Nehezen tudtam szabadulni a névtelen levél hatásától. A sár nyomot hagy.
Hanem aztán mégiscsak felvettem a három levelet, órámra pillantottam, és elindultam.
Ugyancsak szöget ütött a fejembe a dolog: vajon mi „juthatott tudomására" a három hölgynek így, egyidejűleg? Bizonyára egy és ugyanaz az újság. Hamarosan rájöttem azonban, hogy okoskodásom merőben téves.
Eltérnék az igazságtól, ha azt állítanám, hogy a rendőrőrs útba esett. Nem; a lábam vitt arra. Nagyon szerettem volna tudni, visszatért-e már Slack felügyelő az Udvarházból.
Visszatért. Mi több, magával hozta Miss Cramet is. A szép Gladys ott trónolt a rendőrőrsön, és felháborodottan szónokolt. Körömszakadtáig tagadta, hogy a bőröndöt az erdőbe vitte volna.
– Csak mert ezeknek a vén pletykafészkeknek nincs okosabb dolguk, mint egész éjszaka kibámulni az ablakon, maguk itt kukoricáznak velem! Egyszer már tévedett a nénike, el ne feledjék, amikor azt állította, hogy a gyilkosság délutánján az ösvényen látott engem, és ha akkor tévedett, fényes nappal; hogy a csudába ismert volna meg holdvilágnál?
– Tiszta rosszindulat, az van ezekben a mamuskákban. Akármit elmondanának az ember lányáról. Én meg alszom az ágyban, mint egy ártatlan kisangyal. Maguk is szégyellhetik magukat, ahányan vannak!
– És ha történetesen a Kék Ártányban a fogadósné felismerte a bőröndöt mint az ön tulajdonát, Miss Cram?
– Felismerte a csudát. Tévedett, és kész. Mért, talán látnak maguk azon a bőröndön nevet? A fél világ ilyen bőrönddel szaladgál. És hogy szegény dr. Stone-t közönséges betörőnek tartják! Egy ilyen tudományos embert! Nem is egy doktorátusa van, hanem három!
—Tehát megtagadja a magyarázatot, Miss Cram?
– Ez nem megtagadás. Maguk tévedtek, és kész. Maguk meg a minden lében kanál mámikáik. Nem mondok én egy árva szót se többet – csak az ügyvédem jelenlétében. Megyek is ebben a percben, ha ugyan le nem akar tartóztatni!
Válaszul a felügyelő felállt, és kitárta az ajtót a szép Gladys előtt. Az ifjú hölgy emelt fővel kivonult.
– Ezt a szöveget nyomja váltig – mondta Slack, amikor visszatért a székéhez. – Tagad. Persze, az öreg hölgy éppenséggel tévedhetett. Nincs az az esküdtszék, amelyik elhinné, hogy az ember olyan távolságról felismer valakit, kiváltképp holdfénynél. És persze abban is igaza van, hogy az öreglány, egyszer már tévedett.
– Lehetséges – mondtam –, de nem hiszem. Miss Marple-nak rendszerint igaza van. Ezért nem örvend nagy népszerűségnek.
A felügyelő elvigyorodott.
– Ezt mondja Hurst is. Uramisten, ezek a faluk!
– Mi a helyzet az ezüsttel, felügyelő úr?
– Látszólag a legnagyobb rendben van minden. Persze valamelyik eresztés mindenképp hamisítvány. Much Benhamben van egy öreg becsüs, az nagyon ért az antik ezüsthöz. Már telefonáltam neki, és kocsit is küldtem érte. Hamarosan megtudjuk, melyik a valódi, melyik a hamisítvány. Vagy végrehajtották már a tolvajlást, vagy csak tervezték. Nem mintha nagy különbség volna – mármint a mi szempontunkból. Az efféle tolvajlás semmi a gyilkossághoz képest. Emezeknek kettejüknek a gyilkossághoz nincs közük. Talán elkaphatjuk a fickót a lány révén – ezért engedtem el minden teketória nélkül.
– Aha – mondtam. – Sehogy sem értettem a dolgot.
– Nagy kár, hogy így fordult a helyzet Mr. Reddinggel. Ritkán akad, aki ennyire készségesen feladja magát.
– Hát bizony – mondtam, és elmosolyodtam.
– Sok bajt okoznak az asszonyok – mondta bölcselkedve a felügyelő. Felsóhajtott, aztán nagy meglepetésemre így folytatta: – No persze, itt van Archer.
– Úgy! – mondtam. – Tehát gondoltak rá?
– Hát persze, uram, elsősorban rá gondoltunk. Nem kell nekünk ahhoz névtelen levél, hogy a nyomába vessük magunkat.
– Névtelen levél? – kaptam fel a fejemet. ~ Tehát kaptak névtelen levelet?
– Nincsen abban semmi újság. Napjában egy tucatot is kapunk. Igen, Archerre is nyomban felhívták a figyelmünket. Mintha a rendőrségnek nem volna meg a magához való esze! Archert kezdettől gyanúba fogtuk. Csak az a baj, hogy alibije van. Nem mintha sokat számítana, de elég nehéz megdönteni.
– Hogyhogy nem számít? – kérdeztem.
– Azt állítja, hogy két cimborájával töltötte a délutánt. De hát, mint mondom, ez nem sokat számít. Az ilyen Archer-félék meg a cimboráik mindenre megesküsznek. Egy szavukat sem lehet elhinni. Mi tudjuk, de a közönség nem, az esküdteket meg, sajnos, a közönség köréből választják. Nem tudnak azok semmit, és tíz eset közül kilencben készpénznek vesznek akármit, amit a tanú vall, csak tanú legyen, azt nem nézik, kicsoda valójában az illető. Archer meg persze égre-földre esküdözik, hogy nem ő volt a tettes.
– Nem olyan előzékeny, mint Redding – mosolyogtam.
– Ő aztán nem – mondta teljes komolysággal a felügyelő.
– Gondolom, természetes, hogy az ember ragaszkodik az élethez – tűnődtem.
– Csodálkozna, tiszteletes uram, ha tudná, hány gyilkost mentettek fel, mert az esküdtek vajszívűek voltak – mondta komoran a felügyelő.
– Komolyan azt hiszi, hogy Archer volt a tettes? – kérdeztem.
Különösnek tartottam, hogy Slack felügyelőnek mintha nem is volna magánvéleménye a gyilkosságról. Őt csak az érdekli, könnyen el lehet-e ítéltetni valakit, vagy nehezen.
– Nem bánnám, ha kicsit biztosabb lennék benne – ismerte be.
– Ha volna használható ujjlenyomatunk, lábnyomunk, ha valaki látta volna a bűntett színhelyének közelében... Nem kockáztathatom meg, hogy efféle bizonyíték nélkül letartóztassam. Egyszer-kétszer látták Mr. Redding háza körül, de azt mondja, csak az anyját kereste. Az meg jóravaló öregasszony. Nem, én úgy általánosságban inkább a hölgy mellett volnék. Csak szerezhetnék határozott bizonyítékot a zsarolás tényére – de ebben az átok bűnügyben semmire sincs határozott bizonyíték! Elmélet, elmélet, minden csak elmélet! Szörnyű nagy kár, hogy a maguk utcájában egyetlen öreg hölgy se lakik, Mr. Clement. Az biztosan látott volna valamit.
Ez eszembe juttatta sűrű meghívásaimat, úgyhogy elbúcsúztam a felügyelőtől. Pedig ez egyszer szinte emberszabásúnak mutatkozott.
Elsőnek Miss Hartnellhez kopogtattam be.
Szemmel láthatólag lesben állt, még meg sem húzhattam a csengőt, ő már nyitotta az ajtót, katonásan kezet szorított velem, és bevonszolt a szobába.
– Rendes, hogy eljött. Erre tessék. Itt nem hall senki.
Parányi szobába léptünk; akkorka volt, mint egy közepes tyúkketrec. Miss Hartnell becsukta az ajtót, és titokzatos arckifejezéssel az egyik székre mutatott. (Három volt összesen.) Nem volt nehéz észrevenni, hogy mélységesen élvezi a dolgot.
– Nem szokásom kertelni – mondta kedélyes hangján, amit a szokásosnál egy kissé halkabbra fogott, tekintettel a különleges alkalomra. – Tudja, hogy milyen könnyen pletyka támad egy ilyen kis zugban.
– Sajnos, jól tudom – mondtam.
– Bizony. Nálam jobban senki sem utálja a pletykát. Kötelességemnek tartottam közölni a rendőrfelügyelővel, hogy a gyilkosság délutánján felkerestem Mrs. Lestrange-et, de nem volt otthon. Kötelességteljesítésemért nem jár köszönet. De ami a hálátlanságot illeti ... Tegnap délután például az az arcátlan Mrs. Baker ...
– Igen, igen – mondtam, abban a reményben, hogy megmenekülhetek a szokásos panaszáradat elől. – Végtelenül szomorú. De nem akarom félbeszakítani, Miss Hartnell.
– Az alsóbb néposztálybeliek nem is sejtik, ki az igazi jóakarójuk – jelentette ki Miss Hartnell. – Én minden szegénylátogatáson szólok egy-két intő szót. De köszönetet, azt még soha nem kaptam érte.
– Említette, hogy a felügyelőnek beszámolt a Mrs. Lestrangenél tett látogatásáról – próbáltam visszaterelni a helyes mederbe.
– Pontosan. És mellesleg, ő sem köszönte meg egy szóval sem. Azt mondta, ha információra van szüksége, majd szól. Nem éppen így mondta, de ez volt a lényeg. Hja, mások kerülnek manapság a rendőrtiszti testületbe, mint valamikor ...
– Alighanem – mondtam. – No, de nem szeretném félbeszakítani.
– Úgy határoztam, ezúttal nem keresek én semmiféle nyavalyás felügyelőt. A lelkipásztor végtére is úriember – legalábbis némelyik – tette hozzá.
Úgy éreztem, ezt bóknak kell vennem.
– Ha bármiben a segítségére lehetek ... – kezdtem.
– A kötelesség kötelesség – jelentette ki megfellebbezhetetlenül Miss Hartnell. – Nálam jobban senki sem idegenkedik az efféléktől. De a kötelesség kötelesség.
Vártam.
– Tudomásomra jutott – folytatta Miss Hartnell, és mintha kissé elvörösödött volna –, hogy Mrs. Lestrange azt állítja, otthon tartózkodott a kérdéses időpontban, és azért nem nyitott ajtót... azért nem nyitott ajtót, mert nem akart látogatót fogadni. Hogy egyesek minek képzelik magukat! Azért kerestem fel, mert kötelességemnek éreztem, és ilyen bánásmódban részesülök!
– Beteg volt – mondtam szelíden.
—Beteg? Lárifári! Ön nem erre a világra való, Mr. Clement. Nincs annak a nőnek semmi baja. Olyan beteg, hogy nem jelent meg a halottszemlén! No hiszen! Dr. Haydock orvosi igazolása! Mindenki tudja, hogy az a nő kisujja köré tekeri a doktort! No de hol is tartottam?
Ezt magam sem tudtam pontosan. Miss Hartnellnél nehéz megállapítani, hol végződik a mese, hol kezdődik a gyalázkodás.
– Ja igen! Hogy aznap délután felkerestem. Nos, egy szó sem igaz abból, hogy otthon volt. Nem volt otthon. Tudom.
– Honnan tudhatná?
Miss Hartnell még jobban elvörösödött. Nálánál kevésbé harcias lény esetében azt lehetett volna mondani, zavarba jött.
– Kopogtam. Csengettem – magyarázta. – Kétszer, ha ugyan nem háromszor. És egyszer csak eszembe jutott, hátha elromlott a csengő.
Megnyugodva tapasztaltam, hogy eközben nem tud a szemembe nézni. A falu valamennyi házát ugyanaz a vállalkozó építette, egyfajta csengőt alkalmaz, és az úgy szól, mint a veszedelem, hallani lehet bent is, kint is. Ezt Miss Hartnell éppolyan jól tudta, mint én, de gondolom, a látszatot meg akarta őrizni.
– Igen? – kérdeztem tapintatosan.
– Nem akartam bedobni a névjegyemet a levélszekrénybe. Ez neveletlenség, és rám akármit lehet mondani, de azt nem, hogy neveletlen vagyok.
És eközben a szeme se rebbent!
– Úgyhogy gondoltam, megkerülöm a házat, és ... és bekopogok az ablakon – folytatta. Ezúttal nem vörösödött el. – Meg is kerültem, benéztem valamennyi ablakon, de egy lélek sem volt a házban.
Tökéletesen megértettem az érdemes hölgyet. A ház üres lévén, Miss Hartnell szabadjára engedte kíváncsiságát, megkerülte a házat, szemügyre vette a kertet, és bekukucskált valamennyi ablakon, hogy lehetőleg minél többet lásson abból, mi van odabent. Meséjét pedig azért mondja el éppen nekem, mert bennem részvétteljesebb és engedékenyebb hallgatóra vél találni, mint a rendőrségben. A lelkipásztorok hozzászoktak híveik bizalmas vallomásaihoz.
Nem tettem megjegyzést. Csupán kérdeztem valamit.
– Hány órakor történt ez, Miss Hartnell?
– Amennyire emlékszem, kis híján hat óra lehetett. Utána egyenesen hazajöttem, hat óra tíz perckor érhettem ide, Mrs. Protheroe pedig úgy fél hétkor jöhetett. Dr. Stone és Mr. Redding kint maradt, mi pedig tulipánhagymákról beszélgettünk. Ha meggondolom,., hogy az a szegény ezredes meg közben ott feküdt vérbe fagyva! Szomorú világ ez, tiszteletes úr.
– És néha felettébb kellemetlen – fűztem hozzá
Felálltam.
– Mindössze ezt óhajtotta közölni velem?
– Azt gondoltam, esetleg fontos lehet.
– Esetleg – hagytam rá.
Többet nem hagytam magamból kiszedni, és Miss Hartnell mondhatatlan csalódására elköszöntem.
Következő látogatásom Miss Wetherbynek szólt. Az öregkisasszony izgatottan sertepertélt körülöttem.
– Drága tiszteletes úr! Jaj, de borzasztóan kedves, hogy eljött! Teázott már? Biztos, hogy nem inna egy csészével? Tehetek egy párnát a háta mögé? Jaj, el sem tudom mondani, menynyire aranyos, hogy ilyen hamar eljött! Igazán nem kíméli magát, ha a híveiről van szó!
És így tovább még egy jó darabig, és még azután is csak nagy kerülővel sikerült valahogy a tárgyra terelnem.
– De kérem, drága tiszteletes úr, higgye el, hogy a legmegbízhatóbb forrásból jutott a tudomásomra a dolog.
St. Mary Meadben a legmegbízhatóbb forrás általában valaki másnak a szolgálója.
—Nem mondhatja el, Miss Wetherby, hogy kitől hallotta?
– Szentül megígértem, drága Mr. Clement: És az ígéret, énszerintem legalábbis, szent!
És felettébb ünnepélyes ábrázattal nézett rám.
– Mondjuk talán, hogy egy kismadár csiripelte?
Micsoda ostobaság – mondtam volna a legszívesebben. Kíváncsi lettem volna, hogyan reagál erre Miss Wetherby… De nem szóltam semmit.
– Nos, ez a bizonyos kismadár azt csiripelte, hogy látott egy bizonyos hölgyet – akit inkább ne nevezzünk meg.
– Mondjuk, hogy látott egy másik kis madarat – javasoltam.
Őszinte meglepetésemre Miss Wetherbyt erre valóságos nevetőgörcs fogta el. Pajkosan megveregette a karomat, mondván:
– Nahát, tiszteletes úr, hogy maga milyen huncut!
Nagy nehezen magához tért rohamából, és ekképpen folytatta:
– Egy bizonyos hölgyet, igen. És mit gondol, hova ment az a bizonyos hölgy? Befordult a paplakhoz vezető útra, de előbb minden irányban végignézett az úton, a lehető legkülönösebb módon – Valószínűleg azért, hogy nem látja-e valaki.
– És a kis madár?... – érdeklődtem.
– A halkereskedő házában volt— a bolt fölötti szobában.
Most legalább tudom, hova járnak heti kimenőnapjukon a falubeli szolgálók. Mert hogy hova nem mennek, azt eddig is tudtam – a friss levegőre.
– Méghozzá – folytatta rejtelmes hangon Miss Wetherby, és előrehajolt – pontosan hat óra előtt történt!
– Melyik nap?
Miss Wetherby aprócskát sikkantott.
– Hát a gyilkosság napján, természetesen! Nem mondtam?
– Feltételeztem – feleltem én. – És a hölgy neve?
– L-lel kezdődik – közölte Miss Wetherby, és sűrűn bólogatott.
Úgy éreztem, ennél részletesebb tájékoztatást nem remélhetek, felálltam tehát.
– Ugye, nem hagyja, drága tiszteletes úr, hogy a rendőrség keresztkérdéseknek vessen alá? – kérdezte drámaian Miss Wetherby, és két kézzel megragadta a kezemet. – Annyira iszonyodom a nyilvánosságtól! Még elgondolni is, hogy ott álljak a bíróság előtt!
– Bizonyos esetekben a bíróság engedélyezi, hogy a tanú ülve tegyen vallomást – közöltem. És menekültem.
Hátravolt még Mrs. Price Ridley. ő aztán nem sokat köntörfalazott.
– Nem vagyok hajlandó belekeveredni semmiféle rendőrhatósági ügybe – közölte komoran, miután hidegen kezet fogott velem. – Másrészt azonban közölni akarom önnel, hogy egy bizonyos körülmény jutott a tudomásomra, amely magyarázatra szorul, és érzésem szerint a hatóságok tudtára kell adni.
—Mrs. Lestrange-re vonatkozik? – tudakoltam.
– Már miért vonatkoznék rá? – kérdezte Mrs. Price Ridley.
Szerencsére ez szónoki kérdés volt, mert nemigen tudtam volna rá válaszolni.
– A dolog igen egyszerű – folytatta. – Szolgálóm, Clara, a kertkapuban állt – ő azt mondja, kiszaladt egy kissé levegőzni. Szerintem ez merőben valószínűtlen, talán inkább a halkereskedő kifutóját leste, azt a semmirekellő taknyost, aki azt hiszi, mert tizenhét éves, minden lánnyal elcicázhat. Nos, mint mondom, Clara a kapuban állt, és egyszer csak tüsszentést hallott.
– Igen ? ... – Vártam a folytatást.
– Ennyi az egész. Mondom: tüsszentést hallott. Most pedig nehogy azt mondja nekem, hogy eljárt fölöttem az idő, és bizonyára tévedtem – mert nem én hallottam, hanem Clara, ő pedig mindössze tizenkilenc éves.
– No de miért ne hallott volna tüsszentést? – érdeklődtem.
Mrs. Price Ridley a nehéz felfogásúaknak járó sajnálkozással pillantott rám.
—Tüsszentést hallott a gyilkosság napján, olyan időpontban, amikor senki sem volt a paplakban. Kétségtelen, hogy a gyilkos rejtőzködött a bokrok közt, és várta a megfelelő alkalmat. Legjobb lesz sürgősen kinyomozni, melyik férfi náthás a faluban.
– Vagy szénanáthás – mondtam. – A rejtélynek igen egyszerű a magyarázata, Mrs. Price Ridley. A szolgálónk, Mary, igen náthás. Kissé már az idegeimre is megy az örökös szipogása. Valószínűleg őt hallotta tüsszenteni a kegyed Clarája.
– Férfitüsszentés volt – jelentette ki megfellebbezhetetlenül Mrs. Price Ridley. – És a mi kapunkból különben sem hallani, amint a maguk szolgálója a konyhában tüsszög.
—A kegyedék kapujából azt sem lehet hallani, ha valaki a dolgozószobámban tüsszög – mondtam. – Legalábbis, erősen kételkedem benne.
– Azt mondtam, hogy az illető férfi bizonyára a bokrok közt rejtőzködött – jelentette ki Mrs. Price Ridley. – Amikor Clara bejött, az illető kétségtelenül behatolt a paplak ajtaján.
– Lehetséges – hagytam rá.
Csillapító hangon igyekeztem beszélni, de úgy látszik, nem sokra mentem, mert Mrs. Price Ridley valósággal rám rivallt.
– Már megszoktam, hogy nem ügyelnek a szavamra, de még azt is megemlíthetem, hogy ha egy teniszütőt csak úgy odahajítanak a gyepre, és nem teszik présbe, hamar használhatatlanná válik. Márpedig manapság igen drága a teniszütő!
Hát ez az oldalvágás meg micsoda? Sehogy sem értettem a dolgot.
– Ön talán nincs ezen a véleményen?! —. mennydörgött Mrs. Price Ridley.
– Ó, dehogyisnem ... – rebegtem.
– Örvendek. Nos, ennyit akartam mondani. Egyébként mosom kezeimet.
Hátradőlt, és lehunyta a szemét; ezzel akarta érzékeltetni, hogy mélységesen untatják és fárasztják e világnak minden hívságai. Megköszöntem szíves közlését, és elbúcsúztam.
A küszöbön még megkérdeztem Clarát is az asszonya által elmondottakról.
– Így volt, bizony, tiszteletes úr. Tüsszentést hallottam. Méghozzá nem is mindennapi tüsszentést, de nem ám!
Egy bűntény körül semmi nem mindennapi. A lövés nem volt mindennapi lövés. A tüsszentés nem volt közönséges tüsszentés. Bizonyára szabadalmazott gyilkos tüsszentés volt. Megkérdeztem a lányt, hánykor hallotta, de erre nem tudott határozott választ adni. Úgy negyed vagy fél hét tájban, azt hiszi. Annyi bizonyos, hogy még az előtt volt, hogy az úrnője azt a bizonyos telefonhívást kapta, és rosszul lett.
Megkérdeztem, hallott-e bármiféle lövést. Jaj, az a lövöldözés, az valami rettenetes volt, mondta erre ő. Ezek után óvakodtam hitelt adni állításainak.
Már fordultam volna be a kertkapunkon, de meggondoltam magam, és elhatároztam, hogy benézek a barátomhoz. Órámra pillantva láttam, hogy még épp jut rá idő az estéli ájtatosság előtt. Visszaballagtam hát az úton, Haydock házáig. Elém jött az ajtóba.
Megint feltűnt, mennyire aggodalmas, elnyűtt az arca. Valósággal éveket öregedett a tragédia óta.
– Örülök, hogy látom – mondta. – Mi újság?
Beszámoltam a Stone-ügy legújabb fejleményeiről.
– Osztályon felüli tolvaj – állapította meg a doktor. – Nos, ez sok mindent megmagyaráz. A fickó alaposan áttanulmányozta a témát, de olykor óhatatlanul elvétette a lépést. Protheroe egyszer nyilván rajtakapta valamilyen tévedésen. Emlékszik, hogy hajba kaptak. Hát a lányról mi a véleménye? Ő is benne volna?
– Erről megoszlanak a vélemények – mondtam. – Szerintem a lány nem tudott semmiről. Igencsak butácska szegény.
– No, ezt éppen nem mondanám. Gladys kisasszonynak megvan a magához való esze. Figyelemreméltóan egészséges példány. Nemigen lesz baja a kollégáimmal.
Erről eszembe jutott Hawes. Elmondtam, hogy aggaszt a derék fiú állapota; nem bánnám, ha minél hamarabb elutaznék, és alaposan kipihenné, összeszedné magát.
Haydock mintha nem nézett volna a szemembe, amikor erre válaszolt. A hangja sem csengett valami meggyőzően.
– I-i-igen— mondta lassan. – Bizonyára az lenne a legjobb. Szegény fiú. Szegény, szerencsétlen fiú.
– Azt hittem, nem kedveli.
– Nem is. De azért még sajnálhatom. – Egy-két percnyi hallgatás után hozzátette: – Én még Protheroe-t is sajnálom. Szerencsétlen fickó – azt aztán nemigen szerette senki. Roppant önelégült volt, az a fajta, akinek mindig igaza van, és ezt igyekszik is mindenkinek az orra alá dörgölni. Nem valami szeretetre méltó típus az ilyen. Protheroe mindig ilyen volt, már fiatal korában is.
– Nem is tudtam, hogy régóta ismerte.
– Igen, amikor még Westmorelandben éltünk, arrafelé voltam körorvos. Régen volt. Majd húsz esztendeje.
Felsóhajtottam. Húsz esztendeje Griselda ötéves volt. Különös dolog az idő ...
– Csak ezért jött el hozzám, Clement? Felrezzentem. Haydock fürkész tekintettel figyelt.
– Még valami nyomja a szívét, igaz-e? Bólintottam.
Amikor beléptem a házba, még nem tudtam, beszéljek-e vagy sem, de most már rászántam magam. Haydock derék fickó; őszintén kedvelem. Minden tekintetben igen kiváló ember. Úgy éreztem, hasznára lehet, amit elmondhatok.
Beszámoltam Miss Hartnell-lel és Miss Wetherbyvel folytatott beszélgetésemről.
Haydock meghallgatott, majd sokáig csak ült szótlanul.
– Így igaz, Clement – szólalt meg nagy sokára. – Amennyire tőlem telt, igyekeztem megkímélni Mrs. Lestrange-et minden kényelmetlenségtől. Régi barátok vagyunk ugyanis. Az a bizonyos orvosi igazolás nem volt légből kapott koholmány.
Megint elhallgatott, majd komoran megszólalt.
– Ez maradjon kettőnk között, Clement. Mrs. Lestrange sorsa megpecsételtetett.
– Hogyhogy?
– Meg vannak számlálva a napjai. Sokat mondok, ha egy hónapja van hátra. Csoda hát, hogy amennyire tudom, igyekszem megóvni a zaklatástól, kérdezgetéstől? Azon az estén – folytatta Haydock –, mikor befordult erre az útra, ide igyekezett – hozzám.
– Sosem említette, Haydock.
– Nem akartam tápot adni a szóbeszédnek. Mindenki tudja, hogy hat és hét között nem rendelek. De ha mondom, bátran elhiheti, hogy Mrs. Lestrange nálam volt.
– Amikor átjöttem magáért, nem volt itt Mrs. Lestrange. Mármint amikor a holttestet felfedeztük.
– Nem. – Haydock zavartnak látszott. – Elment... találkoznia kellett valakivel.
– Hol? Az ő házában?
– Nem tudom, Clement. Becsületszavamra nem tudom.
Hittem, amit mond, de azért...
– És ha, tegyük fel, ártatlan ember kerül a bitófára? – kérdeztem.
– Nem – rázta a fejét Haydock. – Protheroe ezredes meggyilkolásáért senki sem kerül bitófára. Higgye el, ha mondom.
Sajnos, nem hihettem. Márpedig Haydock hangja ugyancsak magabiztosan csengett.
– Senki sem kerül bitófára – ismételte.
– Ez az Archer ...
Haydock türelmetlenül legyintett.
– Nincs annyi sütnivalója, hogy letörölné az ujjlenyomatait a pisztolyról.
– Lehet... – mondtam kétkedő hangon. Aztán eszembe jutott valami. Elővettem a zsebemből az erdőben talált kis barnás kristályt, Haydock elé tartottam, és megkérdeztem, mi lehet ez.
—Hm. – Haydock tétovázott. – Úgy szemre, mintha pikrinsav volna. – Hol találta?
– Ez már Sherlock Holmes titka – feleltem.
Haydock mosolygott.
—Mi az a pikrinsav?
—Robbanóanyag.
– Igen, azt tudom, de ugye, másra is jó? A doktor bólintott.
– Orvosi használatban, az oldata. Égési sebekre igen kitűnő.
Kinyújtottam a tenyeremet, és Haydock vonakodva visszaadta a kristályt.
– Valószínűleg nincs semmi jelentősége – mondtam. – De meglehetősen szokatlan helyen találtam.
– Nem árulná el, hol?
Gyerekes dolog, de megőriztem titkomat. Megvan neki is a magáé, hát nekem is legyen. Őszintén szólva rosszul esett, hogy Haydock nem méltatott teljes bizalmára.
Huszonhatodik fejezet
Különös hangulat fogott el aznap este, amikor a szószékre léptem.
A templom szokatlanul tele volt. Nem hiszem, hogy Hawes prédikációjának reményében gyűltek volna össze ennyien. Hawes prédikációja általában unalmas és szemellenzős. Ha pedig híre terjedt, hogy helyette én prédikálok, az sem vonzotta volna jobban a híveket. Az én prédikációm ugyanis unalmas és pedáns. Harmadik megoldás az volna, hogy egyszeriben kitört a falunkban a jámborság – ez volt azonban a legkevésbé valószínű.
Feltehetően azért jött el mindenki, hogy lássa, ki van még ott, és hogy az áhítat után elpletykálgasson egy kicsit a templom tornácán.
Szokatlan módon Haydock is eljött, és ott volt Lawrence Redding is. Nagy meglepetésemre Lawrence mellett Hawes sápadt, feszült arcát pillantottam meg. Anne Protheroe is jelen volt, de ő általában eljár a vasárnap esti ájtatosságra, bár ma igazán nem vártam volna, hogy ott lesz. S ami még meglepőbb: Lettice-t is megláttam. Protheroe ezredes szigorúan megkövetelte, hogy családja vasárnap délelőtt részt vegyen az istentiszteleten, de az estéli ájtatosságon most láttam Lettice-t először.
Ott volt Gladys Cram is, valósággal kivirított a hervadt, beteges képű aggszüzek koszorújából, a templom túlsó végében pedig egy halovány alakot, aki csak ájtatosság közben surrant be, Mrs. Lestrange-nek véltem.
Azt természetesen mondanom sem kell, hogy Mrs. Price Ridley, Miss Hartnell, Miss Wetherby és Miss Marple teljes létszámban kivonult. És jóformán kivétel nélkül ott volt az egész falu. Isten tudja, mikor láttam utoljára ily népes gyülekezetet.
Különös valami a tömeg. Delejes légkör vett körül mindenkit aznap este, magamon is éreztem a hatását.
Általában felkészülök a prédikációra. Gondosan kiválasztom a textust, és körültekintően megfogalmazom mondanivalómat – nem az igyekezet hiányzik, ha beszédeim rendszerint a legcsekélyebb hatást sem gyakorolják nyájamra.
Ma este azonban szükségszerűen rögtönözve beszéltem, s ahogy lepillantottam a felém forduló arcok tömegére, hirtelen valami téboly kerített hatalmába. Nem voltam már Istennek felkent papja. Színész voltam. Előttem a közönség, és én hatni akartam a közönségemre – mi több, éreztem magamban az erőt, hogy megindíthatom őket.
Nem vagyok büszke aznap esti fellépésemre. Nem hiszek a hitbéli megújulás apostolainak érzelmes hókuszpókuszaiban. És aznap este mégis magamra öltöttem az eszelősen rajongó evangélista szerepét.
Lassan, szinte szótagolva mondtam el a textust: „Nem az igazakat szólítom én, hanem a bűnösöket bűnbánatra." El is ismételtem, s a hangom idegennek tűnt – messze zengő, fennkölt hang volt, egészen más, mint a mindennapi Leonard Clement hangja.
Az első padban Griselda felkapta a fejét; Dennis is követte példáját. Egy-két pillanatig visszafojtottam a lélegzetemet, aztán nekilendültem.
A gyülekezet aznap este feszült volt, mint a húr; könnyen játszhattam rajta. Játszottam is. Bűnbánatra szólítottam a vétkeseket. Felkorbácsoltam érzelmeiket – a magaméit nemkülönben. S újra meg újra rájuk szegeztem vádlón az ujjamat, és elismételtem:
– Hozzátok szólok!
És hol innen, hol onnan szállt fel hallható sóhaj.
Különös, ijesztő valami a tömeghangulat. Beszédemet a Bibliának talán legmegrázóbb mondatával fejeztem be:
– „Ma este a te lelkedet számon kérik tőled ..."
Sajátos megszállottság tartott átmenetileg a hatalmában. Utána ismét tulajdon megszokott, fakó, határozatlan valómban tértem haza. Griselda meglehetősen sápadt volt. Karját karomba fűzte.
– Félelmetes voltál, Len – mondta. –
Nem ... nem szeretem, hogy ilyen vagy. Sosem hallottalak még így prédikálni.
– Valószínűleg nem is fogsz többé – mondtam, és fáradtan a kanapéra telepedtem. Kimerített ez az este.
– Mi ütött beléd?
– Valami hirtelen őrület fogott el.
– Volt rá ... különleges okod?
– Miféle különleges okom lett volna rá?
– Nem is tudom... csak úgy kérdeztem. Olyan váratlan volt... Tudod-e, Len, azt hiszem, hogy én igazában nem ismerlek téged.
Hideg vacsorát ettünk. Mary kimenős volt.
– Egy levelet találtam az előszobában – mondta Griselda. – Hozd be, Dennis, légy szíves.
Dennis szótlanul engedelmeskedett.
Kezembe vettem a borítékot, és felnyögtem: Bal felső sarkában a következő szó állott: Sürgős!
– Ezt csak Miss Marple írhatta – mond tam. – Más már nem maradt.
Feltevésem helyesnek bizonyult.
„Kedves Mr. Clement. Nagyon szeretnék magával elbeszélgetni egy-két dologról, ami az eszembe jutott. Úgy érzem, valamennyiünknek kötelessége azon igyekezni, hogy felderítsük ezt a szomorú rejtélyt. Ha nem vagyok terhére, ma este fél tízkor felkeresem – majd bekopogok a dolgozószoba ablakán. Talán a kedves Griseldát megkérhetném, hogy közben átjönne és elszórakoztatná az unokaöcsémet. Természetesen Dennis is, ha ideje és kedve van hozzá. Ha nem kapok választ, várom őket, magam pedig az említett időpontban átmegyek Önhöz.
őszinte híve Jane Marple." Átnyújtottam Griseldának a levelet.
– Átmegyünk, persze! – mondta vidáman.
– Egy-két pohárka házi likőr éppen illik a vasárnap estéhez. Azt
hiszem, Mary hideg darapudingja hat rám annyira leverően. Mintha súlyos kő nyomná a gyomromat.
Dennis már kevésbé volt elragadtatva az esti programtól.
– Hozzád illik – morogta. – Te órákig bírod ezt a művelt
szöveget, könyvekről meg képekről. De én, mint a hülye, úgy ülök ott, és csak hallgatlak benneteket. – Nem fog megártani – jelentette ki Griselda, Néha te is hallgathatsz egy kicsit. Különben nem hiszem, hogy Mr. Raymond West csakugyan az a nagy okos, akinek képzeli magát.
– Általános emberi tulajdonság, hogy többet tételezünk fel önmagunkról a valóságnál – mondtam.
Törtem a fejem, vajon mit akar velem megbeszélni Miss Marple. Nőnemű híveim közül kétségtelenül az ő esze a legélesebb. Szemét fülét semmi sem kerüli el, és a tudomására jutott tényekből rendszerint igen ésszerű; helytálló következtetést von le. Ha valaha is letérnék az igaz útról, Miss Marple éles tekintetétől félnék a legjobban.
A szórakoztatóbrigád, ahogyan Griselda nevezte, néhány perccel kilenc után felkerekedett, s míg én Miss Marple-ra vártam, azzal ütöttem el az időt, hogy táblázatba foglaltam a bűnténnyel kapcsolatos adatokat. Igyekeztem ragaszkodni az időrendhez. Nem vagyok valami pontos, de van rendérzékem, és szeretem a módszeres munkát.
Amikor az óra elütötte a felet, megkocogtatták dolgozószobám ablakát. Felkeltem, és bebocsátottam Miss Marple-t.
Puha gyapjúkendőt borított a fejére, vállára, és még a szokásosnál is öregesebbnek, törékenyebbnek tetszett. Izgatottan pihegett, amikor beeresztettem.
– Olyan kedves, tiszteletes úr, hogy fogad – és a drága Griselda ... Raymond öcsém nagy bámulója; valóságos életre kelt Greuze-kép, azt szokta róla mondani.... hová ülhetek? Csak nem a tiszteletes úr székét foglaltam el? Ó, köszönöm, igen, nagyon kényelmes ... Nem, köszönöm, nem kérek lábzsámolyt...
A gyapjúkendőt a szék hátára borítottam; visszatértem vendégemhez, és leültem vele szemben. Néztük egymást; majd kis mosoly bukkant fel az idős hölgy ajkán.
– Bizonyára azon töri a fejét, tiszteletes úr, miért foglalkoztat engem ennyire ez a dolog. Nyilván nőietlennek tartja ezt az érdeklődést ... Nos . .. hadd magyarázzam el.
Egy pillanatra elhallgatott, orcáját pír futotta be.
– Ha az ember egyedül él, mint jómagam kezdte rá nagy sokára Miss Marple –, méghozzá egy ilyen isten háta mögötti kis fészekben, óhatatlanul van valami kedvtelése. Itt van persze a kertészkedés, a kézimunka, a cserkészcsapat patronálása, a szegények látogatása ... van, aki rajzolgat, vagy a madarakat tanulmányozza – nos, az én hobbym ... az emberi természet. Mindig is az volt. Oly változatos, és annyira lenyűgöző! És persze egy ilyen kis falúban, ahol az ember figyelmét nemigen köti le más, bőséges alkalom nyílik rá, hogy ebben a tárgykörben tökéletesítsük ismereteinket... Először is osztályozzuk az embereket, csakúgy, mintha madarakról vagy növényekről volna szó, ez meg ez a csoport, ilyen meg ilyen fajta, amolyan alfaj. Néha persze óhatatlanul téved az ember, de mint minden egyéb téren, a gyakorlat itt is sokat számít. Időnként pedig az ember vizsgáztatja magát. Vegyünk valamilyen kis problémát, mondjuk például azt a tál fűrészes garnélarákot, amin a drága Griselda olyan jól mulatott egészen jelentéktelen rejtély, de tökéletesen érthetetlen, hacsak az ember rá nem bukkan a helyes megoldásra. Aztán ott volt például a kicserélt köhögőorvosság esete meg a hentes feleségének esernyője, az utóbbi tökéletesen érthetetlen, hacsak fel nem tételezzük, hogy a fűszeres felettébb helytelenül viselkedett a patikus feleségével – ami történetesen megfelelt az igazságnak. Annyira izgalmas, ha az ember előveszi a józan ítélőképességét, és kiderül, hogy igaza van!
– A kegyed esetében ez bizonyára gyakran fordul elő – mondtam mosolyogva.
– Sajnos ez egy kicsit a fejembe szállt – ismerte be Miss Marple. – De mindig azon töprengtem, ha egy szép napon egy igazi nagy rejtéllyel találkoznék, meg tudnám-e ugyanúgy oldani? Maga a következtetés nyilván azonos, akár csekélységről van szó, akár komoly dologról. Egy működő torpedómodell végtére szakasztott olyan, mint a valódi torpedó.
—Úgy érti, relativitás kérdése az egész? – kérdeztem. – Logikusan valóban úgy kellene lennie. De nem tudom, a valóságban ez az okoskodás megállja-e a helyét.
– Azt hiszem, igen – felelte Miss Marple. – A .... hogy is tanultuk az iskolában? ... A tényezők azonosak. Pénz, két... khm ... különnemű személy kölcsönös vonzalma ... no és az, hogy az emberek oly különösek… szinte mindenki, akit közelebbről megismerünk, nem? Normális emberek olykor felettébb meglepő dolgokat követnek el, abnormális emberek pedig igen józanul és köznapi módon viselkednek. Úgy érzem, a legcélravezetőbb módszer, ha mindenkit összehasonlítok valaki ismerőssel. A világon igen kevés alaptípus van, tiszteletes úr.
– Valósággal megrémít, Miss Marple – mondtam. – Úgy érzem, engem is mikroszkóppal vesz szemügyre.
– Természetesen eszem ágába se jutna Melchett ezredesnek ilyesmiket emlegetni. Felettébb határozott, parancsoló természet, ugyebár? Szegény Slack felügyelő meg… nos, szakasztott olyan, mint a cipőüzletben az a kis hölgy, aki mindenáron lakkcipőt akar eladni, mert abból van a keresett szám, és nem veszi figyelembe, hogy a vevő barna borjúbőrt szeretne venni.
Megvallom, igen találónak éreztem Slack jellemzését.
– De maga, Mr. Clement, egészen bizonyosan tud annyit a bűntényről, mint Slack felügyelő. Arra gondoltam, ha együtt dolgozhatnánk ...
– Nem is tudom – mondtam. – Azt hiszem, a szívünk mélyén valamennyien Sherlock Holmesnak képzeljük magunkat.
Azzal beszámoltam Miss Marple-nak a délutáni három hívásról. Elmondtam, hogyan fedezte fel Anne az összekaszabolt arcképet. Elmeséltem azt is, hogyan viselkedett Miss Cram a rendőrőrsön, meg hogy mit mondott Haydock az erdőben talált barna kristályról.
– Mivel azt én találtam – mondtam befejezésül –, persze azt szeretném, ha fontos volna. De valószínűleg semmi köze az ügyhöz.
– Mostanában sok amerikai, detektívregényt vettem ki a kölcsönkönyvtárból – mesélte Miss Marple. – Azt reméltem, találok bennük valami hasznosat.
– És talált valamit a pikrinsavról?
– Sajnos nem. De egyszer olvastam valahol, hogy valakit úgy mérgeznek meg, hogy pikrinsavas lanolinnal dörzsölik be a bőrét.
– Mivel azonban itt senkit sem mérgeztek meg, a dolog nyilván tárgytalan – mondtam. Azután elővettem a táblázatomat, és átnyújtottam Miss Marple-nak. – Megpróbáltam lehetőleg világosan összefoglalni az eset tényanyagát – mondtam.
IDŐRENDI TÁBLÁZAT
F. hó 2l-e, csütörtök 12.30: Protheroe ezredes a hat órára megbeszélt találkozót negyed hétre teszi át. Fültanúja valószínűleg az egész falu.
12.45-kor látták utoljára a helyén a pisztolyt;
(Ez azonban kétséges, mert Mrs. Archer előzőleg azt mondta, nem emlékszik.)
17.30 (körülbelül): a Protheroe házaspár kocsin elindul az Udvarházból a faluba.
18.15 vagy egy-két perccel korábban: Protheroe ezredes megérkezik a paplakba. Mary bevezeti a dolgozószobába.
18.20: Mrs. Protheroe végigjön a hátsó ösvényen és át a kerten, a dolgozószoba ablakához. Protheroe ezredes nem látható.
18.29: Lawrence Redding házából telefonon hívják Mrs. Price Ridleyt (a telefonközpont közlése szerint). 18.30—18.35: lövés hallatszik. (Ha a telefonálás idejét pontosnak fogadjuk el.) Lawrence Redding, Anne Protheroe és dr. Stone tanúsága szerint korábban hangozhatott, de valószínűleg Mrs. P. R. – nek van igaza.
18.45: Lawrence Redding megérkezik a paplakba, és rátalál a holttestre.
18.48: találkozom Reddinggel.
18.49: megtalálom a holttestet.
18.55: Haydock megvizsgálja az áldozatot.
Megjegyzés: A 18.30 és 18.35 között eltelt időre mindössze két személynek nincs alibije: Miss Cramnek és Mrs. Lestrange-nek. Miss Cram azt állítja, hogy a sírdombnál volt, de ezt nem tudja bizonyítani, őt azonban bízvást kihagyhatjuk a számításból, mert láthatólag semmiféle kapcsolatban nincs az esettel. Mrs. Lestrange valamivel hat óra után ment el dr. Haydocktől, mert találkoznia kellett valakivel. Hol és kivel? Az illető aligha lehetett Protheroe ezredes, mert ő előzőleg velem beszélt meg találkozót ugyanarra az időpontra. Igaz, hogy Mrs. Lestrange a tett színhelyének közelében tartózkodott a bűntény elkövetésének időpontjában, de kétséges, hogy miféle indítéka lehetett Protheroe ezredes meggyilkolására. Anyagi haszna nem származik az ezredes halálából, a felügyelő zsaroláselméletét nem tudom elfogadni. Mrs. Lestrange nem az a fajta. Egyébként is valószínűtlennek látszik, hogy megszerezhette Mr. Lawrence Redding pisztolyát.
– Nagyon áttekinthető – bólintott elismerően Miss Marple. – Igazán felettébb világos. Hiába, csak férfiak tudnak ilyen pontos tény-vázlatot készíteni.
– Egyetért a leírtakkal? – kérdeztem.
– Ó, igen ... igen szépen leírta, tiszteletes úr.
Ekkor végre előálltam azzal a kérdéssel, amely már jó ideje nyugtalanított.
—Miss Marple, kit gyanúsít? Egyszer azt mondta, hét gyanúsított is van.
– Ó igen, minden bizonnyal – mondta szórakozottan Miss Marple. – Gondolom, mindenki mást gyanúsít. Hiszen látjuk is. De azért nem kérdezte meg, én kire gyanakszom.
– Az a nehéz – folytatta –, hogy mindent meg kell magyarázni, minden apróságot, méghozzá kielégítően. Ha az embernek van egy elmélete, amely valamennyi ténynek megfelel – nos, akkor bízvást helyes. De nagyon nehéz. Ha nem volna az a levél...
– A levél? – kérdeztem meglepetten.
– Igen. Emlékezzék csak, hiszen említettem. Az a levél sehogy sem megy a fejembe. Valami ott nincs rendjén.
– De hiszen ez már tisztázódott. A levelet fél hét után öt perccel – De hiszen ez már tisztázódott. A levelet fél hét után öt perccel as időpontot. Ez tehát tisztázódott.
– Még akkor sincs rendjén – erősködött Miss Marple.
– De hát miért?
—Ide figyeljen. – Miss Marple izgatottan előrehajolt. – Mint mondottam, Mrs. Protheroe elment a kertem előtt, idejött egészen a dolgozószoba ablakáig, benézett, és nem látta Protheroe ezredest.
– Mert az íróasztalnál írt – mondtam.
– Éppen ez nincs rendjén. Ez öt perccel negyed hét után történt. Márpedig abban megegyeztünk, hogy az ezredes nyilván csak fél hét után ült le, és írta azt, hogy nem várhat tovább – hát akkor miért ült volna hat óra húsz perckor az íróasztalnál?
—Erre nem gondoltam – mondtam lassan.
—Menjünk csak végig még egyszer az egészen, kedves Mr. Clement. Mrs. Protheroe idejön az ablakhoz, azt hiszi, hogy a szoba üres – márpedig nyilván azt hitte, máskülönben nem ment volna le a műterembe, hogy találkozzék Mr. Reddinggel. Nem lett volna biztonságos. A szobában nyilván tökéletes csend volt, ha Mrs. Protheroe üresnek vélte. Akkor pedig három lehetőség kínálkozik; nem?
– Mármint...
—Nos, az első, hogy Protheroe ezredes már nem élt – de ezt nem tartom valószínűnek: Először is, akkor még csak öt perce lehetett itt, és Mrs. Protheroe vagy én meghallottuk volna a lövést, másodszor pedig ugyanaz a probléma volna az íróasztallal. A második lehetőség, természetesen, hogy az ezredes az íróasztalnál ült, és levelet írt, csakhogy egészen más levelet. Nem írhatta azt, hogy nem tud tovább várni. A harmadik lehetőség pedig...
– Igen?
– Nos, a harmadik természetesen az, hogy Mrs. Protheroe nem tévedett, és a szoba csakugyan üres volt.
—Vagyis, miután Mary bevezette a dolgozószobába, az ezredes kiment, majd később visszajött?
—Igen.
—De hát miért tette volna?
Miss Marple tehetetlenül széttárta karját.
—Így egészen más szemszögből kell néznünk a dolgot – mondtam.
—Az bizony gyakran előfordul – máskor is, nemcsak most. Nem gondolja?
Nem feleltem. A. Miss Marple említette három lehetőséget latolgattam.
Az idős hölgy sóhajtott egyet, aztán felcihelődött.
– Mennem kell. Igazán örülök, hogy módunk volt erre a kis beszélgetésre – bár nem sokra jutottunk, ugye?
– Az igazat megvallva – mondtam, miközben átnyújtottam Miss Marple-nak a kendőt –, az egész dolog egyre szövevényesebb útvesztőnek tűnik.
– Ó, ezt azért nem mondanám. Úgy érzem, egy bizonyos elmélet csaknem valamennyi ténynek megfelel. Mármint ha egyetlenegy véletlen egybeesést feltételezünk. Márpedig egy véletlen igazán megengedhető. Több már valószínűtlen volna.
– Csakugyan így gondolja? Mármint az elmélettel? – kérdeztem, és fürkész pillantást vetettem rá.
– Beismerem, hogy van azért egy gyenge pontja – egy tény, amit sehogy sem tudok megmagyarázni. Ó, ha csak az a levél valami más lett volna... – Felsóhajtott, és a fejét rázta. Az ablak felé indult, szórakozottan felnyúlt, és megtapogatta az állványon szomorkodó szobanövényt.
—Tudja-e, tiszteletes úr, ezt a szegény jószágot többet kellene ám öntözni. Meg kellene mondani a lánynak, hogy mindennap adjon neki vizet. Ugye, Mary törődik vele?
– Csak annyit, amennyit minden egyébbel.
– Még nem tanult be rendesen, ugyebár – bólogatott Miss Marple.
– Hát nem. És Griselda meg sem próbál felmondani neki. Az az álláspontja, hogy valamirevaló szolgáló nem maradna meg nálunk. De a múltkor Mary maga mondott fel.
– Csakugyan? Pedig tűzbe menne mindkettőjükért.
– Ez nekem még nem tűnt fel. Az igaz, hogy nem is miránk haragudott meg, hanem. Lettice Protheroe-ra. Mary meglehetősen feldúlt lelkiállapotban jött haza a halottszemléről, itt találta Lettice-t, és ... nos, elhangzott egy-két ingerült szó.
—Igazán? – mondta Miss Marple. Már éppen lépett volna ki a teraszajtón, de hirtelen megtorpant, és az arcán gyors egymásutánban heves érzelmek tükröződtek.
– Jaj, istenkém – motyogta. – Hogy én milyen buta vagyok! Szóval ez volt az! Hisz így már nagyon is lehetséges!
– Parancsol? ...
Aggodalmas arcát felém fordította.
– Megyek haza, és alaposan átgondolom a dolgot. Tudja, tiszteletes úr, az az érzésem, hogy szörnyen ostoba voltam – szinte hihetetlenül ostoba.
– Ezt bizony nehéz elhinni – mondtam lovagiasan.
Kikísértem vendégemet. Átmentünk a gyepen.
– Megmondaná, mi jutott az eszébe az imént? – kérdeztem.
– Inkább nem – egyelőre nem. Nem lehetetlen, hogy tévedek. De őszintén szólva, nem hinném. Nos, itt is vagyunk a kertkapumnál. Nagyon köszönöm, tiszteletes úr. Ne fáradjon tovább.
– Még most is a levél a bökkenő? – tudakoltam, amíg Miss Marple bement a kapun és rátolta a reteszt.
Szórakozottan pillantott rám.
– A levél? Ó, de hisz nem az volt az igazi levél. Egy percig sem gondoltam, hogy az. Jó éjszakát, Mr. Clement.
És fürge léptekkel végigment az ösvényen, be a házába, én meg csak bámultam, mint borjú az új kapura.
Most aztán végképp nem tudtam, mit gondoljak.
Huszonhetedik fejezet
Griselda és Dennis még nem tért haza. Mi sem lett volna természetesebb, gondoltam, mint bekísérni Miss Marple-t a házába, és hazahozni az enyéimet. De őt is, engem is annyira lekötött a rejtély, hogy egészen megfeledkeztünk róla, hogy más is van a világon.
Épp az előszobában álltam, és azon tűnődtem, forduljak-e vissza, és menjek-e értük, amikor megszólalt a csengő.
Az ajtóhoz mentem. A levélszekrényben egy levelet találtam; azt gondoltam, aki hozta, az csengetett. Kivettem a levelet.
Eközben azonban megint megszólalt a csengő, úgyhogy a levelet zsebre vágtam, és ajtót nyitottam.
Melchett ezredes állt a küszöbön.
– Hello, Clement. Kocsival vagyok, most jövök a városból. Gondoltam, benézek, hátha megkínál egy pohárkával.
– Boldogan. Jöjjön be a dolgozószobámba.
Letette bőrkabátját, és utánam jött. Elővettem a whiskyt, szódát és poharakat hoztam. Melchett a kandalló előtt állt, szétvetett lábbal, és kurtára nyírt bajszát simogatta.
– Van egy kis újságom a maga számára, Clement. Ilyen kacifántosat még sohasem hallott. No de hagyjuk egyelőre. Mi újság idelent? Mit szimatoltak ki az öreg hölgyek?
– Csak ne bántsa az öreg hölgyeket, egész ügyesek – mondtam.
– Az egyik legalábbis meg van róla győződve, hogy megtalálta a rejtély nyitját.
– Miss Marple barátnénk, igaz?
– Miss Marple barátnénk, bizony.
– Az efféle öreglányok mindig, azt hiszik, ők a legokosabbak a világon – vélekedett Melchett ezredes.
Húzott a szódás whiskyből, és elismerően csettintett.
– Bizonyára illetéktelenül kérdezősködöm – mondtam –, de úgy vélem, valaki kihallgatta a halkereskedő kifutóját. Ha ugyanis a gyilkos az elülső ajtón távozott, lehetséges, hogy a gyerek meglátta.
– Slack természetesen kihallgatta – bólintott Melchett. – De a fiú azt mondja, senkivel sem találkozott. Nem is volt valószínű. A gyilkos nyilván nem igyekezett felhívni magára a figyelmet. Nem nehéz elrejtőzni itt a maguk kapuja körül. Biztosan körülnézett, járnak-e az úton. A kifutófiú a paplakba, Haydockhoz és Mrs. Price Ridleyhez vitt árut. Nem lehetett nehéz kitérni az útjából.
– Nem is gondoltam, hogy látott valakit – mondtam.
– Másrészt azonban – folytatta Melchett –, ha történetesen az a csirkefogó Archer lett volna a tettes, és ez a Jackson gyerek meglátta itt a környéken, alig hiszem, hogy elköpte volna. Archer ugyanis az unokabátyja.
– Csakugyan gyanakszik Archerre?
– Nos, meg kell hagyni, az öreg Protheroe ugyancsak kirúgott rá. Nem állhatták egymást, ezt mindenki tudja. Az engedékenység nem tartozott Protheroe gyengéi közé.
—Nem – mondtam. – Könyörtelen ember volt.
– Élni, és élni hagyni – ez az én jelszavam – mondta Melchett. – Persze, a törvény az törvény, de nem kell mindenkiről mindjárt a legrosszabbat feltételezni. Csakhogy Protheroe nem így gondolkozott.
– Épp ellenkezőleg – mondtam. – És még büszke is volt rá.
Hallgattunk egy sort. Aztán megkérdeztem:
– Mi az a kacifántos újság, amit ígért nekem?
– Hát kacifántos, azt meg kell hagyni. Emlékszik arra a befejezetlen levélre, amit Protheroe írt magának, mikor meggyilkolták?
– Persze.
– Átadtuk írásszakértőnek – hogy vajon az időpont csakugyan más kéztől származott-e. Persze adtunk mintát Protheroe kézírásáról. És tudja-e, mire jött rá a fickó? Hogy a levelet nem Protheroe írta!
– Vagyis hamisítvány?
– Hamisítvány, bizony. A 6.20-at talán csakugyan nem az írta, aki a levelet magát, de ez még nem biztos. Az időpontot más tintával írták, de a levél maga is hamisítvány: Nem Protheroe írta.
– Biztosak benne?
– Már amennyire az efféle szakértő biztos a dolgában. Tudja, milyenek ezek. De azért meglehetősen biztos benne.
– Fantasztikus! – mondtam. Aztán eszembe jutott valami.
– Ejnye – mondtam –, emlékezzen, Mrs. Protheroe akkor azt mondta, egyáltalán nem olyan, mint a férje írása, és én oda se figyeltem.
– Csakugyan?
– Gondoltam, csak afféle butácska női megjegyzés. Ha egyvalami biztosnak látszott, hát az, hogy a levelet Protheroe írta.
Egymásra néztünk.
– Furcsa – mondtam lassan. – Miss Marple ma este azt mondta, hogy az egész levél nincs rendjén.
– A macska rúgja meg; az a vén mamuska akkor sem tudhatna többet a dologról, ha ő maga követte volna el a gyilkosságot!
Megszólalt a telefon. Különös a telefoncsengő lélektana. Kitartóan, baljósan csengett.
Odaléptem a készülékhez, felvettem a kagylót.
– Itt a paplak – mondtam. – Ki beszél? Különös, hisztérikus fejhang szólalt meg a drót túlsó végén.
– Vallani akarok! Uram, istenem, vallani akarok!
– Halló! – mondtam. – Halló! Központ! Bontották a vonalat! Milyen szám hívott?
Unott hang közölte, hogy fogalma sincs róla. Továbbá elnézést kért a zavarásért.
Letettem a kagylót, és Melchetthez fordultam.
—Ha jól emlékszem, egyszer azt mondta, megbolondul, ha még valaki feladja magát a gyilkosságért.
– No és?
– Megint vallani akart valaki... És a központ bontott.
Melchett a telefonhoz rohant, és felvette a kagylót.
– Majd én beszélek a fejükkel.
– Beszéljen csak – hagytam rá. – Lehet; hogy magának jobban paríroznak. De én itt hagyom. Az az érzésem, mintha ismerős lett volna a hang.
Huszonnyolcadik fejezet
Végigmentem a főutcán. Tizenegy óra volt, és vasárnap este St. Mary Meadben a főutca kihalt. Egy emeleti ablakban azonban fényt láttam, ebből arra következtettem, hogy Hawes még ébren van. Megálltam a ház előtt, és becsengettem.
Úgy éreztem, órák teltek el, amíg felbukkant Hawes háziasszonya, Mrs. Sadler. Körülményesen elhúzott két reteszt, kiakasztotta a láncot, megforgatta a kulcsot, és gyanakvóan pillantott rám.
– Nini, a tiszteletes úr! – kiáltott fel nagy sokára.
– Jó estét. Mr. Hawesszal szeretnék beszélni. Látom, világos az ablaka; gondolom, még ébren van.
– Meglehet; amióta felvittem a vacsoráját, nem láttam. Nem jött hozzá senki, ő se ment el egész este.
Biccentettem, és felsiettem a lépcsőn: Hawes az emeleten bérel két szobát.
Beléptem a nappaliba. Hawes a sezlonon feküdt, és aludt. Beléptemre sem ébredt fel. Üres orvosságos doboz állt mellette, meg egy pohár, félig vízzel. Bal lába mellett, a padlón, összegyűrt papír hevert, rajta kézírás. Felemeltem, és kisimogattam.
„Kedves Clement" – így kezdődött.
Elolvastam, felkiáltottam, aztán zsebre tettem, a levelet. Majd Hawes fölé hajoltam, és figyelmesen szemügyre vettem.
Ezután a telefonért nyúltam; ott állt mellette, egy kis asztalon. Jelentkezett a központ. Bemondtam a paplak számát. Melchett, úgy látszik, még akkor is a hívást nyomozta, mert a számom foglalt volt. Megkértem a központot, hívjanak vissza, és letettem a kagylót.
Zsebembe nyúltam, hogy még egyszer elolvassam a cédulát. Vele együtt kihúztam azt a levelet is, amelyet a levélszekrényben találtam, de még ki sem nyitottam.
Rémületesen ismerős volt a formája. Ugyanaz a kéz írta, amely a délutáni névtelen levelet.
Feltéptem. Elolvastam, aztán elolvastam még egyszer. Képtelen voltam felfogni a tartalmát.
Harmadszor is nekifogtam, amikor megszólalt a telefon. Mint az alvajáró, úgy emeltem fel a kagylót, és szóltam bele.
– Halló?
– Halló!
– Maga az, Melchett?
– Igen. Honnan beszél? Lenyomoztam a hívást. A szám ...
– Tudom a számot.
– Igen? Remek! Onnan beszél?
– Igen.
– Mi van a vallomással?
– Megkaptam.
Úgy érti, hogy megvan a gyilkos? Életemben még ilyen erős kísértést nem éreztem. Hawesra néztem. Az összegyűrt cédulára néztem. A névtelen firkálmányra néztem. Az üres orvosságos dobozra néztem, rajta a Cherubin névvel. Eszembe jutott egy felületes beszélgetés.
Óriási erőfeszítéssel megszólaltam.
– Nem tudom ... – mondtam. – Jöjjön inkább ide.
Megadtam a címet.
Aztán leültem szemben Hawesszal egy székre, és gondolkodtam. Két percem volt rá.
Két perc múlva itt lesz Melchett.
Felemeltem a névtelen levelet, és harmadszor is elolvastam.
Aztán lehunytam a szemem, és gondolkodtam . . .
Huszonkilencedik fejezet
Nem tudom, meddig ültem ott – valójában bizonyára csak néhány percig. Mégis úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el, mire meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Hátranéztem. Melchett lépett be a szobába.
A sezlonon alvó Hawesra bámult, aztán hozzám fordult.
– Mi ez itt, Clement? Mit jelentsen ez?
A két levél közül kiválasztottam az egyiket, és odanyújtottam.
Melchett halkan felolvasta. „Kedves Clement, roppantul kellemetlen mondanivalóm van. Végül is azt hiszem, inkább írásban közlöm. Később majd megbeszélhetjük. A legutóbbi templomi adakozásról van szó. Sajnálattal kell közölnöm, hogy minden kétséget kizáróan meggyőződtem róla, ki a bűnös. Bármennyire kínos számomra, hogy az egyház felszentelt papját kell vádolnom, tisztában vagyok a kötelességemmel. Példát kell statuálni, és..."
Melchett kérdő pillantást vetett rám. Az írás itt kusza firkában végződött – írója kezéből kiütötte a tollat a halál.
Melchett mélyet lélegzett, aztán Hawesra nézett.
– Hát ez a megfejtés! Az egyetlen, akire nem gondoltunk. És a lelkiismeret-furdalás vallomásra késztette!
– Nagyon különösen viselkedett az utóbbi időben – mondtam.
Melchett egyszer csak odacsörtetett az alvóhoz, és felkiáltott. Megragadta Hawes vállát, és rázta, egyre fokozódó hevességgel.
– Ez nem alszik! Meg van mérgezve! Mit jelentsen ez?
Pillantása az üres gyógyszeres dobozra esett. Felemelte.
– Talán ...
– Azt hiszem – mondtam. – A minap mutatta nekem ezt a gyógyszert. Azt mondta, figyelmeztették, ne szedjen többet a kelleténél. Ezt a kivezető utat választotta a boldogtalan. Talán így a legjobb. Nem mi leszünk a bírái.
Melchett azonban legelsősorban a megye rendőrfőnöke. Hawes mentőkörülményei az ő szemében mit sem értek. Ha ő gyilkost fogott, bitófára is akarta juttatni.
A következő pillanatban már a telefonnál volt. Idegesen cibálta, míg kapcsolást nem kapott. Haydock számát kérte. Újabb szünet. Melchett állt, fülén a hallgató, szeme a sezlonon heverő ernyedt testen.
– Halló, halló! Dr. Haydock lakása? A doktor úr azonnal jöjjön át a főutcára! Mrs Haweshoz! Sürgős ... Micsoda? . .. Hát milyen szám beszél? ... Aha. Elnézést. Lecsapta a kagylót. Dühöngött.
– Téves szám, téves szám – örökösen téves szám! És emberélet függ tőle! Halló! Téves számot kapcsoltak! Igen, igen ... igen, a harminckilencest! Nem a harmincötöt!
Újabb idegtépő szünet után végre jól kapcsolt a központ.
– Halló!... Maga az, Haydock? Itt Melchett. Jöjjön át azonnal a Fő utca 19-be. Hawes túladagolta az altatóját. Azonnal ember, élethalálról van szó!
Lecsapta a kagylót, és idegesen járkált fel-alá a szobában.
– Csak azt nem értem, Clement, mért nem hívott azonnal orvost. Úgy látszik, elvesztette a fejét.
Szerencsére Melchettnek eszébe sem jut, hogy valaki másképp ítél meg egy helyzetet, mint ő. Nem szóltam semmit, ő meg folytatta:
– Hol találta ezt a levelet?
– Összegyűrve hevert a padlón – Hawes kiejthette a kezéből.
– Fantasztikus história – az öreglánynak igaza volt, hogy a levéllel nem stimmel valami. Csak tudnám, hogy jött rá. De hát micsoda szamár ez a fickó, hogy meg nem semmisítette ezt a levelet! Megtartja a legsúlyosabb terhelő bizonyítékot! Hát érti ezt?
– Az emberi természet csupa következetlenség.
– Ha nem úgy volna, egyetlen gyilkost sem kapnánk el! Előbbutóbb mindegyik elkövet valami ostobaságot. Úgy nézem Clement, magát ugyancsak megviseli a dolog. Nagyon megdöbbentette, ugye?
– Meg. Mint mondom, Hawes az utóbbi időben igen különösen viselkedett, de azt álmomban sem gondoltam volna —
– Ki gondolta volna? Hahó, mintha autót hallanék. – Az ablakhoz lépett, feltolta, kihajolt. – Igen, Haydock az.
A következő percben már be is lépett a szobába a doktor.
Melchett néhány kurta mondattal elmagyarázta a helyzetet.
Haydock sohasem mutatja ki érzéseit. Felhúzta szemöldökét, biccentett, aztán odalépett a beteghez. Megtapintotta az érverését, felhúzta a szemhéját, hosszasan a szemébe nézett.
Azután Melchetthez fordult.
– Meg akarja menteni a hóhérnak? – kérdezte. – Nem sok élet van benne, tudja-e. Nem tudom, sikerül-e visszahozni.
– Tegyen meg minden lehetőt.
– Rendben.
Kipakolta orvosi táskáját; injekciót adott Hawes karjába. Azután felállt.
– Legokosabb lesz bevinni Much Benham-be, a kórházba. Segítsenek; vigyük le a kocsiba.
Hármasban lecipeltük Hawest. Haydock odaült a kormányhoz, és búcsúzóul hátraszólt:
– Azt tudja, ugye, Melchett, hogy nem juttathatja akasztófára?
– Úgy érti, nem tér magához?
– Azt még nem tudom. Nem arra gondolok. Hanem arra, hogy ha felgyógyul is, nos, a szerencsétlen fickó nem felelős a tetteiért. Ezt eskü alatt fogom vallani.
– Ezt meg hogy értette? – kérdezte Melchett, amikor visszamentünk a házba.
Elmondtam, hogy Hawesnek valamikor agyvelőgyulladása volt.
– Dilis a fickó? Manapság evvel takarózik minden gazember. Hát nem?
– A tudománynak sokat köszönhetünk.
– Tiszteltetem a tudományt! A gyomromra megy ez a sok nyafogás. Nem nekem találták ki ezt a sok csűrés-csavarást. No, hadd nézzek egy kicsit körül.
Ekkor azonban különös esemény szakította félbe Melchett ténykedését. Nyílt az ajtó – és Miss Marple sétált be a szobába.
Az izgatottság pirosra festette az orcáját, de azért észrevette meglepetésünket.
– Sajnálom, igazán annyira sajnálom, hogy zavarom önöket, jó estét, Melchett ezredes. Mint mondom, igazán sajnálom, de hallottam, hogy Mr. Hawes rosszul lett, és úgy éreztem, át kell jönnöm, megnézni, hogy segíthetek-e valamit.
Elhallgatott. Melchett ezredes vasvillapillantással méregette.
– Roppant kedves, Miss Marple – szólalt meg recsegő hangon. – De kár volt fáradnia. Honnan tudta egyébként?
Magam is ezt szerettem volna kérdezni!
– A telefon – magyarázta Miss Marple. – Annyi a téves kapcsolás, hát nem? Először velem beszélt, azt hitte, Mr. Haydock száma az. Az enyém ugyanis harmincötös.
– Aha! – kiáltottam fel.
Miss Marple mindig igen kézenfekvő módon tudja megmagyarázni mindentudását.
– Úgyhogy átszaladtam – folytatta –, hogy megnézzem, segíthetnék-e valamiben.
– Igazán kedves – ismételte Melchett, és még jobban recsegett a hangja –, de nincs mit tenni. Haydock kórházba vitte.
– Kórházba? Ó, micsoda megkönnyebbülés! Ott biztonságban lesz. Amikor azt mondja, ezredes úr, hogy „nincs mit tenni", úgy érti, hogy nem lehet rajta segíteni? Hogy nem fog felépülni?
– Igen kétséges – mondtam.
Miss Marple pillantása a gyógyszeres dobozra esett.
– Bizonyára túlságosan sok altatót vett be. . .
Melchett, gondolom, a tartózkodás álláspontját képviselte. Más körülmények között, talán magam is osztottam volna a nézetét. De még igen frissen élt bennem a Miss Marple-lal folytatott beszélgetésem emléke, habár, bevallom, hirtelen felbukkanását és leplezetlen kíváncsiságát kissé visszásnak éreztem.
– Inkább ezt nézze meg – mondtam, és átnyújtottam Protheroe befejezetlen levelét.
Miss Marple elvette, elolvasta, de egy szikra meglepődés sem látszott az arcán.
– Kegyed már bizonyára hasonló következtetésre jutott, ugyebár? – kérdeztem.
– Igen ... igen, valóban. Megkérdezhetem, Mr. Clement, miért jött át ide ma este? Ezt az egyet nem értem. Maga meg Melchett ezredes ... egészen másra számítottam.
Beszámoltam a telefonhívásról és arról, hogy felismertem Hawes hangját. Miss Marple elgondolkodva bólogatott.
– Igen érdekes. Valósággal a Gondviselés műve – ha szabad ezt a kifejezést használnom. Igen, ön az utolsó pillanatban érkezett.
– Vajon mihez? – kérdeztem keserűen. Miss Marple meglepetten nézett rám.
– Hát hogy megmentse Hawes életét.
– Nem gondolja, hogy jobb lett volna, ha Hawes nem épül fel? Jobb neki, jobb mindenkinek. Most már tudjuk az igazságot, és ...
Elhallgattam. Miss Marple oly hevesen rázta a fejét, hogy elvesztettem a fonalat, nem tudtam, hogyan folytassam.
– Hát persze! – mondta Miss Marple. – Hát persze! Épp ezt akarja magukkal elhitetni! Hogy tudják az igazságot – és hogy mindenkinek így a legjobb. Ó, igen, minden egybevág – a levél, a túladagolt altató, szegény Mr. Hawes elmeállapota és a vallomása. Minden egybevág, csak éppen elejétől végéig hamis . . .
Rámeredtünk.
– Ezért örülök annyira, hogy Mr. Hawes biztonságban van – a kórházban, ahol nem férhet hozzá senki. Ha magához tér, majd elmondja az igazságot.
– Az igazságot?
– Igen. Hogy egy hajszálát sem görbítette meg Protheroe ezredesnek!
– De hát a telefon ... – kezdtem. – A levél ... a túladagolt altató ... Hisz oly világos az egész.
– Épp ezt akarja magukkal elhitetni. Ó, nagyon okos emberrel van ám dolgunk! Megtartotta a levelet, és így használta fel – ez igen éles elmére vall!
– Kiről beszél? – kérdeztem. – Ki az az okos ember?
– Hogy kicsoda? A gyilkos – felelte Miss Marple.
Aztán igen halkan hozzátette:
– Vagyis Mr. Lawrence Redding . . .
Harmincadik fejezet
Csak bámultunk rá. Egy-két percig valószínűleg Melchett is azt gondolta, amit én: hogy az idős hölgy megháborodott. A vád tökéletes képtelenség volt.
Melchett ezredes szólalt meg először. Nyájasan, szánakozó türelemmel beszélt.
– Ez képtelenség, Miss Marple. Redding tökéletesen tisztázódott.
– Természetesen – bólintott Miss Marple. – Erről gondoskodott.
– Épp ellenkezőleg – mondta fanyarul Melchett ezredes. – Mindent megtett, hogy őt vádolják a gyilkossággal.
– Igen – mondta Miss Marple. – És mindannyiunkat sikerült ezzel rászednie, engem is éppúgy, mint mindenki mást. Talán emlékszik, kedves Mr. Clement, mennyire megdöbbentem, amikor meghallottam, hogy Lawrence Redding azt állítja, ő követte el a bűntényt. Tökéletesen felborította az elképzelésemet, és azt hittem ártatlan, addig pedig szilárdan meg voltam győződve a bűnösségéről.
– Tehát Lawrence Reddinget gyanúsította?
– Tudom, hogy a detektívregényekben mindig az a gyilkos, akiről a legkevésbé lehet feltételezni. De a való életben szerintem ez a szabály nem alkalmazható. Mindig kedveltem Mrs. Protheroe-t, de akaratlanul is arra a meggyőződésre jutottam, hogy tökéletesen Mr. Redding hatása alá került, mindent a világon megtesz neki, márpedig Mr. Redding természetesen nem az a fajta fiatalember, aki akár álmában is megszöktetne egy koldusszegény nőt. Protheroe ezredes akadály volt az útjában – tehát eltávolította. Rendkívül vonzó fiatalember, de erkölcsi érzéke nincsen.
Melchett ezredes eközben néhányszor türelmetlenül felhorkant. Most pedig kitört.
—Teljes képtelenség az egész! Redding minden percéről számot tud adni hat óra öt percig, Haydock pedig határozottan állítja, hogy Protheroe-t semmiképpen sem lőhettek le korábban. Kegyed, úgy látszik, többet tud, mint a doktor! Avagy azt akarja állítani, hogy Haydock szándékosan félrevezet bennünket? Vajon mi oka volna rá?
—Dr. Haydock tanúvallomása tökéletesen megfelel az igazságnak. Haydock doktor maga az őszinteség. Protheroe ezredest természetesen Mrs. Protheroe lőtte le – nem Mr. Redding.
Megint csak bámultunk; nem jutottunk szóhoz. Miss Marple megigazította csipkegallérját, hátrább tolta a vállát borító gyapjúkendőt, és finom, öregkisasszonyos modorában szónoklatot intézett hozzánk. A leghajmeresztőbb tényeket úgy közölte, mintha mi sem volna természetesebb.
– Nem éreztem volna helyénvalónak, ha előbb szólok. Akármennyire meg voltam is győződve a dologról – mintha mindent a tulajdon szememmel láttam volna –, nem volt a kezemben bizonyíték. És ha az ember nem rendelkezik olyan magyarázattal, amely minden egyes részletet indokol (mint ahogy épp ma este mondtam Mr. Clementnek), aligha remélheti, hogy másokat meggyőz vele. Márpedig az én magyarázatom nem volt teljes – egyetlenegy elem még hiányzott belőle. De egyszerre, amint kifelé indultam Mr. Clement dolgozószobájából, észrevettem a cserepes pálmát az ablak mellett, és – és az egész egyszerre megvilágosodott!
—Dilis az öreglány! – suttogta a fülembe Melchett.
Miss Marple azonban higgadt derűvel nézett ránk, és folytatta finom, öreges hangján.
– Igazán nagyon-nagyon sajnálom, hogy ezt kellett hinnem – el sem mondhatom, mennyire. Mert mindkettőjüket kedveltem. De hát tudjuk, ugye, milyen az emberi természet ... És amikor az elején előbb Mr. Redding, aztán Mrs. Protheroe vállalta magára a bűnt; olyan csacska módon – nos, el sem mondhatom, mennyire megkönnyebbültem, hogy tévedtem. És elkezdtem törni a fejemet, vajon kinek lehetett még oka rá, hogy azt kívánja, Protheroe ezredes távozzék erről az árnyékvilágról.
– A hét gyanúsított! – suttogtam. Miss Marple rám mosolygott.
– Valóban. Ott volt először is Archer – nem valószínű, hogy ő tette, de, ha kellő mennyiségű itallal acélozta meg a lelkét... nos, az ember sohasem tudhatja. Meg persze a maguk Maryje. Archer már jó ideje teszi neki a szépet – és Mary felettébb hirtelen haragú teremtés. Indítóoka is lehetett, alkalma is – hisz egyedül volt a házban! Az öreg Mrs. Archer is könnyen megszerezhette bármelyikük részére Mr. Redding pisztolyát. No és természetesen ott van Lettice – mindenáron szabadságra vágyik, és pénzre, hogy független legyen. Sok esetet láttam, ahol légies, szép fiatal lányok elvetettek mindennemű erkölcsi gátlást – no persze, az urak nem szívesen hisznek el róluk ilyesmit... Ez talált.
– No és aztán a teniszütő – folytatta Miss Marple.
– A teniszütő? . . .
– Igen, amelyet Mrs. Price Ridley Clarája látott a paplak kapuja mellett a füvön heverni. Amiből én arra következtettem, hogy Dennis korábban hazatért a teniszezésből, mint mondotta. A tizenhat esztendős fiúk gyakran igen befolyásolhatók és kevéssé megfontoltak. Akármi lett légyen az indítóok – Lettice érdekében, vagy éppenséggel a maga érdekében, kedves tiszteletes úr –, ezt a lehetőséget sem hagyhattam figyelmen kívül. No és természetesen szegény Mr. Hawes és maga – persze nem mind a ketten, hanem valamelyikük.
– Én?! – kiáltottam fel nem csekély megdöbbenéssel.
– Igen. Kérem, bocsásson meg – természetesen egy pillanatig sem gondoltam komolyan –, de ugye, a templomi gyűjtésből eleltűnt bizonyos összeg. Vagy ön lehetett a vétkes, vagy Mr. Hawes, és Mrs. Price Ridley az egész faluban szétkürtölte, hogy ez már több mint gyanús, és hogy a felelősség önt terheli – és erre az adott neki okot, hogy a tiszteletes úr kereken megtagadta, hogy az ügyet kivizsgálják. Én magam természetesen mindig is hittem, hogy Mr. Hawes lelkén szárad a dolog – annyira emlékeztet engem arra a bizonyos boldogtalan orgonistára; no de természetesen az ember nem lehet tökéletesen bizonyos a dologban . . .
– Hisz ismerjük az emberi természetet – fejeztem be Miss Marple helyett a mondatot.
—Pontosan. No, és aztán ott volt, ugye, a kedves Griselda.
—De hiszen Mrs. Clement szóba sem jöhet – szakította félbe Melchett. – A 6.50-es vonattal jött haza.
– Ezt mondta – vágott vissza Miss Marple.
– Nem szabad ám arra hagyatkozni, amit az emberek mondanak. A 6.50-es aznap este egy fél órát késett. Én pedig negyed nyolckor a tulajdon szememmel láttam Griseldát, amint elindul a Udvarház felé. Ebből az következik; hogy a korábbi vonattal érkezett. Történetesen látták is; de ezt talán tudja is, Mr. Clement . . .
És kérdő pillantást vetett rám.
Delejes pillantásának hatására odanyújtottam a névtelen levelet, melyet nemrég bontottam fel. Az iromány részletesen taglalta, hogy a végzetes napon este negyed hét után öt perccel látták Griseldát, amint kilép Lawrence Redding házának hátsó franciaablakán.
Sem akkor, sem máskor nem említettem azt az iszonyú gyanút, amely egy pillanatra a lelkembe férkőzött. Lidércnyomásként nehezedett rám – Lawrence és Griselda valamikor szerették egymást, ezt megtudta Protheroe, elhatározta, hogy közli velem – és Griselda végső kétségbeesésében ellopta a pisztolyt, és elhallgattatta Protheroe-t. Mint mondom – lidércnyomás volt, de néhány hosszú percig a valóság szörnyű képét öltötte fel.
Nem tudom, Miss Marple sejtett-e mindebből valamit. Valószínűleg igen. Előtte nemigen maradhatott rejtve semmi.
Biccentett, és visszaadta a levelet.
– Tele volt vele a falu – magyarázta. – És bizony gyanús volt, nem? Kiváltképp, mert Mrs. Archer eskü alatt vallotta a halottszemlén, hogy mikor délben elment, a pisztoly még ott volt a helyén, a polcon.
Hallgatott egy percet, majd folytatta.
– No de eltérek megint a tárgytól. Úgy éreztem, kötelességem feltárni önök előtt, hogyan magyarázom én a rejtélyt. Ha nem hiszik el – nos, én megtettem minden tőlem telhetőt. És még így is, mivel egészen biztos akartam lenni a dolgomban, ez szegény Mr. Hawesnak talán az életébe kerül.
Megint elhallgatott, de amikor újra megszólalt, másképp csengett a hangja, kevésbé mentegetőzőn, határozottabban.
– A következőképpen magyarázom a tényeket. Csütörtök délutánra a bűntényt a legapróbb részletekig kitervelték. Lawrence Redding először felkereste a tiszteletes urat, mert tudta, hogy nincs odahaza. Nála volt a pisztoly, amit azután az ablak mellett álló pálma cserepébe rejtett. Amikor a tiszteletes úr hazaért, Lawrence azzal magyarázta látogatását, hogy elhatározását akarta közölni: elmegy. Fél hatkor Lawrence Redding az északi kapuslakból felhívta a tiszteletes urat, és nőiesre változtatott hangon beszélt (ne feledjük, milyen kiválóan szerepelt a műkedvelő színielőadásokon).
Mrs. Protheroe és a férje éppen indult a faluba. És – igen különös (noha ez senkinek sem jutott eszébe) – Mrs. Protheroe nem vitt magával táskát. Ami felettébb szokatlan dolog. Hat óra húsz perckor, illetve néhány másodperccel előbb elmegy a kertem előtt, megáll, beszélget, hogy alkalmam legyen észrevenni, hogy nincs nála fegyver, és azt is, hogy a viselkedése tökéletesen mindennapi! Arra ugyanis mind a ketten rájöttek, hogy meglehetősen jó megfigyelő vagyok. Mrs. Protheroe megkerüli a házat, és a dolgozószoba ablakához megy. A szegény ezredes az íróasztalnál ül, és levelet ír önnek. Mint valamennyien tudjuk, nagyothallott. Mrs. Protheroe kiveszi a pisztolyt a pálma cserepéből, odalép a férje mögé, főbe lövi, ledobja a pisztolyt, és már ott sincs – lemegy a kert végébe, a műterembe. Bárki megesküdne rá, hogy nem volt ideje elkövetni a tettet.
– És a lövés? – tudakolta az ezredes. – A lövést senki sem hallotta?
– Úgy tudom, van egy hangtompító nevű szerkezet. A detektívregényekben olvastam róla. Nem lehetséges, hogy a tüsszentés, amelyet Mrs. Price Ridley Clarája hallott, valójában a lövés tompított hangja volt? No de ne időzzünk ennél. Mrs. Protheroe a műteremnél találkozik Mr. Reddinggel. Együtt mennek be – és ugyebár, ilyen az emberi természet ... sajnos felmérik, hogy addig nem megyek be a kertből, amíg ők elő nem bukkannak megint!
Felülmúlhatatlanul aranyos volt Miss Marple, amint beismerte tulajdon gyengeségét!
– És amikor kijönnek, a viselkedésük vidám és természetes. – Amivel persze alaposan melléfogtak. Mert hogyha valóban elbúcsúztak egymástól örökre, mint állították, akkor egészen másként viselkedtek volna. Csakhogy ez volt a gyenge pontjuk. Egyszerűen nem mertek szomorúnak vagy kétségbeesettnek mutatkozni. Az ezután következő tíz percben azon igyekeztek, hogy alibit szerezzenek. Mr. Redding végül bemegy a paplakba, és lehetőleg minél tovább ott marad. Valószínűleg már messziről látta közeledni a tiszteletes urat az ösvényen, és ehhez tudta időzíteni a dolgokat. Felveszi a pisztolyt és a hangtompítót, ott hagyja a hamis levelet – amelyre más tintával és első pillantásra más írással íródott az időpont. Ha felfedezik a hamisítást, azt fogják hinni, hegy a tettes így igyekezett gyanúba keverni Anne Protheroe-t.
Amikor azonban ott hagyja a levelet, meglátja, hogy Protheroe ezredes valóban írt egy cédulát – erre pedig nem számított. Mr. Redding azonban felettébb értelmes fiatalember, rögtön felismeri, hogy ez az írás valamikor még a hasznára lehet, úgyhogy elviszi magával. Azután a levélnek megfelelő időpontra állítja az óra mutatóját – nagyon jól tudja, hogy azt az órát mindig egy negyedórával előbbre állítják. Az elgondolás ugyanaz – Mrs. Protheroe-ra terelni a gyanút. Aztán kimegy, találkozik a kertkapuban a tiszteletes úrral, és eljátssza a döbbent, rémült ember szerepét. Mint mondom, felettébb értelmes fiatalember. Mire törekszik az, aki épp az imént követett el bűntényt? Természetes viselkedésre. Mr. Redding szakasztott az ellenkezőjét teszi. A hangtompítót eltünteti, de besétál a rendőrőrsre a pisztollyal, és tökéletesen nevetséges módon feladja magát. És mindenki hisz neki.
Lenyűgözve hallgattam, ahogy Miss Marple összefoglalta az eseményeket. Olyan tökéletes biztonsággal beszélt, hogy mindketten úgy éreztük, így és csakis így követhették el a bűntényt.
– No és az erdőből hallott lövés? – kérdeztem. – Az volt az a bizonyos véletlen, amire az este utalt?
– Ó, nem, dehogyis – rázta a fejét Miss Marple. – Az aztán a legkevésbé sem volt véletlen. A terv kiviteléhez feltétlenül szükséges volt, hogy lövést halljanak – különben továbbra is gyanúsították volna Mrs. Protheroe-t. Azt nem tudom pontosan, hogyan mesterkedett Mr. Redding. De úgy tudom, a pikrinsav robban, ha súlyt ejtenek rá, és ugyebár, emlékszik, drága tiszteletes úr, hogy találkozott Mr. Reddinggel, amint egy nagy követ cipelt az erdőnek abban a részében, ahol maga a kristályt megtalálta. Ó, az urak olyan ügyesek az ilyesmiben – a követ bizonyára felfüggesztette Mr. Redding, és időzített gyújtózsinórt helyezett el alatta ... holmi lassan égő gyufát talán? Valamit, ami pontosan húsz perc alatt ég át – hogy a robbanás fél hétkor következzék be, amikor ő meg Mrs. Protheroe mindenki szeme láttára kilép a műteremből. Egészen biztonságos trükk, hiszen nem marad más nyoma, mint egy nagy kő. De még azt is megpróbálta eltüntetni – amikor maga találkozott vele, Mr. Clement.
– Alighanem igaza van! – kiáltottam fel, mert eszembe jutott, hogy összerezzent aznap Lawrence, amikor megpillantott. Akkor nem tulajdonítottam az esetnek jelentőséget, de most...
Miss Marple, úgy látszik, a gondolataimban olvasott, mert ravasz pillantással bólogatott.
– Bizony, bizony, csúnya meglepetés lehetett Mr. Reddingnek, hogy épp akkor találkozik a tiszteletes úrral. De igen ügyesen kimagyarázkodott, hogy a követ nekem hozza, a sziklakertem számára. Csak éppen ... – Miss Marple ellentmondást nem tűrő hangon folytatta: – Csak éppen egyáltalán nem sziklakertbe való kő volt! És engem éppen ez vezetett nyomra!
Melchett ezredes mindeddig úgy ült ott, mint akit megbabonáztak. Most mintha magához tért volna. Felhorkant, zavartan kifújta az orrát, azután megszólalt:
– Az áldóját! Ezt a históriát!
Ennél többet azonban nem mondott. Akárcsak énrám, valószínűleg őrá is nagy hatást tett Miss Marple logikus következtetése, magabiztossága. De pillanatnyilag ezt nem volt hajlandó beismerni.
Ehelyett kinyújtotta a kezét, felvette az összegyűrt cédulát, és felmordult:
– No jó. De hogy kerül a dologba Hawes? Hisz ő maga telefonált, hogy vallomást akar tenni!
– Igen, és ez a Gondviselés műve volt. Minden bizonnyal a tiszteletes úr prédikációja hatott így rá. Valóban figyelemre méltó prédikáció volt, Mr, Clement. Mélységesen megindíthatta Mr. Hawest. Nem tudta tovább elviselni, úgy érezte, vallania kell – természetesen azt, hogy megdézsmálta a templomi gyűjtésnél befolyt pénzt.
– Micsoda?!
– Úgy bizony – és a Gondviselés kegyelméből ez mentette meg az életét. (Mert remélem, és bízom benne, hogy megmarad. Dr. Haydock annyira jó orvos.) Ahogy én látom, Mr. Redding megtartotta ezt a levelet (kockázatos dolog volt, de bizonyára jó helyen rejtette el), és várt, míg bizonyosan meg nem tudta, kire vonatkozik. Hamarosan meggyőződött felőle, hogy Mr. Hawes az. Úgy értesültem, tegnap este hazakísérte Mr. Hawest, és hosszasan időzött nála. Gyanítom, hogy Mr. Hawes orvossága helyére becsempészett valami más szert, ezt a levelet pedig elrejtette Mr. Hawes hálóköntösének zsebébe. A szegény fiatalember mit sem sejtve bevette a végzetes szert – és ha történetesen meghal, számba veszik a holmiját, megtalálják a levelet, és egyszeriben mindenki arra következtet, hogy ő lőtte le Protheroe ezredest, majd a lelkiismeret-furdalás arra késztette, hogy végezzen magával. Úgy hiszem, Mr. Hawes bevette a szert, és utána találta meg a levelet. Zűrzavaros elmeállapotában természetfeletti beavatkozásnak vélte a dolgot, mindezt a tiszteletes úr prédikációja után, úgyhogy úgy érezte, mindent be kell vallania.
– Nahát! – csóválta a fejét Melchett ezredes. – Még ilyet! Ez aztán különös ... Én... én ... én egy szót sem hiszek belőle.
Utóbbi kijelentése egyáltalán nem hangzott meggyőzően. Valószínűleg magamagát sem sikerült meggyőznie, mert imigyen folytatta:
– Hát azt a másik telefont mivel magyarázza? Ki hívta fel Mr. Redding házából Mrs. Price Ridleyt?
– Ó... – mondta Miss Marple. – Ez volt az a bizonyos véletlen. A kedves Griselda telefonált – illetve valószínűleg ő meg Dennis. Hallották, miféle rágalmakat terjeszt Mrs. Price Ridley a tiszteletes úrról, és kigondolták ezt a meglehetősen gyerekes tervet, hogy elhallgattassák. A véletlen pedig abban áll, hogy a telefonhívás pontosan akkor történt, amikor az állítólagos lövés hallatszott az erdőből, így aztán az ember arra a következtetésre jutott, hogy a kettő kapcsolatban áll egymással.
Hirtelen eszembe jutott: aki csak hallotta a „lövést", mindenki azt mondta, más volt, mint a rendes puskalövés hangja. És igazuk volt. Csak azt nem tudták megmagyarázni, mennyiben volt „más" ez a lövés.
Melchett ezredes a torkát köszörülte.
– A magyarázata igen valószínűnek tűnik, Miss Marple – mondta. – De hadd hívjam fel szíves figyelmét, hogy szemernyi bizonyítéka sincs.
– Tudom – bólintott Miss Marple. – De azért elhiszi, hogy így történt, ugye?
Csend támadt. Az ezredes némileg vonakodva megszólalt:
– Igen. Elhiszem. Az ördögbe is, másként nem történhetett. Hanem bizonyíték – az nincs. Egy árva atomnyi sem.
Miss Marple köhintett.
– Ezért gondoltam, hogy az adott körülmények között...
– Igen?
– Megengedhető volna csapdát alkalmazni.
Harmincegyedik fejezet
Bámultunk rá mind a ketten, akár az eszelősre.
– Csapdát? Miféle csapdát?
Miss Marple kissé tétován szólalt meg, pedig a tervet nyilván a
legapróbb részletekig kidolgozta már.
– Ha mondjuk Mr. Redding telefonhívást kapna, amelyben
figyelmeztetik?...
—„Minden kiderült! Menekülj, ha kedves az életed!" Ilyesmire
gondol? Régi vicc, Miss Marple. Nem mintha olykor nem válna
be, de Redding úrfi alighanem ravaszabb fickó annál, hogy
ilyesminek felülne.
– Ennél különlegesebb dologra gondolok – mondta Miss
Marple. – Azt javasolnám – pusztán csak javaslom, ugye –, hogy a
figyelmeztetés olyasvalakitől származzék, akiről köztudomású,
hogy efféle dolgokban különbözik a felfogása az átlagostól. Aki
ismeri dr. Haydockot, nyilván feltételezi, hogy szokatlan
szemszögből szemléli a gyilkosságot. Ha ő célozgatna olyasmire,
hogy valaki – teszem azt, Mrs. Sadler vagy valamelyik gyermeke –
történetesen látta, amint a kétféle orvosságot kicserélték ... Nos,
természetesen ha Mr. Redding ártatlan, ez a kijelentés semmit sem
jelent a számára, de ha nem az . . .
– Nos, akkor netalán valami ostobaságra vetemedik.
– És a kezünkre adja magát. Lehetséges. Igen ötletes, Miss
Marple. De vajon Haydock kötélnek áll-e? Mint mondotta, a
doktor nézetei . . .
Miss Marple hevesen félbeszakította.
– Ó, az csak elmélet! Ami sokszor ugyancsak különbözik a
gyakorlattól, nem? No de itt is van már, megkérdezhetjük. Haydock alighanem meglepődött, hogy Miss Marple-t ott
találja velünk. Fáradtnak, elnyűttnek látszott.
– Kis híján elpatkolt – mondta. – Nagyon kevés híja volt. No de
most már kétségtelenül megúszta. Az orvos dolga, hogy
megmentse a beteget, és én meg is mentettem, de mondhatom,
jobban örültem volna, ha nem sikerül.
– Talán még megváltoztatja a véleményét – mondta Melchett –,
ha meghallja a mondókánkat.
És röviden, célratörően elmondta Miss Marple elméletét,
befejezésül pedig felkérte a doktort a közreműködésre. És ekkor módunk volt a magunk szemével látni, mit értett azon
Miss Marple, hogy az elmélet olykor különbözik a gyakorlattól. Haydock nézetei egy csapásra a visszájukra fordultak.
Legszívesebben azt látta volna alighanem, ha Lawrence Redding
fejét tálcán hozzák eléje. Meg kell mondanom, nem Protheroe
ezredes meggyilkolását vette zokon elsősorban. Hanem a
boldogtalan Hawes elleni merényletet.
– A nyomorult gazember – sziszegte Haydock. – Az átkozott
csirkefogó! Az a szegény, szerencsétlen Hawes! Az öreg
édesanyjával meg a húgaival! Egész életükben viselhették volna a
bélyeget, hogy a fiuk, a testvérük – gyilkos! Még elgondolni is
keserves. Micsoda aljas, utolsó, gyáva eljárás!
Aki ősi, ösztönös dührohamot akar látni, hozzon csak ki a
sodrából egy vérbeli emberbarátot.
– Ha mindez igaz – szólalt meg végül a doktor –, számíthatnak
rám. Az az ember nem érdemel kegyelmet. Egy ilyen
szerencsétlen, védtelen nyomorultat, mint Hawes ...
Az árvák, az elnyomottak, a kiszolgáltatottak bízvást
számíthatnak Haydock doktor részvétére.
Buzgón módolgatták a részleteket Melchett ezredessel, Miss
Marple pedig eközben felszedelőzködött. Felajánlottam
kíséretemet.
– Igazán nagyon kedves, Mr. Clement – mondta Miss Marple,
amint végigmentünk az elhagyatott főutcán. – Ó, istenkém, elmúlt
éjfél! Remélem, Raymond nem vár rám, hanem lefeküdt,
– El kellett volna kísérnie kegyedet – véltem.
– Nem mondtam meg neki, hogy eljövök – mondta Miss
Marple.
Hirtelen elmosolyodtam, mert eszembe jutott, milyen
körmönfont módon elemezte Raymond a bűntény lélektanát.
– Ha az elmélete igazolódik, Miss Marple – amiben különben
egy percig sem kételkedem –, lesz egy megnyert játszmája az
unokaöccsével szemben.
Miss Marple is mosolygott – elnézően.
– Emlékszem, mit mondogatott mindig Fanny nénikém. Akkor
tizenhat esztendős voltam, és igen csacskának ítéltem a
megjegyzést.
– Mi volt az? – érdeklődtem.
– Ezt mondogatta: „A fiatalok azt hiszik, hogy az öregek mind
ostobák; de az öregek tudják, hogy a fiatalok ostobák!"
Harminckettedik fejezet
Nemigen maradt több mondanivalóm. Miss Marple terve sikerült. Lawrence Redding nem volt ártatlan; a célzás, hogy valaki látta, amint kicseréli az orvosságokat, valóban „holmi ostobaságra" késztette. Ilyen a rossz lelkiismeret hatalma.
Nem volt könnyű a helyzete. Első ösztöne az volt, hogy menti az irháját. Csakhogy ott volt a bűntársa. Nem mehetett el úgy, hogy Mrs. Protheroe-t ne értesítse, és nem ért rá másnapig várni. Úgyhogy még az éjszaka felment az Udvarházba – és Melchett ezredes két ügyes embere ott volt a nyomában. Lawrence kavicsot dobált Anne Protheroe ablakára, felébresztette, és suttogva kérte, hogy jöjjön le, beszélni akar vele. Kétségtelenül úgy érezték, nagyobb biztonságban lesznek odakint, mint a házban – ahol esetleg Lettice felébred. De a két rendőr kihallgatta a beszélgetésüket. Nem maradt semmi kétség. Miss Marple az első szótól az utolsóig pontosan úgy mondott el mindent, ahogyan valójában történt.
Mindenki tud Lawrence és Anne bűnperéről. Nem óhajtok kitérni a részletekre. Csupán annyit említek még, hogy Slack felügyelő nagy megbecsülésben és dicséretben részesült zseniális nyomozásáért. Természetesen Miss Marple szerepéről egy árva szó sem esett. El is szörnyedt volna, ha bárki bele akarja keverni az ügybe.
A per kezdete előtt meglátogatott Lettice. Belibegett dolgozószobámba a teraszajtón át – jelenésszerűbben, mint valaha. És elmondta, hogy első pillanattól fogva meg volt győződve mostohaanyja bűnösségéről. A sárga sapka puszta ürügy volt, hogy átkutassa a dolgozószobámat. Azt remélte, sikerül találnia valamit, ami a rendőrség figyelmét elkerülte.
– Mert ők nem gyűlölték Anne-t, de én igen – mondta álmodozva. – És a gyűlölet mindent megkönnyít.
És mert hiába keresett, úgy határozott, maga rejti el a szobában Anne fülbevalóját.
– Hiszen tudtam, hogy ő a tettes, hát mit számított? Egyik mód csakolyan jó, mint a másik. Hiszen ő ölte meg apámat, nem?
Felsóhajtottam. Lettice sosem fog megérteni bizonyos dolgokat. Erkölcsi kérdésekben színvak.
– Mihez kezd most, Lettice? – kérdeztem.
– Majd ha ... majd ha vége lesz, elutazom. Külföldre. – Hallgatott egy kicsit, aztán folytatta. – Az édesanyámmal.
Felkaptam a fejemet. Lettice bólintott.
– Hát nem találta ki? Mrs Lestrange az édesanyám. Meg vannak számlálva a napjai. Látni akart, ezért jött ide – álnéven. Dr. Haydock segített neki. Régi barátja anyámnak – szerelmes is volt belé valamikor –, hiszen még ma is látni. A férfiak mind beleestek anyámba, azt hiszem. Még most is nagyon vonzó. Nos, szóval Haydock mindent megtett, mindenben segített. Azért jött anyám álnéven, mert nem akarta, hogy mindenféle pletyka támadjon. Akkor este felment apámhoz, elmondta, hogy már nem sok ideje van hátra, és hogy nagyon szeretne látni engem. Apa valóságos szörnyeteg volt. Azt mondta, anyám eljátszotta a hozzám való jogát, én úgy tudom, hogy meghalt – mintha valaha is lenyeltem volna ezt a mesét! Az ilyen emberek, mint apám, nem látnak tovább az orruknál.
De anyámat nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon. Úgy érezte helyénvalónak, hogy először apámhoz menjen el, de amikor ő olyan durván elutasította, írt nekem, és én korábban abbahagytam a teniszezést, és negyed hétkor találkoztam anyámmal az ösvény végén. Csak egypár szót beszéltünk sebtében, megállapodtunk, hogy hol és mikor találkozunk megint. Fél hétkor már el is váltunk. Később rémségesen megijedtem, hogy őt vádolják majd azzal, hogy megölte apát. Hiszen volt miért gyűlölnie. Ezért kaszaboltam össze anyám arcképét a padláson. Féltem, hogy a rendőrség megtalálja a képet, és azonosítják. Dr. Haydock is meg volt ijedve; Néha talán még el is hitte, hogy anyám volt a tettes! Anyám nem riad vissza semmitől. Nem fél a következményektől. Lettice elhallgatott egy kicsit.
– Olyan furcsa. Anyám meg én... összetartozunk. Apával nem így volt. De anyám ... na, mindegy, elmegyünk külföldre. Vele maradok ... mindvégig.
Felkelt; megfogtam a kezét.
– Isten áldja meg mindkettőjüket – mondtam. – Valamikor meg fogja találni a boldogságot, Lettice, szívből remélem.
– Én is – mondta, és erőltetetten felnevetett. – Eddig nemigen sikerült... igaz? Na mindegy, nem számít. Isten vele, Mr. Clement. Mindig rendesek voltak hozzám, maga is, Griselda is.
Griselda!
Meg kellett vallanom neki, milyen szörnyűségesen kétségbe ejtett a névtelen levél. Griselda kinevetett. Azután nyomban prédikációt tartott.
– No jó, ne félj – fejezte be –, ezután roppant józan és istenfélő leszek – szakasztott, mint a Zarándok Atyák.
Sehogy sem tudtam Griseldát egy Zarándok Atya szerepében elképzelni. De ő rendületlenül folytatta:
– Tudod-e, Len, hogy hamarosan kijózanító erő lép fel az életemben. Ami azt illeti, a te életedben is – illetve téged talán meg fog fiatalítani. Legalábbis remélem! Ezután nemigen nevezhetsz majd drága gyermekemnek – ha lesz egy valódi gyerekünk. Egyébként úgy döntöttem, hogy ha már hamisítatlan „feleség és családanya" leszek – ahogy a könyvekben olvasható –, meg kell végre tanulnom a háztartás csínját-bínját is. Megvettem a Házi Mindentudót meg az Anyák Könyvét, úgyhogy semmi akadálya, hogy mintaháziasszony legyen belőlem! Egyébként meg kell pukkadni, olyan murisak ezek a könyvek – persze nem szánják annak. Kiváltképp, amelyik a gyereknevelésről szól.
– Nem vettél véletlenül egy kézikönyvet arról, hogy „Hogyan kell bánni a férjünkkel?" – kérdeztem kissé neheztelve. De azért magamhoz vontam a feleségemet,
– Arra nincs szükségem – jelentette ki Griselda. – Példás feleség vagyok. És nagyon szeretlek. Kell ennél több?
– Nem! – jelentettem ki határozottan.
– És kivételesen nem mondhatnád egyszer te is, hogy borzasztóan szeretsz?
– Griselda – kezdtem –, imádlak! Rajongok érted! Kétségbeesetten és papi személyhez tökéletesen méltatlanul bolondulok érted!
Feleségem mélyen, elégedetten felsóhajtott. Aztán hirtelen elhúzódott tőlem.
– A csuda vigye el! Itt jön Miss Marple. Meg ne mondd neki valahogy! Semmi kedvem hozzá, hogy mindenki kényeztessen, és párnát dugdosson a hátam mögé, és zsámolyt rakjon a lábam alá! Mondd meg neki, hogy kimentem a golfpályára. Akkor nem gyanakodhat – különben is, történetesen igaz, mert kint hagytam a sárga pulóveremet, és szükségem van rá.
Miss Marple az ablakhoz jött, bocsánatkérően megállt, és Griselda után kérdezősködött.
– Griselda kiment a golfpályára – közöltem engedelmesen.
Miss Marple arcán aggodalom tükröződött.
– Ejnye, ejnye... – mondta. – Nem valami okos dolog ... az ő állapotában!
És szégyenlősen, jól nevelten, régimódian, vénkisasszonyosan elpirult.
A pillanat zavarát leplezendő gyorsan a Protheroe-ügyre tereltem a szót, meg „dr. Stone"-ra, akiről kiderült, hogy számtalan álnévvel rendelkező nagystílű szélhámos. Miss Cram egyébként tisztázódott mindennemű gyanú alól. Nagy sokára beismerte, hogy valóban ő vitte a bőröndöt az erdőbe, de teljes jóhiszeműséggel. Dr. Stone azt mondta ugyanis, hogy a többi régész féltékenységétől félti, mert azok a rablástól sem riadnak vissza, hogy egy kollégájuk elméletét sárba tiporhassák. A lány nyilván elhitte ezt az átlátszó mesét. A falu közvéleménye szerint pillanatnyilag azzal foglalkozik, hogy leinformálható agglegényt keres, akinek sürgős szüksége van titkárnőre.
Beszélgetés közben ugyancsak törtem a fejem, honnan jöhetett rá Miss Marple a mi vadonatúj titkunkra. Ő maga könnyítette meg azonban a dolgomat, mert tapintatosan nyomra vezetett.
– Remélem, a drága Griselda nem erőlteti túl magát ... – suttogta, majd diszkrét szünet után hozzátette: – Tegnap a Much Bénham-i könyvesboltban akadt dolgom. . .
Szegény Griselda! Az Anyák Könyve, az lett az árulója!
– Arra vagyok kíváncsi, Miss Marple – szólaltam meg hirtelen
–, ha egyszer maga követne el gyilkosságot, vajon rájönnének-e valaha?!
– Micsoda borzasztó gondolat! – szörnyedt el Miss Marple. – Szívemből remélem, hogy sohasem tudnék ilyen gonoszságot elkövetni!
– De mivel ismerjük az emberi természetet... – suttogtam.
Miss Marple bájos, idős hölgyhöz illő kacagással nyugtázta a találatot.
– Ejnye, hogy maga milyen huncut, Mr. Clement – ingatta a fejét. Aztán felállt. – De hát megértem, hogy jó hangulatban van.
Az ablaknál megállt.
– Szeretettel üdvözlöm a drága Griseldát – és kérem, mondja meg neki, hogy a titka jó helyen van nálam.
Igazán, olyan aranyos ez a Miss Marple!