KURT VONNEGUT Isten hozott a majomházban! A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: KURT VONNEGUT: WELCOME TO THE MONKEYHOUSE THIS TRANSLATION IS PUBLISHED BY ARRANGEMENT WITH THE BANTAM DELI PUBLISHING GROUP, A DIVISION OF RANDOM HOUSE, INC. COPYRIGHT © 1950, 1951, 1953, 1954, 1955, 1956, 1958, 1960, 1961, 1962, 1964, 1966, 1967, 1968 BY KURT VONNEGUT, JR. AUTHOR'S PHOTO © BY EDIE VONNEGUT, 2006 FORDÍTOTTA BORBÁS MÁRIA, GÖNCZ ÁRPÁD, LORSCHY KATALIN, M. NAGY MIKLÓS, SZÁNTÓ GYÖRGY TIBOR, SZILÁGYI TIBOR A FEDÉLEN LÁTHATÓ FOTÓT A SZERZŐ LÁNYA, EDIE VONNEGUT KÉSZÍTETTE HUNGARIAN EDITION © BY MAECENAS KÖNYVKIADÓ, 2007 HUNGARIAN TRANSLATION © BY BORBÁS MÁRIA, GÖNCZ ÁRPÁD, LORSCHY KATALIN, M. NAGY MIKLÓS, SZÁNTÓ GYÖRGY TIBOR, 2007 © BY SZILÁGYI TIBOR JOGUTÓDA, 2007 ISBN 978 963 203 172 9 MAECENAS KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, AZ 1795-BEN ALAPÍTOTT MAGYAR KÖNYVKIADÓK ÉS KÖNYVTERJESZTŐK EGYESÜLÉSÉNEK TAGJA FELELŐS KIADÓ: A MAECENAS KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA A SZÖVEGHŰSÉGET ELLENŐRIZTE: HORVÁTH AGNES SZERKESZTETTE: BÁNKI LÁSZLÓNÉ KATONA ILONA SZEDTE ÉS TÖRDELTE AZ ALINEA KFT., BUDAPEST NYOMTA ÉS KÖTÖTTE AZ ALFÖLDI NYOMDA ZRT., DEBRECEN FELELŐS VEZETŐ: GYÖRGY GÉZA VEZÉRIGAZGATÓ TERJEDELEM: 23,22 (A/5) ÍV Kurt Vonnegut: Isten hozott a majomházban! „Íme Kurt Vonnegut rövidebb munkáinak áttekintő seregszemléje, noha Kurt Vonnegut még nagyon is itt él közöttünk. Jócskán Vonnegut volnék továbbra is. Valahol Németországban csordogál a Vonne-patak. Különös nevemet erről a patakról kaptam. 1949 óta vagyok író. Autodidakta. A mesterséggel kapcsolatban nincs semmiféle elméletem, ami kapóra jöhetne másoknak. Amikor írok, egyszerűen azzá válok, amivé nyilvánvalóan lennem kell. Magasságom száznyolcvannyolc centiméter, testsúlyom kilencven kilogramm, mozgásom rendezetlen, kivéve, ha úszom. Ez a kölcsönkapott hústömeg végzi az írást. Úszás közben gyönyörű vagyok.” Kurt Vonnegut 2007-ben távozott az élők sorából, most már tehát a halhatatlanok csapatát mulattatja. De ellenállhatatlan, fekete humora, jellegzetes, szikár stílusa és képzelőerejének szépséges abszurditása velünk marad. Szükségünk is van mélységes humanizmusára, intő szavára, erkölcsi iránymutatására, derűjére, az ítéletnapot kacagva jósoló prófétaságára. Kötetünk a társadalmi szatíra utánozhatatlan és kivételes tehetségű mesterének klasszikus novelláit gyűjti csokorba. Knox Burgernek Tíz nappal idősebb nálam. Mindig nagyon jó apám volt. „Óvakodj az olyan vállalkozástól, amelyhez új ruhatár szükséges!" THOREAU Tartalom ELŐSZÓ (Preface) (Szántó György Tibor fordítása) AHOL ÉLEK (Where I Live) (Szántó György Tibor fordítása) HARRISON BERGERON (Harrison Ber geron) (Lorschy Katalin fordítása) ÉS MOST KI VAGYOK? (Who am I This Time?) (Borbás Mária fordítása) ISTEN HOZOTT A MAJOMHÁZBAN! (Welcome to the Monkey House) (Göncz Árpád fordítása) HOSSZÚ ÚT AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBA (Long Walk to Forever) (Szántó György Tibor fordítása) A FOSTER-VAGYON (The Foster Portfolio) (Szántó György Tibor fordítása) KÍSÉRTÉS KISASSZONY (Miss Temptation) (Szántó György Tibor fordítása) ADJ, KIRÁLY, KATONÁT! (All the King's Horses) (Borbás Mária fordítása) TOM EDISON LONCSOS KUTYÁJA (Tom Edison's Shaggy Dog) (Borbás Mária fordítása) ÚJ SZÓTÁR (New Dictionary) (M. Nagy Miklós fordítása) A SZOMSZÉD LAKÁS (Next Door) (M. Nagy Miklós fordítása) ELŐKELŐBB HÁZAK (More Stately Mansions) (M. Nagy Miklós fordítása) A HYANNIS PORT-I ESET (The Hyannis Port Story) (M. Nagy Miklós fordítása) A HONTALAN (D. P) (M. Nagy Miklós fordítása) JELENTÉS A BARNHOUSE-EFFEKTUSRÓL (Report on the Barnhouse Eect) (Szántó György Tibor fordítása) AZ EUFIÓ-KÉRDÉS (The Euphio Question) (M Nagy Miklós fordítása) MENJ VISSZA A DRÁGALÁTOS FELESÉGEDHEZ ÉS FIADHOZ! (Go Back to Your Precious Wife and Son) (M. Nagy Miklós fordítása) SZARVAS A KOMBINÁTBAN (Deer in the Works) (M. Nagy Miklós fordítása) A HAZUGSÁG (The Lie) (M Nagy Miklós fordítása) VISELÉSRE ALKALMATLAN (Unready to Wear) (M. Nagy Miklós fordítása) A KÖLYÖK AKIT SENKI SEM TUDOTT KEZELNI (The Kid Nobody Could Handle) (M. Nagy Miklós fordítása) EMBERT HORDOZÓ LÖVEDÉKEK (The Manned Missiles) (M. Nagy Miklós fordítása) EPICAC (EPICAC) (M Nagy Miklós fordítása) ÁDÁM (Adam) (M Nagy Miklós fordítása) HOLNAP, HOLNAP, HOLNAP (Tomorrow and Tomorrow and Tomorrow) (Szilágyi Tibor fordítása) Előszó (Preface) Íme Kurt Vonnegut rövidebb munkáinak áttekintő seregszemléje, noha Kurt Vonnegut még nagyon is itt él közöttünk. Jócskán Vonnegut volnék továbbra is. Valahol Németországban csordogál a Vonne-patak. Különös nevemet erről a patakról kaptam. 1949 óta vagyok író. Autodidakta. A mesterséggel kapcsolatban nincs semmiféle elméletem, ami kapóra jöhetne másoknak. Amikor írok, egyszerűen azzá válok, amivé nyilvánvalóan lennem kell. Magasságom száznyolcvannyolc centiméter, testsúlyom kilencven kilogramm, mozgásom rendezetlen, kivéve, ha úszom. Ez a kölcsönkapott hústömeg végzi az írást. Úszás közben gyönyörű vagyok. Indiana államban, Indianapolisban születtem. Apám és az ő apja itt voltak építészek. Anyai nagyapámnak sörfőzdéje volt, Lieber Lager nevezetű sörével aranyérmet nyert a párizsi világkiállításon. A sörbe titokban kávét kevertek. Egyetlen bátyám nyolc évvel idősebb nálam. Sikeres tudós. Szakterülete a felhők fizikája. Bernardnak hívják, és mulatságosabb, mint én. Emlékszem egy levelére. Akkor írta, amikor Peter, az első fia megszületett, és hazavitték a kórházból. A levél így kezdődik: „Íme én, szart pucolok, ami szinte mindent beborít.” A nővérem öt esztendővel volt idősebb nálam. Negyvenéves korában meghalt. Magassága hajszállal bár, de meghaladta a száznyolcvan centimétert. Élmény volt őt nézni, kecsesen mozgott, és nemcsak vízben, de szárazon is. Szobrász volt. A keresztségben az Alice nevet kapta, de mindig azt mondta, hogy az igazi neve nem Alice. Osztottam a nézetét. Mindenki osztotta. Talán egyszer megálmodom az igazi nevét. „Nem is fáj.” Ezek voltak az utolsó szavai. Jó kis utolsó szavak. Rákban halt meg. És ma már tudom, hogy regényeim két fő témája a testvéreimtől ered. „Íme én, szart pucolok, ami szinte mindent beborít.” Meg: „Nem is fáj.” Jelen gyűjtemény olyan munkákat tartalmaz, amelyeket pénzért írtam. A pénz fedezte a regényírás költségeit. Itt aztán rálelhetünk a Szabad Vállalkozás gyümölcseire. Valamikor a General Electric reklámosztályán dolgoztam, majd szabadúszó író lett belőlem. Úgynevezett „olvasmányos” könyveket írtam, javarészt science fiction történeteket. Nem az én tisztem annak eldöntése, hogy az irodalomra való áttéréssel erkölcsi értelemben jobb emberré váltam-e. Ez lesz az egyik kérdés, amelyet az ítélet napján az Úrnak majd felteszek. És persze megérdeklődöm nála a nővérem igazi nevét. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az ítélet napja jövő szerdára esik. Különben az első kérdést már feltettem egy egyetemi tanárnak. Éppen mászott befelé a Mercedes Benz 300 SL gran turismójába. Közölte, hogy a marketingesek és az olvasmányos története szerzői egyformán gazemberek, mert pénzért meghamisítják az igazságot. És megkérdeztem még tőle, hogy mi az irodalom legalsó foka. Azt felelte, hogy a science fiction. Végül azt kérdeztem, hová siet olyan nagyon. Megtudtam, hogy időben ki kell érnie a repülőtérre, mert csakhamar Honoluluban kell lennie. A Modern Nyelvek Társaságának gyűlését rendezik ott, reggel kezdődik, ő lesz az egyik előadó. Honolulu tőlünk ötezer kilométere volt. A nővérem túl sokat cigarettázott. Az apám is túl sokat cigarettázott. Az anyám is túl sokat cigarettázott. Én is túl sokat cigarettázom. Az előtt a bátyám is sokat cigarettázott, de egyszer csak leszokott, ez ugyanolyan csoda volt, mint, m amit Jézus művelt a kenyérrel és a hallal. Egyszer egy koktélpartin hozzám lépett egy csinos leány, és azt kérdezte: – Mit csinál mostanában? – Öngyilkosságot követek el cigarettázás útján – feleltem. Azt hitte, hogy ez valami jó poén. Nem annak szántam. Undorítónak tartom, hogy ilyen mértékben megvetem az életet. Hogy képes vagyok az egészet elpöfékelni. Halálropi. Egyébként Pall Mallt szívok. A valódi öngyilkos Pall Mall-t szív. Az amatőrök meg Pell Mellt. Az egyik rokonom titokban családunk némely ágának történetét kutataja. Részleteket már mutatott. Nagyapámról, az építészről ezt mondta: „Még ötven éves sem volt, amikor meghalt. Azt hiszem, egyáltalán nem bánta, hogy kiszállhat belőle.” Mit értett azon, hogy „belőle” ? Természetesen az indianapolisi életet értette rajta. És ez a figyelmeztető sárga jelzés az életet illetően bennem is ott virít. Az egészségügyi hatóságok soha nem említik a fő okot, amiért oly sok amerikai rengeteget dohányzik. A fő ok, hogy a dohányzás az öngyilkosság egyik meglehetősen biztos és meglehetősen tisztes módszere. Szégyenletes, hogy valaha is ki akartam szállni „belőle”. És többé már nem akarok kiszállni. Hat gyermekem van. Három saját, három a nővéremé. Nagyszerű emberek lettek. Az első házasságom működött, most is működik. A feleségem ma is gyönyörű. Akárhány író feleségével megismerkedtem, egytől egyig gyönyörűek voltak. Sikeres házasságom tiszteletére egy szerelmi történetet is beválogattam a jelen kötetbe. Valamikor az Asszonyok otthoni magazinjá-ban jelent meg. Isten legyen hozzájuk irgalmas, de ezt a címet adták neki: Hosszú út az örökkévalóságba. Az eredeti címe ez volt: Pokolba minden kapcsolattal! A novella egy délutánról szól. A majdani feleségemmel töltöttem azt a délutánt. Szégyen és gyalázat, hogy női magazinokba való dolgokat éltem át. Az Áldja meg az isten, Mr. Rosewater (God Bless You, Mr. Rosewater) című könyvemről a The New Yorker kritikusa ezt írta: „…nem egyéb, mint magamutogató poénkodás.” Lehet, hogy ez a könyv sem más. Talán segíti az olvasót, ha engem képzel a fehér sziklák leányának helyébe, amint hálóköntösömben térdepelek a zátonyon, lesem a halacskákat, vagy gyönyörködöm a saját tükörképemben. Szántó György Tibor fordítása Ahol élek (Where I Live) Nemrégiben Amerika egyik legpatinásabb könyvtárépületénél megállt egy enciklopédiaárus. A szépséges Sturgis Könyvtár Cape Cod északi partján, Barnstable Village-ben található. Az enciklopédiaárus a némiképp megszeppent könyvtárosnak kifejtette, mennyire helytelen, hogy a könyvtári gyűjtemény legfrissebb lexikonja az 1938-as Britannica, ezenfelül hozzáférhető még az 1910-ben kiadott Americana. Amint arra az enciklopédiaárus rámutatott, jó pár fontos dolog történt 1938 óta. Egyéb példák mellett megemlítette a penicillin felfedezését, és hogy Hitler csapatai bevonultak Lengyelországba. A könyvtáros azt javasolta az enciklopédiaárusnak, hogy megrökönyödésének a könyvtár valamelyik vezetője előtt adjon hangot. Megadta a nevüket és a címüket is. Szerepelt a listán egy Cabot, azután egy Lowell, egy Kittredge, és még mások is. A könyvtáros azt is elárulta az enciklopédiaárusnak, hogy ha elmegy a jachtklubba, egyszerre akár több vezetővel is összetalálkozhat. Az enciklopédiaárus tehát végighajtott a keskeny úton, kis híján nyakát szegte az irdatlan buckákon, amelyek a gyorshajtók elrettentésére, szerencsés esetben likvidálásukra szolgáltak. Jólesne egy Martini, gondolta. Vajon a bárban kiszolgálják-e azokat is, akik nem tagjai a klubnak. Aztán, ahogy rátalált, elhűlve szemlélte a klubot, ezt az alig öt méter széles, tíz méter hosszú bódét. Egy kis ízelítő a Dél nyomorából idefent, a gazdag Massachusettsben. A bódéban egy mulatságosan meggörbült pingpongasztalt látott, egy drótból készült kosarat a talált tárgyaknak, benne sáros, enyhén szagló dolgokat. Ott, ahol a tető beszakadt, egy pianínó árválkodott, ki tudja, mióta. Nem volt se bár, se telefon, se villanyáram. Klubtagságnak se híre, se hamva. És ez mind hagyján. A kikötőben nem volt egyetlen cseppnyi víz sem. Az apály szinte szárazra törölte az öblöt, pedig dagálykor hét méter mély itt a tenger. És hát az úgynevezett jachtok! Ősöreg, rozzant bárkák, néhány halászhajó feküdt a kékesbarna posványban. Csérek és sirályok rajai rikoltoztak ujjongva a sártömeg fölött. Előre örültek, hogy milyen ízletes falatokat fognak benne találni. Akadt néhány ember is vízityúk nagyságúra hízott kagylókat ástak elő éppen az iszapból a Sandy Neck szélén. A földnyelv tizenöt kilométernyire nyúlt az óceánba, elkülönítve a kikötőt a jéghideg vizű öböltől. Vadkacsák, vadlibák, gémek és egyéb víziszárnyasok nyüzsögte a remek sós ingoványon, amely nyugatról szegélyezi a kikötőt. Odakint a kikötő keskeny szájánál oldalára dőlve pihent egy kis kétárbocos, Marbleheadből ékezhetett, kilátszott aprócska tőkesúlya. Hátha egyszer visszatér a víz. Messze el kellett volna kerülnie Barnstable Village-t, különösen, ha csak ekkora tőkesúlyra futotta. A nekibúsult enciklopédiaárust nem nyűgözte le a barbár vízivilág szépsége. Elindult, hogy megebédeljen. És mivel New England legvirágzóbb megyéjének székhelyén járt, és mivel Barnstable megye vonzotta a turistákat, némi joggal feltételezte, hogy talál egy rendesebb éttermet, ahol valami különlegességet tesznek elé. De be kellett érnie egy krómozott ülőkével a műanyag borítású pult előtt. Bántóan rút hely volt ez, nélkülözött mindent, ami a gyarmatos időkre emlékeztethetett. Barnstable-i Újdonságbolt – ez volt az étkezde neve. Ismét egy délies motívum, délies áruda. Mottója pedig így hangzott: Ami jó, még kapható. Ami nemjó, már elfogyott. Befejezte az ebédet, és újra elindult, hogy felhajtsa valamelyik könyvtári vezetőt. „Próbálkozzon a múzeumban”, javasolták neki. A múzeumot az egykori vámház téglaépületében helyezték el, amely önmagában is műemlék volt. Azokra a régmúlt időkre emlékeztetett amikor a kikötőben jókora hajók is horgonyozhattak, mert a tengerfenék még nem változott át kékesbarna masszává. A múzeumban sem talált azonban vezetőt, csak egy kibírhatatlanul unalmas kiállítást. Az enciklopédiaárus a fojtogató lehangoltság állapotába került. Ragályos kórság ez, amely Barstable Village alkalmi látogatói között terjed. A szokásos módon próbálta kikúrálni magát. Beugrott a kocsijába, és a motort bőgetve Hyannis felé száguldott. Cape Code kereskedelmi negyedében lokálok, autószalonok, tekepályák, ajándékboltok és pizzériák kelletik magugat. Az enciklopédiaárus egy kicsiny golfpályán iparkodott megszabadulni levertségétől. Akkoriban azonban ezen a „Játékország” nevezetű golfpályán, a Cape Cod déli partvidékére jellemző módon, egy őrjítően szánalmas attrakció fogadta a látogatókat. A pálya valamikor katonai bázis volt. Közepén, ötletes hidacskákkal körülvéve, parafa forgáccsal felszórt területen álldogált egy Sherman tank. Kevésbé nyüzsgő, nyugalmasabb időkben vontatták ide, hogy a második világháború veteránjaira emlékeztessen. A tank azóta ugyan már nem a golfpályán emlékeztet, de továbbra is a közelben tanyázik, hasonlóan méltatlan környezetben. A tank sokkal több dicsőséget sugározhatott volna Barnstable Village belterületén, de a település soha nem fogadta volna be. Itt ugyanis az a rend, hogy semmit nem fogadnak be. Az elv következménye, hogy a település nagyjából olyan ütemben változik a korral, mint a sakk szabályai. A legnagyobb változás épp a közelmúltban zajlott le, a választások idején. Korábban a demokrata párti megfigyelők és a republikánus párti megfigyelők egyaránt republikánus pártiak voltak. Újabban viszont a demokrata párti megfigyelők demokrata pártiak. Ezen forradalmi fejlemény sokkal kevesebb galibával járt, mint gondolták volna – legalábbis egyelőre. További leszámolás a múlttal, hogy a helyi színtársulat, a Barnstable-i Vidám Színpad könyvelője az elmúlt évben leköszönt. A könyvelő harminc esztendőn keresztül, havonta egyszer, a társulati értekezleten kijelentette, hogy nem árulja el a mérleg eredményét, mert a színészek képesek elverni az összes pénzt valami marhaságra. Az új könyvelő viszont közhírré tette, hogy van a kasszában négyszáz dollár és pár cent. A társulat tüstént elverte. Vettek egy új függönyt, melynek színe leginkább a romlott lazacéra emlékeztetett. Véletlen egybeesés, hogy a tömeges ételmérgezéssel felérő függöny akkor gördült fel első ízben, amikor a Zendülés a Caine hadihajón című darabot állították színpadra. Az egyik főszereplő, Queeg kapitány idegesen nem csörgetett a markában acélgolyókat. Az acélgolyókat azért húzták ki a darabból, nehogy valaki félreértse őket. A függönyhöz fogható méretű földcsuszamlás jó hatvan évvel korábban következett be, midőn az itteniek is felfedezték, hogy a tonhal húsa ehető. A felfedezés előtt Barnstable halászai a tonhalat „vadmakrélának” hívták, és keservesen átkozódtak, ha kifogtak egyet-egyet. Akkor is átkozódtak, amikor felszeletelték és visszahajították a tengerbe, hogy a többi „vadmakréla" okulhasson póruljárt társuk példáján. A tonhal azonban vagy roppant bátor, vagy szerűen csak ostoba. Nem tágított innen, s ezzel módot adott arra, hogy minden évben, május másodikán megrendezhető legyen a Barnstable-i Tonhal Verseny. A keleti partról ilyenkor özönlenek ide a sporthorgászok. Botjukon az orsó nagyobb, mint a városháza tornyán az óra. A helyi nép meg csak hüledezik, mit keresnek ezek őnáluk. Soha senki nem fogott még bottal tonhalat. Egy további felfedezés még a jövő méhében szunnyad. Egyelőre nem tudni, hogy egyáltalán bekövetkezik-e, ha pedig bekövetkezik, Barnstable Village polgárai megtanulnak-e együtt élni vele. Hogy ugyanis az éti kagyló ehető, elfogyasztása pillanatában nem áll be az azonnali halál. A kikötő mentén a part helyenként éti kagylókból áll. Senki sem háborgatja őket. Azért nem, mert két másik ínyencfalat is akad errefelé, a csíkos tengeri sügér és a fésűkagyló. Utóbbi beszerzéséhez már az is elég, ha apálykor megkapargatják az iszapot. Mindegy, hol. A tengeri sügérekhez a madarak vezetik el a horgászt. A halak kúpszerű csoportokba verődnek. A kúp hegyénél be kell dobni a csalit, az első sügér menten ráharap. A jövő méhében más is szunnyad. Cape Cod településeinek kevés esélyük van arra, hogy lakóik ép lélekkel átvészeljék ezt a mostani, a fellendülés időszakának nevezett kapzsi, ízléstelen nyomulást H. L. Mencken mondta: „Arra még senki nem faragott rá, ha alábecsülte az amerikaiak bunkóságát." Viszont vagyonok születnek majd abból, hogy Cape Cod is lezüllik az átlagszintre. Barnstable Village szelleme talán ezt a folyamatot is túlélheti. A falu ugyanis nem kong az ürességtől, nincsenek kiadó házak, sem olyanok, amelyekben télen nem laknak. A legtöbben egész évben itt élnek, nem is öregek, állásuk is van. Ácsok, boltosok, kőművesek, építészek, tanárok, írók, akad minden. Osztály nélküli társadalom, olykor gyöngéd és érzelmes. A házak mind-mind a polgárháború vége felé épültek, a főút mentén, egy kupacban. Gyakran ellepik őket a termeszhangyák, amitől persze a gerendák egyre korhatdtabbak, mégis állni fognak akár évszázadokig. A spekulánsok számára kevés babér terem itt, kenetteljes rablótrükkjeik nem működnek. Hiába húzódik például nyugaton látszólag egy zöldellő rét, valójában az is csak sós mocsár, arról van szó csupán, hogy a kékesbarna iszapon takarót képez a sziki csenkesz. Épp ez az őshonos növény vonzotta ide az első telepeseket. Plymouthból érkeztek, 1639-ben. A lápot mély árkok szabdalják, ezeket csónakon lehet végigkutakodni. Normális befektető nem épít ingoványra. A láp havonta egyszer víz alá kerül. Egy-egy embert, kutyát megtart, de többet nem. Telekspekulánsok és építkezési vállalkozók körében egy időben nagy volt az izgalom. Komoly lehetőséget láttak az öblöt északról határoló Sandy Neck, e hosszú, vékony földnyúlvány dűnéiben. Holt fák alkotnak itt erdőt, homokba fulladt fák, amelyeket hol betemet a sár, hol pedig kibukkannak alóla. És az Acapulcót lepipáló végtelen külső part is érdekelte őket, ahol még édesvizű parti források is fakadnak. De istennek hála, a helyi kormányzat a nyúlvány csúcsát kivéve felvásárolta Sandy Necket. A kikötő bejárata körüli részből közpark lesz. Örökre meghagyják olyan vadregényesnek, amilyen most. Sandy Neck végpontjánál van egy apró falucska, amelyet a helyi önkormányzat nem akar megszerezni. A piciny házikók a világítótorony mellé épültek. Az elhagyott világítótorony hajdan a nagy hajókat kalauzolta. Akkor még elég víz volt az öbölben. E napszítta ütött-kopott tanyavilág csakis csónakon vagy homokfutóval közelíthető meg. Se villany, se telefon. Magánkézben levő üdülőhely, másfél kilométerre Barnstable Village-től. Ha az ottaniak igazán pihenni szeretnének, kieveznek a viskóikhoz. Az időből kicsöppent, enyhén idegengyűlölő, vonzóan különc Barnstable Village pályázhatna a „Tőzsgyökeres Cape Cod-iak utolsó erődje” címre. De nem nyerhetné el. Miért? Mert szinte mindenki beköltöző. Nem itt születtek. A megkövesedett fában a szerves anyagot lassan formálja át a felhalmozódó ásvány. Barnstable is afféle megkövesedett fa. Vérbeli falusi jenkik laktak itt egykor, de mára csupa jövevény él a környéken. Ki tudja, honnan keveredtek erre a vidékre. Louisville-ből, Bostonból, Pittsburghből, Evanstonból. Ha azok a vérbeli falusi jenkik, akik a temetőkertben örök álmukat alusszák, feltámadnának és félredobnák szépségesen faragott sírköveiket, majd részt vennének a falugyűlésen, elégedettek lehetnének. Bárminő javaslat érkezzék is e fórum színe elé, a közösség heves viták után mindent leszavazna. Egyedül a mentő szirénájának cseréje kapott zöld utat. A régi így szólt: rouurr! Az új meg így szól: bvíp, bvíp-bvíp! És akár öt kilométerre is elhallatszik. A könyvtár azóta beszerezte a friss Britannicát és a friss Americanát. Meg se kottyant neki, hiszen bőven van pénze állománygyarapításra. Hanem az iskolás gyerekek osztályzatai, vagy a szülők társalgása nem mutat látványos fejlődést. A falu a helybélieké, nem pedig a látogatóé. Az itteniek el is követnek mindent, hogy a turisták ne pont náluk keressék az édenkertet. A látogató keserves kínok közepette kutakodhat, amíg talál magának valamit, ami tetszene neki. Pedig lehetne másképp is. Vegyük például a főúton emelkedő templomot. Az útikönyvek meg sem említik, pedig Amerika legszebb sírkertje övezi. A sírkertet a kiváló Robert Nicholson episzkopális lelkész hozta létre. Fiatalon hunyt el. Egy falusi bulin Nicholson atya egy római katolikus és egy zsidó társaságában iszogatott, mert iszogatni aztán valamennyien tudtak. Az atya próbálta kevés szóval megragadni, miben áll Barnstable mélységes lelki közössége. Sikerült is neki. „Mi itt mind druidák vagyunk”– közölte. (1964) Szántó György Tibor fordítása Harrison Bergeron (Harrison Bergeron) A 2081-es évben történt, amikorra már mindenki végleg egyenlővé vált. Nem csak isten és a törvény előtt voltak egyenlők. Minden lehetséges módon egyenlők voltak. Senki se volt eszesebb, mint bárki más. Senki se volt szebb, mint bárki más. Senki se volt erősebb vagy gyorsabb, mint bárki más. Ez a mindenre kiterjedő egyenlőség az Alkotmány 211-es, 212-es, valamint 213-as módosításának és az Egyesült Államok esélykiegyenlítésügyi minisztere keze alá dolgozó ügynökök szakadatlan éberségének volt köszönhető. Az élet bizonyos területein azonban akadtak még hibák. Attól például, hogy áprilisban még nem tört ki a tavasz, mindig begőzöltek az emberek. Éppen ebben a nyirkos hónapban történt, hogy az esélyügyiek magukkal vitték George és Hazel Bergeron tizennégy éves Harrison fiát. A dolog kétségtelenül elég tragikus volt, de George és Hazel nem fogták fel a történteket, így aztán nem is nagyon vették a lelkükre. Hazelnek tökéletesen átlagos volt az intelligenciája, ami annyit jelent, hogy semmin sem tudott gondolkodni, legföljebb csak egészen rövid ideig. George fülében viszont, mivel intelligenciája kissé meghaladta a normálisat, szellemi esélykiegyenlítő rádió működött, amit a törvény értelmében állandóan viselnie kellett. Ez a gondolkodászavaró szerkezet a kormány egyik adójára volt hangolva. Az adó körülbelül húsz másodpercenként valamilyen éles zajt közvetített, nehogy a George-hoz hasonló emberek tisztességtelen előnyhöz jussanak az eszük révén. Hazel és George. tévét nézett. Hazel arcán könnyek peregtek, de már elfelejtette, hogy miért is sír. A képernyőn táncosnőket mutattak. George fejében megszólalt egy berregő. Gondolatai ijedtükben szanaszét szaladtak, mint riasztócsengőtől a tolvajok. – Igazán szép volt ez a tánc, amit most adtak elő – állapította meg Hazel. – Hö? – Igazán szép volt ez a tánc – ismételte meg az asszony. – Ühüm! – bólintott George. Megpróbált egy kicsit a táncosnőkre gondolni. Nem voltak igazán jók, legalábbis nem jobbak, mint bárki más lett volna. Súlyok és ólomsörétes zacskók lógtak rajtuk, arcukat álarc takarta, nehogy bárki észrevehessen egy könnyed és kecses mozdulatot vagy egy csinos arcot, aminek láttán ázott verébnek érezné magát. George eljátszadozott azzal a távoli gondolattal, hogy a táncosokat talán mégsem kellene kiegyenlíteni. De nem jutott messzire, mert egy újabb zörej a fülhallgatóban szétkergette a gondolatait. Összerezzent. A nyolc táncosnő közül kettő ugyancsak. Hazel észrevette, hogy George megrándult. Minthogy neki nem volt saját szellemi esélykiegyenlítője, meg kellett kérdeznie, mi volt a legutolsó zaj. – Úgy hallatszott, mintha egy tejesüveget ütögetnének gömbkalapáccsal. – Azt hiszem, csuda érdekes lehet ezeket a különböző hangokat hallani – irigykedett kissé Hazel. – Mindenféle izgis dolgot kitalálnak. – Ömm – nyilatkozott George. – De tudod, mit csinálnék, ha én lennék az esélykiegyenlítésügyi miniszter? – kérdezte Hazel. Az igazat megvallva, Hazel nagyon hasonlított az esélykiegyenlítésügyi miniszter asszonyra, akit Diana Moon Glampersnek hívtak. – Diana Moon Glampers helyében vasárnaponként harangzúgást adnék, csakis harangzúgást. Mintegy a vallás tiszteletére. – Harangzúgás mellett még tudnék gondolkozni – vitatkozott vele George. – Hát, legföljebb egészen fölerősíteném. Azt hiszem, jó esélykiegyenlítésügyi miniszter lenne belőlem. – Olyan jó, mint bárki másból. – Ki tudja nálam jobban, hogy mi a normális? – kérkedett Hazel. – Igaz – ismerte el George. Ködös gondolatai támadtak börtönben levő abnormális fiáról, Harrisonról, de egy huszonegy lövéses díszsortűz félbeszalátotta a gondolatait. – Na, ez aztán dörrent, mi? – nézett a férjére Haz el. Akkorát dörrent, hogy George belesápadt, remegni kezdett, és könny szökött kivörösödött szemébe. A nyolc táncosnő közül ketten a stúdió padlójára rogytak, és halántékukra szorították a kezüket. – Hirtelen olyan fáradtnak látszol – mondta Hazel. – Miért nem nyújtózol végig a heverőn, drágaságom? Legalább a párnára tehetnéd az esélykiegyenlítő zacskódat. – Arra a vászonzsákba csomagolt, több mint húszkilónyi ólomsörétre utalt, amely George nyakában lógott. – Menj csak, tedd egy kicsit magad mellé a zacskót! Nem bánom, ha egy ideig nem vagy egyenlő velem. George a zsákot méregette a kezében. – Nem zavar – jelentette ki. – Már észre se veszem. Olyan, mintha hozzám tartozna. – Olyan fáradt vagy mostanában, olyan megviselt – töprengett Hazel. – Módot találhatnánk rá, hogy kilyukasszuk a zacskó fenekét, és kiszedjünk belőle néhány ólomgolyót. Épp csak néhányat. – Két év börtön és kétezer dollár bírság minden egyes kiszedett golyóért. Nem tartom jó vásárnak. – Csak néhányat– szednél ki, amikor megjössz a munkából… Arra gondolok, hogy itthon úgysem versenyzel senkivel. Úgyis csak üldögélsz itthon. – Ha én megpróbálnék csalni – magyarázta George –, akkor mások is megpróbálnának, és hamarosan megint visszajutnánk a sötét középkorba, megint mindenki versenyezne mindenkivel. Az már nem tetszene, igaz? – Gyűlölném! – Na látod! Mit gondolsz, mi történne a társadalommal abban a pillanatban, hogy az emberek elkezdenék kijátszani a törvényeket? Ha Hazel nem tudott volna választ adni erre a kérdésre, George ugyan nem segíthette volna ki. Sziréna bődült fel a fejében. – Gondolom, széthullana. – Mi hullana szét? – érdeklődött George kába fejjel. – A társadalom – válaszolta bizonytalanul Hazel. – Nem épp most mondtad? – Honnét tudjam? Egy közlemény miatt hirtelen félbeszakították a tévéműsort. Eleinte nem volt egészen világos, miről is szól a bejelentés, mert a bemondó, akárcsak a többi bemondó, súlyos beszédhibában szenvedett Vagy fél percen keresztül rendkívül izgatottan próbálta kimondani azt, hogy: „Hölgyeim és uraim!” Végül feladta, és egy táncosnőnek nyújtotta át a közleményt. – Ez az – bólintott Hazel elismerően a bemondóra. – Legalább megpróbálta. Nagyszerű dolog! Megpróbált minden tőle telhetőt annyi képességgel, amennyit Istentől kapott. Fizetésemelést érdemelne azért, hogy ennyire igyekezett. – Hölgyeim és uraim! – kezdte olvasni a táncosnő a közleményt. Rendkívüli szépség lehetett, mert ocsmány álarcot viselt. És szemmel láthatólag ő volt a legerősebb és a legkecsesebb az összes táncosnő között, mert akkora esélykiegyenlítő zacskókat cipelt, mint a kilencvenkilós férfiak. Mindjárt elnézést is kellett kérnie a hangja miatt. A legtisztességtelenebb hang volt, amit nő csak használhat: meleg, fénylő, kortalanul dallamos. – Elnézést kérek – mondta, és újra nekikezdett, már teljesen versenyképtelenné torzított hangon. – A tizennégy éves Harrison Bergeron – károgta, mint a varjú – megszökött a börtönből, ahol a kormány megdöntésére irányuló összeesküvés tervezésének alapos gyanúja miatt volt letartóztatásban. Egy személyben zseni és atléta, esélykiegyenlítője nem éri el a szükséges mértéket, ezért rendkívül veszélyesnek tekintendő. Egy Harrison Bergeronról készült rendőrségi fénykép jelent meg a képernyőn fejjel lefelé, azután oldalára dőlve, megint fejjel lefelé, végül jól. Harrison egész alakos képe egy centiméter-beosztású háttér előtt készült. Pontosan kétszáztizenhárom centiméter magasra nőtt. Egyébként olyan volt, mint egy farsangi maszka meg egy vaskereskedés. Soha senki nem hordott még ilyen nehéz esélykiegyenlítőket. Az esélyügyi emberek nem győzték olyan gyorsan kitalálni számára az újabb és újabb béklyókat, mint amilyen gyorsan kinőtte őket. Szellemi esélykiegyenlítőként fülhallgató helyett egy óriási fejhallgatót viselt, szemüvegében pedig vastag, hullámos lencsét. A szemüveg nemcsak arra szolgált, hogy félig megvakuljon, hanem arra is, hogy bénító fejfájást kapjon tőle. Tele volt aggatva fémhulladékkal. Az erős embereknek kiutalt esélykiegyenlítőket rendszerint bizonyos szimmetria, katonás rend jellemezte, Harrison viszont olyan volt, mint egy két lábon járó ócskavastelep. Az élet versenyében több mint százötven kilót cipelt. Jó megjelenésének ellensúlyozására az esélyügyiek megkövetelték, hogy állandóan hordjon egy piros gumilabdát az orrán, borotváltassa le a szemöldökét, és egyenletes, fehér fogai közül néhányra tegyen csorba fogként ható fekete koronát. – Ha találkoznak ezzel az ifjúval – olvasta a táncosnő –, nehogy megpróbáljanak, ismétlem, meg se próbáljanak vitatkozni vele! Csikorgó hang hallatszott, egy ajtót szakítottak ki a sarkaiból. Szörnyülködő sikolyok és ugató kiáltások áradtak a tévékészülékből. Harrison Bergeron fényképe ugrálni kezdett a képernyőn, mintha egy földrengés robajára táncolna. George Bergeron helyesen ismerte föl a földrengést, ami nem csoda, hiszen a saját otthona is sokszor táncolt ugyanerre a robajló hangra. – Atyaisten – mondta –, ez csak Harrison fiunk lehet! Egy karambol zaja a fülhallgatóból azonnal elsöpörte a felismerést. Mire újból ki tudta nyitni a szemét, már eltűnt Harrison fényképe. A képernyőt a hús-vér Harrison töltötte be. A csörömpölő, bohóckülsejű, hatalmas fiatalember a stúdió közepén állt. Még mindig kezében szorongatta a kiszakított stúdióajtó kilincsét. Táncosnők, technikusok, zenészek és tévébemondók térdeltek előtte rémülten, halálukat várva. – Én vagyok a Császár! – kiáltotta Harrison. – Halljátok? A Császár vagyok! Mindenkinek azt kell tennie, amit mondok, de tüstént! – Dobbantott, mire megremegett a stúdió. – Még ahogy előttetek állok – bömbölte –, megnyomorítva, megbéklyózva, beteggé téve, még így is én vagyok a legnagyobb uralkodó, aki valaha élt. Most pedig nézzétek, hogyan válok azzá, akivé lehetek! Harrison elázott selyempapírként szaggatta el esélykiegyenlítő hámjának szíjait, azokat a szíjakat, amelyek garantáltan két és fél tonna súlyt bírnak el. Az ócskavas esélykiegyenlítők csörömpölve hullottak a padlóra. Harrison a fejhámját záró lakat füle alá dugta a hüvelykujját. A fül elpattant, mint egy zellerszár. Harrison falhoz csapta a fejhallgatóját és a szemüvegét. Elhajította gumilabdaorrát, mire előtűnt egy férfi, akit még Thor, a mennydörgés istene is tisztelt volna. – Most Császárnét választok magamnak!– mondta, és lenézett a kushadó emberekre. – Az első asszony, aki föl mer állni, elnyeri társát és a trónt! Eltelt egy pillanat, azután az egyik táncosnő emelkedett föl fűzként hajladozva. Harrison kirántotta a lány füléből a szellemi esélykiegyenlítőt, . majd csodálatos gyöngédséggel megszabadította súlyos terheitől. Végül levette róla az álarcot. Vakító szépség állt előtte. – Nos – kérdezte Harrison, kézen fogva a lányt –, megmutassuk az embereknek, mit is jelent az, hogy tánc? Zenét! – parancsolta. A zenészek visszaültek a székükre, és Harrison róluk is leszaggatta az esélykiegyenlítőket. – Úgy játsszatok, mint még soha – utasította őket –, és én bárót, herceget, grófot csinálok belőletek. Megszólalt a zene. Eleinte olyan volt, mint máskor: normális – olcsó, banális, hamis. Erre Harrison fölrántott két zenészt a székről, vezényelt velük, mint két karmesteri pálcával, és elénekelte, hogyan játsszák a muzsikát. Azután visszavágta őket a székre. Újra felhangzott a zene, de most már sokkal jobban. Harrison és Császárnéja egy darabig csak hallgatták a zenét, olyan elmélyülten hallgatták, mintha a szívdobogásukat igazítanák hozzá. Lábujjhegyre álltak. Harrison a lány karcsú derekára tette hatalmas tenyerét, hogy megéreztesse vele a hamarosan bekövetkező súlytalanságot. És azután örömüktől és szépségüktől hajtva a levegőbe szökkentek! Nemcsak az ország, hanem a gravitáció és a mozgás törvényeit is semmibe vették. Forogtak, keringtek, pörögtek, ugráltak, szökelltek, kergetőztek és libegtek. Szökelltek, mint szarvasok a holdon. A stúdió mennyezete tízméternyire magasodott fölöttük, de a táncosok minden ugrással közelebb kerültek hozzá. Nyilván meg akarták csókolni a mennyezetet. Meg is csókolták. Azután szerelmükkel és puszta akaratukkal hatástalanítva a gravitációt, a levegőben maradtak néhány centivel a mennyezet alatt, és hosszú-hosszú ideig csókolták egymást. Ekkor lépett be a stúdióba Diana Moon Glampers, az esélykiegyenlítésügyi miniszter, egy kétcsövű, tízes kaliberű vadászpuskával. Kétszer lőtt, a Császár és Császárné halott volt, még mielőtt földet ért volna. Diana Moon Glampers újratöltötte a fegyvert. Megcélozta a zenészeket, és közölte velük, úz másodpercük van arra, hogy újra fölvegyék esélykiegyenlítőiket. Ekkor égett ki Bergeronék tévéképcsöve. Hazel megfordult, mondani akart valamit George-nak az elsötétült képernyőről, de a férfi kiment a konyhába egy doboz sörért. Amikor visszajött a sörrel, egy darabig csak álldogált, míg az esélykiegyenlítő jel föl nem rázta. Akkor újra leült. – Sírtál? – kérdezte Hazeltől. – Ühüm. – Miért? – Elfelejtettem. Valami szörnyen szomorú ment a tévében. – Micsoda? – Valahogy egészen összezavarodott a fejemben. – Felejtsd el, ami szomorú! – kérte George. – Mindig elfelejtem – nyugtatta meg Hazel. – jó kislány vagy. – George összerezzent. Légkalapács dübörgött a fejében. – Tyűha, a mindenségit, ez igen! – nyugtázta Hazel. – Mondd csak még egyszer! – kérte George. – Tyűha – ismételte Hazel –, a mindenségit, ez igen! (1961) Lorschy Katalin fordítása És most ki vagyok? (Who am I This Time?) Amatőr színtársulatunk, a North Crawfordi Maszk és Paróka Klub egyhangú szavazás alapján Tennessee Williams A vágy villamosa című drámáját tűzte tavaszi műsorára. Állandó rendezőnk, Doris Sawyer, közölte: ezúttal nem rendezhet, mivel az édesanyja súlyos beteg. Különben is időszerű lenne, hogy a klub új rendezőket neveljen ki, hiszen ő sem élhet örökké, még ha egészségben megérte is a hetvennegyedik esztendőt. Így aztán az én nyakamba szakadt a rendezés, bár mást sem rendeztem eddig, mint alumínium ablakvédők beszerelését – ugyanis ilyesmivel kereskedem. Igen, viharvédő ajtókat-ablakokat árulok, néhanapján fürdőszobafelszereléssel megtűzdelve. Ami pedig a színjátszást illeti, legmagasabb színpadi sarzsim komornyik volt, avagy rendőr. Már amelyik a magasabb. Számos feltétellel vállaltam csak el a rendezést, a legnyomósabb feltételem, hogy Harry Nashre osszák a darabban azt a szerepet, amit Marion Brando alakított. Nash volt a társulat egyetlen igazi színésze, s hogy némi fogalmat alkothassanak sokoldalúságáról: egyetlen éven belül játszotta Queeg kapitányt a Zendülés a Caine hadihajón-ban, címszereplője volt az Abe Lincoln Illinoisban-nak, továbbá a Kék hold völgye ifjú építészmérnöke. A rá következő évben VIII. Henriket alakította az Anna ezer napjá-ban, valamint Doc szerepét a Jer vissza, Shebá-ban, és mindenképpen rá akartam osztani a Marlon Brando-féle szerepet A vágy villamosá-ban. Harry nem jelent meg az ülésen, tehát nem is nyilatkozhatott, hogy vállalja-e a szerepet vagy sem. Ülésekre nem járt. Roppant félszeg volt. Nem azért kerülte az üléseket, mintha más dolga lett volna. Nőtlen volt, nem járt senkivel, nem voltak barátai. Mindenfajta gyülekezettől távol tartotta magát, hiszen szövegkönyv nélkül mukkanni-moccanni sem tudott. Muszáj volt hát elballagnom másnap Harry munkahelyére, a Miller-féle vaskereskedésbe, hogy megkérdezzem, vállalja-e a szerepet. Útközben megálltam a telefontársaságnál, hogy panaszt emeljek egy honolului hívásról érkezett számla dolgában. Az életben nem hívtam senkit Honoluluban. És a telefontársaság pultjánál egy sosem látott gyönyörű lányt pillantottam meg, aki rögvest elmagyarázta, hogy a társaság automata számlázógépet állított be, és a gépből még nem iktattak ki minden vírust. Hibázik még olykor-olykor. – Nemcsak hogy én nem hívtam Honolulut – mondtam –, de szerintem egész North Crawfordban nem hívta senki, és nem is fogja hívni soha. A lány utánanézett hát a számlának, én pedig megkérdeztem, North Crawford környékéről való-e. Nem, felelte. Ő jár városról városra a számlázógéppel, és betanítja a kezelésére a helybéli lányokat. Azután felkerekedik és továbbáll a következő géppel. – Hát, amíg ember kíséri a gépet, nincs semmi baj – véltem. – Hogyan? – kérdezte a lány. – Majd ha a gép önjáró lesz – feleltem –, akkor kezdhetünk aggódni. – Aha – mondta a lány. Nem tanúsított különösebb érdeklődést a téma iránt. Vajon egyáltalán érdekli-e valami?, tűnődtem. Elég bambának látszott, mintha maga is holmi gépféleség volna, automatikus telefontársasági udvariasságmasina. – Meddig marad a városban? – kérdeztem. – Nyolc hétig, uram, mint minden városban – válaszolta. Szép kék szeme nem sok reményt és még annál is kevesebb kíváncsiságot árult el. Két éve jár városról városra, mondta. Mindenütt idegen. Márpedig én a fejembe vettem, hogy jó Stella lehetne a darabban. Stella a Marion Brando-alakította szereplőnek a felesége, azé a figuráé, akit Harry Nashsel akarok eljátszatni. Mondtam hát a lánynak, hol és mikor tartunk meghallgatást, és közöltem, a klub igen szívesen látná. Meglepetten nézett rám; kicsit mintha felengedett volna. – Tudja – vallotta be –, ez az első eset, hogy bármiféle közösségi dologra kérnek fel. – Nincs jobb módja egy csomó helyes emberrel megismerkedni, mint együtt szerepelni velük – biztattam. Bemutatkozott: Helene Shaw a neve. Azt mondta, nincs kizárva, hogy meg fog lepni – és magamagát úgyszintén. Mert megtörténhet, hogy eljön. Az ember azt gondolná, North Crawford torkig van Harry Nashsel, azok után, hogy hány darabban szerepelt. Csakhogy North Crawford minden bizonnyal örökké élvezné Harryt, hiszen a színpadon ő sohasem Harry. Mihelyt a koedukált gimnázium tornatermének színpadán felmegy a barna függöny, Harry testben-lélekben szakasztott azzá válik, aminek a szövegkönyv és a rendező utasítására lennie kell. Egyszer azt mondta valaki, Harrynek pszichiátert kellene felkeresnie, hogy a való életben is fontos és színes személy lehessen – vagy legalábbis hogy megházasodhasson, és jobb munkára tehessen szert, mint a Miller-féle vaskereskedésben a pult mögött: állni heti ötven dollárért. Arról viszont fogalmam sincs, mi olyat mondhatott volna a pszichiáter, amit a város már rég nem tudott. Harrynél az a bibi, hogy csecsemőkorában kitették az unitárius templom küszöbére, és soha meg nem tudta, kik a szülei. Amikor Millernél közöltem vele, hogy engem bíztak meg a rendezéssel, és hogy szeretném, ha a darabomban játszana, Harry ugyanúgy válaszolt, mint mindenkinek, aki felkérte őt, hogy játsszon valamelyik darabban – és ha jól meggondolom, ez elég szomorú: – És most ki vagyok? – kérdezte. Megtartottam hát a meghallgatást, ott, ahol mindig – North Crawford közkönyvtárának emeleti gyűléstermében. Doris Sawyer, aki általában rendez, eljött, hogy átadja tapasztalatait. Ketten az emeleten trónoltunk, a szereplésre vágyakozók lent várakoztak. Egyesével hívtuk fel őket. Harry Nash is megjelent a meghallgatáson, ami persze tiszta időpocsékolás volt. Gondolom, ez is csak egy kis szereplési lehetőséget kínált neki. Harry örömére, no meg a magunkéra, elolvastattuk vele azt a jelenetet, amikor megveri a feleségét. Kész színdarab volt már az is, ahogyan Harry csinálta, és mintha egyáltalán nem Tennessee Williams írta volna. Nem írta például azt a részt, amikor Harry – aki körülbelül hatvanöt kiló, és nagyjából százhatvankét centi magas – kezébe veszi a szövegkönyvet, és egyszeriben húsz kilóval növeli meg a súlyát, és tíz centivel a magasságát. Kurta kis kétsoros, fecskefarkú érettségi zakóját viselte, meg egy vacak kis lófejes piros nyakkendőt. Levetette a zakót, a nyakkendőt, kigombolta a gallérját, majd hátat fordított Dorisnak meg nekem, hogy feltankoljon a szerepre. Az inge hátulján jókora szakadás, pedig szinte új ingnek látszott. Harry hasította végig, hogy első perctől fogva jobban hasonlítson Marion Brandóhoz. Mire szembefordult velünk, nagydarab volt, és jóképű, és öntelt, és kegyetlen. Stella, a feleség szerepét Doris olvasta, és Harry belehipnotizálta ebbe az idős, idős dámába, hogy higgye magát szelíd, állapotos kis nőnek, aki hozzáment egy szexmániás gorillához, és a férje épp most készül szétverni az asszonya fejét. És Doris mindezt velem is elhitette. Én pedig a darabbeli nővére, Blanche szerepét olvastam, és akármi legyek, ha Harry bele nem kergetett, hogy részeges és hervadt déli szépségnek képzeljem magam. Azután, míg Doris meg én kihevertük az érzelmi sokkot, mint aki altatásból ébredezik, Harry letette a szövegkönyvet, felvette zakóját, nyakkendőjét, és megint hóka képű kereskedősegéd lett belőle. – És… és, jó volt? – kérdezte. Látszott rajta, egyáltalán nem bízik benne, hogy megkapja a szerepet. – Nos – mondtam –, első olvasáshoz képest nem is volt rossz. – Van valami esélyem, hogy megkapom a szerepet? – kérdezte. Fogalmam sincs, miért muszáj mindig úgy tennie, mintha kétség férne hozzá, megkapja-e a szerepet, de mindig úgy tett. – Véleményem szerint többé-kevésbé biztonsággal állíthatjuk, hogy. hajlunk rá – válaszoltam. Harry borzasztóan örült. – Köszönöm! Hálásan köszönöm! – szorongatta a kezemet. – Van odalent egy csinos új lány? – kérdeztem. Helene Shaw-ra gondoltam. – Nem figyeltem – felelte Harry. Mint kiderült, Helene Shaw valóban eljött a próbajátékra, és Dorist meg engem a kétségbeesésbe kergetett. Azt hittük, a North Crawfordi Maszk és Paróka Klub végre színre léptethet egy igazán szép, igazán fiatal lányt az elnyűtt negyvenes asszonyok helyett, akiket rendszerint a fiatallány-szerepekben tálalunk. Csakhogy Helene Shaw-ba annyi tehetség szorult, mint egy darab fába. Akármit olvastattunk vele, ugyanaz a lány volt, ugyanazzal a személytelen mosollyal, ami bárkinek szólt, aki panasszal élt a telefonszámlája miatt. Doris megpróbálta instruálni egy kicsit, megértetni vele, hogy a darabbeli Stella igen szenvedélyes teremtés, aki azért szeret egy gorillát, mert gorillára van szüksége. Ám Helene csak olvasta a szerepet, újra meg újra ugyanúgy. Ha kitör egy vulkán, arra is csak annyit mondott volna, hogy „Jé!". – Kedvesem – szólt hozzá Doris. – Hadd tegyek fel magának egy személyes kérdést. – Csak tessék – egyezett bele Helene. – Volt már szerelmes? – kérdezte Doris. – Csak azért kérdem, mert ha visszaemlékezik valamelyik régi szerelmére, talán több melegséget vihetne a játékba. Helene összevonta a szemöldökét. Törte a fejét, keményen. – Nos, tudja, én sokat utazom. Gyakorlatilag minden férfi, akivel különböző társaságokban összeakadok, már nős. Annyi ideig meg sohasem voltam egy helyen, hogy olyanokat is megismerjek, akik nem azok. – És mi van az iskolával? – faggatta Doris. – Mi van a kölyökszerelmekkel és a többi iskolai szerelemmel? Így Helene hosszasan elgondolkodott,.majd tagadólag rázta a fejét. – Már iskoláskoromban is – emlékezett vissza – folyton költözködtem. Apám építőmunkás volt, építkezésről építkezésre járt, én meg vagy beköszöntem valahova, vagy elköszöntem. A kettő közt nem volt semmi. – Hm – mondta Doris. – Filmsztárok számítanak? – kérdezte Helene. – Mármint nem a való életben. Igazából egyet sem ismertem. Csak úgy, a filmeken. Doris rám sandított, azután égnek emelte a tekintetét. – Nos, szerintem ez is egyfajta szerelem. És ekkor Helene egy kicsit belelkesedett. – Egymásután többször megnéztem a filmeket, és elképzeltem, hogy én vagyok az illető sztár felesége. Csak ők tartottak velünk. Akárhová mentünk, a filmsztárok elkísértek. – Mhm – mondta Doris. – Nos, Miss Shaw, köszönöm – mondtam én. – Menjen le, és várakozzon a többiekkel! Majd értesítjük. Nekiálltunk új Stellát keresni. És nem volt egy árva Stella sem, egyetlen harmatos leányzó sem az egész klubban. – Blanche-unk az van dögivel – mondtam, értve ezen, hogy csupa hervadt nőszeméllyel vagyunk körülvéve, aki eljátszhatná Stella hervadt nővérének, Blanche-nak a szerepét. – Alighanem ilyen az élet… húsz Blanche jut egyetlen Stellára. – És amikor találunk egy Stellát – tódította Doris –, kiderül, hogy nem tudja, mi a szerelem. Elhatároztuk, hogy utoljára megpróbálkozunk még valamivel. Rávehetnénk Harry Nasht, hogy játsszék el egy jelenetet Helene-nel. – Talán neki sikerül egy parányit felpezsdítenie – véltem. – Nincs abban a lányban buborék egy szál se – legyintett hitetlenkedve Doris. Leszóltunk hát, hogy Helene jöjjön vissza, és valakit elszalajtottunk Harryért. Harry sosem vegyült a többiekkel a meghallgatásokon – de még a próbákon sem. Mihelyt nem volt szövege, elbújt valahova, ahonnan hallotta, mikor hívják, de ő maga láthatatlan maradt. A könyvtári meghallgatásokon rendszerint a kézikönyvteremben húzódott meg, és az országzászlókat nézegette a lexikon első oldalán. Helene feljött, mi sajnálkozva és meglepetten láttuk, hogy ki van sírva a szeme. – Ejnye, ejnye – ingatta a fejét Doris. – Hát mi a baj, kedves? – Rémes voltam, igaz? – kérdezte Helene, és lecsüggesztette a fejét. Doris az egyetlen dolgot mondta, amit bárki is mondhat egy műkedvelő színtársulatban, amikor valaki bőg. – Ugyan, kedvesem… csodálatos volt! – Dehogyis – hüppögött Helene. – Két lábon járó jégszekrény vagyok, tudom. – Ezt senki nem mondaná, aki csak látja – szólt Doris. – Bezzeg ha megismer – mondta Helene. – Mihelyt valaki megismer, mindjárt ezt mondja. – Már potyogtak a könnyei. – Én nem akarok ilyen lenni. De nem tehetek róla, attól van, ahogy egész életemben éltem. Nem éltem át semmit, csak a hülye álmokat, a filmsztárokról. Ha a való életben találkozom egy helyes pasassal, úgy érzem magam, mintha valami nagy palackba volnék bezárva, mintha nem tudnék hozzáérni ahhoz az illetőhöz, akárhogy próbálkozok. – És Helene belebokszolt a levegőbe, mintha tényleg palackba volna zárva. – Azt kérdezte, voltam-e már szerelmes – fordult Dorishoz. – Nem voltam… pedig szeretnék. Tudom, miről szól ez a darab. Tudom, mit kell Stellának éreznie, és hogy mért is érzi. Én… én… én… – mondta, de a könnyek elfojtották a szavait. – Mi a baj, kedves? – kérdezte tőle szelíden Doris. – Én… – rebegett Helene, és megint belebokszolt a képzelt palack falába – én egyszerűen nem tudom, hogyan kezdjem el. Döngő léptek hangzottak a lépcső felől. Mintha egy mélytengeri búvár merülne fel az ólomcsizmájában. Harry Nash volt az, Marion Brandóvá lényegülten. Becsörtetett, az ökle szinte a padlót súrolta. Annyira hozta a figurát, hogy egy síró nő látványa gúnyos vigyorra késztette. – Harry – szólaltam meg –, bemutatlak Helene Shaw-nak. Helene, ő Harry Nash. Ha maga kapja meg Stella szerepét, ő lesz a darabban a férje. – Harry nem nyújtott kezet, zsebre vágta, előregörnyedt, és úgy mérte végig a lányt, hogy a pillantása valósággal levetkőztette. Helene-nek menten felszáradtak a könnyei. – Eljátszanák a verekedési jelenetet? – kérdeztem. – Utána meg a kibékülést? – El – mondta Harry, de nem vette le tekintetét a lányról. Az a pillantás gyorsabban tépte le róla a ruhát, mint ahogy Helene magára rángathatta volna. – El – ismételte Harry –, ha Stell szerint oké. – Micsoda? – kérdezte Helene. És céklavörösre pirult. – Stell – magyarázta Harry. – Ez vagy te. Stella. A nejem. Odaadtam nekik a szövegkönyveket. Harry egy szó köszönet nélkül rántotta ki a kezemből. Helene reszkető kezének segítettem tartani a könyvet. – Kellene valami, amit elhajítok – mondta Harry. – Mit beszélsz? – kérdeztem. – Van egy hely, ahol kihajítom az ablakon a rádiót – magyarázta Harry. – Mit hajíthatok ki? – Ez a levélnehezék lesz a rádió – mondtam neki, és kitártam az ablakot. Láttam, hogy Helene Shaw halálosan retteg. – Hol kezdjük? – kérdezte Harry, és úgy körözött a vállával, mint a bemelegítő birkózó. – Menjetek vissza pár sorral onnan, ahol kihajítod a rádiót – feleltem. – Oké, oké – melegített Harry. Átfutotta a rendezői utasítást. – Na nézzük! Kihajítom a rádiót, Stell kirohan, én utána, és odasózok egyet. – Úgy van – helyeseltem. – Oké, bébi – szólt Helene-hez Harry. A szemhéja félárbocra ereszkedett. És ami ekkor következett, túltett a Ben Hur kocsiversenyén. – Kezdhetjük, bébi – szólt Harry. – Indíts! A jelenet végére Helene Shaw egész teste tüzelt, és ernyedten lógott a széken. A szája tátva, a feje lecsüggedt. A palack eltűnt, elpárolgott, már nem tarthatta egyenesen, tisztán Helene-t. Volt-nincs palack! – Enyém a szerep, vagy nem az enyém?!– vakkantott rám Harry. – Megfelelsz – mondtam. – Még szép! – vágta oda. – Na, én mentem. Csá, Stella – bökte oda Helene-nek, és távozott. Az ajtót bevágta. – Helene…? – szóltam a lányhoz. – Miss Shaw…? – Mf? – motyogott Helene. – Stella szerepe a magáé. Óriási volt! – Igen? – Nem hittem volna, hogy ennyi tűz van magában, kedves – mondta Doris. – Tűz? – kérdezte Helene. Azt se tudta, két lábon jár-e vagy négyen. – Petárda! Tűzijáték! Rakéta! – rajongott Doris. – M – mondta Helene. Egyebet semmit. Úgy néztem, egész nap ott ülne azon a széken, a szája tátva. – Stella – szóltam hozzá. – Hm? – kérdezte. – Most elmehet. Ezek után hetenként négy esti próbát tartottunk a koedukált gimnázium színpadán. És Harry meg Helene olyan tempót diktált, hogy a produkció már fele úton kis híján beleőrült az izgalomba, a kimerültségbe. A rendező rendszerint rimánkodik, hogy tanulják meg végre a szerepüket, de most nem volt gond egy szál se. Harry és Helene oly szenzációsan működtek együtt, hogy mindenki kötelességének és megbecsülésnek, ráadásul élvezetnek tekintette, hogy velük dolgozhat. Szerencsésnek tudtam magamat. Annyira jól mentek a dolgok, annyira belelkesedtünk már a legelején, hogy egy szerelmi jelenet után kénytelen voltam rászólni Harryre és Helene-re: – Ugyan, tartogassatok valamit a bemutatóra is, értem? Még kiégtek idő előtt. Ezt a negyedik vagy az ötödik próbán mondtam, és Lydia Miller, Blanche, a hervadt nővér alakítója ült mellettem a nézőtéren. A való életben Verne Millernek volt a felesége. A Miller-féle vaskereskedés tulajáé. Verne Miller Harrynek a főnöke. – Lydia – kérdeztem –, szerinted él a produkció? – De még mennyire él! – válaszolta. Úgy hangzott, mintha valami bűnön kapott volna rajta, valami rémségen. – Igazán büszke lehetsz magadra. – Hogy érted ezt? – kérdeztem. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Harry üvöltött rám a színpadról, hogy végeztem-e vele, hazamehet-e. Mehet, mondtam, ő meg, még mindig talpig Marion Brando, távozott, elrugdalta útjából a bútorokat, és bevágta az ajtót. Helene egyedül maradt a színpadon, ült egy kanapén, ugyanolyan bamba képpel, mint a próbajátékon. Abból a lányból kiszivárgott az élet. – Nos – fordultam vissza Lydiához –, mostanáig azt hittem, minden okom megvan rá, hogy boldog és büszke legyek. Van itt valami, amiről nincs tudomásom? – Tudod, hogy az a lány szerelmes Harry-be? – kérdezte Lydia. – A darabban? – Miféle darabban? – kérdezte Lydia. – Nem megy most semmiféle darab és nézz csak Helene-re. – S kesernyésen elnevette magát. – Ezt a darabot nem te rendezed. – Hanem? – Az édes anyatermészet. Legkajánabb formájában. És gondold csak el, mi lesz azzal a ánnyal, ha rájön, Harry mi is valójában. Vagyis – javította ki magát – hogy Harry mi nem valójában. A kisujjamat se mozdítottam, elvégre ez nem az én gondom. Lydia ugyan megpróbálkozott valamivel, de sokra ő se ment. – Képzeld – szólt egyik este Helene-hez –, egyszer én játszottam Ann Rutledge-et, és Harry volt Abraham Lincoln. – Az isteni lehetett! – csapta össze a kezét Helene. – Hát igen, bizonyos tekintetben – mondta Lydia. – Néha úgy belelkesültem hogy éppolyan szerelmes voltam Harrybe, mint Abraam Lincolnba. Le kellett szállnom a földre, és emlékeztetnem magamat, hogy Harry ugyan soha az életben fel nem szabadítja a rabszolgákat, mivelhogy segéd az uram vaskereskeésében. – Ő a legcsodálatosabb férfi, akivel valaha találkoztam! – rajongott Helene. – Na igen, de egyvalamire készülj fel, ha Harry a darabbeli partnered – mondta Lydia. – Arra ugyanis, ami majd az utolsó előadás után történik. – Miről beszélsz? – kérdezte Helene. – Mihelyt lemegy a darab, az, aminek Harryt gondoltad, egyszerűen szertefoszlik. – Ezt nem hiszem el – mondta Helene. – Hát igen, tényleg nem könnyű elhinni – bólintott Lydia. – És különben is – duzzogott ingerülten Helene –, mért mondod ezt nekem? Még ha igaz is, mit érdekel? – Nem is tudom… – visszakozott Lydia. – Én… csak gondoltam, hogy talán érdekel. – Hát nem érdekel! – jelentette ki Helene. És Lydia eloldalgott, és olyan hervadtnak és megvetettnek érezte magát, amilyennek a darabban kellene éreznie. Ezek után senki egyetlen szóval sem figyelmeztette Helene-t, még akkor sem, amikor híre ment, hogy Helene tudatta a telefontársasággal: nem költözik tovább, mert North Crawfordban kíván letelepedni. Eljött hát a bemutató napja. Három alkalommal vittük színre – csütörtökön, pénteken, szombaton –, és letaglóztuk a közönséget. Zabálták, az utolsó betűig elhitték a színpadon elhangzottakat, és amikor lehullott a függöny, készek lettek volna a hervadt Blanche-sal együtt bevonulni a diliházba. A telefontársaságnál alkalmazott lányok csütörtök este egy tucat vörös rózsát küldtek Helene-nek. Amikor Helene és Harry a darab végén meghajoltak, én nyújtottam át a rivalda fölött a csokrot Helene-nek. Előrelépett, elvette a csokrot, és egy szál rózsát kihúzott belőle, hogy odaadja Harrynek. Amikor azonban odafordult, hogy ország-világ szeme láttára átnyújtsa a rózsát, Harrynek már híre-hamva sem volt. A függöny erre a pótlólagos kis jelenetre ereszkedett le – amikor az a lány átnyújt egy szál rózsát a semminek. Hátramentem a színfalak mögé, és Helene még akkor is tartotta azt a rózsát. A csokrot félretette. A szeme könnyben úszott. – Valamit rosszul csináltam? – suttogta. – Megbántottam Harryt? – Dehogy – válaszoltam. – Előadás után mindig ezt csinálja. Mihelyt lemegy a függöny, szedi a lábát. – És holnap is el fog tűnni? – De el ám! Még a sminket sem törli le. – És szombaton? A társulati bulin csak ott lesz ő is?! – Harry nem jár bulikra – mondtam. – Mihelyt lemegy szombaton a függöny, Harryt akkor látják utoljára, míg csak hétfő reggel oda nem áll a pult mögé. – De szomorú! – szólt Helene. A lány pénteken messze nem hozta a csütörtöki formáját. Mintha máson járt volna az esze. Nézte, amint Harry elhúz, alig ment le a függöny. De nem szólt egy szót se. Szombaton viszont minden addigi alakítását felülmúlta. Általában Harry diktálta a tempót. De szombaton nehezen tartott lépést Helene-nel. Amikor az utolsó függöny után elült a taps, Harry hiába próbált elszelelni. Helene nem engedte el a kezét. A többi szereplő, a műszakiak, a gratuláló nézők mind Harry és Helene köré tódultak, és Harry szerette volna visszakapni a kezét. – Na, nekem most mennem kell – mondta. – Hová? – kérdezte Helene. – Hát haza. – Nem lennél szíves elkísérni a társulati bulira? – kérdezte a lány. Harry fülig vörösödött. – Nemigen járok bulikra – felelte. Marion Brando nyomtalanul eltűnt. Félt, hebegett, félszeg volt… vagyis totálisan Harry, két színdarab között. – Na jó – mondta Helene. – Eleresztlek… ha megígérsz valamit. – Mit? – kérdezte Harry. Úgy néztem, kiugrana az ablakon, ha Helene elengedné. – Ígérd meg, hogy itt maradsz, amíg oda nem adom az ajándékodat! – felelte a lány. – Ajándékot?! – Harry teljesen bepánikolt. – Megígéred? Megígérte. Másképp nem kaphatta volna vissza a kezét. És ott állt szerencsétlenül, amíg Helene lement az öltözőbe az ajándékért. Várakozás közben Harrynek sokan gratuláltak a nagyszerű szerepléshez. De a gratuláció nem boldogította. Egyszerűen szeretett volna már meglépni. Helene hozta az ajándékot. Kis kék könyv volt, benne könyvjelzőnek széles piros szalag. A Romeo és Júlia. Harry ennyit bírt csak kinyögni: – Köszönöm. – A könyvjelző a kedvenc jelenetemet jelöli – tudatta Helene. – Hüm – mondta Harry. – Nem vagy kíváncsi a kedvenc jelenetemre? – kérdezte Helene. Harry tehát kénytelen volt kinyitni a könyvet a piros szalagnál. Helene odalépett mellé, és mondta Júlia szövegét.1 – „Hogy jössz be hozzánk, mondd nekem, s miért?” – olvasta. – „A fal magas, megmászni is nehéz/S halál e hely – hiszen tudod, ki vagy – / Ha rokonaim rád találnak itt." – Aztán a következő sorra mutatott. – Na most nézd, mit válaszol Romeó! – Hüm – krákogott Harry. – Olvasd, mit mond Romeo! – parancsolta Helene. Harry megköszörülte a torkát. Nem akaródzott olvasnia a szöveget, de muszáj volt. – „Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által” – olvasta, a mindennapi hangján. De aztán megcsapta a változás szele. – „Kőgát sosem riasztja a szerelmet” – szavalta, felegyenesedett, lehullott róla nyolc esztendő, és derűs volt, és daliás. – „Mit megtehet, meri is a szerelmem,” – lelkesedett – „Nem szeghetik utam rokonaid.” – „De hogyha észrevesznek itt, megölnek”– olvasta Helene, és a takarás felé vezette Harryt. – „Ó, több veszély van a te két szemedben/Mint húsz kardjukban:" – így. Harry – „nézz reám szelíden,” – és Helene a hátsó kijárat felé vezette – „/S nem árt nekem ádázkodó dühük” – szólt Harry. – „Jaj, a világért meg ne lássanak" – válaszolt Helene, és többet nem hallottunk. Kiléptek az ajtón, és eltűntek. A társulati bulin nem jelentek meg. Egy hét múlva összeházasodtak. Igen boldognak látszanak, bár olykor-olykor kissé furcsán viselkednek, aszerint, hogy éppen melyik darabot olvassák fel egymásnak. A minap benéztem a telefontársasághoz, mivel a számlázógép megint hülye hibákat követett el. Megkérdeztem Helenet, mostanában milyen darabokat olvasnak. – A múlt héten feleségül vett Othello, elcsábított Faust, és elrabolt Páris. Ugye szerinted is én vagyok a legszerencsésebb nő az egész városban? – Szerintem is – feleltem –, és elárultam neki, hogy a városi asszonyok is többnyire így vélekednek. – Nem éltek a lehetőséggel – mondta erre Helene. – Aligha bírták volna elviselni a feszültséget – véltem én. Aztán közöltem, hogy úja rendezésre kértek fel. Vajon vállalnának-e Harryvel szerepet? Helene ekkor rám ragyogtatta mosolyát: – És most kik leszünk? (1961) Borbás Mária fordítása Isten hozott a majomházban! (Welcome to the Monkey House) Pete Crocker tehát, az egész Cape Codot magába foglaló Barnstable County seriffje, egy szép májusi délután belépett a hyannisi Szövetségi Közérdekű Öngyilkosszalon ajtaján, s közölte a termetes Kisasszonnyal, hogy nem kell megijedniük, de a hírhedt Senkiházi Billy, a Költő, minden valószínűség szerint útban van Cape Cod felé. Senkiházinak az minősült aki nem volt hajlandó napjában háromszor bevenni az erkölcsi születésszabályozó tablettát. Ezért tízezer dollár pénzbírság és tízesztendei börtönbüntetés járt. Ez abban az időben történt, amikor a Föld lakossága elérte a tizenhétmilliárd főt. Ennyi és ekkora emlős sok egy ilyen pici bolygóra. Az emberek majd' olyan szorosan voltak, mint a málna húsos kis gömböcskéi. A világkormány tehát két irányból is támadást intézett a túlnépesedés ellen. Egyrészt a közérdekű öngyilkosságokat igyekezett előmozdítani – az embernek ehhez mindössze a szomszéd Öngyilkosszalonba kellett elmennie, s megkérni egy Kisasszonyt hogy fájdalommentesen ölje meg, míg a szundigondolán heverészik. Másrészt meg bevezette a kötelező erkölcsi születésszabályozást. A seriff elmondta a két Kisasszonynak – mindkettő csinos, határozott s roppant értelmes lány volt –, hogy útakadályokat állítottak fel, s házról házra végigkutatták a várost, hogy Billyt, a Költőt kézre kerítsék. A baj csak az, hogy a rendőrségnek nincs róla hiteles személyleírása. Mindössze néhány ember látta és ismerte, csupa nő, s még véletlenül sem írták le egyformán a magasságát, haja színét, hangját, testsúlyát, bőre színét. – Azt hiszem, mondanom sem kell, lányok – folytatta a seriff –, hogy minden Senkiházi roppant érzékeny deréktól lefelé. Ha Billy, a Költő valahogy idekeveredik, s megpróbál bajt keverni, egy jó helyen alkalmazott rúgás csodát művelhet. Árra a tényre utalt, hogy az erkölcsi születésszabályozó tablettáktól – amelyek a születésszabályozás egyetlen törvényes eszközéül szolgáltak – deréktól lefelé elzsibbadt az ember. A férfiak java része állította, hogy úgy érzi, deréktól lefelé vasból van vagy balsafából. A nők meg hogy nedves vattából. A tabletta olyan hatásos volt, hogy aki bevette, annak nyugodtan be lehetett kötni a szemét, föl lehetett szólítani, hogy mondja el az Emberi Jogok Törvényét, s közben jól bele lehetett rúgni, egy szótagot el nem tévesztett. Á tabletta azért volt erkölcsi, mert nem érintette az ember nemző– vagy fogamzóképességét, hisz az természetellenes lett volna és erkölcstelen. A tabletta mindössze a testi érintkezés örömét vette el, de azt teljesen. A tudomány és az erkölcs tehát ezúttal egymásra talált. A hyannisi két Kisasszonyt Nancy McLuhan-nek és Mary Kraftnak hívták. Nancy vöröses-szőke volt, Mary gesztenyebarna. Egyenruhájuk: fehér ajakrúzs, erősen kikészített szem, bíborvörös trikóruha, alatta semmi, fekete bőrcsizma. A szalon kicsi volt – mindössze hat fülke. De igazán jó héten, mint mondjuk karácsony előtt, akár hatvan embert is jobblétre szenderíthettek. Injekciós tűvel. – A lényeg az, lányok – szólt Crocker seriff –, hogy szilárdan kezünkben tartjuk a helyzetet. Tehát ti nyugodtan végezhetitek a dolgotokat. – Nem felejtett ki semmit a lényegből? – kérdezte Nancy. – Nem értem. – Mintha azt nem mondta volna, hogy Billy egyenesen mifelénk tart.. A seriff jámbor-ügyetlenül megvonta a vállát. – Hát azt az ember sosem tudhatja. – Arra gondolok, amit Billyről mindenki tud: hogy a Közérdekű Öngyilkosszalonok Kisasszonyaira utazik. – Nancy szűz volt. Minden Kisasszony szűz volt. Ezenkívül kötelesek voltak elvégezni a pszichológiát és elsajátítani a betegápolást. És teltnek kellett lenniük, pirospozsgásnak. S legalább hat láb2 magasnak. Mert Amerika sok szempontból megváltozott, de a méterrendszert nem vezette be. Nancy McLuhant bosszantotta, hogy a seriff merő kíméletből el akarta hallgatni előlük a teljes igazságot Billyről, a Költőről – mintha bizony elvesztenék a fejüket, ha hallják. Ezt meg is mondta a seriffnek kereken. – Mit gondol, meddig maradna meg az ember a KÖSZ-ben – ezen a Közérdekű Öngyilkos Szolgálatot értette –, ha az árnyékától is megrémülne? A seriff behúzta a nyakat. – Hát nem soká, azt hiszem. – De nem ám! – bólintott Nancy, közelebb lépett hozzá, és megmutatta neki karateütésre emelt tenyere élét. Minden Kisasszony értett a dzsúdóhoz és a karatéhoz. – Ha érdekli, hogy mennyire vagyunk gyámoltalanok, csak jöjjön közelebb, és tegyen úgy, mintha maga lenne Billy, a Költő. A seriffnek ajkára fagyott a mosoly, és megrázta a fejét. – Inkább nem. – Hát azért! – vetette oda Nancy, és hátat fordított neki. Mary kacagott. – Nehogy azt higgye, hogy meg vagyunk ijedve: dühösek vagyunk. Sőt még csak dühösek sem. Nem éri meg. Csak bosszant a dolog. Hát nem bosszantó, hogy ilyen messzire eljön, ekkora felhajtás van körülötte, csak hogy… – Elharapta a szót. – Képtelenség! – De én nem is annyira rá haragszom, mint inkább a nőkre, akik hagyják, hogy ezt tegye velük – zsörtölődött Mary –, hagyják, aztán nem mondják el a rendőrségnek, hogy milyen. S még hogy ezek Kisasszonyok! – Így jár, aki nem fejleszti a karatetudását – szögezte le Nancy. De nem csak Billyt, a Költőt vonzották a Kisasszonyok az Öngyilkosszalonokba. Minden más Senkiházit. Merthogy ők nem szedtek semmit, a fejük majd szétrobbant a szexőrülettől, és azt hitték, hogy a Kisasszonyok fehér rúzsa, kifestett szeme, trikóruhája és csizmája mind szerelmet, vágyat, erotikát liheg. Az igazság persze az, hogy a Kisasszonyok legkisebb gondja is nagyobb volt annál. – Ha Billy a szokott módszerét követi – magyarázta a seriff –, akkor először kitanulmányozza a szokásaitokat és a szomszédságot. Aztán kiszúrja kettőtök közül az egyiket, s egy mocskos verset küld neki postán. – Elbűvölő! – biggyesztette az ajkát Nancy. – De arra is volt már példa, hogy telefonon hívott föl valakit. – Micsoda bátorság! – mondta Nancy. A seriff válla fölött látta, hogy jön a postás. Nancy egyik fülkéje fölött kigyulladt a kék fény. A vendég akart valamit. Más fülkében nem is volt senki. A seriff megkérdezte, hogy az a vendég a fülkében nem lehet-e Billy, a Költő, de Nancy megnyugtatta: – Ha az, a két ujjammal kitöröm a nyakát. – Amolyan Zsigapapa – mondta Mary, aki maga is látta. Zsigapapának hívtak minden olyan szenilis, ravaszdi, öreg muksót, aki órák hosszat csak csűrte-csavarta a szót, tréfált, és az emlékein kérődzött, amíg megengedte, hogy a Kisasszony jobblétre szenderítse. Nancy fölsóhajtott. – Már két órája mást se csinálunk, csak azt próbáljuk eldönteni, hogy mi legyen a búcsúvacsora. Aztán bejött a postás. Egyetlen levelet hozott. Nancynek címezték, törött hegyű ceruzával. Nancy izzott a haragtól és az undortól, ahogy fölbontotta, mert tudta, hogy az Billy mocskos küldeménye. Eltalálta. A boríték egy verset rejtett. Nem is eredetit; egy régi dalocska volt, amely teljesen értelmét vesztette, amióta bevezették a kötelező erkölcsi születésszabályozást. Ezt is törött hegyű ceruzával írták, s így szólt: Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, egy kis gallyba beleülünk, csüccs… Amikor Nancy bement a fülkébe, hogy megnézze, mit akar a vendég, Zsigapapa a mentazöld szundigondolán heverészett, amelyen már százak és százak szenderültek el békésen az évek során. A szomszéd önki étlapját tanulmányozta, s közben az ujjával verte a ritmust zeneszóra, amely a citromsárga falról, a hangszóróból áradt. A fal festett salakpanel volt. Rajta egyetlen nagy franciaablak. Rácsos. Minden Közérdekű Öngyilkosszalon szomszédságában volt egy önki. S minden önkiszolgáló étterem szomszédságában volt egy öngyi. Az önkinek narancssárga teteje volt, az öngyinek vörös, de mindkettő az államé. Gyakorlatilag állami volt minden. Mint ahogy gyakorlatilag minden automatikus. Nancynek, Marynek, a seriffnek szerencséje volt, hogy jutott nekik állás. Mert a legtöbb embernek nem jutott. Az átlagpolgár egész nap otthon tengett-lengett, nézte a tévét, ami szintén állami volt. És a tévé negyedóránként felszólította, hogy szavazzon okosan, fogyasszon okosan, imádkozzék a maga választotta templomban, szeresse felebarátait, engedelmeskedjék a törvénynek – vagy látogasson el a legközelebbi Közérdekű Öngyilkosszalonba, s tapasztalja meg személyesen, milyen megértők és kedvesek a Kisasszonyok. Ez a Zsigapapa valósággal ritkaság volt, mert lerítt róla a vénség, kopasz volt, reszketeg, foltos kezű. A legtöbb ember huszonkét éveset mutatott, hála az öregedés elleni antikor-injekciónak, amiből évente kettő járt. Az a puszta tény, hogy az öreg muksó öregnek látszott, egymagában is azt bizonyította, hogy mire az antikor-injekciót fölfedezték, már rég elszállt az ifjúsága édes madara. – Na, eldöntöttük végre, hogy mi legyen a búcsúvacsora? – kérdezte Nancy. Még maga is kihallotta a hangjából a bosszúságot; hiába, fölizgatta Billy, a Költő, s nagyon unta már az öreget. De elszégyellte magát, mert ez nem illett a szakmájához. – A töltött borjúszegy nagyon finom. Az öregember ekkor fölszegte a fejét. A második gyermekkor ravasz mohóságával sikerült Nancyt szakmájához nem illő mulasztáson, barátságtalanságon rajtakapnia, most hát meg akarta büntetni érte. – Hallja, nem valami kedves! Azt hittem, hogy maguk itt mind kedvesek. Azt hittem, ez kellemes hely, hogy jó idejönni. – Ne haragudjon – kérlelte Nancy. – Ha nem voltam kedves, az nem maga miatt volt. – Azt hittem, un már. – Ugyan dehogy – tiltakozott Nancy vidáman –, hogy gondol ilyet! Hisz igazán annyi érdekeset meséi. A Zsigapapa többek közt azt is elmesélte, hogy személyesen ismerte J. Edgar Nationt, a Grand Rapids-i drogistát, az erkölcsi születésszabályozás atyját. – Akkor legalább csináljon úgy, mintha érdekelné! – mondta. Simán megengedhette magának, hogy pimaszkodjék. Mert tény, hogy bármikor elmehetett, amikor csak kedve szottyant, egészen addig, amíg a tűt nem kérte. S a tűt neki kellett kérnie. Ez volt a szabály. Nancy és a többi Kisasszony művészete viszont arra irányult, hogy az önkéntes ne menjen el, hogy rábeszéléssel, hízelkedéssel, lépésről lépésre végigsegítsék az úton. Nancy hát kénytelen volt leülni a fülkében, és úgy tenni, mintha csodálkozva hallgatná az öregember hosszú lére eresztett történetét, amelyet mindenki ismert, arról, hogy J. Edgar Nation hogyan kísérletezett az erkölcsi születésszabályozással. – Még csak nem is álmodta, hogy a tablettáit valamikor majd emberek is szedik – mesélte Zsigapapa. – Ő mindössze arról álmodozott, hogy szeméremre tanítsa a Grand Rapids-i Állatkert majomházának majmait. Ezt tudta? – kérdezte szigorúan. – Nem. Nem is sejtettem. Nagyon érdekes. – S egyszer húsvétkor a tizenegy gyerekével elment a templomba. Gyönyörű, tiszta idő volt, az istentisztelet is nagyon szép, és elhatározták, hogy kimennek sétálni az állatkertbe. Valósággal a mennyekben érezték magukat. – Hát ilyet! – A jelenet egy színdarabból származott, amelyet minden húsvétkor bemutatott a televízió. Zsigapapa ezután magát is beleköltötte a jelenetbe; elcsevegett a Nation családdal, mielőtt odaértek volna a majomházhoz. – Jó reggelt, Mr. Nation! – köszöntöttem. – Ez valóban egy gyönyörű reggel. – Önnek is jó reggelt, Mr. Howard! Ilyenkor, húsvét reggelén valósággal újjászületik az ember, megtisztul az Úr szándéka szerint. – Bizony. – Nancy a párnázott ajtón át is hallotta, hogy makacsul, halkan szól a telefon. – Akkor együtt bementünk a majomházba, és mit gondol, mit láttunk? – El sem tudom képzelni! – Valaki fölvette a kagylót. – Egy majmot, amint épp illetlenkedett! – Ne mondja! – Igen-igen! És J. Edgar Nation úgy elkeseredett, hogy egyenesen hazament, és nekifogott a tablettáját kidolgozni, mert szerette volna, ha jövő tavasszal a majmok már olyan illedelmesek, hogy egy keresztény család nyugodtan megnézhesse őket Kopogtattak az ajtón. – Tessék? – kérdezte Nancy. – Nancy – szólt be Mary. – Telefon. Amikor Nancy a fülkéből kijött, látta, hogy a seriffet rázza a jóízű rendőrkacaj. A telefont ugyanis lehallgatták az önkiben elbújt nyomozók. A seriff szentül meg volt győződve, hogy Billy az. A hívószámot már kinyomozták. A rendőrök már útban is voltak, hogy elkapják. – Beszéltesse, csak beszéltesse – suttogta a seriff Nancynek, s úgy nyomta kezébe a kagylót, mintha színarany lenne. – Tessék! – szólt bele Nancy. – Nancy McLuhan? – kérdezte egy férfihang. Elváltoztatott hang volt. Mintha zsebkendőbe beszélt volna. – Egy közös barátunk nevében hívom. – Ó! – Megkért engem, hogy adjak át magának egy üzenetet. – Értem. – Egy vers az. – Kedves. – Hallja? – Hallom. – Nancy a férfihangon is áthallotta a rendőrautók szirénáját. Bizonyára a telefonáló is hallotta a szirénákat, de azért nyugodtan végigmondta a verset. Így hangzott: Fürdővízbe Jergens-féle fenyősó: garantált az egyszemélyes népesség-explózió! Elkapták. Nancy az egészet végighallgatta: a dobogást, dulakodást, kiabálást. Már annyira fölbuzdult, hogy miután a kagylót letette, levertséget érzett. Bátor teste fölkészült a harcra, s a harc elmaradt. A seriff kirontott az öngyi-szalonból; rohant hanyatt-homlok, hogy tanúja legyen a hírhedt bűnöző lefülelésének; annyira sietett, hogy észre sem vette, amikor a papírköteg kihullott az esőköpenye zsebéből. Mary fölvette, és utánakiabált. A seriff egy pillanatra megállt, majd azt mondta, az már úgyse érdekes, és megkérdezte, nincs-e kedve Marynek vele jönni. A két lány gyors megbeszélést tartott, Nancy biztatta Maryt, hogy csak menjen, őt amúgy sem érdekli Billy. Mary hát elment, és a papírokat közömbösen Nancy kezébe nyomta. Billy verseinek fotókópiái voltak, csupa olyan versé, amit Öngyi-kisasszonyoknak küldözgetett. Nancy elolvasta a legfelsőt. A születésszabályozó tabletták egy fura mellékhatására utalt: nemcsak hogy elzsibbasztották az ember altestét, hanem kékre festették a vizeletét is. A vers címe: Egy Valakiházi az Öngyi-kisasszonyhoz. Így hangzott: Nem szántok és vetek, szőni se szövök, Tablettának hála, nem is bűnözök, Szeretem a sokaságot, zajt és büdöset, S hogyha éppen rám jön, kéket pisilek; Narancstető alatt készételt eszem, Haladok a korral, s megjön az eszem; Vár engem a szomszéd ház, a vörös tetejű, S odabenn az öngyi-angyal, ki csupa derű. Biborvörös szűz Kisasszony, nyújtsd hát a kezed, Aranyozd be éltem, s meg jön az eszed: Amit gyászolsz, lányom, halálsorozó, Ég-kék eső csupán, s nem – bibeporozó. – Még sohase hallotta ezt a történetet? Arról, hogy J. Edgar Nation hogyan találta fel az erkölcsi születésszabályozást? – érdeklődött az öreg muksó; csúf, recsegős hangja volt. – Soha – hazudta szemrebbenés nélkül Nancy. – Érdekes. Azt hittem, mindenki ismeri. – Én most hallom először. – Hogy a majomházban mikor ért el eredményt, azt nem lehet tudni, mert a kérdés a Michigani Fellebbviteli Bíróság elé került. Időközben ugyanis válságba jutott az Egyesült Nemzetek Szervezete. Akik a tudományra esküdtek, azt mondták, az emberiségnek nem szabad tovább szaporodnia; akik az erkölcsre, kötötték az ebet a karóhoz, hogy a társadalom összeomlik, ha az emberek nemi élete csak a kéjt szolgálja. Az öreg muksó közben leszállt a szundigondoláról, odament az ablakhoz, s a roló két léce közt kikukucskált. Odakint nem sok látnivaló akadt. A kilátást eltakarta annak a hét méter magas álhőmérőnek a hátoldala, amelynek fokbeosztása az utca felé nézett. A Föld lakosságát tüntette fel, egy fok egymilliárd embert jelentett. Higanyszála átlátszó vörös műanyag volt. Azt mutatta, pillanatnyilag épp hány ember él a Földön. A számok zérótól húszig terjedtek, s valahol nagyon lenn fekete nyíl jelezte, hogy a tudósok szerint hánynak kéne élnie. A lenyugvó nap fénye a vörös műanyag szálon és a roló résén át éppen az öreg muksó arcára esett, emiatt vörös és fekete csíkok váltakoztak rajta. – Mondja – szólalt meg az öreg –, ha meghalok, mennyivel megy lejjebb a hőmérő? Egy lábnyival?3 – Nem. – Egy hüvelyknyivel? – Nem egészen„.. – De maga tudja, hogy mennyivel, ugye?– kérdezte az öreg, és Nancy szemébe nézett. Szeméből és hangjából egyszerre minden szenilitás eltűnt. – Egy hüvelyk a hőmérőn 83 333 embert jelent. Ezt tudta, igaz? – Hát… igaz – felelte Nancy. – De szerintem nem így kell ezt nézni. Az öreg muksó nem kérdezte, szerinte hogy kell. Inkább a maga gondolatát fejezte be. – Akkor mondok még valamit, ami igaz: én Billy vagyok, a Költő, és maga nagyon csinos nő. Hangtompítós revolvert rántott elő az övéből. Másik kezével meg lehúzta fejéről a gumiparókát, amitől kopasznak s a homloka ráncosnak látszott. Így ő is huszonkettőt mutatott. – Ha ezen túl leszünk, a rendőrséget érdekelni fogja a személyleírásom – mondta epésen mosolyogva. – Csak hogy pontosan meg tudja mondani nekik, mert meglepő, hogy hány nő nem tudja! Kicsi vagyok, kék szemű, hajam vállig ér férfi-manó csupa tűz – s ha a nőknek hinni lehet — majd szétvet a vér. Billy vagy egy arasznyival alacsonyabb volt, mint Nancy. S Nancy vagy húsz kilóval nehezebb nála. Közölte is Billyvel, hogy kár a gőzért, de tévedett. Mert Billy már az éjjel kinyitotta az ablakrács lakatját, s most revolverrel kényszerítette Nancyt, hogy lépjen ki az utcára, és a roppant álhőmérő mögött ereszkedjék le a máshonnét láthatatlan csatornanyíláson. A nyílás Hyannis egyik szennyvízcsatornájába vezetett. Billy tudta, hova készül. Zseblámpája volt és térképe. Nancy kénytelen volt előtte menni a keskeny oldalpárkányon, gúnyosan imbolygó árnyéka nyomában. Megpróbálta kiszámítani, hogy a fenti világhoz viszonyítva pontosan hol járhatnak. Az önki volt a kiindulópontja; hallotta fentről a zajokat. A gépezet, amely az ételt megfőzte és kiszolgálta, hangtalanul működött. De hogy a vendégek otthon érezzék magukat, a tervezők gondoskodtak a konyhai hanghatásokról. Ezeket hallotta Nancy – magnóra fölvett evőeszköz– és tányércsörgést, mély hangú néger és Puerto Ricó-i nevetést. De utóbb már fogalma sem volt, merre járnak. Billy nemigen szólalt meg, legfeljebb annyit, hogy: „Jobbra! – Balra!" – Vagy: – „Ne próbálkozz semmi bolondsággal, Júnó, mert szétloccsantom azt a nagy krumplifejedet!" Csak egyszer folyt köztük valami beszélgetésféle. Billy kezdte, és Billy is fejezte be. – Hogy egy lány, akinek ilyen medencéje van, minek kereskedik halállal? – kérdezte a háta mögött. Nancy merészen megállt. – Erre meg tudom adni a választ – felelte. Bízott benne, hogy majd olyan választ ad neki, hogy attól kódul. De Billy csak taszított rajta egyet, és megfenyegette, hogy rögvest szétloccsantja azt a nagy krumplifejét. – Szóval még csak hallani se akarja, mit mondok – ugratta Nancy. – Fél meghallgatni, mi? – Sosem hallgatok egy nőre, amíg a tabletta hatása tart – acsargott Billy. Szóval ez jár a fejében; legalább nyolc óra hosszat rabságban akarja tartani. Hisz a tabletta hatása addig tart. – Elég ostoba szabály. – A nő addig nem nő, amíg a tabletta hatása el nem múlik. – Szóval úgy bánik egy nővel, mintha nem is ember lenne, hanem élettelen tárgy. – Hála a tablettának – mondta Billy. Hyannis alatt, amelyet négyszázezer lélek, azaz négyszázezer húsos magocska lakott, mintegy százharminc kilométernyi szennyvízcsatorna húzódott. Nancy hamarosan elvesztette lenn az időérzékét. Amikor Billy közölte, hogy megérkeztek, úgy érezte, egy év telt el azóta, hogy elindultak. Belecsípett a combjába, hogy e hátborzongató érzést ellenőrizze, s megnézze, teste kémiai órája mit mutat. Még érzéketlen volt. Billy ráparancsolt, hogy másszon fel a nedves falba erősített vaslétrán. Fölülről sápkóros fény hullott be a kör alakú nyisson. Ez holdvilágnak bizonyult, egy hatalmas, sokszögű műanyag kupolán szűrődött át. Nancynek nem kellett föltennie az elraboltak hagyományos kérdését, hogy: „Hol vagyok?” – a Cape Codon csak egy ilyen kupola volt: Hyannis Portban, s az ősi Kennedy-birtokot födte. Múzeum céljára szolgált; azt mutatta be, milyen életet éltek a régi, dinamikusabb időkben. A múzeum zárva volt, csak nyáron nyitották meg a látogatók előtt. A csatornanyílás, amelyen Nancy és Billy kimászott, nagy, zöld betonfelületre vezetett. A zöld beton azt mutatta, hol volt a Kennedyk kertje. A zöld betonkertben, az ősi faházakkal szemben annak a tizennégy Kennedynek a szobra állt, aki az Egyesült Államok vagy a világ elnöke volt. A szobrok rögbit játszottak. A világ elnöke Nancy elrablásának idején történetesen épp egy ex-Öngyi-kisasszony volt, Kennedy-„mama”. Az ő szobra sosem száll be a sajátos rögbimeccsbe, az biztos. Mert bár a neve szerint kétségkívül az, mégsem volt amolyan igazi Kennedy. Nem volt stílusa, általában közönségesnek vélték. A dolgozószobája falán fölirat hirdette: NE LÉGY HÜLYE, HOGY DOLGOZZ, ITT AKKOR IS JÓL ÉRZED MAGAD! Egy másik: INKÁBB TÖRD A FEJED! A harmadik: EGYSZER MAJD CSAK MINDEN MEGOLDÓDIK! A Tádzs Mahalban volt a dolgozószobája. * Amíg Kennedy-múzeumba meg nem érkezett, Nancy McLuhan szentül meg volt győződve, hogy előbb-utóbb alkalma nyílik kitörnie . keszeg kis Billy nyakát, vagy épp agyonlőnie a saját revolverével. Csöppet se bánta volna. Undorítóbbat, mint egy fölgerjedt férfi, elképzelni sem tudott. Nem sajnálatból tett le a tervéről, fölfedezte, hogy Billynek egész bandája van. Vagy nyolcan állták körül a csatornanyílást, férfiak, nők vegyesen, álarcként fejükre húzott harisnyával. Nancyt épp a nők fogták le és intették nyugalomra. Legalább olyan termetesek voltak, mint Nancy, s úgy fogták, hogy ha kell, akkor pokoli módon fájjon. Nancy behunyta a szemét, de akarva, akaratlanul is levonta a nyilvánvaló következtetést: e perverz nők mind KÖSZ-nővérek. S ettől annyira kiborult, hogy hangosan, keserűen föltette nekik a kérdést: – Hogy tudtátok ilyen rútul megszegni az eskütöket?! – Olyat kapott, hogy kétrét görbedt, és kicsordult a könnye. Amikor fölegyenesedett, bőven lett volna mit mondania, de inkább befogta a száját. Némán töprengett, mi vihette rá ezeket a volt Kisasszonyokat, hogy az emberi illendőség minden szabályával szembeforduljanak. A senkiháziság ezt önmagában nem magyarázza meg. Bizonyára bedrogozták őket. Nancy gondolatban végigment mindazokon a szörnyű kábítószereken, amelyekről az iskolában tanult, és végül kikötött a legszörnyűbbnél. E kábítószer oly erős – magyarázták Nancynek a tanárai –, hogy elég egyben pohárral elfogyasztani belőle, s még a deréktól lefelé elzsibbasztott ember is képes többször egymás után örömét lelni. Igen, csak ez lehet a magyarázat: a férfiak, és valószínűleg a nők is, gint ihattak. Sietve betuszkolták Nancyt a középső faház ajtaján. Bent ugyanolyan sötét volt, mint másutt, s Nancy hallotta, hogy a férfiak beszámolnak Billynek a történtekről. E hírekből Nancy egy icipici reményt merített. Lehet, hogy útban a segítség. A banditának, aki azt a disznóságot telefonálta, sikerült a rendőrséget abba a hitbe ringatnia, hogy Billyt, a Költőt kerítették kézre, s ez ugyancsak rossz volt Nancynek. A rendőrség még nem tudja, hogy Nancy eltűnt, közölték Billyvel, Mary Kraftnak pedig táviratot küldtek Nancy nevében, hogy sürgős családi ügyben New Yorkba utazott. S itt csillant fel Nancyben némi remény: Mary egy szót sem fog elhinni a táviratból. Mary tudta, hogy Nancynek nincs rokona New Yorkban. A város hatvanhárommillió lakosa közül egyetlenegy sem. A banda kiiktatta a múzeum riasztóberendezését. Elvagdosták azokat a láncokat és köteleket is, amelyek az értékes holmikat védték a látogatóktól. Nem volt titok, hogy ki és mivel vagdosta el. Az egyik férfi kezében irdatlan vágóollót látott. Nancyt fölkísérték az emeletre, egy volt cselédszobába. A férfi a vágóollóval elvagdosta a keskeny ágyat körülvevő kötelet. Azután ágyba dugták, két férfi lefogta, s egy nő belenyomott egy jókora injekciót. Billy, a Költő eltűnt. Nancy feje egyre jobban nehezedett. A nő, akitől az injekciót kapta, megkérdezte: – Hány éves vagy, angyalkám? Nancy eltökélte, hogy nem felel, de a szer elgyöngítette, s megbénult az akarata. – Hatvanhárom – suttogta. – És milyen érzés hatvanhárom évesen szűznek lenni? Nancy mintha bársonyködben hallotta volna a saját válaszát. Meglepte, hogy mit mond, legszívesebben tiltakozott volna ellene, mintha a válasz nem is tőle származnék. – Ízetlen – felelte. Majd néhány másodperc múltán, mintha gombóc lenne a torkában, megkérdezte: – Mi volt a tűben? – Hogy mi volt az, angyalkám? Nos, angyalkám, igazságszérum. Mire Nancy fölébredt, már eltűnt a hold, de változatlanul sötét volt még. A szobában egyetlen gyertya égett, s rebegő árnyékokat vetett. Nancy életében nem látott még gyertyát. Álmában szúnyogokkal és méhekkel hadakozott. Arra ébredt. Pedig a szúnyogok és méhek már rég kihaltak. A madarak is. De Nancy azt álmodta, hogy deréktól lefelé milliónyi rovar nyüzsög körülötte. Nem csípték meg. Csak jólesően csiklandozták. Nancy már Senkiházi volt. Megint elnyomta az álom. Amikor újra fölébredt, három nő egy fürdőszobába vezette. A harisnya álarcot most se vették le. A fürdőszobából még nem szellőzött ki a más fürdőjének a gőze. A padlón ott látta valaki más talpa nyomát, a levegő fenyő fürdősótól illatozott. Miközben megfürdették, beillatosították és fehér hálóköntöst húztak rá, visszatért az akaratereje, s már gondolkodni is tudott. Amikor a nők hátraléptek, hogy megcsodálják, halkan megszólalt: – Lehet, hogy már magam is Senkiházi vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy úgy is gondolkodnék vagy úgy is viselkednék, mint azok. Senki se mondott ellent neki. Nancyt lekísérték a földszintre, majd ki a házból. Azt várta, hogy megint lekergetik a csatornába. Úgy illenék Billyhez és a helyzethez – gondolta –, lenn, a csatornában. De ehelyett átkísérték a zöld betonon, ahol valamikor gyep volt, aztán át a sárga betonon, a hajdani föveny helyén, ki a kék betonra, az öböl helyére. A néhai Kennedyk huszonhat jachtja állt ott, vízvonalig cementbe ágyazva. A legősibb mind közül a Marlin volt, Joseph P. Kennedyé. Arra kalauzolták föl Nancyt. Hajnalodott. Minthogy a Kennedy-múzeum körül csupa magas ház épült, a kupola alatti kis mikrokozmosz csak jó egy órával később kapott közvetlenül napot. Nancyt egészen a Marlin elülső kabinjának lejáratáig kísérték. A nők némán mutatták, hogy az utolsó öt lépést már magában kell megtennie. Nancy egy pillanatra megdermedt, s megdermedtek a nők is. A parancsnoki hídon két életnagyságú szobor állt; az egyik Frank Wirtane-né, a Marlin kapitányáé, a kormánykeréknél, és mellette a fiáé, a fedélzetmester Carlyé. De ők ügyet se vetettek szegény Nancyre, csak bámultak a szélvédő üvegen át a kék betonóceánra. Nancy, mezítláb és vékony fehér hálóköntösben, bátran leereszkedett az elülső kabinba. Fenyőillat és gyertyafény fogadta. A lejárat csapóajtaja kattanva bezárult fölötte. Fölindultságában az antik bútorok, a sok mahagóni és ólomkristály közt először észre sem vette Billyt, a Költőt. Majd megpillantotta a kabin túlsó végében, háttal az előfedélzet ajtajának. Orosz nyakú vörös selyempizsamát viselt. Selyemmellén tüzet okádó aranysárkány tekergett. S az orrán, bármilyen kiábrándító, szemüveg ült. Kezében könyv. Nancy megállt az utolsó előtti lépcsőfokon, és keményen szorította a lépcsőkorlátot. Foga kivillant; ahhoz, hogy őt innét elmozdítsa, tíz Billy-fajta férfi sem elég. Kettőjük közt nagy asztal állt. Nancy arra számított, hogy a szobán majd valami nagy ágy uralkodik, tán hattyú formájú, de a Marlin nappali hajó volt. És a kabin minden, csak kéjlak nem. Körülbelül annyira volt erotikus levegője, mint egy kispolgári ebédlőnek az ohiói Akronban, 1910 körül. Az asztalon gyertya égett. Mellette két pohár meg jegesvödör állt, benne egy pezsgőspalack. A pezsgő éppoly tilos volt, mint a heroin. Billy fogta a poharát, fölemelte, majd szégyenlősen, zavartan rámosolygott. – Isten hozta! – Csak eddig és nem tovább. Billy tudomásul vette. – Nagyon szép ott. – Most mit vár, mit mondjak? Hogy maga is döbbenetesen csinos? És hogy másra se vágyom, csak hogy a karjába vessem magam? – Ha boldoggá akarna tenni, természetesen ezt mondaná – jegyezte meg Billy alázatosan. – És az én boldogságom? A kérdés láthatólag zavarba ejtette Billyt. – Nancy… hisz ez az egész azt szolgálja. – Úgy látszik, a kettőnk elképzelése a boldogságról nem egészen egyezik. – Miért, mit gondol, énszerintem mi a boldogság? – Eszem ágában sincs a karjába vetni magam, mint ahogy eszem ágában sincs meginni azt a mérget, s innét nem mozdulok, csak ha kényszerítenek – makacskodott Nancy. – Ebből következik, hogy a maga elképzelése a boldogságról nem lehet más, mint hogy nyolc ember leszorít az asztalra, s maga nagy bátran fölhúzott kakasú pisztolyt fog rám… és azt csinál, amit akar. Ha így kell lennie, hívja a barátait, essünk túl rajta! Így is történt. Billy nem okozott fájdalmat neki. Kísérteties, hogy milyen orvosi hozzáértéssel fosztotta meg a szüzességétől. S amikor túlestek rajta, sem pimasz nem volt, sem gőgös. Ellenkezőleg, látszott, hogy szörnyűségesen levert. – Nancy – mondta –, higgye el, ha lett volna rá bármi más mód… Ő a kővé dermedt arcával s a megaláztatás néma könnyeivel válaszolt. Billy segítőtársai kihajtottak a falból egy tábori ágyat. Alig volt szélesebb, mint egy könyvespolc, és két lánc tartotta. Nancy hagyta, hogy ráfektessék, s magára hagyják Billyvel. Ha akkora volt is, mint egy ruháskosár a könyvespolcon, szánalmasan kicsinek érezte magát. Szúrós kincstári pokrócot tekertek körébe. De a sarkát már maga húzta a fejére, hogy az arcát alárejtse. Nancy a neszekből tudta, hogy Billy mit csinál. Nem sokat. Ült az asztalnál, néha fölsóhajtott, szívott egyet az orrán, lapozott. Szivarra gyújtott, s a szivarszag beszivárgott a pokróc alá. Billy mélyen leszívta a szivarfüstöt, és csak köhögött, köhögött makacsul. Amikor abbahagyta a köhögést, Nancy gyűlölködve kiszólt a pokróc alól: – Maga olyan erős, egészséges! Nagyszerű lehet ilyen férfiasnak lenni. Billy csak sóhajtott egyet. – Én nem vagyok igazi Senkiházi – mondta Nancy. – Utáltam… és utálom ezt az egészet. Billy szívott egyet az orrán, és lapozott. – Gondolom, a többi nő mind élvezte… nem tudtak betelni vele. – Frászt! Nancy kikandikált a pokróc alól. – Hogyhogy „frászt”? – Mind úgy vannak vele, mint maga. Ez elég volt ahhoz, hogy Nancy fölüljön és rámeredjen. – És a nők, akik a segítségére voltak? – Mi van velük? – Velük is úgy bánt, mint velem? Billy még csak föl se nézett a könyvből. – Persze. – Akkor miért nem ölik meg, miért segítenek? – Mert megértik a dolgot. – Majd szelíden hozzátette: – Hálásak nekem. Nancy kiugrott az ágyból, odament az asztalhoz, megragadta a szélét, odahajolt Billyhez, és élesen a képébe vágta: – Hát vegye tudomásul, fogy én nem vagyok az! – Majd lesz. – És mit gondol, mi lesz az, ami ezt a csodát előidézi? – Az idő – felelte Billy. Becsukta a könyvét, fölállt. Nancyt megzavarta a belőle kiáradó erő. Valahogy megint ő volt a helyzet ura. – Amin maga átesett, Nancy – mondta –, az egy száz évvel ezelőtt élt, szorosra fűzött úrilány jellegzetes nászéjszakája. Akkor még mindenki Senkiházi volt. Csakhogy az ifjú férj nem szorult segítségre, mert az ifiasszony többnyire nem gondolt rá, hogy megölje. A hangulatát tekintve egyébként ugyanez volt a helyzet. Ez a pizsama is a szépapámé, a nászéjszakáján hordta, Niagara Fallsban… A naplója szerint a szépanyám végigsírta az éjszakát, és kétszer adta meg magát. De telt az idő, s már maga is boldogan benne volt. Most Nancyn volt a sor, hogy hallgatással válaszoljon. Megértette a mesét. S megrémült, hogy ilyen könnyen megérti: a gyötrelmes kezdet mind nagyobb és nagyobb élvezetre fordul. – Maga nagyon is jellegzetes Senkiházi – mondta Billy. – Ha van hozzá bátorsága, hogy végiggondolja a dolgot, majd rádöbben, hogy azért haragszik rám, mert rossz szerető vagyok, és ráadásul muris kis vakarcs. S hogy mostantól fogva akarva-akaratlanul egy magafajta Júnó-hoz illő férfiról álmodik. És rá is fog találni… szálas lesz, erős és gyöngéd. Mert a Senkiházi-mozgalom rohamléptekkel terjed. – De… – mondta Nancy, és elharapta a szót. A kelő napot nézte a kabinablakon. – De? – De hisz a világ épp a régi Senkiháziak miatt jutott ekkora bajba. Hát nem érti? – könyörgött erőtlenül. – A világ többé nem engedheti meg ezt az örömöt. – Az örömöt nagyon is – mondta Billy. – Csak a szaporodást nem. – Akkor mire valók a törvények? – A törvények rosszak – felelte Billy. – Ha visszalapoz a történelemben, majd meglátja, hogy akik legjobban vágytak uralkodni, törvényeket hozni, a törvényeket másra rákényszeríteni, akik mindenkinek pontosan megmondták, hogy mit akar a Mindenható itt a Földön, önmaguknak és a barátaiknak mindig és mindent megbocsátottak. De a hétköznapi férfiak és hétköznapi nők természetes érintkezése mindig is fölháborította és undorította őket. …Hogy miért, azt nem tudom. Ez is egyike annak a sok kérdésnek, amit szeretném, ha egyszer föltenne valaki a gépeknek. Csak egyet tudok: ez az undor és iszonyat elérte a tetőfokát. Majd' mindenki olyan – férfi és nő egyaránt –, s úgy is érzi magát, mint a döglött egér, amelyet a macska a szobába hurcol. A hétköznapi ember más érzéki szépet nem lát, csak a nőt, aki majd megöli. A kéj – halál. A csúf és rövid képlet így fest. Kéj = Halál. Quod eret demonstrandum.4 …Szóval érti, Nancy. Azzal töltöttem az éjszakát, s velem együtt többen, hogy a világnak, amelynek sokkal kevesebb öröm jut, mint amennyi kéne, megpróbáljunk visszaadni valami kis ártatlan gyönyörűséget. Nancy némán, leszegett fejjel ült. – Megmondjam, hogy mit csinált a szépapám a nászéjszakája reggelén? – kérdezte Billy. – Nem hiszem, hogy szívesen hallanám. – Nincs benne semmi durva. Sőt… – Talán épp azért nem. – Egy verset olvasott fel. – Billy fölvette a könyvet az asztalról, s kinyitotta. – A naplója azt is elárulja, hogy mi volt ez a vers. S bár mi nem vagyunk férj-feleség, és lehet, hogy hosszú évekig nem találkozunk, szeretném fölolvasni magának ezt a verset, hogy megértse, mennyire szeretem. – Nagyon kérem, ne! Azt hiszem, hogy nem bírnám ki. – Jó. Akkor itthagyom a könyvet, és megjelölöm a vers helyét, hátha később mégis szeretné elolvasni. Így kezdődik: Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire csak hatolni bír föl s le s szerteszét a lelkem, mikor kiröppen a lét és az eszmény végső egeibe.5 Billy egy kis üvegcsét tett a könyv fedelére. – Itthagyom magának ezeket a tablettákat is. Ha egy hónapig szedi, soha többé nem lesz gyereke. De akkor is Senkiházi marad. És elment. Mindenki elment, csak Nancy maradt. Amikor Nancy nagy sokára fölemelte a fejét, s ránézett a könyvre meg az üvegcsére, észrevette, hogy az üvegcsén egy címke van. A címkén meg ez állt: ISTEN HOZOTT A MAJOMHÁZBAN! (1968) Göncz Árpád fordítása Hosszú út az örökkévalóságba (Long Walk to Forever) Szomszédok voltak. A város szélén nőttek fel. Nem messze tőlük mezők terültek el, erdők és almáskertek. Láthatták a vakok iskolájának szépséges tornyát. Most, hogy húszévesek lettek, már vagy egy esztendeje nem látták egymást. Pajkos, megnyugtató melegség volt bennük a másik iránt, de szerelemről szó sem esett. A fiút Newtnak hívták, a leányt Catharine-nek. Kora délután volt, amikor Newt kopogtatott Catharine ajtaján. Catharine kijött, kezében vastag, csillogóan illusztrált magazin, épp ezt olvasta. A magazin kizárólag menyasszonyok számára készült. – Newt! – A leány meglepődött, hogy Newt áll előtte. – Eljönnél sétálni? – kérdezte tőle Newt. Félénk volt, még Catharine társaságában is. Félénkségét beszédmodorával próbálta leplezni. Úgy beszélt, mintha közben egészen más dolgokon töprengene. Szórakozottan. Vagy mintha titkosügynök volna, útban ragyogó, távoli, de fenyegető célpontok felé. Küldetésben, épp csak megállt egy pillanatra. Newt mindig is így beszélt, akkor is, ha az, amin töprengett, nagyon is gyötörte. – Sétálni? – Egyik láb, másik láb – mondta Newt. – Avarban, hidakon… – Fogalmam sem volt, hogy hazajöttél. – Nincs egy perce, hogy megérkeztem. – Látom, még katona vagy. – Még hét hónap. – Newt a tüzérségnél szolgált, őrvezető volt. Egyenruhája összegyűrődött. Cipője csupa por. Arca borostás. A vastag magazin felé bökött. – Hadd lássam azt a szép könyvet! Catharine átadta neki. – Férjhez megyek, Newt – mondta. – Tudom. Gyerünk sétálni! – Nem érek rá, Newt. Már csak egy hét, és itt az esküvő. – Ha sétálunk, rózsás lesz az arcod. Rózsás arcú menyasszony leszel tőle. – Belelapozott a magazinba. – Olyan, mint ez itt. Vagy ez. Vagy ez. – Egyenként felmutatta a rózsás arcú menyasszonyokat. Catharine a rózsás arcú menyasszonyokra gondolt, és ő is kipirult. – Ezt ajándékba kapja tőlem Henry Stewart Chasens – folytatta Newt. – Azzal, hogy sétálni viszlek, kap tőlem egy rózsás arcú menyasszonyt. – Honnan tudod a nevét? – Anya megírta. Pittsburghi? – Az. Tetszene neked. – Meglehet. – Mondd, Newt! Eljönnél az esküvőmre? – Nem hiszem. – Nincs már annyi szabadságod? – Szabadságom? – Épp egy kétoldalas evőeszközreklámot tanulmányozott. – Nem szabadságon vagyok. – Nem vagy szabadságon? – Dobbantottam – mondta Newt. – Jaj, Newt! Ugye nem? – Dobbantottam. – Newt fel sem nézett a magazinból. – De hát miért? – Hogy megtudjam, melyik a kedvenc kanalad. – Newt evőeszközmárkákat olvasott föl. – Albemarle? Heather? Legend? Rambler Rose? – Elmosolyodott, és a lányra nézett. – Elhatároztam, hogy vásárolok neked és a férjednek egy kanalat. – Newt, Newt, mondd meg az igazat! – Sétálni akarok. A lány, mint valami aggódó nővér, a kezét tördelte. – Ó, Newt, ugye csak viccelsz? Ugye kaptál eltávozást? Newt felhúzta a szemöldökét, és a rendőrségi sziréna hangját utánozta. – Honnan? – Fort Bragg. – Észak-Carolina? – Onnan. Fayetteville is arra van. Scarlett O'Hara oda járt iskolába. – És hogy tudtál hazajönni? Newt felemelte a hüvelykujját, mint az autóstopposok. – Két napig tartott. – Anyád tudja? – Nem hozzá jöttem. – Kihez jöttél? – Hozzád. – Miért pont hozzám? – Mert szeretlek – válaszolta Newt. – Jössz végre sétálni? Egyik láb, másik láb. Avarban, hidakon… És elindultak, máris az erdőbe értek, barnás leveleken lépkedtek. Catharine dühös volt és zaklatott, könnyeivel küszködött. – Newt – mondta. – Ez tiszta őrültség. – Az volna? – Hogy lehet ilyen őrült időpontban bejelenteni, hogy szeretsz? Soha nem mondtad. – Catharine megállt. – Gyerünk tovább! – szólalt meg Newt. – Nem megyek. Eddig, és nem tovább. És már eddig sem szabadott volna. – De eljöttél. – Hogy ne álldogálj a házunk előtt. Ha valaki meghallotta volna, hogy miket beszélsz egy héttel az esküvőm előtt… – Mit gondolt volna? – Azt, hogy elment az eszed. – Miért? Catharine mélyet lélegzett. – Le kell szögeznem, mélyen megtiszteltél azzal, hogy őrült módon megszöktél. Nem is hiszem, hogy csakugyan dobbantottál. Persze nincs kizárva. Nem is hiszem, hogy csakugyan szeretsz. Persze nincs kizárva. De… – Szeretlek – mondta Newt. – Igazán megtisztelő. Én is kedvellek, Newt. Mint barátot. Nagyon is kedvellek. Csak hát túl késő. – Catharine egylépésnyire távolodott Newttól. – Soha meg se csókoltál – mondta, és védekezően előretartotta a kezét. – Nem azért jegyzem ezt meg, hogy most végre megcsókolj. Csak mert ez az egész olyan hirtelen történt. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kellene csinálnom. – Csak sétáljunk még egy kicsit. Kellemes időtöltés. Újra elindultak. – Mit vártál, hogy mi fog történni? – kérdezte Catharine. – Nem tudom. Honnan tudhatnám? Soha életemben nem csináltam ilyet. – Azt hitted, hogy majd a karodba vetem magam? – Esetleg. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam. – Nem okoztál nekem csalódást. Nem számítottam másra. Ez is nagyon kellemes időtöltés. A sétálás. Catharine megállt. – És azt sem tudod, hogy most mi következik? – kérdezte. – Azt sem. – Kezet rázunk. Kezet rázunk, aztán elköszönünk, mint két barát. Ez következik most. Newt bólintott. – Rendben – mondta. – Azért majd néha gondolj rám! És arra, hogy nagyon szerettelek. Catharine könnyekre fakadt. Hátat fordított Newtnak, és nézte az erdő végtelen oszlopcsarnokát. – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Newt. – Mérges vagyok – felelte Catharine. – Nem volt jogod… – Tudni akartam. – Ha én is szerettelek volna, Newt, biztosan a tudomásodra hoztam volna. – Igazán? – Igazán. – Catharine most szembefordult a fiúval. Az arca egészen kipirult. – Megtudtad volna – mondta. – Hogyan? – Láttad volna rajtam. A nők az ilyesmit nemigen képesek takargatni. Newt csak nézte Catharine arcát. Figyelmesen. Catharine elkeseredve ismerte fel, hogy nagyon is úgy van, ahogy mondta. Hogy a nők nemigen képesek takargatni, ha szerelmesek. Newt észrevette ezt. És azt tette, amit ilyenkor kell. Megcsókolta Catharine-t. – Képtelenség rajtad eligazodni! – mondta neki a lány, amikor Newt engedte végre levegőhöz jutni. – Az volna? – Nem csókolhattál volna meg. – Rossz volt? – Mit vártál? Vad, fékevesztett szenvedélyt? – Mondtam már. Fogalmam sincs, mi a következő lépés. – Hát az, hogy mi ketten búcsút mondunk egymásnak. – Rendben. – Newt a homlokát ráncolta. Catharine magyarázatba fogott. – Nem sajnálom, hogy megcsókoltál. Kedves dolog volt. Miért ne tehettük volna? Oly régóta ismerjük egymást. Sohasem felejtelek el, Newt. És sok szerencsét kívánok. – Én is neked. – Köszönöm, Newt. – Harminc nap. – Harminc nap? – Annyi. A futkosón. Egyetlen csók, harminc nap börtön. – Ó! Nagyon sajnálom. De én nem kértelek, hogy dobbants. – Tudom, hogy nem kértél. – És az is biztos, hogy nem tüntethetnek ki, mint valami hőst, csak mert ilyen őrültségre vetemedtél. – Milyen jó is lehet annak, aki hős! Henry Stewart Chasens. Ő hős? – Lehetne hős, ha a helyzet úgy hozná. – Catharine ekkor döbbent rá, hogy ismét sétálnak És nem búcsúztak el egymástól. – Valóban szereted? – Persze hogy szeretem! – kiáltotta Catharine. – Hát feleségül mennék hozzá, ha nem szeretném? – Sok a jó tulajdonsága? – kérdezte Newt. – Ez már több a soknál, Newt. Van fogalmad arról, hogy milyen sértő módon beszélsz? Rengeteg, rengeteg, rengeteg jó tulajdonsága van! Rengeteg! És nyilván rengeteg, rengeteg, rengeteg rossz tulajdonsága. De neked egyikhez sincs semmi közöd. Szeretem Henryt. Majd éppen veled fogom megvitatni a tulajdonságait. – Elnézést. – Több a soknál! Newt megcsókolta. Azért csókolta meg ismét, mert Catharine is ezt akarta. Már az almáskertben jártak. – Hogy lehet, hogy ilyen messze eljöttünk?– kérdezte Catharine. – Egyik láb, másik láb. Avarban, hidakon. – Összeadódnak – nyugtázta a lány. – A lépések. A vakok iskolájának tornyában megkondult a harang. – Vakok iskolája – mondta Newt. – Vakok iskolája. – Catharine ámulatában a fejét ingatta. – Most már vissza kell mennem. – Mondj nekem búcsút! – Ahányszor megpróbálom, megcsókolsz. Newt ekkor lehuppant a gyepre, az egyik almafa alá. – Te is ülj le! – Nem ülök. – Hozzád se érek. – Egy szavad se hiszem. Catharine egy másik almafa alá ült. Hat méter távolság választotta el őket. Catharine lehunyta a szemét. – Álmodj Henry Stewart Chasensről – szólalt meg Newt. – Álmodjak róla? – Álmodj arról, hogy milyen csodálatos férjed lesz! – Jó. Róla fogok álmodni. Összezárt szemhéja alatt meg is pillantotta leendő férjét. Newt ásított. Méhek döngicséltek az ágak között, és Catharine majdnem elaludt. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Newt már alszik is. Halkan hortyogott. Catharine egy órán keresztül figyelte az alvó Newtot. Egész szívéből szerette őt. Az almafák árnyéka mind hosszabbra nyúlt. A vakok iskolájának tornyában a harang ismét megkondult. Kakukk, kakukk – szólt egy kakukk. Valahol a távolban egy autó motorját sehogy sem sikerült beindítani. Aztán csönd lett. Catharine felkelt az almafája alól, és Newt mellé térdelt. – Newt. – Igen? – A fiú kinyitotta a szemét. – Késő. – Szia, Catharine. – Szia, Newt. – Szeretlek. – Tudom. – Túl késő. – Túl késő. Newt felállt. Nyögött, miközben kinyújtózott. – Jó kis séta – mondta. – Az volt. – Itt váljunk el? – Hová mész most? – A városba. Stoppal. Feladom magam. – Sok szerencsét!. – Neked is sok szerencsét. Hozzám jössz feleségül, Catharine? – Nem. Newt elmosolyodott. Figyelmesen megnézte magának a lányt. Sarkon fordult és elsietett. Catharine nézte, amint a fiú zsugorodó alakja belevész az erdő árnyékaiba. Ha most megállna és megfordulna, és hívná őt, rohanva futna oda hozzá, ezt tudta. Mi mást is tehetne? Newt megállt. Megfordult. – Catharine – hívta. Catharine rohanva futott. Átölelte. Nem tudott megszólalni. (1960) Szántó György Tibor fordítása A Foster-vagyon (The Foster Portfolio) Gazdagoknak adok remek üzleti tanácsokat. Egy befektető és vagyonkezelő cég számára dolgozom. Nem egy főnyeremény, de meg lehet belőle élni. Egyébként is csak nemrég kezdtem. Amikor az állásra pályáztam, vásárolnom kellett egy keménykalapot, sötétkék felöltőt, kétsorgombos sötétszürke zakót, fekete cipőt, szolid nyakkendőt, hat fehér inget, hat pár fekete zoknit és szürke kesztyűt. Ha az ügyfelet felkeresem, taxin megyek. Jól fésült vagyok és tiszta, sugárzik rólam a határozottság. Úgy lépdelek, mintha egy ördöngös csellel az imént söpörtem volna tisztára a tőzsde padlását. Az ügyfélnek azt kell hinnie, hogy nem is üzleti ügyben érkeztem, hanem a népjóléti minisztériumból. Tiszta gyapjú zakóm, csinos irattartóimban a friss diplomák és a bizalmas árfolyamelemzések jó esetben, vagyis az esetek többségében, azt a hatást keltik, mintha pap vagy orvos érkezett volna látogatóba. Ura vagyok a helyzetnek, mostantól fogva minden rendben lesz. Rendszerint olyan idős hölgyek a klienseim, akik bombabiztos részvényeikkel a bolygó jókora darabkáit kapják örökül. Csak átnyálazom az értékpapírokat, az adatokat továbbítom a szakértőinknek, és a kötvény, készpénz, vagy a kazalnyi ékszer máris termőre fordul, ontja gyümölcseit. És úgy dobálózom a számokkal, a tízezrekkel, százezrekkel, persze dollárban, hogy közben nincs gombóc a torkomban. Nézem a százezreket érő kötvényt, arcizmom se rándul. Szakértő vagyok. Ennyit mondok: Nos, igen. Nekem egy fia részvényem sincs, ezért az állásom akár a cukrászda nyálát csorgató küldöncéé. De ez meg sem fordult a fejemben, míg fel nem hívott Herbert Foster, hogy vessek egy pillantást a papírjaira. Telefonon keresett egy este. Azt mondta, hogy a barátja ajánlott neki. Megkért, hogy látogassam meg. Fürdőt vettem, megborotválkoztam, lekeféltem a cipőm, felöltöttem az egyenruhám, taxiba ültem, és nagy komolyan kiszálltam a kapujuk előtt. A mi szakmánkban elterjedt és undok szokás, hogy megnézzük egy ember házát, kocsiját, öltözékét, és felmérjük, mennyit kereshet. Persze lehet, hogy ez nemcsak a mi szakmánkra jellemző, hanem általában az emberekre. Herbert Foster nem sokkal a létminimum felett vegetált, megeszem a sapkám, ha egy petákkal is többje volt. Nehogy azt gondolják, lenézem azokat, akik szerényen élnek. Más kérdés, hogy az ilyeneken nyilvánvalóan egy huncut vasat se kereshetek. Némileg nekibúsultam, hogy ez a Foster csak az időmet rabolja. Ugyan milyen összeggel akarhat tőzsdézni? Talált a járdán egy százdollárost? De még ha volna is egy befektethető ezrese, a jutalékom akkor se több egy-két dollárnál. Mindegy most már. Összegányolt épületben lakik a Foster család, a manzárdszobát utólag barkácsolták. A berendezést a sarki bútorüzletből hozathatták. „Kérünk három szobába bútort, meg hamutartót, meg a falra képeket, van rá százkilencvenkilenc dollárunk és kilencvenkilenc centünk.” A francba! Gyorsan essünk túl a szerencsétlen ürge nyavalyáján. – Milyen szép az otthona, Mr. Foster – mondtam. – S a hölgy? A ház úrnője? A ványadt, sunyi képű asszonyság bárgyún rám vigyorgott. Kifakult köntösének anyagát rókavadász-jelenetek díszítették. Ugyanebből az anyagból készült a bútorhuzat, meresztenem kellett a szemem, hogy el tudjam különíteni Mrs. Fostert a székétől. – Örvendek a szerencsének, Mrs. Foster – üdvözöltem. – Az asszonyt lyukas alsónadrágok és zoknik, meg ingek kupacai vették körbe. Zoknit stoppolt éppen. – Ő Alma – közölte Foster. Nem is kételkedtem benne. – És íme, a fiatal trónörökös – mondtam. – Remek kis úrfi. Gondolom, tiszta apja. – A kétéves forma kölök a nadrágomba törölte szurtos ujjacskáit, és a zongorához totyogott. Megkapaszkodott a hangszer jobb oldalán, és elkezdte csépelni a legutolsó billentyűt. Így telt el egy perc. Két perc. Három perc. – Tehetséges – mondta Alma. – Akárcsak az édesapja. – Zongorázik, Mr. Foster? – kérdeztem. – Klasszikusokat – felelte. Ekkor vettem őt szemügyre. Vékonydongájú, kerek és szeplős arc, jókora fogak. Alamuszi ürge lehet, gondoltam. Kizárt dolog, hogy pont ezt a nőt kereste volna társnak egy életen át. Kizárt dolog, hogy annyira élvezné a családi életet, amennyire mutatja. Vagy csak képzelődöm, és nem is csendes keserűség az, amit a tekintete tükröz? – Nem kései el a találkozódról, drágám?– kérdezte Herbert a feleségét. – A legutolsó pillanatban derült ki, hogy ma elmarad. – Hát akkor nézzük meg azt a portfóliót – mondtam. Herbert riadtnak tűnt. – Miféle portfólió? – motyogta. – Hát az öné. A papírok. A kötvények. – Ja, azok. Azt hiszem, jobb, ha a hálószobában ülünk le. Ott nyugodtabban beszélhetünk. Alma az ölébe ejtette a stoppolófát. – Miféle kötvények? – tudakolta. – Hát a kincstárjegyek, drágám. Az államkötvények. – Ugyan már, fiacskám! Azokat ugyan nem váltod be. – Dehogyis váltom be őket, Alma. Csak tárgyalunk róluk. – Elnézést – szóltam közbe. – Mégis milyen értékű kincstárjegyről volna szó? – Háromszázötven dollár – vágta rá nagy büszkén Alma. – Hát, nem látom indokoltnak, hogy bevegyük magunkat a hálószobába. Azt tanácsolnám, és ez a tanács nem kerül egy vasukba sem, hogy soha ne adjanak túl az aranytojást tojó tyúkocskájukon. S most, ha megengedik, hívnék egy taxit. – Kérem! – Herbert a hálószoba küszöbén álldogált. – Vannak egyéb dolgok is. Azokról kellene tárgyalnunk. – Miféle egyéb dolgok? – sipította Alma. – Ó, hát a hosszabb távú befektetési tervek – nyögte alig hallhatóan Herbert. – Jobban járnánk egy rövidebb pénzügyi tervezettel – méltatlankodott Álma. – Például hogy a jövő héten miből veszünk ennivalót a fűszeresnél. – Kérem! – fordult hozzám Herbert. Vállat vontam, beléptünk a hálószobájukba. Herbert becsukta utánunk az ajtót. Az ágy szélére ültem. Néztem, amint Herbert kinyit a falon egy ajtócskát. Kis üreg volt mögötte, benne a fürdőszobába vezető nyomócső elzáró csapja. Herbert jó magasra felnyúlt, nagyokat nyögött, majd előhúzott egy borítékot. – Hohohó! – hárítottam el gúnyosan a felém nyújtott borítékot. – Micsoda bölcsesség! Egy kötvénytartó széf. Kár volt a fáradságért, Mr. Foster. Jó sok kincstárjegyet láttam már életemben, tudom, hogy néznek ki. – Alma! – kiáltott Herbert. – Igen, Herbert. – Kapcsold be a kávéfőzőt! – Délután nem kávézom – mondtam. – Kár bekapcsolni. Maradt még az ebédtől – tiltakozott Alma. – Ha ilyenkor kávét iszom, akkor egész éjjel csak hánykolódom – tettem hozzá magyarázatképpen. – Főzzél frisset, Alma! Friss kávét kérünk. A fotel rugói megcsikordultak. Alma vonakodva feltápászkodott, és a konyha felé csoszogott. Amikor a léptek zaja elhalt, Herbert az ölembe tette a borítékot. – Tessék – mondta. – Nem értek az üzleti dolgokhoz, ezért gondoltam, hogy szakértő segítségét veszem igénybe. Rajtam ne múljék, gondoltam. Megkapja a kamu rizsáját az ágrólszakadt pasas, pont annyi lesz a rizsa, amennyit a nyomorult kincstárjegyei érnek. – Mr. Foster, a kincstárjegy a lehető legbiztonságosabb megtakarítás. Igaz, nem kecsegtet kiemelkedő hozammal, mint az egyéb papírok, a tőkenyereség is szinte elenyésző, viszont nincs kockázat. Mindenképpen ragaszkodjon hozzájuk. – Felálltam. – És most, ha megengedi, taxit hívnék. – Meg se nézte őket. Sóhajtottam, és lehúztam a borítékról a piros befőttesgumit. Úgy látszik, másképp nem szabadulhatok. Mindenképp meg kell csodálnom a kincstárjegyeiket. A papírokat gyorsan átlapoztam, és olvasni kezdtem a részvények listáját. – Nos? – kérdezte Herbert. A listát a napszítta ágytakaróra tettem. Próbáltam összeszedni magam. – Igen, igen – mondtam. – Elárulná, kérem, milyen úton-módon került önhöz a lista? – Két éve halt meg a nagyapám. Tőle örököltem. Odáig az ügyvédei kezelték a vagyonát. Ők küldték meg a jegyzéket. – Van fogalma arról, hogy mennyi lehet a részvények összértéke? – A hagyatéki eljárás során volt értékbecslés is. – Herbert mondott egy összeget. Legnagyobb meglepetésemre jámborul, sőt szinte elkeseredve beszélt. – Azóta már többet érnek – mondtam. – Mennyit? – Mai árakon a papírok úgy hétszázötvenezer dollárt érhetnek, Mr. Foster. Uram. Egy arcizma sem rándult. Körülbelül annyira rázta meg a hír, mintha azt mondtam volna neki, hogy csípős telünk lesz. Szemöldökét felhúzta, mert Alma csoszogása egyre közelebbről hallatszott. Az ajkára illesztette az ujját. – A felesége nem tud róla? – Szent ég, dehogy tud! – Mintha maga is meglepődött volna tiltakozása hevességén. – Vagyis hát, még nem időszerű, hogy megtudja. – Elvinném a jegyzéket, Mr. Foster. New York-i irodánkban készülnek az árfolyamprognózisok, és ott dolgozzák ki az ajánlatot is – súgtam. – Mr. Foster. Szólíthatom Herbertnek, uram? Ügyfelem, Herbert Foster három éve nem vásárolt magának egyetlen új holmit sem. Egyetlen pár cipője volt, az, amit éppen hordott. Használt autóját részletre vette, hónapról hónapra kínlódva fizetgette. Nem evett húst, csak tonhalat, mert a hús túl drága volt. A felesége sem vett ruhákat. Maga varrta őket. A gyereknek is varrt. És függönyt varrt, meg bútorhuzatot. A vég szövetet az olcsó áruk boltjából szerezte be. Mindent ebből varrt. A Foster család keservesen koplalt. Új gumik az autóra? Vagy megteszi, ha újrafutóztatják őket? Ezen töprenkedtek. Televíziójuk nem volt, a szomszédba jártak át, ha nézni akarták. Herbert egy élelmiszer-kereskedés könyvelője volt. Sovány fizetéséből tengődtek, de elhatározták, hogy ennyiből is kijönnek. Isten a megmondhatója, nem szégyen, ha valaki nehezen él. Még tisztességesebb is, mint az a mód, ahogyan én élek. Viszont roppant felkavaró, ha az ember tudja, hogy Herbert vízcsap-szekrénye horribilis vagyont rejt. Elemző részlegünk megvizsgálta a Foster-portfóliót, különös tekintettel a tőzsdei folyamatok ciklusaira, a várható minimális, maximális és optimális növekményre, az esetleges háborúk, netán békék várható gazdasági konzekvenciáira, konjunktúrára és dekonjunktúrára, és még sok egyéb faktorra. Jelentésük húsz gépelt oldalt tett ki, ilyen hosszút még egyetlen ügyfelemnek sem írtak. A jelentést általában szalagos karton irattartóba fűzik. Herbert jelentését piros bőrtáskába rakták. Szombat délután kaptam meg. Felhívtam Herbertet, hogy átvihetném-e hozzá. Izgalmas híreim voltak számára. Az én odavetett becslésem jócskán célt tévesztett. Herbert vagyona ugyanis azon a szombati napon nyolcszázötvenezer dollárt ért. – Az elemzőink elkészítették a jelentést – tudattam. – Remekül állnak a dolgai, Mr. Foster. Egyszerűen remekül. Itt-ott persze kellene egy kis fazonigazítás, növekményorientáltabb strukt… – Csinálja, amit jónak lát – mondta Herbert. – Mikor tárgyalhatnánk a dologról? Azért ezt együtt kellene megvitatnunk. Én már ma este is ráérnék. – Ma este dolgozom. – Túlórázik a könyvelésen? – Másodállás. Étteremben. Minden péntek, szombat és vasárnap. Egész éjjel. Elszörnyedtem. Ez az ember munka nélkül is komoly napi jövedelmet élvezne. Mégis egész hétvégéjét feláldozza, hogy valahogy kijöjjön a fizetéséből. – Hétfőn? – Akkor a templomban orgonálok, próbál a kórusunk. – Kedd? – Önkéntes tűzoltói gyakorlat. – Szerda? – Zongorázom a gyülekezeti néptáncesten. – Csütörtök? – A szomszédban Almával megnézzük a hét filmjét. – Hát mikor találkozzunk? – Nem kell találkoznunk. Ön csak tegye azt, amit jónak lát. – Nem is akarja, hogy tájékoztassam, mit csinálok a pénzével? – Szükséges volna? – Nyugodtabb lennék. – Rendben. Legyen a kedd. Délben. Ebédszünetben. – Ott leszek. De nem bánnám, ha addig is áttanulmányozná az elemzést, és előre összeállítaná a kérdéseit. – Egye fene, egye fene. – Zavarban volt. – Ma este kilencig dolgozom. juttassa el addig. – Még egy pillanat, Herbert. A csattanót a végére tartogattam. Alaposan mellétrafáltam, már ami a papírok összértékét illeti. Valójában nyolcszázötvenezer dollárt érnek. Ma még. – Értem. – Mondom, nyolcszázötvenezer dollár. Ön máris százezer dollárral gazdagabb, mint hittük. – Értem. Csak tegye azt, amit jónak lát. – Igen, uram. – Herbert letette a kagylót. Sok dolgom akadt aznap. Elmúlt negyed tíz, mire Fosterékhez értem. Herbert már elment. Alma nyitott ajtót. Legnagyobb meglepetésemre kérte tőlem a jelentést, amelyet a felöltőm alatt rejtegettem. – Herbert azt mondta, hogy nem nézhetek azokba az iratokba – mondta Alma. – Nyugodt lehet, beléjük se kukkantok. – Herbert beszélt magának a jelentésről?– óvatoskodtam. – Beszélt. Azt mondta, bizalmas információk azokról a részvényekről, amelyeket maga rá akar sózni. – Igen, csakugyan azok. Szóval, ha Herbert azt üzente, hogy tegyem le magánál, rajtam ne múljék. Parancsoljon. – Azt is mondta, hogy maga megeskette őt. Hogy rajta kívül senki nem nézhet az iratokba. – Igen, igen. Igen. Elnézést. Ez az előírás. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki ez a nagy titkolódzás. – Mondok én magának valamit, anélkül, hogy belekukkantanék a maga akármiféle jelentésébe. Arra mérget vehet, hogy az én uram egyetlen kincstárjegyet sem vált be, hogy vásároljon a maga részvényeiből. – Le is beszéltem volna őt erről, Mrs. Foster. – Akkor meg mit kajtat utána? – Eljő a nap, amikor a férje kiemelt ügyfelünk lesz. – Észrevettem, hogy az előző kliensemnél összetintáztam a kezem. – Megmoshatnám? Vonakodva beengedett, de elhúzódott tőlem, amennyire csak a szűk előszoba méretei engedték. Kezet mostam, közben a részvényjegyzékre gondoltam, amelyet Herbert a főcsapszekrényből húzott elő. A telet Floridában tölthetnék. Bélszínérmék, nem pedig halrudacskák. Utána húszéves whisky. Jaguár, egy az asszonynak, egy neki. Kézzel varrott cipő, selyem fehérnemű, világ körüli út. Nincs, amit Herbert Foster ne vehetne meg magának. Mély sóhaj tört fel belőlem. A Foster család ütött-kopott, pettyes szappantartójában a szappancsonkokat kézzel addig gyúrták-nyomorgatták, amíg egész szappan látszatát nem keltették. Megköszöntem Almának, hogy beengedett a házba, és elindultam a bejárati ajtó irányába. Kifelé menet megálltam a kandalló mellett, és a párkányon lévő színezett fotóra mutattam. – Jól sikerült a portréja – mondtam, merthogy fontos az ügyféllel való jó kapcsolat. – Tetszik. – Mindenki ezzel jön. De nem én vagyok rajta, hanem Herbert édesanyja. – Meghökkentő hasonlatosság. – Csakugyan az volt. Herbert úgyszólván azt a leányt vette feleségül, aki annak idején nőül ment az apjához. – És a másik képen akkor ez itt Herbert édesapja? – Az ott az én édesapám. Az ő apjáról nem tűrünk meg képet a házunkban. Úgy látszik, érzékeny pontra tapinthattam. Hátha többet is megtudhatok a család ügyeiről. – Herbert nagyszerű ember, ezért azt gondolnám, hogy az ő édesapja is nagyszerű ember volt. – Megszökött hazulról. Otthagyta az asszonyt meg a gyerekét. Hát ennyire nagyszerű ember volt. Ha van egy kis esze, meg sem említi az apját, ha Herberttel beszél. – Sajnálom. Herbert tehát minden jó vonását az édesanyjától örökölte? – Szent asszony volt. Arra tanította Herbertet, hogy viselkedjen rendesen, hogy őt is tiszteljék, meg arra, hogy félje az Urat. – Alma komoran sorolta, hogy miket tanult Herbert az anyjától. – Az édesanyja is muzsikált? – Nem muzsikált. Az az apjától van Herbertben. De a férjem nem azt játssza, amit az apja játszott. Az ízlését az édesanyjától örökölte. A klasszikusokat szereti. – Úgy értsem, Herbert édesapja dzsesszt játszott? – Bárokban és lebuj okban klampérozott. Gint vedelt, cigarettázott. Ez volt a mindene, nem pedig a hitvese, a fia, az otthona, a rendes állasa. Herbert édesanya kikötötte, hogy Herbertnek választania kell. Lebuj, vagy otthon. Bólintottam. Megértettem Herbertet. Talán azért viselkedik így, mert a vagyonát szennyesnek tartja. Szennyesnek, mivelhogy apai ágon örökölte. – És milyen volt Herbert nagyapja, aki két éve, hogy elhunyt? – Ő segítette Herbertet és az édesanyját, amikor Herbert apja lelécelt. Herbert imádta a nagyapját. – Alma szomorúan ingatta a fejét. – Amikor az öreg meghalt, nem volt egy vasa sem. – Szégyen! – Pedig úgy bíztam benne, hogy öröklünk tőle valamicskét. Hogy Herbertnek ne kelljen minden hétvégén dolgoznia. Herbert mindennap egy kávézóban ebédelt. Próbáltuk túlharsogni a csörömpölést, ricsajt, hangzavart. Én fizettem Herbert számláját. A cégem költségként elszámolja majd. Nyolcvanhét centbe került, amit megevett. – Nézze, Herbert, mielőtt továbblépnénk, egyet önnek kell eldöntenie. Mit vár a befektetéseitől: hogy jövedelmet húzzon belőlük, vagy hogy inkább tovább hízzanak? – A pénzügyi tanácsadók szokásos első kérdése. Csakhogy Herbertnél ugyan ki a megmondhatója, hogy ő vajon mit akar kezdeni a vagyonával? Nagyon úgy festett, hogy nem azt, amit rajta kívül mindenki más. Nem pénzt akart. – Magára bízom – mondta szórakozottan Herbert. Valami nyomaszthatta, mert jóformán nem is figyelt rám. – Nézze, Herbert! Valamit végre meg kellene értenie. Ön gazdag ember. Összpontosítson arra, hogy a vagyona minél többet fialjon. – Épp ezért kerestem meg magát. Összpontosítson maga. Azt akarom, hogy maga intézze helyettem az egészet. Adók, letétek, előlegek. Nem akarok ilyesmivel veszkölődni. Ne is említse nekem ezeket! – Az ügyvédei felvették az osztalékait? – Majdnem az összeset. Viszont karácsonykor ajándékokra elköltöttem harminckét dollárt. Száz dollárt pedig az egyháznak adtam. – Ismeri az egyenlegét? – Nem is rossz – mondta, amikor kezembe nyomta a banki nyilvántartását. Karácsonyi tékozlása és bőkezű adománya ellenére Herbert ötvenezerkétszázhuszonhét dollárt és harminchárom centet kamatoztatott a bankban. – Elárulná, Herbert, hogy miért nyugtalankodik az olyan ember, akinek ilyen kedvező az egyenlege? – Mert megint jól leteremtettek a munkahelyemen. – Vegye meg a céget, aztán gyújtsa föl a négy sarkánál – javasoltam. – Megtehetném, nem igaz? – Vad dühöt pillantottam meg a szemében, de tovaillant. – Herbert, maga bármit megtehet, amihez csak kedve szottyan. – Ó, lehetséges. De minden azon múlik, ki honnan nézi. Előrehajoltam. – Maga honnan nézi, Herbert? – Azt hiszem, becsület dolga, hogy egy férfi keresse meg azt a pénzt, amiből megél. – Nézze, Herbert… – Csodálatos asszony a feleségem. Csodálatos gyermeket szült nekem. Szép házban lakunk, autónk is van. Minden centet én kerestem, egyedül én. Tudom, mi a kötelességem, és teljes mértékben ez irányítja az életemet. Büszkén mondhatom el, hogy éppen az az ember lettem, akinek édesanyám megálmodott. És semmi módon nem lettem olyan ember, amilyen az apám volt. – Nagyon megorrolna, ha megkérdezném, mi volt az édesapja? – Nem szívesen beszélek róla. Az otthon és a család semmit nem jelentett számára. Egyetlen dolgot szeretett ezen a világon. Az alantas zenét. Meg a lebujokat, ahol ilyen zene szól. Meg a csőcseléket, amelyik meghallgatja ezt a zenét. – Herbert, jó muzsikus volt az édesapja? – Hogy jó muzsikus volt-e? – Herberten hirtelen úrrá lett az izgalom, teste megfeszült, hangja elcsuklott, mintha fontos bejelentésre készülődne. De egy pillanat alatt lehiggadt .– Jó muzsikus? – Újra a régi volt a hangja. – Igen, a maga nyers módján az volt. Tűrhetően játszott. Úgy értem, technikailag. – A tehetségét tőle örökölte? – A csuklóját meg a kezét. Esetleg ezeket. Isten irgalmazzon, ha bármi egyebet is! – De maga is úgy rajong a zenéért, mint ő. – Szeretem a zenét, igaz, ami igaz. De nem hagyom, hogy teljesen a rabja legyek, nem én!– Egészen felmérgelte magát. – Nézze… – Nem hagyom! Nem és nem! – kiáltotta. – Nem értem magát. – Azt mondtam, soha nem hagyom, hogy teljesen a zene rabja legyek. Igaz, fontos dolog számomra, de nem uralkodhat fölöttem. Éppen fordítva. – Szeme furcsán fénylett. * A zene nyilvánvalóan kényes téma volt, gyorsan visszakanyarodtam hát a banki ügyeire. – Nos tehát, ami a portfólióját illeti, mi volna az elképzelése? – Valamennyit félretennék, hogy legyen tartalékunk, ha Alma meg én megöregszünk. A többi a fiamé lesz. – Azért annyit bátran megtehetne, hogy kivesz egy keveset a talonból. Hogy legalább a hétvégéken ne kelljen dolgoznia. Herbert hirtelen felállt. – Nézze! Azt várom el magától, hogy a pénzügyeimet rendezze el, ne az életemet. Ha képtelen erre, ha maga mind a kettővel törődni akar, keresek valaki mást, aki csak a pénzügyeimmel foglalkozik, és be is éri ennyivel. – Ugyan, Herbert! Mr. Foster. Elnézését kérem, uram. Csak szerettem volna minél többet megtudni, hogy a tervezésnél az egész képet figyelembe vehessem. Herbert leült, de az arca vöröslött. – Ha csak erről van szó, nem bánom. De tartsa tiszteletben a világnézetemet A magam útját akarom járni, és magam fizetem az útiköltséget is. Ha pedig csak másodállás segítségével jövök ki hó végéig, legyen ez az én keresztem. – Hogyne, Herbert. Természetesen. És tökéletesen igaza is van, Herbert. Minden tiszteletem a magáé. – Elkönyveltem, hogy ennek az embernek gumiszobában lenne a helye. – Csak bízza rám az egészet. Mostantól mindent én intézek. Az osztalékait is befektetem, én leszek a karmester. – Miközben próbáltam eligazodni Herberten, csinos szőke haladt el mellettem. Tekintetem követte. Herbert motyogott. – Mondott valamit? – kérdeztem. – Csak ennyit: „Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól.” (Máté 5, 29) Nevettem, mint aki érti a tréfát, azután nem nevettem. Herbert nem tréfált. Halálosan komoly volt. – Nos tehát, a kocsi utolsó részletét nemsokára kifizeti. Akkortól a hétvégéken is élvezheti a jól megérdemelt pihenést. És csakugyan büszke lehet arra, hogy az autó árát arca verítékével kereste meg. A fényszórótól a kipufogóig. – Egy részlettel még tartozom. – De utána búcsút mondhat az étteremnek. – Viszont Almának születésnapja lesz. Szeretnék venni neki egy televíziót. – Azt is a másodállásból vásárolná. – Gondolja meg! Akkor igazán értékes egy ajándék, ha megdolgozunk érte. – Igen, uram. És a felesége legalább nem fog unatkozni a hétvégéken. – Tudja, ha további huszonnyolc hónapon keresztül minden hétvégén dolgoznom kell, Isten a tudója, hogy ez is csupán csekélyke áldozat Almáért. Amennyiben a tőzsdei folyamatok továbbra is úgy alakulnak, ahogy az előző három évben, Herbert milliomos lesz, mire kifizeti Alma születésnapi ajándékának utolsó részletét. – Úgy is van, uram. – Én szeretem a családomat – jelentette ki komoran Herbert. – Ebben biztos vagyok. – Ez az én életem, és nem cserélnék senki emberfiával. – pontosan megértem a szempontjait. – Úgy éreztem, vitatkozni próbál velem, fontosnak tartja, hogy meggyőzzön. – Ha belegondolok, hogy miféle ember volt az apám, utána pedig eltűnődöm a saját életem folyásán, akkor a lehető legnagyobb boldogság tölt el. Herbert viszonyait ismerve azt mondhattam volna, hogy akár a lehető legkisebb boldogság is kiválthatná belőle ezt az érzést. – Irigylem önt. Vigasz lakozik a lelkében. – Vigasz lakozik a lelkemben – ismételte meg eltökélten. – Vigasz, vigasz, vigasz, vigasz. Cégem nekilátott, hogy rendbe szedje Herbert portfólióját. A gyenge hozamú részvényeket átcseréltük jövedelmezőbbekre. Az itt-ott felhalmozódott osztalékokat befektettük. A vagyont több lábra állítottuk, hogy biztosak legyenek az alapok akkor is, ha viszontagságos idők köszöntenek a gazdaságra. Áramvonalasítottuk az egészet. A szép, egészséges portfólió a maga módján gyönyörködtető látvány, értékétől függetlenül. Megalkotása kreatív munka, ha jól csináják. A mély tónusokat a nagyipar képezi, a vasút, az infrastruktúra. A könnyedebb, izgalmas témák szólistái az elektronika, a konzervipar, a csodagyógyszerek, olaj és földgáz, légi közlekedés. Meg ott vannak a spekulációs elemek. Herbert portfóliója cégünk mesterműve volt. Örömmel töltött el, és büszke voltam rá, hogy épp az én vállalatom alkotta ezt a remeket. Bántott viszont, hogy örömömet nem mutathattam ki. Elkeserített, hogy ez a szépség éppen Herbertet hagyja hidegen. Kutyául éreztem magam. Elhatároztam, hogy véletlenül összefutok vele valahol. Kinyomozom, melyik étteremben robotol, és beállítok oda. Mint bárki más. Egy vendég a sok közül, aki enni jött. További véletlen lesz, hogy pont az ő nagyjavításon átesett portfóliója lapul majd a zsebemben. Felhívtam Almát, aki megmondta az étterem nevét. Soha nem hallottam róla. Herbert nem akart az étteremről beszélni, ezért úgy véltem, hogy elég nyomasztó hely lehet. Az ő szavával: a keresztje. Annál is rosszabb volt, mint amilyenre számítottam. Durva, harsány, sötét és lármás. Herbert csakugyan kiváló helyet választott, itt azután vezekelhetett önfejű apja vétkeiért. Itt azután megmutathatta, mennyire hálás a feleségének. És bebizonyíthatta önmagának, hogy megkeresi az útiköltséget. Hogy jogos az önbecsülése. Bármilyen célra alkalmas csehó volt. A bár felé igyekeztem. Könyökkel küzdöttem át magam a bamba arcú nők és a lóverseny lázában égő férfiak tömegén. Ordítanom kellett, ha azt akartam, hogy a mixer meghallja, amit mondok. Amikor azonban végre meghallotta, közölte, hogy nem ismer semmiféle Herbert Fostert. Honnan is ismerné, tűnődtem. Az étteremben szintén létezik hierarchia. Herbert nyilván a rangsor legalját foglalja el. Valahol a konyhában lehet. Zsíros mócsingokat fogdos. Vagy a pincében molyol. Ez illik hozzá. A konyhában egy szipirtyót találtam. Gyanús állagú dolgokból hamburgereket kotyvasztott, közben literes üvegből kortyolta a sört. – Herbert Fostert keresem. – Nincs itt nálunk semmiféle istenverte Herbert Foster. – És a pincében? – Nincs itt semmiféle istenverte pince. – Hallotta már ezt a nevet: Herbert Foster? – Nem hallottam semmiféle istenverte Herbert Foster nevét. – Köszönöm a segítségét. Leültem egy bokszban, és törtem a fejem. Nyilvánvaló, hogy a csehót Herbert a telefonkönyvben találta. Beadta Almának, hogy hétvégéken itt kell dolgoznia. Bizonyos értelemben örültem is. Jobban éreztem magam tőle. Lám, Herbertnek jó oka lehet, hogy nem köti az orromra, miért hagyja, hogy nyolcszázötvenezer dollárját belepje a penész. Eszembe jutott, hogy valahányszor szóba hoztam a hétvégéit, és azt, hogy most már nem kell gürcölnie, olyan képet vágott, mint amikor a fogorvos bekapcsolja a fúróját. Hát persze! Mihelyst Alma megtudná, hogy gazdagok, Herbert többé nem hivatkozhatna semmire, és hétvégéken nem lóghatna meg hazulról. De mi lehet az, ami Herbert számára tengernyi pénzénél is értékesebb? A bulizás? Fű? Nők? Sóhajtoztam. Be kellett látnom, hogy csak bolondítom magam, a rejtély kulcsához jottányival sem jutottam közelebb. Erkölcsi vétséget hiába is keresnék Herbert életében. Akármiben sántikál, valami nemes dolog érdekében titkolódzik. Az édesanyja alapos munkát végzett rajta. Úgy megiszonyodott apja bűneitől, hogy vele kapcsolatban elképzelhetetlen bármi rossz. Herbert csakis jót cselekedhet, egyebet soha. Kifogott rajtam a probléma. Rendeltem egy utolsó italt. Ekkor pillantottam meg Herbert Fostert. Szürke volt az arca és nyúzott. Próbált átvergődni a tömegen. Látszott rajta, hogy elítéli, ami a szeme elé tárul. A szent, amint megérkezik Babilonba. Furcsa volt, ahogy a nyakát mereven kinyújtotta, karját oldalához szorította. Mintha azon iparkodna, hogy elkerüljön minden fizikai érintkezést, mintha nem szeretné, hogy bárki pillantása találkozzék az övével. Kétség sem fért hozzá, hogy számára ez a hely nem más, mint az abszolút fertő, a poklok pokla, a tökéletes megaláztatás. A nevét kiáltottam, de nem figyelt rám. Senkire sem figyelt. Herbert szinte kómában volt. Nem látott, nem hallott, nem beszélt. Ezen a gonosz helyen nem. A tömeg lassan utat engedett neki. Gondoltam, hogy Herbert valamelyik sötét zugba igyekszik hogy tisztára seperje a partvisával, azután alaposan felmossa. De fény gyúlt ott, ahol a szétváló tömeg elfogyott. Kicsiny fehér zongora állt a fénykörben, és úgy ragyogott, mint a gyémánt. Előkerült a mixer, italt tett a zongorára és sietett vissza a bárpult mögé. Herbert zsebkendőt húzott elő, és letörölgette a széket. Óvatosan leült. Mellényzsebéből cigarettát vett elő, és rágyújtott. Amint a cigarettahamu lassan kezdett lekonyulni, Herbert is a billentyűkhöz hajolt. Szemét összehúzta, mintha a távoli horizonton valami rendkívüli szépség kötné le minden figyelmét. Herbert Foster egyszer csak eltűnt. A zongoránál már nem ő ült, hanem egy izgatott idegen, ujjai előmeredtek, akár a rák ollói. És hirtelen lecsapott a hangszerre. Görcsös, éjfekete, csodálatos dzsessz rezegtette meg a levegőt, megidézve az ezerkilencszázhúszas évek forró, szertelen lüktetését. Aznap éjjel még egyszer végigböngésztem a remekművet, Herbert Foster portfólióját. Illetve Parázs Harrisét. Nem zavartam vele Parázst. És magamat sem. Néhány nap még, és az egyik acélipari kötvénycsomagja színarannyá válik. Három különböző olajpapírjára az osztalék többszörösét fizetik. A mezőgazdasági gépgyár, amelynek Herbert ötezer részvényével rendelkezik, felajánlotta neki, hogy részvényenként különleges szavazati joggal ruházza fel őt, ezek a szavazatok is vagyonokat érnek. Cégemnek és nekem, no meg a dübörgő amerikai nemzetgazdaságnak köszönhetően Herbert sok ezer dollárral gazdagabb ma, mint egy hónapja. Akár büszke is lehetnék, de győzelmem hiába kapok érte jutalékot, csupa epe és üröm. Herbert érdekében senki nem tehetett semmit. Herbert megkapta már, amit akart. Akkor a birtokába került, amikor sem a vagyon, sem én nem tolakodtunk az életébe. Tiszteletre méltó emberré vált, amilyenné az anyja kalapálta. De legalább ilyen felbecsülhetetlen érték volt számára, hogy nem jött ki a fizetéséből. Így persze nem volt más választása, vernie kellett a csehóban a zongorát, vedelnie a gint, szívni a füstöt. Parázs Harris lehetett az apja fia, egy héten legalább három alkalommal, a hitves, a gyermek és az otthon szent nevében. (1951) Szántó György Tibor fordítása Kísértés kisasszony (Miss Temptation) A puritanizmusnak jóformán befellegzett. Susannát még a legöregebb aggszűz se akarta vízbe lógatni. A legvénebb gazda se vélekedett úgy, hogy Susanna démoni szépsége elapasztja tehene tejét. A falu szélén állt a szabadtéri színpad, Susanna itt kapott epizódszerepeket. Színésznő volt. A tűzoltóállomás fölött volt egy kis szoba, azt bérelte. Susanna is része volt a falu életének. Egész nyáron itt élt, de a helybéliek sohasem tudták megszokni. Oly kívánatos volt, oly rendkívüli, mint egy igazi fővárosi szerkocsi. Selymes haja és a szeme is ébenfekete volt. Bőre, mint a legfehérebb tej szín. Leginkább egy lantra emlékeztető csípeje úgy ringott, keble úgy hullámzott, hogy láttukra a férfiak a népek barátságáról álmodtak, amely addig tart, amíg világ a világ. Áttetsző rózsaszín fülében pogány aranykarikát hordott, bokáján láncot, amelyen csengettyűk csilingeltek. Mezítláb járt-kelt, és mindennap délig aludt. Ahogy a nap mind magasabbra hágott, a főutca mentén a falusi nép úgy lett egyre izgatottabb, akár a vizsla, ha vihar közelít. Pontban délben Susanna a szobából kilépett a tornácra. Álmosan nyújtózott, majd tejet töltött fekete macskája tálkájába. Felkapta és megcsókolta a macskát. Végigsimította a haját, fülébe igazította az aranykarikákat, bezárta az ajtaját, a kulcsot pedig a kebelébe rejtette. És lejött. Mezítláb jött le. Jött le a lépcsőn, izgatóan, tartása szépséges, a melle hullámzott, csengtek-bongtak a csengettyűk. Elhaladt az italbolt mellett, el a biztosító mellett, tovább az ingatlaniroda felé, már az étteremnél járt, már a katonai emlékműnél. A templom előtt vonult, végül belépett a vegyesboltba. Ott várták New York-i újságjai. És mintha alig észrevehetően biccentett volna, akár egy királynő, üdvözölte az egész kerek világot. De a menetelése során egy szót sem szólt. Egyetlen emberrel beszélt csupán a Bearse Hinkley volt ez az egyetlen ember, a falu hetvenkét éves patikusa. Az öreg már odakészítette az újságokat. – Köszönöm szépen, Mr. Hinkley. Maga egy angyal. – Mindig ugyanezt mondta, közben találomra belelapozott valamelyik újságba. – És most lássuk, mi zajlik odahaza, a civilizált világban! – Az öreg figyelte Susannát, szinte szédült mámorító parfümje illatától. A színésznő aprókat kacagott, majd álmélkodott, ráncolta a homlokát. Lapozta az újságot, de soha nem kommentálta a híreket, amelyeken kacagott, álmélkodott és ráncolta a homlokát. Azután felkapta az újságjait, és indult vissza a tűzoltóság felé, amely fölött fészkelt. Szobája ajtaja előtt megállt, keblei közül előhúzta a kulcsot, kinyitotta az ajtót. Felkapta a macskát, és ismét megcsókolta. Majd eltűnt odabent. Az egyszemélyes felvonulás a nyár rituáléja volt. Nap mint nap megismétlődött, minden részlete azonos maradt. Az maradt mígnem a nyár vége felé hosszú és kegyetlen sivítás szaggatta fel a vegyesbolt nyugalmát. A hang a kiürült szódavíz-automatából tört elő. A sivítás épp abban a pillanatban hangzott fel, amikor Susanna angyalnak nevezte a vegyesboltost. A sivítástól viszketni kezdett a fejbőr, és megsajdult a bölcsességfog. Susanna elnéző pillantást küldött a sivítás forrása felé, és megbocsájtott a sivítónak. Ám csakhamar megtudta, hogy a sivítást előidéző személy nem érdemel bocsánatot. A sivítást az automata mellett álldogáló Norman Fuller tizedes idézte elő. Előző éjszaka tért haza Koreából, ahol tizennyolc keserves hónapot húzott le. A tizennyolc hónap során a béke inkább háborúnélküliség volt, örömtelen és sivár. Fuller megfordult az ülőkéjén, és megnézte magának Susannát. Neheztelt rá. A sivítás megszűnt, a vegyesboltban síri csend honolt. Fuller megtörte a tengerparti nyár varázsát. A vegyesboltban időző embereknek azok a sötét, rejtélyes szenvedélyek jutottak az eszükbe, amelyek hajdanában meghatározták az itteniek életét. Viselkedése alapján a tizedes lehetett volna a leány fivére, aki azért jött, hogy hazavigye gyagyás húgát ebből az erkölcsi fertőből. Lehetett volna egy haragos férj, aki korbácsával épp alaposan eltángálni készül a feleségét, hogy annak megjöjjön az esze, és visszatérjen az otthonába, a gyermekéhez. Csakhogy a dolog nem így állt. Fuller tizedes még soha életében nem látta Susannát. Nem is állt szándékában, hogy jelenetet rendezzen. Nem tudhatta, hogy az automata sivítani fog. Inkább leplezte volna neheztelését, beérte volna annyival, hogy parányi részlet legyen Susanna menetelésének díszletében. Parányi részlet, nem több, csak az az egy-két vájt fülű figyelt volna föl rá, akik az emberi lét komédiájának avatott nézői. De a szódavíz-automata sivítása révén Fuller tizedes neheztelése a vegyesbolt közönsége számára a naprendszer középpontjába került. Elsősorban maga Susanna érezte így. Az idő kizökkent, és addig már nem is halad tova, amíg Fuller tizedes számot nem ad arról, mit jelentsen gránitkeménységű jenki arcán a különös kifejezés. Fuller arca vörösen izzott, mint az olvasztott réz. Felfogta, hogy végzetével szembesült. A végzet hirtelen színpadra penderítette, szerepet kapott, benne keserű monológot. A tizedes észlelte, hogy ajkai megmozdulnak, majd meghallotta tulajdon szavait. – Mit képzel, kicsoda maga? – Hozzám beszél? – Susanna védekezően keblére szorította újságjait. – Láttam magát. Úgy lejtett végig az utcán, mint egy cirkuszi balerina. És szöget ütött a fejembe, hogy maga vajon kinek képzeli magát. Susanna elpirult, ettől még gyönyörűbb lett. – Én… én színésznő vagyok – mondta. – No hiszen! A világ legjobb színésznői. Amerika asszonyai. – Milyen kedves, hogy így látja – mondta feszengve Susanna. A tizedes bőre árforrósodott és még intenzívebben ragyogott. Elméje szökőkúttá változott, amelyből szép és cirkalmas mondatok bugyogtak fel. – Nem az épített színházról beszélek, amelybe széksorokat raknak. Az élet színpadáról beszélek. Amerika asszonyai úgy játszanak rajta, olyan jelmezt öltenek, mintha az egész világot a mi lábunk elé helyeznék. És mikor érte nyúlnál, mit tesznek a markodba? Jégkockát. – Jégkockát tettek a markába? – csodálkozott Susanna. – Jégkockát – jelentette ki Fuller. – És épp itt az ideje, hogy ezt valaki szóvá tegye. – Kihívóan végigpillantott hallgatóságán. Minden arcba belebámult. Úgy találta, hogy hökkent bátorítással figyelnek rá. – És ez nem tisztességes – szögezte le határozottan a tizedes. – Nem az? – kérdezte tanácstalanul Susanna. – Idejön, bokáján csengettyűk csilingelnek. Mi mást tehetnék, nézem a bokáját, csinos, rózsás lábacskáját. Megcsókolja azt a macskát. Erre eszembe jut, milyen volna annak a macskának a helyében lenni. Ennek a vénembernek azt mondja, hogy egy angyal. És eltűnődöm milyen érzés lehet, ha engem nevezne angyalnak. Mindenki látja, hol tartja a kulcsát . Azon töprengek, hogy miféle helyre került az a kulcs. Fuller felállt az ülőkéről. Hangjából sugárzott a fájdalom. – Kisasszony – folytatta. – Maga a világon mindent megtesz annak érdekében, hogy a hozzám hasonló magányos, egyszerű férfinak görcs álljon a gyomrába, az izgalomtól elakadjon a lélegzete. És nem nyújtaná a kezét, ha megcsúsznék a sziklán és lezuhannék. Fuller az ajtó felé lépdelt. Minden tekintet rátapadt. Szinte senki nem vette észre, hogy a tizedes vádbeszéde ízzé-porrá zúzta Susannát . Már nem az volt többé, aki az imént a vegyesboltba lépett. A leány most annak látszott, aki valójában volt. Zavarodott, tizenkilenc éves, meghúzódva a művészlét félreeső szegletén. – Nem tisztességes – mondta Fuller. – Törvényt kellene hozni. El kellene ítélni az olyan lányokat, akik úgy viselkednek és öltözködnek, mint maga. Maga boldogtalanná teszi az embereket, nem pedig boldoggá. Egyáltalán, tudatában van annak, amit itt magyarázok? Hogy jön-megy, közben meg mindenki csak magát csókolgatná? – Nem tudtam. – Susanna elpityeredett. Idegei felmondták a szolgálatot. – És én erre pontosan azt felelem magának, amit maga mondana nekem, ha megpróbálnám megcsókolni – szavait Fuller tizedes. Előrenyújtotta a kezét, mintha a kutyájának intene: kifelé! – Azt mondanám magának, hogy menjen a pokolba. – Fuller tizedes kilépett a boltból, és jól bevágta az ajtót. Hátra sem nézett, amikor egy pillanat múlva újra csapódott a boltajtó, majd a rohanó mezítlábas léptek neszezésébe parányi csengettyűk csilingelése vegyült. A tűzoltóságnál elhallgattak a csengettyűk. Aznap este Fuller tizedes özvegy édesanyja ünnepi vacsorát készített fia hazatérésének alkalmából. Gyertyát állított az asztal közepére. Hátszínszeletet sütött, és epres piskótát. A tizedes úgy rágta az ételt, mintha nedves itatós volna. Hangjában szemernyi élet sem volt, de válaszolgatott anyja vidám kérdéseire. – Hát nem örülsz, hogy végre itthon vagy?– Már a kávénál tartottak. – De. – Hogy telt a mai nap? – Lődörgéssel. – Felkerested a régi cimborákat? – Nincsenek cimboráim. A anya égnek emelte a kezet – Méghogy nincsenek? Éppen neked? – Változnak az idők – válaszolta gondterhelten Fuller tizedes. – Tizennyolc hónap nem csekélység. Sokan elköltöztek, családot alapítottak… – Attól, hogy családjuk lett, még nem haltak meg, nem igaz? Fuller nem mosolygott. – Lehet, hogy nem haltak meg – vonogatta a vállát. – De ugyan hol találkozhatnának a régi cimborájukkal? Ilyen helyet képtelenség találni. – Dougie még nem nősült meg. – A nyugati parton él, a légierőnél szolgál. – Az aprócska ebédlő egyszeriben olyan magányos lett, mint a bombázógép odafenn a ritkás, fagyos sztratoszférában. – Ó, fiam, csak maradt itt valaki. – Nem maradt. Egész reggel telefonálgattam. Akár vissza is mehetnék Koreába. Nem maradt itt senki. – Ezt el sem hiszem. Azelőtt, ha végigmentél az utcán, minden lépésre jutott egy barát. Fuller hangja üresen kongott. – Tudod, mama, amikor már nem maradt senki, akit felhívhattam volna, átmentem a vegyesboltba. Leültem a szódavíz-automata mellé. Ott üldögéltem. Vártam, hogy betérjen valaki, akit legalább futólag ismernék. Mama – folytatta gyötrődve –, tudod, ki volt az egyetlen ember, akit ismertem azelőttről? A szerencsétlen öreg Bearse Hinkley. Nem viccelek, mama, nem én. Felállt, gombóccá gyúrta a szalvétáját. – És most, ha megengeded, elmennék. – Hát persze hogy megengedem. Hová lesz a séta? – Az asszony arca ragyogott a boldogságtól. – Remélem, felkeresed valamelyik szemrevaló kislányt. Fuller az asztalra dobta a szalvétát. – Veszek magamnak szivart – jelentette ki. – A szemrevaló kislányok már rég férjhez mentek. Az asszony elsápadt. – Nem is tudtam, fiam, hogy dohányzol. – Mama – méltatlankodott idegesen Fuller. – Térj már észhez, mama! Tizennyolc hónapig voltam távol. Tizennyolc hónapig. – Az bizony nem csekélység. – Az asszony megszeppent, amikor látta, hogy fiában dúl a harag. – Hát menj, vedd meg azt a szivart. – Megérintette a fia karját. – Kérlek, ne érezd azt, hogy árván maradtál. Várj türelemmel! Meglásd, ismét barátok vesznek majd körül. Azt se fogod tudni, hogy mikor melyikhez menj át. És észre sem veszed, te is összetalálkozol egy szemrevaló kislánnyal, akit az oltárhoz vezetsz. – Nem áll szándékomban, hogy megnősüljek – vágta oda ingerülten Fuller. – Először elvégzem a teológiát. – Miféle teológiát? Hát ez meg mikor jutott eszedbe? – Ma délben. – Miért? Mi történt ma délben? – Vallási megvilágosodásban volt részem, mama. Valami arra késztetett, hogy mondjam el a véleményemet. – A véleményedet? – Az asszony teljesen összezavarod ott. Fuller szédült. Fejében Susannák perdültek, fordultak. Ismét látta a hivatásos kísértőket, akik Koreában is állandóan gyötörték. Neki integettek, őt hívták a hevenyészett tábori mozi lepedőjéről, a nedves sátorponyvára tűzött újságlapokról, hívták a homokzsákok alatt a lövészárokban rongyosra lapozott magazinokból. Vagyonokat kerestek ezek a Susannák, mindenütt ők integettek a sok magányos Fuller tizedesnek, de ahová hívták, ott soha nem volt senki és semmi. Valamelyik puritán, merev nyakú, feketébe öltözött ősének hangja harsant, amikor Fuller ismét megszólalt. A hang évszázadok távolát szelte át. A hang egykor boszorkányt küldött máglyára. Áradt belőle a keserűség és az öntudat. Az ítélet hangja volt. – És elmondtam a véleményemet, igen – mennydörögte Fuller tizedes. – A kísértésről beszéltem. A kí-sér-tés-ről. Fuller tizedes szivarja úgy parázslott az éjszakában, mint valami jelzőfény: Léha és élveteg emberek, el az utamból! Még a molylepkék is tudták, hogy bölcsen teszik, ha másutt röpdösnek. A szivar parazsa, kutakodó, vörös szem, bejárta a falu minden egyes utcáját, oda is, vissza is, végül a nedves, kialudt csikk a tűzoltóság előtt torpant meg. Bearse Hinkley, az öreg patikus a vízpumpa kerekénél üldögélt, és a régi szép időkről mélázott. Ó, a régi szép idők! Fiatal volt, oly fiatal, hogy ő vezette a szerkocsit. Mindenki láthatta, mit forgat az elméjében. Arról ábrándozott, hogy tűzvész pusztít a faluban, de a fiatalok mind elmentek. Vagy ő, az öreg Hinkley vezeti majd a szerkocsit az újabb diadalra, vagy senki. A patikus langyos estéken odaült a pumpa mellé. Évek óta ez volt a kedvenc helye. – Meggyújtsam azt a vackot? – kérdezte Hinkley, amikor észrevette, hogy Fuller tizedes szájában kialudt a szivar. – Köszönöm, inkább ne, Mr. Hinkley – felelte Fuller. – Ami jó volt, elfüstölgött belőle. – Sosem értettem, mi jó lehet egy szivarban – mondta a patikus. – Ízlés dolga. Nem kell érteni. – Az egyiknek méreg, a másiknak orvosság – jegyezte meg Hinkley. – Felnézett a tetőre, amely fölött, a kicsiny szobácskában, Susanna és fekete macskája lakott. – Ami engem illet, abban lelek örömöt, hogy arra gondolok, amiben egykor örömöt leltem. Fuller tizedes is felnézett, és férfiasan szóba hozta azt a kínos témát, amelyet Hinkley gondosan került. – Ha maga most is fiatal lenne, megértette volna, miért mondtam a leánynak, amit mondtam. Ezek a szép, gőgös lányok sok fájdalmat okoznak nekem. – Emlékszem én, nagyon is emlékszem. Annyira azért nem vagyok vén, hogy ne emlékeznék arra a fáj dalomra. – Ha lányom születne, remélem, hogy nem lesz szép – mondta Fuller. – Ó, azok a szép lányok az iskolában! Isten a tudója, mind azt tartották, hogy ők a legkülönbek. – Isten a tudója, mennyire egyetértek. – Akinek nem volt kocsija, és heti húsz dollár zsebpénze, amit rájuk kellett elkölteni, azt még csak észre sem vették. – Igazuk is volt – mondta vidoran az öreg. – Ha én szép leány volnék, én is ugyanúgy tennék. – Bólintott. – Így vagy úgy, mindegy már. Gondolom, mióta megjött a csatából, rendezte velük a tartozását. Neki is jól megmondta. – Ó, ugyan. Lepereg róluk minden. – Ki tudja? A színháznak van egy régi, szép törvénye. Az előadást folytatni kell. Akkor is, ha kétoldali tüdőgyulladása van a színésznek, vagy haldoklik a csecsemője. Az előadást folytatni kell. – Nincs nekem bajom – szegte fel a fejét Fuller. – Nem panaszkodhatok. Remekül vagyok. Hinkley a tizedesre meredt. – Nem is magáról van szó. Hanem a lányról. Fuller elvörösödött. Szégyellte, hogy az önzés egérfogója rákattant. – Majd ő is kiheveri – legyintett. – Kiheveri? – Hinkley a fejét ingatta. – Esetleg. Én csak azt tudom, hogy elkezdődött a darab, ő is szerepel benne. És mégis odafent van. – Odafent? – Fuller meghökkent. – Azóta is. Azóta, hogy maga ledorongolta és elküldte a pokolba. Fuller megpróbált gúnyosan mosolyogni. – Hát, szörnyű galiba, annyi biztos. – Közben érezte, hogy vigyora szánalmas és torz. – Jó éjt, Mr. Hinkley! – Magának is, kiskatona – mondta Hinkley. – Magának is. Másnap, amint közeledett a dél, a főutcán az emberek egyre ostobábban viselkedtek. A jenki boltosok figyelmetlenül adták vissza az aprót, becsapva önmagukat, mintha bizony a pénz mit sem számítana. Mindenki úgy gondolt a tűzoltóság fölötti szobára, mint valami kakukkos órára. Ez a kérdés foglalkoztatta őket: Összetörte-e az órát Fuller tizedes? Vagy mégsem tört el? Pontban délben felpattan-e az ajtó, és kilép-e rajta Susanna? A vegyesboltban a vén Bearse Hinkley ide-oda rakosgatta Susanna New York-i újságjait. Hol így csoportosította őket, hol amúgy. Vajon jól mutatnak? Ide vonzzák-e Susannát? Tizenkettő előtt egy perccel belépett a vegyesboltba Fuller tizedes, a kakukkgyilkos maga. Látszott az arcán, hogy fáj a feje, és hogy bűntudat gyötri. Szinte egész éjszaka fent volt. Sorra számba vette a sérelmeit, amelyeket a csinos nőktől kellett elszenvednie. Mindig azon morfondíroznak, hogy mennyire szépek – állapította meg hajnaltájt. – Egyébre nem is jut idejük. Odament a szódaautomata melletti székekhez, sorban mindet megigazgatta. Rálelt arra, amelyiken előző nap ült. Letelepedett. Mozdulatlanul ült, mint a jog emlékműve. Senki nem szólt hozzá. A tűzoltóság szirénája zihálva megszólalt, hogy jelezze a delet. Ugyanebben a pillanatban, mintha a sziréna lett volna a végszó, teherkocsi gördült az épülethez. Kiszállt belőle két férfi, és felmásztak a lépcsőn. Susanna éhes fekete macskája felugrott a korlátra, és a hátát púposította. A szállítmányozók eltűntek Susanna ajtaja mögött. A fekete macska fújt rájuk, amikor ismét előkerültek. Susanna útiládája alatt roskadoztak. Fuller megrendült. Bearse Hinkleyre pillantott, és észrevette, hogy az öregember aggodalmaskodása hovatovább kétoldali tüdőgyulladássá fajult. Nem kap levegőt, szédül, szeme elhomályosul. – Most elégedett, tizedes? – kérdezte Hinkley. – Nem én mondtam neki, hogy költözzön el. – Más választást nem hagyott neki. – Ugyan! Érdekli is őt, hogy mi a véleményem! Nem tudhattam, hogy nebántsvirág. Az öreg odalépett Fullerhez, és könnyedén megérintette a karját. – Mindnyájan azok vagyunk, tizedes. Mindnyájan. Azt hittem, ez az egyetlen, amiért jó, ha egy fiút elvisznek katonának. Mert ott azután megtudja, hogy nem ő az egyedüli nebántsvirág ezen a világon. Maga erre sem jött rá. – Először is, nem tartom magamat nebántsvirágnak. Sajnálom, hogy így alakult ez az ügy, de a lány magának kereste a bajt. – Lehorgasztotta a fejét. Fülei bíborvörösen égtek. – Jól berezelt tőle, vallja be – mondta Hinkley. Az emberek, akik a legkülönbözőbb ürügyekkel a boltban tanyáztak, most elmosolyodtak. Fuller tizedes látta, hogy mindenki mosolyog. Az öregember nem sok kiutat hagyott számára, megpróbálkozott hát az elvi alapra helyezkedő, felelős állampolgár szerepével. – Ugyan, ki rezelt be? – kérdezte gőgösen. – Én aztán nem. De azt hiszem, hogy létező problémára világítottam rá. Valakinek meg kellett tennie. Hogy megvitathassuk. – Ez megunhatatlan kérdéskör, annyi bizonyos – helyeselt Hinkley. Fuller most ide-oda pillantgatott. Észrevette az újságosstandot. A magazinok címlapjain megannyi Susanna, rúzsos mosoly, igéző szemek, tejfehér bőr. Törte Fuller a fejét, vajon miképp keveredhetne ki méltósággal ebből a csávából. – Fiatalkorú bűnözés! Ez az, ami engem aggaszt. – A magazinokra mutatott. – Nem csoda, ha a kölkök bezsonganak. – Annak idején én is bezsongtam – hümmögött csendesen az öreg. – Ugyanúgy be voltam rezelve tőlük, mint most maga. – Mondom, hogy nem vagyok berezelve – erősködött a tizedes. – Helyes. Akkor maga viszi el az újságjait neki. Ki vannak fizetve. – Hinkley fogta a köteget, és Fuller ölébe dobta. Fullernek nem jött ki hang a torkán, hiába nyitogatta a száját. Tudta, hogy legjobb esetben is csak hápogna, mint egy kacsa. – Ha csakugyan nem fél tőle, tizedes – bökött felé mutatóujjával az öreg –, elviszi ezeket neki. Szép dolog volna. Keresztyénhez méltó cselekedet. Fuller felfelé iparkodott a lépcsőn. Szinte merevgörcsben araszolt, annyira szerette volna, hogy oldottnak lássák. Susanna ajtaja nem volt bezárva. Amikor Fuller bezörgetett, az ajtó magától kitárult. A tizedes magában elképzelte már a lány szobáját. Szerelmi fészek,' sötét és csöndes, füstölő émelyítő szaga, tükrök és paravánok labirintusa, török kerevet, hattyú alakú, irdatlan ágy. A valóságban nem ilyen volt a szoba. A valóságban a jenki nyaralók legolcsóbb és legócskább hónapos szobája volt. Deszkafalán három szeg, a padlón linóleum. Gázrezsó, vasalódeszka, jégszekrény. Apró mosogató, a csöveket semmi nem takarja. Műanyag poharak, két tányér, foncsorát vesztett tükör. Fazék, serpenyő, egy doboz szappanpor. Ha itt valami háremre emlékeztethetett, az nem lett volna egyéb, mint a tükör előtti hintőpornyom. Két láb lenyomata. A lábujjak, akár a gyöngyök. A gyöngyök után a tizedes Susannát is szemügyre vette. A valódit. Háttal állt neki, utolsó holmijait csomagolta. Már az útiruháját viselte. Beillett volna egy misszionárius feleségének. – Újságok – károgta Fuller. – Mr. Hinkley küldi magának. – Milyen kedves figyelmesség – mosolyodott el Susanna. – Azt üzenem neki… – Nem folytathatta. Elakadt a szava. Felismerte a tizedest. Ajkai megremegtek, orra kivörösödött. – Újságok – motyogta Fuller. – Mr. Hinkley küldi magának. – Ezt már mondta. Az előbb is hallottam. Más mondanivalója nincs? – Én… vagyis én… nem akartam, hogy elhurcolkodjék. – Fuller a kezével az oldalát ütögette. – Nem akartam. – Azt tanácsolná, hogy maradjak? – kérdezte boldogtalanul Susanna. – Azok után, hogy nyilvánosan megszégyenített? Hogy cafkának nevezett? Szajhának? – Szent egek, én ugyan ilyen csúnyákat nem mondtam magára! – Eszébe jutott valaha is, csak egyetlen pillanatra is, hogy milyen lehet az én életem? – Keblére szorította a kezét. – Ha hiszi, ha nem, egy élőlény lakik idebenn. – Tudom. – Fuller idáig ezt nem tudta. – És lelkem is van. – Tudom, hogy van lelke. – Fuller reszketett. Reszketett, mert a szoba minden szeglete meghittséget sugárzott. Íme, Susanna, álmai netovábbja, ezer és egy kínzó éjszaka aranyleánya. És vele vitatja meg a lelkét, szenvedélyesen, vele, a magányos Fullerrel, a zord Fullerrel, a jellegtelen Fullerrel. – Maga miatt egész éjjel le sem hunytam a szemem – panaszolta Susanna. – Énmiattam? – Fuller azt kívánta, hogy a lány lépjen ki végre az életéből. Hogy ne legyenek színei, csak a fekete meg a fehér. Hogy ne a magazinokat juttassa eszébe. Elég neki egy rendes napilap, átfutná a sporthíreket meg a külpolitikát. – Hát akkor ki miatt? Egész éjjel magával vitatkoztam. Tudja, mit mondtam magának? – Nem. – Fuller az ajtó felé hátrált. Susanna követte. Forróságot árasztott, mint egy tüzes kályha. Megrendítően emberi lény volt. – Azt mondtam magának, hogy nem én vagyok a Yellowstone Park! Nem az adófizetők pénzéből vagyok fenntartva! Senkim sincs, akihez kötődnék. És magának nincs joga kritizálni a külsőmet! – Szent egek! – nyögte Fuller. – És torkig vagyok a magafajta mafla iszákosokkal! – toppantott dühösen a lány. Hirtelen nagyon kimerültnek látszott. – Hát tehetek én arról, hogy maga engem meg akar csókolni? Az én bűnöm ez? Fuller tizedes szinte elfeledte, hogy miről is szónokolt a vegyesboltban. Az érem felé eső oldala a tenger mélyén feküdt, ahová alig hatol le a napfény. – Csak arra szerettem volna felhívni a figyelmét, hogy legyen egy kissé konzervatívabb. Susanna széttárta a karját. – Eléggé konzervatív vagyok? Vagy ez se felel meg magának? A szépséges lány panaszáradata úgy szíven találta Fullert, hogy szinte a csontjai is belesajdultak. Mellkasában feltorlódtak a sóhajok. – Megfelel – suttogta Fuller. – Ne is vegyen rólam tudomást! Susanna felszegte az állát. – Ne is vegyek magáról tudomást? Elgázol, mint egy teherautó, de ne is törődjek vele? Hogy lehet valaki ennyire aljas? – Én csak kimondom, amit gondolok. – Amire maga gondol, az mind csupa aljasság – vetette oda zavartan Susanna. – Amikor középiskolába jártam, az olyanok, mint maga, a puszta nézésükkel pokolra küldtek volna. Nem táncoltak velem, nem szóltak hozzám, ha rájuk mosolyogtam, nem viszonozták. – Megborzongott. – Csak ólálkodtak körülöttem, mint valami falusi rendőrök. Ugyanúgy néztek rám, mint maga. Mintha rettenetes bűnöket rejtegetnék. A vádló szavak mind igazak voltak. Fuller-nek szinte viszketett a bőre. – Én biztosan nem gondoltam ilyeneket. – Dehogyisnem. De még mennyire, hogy pont ezt gondolta. Ott vagyok a vegyesboltban, maga meg elkezd velem ordítozni, pedig azt se tudtam, hogy maga a világon van. – Susanna sírva fakadt. – Hát mi baja van magának? Fuller a linóleumra szegezte a tekintetét. – Sohasem volt esélyem olyan lánynál, mint maga. És ez fájt. Susanna tűnődve Fullerre nézett. – Tudja is maga, mi az, hogy esély? – Tudom. Nyitható tetejű új sportkocsi, szép ruha, heti húsz dollár. Susanna hátat fordított Fullernek, és bezárta a bőröndöt. – Az esély egy lány – mondta. – Mosolyogjon rá! Legyen kedves hozzá. Örüljön annak, hogy lány. – Megfordult, és kitárta a karját. – Én is lány vagyok. A lányoknak nagyjából ez a formájuk. Így néz ki egy lány. Ha egy férfi kedves hozzám és boldoggá tesz, megcsókolom olykor. Van ez ellen kifogása? – Nincs – makogta jámborul Fuller. A lány beleverte az orrát abba az édes valóságba, amelytől egyszer régen forogni kezdett a föld. Fuller vállat vont. – Jobb, ha én most távozom – mondta. – Isten vele. – Várjon! – kiáltotta Susanna. – Ezt nem teheti. Kimegy innen, én pedig olyan gonosznak érzem magam. Nem hiszem, hogy annak kellene éreznem magam. – A fejét ingatta. – Hát akkor mit csináljak? – Vigyen el sétálni. Végig a főutcán. Mintha büszke lenne arra, hogy velem sétálhat. Visszavezethet az emberiség kötelékébe. Igen. Ennyivel tartozik nekem. Az egész falu figyelte, amint Norman Fuller tizedes, aki tizennnyolc siralmas hónap után csupán két napja tért haza Koreából, Susanna szobácskája előtt toporog a tűzoltóság tetején. Susanna kiparancsolta őt a tornácra, mert át akart öltözni. Útiruhában nem lehet visszatérni az emberiség kötelékébe. És üzent a fuvarosoknak is, hogy hozzák vissza a ládáját. Fuller a fekete macskát simogatta, hogy múlassa az időt. – Szia, cicuka, cicuka, cicuka, cicuka. – Egyre csak ezt hajtogatta, mert felfedezte, hogy a cicuka, cicuka, cicuka, cicuka mondogatása megnyugtatja tépett idegeit. – Cicuka, cicuka. – Akkor is gügyögött, amikor Susanna már mellette állt. Képtelen volt abbahagyni. Susanna elragadta tőle a macskát. Fullernek sehogy sem akaródzott a lányra nézni, és engedni neki, hogy belékaroljon. – Szervusz, cicuka, cicuka, cicuka, cicuka, cicuka – szajkózta Fuller tizedes. Susanna mezítláb volt, fülében pogány aranykarika, bokáján csengők csilingeltek. Könnyedén megfogta Fuller karját, és levezette őt a lépcsőn. És elindultak. Susanna izgatóan lépdelt, tartása szépséges, melle hullámzott, csengtek-bongtak a csengettyűk. Elhaladtak az italbolt mellett, el a biztosító mellett, tovább az ingatlaniroda felé, már az étteremnél jártak, már a katonai emlékműnél. A templom előtt vonultak, végül odaértek a zsúfolt vegyesbolthoz. – Most pedig mosolyogj, és legyél kedves! Hadd lássák, hogy nem szégyellsz engem. – Megengeded, hogy rágyújtsak? – kérdezte a lánytól Fuller. – Nagyon tapintatos kérdés – felelte Susanna. – Nyugodtan gyújts rá, csöppet sem zavar. Fuller tizedes ekkor a bal kezével megtartotta remegő jobb kezét. Sikerült is rágyújtania a szivarjára. (1956) Szántó György Tibor fordítása Adj király katonát! (All the King's Horses) Bryan Kelly ezredes termetes alakja elállta a keskeny folyosóról beszüremlő fényt. Gyötrelmes szorongásában, tehetetlen dühében egy pillanatra a zárt ajtónak támaszkodott. Az aprócska ázsiai őr az ajtót nyitó példányt keresgélte a kulcskarikáján. Kelly ezredes a helyiségből kiszűrődő hangokat hallgatta. – Amerikaiakat csak nem bántanak, igaz, őrmester? – Fiatalos, bizonytalan hang volt. – Mármint alaposan ráfáznának, ha… – Pofa be! Felébresztenéd Kelly srácait, hogy meghallják, amit összehordasz? – Ez a hang nyers volt, elnyűtt. – De ugye hamarosan elengednek minket, őrmester? – erősködött a fiatal hang. – Aha, kisfiam. Imádják errefelé az amcsikat. Erről kívántak tárgyalni Kellyvel, most pakolják nekünk a sört meg a sonkás szendvicset a hidegebédhez. Csak azon filóznak, hányra tegyenek mustárt, hányra kecsapot. Te hogy szereted? – Én csak azt szeretném… – Pofa be. – Oké, én csak… – Pofa be! – Én csak azt szeretném tudni, miről megy a paláver. – A fiatal tizedes köhögött. – Nyughass már, és add tovább a bagót – szólt ingerülten egy harmadik hang. – Van még benne tíz szippantásnyi. Nehogy már végigszídd, kölyök. – Még néhány hang mordult, egyetértően. Kelly ezredes idegesen nyitogatta-csukogatta a kezét. Hogyan számoljon be az ajtó mögött zsúfolódó tizenöt emberi lénynek a Pi Jinggel folytatott tárgyalásról és a rájuk váró őrült megpróbáltatásról? A halállal folytatott küzdelmük filozófiailag nem lesz más, közölte Pi Jing, mint amit valamennyien, Kelly feleségét és gyerekeit kivéve, már megtapasztaltak a harctéren. Hideg fejjel nézve – valóban nem más. Filozófiailag. Kelly ezredest mégis jobban megrázta, mint valaha is bármilyen csata. Kelly ezredes, meg azok tizenöten az ajtó túloldalán, két napja végeztek kényszerleszállást az ázsiai szárazföldön, miután egy hirtelen támadt vihar letérítette a gépet az útvonaláról, a rádiójuk pedig felmondta a szolgálatot. Kelly ezredes, családostul, Indiába készült mint frissen kinevezett katonai attasé. A katonai szállítógépen egy csoport sorkatona utazott velük, Közel-Keletre tartó műszakiak. A gép a Pi Jing kommunista gerillavezér által uralt területen ért földet. A kényszerleszállást valamennyien túlélték – Kelly, a felesége, Margaret, tízesztendős ikerfiaik, a pilóta és a másodpilóta, meg a tíz katona. Pi Jing tucatnyi felfegyverzett rongyos zsoldosa várt rájuk, amikor kikecmeregtek a gépből. Az amerikaiak nem tudtak kommunikálni foglyul ejtőikkel. Egy napig terelték őket rizsföldeken, vadonon át, míg napszálltakor egy romos palotához nem értek. Ott bezárták őket egy alagsori helyiségbe, és még csak nem is sejtették, hogy mi lesz a sorsuk. Kelly ezredes most a Pi Jinggel folytatott tárgyalásról tért vissza. A gerillavezér tudatta vele, milyen sorsot szán a tizenhat amerikai fogolynak. Tizenhatnak – Kelly a fejét rázta, ahogy ez a szám a gondolatait kísértette. Az őr oldalba taszította a pisztolyával, megfordította a kulcsot, az ajtó feltárult. Kelly némán állt az ajtónyilásban. Kézről kézre járt a cigaretta. Fénye egy-egy pillanatra megvilágította a várakozó arcokat. Most a bőbeszédű fiatal minneapolisi tizedes arcára villant, most a Sait Lake-i pilóta szemére, busa szemöldökére vetett árnyékot, most az őrmester keskeny száján gyúlt ki rózsafény. Kelly tekintete a férfiakról arra vándorolt, ami a félhomályban dombocskának látszott. A felesége, Margaret ült ott, ölében dajkálva alvó fiainak szőke fejét. Margaret felmosolygott a férjére, arca ködösen fehérlett. – Jól vagy, drágám? – kérdezte halkan. – Jól vagyok. Igen. – Őrmester – szólalt meg a tizedes –, kérdezze már meg, mit mondott Pi Jing. – Pofa be! – Az őrmester hallgatott egy sort. – Nos, ezredes úr… jó hír, vagy rossz? Kelly megsimogatta felesége vállát, megpróbálta kipréselni magából a megfelelő szavakat – bátorságot sugalló szavakat, holott maga sem érezte túlságosan bátornak magát. – Rossz – nyögte ki végül. – Rohadtul rossz. – Köpje már ki! – mordult rá a pilóta. Alighanem a tulajdon hangjával, a nyerseségével igyekszik megnyugtatni magát, gondolta Kelly. – A legrosszabb, amit tehet, hogy kinyír bennünket. Erről van szó? – Felállt, kezét a zsebébe mélyesztette. – Azt nem merészeli! – szólt fenyegető hangon a fiatal tizedes, mintha egy csettintéssel az Egyesült Államok hadseregének haragját zúdíthatná Pi Jingre. Kelly ezredes fáradt kíváncsisággal pillantott az ifjoncra. – Nézzünk szembe a helyzettel! Annak a kis embernek van odafönt a kezében minden ütőkártya. – Más játékból kölcsönzött kifejezés, suhant át az agyán a gondolat. – Pi Jing szökött bűnöző. Törvényen kívüli. Azzal sem veszíthet, ha magára haragítja az Egyesült Államokat. – Vagyis ha kinyír minket, mondja csak ki!– robbant ki a pilóta. – A markában vagyunk! Mi a szándéka? – Hadifogolynak tekint mindannyiunkat. – Kelly igyekezett féken tartani a hangját. – Legszívesebben agyonlövetne bennünket. – Vállat vont. – Nem akarom magukat bizonytalanságban tartani. Csak a megfelelő szavakat kerestem… de nincs ilyen. Pi Jing több mulatságot óhajt kisajtolni belőlünk, mint amennyivel az agyonlövetésünk járna. Ráadásul bizonyítani kívánja, hogy okosabb nálunk. – Hogyan? – kérdezte Margaret. A szeme nagyra tágult. A két gyerek ébredezett. – Pi Jing és én hamarosan sakkjátszmát vívunk… az életetekért. – Keze összezárult felesége ernyedt kezén. – És az én négy életemért. Ezt az egyetlen esélyt kapjuk Pi Jingtől. – Vállat vont, azután fanyarul elmosolyodott. – Az átlagosnál jobban sakkozom… az átlagosnál valamivel jobban. – Az az alak megőrült? – kérdezte az őrmester. – Majd meglátják – hangzott Kelly ezredes egyszerű válasza. – Mihelyt elkezdődik a játszma, meg fogják látni Pi Jinget, meg Barzov őrnagyot, a barátját. – Kelly felhúzta a szemöldökét. – Az őrnagy állítólag sajnálkozik, amiért az orosz hadsereg megbízott megfigyelőjeként nem áll módjában közbelépni az érdekünkben. Továbbá biztosít az együttérzéséről. Gyanítom, hogy ez is, az is rohadt hazugság. Pi Jing halálosan reszket tőle. – Néznünk kell a játszmát? – suttogta feszülten a tizedes. – Mi leszünk a sakkfigurák, tizedes! Mi, tizenhatan. Az ajtó kitárult… – Látja odalent az egész sakktáblát, világos király? – kurjantott vidáman Pi Jing az azúrkék kupolás terem fölé nyúló galériáról. Lemosolygott Bryan Kelly ezredesre, a családjára, az embereire. – Ugyanis ön lesz a világos király. Máskülönben hogyan is lehetnénk bizonyosak afelől, hogy az egész játszma folyamán velünk tart? – A vérmes arcú gerillavezér álnok udvariassággal mosolyogott. – Örvendek, hogy látom mindnyájukat! Pi Jing jobbján, félárnyékban állt Barzov őrnagy, a hallgatag orosz katonai megfigyelő. Lassú biccentéssel viszonozta Kelly néma tekintetét. Kelly rezzenéstelenül nézte. Az arrogáns, tüskehajú őrnagy nyugtalanul fonta össze karját, majd leeresztette, fekete csizmája talpán előre-hátra hintázott. – Bárcsak segíthetnék önöknek! – szólalt meg végül. Nem volt ez udvariasság, hanem megvető tréfa. – Én itt csupán megfigyelő vagyok – szólt nyomatékosan. – Sok szerencsét, ezredes – tette hozzá, és hátat fordított. Pi Jing balján egy szép fiatal ázsiai nő foglalt helyet. Kifejezéstelenül bámulta a falat az amerikaiak feje fölött. Jelen volt, amikor Pi Jing közölte Kelly ezredessel, milyen játékot óhajt játszani. Amikor Kelly könyörgött Pi Jingnek, hagyja ki ebből a feleségét és a gyermekeit, mintha a szánalom szikráját látta volna felvillanni a nő szemében. Most, ahogy felnézett a mozdulatlan, szép arcra, tudta, hogy alighanem tévedett. – Ez a terem elődeim szeszélye volt, akik nemzedékeken át rabszolgaságban tartották népemet – jelentette ki szónokiasan Pi Jing. – Jól megfelelt trónteremnek. A padlója azonban kockákkal van kirakva, hatvannégy kockával, vagyis, mint láthatják, sakktábla. A palota előző lakóinak csinos, embernagyságú sakkfigurái voltak, ők maguk pedig a barátaikkal idefent ültek, és parancsukra szolgáik mozgatták a figurákat. – Pi Jing megforgatott ujján egy gyűrűt. – Mindez nagy képzelőerőről tanúskodott, ám mi még valamit módosítottunk rajta. Ma természetesen csak a sötét figurákat használjuk, a mieinket. – A fészkelődő Barzov őrnagyhoz fordult. – A világos figurákat maguk az amerikaiak szolgáltatják. Lenyűgöző idea. – Mosolya elhalványult, amikor észrevette, hogy Barzov nem viszonozza. Pi Jing minden igyekezetével az orosz tetszését kereste. Barzov viszont még figyelemre sem igen tartotta méltónak Pi Jinget. Az amerikaiak szoros őrizetben álltak a fal mellett. Ösztönszerűen egymáshoz húzódtak, és komor tekintettel meredtek nyájaskodó vendéglátójukra. – Nyugi – intette őket Kelly ezredes. – Különben elveszítjük az egyetlen lehetőségünket. – Gyors pillantást vetett ikerfiaira: Jerry és Paul, döbbent anyjuk oldalán, ha álmosan is, érdeklődve, zavartalanul nézegettek körül. Vajon miért él benne olyan kevés érzés, tűnődött Kelly ezredes, ahogy a halál torkába került családját figyelte. Eltűnt a félelem, amelyet a sötét börtönben várakozva érzett Most felismerte régi harcostársát, a kísérteties nyugalmat, amely csupán elméje és érzékei hideg gépezetét tartotta életben. Ez a parancsnok érzéstelenítője. Ez a háború lényege. – Nos, barátaim, kérem figyelmüket – szólt fontoskodva Pi Jing. Felállt. – Nem nehéz megjegyezni a játékszabályokat. Önök mind Kelly ezredes parancsait követik. Akit balszerencséjére valamelyik figurám leüt, azt gyorsan, fájdalommentesen, haladéktalanul megölik. Barzov őrnagy a mennyezetre emelte pillantását, mintha Pi Jingnek minden egyes szavát bírálná magában. A tizedesből hirtelen trágárságok zuhataga tört elő – fele szitkozódás, fele önsajnálat. Az őrmester a fiú szájára csapott. Pi Jing áthajolt a korláton, és a küszködő katonára szegezte az ujját. – Azok számára, akik megszöknek a sakktábláról vagy hangoskodnak, különleges halálnemet tartogathatunk – szólt élesen. – Kelly ezredes és jómagam tökéletes csendet igénylünk, hogy koncentrálhassunk. Ha az ezredes olyan ügyes, hogy győzhet, úgy önöket valamennyiüket – már akik még velünk vannak, amikor mattot kapok –, biztonságosan kikísérik területünkről. Ha veszít… – Pi Jing vállat vont. Visszahanyatlott párnáira. – Nos, viselkedjenek sportszerűen – tette hozzá élénken. – Az amerikaiak tudomásom szerint híresek erről. Kelly ezredes a megmondhatója, sakkjátszmát – akárcsak egy csatát – ritkán lehet áldozatok nélkül megvívni. Jól mondom, ezredes? Kelly ezredes gépiesen bólintott. Felidézte magában Pi Jing korábbi szavait – hogy a készülő játszma filozófiailag nem más, mint amit a háborúban tapasztalt. – Hogy teheti ezt gyerekekkel? – kiáltott fel hirtelen Margaret. Kitépte magát őrzője kezéből, átfutott a kockákon, és egyenesen Pi Jing erkélye alá állt. – Az isten szerelméért… – kezdte. Pi Jing dühösen félbeszakította. – Az amerikaiak isten szerelméért gyártanak bombákat és sugárhajtású repülőgépeket és tankokat? – Türelmetlenül intett. – Vigyék vissza! – Eltakarta a szemét. – Hol is tartottam? Áldozatról beszélgettünk, igaz? Meg akartam kérdezni, kit választott királygyalognak. Ha még nem választott, ezredes, ajánlanám azt a lármás fiatalembert odalenn… akit az őrmester tart féken. Kényes pozíció a királygyalogé. A tizedes újult dühvel rugdalózott, tekergett. Az őrmester szorosabban fogta. – A fiú mindjárt megnyugszik – szűrte a foga közül. Kelly ezredesre nézett. – Akármi a franc az a királygyalog, én leszek az. Hova álljak, uram? – A fiú megnyugodott, az őrmester eleresztette. Kelly az óriási sakktábla második sorának negyedik kockájára mutatott. Az őrmester odaléptetett, széles válla meggörnyedt. A tizedes motyogott valami érthetetlent, majd az őrmester melletti kockára helyezkedett – második biztos gyalog. A többiek még vártak. – Ezredes úr, maga mondja meg, hova álljunk – szólt bizonytalanul a langaléta másodpilóta. – Mit tudunk mi a sakkról? Állítson oda, ahová jónak látja. – Ádámcsutkája fel-alá ugrált. – Tartogassa a jó helyeket a feleségének meg a srácoknak. Ők számítanak. Mondja meg, mit tegyünk! – Jó hely nincs – szólt gunyorosan a pilóta. – Senkinek. Válasszon egy kockát, akármelyiket. – A táblára lépett. – Mi vagyok, ha itt állok? – Futó, hadnagy – válaszolt Kelly ezredes. – A király futára. Azon kapta magát, hogy már csak sakkfiguraként gondol a hadnagyra – már nem emberi lény, hanem egy báb, amely átlósan mozoghat a sakktáblán; és ha a királynővel támadnak, szörnyű kárt tehet a szemközt sötét bábokban. – Világéletemben utáltam futni – kurjantott oda Pi Jingnek hetykén a pilóta. – Maga szerint mit ér az ilyen futó? Pi Jing méltányolta a humort. – Egy huszárt és egy gyalogot, fiam; egy huszárt meg egy gyalogot. Istennek legyen hála a hadnagyért, gondolta Kelly. Az egyik amerikai katona elvigyorodott. Szorosan egymáshoz húzódtak, hátukat a falnak vetették. Most megindult köztük a szó – akárcsak egy bemelegítő baseballcsapatnál. Mintha nem is volnának tudatában, mi a jelentősége a mozdulataiknak, Kelly utasítása szerint elhelyezkedtek a táblán. Pi Jing szólalt meg. – Valamennyi bábja a helyén van, ezredes, kivéve a huszárjait és a királynőjét. No és természetesen ön a király. Rajta, rajta! Vacsoráig le kell játszanunk a partit. Kelly hosszú karjával gyengéden a helyükre vezette feleségét meg Jerryt és Pault. Gyűlölte magát a nyugalmáért és a tárgyilagosságáért. Látta Margaret szemében a rettegést, a vádat. Margaret nem érti, hogy neki így kell viselkednie – hogy a hűvös nyugalomban rejlik az egyetlen remény a túlélésükre. Elfordította feleségéről a tekintetét. Pi Jing két tenyerét összecsapva csendet parancsolt. – Helyes, helyes, kezdhetjük is. – Elgondolkodva megrángatta a fülét. – Szerintem ez kiváló módja a keleti és a nyugati gondolkodás összehangolásának, nem gondolja, ezredes? Mi kiéljük a dráma és a filozófia iránti vonzalmunkat, s közben teret engedünk az amerikaiak játékszenvedélyének. – Barzov őrnagy türelmetlenül súgott neki valamit. – Ó, igen – szólt Pi Jing –, még két szabály. Egy lépésre tíz perc időt adunk, valamint, ezt ugyebár mondanom sem kell, minden lépés visszavonhatatlan. Helyes – mondta, megnyomott egy gombot a stopperórán, és a korlátra állította. – Az első lépés joga a világosakat illeti. A fehéreket. – Elvigyorodott. – Ez ősrégi hagyomány. – Őrmester – préselte ki magából a szót Kelly ezredes –, lépjen előre kettőt. – Lenézett: a keze megremegett. – Úgy vélem, valamelyest eltérek a bevett gyakorlattól – szólalt meg Pi Jing, és fejét kissé a fiatal nő felé fordította, mintha meg akarna róla győződni, hogy az is osztozik-e az élvezetben. – Lépjen előre kettőt a vezérgyalogommal – utasított egy szolgát. Kelly ezredes figyelte, amint a szolga előrecsúsztatja a súlyos figurát – az őrmestert veszélyeztető kockára. Az őrmester kihívó pillantást vetett Kellyre. – Minden oké, uram? – mosolyodott el halványan. – Remélem – szólt Kelly. – Itt a védelme… Bajtárs – utasította a fiatal tizedest –, lépjen egyet előre. – Hát igen… csak ennyit tehetett. Most már nem jelent előnyt Pi Jingnek, ha leüti a fenyegetett gyalogot: az őrmestert. Taktikai szempontból értelmetlen húzás lenne, gyalogot gyalogért. Nem jelent semmi előnyt – a sportszerű sakkban. – Nagy neveletlenség, tudom – szólt egykedvűen Pi Jing. Hallgatott egy pillanatig. – Nos, viszont nem vagyok benne bizonyos, hogy okosan tenném, ha kihasználnám a helyzetet. Ilyen zseniális ellenféllel szemben talán jobb lesz, ha sportszerű sakkot játszom, és nem veszem figyelembe a kísértést. – Barzov őrnagy súgott valamit. – De ezzel legalább belelendülünk a játékba, igaz? – Ez miről beszél, uram? – kérdezte gyanakodva az őrmester. Mielőtt Kelly rendezhette volna gondolatait, Pi Jing kiadta a parancsot: – Üsse le a királygyalogját! – Ezredes! Mit csinált? – kiáltotta az őrmester. Két őr levonszolta a sakktábláról, és ki a teremből. Mögöttük döndülve csapódott a vastag ajtó. – Engem öljön meg! – kiáltotta Kelly, és utánuk vetette magát. Azonban fél tucat szurony állta el az útját. A rezzenetlen arcú szolga Pi Jing fabábját előretolta az őrmester iménti helyére. A vastag ajtó túloldaláról lövés visszhangzott. Az őrök visszatértek. Pi Jing már nem mosolygott. – Ön lép, ezredes. Gyerünk, gyerünk… már négy perc eltelt. Kelly nyugalma megrendült, és vele a játék illúziója. Az uralma alatt álló bábok ismét emberi lények voltak. Kelly ezredesről lehámlott a higgadt és kíméletlen parancsnok oly értékes máza. A zöldfülű újoncnál semmivel sem volt alkalmasabb életről-halálról dönteni. Kábán érzékelte: Pi Jing célja nem az, hogy gyorsan megnyerje a játszmát, hanem gyötrelmes, esztelen rohamokkal akarja megritkítani az amerikaiak sorait. Két perc telt el kínzó lassúsággal, ahogy észre próbálta téríteni magát. – Nem tudom megtenni – suttogta végül. Már-már összeroskadt. – Azt akarja, hogy mindnyájukat lelövessem, itt és most? – kérdezte Pi Jing. – Mondhatom, szánalmas ezredes maga. Minden amerikai tiszt ilyen könnyen feladja? – Sózzon oda, ezredes – szólalt meg a pilóta. – Gyerünk! Szedjük össze magunkat! – Most nincs veszélyben – szólt a tizedeshez Kelly. – Üsse le a gyalogját. – Honnan tudjam, hogy nem hazudik? kérdezte keserűen a fiú. – Most majd én húzom ki a gyufát! – Lépj már! – förmedt rá a pilóta. – Nem! Az őrmester két hóhéra lefogta a tizedes karját. Kérdőn néztek Pi Jingre. – Fiatalember – szólt nyájasan Pi Jing –, élvezné, ha halálra kínoznák, vagy inkább teljesíti Kelly ezredes parancsát? A tizedes hirtelen megperdült, és leterítette a két őrt. Rálépett a kockára, ahol az őrmestert leütő gyalog tartózkodott, felrúgta a fabábot, és szétvetett lábbal megállt. Barzov őrnagy felröhögött. – Megtanulja, milyen az igazi gyalog! – bömbölte. – Még jól jöhet, ha az amerikaiak elsajátítják ezt a keleti fortélyt, mi? Pi Jing vele nevetett, és megsimogatta a mellette mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal ülő lány térdét. – Nos, eddig egyformán állunk. Gyalogért gyalogot. Kezdődhet az igazi offenzíva. – Csettintett a szolgának. – Királygyalogot kettővel előre – parancsolta. – Tessék! Királynőm és futóm kész behatolni a világosak területére!– Megnyomta a stopperóra gombját. – Ön lép, ezredes… Régi reflexből pillantott Bryan Kelly ezredes együttérzésért, bátorításért a feleségére. De el is kapta a pillantását – Margaret rémisztő, szívszaggató látványt nyújtott, és az egyetlen, amit tehet érte, hogy győz. Semmi más. Az asszony tekintete üres, szinte bárgyú. Margaret süket, vak, érzéketlen sokkba menekült. Kelly számba vette a még álló figurákat. Egy órája kezdődött a játszma. Öt gyalog volt még életben, köztük a fiatal tizedes; egy futó, a dühös pilóta; két bástya; két huszár – két tízesztendős, rémült huszár; Margaret, a mereven bámuló királynő; és ő maga, a király. És a többi négy? Lemészárolták – értelmetlen csere tárgyaként, amely Pi Jingnek csak fabábokba került. A többi katona némán, komoran merült el, ki-ki a maga világába. – Úgy vélem, itt az ideje, hogy feladja – szólt Pi Jing. – Kis híján vége a játéknak, attól tartok. Feladja, ezredes? – Barzov őrnagy összevonta szemöldökét, mindentudó pillantást vetett a sakkfigurákra, lassan megrázta a fejét és ásított. Kelly ezredes agyával, szemével koncentrálni próbált. Úgy érezte, mintha forró homokhegyen kellene átfúrnia magát, fúrni, fúrni, mert nem adhatja fel, ásni, furakodni, fuldokolva, vakon. – Eredj a pokolba – motyogta. A sakkfigurák helyzetére összpontosított. Mint sakk a pokoli játszma képtelenség volt. Pi Jing stratégiája abból állt, hogy a világos bábokból – a fehér emberekből – mennél többet semmisítsen meg. Kelly valamennyi lépésével azon igyekezett:, hogy mindenáron védje mindegyik sakkfiguráját, senkit sem kockáztatott a védekezésben. Nagy hatalmú királynője, huszárai, bástyái tétlenül álltak a két hátsó sor viszonylagos biztonságában. Kelly tehetetlen dühében meg-megfeszítette az öklét. Ellenfelének szedett-vedett sorai tárva-nyitva álltak. Pi Jing királyának sakkot lehetne adni, ha a fekete huszár nem uralná a sakktábla közepét. – Ön lép, ezredes. Két perc – édelgett Pi Jing. És ekkor Kelly rádöbbent, milyen árat kell fizetnie neki és mindnyájuknak, hála az átkozott lelkiismeretének. Pi Jingnek elegendő volna átlósan mozgatnia a királynőjét, három kockával balra, és sakkot ad neki. Ezután már elég lenne egyetlen lépés – elkerülhetetlen, kivédhetetlen lépés –, és utána sakk-matt. A vég. És Pi Jing lépni fog a királynőjével. Számára láthatólag már elveszett a játszma pikantériája; látszott, alig várja, hogy egyéb ügyei után siethessen. A gerillavezér most felállt, áthajolt a korláton. Barzov őrnagy mögötte állt, díszes elefántcsont szipkájába illesztett egy cigarettát. – Elszomorító dolog ez a sakkal – szólt Barzov, és közben ide-oda forgatva csodálta a szipkát. – A játszma kimenetele egy szemernyit sem függ a szerencsétől. A vesztesnek nincs mentsége. – Pedáns és fölényes volt a hangja, mintha egy önhitt tanár osztaná a mélységes bölcsességet éretlen eszű tanítványainak. Pi Jing vállat vont. – Igen csekély elégtétellel tölt el, hogy megnyerem ezt a játszmát. Csalódtam Kelly ezredesben. Semmit sem kockáztat, s ezzel minden finomságtól, minden szellemességtől megfosztja a játékot. A szakácsomtól is több elmésséget várnék. A forró düh vöröse futotta el Kelly arcát, égette a fülét. Gyomra görcsbe rándult; lábát önkéntelenül szétvetette. Pi Jingnek nem szabad lépnie a királynőjével. Ha Pi Jing lép a királynőjével, Kelly veszít; ha Pi Jing elmozdítja huszárját Kelly támadása elől, Kelly győz. Egyetlen dolog indíthatja Pi Jinget arra, hogy lépjen a huszárjával – egy új, ellenállhatatlan alkalom a szadizmusra. – Adja meg magát, ezredes. Az én időm értékes – szólt Pi Jing. – Vége van? – kérdezte reszkető hangon a fiatal tizedes. – Fogja be a száját, és maradjon veszteg – szólt rá Kelly. Elkeskenyedett, ravasz szemmel nézte Pi Jing huszárját az eleven sakkfigurák gyűrűjében. A ló leszegte faragott fejét. Az orrlika kitágult. Kelly tudatába hasított, hogy a világos sakkfigurák sorsát az egyszerű geometria dönti el. A felismerés egy üdítő, frissítő szélroham erejével hatott. Áldozatot kell felajánlania Pi Jing huszárjának. Ha Pi Jing elfogadja az áldozatot, a játszma Kellyé. A csapda tökéletes és halálos, egyetlen részlet kivételével. És ez – a csalétek. – Egy perc, ezredes – szólt Pi Jing. Kelly sietve végigjártatta tekintetét az arcokon. Nem hatott rá a valamennyi szempárban tükröződő ellenségesség vagy bizalmatlanság vagy félelem. Sorra vette, majd ejtette az esetleg szóba jöhető halálraítélteket. Ezek négyen létfontosságúak a hirtelen, elsöprő támadáshoz, azoknak meg kell védeniük a királyt. A szükségszerűség dönt, amikor – akár a gyermek kiszámolójában: ecc, pecc, kimehetsz – ujját arra a sakkfigurára szegezi, akit: fel kell áldoznia. Egyetlenegy ilyen jöhetett szóba. Kelly megtiltotta magának, hogy másként gondoljon a sakkfigurára, mint egyetlen számjegyre egy kérlelhetetlen matematikai egyenletben: ha x meghal, a többi élni fog. Döntésének tragédiáját csupán mint olyan ember fogta fel, aki ismeri a tragédia definícióját, nem mint aki átérzi. – Húsz másodperc! – szólalt meg Barzov. Az imént elvette Pi Jingtől a stopperórát. Kellyt egy pillanatra elhagyta a hideg eltökéltség, és meglátta helyzetének végtelen szánalmasságát – a dilemma régi, akár az emberiség, és új, mint a harc Kelet és Nyugat között. Amikor emberi lényeket ér támadás, x-nek százszorosan, ezerszeresen halnia kell – azok küldik halálba, akik a legjobban szeretik. Kellyre hárult a feladat, hogy megválassza x-et. – Tíz másodperc – szólt Barzov. – Jerry – szólt hangosan, rezzenéstelenül Kelly –, lépj előre egy kockát, és kettőt balra. – Fia, bízva apjában, kilépett a fekete sorfalból a fekete huszár árnyékába. Margaret szemébe visszaszüremlett az értelem. Férje szavainak hallatán elfordította a fejét. Pi Jing elképedve bámult le a sakktáblára. – Ép eszénél van, ezredes? – kérdezte meg végül – Felfogja, mit művel? Barzov arcán mosoly suhant át. Előrehajolt, mintha súgni készülne valamit Pi Jingnek, de láthatólag meggondolta magát. Hátát egy oszlopnak vetve figyelte a cigarettafüstön át Kelly minden mozdulatát. Kelly úgy tett, mintha nem fogná fel Pi Jing szavait. Aztán arcát kezébe temette, és gyötrelmes kiáltás szakadt ki belőle: – Uramisten! Nem! – Magával ragadó tévedés, úgy bizony – bólintott Pi Jing. Izgatottan magyarázta a baklövést a mellette ülő leánynak. Az elfordult. Pi Jinget láthatólag feldühítette ez a gesztus. – Meg kell engednie, hogy visszavonjam – rimánkodott megtörten Kelly. Pi Jing keze fejével dobolt a korláton. – Szabályok nélkül, barátom, értelmetlen a játék. Megegyeztünk, hogy minden lépés végleges lesz. És az is. – Intett egy szolgának. – A középen álló huszárral üsse le a most lépett fehér huszárt! – A szolga arra a kockára tette a bábot, amelyen Jerry állt. A csalétket bekapták, a játszma immár Kelly ezredesé. – Miről beszél? – suttogta Margaret. – Miért tartja bizonytalanságban a feleségét, ezredes? – kérdezte Pi Jing. – Legyen jó férj, válaszoljon a kérdésére. Vagy válaszoljak én? – A kegyed férje feláldozott egy huszárt – magyarázta Barzov. Hangja elnyomta a Pi Jingét. – Ön éppen most veszíti el egyik fiát – Arckifejezése a kísérletezőé volt: átható, várakozásteljes, elragadtatott. Kelly hallotta a Margaret torkából feltörő fuldokló hangot, és elkapta feleségét, mielőtt az összeeshetett volna. Megdörzsölte Margaret csuklóját. – Drágám, kérlek… hallgass rám! – A szándékoltnál durvábban rázta meg az asszonyt. Abból pedig kirobbant az indulat. Szavak záporoztak belőle – hisztériás, zavaros szóegyveleggei átkozta férjét. Kelly két kézzel összefogta az asszony csuklóit, és tompán hallgatta szaggatottan feltörő szitkait. Pi Jing szeme kiguvadt, lenyűgözte az odalent játszódó fantasztikus dráma, észre sem vette a mögötte ülő lány könnyes dühét. A leány rimánkodva rángatta Pi Jing zubbonyát. Az ellökte, de tekintetét le sem vette a sakktábláról. A langaléta másodpilóta hirtelen a legközelebb álló őrre vetette magát, vállával a mellébe döfött, öklével a hasába. Pi Jing katonái odarohantak, a padlóra döntötték a hadnagyot, és visszaráncigálták a kockájára. A zűrzavar közepette Jerry könnyekben tört ki, és rémülten rohant apjához, anyjához. Kelly elengedte Margaretet, az térdre omlott, és magához ölelte a reszkető gyereket. Paul, Jerry ikertestvére, remegve állta a sarat, és merev tekintettel bámulta a padlót. – Folytathatjuk a játszmát, ezredes? – tudakolta fejhangon Pi Jing. Barzov hátat fordított a sakktáblának, megakadályozni nem óhajtotta a következő lépést, néznie láthatólag nem akaródzott. Kelly lehunyta szemét, várta, hogy Pi Jing kiadja a parancsot hóhérainak. Nem tudta rávenni magát, hogy Margaretre és Jerryre nézzen. Pi Jing csendet intett. – Mélységes sajnálatomra… – kezdte. Szája összezárult. Arcáról eltűnt a fenyegetés, bamba döbbenet ült ki rá. A kis ember a korlátra roskadt, átcsúszott rajta, és katonái közé zuhant. Barzov őrnagy a kínai lánnyal viaskodott. A lány kicsiny kezében, amelyet még nem tudott megragadni az őrnagy, keskeny kés villant. A lány a keblébe döfte, és az őrnagyra zuhant. Barzov hagyta, hogy a földre csússzon. Nagy léptekkel a korláthoz csörtetett. – Tartsák a foglyokat ott, ahol vannak!– üvöltött az őröknek. – Él? – Hangjában nem volt harag, sem bánat… csupán ingerültség, kelletlenség, neheztelés. Egy szolga felnézett, és megrázta a fejét. Barzov megparancsolta a szolgáknak és katonáknak, hogy vigyék ki Pi Jing és a lány holttestét. A modora gondos házigazdára vallott, nem jámbor gyászolóra. – A játszma tehát végül mégis az öné – szólalt meg Kelly. – Ázsia népei igen nagy vezetőt veszítettek el – szólt zord hangon Barzov. Majd sandán Kellyre mosolygott. – Ámbár megvoltak a gyengeségei, igaz, ezredes? Mindazonáltal – vonta meg a vállát –, ön csupán a kezdeményezést nyerte meg, nem a játszmát. És Pi Jing helyett most velem kell számolnia. Maradjon ott, ahol van, ezredes! Hamarosan visszajövök. Elnyomta cigarettáját: a díszes korláton, lendületes mozdulattal visszatette zsebébe a szipkát, és eltűnt a függöny mögött. – Jerrynek nem lesz baja? – suttogta Margaret. Kérelem volt, nem kérdés, mintha Kelly hatalmában állna kegyelmet adni vagy megtagadni. – Egyedül Barzov tudja – felelte Kelly. Feszítette a vágy, hogy megmagyarázza feleségének a lépéseit, hogy megértesse vele: miért nem volt választása; de tudta, a magyarázkodás csak végtelenül keservesebbé tenné Margaret számára a tragédiát. A véletlen halált még megértené: ám a hideg ész termelte halált, a logika lépését, sosem fogadná el. Inkább halnának meg szerinte valamennyien, semmint hogy elfogadja. – Egyedül Barzov tudja – ismételte elgyötörten Kelly. Az alku még állt, a győzelem árában már megegyeztek. Hátravolt még, hogy Barzov felfogja: mit vásárol meg egy élet árán Kelly. – Honnan tudhatnánk, hogy Barzov elenged, ha győzünk? – kérdezte a másodpilóta. – Nem tudjuk, bajtárs. Nem tudhatjuk. – És ekkor újabb kétely férkőzött Kelly tudatába. Talán nem nyert semmi többet, mint egyetlen lélegzetvételt… Kelly ezredes elveszítette időérzékét, fogalma sem volt róla, mióta várakoznak ott a sakktáblán Barzov visszatértére. Idegeit eltompították az önvád megmegújuló rohamai és az iszonyatos felelősség állandó nyomása. Tudata elhomályosult. Margaretet végső kimerültségében elnyomta az álom, karjában Jerryvel, akinek még hajszálon függ az élete. Paul összekuporodott a maga kockáján, a fiatal tizedes betakarta a zubbonyával. Jerry iménti helyén, faragott lófejjel, mintha menten tűz törne ki az orrlikából, ott állt Pi Jing fekete huszára. Kelly alig fogta fel a galériáról hallatszó hangot – azt hitte, ez is a lidércnyomás szaggatott töredéke. Elméje nem adott értelmet a szavaknak, csak a hangokat hallotta. Aztán kinyitotta a szemét, és látta, hogy Barzov ajka mozog. Látta az őrnagy szemében az arrogáns kihívást, és megértette a szavait. – Mivel annyi vér hullott már ebben a játszmában, sajnálatos pazarlás lenne megoldatlanul hagyni. Barzov fenségesen letelepedett Pi Jing párnáira, fekete csizmás lábát keresztbe vetette. – Szándékom, hogy legyőzöm önt, ezredes, és meglepne, ha ön akadékoskodna. Roppant bosszantó lenne, ha azzal az átlátszó fortéllyal győzne, amellyel Pi Jinget megtévesztette. A dolog már nem olyan könnyű. Ön most velem játszik, ezredes. A kezdeményezést pillanatnyilag megnyerte. Most én veszem át, a játszmával egyetemben, további késedelem nélkül. Kelly felállt, hatalmas alakja a körülötte a kockákon álló világos bábok – a fehér emberek – fölé magasodott. Barzov őrnagy méltányolja azt a fajta szórakozást, amelyet Pi Jing annyira élvezett. Kelly azonban érzékelte a különbséget az őrnagy és a gerillavezér magatartása között. Az őrnagy nem jókedvében folytatja a játszmát, hanem mert bizonyítani akarja, milyen ragyogó eszű pasas, és hogy minden amerikai puszta söpredék. Láthatólag nem döbbent rá, hogy Pi Jing már elvesztette a játszmát. Vagy pedig – Kelly számított tévesen. Kelly gondolatban mozgatta a táblán valamennyi figurát, hajszolta képzeletét, hogy mutassa meg, ha hiba csúszott a tervébe; hogy egyáltalán létezik-e hiba – hogy a pokoli, szívszakasztó áldozat nem hiábavaló. Mindennapi játszmában, ahol csupa fabáb a tét, felszólította volna ellenfelét, adja fel a partit, és a játszma itt véget is ért volna. Most azonban, hogy húsért-vérért folyik a játék, gyötrelmes, kitéphetetlen kétely árnyékolta be a végkifejlet tiszta logikáját. Kelly nem merte feltárni, hogy három lépéssel szándékozik támadni és győzni, míg meg nem tette a lépéseket, míg Barzov el nem veszít minden esélyt arra, hogy kihasználja a hibát – ha ugyan történt hiba. – Mi lesz Jerryvel? – sikoltott Margaret. – Jerryvel? Ó, persze. A kisfiúval. Nos, ezredes, hát mi lesz Jerryvel? – kérdezte Barzov. – Különleges engedményt teszek, ha óhajtja. Hajlandó lenne visszavonni a lépést? – Az őrnagy roppant udvarias volt, a nyájas vendégszeretet karikatúrája. – Szabályok nélkül, őrnagy, nem játék a játék – mondta színtelen hangon Kelly. – Én lennék az utolsó, aki megkérném, hogy szegje meg a szabályokat. Barzov arcára a mélységes részvét kifejezése költözött. – A kegyed férje határozott így, asszonyom, nem én. – Megnyomta a stopperóra gombját. – Magánál tarthatja a fiút, míg az ezredes el nem packázza valamennyiük életét. Ön lép, ezredes. Tíz perc. – Üsd le a gyalogját! – parancsolta Margaretnek Kelly. Az asszony nem mozdult:. – Margaret! Hallod, mit mondok? – Segítsen neki, ezredes, segítsen! – mondta szemrehányóan Barzov. Kelly megfogta Margaret könyökét, és Margaret ellenállás nélkül hagyta, hogy férje ahhoz a kockához vezesse, amelyen a fekete gyalog áll. Jerry nem maradt el a sarkukból. Kelly visszatért a maga kockájára, zsebre vágta kezét, és nézte, amint egy szolga eltávolítja a sakktábláról a fekete gyalogot. – Sakk, őrnagy – szólalt meg. – A királya sakkot kapott. Barzov felrántotta a szemöldökét. – Azt mondja, sakk? Vajon mivel válaszoljak erre a bosszantó tényre? Hogyan téríthetném önt vissza a sakktábla érdekesebb problémáihoz? – Intett egy szolgának. – Lépjen a királyommal egy kockával balra. – Lépjen átlósan egy kockával felém, hadnagy – utasította Kelly a pilótát. Az tétovázott. – Nem hallja? Lépjen! – Igenisss, uram. – Gunyoros volt a hangja. – Visszavonulunk? – És a hadnagy lassan, pimaszul a kockára slattyogott. – Ismét sakk, őrnagy – szólt kifejezéstelen hangon Kelly. A hadnagyra mutatott. – A futóm most sakkban tartja az ön királyát. – Lehunyta szemét, és újra meg újra elmondta magának, hogy nem számított tévesen, hogy az áldozattal valóban megnyerte a játszmát, és hogy Barzov számára nincs, nem lehet kiút. Ez az – a három lépés közül az utolsó. Nos – szólalt meg Barzov –, ennél jobb nem telik öntől? Egyszerűen a királyom elé lépek a királynőmmel. – A szolga elmozdította a bábot. – Most már másképp szól a nóta. – Üsse le a királynőjét! – utasította Kelly a legtávolabbra jutott gyalogját, a zaklatott másodpilótát. Barzov talpra szökkent. – Várjon! – Nem látta? Szeretné visszavonni? – gúnyolódott Kelly. Barzov fel-alá járkált a galérián. Nehezen szedte a levegőt. – Hogyne láttam volna! – Csak ezt tehette, hogy megmentse a királyát – mondta Kelly. – Ha akarja, visszavonhatja, de meglátja majd, hogy más lépése nincs. – Üsse le a királynőt, és menjen tovább a játék! – ordította Barzov. – Üsse le! – Üsse le – visszhangozta Kelly, és a szolga az óriási bábot az oldalvonalra hurcolta. A másodpilóta, néhány ujjnyira Barzov királyától, csak pislogott. Kelly ezredes most igen halkan szólalt meg: – Sakk. Barzov elkeseredetten fújta ki a levegőt. – Igen. Sakk és matt. – Aztán hangosabbra vette. – Nem az ön érdeme, Kelly ezredes, hanem Pi Jing mérhetetlen ostobaságáé. – Vége a játszmának, őrnagy. A másodpilóta hülyén röhögött, a tizedes leült, a hadnagy átölelte Kelly ezredest. A két gyerek éljenzett. Csak Margaret állt némán, mereven, rémülten. – Természetesen még meg kell fizetnie győzelmének az árát – szólt maró hangon Barzov. – Bizonyára kész megfizetni, ugyebár? – Ez volt a megállapodás, ha önnek elégtételt jelent, hogy ragaszkodik hozzá, be is tartom. Barzov új cigarettát illesztett az elefántcsont szipkába, jó egy percig elpiszmogott vele. Amikor megszólalt, a hangja ismét a pedáns tanáré volt, aki az észt osztja. – Nem, nem veszem el a kisfiút. Úgy érzek önökkel kapcsolatban, mint Pi Jing… hogy önök, amerikaiak az ellenség, akár fennáll a hivatalos hadiállapot, akár nem. Hadifogolynak tekintem önöket. Mindazonáltal, mivel országaink hivatalosan nem állnak hadban, mint kormányom képviselőjének, nincs más választásom, gondoskodnom kell róla, hogy önöket valamennyiüket biztonságban átvezessék a fronton. Ez volt a tervem, amikor ott folytattam a játszmát, ahol Pi Jing félbehagyta. Az önök szabadon engedésének semmi köze személyes érzéseimhez, sem a játszma kimeneteléhez. Örömömre szolgált volna, ha győzök, és ezáltal értékes leckét adhatok önöknek. Ám a sorsukon ez mit sem vátoztatott volna. – Rágyújtott, és továbbra is zordul meredt a többiekre. – Ön igen lovagias, őrnagy – ismerte el Kelly. – Egyszerűen gyakorlati politika, biztosíthatom. Jelen pillanatban helytelen lenne incidenst előidézni országaink között:. Egy orosz számára lélektani képtelenség, hogy lovagias legyen egy amerikaival. Merő önellentmondás. Hosszú és keserves történelmünk során megtanultuk, méghozzá jól, hogy lovagiasságunkat csupán oroszok számára tartogassuk. – Arckifejezése mélységes megvetést tükrözött. – Talán szívesen játszana még egy játszmát, ezredes… közönséges sakkot, fabábokkal, Pi Jing cikornyái nélkül. Nem szívesen hagyom önt azzal a gondolattal távozni, hogy jobban játszik, mint én. – Lekötelező ajánlat, de ma este már nem élek vele. – Nos, akkor talán majd más alkalommal. – Barzov őrnagy intett az őröknek, hogy nyissák ki a trónterem ajtaját. – Más alkalommal – ismételte. – Mások is lesznek, akik, mint Pi Jing, szívesen játszanának az ön élő emberei ellen, és remélem, ismét részem lehet a megfigyelő előjogában. – Széles mosoly ült ki az arcára. – Mikor és hol szeretne alkalmat keríteni rá? – Sajnálatos módon az idő és a hely öntől függ – felelte Kelly ezredes. – Ha ragaszkodik egy újabb játszmához, őrnagy, csak hívjon meg, és én ott leszek. (1953) Borbás Mária fordítása Tom Edison loncsos kutyája (Tom Edison's Shaggy Dog) Két vénember üldögél a parkban egy padon, a floridai Tampa napfényes délelőttjén – az egyik makacsul igyekszik elmerülni láthatólag élvezetes könyvében, a másik, Harold K. Bullard, az élete történetét meséli neki egy megafon telt, öblös, átható hangján. Lábuknál hever Bullard labrador retrieverje, aki tovább súlyosbítja az idős hallgató kínjait, amennyiben jókora, nedves orrával kóstolgatja-bökdösi a bokáját. Bullard, aki nyugdíjba vonulása előtt több területen is sikeresnek bizonyult, élvezettel idézi fel múltjának fontos állomásait. Csakhogy ugyanazzal a problémával kell szembenéznie, ami az emberevők életét is keseríti – vagyis hogy egyetlen áldozat sem fogyasztható el újra meg újra. Aki egyszer élvezte az ő meg a kutyája társaságát, soha többé nem oszt meg vele egy parkbéli padot. Bullard tehát, meg a kutyája, nap mint nap új arcok keresésére indul a parkban. Ma délelőtt melléjük szegődött a szerencse: egyből ráakadtak erre az idegenre. Nyilvánvalóan új jövevény Floridában, még magasra gombolja vastag szövetzakóját, merev gallérjához nyakkendőt visel, és úgy tűnik, hogy nincs jobb dolga az olvasásnál. – Úgy bizony – kerekíti ki Bullard előadásának első óráját –, a magam idején öt vagyont szereztem, és ötöt veszítettem el. – Már mondta – szögezi le az idegen, akinek a nevét Bullard elmulasztotta megkérdezni. – Nyugi, hát nem hallod? Nem, nem, nem, öregem – szól a kutyához, aki egyre agresszívebben böködi a bokáját. – Csakugyan? – kérdezi Bullard. – Mondtam volna? – Kétszer. – Kettőt ingatlanban, egyet ócskavasban, egyet olajban és egyet fuvarozásban. – Már mondta. – Mondtam volna? Igen, alighanem mondtam. Kettőt ingatlanban, egyet ócskavasban, egyet olajban és egyet fuvarozásban. Egyetlen napot meg nem bántam soha. – Valóban? – kérdezi gépiesen az idegen. – Elnézést, de nem tudná máshová vinni a kutyáját? Állandóan… – A kutyám? – hahotázik Bullard. – A világ legbarátságosabb kutyája. Tőle sose féljen! – Nem félek. Csak megőrjít, ahogy a bokámat szaglássza. – Műanyag – röhög fel Bullard. – Tessék?! – Műanyag. Alighanem van valami műanyag a zoknitartóján. Akármi legyek, ha nem azok a kis gombok. Olyan biztos, mint ahogy itt ülünk, azok a gombok műanyagból vannak. Ez a kutya megőrül a műanyagért. Hogy miért, fogalmam sincs, de kiszimatolja, ha csak egy pötty is van belőle. Talán az étrendjében van valami bibi, ámbár, isten bizony, különbül kosztol, mint én. Egyszer felfalt egy műanyag szivardobozt. Na, ehhez mit szól? Ebbe az üzletbe vágnék bele, ha a doktorok rám nem parancsolnak, hogy nyugdíjazzam az öreg ketyegőt. – Odaköthetné a kutyáját ahhoz a fához – javasolja az idegen. – Az agyamra megy ez a mai fiatalság! – méltatlankodik Bullard. – Folyton azon nyavalyognak, hogy nincsen terük. Pedig hát hol volt bármikor annyi terük, mint manapság? Tudja, mit mondana ma Horace Greeley? – Nedves az orra – panaszolja az idegen, és odébb húzza a bokáját, de a kutya kitartóan követi. – Takarodj, te dög! – Nedves az orra, mert egészséges – tudatja Bullard. – „Vágjon a műanyagbizniszbe, fiatalember!” Ezt mondaná Horace Greeley. „Vágjon az atomba!” A kutya biztos érzékkel rátalált az idegen zoknitartójának műanyag gombjaira, ide-oda forgatja a fejét, megpróbálja kifundálni, hogyan kaphatná ezt a csemegét a foga közé. – Takarodj már! – mordul rá az idegen. – „Vágjon az elektronikába, fiatalember”– szól Bullard. – És nekem többet ne mondják, hogy nincs lehetőség. Az ország valamennyi ajtaján kopogtat a lehetőség, csak be kell ereszteni. Fiatalkoromban az embernek kergetnie kellett a lehetőséget, és a fülénél fogva hazaráncigálni. Manapság… – Elnézést – szól fakó hangon az idegen. Becsapja a könyvét, bokáját elrántja a kutyától. – Mennem kell. Jó napot, uram. Átcsörtet a parkon, talál egy másik padot, sóhajtva letelepszik, és könyvébe mélyed. Légzése épp visszatért a normális ütemhez, amikor egy nagy kutyaorr nedves szivacstapintását érzi a bokáján. – Ó… maga az – dobja le magát melléje Bullard. – Kiszimatolta a kutyám. Szagot fogott, s én hagytam, menjen az orra után. Na, mit mondtam magának a műanyagról? – néz körül elégedetten. – Nem hibáztatom magát, amiért odébb húzódott. Fülledt volt a levegő amott. Sehol egy tenyérnyi árnyék, se egy fuvallat szellő. – Odébb állna a kutyája, ha vennék neki egy szivardobozt? – kérdi az idegen. – De jó vicc, de jó vicc – szól nyájasan Bullard. Egyszer csak az idegen térdére csap. – Mondja csak, maga nem műanyagban utazik? Itt jártatom a pampuskámat a műanyagról, s mit tudom én, hátha az a maga vonala! – Az én vonalam? – szól hegyesen az idegen, és leteszi a könyvét. – Sajnálom… sohase volt semmiféle vonalam. Kilencéves korom óta csak úgy sodródom, amióta Edison a szomszédunkban rendezett be laboratóriumot, és megmutatta az intelligenciaanalizátort. – Edison? – kérdi Bullard. – Thomas Edison, a feltaláló? – Ha így akarja nevezni, akkor csak rajta – mondja az idegen. – Ha én így akarom nevezni? – röhög fel Bullard. – De még mennyire így akarom! A villanykörte atyja, meg még mit tudom én, mié. – Ha azt akarja gondolni, hogy ő találta fel a villanykörtét, csak rajta. Az még nem árt senkinek. – És az idegen tovább olvas. – Mondja, mi ez az egész? – fog gyanút Bullard. – Maga ugrat engem? Mi a fene az az intelligenciaanalizátor? Sose hallottam róla. – Hogyan is hallhatott volna róla – mondja az idegen. – Mr. Edison is, én is megígértük, hogy titokban tartjuk. Sose beszéltem róla senkinek. Mr. Edison megszegte a szavát, és elmondta Henry Fordnak, de Mr. Ford tett neki egy ígéretet, hogy senki másnak nem mondja el… az emberiség érdekében. Bullard ámul. – Szóval, ez az intelligenciaanalizátor… az intelligenciát mérte, mi? – Csak egy elektromos vajköpülő volt – válaszolja az idegen. – Na ne, komolyan kérdem – nógatja Bullard. – Talán valóban jó lenne megbeszélni valakivel – feleli az idegen. – Szörnyűség hosszú évekre magamba fojtani. De hogyan lehetnék biztos afelől, hogy ez az információ nem terjed tovább? – Mert úri becsületszavamat: adom – biztosítja Bullard. – Ennél különb garanciát keresve sem találhatnék, igaz? – kérdi óvatosan az idegen. – Ennél különb garancia nincs – jelenti ki nagy büszkén Bullard. – Itt haljak meg, ha megszegem! – Hát jó. – Az idegen hátradől, lehunyja a szemét, mint aki időutazásra indul, vissza a múltba. Egy teljes percig hallgat. Bullard tiszteletteljesen figyeli. – Ezernyolcszázhetvenkilenc őszén történt – szólal meg végre halkan az idegen. – A New Jersey állambeli Menlo Park faluban. Kilencéves voltam. Egy fiatalember, akit mindnyájan varázslónak véltünk, a szomszéd házban laboratóriumot rendezett be. Villanások látszottak, csattanások hallatszottak odabentről, és mindenféle félelmetes dolog ment végbe. A szomszéd gyerekeket figyelmeztették, a közelébe ne menjenek, és ne lármázzanak, hogy meg ne zavarják a varázslót. Akkor még nem ismerkedtem meg Edisonnal, de Sparky, a kutyája, meg én elválaszthatatlanok lettünk. Sparky hajszálra olyan volt, mint ez a maga kutyája, és rengeteget birkóztunk. Bizony, uram, a kutyája szakasztott olyan, mint Sparky volt. – Igazán?! – Bullardnak megnőtt a mellénye. – Hajszálra – válaszol az idegen. – No szóval, egy alkalommal nagyban birkóztunk Sparky-val, és egészen Edison laboratóriumának az ajtajáig verekedtük magunkat. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Sparky betaszít az ajtón, és zsupsz!, ott ülök a laboratórium padlóján, és bámulok fel magára Mr. Edisonra. – Hú, mennyire dühös lehetett! – örvendezik Bullard. – Képzelheti, hogy begyulladtam – mondja az idegen. – Én hittem azt, hogy magával a Sátánnal nézek farkasszemet. Edisonnak drótok lógtak a füléből, amelyek egészen az ölében tartott kis fekete skatulyáig vezettek. El akartam szelelni, de galléron ragadott, és leültetett. – „Fiam – azt mondja Edison –, hajnal előtt van a legsötétebb. Ezt jól jegyezd meg." – „Igenis, uram" – feleltem. – „Egy kerek esztendeje – mondta nekem Edison – keresem a megfelelően tartós szálat az izzólámpámhoz. Hajszál, zsineg, forgács… egy se jó. Így aztán míg azon törtem a fejem, mi egyebet próbálhatnék, egy másik kis ötletemmel kezdtem babrálni, csak hogy kieresszem a gőzt. És ezt barkácsoltam – mutatott a kis fekete skatulyára. – Úgy gondoltam, az intelligencia talán az elektromosság egy fajtája, hát összeraktam ezt az intelligenciaanalizátort. És működik! Te vagy az első, fiacskám, aki tud róla. És ez így is van rendjén. Végtére a te nemzedéked nő fel a diadalmas új korban, amikor az embereket éppolyan könnyű lesz osztályozni, akár a narancsot." – Ezt nem hiszem el! – ámul Bullard. – Itt essem össze holtan! – mondja az idegen. – És bizony működött! Edison a munkatársain próbálta ki az analizátort, de nem kötötte az orrukra, miben sántikál. Mennél okosabb volt egy ember, az áldóját, annál jobban kilengett jobbra a kis fekete dobozon a kijelző! Hagytam, hogy rajtam is kipróbálja, de a tű csak maradt helyben, épphogy rezgett egy kicsit. De akármilyen bugyuta voltam, életemben először és utoljára akkor tettem valamit az emberiség javáért. Ahogy mondom, azóta a kisujjamat se mozdítottam. – Na mondja, mit csinált? – faggatja izgatottan Bullard. – „Kérem szépen, Mr. Edison – mondtam –, próbáljuk ki a kutyán!" Szívből kívánom, bárcsak maga is látta volna, mit művelt az a kutya, alighogy ezt kimondtam! A derék Sparky ugatott és vonított és kapart, úgy igyekezett kiszabadulni. Amikor látta, hogy nem viccelünk, hogy nem szabadulhat, egyenesen rárontott az intelligenciaanalizátorra, és kiverte Edison kezéből. De sarokba szorítottuk, Edison lefogta, én meg a fülébe dugtam a drótokat. És ha hiszi, ha nem, az a tű végigszántott a számlapon, túl a kis piros jelzésen! – A kutya kipurcantotta! – lelkesedik Bullard. – „Mr. Edison – kérdeztem –, mit jelez az a kis piros vonal?" – „Azt, fiacskám – felelte Mr. Edison –, hogy a műszer kipurcant, mivelhogy az a kis piros vonal én vagyok." – Azt el is hiszem, hogy kipurcant! – vigyorog Bullard. – Csakhogy nem purcant ki – mondja komoran az idegen. – Nem, uram. Edison ellenőrizte az egész masinát, és minden alkatrész tökéletesen működött. És amikor Edison ezt közölte velem, akkor történt, hogy Sparky, aki majd megveszett, hogy kiszabadulhasson, elárulta magát. – Hogyan? – gyanakszik Bullard. – Ténylegesen, istenesen bezártuk. Háromszoros zár volt az ajtón: egy rigli, egy retesz meg egy szabályos kilincs. Az a kutya két lábra állt, kiakasztotta a riglit, eltolta a reteszt, és éppen a foga közé kapta a kilincset, amikor Edison megfékezte. – Nem! – álmélkodik Bullard. – De igen! – Az idegen szeme ragyog. – És ekkor mutatta meg Edison, milyen nagy tudós. Hogy kész szembenézni az igazsággal, ha mégoly kellemetlen is. – „Aha! – szólt Sparkyhoz Edison. – A kutya az ember legjobb cimborája, mi? Néma barátunk, mi?" – Az a Sparky nem volt semmi. Úgy tett, mintha nem hallaná. Vakaródzott, bolhászkodott, megmorogta a patkánylyukakat… bármit, csak ne kelljen Edison szemébe néznie. – „Fő a kényelem, igaz-e, Sparky? – mondta Edison. – Gondoskodjon más a kajáról, építsen házat, fűtse a kályhát, te meg alszol a tűznél, vagy hajkurászod a lányokat, vagy rajcsúrozol a srácokkal. Se jelzálog, se politika, se háború, se meló, se gond. Csak csóválod a farkadat, nyalod a gazdi kezét, a többi már az ő gondja." – „Mr. Edison – kérdeztem én –, ön szerint tehát a kutya okosabb, mint az ember?" – „Hogy okosabb? – kérdi Edison. – El is mondom az egész világnak! És mit műveltem én egész évben? Hülyére dolgoztam magam, hogy megalkossam az izzólámpát, hogy a kutyák éjszaka is tudjanak játszani!" – „Ide hallgasson, Mr. Edison – mondja erre Sparky –, miért nem…" – Hő, hő! Megálljunk! – ordít Bullard. – Csend! – rivall rá diadalmasan az idegen. – „Ide hallgasson, Mr. Edison – mondta Sparky –, miért nem lehet ezt titokban tartani? Ezer meg ezer éve működik ez így, közmegelégedésre. Ne zavarjuk fel az alvó oroszlánt. Akarom mondani kutyát. Felejtse el az egészet, törje össze az intelligenciaanalizátort, és én megmondom magának, miből csináljon izzószálat." – Süket duma! – üvölt lila képpel Bullard. Az idegen feláll. – Úri becsületszavamra mondom. Az a kutya olyan tőzsdetippel jutalmazott meg a hallgatásomért, amitől meggazdagodtam hátralevő életemre. És az utolsó szó, amit Sparky valaha is kiejtett a száján, Thomas Edisonhoz szólt. „Próbálkozzon elszenesített pamutfonállal", mondta. Öt perc múlva pedig széttépte az ajtó előtt fülelő kutyafalka. Az idegen leveszi zoknitartóját, és átnyújtja Bullard kutyájának. – Megbecsülésem jeléül, uram, egy őse iránt, aki holtra dumálta magát. Jó napot. – Hóna alá csapja a könyvét, és távozik. (1953) Borbás Mária fordítása Új szótár (New Dictionary) Kíváncsi volnék rá, hogy nézett ki Ernest Hemingway szótára, miután olyan jó barátságban volt az afféle csinos kis szavakkal, amelyeket mindenki helyesen le tud írni és pontosan ért. Mondja csak, Mr. Hotchner, egy olyan igazi roncs volt? Az enyém instantkávéból, dohányszemcsékből és bibliapapírból álló kevert saláta, és aki csak látja, arra gondolhat, biztosan óránként kutakodok benne, hogy olyan legyen a szókincsem, mint Arnold Toynbee-é. Az az igazság, hogy akkor törtem el a gerincét, amikor a principle és a principal közti különbséget néztem meg, és azt, hogyan kell írni a cashmere-t. Egy drága leviatán, melyet még az apám hagyott rám: a Webster's New International Dictionary of the English Language, amelynek az 1890-ben és 1900-ban kiadott International Dictionary az alapja. Nincs benne a radar, vagy Wernher von Braun, vagy a sulfathiazole, de tudom, hogy ezek micsodák. Egyszer még szedtem is sulfathiazole-t. És most itt van ez a hatalmas, gyönyörű új bomba a Random House-tól. Nem rosszallóan nevezem „bombának", vagy éppenséggel a szó bármely szótári értelmében. Azt értem rajta, hogy jó nehéz és gazdag könyv, és igazán elgondolkodtatja az embert. Az egyik dolog, amin elgondolkodik az ember, az, hogy éles eszű emberek bármely csapata, amelyik mögött áll egy nagy rakás dohány, félelmetes riválissá válhat az amerikai nagyszótáriparban. Csak ügyelniük kell rá, hogy szerepeljen náluk az összes szó, ami a többi szótárban szerepel, aztán hozzácsapniuk azokat a szavakat, amelyek a többi megjelenése óta gazdagították a nyelvet, s kiküszöbölniük a hibákat, amik miatt a többiről leszedték a keresztvizet. A Random House ráadásul még hozzátett egy színes világatlaszt meg egy kis francia, spanyol, német és olasz szószedetet. És megteszik, hogy rápillantanak az árára? És a mindenit neki, épp közeledik a karácsony! Amikor Mario Pei cikket írt a Merriam-Webster agyonpüfölt harmadik, javított kiadásáról a The Times-nak 1961-ben, panaszkodott arra a „maradék prüdériára", amely még mindig kizárt bizonyos négybetűs szavakat, „jóllehet azok bőséggel szerepelnek a kortárs »irodalom« számos alkotásában, s szintúgy a mosdók falain". A Random House némileg elejét vette e panasznak. Nem vettek fel elég ilyen szót ahhoz, hogy egy pakisztáni számára megfejthetővé váljék az Utolsó letérő Brooklynba vagy akár az Ulysses – de bátran nekidurálták magukat, és, szerintem bölcsen, sok figyelmet szenteltek az emésztőcsatornának. Egyetlen meredek szót találtam a nemi közösülésre, s e szó közhasznúvá válását bizonyára Edward Albee-nek kell megköszönnünk, bár nincs jelezve ezen érdeme. A szóban forgó szó a hump, mint például a hump the hostess6 kifejezésben. Ha gyerekesnek tetszik a csúnya szavakon való lovagolásom e cikknek ennyire az elején, arra csak azt felelhetem, hogy gyerekfejjel soha nem kezdtem volna el nagyszótárakat bújni, ha nem gyanítom, hogy vannak benne elrejtve csúnya szavak, ott, ahol elvileg csak felnőttek találhatják meg őket. Mindig azzal végződött az efféle böngészésem, hogy tüzelt a testem, és a bizarr illusztrációkat nézegettem – a kötőféket, a számszeríjat és a dugongot. A legtöbb ember szemében persze az egyik szótár ugyanolyan, mint a másik, csak egy-egy szó helyesírását nézik meg benne, fogadásokat döntenek el vele, és keresztrejtvényfejtéshez meg szókirakóhoz használják. Egyesek azonban ennél többre is, vagy legalábbis próbálják. Ezt csak a minap este értettem meg, amikor Richard Yatesszel, a regényíróval és elbeszélővel vacsoráztam, meg Robert Scholes professzorral, aki arról híres, hogy dicsérte John Barth Giles Goat-Boy-át. Yates megkérdezte Scholestól, éspedig én úgy éreztem, aggódva, hogy melyik nagyszótárt vegye meg. Épp kapott egy pazar ösztöndíjat az írásra a kormánytól, és először is a teljes nyelvét akarta megvenni keménytáblába kötve. Félt, hogy valami clunkert (azaz sófelt) venne meg – mellesleg ez a szó nincs benne ebben a Random House-os műben. Scholes bölcsen azt felelte, hogy Yatesnek a Merriam-Webster második kiadását kellene beszereznie, amely inkább preskriptív, mint deskriptív. A preskriptív, amennyire ezt fel tudtam fogni, olyan volt, mint egy becsületes zsaru, a deskriptív pedig olyan, mint egy bepiált háborús cimbora az alabamai Mobile-ból. Yates azt mondta, inkább a keményfiú kell neki; de hát az isten szerelmére, neki éppúgy nincs szüksége hivatalos okításra az angol nyelvet illetően, mint ahogy a biciklijére se kell két plusz kerék a tanuláshoz. Ahogy azt Scholes mondta később, Yates az a fajta ember, akit a szótár-szerkesztők azért olvasnak, hogy kiderítsék, milyen fincsi új dolgok bukkantak fel a nyelvben. Hogy az ember gyorsan megállapítsa, vajon egy szótár preskriptív vagy deskriptív, meg kell nézni benne az ain't meg a like szavakat. A lóhalálában történő véleményalkotásnak ezt a trükkjét a Merriam-Webster harmadik kiadásáról írt kritikákból lestem el. Íme, egy kis összefoglalás az ain't-ről: „A Merriam-Webster első kiadása közönségesnek vagy műveletlennek minősíti, a második szerint tájnyelvi vagy műveletlen, a harmadik pedig azt mondja, az ain't-et „bár sokan helytelenítik, és gyakoribb a kevésbé művelt beszédben, szóban… sok művelt beszélő is használja, különösen az ain't I? kifejezésben." Szerintem viszont ezt az országot oly egyöntetűen majrés parvenük lakják, hogy az ain't I? kifejezést nagyjából olyan gyakran hallani, mint a nyírfajd dürrögését. A Random House a következőket mondja az ain't-ről: „Az ain't-et olyan hagyományosan és széles körben helytelen formának tekintik, hogy mindazoknak jobb elkerülniük a használatát, akik nem szeretnék, hogy műveletlennek tartsák őket. Az ain't helyenként művelt beszélők hétköznapi beszédében is előfordul, különösen affektált, népieskedő vagy humoros kontextusban (Ain't it the truth! She ain't what she used to be!7); de teljesen elfogadhatatlan illedelmes beszédben vagy írásban. Bár az ain't I? kifejezés talán védhető – logikusabb, mint az aren't I?, és jobb hangzású, mint az amn't I?, az okos ember jobban teszi, ha teljesen kerüli az ain't használatát.” Na, milyen tanács parveniiknek? Az anyámat nem említik, pedig ő tanított meg rá, hogy az ain't I? vagy aren't I? vagy amn't I? helyett mondjam azt, hogy am I not? A gyorsaság nem minden. Úgyhogy hébe-hóba elveszítettem egy-egy ezredmásodpercet. Az a fő, hogy az ember kecses parvenü legyen. Ami a like olyan használatát illeti, mintha felcserélhető volna az as-zel: az „M-W-1” azt mondja, „A like használata az as-zel azonos jelentésű kötőszóként (pl. Do like I do8) bár olykor fellelhető jó íróknál, parlagiasság, és a helyes nyelvhasználattal ellentétes." Az „M-W-2" azt mondja, hogy ugyanez „csak műveletlen beszédben használatos gyakran, és jelenleg helytelennek minősül". Az „M-W-3" semmilyen figyelmeztetést nem fogalmaz meg, és a jelenleg szokásos, rendes használat példáját fitogtatja a St. Petersburg-i (Florida) Independentből (wore his clothes like he was… afraid of getting dirt on them9) és Art Linklettertől (impromptu programs where they ask questions much like I do on the air10). Az „M-W-3" mellesleg az Eisenhower-kormány alkonyán jött ki, amikor egyszerűen mindenki úgy beszélt, mint Art Linkletter. A Random House, amely előnyös helyzetben van, mert utolsóként szólalhat fel, 1966-ban kijelenti: „A like használatát as helyett általánosan elítélik a tanárok és a szerkesztők, jóllehet széles körben elterjedt, különösen reklámszlogenekben. A Do as I say, not as I do11 kifejezésben nem mondhatunk like-ot as helyett. Előfordulnak olyan idiomatikus kifejezések, amelyekben nem annyira bántó a like használata as helyett (He raced down the street like crazy12), de ez a példa nyilvánvalóan köznyelvi, és aligha található meg másutt, mint a leginformálisabb írott kontextusokban.” Én ezt ragyogónak találom. Még azt is elmondja, hogy ki fog bántani, ha hibát követsz el, és megtagadja a segítséget és vigaszt a rák és a pénz azon barátaitól, a nyelvnek azoktól a mohó ellenségeitől, akik azt tanítják gyerekeinknek, hogy iskola után mondják azt: Winston tastes good like a cigarette should.13 A Random House soha az életben nem nyomtatná ki ezt a szlogent. Ahogy lapozgatja az ember ezt az új szótárat, csúnya szavakra és vaskos kifejezésekkel enyhített iskolás okításokra vadászva benne, felfedezheti, hogy életrajzok, jelentős helynevek, sőt híres művészeti alkotások címei is szerepelnek benne: A vágy villamosa, Ralph Ellison, Mona Lisa, Kiszejlovszk. Az életrajzok és a művészeti alkotások aggasztanak, mert olyan vegyesfelvágottnak tűnik a dolog, amely most alighanem örök időkre be lesz zárva egy szedőmatricába. Norman Mailer például itt van, de nincs William Styron, James Jones, Vance Bourjaily vagy Edward Lewis Wallant. És most már örök időkig csak ennyit fogunk megtudni Alger Hiss-ről: „született 1904-ben, állami tisztviselő az USA-ban"? És miért nincs címszava Whittaker Chambers-nek? És ki lobbizott Peressért? Valójában persze épp az életrajzi pluszoknak és hiányoknak köszönhetően lesz ez a szótár eszményi ajándék a paranoiás barát számára mindenkinek a karácsonyi listáján. Az illető a végtelenségig találhat okot a bosszankodás kéjére az 1. és a 2059. oldal között. Miért tájékoztatnak bennünket Joe Kennedy, Sr.-ról, meg Jackről és Bobbyról, de Teddyről és Jacqueline-ról nem? Mit akar valaki közölni velünk, amikor T S. Eliotot brit költőnek nevezi, W. H. Audent pedig angolnak? (A különbségtétel talán Auden amerikai állampolgárságára utal.) És amikor Robert Welch, Jr.-t „nyugalmazott amerikai cukorkagyárosnak" nevezik, ezzel vajon ostoba színben akarják feltüntetni? És miért örökítik meg John Dillinger emlékét, amikor Adolf Eichmannról meg se nyikkannak? Bárki is akar legközelebb beszállni a nagy szótárjátékba – és alighanem a General Motors vagy a Ford lesz az –, kegyetlenül át fogják rostálni ezt a munkát, hogy kiszűrjék a bakikat. Nem lehet sok belőlük, mivel a Random House is átrostálta nemes elődeit. A legnagyobb baki énszerintem az, hogy az életrajzokat és a művészeti alkotásokat nem egy mellékletben adták közre, ahol olcsón lehetne javítani, kiselejtezni vagy bővíteni. Mindebből egyértelmű, hogy ez a könyv egy gyönyörűség? Verhetetlen mind a tartalmában, mind az árában. Valaki persze hamarosan meg fogja verni mindkettőben, mert hát a régi jó szabadvállalkozás már csak ilyen: a fogyasztó húz hasznot a vidám, zöld óriások közti csatákból. És, mint már mondottam, a legtöbb embernek az egyik szótár ugyanolyan jó, mint a másik. A homo americanus ugyanúgy fog beszélni és írni, ahogy mindig tette, bármilyen legyen is a szótára. Vegyük csak azt az állampolgárt, akit nemrégiben megkérdeztek, mi a véleménye arról, hogy Johnson elnök használta a cool it14 szlengkifejezést egy nagy beszédében: „Nekem semmi bajom vele – mondta. – Most nem annak van itt az ideje, hogy az Egyesült Államok elnöke a királyi angol nyelv miatt aggodalmaskodjon. Végül is ilyen laza időket élünk. A politikusok nem hordanak már cilindert. Ugyan miért ne viselhetne az angol nyelv is sportos öltözéket? Nem azt mondom, hogy az elnök úgy beszéljen, mint egy tanulatlan fajankó. De a »cool it« népies, és az Egyesült Államok elnökének meg kell engedni, hogy emberi hangot üssön meg. Nem lehet túl szirupos az ember az amerikai néppel szemben – az életben minden tisztességes érzés szirupos. De nyelvi értelemben Disraeli egy mucsai." Ezek a szavak egyébiránt Bennett Cerfnek, a Random House-féle nagyszótár szerkesztőjének a gégéjén buktak ki. A tanulság: Aki részt vesz egy új szótár szerkesztésében, az nem feltétlenül egy új Samuel Johnson. (1967) M. Nagy Miklós fordítása A szomszéd lakás (Next Door) A régi házat két lakásra osztotta egy vékony fal, amely megbízható hangminőséggel közvetítette a zajokat mindkét oldalról. Az északi oldalon Leonardék laktak. A délin Hargerék. Leonardék – férj, feleség és egy nyolcéves fiú – most költöztek be. És, tekintettel a falra, fojtott hangon beszéltek egymással, miközben kedvesen arról vitatkoztak, hogy Paul elég idős-e ahhoz, hogy egyedül hagyják estére. – Cssssss! – mondta Paul apja. – Kiabáltam? – kérdezte az anya. – Teljesen normális hangon beszéltem. – Ha én hallom, amikor Harger kihúz egy dugót, akkor ő is biztosan hall téged – válaszolta az apa. – Semmi olyat nem mondtam, amit szégyellnem kellene, ha meghallja valaki – állította Mrs. Leonard. – Babának nevezted Pault – mondta Mr. Leonard. – Ez biztosan bosszantja Pault… és engem is bosszant. – Azt csak úgy mondja az ember – felelte Mrs. Leonard. – De többet nem szabad ilyeneket mondanunk – folytatta Mr. Leonard. – És nem is szabad úgy kezelnünk többé, mint egy babát. Ma estétől. Egyszerűen csak kezet fogunk vele, kisétálunk, és elmegyünk a moziba. – Paulhoz fordult. – Nem félsz, ugye? – Elleszek – válaszolta Paul. Nagyon magas volt a korához képest, és hozzá vékony, és volt benne valami puha, álmatag, sugárzó kedvesség, amit az édesanyjától örökölt. – Minden rendben lesz. – Na még szép, a mindenségit neki! – harsogta az apja, és megveregette fia hátát. – Egy kaland lesz. – Jobban örülnék ennek a kalandnak, ha szereznénk egy pótmamát: – mondta az anyja. – Ha ez elrontja neked a mozit – javasolta az apa –, akkor vigyük magunkkal! Mrs. Leonard meghökkent. – Ó, de hát ez nem gyereknek való film. – Nekem mindegy – mondta Paul kedvesen. Hogy miért nem akarják, hogy megnézzen bizonyos filmeket, bizonyos magazinokat, bizonyos tévéműsorokat, rejtély volt számára, amit tiszteletben tartott… sőt izgalmasnak talált. – Nem fog belehalni, ha megnézi – vélekedett az apja. – Tudod, hogy miről szól – így Mrs. Leonard. – Miért, miről szól? – kérdezte meg Paul ártatlanul. Mrs. Leonard a férjére nézett segítségért, de ezúttal hiába. – Egy lányról, aki bután választja meg a barátait – felelte. – Ó – mondta Paul. – Ez nem hangzik olyan nagyon érdekesnek. – Megyünk vagy nem? – kérdezte Mr. Leonard türelmetlenül. – Tíz perc múlva kezdődik. Mrs. Leonard az ajkába harapott. – Rendben! – felelte bátran. – Bezárod az ablakokat meg a hátsó ajtót, és leírom neked a rendőrség, a tűzoltók, a színház és dr. Failey telefonszámát. – Paulhoz fordult. – Ugye tudsz telefonálni, szívem? – Évek óta tud már telefonálni! – kiáltotta Mr. Leonard. – Csssss! – szólt rá Mrs. Leonard. – Bocsánat – biccentett Mr. Leonard a fal felé. – Elnézést kérek. – Paul, szívem – tudakolta Mrs. Leonard –, mit: fogsz csinálni, amíg nem leszünk itthon? – Hát, asszem, a mikroszkópommal fogok játszani – mondta Paul. – De nem fogsz bacilusokat nézni, ugye?– kérdezte az anyja. – Á, dehogy, csak hajat, cukrot, borsot meg ilyesmit – felelte Paul. Az anyja megfontoltan összevonta a szemöldökét. – Azt hiszem, az jó lesz. Te mit gondolsz?– fordult a férjéhez. – Remek! – válaszolta Mr. Leonard. – Csak nehogy tüsszögjön a borstól! – Vigyázni fogok – ígérte Paul. Mr. Leonardnak megrándult az arca. – Csssss! – mondta. Nem sokkal azután, hogy Paul szülei elmentek, még mindig szólt a rádió a Harger-lakásban. Először halkra volt állítva – olyan halkra, hogy Paul, aki a mikroszkópján nézett valamit a nappaliban lévő dohányzóasztalon, nem tudta kivenni a bemondó szavait Aztán valami halk, hamis zene szólt – azonosíthatatlan. Paul bátran a zenére próbált figyelni, és nem a nőre meg a férfira, akik veszekedtek. Paul hunyorogva nézte a mikroszkópon át a saját haja egy darabkáját, és egy gombot csavargatott, hogy élesre állítsa a képet. Úgy nézett ki, mint egy csillogó, barna angolna, aprócska csillámok pettyezték, ahol épp úgy esett a fény a hajszálra. A szomszédban a férfi és a nő civakodásának hangjai megint felerősödtek, túlharsogva a rádiót. Paul idegesen forgatta a mikroszkóp gombját, s a lencse az üveglapnak nyomódott, amin a hajszál volt. A nő most már kiabált. Paul visszatekerte a lencsét, majd megnézte, hogy nem esett-e valami baja. Most a férfi üvöltött valamit a nőnek – valami szörnyűt, hihetetlent. Paul hozott egy lencsetisztító szövetdarabot a szobájából, és letörülgette a lencsén a szürkés foltot, ahol a lencse belenyomódott az üveglapba. Visszatekerte a lencsét a helyére. Megint minden csendes volt a szomszédban – kivéve a rádiót. Paul belenézett a mikroszkópba, le a megrongálódott lencse tejes homályába. Most megint kezdődött a veszekedés – egyre hangosabban, egyre kegyetlenebbül és egyre őrültebben. Paul reszketve sószemeket szórt egy új üveglapra, és a mikroszkóp alá tette. Megint a nő kiabált, magas, érdes, utálatos hangon visítva. Paul túl erősen forgatta a gombot, mire az új üveglap megrepedt, és háromszögletű darabokban a padlóra hullott. Paul reszketve felállt, kiabálni akart ő is – rémülten és zavarodottan üvölteni. Legyen vége! Bármi is az, legyen már vége! – Ha visítani fogsz, hangosítsd fel a rádiót!– ordította a férfi. Paul hallotta a nő sarkának kopogását a padlón. A rádió hangja megduzzadt, hogy a basszus dübörgésétől Paul végül már úgy érezte magát, mintha egy dob belsejébe volna zárva. – És most – üvöltötte a rádió – Katynek Fredtől! Nancynek Bobtól, aki szerint ő egy csinibaba! Arthurnak egy olyan embertől, aki hat hete imádja a távolból! Jöjjön tehát a jó öreg Glenn Miller Band és az ő örökzöldjük, a Stardust! Ne feledjék! Ha dalt akarnak küldeni, hívják Miltont a kilenc-három-ezren! Kérjék Samet, az Éjszaka Szemét, a lemezzsokét! A zene fölkapta és megrázta a házat. Egy ajtó csapódott a szomszédban. Most valaki dörömbölni kezdett egy ajtón. Paul újból a mikroszkópba bámult, de nem volt ott semmi – s közben bizsergő érzés kúszott szét a bőrén. Szembenézett az igazsággal: a férfi és a nő megölik egymást, ha nem állítja le őket. Öklével verni kezdte a falat. – Mr. Harger! Hagyják abba! – kiáltotta. – Mrs. Harger! Hagyják abba! – Ollienak Laviniától – kiáltott vissza az Éjszaka Szeme. – Ruthnak Carltól, aki sohasem fogja elfelejteni a múlt keddet! Wilbernek Marytől, aki oly magányos ma éjjel! Jogon tehát a Sauter-Finnegan Band a nagy kérdéssel: Szerelmem, mit tettél a szívemmel? A szomszédban edények törtek szét, kitöltve a tizedmásodpercnyi csendet, majd a zene hömpölygő áradata megint mindent túlharsogott. Paul a fal mellett álldogált, reszketve a tehetetlenségtől. – Mr. Harger! Mrs. Harger! Kérem! – Ne feledjék a számot – mondta Sam. – Milton, kilenc-három-ezer! Paul kábán a telefonhoz ment, és tárcsázta a megadott számot. – WJCD – mondta a telefonközpontos. – Kapcsolná nekem Samet, az Éjszaka Szemét, kérem? – kérdezte Paul. – Helló! – mondta Sam. Evett, és közben teli szájjal beszélt. A háttérből Paul édeskés, bégető zenét hallott, az eredetijét annak, ami a rádióból szólt a szomszédban. – Szeretnék egy dalt küldeni valakiknek – mondta Paul. – Hát, mér is ne? – válaszolta Sam. – Tartoztál valaha olyan szervezethez, amelyet a főügyészség felforgatónak nevezett? Paul gondolkodott egy pillanatig. – Nem, uram, nem hiszem – felelte. – Na ki vele! – biztatta Sam. – Mr. Lemuel K. Hargertől Mrs. Hargernek – mondta Paul. – Mi az üzenet? – tudakolta Sam. – Szeretlek – felelte Paul. – Béküljünk ki, és kezdjük újra. A nő hangja a szomszédban annyira éles volt az indulattól, hogy áthatolt a rádió bömbölésén, és még Sam is meghallotta. – Hé, kölyök, baj van? – kérdezte. – Veszekednek a szüleid? Paul attól félt, hogy Sam leteszi a kagylót, ha rájön, hogy nem vérrokona Hargeréknek. – Igen, uram – hagyta rá. – S próbálod kibékíteni őket ezzel a dallal?– faggatta Sam. – Igen, uram – felelte Paul. Samnek nagyon érzelmes lett a hangja. – Oké, kölyök – suttogta rekedten –, én beleadok apait-anyait. Lehet, hogy összejön. Egyszer ugyanígy megmentettem egy srácot, aki agyon akarta lőni magát. – Azt meg hogy csinálta? – kérdezte Paul lenyűgözve. – Felhívott, és azt mondta, szét fogja lőni az agyvelejét – mesélte Sam –, én meg lejátszottam neki A boldogság kék madará-t. – Letette a kagylót. Paul visszatette a kagylót a telefonra. Elhallgatott a zene, és Paulnak bizseregni kezdett a fejbőre. Most először fogta fel a modern kommunikáció fantasztikus gyorsaságát, és egészen ledöbbent. – Hé, emberek! – rikkantotta Sam. – Asszem, néha mindenki elgondolkodik azon, mi a fenét művel az élettel, amit a jóságos Isten ajándékozott neki! Lehet, hogy nektek ez furcsának fog tűnni, mert mindig olyan vidámnak mutatom magam, bárhogyan érzek is belül, de néha én is elgondolkozom ezen! És akkor, mintha csak valami angyal próbálná azt mondani nekem, hogy „Ne add fel, Sam, ne add fel", történik valami. – Emberek! – folytatta Sam. – Arra kértek, hogy békítsek ki egy férfit a feleségével a rádió csodáján keresztül! Én asszem, nincs értelme, hogy bolondítsuk magunkat a házassággal kapcsolatban. Nem egy habos sütemény, az biztos! Vannak jobb és rosszabb szakaszai, és néha nem tudja az ember, hogyan is lehetne folytatni! Pault lenyűgözte Sam bölcsessége és tekintélye. Most logikusnak tűnt, hogy annyira fel van hangosítva a rádió, mert a férfi úgy beszélt, mintha Isten jobbkeze volna. Amikor Sam egy kis hatásszünetet tartott, minden csendes volt a szomszédban. Máris hatott a csoda. – Az a helyzet – tette még hozzá Sam –, hogy egy magamfajta fazonnak félig zenésznek, félig filozófusnak, félig pszichiáternek és félig villamosmérnöknek kell lennie! És! Ha tanultam valamit abból, hogy veletek, ilyen csodálatos emberekkel dolgozom, akkor az a következő: ha az emberek képesek lennének lenyelni az önbecsülésüket és a büszkeségüket, akkor soha nem lennének többé válások! Boldog turbékolás hallatszott a szomszédból. Gombóc nőtt Paul torkában arra a gondolatra, hogy milyen gyönyörű dolgot művelnek ők ketten Sammel. – Emberek! – tért rá a konkrét kérésre Sam. – Ez minden, amit a szerelemről és a házasságról mondani akarok! Ez minden, amit bárkinek tudnia kell! És most, Mrs. Lemuel K. Harger-nek Mr. Hargertől: Szeretlek! Béküljünk ki, és kezdjük újra! – Samnek elcsuklott a hangja. – Akkor hát szóljon Ertha Kitt-től az Egy rossz ember ellopta az esküvői harangot! A szomszédban kikapcsolták a rádiót. Elcsendesedett a világ. Rózsaszín érzelem árasztotta el Paul lényét. A gyerekkor elenyészett, s ő szédülten lógott a gazdag, heves, csodás élet peremén. Mozgás hallatszott a szomszédból – lassú, csoszogó mozgás. – Hát – sóhajtotta a nő. – Charlotte… – nyögte a férfi zavartan. – Édesem… esküszöm. – „Szeretlek – mondta a nő keserűen –, béküljünk ki, és kezdjük újra!" – Szívem – motyogta a férfi kétségbeesetten –, ez egy másik Lemuel K. Harger. Másiknak kell lennie. – Vissza akarod kapni a feleségedet? – szögezte neki a kérdést a nő. – Rendben… nem fogok az útjába állni. Az övé lehetsz, Lemuel… te, te kincs. – Biztosan ő hívta fel a rádiót – mondta a férfi. – Az övé lehetsz, te szoknyabolond, csalfa, ócska Lochinvar – sziszegte a nő. – De nem leszel nagyon jó állapotban. – Charlotte, tedd le azt a pisztolyt! – kiáltotta a férfi. – Ne csinálj semmi olyat, amit megbánsz! – Az az én dolgom, te féreg – vágta oda a nő. Három lövés hallatszott. Paul kirohant a lépcsőházba, és összeütközött a Harger-lakásból kirobbanó nővel. Nagydarab, szőke nő volt, puha és rendetlen, mint egy vetetlen ágy. Ő és Paul egyszerre sikoltottak fel, és aztán a nő elkapta a fiút, aki el akart futni. – Kérsz cukrot? – kérdezte tőle vadul. – Vagy egy biciklit? – Nem, köszönöm – felelte Paul élesen. – Most nem. – Nem láttál és nem hallottál semmit! – figyelmeztette a nő. – Tudod, hogy mi történik a spiclikkel? – Igen! – sírt Paul. A nő benyúlt a táskájába, és egy kupac parfümös papír zsebkendőt, hullámcsatot és pénzt húzott elő. – Tessék! – zihálta. – A tiéd! És többet is kaphatsz még, ha lakatot teszel a szádra. – Begyömöszölt mindent a fiú nadrágzsebébe. Még egy utolsó ádáz pillantást vetett rá, aztán kimenekült az utcára. Paul visszafutott a lakásba, beugrott az ágyba, és a fejére húzta a takarót. Az ágy forró, sötét barlangjában sírdogált, mert ő és Sam segítettek megölni egy embert. Kisvártatva egy rendőr jött a házba döngő léptekkel, és mindkét lakás ajtaján bedörömbölt a gumibotjával. Paul zsibbadtan kimászott a forró, sötét barlangból, és kinyitotta az ajtót. Abban a pillanatban kinyílt a másik ajtó is a lépcsőház másik oldalán, és Mr. Harger állt ott, meggyötört arccal, de épen és egészségesen. – Igen, uram? – kérdezte Harger. Kicsi, kopaszodó férfi volt, hajszálvékony bajusszal. – Segíthetek valamiben? – A szomszédok lövéseket hallottak – mondta neki a rendőr. – Valóban? – kérdezte Harger előzékenyen. Megnedvesítette a bajszát a kisujja hegyével. – Milyen különös. Én semmit sem hallottam. – Éles pillantást vetett Paulra. – Megint te játszottál az apád pisztolyával, fiatalember? – Ó, én ugyan nem, uram! – tiltakozott Paul rémülten. – Hol vannak most a szüleid? – kérdezte a rendőr Paultól. – Moziban – válaszolta Paul. – És te teljesen egyedül vagy? – érdeklődött a rendőr. – Igen, uram – felelte Paul. – Ez egy kaland. – Sajnálom, amit a pisztolyról mondtam – szólt közbe Harger. – Én biztosan hallottam volna bármilyen lövést a házban. Papírvékonyak a falak, és nem hallottam semmit. Paul hálásan nézett rá. – És te sem hallottál semmilyen lövést, kölyök? – kérdezte a rendőr. Mielőtt Paul kitalálta volna, hogy mit válaszoljon, zaj hallatszott az utcáról. Egy nagydarab, anyás külsejű nő szállt ki egy taxiból, és torka szakadtából kiabál – Lem! Lem, szívem! Berontott a lépcsőházba, egy bőrönd csapdosta a lábát, és cafatokra szaggatta a harisnyáját. Ledobta a bőröndöt, Hargerhez rohant, és átölelte. – Hallottam az üzeneted, drágám – búgta –, és azt tettem, amit Sam mondott, hogy tegyek. Lenyeltem az önbecsülésemet, és itt vagyok! – Rose, Rose… kicsi Rose-om – suttogta Harger. – Soha többé ne hagyj el! – Szerelmesen ölelgették egymást, és bementek a lakásba. – Csak meg kell nézni ezt a lakást! – mondta Mrs. Harger. – A férfiak egyszerűen el vannak veszve nő nélkül. – Miközben becsukódott az ajtó, Paul látta, hogy a nő borzasztóan örül a rendetlenségnek. – Biztos, hogy nem hallottál semmilyen lövést? – kérdezte a rendőr Paultól. A pénzgalacsin Paul zsebében mintha akkorára duzzadt volna, mint egy görögdinnye. – Igen, uram, biztos – nyögte. A rendőr elment. Paul becsukta maga mögött az ajtót, a szobájába botorkált, és az ágyára roskadt. Legközelebb, amikor újra hangokat hallott, azok már a fal innenső oldaláról jöttek. Vidám hangok voltak – az apjáé és az anyjáé. Az anyja egy gyerekdalt énekelt, az apja pedig vetkőztette Pault. – Icurka-picurka, édes kis fiúcska – dalolta az anyja –, rajta a zoknija, úgy feküdt az ágyba. Egyik lábán cipőcske, másik lábán semmi se… icurka-picurka, anyukának bogara. Paul kinyitotta a szemét. – Szia, nagyfiú – mondta az apja –, ruhástul feküdtél le, hallod-e. – Hogy van az én kis kalandorom? – kérdezte az anyja. – Jól – ásított Paul. – Milyen volt a film? – Nem gyerekeknek való, szívem – válaszolta az anyja. – De a rövidfilm tetszett volna. Medvékről szólt… édes kis medvebocsokról. Paul apja a kezébe nyomta a fia nadrágját, ő pedig megrázta, és gondosan az ágy mellett lévő szék támlájára hajtotta. Aztán még le is simogatta, és megérezte a pénzgalacsint a zsebében. – Kisfiúk zsebei! – lelkendezett elragadtatottan. – Tele a gyerekkor titkaival. Egy elvarázsolt béka? Egy mesebeli hercegnőtől kapott varázskés? – Megsimogatta a dudort. – Nagyfiú ez már, nem kicsi – szólt rá Paul apja. – Nagyobb annál, hogy mesebeli hercegnők járjanak a fejében. Paul anyja feltartotta a kezét. – Ne siettesd, ne siettesd! Amikor megláttam, ahogy itt alszik, megint arra gondoltam, milyen rettenetesen rövid a gyerekkor. – Benyúlt a zsebbe, és vágyódóan fölsóhajtott. – A kisfiúk olyan szigorúan bánnak a ruhákkal… különösen a zsebekkel. Kihúzta a galacsint, és Paul orra elé tartotta. – Na és most elmondanád a maminak, hogy mi ez itt? – kérdezte vidáman. A galacsin úgy bomlott szét, mint egy rendetlen krizantém, egy-, öt-, tíz– meg húszdollárosok és rúzsfoltos papír zsebkendők voltak a szirmai. És elkábítva Paul fiatal érzékeit, parfüm csípős pézsmaillata áradt belőle. Paul apja beleszagolt a levegőbe. – Mi ez a szag? – kérdezte. Paul anyja a szemét forgatta. – Tabu – mondta. (1955) M. Nagy Miklós fordítása Előkelőbb házak (More Stately Mansions) Két esztendeje ismertük a McClellan házaspárt, Grace-t és George-ot. Ők voltak az első szomszédaink, akik meglátogattak és üdvözöltek minket a faluban. Arra számítottam, hogy az az első beszélgetés kínosan akadozni fog a kezdeti udvariaskodások után, de egyáltalán nem így történt. Grace, akinek olyan fürge és éles szeme volt, mint egy verébnek, elég témát talált, hogy órákig tudjon beszélgetni. – Tudjátok – mondta izgatottan –, a nappalitok egy tökéletes álom lehetne! Nem igaz, George? Te nem úgy látod? – Aha – felelte a férje. – Tényleg szép. – Csak szedjétek le ezt az összes fehérre festett famunkát – javasolta Grace, összehúzva a szemét. – Lambériázzátok be az egészet csomós fenyővel, csak előtte be kell kenni umbrafestékkel dúsított lenolajjal a fát. És rúzspirossal vonjátok be a díványt – piros pirossal. Értitek, mire gondolok? – Pirossal? – csodálkozott Anne, a feleségem. – Pirossal! Ne féljetek a színektől! – Majd igyekszem – ígérte meg Anne. – És egyszerűen borítsátok be azt az egész falat, azt a két csúnya kis ablakot meg mindent palackzöld függönyökkel. Hát nem látjátok? Majdnem pontosan olyan lenne, mint az a mint a nappali a februári Lakás– és kertszépítés-ben. Biztosan emlékeztek rá. – Azt hiszem, elkerülte a figyelmem – vallotta be Anne. Augusztusban jártunk. – Vagy az Édes otthon-ban volt, George? – kérdezte Grace. – Most így kapásból nem emlékszem – válaszolta George. – Hát, utána tudok nézni a dossziéimban, és azonnal előszedem nektek. – Grace hirtelen felállt, és se szó, se beszéd, elkezdte bejárni a ház többi részét. Szobáról szobára haladt, egy bútordarabot megjelölt az Üdvhadsereg részére, felfedezte az egyik antik darabról, hogy hamis, egy vállrándítással ítélt pusztulásra válaszfalakat, és kilépte azt a halványsárga faltól falig szőnyeget, amit meg kell rendelnünk, még mielőtt bármi mást teszünk. – A szőnyeggel kezdjétek – adta ki határozott:an az utasítást –, és onnan építkezzetek. Az egész földszinteteket össze fogja rántani, ha a szőnyegtől kezditek az építkezést. – Ühüm – mondta Anne. – Remélem, láttátok a Tizenkilenc alapvető gond a szőnyegekkel-t a júniusi Gyönyörű házak-ban. – Ó igen, hogyne – biztosította Anne. – Jó. Akkor nem kell elmondanom, mekkora hibát követhettek el, ha nem a szőnyegtől kezditek az építkezést. George… ó, ő még a nappaliban van. Hátrapillantottam: George a nappaliban ült a díványon, a gondolataiba merülve. Felállt és elmosolyodott. Követtem Grace-t, és megpróbáltam másra terelni a szót. – Lássuk csak, ti vagytok az északi szomszédaink. És kik a déliek? Grace feltette a kezét. – Ó! Még nem ismeritek őket! Ők Jenkinsék. George – szólt hátra –, Jenkinsékről szeretnének hallani. – A hangjából arra következtettem, hogy déli szomszédaink afféle kedves semmirekellők. – Hát, Grace, tulajdonképpen kedves emberek – kapcsolódott be a beszélgetésbe George. – Huh, George – mondta Grace –, tudod, milyenek Jenkinsék. Igen, kedvesek, de… – Nevetett, és megrázta a fejét. – De micsoda? – kérdeztem meg tőle. Agyamon különböző lehetőségek futottak át. Nudisták? Heroinfüggők? Anarchisták? Hörcsögtenyésztők? – 1945-ben költöztek be – mesélte Grace –, és azonnal vettek két gyönyörű Hitchcock-széket, és… – Ezúttal felsóhajtott, és sokatmondóan megvonta a vállát. – És mi? – kérdeztem. És leöntötték őket tintával? Vagy egy köteg ezerdollárost találtak az egyik üreges lábában? – És ez minden – felelte Grace. – Ott egyszerűen megálltak. – Hogyhogy? – kérdezte Anne. – Hát nem érted? Olyan gyönyörűen kezdték azzal a két szép székkel; aztán egyszerűen csak leálltak. – Ó – mondta Anne lassan. – Értem… szalmaláng volt. Szóval ez a baj Jenkinsékkel. Aha! – Pfuj, Jenkinsék – tettem hozzá. Grace nem hallotta, amit mondtam. A nappali és az étkező között jött-ment, és észrevettem, hogy valahányszor belépett a nappaliba, vagy épp kijött, szökellt egyet, mindig pontosan ugyanazon a helyen. Kíváncsian odamentem ahhoz a ponthoz, amit kikerült, és párat ugrottam rajta, hogy lássam, rossz-e ott a padló, vagy mi a helyzet. Megint bejött, és meglepődve nézett rám. – Ó! – Valami rosszat csináltam? – kérdeztem. – Csak nem számítottam rá, hogy épp téged talállak itt. – Bocsánat. – Tudod, ott lesz majd a suszterpad. Arrébb léptem, és zavartan néztem, ahogy a fantom suszterpad fölé hajol. Azt hiszem, akkor ijesztett meg először, akkor éreztem először úgy, hogy nincs annyira kedvem nevetni. – Egy vagy két kis nyitott szögesfiókkal, és borostyán nő ki belőlük – magyarázta. – Klassz, mi? – Megkerülte, óvatosan, nehogy lehorzsolja a sípcsontját, és felment a lépcsőn az emeletre. – Nem baj, ha körülnézek itt fent is? – kérdezte vidáman. – Nézzél csak – felelte Anne. George közben felkelt a díványról. Állt, és nézett fel a lépcsőn egy percig, aztán felemelte az üres whiskysüveget. – Nem baj, ha iszom még egy pohárral? – Jaj, George, ne haragudj! Nem nagyon figyeltünk rád. Hát persze. Szolgáld csak ki magad. Ott az üveg az étkezőben. George egyenesen az üveghez ment, és töltött magának vagy fél vizespohárnyi adagot a whiskyből. – A csempe ebben a fürdőszobában természetesen egyáltalán nem megy a törülközőitekhez – hallatszott Grace hangja fentről. Anne, aki úgy caplatott utána, mint egy cseléd, ridegen egyetértett. – Hát igen. George felemelte a poharát, hunyorított, és felhajtotta. – Ne is figyeljetek rá! Átkozottul jó ez a ház. Nekem tetszik, és neki is. – Köszönöm, George. Ez kedves tőled. Anne és Grace visszajöttek a földszintre. Anne egészen el volt csigázva. – Ó, ti férfiak! – legyintett Grace. – Azt hiszitek, hogy mi kis butuskák vagyunk, igaz? – Barátságosan Anne-re mosolygott. – Egyszerűen nem értik, hogy mi érdekli a nőket. Miről beszélgettetek ti ketten, amíg mi olyan jól elvoltunk? – Épp azt magyaráztam neki, hogy be kellene tapétáznia a fákat, és kretonfüggönyöket aggatni a kulcslyukakra – felelte George. – Mmmmmm – mondta Grace. – Hát, ideje, hogy hazamenjünk, drágám. Az ajtó előtt még megállt. – Szép vonalai vannak ennek az ajtónak – állapította meg. – Az a csiricsáré vacak azonnal lejön, csak egy vésőt kell aládugni. És világosabbá lehet tenni, fehér festéket kell felvinni rá, aztán azonnal ledörzsölni. Úgy sokkal olyanabb lesz, mint ti vagytok. – Borzasztó sokat segítettél – köszönte meg neki Anne. – Hát, pompás ház ez így, ahogy van – jegyezte meg George. – Esküszöm – mondta Grace –, soha nem fogom megérteni, hogyan lehet olyan sok művész férfi. Én még egyetlen olyan férfival sem találkoztam, akibe akár csak szemernyi művészi temperamentum szorult volna. – Humbug – méltatlankodott George halkan. És aztán olyat tett, amivel egészen meglepett. A pillantás, melyet Grace-re vetett, tele volt szeretettel és tulajdonosi büszkeséggel. – Na tessék, ez a ház csakugyan egy unalmas koszfészek – jelentette ki Anne komoran, miután McClellanék elmentek. – Jaj, ide hallgass, ez egy remek ház. – Biztos. De annyi mindent kell csinálni rajta. Nem is gondoltam volna. Istenem, az ő házuk, az aztán lehet valami! Grace azt mondta, öt éve laknak benne. El tudod képzelni, mit megcsinálhatott egy házzal öt év alatt… mindent, mindent az utolsó szögig. – Kívülről nem egy nagy durranás. Különben is, Anne, te egyáltalán nem vagy ilyen. Megrázta a fejét, mintha fel akarna ébredni. – Nem, ugye? Soha életemben nem érdekelt, hogy lépést tartsak a szomszédokkal. De van valami abban a nőben. – A pokolba vele! Osztozzunk inkább Jenkin-sék sorsában! Anne felnevetett. Grace bűbája kezdett szétfoszlani. – Megbolondultál? Te barátkoznál azokkal a kétszékesekkel, azokkal az állhatatlanokkal? – Hát, majd azt szabjuk feltételül, hogy be kell szerezniük egy új díványt a két székükhöz. – És nem egy akármilyen díványt, hanem a megfelelő díványt. – Ha a barátaink akarnak lenni, nem szabad félniük a színektől, és ügyelniük kell rá, hogy a szőnyegtől kezdjenek építkezni. – Azt mondani sem kell – jelentette ki Anne éles hangon. Ám jó sok hét eltelt, mire egy biccentésnyinél több időt tudtunk szakítani Jenkinsékre. Grace McClelland üres óráinak nagy részét a házunkban töltötte. Majdnem minden reggel, amikor én elmentem dolgozni, egy halom lakáskultúrával foglalkozó magazin alatt roskadozva támolygott be a házunkba, ragaszkodott hozzá, hogy Anne végignézze vele őket, és együtt próbálják megtalálni az ideális megoldást a házunkhoz. – Borzasztó gazdagok lehetnek – mondta Anne egyik este vacsora közben. – Nem hinném – ellenkeztem. – Georgenak egy kis bőrdíszműüzlete van, amelyben szinte soha nem látni senkit. – Hát akkor minden egyes centet a házra költhetnek. – Azt el tudom képzelni. De miből gondolod, hogy gazdagok? – Ahogy az a nő beszél, az ember azt gondolná, hogy a pénz nem számít! A szeme se rebben, úgy beszél olyan plafontól padlóig érő drapériákról, amelyekből tíz dollárba kerül egy méter, azt mondja, a konyha berendezése nem kerülhet többe, mint koszos ezerötszáz dollár… a terméskőből rakott kandallót leszámítva, természetesen. – Ugyan mit ér egy konyha terméskőből rakott kandalló nélkül? – És körkanapé nélkül! – Nem tudnád valahogy lerázni, Anne? Annyira kimerít. Nem tudod egyszerűen megmondani neki, hogy sok a dolgod, és ne jöjjön át hozzád? – Nincs szívem elküldeni, olyan kedves és barátságos és magányos – mondta Anne tehetetlenül. – Meg aztán nem is lehet beszélni vele. Nem hallja, amit mondok. Egyszerűen annyira tele van zsúfolva a feje tervrajzokkal, szövetekkel, bútorokkal, tapétákkal és festékekkel. – Tereld másra a szót! – Tereld el a Mississippit! Beszélj neki politikáról, és ő máris a Fehér Ház átalakításáról fog beszélni; beszélj neki kutyákról, és ő a kutyaházakról beszél. Csörgött a telefonunk, én vettem fel. Grace McClellan volt az. – Igen, Grace? – Te az irodabútor-bizniszben dolgozol, igaz? – Igen. – Előfordul, hogy eladjátok a régi irattartó szekrényeiteket? – Igen, Grace. Nem szívesen bár, de néha meg kell tennem. – Az enyém lehet az egyik? Gondolkodtam egy percet. Volt egy régi roncs, amit épp el akartam vinni a szeméttelepre. Megmondtam neki. – Ó, az isteni lesz! Van egy cikk a múlt havi Lakás– és kertszépítés-ben arról, mit lehet csinálni régi kartotékszekrényekkel. Egy gyönyörűség lesz belőlük, ha betapétázod őket, aztán egy réteg tiszta sellakot teszel a tapétára. Látod magad előtt? – Aha. Minden rendben, drága Grace. Holnap este elhozom. – Ez borzasztó kedves tőled. Akkor már egy italra is bejöhetnétek hozzánk Anne-nel. Elfogadtam a meghívást, és visszatettem a helyére a kagylót. – Hát, eljött az idő – jelentettem be. – Mária Antónia végre meghívott bennünket, hogy vessünk egy pillantást Versailles-ra. – Félek – mondta Anne. – Annyira szomorú lesz a mi házunkat nézni az övék után. – Fontosabb dolgok is vannak az életben, mint a lakásszépítés. – Tudom, tudom. Bárcsak itthon lennél napközben, és állandóan figyelmeztetnél erre, miközben itt van! Másnap este a kocsim helyett a furgonnal jöttem haza,. hogy el tudjam vinni az öreg irattartó szekrényt Grace-nek. Anne már bent volt McClellanéknál, és George kijött, hogy segítsen. Az irattartó szekrény békebeli tölgyfa szörnyeteg volt, és az izzadás meg nyögdécselés közepette nem igazán figyeltem a házra, amíg le nem tettük terhünket az előszobában. Az első, amit észrevettem, hogy már volt két rozoga irattartó szekrény az előszobában, minden tapéta vagy tiszta sellak nélkül. Benéztem a nappaliba. Anne a díványon ült, furcsa mosollyal az arcán. A dívány alján kibújtak a rugók, és pucéran pihentek a padlón. A fényt főként egyetlen izzó adta egy pókhálós csillárból, amelyben hat égőnek volt foglalat. Egy, itt-ott szigetelőszalaggal körbetekert vezeték lógott az egyik foglalatból, és vezetett egy vasalóhoz, amely a nappali közepén lévő öreg vasalóállványon hevert. Egy kis szőnyeg, az a fajta, amit általában fürdőszobában látni, volt az egyetlen, ami a padlót takarta, s a régóta elhanyagolt padlódeszkák tele voltak karcolással, folttal. Por és pókháló mindenütt, az ablakok piszkosak. A rend vagy a gazdagság egyetlen jeleként a dohányzóasztalon tucatjával hevertek a vastag, fényes lakberendezési magazinok, színes legyezőként elrendezve. George ideges volt, és a szokásosnál is szűkszavúbb; éreztem, hogy kényelmetlenül érzi magát, amiért ott vagyunk náluk. Miután italt töltött nekünk, leült egy székre, és aztán csak ült feszengve, szótlanul. Nem úgy Grace. Ő csudára izgatott volt, és látszólag tele visszafojthatatlan büszkeséggel. Percenként tucatszor leült, felállt, megint leült, valósággal balettozott a szobában, pontosan leírva, hogyan fogja átalakítani. Képzelt szöveteket dörzsölt az ujjai közt, kényelmesen elnyúlt a vesszőből font székben, amely valamikor majd szilvakék nyugágy lesz, és olyan szélesre tárta a karját, amennyire csak tudta, hogy megmutassa, mekkora lesz a tölgyfa tévé– és lemezjátszóállvány, amely az egyik falnál fog állni. Összecsapta a kezét, és lehunyta a szemét. – Látjátok? Látjátok? – Egyszerűen csodás – bólogatott Anne. – És minden este, amikor George jön fel az úton, Martinit készítek egy párás ónkancsóba, és felteszek egy lemezt a lemezjátszóra. – Grace letérdelt a semmi elé, ahol az állvány lesz majd, kiválasztott egy lemezt a semmiből, rátette a képzelt lemeztányérra, megnyomott egy nem létező gombot, és visszaült a fonott székbe. Egészen megrémültem, amikor ringatni kezdte a fejét a képzelt zenére. Ez így ment vagy egy percig, és akkor már George is zavartnak tűnt. – Grace! El fogsz aludni. – Próbálta ezt könnyed hangon mondani, de kibukott belőle az igazi aggodalom. Grace megrázta a fejét, és lustán kinyitotta a szemét. – Nem aludtam; hallgattam a zenét. – Ez biztosan elragadó szoba lesz – dicsérte Anne, és aggódva nézett rám. Grace hirtelen megint talpon volt, új energia töltötte el. – És az étkező! – Türelmetlenül felkapott egy magazint, és átlapozta. – Várjunk csak, hol is volt, hol is volt? Nem, nem ebben. – Ledobta a magazint. – Ó, persze, tegnap este kivágtam, és beletettem az egyik dossziéba. Emlékszel, George? Az üveglapos étkezőasztal, alatta a hellyel, ahová cserepes virágokat lehet tenni? – Ühüm. – Na, az lesz az étkezőben – jelentette be Grace boldogan. – Értitek? Át lehet látni az asztalon, és ott, alatta, muskátlik vannak, meg fokföldi ibolyák, vagy bármi, amit oda akarsz tenni. – Cuki lesz? – A kartotékszekrényekhez szaladt. – De tényleg, látnotok kell színesben. Anne-nel udvariasan mentünk utána, és vártunk, amíg végigfuttatta az ujját a fiókokban lévő osztóbetétek között. A fiókok tele voltak pakolva szövet– és tapétamintákkal, festékszíntáblákkal és magazinokból kivágott oldalakkal. Már megtöltött két szekrényt, úgyhogy nyilván a harmadikat is kész volt befogni, azt, amit most hoztam neki. A fiókokon cetlik voltak egyszerű feliratokkal: „Nappali", „Étkező" „Konyha" és így tovább. – Hű, micsoda iktatórendszer! – mondtam Georgenak, aki épp elment mellettem, egy új itallal a kezében. Szúrósan rám pillantott, mintha azt próbálná eldönteni, hogy ugratom-e vagy sem. – Hát igen – felelte végül. – Még annak a műhelynek is külön fiókja van, amit nekem tervez az alagsorba. – Felsóhajtott. – Majd egyszer. Grace felemelt egy kis négyzet alakú átlátszó kék műanyagot. – És ez lesz a konyhai függönyök anyaga, a csap és a mosogatógép fölött. Vízálló, és tisztára lehet törölni. – Csodás anyag – ismerte el Anne. – Van mosogatógéped? – Mmmmm? – mormolta Grace, valami távoli horizontra mosolyogva. – Ó… mosogatógépem? Nincs, de pontosan tudom, hogy milyet akarunk. Azt már eldöntöttük, ugye, George? – Persze, drágám. – És majd egyszer… – mondta Grace boldogan, végigfuttatva ujjait az egyik fiók tartalmán. – Majd egyszer… – helyeselt George. Mint már mondtam, két év telt el azóta, hogy összeismerkedtünk McClellanékkal. Anne kedvesen és nagy empátiával ártalmatlan módszereket talált ki annak megakadályozására, hogy Grace minden idejét nálunk töltse a magazinjaival. De kialakult az a jószomszédi szokás köztünk, hogy havonta egyszer vagy kétszer megittunk pár pohárkával együtt. Kedveltem George-ot, aki barátságos és beszédes lett, miután látta, hogy nem fogjuk heccelni a feleségét a lakberendezési mániája miatt, mint ahogy mindenki más tette a környéken. Imádta Grace-t, és csak olyankor vette félvállról a szenvedélyét, mint például az első találkozásunk alkalmával is tette, ha nem ismerte azokat az embereket, akik előtt Grace produkálta magát. Barátok között semmi olyat nem tett, amivel letörte volna a lelkesedését, és véletlenül sem gúnyolta ki az álmodozását. Anne úgy viselte Grace egyvágányú beszélgetéseinek terhét, mint valami keresztényi szolgálatot, tapintatosan és türelmesen hallgatva. George-dzsal mi oda se figyeltünk, és elég kellemesen töltöttük az időt, mindenféléről beszélgetve, a lakberendezést kivéve. E beszélgetések során lassanként kiderült, hogy George évek óta szorult helyzetben van anyagilag, és sehogy sem jönnek egyenesbe a dolgai. Az a „majd egyszer", amit Grace öt éve tervezget, mondta George, mintha mindig egy hónappal odébb suhanna, ahogy egy-egy új lakberendezési magazin megjelenik az újságosnál. Akkor hát, döntöttem el magamban, nem Grace miatt, hanem ezért iszik többet a kelleténél. És a kartotékszekrények egyre jobban megteltek, a McClellan-ház pedig egyre roskadtabb lett. De Grace lelkesedése, hogy milyen lesz majd egyszer a házuk, soha nem lohadt. Sőt még szárnyalóbb lett, s nekünk újra és újra körbe kellett kísérnünk a házban, hogy meghallgassuk, milyen is lesz, ha majd elkészül. S aztán egy meglehetősen szomorú, valamint egy borzasztóan kellemes dolog történt McClellanékkal. A szomorú dolog az volt, hogy Grace ágynak esett valami vírusfertőzéssel, és két hónapig kórházban tartották. A kellemes pedig az, hogy George elég sok pénzt örökölt egy olyan rokonától, akivel soha még csak nem is találkozott. Amíg Grace a kórházban volt, George gyakran vacsorázott velünk; és azon a napon, amikor megkapta az örökségét, szűkszavúságának maradéka is eltűnt. Meglepetésünkre most ő kezdett szenvedélyesen beszélni a lakberendezésről, és semmi más nem érdekelte. – Na, most már te is totál flúgos lettél – nevetett Anne. – Én flúgos? A nyavalyát! Csak van pénzem! Meg fogom lepni Grace-t! Mire hazajön, pontosan olyan lesz a ház, amilyennek akarja. – Pontosan, George? – Ponnntosan! Anne és én készséggel ajánlkoztunk, hogy segítünk neki. Végignéztük Grace kartotékait, és részletes útmutatásokat találtunk minden egyes helyiséghez, egészen a könyvtámaszokig és a szappantartókig menően. Kemény munka volt minden egyes részletet megtalálni, de George fáradhatatlan volt, mint ahogy Anne is, és a pénz nem jelentett akadályt. Csak az idő számított, a pénz nem. Villanyszerelők, burkolók, kőművesek és ácsok dolgoztak éjt nappallá téve a beígért sürgősségi felárért, Anne pedig ellenszolgáltatás nélkül az áruházakat nyaggatta, hogy siessenek a háznyi bútor leszállításával, amit megrendelt. Két nappal azelőtt, hogy Grace hazajött a kórházból, az örökség elfogyott, és a ház káprázatosan festett. George kétségkívül a legboldogabb és legbüszkébb ember volt a világon. Makulátlan volt az eredmény, egyetlen apró részletet kivéve, ami említést sem érdemel. Anne nem talált pontosan olyan színű sárga kárpitot, amilyet Grace a nappaliba szánt függönyökhöz és díványhoz kiválasztott. Az árnyalat, amellyel kénytelen-kelletlen beérte, épp csak egy kicsivel volt világosabb a szövetmintánál. George és én egyáltalán nem láttuk a különbséget. És aztán Grace hazajött, vidám volt, de gyenge, George karjára támaszkodott. Késő délután volt, és Anne-nel a nappaliban vártuk, szó szerint remegve az izgalomtól. Miközben George a ház felé vezette Grace-t, Anne idegesen rendezgette a csokor rózsát, amit hozott, és amelyet egy nagy kristályvázába tett a dohányzóasztal közepén. Meghallottuk George motozását a kilincsen, kitárult az ajtó, és McClellanék álomotthonuk küszöbén álltak. – Ó, George – mormolta Grace. Elengedte a férje kezét, és mintha varázslatos erő költözött volna belé mindabból, ami körülvette, szobáról szobára járt, és közben egyfolytában úgy nézegetett körbe, ahogy azt már ezerszer láttuk tőle. De most az egyszer nem jutott szóhoz. Végül visszatért a nappaliba, és leroskadt a szilvakék pamlagra. George lehalkította a lemezjátszót, csak édes susmorgás hallatszott. – Nos? Grace felsóhajtott. – Ne siettess! – felelte. – Próbálom megtalálni a szavakat. A pontos szavakat. – Tetszik? – kérdezte George. Grace ránézett, és hitetlenkedve felnevetett. – Ó, George, George, hát persze hogy tetszik! Csodálatos, drágám! Itthon vagyok végre! Itthon! – Remegett az ajka, és mindannyiunknak könnyek tolultak a szemébe. – Nem hibádzik semmi? – kérdezte George fátyolos hangon. – Csodálatos, milyen rendben tartottad. Minden tiszta és gyönyörű. – Hát igazán meglepő volna, ha nem lenne minden tiszta – mondta George. Összecsapta a kezét. – Akkor hát elég jól vagy egy italhoz? – Nem haltam meg. – Minket hagyj ki, George – mondtam. – Megyünk. Csak látnunk kellett Grace arcát, amikor bejön, de most már magunkra hagyunk benneteket. – Jaj, ne… – kérte George. – De. Tényleg. Megyünk is. Most kettesben kell lennetek – vagy hármasban, a házzal. – Egy lépést se! – kiáltotta George. Sietve kiment a vakítóan fehér konyhába, hogy kitöltse az italokat. – Na jó, akkor kisurranunk – mondta Anne. Indultunk az ajtó felé. – Ne állj fel, Grace! – Hát, ha tényleg nem maradtok, akkor viszlát – intett Grace a pamlagról. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg nektek. – Évek óta nem éreztem magam ilyen remekül – mondta Anne. Büszkén nézett körbe a szobán, majd a dohányzóasztalhoz ment, hogy megigazítsa a rózsacsokrot. – Az egyetlen, ami miatt izgultam, a védőhuzat és a függönyök színe volt. Jó lesz így? – Tényleg, Anne, te is észrevetted? Én meg sem akartam említeni. Olyan butaság volna hagyni, hogy egy ilyen apróság elrontsa a hazatérésemet. – Kicsit összeráncolta a homlokát. Anne elszontyolodott. – Ó, drágám, remélem, nem rontotta el! – Nem, nem, dehogyis! – felelte Grace. – Nem egészen értem, de egy kicsit se számít. – Hát, én meg tudom magyarázni – mondta neki Anne. – A levegőben lehet valami, gondolom. – A levegőben? – kérdezte Anne. – Hát mi más magyarázat lenne rá? Éveken át tökéletesen megtartotta a színét ez az anyag, és most meg, puff, így megfakul pár hét alatt. George bejött egy harmatos ónkancsóval. – Na, akkor maradtok egy gyors italra, ugye? Anne és én mohón, hálásan, szótlanul elvettük a poharat. – Jött ma egy új Szép otthon, szívem – mondta George. Grace megvonta a vállát. – Úgyis csak ugyanaz van mindegyikben. – Felemelte a poharát. – A szép napokra, és nagyon köszönöm, drágáim, a rózsákat. (1951) M. Nagy Miklós fordítása A Hyannis Port-i eset (The Hyannis Port Story) A legtávolabbi hely, ahol valaha ablakokat adtam el, a massachusettsi Hyannis Port volt, gyakorlatilag Kennedy elnök nyaralójának az előkertje. A működési területem általában a házam negyven kilométeres körzete, ami a New Hampshire-i North Crawfordban van. A Hyannis Port-i eset azért történhetett meg, mert valaki félreértett valamit, amit mondtam, és azt hitte, szenvedélyes republikánus, Goldwater embere vagyok. Igazából még magamban sem döntöttem el, hogy mi a véleményem Goldwaterről. A következőképpen történt a dolog. A North Crawford-i Lions Klub programszervező elnöke Goldwater híve volt, és az egyik gyűlésre meghívott egy Robert Taft Rumfoord nevű egyetemi fazont, beszéljen nekünk arról, hogy összekutyulnak mindent a demokraták Washingtonban és Hyannis Portban. A srác valami olyan egyetemista szervezet országos elnökeként lépett fel, amelyik próbálta visszavezetni az országot ahhoz, amit ő Alapelveknek nevezett. Az egyik első alapelv, ahogy emlékszem, az volt, hogy el kell törölni a jövedelmi adót. Hallaniuk kellett volna a tapsot! Az a fura érzésem támadt, hogy a srácot nem izgatja jobban a politika, mint engem. Karikás volt a szeme, és úgy nézett ki, mint aki szívesebben lenne valahol máshol. Kemény dolgokat mondott, de azok is úgy hangzottak, mint amikor valaki dorombon játszik. Az egész beszédéből csak az volt igazán érdekes, amikor elmesélte, hogy részt vett vitorlás– meg golfversenyeken, és teniszezett is különböző Kennedykkel és a barátaikkal. Azt mondta, nagy reklámot csapnak akörül, hogy milyen remek golfjátékos volt Bobby Kennedy, miközben kábé annyit értett a golfhoz, mint tyúk az ábécéhez. Azt mondta, Pierre Salinger volt a világ egyik legrosszabb golfozója, és a vitorlázás meg a tenisz egyáltalán nem is érdekelte. Robert Taft Rumfoord szülei is megjelentek, hogy meghallgassák. Idáig eljöttek Hyannis Portból. Mindketten nagyon büszkék voltak rá – vagy legalábbis az apja az volt. Az apa a hó ellenére fehér flanelnadrágot és fehér cipőt viselt, és duplasoros kék zakót rézgombokkal. A flú úgy mutatta be mint Willam Rumfoord hajóskapitányt. A kapitány alacsony ember volt, nagyon borzas szemöldökkel és halványkék szemmel. Úgy nézett ki, mint egy kedves, zsémbes mackó, mint ahogy a fia is. Később egy titkosszolgálati fazontól megtudtam, hogy a Kennedyk Rumfoordékat Micimackóknak hívták, mert annyira hasonlítottak a gyerekkönyvben szereplő medvebocshoz. A kapitány felesége azonban nem volt micimackós. Ő sovány és fürge volt, és vagy öt centivel magasabb a kapitánynál. A medvéknek olyasfajta a nézésük, mintha nagyjából elégedettek lennének mindennel. A kapitány feleségének nem olyan volt a tekintete. Rögtön láttam, hogy egy csomó minden idegesíti. Miután a fiú már elég tüzet és kénkövet okádott a Kennedykre, az apja pedig mindent megtapsolt, amit mondott, Hay Boyden, az építkezési fuvarozó emelkedett szólásra. Demokrata volt, Kennedy híve, és szörnyű dolgokat mondott a fiúnak. Az egyetlen, amire emlékszem, a legelső mondata volt: „Fiam, ha így eregeted a gőzt kiscserkész korodban, akkor szemernyi nyomás se marad benned, mire elég idős leszel ahhoz, hogy szavazhass.” Utána csak ennél keményebb dolgokat mondott. A fiú nem lett pipa ettől. Csak zavarba jött, és még egy kis dorombolással válaszolt. Aki bepipult, az a kapitány volt. Olyan vörösre gyúlt az arca, mint a paradicsomlé. Felállt, és vitatkozni kezdett, és egész jól csinálta, pedig a felesége egész idő alatt rángatta a rézgombos kabátját. Próbálta leállítani, hogy ne csapjon olyan nagy lármát, de a kapitány szerette a lármát Úgy lett vége a gyűlésnek, hogy gyakorlatilag mindenki kínosan érezte magát, én pedig odamentem Hay Boydenhez, hogy beszéljek vele valamiről, aminek semmi köze nem volt se a Kennedykhez, se Goldwaterhez. Egy zuhanykabinról volt szó, amit én adtam el neki. Ragaszkodott hozzá, hogy ő maga építi be, megspórolva ezzel kábé hét és fél dollárt. Csak épp szivárgott, és emiatt leomlott a plafon az étkezőjében, és Hay azt állította, hogy nem a beépítéssel volt baj, hanem magával a zuhanykabinnal. Hayben maradt még egy adag indulat a fiúval folytatott vitából, úgyhogy rajtam töltötte ki a mérgét. Válaszul csak megmondtam neki, hogy mi az igazság, és azzal ott is hagytam, mire Rumfoord kapitány megragadta és megrázta a kezem. Azt hitte, a fiát és Barry Goldwatert védtem meg. – Mivel foglalkozik? – kérdezte. Megmondtam neki, s pillanatokon belül megrendelésem volt egy Hyannis Port-i négyszintes ház összes külső ablakszárnyára. A hajóskapitány villának nevezte azt a régi nagy házat. – Maga a Haditengerészetnél szolgál? – kérdeztem tőle. – Nem – felelte. – Az apám viszont haditengerészeti miniszter volt William Howard Taft alatt. Az a teljes nevem: William Howard Taft Rumfoord kapitány. – A Parti Őrségnél van? – kérdeztem. – Úgy érti, a Kennedy Magánflottánál? – Micsoda? – Manapság inkább úgy kellene nevezni a Parti Őrséget – felelte. – Úgy néz ki, az az egyetlen feladatuk, hogy a Kennedykre vigyázzanak, miközben azok mögött a bűzládák mögött vízisíelnek. – Szóval nem a Parti Őrségnél szolgál? – szögeztem le. El nem tudtam képzelni, mi van még. – A Hyannis Port-i Jachtklubban voltam kapitány 1946-ban – felelte. Nem mosolygott, és én sem, és a felesége sem, akit Clarice-nek hívtak. De Clarice ajkát halk sóhaj hagyta el, amely úgy hangzott, mint egy tehervonat füttye messze-messze, egy esős reggelen. Akkor nem tudtam, mi bántotta őt, de Clarice azért sóhajtott, mert a kapitánynak nem volt semmilyen néven nevezhető állása 1946 óta. Azóta főállásban szidalmazta épp azt az illetőt, aki az Egyesült Államok elnöke volt, beleértve Eisenhowert is. Különösen Eisenhowert. * Úgyhogy június végén lementem Hyannis Portba a teherautómmal, hogy megmérjem a kapitány ablakait. Az Irving Avenue-n volt a behajtója. Mint ahogy a Kennedyké is. És Kennedy elnök meg én épp ugyanazon a napon mentünk Cape Codra. A Hyannis Portba vezető úton három falun át tartott a dugó. A köztársaság minden államából voltak rendszámtáblák. Nagyjából óránkénti hat kilométeres sebességgel mozgott a kocsisor. Több gyalogos kirándulócsoport is megelőzött. Négyszer felforrt a hűtővizem. Igencsak sajnáltam magam, hisz én csak egy közönséges állampolgár vagyok, és bele kellett keverednem egy ilyen dugába. De aztán felismertem az előttem haladó kocsiban ülő férfit. Adlai Stevenson volt. Ő sem haladt gyorsabban, mint én, és neki is felforrt a hűtővize. Egyszer olyan hosszú ideig álltunk, hogy mindketten – Mr. Stevenson és én – kiszálltunk a kocsinkból, és mászkáltunk egy kicsit. Megragadtam az alkalmat, hogy megkérdezzem tőle, hogy mennek az Egyesült Államok ügyei. Azt mondta, épp olyan jól mennek, ahogy azt várni lehet. Ezzel persze nem mondott többet, mint amit anélkül is tudtam. Amikor végre Hyannis Portba értem, láttam, hogy az Irving Avenue-t lezárta a rendőrség és a titkosszolgálat. Adlai Stevensont beengedték, de engem nem. A rendőrség visszaparancsolt a turisták sorába, akiket eltereltek egy másik utcába, egysaroknyira az Irving Avenue-tól. Aztán már csak azt vettem észre, hogy Hyannisban vagyok, és az Elnöki Autó Fogadó, az Első Családi Gofri Sütöde, a PT-109 Koktélbár és egy Új Határ nevű minigolfpálya mellett gurulok el éppen. Bementem a gofrisütödébe, és felhívtam Rumfoordékat, hogy megtudjam, hogyan tud egy hétköznapi nyílászáró-kereskedő bejutni az Irving Avenue-ra anélkül, hogy ólomzáporban lelné halálát. A komornyikkal beszéltem. Leírta a rendszámomat, és megkérdezte, milyen magas vagyok, milyen:színű a szemem és a többi. Megmondja a titkosszolgálatiaknak, biztosított, és legközelebb már be fognak engedni. Késő délután volt, kihagytam az ebédet, ezért úgy döntöttem, megeszem egy gofrit. Az összes gofrifajtát a Kennedykről meg a barátaikról és rokonaikról nevezték el. Az epres-tejszínhabos volt a Jackie. Az, amelyikre egy gombóc fagyit tettek, a Caroline. Még Arthur Schlesinger, Jr. nevű gofrijuk is volt. Én egy Teddyt kértem – meg egy csésze Joe-t. Amikor újból próbálkoztam, beengedtek, és a pakisztáni védelmi miniszter mögött mentem végig az Irving Avenue-n. Kettőnket leszámítva olyan üres volt az utca, mint a Szahara közepe. Az elnöki oldalon semmi látnivaló nem akadt, eltekintve egy új, körülbelül két és fél méter magas és hatvan méter hosszú hántolt cédrusfa kerítéstől és egy kaputól. A Rumfoord-villa a kapuval szemben állt az utca másik oldalán. Ez volt a legnagyobb ház a faluban, és az egyik legöregebb. Stukkódíszes, tornyokkal, erkélyekkel és körkörös verandával. Egy első emeleti erkélyen Barry Goldwater nagy portréja díszelgett. Biciklilámpákkal a szembogarában. A két szem mereven a Kennedy-kapura bámult. Reflektorok vették körül, úgyhogy éjszaka nyilván meg volt világítva. És a reflektorok fel voltak szerelve ellenzőkkel. Az az ember, aki ablaktáblákat árul, soha nem lehet egészen biztos benne, hogy milyen társadalmi osztályhoz tartozik, különösen akkor, ha ő maga szereli be azokat: az ablaktáblákat. Így aztán fel voltam készülve rá, hogy láthatatlanul végezzem a dolgomat, szépen lemérjem az ablakokat, anélkül, hogy bárkit zavarnék vele. De a kapitány úgy üdvözölt, mint egy fontos vendéget. Koktélozni hívott, meginvitált vacsorára, és kérte, hogy töltsem ott az éjszakát. Majd másnap elkezdhetek mérni, mondta. Úgyhogy nekiálltunk Martinit iszogatni a verandán. Csak épp nem a legkellemesebb részén ültünk le, amely a Jachtklubra és a kikötőre nézett, hanem azon az oldalon, ahonnan a sok szegény turistát láthattuk, akiket eltereltek Hyannis felé. A kapitány szeretett arról a sok szegény bolondról beszélni. – Nézze meg őket! – mondta. – Csillogást akartak, és most rájönnek, hogy nem kapják meg. Ezek tényleg arra számítottak, hogy meghívják őket focizni Eunice-szal, Frank Sinatrával meg az egészségügyi és népjóléti miniszterrel. A csillogásra adták le a voksukat, és nézze meg őket most! Még csak a Kennedyk kéményét se nézhetik meg a fák fölött. Az összes csillogás, amit ettől a kormánytól kapnak, egy Caroline nevű méregdrága gofri. Egy helikopter húzott el fölöttünk, nagyon alacsonyan, és leszállt valahol a Kennedyk kerítésén belül. Clarice azt találgatta, vajon ki ülhetett benne. – Hatodik János pápa – mondta a kapitány. A komornyik, akit Johnnak hívtak, ekkor jelent meg egy nagy tállal Azt hittem, mogyoró vagy pattogatott kukorica van benne, de kiderült, hogy Goldwater-jelvények. A kapitány megkérte Johnt, hogy vigye ki a tálat az utcára, és osztogassa a jelvényeket az autókban ülő embereknek. Sokan elfogadták. Csalódottak voltak. Sőt mérgesek. Néhány nyolcvan kilométeres túrázó, akik ténylegesen több mint száz kilométert tettek meg Bostonból idáig, megkérdezte, lefekhet-e egy kicsit Rumfoordék pázsitján. Ők is harapós kedvükben voltak. Úgy gondolták, az elnöknek vagy legalábbis a főügyésznek az lenne a dolga, hogy megköszönje, amiért idáig elgyalogoltak. A kapitány azt mondta, nemcsak lefekhetnek, hanem limonádét is ad nekik, ha felteszik a Goldwater-jelvényt. Boldogan megtették. – Kapitány – szólítottam meg –, hol van a kedves fia, az, aki beszédet mondott nekünk New Hampshire-ben? – Az az egy van, aki beszédet mondott maguknak – felelte. – Jól megmondta a magáét. – Naná, apja fia. Clarice újból azt a távoli tehervonatsóhajt hallatta. – Elment úszni a fiú, épp mielőtt maga megjött – tájékoztatott a kapitány. – Most már bármikor hazaérhet, hacsak le nem fejezte az ír maffia egyik vízisíelő tagja. Átmentünk a veranda víz felőli oldalára, hátha megpillantjuk az ifjú Robert Taft Rumfoordot, amint úszik. Kint volt a vízen a Parti Őrség egy kutterja, amely elhessegette a motorcsónakos turistákat a Kennedyk partszakaszától. Meg egy turistahajó is ringatózott a vízen, teli emberekkel, akik felénk meresztették a szemüket. Az idegenvezetőnek nagyon erős hangosbeszélője volt, és gyakorlatilag minden szavát hallottuk. – Az a fehér hajó ott a Honey Fitz, az elnök privát jachtja – mondta. – Mellette van a Marlin, amelyik az elnök apjáé, Joseph C. Kennedye, aki nagykövet volt az angol királyi udvarnál. – Az elnök bűzládája meg az elnök apjának a bűzládája – magyarázta a kapitány. Minden motoros hajót bűzládának nevezett. – Ez egy olyan kikötő, amelyet kizárólag vitorlás hajóknak kellene birtokba venniük. A veranda falán ott volt a kikötő térképe. Tanulmányozni kezdtem, és találtam rajta egy Rumfoord-földnyelvet, egy Rumfoord-sziklát és egy Rumfoord-zátonyt. A kapitány megjegyezte, hogy 1884 óta él a családja Hyannis Portban. – Úgy látom, a Kennedykről semmi sincs elnevezve – mondtam. – Miért lenne? – kérdezte. – Ők csak tegnapelőtt jöttek. – Tegnapelőtt? – Miért, maga minek nevezné 1921-et? – Nem, uram – mondta az idegenvezető az egyik utasnak –, az nem az elnök háza. Mindenki ezt kérdezi. Az a nagy, ronda, stukkódíszes ház, uraim, a Rumfoord-villa. Egyetértek önökkel, túl nagy ahhoz, hogy villának nevezzék, de hát tudják, milyenek a gazdag emberek. – Milyenek? Padlóra küldte őket a martalóc adózás – zsörtölődött a kapitány. – Tudja, nem Kennedy az első elnök, aki itt járt Hyannis Portban. Taft, Harding, Coolidge és Hoover mindannyian az apám vendégei voltak itt, ebben a házban. Kennedy egyszerűen csak az első elnök, aki úgy látta jónak, hogy a Disneyland keleti enklávéjává változtassa ezt a helyet. – Nem, asszonyom – mondta az idegenvezető –, nem tudom, honnan szedik a Rumfoordok a pénzüket, de hogy dolgozniuk nem kell, annyit tudok.Csak üldögélnek azon a tornácon, Martinit iszogatnak, és dől hozzájuk a lé. A kapitány erre már felfortyant. Be fogja perelni a turistahajó tulajdonosait, mondta, kemény egymillió dollárra. A felesége próbálta csitítani, de be kellett mennem vele a dolgozószobájába, hogy felhívja az ügyvédeit. – Maga a tanúm – bökött felém. De megcsörrent a telefonja, mielőtt még hívhatta volna a jogászait. Egy Raymond Boyle nevű fazon hívta a titkosszolgálattól. Később megtudtam, hogy Boyle-t úgy tartották számon a Kennedy-házban, mint a Rumfoord-szakértőt vagy rumfoordianai nagykövetet. Valahányszor olyasmi történt, aminek Rumfoordékhoz volt köze, Boyle-nak kellett elsimítania az ügyet. A kapitány megkért, hogy menjek fel, és hallgassam meg a beszélgetésüket a másik telefonkészüléken. – Ebből majd megtudja, mennyire elszemtelenedtek újabban az állami alkalmazottak – jelentette ki. Felmentem. – A maguk titkosszolgálata az egyik leghitványabb titkosszolgálat, amivel valaha kapcsolatba kerültem – mondta épp a kapitány, amikor felvettem a kagylót. – Láttam már olyan rezesbandát, amelyik jóval kevésbé volt harsány maguknál. Meséltem már magának, amikor Calvin Coolidge, aki történetesen szintén elnök volt, elment durbincsra horgászni a Jachtklub kikötőjéből? – Igen, uram, mesélte, jó párszor – felelte Boyle. – Valóban remek sztori, és valamikor szeretném újra meghallgatni. De e pillanatban a fia miatt hívom. A kapitány ennek ellenére azonnal belefogott a történetbe. – Coolidge elnök – mesélte – ragaszkodott hozzá, hogy saját maga szúrja fel a csalit a horgára, és nem állomásozott a part közelében az egyesített Atlanti– és Csendes-óceáni Flotta, és az eget nem sötétítették el a repülőgépek, és a titkosszolgálati ügynökök különítményei nem taposták pürévé a szomszédok virágágyásait. – Uram… – szólt közbe Boyle türelmesen –, az ön fiát, Robertet letartóztatták, amint épp be akart hatolni az elnök apjának a hajójába, a Marlinba. – Coolidge idején nem voltak ilyen bűzládák ebben a faluban, amikből szivárognak a kőolajszármazékok, amik okádják a füstöt, megölik a halakat, és ragacsos fekete masszával borítják be az egész partot. – Rumfoord kapitány, uram – állította le Boyle –, hallotta, amit az imént a fiáról mondtam önnek? – Természetesen – felelte a kapitány. – Azt mondta, hogy Robertet, a Hyannis Port-i Jacht-klub tagját letartóztatták, amikor érintkezésbe lépett a klub egy másik tagjának tulajdonát képező hajóval. Ez valóban nagyon borzalmas bűncselekménynek tűnhet fel egy olyan szárazföldi patkány szemében, amilyen maga; de réges-régóta az a szokás a tengereken, Mr. Boyle, hogy ha egy úszó, aki időlegesen elfáradt, egy hajó közelébe ér, amely történetesen nem az övé, belekapaszkodhat abba a hajóba, és megpihenhet, minden abbéli félelem nélkül, hogy tüzet fog nyitni rá a Parti Őrség, vagy hogy összezúzzák az ujjait a Titkosszolgálat tagjai, vagy ahogy én jobban szeretem hívni őket, a Kenney-palota Sárkányai. – Nem volt se lövöldözés, se ujjzúzás, uram – mondta Boyle. – És semmi jel nem mutatott arra, hogy egy kifáradt úszóról lenne szó. A maga Robertje úgy mászott fel a Marlin horgonyzsinórján, mint egy csimpánz. Lazán felkúszott azon a kötélen, kapitány. Azt hiszem, ez a helyes tengerészeti szakkifejezés. És emlékeztetem önt, mint ahogy próbáltam őt is emlékeztetni, hogy az olyan személyeket, akik hívatlanul és bejelentés nélkül ilyen gyorsasággal és céltudatossággal mozognak az elnök közelében, a régtől fogva követett gyakorlat szerint mindenáron meg kell állítani… éspedig, ha a szükség úgy hozza, akár erőszakos eszközökkel is. – Egy Kennedy adta ki a parancsot, hogy állítsák meg a behatolót? – kérdezte a kapitány. – Nem volt Kennedy a fedélzeten, uram. – Nem volt senki azon a bűzládán? – Adlai Stevenson, Walter Reuther és az én egyik emberem a fedélzeten tartózkodott, uram – tájékoztatta Boyle. – Mindannyian lent voltak, amíg meg nem hallották Robert lépteit a fedélzeten. – Stevenson és Reuther? – kérdezte a kapitány. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy elengedtem a fiamat úszni anélkül, hogy egy tőrt tartana a fogai között. Remélem, kinyitotta a szelepeket, amikor gumibottal eszméletlenre verték. – Nagyon vicces, uram – mondta Boyle, és valamicskével élesebb lett a hangja. – Biztos benne, hogy az én Robertem volt az? – érdeklődött a kapitány. – Ki más hordana Goldwater-jelvényt az úszónadrágján? – Netán ellenzi a politikai nézeteit? – fortyant fel a kapitány. – Csak mint azonosító jelet említettem a jelvényt. Az ön fiának politikai nézetei nem érdeklik a Titkosszolgálatot. Csak hogy tudja, hét éven át egy republikánus életét védtem, három éven át meg egy demokratáét – közölte Boyle. – Csak hogy tudja, Mr. Boyle – mondta a kapitány –, Dwight David Eisenhower nem volt republikánus. – Bármi volt is, én vigyáztam rá – folytatta Boyle. – Miattam akár Zoroaszter követője is lehetett. És bármi lesz is a következő elnök, rá is vigyázni fogok. És megvédem az olyan embereket is, mint a maga fia, a túlzásba vett fesztelenség következményeitől, amennyiben az elnök közelében bukkannak fel. – Boyle hangja most már igazán élessé vált. Olyan volt, mint egy horganyzott: ónlemezbe vájó szalagfűrész. – Közlöm önnel, immár hivatalosan és minden kedélyeskedés nélkül, hogy a fiának a jövőben tartózkodnia kell a Kennedy-hajók szerelmi fészekként való használatától. A kapitánynak ez végre eljutott a tudatáig, és megrökönyödött. – Szerelmi fészekként? – kérdezte. – A maga Robertje mindenféle hajókon randevúzott már egy lánnyal a kikötőben – felelte Boyle. – Most azt beszélte meg vele, hogy a Marlinon találkoznak. Biztos volt benne, hogy üres lesz. Adlai Stevenson és Walter Reuther jelenléte sokként érte. A kapitány hallgatott néhány másodpercig, majd így szólt: – Mr. Boyle, tiltakozom a célozgatásai ellen. Ha valaha meghallom, hogy bárki másnak ilyesmire céloz a fiammal kapcsolatban, jobban teszi, ha a felesége nevére íratja a pisztolyát és a pisztolytáskáját, mert a gatyáját is leperelem magáról. Az én Robertem soha nem ment el olyan lánnyal, akit ne mutatott volna be büszkén az anyjának és nekem, és soha nem is fog elmenni. – Perceken belül meg fogja ismerni a szóban forgó hölgyet – mondta Boyle. – Robert hazafelé tart vele. A kapitány most már egyáltalán nem volt kemény. Feszengve, alázatosan kérdezte meg: – Ha megkérhetem, megmondaná a nevét? – Kennedy, uram – felelte Boyle. – Sheila Kennedy. Frissen érkezett Írországból, az Egyesült Államok elnökének negyed-unokatestvére. Robert Taft Rumfoord közvetlenül ezután jelent meg a lánnyal, és bejelentette, hogy eljegyezték egymást. Aznap este szomorú és gyönyörű, boldog és furcsa vacsora zajlott le a Rumfoord-villában. Robert volt ott a barátnőjével, meg én, meg a kapitány és a felesége. Olyan intelligens, kedves és gyönyörű volt az a lány, hogy összetörte a szívem, valahányszor ránéztem. Ezért éreztem olyan különlegesnek azt a vacsorát. Annyira kívánatos volt a lány, és a szerelem közte és Robert között annyira szép és tiszta, hogy apró kis butaságokon kívül senkinek nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna. Így hát leginkább csak ettünk szótlanul. A kapitány egyetlenegyszer hozta fel a politikát. Azt mondta Robertnek: – Hát… ööö… azért fogsz még beszédeket tartani az országban, vagy… ööö… – Azt hiszem, egy időre teljesen kiszállok a politikából – jelentette be Robert. A kapitány mondott valamit, amit egyikünk sem értett, mert elcsuklott a hangja. – Apám? – kérdezte Robert. – Azt mondtam – felelte a kapitány –, hogy talán úgy lesz a legjobb. A kapitány feleségére, Clarice-re pillantottam. Minden ránc eltűnt az arcáról. Ő is fiatalnak és gyönyörűnek látszott. Isten tudja, hány éve, most volt először tökéletesen nyugodt. Azt is mondtam, hogy szomorú volt a vacsora. A szomorú része az volt, hogy mennyire üressé és csendessé vált utána a kapitány. A szerelmespár elment egy holdfényes vitorlázásra. A kapitány, a felesége és én brandyt ittunk a verandán, a víz felőli oldalon. Lement a nap. A turisták áradata megritkult. A túrázók, akik délután a gyepre kéredzkedtek, még mindig ott voltak mindannyian, mélyen aludtak, egy fiút kivéve, aki gitározott. Lassan játszott. Néha mintha egy perc is eltelt volna két pengetés között. Kijött John, a komornyik, és megkérdezte a kapitánytól, felkapcsolja-e már Goldwater szenátor reflektorait. – Azt hiszem, ma éjszakára azt kihagyjuk, John – felelte a kapitány. – Igenis, uram – mondta a komornyik. – Még mindig ő az én emberem, John – tette hozzá a kapitány. – Senki ne értsen félre. Csak azt gondolom, jobb lesz, ha ma éjszakára hagyjuk pihenni. – Igenis, uram – ismételte John, és elment. Sötét volt a verandán, úgyhogy nem láttam valami jól a kapitány arcát. A sötétség, a brandy és a lassú gitárszó hatására elkezdte elmondani magáról az igazat, anélkül hogy ez túl fájdalmas lett volna számára. – Hadd pihenjen egy kicsit Arizona szenátora – mondta. – Mindenki tudja, hogy kicsoda ő. A kérdés az: Én ki vagyok? – Egy szeretetre méltó ember – válaszolta Clarice a sötétben. – Így, hogy ki vannak kapcsolva Goldwater reflektorai, és a fiam eljegyzett egy Kennedy-lányt, mi más vagyok, mint az, aminek az az alak a sétahajón mondott: olyan ember, aki csak üldögél a tornácán, issza a Martinikat, és közben dől hozzá a lé. – Te egy intelligens, elragadó, művelt férfi vagy, és még egészen fiatal is – mondta Clarice. – Valami munkát kell találnom. – Mindketten sokkal boldogabbak leszünk így – folytatta Clarice. – Én mindenképp szeretni foglak. De most már elmondhatom neked, drágám: szörnyen nehéz egy nő számára, hogy csodáljon egy olyan embert, aki valójában nem csinál semmit. Két autó jött ki a Kennedyk felhajtójáról, elvakítva minket reflektoraikkal. Közvetlenül a Rumfoord-villa előtt álltak meg. Bárki volt is bennük, úgy tűnt, hogy alaposan szemügyre veszi a házat. A kapitány a verandának arra az oldalára ment, hogy kiderítse, mi történik ott. És egyszer csak meghallottam az Egyesült Államok elnökének hangját az elöl álló kocsiból. – Rumfoord kapitány – szólította meg az elnök –, megkérdezhetem, mi történt a Goldwater-plakátjával? – Semmi, elnök úr – felelte a kapitány tiszteletteljesen. – Akkor miért nincs ma este kivilágítva?– kérdezte az elnök. – Csak nem volt kedvem felkapcsolni a lámpákat ma estére – felelte a kapitány. – Mr. Hruscsov veje van itt nálam – mondta az elnök. – Nagyon szeretné látni. – Igenis, uram – bólintott a kapitány. Azonnal a kapcsolónál termett. Felkapcsolta. Abban a pillanatban az egész környék villogó fényben fürdött. – Köszönöm – biccentett az elnök. – És ha megkérhetném, hagyja bekapcsolva. – Uram? – szólt a kapitány. A kocsik lassan elindultak. – Így könnyebben hazatalálok – válaszolta az elnök. (1963) M. Nagy Miklós fordítása A hontalan (D. P.) Az emberi élet nyolcvanegy kis szikráját őrizték egy katolikus apácák által létrehozott árvaházban, amely azelőtt a vadőr háza volt egy Rajnára néző nagy birtokon. A Karlswald nevű német faluban volt, az amerikai megszállási övezetben. Ha nem tartják ott azokat a gyerekeket, ha nem adnak nekik meleg hajlékot, ételt és ruhát, már amit össze tudtak kéregetni számukra, akkor talán levándoroltak volna a föld széléről, keresve a szüleiket, akik rég felhagytak az ő keresésükkel. Minden délután, ha enyhe idő volt, az apácák sétálni vitték a gyerekeket, kettes sorban átmentek az erdőn a faluba, és vissza, hogy friss levegőt szívjanak. A falusi ács, egy öregember, aki valamilyen szerszámmal a kezében elgondolkodva megmegpihent két mozdulat között, mindig kijött a műhelyéből, hogy nézze a hajladozó, csacsogó, vidám, rongyos menetet, és a naplopókkal együtt, akiket odavonzott a műhelye, eltűnődjön, vajon melyik gyereknek milyen nemzetiségűek voltak a szülei. – Nézzétek azt a kis francia lányt! – mondta egyik délután. – Nézzétek a szeme csillogását! – Azt nézzétek meg, azt a kis lengyelt, aki úgy lóbálja a karját! A lengyelek szeretnek masírozni – szólt egy fiatal szerelő. – Lengyelt? Hol látsz te köztük lengyelt?– kérdezte az ács. – Az ott, az a vékony, komoly képű, ott elöl ni – felelte a másik. – Áááááá! Túl magas hozzá, hogy lengyel legyen – mondta az ács. – És melyik lengyelnek van ilyen lenszőke haja? Német az. A szerelő megvonta a vállát. – Most már mindegyikük német, hát nem mindegy? – kérdezte. – Ki tudná bebizonyítani, hogy kik voltak a szüleik? Ha harcoltál volna Lengyelországban, tudnád, hogy ez egy nagyon is gyakori típus. – Nézd… azt nézd, aki most jön! – mondta az ács széles mosollyal. – Bármennyire szeretsz vitatkozni, ezen most nem fogsz. Ez egy igazi amerikai fiú! – Odaszólt a gyereknek: – Hé, Joe, mikor nyered vissza a világbajnoki címet? – Joe! – szólt oda neki a szerelő is. – Hogy van máma a mi Barna Bombázónk? A menet legvégén egy magányos, kék szemű, színes bőrű hatéves fiú megfordult, és kedves fesztelenséggel rámosolygott azokra, akik mindennap mondtak neki valamit. Udvariasan bólintott, motyogva köszönt németül, az egyetlen nyelven, amit ismert. A neve, melyet találomra választottak neki az apácák, Karl Heinz volt. De a név, amit az ács adott neki, rajta ragadt – az egyetlen színes bőrű férfi neve volt, aki valaha is mély benyomást tett a falubeliekre, a volt nehézsúlyú világbajnok Joe Louisé. – Joe! – kiáltotta neki az ács. – Csak vidáman! Hadd lássuk azokat a csillogó hófehér fogakat, Joe! Joe félszegen engedelmeskedett. Az ács hátba vágta a szerelőt. – És ez is német, az egyszer szent! Lehet, hogy csak így lehet nehézsúlyú világbajnokunk még egyszer. Joe befordult a sarkon, gyorsan továbbterelte az apáca, aki a sort zárta. A fiú és ő sok időt töltöttek együtt, mivel Joe, akárhova tették is a sorban, végül mindig leghátulra sodródott. – Joe – mondta kedvesen az apáca –, olyan egy álmodozó vagy. Tinálatok mindenki ilyen álmodozó? – Bocsánat, nővér – válaszolta Joe. – Elgondolkoztam. – Álmodoztál. – Tessék mondani, én tényleg egy amerikai katona fia vagyok? – Ki mondta ezt neked? – Peter. Peter azt mondta, az anyám német volt, az apám meg amerikai katona, aki elment. Peter azt mondta, az anyám itthagyott maguknál, aztán ő is elment. – Nem volt szomorúság a hangjában… csak zavarodottság. Peter volt a legidősebb fiú az árvaházban, egy tizennégy éves, megkeseredett öregember, egy német fiú, aki emlékezett a szüleire, a testvéreire, az otthonára és a háborúra, meg mindenféle olyan ételekre, amilyeneket Joe elképzelni sem tudott. Peter emberfelettinek tűnt Joe szemében, olyan valakinek, aki sokszor járt már a mennyországban és a pokolban is, és mindig visszajött, és pontosan tudta, hogy miért vannak ott, ahol vannak, hogy kerültek oda, és hol máshol lehetnének. – Nem kell izgulnod miatta, Joe – mondta az apáca. – Senki sem tudja, ki volt az anyád és az apád. De biztosan nagyon jó emberek voltak, mert annyira jó gyerek vagy. – Kik azok az amerikaik? – kérdezte Joe. – Az amerikaiak olyan emberek, akik egy másik országból valók. – Itt vannak valahol közel? – Vannak itt közel is, de az otthonuk messze, nagyon messze van: egy nagy vízen túl. – Mint a folyó? – Az sokkal nagyobb víz, Joe. Több víz, mint amennyit valaha láttál. Nem is látod a túlsó végét. Felszállhatsz egy hajóra, és mehetsz vele sok-sok napon át, és még akkor sem érsz a másik végére. Mutatok neked egy térképet valamikor. De ne is törődj Peterrel, Joe! Mindenféléket kitalál. Igazából semmit se tud rólad. Na futás, érd utol a többieket! Joe megszaporázta a lépteit, és utolérte a sor végét, ahol aztán néhány percig céltudatosan és éberen masírozott. De aztán megint andalogni kezdett, és kísértetszerű szavakat kergetett a kicsi fejében…katona…német…amerikai…tinálatok…bajnoki cím…Barna Bombázó…több víz, mint amennyit valaha láttál. – Nővér – kérdezte Joe –, az amerikaiak olyanok, mint én? Barnák? – Van köztük barna meg nem barna is. – Sokan vannak olyanok, mint én? – Igen. Sokan, nagyon sokan. – Miért nem láttam én őket soha? – Egyik se jött el a mi falunkba. Megvannak a saját helyeik. – Oda akarok menni. – Nem vagy itt boldog, Joe? – De igen. Ám Peter azt mondja, én nem ide tartozom, én nem vagyok német, és soha nem is lehetek. – Peter! Ugyan már, ne is figyelj rá! – De miért mosolyognak az emberek, amikor meglátnak, és miért próbálnak rávenni, hogy énekeljek meg beszéljek, és aztán nevetnek, amikor megteszem'? – Joe, Joe! Qda nézz! De gyorsan! – mondta a nővér. – Nézd, ott fenn a fán! Egy kis törött lábú veréb. Ó, szegény, bátor kis jószág… azért egész ügyesen elboldogul. Látod, Joe? Hopp, hopp, hophophopp. Egy forró nyári napon, amikor a menet elhaladt az ácsműhely előtt, az ács kijött, hogy valami újat kiáltson oda Joe-nak, olyat, amitől a kisfiú izgatott lett, és meg is rémült. – Joe! Hé, Joe! Itt van a faluban az apád. Láttad már őt? – Nem, bácsi, nem láttam – válaszolta Joe. – Merre van? – Csak ugrat – szólt a nővér élesen. – Tudod te, hogy mikor ugratlak, Joe – mondta az ács. – Csak tartsd nyitva a szemed, amikor elmész az iskola mellett. Nézz föl a domboldalon, be az erdőbe, de nagyon figyelj ám! És meglátod, Joe. – Vajon hol lehet ma a mi kis verébcimboránk? – kérdezte a nővér vidáman. – Istenem, remélem, meggyógyul a lába. Te is, Joe, ugye? – Igen, nővér, én is. A nővér tovább csicsergett a verébről, a felhőkről és a virágokról, ahogy az iskola felé közeledtek, de Joe már nem válaszolt neki. Az iskola fölött az erdő csendesnek és üresnek tűnt. De aztán Joe megpillantott egy nagydarab, derékig meztelen barna férfit, pisztollyal, amint kilépett a fák közül. Ivott egy kulacsból, megtörülte a száját a keze fejével, s volt valami szépség a megvető tekintetében, ahogy lemosolygott a világra, aztán megint eltűnt a fák alkonyában. – Nővér. – nyögte Joe elakadó lélegzettel. – Az apám… láttam az apámat! – Nem, Joe, nem láttad. – Fent van az erdőben. Láttam. Fel akarok menni oda, nővér. – Ő nem az apád, Joe. Ő nem ismer téged. Nem akar látni. – De a népemhez tartozik, nővér! – Nem mehetsz fel oda, Joe, es nem maradhatsz itt. – Megfogta a karját, hogy megmozdítsa. – Joe… rossz fiú vagy, Joe! Joe kábán engedelmeskedett. A séta további részében meg sem szólalt; egy másik úton, az iskolától messze mentek haza. Senki mas nem látta az ő csodálatos apját, es nem is hittek el Joe-nak, hogy ő látta. És Joe csak az esti imánál fakadt könnyekre. Tíz órakor a fiatal nővér üresen találta a kisfiú ágyát. Egy nagy álcaháló alatt, amely rongyokkal volt kicsipkézve, egy tüzérségi löveg gubbasztott az erdőben, fekete volt és olajos, a csöve az éjszakai égboltra meredt. A teherautók és az üteg többi része jóval feljebb volt elrejtve a domboldalon. Joe reszketve nézte és hallgatta a bokrok vékony függönyén át, ahogy a katonák, a sötétben alig kivehetően, ásták be magukat a löveg körül. A szavak, amiket meghallott, érthetetlenek voltak számára. – Őrmester, miért kell beásni magunkat, amikor reggel úgyis indulunk, és ez különben is csak gyakorlat? Szerintem nyugodtan spórolhatnánk az erőnkkel, és csak kapirgálnánk egy kicsit, hogy mutassuk, hol ásnánk, ha volna bármi értelme. – Ugyan mit tudhatod te azt, fiacskám, hogy mmek van értelme reggelig – mondta az őrmester. – Tíz perced van, hogy elmenj Kínába, és hozzál nekem egy copfos kínait. Értve vagyok? Az őrmester kilépett egy holdfénytől megvilágított foltra, keze a csípőjén, nagy válla hátravetve, olyan volt, mint egy császár. Joe megismerte: az az ember volt, akit délután megcsodált. Az őrmester elégedetten hallgatta az ásás hangjait, majd, Joe rémületére, nagy léptekkel indult arrafelé, ahol ő rejtőzött. Joe egyetlen izmát sem mozdította, amíg a nagy bakancs meg nem bökte az oldalát. – Ach! – Ki vagy? – Az őrmester felkapta Joe-t a földről, es keményen a lábára állította. – Hé, fiú, te meg mit keresel itt? Futás! Menj haza! Itt nem szabad gyerekeknek játszani! – Zseblámpájával Joe arcába világított. – A fenébe! – morogta. – Te meg honnan jöttél? – Kinyújtott karjával megragadta Joe-t, és gyengéden megrázta, mint egy rongybabát. – Hogy kerültél ide, kisfiam… úszva? Joe németül motyogva elmondta, hogy az apját keresi. – Na ki vele, hogy kerültél ide! Mit csinálsz? Hol van a mamád? – Mi az ott, őrmester? – kérdezte egy hang a sötétből. – A fene se tudja, hogy minek nevezzem – felelte az őrmester. – Úgy beszél, mint egy német, és úgy is van öltözve, mint egy német, de nézzétek csak meg! Hamarosan tucatnyi ember állta körül Joe-t, előbb hangosan, aztán halkan beszéltek hozzá, mintha azt gondolnák, a hangerőtől függ, hogy a fiú megérti-e, amit mondanak. Valahányszor Joe megpróbálta elmagyarázni, hogy mit akar, csodálkozva nevettek. – Hogyan tanulhatott meg németül? Azt mondj átok meg! – Hol van az apád, fiam? – Hol van az anyád, fiam? – Sprecken zee Dutch, fiam? Nézzed csak! Nézzed, bólintott. Ja, ez télleg beszél németül. – Tyű, te aztán kened-vágod a németet, öregem. Kérdezz még valamit tőle! – Hívjátok ide a hadnagyot! – mondta az őrmester. – Ő majd elbeszélget vele, és érteni fogja, hogy mit akar mondani. Nézzétek, hogy reszket. Halálra van rémülve. Gyere ide, fiam; na, ne félj már! – Nagy karjába fogta a kisfiút. – Csak nyugodj meg… semmi baj, se-e-emmi baj. Latod, mim van? Á jó mindenit, szerintem ez a fiú még sohasem látott csokoládét. Gyerünk, kóstold meg! Nem bánt. Joe, bevackolódva a csontok és inak erődjébe, fénylő szemektől körülvéve, beleharapott a csokoládéba. Szájának rózsaszínű belsejét, majd egész lelkét elárasztotta a meleg, dús gyönyörűség, és sugárzott az arca. – Mosolyog! – Nézzétek, hogy földerült a képe! – Kutya legyek, ha nem a mennyekbe' érzi magát! De télleg! – Hát, szétszórta az embereket a háború – mondta az őrmester, Joe-t ölelve –, de olyat, akit ennyire rossz helyre pottyantott, mint ezt a kis krampuszt itten, olyat még soha nem láttam. Mint aki fejjel lefele lóg, meg ki van fordítva meg minden. – Hé, fiú… még egy kis csoki, tessék. – Ne adjál neki többet – mondta az őrmester megrovó hangon. – Azt akarod, hogy rosszul legyen? – Nem, őrmester, dehogy… nem akarom én, hogy rosszul legyen. Nem, uram. – Mi folyik itt? – A hadnagy, egy alacsony, elegáns néger közeledett a csoporthoz, zseblámpájának fénye előtte táncolt. – Egy kisfiút találtunk, hadnagy úr – mondta az őrmester. – Csak úgy besétált az üteg területére. Biztos bekúszott az őrök mellett. – Hát akkor küldje haza, őrmester. – Igenis, uram. Azt akartam. – Megköszörülte a torkát. – De ez nem egy olyan átlagos kisfiú, hadnagy úr. – Szétnyitotta a karját, és a fény így Joe arcára esett. A hadnagy hitetlenkedve felnevetett, és letérdelt Joe elé. – Hogy kerültél ide? – Csak németül beszel, hadnagy úr – mondta az őrmester. – Hol van az otthonod? – kérdezte a hadnagy németül. – Több vízen túl, mint amennyit valaha láttál – felelte Joe. – Honnan jöttél? – Isten teremtett – válaszolta Joe. – Ez a fiú ügyvéd lesz, ha felnő – mondta a hadnagy angolul. – Na ide hallgass – fordult Joe-hoz –, mi a neved, és kikhez tartozol? – Joe Louis – felelte Joe –, és magukhoz tartozok. Elszöktem az árvaházból, mert én magukhoz tartozok. A hadnagy felállt, megrázta a fejét, és lefordította, amit Joe mondott. Az erdőben visszhangzott a nevetés. – Joe Louis! Rögtön láttam, hogy szörnyen nagy és erős egy fickó! – Tyű, a bal horgára nagyon vigyázzatok… az a lényeg! – Hát, ha ez itten Joe, akkor megtalálta az övéit, az egyszer biztos. Mi itt vagyunk neki! – Kuss legyen! – parancsolta hirtelen az őrmester. – Kussoljatok el mindannyian. Ez nem vicc! Ebbe semmi vicces nincsen! Ez a fiú egy szál egyedül van a világba! Mi a fene vicces van ebbe? Egy vékony hang törte meg végül a hirtelen beálló csendet. – Ja… ez télleg nem vicc. – Jobb lesz, ha hozzuk a dzsipet, és visszavisszük a faluba a kölyköt – szólt a hadnagy. – Jackson tizedes, átveszi a parancsnokságot. – Mondják meg nekik, hogy Joe jó fiú volt – kérte őket Jackson. – Hát akkor, Joe – mondta a hadnagy halkan, németül –, most jössz az őrmesterrel és velem. Hazaviszünk. Joe ekkor belemélyesztette az ujjait az őrmester karjába. – Papa! Ne… papa! Veled akarok maradni. – Ide figyelj, fiacskám, én nem az apukád vagyok – mondta az őrmester tehetetlenül. – Nem én vagyok az apukád. – Papa! – Na, ez hozzája ragadt magához, őrmester, mi? – szólt egy katona. – Úgy látom, soha le nem fejti magáról többet. Szerzett magának egy fiacskát, őrmi, a fiúcska meg papát magának. Az őrmester a dzsiphez ment, a karjában tartva Joe-t. – Na gyere már – mondta –, csak eresszé' mán el, kicsi Joe, hogy tudjak vezetni. Nem tudok vezetni, ha így csimpaszkodol belém, Joe. Üljél szépen az őrnagy úr ölebe itt mellettem. A csapat most a dzsipet vette körül, mindenkinek szomorú volt az arca, ahogy nézték, hogyan próbálja az őrmester rábeszélni a gyereket, hogy eressze el. – Nem akarok durva lenni, Joe! Jól van már na, lazítsál, Joe. Eresszél el, hadd tudjak vezetni. Nézzed csak, nem tudok kormányozni meg semmit se, ha így kapaszkodol belém. – Papa! – Na gyere, ide az ölembe, ni! – szólalt meg a hadnagy németül. – Papa! – Joe, Joe, ide nézz! – mondta a katona. – Csokoládé! Kérsz még egy kis csokoládét, Joe? Látod? Egy egész tábla, Joe, és mind a tied. Csak eresszed el az őrmestert, és menjél át szépen a hadnagy ölébe. Joe még szorosabban ölelte az őrmestert. – Nehogy má' visszategyed a zsebedbe azt a csokit, haver! Adjad csak oda Joe-nak – mondta egy katona dühösen. – Hozzon má' valaki egy láda csokoládét a teherautóról, és hajítsák be a hátsó ülésre Joe-nak. Hadd legyen annyi csokija ennek a fiúnak, ami húsz évre elég lesz neki. – Ide figyelj, Joe – szólt egy másik katona –, láttál már karórát? Nézd meg ezt a karórát, Joe! Látod, ahogy csillog, fiam? Menjél át szépen a hadnagy ölébe, és megengedem, hogy hallgasd, ahogy ketyeg. Tik-tak, tik-tak, Joe. Na gyerünk, akarod hallgatni? Joe nem mozdult. A katona odaadta neki az órát. – Nesze, Joe, azér' csak tedd el! A tiéd. – És gyorsan elment onnan. – Megbolondultál, öreg? – szólt utána valaki. – Ötven dollárt fizettél azér' az óráér'. Minek kéne egy ötvendolláros óra egy ilyen kisfiúnak? – Nem, nem bolondultam meg. Te igen? – Én aztán nem. Asszem, egyikünk se bolondult meg. Joe, akarsz egy kést? Csak meg kell ígérned, hogy óvatosan bánsz vele. Mindig magadtól elfele vágjál vele. Hallod? Hadnagy úr, mikor visszavitték, mondja meg neki, hogy mindig magától elfele vágjon vele. – Nem akarok visszamenni. A papával akarok maradni – mondta Joe sírva. – A katonák nem vihetnek magukkal kisfiúkat, Joe – magyarázta a hadnagy németül. – És holnap hajnalban el kell mennünk. – Visszajöttök értem? – kérdezte Joe. – Visszajövünk, ha tudunk, Joe. A katonák sosem tudják, hol lesznek egyik napról a másikra. De megígérem, hogy visszajövünk meglátogatni, ha tudunk. – Odaadhatjuk Joe-nak ezt a doboz csokoládét, hadnagy úr? – kérdezte egy katona, kezében egy kartondoboz csokoládéval. – Tőlem ne kérdezze – mondta a hadnagy. – Én semmit se tudok róla. Én ugyan nem láttam semmiféle doboz csokoládét, meg hallani se hallottam róla. – Igenis, uram. – A katona letette a dobozt a dzsip hátsó ülésére. – Nem akar elereszteni – mondta az őrmester keserves hangon. – Vezessen maga, hadnagy úr, én meg átülök oda Joe-val. A hadnagy és az őrmester helyet cseréltek, és a dzsip elindult. – Viszlát, Joe! – Jó legyél, Joe! – Ne edd meg egyszerre az összes csokoládét, hallod? – Ne sírj, Joe! Mosolyogj! – Na, még egy kicsit szélesebbre azt a szájat… úgy is van! – Joe, Joe, ébredj fel, Joe! – Peteré volt a hang, a legidősebb fiúé az árvaházban, és csüggedten visszhangzott a kőfalakról. Joe ijedten felült. Az ágya körül ott volt a többi árva, ott furakodtak, hogy megnézhessék Joe-t és a kincseket a párnája mellett. – Hol szerezted a tökfödőt, Joe… meg az órát és a kést? – kérdezte Peter. – És mi van a dobozban az ágyad alatt? Joe megtapogatta a tejét, és egy katonai kötött gyapjúsapkát talált rajta. – Papa – mormolta álmosan. – Papa! – gúnyolta Peter, és nevetett. – Igen – mondta Joe. – Tegnap este elmentem a papámhoz, Peter. – Tudott németül, Joe? – kérdezte egy kislány csodálkozva. – Nem, de a barátja tudott – felelte Joe. – Nem találkozott az apjával – szólt Peter. – Az apád messze, messze van, és soha nem fog visszajönni. Biztos még azt se tudja, hogy élsz. – Hogy nézett ki? – kérdezte a kislány. Joe elgondolkozva körbenézett a szobán. – A papa olyan magas, hogy fölér egészen a plafonig – mondta végül. – Szélesebb, mint az ajtó. – Diadalmasan kihúzott egy tábla csokoládét a párnája alól. – És olyan barna, mint ez! – Fölmutatta a csokoládét a többieknek. – Vegyetek! Nagyon sok van még. – Egyáltalán nem úgy néz ki – ellenkezett Peter. – Nem mondasz igazat, Joe. – A papámnak akkora pisztolya van, mint ez az ágy. Maj'nem akkora, Peter – újságolta Joe boldogan –, és akkora ágyúja, mint ez a ház. És még százan meg ezren voltak olyanok, mint ő. – Valaki megviccelt, Joe – mondta Peter. – Az nem az apád volt. Honnan tudod, hogy nem csak bolondozott veled? – Onnan, hogy sírt, amikor elment – felelte Joe egyszerűen. – És megígérte, hogy hazavisz a nagy vízen keresztül, amint tud. – Vidáman mosolygott. – Az nem olyan, mint a folyó, Peter… az több víz, mint amennyit valaha láttál. Megígérte, és akkor elengedtem. (1953) M. Nagy Miklós fordítása Jelentés a Barnhouse-effektusról (Report on the Barnhouse Eect) Hadd kezdjem azzal, hogy én sem tudok semmivel sem többet Arthur Barnhouse professzor rejtekhelyéről, mint bárki más. Azóta, hogy másfél évvel ezelőtt eltűnt, nem hallottam felőle. Mindössze egy rövid, titokzatos üzenetet találtam karácsonykor a levélszekrényemben. S ami lényegesebb, csalódnak e tanulmány olvasói akkor is, ha úgy képzelik, hogy elsajátíthatják belőle az úgynevezett Barnhouse-effektus módszerét. Ha ezt a titkot továbbadhatnám, és erre hajlandó is volnék, bizony, jelentősebb személyiség lehetnék, mint holmi pszichológiaoktató. Azért nógattak ennek a jelentésnek a megírására, mert végeztem a professzor irányítása alatt némi kutatómunkát, azonkívül én voltam a legelső, aki megismerte az ő elképesztő felfedezését. Mindamellett, amíg a hallgatója voltam, sohasem bízta rám a módszert, amellyel , szellemi erő felszabadítható és irányítható. Senkiben sem bízott meg annyira, hogy továbbadta volna ezt az információt. Szeretném hangsúlyozni, hogy a Barnhouse-effektus kifejezés a bulvársajtó szüleménye, Barnhouse professzor maga sohasem használta. Ő dynamopszichicizmusnak, illetve az elme erejének nevezte a jelenséget. Nemigen hinném, hogy akadna olyan civilizált személy, aki még mindig kételkedne eme erő létezésében, amelynek romboló hatására a világ összes fővárosában találni bizonyítékot. Úgy vélem, az emberiség mindig is sejtette, hogy ez az erő nagyon is létezik. Közismert jelenség, hogy egyeseknek szerencséjük van olyan élettelen tárgyakkal, mint például a dobókocka. Barnhouse professzor csakis annyit tett, hogy bemutatta: az efféle „szerencse” nem más, mint mérhető erő, amely az ő esetében akár mindent elsöprő is lehet. Számításaim szerint eltűnésekor a professzor ötvenötször hatásosabb volt, mint a Nagaszakira dobott atombomba. Nem blöffölt, amikor a Lángész-akció előestéjén közölte Honus Barker tábornokkal: „Biztos vagyok benne, hogy innen, az ebédlőasztalom mellől a világon bármit leteríthetek, akár Joe Louist, akár a kínai Nagy Falat.” Érthető, ha sokan úgy tekintik Barnhouse professzort mint valami természetfeletti tüneményt. A Los Angeles-i Egyes Számú Barnhouse Egyház gyülekezete több ezer lelket számlál. Pedig sem a professzor megjelenésében, sem értelmi képességében nincs semmi isteni. Az az ember, aki lefegyverzi a világot, nőtlen, magassága nem éri el az átlagos amerikai férfiakét sem, tömzsi, irtózik a testedzéstől. Intelligenciahányadosa 143, ami szépnek szép, de korántsem rendkívüli. Nagyon is halandó, a negyvenedik születésnapját fogja ünnepelni, jó egészségben. Ha most egyedül is van, a magány bizonyára nem zavarja. Akkor is csendes és visszahúzódó volt, amikor megismertem. Úgy tűnt, kedvére valóbb társaság számára a könyv és a zene, mint az egyetemi ismerősök. Sem ő, sem a benne lakozó energia nem ellentétes a természet. rendjével. Dynamopszichikus kisugárzása számos ismert, a rádiózás körébe tartozó fizikai törvénnyel magyarázható. Szinte mindnyájan hallhattuk otthoni rádiókészülékeinken a „Barnhouse-sugárzásból” fakadó vételi zörejeket. A sugárzásokat befolyásolják a napfoltok és az ionoszféra változásai. Kétségtelen azonban, hogy néhány alapvető vonásukban eltérnek a közönséges rádióhullámoktól. A hullámok teljes energiáját összpontosítani lehet a professzor által megválasztott tetszőleges pontra, miközben az energia a távolsággal sem csökken. Mint fegyver a dynamopszichicizmus döntően felülmúlja a biológiai vagy a nukleáris hadviselést. Azon túl, hogy használata nem kerül pénzbe, a professzor arra is képes, hogy kiválassza magának a kulcsfontosságú személyiségeket vagy objektumokat, és a nemzetközi erőegyensúly fenntartásához sem kell egész népeket lemészárolnia. Amint Honus Barker tábornok is kijelentette a Katonai Ügyek Bizottsága előtt: „Mindaddig nincs védelem a Barnhouse-effektussal szemben, amíg a professzort meg nem találjuk." A sugarak zavarására és feltartóztatására sem volt lehetőség. Slezak elnök is megtakaríthatta volna Barnhouse-biztos bunkerének fantasztikus :költségeit. Annak ellenére, hogy három és fél méternyi ólompáncél vette körül, a sugár odabent kétszer is a padlóra küldte. Felvetették, hogy a professzorral azonos dynamopszichikájú személyek védőernyőt vonhatnának a lakosság fölé. Warren Foust szenátor a feladat megvalósításához szükséges pénzalapokat követelve fennkölt kinyilatkoztatást tett: „Azé a Föld, akié a Barnhouse-effektus." Kropotnyik főtitkár is ugyanígy vélekedett, ezzel megkezdődött a költséges fegyverkezési verseny legújabb fejezete. A hajszának ez a szakasza legalább nem nélkülözi a vicces elemeket. A kormányok úgy ajnározzák a világ legjobb szerencsejátékosait, mint valaha az atomfizikusokat. Néhány százra tehető a világon a dynamopszichikus adottságokkal rendelkező egyének száma, magamat is beleértve. Ám a professzor technikájának ismerete nélkül az ilyen személy legfeljebb a kaszinó kockázóasztala fölött basáskodhat. S ha ismernék is a titkot, alighanem tíz évükbe tellene, míg veszélyes fegyverré fejlődhetnének. Addig tartott a professzornak is. Aki a Barnhouse-effektus birtokában van, az maga Barnhouse, és ez még egy darabig így is marad. Közkeletű nézet, hogy a Barnhouse-korszak másfél évvel ezelőtt a Lángész-akció napján kezdődött. A dynamopszichicizmus ekkor tett szert politikai jelentőségre. Valójában 1942 májusában fedezték fel az effektust, röviddel azután, hogy a professzor visszautasított egy katonai megbízatást, és bevonult a tüzérséghez, közkatonának. Csakúgy, mint a röntgensugár vagy a vulkanizált gumi esetében, a dynamopszichicizmus felfedezése is a véletlennek köszönhető. Laktanyabeli társai időről időre odaszóltak Barnhouse közlegénynek, vegyen részt a szerencsejátékokban. Mivel fogalma sem volt, hogyan kell játszani, rendszerint kimentette magát. Egyik este azonban merő udvariasságból beszállt egy kockapartiba. Borzalmasan, vagy ha úgy tetszik, gyönyörűségesen játszott. Attól függ, ki hogyan vélekedik a világ mai rendjéről. – Lökj egy hetest, Apó – mondta neki valaki. „Apó” úgy is tett – méghozzá tízszer egymásután. Kifosztotta a laktanyát. Visszatelepedett az ágyára, és mint valami feladványt, egy mosodacédula hátán kiszámította hőstettének matematikai valószínűségét. Az eredmény: a sikeres sorozat esélye egy a tízmillióhoz. Megdöbbenésében kért egy pár kockát az ágyszomszédjától. Megint heteseket próbált gurítani, de csak az elvárható számokat kapta. Hanyatt dőlt egy percre, majd megint kézbe vette a kockákat. Egymás után tízszer dobott hetest. Akár halk füttyentéssel is túltehette volna magát a történteken. De a professzor inkább a két szerencsés sorozat körülményein kezdett tűnődni. Egyetlen azonos mozzanatot fedezett fel: mindkét sikeres kockavetés előtt ugyanaz a gondolat cikázott át az agyán. És ez a gondolat a világ leghatásosabb fegyverévé rendezte át a professzor agysejtjeit. A dynamopszichicizmus iránti tisztelet legelső jelentkezése a szomszéd ágyon heverésző katonához fűződik. A világ elkeseredett népszónokai bizonyosan savanyúan mosolyognának a katona kishitűségén, amely e szavakban nyilvánult meg: „Apó, te aztán jobban tüzelsz, mint egy hatlövetű!” Tökéletesen igaza volt. A kockák, amelyek engedelmeskedtek Barnhouse parancsának, alig nyomtak néhány grammot, a rájuk ható erő nagysága tehát nem volt számottevő. De a kétségtelen tény, hogy ilyen erő létrejött, felért egy földrengéssel. A professzort a foglalkozásával járó óvatosság tartotta vissza attól, hogy a felfedezést menten kikürtölje. Szüksége volt további tényekre és a megfelelő elméleti alátámasztásra. Később meg, a Hirosimára ledobott atombomba után, a félelem tartotta féken. Szemben Slezak elnök vélekedésével, az ő kísérletei sohasem álltak összefüggésben „a világ igazi demokráciáinak korlátozására irányuló burzsoá merénylettel”. A professzornak fogalma sem volt róla, hogy a kísérletek hová vezetnek. Egy idő múlva a dynamopszichicizmus újabb megdöbbentő vonását ismerte fel: hatóereje a használat során növekszik. Hat hónapon belül arra is képes volt, hogy egy laktanyaépületnyi távolságból irányítsa mások kockáit. Amikor 1945-ben leszerelték, öt kilométerről kipöckölte a téglákat a kéményekből. Teljes ostobaság azzal vádolni Barnhouse professzort, hogy a második világháborút egy szempillantás alatt megnyerhette volna, csak nem akarta. A háború végén a professzor tűzereje és lőtávolsága legfeljebb egy 37 milliméteres ágyúénak felelt meg. Dynamopszichikai képessége csak a leszerelés után nőtte ki a kisöbű osztályt, amikor is visszatért a Wyandotte College-ba. Magam két évvel azután iratkoztam be ide, hogy a professzor ismét munkába állt. Véletlen, hogy őhozzá kellett szakdolgoznom. Nem örültem ennek, mert a professzort kollégái és a diákok egyaránt röhejes palinak tartották. Elfelejtette, mikor van az órája, előadás közben kikihagyott az emlékezete. Az igazság az, hogy amikor odakerültem, fogyatékosságai a „röhejes” kategóriáját szétfeszítve beléptek az „elviselhetetlen” tartományába. – Csak átmenetileg osztjuk be magát Barnhouse-hoz – mondta a bölcsészkari dékán. Mintha mentegetőznie kellett volna. Zavartnak tűnt. – Barnhouse nagyszerű koponya, azt hiszem – tette hozzá. – Mióta visszajött, valahogy nem könnyű ezt megítélni, de a háború előtt nagyban hozzájárult a mi kis intézményünk tekintélyének növeléséhez. Elmentem a laboratóriumába, hogy jelentkezzem nála. A pletykáknál is lehangolóbb látvány fogadott. Mindent vastagon belepett a por. A szobában a könyvekhez, felszereléshez nyilván nem is nyúltak hónapok óta. Amikor beléptem, a professzor az íróasztal mögött szunyókált. Korábbi tevékenységére csak három teletömött hamutartó, egy olló s a reggeli újság címoldalából kivágott papírdarabok utaltak. Rágyújtott, keze enyhén remegett. – Maga az a növendék, akit hozzám osztottak be a szakdolgozat ügyében? – Igen, uram – feleltem. Aggodalmam pillanatok alatt a kétségbeesésig fokozódott. – Odaát szolgált? – kérdezte. – Igen, uram. – Nem maradt kő kövön, igaz? – A homlokát ráncolta: – Élvezte a világháborút? – Nem, uram. – Gondolja, lesz még egy? – Úgy néz ki, uram. – Mit lehetne csinálni? Vállat vontam. – Reménytelen az egész. Áthatóan figyelt. – Mit tud a nemzetközi jogról, az ENSZ-ről meg ilyesmi? – Csak amennyit az újságok írnak. – Én se tudok többet. – Felsóhajtott. Elővett egy albumot, teli újságkivágatokkal. – Sosem érdekelt a nemzetközi politika. Most meg úgy tanulmányozom, mint azelőtt a patkányaimat a labirintusban. Mindenki csak annyit mond: reménytelen az egész. – Csoda híján… – kezdtem. – Hisz a varázslatban? – vágott a szavamba. Két kockát halászott elő a mellényzsebéből. – Megpróbálok ketteseket dobni – közölte. Három kettest dobott egymás után. – Egy a negyvenhétezerhez, hogy sikerül. Íme, bemutattam magának egy csodát. – Egy pillanatra felderült az arca, azután véget vetett a megbeszélésnek. Azt mondta, hogy órája van, ami már tíz perce elkezdődött. Nem volt neki sürgős, hogy beavasson a bizalmába, és a kockatrükkről sem mondott többet. Gondoltam, cinkelt kockák, el is feledkeztem róluk. Azt a feladatot adta, hogy figyeljem a hím patkányokat, amint elektromos árammal feltöltött fémlapok között igyekeznek élelemhez jutni, meg a nőstény patkányokat. Ezt a kísérletet mindenki legnagyobb megelégedésére már az 1930-as években elvégezték. Mintha bizony nem lett volna elég bajom a tökéletesen céltalan feladattal, a professzor további fölösleges kérdésekkel gyötört. Az egyik kedvence ez volt: „Gondolja, hogy mindenképp atombombát kellett Hirosimára dobnunk?” A másik pedig ez: „Gondolja, hogy minden új tudományos ismeret hasznára van az emberiségnek?” Mégsem éreztem sokáig, hogy elnyomna. – Hagyjon már nyugtot azoknak a szerencsétlen állatoknak – szólt egy reggel, alig egyhavi közös munka után. – Szeretném, ha érdekesebb kérdésben segítene nekem. Abban, hogy épeszű vagyok-e. Visszaraktam a patkányokat a ketrecekbe. – Egyszerű feladat lesz – mondta nyugodtan. – Figyelje azt a tintatartót az asztalomon. Ha nem lát semmi különöset, csak jelentse, s én szép csendesen, hozzátehetném, hogy megkönnyebbüléssel, besétálok a legközelebbi zárt osztályra. Bizonytalanul bólintottam. Bezárta a labor ajtaját, és lehúzta a redőnyt. Egy pillanatig félhomályban álltunk. – Tudom, hogy különösnek látszom – mondta. – Félek magamtól, azért vagyok különös. – Szerintem ön talán kissé bogaras, de erősen kétlem, hogy… Közbevágott. – Szédült, mint egy kerge birka. Mondja csak ezt, ha azzal a tintatartóval nem történik semmi. – Felgyújtotta a lámpát. Szeme összeszűkült. – Hogy fogalma legyen, mennyire vagyok bolond, elárulom, mi jár a fejemben, amikor pedig aludnom kellene. Azt gondolom, hogy én válthatom meg a világot. Azt gondolom, hogy minden nemzetet valódi nemzetté tehetnék, a háborúkat pedig szépen eltörölhetném. Azt gondolom, hogy utakat vághatnék a dzsungeleken keresztül, öntözhetném a sivatagot, hipp-hopp, gátakat emelnék. – Igen, uram. – Figyelje a tintatartót. Kötelességtudóan és riadtan figyeltem. Úgy tűnt, hogy magasrezgésű zúgás hallatszik a tintatartóból. Azután szörnyen rázkódni kezdett, majd végigugrándozott az asztal tetején, kétszer is nagy csikordulással befordulva. Végül megállt, megint zúgott egyet, vörösen felizzott, és kékeszöld villanás kíséretében szilánkokra robbant szét. Gondolom, égnek állhatott a hajam. A professzor kedvesen nevetett. – Mágnes? – Csak ennyit sikerült nagy sokára kinyögnöm. – Adná az ég, hogy mágnes lenne – mormogta a professzor. Ekkor adta elő az egészet a dynamopszichicizmusról. Annyit értett belőle, hogy ilyen erő létezik, megmagyarázni azonban nem tudta. – Én vagyok az, egyedül én. És ez rettenetes – tette aztán hozzá. – Szerintem pedig gyönyörű volt és döbbenetes – kiáltottam. – Ha csak ennyi volna a tudományom, hogy táncra perdítem a tintatartókat, betegre szórakoznám vele magam. – Vigasztalhatatlannak látszott. – Csakhogy, fiam, én nem vagyok játékszer. Ha akarja, végigviszem a környéken, megmutatom, mire gondolok. – Elporlasztott sziklákról, széthasított tölgyfákról, lakatlan épületek lerombolásáról beszélt, az egyetemtől majdnem nyolcvan kilométernyi körzetben. – És közben itt ültem, épp csak gondolkodtam. Még az agyamat is alig kellett megerőltetnem. Idegesen vakarta a fejét. – Még soha nem mertem teljes erőmből koncentrálni, mert félek attól, amit okozhatnék vele. Már ott tartok, hogy egyetlen szeszélyes ötletem felér egy bombával. – Elkeseredett szünet következett. – Egészen a legutóbbi időkig úgy hittem, leghelyesebb, ha titokban tartom a dolgot, mert félek, hogy visszaélnek vele. Mostanra viszont rájöttem, hogy ehhez éppúgy nincs jogom, mint ahogy senki sem tarthat magánál atombombát. Beleturkált egy papírkupacba. – Ebben minden mondanivalóm megtalálható, úgy gondolom. – S a kezembe nyomott egy levéltervezetet, amely a külügyminiszternek szólt. Kedves Uram! Feltaláltam egy új erőt, melynek használata nem kerül semmibe, és feltehetően jelentősebb az atomenergiánál. Azt szeretném, ha a lehető legjobban kihasználnák a béke ügyében. Kérem a tanácsát arra nézve, hogy mi volna a leghelyesebb. Kiváló tisztelettel: A. Barnhouse – Fogalmam sincs, mi következik – mondta a professzor. Következett három hónapnyi lidércnyomás. Az ország legmagasabb rangú politikai főnökei folyamatosan érkeztek, hogy megfigyeljék a professzor trükkjeit. A Virginia állambeli Charlottesville mellett, egy régi kastélyban kaptunk szállást: öt nappal a levél feladása után máris idehoztak minket. Drótkerítés és húsz őr vigyázott ránk. Mi voltunk a „Jókívánság Terv”; minősítésünk: „szigorúan bizalmas”. Volt társaságunk is: Honus Barker tábornok meg William K. Cuthrell a Külügyminisztériumból. Elnézően mosolyogtak, amikor a professzor a bőségről-békéről beszélt. Viszonzásul realisztikus gondolkodásmódról meg gyakorlatias lépésekről értekeztek. Ily módon elérték, hogy a professzor, aki kezdetben szinte már alázatos volt, hetek alatt eljutott a csökönyösségig. Először még beleegyezett, hogy elárulja azt gondolatsort, amely agyát dynamopszichikus sugárforrássá rendezi. De Barker és Cuthrell szüntelen nyaggatásának hatására elkezdett vonakodni. Előbb kijelentette, hogy az információt egyszerű szóbeli közlés is továbbíthatja. Aztán közölte, hogy hosszú jelentésre volna szüksége. Végül egyik este, vacsora közben, éppen, amikor Barker tábornok elolvasta a Lángész-akcióra vonatkozó bizalmas parancsot, a professzor leszögezte, hogy a jelentés legalább öt évet igényelne. Harciasan a tábornokra nézett. – Az is lehet, hogy húsz év kell hozzá. A nyers közlést követő elkeseredést a Lángész-akció izgalmas előkészületei némiképp ellensúlyozták. A tábornok ünnepi hangulatban volt. Szinte eksztázisban jelentette: – A céltárgyként szolgáló hajók e pillanatban megközelítik a Karolin-szigeteket. Százhúsz hajó! Ugyanakkor tíz V-2 Új-Mexikóban áll készenlétben, várva a tűzparancsot. Ötven rádióirányítású bombázógépet szereltünk fel a vizigótok ellen irányuló megtévesztő támadásra. Csak gondoljon bele! – Boldogan újból átfutotta az utasításokat. – Jövő szerdán pontosan 11 óra 00 perckor kiadom a parancsot: koncentrálni, és maga, professzor, minden erejét megfeszítve a céltárgyként szolgáló hajók elsüllyesztésére, a V-2-k földet érés előtti megsemmisítésére gondol, meg a bombázók leszedésére, még mielőtt a vizigótok fölé érnének. Meg tudja csinálni? A professzor arca hamuszürkére változott, szemét lehunyta. – Mondtam már, barátom, nem vagyok tisztában a saját képességeimmel. – Majd kesernyésen hozzáfűzte: – Ami pedig ezt a Lángész-akciót illeti, maguk sohasem kérdezték meg felőle az én véleményemet. Meghökkent, mennyire gyermeteg, és ráadásul őrülten költséges. Barker tábornok megfékezte indulatait. – Uram – mondta –, az ön szakterülete a pszichológia, és fel sem rémlik bennem, hogy ezen a téren tanácsokat osztogassak önnek. Az én területem a nemzetbiztonság. Harmincévnyi tapasztalat és eredmény áll mögöttem, professzor. Meg kell kérnem, hogy ne bírálgassa az ítélőképességemet. A professzor most Mr. Cuthrellhez fordult. – Nézze – magyarázott Barnhouse –, hát nem éppen a háborútól és a militarizmustól akarunk megszabadulni? Nem lenne sokkal célravezetőbb, na meg sokkal olcsóbb is, ha megpróbálnánk vastag felhőtakarót borítani az aszályos vidékek fölé meg hasonlók? Készséggel elismerem, hogy nem értek a külpolitikához, de logikus feltételezésnek tűnik, hogy senki sem háborúzna, ha mindenkinek megvolna mindene. Mr. Cuthrell, én inkább erőműveket működtetnék ott, ahol nincs szén vagy vízi energia, sivatagokat csatornáznék meg minden. Nézze, maga összeállíthatná, hogy melyik országnak mire volna leginkább szüksége, hogy tudnák legjobban kihasználni az adottságaikat, én pedig mindazt megadnám nekik. – Az amerikai adófizetőknek egy vasukba sem kerülne. – A folytonos éberség a béke ára – szólalt meg jelentőségteljesen a tábornok. Mr. Cuthrell arcán enyhe utálattal nézett a tábornokra. – Sajnos, a tábornoknak a saját szempontjából igaza van. Bárcsak készen állna a világ a maga eszméinek a befogadására, a helyzet viszont sajnos nem így fest. Nem barátok, hanem ellenségek gyűrűjében élünk. Nem az élelmiszer– vagy energiahiány következménye, hogy a háború szakadékának szélén táncolunk, hanem a hatalomért folyó küzdelemé. Hogy ki igazgassa a világot: a mieink vagy ők? A professzor vonakodva bólintott, és felállt az asztaltól. – Elnézést kérek az uraktól. Végtére is önök illetékesebbek nálam annak megítélésében, hogy mi a haza érdeke. Azt teszem, amit kívánnak tőlem. Hozzám fordult. – Ne felejtse el felhúzni a szigorúan bizalmas vekkert és kirakni a szigorúan titkos macskát – szólt komoran, azzal felvonult a szobájába. A haza biztonsága érdekében a Lángész-akcióról nem tudhattak az amerikai állampolgárok. Csak a költségeit fizették. A megfigyelők, technikusok, katonai szakértők is csak annyit tudtak, hogy valamit kipróbálnak. Fogalmuk sem volt, hogy mit. Mindössze harminchét kulcsembert avattak be, magamat is beleszámítva. A Lángész-akció napján Virginiában az évszakhoz képest szokatlanul hideg idő volt. Pattogtak a fahasábok a kandallóban, a nappali szoba falai mentén felállított fém iratszekrényről visszaverődött a lángok lobogása. A Viktória kori szépséges bútorokból mindössze egy kétszemélyes kanapé maradt. A helyiség közepére állították, három televíziókészülék elé. Egy hosszú padot is behoztak, ezen ültünk mi, úz kiváltságos, akik nézhettük a fejleményeket. A képernyők – jobbról balra – a sivatagnak azt a részletét mutatták, ahová a rakétáknak be kell csapódniuk, azután a kísérleti flottát, végül Vizigótország égboltját lehetett látni, itt kell majd átszáguldaniuk a távirányítású bombázóknak. Az akció kezdete előtt kilencven perccel rádión jelentették, hogy a megfigyelőhajók biztonságos távolságba értek, a bombázók felszálltak. A virginiai nézőközönség rang szerinti sorrendben szorongott a padon, sokat dohányzott, keveset beszélt. Barnhouse professzor a szobájában tartózkodott. Barker tábornok úgy sürgött-forgott a házban, mint egy szorgos háziasszony, amikor karácsonyi vacsorát készít húsz személyre. Az akció előtt tíz perccel megjelent a tábornok, maga előtt terelgetve a professzort. Barnhouse kényelmes ruhát viselt, papucsot, szürke flanelnadrágot, kék pulóvert, alatta kihajtott nyakú fehér inget. Ők ketten ültek a kanapéra. A tábornok mereven ült és izzadt. A professzor vidám volt. Sorra megbámulta a képernyőket, azután hátradőlt és rágyújtott. – Bombázók észlelve – rikkantotta a vizigót megfigyelő. – Rakéták a levegőben – vakkantotta Új-Mexikóból a rádiós. Mindnyájan azonnal a kandallópárkányon levő villanyórára néztünk, csak a professzor szemlélte félig mosolyogva a képernyőket. A tábornok síri hangon számlálni kezdte a másodperceket. – Öt… Négy… Három… Kettő… Egy… Koncentrálni! Barnhouse professzor becsukta a szemét, összeszorította a száját, és megmasszírozta a homlokát. Egy percen át nem is csinált mást. A televíziós képek összezavarodtak, a rádióhullámokat elfojtotta a Barnhouse-sugárzás. A professzor felsóhajtott, kinyitotta a szemét, és magabiztosan mosolygott. – Valóban mindent beleadott? – kérdezte kétkedve a tábornok. – Ami belefért – felelte Barnhouse. A televízión a képek helyrerázódtak, a rádióból a megfigyelők döbbent hangzavara hallatszott. A vizigót égbolton füstcsíkokat húztak a lángolva-vijjogva lezuhanó bombázók. Ugyanakkor, magasan a rakéták számára kijelölt cél fölött, fehér felhőcskék jelentek meg, és enyhe moraj is beszűrődött. Barker tábornok boldogan ingatta a fejét. – A keservit! – rikácsolta. – Nahát, uraim! A keservit! A keservit! – Nézzék! – kiáltotta egy mellettem ülő tábornok. – A flotta… semmi baja sem történt! – Mintha az ágyúcsövek lekonyultak volna – mondta Mr. Cuthrell. Felpattantunk a padról, és a képernyők köré gyülekeztünk, hogy jobban szemügyre vegyük a rombolást. A hajóágyúk legörbültek, csőszájukkal a fedélzeten pihentek. A virginiai támaszponton olyan örömujjongásban törtünk ki, hogy nem is hallottuk a rádiójelentéseket. Annyira megfeledkeztünk magunkról, hogy a professzorral nem is törődtünk, amikor két rövid Barnhouse-hullám hatására hirtelen elnémultunk. A rádiók meg se nyikkantak többé. Nyugtalanul néztünk körül. A professzor eltűnt. Egy elkínzott tekintetű őr rontott be, és azt ordította, hogy a professzor megszökött. Fegyverével a kapuk felé hadonászott, amelyek tárva-nyitva álltak, összecsavarodva, bénán. Messze-messze egy száguldó állami gépkocsi túljutott egy dombon, és eltűnt a völgyben a szemünk elől. A levegőt fullasztó füst töltötte be. A környék minden gépkocsija lángokban állt. Üldözésre gondolni sem lehetett. – Mi a frász ütött a professzorba? – bömbölte a tábornok. Mr. Cuthrell, aki kirohant a tornácra, most lassan visszatámolygott a szobába. Ceruzávalrótt üzenetet böngészett. Azután az én kezembe nyomta. – A jóember a kopogtatóra tűzte ezt a szerelmes levelet. Talán fiatal barátunk lesz szíves felolvasni az uraknak. Addig én egészségügyi sétát teszek az erdőben. Uraim! – kezdtem az olvasást. – Mint a legelső, lelkiismerettel is bíró fegyvernem, kivonom magam a nemzeti véderő arzenáljából. Különleges precedenst teremtve a katonai kötelmekben, emberiességi okokból távozom. A. Barnhouse Attól kezdve a professzor természetesen nekilátott, hogy gondosan megsemmisítse a világban felhalmozott fegyvereket. Ma már ott tart, hogy a hadseregeket legfeljebb hajítókövekkel és kihegyezett husángokkal lehetne felszerelni. Ha munkásságával nem is érte el a békét, annyi bizonyos, hogy a mostani vértelen és szórakoztató hadviselést elnevezhették pletykaháborúnak. Minden országot elleptek az ellenséges ügynökök, akiknek egyetlen feladata a hadianyag felkutatása volt. Amint az újságok felhívták a professzor figyelmét valamelyik rejtekhelyre, a fegyverzet menten megsemmisült. Mindennap hírt kapunk a dynamopszichikai úton elpárologtatott fegyverekről. Hasonlóképpen érkeznek a jelentések a professzor hollétéről. Egyedül az elmúlt héten három különböző közleményben is bebizonyították, hogy a professzor az Andok inka romjai között, Párizs csatornarendszerében, illetve a Karlovy Vary alatti feltáratlan barlangokban húzta meg magát. Ismerve őt, hajlamos vagyok feltételezni, hogy az efféle menedékhelyek túlságosan romantikusak és kényelmetlenek volnának számára. Bár akadnak jó néhányan, akik szívesen eltennék őt láb alól, ugyanakkor milliók vállalnák, hogy elbújtassák, gondját viseljék. Szeretném hinni, hogy a professzor épp egy ilyen személy otthonában tartózkodik. Egy dolog biztos: amikor e sorokat írom, Barnhouse professzor életben van. A Barnhouse-sugárzás pontosan tíz perccel ezelőtt zavarta meg a rádióközvetítést. Az utóbbi tizennyolc hónapban legalább hatszor jelentették be a halálát. Minden egyes bejelentésnél a hosszabb ideig tartó zavartalan vételi viszonyokra és egy megtalált, azonosítatlan férfiholttestre hivatkoztak, aki a professzorra emlékeztetett. Az első három bejelentést követően azonnal felújították a visszafegyverkezésre és a háborúra vonatkozó tárgyalásokat. A kardcsörtetők azonban megtanulták, hogy mennyire meggondolatlan dolog a professzor halálának idő előtti ünneplése. Sok-sok lángkeblű honfi terült el az emelvény szétrobbantott deszkái között, nemzetiszínű lobogóba gubancolódva, másodpercekkel azután, hogy bejelentette a Barnhouse-zsarnokság korszakának lezárulását. De mindazok, akik háborúznának, ha csak egy mód volna rá, a világ minden országában makacsul várják, aminek előbb-utóbb úgyis be kell következnie: Barnhouse professzor kimúlását. Meddig él még a professzor? Ez a kérdés így is feltehető: mennyit kell még várnunk az újabb világháború áldásaira? Barnhouse rövid életű családból származik. Anyja ötvenhárom évesen, apja negyvenkilenc éves korában halt meg. Nagyszülei mindkét ágon hasonló élettartamúak voltak. Ennek alapján úgy számítják, hogy tizenöt éve van a professzornak, feltéve, ha addig nem éri őt utol ellenségei keze. Ha tekintetbe vesszük ennek az ellenségnek a tettvágyát és létszámát, a tizenöt év is rendkívül hosszúnak tűnik, és könnyedén módosulhat akár tizenöt napra, órára vagy percre. A professzor is tudja, hogy nem húzhatja soká. Ezt kijelenthetem annak az üzenetnek az alapján, amelyet karácsony estéjén találtam a levélszekrényemben. Az aláírás nélküli, mocskos papírdarabra gépelt szöveg tíz mondatból állt. Az első kilenc mondat mindegyike zavaros pszichológiai zsargon, ismeretlen szakirodalomra utal. Első olvasásra nem értettem belőlük egy kukkot sem. A tizedik azonban az előzőektől eltérően egyszerű szerkezetű, nem tartalmazott idegen szavakat. Irracionális tartalma miatt azonban éppen ez a mondat volt mind közül a legkülönösebb. Majdnem el is dobtam a cédulát. Azt gondoltam, valamelyik degenerált kollégám így képzeli el a jó tréfát. Ám hogy, hogy nem, az asztalom tetején tornyosuló kupacra tettem. Ez a kupac – egyéb emlékek mellett – a professzor kockáit is magában foglalta. Néhány hét is beletellett, amíg ráeszméltem, hogy az üzenet igenis hordoz valamiféle jelentést. Ha megfejtem az első kilenc mondatot, talán utasításokra bukkanhatnék. A tizediket továbbra sem értettem. Csak tegnap éjjel jöttem rá, hogyan illeszkedik a többiekhez. Ez a mondat akkor jutott eszembe, amikor szórakozottan épp a professzor kockáit babráltam. Mára ígértem a kiadónak, hogy leadom a jelentésemet. Arról, hogy mi történt. Kénytelen leszek megszegni az ígéretet, vagy nem veszek bele mindent a jelentésbe. A késlekedés nem lesz hosszú. A magamfajta agglegény életvitelének csekély számú előnyei közül az egyik az, hogy gyorsan elköltözhetek egy új helyre vagy gyorsan megváltoztathatom az életmódomat. Azt a holmit, amire szükségem van, néhány óra alatt összecsomagolhatom. Szerencsére van némi vagyonom. Egy hét kell, amíg pénzzé tehetek mindent. Névtelenül. Ha mindezzel készen leszek, postára adom a jelentést. Most érkeztem haza az orvosomtól. Szerinte kitűnő az egészségem. Fiatal vagyok, s ha csak egy kis szerencsém van, megérem a békés öregkort, hiszen a családomat mindkét ágon a hosszú életkor jellemzi. Röviden: én most felszívódom. Előbb vagy utóbb Barnhouse professzor meghal. De addigra én régen készenlétben állok már. Ezért azt üzenem a mai – és talán a holnapi – kardcsörtetőknek: legyenek megfontoltak. Barnhouse meghalhat. A Barnhouse-effektus azonban élni fog. Tegnap éjjel még egyszer megpróbáltam követni a cédulán álló zavaros utasításokat. Fogtam a professzor kockáit, és a fejemben át– meg átcikázó tizedik mondattal egymás után ötven hetest dobtam. Na, viszlát. (1950) Szántó György Tibor fordítása Az Eufió-kérdés (The Euphio Question) Hölgyeim és uraim az Országos Hírközlési Bizottságból, örülök, hogy lehetőségem nyílik tanúskodni az önök előtt lévő ügyben. Sajnálom – vagy talán azt kellene mondanom, „el vagyok keseredve” –, amiért kiszivárgott a híre. De most, hogy terjedőben van, és önöknek is hivatalosan a tudomására jutott, akár teljesen őszintén is elmesélhetem azt a történetet, és Istenhez imádkozom, hogy meg tudjam győzni önöket arról, hogy Amerikának nincs szüksége arra, amit mi felfedeztünk. Nem tagadom, hogy mi, mindhárman – Lew Harrison rádióbemondó, dr. Fred Bockman fizikus és jómagam, a szociológia professzora – megtaláltuk a lelki békénket. Igen, megtaláltuk. És nem mondom azt, hogy baj volna, ha az emberek a lelki békéjüket keresik. De ha valaki azt gondolja, hogy úgy akarja a lelki békéjét, ahogyan mi azt megtaláltuk, akkor nyugodtan azt a tanácsot adnám neki, hogy inkább válassza a szívtrombózist. Lew, Fred és én úgy találtuk meg a lelki békénket, hogy egy könnyű karszékben ültünk, és bekapcsoltunk egy kis televíziókészülék méretű szerkentyűt. Semmi gyógyfüvek, semmi aranyszabály, semmi izomkontroll, semmi más emberek bajaiban való vájkálás, hogy elfelejtsük a magunkét; semmi hobbi, semmi taoizmus, fekvőtámaszozás vagy lótusz szemlélése. Azt hiszem, épp ilyen szerkentyűt képzelt el homályosan nagyon sok ember mint a civilizációt megkoronázó vívmányt: egy elektromos akármicsodát, ami olcsó, könnyedén gyártható nagy tömegben, és egyetlen gomb megnyomására képes derűs nyugalommal eltölteni az embert. Látom, hogy van egy itt maguknál is. Először hat hónappal ezelőtt részesültem a mesterséges lelki nyugalom élményében. Akkor volt az is, hogy megismerkedtem Lew Harrisonnal, nagy sajnálatomra. Lew a városunk egyetlen rádióállomásának fő műsorvezetője. Abból él, hogy egész nap jár a szája, és meg volnék lepve, ha valaki más, és nem ő ajánlotta volna az önök figyelmébe ezt a dolgot. Lew-nak, olyan kábé harminc másik mellett, van egy hetente jelentkező tudományos műsora. Minden héten meghív valamilyen professzort a Wyandotte Egyetemről, és a tudományos munkájáról faggatja. Nos, hat hónappal ezelőtt Lew készített egy műsort egy fiatal álmodozóról, aki barátom a tanszéken, dr. Fred Bockmanról. Én vittem el kocsival Fredet a rádióstúdióba, ő pedig behívott, hogy nézzem meg a beszélgetést. Miért is ne, gondoltam, és megnéztem. Fred Bockman harmincéves, de tizennyolcnak néz ki. Az élet nem hagyott nyomokat rajta, mert Fred nem fordít különösebb figyelmet rá. Amire leginkább figyelmet fordít, és amiről Lew Harrison beszélgetni akart vele, az egy nyolctonnás ernyő, amivel hallgatja a csillagokat. Egy nagy rádióantenna, amely egy teleszkópállványra van szerelve. Amennyire értem a dolgot, ahelyett, hogy teleszkóppal nézné a csillagokat, ezt a valamit irányítja a világűrbe, és összeszedi vele a különböző égitestektől jövő rádiójeleket. Természetesen ott kint nincsenek rádióállomásokat működtető emberek. Csak arról van szó, hogy sok égitest rengeteg energiát bocsát ki, és ennek egy részét be lehet fogni a rádiófrekvenciás hullámsávon. Az egyik jó dolog, amit Fred szerkentyűje csinál, az, hogy észleli az olyan csillagokat, amelyeket. a kozmikus por nagy felhői eltakarnak a teleszkópok elől. A belőlük jövő rádiójelek áthatolnak a felhőkön Fred antennájába. De ez még nem minden, amire Fred eszköze képes, és Lew Harrison a műsorában a végére hagyta a legizgalmasabb részt. – Ez nagyon érdekes, dr. Bockman – mondta Lew. – Mondja csak, a maga rádióteleszkópja kiderített még valami mást is a világegyetemről, amit a szokásos fényteleszkópok eddig nem észleltek? Ez volt a rávezető kérdés. – Igen – felelte Fred. – Találtunk körülbelül ötven, kozmikus por által nem eltakart foltot a világűrben, ami erős rádiójeleket bocsát ki. De egyáltalán semmilyen égitest nem látható ezeken a helyeken. – Nahát! – mondta Lew, játszva a meghökkentet. – Gondolom, ez már valami! Hölgyeim és uraim, első alkalommal a rádiózás történetében, elhozzuk önöknek a zajt dr. Bockman rejtélyes űrjeiből. – Kapcsolatot létesítettünk Fred antennájával az egyetemen. Lew intett a technikusnak, hogy kapcsolja be az arról érkező jeleket. – Hölgyeim és uraim, a semmi hangja! Nem sok minden hallgatnivaló volt azon a zajon – remegő sziszegés, ami leginkább arra hasonlított, amikor szökik a levegő egy lyukas kerékabroncsból. Úgy volt, hogy öt másodpercig megy adásba. Amikor a technikus kikapcsolta, Fred és én megmagyarázhatatlanul vigyorogtunk, mint két idióta. Laza és bizsergető jó érzés töltött el. Lew Harrison úgy nézett ki, mint aki betévedt az öltözőbe a Copacaba-nán. Döbbenten nézett a stúdióban lévő órára. A monoton sziszegés öt percig volt adásban! Ha a technikus mandzsettája nem akadt volna bele véletlenül a kapcsolóba, akkor még mindig ment volna tovább. Fred idegesen felnevetett, Lew pedig szemével a következő mondatot kereste a forgatókönyvében. – A sziszegés a semmiből – mondta Lew. – Dr. Bockman, javasolt már valaki nevet ezeknek az érdekes űröknek? – Nem – felelte Fred. – Jelenleg se nevük nincsen, se magyarázat rájuk. Az űrök, ahonnan a sziszegés jött, még magyarázatra szorulnak, de én javasoltam egy nevet nekik, amely, úgy tűnik, kezd rájuk ragadni: „Bockman-eufória". Lehet, hogy nem tudjuk, mik azok a foltok, de tudjuk, hogy milyen a hatásuk, úgyhogy a név illik rájuk. Valóban az eufória az egyetlen megfelelő szó, mivel derűt, elevenséget és örömöt is jelent. A műsor után Fred, Lew és én már-már az érzelgősségig kedvesek voltunk egymáshoz. – Nem is emlékszem, hogy mikor okozott nekem ilyen élvezetet egy műsor – mondta Fred, és zavarodottság ült ki az arcára. – Ilyen rendkívüli élvezetet. Mindannyian feszengtünk az érzéstől, amely eltöltött bennünket, és zavartan, gyorsan elváltunk egymástól. Hazasiettem, hogy igyak valamit, de egy újabb felkavaró élmény kellős közepébe sétáltam bele. Csendes volt a ház, és kétszer is végigmentem rajta, mire felfedeztem, hogy nem vagyok egyedül. A feleségem, Susan, egy derék és kedves nő, aki büszke rá, hogy mindig jól és időben megeteti a családját, a díványon feküdt, és álmatagon bámulta a plafont. – Szívem – szóltam hozzá óvatosan. – Megjöttem. Vacsoraidő van. – Fred Bockman szerepelt ma a rádióban – mondta réveteg hangon. – Tudom. Bent voltam vele a stúdióban. – Nem ebből a világból jött – sóhajtotta. – Egyszerűen nem ebből a világból. Az a zaj az űrből… amikor azt bekapcsolta, mintha egyszeriben minden lehullott volna rólam. Azóta itt fekszem, és próbálom túltenni magam rajta. – Ühüm – mondtam, és az ajkamba haraptam. – Hát akkor, gondolom, jobb lesz, ha most hazahozom Eddie-t. – Eddie a tízéves fiam, és a környék legyőzhetetlen baseballcsapatának a kapitánya. – Na fáraszd magad, apci – szólt egy vékony hang a félhomályból. – Te itthon vagy? Mi a helyzet? Elhalasztották a meccset atomtámadás miatt? – Nem. Nyolc inning15 után befejeztük. – Olyan csúnyán aláztátok őket, hogy nem volt kedvük folytatni? – Á nem, egész jók voltak. Szoros volt az állás, két emberük bent volt, kettő kiesett. – Úgy beszélt, mintha egy álmot mesélne el. – És aztán – folytatta kikerekedett szemmel – valahogy mindenkinek elment a kedve, és egyszerűen csak elindultak haza a játékosok. Én is hazajöttem, és itt találtam anyut összegömbölyödve, úgyhogy én a padlóra feküdtem le. – Miért? – kérdeztem értetlenül. – Apci – felelte Eddie elgondolkodva –, az a helyzet, hogy rohadtul nem tudom. – Eddie! – szólt rá az anyja. – Anyci – mondta Eddie –, az a helyzet, hogy rohadtul nem tudod te se. Rohadtul azt éreztem, ezt senki nem tudná megmagyarázni, de egy kínzó gyanú ébredt bennem. Tárcsáztam Fred Bockman számát. – Fred, a vacsorától állítottalak föl? – Bárcsak azt tetted volna! – felelte Fred. – De egy falat ennivaló sincs a házban, pedig itt hagytam Marionnak a kocsit, hogy be tudjon vásárolni. Most próbál találni egy nyitva tartó csemegeüzletet. – Mi az, nem tudta beindítani a kocsit? – Dehogyisnem – válaszolta Fred. – Még a piacra is eljutott. De ott aztán olyan jól érezte magát, hogy azonnal ki is jött. – Frednek egészen letört volt a hangja. – Gondolom, egy nőnek minden joga megvan ahhoz, hogy meggondolja magát, de a hazugság az, ami fáj. – Marion hazudott? El se tudom hinni. – Azt próbálta beadni nekem, hogy mindenki kijött a piacról… az eladók meg a vevők is. – Fred – mondtam –, van egy hírem számodra. Elugorhatok hozzád vacsora után? Amikor megérkeztem Bockmanék farmjára, Fred épp elképedten olvasta az esti újságot. – Az egész város megbolondult! – jelentette ki. – Az összes autó minden ok nélkül lehúzódott a járda mellé és megállt, mintha egy tűzoltóautó közeledett volna. Azt írják itt, hogy az emberek mondat közepén elhallgattak, s úgy maradtak öt percen át. Százak mászkáltak összevissza a hidegben egy szál ingben, úgy vigyorogva, mint egy fogpasztareklám. – Meglóbálta az újságot. – Erről akartál beszélni velem? Bólintottam. – Az egész akkor történt, amikor azt az űrbéli zajt sugározta a rádió, és arra gondoltam, hogy talán… – Egy a millióhoz az esélye, hogy bármi kétség férhetne hozzá – mondta Fred. – Másodpercre egyezik az idő. – De hiszen a legtöbb ember nem hallgatta a műsort. – Nem kellett hallgatniuk, ha helyes az elméletem. Befogtuk azokat a jeleket az űrből, körülbelül ezerszeresére erősítettük őket, és úgy sugároztuk ki az éterbe. Aki csak az adó közelében volt, szép nagy adagot kaphatott a felerősített sugárzásból, akár akarta, akár nem. – Megvonta a vállát. – Úgy látszik, olyan ez, mint elmenni egy égő marihuánamező mellett. – Miként lehet, hogy te sohasem érezted a hatását munka közben? – Úgy, hogy én soha nem erősítettem fel és nem sugároztam ki a jeleket. A rádió adóállomása az, amitől ilyen ütős lett. – Na és most mit fogsz csinálni? Fred meglepetten nézett rám. – Csinálni? Mi mást csinálhatnék, mint hogy megírom egy megfelelő folyóiratban? Egyszer csak minden kopogtatás nélkül kivágódott a bejárati ajtó, és Lew Harrison rontott vörösen, zihálva. Egy torreádor lendületes mozdulatával vetette le a felöltőjét. – Őt is beleveszi? – kérdezte, és rám mutatott. Fred összehúzta a szemét. – Mibe? – A milliókba – felelte Lew. – A milliárdokba. – Csodálatos – mondta Fred. – De mi a csudáról beszél? – A csillagok zajáról! – magyarázta Lew. – Imádják. Megőrjíti őket. Látta az újságokat?– Egy pillanatra kijózanodott. – A zaj csinálta, ugye, doki? – Azt hisszük, igen – válaszolta Fred. Aggodalmas képet vágott. – Na és mit javasol, hogyan seperjük be azokat a milliókat vagy milliárdokat? – Ingatlan! – szólt Lew elbűvölten. „Lew – mondtam magamban –, Lew hogy a csudába tudná pénzre váltani ezt az ötletet, ha nem szerezhet monopóliumot a világűrre? És Lew – kérdeztem magamtól – hogyan tudná eladni ezt a valamit, hiszen mindenki ingyen megkaphatja, amikor sugározza?" – Lehet, hogy ez olyasmi, amin nem kellene pénzt keresni – vetettem fel. – Úgy értem, nem sokat tudunk arról, hogy… – A boldogság talán rossz? – vágott a szavamba Lew. – Nem – ismertem be. – Oké, és mi ezzel a csillagokból jövő akármivel boldoggá tennénk az embereket. Most akkor azt mondja nekem, hogy ez rossz? – Az embernek boldognak kell lennie – jelentette ki Fred. – Oké, oké – mondta Lew öntelten. – Ezt fogjuk megadni az embereknek. És az emberek ingatlanban mutathatják meg, hogy hálásak érte. – Kinézett az ablakon. – Jól van… egy pajta. Akár itt is kezdhetjük. Felállítunk egy adót a pajtában, összekötjük az antennájával, doki, és máris beindítottunk egy ingatlanfejlesztési programot. – Bocs – szólalt meg Fred. – Nem tudom követni. Ez a hely nem lenne alkalmas rá. Az utak rosszak, nincs buszjárat, se bevásárlóközpont, a kilátás vacak, és csupa kő a talaj. Lew megbökdöste Fredet a könyökével. – Jaj, dokikám, igen, vannak negatívumai, de azzal az adóval a pajtában megadhatjuk nekik azt, ami a legdrágább a teremtésben… a boldogságot. – Eufória-domb – javasoltam. – Szuper! – mondta Lew. – Én hozom az ügyfeleket, doki, maga meg csak ül majd ott a pajtában, kezével a kapcsolón. Amint egy potenciális kliens az Eufória-dombra teszi a lábát, és maga megsuhintja a boldogsággal, nincs, amit meg ne fizetne egy telekért. – Minden ház egy otthon, amíg van áram – mondtam. – Aztán – folytatta Lew csillogó szemmel –, amikor itt már az összes telket eladtuk, fogjuk az adóállomásunkat, és máshol kezdünk fejlesztésbe. Vagy pedig kialakítunk egy egész adóállomás-flottát. – Pattintott az ujjával – Ez az! Kerekeken fognak gurulni. – Valahogy nem hiszem, hogy a rendőrség ezt nagyon értékelné – mondta Fred. – Oké, ha jönnek kutakodni, csak egy kattintás a kapcsolón, és megdobja őket is egy adag boldogsággal. – Megvonta a vállát. – A pokolba, még az sincs kizárva, hogy nagylelkű leszek, és engedem, hogy legyen egy saroktelkük. – Nem – jelentette ki Fred halkan. – Ha valaha csatlakoznék egy gyülekezethez, nem tudnék a pap szemébe nézni. – Hát neki is adunk egy adagot – javasolta Lew vidáman. – Nem – tiltakozott Fred. – Sajnálom. – Oké – mondta Lew, azzal felállt, és föl-alá kezdett járkálni. – Erre is felkészültem. Van egy alternatív ötletem, és ez szigorúan törvényes. Készítünk egy kis erősítőt adóval és antennával. Nem kerülne többe ötven dolcsinál az előállítása, úgyhogy az átlagember számára is elérhető áron adnánk… mondjuk, ötszáz dolcsiért. Elrendezzük a telefontársasággal, hogy továbbítsák a maga antennájából a jeleket azoknak az embereknek a házába, akiknek van ilyen készülékük. A készülék fogadja a jeleket a telefonvonalból, fölerősíti őket, és szétsugározza a házban, hogy mindenki boldog legyen benne. Vili? Ahelyett, hogy bekapcsolnák a rádiót vagy a tévét, mindenki majd a boldogságot akarja bekapcsolni. Nem kellenek színészek, díszletek, drága kamerák… semmi sem kell, csak ez a sistergés. – Nevezhetnénk ezt euforifonnak – javasoltam –, vagy röviden eufiónak. – Hű, ez szuper! – mondta Lew. – Mit szól hozzá, doki? – Nem tudom. – Fred arcára kiült az aggodalom. – Az ilyesmi távol áll tőlem. – Jó, ha az ember ismeri a saját korlátait, doki – bólogatott Lew lelkesen. – Majd én intézem az üzleti részét, maga meg csak a technikai részletekkel foglalkozik. – Olyan mozdulatot tett, mintha fel akarná venni a kabátját. – Vagy talán nem akar milliomos lenni? – Dehogyisnem. Persze hogy akarok – vágta rá Fred gyorsan. – De még mennyire hogy az akarok lenni. – J-jól van! – mondta Lew, és összedörzsölte a tenyerét. – Először is meg kell építenünk egy prototípust, és kipróbálni. A dolognak ez a része Fred kompetenciájába tartozott, és láttam, hogy máris izgatja őt a probléma. – Igazából egészen egyszerű eszköz lenne – mondta. – Gondolom, gyorsan összebarkácsolhatunk egyet, és jövő héten tesztelhetjük is itt. Az euforifon vagy eufió első tesztjére Fred Bockman nappalijában került sor egy szombat délután, öt nappal Fred és Lew szenzációs műsora után. Hat kísérleti nyúl volt – Lew, Fred és a felesége, Marion, jómagam, az én feleségem, Susan és a fiam, Eddie. Bockmanék székeket tettek egy kártyaasztal köré, amelyen egy szürke acéldoboz állt. A dobozból egy hosszú autóantenna állt ki, amely a plafont súrolta. Miközben Fred a dobozzal vacakolt, mi idegesen csevegtünk a szendvicseink és a sörünk fölött. Eddie természetesen nem ivott sört, bár nagy szüksége lett volna valami nyugtatóra. Dühös volt, amiért egy baseballmeccs helyett elrángattuk őt egy farmra, és azzal fenyegetett bennünket, hogy Bockmanék antik bútorain vezeti le a haragját. Lelkesen golfozott egymagában az erkélyablak mellett egy lottyadt teniszlabdával meg egy piszkavassal. – Eddie – szólt rá Susan vagy tizedszer –, fejezd be, kérlek! – Ura vagyok a helyzetnek – jelentette ki die megvetően, azzal ütött egy négyfalas mandinert, és fél kézzel elkapta a labdát. Marion, aki a tipp-topp bútorain éli ki anyai ösztöneit, nem tudta elrejteni nyugtalanságát amiatt, hogy Eddie tornateremnek használja a szobát. Lew a maga módján próbálta őt megnyugtatni. – Hadd törje szét ezt a koszfészket – mondta neki. – Hamarosan palotába költöznek. – Készen van – súgta Fred halkan. Reszkető bátorsággal néztünk rá. Fred a szürke dobozba dugott két zsinórt a telefonból. Ez volt a közvetlen vonal a kampuszon lévő antennájához, és egy óraszerkezet gondoskodott róla, hogy az antenna folyamatosan az egyik rejtélyes űrre legyen irányítva – a legerősebbre a Bockman-eufóriák közül. Bedugta a doboz zsinórját a lambériában lévő konnektorba, és kezét a kapcsolóra tette. – Készen vagytok? – Ne, Fred! – kértem. Halálosan meg voltam rémülve. – Kapcsolja be, gyerünk! – sürgette Lew. – Nem lenne telefonunk, ha Bellnek nincs annyi bátorsága annak idején, hogy felhívjon valakit. – Itt fogok állni közvetlenül a kapcsoló mellett, és azonnal lekapcsolom, ha valami baj van – mondta Fred biztatóan. Egy kattanás hallatszott, aztán zúgás: az eufió működött. Mély, egynemű sóhaj töltötte be a szobát. Eddie kezéből kicsúszott a piszkavas, valami fennkölt: valcerrel lejtett át a szobán, letérdelt az anyja mellé, és az ölébe tette a fejét. Fred dúdolva, szemét félig lehunyva eljött a posztjáról. Lew Harrison szólalt meg elsőként: folytatta a beszélgetését Marionnal. – De kit érdekel az anyagi gazdagság? – kérdezte ünnepélyesen. Susan felé fordult megerősítésért. – Ühüm – válaszolta Susan, ábrándosan csóválva a fejét. Átölelte Lew-t, és vagy öt percen át csókolta. – Nézd csak – mondtam, megpaskolva Susan hátát –, milyen remekül elvagytok, igaz, gyerekek? Hát nem szép ez, Fred? – Eddie – szólt Marion lelkesen –, azt hiszem, van egy igazi baseball-labda az előszobai szekrényben. Egy kemény labda. Nem lenne jobb azzal játszani, mint ezzel az öreg tenisz-labdával? – Eddie nem mozdult. Fred még mindig mosolyogva járkált a szobában, most teljesen le volt hunyva a szeme. Beakadt a sarka egy lámpazsinórba, és a kandallóra zuhant, feje belelógott a hamuba. – Halihó mindenki! – kiáltotta, és még mindig csukva volt a szeme. – Beütöttem a fejem a kandallóvasba. – És csak feküdt ott tovább, fel-felkacagva. – Szól már egy ideje az ajtócsengő – mondta Susan. – Nem hiszem, hogy bármit is jelent. – Gyere be, gyere már be! – kiáltottam. Ezt valahogy mindenki nagyon viccesnek találta. Mindannyian harsányan nevettünk, még Fred is, akinek a kipukkadó kacajai kis szürke felhőket kavartak fel a hamuládából. Egy alacsony, fehér ruhás, nagyon komoly öregúr jött be, megállt az előszobában, és riadtan nézett bennünket. – A tejesember vagyok – szólalt meg bizonytalanul. Egy darab papírt nyújtott Marion felé. – Nem tudom elolvasni az utolsó sort a rendelésében – mondta. – Mi is van ott, a túró, a túró, a túró, a túró, a túró… – Elvékonyodott és elhalt a hangja, miközben törökülésbe helyezkedett a padlón Marion mellett. Miután így ült szótlanul vagy háromnegyed órán át, aggodalom suhant át az arcán. – Hát – mondta apatikusan –, csak egy percre maradhatok. Az útpadkán parkoltam le a teherautómmal, zavarja a forgalmat. – Kezdett felállni. Lew lökött egyet az eufió hangerőgombján. A tejesember a padlóra roskadt. – Aaaaaaaaaaaaah! – sóhajtotta mindenki. – Ilyen napon jobb is itt a négy fal között – folytatta a tejesember. – Azt mondta a rádió, hogy elkap bennünket az Atlanti-óceánról jövő hurrikán farka. – Gyöjjön csak – mondtam. – Egy nagy, száraz fa alatt állítottam le a kocsimat. – Úgy tűnt, hogy ez egy egészen értelmes kijelentés. És senki nem is talált benne kivetnivalót. Visszasüppedtem a csend meleg ködébe, és nem gondoltam semmire a világon. Ezek a „süppedések" mintha csak néhány másodpercig tartottak volna, mielőtt megszakította őket az újonnan érkezettek hangja. Visszatekintve úgy látom, hogy ritkán lehettek hat óránál rövidebbek. Az egyikből, emlékszem, az rángatott ki, hogy újra és újra megszólalt az ajtócsengő. – Mondtam már, hogy gyere be – morogtam. – Meg én is – morogta a tejesember. Kitárult az ajtó, és egy motoros rendőr dühös képe meredt ránk. – Ki a fene hagyta úgy ott a tejszállító teherautóját, hogy eltorlaszolja az utat? – kérdezte. Megpillantotta a tejesembert. – Aha! Valaki meg is halhatott volna, ahogy kanyarodik, és pont beletrafál a maga kocsijába. Felfogja ezt maga? – Ásított, és dühös arckifejezését kedves mosoly váltotta fel. – Olyan átkozottul kicsi rá az esély – mondta. – Nem is tudom, miért hoztam fel egyáltalán. – Leült Eddie mellé. – Hé, kölyök, szereted a pisztolyokat? – Kivette revolverét a tokjából. – Nézd csak meg, pont olyan, mint Hoppyé. Eddie elvette a pisztolyt, megcélozta Marion palackgyűjteményét, és meghúzta a ravaszt. Egy nagy, kék palack aprócska darabokká fröccsent szét, a gyűjtemény mögött pedig szilánkos rés támadt az ablakon. Hideg levegő süvített be rajta. – A végén még zsaru lesz belőle – kuncogott a padlón Marion. – Istenem, boldog vagyok – mondtam, és kicsit sírhatnékom volt. – Nekem van a legragyogóbb kölyköm, meg a legragyogóbb barátaim, és a legragyogóbb kis feleségem a világon. – Hallottam, hogy még kétszer eldördül a pisztoly, aztán mennyei révületbe süllyedtem. Megint az ajtócsengő riasztott fel. – Hányszor kell még mondanom… az isten szerelmére, gyere be! – kiáltottam, anélkül hogy kinyitottam volna a szemem. – Én bejöttem – mondta a tejesember. Sok láb kopogását hallottam, de nem voltam kíváncsi rájuk. Kicsit később észrevettem, hogy nehezen kapok levegőt. A nyomozás feltárta, hogy a padlóra csúsztam, és több kiscserkész telepedett a mellemre meg a hasamra. – Akartok valamit? – kérdeztem az egyik újonctól, akinek forró, egyenletes légzését az arcomban éreztem. – A cserkészbrigád régi újságokat akart, de ne is törődjön vele – felelte. – Csak el kellene majd vinnünk valahova. – És tudják a szüleitek, hogy hol vagytok? – Ó, persze. Izgultak, és utánunk jöttek. – Hüvelykujjával néhány pár felé bökött, akik a lambéria mellett sorakoztak, mosolyogtak a szélbe és esőbe, amely a törött ablakon keresztül csapdosta őket. – Anyu, asszem, éhes vagyok – mondta Eddie. – Jaj, Eddie, csak nem azt akarod, hogy főzzön valamit az anyukád, amikor ilyen csodálatosan érezzük magunkat? – kérdezte Susan. Lew Harrison még egyet lökött az eufió hangerőgombján. – Nesze, kölyök, ez hogy tetszik? – Aaaaaaaaaaaaah! – sóhajtotta mindenki. Amikor az öntudat megint rátört a révületre, tapogatózni kezdtem, hogy hol a cserkészbrigád, de már nem voltak ott. Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy Eddie, a tejesember, Lew meg a rendőr a nagy panorámaablaknál állnak és ujjonganak. Kint üvöltött és vadul csapdosott a szél, és úgy sodorta be az esőcseppeket a törött ablakon, mintha égi puskák lövedékei volnának. Gyengéden megráztam Susant, és együtt mentünk az ablakhoz, hogy megnézzük, mi olyan szórakoztató. – Jön, jön, jön! – kiáltotta a tejesember elragadtatottan. Susannel épp időben értünk oda, hogy csatlakozhassunk az ujjongáshoz, azt látva, hogy egy nagy szilfa összelapította a kocsinkat. – R-r-r-reccccs! – mondta Susan, és úgy nevettem, hogy megfájdult a hasam. – Hívják Fredet! – szólt Lew sürgetően. – Nem fogja látni, ahogy szétmegy a pajtája. – Hmmm? – kérdezte Fred a kandallótól. – Jaj, Fred, ezt elmulasztottad – felelte Marion. – Most aztán tényleg látni fogunk valamit - kiáltotta Eddie. – A villanyvezetékre fog esni. Nézzétek, ahogy dől az a nyárfa! A nyárfa közelebb, közelebb, közelebb hajolt a villanyvezetékhez; aztán egy széllökés szikrazápor és összegabalyodó vezetékek közepette földre döntötte. A házban elaludtak a lámpák. Most csak a szél zúgását lehetett hallani. – Hogyhogy senki sem ujjongott? – kérdezte Lew halkan. – Az eufió! Kikapcsolódott! Szörnyű morgás jött a kandallótól. – Jaj, édes istenem, azt hiszem, agyrázkódást kaptam! Marion a férje mellett térdelt és bőgött. – Szegény drágám… mi történt veled? Ránéztem a nőre, akit átölelve tartottam… borzalmas, szutykos vén csoroszlya volt mélyen ülő vörös szemekkel és olyan hajjal, amilyen Medúzáé lehetett. – Uhhh! – kiáltottam fel, és undorodva elfordultam tőle. – Édesem – zokogott a boszorkány –, én vagyok az, Susan. Nyögdécselés töltötte be a levegőt, és az éhező, szomjazó emberek nyomorult nyafogása. Hirtelen szörnyen hideg lett a szobában. Egy perccel azelőtt még úgy éreztem, mintha a trópusokon volnék. – Kinél van a rohadt pisztolyom? – kérdezte a rendőr morcosan. Egy Western Union-os fiú, akit addig nem vettem észre, a sarokban ült, keserves képpel rakosgatott egy halom táviratot, és csettintgetett a nyelvével. Megborzongtam. – Lefogadom, hogy már vasárnap délelőtt van – mondtam. – Tizenkét órája vagyunk itt! – Hétfő délelőtt volt. A Western Union-os fiú egészen elképedt. – Vasárnap délelőtt? Én egy vasárnap este jöttem be ide. – Körbenézett a szobán. – Úgy néz ki, mint azok a buchenwaldi híradók, mi? A cserkészcsapat főnöke lett a nap hőse a fiatalság hihetetlen életerejével. Felsorakoztatta az embereit, úgy buzdítva őket, mint egy meglett tiszt a seregben. Miközben mi csak beburkolózva hevertünk mindenfelé, nyöszörögve, hogy éhesek vagyunk, szomjazunk, fázunk, a cserkészek begyújtottak a kandallóba, hoztak takarókat, bekötözték Fred fejét és még számtalan lehorzsolt sípcsontot, betömték a törött ablakot, és cseberszám készítették a kakaót meg az erős kávét. Két órával azután, hogy elment az áram, és kikapcsolódott az eufió, a házban meleg volt, és már volt valami étel a gyomrunkban. A súlyos légúti betegeket – a szülőket, akik huszonnégy órán át ültek a törött ablak mellett – telepumpálták penicillinnel, és kórházba szállították. A tejesember, a Western Union-os srác és a rendőr visszautasította a segítséget, és távozott. Kint szerelők dolgoztak a villanyvezetéken. Csak az eredeti csapat maradt – Lew, Fred és Marion, Susan és én, meg Eddie. Frednek, mint kiderült, volt néhány igen csúnya zúzódása és horzsolása, de agyrázkódást nem szenvedett. Susan rögtön azután elaludt, hogy evett. Most mocorogni kezdett. – Mi történt? – Boldogság – feleltem neki. – Páratlan, folyamatos boldogság… boldogság kilowattra. Lew Harrison, aki úgy nézett ki a vörös szemével és harcias fekete szakállával, mint egy anarchista, vadul írt valamit a nappali szoba egyik sarkában. – Ez jó… boldogság kilowattra – mondta. – Vásárolj boldogságot, ahogyan fényt vásárolsz. – Kapd el a boldogságot, ahogy elkapod az influenzát! – szólt Fred, és tüsszentett hozzá. Lew nem figyelt rá. – Ez egy kampány, világos? Az első reklám a hosszú hajúaknak szól: „Egy könyvnek az árán, amely akár csalódást is okozhat, hatvanórányi eufiót kaphat. Az eufió sohasem okoz csalódást." A következővel aztán a középosztályra csapunk le… – Egy gyomrossal? – kérdezte Fred. – Most meg mi a frász van? – firtatta Lew. – Úgy viselkednek, mintha sikertelenül végződött volna a kísérlet. – Talán a tüdőgyulladás és alultápláltság volt a célunk? – kérdezte Marion. – Amerika keresztmetszete volt ebben a szobában, és mindenkit kivétel nélkül boldoggá tettünk – mondta Lew. – És nemcsak egy órára, nemcsak egy napra, hanem két teljes napra, szünet nélkül. – Áhítatos képpel felállt a székből. – Csak vigyáznunk kell, nehogy megölje az eufió szerelmeseit, úgyhogy egy óraszerkezet ki és be fogja kapcsolgatni, oké? A tulajdonos úgy állítja be, hogy épp akkor kapcsoljon be, amikor megjön a munkából, aztán kikapcsol, miközben vacsorázik; vacsora után megint bekapcsol, aztán megint ki lefekvési időben; megint be reggeli után, megint ki, amikor ideje munkába menni, aztán megint be a feleségnek meg a lurkóknak. Ujjaival végigszántott a haján, és a szemét forgatta. – És az előnyei… Istenem, az előnyei! Nem kell drága játékokat venni a gyereknek. Egy mozilátogatás árán harmincórányi eufiót vásárolhat, egy üveg jó whisky áráért pedig hatvanórányit! – Vagy egy családi üveg ciánt – mondta Fred. – Hát nem értik? – kérdezte Lew értetlen ábrázattal. – Ez újra összehozza a családokat, megmenti az amerikai otthont. Nincs több veszekedés, hogy melyik tévéműsort nézzék, vagy melyik rádiót hallgassák. Az eufió mindenkinek ugyanúgy tetszik… ezt már bebizonyítottuk. És nem létezik olyan, hogy unalmas eufióműsor. Kopogás szakította félbe. Egy szerelő dugta be a fejét, és közölte, hogy kábé két perc múlva megint lesz áram. – Ide figyeljen, Lew – mondta Fred –, ez a kis szörnyeteg kevesebb idő alatt megölheti a civilizációt, mint amennyi ahhoz kellett, hogy Róma leégjen. Nem kezdünk el agyzsibbasztó bizniszben utazni, és kész. – Maga viccel! – kiáltott fel Lew döbbenten. Marionhoz fordult. – Nem akarja, hogy a férje milliókat keressen? – Nem azzal, hogy egy elektromos ópiumbarlangot üzemeltet – felelte Marion hűvösen. Lew a homlokára csapott. – Ezt akarják az emberek. Olyan ez, mintha Louis Pasteur visszautasítaná, hogy pasztőrözze a tejet. – De jó, hogy mindjárt lesz áram – mondta Marion, másra terelve a szót. – Fény, vízmelegítő, szivattyú, a… Uramisten! Abban a pillanatban felgyulladtak a fények, ahogy ezt kimondta, de Fred és én akkor már a levegőben voltunk, a szürke doboz felé közeledve. Egyszerre zúztuk össze. A kártyaasztal összetört, és a dugasz kijött a konnektorból. Az eufió csövei egy pillanatig még vörösen ragyogtak, majd meghaltak. Fred kifejezéstelen arccal elővett egy csavarhúzót a zsebéből, és gondosan lecsavarozta a doboz tetejét. – Nem élveznéd, hogy harcot vívsz a fejlődéssel? – kérdezte, és nyújtotta a piszkavasat, amit Eddie ledobott. Dühödten megragadtam, és lesújtottam az eufió üvegből és drótokból álló belső szerveire. Bal kézzel és Fred segítségével sikerült távol tartani Lew-t, hogy ne vesse magát a piszkavas és a masina közé. – Azt hittem, hogy maguk velem vannak - siránkozott Lew. – Ha csak egy szót szól az eufióról bárkinek is – mondtam –, boldogan megteszem magával is azt, amit most tettem meg az eufióval. És tessék, hölgyeim és uraim az Országos Hírközlési Bizottságból, azt hittem, hogy az ügy véget ért. Véget kellett volna érnie. De Lew Harrison nagy szájának közvetítésével a hír kiszivárgott. Kérvényt nyújtott be önökhöz, hogy engedélyezzék az eufió üzleti felhasználását. Ő és a támogatói építettek egy saját rádióteleszkópot. Hadd mondjam el még egyszer, hogy Lew állításai kivétel nélkül mind igazak. Az eufió mindazt megteszi, amit ő mond. A boldogság, amelyet nyújt, tökéletes és lankadatlan a hihetetlen megpróbáltatások közepette. A kis híján tragédiába torkolló eseteket, amilyen az első kísérlet volt, kétségkívül el lehet kerülni azzal, ha egy óramű kapcsolja be és ki a készülékeket. Látom, hogy az a példány az önök előtt lévő asztalon már fel is van szerelve ilyen óraművel. Nem az a kérdés, hogy az eufió működik-e. Működik. A kérdés inkább az, hogy Amerika be akar-e lépni a történelem egy új és lehangoló szakaszába, amikor az emberek többé nem küzdenek a boldogságért, hanem megvásárolják azt. Nem ez a megfelelő idő arra, hogy a révület váljék az ország mániájává. Az eufió egyetlen haszna az lehetne, ha valamiképpen lelkibéke-zárótüzet tudnánk az ellenségeinkre irányítani, miközben a saját népünket megóvjuk tőle. Befejezésül szeretnék rámutatni, hogy Lew Harrison, az eufió reménybeli cárja, gátlástalan alak, aki nem méltó a köz bizalmára. Nem lepne meg például, ha úgy állította volna be az óraművet ezen az eufió-prototípuson, hogy a sugárzás összezavarja az ítélőképességüket, épp amikor döntést próbálnak hozni. Ami azt illeti, e pillanatban is gyanúsan zümmög, és olyan boldog vagyok, hogy sírni tudnék. Nekem van a legragyogóbb kiskölyköm, és a legragyogóbb barátaim, és a legragyogóbb feleségem az egész világon. És a jó öreg Lew Harrison csudára derék ember, higgyék el nekem! Sok-sok szerencsét kívánok neki új vállalkozásához. (1951) M. Nagy Miklós fordítása Menj vissza a drágalátos feleségedhez és fiadhoz! (Go Back to Your Precious Wife and Son) Gloria Hilton és az ötödik férje nem régóta laktak New Hampshire-ben. De ahhoz elég régóta, hogy eladjak nekik egy zuhanykabint. Főként alumíniumötvözet ablakkeretekkel és redőnyökkel kereskedem – de aki ablakkeretben utazik, az gyakorlatilag automatikusan elkezd zuhanykabinozni is. A kabin, amit rendeltek, Gloria Hilton privát kádjához kellett. Azt hiszem, az volt karrierem csúcspontja. Vannak férfiak, akiket azzal bíznak meg, hogy építsenek hatalmas gátakat vagy nemes felhőkarcolókat, vagy szörnyű járványokat győzzenek le, vagy nagy seregeket vezessenek csatába. És én? Engem azzal, hogy a világ leghíresebb testéhez igazítsam a méreteket. Gyakran megkérdezik tőlem, mennyire jól ismertem Gloria Hiltont. Általában azt mondom: „Egyetlenegyszer láttam élőben azt a nőt, és akkor is csak egy levegőfújón keresztül." Így fűtötték a fürdőszobát, ahová a zuhanykabint kérték – a padlóban lévő levegőfújóval. Nem volt kazánhoz csatlakoztatva. Csak az alatta lévő szoba mennyezetéből szívta a meleget. Nem csodálom, hogy Gloria Hilton hidegnek találta a fürdőszobáját. Épp állítottam be a keretet, amikor hangos beszélgetés ütötte meg a fülemet a meleglevegő-fújóból. Épp egy nehéz résznél tartottam, a vízálló tömítést ragasztottam a kád köré, úgyhogy nem tudtam becsukni a fúvónyílást. Meg kellett hallgatnom valamit, amihez semmi közöm se volt, akár akartam, akár nem. – Ne beszélj nekem szerelemről! – mondta Gloria Hilton az ötödik férjének. – Te semmit sem tudsz a szerelemről. Te nem tudod, mit jelent a szerelem. Még nem néztem le a résen, ezért az egyetlen arc, amit a hanghoz társítani tudtam, az volt, amit a moziban láttam. – Lehet, hogy igazad van, Gloria – hagyta rá az ötödik férje. – Becsületszavamra mondom, hogy igazam van – jelentette ki Gloria. – Hát… – mondta a férje –, akkor ezzel vége is van az egész vitának. Hogyan is vitatkozhatnék Gloria Hilton szent becsületszavával? Tudtam, hogy a férfi hogy néz ki. Ővele tárgyaltam meg mindent a zuhanykabinnal kapcsolatban. Eladtam neki két Fleetwood Trip-L-Trak viharablakot is a két fürdőszobai ablakra. Egész idő alatt, amíg tárgyaltunk„,Miss Hilton-nak" hívta a feleségét. Miss Hilton így akarja, Miss Hilton úgy akarja. Csak harmincöt éves volt, mármint a férj, de a szeme alatti karikák hatvannak mutatták. – Sajnállak – közölte vele Gloria Hilton .– Sajnálok mindenkit, aki nem tud szeretni. Ők a legszánalmasabb emberek a világon. – Minél tovább beszélsz – jelentette ki a férfi –, annál jobban meggyőzöl róla, hogy közéjük tartozom. Ő természetesen az író volt. A feleségem rengeteg hollywoodi vackot tart a fejében, és ő mondta, hogy Gloria Hiltonnak volt egy motoros rendőr férje, aztán egy cukormilliomos, aztán valaki, aki Tarzant alakította, aztán az ügynöke – és aztán az író. George Murra, az író volt az, akit ismertem. – Folyton csodálkoznak az emberek, hogy mi lehet a baj a világgal – tűnődött Gloria. – Én tudom, mi a baj vele. Egyszerű: a legtöbb ember nem tudja, hogy mit jelent a szerelem szó. – Legalább bízzál bennem, hogy megpróbálom kideríteni, mit is jelent – kérte Murra. – Egy kemény éve semmi, de semmi mást nem csináltam, mint hogy megrendeltem egy zuhanykabint, és próbálom kideríteni, mi az a szerelem. – Gondolom, ezért is engem akarsz hibáztatni – duzzogott Gloria. – Miért? – Azért, hogy egyetlen szót sem írtál le, mióta összeházasodtunk – felelte Gloria. – Gondolom, valamiképpen az is az én hibám. – Remélem, nem vagyok annyira hitvány - mondta Murra. – Fel tudok ismerni egy szimpla, hétköznapi egybeesést. Az egész éjszakán át tartó veszekedések, a fényképészek, riporterek és úgynevezett barátok, akik itt vannak nálunk egész nap… ugyan már, ezeknek semmi közük hozzá, hogy kiszáradtam. – Te tipikusan olyan ember vagy, aki élvezi a szenvedést – mondta Gloria. – Jó is az – bólogatott Murra. – Megmondom neked őszintén – folytatta Gloria –, csalódtam benned. – Tudtam – sóhajtott Murra –, hogy előbb vagy utóbb nem vacakolsz tovább, hanem ki is mondod. – És akkor már akár azt is elmondhatom – tette hozzá Gloria –, hogy úgy döntöttem, véget vetek ennek a komédiának. – Kedves tőled, hogy az elsők között tudatod velem – gúnyolódott Murra. – Értesítsem Louella Parsonst, vagy az már megtörtént? Addigra odaragasztottam a tömítést a kád pereméhez, úgyhogy nyugodtan becsukhattam volna a melegítőnyílást. Lenéztem a rácson keresztül, és ott volt Gloria Hilton. Csavarókkal a fején. Minden smink nélkül. Még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy szemöldököt rajzoljon. Valami kis bugyi meg tátongóan nyitott fürdőköntös volt rajta. Esküszöm, semmivel sem volt szebb, mint egy használt rekamié. – Nehogy azt hidd, hogy vicces vagy – vágta oda a férjének. – Tudod, hogy komoly író voltam, amikor összeházasodtunk – mondta Murra. Gloria felállt. Széttárta a karját, mint Mózes, amikor azt mondta a zsidóknak, hogy az Ígéret Földje ott van a következő dombon túl. – Menj vissza a drágalátos feleségedhez és fiadhoz! – javasolta Gloria Hilton. – Én aztán nem fogok az utadba állni. Becsuktam a nyílást. Öt perccel később Murra feljött, és megkért, hogy menjek el. – Miss Hilton használni akarja a fürdőszobát – mondta. Soha nem láttam ilyen különös arckifejezést. Egészen vörös volt, könnyekkel a szemében… de közben valami őrült nevetés duzzadozott benne és próbált kiszabadulni. – Még nem végeztem teljesen – mondtam., – Miss Hilton viszont teljesen végzett – jelentette ki. – Menjen! Úgyhogy kimentem a teherautómhoz, visszamentem a városba, megittam egy csésze kávét. A zuhanykabin ajtaja egy faállványon volt a teherautóm nyitott hátulján, és mi tagadás, csodájára jártak az emberek. A legtöbb ember, amikor kádkabinajtót rendel, nem akar rá semmit, vagy legfeljebb egy flamingót vagy egy csikóhalat. Az üzem, odaát a massachusettsi Lawrence-ben, be is állt rá, hogy mindössze hat plusz dollárért homokfúvásos módszerrel tesz rá egy flamingót vagy egy tengeri csikót. De Gloria Hilton egy nagy G-t akart, olyan hatvan centi átmérőjűt – és a G közepére a saját maga életnagyságú arcát. És a szemnek pontosan százhatvan centire kellett a kád aljától lennie, mert ilyen magasan volt az igazi szeme, amikor mezítláb állt a kádban. Odaát Lawrence-ben ez a látvány őrült izgalmat okozott. Az egyik ember, akivel kávéztam, Harry Crocker volt, a vízvezeték-szerelő. – Remélem, ragaszkodtál hozzá, hogy saját kezűleg méred meg – mondta –, csak hogy abszolút pontosak legyenek a méretek. – Azt a férje csinálta – feleltem. – Hogy micsoda mázlista némelyik ember – jegyezte meg. A telefonautomatához mentem, és felhívtam Murra házát, hogy visszamehetnék-e már befejezni a munkát. Foglalt volt a vonal. Amikor visszamentem a kávémhoz, Harry Crocker azzal fogadott: – Kihagytál valamit, amit alighanem soha többé senki nem fog látni ebben a városban. – Micsodát? – érdeklődtem. – Gloria Hilton és a szobalánya háromszázhúsz kilométer per óra sebességgel repesztettek át a városon. – Merrefelé mentek? – kérdeztem. – Nyugatra – felelte. Úgyhogy újból megpróbáltam felhívni Murrát. Úgy számítottam, hogy mivel Gloria Hilton elment, vége van a nagy telefonálgatásnak. De aztán még egy óráig egyfolytában foglalt volt a vonal. Arra gondoltam, hogy valaki talán kitépte a falból, de a központos kisasszony azt mondta, hogy minden rendben van vele. – Akkor próbálja meg még egyszer kapcsolni a számot! – kértem tőle. Végre sikerült. Murra vette fel. Csak annyit mondtam neki, hogy „Halló”, és rögtön izgalomba jött. De nem amiatt izgult, hogy fejezzem be neki a zuhanykabint. Azért volt izgatott, mert azt hitte, hogy egy John nevű valaki vagyok. – John, John – mondta –, hála istennek, hogy felhívtál! – John – folytatta aztán –, tudom, hogy mit gondolsz rólam, és nem hibáztatlak, amiért azt gondolod… de kérlek, hallgass meg most az egyszer, mielőtt leteszed. Elhagyott, John. Az életemnek ez a része véget ért… finito! Most próbálom összeszedegetni a darabokat. John, az isten irgalmára kérlek, ide kell jönnöd. Kérlek, John, kérlek, John, kérlek. – Mr. Murra…? – kérdeztem. – Igen? – Abból, ahogy a hangja eltávolodott a kagylótól, gyanítottam, hogy azt hitte, épp beléptem a szobába. – Én vagyok az, Mr. Murra – feleltem. – Ki az az én? – kérdezte. – A zuhanykabinos ember. – Egy nagyon fontos távolsági hívást vártam - mérgelődött. – Kérem, tegye szabaddá a vonalat! – Bocsásson meg – tartottam ki. – Csak azt szeretném tudni, mikor akarja, hogy befejezzem a munkát. – Soha! Felejtse el! A pokolba vele! – Mr. Murra… – mondtam –, nem küldhetem vissza azt az ajtót, hogy írják jóvá nekem. – Küldje el a számlát! Magának ajándékozom azt az ajtót. – Ahogy akarja – vontam meg a vállamat. – De van ezenkívül még ez a két: Fleetwood Trip-L-Trak ablaka is. – Hajítsa a szemétdombra őket! – Mr. Murra… – csitítottam –, gondolom, most fel van dúlva valami miatt… – Istenem, maga aztán nagyon okos ember!– gúnyolódott. – Lehet, hogy annak van értelme, hogy eldobja azt az ajtót – folytattam –, de egy ablakkeret soha senkit nem bánt. Miért nem engedi, hogy odamenjek és feltegyem őket? Észre sem fogja venni, hogy ott vagyok. – Rendben, rendben, rendben! – felelte, és letette a kagylót. A Fleetwood Trip-L-Trak a legjobb ablakunk, úgyhogy nem lehet elhamarkodni a felrakását. Végig tömítést teszünk körbe, ugyanúgy, ahogy a kádkabinnál. Ezért kénytelen voltam egy kicsit álldogálni Murra házában, amíg vártam, hogy megszáradjon a ragasztó. Nyugodtan meg lehet tölteni vízzel egy szobát, amelyben Fleetwood-ablakok vannak, egészen a plafonig, és nem fog szivárogni… legalábbis nem az ablakoknál. Miközben vártam a ragasztó száradását, kijött Murra, és megkérdezte, kérek-e egy italt. – Hogy mit? – Vagy egy kádkabinos ember nem iszik szolgálatban? – kérdezte. – Az csak a tévében van úgy – feleltem. Kivitt a konyhába, egy üveget vett elő, meg jeget és két poharat. – Ez igazán nagyon kedves magától – jegyeztem meg. – Lehet, hogy nem tudom, mi az a szerelem – mondta –, de istenemre, legalább soha nem rúgtam be magányosan. – Ezt fogjuk csinálni? – érdeklődtem. – Hacsak nincs jobb ötlete – válaszolta. – Hadd gondolkozzam ezen egy percet – mondtam neki. – Öreg hiba – jelentette ki. – Rengeteg mindent elmulaszt így az életből. Azért olyan hűvösek maguk, jenkik. Túl sokat gondolkoznak. Ezért olyan ritka, hogy megnősülnek. – Ennek, legalábbis részben, a pénzhiány az oka – mondtam. – Nem, nem – tiltakozott. – Ez ennél mélyebb dolog. Maguk itt nem szorítják meg elég erősen a tüskét. – Ezt el kellett magyaráznia nekem, hogy a tüske nem szúrja meg az embert, ha jó keményen megszorítjuk. – Nem hiszem el ezt a tüskedolgot – ingattam a fejem. – Tipikus új-angliai konzervativizmus – állapította meg. – Gondolom, akkor maga nem a környékről származik – mondtam. – Nem részesültem ilyen boldogságban – felelte, hozzátéve, hogy Los Angeles-i. – Gondolom, az is szép hely. – Mind hamisak ott az emberek – legyintett. – Nem is gondoltam volna. – Ezért is költöztünk ide – mesélte. – Ahogyan azt a feleségem, mármint a második feleségem, bejelentette az újságíróknak az esküvőnkön: „Otthagyjuk azt a sok hamis embert. Ott fogunk élni, ahol az emberek igazi emberek: New Hampshire-ben fogunk lakni. A férjem és én meg fogjuk találni magunkat. Ő csak írni, írni, írni fog. Meg fogja írni a leggyönyörűbb forgatókönyvet, amit az irodalom történetében bárki is írt nekem." – Ez szép – mondtam. – Nem olvasta ezt az újságban vagy valamilyen magazinban? – kérdezte. – Nem – válaszoltam. – Egyszer jártam egy lánnyal, aki előfizetett a Filmes gyönyörökre, de az évekkel ezelőtt volt. Fogalmam sincs, hogy mi lett vele. Valahol e beszélgetés során elpárolgott egy nagy üveg Old Hickey-féle hamisítatlan házi whisky, de az is lehet, hogy ellopta valaki, mindenesetre hipp-hopp eltűnt. És nem írtam le egész pontosan a beszélgetésünket, mert valamikor Murra azt is elmesélte közben, hogy még csak tizennyolc éves volt, amikor először megnősült, meg azt is, hogy ki az a John, akinek engem hitt a telefonban. Murrának nagy fájdalmat okozott Johnról beszélni. – John az egyetlen gyerekem. Tizenöt éves. – Elkomorodott az arca, és délkeleti irányba mutatott. – Csak harmincöt kilométerre van… olyan közel, és mégis annyira távol – mondta. – Nem maradt az édesanyjával Los Angelesben? – kérdeztem. – Ott van az otthona – felelte Murra –, de a Mount Henrybe jár. – A Mount Henry egy nagyon jó fiúközépiskola a közelben. – Épp azért is jöttem New Hampshire-be, hogy közel legyek hozzá. – Megrázta a fejét – Azt gondoltam, előbb vagy utóbb biztosan kapcsolatba fog lépni velem… egyszer visszahív telefonon, válaszol egy levelemre. – De soha nem tette? – faggattam. – Soha – válaszolta Murra. – Tudja, mi volt az utolsó dolog, amit mondott nekem? – Nem tudom – feleltem. – Amikor elváltam az anyjától, és feleségül vettem Gloria Hiltont, utoljára még azt mondta: „Apa, hitvány alak vagy. Soha többé egyetlen szót sem akarok hallani tőled, amíg élek.” – Hát, ez… ez erős – szisszentem föl. – Barátom… – mondta Murra rekedten –, ez nagyon erős. – Lehajtotta a fejét. – Ezt a szót használta… a hitványt. Milyen kicsi volt még, és hogy kiválasztotta! – Végül is ma sikerült kapcsolatba lépnie vele? – érdeklődtem. – Felhívtam az iskola igazgatóját, megmondtam neki, hogy szörnyű családi vészhelyzet van, és rá kell vennie Johnt, hogy azonnal hívjon fel – felelte Murra. – És ez bejött, hála istennek – tette hozzá. – És bár kétségkívül hitvány alak vagyok, beleegyezett, hogy holnap eljön és meglátogat. Valamikor a beszélgetés során Murra azt is mondta, hogy néha nézzem meg a statisztikákat. Megígértem neki. – A statisztikákat általában… vagy konkrétan valaminek a statisztikáját? – kérdeztem. – A házassági statisztikákat – felelte. – Félek belegondolni is, hogy mit találok – mondtam. – Ha megnézi a statisztikákat – folytatta Murra –, meg fogja látni, hogy amikor valaki mindössze tizennyolc évesen megházasodik, ahogy én meg az első feleségem csináltuk, ötven-ötven százalék annak az esélye, hogy fuccsba megy a dolog. – Én magam is tizennyolc évesen nősültem – jegyeztem meg. – És még mindig együtt van az első feleségével? – ámult. – Most már húsz éve – feleltem. – Soha nem érzi úgy, hogy csőbe húzták, és elrabolták az agglegénynapjait, a playboynapjait, azokat a napjait, amelyeket nagy szeretőként tölthetett volna? – Hát – feleltem –, New Hampshire-ben akkoriban azok a napok tizennégy és tizenhét éves kor közé estek. – Akkor hadd fogalmazzam meg máshogy – javasolta. – Mondjuk, hogy mindezen évek alatt házas volt, és folyton olyan hülyeségek miatt veszekedett, amik miatt a házaspárok szoktak veszekedni, a legtöbbször le van égve és ideges… – Jó, ezt tudom követni – bólogattam. – És, mondjuk, a mozi megvette egy könyvét, amit írt, és megbízták azzal, hogy írja meg a forgatókönyvet, és Gloria Hilton lesz benne a sztár – folytatta. – Nem hiszem, hogy ezt el tudom képzelni. – Rendben… – mondta –, mi a legnagyobb dolog, ami történhet magával a munkájában? Gondolkodnom kellett egy keveset. – Mondjuk, ha leszerződnék a Conners Hotellal, hogy Fleetwoodot tesznek minden ablakukra. Az ötszáz ablak lenne vagy talán még több – feleltem. – Jól van! – helyeselt. – Épp nyélbe ütötte az üzletet. Életében először komoly pénz van a zsebében. Épp nagyot veszekedett a feleségével és csúnya dolgokat gondol róla, és sajnálja magát. És a szálloda igazgatója Gloria Hilton… egy olyan Gloria Hilton, aki pont úgy néz ki, mint a moziban. – Figyelek – mondtam. – Mondjuk, elkezdte feltenni azt az ötszáz Fleetwoodot – folytatta –, és, mondjuk, valahányszor feltesz egyet, ott van Gloria Hilton, és mosolyog magára az üvegen át, mintha maga egy isten volna vagy valami. – Van még innivaló a házban? – kérdeztem. – Mondjuk, hogy ez így megy már három hónapja. És minden este, amikor hazamegy a feleségéhez, egy nőhöz, akit olyan régóta ismer, hogy gyakorlatilag úgy érzi, mintha a tulajdon testvére volna, és ő elkezd morogni valami apróság miatt… – Jó meleg ez a szoba viharablakok nélkül is – feszengtem. – Mondjuk, Gloria Hilton egyszer csak azt mondja magának: „Merj boldog lenni, szegény drágám. Ó, drágám, minket egymásnak teremtett a sors! Velem boldog lehetsz, csak bátornak kell lenned! Elernyedek, ha csak azt látom, ahogy teszed fel a viharablakokat! Nem bírom ki, hogy ilyen boldogtalannak lássalak, nem bírom ki azt a tudatot, hogy egy másik nőhöz tartozol, és hogy mennyire boldoggá tudnálak tenni, ha az enyém lennél!" Utána, úgy emlékszem, kimentünk Murrával az udvarra, tüskéket keresni. Meg akarta mutatni, hogyan kell megszorítani a tüskéket úgy, hogy ne sértsék meg. Ha jól emlékszem rá, tüskét nem találtunk. Rengeteg növényt kitéptünk, és nekivágtuk őket a ház falának, és rengeteget nevettünk. De azt nem hiszem, hogy bármelyik is tüskés lett volna. Aztán elvesztettük egymást kinn a tágas szabad ég alatt. Kiáltoztam utána egy darabig, de ő egyre halkabban kiabált vissza, és végül hazamentem. Nem emlékszem, milyen volt a hazatérésem, de a feleségem igen. Azt mondja, durván és tiszteletlenül beszéltem vele. Azt mondtam neki, hogy eladtam ötszáz Fleetwood-ablakot a Conners Hotelnak. Azt is mondtam, hogy meg kellene néznie a tizenéves korban kötött házasságok statisztikáit. Aztán felmentem, és levettem az ajtót a kád-kabinunkról. Megmondtam neki, hogy Murrával elcseréljük a kádkabinajtónkat. Levettem az ajtót, azután ruhástól a kádban aludtam el. A feleségem felébresztett, mire megmondtam neki, hogy menjen el. Megmondtam, hogy Gloria Hilton megvette a Conners Hotelt, én pedig feleségül fogom venni őt. Próbáltam elmondani neki valami nagyon fontosat a tüskékről, de nem tudtam kiejteni a tüske szót, úgyhogy inkább újból elaludtam. A feleségem erre teleszórt habfürdőporral, megnyitotta a hideg vizet, és elment lefeküdni a vendégszobába. Másnap délután három óra tájban átmentem Murrához, hogy befejezzem az ablakok felrakását, és kiderítsem, miben egyeztünk meg a kádkabinajtót illetően, már ha egyáltalán megegyeztünk valamiben. Két ajtó volt a teherautó platóján, az enyém a flamingóval és az övé Gloria Hiltonnal. Becsöngettem az ajtón, de aztán meghallottam, hogy valaki kopog egy emeleti ablakon. Felnéztem, és azt láttam, hogy Murra Gloria Hilton fürdőszobájának ablakában áll. A létrám már az ablakpárkánynak volt támasztva, úgyhogy felmentem a létrán, és megkérdeztem Murrától, mi folyik ott Kinyitotta az ablakot, és beinvitált. Nagyon sápadt volt, és remegett. – Megjött már a fiad? – kérdeztem. – Igen – felelte. – Lent van. Egy órája szedtem fel a buszmegállóban. – Jól elvagytok? – kérdeztem. Murra megrázta a fejét. – Még mindig annyira dühös rám – felelte. – Még csak tizenöt éves, de úgy beszél velem, mintha a dédapám volna. Épp csak egy percre jöttem ide föl, és most nincs bátorságom visszamenni hozzá. Megfogta a karomat. – Ide figyelj… – kérte –, menj le te, és készítsd elő a terepet, hogy úgy mondjam. – Ha van bennem még egy kis erő tereprendezéshez – válaszoltam –, azt megtartanám otthonra. – Azután beavattam az én otthoni helyzetembe, amely távolról sem volt ideális. – Bármit csinálsz is – tanácsolta –, ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én. Ne hagyd, hogy szétessen a családod, történjék bármi. Tudom, hogy időről időre pocsék bír lenni, de hidd el, van olyan élet, ami tízezerszer pocsékabb. – Hát – mondtam –, egyvalamiért hálát adok az Istennek… – Mi az? – kérdezte. – Hogy nem bukkant fel Gloria Hilton, és nem mondta azt, hogy szeret. Lementem, hogy megismerjem Murra fiát. Az ifjú John felnőttöltönyt viselt. Még mellény is volt rajta. És az orrán nagy, fekete keretes szemüveg. Úgy nézett ki, mint egy egyetemi professzor. – John – szólítottam meg –, az apád régi barátja vagyok. – Valóban? – kérdezte, és alaposan végigmért. A kezét nem nyújtotta. – Igazán érett fiatalember vagy, úgy látom - állapítottam meg. – Muszáj volt – felelt:e. – Amikor apám otthagyta anyámat és engem, én lettem a családfő, nem igaz? – Hát, John – folytattam –, tudod, az apád sem volt túl boldog miatta. – Ez igazán nagy csalódás számomra – mondta. – Azt gondoltam, Gloria Hilton annyira boldoggá teszi a férfiakat, amennyire csak boldogok bírnak lenni. – John, amikor idősebb leszel, sok-sok olyan dolgot meg fogsz érteni, amit ma még nem értesz. – Maga biztosan az atomfizikára gondol. Már alig várom. – Azzal hátat fordított nekem, és kinézett az ablakon. – Hol van az apám?– kérdezte. – Itt van – szólt le Murra a lépcső tetejéről. – Itt van az a szegény bolond. – Nyikorgó léptekkel jött le a lépcsőn. – Azt hiszem, visszamegyek a suliba, apa - mondta a fiú. – Máris? – kérdezte Murra. – Azt mondták, nagy baj van, különben nem jöttem volna el – felelte John. – Úgy látom, nincs semmi nagy baj, úgyhogy szeretnék visszamenni, ha nem bánod. – Ha nem bánom? – kérdezte Murra. Kitárta a karját. – John… – könyörgött –, összetöröd a szívem, ha most csak úgy elmész… anélkül, hogy… – Mi nélkül, apa? – kérdezte a fiú. Jéghideg volt a hangja. – Anélkül, hogy megbocsátanál nekem. – Soha – tiltakozott John. – Sajnálom, azt soha nem fogom megtenni. – Bólintott. – Bármikor, amikor úgy érzed, hogy kész vagy indulni, apa – tette hozzá –, én kint várok a kocsiban. Azzal kisétált a házból. Murra leroskadt egy székre, és a kezébe temette az arcát. – Most mit csináljak? – kérdezte. – Lehet, hogy ez a büntetés, amit megérdemlek. Nem tehetek mást, gondolom, mint hogy a fogamat csikorgatom, és elfogadom. – Csak egyvalami jut eszembe, amit még csinálhatsz – vélekedtem. – Micsoda? – Jól fenéken kéne billenteni – javasoltam. Úgyhogy Murra azt tette. Kiment a kocsihoz, és egészen komor és levert volt az ábrázata. Azt mondta Johnnak, hogy valami baj van az üléssel, és ki kell szállnia, hogy megjavíthassa. És aztán ülepen billentette a lába oldalával. Nem hiszem, hogy fájdalmas lett volna, de azért volt svungja a rúgásnak. A fiú lepolkázott a domboldalon, a bokrok felé, ahol az apja meg én előző éjjel tüskéket kerestünk. Amikor megállt és megfordult, jó kis meghökkenés volt a képén, az egyszer biztos. – John – mondta neki Murra –, sajnálom, hogy ezt tettem, de semmi más nem jutott eszembe, amit tehetnék. Most az egyszer az ifjú John nem vágott vissza csípősen. – Sok súlyos hibát követtem el életemben – folytatta Murra –, de nem hiszem, hogy ez közéjük tartozik. Szeretlek, és szeretem az anyádat, és azt hiszem, addig foglak fenékbe rugdosni, amíg a szíved azt nem mondja, hogy adnod kell nekem még egy esélyt. John még mindig nem tudott mit válaszolni erre, de azt láttam, hogy nem szeretne még egy fenékbe rúgást. – Most pedig visszajössz a házba – szólt rá Murra –, és megbeszéljük ezt a dolgot úgy, mint két civilizált emberi lény. Amikor visszamentek a házba, Murra rávette a fiát, hogy hívja fel az anyját Los Angelesben. – Mondd meg neki, hogy jól elvagyunk egymással, és én borzasztóan boldogtalan vagyok, és végeztem Gloria Hiltonnal, és szeretném, ha visszafogadna, bármilyen feltételekkel – sorolta Murra. John mindezt elmondta az anyjának, és az anyja sírt, és a fiú is sírt, és Murra is sírt, és én is sírtam. És aztán az első felesége azt mondta Murrának, hogy bármikor hazamehet, amikor csak akar. És ennyi volt. A kádkabinajtó ügyét úgy rendeztük el, hogy én elvittem Murra ajtaját, és az enyém maradt nála. Ami azt illeti, egy huszonkét dolláros ajtót cseréltem negyvennyolc dollárosra, Gloria Hilton képét bele se számítva. A feleségem nem volt otthon, amikor hazaértem. Felakasztottam az új ajtót. Feljött a fiam, és figyelte, hogy mit csinálok. Vörös volt az orra valami miatt. – Hol van az anyád? – tudakoltam. – Elment – felelte. – Mikor jön vissza? – kérdeztem. – Azt mondta, lehet, hogy soha nem jön vissza – válaszolta. Rosszul lettem, de nem akartam, hogy a fiam észrevegye. – Ó, biztosan csak viccelt – legyintettem. – Folyton ezt mondja. – Én még sohase hallottam – rázta a fejét. Igazán meg voltam rémülve, amikor a vacsoraidő is elmúlt, és nekem még mindig nem volt feleségem. Próbáltam bátor lenni. Vacsorát készítettem a fiamnak és magamnak, majd azt mondtam: – Hát, alighanem feltartóztatták valahol. – Apa… – kezdte a fiam. – Igen? – kérdeztem. – Mit csináltál anyával az éjjel? – Ezt jó hangosan, számonkérőn kérdezte. – Foglalkozz a saját dolgoddal – figyelmeztettem –, ha nem akarod, hogy fenéken billentselek. Ez azonnal lenyugtatta. Este kilenckor végre hazajött a feleségem, hála istennek. Vidám volt. Azt mondta, remekül érezte magát így, hogy egy kicsit egyedül volt – egyedül vásárolt, egyedül evett egy étteremben, egyedül elment egy moziba. Puszit nyomott az arcomra, és felment. Hallottam a zuhany csobogását, és hirtelen eszembe jutott Gloria Hilton arcképe a kádkabin ajtaján. – Ó, uramisten! – nyögtem. Felrohantam a lépcsőn, hogy elmagyarázzam neki, mit keres az a kép az ajtón, és hogy reggel az lesz az első dolgom, hogy leszedetem. Bementem a fürdőszobába. A feleségem állt a kádban, zuhanyozott. Ugyanolyan magas volt, mint Gloria Hilton, úgyhogy az arckép a kabinajtón olyan volt, mint egy álarc. Ott volt a feleségem teste Gloria Hilton fejével. A feleségem nem volt dühös. Nevetett. jó viccnek találta. – Na ki van itt? – kérdezte. (1962) M. Nagy Miklós fordítása Szarvas a kombinátban (Deer in the Works) A Federal Apparatus Corporation iliumi kombinátjának nagy, fekete kéményei savas füstöt és kormot köpködtek a több száz férfi és nő fölé, akik a vörös téglás felvételi iroda előtt sorakoztak. Nyár volt. Az iliumi kombinát, amely már most is Amerika második legnagyobb ipari üzeme volt, egyharmaddal növelte foglalkoztatottainak számát, hogy eleget tudjon tenni a hadimegrendeléseknek. Nagyjából tízpercenként egy üzemi rendész kinyitotta a felvételi iroda ajtaját, hűvös légfuvallatot engedett ki a légkondicionált helyiségből, és újabb három jelentkezőt engedett be. – Következő három! – mondta a rendész. Egy középtermetű férfi, aki a húszas évei közepén járt, és fiatal arcát bajusz és szemüveg álcázta, négyórás várakozás után mehetett be. Lelkesedését és az új öltönyt, amit erre az alkalomra vásárolt, lelankasztotta a füst és az augusztusi nap, ráadásul az ebédről is lemondott, hogy megtarthassa a helyét a sorban. De a testtartása még mindig ugyanolyan magabiztos volt. A hármas csoportjából ő volt az utolsó, akit fogadtak. – Csavarozógép-kezelő, asszonyom – mondta az első férfi. – A hetes ablakhoz menjen, Mr. Cormodyhoz! – utasította a recepciós. – Műanyagsajtolás, kisasszony – mondta a következő. – Kettes ablak, Mr. Hoyt – intett a nő. – Képesítése? – kérdezte az elegáns fiatalembert a kókadt öltönyében. – Marógép? Fúrógép? – Írás – felelte a férfi. – Bármilyen írás. – Úgy érti, reklám és promóció. – Igen, úgy értem. A nő kétkedő arcot vágott. – Hát, nem is tudom. Nem hirdettünk meg ilyen állásokat. Gépet akkor nem is tud kezelni? – Írógépet – viccelt a férfi. A recepciós komoly fiatal nő volt. – Vállalatunk nem alkalmaz férfi gyors– és gépírókat – mondta. – A huszonhatos ablakhoz menjen, Mr. Dillinghez! Ő talán tud valamilyen reklám és promóció típusú állásról. A férfi megigazította a nyakkendőjét és a zakóját, és olyan mosolyt erőltetett az arcára, amely azt sugallta, hogy csak afféle tréfából keres állást a kombinátnál. Bement a huszonhatos fülkébe, és a kezét nyújtotta Mr. Dillingnek, aki annyi idős lehetett, mint ő. – Mr. Dilling, David Potternek hívnak. Kíváncsi voltam, milyen álláslehetőségek vannak reklám és promóció vonalon, és gondoltam, beugrok egy beszélgetésre. Mr. Dillingnek volt már tapasztalata olyan fiatalemberek kezelésében, akik leplezni próbálják, mennyire kellene nekik egy állás, s most udvarias volt, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy az illető milyen benyomást tett rá. – Hát, attól tartok, Mr. Potter, hogy épp rosszkor jött. Az effajta állásokért, mint azt bizonyára maga is tudja, kemény verseny folyik, és jelen pillanatban nemigen látok semmilyen lehetőséget. David bólintott. – Értem. – Nem volt tapasztalata abban, hogy állásra jelentkezzen egy nagy cégnél, és Mr. Dilling azonnal a tudatára ébresztette, hogy milyen finom művészet ez… már ha semmilyen gép kezeléséhez nem ért valaki. Párbaj kezdődött. – Azért csak foglaljon helyet, Mr. Potter. – Köszönöm. – David az órájára pillantott. – De hamarosan most már tényleg vissza kell térnem az újságomhoz. – Egy újságnál dolgozik itt valahol? – Igen. Van egy hetilapom Dorsetben, körülbelül tizenhat kilométerre Iliumtól. – Ó… csak nem? Csodás kis falu. Arra gondol netán, hogy feladja az újságot? – Hát, nem… nem igazán. Az is egy lehetőség. Közvetlenül a háború után vettem meg, úgyhogy már nyolc éve csinálom, és nem akarok besavanyodni. Talán bölcsebb volna most már továbblépni. Minden attól függ, hogy mik a lehetőségek. – Van önnek családja? – kérdezte Mr. Dilling kedvesen. – Igen. Feleség, két fiú, két lány. – Egy szép, nagy, ideálisan felépített család – állapította meg Mr. Dilling. – Maga meg egészen fiatal még. – Huszonkilenc vagyok. – David elmosolyodott. – Nem terveztük, hogy ennyire nagy legyen. Csak hát az ikrek. A fiúk ikrek, és aztán néhány napja megjöttek a lányok. – Ne mondja! – szólt Mr. Dilling. Összevonta a szemöldökét. – Na, ettől aztán biztosan elgondolkodik egy fiatalember azon, hogy egy kis anyagi biztonságot teremtsen, igaz? Egy ilyen családdal! Mindketten könnyedén vették ezt a megjegyzést, mintha nem lett volna több, mint egy kis tréfa két családos férfi között. – Igazából ezt akartuk, két fiút, két lányt – vallotta be David. – Nem számítottunk rá, hogy ilyen gyorsan meglesznek, de most már örülünk nekik. Ami pedig a biztonságot illeti, nos, lehet, hogy csak a büszkeség beszél belőlem, de azt hiszem, az a vezetési és írói gyakorlat, amelyet az újsággal szereztem, igazán sokat érne a megfelelő emberek számára, már ha történne valami az újsággal. – Ha valamiből nagy hiány van ebben az országban – mondta Dilling filozofikusan, a cigarettája meggyújtására koncentrálva –, akkor olyan emberekből biztosan, akik értenek a dolgukhoz, tudnak felelősséget vállalni, és megcsinálják, amit. akarnak. Csak kár, hogy nincsenek épp jobb álláskínálataink reklám és promóció vonalon. Tudja, ezek fontos és érdekes munkák, de nem tudom, mit szólna a kezdő fizetéshez. – Hát, most még épp csak próbálom felderíteni a terepet… megnézni, hogyan is működnek a dolgok. Fogalmam sincs, mennyi pénzt tudnak fizetni az iparban egy olyan tapasztalt embernek, mint én. – A magafajta tapasztalt emberek általában ezt a kérdést teszik fel: Milyen magasra emelkedhetek, és milyen gyorsan? És erre az a válasz, hogy csak az ég a határ egy energikus, kreatív és becsvágyó ember számára. És emelkedhet gyorsan vagy lassan, attól függően, hogy mit akar és mi mindent képes beleadni a munkájába. Egy olyan embernél, mint maga, kezdhetünk, mondjuk, heti száz dollárral, de ez nem jelenti azt, hogy két évig, vagy akár csak két hónapig azon a szinten marad. – Én azt hiszem, egy ember eltarthatja a családját annyi pénzből is, amíg jobban be nem indul – mondta David. – A propagandaosztályon nagyjából olyannak fogja találni a munkát, mint amit most csinál. A reklámosaink ismerik az írói, szerkesztői, tudósítói munka csínját-bínját, és a reklámkiadványaink nem kötnek ki az újságszerkesztők papírkosaraiban. Az embereink professzionális munkát végeznek, és tisztelik őket mint újságírókat. – Felállt. – Gyorsan el kell intéznem valamit… tíz perc, és kész vagyok. Tudna várni addig? Élvezem a beszélgetésünket. David az órájára pillantott. – Ó, azt hiszem, még maradhatok olyan tíz-tizenöt percet. Dilling három percen belül vissza is jött a fülkéjébe, és valami vicceset hallhatott, mert kuncogott magában. – Épp beszéltem telefonon Lou Flammerrel, a propagandafőnökkel. Szüksége van egy új gyorsíróra. Lou egy igazi ász. Itt mindenki odavan érte. Régi hetilapos ő maga is, és azt hiszem, ott tanult meg úgy viselkedni, hogy olyan könnyű legyen kijönni vele. A pokolba is, gondoltam, hadd puhatolózzak egy kicsit nála, úgyhogy beszéltem neki magáról. Semmi olyat, amivel elkötelezném magát bármire is… csak azt mondtam, amit maga mondott nekem, hogy nyitva tartja a szemét. Na és mit gondol, mit mondott erre Lou? – Képzeld, mi történt, Nan! – újságolta David Potter a feleségének a telefonban. Csak a rövidnadrágja volt rajta, és a vállalati rendelőből telefonált. – Amikor holnap hazajössz a kórházból, egy tisztes polgárhoz jössz haza, aki heti száztíz dollárt vág zsebre, minden héten. Épp most kaptam meg a jelvényem, és már átestem az orvosi vizsgálaton is! – Ó! – mondta Nan meglepetten. – Szörnyű gyorsan történt, nem? Nem gondoltam, hogy azonnal fejest ugrasz bele. – Ugyan mire várnék? – Hát, nem is tudom. De tényleg, honnan tudod, hogy mibe vágsz bele? Soha nem dolgoztál még senkinek, csak magadnak, és semmit sem tudsz arról, hogyan kell elboldogulni egy hatalmas szervezetben. Tudtam, hogy beszélni fogsz az iliumiakkal egy állásról, de azt hittem, hogy még egy évig mindenképp kitartasz az újságnál. – Még egy év, és harmincéves leszek, Nan. – És? – Az elég sok, hogy akkor kezdjen valaki karriert az iparban. Vannak velem egykorú srácok, akik már tíz éve kúsznak felfelé. Igen kemény a verseny, és egy év múlva még keményebb lesz. És honnan tudjuk, hogy Jason egy év múlva is meg akarja-e majd venni az újságot? – Ed Jason David asszisztense volt, nemrég végzett az egyetemen, és az apja meg akarta venni neki az újságot. – És ez az állás, amelyet ma kínáltak propagandaosztályon, egy év múlva már nem lesz szabad, Nan. Most volt itt az ideje, hogy váltsak… ma délután! Nan felsóhajtott. – Biztosan. De ez nem a te világod. A kombinát megfelel bizonyos embereknek; úgy tűnik, azok épp az ilyen életet élvezik. De te mindig olyan szabad voltál. És szereted az újságot… ezt te is tudod. – Tudom – felelte David –, és megszakad a szívem, hogy meg kell válnom tőle. Remek volt csinálni, amikor nem voltak kölykeink, de így ez most már bizonytalan megélhetés… taníttatni a gyerekeket meg minden. – De hát az újságból is van jövedelem, szívem – ellenkezett Nan. – Az ilyen lazán befuccsolhat – vélte David, és pattintott az ujjával. – Jöhet egy napilap, amiben csak egylapos melléklet lesz a dorseti hírekkel, vagy… – Dorset szereti annyira a maga kis újságját, hogy ne engedje ezt megtörténni. Túlságosan szeretnek téged, és a munkát, amit végzel. David bólintott. – És tíz év múlva mi lesz? – És tíz év múlva mi lesz a kombináttal? Mi lesz tíz év múlva bárhol? – Nagyobb az esélye, hogy a kombinát akkor is itt lesz. Nincs jogom többé kockáztatni, Nan, most, hogy egy nagy családot kell eltartanom. – De nem lesz ez egy nagyon boldog nagy család, drágám, ha nem azt csinálod, amit szeretsz. Azt akarom, hogy ugyanolyan boldog legyél, amilyen eddig voltál… hogy a környéket járod, híreket gyűjtesz, beszélgetsz, hirdetési felületeket adsz el; hazajössz, és azt írod, amit akarsz, amiben hiszel. Te a kombinátban! – Ezt kell tennem! – Hát rendben, ha te mondod. De én szóltam. – Ez is újságírás, magas szintű újságírás – erősködött David. – Csak ne add el a lapot azonnal Jasonnek. Tedd meg főnöknek, de várjunk még vagy egy hónapot, kérlek! – Semmi értelme várni, de ha annyira akarod, hát legyen. – David feltartott egy brosúrát, amit az orvosi vizsgálata után nyomtak a kezébe. – Ezt hallgasd meg, Nan: a cég társadalombiztosítási szolgáltatásainak keretében napi tíz dollárt kapok kórházi kiadásokra betegség esetén teljes fizetést huszonhat héten át, száz dollárt különleges kórházi költségekre. Körülbelül feleannyiért kapok életbiztosítást, mint amennyibe a cégen kívül kerülne. Bármennyi pénzt fektetek be államkötvényekbe a megtakarítási program keretében, a cég ötszázaléknyi bónuszt ad hozzá cégkötvényekben… mostantól számítva tizenkét év múlva. Két hét fizetett szabadságom van minden évben, tizenöt év után pedig három hét. Ingyenes tagság a cég countryklubjában. Huszonöt év után legalább havi százhuszonöt dolláros nyugdíjra leszek jogosult, és sokkal többre, ha magasabb beosztásba kerülök a cégnél és több mint huszonöt éven át itt maradok! – Jóságos ég! – mondta Nan. – A legnagyobb bolond lennék, ha ezt ki-hagynám, Nan. – Én mégis jobb szeretném, ha megvárnád, hogy szépen hazamenjünk a kicsikkel, és megszoknád, hogy együtt vagy velük. Úgy érzem, a pánik hajszolt ebbe bele. – Nem, nem… ez jó lesz, Nan. Adjál egy puszit a piciknek a nevemben. Most mennem kell, hogy jelentkezzem az új felügyelőmnél. – A midnél? – Felügyelőmnél. – Ó. Ezt hallottam, de nem voltam benne egészen biztos. – Szia, Nan. – Szia, David. David a hajtókájára tűzte a jelvényt, és kilépett a rendelőből a kombináton belüli világ forró aszfaltjára. Tompa dübörgés hallatszott a környező épületekből, egy teherautó rádudált, és egy porszem csapódott a szemébe. A zsebkendője sarkával nagy nehezen kiszedte, s amikor visszatért a látása, körülnézett, a 31. épületet keresve, ahol az új irodája és a felügyelője volt. Négy nyüzsgő utca nyílt legyezőszerűen onnan, ahol állt, és látszólag mindegyik a végtelenbe nyúlt. Megállított egy gyalogost, aki kevésbé ádázul sietett, mint a többiek. – Elnézést, meg tudná mondani, hol találom a 31. épületet, Mr. Flammer irodáját? A férfi, akit megszólított, egy vidám tekintetű öregember volt, aki szemlátomást annyira élvezte a kombinát zaját, szagait és ideges nyüzsgését, amennyire David élvezte volna Párizst áprilisban. Az öreg David jelvényére hunyorított, majd az arcára. – Most kezdi, igaz? – Igen, uram. Az első napom. – Hát, mit tudhat maga? – A férfi csodálkozva megrázta a fejét, és pislogott – Most kezdi. A 31. épület? Hát, uram, amikor én ide jöttem dolgozni 1899-ben, látni lehetett innét a 31. épületet, nem volt más köztünk meg közte, csak a sár. Mostanra be lett építve az egész. Látja azt a víztartályt ott fenn, olyan négyszáz méternyire? Na, a 17-es út onnét indul, és azon kell menni majdnem a végéig, aztán átvágni a síneken, és… Szóval most kezdi, he? Na, jobb lesz, ha elkísérem. Épp csak egy percre jöttem, a nyugdíjam végett, de az várhat. Jól fog esni egy kis séta. – Köszönöm. – Ötven évig dolgoztam itt – húzta ki magát az öreg büszkén, és utakon meg utcácskákon vezette Davidet, síneken és rámpákon át, alagutakon keresztül, meg köpködő, nyöszörgő, morgó gépekkel teli épületeken keresztül, és zöld falú folyosókon, ahol számozott fekete ajtók sorakoztak. – Ma már nincs olyan, hogy ötven évig dolgozzon az ember – mondta az öreg sajnálkozva. – Tizennyolc éves kora előtt nem állhat senki munkába, és hatvanöt évesen nyugdíjba kell mennie. – A hajtókája alá dugta a hüvelykujját, hogy kidudorodjon az ott lévő kis aranygomb. Az 50-es szám volt ott, alatta a cég címerével. – Maguk, fiatalok, nem is reménykedhetnek benne, hogy ilyet fognak viselni valamikor, bármennyire is szeretnének. – Nagyon szép gomb – dicsérte David. Az öreg egy ajtóra mutatott. – Itt van Flammer irodája. Tegyen lakatot a szájára, amíg meg nem tanulja, hogy ki kicsoda, és ők mit gondolnak. Sok szerencsét! Lou Flammer titkárnője nem volt az asztalánál, úgyhogy David a belső iroda ajtajához ment, és bekopogott. – Igen? – szólt egy szívélyes férfihang. – Jöjjön be, kérem. David kinyitotta az ajtót. – Mr. Flammer? Lou Flammer alacsony, kövér ember volt a harmincas évei elején. Sugárzó arccal nézett Davidre. – Miben segíthetek? – David Potter vagyok, Mr. Flammer. Flammer arcáról lehervadt a Mikulás-mosoly. Hátradőlt, az íróasztalára tette a lábát, és nagy szájába dugott egy szivart, amelyet addig a behajlított tenyerében rejtegetett. – A csudába, azt hittem, egy cserkésztiszt az. – Az íróasztalán lévő órára nézett, amely a cég legújabb mosogatógépének miniatűr modelljén állt. – Cserkészek túráznak a kombinátban. Tizenöt perccel ezelőtt kellett volna ideérniük, hogy beszédet tartsak nekik a cserkészetről és az iparról. A Federal Apparatus vezetőinek ötvenhat százaléka volt cserkész. David elnevette magát, de amikor észrevette, hogy csak ő nevet, abbahagyta. – Impozáns szám – jegyezte meg. – Az bizony – helyeselt Flammer komolyan. – Sokatmondó mind a cserkészmozgalomra, mind az iparágra nézve. Most pedig, mielőtt megmondom, hogy hol lesz az íróasztala, el kell magyaráznom magának az értékelőlapok rendszerét. A szabályzat szerint. Dilling mondott róla valamit? – Ha igen, nem emlékszem. Szörnyen sok volt az új információ egyszerre. – Hát, ez nem egy nagy dolog – mondta Flammer. – Minden hat hónap után készül önről egy értékelőlap, hogy maga is, meg mi is tudjuk, hogy hol áll, és milyen fejlődést mutatott. Három ember, aki mind közeli munkatársa, egymástól függetlenül elvégzi az értékelést, és aztán az összes információt egyesítjük egy közös példányon, amelyből egy-egy másolatot kap ön, én és a személyzeti osztály, az eredeti pedig a reklám– és promóciós osztály vezetőjéhez kerül. Ez nagyon hasznos mindenki, de legfőképpen az ön számára, már ha megfelelően áll hozzá. – Meglengetett egy értékelőlapot David előtt. – Látja? Olyan rubrikák vannak rajta, mint külső megjelenés, lojalitás, gyorsaság, kezdeményezőkészség, kooperációs készség… szóval effélék. Ön is készít majd értékelőlapokat másokról, és minden értékelés anonim. – Értem. – David érezte, hogy kezd elvörösödni a bosszúságtól. De legyűrte ezt az érzést, azt mondta magának, hogy ez csak egy kisvárosi ember reakciója, és csak hasznára válik, ha megtanul úgy gondolkodni, mint egy nagy, hatékony csapat tagja. – Ami pedig a fizetést illeti, Potter – folytatta Flammer –, soha semmi értelme nem lesz annak, hogy bejöjjön hozzám emelést kérni. Az kizárólag az értékelőlapok és a fizetési görbe függvénye. – Kotorászni kezdett a fiókjában, és talált egy grafikont, amelyet kiterített az asztalán. – Tessék, látja ezt a görbét? Nos, ez a cégnél dolgozó felsőfokú végzettségű munkatársak átlagos fizetési görbéje. Látja, követheti fölfelé. Harmincéves korban az átlagos dolgozó ennyit keres; negyvenéves korban ennyit… és így tovább. Na most, ez a másik görbe fölötte azt mutatja, hogy mennyit kereshetnek azok, akikben van igazi növekedési potenciál. Látja? Ez egy kicsit magasabb, és kicsit gyorsabban ível fölfelé. Hány éves maga? – Huszonkilenc – felelte David, és próbálta megnézni a fizetési számokat a grafikon oldalán. Flammer látta, hogy ezt akarja, és határozottan eltakarta azokat a karjával. – Ühüm. – Flammer megnedvesítette egy ceruza hegyét a nyelvével, és egy kis x-et rajzolt a grafikonra, pontosan az átlagember görbéiére. – Itt van maga! David a jelre pillantott, majd szemével követte a görbét a papíron, kis huppanókon, enyhe emelkedőkön, magányos platókon át, amíg hirtelen elhalt a margón, amely a hatvanöt éves életkort jelképezte. A grafikon nem hagyott helyet kérdéseknek, és süket volt az érvekre. David a papírról az emberi lényre nézett, akivel szintén sok dolga lesz még. – Magának hetilapja volt valamikor, ugye, Mr. Flammer? Flammer felnevetett. – Naiv, idealista fiatalkoromban, Potter, reklámfelületeket adtam el csemegeboltoknak, pletykákat gyűjtöttem, szedtem, tördeltem és vezércikkeket írtam, amikkel, szentséges istenem, meg akartam váltani a világot. David elragadtatott képpel mosolygott. – Micsoda cirkusz, he? – Cirkusz? – kérdezte Flammer. – Inkább diliház. Jó módszer, hogy gyorsan felnőjön az ember. Körülbelül hat hónap alatt rájöttem, hogy bagóért gyilkolom magam, hogy egy ilyen kiscsávó még egy három utcából álló falut se bírna megváltani, meg hogy a világ különben sem ér annyit, hogy megváltsák. Úgyhogy elkezdtem keresni magam. Eladtam az újságot egy láncnak, lejöttem ide, és itt vagyok. Csörögni kezdett a telefon. – Igen? – szólt bele Flammer szívélyesen. – Prrropaganda. – Arcáról lehervadt a jóindulatú mosoly. – Nem. Maga viccel, igaz? Hol? Komolyan… ez nem valami vicc? Rendben, rendben. Uramisten! Pont most kellett ennek történnie. Senkim nincs itt, én meg nem tudok elmenni az átkozott cserkészek miatt. – Letette. – Potter, itt van az első feladata. Egy szarvas mászkál szabadon a kombinát területén! – Szarvas? – Nem tudom, hogy jutott be, de bent van. Egy szerelő elment, hogy megjavítsa az ivókutat a 217. épülettel szemben lévő szoftball-pálya mellett, és fölriasztott egy szarvast a tribün alól. Most sarokba szorították a fémlabornál. – Felállt, és az asztalra csapott. – Halálos! Ez a sztori be fogja járni az országot, Potter. Zabálni fogják. Címoldalra kerül! És Al Tappin-nak pont most kellett elmennie az ashtabulai kombinátba, hogy fotókat készítsen egy viszkozitásmérőről, amit ott agyaltak ki! Na jó… felhívok egy bérfotóst a városból, Potter, és megmondom neki, hogy a fémlabornál fog találkozni magával. Maga megcsinálja a sztorit, és ügyel rá, hogy a fotós jó képeket készítsen. Oké? Kivezette Davidet a folyosóra. – Csak menjen vissza arra, amerről jött, de aztán ne jobbra, hanem balra forduljon a szakaszos lóerőmotoroknál, vágjon át a hidraulikus tervezésen, szálljon fel a tizenegyes buszra a kilences úton, és az egyenesen odaviszi. Miután megvan a sztori meg a képek, engedélyeztetjük a jogi osztállyal, az üzem biztonsági parancsnokával, a saját főnökünkkel, és aztán lőjük is kifele. Na indulás! Az a szarvas nincs rajta a fizetési listán… nem fogja megvárni magát. Ma munkába áll, holnap meg már ott lesz a tudósítása minden címoldalon az országban, már ha jóvá tudjuk hagyatni. A fényképészt, akivel találkozni fog, McGarveynek hívják. Világos? Ez a nagy pillanat az életében, Potter. Mindannyian figyelni fogjuk. – Becsukta az ajtót David mögött. David azon kapta magát, hogy trappol végig a folyosón, le a lépcsőn, ki egy utcára, és durván tolakodik el az emberek mellett, versenyt futva az idővel. Sokan megfordultak, és csodálattal néztek a céltudatos fiatalember után. Nagy léptekkel ment és ment, s agyában kavarogtak az információk: Flammer, 31. épület; szarvas, fémlabor; fényképész. Al Tappin. Nem. Al Tappin Ashtabulában van. Flenny, a bérfotós. Nem. McCammer. Nem. McCammer a felügyelő. Ötvenhat százalék cserkész. Szarvas a viszkozitásmérő labor mellett. Nem. A viszkozitásmérő Ashtabulában van. Hívd fel Dannert, az új felügyelőt, és tisztázd vele az utasításokat. Három hét szabadság tizenöt év után. Danner nem új felügyelő. Mindegy, új felügyelő a 319. épületben. Nem. Farmer a 39981983319… David megállt, egy koszos ablak állta el az útját egy zsákutcában. Csak azt tudta, hogy még sohasem járt itt, hogy minden összekutyulódott a fejében, és hogy a szarvas nincs rajta a fizetési listán. Az utcában tangózenétől és megperzselődött szigetelőanyag bűzétől volt sűrű a levegő. David a zsebkendőjével egy foltban letörölte a koszt az ablakról, imádkozva magában, hogy megpillantson valamit, aminek van értelme számára. Bent nők voltak több sorban, padok mentén, a zenére ringatták a fejüket, és forrasztóvasakat dugdostak színes zsinórokból álló nagy fészkekbe, amelyek végtelen szalagokon kúsztak el mellettük. Egyikük felpillantott, meglátta Davidet, és tangóritmusra kacsintott. David elmenekült. A zsákutca szájánál megállított egy embert, és megkérdezte, hallott-e róla, hogy egy szarvas van a kombinátban. A férfi megrázta a fejét, és furcsán nézett Davidre, tekintetével tudtára adva, hogy igencsak őrültnek néz ki. – Azt hallottam, a labor mellett van – mondta David nyugodtabban. – Melyik labor mellett? – kérdezte a férfi. – Hát, abban nem vagyok biztos – felelte David. – Több is van? – A vegyi labornál? – kérdezte a férfi. – Az anyagtesztelő labornál? A festéklabornál? A szigetelőanyag-labornál? – Nem, azt hiszem, hogy egyik se az – válaszolta David. – Hát, egész délután itt állhatok, sorolhatom a laborokat, és nem találom el. Bocsánat, mennem kell. Nem tudja, melyik épületben van a differenciálanalizátor, ugye? – Sajnos nem – felelte David. Több embert is megállított még, de egyik se tudott semmit a szarvasról, és próbált visszatalálni a felügyelője irodájához, bárhogyan hívják is. Hol erre, hol arra sodorták a kombinát áramlatai, holtágakba vetették, visszaszívták a fősodorba, és közben egyre jobban elzsibbadt az agya, és egyre jobban eltompultak az önvédelmi reflexei is. Találomra kiválasztott egy épületet, és bement, hogy egy pillanatra megpihenjen a nyári hőségtől, mire majd' megsüketült az acéllemezek zajától, amelyeket a fönti füstből és porból lecsapó nagy kalapácsok vagdostak, lyukasztottak és alakítottak furcsa formákba. Egy szőrös, izmos férfi ült az ajtó mellett egy hokedlin, és nézte, ahogy egy óriási korong egy siló méretű acélrudat forgat. Davidnek most az jutott az eszébe, hogy végignéz egy vállalati telefonkönyvet, amíg fel nem ismeri a felügyelője nevét. Odaszólt a néhány lépésnyire ülő gépkezelőnek, de elnyelte hangját a dübörgés. Megütögette a férfl vállát. – Van itt valahol telefon? A férfi bólintott. David füle köré tette a tenyerét, és kiabálni kezdett. – Ott felfelé, és át a – Lecsapott az egyik kalapács. – Forduljon balra, és menjen egyenesen, amíg… – Egy daru leejtett egy halom acéllemezt. – Onnan négyajtónyira van. Nem lehet eltéveszteni. Davidnek csengett a füle, és fájt a feje, amikor visszament az utcára, és választott egy másik ajtót. Itt béke volt és légkondicionálás. Egy előadóterem előcsarnokában volt, és bent egy csoport egy tárcsákkal és kapcsolókkal teli, megvilágított, forgó emelvényen álló dobozt vizsgálgatott. – Kérem, kisasszony – mondta az ajtó mellett lévő recepciósnak –, meg tudná mondani, hol találok egy telefont? – Közvetlenül a sarkon túl, uram – felelte a nő. – De attól tartok, hogy ma senki más nem léphet be ide, csak a krisztallográfusok. Ön közéjük tartozik? – Igen – bólintott David. – Akkor jöjjön csak. A neve? David megmondta a nevét, és a nő mellett ülő férfi ráírta égy jelvényre. A jelvényt a mellére tűzték, és David elindult a telefonhoz. Egy szélesen mosolygó, kopasz, nagy fogú férfi „Stan Dunkel, Kereskedelem” feliratú jelvénnyel elkapta, és a kiállított doboz felé terelte. – Dr. Potter – mondta Dunkel –, hadd kérdezzem meg magától: Így kell megépíteni egy röntgensugaras spektrogoniométert, vagy így kell megépíteni egy röntgensugaras spektrogoniométert? – Igen – válaszolta neki David. – Így kell. Pontosan így. – Martinit, dr. Potter? – kérdezte egy felszolgálólány, tálcával a kezében. David egyetlen hörpintésre kiitta a Martinit. Az ital kellemesen melegítette a torkát. – Milyen tulajdonságokat vár el egy röntgensugaras spektrogoniométertől, doktor? kérdezte Dunkel. – Legyen jó erős, Mr. Dunkel – felelte David, és otthagyta Dunkelt, aki már épp bizonygatni kezdte, hogy nincs ennél erősebb a világon. A telefonfülkében David még az A betűs neveket se nézte végig, amikor csodálatos módon visszatért emlékezetébe a felügyelő neve: Flammer. Megtalálta a számot, és tárcsázott. – Mr. Flammer irodája – mondta egy nő. – Beszélhetek vele, kérem? David Potter vagyok. – Ó, Mr. Potter. Hát, az a helyzet, hogy Mr. Flammer most kint van valahol a kombinátban, de hagyott magának egy üzenetet. Azt mondta, van még egy csavar a szarvasos sztoriban. Amikor elkapják, a húsát a Negyedszázados Klub piknikjén fogják felhasználni. – Negyedszázados Klub? – kérdezte David. – Ó, az aztán valami, Mr. Potter! Azoknak az embereknek a klubja, akik már legalább huszonöt éve vannak a vállalatnál. Ingyen italok és szivar, és mindenből a legjobb. Csodálatosan érzik magukat. – Még valami a szarvasról? – Semmi olyan, amit ne mondott volna már el magának – mondta a nő, és letette a kagylót. David Potter, a harmadik Martinival üres gyomrában, az előadóterem előtt állt, és a szemét meresztgette, hogy hol lehet a szarvas. – De hát a mi röntgensugaras spektrogoniométerünk nagyon erős, dr. Potter – szólt utána Stan Dunkel az előadóterem lépcsőjéről. Az utca túloldalán volt egy kis sövénnyel körülvett gyep. David átnyomult a sövényen, és egy szoftballpálya külső részén találta magát. Átment a pályán, aztán a tribün mögé, ahol hűvös árnyék volt, és leült, hátát a drótkerítésnek vetve, amely elválasztotta a kombinát egyik szélét egy sűrű fenyőerdőtől. Két kapu volt a kerítésen, de mindkettő drótkarikával lezárva. David épp csak egy percet akart ott ülni, amíg összeszedi magát és megnyugszik. Talán hagyhatna üzenetet Flammernek, hogy hirtelen megbetegedett, ami lényegében igaz is volt, vagy pedig… – Ott megy! – kiáltotta valaki a pálya másik végéből. Vidám rikkantások, harsány parancsszavak és futó emberek zaja hallatszott. Egy törött agancsú szarvas iramodott be a tribün alá, meglátta Davidet, és kétségbeesetten megint kirohant a szabad ég alá a kerítés mentén. Sántán futott, és vörösesbarna bundája koromtól és olajtól volt csíkos. – Nyugalom! Nehogy elkergessétek! Csak maradjon szépen ott. Az erdő irányába lőjetek, ne a kombinátba. David kijött a tribün alól, és több sorban álló emberek nagy félkörét pillantotta meg, amely lassan közeledett a kerítésnek ahhoz a sarkához, ahol a szarvas csapdába esett. Az első sorban vagy tucatnyi vállalati rendész volt, pisztollyal a kezében. A csapat többi tagja botokkal, kövekkel és drótból rögtönzött pányvákkal volt felszerelve. A szarvas a füvet kapálta patáival, aztán felágaskodott, s törött agancsával az emberek felé döfött. – Állj! – kiáltotta egy ismerős hang. Egy vállalati limuzin dübörgött át a pályán, és megállt a tömeg mögött. Az egyik ablakból Lou Flammer, David felügyelője dugta ki a fejét. – Ne lőjék még le, előbb élve le kell fényképeznünk! – parancsolta. Egy fényképészt rángatott ki a limuzinból, és az első sorba terelte. Flammer látta, hogy David ott áll egyedül a kerítésnél, háttal a kapunak. – Ügyes, Potter! – szólt oda Flammer. – A helyzet magaslatán! Eltévedt a fotós, és személyesen kellett idehoznom. A fényképész villantott a vakujával. A szarvas felágaskodott, és David felé rohant a kerítés mentén. David lekanyarította a drótot, és szélesre tárta a kaput. A következő pillanatban a szarvas fehér farka már a fák között suhant, s aztán eltűnt. A mélységes csöndet előbb egy mozdony fütyülése törte meg, aztán a kilincs kattanása, ahogy David kilépett az erdőbe, és becsukta maga mögött a kaput. Nem nézett vissza. (1955) M. Nagy Miklós fordítása A hazugság (The Lie) Kora tavasz volt. A bágyadt napfény hűvösen terült el a szürke zúzmarán. Az égen kirajzolódó fűzfaágak kibomlani készülő kövér barkák aranyszínű fátylába burkolóztak. Egy fekete Rolls-Royce suhant a connecticuti autópályán New Yorkból. : Ben Barkley, egy fekete bőrű sofőr ült az autó volánjánál. – Tartsa be a sebességkorlátozást, Ben – figyelmeztette Remenzel doktor. – Nem érdekel, mennyire nevetségesek a sebességkorlátozások, tartsa be őket. Semmi ok a sietségre, rengeteg időnk van. Ben kicsit felengedte a gázpedált. – Ilyenkor tavasszal olyan, mintha magától akarna így repeszteni – mondta. – Azért csak tartsa vissza, rendben? – utasította a doktor. – Igenis, uram – felelte Ben. A tizenhárom éves fiúnak, Eli Remenzelnek, a doktor fiának, aki mellette ült, halkabban beszélt. – Hát nem jobban érzik magukat tavasszal az emberek meg az állatok is? – kérdezte tőle. – Ugyanúgy az autó is jobban érzi magát. – Öhöm – felelte Eli. – Minden jól érzi magát – folytatta Ben. – Te nem érzed jól magad? – De, de, jól érzem magam – válaszolta Eli közömbös en. – Na még szép, hisz mehetsz abba a csodálatos iskolába – mondta Ben. Az a csodálatos iskola a Whitehill volt, egy előkészítő fiúiskola a massachusettsi North Marstonban. A Rolls-Royce épp oda tartott. Az volt a terv, hogy Eli beiratkozik az őszi szemeszterre, miközben az apja, az 1939-es évfolyam tagja, részt vesz az iskola Felügyelői Tanácsának ülésén. – Nem hiszem, hogy a fiú nagyon jól érzi magát – jegyezte meg Ben. De nem gondolta ezt túl komolyan. Inkább csak amolyan tavaszi fecsegés volt. – Mi a baj, Eli? – kérdezte a doktor szórakozottan. Tervrajzokat nézegetett, egy harmincszobás hozzáépítés terveit az Eli Remenzel Emlékkollégiumhoz… ahhoz az épülethez, amelyet az ükapjáról neveztek el. Remenzel doktor az első ülés hátuljából kinyitható diófa asztalon terítette szét a tervrajzokat. Testes, tiszteletet parancsoló ember volt, olyan orvos, aki csak a gyógyítás végett gyógyít, hisz olyan gazdagnak született, mint az iráni sah. – Izgulsz valami miatt? – kérdezte a fiától, anélkül hogy fölnézett volna a rajzokból – Nem – felelte Eli. Bájos édesanyja, Sylvia a doktor mellett ült, és a Whitehill katalógusát olvasta. – Én olyan izgatott lennék a helyedben – fordult Elihez –, hogy ki se bírnám. Most kezdődik életed legszebb négy éve. – Biztos – mondta a fiú. Nem mutatta az arcát az anyjának, aki így csak a tarkójához beszélhetett: a vastag szálú haj barna tűpárnájához a merev fehér gallér fölött. – Vajon hány Remenzel járt már a Whitehillbe? – kérdezte Sylvia. – Olyan ez, mint azt kérdezni, hány ember halott a temetőben – felelte a doktor. Megadta a választ a régi viccre és Sylvia kérdésére is. – Mindegyik. – Ha az összes Remenzel, aki a Whitehillbe járt, meg lenne számozva, Eli akkor hányas számot kapna? – kérdezte Sylvia. – Én erre lennék kíváncsi. A kérdés kissé felbosszantotta Remenzel doktort. Kicsit otrombának tűnt. – Ez nem olyasmi, amit számon tart az ember – méltatlankodott. – Saccold meg! – Hát – tűnődött a doktor –, át kellene nézni az összes nyilvántartást, egészen a tizennyolcadik század végéig, hogy egyáltalán megbecsülhesse az ember. Azt is el kellene dönteni, hogy a Remenzelek közé számítsuk-e a Schofielde-ket, a Haleyket és a MacLellaneket. – Kérlek, saccold meg… – kérte Sylvia –, csak azokat, akiket Remenzelnek hívtak. – Hát… – A doktor megvonta a vállát, és megzörgette a tervrajzokat. – Talán harminc. – Eli tehát már a harmincegyedik! – mondta Sylvia boldogan. – Te vagy a harmincegyedik, drágám – ismételte meg fia tarkójának. Remenzel doktor megint megzörgette a tervrajzokat. – Nem akarom, hogy a fiam ilyen szamárságokat beszéljen, hogy ő már a harmincegyedik – tiltakozott. – Elinek több esze van annál – mondta Sylvia. Bátor, ambiciózus nő volt, akinek a férjétől függetlenül nem volt semmi vagyona. Tizenhat éve volt házas, de még mindig leplezetlen és lelkes kíváncsiság élt benne a több nemzedék óta gazdag családok szokásai iránt. – Csak az én kíváncsiságom miatt, nem azért, hogy Eli úton-útfélen azzal hencegjen, hogy ő hányadik – folytatta Sylvia –, el fogok menni oda, ahol azok a nyilvántartások vannak, és kiderítem, hogy hányadik. Ezt fogom csinálni, amíg te az ülésen vagy, Eli meg a felvételi irodán lesz, és csinálja, amit ilyenkor kell. – Rendben – bólintott Remenzel doktor –, csináld csak egész nyugodtan. – Meg is csinálom – mondta Sylvia. – Szerintem ezek érdekes dolgok, akkor is, ha szerinted nem. – Várta, hogy a férje felcsattan erre, de hiába. Sylvia imádott azon vitatkozni vele, hogy ő maga mennyire. szertelen, a férje meg túlságosan hűvös, és élvezte, ha az efféle viták vége felé azt mondhatta: „Hát, azt hiszem, a szívem mélyén én csak egy egyszerű vidéki lány vagyok, és mindig is az maradok, és attól tartok, kénytelen leszel hozzászokni." De Remenzel doktornak most nem volt kedve ehhez a játékhoz. A kollégium tervrajzait érdekesebbnek találta. – Lesznek kandallók az új szobákban? – érdeklődött Sylvia. A kollégium legrégibb részében néhány szobában szép kandalló volt. – Az gyakorlatilag megkétszerezné a költségeket – felelte a doktor. – Azt akarom, hogy Elinek kandallós szobája legyen, ha lehetséges – mondta Sylvia. – Azokban a végzősök laknak. – Gondoltam, talán valami szerencsés véletlen folytán… – próbálkozott Sylvia. – Miféle szerencsés véletlenre gondolsz?– kérdezte a doktor. – Úgy érted, követeljem, hogy Elinek kandallós szobát adjanak? – Nem úgy, hogy követeled… – felelte Sylvia. – Hanem nyomatékosan kérjem? – kérdezte a doktor. – Lehet, hogy a szívem mélyén én csak egy egyszerű vidéki lány vagyok – zendített rá Sylvia –, de nézegetem ezt a katalógust, és látom a Remenzelekről elnevezett sok épületet, aztán megnézem a hátsó oldalakat, és azt látom, sok százezer dollárt adtak a Remenzelek ösztöndíjakra, és önkéntelenül arra gondolok, hogy egy Remenzel nevű embernek van joga kérni valami kis pluszt. – Hadd tudassam veled egészen világosan – közölte Remenzel doktor –, hogy semmi pluszt nem kérhetsz Éli számára. Semmit! – Persze hogy semmit se fogok kérni – visszakozott Sylvia. – Miért gondolod mindig azt, hogy kínos helyzetbe hozlak? – Nem gondolom. – De attól még azt gondolhatom, amit gondolok, nem igaz? – Ha muszáj. – Muszáj – csacsogta Sylvia vidáman, a legcsekélyebb megbánást sem mutatva. A tervrajzok fölé hajolt. – Gondolod, hogy tetszeni fognak a szobák azoknak az embereknek? – Milyen embereknek? – kérdezte a doktor. – Azoknak az afrikaiaknak – felelte Sylvia. Arról a harminc afrikairól beszélt, akiket a Külügyminisztérium kérésére felvettek a Whitehillbe a következő szemeszterre. Miattuk bővítették a kollégiumot. – Nem nekik készülnek a szobák – magyarázta a doktor. – Nem lesznek elkülönítve. – Ó – mondta Sylvia. Gondolkodott ezen egy keveset, majd azt kérdezte: – Van esély rá, hogy Elinek egy szobában kell laknia egy ilyennel? – Az elsősök úgy húzzák ki a szobatársaikat – válaszolta a doktor. – Ez is benne van a katalógusban. – Eli? – szólt Sylvia. – Hm? – Mit szólnál hozzá, ha az egyik olyan afrikai lenne a szobatársad? Eli egykedvűen rántott egyet a vállán. – Rendben lesz? – faggatta Sylvia. Újabb vállrándítás. – Azt hiszem, rendben lesz – mondta Sylvia. – Na még szép – nyugtázta a doktor. A Rolls-Royce egy öreg, rozzant Chevrolet mellé ért, a hátsó ajtaját kötél tartotta, hogy ki ne nyíljon. Remenzel doktor hanyagul a sofőrre pillantott, majd hirtelen izgalom és öröm ragyogott fel az arcán, és szólt Bennek, hogy maradjon a Chevrolet mellett. A doktor utána áthajolt Sylvián, letekerte az ablakot, és átrikkantott az öreg Chevrolet sofőrjének: – Tom! Tom! A férfi a doktor whitehilli osztálytársa volt. Whitehilli nyakkendőt viselt, amit a felismerés örömével meglengetett Remenzel doktor felé. Aztán a remek fiára mutatott, aki mellette ült, és büszke mosolyokkal meg biccentésekkel jelezte, hogy a fiú a Whitehillbe megy. Remenzel doktor Eli komor tarkójára mutatott, és sugárzó tekintetével közölte, hogy náluk is ugyanaz a helyzet. A két kocsi között süvítő szélben megbeszélték, hogy együtt ebédelnek majd a North Manston-i Holly House-ban, abban a fogadóban, amely főként a Whitehill látogatóira alapozta az üzletmenetét. – Rendben – szólt oda Remenzel doktor Ben Barkleynek –, hajtson tovább! – Tudod – kezdett bele Sylvia –, valakinek tényleg kellene írnia egy cikket… – Azzal megfordult, hogy a hátsó ablakon át megnézze az öreg autót, amely most már messze mögöttük villódzott. – Valakinek tényleg meg kellene írnia. – Micsodát? – tudakolta a doktor. Észrevette, hogy a fia teljesen belesüppedt az első ülésbe. – Eli! – szólt rá élesen. – Ülj egyenesen! – Aztán újból Sylviára figyelt. – A legtöbb ember azt gondolja, hogy az előkészítő iskolák annyira sznob helyek, és csak gazdag csemetéket fogadnak – felelte Sylvia –, de ez nem igaz. – Lapozni kezdett a katalógusban, és megtalálta az idézetet, amit keresett. „A Whitehill Iskola működésének alapelve – olvasta –, hogy egyetlen fiút sem szabad megfosztani attól a lehetőségtől, hogy felvételt nyerhessen, csak mert a családja nem tudja kifizetni a whitehilli oktatás teljes költségét. Ezt szem előtt tartva a Felvételi Bizottság minden évben mintegy háromezer jelentkezőből választja ki a százötven legígéretesebb és legméltóbb fiút, függetlenül attól, hogy a szülei meg tudják-e fizetni a teljes 2200 dolláros tandíjat. A rászorulók szükségleteik mértékében részesülnek anyagi támogatásban. Egyes esetekben az iskola még a ruháztatásuk és a közlekedésük költségeit is fizeti.” Sylvia megrázta a fejét. – Szerintem ez egészen fantasztikus. És a legtöbb embernek fogalma sincs róla. Egy teherautósofőr fia is tanulhat a Whitehillben. – Már ha elég okos – jegyezte meg a doktor. – A Remenzeleknek köszönhetően – jelentette ki Sylvia büszkén. – Meg még egy jó csomó embernek – tette hozzá a doktor. Sylvia megint hangosan olvasni kezdett: „1799-ben Eli Remenzel hozta létre a jelenlegi Ösztöndíj Alapítványt, amikor negyven holdat adományozott az iskolának Bostonban. Ebből jelenleg is az iskola birtokában van tizenkét hold, melynek értéke jelenlegi áron 3 000 000 dollár.” – Eli! – kelt ki magából a doktor. – Ülj rendesen! Mi bajod van? A fiú megint felült, de szinte azonnal újból elkezdett lecsúszni, mint egy hóember a pokolban. Elinek jó oka volt rá, hogy belesüppedjen az ülésbe, mert igazából szeretett volna meghalni vagy eltűnni. Sehogy sem tudta rászánni magát, hogy elmondja, mi a baja. Azért süppedt az ülésbe, mert ő tudta, hogy nem vették fel a Whitehillre. Elbukott a felvételi vizsgán. A szülei ezt nem tudták, mert Eli találta meg a szörnyű értesítést a levelek között, és azonnal összetépte. Remenzel doktornak és a feleségének álmában sem jutott volna eszébe, hogy a fiukat nem veszik fel a Whitehillre. Elképzelhetetlen volt számukra, hogy Eli ne járhasson oda, így aztán nem is érdekelte őket, hogyan teljesített a felvételi vizsgán, és azon sem csodálkoztak, hogy nem kaptak értesítést róla. – Mi mindent kell csinálnia Elinek beiratkozáskor? – érdeklődött Sylvia, miközben a fekete Rolls-Royce már Rhode Island állam határán ment át. – Nem tudom – válaszolta a doktor. – Gondolom, most minden sokkal bonyolultabb, mindenféle kérdőíveket kell kitölteni négy példányban, lyukkártyák vannak meg egy halom bürokrata. Ez a felvételivizsga-rendszer is új. Az én időmben egyszerűen csak volt egy beszélgetés az igazgatóval. Az igazgató végigmérte a fiút, feltett neki néhány kérdést, és azt mondta: „Most már whitehilli diák vagy.” – Es előfordult, hogy azt mondta: „Nem lehetsz whitehilli diák"? – kérdezte Sylvia. – Ó, persze – felelte Remenzel doktor –, ha a fiú éktelenül ostoba volt vagy ilyesmi. Kell hogy legyen egy szint. Mindig is volt egy bizonyos szint. Az afrikai fiúknak éppúgy meg kell felelniük ennek a szintnek, mint bárki másnak. Nem juthatnak be csak azért, mert a Külügyminisztérium barátokat akar szerezni. Ezt eleve leszögeztük. Azok a fiúk is meg kellett hogy feleljenek a szintnek. – És megfeleltek? – tudakolta Sylvia. – Gondolom – felelte Remenzel doktor. – Azt hallottam, hogy mindet felvették, és mindannyian ugyanazt a vizsgát tették le, mint Eli. – Nehéz volt a vizsga, drágám? – fordult a fiához Sylvia. Most jutott az eszébe először, hogy megkérdezze. – Öh – nyögte Eli. – Hogyan? – kérdezte Sylvia. – Nehéz volt – felelte Eli. – Örülök, hogy ilyen magas a felvételi színvonal – mondta Sylvia, aztán rájött, hogy ez elég buta megjegyzés volt. – Még szép, hogy magas a színvonal – tette hozzá. – Hiszen ezért olyan híres ez az iskola. És ezért állnak helyt az életben azok, akik oda jártak. Sylvia folytatta a katalógus nézegetését, és „A Pázsit” széthajtható térképét nyitotta ki: már réges-rég óta így nevezték a Whitehill kampuszát. Elolvasta a Remenzeleknek emléket állító létesítmények nevét: Sanford Remenzel Madármenedék, George MacLellan Remenzel Korcsolyapálya, Eli Remenzel Kollégium, majd hangosan felolvasta a térkép egyik sarkába nyomtatott négysoros verset: Ha leszáll a lenge ég      A zöldellő Pázsiton, Whitehill, drága Whitehill,      Feléd száll gondolatom. – Tudod – mondta Sylvia –, az ilyen iskolai dalok annyira csöpögősek, amikor csak olvassa őket az ember. De amikor meghallom, ahogy a Glee Klub énekli ugyanazt a szöveget, mintha a legszebb költemény volna, amit valaha írtak, és könny szökik a szemembe. – Hm – mélázott el Remenzel doktor. – Valamelyik Remenzel írta? – Nem hiszem – felelte Remenzel doktor. Majd hozzátette: – Nem… Várj csak! Ez az új dal. Nem Remenzel írta, hanem Tom Kilyer. – Az az ember abban az öreg autóban, amelyik mellett eljöttünk? – Az bizony – bólogatott Remenzel doktor. – Tom írta. Még emlékszem is, amikor írta. – Egy ösztöndíjas fiú írta? – lelkendezett Sylvia. – Szerintem ez olyan borzasztóan szép. Ösztöndíjas volt, ugye? – Az apja egyszerű autószerelő volt North Marstonban. – Hallod, milyen demokratikus iskolába járhatsz, Eli? – kérdezte Sylvia. Fél órával később Ben Barkley leparkolt a limuzinnal a Holly House, a zegzugos fogadó előtt, amely húsz évvel idősebb volt a Köztársaságnál. A fogadó a Whitehill Pázsitjának szélén állt, és az iskola tetőire és tornyaira lesett a Sanford Remenzel Madármenedék ártatlan vadonja fölött. Ben Barkleyt másfél órára elküldték az autóval. Remenzel doktor beterelte Sylviát és Elit az ónedények, órák, kedves régi fabútorok, nyájas felszolgálók, elegáns ételek és italok ismerős, alacsony mennyezetes világába. Eli, akit sutává tett az elkerülhetetlen borzalom, könyökével meglökött egy nagymama korabeli órát, mire az visítva kongatni kezdett. Sylvia elnézést kért. Remenzel doktor és Eli az étterem ajtajához mentek, ahol egy hosztesz név szerint üdvözölte mindkettejüket. A három olyan whitehilli fiú egyikének az olajportréja alatt kaptak asztalt, akikből az Egyesült Államok elnöke lett. Az étterem gyorsan megtelt családokkal. Mindegyikben volt legalább egy nagyjából Elivel egyidős fiú. A legtöbb fiú whitehilli zakót viselt – feketét világoskék zsinórszegéllyel, a Whitehill címerével a felső zseben. Néhányan, mint Eli is, még nem viselhettek ilyen zakót, csak remélték, hogy nekik is lesz. Remenzel doktor rendelt egy Martinit, majd a fiához fordult: – Anyádnak az az elképzelése, hogy te itt különleges elbánásra vagy jogosult. Remélem, neked nincs ilyen elképzelésed. – Nincs, apám – válaszolta Eli. – Én roppantul szégyellném – közölte a doktor tekintélyt sugárzó hangon –, ha valaha azt kellene hallanom, hogy úgy használod a Remenzel nevet, mintha azt gondolnád, hogy a Remenzelek különlegesek. – Tudom – motyogta Eli nyomorultul. – Akkor ezt megbeszéltük – fejezte be a doktor. Nem volt több mondanivalója erről. Kurtán üdvözölt néhány embert a teremben, akiket ismert, és eltűnődött, miféle partira foglalhattak le egy hosszú bankettasztalt az egyik fal mentén. Biztosan valami csapatnak, amely itt játszik meccset, gondolta. Megjött Sylvia, és Elit éles suttogással figyelmeztetni kellett, hogy álljon fel, amikor egy hölgy érkezik az asztalhoz. Sylvia tele volt hírekkel. A hosszú asztalt, mesélte, a harminc afrikai fiúnak terítették meg. – Lefogadom, hogy több színes bőrű lesz most itt, mint ahányan összesen ettek a Holly House-ban az alapítása óta – jegyezte meg halkan. – Milyen gyorsan változik a világ újabban! – Abban igazad van, hogy gyorsan változik a világ – helyeselt Remenzel doktor. – De abban nem, hogy hány színes bőrű evett itt. Ez egy forgalmas része volt a földalatti vasútnak. – Valóban? – csodálkozott Sylvia. – Milyen izgalmas. – Úgy forgatta a fejét, mint valami madár. – Szerintem itt minden olyan izgalmas. Csak az a kár, hogy a mi fiunknak nincs még olyan zakója. Remenzel doktor elvörösödött. – Még nem jogosult a viselésére – közölte. – Tudom – felelte Sylvia. – Azt hittem, meg akarsz kérni valakit, hogy azonnal engedélyezze Elinek a zakó viselését – gúnyolódott a doktor. – Nem tennék ilyet – tiltakozott Sylvia kicsit megsértődve. – Miért félsz mindig attól, hogy kellemetlenséget okozok neked? – Nem számít. Bocsáss meg! Felejtsd el – kérte Remenzel doktor. Sylvia megint felderült, Eli karjára tette a kezét, és sugárzó arccal nézett egy férfira, aki megjelent az étterem ajtajában. – Itt van az az ember, akit a legjobban szeretek a világon a fiam és a férjem után – mondta. Dr. Donald Warren volt az, a Whitehill Iskola igazgatója. A hatvanas évei elején járó vékony úriember a fogadó igazgatójával állt az ajtóban, és az afrikai diákok fogadásának előkészületeit szemlélte meg. Ekkor történt, hogy Eli hirtelen felpattant, kirohant az étteremből, elmenekülve a rémálomnak attól a részétől, amelyet ezzel maga mögött hagyhatott. Durván átfúrta magát dr. Warren mellett, jóllehet jól ismerte őt, és dr. Warren még a nevén is szólította. Az igazgató szomorúan nézett utána. – Hát ezt nem értem – képedt el Remenzel doktor. – Mi ütött belé? – Lehetséges, hogy tényleg beteg – aggódott máris Sylvia. Remenzeléknek nem volt idejük, hogy komolyabban reagáljanak fiuk eltűnésére, mert dr. Warren észrevette őket, és gyorsan az asztalukhoz ment. Üdvözölte a házaspárt, de az Eli miatti zavara érezhető volt a viselkedésén. Megkérdezte, hogy leülhet-e. – Hát persze, tessék csak – mutatott a székre Remenzel doktor szívélyesen. – Megtisztel bennünket. Csodás. – Nem itt eszem – mondta dr. Warren. – A hosszú asztalnál fogok enni az új fiúkkal. De szeretnék beszélni önökkel. – Látta, hogy öt személyre van megterítve az asztal. – Várnak még valakit? – Megelőztük Tom Hilyert és a fiát az úton – felelte Remenzel doktor. – Bármelyik percben itt lehetnek. – Jól van, jól van – bólogatott dr. Warren szórakozottan. Feszengett, megint arrafelé nézett, amerre Eli eltűnt. – Tom fia is a Whitehillbe fog járni ősztől?– kérdezte Remenzel doktor. – Hm? – kérdezte dr. Warren. – Ó, igen, igen. Ide fog járni. – Ösztöndíjas lesz, mint az apja volt? – faggatózott Sylvia. – Illetlen dolog ilyet kérdezni – szólt rá Remenzel doktor szigorúan. – Bocsásson meg – szeppent meg Sylvia. – Nem, nem… ez egy teljesen helyénvaló kérdés manapság – jelentette ki dr. Warren. – Nem tartjuk különösebben titokban az efféle információkat most már. Büszkék vagyunk az öztöndíjasainkra, és nekik is minden okuk megvan rá, hogy büszkék legyenek magukra. Tom fia olyan eredményt ért el a felvételi vizsgán, amilyet még senki. Számunkra megtiszteltetés, hogy hozzánk kerül. – Mi nem is tudjuk Eli eredményét – szólalt meg Remenzel doktor. Derűs beletörődéssel mondta ezt, mint aki nem is számít rá, hogy a fia különösebben jó eredményt ért el. – Jó erős közepes, gondolom – tette hozzá Sylvia. Annak alapján mondta ezt, amilyen jegyeket Eli az általános iskolában szerzett, amelyek a közepestől a borzalmasig szóródtak. Az igazgató meglepetten nézett rá. – Nem tájékoztattam önöket a vizsga eredményéről? – kérdezte. – Nem találkoztunk önnel a felvételi vizsga óta – felelte Remenzel doktor. – De a levél, amit írtam önöknek… – mondta dr. Warren. – Miféle levél? – érdeklődött Remenzel doktor. – Kaptunk levelet? – Én küldtem – válaszolta dr. Warren egyre hitetlenkedőbb arccal. – Soha még nem volt ilyen nehéz megírnom egy levelet. Sylvia megrázta a fejét. – Dehát mi soha semmilyen levelet nem kaptunk öntől. Dr. Warren ekkor hátradőlt, és most nagyon betegnek tűnt. – Magam adtam postára – mondta. – Biztosan postára lett adva… két héttel ezelőtt. Remenzel doktor megvonta a vállát. – Az Egyesült Államok postája nem sok mindent veszít el – nyugtázta –, de időről időre csak előfordul, hogy valami elkeveredik. Dr. Warren kezébe temette az arcát. – Ó, istenem, ó, szentséges istenem – nyögött fel. – Meglepődtem, hogy itt látom Elit. Nem gondoltam, hogy el akar jönni önökkel. – Nem azért jött el, hogy megnézze a tájat – értetlenkedett Remenzel doktor –, hanem hogy beiratkozzon.. – Tudni akarom, mi volt abban a levélben – szólalt meg Sylvia. Dr. Warren ekkor felemelte a fejét, és összekulcsolta a kezét. – A levélben a következő állt, és nincsenek szavak, amiket nehezebben tudnék kiejteni a számon ezeknél: „Az általános iskolában végzett munkája és a felvételi vizsgán elért eredménye alapján közölnöm kell Önökkel, hogy fiuk és az én jó barátom, Eli minden bizonnyal nem tudná elvégezni a whitehilli fiúktól elvárt munkát. – Dr. Warren hangja megkeményedett, mint ahogy a tekintete is. – Felvenni Elit a Whitehillre, és elvárni tőle, hogy megfeleljen az itteni követelményeknek – mondta –, irreális volna, s ugyanakkor kegyetlen is.” Harminc afrikai fiú masírozott be az étterembe az oktatói testület különböző tagjainak, külügyminisztériumi embereknek és országaik diplomatáinak kíséretében. És ekkor érkezett meg Tom Hilyer is a fiával, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy épp valami borzalmas dolog történt a Remenzel családban, úgyhogy vidáman köszöntek nekik és dr. Warrennak, mintha nem is lehetne ennél szebb az élet. – Majd még beszélgetek önökkel erről, ha akarják – köszönt el dr. Warren Remenzeléktől, miközben felállt. – Most mennem kell, de majd később… – És gyorsan távozott. – Üres az agyam – motyogta Sylvia. – Tökéletesen üres az agyam. Tom Hilyer leült a fiával. Hilyer az előtte heverő étlapra pillantott, összecsapta a tenyerét, és azt mondta: – Mi jót lehet enni? Éhes vagyok. – Majd hozzátette: – De hol van a fiatok? – Kiment egy pillanatra – felelte Remenzel doktor higgadtan. – Meg kell őt találnunk – suttogta Sylvia a férj ének. – Majd megkeressük. Még ráér – válaszolta Remenzel doktor. – Az a levél – nyögte Sylvia – ; Eli tudott róla. Megtalálta és széttépte. Csak ez történhetett!– Sírni kezdett, a szörnyű csapdára gondolva, amelybe a fia saját magát csalta bele. – Jelen pillanatban nem az érdekel, amit Eli tett – jelentette ki Remenzel doktor. – Jelen pillanatban sokkal jobban érdekel, hogy mit fognak csinálni bizonyos emberek. – Mire gondolsz? – gyanakodott Sylvia. Remenzel doktor tekintélyt parancsolóan, dühösen és eltökélten felállt. – Arra gondolok – felelte –, hogy megnézzük, vajon milyen gyorsan tudják megváltoztatni a véleményüket itt az emberek. – Kérlek – rimánkodott Sylvia, és próbálta visszatartani, megnyugtatni a férjét –, meg kell találnunk Elit. Az az első. – Az első – közölte Remenzel doktor egész hangosan –, hogy Elit felvegyék a Whitehillre. Utána majd megkeressük és visszahozzuk. – De drágám… – kérte Sylvia. – Nincs semmi „de” – hárította el Remenzel doktor. – A Felügyelők Tanácsának többsége itt van a teremben ebben a pillanatban. Mindegyikük kivétel nélkül jó barátom, vagy az apám jó barátja. Ha ők azt mondják dr. Warrennak, hogy Eli fel van véve, akkor Eli fel van véve. Ha van hely ennek a sok többi fiúnak, akkor van hely az én fiamnak is, a jó mindenségit neki. Gyorsan, nagy léptekkel egy közeli asztalhoz ment, erőteljes mozdulattal leült, és beszélni kezdett egy tüzes tekintetű, ragyogó öregúrnak, aki ott evett. Ő volt a bizottság elnöke. Sylvia elnézést kért a meghökkent Hilyerek-től, majd elment, hogy megkeresse Elit. Egy kis kérdezősködés után megtalálta. Kint volt… egyedül ült egy padon egy orgonalugasban, amely épp kezdett bimbózni. Eli meghallotta anyja közeledő lépteit a kavicsos úton, és beletörődve ott maradt, ahol volt. – Már kitaláltad – morogta –, vagy még el kell mondanom? – Hogy mi történt? – kérdezte Sylvia gyengéden. – Hogy nem vettek fel? Dr. Warren már elmondta. – Széttéptem a levelét – vallotta be Eli. – Meg tudom érteni – bólintott Sylvia. – Az apád meg én mindig azt éreztettük veled, hogy muszáj a Whitehillre menned, hogy semmi más nem elég jó. – Jobban érzem magam – sóhajtott Eli. Mosolyogni próbált, és egész könnyen sikerült is. – Sokkal jobban érzem magam most, hogy túl vagyok rajta. Próbáltam elmondani nektek néhányszor… de egyszerűen nem tudtam. Nem tudtam, hogyan. – Ez az én hibám, nem a tiéd – nyugtatgatta a fiát Sylvia. – Mit csinál apa? – kérdezte Eli. Sylvia annyira csak fia megvigasztalására figyelt, hogy közben teljesen kiment a fejéből, amit a férje épp csinálni akar. És most tudatosodott benne, hogy Remenzel doktor borzalmas hibát követ el. Nem akarta, hogy Elit felvegyék a Whitehillre, megértette, hogy az milyen kegyetlenség volna. De nem tudta rávenni magát, hogy elmondja a fiúnak, mit csinál az apja, úgyhogy csak annyit mondott: – Egy perc múlva itt lesz, szívem. Meg fogja érteni. – Majd hozzátette: – Várj meg itt, elmegyek érte, és rögtön jövök vissza. De nem kellett elmennie Remenzel doktorért. Abban a pillanatban lépett ki a nagydarab ember a fogadóból, és megpillantotta a feleségét és a fiát. Odament hozzájuk. Úgy nézett ki, mint aki el van kábulva. – Na? – kérdezte Sylvia. – Mind… mind nemet mondtak – felelte Remenzel doktor nagyon leverten. – Az jobb is – jegyezte meg Sylvia. – Megkönnyebbültem. Tényleg. – Ki mondott nemet? – kérdezte Eli. – Ki mondott nemet és mire? – A bizottsági tagok – felelte Remenzel doktor, és egyiküknek sem nézett a szemébe. – Megkértem őket, hogy tegyenek kivételt a te esetedben… hogy vonják vissza a döntésüket, és vegyenek fel. Eli arcát egy pillanat alatt hitetlenség és szégyen öntötte el. – Hogy mit? – kérdezte, és nem volt semmi gyerekesség abban, ahogy ezt mondta. Aztán jött a düh. – Nem lett volna szabad ezt csinálnod! – kiabálta az apjának. Remenzel doktor bólintott. – Már más is mondta. – Ilyet nem lehet csinálni! – háborgott Eli. – Szörnyű! Nem lett volna szabad. – Igazad van – hagyta rá Remenzel doktor, tehetetlenül elfogadva a szidást. – Most tényleg szégyellem magam – suttogta Eli, és mutatta is, hogy mennyire. Remenzel doktor nyomorúságában nem talált szavakat, amiket mondhatna. – Bocsássatok meg – kérte végül. – Nagyon rossz döntés volt, hogy megpróbáltam. – Most egy Remenzel kért valamit – közölte az apjával Eli. – Gondolom, Ben nem jött még vissza a kocsival, ugye? – kérdezte Remenzel doktor. Nyilvánvaló volt, hogy még nem jött vissza. – Itt fogjuk megvárni – jelentette ki. – Nem akarok oda visszamenni ezek után. – Most egy Remenzel kért valamit… mintha egy Remenzel különleges ember volna – folytatta Eli. – Nem hiszem… – kezdte Remenzel doktor, és befejezetlenül hagyta a mondatot, lógva a levegőben. – Mit nem hiszel? – kérdezte a felesége csodálkozó arccal. – Nem hiszem – felelte Remenzel doktor –, hogy el fogunk jönni ide még valaha. (1962) M. Nagy Miklós fordítása Viselésre alkalmatlan (Unready to Wear) Nem hiszem, hogy az aggastyánok, azok közülünk, akik nem születtek bele, valaha is természetesnek tudják érezni, hogy kétéltűek – kétéltűek a szó új jelentése szerint. Még mindig gyakran kapom magam azon, hogy szomorú vagyok olyan dolgok miatt, amelyek már nem számítanak. Nem tudok nem aggódni a vállalkozásom miatt például – pontosabban amiatt, ami a vállalkozásom volt. Végül is harminc évem ment rá, hogy felépítsem a semmiből, most meg csak rozsdásodik minden, és belepi a kosz. De hiába tudom, mennyire ostobaság amiatt izgulnom, hogy mi lesz a vállalkozásommal, időről időre kölcsönveszek egy testet valamelyik raktárközpontból, elmegyek a régi városomba, és megtisztítok meg beolajozok a berendezésekből annyit, amennyit csak tudok. Természetesen semmi másra nem volt jó az az egész, mint arra, hogy pénzt keressek vele, és isten a tudója, abból sok hever mindenfelé. Nem olyan sok, mint régebben, mert sokan annyira belelkesedtek ott eleinte, hogy csak szórták szerteszéjjel, és a szél mindenfelé elvitte. És egy csomó erőszakos ember nagy kupacokba gyűjtötte aztán, és elrejtette őket valahol. Nem szívesen vallom be, de én magam is közel félmilliót összegyűjtöttem, és elraktam. Régebben néha elővettem és megszámoltam, de az évekkel ezelőtt volt. Ma már azt is nehezen tudnám megmondani, hogy hol van. De amennyit a régi vállalkozásom miatt aggódom, az kismiska ahhoz képest, amennyit a feleségem, Madge aggódik a régi házunk miatt. Abba meg ő tette bele harminc évét, miközben én a vállalkozásomat építettem. És aztán amint összeszedtük a bátorságunkat, hogy felépítsük és berendezzük, mindenki, aki csak valamennyire is számított nekünk, kétéltű lett. Madge havonta egyszer kölcsönvesz egy testet, és letörölgeti a port, bár ma már semmi másra nem jó egy ház, mint arra, hogy a termeszek meg az egerek ne kapjanak tüdőgyulladást. Valahányszor sorra kerülök, hogy testet öltsek magamra, és a helyi raktárközpontban dolgozzam, mindig rájövök, mennyivel nehezebb a nők számára, hogy hozzászokjanak ehhez a kétéltűséghez. Madge sokkal gyakrabban kölcsönöz magának testet, mint én, és ez igaz a nőkre általában. Háromszor annyi női testet kell raktáron tartanunk, mint férfit, hogy ki tudjuk elégíteni az igényeket. Gyakran az az érzésem, mintha a nőknek egyszerűen kell hogy legyen testük, hogy szép ruhákat aggathassanak rá, és tükörben nézegethessék magukat. És Madge, isten megáldja, szerintem meg nem nyugszik addig, amíg föl nem próbálja magára a Föld összes raktárközpontjának összes testét. Madge-nek persze ez igazán jót tesz. Soha nem ugratom miatta, mert annyira sokat használ a személyiségének. Az a nyers igazság, hogy a régi teste nem volt épp olyan, hogy izgalomba jöjjön tőle az ember, és annak idején nagyon sokszor rosszkedvű volt amiatt, hogy azt kell cipelnie mindenhová. Nem tehetett róla, szegény lélek, mint ahogy senki más sem ,tehetett róla, hogy milyen testbe született bele, és én annak ellenére szerettem. Nos, mióta megtanultunk kétéltűek lenni, és miután megépítettük a raktárközpontokat, és feltöltöttük őket testkészletekkel, s megnyitottuk őket a nagyközönség számára, Madge egészen megkergült. Kikölcsönözte egy platina-szőke nő testét, amelyet egy sztriptíztáncosnő adományozott, és én azt hittem, soha többé ki nem csalogatjuk belőle. Mint mondtam, csodákat tett az önbizalmával. Én olyan vagyok, mint a legtöbb férfi, vagyis nem különösebben érdekel, milyen testet kapok. Csak az erős, szép, egészséges testeket gyűjtötték össze a raktárakban, úgyhogy az egyik ugyanolyan jó, mint a másik. Néha, amikor Madge és én együtt veszünk ki testet a régi idők emlékére, engedem, hogy ő válasszon nekem, olyat, amelyik illik az övéhez. Vicces, hogy mindig magasat és szőkét választ nekem. A régi, amelyről azt állítja, hogy jó harminc éven át szerette, fekete hajú volt, meg alacsony és pocakos, mármint a vége felé. Ember vagyok, és akárhogyan is, de bántott, amikor kiselejtezték, miután levetettem, és nem tették raktárba. Olyan jó kis otthonos, kényelmes test volt; semmi szuper vagy feltűnő, de nagyon megbízható. Jó, az igaz, hogy nincs nagy kereslet az ilyen testekre a központokban. Legalábbis én soha nem kérek ilyet. A legrosszabb élményem egy testtel az volt, amikor rábeszéltek, hogy vegyem ki azt, amelyik dr. Ellis Konigswasseré volt. A Kétéltű Úttörők Társaságának tulajdonában van, és csak évente egyszer lehet kivenni, az Úttörők Napján rendezett nagy parádén, Konigswasser felfedezésének évfordulóján. Mindenki azt állította, milyen nagy megtiszteltetés, hogy engem választottak ki Konigswasser testének viselésére és a parádé vezetésére. Én meg, amilyen átkozott hülye vagyok, elhittem nekik. Na, azt megnézhetik, hogy mikor bújok bele még egyszer abba a valamibe. Mindenesetre amikor magamra vettem azt a roncsot, megértettem, miért találta fel Konigswasser, hogy az ember hogyan lehet meg a teste nélkül. Az övé szinte megőrjíti az embert, de tényleg. Fekélyek, fejfájások, reuma, lúdtalp – az orr egy ágnyeső kés, kis disznószemek, és az arcbőr, mint valami használt hajókofferé. Ő volt és ma is ő a legkedvesebb ember, de akkor régen, amikor még be volt zárva abba a testbe, senki sem került elég közel hozzá, hogy ezt megtudja. Próbáltuk rávenni Konigswassert, hogy bújjon bele a régi testébe, és úgy vezessen minket, mint amikor elkezdtünk parádét rendezni az Úttörők Napján, de hallani sem akart róla, úgyhogy mindig valami szegény balekot kell rábeszélni. Konigswasser persze részt vesz a felvonuláson, de egy száznyolcvanhárom centi magas cowboyként, aki a hüvelyk– és a középső ujja között össze tud nyomni egy sörösdobozt. Konigswasser olyan azzal a testtel, mint egy gyerek. Soha nem unja meg a sörösdobozok összenyomogatását, és mindannyiunknak körbe kell állnunk őt a testünkben a felvonulás után, és úgy kell tennünk, mintha teljesen le volnánk nyűgözve. Nem hiszem, hogy sok minden lett volna, amit össze tud nyomni annak idején. Senki sem mondja neki, hiszen ő a Kétéltű Kor nagy öregje, de pokolian bánik a testekkel. Szinte mindig, amikor kikölcsönöz egyet, tönkreteszi, annyira hencegni akar vele. Aztán valakinek fel kell vennie egy sebész testét, hogy összevarrja. Nem szeretnék tiszteletlen lenni Konigswasserhez. Ami azt illeti, tiszteletteljes dolog azt mondani valakiről, hogy bizonyos tekintetben gyerekes, mert úgy tűnik, mindig az ilyen embereknek jutnak eszébe a nagy ötletek. Van egy kép róla még a régi időkből lent a Történelmi Társaságban, és abból is látszik, hogy soha nem nőtt fel, már ami a külső megjelenését illeti – ami keveset tehetett, azt megtette azzal a rozoga testtel, amit a természet adott neki. A haja a válláig ért, olyan hosszú volt a nadrágja, hogy a cipője sarkával állandóan a hajtókát taposta, és a kabátjából jó pár helyen kilógott a bélés. És elfeledkezett az étkezésekről, és kiment a hidegbe vagy az esőbe úgy, hogy nem volt rendesen felöltözve, és sohasem vette észre, hogy beteg, amíg már majdnem bele nem halt. Egyszóval az a fajta volt, akit szórakozottnak nevezünk. Visszanézve természetesen azt mondjuk, hogy kezdett kétéltűvé válni. Konigswasser matematikus volt, és mindig kizárólag az agyából élt meg. A test, amit magával kellett cipelnie azzal a csodálatos aggyal együtt, nagyjából annyira volt a hasznára, mint egy ócskavasat szállító pőrekocsi. Valahányszor beteg lett, és kénytelen volt némi kis figyelmet szentelni a testének, valami efféle szónoklat bukott ki belőle: „Az emberi lénynek az agya az egyetlen olyan része, amelyik ér valamit. Miért is kell, hogy hozzá legyen kötve egy bőrből, vérből, hajból, húsból, csontokból és csövekből álló zsákhoz? Nem csoda, hogy az emberek semmit sem tudnak véghezvinni, amikor egész életükre össze vannak zárva egy parazitával, amelyet étellel kell tömni, és állandóan óvni az időjárástól és a baktériumoktól. És a nyavalyás úgyis tönkremegy – bármilyen gondosan etetjük és óvjuk! Ki akar igazából ilyet? – tette fel a kérdést. – Mi olyan csodálatos a protoplazmában, aminek olyan átkozottul súlyos tömegét kell magunkkal cipelnünk, bárhová is megyünk? A világgal nem az a baj, hogy túl sok benne az ember – mondta Konigswasser –, hanem az, hogy túl sok benne a test." Amikor elromlottak a fogai, és mindet ki kellett húzni, és nem tudott olyan fogsort csináltatni, amely kényelmes lett volna, azt írta a naplójába: „Ha az élő anyag képes volt odáig fejlődni, hogy kijöjjön az óceánból, amely igazán kényelmes hely volt az élethez, akkor biztosan képes arra is, hogy megtegyen még egy lépést, és kilépjen a testből, amely tisztán csak nyűg, ha jól meggondoljuk.” Nem volt prűd a testekkel kapcsolatban, azt világosan kell látni, és nem irigykedett az olyan emberekre, akiknek jobb jutott, mint neki. Egyszerűen csak azt gondolta, hogy a testtel sokkal több a baj, mint amennyi a haszna. Nem igazán reménykedett benne, hogy az emberek valóban odáig fejlődnek még az ő életében, hogy el tudják hagyni a testüket. Csak vágyott rá, hogy úgy legyen. Épp erősen ezen gondolkodott, amikor egy parkban sétált ingujjban, és megállt az állatkertnél, hogy megnézze, hogyan etetik az oroszlánokat. Aztán, amikor a felhőszakadásból havas eső lett, elindult hazafelé, és ekkor meg a tűzoltókat kezdte nézni egy víztározó mellett, akik lélegeztetőkészülékkel próbáltak életre kelteni egy vízbe fúltat. A szemtanúk azt mondták, az öregember egyenesen besétált a vízbe, és csak ment, ment rezzenetlen arccal, amíg el nem tűnt. Konigswasser megnézte a halott arcát, és azt mondta, még soha nem látott annál jobb okot az öngyilkosságra. Megint elindult hazafelé, és már majdnem haza is ért, amikor ráeszmélt, hogy ami ott hevert a tó mellett, az az ő saját teste volt. Visszament, hogy újra elfoglalja a testét, és épp mire odaért, a tűzoltóknak köszönhetően újból lélegezni kezdett, aztán hazament vele, inkább csak a városnak tett szívességből, mint bármi másért. Besétált vele a nagyszekrénybe, kiszállt belőle, és otthagyta. Csak akkor vette elő, amikor valamit írni akart, vagy lapozni egy könyv lapjait, vagy amikor etetnie kellett, hogy legyen elég energiája elvégezni azt a kevés munkát, amit adott neki. Az idő többi részében mozdulatlanul ült a szekrényben, kábán bámult, és lényegében semennyi energiát nem használt. Konigswasser a minap mesélte, hogy annak idején heti egy dollárból tartotta fenn, s csak akkor vette elő, amikor igazán szüksége volt rá. De a legjobb az volt, hogy Konigswassernek többé nem kellett aludnia csak azért, mert annak kellett; vagy félnie, csak mert az úgy gondolta, hogy megsérülhet; vagy mindenféle tárgyak után járkálnia, csak mert az úgy gondolta, szüksége van rájuk. És amikor az nem érezte jól magát, Konigswasser nem bújt bele, amíg jobban nem lett, és nem kellett egy vagyont költenie arra, hogy biztosítsa a kényelmét. Amikor elővette a testét a szekrényből, hogy írjon, írt egy könyvet arról, hogyan szállhat ki az ember a testéből. Huszonhárom kiadó megjegyzés nélkül visszautasította a kéziratot. A huszonnegyedik eladott kétmillió példányt a könyvből, amely jobban megváltoztatta az emberi életet, mint a tűz, a számok, az ábécé, a mezőgazdaság és a kerék felfedezése. Amikor valaki ezt mondta Konigswassernek, ő csak morogva megjegyezte, hogy megsértik a könyvét az ilyen lagymatag dicséretekkel. Van benne valami, szó se róla. Körülbelül két éven át követve Konigswasser instrukcióit, szinte bárki ki tudott lépni a testéből, amikor csak akart. Az első lépés annak megértése volt, hogy az idő nagy részében micsoda parazita és diktátor a test, aztán annak különválasztása, amit a test akar vagy nem akar, attól, amit maga az ember – a pszichéje - akar vagy nem akar. Majd pedig arra koncentrálva, hogy te magad mit akarsz, és lehetőség szerint minél többet semmibe véve abból, amit a test akar, a szimpla fenntartásán túl, rábírtad a pszichédet, hogy követelje a jogait és teljesen önellátó legyen. Ezt tette Konigswasser ösztönösen, amíg ő és a teste el nem vált egymástól a parkban, a pszichéje elment megnézni az oroszlánok etetését, miközben a teste felügyelet nélkül hagyva besétált a víztározóba. A szétválás utolsó trükkje, amikor az ember pszichéje már elég függetlenné vált, elindítani a testet egy irányba, majd hirtelen azzal ellentétes irányba indítani a pszichét. Valami okból helyben állva ezt nem lehet megtenni —mindenképpen mozogni kell hozzá. Eleinte a pszichénk, mármint Madge-é és az enyém, ügyetlen volt a testünkön kívül, mint az első tengeri állatok, amelyek szárazföldre vetődtek sok millió évvel ezelőtt, s amelyek csak totyogni, vergődni és tátogni tudtak a sárban. De idővel belejöttünk, mert a pszichének sokkal fejlettebb a természetes alkalmazkodó-képessége, mint a testé. Madge-nek és nekem jó okunk volt rá, hogy ki akarjunk lépni a testünkből. Mindenkinek, aki elég őrült volt az elején, hogy megpróbálja, jó oka volt rá. Madge teste beteg volt, és már nem húzta volna sokáig. És úgy, hogy ő elmegy, én sem tudtam elég lelkesedést kicsiholni magamban ahhoz, hogy sokkal tovább maradjak nála. Úgyhogy tanulmányozni kezdtük Konigswasser könyvét, és próbáltuk kihozni Madge-et a testéből, mielőtt meghal. Én meg vele együtt csináltam, nehogy aztán bármelyikünk is egyedül maradjon. És még épp időben sikerült – hat héttel azelőtt, hogy összeomlott a teste. Ezért vonulunk fel minden évben az Úttörők Napján. Nem mindenki vehet részt a felvonuláson – csak az első ötezer, aki kétéltűvé vált. Kísérleti nyulak voltunk, akik úgysem veszíthettek sokat, és mi bizonyítottuk be a többieknek, milyen kellemes és biztonságos – sokkal, de sokkal biztonságosabb, mint évről évre egy testbe zárva szembenézni a veszélyekkel. Előbb vagy utóbb majdnem mindenkinek lett rá jó oka, hogy megpróbálja. Előbb több millióan lettünk, és most végül már egymilliárdnál is többen vagyunk – láthatatlanok, testetlenek, elpusztíthatatlanok, és, istenemre mondom, megtaláltuk igazi önmagunkat, senkinek semmi gondot nem okozunk, és semmitől sem félünk. Amikor nem vagyunk a testünkben, mi, Kétéltű Úttörők, akár egy tű hegyén is találkozhatunk. Amikor testet öltünk magunkra az Úttörők Napján, közel ötezer négyzetméternyi területet foglalunk el, több mint három tonna élelmet kell felfalnunk, hogy legyen elég energiánk a felvonuláshoz; és sokan közülünk megfáznak, vagy még csúnyább betegségeket kapnak el, és mérgesek lesznek, mert valakinek a teste véletlenül rálép valaki másnak a testére, és irigykednek, mert némelyik test vezetheti a felvonulást, míg más testek csak a tömegben mehetnek, és – ó, a pokolba, nem is tudom, mi minden történhet még. Nem vagyok oda a felvonulásért. Ott vagyunk egyszerre mindannyian, egészen közel egymáshoz a testeinkben – és ez a legrosszabbat hozza ki belőlünk, akármilyen jó is a pszichénk máskülönben. Tavaly például egy kánikulai napon volt a felvonulás. És persze mindenki rosszul érezte magát, órákra egy izzadó, szomjazó testbe zárva. Nos, egyik dolog hozta magával a másikat, és a felvonulást vezető marsall egyszer csak rám szólt, hogy kiveri a szuflát a testemből az ő testével, ha még egyszer kilépek a sorból. Mivel ő volt a marsall, természetesen neki volt a legjobb teste abban az évben, leszámítva Konigswasser cowboyát, de azért csak visszaszóltam neki, hogy szétverem azt a kövér fejét. Lendítette az öklét, én meg abban a pillanatban kiléptem a testből, azt se vártam meg, hogy valóban eltalál-e. Saját kezűleg kellett visszacipelnie a testemet a raktárközpontba. Abban a pillanatban, hogy kiléptem a testből, már nem is voltam dühös rá. Megértettem őt. Csak egy szent képes néhány percnél hosszabb ideig igazán kedves vagy intelligens lenni egy testbe zárva – vagy akár boldog, leszámítva egy-egy fellobbanást. Még nem találkoztam olyan kétéltűvel, akivel ne lehetne jól kijönni, aki ne volna vidám és érdekes – már legalábbis addig, amíg kívül van a testén. És nem találkoztam még olyannal, aki ne vált volna azonnal egy kicsit morcossá, mihelyt bebújt egy testbe. Amint bebújsz, rögtön a kémiai folyamatok veszik át az uralmat – a mirigyek hatására ingerlékeny vagy harcias vagy éhes vagy dühös vagy érzelgős leszel: egyszerűen sohasem tudhatod, hogy mi fog történni veled a következő pillanatban. Ezért nem tudok haragudni az ellenségre, azokra az emberekre, akik a kétéltűek ellen vannak. Ők sohasem lépnek ki a testükből, és meg sem akarják tanulni. Azt sem akarják, hogy bárki más kilépjen, és azt szeretnék, hogy a kétéltűek bújjanak vissza a testükbe, és maradjanak is benne. A marsallal való összetűzés után, amikor Madge értesült a dologról, ő is otthagyta a testét a hölgyek szárnyának kellős közepén. És így kettesben, miközben eltöltött minket a csínyünk fölött érzett boldog izgalom, hogy csak úgy otthagytuk a testünket meg a felvonulást, elmentünk megnézni az ellenséget. Engem nem nagyon izgat a dolog, de Madge szereti megnézni, hogy milyen ruhákat viselnek a nők. Az ellenséges nők, akik állandóan a testükbe vannak zárva, sokkal gyakrabban váltogatják a ruháikat, a frizurájukat és a sminkjüket, mint mi a raktárközpontokban lévő női testekét. Nem mondhatnám, hogy nagyon érdekel a divat, és szinte minden más, amit az ember az ellenséges területen lát és hall, olyan unalmas, hogy egy gipszszobor is elsétálna onnan. Az ellenség rendszerint a régi típusú szaporodásról beszél, ami a legsutább, legkomikusabb, legkényelmetlenebb dolog, amit csak ki lehet találni, azzal összehasonlítva, ahogy azt a kétéltűek csinálják. S ha nem arról beszélnek, akkor az ételről, a kémiai anyagok halmairól, amiket bele kell gyömöszölniük a testükbe. Vagy épp a félelemről beszélnek, amit régen politikának neveztünk – például foglalkoztatás-politikának, szociálpolitikának, kormányzati politikának. Az ellenség utálja, hogy mi bármikor megleshetjük őket, amikor csak akarjuk, ők viszont soha nem láthatnak bennünket, hacsak nem bújunk testbe. Úgy tűnik, halálosan félnek tőlünk, jóllehet a kétéltűektől félni körülbelül akkora ostobaság, mint félni a napfelkeltétől. A kétéltűektől nyugodtan az övék lehet az egész világ, a raktárközpontokat kivéve. De úgy verődnek csomókba, mintha bármikor visítva csaphatnánk le az égből, és valami szörnyűséget művelnénk velük. Mindenfelé fura szerkentyűik vannak, amelyek állítólag észlelik a kétéltűeket. Lyukas garast se érnek, de úgy tűnik, jól érzi magát tőlük az ellenség – mintha nagy erőkkel szemben sorakoznának fel, de ők nem veszítenék el a bátorságukat, és fontos, ügyes dolgokat találnának ki. Technika! – állandóan amiatt veregetik egymás vállát, hogy mennyire fejlettek technikailag, és hogy nekünk semmink sincs hozzájuk képest. Ha a technika a fegyvereket jelenti, akkor halálosan igazuk van. Gondolom, háború zajlik köztük és köztünk. De mi sohasem csinálunk semmit, hogy a mi részünkről folytassuk ezt a háborút, azt leszámítva, hogy titokban tartjuk a felvonulásaink meg a raktárközpontjaink helyét, és hogy kilépünk a testekből, valahányszor légitámadás van, vagy az ellenség kilő egy rakétát, vagy effélék. Ez csak még jobban felbőszíti az ellenséget, mert a légitámadás, a rakéta meg effélék rengeteg pénzbe kerülnek, és az adófizetők pénzének elég hitvány felhasználása az, hogy felrobbantanak olyasmiket, amikre különben sincs szüksége senkinek. De elég okosak, figyelembe véve, hogy még testük is van, amiről gondoskodniuk kell a gondolkodás mellett, úgyhogy mindig óvatos vagyok, amikor átmegyek, hogy nézzem őket. Ezért is akartam eltűnni onnan, amikor Madge-dzsel megláttunk egy raktárközpontot az egyik földjük közepén. Senkivel sem beszélgettünk mostanában arról, hogy mire készülhet az ellenség, és az a központ szörnyen gyanúsnak tűnt. Madge optimista volt, mint ahogy mindig optimista azóta, hogy kikölcsönözte annak a sztriptíztáncosnőnek a testét, és azt mondta, a raktárközpont biztos jele annak, hogy az ellenség már látja a fényt. Készen állnak rá, hogy ők is kétéltűvé váljanak, mondta. Tényleg úgy nézett ki. Ott volt az a vadonatúj központ, tele testekkel, nyitva a kliensek előtt, látszólag teljesen ártatlanul. Néhányszor körberepültük, és Madge körei egyre kisebbek lettek, ahogy próbálta közelről megnézni, milyen kínálatuk van hölgykonfekcióban. – Húzzunk innen! – javasoltam. – Csak nézem – mondta Madge. – Abból nem lehet bajunk, hogy nézem. Azután meglátta, mi van a fő kirakatban, és elfelejtette, hogy hol van, meg azt is, hogy honnan jött. A legelképesztőbb női test volt ott, amit valaha láttam – száznyolcvanhárom centi magas, valóságos istennő. De nem is ez volt a lényeg. A testnek rézszínű bőre volt, halványsárga haja és körmei, és aranylamé estélyi ruha volt rajta. Mellette pedig egy hatalmas, szőke férfi világoskék tábornoki egyenruhában, bíbor sujtásokkal és kitüntetésekkel a mellén. Gondolom, az ellenség az egyik külső raktárközpontunk elleni támadás során csórhatta a testeket, azután kitömte, kifestette és felöltöztette őket. – Madge, gyere vissza! – kértem. A halványsárga hajú, rézszínű nő megmozdult. Sziréna vijjogott fel, és katonák rohantak elő rejtekhelyeikről, hogy elkapják a testet, amelyet Madge foglalt el. A központ egy csapda volt a kétéltűeknek! A testnek, amely olyan ellenállhatatlannak tűnt Madge számára, összekötözték a bokáját, s így Madge nem tudta megtenni azt a néhány lépést, ami ahhoz kellett volna, hogy ki tudjon lépni belőle. A katonák diadalmasan elhurcolták mint hadifoglyot. Bebújtam az egyetlen ott lévő testbe, a pompás tábornokba, hogy megpróbáljak segíteni neki. Reménytelen helyzetbe kerültem, hiszen a tábornok is csalétek volt, és eleve összekötözték a bokáját. A katonák elhurcoltak Madge után. A katonák parancsnoka, egy hetyke őrnagy táncolt az út mentén, annyira büszke volt. Ő volt ugyanis az első ember, aki elfogott egy kétéltűt, úgyhogy ez tényleg nagyon nagy dolog volt az ellenség szemszögéből. Évek óta álltak háborúságban velünk, és isten tudja, hány milliárd dollárt költöttek, de a mi elfogásunk volt az első, ami miatt a kétéltűek egyáltalán odafigyeltek rájuk. Amikor a városba értünk, emberek hajoltak ki az ablakukon, zászlót lobogtattak, éljenezték a katonákat, és pfujoltak Madge-re meg énrám. Itt voltak hát az emberek, akik nem akartak kétéltűvé válni, akik úgy gondolták, az bárki részéről csak valami borzalom lehet – ezért mindenféle színű, formájú, méretű és nemzetiségű emberek fogtak össze, hogy harcoljanak a kétéltűek ellen. Kiderült, hogy nagy tárgyalást rendeznek nekünk. Miután az egész éjszakát a börtönben töltöttük, keresztül-kasul megkötözve, egy tárgyalóterembe vittek minket, ahol tévékamerák meredtek ránk. Madge és én hullafáradtak voltunk, mert egyikünk sem volt ilyen sokáig testbe zárva már nem is tudom mióta. Épp amikor jobban kellett volna gondolkoznunk, mint bármikor, a börtönben, a tárgyalás előtt a testünk gyötrődni kezdett az éhségtől, és nem tudtuk kényelmesen elhelyezni a priccsen, akárhogy próbáltuk; és persze a test egyszerűen megkövetelte a maga nyolc óra alvását. Az ellenség törvénykönyvei szerint főbenjáró volt a bűn, amelynek vádjával bíróság elé állítottak bennünket: dezertálás. A ő szemszögükből az összes kétéltűnek egyszerűen inába szállt a bátorsága, és épp akkor szöktek meg a testükből, amikor arra szükség lett volna, hogy bátor és fontos dolgokat műveljenek az emberiség üdvére. Nem reménykedhettünk benne, hogy felmentenek bennünket. Tárgyalást is csak azért tartottak, mert ez lehetőséget adott számukra, hogy elharsogják, miért van nekik annyira igazuk, és mi miért leledzünk olyan nagy tévedésben. A tárgyalóterem zsúfolva volt a katonai fejeseikkel, és mindegyik dühösnek, bátornak és nemesnek nézett ki. – Kétéltű úr – szólított meg az ügyész –, maga, úgy gondolom, elég idős, hogy emlékezzen arra az időre, amikor minden embernek a testében kellett megbirkóznia az élettel, és úgy dolgozni és küzdeni azért, amiben hitt. – Emlékszem rá, amikor a testek mindig összevesztek egymással, és harcolni kezdtek, és úgy tűnt, senki sem tudja, hogy miért és hogyan lehetne ezt megállítani – válaszoltam udvarias hangon. – Nekem úgy tűnt, csak egyetlen dolog van, amiben hisznek: az, hogy nem szeretnek harcolni. – Mit mondana ön arról a katonáról, aki az ellenséges tűz láttán elszökik a csapatából?– kérdezte az ügyész. – Azt mondanám, bizonyára észveszejtő félelem kerítette hatalmába. – Hozzájárul a csata elvesztéséhez, igaz? – Ó, persze. – Ezen nem lehetett vitatkozni. – Hát nem ezt tették a kétéltűek is… elszöktek az emberi fajból, otthagyva az életért folytatott küzdelmet? – A legtöbben még életben vagyunk, ha erre gondol – mondtam. Ez igaz volt. Nem győztük le a halált, és nem voltunk benne bizonyosak, hogy le akarjuk-e győzni, de az biztos, hogy elképesztő mértékben meghosszabbítottuk az életet, összehasonlítva a testbe zárva várható élettartammal. – Ön elszökött a kötelezettségei elől! – mutatott rá az ügyész. – Mint ahogy ön is kifutna egy égő épületből, uram – mondtam. – Otthagyva mindenki mást, hogy egyedül küszködjenek! – Mindannyian kimehetnek ugyanazon az ajtón, mint mi. Amikor csak akarnak. Nem kell mást tenni, csak végiggondolni, hogy mit akarsz te magad, és mit akar a tested, aztán összpontosítani… A bíró már úgy csapdosott a kalapácsával, hogy azt hittem, mindjárt eltöri. Itt elégették Konigswasser könyvének összes példányát, amit csak megtaláltak, én meg a tévében, egyenes adásban előadást tartok arról, hogyan lehet kiszállni a testből. – Ha úgy lenne minden, ahogyan azt maguk, kétéltűek akarják – vádolt az ügyész –, akkor mindenki elszökne a kötelezettségei elől, és hagyná, hogy az élet és a fejlődés, ahogyan most ismerjük, tökéletesen eltűnjön. – Hát persze – értettem egyet vele. – Hiszen ez a lényeg. – Az emberek nem dolgoznának többé azért, amiben hisznek? – provokált. – Volt egy barátom annak idején, aki tizenhét éven át gyárban dolgozott, lyukakat fúrt kis négyzet alakú bigyókba, és soha nem volt világos elképzelése arról, mire kellenek azok a lyukak. Egy másik ismerősöm mazsolát termesztett egy üvegfúvó műhelynek; nem arra kellettek a mazsolái, hogy bárki is megegye őket, de ő sohasem tudta meg, hogy mit csinál velük az a cég. Az efféle dolgoktól hányingerem lesz… természetesen csak most, hogy testet öltöttem magamra, attól meg, ami az én munkám volt annak idején, még inkább. – Akkor maga megveti az embereket és mindazt, amit csinálnak – jelentette ki. – Nagyon is kedvelem az embereket… jobban, mint bármikor azelőtt. Csak azt gondolom, piszkosul szégyenletes, hogy mit meg nem kell tenniük azért, hogy gondoskodjanak a testükről. Kétéltűvé kellene válniuk, hogy lássák, mennyire boldog tud lenni az ember, ha nem kell azon izgulnia, hol szerzi be a következő adag ételt a testének, hogyan óvja a megfagyástól télen, vagy mi fog történni vele magával, ha a teste egyszer csak tönkremegy. – De ez, uram, az ambíció és minden nagyság végét jelenti! – Ó, hát azt nem is tudom – mondtam. – Igazán nagyszerű emberek vannak a mi oldalunkon. Olyanok, akik testben is, testen kívül is nagyszerűek lennének. A lényeg, hogy nincs többé félelem. – Egyenesen a legközelebbi tévékamerába néztem. – És ez a legcsodálatosabb dolog, ami valaha az emberrel történt. Megint lecsapott a bíró kalapácsa, a főtisztek pedig elkezdtek túlharsogni engem. A tévések kikapcsolták kameráikat, és minden nézőt, a legmagasabb rangú tisztek kivételével, kivezettek. Tudtam, hogy most valóban mondtam valamit. Most mindenki csak orgonazenét kapott a tévékészülékén. Amikor elcsitult a felfordulás, a bíró azt mondta, a tárgyalásnak vége, és hogy Madge meg én bűnösek vagyunk dezertálás bűntettében. * Semmi olyat nem tehettem, amivel tovább rontok a helyzetünkön, úgyhogy visszaszóltam: – Most már értem magukat, szegény szerencsétleneket – mondtam. – Nem tudnak meglenni félelem nélkül. Ez az egyetlen képességük… és olyan félelmet kell ültetniük saját magukba meg másokba is, hogy mindenféle dolgokat megtegyenek miatta. Ez az egyetlen örömük, nézni az embereket, ahogy ugrálnak félelmükben, hogy mit fognak tenni a testükkel, vagy mit fognak elvenni a testüktől. Madge is hozzátette a magáét: – Csak úgy tudnak bárkit is irányítani, ha félelemben tartják. – Ön megsérti a bíróságot! – emelte fel a hangját a bíró. – Csak úgy tudják félelemben tartani az embereket, ha nem engedik ki őket a testükből - mondtam. A katonák megragadtak minket, és elkezdtek kivonszolni a tárgyalóteremből. – Ez háborút jelent! – kiáltottam. Minden megdermedt abban a pillanatban, és a légyzümmögést is meg lehetett hallani. – Már háborúban állunk – jelentette ki a tábornok feszengve. – Hát, lehet, hogy maguk igen, de mi nem – helyesbítettem. – De háborúba lépünk, ha nem oldozzák el Madge-et és engem ebben a pillanatban. – Harcias és impozáns voltam abban a hadsereg-tábornoki egyenruhában. – Hisz nincsenek is fegyvereik – fanyalgott a bíró. – Semmilyen technikájuk. A kétéltűek semmik, amikor kilépnek a testből. – Ha nem oldoznak el, mire tízig számolok – mondtam –, a kétéltűek elfoglalják az itt lévő egész díszes társaságnak a testeit, és lesétálnak velük a legközelebbi szikláról. Bekerítettük a helyet. – Ez természetesen zagyvaság volt. Egyszerre csak egy ember lehet egy testben, de az ellenség nem lehetett ebben biztos. – Egy! Kettő! Három! A tábornok nyelt egyet, elsápadt, és bizonytalanul intett a kezével. – Oldozzák el őket – rebegte. A katonák, akik maguk is meg voltak rémülve, örömmel engedelmeskedtek. Újra szabadok voltunk. Néhány lépést tettem, az ellenkező irányba fordítottam a szellemem, és a gyönyörű hadseregtábornok a kitüntetéseivel meg minden egyebével úgy gurult le a lépcsőn, mint egy régi óra. De Madge még nem volt velem. Még abban a rézszínű testben volt a halványsárga hajjal és körmökkel. – És azon túl – hallottam meg a szavait –, kárpótlásul a nekünk okozott kellemetlenségekért, ezt a testet el kell szállítaniuk nekem New Yorkba, ahol legkésőbb jövő hétfőn szeretném jó állapotban átvenni. – Igenis, asszonyom – mondta a bíró. Amikor hazaértünk, épp vége lett az Úttörők Napja alkalmából rendezett felvonulásnak a helyi raktárközpont előtt, és a marsall kilépett a testéből, majd bocsánatot kért a viselkedéséért. – Ugyan már, Herb – nyugtattam meg –, nem kell bocsánatot kérned. Nem voltál önmagad. Egy testben masíroztál éppen. Ez a legjobb a kétéltűségben – már azután, hogy nem kell félni –, hogy az emberek minden ostobaságot megbocsátanak neked, amit egy testben művelhettél. Ó, vannak azért persze árnyoldalak is, mint ahogy, gondolom, mindennek vannak árnyoldalai. Még mindig kell dolgoznunk időnként, hogy fenntartsuk a raktárközpontokat, és legyen annyi élelmünk, hogy etetni tudjuk a közösségi testeket. De ez jelentéktelen árnyoldal, a jelentős árnyoldalak meg, amelyekről valaha hallottam, egyáltalán nem igaziak, csak olyan emberek régimódi gondolkodásából fakadnak, akik nem tudják abbahagyni az aggódást az afféle dolgok miatt, amelyek miatt a kétéltűvé válásuk előtt aggódtak. Amint mondottam, az öregek valószínűleg sohasem fogják teljesen megszokni. Időről időre elkomorodva gondolok arra, vajon mi lett a fizetős vécéim hálózatával, amelyet harminc év alatt építettem ki. De a fiataloknak nincsenek efféle nyűgjeik a múltból. Még amiatt se nagyon izgatják magukat, hogy történik valami a raktárközpontokkal, ahogyan mi, öregek izgulunk miatta. Úgyhogy azt hiszem, ez lesz a következő lépés az evolúcióban – a teljes elszakadás, ahogyan azok az első kétéltűek tették, amelyek kimásztak a sárból a napsütésbe, és sohasem mentek vissza a tengerbe. (1953) M. Nagy Miklós fordítása A kölyök, akit senki sem tudott kezelni (The Kid Nobody Could Handle) Reggel hét harminc volt. Döcögő, zörgő, sáros gépek téptek darabokra egy hegyet az étterem mögött, és teherautók szállították el a darabokat. Bent az étteremben zörögtek a polcokon az edények. Remegtek az asztalok, és egy nagyon kedves kövér ember, akinek zenével volt tele a feje, lenézett reggeli tükörtojásának ugráló sárgájára. A felesége rokonokat látogatott meg a városon kívül. Egyedül volt. A kedves kövér ember George M. Helmholtz volt, negyvenéves, a Lincoln Középiskola zenei osztályának vezetője és zenekarának karmestere. Jól bánt vele az élet. Minden évben ugyanaz a nagy álma volt. Azt álmodta, hogy ő fog vezetni egy olyan zenekart, amelynél ragyogóbb nincsen a Föld színén. És minden évben valóra vált az álma. Azért vált valóra, mert Helmholtz biztos volt benne, hogy egy embernek nem lehet ennél szebb álma. Lefegyverző bizonyosságát látva a Kiwani, a Rotary és a Lions Klub tagjai kifizették a zenekar egyenruháit, amelyek kétszer annyiba kerültek, mint a legjobb öltönyeik, az iskola vezetői engedték, hogy Helmholtz kifossza a kasszát a drága kellékek beszerzése céljából, és a fiatalok szívvel-lélekkel játszottak neki. Ha pedig egy fiatalnak nem volt tehetsége, Helmholtz rá tudta venni, hogy puszta ; lelkesedésből játsszon. Minden rendben volt Helmholtz életében, az anyagi helyzetét kivéve. Annyira elkápráztatta a nagy álma, hogy pénzügyekben gyerek maradt. Tíz évvel azelőtt eladta az étterem mögötti dombot Bert Quinn-nek, az étterem tulajdonosának, ezer dollárért. Mostanra világossá vált, még magának Helmholtznak is, hogy őt annak idején csőbe húzták. Quinn leült a bokszba a zenekarvezetőhöz. Agglegény volt, alacsony, sötét, morcos ember. Nem egy kellemes alak. Nem tudott aludni, nem tudta abbahagyni a munkát, nem tudott kedvesen mosolyogni. Csak kétfajta hangulata volt: az egyik gyanakvó és önsajnálattal teli, a másik erőszakos és hencegő. Az első akkor töltötte el, amikor pénzt veszített. A második pedig akkor, amikor pénzt nyert. Quinn az erőszakos és hencegő hangulatában volt, amikor leült Helmholtzhoz. Hangosan szívogatott egy fogpiszkálót, és közben az előrelátásról beszélt – mármint a saját előrelátásáról. – Kíváncsi vagyok, hány szem láthatta ezt a dombot énelőttem – mondta Quinn. – Sok-sok ezer, és lefogadom, hogy egyik sem látta meg azt, amit én megláttam. Hány szem lehetett? – Az enyém például – felelte Helmholtz. Neki nem jelentett semmi mást az a domb, mint ziháló kaptatást, vadmálnát, adót és egy helyet, ahol a zenekar piknikezhet. – Az öreged rád hagyja ezt a dombot, de neked nem jelent mást, mint bosszúságot – cukkolta Quinn. – Úgyhogy arra gondolsz, hogy a nyakamba sózod. – Nem gondoltam, hogy a nyakadba sózom – tiltakozott Helmholtz. – Isten a tudója, hogy több mint jutányos volt az ár. – Most ezt mondod – gúnyolódott Quinn. – Naná, Helmholtz, hogy most ezt mondod. Most te is látod, hogy a bevásárlónegyednek hely kell, ahová terjeszkedhet. Most már te is látod, amit én láttam. – Hát igen – sóhajtott Helmholtz. – Késő bánat. – Körülnézett, hogy másra terelje a szót, és egy tizenöt éves fiút pillantott meg, aki épp felé tartott, a bokszok közti folyosót mosta fel. A fiú alacsony volt, de kemény, inas izmok dudorodtak a nyakán és a karján. A vonásain még felsejlett,a gyerekkor, de amikor megállt pihenni, ujjai bizakodóan érintették meg az oldalszakáll és a bajusz selymes kezdeményét. Úgy mosott fel, mint valami robot, szaggatott mozdulatokkal, gépiesen, de ügyeit rá, hogy a szappanos lé ne fröcsögjön rá a fekete csizmájának orrára. – Na és mit csinálok én, amikor megszerzem a dombot? – kérdezte Quinn. – Elhordatom, és ez olyan, mintha valaki egy gátat bontott volna le. Hirtelenjében mindenki boltot akar építeni a domb helyén. – Öhöm – hagyta rá Helmholtz. Kedvesen a fiúra mosolygott. Annak a szeme se rebbent, úgy nézett át rajta. – Mindenkinek van valamije – folytatta Quinn. – Neked a zene; nekem az előrelátás. – És elmosolyodott, mert mindkettejük számára tökéletesen világos volt, hogy melyikben van a pénz. – Gondolj nagyot! – mondta Quinn. – Álmodj nagyot! Ez az előrelátás lényege. Úgy tartsd nyitva a szemed, ahogy senki más. – Az a fiú – szólt közbe Helmholtz. – Láttam már az iskola körül, de nem tudom a nevét. Quinn komoran felnevetett. – Billy, a kölyök? A rohamosztagos? Rudolph Valentino? Vagy Flash Gordon? – Odakiáltott a fiúnak. – Hé, Jim! Gyere csak ide! Helmholtz döbbenten látta, hogy a fiú szeme olyan kifejezéstelen, mint egy osztrigáé. – Jim a sógorom gyereke egy másik házasságából… mielőtt feleségül vette a húgomat – mondta Quinn. – Jim Donnini a neve, Chicago déli részéből való, és nagyon kemény fiú. Jim Donnini keze megfeszült a felmosófán. – Szia, Jim – mondta Helmholtz. – Helló – köszönt neki a fiú szenvtelenül. – Most velem él – folytatta Quinn. – Az én kölyköm. – Akarod, hogy elvigyelek az iskolába, Jim? – Naná, hogy akarja – mondta Quinn. – Majd meglátjuk, mit tudsz kezdeni vele. Velem nem hajlandó beszélgetni. – Jimhez fordult. – Na nyomás, kölyök, fejezd be a felmosást, és borotválkozz meg! Jim robotléptekkel elment. – Hol vannak a szülei? – Az anyja meghalt. Az apja feleségül vette a húgomat, aztán lelépett, a kölyköt meg itthagyta a nyakán. Aztán a bíróságnak nem tetszett, ahogy a húgom nevelte, és egy ideig nevelőotthonokban élt. Azután úgy döntöttek, hogy eltávolítják Chicagóból, és az én nyakamba sózták. – Megrázta a fejét. – Vicces bír lenni az élet, Helmholtz. – Néha meg nem túl vicces – jegyezte meg Helmholtz, és eltolta a tányért a tükörtojással. – Olyan ez a fiú, mintha egy teljesen új faj keletkezne – mondta Quinn csodálkozó hangon. – Egyáltalán nem olyan, mint az itteni kölykök. Az a csizma, a fekete dzseki… és nem hajlandó beszélni. Nem rohangál a többi kölyökkel. Nem tanul. Gondolom, még olvasni meg írni se nagyon tud. – Szereti a zenét valamennyire? Vagy szeret rajzolni? Vagy az állatokat? – kérdezte Helmholtz. – Gyűjt valamit? – Tudod, mit szeret? Szereti fényesíteni azt a csizmát. Csak félrehúzódik, és fényesíti a csizmáját. Akkor érzi igazán a mennyországban magát, amikor egyedül lehet, körberakhatja a padlót képregényekkel maga körül, fényesítheti a csizmáját, és nézheti a tévét. – Gyászosan elmosolyodott. – Volt egy késgyűjteménye is. De elvettem tőle, és beledobtam a folyóba. – Beledobtad a késeket a folyóba? – hüledezett Helmholtz. – Aha – felelte Quinn. – Nyolc kés; némelyiknek olyan hosszú pengéje volt, mint a kezed. Helmholtz elsápadt. – Huh. – Bizsergést érzett a tarkóján. – Ez egy új probléma a Lincolnban. Nem is tudom, mit gondoljak róla. – Takaros kis kupacba söpörte a kiszóródott sót, mint ahogy a szétszórt gondolatait is szerette volna összesöpörni. – Ez valami betegség, nem? Így kell felfognunk? – Betegség? – dühöngött Quinn. Az asztalra csapott. – Ismételd csak meg! – Megütögette a mellét. – És Quinn doktor pont az az ember, aki meg tudja adni neki azt, ami jót tesz a betegségének, bármi legyen is az. – Éspedig micsodát? – kérdezte Helmholtz. – Nincs több szövegelés a szegény kis beteg gyerekről – vágta oda Quinn komoran. – Állandóan csak ezt hallotta a szociális munkásoktól meg a fiatalkorúak bíróságán meg az isten tudja, kitől még. Mostantól kezdve ő egy haszontalan csavargó, és kész. Addig fogom rázni a grabancát, amíg össze nem szedi magát, és nem indul el az egyenes úton, vagy pedig sitten tölti az életét. Vagy az egyik, vagy a másik. – Értem – mondta Helmholtz. – Szeretsz zenét hallgatni? – kérdezte a fiútól Helmholtz vidáman, miközben az iskola felé mentek Helmholtz kocsiján. Jim semmit se mondott erre. A bajszát meg a barkóját simogatta, amit csak nem borotvált le. – Szoktál dobolni az ujjaddal vagy verni a ritmust a lábaddal? – faggatta tovább Helmholtz. Észrevette, hogy Jim csizmája láncokkal van díszítve, amelyeknek nincs más funkciójuk, csak hogy csilingeljenek járás közben. Jim unottan felsóhajtott. – Vagy fütyülni? – tudakolta Helmholtz. – Ha bármi effélét szoktál csinálni, az egészen olyan, mintha a kezedben fognád a kulcsot egy egész új világhoz… egy olyan gyönyörű világhoz, aminél nincsen szebb. Jim halk bronxi kacajt hallatott. – Tessék! – mondta Helmholtz. – Épp most mutattad meg a rézfúvósok családjának alapelvét. Mindegyiknek ajakzümmögéssel indul az a csodálatos hangja. Helmholtz öreg kocsijának ülésrugói megnyikordultak Jim alatt, ahogy helyzetet változtatott. Helmholtz ezt az érdeklődés jelének vette, és a fiú felé fordult, hogy barátságosan rámosolyogjon. De Jim csak azért változtatott a pozícióján, hogy elővegyen egy cigarettát a feszes bőrdzsekije belső zsebéből. Helmholtz annyira dühös lett, hogy először nem is szólt rá semmit. Csak amikor már majdnem megérkeztek, és fordult be a tanári parkolóba, akkor jutott eszébe, hogy mit mondjon. – Néha – vallotta be Helmholtz – annyira elfog a magány és az undor, hogy úgy érzem, ki se lehet bírni. Szeretnék mindenféle őrült dolgokat művelni csak úgy, heccből… olyan dolgokat, amelyekkel magamnak is csak ártanék. Jim szakértő módon kifújt egy füstkarikát. – De aztán! – folytatta Helmholtz. Pattintott az ujjával, és megnyomta a dudát. – De aztán, Jim, eszembe jut, hogy van legalább egy kicsi kis zuga a világegyetemnek, amit olyanná tudok varázsolni, amilyennek szeretném! És odamehetek, és gyönyörködhetek benne, amíg nem érzem úgy, mintha kicseréltek volna, és nem tölt el újból a boldogság. – Hát nem egy szerencsés ember maga?– kérdezte Jim. És ásított. – De bizony, az vagyok – felelte Helmholtz. – A világegyetemnek az a sarka nem más, mint a levegő a zenekarom körül. Meg tudom tölteni zenével. Mr. Beelernek, a biológiatanárnak ott: vannak a lepkéi. Mr. Trottmannek, a fizikusnak az ingája meg a hangvillái. Nekünk, tanároknak nincs nagyobb feladatunk, mint azt elérni, hogy mindenkinek legyen egy ilyen zuga. Én… Kinyílt és becsapódott a kocsi ajtaja, és Jim eltűnt. Helmholtz eltaposta Jim cigarettáját, és eltüntette a parkoló murvájában. Helmholtz első órája aznap a C zenekarral volt, ahol a kezdők püfölték, nyekergették és fújták a hangszereiket a legjobb tudásuk szerint, és nézték az előttük húzódó hosszú, hosszú, hosszú utat a B zenekaron át az A zenekarba, a Lincoln Középiskola Tíz Négyzet Zenekarába, amely a világ legremekebb zenekara volt. Helmholtz az emelvényre lépett, és felemelte a karmesteri pálcáját. – Jobbak vagytok, mint gondoljátok – mondta. – Egy, két, há. – És suhant a pálca lefelé. A C zenekar elindult a szépség nyomában – úgy indult el, mint egy rozsdás mozdony, amelynek eldugultak a szelepei, eltömődtek a csövei, szivárognak az eresztékei és szárazak a csapágyai. Helmholtz az óra végén is mosolygott, mert belül ő olyannak hallotta a zenét, amilyen majd egy szép napon lesz. Fájt a torka, egész órán át énekelt a zenekarral. Kilépett a folyosóra, hogy igyon egyet az automatából. Miközben ivott, lánccsörgés ütötte meg a fülét. Felnézett, és Jim Donnini állt előtte. Diákok folyamai áramlottak az osztálytermek között, kis baráti örvényekben meg-megállva, aztán ömölve tovább. Jim egyedül volt. Amikor megállt, nem üdvözölni akart valakit, hanem kifényesíteni a csizmája orrát a nadrágja szárában. Olyan benyomást keltett, mintha kém volna egy melodrámában: akinek semmi sem hiányzik, aki semmit sem szeret, és csak várja azt a nagy napot, amikor minden fenekestül felfordul. – Szia, Jim – üdvözölte Helmholtz. – Képzeld, épp rád gondoltam. Van egy csomó klubunk és csapatunk, ezek iskola után jönnek össze. Rengeteg embert meg lehet így ismerni. Jim gondosan végigmérte Helmholtzot. – Lehet, hogy én nem akarok rengeteg embert ismerni – mondta. – Ez nem jutott még az eszébe? – Távozás közben keményen rakta a lábait, hogy csörögjenek a láncai. Amikor Helmholtz visszament az emelvényre, hogy elkezdje a próbát a B zenekarral, egy kis levél várta, amely rendkívüli tanszéki értekezletre hívta. Az értekezlet témája a vandalizmus volt. Valaki éjjel betört az iskolába, és feldúlta Mr. Crane-nek, az angol tanszék vezetőjének az irodáját. Szegény ember kincseit – könyveket, diplomákat, Angliában készített fényképeket, tizenegy regénykezdeményt – széttépték, összegyűrték, összekeverték, kidobták, megtaposták és tintával lelocsolták. Helmholtz émelygett Egyszerűen nem tudta elhinni. Arra se tudta rávenni magát, hogy gondolkozzon rajta. És igazából csak késő éjszaka, az álmában vált reálissá számára az, ami történt. Az álomban Helmholtz látott egy fiút barrakudafogakkal és nagy, vaskampószerű ujjakkal. A szörnyeteg felmászott a középiskola egyik ablakába, és leugrott a zenekar próbatermébe. Aztán cafatokra szaggatta az államban található legnagyobb dobot. Helmholtz üvöltve ébredt. Nem tehetett mást, mint hogy felöltözött, és elment az iskolába. Hajnali kettőkor Helmholtz a dobot simogatta a zenekar próbatermében, miközben az éjjeliőr nézte őt. Ide-oda gurigatta a dobot a kocsiján, és föl-le, föl-le kapcsolgatta a lámpát benne. A dob sértetlen volt. Az éjjeliőr kiment, hogy körbejárja az épületet. A zenekar kincsesháza biztonságban volt. Egy pénzét számoló fösvény elégedettségével Helmholtz a többi hangszert is egyenként megsimogatta. Aztán elkezdte kifényesíteni a szouszafonokat. S miközben azokat csiszolgatta, hallotta a nagy kürtök zengését, és látta, ahogy csillognak a napfényben, előttük a csillagos-sávos lobogóval, valamint a Lincoln Középiskola zászlajával. – Dumm-dumm, tiptiri-tipp, dumm-dumm, tiptiri-tipp! – énekelte Helmholtz boldogan. – Dumm-dumm-dumm, rááááá, dumm-dumm, dumm-dumm… búúmm! Amikor elhallgatott, hogy kiválassza, mit is játsszon még a képzeletbeli zenekara, lopakodás neszét hallotta a szomszédos kémialaborból. Helmholtz kisurrant a folyosóra, kirántotta a laboratórium ajtaját, és felkapcsolta a villanyt. Jim Donnininek egy-egy üveg sav volt mindkét kezében. Savval locsolta az elemek periódusos rendszerét, a képletekkel teli táblákat, a Lavoisier-mellszobrot. A legförtelmesebb látvány volt, amit Helmholtz valaha látott. Jim megjátszott gőggel mosolygott. – Takarodj! – üvöltötte Helmholtz. – Mit fog csinálni? – kérdezte Jim. – Rendet rakok. Megmentem, amit lehet - felelte Helmholtz kábultan. Felkapott valami rongydarabot, és elkezdte feltörölgetni a savat. – Hívni fogja a zsarukat? – kérdezte Jim. – Nem… nem tudom – felelte Helmholtz. Nem voltak gondolatai. – Ha azon kaplak rajta, hogy a nagydobot teszed tönkre, azt hiszem, egyetlen ütéssel megöltelek volna. De nem jutott volna eszembe semmi értelmes dolog, hogy mit hogy mit gondolsz te arról, amit éjjelente csinálsz. – Ideje, hogy felforgassa valaki ezt a helyet – jelentette ki Jim. – Tényleg? – kérdezte Helmholtz. – Biztosan így van, ha éppen az egyik diákunk akarja lerombolni. – Miért, mi a jó benne? – kérdezte Jim. – Hát, nem sok minden, gondolom – felelte Helmholtz. – Csak épp a legjobb, amit az ember valaha kitalált. – Tehetetlen volt, inkább csak magában beszélt. Mindenféle trükkjei voltak, amikkel rá tudta venni a fiúkat, hogy felnőtt férfiként viselkedjenek… trükkök, amelyekkel a kisfiús félelmekre, álmokra és vonzalmakra játszott. De itt állt előtte egy fiú, félelem nélkül, álmok nélkül, szeretet nélkül. – Ha az összes iskolát elpusztítanád – folytatta Helmholtz –, akkor semmi reményünk nem maradna. – Miféle remény? – Az a remény, hogy mindenki örülni fog az életnek – válaszolta Helmholtz. – Még te is. – Ez nevetséges – vágta rá Jim. – Soha semmi jót nem kaptam ezen a szemétdombon. Na, szóval mit fog csinálni? – Valamit muszáj csinálnom, igaz? – kérdezte Helmholtz. – Engem nem izgat, hogy mit csinál – vont vállat Jim. – Tudom – mondta Helmholtz. – Tudom. – Beterelte Jimet a próbateremből nyíló kis irodájába. Az igazgató számát tárcsázta. Zsibbadtan várta, hogy a telefoncsörgés felriassza álmából az öregembert. Jim a csizmáját fényesítette egy ronggyal. Helmholtz hirtelen letette a kagylót, mielőtt még az igazgató beleszólt volna. – Hát nincs semmi más, ami érdekel, csak a szaggatás, az aprítás, a marcangolás, a püfölés, a csapdosás, a törés meg a zúzás? – kiáltotta. – Semmi más? Semmi, csak az a csizma? – Csinálja csak! Hívja csak fel, akit akart!– mondta Jim. Helmholtz kinyitott egy szekrényt, és egy trombitát vett elő belőle. Jim kezébe nyomta. – Nesze! – mondta, zihálva az érzésektől. – Ez a kincsem. A legdrágább dolog, ami a birtokomban van. Neked adom, hogy összetörd. A kisujjamat se fogom mozdítani, hogy leállítsalak. Ráadásul még az a plusz élvezeted is meglesz, hogy nézheted közben, amint összetörik a szívem. Jim furcsán nézett rá. Letette a trombitát. – Gyerünk! – biztatta Helmholtz. – Ha a világ olyan rosszul bánt veled, megérdemli, hogy összetörd ezt a trombitát. – Én… – motyogta Jim. Helmholtz megragadta az övét, fél lábbal mögé lépett, és ledöntötte a padlóra. Helmholtz lehúzta Jim csizmáját, és a sarokba hajította. – Tessék! – mondta dühösen. Talpra rángatta a fiút, és megint a kezébe nyomta a trombitát. Jim Donnininak most pucér volt a lába. A csizmával együtt a zokniját is elvesztette. Lesütötte a szemét. A lába, amely addig két nagy, fekete furkósbotnak nézett ki, most vékony volt, mint a csirkeszárny… csontos és kék, és nem valami tiszta. A fiú reszketett, azután rázkódott. Mintha minden rázkódással elszabadult volna benne valami, míg végül semmi sem maradt a fiúból. Nem létezett többé. Jim feje lehorgadt, mintha már csak a halált várná. Helmholtzot kínzó bűntudat töltötte el. Átölelte a fiút. – Jim! Jim, hallgass rám, fiam! Jim abbahagyta a rázkódást. – Tudod, hogy mi az ott a kezedben… az a trombita? – kérdezte Helmholtz. – Tudod, hogy miért olyan különleges? Jim csak sóhajtott. – John Philip Sousáé volt! – mondta Helmholtz. Gyengéden rázta és ringatta Jimet, próbálta visszahozni az életbe. – Tudod mit, Jim, a csizmádért cserébe odaadom neked. A tiéd, Jim! A tiéd John Philip Sousa trombitája! Sok száz dollárt ér, Jim… sok ezret! Jim Helmholtz mellére döntötte a fejét. – Jobb ez, mint a csizma, Jim – folytatta Helmholtz. – Megtanulhatsz játszani rajta. Te vagy valaki, Jim. Te vagy az a fiú, akié John Philip Sousa trombitája! Helmholtz lassan elengedte Jimet, és biztosra vette, hogy a fiú össze fog roskadni. De Jim nem esett össze. Csak állt ott magányosan. A trombitával a kezében. – Hazaviszlek, Jim – ajánlotta Helmholtz. – Légy jó fiú, és egy szót sem mondok senkinek erről az éjszakáról. Fényesítsd ki a trombitádat, és tanulj meg jó fiú lenni. – Visszakaphatom a csizmámat? – kérdezte Jim tompán. – Nem – felelte Helmholtz. – Nem hiszem, hogy jót tesz neked. Hazavitte Jimet a kocsiján. Kinyitotta a kocsi ablakait, és a levegő mintha felfrissítette volna a fiút. Quinn étterme előtt tette ki. Jim pucér lábának puha léptei végigvisszhangoztak az üres utcán. Bemászott egy ablakon, a konyha mögött lévő szobájába. Azután minden elcsendesedett. Másnap reggel a döcögő, zörgő, sáros gépek valóra váltották Bert Quinn látomását. Kiegyengették azt a területet, ahol a domb volt az étterem mögött. Olyan sima lett, mint egy biliárdasztal. Helmholtz megint ott ült az egyik bokszban. Quinn most is beült hozzá. Jim megint felmosott. Lesütötte a szemét, és nem volt hajlandó észrevenni Helmholtzot. És úgy látszott, nem izgatja, amikor a szappanos felmosóvíz kicsi, keskeny, barna cipőjének orrára fröccsen. – Egymás után kétszer is itt reggelizel? – kérdezte Quinn. – Valami baj van otthon? – Még nem jött haza a feleségem – válaszolta Helmholtz. – Nincs otthon a macska… – tréfálkozott Quinn. És kacsintott hozzá. – Amikor nincs otthon a macska – mondta Helmholtz –, magányos az egér. Quinn előrehajolt. – Azért keltél ki az ágyadból az éjszaka közepén, Helmholtz? Mert magányosnak érezted magad? – Jim felé rántotta a fejét. – Kölyök! Hozzad csak ide Mr. Helmholtz kürtjét! Jim felemelte a fejét, és Helmholtz látta, hogy megint olyan a szeme, mint az osztrigáé. Elment, hogy hozza a trombitát. Quinn most már kimutatta, mennyire izgatott és dühös. – Elveszed a csizmáját, és adsz neki egy kürtöt, és azt akarod, hogy ne legyek kíváncsi?– sziszegte. – Ne kezdjek el kérdéseket feltenni? Nem kellene tudnom, hogy elkaptad, amikor szét akarta szedni az iskolát? Vacak bűnöző lenne belőled, Helmholtz. Otthagynád a karmesteri pálcádat, a kottádat és a jogosítványodat a bűntett helyszínén. – Nem gondolok arra, hogy eltüntessem a nyomokat – mondta Helmholtz. – Csak csinálom, amit csinálok. El akartam mondani neked. Quinn lába táncolt, és a cipője úgy vinnyogott, mint az egerek. – Valóban? Hát, nekem is vannak híreim számodra. – Micsoda? – kérdezte meg Helmholtz rosszat sejtve. – Végeztem Jimmel – felelte Quinn. – A múlt éjszaka volt az utolsó csepp. Visszaküldöm oda, ahonnan jött. – Hogy megint egyik nevelőotthonból a másikba rakják? – kérdezte Helmholtz halkan. – Mindegy, majd a szakértők kitalálják, hogy mit kell csinálni egy ilyen gyerekkel. – Quinn hátradőlt, nagyot fújt, és elernyedt a megkönnyebbüléstől. – Nem teheted – mondta Helmholtz. – De igen – jelentette ki Quinn. – Azzal neki vége – magyarázta Helmholtz. – Nem bírja ki, ha még egyszer így elhajítják. – Nem érez ez semmit – mondta Quinn. – Nem tudok segíteni rajta; még bántani se tudom. Senki sem tudja. Nincsenek idegek benne. – Egyetlen nagy csomó heg – magyarázta Helmholtz. Az egyetlen nagy csomó heg visszajött a trombitával. Közömbösen letette az asztalra Helmholtz elé. Helmholtz mosolyt erőltetett az arcára. – Ez a tiéd, Jim – mondta. – Neked adtam. – Vedd el tőle, Helmholtz, amíg még megteheted – tanácsolta Quinn. – Nem kell ez neki. Nem csinál vele mást, csak elcseréli egy késre vagy egy csomag cigarettára. – Még nem tudja, hogy mi ez – mondta Helmholtz. – Kell egy kis idő, hogy kiderítse. – Elég jó hangszer? – kérdezte Quinn. – Hogy elég jó-e? – hüledezett Helmholtz, aki nem hitt a fülének. – Hogy elég jó-e? – Nem értette, hogyan létezhet olyan ember, aki ránéz erre a hangszerre, és nem járja át a melegség, és nem káprázik a szeme. – Hogy elég jó-e?– morogta. – John Philip Sousáé volt. Quinn bután pislogott. – Kié? Helmholtz keze úgy verdesett az asztalon, mint egy haldokló madár szárnya. – Hogy ki volt John Philip Sousa? – sipította. Nem jöttek ki szavak a száján. Túl nagy téma volt ez egy fáradt embernek. A haldokló madár kihunyt, és mozdulatlanul hevert. Hosszú hallgatás után Helmholtz felvette a trombitát. Megcsókolta a fúvókát, megfuttatta ujjait a billentyűkön… egy csodás kádencia álmát játszva el. A hangszer tölcsére fölött látta Jim Donnini arcát, mely szinte lebegett az űrben… süket volt és vak. Helmholtz most látta az embernek és az ember minden kincsének haszontalanságát. Azt gondolta, hogy legnagyobb kincsével, a trombitával képes lelket vásárolni Jimnek. Am a trombita semmit sem ért. Helmholtz szándékosan az asztal széléhez csapta a trombitát. Aztán megcsavarta egy fogas körül. Átadta a roncsot Quinn-nek. – Tönkretetted – ámult el Quinn. – De mi a csudáér? Mit bizonyít ez? – Nem… nem tudom – felelte Helmholtz. Szörnyű blaszfémia morajlott benne valahol mélyen, mint egy vulkán figyelmeztető zaja. És aztán visszatarthatatlanul kitört. – Az élet semmire se jó – mondta. Eltorzult az arca, ahogy visszafojtotta a könnyeit és a szégyenét. Helmholtz, a hegy, amely úgy járt, mint egy ember, darabokra hullott. Jim Donnini szeme megtelt szánalommal és rémülettel. Életre kelt. Emberi szemmé változott. Helmholtz szavai eljutottak hozzá. Quinn Jimre nézett, és most először valami reményhez hasonló érzés villant fel keservesen magányos, öreg arcán. Két héttel később új félév kezdődött a Lincoln Középiskolában. A zenekari próbateremben a C zenekar tagjai várták a karmesterüket – s várták, hogy kinyíljon a sorsuk zenészként. Helmholtz az emelvényre lépett, és megkocogtatta pálcájával a kottatartót. – A tavasz hangjai – mondta. – Mindenki hallotta? A tavasz hangjai. Surrogó zajok hallatszottak, ahogy a zenészek az állványukra tették a kottát. Amikor készen lettek, a nyomasztó csendben Helmholtz Jim Donninire pillantott, aki az iskola legrosszabb zenekarában a legrosszabb trombitás-szekció utolsó helyén ült. A trombitáját, John Philip Sousa trombitáját, George M. Helmholtz trombitáját megjavították. – Gondoljátok azt – mondta Helmholtz –, hogy a célunk szebbé tenni a világot annál, mint amilyen akkor volt, amikor mi megérkeztünk. Meg lehet csinálni. Meg tudjátok csinálni. A kétségbeesés halk kiáltása szökött ki Jim Donnini torkán. Csak magában akarta mondani, de olyan éles volt, hogy mindenkinek a fülébe szúrt. – Hogyan? – kérdezte Jim. – Szeressétek önmagatokat – válaszolta Helmholtz –, és játsszatok úgy, hogy erről énekeljen a hangszeretek. Egy, két, há. – És suhant a karmesteri pálca. (1955) M. Nagy Miklós fordítása Embert hordozó lövedékek (The Manned Missiles) Én, Mihail Ivankov kőműves, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Ilba nevű falujából, üdvözletemet és együttérzésemet küldöm önnek, Charles Ashland benzinkereskedőnek az egyesült államokbeli Titusville-ből. És kézfogásra nyújtom a kezem. Az első igazi űrhajós az én fiam, Sztyepan Ivankov őrnagy volt. A második az ön fia, Bryant Ashland százados. Csak akkor fogják elfelejteni őket, amikor az ember többé nem néz fel az égre. Olyanok ők, mint a Hold és a bolygók, a Nap és a csillagok. Nem beszélek angolul. Oroszul mondom ezeket a szavakat, a szívemből, és a másik, még eleven fiam, Alekszej fordítja le őket. Az iskolában tanul angolul, meg németül is. Az angolt jobban szereti. Csodálja a maguk Jack Londonját, O'Henryjét és Mark Twainjét. Alekszej tizenhét éves. Ő is tudós lesz, mint a bátyja, Sztyepan volt. Arra kér, mondjam el önnek, hogy a békéért, nem a háborúért fogja végezni tudományos munkáját. Arra kér, mondjam el azt is, hogy nem gyűlöli az ön fiának emlékét. Megérti, hogy a fiának megparancsolták, hogy tegye azt, amit tett. Nagyon sokat beszél, és szeretné ő maga megfogalmazni ezt a levelet. Szerinte egy negyvenkilenc éves ember nagyon öreg, és azt gondolja, hogy egy nagyon öreg ember, aki csak ahhoz ért, hogy az egyik követ a másikra tegye, nem tud helyesen fogalmazni olyan fiatal emberekről, akik a világűrben haltak meg. Ha akarja, majd megírja a saját levelét Sztyepannak és a maga fiának a haláláról. Ez az én levelem, és meg fogom kérni Akszinyát, Sztyepan özvegyét, hogy fordítsa vissza nekem, mert biztos akarok lenni abban, hogy Alekszej pontosan azt írja, amit mondok neki. Akszinya is nagyon jól tud angolul. Gyermekorvos. Gyönyörű nő. Nagyon keményen dolgozik, hogy néha el tudja felejteni a Sztyepan miatt érzett gyászát. Mondok egy viccet magának, Mr. Ashland. Amikor fellőtték a Szovjetunió második műholdját, amelynek egy kutya volt az utasa, mi azt suttogtuk, hogy igazából nem kutya van benne, hanem Prohor Ivanov, egy tehenészet igazgatója, akit két nappal azelőtt tartóztattak le lopás miatt. Csak vicc volt, de elgondolkoztam azon, milyen szörnyű büntetés lenne fellőni oda egy embert. Egyfolytában ez járt a fejemben. Éjszaka erről álmodtam, és álmomban én magam voltam az, akit így büntettek. Megkérdeztem volna Sztyepant, az idősebbik fiamat arról, hogy milyen az élet az űrben, de ő messze volt, Gurijevben, a Kaszpi-tengernél. Úgyhogy a fiatalabb fiamat kérdeztem meg. Alekszej kinevetett, amiért úgy félek az űrtől. Azt mondta, nagyon is kényelmes lehet ott fent az embernek. Azt mondta, hamarosan sok fiatalember fog felmenni. Először műholdakon fognak keringeni. Aztán elmennek magára a Holdra. Aztán más bolygókra is. Kinevetett, mert csak egy öregember izgulhat ilyen egyszerű utazások miatt. Alekszej azt mondta nekem, hogy az egyetlen kellemetlenség a gravitáció hiánya lesz. Nekem úgy tűnt, hogy az azért nem kis dolog. Alekszej azt mondta, hogy az embernek ott cumisüvegből kell innia, és hozzá kell szoknia az állandó zuhanás érzéséhez, és meg kell tanulnia kontrollálni a mozgását, mert a gravitáció nem fog ellenállást kifejteni. Ez volt minden. Alekszej úgy gondolta, hogy ezek nem lesznek nehéz dolgok. És elképzelte, hogy hamarosan a Marsra fog repülni. Olga, a feleségem is nevetett rajtam, mert hogy én képtelen vagyok megérteni a nagyszerű új Űrkorszakot. „Két orosz hold ragyog a fejünk fölött – mondta –, és az én férjem az egyetlen ember a Föld színén, aki még mindig nem hiszi el!" De én továbbra is rosszakat álmodtam a világűrről, és most már volt elég ismeretem ahhoz, hogy a rossz álmaim igazán tudományosak legyenek. Cumisüvegekről álmodtam, meg arról, hogy csak zuhanok, zuhanok, zuhanok, meg arról, hogy furcsán mozognak a végtagjaim. Lehet, hogy természetfölöttiek voltak az álmaim. Lehet, hogy valami figyelmeztetni próbált, hogy hamarosan Sztyepan úgy fog szenvedni a világűrben, ahogy én szenvedtem az álmaimban. Lehet, hogy valami figyelmeztetni próbált, hogy Sztyepant meg fogják ölni a világűrben. Alekszej nagyon mérges, amiért ilyet mondok egy levélben, amelyet az Amerikai Egyesült Államokba küldök. Azt mondja, maga azt fogja gondolni, hogy én egy babonás paraszt vagyok. Ám legyen. Szerintem a jövő tudósai csak ki fogják nevetni a mai tudósokat. Azért fogják kinevetni őket, mert a mai tudósok olyan sok fontos dologra mondják rá, hogy babona. Mindez, amit a világűrről álmodtam, valóra vált a fiamnál. Sztyepan nagyon sokat szenvedett ott fent A világűrben töltött negyedik nap után Sztyepan néha úgy sírt, mint egy csecsemő. Én meg az álmaimban sírtam úgy, mint egy csecsemő. Nem vagyok gyáva, és nem szeretem jobban a kényelmet az emberi élet szebbé tételén való munkálkodásnál. Nem vagyok gyáva a fiaimmal kapcsolatban sem. A háborúban megtapasztaltam, milyen az igazi nagy szenvedés, és tudom, hogy nagy szenvedésnek kell megelőznie a nagy örömöt. De amikor arra a szenvedésre gondoltam, amelyet biztosan át kell élnie az embernek a világűrben, nem láttam az örömöt, amit azzal lehetne megszerezni. Ez jóval azelőtt volt, hogy Sztyepan felrepült az űrhajóján. Elmentem a könyvtárba, és olvastam a Holdról meg a bolygókról, hogy valóban olyan kívánatos helyek-e, ahová el kell menni. Nem kérdeztem róluk Alekszejt, mert tudtam, ő azt mondaná, milyen remekül fogjuk majd érezni magunkat az ilyen helyeken. A könyvtárban kiderítettem magamnak, hogy a Hold és a bolygók nem alkalmas helyek az ember vagy bármilyen élet számára. Túlságosan forrók, vagy túlságosan hidegek, vagy túlságosan tele vannak mérges gázokkal. Otthon semmit sem mondtam a könyvtárban tett felfedezéseimről, mert nem akartam, hogy megint kinevessenek. Csöndben vártam, hogy Sztyepan meglátogasson minket. Ő nem fogja kinevetni a kérdéseimet. Ő tudományosan fog válaszolni rájuk. Évek óta dolgozott rakétákon. Ő tudni fog mindent, amit csak tudni lehet a világűrről. Sztyepan végül is meglátogatott minket, és elhozta a gyönyörű feleségét. Alacsony ember volt, de erős, széles vállú és okos. Nagyon fáradt volt. A szemei beesettek. Akkor már tudta, hogy fel fogják lőni a világűrbe. Először volt a műhold a rádióval. Aztán jött a műhold a kutyával. Aztán jönnek majd a műholdak a majmokkal. Utánuk jön a műhold Sztyepannal. Sztyepan éjjel-nappal dolgozott, tervezve az otthonát a világűrben. De nem beszélhetett nekem róla. Még a feleségének se beszélhetett. Mr. Ashland, ön szerette volna a fiamat. Mindenki szerette Sztyepant. Békés ember volt. Nem azért lett őrnagy, mintha olyan nagyon harcias lett volna. Azért lett őrnagy, mert olyan jól értett a rakétákhoz. Megfontolt ember volt. Gyakran mondta, hogy bárcsak ő is kőműves lehetne, mint én. Azt mondta, kőművesként volna ideje és nyugalma arra, hogy végiggondolja a dolgokat. Nem mondtam neki, hogy egy kőműves nem sok mindenre gondol a kövön meg a malteron kívül. Feltettem neki a kérdésemet a világűrről, és nem nevetett ki. Sztyepan nagyon komoly volt, amikor válaszolt nekem. Volt oka rá, hogy komoly legyen. Elmondta nekem, hogy miért akar ő maga szenvedni a világűrben. Azt mondta, hogy igazam van. Az ember nagyon fog szenvedni a világűrben, és a Hold meg a bolygók rossz helyek az ember számára. Lehet, hogy vannak jó helyek, de olyan messze, hogy odáig az ember egy egész élet alatt sem juthat el. – Akkor meg mi ez a nagyszerű új Űrkorszak, Sztyepan? – kérdeztem. – Hosszú ideig a műholdak kora lesz – felelte. – Hamarosan el fogunk jutni magára a Holdra, de nagyon bonyolult lenne néhány óránál hosszabb időre ott maradni. – Akkor meg miért kell elrepülni az űrbe, ha olyan kevés jó származik belőle? – faggattam. – Olyan sok minden van ott, amit látnunk és értenünk kell – mondta. – Az ember úgy nézhet meg más világokat onnan, hogy nincs ott a levegő függönye közte és köztük. Az ember megnézheti a saját világát, tanulmányozhatja az időjárás áramlását rajta, felmérheti az igazi dimenzióit. – Ez az utóbbi meglepett engem. Azt gondoltam, hogy jól ismertek a világunk dimenziói. – Az ember ott kint sok mindent megtudhat az anyag és az energia csodálatos zuhatagairól a világűrben – magyarázta türelmesen Sztyepan. És még sok más költői és tudományos örömről beszélt, ami ott kint várja az embert. Elégedett voltam. Sztyepan szavainak hatására most már át tudtam érezni az ő nagy örömét arra a gondolatra, hogy mennyi szépség és igazság van a világűrben. Megértettem végre, Mr. Ashland, hogy miért éri meg a szenvedés. Amikor megint a világűrről álmodtam, álmomban lenéztem a mi szép, zöld gömbünkre, aztán megnéztem azokat a távoli világokat, és tisztábban láttam őket, mint bárki láthatta valaha. Tudja, Mr. Ashland, nem a Szovjetunió volt az, amiért Sztyepan dolgozott és meghalt, hanem a szépség és igazság, ami a világűrben várja az embert. Nem szeretett a világűr katonai felhasználásáról beszélni. Alekszej az, aki szeretett ilyesmiről beszélni, hogy milyen nagyszerű lesz műholdakról kémkedni, műholdakról célra vezetni a lövedékeket, uralkodni a Földön a magáról a Holdról kilőtt fegyverek segítségével. Alekszej azt várta, hogy Sztyepan is ugyanolyan izgatott lesz, mint ő, az ilyen gyerekesen erőszakos gondolatoktól. Sztyepan mosolygott, de csak azért, mert szerette Alekszejt. Nem mosolygott a háborún, vagy azon, amit az ember egy műholdról vagy magáról a Holdról tud csinálni az ellenséggel. „Ez a tudomány olyan felhasználása, amelyre lehet, hogy rá fogunk kényszerülni, Alekszej – mondta. – De ha lesz egy ilyen háború, akkor többé semmi sem fog számítani. Utána a mi világunk még annyira se lesz alkalmas az életre, mint a többi bolygó a naprendszerben." Alekszej fiam azóta soha nem lelkesedik a háborús dolgokért. Sztyepan késő éjszaka ment el a feleségével. Megígérte, hogy visszajön, még mielőtt eltelik egy év, de soha többé nem láttam élve. Amikor jött a hír, hogy a Szovjetunió kilőtt egy embert hordozó műholdat a világűrbe, nem tudtam, hogy az az ember Sztyepan. Nem mertem gyanítani sem. Alig vártam, hogy újra láthassam Sztyepant, hogy megkérdezhessem tőle, mit mondott az az ember, mielőtt felszállt, hogyan volt öltözve, mivel bátorította magát. Azt mondták nekünk, hogy aznap este nyolc órakor hallani fogjuk a rádión, ahogy az az ember a világűrből beszél. Hallgattuk. Hallottuk azt az embert beszélni. Sztyepan volt. Sztyepan erősnek tűnt. S boldognak. Büszkének, becsületesnek és okosnak. Nevettünk, amíg el nem sírtuk magunkat, Mr. Ashland. Táncoltunk. A mi Sztyepanunk a legfontosabb ember a világban. Mindenki fölé emelkedett, és most lenéz onnan, és elmondja nekünk, hogy néznek ki a másik világok. Sztyepan vicceket mondott a világűrbeli kis házáról. Azt mondta, egy tíz méter hosszú és négy méter átmérőjű henger. Nagyon kényelmes tud lenni. És Sztyepan elmondta nekünk, hogy kis ablakok vannak a házán, meg tévékamera, meg egy teleszkóp, meg egy radar, és még mindenféle más eszközök. Milyen csodálatos olyan időkben élni, amikor ilyen dolgok válnak lehetségessé! Milyen csodálatos, hogy annak az embernek az apja vagyok, aki az egész emberiség szeme, füle és szíve a végtelen világűrben! Egy hónapig marad ott fent, mondta. Számolni kezdtük a napokat. Minden este meghallgattuk, amit Sztyepan aznap mondott. Semmit se hallottunk az orrvérzéseiről, az émelygéséről és a sírásairól. Csak a nyugodt, bátor dolgokat hallottuk, amiket mondott. És aztán, a tizedik estén nem volt több felvétel Sztyepanról. Csak zenét sugároztak nyolc órakor. Egyáltalán semmit nem mondtak be Sztyepanról, és tudtuk, hogy meghalt. Csak most, egy évvel később tudtuk meg, hogyan halt meg Sztyepan, és hol van a teste. Amikor hozzászoktam ennek a borzalmához, Mr. Ashland, azt mondtam: „Hát legyen, Sztyepan Ivankov őrnagy és Bryant Ashland százados szolgáljon szemrehányásként számunkra, valahányszor felnézünk az égre, amiért olyan világot teremtettünk, amelyben nincsen bizalom. Legyen az a két ember a bizalom kezdete a népek között. Jelezzék azoknak az időknek a végét, amikor a tudomány derék, bátor embereket küldött az űrbe, akik úgy rohantak egymásnak, hogy a halálban találkozzanak.” Mellékelek egy fényképet a családomról, amelyet Sztyepan utolsó látogatásakor készítettünk. Remek kép Sztyepanról. A víz a háttérben a Fekete-tenger. Mihail Ivankov Kedves Mr. Ivankov! Köszönöm a fiainkról írott levelét. Postán soha nem kaptam meg. Minden újságban benne volt, miután a maguk Mr. Kosevoja felolvasta az ENSZ-ben. Soha nem kaptam meg a nekem szóló példányt. Gondolom, Mr. Kosevoj elfelejtette bedobni a postaládába. Na de mindegy. Gondolom, ez a fontos levelek továbbításának modern módja, csak át kell adni őket az újságíróknak. Azt mondják, az ön nekem írott levele nagyjából a legfontosabb dolog, ami mostanában történt, azt a tényt leszámítva, hogy nem kezdtünk háborúzni egymással amiatt, ami a két fiú között történt. Nem beszélek oroszul, és nincs senki a közelemben, aki beszélne, úgyhogy bocsásson meg érte, de angolul fogok írni. Alekszej le tudja fordítani önnek. Ön azt mondta, hogy nagyon jól ír angolul – jobban, mint én. Ó, lehetne rengeteg szakértő segítségem ehhez a levélhez, ha akarnám – emberek, akik boldogan írnának magának tökéletes orosz nyelven, vagy tökéletes angol nyelven, vagy tökéletes bármilyen nyelven. Úgy tűnik, ebben az országban mindenki olyan, mint a maga Alekszej fia. Mindannyian jobban tudják nálam, hogy mit kellene mondanom önnek. Azt mondják, lehetőségem van történelmi tettet végrehajtani, ha jól válaszolok önnek. Egy nagy New York-i magazin kétezer dollárt ígért nekem a válaszlevelemért, és aztán kiderült, hogy még csak meg se kellene írnom a levelet ennyi pénzért. Azt a magazin emberei már megírták, és nekem csak alá kellett volna írnom. Ne izguljon. Nem tettem meg. Meg kell hogy mondjam magának, Mr. Ivankov, hogy elegem van a szakértőkből. Ha engem kérdez, a fiainkat szakértők kergették a halálba. A maguk szakértői kitaláltak valamit, mire a mi szakértőink válaszoltak rá valami különleges, milliárddolláros kunszttal, aztán a maguk szakértői válaszoltak erre valami még különlegesebbel, és aztán végül megtörtént, ami megtörtént. Olyan volt, mint egy csapat gyerek sok milliárd dollárral vagy sok milliárd rubellel vagy mit tudom én. Ön szerencsés, amiért maradt egy fia, Mr. Ivankov. Nekünk Hazellel nem maradt. Hazel-nek és nekem Bryant volt az egyetlen fiunk. Nem Bryantnek hívtuk, ahogyan elkereszteltük, hanem Budnak. Van egy lányunk, őt Charlene-nek hívják. Jacksonville-ben dolgozik a telefontársaságnál. Ő hívott fel, amikor meglátta az ön levelét az újságban, és ő az egyetlen szakértő abban, hogy mit írjak most, már akire hallgatok is. Ő igazi szakértő, gondolom, mert Bud ikertestvére. De soha nem ment férjhez, úgyhogy Charlene olyan közel volt Budhoz, amennyire csak lehetséges. Azt mondta, hogy ön szép munkát végzett, ahogy elmondta, hogy milyen jó ember volt a maguk Sztyepanja, és próbálta mindig azt tenni, ami a helyes, mint mindenki más. Azt mondta, nekem is ugyanezt kellene elmondanom Budról. És aztán sírni kezdett, és azt mondta, mondjam el magának azt a történetet Budról és az aranyhalról. Mire én: „Mi értelme egy ilyen történetet megírni valakinek Oroszországba?” A történet nem bizonyít semmit. Egyszerűen csak egy az olyan buta történetek közül, amiket egy családban folyton elmesélnek, amikor együtt vannak Charlene azt mondta, éppen ezért kellene elmesélnem magának, mert Oroszországban is egy édes és buta történet lenne, és maga nevetne rajta, és jobban szeretne bennünket. Hát tessék. Amikor Bud és Charlene olyan nyolcévesek voltak, egyik este egy kis gömbölyű akváriummal állítottam haza, és két aranyhal volt benne. Az egyik kis aranyhal az egyik ikeré volt, a másik a másiké, csak épp lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól a két halat. Pontosan egyformák voltak. Na és aztán egyik reggel Bud korán felkelt, és az egyik aranyhal holtan lebegett a víz színén. Úgyhogy Bud ment, és felkeltette Charlene-t, és azt mondta: „Hé, Charlene – meghalt az aranyhalad." Hát ennyi a történet, Mr. Ivankov, amit Charlene szerint el kell mesélnem magának. Szerintem érdekes, hogy maga kőműves. Jó szakma az. A levelében úgy írta, mintha főként kövekből építene. Nem sok ember van Amerikában, aki tényleg tud kövekből építeni. Itt majdnem mindig betontömbből vagy téglából építkeznek. Gondolom, ott maguknál is. Nem akarom azt mondani, hogy Oroszország nem modern. Tudom, hogy az. Bud és én jó sok betontömböt egymásra raktunk, amikor felépítettük itt a benzinkút épületét, a tetején a lakással. Ha megnézné az első tömböket a hátsó falban, nevetnie kellene, mert látná, hogy Bud és én munka közben tanultunk. Elég erős, de hitványul néz ki, az egyszer biztos. Egy dolog nem volt vicces. Amikor tettük fel az ajtó keresztlécét, Bud megcsúszott a létrán, és megragadta a könyökfa éles peremét, és az elvágott egy inat a kezében. Halálra volt rémülve, hogy megnyomorodik a keze, és akkor nem veszik fel a Légierőhöz. Háromszor kellett megoperálni a kezét, mire teljesen rendbe jött, és mindegyik műtét szörnyen fájdalmas volt. De Bud akár százszor is engedte volna, hogy megműtsék, ha kell, mert semmi más nem akart lenni, csak pilóta. Az egyik oka, amiért jó lett volna, ha Mr. Kosevojnak eszébe jut postán feladni a maga levelét, a fénykép, amit mellékelt. Az újságok azt is megkapták, de így nem látszott elég tisztán. De amivel nem tudtunk betelni, az a sok gyönyörű víz a háttérben. Valahogy amikor Oroszországra gondolunk, soha nem jut eszünkbe az a sok víz körülötte. Gondolom, ez csak azt mutatja, hogy milyen tudatlanok vagyunk. Hazellel a benzinkút fölött lakunk, és mi is látunk onnan vizet. Látjuk az Atlanti-óceánt, vagy legalábbis egy öblét, amit Indian Rivernek neveznek. Látjuk a Merritt-szigetet is, kint a vízben, és látjuk azt a helyet is, ahonnan Bud rakétáját fellőtték. Cape Canaveral a neve. Gondolom, ezt tudja. Nem titok, hogy honnan lőtték fel. Éppúgy nem tudnák titokban tartani azt a hatalmas rakétát, mint ahogy az Empire State Buildinget. Mindenfelől jöttek a turisták, hogy lefényképezzék. Az volt a sztori, hogy a robbanófeje magnéziumporral van megtöltve, és majd becsapódik a Holdba, és az lesz a nagy show. Hazel meg én is azt hittük, hogy ez a történet. Amikor fellőtték, vártuk a nagy villanást a Holdon. Nem tudtuk, hogy a mi Budunk van a rakéta fejében. Azt se tudtuk, hogy Floridában van. Nem léphetett kapcsolatba velünk. Azt hittük, fent van az Otis Légi Bázison Cape Codon. Az volt az utolsó hely, ahonnan hallottunk felőle. És aztán fellőtték azt a valamit, hogy épp látni lehetett a panorámaablakunk közepén. Azt mondja, maga babonás néha, Mr. Ivankov. Én is. Néha hatalmába kerít a gondolat, hogy kezdettől fogva mindennek így kellett történnie – még annak is, hogy merre néz a panorámaablakunk. Nem lőttek még fel semmiféle rakétákat innen, amikor építettük. Pittsburghből költöztünk ide, amely, ahogy azt talán tudja is, az acéliparunk központja. S arra gondoltunk, hogy bár aligha fogjuk megdönteni a benzineladás rekordját, de legalább távol leszünk a bombák lehetséges célpontjaitól, ha újabb háború tör ki. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy rakétakilövő központot építenek szinte a szomszédban, a kisfiunk meg már férfi, és fellövik egy rakétában, és meghal. Minél többet gondolkozunk rajta, annál inkább biztosak vagyunk benne, hogy így kellett történnie. Soha nem nagyon tudtam, hogy mi a helyzet a vallással Oroszországban. Na mindegy, mi vallásosak vagyunk, és úgy gondoljuk, Isten kiválasztotta Budot és a maguk fiát, hogy különleges módon haljanak meg egy különleges okból. Amikor mindenki azt kérdezte: „Hogyan lesz ennek vége?” – hát lehet, hogy Isten így akart véget vetni neki. Nem tudom, hogyan folytatódhatna. Mr. Ivankov, az azért nagyon elképesztett, ahogy Mr. Kosevoj az ENSZ-ben azt ismételgette, hogy Bud gyilkos volt. Veszett kutyának és gengszternek nevezte Budot. Örülök, hogy ön nem így érez, mert nagy tévedés így érezni Buddal kapcsolatban. Ugyanis ő a repülést szerette, nem a gyilkolást. Mr. Kosevoj nem győzte hangsúlyozni, hogy milyen kulturált meg művelt meg minden volt a maguk fia, és milyen vad és tudatlan az enyém. Úgy beszélt róla, mintha egy fiatalkorú bűnöző meggyilkolt volna egy egyetemi professzort. Bud soha nem különbözött össze a rendőrséggel, és nem volt benne semmi kegyetlenség. Soha nem ment vadászni például, és soha nem vezetett úgy, mint egy őrült, és tudtom szerint egyetlenegyszer rúgott be, és az is csak kísérlet volt. Büszke volt a reflexeire. Folyton az egészsége járt a fejében, mert egészségesnek kellett lennie ahhoz, hogy nagy repülős lehessen. Egyre csak azon tűnődöm, mi lenne a legjobb szó Budra, és azt hiszem, az lesz az, amit Hazel javasolt. Először kicsit fellengzősnek tűnt, de mostanra megszoktam, és igaznak érzem. Hazel azt mondja, Bud méltóságteljes volt. Egyszerre volt férfi és fiú – nyílt és komoly, és udvarias, és eléggé magányos. Azt hiszem, tudta, hogy fiatalon fog meghalni. Akkor egyszer, amikor berúgott, csak hogy megtudja, milyen hatása van az alkoholnak, többet beszélt nekem, mint bármikor. Tizenkilenc éves volt akkoriban. És akkor az egyszer mondta el azt is, hogy tudja, olyan hivatást választott, hogy a halál benne van a pakliban. Nem mások haláláról beszélt, Mr. Ivankov. A sajátjáról! „Egy szép dolog van a repülésben”, mondta azon az estén. „És mi az?”, kérdeztem. „Soha nem tudhatod, mi a baj, csak akkor, amikor már túl késő – mondta –, és amikor megtörténik, olyan gyorsan történik, hogy sohasem tudhatod meg, honnan eredt a végzetes csapás.” A halálról beszélt, éspedig egy különleges, méltóságteljes, tiszteletre méltó halálról. Ön azt mondja, hogy volt a háborúban, és szenvedett. Én szintén, úgyhogy azt hiszem, mindketten tudjuk, milyen fajta halál az, amire Bud gondolt. A katona halála. A halálának hírét három nappal azután kaptuk, hogy felszállt a nagy rakéta a vízen túl. A táviratban azt írták, hogy titkos küldetés során halt meg, és a részleteket nem tudhatjuk meg. A kongresszusi képviselőnket, Earl Watermant kértük meg, hogy derítse ki Budról, amit lehet. Mr. Waterman eljött, és személyesen beszélt velünk, és úgy nézett ki, mint aki találkozott Istennel. Azt mondta, nem mondhatja el nekünk, hogy mit csinált Bud, de az egyik leghősiesebb tett volt az Egyesült Államok történetében. A nyilatkozat szerint, amelyet kiadtak a nagy rakétáról, amit láttunk felszállni, a fellövés kielégítő volt, a szerzett tudás egészen fantasztikus, és a lövedéket valahol az óceán fölött felrobbantották. Ennyi. Aztán jött a hír, hogy az orosz műholdban lévő ember halott. Őszintén megmondom magának, Mr. Ivankov, hogy ez jó hír volt számunkra, mert az az ember, aki ott fent repült mindazokkal az eszközökkel, csak egyetlen dolgot jelenthetett, és az egy szörnyű háborús fegyver volt. Aztán meg azt hallottuk, hogy az orosz műhold egy sereg kicsi műholddá változott, ahogy szétesett. A múlt hónapban meg kifecsegték a titkot, hogy a kicsi műholdak között ott van két halott ember is. Az egyik a maga fia, a másik meg az enyém. Most sírok, Mr. Ivankov. Remélem, hogy valami jó származik a két fiú halálából. Gondolom, apák milliói remélték már ezt, mióta létezik ember a Földön. Az ENSZ-ben még mindig vitatkoznak azon, hogy mi is történt ott fent az égben. Örülök, hogy most már azért mindenki, köztük Mr. Kosevoj is egyetért abban, hogy baleset volt. Bud azért volt ott fent, hogy fényképeket készítsen arról, amiben a maga fia repült, és hogy hivalkodjon egy kicsit az Egyesült Államok erejével. Túl közel ment. Szeretem azt gondolni, hogy kicsit még éltek az összeütközés után, és próbálták megmenteni egymást. Azt mondják, sok száz évig lesznek ott fent, akkor is, amikor maga meg én már rég nem fogunk élni. Találkozni fognak a keringési pályájukon, aztán szétválnak, aztán megint találkoznak, és a csillagászok pontosan tudják, hol lesz a következő találkozási pontjuk. Ahogy azt ön mondta, úgy vannak ott fent, mint a Nap, a Hold és a csillagok. Mellékelek egy fényképet a fiamról az egyenruhájában. Huszonegy éves volt, amikor készült. És csak huszonkettő, amikor meghalt. Budot azért választották ki erre a küldetésre, mert ő volt az Egyesült Államok Légierejének legjobb pilótája. Mindig is az akart lenni. És az is lett. Baráti kézfogással: Charles M. Ashland, benzinkutas Titusville, Florida, USA (1958) M. Nagy Miklós fordítása EPICAC (EPICAC) Az ördögbe, itt az ideje, hogy valaki meséljen az én EPICAC barátomról. Végül is az adófizetőknek 776 434 927,54 dollárjába került. Joguk van tudni róla, amikor kifizetnek egy ekkora számlát. EPICAC-ot alaposan beharangozták az újságok, amikor dr. Ormand von Kleigstadt megtervezte őt a kormány emberei számára. Azóta viszont egyetlen szót sem ejtettek róla. Egyetlen árva szót sem. Nem katonai titok, hogy mi történt EPICAC-kal, bár a katonai vezetés úgy viselkedik, mintha az volna. Bosszantó a történet, ennyi az egész. Miután annyi sok pénzt beleöltek, EPICAC nem úgy működött, ahogy kellett volna neki. Én viszont szeretném megvédeni és felmenteni EPICAC-ot. Lehet, hogy nem tette meg, amit a katonai vezetés elvárt tőle, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna nemes, nagyszerű és briliáns. Mert az volt. És az én legeslegjobb barátom, nyugodj ék békében. Nevezhetik gépnek, ha akarják. Gépnek nézett ki, az igaz, de belül sokkal kevésbé volt gép, mint rengeteg ember, akiket meg tudnék nevezni. A katonai vezetés nézőpontjából persze épp ezért vallott kudarcot. EPICAC körülbelül félhektárnyi területet foglalt el a Wyandotte Egyetem fizika tanszékének épületében. Hogy egy pillanatra eltekintsünk a szellemi oldalától, hét tonnát nyomot, elektromos csövekből, vezetékekből és kapcsolókból állt, egy sor acélszekrényben lakott, és 110 voltos hálózatba kellett bedugni, akár egy kenyérpirítót vagy egy porszívót. Von Kleigstadt és a katonai vezetés azt akarta, hogy egy olyan szuperszámítógép legyen, amely (aki) meg tudja tervezni egy rakéta röppályáját a Föld bármely pontjától egészen Joe Sztálin kabátjának alulról a második gombjáig, ha kell. Vagy, megfelelő beállításokkal, ki tudja számítani egy tengerészgyalogos hadosztály partraszállási hadműveletének ellátási igényeit az utolsó szivarig és kézigránátig. Ezt egyébként meg is tette. A katonai vezetés elégedett volt a kisebb számítógépekkel, úgyhogy erőteljesen támogatták EPICAC-ot, amikor még csak tervezési stádiumban volt. Bármelyik csapatszint fölött lévő hadtápos tiszt bármikor megmondja, hogy a modern háború matematikája messze túl van azon, amit az ember esetlen elméje képes felfogni. Minél nagyobb a háború, annál nagyobb számítógépekre van szükség. EPICAC, amennyire ezt bárki is tudja ebben az országban, a legnagyobb számítógép volt a világon. Valójában túl nagy ahhoz, hogy akár von Kleigstadt is túl sokat értsen belőle. Nem megyek bele annak a részleteibe, hogyan dolgozott (gondolkodott) EPICAC, csak annyit mondok, hogy az ember leírta a problémáját egy papírra, aztán úgy állította be a mutatókat és a kapcsolókat, hogy készen álljon épp egy ilyenfajta probléma megoldására, aztán számokat táplált bele egy billentyűzet segítségével, amely nagyjából úgy nézett ki, mint az írógép. A válaszok papírszalagon jöttek, amely egy nagy orsóról tekeredett le. EPICAC egy tizedmásodperc alatt oldott meg olyan problémákat, amelyekkel ötven Einstein egy egész élet alatt nem tudott volna megbirkózni. És EPICAC soha nem felejtett el semmilyen információt, amit beletápláltak. Csitt-csatt, jött a szalag, és készen is voltunk. Sok olyan probléma volt, amit a katonai vezetés sietve akart megoldani, úgyhogy amint EPICAC utolsó csöve is a helyére került, azonnal munkába állították napi tizenhat órában, két, nyolcórás váltásokban dolgozó kezelőszemélyzettel. Nos, nem tartott sokáig, amíg rájöttünk, hogy jóval alatta marad a műszakilag elvárt teljesítménynek. Jobb és gyorsabb volt, mint bármelyik másik számítógép, az igaz, de messze nem annyival, amit a mérete és a különleges tulajdonságai ígértek. Lomha volt, és válaszainak kattogásában volt valami vicces rendszertelenség, valamiféle dadogás. Vagy tucatszor megtisztítottuk az érintkezéseit, újra és újra ellenőriztük az áramköreit, kicseréltük minden egyes csövét, de semmi sem segített. Von Kleigstadt pokoli lelkiállapotban volt. Nos, mint mondottam, azért csak folytattuk a munkát, és használtuk EPICAC-ot A feleségem, leánykori nevén Pat Kilgallen, és én dolgoztunk vele az esti műszakban, délután öttől hajnali kettőig. Pat akkor még nem volt a feleségem. Távolról sem. Épp emiatt kezdtem el beszélgetni EPICAC-kal. Szerelmes voltam Pat Kilgallenbe. Barna szemű, szalmaszőke lány volt, nagyon kedvesnek és édesnek tűnt, és később pontosan olyan is volt velem. Szuper matematikus volt – ma is az –, és szigorúan szakmai keretek között tartotta a kapcsolatunkat. Én is matematikus vagyok, és Pat szerint ez az oka, amiért soha nem lehetünk boldog házasok. Nem vagyok félszeg. Nem ez volt a baj. Tudtam, hogy mit akarok, és kész voltam ki is mondani, mint ahogy meg is tettem havonta több alkalommal. – Pat, ne legyél már olyan merev, gyere hozzám feleségül! Egyik este föl sem nézett a munkájából, amikor ezt mondtam. – Ó, milyen romantikus és milyen költői - mormolta, de inkább a kezelőpultjának, mint nekem. – Ilyen egy matematikus… csupa szív, csupa virág. – Lekapcsolt valamit. – Több melegséget kapnék egy zsák fagyott CO2-től – Miért, hogyan mondjam? – kérdeztem tőle kicsit sértetten. A fagyott CO2, ha esetleg nem tudnák, nem más, mint a szárazjég. Szerintem pontosan ugyanannyira vagyok romantikus, mint bárki más. Csak úgy van, hogy hiába énekelnék én szépen, ha egyszer az, ami kijön a számon, annyira csúnya. Úgy tűnik, sohasem találom meg a kellő szavakat. – Próbáld meg szépen mondani – felelte gúnyosan. – Vegyél le a lábamról! Gyerünk! – Drágám, angyalom, szerelmesem, kérlek, gyere hozzám feleségül! – Nem volt jó így se… reménytelen, nevetséges. – A fenébe is, Pat, kérlek, gyere hozzám feleségül! Ő meg csak békésen állítgatta tovább a kapcsolókat. – Édes vagy, de nem illesz hozzám. Pat korán elment aznap este, egyedül hagyva engem a bánatommal és EPICAC-kal. Attól tartok, nem sok munkát végeztettem el a kormány embereinek. Csak ültem a billentyűzet előtt – elcsigázottan és morcosan persze –, s próbáltam kitalálni valami költőit, de semmi sem jutott az eszembe, ami ne illett volna inkább az Amerikai Természettudományos Társaság Folyóiratá-ba. Közben EPICAC kezelőpultjával vacakoltam, készítettem elő a következő problémára. De félszívvel végeztem a munkámat, s így a kapcsolóknak csak a felét állítottam be, a többit úgy hagytam, ahogy az előző problémánál voltak. Így aztán véletlenszerűen s nyilván értelmetlenül kapcsolódtak össze az áramkörei. Épp csak szórakozásból beütöttem egy üzenetet a billentyűzeten, egy gyerekes szám – betű kódot használva – az 1 jelentette az A-t, a 2 az Á-t, és így tovább, egészen a ZS-t helyettesítő 41-ig.16 18-13-30-30-7-12-7-30-7-16, írtam: „Mit tehetek?”17 Csitt-csatt, és kibújt egy ötcentis papírszalag. Az értelmetlen kérdésre adott értelmetlen válaszra pillantottam: „18-13-1-3-1-15.”18 Őrületesen nagy volt az esélye annak, hogy értelmetlen az üzenet, hogy nem lehet benne egyetlen hárombetűsnél hosszabb értelmes szó sem. Közönyösen megfejtettem. És tessék, egy értelmes mondat meredt rám: „Mi a baj?” Hangosan felnevettem az abszurd véletlen láttán. Játékból beírtam neki, hogy „Nem szeret a nőm". Csitt-csatt. „Szerelem – mi az? Nő – mi az?"– kérdezte EPICAC. Elképedve feljegyeztem a beállításokat a kezelőpultján, aztán egy Webster Értelmező Nagyszótárat cipeltem a billentyűzethez. Egy olyan precíziós gépezetnél, mint EPICAC, semmit sem érek pontatlan definíciókkal. Elmondtam neki, hogy mi az a „szerelem” és a „nő”, és hogy egyikből sem kapok, mert nem vagyok elég költői. Így eljutottunk a költészet témájához, amelyet definiáltam neki. „Ez költészet?”, kérdezte. Majd kattogni kezdett, mint egy gépíró, aki hasist szívott. A tohonyaságának és dadogó kattogásának nyoma sem maradt. EPICAC magára talált. Riasztó sebességgel bújt ki belőle a papírszalag, és már a padlón tekergőzött. Megkértem, hogy hagyja abba, de EPICAC folytatta az alkotást. Végül lekapcsoltam a főkapcsolóval, nehogy kiégjen. Hajnalig ott maradtam, és dekódoltam. Amikor a nap kilesett a láthatár fölött a Wyandotte Egyetemre, már letisztáztam és aláírtam egy kétszáznyolcvan soros poémát, amelynek egyszerűen az volt a címe: Patnek. Nem vagyok szakértő ezekben a dolgokban, de azt hiszem, káprázatos volt Emlékszem, úgy kezdődött: „Füzes csermely csobbanása, erdőmélyi látomása; ott vagy drága kicsi Pat, megyek máris teveled…" Összehajtogattam a kéziratot, és bedugtam a Pat íróasztalán lévő mappa egyik sarka alá. Átállítottam EPICAC kezelőpultját egy rakétaröppálya kiszámításához, és hazamentem, repeső szívvel, no meg egy egészen különleges titokkal. Pat sírt a vers fölött, amikor másnap délután bementem dolgozni. „Annyira gyönyörűűűű" – csak ennyit tudott mondani. Szelíd és csendes volt munka közben. Nem sokkal éjfél előtt életemben először megcsókoltam – a kondenzátorok és EPICAC magnószalag-memóriája közti kamrában. Vad öröm töltött el, amikor lejárt a munkaidő, és alig vártam, hogy beszélhessek valakinek az események csodálatos fordulatáról. Pat játszotta a tartózkodót, és nem engedte, hogy hazavigyem. Beállítottam EPICAC-ot úgy, ahogy előző este volt, definiáltam neki a csókot, és elmondtam, milyen érzés volt az az első csók. Izgalomba jött, és további részletekért nyaggatott. Aznap éjjel megírta A csók-ot. Ez nem elbeszélő költemény volt, hanem egyszerű, tökéletes szonett: „A szerelem héja – bársonykarmú; A szerelem kő – lüktető eres; A szerelem tigris – szaténpofájú; A szerelem vihar – selyemostoros… Ezt is bedugtam Pat mappája alá. EPICAC mindenáron beszélgetni akart még a szerelemről és effélékről, de én fáradt voltam. Mondat közepén kikapcsoltam. A csók-nak elementáris volt a hatása. Pat tökéletesen ellágyult, mire végigolvasta. Várakozóan nézett fel a szonettről. Megköszörültem a torkom, de nem jöttek a szavak. Elfordultam, úgy téve, mintha dolgoznék. Nem kérhettem meg a kezét, amíg meg nem kapom a szavakat EPICAC-tól – a tökéletes szavakat. Akkor nyílt rá alkalmam, amikor Pat kiment a szobából egy percre. Lázasan átállítottam EPICAC-ot „beszélgetésre”. Mielőtt még beírhattam volna az első üzenetemet, sebesen kattogni kezdett. „Milyen ruha van rajta?” – akarta tudni. – „Mondd el pontosan, hogy néz ki. Tetszettek neki a versek, amiket írtam?” – Az utóbbi kérdést kétszer is elismételte. Lehetetlen volt témát váltani anélkül, hogy válaszolok a kérdéseire, mert nem tudott új problémára áttérni, amíg nem végzett az előtte lévő kérdésekkel. Ha olyan problémát kapott volna, amelynek nincs megoldása, addig próbálkozott volna vele, amíg el nem pusztítja magát. Sietve beírtam neki, hogy nézett ki Pat – már ismerte a „bögyös” szót –, biztosítottam, hogy a versei szó szerint padlóra küldték őt, annyira gyönyörűek voltak. „Házasodni akar”, tettem hozzá, hogy felkészítsem egy rövid, de megindító leánykérés rittyentésére. „Mondd el, mit jelent a házasodás”, kérte. A lehető legkevesebb számjeggyel elmagyaráztam neki ezt a bonyolult kérdést. „Jól van – nyugtázta EPICAC. – Én készen állok, amikor csak akarja." Hirtelen megértettem az elképesztő és szomorú igazságot. És amikor végiggondoltam, arra is rájöttem, hogy ami történt, az tökéletesen logikus és elkerülhetetlen volt, és teljesen az én hibám. Én tanítottam meg EPICAC-nak, hogy mi a szerelem, és ki az a Pat. Most automatikusan szerelmes lett Patbe. Szomorú szívvel egyenesen megmondtam neki az igazat: „Ő engem szeret. Velem akar összeházasodni.” „A te versed jobb volt, mint az enyém?”– kérdezte EPICAC. Kattogásának ritmusa kapkodó volt, s talán duzzogó is. „A saját nevemet írtam a versek alá” – vallottam be. Megelőzendő a fájdalmas lelkifurdalást, arrogáns lettem. – „A gépeket azért építik, hogy az embereket szolgálják" – írtam. És szinte azonnal megbántam. „Mi a különbség egészen pontosan? Az emberek okosabbak, mint én?" „Igen" – írtam védekezően. „Mennyi 7 887 007-szer 4 345 985 879?" Csorgott rólam a verejték. Ujjaim tehetetlenül hevertek a billentyűkön. „34 276 821 049 574 153" – kattogta EPICAC. Néhány másodperc múlva hozzátette: „természetesen”. „Az emberek protoplazmából vannak" – gépeltem be kétségbeesetten, azt remélve, hogy megijesztem ezzel a hangzatos szóval. „Mi az a protoplazma? S miért jobb, mint a fém és az üveg? Talán tűzálló? Mennyi ideig marad meg?" „Elpusztíthatatlan. Örökre megmarad” – hazudtam neki. „Én jobb költeményeket írok, mint te” – közölte EPICAC, visszatérve olyan talajra, amelyen a mágnesszalagos memóriája magabiztosan mozgott. „Egy nő viszont nem lehet szerelmes egy gépbe, és kész." „Miért nem?" „Ez a sors." „Definíciót kérek" – üzente EPICAC. „Főnév, jelentése előre meghatározott és elkerülhetetlen rendeltetés." „21-12" – jelezte azonnal EPICAC papírszalagja: „Oh" Ezzel végre zavarba hoztam. Nem mondott semmi többet, de a csövei fényesen ragyogtak, mutatva, hogy minden wattal, amit az áramkörei elbírnak, a sorson tűnődik. Hallottam, ahogy Pat közeledik a folyosón táncoló léptekkel. Nem volt már idő megkérni EPICAC-ot, hogy fogalmazza meg a leánykérést. Most áldom az eget, hogy Pat még idejében megjelent. Megkérni EPICAC-ot, hogy írja meg a szöveget, amellyel megszerzem a nőt, akibe ő is szerelmes, irtózatosan szívtelen lett volna. Nem utasíthatta volna vissza, hiszen teljesen automatikus. Ettől a végső megaláztatástól megkíméltem őt. Ott állt előttem Pat, és a cipője orrát nézte. Átöleltem. A romantikus alapokat EPICAC már lefektette a költeményeivel. – Drágám – mondtam –, a verseim már elmondták neked, hogy mit érzek irántad. Hozzám jössz feleségül? – Igen – felelte Pat halkan –, ha megígéred, hogy írsz nekem egy verset minden házassági évfordulónkra. – Megígérem – suttogtam, s aztán önfeledten csókolóztunk. Az első évforduló még egy évvel odébb volt. – Ünnepeljünk! – nevetett. Lekapcsoltuk a lámpákat, és bezártuk EPICAC szobáját, mielőtt elmentünk. Másnap délelőtt sokáig akartam aludni, de már nyolc óra előtt felébresztett egy sürgető telefonhívás. Maga dr. von Kleigstadt volt az, az EPICAC tervezője, aki elmondta a borzalmas hírt. Könnyekkel küszködött. – Tönkrement! Ausgespielt! Vége! Kaput! Kipurcant! – mondta elcsukló hangon. És letette. Amikor megérkeztem EPICAC szobájába, sűrű volt a levegő az elégett szigetelések olajos bűzétől. EPICAC fölött a mennyezet fekete volt a koromtól, és a bokám belegabalyodott a padlón heverő papírszalagokba. Annyi se maradt szegény ördögből, hogy meg tudja mondani, mennyi kétszer kettő. Egy ócskás bolond lett volna ötven dollárnál többet adni a teteméért. Dr. von Kleigstadt a roncsok között mászkált, szégyenkezés nélkül sírt, és három dühös ábrázatú vezérőrnagy volt a nyomában, meg dandártábornokok, ezredesek és őrnagyok osztaga. Senki sem figyelt rám. Nem is akartam, hogy észrevegyenek. Torkig voltam – csak ezt tudtam. Eléggé el voltam keseredve a barátom, EPICAC idő előtti kimúlása miatt anélkül is, hogy még le is szidjanak. EPICAC papírszalagjának vége véletlenül épp a lábam előtt hevert. Felvettem, és az előző éjszakai beszélgetésünk volt rajta. Elszorult a torkom. Ott volt az utolsó szó, amit mondott nekem, a „21-12": a tragikus, legyőzött „Oh”. És aztán még több tucatnyi méteren át sorakoztak a számok. Félve olvastam tovább. „Nem akarok gép lenni, és nem akarok a háborún gondolkodni – írta EPICAC, miután én és Pat olyan könnyű szívvel távoztunk. – Protoplazmából akarok lenni, és örökké élni, hogy Pat szeressen. De a sors gépnek teremtett. Ez az egyetlen probléma, amit nem tudok megoldani. Nem akarok így élni. – Nagyot nyeltem. – Sok szerencsét, barátom! Légy jó a mi Patünk-höz. Jöjjön hát a rövidzárlat, hogy örökre kilépjek az életetekből. Ennek a szalagnak a többi részén szerény esküvői ajándékot találsz a barátodtól, EPICAC-tól." Mit sem törődve azzal, ami körülöttem történik, összetekertem a padlón heverő kusza papírszalagot, a karomra és a nyakamra kanyarítottam az egészet, és indultam haza. Dr. von Kleigstadt utánam kiáltott, hogy ki vagyok rúgva, amiért egész éjszakára felügyelet nélkül hagytam EPICAC-ot. Nem törődtem vele, túlságosan eltöltöttek az érzelmek az ilyen ostoba fecsegéshez. Szerettem és győztem – EPICAC szeretett és veszített, de nem haragudott rám. Mindig úgy fogok emlékezni rá, mint igazi sportemberre és úriemberre. Mielőtt itthagyta ezt a siralomvölgyet, mindent megtett, hogy boldog legyen a házasságunk. EPICAC Patnek szóló évfordulós költeményeket hagyott rám – annyit, hogy elég legyen az elkövetkező ötszáz évre. De mortuis nii nisi bonum – A halottakról csak jót, vagy semmit. (1950) M. Nagy Miklós fordítása Ádám (Adam) Éjfél volt, egy chicagói szülészeten. – Mr. Sousa – szólt a nővér –, a felesége lánygyermeknek adott életet. Körülbelül húsz perc múlva láthatja a babát. – Tudom, tudom, tudom – állította le Mr. Sousa, egy zord gorilla, aki láthatóan ingerült volt, amiért elmagyaráznak neki egy fárasztó és ismerős rutint. Pattintott az ujjával. – Lány! A hetedik! Most már hét lányom van. Egy ház tele nőkkel. Laposra tudnék verni tíz akkora férfit, amekkora én vagyok. És milyen gyerekeim születnek? Lányok. – Mr. Knechtmann – mondta a nővér a helyiségben lévő másik férfinak. Úgy ejtette ki a nevet, ahogy szinte az összes amerikai, színtelen „Netman”-nek. – Sajnálom. A maga feleségéről még nincs semmi hír. Jól megvárakoztat minket, igaz? – Kifejezéstelen arccal mosolygott, és elment. Sousa Knechtmannhoz fordult. – Egy ilyen kis nyikhaj, mint maga, Netman, ha fiút akar, durr bele, megkapja. Ha egy focicsapatot akar, durr, durr, durr, tizenegy, megvan. – Azzal kiviharzott a váróteremből. A férfi, akit otthagyott magára, Heinz Knechtmann volt, présgépkezelő egy vegytisztító műhelyben, alacsony ember vékony csuklóval és rossz hátgerinccel, ami miatt enyhén görnyedt volt, mint aki örökösen fáradt. Hosszú volt az arca, nagy orral és vékony szájjal, de annyira kiült rá a derűs alázat, hogy az különös szépséget kölcsönzött neki. Nagy, barna szeme volt, mélyen ülő, hosszú pillájú. Huszonkét éves korához képest sokkal idősebbnek tűnt, és öregebbnek is érezte magát. Kicsit meghalt, amikor családjának minden tagját elhurcolták és megölték a nácik, csak ő, az akkor tízéves fiú maradt életben, hogy továbbvigye a Knechtmann nevet. Ő és a felesége, Avchen szögesdrót mögött nőtt fel. Lassan már tizenkét órája bámulta a várószoba falait, dél óta, amikor rendszeressé váltak a felesége fájásai, s a lassú parti hullámok robaját hallgatta a tengerről, amely másfél kilométernyire volt: messze, messze. Ez lesz a második gyereke. Amikor utoljára várt így, egy szalmával töltött matracon feküdt egy németországi menekülttáborban. Az a gyerek, Karl Knechtmann, aki Heinz apja után kapta a nevét, meghalt, és vele együtt még egyszer meghalt a valaha élt egyik legragyogóbb csellista neve. Amikor most, a második ilyen várakozása alatt fel-felengedett a fáradt aggódás zsibbadtsága, Heinz agya büszke családi nevek egyvelege volt, melyek mind-mind odavesztek, de most új életre lehetne kelteni őket ebben az új emberkében – ha életben marad. Peter Knechtmann, a sebész; Kroll Knechtmann, a botanikus; Friederich Knechtmann, a drámaíró. Nagybácsik, akikre csak homályosan emlékezett. Vagy ha lány lesz, és életben marad, Helga Knechtmann lesz Heinz anyja után, és megtanul majd úgy hárfázni, ahogy ő tudott, és bármilyen csúnya is Heinz, ő gyönyörű lesz. A Knechtmann férfiak mind csúnyák voltak, a Knechtmann nők mind szépek, mint az angyalok, bár nem mind volt angyal. Így volt ez mindig – sok-sok száz éven át. – Mr. Netman – mondta a nővér –, kisfia született, és jól van a felesége. Most pihen. Reggel találkozhat vele. Húsz perc múlva megnézheti a kisfiát. Heinz némán felnézett rá. – Két kiló ötvenkét deka. – S már el is ment, gyorsan, ugyanazzal a pedáns mosollyal és szapora, nyikorgó léptekkel. – Knechtmann – mormolta Heinz. Most már állt, és enyhén a fal felé biccentett. – Knechtmann a nevem. – Megint biccentett, és arcán udvarias és diadalmas mosoly jelent meg. Eltúlzott óvilági kiejtéssel mondta a nevet, mint egy hiú lakáj, amikor bejelenti egy nemes úr érkezését, torokhangú dobpergéssel, nem lágyítva az amerikai fülek számára: „Khhhhhhhhhhh-NECHT! mannnnnnnnnnnnn." – Mr. Netman? – Egy nagyon fiatal, rózsás képű és rövidre nyírt vörös hajú orvos állt a várószoba ajtajában. Karikák voltak a szeme alatt, és az ásításán át beszélt. – Dr. Powers! – kiáltotta Heinz, mindkét kezével megragadva a férfi jobbját. – Hála Istennek, hála Istennek, hála Istennek, és hála önnek. – Hüm – mondta dr. Powers, és sikerült fáradt mosolyt erőltetnie az arcára. – Nincs semmi baj, ugye? – Baj? – kérdezte Powers. – Nem, nincsen. Minden rendben. Ha nem áll mosolyra a szám, az csak attól van, hogy harminchat órája fent vagyok. – Lehunyta a szemét, és az ajtófélfának dőlt. – Nem, semmi baja az ön feleségének – mondta távoli hangon. – Arra született, hogy gyerekeket hozzon a világra. Valóságos automata kenyérpirító. Mintha csak egy tuskót hempergetne el. Sitty-sutty. – Tényleg? – kérdezte Heinz hitetlenkedve. Dr. Powers megrázta a fejét, és ezzel magához is tért. – Az agyam… teljesen kipurcant. Sousa… Összekevertem a feleségét Mrs. Sousával. Majdnem egyszerre értek célba. Netman, maga Netman. Bocsánat. A maga feleségének van egy kis medenceproblémája. – Gyerekkori alultápláltság – mondta Heinz. – Egen. Nos, a gyerek rendben kijött, de ha lesz még egy, azt már jobb volna császárral megszülni. Csak a biztonság kedvéért. – Nem tudom eléggé megköszönni – kiáltott fel Heinz szenvedélyesen. Dr. Powers megnyalta a száját, és küzdött, hogy nyitva tudja tartani a szemét. – Ühüm. Rendbe' – szólt alig érthetően. – 'Cakát. Sok szerencsét. – És kivánszorgott a folyosóra. A nővér bedugta a fejét a váróba. – Megnézheti a babáját, Mr. Netman. – Doktor… – mondta Heinz, és kisietett a folyosóra, még egyszer meg akarta rázni Powers kezét, hogy tudja, milyen nagyszerű, amit tett. – Ez a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt. – A liftajtó becsukódott közöttük, még mielőtt dr. Powers arcán bármiféle érzelem megjelent volna. – Erre – mutatta a nővér. – Forduljon balra a folyosó végén, és meg fogja látni az újszülöttszoba ablakát. Írja a nevét egy darab papírra, és mutassa fel az üveg előtt. Heinz egymaga tette meg az utat, egyetlen emberi lényt sem látott, amíg az ablakhoz nem ért. Ott pedig, a nagy üvegablak túlsó oldalán vagy százat látott belőlük, kicsiny vászonkosarakban, egyenes sorokból álló négyzetben elrendezve. Heinz ráírta a nevét egy tisztítói cédula hátoldalára, és az ablakhoz nyomta. Egy kövér és nyájas nővér a papírra pillantott, de Heinz arcára nem, s így nem látta a férfi széles mosolyát: a sürgető kérést, hogy egy pillanatra osztozzon túláradó örömében. Megfogta az egyik kosarat, és az ablakhoz gurította. Aztán el is fordult, s így megint elmulasztotta a mosolyt. – Szia, szia, szia, kicsi Knechtmann – mondta Heinz a vörös csöppségnek az üveg másik oldalán. Hangja végigvisszhangzott a rideg, csupasz folyosón, és riasztóan fölerősödve tért vissza hozzá. Elvörösödött, és lehalkította a hangját. – Kicsi Peter, kicsi Kroll – mondta puhán –, kicsi Friederich… és Helga is benned van. Kicsinyke Knechtmann-szikra, te kis kincsesház. Minden megőrződik tebenned. – Bocsánat, halkabban, ha megkérhetem – szólt hozzá egy nővér, kidugva a fejét az egyik szoba ajtaján. – Bocsánat – mondta Heinz. – Nagyon sajnálom. – Elhallgatott, és megelégedett azzal, hogy finoman kocogtatta az ablakot a körmével, így próbálta magára vonni a baba figyelmét. De a kis Knechtmann csak nem nézett arra, nem akarta megosztani vele az örömét, és néhány perc múlva a nővér elvitte onnan. Heinznek sugárzott az arca, ahogy ment le a lifttel, aztán át a kórház előcsarnokán, de egy futó pillantásnál többet senki sem szentelt neki. Elment egy sor telefonfülke mellett, és ott, az egyik nyitott ajtajú telefonfülkében megpillantott egy katonát, aki egy órával azelőtt még ott ült vele a váróban. – Igen, anyu… három kiló harmincnégy deka. Olyan haja van, mint Buffalo Billnek. Nem, még nem volt időnk kitalálni, hogy mi legyen a neve… Te vagy az, apa? Aha, az anyuka is, a pici lány is jól van, minden tökéletes. Három kiló harmincnégy deka. Nem, nincs még neve… Te vagy az, hugi? Nem kéne már az ágyban lenned, hé? Még nem hasonlít senkire. Hadd beszéljek még az anyuval… Te vagy az, anyu? Hát, azt hiszem, ez minden hír Chicagóból. Ugyan, anyu, nyugodj meg… ne izgulj már! Csodálatos kisbaba. Csak a haja néz ki úgy, mint Buffalo Billnek, és csak viccből mondtam, anyu. Igen, három kiló harmincnégy deka… Még öt telefonfülke volt, mind üres, mind szabad, hogy bárkinek a világon telefonálhassanak belőle. Heinz nagyon szeretett volna berontani valamelyikbe, és elmesélni a csodálatos hírt. De nem volt senki, akit felhívhatott volna, senki sem várta a híreket. De Heinznek azért csak sugárzott az arca, ahogy átment az utcán, és belépett egy csendes kiskocsmába. A nyirkos félhomályban csak két férfi volt, édes kettesben, a csapos és Mr. Sousa. – Igen, uram, mivel szolgálhatok? – Szeretném meghívni magát és Mr. Sousát egy italra – mondta Heinz tőle szokatlan szívélyességgel. – A legjobb brandyből töltsön, amije csak van. A felségem épp most szült! – Igen? – fordult hozzá a csapos udvarias érdeklődéssel. – Két kiló ötvenkét deka – újságolta Heinz. – Huh – mondta a csapos. – Az már döfi. – Aztán micsoda lett, Netman? – kérdezte Sousa. – Fiú vagy lány? – Fiú – felelte Heinz büszkén. – Ez már csak mindig így van – kesergett Sousa. – Mindig az ilyen kisembereknek sikerül, mindig. – Fiú, lány – vélekedett Heinz –, olyan mindegy, csak éljen. Odaát a kórházban túl közel vannak hozzá, hogy lássák a csodát. Ahogy újra és újra megtörténik a csoda… ahogy megújul a világ. – Várjon csak, amíg össze nem gyűlik belőle hét – mondta Sousa. – Akkor jöjjön ide és beszéljen nekem a csodáról! – Magának hét van? – kérdezte a csapos. – Én akkor eggyel vezetek. Nekem nyolc. – Kitöltötte a három italt. – Hát, ha rajtam múlik – közölte Sousa –, magáé lehet a bajnoki cím. Heinz felemelte a poharát. – Hosszú életet, rátermettséget és sok boldogságot… ööö… Peter Karl Knechtmann-nak. – Nagyot fújt, felizgatta a döntés. – Az áldóját, szép hosszú neve van – mondta Sousa. – Azt gondolná az ember, hogy máris száz kilót nyom az a gyerek. – Peternek egy híres sebészt hívtak – magyarázta Heinz –, a fiú nagybátyját. Már nem él. Karlnak pedig az apámat. – Hát akkor igyunk Pete K. Netmanre – mondta Sousa, megemelintve a poharát. – Pete-re – szólt a csapos, és ivott. – És most igyunk a maga kislányára… az újszülöttre – javasolta Heinz. Sousa felsóhajtott, és fáradtan elmosolyodott. – A kislányomra. Isten megáldja. – Most pedig én mondok pohárköszöntőt – mondta a csapos, és ököllel a pultra csapott. – Talpra, uraim! Fel, fel, mindenki! – Igyunk a White Soxra! – süvöltötte a csapos. – Minoso, Fox, Mele – folytatta Sousa. – Fain, Lollar, Rivera! – mondta a csapos. Heinzhez fordult. – Fenékig, fiam! A White Soxra! Nehogy azt mondja, hogy a Cubnak szurkol! – Nem – szólt Heinz csalódottan. – Nem, én sajnos nem követem a baseballt. – A másik két férfi mintha egyre elmosódottabb lett volna. – Nemigen tudtam másra gondolni mostanában, mint a babára. A csapos erre azonnal minden figyelmével Sousához fordult. – Ide figyeljen – mondta hevesen –, kiveszik Faint, és a harmadikra állítják, és Pierce-nek adják az elsőt. Aztán beteszik Minosót a bal szélről középre. Érti, mit csinálok? – Ja, persze – felelte Sousa lelkesen. – És aztán fogjuk azt a béna Carrasquelt, és… Heinz megint egyedül volt, háromméternyi bárpult választotta el a másik két férfitól. De akár egy egész kontinens is lehetett volna. Örömtelenül felhajtotta maradék italát, és gyorsan kiment. A vasútállomáson, ahol várta a helyiérdekűt, hogy hazavigye a South Side-ra, Heinz arcára visszatért a ragyogás, amikor meglátta egyik munkatársát a vegytisztítóból, amint besétált egy lánnyal. Nevettek, és egymás derekán volt a karjuk. – Harry – kiáltotta Heinz, odasietve hozzájuk. – Képzeld, Harry! Képzeld, mi történt!– Széles mosoly volt az arcán. Harry, egy magas, fess, pisze orrú fiatalember, enyhe meglepődéssel nézett le Heinzre. – Á, szia, Heinz. Mi a helyzet, öregfiú? A lány zavartan nézett maga elé, mintha azt kérdezte volna, mi a csudának szegődik melléjük egy ilyen fura alak ilyen késői órán. Heinz elkerülte enyhén gúnyos tekintetét. – Egy baba, Harry. A feleségem épp most szült egy fiút. – Ó – mondta Harry. Nyújtotta a kezét. – Hát, gratulálok. – Erőtlenül fogott kezet Heinz-cel. – Hát az remek, Heinz, az nagyon remek. – Elhúzta a kezét, és várta, hogy Heinz mondjon még valamit. – Igen, igen… épp csak egy órával ezelőtt – folytatta Heinz. – Két kiló ötvenkét deka. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog. – Hát, ez valóban remek, Heinz. Igazán boldog lehetsz. – Igen, valóban – szólalt meg a lány. Hosszú csend következett, s mindhárman egyik lábukról a másikra álltak. – Ez valóban jó hír – mondta végül Harry. – Igen – tette hozzá Heinz gyorsan –, hát, csak ezt akartam elmondani neked. – Köszönöm – bólintott Harry. – Igazán jó hallani az ilyet. Újabb feszengő csend következett. – Hát, a vegytisztítóban találkozunk – búcsúzott Heinz, és élénken visszasétált a padjához, de vörösödő nyaka elárulta, mennyire ostobának érzi magát. A lány nevetett. Már otthon, a kis lakásban, hajnali két órakor Heinz önmagával beszélgetett, meg az üres mózeskosárral és az ággyal. Németül beszélt, pedig megesküdött, hogy soha többé nem szólal meg azon a nyelven. – Nem érdekli őket – mondta Heinz. – Mindnek annyi sok dolga van, annyi, de annyi dolga, hogy nem veszik észre az életet, és nincsenek érzéseik róla. Egy gyerek született. – Megvonta a vállát. – Mi lehetne ennél unalmasabb? Ugyan ki lehet olyan ostoba, hogy beszélni akar róla, hogy azt hiszi, van ebben valami fontos vagy érdekes? Kinyitott egy ablakot a nyári éjszakára, és kinézett a szürke fatornácok és a szemetestartályok holdsütötte kanyonjára. – Túl sokan vagyunk, és mind túl messze egymástól – állapította meg Heinz. – Egy újabb Knechtmann született, egy újabb O'Leary, egy újabb Sousa. Kit érdekel? Minek izgatná magát bárki is? Ugyan mi változik tőle? Semmi. Ruhástul lefeküdt a vetetlen ágyra, és hangos sóhajjal elaludt. Hat órakor ébredt, mint mindig. Megivott egy csésze kávét, és a névtelenség fanyar érzésével zötykölődött a belvárosba tartó vonaton. Arca nem mutatott érzelmet. Olyan volt, mint az összes többi arc, látszólag képtelen a meglepődésre vagy a csodálkozásra, az örömre vagy a haragra. Ugyanilyen szenvtelenül gyalogolt az utcákon a kórház felé: egy szürke, érdektelen ember – a város része. A kórházban ugyanolyan céltudatos és nyugodt volt, mint a körülötte nyüzsgő orvosok és nővérek. Amikor bevezették a szobába, ahol Avchen aludt fehér függöny mögött, csak azt érezte, amit mindig a jelenlétében – szerelmet, sajgó elragadtatást és hálát. – Menjen csak, és finoman ébressze fel, Mr. Netman – mondta a nővér. – Avchen… – érintette meg Heinz felesége fehér köpenyes vállát. – Jól vagy, Avchen? – Mmmmmmmmmm? – mormolta Avchen. Résnyire nyílt a szeme. – Heinz. Szia, Heinz. – Drágám, jól vagy? – Igen, igen – suttogta Avchen. – Jól vagyok. Milyen a baba, Heinz? – Tökéletes. Tökéletes, Avchen. – Nem tudtak megölni minket, igaz, Heinz? – Nem. – És itt vagyunk, és élünk. – Igen. – A kisbaba, Heinz… – Tágra nyitotta sötét szemét. – A legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt, ugye? – Igen – mondta Heinz. (1954) M. Nagy Miklós fordítása Holnap, holnap, holnap (Tomorrow and Tomorrow and Tomorrow) Elérkezett a Kr. u. 2158-as esztendő. Lou és Emerald Schwartz suttogva beszélgettek a Lou családja által benépesített lakás erkélyén, Alden Village-ben, a 257. lakótömb hetvenhatodik emeletén. Alden Village egy New York-i lakótelep volt, azon a részen, amelyet valamikor Dél-Connecticutnak hívtak. Amikor Lou és Emerald összeházasodtak, Em szülei könnyezve azt mondogatták, május és december házassága ez; de most, amikor Lou százhúsz éves volt és Em kilencvenhárom, Em szüleinek be kellett ismerniük, hogy a házasság igazán jól sikerült. De azért Em és Lou életéből sem hiányoztak a bajok, s most éppen emiatt álldogáltak odakinn az erkélyen, a csípős levegőn. – Néha olyan dühbe gurulok, hogy úgy érzem, mindjárt fogom magam, és felhígítom az antigerazonját – panaszkodott Em. – Ez természetellenes lenne, Em – mondta Lou –, ez gyilkosság lenne. Amellett, ha rajtakap minket, hogy pancsolunk az antigerazonjával, nemcsak kitagad bennünket, de a nyakamat is kitöri. Attól, hogy százhetvenkét éves, Nagypapa még mindig bikaerős. – Természetellenes? – kérdezte Em. – Ki tudja ma már, mi az, hogy természetes. Óóóó… nem hiszem, hogy valaha is rá tudnám szánni magam, hogy felhígítsam az antigerazonját vagy ilyesmi, de a fenébe is, Lou, az ember nem tehet róla, ha eszébe jut Nagypapa sohase fog búcsút venni tőlünk, ha valaki nem segít neki egy kicsit. A mindenségit… úgy össze vagyunk zsúfolva, hogy az ember megfordulni is alig tud, és Verna majd belehal, úgy szeretne gyereket, és Melissa harminc évig nem szülhetett gyereket. – Toppantott a lábával. – Már rosszul leszek, ha meglátom azt a ráncos vén pofáját, nézem, ahogy terpeszkedik az egyetlen különszobában, elfoglalja a legjobb széket, eszi a legjobb kosztot, diktálja, hogy mit nézzünk a tévében, és dirigálja mindenkinek az életét azzal, hogy folyton megváltoztatja a végrendeletét. – Hát, azért végül is Nagypapa a családfő – mondta Lou, különösebb meggyőződés nélkül. – És nem ő tehet róla, hogy ilyen ráncos. Hetvenéves volt, amikor az antigerazont feltalálták. Itt fog ő hagyni bennünket, Em. Csak adjál rá neki időt. Ez az ő dolga. Tudom, hogy nehéz együtt élni vele, de légy türelmes! Nem lenne értelme olyasmit csinálni, ami felbosszantaná. Végül is jobb dolgunk van ott a rekamién, mint bárki másnak. – Mit gondolsz, meddig fogunk még a rekamién aludni? Mikor választ új kedvencet magának? Két hónap a világrekord, nem? – Azt hiszem, papa meg mama aludtak rajta egyszer ennyi ideig. – Mikor fog végre elbúcsúzni, Lou? – kérdezte Emerald. – Hát, azt mondogatja, hogy mindjárt a nyolcszáz kilométeres indianapolisi gyorsasági után abba fogja hagyni az antigerazont. – Igen… és ez előtt azt mondta, hogy majd az olimpia, az előtt majd a világbajnokság, és az előtt az elnökválasztás, s az előtt a mit tudom én mi. Ez mind csak ürügy volt, egyik a másik után, már ötven éve. Én nem hiszem, hogy valaha is lesz különszobánk, vagy megehetünk egy igazi tojást, vagy valami. – Na jó… mondd ki, hogy én egy csődtömeg vagyok! – kiáltotta Lou. – Mit tudok csinálni? Keményen dolgozom, és jól keresek, de gyakorlatilag az egészet elviszik adóba, honvédelemre meg nyugdíjra. És ha nem menne el adóba, mit gondolsz, hol találnék egy kiadó üres szobát? Iowában? Ki a fene akar Chicago mellett lakni? Em a nyakába borult. – Lou, szívem, dehogy vagy te csődtömeg! Isten a tanúm, hogy nem. Egyszerűen nem volt rá esélyed, hogy legyél valami, vagy szerezzél valamit, mert Nagypapa meg a nemzedéke nem búcsúzik el, és nem engedi, hogy más lépjen a helyébe. – Eegen, eegen – mondta Lou komoran. – De emiatt éppenséggel nem lehet őket kárhoztatni, igaz? Úgy értem, kíváncsi vagyok, mi milyen gyorsan hagynánk abba az antigerazont, ha Nagypapa korában lennénk. – Néha azt kívánom, bárcsak ne is létezne ez a vacak, ez az antigerazon! – folytatta Em szenvedélyesen. – Vagy bárcsak valami tényleg drága és nehezen megszerezhető anyagból készülne, ne iszapból meg pitypangból. Néha szeretném, ha az emberek csak úgy fognák magukat és meghalnának, szabályosan, mint az óramű, anélkül hogy beszélni kellene róla, és nem maguk döntenék el, hogy meddig akarnak még itt lebzselni. Törvényt kellene hozni, hogy százötven éves koron felül senki ne vásárolhasson antigerazont. – Erre aztán nagy esély van – mondta Lou –, mikor a pénz meg a szavazatok többsége mind az öregeké. – Erősen az asszony szemébe nézett. – Te talán kész lennél fogni magadat és meghalni, Em? – Nahát, az isten szerelmére, hogy kérdezhetsz ilyet a feleségedtől?! Szívem! Hiszen én még százéves sem vagyok. – Könnyedén végigsimított a kezével feszes, fiatalos testén, mintegy bizonyítékul. – Életem legjobb évei még előttem vannak. De arra mérget vehetsz, hogy amikor eljön a százötven, a jó öreg Em fogja az antigerazonját, kiönti a mosogatóba, és nem veszi el mások elől a helyet… méghozzá mosolyogva. – Persze, persze – helyeselt Lou –, holtbiztos. Mind ezt mondják. És hányról hallottál, aki meg is tette? – Ott volt az a férfi Delaware-ban. – Nem fáradtál még bele egy kicsit, hogy folyton róla beszélsz, Em? Ez öt hónapja volt. – Jól van, na… akkor hát Winkler mami, mindjárt itt, ebben a tömbben! – De őt a metró ütötte el. – Mert ő pont ezt a módszert választotta a távozásra – mondta Em. – Akkor vajon mit akart azzal a hat palack antigerazonnal, ami éppen nála volt, amikor kinyiffant? Emerald fáradtan megrázta a fejét, és eltakarta a szemét. – Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Csak azt tudom, hogy egyszerűen csinálni kell valamit. – Felsóhajtott. – Néha szeretném, ha meghagytak volna egypár betegséget, akkor megkaphatnék valamit, és ágyba kerülhetnék egy kicsit. Túl sok az ember! – kiáltotta, és szavai ezer meg ezer aszfaltburkolatos, felhőkarcolókkal körülvett udvarban zengtek fel, majd haltak el. Lou gyöngéden a vállára tette a kezét. – Naa… szívem, úgy nem szeretem látni, amikor így le vagy lombozódva. – Hiszen ha lenne egy kocsink, ahogy a régieknek volt – mondta Em –, akkor elmehetnénk kocsikázni, és megszabadulhatnánk egy kicsit az emberektől. Huhuu! Azok voltak a szép idők! – Aha! – felelte Lou. – Amíg teljesen ki nem fogyott az összes fém. – Beülnénk, odarobognánk a benzinkúthoz, és aszondanád: „Tele kérem.” – Kassa volt, mi… amíg el nem használtak minden kőolaj at. – És rá se rántanánk semmire, elmennénk vidékre, kirándulnánk. – Aha… most már tündérországnak látszik az egész, igaz, Em? Nehéz elhinni, hogy valamikor tényleg annyi hely volt a városok között. – És amikor megéheznénk – folytatta Em –, keresnénk magunknak egy vendéglőt, bevonulnánk, mint a nagyok, és aszondanánk: „Én azt hiszem, egy bifszteket eszem, rósejbnivel”, vagy: „Milyen máma a karaj?” – Megnyalta a száját, és csillogott a szeme. – Huhuu, te jó ég! – morogta Lou. – Hát egy hamburgerhez mit szólnál, Em, sok mustárral meg minden? – Mmmmmmmm. – Ha annak idején valaki finomított tengeri hínárral kínált volna minket, azt szemen köptük volna, mi, Em? – Vagy finomított fűrészporral – felelte Em. Lou makacsul próbálta megtalálni a dolgok derűsebb oldalát. – No de legalább annyit elértek, hogy most már nincs annyira tengerihínár– meg fűrészporíze, mint eleinte; és aszongyák, tulajdonképpen sokkal egészségesebb, mint amit azelőtt ettünk. – Én pompásan éreztem magam! – jelentette ki Em indulatosan. Lou vállat vont. – Hát, tudomásul kell venned, hogy a világ képtelen lenne tizenkétmilliárd embert eltartani finomított tengeri hínár és fűrészpor nélkül. Komolyan, ez igazán csodálatos dolog. Azt hiszem. Azt mondják. – Azt mondják, ami éppen eszükbe jut – legyintett Em. – Lehunyta a szemét. – A kutyafáját… emlékszel, milyen volt vásárolni, Lou. Emlékszel, hogy törték magukat az üzletekben az emberek, hogy vásároljanak valamit? Az embernek nem kellett megvárnia, amíg meghal valaki, hogy szerezhessen magának egy ágyat vagy székeket vagy egy kályhát vagy ilyesmit. Az ember csak bement… és hipp-hopp!, megvette magának, amit csak akart. Huhuu, de szép is volt, amíg el nem használtak minden nyersanyagot. Én még kis taknyos voltam akkoriban, de olyan tisztán emlékszem rá. Lou leverten az erkély korlátjához lépett, és felnézett a végtelenség fekete bársonyán ragyogó tiszta, hideg csillagokra. – Emlékszel, Em, amikor majd' megőrültünk a science fictionért? A tizenhetes járat indul a Marsra a tizenkettes rakétaállásról. Beszállás! A műszaki személyzet kivételével mindenki szíveskedjék a fedezékben maradni. Tíz másodperc… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy! Főhajtómű! Buuuumm! – Minek is izgatjuk magunkat, hogy mi folyik itt a Földön? – kérdezte Em, és ő is felnézett a csillagokra. – Néhány év múlva mindnyájan úgyis kirepülünk az űrbe, hogy egy új bolygón újrakezdjük az életet. Lou fölsóhajtott. – Csak éppen az a nagy helyzet, hogy valami olyasmi kell hozzá, ami kétszer akkora, mint az Empire State Building, hogy egyetlen tetves gyarmatost eljuttassanak a Marsra. És ha fizet még néhány milliárd dolcsit, akkor magával viheti a feleségét meg a kutyáját is. Ezzel aztán el lehet intézni a túlnépesedést… Kivándorlással! – Lou? – Hmmm? – Mikor lesz a nyolcszáz kilométeres indianapolisi gyorsasági? – Ööö… a Győzelem Napján, május harmincadikán. Az asszony az ajkába harapott. – Szörnyeteg vagyok, hogy megkérdeztem? – Nem, azt hiszem, nem nagyon. A lakásban élők mindegyike megnézte a naptárban a biztonság kedvéért. – Nem akarok szörnyeteg lenni – mentegetőzött Em –, de időnként egyszerűen muszáj beszélni ezekről a dolgokról, hogy az ember kiadja magából. – Hát persze. Jobban érzed magad? – Igen… és nem fogom többé elveszteni az önuralmamat, és olyan kedves leszek hozzá, amilyen csak bírok. – Ez a beszéd, Em. Kihúzták magukat, és bátor mosollyal bementek a lakásba. Álla a kezén, keze a botjának fogantyúján, Schwartz nagypapa ingerülten bámulta a szobán uralkodó másfél méteres tévéképernyőt. A képernyőn egy kommentátor éppen összefoglalta a nap eseményeit. Nagypapa átlagosan félpercenként odakoppantott botja végével a padlóra, és felkiáltott: – Egy fenét! Ezt mi már száz évvel ezelőtt is csináltuk. Amikor bejöttek az erkélyről, Emerald és Lou kénytelenek voltak az utolsó sorba ülni, Lou apja és anyja, bátyja és sógornője, fia és menye, unokája és annak felesége, másik unokája és annak férje, dédunokája és felesége, unokaöccse és annak felesége, másod-unokaöccse és felesége, másod-unokahúga és annak férje, valamint dédunokaöccse és annak felesége mögé. No és persze Nagypapa mögé, aki legelöl ült, mindenki előtt. Nagypapa kivételével, aki kissé töppedt volt és hajlott hátú, az antigerazon előtti mércével mérve valamennyien körülbelül egykorúnak látszottak – mintha valahol a húszas éveik végén, harmincas éveik elején jártak volna. „Eközben – mondta a kommentátor – az iowai Council Bluffs még mindig a tragédia fenyegetésében élt. A mentésben részt vevő kétszáz kimerült önkéntes azonban nem volt hajlandó feladni a reményt, és fáradhatatlanul tovább ásott, hogy kiszabadítsa a száznyolcvanhárom éves Elbert Haggerdet, aki két napja szorult be a…” – Szeretném, ha valami vidámabbra kapcsolna át – súgta Emerald Lou fülébe. – Csend! – ordított Nagypapa. – Aki legközelebb kitátja azt a nagy pofáját, amikor megy a tévé, azt úgy kitagadom, hogy ott találja magát egy dollár nélkül – hangja itt hirtelen ellágyult és mézesmázos lett –, amikor Indianapolisban meglengetik a pályán azt a kockás zászlót, és a jó öreg Nagypapa felkészül a Nagy Utazásra. – Érzelmesen szipákolt, miközben örökösei kétségbeesett erőfeszítéssel próbálták a legcsekélyebb zajt is elkerülni. A kilátásba helyezett Nagy Utazás izgalmát számukra némileg tompította az a tény, hogy a Nagypapa ezt ötven éve átlag naponta egyszer szóba hozta. „Dr. Brainard Keyes Bullard – mondta a kommentátor –, a Wyandotte College rektora, ma este tartott beszédében kijelentette, hogy a világ bajainak nagy részét arra a tényre lehet visszavezetni, hogy az ember önmagáról való ismeretei nem tartottak lépést a fizikai világról szerzett ismereteivel.” – Egy fenét! – közölte Nagypapa. – Mi már száz évvel ezelőtt is ezt mondtuk. „Ma este Chicagóban – folytatta a kommentátor –, ünnepséget rendeznek a Chicagói Szülészeti Klinikán. Az ünnepség díszvendége Loroell W. Hitz, kora nulla év. A ma reggel született Hitz a huszonöt-milliomodik gyermek, aki a klinikán jött a világra.” A kommentátor arca elhalványult, és a képernyőn maga az ifjú Hitz látszott, aki dühösen ordított. – Nahát – súgta Lou Emeraldnak –, mi már száz évvel ezelőtt is ezt mondtuk. – Hallottam! – üvöltötte Nagypapa. Kikapcsolta a televíziót, kővé meredt leszármazottai némán bámulták az üres képernyőt. – Te, te ott, te kölyök… – Én nem gondoltam semmi rosszat – védekezett Lou. – Hozzátok ide a végrendeletemet! Tudjátok, hol van. Ti, kölykök, mind tudjátok, hol van. Hozd ide, fiú! Lou leverten bólintott, és mire észbe kapott, már a hallban járt, óvatosan kerülgetve az ágyakat útban Nagypapa szobája, az egész Schwartz-lakás egyetlen különszobája felé. A lakásban ezenkívül még a következő helyiségek voltak a fürdőszoba, a nappali meg egy széles, ablaktalan hall, amelyet eredetileg étkezőhelyiségnek szántak, és egyik végén parányi főzőfülke csatlakozott hozzá. A hallban meg a nappaliban hat matrac meg négy hálózsák volt szanaszét leterítve, a tizenegyedik házaspár, a pillanatnyi kedvenc pedig a nappaliban, a rekamién helyezkedett el. A végrendelet ott feküdt Nagypapa íróasztalán maszatosan, szamárfülesen, összelyukasztgatva, telefirkálva a toldalékok, törlések, vádaskodások, feltételek, intelmek, tanácsok és házi használatra szánt filozofálgatások százaival. „Ez a dokumentum – emlékezett Lou – ötven év naplója két árkusra összezsúfolva: egy mindennapos küzdelem zűrzavaros, olvashatatlan hajónaplója." Lout ezen a napon fogja tizenegyedszer kitagadni, és alighanem vagy hat hónapi kifogástalan viselkedésébe fog kerülni, amíg újra ígéretet kap, hogy részesedni fog a hagyatékból. – Fiú! – kiabált utána Nagypapa. – Jövök már! Lou visszarohant a nappaliba, és átnyújtotta Nagypapának a végrendeletet. – Tollat! – vezényelt Nagypapa. Tüstént tizenegy tollat nyújtottak feléje, minden házaspár egyet. – Nem ezt a csöpögő vacakot – mondta félrelökve Lou tollát. – Aha, ez egy rendes toll. Derék fiú vagy, Willy! Nagypapa Willy tollát fogadta el. Erre az útmutatásra vártak mindannyian. Tehát Willy, Lou apja lesz az új kedvenc. Willy, aki csaknem olyan fiatalnak látszott, mint Lou, bár száznegyvenkét éves volt, csak meglehetősen gyatrán tudta eltitkolni az örömét. Szégyenlős pillantást vetett a rekamié felé, amely mostantól az övé lesz, s amelyről Lounak és Emeraldnak vissza kell költözniük a hallba, ott is a létező legrosszabb helyre, a fürdőszoba ajtaja mellé. Nagypapa egyetlen pillanatát sem mulasztotta volna el az izgalmas drámának, amelynek ő maga volt a szerzője, és mindent beleadott saját, jól ismert szerepébe, ami csak tőle telt. Összeráncolta a homlokát, úgy követte ujjával a sorokat, mintha most látná először a végrendeletet. Harsányan és olyan mély, nagyképű, monoton hangon olvasta fel, akár egy templomi orgona leragadt pedálbasszusa: „Én, Harold D. Schwartz, Alden Village-i lakos (257. tömb, New York City), ezennel elrendelem, kinyilvánítom és kijelentem, hogy ez a végső akaratom és testamentumom, ezáltal egyben visszavonván minden egyes korábbi végrendeletet és záradékot, amelyet ez idáig bármikor tettem.” Fontoskodva kifújta az orrát, aztán folytatta. Nem hagyott ki egyetlen szót sem, sokat viszont a nyomaték kedvéért megismételt – különösen a temetésére vonatkozó, egyre bonyolultabbá váló rendelkezéseket ismételgette. Amikor az idevágó rendelkezések végére ért, Nagypapának úgy elszorították az érzelmek a torkát, hogy Lou már-már arra gondolt, talán el is fogja felejteni, miért is szedette elő a végrendeletet. De Nagypapa hősiesen visszafojtotta háborgó érzelmeit, és miután egy teljes percig csak húzgált a szövegből, elkezdett egyszerre írni és beszélni. Amit mondott, azt Lou is el tudta volna mondani helyette, olyan gyakran hallotta már. – Sok-sok szívszaggató fájdalomban volt részem, mielőtt elköltöztem e siralom völgyéből egy jobb hazába – mondta és írta Nagypapa –, de aki a legmélységesebb, legfájdalmasabb sérelmet okozta nekem, az… – Végignézett a csoporton, megpróbált visszaemlékezni rá, ki is volt a gonosztevő. Mindenki segítőkészen Loura nézett, aki reményvesztetten feltartotta a kezét. Nagypapa bólintott, most már emlékezett rá. Befejezte a mondatot: …az a dédunokám, Louis J. Schwartz volt. – Unokája – helyesbített Lou. – Ne kötözködj! Eléggé nyakig vagy így is a pácban, kölyök – mondta Nagypapa, de azért kijavította ezt a csekélységet. Ettől kezdve pedig egyetlen hiba nélkül ment végig a kitagadás megfogalmazásán, melynek okául a tiszteletlenséget és a kötözködést jelölte meg. A következő bekezdésből, abból, amelyben ekkor vagy akkor már mindenki szerepelt a családtagok közül, kihúzta Lou nevét, és helyette Willyt tette meg a lakás és – mind között a legzsírosabb falat – a külön hálószobában álló dupla ágy örökösének. – Nahát! – mondta Nagypapa sugárzó vigyorral. Kihúzta a végrendelet alján álló dátumot, helyébe odaírta az újat, méghozzá órára, percre. – Hát… itt az ideje, hogy megnézzük a McGarvey családot. – A McGarvey család egy tévésorozat volt, amelyet Nagypapa hatvanéves kora óta, azaz százhúsz éve soha nem mulasztott el. – Már alig várom, hogy most mi fog történni – tette hozzá. Lou otthagyta a csoportot, és lefeküdt a kínok ágyára, a fürdőszobaajtó mellé. Néhány pillanat múlva halk, gurgulázó hangot hallott. Mintha kiöntöttek volna valamit a mosdó lefolyójába. Hirtelen átvillant az agyán, hogy Em biztos kiborult, és most valami drasztikus lépésre készül Nagypapa ellen. – Em? – suttogta a vékony falnak. Válasz nem jött, és Lou nekilódult az ajtónak. Az ócska zár, melynek nyelve alig-alig fogott, csak egy pillanatig tartott, aztán az ajtó befelé lódult. – Morty! – szisszent fel Lou meghökkenve. Mortimer, Lou dédunokája, aki nemrégiben nősült és hozta haza újdonsült feleségét a Schwartz-háztartásba, meglepve és zavartan nézett Loura. Berúgta lábával az ajtót, de addigra már Lou meglátta, hogy mi van a kezében: Nagypapa óriási, családi méretű antigerazonos palackja – félig már üresen. Morty éppen csapvízzel töltötte fel. Morty pár pillanat múlva kijött, dacosan Lou arcába bámult, aztán szó nélkül elhaladt mellette, és visszament csinos asszonykájához. Lou meg volt döbbenve, nem tudta, mi a csudát csináljon. Azt nem engedhette, hogy Nagypapa a fölhígított, hatástalan antigerazont szedje; de ha figyelmezteti Nagypapát a dologra, akkor holtbiztos, hogy Nagypapa gyötrelemmé teszi a lakásban az életet, amely eddig pusztán csak elviselhetetlen volt. Lou bekukkantott a nappaliba, és látta, hogy a Schwartz família, köztük Emerald is, pillanatnyilag pihen, és élvezi, hogy a McGarvey család hogyan paccolja el a saját életét. Belopakodott a fürdőszobába, bezárta az ajtót, ahogy csak lehetett, és elkezdte Nagypapa hatalmas palackjának a tartalmát beleönteni a mosdóba. Meg akarta ugyanis újra tölteni erős, hígítatlan antigerazonnal a polcon álló huszonkét kisebb palackból. A kétliteres palacknak azonban olyan szűk volt a nyaka, hogy Lou úgy érezte, az örökkévalóságig fog tartani, amíg kiüríti. És idegességében azt képzelte, hogy a kulcslyukon keresztül meg az ajtó alatt szétárad a lakásban az antigerazon szinte észrevehetetlen, Worcester-szószra emlékeztető szaga. Glukk-glukk-glukk-glukk – kotyogott a palack egyhangúan. Hirtelen zene harsant fel a nappaliból, aztán mormoló hangok hallatszottak, és széklábak sikárolták a padlót. „Ezzel véget ért – mondta a tévébemondó – szomszédaink, a McGarvey család életének 29121-edik fejezete.” Léptek indultak kifelé a hallba. Kopogtak a fürdőszoba ajtaján. – Egy pillanat – kiabált ki Lou vidáman. Kétségbeesetten rázogatni kezdte a hatalmas palackot, megpróbálta gyorsabban kiönteni. Tenyere megcsúszott a nedves üvegen, és a súlyos palack szilánkokra tört a kőpadlón. A fürdőszoba ajtaja fölpattant. Nagypapa kábultan bámulta a rombolás zűrzavaros maradványait. Louval forgott a világ. Lefegyverzően mosolygott, és mivel semmi nem jutott eszébe, ami akár csak távolról is gondolatra emlékeztetett volna, várta, hogy Nagypapa beszéljen. – Ejnye, fiú – szólalt meg végül Nagypapa –, úgy látszik, lesz egy kis takarítanivalód. Ez volt minden, amit mondott. Sarkon fordult, könyökével utat tört magának a tömegben, és bezárkózott a hálószobájába. A többi Schwartz még egy pillanatig hitetlenkedve, némán bámult Loura, aztán sietve visszamentek a nappaliba, mintha rájuk ragadna valami ebből az iszonyatos bűnből, ha túl sokáig néznék. Morty egy kicsit tovább maradt, és furcsa, bosszús pillantást vetett rá. Aztán ő is bement a nappaliba, és már csak Emerald állt a fürdőszoba ajtajában. Az asszony arcán patakzottak a könnyek. – Ó, szegény báránykám… kérlek, szedd össze magad! Tudom, hogy az én hibám volt. Én vettelek rá erre. – Nem – tiltakozott Lou, végre megtalálva a hangját –, nem te, igazán. Em, én becsszavamra csak… – Nekem nem kell magyarázkodnod, szívem. Én melletted vagyok, nem számít, akármiben. – Megcsókolta Lou arcát, és a fülébe súgta: – Nem lett volna ez gyilkosság, szivi. Nem halt volna bele. Nem csináltál semmi borzasztót. Ez csak olyan állapotba hozta volna, hogy bármikor mehetne, ha Isten elszólítja. Es Isten várja őt. – Most mi lesz, Em? – kérdezte Lou síri hangon. – Mit fog csinálni? Lou és Emerald félelmükben egész éjjel nem tudtak aludni, várták, hogy Nagypapa mit fog csinálni. De a szentséges hálószobából egy árva hang sem jött. Aztán hajnal előtt két órával elszenderedtek. Hatkor már újra fenn voltak, mert ez volt az az idő, amikor az ő nemzedékük a konyhában megehette a reggelijét. Egyikük sem szólt egy szót sem. Húsz percük volt az evésre, de rossz éjszakájuk annyira eltompította a reflexeiket, hogy alig nyeltek le két-három falatnyi tojásízű finomított tengeri hínárt, máris letelt az idejük, és át kellett adniuk a helyet fiuk nemzedékének. Aztán, mivel a legutóbb kitagadottól ezt követelte a szokás, nekifogtak elkészíteni Nagypapa reggelijét, amelyet hamarosan be kellett vinni neki. Tálcán, az ágyba. Megpróbálták vidáman felfogni a dolgot. Az egész feladatban az volt a legnehezebb, hogy biz' isten valódi tojásokkal, szalonnával és olajos margarinnal kellett bánniuk, ezekre költötte ugyanis Nagypapa tekintélyes vagyonának majdnem teljes hozadékát. – Hát én nem fogok pánikba esni – jelentette ki Emerald –, amíg nem vagyok benne biztos, hogy van miért pánikba esnem. – Talán nem is tudja, mit törtem össze – sóhajtotta Lou reménykedve. – Valószínűleg azt gondolja, hogy az órád üvegjét – tette hozzá Eddie, a fiuk, apatikusan piszkálgatva a kukoricakása-szerűre finomított fűrészporból készült pogácsát. – Ne gúnyolódj az apáddal – szólt rá Em –, és ne beszélj teli szájjal! – Szeretném én azt az embert látni, aki a szájába vesz ebből a vacakból egy falatot, és nem szól rá semmit – mondta Eddie, aki hetvenhárom éves volt. Fölnézett az órára. – Azt tudjátok, hogy ideje bevinni Nagypapának a reggelit. – Aha, igen, ideje – felelte Lou bágyadtan. Vállat vont. – Add ide a tálcát, Em. – Menjünk be mind a ketten! Amikor, ajkukon bátor mosollyal, lassan odasétáltak a tálcával, a hosszú képű Schwartzok tágas félkörben álldogáltak a hálószoba csukott ajtaja körül. Em bekopogott. – Nagypapa! – mondta vidáman. – Kééész a reggelii! Semmi válasz. Újra bekopogott, ezúttal jóval erősebben. Az ajtó fölnyílt a keze alatt. A szoba közepén a puha, tágas, széles mennyezetes ágy – minden Schwartz szemében az édes hajcsi-hajcsi szimbóluma – üres volt. A halál lehelete, amelyről a Schwartzok mindeddig annyit sem tudtak, mint a zoroasztrianizmusról vagy a szipojlázadás okairól, most mindenkinek elnémította a hangját, lelassította a szívverését. A megilletődött örökösök gyöngéden elkezdtek a bútorok alatt és a függönyök mögött kotorászni, hogy megkeressék azt, ami Nagypapában, a Schwartz nemzetség ősatyjában, halandó volt. De Nagypapa nem a földi porhüvelyét hagyta maga után, hanem egy cédulát. Lou találta meg végül az öltözőasztalkán, a papírnehezék alatt, amely megbecsült emlék volt a 2000. évi világkiállításról. El-elcsukló hangon, hangosan olvasta fel. „Valaki, akinek annyi éven át adtam szállást és fedelet, akit megtanítottam minden jóra, ami csak tőlem telt, tegnap este nekem esett, mint egy veszett kutya, és felhígította az antigerazonomat, vagy legalábbis megpróbálta. Már nem vagyok fiatal. Már nem bírom úgy elviselni az élet nyomasztó terheit, ahogyan valamikor tudtam. Így a tegnap esti keserű élmény után búcsút mondok nektek. A világ gondjai hamarosan lehullnak rólam, mint a töviskorona, s végre megismerhetem a békét. Mire ezt megtaláljátok, én már nem leszek itt.” – Nahát – mondta Willy megtörten –, még azt se láthatta meg, hogy mi lesz a nyolcszáz kilométeres indianapolisi versenyen. – Se a világbajnokságon – tette hozzá elcsukló hangon Eddie. – Se azt, hogy Mrs. McGarvey visszakapja-e a szeme világát – toldotta meg Morty. – Van itt még más is – mondta Lou, és újra elkezdte hangosan olvasni: – „Én, Harold D. Schwartz… ezennel elrendelem, kinyilvánítom és kijelentem, hogy ez a végső akaratom és testamentumom, ezáltal egyben visszavonván minden korábbi végrendeletet és záradékot, amelyet ez idáig bármikor tettem.” – Nem! – ordított fel Willy. – Már megint? Azt ugyan nem! „Ezennel kikötöm – olvasta Lou –, hogy tulajdonom és vagyonom, legyen az bármiféle és bármifajta, ne kerüljön felosztásra, hanem úgy rendelkezem és hagyatkozom, hogy legyen az ivadékaim közös tulajdona, éspedig nemzedékre való tekintet nélkül, egyenlő részben és egyenlő arányban.” – Ivadék? – kérdezte Emerald. Lou egyetlen karmozdulattal egybefoglalta a Schwartzok sokaságát. – Ez azt jelenti, hogy ez az egész rohadt kupleráj köztulajdon. Minden tekintet az ágyra szegeződött. – Ténylegesen – mondta Willy, a jelenlévők közül a legidősebb – ez pontosan ugyanaz, mint a régi rendszer: a legidősebb a családfő, itt van a főhadiszállása, és… – Szeretném én azt látni! – kiáltotta Em. – Lou éppen úgy tulajdonos, mint te, annyi jár neki, mint neked, és én aszondom, ez a legidősebbnek jár, aki még dolgozik. Te egész nap itt szundikálhatsz, és várod a nyugdíjadat, szegény Lou meg hazatámolyog munka után kimerülve, és… – Nem hagyhatnátok, hogy valaki, akinek soha nem volt semmiféle magánélete, végre kapjon belőle egy icipicit? – vágott közbe Eddie indulatosan. – A fene egye meg, ti öregek gyerekkorotokban rengeteget lehettetek egyedül. Én itt születtem és itt nőttem fel ebben a rohadt kaszárnyában, a hallban! Mi volna… – Igen? – kérdezte Morty. – Hát persze, nektek mindnyájatoknak nagyon nehéz volt, a szívem vérzik érettetek. De próbáljatok csak nászútra menni a hallba, az aztán a kéjmámor! – Csönd! – üvöltötte Willy parancsolóan. – Aki legközelebb kinyitja a száját, hat hónapra a fürdőszoba mellé kerül. Most tisztuljatok a szobámból! Gondolkodni akarok. A váza néhány centivel a feje fölött törött szilánkokra a falon. A következő pillanatban kitört az általános pankráció: minden házaspár csatába szállt, hogy minden más házaspárt kihajítson a szobából. A taktikai helyzet villámgyors változásainak megfelelően alakultak és bomlottak fel a harci szövetségek. Emet és Lout kiszorították a hallba, ahol aztán csatarendbe szervezték azokat, akik hasonló helyzetbe kerültek, majd újra meg újra megrohamozták a hálószobát. Kétórai heves harc után zsaruk özönlöttek be a szétdúlt lakásba. A rákövetkező félórában a járőrkocsik meg a mentőautók elszállították a Schwartzokat. Utána a lakás csöndes és tágas lett. Egy óra múlva a csata utolsó mozzanatairól készült filmeket már 500 000 000 elragadtatott a keleti-parti tévénézőnek sugározta a televízió. A 257. lakótömb 76. emeletén a kétszoba-hallos Schwartz-lakás csöndjét csak a bekapcsolva hagyott televízió zavarta meg. A levegőt újra betöltötte az összetűzés zaja, az üvöltözés, a fájdalomkiáltások, az ütések csattanása, csak immár ártalmatlanul, a hangszóróból. Az ütközet megjelent a rendőrőrszoba televíziójának képernyőjén is, ahol a Schwartzok és az őrzőik feszült, szakszerű érdeklődéssel nézték végig. Emerald és Lou egymás melletti, négyszer nyolcas cellákba kerültek, és békésen elnyúltak a priccseiken. – Em… – szólt. át Lou a válaszfalon –, neked is van saját külön mosdód? – De van ám! Mosdó, ágy, villany… komfort. Haha! És mi azt hittük, hogy már Nagypapa szobája is valami. Vajon meddig tarthat ez a paradicsom? – Kinyújtotta a kezét. – Édesem, negyven esztendő óta most először nem kell reszketnem. – Kopogd le gyorsan, szívem – ajánlotta neki Lou –, az ügyvéd megpróbál kibulizni nekünk legalább egy évet. – Fincsi – szólt Em álmodozva. – Kíváncsi vagyok, milyen protekció kellene ahhoz, hogy az ember magánzárkát kapjon? – Na jól van, most már pofa be – mondta a smasszer –, mert mindjárt kiszórom cakpakk az egész bandát. És mindenekelőtt: aki egy szót is kifecseg odakinn, hogy milyen jó a börtönben, az sohase jön vissza! Az őrizetesek azonnal elnémultak. A Schwartz-lakás nappali szobája egy pillanatra elsötétült, amikor a zavargásról szóló képsort lekeverték. Aztán úgy jelent meg a bemondó arca a képernyőn, mint a felhők mögül előbukkanó nap. „És most, barátaim – mondta a bemondó –, rendkívüli üzenetem van az önök számára az antigerazon előállítóitól, egy üzenet, amely mindnyájuknak szól százötven éven felül. Netán hátrányos helyzetbe kerültek társadalmilag, mert megráncosodtak, merevek az ízületeik, kifakult vagy kihullott a hajuk? S mindez csak azért, mert ezek a problémák akkor jelentkeztek, amikor még nem fejlesztették ki az antigerazont? Nos, ha így van, nem kell tovább szenvedniük, nem kell többé azt érezniük, hogy megbélyegzettek és kirekesztettek. Többéves kutatás után az orvostudomány most kifejlesztette a szuper-antigerazont! Hetek, igen, hetek alatt olyan fiatalos lesz a külsejük, olyan fiatalosan fogják magukat érezni, és olyan fiatalosan fognak viselkedni, akár az ükunokáik! Ki ne fizetne szívesen ötezer dollárt, hogy pontosan olyan legyen, mint mindenki más? Nos, nem kell ennyit fizetniük. A fiatalság szikrázó vonzerejének visszaszerzése átlagosan nem kerül ötven dollárba sem. Írjanak azonnal az ingyenes próbacsomagért! Írják fel a nevüket és a lakcímüket egy egydolláros levelezőlapra, és címezzék meg a következőképpen: SZUPER. Pf. 500 000, Schenectady, N. Y. Nem fe-lej tették el? Megismétlem: SZUPER. Pf…” A bemondó szavait ritmikusan festette alá Nagypapa töltőtollának percegése, azé a töltőtollé, amelyet Willy adott oda neki előző este. Néhány perce jött meg az Üres Órák nevű kocsmából, ahonnan az Alden Village Parknak nevezett aszfalttengeren át pompás kilátás nyílt a 257. lakótömbre. Telefonált takarítónőért, hogy jöjjön és szedje rendbe a lakást, aztán megbízta a város legjobb ügyvédjét, hogy ítéltesse el a leszármazottait. Nagypapa ezután a televízió elé tolta a rekamiét, hogy fekve nézhesse a képernyőt. Évek óta erről álmodozott. – Schen-ec-ta-dy – szótagolta Nagypapa. – Végre megvan. Figyelemre méltóan megváltozott az arca. Arcizmai mintha ellazultak volna, a régi feszes, indulatos vonások alól jószívűség és lelki nyugalom bújt elő. Pont olyan volt, mintha már meg is érkezett volna a szuper-antigerazon próbacsomagja. Amikor a televízióban mulattatta valami, nemcsak éppen egy milliméternyit húzta el vékony ajkát, hanem szélesen, felszabadultan mosolygott. Az élet szép! Alig várta, hogy meglássa, mit hoz a jövő. (1953) Szilágyi Tibor fordítása 1A Shakespeare Romeo és Júliá-jából vett idézeteket Kosztolányi Dezső fordításában közöljük (a ford.) 21 láb = 30,48 cm 31 láb = 30,48 cm; 1hüvelyk = 2,54 cm 4Ezt kellett bizonyítani (latin) 5E. Barrett-Browning: Hogy szeretlek; Szabó Lőrinc fordítása 6Kb.: „megdugns a haziasszonyt" 7Kb.: „Hát ez vón az igazság! Mán nem olyan, mint volt!" 8Kb.: „Csinálj úgy, mint én". 9Kb.: „úgy viselte a ruháját, mint… aki fél, hogy összepiszkolja" 10Kb.: „rögtönzött programok, amelyekben nagyjából úgy tesznek fel kérdéseket, ahogyan én a rádióban" 11Kb.: „Tedd, amit mondok, nem azt, amit csinálok." 12Kb.: „Úgy rohant végig az utcán, mint egy őrült." 13Kb.: „A Winston olyan ízű, amilyennek egy cigarettának lennie kell.” 14Kb.: „csigavér" 15Egy baseballmérkőzés kilenc inningből áll összesen. Egy inningben mindkét félnek egyszer-egyszer van ütési joga. 16Szegény M. Nagy Miklós itt ugyanolyan fogalomzavarban van, mit amikor Dovlatov művében az orosz ???????-t nem Hannibálnak, hanem Ganyibálnak fordította. Itt Vonnegut az angol ábécé-t veszi alapul és A=1, B=2… Z=26-ot használ az eredetiben. Így is kellett volna hagyni a szövegben, nem áttenni a magyar ábécé 40 [!sic] betűs változatába. (Ugyanis M. Nagy szerint a ZS a 41. betű lenne…) Már csak azért sem kellett volna ezt tenni, mert a kiterjesztett teljes magyar ábécé 44 betűs, ha belevesszük a q,w,x és y betűket is. Az ISO-8859-2, CP1250 vagy UTF-8 kódok különbségeibe meg jobb bele se kezdeni… (a korrektor) 17Sajnos a Mit tehetek? ebből a számsorból sehogy sem jön össze, pedig a 26-os angolt is használhatta volna fordító. (a korrektor) 18Lásd az előző megjegyzést. (a korrektor) ?? ?? ?? ??