Varnus Xaver: Isten majd megbocsájt; az a mestersége

Bizonyára megbocsájtod nékem, nyájas Olvasó, hogy az itt következő levelek
címzettje nem Te vagy. Zsolt, kinek írtam, egyike azon keveseknek, akik valóban
közel állnak életemhez és gondolataimhoz: ahhoz a kivesző fajtához tartozik,
akik elviselhetőbbé teszik az élet iszonyatos és lenyűgöző műútját. Ritka ember
ő: a bölcs, övéihez és elveihez mindhalálig hű, Podmaniczky báró-szerű,
régivágású, gavallér úriemberek rendjébe tartozik, amely korunkban bizony
hiánycikk lett ű nem gyártják többé.

Hány és hány éjszakán keresztül beszélgettünk, hallgattuk és könnyeztük végig
Horowitz, Gould, Piaf, Furtwngler és Cochereau felvételeit! Olvastunk Faludyt,
Pilinszkyt, Thomas Mannt, Krúdyt és Proustot; nyakaltuk az édes vörösbort, a
Diet Pepsit (reszkettünk, hogy ronda kövérek leszünk!), s azután mégis csak
tortellinit faltunk frissen reszelt parmezánnal; nagyokat sétáltunk a
Népszigeten, és még az is milyen nagyszerű volt, amikor egy ízben ű a
magdeburgi koncertre igyekezvén ű majd öt óra hosszat ragadtunk be a Lipcse
utáni autópálya dugójába. Vihogtunk és grimaszoltunk: csúfoltuk a
Mercedesekben, Audikban, BMW-kben küszködő, fafejű németeket, akik fél centis
előbbre jutásért gázkamrába küldték volna egymást.

Shakespeare-t megszégyenítő emberismerettel és fondorlattal segített, hogy
mihamarabb megtaláljam a nagy szerelmet: hogy mára sikerült, azt javarészben
néki köszönhetem. Ő leginkább a muzsikámat, szabadságomat, torzonborz
fantáziámat szereti talán bennem, és azt az elfojthatatlan cinizmust, amely
néki is sajátja, és amely örök cinkosokká tett bennünket. Rajongással tudtunk
órákon keresztül Jézusról, a Szentírásról és a zsidó vallásról beszélni, s
kigúnyoltuk a szószéken kakaskodó, képmutató és tudatlan püspököt.
Röhögőgörcsöt kaptunk egynémely divatos, világmegváltó zongoristatitán
hangversenyén és végigkönnyeztük Lipatti utolsó felvételét. Gyűlöltük, ha
orgonahangversenyekre kellett menni, de vasárnaponként elmerengő áhítattal
kuporogtunk a földön az Angolkisasszonyok ódon templomában, amikor Kistétényi
Melinda Bach fúgáit játszotta.

E könyv alapköveit néki szántam tehát: jártamban-keltemben szalvéták,
repülőjegyek, parkolási bírságok, gyászjelentések s egyéb hulladékok szélére
odafirkáltam egy-egy szót, mondatot. Azután ű hogy a fecniktől megszabaduljak ű
a paksamétát beírtam a számítógépbe, néhány önkritikusabb pillanatomban az
egészen tűrhetetlen badarságokat kiirtottam belőle, és igyekeztem bölcsebbekkel
pótolni, hogy immáron más is elolvashassa. Az elmúlt ötven évben
ránkerőltetett, kommunista nyelvész-basák által kiokoskodott, öncélú, bosszantó
és idióta nyelvtani szabályokat nem vettem figyelembe: a helyesírásban a Nyugat
nemzedékének értelemszerű hagyományát követtem.

Sznobok, prűdök, szemforgatók és szentjelöltek kezükbe se vegyék e könyvet ű
úgysem tudnának mit kezdeni véle. Csak azok a vidám cimborák, az élet
szerelmesei, akik vonzódnak a lét borzalmas mélységeihez és szédítő
magasságaihoz, akik vágyódnak megtapasztalni az utca mocskát és a királyi
csillogást, s akiket lenyűgöz az a különös bábjáték, amelyet a bolygók, a
titokzatosan áramló energiák, a nagyon is evilági előítéletek és a nagyon is
másvilágból származó megérzések és emlékképek művelnek velünk.

S bár ez a buta kis könyvecske nem kifejezetten erről szól, mindazok, akik
értően olvassák, megsejtik majd talán azt a hihetetlen szabadságvágyat, amely
mindennél jobban uralja érzéseimet, és amely egyre inkább fantomja lesz e
kornak, hiszen bebizonyosodott, hogy az emberi szellem az elmúlt pár ezer
esztendő alatt semmit sem változott, s hogy technikai fejlődésünk dacára
ugyanaz a kapzsiság, gonoszság és hatalomvágy uralja a titokzatos mindenség
foglyaként élő emberiséget, mint ahogy az a fáraók idejében, avagy a középkor ű
ma már romantikusnak látszó ű csetepatéiban volt. Az egyetlen dolog, ami
változott: a gyilkolás hatékonysága. Ebben javítottunk a munkamorálon ű az
atomháború után már nemigen lesz túlélő.

Ám Isten úgy rendelte, hogy amikorra banditákká lesznek a népeknek vezetői és
lisztet fingó bohócokká lesznek a költők, amikorra a tavak megtört tükrei és a
lúgtól poshadó óceánok fojtó gázokat lehelnek a Föld lakóira, amikorra a
nemzetek szinte már kéjelegve keresik egymás lemészárlásának lehetőségét,
amikorra apa fia ellen, anya lánya ellen fordul, amikorra a fenevad bélyegének
jegye feltűnik az embereken, s amikorra a sötétség erői már elállják a kapukat,
egyszerre csak megdermed minden, az ősanyák és az ősapák lelkei riadtan
fürkésznek, a hatalmas kerubok ijedten húzzák vissza szárnyaikat, üvölteni kezd
a csönd, mert Isten hallgat, és semmi sincsen rémesebb a mindenségben Isten
hallgatásánál. És amikor a csönd vákuuma már elviselhetetlen lesz, amikor az
anyag már-már összeomlik, mert az elektronok megdermednek az atomokban,
egyszerre megcsendül egy távoli ligetben a régmúlt világok harangja, szelíd
fény kél a horizonton, s Rotterdami Erasmus, Voltaire, Montaigne, Mozart,
Anatole France és Kistétényi Melinda testében az Irgalom Angyala száll az
eltévelyedett Földre, hogy világosságot árasszon maga körül. Ilyenek az
angyalok ű a többi csak szóbeszéd. Erről szól a humanizmus, s azért, hogy ezzel
találkozhassunk, megérte már e világra születni.

Kedvesem, végezetül bocsásd meg, hogy az itt következő oldalakon rengeteg olyan
dologról is írok, amihez mások sokkal jobban értenek. Nem vagyok zseni ű
Bachok, Botticellik, Kosztolányik árnyékában hogyan is lehetnék? ű, csupán
átlagember egy átlagos világban, az átlagostól meglehetősen eltérő
magánvéleménnyel.

Budapesten születtem 1964-ben, a bolond áprilisnak olyan napján, amelyen ű mint
mondják ű háromszor tombolt a vihar és háromszor sütött ki a nap, mintha csak
ez is életem bevezető szimbóluma lett volna. Öt éves korom körül szüleim egy
hanglemezt vásároltak, amelyen a világhírű orgonaművész, Reinberger Bach
műveket játszott. E napon felragyogott az égen az én betlehemi csillagom.
Szenvedélyesen szerettem bele Bachba: napjában vagy tízszer meghallgattam. Első
zongoratanárnőm, Marodyné Németh Emma, kinél valaha apám is tanult, igazi
européer volt: fiatal lányként Párisban szívta magába a századfordulós Európa
szellemiségét ű rövid ideig Debussy-től is vett zeneszerzés leckéket, s
délutáni, Luxemburg parki sétái közben gyakran találkozott egy idősebb,
kecskeszakállas úrral, kit Anatole France-nak hívtak. Nyári délelőttökön az ő
kúriaszerű, péceli házának égerfái között bújócskáztunk Szabolccsal, Faragó
Laura énekesnő kisöccsével, ebéd és vacsora között pedig a homályos és
ámbraillatú szalon hatalmas zongorájánál ültünk Emi nénivel, és Bach-ot,
Mozartot, Mendelssohnt játszottunk. Szinte észrevétlenül tanultam meg a
harmóniák titokzatos világát, a fúga- és szonátaszerkesztés törvényeit és a
hatszólamú dallamírást ű máig is ebből élek.

Halála után drága, bolondos zenei anyám, Kistétényi Melinda, a Zeneakadémia
legendás szolfézsprofesszora vett védőszárnyai alá, kinek majd minden
koncertjén én lettem a lapozófiú, s így belenőttem a koncertek világába. Első
orgonatanáraim Kárpáti József, és az Esztergomi Bazilika orgonistája, Baróti
István voltak. Kárpáti József ű akinél jobb pedagógust nem ismerek széles e
világon: talán még egy fateknőből is zenészt tudna faragni ű megtanított arra,
hogy az orgonát nem csak hallgatni, de azon játszani is a legnagyobb
gyönyörűség. Baróti István pedig bevezetett a nagyorgonák lenyűgöző világába:
még ma is beleborzongok, ha visszaemlékezem Bach h-moll prelúdiumára, amint az
isteni kinyilatkoztatások visszavonhatatlan és megfellebbezhetetlen erejével
töltötte be a székesegyház roppant kőtömegét.

A Konzervatóriumban Lehotka Gábor lett a tanárom, kivel nagyszerűen megértettük
egymást mindenben ű az orgonát leszámítva. Hétfő esti óráimon sokat
filozofáltunk, és szemtelen kamaszságom nagyban ellensúlyozta az ő emberi
merevségét.

Tizenhét évesen Párisba zarándokoltam, hogy az orgona nagyfejedelménél, a
Notre-Dame katedrális orgonaművészénél, Pierre Cochereau-nál tanuljak
improvizálni. Matre Pierre ű ahogy mi hívtuk ű polihisztor volt, és egész
megjelenésében egy XVIII. századi francia humanistára emlékeztetett: mindenkor
támogatta a nemes embereket s mindég segítette a jó célok előmozdítását.
Rajongtam érte, és mégis hűtlen lettem hozzá: el-elszökdöstem mellőle, hogy
hallhassam a másik párisi orgonazsenit, Jean Guillou-t, kinek barátságával
azóta is dicsekedhetem. Guillou játéka csodálatos és egyszersmind
megbotránkoztató volt: másodpercről másodpercre rúgta fel az orgonálás írott és
íratlan törvényeit ű hasonlított ahhoz a Mikó nevű emberhez, akinek úszása
közben az fürdőmesternek állandósult lelkiismeret furdalása volt, hogy ki
kellene menteni ezt a fuldoklót, mégis világversenyeket nyert meg.

Tizenhat esztendősen utaztam első hangversenykörutamra Németországba, ahol négy
hét leforgása alatt huszonkilenc orgonán játszottam. A turné szervezője a
zseniális és örök-nyughatatlan Medgyes Béla fizikusprofesszor volt. Ezek a
hangversenykörutak minden évben megismétlődtek, újabb és újabb helyszínekkel
tarkítva, egészen 1984-ig, amikor is az idő tájt Kanadában élő szüleimet
látogattam meg. A rövidre tervezett látogatásból életre szóló kapcsolat
fűződött Kanada és énköztem. Első hangversenyem a torontói Yorkminster
székesegyházban volt ű huszonöten hallgatták. (Két évvel később ugyanitt adtam
ezredik hangversenyemet, ezúttal ezerötszázan voltak.) Ebben az időben nagyon
sok meghívást, nagyon sok elismerést és nagyon kevés pénzt kaptam. Az emigráció
éveinek talán legnagyobb ajándéka volt, hogy megismerkedhettem Faludy
Györggyel, a költőfejedelemmel, ki atyai barátságába fogadott. Verseivel
ébredtem, verseivel aludtam el, és voltak idők, amikor csakis azért voltam
hálás a sorsnak, mert kortársa lehettem. Költeményein keresztül saját,
személyes sorsát titkos szálak fűzik a kortárs nemzedék általános sorsához, így
az enyémhez is.

1985 elején felhívott egy amerikai barátom Torontóban: egy gutaütést szenvedett
német orgonista helyett nincs-e kedvem beugrani az egyik New York-i templom
vasárnap délutáni hangversenyén. Ha nemet mondok, maradhattam volna otthon port
törölgetni. Elrepültem hát New Yorkba, és a borús vasárnapi délutánon harmincöt
embernek zenéltem a négyezer férőhelyes templomóriásban. A hangversenyt
követően egy tipikusan amerikai, zsemlefejű tökfilkó előadásommal kapcsolatos,
rosszindulatú kérdések özönét zúdította rám. Bosszúsan válaszolgattam rá.
Másnap a New York Times gyönyörű cikket jelentetett meg a hangversenyről, Az
orgona Horowitz-a címmel ű soha szebbet. Meghatottan hívtam fel telefonon a
kritikust. Ő volt az ű a zsemlefejű. A cikk utóéletéhez tartozott, hogy
Horowitz is elolvasta, és nem sokkal később meghívást kaptam hozzájuk
feleségétől, Wanda Toscaninitól.

Washingtoni bemutatkozásom 1985. május 5-én volt a Szeplőtelen Fogantatás
Bazilikában: közel háromezer ember szorongott a hatalmas, fehér márványból és
mozaikokból épített székesegyházban ű George Bush, az Egyesült Államok akkori
alelnöke is megtisztelt jelenlétével. E koncert kalózfelvétele volt az első,
kereskedelmi forgalomban kapható hanglemezem: soha egy centet nem fizettek
érte. Nem dühöngtem miatta, hisz hány orgonista érte meg, hogy játékát
rablókiadás formájában terjesztik?

Az amerikai sikerek nyomán az eladdig békésen szunyókáló kanadai zenevilág is
gyorsan felfedezett. Robert Everett-Green emlékezetes cikke után (The Globe and
Mail, 1986. május 8.) több jóakaróm és rajongóm akadt, a kanadai zenekritikusok
doyenje, Eric McLean (Montreal Gazette), George Wilson (CJRT Rádió) és az
élestollú, de rendkívül tárgyilagos Claude Gingras (La Presse) személyében.

Innentől fogva állandóan utaztam és koncerteztem ű valószínűleg sokkal többet,
mint amennyire jóérzésem szempontjából szükségem volt ű, akkor még nem tudtam:
a legnehezebb egy fiatal és sikeres muzsikusnak, hogy tudjon nemet mondani. S
bár több intézmény felajánlotta a tanítás lehetőségét, én ezt ű egyetlen rövid
időszakot leszámítva ű mindég visszautasítottam. Magasabb szinten nem hiszek a
tanításban, csak a tanulásban: ha valaki igazán tehetséges, úgyis kiheveri a
tanárát, ha nem, minek szenvedjek véle?

1989-ben egy este Montreálban néztem a televíziót, amikor, ha jól emlékszem,
egy fogpaszta és egy kutyaeledel reklám között, felbukkant Szűrös Mátyás a
Parlament erkélyén, és kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. A CBC le sem
fordította szavait: a szerkesztők talán megérezték, hány emigránshoz szól az
üzenet.

Első magyarországi hangversenyem annyi év után 1990. április 20-án a pesti
Egyetemi-templomban volt ű még az utcán is álltak. A hangverseny sikere,
Magyarországon forgalomba került felvételeim, és a Gróf Miklós barátom által
készített rádióműsor bizonyára jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy augusztusi,
Mátyás-templomi Bach-estjeimre hetekkel előtte, pillanatok alatt elfogytak a
jegyek. Ezekkel a hangversenyekkel kezdődött el az a négy esztendős
magyarországi koncertturné, amelynek során közel háromszázszor játszottam, s a
Zeneakadémiától a jászkiséri kápolnáig szinte mindenütt felléptem. Elképesztő
volt a közönség és a sajtó odaadása: beférni alig lehetett hangversenyeimre, s
több mint ötszáz cikket írtak rólam ebben az időben.

Kezdetben nem értettem, miért ez a nagy lelkesedés, míg más, kitűnő
muzsikusokat évekig nem keresnek újságírók. Sikeremre végezetül két okot
találtam. Az első szigorúan véve zenei. Magyarországon ű a számomra
kibírhatatlanul unalmas német orgonastílus hatására ű elsősorban a merev és
pedáns barokk játékmódot tanították. Neveltetésem és választott hazám okán én
azonban a francia és amerikai stílus szerint játszottam, amely az orgonát
hatalmas zenekarként kezeli, és a barokk művekben is rengeteg hangszínt
használ. Ez azonban nem is lehetett másképpen, hiszen egész improvizációs
stílusom a nagyorgona elvére és gyakorlatára épült. Sikerem másik oka talán
abban állt, hogy roppant könnyen kommunikálok az emberekkel, és az újságíróknak
szórakoztató munkával mindég remek anyagot jelentettem, szemben kollégáim
nagyobbik részével, akik olyannyira elmélyülnek művészetük rejtelmeiben, hogy
Pestre került falusi kisgyerekként kóvályognak az életben.

Hamarosan a pártok is elkezdtek udvarolni nékem: ekkorra azonban már
megtanultam kimondani a nemet, mert ha a politika világa mindég vonzott is, az
akkori Magyarországot éretlen, döntésképtelen, politikailag kiskorú nemzetnek
ítéltem meg, ahol a legtöbb botcsinálta politikus olyan vitákban csörömpölt
rozsdás kardjával, amelyeknek már az eredetére sem emlékezett. Veszélyesebbik
részük becsvágyó volt, tehetségtelen, s még előnytelen külsejű is: ezért volt
fontos számukra a bármilyen módon és áron való közszereplés, amelybe feltűnően
és megbotránkoztatóan ugrottak fejest, narcisztikus önérzettel. Zavaros, vad
eszméik demagóg közhelyek voltak, amelyek roppant csúsztatásokkal, valós
tényekkel, uszító fenyegetésekkel és tébolyult szervezőkézséggel párosultak,
sokszor eszembe juttatván Hitlert, kit ellenfelei "megdicsőült prolinak"
neveztek.

Nyakas Szilárd barátomnak, a Bartók Rádió igazgatójának műsorvezetői meghívását
1992-ben fogadtam el: a Muzsikáló reggel mellett létrehoztam saját műsoromat, A
remete lemezeit, s szombat esténként a Danubius Rádió élő adásában beszélgettem
a hallgatókkal, a Seres Tamás által kitalált Doktor Varnus válaszol rovatban.

Ugyanebben az esztendőben lettem Zalaegerszeg városi orgonistája az ódon
zsinagógából átépített hangversenyterem új orgonáján, majd 1993-ban neveztek ki
az ugyanott megrendezendő Zalaegerszegi Nemzetközi Orgonafesztivál
igazgatójának, amelynek létrehozása életem ritka telitalálatai közé tartozott:
néhány szép nap erejéig sikerült megvalósítani a magyar orgonisták negyven
esztendeje eltűnt egységét, bizonyítva, hogy az orgonazene önmagáért való,
semmi mással nem magyarázható, és hogy semmiféle szekuláris vagy szakrális
ideológia nem tehénkedhet rá büntetlenül.

Természetesen örültem magyarországi sikereimnek, de volt ennek árnyoldala is.
Itthon kellett megtanulnom azt, amitől a nagyvilág oly sokáig megkímélt: a
művész legnagyobb földi jutalma a kollégák irigysége. Több muzsikustársam, kit
addig barátomnak neveztem, a siker láttán nem érintkezett vélem többé.
Egyik-másik orgonistának ű kik a rendszerváltással felismerték a divatos
filozófia aranykorát, miszerint ne csak másokról mondjunk rosszat, hanem
magunkról is jót ű még azt is sikerült elérnie papjánál, hogy a közönség
elvárása ellenére többé nem engedélyezték hangversenyeimet.

A legtöbb támadásban Bach miatt volt részem, kinek műveit ű kollégáim egyik
csoportja szerint ű túl romantikusan játszottam el. Visszavágásként mindég öreg
patrónusomra, Horowitzra hivatkoztam: ha a gyanútlan zenebarát megveszi
lemezét, bizony az első hallásra kijelenti, hogy ettől a perctől kezdve fütyül
a korhűség szívet melengető eszméire: felőle szórakoztassák a görbekürtösök,
kontratenorok és virginálosok szép nyugodtan egymást konzervdoboz-hangú
tülkeikkel, kiherélt vinnyogásukkal, cincogó ládikáikkal. Valamirevaló
zongorista egyenesen kikérné magának, ha Steinway vagy Yamaha zongora helyett
Beethoven ütött-kopott, lehangolt serblijén kellene a Carnegie Hallban
bemutatkoznia. A közönség rohadt paradicsommal dobálná meg azt a karmestert,
aki hivatásos kórus helyett ű Bachnak is csak ilyen volt alapon ű tizenkét
mutáló hangú, pattanásos sihederrel énekeltetné el a Máté Passiót. Miért kell
hát magunkra kényszeríteni a korhűség kényszerzubbonyát, miért kell az
oroszlánt madárkalitkába zárni? Minden együttérzésem Baché, akinek egész
életében nem adatott meg, hogy igazi nagyorgona gazdája legyen, de erre
hivatkozva miért kell ócska harmonikákon játszani muzsikáját, ha máson is
lehetne? Igaz, a romantika dekadenciája után szükség volt arra, hogy a korhűség
felfrissítse a fülledt zenei atmoszférát. De hovatovább átestünk a ló másik
oldalára, elfelejtettük, hogy a zene legfőbb hivatása nem az érdekfeszítés,
hanem a gyönyörködtetés, és a kezdeti historikus előadók nemes céljaiból a
korhűség mára átalakult a zenei középszer búvóhelyévé. Ezek számára a barokk
dogmák olyanok, mint ortodox zsidónak a Tóra: vagy benne vannak a műben, vagy
nem ér az egy fabatkát sem.

A sok támadásba lassan belefáradtam, és ugyanakkor tudomásul kellett vennem,
hogy egy sikeres muzsikus számára nem igazán van mentség rá, ha hosszú ideig
bezárja magát egy olyan kis országba, mint szülőhazám. Felkerekedtem tehát 1994
végén, visszatértem Kanadába, és ezzel a nagyvilág zenei életébe.

Idáigi életem során sokak szerettek és sokak nem szerettek. Ám bizonyos:
gyűlölni csak a rossz muzsikusok gyűlöltek engem. És ha e sorokat olvasván
többekben felmerül a gyanú, hogy célzásom netán reájuk is vonatkozik: ezeket
biztosíthatom, hogy megérzésük helyénvaló.

1993

Tanulni s alkotni anélkül, hogy ezért ismertséget, elismerést, vagy pénzt
várnánk, állandóan figyelni a belső hangra, amely piszkál és uszít minket,
nyugtot nem hagy, s éjjel ver föl, hogy üljünk az asztalhoz, vagy a zongorához
és írjunk-zenéljünk, még akkor is, ha ezzel környezetünk idegeire megyünk: ez
talán a legnagyobb csoda, amely a művészeket, az igazi intuíció felszentelt
papjait megkülönbözteti a többiektől, s ezért van, hogy a művészek és írók
gyakorta különcnek tartott életmódja alkati életmód - a művészi munka
feltétele. Még különösebb azonban, hogy a művészek gondolatai milyen gyorsan
tudnak emigrálni ebből a világból: haláltáborokban szerelmes verset,
börtönökben napfényes és kiegyensúlyozott szonetteket írni már-már perverziónak
számít a hétköznapi ember szemében, holott ez a dolgok valóságos rendje.
Ugyanis a művek érlelődése a művészek lelkében rendkívül lassú folyamat, s a
hétköznapi életnek szinte semmilyen közvetlen kapcsolódása sincs az alkotáshoz.
Balesetek, tragédiák láttán az első pillanat mindég a jajkiáltásé s a
segítséghívásé, amelyet azután egy fokozatosan közönnyé szürkülő rémület vált
fel. Az örömet is egyfajta feledés borítja el az idő homályában. S amikor a
spontán érzéseknek a legtávolabbi hírmondója sincs már bennünk, a legkülönösebb
és legalkalmatlanabb élethelyzetekben egyszerre megszólal a hang: "Ülj le, és
írd, amit diktálok!" S ekkor a külvilág csak azt veszi észre, hogy néhány lázas
pillanat alatt egy remekmű jön létre. Mi lehet vajon ez a titokzatos belső
hang? Az ihlet kegyetlen angyala? Személyiségünk legmélyén valamiféle rejtett
szintjelző, amely rögvest riadót fúj, amikor ama láthatatlan pohárban a
körülöttünk lévő dimenzióknak és világnak megkristályosodott esszenciája eléri
a kritikus szintet? Nincsen erre válasz a Nap alatt. "Boldogok azok, akik akkor
is hisznek művük sikerében, ha annak szanszkrit nyelvű kézirata érctokban hever
beágyazódva valahol a Gangesz fenekének homokjában!"

Johannes Brahms egy ízben cselló-zongora szonátájának zongora szólamát
játszotta, mikor is a csellista ű Bécs akkoriban igen divatos virtuóza ű a
próba közben egyszerre csak leállt:

ű Ne haragudjon Brahms úr, de olyan hangosan zongorázik, hogy nem hallom a
saját játékomat!

Brahms nagyot sóhajtott:

ű Szerencsés ember maga!

A másik mulatságos történet a legendásan botfülű angol karmesterrel, Sir Thomas
Beechammel esett meg. Az öregúr az egyik amerikai zenekarral próbálva egyszerre
csak üvöltözni kezdett:

ű A második harsona tűrhetetlenül hamis!

Az első harsonás meglepetten válaszolt:

ű De uram, hiszen a második harsonás még meg sem érkezett a próbára!

Beecham bosszúsan rámordult:

ű Nem baj! Ha majd megjön, mondják meg néki, hogy hamisan játszott!

Ha a vakondról azt híresztelik, hogy magasabbra száll a sasnál, azt sem hiszik
majd el róla, hogy a föld alatt él. Miután a magyar kommunizmus negyven
esztendeig csak hazudozott a Szovjetunió nagyszerűségéről, már az igazságot sem
hittük el nékik: hogy Szpaszkij valóban zseniális sakkozó, hogy Hacsaturján
nagy komponista, s hogy Csehov elbeszélései tényleg csodálatosak. Egyáltalán
semmit, azon kívül, hogy Oroszországban élt egy Rettenetes Iván és egy Joszif
Sztálin.

A legtragikusabb hatása azonban a most felnőtté váló nemzedékre van e notórius
politikai hazudozásnak, hiszen leírják magukban az orosz kultúrát, az orosz
népet, és annak adnak igazat, aki megtámadta őket: Hitlernek, a Wehrmachtnak, a
Gestapónak, az SS-nek és a Harmadik Birodalomnak. A parancsuralmi rendszerekben
való nevelődés örökös rákfenéje, hogy az ifjúkori ellenzékiesség gyakran csak
ellenkező előjelű diktatúrák kellékei között érzi otthonosan magát.

Ez idáig csak a horogkeresztek tűntek fel a tűzfalakon, s a pornóképeknek
horogkeresztet markoló sasok lettek vetélytársaik a kamaszok fiókjaiban. Ma
este azonban kifütyülték Göncz Árpádot, s közben a rosszemlékű; zászlókat
lengették. Félelmetes emberi tapasztalat, hogy a túlismételt igazság is az
ellenkezőjét eredményezheti: sok protestáns pap gyermeke lett istentagadó
szülei túlzott vallásossága miatt.

A rendszerváltozás fedőnevével micsoda lármás csürhe mászott itt elő, s
ünnepelteti önmagát a magyar zene, az irodalom és a tudomány nevében! Már nem
is a középszer, hanem a teljesen névtelen analfabéták és tehetségtelenek
hadseregei, akik úgy lopnak, mint a szarkák. Ezek a demokráciáról rikácsoló
haszonélvezők megutáltatták a demokráciát a reménykedő tömegekkel, s a
jogtiprást és az igazságtalanságot jogtiprással és igazságtalansággal akarják
helyrehozni. Az 56-os forradalom után felakasztott apjának sorsa senkit nem
jogosít fel arra, hogy most a Hilton Szálló éttermében libamájjal és spanyol
óborral álljon bosszút, horribilis fizetéseket vegyen fel, kastélyokat
építtessen, és rezesbandák gyászindulói közepette takaríttassék el ű mindezt
persze az állam számlájára. Hogy ötödrangú rádióriporter ű a hatalmat
megkaparintva ű diktátorként viselkedjen most a Rádió nagy öregjeivel szemben,
kiknek egyetlen bűnük, hogy tehetségesebbek, mint ő.

A magyar állam átváltozott saját polgáraival szembeforduló, ellenséges erővé, s
nem is állam többé, hiszen minden folyékony, nincsen tartása semminek, terület,
nép, hivatal, minden csak van, és végtelen közönnyel vegetál, ahogyan tud. S
ezért Magyarországon többé törvény és rendelet sincsen számomra a szó
klasszikus értelmében, hiszen törvény csak ott van, ahol a törvény védelem is,
nem csak támadás. De itt védelmet nem ad többé a törvény, sem hivatal vagy
hatóság, csak éppen elrendel, elkoboz, megparancsol valamit. Ezért állandó
védekezésben élek, és már kizárólag csak a lelkiismeretemnek engedelmeskedem.
Magyarország az intézményesített banditizmus korába süllyedt.

Andrássy út 60. most éppen nincs, de megszületett a hatósági kínzás néhány új
műfaja: a rendeleti kegyetlenkedés, a magánéletnek minden elképzelhető,
hivatalos módszerrel való macerálása, és a legszemélyesebb hajlamoknak rendőri
önkénnyel való idomítása.

S mindeközben az ország nagyobbik része nyomorog. Ingerlően bárgyú
propagandaműsorok születnek, amelyek igyekeznek mulatságos színben feltüntetni
a rezsim roskatag tehetetlenségét, s derűsen hozzászoktatni az ország népét
ahhoz, amitől negyven esztendeje iszonyodik. Mindez persze tagadhatatlanul
különb az éjjeli letartóztatásoknál, ám ha a szüleimmel élő, frissen
diplomázott mérnök vagy közgazdász lennék, s rádöbbennék arra, hogy
fizetésemből tíz-tizenöt esztendős, fullasztó gyűjtögetés után tudnék csak egy
kutyaólnak sem elegendő kis beugrót venni, felülnék a Los Angeles-i
repülőgépre, amelyre a jegy ugyan három havi fizetésembe kerül, s a visszaút is
elúszik, de a hátra lévő ötven év még az enyém. Első időben talán egy kínai
halaskofa fölött sínylődnék a padlásszobában, s csipogó filippínók éttermében
mosogatnék napi tizennégy órákat, de később letenném a különbözeti vizsgát, és
azzá lennék, ami otthon talán soha nem lehettem volna. Azután ű úgy 2000
tájékán ű hazalátogatnék nagyseggű, örökké fagylaltot zabáló amerikai
feleségemmel, s fél utcát elfoglaló luxuskocsimmal, amely körül összecsődülnek
a szomszédok. Nyolcvan amerikai tévécsatornától elkényeztetett kislányom
unottan nézné Mézga Aladár szocreál csínytevéseit, kisfiam pedig büszkén
hadarná az irigységüket palástolni alig tudó nagybácsiknak és nénikéknek: "Én
madár szarmazás vadok! Mekjötek a fehervári huszarok..."

Amióta visszajöttem Németországból, nincs kedvem orgonálni. Pedig ű rendes
körülmények között ű a zenélés egy számomra az élettel, a lélegzettel. De most
nem megy. Olyan ellenállásokat kell legyőznöm, hogy orgonához üljek, aminek
árán már nem futja a munka erőfeszítésére. Pedig beteg nem vagyok, s látszólag
minden körülmény adott lenne a munkához. Talán azért nem gyakorlok, mert nincs
körülöttem a megfelelő atmoszféra, amely életre hívná cselekvőképességemet, s
teli koncerttermekben is úgy érzem, mintha csak önmagamnak játszanék. Ez
rettenetes. Novembertől lemondom a hangversenyeimet, és három évre hazamegyek
Kanadába.

1994

Egy esztendő után ismét Olaszország. Valahányszor latin földre érek, mindég
fellángol bennem nagyapám vére, s noha a franciákhoz képest kicsit sokat
handabandáznak, azért nagyon szeretem ezt a népet. Általában véve szemem
számára kevésbé szépek az olasz fiatalok, mint a németek, belgák, skandinávok
és a franciák, ám mégis hihetetlen a vonzerejük ű minden főúri sasorr mögött
egy-egy hajdanvolt cézár utódját vélem sejteni.

Két koncertet adtam: az elsőt egy Milánó melletti műemlék városkában, a másikat
pedig a bergámói székesegyházban. Sem impresszáriómtól, sem pedig a koncert
szervezőjétől nem sikerült az utolsó percig biztos információt szerezni az első
hangverseny orgonájáról, ám mindketten biztosítottak róla, hogy mesés hangszer.
Valóban az volt, noha ilyen különös csodabogáron még életemben nem játszottam.
Százötven esztendővel ezelőtt építették, a hangja fenségesen töltötte be az
ódon templom sötét boltíveit és kupoláit, ám minden egészen másként működött
rajta, mint azt idáigi életemben megszoktam. Az első tíz akkord után világossá
lett számomra, hogy az eredetileg műsorra tűzött Wagner- és
Csajkovszkij-átiratok számításba sem jöhetnek, s olyan műveket, amelyek e
hangszeren szépen szóltak volna, növendék koromban játszottam utoljára. A
koncert kilenckor kezdődött, s nékem már csak egy órám volt hátra, hogy
kiötöljem a műsort. Végül merész dolgot csináltam: közöltem a hangverseny
szervezőjével, hogy régi olasz mesterek concertóiból játszom négyet, s utána a
közönség által adott témákra improvizálok majd.

ű Kik lesznek tehát a szerzők? ű vette elő arany töltőtollát galambszürke
öltönyének zsebéből.

E beszélgetés a karzat alatti rácsos kapuban folyt közöttünk: ő háttal állt a
falnak, én véle szemben ű a falon többszáz éves márvány sírkövek voltak.
Minthogy régi olasz szerzőktől concertókat sohasem játszottam, művészi
révetegséggel a háta mögé bámultam, és felolvastam négy családnevet a
sírkövekről:

ű Tonelli, Rossi, Calvanetti és Pietrini egy-egy művét játszom el!

Segítettem néki lebetűzni a soha nem létezett szerzők neveit, sűrűn a falra
pillantva, majd óra múlva négy barokk stílusú versenyművet rögtönöztem a
hangversenyen ű hatalmas sikerük volt. Ráadásként gondoltam egy még
merészebbet, s bekonferáltam a közönségnek, hogy az első négy concerto
mintájára improvizálok egy ötödiket, hasonló stílusban. Ezután eljátszottam
Vivaldi d-moll kettősversenyét.

A hangverseny után a városi zenekritikus ű öreg, jóindulatú barom ű atyáskodva
így szólt:

ű Szép volt ugyan az ötödik is, dehát azért nyomába sem jöhet az előző négynek.

A szállodába menet a kocsiban elmeséltem impresszáriómnak és Renátának a
történetet ű olyan röhögőgörcsöt kaptak, hogy felhajtottak a járdára.

S másnap Bergámó, amely várossal ez volt az első találkozásom, mégis egy életre
rabjává tett. A fenséges, tölgyfákkal szegélyezett sugárutak (a párisi
Champs-Élysée bulvár lehetett ilyen, amikor még nem kopasztották meg a fáit);
az elegáns, múlt századot idéző vendéglők és üzletek, az ódon titkokat sejtető
vár: oly csoda mindez együtt, hogy az ember legszívesebben egyszer s
mindenkorra itt maradna.

Hat óra körül érkeztünk meg a székesegyházba, ahol aznap este az új, illetve
újjáépített orgona avatóhangversenyét kellett játszanom, melyet egykoron a
legendás virtuóz, (a templom akkori orgonása) Enrico Bossi tervezett, s
amelynek játékasztala Donizetti sírjával áll szemben. Hatalmas tömeg gyűlt
össze, rengeteg fiatal ült az orgona körül, és valamelyest olyan hangulat
uralkodott, mint amilyennek a múlt századbéli Liszt-hangversenyeket képzelem
el. Amennyire feszélyező bizonyos országokban ű s most elsősorban Németországra
gondolok ű az a fajta mítosz, amelyet a média fon körém, olyannyira otthon
érzem magam Olaszországban: itt az emberek nem hideg csodálattal vesznek körül,
hanem egyenesen magukénak tekintik személyemet és muzsikámat. Végre játszhattam
Wágnert, Rachmaninovot, Duprét, s nem csak Bachot, mint azt Németországtól
keletebbre megkövetelik tőlem. A végén a kedvükben akartam járni, s ráadásként
szimfonikus scherzót improvizáltam Lombardia legközismertebb népdalára. Mire a
végére értem, az egész tömeg ű közel kétezren voltak ű amfiteátrum-szerűen
körbevette az orgona templom közepén elhelyezett játékasztalát ű tapsoltak,
öleltek, sírtak örömükben. Ez a közönség nem volt terhes a számomra ű hogyan is
lehetett volna az? ű, és fájt elszakadni tőlük. Szerelmes lettem Bergámóba és a
bergámóiakba.

Autóba ültünk, hogy visszatérjünk Biellába, Renáta kis kastélyába. A sztrádán
néhány kilométerrel arrébb leállított bennünket a rendőrség. A napok óta tartó
esőzések nyomán kiáradtak a folyók, az országutakat és a mezőket ellepte a víz.
Teljes tizenkét órán keresztül a sztráda foglyai voltunk. De mégis pillanatok
alatt elsuhant: Renáta ű aki foglalkozására nézve régész és restaurátor ű e
tizenkét óra alatt többet elmondott nékem a régi római építészetről, mintha tíz
évig ezt tanultam volna az egyetemen.

S aztán valahol mégis megnyitottak egy kijárót, s én még éppen el tudtam érni
az utolsó repülőgépet, hogy ne késsem el a másnapi, bécsi koncertet.
Olaszország után Bécs és a bécsi közönség eszembe juttatta az egyik francia
utazónak a puritánkori Anglia vendéglátási szokásaival kapcsolatos
megjegyzését: "Hideg fogadtatás, fagyos hús, jeges társalkodás".

Tegnap az egyik pesti templomban találkoztam a Kovács-házaspárral, kiket régtől
fogva ismerek. ők az élő bizonyítékai, hogy nem csak született felforgatók és
forradalmárok vannak, de ízig-vérig alattvalók is; kisemberek, akik vallásos
tisztelettel tekintenek feletteseikre, az államra ű mindarra, ami hatalmat
hordoz, ami hivatalos. Áhítattal töltenek ki űrlapokat, ünnepélyesen rónak le
illetékeket, s naptáraik tele vannak főnökeik bekarikázott névnapjaival. Nem
tartoznak törvényszerűen a gerinctelen és talpnyaló csúszó-mászók közé:
magatartásuk indítéka leginkább a hatalom közelében tapasztalható
biztonságérzet, ám képzelőerő híján többnyire ki sem használják az így
megszerezhető előnyöket.

Kovácsék a sekrestyében álldogáltak, és a plébánosra vártak, aki éppen mással
beszélgetett, s egyszer csak elejtette a cigarettáját. Kovácsné oldalba bökte
férjét, és a padlóra mutatott. A plébános úgy huszonnyolc éves lehet, Kovács
bácsi hetvenhárom volt idén. Amikor a pap meglepetten átvette, láttam a szemén,
hogy hálás a cölibátusért.

Kovács bácsi papucsférj. Sértően komiszkodó, de rejtett irigységet sejtető szó
ez. Mintha csak valakit azért gúnyolnánk, mert meleg, de túl szoros télikabátot
visel. Igaz, az effajta kabátokban nehéz levegőt venni, felhorzsolják a vállat,
és viselőjét nem ritkán ellepi a verejték, ám hűségesen-önzően testéhez tapadva
megvédik a vihartól, a széltől és a fagy fogától.

Legtöbbször a féltés és a kisgyermekeknek kijáró óvatos gondoskodás rejlik a
házsártos feleségek viselkedése mögött: a fiókáitól megfosztott fészek hulló
tollú anyamadarának örökös rikácsolása ez, s még mások kénytelenek a maguk
építette szögesdrót mögé húzódni, e megkopott hímecskéket egy látszólag tövises
élősövény védi.

Viccek, tréfák, anekdoták célpontjaiként élnek a papucsférjek, szemlesütve,
türelmesen. Mert végül mégis csak ők azok, akikért, ha meghalnak, évekig
viselik majd a gyászruhát. ők hagynak tátongó űrt maguk után, ha elmennek. S az
egykoron zsörtölődő feleségek tartják majd rendben sírjukat a haláluk napjáig,
nem a kacarászó vígözvegyek.

Igen, így élnek és halnak ők, az erély és a tekintély lenézett szegénylegényei.
A hagyomány szerint a kibírhatatlan Xantippe is kiitta a méregpoharat férje,
Szokratész halála után. A cinikusok szerint azért, mert már nem lett volna
kivel veszekednie. Ám én hiszek benne, hogy csak azért, mert már nem volt kire
vigyáznia.

Nyolc éves lehettem talán, amikor a televízió előtt ülve végignéztem egy zuhogó
esős, május elsejei felvonulást. Soha nem felejtem el: Kádár János a tribünön
állva figyelte a tömeget, majd egyszerre csak gesztus-értékűen összecsukta
esernyőjét és a földre tette ű néhány pillanat múlva a többi politikus is
kényszeredetten követte példáját. Sokakkal beszélgettem, kik közelről ismerték
őt, ha egyáltalán használhatjuk e kifejezést, hiszen roppant zárkózottsága és
bizalmatlansága okán szinte senkinek nem adatott ez meg. Nálamnál sokkal
bölcsebbek sem mernek határozottan állást foglalni Kádár János politikai
munkásságát illetően ű csak az értelmiségi középszer vakkantgatja el időnként
sommás véleményét ű, de azért bizonyos tényeket már most is kimondhatunk:
nevezetesen azt, hogy hatalomvágyó és opportunista volt, minek okán lehetett jó
politikus, de nem lett nagy államférfivá. Kádár személye egyfajta társadalmi
szélcsend szimbóluma volt, s a magyar történelem során a nép legalsóbb tömegei
soha nem éltek olyan anyagi biztonságban, mint amelyet e rendszer szociális
hálója megteremtett. Ez az elcsigázott öregember sokban hasonlított Ferenc
Józsefre, de leginkább személyes tragédiái, és szerény-egyszerű életmódja
emlékeztet az agg császáréra, ki összehajtható, tábori vaságyon aludt, ki, ha a
levélpapírost nem használta el teljesen, a maradékot letépte és elrakta a
fiókba, s aki ű mint Kádár is ű hitt egy eszmében, nevezetesen a Monarchiában.
És ez mindenképpen tiszteletet parancsol, akkor is, ha százötven esztendeje
Aradon, és negyven esztendeje a Gyűtőfogház udvarán végezték ki egy nemzet
szabadságának csodaszarvasát.

Ma este volt a búcsúkoncertem öt, Magyarországon eltöltött év után: a hétszáz
férőhelyes Angolkisasszonyokhoz több mint ezerkétszázan zsúfolódtak be.
Meghatottan és rosszul játszottam ű egyedül az improvizáció sikerült jól:
ötszólamú kettősfúgát rögtönöztem a Salve Regina és az Elindultam szép hazámból
dallamára. Éreztem: a mai este senki nem fogja számon kérni tőlem a hibákat.
Több mint négyszáz CD-t dedikáltam a végén, és ahogy kijöttem a templomból,
ismeretlenek jöttek hozzám, simogattak, megcsókoltak. Furcsa hazám van. Ez
alatt az öt esztendő alatt meggyötört, elbizonytalanított, kiégetett és
gyakorta farba rúgott. Mégis fáj itt hagyni.

Kanadába menet megálltunk Párisban, hol montreáli zenei egyetemistákkal
találkoztam. Lenyűgöz, hogy a szabad világból és az egészséges nevelésből
származó fölényük okán, milyen előnyben vannak a magyar ifjúsággal szemben.
Bármilyen fiatalon jönnek is át Európába, egyáltalán nem mozognak idegenül és
zavartan a távoli földön, ellenkezőleg: olyan magabiztosan és nyugodtan lépnek
föl s viselkednek társaságban, mintha mindenütt ők lennének az urak, és az
egész világ az övék volna. Van bátorságuk annak lenni, aminek a természet
megalkotta őket, nincs bennük semmi torzulás vagy ferdeség. Vannak köztük ugyan
tökéletes bolondok is, de a személyes szabadság szerencséje, az amerikai
kontinens, és annak tudata, hogyan cseng Kanada neve más nemzetek fülébe, már a
gyermekeknek javára válik, amúgy pedig sokkal boldogabb-szabadabb fejlődést
élvezhetnek, mint mi, Kelet-Európában. A fiatalokra gyakorolt nyomásban és
folytonos tiltásban amúgy is élen jár Magyarország a maga borzalmas, porosz
iskolarendszerével. A fiatal magyar muzsikusok javarészét mintha állandóan
feszélyezné valami, mintha nem volnának biztosak a dolgukban, és valamiféle
rendőri hatalmasság közeledtétől tartanának. A magyar zeneoktatás intézményesen
arra irányul, hogy megzabolázzák a fiatalokat, és kiirtsanak mindent, ami
természetes, eredeti és vad, hogy végül ne maradjon más, mint az elmélet. A
legtöbb ifjú magyar muzsikus rövidlátó, sápadt, beesett mellű, fiatal öregúr.
És amint beszélgetésbe elegyedek velük, nyomban észre kell vennem, hogy amiben
a magunkfajta örömét leli, az számukra mit sem ér és közönséges, s hogy
mindenestül ilyen-olyan eszmék foglyai. Nyoma sincsen bennük a Bernsteinre,
Cochereau-ra vagy Horowitzra jellemző egészséges érzületnek és érzéki örömnek,
kiveszett belőlük minden fiatalos érzés és kedv, márpedig ha valaki nem fiatal
húszéves korában, hogyan legyen az negyvenévesen? Pedig muzsikálni nem lehet
extázis nélkül, félszegen, s pusztán elméletek alapján. A pódiumművész öröme és
mámora a zene, mint ahogyan színészé a kigyúló lámpasor, a jelmez és a jellem,
amelyet magára ölt, a zsúfolt nézőtér rámeredő tömege, s az előadás végén
felcsattanó vastaps. Mert a közönség és a vastaps extázisa szenvedélybetegség:
igazi művész soha nem gyógyul ki belőle, ám nélküle megtébolyul és elpusztul.
Csak hódítani, varázsolni, érzékeket korbácsolni, lelkeket leigázni akar: ez az
ő perverz gyönyöre.

A magyar muzsikusoktól a pódium mámorát nemigen ismerő Szőnyi szolfézsterrorja
óta túlságosan sok elméleti tudást követelnek, miáltal azok idő előtt
tönkremennek mind szellemiekben, mind testiekben. Mármost amikor
koncertpódiumra kerülnek, óriási tartalékkal rendelkeznek ugyan zeneelméleti
dolgok terén, de foglalkozásuk korlátozott hatókörében ezt nem tudják mire
felhasználni, és így haszontalan ismeretanyagként újból elfelejtik, miközben
nem tanulták meg a zenei kommunikáció egyszeregyét, és legtöbbjük játékában
annyi karizma sincs, mint egy átlagos segédpincérben ötszáz forint borravaló
után. Jórészük hamarosan megtört emberré, és a hipochondria démonának
áldozatává válik, mások pedig állandó világfájdalomban és szorgalmas
gonoszkodással vezetik le elfojtott ösztöneiket.

Azt gondolom, hogy a magyar fiataloknak el kellene gondolkodniuk Schleiermacher
híres kérdésén, amelyet 1807. január elsején tett fel, midőn Napóleon Európa
leigázására készült: Mitől féljünk és mitől ne? Mert ha valóban szembenézünk
szorongásainkkal és félelmeinkkel, minden szembenézés győzelmet arat majd.
Közelről szemlélve félelmeink tárgyait, azok nagyobbik része nevetségessé, a
maradék pedig kikerülhetővé válik. Tépjük tehát ki szíveinkből a
legértelmetlenebb érzés, az oktalan félelem szikráját is, mert ha ez benne
rejlik a szívben, létrehozza azokat a víziókat, amelyek létét igazolják.
Korszakok is többnyire azért omlottak össze, mert a bennük lévő félelmek testet
adtak a szellemárnyaknak, és életre hívták a bomlasztó eseményeket.

Ha a házunk összeomlani készül, ha elveszítjük a munkánkat, ha szörnyetegek
vesznek körül bennünket, ha elhagyott a kedvesünk: sorsunktól félni akkor sincs
okunk, hisz a Nap még süt fölöttünk, a fa még roskad az almáktól, Plátó még
mindég igazat beszél, Debussy még mindég érzékien gyönyörű, vagyis minden
tényező együtt van, hogy némi következetességgel emberhez méltó életet
teremthessünk magunknak, bármiféle gödörbe is próbálnának taszítani bennünket a
körülmények.

Egyetlen dologtól féljünk csupán: a félelemtől, amely demoralizálja és kiégeti
lelkünket, és senkit ne tekintsünk nagyobb jótevőnknek, mint aki fokozza
bennünk az élet vidám bátorságát.

Olvassunk tehát minél többet, hiszen az irodalom az örökkévalóság távcsöve:
felébreszti bennünk létünk rejtett erőit, amelyek átsegítenek minket sorsunk
nagy viharain, és megmutatják, hogy a gondolat több, mint az élet szennyes
mocsara, a kisstílű nyárspolgárok véd- és dacszövetsége, a mindennapok
izzadságszaga s a percenként átélt fájdalmak és csalódások szövedéke.
Mondhatnám úgy is, hogy csak a műveltség mentheti meg életünket, hiszen
kizárólag a könyvek, a festmények, a szimfóniák, a költemények és a szobrok
Sárga Útja vezethet el bennünket a gondolatok örökkévalóságának Smaragdvárosába.

Karácsony éjszakája van: Andrással és kínai barátunkkal, Jacksonnal elmentünk a
torontói Szent Pál székesegyházba. Az utcáról betérve kellemes meleg fogadott
bennünket a fagyos zimankó után, noha e templom a legnagyobbak egyike
Észak-Amerikában, s horribilis összegbe kerülhet a fűtése. Az előcsarnokban
öltönyös templomszolgák várták az érkezőket, gomblyukukban vörös szegfűvel, és
minden vendéget bevezettek a padokhoz, kezükbe adván az aznapi bulletint ű a
szertartás pontos menetét, az énekek szövegét, és a templom hirdetéseit,
amelyek többek között a homoszexuálisok következő heti miséjére invitálták a
híveket. A bejáratnál már készen állt a bevonulási menet: legelébb a
keresztvivő, utána a szerpapok, a papság, az érsek, valamint a gyönyörű, bordó
bársonyköntösökbe öltöztetett kórus. Amikor régi barátom, Eric Robertson
elkezdte a bevonulási himnuszt játszani, lassan elindult a sereg, a hívek pedig
harsányan, ritmikusan és főleg: négy szólamban énekeltek. Bár az egész kicsit
teátrális volt, bevallom, engem sem hagyott közömbösen. Az érsek nagyszerűen
prédikált, és sokszor használta a humor gyilkos fegyverét a közöny ellen ű
gyakran fél percig is abba kellett hagyja beszédét, hogy a hallgatóság jól
kiröhöghesse magát.

(Eszembe jutott a XVIII. századi híres, párisi hitszónokról, André
Boulanger-ról szóló történet, akit apró termete miatt kis André atyának
becéztek a hívek. Egyszer tulajdon érseke ült be a padba prédikációja alatt,
azonban a derék főpásztort néhány pillanat múlva elnyomta az álom. André
észrevette, hatalmasat ütött a szószék párkányára, majd lekiabált a
sekrestyésfiúnak: "Eridj fiam, és zárd be gyorsan a templom kapuit, mert
elaludt a pásztor, elszéledhet a nyáj, s én akkor kinek hirdessem az igét?" A
tömeg felcsattanó hahotázására az érsekbe is beléfagyott az utolsó horkantás.)

Az istentisztelet végén a menet visszavonult a főbejárathoz, az érsek onnét
osztotta az áldást, majd papjaival együtt elállta az ajtót, és csupán úgy
juthatott ki bárki is, ha kezet rázott velük, és néhány pillanatig
elbeszélgettek, kellemes karácsonyt kívánva egymásnak. Azt hiszem, ebben az
esetben is igaz a régi mondás: az udvariasság olyan, mint a matematikában a
nulla ű önmagában semmit sem ér, de sokat változtat azon, amihez hozzátesszük.

És itt óhatatlanul párhuzamot kell vonnom a magyarországi és a nyugati egyházak
között. A kommunizmus negyven esztendeje sem magyarázza azt a hihetetlen
lemaradást, amely a magyarországi történelmi egyházakat, ám elsősorban a
katolikust jellemzi, igazolva a nagyszerű, ám a magyar püspökök körében
legmesszebbmenőbb népszerűtlenségnek örvendő pannonhalmi apát-püspök, Várszegi
Asztrik észrevételét: a magyar katolikus felsőpapság egy olyan, negyven
esztendővel ezelőtti egyházi légkör visszatérésén szorgoskodik, amely már a
maga idejében is korszerűtlen volt.

Victor Hugo a múlt század közepén vetette papírra ezeket a sorokat:

"A történelem, az ész és az igazság szempontjából a szerzetesség kárhozatos. A
szerzetesi elzárkózás ideje lejárt. A kolostorok, amelyek hasznosak voltak a
modern civilizáció nevelésének kezdetén, akadályozták növekedésében, és
ártalmasak a fejlődésére nézve. A zárdák, amelyek mint az ember
tökéletesítésének intézménye és módszere, jók voltak a tizedik században,
vitathatók a tizenötödikben, és megvetésre méltók a tizenkilencedikben. Az
elavult intézmények csökönyössége, hogy örökké fennmaradjanak, olyan, mint az
avas illatszer makacssága, amely mindenáron a hajunkba akarna kerülni, mint a
romlott hal követelőzése, amely mindenáron azt akarná, hogy megegyük, mint a
gyermekkori ruha tolakodása, amely azt akarná, hogy a férfi viselje, és mint a
holttestek gyöngédsége, amelyek visszajönnének, hogy ölelgessék az élőket.

ű Hálátlanok! ű mondja a ruha. ű Én védelmeztelek benneteket rossz időben.
Miért nem kellek nektek?

ű A végtelen tengerről jövök ű mondja a hal.

ű Rózsa voltam ű mondja az illatszer.

ű Szerettelek titeket ű mondja a holttest.

ű Civilizáltalak benneteket ű mondja a zárda.

Erre csak egyet lehet felelni: annak idején.

Arról ábrándozni, hogy valaki végtelenül meghosszabbítsa a halott dolgokat és
hogy bebalzsamozással kormányozza az embereket, hogy visszaállítsa a korhadó
dogmákat, újra aranyozza az ereklyetartókat, kitatarozza a kolostorokat, újra
megáldja az ereklyeszekrényeket, újra helyet adjon a babonáknak, felélessze az
elavult rajongásokat, újra markolatot csináljon a szenteltvíz-hintőknek és a
kardoknak, újra felállítsa a szerzetességet és a militarizmust, nyakába ültesse
a múltat a jelennek, furcsa volna. Mindazonáltal vannak teoretikusok, akik
olyan ruhát adnak a múltra, amelyet a társadalmi rendnek, isteni jognak,
erkölcsnek, családnak, az ősök tiszteletének, régi tekintélynek, szent
hagyománynak, vallásnak neveznek, és így kiáltanak:

ű Ide nézzetek! Ezt fogadjátok el, tisztességes emberek!

Ezt a logikát már a régiek is ismerték. Krétával bemázoltak egy fekete üszőt és
azt mondták rá: fehér.

Mi személy szerint egyes pontokon tiszteljük és mindenütt kíméljük a múltat,
feltéve, ha belenyugszik abba, hogy meghalt. Ha élni akar, akkor támadjuk, és
igyekszünk megölni.

A babonák, a vakbuzgóság, az álszenteskedés, az elfogultságok, ezek a
kísértetek, bármennyire csak kísértetek is, görcsösen ragaszkodnak az élethez,
szellemtestüknek fogai és karmai vannak, kézitusában kell kiirtani őket, és
szakadatlanul viaskodni kell velük, mert az emberiségnek az is egyik végzete,
hogy kísértetekkel való örökös harcra van kárhoztatva. Az árnyat nehéz torkon
ragadni és a földre teperni. Egy kolostor Franciaországban, a tizenkilencedik
század kellős közepén: baglyok gyülekezete, amely szembeszáll a nappal. Rendes
időkben valamely anakronizmus felbomlasztására és kiirtására nem kell egyebet
tennünk, csupán elolvastatni véle az évszámot. Csakhogy nem élünk rendes
időket. Harcoljunk! Harcoljunk, de tegyünk különbséget. Az igazságnak az a
tulajdonsága, hogy sohasem túlzó. Van olyasmi, amit el kell pusztítani, és van
olyasmi, amit egyszerűen meg kell világítani és szemlélni.

Micsoda erő a jóindulatú és komoly vizsgálódás! Ne vessünk csóvát oda, ahol
elegendő a világosság!"

Száznegyven esztendős szavak ezek, s kétségtelenül hozzájárultak, hogy
Franciaország hazája tudott lenni egy Teilhard de Chardinnek és a lelki
megújulás megannyi mozgalmának, amelyek új tartalmat adtak a szerzetesi
életeszménynek: egy haladó gondolkodású katolikus szerzetes mára közelebb áll a
buddhisták letisztult nyugalmához, mint a középkori zárdák halálhangulatához.

Nem oly régen a G.-i plébános meghívására ebéden vettem részt, s vélem szemben
az egyházmegyei vándorcirkusz tanyázott, vagyis a hűbéreseivel körbevett
püspök, aki éppen arról szónokolt papjainak, hogy székvárosának ő az első
embere, nem pedig a polgármester. Akkor nem láttam értelmét vitába szállni
véle, noha tudtam, hogy papjai ű akik kenyérféltésből látványosan helyeseltek ű
éppen úgy megvetették e hiú majmot, mint én.

Ha nyugaton egy püspök ezt bizonygatná paptársai előtt, azok értetlenül
megmosolyognák, és a szívük mélyén lenéznék érte. Ahogy Léger bíboros mondta
nékem egy ízben: a nyugati katolikus püspökök azért járnak többnyire papi
civilben, mert tudják, hogy a tiszteletreméltóságnak nem a cifra ruhából, hanem
a személyes humánumból, értelemből és karizmából kell származnia, s régen baj
van, ha már csak a ruhája alapján lehet valakiről megtudni, hogy püspök.

Ahogy akkor elnéztem az asztal végén ezt a püspöki talárba bújtatott
paprikajancsit, óhatatlanul röhögnöm kellett, mert néhány perccel az ebéd előtt
a sekrestyén jöttem keresztül, ahol az egyik ministráns éppen azt mesélte el a
testvérének, hogy a püspök úr akkorákat szellentett a nagymise közben, hogy
ahhoz képest még a mohácsi vész is vidám esztrádműsor lehetett. Amit
székvárosának polgármestere bizonnyal nem tett volna meg egy ünnepség vagy egy
fogadás közben.

Amúgy a püspök humortalan, ridegen gyanakvó férfi, egymáshoz közeli
cipőgomb-szemekkel, hangja akár egy kereplő csontváz, arca kifürkészhetetlenül
lárvaszerű, mint a bűnügyi nyilvántartók hullaképei. Sikeres ember, demagóg
szónok, ki a Kádár-világban is töretlenül bírta ű igaz, alacsonyabb beosztásban
ű az Állami Egyházügyi Hivatal feltétlen bizalmát. A körülötte ülő vidéki
plébánosok az oroszlánok elé készülő Dániel megadásával várják, hogy ű
egyoldalúan tegezve ű megszólítsa őket. Túlterhelt, ingerlékeny és gyakorta
indulatos hozzájuk ű csak félfüllel figyel alázatoskodó, dadogva előadott
kérelmeikre. A szeszélyes nagyurak hangulatváltozásai szerint leereszkedő, vagy
goromba ezekhez az elnyűtt, régimódian öltözött öregemberekhez, akiknek
láthatóan leghőbb vágyuk, hogy mihamarabb megszabadulhassanak tőle. Mondják:
néha-néha visszatér ifjúkori Isten-szerelme, és ilyenkor futballpályányi
íróasztalára borulva, hosszan imádkozik. Mindazonáltal jól látható, hogy az
Evangéliumból csupán két szó férkőzött igazán közel a szívéhez: a Hatalom és a
Dicsőség.

Gyermekkorom óta papok között éltem, és szembetűnő volt számomra, hogy a magyar
katolikus egyház sokat emlegetett egysége csak ábránd. A XX. század végére,
sajnos, bebizonyosodni látszik, hogy a kelet-európai katolikus egyház
püspökválasztási módszerei ű az elefántcsonttoronyban élő nunciusok
kérdezősködései, az ilyen-olyan bizalmas jelentések ű bizony sok esetben csak
az egyházi karrieristák előretörését szolgálják, nem pedig az egyház valóságos
érdekeit. Szinte alig volt a történelem folyamán nagy püspök-egyénisége a
magyar katolikusoknak: Pázmány Péter óta talán ha féltucatnyi Prohászka-szerű
püspök képviselte az európaiságot az egyházban ű többnyire a Mindszentyhez
hasonló, szűklátókörű, nyelveket nemigen beszélő, provinciális egyházvezetőkre
futotta csak, miközben a protestánsok Ordassal, Ravasz Lászlóval avagy Baksay
Sándorral büszkélkedhettek. A magyarországi katolikus felsőpapság kisebbik
része nagyszerű képzettségű, tudós teológus és filozófus, míg a másik fele
műveletlen, önkényesen basáskodó és meglehetősen álszent életet élő
karrierista, akik nem szolgálnak, hanem időről időre kegyesen leereszkednek
Isten népéhez és papjaikhoz, és Krisztus irgalmazzon nékik, ha akár csak egy
középiskolai szintű műveltségi versenyen is részt kellene venniük. Életmódjuk
hivalkodó, a legmesszebbmenően Krisztus tanításával szemben álló, ám ha kritika
éri őket, rögtön vallásüldözésről lamentálnak.

Ha ezeket a hívekből, papokból, püspöktársaikból élősködő pojácákat összevetem
magamban a nyugati egyház nyíltlelkű, elveikhez hű, ám életvitelükben és
gondolkodásukban modern püspökeivel, megértem, amit Irányi László, a nyugati
magyarok bölcs püspöke mondott, amikor nyílt vitába keveredtem Washingtonban
egy Magyarországról látogatóban lévő katolikus püspökkel arról, hogy vajon
szabad-e a templomban tapsolni:

ű Meg kell, hogy értsd: ezek a magyar püspökök mind jó emberek, szent emberek,
s nem félnek ezek semmitől széles e világon, legfeljebb attól, hogy Jézus
Krisztus még egyszer visszajön a Földre, mert akkorát rúg majd a seggükbe, hogy
rögtön a pokolba szánkáznak!

Persze a taps hangosabb, mint a szellentés...

Ám másfelől ott vannak a szerény és szelíd szívű, fiatal magyar katolikusok
százezrei, a nagy tudású, öreg papok százai, akik elutasítják, s meg sem
hallgatják e pöffeszkedő papi fejedelmeket, mind inkább oda szorítván őket,
ahová valók: az íróasztalhoz, könyökvédővel, a szemetes kosár tőszomszédságába.

Aligha lehet csodálatosabb tennivalója a ma még csöndes, de már bármelyik
pillanatban kitörésre kész, új, magyar katolikus generációnak, mint a
szenilitásba és diktatúrába forduló főpapsággal szembeszállva "kiirtani a
fanatizmust és tisztelni a Végtelen Istent, kiművelni az emberi lelket,
védelmezni a titkot a csoda ellenében, imádni a megfoghatatlant és elvetni a
képtelenséget, a megmagyarázhatatlanból valóban csupán a szükségeset elfogadni,
egészségessé tenni a hitet, lehántani a babonákat a vallásról, lehernyózni az
Istent". (Victor Hugo ű ismét)

Anatole France időről időre jól elverte a port az akkori katolikus
felsőkléruson. Valamely estélyen bemutatták a párisi bíborosnak. A kövér főpap
ellenségesen villant rá:

ű Nem olvasom a műveit!

France kedélyesen visszavágott:

ű Nem is feltételeztem eminenciádról, hogy tud olvasni.

A nyolcvanas évek végén Mgr. Sherlock, az egyik kanadai kisváros püspöke
meghívott hangversenyezni székesegyházába. Maga jött ki elém a repülőtérre
fürge, japán sportautójával, útközben pedig beugrott cigarettát venni egy kínai
vegyeskereskedésbe. Tágas, nagy házban lakott hat szeminaristával, akik tanulás
közben állandóan a földszinten biliárdoztak, valamint két, sorsába beletörődött
apácával, akik józanul belátták, hogy minden erőfeszítésük dacára sem képesek
rendet tartani hét férfi mellett. A püspök bevezetett szobámba, majd magamra
hagyott. Fél óra múlva bekopogtatott, papi civiljét addigra trikóra,
rövidnadrágra és edzőcipőre cserélte fel, kezében labdát pattogtatott: "Nem
volna kedve kijönni velünk kosárlabdázni? Tudja, a városban sok értelmes fiú
lakik, akik előítéleteik miatt nehezen jönnek be a templomba, így aztán
szombatonként kijárok velük kosarazni: ott sokkal gyorsabban megtéríthetőek. De
kérem, el ne mondja el nékik, hogy én vagyok a püspök!"

Bár nem tartozom Mindszenty rajongói közé, el kell ismernem, hogy az öreg
bíboros hihetetlenül következetes volt a maga kemény és puritán életében, és
önmagával szemben éppen olyan magas, ha nem magasabb követelményeket
támasztott, mint beosztottaival szemben. Az amerikai követségen eltöltött
tizenöt év alatt tűrhetően megtanult angolul, végtelenül visszahúzódó és
szerényen bölcs volt: az akkori követ emlékezéseiben leírta, hogy az amerikai
diplomaták között versengés folyt a budapesti posztokért, hiszen komoly
presztízst jelentett a követségnek a Bíbornok jelenléte.

Rekedt Rudi a Balassagyarmatról Torontóba kivándorolt cigányprímás mesélte a
haláláig ű kizárólag megbízhatóaknak ű lehalkított hangon:

"A nép egyszerűen elállta az utat, a Bíboros úrnak ki kellett szállnia az
autóból, és be kellett jönnie a lakodalomba. A banda kezet csókolt néki, de
nékem nem engedte: "Miért csókolna kezet az egyik prímás a másiknak?" ű
kérdezte mosolyogva, majd megáldotta a házasságot, s meghallgatott két magyar
nótát is. Emlékszem az egyik ez volt: Rácsos kapu, rácsos ablak, a másik pedig
a Jaj de, jaj de messze mentem. A Bíboros utána hosszan, s szomorúan nézett
rám: "Te most jósoltál, vagy csak muzsikáltál nékem, fiam?" 1947 volt, és nem
értettem, miért beszélt olyan furcsán."

Amikor az ígéretszegő pápa, VI. Pál Mindszenty bíborost, mint Esztergom érsekét
nyugdíjazta, ő éppen Amerikában volt, hogy a New Brunswick-i magyar templomot
felavassa. Az ünnepség délután öt órakor kezdődött, közvetítette a legtöbb
tévétársaság, s a bejelentett vendégek között volt New York polgármestere és
bíboros-érseke, valamint számtalan szenátor ű mindenki kíváncsi volt az élő
legendára.

Az ünnepség kezdete előtt két órával a Bíboros lefeküdt kicsit pihenni a
plébánián, s ezalatt egy jótét lélek elvitte a cipőjét kipucolni, ám
elfelejtette visszahozni. Amikor húsz perccel az ünnepség előtt felkeltették az
öregurat, már mindenki kétségbeesve, négykézláb csúszott-mászott a szobában, de
nem találtak mást, csak egy rikítóan kanárisárga, szőrös mamuszt, melynek
macskafej volt az elejére festve. A díszvendégek s a többezres tömeg odakint
várakozott, és így az öregúrnak nem volt más választása ű a reverenda alá a
sárga mamuszt vette fel, és a két macskafej minden lépésnél kivillant a ruhája
alól. A díszvendégek döbbenten nézték a lábát. Mindszenty széttárta a karjait:
"Uraim, ha a pápa őszentsége feküdhet vörös papucsban a ravatalon, egy bukott
prímás igazán misézhet sárga mamuszban."

Az amerikai út után titkárával a repülőgépen ült, hogy visszatérjen Bécsbe, s a
városkulcsokat nézegették, amelyekkel New York, Boston, Chicago és Washington
polgármesterei kedveskedtek néki. Egyszerre csak mosolyogva odafordult a
titkárhoz: "Most, hogy Esztergomból kidobtak minket, Amerikában annyi
városkulcsot kaptunk, hogy Bécsben rögtön nyithatunk egy vaskereskedést!"

1995

Levelet kaptunk, benne egy cikk fénymásolatával, amelyet Kovács Sándor írt
szentgotthárdi CD-felvételemről az egyik pesti hetilapba. Kovács egyike volt
műsorvezető kollégáimnak a Muzsikáló reggelben, ismert zenetudós, akiről csupán
azt tudnám amúgy hatalmas zenetörténeti műveltsége ellenére megjegyezni:
roppant unalmasak voltak a műsorai. Ennek ellenére szimpatikus egyéniségnek
tartottam, és őszintén sajnáltam, amikor egy csurkista szélvihar őt is
kisöpörte a Magyar Rádióból.

A Horn-kormány hatalomra jutásakor visszakerült a Rádióhoz, s őt, valamint
Battha Andrást szemelte ki Körmendy Ferenc ű a rádiózáshoz és a muzsikáláshoz
egyformán tehetségtelen, új adószerkesztő ű, hogy a Zene Világnapjának
délutánján egy órás élő portréműsor keretében megpróbáljanak víz alá nyomni.
Már amikor beültünk a stúdióba, akkor éreztem, hogy kicsit olyan helyzetbe
kerültek, mint azok a jobbszándékú, hatvanas évekbeli bírók, akik állandóan
saját lelkiismeretük, és a titkos utasításokat adó, pártszékházi "K" vonalak
között örlődtek. Battha és Kovács láthatóan szégyenkezett ű nagy tudású és jó
logikájú embereket mindég feszélyez, ha pozícióban ülő pártmitugrászok
napiparancsait kell teljesíteniük, és mindezt csak a mindennapi megélhetés
kedvéért.

Bevallom: az elején egy kicsit én is szorongtam, hiszen ez idáig a Szentlélek
mindég a megfelelő helyen és időben szólalt meg belőlem, de hátha ezúttal
elakadt a Kiskörúton a csúcsforgalomban.

A mérkőzés hatvan percesnek ígérkezett. Nyitókérdésként András ű kézben tartva
egyik soron következő hangversenyem szórólapját ű megkérdezte:

ű Xaver, nem tartod nagyképűségnek, hogy az van kiírva plakátodra: "a későn
jövők már csak állóhelyhez juthatnak"?

Visszakérdeztem:

ű Ne haragudjatok, kedves András és Sándor, de ez idáig hány hangversenyemre
jöttetek el?

Beállt a döbbent csend, majd fejleszegetten válaszolták:

ű Egyikre sem, sőt bevalljuk, még orgonálni sem hallottunk téged soha.

Ha valaki ugyanis életében egyetlen alkalommal is résztvett a hangversenyeimen,
tudhatja, hogy sokszor még az állóhelyekért is közelharcot vívnak. Nem olyan
régen az egyik olaszországi koncertem azért kezdődött húsz perccel később, mert
még én sem tudtam keresztülvergődni a tömegen az orgonafeljáróig, amelynek
minden lépcsőfokán legalább négyen szorongtak.

A mérkőzés lezajlott, s már csak ötvennyolc percnyi kedélyes csevely volt hátra
arról, mennyire furcsa is az bizonyos muzsikusok ű és valljuk be, többnyire
orgonisták ű részéről, kik tücsköt-bogarat összehordanak rólam: még
büszkélkednek is azzal, hogy soha nem hallottak engem játszani. Ugyanakkor azt
állítják, hogy hangversenyeimen csupán azért van teltház széles e világon, mert
a média kedvence vagyok. A sorok között természetesen azzal az olvasattal, hogy
mindenki, aki részt vesz hangversenyeimen, az botfülű vagy félművelt sznob.
Amikor azután egyikükkel-másikukkal valahol megismerkedem, és anélkül, hogy
tudná a nevemet, nagyszerűen elbeszélget velem, a végső névjegy-cserekor nem
győz csodálkozni, hogy tulajdonképpen mennyire másmilyennek képzelt el engem.

A kezdeti, gyors szópárbajt követően Kovács Sándor már csak azt kérdezte meg
tőlem: miért hívom magamat az orgona Horowitzának?

ű Közelebb kell menni a plakáthoz ű válaszoltam néki ű, és el kell olvasni,
hogy ezt nem én mondtam magamról, hanem a New York Times kritikusa írta rólam.
Őt kérdezd talán meg!

Ezután már meg sem nyikkant. Most, hogy cikkét elolvastam, látom, önbizalma
azóta kicsit visszatért:

"Hol van a pimaszság határa? Ha egy huszonéves orgonista ű ne kerteljünk! ű,
egy taknyos kölyök azt hirdeti magáról a plakátokon, hogy ő "az orgona
Horowitza", magyar ember elhúzza a száját. Nagy a mellény, gondolja magában;
majd adod alább is, öcskös. Ha ugyanennek a fiatalembernek a lemezén ezt
olvassuk: "The Legendary Organist", már-már bosszankodunk. Szép az öntudat, meg
a reklám, mifelénk azonban ez már sok egy kicsit. Lehet, hogy odaát, a
tengerentúl, ahol muszáj vigyorogni, meg feldobottnak lenni a nap minden
percében, ott elmegy az ilyesmi ű mi több: megkövetelik. A régi jó Európában,
kiváltképp erre kelet felé azonban viszolyogtat.

No de tegyük fel, legyőzzük ellenszenvünket, s csak azért is megvásároljuk a
kínált portékát, hazavisszük, belehallgatunk. Az első reflex szinte biztosan
az, hogy máris keressük elő a számlát, gondolván, ezt vissza kell cserélni. Ha
törik, ha szakad, vissza a boltba, sózzák rá szépen másra! Bach megszentelt
zenéjét ilyen módon játszani, dallamokat szétszedve, nagy ívek helyett apró kis
szurkáló pontocskákká aprítva ű ez egyenesen elképesztő. Hát szabad ezt
büntetlenül tenni a d-moll toccata és fúgával: minden orgonaművek
legnépszerűbbikével? Zsörtölődve keressük zsebünkben a blokkot, mert anélkül
nem cserél a bolt; káromkodva kutatunk, melyik zsebbe került? Aztán csodák
csodája: kissé alábbhagy a duzzogás. Jé, ez tulajdonképpen érdekes, valljuk be
szinte szégyenkezve pár perc után magunknak. Soha így még nem hallottuk, de
végtére is miért ne? S a cédulakereső buzgalom ettől kezdve lankad, majd szépen
elenyészik.

Varnus Xaver, a Budapesten született, Kanadát megjárt, pimasz fenegyerek
kétségkívül lebilincseli a hallgatót. Mintha az lenne a legfőbb jelszava: csak
azért is. Ha mindenki súlyos veretűnek képzel egy Bach-művet, ő csak azért is
könnyednek, szaggatottnak játsza. Valósággal belerúg az évszázados előadói
hagyományba. Takarodj az útból, mondja néki. S bár ez a tiszteletlenség fájó,
minél tovább hallgatja az ember a felvételt, annál inkább elgondolkodik: vajon
nem épp a tiszteletlenség vitte előre a világot? Hogy szidhatták eleink a
neveletlen porontyot, aki a szülői intelmek ellenére lemászott a fáról.

Persze akadnak Varnusnak ötletei, amelyekkel sokadszori hallás után sem lehet
megbarátkozni. Amikor úgy állítja be hangszere regisztereit, hogy a dallam
nyávogós-vibráló hangon szóljon, fenekelést érdemelne. Ez giccs, fiacskám,
sziszegnénk legszívesebben, ilyesmit a kertitörpék birodalmában tehetsz. A
legtöbb interpretáció azonban, ha túl vagyunk az első sokkon, üdítően friss
szellemet áraszt. A virtuozitás valóban fantasztikus, a ritmusérzék és a
hangszínválasztó és -keverő fantázia bámulatos.

Hogy Bach mit szólna mindehhez, ha hirtelen feltámadna ű ne firtassuk! Meg
lenne ő lepve sok mindenen, ami manapság a zenéjével, nevével szerte a világon
történik. Nem lehetetlen, legelébb is azon ütközne meg, mi az ördög ez a híres
d-moll toccata és fúga. Ilyet ő nem is írt ű csóválná a fejét. S igazat adna
annak az amerikai kutatónak, aki újabban váltig azt állítja, ez egy névtelen
kismester szerzeménye, ráadásul eredetileg hegedűkompozíció."

Tulajdonképpen hízelgő rám nézve, amit meglehetősen pimasz stílusban leír. De
legalább lenne eredeti! Horowitz ű akit New York-i bemutatkozásakor a zongora
Paganinijeként reklámoztak ű a koncertet követően ezt a kritikát kapta a New
York Gazette-ben:

"Horowitz úr káprázatos technikával és lenyűgöző hangszínekkel játszik, dehát
azért mégiscsak túlzás azt állítania magáról, hogy ő a zongora Paganinije!"

Napóleon egyik nagy ellenfelének híres badarságát szokás ilyenkor idézni:
"Igaz, hogy megnyert szinte minden csatát és zseniális stratéga volt, de hogy
nagy hadvezér lett volna? Uraim, kérem, ne tréfáljunk!"

Ma Andrással és Jacksonnal megnéztem kedves torontói mozimban, a Carltonban A
halhatatlan kedvest. A film jó, majdnem nagyszerű, de azért nem tudtam
szabadulni a gondolattól, hogy Milos Forman Amadeusa túlságosan is magasra
húzta a lécet e filmtípusban, és amelynek átugrása még ennek az alkotásnak sem
sikerült. A jól meghatározható alapképlet: végy egy zseniális, XVII-XVIII-XIX.
századi muzsikust, hiteles életrajzának furcsaságokból, őrültségekből,
misztikumokból való bolháit nagyíttasd elefánttá a dramaturggal; vidd a
forgatási helyszínt egy-egy európai városba (Prága többszörösen bevált); a
cselekmény unalomveszélyes pontjain dobj be néhány örökzöld melódiát, s máris
kész a siker.

Az Amadeust jó tíz esztendővel előtte ugyanebben a moziban láttam Jane-nel és
apámmal. A klisé akkor még új volt számomra, s szemfelnyitó erejének hatását a
mai napig érzem Mozarttal való viszonyomban, amely a kezdetekben korántsem volt
felhőtlen. Mára azonban ű Bach mellett ű őt tekintem Isten harmadszülött
fiának. Milyen különös paradoxon: a kispolgári életformától elszakadni nem
tudó, s talán nem is akaró Bach az univerzum gigantikus pátoszából vetítette ki
zenéjét, míg Mozart, a szabadlelkű és felvilágosodott kozmopolita mennyire
elrejtőzött korának elviselhetetlenül rokokó csipkefüggönye mögé.

Az Amadeus Puskintól való, ha szabad így mondanom, tőle lopta el Forman.
Mozartnak, ennek a pimasz kis zsenikölyöknek személyisége sokban emlékeztet
Coignard Jeromoséra, Anatole France regényhősére, erre a XVII. századi,
szoknyavadász, kártyabolond, kiszámíthatatlan és tévelygő papra, aki mindezek
ellenére nagyon szerette az Istent. Mozart leveleit olvasván elképedek. Azt
írja: "Nagyon akartunk már szeretkezni, ezért bementünk a paphoz, hogy
összeadjon minket, s hogy utána lefekhessünk egymással." Szavaiból kicsendül
remek, voltaireiánus, szabadgondolkodó szelleme, dühe Colloredo Jeromos
salzburgi hercegérsek, ez ellen az állat ellen, aki a cselédek között tartotta,
mint néhány évszázaddal azelőtt Walter von der Vogelweidet, kinek a hercegi
konyhában kellett laknia a kóbor muzsikusok, tűzevők, s a többi mihaszna és
vándorkoldus mellett. Imponál nékem pimaszsága és gőgje, mert tudta magáról,
hogy kicsoda, s jogaiból egy szemernyit sem engedett. Ugyanakkor meghat
végtelen alázata Bachhal szemben. Amikor egynéhány évtizeddel a Lipcsei Kántor
halála után felkereste a Tamás-iskolát, a kottatárban már csak Bach motettáinak
szólamanyagát találta meg: a partitúra addigra elveszett. Egy tanterem
asztalaira sorban lerakta a nyolc szólam kottáját, egész délután futkározott az
asztalok között, fejében összeállította a művet, majd este emlékezetből
eljátszotta barátainak a Tamás-templom orgonáján és sírt.

Igen, azt gondolom, hogy a tehetség ilyen fokán minden egyéb megbocsájtható és
feledhető ű egyetlen zseni sem tud őrültségéből kifolyólag akkora kárt tenni az
őt körülvevő világban, mint amekkora haszonnal jár a jelenre és a jövőre nézve
munkája. Egyetlen zseniről nem tudok, aki művészetével ne fizette volna ki,
vagy ne fizette volna túl az emberiségnek a számlát, dühében akárhány ablakot
tört is be, alkoholizmusában akárhány báltermet hányt is végig, léhaságában
akárhány visszafizetetlen kölcsönt hagyott is maga után, s bujaságában akárhány
szüzet rontott is meg. A művészek törött szárnyú angyalok, kik ha akadozva és
sok kitérővel, de mégis az Isten felé tartanak.

Különös és meghökkentő Lorrie Mach, Eric Harwood és Lesley Riley The
Unexplained (Amire nincs magyarázat) című könyve. A világot elárasztó, roppant
mennyiségű ponyvairodalom után egy könyv, amely őszintén szót ejt azokról a
furcsa és megmagyarázhatatlan jelenésekről, amelyekkel nap nap után borzolja a
megfoghatatlan és titokzatos sors az emberiség kedélyét. Olvashatunk benne
teleportációról, mikor anyagi tárgyak a fizikai téren való áthaladás
kihagyásával kerülnek át egyik pontról a másikra. Azután itt van a spontán
öngyulladás furcsa misztériuma, amikoris bizonyos körülmények között az emberi
test - amelynek krematóriumi elhamvasztásához közel két óra szükséges -
önmagától lángra kap, és anélkül, hogy a rajta lévő ruha megpörkölődne, néhány
másodperc alatt hamuvá ég el. Ezzel kapcsolatban a szerzők kirándulást tesznek
a gömbvillámok furcsa birodalmába, és megemlítik a fizikusok által már rég
leírt, lehetséges magyarázatot: bizonyos esetekben a gömbvillám félelmetes
energiája a mikrohullámú sütőkben is felhasznált rövid rádióhullámok formájában
jelenhet meg, amikor az áldozatok, akiknek közelében, esetleg saját testükben
jött létre a gömbvillám, halálra tudnak égni, akár nem csak a ruhájukon, hanem
a saját bőrükön belül is. Olvashatunk az elektromos emberekről,
parafenoménekről, azokról, akik le tudják győzni a gravitációt és lebegni
képesek, a hipnózis különleges hatalmáról, a halál után fel-felbukkanó
asztráltestekről, a test nélkül megjelenő kísértetekről és lidércekről, s
azokról a halottakról is, akiknek teste nem oszlott szét az évtizedek és
évszázadok alatt.

Mindez az általunk nem látható dimenziók furcsa átszűrődése lenne? Kétségtelen
tény, hogy napjainkban a parapszichológusok már nem arra a kérdésre keresnek
választ, hogy létezik-e szellemvilág, hanem arra, hogy milyen formában létezik.
Valóságos szellemi lények, vagy tükröződések lennének, avagy csak a telepátia,
a tömeghallucináció és az önhipnózis bizarr kreációi?

Léteznek-e csodás gyógyulások és Krisztus sebeit magukon viselő emberek? Csupán
az agy által termelt hormonok az okozói a haldoklók és a klinikai halálból
visszatértek különös élményeinek, avagy tényleg lehet-e már bizonyos esetekben
a földi életben is látni a másik lét kapuit?

Félelmetes, és mégis bizsergetően izgató kérdések ezek: biztos válasszal e
könyv sem szolgál, de felsorolja a legvalószínűbb feleleteket, s a döntést az
olvasóra bízza.

Számomra mégis a legnagyobb kérdőjel a furcsa egybeesések és a deja-vu érzések
titka talán, amely sokszor arra enged következtetni, hogy sorsunkat már előre
megírták egy titkos könyvben, és a Párkák ennek a könyvnek lapjai alapján
fejtik életünk szálait. Annyi megdöbbentő és közismert esetről tud az
emberiség, és hány, de hány van olyan, amely titokban maradt?

Faludy György egy ízben pontosan ezt akarta egy cikkben megcáfolni,
képzelgésnek és a véletlenszerűség túlmagyarázásának tulajdonítván az egészet.
Ahogy leütötte az első néhány betűt az írógépen, a szemközti ház elé beállt egy
autó, s ez volt a rendszáma: FGY 1910. Faludy György, született 1910-ben.
Gyurka bácsi első ijedelmében kirántotta a lapot a gépből, és összetépte.

Talán az egyik leghíresebb eset 1900. július 28-án történt Umberto, olasz
királlyal, aki egy másnapi, atlétikai verseny megnyitására érkezett Monzába, és
meglepődve látta, hogy a szálló tulajdonosa kísértetiesen hasonlít rá.
Beszélgetés közben kiderült, hogy mind a ketten ugyanabban az évben, ugyanazon
a napon születtek Torinóban, mindketten Margherita nevű nőt vettek feleségül, s
a tulajdonos azon a napon nyitotta meg szállóját, mikor a királyt koronázták. A
király meghívta, tartson vele a másnapi viadalra. A verseny előtt a szárnysegéd
hozta a hírt: reggel a tulajdonos egy rejtélyes lövöldözés közben meghalt. Pár
pillanat múlva a király életét oltotta ki egy tömegben megbúvó anarchista
golyója.

A másik, nem kevésbé különös esetet a Portsmonth-i Bithall asszony mesélte el:

- Apám élelmiszerüzletének kirakatában már vagy húsz éve lógott egy tábla:
Szerdán zárva. Néhány nappal a bátyám esküvője előtt levettük a táblát, és
meglepve láttuk, hogy azt tulajdonképpen egy fénykép hátoldalára írták, amely
bátyám menyasszonyát ábrázolta kislány korában, apja karjaiban. A két család
akkoriban még nem ismerte egymást.

A legkülönösebb azonban annak a kanadai színésznek, Charles-Franois Coghlannak
a története, aki egy texasi utazás közben tüdőgyulladásban meghalt. Mivel
ötezer-hatszáz kilométerre volt hazájától, és roppant költséges lett volna
testének hazaszállítása, ólomkoporsóját egy gránitsírboltban helyezték el
Texasban. Egy évre rá hatalmas hurrikán söpört végig a temetőn, összedöntve a
sírboltot, s az árvíz kivetette a színész koporsóját a nyílt tengerre. Nyolc
évvel később szülővárosának partja mentén a halászok egy vízen úszó dobozt
vettek észre. Coghlan koporsója volt, mely visszatért otthonába, és abban a
templomban temették el, ahol egykor megkeresztelték.

Magyarázat nincs. Vagy talán mégis? Egyre inkább hiszem, hogy a világegyetemben
működik valamiféle rejtélyes erő, amely saját elvei szerint avatkozik be az
emberi élet teljes összevisszaságába. A telepátia, a prekogníció és az
egybeesés ezen erő működésének egy-egy megjelenési formája.

Néha ijesztően jelenik meg, mint azt Umberto király tragédiája mutatja, néha
meghatóan: erről tanúskodik az otthonához halálában is hű színész esete. Néha
azonban ironikusan: néhány esztendővel ezelőtt egy fejessalátát szállító
teherkocsi egy olívaolajat szállító tartálykocsival ütközött össze, s ebbe
rohant bele a harmadik kisteherautó, amely fűszerekkel volt megrakva: a
mesterien összedolgozott salátát még napokkal később is ették a környék lakói -
más nem is kellett már hozzá, csak egy villa.

Hat esztendő után ismét ellátogattam Montreálba. Legelőször 1985-ben jártam
itt, Mindenszentek Napján, feleségemmel, Jane-nel. Egyéves torontói, tespedt
jólét után döbbenetes volt az ellentét az angolszász kultúra, és az
elkorcsosult állapotában is lenyűgöző francia-latin szellem között. Torontó a
maga álmos, jóindulatú és kibírhatatlanul unalmas nyugalmával; zsemlefejű,
szeplős, baseballsapkás, kedves tökfilkóival; cseppkőoszlop-alakú, ökörtérdű,
Esze Tamás talpasaihoz hasonlatos lábfejű, megjegyezhetetlen arcú nőivel;
kultúra iránti teljes érzéketlenségével; tányérról lelógó bifsztekeivel
fényévnyi távolságra van Montreáltól, a karcsú, magas, jóképű egyetemisták, a
csábításra mindhalálig kész, törékeny és jólöltözött nők, a micibajuszos,
csokornyakkendős, öreg gavallérok, a teltházas, forró hangulatú koncertek, az
intim, gyertyafényes éttermek, és a csillogó, tükrös kávéházak városától.

Québec lakói nem is titkolják származásukat: a Napkirály összeszedte Páris
kurváit és börtöntöltelékeit, hajóra rakta, és elküldte őket a gyarmatra.
Beszédükben a mai napig őrzik azokat a szavakat, amelyeket talán csak azok
értenek meg, akik gyakorlottak Villon és Rabelais nyelvezetében. Amikor néhány
esztendővel ezelőtt az egyik montreáli lokáltáncos csapat Párisban
vendégszerepelt, másnap a párisi bulvárlapok leggonoszabbika ezt írta:
"Kurváink háromszáz év után hazalátogattak." A kikötőben még ott díszelegnek
XIV. Lajos ágyúi, amelyekre ezt vésette egykoron: "A királyok utolsó érve."

E város tele van energiával, állandó francia handabandázással, örökös
türelmetlenséggel, s a szépre való folytonos rácsodálkozással, mintha csak
valami örökkétartó karneválban élnének. Mindenki franciául ordít, csacsog, vall
szerelmet, s küldi a francba a szabálytalanul előzőt ű azon a nyelven, amely
oly szép, hogy nem is hétköznapra való. Mint "Észak-Amerika Párisa", Montreál a
Fény Városa is talán, ám a lármáé bizonyosan. A régi mondás azt tartja: végy
fel egy követ, dobd el bármelyik irányba, s biztosan egy templom ablakát fogod
betörni.

Francia feleségemmel Montreálba költöztem 1986-ban, s legelső nagy kanadai
közönségsikerem is ide kötődött, amikor 1985 karácsonyán a Saint-Viateur
templomban adtam hangversenyt Takács Miklós, a Montreáli Filharmonikusok
vezetőjének meghívására s vezényletével.

Imádom ezt a várost, noha soha nem éreztem magam igazán otthon benne, rajongok
lakóiért, ezekért a furcsa, izgő-mozgó, kiszámíthatatlan és állandóan civódó
népségért, holott nem igazán értem gondolkodásmódjukat. Gyűlölik az őket
körülölelő kanadai angol világot, de barátian kacsintgatnak Amerika felé.
Megszólják és lenézik Franciaországot, de szinte előbb veszik meg a párisi
napilapokat a montreáli standokon, mint Párisban a párisiak.

Végtelenül lusták, de ha egy angol felirat megelőzi a franciát a bolt
kirakatában, képesek cirkuszolni és betörni az üveget.

S szeretem e várost, mert ideköt az emléke életem legelső fiúszerelmének, amely
azóta barátsággá szelídülve csodás misztériumként lebeg hétköznapjaim
megszokottsága felett.

Francia feleségem klasszikus értelemben vehető zsarnok volt, a zsarnokokra
jellemző tengernyi rossz és szemernyi jó tulajdonsággal. Rajongott a
disszonanciáért és a békétlenségért, imádott kínosabbnál kínosabb jeleneteket
rendezni, s csak akkor érezte jól magát, ha állandó botrányszag lengte körül.

Ugyanakkor szép volt és tehetséges: néhány inka tájszólást leszámítva szinte
minden nyelven beszélt, szerette a zenét, s igen ügyesen zongorázott.

Esténként magyarul tanítgattam, s amikor először neveztem őt aranyvirágnak,
egyszer s mindenkorra beleszeretett e szóba. Ez lett a vesztem. Egyik éjjel
sokáig gyakoroltam a Place-des-Artsban. Amikor hajnali kettő felé hazaértem,
már alig vánszorogtam a fáradságtól, s rögvest lefeküdtem aludni. Néhány
perccel később arra ébredtem, hogy feleségem dühösen rázza a vállamat:

ű Azonnal mondd azt nékem, hogy aranyvirág!

ű Nem mondom, mert gonoszul felkeltettél, holott tudtad, hogy fáradt vagyok, s
holnap koncertem lesz. Hagyj aludni s reggel majd mondom néked!

ű Nem! Most azonnal mondd, hogy aranyvirág! ű üvöltözte torkaszakadtából.

ű Azért sem! ű válaszoltam, mire a Dictionary of International Biography éppen
ott heverő kötetével ütlegelni kezdte a fejemet. Bezárkóztam a fürdőszobába, de
rámtörte az ajtót, s közben hisztérikusan ordított:

ű Mondd, hogy aranyvirág, te szemét!

Elvesztettem türelmemet, feltéptem az ablakot, felkaptam, kilógattam rajta, s
azt mondtam:

ű Ha azonnal nem hagyod abba, elengedlek, s beleesel a kukába!

Nagyon megszeppent, s amikor visszahúztam, mintha mi sem történt volna,
szétnyitotta az ingemet, átölelt, s mézédes hangon azt mondta:

ű Imádom, hogy olyan férfias vagy!

Egyik napon kisfiammal séta közben bementem a Cte-des-Neiges egyik eldugott
lemezboltjába. A kis helyiségben csak ketten voltak: egy középkorú, szakállas
férfi, s egy tizennégy-tizenöt év körüli, lenyűgöző szépségű fiú, aki éppen
Furtwngler egyik Beethoven felvételéről magyarázott franciául az idősebb
úrnak. A fiú tornacipőjében, rövidnadrágjában s gyűrött, fehér pólójában inkább
gyereknek tűnt még, mint kora felnőttnek. Gyorsan, rettentő értelmesen és jól
artikulálva magyarázott, a hangsúlyoknál úgy tartván kezét, mintha egy
láthatatlan gömböt fogna. Amikor mondandóját befejezte, energikusan becsukta
száját, s nyomatékként még biccentett is egyet a fejével. Szelíden mosolygott,
mert tudta, hogy így lesz: a szakállas nagy sóhajtással megadta magát, s
kifizette a lemezt.

ű Uram, miben segíthetek önnek? ű lépett hozzám egy pillanattal később. De
mielőtt válaszolhattam volna, döbbenten a hátam mögé nézett, s felnyögött: Oh,
mon Dieu! Bon soir, matre!

Megfordultam: azt hittem a köszöntése egy újonnan érkezettnek szól. A hátam
mögötti falon egy héttel korábbi koncertem nagy, fényképes plakátja lógott.
Mikor visszafordultam, a fiú szinte remegett az izgalomtól:

ű Kérem, ne menjen el, hiszen annyi mindent szeretnék kérdezni Öntől! Egy
pillanat, s azonnal bezárom a boltot!

Így ismerkedtem meg Jean-Pascallal. Gimnazistaként zongorázni tanult, s
legnagyobb szenvedélye ezerötszáz darabos CD-gyűjteménye volt. Naponta
találkoztunk, hosszú és meghitt órákat töltöttünk együtt a langyos teáscsészét
szorongatva, Bachok, Mozartok, Debussyk társaságában. Naponta elszökdöstem
otthonról, hogy együtt lehessek véle a Lacombe utcai, ámbraillatú faház kis
szalonjában, ahol a zene istenei lettek tanúi e barátságnak nevezett
szerelemnek. Rajongtunk egymásért, Horowitzért, egy szépen sikerült
dallamfrázisért, s egy könnyeztetően szép pillanatért Samson Franois utolsó
felvételén. Átéreztük a halhatatlanságot, hittük, hogy mi is örökké élünk majd,
örökké boldogok és fiatalok maradunk, s hogy semmi sem állhat közibénk, mert
szellemünk és szabadságunk korlátlan.

Jean-Pascal általam addig soha nem hallott zsenikre hívta fel figyelmemet. Mert
a zene lenyűgöző birodalmában mindenki lehet hős, ha akárcsak egy fél, de
csodálatosan sikerült ütem erejéig is. Megtanultam tőle, hogy a nagy név semmit
sem garantál, s mint ahogy Krúdy is elzarándokolt egy vidéki kisállomás
restijébe a vendéglős remekbe sikerült töltött dagadójáért, ugyanúgy hány és
hány varázslatos pillanatot örökítettek meg a magnetofonok és a fonográfok
olyan művészektől, akiket mindvégig elkerült a világhír.

Szülei nagy jóindulattal nézték kapcsolatunkat. Egyiptomi származású anyja
időnként bekopogott, s behozott nékünk arab mézes süteményt és édes provane-i
bort. Tudtak szerelmünkről, s tudták rólam azt is, hogy Jean-Pascal
rajongásával nem élek vissza, nem csak azért, mert bár megvetem a törvényt, de
meg nem szegem, ám azért is, mert a testiségnek nem lehet olyan csodája, amit a
szellem felül ne tudna múlni: az érzések megfoghatóvá tétele mindég csak bajok
forrása volt.

Amikor 1989-ben elköszöntem Jean-Pascaltól, és elindultam Magyarországra,
nyugodt voltam és derűs, mert tudtam, hogy ennek a fiúnak mindörökre birtokolom
a barátságát és vélem szemben való feltételnélküliségét, hiszen nemcsak kettőnk
alaptermészete, de a Sors és a körülmények kegye is úgy akarta, hogy
szenvedélyünk az óriások öntőformáiból kikerülve pontosan a legoptimálisabb
pillanatban szilárduljon barátsággá, azzá a barátsággá, amelynél ű függetlenül
attól, hogy az utolsó találkozás óta egy nap, vagy ötven év telt is el ű
ugyanott lehet a beszélgetést folytatni, ahol abbahagytuk.

Mikor tegnapelőtt megérkeztem Montreálba, Jean-Pascal telefonszámán
üzenetrögzítő jelentkezett. Név nélkül csak ennyit mondtam:

ű Ma háromkor várlak a székesegyház harmadik padsorában.

Ott volt pontosan. Két percig állt mögöttem, figyelt, s én mindvégig éreztem a
jelenlétét. Anélkül, hogy hátrafordultam volna, így szóltam:

ű Hiányoztál!

ű Te is! ű válaszolta.

S bár kint mínusz húsz fok volt és hóvihar, a komor kőangyalok szája
szegletében megvillant egy halovány mosoly, amint szárnyaikat védelmezően
fölibénk tárták. Talán egy pillanatra visszaemlékeztek arra, amikor még ők is
emberek voltak.

Kedves rádióműsoromban, A remete lemezeiben gyakran feltettem a kérdést
vendégeimnek: ha módjukban állna, a régmúlt idők nagyjai közül kit
támasztanának fel egy tíz perces találkozás erejéig? S ha ők szegezik nékem a
kérdést, készen álltam volna a válasszal:

Petróniust, az "elegancia nagymesterét", mert volt hozzá ízlése és bátorsága,
hogy az élet kacatjai közül kihalássza a drágaköveket; mert mindenütt
meseországot tudott önmaga köré varázsolni; mert roppantul igényes volt
önmagával szemben; mert hihetetlen cinizmussal tudta egy összedőlőfélben lévő
birodalom csökkenő szellemi és növekvő anyagi igényeit kifigurázni; s mert
nyávogás és hisztéria nélkül dobta el az életet, és nem volt hajlandó semmiféle
megalkuvásra saját értékítéletének tekintetében.

Montaigne-t, mert egy letűnt világból szól hozzám olyan közvetlenül, egoistán
és megkapóan, ahogyan előtte soha senki. Mert nem idióta hősökről kornyikál,
akikben még a szar is márványból van, hanem volt bátorsága az egyetlen
hétköznapi hőst megírni, akit ismert: önmagát.

Villont, hogy megihasson egy kancsó bort Faludy Györggyel.

Thomas Mannt, hogy megkérdezzem: miként fejezte volna be a Halál Velencébent,
amennyiben a főhős, Aschenbach nem hal meg.

Mozartot, hogy elvigyem a kortárs európai zeneszerzők estjére, majd ezt
követően ű búfelejtőnek ű minden valószínűség szerint egy kuplerájba.

Poncius Pilátust, hogy meghalljam, emlékezett-e még egyáltalán öreg korában
Jézusra, és tisztában volt-e cselekedete súlyával.

S végül Abu-Núvászt, hogy elmesélje nékem az Ezerkettedik Éjszaka történetét.

S bár feltámasztanám, de eszem ágában nem lenne találkozni Bachhal. Bosszantó,
hogy ez a megveszekedett és kibírhatatlan kispolgár mégis az Örökkévalóság
hangja volt. Ám az asztalon hagynék néki egy kancsó barna sört, s a Kunst der
Fuge utolsó fúgáját: hátha befejezi.

Ostobaságaink méltóságba öltözködnek, amikor ólomba öntjük őket. ű írta
egykoron Montaigne, s való igaz: az emberek nagyobbik része jobban hisz az
írott betűnek, mint a személyes megtapasztalásnak, s elszenvedve a bajt, a
hibát inkább önmagában keresi, semminthogy feltételezné olvasmánya tévedését,
vagy őreá nézve való haszontalanságát.

Amióta csak emlékszem, mindég inkább hagytam, hogy napjaimat megszokásaim és
spontán érzéseim irányítsák, semmint valamiféle szabály, netán mások által
kiokoskodott napirend.

Gyűlölöm, ha felébresztenek, és azt gondolom, hogy természetes körülmények
között ébredésünket éppúgy belső folyamatok szabályozzák, mint
jóllakottság-érzésünket: ennek megerőszakolása agyoncsaphatja egész napomat.
Tíz-tizenöt percre van szükség, amíg elkalandozott lelkem teljes mértékben
visszatér az agyamba. Úgy vettem észre, hogy leginkább délelőtt tíz és tizenegy
között szoktam felébredni. Az ébredést követő egy-másfél órát szeretem
önmagamban eltölteni: egynémely keleti iskola tanácsolja is ezt, mondván:
ébredésünk után három órán keresztül még a démonvilág foglyai vagyunk. Ám
ugyanezért ű s részben azért is, mert ekkor még gondolatainkra nem tehénkedik
annyira rá a társadalom nyomása, mint amikor már teljesen tudatunkhoz jutottunk
ű ez az idő igen alkalmas az írásra, szemlélődésre s szokatlan zenék
meghallgatására. Törvényerőre emeltem magamban, hogy az ébredés óráinak
következtetéseit kötelező érvénnyel fogadjam el a nap hátralevő részében, és
csak egy másik ébredés utáni időt használhatok fel következtetéseim
felülvizsgálatára.

Ébredésemet követően mindég felhajtok egy nagy pohár forró vizet: tapasztalatom
szerint a délután közepéig tartó gyümölcseleség mellett ez az, ami leginkább
segíti és sietteti testem méregtelenedését. Annak ellenére, hogy szeretem, úgy
vettem észre, hogy a banán, a görögdinnye és a datolya káromra van: sokkal
frissebbnek érzem magam, ha körtét, almát, őszibarackot, vagy epret és
sárgadinnyét eszem.

Ébredésem után másfél órával bekapcsolom a telefont: ezt megelőzően nem tartom
bölcsnek bárkivel is beszélni. Manapság ű némi kényelemszeretetből ű
rádiótelefont tartok, de magam is érzem, hogy a sokféle szóbeszéd, amely a
mikrohullámok veszélyességéről szól, igazságon alapul. Egyébiránt úgy tartom,
hogy a telefonálás igenis lehet a társadalmi érintkezés igen magas formája: a
titka talán csak abban rejlik, hogy egészen más gesztusrendszert kell
kialakítanunk, mint személyes találkozáskor. A rádiótelefon értelmét pedig
veszélyei ellenére is abban látom, hogy az utazás és ilyen-olyan várakozás
közben elpocsékolt időket értékesebbé teszi a napi élet számára, és talán
visszaszorítja azt a barbár szokást, hogy összegyűrt-összekoszolt könyvekkel a
kezünkben loholjunk napi utunkon, meg nem adván a régmúlt világok nagy
szellemeinek az őket életünkből megillető időt.

Egy óra körül lassan és babrálva borotválkozom, fürdőt veszek, és eredendő
hiúságomtól fogva legalább öt inget és nadrágot próbálok fel. Két óra körül
megjelenek a kávéházban. Furcsa, hogy milyen áhítatosan ragaszkodom minden
városban megszokott kávéházamhoz, bár az ilyenfajta hűséget inkább a
megszokással rokonítom. Azután ű mintegy belső varázsütésre ű hirtelen
átpártolok egy másikhoz, majd néhány hét múlva visszatérek az elsőhöz.
Torontóban kezdetben a Church utcai Second Cupot szerettem, míg át nem szoktam
a P.A.M.'S-hez, ám meglepő módon vasárnap délutánonként csak a tóparton lévő,
ódon, viktoriánus szellemet idéző kis kávészalonban érzem jól magam, ahol oly
sokat beszélgettem Andrással, és Jacksont megtanítottam sakkozni. Párisban a
Montparnasse bulvár egyik kis sikátorában, Milánóban az Árkádos Palotában, New
York-ban az öreg St. John temetővel átellenben, Bécsben a Kapucinereknél, és
Prágában az Óvárosban éppúgy megvan a magam kedves kávéháza, mint Budapesten az
Andrássy úti Művész.

Barátaim és ellenfeleim a világ minden pontján megtalálnak törzshelyeimen, így
a délután többnyire beszélgetéssel és vitákkal telik el. Négy óra körül ű ha
aznap nincs hangversenyem ű elmegyek kedvelt fürdőim valamelyikébe. E kérdésben
már kevésbé vagyok monogám, mint kávéház-ügyekben.

Ha kint hideg van, többnyire szaunázom, de nem a finnek és az oroszok módjára,
akik ezután a lékek jeges vízébe vetik magukat, hanem római szokás szerint,
medencéről medencére hűtve ki a testemet, egészen a csapról eresztett hideg
vízig. Magyarországon a masszírozás inkább dögönyözés, ám Torontóban és New
Yorkban bizony sokszor felszisszenek a távol-keleti masszőrök kezei alatt,
amelynek utóhatása ugyanakkor vitathatatlanul jobb a magyarokénál. A fürdők
titokzatos és erotikus világát nagymértékben fűszerezi az ottlévők
társalkodása: a medencék közönségének mindég is megvolt a maga különvéleménye
mindenről: élcet kap itt a mellébeszélő miniszterelnök, a sanda szerzetes, a
kéjsóvár kamasz, a szexis kéjfiú: megvetést, gúnyt, biztatást, ölelést ű
kinek-kinek érdeme szerint.

Ezt követi a séta és a könnyű vacsora, majd a színház vagy a mozi, s végül a
hajnalig tartó gyakorlás, amelyet azonban csak akkor tartok helyénvalónak, ha
érzem az ezzel kapcsolatos belső késztetést. Elalvás előtt, ha még van erőm,
mozgolódom egy kicsit ű tornának nagyképűség lenne neveznem.

Ha tehetem, mindenhová gyalog megyek: részint élvezem a gyalogló ember
szabadságát, részint nehezen viselem el a járművek tömöttségét. Ha sietős a
dolgom, inkább taxit veszek, de Európában kocsiba ülni egyenlő szabadságunk
teljes megsértésével, noha jobban vezetek, mint orgonálok.

Szinte mindenünnen elkések. Évtizedek óta próbálom ezt a tulajdonságomat
megváltoztatni, de rá kellett jönnöm, hogy sokkal mélyebb és genetikusabb, mint
azt gondoltam. "A késés a művészek udvariassága" ű írta André Maurois egykoron.
Részben ezért, részben egyéb okok miatt állandó szerepe van az életemben a kis
hazugságoknak és a rögtönzésnek: dehát balga is az, aki vak engedelmességgel
követi az előre kieszelt tervet, anélkül, hogy választ adna cselekedeteiben az
élet által minden pillanatban feladott új házi feladatra.

Naponta ötezer milligramm C-vitamint eszem. Ebben Szentgyörgyi professzor
példáját követem, aki kilencven évig élt, s akit mindég kinevettek e szokása
miatt azok az orvosok, akik ötvenévesen felfordultak. Betegségeimet rendszerint
már napokkal előtte megérzem, és ha el akarom kerülni őket, vagy csökkenteni
akarom súlyukat, sokkal többet kell aludnom, és lehetőség szerint csak
gyümölcsöt és Cézár-salátát szabad ennem. A Cézár-saláta alapja a friss
olivaolaj, amelyből hat evőkanálnyit kell összekutyulni egy tojás sárgájával,
egy evőkanál citromlével, egy kis darab olajosringlivel, két evőkanál frissen
reszelt parmezánnal, egy gerezd összeaprított fokhagymával, valamint
sóval-borssal. Ezt a sűrű krémet keverem össze a zöldsalátával, s a kis
darabokra tört, pirított krutonokkal.

Ha tehetem, hűvös szobában alszom, mezítelenül. Amikor egy fiatalember
meglátogatta Einsteint, az két tanácsot adott néki: ha hullani kezd a haja,
soha többé ne menjen borbélyhoz, s a lehető legkevesebb testrészét szorítsa el
gumis ruhadarabokkal. (Egyébiránt amikor Einsteint egy ízben meglátogatta
valaki, és panaszkodott néki, milyen nehezen nyílik ki a kertajtaja, a mindég
praktikus fizikus azt motyogta: "Igen, igen, eléggé nehéz kinyitni, de
látogatóim minden ajtónyitással húsz liter vizet pumpálnak a kert végében lévő
kútból a fürdőszobám tartályába".)

Szeretek úszni, és nincs sokáig maradásom olyan városban, hol erre nincs módom.
Napozni is mindég pancsolás közben szoktam ű nehezen viselem el a napon való
fetrengés tétlenségét és a hőséget. Mindent szívesebben csinálok jó barátok
társaságában, mint egyedül, leszámítva sétáimat, amelyek másnap reggeli
gondolataim legfőbb ébresztői, és alvásomat, melynek perceit a leginkább
magaménak érzem a nap összes percéből. Szeretem a kellemes, délutáni autókázást
szép tájakon; így sokkal inkább az engem körülvevő természetre tudok figyelni,
mintha kerékpáron vicsorognék a domboldalon.

Ragaszkodom tehát kedves vendéglőimhez, kávéházaimhoz, fodrászaimhoz,
orvosaimhoz, akik mind régtől fogva ismernek, s ismerik elvárásaimat, nem úgy,
mint egynémely, újgazdagoknak nyitott hely, amely személytelen, a szolgálók
pimaszok, s azt éreztetik, hogy még én legyek hálás, ha a pénzemért cserébe
enni adnak, hajat nyírnak vagy meggyógyítanak.

Amúgy orvosokhoz ű akik között sok jó barátom akad ű csak elvétve és égető
esetben megyek el. Sokkal inkább hiszek testem kívánságainak, hiszen aligha
valószínű, hogy káromra lenne az, amelyet leginkább kívánok. Az orvosok pedig
legelébb e kívánságaimról próbálnak lebeszélni, ami által egyfelől a
betegségtől, másfelől a lemondástól szenvednék. A XVII. század párisi orvosai
egymással véd- és dacszövetséget kötve tagadták le a beteg előtt a másik jól
látható műhibáit ű miért feltételezném, hogy ma ez másként van. A
Magyarországon elindulófélben lévő orvosi műhibaperek első hisztérikus reakciói
a tanúi: a magyar orvosoknak és az egészségügynek mennyi takargatnivalója van.

Egy háromszáz esztendővel ezelőtti orvosi könyv azt tanította: a
hozzátartozóknak minden körülmények között azt kell mondani, hogy a beteg
állapota súlyos. Így halál esetén kisebb a felelősség, gyógyulás esetén nagyobb
a honorárium. Mikor a múlt században egy párisi orvostársaságban a bibliai
Lázár feltámadásáról beszélgettek, Godin professzor cinikusan felsóhajtott:
"Csak halt volna meg az én kezeim között!" Tapasztalatom szerint igen sok orvos
még ma is ezt a gyakorlatot folytatja. Mind az etikát, mind pedig az orvosi
mesterséget illetően.

Koncertjeim napjai csak délután két órától jelentenek változást megszokott napi
programomban. Ilyenkor kisérőimmel megnézzük a koncerttermet vagy a templomot,
ahol a hangverseny lesz. Gyakorolni ilyenkor már nemigen szoktam ű hiszen ha az
elmúlt húsz esztendőben nem tanultam meg orgonálni, ez a pár óra már úgysem
segítene. A legfontosabb, hogy kiismerjem a hangszert, minden hangszínnel
tisztában legyek. Majdnem általánosítható régi mondásom, hogy rossz orgona
nincs, csak rossz orgonista: a legborzalmasabb hangszeren is találok valamit,
amely szebb, mint bárhol másutt. Legtöbbször már várnak fiatal konzervatóriumi
növendékek és orgonisták, hogy megismerjenek, és a segítségemet kérjék akár
egy-egy ujjrenddel, akár egy külföldi zeneakadémiára való bejutással
kapcsolatban, bár volt olyan is, aki csak azért várt rám két órát, hogy
elmondja, milyen nagyon gyűlöl. Vidéki és külföldi útjaim során számtalan,
hatalmas tehetségű fiatal muzsikussal ismerkedtem meg, és szinte biztos vagyok
benne, hogy ők képesek lesznek visszatolni az orgonazene kátyúba jutott
szekerét a sztráda legbelsőbb sávjába. A délután ilyenkor kedélyes
játszadozással telik el, s mire feleszmélünk, már el is kell kezdenem
öltözködni.

Soha nem izgultam ű valószínűleg véremben van a liszti mondás: a művész ne úgy
menjen a dobogóra, mint vádlott a bírák elé, hanem úgy, mint a szépség igaz
tanúja. Nem csak hogy nem zavar, sőt, inkább serkentőleg hat, hogy a nagy tömeg
miatt legtöbbször még az orgonapad két oldalán is ülnek.

A művésznek a hátán kell éreznie a közönség leheletét, s a hangverseny soha nem
előadás, hanem kommunikáció, ahol a muzsikus hangszerén kifejezett gondolataira
a közönség megfoghatatlan kisugárzással és vibrációval felel. Előadásomban
mindég és mindent a perc varázsa sugall: tempóim, ujjrendjeim, hangszíneim, sőt
adott esetben a művek hangneme is állandóan változik.

A ráadások képezik általában a második koncertet. S ezután következik az, amely
minden országban más és más, s mégis oly egyforma: a lemezek dedikálása. Bennem
ezt mindég értetlenség övezte, hiszen mennyivel lesz szebb a lemezen szereplő
mű, ha a művész személyesen piszkítja össze a borítót? Dehát a tulajdonjog
utáni vágy oly mély az emberekben, hogy az ellene való átkozódás helyett inkább
megszelídítettem: magam köré gyűjtöm a tömeget, és hol vicces, hol pedig
elgondolkodtató dolgokat mesélek nékik a zene világából.

S bár szeretek koncertezni, mégsem vagyok biztos benne, hogy életem végéig
szívesen csinálnám: néha olyan érzésem van, mintha kedvesemmel sóvár tekintetek
gyűrűjében szeretkeznék, és gyakran úgy gondolom, hogy ha nem tornyosulna
felettem a napi megélhetés felelősége, avagy pénz nem lenne a világon, sokkal,
de sokkal kevesebbet koncerteznék, s azért pénzt soha nem fogadnék el.

Distanzlieb: talán a legkülönösebb érzés mindegyik között. Oly kevésről tudunk
a történelem folyamán, hogy már-már azt mondanánk: a képzelet szülötte. Ám
elénk tornyosul Csajkovszkij test nélküli, távolsági szerelmének magasztos
szivárványíve egy gazdag és előkelő asszonnyal, kinek sok művét ajánlotta, míg
az távoli rajongással támogatta anyagilag és szellemileg. Soha nem találkoztak.
E különös viszony sokadik évében Csajkovszkij ellátogatott egyszer a hölgy
kastélyába, ki a látogatás idejére elment hazulról. A zeneköltő végigjárta a
termeket, megérintette a tárgyakat, beleolvasott az éjjeliszekrényen heverő
könyvekbe, befúrta a fejét a selyempárnák közé, magába szívta a nő illatát ű
majd elment. Talán a legszebb szerelmi történet, amelyről valaha is hallottam.
Én magam is sokszor éreztem: a szerelem olyan, mint a hajnali mezők
tündérvilágot idéző ködpárái, melyek közeledtünkre egyre inkább eltűnnek
szemeink elől. A tündérek és a csodák nem szeretik az indiszkréciót.
Megpillantani, beleszeretni, megérinteni, és soha többé nem látni, csak
vágyódni utána ű ez a szerelem perzselő és emésztő eszenciája. A többi csupán
olcsó limonádé.

Kevés dolog sejteti meg annyira velünk a végtelenség érzetét, mint az emberi
butaság. Befejeztem Dominique Fernandez Ganümédész elrablása című könyvének
olvasását, de mielőtt a műre rátérnék, szeretném néhány esztendővel ezelőtti
élményemet leírni.

Kitűnő barátom, Jean Guillou a budavári Mátyás-templomban adott hangversenyt.
Meghívása a karzatra szólt, ahol nyolc óra előtt pár perccel el is foglaltam a
helyemet. A szokásos karzat-közönség mellett rengeteg ismeretlen ember volt
körülöttem: többnyire fiatal, alig férfiak, egy idősebbet leszámítva, aki Jean
mögött ült egy odahúzott, támlátlan széken. Susan Guillou ű mint mindig a
koncert előtti tíz percben ű most is lázasabban tevékenykedett, mint férje a
hangverseny másfél órája alatt összesen. Hihetetlen ráérzéssel tudott embereket
összeismertetni, mit sem sejtvén mindeközben erről. Ha két személyt bemutatott
egymásnak abban a hiszemben, hogy mind a kettő Montenegróban szokott telente
rulettezni, akkor bizonyosak lehettünk benne, hogy az egyik ortodox zsidó volt,
a másik az anglikán egyház legmagasabb szintű, oxfordi nyerítésű vezetőinek az
egyike, és még csak véletlenül sem jártak életükben Montenegróban, sőt, még a
rulettról sem egészen tudják, hogy mi az, de mind a ketten megszállott
szenvedéllyel gyűjtenek háromlábú, rokokó szövőszékeket.

Susan rokonszenves fiatalembert vezetett hozzám, aki Alain Lombard-ként
mutatkozott be, s a Francia Intézet konzuli rangban lévő igazgatója volt.

ű Úgy tudom, mind a ketten nagy rajongói Spielberg filmjeinek! ű mondta Susan,
majd magunkra hagyott bennünket.

Alain ű kivel a későbbi hónapokban közeli barátságba kerültem ű kényszeredetten
vigyorgott, én pedig valószínűleg idétlenül, hiszen kevés dolog van, amivel
jobban fel lehetne kergetni a falra, mint Spielberg filmjeivel.

Isten tudja miért, de már a kezdetektől olyan érzésem volt, mintha egy bálterem
forgatagában elmerülő titkos társaság lett volna körülöttem, akik fondorlatos
módon tudnak kommunikálni egymással. A karzaton ülő ismeretlenek sem igazán
beszélgettek, többnyire csak sokat mondóan ránéztek és mosolyogtak egymásra. A
Jean mögött ülő férfi pedig kitartóan bámult, s bizonyos voltam benne, hogy
arcát láttam már valahol. Még hat perc volt hátra nyolc óráig. Elővettem a
kabátomból a könyvet, amelyet aznap kaptam New York-i barátomtól: Fernandez
Ganümédészének amerikai kiadását. Ahogy a fedőlap hajtókáján a szerző képére
ránéztem, majd sóbálvánnyá meredtem: ő az! Dominique Fernandez, a
homoszexuális irodalom legendás apostola ült a Mátyás-templom hokedlijén, s az
összes fiatalember, akik körülötte voltak, Alain Lombard-t is ideértve,
mindannyian magukon viselték azokat a látszólag rejtett, de valójában a napnál
is világosabb jelzéseket, amelyek már hosszú ideje sajátjai a latin országokban
élő homoszexuálisoknak és biszexuálisoknak, s amely valójában nem is egy
konkrét jel, hajviselet, vagy ruhadarab, hanem a gesztusoknak, a beszéd
stílusának, az öltözködésnek, a kéztartásnak, a mimikának egy olyan
fantasztikus, mindegyiknél arányaiban más és más, mégis végeredményben
ugyanarra a hatásra összeadható együttese, mint ahogy a kettő, a négy és a
kilenc végösszege ugyanaz a tizenöt, amely az öt, a három és a hét
összeadásából is létrehozható.

Fernandez könyve megerősített abban, amit félig-meddig beavatottként én magam
is hosszú ideje éreztem: a homoszexualitás és a biszexualitás olyan
történelmet, dinasztiákat, vallásokat, művészeteket átszövő, láthatatlan
vérszerződés, amely a változó idők változó világaiban túlélt mindenfajta
tiltást, száműzöttséget, sőt magát a legnagyobb próbatételt: a véle szemben
mutatkozó engedékenységet is.

Fernandez felvezetése meghökkentő: bizonyítja-e valami, hogy a
heteroszexualitás az egyedül természetesnek elfogadható nemi beállítottság,
amikor a kétezer éves zsidó-keresztény világban szinte görcsösen ezt
reklámozzák és erőltetik, míg ennek ellenkezőjét vagy tiltják, vagy legjobb
esetben eltűrik, s mindezek ellenére is döbbenetes tömegeket tudhat maga mögött
a szexuális másság? Nem csak arról van-e szó, hogy az emberek nagyobbik része
természetes biszexualitással látja-e meg a világot, s akiknek csupán
töredékéből tudják majd ilyen-olyan vallások és társadalmak "kinevelni" a
szerintük oda nem valót? Vajon hányan hagyták maguk mögött az árnyékvilágot
azok közül, akik rejtőzködve, vagy önmagukban elnyomva viselték
biszexualitásukat és homoszexualitásukat?

Plátó a Lakomában az emberi nem természetes velejárójának tekinti a
fiúszerelmet, amelynek elnyomása mindég a zsarnokság megjelenésének hírnöke: a
teljuralmi rendszereknek nem áll érdekükben, hogy erős férfibarátságok jöjjenek
létre. A keresztény egyházak a zsarnokság segítségére siettek, és az
evangéliumokból próbálták kiolvasni Jézus homoszexualitás elleni fellépését. A
homoszexualitás védelmezői visszavágtak: ha tüzetesen elolvassuk az
evangéliumokat, észre kell vennünk, hogy Jézus soha nem nyilvánult meg ű más
vallásalapítókkal szemben ű szexuális és művészeti kérdésekben. Nosza,
végignyálazták hát a még hatályosnak érzett Ószövetséget, és nyakra-főre
idézték Szodoma pusztulásának történetét, amely az érvek meglehetősen övön
aluli simogatása volt azoknak a keresztény vezetőknek a részéről, akik az
étkezésüktől az életvitelükig amúgy mindenben felrúgták az Ószövetség
meglehetősen napiparancs szintű rendelkezéseit.

Harald Schűtzeichel, a Freiburgi Katolikus Akadémia rektora végül is nekiesett
az római egyház hagyományos, homoszexualitást elvető tanításának, s a Vatikán
szenilis klasszikusainak legnagyobb rémületére bibliai és tudományos tények
tucatjaival késztette meghátrálásra őket a német jezsuiták folyóiratának, a
Stimmen der Zeitnek 1994. júliusi számában. Ugyanis Szodoma történetében (Ter
19,4-13) szó sem esik homoszexualitásról, s a pusztulásáról beszámoló bibliai
részek (Iz 1,9; 3,9; Jer 23,14; Ez 16,49; Mt 11,23; Lk 10,12) kizárólag a város
lakóinak általános romlottságát és a vendégjog megsértését említik. S bár az
Ószövetség egy helyütt (Lev 18,22 és 20,13) tiltja a férfiak egymással való
nemi kapcsolatát, Schűtzeichel tanulmánya szerint a szöveg intenciója nem a
homoszexualitás, hanem az úgynevezett templomi prostitúció elítélése, amely az
Izraelt környékező népeknél szokásban volt.

A kommunista tudósok az antik görög és római társadalmat tekintve arra a
végkövetkeztetésre jutottak, hogy kizárólag a kifinomult, érzékiségbe és
élvhajhászó dekadenciába menekülő felső tízezer jellemzője volt a
biszexualitás, ritkábban a homoszexualitás. Fernandez joggal teszi fel a
kérdést: írtak-e és tudunk-e behatóbban másnak az életéről is, mint az antik
felső tízezeréről? Tudjuk-e, milyen szexuális szokásai voltak az akkori
parasztoknak, kézműveseknek?

A makett innentől fogva korunkra is átültethető: manapság a művészek, táncosok,
színészek, írók "divatjaként" emlegetik a homoszexualitást. Ám nem csak arról
van-e szó ismételten, hogy ezek az emberek azoknak a mesterségeknek művelői,
amelyek a leginkább reflektorfényben vannak? Ha egy ózdi vasöntő, vagy egy
budapesti gimnazista kíváncsiságtól vagy vágytól, vagy mindkettőtől fűtve egy
napon besomfordál a gőzfürdőbe, vagy a pesti korzóra, ugyanazt a nyilvánosságot
kapná-e meg a pletykarovatoktól, mintha ezt az Operaház ünnepelt szólistája,
vagy a szegedi püspök tenné meg? A válasz egyértelmű.

A biszexualitás egyik legnagyobb előnye, hogy birtokosa szexuális vágyaival
követni tudja érzelmeit, az bármely nemhez tartozó személy iránt lobbant is
lángra. Megrontás: ez a nyakatekert és avas jogi kifejezés a nálunkénál
lényegesen szabadabban gondolkodó nyugati társadalmak vígjátékíróinak jó ideje
kedvelt célpontja: gondoljunk csak a La Cage aux Folles-ra, avagy a prűdöket
kifigurázó komédiákra, amelyek kétségkívül rengeteget tettek azért, hogy a
nyugati világ túlnyomó részében tizennégy esztendős korra szállították le a
nemi beavathatóság határát, függetlenül a résztvevők nemi összetételétől.
Hiszen a homo- és biszexualitás nem betegség, hanem a szexuális érzék egyik
lehetősége, amely a természetnek éppen annyira normális variánsa, mint
vöröshajúnak avagy balkezesnek születni. A legújabb pszichológiai kutatások már
egyértelműen elvetik az úgynevezett csábítási elméletet, hiszen minden emberben
születésétől fogva adva van szexuális hajlama, amelytől semmiféle csábítással
nem lehet eltéríteni. S minek okán állítja néhány irányzat, hogy a
homoszexualitás természetellenes, amíg az a természetben nem csak az embernél,
de mindenütt fellelhető? S általában véve is mit nevezhetünk természetesnek,
ameddig különböző korok és kultúrák olyannyira különböző véleménnyel vannak a
természetesről? Bizonyos országokban természetes a többnejűség, másutt tiltják;
a régi görögök természetesnek tartották a serdülőkkel való testi szerelmet, míg
ma ezt bizonyos országokban bűncselekménynek ítélik.

A szenvedély elragadtatása: hányszor és hányszor érezheti a fiatalember a
vágyat, hogy hozzáérhessen egy kamaszlány puha, öntudatlanul alvó
gyermekmelléhez, vagy befúrja a fejét egy érzéki és langaléta egyetemista fiú
nyaka és válla közötti gödörbe! S hányszor simítják vissza, menyivel többször,
minthogy eltolnák maguktól! Hány és hány embernek lesz így a cinkosa, amikor
később, nagyobb társaságban ű miközben barátnőjével, barátjával, netán a kedves
mamával ül ű titokban összemosolyodnak.

Tudom-e még más füllel hallgatni Scarlatti szonátáit, mint akkor, azon a
Bayeaux-i, gyertyafényes hangversenyen, amelyen balról egy tizenhat éves fiú,
jobbról egy tizenhét éves lány ű unokatestvérek ű simogatták az esőköpeny alatt
rövidnadrágos combomat az ódon püspöki palota udvarán, akárcsak egy reneszánsz,
firenzei festmény kelt volna életre? Ha felidézném a történelemből mindazokat a
zseniket akik így éreztek, e könyv összes lapja nem lenne elegendő! Julius
Caesar, Nagy Sándor, Hadrianus császár fiúszerelmeinek története már túl messze
esik tőlünk az idők áradatában, s talán Oroszlánszívű Richárd és Fülöp francia
király egymás iránti lángolását is egy rég letűnt kor szokásának tulajdonítanák
az egyneműek szerelmének ellenzői. Ám Leonardo da Vinci köztudottan kinézetük
alapján vette fel fiúsegédeit, vagyonát is rájuk hagyta. Michelangelo szerelme
a fiatal nemes, Cavalieri Tamás iránt közismert. S bár Shakespeare soha nem
csinált titkot a fiúk iránti vonzódásából, le tudta volna ezt tagadni a
Szentivánéji álom megírása után? Beszéltek-e másról egy időben az európai
szalonok diszkréten világított pletykasarkaiban, mint Voltaire és Nagy Frigyes
porosz király gyűlölettől áthatott szerelméről? A számtalan író, költő és
zeneszerző ű Hans Christian Andersen, Watt Whitman, Peter Iljics Csajkovszkij,
Oscar Wilde, Camille Saint-SaŰns, Tennessee Williams, Maurice Ravel, Paul
Verlaine, Leonard Bernstein és Vladimir Horowitz ű neve mellé még egy váratlan
név is odakerült: Sigmund Freudé. S hogy mindez mennyire nem csak megtűrt, de
elfogadott is volt a viktoriánus Angolországban, mutatja, hogy egy ízben még a
fiatal Winston Churchill is befeküdt egy vidéki kis színház táncos-komikusának
az ágyába: mikor hatvan esztendővel később egy riporter rákérdezett, hogy
milyen volt, az öreg politikus huncut mosollyal válaszolt: "Táncos, komikus".

Megszívlelendő lenne talán Lorenzo del Medici példája, aki ű amikor a firenzei
rendőrkapitány tanácsot kért tőle, mit tegyen, mert bejelentés érkezett, hogy
egy Leonardo da Vinci nevű festő esténként fiúszeretőjét látogatja ű
megkérdezte:

ű Kivizsgáltattad a feljelentést, és igaznak bizonyult?

ű Igen! ű válaszolta a főkapitány.

ű Akkor kerestesd meg a feljelentőt, és büntesd meg példásan!

Mikor egy nyifogó kékharisnya nyilvánosan szemrehányást tett Eörsi Istvánnak,
miért védelmezi a homoszexuálisok jogait, a legendásan nőimádó író így
replikázott:

ű Nem szeretem a buzikat. De a nem buzikat sem szeretem. Embereket szeretek,
függetlenül a szexuális hajlamaiktól.

Ideje lenne a magyar társadalomnak felismernie a szexuálisan másként érzők
hatalmas világát, amely éppen úgy rétegződik, kasztokra szakad, bizonyos
pontjain elsorvad, másutt virágzani kezd, mint a látható társadalom. Vannak
szegényei és gazdagjai, bölcsei és balgái, hűségesei és csapodárjai, mint
minden közösségnek, ahol emberek élnek. S talán van még valamilyük, amely a
társadalomból már kiveszett: az elnyomottak és lenézettek összetartása,
amelyben még a legszélsőségesebb rétegek is fel tudnak oldódni. A magyar
jogrend ma már a legtöbb ponton hozzá van igazítva a nagy hagyományú országok
évtizedek-évszázadok alatt kicsiszolt jogi hagyományaihoz, de eggyel még adósok
vagyunk: amely leszögezné, hogy az államnak semmiféle joga nincs korlátozni
polgárai szexuális ténykedését, ameddig azok nem tipornak mások jogaiba.

S hogyan beszélhetünk jogtiprásról akkor, ha tizennégy éven felüli emberek
maguk keresik a kaput az ezeregy arcú szerelem csodálatos útvesztőibe?

A Metropolitan Könyvtár egyike Kanada legnagyobb kincsesbányáinak: a hatalmas,
átrium formájú épületben mindent felhalmoztak, amit az emberi gondolkodás az
elmúlt pár ezer esztendő alatt létrehozott. Az irodalom, a történelem, a
tudomány, a művészetek és a zene mind külön emeletet kaptak, s említésre méltó,
hogy csupán magyar nyelvű könyvük több van, mint egy átlagos, pesti
könyvtárnak. A zene emelete maga a formát öltött csoda: ha az ember nagy
nehezen megtalál valamit a rettenetesen rendszertelenül számítógépbe táplált
adathalmazban, valóságos tündérkert nyílik meg előtte. Itt őrzik digitális
másolatát annak a viaszhengernek, amin az öreg Brahms 1887-ben ű életében
először és utoljára ű odaült a fonográf mellé, s mielőtt elkezdte volna
zongorán játszani egyik magyar táncát, belekiáltott a tölcsérbe: "Sok
szerencsét, Edison Úr! Brahms vagyok, doktor Johannes Brahms!"

Kifürkészhetetlen és villámgyors a beszerzési szisztémájuk: mindegyik
felvételem megvan nékik, s új CD-imet gyorsabban megveszik, minthogy a boltok
polcain megjelenne. Múltkoriban kíváncsiságból megnéztem: csupán Mozart
Requiemjéből több mint negyvenhat felvételt tartanak nyilván, ezekből nyolc
azok közül az érdekes kísérletek közül való, amikoris a Sümayernek
tulajdonított részeket újrakomponálták, s akkor még nem számoltam bele azokat a
lemezeket, amelyek az 1989-es, hebrencs számítógépes rendszerezéskor kimaradtak
a listáról, s azóta egy távoli polcon várják a feltámadást.

Ma például, hogy XVII. századi japán, udvari zenéket kerestem, ezek között
akadtam rá a századforduló egyik legnagyobb pianistájának, Joseph Hoffmann-nak
1937-es, New York-i koncertfelvételére, amikor is amerikai debütálásának
ötvenedik évfordulóját ünnepelte. A lemezborító tanúsága szerint a Metropolitan
operaházban rendezett hangversenyen ott volt a XX. század zenei isteneinek
kara: Stokowsky, Horowitz, Heifetz, Szigeti, Rubinstein s Toscanini, a
hangverseny díszvendége Roosevelt elnök volt, a zenekart pedig Fritz Reiner
vezényelte. Nem mentek hiába: amit akkor, azon az estén hallhattak, több volt
annál, amit mai fogalmaink szerint virtuóznak lehet nevezni.

Amikor az öreg Horowitz 1989-ben meghalt, egyszer s mindenkorra lezárult a
zongora történelmének az a fejezete, amit jobb szó híján hőskornak, s a
hangszerrel való teljes azonosulás időszakának nevezhetünk. Ez a Liszttel
elkezdődő aranykor a zongoratechnikának a szintjét elképesztő magasságokig
emelte, s korunk lábáztatóvíz hőmérsékletű zenei perfekcionizmusával szemben a
kifejezőerőt állította a főhelyre. Liszt, Busoni, Pachmann, Godowsky, d'Albert
és Horowitz a maguk elképesztő technikai szintjével nem öncélúan bántak, hanem
kifejlesztették az árnyalatoknak, a leheletfinom hangsúlyozásnak, a
fantasztikusan szabad tempóválasztásnak azt a lenyűgöző és félelmetes
kelléktárát, amikoris azt tehettek a fényektől és árnyékoktól, óarany
ragyogástól és leheletnyi parfőm bódító hangulatától elalélt közönséggel, amit
akartak. Soha nem felejtem el, midőn Horowitz manhattani házának szalonjában
Bach Nun kommu der Heiden Heiland című korálját játszotta el nékem: miként
tudta a ritmusoknak, hangoknak és harmóniáknak e megszerkesztett együttesét egy
szempillantás alatt opálos párába vonni, gyönyörű és elérhetetlen illúzióvá
tenni az egészet, mintha csak öreg szemfedőket emelgetett volna ű édes-bús,
nosztalgiára hangoló játéka akárcsak a kolostorok pincéiben őrzött óbor: sok
évszázaddal ezelőtti nyarak napsugara volt benne.

Antal Imre mutatta meg nékem 1990. decemberében Josef Lhevine tizes években
felvett An der schönen, blauen Donau parafrázisát: az elképesztő és csábító
futamok, arpeggiók, oktávmenetek szinte négykezesnek tűnő kavalkádjában még
volt ereje hozzá, hogy a valóban játszi könnyedség mindvégig felragyogtassa a
bécsi kedélyességnek, a gemütlichkeit-nak azt a bájos, rózsalovagos, idilli
világát, amely a Szép Kort valóban széppé tette, s amikor egyetlen ütem többet
felidézett a párisi bulvárok harmonikás kávéházairól, a szecessziós, álmos
hangulatú, felvidéki fürdővároskák ábrándozó, fehér szalmakalapos
gavallérjairól, mintha Maupassant vagy Krúdy összes elbeszélését elolvastuk
volna. A korszakról, amelyről Reviczky ezt mondta: "A világ csak hangulat".

És ezért nem értjük már meg talán manapság a romantikus zenék nagy részét, s
helyezzük a tiszta szerkesztésű és könnyebben emészthető klasszikus és barokk
zenét előtérbe: eltűntek azok a csodálatos ízlésű mesterszakácsok, akik a
romantika félkészre főzött remekműveit a maguk mindenki mástól elütően egyéni
ízvilágában tudták fűszerezni, hogy aztán ezt a felszolgálás és tálalás
művészetének legmagasabb fokán helyezzék asztalunkra.

Ami a helyükbe lépett, egészen tűrhetetlen. A felvételtechnika fejlődése
váratlan melléktünetet eredményezett: az egyéniség eszménye helyett feltűnt a
tökéletesség eszménye, hiszen, ha egy hatodrangú énekesnő kiprésel magából nagy
nehezen egy hangot, abból tehetséges hangmérnökök össze tudják montírozni az
egész Pillangókisasszonyt, s a boltokban megjelenő lemez már nem az ember által
létrehozott zenét hordozza majd, hanem az emberi gőg torzszüleményét. Az arabok
szándékosan benne hagynak egy kis hibát legszebb szőnyegeikben is: hitük
szerint csak Isten lehet tökéletes.

A folyamat innentől fogva feltartóztathatatlan. A fiatal muzsikusgeneráció,
amely e digitálisan kukactalanított felvételeken nő fel, a hibázástól való
görcsös félelmében múzeumi portörölgetővé válik, és nem azonosul többé a
művekkel, hanem távolról tiszteli őket, mint a veszedelmes fenevadakat szokás.
A koncertek hangulata megrekedt valahol a középkori kivégzések és a modern
foghúzások között, pedig korunk fiataljainak élet kell, és gyorsan elmaradoznak
a klasszikus hangversenyekről, amelyek többnyire olyan unalmasak, mint egy
református bibliaóra. Ne áltassuk magunkat: a legvadabb könnyűzenei
irányzatokban legalább meglelik azt a szabadságot, amely az emberi életnek
éppen annyira alapeleme, mint a levegő, a napfény és a víz.

Ám micsoda igazságtalanság ez a történelem örök-kamaszával, Mozarttal szemben,
kiben dübörög és túlcsordul a vad életöröm! Mert ez a kis pökhendi, salzburgi
fenegyerek egy mai fogalmak szerint is klassz srác, akivel el lehet menni a
kocsmába, aki megcsipkedi a lányok fenekét, aki elgáncsolja a kövér, nagyokat
szellentő plébánost, aki úgy mesél viccet, mint senki ezen a Földön ű
gondoljunk csak a Falusi muzsikusokra. S amikor a felcsattanó röhögéshullám
megremegteti a kocsma falait, egyszerre csak mond valamit, amelytől könnybe
lábad a szemed, és így szólsz: "Hagyd abba Wolfgang! Tudom, nagyon is véges és
haszontalan ez a sárfazéknyi életem, tudom! De kérlek, ne nyomj bele jobban a
szarba!" S akkor ő megsimogatja a fejedet, amelytől megnyugszol, mint a kis
Miranda apjának, Prosperónak varázsköpenye alatt, és egy bájos kalaplengetéssel
semmivé foszlik, de te már jobb ember vagy.

Horowitz, Hubermann és a többi nagy romantikus társa és pajtása volt Mozartnak.
Sírtak, nevettek, dorbézoltak és unatkoztak véle, majd utána osontak, és
kilesték boszorkánykonyhájának titkait. S mikor léggé vált, felmásztak a
trapézra, s játszottak nékünk. De ez az önfeledt játék egyszersmind halálosan
komoly, hiszen alattuk soha sincs kifeszítve a háló.

Ma öt esztendeje, hogy meghalt régi barátom, Normann Machbeth, Torontó legősibb
templomának, a Szent Jakab dómtemplomnak orgonása. Harmincnyolc éves volt és
AIDS-es. Temetését díszes papi segédlettel a torontói érsek celebrálta, s a
szertartás végén a ministránsok gumióvszert osztogattak szét a gyászolók
között. Búcsúbeszédében az érsek megköszönte Briannek, Norman élettársának,
hogy oly következetes odaadással ápolta kedvesét e szörnyű betegség egyre
fullasztóbb fordulóiban.

Normant kanadai emigrációm első esztendejében ismertem meg: legelsők között
volt, akik meghívtak templomukba hangversenyezni. Sorozata, a Twiglight Organ
Recitals roppant népszerű volt a város zenekedvelői között, ugyanis nem a
szokásos hét óra volt a koncertek kezdete, hanem negyed hat. Az irodai robot
után sokan választották a regenerálódásnak ezt a formáját, hiszen nem kellett
előtte hazamenni és átöltözni, mindenki abban a ruhájában ült be, amiben éppen
volt, s egy órás késést még elnéztek a torontói férjek és feleségek.

A hatalmas dómot ilyenkor csak leheletfinoman világították meg, s az orgona
gigantikus sípjai és túlvilági hangzása messze az emberek feje fölött
beteljesítette Widor szavait: "Orgonán játszani annyi, mint az örökkévalóság
megérzéséből és megértéséből fakadó erőt kinyilvánítani."

Ma megtaláltam a szekrényben azt a papírt, amelyre néhány hónappal ezelőtt egy
barátom sietősen lejegyezte a ma még közismert irodalmi sírverseket. Ideírom
őket, mert noha nem jogerős ítéletek, de oly annyira jellemzőek a konyakillatú,
magyar intellektuális gonoszkodásra, hogy kár lenne értük, ha feledésbe
merülnének.

Itt nyugszik Passuth László,
mellette ménkő nagy könyvhalom.
Siratja őt az Esőisten,
de nem az irodalom.

Itt nyugszik Zelk Zoltán,
kinek nem esett becsület a foltján.

avagy:

Itt nyugszik Zelk Zoltán,
kinek a pártjelvény megakadt a torkán.

Itt nyugszik Devecseri Gábor,
kinek keresztje nincs,
hiszen a feje volt fából.

Garai Gábor sírja tekint rátok,
ki olyan szimplán írt,
amilyen duplán látott.

Ide bújt Kassák,
hogy többé ne baszogassák.

Barátaimmal végighallgattuk egy néhány esztendővel ezelőtti rádióműsorom
felvételét. Még most is tetszett.

A rádiózással való viszonyom nem új keletű, de régebben nem lehetett
rendszeresnek nevezni. Torontóban majd egy évig volt hetente fél órám a CHIN
adónál, ahol főként zenéről és irodalomról beszélgettem azokkal a
hírességekkel, akik meglátogatták műsoromat.

S bár a mikrofon vendég-oldalán gyakran megfordultam, egyre inkább kedvet
éreztem, hogy hosszabb távon tegyem próbára műsorvezetői képességeimet.
Alapvetően jó beszéd- és kommunikáció-készséggel rendelkezem, s a számtalan
rádióműsor, amelyben a megelőző tíz évben vendégként részt vettem, sok
lenyűgöző rádiós személyiség műhelytitkába engedett betekintést.

Magyarországi koncertjeim impresszáriója 1989-90-ben Osváth Zoltán, a Magyar
Rádió zenei szerkesztője volt. Heti rendszerességgel megfordultam hát a
Pagodában, a Rádió nagymúltú társalgójában, sokakat megismertem, és azt
gondolom, minthogy elérhető voltam és népszerű, talán kényelmi okok is vezették
a szerkesztőket és riportereket, hogy gyakran hívjanak meg műsoraikba.

1990. december huszonharmadikán táviratot kaptam, melyben szűkszavúan annyit
kért a névtelen feladó, hogy huszonnyolcadikán délután négy órakor jelenjek meg
a Pagodában. Már csak kíváncsiságból is elmentem. Antal Imre várt reám, aki
hasonló szövegű sürgönyt kapott.

A zenei főosztály szerkesztőinek vicces ötlete volt: összezártak minket egy
stúdióba, hogy kettesben vezessük végig az előre felvett, hat órás, maratoni
szilveszteri műsort. Beültünk a mikrofonok mögé. Imre végtelenül kedves és
roppant ideges volt. Pici, aranykeretes szemüvegét izgatottan fogdosta,
legalább tíz viccet elsütött még az üvegfal másik oldalán álló szerkesztőknek
és hangmérnököknek, saját nevét vagy hatszor leírta egy előtte fekvő,
meglehetősen vázlatos műsorlapra, s időnként segélykérően rámnézett: szinte
alig hittem el, hogy ő lenne az a médiaszemélyiség, akire - néhány másik
legendával egyetemben - gyakorlatilag a magyar televíziózás épül.

Majd egyszerre csönd lett, a légy pisszenését sem lehetett volna meghallani, s
ebbe a csendbe bársonyosan beleúszott a szignál zenéje, Maurice Chevalier
rekedt, keserédes hangja. Kigyulladt a falon a vörös felirat: "A MIKROFON ÉL!",
s akkor... s akkor Imre megszólalt a világ legtermészetesebb hangján:

- Köszöntöm a kedves hallgatókat kitűnő barátommal, Varnus Xaverral egyetemben,
újév hajnalán, a vidámság, a móka és a kacagás napján!

S egyszerre eltűnt idegessége, soha senki nem hallott róla, s azzá lett, aki: a
lenyűgöző személyiségű, káprázatosan szellemes kozmopolitává, akinek
műveltsége, roppant tárgyi tudása csupán hab a tortán.

Ezután közel két esztendő úgy telt el, hogy szinte egyáltalán nem is tettem be
lábamat a Rádióba; aki interjút akart csinálni, többnyire kismagnóval a vállán
eljött hozzám.

1993. márciusában Nyakas Szilárd, a Bartók Rádió adóigazgatója hagyott üzenetet
a rögzítőn. A visszahívásokkal általában egy-két hetes késésben vagyok, mikor
végül sikerült beszélnem véle, megrovólag így szólt:

- Jobban örültem volna, ha előbb hívsz fel. Szeretném, ha műsorokat vezetnél a
Bartókon.

- Mégis, mikortól gondoltad? - kérdeztem.

- Holnap reggel hat órától! - mondta, és letette a telefont.

Másnap hajnalban már öt órakor ott ültem a stúdióban, s különös, hogy amíg
életemben ezerötszáz hangversenyt végigjátszottam a lámpaláz szikrája nélkül,
ez alkalommal mérhető lázam volt az idegességtől. Tudtam, hogy gyors az agyam,
jó a beszédstílusom, és általában véve az életben is jól improvizálok, mégis
nyomasztott a már megszokott, előre felvett adásoktól elütő élőadás-hangulat.
Közben megérkezett a beosztott bemondónő, Pármay Éva. Kedvesen bíztatott, ettől
még idegesebb lettem. Lefutott a Rákóczi-induló tekercse, majd megszólalt a
Muzsikáló reggel szignálja. A szerkesztő, Osváth Zoli az üvegfal túlsó
oldaláról huncutul rámmosolygott, s felém bökött a mutatóujjával. Benyomtam a
mikrofon gombját, s minden erőm elhagyott:

- Köszöntöm a hallgatókat! A Magyar Rádió újmisését, Varnus Xavert hallják. A
híreket Pármay Éva olvassa fel.

Éva néhány pillanattal azelőtt kapta meg a híreket az ügyeletes
hírszerkesztőtől, nem volt ideje átnézni őket. Nyugodt hangon megszólalt:

- Ma hajnalban hosszas betegség után elhunyt Y ország államfője.

Letette az első lapot, s belekezdett a második hírbe:

- Az elmúlt éjjel felgyulladt a Z.-i állami gazdaság telepén harminc tonna
csirkeganéj.

A hír második részét, miszerint a tűzoltók hősiesen eloltották a tüzet, már nem
tudta felolvasni, mert a mindkettőnkből feltörő röhögés miatt ki kellett
kapcsolni a mikrofonokat. Idegességem egy pillanat alatt semmivé foszlott. A
hírek után átvettem a szót:

- Kedves Hallgatóink! Bizony, mai hírszerkesztőnk a sorrend összeállításában
nem volt a helyzet magaslatán. Dehát ennél komikusabb dolgok is megtörténtek
már a Magyar Rádió történetében. Polgár Tibor, a Karády-slágerek szerzője, a
Rádió egykori zenei vezetője mesélte nékem, hogy a harmincas években egy
alkalommal a bemondónak ezt kellett volna beolvasnia egy kövér színésznőről:
"X. kisasszony e héten kétszer lép fel". Hogy ő tévesztette el a szöveget, vagy
a gépírókisasszony írta-e félre - nem tudni. Mindenesetre a végzetes mondat így
hangzott el: "X. kisasszony, e tehén kétszer lép fel".

A következő zenemű alatt megcsörrent a telefon - adóigazgatóm, Nyakas Szilárd
hangját hallottam:

- Gratulálok, öregem! Megmentetted a pillanatot, ezt vártam tőled!

Rengeteg lehetőséget, és gyakorlatilag szabad kezet biztosítottak számomra.
Élveztem az önállóságot, és azt a jóindulatú segítőkészséget, amit a felszínen
folyó politikai csatározásoktól függetlenül szinte mindenkitől megkaptam a
technikai munkatársak közül. A remete lemezei című műsoromba meghívhattam
azokat a hírességeket, akiket orgonistaként már módomban volt megismerni. Ott
volt Faludy Gyurka bácsi, s elmesélte, hogy élete első zongoraóráján miként
keféltette meg magát a kétszáz kilós zongoratanárnő. Fodor Gáborral
úttörődalokat énekeltettem, s őszintén mondhatom, hogy Torgyán doktorral való
beszélgetésem életem egyik legnagyobb élménye volt, annak ellenére, hogy nem
mindenben osztozom politikai nézeteivel. Vitray Tamással cserenyaraltatást
csináltunk: mikor meghívott egyik TV műsorába, kihasználtam az alkalmat, s
gyorsan visszahívtam őt saját műsoromba.

A telefonokból és levelekből ítélve a hallgatók szerették, amit csinálok, noha
minden egyes pillanattal a rádiózás írott és íratlan törvényeit szegtem meg.
Néha hadartam, néha brummogtam, néha ö-ö-ö-ztem, néha mindhármat egyszerre
csináltam, de ezt millió történettel és rögtönzéssel próbáltam ellensúlyozni.
Kezdetben sok hallgató betelefonált. Volt, aki azt kérte, beszéljek lassabban;
volt, aki azt, hogy beszéljek gyorsabban; volt, aki azt kérte, hogy többet;
volt, aki azt, hogy kevesebbet. Amikor már nagyon feszélyezett a sok kérés, az
egyik műsor végén azt mondtam:

"Kosztolányi egy ízben megkérdezte a New York kávéház főpincérét: milyenek a
vendégek? A főpincér így válaszolt:

- Az egyik vendég sok cukorral, a másik kevéssel kéri a kávéját. A harmadik
langyosan, a negyedik melegen. Az ötödik sok tejjel, a hatodik kevéssel.
Mindegyiktől udvariasan felveszem a rendelést, majd bekiáltok a konyhába: Kérek
hat kávét!"

Minthogy orgonista lévén az emberek inkább a nevemet, mint az arcomat ismerik,
a második héten bemutatkozó-trükköt vetettem be. Egy héten keresztül minden nap
felhívtam a délidőben mindég zsúfolt Pagodát, és azt mondtam:

- Lenne olyan kedves körbekiáltani, hogy Varnus Xaver nincs-e ott?

Az illető ilyenkor hangosan elkiáltotta a nevemet, és mindenki ösztönösen
körbenézett: ki tápászkodik fel e név hallatán az ott lévő százötven ember
közül. Minthogy egy héten keresztül senki nem jelentkezett, sikerült
felcsiklandozni a rádiós közvélemény kíváncsiságát. A következő hétfőn beültem
a Pagodába, és a megbeszélés szerint Kondás Feri hangmérnök barátom néhány
pillanattal később engem kért telefonhoz:

- Varnus Xaver itt van? Varnus Xavert keresik!

Kivártam a hatásszünetet - a dramaturgia érzéke kétségtelenül a véremben van -,
s amikor már-már kiült a csalódottság az arcokra, kényelmesen visszaüvöltöttem:

- Igen, itt vagyok. Köszönöm!

Soha többet nem kellett bemutatkoznom senkinek.

Egy napon Seres Tamás, a kedves, mindég rohanó, jókedvű műsorvezető srác hívott
fel a Danubius-ból:

- Öreg, gyere már be holnap a stúdióba, majd összehozunk valami jófajta kis
bulit!

Másnap bementem - éppen húsvét hétfő volt -, s Tamás így kezdte mondókáját:

- Kedves hallgatóim, itt ül mellettem Varnus Xaver, az orgonaművész, tehát
gyorsan döntsék el, kikapcsolják-e a rádiót! Minden esetre egy új sorozatot
indítunk el, amelynek az lesz a címe: Doktor Varnus válaszol. Ma azoknak a
hölgyeknek a telefonját várjuk, akiket nem locsoltak meg a férfiak.

Már csöngött is a telefon: egy asszony Szolnokról arról panaszkodott, hogy bár
sok férfibarátja van, egy sem jött ma el hozzá, pedig reggel nyolc óra óta
felöltözve, terített asztal mellett várja őket. Ilyen hülyeségre értelmes
választ adni nem lehet - tudtam, hogy ilyenkor csak az improvizáció segít.
Megkérdeztem a telefonálót:

- Ne haragudjon asszonyom, de az ön férfibarátai nem házasok véletlenül?

- De, többnyire azok - válaszolta.

- Nos, amióta az a bizonyos eset megtörtént húsvét hétfőjén a közismert
színházkritikussal, ne csodálkozzon kérem, hogy a házasok nem szívesen hagyják
magukra egymást!

- Miért, mi történt? - kérdezte a nő.

- Nos, az említett kritikus húsvét hétfőjén elment locsolkodni, s a feleségét -
aki szintén locsolókat várt - otthon hagyta. De mivel nem volt benne biztos,
hogy az asszonykát csak parfőmmel fogják-e megöntözni, berakott a feleségének
az ágya alá egy pohár tejszínt, s az ágy alsó deszkájához egy kanalat
erősített. Ha a feleség egymaga feküdt be az ágyba, a kanál nem érte el a
tejszín szintjét. Ha ketten feküdtek rá, a kanál belelógott. Este hazament, s a
pohárban és a kanálon tejszín helyett vajat talált.

A sok vidámság és bohóckodás fölött akkor már igencsak gyülekeztek a
viharfelhők. Hónapok óta ádáz küzdelem folyt barátom, Nyakas Szilárd és a zenei
főosztály újonnan kinevezett vezetője között.

Szilárd nagy tudású, klasszikus műveltségű és megfontolt vezető volt, szemben
az említett osztályvezetővel, aki az elvtelen karrieristák randábbik fajtájához
tartozott. Kezdettől fogva tudtam, hogy ez a bandita szívből gyűlöl engem, s
előbb-utóbb megpróbál a nyakamra lépni. Tekintve, hogy a műsorokért ő utalta ki
a pénzt, módjában állt bizonyos műsorvezetőket megszüntetni. Csúcs László
emlékezetes fekete hetén engem is elért a kardja: utasította a Muzsikáló reggel
vezetőjét, hogy ne küldjenek nékem felkérést. Azonban vesztére az egyik
gépírókisasszony, akivel ezt megelőzően néhány nappal kemény párnacsatám volt,
utolsó adásom előtt egy nappal felhívott, s megmondta azt, amit csupán utólag
akart nékem e sintér megüzenni: hogy ez volt a búcsúműsorom. Egy éjszaka állt a
rendelkezésemre, hogy felkészüljek a visszavágóra. Hangmérnök barátommal
hajnalban beszéltem telefonon:

- Az adóstúdióban az utolsó negyven másodpercben Te vagy a helyzet ura: a
mikrofont te kapcsolod, s elnémításod roppant feltűnő lenne - mondta.

A másnapi műsor alatt puskaporos volt a hangulat. Pókerarccal játszottam a jó
fiút, azonban mindenki érezte, hogy a visszavágó még hátra van. Az utolsó egy
percben Csajkovszkij Patetikus szimfóniája szólt. Bekapcsoltam a mikrofont, s
elmondtam azt a monológot, amely azután kazettamásolatok tucatjain kézről kézre
járt hónapokig:

- Most, e műsor végén végleg elbúcsúzom Önöktől, a Muzsikáló reggel
hallgatóitól, ugyanis a zenei főosztály vezetője, miután kiirtotta a
legtehetségesebb és leghíresebb rádiósokat - Sebestyén Jánost, Meixner Mihályt,
Kertész Ivánt és sokakat -, immáron hozzám is elérkezett. Isten tudja miért,
kedves költőmnek, Faludy Györgynek négy verssora akadt tegnap a kezembe,
amelyet Csilléry Andrásnak, a hitlerista, náci fogorvosnak írt a harmincas
években. Csilléry, miután maliciózus titkára felolvasta néki e verset, a
szívéhez kapott, és felfordult: Faludy azóta is ezt tartja élete egyik
legkiemelkedőbb irodalmi sikerének. Nos, szív-küldi-szívnek alapon hagy idézzem
a vers négy sorát az én derék osztályvezetőmnek, hátha a régi hatás most sem
marad el: "Ha rád pillantok, megborzongok s fázok, / bár jól tudom, hogy balga,
aki fél: / Örökké állnak a magyar akácok, / s téged elvisz, mint szellentést, a
szél." Viszonthallásra!

Kikapcsoltam a mikrofont, még szólt Csajkovszkij, és én kisétáltam a Muzsikáló
reggelből, hogy oda soha többé ne térjek vissza. A technikus szerint a műsor
utáni két óra maga volt az édes pokol: emberek tucatjai gratuláltak telefonon,
kifejezésre juttatván talán azt is, hogy már unják, amikor demokráciáról
dalolva állandóan a fejük felett döntenek.

Várakozásommal ellentétben nem rúgtak ki a Rádióból: talán tudták, amit én is
tudtam, hogy túlságosan is sok befolyásos ember látogatta hangversenyeimet. A
Remete lemezeit tovább csináltam, egészen addig, amíg a kormányváltásnál el nem
távolították tisztéből Nyakas Szilárdot, és ültettek a helyébe egy agresszív és
műveletlen mihasznát.

Miként a feminizmus vagy a pszichoanalízis, a vallás is olyan fogalom számomra,
amivel nem igazán tudok mit kezdeni, hiszen sokkal inkább folyamatnak érzem az
idők áradatában, semmint valamiféle biztos szigetnek, amelyen megvetheti a
lábát az élet hajótöröttje.

Nem kaptam vallásos nevelést, de ennek ellenére, amit a Szentírásról tudni
illik, mind feltárta előttem anyám, amely az akkori idők korszellemének
megfelelően, és főleg az ő pozíciójában korántsem volt veszélytelen vállalkozás.

Nagyanyám egyik unokafivére katolikus főpap volt: roppant kövér, pisaszagú és
állandóan hazudozó bácsika, aki elmaradhatatlan vendége lett házunknak
vasárnaponként és a főbb ünnepeken. Tudtuk róla, amit nem is szégyellt
elmondani, hogy a kényelmes lustálkodás és a feudális hatalmaskodás híve,
akinek az evilági uralkodás lényegesen fontosabb, mint bármiféle jólcsengő
ígéret a másvilágról, s e könyv Heinétől származó címe kedvelt mondásai közé
tartozott. Amikor elérkezettnek látta az időt vallásos felvilágosításomhoz,
ebéd után lehuppant kedvenc foteljébe, felfegyverkezve magát egy olyan méretű
habos tortaszelettel, amellyel a harmadik világ éhezőit meg lehetett volna
további tíz évre menteni, s össze-vissza maszatolt szájával belekezdett egy
zavaros történetbe, röpködő angyalkákról, patás ördögökről, sündisznóövvel
önmagukat sanyargató szentekről, és általában véve mindenféléről, amelyeknek
már csak a fele is elég lett volna ahhoz, hogy minden józan gondolkodású gyerek
kedvét egy életre elvegye az egyháztól. Mondandója káprázatosan hosszúra
sikerült, s mikor befejezte, szájába gyömöszölte az utolsó, habba fullasztott
tortaszeletet. Ekkorra időzítettem gonosz, de logikus kérdésemet:

- Tehát Isten megígérte, hogyha hajlandóak vagyunk megölni a fiát, akkor
cserébe nékünk adja az örök életet?

Bácsikám, aki éppen egy kandírozott őszibarackdarabról szürcsölte le a krémet
keskeny, ám hüllőszerűen hosszú nyelvével, alig rámfigyelve, gépiesen hadarta:

- Igen, igen.

Megadtam néki a kegyelemdöfést:

- Tehát akkor Isten egy szadista gyermekgyilkos!

Bácsikám szájába beledermedt a tészta és a gyümölcsök Németországból hozatott
műfogsorával felismerhetetlenségig összedarált masszája. Homlokán az erek
kidagadtak, apró vakondszemei hisztérikusan rángatódzni kezdtek az acélkeretes
szemüveg akváriumszerű üvege mögött, s minden egyes asztmatikus szusszantásával
kifröcskölt félig nyitott száján egy kis tejszínhabot.

- Hogy... hogy mondhatsz ilyet, te pimasz kölyök?! - zihálta elfúló hangon.

Tizennégy évesen végigolvastam a Bibliát, és gondosan kijegyzeteltem magamnak
az evangéliumokban található roppant logikátlanságokat. Válasz gyanánt
semmitmondó feleleteket kaptam katolikus papoktól, olyan méltatlankodó
arckifejezéssel kísérve, mintha legalábbis azt kérdeztem volna, hogy nyög-e a
pápa, hogyha kakál. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a katolikus papság jelentős
része nem ismeri igazán behatóan a Bibliát, mert a szemináriumokban eltöltött
évek sokkal inkább a dogmák fejbesulykolásával telnek el, semmint beható
szentírás-magyarázattal. Pedig mennyi szubjektív kérdés halmozódott fel bennem!
Többek között az: miért gondoljuk, és főleg milyen jogon várjuk el, hogy Isten
életünknek minden apróbb-cseprőbb dolgába beleszóljon, s miként feltételezzük
róla a tévedhetetlenséget avagy a mindenhatóságot, ha küldötteinek folytonos
csodatevésével kénytelen teremtéseinek látszólagos tökéletlenségeit
kijavítgatni?

Választ sok estben protestáns prédikátoroktól kaptam: lehetetlen volt kibújni
Cseri Kálmán, Papp Vilmos, avagy később az emigrációban Turchányi Sándor
beszédeinek lehengerlő bűvköréből.

Tizenhat éves korom körül végigolvastam Teilhard de Chardin három könyvét, s
döbbenten vettem észre, hogy az ő remek, természettudományos látókörével
szemben a hivatalos egyház álláspontja változatlanul nagybácsikám szintjén
rekedt meg. Persze akadtak ragyogó kivételek: vasárnaponként az
Angolkisasszonyoknál egy rebellis, vén és nagyon bölcs pap misézett: Nádas
Zoltán. Reggelenként csapról eresztett hideg vízben fürdött kis rózsadombi
házában, melyet szüleitől örökölt. Mikor belezuttyant a hideg vízbe,
házvezetőnőjének állítása szerint mindég vidáman felrikoltott: "Tíz fok ide,
tíz fok oda, Alleluja!"

Hebrencs volt, mindenhonnan elkésett, szórakozottságában egy ízben ötven
literes, rózsaszínű tundrabugyiját a nadrágjára vette fel. Beszédtechnikáról
még életében nem hallott, s a prédikáció közben gyakorta átcsapott angolba,
franciába, latinba és ógörögbe, attól függően, hogy kit idézett utoljára:
ameddig nem figyelmeztették az első sorban ülők, észre sem vette, hogy más
nyelven beszél.

Ugyanakkor beszédei alatt tömve volt a templom fiatalokkal, akik - minthogy a
padokban már nem volt hely - a földre ültek, meg az oltárok lépcsőire. Mert
azokat a kérdéseket tűzte zászlajára, amelyek égetően megválaszolatlanok voltak
a fiatalok számára, s nem olyan demagóg módon közelített hozzájuk, amellyel a
magyar katolikus papság idősebb generációjának egy része - amúgy teljes
ártatlansággal, hiszen ezt a szemforgatóan álkegyeskedő egyházi zsargont
nevelték beléjük a szemináriumokban - elüldözi a fiatalokat a templomból.

Mert ha most, a XXI. század küszöbén egy végzős, katolikus orvostanhallgatónak
azt hirdetik az egyház veretes tekintélyével megpecsételve, hogy Szűz Mária
igenis szűz maradt Jézus megszülése után is, akkor a fiatalember nyilvánvalóan
mosolyra fakad. Ha esetleg mellette ül jogi egyetemista barátja, az pedig
felteszi majd a kissé udvariatlan, de azért meglehetősen jogszerű kérdést: az
ezt sziklaszilárdan kijelentő pápák mégis honnan tudják? Talán maguk is
próbálkoztak már a Szent Szűzzel? S ha Mária nem maradt volna szűz, ez vajon
mit csorbított volna személyén, miután mégiscsak e világra szülte a Megváltót?

De hol talál választ magának a magyar katolikus egyházban az előbb említett
fiatalember, ha történetesen a mellette ülő fiú egyben a kedvese is, akivel
boldogan szeretné leélni az életét, miután hosszú próbálkozások után rájött:
egyáltalán nem vonzódik a lányokhoz.

Csak azért éljen szerelem után vágyakozva és beteljesületlenül, mert néhány
évszázada pár reszketeg, vén, fatökű szent kiebrudalta a gyakorló
homoszexuálisokat az egyházból, mert vénségükben összetévesztették magukat az
Istennel, és állandóan ítélkeztek? S miként vállalja a magyar egyház a
felelősséget azokért, akiket a hit nevében eltilt a hosszú távú, monogám
homoszexuális kapcsolattól, de kegyesen feloldozza az illetőt, ha az - testi
vágyain nem tudván uralkodni - néha elcsábul egy-egy futó kalandra valamelyik
sikátorszerű vidéki vasútállomás WC-jébe? Avagy a magyar katolikus püspökök ne
hallottak volna még az AIDS-ről, hogy csak a legsúlyosabbat említsem korunk
rémei közül, a mostanában feltűnt húsevő vírusokról nem is beszélve?

S általában véve is: milyen jogon tehénkedik be az magyar egyházvezetés
hitvesek és szeretők közé - afféle hívatlan döntőbíróként - az ágyba? Nem lenne
már okosabb a püspök urak részéről, ha kihúznák a fejüket a homokból, és
észrevennék, hogy egy megváltozott korban, megváltozott problémák között sem az
Isten, sem a hívek érdekeit nem szolgálják, ha hagyják, hogy a honi
katolicizmus rozzant szekere ennyire lemaradjon a nyugati, ezen belül is
elsősorban az amerikai és holland katolikus főpapok korszerűbb gondolkodásmódja
mögött, akiknek túlnyomó része már rég megmosolyogja a Vatikán aggastyánjainak
szenilitásba fulladt, s Jézus szavaival nemigen alátámasztható kakaskodását? S
ráadásul hány és hány másként gondolkodót kényszerítenek rá tekintélyelvvel e
szekérre! Ha csak azoknak a magyar katolikus papoknak a névsorát tenném itt
közzé, akikről én személyesen tudnám bizonyítani - mert hát azért nem vagyok
rosszképű gyerek -, hogy melegek, püspökeink legtöbbje felvágná az ereit!

S akkor még nem beszéltünk a XX. század nagyvárosaiban egyre inkább elidegenedő
fiatalok millióiról, a nyugat-európai civilizációk teljes csődjéről a boszniai
vérengzésekkel kapcsolatban, a rádióból ugató, kalmár Egyesült Államok
kényelmes kapzsiságáról, amely mindezt oly sokáig - mint 56-ban is - karbatett
kezekkel nézte; a dolgozó nők tarthatatlan helyzetéről, és arról az újfajta
felelősségérzésről, amit akkor kezdünk - vagy legalábbis kellene kezdenünk -
érezni, amikor látjuk a harmadik világ nagyfejű, szomorúszemű, valószerűtlenül
sovány, legyekkel belepett gyermekeit a televízióban! S eközben a magyar
egyházi vezetés azon elméskedik, hogy vajon Bulányi György páter és
karizmatikus közösségei egyáltalán katolikusok-e, mert tudnak és mernek
közvetlenül a Jóistenhez imádkozni a püspökök fontoskodása nélkül is!

Ám ugyanakkor a katolikus főpapság szégyenérzet nélkül szentel fel püspököt a
hadsereg, tehát az ölés és a pusztítás szervezete számára. Mert minden
hadsereg, akár támad, akár véd, az emberi élet kioltásának szolgálatában áll,
tehát lényegileg erkölcstelen és az evangélium szelleme ellen való, és csak a
történelem a megmondhatója, hányszor küldték a hazaszeretet nevében a halálba
az ország fiataljait hataloméhes politikusaink, kik eközben konferenciákon és
tárgyalásokon szenvelegtek és zabáltak! S ha ehhez püspökeink segédkezet
nyújtanak, akkor a civilizált banditizmus kiszolgálóivá és haszonélvezőivé
válnak, s annyira lehet ezután már csak őket Krisztus követőinek nevezni, mint
azokat a személyeket orvosoknak, kik - esküjüket megszegve - az államnak a
kivégzéseknél segédkeztek megállapítani a halál beálltát.

S hogy nem csusszan ki püspökeink feneke alól a márkás, sofőrrel vezettetett
nyugati autócsoda, amikor látják a városi és a vidéki szegények rettenetes
életét, sokszor saját papjaikét? Amiért még Afrikáig sem kell elmenni! Ne
hallottak volna még Myriel püspökről Hugo könyvében, a Nyomorultakban? Vagy
Léger bíbornokról, aki faképnél hagyta a montreáli érseki széket, hogy
Afrikában segítsen a szegényeken, mert papnak érezte magát, s nem
hivatalnoknak? Vagy Kalkuttai Terézről? Ha máshonnan nem, hát Faludy verséből?

Hogy Krisztus szenvedését látja minden
haldoklóban, vagy csak az emberi
lét nyomorát, s a dogmák szövedéke
közt mint teremtett ilyen mennyei
rendet magában, titok; de csak így
tudta Káli kolera-sújtott papját
roskadó, öreg vállára felvenni
a kalkuttai pocsolyából; másként
rég megtört volna India ezernyi
borzalma s kínja közt - és máshogyan
nem törölgetné szemsarkát mindenki
e tőle olyan idegen, sovány
albán vénasszony láttán, ki a jóság
szépségét hordja ezüst homlokán

Teréz üzenete egyértelmű: miért foglalkozunk állandóan régmúlt dolgokkal,
régvolt szentek aranyvitrinbe zárt, penészes lábbütykeivel, s a mennyország
pontos feltérképezésével, amíg itt és most annyi a tennivaló? Mindannyian
felelősek vagyunk az emberiségért, és mivel az emberiség - mint olyan - ritkán
csönget be ételért, ruháért, lakásért, a tanulás lehetőségéért, ezért
mindenkiben, aki segítséget kér tőlünk, fel kell ismerni az emberiség követét.
S az erkölcs nem az ágyban kezdődik és végződik, hanem ott, hogy a jónevű
sebész egy dorozsmai, vályogviskóban élő cigányasszonyt is megoperál-e olyan
lelkiismeretesen és körültekintően, mint egy jól fizető, kövér, pesti
bankigazgatót. S ennek az erkölcsnek a törvényét akkor is meg kell tartanunk,
ha van mennyország, ha nincs, ha folytatódik a földi lét az öröklétben, ha nem.
Sőt, akkor is, ha ugyan van Isten, de mi soha nem támadunk már fel.

Én persze reménytelenül romantikus vagyok, és hiszek benne. S még inkább
hiszem, hogy az egyszerű mohamedán öregember, vagy az eszkimó kisfiú, aki soha
nem látott még püspököt, ugyanazt az Istent dicséri a felkelő nap, vagy a
hómezők horizontja feletti kék ég lenyűgöző szépsége láttán, mint én, amikor
ránézek Botticelli Tavaszára, s egyszerre megértem, hogy ez az Isten a szépség
és a jóság istene, s akárhányszor valami szépet alkotunk és jót teszünk, egy
kicsit paradicsommá varázsoljuk magunk körül a Földet, és akkor pár percre
talán nem kell hogy úgy érezzük magunkat e világban, mint dohos pincelakásban a
rosszhiszemű lakó.

Pár évszázaddal ezelőtt egy öregember madrigált írt fiúszeretőjéhez:

Szépséged kincsem, célom, szemem fénye,
és mégis örök üdvösségre vágyom -
de akad-e más lépcső föl az égbe,
mint amit szépnek látunk e világon?

Az öreget Michelangelónak hívták. Immáron ötszáz esztendeje freskói alatt
választják a római egyház pápáit.

Ma tíz esztendeje, hogy egy napot együtt tölthettem Leonard Bernsteinnel
Torontóban, ahová egy nemzetközi fesztivál megnyitására jött fel New Yorkból.
Néhány évvel korábban ismerkedtünk össze Berlinben, mikor is a German Youth
Orchestra élén Saint-SaŰns c-moll szimfóniáját vezényelte, amelynek én voltam a
szólistája. Szeretetreméltó és jóravaló fickónak ismertem meg az Öreget,
rengeteg furcsa kettősséggel: az egész világot belakó kozmopolita volt, és
mégis patrióta amerikai, már-már a reagani, himnusz-közben-kéz-a-szíven
fajtából. Ripacs világfi volt és letisztult szent, briliáns pódiumlovag és
töprengő, kétkedő művész, gyerekeivel gondosan törődő családapa és
meleg-bárokban portyázó, kéjsóvár kurvapecér. Délután hosszú sétát tettünk a
Yonge utcán, Glenn Gouldról mesélt, s húszméterenként vett magának egy
vanilla-strawberry twistet az út szélén ácsorgó fagylaltárusoktól. Egészen a
Metropolitan Könyvtárig sétáltunk fel, addig, ahol ma - reá emlékezve -
meghallgattam a Chichesteri Zsoltárokat. A ritka kiválasztottak közé tartozott,
kinek megadattak a zene isteneinek gyönyörű flörtjei.

Kosztolányi egy ízben keseregve jegyezte meg: ha erotikus verseket írna,
elveszítené olvasóinak jelentős részét. Így Rabelais és Villon, Verlaine és
Apollinaire csak lényeget agyoncsapó szelídítések után kerülhetett a magyar
közönség kezeibe, s ennek csak egyik oka volt a cenzúra, a másik a magyar
társadalom krónikus hipokrízise.

A cenzor gondolkodásmódjának megértéséhez Ráth-Végh István tanulságos kis
francia népmesét írt le:

"Mendegél Jean az országúton, egyszerre csak rettentő sivalkodást hall egy
házból: bent egy asszony hatalmas szeleteket vág le kisfia combjából.

- Mit csinálsz, te pokolszülötte asszony? - kérdezi Jean.

- Hallgass, ostoba legény! - förmed rá az asszony - Nem látod, hogy a szabó
szűkre szabta a gyerek nadrágját, le kell hát vágnom a combjából, hogy
beleférjen!"

Ilyen a viszony a művészetek és a cenzor között: valahányszor egy-egy alkotás
nem fér bele a cenzor ideológiai nadrágjába, az mindég a műbe hasít bele,
semhogy nadrágját átszabná, vagy kicserélné.

Köteteket lehetne írni a cenzori hülyeségről, amely a legnagyobbakat sem
kímélte. Goethe Faustja így sóhajt fel eredetiben: "Hozd el tőle nékem vágyaim
harisnyakötőjét!" A cenzor a harisnyakötőt erkölcstelenség-gyanúsnak ítélte,
így ezt az elmés változatot szenvedte ki : "Hozz el nékem valamit tőle, hozd el
vágyaim karkötőjét!"

A cenzori buzgóság azonban javarészt a politikára mászott rá. A húszas években
Magyarországon tilos volt újságban, könyvben leírni Lenin nevét. Ha azonban
valaki mégis róla akart értekezni, úgy azt írta: Vlagyimir Iljics. Erről aztán
mindenki tudta már, hogy kiről van szó - a cenzort leszámítva. Az egyik fiatal
költő egyszer megsokallta a cenzori hatalmaskodást, és kegyetlenül szatirikus
verset írt róla. Az újságot azonban meglepő módon nem kobozták el. A
fiatalember felhívta a cenzort:

- Mondja, tényleg olyan hülye, és még azt sem vette észre, hogy a gúnyverset
magáról írtam?

- Dehogynem, uram - válaszolta nyugodt hangon a cenzor -, de nékem nem a saját
személyemet, hanem az állam érdekeit kell védenem!

Erotikus versek, a viccekhez hasonlóan, többnyire diktatúrákban keletkeznek: a
lázadás egyetlen eltűrt formája az erkölcstelenség. Az első igazán jelentős
erotikus költő az Ezeregyéjszaka Abú-Núvásza volt a nyolcadik században. A
hihetetlenül népszerű költő fiatal fiúszeretőket tartott, kocsmázott, kerülte a
mecseteket, ám az irodalmat pártoló kalifa mégis megjegyezte róla: "Az igazság
mindig kiderül. Eljön a nap, amikor udvari költőmnek, Abul-Atáhíjának ezer
kegyes himnusza a Paradicsomból nem ér fel Abú-Núvász egyetlen szellentésével a
Pokolból."

S bár nem csak erotikus verseket írt, néhány évszázaddal később a konzervatív
történész, Ibu Kallikán szemlesütve vallotta be: "Furcsa, hogy éppen a
legdisznóbb versei azok, amelyeket mindnyájan kívülről tudunk!"

Először kamaszkoromban olvastam Abú-Núvász egyik versét, amelyet osztálytársam
nyomott a kezembe, indigóval, alig olvashatóan gépelve a ronda, halványszürke
selyempapírra:

Levél osztálytársamhoz, a szép Muhammad Ibn Iszmáilhoz

Nézd el, amiért összepofozkodtam véled múltkor, hogy melyikünk szebb.
Barátaim uszítottak, a disznók. Amit mondtam: mindent visszaveszek.

Ma reggel ott álltam az iskolánál a sarkon, mikor jönni láttalak.
Néztem öleden a hajlékony ágat, ahogy hintázik köpenyed alatt,

meg vállig érő, mély hajadat, keskeny csípődet s mikor bementél, tömör
ülepedet. Pihegtem és tarkómtól véknyamig libabőrzött a gyönyör.

Szeretlek. Lényed eleganciája vonz, nem csak a várható élvezet.
Csodálom szóbőségedet, stiláris tudásodat, meg műveltségedet.

Jöjj el hozzám. Jöjj inkább ma, mint holnap, de holnap is.
Olyasmire, mit pásztorórának hívnak Bizáncban.

Ajtómon erős a zár. Bármeddig, akárhányszor csinálhatjuk.
Papád Bagdadból nem lát ide. Ne habozz! Gondolj arra: hány évig vágtázhatunk
még így,

szélfútta, hamvas mellel, rugalmas és sovány combbal -
mintha csak rászegeztek volna - ifjúságunk elszabadult lován?

Remek és fanyar iróniával figurázta ki a puritán mohamedánokat:

Bűnöztem szóval, tettel, gondolatban,
de nem voltam sem álszent, sem hamis.
A szegényeknek mindig bőven adtam
alamizsnát s a gazdagoknak is.

Most megtértem. Naponta ötször járok
mecsetbe s tűröm a szörnyű unalmat
a Paradicsom kedvéért. Fennhangon
könyörgök hozzád, Allah, hogy meghalljad.

Nem vágyom nőkre. Miért is vesztegetném
kevés maradék erőmet reájuk?
Nem nagy bűn, hogy a fiúk vonzanak.
Utcán, piacon bicegek utánuk.

Tudom, sokszor tettem próbára Isten irgalmát,
mely, úgy mondják, végtelen.
Biztos vagyok, hogy az ítélet napján,
ha végigfutott minden vétkemen,

mindjárt megbocsát. A Korán ígéri, hogy bor
patakszám folyik fent az égben.
Sima testű kölyköket ölelek

majd a pázsiton és félszemmel lenézek
a pokolra, hol a hipokriták meg
a síita eretnekek égnek.

Paul Verlaine a XIX. század anakronisztikusan rokokó poétája volt: brutális és
alkoholista börtöntöltelék, s egyúttal a világirodalom egyik legnagyobb költője
"Les sanglots longs / Des violons / De l'automne / Blessent mon c!9;ur / D'une
langueur / Monotone." ("Ősz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon, / s ont
monoton / bút konokon / és fájón") kezdetű versével. Ugyanakkor szemrebbenés
nélkül írta meg High life című költeményét - éppúgy nem találta
szégyenletesnek, mint Apollinaire a Tizenegyezer vesszőcsapást, amelyet - noha
álnéven adott ki - mindenkinek büszkén mutogatott.

A kisleány kíváncsi: két ujjhegyével tartja,
mert azt hiszi, pisálni készül a kölyök farka.

De az feláll. Húzigálja - csak tízéves, Úristen! -,
s hogy nyögdicsél a drága, míg jobbra-balra spriccel.

A lány bámul: nem sárgás, fehér tejet eresztett.
Lehajtja hozzá száját, megkóstolja a nedvet.

Ne büszkélkedj, fiacskám, ne mondd ezt élvezetnek.
Pajtásod többet használ, kivel a rétre mentek.

Elfeküsztök az árok legalján, komisz kölykök,
gyorsan le a nadrágot, dugjátok ki a pöcköt,

szívd őt meg, de a spermát tartsd vissza, mert így kéjes,
mikor két suhanc egymás tátott szájába élvez.

S hogy ennél jobb már nincsen? Van! Osztályodban negyven
bugris jár, egy-egy frissen meszelt, ruganyos seggel.

Menj egyikkel a pajta mögé, állítsd négykézláb,
fektesd a fűben hasra, guggoltasd, mint a békát:

térdelj mögéje szépen, húzd szét farráncát, lődd meg.
Azt érzed, hogy az égben vagy és szárnyaid nőttek.

Vagy te feküdj le s hagyd, hogy ő fúrjon meg fardombod
tövén - nem élt még taknyos, ki erre nemet mondott.

S a lánykák! Most bérmáltak: nagyszámú a rokonság,
mind vétkezni kívánnak - és nővérkéd, húgocskád!

Csináld velük akárhol, találsz csűrt, padlást, kertet
dosztig - csak ne az ágyon, mert ezzel gyanút keltesz.

Hanyatt fektesd az édest. Két lába között árok.
Azt nem kell keresgélned: szabad szemmel meglátod.

Oda, fiam! Előlről nyomod be. Használj némi
erőszakot először. Tudja meg, ki a férfi!

A lányság között gyorsan veszik neszét hírednek.
Jönnek hozzád csoportban, s akikkel egyszer tetted:

mind utánad szaladnak s repetálnak belőle.
Ezt meg ne gyónd a papnak, mert ideges lesz tőle.

Wéber Andrisnak ajándékoztam annak a CD-nek utolsó példányát, amely minden
bizonnyal a zenetörténelem leggyorsabban kiadott hanglemezei között fog
szerepelni a Rekordok Könyvében: Gulya Róbertnek, az alig húszesztendős
zeneszerzőnek művei vannak rajta.

Gulya Gyöngyösön született a hetvenes évek közepén, szülei a zene világától a
legmesszebb álló vendéglősök. A híres gyöngyösi zeneiskola után felvették a
konzervatórium zeneszerzés szakára, s tizenhét esztendősen megírta kantátáját,
zongoraversenyét, valamint miséjét, kórusra, két zongorára, orgonára, ütősökre
és fúvósokra. Minden bizonnyal rájött, hogy a jussát követelő tehetség jogán
lehetetlen áttörnie a muzsika birodalmát Cerberusként őrző zenei aprószentek
elutasító gyűrűjén, így egymásba font karjuk alatt lopakodott be: műveivel a
hóna alatt beállított a Népszabadság szerkesztőségébe, és egymillió forintot
kért a bemutatóra és a CD-felvételre. S itt kezdődött a kilencvenes évek magyar
zeneéletének talán legszebb tündérmeséje: a kiadó rögvest megadta a pénzt, s a
próbák elkezdődtek.

Robi a Művész kávéház márványasztalánál kért meg, vegyek én is részt a
produkcióban: nevem kiírása sokat fog segíteni. Néhány héttel később egy
pénteki éjjel vettük fel a műveket a Zeneakadémián. Én másnap hajnalban
koncertezni indultam Németországba, s amikor a szerdai bemutatóra visszaértem,
már kapható volt a lemez. (A művek zajos és megérdemelt sikert arattak, annak
ellenére, hogy én néhány ütem kihagyása miatt öt perccel korábban fejeztem be
az utolsó tételt, mint zenésztársaim.)

A művek feltűnése kettéosztotta a zenésztársadalmat. Robi gyorsan elnyerte
közönsége szívét, s a magyar zeneszerzők nagy része fújtatott haragjában:
Magyarországon nemigen bocsájtják meg, ha valaki önmagát meg tudja váltani. A
leghangosabban azok nyavalyogtak e bégető csürhéből, akik már működésük
kezdetén bevezették zenepótléknak a lármát, s egész idáigi pályafutásuk során
új kifejezések kereséséről papoltak, noha már régen nem volt mit kifejezniük.
Egészen tűrhetetlen muzsikájukra csak az lehetne a mentség, ha zuhanás közben a
zongora billentyűibe kapaszkodnának. Amúgy nagyon meg vannak elégedve
önmagukkal, és a mundér becsülete kedvéért szapora nyelvcsapásokkal nyaldossák
egymás fenekét tanulmányokban, méltatásokban, előadásokon. A nagyközönség pedig
- akit kineveztek zeneileg elmaradott káposztafejeknek - előbb csodálkozik,
azután unatkozik, s legvégül nem megy el a koncertekre. A legrémesebb azonban
az, hogy ezek a zenei banditák magukkal rántják a rossz hírbe azokat a zseniket
is - s itt Hidas Frigyesre, Farkas Ferencre és Kurtág Györgyre gondolok -, akik
balszerencséjükre egy időben élnek velük.

Legfőbb vádjuk az volt Robi ellen - mert azért a tehetségét nem merték kétségbe
vonni -, hogy sok ötletet ellop a nagy zeneszerzőktől, s halmazati vádként
ráakasztották, hogy pimasz. Ez utóbbival érdemben nem foglalkozom, mert Mozart
pimaszságát, hogy szinte már csecsemőkorában operát írt, nemigen lehet
fölülmúlni. Dehát ezek a sarlatánok milyen jogon várják el egy tizennyolc
esztendős szerzőtől, hogy rögvest megtalálja saját egyéniségét: a fiatal Bach
prelúdiumai és fúgái a megtévesztésig hasonlítanak Buxtehudééra, Mozart első
műveit aligha lehet megkülönböztetni Haydnétól, Karg-Elert pedig élete végéig
nem gyógyult ki Regerből, aki bebizonyította, hogy Bach még Wagner után is
képes újat mondani.

Ne törődj a hülyékkel, Robi! Hidd el, kisujjad körme mocskában is több tehetség
van, mint ezekben összesen. Tudd meg, hogy Antalffy, Bartók, Farkas és
Kistétényi Melinda óta kevesen tudtak olyan varázslatos, impresszionista
fény-árnyék hatást létrehozni a harmóniákban, mint Te. A magukat
zenekritikusnak nevező konzervatív vénemberek fincsorkodásán pedig kacagj:
egyetlen szerencséjük, hogy Bartók és Kodály már nem él: vasvillával kergetnék
ki e basáskodó, s nem oly régen még pártintenciók szerint kritizáló kontárokat
a szerkesztőségekből.

Győzni fogsz, mert a zene szelleme Benned él, és soha ne felejtsd el a vén
Lipcsei Kántort, akinek olyan sok baja volt a tehetségtelenekkel és a
feletteseivel, s akinek hallatán Debussy így sóhajtott fel: "A zeneszerzőknek,
mielőtt munkához ülnek, fohászkodniuk kellene az öreg Bachhoz, a zene
Jóistenéhez, hogy óvja meg őket a középszerűségtől".

Március közepe felé haladunk, és még mindég mínusz tizennégy fok van. Korán
ébredtem fel, s minthogy délután fontos helyre megyek, féltem visszafeküdni,
mert akkor biztosan elalszom. Beültem a kocsiba, átmentem Wéber Andrishoz, de
nem volt otthon. Így a sors rávett, hogy a délelőttöt autókázással töltsem.
Előbb elmentem azokhoz a házakhoz, ahol valaha laktam. Az
ismerős-és-mégis-idegen érzés nyomasztott végig, mint amikor az emigráció
hosszú évei után először sétáltam Budapest utcáin. Vadidegen emberek laktak
Bathurst streeti házunkban, s az épület kis uszodájában, ahol Jane-nel
tanítgattuk Danielt úszni, most egy roppant csúnya, pattanásos tinédzserlány
csapkodta hisztérikusan a víztükröt. Visszaültem az autóba, átvágtattam néhány
utcán, s behajtottam a Mont Pleasant temetőbe. Torontóban ez a gazdagok
temetője, lenyűgöző családi kriptákkal, csodálatos virágokkal, örökzöldekkel, s
a viktoriánus kor minden pompájával. A temető déli falánál húzódik a
Yorkminster székesegyház, ahol 1986-ban ezredik hangversenyemet ünnepeltük.

Eszembe jutott az a különös történet, amely ehhez kötődik. A hangverseny előtt
néhány nappal feleségemmel kettesben sétálgattunk a sírkertben. Szeptember vége
volt és az a fajta ősz, amelyről közepes tehetségűtől délebbre fekvő költők
legalább hat verseskötetet szoktak teleírni. Ahogy elhaladtunk a hatalmas
kriptacsarnokban, tűnődve kérdeztem a soronkövetkező, üresen tátongó sírbolt
előtt:

- Ide vajon kit fognak temetni?

Három nappal később ezredik hangversenyemet csöndben, barátok között szerettem
volna megünnepelni. De valamelyikük hosszú cikket írt az egyik torontói
napilapban, így aztán a bensőséges ünnepből nem lett semmi: több mint ezer
ember jött el a koncertre. A koncertet követően majd félórán keresztül
osztottam az autogramokat azokra a csinos kis képeslapokra, amelyet erre az
alkalomra nyomtatott ajándékként egy nyomdász ismerősöm. Már készülődtünk, hogy
elinduljunk a díszvacsorára, mikor hatalmas csattanást hallottunk az utca
felől: a templomtól néhány méternyire a keresztútnál két kocsi ütközött össze.
Rettenetes volt a mindenfelé heverő emberi testek véres látványa. Ahogy
közelebb léptem, földbe gyökerezett a lábam: az egyik gőzölgő kocsi félig
nyitott ajtaján egy fiatalember élettelen teste lógott ki. Véres ujjai között
ott szorította fényképemet - egyike volt azoknak, akik néhány perce még sorban
álltak előttem. A rendőröktől megtudtam a fiú nevét: Christiannak hívták.
Másnap az újságban megjelent a baleset híre, és ekkor elhatároztam, hogy részt
veszek a fiú temetésén. Négy nappal később temették a Mont Pleasant temetőben -
ő került az üres sírhelyre. De az igazi döbbenet hátra volt még. Ahogy a
szertartás befejeződött, a kőművesek felemelték a hatalmas márványlapot, hogy
letakarják a már befalazott üreget. A márványlapra a fiú neve alá odavésték
születési idejét is: 1964. április huszonkilenc. Egy napon született velem.
Évekig nem tudtam napirendre térni e történet felett, csak akkor, amikor
először sejtettem meg a titkos összefonódások és egybeesések hátborzongató és
lenyűgöző világát.

Egy barát elhozta nékem egykori tanárom, Lehotka Gábor egyik mostanában
játszott koncertjének felvételét. Lehotka ha nem is tehetséges muzsikus, de jó
mesterember: hatvanas években felvett első Bach-lemeze bizonyára fennmarad majd
életművéből. A nyolcvanas években aztán elindult lefelé a lejtőn, s innentől
kezdődően minden, amivel nevét fönn akarta tartani, már csak olcsó hatásokra
vadászó, üzleties kísérletnek sikeredett csupán. E hangversenye meghatóan és
szánalomra méltóan ügyefogyott. Különös, hogy egy művész, ki ennyit tanult és
hangversenyezett, ilyen döbbenetesen szegényes erőfeszítéssel fejezi be
pályafutását. Persze, a visszavonulás művészete csak a királyoknak adatik meg,
akik szemérmesen elbúcsúznak, mikor érzik, hogy elfogyott erejük. Arthur
Rubinstein kilencvenegynéhány esztendősen így köszönt el búcsúhangversenyén a
közönségtől: "Azért nem adok több koncertet, mert a billentyűket ugyan még
megtalálom, de a zongorát már nem."

Évek óta figyelem egyes államoknak azt a szemérmetlen pénzszerzési akcióját,
amely a biztonságosabb közlekedésről halandzsázva egyre inkább kontrolálni
kívánja vezetési szokásainkat, tudván, hogy azok jórészét - ésszerűtlenségük
miatt - sokan nem tartják majd be, így a bevétel garantált. Kanada - amelynek
kormányai ez idáig józan önmérsékletet tanúsítottak e kérdésben, és kevésbé
voltak pénzéhesek, mint a Franciaországhoz hasonló félrendőr államok -, sajnos
megtette első lépését a közlekedési diktatúra felé.

1994. augusztusában a provinciális újdemokrata kormány számtalan, mikrobuszra
szerelt radart állított a főutak mellé, búsás évi bevételt, egymilliárd dollárt
remélve az akció sikerétől, mindezt persze a biztonságosabb közlekedés cégére
alatt.

Kanadát általában a hosszú tanulmányozás és a jól átgondoltság jellemzi minden
döntésében, s ez esetben a lóláb kilógását semmi sem bizonyítja ékesebben,
minthogy az Ontario Safety Annual Report hivatalos statisztikája szerint az
összeütközéses balesetek legfőbb oka, közel 46 százaléka az, hogy az emberek
egyszerűen nem tudnak rendesen vezetni. Második helyen, 10 százalékkal a
szabálytalan előzések állnak, 7 százalékot tesz ki az időjárás- és
útviszonyoknak nem megfelelő sebesség, és csupán 1 százaléka van a kifejezett
gyorshajtásnak - a kelleténél lassabban vezetés szintén 1 százaléka mellett.

Váratlan módon a balesetek legnagyobb része 70 kilométeres sebesség alatt
következik be, halálos balesetek pedig 40 százalékban származnak ittasságból,
30 százalékuk pedig fáradtságból. Jelen pillanatban Kanada rendelkezik a világ
legmodernebb gépkocsiállományával, útjai kiválóak, út- és előrejelző táblái
szintúgy. Logikusabbnak az tűnne, ha a technika és a biztonságtechnika
fejlődése felgyorsítaná a közlekedést, és törvényerőre emelné a belső sávok
sebességkorlátainak eltörlését, hiszen nemcsak hogy idegtépő, hanem
kifejezetten életveszélyes, amikor egynémely ténsasszony öreg csotrogányával
letelepszik a belső sávokba, valóban veszélyes manőverekre kényszerítve a
jogaikban megsértett száguldani vágyókat. Kohn bácsi a maga szatócsboltjával is
üzletember volt, Rockefeller a maga néhány milliárdjával szintúgy, mégsem egy
asztalnál vacsoráztak.

Növeli a dolog pikantériáját, hogy a rendőrség első felmérései alapján a
radarrendszer semmilyen kimutatható formában nem csökkentette eddig a balesetek
számát. Személy szerint azt csodálom, hogy nem növelte, hiszen kevesebb
balesetveszélyesebb dolgot tudok elképzelni, minthogy az ember állandóan az
útszéli radart vagy a kilométerórát fürkéssze.

Magyarországon a helyzet technikailag persze sokkal tragikusabb, útviszonyaink
katasztrofálisak, és általában véve közlekedési etikánk is messze alatta van a
nyugati országokénak. Felpöffedt újgazdagjaink, akik néhány esztendeje még
Trabanton röfögtek rollerozáshoz sem elegendő agykapacitással, most BMW-jükben
és Mercedes-ükben úgy viselkednek, mintha az aszfalt az ő tulajdonuk lenne, és
jogot formálnak hozzá, hogy adott esetben meg is büntessék vezetés közben azt,
aki elképzelésüket keresztezi. Az illetékesek ide-oda kapkodása tragikomikus:
módosítják a közlekedési szabályokat, azután nyilvánvaló baklövésük láttán
visszamódosítják, frusztrációjukat pedig állandó fenyegetőzéssel és büntetéssel
próbálják levezetni. A módszer és az eredmény egyaránt kétségbeejtő. S bár a
büntetésnél az elbírálás - legalábbis papírforma szerint - egyenlő, mégis csak
igazzá válik a mondás: fejétől büdösödik a hal, de mégis a farkánál kezdik el
tisztogatni. Az életveszélyes újgazdagok nevetve kifizetik a bírságot, amelyek
miatt csak a kevésbé tehetősek kényszerülnek előbb-utóbb kocsijuktól megválni.
Pontosan azok, akik bár húsz kilométerrel gyorsabban mentek, mégis
biztonságosabban vezetnek jól megszokott, öreg kocsijukban, mint ezek a közúti
kannibálok. A közlekedési balesetekre kiróható börtönbüntetések pedig azt
mutatják, milyen rettentően messze van még jogrendünk a demokráciától, hiszen a
véletlenségből vagy ügyetlenségből elkövetett hibát épeszű állam nem büntetné
másként, mint jogosítvány-bevonással, alkalmassági vizsgálattal, és esetlegesen
újbóli vizsgázással. Kevés ferdébb dolgot tudok elképzelni, minthogy
tisztességes és békében élő embereket börtönbe dugjanak egy olyan országban,
ahol a börtönviszonyok köztudottan alatta vannak a múlt századi angliainak,
ahol a börtön nyíltan bevallott célja nem az átnevelés, hanem a büntetés, és
amelytől a legrútabb zsarolós játék: a "fizetsz, vagy lecsuklak" árán lehet
csak megmenekülni.

Kanadára visszatérve: demokratikus országokban a diktatúra legenyhébb
keserűpiruláját sem lehet lenyeletni a polgárokkal, azt hazudván, hogy a
cukormáz orvosságot rejt. Pillanatok alatt mozgalom alakult (a demokrácia
játékszabályai szerint természetesen állami dotációval), amelynek célja, hogy a
kanadai legfelsőbb bíróság az emberi alapjogokra hivatkozva semmisítse meg az
állam ilyenfajta beavatkozási kísérletét a polgárok szabadságába és
pénztárcájába. Addig is azt javasolják, hogy a büntetettek ne fizessék ki simán
a bírságot, hanem kérjenek bírósági tárgyalást. Ez természetszerűleg oda vezet
majd, hogy a bíróságokon reménytelenül felhalmozódnak ezek az ügyek, mert hát
azért gyorshajtó mindég több van, mint bíró, és a kormány maga lesz kénytelen
leállítani idétlen akcióját a bíróságok üzemképességének érdekében.

Magyarországon természetesen csak jellegzetesen magyar módszerekkel lehet
előrejutni: a bolhapiacon már lehet olyan átlátszó, "rendszámtáblavédő" borítót
kapni, amelyek a radar számára értelmezhetetlenné teszik a tábla feliratát.

Hogy ez ma már büntethető-e: nem tudom. De ha azzá teszik is, igaz marad a régi
mondás: a diktatúrák legnagyobb rákfenéje a trehányság. Hiszen azért minden
rendszámtábla mellé nem állíthatnak egy rendőrt!

Néhány napra Magyarországra kellett jönnöm, dolgaimat már elintéztem, s két nap
múlva indulok haza. Szerda van, az unalmas hetek mindenkori legunalmasabb
közepe. Angyalföld utcáin ténfergek - magam sem tudom, hogy keveredtem erre. Ha
József Attila eltávozást kapna a másvilágról és bekukkantana ide, nyugodt
lehetne, mert semmi sem változott félszáz esztendő alatt. A bérkaszárnyák
körgangjairól ma is fejest ugrálnak részeg férjeik elől a megvert feleségek, s
a vizesfalú, udvari szobákban ma is túlgyógyszerezik magukat a hoppon maradt,
terhes munkáslányok.

Itt mindenki a másik szeme láttára születik, issza első és utolsó korty
pálinkáját, vagy hal meg korán és részvétlenül. Itt mindenki mindenért ordít
élete végéig, mert megszokta - nem is tartják emberszabásúnak, bárhova is vesse
a sorsa. Az ilyen ember sebzett marad mindhalálig, pedig csak az a baja, hogy
sohasem hallott senkit suttogni. Nem tanulta meg, hogy halk hangok is vannak a
világon.

A kigyulladt cirkuszból egymást tiporva menekül a tömeg - egy unalmas
előadásról lábujjhegyen osonnak ki, minél kevesebb feltűnést keltve. Valahogy
ez a különbség egy szerb, háborús menekült és egy Angyalföldről Kanadába
kivándorolni készülő házaspár között. Pedig e pesti munkáskerületben volt hol
lakniuk, kaptak fizetést s nem üldözték őket. Ám ha tovább faggatózok, szemüket
lesütik, és a kifejezőerőnek vélt trágárságok biztonságához folyamodva azt
felelik: "mert szar volt".

S mégis: ha kínkeservvel megkapták a letelepedési engedélyt, vannak, akik
visszafordulnak két hónapi, torontói jólét után. Ne légy gúnyos velük!

Igenis magukhoz bilincselhetnek rozoga komódok, foszló fényképalbumok, nagyapák
csorbult porcelánbögréi. És némelyikük szemében talán még a gazdagság sem elég
súlyos érv a haza szó ellenében, amely a politikusoktól hamisan cseng ugyan, de
ha a szomszéd néni magyarul kiált át a konyhából egy kiskanál köménymagért, az
kedves és színigaz. Akadnak, akik mindezért elviselnek orosz megszállókat,
harácsoló, bőszkeresztény honatyákat, rabszolgafizetéseket és rabszolgatartó
újgazdagokat, s ha mégis megkísérti őket a határon túli boldogulás délibábja,
megriadnak, és szemlesütve, beletörődve visszasompolyognak. Lehet, hogy
gyengék, lehet, hogy önmagukat sem ismerő hebehurgyák, de semmiképpen sem
nevetségesek vagy gúnyolni valók.

Ami ilyen, az Magyarország, mely őrlő, eldönthetetlen kérdés elé állítja
polgárait. Mert mivé lett a haza, ha szülöttei szöknének is, meg nem is, ha az
a bátor, aki leküzdi hazahúzó fájdalmát, és az a gyáva, aki zokog és képtelen
erre?

A mai Vasárnapi Hírek megjelentette nyílt levelemet, amelyet Fodor Gábor
kultuszminiszternek írtam:

"Kedves Gábor!

Egyszer elmesélted nékem, kamaszkorodban milyen nagy hatással volt rád a
klasszikus zene lenyűgöző birodalma. Bizonyára emlékszel Kistétényi Melinda
forró hangulatú, teltházas Bach-koncertjeire is a Mátyás-templomban, amikor a
párt akkori fura urainak legnagyobb rémületére a farmernadrágos, hosszú hajú
gimnazisták és egyetemisták szinte közelharcot vívtak minden
négyzetcentiméterért, hogy újságpapíron kuporogva hallhassák annak az
elvarázsolt és folytonosan bolondozó csodabogár-hölgynek csudaszép játékát,
akiről azért mégiscsak egy másokat dícsérni nemigen tudó Kodály mondta az
ötvenes években: "A Zeneakadémián csak kettőnek van füle, Kistétényinek és a
falaknak. Bachtól Gershwinig minden a kisujjában van!" Ismét bebizonyosodott,
hogy a komolyzene nem csak a céhbelieké, s hogy a lélek belső rendjében nemcsak
Bach és a Rolling Stones, de ennél sokkalta távolabb eső dolgok is békén
megférnek egymással.

Azóta bizony sok esztendő telt el, politikai hóbortok változtak, az egész,
minket körülvevő világ eresztékeiben lazult meg, mi több, az egykori, hosszú
hajú srácok kopaszodó, potrohos családapákká lettek, s a farmert is
felváltották a gondosan élükre vasalt szövetnadrágok. De Melinda mit sem
változott: közel ötven esztendeje jár tanítani a Zeneakadémiára abból a
nyolcadik kerületi bérkaszárnyából, ahol gyermekkora óta él. Kocsis Zoltán
barátod éppen úgy a növendéke volt, mint Antal Imre, Ránki Dezső, Szenthelyi
Miklós, Schiff András, Földes Imre és mindenki, akinek kötelező érvényűen
keresztül kellett rágnia magát a Melinda-féle szolfézsórák zenés kásahegyén.
Vasárnaponként egykori iskolája mellett, az Angolkisasszonyok barokk
templomában orgonál, rajzolgat, műfordításokat készít, s általában véve is
annyi mindennel foglalkozik, hogy szinte kétséges: hogyan férhetett mindez bele
hatvannyolc esztendejébe.

Hogy most háborgatlak, nem az ő reputációjának érdekében teszem, hiszen talán
Melinda az egyetlen magyar muzsikus, akinek égbekiáltó zsenialitása előtt mind
a szakmabéliek, mind a nagyérdemű őszinte rajongással hajtanak fejet. A bibi
talán csak ott van, hogy államunk hivatalos elismerése, mint nem olyan régen
még Faludy Gyurka bácsinál is, bizony kissé megkésett: Melinda elhíresedett
növendékei ma már Kossuth- és Liszt-díjakkal korzóznak, ám ő mind ez idáig
csupán egy Weiner-díjra találtatott érdemesnek, amely tehetségével úgy áll
arányban, mintha Albert Schweitzert a Székelykeresztúri Imakönyvsarok-fényezők
Jézus Szíve-emlékérmével tüntetnék ki. Hogy mindez kinek a hibája: ne
firtassuk! Melinda talán nem tudta, melyik villamos jár a miniszteri előszobák
felé, s ameddig mások kulturpolitikai babazsúrokra jártak, ő a jövő
Kossuth-díjasainak fülecskéit tágítgatta, hogy ne csak ügyes pianisták, de jó
muzsikusok legyenek.

Nézd, Gábor, nem akarlak abba az irányban piszkálgatni, hogy játszd el Mátyást,
az Igazságost, hiszen ahhoz, amit örököltél, már ötven Mátyás is kevés lenne.
Tulajdonképpen csak arra akartalak rávenni, hogy nyisd ki az íróasztalfiókod,
hátha az egyik zugában találsz egy véletlenül ottfelejtett Kossuth-díjat, amit
elődeid elfelejtettek a barátaik között kiosztani. Még azt sem gondolom, hogy
nagyon nagy feneket kellene keríteni a dolognak: nem kellene hozzá díszőrség,
kupolacsarnok, nemzeti ünnep és horribilis villanyszámla, hiszen mióta Melinda
átesett tavalyi, súlyos betegségén, úgyis minden használható ruhája lötyög
rajta, s nem lenne mit felvennie. Ha rám hallgatsz, csak rakd bele egy
egyszerű, fehér borítékba, és hazafelé menet add be néki a Baross utca 28-ba.
Főnököd biztosan meg fogja bocsátani néked, hiszen ő is követett már el hasonló
ügyrendi partizánakciót néhány esztendeje, amikor saját erkölcsi meggyőződése
okán kiengedte a keletnémeteket. Ha azonban ragaszkodsz a külsőségekhez,
Melindának most kedden lesz a Bach improvizációs hangversenye az én kis
zalaegerszegi hangversenytermemben; biztos, ami biztos alapon már szóltam a
jegyszedő néniknek, hogyha jönne egy két méter magas, szőke fiú borítékkal a
kezében, engedjék be, mert ő a miniszter. Nem lene rossz színfolt egy
improvizációs koncerten egy miniszteri Kossuth-díj-improvizáció.

Persze, ahogy ezeket a fránya muzsikusokat ismerem, lehet, hogy az történik
majd, mint amikor sokszori sikertelen meghívás után Arany Jánosnak postán
küldték ki a Ferenc József Vaskeresztet, s a levelesember akkor érkezett meg
véle, mikor az agg költőnek éppen székrekedése volt. Halála után felbontatlanul
találták meg íróasztalának fiókjában a borítékot, amelyre kínjában ezt a kis
verset körmölte: Hasfájásban szenvedek, / vaskeresztet küldenek. / Hogyha egyet
szarhatnám, / száz keresztért nem adnám!

Lehet, hogy a Kossuth-díjas boríték is az asztalfiókban végezné. De azért az
utókor vélekedésének szempontjából nem mellékes, hogy a Te fiókodban avagy az
övében találják-e meg.

Szívből köszönt

Varnus Xaver"

Melinda Kaindl családnévvel látta meg e világot 1926-ban, a mára lerombolt
Tabán egyik szűk kis utcácskájában. Nevelőapja Krausz Márton, Marcika volt: a
roppant bölcs, autodidakta sváb parasztember, aki a hindu filozófiától Freudig
mindent olvasott és tanulmányozott. Az elképesztő zenei tehetség anyai ágról
származik: az egyszerű és jóságos bécsi nagyanya, Maria Hicker Brahms és
Schubert kánonokat énekelt barátnőivel esténként. Melinda édesanyja, a legendás
sikosfalvi Szikossy Gizella hajlott koráig az ország legismertebb
zeneelmélet-magántanára volt. Gizi néni hallása idősebb korában meglehetősen
szelektívvé vált. Ha a fülébe ordítoztam, nem hallotta meg, ám három szobán
keresztülsikoltott, ha növendéke egy összhangzattanpéldában egyszer is
félreütött.

Melinda káprázatos tehetsége korán megmutatkozott: Polgár Tibor, a Rádió
egykori zeneigazgatója mesélte nékem, hogy az 1930-as években Melinda - alig
hat évesen - Mozart-stílusban improvizált a Rádió élő adásában. Anyja bölcsen
nem a konzervatóriumba, hanem az Angolkisasszonyok Váci utcai intézetébe iratta
be, ahol Melinda először találkozott Mater Szenszinsky mellett az orgonával.

- Nagyon féltem a sok síptól - emlékezett vissza -, egészen más volt, mint a
zongora: a billentéssel nem tudtam megváltoztatni a hangját, és csak azt
kiabáltam hisztérikusan: "Nem akarok többet orgonához ülni!"

Aztán beiratkozott a Zeneakadémiára, ahol a karvezetés mellé mégiscsak felvette
az orgonát. A karmesterséget Ferencsik Jánostól tanulta, aki meg is jegyezte
róla: "Végre egy nő, akinek nem úgy áll a kezében a karmesteri pálca, mint egy
főzőkanál!"

Melinda szerelmes volt Ferencsikbe, s szonetteket írt hozzá. Minthogy
káprázatos hallása és elképesztő zenei fantáziája volt, unta magát Forral
Miklós szolfézs óráin, és többet nem ment be. Félévkor Forral megbuktatta.
Néhány nappal ezután volt az első főiskolai szolfézsverseny, Kodály
elnökletével. Melinda gondolt egyet, és egyik társával benevezett. Amikor
belépett, Forral arca fehér lett a dühtől, odahajolt Kodályhoz és valamit a
fülébe súgott, mire Kodály azt dünnyögte: "Majd meglátjuk!". Az elképesztően
nehéz, dóváltásokkal és fura ritmusokkal megtűzdelt francia szolfeggiókat
Melinda játszi könnyedséggel leénekelte - az első díjat Kodály a zeneakadémiai
tanári kinevezéssel együtt adta át.

Melinda koncertkarrierje elsősorban Bach-játékosként és improvizátorként vette
kezdetét. Sorsa szomorú példája a vasfüggöny miatt Magyarországra bezárt
művészeknek: amikor Sztravinszkij a hatvanas években meghallotta egyik
improvizációs felvételét, állítólag így kiáltott fel: "Nagyobb tehetség, mint
Bartók és Kodály együttvéve!"

Melinda tehát Magyarországon maradt, hétközben a Zeneakadémián tanított,
vidéken koncertezett, s hétvégenként a jónevű Holiczy Vokál beugró tagjaként
Gershwint énekelt a legendás Corvin Klubban.

Rövidre sikerült házasságából született Kristóf, akinek talán legnagyobb
tragédiája, hogy az operaénekléstől a nyelvtanulásig mindenhez egyformán
zseniális, és ezért nem tud egyetlen pályán sem elindulni.

Melinda a legmagasabbrendű és öntörvényű zseni, aki úgy viseli magán a tehetség
rubintopánját, mint az Óz Dorkája: szinte nem is tud róla.

Bár már korábban is ismertem, nyolc éves voltam, amikor elmentem egy
hangversenyére a Ferenciek templomába. A hangverseny után orgonához ültetett
(ha emlékeim nem csapnak be, Bach f-moll fúgáját játszottam el néki), majd
magához ölelt, és így szólt az ott lévő orgonisták füle hallatára: "Mókuska,
ilyen tehetség csak egy születik egy évszázadban!"

Halálosan boldog voltam, s legszívesebben elsüllyedtem volna a pironkodástól.
Maga mellé vett segédorgonistának az Angolkisasszonyok csudaszép orgonáján, s
noha sok esztendő telt el azóta, és sok ezer kilométer ékelődött is közénk:
örökre rabjává tett zsenialitásával, fantáziájával, kedvességével és végtelen
szeretetével.

Csodálatos szellemének követeként álljon itt az egyik latin himnusz nyomán írt
verse, amelyet - rá oly jellemzően - egy zöldségesek által használt, barna
staniclira jegyzett fel, szemöldökceruzával:

Ó, üdvünk napja, Jézusunk, Te lángolj lelkünk rejtekén!
Az Éj homálya ködbevész, s a Földre tiszta fény derül.
Uram, Te hoztál új Időt. Ó, add, hogy vétkünk szégyenét
lemossa könnyünk tengere: a Szent Mosoly így ránk ragyog...
Hol egykor vétkes tűz rohant, most könnyek árja hömpölyög,
mert bűnbocsánat balzsama a kérges szívet megnyitá!

Csodás e Fény: a Te napod, hol immár minden felragyog!
Majd egykor ott örvendezhetünk, ahol, Urunk, Te vársz miránk.
Ím, térden állva Téged áld a mérhetetlen Szép Világ,
mit szent kegyelmed alkotott - daloljunk Égi Dallamot!

Véget ért hát a Pride Day, a világ homoszexuálisainak, leszbikusainak,
biszexuálisainak és általában véve is szexuálisan másként érzőinek évenkénti,
hatalmas ünnepe. Torontóban már egy hete készültek rá, szinte egymás
tyúkszemére tapostak az előrendezvények, a Gay Village-ben, a Yonge, Gerrard,
Bloor és Sherbourne utcák által határolt, közel öt négyzetkilométeres
meleg-negyedben lépni alig lehetett, míg végül a mai reggel lezárták az
autóforgalmat, s elkezdődött a karnevál. Az összes újság, rádió- és tévéállomás
ott volt, ez utóbbiak helyszíni közvetítést sugároztak nyolc teljes órahosszat,
mint egykoron a Magyar Televízió a megboldogult május elsejéken.

Több, mint félmillióan vonultak fel, a menet élén Barbara Hall-lal, Torontó
polgármester-asszonyával, aki megnyitóbeszédében boldognak mondta magát, hogy
annak a városnak első embere lehet, amely Észak-Amerika legnagyobb
homoszexuális közösségének ad otthont. Minden náció, minden korosztály
képviselte magát: volt, akit csak tolldísz fedett, volt, akit az sem. (Egy
ötletes és szép testű néger fiú például bekente magát mézzel és
kókuszreszelékben meghemperedett. Hogy mindezt kik nyalták le róla, már nem
sikerült meglátnunk.)

Én, aki legendásan borzongok mindenfajta tömegmegmozdulástól, s éppen ezért még
a saját koncertjeimet is nehezen viselem el, különösen jól éreztem magam. Ennek
a hatalmas tömegnek hihetetlen vonzerőt adott, hogy nem politikai kényszerből,
vagy a megszokás hatalmából trappolt ide, táncolt a házak tetején önfeledten,
evett-ivott jóízűen, hanem afeletti örömét fejezte ki, hogy Kanadából, ebből az
emberöltővel ezelőtt még rideg, puritán, a boltok kirakatait vasárnaponként
lefüggönyöző és a kocsmákat bezáró utóviktoriánus országból mára a világ
legkellemesebb és legtoleránsabb országainak egyike lett, ahol az emberek nem
azért dobják a kukákba a legkisebb szemetet is, mert nem akarnak véteni a
törvény ellen, hanem azért, mert szeretik és féltik hazájukat, amelyet nem
politikai szólamok és hatalmat bitorló apró érdekközösségek tartanak egybe,
hanem az, hogy jó itt élni, jobb, mint bárhol másutt a világon, s minden egyes
cigarettacsikk eldobásával ezt a jólétet fenyegetné veszély.

A kanadai törvényhozás és a bíróságok napról napra bontják le a diszkrimináció
vasfüggönyének utolsó darabjait: a szexuális aktusok korhatára mindenfajta nem
(vagy egyneműség) esetén tizennégy év lett, azonos nemű párok törvényes
kapcsolatot köthetnek, gyermekeket adoptálhatnak, s furcsa módon még nem nyílt
meg az ég, tűzzel-kénnel nem pusztult el e nép, sőt, a látszat szerint
vidámabban tekint a jövőbe, mint a dühödten erkölcsös európai demokráciák.

Néhány héttel ezelőtt Kanada összes nyilvános terén, villamosán, metrójában,
autóbuszán kifüggesztették az új törvény szövegét: "Aki tanúja vagy szenvedő
alanya minden olyan szóbani, írásbeli vagy tettleges megnyilatkozásnak, amely a
bőrszín, az állampolgárság, az etnikai hovatartozás vagy a szexuális
beállítottság ellen irányul, haladéktalanul jelentkezzen a legközelebbi
rendőrnél." Szóval egy ilyen ország után jobb lenne, ha Kelet-Európa műkedvelő
demokratái nem tartanának nékem több mesedélutánt az emberi szabadságról.

A magyar társadalom sznobságával, prűdségével és mérhetetlen
konzervativizmusával a melegeket a társadalom kirekesztettjeivé teszi.
Nyilvánosan nemigen lehet tudni befutott orvosról, ügyvédről, netán
politikusról, hogy homoszexuális: erről kizárólag a nyelvek beszélnek -
mindenki reszketve fél, hogy elveszíti egzisztenciáját, ha kiderül róla
szexuális hovatartozósága, így nemi és érzelmi életük lefüggönyzött
hálószobákra, állandósult hazudozásra és örökös rettegésre van ítélve. Ami ezen
felül marad, az nagyon siralmas. Teljes nyíltsággal - úgy tűnik - csak az a
réteg vállalja szexuális különbözőségét, amelynek más vesztenivalója már
nemigen van. Ezek délig alszanak, délután barátjuktól barátjukig ténferegnek,
hazarohannak anyjukhoz kérni egy ezrest az aznapi cigarettára, gőzfürdőre, és
este nyolc körül kezdenek kivirulni. Elmennek a meleg szórakozóhelyekre, ami
önmagában nem lenne baj, hiszen Elton John avagy Ferencsik János is
járnak-jártak ilyesfélékbe, de ők csak oda járnak - ez az életük alapvető
közege. Ameddig fiatalok és kívánatosak, mindég akad valaki, aki elviszi őket
vacsorázni vagy szeretkezni, de ahogy múlnak az évek, egyre többször egyedül
baktatnak haza a sötét utcákon.

Vagy három éve egyszer lementem egy neves, magyar színésszel az egyik budapesti
meleg-bárba. Ahogy álltunk ott a sarokban, egyszerre csak megszólalt: "Akiket
itt látok, szinte mindegyik önmagán viseli a fenevad bélyegének a jegyét!"
Először nem értettem, hogy mire céloz, de lassan rájöttem az igazára. Én még
egyetlen magyar heteroszexuális emberrel nem találkoztam, akinek az lenne a
főfoglalkozása, hogy heteroszexuális, s ezt megteheti, hiszen szexuális
beállítottsága okán teljes értékű és szavazatú tagja a magyar társadalomnak. A
magukat nyíltan melegnek vallókat azonban nemcsak megbélyegzi és kiközösíti, de
a lejtőn le is taszítja e társadalom.

Pedig dehogyis akarják ők az erkölcsi anarchiát, dehogyis érzik jól magukat
ebben az életformában. Csak kapkodnak, mint fuldokló a levegőért, hogy
szeressék és megbecsüljék őket. S amint az előbbi fölött végül összecsapnak a
hullámok, úgy merülnek alá ezek az ezerszer megkínzott, védtelen teremtések is
e titkos gettó hullámaiban, pedig csak a szerelmet és a hűséget várták volna
el; a figyelmet, a kedvességet, aminek hiányában mindegyikünkből szörnyeteg
válhat. És azt is tudom, hogy a legtöbben őszintén viszonoznák is az elvárt
odaadást.

Ám, amint ennyi elegendő volt egy jó kapcsolathoz a tizenkilencedik században,
úgy kevésnek tűnik már a huszadikban. Mert ha nagyritkán sikerül is valakinek
megtalálni az igazi szerelmet, ez nem jelentheti saját egzisztenciája
feladását. Életünket, e törékeny és fenyegetett épületet önmagunknak kell
hordoznunk, megváltásunk titka saját lelkünkben van, és önmegvalósításunkkal
nem várhatunk holnapig, mert már a tegnapi nap is késő volt.

Gyakorta vetik a művészek szemére, hogy infantilisak, s nem vitás, hogy
bizonyos külső jegyek valóban erre utalnak. Ám nem lehetséges-e, hogy csupán
egy-egy gyermekekre jellemző tulajdonságuk él tovább, legtöbbnyire azok,
amelyek a külvilág és a teljhatalmi rendszerek számára a legidegesítőbbek?
Példaként rögtön kettőt hozok fel: a szüntelen kérdezősködést és az ösztönös
szabadságérzést.

Akárcsak a gyermekekben, a nagy lelkekben a kérdések sohasem nyugszanak le, s
válasznak véletlenül sem fogadják el a "csak"-ot, avagy a tekintélyelvet: ez a
hatalommal és az egyházakkal való összeütközésük talán legfőbb oka, hiszen
minden - a sorból kilógó - kérdés alapjaiban rendítheti meg ez utóbbiak elvi
szükségszerűségét.

A szabadságérzés látszólag a gátlástalansággal rokon, ám valójában nagyon is
határozott belső világrendből és erkölcsi öntörvényűségből fakad, amely semmi
rosszat nem lát abban, hogy birtokosa egy nagyvárosi utcasarkon fényes nappal,
anyaszült meztelenül ótörök népdalokat énekeljen, vagy kutyákkal szeretkezzen,
ám elveti azt, hogy a haza nevében, valójában egy kis hatalmi csoport érdekeit
szolgálva, embereket gyilkoljon meg, vagy leölt állatok húsát egye, amit
viszont mind a hatalom, mind az egyházak nagy része természetesnek tart.

Régen a művészek éppen ezért elefántcsonttoronyba kényszerültek, amelyet mára a
struccpolitika és a sündisznóállás váltott fel.

Ám nem vitás, hogy ha a világ még egy esélyt kap, s kilábalhatunk a bajokból,
azt csak a költőknek, a művészeknek, a gyógyszereknek és a szexualitásnak
köszönhetjük majd - már csak ezek segíthetnek.

Kirakatperek, ÁVH, kitelepítések, csengőfrász: ki ne emlékezne a rettenet
éveire? - törtek fel az emlékek egy napfényes, vasárnapi délutánon idős,
torontói lelkész barátomból, Turchányi Sándorból. Hosszasan, fürkésző szemmel
nézett bele söröskriglijébe, mintha ott is a múlt egy darabja rejtőzne, majd
folytatta: - De nagy néha - ki tudja miért? - a tigris továbbment, pedig akkor
is ölhetett volna. Nem vett észre? Jóllakott a vérrel? Közelebb lépett hozzánk
a Gondviselés?

Atyám naftalin és diólevelek között őrizte ezredesi egyenruháját még az ötvenes
évek elején is. Lebeszélhetetlenül hitte, hogy hamarosan újfent felöltheti,
ezért anyámnak legalább évente egyszer ki kellett mosnia. A nyűhetetlen
kincstári posztó szárítása csak az eltorlaszolt fáskamrában volt lehetséges,
kizárólag hőhullámok idején, amikor a társbérlők semmiképpen sem fűtenek.

Kétkilós parabellum pisztolyát, horpadt hüvelyű kardját a mosókonyha kéményében
rejtegettük - itt nem volt tűzhely, csak a kecskénk lakott benne. Már-már
hozzászoktunk mindehhez, amikor atyám hivatalos értesítést kapott a
hadkiegészítő parancsnokságtól, hogy ezredesi rangjától megfosztják, és
közlegénnyé fokozzák le. Gyötrő balsejtelmek árnyékolták be családunkat, de a
végkifejlet iszonyatáról nem lehettek fogalmaink.

Atyám ugyanis, rimánkodásainkkal mit sem törődve, felöltötte összes harci
díszét, és ujjongó cigánygyerekektől kísérve megérkezett a hadkiegészítő
parancsnokságra. Itt ünnepélyesen közölte egy gyepmesterből lett őrnaggyal,
hogy ő ma sem tagadja meg a Legfőbb Hadúrhoz való hűségét, valamint
kinyilatkoztatta, miszerint egy régi tábori kuktának nagyobb becsülete van a
szemében, mint a mostani hadügyminiszternek. (Ha nem tévedek, a rettenthetetlen
Veres Péter lehetett soron akkortájt.)

És mindörökre kideríthetetlen módon a négy elemis őrnagy nem hívatta az
őrséget. Zavartan motyogott valamit arról, hogy nem ő hozta ezt az intézkedést,
és legjobb lenne, ha az ezredes úr a mellékutcákon térne haza.

Atyám természetesen a főutcán ment, s mi már becsomagoltuk a hideg élelmet, meg
a meleg, téli gatyákat. De valahogy semmi sem történt...

1996

Kevés olyan beszédtémát lehet előhozni az angolszász társadalmakban, amely
olyan mértékben tabunak, mitöbb, illetlenségnek számítana, mint a halál. Nap
nap után nézem az utcán azokat a láthatóan utolsó stádiumuk határán lévő
AIDS-eseket, akik szinte hisztérikusan nem akarnak tudomást venni saját végük
közeliségéről s egyre görcsösebben lovalják bele magukat az életbe, mintha csak
Yeats cinikus szavai teljesednének be: "Ne válogass! Ma élsz, halott vagy
holnap. Vágtass, lovas!"

De az öregek is hasonlóak a betegekhez: búzasárgára festett hajú, nyolcvanéves
némberek büszkén riszálják vén farukat a délutáni napsütésben, s hosszú, bordó
körmeik szoláriumtól összeaszott csontváz-ujjaikon a mexikói indiánok múmiáit
idézik. Reszketnek még a tisztes öregkor fogalmától is, mert az eszükbe
juttatja a halált, amelynek elfogadásával kapcsolatban az őket körülvevő
társadalom teljesen kihúzta alóluk a talajt: a legtöbb észak-amerikai ember
csak elvétve találkozik szemtől szembe a halál igazi arcával. Kórházakban,
magánklinikákon, speciálisan kiképzett és hallgatásra kötelezett
ápolószemélyzet gyűrűjében halnak meg a legtöbben, s ez a személyzet nem
elsősorban a haldoklót védi a külvilágtól, hanem a társadalmat a halál valódi
fogalmától, nehogy a hosszú útra kelők félelmeikkel és kétségeikkel
belerondítsanak az idegbajosan vigyorgó tévéreklámok mesterkélt világába.

Az egyházak nagy része segédkezet nyújt ehhez a társadalmi elködösítéshez, s a
haldokló számára már értelmezhetetlen filozófiákról beszélnek, azokról, amelyek
a történelem folyamán vicsorgó és kaszával büntető csontvázzá változtatták a
régi görögök Thanatoszát, a gyönyörű, fiatal fiút, akit Erosztól csak az
különböztetett meg, hogy lefelé fordította a fáklyát. A kanadai kórházi
lelkészek legtöbbje - felekezeti hovatartozástól függetlenül - nyírott bajuszt
visel, szemüveges és felettébb szívélyes. Bajuszán - akárcsak egy kopott
lábtörlőn - óvatosan megtisztítja szavait, és a szemüveg még azután is aggódva
utánuk néz, hogy kellőképpen semmitmondóak-e. Mindent elkenő masszaként
árasztja színtelen szóáradatát, melyben vergődve fuldoklanak a tények. Tud
teljesen fölösleges voltáról, de mindezt kedélyesen fogja fel, mint turista az
utcai tenyérjóst. Olyannyira alkalmazkodó jelenség, hogy Néró is államsegélyt
fizetne néki, mert a felgyújtott Rómáról bizonyára így prédikált volna: "Legyen
világosság! És lőn!"

A hullát megintcsak kiképzett személyzet veszi kezelésbe: mosdatják,
kozmetikázzák, szilikoninjekciókkal és festékkel pirospozsgásan dundivá
pofásítják az ábrázatukat, majd vidám színű ruhákba öltöztetik őket. A ravatal
nem a temetőkben van, hiszen ott túlságosan sok minden emlékeztetné a
megjelenteket az elmúlásra: a temetkezési vállalkozók ehelyett a lakóházak közé
építik kis palotáikat, amelyek kinézetükben alig különböznek egy előkelő
golfklubtól. Bárpultok és szép festmények között, bőrkanapékon hencseregve
beszélgetnek a megjelentek, s a halott, aki a szalon sarkában mosolygós
ábrázattal fekszik, legtöbbször szóba sem jön, ám annál inkább az üzlet, a
család, az ingatlanárak és a sport. Elképzelhetetlen lenne itt az európai
temetők sírvirág illata, a mállott kripták elmúlás hangulata, a kandeláberek
lobogása s a papok latin jajveszékelése.

A nagy színjáték mögött e kontinens lakóinak a haláltól és az ismeretlenségtől
való görcsös félelme húzódik, amely mintegy betekintést ad abba a kongó és
sötét ürességbe, amely az üzletszerűen megszervezett vallásosság alatt tátong.

Peter Greeneway egyik filmjében a francia mesterszakács arról beszél, hogy az
emberek milyen hóbortosan szeretik a fekete színű ételeket: azt gondolják, hogy
ezzel bekebelezik a halált.

A legmegrázóbb temetésnek 1993-ban voltam véletlen tanúja Párisban. Ács
Gáborral, a Petőfi Rádió fiatal riporterével bóklásztunk a Pere Lachaise
temetőben. Csodálatos idő volt, néhány perccel korábban álltunk fel a sírkert
főbejáratával szemben lévő kiskocsma asztalától, amelynek franciás
szellemességgel ezt a nevet adták: "Jobb, mint a túloldalon". A levelektől
roskadozó ágak között a napfény nagy pettyekben világította meg Moliere,
Chopin, Enescu, Abélard és Héloise sírját. Az ódon köveken gyíkok sütkéreztek,
a tücskök pedig a folytonosan megújuló élet szerenádját pengették lantjaikon. A
főút közepén lévő hatalmas szoborcsoport is inkább allegorikus volt, mint
megrázó: lepleiket el-elhagyó márványemberek meneteltek egy nyitott, fekete
kapu felé, amely mögött a sötétség birodalma kezdődött.

A krematórium és a kazamaták bejárata előtt Gábor egy pillanatra visszamaradt:
ez a pillanat elegendő volt ahhoz, hogy elveszítsük egymást. Hirtelen a
kolumbárium hideg, nyirkos csarnokrendszerében találtam magam, amely olyan
halványan volt csak megvilágítva, hogy szinte tapogatózni kellett a napfény
ragyogása után. Egy-két perce lehettem bent, mikoris kísérteties jelenet vette
kezdetét: a lenyűgöző méretű, visszhangos kőfalak között - olyan távolról,
mintha ott sem lenne, de mégis minden hangjában hallhatóan - megszólalt
Siegfried gyászindulója, a terem végében pedig egy bronzkapu, amelyet mérete
okán idáig falnak véltem, lassan megnyílt, s keszeg, időtlen-idős, fekete
talárba öltözött férfi közeledett urnával a kezében a másik terem túlvilági
derengéséből, mögötte pedig fiatal lány jött mezítláb (ma sem értem, miért?),
kezében rózsaszállal, láthatóan roskadozva a fájdalomtól: akárcsak A halál és a
lányka kelt volna életre.

Visszahúzódtam egy sötét mélyedésbe, s borzongva figyeltem e látomást. Mikor a
terem távoli szegletébe értek, s az öreg egy falban lévő üregbe helyezte az
urnát, a lányt elhagyta minden ereje, a földre borult, és keservesen elkezdett
zokogni: jajgatása a visszhangos kriptában egybezúgott Wagner komor
harmóniáival. Az öreg pedig a Végzet kimértségével, a lányra ügyet sem vetve
végezte a dolgát. Kimenekültem a napfénybe, de hosszú hetekig nem tudtam
szabadulni a halál színpadának e kegyetlen előadásától. Soha nem tudom már meg,
kit siratott a lány: maradjon is titok számomra.

Én inkább a halálfélelemtől félek, mintsem a haláltól. Hitem és meggyőződésem
mind az esetleges halál utáni élet, mind a teljes megsemmisülés inkább jó
oldalait mutatja nékem, mintsem azokat, amelyek kétségbe ejtenének. Taszíthat a
sors olyan helyzetbe, mikoris az élet sokkal nagyobb teherré válik számunkra,
mint a megváltó halál, s amikor már e testben való létezésünk nem ér meg
annyit, hogy minden áron ragaszkodjunk hozzá. Seneca írja valahol: "A bölcs
sors úgy rendelte, hogy az életnek egyetlen bejárata, de számtalan kijárata
van." És tagadhatatlan: sokszor a lélek előbb érik meg az indulásra, mint a
test.

"Egy napon megérkezik a vonat, be kell szállni, el kell utazni. Ez rendben van.
Csak nem szeretnék sokáig várakozni a huzatos peronon." - mondta Sauerbruck, az
öreg, német sebészprofesszor. S miért ne válasszuk az előbbi vonatot a cúgos
várócsarnok helyett? Hálás és békés szívvel, önkéntesen is elindulhatok a Végső
Utazásra, minden idegszálamban emlékezve rá, hogy itt a porban, hol lelkek és
göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy és ismeretlen Úrnak vendége voltam.

Szinte mindég pontosan akkor, amikor az ember megunja a tespedt és unalmas
kanadai jólétet, történik valami, amely meggyőz arról, hogy kevés olyan
kellemes ország van a világon, mint ez.

Pár perccel ezelőtt - éppen hazafelé tartottam a Gerrard utcán - arra lettem
figyelmes, hogy a forgalmas autóút elválasztósávjánál egy ember térdel és
szöszmötöl a földön, majd felvesz valamit, s az Allen's park füvére viszi.
Többen álltuk körül a kis mókust, mert az volt az úriember foglalatoskodásának
tárgya: szakadt csavargók, gyereküket sétáltató kismamák, esti kocogásukat
megszakító, egyetemista fiatalok. A jól öltözött, középkorú férfi mindeközben a
mókust ápolgatta, amelyet néhány perccel azt megelőzően egy autó meglegyintett,
s ügyet sem vetett arra, hogy mindeközben össze-vissza piszkolja méregdrága
Keaton-öltönyét a park füvén. A mókus egyszerre csak talpra állt, majd - ha
kicsit imbolyogva is - de tett egy pár lépést, mire a körülötte állók lelkesen
megtapsolták. Az ügybuzgó úriember azonban láthatólag még nem érezte
bevégezettnek misszióját, mert aktatáskájából egy nejlonzacskót húzott ki, a
mókust belenyalábolta, hogy csak pislogó feje látszott ki belőle, majd
kijelentette:

- Elviszem az állatorvoshoz!

Már indult volna, amikor az egyik bámészkodó elé ugrott:

- Taxis vagyok, ott áll a kocsim a túloldalon, jöjjön, elviszem magát ingyen!

Egy perc múlva elviharzottak a kanárisárga, orrán-száján füstölő tragaccsal, a
tömeg pedig lassan szétoszlott: mindenki mosolyogva ment a dolgára.

Ehhez hasonló dolgot még soha nem láttam, de gyakran olvastam: a hetvenes évek
magyar általános iskoláinak kötelező olvasmányai hemzsegtek az állatokat
hősiesen megmentő úttörőktől, s én viszolyogtam ezen erkölcsi tanmeséktől, mert
a mindennapi életben hazugságnak véltem az ilyesmit. Sőt, inkább arra tudtam
példákat felhozni, hogy az ilyen történeteken felnőtt kamaszok hogyan kínoztak
és öltek meg állatokat nagyfiúskodásból, vagy pusztán szadizmusból.

A fentebb említett úriember nem volt úttörő, s minden bizonnyal nem olvasta az
emelkedett erkölcsiségű történeteket sem, ha egyáltalán olvasott is valamit az
elemi iskolában. Azt sem feltételezem, hogy a körülállók elismerésének a
kedvéért tette volna, amit tett, egy olyan állattal, amelyből Torontó
parkjaiban háromszor annyi van, mint Budapesten kóbor kutyából. Talán csak
arról van szó, hogy ez a társadalom beleépít valamely titokzatos módon az
emberek személyiségi kódjai közé egy olyan láthatatlan mikroprocesszort,
amelynek az a neve: emberiesség. Ez kivétel nélkül megvolt e kis történet
minden résztvevőjének gondolkodásában: az úriemberében, a taxivezetőjében s a
körülállókban, akik mindezt a világ legtermészetesebb dolgának tartották.
Remélem, talán az enyémben is ott van, s csupán Kelet-Európa leszoktatott
arról, hogy merjek is rá hagyatkozni.

Sikerült szert tennem Vladimir de Pachmann néhány felvételére, s ma azokat
hallgattam egész nap. Pachmann egyike volt a századforduló legjelentősebb és
legvirtuózabb zongoraművészeinek, aki ennek ellenére sem annyira
zongorázásával, mint inkább elképesztő különcségeivel állított igazán maradandó
emléket önmagának. Oroszországi zsidó volt, s az 1840-es évek táján született.
Csodagyerekként beutazta egész Európát, s lenyűgözően gyors tempói mellett
főként Chopin hihetetlenül lágy és nosztalgikus billentésével varázsolta el
hallgatóit. Utóbb aztán furcsa dolgokra szokott rá. Elkezdett a koncertjein
beszélni, gesztikulálni, néha üvöltözni is. Addig nem volt baj, amíg ezt csak
saját hangversenyein csinálta, de rendszeresen botrányt csapott másokéin is:
kollégái ezért reszkettek jelenlététől. Bernard Shaw, aki egy ideig
zenekritikusként működött, egy ízben ezt írta a művész New York-i hangversenye
után: "Tegnap este Pachmann úr jólismert pantomimikus előadásában volt részünk,
Chopin zenéjének kíséretében." Koncertjein egy rettenetes, fekete malaclopó
köpenyt viselt, amelynek olyan bukéja volt, hogy rá lehetett könyökölni: azt
állította róla, hogy Chopintól örökölte, s nem akarta belőle kimosni a "szerző
lehelletét". Soha nem gyakorolt, s állította, hogy legjobb ujjgyakorlat a
tehénfejés, amelyet viszont egyetlen reggel sem mulasztott el, majd a tejet a
csatornába öntötte.

Hírhedt történetei közül csokorba foglaltam egynéhányat - jó mulatást kívánok
hozzájuk.

Rómában meghirdetett koncertjén kivonult a színpadra, s leült a zongoraszékre,
amelyen rögvest fészkelődni kezdett. Húzogatta előre, hátra, majd végül
kirohant, s egy vaskos könyvvel tért vissza, amit rátett a székre. Ismét
izgett-mozgott rajta, majd hirtelen felpattant, kinyitotta a könyvet, kitépett
belőle egy oldalt, visszacsukta, ráült, s elkezdett játszani.

Berlini koncertjén Chopin híres Perckeringőjét játszotta, ám fejével mindvégig
oly annyira jobbra dőlt, hogy kezét egyáltalán nem lehetett látni. A mű után
felfedte okát a közönségnek:

- Ott, a széksorok között látom lapulni régi barátomat és kollégámat,
Rosenthall urat, s nem akarom, hogy ellesse az ujjrendjeimet!

Bécsi hangversenyén Chopin egyik mazurkáját játszotta - gyönyörűen. A taps után
megkérdezte:

- Nos, hogy tetszett?

Válaszként ismét hatalmas tapsvihar zúgott fel. Pachmann egyszerre
elvörösödött, orrlukai kitágultak, s habzó szájjal üvöltözni kezdett:

- Maguk mind hülyék és süketek! Pocsék volt! - majd meglágyulva hozzátette - De
most úgy fogok játszani, ahogyan csak egy Pachmann tud.

S visszaülve a zongorához, még egyszer eljátszotta az előbbi művet - talán
valóban gyönyörűbben.

Ugyanezen a hangversenyen Chopin g-moll balladájának egy nehéz
jobbkéz-passzázsát elrontotta. Abbahagyta a játékot, balkezével hatalmasat
csapott a jobbra, s ráüvöltött:

- Pfuj, Pachmann!

Ismét eljátszotta az előbbi futamot, mely ezúttal sikerült. Megint megállt,
balkezével megveregette jobb vállát, s elismerően bólogatott:

- Bravó, Pachmann!

Nem szívlelte az újságírókat, s Londonba érkeztekor haraggal üvöltött rájuk:

- Maguk most azért jöttek ide, hogy a kérdéseikkel szekáljanak, ahelyett, hogy
térdre borulnának, és imádnának engem!

Az egyik újságíró mégis megkockáztatta a kérdést:

- Mester, mi a véleménye Londonról?

Pachmann ráförmedt:

- Ne kérdezzen hülyeségeket! Teljesen mindegy, hogy Pachmannak mi a véleménye
Londonról. A kérdés csupán az, hogy Londonnak mi a véleménye Pachmannról!

A zsurnalisztáknál jobban csupán az agresszív mamákat gyűlölte, mert - ahogy ő
mondta - "szent borzongása" volt a csodagyerekektől. Egy ízben az egyik kitartó
mama mégis megállította, s rögtön a lényegre tért:

- Mester, meg kell hallgatnia a fiamat: káprázatos zongorista! Fejből játsza az
összes Bach, Mozart és Beethoven concertót, valamint Chopin legnehezebb
etűdjeit!

- S hány éves a kicsike? - kérdezte Pachmann tettetett nyájassággal.

- Mindössze hat! - válaszolta diadalmasan a mama.

- Sajnálom, túl öreg! - mondta Pachmann, s bevágta az ajtót.

Budapesti koncertjének történetét Polgár Tibor, a Karády-sanzonok legendás
szerzője mesélte el nékem 1986-ban, Torontóban. A koncertre, amely a pesti
Vígadóban volt, nagyon előkelő közönség gyűlt egybe: maga József főherceg is
ott volt, teljes tábornagyi díszben: az ő számára a rendezők külön fotelt
állítottak be az első sor elé. Pachmann kirohant a színpadra, s rögvest
hunyorogni kezdett:

- Mi ez az idétlen világítás? - kiabált idegesen. - Azonnal kapcsolják le!

Mikor a lámpák kialudtak, Pachmann leült a székre, majd németül odaszólt a
főherceghez:

- Na, őrmester úr, mit játsszak?

Nagy zavar támadt, ám egyszerre egy Láng Mihály nevű egyetemi tanár felpattant,
s a műsorból felolvasta az első darab címét, s Pachmann végre elkezdett
játszani. A szünet után kijőve a színpadra meglátott a közönség soraiban egy
idősebb, zöldkalapos hölgyet. Elkezdett torkaszakadtából ordítozni:

- Nem játszom addig, amíg az a zöld majom ott ül! - majd kirohant a színpadról.

Botrány támadt, s a rendező a további inzultusok elkerülése végett egy sötétebb
sarokba ültette a hölgyet. Pachmann óvatosan kikémlelt az ajtón, majd
visszajött a színpadra:

- Na, hála Istennek, a zöld majom eltűnt! - s folytatta a hangversenyt.

Ám az utolsó mű előtt ismét észrevette a végzetes kalapot:

- Segítség, visszajött a zöld majom! - rikácsolta. - Ma nem játszom többet! - s
azzal kirohant a színpadról: soha többé nem látták Pesten.

Egy ízben híres pályatársának, Godowsky-nak hangversenyén vett részt - ezúttal
mint hallgató. Az egyik Bach-mű közben felrohant a színpadra, s a művész ölébe
zuhant:

- Nem, nem Leopold, ezt így kell játszani! - s néhány ütemet maga játszott el a
darabból.

Majd felállt, és megmagyarázta a közönségnek:

- Ezt nem mutattam volna meg akárkinek, de Godowsky művész úr a világ második
legnagyobb zongoravirtuóza! - majd szerényen magára mutatott - S én vagyok az
első!

S talán ez volt az egyetlen olyan történet, amelynek visszavágója is
kerekedett. Néhány hónappal később Pachmann londoni koncertjén - amelyet még az
öreg Viktória királynő is megtisztelt jelenlétével - Godowsky ült hallgatóként
az első sorban, a mellette lévő széket pedig egy első hónapjaiban lévő,
várandós anya foglalta el. A legköltőibb rész kellős közepén a hölgyet
hányinger fogta el, s kezét a szájára szorítva kirohant a mosdóba. Godowsky jól
hallhatóan megjegyezte:

- Azért annyira nem játszott rosszul...

A kényelmes kvarcórát csak mérnöki képességekkel lehetett átállítani, így
konokul bécsi időt, hajnali két órát mutatott, midőn megkíséreltem megcsókolni
az Egyesült Államok földjét - mesélte tovább emlékeit Turchányi tiszteletes. -
Az ausztriai menekülttáborban töltött hét hónap alatt ezerszer elképzeltem az
érzelgős jelenetet: tarka nyüzsgés, vakító napfény, és én könnyes szemmel
felegyenesedem a New York-i repülőtér betonjáról. Ám - mint szürke életem annyi
más nemes szándéka - ez sem sikerült. A légikikötő felett havaseső kavargott,
napfénynek, tömegnek se híre, se hamva, s a végeláthatatlan betonmezőn
bagószínű pocsolyák folydogáltak egymásba. Egy alaktalanná ázott
cigarettásdoboz és egy eldobott légiprospektus között akartam megejteni: itt
nem volt tócsa. De máris indult a busz, ráadásul egy locsolóautó is
odaérkezett, és rejtélyes céloktól vezéreltetve permetezni kezdte a végtelen,
vizes kőkockákat. Szomorú voltam, mert úgy éreztem, enélkül nem teljes a
megérkezés.

Nem jöttem el nehéz szívvel Magyarországról. A szánni valóan szegényes
szocialista szólamnyelv vitathatatlanul legkedveltebb jelzője volt akkoriban az
egyszerű. Egyszerű ember, egyszerű dolgozó, egyszerű állampolgár, egyszerű
párttag. E nyakló nélküli leegyszerűsítések mögött azonban nem az utca
emberének megbecsülése rejlett, hanem a diktatúrák örökös félelme az
egyéniségtől, az eredeti gondolatoktól és a különvéleménytől, hiszen örökös
gondot okoznak az átlag fölé emelkedő alkotók: egy Kodály Zoltánt vagy egy
Illyés Gyulát már kockázatos a bevett rendőrségi gyakorlattal jobb belátásra
bírni. A rezsim szerencséjére azonban kihalófélben voltak a hozzájuk hasonló
szellemi tekintélyek, és mindent megtettek, hogy nehogy újra termelődjenek
valaha is: csupán a jelentéktelen középszer agyontámogatott beltenyészete
virágzott.

A szégyenteljes Káldy püspök által vezényelt Evangélikus Egyházban - amelynek
lelkésze voltam - a Hazafias Népfront által forgalmazott, közkeletű
általánosságok füzérét cicomázták szüntelen: a világ békéje, a
környezetvédelem, a harmadik világért való sápítozás.

A hazai géniusztól való félelem egyfajta behozatali kényszerhez vezetett:
inkább kiadjuk külföldi szerzők eredeti írásait, minthogy otthon engedjünk írni
ilyeneket. Végül is a képlet szovjet volt: inkább ipari kémek hadával lopatunk
el nyugati találmányokat, mintsem kutatni engedjük Szaharovot.

Bármilyen hihetetlen is, tulajdonképpen ez volt az utolsó csepp a pohárban. A
Szabad Európa egyik délutáni adásában bemondták, hogy kiterjedt szovjet
kémbandát lepleztek le Amerikában, akik háztartási gépek tervrajzait lopkodták
el. Ezt már nem bírtam elviselni. Az atombomba, a számítógép ellopását még
csak-csak elfogadtam, de már egy kávéfőzőre való fantáziája sincs dicsőséges
testvérünknek?

Valahogy olyan volt ez, mint amikor az ideggyógyász a szemembe mondja, hogy
szabad levegőre lenne szükségem, ám én mégis beszögezem az ablakokat. Mivel
azonban tényleg fulladozom néha, ezért oxigénpalackot szerzek be. De ha mód
adódik, erre sem költök, inkább ellopom egy szaküzletből. Aznap este elkezdtem
pakolni kis családom bőröndjeit.

Első amerikai napomon elfogtak a kétségek: vajon gyökeret tudok-e itt verni,
ilyen reménytelenül fellengzős, európai szívvel, negyvenhat évesen, titkolni
illően rossz angoltudással? A nagy kalandok ideje visszahozhatatlanul elmúlt:
nem lett volna bölcsebb otthon maradni, és csöndesen elviselni a szellemi
nyomort?

Ám az ember egyszercsak rémülten rádöbben: saját, megrontott életének filmje
pereg újból, de a szereplők már saját gyerekei. Tegnap még sírtak, mert az
óvónéni megszidta őket, amiért nem gyűjtöttek Lenin-képeket, holnap azért
fognak, mert "hely hiányában" nem vették fel őket az egyetemre.

Aztán - talán már a tolókocsiban ülve - észreveszed, hogy pálinkásüveg kandikál
ki a fiad zsebéből, s amikor félszegen érdeklődsz, a szemedbe vágja, hogy
miattad van. Miattad, akit nem kért, hogy megcsináld, és ha már mégis, akkor
miért nem vitted el innen, amíg lehetett. A szomszéd macskája is megtesz
ennyit: kölykét a szájában lógatva menekül, ha bedübörög a szemeteskocsi.
Mielőtt bevágná az ajtót, eltorzult arccal még visszaüvölt: "Nem tudtad, hogy
itt elvtársnak, munkásőrnek kell lenni ahhoz, hogy tanulhass, előrejuss?
Dehogynem! Veled is ugyanezt csinálták, csak beletörődtél, gyáva voltál!"
Jórészt talán ezért is jöttem el.

Ott álltam hát az irdatlan, New York-i felhőkarcolók árnyékában, és
belegondoltam: milyen is lehet ez a zavarbaejtően szabad, hatalmas birodalom,
amelynek több a barátja a hivatalos ellenség országaiban, mint saját
szövetségeseiben; amelyet irigykedve kioktatnak azok, akiket nagylelkűen
segélyez, és akitől esküdt ellenfelei megvették azt a Coca-Colát, amelyről
harminc éve még azt harsogták, hogy mérgező kábítószer.

Vasárnap volt. A feleségem és a gyerekek alkalmi zenekart hallgattak a közeli
parkban, én beosontam egy evangélikus templom hívogatóan kitárt kapuján.

A civil ruhás lelkész csörgődobbal kísérte az emelvényen álló énekkart - többen
táncoltak is ének közben. A hívők közül sokan az ég felé tartották a karjukat,
s úgy rémlett, énekük hasonlít egy gyermekkoromban hallott verbunkosra.
Tiszteletlenül vidám és hangos volt mindenki.

Ketten kacagva karonragadtak és előrevonszoltak, mint valami tétova arrajárót
egy nógrádi lagziban. Mindenki felénk fordult és nevetett. Nevették ezt a
kicsinyhitű, félszeg, szép ruhájába és gátlásaiba temetkezett európait, aki még
nem tanult meg hinni Amerikában, a szabadságban és önmagában.

Az énekkar még kihívóbb vidámsággal dicsérte az Urat, a lelkész hahotázva
forgott a csörgődobbal, s úgy tűnt, maga az Isten is nevet már:

- Nini! Egy aggódó, folyton udvariaskodó tengerentúli, aki még nem tudja, hogy
az ő hazájában folyton feketébe kötött Biblia nem csupán a kórházak és a
ravatalozók kelléke, hanem a pipacsos kánaáni mezők, a jövendő vidámság és az
örök béke hírnöke, és aki restelli, hogy már negyvenhat éves, hogy nem tud jól
angolul, s hogy nem sikerült megcsókolnia Amerika földjét, pedig úgy, de úgy
szerette volna.

Az általános iskolában egyetlen olyan tanmesét olvastunk csupán, amelyre még
most, húsz év távlatából is emlékszem. Minthogy hat évesen már tudtam
írni-olvasni, mára jogerősen kijelenthetem, hogy ez az egyetlen történet, amely
miatt érdemes volt nyolc évet elpazarolni az életemből.

"A Tudós lerakott egy bolhát az asztalra, s azt mondta néki:

- Bolha, ugorj! - mire a bolha ugrott egy hatalmasat.

A Tudós ekkor kitépte a bolha egyik lábát, s ismét így szólt:

- Bolha, ugorj! - mire a bolha megint csak ugrott egyet, igaz, kisebbet.

Ettől kezdve a Tudós darabonként kitépkedte a bolha lábait. Mikor az utolsóra
is sor került, és vezényszavára a bolha nem mozdult, a Tudós elővett egy nagy
könyvet, s beírta: Ha a bolhának az összes lábát kitépik, a bolha megsüketül."

A Metropolitan Könyvtárban ma délután előadásnak álcázott, vég nélküli
szájtépés folyt arról, hogy vajon léteznek-e UFO-k. Kevesen voltak
elfogulatlanok a megjelent 40-50 ember közül. Egyesek teljes képtelenségnek
állították be a kérdést, s azzal érveltek, hogy az összes idáigi űrkutatás
bizonyítja: életfeltételek kizárólag a Földön vannak. A társulat másik fele
viszont látott már azonosíthatatlan repülő tárgyakat, sőt, egy öreg lengyel
nénike beszámolói arra engedtek következtetni, hogy lakásában egész
földönkívüli csordák szoktak garázdálkodni, mitöbb, a derék öreg hölgy mintegy
nyomatékként még azt is hozzátette: rendszeresen megisszák a konyhaszekrényben
lévő likőrjeit. Igen kevesen voltak, akik tárgyilagosan és csupán észérvekre
hagyatkozva úgy sejtették, hogy a válasz - mint általában a legtöbb dologban e
világon - itt is valahol az arany középútban keresendő.

Az előadást megnyitó törékeny kis japán professzor - szakasztott úgy nézett ki,
mint egy kiéheztetett cukormókus - végül is előadta saját teóriáját, amely
felettébb figyelemfelkeltőnek, mitöbb, logikusnak bizonyult. Véleménye szerint
a Biblia gyakorlatilag nem más, mint egyszerű, naiv emberek által leírt UFO
történet. S következetesen végiggondolva állítását, több, mint valószínűnek
tűnik az egész: Illés elragadása az égbe tüzes szekér által, Jézus
mennybemenetele, Jónás a cethal gyomrában, János Apokalipszise, Ezékiel
látomása mind-mind oly annyira egybevágnak, hogy jó okkal feltételezhetjük,
noha biztosan ki nem jelenthetjük: igenis elképzelhető, hogy földönkívüli
civilizációk követei jártak bolygónkon, s kapcsolatot tartottak őseinkkel. S ha
ehhez még azt is hozzáveszem, hogy a primitív barlangrajzokon hány és hány
olyan különös tárgyat ábrázoltak, amelyek kísérteties hasonlóságot mutatnak az
űrhajókkal, könnyen elképzelem, hogyha egy felfedezetlen belső-afrikai törzshöz
leszállna egy helikopter, az idők távlatában a törzslakók között is hasonló
mondakör alakulna ki a rejtélyes, röpülő istenségről.

E nyitott kérdőjelre a legdiplomatikusabban talán a Churchillnek tulajdonított
kis kérdéssel lehetne válaszolni: "Sokan büszkélkednek azzal, hogy személyesen
ismerik a walesi herceget, s természetesen ezek nagy része hazudik. De lehet-e
az ő hazugságukból arra a következtetésre jutni, hogy a walesi herceg nem is
létezik?"

Drága Dinum, hogy meg tudod ríkatni Te az embert!

Keserédes napom volt ma: könyvtáros barátnőm, Donna, odaadta a gyűjtemény egyik
legértékesebb és talán legbecsesebb lemezét: Dinu Lipatti, a legendás román
zongoraművész utolsó hangversenyének felvételét. Constantin Lipatti (merthogy
Dinu csak a beceneve volt), a század legköltőibb lelkű művésze 1917-ben
született Bukarestben, s szenvedésekkel teli és rövid élete kísértetiesen idézi
a száz esztendővel korábban meghalt másik zongora-poéta, Chopin sorsát. Jómódú
családba született: keresztapja a híres hegedűs, Enescu volt, s anyja, ki maga
is remekül zongorázott, úgy emlékezett vissza fia gyermekkorára, hogy
zongorázni előbb kezdett, mint mosolyogni. Papírformák szerint soha és sehol
nem tanult zenélni. Tizenhét évesen, 1934-ben, mikor csupán a második helyezést
érte el a bécsi nemzetközi zongoraversenyen (Bécs, habár számtalan remek
muzsikussal ajándékozta meg a világot, közönségét és zenészeinek nagy részét
tekintve a Föld egyik legkonzervatívabb kékharisnya városa), Alfred Cortot
tiltakozása jeléül kivonult a zsűriből, s meghívta a fiatalembert Párisba.
Cortot mellett Nadia Boulanger-nál és Paul Dukasnál tanult, aki ezt mondta
Cortot-nak: "Semmit sem tudunk már tanítani néki, hiszen nagyobb művész, mint
mi együtt valahányan. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy óvjuk és
bátorítjuk őt."

Pályatársait elsősorban elképesztő színgazdagsága fogta meg: minden egyes ujja
szinte önálló életet élt (kisujja mindkét kezén olyan hosszúra nőtt, mint
gyűrűsujja), s képes volt bonyolult Bach fúgák minden szólamát más hangszínnel
játszani. (Amikor e tekintetben nem volt éppen önmagával elégedett, mosolyogva
azt mondogatta: "Makaróni ujjú vagyok!")

Csodálatos indulását a háború megakasztotta, s visszatért Romániába, ahonnan
1944-ben vándorolt ki zongoraművész menyasszonyával, Madelaine-nel Skandinávián
keresztül Svájcba: saját bevallásuk szerint öt frankkal érkeztek meg. Hamarosan
a genfi Zeneakadémia professzora lesz, s ugyanabban az évben közli véle orvosa,
hogy leukémiás. Születésétől fogva törékeny egészsége napról napra gyengül, ám
ő mégis tanít és koncertezik rendületlenül. 1950-re állapota aggasztóvá válik,
s ekkor megpróbálkoznak az Amerikában éppen kifejlesztett csodagyógyszerrel, a
cortisonnal, amelynek napi adagja 50 dollárba került: a költségeket Yehudi
Menuhin, Charles Münch és genfi rajongói adják össze. A gyógyszer látszólag
csodát tesz, s egy rövid nyárra megint egészségesnek érzi magát: ekkor veszi
lemezre Bach B-dúr partitáját és Chopin keringőit. Szeptember elején azonban
szervezete végleg összeomlik, ám orvosa ennek ellenére sem tudja lebeszélni
arról, hogy hangversenyt adjon egy svájci zenei fesztiválon. Délután érkeznek
meg a városba, s már a szállodai szobában állandó légszomj-rohamai vannak.
Hűséges orvosa tizenegy injekciót fecskendez bele, s amikor kicsit jobban lesz,
elkezd öltözködni, majd elindul a szálloda előtt várakozó kocsihoz. A
hangversenyterem bejáratánál az emberek könnyes szemmel és tapsviharral
fogadják: mindenki tudja, hogy ez az utolsó hangversenye. A húsz lépcsőfokot
fél óra alatt tudja csak megtenni.

Koncertjén ugyanazokat a műveket játsza, amelyeket a nyáron már lemezre vett: a
Bachon és a Chopin-eken kívül két Schubert Impromptut és Mozart a-moll
szonátáját. Az utolsó Chopin-keringő közben azonban elhagyja maradék ereje is:
néhány ütem után abbahagyja, hosszú percekig csukott szemmel ül a zongora
előtt, majd egyszerre belekezd Bach egyik koráljába.

E korállal búcsúzott el közönségétől, hivatásától s az életétől, bár még hátra
van két, kínkeserves hónap. December 2-án végighallgatja ágyából Beethoven
egyik zongoraötösének felvételét, majd így szól feleségéhez: "Nem elég nagy
zeneszerzőnek lenni! Kiválasztott hangszernek kell lenni Isten kezében." Fél
órával később halott. Harminchárom esztendőt töltött a Földön.

Barátai szerint végtelenül kedves, jómodorú és mindenkin segíteni akaró
úriember volt, lényegéből fakadó finomsággal és eleganciával: ezeket a
tulajdonságokat valóban birtokolta, nem csak eljátszotta, mint sokan.
Személyiségéből hiányzott az arroganciának, a vadságnak és a vulgaritásnak
legkisebb szikrája is: még arra is képtelen volt, hogy növendékeinek -
pedagógiai célból - megmutassa, hogyan lehet egy művet rosszul eljátszani. Ha
néha barátai kedvéért dzsesszt rögtönzött, még a legtriviálisabb dallamot is el
tudta varázsolni lenyűgöző billentésével. Muzsikája olyan, mint a tavaszi, üde
reggel (s a napfény, amelyet úgy szeretett): nála nem lehet érésről beszélni -
hogyan is lehetne: ezek a Mozartok, Mendelssohnok, Lipattik teljes vértezetben
születnek -, legfeljebb arról, hogy néha számunkra, emberek számára is
lefordítják anyanyelvüket, az istenek beszédét.

Harmincegy éves vagyok: tízszer annyi hanglemezem van, mint amennyit ő
készített, s tízszer, ha nem százszor ismertebb vagyok, mint ő lehetett egész
életében. Tudom, hogy jól orgonálok, s hogy ügyes virtuóz vagyok. De vajon
egész idáigi munkásságomban lehet-e találni annyi művészi alázatot, mint
amennyi Lipatti egyetlen akkordjában benne volt?

S jobb, ha kollégáim nagy részéről nem is beszélünk.

Madelaine Lipatti példája is bizonyítja, hogy a művészet történetében gyakori
jelenség, ha a tehetséges feleség férje karrierének érdekében lemond a
személyes sikerekről, s csupán visszahúzódva, a háttérből egyengeti kedvesének
művészi pályafutását. Kodály Zoltán első feleségéről, a nála húsz esztendővel
idősebb Emma asszonyról mondják, hogy eredetibb és tehetségesebb zeneszerző
volt, mint férje. Mindent, de mindent ő ellenőrzött, mielőtt Kodály a kiadóhoz
küldte a műveket. Ez olyannyira gyakorlattá vált életükben, hogy - amint azt,
ha jól emlékszem, Bónis Ferenc leírta - feleségének halála reggelén Kodály
könnyes szemmel megfogalmazta a gyászjelentést, majd a papírlappal a kezében
elindult a belső szoba felé. Hirtelen megállt, zokogni kezdett, s így szólt:
"Ezt is meg akartam mutatni néki." Emma asszony teljes háttérbe húzódását talán
az magyarázza leginkább, amit egy ízben Szőnyi Erzsébetnek mondott: "Tudod,
Erzsikém, én nem nagy zeneszerző, csupán Kodály Zoltánné akartam lenni."

Kodály határozott egyéniség, nagy jellem volt, noha erőteljes egyénisége
akaratlanul is háttérbe szorította a magyar zeneszerzők legjobbjait: Lajtha
Lászlót, Lisznyai Szabó Gábort, Ádám Jenőt és Bárdos Lajost. (Különösképpen nem
szívlelték egymást Sztravinszkijjal, kiváltképpen azután, hogy ez utóbbi egy
ízben kijelentette: "Kodály 1905-ben talált az istállóban egy magyar népdalt, s
azóta abból él!") Emma asszonnyal rengeteget segítettek másokon: Kistétényi
Melindának lakást, Joó Árpádnak Steinway zongorát vásároltak, és senki sem
csalódott, aki hozzájuk fordult.

Mulatságos történet zajlott le az ötvenes évek elején, néhány esztendővel Emma
asszony halála előtt, egy bemutatót követő díszvacsorán. Az asztalfőn a
zeneszerző addigra már igencsak nagyothalló felesége ült, tőle jobbra Révai
József, a rettegett kultuszminiszter, balra pedig Kodály. Emma asszony - mint
minden nagyothalló ember - még akkor is kiabált, amikor azt képzelte, hogy
suttog.

A vacsora elején odafordult Révaihoz, és megkérdezte:

- Maga kicsoda?

Révai kedvesen bemutatkozott:

- Révai József vagyok.

Emma asszony odafordult Kodályhoz, kezével eltakarta száját, és olyan finoman,
hogy a csillárok beleremegtek, férje fülébe súgta:

- Zoltán! Ez itt a Révai!

Majd visszafordult Révaihoz:

- Az a lexikonos?

Révai szerényen válaszolt:

- Nem, én vagyok a miniszter.

Emma asszony megint odahajolt Kodályhoz, és a fülébe dörögte:

- Zoltán, ez itt nem a lexikonos Révai, hanem a miniszter!

Majd hirtelen összeráncolta a homlokát, és visszafordult Révaihoz:

- Akkor maga kommunista?

Révai sorsába beletörődve, megadóan válaszolt:

- Igen, asszonyom, kommunista vagyok.

Emma asszony még egyszer odafordult férjurához, s egy tízezer decibeles
rockzenekari erősítő visszafogottságával a fülébe suttogta:

- Zoltán, ez itt egy kommunista! Vigyázz, hogy mit beszélsz!

Közismert rádiós anekdota: Kodály és Szörényi Levente ugyanazon délutáni
stúdióbeszélgetésben vettek részt. A mindég évődő Kodály - meghallgatva az ifjú
popzenész egyik felvételét - cinikusan megkérdezte: - Mondja, fiatal barátom,
mit jelent az ön dalszövegeiben az, hogy "jeee, jeee, jeee"? Szörényi
szarkasztikusan visszakérdezett: - És a Tanár úr elárulná, hogy mit jelent
egyik kórusművében az "ingyom-bingyom tálibe, tutálibe-málibe"?

Andris napok óta azzal nyúz, hogy szeretne kipisilni tizenegyedik emeleti
balkonunkról. Igyekszem ettől visszatartani, noha tudom, hogy a mélységbe való
pisilés misztikus szenvedélye szinte minden férfiban benne van, bár személy
szerint én inkább hegyormokról szeretem csinálni. Vajon a vén Freud miféle
eredetét látná e vágynak?

Révai Józsefnek, a Rákosi-féle "négyesfogat" kulturális ideológusának
rózsadombi háza előtt éjjel-nappal az államvédelmi hatóság katonái strázsáltak.
Két gyerekének állítólagos kedvenc éjszakai időtöltése az volt, hogy lepisilték
a teraszról a strázsák fejét, akik ezt mozdulatlanul tűrték. A másik
történetnek egyik idős barátom szemtanúja volt, tőle hallottam. Amikor a -
király korában trónjáról egy elvált asszony szerelméért lemondó - walesi herceg
Budapesten járt, este tíz körül nagy tömeg gyűlt össze az Astoria Szálló elé, s
hangosan követelték, hogy a herceg mutassa meg magát nékik. Pár perc múlva
kinyílt a lakosztály ablaka, a herceg tökrészegen felállt az ablakpárkányra
pezsgősüveggel a kezében, s kedélyesen a tömeg közé pisált, mire az éljenezni
kezdte és megtapsolta.

A mostani angol királyi család pedig már azért is morgolódik, ha Diana walesi
hercegnét bikiniben fényképezik le. Változnak az idők, s nem mindég abba az
irányba, amelybe várható lenne.

Néhány napra Montreálba kell mennem, s mivel a konyha az én királyságom,
Andrisnak előre elkészítettem, amit tudtam. Lassan szokássá válik, hogy
hétköznapokon csupán olasz és francia ételeket eszünk, s azok közül is
leginkább a hús nélkülieket. Ez a vegetarianizmus gyakorlatias lustaságból
fakad, ugyanis a sors rendre úgy hozza, hogy lakásunk mindég messze esik a
húsboltoktól, viszont annyi zöldségbolt van a környéken, hogy, mondhatnám,
télvíz idején a fákról a fejünkre esnek a túlérett görögdinnyék. Olasz
barátném, a jóságos Renáta szinte mindég olyan étterembe vitt, ahol nem a
külföldieknek szóló drága bóvlit kotyvasztották, hanem pompás, köznapi ételeket
ehettünk. Ha most ott ülnék, minden bizonnyal a következőket rendelném: sült
padlizsánt fűszeres olajban pácolva, rigatonit parmezánnal, olivabogyókat
Rockforttal, végül Tiramisut (na persze, az igazit), s mindehhez édes, habzó
rosé bort nyittatnék. Ezek egyikét sem ettem még Magyarországon (ott olasz
éttermekben haway pizzát adnak ananásszal, amitől minden valamirevaló talján
megtépné a ruháját, hamut szórna a fejére és hangosan jajveszékelne), s ezért
nem árt, ha ideírom az első kettő receptjét, már csak azért is, hogy én magam
el ne felejtsem.

Mindenek alapja a bazsalikom, a rozmaring, a szurokfű, a tárkony, a majoranna
fűszeregyüttese, és a friss, balzsamos, zöld színű olivaolaj. Na, meg persze a
frissen reszelt, finomra érlelt parmezán, nem az a fullasztó fűrészpor, amelyet
a németek találtak fel hadászati célokra, parmezán fedőnéven. (Magyarországon
ez idő szerint csupán egy sajtkereskedésről tudok, amely igazi parmezánt
árusít. A boltokban kapható "parmezán-jellegű" sajtban körülbelül annyi
parmezán van, mint amennyi mackó a Mackósajtban. Egyébiránt jellegzetesen
magyar szó a "-jellegű": nem oly régen egy vegetáriánus étteremben láttam a
"tatárbifsztek-jellegű" zöldségtálat!)

Vegyük hát először a sült padlizsánt, amelyet legalább egy héttel evés előtt
illik elkészíteni a pácolási idő kedvéért. Két pohár, finom lángon melegedő
olajba beleteszünk két evőkanálnyit a fűszerkeverékből, két gerezd apróra
vágott fokhagymát, és némi sót. Ha fokhagyma megfonnyadt, tekintsük ezt égi
jelnek, s ne várjunk arra, hogy csipkebokor gyulladjon ki a sarokban: vegyük le
a tálat a lángról. A padlizsánokat (személyenként egy fél biztosan elpusztul
belőlük) ujjnyi vastag szeletekre, hosszában vágjuk fel, mindkét oldalukat
vékonyan kenjük meg a már előkészített olajjal, s azután roston - bárhol lehet
az a rost: sütőben, szabad tűznél, ellenségünk égő teteme fölött - megsütjük.
Csak akkor vesszük le, mikor a vékonyabb részeinél már szinte megfeketül, de
akkor sebtiben. Ezek után a maradék olajhoz hozzáadunk két evőkanál
citromlevet, s egy pohárka savanykás almabort, az egészet egy csatos üvegbe
öntjük, a sült padlizsánokat belegyömöszöljük, az üveget lezárjuk, s naponta
egyszer megrázzuk. Kóstolgatni tilos! Pirított kenyéren tálalandó.

S amilyen lassan készült ez el, olyan gyors a királyi rigatoni. Ez is úgy
kezdődik, s azután rögtön be is fejeződik, mint a másik: egy pohár olívaolajban
fonnyasztjuk a fokhagymát és a fűszereket, s ebben az olajban forgatjuk meg a
tésztát, amely olasz ízlés szerint mindég egy kicsit ragadós. s fényévnyi
távolságra van az osztrák háziasszonyok agyba-főbe főzött tésztakomédiáitól.
Ezt kell már csak nyakon zúdítani a friss parmezánnal, s rögtön megnyílik
számunkra a mennyek kapuja. Ám jól tessék megjegyezni: ehhez semmiféle más sajt
és "jellegű" nem illik, csakis parmezán! De az nagyon. Ámen.

WASP: az ezen a néven megbúvó, egyre maroknyibb társadalmi osztály az, amelyet
már nem csak a színesbőrűek, de a fehérek is fenntartással és hűvös
kimértséggel fogadnak az amerikai kontinensen. A rövidítés a
white-anglo-saxo-protestant szavakat takarja, vagyis a magukat kiváltságosnak
érző, dúsgazdag angolszász-protestánsok külön kasztban élő, rendszerint
fajgyűlölő leszármazottait, kik húsz-harminc szobás New York-i lakásokban
laknak, kizárólag autón közlekednek, háztartási alkalmazottaik és sofőrük van,
és a Szent Tamásról elnevezett anglikán székesegyházba járnak, ahová,
visszatérése esetén, Jézus Krisztus már csak származása okán sem tehetné be a
lábát.

A szó leggusztustalanabb értelmében sznobok, s létezésükkel elvették e
kifejezés - senza-nobilitate - utolsó romantikus felhangját is. Misztikus
vagyonaik felmentik őket a munka alól: a férfiak kizárólag bridzselni, golfozni
és teniszezni járnak, Amerika legdrágább kurváival csalják meg feleségeiket,
akik mindeközben csillagászati árú kozmetikumokkal masszíroztatják löttyedt
bőrüket, s a maradék időben azon mesterkednek, hogyan tudnának még több pénzt
elkölteni délelőtti portyáikon a legelőkelőbb áruházakban. Esténként partikra
járnak, néha színházba-operába, s társalkodás közben kedélyes közvetlenséggel
beszélgetnek filmcsillagokról, híres virtuózokról, népszerű írókról, kínosan
ügyelve arra, hogy soha ne azok alkotásai kerüljenek szóba, csakis magánéletük,
ezzel is bizonyítandó bennfentességüket. A feleségek az intenzív semmittevéstől
depressziós, frigid alkoholisták vagy kábítószerélvezők lesznek, gyakran
mindkettő.

Látszólagos közvetlenségük valójában a görcsös rettegést takarja, hogy
akármiféle hétköznapi cselekedet által hasonlatossá lesznek az utca emberéhez.
Még csekkjeiket sem önmaguk írják ki, hiszen az lealacsonyító, inkább
ügyvédjükre, titkárukra bízzák. Kizárólag magánklubokban étkeznek,
magángépekkel repülnek, s ha a landolás nem sikerül tökéletesen, megszenesedett
tetemeiket olyan temetőkben helyezik el a hivalkodó családi sírboltokba, ahol
egy cserépnyi föld többe kerül, mint egy magyar vármegye.

Nem oly régen amerikai karmester ismerősömről jelent meg újsághír, miszerint
magángépével lezuhant. Minthogy közismert volt roppant tériszonyáról - még
dobogón állva sem tudott vezényelni -, különösnek találtam a hírt. Végül közös
ismerősünk nyögte ki az igazat: a család "rangon alulinak találta", hogy
biciklibalesetben halt meg.

Hat esztendős távollét és egyéves városon belüli bujkálás után ismét koncertet
adtam Torontóban, Kanada legnagyobb orgonáján, a Szent Pál székesegyházban.
Nyolc órakor dugóba keveredtem a Church utcában, így hét perc késéssel érkeztem
meg. Mikor beléptem a zsúfolt katedrálisba, első meglepetésemben megkérdeztem
az impresszáriómat, lan Ross-t, hogy azért vannak-e ennyien, mert elmaradt a
hokimeccs? Eléggé jól játszottam, s az improvizáció közben - Faludy
Haláltáncának angol fordítására rögtönöztem - tornádószerű vihar tört ki: csak
úgy csapkodtak a villámok az ódon katedrálisba. Gedai Károly nagykövet barátom
meg is jegyezte: "A mai hangversenyen közreműködött a Jóisten."

Viszontláthattam sok régi jóbarátot. Nem tudom, hogy hasznos volt-e. A mai este
is szembeállított az elmúlás rohamos közeledésének gondolatával. A szürke
hétköznapokon sunyítunk és valahogy sikerül elterelnünk a figyelmet róla. De
életünknek ezek a bosszantó gócpontjai fájdalomcsillapító nélkül döfik a pengét
az idegeinkbe. Az elmúlt napokkal amúgy is egyre inkább rámtör egyfajta
nosztalgia, ami elől nem igazán van menekvésem. Valahogy olyan hirtelen jött a
harminckettedik évem, és kissé övön aluli találat volt. Érted ezt? Mert én nem.
Az egyik percben még gyerek voltam, szerettek, kényeztettek, aztán egyszerre
csak elvesztettem ezt a biztonságérzetet, és itt vagyok, hogy túléljem a
mindennapokat. Nem panaszkodhatom, hiszen jó túlélő vagyok, de akkor is: az a
tény, hogy minden napot túl kell élni, már kezd kicsit az idegeimre menni.

Végül is be kell látnom, hogy elkényeztetett és jóindulatú zsarnok vagyok, aki
kizárólag azért kényúr, mert érzi a küldetéstudatot, hogy a fejében lévő
dolgokat valóra váltsa, s ezt másként nem lehet. Visszafogottsággal nem megy
előre ez a hajó, és nagyon sokszor környezetünk válik a Mű áldozatává.

Nem alakíthatom személyiségemet úgy, mint az olvadt viaszt, csak akkor, ha
véletlenül és kivételesen viaszembernek születek, ám ez esetben nem csak
kiváltságom, hanem végzetem is lenne a viaszjelleg. S miért szorulnék
mentegetőzésre, ha márvány lennék, s csak a vésőnek engedelmeskednék? Alkati
adottságok ezek, amelyhez sorsunk kapcsolódik: hogy férfi vagyok-e vagy nő,
hogy férfiakhoz vonzódom-e vagy a nőkhöz, hogy színes vagyok-e vagy fehér, hogy
a XXI. század gyermeke vagyok-e vagy a reneszánsz Firenzében születtem.

Alkatunk és sorsunk szintézise az egyéniség. A tiszta egyéniségeknél e kettő
harmóniában él, míg a zavart egyéniségeknél a kettő között feloldhatatlan
ellentét húzódik. Az önismeret talán legnagyobb haszna abban áll, hogy
jellemünk egyensúlyának megteremtésével sok kerülőúttól megóv bennünket,
mentesít a csalódások legkeserűbb fajtájától, az önmagunkban való csalódástól,
és megkímél a legfájóbb büntetéstől: a nevetségességtől.

Néhány hónapja történt. A Margit körúton sétálgattam délután - afféle sétálós
fajta vagyok -, s megpróbáltam fénykorukban elképzelni az öreg, szecessziós
palotákat, mikor még zárt úriházak voltak, ólomüveges lépcsőházablakokkal,
cselédlépcsőkkel, liftet igazgató házmesterekkel, reggelenként mindent fényesre
sikáló vicékkel.

Egyszerre mohos emléktáblán akadt meg a szemem: e házban élt Bárdos Lajos
zeneszerző. Szemhunyásnyi idő alatt öregedtem meg, ott és akkor az utcán: az
élet tünékenységének misztériuma költözött a szívembe, amely ráébresztett a
percek kegyetlen rohanására. Mert a mohos márványlap alatt feltolult bennem
egyetlen találkozásom emléke Bárdos Lajossal, a legendás zeneszerzővel,
nemzedékek betlehemi csillagával, kiből mára mállott emléktábla és
zenetörténelem lett.

A hetvenes évek vége felé - talán még ma is - rendszeresek voltak az Országos
Magyar Cecília Egyesület kedd esténkénti hangversenyei a pesti Egyetemi
templomban. Egy alkalommal megkértek, játsszak el egy Bach művet, s néhány
percig improvizáljak - azon az estén amúgy a nagyhírű Szent László kórus
énekelte Bárdos Lajos néhány művét. Az orgonakarzaton kevesen voltunk:
Kistétényi Melinda ült jobbomon, s néhány konzervatóriumi osztálytársam állt a
bal oldalon. A téma, amelyre improvizáltam, Bárdos Nyújtsd ki mennyből, ó,
Szent Anyánk, kezedet! kezdetű kórusának népi dallama volt: ha emlékeim nem
csalnak, három tételes szvittet formáltam belőle. A hangverseny végén lementem
Melindával a lépcsőn a Papnevelő Szeminárium belső udvarának a kerengője felé.
A lépcső torkolatánál Bárdos Lajos várt bennünket.

- Szeretném megismerni a kis csodavirtuózt! - mondta Melindának.

- Ez a fiú az, Tanár úr! - válaszolt Melinda, s maga elé tolt.

Az öreg rámemelte nagy, vizes szemeit - nagyon rosszul látott már akkoriban -,
s megszorította a kezemet:

- És ki a mestere a legénynek? - mosolygott hunyorogva.

- Bach... Johann Sebastian Bach! - vágta rá Melinda.

- Nála jobb nem is lehetne! - mondta Bárdos. - Csak így tovább, barátom - s
hosszan, fürkészve rámnézett -, ne add fel soha a göröngyös út miatt: néked
megéri!

Még egyszer megszorította a kezemet, s lassan elindult hosszú, halszálkás
kabátjában a kerengő vörös naplementében úszó kőkockáin, mígnem sziluettje
beleveszett a folyosó végének őrjöngő fényorgiájába.

A mai Toronto Star levelezési rovatában megjelent egy imádság. Legjobb, ha a
hozzá kapcsolódó levéllel együtt idézem: "Kedves Szerkesztő Asszony! Ezt a kis
fohászt találtam a minap öregotthonunk faliújságán: remélem, megjelenteti. Sok
idős ember felismerheti magát benne, és talán tanulhat is belőle. Tisztelettel:
egy ősz hajú vénség"

Az utolsó évek imádsága

"Uram, Te látod, hogy minden perccel öregebb s öregebb leszek. Kérlek, őrizz
meg attól, hogy állandóan fecsegő vénember legyek, akinek szüntelen belső
késztetése van, hogy a világegyetem minden kérdéséhez rögtön hozzászóljon, s
elmondja sommás véleményét. Óvj meg, Uram, attól, hogy mindég és mindenkinek a
dolgába beleüssem az orromat. Hogy véget nem érő szólóestekkel kínozzam
környezetemet senkit sem érdeklő részletekről. Add meg, ó, Hatalmas, a
kegyelmet, hogy mindég csupán a lényegről beszéljek, s hogy türelemmel és
megértéssel hallgassam mások panaszait a fájdalmakról, anélkül, hogy rögvest a
sajátjaimmal vágnék vissza. Taníts, ó, Örökkévaló, hogy tudomásul vegyem:
sokszor, sőt, a legtöbbször hibázom. Ne tegyél engem szentté (hiszen a
szentekkel rettenetes lehet együtt élni), sem pedig az ördög által megszállott,
keserű vénemberré, hanem olyanná, aki elviselhető, s aki mellett az élet
kellemes. Tegyél engem gondolkodóvá, de őrizz meg a hangulati csapongásoktól,
tegyél segítőkésszé, erőszakosság nélkül, és függetlenné, aki azért méltósággal
tudja elfogadni a néki nyújtott segítséget. Szabadíts meg attól a torz
gondolattól, hogy amiért hosszabb ideje élek, több jogom van e világhoz, mint a
nálam fiatalabbaknak, s hogy általában véve is bölcsebb vagyok náluk.

Uram, Istenem, Te tudod, hogy amikor eljő az utolsó perc, oly jó lenne
számomra, ha lenne még egy-két barátom. Ámen."

Tizenhat esztendős korom körül lehetett, hogy egy meghallgatásra készültem a
Zeneakadémia nagytermének az orgonáján - gyakorlóidőmet előző délutánra
osztották be. A színpad zsúfolva volt székekkel, kottatartókkal, hangszerekkel
- a technikusok már délben berendezték az esti hangverseny kellékeit. Bachot
játszottam, a monumentális Passacagliát, ezt a misztikus, lobogóan
gyertyafényes halotti táncot, minden idők talán legpazarabb zenéjét. A teremben
sötét volt, csak a bejáratok feletti biztonsági lámpák égtek, s a hatalmas
orgona katedrálissá varázsolta körülöttem az épületet. A mű második felében, a
nagy kettősfúgában éreztem, hogy valaki mögöttem áll, de csak a letisztult és
megbékélt C-dúr záróakkord után fordultam hátra: Ferencsik János támaszkodott a
nagy, fekete Steinway zongorának. Meglepetésemben szólni sem tudtam - amikor az
ember egy élő legendával találkozik, pillanatok alatt a nyakába zúdul mindaz a
mítosz, amelyet az évek során hallott felőle. Ferencsik közelebb lépett,
vállamra rakta kezét, és így szólt:

- Ezt olyan meggyőzően játszottad, mintha értenéd is, miről szól!

Elkapott az önérzet:

- Ha Mozart hat évesen operát írt, miért ne foghatnám fel tizenhat esztendősen
Bach muzsikáját?

Válaszom láthatólag megtetszett a Mesternek, mert halványan elmosolyodott, s
hosszan, nagyon hosszan nézett az üres széksorok felé.

- Én is nagyon szeretek orgonálni - szólalt meg végül -, ha szorgalmasabb
vagyok, talán orgonista vált volna belőlem. Soha ne feledd: Bach nagyon közel
állt a Jóistenhez!

Közben muzsikusok érkeztek, s Ferencsik János beszédbe elegyedett valakivel, én
pedig elindultam haza.

Egy-két évvel később néhány hónapig a Fillér utcában laktam, s ahogy
délutánonként leszálltam a buszról, utam Ferencsik strandépület-szerű háza
mellett vitt el. Egy ízben elmélázva baktattam, mikor rekedtes hang szólalt meg
a kertből:

- Megszenvedtél már érte, hogy jogod legyen Bachot játszani?

Az öreg állt a bokrok között, kötéssel a gégéjén.

Huncut mosollyal hívott be, s a kőrisbokrok és virágok között savanyú balatoni
bort ittunk. Majd a házban Robert Heger egyik Richard Strauss felvételét - a
Rózsalovag utolsó tercettjét - hallgattuk elmélázva. Soha többé nem láttam őt.

Barátommal, az öreg Sir Lloyd Simmons-szal, Erzsébet királynő unokatestvérével,
Winston Churchill hajdani kártyapartnerével ebédeltem ma, ki annak ellenére,
hogy dúsgazdag család sarja és történelmi név viselője, minden este kilopódzik
tóparti luxuslakásából, és áttúrja a környék kukáit: friss szerzeményeit másnap
olyan büszkén mutogatja, mint újgazdagék a méregdrága párisi áruházban vett
bóvlikat. Életfilozófiája igen egyszerű: ne mássz túl magasra, mert Isten néha
megrázza a fát! Ma két aranyos történetet mesélt el Churchillről.

A legendás miniszterelnökhöz egy ízben harcosan feminista újságírónő furakodott
oda, s néhány percnyi beszélgetés után felkiáltott:

- Uram, ha maga lenne a férjem, ciánt kevernék a teájába!

Churchill szelíd mosollyal válaszolt:

- Kisasszony, ha Ön lenne a feleségem, meg is innám!

A fiatal Erzsébet királynő egyik garden party-ján Churchill egy roppant csúnya
palotahölggyel találkozott, ki barátnői társaságában volt. A kissé
szalonspicces Churchill sopánkodva csapta össze kövér kezeit:

- Asszonyom, hogy maga milyen randa!

A hölgy halálra sértetten csattant fel:

- Ön pedig, Miniszterelnök úr, tökrészeg!

A vén politikus joviálisan vigyorgott:

- Ez igaz, de az holnapra elmúlik!

Valamikor a kilencvenes évek elején egy napon bűntudatom támadt, hogy meg
kellene hallgatni legalább kéthetenként egyszer az üzenetrögzítő szalagját.
Bekapcsoltam a gépet, s jegyzettömbbel a kezemben megadással hátradőltem a
székemben. A szalag legelején ismerősen csengett a hang: "Itt Friderikusz
Sándor beszél. Kérlek, hívj vissza a következő számon..." Vélhetően másnapról
származott a kettes számú, hasonló tartalmú üzenet. Majd minden további napon
egy-egy, egészen az utolsóig: "Itt ismét Friderikusz Sándor beszél. Xaver, ha
holnap sem hívsz vissza, elmegyek hozzád, leülök az ajtód elé, és addig nem
mozdulok, ameddig haza nem jössz!" Meggyőző érv volt - visszahívtam.

Másnap már találkoztunk: későre járt, mire eljutottam az irodájába. Rajta kívül
mindenki hazament addigra, csak ő ült íróasztalánál, s azokat a róla készült
fotómontázsokat nézegette, amelyből később a meglehetősen eredeti, ám a
nyárspolgárok körében nem kis botránkozást kiváltott könyv készült.

- Szomjas vagy? - lépett oda a hűtőszekrényhez: már csak egy negyed üveg Diet
Pepsi volt benne. - Ezek a kurvák mindent megittak! - morogta, majd meghúzta az
üveget. - Jaj, de szar ez, Istenem! - szakadt fel belőle egy böffentéssel. -
Gyere le a szomszédba, igyunk ott valamit!

A bár a Váci utca csendes mellékutcájában egyike volt ama ritka helyeknek
Budapesten, amelyek megőriztek valamit a nagypolgári eleganciából, s ahonnan
gyorsan kinézték a bepofátlankodó újgazdagokat. Spanyol óbort és tejszínes
Amarettót iszogattunk, Sándor a Nagy utazás dallamát dúdolgatta csöndes
szórakozottsággal, s közben arról beszélt, hogy régóta tervbe vette a műsorba
való meghívásomat.

Attól kezdve sokszor találkoztunk esténként, s bár hivatásunk és indíttatásunk
különbözött, hamar nyilvánvalóvá lett az a kettőnk között szikrázó, alapvető
szimpátia, amely rokon lelkek között minden korban s mindenfajta cudar
körülmény dacára létrejön. Mind a ketten a közönség kegyeltjei, jobban csengő
szóval sztárok vagyunk; mindketten állandó és idült harcban állunk a szakmai
középszer buta, de nagy tömegű hadseregével szemben; mindketten abba az
embercsoportba tartozunk, amely nem fél új utakra lépni, szereti a szabadságot,
türelmetlen a lassú-agyúak szuszogását hallgatni, és az életet egy jól
eljátszandó s megnyerendő partinak tartja csupán. Féltékenység szóba sem
jöhetett: az ő elképesztő közismertségét nem is lehetett összehasonlítani az én
ismertségi szemétdombocskámmal, a kulturális élettel, viszont kárpótolt, hogy a
televíziózás adta tiszavirág életű dicsőséggel szemben az én lemezeimet még
kétszáz év múlva is lejátszák majd.

Sándor vibrálóan intellektuális, roppant naprakész srác, nagyszerű a
fantáziája, és mindég tudja, hogy hová kell nyúlnia azért a dologért, amit
éppen keres. Kiviláglott furcsa kettőssége: üzleti ügyekben legszívesebben még
a tízfilléresért is lehajolna, magánemberként azonban nagylelkű és segítőkész
gavallér. Zseniális zsarnok, aki szereti, ha minden beosztottja tudja, hogy ő
az úr.

A műsorban való részvételem egyik alapvető problémája az volt, hogy miként
cipelhetnénk be a stúdióba egy orgonát, mert hát bármennyire is érdekes egy
beszélgetés, azért valaminek csak történnie kell. Egyszerre bolond ötletet
dobtam be:

- Mit szólnál, ha meghalnék?

- Mi?- kérdezte vigyorogva.

- A műsor előtt két héttel leadnátok a magyar sajtóéletbe a hírt, amely szerint
Kanadában autóbaleset áldozata lettem. Magyar hatóságok nem keresnének, hiszen
kanadai állampolgár vagyok. Majd olyan kis falut választunk ki, amely még a
térképen sincsen rajta. A valóságban arra a néhány hétre lemondom a
koncertjeimet, elutazom Olaszországba, s legalább kigyakorolom magam a bergámói
székesegyházban. Majd két hét múltán, üdén és lebarnultan besétálok hozzád a
műsorba, hónom alatt azzal a nekrológ-paksamétával, amelyet ez idő alatt írtak
rólam egykori ellenfeleim!

- Zseniális! - mondta, s már szövegezte a gyászjelentésemet, amelyet két nap
múlva kinyomtattak. Idézetként még szeretett Faludy mesterem három Villon-sora
is rákerült: "...mély serlegekből hogy itta a bút, s hogy indult végül álmos és
kanyargó vizekre, honnan nincsen visszaút." Ez utóbbi néhány szó arra engedett
következtetni, hogy autómmal önként indultam a halálba.

Ám a hivatalos bejelentés reggelén - vastag pelyhekben hullott a hó, s én már a
határon voltam - megtántorodtam. Erre három okom volt. Az első és legnyomósabb
talán, hogy reggel benáthásodtam, s ezt baljós előjelnek véltem. Másodikként
azt említeném, hogy még hajnalban beavattam kitűnő barátomat, Halasi Imrét, a
zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház igazgatóját a tervembe, aki sokáig
hallgatott, majd elgondolkodva ezt mondta:

- Tudod, Xaver, ha te ezt most nem mondtad volna el nékem, a rádióban hallom
meg a halálhíredet, őszintén megsiratlak, s két hét múlva belevigyorogsz a
képembe a TV-ből, soha többé nem álltam volna szóba veled!

Harmadik, nem kevésbé nyomós okom pedig az volt, hogy régebben elígérkeztem
Vitray Tamás műsorába, amelynek zenei részét már fel is vették, s a két műsor
jogilag és etikailag (hiszen egykori tanár-hallgató, mára két rivális
kapcsolatáról van szó) kizárta egymást.

Amikor bejelentettem Sándornak a döntésemet, dührohamot kapott, s azt hittem,
hogy soha többet nem áll szóba vélem, hiszen - különösen Vitray Tamásnak tett
ígéretem miatt - érezhetően az önérzetébe gázoltam.

Ám két esztendővel később megint megszólalt az üzenetrögzítő - ezúttal már
Kanadában:

- Itt Friderikusz Sándor beszél...letelt az életemben rádszabott büntetés ideje.

Azt hiszem, akkor jöttem rá, mennyire szeretem ezt az embert, és saját pályám
állandósult akadályai közben milyen jó tudni arról, hogy van valahol egy
nagytestvérem, Fridi, aki következetesen fejjel megy a falnak, s mindég a fal
törik be. Egy órán belül visszaküldtem néki faxon az aláírt szerződést, s két
hét múlva elindultam Magyarországra, hogy fellépjek műsorában. Nem tudta, mikor
érkezem: találomra állítottam be hozzá, egy héttel korábban. A bejáratnak hátat
fordítva, a teraszajtónak támaszkodva nézte az alkonyatba forduló várost - a
hangszórókból egyik régi Bach lemezem szólt. Valahogy nagyon impozáns volt a
kép.

Tegnap óta megint nagyon hiányzik: eljött hozzám egy hétre Torontóba, s úgy
éltünk, mint két vásott gimnazista. Mivel a saját kocsimon éppen
szervátültetést kellett végrehajtani, igen furcsa kis autót béreltünk:
kinézetében átmenet volt egy hatvanas évekbeli, magyarországi rokkantkocsi, és
egy előkelő, amerikai golflabdaszedő között. Ezzel rémítettük naponta halálra
Torontó békés lakóit: néha már annyit hülyéskedtünk, hogy attól féltem,
kihívják a rendőrséget. Három napja Sándort elkapta a bolondéria, s kanárisárga
ruhában, az utca kellős közepén magyar gyerekfilmek dalait énekelte,
artikulálatlan üvöltözéssel. Majd - egykori rádiós múltját felelevenítve -
híreket mondott, Géczy Bojtár Attila huhogó stílusában, a következőképpen:
"Petőfi Rádió, tizenöt óra. Kedves Hallgatóink, híreket mondunk. Ma hajnalban a
Róbert Károly körúti kórházban Varnus Xaver orgonaművész négyes ikreknek adott
életet." A járókelők eszeveszetten menekültek.

A repülőtéren - búcsúzóul - azt hazudtam a határőrnek, hogy Sándor a magyar
királyi család koronahercege. A demokrácia derék határőre ennek hallatán a
földig hajolt - az útlevélbe bele sem nézett - és csak ennyit bírt
kivakkantani: "Ó, királyi felség, ó, ó..."

Megérkeztek a torontói állatkertbe a világ legritkábbnak mondott élőlényei, a
fehér oroszlánok. Ha hihetünk a médiának, akkor összesen harmincegynéhány
példány él belőlük ezidő szerint. A metró hatalmas hirdetőtábláin már ott
díszeleg a képük a következő szöveggel: "Olyan kevesen vagyunk, hogy minden
utód születése népességrobbanásnak számít körünkben. Hozd el gyerekeidet,
bizonyítsd be nékik, hogy létezünk, s akkor talán a többi mesédet is elhiszik
majd!"

A kegyelem ritka pillanatai: ma reggel négy órakor felébredtem, és hosszú
sétára indultam a Notre-Dame mögötti Szent Lajos-sziget ódon házai közé. Nem
voltak turistacsordák, idiotisztkus magyarázatokat kántáló, esernyővel
hadonászó, aggszűz idegenvezetőnők, csak én, az emlékeim és a történelem.
Hosszú, oroszlános kőpadra ültem le a legendás miniszter, Colbert egykori háza
előtt, s a múlt vákuuma húzott magához.

Négy napja vagyok Párisban Frideczky Lacival: Jean Guillou meghívására
érkeztem, hogy Bach-improvizációs koncerttel nyissam meg a Festival Paris,
Quartier d Été hangversenysorozatát. A koncert tegnap reggel fél ötkor
kezdődött, s vagy ezerötszázan jöttek el: a hatalmas St-Eustache templom
kövezetét vastag szőnyegekkel borították le, s a jórészt fiatalokból
verbuválódott közönség ezeken feküdt.

Amúgy luxusszállodai szobám a legteljesebb mértékben kényelmetlen és bosszantó.
Elsősorban lejt az ablak irányába, így a reggel helyükre húzott bútorok a
járművek okozta dübörgéstől estére mindég becsúsznak egy sarokba. Tegnap
hajnalban kétszáz kilós, vajaselefánt-szerű, néger szobalány kopogás nélkül
rámtört, egy ideig vihogva nézegette, amint az ágyon fekszem, valamiféle
rettenetes afrikai nyelvjárásban szapora versikét darált le, majd bevágta az
ajtót és eltűnt. A légkondicionáló nem működik, annak ellenére, hogy
kipróbáltam a jól bevált, kanadai módszert, és alaposan megrugdostam. Az utcán
35 fokos meleg és tűrhetetlen zaj van: aludni lehetetlen. Három napja a
kulturális miniszterhelyettes vacsorázni hívott meg: én nem tudom, hogy mit
etettek vélem, ám két napig egyfolytában öklendeztem. Rossz utazó vagyok.

De a hajnal kárpótolt mindenért. Az oroszlánfejes padon néhány percig mellém
ült az Isten.

Párisból hazajőve Faludy Gyurka bácsi levelét találtam asztalomon, amelyet azt
követően írt, hogy elküldtem néki e könyv júniusig elkészült kéziratát. Fél
napja azon tépelődöm, hogy van-e jogom hiúságom okán idézni belőle, noha
túlbecsülően kedves magánlevél. Aztán végigfutott az agyamon, hogy az ördögbe
is: Gyurka bácsi Karinthynak és Kosztolányinak volt jó barátja és általuk
csodált kollégája, akinek művészete a magyar irodalom talán legszebb
pillanataiban fogant, s akinek híres sora - "hova lett a tavalyi hó?" -
nyelvünk szállóigéje lett. Miért álszerénykedjek, noha repesek az örömtől e
levél olvastán: "Drága Xaver, az unokabátyád hozta kézirat nem kis meglepetést
okozott és örömet szerzett. Nem képzeltem, hogy rosszat írsz - bár alig tudok
nagy zenészről-zeneszerzőről, aki igazán jót írt volna, Richard Wágnert is
ideértve - de ilyen kiválóra, ugyanekkor élvezetesre és mulatságosra, szétágazó
témájúra, részleteiben rövidre (vagy pontosabban: éppen elegendőre) fogottra,
ahol kell, kegyetlenre, magyarázgatás helyett állítóra, leíró helyett megírtra
- mégsem vártam. Gratuláció, hogy a másik mesterségben is ilyen kitűnő vagy.
Teljesen példátlan. Minden jó, amiről csak írsz. Ha a könyv háromszor ilyen
hosszú lenne, akkor is túl rövidnek tartanám. Nagy örömmel hallom, hogy
hazalátogatsz hamarosan. Helyzetem bizonyos mértékig ellentétben áll az
országéval. Nemrég avattam fel József Attila emlékművét Szárszón; a rossz idő
ellenére 1500 ember volt odakint a kis parkban a mű előtt és arra gondoltam,
hogy húszan sem voltunk, amikor 59 évvel ezelőtt eltemettük. Utána Maltára
mentem a Magyar TV nyolc emberével és Erikkel, hogy filmet csináljunk 30 év
előtti maltai tartózkodásomról; azt hiszem, - de még nem tudom - hogy jól
sikerült. Előtte Törökországban voltunk, még hozzá gyönyörű és a turisztikai
inváziótól még tönkre nem tett helyeken. Minde szépséggel szemben Budapest
felett gázfelhő, mint New York felett és szemközt a budai dombok eltűnnek, vagy
nem zöldek, hanem szürkék a kosztól. Kormányzatunkról ugyanez mondható, dehát
ez alig változott 1867 óta. Ezerszer ölel: Gyurka"

A mai este orvul rámtört a huszonegyedik század. Andris és Dallos Patrik két
órai kísérletezés után megszólaltatta az Interneten keresztül, a számítógép
hangszóróiból a Petőfi Rádiót. Vagyis ülünk egy torontói felhőkarcolóban, s azt
hallgatjuk, hogy ide hatezer kilométernyire, egy Miháld nevű kis faluban Mária
néni miként eteti esténként a csirkéket. Technikai érdeklődésem és képzettségem
minimális, s jószerivel csak ahhoz a három gépezethez értek igazán, amelyeket
napról-napra használok: az orgonához, a repülőgéphez és az autóhoz. De ez a nap
történelemmé lett számomra. Pezsgőt bontottam.

Különös álom: római katakombában sétálok egy idős férfivel, kinek a fejét
csuklya fedi, kezében pedig viharlámpa van. Mindenütt csontok, kövek és
döbbenetes némaság. A lábam alatt kopott kőlap - sírkő lehetett talán azelőtt?
Az öreg felolvassa a rajta lévő írást: "Körülöttem repkények indái suhognak, /
távolabb ódon falak. / Hűtlen istenek álcázott nyomdokain / zihálva orkánzik
lovunk." Szentül hiszem, hogy Petrónius látogatott meg álmomban, és elmondta
nékem a Szatírikon négy, elveszett sorát.

A költőnővel, G. Zs.-vel nem csupán olvasói vannak zavarban, de a múzsa is, aki
homlokot nem találván, egészen máshová leheli csókjait. Versei szapora és
lármás papagájhada vigasztalan órákat szerez a szerkesztőknek, s ha
megjelennek, még a legdühödtebb demokrata is visszasírja egy pillanatra a
cenzúrát. Mert ha egy hirdető az utolsó pillanatban meggondolja magát, vagy egy
társadalomkutató cikke nem készül el lapzártáig, mégis csak berakják verseit,
amelyek minden irodalmi bűntudat nélkül kurtíthatók, a szabadon maradt hely
nagyságának függvényében.

Költeményeinek vannak elmaradhatatlan kellékei, amelyekről ugyanúgy nem
feledkezik meg, mint búvár az oxigénpalackjáról: nála a haza mindég édes, amire
rendesen a fényes, népes, vagy ékes következik. A szerelem is folyvást kísért
bennük, mint villanyszámlás a hónap végén. De ritkán mond le a szomorúfűzes
temetőkről, a barátság szent kötelékeiről és édesanyja kopott imakönyvéről,
amelyek együtt, vagy külön-külön nagy tettekre ösztönzik.

Hallatlanul váratlan és mellbevágó, már-már billigréhemes gondolatai vannak,
amennyiben Jézus jó, az Ördög gonosz, a halál szomorú és a virág illatos.

És mindazonáltal mégis akadnak becsvágyó vidéki lelkészek és agilis
kultúrház-igazgatók, akik meghívják; jámbor olvasók, akik türelmetlenül
követelik újabb írásait a szerkesztőségektől. Az utca emberének szegényedő
anyanyelve, a megroppant gazdasági világban a szerénynél is kevesebbel beérő
igények végzetesen őt igazolják. A kis idők parányi költői törvényszerűek,
leegyszerűsödő, csöpp lelkekhez gyügyögnek, és méltatlan megróni őket vagy
olvasóikat, hiszen a nagyhatalmakon eligazodni képtelen kisembereknek örök
vigaszt nyújtanak e csipogó madarak: a haldokló naplemente és az eltűnt
szerelem párhuzama legalább mindenki számára érthető.

A kegyelemszerűen még létező néhány óriás azonban magános és visszhangtalan.
Talán mert túl kíméletlenek, talán mert a régmúlt világokat fürkészik, talán
mert nem férnek bele a napi élet és a kicsinyes politika kalodáiba.

Pedig jaj nekünk, ha minden ágon csak csalogányok fütyürésznek, s azt a néhány
sast, aki még akad, dögkeselyűnek nézik és megtagadják!

Faludy György ma 86 esztendős.

"Vedd hát e dalt: tiéd, aki adtad.
Fogadd el a közös munka gyümölcse gyanánt!"

Janus Pannonius

1997

Délután látogatóba mentem Heinéhez a Montmartre-i temetőbe, s a költő
végakarata szerint én is bedobtam a behajtott szélű carte de visite-et a
sírkövön lévő lyukba. Sokan ismerik vonzódásomat ehhez a legendás cinikushoz,
akihez hasonló személyiség csak egy akadt az életemben: a retteget
színikritikus, Molnár Gál Péter, vagyis a titokzatos M.G.P.

Heine egy időben zenekritikát írt párisi újságokba, noha a koncertekre nem ment
el. Kortársai feljegyezték, hogy a koncertet követő napon rendre meghívta
magához az előző este szólistáit, és ajánlatot tett nékik, miszerint a
hangversenyről két kritikát is írt: az egyik ingyen van, a másiknak tíz
aranyfrank az ára. Nem kétséges, hogy a művészek melyiket választották. Liszt
veje, Bülow azonban nem volt hajlandó fizetni, mire Heine ezt a mondatot
jelentette meg róla szóló cikkében: "Bülow úr olyan, mint egy bonbon, amelyik
szarba esett: jó, de nem kell senkinek." Furcsa, és kortársait mindenben
meghökkentő ember volt. Halálát hírül véve egyik nagy ellenfele így sóhajtott
fel: "Különös és kiszámíthatatlan ember. Ezzel vajon mi volt a célja?"

Noha Molnár Gál Péter minden előadást végigül (de másnap bosszút áll),
személyisége sokban emlékeztet Heinére: pajzánul csillogó szemek, bravúros
műveltség, gyilkos humor és hatalmas szakmai tudás.

Egy ízben néhány barátommal egyetemben elvittük Pétert a váci ferenciek
templomába, hogy orgonáljak nékik. Január volt, a templomban úgy mínusz nyolc
fok. Bachba belefeledkezve két órán keresztül játszottam, s mire befejeztem,
Péter már vacogott a hidegtől. A kocsiban visszafelé arról beszélgettünk, hogy
a nagy napilapok már jó néhány esztendővel egy világnagyság halála előtt
megírják a nekrológot, és azt a halál pillanatában csak pontosítani kell.

- Az igazi profi lapzárta előtt fél órával hal meg - mondta Péter.

Zsolt megkérdezte:

- Ha Xaver ma este váratlanul meghalna, mivel kezdenéd holnapi nekrológodat a
Népszabadságban?

Péter rezzenéstelen arccal válaszolt:

- "Számomra Xaver Varnus művészete a hólyaggyulladásomat jelentette."

Néhány perc múlva a régi Rajk László, most Pannónia utcán hajtottam keresztül.

- Pannónia László utca - dünnyögte s nagyot szívott pipájába.

Szinte minden szava döf, de legalábbis horzsol, ám olyan aranyos különc
(különc?! még a kutyáját is magázza!), hogy senki nem haragszik meg rá, mert a
tüskés külső jóságos embert takar. Mondják: a hetvenes években nagyobb
színésztársaságba volt hivatalos, és annak rendje-módja szerint már az első
negyed órában mindenkit a padlóra küldött egy-egy kritikus mondatával.
Búcsúzkodásnál állítólag így szólt: "És akit ma este nem sikerült megsértenem,
kérem, bocsássa meg nékem!"

Múltkoriban aranyos történetet mesélt el: a hatvanas években Honthy Hanna
telefonált néki egyszer, és hívta, menjenek el aznap este Kecskemétre, mert
szeretne megnézni egy operett-bemutatót. Hét óra előtt érkeztek a színház elé,
s Péter már indult volna az előcsarnokba, ám Honthy visszahúzta: "Várj még egy
kicsit!" Hét óra öt perckor - mikor már mindenki a helyén ült a nézőtéren -
Honthy szertartásosan, akár csak egy fáraó bevonulási menete, elindult a hátsó
nézőtéri ajtótól az első sorban lévő széke felé. Először pisszegni kezdtek,
majd egyszerre felcsattant a taps, mely őrjítő orkánná terebélyesedett: az
egész színház felállva ünnepelte a nemzet nagyasszonyát. Mikor végre
elcsendesedtek, Honthy hanyagul hátrafordult, a közönségre mutatott, és
bosszankodó nevetéssel odaszólt Péternek (úgy, hogy mindenki hallja): "Na nézd,
ezek a hülyék már megint összetévesztenek a Honthyval."

S ha már operettről esett szó, hagy emlékezzem meg e műfaj két tüneményéről:
Latabár Kálmánról és Feleki Kamillról.

Latabár mulatságosan élte meg az ötvenes éveket. Akkoriban - mint mindenütt -
délelőtti pártaktívákon ígértették meg az Operett Színház művészeivel is, hogy
aznap este még jobban fognak játszani. Mikor Latabárra került volna a sor, ő
ezt kerek perec megtagadta.

- De miért nem tesz ígéretet, Latabár elvtárs? - sopánkodott Gáspár Margit, a
talpraesett igazgatónő.

Latabár összevonta szemöldökét:

- Kérem, én tegnap este úgy játszottam, hogy a közönség betegre röhögte magát.
Ha ma este jobban játszanék, az már tömeggyilkosság lenne.

A kommunisták hatalomra jutásakor az egyik szocreál operettben nagybajuszú
műparasztként biciklivel kacsázott be a színpadra, melynek pirosra volt festve
a kormánya. Ahogy rángatódzott, csetlett-botlott a kezében, egyszerre csak
felsóhajtott: "Ez a rohadt vörös kormány!"

Máskor egy bekeretezett Rákosi fényképpel jött ki a színpadra, aggodalmasan
nézegette a falakat, és motyogva kérdezte: "Hová akasszalak, hová akasszalak?"

Halála előtt egy hónappal operáción esett keresztül, és még reménykedett benne,
hogy felépülése után elutazhat Amerikába. Mikor az altatásból felébredt,
operátora, Ungár Imre bácsi éppen az ágya mellett állott. Latabár rögtön
rákérdezett:

- Professzor úr, tehát mehetek Amerikába?

Imre bácsi szórakozottan visszakérdezett:

- Mivel menne? Repülővel?

Latabár szeme huncutul megcsillant:

- Miért? Úszhatok?

Az operett-történetek sorát Feleki Kamillkával zárom, kinek halálakor így írt
Molnár Gál Péter: "Meghalt a legnagyobb magyar színész. Most nincsen legnagyobb
magyar színészünk."

Egy-két esztendővel a halála előtt meglátogattam karácsony táján. Pasaréti
házikójában a telefon zsinórja ki volt húzva.

- Kamillka, azért húzta ki, hogy ne zavarják az ünnepek alatt? - kérdeztem.

- Nem, csak olyan rossz lenne tudni, hogy ki nem hívott fel karácsonykor! -
válaszolta parányi, selyp hangján, szomorú mosollyal.

Utószó a kilencedik kiadáshoz

Giverny, 1997. július 19.

Közel egy év telt el, amióta könyvem első ízben jelent meg, barátaim
unszolására. Én magam nem igen hittem sikerében - talán ha hatvan-hetven
példány eladásában bizakodtam, és nyomdászomtól éppen ezért csupán száz darabot
rendeltem. Ő azonban - vérbeli szakember - miután beleolvasott a kéziratba,
kijelentette, hogy ezer példányig nem hajlandó leállítani a nyomdagépet. Ott
álltam hát ezer könyvvel, és újra feltettem magamnak a kérdést: tudok-e
olyasmit adni a magyar olvasóknak, amely a muzsikus személye felé érzett
rokonszenven felül megértést tud kelteni a fiatal humanista elvei iránt is?
Hiszen a humanizmus sohasem számított tömegszórakozásnak, és ha a
felvilágosodottak nagy ritkán tudtak is hatást gyakorolni korukra, azért
leggyakrabban mégis csak a nyaktiló, a máglya, a száműzetés, és jobb esetben a
gúny volt osztályrészük.

A könyv váratlan és elképesztő sikere jóleső szorongást ébresztett bennem:
jólesőt, hiszen a Vörösmarty téri, könyvnapi dedikáláson a szemerkélő eső
dacára hosszabb sor kígyózott előttem, mint a magyar írók előtt az elmúlt öt
esztendőben összesen. Ugyanakkor szorongást is hozott e látvány magával, hiszen
nem lennének a tömegek ilyen szinten érdekelve e könyv szabadgondolkodó, nyílt
és szabadságvágyó soraitól, ha elveiket valóban szabadon vállalhatnák, és ha a
látványos politikai szabadság után végre a szellem szabadsága is ránk
köszöntene: úgy tűnik, a magyar népet könnyebb volt kiszedni a dzsungelből,
mint a dzsungelt belőlük.

Az elismerés tehát sokkal inkább ezen írás létrejöttének és szellemének szól,
mintsem tartalmának, hiszen Kosztolányi, Márai, Krúdy, Esterházy, Szentkuthy,
Mészöly és Nádas századában még csak irodalminak sem merném e füzetet nevezni.
Sokkal inkább korlenyomatnak tekintem az idők áradatában, amely éppen annyira
szíven üti a kortárs nemzedéket és együttérzést kelt benne, mint Brecht
Koldusoperája, Faludy Villonjai, Bernstein West Side Story-ja, avagy a Hair,
amelyek kevésbé univerzális alkotások, mint inkább lábjegyzetek a történelem
egy-egy lapján: historikus szövegkörnyezet nélkül kevesebbet mondanának, mint
Bach menüettjének egyetlen üteme, ám adott pillanatban sokkolóbb hatást
gyakorolhatnak a kortárs nemzedékre, mint az emberi kultúra lényegesen nagyobb
fajsúlyú alkotásai.

Délutáni napsütésben írom e sorokat Monet egykori házának kertjében: mögöttem a
japán híd és a tavirózsák, kezemben Magyar Bálint kultuszminiszter levele,
amelyben értesít, hogy Kistétényi Melinda ez év augusztus 20-án megkapja a
Köztársasági Érdemrendet. Ez így együtt túl szép: a ritka pillanat, amely
hosszú időre enyhíteni tudja a földi élettől oly annyira elválaszthatatlan
szenvedések súlyát.

Reggel Rouanban sétáltam, és hátamat nekivetettem az ódon katedrális málladozó
köveinek, melyekre az ötszázötven esztendeje az elevenen megsütött Szűz
testének korma tapadt. Ebben az országban is folyt a vér, s keresztény
irgalmassággal öntötték a fülekbe az ólmot, szemeket szúrtak ki, testeket
törtek kerékbe, néha mindezt egyszerre is csinálták, mint nálunk,
Magyarországon. De mindezek ellenére is él a francia nemzeti öntudat, költők és
festők születtek, kik virágba borították nem egyszer a kontinens szépművészetét
és líráját, s ha e földre lépek, a tűnt évszázadok mocskán is keresztülvilágít
a latin szellem formaszeretete és tisztasága - az a fajta lényeglátás, amelyről
az imádott-retteget Richelieu bíbornok így írt: "Az intelligencia egyetlen
ismérve, hogy meg tudjuk-e különböztetni a lényegest a lényegtelentől." Vonz ez
a nép, mert életszerető emberek tudtak maradni, s mert ha egymástól három
méternyire két férfi jön szemben egy lépcsőfordulóban, mindkettő így szól majd:
"Pardon, monsieur."

Én olyan országban születtem, amelyben Márai szerint mindég domináltak a
"reménytelen ősbunkók" és a "pökhendi kékharisnyák". Ahol ezekben a percekben
amerikanizálódik a nemzeti ízléstelenség: tessék végigsétálni egy normand vagy
spanyol hegyi falun, és egy magyar, alföldi nagyközségen - az ízlés nem pénz
kérdése. Ahol akadémikus nyelvész-pancserek a maguk idióta nyelvtani
szabályaival (l. "vajas kenyér" és "zsíroskenyér") a legdurvábban vonják
kétségbe egy nemzet értelmi színvonalát. Ahol mindég majmoltuk valamelyik
népet: hol a németeket, hol éppen a franciákat, hol Amerikát, de sohasem mertük
önmagunkat vállalni. Akiknek utolsó győztes csatája több mint négyszáz
esztendeje volt. A kordivat szerint kéjjel jelentgetjük fel a zsidókat, a
kulákokat, a templombajárókat, és ma is lappangó gyűlölettel figyeljük a
cigányokat, a melegeket, az alternatív irányzatú fiatalokat - mindent, amely
eltér tőlünk. S ahogy a dal mondja: "Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest
estére..." Csak a Magyarországra látogató nyugatiakra tudunk olyan szívet
tépően bazsalyogni, mintha még mindég valamiféle rettenetes világbirodalom
végsőkig leigázott gyarmatlakói lennénk.

Megaláztuk és megöltük Radnótit és Szerb Antalt, Szabolcsi Bencét és Cziffra
Györgyöt munkatáborokba zártuk, Kabos Gyulát és Bartók Bélát elüldöztük (nem
kell mindent a német és orosz megszállókra fogni, hiszen mindezen szörnyűségek
Hollandiában elképzelhetetlenek lettek volna!), hogy aztán mindegyikükről
utcát-teret nevezzünk el, büszkélkedjünk velük, és újra temessük őket, hiszen
nálunk csak tükör előtti nemzeti farringatásból és újratemetésekből van
túltermelési válság.

Romantikus tévhitekkel vagyunk eltelve: hisszük, hogy oly magasztos volt e nép
megérkezése a Kárpát-medencébe, mint amennyi gyászkönny ül majd az embermilliók
szemében a sír körül, hol nemzet süllyed el. Ne csináljunk érzelmi kérdést a
tényekből: roppant tehetséges, de összeférhetetlen és műveletlen nép vagyunk,
Faludyval szólva olyan, amely "halni gyáva, de élni ostoba". Ne tekintgessünk
szenvedélyesen a múltba, hiszen kevés dicsőségünk rejtezik ott. Néhány
évtizeddel azután, amikor az angol gyarmatosító törekvésekkel szemben Jeanne
d'Arc létrehívta az azóta is törtetlen francia nacionalizmust, Magyarországon
az a Hunyadi Mátyás országolt, aki - Bonfini leírása szerint - egy kukkot sem
beszélt magyarul, noha nevéhez fűződik az ország viszonylagos tündöklése. (Azt
már némi iróniával jegyzem meg, hogy azóta egyetlen magyar király sem beszélte
nyelvünket, dehát hogyan is tehették volna szegény párák, ha osztrákok voltak.)

Paradoxonokból áll újkori történelmünk is: mikor Paskai bíboros gyászmisét
mondott Zita királynéért a Mátyás-templomban, a szertartásról kilépő Habsburg
Ottót "Éljen a király!" kiáltással köszöntötte a tömeg. Ám mindeközben a
templom kapuján és szerte a városban lengedeztek már a kitűzött nemzeti
lobogók, a Habsburg elnyomás elleni forradalomra emlékeztetve.

Nos, ez hát az az örökség, amelyre életünket alapozhatnánk? Ez az a múlt, amely
irányt adhat a jövendő nemzedéknek? A Himnusz a tanú rá, hogy szánalmasak
letűnt századaink, kietlen a jelenünk, és az egyetlen irány, amelybe még
reményteljesen terjeszkedhetünk, a jövő.

"Ha lelkünk derűs és tiszták céljaink, jókora utat tehetünk meg előre" - bíztat
Goethe. Ennél hasznosabbat aligha kívánhatok Giverny vadvirágai közül hazámnak,
amelyből ez idáig háromszor vándoroltam ki a középszerű hülyék miatt, ám most
fordult a kocka: ideje lenne, ha végre ők tűnnének el - s talán nem
szerénytelenség, ha azt kérem: mindörökkön-örökre.

X.V.

