– Mit csinált, amikor odaértek?

– Az ezredes úr kiszállt, és azt mondta, hogy nem lesz szüksége a kocsira. Gyalog megy haza, Mrs. Protheroe-nak be kellett vásárolnia. A csomagokat a kocsiba tette. Aztán azt mondta, elmehetek, és én hazahajtottam.

– Mrs. Protheroe-t a faluban hagyta?

– Igen, uram.

– Hány órakor volt ez?

– Negyed hétkor, uram. Pontosan negyed hétkor.

– Hol hagyta Mrs. Protheroe-t?

– A templomnál, uram.

– Említette az ezredes, hova megy?

– Mondott valamit az állatorvosról... az egyik lóval volt valami baj.

– Aha. És maga egyenesen hazahajtott?

– Igen, uram.

– Az Udvarháznak két bejárata van, a déli kapuslak mellett és az északi kapuslak mellett. A faluba menet bizonyára a déli kapun hajt ki?

– Igen, uram, mindig.

– És ugyanarra jött vissza?

– Igen, uram.

– Hm... No, egyelőre ennyi. Nicsak, itt jön Miss Protheroe.

Lettice Protheroe sodródott felénk.

– Szükségem van a Fiatra, Manning – mondta. – Gyújtsa be a motort, legyen szíves.

– Igenis, kisasszony.

Manning a kétüléses kocsihoz lépett, és felemelte a motorháztetőt.

– Egy pillanatra, Miss Protheroe – szólalt meg Slack. – Feltétlenül meg kell tudnom, mit csinált tegnap délután. Ne vegye sértésnek.

Lettice rábámult.

– Énnekem sosincs fogalmam róla, hogy hány óra – mondta.

– Úgy tudom, ön ebéd után hamarosan elment tegnap.

Lettice bólintott.

– Hova, ha szabad kérdeznem?

– Teniszezni.

– Kihez?

– Hartley Napierékhez.

– Much Benhamben?

– Igen.

– És mikor ért haza?

– Nem tudom. Mondom, hogy fogalmam sincs soha ilyesmiről.

– Körülbelül fél nyolckor ért haza – mondtam én.

– Tényleg – mondta Lettice. – Javában állt a bál. Anne sikoltozott, és Griselda ápolta.

– Köszönöm, kisasszony – mondta a felügyelő. – Egyelőre csak ezt akartam tudni.

– Milyen fura – mondta Lettice. – Az egész olyan ... érdektelen.

És a Fiat felé libegett.

A felügyelő jelentőségteljesen megkocogtatta a homlokát.

– Nincs ki a négy kereke? – kérdezte.

– Ugyan – tiltakoztam. – Csak szereti, ha azt gondolják róla.

– No, most megyek, kikérdezem a szolgálókat.

Szeretni Slacket nehéz, de az energiája bámulatra méltó. Elköszöntem a felügyelőtől, és megkérdeztem Reevest, Mrs. Protheroe fogadna-e.

– Lepihent, uram – mondta a komornyik.

– Akkor jobb, ha nem zavarom.

– Talán várjon egy kicsit, uram. Úgy tudom, Mrs. Protheroe nagyon szeretne beszélni önnel. Ebédnél említette.

Bevezetett a szalonba, és villanyt gyújtott, mert a zsalugáter csukva volt.

– Végtelenül szomorú dolog ez – mondtam.

—Igen, uram. – Reeves hangja hűvös volt és tiszteletteljes.

Rápillantottam. Miféle érzések munkálnak vajon a szenvtelen magatartás mögött? Vajon tud valamit ez az ember, és el is mondaná nekünk? Mi sem embertelenebb, mint a jó szolga álarca.

– Szolgálatára lehetek még valamiben, uram?

Tévedek, ha úgy vélem, hogy egy szemernyi aggodalom bujkál a mozdulatlan arckifejezés mögött?

– Köszönöm, nem – mondtam.

Alig néhány percig kellett csak várakoznom, már jött is Anne Protheroe. Megbeszéltük a szükséges teendőket, majd Anne váratlanul felkiáltott:

– Milyen csodálatosan kedves ember dr. Haydock!

– Magam sem ismerek különb embert a doktornál.

– El sem mondhatom, mennyire kedves volt velem. De, ugye, milyen szomorúnak látszik?

Szomorúnak! Sosem jutott volna eszembe Haydockkal kapcsolatban ez a szó. Megforgattam elmémben a dolgot.

– Nem hiszem, hogy valaha is észrevettem volna ... – mondtam végül.

– Nekem is csak ma tűnt fel.

– Ha az ember bajban van, a másét is jobban észreveszi – véltem.

– Nagyon igaz. – Anne hallgatott egy darabig, aztán megszólalt:

– Mr. Clement, egyvalamit képtelen vagyok megérteni. Ha a férjemet rögtön azután lőtték le, hogy én kimentem, hogyhogy nem hallottam a lövést?

– Okunk van feltételezni, hogy a lövés később dördült el.

– És a 6.20-as keltezés a levélen?

– Valószínűleg más kéz írása ... a gyilkosé.

Anne elsápadt.

– Nem tűnt fel magának, hogy a keltezés nem a férje írása?

– Istenem, de szörnyű!... De hát az egész levél nem olyan volt, mint az ő írása.

Ebben volt némi igazság. Az írás inkább olvashatatlan macskakaparás volt, egészen más, mint Protheroe szabályos, precíz betűi:

– Bizonyos benne, hogy már nem gyanúsítják Lawrence-et?

– Azt hiszem, végképp tisztázódott a gyanú alól.

– De hát ki lehetett az, Mr. Clement? Lucius nem volt népszerű, jól tudom, de nem hiszem, hogy lettek volna igazi ellenségei. Nem ... nem olyan fajta ellenségei.

– Rejtély – ráztam meg a fejem.

Miss Marple megjegyzése motoszkált a fejemben, a hét gyanúsítható személyről. Kik lehetnek vajon?

Elbúcsúztam Anne-től, és nekiláttam, hogy megvalósítsam a tervemet.

A magánösvényen tértem vissza az Udvarháztól. A forgókereszthez érve visszamentem a megtett úton, és kerestem egy helyet, ahol, úgy véltem, az aljnövényzetet megbolygatták. Ott letértem az ösvényről, és átvágtam magam a bozóton. Sűrű az erdő, dúsan benövi a kusza aljnövényzet. Nem haladtam valami gyorsan, és hirtelen észrevettem, hogy nem messze tőlem mozog valaki a bozótban. Tétovázva megálltam, és egyszer csak Lawrence Redding bukkant elő. Egy jókora követ cipelt.

Meglepetésem nyilván az arcomra volt írva, mert Lawrence harsány hahotában tört ki.

– Nem – mondta kimondatlan kérdésemre. – Ez nem bűnjel, hanem olajág!

– Olajág?!

– Nos, mondjuk inkább: tárgyalási alap. Ürügyre van szükségem, hogy meglátogathassam a szomszédját, Miss Marple-t. Mint hallom, az öreg hölgy bolondja a sziklakertnek, és minduntalan sziklákra meg kövekre vadászik.

– Valóban.— bólintottam. – De mit akar az öreg hölgytől?

– A következőt. Ha tegnap este volt valami látnivaló, azt Miss Marple látta. Nem úgy értem, hogy szükségképpen kapcsolatban volt a bűnténnyel – illetve ő talán nem gondolta, hogy kapcsolatban áll vele. Valamilyen rendkívüli, különös dologra gondolok, holmi apróságra, ami esetleg az igazság nyomára vezethet bennünket. Olyasmire, amit esetleg nem is talált említésre méltónak, és nem szólt róla a rendőrségnek.

– Lehetséges, hogy van benne valami.

– Mindenesetre érdemes megpróbálni. Clement, én eltökéltem, hogy a végére járok ennek a dolognak. Ha semmi másért, Anne kedvéért. És nincs valami nagy bizalmam Slackben, ügybuzgó fickó, de a buzgalom még nem minden. Ész is kell hozzá.

– Úgy látszik, maga mindenáron a népszerű regények kedvenc figurájának babérjaira pályázik! Az amatőr nyomozó! Nem tudom, hogy a való életben is felvehetik-e a versenyt a hivatásosakkal...

Átható pillantást vetett rám, aztán elnevette magát.

– Hát maga mire vadászik a bozótosban, atyám ?

Volt bennem annyi tisztesség, hogy elvörösödtem.

– Lefogadom, hogy maga is csak olyasmiben sántikál, mint jómagam. Ugyanarra az ötletre jutottunk, igaz? Hogy került a gyilkos a dolgozószobába? Első megoldás: az ösvényen és a kapun, a második: az előszobaajtón – a harmadik ... Van egyáltalán harmadik út? Én úgy okoskodtam, megnézem, megbolygatták-e valahol a bokrokat, letördelték-e valahol az ágakat a paplak kerítésének közelében.

– Magam is így gondolkodtam – ismertem be.

– Még igazában nem láttam hozzá – folytatta Lawrence. – Közben ugyanis eszembe jutott, hogy előbb beszélek Miss Marple-lal, mert meg akarok bizonyosodni felőle, hogy tegnap este, amíg mi a műteremben voltunk, végigment-e valaki az ösvényen.

Megráztam a fejemet.

—Miss Marple egész határozottan állította, hogy senki sem járt arra.

– Igen, igen, senki, akit valakinek lehetne mondani... Ez rém hülyén hangzik, de remélem, érti, hogyan gondolom. De lehetne olyasvalaki, mondjuk, mint a postás vagy a tejesember vagy a mészáros kifutója – valaki, akinek a jelenléte annyira természetes, hogy az embernek eszébe sem jut megemlíteni.

– Látom, szorgalmasan olvassa Chesterton műveit.

Lawrence nem tagadta.

– De nem gondolja, hogy ebben az ötletben lehet valami?

Nem lehetetlen – hagytam rá. Legott fel is kerekedtünk Miss Marple háza felé. Az idős hölgy a kertjében szorgoskodott, és ránk köszönt, amikor átmentünk a forgókereszten.

– Látja? – suttogta Lawrence. – Mindenkit észrevesz.

Miss Marple igen szívélyesen fogadott, és nagyon megörült Lawrence irdatlan sziklájának, amelyet Redding az ügyhöz méltó komolysággal nyújtott át.

– Milyen figyelmes, Mr. Redding. Igazán, végtelenül figyelmes...

Lawrence ettől felbátorodva nekivágott a kérdéseinek. Miss Marple figyelmesen hallgatta.

– Igen, értem, mire gondol, és úgy is van, ahogy mondja, az ilyesmit az ember nem is említi, mert nem tartja említésre méltónak. De kérem, higgye el, biztosíthatom, nem történt semmi ilyesmi. Egyáltalán semmi.

– Bizonyos benne, Miss Marple?

– Egészen bizonyos vagyok benne.

– Látott valakit aznap délután, aki az ösvényről bement az erdőbe? – kérdeztem. – Vagy aki kijött az erdőből?

—Ó, igen. Elég sok embert. Dr. Stone és Miss Cram ment arra – ez a legrövidebb út a sírdombhoz. Valamivel két óra után lehetett. Azután dr. Stone ugyanarra jött vissza – mint tudja, Mr. Redding, hiszen csatlakozott önhöz és Mrs. Protheroe-hoz.

– Mellesleg... – szólaltam meg. – Azt a lövést, amelyet hallott, Miss Marple, bizonyára Mr. Redding és Mrs. Protheroe is hallotta.

Kérdő pillantást vetettem Lawrence-re.

– Igen – mondta, és összevonta szemöldökét. – Mintha hallottam volna lövéseket. Egy lövés hallatszott, vagy kettő?

– Én csak egyet hallottam – mondta Miss Marple.

– Csak valami egész halvány emlékem van róla – mondta Lawrence. – ördög vinné, bárcsak emlékeznék pontosan. Hiszen ha tudtam volna! De az a helyzet, hogy annyira lekötött ... a ...

Zavartan elhallgatott.

Tapintatosan köhintettem. A szemérmetes Miss Marple sürgősen másra terelte a szót.

– Slack felügyelő mindenáron azt tudakolta, vajon azután hallottam-e a lövést, hogy Mr. Redding és Mrs. Protheroe kiment a műteremből, vagy előtte. Kénytelen voltam bevallani, hogy határozottan nem tudnám megmondani, de az a benyomásom – minél többet gondolkodom rajta, annál határozottabban –, hogy utána hallottam.

– Akkor a híres-nevezetes dr. Stone mindenképpen tisztázódik

– mondta Lawrence, és felsóhajtott. – Nem mintha a legcsekélyebb ok lett volna gyanakodni, hogy ő puffantotta le szegény öreg Protheroe-t.

– Ó, énszerintem igen helyes mindenkit egy kissé gyanúsítani – szólt Miss Marple. – Az ember végtére is sohasem tudhatja, hát nem?

Ez jellemző Miss Marple-ra. Megkérdeztem Lawrence-et, egyetért-e vele a lövés tekintetében.

– Igazán nem tudom. Annyira megszokott hang volt. Talán inkább mintha akkor dördült volna el, amikor a műteremben voltunk. Ott bent tompábban hallatszott, és ... és az ember odabent kevésbé érzékelte.

Egyéb okoknál fogva, gondoltam.

– Meg kell kérdeznem Anne-t – folytatta Lawrence. – Talán ő emlékszik. Mellesleg, szerintem van itt egy különös tény, ami magyarázatra szorul. Mrs. Lestrange, St. Mary Mead Rejtelmes Asszonya szerda este, vacsora után felkereste az öreg Protheroe-t. És láthatólag senkinek sincs fogalma róla, miért. Az öreg Protheroe nem szólt róla sem a feleségének, sem Lettice-nek.

– Talán a tiszteletes úr tudja – vélte Miss Marple.

Hogy honnan sejti az öreglány, hogy én délután meglátogattam Mrs. Lestrange-et? Hátborzongató, hogy mindig mindenről tud...

Megráztam a fejem, és közöltem, hogy én sem tudok semmit, ami hozzájárulhatna a rejtély felderítéséhez.

– Slack felügyelőnek mi a véleménye? – tudakolta Miss Marple.

– Minden igyekezetével megpróbálta szóra bírni a komornyikot, de az, úgy látszik, nem volt kellőképp kíváncsi, hogy a kulcslyuknál hallgatózzék. Így tehát – senki nem tud semmit.

– De valaki nyilván meghallott valamit, nem? – kérdezte Miss Marple. – Úgy értem, valamit mindig meghallanak. Azt hiszem, Mr. Redding talán megtudhatna valamit.

– De Mrs. Protheroe nem tud semmit.

—Nem Anne Protheroe-ra gondolok – mondta Miss Marple. – Hanem a szolgálókra. Annyira nem szívesen mondanak bármit is a rendőrségnek. De egy jóképű fiatalember – ugye, megbocsát –, Mr. Redding, akit igazságtalanul gyanúsítottak ... Ó, egészen bizonyos vagyok benne, hogy neki nyomban elmondanák.

– Este felmegyek, megpróbálom – élénkült fel Lawrence. – Köszönöm az ötletet, Miss Marple. Most pedig megyek ... nos, van valami kis tennivalónk a tiszteletes úrral.

Én is épp arra gondoltam, hogy jobb lenne utánajárni a dolognak. Elbúcsúztunk Miss Marple-tól, és visszatértünk az erdőbe.

Az ösvényen haladva elérkeztünk egy ponthoz, ahol valóban úgy látszott, mintha valaki jobbra letért volna. Lawrence elmondta, hogy ő már végigment ezen a nyomon, de nem vezet sehova. Azért megpróbálkozhatunk vele újra, mondta. Lehet, hogy előzőleg tévedett.

De valóban úgy volt, ahogy mondta. Tíz-tizenkét méterrel odébb már nyoma sem volt letaposott, letört ágaknak, leveleknek. Lawrence innen indult vissza az ösvény felé, amikor délután találkoztunk.

Visszatértünk az ösvényre, továbbhaladtunk rajta. Megint találtunk egy helyet, ahol mintha megtépáztak volna néhány bokrot. Kevés nyom volt, de volt. Ezúttal többet ígért a csapás. Kanyargós úton egyre közelebb vitt a paplakhoz. Végül a falhoz értünk, amelyet sűrűn benőtt a bozót. A magas fal teteje be volt szórva üvegcseréppel. Ha valaki létrát támasztott oda, megtalálnánk a nyomát.

Lassan tapogatóztunk a fal mentén, amikor ágroppanást hallottunk. Előrebámultam, átpréseltem magam a bozóton – és szemtől szembe találtam magam Slack felügyelővel.

– Szóval ön az – mondta. – És Mr. Redding. Szabadna tudnom, mi járatban vannak az urak?

Kissé lehangoltan elmagyaráztuk.

– Értem – bólogatott a felügyelő. – Mivel nem vagyunk annyira ostobák, mint amilyennek hisznek bennünket, magunk is erre a gondolatra jutottunk. Jó egy órája itt vagyok. Kíváncsiak az urak valamire?

– Nos? – kérdeztem nagy érdeklődést mímelve.

– Akárki gyilkolta is meg Protheroe ezredest, nem erre ment be! A falnak sem ezen az oldalán nincs nyom, sem a másikon. Protheroe ezredes gyilkosa a bejárati ajtón ment be. Másfelé nem mehetett.

– Lehetetlen! – kiáltottam fel.

– Miért volna lehetetlen? Az önök ajtaja tárva-nyitva áll. Bárki besétálhat rajta. A konyhából nem látni oda. A tettes tudja, hogy önt eltávolították az útból, tudja, hogy Mrs. Clement Londonban van, hogy Dennis úrfi teniszezni ment. Egyszerű, mint a kétszerkettő. És még csak a falun sem kell végigmennie, se oda-, se visszafelé. Épp a paplak kapujával szemben van egy nyilvános ösvény, onnan be lehet fordulni ide, az erdőbe, és tetszés szerint bárhol kibukkanni. Hacsak Mrs. Price Ridley nem jön ki a kapuján épp abban a pillanatban, tiszta a levegő. Sokkal könnyebb, mint falakon átmászni. Mrs. Price Ridley házának emeletén az oldalsó ablakok mind erre a falra néznek. Nem, nem, higgyék csak el, hogy amarra ment be.

Kénytelen voltam belátni, hogy minden bizonnyal igaza van.

 

Tizenhetedik fejezet

 

Slack felügyelő másnap délelőtt felkeresett. Úgy látszik, kissé megenyhült irányomban. Előbb-utóbb tán még az óraügyről is megfeledkezik.

– Nos, uram – köszönt be –, sikerült lenyomoznom a hamis telefonhívást.

– Csakugyan? – kérdeztem kíváncsian.

– Meglehetősen fura ügy. Az Udvarház északi kapuslakából telefonáltak. Nomármost, abban a házikóban nem lakik senki, a kapust már rég nyugdíjazták, új kapust meg nem fogadtak. A ház üres volt, bárki bejuthatott – hátul nyitva volt az ablak. A telefonkészüléken semmiféle ujjlenyomatot nem találtunk – letörölték. Ez már önmagában is sokatmondó.

– Hogyhogy?

– Ez a bizonyíték, hogy a telefonhívásnak az volt a célja, hogy önt eltávolítsák az útból. A gyilkosságot tehát igen gondosan kitervelték. Ha a telefonhívás afféle ártalmatlan beugratás, a telefonkagylóról nem törölték volna le az ujjlenyomatokat.

– Csakugyan.

– Azt is bizonyítja, hogy a gyilkos jól ismerte az Udvarházat és környékét. De nem Mrs. Protheroe telefonált. Percre pontosan tudjuk, mit csinált egész délután. Fél tucat cseléd megesküszik rá, hogy fél hatig otthon volt. Aztán előállt a kocsi, és őt meg Protheroe ezredest levitte a faluba. Az ezredes bement Quintonhoz, az állatorvoshoz, mert az egyik lovával volt valami baj. Mrs. Protheroe rendelést adott le a fűszeresnél meg a halasnál, onnan pedig egyenesen végigjött a hátsó ösvényen, ahol Miss Marple meglátta. Mindkét kereskedő kijelentette, hogy Mrs. Protheroe-nál nem volt semmiféle táska. Az idős hölgynek tehát igaza van.

– Mint általában – jegyeztem meg szelíden.

– Miss Protheroe pedig fél hatkor odaát volt Much Benhamben.

– Igen – bólintottam. – Az unokaöcsém is ott volt.

– Miss Protheroe tehát nem lehetett. A szobalány nem látszik gyanúsnak – kissé hisztérikus, ki van borulva, de hát az adott körülmények között ez természetes. A komornyikot persze szemmel tartom – épp most mondott fel, ugye. De nem hinném, hogy bármit is tud az ügyről:

– Úgy látszik, a vizsgálódása eddig negatív eredménnyel járt, felügyelő úr.

– Igen is, meg nem is. Egy fura dolog mindenesetre felbukkant

– méghozzá egészen váratlanul.

– Mégpedig?

– Emlékszik, micsoda ramazurit csapott tegnap délelőtt Mrs. Price Ridley, aki itt lakik a szomszédban? Hogy felhívta valaki telefonon ?

– Igen, igen – mondtam. – Nos?

– A hölgy megnyugtatására lenyomoztuk azt a telefont is. Mit gondol, tiszteletes úr, honnan jött?

– Nyilvános állomásról? – kérdeztem.

– Nem, Mr. Clement. Mr. Lawrence Redding lakásáról.

– Micsoda?! – kiáltottam fel meglepetten.

– Bizony. Ugye, fura? Mr. Reddingnek nem volt hozzá semmi köze. A telefonhívás idején, fél hétkor, úton volt a Kék Ártány felé dr. Stone társaságában, az egész falu szeme láttára. Márpedig onnan jött a telefonhívás. Ez is mond valamit, nem? Valaki besétál a nyitott ajtón, és telefonál – de vajon kicsoda? Egyetlen nap leforgása alatt két megmagyarázhatatlan telefonhívás. Az embernek akaratlanul is az jut az eszébe, hogy a kettő között valami kapcsolat van. Megeszem a kalapom, ha a két hívás nem egyazon személytől ered.

– De mi lehetett a célja?

– Épp erre kell rájönnünk. A második telefonhívásnak első pillantásra nemigen lehetett különösebb célja, márpedig valami mégis van mögötte. És azt, ugye, látja, hogy mi a jelentőségteljes a dologban: Mr. Redding házából telefonálnak, Mr. Redding pisztolyával követik el a gyilkosságot. Valaki mindenáron Mr Reddingre akarja terelni a gyanút.

– Ez esetben több értelme lett volna, ha az első telefonhívás ered az ő házából – véltem.

– Erre már mi is gondoltunk. Mit csinált Mr. Redding általában délutánonként? Felment az Udvarházba, és Miss Protheroe arcképén dolgozott. Hazulról motorkerékpáron indult el, és áthajtott az északi kapun. Most már, ugye, látja, mi értelme volt onnan telefonálni. A gyilkos tudott a nézeteltérésről, és tudta, hogy Mr. Redding nem ment fel többet az Udvarházba!

Elgondolkodtam egy percig, mire utal a felügyelő. Úgy tetszett, a logikája helytálló.

– Voltak ujjlenyomatok Mr. Redding telefonkészülékén? – kérdeztem.

– Egy szál sem – mondta elkeseredetten a felügyelő. – Az az átkozott vénség, aki takarít nála, tegnap reggel mind letörölgette. – Mérgesen morfondírozott. – Ostoba vén csoroszlya. Nem emlékszik, mikor látta utoljára a pisztolyt. Éppenséggel ott lehetett a gyilkosság reggelén, de az is lehet, hogy nem volt ott! Ő aztán igazán meg nem mondhatná, nem! Egyformák ezek valamennyien!

– Csak épp a rend kedvéért átmentem dr. Stone-hoz is – folytatta Slack, mihelyt egy kicsit lecsillapodott. – Nem lehet egy szavam sem, igen udvarias volt. Miss Crammel felmentek ahhoz a túráshoz – vagy mi az ördög az ott, sírhant, vagy minek nevezik – tegnap úgy fél háromkor, és ott voltak egész délután. Dr. Stone egyedül jött vissza, Miss Cram később jött utána. A professzor nem hallott semmiféle lövést, de azt mondja, igen szórakozott. Mindenesetre amit mond, csak alátámasztja, amit gondoltunk.

– Csak éppen a gyilkost nem kapta még el – mondtam szelíden.

– Hm – mélázott a felügyelő. – Ön női hangot hallott a telefonban. Mrs. Price Ridleyt is valószínűleg női hang sértegette. Ha az a lövés nem hallatszott volna közvetlenül a telefonhívás után – hát szavamra, tudnám, hol kereskedjem.

– Hol?

– Erről egyelőre nem nyilatkozom, uram.

Szégyentelenül meginvitáltam egy pohár portóira. Van a pincémben néhány palackkal; kitűnő évjárat. Délelőtt tizenegykor általában nem szoktak portóit inni, de nem tételeztem fel Slack felügyelőről, hogy nagyon szigorúan ragaszkodik az etiketthez. Persze szégyen és gyalázat ilyen finom óbort ilyen alantas célra vesztegetni, de szükség törvényt bont.

Mire Slack felügyelő már a második pohár fenekére nézett, kissé megenyhült, sőt egyenesen kedélyes hangulata támadt. Hja, jó bor az óbor.

– Azt hiszem, a tiszteletes úrral őszintén beszélhetek – mondta az ügybuzgó Slack: – Bizonyára nem költi hírét a hívek között...

Megnyugtattam.

– Mivelhogy, ugye, itt történt a dolog a házában, azt is lehet mondani, joga van az értesüléshez ...

– Magam is úgy érzem – bólogattam.

– Nos hát, uram, mit szólna ahhoz a hölgyhöz, aki a gyilkosság előestéjén felkereste Protheroe ezredest?

– Mrs. Lestrange?! – kiáltottam fel. Magam is meglepődtem hangom erején.

A felügyelő szemrehányó pillantást vetett rám.

– Ne olyan hangosan, tiszteletes uram. Bizony, Mrs. Lestrangeet vettem számításba. Emlékszik, ugye, mire gondoltam – zsarolásra.

– Az aligha ok a gyilkosságra. Az ember miért is vágná le az aranytojást tojó tyúkot? Mármint ha az ön feltevése helyes, amit egy pillanatig sem hiszek.

A felügyelő dévajul rám kacsintott.

– Bizonyám! Őnagysága épp az a fajta, akiért az urak mindig síkraszállnak! No de fordítsuk komolyra a szót. Tegyük fel, a múltban sikeresen zsarolta az öregurat. Évek elteltével megneszeli, hogy az ezredes itt húzódik meg, lejön hozzá, és megpróbálja a régi fogást. Csakhogy időközben a dolgok megváltoztak. A törvény egész másképp vélekedik a zsarolásról. Súlyosan büntetendő cselekmény – és még csak a neveket sem szabad kiírni az újságba! Tegyük fel, Protheroe ezredes a sarkára állt, és kijelenti, hogy őnagyságát a törvény kezére adja. A hölgy kényes helyzetben van. Éveket kaphat, ha rábizonyítják a zsarolást. Megfordult a kocka. Másképp nem mentheti a bőrét, csak ha azonnal cselekszik, és elteszi láb alól az ezredest.

Hallgattam. El kellett ismernem: a felügyelő okfejtése ésszerű. Csupán egy érv szólt ellene – Mrs. Lestrange egyénisége.

– Nem értek egyet magával, felügyelő úr – mondtam. – Mrs. Lestrange nem zsaroló típus. Mrs. Lestrange ... nos, régimódi kifejezéssel élve: hamisítatlan úrihölgy.

Slack felügyelő szánakozó pillantást vetett rám.

– Hát igen, ön ugyebár lelkész. Még megközelítőleg sincs róla fogalma, mi zajlik a világban. Úrihölgy! Na hiszen! Tiszikém, maga meg volna lepve, ha tudná, amit én tudok.

– Én nem csupán a társadalmi helyzetére utalok. Egyébként is, Mrs.. Lestrange alighanem elveszítette már hajdani társadalmi pozícióját. Én inkább ... inkább egyéni kifinomultságot értettem.

– Mert nem az én szememmel nézi, azért. Férfi vagyok – de rendőrtiszt is. Engem nem vesznek le a lábamról a kifinomultságukkal! Hisz az a nő szemrebbenés nélkül kést verne akárkibe!

Sajátos módon sokkal könnyebb volt Mrs. Lestrange-et a gyilkos, mint a zsaroló szerepében elképzelnem.

– Csakhogy persze nem telefonálhatott a szomszéd öregasszonynak, és lőhette le ugyanakkor Protheroe ezredest – fűzte tovább a szót a felügyelő.

De alig ejtette ki ezt a mondatot, már fel is ugrott, és vadul a combjára csapott.

– Megvan! – kiáltott fel. – Erre volt jó a telefonhívás! Alibinek! Tudtam, hogy majd csak kiderül, mi köze volt az első telefonhíváshoz! Most már tudom, mit keresek! Biztosan lepénzelt valami falusi kölyköt, hogy telefonáljon helyette. Annak meg eszébe se jut, hogy a telefonnak valami köze lehet a gyilkossághoz.

És a felügyelő már el is viharzott.

– Miss Marple szeretne veled beszélni – dugta be a fejét az ajtón Griselda. – Szörnyen kusza cédulát küldött át, szálkás betűkkel ír, és minden második szót vastagon aláhúz. A felét sem tudtam kisilabizálni. Úgy veszem ki belőle, hogy az öreglány nem tud eljönni hazulról. Fuss át hozzá, kíváncsi vagyok, miben sántikál. Két perc múlva jönnek a mamuskáim, különben magam is átmennék. Jaj, de utálom ezeket az öreg mamikat – folyton a reumájukról nyavalyognak, és a visszereiket mutogatják. De szerencse, hogy ma délután van a halottszemle! Legalább megúszod a Legényegylet krikettmérkőzését.

Átsiettem Miss Marple-hoz; fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

Az idős hölgyet ugyancsak izgatott állapotban leltem. Orcája kipirult, beszéde kissé összefüggéstelen volt.

– Az unokaöcsém... – pihegte. – Az öcsém, Raymond West, az író. Ma érkezik. Rémes felfordulás van. Mindennek magam kell hogy utánanézzek. Ezek a mai szobalányok egy ágyat sem tudnak rendesen kiszellőztetni! Vacsorára meg persze meleget kell adni. Az urak szeretik a húst, ugye? És italt. Halnak feltétlenül lennie kell a házban … Meg szódavíznek ...

– Segíthetnék valamiben? – kérdeztem.

—Ó, igazán nagyon kedves. De a világért sem fárasztanám. Hiszen van még idő, bőven. Pipát, dohányt úgyis hoz magával a drága fiú. Annyira örülök! Igazán nem tudnám, milyen fajta cigarettát vásároljak. De persze megvan a rossz oldala is ... a pipafüst szaga nehezebben megy ki a függönyökből. Persze reggel sokáig szellőztetek, és a függönyöket alaposan kirázom. A drága Raymond szeret sokáig aludni – amolyan írószokás, ugyebár? Raymond borzasztóan okos könyveket ír, úgy hiszem, habár a való életben nem annyira kellemetlenek az emberek, mint ahogy ő ábrázolja őket. Az okos fiatalemberek valójában igen keveset tudnak az életről, nem gondolja, tiszteletes úr?

—Átjönnének hozzánk vacsorára? – kérdeztem. Egyelőre nem is sejtettem, mért hívatott olyan sürgősen az öreg kisasszony.

—Ó, nem, dehogyis – mondta Miss Marple. – Igazán végtelenül kedves! – tette hozzá sietősen.

—Volt valami... khm ... ami miatt beszélni óhajtott velem, azt hiszem – mondtam végső kétségbeesésemben.

– Ó, igen, persze! Ebben a nagy izgalomban egészen kiment a fejemből! – Miss Marple elhallgatott, körülnézett, azután beszólt a szobalánynak: – Emily! Emily! Ne azt az ágyhuzatot! A fodros szélű monogramosat! És ne tegye annyira közel a tűzhöz!

Becsukta az ajtót, és lábujjhegyen visszatipegett hozzám.

– Meglehetősen különös dolog történt az éjszaka – magyarázta.

– Azt gondolom, a tiszteletes urat talán érdekli, habár pillanatnyilag sehogy sem értem az egészet. Nem tudtam elaludni

– folyton ez a szomorú eset járt az eszemben. Nagy sokára felkeltem, és kinéztem az ablakon. És mit gondol, mit láttam?

Kérdő tekintettel nézett rám.

– Gladys Cram! – jelentette ki diadalmasan Miss Marple. – A szemem láttára ment be az erdőbe, éjfélkor, egy bőrönddel!

– Bőrönddel?!

– Hát nem fantasztikus?

– Mit kereshetett egy bőrönddel az erdőben, éjjel tizenkettőkor?

– Szerintem – mondta Miss Marple – a dolognak semmi köze a gyilkossághoz. De akkor is felettébb különös! És most aztán igazán nem szabad figyelmen kívül hagynunk semmit, ami felettébb különös!

– Megdöbbentő – mondtam. – Lehetséges, hogy talán ... khm ... kint akarta tölteni az éjszakát a sírdombon?

– Ha akarta is, meggondolta – felelte Miss Marple. – Mert hamarosan már jött is vissza: és nem volt nála a bőrönd!

Tizennyolcadik fejezet

 

Aznap, szombaton délután két órakor tartották meg a hivatalos halottszemlét a Kék Ártány helyiségében. Mondanom sem kell, óriási volt az érdeklődés. St. Mary Meadben legalább tizenöt esztendeje nem történt gyilkosság; És hogy éppen Protheroe ezredest gyilkolták meg, méghozzá a paplak dolgozószobájában – nos, ilyen szenzációval kevés falu dicsekedhet.

Számos megjegyzés ütötte meg a fülemet, pedig valószínűleg nem nekem szánták.

– Ott a tiszi. Sápadt, nem? Vajon neki is köze volt-a dologhoz? Végtére is a paplakban történt...

– Szégyelld magad, Mary Adams! Szegény tiszteletes úr a lábát lejárja, akkor is Henry Abbotthoz ment!

– Igen ám, de azt mondják, összerúgta a patkót az ezredessel. Nézd csak, ott van Mary Hill. De fennhordja az orrát, csak mert a paplakban szolgál! Csitt! Jön a halottkém.

A halottkém, dr. Roberts, a szomszédos Much Benham városból jött: Megköszörülte torkát, megigazgatta pápaszemét, és fontoskodó képet vágott.

Csak untatnám az olvasót, ha szó szerint beszámolnék a tanúkihallgatásról. Lawrence Redding elmondta, hogyan talált rá a holttestre, és hogyan ismerte fel a pisztolyt. Legjobb tudomása szerint utoljára kedden, két nappal a gyilkosság előtt látta a fegyvert. A lakásán tartotta egy polcon; a ház ajtaja rendszerint nem volt kulcsra zárva.

Mrs. Protheroe vallomásában elmondta, hogy utoljára körülbelül háromnegyed hatkor látta a férjét, amikor elköszöntek egymástól a falu főutcáján. Megbeszélték, hogy ő később bemegy a férjéért a paplakba. Körülbelül negyed hétkor ért a paplakba, a hátsó ösvényen és a kertkapun át. A dolgozószobából nem hallott hangokat, úgy látta, a szoba üres, de lehetséges, hogy a férje az íróasztalnál ült, akkor pedig nem láthatta. Tudomása szerint a férje jó egészségben és kedélyállapotban volt. Nem tud senkiről, aki férjének ellensége lett volna, vagy haragot táplált ellene.

Ezután az én tanúvallomásomra került sor. Elmondtam, hogy megbeszéltük Protheroe-val, estefelé felkeres. Elmondtam azt is, hogyan hívtak el Abbottékhoz. Beszámoltam arról, hogyan találtam meg a holttestet, és hogy azonnal hívtam Haydock doktort.

—Hányan tudtak arról, Mr. Clement, hogy Protheroe ezredes önhöz készült aznap?

—Gondolom, sokan. A feleségem tudott róla, az unokaöcsém szintén, és maga Protheroe ezredes is utalt rá, amikor délelőtt a faluban találkoztunk. Bizonyára többen meghallották, mert az ezredes nagyothallott, következésképpen igen hangosan beszélt.

– A tény tehát köztudott volt? Bárki tudhatta?

Igennel válaszoltam.

Haydock volt a következő, méghozzá igen fontos tanú. Alaposan, szakszerűen leírta, milyen állapotban találta a holttestet, és ismertette a sérülés természetét. Véleménye szerint az áldozatot megközelítőleg 6.20 és 6.30 között érte utol a halál – de legkésőbb 6.35-kor. Ez a végső határ. Ettől a véleményétől nem tágított. Öngyilkosság esete nem forog fenn, a sebet az áldozat nem okozhatta önkezével.

Slack felügyelő rövid tanúvallomása maga volt a diszkréció. Elmondta, hogyan riasztották, és hogy milyen körülmények között találta a holttestet. Bemutatta a befejezetlen levelet, és megállapítást nyert, hogy a keltezése 6.20. Megemlítette az órát is. Hallgatólagosan megegyeztek, hogy a halál időpontja hat óra huszonkét perc volt. A rendőrség semmit el nem árult. Anne Protheroe utólag elmesélte, azt mondták neki, kissé korábbi időpontot mondjon látogatására hat óra húsz percnél.

A következő tanú a mi Marynk volt. Duzzogva kijelentette, hogy ő ugyan semmit se hallott, és nem is akart hallani semmit. Az urakat, akik a tiszteletes úrhoz járnak, nem szokták lelőni. Őneki megvan a maga dolga. Protheroe ezredes pontosan negyed hétkor érkezett. Nem, nem nézett az órára; hallotta; amint a toronyóra elüti a negyedet, amikor az ezredes urat bevezette a dolgozószobába. Lövést nem hallott. Ha lőttek volna, azt meghallja. Persze, igen, tudja, hogy biztosan lőttek, hiszen az ezredes urat lelőtték – de hát sajnálja, nem hallotta.

A halottkém nem erőltette a dolgot. Bizonyára alaposan meghánytak-vetettek előzőleg mindent Melchett ezredessel.

Mrs. Lestrange-et is megidézték tanúnak, de bemutatásra került egy dr. Haydock által aláírt orvosi bizonyítvány, miszerint a hölgy beteg, és nem tud megjelenni.

Ezután már csak egy tanú volt, egy kissé szenilis öregasszony, Lawrence Redding takarítónője.

Mrs. Archernek megmutatták a pisztolyt, és felismerte; ezt szokta látni Mr. Redding nappalijában. – Ott szok heverni a polcon, kérem. – Utoljára a gyilkosság napján látta. Igen, felelte egy újabb kérdésre, egészen bizonyos benne, hogy csütörtökön ebédidőben még ott volt – háromnegyed egykor, amikor ő elment.

Emlékeztem, mit mondott a felügyelő, és most egy kissé meglepődtem. Akármennyire bizonytalan válaszokat adott is, az öregasszony, amikor Slack kikérdezte, most egészen biztosnak látszott a dolgában.

A halottkém röviden, tömören összegezte az elhangzottakat. A határozat nyomban megszületett:

Ismeretlen tettes vagy tettesek által elkövetett gyilkosság.

Kifelé menet figyelmes lettem egy kis csoport fiatalemberre. Egyformán ügybuzgó arckifejezést öltöttek – szinte hasonlítottak egymáshoz. Néhányukat már jól ismertem látásból – ott kószáltak a paplak körül az elmúlt néhány nap során. Menekülni akartam, ezért visszahúzódtam a Kék Ártányba, és szerencsémre egyenesen belerohantam a régészprofesszorba. Minden teketória nélkül karon ragadtam dr. Stone-t.

– Riporterek – mondtam röviden és velősen. – Megszabadítana?

– Hogyne, természetesen, Mr. Clement. Jöjjön velem.

Előrement a keskeny lépcsőn, és bevezetett nappali szobájába, ahol Miss Cram nagy gyakorlatra valló fürgeséggel verte az írógép billentyűit. Az ifjú hölgy széles mosollyal üdvözölt, és nyomban megragadta az alkalmat, hogy félbehagyja a munkát. – Hát nem szörnyű? – kérdezte. – Mármint hogy nem tudják, ki a tettes. Igazán csalódtam a halottszemlében! Valami véresebbre számítottam! De itt még csak pikáns részletek sem hangzottak el!

– Hát ott volt, Miss Cram?

– De ott ám! Hogyhogy nem látott? Igazán nem szép magától. Bizony, meg is vagyok sértve! A férfinak, még ha pap is, legyen hátul is szeme!

– Maga is ott volt, professzor úr? – fordultam dr. Stone-hoz, hogy megszabaduljak Miss Cram évődésétől. Mindig kényelmetlenül érzem magam az ilyen hölgyek társaságában:

– Nem, engem nemigen érdekel az ilyesmi. Tökéletesen leköt az én kis hobbym.

– Igen érdekes hobby lehet – véltem.

– Ért hozzá talán valamelyest? Kénytelen voltam bevallani, hogy a régészet jóformán csukott könyv a számomra.

Dr. Stone-t azonban az efféle csekélység nem tántoríthatta el szándékától. Ha azt mondom, hogy az ókori sírdombok kihantolása kedvenc szórakozásom, akkor sem törhetett volna ki lelkesebb szónoklatban. Csak úgy röpködtek ajkáról a hosszú sírdombok, kerek sírdombok, a kőkorszakbeli, bronzkorszakbeli, csiszolatlan és csiszolt kőkori sírüregek és dolmenek. Nekem nem is akadt más dolgom, csak intelligensen bólogattam – ha ugyan nem becsülöm túl magamat. Dr. Stone feltartóztathatatlanul harsogott. Apró emberke, a feje kopasz, arca pufók és rózsás, és vastag szemüvegen át veti hallgatójára sugárzó pillantását. Sose láttam még senkit, aki ily csekély buzdítástól ennyire belemelegedett volna a témájába. Lelkesen sorakoztatta fel a kedvenc elmélete mellett és ellen szóló érvek valóságos légióit – csak azt az egyet nem tudtam, vajon miben is áll az az elmélet.

Hosszan ecsetelte Protheroe ezredessel támadt nézeteltérését is.

– Konok vén szamár – mondta hevesen. – Igen, igen, tudom, hogy meghalt, és a halottakról vagy jót vagy semmit. De a tényeket nem változtatja meg a halál. Konok vén szamár volt, igenis. Elolvasott egypár könyvet, és mindjárt megteszi magát szaktekintélynek – olyan emberrel szemben, aki egész életét ennek a tudománynak szentelte. Mert én az egész életemet erre a munkára tettem fel, Mr. Clement, az egész életemet...

Valósággal prüszkölt izgatottságában. Gladys Cram egy jól időzített közbeszólássál visszarángatta a földre.

– Ha nem siet, lekési a vonatot – jelentette ki.

– Jaj! – A kis ember mondat közben elhallgatott, és előrángatta zsebóráját. – Uramisten! Háromnegyed? ... Lehetetlen!

– Ha egyszer rákezdi a szöveget, sose tudja, hány óra. Hogy mit csinálna nélkülem, azt igazán nem tudom.

– Ahogy mondja, kedvesem, ahogy mondja. – A professzor nyájasan vállon veregette Miss Cramet. – Ez ám a csudálatos leány, Mr. Clement. Soha semmit el nem felejt. Szerencsés ember vagyok, hogy rábukkantam.

—Eriggyen már, dr. Stone – imígy a hölgy; – Mindjárt elbízom magamat!

Óhatatlanul úgy éreztem, közvetlen forrásból származó információval támaszthatnám alá a második számú elgondolást – miszerint dr. Stone és Miss Cram horizontján ott lebeg a törvényes házasság. Úgy éreztem, a maga módján Miss Cram egészen okos teremtés.

– Jobb lesz, ha igyekszik – mondta Miss Cram.

– Bizony, bizony, megyek is.

Eltűnt a szomszéd szobában, és egy bőrönddel tért vissza.

– Itt hagy bennünket? – kérdeztem kissé meglepetten.

– Csak felugrom a városba egy-két napra – magyarázta a professzor. – Idős édesanyámat látogatom meg holnap, hétfőn meg az ügyvédemmel van valami elintéznivalóm. Kedden már jövök, is vissza. Egyébként remélem, hogy Protheroe ezredes halála nem változtat a terveinken. Már ami a sírdombot illeti. Vajon Mrs. Protheroe-nak nem lesz kifogása az ellen, hogy folytassuk a munkát?

– Nem hinném.

Szavai eszembe juttatták, hogy vajon kire is száll az Udvarház. Nem lehetetlen, hogy Protheroe Lettice-re hagyta. Úgy éreztem, érdekes volna ismerni Protheroe végrendeletét.

– Mennyi bajt okoz a családokban egy haláleset! – mélázott Miss Cram, bizonyos komor elégtétellel. – Az ember nem is hinné, mennyi ellenségeskedésre ad okot némelyik végrendelet!

– No, de most már csakugyan mennem kell. – Dr. Stone sikerületlenül kísérletezett, hogy fél kézzel cipelje a bőröndjét, a másikkal meg egy óriási plédet és egy ormótlan esernyőt. A segítségére siettem.

– Ne fáradjon – szabadkozott –, boldogulok magam is. Biztosan találok valakit odalent.

Lent azonban se pincért, se kisinast nem találtunk. Bizonyára a sajtót tartották szóval. Az idő azonban sürgetett, úgyhogy kettesben indultunk el az állomás felé. Dr. Stone vitte a bőröndöt, én a plédet meg az esernyőt.

Dr. Stone zihálva-fújtatva meg-megszólalt, ahogy ott szaporáztuk a lépést.

– Igazán végtelenül kedves ... a világért sem akarnám terhelni... Remélem, még elérjük ... a vonatot... Gladys derék lány ... remek teremtés ... aranyos természet... szomorú gyermekkora volt... de a szíve arany. Igazi gyermeki szív ... Higgye el... akármekkora a korkülönbség ... rengeteg közös témánk akad ...

Ahogy befordultunk az állomás felé, megpillantottuk Lawrence Redding házikóját. Egymagában áll, nincs szomszédja. Észrevettem, hogy két jól vasalt, divatosan öltözött ifjúember álldigál a küszöbön, két hasonszőrű ifjonc meg az ablakon kukucskál befelé. A sajtó, úgy látszik, sosem pihen.

– Rendes fiú ez a Redding – jegyeztem meg. Kíváncsi voltam, hogyan reagál a professzor.

Most már úgy kifogyott a szuszból, hogy alig bírt egy szót is kinyögni, de aztán nagy nehezen mégis sikerült. Elsőre alig értettem meg.

– Veszedelmes – zihálta, amikor megkértem, hogy ismételje el.

– Veszedelmes?!

– Nagyon. Ártatlan leányok ... tapasztalatlanok ... megszédülnek az efféle fickó ... mindig a nők körül kujtorog ... Semmirekellő ...

Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy a falubéli egyetlen fiatalember nem kerülte el Gladys figyelmét.

– Uramisten! – kiáltott fel dr. Stone. – A vonat!

Már ott jártunk az állomásnál, és most ügetésre fogtuk. A Londonból érkező vonat bent állt az állomáson, a Londonba tartó pedig épp most futott be.

A pénztár ajtajában összeütköztünk egy elegáns fiatalemberrel, akiben Miss Marple londoni unokaöccsét ismertem fel; úgy látszik, most érkezett. Az a fajta fiatalember, aki nem szereti, ha kis híján felborítják. Büszke a hidegvérére, a szenvtelenségére, márpedig heves összeütközés esetén nehéz a szenvtelenséget épségben megőrizni. Raymond West hátratántorodott. Sietősen mentegetőztem, és bementünk. Dr. Stone felmászott a vonatra, én feladogattam a poggyászát, a vonat rándult egyet, és elindult.

Integettem a professzornak, aztán megfordultam. Raymond West már távozott, hanem helybéli patikusunk, aki a csodálatos Cherubin névre hallgat, épp indult a falu felé. Vele tartottam.

– Épp hogy elcsípte – állapította meg. – Nos, mi történt a halottszemlén, Mr. Clement?

Elmondtam, mi volt a határozat.

– Csakugyan? Mellesleg gondoltam, hogy ezt sütik ki. A professzorunk hova igyekszik?

Elmondtam, amit dr. Stone-tól hallottam.

– Szerencse, hogy elérte a vonatot. Nem mintha ezen a vonalon létezne menetrend szerinti pontosság. Én mondom magának, Mr. Clement, ez már világraszóló botrány. Ezt nem kellene tűrnünk. Ez a vonat, amelyikkel jöttem, tíz percet késett. Szombaton, amikor jóformán nincs is forgalom! Szerdán meg – nem is, csütörtökön ... igen, csütörtök volt –, emlékszem, a gyilkosság napján történt, mert épp fogalmaztam magamban egy szókimondó levelet a vasúttársaságnak, és a gyilkosság miatt az egész kiment a fejemből – igen, most csütörtökön. Fent voltam a Gyógyszerészeti Társaság konferenciáján. És mit gondol, mennyit késett a 6.50-es? Fél órát! Pontosan fél órát! Ehhez mit szól? Tíz perc – rendben van. De ha a 6.50-es hét óra húsz perckor vánszorog be, az ember fél nyolc előtt haza nem ér. Lehet ezt, kérem, egyáltalán 6.50-esnek nevezni?

– Teljesen igaza van – hagytam rá. Alig vártam, hogy menekülhessek a monológ elől, és azzal az ürüggyel, hogy mondanom kell valamit Reddingnek, elköszöntem, és átmentem az úton, mert a túloldalon megpillantottam a közeledő Lawrenceet.

Tizenkilencedik fejezet

 

– De örülök, hogy látom – mondta Lawrence.

– Jöjjön be hozzám.

Befordultunk a kis léckapun, felmentünk az ösvényen, majd

Lawrence kulcsot vett elő, és a kulcslyukba illesztette.

– Látom, mostanában már zárja az ajtaját – állapítottam meg.

– Igen. – Nevetett, de nevetése nem volt vidám. – Eső után

köpönyeg, igaz? Tudja, atyám – mondta, és kinyitotta az ajtót, én pedig beléptem –, van valami ebben a históriában, ami sehogy se tetszik nekem. Nagyon is … hogy is mondjam ... belső munkának látszik. Valaki tudott a pisztolyomról. Ez azt jelenti, hogy a gyilkos, akárki volt is, itt járt a házamban – talán még ittunk is együtt egy pohárral.

– Nem feltétlenül – ráztam meg a fejemet.

– Valószínűleg egész St. Mary Mead pontosan tudja, hogy maga hol tartja a fogkeféjét, és milyen fogkrémet használ.

– De hát miért érdekli ez őket?

– Nem tudom, de érdekli. Ha holnaptól másfajta borotválkozó krémet használ, egy hétig lesz beszédtémája a falunak.

– Nagyon ki lehetnek éhezve újságokra.

– Nagyon. Igaz, itt soha semmi izgalmas nem történik.

– Hát most történt, tetézve. Bólintottam.

– De hát kitől tudják meg az ilyesmit? Mármint a borotválkozó krémet meg a hasonlókat?

– Valószínűleg Mrs. Archertől.

– Attól a gyagyás vénségtől? Hisz az jószerint gyengeelméjű, már amennyire én látom.

– Ez csak a szegény emberek ösztönös védekezése – magyaráztam. – Az ostobaság álarca mögé rejtőznek. Ha jobban utánanézne, valószínűleg rájönne, hogy az öregasszonynak nagyon is megvan a magához való esze. Mellesleg igen biztosnak látszik benne, hogy a pisztoly ott volt a szokásos helyén csütörtök délben. Mitől lett egyszerre ennyire bizonyos a dolgában?

– Fogalmam sincs róla.

– Gondolja, hogy igaza van?

– Erről éppúgy nincs fogalmam. Nem szoktam naponta leltárt készíteni a holmimról.

Körülnéztem a kis nappaliban. Minden polc, asztal, telis-tele volt a legkülönbözőbb tárgyakkal. Lawrence hamisítatlan festői rendetlenség közepette élt. Én belebolondultam volna.

– Néha elég nehéz valamit megtalálni – ismerte be. – Másrészt viszont minden kéznél van, semmi sincs elrakosgatva szekrények, fiókok mélyére.

– Hát eldugdosva aztán nincs semmi – bólintottam. – Talán nem is ártott volna, ha a pisztolyt eldugja.

– Tudja, szinte vártam is, hogy a halottkém majd utal valami ilyesfélére. Amekkora fajankók a halottkémek. Arra számítottam, alaposan megmossa a fejemet.

– Egyébként meg volt töltve a pisztoly? – kérdeztem.

Lawrence a fejét rázta. – Annyira azért nem vagyok gondatlan. Nem volt megtöltve, de ott állt mellette egy doboz töltény.

– A nyomozás azt derítette ki, hogy mind a hat tölténykamra meg volt töltve, és egy töltényt lőttek ki.

Lawrence bólintott.

– És ki sütötte el? Mindez igen szép, de amíg meg nem találják az igazi gyilkost, engem fognak gyanúsítani, esetleg halálom napjáig.

– Ne mondjon ilyet, fiam.

– De bizony mondom.

Elhallgatott; összevonta szemöldökét. Néhány másodperc múlva felrázta magát töprengéséből, és megszólalt.

– No, de hadd meséljem el, hogyan boldogultam tegnap este. Tudja-e, az öreg Miss Marple tud ám egyet-mást.

– És meglehetős népszerűtlenségnek örvend emiatt.

Lawrence ezek után elmesélte, hogy Miss Marple tanácsát követve, felment az Udvarházba. Anne segítségével sikerült is meginterjúvolnia az egyik szobalányt. Anne mindössze annyit mondott:

– Mr. Redding szeretne magától kérdezni egyet-mást, Rose – és kiment a szobából.

Lawrence bizony egy kicsit ideges volt. A csinos, huszonötévesforma Rose olvadó pillantást vetett rá, amitől meglehetősen zavarba jött.

– Az... az ezredes úr halálával kapcsolatban ...

– Igen, uram.

– Nagyon szeretném megtudni az igazságot.

– Igen, uram.

– Úgy értem ...talán ...hogy valaki esetleg ... hogy netán történt valamilyen apróság ... hogy . . .

Lawrence ekkor úgy érezte, nem valami diadalmasan indul a támadás, és magában elátkozta Miss Marple-t a jó tanácsért.

– Azon gondolkodtam, nem tudna-e nekem segíteni?

– Igen, uram?

Rose magatartása változatlan volt: a fegyelmezett, udvarias alkalmazott, aki megteszi, amire kérik, de megőrzi teljes szenvtelenségét.

– Az ördögbe is – mondta Lawrence –, hát nem hánytákvetették meg a dolgot a személyzeti fertályon?

Ez a manőver egy kissé megingatta Rose tökéletes szenvtelenségét.

– A személyzeti fertályon, uram?

– Hát a házvezetőnő szobájában vagy a tálalóban, vagy a seprűszekrényben, vagy ahol már beszélgetni szoktak! Csak váltanak néhány szót valahol?

A figyelmes szemlélő ekkor azt észlelhette, hogy Rose-nak kuncoghatnékja támadt. Lawrence nekibátorodott.

– Ide figyeljen, Rose, maga rendes lány. Ért maga engem, fogadni mernék. Nem akarok akasztófára kerülni. Én nem gyilkoltam meg a maguk gazdáját, de egy csomóan mégis azt hiszik. Nem tudna nekem valahogyan segíteni?

Úgy képzelem, e ponton Lawrence igen vonzó látványt nyújtott. Fejét hátravetette, kék ír szemével könyörgő pillantást vetett a lányra. Rose szíve meglágyult. Megadta magát.

– Jaj, uram, dehogyis nem ... hiszen csak segíthetnék! Egyikünk se hitte egy percig se, uram, hogy maga volt a gyilkos. Isten bizony, egy percig se!

—Tudom én, angyalom, de ez még nem húz ki a slamasztikából. A rendőrség még most is azt hiszi.

– A rendőrség! – Rose felvetette a fejét. – Mondhatom, uram, nem sokba vesszük mi azt a felügyelőt! Még hogy a rendőrség!

– Nono, a rendőrségnek nagy a hatalma. Rose, az előbb azt mondta, szívesen segítene nekem. Szent meggyőződésem, hogy egy csomó dologra még nem derült fény. Itt van az a hölgy például, aki meglátogatta Protheroe ezredest a gyilkosság előestéjén.

– Mrs. Lestrange?

– Igen. Mrs. Lestrange. Énnekem bizony az az érzésem, hogy valami nincs rendben e körül a látogatás körül.

– Hát bizony, uram, mi is úgy gondoltuk valamennyien.

– Csakugyan?

– Már ahogy jött. És az ezredes urat kereste. És már addig is annyi mindent beszéltek a hölgyről – senki sem ismerte, senki semmit sem tudott róla. A házvezetőnő, Mrs. Simmons, hát ő egyenesen úgy gondolja, hogy nem jóféle ez a Mrs. Lestrange. Aztán meg amit Millie mondott... igazán, magam sem tudom, mit gondoljak.

– Mit mondott Millie?

– Ó ... semmit, igazán semmit, uram. Csak úgy ... beszélgettünk. Lawrence ránézett. Érezte, hogy Rose titkol valamit.

– Sokat törtem a fejemet, miről beszélhetett az a hölgy Protheroe ezredessel.

– Igen, uram.

– Maga biztosan tudja, Rose, nem?

– Hogy én? Jaj, uram, dehogyis. Honnan tudnám?

Ide hallgasson, Rose. Azt mondta, segítene nekem. Ha meghallott valamit... bármit, még ha nem tartotta fontosnak, akkor is ... ha csak néhány szót ... Higgye el, nem lennék hálátlan. Végtére is előfordulhat, hogy az embernek – persze merő véletlenségből – megüti a fülét egy-két szó . . .

– De hát mondom, uram; én igazán nem hallottam semmit.

– Akkor valaki más hallott valamit? – csapott rá Lawrence.

– Igazán, uram . . .

– Mondja el Rose.

– Igazán nem tudom, mit szólna Millie . . .

– Azt, hogy mondja csak el nekem. Különben kicsoda az a Millie?

– A konyhalány. Épp csak kiugrott egy percre, hogy egy szót beszéljen a… barátnőjével, és elment az ablak előtt – a dolgozószoba ablaka előtt –, és az úr odabent volt azzal a hölggyel. És az úr mindig hangosan beszélt. És persze, ha az ember kíváncsi... már úgy értem ...

– Mi sem természetesebb – vágott közbe Lawrence. – Egyszerűen muszáj odahallgatni.

– De persze egy szót el nem mondott senkinek ... csak nekem. És mind a ketten igen furcsállottuk. De Millie nem mondott semmit, mert, ugye, ha kitudódik, hogy... hogy a barátnőjével találkozott odakint, ... akkor csak az Isten tudja, mit kapott volna Mrs. Pratt-től, ő a szakácsnő, uram. De önnek, uram, biztos hajlandó lesz elmondani.

– Kimehetek a konyhába, beszélni vele? Rose elszörnyedt a javaslattól.

– Jaj, uram, dehogyis, a világért se! Millie amúgy is szörnyen ideges lány.

Hosszas diplomáciai tárgyalások után végül sikerült titkos találkozót szervezni a bozótosban.

Itt azután a megbeszélt időpontban Lawrence megismerkedett az ideges Millie-vel, aki – Lawrence elbeszélése szerint – reszketett, akár a kocsonya. Tíz perc is beletelt, míg sikerült úgyahogy megnyugtatnia a leányt, és a reszketős Millie közben egyre azt hajtogatta, hogy ő nem, hogy ő aztán igazán nem, hogy tudja, hogy nem volna szabad, nem is tudja, Rose miért adta ki, de ő igazán nem akart semmi rosszat, és hogy bele is halna, ha Mrs. Prattnek valaha a fülébe jutna a dolog.

Lawrence nyugtatgatott, hízelgett, rábeszélt – míg végül Millie nagy sokára rászánta magát, hogy elmondja a dolgot. – De csak ha egészen biztosan nem kerül tovább, uram!

– Ugyan, dehogy.

– És nem fognak engem a törvénybe idézni?

– Dehogy, dehogy.

– És nem tetszik elmondani a nagyságának?

– A világért sem.

– De hogyha Mrs. Pratt fülébe jut...

– Nem fog. Nos, Millie, halljam.

– Biztos benne az úr, hogy nem lesz semmi baj ?

– Persze hogy nem. Majd örülni fog, hogy megmentett az akasztófától.

Millie felsikított.

– Jaj, istenkém, ne is tessék ilyeneket mondani! Hát szóval én igazából alig hallottam valamit... és azt is csak véletlenségből...

—Tökéletesen megértem.

– De az úr, az aztán szörnyen dühös volt. „Ennyi év után! azt mondta, ide merészel jönni... Felháborító! ..." Azt nem hallottam, mit felelt erre a hölgy, de aztán mondja az úr: „Nem vagyok hajlandó ... nem és nem . . ." Persze nem emlékszem mindenre ... de ugyancsak hajba kaptak, a hölgy mindenáron rá akarta venni valamire az ezredes urat, ő meg hallani sem akart róla. „Szégyengyalázat, hogy egyszer csak beállít" – erre biztosan emlékszem, így mondta, ezekkel a szavakkal. Meg: „Nem fog vele találkozni ... Megtiltom ...", és erre aztán igazán odafigyeltem. Úgy vettem ki, hogy a hölgy nagyon el akarna valamit mondani Mrs. Protheroenak, és az úr nagyon meg van ijedve. Gondoltam magamban: „Nézzék csak az urat. Pedig milyen kényes az erkölcsökre. Pedig igazán nem valami leányálom, ha úgy megnézi az ember ... Még ilyet – mondtam magamban. Hiába, a férfiak mind jó firmák”, mondtam is később a ... a barátnőmnek. Persze ő nem volt ezen a véleményen. Vitatkozott. De abban ő is egyetértett velem, hogy bizony fura dolog, hogy Protheroe ezredes úr, presbiter létére ... mikor ő jár körbe a persellyel vasárnap, meg ő olvassa fel a bibliát. „Igen, igen – mondom erre én –, a jámbor külső mögött sokszor gonosz szív lakozik." Hányszor hallottam ezt az én jó édesanyámtól, de hányszor!

Millie elhallgatott, mély lélegzetet vett, Lawrence pedig tapintatosan igyekezett visszaterelni az elbeszélést az eredeti mederbe.

– És hallott még valamit?

– Hát ugye, nagyon nehéz arra pontosan visszaemlékezni, uram. Ugyanazt hajtogatták egyre. „Nem hiszem", azt mondta az úr nem is egyszer. „Akármit mond is Haydock, nem hiszem!"

– Ezt mondta? Akármit mond is Haydock?

– Igen. És hogy az egész egy összeesküvés.

– A hölgynek egy szavát sem hallotta?

– Csak a végén. Biztosan ő is felállt, és közben az ablak közelébe került. Akkor meghallottam, amit mondott. Megfagyott bennem a vér, mondhatom. Soha el nem felejtem.

,,Holnap ilyenkorra talán már halott lesz!", azt mondta. Borzasztó gonoszul mondta.

Amint meghallottam másnap, hogy mi történt, mondtam is Rose-nak: „Na tessék!", mondom. „Na tessék!" ,

Lawrence elgondolkodott. Legfőképpen azon, hogy mennyire szavahihető Millie. A történet nagy vonalakban valószínűleg igaz, de az is biztos, hogy Millie a gyilkosság után már a maga ízlése szerint csiszolgatta-cifrázta. Kiváltképpen az utolsó mondat pontosságában kételkedett Lawrence. Élt a gyanúperrel, hogy az egész állítólagos kijelentést a gyilkosság ihlette.

Megköszönte Millie szívességét – háláját kézzel foghatóan is kifejezte –, újólag megnyugtatta, hogy az eset semmiképpen sem fog Mrs. Pratt fülébe jutni, aztán elballagott az Udvarházból. Volt min törnie a fejét.

Egy biztos: Mrs. Lestrange és Protheroe ezredes beszélgetése semmiképpen sem volt békességesnek nevezhető, és olyan téma körül forgott, amit az ezredes óvakodott a felesége tudomására juttatni.

Eszembe jutott Miss Marple meséje a kettős életet élő presbiterről. Talán itt is hasonló esettel állunk szemben?

Az is szöget ütött a fejembe, hogy hogy kerül az egészbe Haydock. Ő mentette meg Mrs. Lestrange-et a tanúskodástól a halottszemlén. És mindent megtett, hogy a rendőrségtől is megóvja.

Vajon meddig terjed még ez a védelem?

Ha mondjuk Mrs. Lestrange-et gyanúsítja a bűntett elkövetésével, akkor is falazna neki?

Mrs. Lestrange különös asszony – delejes bűverő lengi körül. Iszonyodtam attól, hogy akár csak gondolatban is kapcsolatba hozzam a gyilkossággal.

– Nem lehetett ő! – mondta bennem egy hang. De vajon miért nem?

És egy csúfolódó kisördög az agyamban így felelt: – Azért, mert szerfelett vonzó a szépasszony! Csakis azért!

Mivelhogy, mint Miss Marple mondaná, valamennyien emberek vagyunk.

Huszadik fejezet

 

Hazatérve kisebbfajta házi katasztrófa kellős közepébe pottyantam.

Griselda elcsípett az előszobában, és könnyes szemmel bevonszolt a szalonba.

– Elmegy! – suttogta. – Kicsoda?!

– Mary. Felmondott!

Valahogy képtelen voltam felfogni az eset tragikus horderejét.

– Hát majd szerzünk helyette mást – mondtam.

Mit is mondhattam volna? Az egyik megy, a másik jön. Csak azt nem értettem, miért néz rám Griselda olyan szemrehányóan.

– Len ... teneked nincs szíved! Téged ez hidegen hagy!

Mi tagadás, csakugyan nem ejtett kétségbe a kilátás, hogy nem kell több elégett pudingot és félig nyers főzeléket fogyasztanom.

– Most kezdhetek másik lányt keresni, betanítani, vesződni vele! – siránkozott Griselda. Rettenetesen sajnálta magát.

– Miért, Mary be van tanítva? – kérdeztem.

– Hát persze.

– Biztosan valaki megirigyelt bennünket ezért a tökélyért, és elcsábította tőlünk. Akárki volt is, csak annyit mondhatok, hamarosan szánja-bánja majd a könnyelműségét.

– Miket beszélsz! – mondta Griselda. – Kinek kellene Mary? Én olyan szerencsétlent el se tudok képzelni. Dehogyis. A lelke miatt van az egész ... Megsértődött, mert Lettice Protheroe azt mondta, nem takarít rendesen.

Griselda olykor szerfelett meglepő kijelentésekkel áll elő. Ez azonban túltett minden eddigin – el sem igen hittem. Nem tudtam valószínűtlenebbet elképzelni, mint hogy Lettice Protheroe fogja magát, beavatkozik a háztartásunkba, és megdorgálja a szolgálónkat, mert rendetlenül végzi a munkáját! Annyira nem vallott Lettice-re, hogy kénytelen voltam szóvá tenni.

– Nem értem – mondtam –, mi köze lehet Lettice Protheroe-nak ahhoz, milyen vastag a porréteg a házunkban.

– Semmi a világon – mondta a feleségem. – Ez a hajmeresztő az egészben. Nagyon kérlek, menj ki a konyhába, és beszélj Maryvel.

Semmi kedvem nem volt efféle témákról beszélgetni Maryvel, de Griselda a maga erélyes és fürge modorával már tuszkolt is ki az ajtón, egyenesen a konyhába, mielőtt még időm és módom lett volna fellázadni.

Mary éppen krumplit hámozott.

– Khm ... jó napot – kezdtem idegesen. Mary felnézett, szipogott, de nem felelt.

– Mrs. Clement azt mondja, hogy maga itt akar hagyni bennünket – mondtam. Erre már nagy kegyesen válaszolt.

– Vannak bizonyos dolgok – mondta komoran –, amiket az ember lánya nem köteles eltűrni.

– Elmondaná, mi háborította így fel?

– Elmondom én, két szó az egész. (Meg kell jegyeznem, hogy ez igen szerény becslésnek bizonyult.) – Csak úgy besétálnak ide, és szaglásznak a hátam mögött. Beledugják az orrukat mindenbe. Szeretném tudni mi dolga vele az illetőnek, mikor takarítottam ki utoljára a dolgozószobát, mikor szedtem fel a szőnyeget? Ha a tiszteletes úr meg a nagysága meg van elégedve, kinek mi köze hozzá, azt szeretném tudni! A gazdámék meg vannak elégedve a munkámmal, nekem csak az a fontos.

Hűtlen volnék az igazsághoz, ha azt állítanám, hogy valaha is meg voltam elégedve Mary munkájával. Bevallom, lelkem mélyén kielégítetlen vágyat érzek egy szoba után, ahol mindennap alaposan kitakarítanak, letörölgetnek. Úgy érzem, Mary portörlési módszere – az ugyanis, hogy a keze ügyébe eső felületekről lecsapkodja a por vastagját – bőségesen hagy kívánnivalót. Most azonban nem éreztem alkalmasnak a pillanatot, hogy részletekbe bocsátkozzunk.

– Muszáj volt elmennem a halottszemlére, igaz? Odaállni az esküdtek elé, ezt se hittem volna! Én világéletemben tisztességes lány voltam! Sose hittem volna, hogy ide jutok: Kérdezhettek volna azok akármit! De egyet megmondok. Én még soha olyan házban nem szolgáltam, ahol gyilkosság történt, és nem szándékozok ezután sem!

– Remélem, nem kerül rá a sor – mondtam. – A valószínűség törvénye szerint aligha.

– Engem a törvény nem érdekel. Ő is békebíró volt, nem? Sok szerencsétlen szegényembert dugott börtönbe, mert lepuffantott egypár nyulat – ő meg akkor lövöldözött fácánra, amikor kedve tartotta. És még sírba se tették, a lánya, a puccos kisasszony jön, és kijelenti, hogy én nem végzem el a munkámat tisztességesen!

– Azt akarja mondani, hogy Miss Protheroe itt járt?

– Itt találtam, amikor megjöttem a Kék Ártányból. Bent a dolgozószobában. „Jaj, azt mondja, a kis sárga sipkámat keresem! Itt hagytam a múltkor", azt mondja. „Márpedig én nem láttam se sipkát, se kalapot!", mondom. „Csütörtök reggel, mikor kitakarítottam, nem találtam én semmi idegen jószágot!", mondom. Amire ő azt mondja: „Azt elhiszem! Nem sok időt pazarol a takarításra, igaz?", és húzza végig az ujját a kandallópárkányon, és nézi, hogy mennyi por ragadt rá! Mintha ilyen felfordulásban volna rá időm, hogy leszedegessem az összes vicket-vackot, és visszarakosgassam, mikor a rendőrség tegnap estig be se engedett senkit a szobába! „A tiszteletes úr meg a nagyságám meg van elégedve a munkámmal, mondom, a többi meg nem érdekel, kisasszony!" így megmondtam neki, kereken. Ő meg csak nevet, és kimegy a kertbe, és még odaveti: „Gondolja, hogy olyan nagyon meg vannak elégedve?!"

– Értem – mondtam.

– Hát ez volt. Én, kérem, tisztességes lány vagyok, énnekem nem lehet a becsületembe gázolni! Én a kezemet ledolgozom a tiszteletes úrért meg a nagyságáért, és akármilyen újfajta ételre támad kedve, én mindig szívesen kipróbálom, akármilyen munkás is!

– Persze, hogyne – mondtam csillapítólag.

– De biztosan hallott valamit, különben nem beszélt volna így! És ha nincsenek velem megelégedve, én inkább elmegyek. Nem mintha adnék arra, amiket Miss Protheroe mond. Nem szeretik őtet odafent az Udvarházban sem, azt megmondhatom. Soha egy kérem, egy köszönöm ki nem jönne a száján, a holmiját meg szanaszét szórja. Én ugyan nem állhatom a nagyságos kisasszonyt, ha Dennis úrfi mégannyira odavan is érte! Mert persze ez a fajta a kisujja köré csavarja a fiatalembereket.

Mindeközben olyan hevesen hámozta a krumplit, hogy a héja csak úgy repkedett a konyhában. Egy darab épp szemen talált. A beszélgetés néhány pillanatig szünetelt.

– Nem gondolja – szólaltam meg végre, miközben zsebkendővel tapogattam a szememet –, hogy kicsit túlságosan a szívére vette a dolgot? Senki sem akarta magát megbántani. Tudja-e, Mary, az asszonya nagyon szomorú lenne, ha elveszítené magát.

– Nincs énnekem semmi bajom a nagyságával, de még a tiszteletes úrral sem.

– Nos, akkor nem gondolja, hogy kissé meggondolatlan volt?

Mary szipogott.

– Ki voltam borulva, ugye, a halottszemle meg minden ... Én, kérem, tisztességes lány vagyok. Nem hagyom, hogy a becsületembe gázoljanak. De a nagyságának a világért sem akarnék bánatot okozni.

– Akkor hát minden rendben van – mondtam.

Amikor kiléptem a konyhából, Griselda és Dennis már várt az előszobában.

– Mi van?! – kiáltott izgatottan Griselda.

– Marad – közöltem, és sóhajtottam egyet.

– Len, hogy te milyen okos vagy! – ragyogott a feleségem.

Ebben nem voltam vele egy véleményen. Nem éreztem különösebben okosnak magam. Akárkit kapnánk Mary helyett, csak jobb lehet.

De miért ne járjak Griselda kedvében? Beszámoltam Mary sérelmeiről.

– Jellemző Lettice-re! – mondta Dennis. – Hogy hagyta volna itt a sárga sapkáját szerdán, mikor csütörtökön abban jött teniszezni?

– Alighanem tévedett – mondtam.

—Sose tudja, hol hagyja a dolgait – mesélte Dennis, büszke bámulattal, amit teljességgel indokolatlannak éreztem. – Naponta egy tucat holmiját veszíti el!

– Végtelenül vonzó tulajdonság – állapítottam meg.

Dennis azonban meg sem hallotta gúnyos megjegyzésemet.

– Tényleg nagyon vonzó – mondta, és mélyet sóhajtott. – Szüntelenül házassági ajánlatokkal ostromolják ... ő maga mondta.

– Csakis tisztességtelen ajánlatok lehetnek, ha a környékről származnak – állapítottam meg. – Az egész faluban nincs egyetlenegy nőtlen férfi.

– És dr. Stone? – kérdezte Griselda. Majd kipukkadt jókedvében.

– Igaz – ismertem el –, hívta is a múltkor Lettice-t, hogy nézze meg a sírdombot.

– Már miért is ne? – kérdezte Griselda. – Lettice csakugyan nagyon vonzó teremtés, Len. Ezt még a kopasz régészek is megérzik.

– Csupa szexepil – mondta Dennis, a világfi.

És Lawrence Reddinget mégis hidegen hagyták Lettice bájai. Griselda erre is tudott magyarázatot.

– Lawrence maga is csupa szexepil. Ez a fajta mindig a komolyabb nőkhöz vonzódik. A tartózkodó, fegyelmezett, hűvös típus az esetük. Szerintem Anne az egyetlen nő a világon, aki meg is tudná tartani Lawrence-et. Azt hiszem, sosem fogják megunni egymást. De azért Lawrence elkövetett egy nagy szamárságot. Kihasználta Lettice-t. Azt hiszem, meg sem fordult a fejében, hogy Lettice esetleg tüzet fog – voltaképpen, Lawrence igazán nem öntelt, és az az érzésem, hogy Lettice bizony egy kicsit odakozmált.

– Lettice ki nem állhatja Reddinget! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Dennis. – Ő maga mondta!

Griselda beszédes hallgatással fogadta ezt a kijelentést.

Bementem a dolgozószobámba. Lehet, hogy képzelődtem, de még akkor is volt valami kísértetiesen nyomasztó a levegőben. Tudtam, hogy ezt sürgősen le kell küzdenem. Ha engedek ennek az érzésnek, sosem tudok többé megmaradni ebben a szobában. Elgondolkodva léptem az íróasztalhoz. Itt ült Protheroe, vörös arccal, öntelten, és itt érte a végzetes csapás. Itt, ahol én most állok, ezen a helyen állott az ellenség . . .

És – és Protheroe nem volt többé . ..

Ez a toll esett ki a kezéből.

A padlón sötét folt nyoma látszott – a szőnyeget ugyan kitisztították, de a vér nyomot hagy.

Megborzongtam.

– Nem tudok megmaradni ebben a szobában – mondtam fennhangon. – Nem tudok itt dolgozni többé.

A szemem megakadt valamin – egy szemernyi csillogó kékségen. Lehajoltam. A padló és az íróasztal között pirinyó tárgy hevert. Felemeltem.

A tenyeremen tartottam, és csak bámultam rá, amikor Griselda belépett.

– Elfelejtettem szólni neked, Len, Miss Marple szeretné, ha vacsora után átmennénk. Az unokaöccsét kell szórakoztatni. Miss Marple attól tart, Mr. West elunja magát a társaságában. Elfogadtam a meghívást.

– Jól van, kedvesem.

– Mit nézel?

– Semmit.

Becsuktam a markomat. Feleségemre pillantottam, és megállapítottam:

– Ha a te társaságod is untatja Raymond West úrfit, kedvesem, akkor igazán elveszett ember.

– Ne beszélj csacsiságokat, Len – mondta a feleségem, és elpirult.

Kiment, és én kinyitottam a markomat.

A tenyeremen gyöngyökkel keretezett kék lazúrkő fülbevaló hevert.

Nem mindennapi ékszer, és nagyon is jól tudtam, hol láttam utoljára.

 

Huszonegyedik fejezet

 

Nem mondhatnám, hogy Mr. Raymond West lelkes tisztelői közé sorolom magam. Tudom, nagy tehetségű regényírónak tartják, és a verseivel is szép sikert aratott. A verseiben nincs nagybetű, ami, úgy tudom, a modernség teteje. A regényeiben kellemetlen emberek élnek elviselhetetlenül unalmas életet.

Elnéző szeretettel viseltetik „Jane néni" iránt, akit a füle hallatára „őskori maradvány"-nak minősít.

Miss Marple hízelgő érdeklődéssel csügg Mr. Raymond West szavain, és ha fel-felvillan is a szemében egy szikra, a hírneves rokon figyelmét bizonyára elkerüli.

A londoni nevezetesség hízelgő hirtelenséggel csapott le Griseldára. Modern színművekről beszélgettek, azután áttértek a modern belsőépítészetre. Griselda gyakran a szemébe nevetett Raymond Westnek, de óhatatlanul hatással volt rá ez a sok modernség.

Miss Marple-lal folytatott (unalmas) csevegésem során gyakran ütötte meg a fülemet ez a mondattöredék: „... persze, maguk itt, az isten háta mögött . . ."

Ingerelt a dolog. Hirtelen megszólaltam.

– Ugye, reménytelenül maradinak ítél bennünket, falusiakat?

Raymond West intett a cigarettájával.

– St. Mary Mead hamisítatlan pocsolya – jelentette ki fensőbbségesen.

És kihívóan nézett ránk; ellenvetést várt. De szemmel látható bosszúságára senkit sem sikerült kihoznia a sodrából.

– Csakugyan igen találó a hasonlat, kedves Raymondom – vágta rá Miss Marple. – Mikroszkóp alá téve, sehol máshol nem nyüzsög úgy az élet, mint a pocsolya egy csepp vizében.

– Élet... nos, egy bizonyos fajta élet – ismerte be a regényíró.

– Az élet nagyjából mindenhol egyforma – vélte Miss Marple.

—Tehát a pocsolyák élővilágának népéhez méred magadat, nénikém?

– Ha jól emlékszem, kedvesem, magad említettél ilyesmit a legutóbbi könyvedben;

Egyetlen divatos ifjú sem szereti, ha a fejére olvassák a műveit. Raymond West sem kivétel.

– Az egészen más! – vágta oda.

– Az élet nagyjából mindenhol egyforma – ismételte békés hangján Miss Marple. – Megszületünk, felnövünk, kapcsolatba kerülünk másokkal, hányódunk... azután a házasság, a gyerekek ...

– És végül a halál mondta Raymond West. – Nagyon sok esetben élő halál.

– Ha már a halálról beszélgetünk – szólalt meg Griselda –, hallott-e a mi gyilkosságunkról?

Raymond West cigarettájával elhessegette a gyilkosságot.

– A gyilkosság oly közönséges – jelentette ki. – Engem az ilyesmi nem érdekel.

Nem tévesztett meg ez a kijelentés. Éppúgy, ahogy a szerelem, a gyilkosság is érdekel mindenkit. Van, aki bevallja, van, aki tagadja. A magunkfajta egyszerű lelkek, mint Griselda meg én, bevalljuk – Raymond West természetesen úgy tesz, mintha végtelenül untatná ... legalábbis az első öt percben.

Miss Marple mindenesetre nyomban kiadta az unokaöccsét, mert imigyen szólt:

– A kedves Raymonddal egész vacsora közben csak erről beszélgettünk.

– Nagyon érdekelnek a helyi újdonságok – szólt közbe sietősen Raymond. Leereszkedő, elnéző mosolyt küldött a nagynénjének.

– Van valami elmélete, Mr. West? – tudakolta Griselda.

– Az ésszerűség alapján – írt le ismét egy lendületes mozdulatot a cigarettájával Raymond West – csupán egyetlen személy ölhette meg Protheroe-t.

– Mégpedig? – kérdezte Griselda.

A regényíró meg lehetett elégedve; valósággal csüggtünk az ajkán.

– A tiszteletes úr! – szögezte rám vádlón mutatóujját.

Visszahőköltem.

– Természetesen tudom, hogy nem ön volt a gyilkos – nyugtatott meg kegyesen. – A valóság sosem ésszerű. De gondoljuk csak el, micsoda drámai helyzet... micsoda hatásos szituáció ... a presbitert a paplak dolgozószobájában meggyilkolja a lelkész! Isteni!

– És az indítóok? – érdeklődtem.

– Nos, ez érdekes... – Felegyenesedett, egészen megfeledkezett a cigarettáról is. – Kisebbségi komplexus, alighanem. Gátlások. Szívesen megírnám ... Bámulatosan bonyolult eset. Hétről hétre, évről évre mindig a szeme előtt van ez az ember – egyháztanácsi üléseken – a templomi kórus kirándulásán – a templomban, perselyezésnél – és amint odahozza az oltárhoz az összegyűjtött pénzt. Mindig utálta ezt az embert – és mindig elfojtotta az utálatát. Keresztyénietlen érzés, nem méltó Isten szolgájához. És az érzés tudat alatt fortyog, erjed, és egy szép napon ...

Szemléletes kézmozdulatot tett. Griselda felém fordult.

– Tényleg ezt érezted, Len?

– Soha – feleltem az igazsághoz híven.

– És mégis azt hallom, nem is olyan régen szívesen vette volna, ha valaki megszabadítja az emberiséget Protheroe ezredestől! – mondta Miss Marple.

(Dennis még megkapja tőlem a magáét! Persze, az én hibám, miért kell meggondolatlan megjegyzéseket tennem ...)

– Sajnos, csakugyan így volt – mondtam. – Ostoba megjegyzés volt, de Protheroe ezredes igencsak kikezdte a türelmemet aznap délelőtt.

– Kár – mondta Raymond West. – Ugyanis, ha a tudatalattija valóban el akarta tenni láb alól az ezredest, sosem tett volna ilyen megjegyzést.

És felsóhajtott.

– Fuccs az elméletemnek. Valószínűleg egészen mindennapi gyilkosságról van szó, a vadorzó bosszúja, vagy valami efféle.

– Miss Cram meglátogatott ma délután – mesélte Miss Marple.

– A faluban találkoztunk, és megkérdeztem, nem akarná-e megnézni a kertemet.

– Szeret kertészkedni? – csodálkozott Griselda.

– Nem hinném – mondta Miss Marple, és hamiskás szikra villant a szemében. – De a kertészkedés hasznos ürügy a beszélgetésre, nem gondolod, édesem?

– Mi a véleményed Miss Cramről? – kérdezte Griselda. – Szerintem egészen derék teremtés.

– Sok mindenről beszámolt, kérdezés nélkül ... igazán sok mindenről – mondta Miss Marple. – Önmagáról mesélt, meg a családjáról. Úgy tűnik, legtöbb hozzátartozója meghalt, a többi meg Indiában él. Igen szomorú. Mellesleg a hétvégét az Udvarházban tölti.

– Micsoda?

– Igen. Úgy látszik, Mrs. Protheroe meghívta, vagy ő hívatta meg magát Mrs. Protheroe-val – nem tudom pontosan, hogy történt. Bizonyos titkárnői teendőket kell ellátnia – nagyon felgyülemlett a levelezés. Igazán szerencsésen alakult a helyzet. Dr. Stone elment, ő meg itt áll, és nincs semmi dolga. Micsoda izgalmas téma volt a faluban ez a sírdomb!

– Stone? – kérdezte Raymond. – Az archeológus?

– Igen. Egy sírdombot ás ki Protheroe-ék birtokán.

– Remek ember – mondta Raymond. – Fantasztikusan lelkesedik a munkájáért. Társaságban ismerkedtem meg vele nemrégen, és igen érdekes beszélgetést folytattunk. Feltétlenül kimegyek hozzá az ásatásra.

– Sajnos, épp elment Londonba, a hét végére – mondtam. – De hisz délután az állomáson egymásba futottak!

– Én magába futottam. Egy kis kövér pasas volt magával; szemüveges.

– Igen. Az volt dr. Stone.

– Ugyan, dehogyis volt az Stone.

– Hogy nem volt dr. Stone?!

– Legalábbis nem a régészprofesszor Stone. Hisz jól ismerem. Az az ember még csak nem is hasonlított Stone professzorhoz.

Egymásra bámultunk. Kiváltképpen én bámultam Miss Marple-ra.

– Különös ... – mondtam én.

– A bőrönd ... – mondta Miss Marple.

– De miért? – kérdezte Griselda.

– Arra az esetre emlékeztet – motyogta Miss Marple –, amikor valaki kiadta magát a Gázművek ellenőrének. Egész szép kis zsákmányra tett szert.

– Szélhámos – mondta Raymond West. – No, ez már valóban érdekes.

– Az a kérdés, van-e köze a gyilkossághoz – mondta Griselda.

– Nem feltétlenül – vélekedtem. – Viszont ... – és újfent Miss Marple-ra néztem.

– Viszont felettébb különös – fejezte be a mondatot az idős hölgy. – Már megint valami, ami felettébb különös.

– Igen – mondtam, és felálltam. – És úgy érzem, kötelességünk a felügyelő tudomására hozni.

Huszonkettedik fejezet

 

Amikor sikerült telefonvégre kapnom Slacket, rövid és egyértelmű volt az utasítása: semmi sem szivároghat ki. Kiváltképp Miss Cramet nem szabad riasztanunk. Közben pedig a sírdomb környékét átfésülték, a bőrönd után kutatva.

Griseldával igen izgatottan tértünk haza. Dennis jelenlétében nemigen vitathattuk meg az új fejleményeket, hiszen Slack felügyelő a legteljesebb titoktartásra szólított fel.

Dennisnek azonban megvolt a maga gondja. Bejött a dolgozószobámba, felemelt-letett mindent, ami a keze ügyébe került, járkált, hümmögött – egyszóval látszott, hogy nagy zavarban van.

– Mi baj, Dennis? – szántam meg végül.

– Len bácsi, én nem akarok a tengerre menni.

Meglepődtem. A fiú eddig a leghatározottabban a

kereskedelmi tengerészethez készült.

– De hisz eddig az volt minden vágyad.

– Igen, de meggondoltam magam.

– És mit szeretnél csinálni?

– Pénzügyekkel akarok foglalkozni.

Ejha! Ez még meglepőbb volt.

– Ezt meg hogy érted?

– Hát úgy. A Citybe akarok menni.

– De drága fiam, meggyőződésem, hogy nem kedvelnéd azt az

életformát. Még ha tudnék is neked állást szerezni valamelyik bankban ... Dennis közölte, hogy nem ilyesmire gondolt. Nem akar bankban dolgozni. Megkérdeztem, mégis mire gondolt pontosan, és ahogy sejtettem, persze a gyerek maga sem tudta.

Azon, hogy „pénzügyekkel akar foglalkozni", természetesen gyors meggazdagodást értett, ami – ó, ifjúi optimizmus! – ugyebár, természetes következménye annak, hogyha valaki a Citybe megy. Óvatosan megpróbáltam szertefoszlatni ez irányú illúzióit.

– Hogy jutottál erre a gondolatra? – kérdeztem. – Hisz annyira lelkesedtél a tengerért.

– Igen, Len bácsi, de azóta gondolkodtam egy sort. Egyszer majd szeretnék, ugye, megházasodni – és ha az ember el akar venni egy lányt, ahhoz előbb meg kell gazdagodni.

– A történelem számos ellenpéldával szolgál – vetettem közbe.

– No, igen... de úgy értem, egy igazi lányt. Már olyat, aki hozzá van szokva mindenféléhez . . .

A fogalmazás szabatossága bőven hagyott kívánnivalót, de azért megértettem, mire gondol.

– Tudod, Dennis – mondtam gyengéden —; nem minden lány olyan, mint Lettice Protheroe.

A gyerek felfortyant.

– Borzasztóan igazságtalan vagy! Te nem szereted Lettice-t. Griselda sem. Azt mondja, idegesítő.

Női szempontból Griseldának tökéletesen igaza van. Lettice valóban idegesítő. De megértem, ha a fiú ezt rossz néven veszi.

– Az ember elvárhatna egy kis megértést. Hartley Napierék sem átallanak megjegyzéseket tenni rá, ilyen rendkívüli időben! Csak azért, mert egy kicsit korábban hagyta ott a teniszt! Miért maradna, ha halálra unja magát? Rém rendes tőle, hogy egyáltalán elment hozzájuk.

– Igazán kegyes – mondtam, de Dennis észre sem vette a hangomban a gúnyt. Fáradhatatlanul sorolta Lettice érdemeit és sérelmeit.

– Igazából roppant önzetlen. Miért, engem miért beszélt rá, hogy maradjak ott, ha nem merő önzetlenségből? Persze, én is ott akartam hagyni a játékot, amikor Lettice elment, de azt mondta, ezt nem tehetjük meg Napierékkel. Úgyhogy egyszerűen Lettice kedvéért maradtam még egy negyedórát.

A fiatalok módfelett különösen vélekednek az önzetlenségről.

– Most meg hallom, hogy Susan Hartley Napier széltébenhosszában azt meséli, milyen modortalanul viselkedik Lettice.

– Én a helyedben nem szívnám mellre a dolgot.

– Jó, jó, de...

Dennis elhallgatott.

– Én a világon mindent megtennék Lettice-ért! – tört ki aztán.

– Igen keveset tehetünk egymásért – mondtam. – Akármennyire szeretnénk, nem áll hatalmunkban.

– Bárcsak meghalnék! – mondta Dennis.

Szegény kölyök. Csúnya betegség a kamaszszerelem. Nagy önfegyelemmel nem mondtam el mindazt a kézenfekvő és nyilván szörnyen bosszantó közhelyet, ami pedig a számra kívánkozott. Jó éjt kívántam, és felmentem lefeküdni.

Másnap reggel megtartottam a nyolcórás istentiszteletet. Hazatérve Griseldát a reggelizőasztalnál találtam; nyitott levél volt a kezében. A levelet Anne Protheroe írta.

„Kedves Griselda,

szeretném, ha te meg Mr. Clement átjönnétek ma ebédre. Nagyon hálás volnék. Igen különös dolog történt; szeretném Mr. Clement

tanácsát kérni. Ezt a levelet, kérlek, ne említsd itt, mert én nem

szóltam senkinek.

Szeretettel üdvözöl Anne Protheroe."

– Persze, fel kell mennünk – mondta Griselda.

– Jó, menjünk fel.

– Mi történhetett?

– Én is kíváncsi vagyok – mondtam. – Tudod, az az érzésem, nem értünk még a végére a dolgoknak.

– Úgy érted, amíg le nem tartóztatnak valakit?

– Nem. Nem úgy értettem. Úgy értem, hogy van még sok vonatkozás, sok mellékvágány, amit nem látunk tisztán. Rengeteg dolgot kell még tisztázni, hogy eljussunk az igazsághoz.

– Mármint jelentéktelennek látszó dolgokat el kell takarítani az útból?

– Úgy valahogy.

– Szerintem valamennyien nagyobb ügyet csinálunk az egészből a kelleténél – jelentette ki Dennis, és jó adag narancsdzsemet vett ki a tányérjára. – Igenis, jó, hogy az öreg Protheroe meghalt. Senki se szerette. Persze tudom, a rendőrségnek muszáj törni a fejét – az a dolguk. De én a magam részéről szívből remélem, hogy nem kapják el a tettest. Nem bírnám nézni, amint Slacket előléptetik, és majd felveti a büszkeség, hogy lám, milyen okos fiú ő.

Vagyok annyira esendő, hogy egyetértettem Dennisszel Slack dolgában. Aki ennyire nem tud az emberekkel bánni, – ne számítson népszerűségre.

– Dr. Haydock is osztja a véleményemet – folytatta Dennis. – Ő aztán nem adná fel a gyilkost, annyi szent. Ő maga mondta.

Ezért veszedelmesek Haydock nézetei. Önmagukban talán helytállóak – de a meggondolatlan ifjúság olyan következtetést vonhat le belőlük, amire egészen biztosan maga Haydock álmában sem gondolt.

Griselda kinézett az ablakon, és megállapította, hogy riporterek settenkednek a kert alatt.

– Alighanem a dolgozószoba ablakára pazarolják megint a magnéziumot – vélte.

Sok hasonló megpróbáltatásban volt részünk. Kezdődött a falubeliek kíváncsiságával – mindenki szükségesnek tartotta, hogy bebámuljon a tett színhelyére. Aztán jöttek a fényképezőgépekkel felfegyverkezett riporterseregek, a nyomukban pedig újfent a falubéliek, ezúttal a riportereket bámulni. Végül kénytelenek voltunk Much Benhamből kérni egy rendőrt, hogy őrizze az ablakunkat.

– Holnap lesz a temetés – mondtam. – Utána bizonyára elapad az érdeklődés.

Az Udvarház körül is csellengett néhány újságíró, amikor odaértünk. Nekem szegezett szabványkérdéseikre a szabványfelelettel válaszoltam: – Nincs semmi közölnivalóm.

A komornyik bevezetett a szalonba, ahol Miss Cramre bukkantunk – láthatólag módfelett élvezte helyzetét.

– Ez ám a meglepetés, igaz? – kérdezte, míg kezet fogtunk. – Álmomban eszembe nem jutott volna ilyesmi, de Mrs. Protheroe annyira kedves, ugye? És persze igazán nem kellemes egy fiatal leánynak egy szál magában olyan helyen, mint a Kék Ártány, és az a sok riporter mindenhol ... Meg azonkívül segíteni is tudok Mrs. Protheroe-nak – ilyenkor elkel egy jó titkárnő, és Miss Protheroe igazán nem nagyon töri magát, ugye?

Mulattatott, hogy a Lettice ellen táplált ellenszenve a régi, de Miss Cram láthatólag Anne lelkes párthívévé esküdött fel. Közben azért elgondolkodtam: vajon egészen hű volt-e a valósághoz, amikor elmesélte, hogyan került az Udvarházba. Miss Cram elbeszélése szerint a meghívás gondolata Anne agyából pattant ki, de nem voltam benne biztos, hogy csakugyan így történt-e a dolog. Lehet, hogy Miss Cram nagyon is átlátszóan célozgatott rá, mennyire kellemetlen az ember lányának egyedül a Kék Ártányban. Távol álljon tőlem, hogy kárhoztassam ezért, de őszintén szólva úgy éreztem, Miss Cram beszámolója kissé elrugaszkodott a való tényektől.

E pillanatban Anne Protheroe lépett be a szobába.

Egyszerű vonalú, fekete ruha volt rajta. A vasárnapi újságot hozta, és fanyar mosollyal tartotta elém.

– Nincs még semmi tapasztalatom ezen a téren. Szörnyű így olvasva, nem? A halottszemle után elkezdett kérdezgetni egy riporter. Én csak annyit mondtam, hogy borzasztóan kétségbe vagyok esve, és nincs semmi mondanivalóm, mire ő megkérdezte, hogy, ugye, nagyon szeretném, ha megtalálnák a férjem gyilkosát, én meg csak ennyit válaszoltam: – Igen. – Aztán hogy gyanakszom-e valakire, mire én azt feleltem: – Nem. – És hogy véleményem szerint a bűntény arra vall-e, hogy a tettes alapos helyismerettel rendelkezett, amire én azt mondtam: – Bizonyára. – Ennyi volt az egész. És most nézzék meg ezt.

A lap közepén egy fénykép díszelgett, szemmel láthatólag legalább tíz esztendeje készült – csak az Ég tudja, honnan ásták elő. Öklömnyi betűk tudatták:

AZ ÖZVEGY KIJELENTI: NEM NYUGSZIK, MÍG KÉZRE NEM KERÍTIK FÉRJE GYILKOSÁT

Mrs. Protheroe, az áldozat özvegye, egészen bizonyos benne, hogy a gyilkosságot helybeli személy követte el. Gyanakszik valakire, de egyelőre nincs bizonyítéka. Mint munkatársunknak elmondotta, a fájdalom valósággal letaglózta, de újfent hangoztatta, hogy addig nem nyugszik, amíg a gyilkosra le nem sújt az igazságszolgáltatás keze.

– Egyáltalán nem úgy hangzik, mintha én mondtam volna, ugye? – kérdezte Anne.

– Komiszabb is lehetne – nyugtattam meg, és visszaadtam az újságot.

– Olyan pimaszok, hát nem? – kérdezte Miss Cram. – Csak azt szeretném látni, hogy velem próbáljon kikezdeni egy ilyen szemtelen riporter!

Griselda szeme olyan huncutul villant, hogy nyomban felfogtam: Miss Cram nyilatkozata szó szerint értendő.

Ebédhez hívtak. Asztalhoz ültünk. Már az étkezés felén is túl voltunk, amikor Lettice belibegett, rámosolygott Griseldára, engem biccentéssel üdvözölt. Figyelmesen szemléltem (megvolt rá az okom), de Lettice éppolyan tétova volt, mint mindig, És tagadhatatlanul nagyon csinos. Nem viselt gyászt; halványzöld ruhája kiemelte fehér bőrét, haja szőkeségét.

Kávé után Anne halkan megszólalt:

– Szeretnék a tiszteletes úrral beszélni. Felviszem a nappali szobámba.

Végre megtudom hát, miért kaptuk a sürgős hívást. Felálltam, és követtem Anne-t az emeletre. A szoba ajtajában megállt. Szólni akartam, de felemelt kezével elhallgattatott. Hallgatózott, és közben lefelé nézett, a földszintre.

– Jól van. Kimennek a kertbe. Nem ... ne menjen be a szobába. Feljebb megyünk.

Nagy meglepetésemre végigvezetett a folyosón, az épület túlsó végébe. Itt keskeny, hágcsóforma lépcső vitt fel a legfelső szintre. Anne nekiindult a keskeny lépcsőnek, én követtem. Poros, deszkapadlós folyosón találtuk magunkat. Anne kinyitott egy ajtót, és bevezetett a hatalmas, homályos padlásra, amelyet szemmel láthatólag lomtárnak használtak. Utazóládák álltak ott, törött bútorok, néhány kép a falnak támasztva és a lomtárak egyéb szokásos porfogó kacatjai.

Meglepetésem oly nyilvánvaló volt, hogy Anne akaratlanul elmosolyodott.

– Hadd magyarázzam meg a dolgot. Mostanában igen ébren alszom. Az éjjel, illetve inkább hajnalfelé, úgy három órakor, meg voltam róla győződve, hogy valaki járkál a házban. Hallgatóztam egy darabig, aztán felkeltem, és kijöttem. Kint a folyosón észleltem, hogy a zörej nem a földszintről, hanem a padlásról ered. Eljöttem ide, a lépcső aljába. Megint valami zajt hallottam. Felszóltam: – Van ott valaki? – de senki sem válaszolt, nem is hallottam aztán már semmit, úgyhogy azt gondoltam, felzaklatott idegrendszerem játszik velem. Visszamentem a szobámba, és lefeküdtem. De ma reggel korán feljöttem ide – pusztán kíváncsiságból. És ezt találtam!

Lehajolt, és megfordított egy képet, amely háttal kifelé volt a falnak támasztva.

Megdöbbenésemben a lélegzetem is elakadt. A kép olajfestmény volt, arckép, de magát az arcot vandál módon összevagdalták, foszlányokra hasogatták, hogy felismerhetetlenné vált. És látszott, hogy a vágások egészen új-keletűek.

– Fantasztikus – mondtam.

– Ugye? Mondja, tiszteletes úr, mi lehet ennek a magyarázata?

– Nem tudom. Kétségtelenül heves indulat hatására cselekedett, aki tette. Valósággal mintha eszeveszett dührohamban tette volna.

– Igen, én is így gondolom.

– Kit ábrázolt ez a kép?

– Fogalmam sincs róla. Sose láttam. Ez a sok limlom már akkor is itt volt, amikor feleségül mentem Luciushoz és ideköltöztem. Sosem néztem meg, mi van a padláson.

– Fantasztikus ... – ismételtem. Lehajoltam, és szemügyre vettem a többi képet. Nagyjából olyanok voltak, amilyenekre ilyen helyen számíthat az ember – középszerű tájképek, egypár olajnyomat és néhány reprodukció, olcsó keretben.

Nem adtak semmiféle támpontot. A falnál ódivatú utazóláda állt, rajta E. P. monogram. Felemeltem a fedelét. Üres volt. A padláson a többi limlom sem szolgált semmiféle nyommal.

– Megdöbbentő – mondtam. – Az egész annyira ... értelmetlen.

– Igen – mondta Anne. – És ez benne az ijesztő.

Más látnivaló nem volt. Lementünk Anne-nel a nappali szobájába, s ő becsukta az ajtót.

– Gondolja, hogy tennem kellene valamit? Szóljak a rendőrségnek?

Tétováztam.

– Nehéz így megmondani, hogy vajon . . .

– ... kapcsolatban van-e a gyilkossággal, vagy sem – fejezte be a mondatot Anne. – Igen, tudom. Épp ezért annyira nehéz. Látszólag nincs köztük semmiféle kapcsolat.

– Nincs – mondtam—, de azért ez is felettébb különös. Hallgattunk; törtük a fejünket.

– Mik a tervei, ha nem haragszik, hogy megkérdezem – szólaltam meg azután.

Anne felemelte a fejét.

– Még legalább fél évig itt maradok! – jelentette ki kihívóan. – Minden ízemben iszonyodom ettől a helytől. Gyűlölöm még a gondolatot is, hogy itt éljek. De úgy érzem, mást nem tehetek. Különben mindenki azt fogja mondani, hogy megszöktem – hogy elűzött innen a bűnös lelkiismeretem.

– Ugyan, dehogy.

– De igen, ezt fogják mondani. Kiváltképp, amikor... – Megint hallgatott egy sort. Lassan szólalt meg: – A fél év leteltével feleségül megyek Lawrence-hez. – A szemembe nézett. – Egyikünk sem hajlandó tovább várni.

– Gondoltam, hogy így lesz – mondtam. Anne nyugalma egyszerre szertefoszlott.

Tenyerébe temette az arcát.

—El sem mondhatom, mennyire hálás vagyok magának ... nem is sejti! Elbúcsúztunk egymástól... Lawrence el akart menni. Olyan ... olyan szörnyen érzem magam Lucius halála miatt! Ha meg akartunk volna szökni Lawrence-szel. és Lucius úgy hal meg – most még szörnyűbb volna minden. De maga megértette velünk, milyen helytelen, milyen gonosz lenne. Ezért vagyok annyira hálás.

– Én is hálát adok az Úrnak – mondtam komolyan.

– Hanem azért, tudja – egyenesedett fel ültében Anne –, ha meg nem találják az igazi gyilkost, míg a világ világ, mindenki azt fogja hinni, hogy Lawrence volt az. Igen, igen, higgye el. Különösen, ha összeházasodunk.

– De kedvesem. Dr. Haydock szakvéleménye alapján nyilvánvaló . . .

– Törődnek is az emberek a szakvéleménnyel! Még csak nem is tudnak róla! Kívülállók különben is fütyülnek az orvosi véleményre. Ezért is akarok itt maradni. Mr. Clement, én meg fogom tudni az igazságot!

Anne szeme villámlott.

– Ezért hívtam meg ezt a leányt is – folytatta.

– Miss Cramet?

– Igen.

– Tehát mégis maga hívta meg ... Úgy értem, a maga ötlete volt?

– Természetesen. Persze előbb egy kicsit nyafogott, sajnáltatta magát… Még a halottszemlén ... már ott volt, amikor én megérkeztem. De én szántszándékkal hívtam meg ide.

– De hát csak nem gondolja, hogy ennek az ostoba teremtésnek valami köze lehetett a bűntényhez?

– Mi sem könnyebb, mint ostobaságot tettetni, Mr. Clement!

– Tehát komolyan azt gondolja? . . .

—Nem, őszintén szólva, nem gondolom. De azt igenis gondolom, hogy ez a lány tud valamit – vagy tudhat valamit. Közelebbről akartam szemügyre venni.

– És ahogy megérkezik, első éjszaka összeszabdalják az arcképet – tűnődtem.

– Gondolja, hogy ő csinálta? De hát miért? Tökéletesen lehetetlennek, képtelenségnek tűnik.

– Az is tökéletesen lehetetlennek, képtelenségnek tűnik, hogy a maga férjét meggyilkolják az én dolgozószobámban – mondtam keserűen. – És mégis megtörtént.

– Tudom. – Anne a karomra tetté a kezét.

– Szörnyű lehet maguknak is. Tisztában vagyok vele, ha nem mondtam is.

Elővettem a zsebemből a kék lazúrköves fülbevalót, és Anne elé tartottam.

– Ugye, ez a magáé?

– Ó, igen! – Örömteli mosollyal nyúlt érte..

– Hol találta?

De én nem tettem kinyújtott kezébe az ékszert.

– Nem haragszik, ha még egy kicsit magamnál tartom? – kérdeztem.

– Dehogyis – nézett rám csodálkozva, kérdőn Anne. De én nem elégítettem ki a kíváncsiságát.

Inkább megkérdeztem, hogy áll anyagilag.

– Orcátlan kérdés – mondtam –, de nem annak szántam.

– Én nem tartom orcátlannak a kérdést. Maga meg Griselda a legjobb barátaim. No, és kedvelem azt a muris öreg Miss Marple-t is. Lucius igen jómódú volt, tudja. Körülbelül, egyenlő arányban Lettice-re és rám hagyta a vagyonát. Az Udvarház az enyém, de Lettice elvihet annyi bútort, egyebet, hogy berendezhessen egy kis házat, és magára a házvételre külön összeget hagyott az apja.

– És mik Lettice tervei? Anne mulatságos fintort vágott.

– Velem nem közli. Alighanem elmegy, amint teheti. Nem állhat engem – sose is állhatott. Bizonyára én tehetek róla, bár mindig igyekeztem rendesen bánni vele. De hát nem is lehet elvárni egy fiatal lánytól, hogy imádja a fiatal mostoháját.

– Maga szereti? – kérdeztem kertelés nélkül.

Nem felelt azonnal, és ez is csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy Anne Protheroe mélységesen őszinte.

– Kezdetben szerettem – mondta azután. – Olyan szép kislány volt. Most már nem hiszem, hogy szeretném. Nem is tudom, miért. Talán mert ő nem szeret engem. Én ugyanis szeretem, ha szeretnek.

– Mindannyian így vagyunk vele – mondtam, és Anne Protheroe elmosolyodott.

Már csak egy feladatom maradt. Ehhez azonban Lettice Protheroe-val kellett négyszemközt szót értenem. Elég könnyen sikerült; az elhagyott szalonban akadtam rá. Griselda és Gladys Cram kint volt a kertben.

Bementem, és becsuktam az ajtót.

– Lettice – mondtam –, valamiről szeretnék magával beszélni.

– Igen? – nézett rám közönyösen. Alaposan kigondoltam, mit fogok mondani.

Elébe tartottam a lazúrköves függőt, és halkan megkérdeztem:

– Miért ejtette ezt el a dolgozószobámban? Egy pillanatra megmerevedett. De csak egy futó pillanatra, jóformán észre is alig lehetett venni. Aztán közömbös hangon megszólalt:

– Én sohasem ejtettem le semmit a dolgozószobájában. Ez nem is az enyém, Anne-é.

—Tudom – mondtam.

– Akkor miért engem kérdez? Biztosan Anne ejtette el.

– Mrs. Protheroe egyetlenegyszer volt csak a dolgozószobában a gyilkosság óta, akkor is fekete ruhában, tehát valószínűtlen, hogy kék köves függőt viselt volna.

– Ez esetben bizonyára előzőleg vesztette el – mondta Lettice. – Ez csak logikus.

– Nagyon is logikus – feleltem. – Gondolom, nemigen emlékszik, mikor viselte a mostohaanyja legutoljára ezt a függőt?

– Hogy emlékszem-e? – Lettice kérdő, ártatlan tekintetet vetett rám. – Olyan fontos ez?

—Talán.

– Hadd gondolkodjam. – Lettice komolyan összevonta szemöldökét. Talán még soha olyan csinosnak nem láttam, mint akkor. – Megvan! – nézett fel. – Csütörtökön láttam rajta. Már emlékszem.

– Csütörtökön – mondtam lassan – történt a gyilkosság. Mrs. Protheroe aznap bement a kertünkbe, és odalépett az ablakhoz, de ha még emlékszik a halottszemlén tett vallomására, csak az ablakig ment, a szobába nem lépett be.

– Hol találta ezt?

– Begurult az íróasztal alá.

– Akkor úgy látszik – mondta Lettice közönyösen –, hogy Anne nem mondott igazat.

—Úgy érti, bement a szobába, és az íróasztal mellé állt?

– Mindenesetre úgy látszik, nem?

És egyenesen a szemembe nézett.

– Ha éppen tudni akarja – mondta nyugodtan –, egy pillanatig sem hittem, hogy Anne igazat mond.

– Én pedig tudom, hogy maga nem mond igazat, Lettice – mondtam.

– Hogy érti ezt? – kérdezte csodálkozva.

– Úgy értem, hogy ezt a fülönfüggőt én legutóbb péntek délelőtt láttam, amikor feljöttem az Udvarházba Melchett ezredessel. A függő meg a párja ott hevert a mostohaanyja öltözőasztalán. Mi több: még fel is emeltem mind a kettőt, és megnéztem.

– Ó ... – Lettice megingott, aztán hirtelen a karosszék karjára vetette magát, és heves zokogásban tört ki. Szőke haja majdnem a padlót érte. Megrázó és szép látvány volt.

Hagytam, hadd sírja ki magát, aztán igen szelíden megszólaltam:

– Lettice, miért tette?

– Mit?!

Hirtelen felugrott, haját vadul hátravetette: Vad, rémült pillantást vetett rám.

– Mit akar ezzel mondani?

– Miért csinálta? Féltékenységből? Mert nem szereti Anne-t?

– Igen, igen! – hátralökte a haját, és lassan visszanyerte önuralmát. – Igen, nevezhetjük féltékenységnek is. Sose szerettem Anne-t, amióta csak betelepedett ide, mint valami királynő! Én dugtam azt a nyavalyás vackot az íróasztal alá. Azt reméltem, bajba keverhetem Anne-t. És igenis sikerült volna, ha maga nem szaglászik annyit, nem fogdos holmikat mások öltözőasztalán! Különben is, mióta papok dolga, hogy segítsenek a hekusoknak?!

Gyerekes dühkitörés volt. Ügyet sem vetettem rá. Inkább sajnáltam ezt a szegény kislányt. Anne ellen irányuló gyermeteg bosszútervét nem lehetett komolyan venni. Ezt meg is mondtam Lettice-nek, és hozzátettem, hogy minden kommentár nélkül vissza fogom adni Anne-nek a függőt. Lettice ettől szemmel láthatólag meghatódott.

– Ez igazán rendes magától – mondta.

Hallgatott egy percig, aztán, arcát elfordítva és szavait hallhatólag jól megválogatva, így szólt:

—Tudja, Mr. Clement, én a maga helyében minél hamarabb elküldeném innen Dennist. Én ... én azt hiszem, jobb lenne.

—Dennist? – Meglepetten vontam fel a szemöldököm. De azért kissé mulattatott a dolog.

– Azt hiszem, jobb lenne – ismételte Lettice, aztán ugyanolyan félszegen még hozzátette: – Igazán sajnálom, hogy Dennis… Nem hittem volna ... No mindegy, szóval sajnálom.

Ennyiben maradtunk.

Huszonharmadik fejezet

 

Hazafelé menet azt ajánlottam Griseldának, tegyünk egy kis kerülőt, és nézzünk el a sírdombhoz. Kíváncsi voltam, dolgozik-e a rendőrség, és ha igen, találtak-e valamit. Griseldának azonban otthon volt dolga, úgyhogy magam vágtam neki az expedíciónak.

Hurst őrmestert találtam a terepen mint teljhatalmú megbízottat.

– Eddig semmi jel, uram – jelentette. – Márpedig ha valahol el akartak dugni valamit, ez itten a legalkalmasabb hely. Meg aztán, hova is indulhatott az a fehérszemély ezen az ösvényen? Az Udvarházba vagy ide – máshova ugyan nem.

– Slack felügyelő bizonyára túlságosan egyszerűnek tartaná, ha mindjárt a szóban forgó hölgyet kérdezné meg, igaz?

– Nem akarja, hogy neszét vegye a dolognak – magyarázta Hurst. – De ha az illető személy ír Stone-nak, vagy ha amaz ír őneki, még kisülhet valami a dologból. De ha megtudja, miben sántikálunk, egyszeriben befogja a száját. Egy árva szót ki nem szedünk belőle.

Elég nehéz volt elképzelni Miss Cramet, amint makacsul befogja a száját. Hisz szüntelenül dőlt belőle a szó.

– Ha valaki szélhámos, meg kell ám azt is tudni, miért az – folytatta előadását Hurst őrmester.

—Természetesen – bólintottam.

– És a felelet könnyen itt lapulhat, éppen ebben a sírhalomban

– különben mit vacakolt volna vele annyit?

—Talán hogy oka legyen a környéken cserkészni – véltem.

– Ez amolyan amatőr beszéd – nézett rám gőgösen a rend érdemes őre.

—De, amint látom, azt a bőröndöt egyelőre nem találták meg – mondtam én.

– Arra is rákerül a sor, ne féljen, tiszteletes úr.

– Nem vagyok benne annyira bizonyos – mondtam. – Miss Marple azt mondja, a leány néhány perc elteltével már jött is kifelé az erdőből, üres kézzel. – Annyi idő alatt nem érhetett ide és vissza.

– Nem kell ám azt olyan komolyan venni, amit az öreg hölgyek összebeszélnek. Ha látnak valami érdekeset, mind felneszelnek, az idő meg csak úgy repül. Meg aztán fehérszemélyeknek amúgy sincsen időérzékük, ugye.

Gyakran eltűnődtem, mi az oka, hogy az emberek annyira szívesen általánosítanak. Márpedig az általánosítás ritkán fedi a valóságot, sőt többnyire ugyancsak pontatlan. Nekem magamnak igen gyatra az időérzékem (ezért kell az órát előreállítani), Miss Marple-é viszont olyan, akár a legmegbízhatóbb óramű. Az ő órája aztán másodpercre jól jár, és ő maga is a pontosság mintaképe.

De nem óhajtottam vitába bocsátkozni Hurst őrmesterrel. Sok sikert kívántam, aztán elköszöntem, és ballagtam hazafelé.

Már majdnem haza is értem, amikor hirtelen sugallatom támadt. Csak úgy, a derült égből. Hisz itt rejtőzhet a megoldás!

Talán még emlékeznek rá, amikor első ízben kutattam át az ösvényt a gyilkosság másnapján, egy bizonyos helyen azt észleltem, hogy a bokrok között járhatott valaki. Aztán ki is derült, legalábbis én úgy gondoltam, hogy Lawrence nyomát láttam, aki hasonló meggondolásból fürkészett arrafelé, mint én.

De most eszembe jutott, hogy később ő meg én még egy csapásra leltünk, amely, mint kiderült, a felügyelő nyoma volt. Hogy jobban átgondoltam a dolgot, határozottan emlékeztem, hogy az első nyom – Lawrence-é – sokkal észrevehetőbb volt, mint a második, mintha nemcsak egy személy járt volna arra. Mi több: Lawrence figyelmét is ez keltette fel valószínűleg. Nem lehetséges, hogy azt a nyomot dr. Stone vagy Miss Cram hagyta?

Arra is emlékeztem, mintha elszáradt leveleket, letört gallyakat láttam volna. Márpedig akkor a nyom nem a mi kutatásunk délutánján keletkezett, hanem előbb.

Már közeledtem is a kérdéses helyhez. Könnyen felismertem, és megint átfurakodtam a bozóton. Ezúttal frissen letört gallyakra bukkantam. Valaki járt itt azután, hogy Lawrence meg én itt voltunk.

Hamarosan odaértem, ahol Lawrence-szel találkoztam. A halvány csapás azonban továbbvezetett, én meg követtem. Hirtelen kis tisztássá szélesedett, ahol friss ásás nyoma látszott. A tisztás fölött az ágak összeborultak; az egésznek alig egy méter volt az átmérője.

Odamentem, letérdeltem, két kézzel széttoltam a bokrokat. Fényes, barna felület villant. Izgatottan nyúltam a bokrok közé, és nagy nehezen kirángattam egy kis barna bőröndöt.

Diadalkiáltásra fakadtam. Siker! Akármit mond a dölyfös Hurst őrmester, végül mégiscsak helyesen okoskodtam. Íme, itt a bőrönd, amelyet Miss Cram vitt azon az éjszakán! Megpróbáltam kinyitni – zárva volt.

Amikor felálltam, megpillantottam a földön egy kis barnás kristályt. Szinte gépies mozdulattal felemeltem, és a zsebembe csúsztattam.

Azután fülön fogtam zsákmányomat, és visszafelé indultam az ösvényen.

Ahogy a forgókeresztnél kiértem az útra, izgatott hang csendült közvetlen közelről:

– Nahát! Mr. Clement! Megtalálta! Hogy maga milyen ügyes!

Magamban nyugtáztam a tényt, hogy az észrevétlen megfigyelő szerepében Miss Marple-lal senki sem vetekedhet, majd leletemet a kerítés tetején egyensúlyoztam kettőnk közt.

– Ez az – mondta Miss Marple. – Bárhol felismerném.

Ez már mégiscsak túlzás, gondoltam. Ezer meg ezer hajszálra egyforma olcsó bőrönd akad a világon. Senki ilyen határozottan fel nem ismerné azt, amelyiket messziről látott, méghozzá holdfénynél – tudtam azonban, hogy ez az egész bőröndügy Miss Marple személyes diadala, úgyhogy senki sem róhatja fel bűnéül, ha egy kis túlzásra vetemedik.

—Ugyebár, le van zárva, Mr. Clement?

—Igen. Épp be akarom vinni a rendőrségre.

—Nem gondalja, hogy tanácsosabb volna inkább telefonálni?

Dehogyisnem volna tanácsosabb telefonálni. Átcsörtetni az egész falun, bőrönddel a kezemben, felérne azzal, mintha kidoboltatnám az érdekes eseményt.

Beléptem hát Miss Marple kertjébe, a franciaablakon át pedig a házba, és a szalon menedékéből, csukott ajtó mögött, telefonon közöltem híreimet az illetékesekkel.

Mindezek eredményeképpen Slack felügyelő tudatta, hogy két perc múlva ott lesz.

Meg is érkezett, ugyancsak harapós kedvében.

– Szóval megtalálta? – mordult rám. – Tudja-e, uram, nem szabad ám elhallgatni a dolgokat. Ha tudomására jut valamely eltűnt tárgy rejtekhelye, azonnal jelenteni tartozik a hatóságoknak.

– Merőben véletlen volt – mondtam. – Hirtelen jutott eszembe az egész.

– És én ezt el is higgyem? Közel háromnegyed mérföldnyi erdős terület, és ön nyílegyenesen a kérdéses helyre megy, és megtalálja az eltűnt tárgyat?!

Szívesen ismertettem volna Slack felügyelővel, miféle logika vezetett nyílegyenesen a kérdéses helyre, csakhogy a derék rendőrtisztnek megint sikerült elérnie, hogy feldühített, következésképpen visszahúzódtam csigaházamba, és egy árva szót sem szóltam.

– Nos? – kérdezte Slack felügyelő, és undorral szemlélte a bőröndöt. Igyekezett közömbös arcot vágni, de ez sehogy sem sikerült. – Akár meg is nézhetnénk, mi lapul benne.

Hozott magával egy marék kulcsot, drótot, egyebet. A silány bőrönd zárjával nem volt nehéz dolga. Egy perc sem telt bele, nyitva

állt.

Nem is tudom, mire számítottunk, de valószínűleg holmi szenzációs leletre. Elsőnek mindenesetre egy foszlott gyapjúsál tárult szemünk elé. A felügyelő kiemelte a bőröndből. A sálat kopott, sötétkék nagykabát követte – ez sem volt sokkal jobb állapotban. A két ruhadarab után egy kockás sapka következett.

– Nem valami pompás darabok – vélekedett a felügyelő.

Következőnek egy pár kopott, csámpás bakancs került elő. A bőrönd fenekén újságpapírba tekert csomagot találtunk.

– Alighanem a frakking – mondta elkeseredve a felügyelő, miközben feltépte az újságpapírt.

De a következő pillanatban elakadt a lélegzete.

A csomagban ugyanis finommívű, kis ezüsttárgyakat találtunk, meg egy kerek ezüsttálat.

Miss Marple felkiáltott.

– A sótartók! Protheroe ezredes asztali sótartói meg a II. Károly korabeli gyümölcstál! Na de ilyet!

A felügyelő belevörösödött az izgalomba.

—Hát erre ment ki a dolog! – motyogta. – Lopás. Csak azt nem értem, miért nem jelentették, hogy ennek a holminak lába kelt?

– Talán még észre sem vették – mondtam. – Az értékes holmit bizonyára nem használják mindennap. Protheroe ezredes valószínűleg páncélszekrényben tartotta a műkincseit.

– Majd én a végére járok a dolognak – ígérte a felügyelő. – Indulok is az Udvarházba. Hát ezért lépett le az igen tisztelt dr. Stone! Félt, hogy a gyilkosság miatt indult nyomozás majd az ő üzelmeit is felfedi. Attól tartott nyilván, hogy házkutatást tartanak nála. Utasította a lányt, hogy rejtse el a szajrét az erdőben, egy váltás ruhával, ő meg alighanem kerülő úton akart visszalopózni, és éjszaka meglépni a cuccal, a lány meg közben itt ült, hogy elterelje róla a gyanút. Egyre mindenesetre jó volna az egész: tisztázza dr. Stone-t a gyilkosság gyanúja alól. Ahhoz nem volt semmi köze. Egész másban sántikált.

Slack visszacsomagolta a bőröndöt, és távozott – még egy pohárka sherryt sem volt hajlandó elfogadni.

– Nos, egy rejtéllyel kevesebb – sóhajtottam fel. – Slacknek igaza van: semmi ok nincs dr. Stone-t gyanúsítani a gyilkossággal. Már tudjuk, mi lappangott gyanús dolgai mögött.

—Valóban úgy tűnik – bólogatott Miss Marple. – Noha természetesen sosem lehetünk egészen bizonyosak benne, ugyebár?

—Nincs semmiféle indítóok – mutattam rá. – Az ál-Stone megszerezte, amire a foga fájt, és megszökött.

—I-i-igen ...

Látszott, hogy az idős hölgynek fúrja valami az oldalát. Kíváncsian néztem rá. Mentegetőzve, sebesen válaszolt a kérdésemre.

—Egészen bizonyosan tévedek ... Én olyan buta vagyok az ilyesmiben ... De azon törtem a fejem, hogy ez az ezüst, ugye, nagyon értékes?

—A minap ezer fontért kelt el árverésen egy hasonló gyümölcstál.

-r- Igen, igen; ugyebár, nemcsak az ezüst értéke teszi?...

—Nem; a művészi értéke felbecsülhetetlen.

—Igen, igen, én is így gondolom. Ilyesmit, ugye, nehéz lehet eladni, és akkor is csak a legnagyobb titokban. Márpedig ha a rablást felfedezik, akkor híre kel a dolognak, és a holmit egyáltalán nem is lehet áruba bocsátani.

—Nem egészen értem, mire utal, Miss Marple – mondtam határozatlanul.

—Tudom, hogy ügyetlenül fogalmazok. – Már égett az orcája zavarában. – De az az érzésem ... mármint úgy gondolom, ezt a holmit nem emelték el csak úgy egyszerűen. Az lett volna az egyetlen ésszerű megoldás, ha helyette megtévesztő másolatot hagynak ott. Akkor talán jó darabig fel sem fedezték volna a tolvajlást.

—Roppant eredeti ötlet – mondtam.

– De hát csak így lehetett volna megcsinálni, nem? És mihelyt a csere megtörtént, igazán nem lett volna semmi ok Protheroe ezredes meggyilkolására – épp ellenkezőleg!

– Pontosan – bólintottam. – Ezt mondom én is.

– Igen, csakhogy én azon tűnődtem … persze határozottan nem tudhatom ... de Protheroe ezredes mindig sokat beszélt arról, hogy mi áll szándékában, mielőtt még bármit is tett volna, és persze sokszor meg sem tette végül, de beszélni rengeteget beszélt róla, és ...

– És?...

– És azt is említette, hogy fel akarja becsültetni a műkincseit... Hogy Londonból hozat szakértőt. Valaki ezt tanácsolta neki. Rengeteget beszélt erről, meg hogy mennyire fontos az ilyesmi. Persze nem tudhatom, hogy valóban intézkedett-e ilyen irányban, de ha igen . . .

– Értem – mondtam lassan.

– Természetesen mihelyt a szakértő meglátja a tárgyakat, rögtön tudta volna, hogy hamisítványokkal van dolga, és akkor Protheroe ezredesnek is eszébe jutott volna, hogy dr. Stone-nak mutogatta a kincseit – bizonyára akkor cserélte ki ügyesen a szélhámos, valóságos szemfényvesztés volt –, no és akkor aztán menthetetlenül kibújt volna a szög a zsákból, már ahogy a közmondás tartja, ugye...

– Értem – ismételtem. – Meg kell bizonyosodnunk felőle.

Megint a telefonhoz léptem. Néhány perc múlva már kapcsolták is az Udvarházat; Anne Protheroe jelentkezett.

– Nem, semmi lényeges. Megérkezett már a felügyelő? Nem? Nos, néhány perc múlva ott lesz. Mrs. Protheroe, meg tudná mondani nekem, felbecsülték-e valaha az Udvarházban található műtárgyakat? Igen? ...

Megköszöntem a felvilágosítást, letettem a kagylót, és Miss Marple-hoz fordultam.

– Nem fér hozzá kétség. Protheroe ezredes valóban kért szakértőt Londonból, hogy felbecsültesse a műtárgyait – az illetőnek hétfőn kellett volna megérkeznie, vagyis holnap. Az ezredes halála következtében azonban elhalasztották a becslést.

—Akkor tehát mégiscsak volt indítóok – mondta halkan Miss Marple.

– Indítóok? Igen. De ennyi az egész. Ne feledje: amikor a lövés eldördült, dr. Stone épp csatlakozott a többiekhez, vagy abban a pillanatban lépett át a forgókereszten.

– Igen – mondta elgondolkozva Miss Marple. – Akkor tehát gyanún felül áll.

 

Huszonnegyedik fejezet

 

Amikor hazaértem, Hawes várt rám a dolgozószobámban. Felalá járkált idegesen, és amikor beléptem, úgy összerezzent, mintha pisztolyt sütöttek volna el a füle mellett.

– Elnézését kérem – mentegetőzött, és megtörölgette a homlokát. – Mostanában szörnyű idegállapotban vagyok.

—Kedves fiam – mondtam –, magának környezetváltozásra van szüksége. Ha nem vigyázunk magára, a végén még összeroppan.

—Nem hagyhatom el az őrhelyemet. Nem, nem, én nem futamodom meg soha!

– Ugyan, ugyan, ki beszél itt megfutamodásról? Maga beteg. Bizonyos vagyok benne, hogy Haydocknak is ez a véleménye!

—Haydock! Haydock! Az ám a szép kis doktor, mondhatom! Tudatlan falusi felcser, nem más.

—Ne legyen hozzá igazságtalan. Kitűnő szakmai hírnévnek örvend.

—Meglehet. Nem tudom. Én ki nem állhatom akkor sem. No, de nem ezért jöttem. Meg szeretném kérni; tiszteletes úr, tartsa meg ma este helyettem a prédikációt. Én... én nem érzem magam alkalmasnak rá.

—Nagyon szívesen. Megtartom az istentiszteletet is.

—Nem, nem, azt megtartom magam. Nincs semmi bajom. Csak ha elgondolom, hogy felmegyek a szószékre, és az a rengeteg szem mind rám mered...

Lehunyta a szemét, és görcsösen nyelt.

Igen nagy baja lehet az én szerencsétlen káplánomnak. Úgy látszik, eltalálta a gondolatomat, mert kinyitotta a szemét, és gyorsan megszólalt:

– Nincs énnekem igazán semmi bajom. Csak ez az örökös fejfájás – majd megőrülök belé. Kaphatnék, kérem, egy pohár vizet?

– Természetesen. – Már mentem is a csaphoz. Csöngetni a mi házunkban merőben felesleges.

Bevittem a vizet, és Hawes megköszönte. Kis papírdobozt húzott elő a zsebéből, kinyitotta, rizspapír kapszulát vett ki belőle, és egy korty vízzel lenyelte.

– Fejfájás elleni por – magyarázta. Hirtelen felötlött bennem a gondolat, nem szokott-e rá Hawes holmi kábítószerre. Az megmagyarázná különös viselkedését.

– Remélem, nem viszi túlzásba az orvosságszedést – mondtam.

– Ó, dehogy. Haydock doktor figyelmeztetett, hogy miféle veszéllyel járhat. De ez a por csodálatos. Azonnali enyhülést ad.

Valóban, máris visszatért arcába a szín, és nyugodtabbnak látszott. Felállt.

– Akkor tehát megtartja este a prédikációt, tiszteletes úr? Igazán nagyon köszönöm.

—Szóra sem érdemes. És ragaszkodom hozzá, hogy az istentiszteletet is magam tartsam. Maga pedig szépen hazamegy, és lefekszik. Nem, nem, ne ellenkezzék. Egy szót se többet a dologról.

Megint csak megköszönte. Aztán valahova a szoba túlsó végébe tévedt a tekintete, miközben megkérdezte:

– Ugye, ma fent járt tiszteletes úr az Udvarházban? ...

– Igen.

– Elnézést a kérdésért … hívatták? Meglepetten néztem rá, ő pedig elvörösödött.

– Bocsánatot kérek, tiszteletes úr. Csak éppen arra gondoltam… valami új fejlemény támadt, és azért hívatta önt Mrs. Protheroe. Eszem ágában sem volt, hogy kielégítsem Hawes kíváncsiságát.

– Mrs. Protheroe a temetési szertartás részleteit akarta megtudni – közöltem.

—Igen? És semmi mást? Értem.

Nem szóltam. Hawes idegesen topogott, aztán nagy sokára kibökte:

– Mr. Redding meglátogatott tegnap este. El sem tudom képzelni, miért.

– Nem mondta meg?

– Csak annyit mondott, hogy gondolta, benéz. Hogy olykor hosszúak egyedül az esték: Eddig sohasem jutott eszébe, hogy meglátogasson.

– Nos, kellemes társaság mindenesetre – mondtam mosolyogva.

– Igen, igen, de mit akar tőlem ? Nem tetszik nekem a dolog. – — Hawes már szinte kiabált. – Azt mondta, benéz majd máskor is. Mit jelentsen ez?! Mit forgathat a fejében?!

– Miért gondolja, hogy bármiféle hátsó gondolata volt? – kérdeztem.

– Nem tetszik nekem a dolog – kötötte az ebet a karóhoz Hawes. – Én soha nem szóltam rá egy rossz szót sem. Én sosem igyekeztem úgy feltüntetni, hogy ő a bűnös – még amikor feladta magát, akkor is azt mondtam, hogy érthetetlen az egész. Ha valakit gyanúsítottam, az Archer volt, és nem Mr. Redding. Archer

– az egészen más. Istentelen, hitetlen, faragatlan fickó. Részeges csirkefogó.

– Nem gondolja, hogy kissé szigorú? – kérdeztem. – Végtére is igen keveset tudunk arról az emberről.

– Közönséges vadorzó, többet van fogdában, mint szabadlábon. Az ilyen ember mindenre képes.

– Csakugyan azt hiszi, hogy Archer lőtte le Protheroe ezredest?

– kérdeztem kíváncsian.

Hawes ösztönös irtózattal viseltetik az egyenes válasz iránt. Az utóbbi időben már többször észrevettem, hogy egy egyszerű „igen”-t vagy „nem"-et képtelenség kihúzni belőle.

– Nem gondolja, uram, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldás?

– Amennyire tudjuk – mondtam –, semmiféle bizonyíték nincs ellene.

– A fenyegetőzése! – vágott vissza Hawes. Ne feledje, hogy fenyegetőzött!

Torkig vagyok már Archer fenyegetőzésével. Tudomásom szerint nincs is rá szavahihető tanú, hogy Archer valóban fenyegetőzött volna.

– Eltökélt szándéka volt, hogy bosszút áll Protheroe ezredesen. Alaposan feltankolta magát, aztán ment, és lelőtte.

– Ez puszta feltevés.

– De meg kell hagynia, hogy tökéletesen valószínű!

– Szó sincs róla.

– Akkor lehetséges.

– Lehetségesnek lehetséges. Hawes rám sandított.

– Miért nem tartja valószínűnek?

– Azért, mert egy ilyen Archer-szabású embernek esze ágában sem volna pisztolyt használni, ha embert akar ölni. Merőben valószínűtlen.

Hawest megdöbbentette ez az érv. Láthatólag nem ilyen ellenvetésre számított.

– Gondolja, tiszteletes úr, hogy ez az ellenvetés meggyőző? – kérdezte kétkedőn.

– Szerintem tökéletes bizonyítéka annak, hogy nem Archer követte el a bűntettet.

Határozottságom láttán Hawes nem szólt többet. Megint köszönetet mondott, és távozott.

Kikísértem az előszobaajtóig. A hallban az asztalon négy levelet pillantottam meg. Két közös vonásuk volt: mindegyiket női kéz írta, és mindegyiken ott állt ez a szó: Sürgős! Mindössze annyi volt a különbség a borítékok között, hogy az egyik észrevehetően piszkosabb volt a többinél.

Úgy éreztem, nem kettős, négyes látásom van.

Mary kijött a konyhából, és rajtakapott, amint a leveleket bámulom.

– Ebéd után hoztak hármat – közölte. – A negyediket a levélszekrényben találtam.

Biccentettem, felvettem a leveleket, és bevittem a dolgozószobámba.

Az első levél a következőképpen szólt:

„Kedves Mr. Clement! Tudomásomra jutott valami, amit érzésem szerint Önnek is meg kell tudnia. Szegény Protheroe ezredes halálával kapcsolatban: Nagyra értékelném tanácsát – nem tudom, menjek-e el a rendőrségre vagy sem. Szegény drága férjem halála óta iszonyodom mindenféle nyilvánosságtól. Volna olyan kedves ma délután néhány percre benézni hozzám? ~

Igaz híve Martha Price Ridley."

Felnyitottam a második küldeményt:

„Kedves Mr. Clement! Olyan zavarban vagyok ... annyira felizgattam magam ... nem tudom, mitévő legyek!

Véletlenül meghallottam valamit, ami talán fontos lehet. Annyira iszonyodom tőle, hogy bármiféle kapcsolatba kerüljek a rendőrséggel! Végtelenül izgatott és tehetetlen vagyok. Nem terhelném túlságosan, drága tiszteletes úr, ha megkérném, jöjjön át néhány percre? Biztos vagyok benne, hogy a maga intelligenciája és megértése most is azonnal megoldaná problémámat!

Bocsásson meg a zavarásért!

Őszinte híve Caroline Wetherby.”

A harmadik levelet szinte már nem is kellett felbontanom, tudtam előre, mit olvashatok benne:

„Kedves Mr. Clement! Igen fontos dolog jutott tudomásomra. Úgy érzem, Önnek kell elsősorban értesülnie róla. Legyen szíves, ma délután keressen fel. Várom."

A katonás iromány aláírása ez volt: „Amanda Hartnell." Végül felnyitottam a negyedik küldeményt. Szerencsés ember vagyok; igen kevés névtelen levéllel volt dolgom életem során. A névtelen levél véleményem szerint a legaljasabb, legkegyetlenebb fegyver. Ez a példány sem volt kivétel. Első látásra úgy tűnt, műveletlen ember írása, de aztán néhány gyanús jel megingatott ebben a feltevésben.

„Kedves Tiszteletes Ur,

ugy gondolom megkell tudnia mi fojik. Az-asszonykáját látták amint kilopakodott Mister Redding házából. Érti ugye miről van

szó. Azok 2-en Rosszban Sántikálnak! Ugy gondolom eről Önnek is

tudnia kel.

Egy Jóakarója”

Undorral felkiáltottam, összegyűrtem a papírt, és épp akkor hajítottam a kandallóba, amikor Griselda belépett a szobába.

– Mit dobtál ki ilyen megvetően? – tudakolta.

– Szemetet – mondtam.

Gyufát vettem elő, meggyújtottam, és lehajoltam. Griselda azonban megelőzött. Gyorsan lehajolt, felvette az összegyűrt papírt, és mielőtt még megakadályoztam volna, kisimította.

Elolvasta, ő is undorral felkiáltott, aztán visszalökte elém a papírt, és elfordult. Meggyújtottam a levelet, és néztem, amíg elég.

Griselda az ablakhoz lépett, és kinézett a kertbe.

– Len – szólalt meg, de nem fordult hátra.

– Tessék, kedvesem.

– Szeretnék elmondani neked valamit. Igen, igen, hallgass csak meg. Nagyon kérlek. Amikor ... amikor Lawrence Redding idejött, én meghagytalak abban a hitedben, hogy azelőtt csak futólag ismertem. De ez nem volt igaz. Sőt. Mielőtt veled megismerkedtem, egy kicsit szerelmes voltam Lawrence-be. Mint legtöbben, akik csak ismerik. Valamikor régen ... szóval, mit kerülgessem, bele voltam habarodva. Nem írtam neki kompromittáló leveleket, és nem csináltam semmi olyan hülyeséget, mint a regényekben szokás. De eléggé bele voltam esve.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem.

– Hát azért. Nem is tudom tulajdonképpen ... Tudod, te néha olyan fura vagy. Csak azért, mert nagy közöttünk a korkülönbség, azt hiszed, hogy én... hogy én képes volnék mást szeretni. Azt gondoltam, rosszul esne neked, és még undok is volnál talán, ha elmondanám, hogy valamikor jóban voltam Lawrence-szel.

– Ügyesen tudsz titkot tartani, annyi bizonyos – mondtam, mert eszembe jutott, mit mondott nekem pontosan itt, ebben a szobában Griselda, alig egy hete, és milyen tökéletes természetességgel beszélt.

– Igen, én jól tudok titkot tartani. Egy kicsit büszke is vagyok rá.

Gyerekes büszkeség csendült a hangjában.

– De amit mondtam, igaz. Anne-ről nem tudtam, és el sem tudtam képzelni, hogy lehet az, hogy Lawrence közömbös irántam, és nem ... na, szóval, hogy egyszerűen észre sem vesz! Nem vagyok hozzászokva.

Csend támadt.

– Értesz engem, ugye, Len? – kérdezte Griselda szorongva.

– Igen – mondtam. – Mindent értek. De vajon így volt-e csakugyan?

 

Huszonötödik fejezet