VARGA DOMOKOS IPIAPACS REGÉNY MORA KÖNYVKIADO BUDAPEST 1979 1, IPIAPACS Amióta kitört a vakáció, a Göcsör gyerekek egész álló nap odahaza hancúroztak, vagy az erdőn csatangoltak. Tájára se néztek a városnak. Ott laktak a medvési erdő közepén, tizenkét kilométernyire Zsombolytól. A hegy- ség keleti nyúlványa ez a vidék, kirándulóktól se igen háborgatott rengeteg. ők meg se születtek, apjuk már itt erdészkedett: életük első napjaitól ebben a nyáron zöld, télen zord erdei világban nevelődtek. Nem hagy- ták el az iskola kedvéért se. Az első két osztályból ma- gánvízsgát tettek, édesanyjuk tanítgatta őket az írásra, olvasásra, számolásra; harmadikos koruktól meg naponta bejártak a városba. Jobban mondva Pocok már a má- sodikat is bent végezte, mert anyjuk a múlt nyáron meghalt. Itt maradtak árván. Ferkó akkor töltötte be a tizenharmadik évét, Lackó előző tavasszal a tizenegyediket. Kobak - aki szép göm- bölyű fejéről kapta ezt a nevet - még nem múlt tízéves, Pocok meg nyolc se. Azon a szomorú nyáron kaptak rá a közös kószálások- ra. Itthonléte utolsó heteiben Göcsörné már nagyon el- gyöngült, apjuk ezért többnyire feltarisznyázta a fiúkat, és eltuszkolta hazulról, másutt ricsajozzanak. Ferkót vagy Lackót fogta csak otthon, segítségül a beteg mellé. Míg az be nem került szegény a kórházba, mert akkor már mind a négy gyerek együtt iárta az erdőt. Majd megint csak három: Pocok elkerült Irdácsra, Zsuzsi nénjéékhez. Igy fürkészték ki a fiúk a környék minden zegét-zu- gát. Apjukkal addig is ki-kiruccantak az erdőre, de azt kötötte a munkája, a maga jókedvéből nem sokat csa- tangolhatott. Ök annál többet. Egyetlen hegycsúcsot és völgyfeneket, sziklaszirtet és üreget, lankás dombhátat és szakadékos partoldalt se hagytuk kikutatatlan. A legvé- nebb fák, a legszebb tisztások, a legsűrűbb bozótok mind ismerőseikké váltak. Ahová másképp nem jutottak volna el, oda is elcsalta őket feneketlen étvágyuk: szedték és ették a szamócát, a madárcseresznyét, a málnát, a szed- ret, a vackort, a mogyorót, a somot - mikor mit tálalt elébük a természet. Hanem egy évvel később, történetünk kezdetén, azon az emlékezetes nyári délutánon, épp odahaza játszottak az udvaron. Ipiapacsot. Azóta nagyot nőttek, apjuk rá- juk merte már hagyni a házat. Ipiapacsozni pedig hol le- hetett ilyen jókat? Válogathattak a príma búvóhelyekben. Hol innen, hol onnan rohantak elő váratlanul, ha a ku- mó más irányban egy kissé messzebb merészkedett, hogy vígan megcsapkodják a pinceajtót: "Ipiapacs, egy-kettő- három, Pocok!" Vagy Ferkó, vagy Lackó, vagy Kobak, amelyik épp kumott. Most Ferkó kumott. Kilesett az előbb a kút mögül, s Kobak észrevette. Ma délután harmadszor ütötte le. Fer- kó már dúlt-fúlt. - Tíz, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven, száz! Tíz, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven, kétszáz! Tíz, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan . . . Ezerig számolt tízesével, a pinceajtó felé fordulva, az- tán sebtében eldarálta a szokásos mondókát: - Aki bújt, bújt, aki nem bújt, nem bújt Aki nem bújt, az lesz a kumó! Kinyitotta a szemét. Körülnézett: sehol senki. Lépett néhányat a tornác felé és fellesett: jól van, a hátában nincs veszedelem. Már nyugodtabban figyelt jobbra-bal- ra. Találgatta, hol lehetnek. Valamelyik biztos a budi- ban, annak a résein jól ki lehet kukucskálni. Ö utálna ugyan odabújni: ha a dolgára megy is, mindíg a száján lélegzik, hogy ne érezze a szagot, és köpköd utána, de a kicsik nem bánják a büdöset, képesek egy óra hosszat ott kuksolni. Pedig nem jó hely, túl messze van, de ne- kik csak az a fontos, hogy lássák a kumót. Sokszor már két öccsét is leapacsolja, s a harmadik még mindig ott ül bent, és röhög örömében, főleg Pocok. Míg ő oda nem szalad, ki nem próbálja nyitni az ajtót. Azt persze be- zárta a hülye, és aztán még vitatkozik vele, hogy csalt, a résen nem láthatta meg, nem volt joga leütni. Mélyen megvetette kisebb testvéreit. Annál jobban ette a méreg, hogy Kobak ma három- szor lefőzte. Szerette volna visszaadni a kölcsönt. A szokásosnál óvatosabban szaglászott körül. Hamar megbizonyosodott: a kút mögött nincs senki. Se a ku- tyaól mögött. Egy ideig még tettette, hogy ráérősen néze- lődik. Majd hirtelen nekilódult, elrohant a ház végéig, hogy vágtasson is mindjárt vissza. Oda se bújtak. A közelben akkor nemigen lehetnek. talán bent a ház- ban. De oda túl kockázatos volna bekukkantania, míg kint az udvaron nem tiszta a levegő. Gyanakodott az istállóra. A farakás egy kicsit arrébb van, a disznóól, a fészer meg jóval messzebb, túl a tyúk- udvar kerítésén, de ez mindjárt a házzal szemben. Ö is gyakran robbant elő egyik vagy másik végéről. Az volt benne a jó, hogy a háta mögött végig lehetett szaladni, s ha jobbra tartott a kumó, balról vágni elébe, ha meg balra, akkor jobbról. Fogadni mert volna, hogy Kobak most ott rejtőzik. Csak dugná ki a fejét! Mi lesz már? Máskor ők szoktak óvatlanabbak lenni. Hol a hátuk, hol a fenekük látszott ki, hol a fejüket dugták elő, egyiket a másik után ütötte le. De most olyan kihaltnak látszott az udvar, már arra gondolt: hát- ha kilopóztak az útra, apjuk elébe, őt meg itthagyták, hadd szaglásszon utánuk, míg el nem unja. Nagy kitolás volna. Ekkor akadt meg a szeme a tyúkudvar ajtaján. Nincs bereteszelve. Pedig be volt, a fejét tette volna rá. Odadobott néhány nagyobbacska követ a túloldali vadribizlibokrok közé, csak úgy döngött bele a magas deszkapalánk. Semmi mozgás. A háznak a tyúkudvar felőli végén se látott senkit, a padlásajtóhoz támasztott létra táján. Ezek szerint vagy az ólban, vagy az ól mö- gött bujkál valamelyik. Az is biztos, hogy Kobak az. Apjuk nem szerette, ha a tyúkudvar ajtaját nyitogat- ják. Nyakon is verte őket néhányszor, mert neki kellett visszahajkurásznia a kiszökött tyúkokat, jércéket. Csak Kobak lehet ilyen szemtelen, hogy mégis odabújik, de még az ajtót is bereteszeletlenül hagyja. Méregette a távolságot: az istálló sarkától se több a pinceajtóig, mint a tyúkóltól. Mindegy, akkor is meg- próbálja. Ennyit érdemes reszkíroznia, hogy Kobakot leüsse. Elkapta a vadászizgalom. Lassan, vigyázva lépkedett, hogy bármely pillanatban visszairamodhasson. Ide-oda villogott a szeme az istálló és az ól között. A tyúkudvar ajtaját bemenet sarkig tárta, hogy ezzel is időt nyerjen, ha majd visszafelé rohan. Elért az ólig. Lélegzetét visszafojtotta, hogy ne érez- ze a benti bűzt, s gyorsan bepislantott. Csak az üres tyúkülőrudak derengtek a félhomályban. Megint az istálló felé tekintett: semmi. No most! Há- rom-négy sietős lépés az ól hátsó sarkáig, s már lódult is vissza. Nem talált senkit az ól mögött. Hanem megfordultá- ban mindjárt a szemébe vágódott a padláslétrán lecsusz- szanó Kobak, majd az istálló mögül előbukkanó Lackó és Pocok is. Az előbb még oly kihalt udvart négy gyerek vágtatá- sának a zaja verte fel. Kobak előnye volt a legnagyobb: Ferkó még az ól felé tartott, ő már kinyitotta a padlás- ajtót, s elindult lefelé a meredek létrán. Számított rá, hogy bátyja csak az istálló felől vár veszedelmet. Ugy is lett: mire az észrevette, csak az utolsó fokok voltak hátra, illetve azok se, mert egyből lecsúszott, ellökte ma- gát a létráról, és lóhalálában nyargalt a nyitott ajtó felé. Ferkónak csak az a reménye maradt, hogy tán a ru- hájánál fogva elkaphatja az utolsó pillanatban, mielőtt leütné. Ez se vált be, ez a reménysége. Néhány csirke, a nyi- tott ajtón kifelé igyekvőben, épp az ő lába elé szaladt. Ugrott volna félre, rájuk ne taposson, de megcsúszott, lezuhant a földre. Csupa tyúkmocsok lett. S Kobak még hozzá becsapta maga mögött a tyúkudvar ajtaját, be is reteszelte, még gúnyosan rá is vigyorgott. Azt se bánta hogy Lackóék hamarabb érnek oda. - Nem ér! - bődült el Ferkó. - Csalás! Csalókkal nem játszom! A padlásra nem lehet bújni! De már ütötték le, majd megálltak hárman egy bo- korban, s Lackó visszakiáltott. - Gyere, megint te vagy a kumó Belülről alig bírta elhúzni a reteszt. Nevették, hogy bajlódik vele. Főleg a két kisebbik. Kobakot majd szétvetette a büszkeség, hogy sikerült Ferkót ismét csúffá tennie. Nem fért a bögyibe, hogy meg ne kérdezze: - Mi az, elnyaltál? Ferkó válaszra se méltatta. Ugrálj csak, mindjárt nem ugrálsz. - Azon kezdem - szólt Kobakra fenyegetően, mikor odaért hozzájuk -, hogy merted ellopni a padláskulcsot? Apu is megmondta, hogy ahhoz egy gyerek se nyúljon! És hogy merted kinyitni a padlást? Ugy beszélt, mint egy nagy, akinek joga van a szigorú számonkérésre. Kobak sejtette, hogy mindjárt ütni fog. Vakmerően szembefordult vele. - És te hogy merted tárva-nyitva hagyni a tyúkud- var ajtaját? Azért dühöngsz, hogy én becsuktam? Ferkó még feljebb emelte a hangját: - Ki ment be először a tyúkudvarba? Én? Ki nyitot- ta ki először az ajtót? - s már vágott is oda, igazsága teljes tudatában. Kobak cserébe bokán rúgta, erre olyan dühvel esett neki, hogy leverte a lábáról, de ő is vele zuhant. Ott gyötörték egymást, a földön hányódva-henteregve. Pocok a gyakran megvertek gyönyörűségével figyelte a küzdelmet. Egyszer nem ő van soron. Lackó viszont Kobakot féltette. Bármilyen vadul védekezik, csak a rö- videbbet húzhatja. De ha beleavatkozik, akkor ő is. Mit csináljon? Elsomfordált inkább a ház sarkáig, s felrikkantott : - Jön apu! Megjött! Gyerteki Itt van apu! Ész nélkül ugrottak fel. Apjuk nem tűrte a durva ve- rekedéseket, s éktelen dühbe tudott gurulni, ha a föl- dön hempergőzve összemocskolták ruhájukat. Anyjuk halála óta ő maga mosott rájuk. Egyik jobban kapkodott, mint a másik, hogy idejében leporolja, letisztítsa ingét-nadrágját. Hanem Ferkó gön- cén már a tyúkudvar is rajtahagyta nyomait, így ő kény- telen-kelletlen bevágódott a budiba. Alig tűnt el, Lackó odasúgta Kobaknak: - Csak vicceltem ám. Hanem most pucolj ! Menj elé az útra, az lesz a legjobb! Ö is kiszaladt Pocokkal a ház elé. Az úton is átvág- tattak, s bevették magukat az erdőbe, ki ne legyenek téve Ferkó első dühének. II. TELEFÜLÜ Ferkó még rendbe se szedte magát egészen a budiban, mikor felfigyelt, milyen szokatlan csend támadt kint az udvaron. Sokkal harsányabban szokták fogadni estelen- te apjukat. Még gyanúsabb, hogy Vigyázz se ugat örömében. Kilesett egy résen, majd előbújt. A kapuhoz futott. Ott is kikukucskált. Közben nagyokat köpött, hogy el- tűnjék szájából a budiszag. Sehol senki. Becsapták! A piszok Lackó. Ezt még megkeserüli! Göcsörék háza előtt néhány szép fenyőfa magaslik, díszéül az erdészlaknak. Legalább százévesek, messze túl- nőttek már a ház tetején. Az egyik ezüstfenyő, ez kissé alacsonyabb a többinél, viszont tövig ágas, könnyű felmászni rá. Ferkó vigyázva kapaszkodott felfelé, nehogy még össze is gyantázódjék. Hátha mégis jön az apja. Már bőven itt az ideje. A fa tetejéről messze ellátott Zsomboly felé. Ki-kivil- lant az út a fák közül. Egy-egy fordulóban hosszabb sza- kasz is előfehérlett belőle. Az apja motorját azonban hiá- ba leste. Kobakot-fedezte csak fel egy idő múlva: ké- nyelmesen bandukolt, zsebre vágott kézzel, de már tá- volabb annál, semhogy kedve lett volna üldözőbe venni. Figyelt még egy darabig, aztán lemászott. Nyújtózott egyet. Rájött az ásíthatnék is. Jó lenne elvetni magát a fűben. A ház mellett zöldellő, tágas hegyi réten kedvére he- verészett mindig a kökény- és galagonyabokrok, a vaj- színű ördögszemek, nyurga ökörfarkkórók, lila harang- virágok, kardos levelű, sárga peremizsek között. De most felébredt benne a lelkiismeret. Meg kéne etetni-itatni a jószágot. A nap lebukott, nemsokára söté- tedik. Apu mindig ideges, ha későn ér haza, és ők dol- gukvégezetlen várják. Még meg se vacsoráztak. Mindig őt szidja a legjobban, hogy ő a legnagyobb, igazán megérthetné. És az a legborzasztóbb, amikor anyut emlegeti. Hogy ő is azért halt meg, azért maradt itthon, úgyszólván az utolsó leheletéig. Tudta, hogy őrájuk nem lehet számítani. Mintha ők gyilkolták volna meg. Főleg ő, mert ő a legnagyobb. Anyu is azzal támadt rá egyszer, hogy ő Káin, mert megverte Kobakot. "Mért gyilkolod mindig az öcséd? Mért gyilkolod?" - Szörnyű volt hallani, hogyan sikoltozik. De most is mind ellógott. Ki fogja az állatokat ellát- ni? Ö. Mindig csak ő. Aztán ha legközelebb véletlenül nem csinál meg valamit, apu megint előhozza anyut. Sírni lett volna kedve. Szétszórt a tyúkudvarban néhány marék kukoricát, bá- natosan kullogott az istállóba a vödrökért, hogy megke- verje a moslékot. De mire a disznók sivalkodva és rö- fögve a vályúnak estek, elillant a szomorúsága. Megva- kargatta a hátukat, az oldalukat is megveregette, élvezte, hogy zabálnak, hogy lökdösik egymást egy falás moslé- kért. Mind csupa mohóság, pedig egész nap be vannak zárva ebbe a büdös ólba. Aztán a Marit és a Miskát kerítette sorra. Mari a te- henük, Miska a borja. Bikaborjú, az egész család ked- vence. A kicsik tartanak ugyan tőle, mióta kinőtt a szarva. No, de ő most is szívdobogás nélkül állt meg a kosárral, hogy elébe öntse a szecskát, noha már nyug- talanul forgolódott a szegény pára, fel-felbődült éhében. Hozta a vizet is. Marinak is adott. Ha egyszer beleme- legedett a dologba, mindjárt passziót talált benne. Ilyen- kor nem adta volna egy vak lóért, hogy ő a legnagyobb a testvérei közül. Aztán hogy apjuk csak nem mutatkozott, meg is fejt. Vigyázzt is ellátta, el is eresztette. Fáradtan telepedett le végül a tornác lépcsőjére, s bámult bele a szemláto- mást sűrűsödő sötétségbe. A kutya odaheveredett melléje. Borjúnyi nagy dán dog volt ez a Vigyázz, idegenekhez kíméletlen, de hoz- zájuk még akkor is barátságos, ha netán fájdalmat okoz- tak neki. Régóta szolgált a háznál. A családi legenda szerint ő is Vigyázz hátába kapaszkodva kezdett tipeg- ni annak idején. Azután is mennyit hancúrozott vele! Lo- vagolt a hátán, húzkodta fülét-farkát, százszor elszalaj- totta egy-egy fadarabért. Az is megesett, hogy a leheve- redő kutya nyakára hajtotta fejét, úgy nyomta el a buz- góság. Vigyázz meg nem moccant, míg ő magától fel nem ébredt... Végre megnyikordult a kapu. Lackó és Pocok alakja vált ki a sötétből. Nem győzték már várni apjukat, be- bátortalankodtak, hátha Ferkó kifújta azóta a mérgét. Kegyetlenül megéheztek, főleg ez hajtotta haza őket. Ha kapnak is Ferkótól néhány frászt, ennyit megér, hogy jóllakhatnak. Bátyjuk azonban csak annyit kérdezett, szokatlanul szelíden : - Kobak nem jött vissza? - Nem. Nem láttuk. - Ennyi idő alatt megkereshettétek volna! - Majd hazajön, ha akar! - De apu nem örül, ha meglátja, hogy ott alszik valahol az útfélen. - És ha elébe ment? Lehet, hogy azóta már Zsomboly felé jár! Mi meg loholjunk utána! - Azt nem mondom, de annyit megnézhettetek volna, nincs-e itt a közelben. Lackó csak ámult magában. Mi lelte Ferkót, hogy egy- szerre így odavan Kobakért? Megpróbálta másra terelni a szót. - Te ettél már? - Nem. De a jószágot mind elláttam, amíg ti odakint döglöttetek. Vagy úgy! - gondolta Lackó. - Ettől vagy hát olyan nagyra! - Akkor én majd megfejek! - ajánlotta fel. - Nem fejsz meg! - De megfejek! Nem te parancsolsz! - Én fejek! - ajánlkozott Pocok is. - Én akarok fejni! Ferkó elnevette magát. - Jó, fejjetek meg mind a ketten. De én már el is szűrtem a tejet. Érezte, hogy süt az arca: bőrét átforrósította a büszkeség jóleső melege. Bementek enni. Meggyújtották a petrólámpát. A vek- ker már majdnem negyed tízet mutatott. Apjuk hatra, fél hétre ígérte, hogy megjön. - Biztos a Jáva rohadt le - töprengett hangosan Lac- kó, bár apjuk motorja még soha le nem rohadt. - Akkor is! - dünnyögte Ferkó. - Már gyalog is hazaérhetett volna. - Reggel meg kutyagoljon vissza a Jáváért! De hogy legalább egy kölcsönmotoron nem ugrott ha- za, vagy nem küldött üzenetet valakivel! Máskor is ma- radt már el éjszakára, nem is egyszer, de így, szó nélkül még sohase. Várták még egy ideig őt is, Kobakot is. Lehet, hogy ta- lálkoztak, Kobak felült hátulra, és hamarosan betoppan- nak. Gondolatban százszor végigkanyarogtak az úton. Minden méternyi szakaszát jól ismerték: iskolaidőben na- ponta kerekeztek be rajta Zsombolyra meg vissza, ki-ki a maga saját kis robogóján; nagyon ádáz rossz idő- nek kellett lennie, hogy otthon ragassza őket. Le-lehu- nyódott a szemük, ahogy darvadoztak az asztal mellett. Elképzelték apjukat, hogy száguld az éjszakában, sok- kalta gyorsabban, mint ők szoktak, reflektorával hosszú fénycsóvát hasít a sötétbe, rohanvást minden elmarad mellette . . . Igy aludtak el az asztalra dőlve. Ferkó és Lackó utóbb felneszelt, még égett a lámpa, de csak arra futotta erejükből, hogy az ágyukig botorkáljanak, ruhás- tul végigdőljenek rajta. Pocok meg elnyúlt a lócán, ott aludta reggelig az igazak álmát. Másnap a Vigyázz éktelen ugatására ébredtek. Feltá- pászkodtak, s már lódultak is ki az udvarra, onnan a ház elé, apjuk jöttét remélve. A kiskapun a kutya előttük szökkent ki, s a jó házőrzők őrült izgalmával loholt a közeledő kocsi elébe. A zsombolyi erdészet csézája már letért az útról, s egyenesen feléjük robogott. Jóska bácsit, a kocsist jól is- merték. Mellette ült Kobak. Büszkén húzta ki magát, hadd egye a penész a testvéreit. Hátul meg . . . nem, az nem az apjuk, nem is Süle bácsi, az erdészetvezető, az valami idegen erdész . . . Jóska bácsi szép szabályosan a kapu elé kanyarodott és megállt. Kobak fent maradt egyelőre a kocsin, kedve lévén még egy kis kocsikázáshoz. Tudta, hogy a cséza mindjárt indul vissza. Az idegen erdész viszont sanda pillantást vetett a kerekek mellett lihegő Vigyázzra, nem kell-e tartania tőle, majd leugrott. Megállt a fiúkkal szemben, rájuk mosolyodott, és sorra kezet nyújtott nekik. - Szervusztok! Zömök fiatalember volt, szőke hajú, kék szemű, de olyan furcsán ijesztő. Arcán több nagy vöröses forradás húzódott, s ettől úgy elferdült a mosolya, mintha vigyo- rogna. Vitéz szokott így vigyorogni, Csernyák bácsi pa- rancsára. Tanúi voltak egyszer, hogy Csernyák bácsi le- lőtt egy kóbor kutyát, egy fehér szőrű korcsot, és Vitézt küldte érte. Hadd lássa, hol találta el. A szép kávébarna vizsla éppoly engedelmesen iramodott el, mintha nyúlért vagy fácánért szalajtanák. Nyakszirtjénél fogva vonszol- ta oda halott társát. Kutya a kutyát. Összeborzadtak. Ha- nem Csernyák bácsi, mintha mi sem történt volna, épp most kezdte el nekik produkáltatni Vitézt. "Röhögj !" A kutya elhúzta a száját, röhögött. Mikor abbahagyta, megint: "Nem hallod? Tessék röhögni!" Vitéz engedel- mesen röhögött, másodszor, harmadszor, negyedszer is. Máskor be nem tudtak volna telni vele. De fél szemük most folyton azt az élettelenül heverő kis fehér korcsot leste. Nem látszott a sebe, még a szemét se hunyta le, csak a nyelve lógott ki hülyén a nyitott szájából, ahogy élő kutyáé soha nem szokott . . . - Gyerünk beljebb, fiúk - intett a kapu feléa fiatal erdész. Ferkóék indultak is, de Kobak fent a csézán meg se moccant. - Hát te? Ezt már nem ereszthette el a füle mellett. Komoran kászálódott lefelé. Ebből már nem lesz kocsikázás. Csakugyan, Jóska bácsi már rántotta is meg a gyep- lőt, fordult ki a kövesút felé. Ök bevonultak a házba. Kobak fóntoskodva súgta oda a többieknek. - Apu kórházban van. Bukott a Jávával! Semmi szomorúság nem rezgett a hangjában, inkább örülni látszott, hogy ő tudathatja elsőnek a nagy újságot. Odabent az erdész bővebben is beszámolt a balesetről. Tegnap délután történt a Széchenyi téren. A bokrok közül egy kislány szaladt ki az úttestre, de olyan hirte- len, hogy apjuk már csak a kormányt ránthatta félre. Nekiütközött a járdaszegélynek, majd egy lámpaoszlop betonlábának. Fejjel előre zuhant le a gépről, csúnyán összetörte magát. Mentők vitték be a kórházba. Míg beszélt, a gyerekek egyre csak a bal fülét bámul- ták. Már a kapun bejövet rácsudálkoztak, mutogatták is egymásnak a háta mögött. Ilyet még nem láttak, ilyen fület. Kicsi volt, vastag, és szinte teljesen benőtte a hús. Mintha úgy gyúrta volna valaki ügyetlen kézzel, ahogy ők azokat a gyurmából készült idétlen körtéket és zöld- paprikákat az iskolában, amiken néha az egész osztály mulatott. A fiatal erdész furcsállta is, miért nem rendítik meg jobban ezeket a fiúkat az apjukról hozott hírek. Az ő tol- dozott-foldozott képe érdekesebb nekik? Mióta a tavalyi robbanástól szétroncsolt arcát az orvosok úgy-ahogy hely- repofozták, gyakran vizslatott rajta idegenek bámész te- kintete. Ilyen leplezetlen érdeklődéssel mégis kevesen fürkészték. Kobak, aki épp bal felől ült mellette a lócán, még torz grimaszokkal is kísérte a különleges látnivalót. Az erdész épp ott tartott, hogy ma reggel is érdeklődött apjuk iránt: életben van, bár igen súlyos állapotban. De remélni kell a legjobbakat. Itt megszakította a beszámo- lót, és rászólt Kobakra: - Te meg miféle pofákat vágsz? Annak lángba borult az arca. Makogni kezdett: - A bácsinak . . . o . . . olyan . . . - Na, milyen? - . . . olyan telefüle van! Ezzel restelkedve leszegte a fejét. De mert a többiek- ből kitört a röhej, ő se bírta türtőztetni magát. Még job- ban lehajolt, egész az asztal lapjáig, és felnyerített. A fiatal erdészt elfutotta a méreg: - Nem szégyellitek magatokat? Hát nem értitek, hogy halálán van apátok? Még kuncogtak néhányat, de erre a szóra, hogy "halá- lán van", mintha megnyílt volna alattuk a föld. Riadtan bámultak egymásra, tágra nyílt szemmel, tanácstalanul Nézték az idegen férfit, ahogy dühtől vörösen ül apjuk helyén az asztalnál, aztán megint egymást, és most érez- ték meg először életükben, milyen az igazi, teljes, apát- lan-anyátlan árvaság. Ferkó szeméből buggyant ki először a könny, de utána mindjárt a többiekéből is. Olyan keser- ves bőgést csaptak, hogy a hírhozó alig győzte kivárni, mikor hagyják egyszer abba. III. VIGyáZZ VESZTE Telefülűt (ettől fogva így hívták a fiúk egymás között a jövevényt) Süle erdészetvezető az erdőgazdaság igazgató- jának rendelkezésére küldte ki a Medvésbe, azzal a marsrutával, hogy azonnal vegye át a Göcsör András ke- rületét és munkáját. Egyúttal pedig háza tájának és gye- rekeinek is viselje gondját, míg a beteg fel nem épül. A fiatal erdészt nemrég bocsátották el az egyik buda- pesti klinikáról, nem kapott még állandó beosztást, he- lyettesként viszont már két kerületben is működött. Az igazgatónak meg is fordult a fejében, hogy ha Göcsör András, neadjisten, meghalna, az ő kerületét adná oda neki véglegesen. De megfordult ez őneki magának a fe jében is, hisz az ember minden eshetőségre gondol. Ha Göcsör Jávát tudott szerezni, azonfelül minden fiának saját robogót, neki se fog itt felkopni az álla. A fiúknak persze csak annyit mondott, mikor az őrült sírás után kissé magukhoz tértek, hogy egyelőre itt ma- rad, s egyéb teendői mellett rájuk is igyekszik gondot vi- selni. Kérte, segítsenek rendben tartani a házat, nehogy apjuk, mire meggyógyul, felfordulást és zűrzavart talál- jon itthon. Az igazgató különben még ma kijön az erdé- szetvezetővel, őt csak azért küldte előre, ne maradjanak addig se egyedül. Ezzel felállt, hogy körülnézzen előbb a házban, majd az udvaron. Mindjárt parancsokat is osztogatott a gyere- keknek: rakjanak rendet a szobában, igazítsák el az ágya- kat, söpörjenek ki, gyújtsanak be a sparheltba, mosogas- sanak el, lássák el az állatokat, fűrészeljenek és aprítsa- nak fát . . . Nem fogyott ki a megbízásokból. Gondolta, így teheti legkönnyebben kezessé ezeket a vadócokat. A fiúk eleinte szó nélkül engedelmeskedtek. Igaz, ő is szakadatlanul tett-vett, azt akarta, hogy az igazgató azon- nal észrevegye, mit tudott elérni már fél nap alatt is. Megigazgatta a kilazult kerítésdeszkákat, aztán a virá- goskertet hozta úgy-ahogy rendbe, ne lássék oly éktelenül elhanyagoltnak. Hanem a gyerekek eszéből sehogy se ment ki az előbbi szava, hogy apjuk a halálán van. Már csak azért se, mert olyan otthonosan mozgott az első perctől kezdve a ház körül, mint aki máris úrnak érzi magát. Most csak diri- gál, gondolták, aztán majd ki is dobja őket innen, hisz ha apjuk meghal, ők se maradhatnak itt tovább. Megtettek azért mindent, amit parancsolt. Csak Vi- gyázzt nem kötötte meg Ferkó, bár Telefülű erre is utasí- tást adott. A máskor oly kezes állat nem hagyta magát. Ha hívta, odaoldalgott hozzá, de a láncot hiába próbálta rácsatolni, mindig újra elrántotta a nyakát. Hogy akara- ta ellenére ott tartsa, ahhoz neki nem volt elég ereje. Te- lefülűnek talán lett volna, de az meg nem merte. Érezte, hogy a gyerekek konok ellenszenve a kutyára is átra- gadt, finom idegzetét olyan izgalomba hozta, hogy neki egyelőre jobb lesz óvakodnia tőle. A tekintete is foly- vást őt követi. Mozdulhat akármerre, a kutya szeme min- dig rajta jár, mintha csak az alkalmat lesné, mikor ugorhat neki. Idegesítette ez a dög, azért is akarta megköttetni. A si- kertelen próbálkozással pedig, tudta jól, hogy még vesze- delmesebb ellenfelévé tette: egy ilyen okos állat azonnal megérzi, ha gyöngének bizonyulnak vele szemben. Mit tehetett? Mutatta, hogy nem fél. Ha rá-ránézett is olykor a kutyára, csak lopva, a szeme sarkából figyelte, egyébként úgy járt-kelt, mintha ügyet se vetne rá. Fordult volna be a házba. Akkor pillantotta meg a tor- nácon Kobakot, akire a benti rendcsinálást bízta. Ott ku- porgott egy sámlin, apja puskájával a kezében és célozga- tott vele. Most épp őrá fogta a csövét. Nem akart Kobak semmi rosszat. Csak játszott a pus- kával, nyitogatta, csukogatta, firgette-forgatta. Vágyott rá már mióta, hogy egyszer a kezébe kapja, kedvére el- babráljon vele, de apja sose engedte. Ö maga megmuto- gatta fiainak a puskát, milyen a szerkezete, hogyan mű- ködik, egyszer-kétszer célba is lőhettek, de csak úgy, hogy ott állt mellettük, s feszülten figyelte minden mozdulatu- kat. Meg is mondta kereken: ha távollétében bármelyikük hozzá mer nyúlni a puskához, eladja a háztól. Vége a medvési víg életének, mehet intézetbe. Kobak most mégis hozzányúlt. Ha már az se biztos, él-e hal-e az apja, úgyis mindegy. Látta, hogy Telefülű elöl, a virágoskertben piszmog, kiült hát ide a tornác vé- gébe. Gondolta, mindjárt visszaviszi a puskát a helyére. Tudta, hogy nincs megtöltve, meg is vizsgálta, annyit már értett hozzá. Meglepte hát, hogy összerezzent Telefülű, mikor szemben találta magát a puska csövével. - Vigyázz! - ordította. - Vigyázz! Ö erre önkéntelenül feljebb kapta a csövet, a meny- nyezet irányába. De Telefülűt olyan düh szállta meg, hogy odarohant, kikapta kezéből a fegyvert, a falnak tá- masztotta, őt meg elkapta a bal karjával, és hatalmasakat sózott a fenekére. Kobak először hápogni is alig bírt, de aztán torkaszakadtából felüvöltött, mint akit ölnek. Ekkorra ért oda Vigyázz. Már Telefülű kiáltására fel- ajzódott, azt hitte, őt szólítja vagy fenyegeti. Felszökkent a tornác lépcsőjén, s egyetlen iramodással a fiatal erdész nyakába vetődött. Lerántotta a földre. Mikor az első ije- delmében, öklével orron vágta, beleharapott a vállába. Telefülű azonban felugrott, szembefordult vele, majd fel- kapta a fal mellől a puskát, annak a tusával tartotta tá- vol magától a vicsorgó, lihegő állatot. Sikerült bejutnia a konyhába, onnan a nagyszobába hátrált, s becsapta a kutya orra előtt az ajtót. De míg ő a kilincset szorongatta, Vigyázz megint a tornác felé került, s belódult a nyitott ablakon. Az erdész rémülten pördült vissza. Hátát az ajtónak vetette, s megint a puska agyával meg egy-egy rúgással igyekezett távoltartani a dühöngőt. Mellette ló- gott a tölténytáska, az ajtófogasra akasztva. Nem látta más módját a szabadulásnak, mint hogy a fegyvert hasz- nálja. Fél kezével kimarkolt két patront, a puskával ha- donászva az asztal mögé húzódott, azt egy hirtelen lö- késsel fölborította, lapjával a kutya felé. Közben már töltött is. Egy dörrenés, és Vigyázz már nem élt. Mindez villámgyorsan játszódott le. Telefülű hallotta közben a gyerekek sivalkodását, hogyan szólongatták a kutyát: "Vigyázz! Vigyázz!" - de izgalmában még eze- ket a esitító, nyugtató kiáltásokat is harci üvöltésnek vélte. Igen, határozottan úgy rémlett neki : ezek a fiúk még uszították is a nekivadult dögöt, még biztatták, hogy harapja el a torkát. De hát miért? Mert azt a kölyköt a puska miatt fenéken verte? Hisz ez őrület! Állt a szoba közepén, bámulta a lába előtt heverő te- temet. Zsebkendőjével törülgette homlokát. Inge testéhez tapadt. Most vette észre, hogy az is csupa víz. Elmoso- lyodott. Jól megizzadt ebben a mulatságban. Büszkeség- féle fogta el, hogy ilyen bátran és ügyesen küzdött az életéért. A lövés hangjára a gyerekek szétrebbentek, de Ferkó hamarosan visszalopakodott a tornácra. Belesett a szoba ablakán. Telefülű épp kifelé igyekezett, hogy megigyék a konyhában egy-két pohár vizet, majd kimossa és bekös- se sebét. Az ajtót is behúzta maga után. Erre ő gyorsan, nesztelenül bemászott, mert az ablakból nem látta Vi- gyázzt, és hallani se hallott semmi hangot, de nem akar- ta elhinni, hogy már ne élne. Végre megpillantotta a fel- dűlt asztal mögött, ahogy kinyúlva hevert a földön. A jobb oldalán feküdt, éppoly hülyén lógott ki a nyelve, mint azé a fehér kutyáé, amit Csernyák bácsi lőtt le. Irtózott tőle, minden dögtől irtózott, mégis meglökte a szandálja orrával, hátha megmozdul. Nem moccant. Egy szikrányi élet se maradt benne. Ferkó szívét dühös keserűség szállta meg. Vigyázztól még ők se féltek soha, gyerekek. Minden szavukra hall- gatott, mindenben engedelmeskedett. S akkor idejön ez a szabdalt képű, sose látták, és csak úgy lelövi. Az ő ap- juk puskájával. Hogy mert egyáltalán hozzányúlni? Mi jo- gon? Sose volt az övé! Nem sokat gondolkozott, fogta a puskát, a patronokat, és vitte sietve, lábujjhegyen, mégis rohanvást, hogy biz- tonságba helyezze, elrejtse valahová, ahol ez nem akadhat rá. Telefülű vagy tíz perc múlva nyitott be újra a szobába. Eleinte szemébe se ötlött, hogy eltűnt a puska. De egy- szer csak körülpillantott: hol is lehet? Nem emlékezett rá, hova tette a lövés után. Mintha a széken hagyta vol- na. Vagy felakasztotta? A fogason csak a kalapja lógott. Akkor jött rá, hogy a tölténytáska is eltűnt. Elszörnyedt. Elvitték! Bemásztak az ablakon. Hogy nem volt annyi esze, hogy becsukja! A falhoz húzódott. Csak nem bujkálnak kint az ab- lak előtt? Minden rosszat feltett már róluk. Azt is, hogy csőre töltött puskával lesnek rá. Kutyáért embert. Ezek tiszta őrültek! Aztán majd azt mondják: szerencsétlenség történt. Mi bajuk lehet? Gyerekek. Még be se csukják őket. A fal mellett osont óvatosan az ablak felé, keresztül- kúszott az útjában álló két ágy alatt, s egyetlen szökel- léssel az ablaknyílásban termett. Mélyen kihajolt, hogy egyből lefülelje a netán ott rejtőzőt, kikapja kezéből a fegyvert. De a tornác üres volt. Erre gyorsan kitárta a másik ablakot, szemközt az ajtóval, kinézett rajta, majd, hogy ott sem látott senkit, kiugrott az udvarra. Egyenest a kapunak, aztán ki az útra, onnan a túloldali erdőbe. Lihegve vágtatott, amíg csak bírta szusszal. IV. MENEKÜLÖK Pocok a farakás mögött guggolt, s a konyhaajtót figyel- te: ez volt az egyetlen bejárat a házba. Bátyjai bízták meg, hogy jelezze, mikor bukkan elő Telefülű, nehogy vá- ratlanul lepje meg őket a puska és a tölténytáska elrej- tése közben. Három vadgalambbúgás volt a megbeszélt jel. Pocok ugyanis különbül búgott, mint az igazi vadga- lambok: nyelvét kétoldalt felpöndörítette, úgy eresztette ki kerekre csücsörített száján a hangot, mélyről, egészen a torkából. Sokan próbálták már utánacsinálni, bátyjai is, meg az iskolában majd minden gyerek. Hallattak ís kü- lönféle hangokat, de hiába. Már ott felsültek, hogy nem tudták a nyelvüket kétoldalt felpöndöríteni, pedig né- melyikük órák hosszat kísérletezett a tükör előtt. Pénzt is ajánlottak Pocoknak, az egyik hetedikes fiú tíz forintot ígért neki, de ő csak vigyorgott, nem volt hajlandó mű- vészetét áruba bocsátani. Igazából maga se tudta, mitől pöndörödik fel olyan szépen a nyelve. Mikor először kezdett el búgni, nem is gondolt rá, hogyan tartja. Később nézte meg ő is a tükörben. Most hát szemét az ajtóra szögezve várta, mikor kell búgnia. El is unta már, hogy nem nyílik. Mit képzelnek Ferkóék, meddig fog itt gubbasztani? Hanem egyszer csak megnyikordult a kiskapu. Ki jö- hetett? De se léptek, semmi. Egy lélek se. Átsurrant. az istálló mögé, s a másik végéhez szaladt, hogy onnan kandikáljon ki. A kapu nyitva állt! Nem so- kat töprengett, odanyargalt a kerítéshez, s az egyik résen át még épp meglátta a menekülő Telefülűt. Akkor tűnt el a kövesúton túl, a fák között. Rohant az istállóba, hogy ellelkendezze a többieknek az örömhírt. - Elment! Megszökött! Bátyjai fent a szénapadláson szorgoskodtak: a nem- rég gyűjtött, illatos szénába siettek elrejteni a puskát, mélyen leásni az egyik sarokba. Pocok hangjára izgatot- tan dugták elő a fejüket. - Honnan tudod? - Láttam! A saját szememmel! Ugy futott, mint a nyúl ! - Merre? - Keresztül az úton! Be az erdőbe! - És mikor kijött a házból? Akkor mért nem búgtál? - Mert nem jött ki. Az ajtón nem jött ki. De a kapun kiment! Ugy éljek, hogy láttam. - És ha nem ő volt? - De ő volt! - Akkor csak a nagyablakon ugorhatott ki. Eredj, nézd meg, ki van-e nyitva. De csöndesen! Pocok kiosont. Nemsokára loholt is vissza. Még job- ban kieresztette a hangját: - Nyitva van! Gyertek! - Elhisszük, na! Mit ordibálsz? Azért még a házba is előreküldték. Nem kérette ma- gát, bátran benyitott. Hanem vissza hiába várták. Teltek a percek, nem mutatkozott. Megijedtek. Hátha mégis bent találta Telefülűt? És az most faggatja, hova lettek a többiek. Meg hol a puska. Kap egy frászt, és megmondja. Már azon tűnődtek, ne oldjanak-e kereket. Pocok persze nem Telefülű miatt ragadt bent. Hanem benyitván a nagyszobába, meglátta Vigyázzt, akárcsak az előbb Ferkó. Homályos szemmel, nyitott szájjal fe- küdt, de mintha csak aludt volna. Máskor is szokott így az oldalán heverni. Nem lehet, hogy még él? Félve meg- simogatta, aztán meg is veregette a nyakát. Nem moz- dult. Akkor megfogta, felemelte az egyik mellső lábát: élettelenül esett vissza. - Vigyázz! . . . Vigyázz! - szólí- totta kétszer is, amilyen hangosan csak tudta. Hátha ettől felébred. De a mindig engedelmes állat most nem hajlott a szavára. Csak a szeméről és a szájáról röppent fel né- hány légy, azok se a kiáltásra, hanem mert Pocok a lábá- val is dobbantott egy nagyot a padlón. - Vigyázz! - kiál- totta még egyszer, utoljára, de ekkor már csurogtak a könnyei. Letérdelt a földre, s úgy zokogott halott cimbo- rája fölött, ahogy anyját se siratta a temetésen, csak jó- val a halála után, egy-egy lidércnyomásos éjszakán. Nemsokára csupa mocsok lett az arca, ahogy tenye- rével; öklével meg-megdörgölte, s bőséges könnyei le- oldották kezéről a koszt. így talált rá Ferkó, aki időköz- ben lemászott a szénapadlásról, s óvakodva sompolygott oda megint a tornácra nyíló ablakhoz. - Pocok! - szólongatta félhangon, látván, hogy öccse egyedül zokog a tetem felett. - Pöcok! Az feltekintett omló könnyein keresztül. - Nincs a konyhában se? - suttogta Ferkó, kezével a konyhaajtóra mutatva. Pocok némán nemet intett. Akkor meg mért nem szóltál? - reccsent rá dühö- sen. - Ilyen hülyét! Tudta pedig jól, mért maradt idebent, csak már na- gyon meggyűlt benne a méreg, hogy hagyta őket izgul- ni fent a szénapadláson. Beszökkent a szobába. - Nem megmondtam, hogy azonnal gyere vissza?! Fenyegetően közeledettfelé. Ha Pocok menekülni próbál, el is döngeti menthetet- lenül. De ahogy térden állva felpillantott síró öccsére, nem volt szíve hozzányúlni. - Mit bőgsz? kérdezte megvetően. - A halottakért hülyeség bőgni. Azok úgyse hallják. Volt neki néhány ilyen furcsa elve, szerette velük a felnőtteket is elképeszteni. - Olyan az arcod, mint a trágyadomb. Menj, mosakodj meg ! Semmi áhítatot nem érzett a halott Vigyázz miatt, sőt még hangosabban és nyersebben beszélt, mint máskor. Ez is egyik elve volt: utált mindenféle áhítatoskodást, főleg aminek egyházi ceremóniákhoz volt bármilyen távoli köze. Mikor azonban Pocok kitámolygott a konyhába, ő is megtorpant még egy percre Vigyázz mellett. Vizsgálta szótlanul. Most azt a heget is észrevette a szügyén, amit ő égetett. Vörösre izzított egy vasrudat a tűzben, azzal ijesztgette Vigyázzt. Nem akarta bántani, csak ijesztget- ni, de ahogy bökdösött a rúddal, a láncra kötött kutya ide-oda ugrált, és ő véletlenül hozzányomta. Ugy megpör- zsölte, hogy ott azóta nem is nőtt szőr. Vigyázz nem állt soha bosszút. Néhány napig még nyüszített, ha őt meg- látta, de mire begyógyult a sebe, ugyanolyan barátságába fogadta, mint azelőtt. Érezte, hogy könnyes a szeme. Dühösen megtörülte. A csuda vigye el, csak nem fog ő is bőgni! Az ablakhoz ment, nagyot kurjantott: - Lackó, Kobak! Gyerteki De nem várta meg, míg azok a szobába érnek. Kilépett a tornácra, majd kisétált a kapu elé. Nem akart tanúja lenni az újabb érzelmes jelenetnek. Neki magának is nagyon elnehezült a szíve. Testvérei még nem ocsúdtak rá, de ő már vergődve viaskodott a gondolattal, hogy nekik itt nem lesz maradásuk. Tele- fülű, ki tudja, hova rohant, de nem a világ végére. Mire az igazgató meg Süle bácsi ideérnek, akkorra ő is itt lesz, bevárja őket valahol az út mellett. Nekik esnek majd, hogy: mi van a puskával, ti gazfickók? mire kellett az nektek?! kit akartatok meggyilkolni vele?! - Mert hisz Telefűlű mi egyébtől ijedt meg annyira, hogy az ablakon keresztül vett egérutat? Kiverte homlokát a hideg verejték. Nem, innen kotródniuk kell. Ha apjuk meggyógyul, majd visszatérnek. Igen, meggyógyul. Azt tudta, azt érez- te, hogy meg kell gyógyulnia. Lehetetlen, hogy ne gyó- gyuljon meg. Addig meg akárhol ellesznek, akár kint az erdőn, csak itt nem. Mélyeket lélegzett, hogy kissé megnyugodjék. Aztán visszament a többiekhez. Akkorára kialakult fejében a menekülés terve. Azok bent kuksoltak a konyhában, bánatukban kara- lábét rágtak. Már Lackó és Kobak is megnézte Vigyázzt. Annyira elkámpicsorodtak, hogy most szótlanul eddegélt az egész társaság. Csak a karalábék hersegése hallatszott a szokatlan csendben. Ferkó odatelepedett melléjük az asztalhoz. Ö is há- mozni kezdett egy karalábét. - Hozd ide a kenyeret is meg a túrót! - vetette oda Pocoknak. - Enni kell, mert megyünk el! - Irdácsra? - kérdezte Pocok reménykedve, mert neki Irdács volt álmai netovábbja. Zsuzsi nénje azt se tudta, hogyan járjon a kedvében, mikor ott vendégeskedett ná- luk anyja halála idején. Pali bácsi nemkülönben. Pedig itthon mindig azt hallotta róluk, hogy ilyen meg olyan fukarok, még a lelkük üdvösségét is eladnák, csak pénzt kapnának érte. - Irdácsra? Afenét! - mordult rá Ferkó. - Az kéne csak, hogy beállítsunk mind a négyen! Ugyis mindig azon sírnak, hogy öregségükre éhenhalóvá lesznek. Első héten kiszekíroznának a házból. - Én akkor is odamegyek! - Hát eridj ! - És ti? Ferkó nyelt egyet. - Mi itt maradunk. Csak nem a házban. Kimegyünk a Füstösbe. Kimondta hát a nagy szót. A Füstös egy kisebb barlang a hegység szakadékos, meredek keleti lejtőjén. A nép nem is hívja barlangnak, csak lyuknak. Füstöslyuknak. Vagy egyszerűen Füstösnek. Ösemberek éltek benne valami- kor, de később is lehettek lakói, mert mennyezetén még most is kormosak a sziklák. Nevét is innen kapta. Vid- róczki, a híres betyár állítólag szintén itt bujkált egy idő- ben, mikor már nagyon égett a talpa alatt a Mátra föld- je. Az első háború vége felé meg három katonaszöke- vény vette be magát a Füstösbe. Letelt a szabadságuk, nem akartak visszamenni az olasz frontra. Gondolták, úgyse tart már soká, nem érdemes meghalni az örökös ro- hamozásban meg pergőtűzben. De aztán csak meghaltak, mert egy éjszaka rájuk törtek, és lelőtték őket a csendőrök. Ez a meredek oldal már nem az ő erdészkerületük, ha- nem Srézli bácsié. Az egész Medvés három kerületre osz- lik. Az övék a középső rész, ide kanyarog fel Zsomboly- ról a kövesút, egészen a vadászház romjáig, további két kilométernyire tőlük. Csernyák bácsi kerülete a hegység belseje felé esik, az ő cserkúti házát a kisvasút felől job- ban meg is lehet közelíteni, mint innen, a kövesútról. Srézli bácsi meg lent lakik Kuponyban, s a terület keleti harmada tartozik hozzá, a lenti falucskákra néző, széles, szakadékos lejtővel együtt, ahol a Füstös is megbújik a vén tölgyek, hársak és feketefenyvesek árnyékában. Telefülű aligha téved arrafelé. Srézli bácsi se igen. a már afféle öreg bútor. Azzal csúfolják, hogy Kupony- ban, a háza tornácán ülve egy kancsó bor mellett, guk- kerral szokta vizsgálgatni a kerületét, nincs-e valami baj az erdőben. A Füstös meg nem is Kupony felé néz, mert eltakarja az Ilona-szikla kiugró tömbje. - Néhány hetet könnyen kihúzunk - erősködött Fer- kó. - Haza is nézhetünk néha, csak Telefülű észre ne vegye. - És ha keresnek? - Irok mindjárt egy levelet, hogy Irdácsra mentünk, ne keressenek, kezit csókolom, a viszontlátásra. Itthagy- juk az asztalon, örül majd Telefülű, hogy ilyen olcsón megszabadult tőlünk. Pocok meg úgyis odavágyódik, ő el is mehet. - Eszemben sincs ! - Hát nem te mondtad? - Az mindegy. Akkor se megyek. (Még mit nem, hogy épp ő maradjon ki a mulatságbóll) Tüstént szedelőzködni kezdtek. Ha egyszer így áll a dolog, nincs veszteni való idejük. Arról persze szó se le- hetett, hogy minden holmit egyenest a Füstösbe cipel- jenek. Majd később. Addig is egy közeli fiatal tölgyes sűrű bozótjába hordták az ennivalót, ruhaneműt, pokró- cokat, amennyit három fordulóval elbírtak. Negyedszerre már csak a robogójukért tértek vissza: ha otthagyják, ki hiszi el, hogy csakugyan Irdácsra mentek? Ekkor jutott eszébe Ferkónak a puska. Azzal mi legyen? - Visszük magunkkal! - rikkantotta vígan Kobak. - Naná! - helyeselt Pocok. - Majd itthagyjuk! De két bátyjuknak több sütnivalója volt. Ezen az egész tervük megbukhat. A puska nem tréfadolog, ezért még Irdácsra is utánuk küldenének. S ha nem találják ott őket, kezdődik a hajtóvadászat . . . Fájó szívvel, de lehozták a szénapadlásról, beakasztot- ták a nagyszobába, a szokott helyére. A tölténytáskát is. Aztán becsukták az ajtókat, ablakokat, bezárták a házat, a kulcsot az ajtófélfára akasztották. Vonultak ki a bozót- ba. Kivéve Ferkót, aki egyelőre bebújt a széna közé, a puska helyére, hogy onnan leskelődjék és füleljen, hátha sikerül egyet-mást megtudnia. V. AZ AUTO ELROBOG Ferkó, miután elhelyezkedett odafent, meglazította egy kissé a cserepeket, hogy kikandikálhasson köztük az ud- varra. Az egész udvar így se látszott, de a kapu és a ház eleje igen, sőt a kerítés felett az út túlsó oldaláig elpil- lanthatott. Elégedetten dőlt hanyatt a szénában. De csak- hamar kiütött testén a verejték. A levegőt is nehezen kap- kodta. A kora délutáni naptól átforrósodott a tető, s alatta nagyon is sűrűvé, fojtogatóvá vált a máskor oly kellemes szénaszag. Örülten megszomjazott. Gondolta: mi lenne, ha húzna a kútból egy vödör vizet. Figyelte, nincs-e még mozgás az út környékén, majd az udvaron is végigsöpört a tekintete. Akkor döbbent rá, hogy tárvanyitva a ház ajtaja. Izgatottan kémlelte, nem lép-e ki valaki. ő biztos be- zárta, saját kezével akasztotta fel a kulcsot. Telefülű me- részkedett volna vissza a kert felől? De honnan tudta hogy már nincsenek itt? Vagy egész idő alatt itt leselkedett? Kezdte cefetül érezni magát. Akkor az egész tervük füstbe megy. Ennyi holmival nyilván nem mehettek Irdácsra. Eddig az volt a számítása: Telefülű úgyse veszi észre, mit vittek el, hiszen teljesen ismeretlen a házban. Ahogy így emésztődött, lent az ajtóban megjelent Po- cok. Tétova szemmel pislogott körül. Gyorsan lemászott, hogy kérdőre vonja. - Te mit keresel itt? - támadt neki. - Hogy mertél visszajönni? Sírós hangon felelt: - Nem találom a gumimat! - Miféle gumidat? - Amiből csúzlit akartam csinálni ! - Neked most ez a legfontosabb? - Igen, ez Az erdőben honnan szerzek gumit? - Te, ha nem mész vissza azonnal Lackóékhoz, én nem tudom, mit csinálok veled. - Akkor se megyek! Nekem kell a gumi! Én csúzlit akarok csinálni! . . . - Nem hallod, hogy azonnal eredj vissza?! - Meg akarom keresni! - Te, én utoljára mondom! Mész, vagy nem mész? - Nem te parancsolsz! - De én parancsolok! Kopás! Mondhatott neki akármit, meg se mozdult. Végül nya- kon verte, de hiába. Pocok bőgött és toporzékolt: - Akkor is megkeresem! Nekem kell a gumi! - Agyonüsselek? - Üss agyon, nem érdekel! Én akkor is megkeresem! Már indult is volna befelé a házba, hisz csak azért bújt ki az előbb, mert eszébe jutott: hátha a tornácon hagyta a gumit. Tegnap ott játszott vele a sarokban. De hát nincs ott se. Ferkó visszarántotta a karjánál fogva. - Mondtam, hogy nem mész be! - Akkor keresd meg te! Azért nem akarod, mert biz- tos nálad van! Az az én gumim! Ez teljesen megveszett - gondolta Ferkó. - Ha sokáig nyavalyog, még megjönnek az igazgatóék. - Gyere ! - ripakodott Pocokra. - Segítek megkeres- ni. De ha temiattad itt érnek, csakugyan agyonverlek! Sietett befelé. Kapkodva kutaszkodott a szobában, az asztalfiókban, a szekrény tetején, Pocok levetett ruhái- nak a zsebében, az ágy alatt, a könyvespolcon, a könyvek háta mögött, ahová gyakran rejtettek ilyen apróságo- kat . . . s hát egyszerre beállít Kobak is vigyorogva. - Mi az? Mi veszett el? Ferkó már majdnem robbant. - Hogy mertél te is visszapimaszkodni? - Mért? Csak nekem nem szabad? - Senkinek se szabad ! Pocok is tágul már, csak a gumiját akarja elvinni. - Az kéne! Az az én gumim! - Az enyém! - süvített közbe Pocok. - Én találtam! - Sose volt a tied! Azt én vettem le egy paradicso- mosüvegről! . . . Különben . . . úgyse találjátok meg! S vállat vont. - Add elő! - ordított Ferkó. - Tessék előadni! - Otthagytam a Füstösben! - Nem is voltál még ott! - Most jut eszembe. Csakugyan: itt van a zsebemben. Ferkó rögtön odaugrott, erőszakkal kikutatta a zse- beit (nem is igen védekezett), de nem talált semmit. Kobak jót nevetett. - Mindent elhisztek. Nem is volt nálam! - De nálad volt! - vicsorgott Pocok. - Ne viccelj, azt se tudom, hol van ! - De tudod ! - Persze! Magyarországon! Ferkó nagyot sóhajtott. Bármelyik percben itt terem- hetnek az igazgatóék. S ez a két meggabalyodott nem hagyja abba. - Menjetek már a csudába! - förmedt rájuk. - Intéz- zétek el kint az erdőn! - Jó, csak add ide a Némo kapitányt! - felelte Ko- bak. - Még azt el akarom vinni, aztán megyek. Pocoktól nem szabadult ilyen könnyen. Ö továbbra is a gumit követelte. Ferkó már nem tudta, mitévő legyen. - Te, én hozok neked két gumit. Ugyis be kell men- nem Zsombolyra. Hozok hármat! Ötöt! Tízet! Csak eredj már! - Ugyse hozol! - De hozok! Ha megmondtam, akkór hozok! Ezzel aztán nagy nehezen sikerült elküldenie. Húzott még vizet a kútból, jót ivott, majd visszamászott a szénapadlásra. Sokáig kellett rostokolnia odafent. El is bóbiskolt köz- ben, de mikor ijedten felriadt, még mindig sehol senki. Végtére kutyaugatást hallott. Akkor ötlött szemébe, hogy Csernyák bácsi állt a kö- vesúton, pórázon tartva Sajót, a komondorát. Hamarosan motor zúgott. Aha! Autóval jönnek! Ezt gondolhatta volna. Be is robogott az igazgató szürke Moszkvicsa. Megállt Csernyák bácsi mellett, majd a bent ülők kikászálódtak, indultak együtt a ház felé. óvatosan lépkedtek. Elöl Csernyák bácsi a kutyájával, mögötte Süle bácsi meg az igazgató, végül Telefülű. Sajót jól ismerte Ferkó. Tudta, nagyon hamis jószág. Öket sose bántotta, egy-két óvatlan kirándulót azonban csúnyán megtépett. Belekapott egyszer, kutyaoltás köz- ben, az állatorvos könyökébe is, pedig hárman tartották a fülénél-farkánál fogva. Akkor el is akarták veszejteni, de Csernyák bácsi visszakönyörögte, mondván, hogy olyan elhagyatott helyen, mint az ő cserkúti erdészháza; nem lehet meg nélküle. Most mégis elhozta. Pedig akkor itt is hagyja, ház- őrzőnek a Vigyázz helyett. Nála csak a Vitéz marad. Csak nehogy ezzel is úgy járjon a Telefülű! Csernyák bácsi az udvaron mindjárt megkötötte Sa- jót. Az veszettül csörgette Vigyázz egykori láncát. Tele- fülű a tornácon magyarázott valamit kézzel-lábbal. Nyil- ván a délelőtti esetet. Az igazgató bólintott egyet-egyet. Ferkó szeretett volna felüvölteni: "Nem igaz! Ne higy- gyen neki!" Aztán arra gondolt, hogy lemászik, odaáll az igazgató és Süle bácsi elébe, megkéri őket: bízzák őrá meg Lackóra a kerületet, míg apjuk meg nem gyógyul. Vagy bízzák legalább Csernyák bácsira, az a magáé mel- lett ezt is ellátja. Majd ők segítenek neki. A házban is meglesznek egyedül, ő már majdnem tizennégy éves, ne- kik nem kell őrizet arra a kis időre. Mi az a néhány hét, az a néhány hét, mi az a néhány hét? . . . Görcsösen ismételgette magában ezt a kurta kérdést, legalább a puszta szavakba szeretett volna még beleka- paszkodni, mikor megnyílt alatta a mélység: él még apu egyáltalán? . . . Eddig nem hitte, hogy ne gyógyulna meg. De most megingott. Anyu is azzal búcsúzott egy éve, hogy csak néhány hétre, csak néhány hétre, és sose tért haza. Nem azért küldték ide azt az embert, nem azért volt olyan sürgős ideküldeniük, mert apjuk is? . . . A padlás félhomályában felderengett előtte apja sár- gára vált arca, véres homloka, amint lehunyt szemmel fekszik egy nagy fehér párnán, mozdulatlanul. Egészen olyan volt, mintha csakugyan őt látná. De mire jobban megfigyelhette volna, könnyei alaktalan foltokká mosták szét a látomást. A látogatók ezalatt eltűntek a házban. Alig várta, hogy megint előkerüljenek. Most már elszánta magát, hogy tö- rik-szakad, beszél az igazgatóval, meg kell tudnia tőle az igazat. De nem itt, Telefülű orra előtt. Csak indulja- nak el, majd ő lerohan hátul a lejtőn, elébe vág az autónak. Csernyák bácsi és Telefülű nyilván kikíséri az igazga- tóékat a kövesútra. Hanem addig meg se moccanhat. Sa- jó már kissé megnyugodott, enni is kapott, de ha őt meg- neszeli, olyan zajt csap, aligha tud észrevétlenül elosonni hátra, a kert felé. Egyre türelmetlenebbül fészkelődött a szénában. Mit tudnak annyi ideigpiszmogni odabent? Aztán csak előkeveredtek, de az igazgatóéknak még most se akaródzott indulni. Lebotorkáltak a pincébe, be- sétáltak a tyúkudvarba, ott megint jól eltöltötték az időt (azt nem tudta Ferkó, hogy közben a padlásra is felka- paszkodtak), majd onnan kijövet hátrafelé kerültek, a disznóól felé, s Ferkó megint szem elől vesztette őket. Mit kereshetnek? Az meg se fordult a fejében, hogy azért vesznek olyan alaposan szemügyre mindent, mert Tele- fülűre bízzák a házat. Különben honnan tudnák, miért tartozik felelősséggel? Kell valaki a házba, aki ha rájuk, gyerekekre már nem is, a jószágokra gondot viseljen. Azokat nem vihetik sehova, a sok tyúkot, kacsát, libát, malacot, a két hízót, a kocát, a tehenet, a növendékbikát. Az istállót is útbaejtették. Ferkónak nagyot dobbant a szíve odafent. A puskát keresnék? De hisz azt vissza- akasztotta a helyére Csak nem olyan vakok, hogy ne vették volna észre? Itt már tisztán értette beszédüket. Ráocsúdott valahára, miben is ügyködnek. Felpillantottak még a szénapadlásra is, de akkorra ő már a fejére kotort egy nyaláb szénát, s úgy összehúzódz- kodott, mint egy sündisznó. Végre útnak eredtek. Elég későre járt. Sajó megint nekivadultan hörgött, ugatott, hányta-vetette magát. csernyák bácsi a botjával fenyegette, ha tovább meri tépni a láncát. - Itt maradsz! Nem érted? Itt maradsz! Kuss! Minden bordád összetöröm, ha megszöksz! Ferkót azonban még akkor is kísérte a kutya kétségbe- esett vonítása, mikor már nemcsak a látogatók kerültek kívül a kapun, hanem ő maga is messze vágtatott. Vak- merően szökdelt lefelé a hegyoldal szirtjei között. Biztos- ra vette, hogy eléri az autót. Apját is érte már így utol, pedig az szinte röpült a motorral. El-elkapta egy-egy fa törzsét, bokor ágát, úgy fékezett le egy-egy pillanatra, nehogy a túlságos sebességtől egyensúlyát veszítse, de aztán rohant tovább. Rövid, gyors ugróléptekkel kerül- gette ki az éles sziklákat, csúszós fűcsomókat. Hanem egyszer csak megbicsaklott a jobb bokája, nagyot nyilallt bele, s ő végignyúlt a földön. Tüstént feltápászkodott, de mihelyt a jobb lábára nehezedett, bokájában az előbbi nyilallást érezte. Fél lábon szökdécselt hát tovább, fájós lábával inkább csak az egyensúlyt igyekezett megtarta- ni. Abban a hiszemben volt, hogy így is tűrhetően halad. Hanem egy kőhajításnyira az úttól meglátta: jön a ko- csi Száguld lefelé a szerpentinen, mindjárt odaér, ahol ő el akarja kapni. Utolsó erejével még rohant néhány mé- tert, aztán ordibálni kezdett meg a két kezével hadonász- ni, hogy álljanak meg. Köveket is dobált elé az útra. Az egyik kő a kocsi hűtőjét érte. Felfigyelt a sofőr, le is las- sított. Kipillantott az ablakon, de csak azért, hogy fe- nyegetőleg intsen a kezével. - Álljon meg! Álljon meg! - üvöltötte Ferkó torka- szakadtából, de hangját elnyelte a motor zúgása. Látni meg csak a vezető látta, hogy ott integet: azt hitte, fel akar kéredzkedni ez a gyerek. Neki meg sietős az útja. Nyilván meg se ismerte Ferkót. Nemegyszer látta pe- dig, de mindig a testvéreivel együtt. Az igazgató meg az erdészetvezető észre se vette, hogy történt valami, úgy elmerültek a beszélgetésben. Rohant a kocsi a következő kanyar felé, hamarosan el is tűnt Ferkó szeme elől. A gyerek utánaköpött tehetetlen dühében, majd levág- ta magát a földre, ott hánykódott kínjában. Nem is a bo- kája miatt. Mit bánta ő most a bokáját! Ugy érezte, mindjárt megfullad a torkára toluló sok-sok keserűségtől. VI. ANYUUU ! ANYUUU ! Mire visszavergődött a többiekhez, a fiatal tölgyesbe, tö- kéletesen besötétedett. Kobak el is aludt, de aludt vol- na bár el Pocok is. Messziről hallatszott a nyöszörgése, hogy ő szomjas, neki víz kell, adjanak neki inni, ő nem bírja, bemegy és iszik, neki Lackó nem parancsol, mi kö- ze hozzá; ha nem hagyja békében, akkorát ordít, hogy mindjárt kijön a Telefülű, tud ő úgy inni odabenn, hogy ne vegye észre, az istállóban is van víz, majd iszik a vödörből . . . Lackó nem győzte csitítani. - Nem érted, hogy ott a Sajó. Ha téged észrevesz, azt hiszed, hallgatni fog? És ha a Telefülű kijön, és beléd durrant? Mit tudja az, mi mozog ott a sötétben! Gondol- ja, kóbor kutya. S beléd lő. - De én szomjas vagyok! Nekem víz kell ! Mért nem hoztatok többet? - És te mért düntötted föl a kulacsot? - Nem én düntöttem föl ! - De te düntötted föl! - Nem igaz! - De igaz! Kobak is látta! - Nem látta! - De látta ! - Mert nem hoztatok többet, és most azt hazudjátok! - És te mért nem hoztál? - vágott közbe Ferkó, mert addigra ő is odaért. - A gumiért, azért tudtál nyavalyogni? Az ő fensőbbséges hangjától még inkább felhergelődött Pocok. - Nem érdekelsz! Adj inni! - Ne üvölts, te marha! Meghallja! - De üvöltök, hallja meg! Nem érdekel! Hallja meg! - fújta torkaszakadtából, míg Ferkó rá nem vetette ma- gát, be nem tapasztotta a száját. Még akkor is vinnyo- gott, hörgött, s izmait végsőkig megfeszítve küzdött a szabadulásért. Aztán megadta magát, elernyedt, és halkan sírni kezdett. Ferkó eleresztette. - Látod, kell neked mindig cirkuszt csinálni! - De mikor szomjas vagyok! Mintha egyenest feléjük tartanának a sötét sűrű- ből . . . Vaddisznók? . . . Vagy szarvasok? . . . - Add ide a kulacsot! - suttogta Lackó izgatottan. Add ide! A kannát is ereszd el! Összeverte a két edényt. Először még bátortalanul, majd egyre erősebben, mint egy cirkuszi kikiáltó a cin- tányérjait. Zengett belé az erdő. Percekig csörömpölt. Mi- re abba merte hagyni, olyan süket csönd borult rájuk, mint egy kihalt világ utolsó élőlényeire. Most aztán nekiiramodtak. Égő zseblámpával inaltak egészen a forrásig. Mialatt a vizet merítették, a lámpa fénye ráesett a két edényre. Akkor hűltek el, hogy leverődött a kannáról a zománc. - Ezért te még szorulni fogsz! - jósolta Pocok, jelez- ve, hogy neki semmi köze az egészhez, ő nem osztozik a felelősségben. Lackó búsan tapogatta a kanna oldalát. - Most bezzeg beszélsz, de akkor be voltál tojva! - Te voltál betojva! Ki mondta, hogy verd össze? Én mondtam? - Te talán nem féltél? - Nem is féltem! Hazafelé menet ezért bosszút állt Lackó. Egyszer csak ellépett a sötétben Pocok mellől. Hiába hívta, kérlelte, meg se mukkant. Mintha ott se volna. - Lackó! Lackó! Gyere vissza! Nem hallod? Itt va- gyok! Lackóóó! Hova lettél? Miért nem szólsz? Lac- kóóóóó! - óbégatott Pocok. Majd elhallgatott, és fülelte az erdő neszeit, hátha föl- ismeri Lackónak legalább a mocorgását vagy a szuszogá- sát. Mi történhetett vele? Itthagyta egyes-egyedül az erdő közepén, mikor még a lámpa is nála van? Ennyire nem gonosz! - Lackóóó! Lackóóóóó! Két tenyeréből tölcsért formált a szája előtt, úgy üvöl- tÖtt. Belefáradt, megint hallgatózott. Egyre reménytele- nebbül. Aztán olyan megtört hangon zendített rá, hogy a kö is meglágyult volna tőle. De Lackó, a jószívű Lackó néha kegyetlenebb tudott lenni mindenki másnál. Bögyé- ben volt már Pocok örökös nyavalygása, dühöngése, szem- telenkedése. Most majd megtanulja. - Lackóón! Lackóóóóó! Zokogva kérlelte, meg-megcsukló hangon. Végtére le- borült a földre, úgy bőgött keservesen. - Anyu! Anyu! - hívta anyját a sötét éjszakában, anyját, a drágát és kegyetlent, aki őt annyira szerette, ál- mában a kezét fogta, nappal mindenkitől megvédte, az- tán mégis itthagyta, védtelenül, árván. - Anyuuu! Anyuuu! Ezt már Lackó se bírta ki. - Na, gyere - szólt oda neki, felgyújtva a lámpát. Itt vagyok. De Pocok nem mozdult. Csak feküdt a hátán, karjába rejtette arcát, nem akarta már látni a lámpa fényét, nem akarta hallani Lackó hangját, semmit se akart, csak feküdni és sírni mindhalálig. - Gyere már, na! Mit hülyéskedsz? Mennünk kell! . . . Te; ha nem jössz, én itthagylak. - Hagyj békén! - Itthagylak, nem érted? - Hagyj itt! Nem tudott mit csinálni vele. Végtére ő is ledőlt mel- léje. Fázott, összegubódzkodott, aztán elaludt. Hajnali derengéskor ébredtek fel mind a ketten arra, hogy teljesen meg vannak dermedve. Alig indultak tovább, baktattak nehézkesen fölfelé, Kobakkal találkoztak. Láttukra nagyot rikkantott: - Sziasztok! Hát ti? Hol maradtatok az este? Lackó kedvetlenül rándította meg a vállát. - Jaj, úgy örülök nektek! - lelkendezett harsányan Kobak, szokása szerint. - Gyertek, hadd öleljelek meg! Ugy féltem . . . Elakadt a szava. Most eszmélt rá, milyen állapotban van a kanna. - Kilyukadt? - kérdezte aggódva, mert már nagyon szomjazott. Bár Lackó úgy fogta, mintha víz is volna benne. - Sajnos ki. És kidűlt a kulacs is megint. De Kobak már kapott is a kanna füle után. - Ravasz vagy! - búgta előbbi komédiázó hangján. Be akartál csapni, mi? Add csak ide szépen. - Jó, de aztán te hozod ! - Kutya fülit! - Az orrodra! Akkor nem iszol! - Dehogyisnem! Nagyot rántott a kanna fülén. Hanem Lackó erősen tartotta, nem sikerült elragadnia tőle. Rángatták erre- arra, míg Pocok hátulról gáncsot nem vetett Kobaknak. Az elesett, a kanna is eldűlt, de Lackó még jókor utánakapott. Kobak búsan tápászkodott fel. - Jó - egyezett bele. - Viszem. Csak vicceltem az előbb. Lackó szó nélkül letette a kannát, s intett a fejével Pocoknak, hogy indulás. Tudta, hogy nem szabad ittma- radniuk, mert akkor Kobak előreszalad, s a kannát me- gint rájuk hagyja. így mire az húzott egy jót, ők már húsz-harminc lépéssel előbbre jártak. - Várjatok! - harsogta. - Mért nem vártok meg? Eszük ágában se volt megvárni. Sőt jól nekieredtek, s legalább egy negyedórával előbb értek oda bozótbeli bú- vóhelyükre, mint Kobak a kannával. VII. FÖLÉREZ A BETEG Ferkó megkönnyebbülten sóhajtott. Csakhogy! Mióta fel- serkent a hajnali sötétben, egyre csak azon emésztődött: hogy s mint juthatna apjához Zsombolyra. De mire meg- virradt, rá kellett jönnie, hogy ő semmi módon. Bokája gömbölyűre dagadt, rá se bír állni. Lackó első szóra vállalta, hogy bemegy. Mégpedig most mindjárt, mig néptelenek az utak. Ha ismerősökkel ta- lálkoznék a városban, azoknak meg majd beadja: Irdácsról ugrott be. A kisebbik hátizsákot kipakolták, azt vitte magával a vásárolnivalóknak, krumplinak, cukornak és főleg ke- nyérnek, mert a készlet máris rohamosan fogyott. A vad élet jócskán megnövelte étvágyukat. Megegyeztek, hogy csak sötétedés után tér vissza. Ott száll le a bicikliről a kanyarban, ahol Ferkó meg akarta állítani az autót. Kobakot ott találja, együtt cipekednek fel a kapaszkodón. - Én is segítek! - vakkantott közbe Pocok. - Hogyne, hogy még téged is húzzunk-vonjunk! El- nyom az álom, aztán heversz, mint egy hulla! - Ne félj, Pocok - biztatta Ferkó szokatlanul szelí- den. - Marad itt még neked is munka. Ha Telefülű tá- gul innen a ház környékéről, tüstént hurcolkodunk. Ebben maradtak. Egy óra múltán Lackó már ott tologatta gépét a zsom- bolyi nagypiacon. Alaposan körülszimatolt, mi mibe ke- rül, de az a hazulról elhozott harmincöt forint minden- képpen kevésnek bizonyult. A többi be volt zárva apjuk acélkazettájába, a zöld dobozba. Annak a kulcsát min- dig magánál tartotta. Igaz, amúgy se igen nyúltak volna hozzá. Ki hitte, hogy kint az erdőn annyi pénz kell?! Egy kiló cukor, kilenc hatvan, három kiló újkrumpli tizenöt, négy kiló kenyér (annyi legalább kell) tizenkettő, fél kiló meggy hat forint, az összesen már negyvenkettő hatvan. Nem, meggyet nem vesz, és cukrot is csak fél kilót, az akkor . . . mennyi is lesz? Aztán mégis vett negyed kiló meggyet az apjának, örül majd neki, a meggy a kedvence meg a szamóca. Jaj, hogy ez nem jutott eszükbe tegnap, hogy egy kis szamócát szedjenek! Felpillantott a toronyórára: öt perc múlva fél hat. Mi- kor lesz még nyolc! Annál korábban nem eresztik be a kórházba. Eloldalgott arrafelé, megpróbált bejutni a régi mesé- vel: "vidékről vagyok, índul a vonatom", de a portás egyből elzavarta. - Mit képzelsz? Hajnalban? Fel akarod verni a betegeket? Gondolt egyet, betámított Monoki Gabiékhoz. Barát- ja még aludt, de a mamáját fent találta. - Kezit csókolom. - No nézd csak! Lackó! . . . Szervusz! Hogy van apukád? - Sejtelmem sincs. Be akartam menni a kórházba, de elkergettek. - Most reggel? - Most. Onnan jövök. - Várj csak, hátha telefonon megmondják. Nem tu- dod, hol fekszik? Melyik kórteremben? - Nem. Monokiné a sebészetet kérte. Hosszas várakozás után annyit közöltek vele, hogy a beteget sikeresen megope- rálták. Eszméletét még nem nyerte vissza, de állapota kielégítő. Remélni lehet, hogy életben marad. Lackó olyan közel állt, hogy tisztán hallott minden szót. Csurogni kezdtek a könnyei. - Ne sírj, Lacikám! - simogatta meg Monoki néni. Hiszen azt mondják, sokkal jobban van. - És ha meghal? Ha ő is meghal? Hiszen még magához se tért! - De hát hallod, hogy jobban van! Az a fontos, hogy jobban van! - Nem is mondták, hogy jobban van! Nem is merték mondani! Pedig ők mindig hazudnak! Anyuról is mindig összevissza hazudtak! Monokiné nem felelt, csak gyöngéden ölébe vonta a fejét, hogy ott, az ő melegében nyugodjék meg egy kicsit. Laci hagyta, hogy magához húzza, aztán ő is átkarolta a derekát, mint anyjáét szokta annak idején. Ugy zokogott még sokáig, míg lassan-lassan el nem csitult. De még ak- kor is az volt az első szava: - Bemegyek hozzá. - Nem, nem, szívecském, nem tenne jót neki. Ha meglát, az izgalom megölheti. - És az, hogy nem tud rólunk semmit? Az nem rosz- szabb? Anyu is úgy halt meg. Olyan kegyetlenek voltak, nem eresztettek be, még aput se eresztették be. Mondta is, hogy ezt soha nem bocsátja meg magának, hogy engedte egyedül meghalni. Monokiné már maga is majdnem elsírta magát. - Hát próbáld meg, fiam. Ahogy gondolod. Fél kilenc körül sikerült beszöknie a kapun. Fent a se- bészeten az ápolónő megint el akarta kergetni. - Most lesz a vizit, mit lábatlankodsz itt? A doktor bácsi, ha meglát, leharapja a fejed. - Néni kérem, én vidékről vagyok, megy a vonatom, és az én apukám olyan rosszul van . . . - Ki a te apukád? - Göcsör András erdész. Reggel telefonon . . . - Tudom, tudom. Jaj, ez nehéz eset. Ezt csak a fő- orvos engedheti meg. Na várj, szólok neki. Nemsokára hivatta Lackót a főorvos. Kifaggatta apjá- ról, anyjáról, testvéreiről, aztán mélyen elgondolkozva adta meg a választ: - Nézd, fiacskám, nekem ezt igazság szerint nem vol- na szabad megengednem. Mert az ember sokszor nem tudja, jót tesz-e, vagy rosszat, de amit tesz, azért felelnie kell. Én mégis beeresztelek. Ha már itt vagy, próbáljuk meg. Együtt nyitottak be. Négy ágy állt a szobában, de Lac- kó hiába kapkodta szemét egyikről a másikra. A főor- vosnak kellett megfognia a vállát, hogy odatessékelje az egyik beteghez. Akkor ocsúdott rá, hogy ő az apja. Körös-körül bepólyálták a fejét, még a szeme se lát- szott ki, csak az orra, a szája környéke és az álla. Baju- szát is leborotválták, azért is nem ismerte meg. Némán figyelte, nem tudta, szólhat-e. Nagy-nagy csend feszült a szobában, egy szó se hangzott el, mióta belép- tek. Végre susogni kezdett. - Apu! Apukám! Én vagyok itt, Lackó. A beteg meg se moccant. Akkor mellé telepedett az ágy szélére, előbb simogat- ni kezdte a kezét, majd odadugta a maga kis mancsát ernyedten heverő, félig összecsukódott markába. Közben egyre suttogott. - Apukám, édes apukám! Én vagyok itt, Lackó . . . Eljöttem. Most már a másik tenyerével simogatta. Egyszer csak érezte, hogy becsukódik apja élettelen marka, megfogja az ő odadugott jobbját. Szája körül ugyanakkor mintha mosoly derengett volna fel. Szeretett volna tovább suttogni, de nem bírt. Eleredt a könnye, ahogy odaszorította arcát apja kezéhez, a csöppek azon csurogtak végig. A beteg szólalt meg hamarabb, olyan halkan, hogy in- kább csak a szája mozgásából lehetett kiolvasni, mit akar. - Lac-kó! Ezt már a gyerek is hallotta. - Én vagyok az, apukám! Én vagyok, Lackó. Ugye hallasz? Ferkó is el akart jönni, de úgy megdagadt a bokája... A beteg felemelte kissé paplanon heverő kezének a mutatóujját. - Kul-csot . . . pénzt . . . - Értem, apukám ! - kapcsolt Lackó. - Értem ! Elvi- szem a tárcádból a kulcsot, és veszünk ki pénzt otthon. Ferkó majd . . . A doktor megbökte, hogy hallgasson. Figyelték egy ideig a beteg száját, de az nem mozdult többet. Keze is újra elernyedt. A doktor megmérte a pulzusát, aztán in- tett Lackónak, hogy mozgás kifelé. Odakint annyit mondott: - Ugy látszik, túléli. Jó, hogy bementünk hozzá. De most egynéhány napig ne gyertek. - Levelet se írhatunk? - Azt írhattok, de csak rövidet. Néhány sort. Nem szabad fárasztani . . . Majd mi felolvassuk neki. VIII. SZOVAL, TI VOLTATOK - Az erdőgazdasághoz is be kéne menned - szólt ki az udvarra Monoki néni. - Már csak illendőségből is. Lackó felhúzta a két vállát, s egy fanyar fintorral je- lezte, hogy nincs sok kedve hozzá. Inkább elfejelgetne itt Gabival estig. Ebédre már úgyis hivatalos. - Menj csak be! Azt se tudják, mi van veletek, befo- gadtak-e Irdácson, vagy mi. Mert Lackó a nénit is azzal áltatta, hogy Irdácson van- nak, Gabinak árulta csak el a titkukat. - Indulj, fiacskám, minél előbb. Ha sietsz, még visszaérsz ebédre. Utnak eredt hát nagy viszolyogva. Főleg az izgatta, miket beszélhetett róluk Telefülű. Számított rá, hogy vé- dekeznie kell . . . de mivel? Hát nem a testvérei a luda- sok mindenben? Ha Kobak el nem kezdi piszkálni a pus- kát, Vigyázz még most is él. Ferkónak is mért kellett ki- hoznia a szobából? Hagyta volna ott, akkor senki se hin- né, hogy Telefülűt akarták lelőni vele. Az viszont már nem állíthat mást, különben mindenki rájönne, hogy be- tojt, nemcsak Vigyázzt lőtte le gyávaságból, hanem még előlük is elfutott. Ö megmondja majd az igazat, de mit ér vele? Tapasztalta már, hogy egymásnak jobban hisz- nek a felnőttek, mint a gyerekeknek. Mintha ők nem hazudnának! Poroszkált egykedvűen az utcán, rugdosta az elébe ke- rülő köveket, nem is játékból, csak könnyebb volt a lel- kének, ha rúghatott egy-egyet. Nyolc-tíz lépéssel előtte roskatag öreg bácsi haladt, azt bokán is találta egy kő- vel. Fájhatott neki, mert hirtelen megállt. Lackó azt hit- te, lehordja, de nem szólt egy szót se, csak olyan szeme- ket vetett rá, alig győzött mentegetőzni. Várta, hogy majd válaszol valamit, de intett csupán, hogy iparkodjék előre. Nem bízott benne, úgy látszik, hogy a nagy mentegetőd- zés után nem rúgja még egyszer bokán. Lackó legszívesebben elfutott volna, hogy ne érezze hátában az öreg tekintetét, de nem akarta tetézni a szé- gyent. Akkor hinné csak igazán, hogy szándékosan tette. Lépteit azonban megnyújtotta, majd az első utcasarkon levágott jobbra, ott kezdett el nyargalni, ahogy a lába bírta. Később lelassított, s változatosság okáért a jobb keze hátát kezdte ütögetni a házak falához, a kerítésekhez. Ezt is csak úgy gépiesen csinálta, mint a rugdosást; ha erősen gondolkozott, mindig szükségét érezte valami effélének. Ültében többnyire a homlokába hulló hajtincsét tépdes- te, vagy a terítőt vakargatta a körmével, vagy az asztal lapját kopogtatta, jártában pedig a lazán lelógatott kezé- vel csápolt, vagy az útjába akadó kövekkel szórakozott. Közben visszakanyarodott az erdőgazdaság irányába. Egyre azon emésztette magát, mit mond majd Süle bácsi- nak meg az igazgatónak, ha fejére olvassák tegnapi bű- neiket. Mert az igaz, hogy röhögtek Telefülűn, a puska is igaz, hozzányúlt Kobak is, Ferkó is, pedig apu százszor a lelkükre kötötte, hogy ezt az egyet nem tűri. De akkor Telefülű nem hibás? Neki joga volt lelőni Vigyázzt? És még azt állítani, hogy ők az életére törtek? Csak legalább a tölténytáskát ne hozta volna ki a szo- bából Ferkó! Most eszmélt rá, hogy ez volt a jóvátehetet- len hiba. Ez az, amit soha a büdös életben nem tudnak le- mosni magukról. Mert ki hiszi el, hogy nem azért tették, hogy azt a puskát be is töltsék, és lőjenek vele? Megdermedt. Nem, nem megy be a gazdasághoz. Ezért menjen be? Hogy ezt vágják a szemébe? Aztán meg attól rémült meg: mit szól majd Monoki né- ni, ha dolgavégezetlenül állít vissza? Még betelefonál, akkor pedig a tetejébe ő is megtud mindent. Tétovázott egy darabig, aztán megadta magát sorsá- nak. Hiába, ezen túl kell esnie. Alkudta volna ki leg- alább, hogy majd délután megy be, Irdácsra indulóban, akkor már nem várnák vissza, nyugodtan elillanhatna. De így nincs menekvés. Ott állt végre a ház előtt. Egyemeletes, sárga épületben székel az erdőgazdaság. Boltozatos kapuja mellett kőtáb- la jelzi, hogy műemlék, és hogy 1700 körül épült, Buch- weser Jakab tervei szerint. Urasági kastély lehetett vala- mikor. Az utca felől jóval kisebbet mutat a valóságosnál, bent az udvarban ugyanis két földszintes szárnya nyúlik hátrafelé, az istállók, fészerek és farakások irányába. Az egyik szárnyban laknak, a másikban meg a zsombolyi er- dészet ütött tanyát, az erdőgazdaság tizenegy erdészeté- nek egyike. Medvés is hozzá tartozik. Lackó ide igyekezett először, Süle bácsihoz. De az ud- varon épp Jóska bácsival találkozott szembe, a kocsissal. Tőle tudta meg, hogy az erdészetvezető a Póca menti csa- tornafásításokat szemléli meg ma. Csak estére vetődik haza. - Az igazgató? - kérdezte reménykedve, hátha azt se találja bent. - Az itt van. Puff neki. Somfordálhatott vissza az elülső fertályba. A kapuboltozat alól vitt fel a lépcső a gazdaság irodái- hoz. Járt már itt néhányszor, de most is éppoly gyana- kodva szaglászott körül a lépcsőházban, mint eleinte. A háború alatt félig romba dőlt az épület elülső frontja; később helyreállították ugyan, de a méternyi vastag, sa- létromos falak, a régi tölgyfalépcsők tovább lehelik ódon illatukat, sőt azóta mintha enyhe dögszagot és csatorna- bűzt is árasztanának. Hiába bontogatták emiatt a fala- kat, nem találtak semmit. Az irodákban szerencsére nem érződik a kellemetlen illat. A naponta bejárók a lépcső- házban se törődnek már vele, megszokták, a ritkább vendégek azonban el-elhúzzák az orrukat. Az igazgatóra többen is vártak az előszobájában. Lac- kó egyiket se ismerte, kivéve a titkárnőt, ezt a mosolygós fiatalasszonyt. Tudta, hogy kezitcsókolommal kell köszön- ni neki, apja is mindig így köszönt. Most még kedveseb- ben fogadta, mint máskor, odahúzta magához a fejét és megcsókolta, majd apja felől kérdezősködött. Erre a töb- biek is odafigyeltek, nemsokára az érdeklődők egész gyű- rűje vette körül. Hogy van? Látta-e? Mit mondott a dok- tor? Mi van ővelük, gyerekekkel? Hol vannak? Hogy vannak? . . . Csak csudálkozott, hogy rájuk most egyszer- re mindenki kíváncsi. Azt vallotta persze, hogy Irdácsra mentek, Zsuzsi nénjéékhez, jó dolguk van, de azért na- gyon várják, hogy apjukkal együtt hazajussanak. - De hát tudnak ők olyan sokáig tartani titeket? - ér- deklődött egy idősebb, egyenruhás erdész. - Nem Jobb lenne nektek addig is odahaza? "Olyan sokáig" - ez a szó megütötte Lackót. De azért megfelelt neki, egyenest a szemébe : - Nem, Irdácson jobb. Nekünk ott jobb. Az nem is vetett ellene semmit. Hanem az igazgató annál inkább megszorongatta, mi- kor végre bejutott hozzá. Bár először ő is szelíden kezdte: - Nézd, fiam, én mindent megértek. Most nem kuta- tom, ki volt a hibás, de Imre bátyátok lelőtte Vigyázzt. Tinektek ez rosszul esett. Nekem is rosszul esett. Egy ta- pasztalt erdész nem tett volna ilyet. De ti azért megvár- hattatok volna engem, hogy együtt beszéljük meg a sor- sotokat. Mert én is felelős vagyok értetek. Tudtátok, hogy készülök hozzátok . . . És várj csak: visszafelé jövet a szerpentinen egy gyerek kővel dobálta meg a kocsimat. Én csak a koppanást hallottam, de a gépkocsivezető a tettest is látta. Akkor eszébe se ötlött, hogy ti lehettetek, közületek valamelyik, mert a leveletek szerint Irdácsra mentetek. De most tisztázzuk: nem ti voltatok még ott? Nem ti dobáltatok meg engem hálából, amiért gondoskodni akartam rólatok? Az igazgató ezt szemmel láthatólag igen fontos körül- ménynek tartotta. S nem kerülte el a figyelmét, milyen sápadt lett Lackó egy pillanat alatt, alig bírt kinyögni egy bizonytalan nemet. Biztosra vette, hogy hazudik. - Szóval, ti voltatok! . . . Apátokat becsülöm, legde- rekabb erdészeim egyike, de ilyesmit nem tűrök el sen- kitől! Ezt vegyétek tudomásul egyszer s mindenkorra! Hangja megélesedett az indulattól. - De igazán nem mi voltunk! - védekezett Lackó bá- tortalanul. - Tessék elhinni! - Hagyjad, fiam! Mert ha megkaparjuk, még kiderül- het, hogy épp te voltál. Még az öklödet is ráztad utánam, és ki tudja, miket nem kiabáltál. Szegény apád! Nem fog örülni neki. A fiú arca elfehéredett. Az igazgató velőkig ható tekintettel fürkészte sűrű fe- kete szemöldöke alól. Lassan mégis megenyhült egy ki- csit. Nem volt ő harapós ember, csak azt tapasztalta, hogy aki százak és ezrek sorsát igazgatja, az jó szóval nem jut sokra. Látván azonban Lackó sápadtságát, meg- mozdult benne valami, hogy ezeket a szerencsétlen gye- rekeket épp eléggé megverte a végzet. A puska miatt is meg akarta még mosni a fejüket, de csak legyintett. - Na jó, hagyjuk ezeket! . . . Most hát ott vagytok Ir- dácson . . . Könyörületből tartanak? Isten nevében? Vagy olyan gazdagok? . . . Mi az, mért nem felelsz? Lackó konokul hallgatott. Lesütötte szemét. Az igazgató megint fölcsattant. Az ilyen értelmetlen dacot a felnőttekben se állhatta, mindenkitől elvárta, hogy kellő tiszteletet tanúsítson iránta. - Megkukultál? Ejnye! Na, mindegy. Én úgyis csak apátokat tekintem. Csak azt nem értem, hogy ilyen de- rék embernek a fiai . . . Megáll az ember épesze! őrá való tekintettel mindenesetre most mindjárt elküldetek ötszáz forint gyorssegélyt. Megértetted? Megmondhatod a néni- kédnek is. Add meg kint a titkárnőnek a pontos nevét és címét. A viszontlátásra. De máskor vigasztalóbbakat halljak rólatok! Odanyújtotta jobbját a gyereknek. Lackó csak azon csudálkozott még kimenőben is, hogy ennek a kemény- beszédű embernek milyen lagymatag a keze. Visszaszédelgett Gabiékhoz. Húsleves volt ebédre és főtt marhahús meggyszósszal, krumplival. Végül még egy kis tányér frissen sült linzert is hozott a néni, mondván, hogy a többit bepakolta, elrakta Lackó hátizsákjába. Csak ne faggatózott volna folyton az erdőgazdaság fe- lől! Lackó zavartan köntörfalazott. Az ötszáz forintot per- sze megemlítette, de olyan savanyú képpel, hogy Monoki néni nem állhatta meg szó nélkül: - Fiacskám - mondta oktatólag -, ez igen komoly jóindulat jele. Lackónak mintha a fogát húzták volna arra a gondo- latra, hogy ők ebből egy fillért se fognak látni. Végül se tudott okosabbat kitalálni, mint hogy apjuk majd visszaszerzi egyszer azt a pénzt, ő meg addig ha- zulról, a zöld dobozból markol ki néhány százast. Nem is várja meg az estét, most mindjárt útnak ered. Ki tudja, hogyan éri otthon Telefülűt. Ebéd után még fordult egyet Gabival az udvaron, de csak azért, hogy nyugodtan szót válthassanak. Lelkére kö- tötte, hogy naponta érdeklődjék az apja után, és szükség esetén vigyen hírt a Füstösbe. Mintha csak kirándulna. Aztán elköszöntek egymástól. A néninek is mondott egy nagy kezitcsókolomot. A városban megvette még a kenyeret is, nem maradt végül, csak egy húszfillérese. Később azt se találta, hiába kutatta ki minden zsebét. Ugy látszik kirántotta a zsebkendőjével, ahogy robogott hegynek felfelé. IX. LACKO PÉNZT SZEREZ Most nem bánta, hogy megláthatják, vagy hogy ismerő- sök megkérdezhetik: "Hova, hova, hát nem Irdácsra?" Hogy pénzt hoz hazulról, az mindenre jó magyarázat. Csakhogy amint közelebb-közelebb ért, eluralkodott rajta a kétség: lesz-e eredménye otthoni látogatásának? Eddig elegendő igazolásnak vélte, hogy nála a kulcs, megkapta apjától. De hisz ez édeskeveset ér! Beállít min- den írás nélkül, hogy pénzt akar kivenni a zöld dobozból, sokat, legalább háromszáz forintot. Mit szól ehhez Tele- fülű? Engedi? Maga elé idézte felindult arcát, ahogy utoljára látta a tornácon, mikor Vigyázzt verte félre a puska tusával. Félt, hogy csak makogni tud majd előtte. Kíméletlenül el is fogja utasítani. "Hozz írást!" "De hi- szen apám moccanni se tud!" "Irjon az igazgató vagy az erdészetvezető! Ha ők megengedik, felőlem minden pénzt elvihetsz." De ha olyan kedvébentalálja is, hogy nem kergeti el üres kézzel! Első lesz, hogy beköpi odabent: "Göcsör András egyik fia elvitt háromszáz forintot." "Mikor?" "Csütörtök délután." "Csütörtökön? Hisz aznap járt itt is! Az igazgató ötszáz forintot utalt ki nekik. Akkor szó nélkül elvisz még hármat?" Forgott az esze, mint egy őrült malom, s minden gon- dolatot egy másikkal vágott agyon, hogy már szédült bele. Mit csináljon, mit csináljon? Lehorgonyozhatna még a kanyarban, a megbeszélt he- lyen, behúzódhatna estig a bokrok közé. De nem, nem, nem! Ez a mai nap olyan dacot ébresztett benne a ke- gyetlen sors ellen, hogy nem bánta már, történjék akármi. Nem rontott azért ajtóstul a házba. A motort már a kövesúton leállította. A kapun is óvatosan nyitott be. Sajó alig vakkantott egyet-kettőt: meglátván, hogy ő az, tüstént meghunyászkodott. Biciklljét a kapu mellé támasztotta, aztán jobbra-bal- ra tekingetve igyekezett befelé. Az udvaron megütötte a szemét, hogy Telefülű a virágoskertet meghajlított és mindkét végükkel a földbe szúrt vesszőkkel kerítette kö- rül. Idegenkedve nézte. Ilyet ők sose csináltak. Pedig anyjuk nagyon szép rendben tartotta a kertet, tavasztól őszig folyvást nyíltak a virágai. Hanem ez mire jó? Ap- jának van igaza: anyu halála óta egy kapavágást se tett a kiskertben, nekik se engedte, hogy hozzányúljanak. "Olyan gyönyörű szépet úgyse tudnánk csinálni, mint ő, akkor meg hagyjuk. Legalább emlékszünk, milyen volt az övé." Most csakugyan felderengett előtte a régi kert, a sok hófehér és piros virággal, mert ezt a két színt sze- rette anyjuk a legjobban. Másféle virágai is voltak, de azok mind kisebbek, alacsonyabbak: a jácintok, nefelej- csek és százszorszépek felett bazsarózsák, liliomok meg fehér és piros szegfűk, dáliák, krizantémok uralkodtak . . . Minél élénkebben idézte maga elé a kert egykori képét, annál jobban meggyűlt benne a harag Telefülű ellen, hogy még ebbe is beavatkozott. Mi köze hozzá? Aztán legyintett egyet, és továbbsompolygott. A ház ajtaja nyitva volt, de a konyhában nem talált senkit, s ahogy halkan benyitott az elsötétített szobába, ott is mély csönd fogadta. Ilyen mázlit! Fülelt egy percig, aztán a túlsó sarokban sötétlő szek- rénynek vette az irányt. A zöld dobozt abban tartotta ap- ja. Lábujjhegyen lépett néhányat. Hanem az asztal sarka mellett belebotlott valamibe, s a váratlan akadálytól meg tán a nagy csörömpölés miatti riadalomtól is - egyen- súlyát vesztette, s lezuhant a földre. Ijedten érezte, hogy vízben ül. Gyorsan feltápászkodott. Micsoda marhaság! Vizesvödröt hozni be a szobába! Nem sejtette még, hogy a vödörben bor hűlt meg szó- davíz. Se azt, hogy aki odakészítette az asztal sarka mel- lé, hogy napközben is elszopogathasson egy-egy hideg fröccsöt: az alig négy-öt lépéssel arrébb fekszik az ő dívá- nyán, s délutáni szundikálásából felriadva, nyitott szemmel bámul a félhomályba. - Ki az? - reccsentett a gyerekre. Az ijedtében épp hogy le nem tottyant megint a föld- re. Még Telefülű fátyolos kappanhangja se rémítette vol- na meg ennyire, mert azt legalább megismeri. El se tudta gondolni, hogy ez a vénasszony-rikácsolás kitől eredhet. - Ki az? Lackó meredten bámult a hang irányába. A kinti éles napsütéstől káprázó szeme még most se szokta meg elég- gé a sötétet, annyi derengett csak neki, hogy az a valaki eddig feküdt, most meg felül, s a lábbelije után kotorászik. Megrettent, hogy hozzá akarja vágni a cipőjét. -- Én vagyok - motyogta halkan. - Göcsör László. - Kicsoda?! - hangzott türelmetlenül és fenyegetően. Erre már ő se kímélte a torkát: - Göcsör László! - Mit akarsz? Lackónak megint elakadt a lélegzete. Az öregasszony megtalálta közben a papucsát, felegyenesedett, s félelme- sen közeledett feléje. Oriásinak látszott a félhomályban, nemcsak Telefülűnél, még apunál is nagyobbnak. Hatal- mas fekete árnyékként készült rászállni Lackóra. Az remegve hátrált. - Süket vagy? Mit akarsz? A gyerek ezalatt elért az ablakig, hátranyúlt, s félkarja hirtelen mozdulatával kilökte a zsalut. Beáradt a szo- bába a nyári délután ragyogó világossága. Ott álltak szemtől szembe. Vizslatták egymást gyana- kodva, az öregasszony a vékony szőke fiút, akit nem ta- lált egy csöppet se félelmetesnek, de a vejétől már tudta, hogy veszedelmes farkasfiókák ezek, vigyázni kell velük; a gyerek pedig megrémítőjét, aki még napvilágnál is szo- katlanul magas és erős, telicsontú nőnek látszott. Ilyenek szülhették valamikor a Toldi Miklósokat és Kinizsi Pá- lokat. Csudálkozott is Lackó, hogy ennek csak ilyen fia lett, ő ugyanis Telefülű anyjának hitte. Világosban azért kevésbé volt ijesztő. - Kezit csókolom, néni! Én nem akartam felébresz- teni, ne tessék haragudni. Nem is tudtam, hogy itt tet- szik lenni, csak ki akartam nyitni a zsalut, hogy megke- ressem Ferkó tavalyi könyveit, mert tavaly ő volt hato- dikos, most meg én leszek. El szerettem volna vinni Ir- dácsra, főleg a magyart meg a történelmet . . . - Hát vidd el ! Tőlem elviheted, ahány könyvetek van, mind. Csak máskor köszönj, ha bejössz, jó hangosan! A vödröt meg ne rúgd föl! - Igazán nem akartam, néni kérem, de mindjárt feltörülöm. Már futott is a konyhába a felmosórongyért, egy perc alatt eltüntette a tócsát, majd friss vizet hozott a kútról a feldűlt vödörbe, s megint beleállította a boros- és a szó- dásüveget. Ezeknek szerencsére nem történt baja. Tetszett az öregasszonynak ez a szolgálatkészség. Gon- dolta, mért ne vegye hasznát. Legalább a gyereket is ki- csalja a szobából, ahol ő már mindenbe belekotort, min- dent összeturkált kíváncsiságában. Ebből pedig kellemet- lensége lehet, mert az igazgató kereken megmondta a ve- jének: a konyhaedényeket, eszközöket használhatják, de a szobai szekrényekbe, fiókokba ne üssék az orrukat. - Nem hoznál egy kis petrezselymet a kertből? Meg néhány zöldhagymát? Lackónak nem kellett kétszer mondani, már szedte is a lábát. Aztán a szemetet vitte le, aztán fát vágott, vi- zet húzott, összeszedte a tojást az ólban, begyújtott a tűz- helybe, majd babot szemelgetett. Az öregasszony nem fogyott ki a megbízásokból. Addig-addig, hogy már késő délutánra járt. A bab utolját ahogy válogatta, el is ejtette Lackó: - Ha ezzel megleszek, megkeresem most már a könyveket. Eddig abban reménykedett, hogy az öregasszony is ki- csoszog egyszer az udvarra, ha másért nem, dolgára. Ad- dig ő besurran a szobába pénzért. De csak nem ment csak nem ment. Megpróbálkozott hát ezzel az ürügygyel. Egy alkalmasnak látszó pillanatban benyitott, betette maga után az ajtót, sebtében kiválasztott két könyvet az iskolai holmijaik közül, s már szaladt is a szekrényhez. De mire nyúlt volna be a zöld dobozért, az öregasszony bedugta a fejét. - Ott is vannak könyveitek? - Nem, csak tűt, cérnát keresek, mert leszakadt egy gombom. Zavarában az egész varródobozt megragadta, vitte ki- felé. Később villant csak eszébe, hogy ez jó ürügy lesz: a visszavitel címén még egyszer benyúlhat a szekrénybe. Akkor sikerül tán a pénzt is kivennie. Letelepedett kint a tornácon, gyorsan lecsavarta a slic- céről az egyik gombot, hogy legyen mit felvarrnia, de még a cérnát se fűzte be, jött az öregasszony a dobozért. - Beviszem, mert még kidüntöd. Aztán én kapok ki, ha elvész belőle valami. - Jaj, tessék még hagyni egy kicsit! Az ingemen is van egy szakadás, azt is meg akarom varrni! - Jó, jó, de szaporán! - s csattogó papucsával visszavonult a konyhába. Lackó bánatosan öltögetett. Ez őt valami miatt nem akarja odaereszteni a szekrényhez. Hogy vegye ki akkor a pénzt? Szóljon neki? Ugyse engedné! Telefülű is itt teremhet bármelyik percben . . . Kínjában azon töprengett, hova csalhatná és zárhatná be, míg ő előszedi a pénzt. Az istállóba? A budiba? A pincébe? A pince látszott még a legjobb ötletnek, mert annak a kulcsa benn szokott lenni a zárban, csak rá kellene for- dítania. Sehogy se tudott azonban rájönni, hogy magya- rázhatná ki utólag a dolgot. Nem szerette volna, ha rá- sütik: akarattal zárta be az öregasszonyt. Végül a padlásnál kötött ki. Felcsalja, de az ajtót nem zárja rá, csak a létrát billenti félre, miután ő maga gyor- san lecsúszott rajta. Majd azt állítja, hogy véletlenül bil- lent el a helyéről. Ez nem is olyan hihetetlen, mint az, hogy szórakozottságból kulcsolta be a pinceajtót, mikor a mama még lent volt. - Nem iszol egy kávét? - szólt ki az öregasszony egy idő múlva a konyhából. - De iszom. Ugyis épp kész vagyok. Vitte be a varródobozt, gondolta, még egyszer meg- próbálkozik vele. De alig lépett be az ajtón, már rántot- ta is ki a kezéből a mama. - Add ide! Majd én a helyére teszem. - S oly fürgén szaladt be a szobába, mint egy fiatal menyecske. Mire visszaért, Lackó a tűzhely előtt guggolt. - Ne tégy rá többet! Elég volt! Kitöltöm inkább a kávéd. Együtt kortyolgatták aztán, ki-ki a magáét. Lackó közben megkérdezte. - A néni, ugye, az új erdészbácsi mamája? - Nem, a napa vagyok. - Az micsoda? - Hát az anyósa. - Neki felesége is van? - Van. Volt. Most mással él. De én Imrével maradtam, a vejemmel. Kényszeredetten válaszolgatott, de Lackó nem is bán- ta, mert így könnyebben terelhette a beszélgetést a kívánt irányba. - Azt tudja-e a néni, hogy nálunk a padláson galambok is vannak? - Galambok? Az udvaron már láttam néhányat. - De a padláson! Ott laknak! Meg is lehet fogni őket! - Kézzel? - Nem, azzal nem. Csak kosárral. A néni szereti a galambhúst? - Szeretem. - Én is! Az olyan finom! Levesnek Meg rántva ! Az öregasszonynak kezdett gyűlni a nyál a szájában. Galambhús. Csakugyan nem lenne rossz. Az igazgatóval úgy egyezett meg a veje, hogy amíg ők itt lesznek, a tej mind az övék lehet, a tojást is mind elhasználhatják, vagy eladhatják fáradságuk fejében, de a baromfiakból nem vághatnak le, még egy rántani való csirkét se. A ga- lambokról ellenben nem esett szó, hogy azokhoz ne nyúl- hatnának. S egy kis hús bizony elkelne a háznál. Lackó látta az arcán, hogy már rá is éhezett a galamb- húsra. Tovább csalogatta: - Ne mutassam meg, hogy kell megfogni őket? - Mondtad már. Kosárral. - Az nem olyan egyszerű! Tessék jönni, megmutatom! - S már állt is fel, hogy indul a padlásra. A mama nemigen tudta mire magyarázni ezt a nagy előzékenységet, de gondolta, hogy csakugyan nem ártana beletanulnia a galambászatba, hiszen ez a gyerek aztán elmegy, ő viszont itt marad. Állt fel hát ő is, mentek együtt. - A kosár? - Az odafent van. A létrán Lackót küldte előre. Mire ő is felért, az már a padlás félhomályos belsejében matatott: egy szájával lefelé fordított, fületlen kerek kosár egyik oldalát támasz- totta fel egy rövid rúddal. A rúdra madzag volt kötve, hogy illő távolból lehessen elrántani, ha besétál egy galamb a csapdába. A kosár alá apró kenyérdarabkákat szórt Lackó, majd a padlás jobb hátsó sarkának az irányába is szórt egy csomót, mert ez volt a galambok fő tanyája. Azután a mama kezébe adta a madzag végét, s elhúzódtak mind a ketten az ellenkező irányba, közelebb az ajtóhoz. Ott vártak egy jó ideig, pontosabban: csak az öreg- asszony várt, s leste a galambokat, hogy a szeme majd kiugrott, Lackó azonban akkor már nem volt ott. Jöve- tele óta épp eléggé kitapasztalta, milyen nagyot hall a mama, elosont hát mögüle - torkában dobogó szívvel -, s már csúszott is le a padláslétrán, billentette is félre, ro- hant is be a házba, hogy mielőbb kivehesse a zöld do- bozból a pénzt. Szerencsésen oda is ért, rántotta fel a szekrény ajtaját, kulcsolta ki a dobozt, csapta fel a fe- delét, majd számolatlanul markolta ki és gyűrte zsebé- be a papírpénzt, hogy már zárja is be megint a dobozt, vágja be a szekrény-, a szoba-, a házajtót, s úgy vágtasson visszafelé. Mindez egy perc alatt zajlott le, s Lackó titkon azt remélte, hogy Telefülű anyósát még mindig ott leli a madzag végén, ahogy a kosár körül sétálgató galambo- kat lesi. Ö a kenyérdarabkák nagy részét ugyanis a kosá- ron kívülre szórta, a kosár alá csak néhány darabot, ne- hogy valamelyik bolond galamb túl hamar elfogassa ma- gát. Az öregasszony azonban egy kis idő múltán csak megérezte, hogy ő már nem áll ott a háta mögött, s rosz- szat sejtve, tüstént otthagyott csapot-papot. Abban a pil- lanatban rájött, hogy rútul becsapták, s oly sebbel-lob- bal igyekezett lefelé a padlásról, hogy siettében majdnem a semmibe lépett. - Tessék vigyázni ! - kiáltotta Lackó, mert épp akkor ért vissza a tyúkudvarba. - Elcsúszott a létra! A mama még idejében visszahúzta a lábát, de ahogy megfordult és lenézett a gyerekre: ijesztően sötét volt az arca. Lackó gyorsan megigazította a létrát. - Most már jó. Az előbb is csak azért csúszott el, mert olyan rettentően rohantam. Ezt hoztam, hogy legyen mi- be tenni a galambokat - s egy vászonzacskót lengetett meg a kezében. A ruhásszekrényből rántotta ki, mikor a pénzt kivette, ürügyül, hogy miért is ment le. De maga is érezte, milyen hamisan cseng a hangja. Az öregmama egy szót se szólt, jött lefelé. Lackó ijed- ten hátrált, hogy ha mérgében neki akarna esni, idejében elinalhasson. - Jaj, nekem már mennem is kell, néni kérem - ha- darta, mint aki nem is gondol többé a galambokra. - Már úgyis kikapok a Zsuzsi néniéktől, hogy ilyen későn érek haza. Hozom a könyveket . . . - ezzel megfordult, s oly lélekszakadva nyargalt be a házba, hogy mire a mama a konyhaajtóig ért, ő már ki is ugrott rajta. - Kezit csókolom! Na-nagyon köszönömi - hebegte búcsúképpen, s rohanvást tolta kifelé az udvarból a ro- bogóját, pedig tudta, hogy minél jobban siet el a háztól, annál sötétebb gyanút hagy a háta mögött. Nem mert maradni. Az öregasszony még mindig hall- gatott, de a szeméből azt olvasta ki: már alig türtőzteti magát. S ha egyszer kitör, jaj neki. - Kezitcsókolom! - kiáltott vissza még egyszer a ka- puból, s robogott el, mint az őrült, pedállal, motorral, neki a lejtőnek. Közben Telefülűt leste, nem jön-e épp szembe. De ezt megúszta: nem találkoztak össze. X. A FÜSTÖS Kobakot alva találta a megbeszélt helyen. Hasztalan rá- zogatta. Jól belecsípett a hátuljába: erre mindjárt észre tért. - Menj a francba! - dühöngött. - Mit csipkedsz? - Ki csipked? - Te! Azt hiszed, nem éreztem? Már nem is aludtam! - Akkor mért nem keltél fel? - Semmi közöd hozzá! - s megint ledűlt a jobb ol- dalára, mintha tovább aludnék. Közben nagyot rúgott hátrafelé, hogy ha Lackó me- gint bele akarna csípni, eltalálja. De csak a levegőt érte. Lackó viszont elkapta a kinyújtott lábát, ráncigálni kezdte. Kobak felszökött fektéből. - Most meghalsz! - fenyegette szokott színészkedő hangján. De aztán inkább a hátizsákra fordította figyelmét. Lac- kó lecsúsztatta válláról a földre, mielőtt őt ébresztgetni kezdte. Fölé hajolt, és mindjárt elsőre a linzeres dobozt húzta ki belőle. Tömte magába a finom tésztát. Lackó közelebb merészkedett. - Csak egyet egyél. A többit elosztjuk. - Menj a francba! Éhes vagyok! Már majd éhen vesz- tem, annyit kellett várni rád. - Nyelte a jó omlós süte- ményt, úgyszólván rágatlanul. - Meggy is van! - nyögte kínjában Lackó, hogy va- lamiképp mentse a linzert. Az apjának vett meggyet ugyanis nem hagyta bent a kórházban. Kobak belenyúlt a zsákba. - Csakugyan ! - Kimarkolt néhány szem meggyet. De a linzert is tovább falta, már a meggyel együtt. - Hagyd abba! Ha megeszed a részed, osztozkodáskor nem kapsz semmit! - Nem is kell ! Ugyse vagytok sose igazságosak ! Lackó majdhogy el nem sírta magát mérgében. - Ne egyél már! Nem jut annyi! - S el akarta kapni előle. Kobak elrántotta a dobozt, háta mögé dugta. Du- lakodni kezdtek. Ráhemperedtek persze a süteményre. Néhány perces birkózással úgy szétmorzsolták, hogy mi- re feleszméltek, nem maradt egy ép darab. A ruhájuk ellenben csupa lekvár lett. - Mondtam, hogy ne izélj ! - dúlt-fúlt Kobak. - Most boldog vagy? Savanyú képpel kapirgálták össze a morzsákat, mert a doboz is agyonlapult, s a szétmállott sütemény java ré- sze kiszóródott a földre. Sietniük kellett, erősen sötéte- dett. Lackó se törődött már semmivel, marokszámra töm- te magába, ami még menthetőnek látszott. - De a zsákot te hozod ! - figyelmeztette Kobakot. - Naná ! A robit meg te ! Felszedelőzködtek. A meredek kapaszkodón szuszog- tak már felfelé, mikor Kobak megkérdezte: - És apu? - Él. De nincs jól. Ilyen kötés van a fején. Ijesztő nagyot kanyarított a bal kezével a saját feje köré. - Beszéltél vele? - Beszéltem. - Mit mondott, mikor jön haza? Lackót megütötte ez a kérdés, hogy öccsének ennyire nincs sejtelme apjuk igazi állapotáról. De valami furcsa félelem tartotta vissza, hogy kiejtse a száján: még meg is halhat. Mert ő is úgy érezte, hogy muszáj meggyógyul- nia, olyan nincs, az nem lehet, hogy anyu után ő is meghaljon. - Nem tudja még - felelte végül, megrángatva a vál- lát. - Még ő se tudja. Kobak nem faggatózott tovább. Gondolataikba merültek. Mind sötétebb lett. Az ég is elborult; mire felértek bozótbeli búvóhelyükre, alig láttak az orrukig. - Ja, igaz, el is felejtettem. Ferkó azt mondta, hogy ha soká késünk, ők előremennek a Füstösbe. Most aztán mit csináljanak? Még az is megfordult a fejükben, hogy hazaosonnak, felhúzódnak a szénapadlás- ra. Sajó csak nem vadul meg, ha megérzi is a szagukat. De egy zseblámpára akadván az otthagyott holmi közt, mégis elhatározták, hogy nekivágnak az útnak. Pedig a szél is feltámadt közben, és a fák zúgása egyre fenyege- tőbben jelezte a közeledő esőt. Ugya hogy biztonságba helyezték a holmit, ne ázzék agyon. Ök maguk egynadrágra vetkőztek, és csak az élel- miszeres hátizsákot vitték magukkal. Föléje egy esőka- bátot borítottak védelmül. Szedhették azonban a lábukat, nem jártak még fele- úton se, nagy, kövér cseppek hullottak a nyakukba. Nem- sokára fergeteges zivatar zuhogott. Vágtattak, mint az őrültek. Hirtelen gyűlt tócsák vize fröccsent az arcukba, bokrok csatakos ágai csapkodták meztelen testüket, ki- búvó sziklákba botlott a lábuk. De csak futottak megál- lás nélkül, hol a zseblámpa gyenge fényénél, mely alig- alig tudott áthatolni a szakadó zápor sűrű függönyén, hol az egyre-másra fellobbanó villámok vakító világánál. Uj- ra meg újra szem elől tévesztették egymást, nagyokat rik- kantottak, torkuk rekedtéig üvöltözték egymás nevét. Majd megint összeverődtek, egymás elébe vágtak, lök- dősödtek, lihegve meg-megálltak, aztán csak tovább- ügettek . . . s végül ott álltak a Füstös felett, a szakadé- kos lejtő tetején, ahonnan már csak nadrágféken eresz- kedhettek le a bejáratig. - Ferkó! Pocok! - ordibáltak lefelé másztukban. Tíz körömmel kapaszkodtak a sáros földbe, a gyér fűcso- mókba, a fák törzsébe, bokrok ágába, hogy le ne gurul- janak, el ne nyelje őket az irgalmatlan mélység. - Fer- kó! Pocok! - Itt már csak sejtették, merre kell tartaniuk, vége szakadt mindenféle ösvénynek. Emlékeztek, hogy a barlang szája még az idős feketefenyvesben van, nem sokkal alatta kezdődik a függőleges sziklafalakkal meg- megszakított bokros terület. Azt figyelték hát folyton, mi- lyen sűrű még alattuk az erdő, s közben szüntelenül kiál- tozták testvéreik nevét. Míg egyszer csak át nem tört a válasz a zúgó szélvészen és felhőszakadáson: - Lackó ! Kobak ! Hó ! Hahó ! Ferkó előbújt a barlangból, úgy harsogta bele nevü- ket a fergeteges éjszakába. Egy-két perc, s együtt húzód- tak be a Füstös menyhelyére. Pocok is felneszelt, de nem volt kedve kibújni a pok- róc melegéből. Onnan integetett nekik vidáman: - Sze- vasztok, srácok! - De ahogy csapkodták le magukról a vizet, s néhány csepp őt is érte, megmérgesedett: - Mit fröcsköltök? Olyan hülyék vagytok! Lackóék nem törődtek vele, csak szökdécseltek to- vább, dörzsölték és csapkodták magukat, meg ne fagy- janak. Alig bújtak be a lyuk száján, megcsapta őket a hideg. Sokkal jobban fáztak, mint kint az esőben. Ferkó nem ázott át a viharkabátja alatt, de Lackón és Koba- kon nem maradt egy száraz folt. Le is dobták vizes nad- rágjukat, pacallá ázott sarujukat, s egy-egy pokrócba bur- kolóztak, de még így is vacogtak, hiába dörzsölgették didergő tagjaikat. - Adj már valami száraz ruhát! - biztatták Ferkót. Az belekotort a napközben ideszállított holmiba, bár tudván tudta, hogy kár fáradnia. A ruhaféléket egyelőre mind otthagyták, abban a hiszemben, hogy elég az, ami rajtuk van. - Adj már valamit, na ! - Nem találok! De odaadom a viharkabátom, jó? Po- cokról is mindjárt lehúzom az egyik pokrócot. Négy pokrócot hoztak összesen, azok közül kettőbe Pocok tekergőzött bele. Almot még nem gyűjtöttek, így se volt kellemes a barlang nyirkos földjén hevernie. - Rólam nem húzod le! - üvöltötte. - Dehogyisnem! Neked kettő, másnak meg egy se? - De én megfagyok! - Mi meg nem! - Hoztatok volna többet! - Még te mondod? Ezeket se te hoztad! Nekem kel- lett elcipelnem a fájós lábommal! - De én fázok! - Po-fázol, fiam, po-fázol! - s már húzta is le róla mind a kettőt, mert az egyikkel jött a másik is. Pocok kétségbeesetten kapaszkodott beléjük. - Ugyse adom! Hiába húzod! Alig bírta lerángatni róla a pokrócokat. Majd szét- hámozta a zsákmányt, és az egyiket odalökte. - Tessék! Ez a tied! Pocok dühödten kapált a lábával. - Nem kell! Nekem kettő kell! Amiért erősebb vagy, azt hiszed, neked mindent szabad? Lassacskán csak elcsendesedett. Térdét az álláig fel- húzva burkolózott bele az egyetlen pokrócba, úgy lihegett szaporán, hogy legalább a lélegzetével melengesse magát. Hanem Lackóékon az se segített sokat, hogy Ferkó el- ragadta Pocoktól az egyik pokrócot. Ez a pokróc neki kellett, ők ettől még tovább fagyoskodtak a maguké alatt. Kobak fel próbálta ugyan húzni a viharkabátot, de lökte is le mindjárt magáról: nedves volt és vadhideg. Csak száraz cipőjük lett volna legalább, hogy abban ugrálhassanak! Majd megfagyott a lábuk. Be se húzhat- ták a pokróc alá, ha le nem ültek, vagy le nem dűltek, akkor viszont a barlang fenekének nyirkos hidege ütött át a testükig egy pillanat alatt. - Legalább az inged add ide! - könyörgött Kobak Ferkónak. - Neked ott a viharkabát. - A viharkabát neked is ott van! - De te nem vagy meztelen! - De ha levetem az ingem, én is az leszek! - Akkor se fázol úgy, mint én! Rajtad saru is van, meg nadrág! - Na és? Számít az valamit? - Igen, számít! Ha meg nem számít, add ide! Akkor add ide a nadrágod! - Nem ettem kefét! - De igenis, add ide! Erősködhetett, Ferkón nem fogott se kérés, se fenyegetés. Hanem a szükség végül csak összebékítette a vesze- kedőket. Szorosan egymás mellé bújtak mind a négyen, szélül Pocok és Ferkó, középütt Lackó meg Kobak, így kölcsönöztek egymástól annyi meleget, amivel át tudták vészelni ezt a nehéz éjszakát. Éjfél körül elállt az eső. Másnap arra ébredtek, hogy süt a nap. Ettől mindjárt jobb kedvük támadt. Kiszalad- tak, összeszedtek egy csomó nedves fenyőgallyat, s nagy sokára sikerült is a barlang közepén tüzet rakniuk. Füs- tölt rettentően, meleget alig adott, de a futkosástól, a gallyak tördelésétől úgy megpezsdült a vérük, már alig fáztak. Szívták elszántan a terjengő füstöt, míg annyira nem sűrűsödött, hogy nem bírták tovább, ki kellett me- nekülniük. Ferkó a fájós lábával a barlang szája elé te- lepedett, a többiek meg kergetőzni kezdtek, előbb még ki-ki a pokrócába burkolózva, aztán már anélkül. Anya- szült meztelenül nyargalásztak a közeli fák és bokrok között, amiknek az ágairól, leveleiről egymás után szip- pantotta fel a szikrázó esőcseppeket a nap mindinkább erősödő melege. XI. FOGD MEG - Ki hozza ki a hátizsákot? - dobta közéjük Ferkó a kérdést. Elunta már figyelni futkosásukat, s egyszerre megéhezett. - Azt javaslom, együnk. - Hozom - ajánlkozott Kobak váratlanul készsége- sen, és rohant máris befelé. Eszébe jutott, hogy meggyet neki már aligha osztanak. Jó lesz hát előre kivenni a részét. A sötétségtől és a füsttől elvakultan botorkált oda- bent. De hamar megtalálta a zsákot. Fél kézzel mindjárt bele is kotort. Emlékezett tegnapról, hogy a meggyes zacskónak ott kell lennie mindjárt a tetején, a cukor mellett. Alatta a kenyereknek, legalul a krumplinak. Hanem csak a kenyerek nedves héját sikerült kitapin- tania. Lejjebb meg a csupa ragacs krumpliszemeket. Ajaj, kiszóródott a cukor! De mi lett a meggyel? Még mélyebb- re nyúlt, oda, ahol a krumpli alatt a legsűrűbb volt a ragacs, s talált is egy-két meggymagot. Majd valami pu- ha cafatot kerített az ujjai közé. Kivette, bekapta. El- vigyorodott. Nem is rossz. Cukrozott meggy. Sietett még néhányat kihalászni. Letört egy darab kenyeret is. - Mi az, nincs meg? - türelmetlenkedett Ferkó. Kobak nyelt egyet. - De megvan ! Épp most találtam meg! - Gyorsan benyúlt harmadszor is a zsákba, addig kotorászott, amíg teli nem szedte a markát. Aztán az egész zsákmányt egyszerre a szájába tömte. Nem vitte rá, sajnos, a lélek, hogy egyből elsüllyessze a gyomrába, mielőtt kiélvezné az ízét. Ferkó gyanakodva fülelte a bentről áradó csöndet. - Te, ha meg mersz enni egy szem meggyet, agyonütlek ! Lackó már hírt adott Kobak tegnap esti szemtelen za- bálásáról, hogy felfalta a linzert és a meggyet, s hogy ment tönkre miatta az összes sütemény. Megyek már, na! Csak nem találom a zacskókat! - Miféle zacskókat? - Amik itt voltak a zsákban i A cukrost meg a megygyest! - Mit kutatsz te ott? Hozd ki! Végre előbújt a zsákkal. De hiába nyalogatta sebté- ben körül a száját, s dörzsölte a kezét meztelen tompo- rába, a meggylé vörös színét nem tudta eltüntetni. - Mondtam, hogy ne merj meggyet enni! - förmedt rá Ferkó. - Nem is ettem! - De ettél! - Nem ettem! Nincs is meg a zacskó ! - Mert már mind megzabáltad ! Látom a szádon ! mutasd a kezed! Odanyújtotta a bal kezét, amiben a darab kenyér volt, jobbját meg a csípőjére tette, hogy ne lássék. - A másikat! Volt eszében ! Bal kezével a szívéhez kapott. - - Jaj, meghalok! Lezuhant a földre, kezét-lábát a hasához rántotta, úgy gurult lefelé a lejtőn. Hogy néhány fordulat után várat- lanul felpattanjon, s röhögve heccelje Ferkót. - Ugyis ettem! Pukkadj meg! - Ne félj, ezért még szorulsz! Utolérlek én még! - Gyere! Én ís fél lábon ugrálok! Bohóckodott még egy ideig, de Ferkó rá se bagózott. Kiszedte a kenyereket, majd a hátizsák alját vette szeműgyre. - Kanalakat! - vetette oda kurtán Lackóéknak. Azo- kat szintén odahajtotta közben az éhség és a kíváncsiság. - Hozzatok kanalakat! Meg egy kést, a kenyérnek. Kü- lönben várjatok, itt a bicskám. A kenyerek legvizesét levagdosta, odarakosgatta ma- ga mellé a napra. Hátha még ehetővé válnak. Amelyik nem, azt majd belefőzik a krumpliba. Enni is vágott egy-egy darabot. A zsák aljáról kanalaz- ták mellé ízesítőnek a maradék cukrot. Amit még cukor- nak lehetett nevezni. Mert a többi a szétszakadozott zacs- kódarabokat, a krumplit, a kenyereket és főleg magát a hátizsákot ragacsozta össze. Elfogyván tehát a kanalazni- való, a zsák fenekére ragadt gyanús masszát kapargatta ki a társaság. Hanem Ferkót egy falat úgy megöklendez- tette, már azt hitték, mindent kiad magából. Isten tudja, mit kotorhatott fel, de pocsék íze volt. Ettől Lackó is étvágyát vesztette. Csak Pocok kapirgált tovább. Szidta ís Ferkó, hogy a saját piszkát is megenné, ha megcukroznák. Meggyet már alig találtak, egy-két szétnyomódott sze- met. Ha idejében el nem illan Kobak, most kegyetlenül eldöngetik. Lackónak már más járt ugyan a fejében. Kenyérmaj- szolgatás közben döbbent rá, hogy elázhatott a pénz is. És ha csak elázott! De hátha nincs is meg! Mióta be- gyűrte otthon a farzsebébe, meg se tapogatta, de nem is érezte, hogy ott volna. Beszaladt a nadrágjáért. Benne volt. De mostmeg at- tól ijedt meg, milyen sok. Ő nem akart ennyit elhozni. A sok százas, ötszázas mind egymáshoz tapadt. Kisebb pénz alig akadt közte. Végül összeszámoltak 4360 forintot. Tudták ők jól, hogy ez nem az övék. Nem költhetnek belőle többet, csak amennyit nagyon muszáj. Szívük még- is beleremegett a birtoklás boldogságába. Meg a félelem- be is: hogy vigyáznak ennyi pénzre? Ez már nem játék, ez már vérre megy: ha elvesztik, vagy elrabolja tőlük valaki, soha le nem mossák magukról a tolvaj bélyeget. Töprengtek, hova rejtsék. Hátul, a barlangban, ahol a boltozat lehajlott, már előbb felfedeztek néhány mélye- dést a sziklafalban. Emberkéz vájhatta őket valamikor. Egyikbe tövig belefért a karjuk, mégse érték el a végét. Pedig a szája nem volt kétarasznyinál szélesebb. Ezt vizs- gálgatták éppen, mikor odakintről kutyaugatás harsant fel. Összerezzentek. Ferkó kikandikált, de nem látott senkit-semmit. Még a kutyát se. Lódult, hogy sebtében összeszedje a pénzt a hátizsák mellől, oda rakták ki száradni a napra. Ekkor megismétlődött az ugatás. Arra nézett, hát egy kis fekete kutya ugrált a hegyoldalban, nem sokkal a bar- lang felett. Kobak kenyérrel kínálgatta, de már csak ak- kor vetett oda neki egy-egy darabkát, ha előzőleg ötször- hatszor utána kapott. Ész nélkül szökdösött a levegőbe éhében, s Kobak jól meg is táncoltatta minden falatért. De most egyből kiejtette kezéből a kenyeret, s rámutatott Ferkóra: - Fogd meg! A kutya sandán odapillantott. - Fogd meg! Nem hallod? Fogd meg! - parancsolta neki. Erre kénytelen-kelletlen közelebb kullogott Ferkóhoz. Dühösen megugatta, de csak tisztes távolból. Rúgták már oldalba néhányszor életében. Lackó és Pocok is előkerült. Jókat nevettek a gyáva kiskutyán. - Fogd meg! - biztatták ők is. - Fogd meg! Ferkó eddig résen volt, hogy szükség esetén ne késsen a rúgással. De már szűnt a félelme. Felvett a földről egy vizes kenyeret, odahajította. A kiskutya mindjárt abbahagyta az ugatást, s hatal- mas harapásokkal nyelte el a darabka héjat. Aztán köze- lebb kullogott Ferkóhoz, s várakozva lihegett. Az odadobott neki még vagy három darabot, majd megpróbálta visszaadni Kobaknak a kölcsönt. Feléje szökdécselt, mintha meg akarná fogni, aztán ráuszította a kutyát az eliramodóra: - Fogd meg! Ö a rossz! Öt fogd meg! Fogd meg! A kutyában a menekülő láttán felébredt, úgy látszik, a vadászvér, mert utánarohant, s vicsorogva kapkodott a lábikrája után. Kobak ismerte szerencsére a kutyacsití- tás ősi módszerét. Hirtelen hátraarcot csinált, leguggolt, s a visszahőkölő állat szemébe nézve, kétszer is elismé- telte a vérfagyasztó varázsszavakat: - Ki nyűírt meg? Ki nyűírt meg? Harmadik ismétlésre már nem volt szükség. A kisku- tya farokcsóválva futott vissza Ferkóhoz, további jó falatok reményében. Annak tetszett, hogy a kutya Kobaktól őhozzá pártolt, jóllakatta, s meg-megsimogatta. Gazdátlan jószág lehe- tett, hálásan dörgölődzött a lábához. Lackó és Pocok, akik ott sündörögtek körülötte, lelkesen helyeselték a gondolatot, hogy fogadják a saját kutyájuknak. Sőt Po- cok el is akarta mindjárt keresztelni Vigyázznak, s nem- igen értette, miért nevetik a többiek. - Mit röhögtök? Miért ne lehetne Vigyázz? - Egy ilyen kis szőrgombóc? - fitymálódott Ferkó. - Na és? Majd megnő! - Mért, teszerinted a végén minden kutya akkorára nő, mint Vigyázz? - Ezen még nagyobbat nevettek. Pocok nyakig pirult. - Azt nem mondtam. De ez még kicsi, ez még nőhet! - Minden kiskutya kicsi! - gúnyolódott vele Ferkó. Az hirtelenében nem tudta, hogy fejezze ki magát. - De ez nem úgy kicsi! Ez úgy kicsi, ahogy én ! - Akkor ugass te is ! Ez jól jött ki. Még Pocok is elröhentette magát, hogy aztán csudálatos gyorsan váltson át a dühös sértődöttségbe. - Ugass te! Hülye! - Mit mondtál? - förmedt rá Ferkó fenyegetőleg, bár igazából nem vette komolyan a sértést. S öccsére mutatva, szigorúan odaszólt a kutyának: - Fogd meg ! Ijesztgetni akarta csak, mint az előbb Kobakot. De ahogy a kutya megmozdult ültében, Pocok riadtan el- inalt. Az persze utána. - Állj meg! Hova rohansz? - nyugtatták Ferkóék Po- cokot. Hanem ő csak annál jobban szedte a lábát. A meredek lejtőn a kutya hamar beérte. Ferkó már hívta volna vissza a mérgesen csaholó álla- tot, de nem tudta, hogy nevezze. - Gyere vissza! Nem hallod? Te! Gyere ide! Hanem már elkésett. Pocok sikoltva zuhant a föld- re, és magánkívül rúgkapált. - Megharapott! Megharapta a lábom! Bátyjai ijedten siettek segítségére. Vérzett bizony a lá- ba, tagadhatatlanul, ha csak egy karcolásnyi sebtől is. Ferkónak felémelyedett a gyomra. Ha vért látott, mindjárt rosszul lett. - A fene ezt a dögöt! Hová lett? Néhány lépéssel odébb, egy fa tövében kuporodott le. Barátságosan csóválta a farkát. De kissé lesunyt fej- jel, bűntudatosan bámult a fiúkra. Ferkó felkapott egy jókora követ. - Na megállj! Erre rögtön eliramodott. De szüntelen farkcsóválással tekingetett hátrafelé. Ferkónak nem volt szíve ekkora kővel megdobni. - Hagyd! - tanácsolta Lackó is. - Verd meg inkább. Ha eltűri, és nem szökik el, derék kutya lesz belőle. Apjuktól hallották, hogy a legtöbb kutyát jól meg kell verni eleinte, akkor lesz belőle ragaszkodó és engedelmes állat. Ferkó levágta a követ a földre. - Gyere ide! - mutatott a lába elé. A kutya félve odasompolygott. - Feküdj le! Nyüszítve lehasalt, de Ferkó nem mert hozzányúlni. Még mindig rajta volt az előbbi rosszullét. - Nem kéne megkötni előbb? - fordult Lackóhoz bizonytalanul. - Minek? Nyomd le a fejét, úgy üss rá néhányat. Végül is csak megpacskolta inkább, semmint megver- te. Még jó, hogy a kutya tudta, hogyan kell viselkednie. Olyan fájdalmas hangon nyüszített, még a bömbölő Pocok is megsajnálta. - Téged kéne megverni! - rázta az öklét Ferkó felé. - Te tehetsz róla! Az nem felelt. Pedig az ilyesmit ritkán szokta megtor- latlanul hagyni. De most az ő lelkére is ránehezedett az önvád. Megint feltolultak benne anyja régi szemrehányásai, amiért öccseit bántotta. Olyan rossz érzés fogta el, hogy el kellett menekülnie a többiek szeme elől. Besántikált a barlangba, végignyúlt a pokrócokon. Ott vergődött sokáig. Látta anyját, amint magából kikelve kiabál. "Mért gyötröd őket, te szörnyűség?! Te Káin!" Hogy elhessegesse a nyomasztó látomást, szerette volna felidézni azt a másik arcát, ahogy esténként föléjük ha- jolt, és megcsókolta őket az ágyban. Már ott volt előt- te, már látta, de akkor megint az előbbi kép villant elé, amint feldúltan sikoltozik az udvaron, s ő konokul áll a kút mellett, lehajtott fejjel bámulja a földet, de úgy ér- zi, nincs igaza, mindig csak a kicsiket védi, neki sose fogja pártját, nincs igaza, nincs igaza . . . XII. LOVAS VESZEDELEM Mire Ferkó előbújt megint a barlangból, Kobak is ott hancúrozott a kutyával, Korommal, ahogy időközben el- nevezték feketesége miatt is, meg mert Füstös és Korom, ez a két név valahogy jól összecsengett. Ök a barlangot és a kutyát máris együvé tartozónak érezték. Sőt azon ábrándoztak, hogy tyúkokat is kellene hozniuk hazulról, s egy kis tyúkudvart keríteni el a fák között. Nekik toj- janak, ne Telefülűéknek! Az lenne az igazi, ha még a Marit is idehozhatnák. Nyáron igazán nem kell neki is- tálló, meglenne itt a szabadban is, odakötnék egy fához a közeli tisztáson . . . Már egész majorságot képzeltek a barlang köré, s azon törték a fejüket, hogy lehetne a va- dászház romjaiból elegendő faragott követ ideszállítani. Igazi kis házat építenének, ajtóval, ablakokkal, akár mind a négyen belekucorodhatnának. Később is kijárná- nak majd ide, télen is kijönnének sível, s bebújnának melegedni a kisházba. Ugy kell megcsinálni, hogy kívül- ről lehessen fűteni egy kis kemencével. A Füstösben meg eldughatnak mindenfélét, petróleumfőzőt, lábost, alumi- niumdobozban cukrot meg teát. Az is milyen jó lesz a hidegben : akkor isznak forró teát, amikor akarnak. Egy lámpát is eldugnak, hogy akár rájuk is esteledhessen. Apu már tudni fogja: ha nem érnek haza estére, akkor a kisházban alusznak. Vége-hossza nem volt az ábrándozásnak. Pocok kije- lentette: ő Korommal együtt egészen ittmarad. Ugyis csak egy évig lehetett magántanuló, neki még jár egy év. Itt tanul ősztől tavaszig, év végén meg majd levizsgázik. Itt sokkal jobban tud tanulni, nem zavarja senki. Bátyjai meglátogathatják hébe-hóba, úgyis kell mindig ennivalót hozni. Ö meg teával, jó meleggel várja őket a téli, csúf, fagyosidőkben. - Apu úgyse engedi! - torkolta le Lackó. - És ha meghal? Akkor már hiába nem engedi! Ferkó eddig csak hallgatta, miket dumálnak össze. De most rászólt Pocokra: - Mért? Te tán örülnél neki? - Azt nem mondtam, hogy örülnék. Azt te találtad ki ! - Akkor se beszélj ilyeneket! - Én nem is beszéltem, vedd tudomásul! - De igen, azt mondtad, hogy ha meghal, akkor teneked már nem parancsol. - Nem is parancsol! Aki meghal, az nem tud egy szót se szólni. Akkor hogy parancsoljon? - Szégyelld magad! - Szégyelld te! Te kezdtél el megint veszekedni! - Na, hagyjuk! Ugyse érdekelsz. - Ferkó legyintett egyet és kiköpött. Mire Pocok is szó nélkül kiköpött. A vita kivételesen verekedés nélkül ért véget. Hanem az ábrándvilágból így is kizökkentek a gyere- kek. Egyszerre rájuk tört a sok gond. El kéne hozni a holmit a bozótból, főleg a meleg ruhákat, nehogy éjsza- ka megint agyonfagyjanak. Kényelmes vackot is kéne ké- szíteni. Ha más nem akad, hát fenyőgallyakból. Pokróc- ba tekergőzve azon se esik rossz fekvés. Víz sincs már egy csöpp se. Végül úgy egyeztek, hogy a vizet Lackó hozza, Ferkó lesz a fekvőhelyek elkészítője. Kobak meg Pocok a ruhák idehordója. De Kobak az Ilona-szikláról előbb körülguk- kerozik, nehogy épp Telefülűbe botoljanak. Tegnap nyugodtabban jártak-keltek. Reggel meglesték, amint elpályázott Csernyák bácsi háza felé, s tudták, hogy onnan estélig nem keveredik elő. Csernyák bácsi híres vendégmarasztaló volt. Az Ilona-szikla majdnem függőlegesen emelkedik ki a hegyoldalból. A hegy felől legalább tizenkét méter ma- gas lehet, a völgy felől meg majdnem kétszer annyi. Az is könnyen elszédül, aki csak felnéz rá. Hanem a fiúk még a múlt nyáron kitapasztalták, ho- gyan juthatnak fel a tetejére. Az oszlopszerűen felszökő sziklapillérek között az északnyugati oldalon néhány arasznyi széles mélyedés keletkezett. A fentről lecsurgó hólé és esővíz vájhatta ki hosszú évezredek alatt. Ebben a mélyedésben emberkéz véste mesterséges fokokat fe- deztek fel jobbról-balról. A sziklával szemközt fordulva alig-alig tudták feljebb tornászni magukat ezen a fokon. De háttal állva be a mélyedésbe hamarosan elérhették a sziklatömb kevésbé meredek részét, ahonnan már négy- kézláb kúszhattak tovább a tető felé. Mikor először jár- tak fent a fiúk - már a három nagyobbik, mert Pocok akkor nem volt velük -, csodálkozva fedeztek fel a te- tőn egy jókora üreget. Mind a hárman nyugodtan bele- fértek. A németek ugyanis a második világháborúban rej- tett tüzérségi megfigyelőhelynek használták a sziklát, a fent őrködő katonák messzelátóval figyelték a hegység lábánál elterülő síkvidéket, és telefonon utasították az ütegeket, merre lőjenek. A vadászházba is ők fészkelték be magukat, azért bombázta le egy Rata, 1944 decemberében. Hát innen, a fenti megfigyelőlyukból vizslatott körül Kobak, apjuk tízszeres nagyítású messzelátójával. Jól lát- szottak a házuk előtti fenyőfák, az ágaik közül kikandi- káló háztető, jobbra a kerítés, hátul a kert. Telefülű azon- ban sokáig nem mutatkozott, se a ház környékén, se egye- bütt. Kobak főleg az utat fürkészte végig újra meg újra, már amennyi előszürkéllett belőle itt-ott a fák közül, meg a vadászház romjait vette többször is szemügyre. Sehol egy lélek. Hanem egyszer csak egy lovas bukkant elő a zsombolyi úton. A város felől ügetett, vagy erdész-, vagy katonaruhában, de inkább gondolta erdésznek. Telefülű jönne? Hozzájuk az erdészettől senki se szokott lóháton ki- járni. Fogadni mert volna, hogy Telefülű kért egy lovat. Hisz motorja nincsen, kerékpárral meg menet ugyan jól legurulhat Zsombolyra, de jövet még az ő robijuk se mindig bírja az emelkedőt. A lovas a házuk elé ért. Megállt, leugrott. Persze hogy Telefülű az! Alig magasabb a ló hátánál. Aztán eltűnt a kapuban, s legalább egy órába telt, mi- re újból előkeveredett. Felpattant megint a lóra. Kobak izgatottan figyelte . . . A kövesútnak a házuk előtti sza- kaszát eltakarták a fák. Merre fordulhatott? Zsomboly felé aligha, mert a kanyarban nem bukkant elő. Hopp, megvan! A vadászház felé nyargal. Bosszantó azért. Ha ez lóháton nyargalászik itt nap- hosszat, könnyen rajtuk üthet, már puszta véletlenségből is. Tovább gukkerozott. Egy idő múltán Pocok hangjára neszelt fel. Az ő nevét kiáltozta. - Mi az? - szólt le neki. - Mi bajod? - Ferkó azt üzeni, hogy gyere már, mit szórakozol annyi ideig? - Mondd meg neki, hogy nem szórakozom. Telefülűt lesem. Vigyázzatok ti is, mert lóháton nyargalászik az erdőben. - Most hol van? - A vadászháznál. - Felénk jön? - Nem biztos, de lehet. Pocok sietve vitte a hírt Ferkónak, s bújt is volna be mindjárt a barlangba a közeledő veszedelem elől. Hanem Ferkó egy szót se hitt az egészből. Meg volt győződve róla, hogy Kobak csak ugratni akarja őket. Pimaszul hazudik, mint mindig. Lackó ezalatt meghozta a vizet. Ferkó most őt menesz- tette el a sziklához, azzal a szigorú ukázzal: Kobak tüstént jöjjön le. Kobak persze Lackó szavára se mozdult. - Gyere föl, nézd meg, ha nem hiszed ! Felkúszott hát Lackó is. Telefülű akkorára továbblo- vagolt a romoktól. Kobak majd kinézte a szemét, mégse tudta felfedezni. - Add ide a gukkert! - sürgette Lackó. - Add már ide! - Várj, mindjárt! - Jó, jó, adom! - Siess már! Mióta van nálad! - Adom na! Csak még egy pillanat! Lackónak elfogyott a türelme. Elrántotta öccse sze- métől a gukkert. Lökdösődtek egy darabig, de Kobak végül csak kiakasztotta nyakából a szíjat. - Jó, de úgyse fogod te se megtalálni! - Akkor mért mondtad, hogy jöjjek fel, nézzem meg? - Mert akkor még látszott! - Pont amíg föl nem másztam! - Igen, pont! Vizsgálódott hát Lackó is, de hasztalan. Kobak folyvást nyaggatta. - Add vissza, maid én megkeresem! Én már gondolom, merre van. - Merre? - Add ide, ha megtalálom, megmutatom! - Jó vicc, akkor én is meg tudom mutatni. Egy jó félórát is elhuzakodtak így, Ferkó el se tudta gondolni, mi történhetett. Csak nem zuhant le valamelyikük? Elsántikált végül a szikla alá. - Lackó! Kobak! - ordított fel dühösen. - Itt vagyunk, de halkabban üvölts! - válaszolt Lac- kó. - Épp erre jön. - Kicsoda? - Telefülű. Lóháton! - Már te is meghülyültél? - Becsületszavamra. A koloncói úton indult el a va- dászháztól, és a Háromtölgynél letért errefelé. A lejtő felett, a fennsík peremén egy szekérút döcö- gött végig. Később nagy kanyargások után érte el a kö- vesutat, jóval túl az erdészházon, Zsomboly irányában. - Most hol tart? - Fene tudja! Nem látszik a fáktól. De nyughass már, bújj el inkább. Ferkó még most is élt a gyanúperrel, hogy csak ugrat- ják, Lackó is beszállt a mulatságba. Kedve lett volna fá- jós lábbal is utánuk kapaszkodni, s ha kiderül, hogy ha- zudtak, ellátni a bajukat. - Vigyázz, jön! Vigyázz! - riasztott rá Lackó rémült hangon. Erre ő se gondolkozott sokat, bevágódott a közeli bokrok közé. Fülelt. Semmi. Lódobogás Igen, az! Egy kis idő múltán szeme láttára bukkant elő Tele- fülű a fák közül. Megkötötte lovát, s gukkerozni kezdte mindjárt az Ilona tetejét. Már amikor a romoknál rostokolt, megfigyelt valami mozgást a sziklán (akkor mászott fel Lackó) . . . Köze- lebbről aztán többször is célba vette a sziklaszirtet, de csak legutóbb vélt látni két kis fejet vagy mit, egy fél pillanatig. Nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság, miféle élőlény tanyázhat odafent. Nem hitte, hogy kétszer is tévedett volna. Lackó és Kobak azonban már az előbb észrevette, hogy a szikla tetejét figyeli. Lebújtak hát egészen a lyukba. Hisz ha nyugton maradnak! De percről percre türel- metlenebbül kuksoltak odafent. - Már biztos elment - suttogta Kobak. - Megnézem. - Hagyd, majd én! A szikla egyik résén veszély nélkül kukucskálhattak abba az irányba, de csak egyenesen előre, lefelé nem. Te- lefülű ůiszont, amennyire következtetni tudtak a neszek- ből, a szikla lábától nem messze állapodott meg. Lackó ezért azt találta ki, hogy levetette a saruját, s két kezé- ben tartva emelte lassan felfelé, függőleges helyzetben, szorosan egymás mellett. A két félpár közötti résen aztán kisandított, de vesztére, mert Telefülű épp odagukkero- zott, Lackót magát nem vette észre, de hogy az a feke- tés valami (nem is sejtette, mi lehet) hirtelen eltűnt, azt világosan látta. Igen, vagy embernek, vagy állatnak kell rejtőzködnie odafent! Közelebb lépkedett, egészen a sziklaszirt tövé- be, de nem lelte nyitját, hogy juthatna fel. Végül is ke- mény, katonás hangon felszólt: - Ki az odafönt? Mély csönd. - Nem hallod? Felelj ! Azt hiszed, nem láttalak? Mély csönd. A fiúk rémült szívdobogása nem hallatszott odáig. - Vigyázz, mert lövök! Azonnal felelj! Mit keresel ott? Lackóék nem gyulladtak be túlságosan. Lőni aztán lő- heti A sziklára! De nem is szabad neki. Csak ha meg- támadja valaki. Akkor is csak életveszélyben. Kissé azért riadtan gubbasztottak a lyukban. Főleg at- tól féltek, hogy felmászik. - Öt percet adok! - csattant fel ismét a hangja. - Ha addig nem jössz le, s nem igazolod magad kellőkép pen, azonnal bekísérlek a rendőrségre. A fenyegető hang mögött a fiúk már megérezték a bizonytalanságot. - Nem mer ez ide feljönni! - lehelte Kobak a Lackó fülébe. - Gyáva ez! - Pszt! - "Vigyázz, mert lövök!" Röhej! - Hallgass már! Teltek a percek. - Na, mi lesz? - hangzott megint odalentről. - Moz- gás! Utoljára mondom! Különben én megyek fel, de azt megbánod! Hősködött, mint a hollót fenyegető mesebeli róka. Azt se tudta, ember bújik-e fent, vagy mi, de már végig kellett játszania a komédiát. A sziklát is tovább vizsgálta közben, főleg a felfelé húzódó mélyedést. Megpróbált felkapaszkodni, csakhogy a sziklával szembefordulva nem jutott magasra. Mászhatott vissza a földre. Megint a gukkerra fanyalodott. De hiába fürkészte a sziklaszirt tetejét, nem moccant semmi. Végül elunta. Meg is éhezett. Nem akart ilyen messzi- re elkódorogni, s tízóraiját már a romoknál bekebelezte. Orájára nézett. Fél három. Ott egye meg a fene, ez már nem is az ő kerülete. Minek is ügetett ide! Igaz, jó lett volna elbüszkélkednie, hogy ő már az első napokban milyen jól kinyitotta a szemét, nem úgy, mint Srézli, az a vén borzsák . . . - No, mindegy! Eloldotta a lovát, felpattant rá. Gyerünk! Ugy elvág- tatott, vissza se tekintett többet a sziklára. XIII. KOBAK ELTÜNIK A fiúk is korgó gyomorral keveredtek vissza a Füstös- höz. Jót faltak, aztán hanyatt vetették magukat az új de- rékaljon. Fényes nappal már nem merészkedhetnek el a ruhákért. Végül is szürkületkor kerekedett fel Kobak meg Lac- kó. Pocok nem vállalt több éjszakai kirándulást. Korom viszont velük tartott volna, de visszazavarták. Még hogy az ugatásával nyakukra uszítsa Telefülűt! Pocok örült, hogy ottmaradt a kutya. Míg a többiek az Ilonánál jártak, szolgálni tanította, meg pacsit adni, legalább gyakoroltatja még vele. Ugy összebratyiztak, hogy mikor Pocok álmosan el- nyúlt a barlang előtt, Kormos melléje bújt, együtt aludtak el. Hanem Lackóék még vissza se értek, Pocok felébredt, s hangos bőgésben tört ki. Ferkót is felverte. - Mi bajod? - mordult az rá. - Ugy csíp ! - Micsoda? - Nem tudom. - Akkor meg mit bőgsz? Nem is tudja, mi az, csak bőg. - De úgy viszket! Én már nem bíromi - Hánykódott a vackán, vakarta magát elöl-hátul. - Azért nem kell ordítani! - De kell, mert viszket! Ha neked viszketne így, te is ordítanál. Addig nyűgösködött, hogy Ferkó végül kénytelen-kel- letlen felkelt. Rávilágított öccsére a zseblámpával. Az már a pokrócot is lerúgta magáról. Felcsúszott inge alól kivillant a meztelen hasa, telis-tele valami apró fe- ketével . . . mintha nagyszemű mákkal szórták volna be. Csakhogy ezek a mákszemek ide-oda pattantak: csupa bolha volt. Ennyi bolhát életében nem látott Ferkó. Hátrahőkölt. - Te, itt a zseblámpa. Szaladj el minél messzebb, vess le magadról mindent, és rázd ki, jól a ruhád! Amennyire csak tudod! Meg söpörd is le magadról a bolhákat! - Segíts te is! - Hogyne, hogy aztán mind rám szabaduljon. - De én egyedül nem tudom. - Akkor vakarózz csak! Tőlem vakarózhatsz! Pocoknak égett a teste. Érzékeny bőre egyetlen csí- pést is megszenvedett, hát még ezét a nagy falka éhes bolháét! Korom szőréből kipattogva mind rámarták magukat az ő gyenge gyerekhúsára! Arrébb vánszorgott néhány lépést, ügyetlenül rázogat- ta ingét, nadrágját. Ferkó rászólt: - Mondtam, menj messzebb! Igy mind visszaszökik! - Hát szökjön! Nem érdekel! Ugyse ide fekszem. S váratlanul felvihogott a gondolatra, hogy hátha az a sok bolha most mind Ferkót lepi meg. Még a pokrócát is egyedül kellett kiráznia. Nem csu- da, hogy jó néhány bolhája megmaradt. Az előbbi kínok- hoz képest mégis megkönnyebbült, bár a sok csípés miatt így is reggelig forgolódott. Hanem a kirázott bolhák se nyughattak. Még félig se laktak jól. Ferkó félelme nagyon is jogosnak bizonyult. Pedig maga se vette túl komolyan, a ruháscsomaggal be- baktató Lackóékat se figyelmeztette, hogy ne feküdjenek Pocok előző vackára. Alig aludtak hát egy sort, megkez- dődött a hánykódás. Lackó ébredt fel elsőnek. Egy ideig még állta a kínokat, de aztán megkereste a zseblámpát, lássa, mi csípi. Majd Ferkó is felserkent: akkorára őt is megszállták a bolhák. Nagy álmosan feltápászkodott. Le- dobta ruháit, s mindjárt rázni kezdte az édesdeden alvó Kobak feje felett. Ö úgyis legalább százméternyire fekszik le megint. Ezen a bolharázáson olyanokat kacagott Ferkó, de Lackó is, hogy Kobak végül szintén felriadt. - Gyere - vigyorogtak a szemébe -, rázd ki te is a bolháidat! Nem akarta sehogy se megérteni, miről van szó. - Miféle bolháimat? - Mi az, téged nem csípnek? - Nem. Ezen még harsányabban nyerítettek. Azt hitték, az álmosságtól ilyen buta. Ferkó felhúzta az ingét a hasán. - Mutasd a pocakod! Nem feketéllett azon egyetlen bolha se. Még amiket ő rázott ki a ruháiból, azok is nyomtalanul eltűntek. Nem győztek álmélkodni rajta. Egy szem bolhát fe- deztek fel csak a lába szárán, de már az is ugrott el. Főleg azon csudálkoztak, hogy ott feküdt kettejük kö- zött, mégse lepték meg. - Neked aztán jó büdös véred lehet - ingatta fejét Ferkó. - Még a bolháknak se kell. Kobak tüstént visszavágott: - Épp az, hogy csak a büdöset szeretik. Ahogy a le- gyek is minden ganéra rászállnak. - Aha ! Akkor téged a legyek szeretnek, nem a bolhák! Igy társalogtak még egy ideig, de aztán kellő távolság- ban mind elvackolódott. Nagy nehezen újra elaludtak. Reggel azon tört ki a veszekedés, kit küldjenek vízért. Amit Lackó előző nap hozott, abból alig lötyögött már valami a kanna fenekén. Ferkó még mindig fájlalta a lá- bát. Kobak lett volna hát az első számú jelölt. Hanem ő megkötötte magát. - Mért pont én? Este is én cipeltem a rengeteg ruhát! - Meg Lackó! Miután ő már a vizet is meghozta! torkolta le Ferkó. - Akkor menj te! Te következel! - Nem érted, hogy fáj a lábom? - Amennyire az fáj ! Az Ilonához azért el tudtál kutyagolni! - Az sokkal közelebb van! - Akkor is! Ha annyit kibírtál, többet is kibírsz! - Nem bírok ki! - De kibírsz! - Nem bírok! - Akkor én se bírok! Ferkó már üvöltött: - Tessék megfogni a kannát, és elmenni! - Ne kiabálj, nem te parancsolsz! - De én parancsolok! - Igen? Ilyet! Ferkó abban a pillanatban elkapta. Nem húzódott ide- jében arrébb, nem számított ilyen gyors támadásra. Elkeseredetten dulakodtak, Ferkó kétvállra akarta fek- tetni öccsét, de az veszettül hányta-vetette magát. Egy- szer majdnem ki is szabadult a keze közül, egy hirtelen fordulattal felülre került, és már szökkent fel, hogy me- neküljön. Ferkó azonban utánavetődött, a lábánál fogva rántotta vissza. Akkor aztán tüstént a hátán termett. - Eressz! - nyöszörgött Kobak. - Megadom magam. Hanem Ferkó ennél többet akart. - Nem szemtelenkedsz többet? - Jaj! Nem! - Fogadd becsületszavadra! Kobak már alig szuszogott. - Becsületszavamra fogadom! - Azt is, hogy mindig, mindenben engedelmeskedsz! - Jaj! Jaj, a hasam! Ne szoríts annyira! - Tessék mondani! - Még egyet nyomott rajta. Alig hallható hangon nyöszörögte: - Becsületszavamra . . . mindig, mindenben . . . engedelmeskedem. Akkor eleresztette. - Látod, kellett ez neked! Kobak lassan, elgyötörten tápászkodott fel. Hangosan zokogva támolygott odébb. Arcát a kezébe rejtette. Majd megint Ferkó felé tántorgott. Hirtelen elkapta arcáról a kezét, és odaköpött. Azzal ugrott is el, és vakmerően szökdelt lefelé a meredek lejtő sziklái, bokrai között. - Megállj! - sivított Ferkó. - Ezért még szorulsz! - Máskor azt is fogadtasd meg vele becsületszavára, hogy nem köp le! - javasolta Lackó a maga fanyar humorával. Bátyja az arcát törülgette: - Megbánja még ezt! - Jó, jó, azt elhiszem. De most ki hoz vizet? - Majd ő. Ha visszajön. - És ha addig elfogy? - Majd spórolunk. Ne félj, megéhezik, aztán csak próbáljon nem elmenni! Lackót ez nem nyugtatta meg. Lejjebb is ereszkedett a lejtőn, hátha megtalálja öccsét a bokrok között. Hanem ahol a szakadékos sziklák következtek, ott elakadt. Szó- longatta, nem felelt. Hova tűnhetett? Csak nem rohant olyan vadul még itt is, ahol ezek a sziklák . . . Szédülő fejjel tekingetett lefelé. - Kobak! - kiáltott megint. - Kobak! De nem kapott választ. nyilván itt bujkál valahol a bokrok közt, lapít, hogy vízért ne küldjék. Figyelte, nem lát-e mozgolódást vala- hol. Végül vállat vont, felkaptatott a Füstöshöz. - Nincs? - Nincs. Több szót nem is ejtettek róla egyelőre. Elővették a kártyát, osztottak. Zsírt bele! Ezzel meg is állt számukra az idő. Még dél körül is javában verték a blattot. Éhükben faltak egyet. Pocok a hátizsák mélyén is tovább kapirgált. De a játékot nem hagyták abba még délután se. Pedig a vizük akkorára tel- jesen kifogyott, meg a bozótba is el kellett volna menni Lackó ottmaradt robijáért és egyéb holmikért. Csakhogy egész nap azt várták, mikor űzi elő a gyomra Kobakot, mikor küldhetik el vízért, hogy aztán a holmiért is útra kerekedjenek Lackóval. Addig-addig, hogy lassacskán bealkonyodott. Már a kártyalapokat is alig ismerték meg. Kobak még mindig sehol. De inkább dühöngtek rá, semmint féltették. Most is miatta szomjaznak, a csuda vigye el! Dél óta nem ittak, kiszáradt torokkal nyelték a nyálu- kat. De Lackó se völt már kapható még egy éjszakai ki- rándulásra. Hajnalra meg csak hazaeszí a fene Kobakot. Remélték, hogy beállít, noha már rájuk borult a sötét éjszaka. De hátha csak meg akarja ijeszteni őket. Fur- daltatni a lelkiismerettel, hogy még aludni se tudjanak. Na, azt lesheti. Lefeküdtek. De mégse egészen nyugodt lélekkel. Lac- kó a legkevésbé. Benne már reggel felrémlett a végzetes szerencsétlenség gyanúja. Elaludt ugyan, de álmában is Kobak összetört, véres teste kísértette. Fel is rettent a lidérces látomások miatt. Hiába forgolódott, nem szállt többet álom a szemére. Miért is nem hívta már akkor a többieket? Napvilág- nál könnyen végigkutathatták volna az egész meredek oldalt! Nem bírta elűzni magától a gondolatot, hogy hátha ott hever egy szikla tövében. Csak ne volna olyan kegyetlenül sötét! Hiába a zseb- lámpa: ha rossz helyen csúszik meg, ő is nyakát szegi. Annyi a veszedelmes szikla ott, hogy szörnyű. Meg az a rengeteg szúrós bokor! Kutyabenge, kökény, galagonya, csipke . . . Fel kéne ébreszteni Ferkót. Hátha ő is hajlandó. Együtt mégiscsak más. Hisz ha tudta volna, hogy Kobak csakugyan lezuhant. Akkor nem tétovázik egy percig se. De kutassák, mint az őrültek, egész éjszaka, reggel meg röhögjön a szemükbe? Igen, de ha mégis úgy járt! Próbálta elképzelni törött karral-lábbal, félrecsúszott fejjel, vérbe fagyva. Talán már másszák is a hangyák a testét. A rókák is szagot foghattak, meg a kóbor kutyák. Égő szemmel settenked- nek elő a sötétből, villan a foguk . . . Megrázkódott és felsikoltott. A többiek is ébredeztek. Ferkó felkattintotta a zseblámpát. - Mi lelt? - Semmi . . . Csak olyan rosszat álmodtam. Vacogott a foga, testvérei is tisztán hallották a szapo- ra koccanásokat. Egy ideig így gubbasztottak szótlanul a sötétben. Majd nehezen születő, szaggatott szavak törtek elő Lackóból, dideregve mesélte el álmát, képzelődéseit, mindent, ami ezen a lidércnyomásos éjszakán gyötörte. Ferkó és Pocok döbbenten hallgatott. Előttük is felrém- lett a holtra vált Kobak, majd apjuk a kórházi ágyon, mert Lackó, hogy könnyítsen lelkén, róla is úgy beszélt, ahogy még soha. A látogatás óta sötét titokként ült a szívén: apjuk meg is halhat, csakugyan meghalhat, vagy talán már meg is halt, csak Monoki Gabi nem ért még ide a vészhírrel. És most lehet, hogy Kobak is . . . Mifé- le átok ez rajtuk? Anyjuk elkezdte, és most mindnyájuknak meg kell halnia? Tudták már, hogy nem halogathatják: muszáj most mindjárt megkeresniük Kobakot. Keservesen kászálód- tak fel, aztán neki a vaksötétnek. De alig érték el az első bokrot, Pocok megtorpant. Olyan furcsán mozgott az egyik. Mintha ember vagy állat bujkálna mögötte. - Gyere már, na! - nógatta Lackó. De csak állt egy helyben, remegve figyelte a bokrot. - Ott! - mutatta izgatottan. - Ott! - Mi az? Mi van ott? - Ott, abban a bokorban ! Nézd! Látod? Lackó odavilágított a zseblámpájával, de csak a galy- lyakat hajtogatta, leveleket libegtette a csendes éjszakai szellő. - Gyere, na, mit hülyéskedsz? Tétovázva lépett négyet-ötöt, aztán megint meghőkölt. Egy másik bokrot méregetett merően. Az is olyan furcsán mozgott. - Ott! - suttogta. - Ott van valami! Odavilágítottak; se ember, se állat, semmi. Ferkónak elfogyott a türelme. - Minket ne tarts bolonddá! Tessék jönni rendesen! - Megragadta a kezét, hogy akár erőszakkal is maga után húzza. Pocok ettől úgy megvadult, hogy levetette magát a földre és rúgkapált, üvöltözött, hogy úgyse megy. Nem, nem, nem! Lackónak eszébe jutott múltkori zokogása, ahogy any- jukat hívta. Félrevonta Ferkót. - Te, már legalább éjfél van, háromkor meg világo- sodik. Csakugyan nincs értelme itt a sötétben mászkálni. - Nem, nem, nem, nem! - üvöltötte Pocok szakadatlanul. - Hallgass már, te hülye! Megyünk mi is vissza! szólt rá megvetően Ferkó. Az álmosságtól elnehezült fejjel nyúltak el vackukon. De Pocok még akkor is úgy zihált, mint aki utolsó erejével kapkod lélegzetért. XIV. POCOK NEM VÉSZ SZOM JAN Kobakot nem találták meg se másnap, se harmadnap. Tűvé tették pedig érte az egész meredeket, bokorról bo- korra. De aztán a házuk melletti bozótban, előző búvó- helyükön felfedeztek valamit. Eltűnt Lackó ottmaradt robija. Ettől kissé megnyugodtak. Kobak, úgy látszik, Irdácsra ment. De miért van szanaszéjjel hajigálva minden a rejtek- helyen, mintha idegenek garázdálkodtak volna? Meg ho- va lett Ferkó vadonatúj bakancsa? Pedig az legalább há- rom számmal nagyobb a Kobak lábánál. Végül is abban maradtak, hogy Ferkó - már kezdett javulni a lába - másnap elrobog Irdácsra. Megpróbál hírt hozni Kobakról, de apjukról is. Apjuknak egy levelet is felad. Mellesleg bőven bevásárol, különösen kenyeret hoz sokat. A levelet mindjárt lekörmölték, éppen csak néhány sort: jól vannak, és nagyon várják haza aput. Kobak ne- vét Ferkó hamisította alá, szép szabályos, iskolás be- tűkkel. Apjuk, remélték, nem veszi észre, hisz a főorvos is azt mondta, hogy majd felolvassák neki a levelüket. - Mért, ő most vak? - képedt el Pocok. - A csudát! - vágta rá Lackó. - Csak a szeme is be van kötve. - S kanyarított egy nagyot a kezével, hogyan kötötték körös-körül a fejét. Akkor döbbent meg maga is. Csakugyan. Hátha meg- vakult. Ha ép volna a szeme, legalább két kicsi lyukat hagytakvolna a kötésen. Mért kellett egészen eltakarni? Mert nem lát semmit? Vakon pedig erdész se maradhat. Mi lesz akkor ve- lük? A házba Telefülű költözik, nekik meg fel is út, le is út . . . Csak azt engednék meg, hogy ide húzódjanak. Itt felraknának egy kis házat, akármi!yen kicsit. Apjuk szép időben kiülhetne elébe. Itt mégiscsak más lenne neki, mint négy fal közé zárva, bent a városban. El is vezet- getnék ide-oda, kézen fogva kalauzolnák el a megszo- kott régi helyekre, hogy legalább a lombok zúgásában, a madarak énekében teljék kedve. Megtapogathatná az ismerős fákat is. Ugy szeretett alattuk üldögélnii Min- dig egy-egy ilyen fát szemelt ki magának. Szalonnázás közben is fel-feltekintett a koronájukra, úgy gyönyörkö- dött bennük. De ha többet nem láthatja is őket, a suso- gásukat akár órák hosszat elfülelheti. A vakok, azt mond- ják, azt is meghallják, amit senki más. Elrévülten rágott egy fűszálat, gondolataiba mélyen elmerülve. A másik kettő nem is csudálkozott rajta. Gyakran látták ilyennek. Megszokták, hogy szótlan, áb- rándozó fajta. Mindenkivel együtt érez, de kevesekkel osztja meg a saját érzéseit. Épp ellentéte Ferkónak. Az minden indulatát tüstént kifejezi, hol szóval, hol ököl- lel, és nem sok ügyet vet mások fájdalmaira, örömeire. Ferkó másnap virradatkor kelt útra azzal, hogy estére mindenképp visszajön. Lackóék utána még jót durmol- tak: a harmat is felszáradt, mire kinyitották a szemüket. Megint alig maradt vizük. Ezzel küszködtek örökö- sen, hogy jó egy óra járásról kellett vizet cipelniük. Lackó már unta, hogy örökké ő legyen a vízhordó sza- már, Ferkó se segített a lába miatt. Pockot meg küldhették, csak vigyorgott. Persze mi az, amennyit hozni tudna. De Lackót akkor is dühítette, hogy miért ilyen dög lusta. - Te, itt a kanna - szólt rá szigorúan. - Most te mész el vízért! - Jaj, én nem tudom, de most olyan fáradt vagyok! sütötte el közismert kifogásainak egyikét Pocok. - Én nem bánom, de ha megint rám marad, te abból a vízből egy csöppet se iszol, azt garantálom. - Hát nem iszom! Nem is vagyok szomjas. - Majd leszel, ne félj ! - Na és? Akkor majd elmegyek és iszom! - Nagy a szád, de vigyázz! - közeledett feléje fenye- getően. Hanem Pocok nem várta be, fürgén elinalt, le a bokrok közé. Lackó nem vette üldözőbe. Ismerte. Nemsokára úgyis elunja az egyedüllétet. - Nem bánom - ajánlotta neki Lackó -, gyerünk együtt ! - Velem ne gyere, én úgyse megyek! Lackó ráordított: - Hát nem érted, hogy szomjan döglesz? - Dögöljek, nem érdekel! - Hát dögölj is meg! Dühösen bebújt a barlangba, fogta a kannát, és egy- ből megitta a maradék vizet. Volt vagy kétbögrényi. - Majd meglátjuk, ki bírja tovább. Elővette a kártyát a hátizsák zsebéből. Pasziánszozni fog. Rakosgatta a lapokat, vagy másfél óra hosszat. Pocok azalatt tölgyleveleket tűzködött össze fenyőtű- vel, koszorúnak meg karkötőnek. - Na, nem jössz? - vetette oda neki, csak úgy mellékesen. - Nem! Fent a kapaszkodó felett, az úton túl, egy hangyabolyt fedezett fel két nappal ezelőtt. Azóta többször is arra került: úgy figyelgette már a sürgő-forgó tábort, mint a saját hadinépét. Most megint oda igyekezett. Pocok megkönnyebbülten pillantott utána. Sírült is be mindjárt a barlangba, és jót húzott a maga külön kulacsá- ból. Előző nap is szűken mérték már neki a vizet, mond- ván, hogy ha olyan lusta, mért vedel annyit, egy óvatlan pillanatban ellopott hát egy kulacsra valót, s jól eldugta. Déltájt lézengett elő Ferkó. Főzni - víz híján - nem tudtak. Na, majd a maradék száraz kenyérvéget rágják el szalonnával. Lackó igazságosan el is osztotta kétfelé a kenyeret. Estére nem hagyott egy morzsát se: addig- ra úgyis meghozza Ferkó a frisset. Majd bementek a Füstösbe szalonnáért, mert amit a hátizsákban tartottak, annak már csupaszra vakarták a héját. Hívta Pockot is, tartsa a lámpát, amíg ő előveszi a követ a mélyedés szá- járól, s lenyes egy darabot. A tartalék szalonnát ugyanis a barlang egyik szikraüregében rejtették el a kisebb-nagyobb vadak elől. Csakhogy amíg ők odabent működtek, Korom ráéhe- zett az őrizetlen kenyérre. Az utóbbi időben, elemózsiá- juk fogytán, elég szűken tartották ennivalóval. Elkapta hát Lackó kenyérrészét, s vígan kotródott el. Mire a fiúk visszaértek, már egy távoli fa tövében rágcsálta. Lackó ledobta a szalonnát a hátizsák mellé, hogy a tol- vaj után iramodjék. Hátha még megmenthet néhány fala- tot. Hanem a kutya fürge lábbal menekült előle, felsza- ladt a barlang fölé, majd a másik oldalon villámsebesen levágtatott. A hátizsák mellett megtorpant egy pillanat- ra, kiejtette szájából a kenyeret, és a szalonnát kapta fel helyette. De már loholt is tovább, Lackó el ne csípje. Vissza se merte többet dugni az orrát. A fiúk dühösen kullogtak befelé még egy darab sza- lonnáért. Ezúttal persze a maradék kenyeret is maguk- kal vitték. Aztán belaktak, de bizony inkább ettek sza- lonnát kenyérrel, mintsem kenyeret szalonnával. Jól meg is szomjaztak, főleg Lackó, ő már majd meghalt egy korty vízért. Furcsállta is nagyon, hogy Pocok nem nyöszörög. - Nem vagy szomjas? - Nem én, egy csöppet se! - vigyorgott szemtelenül. Lackó a legszívesebben két kézzel ragadta volna meg öccsét, hogy kegyetlenül megrázza. Máskor szakadatlanul vízért nyöszörög, most meg nem ivott reggel óta egy csöppet se, és nem szomjas. Lehetetlen. Hazudik. De hogy bírja szó nélkül? Nem messze egy kis tisztás zöldellt a fák között. Lac- kó hanyatt vágta magát a gyepen. Bámulta az eget, a fel- hők lassú vándorlását nyugatról kelet felé. Jöttek és jöt- tek, mentek és mentek, megállás nélkül, hogy már úgy érezte, mintha nem is a felhők úsznának odafent, hanem ő lebegne itt alattuk egy tutaj hátán fekve, s végtelen vizek sodornák tova . . . Napszállatra serkent fel. - Pocok! - hívta öccsét. - Hol vagy? Előbújt egy bokor mögül. - Te, ez már nem vicc! Ha tüstént el nem indulunk, megint ránk sötétedik. Hozd ki a kannát, és gyerünk! - Mondtam, hogy nem vagyok szomjas! Lackó felüvöltött: - Nem vagy? Te! . . . Hirtelen rácsapott Pocokra, s leteperte. - Jaj, ne bánts! - nyöszörgött az rémülten. - Nem vagy szomjas, te? Nem vagy szomjas? - Nem vagyok, vedd tudomásul, és nem is leszek! Hogy te se tudsz mást, csak a kicsit bántani! Csinálhatott vele bármit, de csak feküdt a földön és ordított. Ott is hagyta aztán a maga kínjára. Agyon mégse verheti. De a forrás felé kocogtában a kannával, még egyre ezen háborgott. Hogy bírhatja szomjan ennyi ideig? Min- dent eltűr, csak azért, hogy őt bosszantsa? Dühében a kannát rázta ütemesen, csak úgy csörgött a teteje. Meg egy-egy kőbe, gombába, tuskóba rúgott be- le, de így is csak nagy sokára csillapodott le teljesen. XV. SE FÖL, SE LE Eltűnésének reggelén Kobak ott ólálkodott egy közeli bokor mögött. Hagyta Lackót, hadd ordibáljon bolond- jára. Dehogyis bújt elő, hogy mindjárt vízért küldjék! Kellemesebben akarta eltölteni ezt a délelőttöt. Alig kapaszkodott vissza Lackó a Füstöshöz, egy jó- kora vargabetűvel ő is fellopakodott a hegyoldalon. Vak- tában nekivágott az erdőnek. Majd később gondolt egyet, s hazafelé fordította szekere rúdját. Menekülésükkor otthon maradt a bicskája, előtte a tornácon farigcsált, s az ablaknyílásban felejtette. Hátha most el tudná hozni. Telefülűbe csak nem botlik bele. Az öregasszony meg Lackó szerint nagyothall, őt se vette észre, amíg a vödröt fel nem rúgta, nem neszelt fel se a kutyaugatásra, se az ajtó nyikorgására. Igaz, hogy akkor még alighanem aludt, de később is ordítani kellett a fülébe, olyan süket. Vigyáz majd azért, zajt ne csapjon. Hátulról mászott be a veteményeskertbe. Ovatosan kö- zeledett az épületek felé, nehogy idő előtt felverje Sajót. Ott bujkált már az istálló háta mögött, de a derék állat meg se mukkant. Elnyúlva szundikált a reggeli napsü- tésben. Majd felütötte fejét, de kettőt se vakkantott, Kobak már futott is oda hozzá, kedveskedve paskolta meg a nyakát, simogatta, csitította. Aztán a ház felé settenkedett. Szemet szúrt neki mind- járt, hogy a konyha külső ajtaját is behajtották, nemcsak az üveges ajtót. A zsalukat is az ablakon. Tán itthon sincs az öregasszony. Felsompolygott a tornácra az ablakhoz, ahol a bicskát felejtette. Nem volt ott. Most mit csináljon? A konyhaajtó kulcsa se lógott a szögön. óvatosan megnyomta a kilincset. Engedett. De nem mert benyitni. Élt a gyanúperrel, hogy az öregasszony ott tesz-vesz a konyhában. Lélegzet-visszafojtva fülelt. Nem léptek zaja ez? Elhatározta, hogy vár. Ráér. Nekitámaszkodott a fal- nak, mindjárt az ajtó sarka mellett, hogy ha netán jön a mama, s lesattyog az udvarra, ő meglapulhasson a ki- tárt külső ajtó háta mögött. Onnan már könnyen beosonhat a házba. Ott silbakolt sokáig. újra meg újra hallani vélte, hogy a vénasszony bent szöszmötöl. Lehetetlen, hogy ki ne sza- ladjon közben valamiért. Ö meg ha be tud surranni, ott már elboldogul a félhomályban. Ugy bújik el, ahogy akar. Be is lakik mindenféle finomsággal. Kamrájukban ott a sok jó lekvár. Okvetlenül elemel néhány üveggel. Bár egy kis aludttejet is találna! Imádta az aludttejet. Csak jönne már! Nem győzött ácsorogni, lekuporo- dott. Tűnődött, mit csináljon. Hátha nincs is bent senki. Végül Telefülű lepi majd meg. Lehet, hogy hazajön ebéd- re. Szomjazott is rettentően. Ezerig számol, aztán nem vár tovább. Lesz, ami lesz, benyit. Kétszáznál se tartott, megzörrent a belső ajtó. Hirtelen felegyenesedett és a falhoz lapult. Jól számított. Az öreg- asszony kijövet nem hajtotta be a külső ajtót, így ő nyu- godtan megbújhatott mögötte, míg lekopogott papucsá- val az udvarra. Majd hirtelen előlépett, és be a konyhába. Csakhogy a konyhaajtó - tán mert túl lassan, óvatosan nyitotta ki - szokatlanul nagyot nyikordult. Még a fél- süket vénasszony is meghallotta. Hátrapillantott: Ko- bak akkor tűnt el az ajtónyílásban. Felkapott egy vesszőseprűt az istálló mellől, úgy nyar- galt vissza a házba. Rikácsolva esett neki a mit sem sejtő gyereknek. - Megint itt vagy? Te! Te gyalázatos! Nem elég, hogy majd a nyakamat törtem miattad? "Szereti a néni a ga- lambhúst? Szereti?" Aztán ki a létrát alólam, hogy ott dögöljek meg! Hát nem ég le a pofádról a bőr, hogy még ide mered tolni? Milyen apád-anyád volt neked? Hogy neveltek téged, hogy ilyen utolsó csirkefogó gazember vált belőled ? Kobak riadtan hátrált. Lassan érte csak fel ésszel, hogy mindez Lackónak szól. A néni összetéveszti őket. Mert igaz, hogy ő jó egy évvel fiatalabb, de egyforma maga- sak, meg amúgy is nagyon hasonlítanak. Ettől a gondolat- tól aztán kissé nekibátorodott. Mikor az öregasszony első szusza fogytán egy pillanatra elakadt, az elfogódottságtól selypes hangon vágott közbe : - Az nem isz én voltam. Én még nem isz láttam a nénit szoha. Telefülű napának a lélegzete is elállt erre a szemér- metlen hazugságra. Hisz ezer gyerek közül is megismerné, hogy ez az! - Nem te voltál? Nem te? - Már a söprűvel verte fel- indulásában. - Nem te? Nem? Mondd csak még egyszer! Ezt merd nekem még egyszer mondani! Aztán eldobta a söprűt, két kézzel markolt Kobakba. Egyszerre fogta karon és nyakon. - Gyere csak, majd én megtanítalak! Majd kiderül, hogy ki volt, ne félj. Majd ha a rendőrök jönnek érted! Gyere csak, galambocskám, gyere! Félig a levegőbe emelte a kétségbeesetten kapálózó gyereket, úgy vonszolta a pinceajtóig. Belökte, ráfordította a kulcsot. Kobak eddig sem sírt. Oly váratlanul érte az egész, és oly hihetetlenül, hogy a meglepetés minden más érzést elfojtott benne. De most aztán rákezdte. - Eresszen ki! Eresszen ki! - bőgte teli torokból. Rá- adásul ütötte-rúgta az ajtót. - Nem én voltam, eresszen ki! Nem én voltam! Néni! Nyissa ki! Néni! Az dehogyis nyitotta. Majd a veje elintézi. Ugyis je- lentette már az igazgatónak, hogy ez a kölyök mit mű- velt, de ezek után legjobb lesz a rendőrséget is értesíteni. Ki tudja, mit akart már megint. Kobak rekedésig bőgött a pinceajtó mögött a sötétben. Akkor eszmélt csak rá, hogy milyen ostoba: hisz ennél jobb helyre nem is csukhatták volna. Lebotorkált a lép- csőn, a falat tapogatva. Odalent sorra vizsgálta a mázas köcsögöket. Bedugta a mutatóujját az egyikbe - ez még nem jó. A másikba - még ez se. Végre az ötödikben jó sűrűre aludttejet talált. Fenékig kortyolta. Még a követ- kező köcsögről is lenyalogatta a tejfölt. Nagyot, jólesőt sóhajtott, aztán elindult a belső pince felé. A szellőzőlyukon, valamikor kisebb korukban, sokat mászkáltak ki-be. Ferkó be is szorult egyszer, vonított benne egy fél napig. Apjuk akkor szigorúan eltiltotta őket ettől a mulatságtól. A falban tátongott a lyuk, de hogy világosság ne igen hatoljon be rajta, csak levegő, kétszer is megtört; vízszintesen indult, függőlegesen folytatódott, majd megint vízszintesen ért véget. Kisebb gyerek köny- nyen átnyomakodhatott rajta, csak tudnia kellett, hogyan hajlítgassa közben kezét-lábát, gerincét, hogy bent ne ra- gadjon. De hát ő ebben régi mester. Az ám, csak ő is megnőtt, mióta legutóbb megpróbál- ta. Hisz Ferkó se az ügyetlensége miatt járt pórul annak idején, hanem mert túl nagy laklinak bizonyult az efféle szórakozáshoz. Ezen vesztett rajta most Kobak is. Be- dugta a fejét, a felemelt két karját, majd igyekezett testét is beszuszakolni a szűk résbe. Egy darabig sikerült is neki. Karja már félig kint volt az udvaron, feje is majd- nem, ki is látott, de akkor elakadt. Lába odalent már nem ért szilárd talajt, a falon se igen talált támaszkodót, ke- zével pedig még nem tudott olyan szabadon mozogni, hogy feljebb húzódzkodhasson. Nekivörösödve erőlkö- dött, de egy-két ujjnyival ha előbbre jutott, s ezt is csak remélte inkább, mintsem tudta. Nemhogy szabaddá vált volna a mozgása: egyre jobban szorította a fal, főleg a hasát. Bánta már, mint a kutya, hogy úgy belakott aludt- tejjel. Gondolta, visszacsúszik, pihen egy darabig, aztán megint megkísérli. Csakhogy ez se volt olyan egyszerű. Lábával még csak elkalimpálgatott, de keze a levegőt markolászta, karját meg be se tudta hajlítani, két kö- nyöke szilárdan odaszorult feje és a fal közé. Se föl, se le. Megfeszítette minden izmát, erőlködött egy darabig, aztán nem bírta tovább; elernyedt, s hangtalanul, egyet- len nyöszörgés nélkül sírásra fakadt. Az ilyen néma zokogások a legfájdalmasabbak. Aki becsületesen kibőgheti magát, beleüvöltheti kínját a világ- ba, az már meg is nyugszik egy kicsit. De akinek csak a könnyei hullanak, azt eszi-rágja a szenvedés. Kobak úgy érezte, nincs nála szerencsétlenebb a vilá- gon. Mire megtalálják, lehet, hogy nem is él. Az lenne még a legjobb. Keresik majd a pincében - nincsen. Az- tán megtalálják itt a nyílásban, rákiáltanak, szidják, ki akarják húzni, meg akarják verni - akkor veszik észre, hogy halott. Megijednek, titkolnák el, senki ne tudná meg, de apu meggyógyul, és számon kéri tőlük: "Hol van Kobak? Mért öltétek meg a fiamat?" ábrándozásából arra riadt fel, hogy végső szükség szorongatja. Már alig bírja tartani. Felnyögött. Kellett neki annyi aludttejet enni, meg tejfölt! Egy ideig még küszködött a végzet ellen, aztán kénytelen-kelletlen meg- adta magát. Az vigasztalta csak, hogy ha már meg kell halnia, úgyis mindegy. De utána úgy megkönnyebbült, szinte feléledt. Talán mégis kijut! Most nem feszítette meg egész testét, mint az előbb, nem rándult egyetlen görcsbe, hanem karját és lá- bát próbálta ügyesen együtt mozgatni, hogy legalább egy- egy hajszálnyival előbbre jusson. Láss csudát: beszorult teste lassan, nagyon lassan kifelé csusszant. Könnybe lá- badt a szeme, de már a boldogságtól. Kipislogott a nap- sütéstől ragyogó udvarra. Kapirgáltak a tyúkok, hangos, víg csipogással futkosott ide-oda a sok kiscsirke. Elöntötte szívét a meleg. Ekkor harsant fel a tornác felől a Telefülű hangja. Majd az öregasszonyé: hangosan beszélt, mint a legtöbb nagyothalló. De hogy mit, azt nem értette Kobak. Aztán elcsendesedtek a hangok. Behúzódtak, úgy lát- szik, a konyhába. Az első rémület múltán Kobak megint nekilátott a küzdelemnek. Torkában vert még a szíve, testét azonban lassú, megfontolt munkára kényszerítette. Centiméterről centiméterre csúszott előre. Végre kiért a könyöke. Szétfeszítette. Megrémült. Megint jönnek. Hangokat most nem hal- lott, de lépteket igen. Sőt mintha csikordult volna a pinceajtó kulcsa. Már nem aprózta mozdulatait. Kiszabadult karjával nagyot rántott magán. Azt se bánta, ha testéről itt-ott le- jön a zománc. Még kevésbé bánta menthetetlenül lema- radt nadrágját. Legyenek vele boldogok. Még egy pillanat, kint termett az udvaron. Rohanás, kapaszkodás: vetette át magát a kerítésen. Vágtatott egyenest a rejtekhelyre, ahol a holmikat hagyták. Idegesen kapkodta össze, amire szüksége lehet, a többit csak lehányta a földre. Másik nadrágot húzott, majd felrántotta Ferkó bakancsát. Régóta irigyelte már tőle. Kissé lötyög, de nem baj, kitömi papírral. Aztán széles ívben elkerülte a házat, s kitolta a robogót az útra: irány Zsomboly. Ugy döntött, hogy Irdácson köt ki. Nem kockáztatja, hogy Telefülű meglepje az erdőben a többiekkel együtt. Még lelövi, vagy rendőrkézre adja, pedig ő nem vétett semmit. Robogott eszeveszetten, lejtőn lefelé menet se kap- csolta ki a motort. Minél jobban távolodott a házuktól, annál vígabban érezte magát. XVI. ENGEM SZERESSENEk A LEG JOBBAN! Irdács 27 kilométerre esik Zsombolytól, de már igazi al- földi falu, ahol ma sem ritkaság a fehérre meszelt, nád- tetős vályogház. A por meg annyi, hogy a forgalmasabb utakon bokáig ér, s minden újabb jármű átláthatatlan sű- rű fellegeket kavar belőle. Zsuzsi néniék háza is nád- födeles, onnan huzigálták ki nyílvesszőiket a néhanapján itt vendégeskedő Göcsör gyerekek. Akárcsak valaha az ő egyszem fiuk, de az már egyetemista, s ha nyáridőben hazavetődik is, mással szórakozik. Ide állított hát be Kobak, csak előbb útközben jól le- csutakolta magát egy kacsaúsztatóban, nehogy szégyenbe kerüljön a szaga miatt. Zsuzsi nénjét az udvaron találta. A nyárikonyha mellett hajolt a teknő fölé, mosta ki az ingekből a nagyja piszkot, mielőtt berakná őket a mosó- gépbe. A gép is ott fehérlett mellette. Az öreg ecetfa egyik ága felett húzták el a ház ablakából kinyúló veze- téket, ne taposódjék a földön. Kobak lelkendező boldogsággal röpült Zsuzsi nénje vizes-szódás karja közé. Átölelte, nyakába csimpaszko- dott, s akkora csókokat cuppantott rá, hogy lihegett bele. - Na, te kis bolond, hagyj már! De a fiú nem tágított. Erőszakkal kellett szinte lefejtenie magáról. - Ne bolondozz már, Kobak, mondom! Ne bolondozz! Nagy nehezen lenyomta maga mellé egy kispadra. - Hát a többiek? Még Pockot se hoztad? Az előző napi postával ugyanis már megkapták a pénzt, az erdőgazdaságtól meg az igazgató néhány soros levelét. Abból azt vették ki, hogy mind a négy gyerekre számíthatnak. Sőt Zsombolyon úgy vélik, hogy ide is költözött az egész társaság. Kobak a kérdésre megrázintotta a fejét. - Pocoknak most nem volt kedve jönni. - Nem volt kedve? Pocoknak? Ne mondd! - Egyedül eljött volna, de úgy nem eresztettük, ve- lem meg nem akart, mert félt, hogy megmondom, amiért hozzányúlt az órához. - Miért, mit csinált vele? - Hozzányúlt. Pedig apu is megmondta, hogy a ser- kentőórához csak Ferkó nyúlhat. Ö is csak amikor felhúzza. - És Pocok el is rontotta? - El - bólintott Kobak komor és megvető képpel, de valójában megkönnyebbülten, hogy ilyen jó hazugságot sikerült elsütnie. - A két bátyád? Azok mit csinálnak? - Olvasnak meg kártyáznak egész nap. Meg döglenek az ágyon. - Ki főz rátok? - Senki. - Hát akkor mit esztek? - Lekvárt meg aludttejet. - Arról nem volt szó, hogy mind idejöjjetek? - Arról nem. Zsuzsi néninek nagy kő esett le a szívéről. Csak ettől félt. Számítgatta, mi az az ötszáz forint, ha mind az ő nyakára szabadul. Szerette őket, de mégis. A fia is itthon van, meg venni is kell egyet-mást, az ura épp most al- kuszik egy pár választási malacra. Hanem Kobakkal majd csak ellesznek. Nem bánta volna ugyan, ha inkább Pocok toppan be. - Egyedül is elereszthettétek volna Pockot - csúszott ki a száján. Kobak mindjárt elértette: ő se a legkedvesebb vendég itten. Hát még ha mind a négyen beállítottak volna! Igye- kezett a saját ázsióját növelni Pocok ellenében. - Azt a Zsuzsi néni nem is tudja, hogy Pocok mosta- nában mennyire elszemtelenedett. És olyanokat beszél, olyan rondaságokat! - Miket például? - Például azt, hogy: Hófehérke, hét törpe, kimentek az erdőre . . . - Ez olyan csúnya? - Van tovább is, csak azt nem mondom. - Vagy úgy! A Pocok meg mondja! - Mindig ilyeneket beszél. Azt is, hogy: Csini baba az ágy alatt, kergeti a svábbogarat, meg is fogott egy fe- ketét, jól megcsípte a fe . . . Tovább nem mondom. - És gyöngéden, hogy ne fájjon, ráütött a saját szájára. - De ezeket te is jól megtanultad! - Hallom eleget. Ferkó is fújja, meg Lackó is. - Csak te nem! Erre szégyellősen elmosolyodott. - Néha én is, csak nem olyan sokszor. - Na látod ! Még kiderül, hogy Pocokra is tőled ragadt. - Hogyisne! Talán épp fordítva! De már érezte, hogy beleesett a saját csapdájába. Pe- dig úgy vágyott rá, hogy ő legyen a legszívesebben lá- tott Göcsör gyerek a Zsuzsi nénje szemében! Ekkor hatá- rozta el, hogy más utat választ. Olyan készséges lett hir- telen, hogy még! Éhség környékezte, hisz ebéd utánra járt az idő, az a délelőtti aludttej pedig gyorsan keresz- tülszaladt rajta. De nem szólt, férfiasan tűrte a gyötrel- met, csak azt leste, mivel hasznosíthatná magát. Hord- ta a vizet, rakta a tüzet, facsarta és teregette a ruhát. Nagyjából végeztek is mindennel, akkor lepte meg a gyöngeség. Alig maradt jártányi ereje, csak lerogyott a padláslépcsőre. Zsuzsi nénje ijedten szaladt oda. - Mi az, mi bajod? Csak nem vagy rosszul? Mi történt veled? - S megsimogatta a gyerek sápadt arcát. Erre az anyáskodó mozdulatra mindjárt kibuggyant Kobakból: - Én még nem is ebédeltem! Zsuzsi néni megkönnyebbült. - Hát mért nem szóltál, te szamár? Honnan tudhat- tam volna? Gyere, gyere, rögtön kapsz valamit! Azt nem vallotta be persze, hogy Kobakot megpillant- va mindjárt átfutott a fején: ez még tán nem ebédelt, most itt kell hagynia miatta az épp elkezdett mosást. Ezért is nem tudakolta tőle, evett-e. Örült, hogy magától nem szólt. Most viszont, túl a nagy munkán, szívből meghatotta a gyerek hősiessége. Tejeskávét főzött neki, pedig már közeledett a vacsoraidő, nagy karéj vajas kenyereket, go- molyát, meggyet rakott elé, hadd lakjék kedvére. Este pedig, mikor ura hazavetődött a malacvásárlásból, fia a fürdőzésből, s együtt ült a család az asztalnál, egyébről se folyt a szó, mint Kobakról. - Ha nekem egy ilyen fiam volna, aki mindenben így segít! - sóhajtott Zsuzsi néni. Az ő egyszülött fia, Kis- pali (csak így hívta, ha i 89 centisre megnőtt is, hogy megkülönböztesse zömök és kövér urától) két szál szal- mát se tett keresztbe odahaza, a Csóri doktor lányával járt le naponta strandolni az Érre. Kobak csak irult-pirult. Már visszatért az egészséges szine. Mereven bámult a terítőre, mintha nem is őt di- csérnék, noha a büszkeség majd szétvetette a mellét. Hát még mikor Pali bátyja - élve az alkalommal - belefogott a régi históriába, hogy vágta ő a fát hadifogoly korában, rninden áldott nap virradattól napszálltáig, pedig éhezett, mint a kutya, csak úgy dőltek ki mellőle a többiek. Ekkor érezte igazán Kobak, hogy őt is ilyen fából fa- ragták! Nincs, amit ő ki ne bírna! Megvetéssel gondolt testvéreire, főleg Pocokra, a vi- lág lustájára. Apjuk is már annyit mérgelődött miatta. Nem bízhat rá olyat, hogy nyafogni ne kezdjen: neki ez fáj, amaz fáj, hol a keze fáj, hol a lába fáj, hol a könyö- ke, hol a dereka. Szokta is mondani apu: "Tudod, mi fáj neked? Az az átkozott, büdös nagy lustaság!" Elérkezettnek látta az időt, hogy ismét megpróbália kibillenteni Zsuzsi nénje kegyeiből. - Ja, még nem is mondtam, mit csinált múltkor Pocok. A nagyobb hatás kedvéért rögtön el is hallgatott. - Mit, te? - biztatta Pali bátyja szuszogva, két falat, zsírban pirított krumpli között. - Nem, ezt inkább nem is mondom el. Kispali mosolygott. Sejtette ő is, merről fúj a szél. - Mit komédiázol? Egy-kettő! Ki vele! Kobak csak sunyított. - Mi az, csak nem lódítani akartál, te kis alamuszi? - pirongatta Zsuzsi nénje. - Ez nem is lódítás ! Ez így volt. - Akkor meg mit titkolod? Néztek rá várakozva mind a hárman. Most már nem halogathatta tovább. Közben csak- ugyan zavarba jött. Körülményesen magyarázkodott: - Azt tetszik tudni, ugye, hogy mióta anyu meghalt, minden munkát mi csinálunk meg helyette apuval, ne kelljen apunak idegen anyát hozni a nyakunkra. Mert apu szerint anyu még meghalni is azért halt meg, hogy ne szoruljunk másnak a gondjaira. Le kellett volna neki menni a kórházba, minden orvos megmondta, hogy ez- zel le kell menni, apu is annyit veszekedett vele, hogy menjen már, mégse ment. Pedig májgyulladása volt, a végén már alig tudott járni, és akkor vitték el. Mert min- dig arra gondolt, hogy mi lesz velünk nélküle . . . Azt is mondja apu, hogy elég volt neki egyszer meghalni, de ha más jönne helyette anyunak, akkor másodszor is meg- halna, addig meg olyan, mintha velünk élne, mert mindig rá gondolunk. Azért inkább mindent megcsiná- lunk, a legtöbbet apu, de mi is. Már akkor elkezdtük, mikor a kórházban volt, hogy ha hazajön, mindent gyönyörű rendben találjon . . . Itt elakadt. Máshova akart ő kilyukadni. Csak nem tudta, hogy váltson át. Végre így folytatta: - Egyszer is mosott apu, és a kifacsart ruhát a nagy lavórba rakta, hogy majd kiteríti. Nem volt otthon, csak ő meg Pocok, mi még nem értünk haza Zsombolyról. Ak- kor apu kiszaladt, mert úgy hallotta, lőttek odakint, és tudni akarta, mi történt. Pocok meg azalatt a mosott ru- hát mind kirakta a földre, mert papírhajót hajtogatott, kétkéményeset, azt akarta kipróbálni. Mire mi hazaér- tünk, már minden ruha a földön hevert, ő meg ott ha- jókázott a lavórban a konyha közepén, fújta meg legye- zett neki. Mi elkezdtük a ruhát az asztalra rakni, akkor jött meg apu. Először ránk ordított, minket akart meg- verni, hogy mit csináltunk, de aztán Pockot verte meg. Az meg sokáig bőgött a sarokban, és azt mondta apura hangosan, hogy hülye. Akkor azt hittük, megint megve- ri, de csak nagyon szomorú lett. Odahívta Pockot. Az alig akart odamenni, mert félt. De csak azt mondta neki: "Ne félj, nem bántalak. De tudd meg, hogy jobb volna nekem ott feküdnöm anyád helyében, mint hogy ezt meg- érjem." És nem sokkal ezután lett ő is beteg . . Az utolját már csak elhüppögte, alig lehetett érteni. Aztán leborult az asztalra, ott sírdogált tovább. Aznap nem is vették több szavát. Zsuzsi nénje úgy bánt vele, mint egy beteggel, még le is vetkőztette. Az ágya szélén ülve fogta a kezét, míg el nem szenderedett. XVII. HOL AZ A PÉNZ? Néhány nap múlva Ferkó is betámított az irdácsi házba. Jókor reggel ért oda, még csak Zsuzsi nénje téblábolt fenn, a virágokat öntözte az udvaron. - Kezit csókolom! - Hát te? Te is megjöttél? Ferkó ebből rögtön megértette, hogy Kobaknak is ott kell lennie. Jobbra-balra tekingetett az udvaron. - Kobak? - Bent alszik. - és apuról nem tetszik tudni valamit? - Mit tudnék? Ti inkább tudhatnátok? Közelebb vagytok Zsombolyhoz, nem? Ferkó nyelt egyet. - Csak gondoltam, hátha valami újabbat . . . - Mért, ti legutóbb mit hallottatok? - Hát . . . hogy rosszul van. Az se biztos, hogy . . . Zsuzsi néni észbe kapott. - Nem, arra ne is gondolj ! Hanem azért ő is megrémült, mikor aznap délelőtt újabb levél érkezett az erdőgazdaságtól. Izgatottan tépte fel a borítékot. De mindjárt látta, hogy ez valami más, ez nem rövid értesítés, hanem . . . - Menjetek most innen, gyerekek - zavarta el maga mellől a két fiút. - Ez nem apátokról szól! Hagyjatok most ! Kelletlenül oldalogtak el néhány lépésnyire. Zsuzsi nénjük komor arca nem sok jóval kecsegtetett. - Te, ezt biztos a létra miatt küldték! - suttogta Ko- bak. - Meg amiért én ott voltam! Közel járt az igazsághoz. Telefülű újabb jelentései vég- leg felbőszítették az igazgatót. Hát ez hallatlan. Mit gon- dolnak ezek a kölykök? Megírt egy mérges levelet, fel- sorolta minden bűnüket, kemény megtorlást követelve részükre. Meg azt, hogy el ne eresszék őket Irdácsról, de főleg haza ne, míg csak apjuk meg nem gyógyul. Göcsör András hogylétére az igazgató ki se tért. Zsuzsi néni a köténye zsebébe gyűrte a levelet, a fiúkat meg egyelőre azzal hárította el: - Játsszatok! Ez nem rátok tartozik. Ferkó okoskodni próbált. - De mégis . . . mit ír? - Megmondtam, nem rátok tartozik. Ettől fogva a fiúk csak azt lesték, mikor teszi le nén- jük a kötényt, hogy kilophassák zsebéből a borítékot. Ha- lálosan izgatta őket a dolog. Délben aztán többet is megtudtak. Akkorára Pali bá- csi is hazaszuszogott. Mindjárt ebéd előtt végigfutott a levélen, de nem szólt semmit, csak amikor befejezték az evést. - Jóllaktatok? - Köszönjük, jól. - Nahát akkor lássuk: miféle gazfickókat táplálunk mi itten? - S kiterítette a levelet maga elé az asztalra. A fiúk csak lapultak szótlanul. - Először is: hol a két testvéretek? Mert otthon nin- csenek. Ti se hazulról jöttetek. Az erdőgazdaságnál meg azt hiszik, hogy innen jártok haza gazemberkedni. öregasszonyok nyakát törni. Mire idáig ért, hangja már dühtől reszketett, s a fejé- be toluló vértől szederjesen vöröslött az arca. Zsuzsi néni csillapítani igyekezett. - Nyugodtabban, édesapja! Ne izgassa fel magát anynyira ! - De azt a keserves nemjóját neki, hát kiket fogadok én az én házamba? Kis gyilkosokat?! Jó, megdobáljátok az igazgató autóját. Ez se szép, de ilyet még csinál egy gyerek. Ellopjátok apátok puskáját, ez már súlyosabb. De hogy egy szegény öregasszonyt a padlásra csaljatok, aztán kihúzzátok alóla a létrát, hogy lezuhanjon, ez mégiscsak sok. Aztán ott van apátok pénzesdoboza. Több ezer fo- rintot tartott benne. Félig eszméletlenül, maga se tudta, mit csinál, odaadta valamelyikőtöknek a kulcsot. Azóta kétszer is ott jártatok a házban, ha nem többször. Most arra gyanakodnak, hogy titokban az egész pénzt elvitté- tek . . . Na, mi az, mit sápadoztok? Talán ez is igaz? A két gyerek elhűlt bele. Homlokukon hideg verejték gyöngyözött. - Hol az a pénz? - förmedt rájuk Pali bácsi. - Hova tettétek? Ferkó fejében villámgyorsan cikáztak a gondolatok. Mindent bevalljanak? Nem, nem lehet. Ugyis félrema- gyaráznák. Mindent félremagyaráznak. Csak apjuk gyó- gyulna meg! ő hisz nekik. Öt kell megvárni, minden- áron. Van pénzük, elmehetnek addig messzire, ahol nem ismerik őket . . . - Hol az a pénz? Nem halljátok? - Seholl - vágta a szemébe Ferkó. - Mi nem hoztunk el semmiféle pénzt! Pali bácsit a guta kerülgette. A gyalázatos bitangok, hogy ilyen szégyent hoznak a családra! Már úgy ordított, ahogy a torkán kifért: - Vigyázzatok, mert utoljára kérdem! Hova tettétek? De Ferkó hangja megint visszacsapott: - Sehova! Érti? Nem tettük sehova! Különben sincs semmi köze hozzá! Zsuzsi nénjük eddig a ház előtt sertepertélt, mintha csak azzal volna elfoglalva, de valójában őket figyelte: az alkalmas pillanatot várta a beavatkozásra. Nem any- nyira a fiúkat féltette - bár szánta őket is -, az urát in- kább a szélütéstől. Jaj, csak baj ne érje! Idő előtt közbe- lépni is azért nem mert, nehogy még éktelenebb dühbe gurítsa. De most odaszaladt. - Palikám, lelkem, hagyia! - suttogta félhangosan az urának. - Hagyja őket! Nem érdemlik ezek, hogy ha- lálra izgassa magát miattuk! Jöjjön, feküdjön le! Hisz máris rosszul van. Jöjjön, bezárjuk őket az alsó házba, ott majd megjön az eszük, ne féljen. Azért nem kell magát tönkretennie ! A fiúk csak feliből-harmadából értették a szavát, de amúgy se lett volna most erejük elmenekülni a bezárás elől. Minden ellenkezés nélkül indultak az alsó ház lo- mokkal zsúfolt, szűk helyiségébe, a törött bútorok, zsák- ba tömött rongyok, elsárgult újságok közé. Pali bácsi nemsokára elcsitult szuszogással aludta szo- kott délutáni álmát. A fiúk nem aludtak. Azt is jól hal- lották, hogy jön valaki, majd megcsikordul a kulcs a zárban, Zsuzsi néni nyitott be. - Szedelőzködjetek, gyerekek, szedelőzködjetek! Szaporán, indulás! Leesett az álluk. De nem mozdultak. - Siessetek már, na! Mire Pali bátyátok felébred, ár- kon-bokron túl kell lennetek. Utravalót is pakoltam nektek. Először csak bámultak. De aztán kezdték észbe venni, mit akar Zsuzsi néni. - Ti nem tudtok semmiféle levélről. Megértettétek? Mire az megjött, ti messze jártatok. Pali bátyátok majd megírja: ahogy becsöppentetek, úgy el is párologtatok, többet ő nem tud semmiről semmit. Egy beteg embernek nem szabad ilyesmikbe beleártania magát. Apátok majd ha meggyógyul, mindent rendbe tesz. Titeket is úgy a gatyátokba ráz, ne féljetek, örökre elmegy a kedvetek a gazemberkedéstől ! Szigorú hangon beszélt, de más szigorúság volt ez, mint a Pali bátyjuké. A cinkos megértés is kicsengett belőle. - Van miből megélnetek? - Van. - Az a fő. Azt nem is tudakolom, miféle szénégető kunyhóba, vagy hová vackolódtatok be. Csak arra vi- gyázzatok, hogy néhány nap múlva már keresni fognak. Most vegyétek meg inkább, ami kell, nehogy aztán bal kézről kelljen ezt-azt megszereznetek. Van elég a rová- sotokon. Ha pedig megtalálnának, akkor kössétek maga- tokat váltig, hogy mindent elmondtok, de csak apátok- nak. Csak, csak, csak neki! ő okos ember, megbecsült ember, majd ő kihúz a bajból. A végén egészen elérzékenyült, még a szeme is könnybe lábadt. - Jaj, én jóságos teremtőm! Hogy szakaszthattatok ennyi bajt a nyakatokba? Hát lehet az, hogy ti azt az erdészt meg az anyósát csakugyan ki akartátok irtani? Én már megzavarodom, annyit töröm a fejem. Neki a kutyát, puskát a mellének, kihúzni a létrát az öregasz- szony alól ! Hát igaz ez? Ti csináltatok volna ilyet? Miért? Mert odament a házatokba? Az igazgató már ott tart, hogy rendőrkézre ad, vagy intézetbe csukat. Attól fél, hogy valami beteges őrület szállt meg benneteket, s még rosszabbat is elkövettek. Azért is eresztelek el. Csak vigyázzatok magatokra, kicsikéim! És főleg Pocokra na- gyon vigyázzatok! Ne is tartsátok ott magatoknál! Olyan kicsi ő még, nem neki való az. Ne féljetek, nem mond el semmit, amit nem kéne. Majd én beszélek a fejével. Jó? Addigra Pali bácsi is lecsillapodik, nem tart az ő haragja sokáig, csak olyan hirtelen természete van . . . Ugye, elkülditek? igérjétek meg! Már-már könyörgött nekik, mintha nem is két serdü- letlen gyerekkel állna szemben. De nem tehetett róla. Ugy szerette Pockot, annyira a szívéhez nőtt tavaly nyá- ron, nem élte volna túl, ha baja történik. - Megígéritek? - Meg - bólintott rá Ferkó felnőttes-komolyan. Akkor megölelte, jobbról-balról megcsókolta őket, még a fejüket is megsimogatta, úgy bocsátotta a két fiút útra. XVIII. FUTÁS AZ ÉJSZAKÁBAN Apjukról mind ez ideig semmit nem tudtak. Mégse mer- ték Zsomboly felé venni az irányt. Ha rájuk ismer valaki az utcán, ki tudja, nem a rendőrségen kötnek-e ki. Hisz Zsuzsi nénjük is főleg azért adott túl rajtuk, maga is megmondta, nehogy az ő házukból vigyék el őket a rend- őrök. "Jaj, én jóságos teremtőm, mi lesz akkor szegény beteg Pali bácsival!" Ezt megbocsáthatatlannak érezte Ferkó, hogy csak Pali bácsiért izgul. Egyre fájdalmasabb haraggal gondolt rá, milyen csúfosan bántak velük Irdácson. "Hol az a pénz? Hova tettétek? Hova tettétek? Hova tettétek?" Pali bá- csit más se érdekelte, csak a pénz. Mintha talán az ő pénzéről volna szó. Zsuzsi nénjük meg hagyta, nem szólt egy szót se, csak amikor ő visszafelelt Pali bácsinak, s megijedt, hogy azt mérgében megüti a guta. És ha ők gebednek meg? Az nem baj? Az semmi? Nőttön-nőtt benne a keserűség a nagyok iránt, amiért így cserbenhagyták őket. Hát nincs senki, aki pártjukat fogná, aki megmondaná, hogy nem igaz, ezek a fiúk nem gyilkosok, nem rablók, ezek igazából jók? Eszébe jutott Csapy, a legkedvesebb tanárja. Hátha ővele beszélne? Mikor a rajzszertár ablakát bedobta a métalabdával, s Mikula azt állította, hogy akarattal tet- te, akkor is ő mentette meg. Felderengett előtte szőke haja, nyírott bajusza, halo- vány, keskeny ajka. Szigorú volt és hajthatatlan. De sose kiabált, nem úgy, mint Mikula, az néha olyan idegesen üvöltözött, hogy a nyál is kifröccsent a szájából. Csapy mindig sokkal finomabban, elegánsabban viselkedett. Még az orrát is úgy törülte meg, hogy a kabátja belső zsebébe nyúlt a frissen vasalt, tiszta zsebkendőért. Ha va- dult az osztály, csak a kezével intett csöndet, már kussolt is mindenki. Tudták, hogy mindjárt sorolni fogja, kik hoz- zák ki az ellenőrzőjüket. Mert egyenként figyelt minden- kit, nemcsak az egész osztályt látta, azért is tudott igaz- ságos lenni. Hogy, hogy nem, még a háta mögött is tud- ta, mi történik. Irt a táblára, és meg se fordult, már mondta: "Hollauer és Kaposi hozzák ki az ellenőrzőjü- ket." Arra gyanakodtak, hogy a szemüvege tükrözi az osztály kicsinyített képét. De hiába kísérleteztek odahaza más szemüvegekkel, egyikkel se sikerült a trükk. Hato- dik érzéke volna? Hisz egy-egy rossz felelet után is hány- szor megmondta: "Nem kellett volna, édes fiam, annyit focizni tegnap." Vagy: "Mi az, csak nem a bélyeggyűj- teményedet rendezgetted egész délután?" És mindig a feién találta a szöget. Csakhogy amennyi reménységet támasztottak Ferkóban ezek az emlékek, annyi félelmet is keltettek benne. Mert hátha a Csapy jóindulata is végesnek bizonyul, ha rájuk veti röntgenszemét. Pali bácsit se ilyennek ismerték ! Mennyit mesélt máskor, mennyi mulatságos és izgalmas történetet! De ahogy kitette a levelet maga elé az asz- talra, sötét gyűlölet villant meg a szemében. Mi lesz, ha Csapyval is így jár? Felködlött megint az arca, s most az ő acélkék szemében is kigyúlt ugyanez a kegyetlen fény. Csak egy villanásnyira, vagy tán annyira se. De már tudta, hogy vele se beszélhet. Ö is olyan, mint a többi nagy: egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozhat. Egy érzés maradt benne végül: menekülni. Az erdő, a Füstös már nem oltalom. Ha egyszer komolyan kutatni kezdenek utánuk, órákon belül a nyomukba érnek. Akkor pedig el innen, el akár a világ végére, bármilyen távoli és idegen emberek közé. Sőt annál jobb, minél idegeneb- bek: akik nem ismerik, azok mért bántanák őket? Kéméndet is útba ejtették, ott vásároltak be a földmű- vesszövetkezeti boltban. Később aztán már bánta Ferkó, hogy négy egész kenyeret vettek. Minek, ha egyszer nem maradnak a Füstösben? Most cipelhetik. Megkerülték Zsombolyt, s Koloncón keresztül robog- tak be a hegyek közé. Jócskán be is sötétedett, mire a Füstöshöz értek. Pocok gubbasztott csak a bejárat előtt. Lackó még nem tért meg a forrástól. - Egy bácsi járt itt - újságolta Pocok. - Most az előbb. - Miféle bácsi? - döbbent meg Ferkó. - Egy olyan öreg . . . - Mit akart? - Csak kérdezte, nem félek-e itt egyedül. Meg hogy hogy hívnak. - És te mit mondtál? - Hogy Göcsör Zsigmondnak. Meg hogy félek, de nem nagyon, mert Lackó mindjárt megjön a vízzel. Te is estére ígérkeztél vissza Irdácsról. Csak Kobakkal nem tudom, mi van, mert az elveszett. Te is azért mentél el, hogy megkeresd. És igaz, azt is tudakolta, hogy ugye, mi vagyunk a Göcsör András fiai. - Te persze mindjárt bevallottad! - Be. De nem is nagyon figyelt oda, mert épp bújt be a Füstösbe. Még ott hátul a lyukba is belevilágított a zseblámpájával. Ferkó majd a haját tépte. - Legalább egy fals nevet köptél volna be neki! Holnapra mind idecsődül! - Kik? - Kik! A rendőrök! Pocok összerezzent. - Engem is elvisznek? - Naná, majd pont téged hagynak itt! Sírva fakadt. - Ha engem megfognak, én úgy beleharapok a kezükbe!... - Mit izgulsz? Azt hiszed, itt találnak? - Ferkó eredetileg csak másnap vagy harmadnap akart felkerekedni, de most másképp döntött. Hogyne, hogy esetleg még ma éjjel rajtuk üssenek! Pakolás, egy-ket- tő! Pocoknak odalökött egy darab kenyeret, ne nyöszö- rögjön éhében, aztán kapkodva válogatta az útiholmit. Az az öreg, az álruhás rendőr is lehetett. Bármelyik perc- ben visszaeheti a fene értük. Vagy talán itt bujkál most is a fák mögött? Belerévedt az egyre sűrűsödő sötétségbe. Nagyot sóhaj tott. Lackó is hol késik ennyi ideig? Elfogták volna? Akkor viszont őrültség itt rostokolni. De ha mégis befut? S nem talál itt senkit? Az útiholmit Ferkó külön csomóba hányta a barlang előtt, Kobakék rakosgatták be a hátizsákokba. A többit ruhákat, edényeket, szerszámokat, az egyik pokrócot, a fölösleges ennivalót - a barlang hátsó üregeibe dobálták be, s kövekkel torlaszolták el. A pénzt viszont mind ki- vette Ferkó a rejtekhelyről. Egy százast Pocoknak adott, annyival, akárhogy is eljut Irdácsra, a többit meg három nagyjából egyenlő részre osztotta, hogy ha hirtelen rá- juk csapnak, szétugorhassanak, mindegyikük a maga bő- rét menthesse. Holnap hajnalban aztán Koloncón túl, a Cula patak öreg fűzfái alatt találkozhatnak. Felötlött benne az is, nem lenne-e jobb bevárni a rend- őröket, vigyék őket mindenestül, ahova akarják. Hogy állnak apjuk elébe, ha netán elvész az itthagyott holmi? Szenvednék el inkább, amit muszáj . . . De nem tudott belenyugodni a megaláztatásba. Lázadt a lelke ellene, hogy ilyen végzet sújtsa őket. Erre nem szolgáltak rá. Ugy vágta egyik-másik követ az üregek szájába, hogy szinte szikrázott. Addig-addig, hogy megjött Lackó. Ferkó sebtében ne- ki is mindent elhadart. Telivedelték magukat friss víz- zel, a maradékot kiöntötték, s be a kannát is a barlang egyik zugába. Majd fogta ki-ki a maga robogóját, eről- ködve taszították felfelé a meredek hegyoldalon. Hogy fent azután a földútra térjenek, Koloncó irányába. Holdvilágos, derült égbolt szikrázott a fejük felett. Egyelőre mégse kaptak fel a gépre, ezen a keskeny és göcsörtös úton még nappal is kockázatos lett volna tö- mött zsákkal a hátukon karikázni. Meg micsoda zajt csapnának! így is felszisszentek, ha egy-egy zökkenőnél megzörrent a gép. Ez a bántóan idegen hang minduntalan megzavarta a halk éji neszek fülükbe zsongó muzsikáját. Mert folyvást füleltek mentükben, nem hallanak-e gya- nús hangokat. Szorongva lesték a fények és árnyak ijesz- tő imbolygásait is, ahogy a lengedező lombok résein hol itt, hol ott világlott át a hold. Pocoknak szigorúan meg- hagy-ták: bármiféle rémeket látna, visongani ne merjen. Az egyetlen, amit megtehet, hogy figyelmeztetésül meg- fogja éS visszarántja a biciklijüket. Ferkó vezetett, utána baktatott Kobak, azután Lackó és végül Pocok. Egy idő múltán Lackó hirtelen rántást érzett a gépen. Pocok izgatottan mutogatott a háta mögé. Erre ő is megrántotta a Kobak gépét, az meg a Ferkóét. - Azt a bácsit láttam! - lihegte Pocok. - Hátranéztem, és ott! De a többiek hiába meresztették a szemüket. - Akivel este beszéltél? - Azt, igen, becsületszavamra. Épp rásütött a hold. Nem sok tartotta vissza őket, hogy szétrebbenjenek, otthagyjanak csapot-papot. De Pocok annyiszor lóvá tette már őket a rémüldözéseivel ! - Ez megint valami hülyeség! - morogta Ferkó. - Eridj oda, ha nem hiszed ! Ehhez hiányzott persze a merszük. Egy ideig tétován ácsorogtak, majd Ferkó átadta a vezetést Lackónak, s ő lett a sereghajtó Pocok helyett. Az eddiginél szaporábban haladtak tovább, szuszogva tolták a gépüket. Ferkó eleinte folyvást a nyakát teker- gette, nem mozog-e mögöttük valaki. Aztán mindinkább megnyugodott. Hanem egyszer csak nagyot dobbant a szíve. Mintha egy szikár, elég alacsony emberi alak lopakodott volna a holdfényben, a fák között. Megállt, hogy jobban szemügyre vegye. De a jelenség máris nyomtalanul eltűnt. A többiek után sietett. Nem akart rájuk ijeszteni. Hátha képzelődik. Aztán megint megpillantotta. Pontosan ugyanazt az alakot. Majd összecsuklott rémületében. Akkor Pocok se té- vedett. A ma esti öreg követi őket. Suttogva nógatta öccseit, hogy iparkodjanak. Ha elérik a koloncói kövesutat, ott már felkaphatnak a gépre. Akkor szaladhat utánuk. Csak addig rájuk ne támadjon! Lázasan törte a fejét. Ki lehet ez az ismeretlen, aki éj- nek évadján a nyomukba szegődött? Pénzükre vadászó rabló? Ugy fejbe vágja a biciklipumpájával, hogy ott ma- rad. Vagy nem is. Hanem szól a többieknek: ő majd hir- telen a gyomrába fejel, ők meg püföljék a fejét a pumpájukkal, fel ne ocsudjék. Az ám, de ha álruhás rendőrt ütnek le? Vagy az lövi le őket, mert már ott a töltött pisztoly a zsebében, s abban a pillanatban lő? - Gyorsabban! - ösztökélte az előtte haladó Koba- kot. - Gyorsabban! Add tovább! Azt is, hogy ha kiérünk a koloncói útra, azonnal ugrás fel a gépre, és gyerünk! Kobak nem értette világosan, mit susog. Hátrapillan- tott, s mindjárt meglátta kísérőjüket. Az már nem is igyekezett rejteni magát. Akárhogy szedték a lábukat, lé- pésről lépésre közelebb ért hozzájuk. Ferkó fojtott hangon magyarázta, mit tegyenek, ha el akarná rabolni a pénzüket. De csak ha ő nekiront. Ne- hogy valamelyik előbb elkezdjen hadonászni a pumpájával. Alig lehetett már tizenöt-húsz lépésnyire tőlük. S ek- kor váratlanul megszólította az előle menekülőket: - Hová, fiúk? Hová siettek? Rémülten torpantak meg. Aztán Ferkó nagyot kiáltott. Végre megismerte, ki az. - Kolozs bácsi! - tört ki belőle. - Kolozs bácsi! Jóízű kacagás jelezte, hogy ő az csakugyan. Értette az öreg, hogyne értette volna, micsoda feszültség oldó- dott fel hirtelen ebben a gyerekben. - Kolozs bácsi! -- Én vagyok az, na, mit kiabálsz? - S közelebb lépett a fiúkhoz. XIX. KOSZA KOLOZS - Mit ijedeztek, Göcsörök? Mit ijedeztek? - veregette őket hátba. - Nem kell úgy ijedezni. Még ha nappal! De éjjel? Éjjel csak az féljen, aki nem becsületes ember. Ez rávallott. A híres éjszakai kószálóra, a fatolvajok és vadorzók rémére. Mennyit mesélt róla apjuk! De ők alig egyszer-kétszer találkoztak vele, mert nyugalomba vonulásáig főleg a hegység felső régióiban erdőmérnökös- ködött, mint afféle született kárpáti ember. Azóta meg Koloncón bújt meg a parkban, legfeljebb éjszakánként ruccant fel a Medvésbe. Kósa Kolozsnak hívták külön- ben, de nyughatatlan csavargó természetéért háta mögött inkább Kósza Kolozs néven emlegették, szembe meg Ko- lozs mérnök úrnak szólították, vagy Kolozs bácsinak. - Erdészgyerekek volnátok, vagy mi? Aztán rohan- nak, mint a megriadt vadmalacok! A fiúk szégyenkezve sunyítottak. - Hány olyan fickóval elbántam én éjjel, sötétben, aki erősebb volt nálam. Vagy fegyver a kezében. Nálam meg legfeljebb a késem! Csakhogy ő félt, én meg nem féltem. Ferkónak lassan megjött a szava - Én is arra gondoltam, meg is beszéltük, hogy ha rablónak tetszik lenni és megtámadni, mert akkor még nem ismertük meg Kolozs bácsit, akkor én fejjel nekime- gyek a gyomrának, a többiek meg a pumpájukkal verik a fejét. Az öreg kissé zavart mosollyal tapogatta meg a koponyáját. - Ez igen! Ha szó nélkül közelebb merészkedem, végem! Kínjukban a fiúk is elvigyorodtak. - Na, gyertek! - biztatta őket Kolozs bácsi. - Dönt- sétek le a gépeteket, aztán letelepedünk ide a gyepre. Kenyérrel, szalonnával kínálta a társaságot. Ö is nekilátott. - Volt egy jó esetem! - említette falatozás közben. S belefogott mindjárt a történetbe. - Akkor kezdett éjszakánként feljárni a Borókásba egy óhegyi fiatalember. Még nem ismertem. Mert a jó erdész minden valamire való fát, minden vadat és vad- orzót ismer a területén. De ezt, mondom, még nem is- mertem. e se engem. Csak hírből. Ezért is volt olyan nagylegény. Verte a mellét, hogy őt aztán nem teszem csúffá, mint a többit. Akkoriban szerelt le a katonaság- tól. Posztópapucsot húzott a lábára, olyan nesztelenül mozgott, mint az árnyék. Csak azt utáltam benne, hogy nemcsak puskával: hurokkal is dolgozott. Fuj! Aki va- dász, az legyen vadász, az ne a húsáért szeresse a va- dat. Még ha a legutolsó orwadász, akkor se. Akkor is azt élvezze, hogy figyeli, nyomozza, napok és hetek hosz- szat, s kilencet is megles, míg a tizedikre rálő. De azt úgy megcélozza, hogy ottmarad. A többi, az mészárosmunka. Feszengve várták a gyerekek a megígért történetet. A többi nemigen érdekelte őket. - Na de hurkot vetni, az még rondább! Az olyan, mintha a kártyában pénzre megy valaki. Keresni akar. Méghozzá hamis lappal. Az ilyen énnekem nem is em- ber. Az ilyet le kell csukni, fel kell akasztani, négyfelé kell vágni, olajba kell főzni, de legalábbis olyan huszon- ötöt vágni a fenekére, hogy holtáig tapogassa! Nagyon magánosan élt az öreg az utóbbi időben, azért vett így erőt rajta a fecseghetnék. Hanem most felocsúdott. - Hol is hagytam abba? Igen, igen! Egyszóval én ezt a legényt már napok óta figyeltem, mert én az orvva- dászt is szeretem jól kiismerni, akár a vadat, mielőtt vé- geznék vele. Tudtam már, hogy ez a hurokrakó a puská- ját is mindig magával hordja. Jól van, én azért elintéz- lek. Egy szép holdvilágos éjszakán elébe toppantam. Csak úgy fegyvertelenül. Puskát szándékosan nem vittem ma- gammal. Majd hoz ő. Csak nem fogok kettőt cipelni, ha azt elveszem tőle! Most már izgatottabban füleltek a fiúk. - Nyolc-tíz lépésnyire ha lehettünk egymástól. Tüs- tént rám fogta a puskáját. "Álj !" Mintha még katona volna, én meg civil, s joggal tegezhetne le. Én persze megálltam, ilyenkor megáll az ember, de mondtam neki mindjárt: "Mit játszol azzal a puskával, édes fiam? Még elsül. Bajod lehet belőle!" "Mi köze hozzá?" Nekem aztán semmi - válaszoltam szelíden -, mert nem engem kötnek föl érte. Csak sajnállak. Fiatal vagy még!" A nyu- godt hangomtól egészen megzavarodott. De még mindig mutatni akarta, hogy ő kicsoda. "Ne dumáljon annyit! Nem vagyok rá kíváncsi!" S a puska csövét le nem vet- te volna rólam. "Nem gyújtasz rá, gyerekem? Szívesen megkínállak." Előkotortam a cigarettatárcámat, az ön- gyújtómat, rágyújtottam. Nem felelt. Fogtam magam, ké- nyelmesen leültem egy tuskóra. Egy ideig szótlanul szív- tam a cigarettát. De a legénnyel folyvást szembenéztem. Az már nem tudott mit csinálni kínjában. Puskával a kezében fusson meg? Én meg azon voltam, hogy még jobban megkeverjem. Tudakoltam tőle, mi újság a falu- jában, Ohegyen. Ki is csúfoltam, hogy micsoda hurko- kat rak ki, két álló hete nem fogott semmit. Hadd higy- gye, hogy nincs előttem titka. Felelni, persze nem felelt, csak még egyszer rám ordított, hogy fejezzem már be a dumát, táguljak végre onnan, mert baj lesz. Lassan, nyu- godtan felegyenesedtem. Eldobtam a cigarettavéget, rá- tapostam. "Nahát akkor: ég áldjon, fiam!" - nyújtottam felé a jobb kezem, s közben kettőt-hármat léptem előre. "Na, mi az, kezet se adsz nekem?" Tétovázott, mit csi- náljon. Lőni már nem fog, arra mérget vehettem volna, ahhoz sokkal elszántabb lelkiállapot kell, hogy emberre lőjön valaki. Azért is hagytam annyi időt neki, hogy hét- szer végiggondolhassa, mi várna rá, ha gyilkosságba ke- verednék. Hisz ha én őt ennyire ismerem, akkor máso- kat is kitaníthattam felőle, azok pedig tudni fogják, kire uszítsák a csendőröket. Eddig egész halkan, a lehető leg- szelídebb hangon beszéltem hozzá. De most egyszerre rá- ordítottam: "Tudom, ki vagy! Hiába szaladsz!" Ugy történt, ahogy számítottam. Megfordult, rohanni kezdett. Én utána. Vagy hatlépésnyire lehetett tőlem, de ő a pus- ka miatt nehezebben futott. Sajnálta eldobni. Már-már beértem, mikor hirtelen megfordult, és megint rám sze- gezte a fegyvert. De már elkésett. Egyetlen gyors mozdu- lattal kiragadtam a kezéből és hátraugrottam. "Kezeket fel!" Ha láttátok volna, mi lett abból a hetyke legény- ből egy perc alatt! Összeesett, mint a mosogatórongy. De hogy az mit nyöszörgött össze a falu felé menet, ahogy rászögezett puskával kísértem! Csak most az egyszer eresszem még el, ő soha be nem teszi a lábát az erdőbe. Csak az özvegy édesanyjára legyek tekintettel, ő az egyet- len fia. Az belehal a bánatba, ha őt lecsukatom. Bocsás- sak meg neki, csak most az egyszer. Nem akart engem bántani, nem akart lőni, esküszik, hogy nem, csak meg- ijedt, nem tudta mitévő legyen . . . Végül már úgy bő- gött, mint egy pendelyes gyerek. No, gondoltam, az előbb még nagyobb szád volt. De a falu előtt eleresztettem. "Hétfőn reggel jelentkezel az irodámban." Az egyik leg- jobb munkásom lett belőle. Örültek a fiúk, hogy ilyen szerencsésen végződött a vérfagyasztónak indult történet. Megkönnyebbülten lélegeztek fel. - No de beszéljünk a ti dolgotokról is - fordította meg a szót az öreg. - Már napok óta figyelem, hogy ott mozgolódtok a Füstös körül. Most meg egyszerre felpakoltok, neki az éjszakának? - Hát Kolozs bácsi tudta, hogy ott vagyunk? - ámult el Ferkó. Az elnevette magát. - Láttalak nemegyszer. Néhány bolhát is hoztam tőletek. Az éjszakai bolhakomédia emléke a gyerekeket is meg- kuncogtatta. Nem is sejtették, hogy az öreg ismét ugyan- azzal a csellel él, mint az előbb elmondott történetben: úgy mutatja, mintha neki az égvilágon mindenről tudo- mása volna. Mire megkérdezte, hova is indultak, négyük közül a legelszántabbnak, Ferkónak se maradt ereje a titkolózásra. - Pocok Irdácsra - vallotta halkan. - Mi meg . . . - . . . Amerikába! - Nem, Erdélybe. Apu szülőfalujába. Az ottani rokonokhoz. Olyan csend támadt, hogy egyszerre mindnyájuknak a fülébe zsondult a fejük felett susogó lombok csendes muzsikája. Kolozs bácsi maga is erdélyi születésű volt, ha nem is székely, mint Göcsör András. - Látjátok, fiúk - szólt eltűnődve -, oda engem is húz a szívem. De hozzátok szegődnék! Csak attól tartok, nem jutnátok ti el odáig. Se útleveletek, se semmi. Ha elfognak, hét baj lesz! - De hát hova menjünk, Kolozs bácsi? - tört ki Fer- kóból. - Itt nem fognak el? Itt is el akarnak fogni! - Kicsoda? - Hát a rendőrök! Az igazgató is megírta Irdácsra. Kolozs bácsi a fejét ingatta. Pedzett már egyet-mást a fiúk viselt dolgairól, de ezt sokallotta volna. - Ne haragudj, én ezt nem hiszem! Hogy ilyesmi vol- na a rovásotokon? Alig hihető! - Akkor mért küldenek ránk rendőröket? Kit öltünk mi meg? - Azt nem állította senki ! - De hát hova menjünk, tessék mondani? Hol nem bántanak minket? Végső keserűség süvített a hangjából. Kolozs bácsi sejtette, hogy jóval nagyobb a kelleténél a gyerekek kétségbeesése. Már csak apjukért is, hisz jól ismerte, segítenie kellene rajtuk. De hogyan? - Gyertek énhozzám, fiúk! - szánta el magát nagy nehezen, egy keserveset sóhajtva mellé. - Ott egy ideig nyugodtan meglehettek. Koloncón, a parkban, tudjátok. Ott nem fog háborgatni senki. XX. A KOLONCOI PARK A Chaplovich-kastély a háború alatt megmaradt épség- ben, de a front után leégett. Maguk a koloncóiak gyúj-- tották fel egy éjjel, jó előre elhordván belőle mindent. Az egész falu összeszaladt, apraja-nagyja ott bámulta az égig lobogó tüzet, de egy vödör vizet sem löttyentettek volna rá. Még akkor se mozdultak, mikor a kastéllyal összeépült kápolnát is ellepték a lángok. A kastélytól távolabb egy kertészház bújt meg a fák között. Az nem égett le, csak ajtó- és ablakszárnyaitól, tokjaitól fosztották meg, a pala egy részét feszegették le a tetejéről. Nagy sokára hozatta rendbe az Országos Ter- mészetvédelmi Tanács, amelyet később Országos Termé- szetvédelmi Hivatalnak kereszteltek át. Akkor költözött ide a már nyugdíjas Kósa Kolozs, hogy gondjaiba vegye a volt grófi parkot. Azóta itt élt, teljesen magányosan. Felesége már régebben meghalt, egyetlen fiát meg a háború vitte el. Jó negyedórára volt tőle a falu széle. De ő ezt szeret- te. Fia halála óta mindig újra megszállta a búskomor- ság: ilyenkor mindenkit a pokolba kívánt. A koloncóiak nem is háborgatták sokat. Ha meg Pestről vagy másunnét érkeztek vendégei, igyekezett őket mielőbb kiutálni. Ha egyáltalán beeresztette. Csengő híján nemegyszer órák hosszat ordibáltak a kapu előtt, s ő csak nem mutatkozott. Ide kerültek hát a Füstösből a fiúk azon a félelmetes éjszakán. Kolozs bácsi szétterített nekik néhány nyaláb szénát, eldőltek rajta ruhástul, mint a hullák. Ugy tervezték, hogy Pocok másnap Irdácsra indul. De alig nyitotta ki a szemét, már azon nyavalygott, hogy ő nem megy. A többiek ittmaradhatnak? Csak pont ő nem? Az öreg engedett neki. Három vagy négy gyerek, most már egyfene. Reggeli után körülsétáltak a parkban, a furcsábbnál furcsább alakú fák között. A gróf szerette az ilyen ágas- bogas szörnyetegeket, gyakran még az egészséges növésű fák koronáját is eltorzíttatta. Élt-halt a különlegessége- kért. Nőtt itt az észak-amerikai mocsári ciprustól a kínai ginkgóig mindenféle fa, ami csak kibírta a koloncói éghajlatot. A parkbeli tó közepén zöldellő kis szigztre csónakon eveztek be. Egy vén szomorúfűznek a víz tükréig lehajló ágai alatt szálltak partra. A sziget belsejét borító sűrű or- gonabozót egy gyepes tisztást rejtett, a szentek szentjét, Kolozs bácsi kedves pihenőhelyét. Hányszor hevert itt a magasságos égbolt alatt, figyelte órák hosszat a nyugal- masan libegő vagy vadul egymást kergető felhőket, a fent kóválygó madarakat. Ide hozta most a négy fiút is, az- zal az intéssel: a közelébe se merészkedjenek még egyszer. De most hellyel kínálta őket a gyepen, s úgy forgatta a szót, hogy kiszedje belőlük minden kalandjukat. Nem is vártak sok biztatásra. Végül még Pocok is előrukkolt vele, hogy csapta be Lackót a kulacs vízzel. Közben nya- kig pirult, nagyokat nyelt, s kitartóan nézte a térde kalá- csát, de aztán ő vihogott a leghangosabban. Kolozs bácsi is jól szórakozott, hanem azt terhesnek tartotta volna, hogy egész nap az ő nyakán lógjon a társaság. Közölte hát velük: mindenfelé szabadon jár- hatnak-kelhetnek, csak a kerítés közelébe ne menjenek. Ezzel kicsónakáztatta a fiúkat a szigetről, adott nekik néhány könyvet, egy csomag römikártyát meg egy légpus- kát (szigorúan kikötve, hogy madárra, mókusra nem lő- hetnek vele), s útjukra eresztette őket. Ennivalójuk még van ; ha megéheznek, azt egyék. Gondolta, eltekeregnek a parkban. Húsz hold gye- rekeknek ez valóságos birodalom. Még el is tévedhetnek benne. De bele se sandított szinte a mikroszkópjába, hogy raj- zolgatni kezdje a kaukázusi jegenyefenyő fájának kereszt- metszetét, a fiúk máris éktelen üvöltözést csaptak a ház előtt. - Kolozs bácsi ! Kolozs bácsi ! Kényszeredetten kelt fel az asztal mellől, hogy rendet teremtsen odakint. - Mit ricsajoztok itt? - Ferkó nem akarja ideadni a légpuskát! Pedig, ugye, nem csak őnála lehet? - indulatoskodott Kobak. - Nem hát! - Na látod, tessék ídeadni! - Én nem mondtam, hogy csak nálam lesz. De Kolozs bácsi az én kezembe adta, hát először én lövök vele! Kü- lönben is nekem kell rá vigyáznom, baja ne essék. - Azt meg ki mondta? Azt te találtad ki! - De ugye, igaz, Kolozs bácsi? Fülére tapasztotta tenyerét. - Csönd legyen már! Csööönd! Aztán kiadta az utasítást: tízet lőhet mindegyik, elő- ször Ferkó, aztán Lackó és így sorba. De nem itt, hanem a kastély romjainál. Még papírt is adott nekik céltáblának. Félóra se telt bele, Lackó robogott be könnyes szemmel. - Kolozs bácsi a Ferkó nem akarja ideadni! Pedig már olyan régen nála van! - Lelőtte a tízet? - Nem, csak kilencet, de tizediket nem is akar lőni, inkább nem lövi le, csak hogy ne kelljen ideadni neki. - Akkor meg mit csinál vele? - Célozgat. Meg csattogtatja. Szét is akarja szedni, hogy valami baja van, egy jó légpuska nagyobbat durran. - Mondd meg neki: vagy azonnal odaadja, vagy ve- lem gyűlik meg a baja! Nekilátott megint a rajzolásnak. De bele se melege- dett a munkába, három gyerek rontott be . . . - Még most se adja ide! - panaszolta Lackó sírós hangon. - Azt állítja, hogy itt se voltam! Mert ha a Ko- lozs bácsi egyszer megengedte, hogy tízet lőjön, akkor nem mond olyat, hogy kilenc után adja oda. - A tizediket azért lelőheti! - De nem akarja! Csak célozgat! Mindig verebekre céloz, hogy azok károsak. Azokra nem vonatkozik, hogy madarakra nem szabad lőni. Pedig, ugye, vonatkozik? - Hát egy veréb nem a világ. De jobb, ha arra se lőttök, mert aztán kedvet kaptok a tengelicére is. - Én már kedvet is kaptam ! - kottyantott közbe Ko- bak. Lackó meg tovább nyafogott: - Tessék kijönni, és megmondani neki! Ez már több volt a soknál. Kedvenc munkáján dol- gozott: a parkban álló fák szövetét vizsgálta, milyen vál- tozásokat mutatnak eredeti hazájukban nőtt testvéreiké- hez képest. Hosszú, csöves fúróval vett mintát az élőfák törzséből. Azok a testükben keletkezett vékony lyukat később könnyen beforrták. A mintákból - más néven du- gókból - aztán mikroszkopikus metszeteket készített, s erre alkalmas fényképezőgép híján kézzel másolgatta a korallcsipkékhez hasonló bonyolult rajzolatokat, a ki- sebb-nagyobb lyukacskák szeszélyességükben is szabályos elhelyezkedését. Ehhez azonban nyugalom kellett. - Hagyjatok már egyszer békében! - ripakodott rájuk hirtelen méreggel. - Nem látjátok, hogy dolgozom? Kobak és Pocok hátrálni kezdett, hanem Lackó meg se moccant. - De akkor a Ferkó megint nem adja ide! - bőgte, mintha legalábbis az életéről volna szó. Az öreg tehetetlenül hallgatott. - Küldd ide nekem Ferkót! - legyintett aztán lemondóan. Hamarosan betoppant Ferkó, de puska nélkül. Meg- lehetős pímasz képet vágott. ő keverte a bajt? Hát ki más! De próbálja ezt valaki rábizonyítani. - Na, te jómadár! Odaadtad végre öcséidnek a puskát? - Oda hát! Már rég odaadtam volna, csak eltűntek. - Odaadhattad volna előbb is, míg rám nem törnek itt üvöltve. - Én csak le akartam még lőni a tizediket. Kolozs bá- csi mondta, hogy tízet lőhetek. - De azt hamarabb is lelőhetted volna! - Én le akartam, de nem hagytak nyugodtan céloz- ni. Mindig rángattak, meg el akarták venni a puskát! És nagyfiú létére már neki is könnyek gyűltek a szemébe. - Mert huszonötször is céloztál! - Mert nem hagytak nyugodtan lőni egyszer se! Eltorzult arccal feleselt vissza. Teljesen beleélte magát a saját igazába. Az öreg végezni akart a vitával. - Jó, jó, azért nem kell így felindulnod. Te is meg- éred a magad árát! Nézd, lelkem; nekem mindegy, mit csináltok, én nem szólok bele, csak egymás szemét ki ne lőjétek. Engem meg hagyjatok nyugodtan dolgozni. Megértetted? - Meg! - Nahát akkor! Most akkor eredj ki te is, estig egy hangot ne halljak! Ha bajotok van, íntézzétek el egy- más között. Megértetted? - Meg! - Nahát akkor! Indulás! De ezen a napon még a következő ügyekben zavarták : Pocok is lelőtte a maga tízét, most ki lőhet és hányszor? Ferkó mégis lőtt egy verebet. Állítólag csupa vélet- lenségből. Ő nem is álmodta, hogy ott veréb van. Kobak kezében véletlenül elsült a puska, mikor nem is célzott. Ezt nem akarta beszámítani a tízbe, két báty- ja viszont ragaszkodott hozzá, mert akkor mindenki mondhatja, hogy ez is csak véletlen volt, lövök helyette másikat. Kobak: "Nem engednek kártyázni!" (Kizárták a já- tékból, mert folyton csalt.) Pocoknak tüske ment a lábába. Pocoknak megint tüske ment a lábába. ("Mért nem húzod már fel a cipődet? Vagy akkor ne menj a málna közé !") Ferkó a tavon csónakázik. ("Kolozs bácsi csak azt mondta, hogy a szigetre nem szabad bemenni.") Pocok felmászott a romokra, és bőg, nem mer le- jönni. ("Ha még egyszer ilyet csinálsz, azonnal indulsz Irdácsra! Megértetted?" "Meg!" "Nahát akkor!") Pocok beleesett a tóba. (Békát akart fogni.) Valaki már régen kiabál a kapu előtt. Lehet, hogy rendőr. (Postás volt, táviratot hozott, hogy holnapután vendégek érkeznek Pestről. "Hála a papnak! Már csak ez hiányzott!" Ugye, ez mérges kígyó? Majdnem megharapott! (Agyonütve hozták, sikló volt.) Az öreg eleinte háborgott, méltatlankodott, lassacskán törődött csak bele a változhatatlanba. Ha egyszer idefo- gadta a fiúkat, el is kell tűrnie őket. Félretette hát a mun- káját, s egy könyvet vett le a polcról. De hiába próbált belemerülni, minduntalan eszébe ötlött a gyerekek gond- ja. Végigverje az egész bandát? Nem, inkább értelmes munkára kapatja. Meg is tanítja őket erre-arra, mielőtt unalmukban fejére gyújtanák a házat. Éjszaka meg majd őrködni fognak, felváltva virrasztanak egy-két órát. Ez is lecsapol valamit a fölös energiájukból. Mert hogy ő is éppilyen lehetett kicsi korában, azt jól tudta. Mióta öregedni kezdett, mind gyakrabban döbbent bele a lelkébe ifjúságának egy-egy emléke. Ezektől sok- szor napokig se tudott - vagy tán nem is akart - szabadulni. XXI. KISPALI KÖZBELÉP Zsuzsi néni jól számított. A délutáni álmából felserkenő Pali bácsi még csak el se káromkodta magát Ferkó és Kobak szökésének hírére. Oda a gyerekek, oda a gond. Fő, hogy a malac itt visít az ólban. Hanem Kispali annál inkább felbőszült este a történ- tek hírére. Hogy ereszthették el őket a vakvilágba? A szü- leiben titkon motozó, erőszakkal elnémított aggodalmak őbelőle hangosan kitörtek. Dehogy várják meg ezek az erdőn az apjuk gyógyulását! Rémületükben ezer bajba rohanhatnak! Mind makacsabbul kötötte magát ahhoz, hogy utánnuk megy, s nem nyugszik, amíg elő nem kajtatja őket. Másnap már jókor reggel ott száguldozott kölcsönmo- torjával a Medvés nyaktörő útjain, ösvényein. Egyelőre inkább csak tájékozódásul, de abban a reményben, hogy a szerencse a fiúk nyomára vezeti. Egy jó órai életve- szélyes zötyögés után fogyott csak el ez a reménye, s éb- redt fel az a másik, hogy valamelyik forrás közelében gyalogszerrel is bizonyára rájuk talál. Inni, azt kell ne- kik. az fix. S nem marhák kilométereket kutyagolni egyegy korty vízért. A Medvés három forrása közül Köveskút mellett fe- dezett fel néhány gyereklábnyomot. Lelkesen fürkészett körül. S nem sokkal arrébb rá is bukkant egy fiatal töl- gyesnek gyertyánnal, juharral és kőrissel kevert sűrű bo- zótjára. Látta, hogy helyenként hatalmas öreg fák maga- sodnak föl: esős időben nyilván odabújnak. Elrejtette a motort, nekivágott a bozótnak. Kétrét ha- jolva tört előre, leszegett fejjel fúrta be magát a bokros fácskák ezer ága közé, nehogy kiverjék a szemét. Majd megfordult, rák módra törtetett tovább, hogy kevésbé gyötörjék a csapdosó ágak. De így meg folyvást tekerget- hette a nyakát, hogy irányt ne tévesszen. Hiába próbált egy-egy csapáson haladni: ezek a csapásoknak vélt kes- keny hézagok mindig újra összeszűkültek és eltűntek, be- levesztek a vékony ágacskák kusza szövevényébe. Egy ideig kitartóan kerülgette az útjába akadó tüskés bokrokat, taposta a néhány éve kivágott fák helyenként már-már gallyseprűvé sűrűsödött sarjhajtásait. Néha meg- pihent, hogy kifújja magát, megtörülgesse izzadó nyakát, homlokát. Aztán megint neki. Végül is kivergődött a bozót szélére. Keze-lába égett a szúrásoktól, karmolásoktól. De egy belső hang azt súg- ta neki: itt kell lenniük a gyerekeknek, ebben a fiatalosban. Némi tűnődés után úgy döntött, hogy nem bújik be minden kínálkozó résen a sűrűbe. Csak alaposan kita- posott, megbízható csapásokat keres. Talált is néhány ösvényfélét. Eleinte reménnyel ke- csegtették. De beljebb mind elenyészett. Hiába vágott ne- ki újra meg újra, mindössze egy őzet sikerült felvernie. Déltájt lerogyott egy fatönkre. Keservesen szuszogott. Reménytelenül alföldinek érezte magát. Ez az egész bo- zót nem lehet több hatvan-nyolcvan holdnál. S ő fél nap- ja kerülgeti, mégse jut semmire. Még most se tudja bizo- nyosan, benne bujkálnak-e a gyerekek vagy se. Az ő csör- tetésének a zajára még jobban behúzódhattak a sűrűbe, hisz honnan sejthetnék, hogy ő az. Okosabb lett volna lesben ülni a forrás mellett, azóta rég odahajtotta volna őket az ihatnék. így meg lapulnak, mint a nyulak. Kínjában már azt se bánta, hogy netán magára szaba- dítja az erdészt. Nagyokat kurjantott: - Ferkó! Lackó! Kobak! Pocok!... Én vagyok az, Kispalii Gyertek elő! Hasztalan leste a gyerekek válaszát. Csak a lombok zizegése felelt mély basszusára, s néha egy-egy vércse visongott. Elunta. Felegyenesedett. Ekkor vette észre, hogy épp egy fenyőtönkre talált telepedni, csupa gyanta lett a nad- rágja feneke. Előbb ujjaival tapogatta a ragacsos folto- kat, majd kifacsarodott felsőtesttel fordult hátra, hogy megnézze, mekkorák. Fejébe tódult a vér. Ilyen marhát! Ilyen istentelen marhát! Dühében majdnem ököllel esett a saját fejének. Teg- nap este ő volt a nagy, a mindenkinél okosabb. Most meg kotródhat haza, mint főhülye. Nem, azt nem. Akkor már inkább bemegy Zsomboly- ra, az erdőgazdasághoz. Megkéri az igazgatót, legyen egy kis kímélettel a fiúk iránt. Nem olyan rosszak ők, higgye el! Csak hát ezek a sorozatos szerencsétlenségek! Ezek billentették ki szegényeket a lelki egyensúlyukból. Csak el ne bujdossanak! Legyen lelke, segítsen megkeresni őket. Az igazgató épp tárgyalt. Fél három körül jutott be hozzá. Eldadogta neki az előre kigondolt mondatokat. Az ele- inte nem is értette, mit akar. Nincsenek a gyerekek Irdá- cson? Hogy lehet az? Nem tud róluk senki? Egyszerre elsápadt, rádöbbent a valóságra. Hisz az ő rovásán több van, mint bárki másén! Hogy a helyettes erdésszel melléfogott, azt eddig is tudta. De az egyebekért csak az irdácsi rokonságot hibáztatta. Fog- ták volna szigorúbban a fiúkat. Azért is írt nekik olyan indulatos levelet. Erre kiderül, hogy ő, aki eddig csak számon kért, most számot kell hogy adjon: mért nem vi- gyázott jobban négy elárvult gyerekre? Mért nem járt utána, hogy csakugyan Irdácson vannak-e? Mért hagyta, hogy vadakként kujtorogjanak kint az erdőn? S mért ker- gette világgá őket a fenyegetőzésével, hogy így meg úgy, a rendőrséghez fordul? Mikor dehogyis akart ö rendőri ügyet csinálni ebből! Micsoda szégyene lesz ez az erdészetnek s neki magá- nak személy szerint! Az apa haldoklik, fiait pedig hagy- ják megszökni, elbujdosni, elzülleni . . . Percekbe telt, míg annyira összeszedte magát, hogy ismét oda tudott figyelni Kispali minden mondatára. Az már a saját sikertelen kirándulásánál tartott. Ez jó alkal- mat kínált az igazgatónak, hogy visszaszerezze szokott magabiztosságát. - Mért nem fordult, fiam, egyenesen hozzám? - hány- ta szemére a fiatalembernek. - Mi csak jobban ismerjük a saját területünket! Embert meg akár százat is ki tudok küldeni a Medvésbe. Kispali épp ezt akarta. Eddigi fojtott, panaszos hang- ja váratlanul átváltott a természetes, mély basszusba. - De mikor, igazgató elvtárs, az a kérdés! Mert ha elkésünk . . . Az elgondolkozott. Az óráját nézte. - Ma nem megy. Ma már semmiképpen. De holnap reggel. Helyes? Mindjárt ki is főzzük a haditervet. Ha még a Medvésben vannak, és ez énszerintem kilencven- kilenc százalékra tehető, holnap előkerítjük őket. Jólesőt sóhajtott. Bízott a sikerben. Hogy még inkább bízhasson benne, már éjszakára őrö- ket rendelt a Medvésből kivezető minden út mellé. A rendőrséget egyelőre nem értesítette. Ha holnapra előkerülnek a gyerekek, úgyis fölösleges. Ha pedig netán mégse bukkannának rájuk, utána is ráér átszólni. Azon már nem múlik. XXII. ÜRES A FÜSTÖS Monoki Gabi, Lackó szívbéli barátja, naponta kétszer- háromszor betelefonált a kórházba, személyesen is több- ször tudakozódott, de a kapott válaszoktól nem lett sokkal okosabb. - Egyelőre változatlan az állapota. - Nem tudunk, sajnos, újabbat mondani. Holnap ilyenkor érdeklődj újra. - Talán néhány nap múlva . . . A betegszobába nem eresztették be Gabit. A főorvos szigorú utasítást adott, hogy Göcsör Andrást további in- tézkedésig senki nem látogathatja. Még legközelebbi hoz- zátartozói se. A műtét után most a súlyosan sérült szer- vezeten volt a sor, hogy minden maradék erejét mozgósít- sa a baj legyőzésére : ehhez kellett a háborítatlan nyugalom. Gabit elcsüggesztette ez a titkolózás. Anyját is küldte, kérdezősködjék, de ő se kapott a főorvostól udvarias ki- térő válasznál egyebet. "Asszonyom, ennyit tudok mondani." Pedig a főorvos már nagyon bízott betege gyógyulásá- ban. Csakhogy reményeit nem szerette elkiabálni. Még kevésbé szerette az erőszakos látogatókat. Utálta bennük, hogy könyörületes cselekedetnek vélik, ha órás beszélge- tésekkel és makacsul kínált enni-innivalókkal traktálják az élet és halál között lebegőket. Az kell csak, hogy idecsődüljön az egész erdőgazdaság! Az erdészek úgyis olyanok, tapasztalta már, mint egyet- len nagy, kiterjedt rokonság: hol tépik-marják, hol agyontámogatják egymást. Tájékozatlanságában Gabi már-már beletörődött: a négy Göcsör fiú alighanem árván marad. Akkor pedig árvaházba viszik őket. Nemrég olvasta a Twist Olivért. Sokat emésztődött ezen. Egy este elő is hozakodott vele vacsora közben: - Anyu, aki árva, annak muszáj árvaházba menni? - Dehogyis! Csak ha nincs olyan rokona, aki elvállalja. - És ha nem rokona? - Kicsoda? - Aki elvállalja. Anyja mindjárt tudta, merről fúj a szél. Gyöngéd pil- lantást vetett rá: - Lackóra gondolsz? Gabi lesütött szemmel bólintott. Lányos képű, szöszke fiú lévén, mindig könnyen zavarba jött és elpirult. - Korai még erről beszélni, Gabikám! Gondolni se szabad rá, hogy Göcsör bácsi . . . hisz érted. - De ha mégis meghal?! - Ne félj, akkor se vesznek éhen a fiai. Vannak olyan gyerekotthonok . - De Lackót ne vigyék oda! - Mért, te szamár? Láttál te már ilyen otthont? Ezek- ben minden fehér és tiszta, jó a koszt, még ruhát is ad- nak, meg iskolai felszerelést, mindent. Még játékot is. Ne hidd, hogy sok gyereknek nincs odahaza rosszabb dolga. Gabi nem hitte.. Nem hitt semmit. Ö az egészből csak azt értette ki, hogy anyja nem akarja befogadni Lackót, azért beszél itt mindenfélét. Ettől pedig úgy elszontyolo- dott, hogy egyszerre megnémult. Anyját bántotta ez a hallgatás. Érezte, mi bujkál mö- götte. Idegesen támadt Gabira. - Az ilyesmi, tudod, hogy nem rád tartozik. Ezek ko- moly dolgok, ezekbe nem lehet gyerekésszel belekotyogni! Gabi csak bámult a tányérjába, szótlanul és szomorúan. - Mit gyötörsz engem? - tört ki anyjából. - Nincs ne- kem elég bajom? Hogy lehetsz ilyen gonosz, ilyen . . . Azt hiszed, én nem gondoltam erre? Hogy én nem szánom ezeket a szerencsétleneket? De ha egyszer nem lehet! Mit csináljak, ha nem lehet? Nem lehet, nem lehet. Sovány indokolás. De hát hogy értesse meg ezzel a gyerekkel, hogy ő még most is haza- várja az urát? Ugy ment el annak idején, hogy majd he- tenként hazajár, aztán egyre ritkábban jött, aztán egé- szen elmaradt. Nem is igen ír, csak a pénzt küldi minden hónapban. De hátha még visszatér egyszer? Akkor pedig mégse várhatja itt egy fogadott fiúval. Vagy akkor küldje el Lackót? Gabi tudta, hogy az ő anyja nem rossz. Mégse bírt meg- bocsátani neki. Égette a szégyen, hogy a szobájában ott a kék dívány üresen, nem alszik rajta senki, Lackót még- se engedik odafeküdni. Hogy neki olyan puha az ágya, csak megmozdul benne, már gyöngéden megringatja. A paplana is olyan könnyű, mint a pihe. Hogy feküdjék ő ilyen ágyba, mikor a barátja azt se tudja, hova hajtja le holnap a fejét? Egész este a Lackó sorsán emésztette magát. Anyja meg is unta szólongatni, hagyta, hadd lógassa a fejét. Az ágya szélére leült azért egy percre. Megcsókolta, megsimogatta, még anyáskodóbban, mint máskor szokta. Gabi engedte, hadd becézze. De még a szemét is le- hunyta anyja fürkésző pillantásai elől. Szuszogott mélyen, mintha máris aludnék. Valójában még sokáig nem nyomta el az álom. Figyel- te a másik szobából átszűrődő neszeket. Mihelyt megbizo- nyosodott, hogy anyja is lebújt, halkan kimászott az ágyá- ból, a csupasz padlóra heveredett le. Ott aludt el nagy nehezen. Anyja utóbb felriadt, rossz sejtelmektől űzve botorkált át Gabi szobájába. Az üres ágy láttán majdnem felsikol- tott. Aztán észrevette nyugodtan szendergő fiát a földön. Álmában eshetett le, gondolta. Vigyázva felnyalábolta, visszafektette. Gabinak még a szeme se nyílt ki. Hanem másnap reggel csak úgy pattant ki az ágyából. Sietve öltözött, sajnált minden percet. Szilárdan elszánta magát, hogy csak bekap egy falatot, s már indul is fel a Medvésbe. Mamája épp a kakaót főzte kint a konyhában. Meg- próbálta tartóztatni Gabit, nem érte fel ésszel, honnan ez a hirtelen kirándulhatnék. Holnapután vasárnap, akkor ő is ráérne. De Gabi bizonykodására, hogy a növény- gyűjteményébe szánt virágok addigra elhervadhatnak, vé- gül is eleresztette. Hisz nem először bódorog egyedül a hegyekben. Ez a botanikusláz tán jót is tesz neki. Elvonja a figyelmét a Göcsörék bajáról! Alig húzta be Gabi maga után az ajtót, felhívta a kór- házat. Addig nem akarta, nehogy felzaklassa megint a gyereket. A sebészeten az ápolónő jelentkezett, aki annak idején Lackónak is pártját fogta. Ez most nem állhatta meg, hogy el ne dicsekedjék: már magától eszik a beteg! Egy-két napja úgy szedi össze magát, hogy csuda! - Köszönöm, nagyon, nagyon köszönöm - hálálkodott Monokiné. Olyan könnyű lett a szíve egyszerre, mint a kalitkából szabadult madáré. Meg nem tudta volna mon- dani maga se, minek örül jobban. Annak-e, hogy a négy gyerek apja életben marad, vagy annak, hogy róla is el- múlik a Lackó gondja. Csak azt érezte, hogy jaj de jó, jaj de jó! El kéne még csípni Gabit, hogy megossza vele az örömhírt. Nyitotta ki gyorsan az ablakot, hogy utána- kiáltson . . . de már eltűnt a távolban. Akkor elhatározta, hogy bemegy a kórházba. Gyorsan kitakarított. Kilenc órára oda is ért. - Hova tetszik? - kérdezte a portás. - Az ortopédiára - füllentette nyakig elpirulva, anél- kül hogy megállt volna. A cerberus ezúttal nem kötözködött. - Tizenkettes épület, balra! - darálta gépiesen. Nagyot került az udvaron, mintha csakugyan az orto- pédiára tartana, aztán lopva visszakanyarodott a hármas épülethez. Ott működik a sebészet. Lackó pontosan leírta múltkor, melyik szobában és me- lyik ágyban fekszik az apja. Nem kellett hát senkitől kér- dezősködnie, örült, hogy nem állnak elébe. Egyenesen benyitott. Mindjárt megismerte Göcsört a nagy fehér turbánjá- ról. De már csak a homlokától felfelé kötözték be körös- körül, szeme szabadon villogott. Arca kisebb sebeire ta- passzal erősítették oda a gézt. Biztonság kedvéért mégis megkérdezte tőle: - Göcsör András? Hisz egyszer-kétszer ha látta ezelőtt, iskolai ünnepé- Lyeken. Akkor is inkább az erdészruhát figyelte rajta. A férfi előbb a szemével intett, majd meg is szólalt, alig hallhatóan. - Az vagyok. A főorvos kitanította, hogy minden hirtelenségtől tar- tózkodjék, óvatosan mozduljon, lassan és csendesen be- széljen. "Csak csigavér, barátom, csigavér, csigavér! Fiatal még, ráér!" Monokiné meg is ijedt, hogy még sincs olyan jól a be- teg. Sietve rakosgatta hát ki a magával hozott édessége- ket, tejszínhabos epret, meggykompótot, linzert, hogy mi- hamarabb elillanhasson. Ugy mutatkozott be, mint Lackó legjobb barátjának az édesanyja. - Tessék helyet foglalni! - lehelte ugyanolyan elhaló hangon az erdész. Kezével is intett, hogy húzza csak közelebb a széket. Hanem a meginduló beszélgetés közben a beteg a fő- orvos minden intelméről megfeledkezett. Ráéhezett már nagyon a kinti hírekre. Főleg a fiairól vágyott többet tud- ni. Előző nap érkezett rövid levelükből nem sok derült ki. Monokiné nagy igyekezettel kerekítgette kifelé azt a I77 keveset, amit tudott. Aggodalomra nincs ok, Lackó bol- dogan újságolta múltkor, milyen szívesen fogadták őket Irdácson. Az erdőgazdaság is küldött a rokonoknak öt- száz forint segélyt. Ezeket a gyerekeket mindenki szereti, büszke lehet rájuk Göcsör bácsi. Mind olyan szép, okos, és illedelmes, igazán ritkaság, hogy négy gyerek és mind ilyen jól sikerült . . . De az erdész mindig csak oda kanyarodott vissza, hogy azóta vajon mi lehet a fiaival. Legalább egyet vagy kettőt ha láthatna közülük, azt tán megengedné a főorvos. Hisz Lackót is beeresztette, pedig akkor ő még nem volt se élő, se holt. Addig-addig, hogy Monokiné megígérte: vasárnapra mind a négyet magával hozza. De a szobába csak egyenként ereszti be. - Tehát vasárnap ! - mosolygott vissza még az ajtóból is. Hazamenet az erdőgazdaság felé került, hogy megtu- dakolja pontos irdácsi címüket. Az igazgató titkárnője meglehetős ingerülten fogadta. - Nincsenek azok Irdácson! Nincs azoknak semmiféle irdácsi címük! - Mért? Hát hova mentek onnan? - Azt mi is szeretnénk tudni! Irdácson nem is jártak, csak látogatóban. Ott meg azt hazudták a rokonaiknak, hogy odahaza vannak. - És ott sincsenek? - Hogy volnának? Az igazgató elvtárs múlt kedden személyesen kereste őket odakint, de már akkor elszeleltek. Monokinét mintha fejbe verték volna. - De hát hol lehetnek? - tűnődött gyámoltalanul. - Mondtam már, hogy mi se tudjuk! - fakadt ki a titkárnő. - Nem tetszik megérteni? Eltűntek! Most keresik őket! - De hisz múltkor még az egyik . . . nálunk ebédelt . . . - Az honnan jött? - Irdácsról! Nekem azt állította. - Na látja! Ezek olyanokat lódítottak, hogy az em- bernek az esze megáll. És azok a gazemberségek, amiket elkövettek! Jobb arról nem is beszélni. Legyintett és elhallgatott. De csak rövid időre. Aztán kitálalt mindent. Mire befejezte, Monokiné már csak bólogatni tudott, meg a fejét ingatni. Ki hitte volna ezekről a szép, okos fiúkról? Ki hitte volna? Később jutott eszébe, hogy hátha az ő fia se virágokat gyűjt, hanem a Göcsör fiúkkal tanyázik kint az erdőn. Még majd őt is belerántják valamibe! Ettől úgy megrémült, hogy egész álló nap ide-oda kó- válygott, kapkodott, nem tudott egy percig megmaradni egy helyben. Még szerencse, hogy Gabi elég korán haza- ért, jóval sötétedés előtt. Igy is halálos fáradtan fogadta. Nem is merte faggatni, nehogy hazugságon érje. Neki a fia még sohase hazudott! Eszegettek csendben az asztal mellett, vacsoráztak kettesben, mint már annyiszor. Néz- te, csak nézte a fia tiszta homlokát, sugárzó kék szemét, s embertelenül szenvedett a félelemtől, hogy életének ezt az utolsó kincsét is elvehetik, megronthatják, tönkretehetik. - Göcsör bácsi jobban van, sokkal jobban - említette aztán, mert csak most ötlött eszébe a nagy újság. - Meg is látogattam. Gabi mélyen elmerült a saját gondolataiba, de erre fel- ütötte a fejét, és szomorkásan elmosolyodott. - Igazán? Jaj, csakhogy! Aztán tovább töprengett, a jó ég tudja, min. XXIII. A HA JTAS Az erdőgazdaság ezer-ezerkétszáz munkása akkora terü- leten szétszórva dolgozik, hogy a kirándulók ritkán botla- nak beléjük. Egy részük nem is az erdőre jár ki, hanem csemetekertekben, javítóműhelyekben, fagyártmányterme- lő üzemekben, gazdasági építkezéseken, vasúti rakodó- kon, új erdőtelepítésekben, utak, csatornák menti fásítá- sokban és egyebütt végzi napi munkáját. Kint az erdőn ősztől tavaszig nagyobb a mozgás, lombhullástól rügyfa- kadásig. Favágásra ez az idő a legalkalmasabb. De nyá- ron is akad azért tennivaló. A nyesésekre, a bozótos fia- tal erdők tisztítására, az erdei utak javítására főleg ilyen- kor kerítenek sort, nem szólva az idősebb fák árnyékolta erdei csemetekertek meg az egy-két éves zsenge telepítések kapálásáról. Nem volt tehát egy csöppnyi túlzás sem az igazgató szavában, hogy akár száz embert is ki tud küldeni a Medvésbe egyik napról a másikra. Csernyák bácsiért, Srézliért meg Telefülűért még este kiszalajtott, hogy lehetőleg az ő tapasztalataikkal is szá- molhasson a haditerv elkészítésekor. Csernyák bácsi némi töprengés után közölte, hogy egyik éjszaka mintha cse- csemősírás hallatszott volna messziről, pedig őtőle hat ki- lométernyire esik Pócsa, a legközelebbi falu. Az udvaron jártában figyelt fel, az épp hogy hallható halk hangra, de az olyan hamar elnémult, hogy sejtelme sincs, merről szól- hatott. Ha szólt egyáltalán, s nem a füle csalta meg. Az se lehetetlen, hogy az egyik Göcsör gyerek nyivákolt. Po- cok például olyan nyavalygós, hogy mindjárt sírva fakad. Telefülű az Ilona-szikla rejtelmeiről regélt. Srézli bácsi meg arról, hogy a koloncóiak hétfőn reggel átüzentek ne- ki: füstölög valami a hegyen, az Ilonától északra; csak nem a vasárnapi kirándulók hagytak ott eloltatlan tüzet? Megvizsgálta a dolgot, de akkorára nyoma se volt a füstnek. - Ezt a helyszínen állapította meg? - kérdezte szigorúan az igazgató. - Arra nem volt szükség - húzta be a nyakát az öreg. Lentről is jól látszott, hogy nem ég semmi. Pedig alapo- san végigfürkésztem az oldalt. - Gukkerral! Az öreg még jobban behúzta a nyakát. - Nagyon jó kis gukkerom van, igazgató kartárs, ké- rem, hisz tetszik ismerni. Ha én azzal nem látok füstöt, akkor ott egy pipa se füstöl. De meg járok én fent annyit, hogy nagyon sokat. Nevetségesen sanyarú képet vágott. Tapogatta a lába szárát, mint aki már alig bírja vén csontjaival az örökös mászkálást. Ezzel még jobban felingerelte az igazgatót. - Ha maga akkor felmegy, rég megvannak a gyerekek! Nem mintha sokat adott volna Srézli bácsi vagy akár a másik két erdész szavára. Ennél sokkal többet várt tő- lük. Csecsemősírás az éjszakában? Titokzatos élőlények az Ilona tetején? Nyilván néhány madár. Oda csak azok tudnak felrepülni. Aztán ez a füst. Ugy eloszlott, mint a hajnali pára. Ha nem olyan veszettül mérges, kacagni lett volna kedve. - Köszönöm, végeztem! Másnap reggel megélénkült a medvési erdőség. Göcsö- rék háza környékén kezdték meg a kutatást. Egy császi munkás, Dala Imre, hamarosan rá is bukkant a fiúk első búvóhelyére. Az elszórt papírok, a letördelt gallyak rájuk vallottak, még inkább a G. A. monogramos zsebkendő. Ezzel Kobak tisztogatta le magát a pincéből való mene- külés után. Hanem a nyomok azt is elárulták, hogy az utóbbi napokban már nem tanyázhattak itt a fiúk. Egy ideig még böngészték a bozótot, de hiába. Egy-egy kisebb csoport ezalatt a források környékét ku- tatta végig, meg a számba jöhető főbb búvóhelyeket: a vadászkastély romjait; egy fából épült kis kunyhót a terü- let északi részén, a nemrég megszűnt erdei csemetekert mellett, az ott dolgozó munkások hajdani enyhelyét; meg nem utolsósorban a néhány barlangot, sziklaüreget. Negyed tizenegykor már befutott az erdészházba az el- ső hír a Füstös környékén talált gyanús nyomokról, a fe- nyőgallyakból hevenyészett derékaljakról, a friss tűzrakások maradványairól. Az igazgató erre odarendelte az egész kutatókülönít- ményt. Azt tervezte, hogy először is a meredek hegyoldalt fürkészteti végig. Élt a gyanúperrel, hogy a fiúk - idejé- ben megneszelvén a veszedelmet - lerohantak a sziklák közé, ott bujkálnak. Hanem a helyszínen mindjárt más véleményre tért. Néhány pillanat alatt nem tüntethették így el minden hol- mijukat. Akkor pedig hamarabb elillantak. De hova? Tűnődve szegte le fejét. Mintha csak egy földre hullott száraz gallyat nézegetne a lába előtt. Az erdőgazdaság fővadásza, Kojtor Győző, lassú lép- tekkel közeledett a fák között. Mindig ilyen lassan járt. Vizslája előre-hátra nyargalászott mellette. - Gyere, Győző, gyere, épp te hiányzol itten! - sürgette az igazgató. - Végre, hogy egyszer rám is szükség van! Váltottak egy-két mondatot, mikor odaért, aztán Koj- tor odaparancsolta a kutyát az egyik nyoszolyához. Megszagoltatta. A vizsla egyenest a Füstös bejárata felé indult. Mind- járt el is tűnt a barlang mélyében. Rohanvást csődült oda mindenki. Az igazgató megálljt intett. - Halt! Elég, ha ketten megyünk be. - S Kojtorral együtt a kutya után eredt. A többiek lökdösődve lestek befelé. Már aki odafért a bejárathoz, mert a legtöbben nem láttak semmit. - Mit talált a kutya? - tudakolták izgatottan. A vizsla egyelőre csak a sziklafalat ugatta, kaparász- ta, a kövek mögé rejtett holmi szagától felborzolódva. Az igazgató lámpát kért. Eddig csak az öngyújtójával világított. Remegő kézzel hányta el a köveket. A legrosz- szabbtól tartott, attól, hogy a gyerekeket a pénzük mi- att . . . Jaj, hogy azt a zöld dobozt nem vitte be zsom- bolyra mindjárt az első nap! De mikor annyira bízott Imrében ! Csurom verejték volt már az inge. Sorra húzkodta ki a kenyereket, a kannát, a lábast, kisbaltát, a ruhákat, a könyveket, a pokrócot - aztán örömében nagyot csapott a saját combjára. A kikotort holmik mögött csak a csupasz sziklafal szürkéllett. Odakint felmorajlott a nép. Az igazgató először azt hitte, hogy ez az ő felfedezésének szól. De a zúgás egyre erősbödött. Be is kiáltott valaki a bejáraton: - Egy gyerek már megvan! Kisietett. A munkások egyike, hatalmas medveember, Kalári Ferenc tört épp keresztül a tömegen, karja között egy eszeveszetten üvöltő, rúgkapáló gyerekkel. De ekkor már többen is kiáltozták: - Hagyd, te bolond! Ereszd el! Ez nem a Göcsör Andrásé! Kalári tétován megállt. A gyerek is elcsendesedett az ölében. Letette a földre. - Ott bujkált egy bokor mögött - mutatta. - Onnan lesett errefelé. Hátulról lefogtam. De én nem hiszem, hogy jóban járna, mert úgy rúgott, harapott, mint a ve- szett nyavalya. Még a kezembe is belekapott. Az igazgató odaintette magához a gyereket. Az sápadtan engedelmeskedett. - Hogy hívnak? - Monoki Gábor. - Mit kerestél itt? - Növényeket gyűjtöttem. - Hol? A bokor mögött? - Ott is. Kalári közbeszólt: - Nem gyűjtöttél te semmit, csak leselkedtél! - Igen, mert kíváncsi voltam, mért vannak itt ilyen sokan. Az igazgató felemelt kezével intette le Kalárit. - Ismered a Göcsör fiúkat? - szögezte Gabinak a kérdést. A gyerek sápadt arcát elöntötte a vér. Nem felelt, csak bámult makacsul maga elé. - Szóval ismered ! És azt is tudtad, hogy itt voltak a barlangban ! Gabi egyre zavartabban hallgatott. Az igazgató már nem kételkedett benne, hogy a szö- kevények ezt a kölyköt is beavatták titkaikba. - Nézd, fiacskám - váltott át szelídebb hangra, s meg- simogatta Gabi fejét. - Téged nem akar senki se bánta- ni. Se téged, se a Göcsör gyerekeket. Hogy itt voltak, az már amúgy se titok. Gyere, megmutatom, mit találtunk odabent. Ott, az előkapart holmi mellett igyekezett aztán Gabi- nak a lelkére beszélni, hogy azoknak a szegény árváknak mennyi bajuk eshet, ha nem találják meg őket idejében! A gyerek eleinte csak ámult, mit hamukál itt ez össze, ilyen hozzá nem illő, fájdalmas hangon. Később eszmélt rá, hogy őt akarja kifaggatni a Lackóék holléte felől. - Nekem azt mondták, itt lesznek - vallotta kissé nekibátorodva. - Itt is voltak, látod. De eltűntek. Ez a nagy kérdés, hogy hova. Hm? - Azt én nem tudom. - Mikor beszéltél velük utoljára? - Én csak Lackóval beszéltem. Aznap, mikor bent járt az erdőgazdaságnál. - Mondta, ugye, hogy innen nemsokára elpályáznak? - Nem. Nem mondta. Csak kérte, hogy ha megtudok valami fontosat az apukájáról, jöjjek fel ide, mert itt lesznek. - Jöttél már fel? - Nem, csak máma. Mert a kórházban mindig azt mondták, hogy nincs jobban. - De hát annyit csak elárult Lackó, hol keresd őket, ha itt nem találod ! - Nem. Más helyről nem beszélt. Csak a Füstösről. Az igazgató nem kételkedett Gabi őszinteségében. Ilyen szűziesen tiszta arccal, minden pillanatban készen a pirulásra, nem tudna pimaszul hazudozni. De azért ne- gyedszer is visszatért a kérdésre: - Gondolkozz nyugodtan ! Olyat se mondott, amiből legalább sejteni lehetne, hova készültek? Gondolkozz csak! Hátha eszedbe jut. Gabit már bántotta ez az értelmetlen faggatózás. Eddig jámboran felelgetett, hanem most kifakadt: - De hát amit nem mondott, az hogy jusson eszembe?! Mindjárt el is fogta valami boldogságféle. Milyen ügye- sek azok a Lackóék! Nem tudja senki, hova lettek! Nem hurcolhatják árvaházba őket! Időközben újabb csoportok tódultak a barlang elé. Az emberek egy része a Kojtor Győző vizsláját figyelte, hogy futkos ide-oda földre nyomott orral, hogy szimatol szün- telenül. A sokaság frissen áradó és összevissza keveredő szaga szemmel láthatóan megzavarta. Gazdája igyekezett is távolabb csalogatni a tömegtől, de a vizsla mindunta- lan visszakanyarodott a barlang elé, mert másutt nem fogott szagot. Az emberek másik része Csernyák bácsit és Telefülűt ácsorogta körül. Csúnyán összekaptak. A mai nagy nap- ra készülőben mind a kettő beszedett néhány pohár- ka védőitalt, úgyhogy nemigen válogatták a szavaikat. - Akkor is te tehetsz róla! - erősködött Csernyák bá- csi. - Mit vársz négy kisgyerektől? - Uszították volna magára azt a dögöt, akkor maga se védené őket! Hajszál híja, hogy át nem harapta a torkom ! -- Kutyától én még nem ijedtem meg! A kutya csak arra mer rámenni, aki be van tojva! - Ezt énrám érti? - Nem is aváci püspökre! - Mondja még egyszer! Ezt merje énrám még egyszer mondani ! Csernyák bácsi nem várt több biztatást. - Gyáva senki vagy! Érted? Utolsó gyáva! A gyere- kektől is úgy megijedtél! . . . Nem folytathatta, mert Telefülű az arcába csapott. Ugy egymásnak estek, alig bírták a többiek szétválasztani őket. De még a békéltetők feje fölött is tovább szórták egymásra az áldást. - Aljas rágalom! - üvöltötte Telefülű. - Kikérem magamnak ! - A gyerekeket is te martad el a háztól! Vigyázz se ugrik neked, ha nem látja, hogy bánsz velük! - Maga ott se volt! Honnan veszi? Szégyellje magát! - Akkor mért szöktek meg a saját házukból? Mért kellett megszökni nekik? - Azt tőlük kérdezze ! - Én tőled kérdezem ! Az igazgató, mióta otthagyta Gabit, és kibújt a bar- langból, a háttérben hallgatott. Nem szerette ugyan, ha erdészei ilyen otromba veszekedésekkel alacsonyították le magukat a munkások előtt, de ez a vita őt is érdekelte. Csernyák bácsi szavaiban sok igazságot érzett. Hanem most már felcsattant. - Elég legyen! Zavart csönd támadt, ahogy előlépett a hátuk mögül. - Az ilyen vitákat - förmedt a két peres félre - más- kor odahaza intézzék el, négyszemközt. Még jó, hogy nem a zsombolyi piacra állnak ki veszekedni! Ilyet még egyszer meg ne halljak! Megértették? - Igenis! - felelték csaknem egyszerre, hirtelen meghunyászkodva. - Maguk meg mért ácsorognak itt? - szólt rá a töb- biekre is. - Nem a gyerekeket keresni jöttek? Vagy már az egész hegyoldalt végigkutatták? - És nagyot ka- nyarított a karjával, jelezve, hogy van itt még elég végeznivaló. Azt persze már maga se hitte, hogy itt a közelben rá- juk akadhatnának. Alighanem messze járnak, nagyon messze . . . Mogorván nézte, hogy oszlik szét a nép a bokrok kö- zött. Akkor loholt oda hozzá Kalári Ferenc. - Igazgató kartárs! Tessék jönni! A Fickó nyomon van! Felkapaszkodtak a lejtő feletti útra. Kojtor Győző ak- korára már jó háromszáz lépéssel haladt előttük, szorgal- masan szaglászó kutyája nyomában. Utánaeredtek. Lépteik zajára a fővadász mérgesen fordult hátra. Azt hitte, hogy a köznépből követi valaki, szigorú tilalma el- lenére. De az igazgató láttán is intett, hogy lassabban, majd inkább ő marad le. Fickó egy jó félóra alatt elvezette őket addig a kis, út menti tisztásig, ahol Kolozs bácsi múlt éjjel megszalonnáztatta a gyerekeket. Majd továbbindultak, s hamarosan kijutottak a koloncói útra. Az igazgató itt megálljt parancsolt. - Ezek a robogójukkal hetedhét határon túl járhat- nak azóta. Amit tudtunk, megtettünk. A többi már a rendőrség dolga. XXIV. ORSZÁGOS KÖRÖZÉS Visszabaktattak a Füstöshöz, összekürtölték a társaságot. Az igazgató megköszönte mindnyájuk fáradozását. Aztán Gabihoz fordult, mert az még mindig ott téblábolt. - Te velem jössz, be a rendőrségre. Gabi elhűlt. Erre nem számított. Rég elillanhatott volna. - Mit ijedezel? - mosolyogta le rémületét az igazgató. - Nincs abban semmi. Beviszlek a kocsimmal Zsomboly- ra, benn elmondod, amit tudsz, ők leírják, te meg aláírod. Kész. Hamarabb hazaérsz, mint gyalog. Te vagy itt a ko- ronatanú, a te vallomásod a legfontosabb. Gabi csak állt sápadtan. Nem lelkesedett érte, hogy ő itt a koronatanú. Azt se tudta, mi az. Csernyák bácsinak és Telefülűnek meghagyta az igaz- gató: holnap reggel nyolc órára legyenek bent Zsombo- lyon, hogy az ő vallomásukat is jegyzőkönyvbe vegyék. Majd hátba veregette Gabit, csendes noszogatásképpen. A Moszkvics már várta őket fent az úton. Az igazgató utasítására a megtalált holmit is berakták a csomagtartóba. Göcsörék házához hajtattak először a fiúk fényképéért. Telefülű napa majd elolvadt a szívességtől. Hiába sza- badkoztak, még szalonnás rántottát is sütött nekik vagy tizenöt tojásból. Savanyúságot hozott mellé, borral, mál- naszörppel kínálgatta őket, s egyre csak azt hajtogatta, mennyire fáj az ő szíve ezért a szerencsétlen családért. Jaj, csak gyógyulna meg az a szegény apjuk minél hama- rabb! Mért is nem házasodott meg újra ez az ember! Négy szép gyerek! Milyen kár értük, hogy nincs, aki gondjukat viselje . . . Az igazgató tréfára fordította a dolgot. - Egy ilyen jóvágású özvegyasszony kellene neki, mint maga. No de hiszen csak gyógyuljon meg! . . . Hanem ő komolyra vette. - Hisz ha Imre nem volna . . . De hát az is olyan magányos... Ott toporgott néhány lépésnyire az asztaltól, úgy leste alázatosan, nem kell-e még ugrania valamiért. - Üljön már le! - unszolta az igazgató. - Ülök én eleget . . . Egy kis uborkát ne hozzak még? - Köszönjük, elég lesz. Egykettőre végeztek az evéssel. De az öregasszony ad- dig se szűnt meg sóhajtozni, hogy bár tartaná meg a Jó- isten azt a derék Göcsör Andrást, mi lesz azzal a négy árva fiúval, ha meghal, ki neveli fel őket . . . Az igazgató bólogatott. Hanem búcsúzkodás után, bent a kocsiban az volt az első szava: - Ha nekem annyi százasom volna, ahányszor ennek eszébe jutott, hogy bár Göcsör András soha ne térne vissza ide. A sofőr elnevette magát: - Vagy bár visszatérne, de őt venné el feleségül. Azt hiszem, otthagyná érte az Imrét. Zsombolyon a rendőrkapitányság előtt Gabiban ismét megremegett a lélek. Barátságtalan, szürke épület a rend- őrség, a földszinti és az első emeleti ablakok rácsosak. - Itt börtön is van? - érdeklődött szívdobogva. - Börtön? Nem, az nincs. Csak fogda. Ahol az őrizeteseket tartják. Ezekkel a szavakkal Gabi még soha nem találkozott. De inkább nem kérdezte meg, mit jelentenek. A kapu előtt őrszem ácsorgott. - Hova, hova? - Az ügyeletre - válaszolta kurtán az igazgató. - Földszint hat, balra. Az ügyeletes hadnagy igen barátságosan fogadta őket. Ismerte az igazgatót, vadásztak is együtt. Néhány szóból megértette a dolog velejét. írni kezdte mindjárt a jegyzőkönyvet. Ö is főleg afelől faggatta Gabit, hova tűnhettek a gye- rekek a Füstösből. Nincs-e tudomása vagy legalább sejtelme róla? Gabi már-már sírva bizonygatta, hogy nem tud semmiről. - De mégis? Neked mi a véleményed? Te jól isme- red őket! Pénz, az van náluk, az nem probléma. Szerinted merre indulhattak? Ki akarta ugratni belőle, hogy talán a nyugati határra, hogy átszökjenek Ausztriába. Tapasztalta már, hogy a legtöbb ilyen kódorgó kölyök arra veszi útját. Hanem Gabi nem értette, mért nyaggatja még mindig. - Nem tudom! - nyöszörögte elcsigázottan. - Honnan tudjam? - Ha tudnád, megmondanád? - csapott rá a hadnagy. Gabi eddig szembenézett vele, de most hirtelen lejjebb kapta a tekintetét. Aztán fejét is lehajtotta. - Nem tudom - motyogta. - Én igazán nem tudom. A hadnagy felettébb gyanúsnak találta ezt a viselke- dést. Odahúzott egy széket a fal mellé, támlájával a szoba belseje felé. - Gyere, fiacskám - parancsolta. - Ülj le ide. De ka- tonásan. Ha eszedbe jut valami, csak szólj. Gabi búsan jártatta szemét a fehérre meszelt fal apró rücskein. Lackóra gondolt, merre járhat. Felidéződött benne néhány régebbi beszélgetésük. Lackó nagyon sze- rette a tengeri kalandokról szóló könyveket. Főleg a Né- mo kapitányt. Sokszor el is ábrándoztak kettesben, milyen jó lenne egy kis tengeralattjáró. Csak akkora, hogy ketten beleférjenek. Az Éren, a Tiszán és a Dunán át észrevét- lenül lesiklanának vele a Fekete-tengerig, ott nekivágná- nak a nyílt víznek. Körülhajóznák a világot, s ugyanezen az úton térnének vissza. Számítgatták is, hogy óránként ötven kilométeres sebességgel mekkora utat tudnának megtenni egy nyáron, hogy évnyitóra itthon legyenek. Bár néhány heti késedelem nem a világ, akadna rá ürügy: Grönlandon nagyon megfáztak, tüdőgyulladást kaptak; vagy a Hawaü-szigeteken a trópusi láztól eszméletüket vesztették, s fogalmuk sincs, mennyi idő telhetett el közben... - Na, ki vele, mi jutott eszedbe? - riasztotta fel áb- rándozásából a hadnagy hangja. Gabi mélyen hallgatott. Aztán gondolt egyet, és szé- gyenlősen, akadozó szavakkal vallotta ki tengeri álmaikat. A hadnagy megenyhült. Csak sikerült kiszednie vala- mit ebből a kölyökből. Az egyik szökevény tehát valóban régóta tervezte, hogy elhagyja az ország területét. Akkor nyilván mind a négyen foglalkoztak hasonló gondolatokkal. Röviden jegyzőkönyvbe diktálta a vallomás lényegét. Ezzel be is fejezte a kihallgatást. Búcsúzóra az igazgató még azt javasolta neki, hogy közöljék a helyi lapban, esetleg a fővárosi lapokban is a gyerekek fényképét. - Erről nem én döntök - rázta meg a fejét. - Majd meglátjuk. De a képekre így is, úgy is nagy szükség lesz. Ezek után alighanem elrendelik az országos körözést. Országos körözés. Megint egy fájdalmas, ijesztő szó. Ez volt az az este, mikor Gabi oly révetegen, oly nyo- masztó gondokkal terhelten érkezett haza, hogy anyja alig tudta szavát venni. Csak ült és hallgatott. XXV. KUTYÁK ÉS FARKASOK Kolozs bácsi becsukta tehát a könyvet, visszarakta a polcra, s kinézett az udvarra a gyerekekhez. Épp a dög- lött siklót dobálták. Vagy másfél méter hosszú lévén, jó- kat lehetett kanyarítani vele. A súlya is megvolt hozzá, hogy a lendülettől messze szálljon. A közeledő öreg lát- tán Ferkó még megforgatta a feje felett, de kicsúszott a kezéből a farka. Az elszabadult kígyótetem egyenesen Kolozs bácsi fejének tartott. - Jaj ! - sikoltott Ferkó. Az öreg az utolsó pillanatban hajolt félre. Megfordult, lehajolt a siklóért, meglengette. Csak úgy suhogott. De megrakta volna most vele ezt a kölyköt! Hanem az már inalt el. - Ferkó! - sivított utána, túlfeszített, ideges hangon. A gyerek megtorpant. - Tessék idejönni! Leszegte a fejét, nem mozdult. - Tessék idejönni! Nem hallod? Ferkó még mindig tétovázott. Nagyon félt a kígyótól, hogy megruházza vele. - Azonnal idejössz! Utoljára mondom! Erre lassan, vontatott léptekkel megindult. Három lé- pésnyire azonban ismét megállt. Kolozs bácsi odadobta elé a kígyót. - Ezt most azonnal eltemeted! De olyan mély gödröt ásol neki, hogy ha beleállsz, a nyakadig érjen. Megértetted? - Meg! - Nahát akkor! Aztán a többi gyereket hívta. Ijedten sompolyogtak elő. - Gyerünk, gyerünk! Fel a házba! Elhatározta, hogy rendbe szedi őket. Csúnyán elvadul- tak kint az erdőn. Reggel meghagyta nekik, hogy mosa- kodjanak meg rendesen, de csak úgy feketéllett rajtuk a retek. Hát még a ruhájuk. Mint a rongy! Eddig szándékosan nem törődött vele. Ez azért már mégse az ő dolga! Hanem most megadta magát a sorsának. Sorra csuta- kolta le a fiúkat a fürdőszobában. Mire a három kisebbel végzett, Ferkó is elásta a kígyót. A vacsorához már pa- tyolattisztán ültek le, a legválogatottabb ruhadarabok- ban, Kolozs bácsi rissz-rossz ingeiben, mellényeiben, alsó- nadrágjaiban, mert a saját ruháik másnap reggeli szigorú kimosásra ítéltettek. Paprikás szalonnát ettek zöldhagymával. Ez mindjárt eszükbe juttatta az éjszakai találkozást. - Ugye, most is tetszik mesélni valamit? - kérlelték. - Jutalmul a mai napért! - gúnyolódott az öreg. - De igazán. Máskor inkább nem rosszalkodunk! - Jó, ne rosszalkodjatok, majd akkor mesélek. - Csak egyet! Most se vagyunk rosszak! Hát most rosszak vagyunk? Addig-addig, hogy kötélnek állt. - Farkasokról meséljek, vagy medvékről? - Medvékről ! Medvékről ! - Nahát akkor, hogy nektek se legyen egészen igazatok, farkasokról mesélek. Előkotorta cigarettatárcáját, szép lassan, kényelmesen rágyújtott. Aztán elkezdte: - A két háború között a jugoszlávoknál mérnökös- ködtem, Boszniában, a szilvalekvár hazájában. Tudjátok, ott egész erdők vannak szilvafából, minden nyár utolján hetekig főzik a jó bosnyákok a lekvárt. Minden üstöt, fa- zekat telifőznek, de még az se elég. Vannak olyan földbe ágyazott nagy katlanaik, alulról fűtik, igen ügyesen: azok- ban is ott rotyog ilyenkor a rengeteg szilva. De hogy oda ne égjen, kavarni is kell. Hát a nyílt katlanok felett pal- lókat fektetnek át, azokon járnak-kelnek a lekvárkava- rók, hatalmas fakanállal a kezükben. Elég veszélyes, mert a rotyogó lekvár könnyen felfröcsköl és megcsúszósítja a pallót. Csúfolják is a bosnyákokat, hogy ha egy-egy ilyen kavaró ember beleesik a forró lekvárba, nem csinálnak nagy patáliát belőle. Elfő a többivel. - Ez igaz? - szörnyülködött Kobak. - Dehogyis igaz! Mondom, hogy csak csúfolódás! Ferkó megkérdezte: - Kolozs bácsi is ilyen szilvafaerdőben volt mérnök? Az öreg elmosolyintotta magát. - Ugyan már! Vén bükköseim voltak. Olyan őserdők, hogy a régi jó mondás szerint emberi kéz oda még nem tette be a lábát. Farkasok is bőven tanyáztak a környé- ken. A vonításuk volt éjszakánként az altató muzsikám. De egyéb vadban is kedvükre válogathattak a vadászok. Szarvasban, őzben, disznóban. Lőttem én is eleget. Gyö- nyörű bikákat! Bakokat! Kanokat! Mélyet lélegzett. Most következett maga a történet. - Özhajtásra mentünk ki egyszer, csikorgó téli regge- len. Volt vagy tizenkét puskás a társaságban. Egy hosszú hegygerincen álltunk fel végig. Az embereim lentről, a patak völgyéből eresztették neki a kutyákat a hegyoldal- nak, mi meg csőre töltött puskával a kezünkben lestük odafent, mikor bukkan elő a sűrűből a felvert őzcsapat. Már olyan közelről hallatszott a kutyák csaholása, hogy nem késhettek soká. Idegességemben számolni kezdtem: egy . . . kettő . . . három . . . négy . . . öt . . . hat . . . hét . . . de tízig se jutottam, már bizonyossá vált, hogy engem ez- úttal elkerülnek az őzek. Jóval arrébb érik el a gerincet. Vártam, hogy eldördüljenek a lövések. De nem lőtt sen- ki. Egyetlen lövés nem esett. Mi történhetett? A csörte- tés zaja már egyenesen a gerinc irányából hallatszott, majd túl is haladt rajta. Nemsokára a kutyák is keresz- tülrohantak a puskások vonalán, eszeveszett csaholással nyargaltak a menekülő őzek nyomában. Nem értettem. Mért nem lőttek az ott állók? Miféle vadászok ezek? Ha hibázik is, de legalább lőjön, a keservit neki, vagy ne akarjon vadászni, ne rontsa a mások mulatságát! Törtem a fejem, kik lehettek a mulasztók. Tőlem számítva az ötödik helyen a líceumi igazgató állt, a hatodikon, hete- diken meg egy-egy fiatal tanár, ugyanabból az iskolából. Ezeknek még alig volt puska a kezében. Jaj, hát persze! Hogy is hagyhattuk őket egymás mellett? Hanem egyszer csak meghűlt bennem a vér. A kutyák elnémultak, mint- ha csak elvágták volna a csaholásukat. Majd nyomban farkasok üvöltése harsant fel, egész falkányi farkasé. Hívtam mindjárt a kutyámat, mert a legkedvesebb ko- póm is ott volt a hajtók között: - Száva! Száva! - De már hívhattam. A farkasok nekiestek, alighanem épp Szávát kapták el elsőnek, mert hallottam, hogy felsírt, kétségbeesetten, panaszosan, akár egy gyerek. Rohantunk tüstént arrafelé, lövöldöztünk vaktában a levegőbe, de mire odaértünk, csak a szétmarcangolt tetemét találtuk, meg négy másik kutyáét. Azok is hasonlóképpen jártak. A farkasokat addigra mintha a föld nyelte volna el. Én meg csak néztem borzadva a szegény Szávát, mi lett be- lőle, s egyre csak az járt az eszemben, mért hagyták a far- kasok bántatlanul elinalni az őzeket. Pedig egy remegés lehetett a testük, ahogy az áhított zsákmány elrohant előt- tük. De csak kuporogtak némán, nem estek nekik; csak hogy észrevétlenek maradhassanak az utolsó pillanatig, csak hogy kitölthessék bosszújukat az ősi ellenségen, a vérükből kiszakadt rokonon. Igen, jobban gyűlölték a kutyákat, mint amennyire az őzek friss húsára vágytak ! . . . Elhallgatott. A gyerekek is szótlanul bámultak maguk elé. Egy kissé unalmasnak találták a tanulságot. Nem él- tek még eleget az emberi társadalomban ahhoz, hogy sejtsék a mélyebb értelmét. - És az igazgató meg az a két tanár, azok mért nem lőttek? - ütötte fel a fejét Ferkó. - Annak is megvolt az oka. Az egyikre hirtelen rá- jött a hasmars, otthagyta a helyét, beszaladt a bokrok közé. Az őzek épp ezen a résen nyargaltak át. A másik két puskás nem mert rájuk lőni, nehogy a bokrok közt bujkáló kollégájukat találják. Mire az a ruháját igazgat- va előszégyenkezett, már a kutyák is elvágtattak, rohantak vakon a vesztükbe. Megint hallgattak. A fiúk valahogy becsapottnak érez- ték magukat. Ez nem volt olyan jó, olyan izgalmas tör- ténet, mint a tegnapi. Még az tetszett benne a legjobban, hogy a tanár bebújt a bokrok közé. Mulattak is maguk- ban, de nevetni nem mertek, nehogy Kolozs bácsi megharagudjék. Az elégedetlenséget így is leolvasta az arcukról. Na mindegy! Mára akkor is elég volt. - Most aztán takarodó! - adta ki az ordrét. - Holnap éjjel a Füstösből is kell hoznunk a holmit, mielőtt ott rohadna. Meg csillagászunk is egy kicsit, ha le nem ra- gad a szemetek az álmosságtól. Hanem ahhoz most alud- ni kell, mégpedig nagyot. Indulás, egy-kettő! Ferkót azonban visszatartotta. - Várj csak, te maradj még! Te a kapunál,őrködsz éj- félig. Adok egy zsebórát. De úgy vigyázz rá, mint a sze- med világára! Pontosan éjfélkor behozod. Megértetted? - Meg! - Nahát akkor! Délelőtt meg majd alhatsz, amennyit akarsz. Vagy akár délután is. Annyit bosszankodott ma Ferkó miatt, nem bánta vol- na, ha akár három napig alszik egyfolytában. Motozott is a fejében egy régi mondás. De kitől hallot- ta ő ezt és mikor? Régi arcokat, helyzeteket idézett fel, s mindig újra hozzágondolta: "A gyerek alva a legjobb . . . A gyerek alva a legjobb . . . Igy se bírt rájönni, kinek volt ez a szavajárása. XXVI. FÉRFIAK Az előző hét keddjén érte Göcsör Andrást a szerencsét- lenség. Másnap szöktek meg a fiúk hazulról, harmadnap járt Lackó az apjánál, az igazgatónál, meg odahaza a pénzért. Szombat reggel tűnt el Kobak a Füstösből, aztán dél- után állított be Irdácsra. Ferkó meg szerda reggel. Szerda este hagyták ott a fiúk a Füstöst, s találkoztak Kolozs bácsival. Éjféltájban értek Koloncóra. Csütörtökön száguldott fel Kispali a Medvésbe, hogy megkeresse őket, majd verte fel az erdőgazdaságot. Pénteken reggel rándult ki Gabi növénygyűjtés ürü- gyén a Medvésbe, s találta a Füstös előtt a fiúk helyett az őket kutató különítményt. A rendőrségi bejelentés és ki- hallgatás után pénteken este rendelték el az országos körözést. Vasárnap délelőtt fogták el a fiúkat. De mielőtt idáig jutnánk, el kell még mondanunk egyet-mást. Kolozs bácsi szombat este fél tizenegy tájt kiment a kapunál őrködő Ferkóhoz. Gondolta, rég elnyomta a gye- reket az álom. Rá akart reccsenteni. De az még ébren gubbasztott egy fa tövében, hol a homlokát, hol a tarkóját csapkodva, hogy kiverje fejé- ből az álmosságot. A fülét is meg-meghúzogatta, csak nem felfelé, ahogy a nagyok szokták a gyerekekét, hanem lefelé. Eddig ide-oda sétált, meg a csillagos égben gyönyörkö- dött, de már belefáradt. így jutott el önnön füle húzoga- tásáig. Ez az elalvás előtti utolsó stáció. Pedig nem akart elaludni semmi áron. Ahogy a gödröt is izzadva, de büszkén ásta ki, egészen a nyakáig. Mióta az eszét tudta, mindig arra vágyott, hogy őt a nagyok elismerjék, emberszámba vegyék. Csakhogy hiá- ba várt tőlük igazságot. Hisz mindig a saját nyugalmu- kat és gyönyörűségüket keresték őbenne is, akár a többi gyerekben. Azért is szerették jobban az öccseit. Lackót, mert csendes természetű, nem háborgatja őket. Kobakot, mert jól tud hízelegni, kedveskedni nekik. Pockot meg mert annak ők kedveskednek, hogy ilyen helyes, olyan helyes. őrá sose mondták, hogy helyes. Hízelegni se hal- lották soha. Hanem azt mégse állhatta, hogy semmibe ve- gyék, keresztülnézzenek rajta, hát mindig kavart valami újabb zűrzavart. Jó szó és elismerés híján legalább így kényszerítette a nagyokat, hogy akarva-akaratlan foglal- kozzanak vele. Még ha kikapás lett is a vége. Valójában persze nem arra vágyott, hogy szidják, üs- sék, hanem hogy egyenrangúnak fogadják el. Olyannak, aki már maga is kezd nagy lenni, aki már sok igazi fel- nőtt dologra képes, nem úgy, mint a kicsik. A gödröt is milyen szépen kiásta. Most meg azért gyötörte magát mindhalálig, hogy el ne aludjék, csak el ne aludjék, mert pontosan éjfélkor ott akar lenni az öregnél az órával, és büszke mosollyal nyújtani át neki. Már marokra fogta a fülét, úgy tépkedte. Kolozs bácsi nesztelenül közeledő alakja ekkor derengett fel az éjsza- kában. Talpra ugrott. - Na, mi az? - kötekedett az öreg. - Te még nem alszol? - Még nincs éjfél! - Nincs, nincs, az igaz, de azt hittem, már bóbiskolsz. Máskor vigyázz, mert aki leül, azt előbb-utóbb menthe- tetlenül elnyomja az álom. Nem tapasztaltál semmí gyanúsat? Azzal bízta meg, hogy ha kerülgetné valaki a kaput, vagy be akarna mászni, rohanjon azonnal őhozzá, és je- lentse. Bár igazában egyikük se tartott ettől. - Nem. - Na, jól van. Rágyújtasz egy cigarettára? - Felkat- tintotta tárcája fedelét, hogy megkínálja. Ferkó már többször megpróbált dohányozni életében, de mióta egyszer elokádta magát, megundorodott tőle. Addig se szerette ugyan, nem győzött köpködni utána, hogy eltűnjék szájából az íze. Hanem Kolozs bácsi kínálásától úgy meghatódott, hogy önkéntelenül kivett egyet, és a szájába dugta. Az öreg is rágyújtott. Szótlanul bámulták a sötétben egymás cigarettájának fel-felizzó parazsát. Ferkó nem szívta mellre a füstöt, mégis megkóválydult a feje. - Eldobhatod ám! - biztatta Kolozs bácsi, mert látat- lanban is megérezte a bajt. Tudta ő ezt előre. Méregerős cigarettát szívott, azért is merte megkínálni Ferkót, nem félt, hogy ő lesz a rászoktatója. - Dobd csak el nyugod- tan, nem szégyen az. Dobtam volna bár el én is tizennégy éves koromban! Ferkó nem sokat tétovázott, elnyomta a cipője talpán a parazsat. Aztán tovább fülelték az éjszaka neszeit, de főleg egymás lélegzetvételét. A kettejük közt lebegő csönd feszültséggel telt meg. Kolozs bácsinak erre jó füle volt. Hányszor faggatta ő már életében dobogó szívvel a csöndet, a másoknak sü- ketet és értelmetlent, de neki mindig izgalmasan beszé- dest! Még erdésznek is leginkább azért ment, hogy az imádott csönddel jegyezhesse el magát egész életére. Most is tudta, hogy Ferkóból nehezen születő vallomás kívánkozik ki. Ugy lélegzett nyitott szájjal, rendszertele- nül kapkodva a levegőt, mint aki se kimondani, se le- nyelni nem tudja a nyelve hegyén szorongó szavakat. Nem szólt hozzá, nehogy megzavarja belső küszködését. Végigszívta cigarettáját, eltaposta, de nem gyújtott másikra. Ahogy az a kis parázs is eltűnt közülük, s rájuk borult a teljes sötétség oltalma, Ferkó szívében átszakadtak végre a kamaszszemérem gátjai. - Tanácsot szeretnék kérni Kolozs bácsitól! A szájában már százszor megforgatott egyszerű szöveg- hez sehogy se illett izgatott hangja. - Hallak, fiam. Mondd csak nyugodtan! Ami ezután következett, azt nehéz volna szavakkal hí- ven követni. Ferkó monológjában, ha csak a szavakat te- kintjük, régi emlékek és friss félelmek vegyültek kapkodó zűrzavarrá: ezek keltették azt a végzetes érzést a fogé- kony gyerekben, hogy ő már az egész világot magára lá- zította, neki nincs többé megállása az emberek között. Koloncó is csak pillanatnyi enyhülést hozott neki, nem- sokára tovább sajogtak lelke nyílt sebei. Számot vetett vele, hogy a szökésért, legidősebb lévén, neki kell felel- nie, s egyre közeledik a számonkérés perce. Nem hitte már, hogy apja meggyógyulhatna és mentségére lehetne. Mérhetetlenül messze tűnt már az az idő, mikor neki még apja volt: erős, vállas alakja azóta lebegő köddé vált, akár anyjának a törékeny teste egy évvel ezelőtt. Meg- foghatatlan látomássá, szétfoszló álomképpé. Kolozs bá- csi szavaiból, ha róla beszélt, ő csak a kegyes hazugságot hallotta ki, hogy őket akarja nyugtatgatni, nem halt meg, életben marad. De benne ezen az estén teljesen megszilár- dult a régóta kísértő meggyőződés: igenis meghalt, és so- ha többé nem tér vissza hozzájuk, ahogy anyja se tért vissza, hanem ott fekszik örökre eltemetve a zsombolyi felsőtemetőben. A kicsik higgyék, amit akarnak, ő erőnek erejével kény- szerítette magát, hogy felnőttként nézzen szembe az igaz- sággal. De épp ez az igazság tette halálosan kiszolgálta- tott, védtelen és gyámoltalan gyerekké. Intézetbe viszík, idegenek közé, zárt ajtók, rácsos ablakok mögé, magas kőfalak árnyékába, külön a testvéreitől, akik nélkül most érezte csak meg - százszoros kín lesz árvának lennie, utolsó támasza vész el velük az életben. De együtt nem hagyják őket, mert most is ő biztatta őket a szökés- re, ő volt a megrontójuk, a rossz, gonosz, az elvetemült . . . Végigsírta úgyszólván az egész vallomást. Kolozs bá- csi nem szólt bele egyszer se. Hagyta, hadd könnyebbül- jön meg, hadd vessen ki magából mindent, ami gyötri, még azt a szörnyű sejtelmét is, hogy ő valamiféle titok- zatos végzet akaratából rohan kicsi kora óta mindig a vesztébe. Szipogva és lihegve akadt el végül. Némán törülgette könnyeit. Egy ideig az öreg is vele hallgatott. Tudta, hogy ezt a felzaklatott szívet az együttérző csönd most minden vigasztalásnál és ígéretnél jobban gyógyítja. Aztán se terelte a szót Ferkó fájdalmaira. Inkább ma- gáról vallott. De valahogy nem a megszokott módon be- szélt. Most az ő hangia is fojtottabbá vált, talán melegebbé is. - Én is voltam már így életemben, fiam, hogy azt hit- tem, nincs tovább. Pedig én se voltam akkor sokkal idő- sebb nálad, ha három évvel talán. Éjszakákat gyötrődtem át álmatlanul, hogy nincs menekvés. Tolvaj lettem tizen- hat éves fejjel, már az elsősök is ujjal mutogattak rám, s egy ítélet várhatott: kicsapás az ország összes közép- iskoláiból. Pedig nem loptam, én soha egy rajzszöget el nem loptam. Anyám a hatvanhat koronás havi nyugdí- iából taníttatott kettőnket, a húgomat meg engem. Mit kínlódtam én sokszor, hogy gazdagabb társaimnak milyen bicskájuk, hegyezőjük, irattárcájuk meg milyen órájuk van, az egyiknek ezüst, a másiknak arany. Nekem meg semmilyen. De a máséhoz akkor se nyúltam, pedig diá- kok közt mindig adódik alkalom. Nemegyszer estem én is kísértésbe: látod, most senki nem venné észre. Igaz, ne- kem könnyebb is volt megállnom, hogy oda ne nyúljak. Mint jó tanulónak volt mire büszkének lennem. Nem tu- dom, észrevetted-e már: abba minden gyerek tönkremegy, ha nincs mire büszkének lennie. Mintha a levegőt szívnák el előle . . . Itt sóhajtott egy nagyot, mint minden történetnek a bevezetője után. Aztán így folytatta. - Ezerkilencszáztizenhárom-tizennégy telén, mikor az eset történt, én már kerestem. Két társamat tanítottam havi öt-öt koronáért, és iszonyú boldog voltam, hogy nem szorulok már egészen anyámra. Az első tíz koronámat elvertem ugyan, vettem többek között egy olcsó bőrtárcát. Díszítésképpen lófejet préseltek rá, valami telivérét. Én azt órák hosszat el tudtam nézegetni. Milyen nemesek a vonásai, milyen kecsesek, milyen finomak ! Ez a tárca lett a vesztem. Nem sokkal azután, hogy megvettem, elhatá- rozta az osztály: tavasszal, a húsvéti szünetben közösen kirándul Budapestre és Bécsbe. Földrajz-történelem ta- nárunké volt az ötlet, ő javasolta azt is, hogy havi rész- letekben fizessük be a költségeket, november elejétől kezdve. Elég az hozzá, hogy az osztály közfelkiáltással engem választott meg pénztárosnak. Talán már sejted is, mi lett a vége. Novemberben még nem volt semmi baj, összeszedtem a pénzt, átadtam a tanár úrnak, az be- tette a takarékba. Decemberben is összeszedtem már két- százhatvan koronát, s akkor egy éjszaka eltűnt a tárcám. Ferkó nyitott szájjal, alig hallhatóan szedte a lélegze- tet. Ugy ült ott, egyetlen moccanás nélkül, mint aki nincs is jelen. Az öregnek csakugyan még most, több mint fél évszá- zad távolából is nehezére esett erről beszélnie. - Azon az éjszakán, két másik társammal együtt, ki- szöktem az internátusból. Mihelyst a többiek elaludtak, titokban újra felöltöztünk, átmásztunk a kert magas kő- falán. Egy városszéli kiskocsmába vágódtunk be. Nem it- tunk mi sokat, tán fél litert fejenként, a cigánnyal se hú- zattuk, nem volt nekünk arra pénzünk, de egy-egy ilyen éjszakai kirándulás hozzátartozott akkor a diákvirtushoz. Csakhogy én most a tárcám is magammal vittem, benne a kétszázhatvan koronát. Máskor is mindig a zsebemben hordtam, éjszakára meg bedugtam a párnám alá, el ne lophassa valaki, míg alszom. Most is minden ötpercben megtapogattam, megvan-e még. De ahogy kilépünk a kocsmából, nyúlok a kabátomhoz, mert annak a belső zsebében tartottam: nincs ott. Benyúlok magába a zseb- be: üres. Azt hittem, ott szakad rám az ég. Kutatom a zsebeimet, sorra mindegyiket, nincs és nincs. Szólok a társaimnak, megyünk vissza a kocsmába. Mindent föl- kutatunk az asztal körül, ahol ültünk. Kérdik, mit ke- resünk. Mondjuk, egy bőrtárcát. Ök nem látták. Ilyen és ilyen volt. Hiába, akkor se látták. Itt nem maradt sem- milyen bőrtárca . . . Hol volt akkor ott rendőr, Kolozs- vár külvárosában, hogy odahivjuk, és végigmotoztassuk vele a társaságot, melyiknek a zsebében lehet? Még a sze- münkbe is röhögtek, ahogy tanácstalanul ácsorogtunk ott, ahogy könyörögtünk nekik. Jól van, úrfiak, egyszer ti is pórul jártatok . . . Baktatunk haza tépelődve. Most mit mondjak, hova lett a pénz? Mert hogy én kétszázhatvan koronát meg nem tudok fizetni egy összegben, se anyám, az biztos. Végül is abban maradtunk, mondjam azt, hogy este, mikor lefeküdtem, még a párnám alatt volt, ébredés- kor nem találtam. Az éjszakai kirándulásról nem szólunk egy szót se . . . Ebből lett a baj. Mert ahol pénz vész el, ott keresik a tolvajt. A gyanú mindenekelőtt a szobatár- saimra szállt. Melyik lehetett közülük a tettes? Hogy én magam is bűnös lehetek, a közismerten becsületes, kitű- nő tanuló, arra eleinte senki nem gondolt. Annál többen vették célba egyik bukásra álló osztálytársamat, Molnár Ferit. Öt nemegyszer kapták már rajta éjszakai kirucca- náson. Papgyerek létére maga is szeretett eldicsekedni vele, miféle titkos helyeken fordult meg, milyen izgalmas kártyacsatákat vívott a jogászokkal. S most akadtak fiúk, akik mindezt elregélték róla. Talán irántam érzett barát- ságból is, hogy aki engem meglopott, az nem érdemel kí- méletet. Behívatták az apját - egy kalotaszegi kis magyar falunak volt a papja, hat gyereke közül Feri volt a leg- idősebb -, s közölték vele, hogy bár a lopásra nincs meg- győző bizonyíték, fiának annyi van a rovásán, legjobb, ha elviszi. Az a szerencsétlen ember még sírt is szégyené- ben, úgy könyörgött a fiáért, hogy higgyék el, szíve sze- rint nem rossz gyerek az, ő tudja, ő nevelte, abból még derék, becsületes ember válik. Csak most az egyszer ke- gyelmezzenek meg neki! Mi, diákok, nem sejtettük, hogy már idáig fajultak a dolgok. magam is váltig abban a hitben éltem, hogy akire nincs bizonyíték, annak nem eshet komoly baja. Akkor jön a hír, hogy Ferit kicsapták, ma viszi haza az apja. Ugy elszédültem, azt hittem, el- esek. Le kellett ülnöm egy székre. "Mi bajod?" - kér- dezték a többiek. "Hagyjatok!" Arcomra szorítottam a két kezem, nem akartam, hogy lássanak. Mikor egy kicsit magamhoz tértem, mindjárt meg akartam keresni Gyu- laji tanár urat, a földrajz-történelem tanárunkat, hogy mindent bevalljak neki. De a folyosón épp szembejött Kuthy Jóska, az egyik kocsmázó cimborám, és szemlesüt- ve kérte, hogy ne haragudjak rá, ő most jön az igazgató- tól. Nem bírta a lelkére venni, hogy Ferit kicsapják miat- tunk . . . De ez még mind hagyján. Hanem az igazgató, aki a végsőkig bízott bennem, most egyszerre a poklokat látta megnyílni, hogy rólam is ilyesmik derültek ki. Egyik percről a másikra züllött gazfickóvá váltam a szemében. Tüstént elrendelte, hogy kutassák át minden holmimat, nem találnak-e áruló jelet, mert már ott tartott, hogy tán nem is elvesztettem, hanem elloptam a pénzt. Feltúrták az ágyam, a szekrényem, a ládám, a fiókom, még a rajtam levő ruha zsebeit is kiforgatták, sehol semmi. Akkor el- kezdik tapogatni a télikabátom, valami gyanúsat éreznek a bélésében, felfejtik: ott a tárca! Benne a kétszázhatvan korona! Ferkó eddig feszült csendben figyelt. Hanem most hirtelen elsírta magát. Kolozs bácsi egy lélegzetnyi szünet után tovább folytatta : - Én is sírtam, fiam, mint egy szopós gyerek, úgy sír- tam, mikor előhúzták az én lófejes tárcámat. Erre nincs mentség, nincs magyarázat, nincs bocsánat. Próbáltam még dadogni, magyarázkodni, de tudtam, hogy úgyis hiába. Az igazgató végig se hallgatott. "Utoljára figyel- meztetem, fiam - mondta méltóságosan -, hogy ne állít- son valótlanságokat. Tegyen töredelmes vallomást, mert ez az egyetlen, amivel még javíthat helyzetén." Ugyan- így hallgatta ki két társamat is. Azok már maguk se tudták, mit higgyenek felőlem. Akkor éjjel látták a két- ségbeesésem, de hátha azt is csak megjátszottam. Megfog- hatatlannak találták, hogy miért nem kutattam át jobban a saját kabátom, ha ott az utcán nem is, legalább utólag. De mikor tökéletesen bizonyosnak látszott, hogy a tárca a kocsmában maradt! Két éjszakát küszködtem át. Harmadnap délutánra tűzték ki ügyemben a tárgyalást. De annak a napnak hajnalán, egy jó órával az ébresztő előtt, kinyílt az inter- nátusi szobám ajtaja. Gyulaji tanár úr lépett be rajta. Annyi világosság beszűrődött a folyosóról, hogy mindjárt megismertem. "Ébren vagy?" - kérdezte. "Ébren." "Ak- kor öltözz fel gyorsan, gyere velem!" Bevitt a szobájába. Nem volt internátusi felügyelő tanár, de bent lakott az épületben. "Mondd csak, mit csinálsz, ha kicsapnak?" tudakolta minden bevezető nélkül. Szemébe néztem, ahogy régen, ahogy most már két nap óta nem néztem senkinek a szemébe. "Tanár úr kérem, én azt nem mond- hatom meg." "Nekem se?" Nem feleltem, csak megráz- tam a fejem. A legkedvesebb tanárom volt, tudta, hogy tőlem még hamis szót nem hallott. "Jól van, fiam, akkor elmehetsz. Azt hittem, az utolsó reggelen még érdemes- nek tartasz arra, hogy szóba állj velem." Elfordult. De nekem mintha gyökeret vert volna a lábam. Hogy csak nem mozdultam, egy idő múltán visszapillantott. De nem szólt semmit, csak nézett szomorúan. Én lehajtottam a fejem, úgy susogtam: "Tanár úr kérem, nekem nem érde- mes tovább élni." "Miért? Mert bűnös vagy?" "Ártatlan vagyok!" Ezt már kiáltottam, de a lelkem legmélyéről, úgyhogy éreztem: abban a pillanatban tökéletesen elhit- te. "Jól van, fiam, akkor ülj le. Mondj el mindent." Én- belőlem egyetlen áradással zúdult ki annak az éjszakának minden apró-cseprő emléke. Nem kerestem a szavakat, csak mintha újra átélnék mindent. Mikor befejeztem, bó- lintott. "Értem. Most már, értem. Te most siess vissza a szobádba, mert mindjárt ébresztő. Szervusz, fiam." Kezet adott. Az a kézfogás, az olyan volt akkor nekem, mint az utolsó kapaszkodó az életben. Nem is tévedtem. Nem tu- dom, hogyan csinálta, annyit tudok, hogy még aznap reg- gel behívatta magához mind a két cimborámat, délután pedig a tanári kar döntése úgy szólt: csak az éjszakai mu- latozásban és a pénz eltűnésének igazi körülményei felől való titkolózásban találtattunk bűnösnek, ezért mindhár- munkat szigorú megrovásban részesítenek. Molnár Feri eltanácsolását már két nappal azelőtt visszavonták. Attól kezdve ő lett a harmadik tanítványom, legjobb barátaim egyike. Tőle nem fogadtam el soha egy fillért se. Mit bán- tam én már, mit beszélnek a hátam mögött! Hogy azért tanítom, mert a gyalázatot akarom lemosni magamról! Attól a perctől, hogy Gyulaji tanár úr ott reggel a szobá- jában kezet fogott velem, én a maradék szégyent már vál- laltam. Ugy is, hogy nem titkolom, úgy is, hogy jóvá te- szem. Két év múlva Feri jórendűen érett. Ujabb egy év- re rá örökre eltűnt az olasz fronton. Gyulaji tanár úr még hamarabb meghalt, egy orosz akna tépte darabok- ra Galíciában tizenöt tavaszán. Én meg, akit akkor meg- mentett, látod, ma is élek. De hidd el, sokért nem adnám, ha egyszer te is úgy emlékeznél rám: volt egy ember vala- mikor, aki reményeid fogytán, végső nagy bajodban utánad nyúlt, s nem hagyott elveszned. Még mindig nem mondta meg, hogy akar segíteni. De Ferkó nem is ezt várta. Egy kezet várt, hogy belekapaszkodhasson. Utóbb erről is szó esett. Kolozs bácsi megígérte, hogy akármi lesz, él vagy hal az apjuk, nem engedi Ferkót javítóintézetbe vitetni. Mire befejezték, majdnem fél egy lett. Az öreg felkelt a földről, nyújtózott egyet. - Mehetsz is aludni, fiam. Elmúlt éjfél, vége az őrségnek. - És Kolozs bácsi? - Megyek én is nemsokára. De te csak feküdj le. Én még kerülök egyet. Gyöngéden hátba veregette Ferkót, aztán eltűnt a sötétben. XXVII. VASÁRNAP DÉLELÖTT A többiről már inkább csak futtában. Kolozs bácsi úgy tervezte, hogy mivel hétfőn úgyis be kell mennie zsombolyra, addig függőben hagyja a gyere- kek dolgát. Akkor aztán mindent elrendez az igazgatóval. azTán az apjukkal is, csak legyen jobban. Ezt a három napot már rászánta a fiúkra. Pénteken a parkot bújták reggeltől estig. Megtanította őket, hogy kell tőből lefűrészelni a fák fölösleges ágait, hogy hamar behegedjen a seb. Fent a Medvésben százan kutattak az elveszett gyerekek után, ők pedig eközben mélységes nyugalommal tekeregtek a koloncói park ka- nyargós ösvényein, s bámultak meg egy-egy furcsa ágú- bogú, levelű, ismeretlen fát. - Ez mi, Kolozs bácsi? Ezt hogy hívják? Este - már mint országosan körözött szökevények a csillagos égbolt képeit vizsgálgatták, a kiterjesztett szár- nyú Sast, a papírsárkány alakú Delfint, a Kassziopeia W-jét, az Északi Korona gyémántos félkarikáját. Más- nap, szombat délelőtt már minden rendőr és határőr azt figyelte, nem lát-e ilyesféle gyerekeket, ők meg ezalatt a táviratilag beígérkezett két pesti botanikust kalauzolgat- ták Kolozs bácsival együtt a parkban. Este pedig - ek- kor már minden országos napilap szerkesztősége megkap- ta sokszorosított fényképüket meg a rendőrségi felhívás szövegét, hogy aki látta őket, jelentkezzék - egy kiadós délutáni alvás után a Füstös felé sompolyogtak a sötét- ben, otthagyott holmijaikért. Semmit se találtak, csak Korom hevert a barlang be- járata előtt. Az is ijedten inalt el, ahogy rávillantottak a zseblámpájukkal. Nem sokkal arrébb összerágcsált ke- nyérmaradékra bukkantak. Az igazgató a penészszagú kenyereket nem tartotta szükségesnek bevinni a rendőr- ségre, így Korom azóta is innen kosztolt. A fiúk bizo- nyosra vették persze, hogy a dughelyet is ő szaglászta ki, ő csalt ide idegeneket a kövek elkaparására. Kellett ne- kik idekapatni ezt a dögöt! Most mindenük odalett. Vasárnap reggel hét órakor - pesti vendégeik közül a fiatalabbik, nagyot nyújtózkodva otthon az ágyában, ek- kor vette kezébe az aznapi újságot - a fiúk még javában aludták ki az éjszakai túra fáradalmait. S aligha álmod- tak róla, hogy rövidesen megcsörren az országos főkapi- tányság telefonja: egy izgatott férfihang fontos bejelentést tesz. Arra ébredtek fel kilenc óra tájt, hogy kint a kapu előtt veszettül dudál egy autó. Zsombolyról érkezett egy sza- kasz rendőr. Kolozs bácsi higgadt hangon tárgyalt ve- lük. Ö a gyerekeknek menedéket adott, nem sejtette, hogy máris keresik őket. Ha tudja, ő maga jelentkezik. Azt pe- dig elvárja, hogy velük mehessen Zsombolyra. - Kérem, annak nincs semmi akadálya. A kocsiban ön is elfér. A parancsnokló főhadnagy a gyerekek holmiját mind felrakatta a kocsira. Kolozs bácsi a pénzt is átadta neki: még első reggel rábízták a fiúk, azóta lezárt borítékban őrizte. Egykettőre Zsombolyon termettek. Az ótemplomban akkor harangoztak a tízórás misére. A kapitányság épületébe ugyanolyan imbolygó léptek- kel kacsáztak be a fiúk, mint pénteken Gabi. A főhad- nagy vezette őket, fel a lépcsőn, végig a hosszú, köves fo- lyosón. Jobbról-balról ajtók és ajtók, melyik lesz az, ame- lyik értük nyílik ki, hogy bekapja őket? Két sarkon is elkanyarodtak, míg végre megállapodtak egy ajtó előtt. Ez is szürke volt, mint a többi, mint az egész épület. A főhadnagy keményen kopogtatott. Majd besereglettek. A gyermekvédelmi ügyekkel megbízott százados már várta őket. A főhadnagy rövid jelentést tett, tisztelgett és eltávozott. Ez a szoba sokkal barátságosabbnak látszott, mint az épület többi része. Két nagy ablakán ragyogva zúdult be a nyári napsütés. Szobanövények kis dzsungelje vett kö- rül egy akváriumot: a gyöngyöző vízben cikázva úszkáltak a kis piros halak. A százados ötven év körüli, meglehetősen gyűrött ar- cú, sovány ember volt. Tán még a mosolygás is külön fá- radságába került: mindig újra elkezdte és abbahagyta. A hangja is fakón nyekergett, minden katonás ércesség nélkül. De még ezt a fakó hangját is oly halkra fogta, mintha aludnék valaki a szomszéd szobában, s nem akarná felébreszteni. Kolozs bácsit hellyel kínálta, a fiúkat meg az akvárium köré gyűjtötte. - Nézegessétek csak nyugodtan, én addig telefonálok. Az erdőgazdaság igazgatóját hívta. - Megjöttek. Igen, mind a négyen. Nagyon kérem, fá- radjon be. Igen, most azonnal. Aztán lekopogta az írógépen a jegyzőkönyv bevezető sorait. A gyerekek oda-odapillantottak, Pocok meg a há- ta mögé sompolyogva figyelte, hogy mozognak együtt a billentyűk és a betűkarok. A százados befejezte a mondatot, majd belekotort az íróasztala fiókjába. - Szereted a cukrot? - hunyorított rá Pocokra. Az összeszorította a száját, behúzta a nyakát, s vi- gyorgó fintorral az arcán bólintott igent. A másik három gyerek is tüstént odatódult. Sorra kivették az egy-egy szem cukrot. - Na, üljetek le ti is - biztatta őket a százados. - Beszélgessünk egy kicsit. Hátrébb tolta a székét, kényelmesen elhelyezkedett. Egyelőre nem akart gépelni. Majd ha már kiszedte belőlük a javát. A fiúk szorosan Kolozs bácsi köré gyűltek. A félsz még bennük motoszkált. Nem hitték, hogy ha egyszer meg- fogták, egykönnyen eleresszék őket. A százados mosolygós képet derített rájuk. Szerette volna feloldani a maradék feszültséget is. - Halljuk hát azokat a híres-nevezetes kalandjaitokat! Nézzétek csak: ideteszem az órám az asztalra. Aki öt per- cig mesél egyfolytában, az kap egy szem cukrot. Ahány- szor öt perc, annyi szem cukor. Pocok tüstént előrukkolt az eldugott kulaccsal, hogy csapta be a szomjazó Lackót. De most valahogy nem volt olyan jó íze a történetnek. Ö se nevetett rajta. Két perc alatt el is hadarta. Aztán elnémult. - Nincs tovább? - nyomott el egy ásítást a százados. - Nincs. - Hát ez édeskevés. - Adott neki azért egy szem cukrot. A többivel még ennyire se ment. Kérdéseire csak egy- egy szóval feleltek. Nagyon keservesen akart kikerekedni szökésük históriája. Kolozs bácsi nem avatkozott bele. Gondolta, ráér be- szélni, majd ha őt kérdi. A százados egyre idegesebben dobolt az asztalon. Ugy tartotta magáról, tud a gyerekekkel bánni. Csak ne volna itt ez az öreg. Ugy látszik, miatta ilyen csökönyösek és rosszindulatúak. De restellte kiküldeni. Kopogtattak. Csakhogy! Igen, ő az, az erdőgazdaság igazgatója. - Kérem az elvtársakat - szólt a százados igen udva- riasan -, fáradjanak át együtt a másik szobába. Én ad- dig befejezem ezt a kis beszélgetést a fiúkkal. Néhány perc az egész. Ferkó hirtelen megragadta a mellette ülő Kolozs bácsi kezét. De az gyöngéden eltolta magától. Felegyenesedett. - Csak nyugodtan, fiúk! Egyébként - fordult a szá- zadoshoz - nekem részletesen beszámoltak mindenről a gyerekek. Ha kívánja, szívesen rendelkezésére állok. - Igen, igen, köszönöm - felelt az zavartan. Már alig várta, hogy eltűnjenek. De nem sokat ért vele. A gyerekek még inkább elszót- lanodtak. Lopva figyelték a másik szobából átszűrődő halk beszélgetést. Hátha el tudnának egy-egy szót kapni! Most dől el a sorsuk, ha igaz, jobbra vagy balra. A százados elunta végre a meddő faggatózást. Rossz- kedvűen feltápászkodott, s átment ő is a másik szobába. De előbb beintett a folyosóról egy rendőrt, legyen, aki addig is vigyáz a fiúkra. Azok ettől fogva még lázasabban füleltek. Ha már a szavak értelmét nem hámozhatták ki, legalább a hang- lejtést igyekeztek követni. Tudták, hogy Kolozs bácsi kész a végsőkig vitázni és veszekedni értük. Az igazgatóval, úgy látszik, megegyezett, mert az ő kettejük hangja nyugodtan duruzsolt tovább. Hanem a századosé, főleg eleinte, többször csattant fel ingerülten. Eddig ő úgy gondolta, hogy átmeneti gyermekotthon- ban helyezteti el a fiúkat. Nemigen hitte, hogy Göcsör András egyhamar meggyógyul. Ha egyáltalán életben ma- rad. Ezek viszont itt se szó, se beszéd, előállnak egy kész tervvel. Ferkó egyelőre Koloncón marad, Pockot Irdács- ra küldik, a másik kettőt meg haza. De nem Telefülű, ha- nem Csernyák bácsi keze alá. Az a saját háza táját addig a feleségére hagyja, s ideiglenesen mind a két erdész- kerületet ellátja. A Göcsörék jószágait a két gyerek segít majd gondozni. - Önök ezt nagyon szépen kitervelték - bólogatott kissé gúnyosan a százados. - Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Ezekért a gyerekekért most elsősorban mi va- gyunk felelősek. Mi. És senki más. Mindaddig, amíg át nem adjuk őket az apjuknak vagy más törvényes gondviselőjüknek. - És ha az apa beleegyezik? Illetve ha ő rendelkezik így? - A történtek után ez is kevés. Az újabb szökés veszé- lye véleményem szerint még fennforog. Felsőbb jóváha- gyás nélkül én erre nem mondhatok igent. Sokszor tapasztalta már, hogy gyerekügyekbe minden- ki szeret belekontárkodni. Aztán mossák kezeiket. Annyit engedett meg végül, hogy a gyerekek délután meglátogathassák apjukat, civilbe öltözött rendőrök kíséretében. A többit a megyei kapitányság vezetőjével intézte el az igazgató. Telefonon hívta fel, otthon a lakásán. Jól is- merték egymást, többször vadásztak együtt főleg vaddisznóra. Az ebédje mellől kelt fel, mégis nagyon udvariasan hallgatta végig. - Értem - ismételgette. - Értem. Talán igazatok is van. Ezek kényes kérdések ugyan, a százados elvtárs ép- pen ezért teljesen szabályosan járt el. Teljesen szabályo- san. De ha az apa írásban beleegyezik, ti pedig vállaljá- tok a teljes felelősséget, én hajlandó vagyok pártolni a tiáltalatok javasolt megoldást. Gyere be hozzám holnap reggel. Némi vita után abba is beleegyezett, hogy a gyerekek aznap éjjel már az erdőgazdaság épületében aludjanak. A kórházba már így mentek délután, mindezeknek tudatában. XXVIII. APA ÉS FIAI Göcsör András szobájának az ajtaján Monokiné nyitott be elsőnek. A főorvos feloldotta már a látogatási tilal- mat, csak egy ápolónőt ültetett az ágy mellé, hogy óvja a beteget a jóindulatú kedveskedésektől. Az erdész épp odalátott fektéből a nyíló ajtóra. - Itt vagyunk! - dugta be fejét izgatottan Monoki- né. - Jöhetneka fiúk? - Jaj, nagyon köszönöm. - De csak egyenként! Ferkó támított be, kissé félszegen. De már a többiek zsivaja is beszűrődött az ajtón. A két szempár rögtön egymásba kapcsolódott. Ferkó még soha nem látta ilyennek az apja szemét. Lesoványo- dott, sápadt arcából szokatlan fekete fénnyel ragyogott elő. Tágabbra is nyitotta, mint máskor. Mintha az elgyö- tört test ebbe a két érzékeny ideggócba sűrítette volna minden erejét, hogy ezekkel kapaszkodjék bele a látható világba, tárgyakba és emberekbe. Hisz alig néhány napja még azzal viaskodott az erdész: ez a világ el akar tűnni, meg akar szökni, itt akarja őt hagyni a legszörnyűbb ma- gányosságban. Mihelyt feleszmélt az első ájulásból, má- zsás teherként telepedett lelkére az önvád: ő juttatta ide magát. Ha lassabban hajt, ez nem történt volna meg. Borzadva eszmélt rá, hogy a felesége haláláról is ő tehet. Az is miatta jutott odáig, hogy nem lehetett megmente- ni, ő engedte, hogy otthon maradjon. Biztatta, hogy fe- küdjön be a kórházba, mindig biztatta, de titokban örült, hogy kitart mellettük. Ahelyett hogy erőnek erejével fel- pakolta és beszállította volna. Mikor kihívta a mentőt, mikor félőrülten sürgette, hogy vigyék, vigyék, akkor már késő volt, nem lehetett segíteni rajta. Most ocsúdott rá arra is, gyerekei hogy elárvultak a felesége halála óta. Gyötrődve élt át újra minden verést, minden ordibálást, amivel kordában igyekezett tartani őket. Felidézte Ferkó el-eltorzuló arcát, Pocok magába forduló fájdalmát, Lackó és Kobak konok némaságát, ahogy az ő morgolódásait hallgatják. Mást se tudott egy év óta, mint szidni meg ütni őket. Rideg lett és keserű, soha nem tréfált velük, soha nem nevetett. Búskomorság vett rajta erőt. Azt se hitte, hogy csak- ugyan gyógyulóban van. Állapota javulását is csak annak tudta be, hogy a haldoklók a végső búcsú előtt gyakran megkönnyebbülnek. Szerette volna letépni homlokáról a kötést, ököllel verni a fejét, annyira bántotta, hogy ilyen halkan, ilyen mozdulatlanul, szinte tisztelettudóan kelljen meghalnia. Máskor meg arra áhítozott: bár jönne már a vég, csak minél gyorsabban, minél egyszerűbben, minden cirkusz nélkül. Félálmában többször is megjelent a fele- sége, ott állt a kertben a virágai között. Láttára nem a félelem szállta meg, hanem valami jóleső békesség, pedig tudta, hogy hívja. Még ébredés után is elringatózott eb- ben az érzésben, szemét lehunyta, ne zavarja semmi, aztán megint rátört fiainak a gondja, mi lesz velük, szerencsét- lenekkel, és máris őrjöngeni szeretett volna. De látogatá- sukra várva, valahova messzire rebbentek tőle az elmúlt napok gyötrődései. Hol behunyta a szemét, hol kinyitotta, míg egyszer arra nem pillantott fel, hogy Monokiné inte- get az ajtóban. Majd kissé csámpásan, féloldalasan, be- bújik a fia is, Ferkó. Nézték egymást egy darabig szótlanul. - Szervusz, apu - rebegte Ferkó megilletődötten. - Szervusz - mosolyodott el a beteg. - Gyere, ülj le. Húzz ide egy széket. Ferkó melléje ült, vigyázva, hogy zajt ne csapjon, s megint elmerültek egymás szemében. A gyerek azt is észrevette: apjának az arca hogy megváltozott, mennyi- vel lágyabb, kisimultabb lett. Máskor félt tőle; ha szem- től szemben álltak is, lehetőleg mindig oldalt pislantott, de most jólesett jártatnia rajta tekintetét. - Apu - suttogta -, te úgy megszépültél! Göcsör András megint elmosolyodott. - Te is, fiam, épp erre gondoltam . . . Csak nem javultál meg? Ferkót váratlanul érte ez a kérdés. Elpirult. - Hát . . . lehet - vonta fel a vállát, mint aki igazán nem tehet róla, ha így történt. Megint hallgattak. Ferkónak úgy rémlett, hogy az ágy végénél kötögető ápolónő egy-egy pillantást vet rá. Mint- ha titokban mustrálgatná. Ö is odalesett. Hasonlított egy kicsit Monoki nénire. Apja már számított erre. - Látja, Teca? - szólt hangosabban, anélkül hogy megmozdult volna. - Ez a legidősebb fiam. - Hogy vagytok Irdácson? - kérdezte aztán. - Nem is mondtad ! Nem utálnak még ki Pali bácsiék? - Á, nem - nyugtatta Ferkó. De a szeme megrebbent. Göcsör András gyanút fogott. Vittetek nekik a zöld dobozból pénzt? -- Az erdőgazdaságtól kaptak ötszáz forintot. - Az elég nekik? Hiszen már majdnem két hete tartanak! Ferkó majd kibökte, hogy nemcsak elég, még sok is, választási malacot vettek rajta, de lenyelte. Apja se fag- gatózott tovább. Majd ő elíntézi velük. - Na, jól van, Ferkócskám. Vigyázz az öcséidre Még- iscsak te vagy a legnagyobb fiam. Megígéred? - Meg! - bólintott nagy komolyan. De már állt is fel, tudta, hogy itt az ideje. Lackó is apjának a szemét vette először észre. Hát még- is lát! Mert a rettegést, hogy nem vakult-e meg, mostanáig hordozta magában. Tüstént mellé telepedett, az ágy szélére, kezét a mar- kába csúsztatta, mint mikor először járt nála. Tecának is nagyot köszönt, megismerte, hogy ő igazította akkor útba. Göcsör András megszorította a gyerek meleg mancsát. - Emlékszem ám, hogy itt voltál. Ugye, azért ültél most is így ide? - Emlékszel Csakugyan? - Hogyne. Azóta is sokat gondolkoztam rajta: tán meg se gyógyulok, ha én akkor a te kezed meg nem fog- hatom. Mintha te húztál volna vissza az életbe. Lackó meghatódott. Nagyon ritkán fejezte ki nyíltan, mit érez, de most kibuggyant belőle: - Apu, én úgy örülök, én olyan nagyon örülök neked, hogy élsz! Én úgy féltem . . . többet aztán nem is igen szólt. Csak simogatta apja kezét, mint akkor, még fölé is hajolt, meg is csókolta, még sírni is szeretett volna, de nem tudott. Mert boldog- ságukban a gyerekek sose tudnak sírni, csak a nagyok. Kobak megint más levegőt hozott a szobába. Először csak megállt az ajtóban, mosolyra húzta a száját. De aztán úgy lódult apja felé, hogy még bajt is csinálhatott volna, ha Teca fel nem pattan, s el nem kapja az utolsó pillanatban. - Apukám! Édes, drága apukám! - Vigyázz, te! - korholta az ápolónő. - Itt nem lehet így heveskedni. Apád fejében csak most forrnak össze a csontok. Az kéne, hogy megint széttörd őket. Ettől egy kissé lecsillapodott. Leereszkedett a székre. - Szépen lesültél - gyönyörködött Göcsör András a barnapiros ábrázatában. - Igen - vigyorodott el Kobak. Mert kint voltam Kis- palival meg Erikával az Éren, ott kellett napozni a parton. - Hogyhogy kellett? Ki parancsolta? - Kispali. De aztán már nagyon untam magam, meg azt gondoltam, már úgyse figyelnek, utánuk lopóztam én is a fűzfák közé. Mindjárt tudtam, mért nem akarta Kis- pali, hogy én is odamenjek. - Na, hagyd - intette le apja. - Ez nem érdekes. - Dehogyisnem, ez a legérdekesebb! Képzeld apu, Kispali a földön hasalt, és karjával így feltámasztotta a fejét. Erika meg rajta ült a fenekén, mint egy sámlin. Ugy beszélgettek. Legalább öt percig figyeltem őket! - Aztán meg visszalopóztál a partra! - Naná! Nem akartam, hogy megruházzanak. Eldicsekedett azzal is, hogy ő vágta a fát, mert Kis- pali még arra is lusta. Rengeteget dolgozott. Pocok biz- tos nem segített volna annyit a Zsuzsi néninek. - Mért, hát Pocok hol volt? - csodálkozott el apja. Kobak nyelt egyet. - Ö is ott volt, na. Csak mindig lustálkodott. Pocok nem látszott meghatódottnak. Köszönt az apjá- nak, megcsókolta, de mintha a turbánja jobban érdekelte volna, mint ő maga. Csalódottan állapította meg, hogy sokkal kisebb, mint hitte. A székre se ült le, mert a szemközti ágy mellett meg- látott egy pár mankót. A turbán után azt vette szem- ügyre. Oda is somfordált. - Mindjárt, apu, ne haragudj, csak meg akarok nézni valamit. Nagy darab, kövér ember feküdt az ágyban, nyakig betakaródzva. Igy is jól látszott, hogy hiányzik a fél lába. Göcsör András nem látott oda, a fejét még most se volt szabad forgatnia. Pocok csak bámulta a mankót meg a hiányzó félláb helyét. A beteget jókedélyű, barátságos embernek sejtette. - A bácsinak levágták a lábát? - fordult hozzá bátortalanul. - Le bizony, fiam. Már három hete. - És hova tették? Erre a kérdésre a bácsit is elhagyta a jókedélye. - Hagyj engem békében, öcskös. Ilyesmit nem illik kérdezni. - Pocok! - ripakodott rá az apja is. - Azonnal ide jössz! Nem szégyelled magad? Teca felpattant, és kézen fogva vezette vissza a gyere- ket az apja ágyához. Ott gyöngéden lenyomta a székre. Homlokából is elsimított egy lelógó tincset. Pocok előbb durcásan, majd a régi, jól ismert, ravasz vigyorával nézett apjára. - Apu, ugye, ha meggyógyulsz, veszel nekem egy foci- labdát? Ugy kellene nekem egy jó focii Meg tudod, mit szeretnék még? Repülőgépmotor-gumit! Ugye, azt is veszel? Göcsör András először arra gondolt, a száján is majd kiszaladt, hogy ők most nagyon szegények lesznek. Az ő betegsége ezreket visz el. De még idejében észbe kapott. - Veszek, fiam, veszek. - Jaj, csak gyógyulnál meg minél hamarabb! Ugye, apu, te most már hamar meggyógyulsz? Apróra leírta aztán, milyen röpcsit tervez. De később még az ajtóból is visszafordult elmenőben: - De gyógyulj ám meg gyorsan, apu ! Göcsör András tiszta szívből felnevetett. Jól tudta, mért mondja megint. - Ne félj, gyorsan meggyógyulok. Ki se bírnám soká nélkületek. Főleg nélküled nem ! - Apu, én úgy szeretlek! - tört ki Pocokból is. S fél kezével búcsút integetve hátrált ki boldogan az ajtón. uTószó Szeptemberre verődött össze a család. A régi házban, fent a Medvésben. A három nagyobbik fiú szemmel láthatólag megnőtt, megvállasodott a nyáron. Közülük is leginkább Ferkó. Kolozs bácsi komoly férfimunkára kapatta Koloncón. Nem sokat nyavalygott a gyerek, eltökélten törte bele testét az ásásba, talicskázásba, fűrészelésbe, tuskóhasoga- tásba: tudta, hogy ez az ára eget-földet bekalandozó be- szélgetéseiknek, tartós barátságuknak. Ö változott a leg- többet ezen a nyáron: apja alig ismert rá a régi Ferkóra. Pocokra könnyebb volt ráismernie. Hanem azt az át- kozott nagy lustaságát egy kicsit mintha ő is kinőtte volna. Zsuzsi néni - Kobak példáján okulva - Pockot is befogta kisinasának. Az vidáman téblábolt egész nap édesnénje melegében: hisz majd kifagyott a lelke az ár- vaságtól, mióta anyja, az egyetlen, az igazi elhagyta. Lackó és Kobak egymást marta egész nyáron, Csernyák bácsi nem kis bosszúságára. Mint két kölyökkutya. Hogy elválassza őket, az egyikre rábízta napközben a házat, a másikat meg mindig magával vitte. De még estére is maradt veszekednivalójuk. Az udvarról bejövet Csernyák bácsi nemegyszer nyitotta rájuk az ajtót, ahogy a földön dulakodtak, hemperegtek. És maga Göcsör András? Az eddig szófukar, már-már búskomor férfit mintha kicserélték volna. Szíve megnyílt a saját fiai előtt, esténként vidámság verte fel a házat. Felesége halála óta minden emberi hang idegesítette, az erdő maradt egyetlen menedéke, a lombok zúgása, a ma- darak éneke egyetlen vigasztalója. Hanem most úgy örült, ha ezek nevettek! Gyakran szóba kerültek a négy gyerek szökésének ese- ményei is. De inkább a mulatságos, mint a szomorú em- lékek. Ha meg nem őrzi e könyv elejétől végig az egész történetet, lassan tán el is felejtik a fiúk annak a tíz- tizenkét napnak az igazi fájdalmait. A teljes árvaság kín- ját meg a magányos rettegését, hogy életük véresen ko- molyra forduló ipiapacsában mikor üti le őket, remény- telenül rejtőzködőket, a játékot nem ismerő, gyereket nem ismerő, irgalmat nem ismerő HUMOR Másolta: Véghné Pócsay Rozália. 1998 December 16.