetett.
– Jó napot, asszonyom.
– Jó napot, felügyelő úr.
Slack csak ekkor pillantott meg, és elkomorodott. Mi tagadás, Slack nem fogadott a szívébe.
– Remélem, nincs kifogása a tiszteletes úr jelenléte ellen?
Slack aligha mondhatta, hogy van.
– N ... nincs – mondta kelletlenül. – Bár talán jobb lenne...
Mrs. Lestrange elengedte a füle mellett a célzást.
– Mit óhajt, felügyelő úr? – kérdezte.
– A helyzet a következő, asszonyom. Én vezetem a nyomozást a Protheroe-gyilkosság ügyében. E tárgyban szeretnék néhány kérdést feltenni.
Mrs. Lestrange bólintott.
– Csak éppen a forma kedvéért, mindenkit megkérdezek, hol tartózkodott tegnap este hat és hét óra között. Csupán a forma kedvéért, ugye.
– Azt kívánja tudni, hol voltam tegnap este hat és hét között?
– Ha volna szíves, asszonyom.
– Nézzük csak. – Egy pillanatig gondolkodott. – Itt voltam. Itt a házban.
—Úgy! – Láttam, a felügyelő szeme megvillan. – És a szobalány ... ugyebár, egy szolgálója van, alátámaszthatja az állítását?
– Nem, Hildának kimenője volt.
– Aha.
– Úgyhogy sajnálatos módon kénytelen lesz az én szavammal beérni – mondta Mrs. Lestrange nyájasan.
– Kijelenti, hogy egész délután idehaza volt?
– Ön azt kérdezte, hol voltam hat és hét között, felügyelő úr. Kora délután sétáltam egyet. Öt óra előtt valamivel értem haza.
– Ha tehát egy hölgy – teszem azt, Miss Hartnell – kijelentené, hogy idejött körülbelül hat órakor, becsöngetett, de senki sem nyitott ajtót, úgyhogy kénytelen volt elmenni – ön azt mondaná, hogy az illető téved?
– Ó, nem. – Mrs. Lestrange megrázta a fejét.
– De hát...
– Ha a szobalány itthon lett volna, ő mondhatta volna, hogy nem vagyok itthon. Ha az ember egyedül van, és történetesen nem óhajt látogatót fogadni... nos, mi mást tehet, nem válaszol a csengetésre.
Slack felügyelő ezen egy kissé elbámult.
– Nagyon fárasztanak az idősebb hölgyek – mondta Mrs. Lestrange. – Miss Hartnell kiváltképpen terhemre van. Legalább tíz percig nyomkodta a csengőt, mire végre távozott.
És bűbájos mosolyt vetett Slack felügyelőre.
A felügyelő más irányból támadott.
– Ha tehát valaki azt mondaná, hogy látta önt körülbelül...
– De nem mondta, igaz? – Mrs. Lestrange nyomban kitapintotta a felügyelő gyenge pontját. – Senki sem láthatott, mivel idehaza voltam.
– Értem, asszonyom.
A felügyelő egy kicsit közelebb rukkolt a székével.
– Mrs. Lestrange, értesülésem szerint ön meglátogatta az Udvarházban Protheroe ezredest a halála előtti este.
– Így van – mondta nyugodtan Mrs. Lestrange.
– Meg tudná jelölni a beszélgetés természetét?
– Magántermészetű ügyről volt szó, felügyelő úr.
– Sajnos, meg kell kérnem, mondja el, milyen természetű magánügy volt.
– Eszem ágában sincs. Csupán biztosíthatom, hogy a beszélgetés során elhangzottak semmiféle kapcsolatban nem állnak a bűnténnyel.
– Nem hiszem, hogy ezt ön megfelelőképpen el tudná bírálni.
– Akárhogyan is, be kell érnie a szavammal, felügyelő úr.
– Láthatólag nemcsak ezzel, hanem minden egyébbel kapcsolatban is.
—Valóban úgy látszik – bólintott Mrs. Lestrange, változatlanul mosolygós nyugalommal.
Slack felügyelő pulykavörös lett.
– Komoly dologról van szó, Mrs. Lestrange: Az igazságot akarom... – És öklével az asztalra vágott. – És meg is fogom tudni.
Mrs. Lestrange nem szólt egy szót sem.
– Nem látja, asszonyom, milyen kényes helyzetbe hozza magát?
Mrs. Lestrange még erre sem szólt semmit.
– Tanúskodnia kell a halottszemlén.
– Értem.
Egyszavas válasz. Hangsúlytalanul, közönyösen. A felügyelő taktikát változtatott.
– Ön ismeretségben volt Protheroe ezredessel?
– Igen, ismeretségben voltam vele.
– Közeli ismeretségben?
Mrs. Lestrange hallgatott egy kicsit, csak azután válaszolt:
– Évek óta nem láttam.
– Ismeretségben volt Mrs. Protheroe-val?
– Nem.
– Elnézést, de ugyancsak szokatlan időt választott a látogatásra.
– Az én szempontomból nézve nem.
– Ezt hogy érti?
– Négyszemközt akartam beszélni Protheroe ezredessel. Nem akartam sem Mrs. Protheroe-val, sem Miss Protheroe-val találkozni. Ezt a módot láttam a legalkalmasabbnak célom eléréséhez.
– Miért nem akart találkozni Mrs. Protheroe-val?
– Ez csak énrám tartozik, felügyelő úr
– Tehát nem hajlandó többet mondani?
– Egy szót sem.
Slack felügyelő felállt.
– Felettébb kényes helyzetbe hozza magát, asszonyom, ha nem vigyáz. Nagyon csúnyán fest ez a dolog. .. nagyon csúnyán.
Mrs. Lestrange nevetett. Megmondhattam volna Slack felügyelőnek, hogy az effajta asszonyt nem olyan könnyű megijeszteni.
– Nos – mondta Slack, méltósága roncsain –, ne mondja, hogy én nem figyelmeztettem. Jó napot, asszonyom, és ne feledje: ki fogjuk deríteni az igazságot.
És távozott. Mrs. Lestrange felállt, és kezet nyújtott nekem.
– Most elküldöm magát... Igen, igen, jobb lesz így. Most már késő volna a tanács. Már választottam, melyik úton járjak.
És kissé tétován, elveszetten ismételte:
– Igen, már választottam . . .
Tizenhatodik fejezet
Kifelé menet a lépcsőn Haydockba ütköztem. Szúrós pillantást vetett Slack után, aki éppen akkor ment ki a kapun. Aztán megkérdezte:
– Kihallgatta?
– Ki.
– De remélem, udvarias volt?
Az udvariasság művészetét véleményem szerint Slack felügyelőnek nem sikerült, és sosem is sikerül elsajátítania, de felteszem, hogy ő maga mindenesetre úgy vélte, udvarias volt. És különben sem akartam még jobban kihozni a sodrából Haydockot. Eléggé elkeseredettnek látszott már így is. Úgyhogy ráhagytam, igen, udvarias volt.
Haydock biccentett, bement a házba, én meg végigmentem a főutcán, ahol hamarosan utol is értem a felügyelőt. Mi több, alighanem szándékosan fogta lassabbra a lépteit, hogy mindenképpen utolérjem. Ő sem szenvedhet engem jobban, mint én őt, de nem olyan fajta ember, akit egyéni rokon- vagy ellenszenve befolyásolna, ha értesüléshez akar jutni.
– Tud valamit a hölgyről? – szegezte nekem kertelés nélkül a kérdést.
Közöltem, hogy az égvilágon semmit sem tudok róla.
– Sohasem említette, hogy miért költözött ide, a faluba?
– Nem.
– És maga mégis eljár hozzá?
– Kötelességem látogatni a híveimet – feleltem. Azt elmulasztottam közölni, hogy a látogatás a hölgy hívására történt.
– Na igen. – Slack egy-két percig hallgatott, azután sehogy sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megvitassa velem iménti kudarcát, és így folytatta: – Gyanús dolog ez, szerintem.
– Gondolja?
– Ha engem kérdez, én azt mondom: zsarolás! Fura, ha meggondolja az ember, miféle embernek látszott Protheroe ezredes. Persze, sosem lehet tudni. Nem ő volna az első presbiter, aki kettős életet élt.
Emlékezetemben megpendült egy húr: Miss Marple is ilyesmit emlegetett...
– Csakugyan valószínűnek tartja?
– Nos, beleillik a képbe. Miért ássa el magát egy elegáns, jól öltözött úrinő egy ilyen isten háta mögötti fészekben? Miért kereste fel Protheroe ezredest olyan szokatlan időben? Miért nem akart találkozni se Mrs. Protheroe-val, se Miss Protheroe-val? Igen, igen, szépen összeáll a kép. Persze hogy nem akar kijönni a színnel – a zsarolás büntetendő cselekmény. No de mi majd kiszedjük belőle az igazságot. Végtére nagyon is lehetséges, hogy köze volt a bűntényhez. Ha Protheroe múltjában sötét titok lappang – valami becsületbevágó dolog –, nos, akkor ön is láthatja, micsoda teret nyit ez a nyomozás előtt. Ebben egyetértettem.
– Igyekeztem szóra bírni a komornyikot: Meghallhatott valamit Protheroe ezredes és Mrs. Lestrange beszélgetéséből. Komornyikok nem átallnak néha hallgatózni. De megesküszik rá, hogy a leghalványabb fogalma sincs, miről folyt a beszélgetés. Mellesleg, az állásába került a dolog. Az ezredes nekitámadt, hogy miért engedte be a hölgyet. Amire a komornyik felmondott. Azt mondja, sosem állhatta a helyet, és már jó ideje azon törte a fejét, hogy otthagyja Protheroe-t.
– Csakugyan?
– Úgyhogy megint itt van valaki, aki haragosa volt az ezredesnek.
– Csak nem gyanúsítja komolyan azt a … hogy is hívják?
– Reeves a neve, és nem mondom, hogy gyanúsítom. Én csak annyit mondok, hogy sosem lehet tudni. Sehogy sem állhatom azt a kenetteljes, olajozott modorát.
Kíváncsi volnék, vajon Reeves hogy vélekedik Slack felügyelő modoráról.
– Most a sofőrt fogom kihallgatni.
– Akkor talán volna szíves engem is elvinni a kocsiján – mondtam. – Szeretnék néhány szót beszélni Mrs. Protheroe-val.
– Miről?
– A temetés körüli intézkedésekről.
– Ja! – Slack felügyelőt ez meglepte. – A halottszemle holnap lesz, szombaton.
– Igen. A temetés pedig valószínűleg kedden.
Slack felügyelő szemmel láthatólag kissé elrestellte magát, amiért olyan kurtán-furcsán beszélt velem. Olajágat nyújtott felém, miszerint felszólított, tartsak vele, amikor kikérdezi Manninget, a sofőrt.
Manning derék fiú, vagy huszonöt-huszonhat esztendős. Láthatólag megfélemlítette a felügyelő jelenléte.
– Nos, fiacskám – mondta Slack –, szeretnék némi tájékoztatást kapni magától.
– Igenis, felügyelő úr – hebegett a sofőr: – Természetesen, uram.
Ha ő maga a gyilkos, akkor sem viselkedhetett volna riadtabban.
– Tegnap levitte a gazdáját a faluba?
– Igen, uram.
– Hány órakor?
– Fél hatkor.
– Mrs. Protheroe is vele tartott?
– Igen, uram.
– Maga egyenesen a faluba hajtott?
– Igen, uram.
– Nem állt meg sehol útközben?
– Nem, uram.