Shakespeare

IV. HENRIK KIRÁLY • MÁSODIK RÉSZ.

(Fordította: Lévay József)


Tartalom

BEVEZETÉS

BEVEZETÉS.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

UTÓHANG.



SZEMÉLYEK

IV. Henrik király.

Henrik, walesi herczeg,
Tamás, clarencei herczeg,
Lancaster János, herczeg,
Gloster Humphrey, herczeg, fiai.

Warwick, gróf,

Westmoreland, gróf,

Gower,
Harcourt, a király pártfelei.

A lord főbíró, a kir. törvényszék főbírája.

Altiszt, a főbíró kiséretében.

Northumberland, gróf,

Scroop, yorki érsek,

Lord Mowbray,
Lord Hastings,
Lord Bardolph,
Sir John Coleville, a király ellenei.

Travers és
Morton, Northumberland szolgái.

Falstaff,

Bardolph,

Pistol, s

Apród.

Poins és
Peto.

Ferde és
Hallga, falusi bírák.

Dávid, Ferde szolgája.

Redves,
Árnyék,
Szemőcs,
Vékony,
Borjú, újonczok.

Zsineg és
Körmös, törvényszolgák.

A Hír, előadó. Kapus. Tánczos, az utóhang előadója.

Lady Northumberland.

Lady Percy.

Fürge asszony, kocsmárosné.

Vászon Dorottya.

Urak és Kiséret. Tisztek, Katonák,
Hírnök, Pinczérek, Poroszlók, Inasok stb.




BEVEZETÉS

E darabnak csak egy negyedrét kiadása jelent meg, 1600-ban, s ugyanazon évben igtatták be a könyvkereskedők lajstromába Andrew Wise és William Aspley neve alatt. A színpadon azonban már néhány évvel előbb megjelenhetett, mert Ben Jonson 1599-ből való „Every man out of his humour” czímű vígjátékában olyanféle czélzás történik e második rész egyik alakjára, Silence (Hallga) békebíróra, mely föltételezi, hogy ez a közönség előtt már általában ismeretes volt. A kidolgozás hangja is azt bizonyítja, hogy IV. Henrik mindkét részét a költő egyszerre tervelte és közvetlenűl egymás után írta meg.

Forrása ebben is Holinshed krónikája volt. IV. Henrik utolsó kilencz uralkodási évét (1405–13.) akként foglalta össze e második rész keretében, mint közvetlen következményét a shrewsburyi ütközetnek, melylyel az első rész végződött; ámbár történetileg két év esett közbe; mert az öreg Northumberland a shrewsburyi vereség és fia halála után aláveté magát a királynak s csak két év múlva szövetkezett ismét az elégedetlenekkel. Ezek fejei Richard Scroop, a yorki érsek, Thomas Mowbray, a száműzött norfolki herczeg fia, Hastings, Faulconbridge, Berdolf vagy Bardolph lordok voltak. Legveszedelmesebb volt köztük a királyra nézve a yorki érsek, ki a nép előtt a szentség hírében és nagy tiszteletben állt. A közjogi sérelmeken kívül ennek más oka is volt a királyt gyűlölni, mert testvérét, Wiltshire grófot vérpadon végeztette ki.

A fölkelők nyilatkozatot adtak ki, melyben a királynak zsarnokságot és hitszegést vetettek szemére, s azzal vádolták, hogy II. Richard királyt kegyetlenűl meggyilkolta és a jogszerű trónörököst, Mortimert, megfosztotta jogától. Ez iratot Yorkshire minden templomajtaján kifüggesztették s nyilvánosan felolvasták az egyházak szószékein. A nép nagy csoportokban sietett az érsek zászlai alá, York városa melléje állt s csakhamar hatalmas hadsereg vette körűl, míg Northumberland és Bardolph éjszakon gyűjtöttek hadat.

De a fölkelők nem voltak elég gyorsak és határozottak. A helyett, hogy megrohanták volna a készületlen királyi hadakat, haboztak és késlekedtek. Northumberland, habár nem is menekült el Skócziába még az összeütközés előtt, mint a drámában; de elmulasztá idején a sereghez csatlakozni. Az érsek is késznek nyilatkozott az alkudozásra, melyre Westmoreland gróf felszólítá, kijelentvén, hogy nem a király ellen kelt föl, hanem a visszaélések és a lelkiismeretlen tanácsadók ellen. Westmoreland biztosítá az érseket, hogy e kifogásai neki is megvannak a király ellen, s békés úton, egyesült erővel sokkal könnyebben kieszközölhetik a visszaélések megszűntetését. Felszólítá tehát az érseket, hogy bocsássa el hadait, a mit a maga részéről szintén megigért. A fölkelő lordok közűl csak Mowbray gyanakodott és szívesebben harczolt volna; de a többiek hittek a gróf szavainak s elhatározták a sereg elbocsátását. A kibékülést, a két sereg láttára, nyilvánosan megpecsételték kölcsönös ölelésekkel és koczczantásokkal. De midőn az érsek hadai ennek következtében szétmentek, Westmoreland fogságba helyezte a fölkelő lordokat s a nemsokára megérkező király szigorú ítéletet tartott fölöttük. Az érseket és Mowbrayt lefejeztette, s aztán éjszak felé vonulva alávetette a lázadó tartományokat, mialatt Northumberland Skócziába menekült. De 1408-ban ismét visszatért lord Bardolph kiséretében, s grófsága népét újra fegyverre szólítá a zsarnok ellen. Az elégedetlenek nagy számmal gyültek zászlai alá, de a yorkshirei sheriff, sir Thomas Rokeby rövid idő alatt véget vetett az új fölkelésnek, tökéletesen megsemmisítve az egész sereget a bramhami síkon. Northumberland elesett a csatában, Bardolph sebei következtében nemsokára meghalt, s mindkettejök fejét kitették a londoni hídon.

IV. Henrik utolsó esztendejét így beszéli el Holinshed: Henrik, walesi herczegnek, a király legidősb fiának tudtára jutott, hogy bizonyos emberek feladatukká tették, őt befeketitni s atyjával meghasonlásba hozni, mert nemcsak azt súgták be a királynak, mily kicsapongó életet visz sokaknak megbotránykozására, hanem azt is, hogy háza sok embernek gyülekező helye, s még a királyi udvarnál sincs oly nagy kiséret, a milyen naponkint csoportosúl a herczeg körűl. Ily besúgások azt a gyanút ébreszték a királyban, hogy fia még az ő életében a korona után tör, s nem maradt észrevétlenűl, hogy e féltékeny gyanú következtében nem mutatott többé oly hajlandóságot a herczeg iránt, mint az előbbi időkben.

A herczeg megbosszankodva ez emberekre, kik rágalmaikkal nemcsak jó hírnevének ártottak az országban, hanem atyjától is el akarták idegenítni, leveleket írt a birodalom minden részébe, e rágalmak megczáfolására. És hogy ártatlanságát az egész világ előtt még érthetőbben feltűntesse, Péter-Pál napján, azaz június 29-én oly tömeg nemessel s egyéb barátjaival jelent meg az udvarnál, minőt ritkán lehetett látni azon időben. Az udvar akkoriban Westminsterben volt. Midőn a csarnokba lépett, egész kisérete visszamaradt, ámbár sürgetve nógatták a fölebbmenetelre; de határozott parancsot kaptak volt a herczegtől s nem mertek ellene tenni. Ő maga, csak királyi udvaronczoktól kisérve, rögtön királyi atyja elé bocsáttatott, ki akkor nagyon rosszúl volt, de székén szobájába vitette magát s ott két vagy három meghittjének jelenlétében kérdé a herczeget, mi mondani valója van? Erre a herczeg letérdelt atyja előtt és mondá: Felséges és hatalmas uram és atyám, mint alattvalód és fiad jöttem ma ide, hogy mindenben szolgálatodra álljak. Fülembe jutott, hogy gyanúba vetted viseletemet, holott jól tudod, hogy kötelességem volna mindenkit megfenyítni ez országban, kitől okod lehetne félni, és így minden aggodalmat levenni szívedről. Annál inkább kellene a halálnak jutni részeműl, hogy kegyelmességedet megmentsem a szívfájdalomtól, melyet miattam, fiad és alattvalód miatt érzesz, s e végre készültem ma el gyónás és áldozás által. Azért kérlek, hatalmas uram és drága atyám, vess véget a szívedet nyomasztó gyanúnak s ölj meg itt lábad előtt e tőrrel (ezzel tiszteletteljesen átnyújtá tőrét a királynak); mert tudd meg, hogy az élet nekem semmit sem ér, ha csak egy napra is el kell vesztenem kegyelmedet; ne habozz hát elvenni éltemet s megszabadulni minden félelemtől, és itt ez urak jelenlétében s az isten szine előtt esküszöm, hogy az ítélet napján egész lelkemből és minden fentartás nélkül megbocsátom neked halálomat.

A király, mélyen meghatva e szavaktól, eldobta a tőrt, megölelte s megcsókolta a herczeget és könyezve megvallá, hogy valóban gyanakodott rá, ámbátor – mint most meggyőződött – helyes ok nélkül; azért jövőre semmi hamis szóbeszéd nem fogja rábírni, hogy bárminemű gyanút tápláljon ellene.

Annyi bizonyos, hogy azoknak besúgásai, kik a herczeget szilaj és illetlen életmódról vádolták, nem nélkülözték a látszatot. Mert egész a kicsapongásig követte ifjúi hajlamait, oly társakkal vette magát körűl, kik korának ínyére voltak és kedvére tölté velök az időt mulatságok között. De úgy látszik, némely szerzők nyilatkozatai szerint, hogy viselete nem volt botrányos vagy legalább senkinek sem vált kárára; mert óvakodott jogtalanságot mívelni s hajlamait az erény útján tartá, mi által minden értelmes ember szívét megnyeré.

Henrik király tizennegyedik és utolsó uralkodási évében Whitefriarsban Londonban országos tanácsülést tartottak, hogy többek között egy szentföldi hadjáratra és Jeruzsálem felszabadítására intézkedéseket és készületeket tegyenek. A király ez alkalommal Elthamben tölté a karácsonyt; sokat betegeskedett és gyakran már a halálhoz közel vélték, de isten úgy akarta, hogy egy kissé ismét erőhöz jusson, és így a karácsonyt lehető vidáman tölté. Gyertyaszentelő után megnyitották a parlamentet Londonban; de a király megvált az élettől, mielőtt e parlament véget ért; éppen most, midőn előkészületeit bevégezte s mindennel fel volt szerelve, a mi oly királyi hadmenethez tartozott, minőt a szentföldre tervezett, most ragadta el a súlyos kór, nem a bélpoklosság, mint balga szerzetesek beszélték, kik ebben az isten újját akarták látni, hanem a gutaütés által. Ez utolsó betegsége alatt a koronát vánkoson ágya fejéhez tétette, s nemsokkal rá oly heves kínok ragadták meg, hogy mintegy élettelenűl feküdt. Környezete valóban halottnak tartá s vászon kendővel födé el arczát. Midőn fia, a herczeg, hírt vett róla, a szobába lépett, elvette a koronát és elment. Az atya azonban magához tért ájulásából s rögtön észrevette a korona hiányát, s mivel hallá, hogy a herczeg vitte el, magához hivatá őt s kérdé tőle, mit jelentsen viselete? A herczeg illedelmes őszinteséggel válaszolt: Uram, a többivel együtt halottnak hittelek e világra nézve, s azért mint legközelebbi örökösöd magamhoz vettem a koronát, mint sajátomat s nem mint többé a tiédet. Oh fiam, mondá a király mély sóhajtással, isten tudja, minő jogom volt hozzá. Mindazonáltal, felelt a herczeg, ha mint király halsz meg, bírni akarom s kardommal megvédem minden ellenségem ellen, a mint te megvédted. Nos, mondá a király, úgy mindent istenre bízok, te pedig légy derék király! ezzel másik oldalára fordult s nemsokára isten kezébe lehellé lelkét, a Westminster-apátság Jeruzsálem nevű szobájában. Olvassuk, hogy akkor lepte meg e kór, midőn szent Edvárd oltáránál imádságát végzé; emberei, hogy gyors segítséget nyerjenek, a legközelebbi szobába vitték, mely a westminsteri apáté volt, hol ágyra fektették a tűz mellett s minden módot megpróbáltak, hogy újra életre hozzák; midőn ismét magához tért s idegen helyen látta magát, kérdé, van-e külön neve e szobának? s azon választ nyeré, hogy Jeruzsálemnek hívják. Akkor, mondá a király, dicséret és dicsőség a mennyei Atyának, mert most tudom, hogy ebben a szobában fogok meghalni; azt jövendölték nekem, hogy Jeruzsálemben kell megválnom az élettől.

Utána legidősebb fia, Henrik következett, ki a walesi Monmouthban a Wye folyó mellett született. Oly nagy volt már előre e férfiú szerencséje iránt a remény és várakozás, hogy az első három nap alatt atyja halála után már sok nemes és előkelő személy meghódolt és engedelmességet esküdött neki, a mi még egy elődjével sem történt a koronázás előtt. Szándéka volt megmutatni a világnak, hogy a fejedelmi ranggal új embert is öltött magára. Míg azelőtt kicsapongó és korhely életű czimborákkal társalkodott, most mindnyájokat száműzte közeléből, de nem úgy, hogy kárpótlás és ellátás nélkül hagyta volna, és súlyos büntetés alatt megtiltotta nekik, hogy tíz mérföldnyire közeledjenek udvarához; helyökbe pedig érdemes, értelmes és országos ügyekben jártas férfiakat hívott magához, kiknek bölcs tanácsa tisztességére és üdvére válhatott.

Ez a második rész történeti anyagja, melyet Shakspere, szokása szerint, híven átvett, csupán a szükséghez képest vonva össze az eseményeket, s csak itt-ott változtatva valamit a drámai hatás szempontjából. Így eltér Holinshedtől abban, hogy az ifjú Henriktől már koronázása előtt igen sokat vártak s nagy reményeket kötöttek hozzá; a drámában ellenkezőleg mindenki, még testvérei is, nagy rettegéssel és aggódással vannak eltelve, csak Falstaff, Pistol és a korhely czimborák örülnek. Annál meglepőbb s drámailag bizonyára annál hatásosabb a herczeg fellépése. Meglepő, de csak a vele és körülötte szereplőkre, nem a néző közönségre nézve, melyet a herczeg jellemzése kezdettől fogva, fokról fokra arra készített elő, hogy biztos tudattal várja e fordulatot. Különösen e második részben van feltűntetve Henrik herczeg fokozatos megtisztulása és megkomolyodása. Egyetlen egyszer találkozik Falstaffal, s akkor is csaknem olyanformán megy Eastcheapbe, mintha búcsúképen még egyszer, utoljára akarna gyönyörködni a vén korhely humorában. Nem is dorbézol vele, csak álruhában nézi végig korhelykedését, s midőn hírét veszi, hogy atyja hivatja, nem küldi el, mint hajdan, a hírnököt, hanem kurtán jó éjszakát kivánva Falstaffnak, siet eleget tenni atyja parancsának.

Igaz, hogy a király még nem bízik benne, s búsan felsóhajt, midőn hallja, hogy Poinssal és társaival ebédel:

        A legdusabb föld hoz legtöbb gyomot.

És e gyász jövőt jósolja neki:

        …Nem lelend határt szilaj heve;
        Tanácsadója vérláz és düh lesz;
        A feslett erkölcs kész eszközt talál;
        S gyors szárnyakon repül majd szenvedélye
        A feltolúló vész s bukás felé.

De Warwick jobban ismeri a herczeget s tisztább szemmel látja a jövőt.

        A herczeg csak tanulja társait,
        Mint idegen nyelvet szokás, melyen
        A csintalan szót is meg kell tanulni,
        Hogy rajt’ beszéljünk s czélhoz érve, az,
        Tudja felséged, másra nem való,
        Mint hogy tudjuk s gyülöljük. Így a herczeg,
        Értebb korában czimboráival
        Fölhagy, miként a durva szókkal, és
        Emlékök példa és mérték gyanánt lesz,
        Melyhez mérendi mások életét,
        S előnynyé válik így a régi baj.

A krónikának azt a jelenetét, melyben Henrik herczeg tőrt ad atyjának, hogy szúrja át vele szívét s így vessen véget minden aggodalmának, a költő, bár sok színpadi hatással kínálkozott, nem használta fel; mert az egészben, bármint vegyük, van bizonyos komédiaszerűség, mely sehogy sem fért össze Shakspere herczegének nyílt, őszinte s mindenek fölött természetes jellemével. De átvette a korona elvitelét, s ez a második résznek legszebb jelenete és itt mondja a költő néhány legszebb versét. Midőn a herczeg meglátja atyja párnáján a koronát, felkiált:

        Miért van itt párnáján a korona,
        Mely alvó társnak olyan nyugtalan?
        Oh fénylő zaklatás, te, oh arany gond!
        Sarkig tárod a szender ajtait
        Sok éber éljen! S most azzal aludni!
        Nem oly egészséggel s mély-édesen,
        Mint ki daróczot vonva önmagára,
        Áthorkolá az éjt. – Oh fejdelem-disz!
        Ha birtoklódra súlyosulsz, olyan vagy,
        Mint dús fegyverzet a forró napon,
        Mely véd s hevít …

S hogyan győzi meg atyját nemes szívéről, fiúi szeretetéről, hogyan űzi el végre lelkéből a sok éves aggodalmat, miként érteti meg vele néhány percz alatt, hogy koronája méltó főre fog szállni!

        Nyerted, viselted, óvtad, nékem adtad,
        Jogos, világos birtokomba hagytad;
        Én ezt tehát, bármily küzdelembe kerül,
        Egész világ ellen fentartom emberül.

Az ötödik felvonásban már az igéret beváltását látjuk. A mint az új király keblére öleli testvéreit, a mint kezét nyújtja a lord főbírónak s meghagyja hivatalában azt, ki egykor őt, a trón örökösét, törvénytelen viselete miatt letartóztatá, a mint végre ifjúsága korhely czimboráit száműzi köréből, mindabban csupa természetes méltóság, felséges báj van, a mint a nagy költő kedvencz hősét méltán megilleti.

A herczeg fokozatos emelkedése és végső felmagasztosulása mellett tanúi vagyunk a király fokozatos hanyatlásának és végső elbukásának. Mily keserű ironiája a sorsnak, hogy a mily mértékben erősödik hatalma, ugyanazon mértékben csökken testi és lelki ereje; minden győzelemmel, melylyel ellenségeit egymásután elteszi útjából és biztosítja trónját, mindegyre nagyobb erőt vesz rajta a lelki csüggedés és testi kór, s egy pillanatra sem engedi nyugodtan élveznie azt a hatalmat, melyet annyi kegyetlenséggel szerzett, annyi hitszegéssel erősített meg. Odáig jutott, hogy irígyelnie kell szegény alattvalóit, kik nyugodtan tudnak szenderegni, míg az ő szemét kerüli az álom, a „természet édes ápolója”.

        Boldog szegények, csak pihenjetek;
        Én, koronás fő, nem pihenhetek.

És midőn végre az utolsó hitszegés utolsó ellenségeit is megsemmisítette, s János herczeg és Westmoreland árulása vérpadra vitte a yorki érseket és pártját, míg Northumberland utolsó serege szétverve futott Skóczia felé s a vezér holtan feküdt a bramhami síkon; midőn a király hírét veszi az utolsó győzelemnek és vérontásnak s nincs több ellensége, kitől féltenie kell trónját; ugyanakkor leroskad, megtörik ereje és meghal. Mily nagy tanulság, mily tragikus bűnhődés van végső perczében, midőn koronáját, melyért annyit küzdött, melyért annyi bűnt és hitszegést követett el, sietnek elvinni feje mellől, mielőtt lehúnyná szemét, s még most is aggódnia kell érte, miután minden ellenségét eltette útjából. Ezért száll magába lelke az utolsó pillanatban, s ajkáról elröppenő véglehellete egész múlt életének elítélése e vallomással:

        Isten tudja, fiam,
        Mi mellékes, mi görbe útakon
        Szerzém e koronát, s magam tudom,
        Mily zűrzavarban állott főmön az.
        Most már nyugodtabban szállhat reád,
        Jobb véleménynyel s biztosabban is.
        Szerzése minden foltja sirba tér
        Együtt velem … Úgy látszott rajtam az,
        Mint egy mohó kézzel kapott vagyon …

És egyetlen vigasztalása, hogy koronáját, melyet rossz úton szerzett s boldogság nélkül viselt, fia tisztábban nyeri el, és nyugodtabban, méltóbban fogja viselni.

        Koronám szerzését bocsásd meg istenem!
        S valódi békében birjad te csendesen.

IV. Henrik második része magyarúl még nem került színre. A Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában Lévay József fordításában jelent meg.



BEVEZETÉS.

Warkworth. Northumberland kastélya előtt.

A Hír, nyelvekkel egészen beföstve, jő.

HÍR.
Figyeljetek! Ki zárja el hallása
Utját, midőn a hangos Hír beszél?
Kelettül a lankasztó nyúgatig,
Szelek hátán nyargalva hirdetem,
Mit ember tenni kezd a földtekén.
Nyelveimen örök rágalmazás ül,
S terjesztem azt minden nemzet között.
Ál hírrel töltve a népek fülét,
Békét beszélek, míg biztos mosoly
Alatt rejtett vész sebzi a világot.
S ki más szerez, ha a Hír nem, ha én nem,
Ijesztő támadást és védszerét,
Míg úgy látszik, a más bajtól nehéz év
Teherbe’ zsarnok harczokkal vagyon!?
Holott nem úgy van! Síp a Hír, melyet
Féltés, gyanú meg sejtelem fuval,
S oly könnyü, hogy a számtalan fejű szörny,
A háborgó, az ingatag tömeg
Rajt’ játszhatik. – De mért elemzem így
Saját jól ismert lényemet, önön
Családom közt? Miért van itt a Hír?…
Henrik király győzelmivel futok,
Ki Shrewsbury mellett, a vérmezőn,
Az ifjú Hővért sergestül leverte,
A lázadók vérével oltva el
A lázadás tüzét. De mért beszélek
Mindjárt ilyen nyiltan? Hisz hivatásom
Kitárni azt, hogy Monmouth Henrik a
Nemes Hővér kardjától hulla el,
S hogy a király, Douglas szilaj dühétől,
Halálra hajtá fölkenett fejét:
Imezt hirdettem én a falvakon,
Shrewsburynak fejdelmi tére és
E zord kövű, porlott erőd között,
Hol Hővér atyja, vén Northumberland
Csak ál-beteg… Fáradtan jönnek a
Futárok, és egygyel se jő közöttök
Egyéb ujság, csak a mit én adék:
A Hír nyelvéről édes, ál-vigasz,
Veszély, a mely lesujtóbb, mint igaz.        (El.)



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott.

Kapus a kapunál. Lord Bardolph jő.

BARDOLPH.
Ki áll őrt a kapun? Hé! hol van a gróf?

KAPUS.
Kit mondjak, hogy ki ön?

BARDOLPH.
        Jelentsd a grófnak,
Hogy lord Bardolph vár itt reá.

KAPUS.
        A gróf
A kertbe’ sétálgat: ha tetszenék
Zörgetni ajtaján, majd válaszol.
Northumberland jő.

BARDOLPH.
Im itt jön a gróf.

NORTHUMBERLAND.
Mi hír, Bardolph! Most minden pillanat
Egy harczi tény szülőjévé lehet.
Szilaj napok! A pártdüh, mint a ló, mely
Tüzelő tápszerrel élve, elragad,
S útjába’ mindent eltipor.

BARDOLPH.
        Nemes gróf,
Shrewsburyból én némi hírt hozok.

NORTHUMBERLAND.
Adná az ég, hogy jót.

BARDOLPH.
        Szivem szerint jót.
Csaknem halálra sebzett a király.
Fiad szerencséjétől hirtelen
Elhulla Henrik, és a Bluntokat
Douglas ölé meg. János herczeg és
Westmoreland, Stafford elfutottanak,
S Monmouth Henrik kövér tulokja, sir John
Fiadnak foglya. Oh! ilyen nap, így
Harczolva, üldve s így megnyerve, nem
Volt még, korunk dicsőitéseül,
Caesar előnye óta.

NORTHUMBERLAND.
Honnan e hír?
Láttad a harczmezőt? Shrewsburyból jössz?

BARDOLPH.
Azzal beszéltem, ki onnan jöve,
Egy jó nevű s hírű lovag, ki mind
Valónak állitotta ezt a hírt.

NORTHUMBERLAND.
Itt jő szolgám, Travers, kit hír után
Kémlelni még kedden küldöttem el.

BARDOLPH.
Mellette száguldék út közben el,
És biztosabbat ő se hoz bizony,
Csak a mit énutánam mondhatand.
Travers jő.

NORTHUMBERLAND.
No hát, Travers, mi jó hír jön veled?

TRAVERS.
Engem sir John Unfrevile viszakülde
Kedves hirekkel, s jobb levén lova,
Megelőzött. Utána egy nemes,
Vágtatva, csaknem elfuladva jött
S nálam pihenteté fáradt lovát.
Az útat kérdezé Chester felé,
S én tőle, hogy mi hír Shrewsburyban.
Azt mondta, elbukott a lázadás
S az ifju Percy Henri vére hült.
Ezzel fölkantározta gyors lovát,
S előre nyulva rajta, a szegény
Állatnak reszkető véknyába vágta
Sarkantyuját gombjáig; úgy rohant,
Hogy nyelni látszott útját és tovább
Szónak sem állott.

NORTHUMBERLAND.
Oh! beszéld csak újra.
Mondá, hogy Percy Henri vére hült;
Hővérből Hült-vér! És a lázadás
Rosszúl ütött ki!?

BARDOLPH.
        Mondhatom, mylord!
Ha nem fiad lett a nap hőse, én,
Becsűletemre! a lordságomat
Teszem föl egy szalagra: hagyjuk ezt.

NORTHUMBERLAND.
Miért adott hát Travers úti társa
Oly pontos hírt a veszteség felől?

BARDOLPH.
        Ki?
Tolvaj kölyök volt az, ki a lovat,
Melyen lovaglott, csente, és csak úgy
Beszélt találomra. Im a közelb hír.
Morton jő.

NORTHUMBERLAND.
Czímlap gyanánt ez ember homloka,
Gyász költemény értelmét hirdeti.
Ép ilyen a part, melyen a dühös
Hullám a pusztulás nyomát hagyá.
Shrewsburyból jösz-é, Morton? beszélj.

MORTON.
Shrewsburyból futok, mylord, hol az
Undok halál legszörnyübb arczot ölte,
Rémitni pártunkat.

NORTHUMBERLAND.
Hogy van fiam s öcsém?
Remegsz; utadról hívebben beszél
Nyelvednél a sápadt szin arczodon.
Ily ember, ily bágyadt, lélektelen,
Ily bus, keserves, holttekintetü,
Lebbentheté föl éjfélkor Priam
Leplét, óhajtva néki mondani,
Hogy Trója lángba’ van: s Priam előbb
Találta a tüzet, mint ő a szót.
Percym halálát én is így előbb,
Semmint te szólnál. Azt vágysz mondani:
Im ezt meg ezt tevé fiad s öcséd,
Így víva Douglas! – hogy sovár fülem’
Hős tetteikkel tömd be; ámde végre,
Hogy ezt valóban is betömd, eme
Magasztalást elfúvod egy sohajjal,
Mondván: Öcséd, fiad, mind elveszett.

MORTON.
Életbe’ van Douglas; öcséd is él még,
De hajh! nemes fiad –

NORTHUMBERLAND.
        Nos, ő halott!
Im a gyanúnak mily gyors nyelve van!
Ki attul fél, mit tudni nem szeretne,
Ösztön szerint olvassa más szeméből,
Hogy a mitől félt, megtörtént. Beszélj!
Mondd azt uradnak, hogy sejtelme csal:
E meghazudtolás kedves nekem,
S dússá teendelek bántalmadért.

MORTON.
Nagyobb vagy, semhogy ellenmondanék.
Igaz sejtelmed s félelmed való.

NORTHUMBERLAND.
De mégse, mégse mondd, hogy Percy holt.
Látom szemedből a gyász vallomást.
Rázod fejed’, s veszély, vagy bűn előtted
Valót beszélni. Mondd, ha elesett.
Nem sért a nyelv, mely holtnak mondja őt.
Az a bünös, ki holtakról hazud,
Nem a ki holtat élőnek nem állit.
De gyászos ujság első hírnökének
Rossz hívatása van, s előbb-utóbb
Úgy hangzik nyelve, mint egy bús harang, mely
Elköltözött barátunkról beszél.

BARDOLPH.
Fiad’ halottnak én nem tarthatom.

MORTON.
Fáj, hogy el kell hitetnem véletek,
Mit bár ne láttam volna meg soha;
De e szemek látták őt vériben,
Pihegve és bágyadtan állva ellen
Monmouth Henriknek, a ki gyors dühvel
Sujtotta földre a nem csüggedő
Percyt, ki többé nem kelt élve föl.
S midőn halála híre szétfutott
Annak, ki táborában szellemével
Tüzet fuvalt a bárgyu pórba is:
Sergében elvevé tüzét, hevét
A legbátrabbnak is: mivel csupán
Aczéla edzte volt párthíveit;
S midőn ez, egyszer nála megtörött,
Mindnyájan összehajlottak, miként
A tompa, súlyos ón, vagy mint az a tárgy,
Mely önmagába’ súlyos, s hirtelen
Röpül, ha kénytetik: így emberink,
Hővér elestétől nyomatva, úgy
Megkönnyitették a súlyt félelemmel,
Hogy nyil se száll gyorsabban czél felé,
Mint harczosink menekvő czéllal a
Térről futottak. Ekkor a nemes
Worcester csakhamar foglyúl esett,
S a vérengző Douglas, e lángoló skót,
Ki fürge fegyverével a király
Hasonmását háromszor ölte meg,
Csüggedni kezde, s enyhitette így
A megszaladtak szégyenét, s mivel
Futásában remegve megbotolt,
Elfogták. Az egésznek vége az,
Hogy a király győzött, és gyors hadat
Küldött ki immár ellened, mylord,
Az ifju Lancaster és Westmoreland
Vezérletében. Én ennyit tudok.

NORTHUMBERLAND.
Gyászolni ezt elég időm leszen.
Gyógyszer van a méregben: és e hír,
A mely, ha ép volnék, megrontana,
Szintúgy üdit most, hogy beteg vagyok.
S mint a szegény, kinek láztól gyötört
Csuklói, bénitott horgok gyanánt,
Függnek alá az élet terhitől,
Egy-egy erős rohamra, mint a tüz,
Kipattan őre karjából: azonkép
Fájdalmiban elgyöngűlt testem is,
A szenvedéstől megragadva, most
Háromszoros lesz. El hát, gyönge mankó!
Most pikkelyes keztyű, aczélcsuklókkal
Boritsa e kezet. El, kór kötőlék!
Mert gyönge véde lennél ím e főnek,
A melyre győzelemben ittasult
Fejdelmek ütnek. Halántékimat
Érczczel köritsük. Hadd közelgjen aztán
A rémes óra, mit dacz és idő hoz,
Tombolni vén Northumberland felett.
Csókolja egymást ég s föld! a folyam
Lépjen ki medriből! haljon ki a rend!
S többé ne légyen szinpad e világ,
Hol a viszály unott szinműve foly.
Uralkodjék minden kebelben az
Elsőszülött Kainnak szelleme,
Hogy így, ha minden sziv vér-útra lép,
A szörnyü játék végződjék be és
A holtakat homály temesse el.

TRAVERS.
E szenvedélyes hév megárt, mylord.

BARDOLPH.
Becsérzeted’ ne foszd meg az eszélytől.

MORTON.
Ragaszkodó társidnak élete
Fönléteden függ, mely aláhanyatlik,
Ha rajtad így dúl a bősz szenvedély.
Számot vetél a harczczal, mérlegelted
A vak esélyt, mielőtt kiadtad e szót:
Lépjünk a sikra! Sejtetted, hogy a
Csapások közt eleshetik fiad,
S hogy vészes útja egy mélység fölött visz,
Hol inkább elbukik, mint átkelend.
Jól tudtad azt, hogy teste a sebekre
Fogékony, és hogy izgult szelleme
A legsürübb veszélybe vonja őt;
És mégis azt mondád: Eredj! s ezen
Határzatodnak semmi félelem
Nem vethetett korlátot. Most megtörtént.
Mi mást hozott e merész vállalat,
Mint a mit úgyis egyre sejtheténk?

BARDOLPH.
Mi, kikre sulyosúl e veszteség,
Tudtuk, hogy oly vészes habon vagyunk,
Melyről menekni kétes koczka lesz;
De mégis mertünk s a magas dijért
Föl sem vevők a rémitő veszélyt.
S bár most elessünk, újolag merünk.
Föl, föl! tegyük rá éltünket, javunkat.

MORTON.
Nagy ideje! mert én, tisztelt uram,
Biztosnak hallom, és szavam való, hogy
A yorki érsek feltámadt erős
Fegyverzetű haddal: s oly férfi ő, ki
Kettős bilincscsel vonja hiveit.
Fiad csupán csak testet, árnyakat
És ember-képeket vitt a csatába,
Mert elkülönzé e szó: lázadás,
Tettöknek működését szellemöktől,
Így undorral s kénytetve harczolának,
Mint a ki gyógyszert vesz s csak fegyverök
Volt részünkön, de lelkök, szellemök
Úgy megfagyott e szóra: lázadás,
Miként tóban a hal. De most az érsek
Vallássá tette már a felkelést,
S mert szándokát hűnek, szentnek hiszik,
Mellette vannak test s lélek szerint.
Richard királynak a Pomfret kövéről
Vakart vérével táplálgatja ő
A fölkelést, mondván, hogy im ez ügy
Az ég ügye, s hogy véres tartományt jár,
Mely élteért nyög Bolingbroke alatt.
Nagy és kicsiny buzog követni őt.

NORTHUMBERLAND.
Előbb is tudtam ezt; hanem valóban
Kitörlé lelkemből a szenvedés.
Jertek! s a biztosság meg a boszu,
Legjobb útját fontolja meg kiki.
Bocsássatok felhívást, hírvivőket,
S vonjunk párthíveket magunkhoz hirtelen.
Kevés van még, pedig most kéne végtelen!        (Mind el.)

II. SZÍN.

London. Utcza.

Sir John Falstaff jön Apród-jával, ki kardját és paizsát hozza.

FALSTAFF.
Hé! óriás! mit mond vizemhez az orvos?

APRÓD.
Azt mondja, uram, hogy a víz magában jó, egészséges víz; de az, a kinek az sajátja volt, több betegséggel bír, mint önmaga is hinné.

FALSTAFF.
Minden szőrű ember tetszik magának abban, hogy velem kötődjék. E bolondul összetákolt agyag veleje, melyet embernek hívnak, nem képes több nevetni valót találni, mint a mit én találok, vagy a mi énrajtam található. Én nem csak önmagam vagyok élczes, hanem oka a mások élczességének is. Úgy járok itt előtted, mint emse disznó, mely malaczait egynek kivételével felfalta. Ha téged nem azért adott szolgálatomba a herczeg, hogy feltűnővé tegyen általad, akkor nincs helyes ítéletem. Te kurafi Babszem Jankó, te, inkább való volnál süvegem mellé, mint hogy mindig sarkamban légy. Még eddig soha sem szolgált nálam ily metszett figura. De nem is foglaltatlak ám se aranyba, se ezüstbe, hanem hitvány gúnyába, s úgy küldelek vissza uradhoz, mint drágakövet. A drágalátos, a herczeg, a te urad, kinek még az álla sem pelyhedzik. Előbb növesztek én szakálat a puszta tenyeremen, mint ő az arczán, s még sem átallja azt mondani, hogy az ő képe királykép. Az Isten tökéletesen bevégezheti, ha akarja; még eddig egy hajszál sincs rajta megromolva. Folyvást megtarthatja azt királyképnek; azon ugyan soha egy borbély se keres öt-hat garast. Mégis mindig úgy károg, mintha meglett ember lett volna már akkor, mikor az apja még siheder volt. Tartsa magának a kegyét; enyémet ugyan elvesztette, azt mondhatom. Mit mondott Domboru mester a rövid köpenyemnek és bő nadrágomnak való bársonyról?

APRÓD.
Azt mondta, sir, hogy jobb biztosítékról gondoskodjék, mint a minő Bardolph; se az ő, se az ön kötelezvényét nem fogadja el. Nem tetszik neki e biztosíték.

FALSTAFF.
No, hogy járjon úgy, mint az írásbeli dúsgazdag: tapadjon ínyéhez a nyelve. A kurafi Akhitófel! A hitvány, bókolgató gazember! Parolát venni egy nemes embertől, aztán még biztosítékot követelni. A kurafi tökfilkók! Most már nem is járnak máskép, csak magas csizmában, egy-egy csomó kulcs lóg az övükben, s ha tisztes ember tisztességes szóba áll velök, még biztosítékot követelnek. Inkább patkányméreggel tapaszszák be a számat, mint arra ajánlkozzam, hogy biztosítékkal tömjék be. Azt hittem, hogy igazi lovag létemre huszonkét rőf bársonyt fog küldeni, s ime ő nekem biztosítékot küld. Dejsz’en attól biztosan alhatik. Nála van a bőség szarva, feleségének könnyelműsége áttündököl azon, s ő még sem látja, pedig saját lámpájával világít. Hol van Bardolph?

APRÓD.
Smithfieldbe ment lovat vásárolni kegyelmességednek.

FALSTAFF.
Én a Sz. Pál-templom mellett vettem őt, ő meg Smithfieldbe megy nekem lóért. Ha még egy nőhöz juthatok a bordélyházban, akkor aztán megszolgásodtam, meglovasodtam és megnősödtem.
A lord Főbíró egy Altiszt-tel jő.

APRÓD.
Uram, ez azon uraság, a ki a herczeget letartóztatta, mivel a herczeg őt Bardolphért megütlegelte.

FALSTAFF.
Hallgass, nem akarom látni.

FŐBÍRÓ.
Ki az, a ki ott megy?

ALTISZT.
Falstaff, nagyságod parancsára.

FŐBÍRÓ.
Az, a ki útonállásért vizsgálat alatt állott?

ALTISZT.
Az, mylord; de azóta jó szolgálatokat tett Shrewsburyban, s most, mint hallom, Lancaster János herczeghez megy, valami tiszti rangban.

FŐBÍRÓ.
Hogyan? Yorkba? Hídd vissza.

ALTISZT.
Sir John Falstaff!

FALSTAFF.
Fiú, mondd, hogy siket vagyok.

APRÓD.
Hangosabban szóljon, mert az uram siket.

FŐBÍRÓ.
Elhiszem, ha valami jót kell hallania.
Eredj, rántsd meg a karját, szólnom kell vele.

ALTISZT.
Sir John!

FALSTAFF.
Mit? ily fiatal ember, és koldul? Hát nincs háború? nincs hadi szolgálat? nincs-e szüksége a királynak alattvalókra? nem kell-e a fölkelőknek katona? Habár szégyen más párton állani, mint egyen, de még czudarabb szégyen koldulni, mint a legczudarabb részen állani, ha még czudarabb volna is, mint a mit a lázadás szó kifejezhet.

ALTISZT.
Téved rám nézve, uram.

FALSTAFF.
Hát mondtam én azt, hogy ön becsületes ember? Lovagságom- és katonaságomat félretéve, roppantúl hazudtam, ha azt mondottam.

ALTISZT.
Akkor kérem, uram, tegye félre lovagságát, s engedje azt mondanom, hogy roppantúl hazudik, ha azt mondja, hogy egyéb vagyok, mint becsületes ember.

FALSTAFF.
Engedelmet adni arra, hogy nekem ezt mondhasd? Félretenni, a mi velem összenőtt? Ha tőlem engedelmet kapsz, akaszsz fel; ha engedelmet veszesz tőlem, téged akaszszanak fel. Eredj, te egérfogó! Pusztulj innen.

ALTISZT.
A nagyságos úr akar önnel szólni.

FŐBÍRÓ.
Sir John Falstaff, egy szóra.

FALSTAFF.
Drága jó uram! Tartsa Isten nagyságodat jó egészségben. Örvendek szobáján kívül láthatni nagyságodat. Gondolom, engedély mellett jött ki nagyságod? Nincs ugyan még nagyságod egészen túl az ifjúságon, de mégis van már rajta a kornak egy kis ize-büze; az időnek sós fűszere; s alázatosan esedezem nagyságodnak, hogy becses egészségére teljes gonddal vigyázni méltóztassék.

FŐBÍRÓ.
Sir John, én önnek Shrewsburyba utazása előtt érette küldtem.

FALSTAFF.
Nagyságod engedelmével, úgy hallom, hogy ő felsége némi kellemetlenséggel tért vissza Walesből.

FŐBÍRÓ.
Én nem ő felségéről beszélek. Nem akart ön jönni, mikor érte küldtem.

FALSTAFF.
S hallom ezenkívül, hogy ő felségét az a régi átkozott szélhűdés érte.

FŐBÍRÓ.
No hát az ég gyógyítsa meg. De hadd beszéljek már vele.

FALSTAFF.
Ez a szélhűdés, mint gyanítom, az álomkórság egy neme, ha nagyságod megengedi; egy neme a vér alvásának; olyan veszett zsibbadás.

FŐBÍRÓ.
Mit tartozik az ide? Legyen a mi akar.

FALSTAFF.
A sok búsongásból veszi eredetét, meg a fejtörésből s az agy megerőtetéséből. Galenusban olvastam én annak hatása okát: az a siketség egy neme.

FŐBÍRÓ.
Úgy látszik, önt is az a baj lepte meg, mert nem hallja, a mit mondok.

FALSTAFF.
Ah, igen jól, nagyságos úr, igen jól. Kegyes engedelmével, inkább a nem figyelés baja, a nem hallgatás betegsége az, mely engemet megszállott.

FŐBÍRÓ.
Lábára kellene tenni a gyógyszert, mindjárt javulna füleinek figyelme is, s nem bánom, ha én leszek is egyszer az orvosa.

FALSTAFF.
Oly szegény vagyok, nagysás uram, mint Jób, de nem olyan béketűrő is. Rendelheti ugyan nekem nagyságod, szegénységemet tekintve, az elfogatás italát; de hogy türelmes leszek-e rendelvényeit követni, már a fölött aztán egy grán scrupulusa lehet minden okos embernek.

FŐBÍRÓ.
Érte küldöttem, midőn életét veszélyező vádakat hordtak föl ellene, hogy nekem azokra nézve nyilatkozzék.

FALSTAFF.
A mint nekem akkor e közszolgálat törvényeiben jártas tanácsadóm javaslá, meg nem jelentem.

FŐBÍRÓ.
Egy szóval, sir John, az az igaz, hogy ön nagy gyalázatban lélegzik.

FALSTAFF.
A ki magát az én övemmel kapcsolhatja körűl, nem lélegezhetik az kisebben.

FŐBÍRÓ.
Nincs valami derék vagyona, mégis oly fényes lábon él.

FALSTAFF.
Bár máskép volna, hogy derékban volnék vékony s lábaimban erősebb.

FŐBÍRÓ.
Félrevezette az ifjú herczeget.

FALSTAFF.
Az ifjú herczeg vezetett engemet félre. Én vagyok a haspók, ő az én ebem.

FŐBÍRÓ.
Nem örömest szaggatom fel a csak most hegedő sebet. Shrewsburynál nappal tett szolgálatai megaranyozták egy kissé Gadshillben éjjel véghez vitt cselekedeteit: a zavaros időknek köszönje ön, hogy e vádon oly könnyen általesett.

FALSTAFF.
Nagyságos úr –

FŐBÍRÓ.
De minthogy mindent jóra visz a köszörű, ám legyen; hanem ne költse fel a szunyadó farkast.

FALSTAFF.
Farkast felkölteni ép oly kellemetlen, mint rókát szagolni.

FŐBÍRÓ.
Eh! olyan ön, mint egy mécs, melyből a jobb rész kiégett.

FALSTAFF.
Báli mécs, nagysás uram, egészen fagyva; sőt ha azt mondanám, hogy lámpa-gömb, azt is bizonyítaná gömbölyű termetem.

FŐBÍRÓ.
Minden fehér hajszálának csak becsületéről kellene tanúskodnia.

FALSTAFF.
Testületemről, testületemről.

FŐBÍRÓ.
Úgy jár-kel ön az ifjú herczeggel, mint egy rossz angyal.

FALSTAFF.
Nem épen, nagysás uram: a rossz angyal fölötte könnyű; engem pedig, a ki rám tekint, remélem, arany mércze nélkül is teljes súlyúnak tart, s mégis meg kell vallanom, bizonyos tekintetben nem vagyok forgalomba hozható. Én nem tudom, de az erényt e dibdáb kufáridőkben oly kevésre becsülik, hogy a valódi vitézség már medvehurczolóvá lett; az éleselműség sörméréssé fajult s élét számadásokban gyakorolja; minden egyéb tulajdon, mely az embert megilleti, nem ér egy szem szőlőt, úgy elfaragcsálta az idő gonoszsága. Nagyságtok, kik már korosabbak, meg sem gondolják, mily képességekkel bírunk mi ifjak. Nagyságtok a mi májunk hevességét is saját epéjök keserűségével mérik. No hiszen igaz, hogy mi, kik még ifjúságunk első felét tapossuk, elvetemült kópék is vagyunk.

FŐBÍRÓ.
Ön is az ifjúság rovatába sorozza nevét, a ki az előhaladt kor minden jelével van bejegyezve? Hát nem nedves-e a szeme? nem száraz a keze? nem sárga az orczája? nem fehér a szakála? nem fogyott meg a lábikrája? nem nőtt meg a hasa? nem gyönge a hangja? nem rövid a lélekzete? nem vált ketté az álla? nem együgyü az élcze? s nincs-e rajta és körülötte minden a kortól megrontva? Mégis ifjúnak akarja magát nevezni! Pihá, sir John! pihá!

FALSTAFF.
Nagyságos uram, én délutáni három óra tájban születtem, fehér hajjal és némileg gömbölyű hassal. A mi hangomat illeti, azt a hangos újjongatással és templomi énekléssel rontottam meg. Ifjúságomat tovább bizonyítgatni nem akarom: az igazság az, hogy csupán ítélet- és értelemre vagyok idős, s a ki velem ezer tallér fogadásba árkot ugrani kész, adja ide a pénzét, a többit aztán ő lássa. A mi azt a pofot illeti, melyet nagyságodnak a herczeg adott, azt ő úgy adta, mint goromba herczeg, s nagyságod úgy fogadta, mint finom érzékű uraság. Meg is korholtam érte, s az ifjú oroszlán bűnbánatot is tarta – no hiszen nem hamuban és zsákban, hanem új selyemben és ó borban.

FŐBÍRÓ.
Isten adjon a herczegnek jobb társalgót.

FALSTAFF.
Isten adjon a társalgónak jobb herczeget. Én nem szabadulhatok tőle.

FŐBÍRÓ.
Azonban a király eltiltotta önt Henrik herczegtől. Hallom, hogy Lancaster János herczeggel vonúl ön az érsek és Northumberland ellen.

FALSTAFF.
Úgy van, s ezt a nagyságod igen kedves, finom élczének köszönhetem. Azonban imádkozzanak is mindnyájan, kik otthon Nyugalom aszszonyságot csókolgatják, hogy seregeink forró napon ne ütközzenek: mert Istenemre! csak két inget vittem magammal, s nem várom, hogy rendkívül izzadjak. Ha forró nap lesz s én palaczkomon kívül valami mást forgatok, ne köpjek többé fehéret. Semmi vészes fordulat nem tűnhetik föl, hogy én bele ne vágjak. Hiszen úgysem tarthatok örökké. Mindig is az volt a mi angol nemzetünk sajátsága, hogy ha valami jóval bírt, mindjárt visszaélésig használta. Ha általában azt állítja nagyságod, hogy vén ember vagyok, nyugalomban kellene hagynia. Adná Isten, ne volna nevem oly rettentő az ellenség előtt, mint a minő. Inkább rozsda emésztene meg, mint hogy ez örökös forgatással semmivé csiszoljanak.

FŐBÍRÓ.
Legyen ön becsületes, legyen becsületes.
Isten áldja vállalkozását.

FALSTAFF.
Kölcsönöz nagyságod ezer fontot fölfegyverzésemre?

FŐBÍRÓ.
Egy fillért se, egy fillért se. Nincs önnek türelme a megfontolásra. Üdvözlöm Westmoreland rokonomat.        (Főbíró s Altiszt el.)

FALSTAFF.
Három ember emelintésű sulyokkal adjanak fricskát, ha én azt teszem. Ép oly kevéssé választhatni el egymástól a kort és korhadtságot, mint nem különíthetni el az ifjú tagokat és a pajzánságot. S mivel lábköszvény gyötri az egyiket, bujakór marja a másikat, így az én átkaim mind a két korosztályra nézve fölöslegesek. – Hé, fiú!

APRÓD.
Tessék.

FALSTAFF.
Mennyi pénz van a tárczámban?

APRÓD.
Hét garas meg két fillér.

FALSTAFF.
Nem tudok orvosszert e tárczasorvadás ellen. A kölcsönzés csak húzza-halasztja, de a betegség gyógyíthatlan. Menj, vidd e levelet Lancasternek, ezt a herczegnek, ezt Westmoreland grófnak, ezt az öreg Orsolya asszonynak, kinek hetenkint azt esküdöztem, hogy elveszem, mióta államon az első fehér szálat észrevettem. Gyorsan rajta! Tudod, hol fogsz találni. (Apród el.) Hogy a bujakór vigye el ezt a köszvényt; vagy hogy a köszvény vigye el ezt a bujakórt: mert a kettő közűl egyik veszettűl játszik a nagy lábujammal. Eh! mit se tesz, ha sántitok is. A háborut használom rá ürügyűl s nyugdíjam annál indokoltabbnak fog látszani. Okos fej mindenből hasznot húz: én a nyavalyából csinálok üzletet.        (El.)

III. SZÍN.

York. Terem az érsek palotájában.

A yorki Érsek, lord Hastings, Mowbray lord marshal és Bardolph jönnek.

ÉRSEK.
Hallottátok, mint áll ügyünk s erőnk:
Nemes barátim, nyiltan mondjatok
Most véleményt reményeink felől.
S mit szólsz te, lord marshal, elsőben is?

MOWBRAY.
Én a miért fegyvert fogunk, helyeslem;
De sokkal inkább megnyugtatna, ha
Sergünkkel immár akkép állanánk,
Hogy szembe szállhatnánk bátran s merészen
A fejdelem hatalma- s népivel.

HASTINGS.
Most sergeink létszáma huszonöt
Ezer kiválasztott vitézre megy;
De bő segélyt remélünk még a nagy
Northumberlandtól is, kinek szivét
Sérelminek tűzlángja égeti.

BARDOLPH.
Tehát a kérdés, lord Hastings, csak az:
Hogy imezen huszonöt ezredünkkel
Kilépjünk-é Northumberland ne’kül?

HASTINGS.
Csak ővele.

BARDOLPH.
        Ez ép a bökkenő. De
Ha nélküle ilyen gyöngék vagyunk,
Ne mentünk voln’ ily messze, gondolom,
A míg segélye kéznél nem leend:
Mert ily véres tekintetű dologban,
Hozzávetés, várás, bizonytalan
Segélyre számítás nem tűrhető.

ÉRSEK.
Nagyon igaz, lord Bardolph; így esett
Az ifju Hővérrel Shrewsburynál.

BARDOLPH.
Úgy van, mylord: reménybe öltözött ő;
Segélyigéretek legét szivá,
S oly hadsereggel áltatá magát, mely
Kisebb lőn, mint legkisebb gondolatja;
És így vezette képzelgésiben
Őrült gyanánt halálra népeit,
S veszélybe így dönté magát vakon.

HASTINGS.
Bocsánat; ámde számításba venni
Reményt s valószinűséget nem árt.

BARDOLPH.
De árt, midőn a harcz jelen folyása
Cselekvésünk s ügyünk indulta oly
Reményü, mint korán tavaszszal a
Jelentkező bimbók, melyek reményt
Gyümölcsözésre nem nyujtnak, hanem
Csupán kételyt, hogy a fagy elveszi. –
Midőn épitni szándokunk, előbb
A hely szinét kell megtekinteni,
Tervet csinálni, s látva már alakját,
Megmérlegelni a költséget; és
Ha látjuk, hogy erőnk felett van az:
Mi mást teszünk, mint új tervet csinálunk,
Kevesb szobával, avvagy teljesen
Elállunk tőle? – Im e nagy münél,
Mely csaknem egy országot dönt le, hogy
Ujat teremtsen, még szükségesebb
Vizsgára venni tervet s helyzetet,
Biztos alapról gondoskodni és
Az épitészeket megkérdeni;
Ismerni értékünket, vajon ily
Nagy műre képes és elég-e az!
Gondolni a gátakra is: különben
Papíron és csak számmal épitünk
S ember-nevet rakunk ember helyett,
Mint a ki oly háztervet alkotott,
Melyet kivinni nem bir s félbe hágy,
S így félig egybeszerkesztett javát
Siró felhők mezetlen tárgyaul
S rideg télnek zsákmányul engedi.

HASTINGS.
Ha szinte fönnen biztató reményünk
Halva születnék és már több vitézt
Ne is várnánk, mint mennyi most van itt:
Sergünk, a mint vagyunk, elég erős
Mérkőzni a királylyal, úgy hiszem.

BARDOLPH.
Mit? néki is huszonöt ezre van?

HASTINGS.
Ránk nézve nem több, Bardolph! Annyi sincs.
Három felé vannak csapatjai,
A mint a hír szól: egy a francziákra,
Egy Glendower ellen, egynek ellenünk
Kell jönnie: így a gyengült király
Három felé van osztva s tárai
Inségesen ürülve konganak.

ÉRSEK.
Hogy sergeit mind összevonja és
Egész erővel jőjön ellenünk,
Attól nem tarthatunk.

BARDOLPH.
        Ha azt teszi,
Hát-véde nem lesz, mert a francz meg a vall
Sarkába hág, attól ne féljetek.

BARDOLPH.
Ki vezérli seregét ellenünk?

HASTINGS.
Lancaster herczeg és Westmoreland;
A vallok ellen Monmouth s önmaga;
A francziák ellen kit állitott,
Azt még bizonynyal nem tudom.

ÉRSEK.
        Jerünk!
S hirdessük ki e fölkelés okát,
Önválasztását sinli most hazánk
S csordultig van forró szerelme már.
Csak széditő és biztalan lakot bir,
Ki a tömeg kegyére épitett.
Oh dőre nép! áldván Bolingbrokeot,
Mily örömzajjal vivtad az eget,
Míg azzá tetted, a mivé akartad,
S midőn kedved szerint elkészüle,
Mohó falánk! úgy jóllaktál vele,
Hogy most kihányni izgatod magad’!
Így, így, te hitvány eb! Elhangolád
Richard királylyal, égő gyomrodat,
S most, mit kihánytál, azt fölfalni vágysz
S utána ordítsz. – Hol legyen bizalmunk?
Kik Richardot, míg élt, megölni vágytak,
Sirjába lettek most szerelmesek.
Te, ki port hintél födetlen fejére,
Midőn a büszke Londonon keresztül
Sohajtva ment Bolingbroke ünnepelt
Nyomába, most meg azt kiáltod: „Oh föld!
Azt a királyt add vissza, vedd el ezt!”
Oh átkos embervágyak! Mult s jövő
Mind jó, csak a jelen nem türhető.

MOWBRAY.
Rendezzük a serget s indulni mind!

HASTINGS.
Idő a gazda s az sietni int.        (El mind.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Utcza.

Kocsmárosné Körmös-sel jő, utánok Zsineg.

KOCSMÁROSNÉ.
Beírta keresetemet, Körmös uram?

KÖRMÖS.
Be van írva.

KOCSMÁROSNÉ.
Hol a segédje? No ez ugyan derék segéd, szépen tartózkodik az ura mellett.

KÖRMÖS.
Hol vagy, hé, Zsineg?

KOCSMÁROSNÉ.
Oh Istenem! a jó Zsineg úr!

ZSINEG.
Itt, itt.

KÖRMÖS.
Zsineg, sir John Falstaffot el kell csípnünk.

KOCSMÁROSNÉ.
Igen, édes Zsineg uram, megindítottam ellene és mindnyájok ellen a keresetet.

ZSINEG.
Némelyikünknek életébe is kerülhet ám ez, mert megszúrhat.

KOCSMÁROSNÉ.
Jaj eszem adta! óvakodni kell tőle. Tulajdon házamban szúrt meg engem, még pedig nagyon baromilag. Nem gondol vele, hogy milyen veszedelmet okoz, ha egyszer a fegyvere ki van vonva; bökdös, mint egy ördög, nem kímél se férfit, se nőt, se gyermeket.

KÖRMÖS.
Dejszen, ha egyszer birokra mehetek vele, ott lehet a bökdösése.

KOCSMÁROSNÉ.
Felőlem is; majd én is segítni fogok.

KÖRMÖS.
Hiszen csak megragadhassam, csak körmöm közé kaparíthassam.

KOCSMÁROSNÉ.
Ha elmegy a háborúba, végem! Bizonyomra mondom, inormis rovása van nálam. Csípje nyakon, édes Körmös; ne hagyja elosonni, drága Zsineg. Mindétig a Pástétom-szegletre jár, vitézségök engedelmével legyen mondva, nyerget venni, s a Lombard-utczában a Leopárdfőnél Simafi selyemárúshoz van ebédre invideálva. Miután hát a prófeszszusom meg van indítva s ügyemet mindenki nyilván ismeri, vonják őt feleletre, kérem. Száz markot kidobni mégis csak sok, ily szegény elhagyatott asszonynak. Várakoztam, várakoztam s napról napról csaltak, mindig csaltak, úgy hogy gyalázat még csak rá gondolni is. Hiszen nem becsületes eljárás az ilyen, hogy egy szegény asszony, ha csak szamár és barom lenni nem akar, minden gazember bántalmait szenvedje.
Sir John Falstaff, az Apród és Bardolph jönnek.
Épen itt jön la! s vele az a málnaveres orrú gaz Bardolph is. Tegye tisztét, Körmös mester; tegye tisztét, Zsineg mester. Segítsenek, segítsenek rajtam!

FALSTAFF.
Hogy-hogy? Kinek a háza ég itt? Mi a baj?

KÖRMÖS.
Sir John, én önt Fürgéné asszonyság panaszára ezennel letartóztatom.

FALSTAFF.
Félre, kötni valók! Kardot ránts, Bardolph! Üsd el a fejét ennek a gazembernek; dobd e nyomorultat az utcza-csatornába.

KOCSMÁROSNÉ.
Az utczacsatornába dobni engem? Én doblak téged oda. Megtennéd, megtennéd, te becstelen gézengúz! Gyilkos, gyilkos! Oh te rabló gazember, te! megölnéd az Isten és a király im ezen szolgáit! Oh te rablógyilkos, istentelen! te rablógyilkos emberölő! asszonyölő!

FALSTAFF.
Csípd nyakon, Bardolph.

KÖRMÖS.
Segítség, segítség!

KOCSMÁROSNÉ.
Rajta, jó emberek! Kerítsetek elő egyet vagy kettőt abból a segítségből. Nem akarsz? nem akarsz? Csak rajta, rajta, te gonosztevő, te kötélre való.

FALSTAFF.
Eredj, te vászoncseléd; te hárpia, te csatakos: mert meg találom legyinteni a hátulsó arczodat.
Főbíró, Kisérettel jő.

FŐBÍRÓ.
Mi a baj? Csend legyen itt, azt mondom.

KOCSMÁROSNÉ.
Édes jó nagyságos uram, legyen olyan jó, segítsen rajtam.

FŐBÍRÓ.
Hogyan, sir John, tehát ön itt pöröl?
Rangja-, kora-, sorsához illik ez?
Hisz már úton kén lennie York felé.
Odább, fiuk. S te mért csüggsz rajta úgy?

KOCSMÁROSNÉ.
Oh nagyságos uram, nagyságod engedelmével, én szegény özvegy asszony vagyok Eastcheapből s ő panaszom folytán van letartóztatva.

FŐBÍRÓ.
Mily sommáért?

KOCSMÁROSNÉ.
Nem somma az, nagyságos uram, hanem mind mindaz összesen, a mivel csak birok. Házamból, udvaromból kievett, egész vagyonomat ebbe a kövér gyomrába temette. De kicsikarok belőle valamit, vagy rajtad lovagolok éjjel, mint a kisértet.

FALSTAFF.
Gondolom, én is oly könnyen lovagolhatok a kisérteten, ha alkalmas helyem lesz reá felhágni.

FŐBÍRÓ.
Hogyan történik ez, sir John? Pihá! Melyik jó hírnevű ember tűrné a rákiabálás ily viharát? Nem szégyenli-e ön, egy szegény özvegyet ily szigorú eszközre kényszeríteni, hogy sajátjához juthasson?

FALSTAFF.
Mi hát az a nagy somma, a melylyel én neked tartozom?

KOCSMÁROSNÉ.
Oh Istenem! Hát ha becsületes ember volnál: önmagad és a pénz is hozzá! Hiszen egy aranyozott pohárra esküdtél nekem, mikor ott ültünk a delfin-szobában, a kerek asztalnál, a kőszéntűz mellett, pünkösd hetében szerdán, mikor a herczeg betörte fejedet, mivelhogy az apját a windsori kántorhoz hasonlítottad: akkor esküdted nekem, a mint sebedet mosogattam, hogy el fogsz venni s feleségeddé, asszonysággá teszesz. Tagadhatod-e? Nem akkor lépett-e be hozzánk Darócz asszony, a hentes felesége, s nem szólított-e engem Fürge komámasszonynak? Egy kis eczetet kérni jött. Elbeszélte, hogy egy jó tál rákja van, mire vágyat kaptál, néhányat megenni; mire én azt mondtam, hogy nem jó lesz az a friss sebre; s nem kivántad-e, midőn a lépcsőkön lement, hogy ily selejtes néppel ne társalogjak többé oly bizalmasan; s azt mondtad, hogy nem sokára madámnak fognak engemet hívni? Nem csókoltál-e meg? Nem hozattad-e elő velem a harmincz shillinget? Most szent esküdre kényszerítlek, tagadd, ha birod.

FALSTAFF.
Nagysás uram! szegény, zavaradott lélek ez. Úton-útfélen azt mondogatja, hogy a legidősb fia egészen a nagyságod szakasztott mása. Jó állapotban volt, s kétségkívül a szegénység zavarta meg. Hanem ez otromba törvényszolgák ellen, kérem nagyságodat, szolgáltasson nekem elégtételt.

FŐBÍRÓ.
Sir John, sir John! Jól ismerem a módot, melyen az igaz ügyet el szokta ön csavarni. Semmi bizalmaskodó arcz, semmi szóhalmaz, melyet több mint szemtelen tolakodással szór, nem téríthet el engem a méltányos megfontolástól. Oh, a mint látszik, hatalmába ejté e nő könnyen hajló kedélyét, s fölhasználta azt mind erszénye-, mind személyére nézve.

KOCSMÁROSNÉ.
Való igaz, nagysás uram!

FŐBÍRÓ.
Hallgass. Fizesse vissza ön neki, a mivel tartozik, s ne fizessen neki többé oly gazsággal, minőt eddig rajta elkövetett: az egyiket teheti ön készpénzzel, a másikat igaz megbánással.

FALSTAFF.
Nagysás uram, én e mosdatót nem hagyom felelet nélkül. Nagysád a nemes bátorságot szemtelen tolakodásnak nevezi. Ha valaki hajlong, udvarol s egy szót se szól, erényes. Nem, nagysás uram, minden alázatos tiszteletem mellett sem akarok az ön udvarlója lenni. Mondom, szabadulni óhajtok e törvényszolgáktól. Sietős utam van a király ügyében.

FŐBÍRÓ.
Úgy beszél ön, mint a kinek bántalmazásra is hatalma van. Azonban tett által feleljen meg hírének s elégítse ki e szegény asszonyt.

FALSTAFF.
Jere csak, kocsmárosné.        (Félre vonja.)
Gower jő.

FŐBÍRÓ.
No, Gower, hát mi újság?

GOWER.
Közel van a király s a walesi herczeg.
A többit im ez írat mondja el.

FALSTAFF.
A mily igaz, hogy nemes vagyok –

KOCSMÁROSNÉ.
Igen, hisz régebben is így mondtad.

FALSTAFF.
A mily igaz, hogy nemes vagyok. Jer; szót se többet.

KOCSMÁROSNÉ.
E mennyei padozatra mondom, melyen lépdelek, örömest zálogba teszem ezüst neműimet s a szőnyegeket az ebédlő szobámból.

FALSTAFF.
Az üveg, csak az üveg, az egyedüli ivó eszköz. S a mi falaidat illeti, egy kis csinos bábjáték, a tékozló fiú meséje, vagy egy német vadászat vízfestésben többet ér, mint ezer ily ágyfüggöny és ily moly ette szőnyegek. Csináld ki száz forintra, ha lehet. Ej, ej, hiszen csak szeszélyeid ne volnának, nem volna nálad jobb asszony Angliában. No mosd meg arczodat s vond vissza keresetedet. No ne légy irántam így elfogulva. Hát nem ismersz-e? No, no, hiszen tudom, hogy fel voltál erre ingerelve.

KOCSMÁROSNÉ.
Kérlek, sir John, nem lenne elég 30 forint? Valóban komolyan meggondolva, nem örömest teszem zálogba ezüstneműimet.

FALSTAFF.
Hagyd el hát, majd megkapom másunnan. Bolond voltál, az is maradsz.

KOCSMÁROSNÉ.
Jó, meglesz, ha szoknyámat kellene is zálogba vetnem. Remélem, eljön vacsorára. De igazán, mindent megfizet?

FALSTAFF.
A mint élni kivánok.        (Bardolph-nak.)
Eredj vele, eredj; kapaszkodjál bele, kapaszkodjál bele.

KOCSMÁROSNÉ.
Elhívjam hozzá vacsorára Vászon Dorkát?

FALSTAFF.
Szót se többet. Hadd jőjön.        (Kocsmárosné, Bardolph, Törvényszolgák és Apród el.)

FŐBÍRÓ.
Én jobb újságot hallottam.

FALSTAFF.
Mi az az újság, mylord?

FŐBÍRÓ.
Hol hált a király a múlt éjjel?

GOWER.
Basingstokeban, mylord.

FALSTAFF.
Remélem, mylord, minden jól megy?
Nos tehát mi újság, uram?

FŐBÍRÓ.
Egész hadi ereje visszajő?

GOWER.
Nem, mert ezerötszáz gyalog nyomult
Lancaster herczeghez ötszáz lovassal
Northumberland s az érsek ellenébe.

FALSTAFF.
Visszatér Walesből a király, mylord?

FŐBÍRÓ.
Levelet fogok átadni azonnal. Jőjön velem, kedves Gower.

FALSTAFF.
Nagyságos uram!

FŐBÍRÓ.
No, mi baj?

FALSTAFF.
Gower, lehet szerencsém ebédre?

GOWER.
Itt kell maradnom a mylord mellett.
Köszönöm, édes sir John.

FŐBÍRÓ.
Sir John, sokáig is késik ön itt, ha katonát akar toborzani a grófságokban, melyeken átutazand.

FALSTAFF.
Lehet szerencsém vacsorára, Gower?

FŐBÍRÓ.
Miféle bolondos mester tanítá önt e viseletre, sir John?

FALSTAFF.
Gower: ha ez nem illik nekem, akkor bolond volt, a ki rátanított. Ez az igazi vivó állás, nagysás uram. Csitt! s azzal szépen elválunk.

FŐBÍRÓ.
No, az úr világosítson meg téged; ugyan nagy bolond vagy.        (El mind.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Más utcza.

Henrik Herczeg és Poins jönnek.

HENRIK HERCZEG.
Hidd el, rendkívül fáradt vagyok.

POINS.
Annyira jutottunk? Azt hittem, hogy a fáradság nem is férhet ily magas vérhez.

HENRIK HERCZEG.
Hozzám, biz’ Isten, oda fért, bár nagyságom mivolta pirul is azt elismerni. Nem lesz valami alacsonyság rám nézve, ha egy kis gyönge sört kivánok?

POINS.
Egy herczegnek nem oly rosszúl kellett volna tanulnia, hogy csak ily gyönge compositio jusson eszébe.

HENRIK HERCZEG.
Lehet, hogy vágyam nem herczegileg született, mert igazán, most ez a szegény teremtés, ez a gyönge sör jutott eszembe. Hanem ezen alacsony elmélkedések valóban egész únottá teszik nagyságomat. Mily gyalázat rám nézve, hogy nevedre emlékszem; hogy arczodat holnap megismerem; vagy hogy megjegyzem, hány pár selyem harisnyád van, t. i. ez ni! meg azok az egykori baraczkszínűek! vagy hogy sorozatot vezetek ingeidről, így: egy fölösleges, egy használatra. Ámbár ezt jobban tudja nálam a tekéző szoba felügyelője: mert akkor már szörnyű apály van körülted a vászon neműekben, mikor te ott nem csörömpölsz; és azt már rég nem tetted, minthogy német alfölded maradványai fölemésztették hollandi birtokodat, s Isten tudja, hogy a kik vásznad romjaiból kifelé visítanak, fogják-e örökölni annak birodalmát. A bábák ugyan azt mondják, hogy a gyermekek nem tehetnek róla, a világ szaporodik ez által s hatalmasan erősbűl a rokonság.

POINS.
Hogy fér már össze ez a hitvány beszéd önnek hős tetteivel! Ugyan melyik derék ifjú herczeg tenné ezt, kinek atyja oly beteg, mint most az öné?

HENRIK HERCZEG.
Mondjak neked valamit, Poins?

POINS.
Igen, csakhogy valami derekat.

HENRIK HERCZEG.
No megjárja a tiednél nem különb fők előtt.

POINS.
Hát rajta! Várva várom azt a mondandó valamit.

HENRIK HERCZEG.
Jó, elmondom. Nem volna illő szomorkodnom, midőn atyám beteg; ámbár mondhatom neked, kit, különb hiányában, barátomnak tetszik neveznem, szomorú tudnék lenni, még pedig igen szomorú.

POINS.
Ily tárgy fölött aligha.

HENRIK HERCZEG.
Biz azt hiszed, hogy konokságom- és fásultságomért én is oly vastagon vagyok beírva az ördög naplójába, mint te, meg Falstaff. Majd végin pattan az ostor. Különben mondhatom, bensőleg vérzik szivem, hogy atyám oly beteg, s csak azon méltó okból vagyok megfosztva keservem külső nyilvánításától, mert oly hitvány czimboraságom van, mint a tiéd.

POINS.
Micsoda méltó ok?

HENRIK HERCZEG.
Mit gondolnál rólam, ha sírnék?

POINS.
Azt gondolnám, hogy ön a legherczegibb képmutató.

HENRIK HERCZEG.
Mindenki azt gondolná, s áldott egy ficzkó vagy, hogy úgy gondolkozol, mint mindenki gondolkozik. Senkinek gondolata nem jár inkább az országúton, mint a tied: valóban mindenki képmutatónak fogna hinni. S vajon mi indítja nagybecsű gondolatodat így gondolkozni?

POINS.
No, mert oly gonoszúl s oly erősen van ön Falstaffhoz csatolva.

HENRIK HERCZEG.
Meg hozzád.

POINS.
E napfényre mondom! énrólam csak jól beszélnek az emberek; saját füleimmel hallhatom; a legrosszabb, mit rólam mondhatnak, hogy ifjabb testvér vagyok és hogy a magam kezére élek, s e két dolgon, megvallom, nem segíthetek. Teringettét, itt jön Bardolph.

HENRIK HERCZEG.
Meg a fiú, kit Falstaff mellé adtam. Mint keresztyént kapta tőlem, s íme a kövér kamasz majmot idomított belőle.
Bardolph és az Apród jönnek.

BARDOLPH.
Isten áldja fenségedet.

HENRIK HERCZEG.
Téged is, jó Bardolph.

BARDOLPH.
Gyere no, te erényes szamár (az Apród-nak), te szemérmes bolond. Hát el kell pirulnod? No miért pirulsz? Micsoda szűzleányos katona vált belőled? Hát oly nagy dolog egy kétpintes kancsó szűziességét meghódítani?

APRÓD.
Ép most szólított meg, mylord, egy vörös ablakredőnyön keresztűl s arcza legkisebb részét sem tudtam megkülönböztetni az ablaktól; végre szemeit vettem észre, s úgy tetszett, mintha két lyukat szúrt volna a sörárusné új szoknyáján s azon kandikálna keresztűl.

HENRIK HERCZEG.
Hát nem betanult e kölyök?

BARDOLPH.
Pusztulj, te két lábú tengeri nyúl, pusztulj.

APRÓD.
Pusztulj, te Althea álmából való gaz; pusztulj.

HENRIK HERCZEG.
Magyarázd meg, fiú, miféle álom az, he?

APRÓD.
Hát, fenség, Althea azt álmodta, hogy egy tüzes üszköt szült: azért nevezem őt az ő álmának.

HENRIK HERCZEG.
Egy tallért érő helyes magyarázat. Nesze!        (Pénzt ad neki.)

POINS.
Oh ha megtarthatnók e szép bimbót a férgektől! Nosza, itt van egy pár garas, óvjad magadat.

BARDOLPH.
Ha nem fogsz gondoskodni, hogy ezt is közétek függeszszék, sérelem történik az akasztófán.

HENRIK HERCZEG.
S hogy van urad, Bardolph?

BARDOLPH.
Igen jól, mylord. Hallá, hogy fenséged Londonba jő, s e levelet küldi.

POINS.
Teljes tisztelettel átadva. Hogy van urad, az a vénasszonyok nyara?

BARDOLPH.
Testileg egészséges, sir.

POINS.
Igen, de halhatatlan részének orvos kellene; hanem ő azzal nem gondol: hisz ha beteg, sem hal az meg.

HENRIK HERCZEG.
Eltűröm e görvélynek, hogy oly bizalmas legyen hozzám, mint ebem; állja is a helyét: nézzétek, miként ír.

POINS.
(olvas).
„John Falstaff lovag.” Ezt mindenkivel tudatja, valahányszor magát nevezni alkalma van. Ép, mint a kik a királylyal rokonok, ujjokat sem szúrhatják meg a nélkül, hogy azt ne mondják: most a király véréből ömlik egy kicsi. Hogyan? mond az egyik, mutatva, mintha nem tudná, s a felelet oly gyorsan kész, mint a pénzkölcsönzőnél a kalapemelés: én a király szegény rokona vagyok, uram.

HENRIK HERCZEG.
Jó, legyenek velünk rokonok, vagy származtassák magokat akár Japhettől – de a levelet.

POINS.
„Sir John Falstaff lovag, a király fiának, apja legközelebbjének, Henrik walesi herczegnek, üdvözlettel.” Ej, hiszen ez egész bizonyítvány.

HENRIK HERCZEG.
Csitt!

POINS.
„Utánozni akarom a rövidségben a híres rómaiakat.” – Bizonyosan a lélekzetvétel rövidségét érti. – „Ajánlom neked magamat, ajánlom magadat, s elhagylak magadat. Ne légy nagyon bizalmas Poins iránt, mert visszaél kegyeddel annyira, hogy azt esküszi, hogy te az ő húgát, Nellit el fogod venni. Bánd meg az elvesztegetett időt, a mint tudod. Isten veled. Tied igennel és nemmel (ez anynyit akar mondani, a mint használod): Falstaff Jankó meghitt barátimnak; John, öcséimnek, húgaimnak; sir John, egész Európának.” – Herczegem, én e levelet borba fogom mártani s megétetem vele.

HENRIK HERCZEG.
Ez annyi volna, mint húsz-harmincz szavát visszahuzatni vele. Tehát csakugyan úgy emlegetsz, Edus? El kell vennem a húgodat?

POINS.
Ne adjon Isten kisebb szerencsét a rimának, de én ezt sohse mondtam.

HENRIK HERCZEG.
Így űzünk tréfát az idővel, s a bölcsek szellemei a föllegekben ülnek s gúlyolnak bennünket. Itt van urad Londonban?

BARDOLPH.
Igen, mylord.

HENRIK HERCZEG.
Hol vacsorál? Régi sertésóljában hizlalja-e még magát a régi vadkan?

BARDOLPH.
Régi helyén, mylord, Eastcheapben.

HENRIK HERCZEG.
Kik a czimborái?

APRÓD.
Ephézusiak, mylord, a régi egyházból.

HENRIK HERCZEG.
Esznek velök nők is?

APRÓD.
Egy se, mylord, csak az öreg Fürge aszszony, meg Vászon Dorottya leányasszony.

HENRIK HERCZEG.
Miféle jó madár lehet az?

APRÓD.
Derék, nemes hölgy, sir, s uramnak rokona.

HENRIK HERCZEG.
Oly rokona, mint a községi üsző a városi bikának. Nem lephetnők meg őket vacsoránál, Edus?

POINS.
Árnyéka vagyok, fenség, s kisérni fogom.

HENRIK HERCZEG.
Hé, fiú, s te Bardolph, egy szót se szóljatok uratoknak, hogy a városba érkeztem. Itt van hallgatástok jutalma.

BARDOLPH.
Nincs nyelvem, sir.

APRÓD.
Én meg majd uralkodom a magamén, sir.

HENRIK HERCZEG.
Isten áldjon! Menjetek. (Bardolph, Apród el.) Ez a Vászon Dorottya valami országút lehet.

POINS.
Mondhatom, oly annyira járt út, mint a London és Sz. Alban közötti.

HENRIK HERCZEG.
Hogy láthatnók ez este saját szinében Falstaffot, a nélkül, hogy bennünket lássanak?

POINS.
Öltsünk bőr zubbonyt és kötényt s szolgáljunk fel asztalánál, mint pinczérek.

HENRIK HERCZEG.
Istenből bikává: rémítő hanyatlás! Ez volt Jupiter esete. Herczegből pinczérré: alacsony átalakulás! Ez lesz az enyim. Mert a czélt minden dolognál mérlegbe kell vetni a bohóskodással. Kövess, Edus.        (El mind.)

III. SZÍN.

Warkworth. A várkastély előtt.

Northumberland, Lady Northumberland és Lady Percy jönnek.

NORTHUMBERLAND.
Kérlek, szerette nőm s kedves leányom,
Engedjetek sivár ügyemben útat;
Korunk képét ne öltsétek ti fel
S ne zaklassátok Percyt a szerint.

LADY NORTHUMBERLAND.
Abban hagyám; én többet nem beszélek:
Tégy, mint akarsz, vigyen saját eszed.

NORTHUMBERLAND.
Ah! drága nőm, zálogban a becsűlet.
S úgy váltható ki csak, ha távozom.

LADY PERCY.
Az Istenért! ne menj e harczba, ne!
Egykor szavad’ megszegted, óh atyám,
Pedig jobban valál lekötve, mint most:
Midőn Percyd, az én hű Henrikem,
Éjszak felé gyakran pillanta, hogy
Nem látja-é sereggel jönni atyját –
Várt, várt sokáig, és hijába várt.
Ki birt reá akkor, hogy hon maradj?
Te és fiad veszté becsűletét ott.
Nyerjen dicső fényt a tiéd, az égtől!
Övé úgy állt, miként a nap az ég
Kék boltozatján s tündöklésivel
Hős tettre buzditotta Anglia
Lovagjait. Tükör volt, mely előtt
Az ifjuság diszíté önmagát:
Nem is járt, a ki úgy nem járt, miként ő;
S a tört beszéd, e természethiány,
A hősiesség szóejtése lőn:
Mert a nyugodt, lassú beszédüek
Hibára forditák tökélyöket,
Hogy így hozzá hasonlók légyenek;
Úgy, hogy beszéd-, járás-, étrendben és
Gyönyörködésben, harczmód- s vérszeszélyben,
Jel, tűkör és szabály és könyv vala,
Mely másokat képzett. – Őt, e dicsőt,
E hőscsodát, oh! őt hagyád te el;
E páratlannak nem levél te párja,
Hogy így a harczok szörnyű istenét
Vesztére nézze, s oly mezőre szálljon,
A hol csupán csak a Hővér neve
Látszott megállhatónak: így hagyád el.
Ne sértsd meg, oh ne sértsd meg szellemét,
Hogy többet adj becsületedre mással,
Mint véle adtál: hagyd magokra őket.
A marshal és az érsek oly erős!
Ha kedves Henrikem félannyival bir,
Ma én: Hővér nyakán csüggve, beszélnék
Monmouth sirjáról.

NORTHUMBERLAND.
Hagyd el azt, leányom;
Hisz bátorságom’ elveszed, ha újant
Kesergsz a régi botlások felett.
De mennem kell, hogy ott fogadjam a vészt,
Különben más helyen keres föl és
Még rosszabbul talál.

LADY NORTHUMBERLAND.
Menj Skócziába,
Míg a nemesség és a hadsereg
Erőivel kisérletet teend.

LADY PERCY.
Ha a királytól tért s előnyt nyerendnek,
Hozzájok akkor menj, hatalmokat
Erősbbé tenni, mint aczél kapocs;
De mindnyájunk szerelmeért! előbb
Hagyd önmagokra a kisérletet.
Így tett fiad, így hagyták őtet is,
Így lettem én özvegygyé, s életem
Nem lesz elég szememmel harmatozni
A rozmarinbokort, hogy égre nőjön
Az én nemes férjem emlékeül.

NORTHUMBERLAND.
Jertek be, jertek, mert kedélyem immár
Magasra tornyosult, miként az ár,
A mely megáll s egy oldalon se foly.
Az érsekhez örömmel csatlakoznám,
De száz meg száz ok újra visszatart:
Megyek hát Skócziába, s ott leszek,
Míg alkalom s előny segélyre int.        (El mind.)

IV. SZÍN.

London. Szoba a „Vadkanfő”-höz czímzett kocsmában Eastcheapben.

Két Pinczér jő.

1. PINCZÉR.
Mi az ördögöt hoztál? John-almákat?
Tudod, hogy sir John nem szenvedheti a John-almát.

2. PINCZÉR.
Igazad van. Egyszer a herczeg egy tál John-almát tett elébe, s azt mondta neki: „Ime, itt van öt darab sir John;” azután kalapját levéve szóla: „ajánlom magamat ezen hat darab száraz, gömbölyű, régi, fonyorodott lovagnak.” Szívig sérté ez őt, de már elfeledte.

1. PINCZÉR.
No, teríts föl; rakd oda ezeket; s nézz utána, ha előkeríthetnéd a Csusza bandáját: Vászon leányasszony igen szeretne egy kis zenét. Gondoskodjál. A szoba, melyben vacsorálnak, igen meleg. Mindjárt itt lesznek.

2. PINCZÉR.
Hé, a herczeg meg Poins is ide fognak érkezni; kabátot és kötényt tőlünk öltenek magokra. De sir Johnnak nem szabad ám erről tudnia; Bardolph rendelte így.

1. PINCZÉR.
A mennykőbe! hisz itt gyönyörű mulatság, pompás tréfa készül.

2. PINCZÉR.
Utána nézek, ha Csuszát föllelhetném.        (El.)
Kocsmárosné és Vászon Dorottya jönnek.

KOCSMÁROSNÉ.
Valóban, édes lelkem, úgy látszik, maga most kitűnő tomporaturában van; pulsátusa oly extrapompásan ver, a mint csak kivánható; szine pedig, mondhatom, oly tulipiros, mint a basarózsa. Bizonyosan sok édes aszút ivott; az csodamódon átható bor, befutja a vért, mielőtt észrevennők. Nos, hát hogy érzi most magát?

DOROTTYA.
Jobban, mint előbb. Hm!

KOCSMÁROSNÉ.
No ez jó; a jó szív aranyat ér. Ime itt jő sir John.
Falstaff dalolva jő.

FALSTAFF.
„Midőn Arthur az udvarnál” – Vigyétek ki az éji edényt. – „S derék király vala.” Hogy vagyunk, Dori kisasszony?

KOCSMÁROSNÉ.
Szorongásban szenved; abban bizony.

FALSTAFF.
Mint egész neme: ha az ember nem szorongatja őket, mindjárt szenvedők.

DOROTTYA.
Ejnye, gyalázatos fuvó, hát így vigasztal ön engemet?

FALSTAFF.
Maga fúj engem ily kövérre, Dori.

DOROTTYA.
Én fújom! Fújja biz a falánkság, meg a nyavalyák, de nem én.

FALSTAFF.
Ha a szakács segít előidézni a falánkságot, magok meg, Dori, segítenek előidézni a nyavalyákat, s mi magoktól kapjuk, Dori, magoktól kapjuk, azt már engedje meg, édes lelkem, azt engedje meg.

DOROTTYA.
Igen, tőlünk lánczainkat és ékszereinket.

FALSTAFF.
„Gallért, gyöngyöt, kalárist.” Mert tudja, a ki vitézűl szolgál, sántán jő vissza; a ki vitézűl tör be a résen dárdájával, vitézűl viszi azt a borbélyhoz; a ki vitézűl rohan a töltött ágyúra –

DOROTTYA.
Kösse fel magát, ronda süldisznó, hogy is kösse fel magát!

KOCSMÁROSNÉ.
Biz Isten, szokássá vált már magok között soha sem találkozni a nélkül, hogy egymással ne pöröljenek. Igazán oly harczosak, mint két pirított száraz kenyérszelet: nem tűrheti egyik a másiknak fogyatkozásait. Hej, csillagom! egyiknek tűrnie kell, s ez az egyik mindig csak maga, mert maga a gyöngébb edény, mint mondani szokták, az üresebb edény.

DOROTTYA.
Hogy tűrjön gyenge, üres edény egy ily roppant teli bödönt? Hiszen egy egész rakat bordeauxi kelme van testében; hajót se látunk azzal jobban megrakva. Jer, kibékülök veled, Jankó. Háborúba mégy; s látlak-e többet, vagy soha, arra senki se gondol.
Pinczér visszajő.

PINCZÉR.
Uram, Pistol zászlótartó ott lent van s szólni akar önnel.

DOROTTYA.
Kötélre a hetvenkedő gazemberrel! Ide ne bocsásd; az a legszájasabb pimasz egész Angliában.

KOCSMÁROSNÉ.
Ha hetvenkedik, be ne bocsásd. Nekem szomszédimmal együtt kell élnem, nincs szükségem hetvenkedőkre. A jó emberek előtt jó hírem nevem van. Zárjátok be az ajtót; ide afféle hetvenkedők ne jőjenek. Nem úgy éltem eddig, hogy itt most hetvenkedést engedjek. Zárjátok be az ajtót.

FALSTAFF.
Hallod, hé, korcsmárosné!

KOCSMÁROSNÉ.
Tűrtesse magát, sir John, ide ugyan semmi hetvenkedő be nem lép.

FALSTAFF.
De hallod, hisz az az én zászlótartóm.

KOCSMÁROSNÉ.
Lári-fári, sir John; azt nekem ne mondja; hetvenkedő lótartó be nem fog lépni küszöbömön. A minap Ösztövér komiszáros úr előtt voltam, s a mint azt mondta – csak most a múlt szerdán történt – „Fürge szomszéd” – azt mondja, ott volt a papunk, Némafi úr is – „Fürge szomszéd” – azt mondja – „csak rendes embereket fogadjon, mert” – azt mondja – „maga rossz hírben áll;” – s azt is elmondhatom, mért mondotta ezt, „mert” – azt mondja – „maga becsületes asszony s mindenki jól gondolkozik felőle, azért jól nézze meg, minő vendégeket fogad; ne fogadjon” – azt mondja – „holmi hetvenkedő ficzkókat.” Nem is bocsátom én be. Maga is keresztet vetett volna magára, ha hallotta volna, mit mondott. Nem, nincs szükségem hetvenkedőkre.

FALSTAFF.
Nem hetvenkedő az, kocsmárosné; szelíd, jó madár az, hidd el. Oly szépen megsimogathatod, akár egy agarat; nem hetvenkedik ő egy pulyka ellen sem, ha ez tollait ellenállásra berzeli. Hívd fel, pinczér.

KOCSMÁROSNÉ.
Jó madárnak mondja! No hiszen becsületes ember előtt nem zárok én ajtót, nem a jó madár előtt se; de a hetvenkedést ki nem állhatom. Bizonyomra mondom, rosszúl vagyok, ha valaki azt mondja: hetvenkedő. Tapintsák, uraim, mint reszketek; nézzék, való igazat mondok.

DOROTTYA.
Úgy van, kocsmárosné.

KOCSMÁROSNÉ.
Úgy-e? Igen, valóban úgy van! Mintha nyárfalevél volnék. Ki nem állhatom a hetvenkedőket.
Pistol, Bardolph s Apród jönnek.

PISTOL.
Jó napot, sir John!

FALSTAFF.
Hozott Isten, Pistol zászlós. Jer, Pistol, megtöltelek egy pár pohár borral, lődd aztán a töltést kocsmárosnémra.

PISTOL.
Két golyóval fogok rá lőni, sir John.

FALSTAFF.
Dejszen, nem fogja őt a pisztol, nehezen fogsz neki ártani.

KOCSMÁROSNÉ.
Eh! nem kell nekem se töltés, se golyó. Senki kedveért nem iszom én többet, mint a mi elég.

PISTOL.
Akkor magára lövöm a töltést, Dorottya leányasszony.

DOROTTYA.
Rám lövi? Ide vele no, rühes, pimasz! Mit! Nyomorúlt, alávaló, hitvány, csaló, ingtelen kölyök. Pusztulj, te gyalázatos gézengúz, pusztulj. Én az urad falatja vagyok.

PISTOL.
Ismerem én magát, Dorottya.

DOROTTYA.
Eltakarodjál, zsebmetsző gazember! te rút zsebtolvaj. E borra mondom, penészes pofádba merítem késemet, ha velem bicskázni próbálsz. Eredj, te sörnyelő czudar, te ütött-kopott komédiás, te! – Ugyan, kérlek, sir, mióta? No’lám! Két csillagrojt van a vállán. Tyhű!

PISTOL.
Ezért legyilkolom a gallérát.

FALSTAFF.
Hagyd abba, Pistol. Nem akarnám, hogy itt sülj el. Csappantsd el magadat a mi társaságunktól, Pistol.

KOCSMÁROSNÉ.
Ne, kedves Pistol kapitány; ne itt, édes kapitány.

DOROTTYA.
Kapitány? Oh átkozott aljas csaló, nem szégyenled, kapitánynak hivatni magadat? Ha a kapitányok úgy gondolkoznának, mint én, kibotoznának innen, hogy nevöket felveszed, mielőtt megérdemlenéd. Kapitány, te? Te csavargó! Hát miért? Hogy egy nyomorúlt szajha gallérát széttépted a bordélyházban? Ő kapitány! Kötélre a gazemberrel. Penészes, főtt szilvával és száraz lepénynyel él: s kapitány! E gaznépek oly gyűlöltté fogják tenni a kapitány szót, mint minő a „megnyomás” szó, a mely derék, jó szó volt, míg értelmét el nem csavarták. Azért bizony bele tekinthetnének e dologba a kapitányok.

BARDOLPH.
Eredj le no, kérlek, jó zászlótartó.

FALSTAFF.
Ide hallgass, Dori.

PISTOL.
Azt nem teszem. Valamit mondok, Bardolph káplár: szeretném széttépni! Meg is boszúlom rajta magamat.

APRÓD.
Kérlek, eredj le.

PISTOL.
Előbb elátkozom őt a pokol átkos tavára, az alvilági mélységre, Erebussal s a rémítő kínokkal együtt. Horgot ide, meg zsineget, azt mondom. El, el, ebek! El, ti végzetek! Nincsen-e itt Iréne?

KOCSMÁROSNÉ.
Kedves Pisel kapitány, kérem, csendesedjék. Már valóban késő az idő: juhászítsa haragját.

PISTOL.
Az ám a tréfa! Hát igás lovak
És Ázsiának elnyúzott gebéi,
Melyek csupán harmincz mértföldnyire
Futhatnak egy nap, Caesarokkal és
Kannibalokkal s trójai görögökkel
Mérkőzzenek? Nem! Inkább Cerberus
Átkozza el s dörögjön rá az égbolt.
Mit háborognánk ilyen semmiért?

KOCSMÁROSNÉ.
Lelkemre, kapitány, ezek igen kemény szavak.

BARDOLPH.
Távozzál, édes zászlótartó, mert még ütlegelés válik belőle.

PISTOL.
Dögöljön az ember, mint az eb; annyi a tallér, mint a gombostű-fej. – Nincs itt Iréne?

KOCSMÁROSNÉ.
Szavamra mondom, kapitány, olyas valaki nincsen itt. No, eszem adta! hát azt hiszi, eltagadnám? Legyen nyugton, az Istenért.

PISTOL.
Egyél hát, s légy kövér, szép Calipolis!
No, adjatok bort!
Si fortune me tormente, sperato me contente.
Féljünk az ágyutól? Nem! Hadd dörögjön!
Bort adjatok, s te, kedves, itt feküdj’.        (Kardját leteszi.)
Végin vagyunk? Nincs még et caetera?

FALSTAFF.
Pistol, csendesen akarnék lenni.

PISTOL.
Csókolom az öklödet, kedves lovag. Mit? Hát nem együtt lesegettük-e a gönczöl szekeret?

DOROTTYA.
Ugyan lódítsátok le már a lépcsőkön. Ki nem állhatom az ily szájas gazembereket.

PISTOL.
Lódítsátok le a lépcsőkön? Ej! Láttam én már karón varjút.

FALSTAFF.
Dobd le csak, Bardolph, mint egy játékpénz-darabot. Ha semmi egyebet nem tesz, mint hogy semmit sem beszél, semmit se is keressen itt.

BARDOLPH.
No, lefelé a lépcsőkön!

PISTOL.
Mit? Hát bevágjunk? vagy megöntöződjünk?        (Kardját felkapja.)
Akkor, halál, ringass álomba, szüntesd
Gyász napjaim’! Nehéz, mély, nyilt sebek,
Oldják fel a párkákat! Atropos, jer!

KOCSMÁROSNÉ.
Furcsa egy história.

FALSTAFF.
Addsza a kardomat, fiú.

DOROTTYA.
Kérlek, Jankó, kérlek, ki ne húzd.

FALSTAFF.
Lódulj le a lépcsőn.        (Kardot húz.)

KOCSMÁROSNÉ.
Ez aztán szép zenebona. Inkább lemondok e kocsmáról, semhogy ily félelem- s remegésben legyek. Bizony még gyilkosság lesz a vége. Jaj, jaj dugjátok be kivont kardotokat; dugjátok be kivont kardotokat!        (Bardolph és Pistol el.)

DOROTTYA.
Kérlek, Jankó, légy nyugton. Elkotródott a gazember. Ah! te kis kurafi bajnok gyerek, te!

KOCSMÁROSNÉ.
Nem sérült-e meg a lágyékán? Úgy tetszett, mintha veszélyes szúrást tett volna a hasára.
Bardolph visszajő.

FALSTAFF.
Kivetetted az ajtón?

BARDOLPH.
Igen, uram. Részeg, a bitang. Megsebzetted a vállán.

FALSTAFF.
A bitang! Még velem daczolni!

DOROTTYA.
Ah, maga kedves kis kópém, maga! Jaj, szegény majom, hogy izzadsz! Jer, hadd törlöm meg az arczodat; gyere no, te csíntalan bohó! Ah! te kópé! Én téged nagyon szeretlek. Oly vitéz vagy, mint a trójai Hektor, öt Agamemnonnal is fölérsz, különb vagy mint a kilencz régi vitéz. Ah, fattyam!

FALSTAFF.
A hitvány pimasz! Egy ágyterítőn fogom megcsapni a bitangot.

DOROTTYA.
Tedd azt, ha bátorságod van, s én két ágylepel között ringatlak el, ha megteszed.
Zenészek jönnek.

APRÓD.
Itt vannak a zenészek, uram.

FALSTAFF.
Hadd húzzák rá. No rajta, fiúk. Ülj az ölembe, Dori. A szájaskodó nyomorúlt! Hogy futott előttem a gazember, mint a kéneső!

DOROTTYA.
Valóban! S te úgy nyomultál utána, mint egy torony. Te kurafi, te karácsonyi kis vakart malacz, te. Mikor hagyod már abba a nappali harczolást s az éjjeli szurkálást? S mikor kezded foltozgatni vén testedet az ég számára?
Hátmögött Henrik Herczeg és Poins, pinczéröltönyben jönnek.

FALSTAFF.
Csitt, kedves Dorim! Ne beszélj úgy, mint valami halálfő, ne emlékeztess végemre.

DOROTTYA.
Hé, minő kedélyű az a herczeg?

FALSTAFF.
Jó, együgyü fiatal ficzkó. Jó asztalnok lett volna belőle, jól tudta volna fölszegni a kenyeret.

DOROTTYA.
Mondják, Poins éles elméjű ember.

FALSTAFF.
Éles elméjű? Kötélre a málé szájúval! Oly vastag annak az elméje, mint a tewksbury-i mustár. Nincs annak több esze, mint egy hörcsöknek.

DOROTTYA.
Mért szereti hát a herczeg oly igen?

FALSTAFF.
Mert egyik oly pipaszár lábú, mint a másik, s mert jól játszsza a koczkát; ánizst és angolnát eszik; égő gyertyavéget nyel le a borban; lovaskázik a kölykökkel; keresztűlugrál a zsámolyszékeken; szép magatartással káromkodik; lábán oly feszesen áll a csizma, mintha kifüggesztett csizmadia-czímer volna; nem igen okoz czivódást tisztességes történetkék elbeszélésével; s több efféle ugrifüles képességei vannak, melyek gyönge szellemre s ügyes testre mutatnak, melyekért a herczeg őt megszenvedi: mert a herczeg maga is csak olyan: közöttök egy hajszálnyi súly is lenyomná a mérleget.

HENRIK HERCZEG.
Aztán ne vágjam le nyomban e kerékagy füleit?

POINS.
Pántoljuk el itt a rimája színe előtt.

HENRIK HERCZEG.
Nézd, a dervadt öreg, hát nem úgy vakartatja a fejét, mint egy papagály?

POINS.
Mily csodálatos, hogy a kivánság oly sok évvel túléli a tehetséget!

FALSTAFF.
Csókolj meg, Dori.

HENRIK HERCZEG.
Saturnus és Vénus ez idő szerint érintkezésben. Mit mond ehhez a naptár?

POINS.
S ime, nem suttog-e czimborája is, a tüzes arczú Trigonum, urának ócska táblájával, jegyzőkönyvével, emléklapjával?

FALSTAFF.
Ah! be édes csócsikat adsz.

DOROTTYA.
No igen, hiszen egész állhatatos szívemből csókollak.

FALSTAFF.
Vén vagyok, vén vagyok.

DOROTTYA.
Jobban szeretlek, mint minden nyers ifjonczot összevéve.

FALSTAFF.
Miféle kelméből óhajtasz kötényt? Csütörtökön pénzt kapok, fejdíszt veszek neked holnap. – Egy vidám dalt, no. – Késő az idő. Siessünk ágyba. – Feledni fogsz, ha eltávozom.

DOROTTYA.
Bizony megríkatsz, ha így beszélsz. Járj utána, vajon öltözöm-e csinosan, míg vissza nem térsz? – No, hallgassuk meg a végit.

FALSTAFF.
Egy kis bort, hé, Feri!

HENRIK HERCZEG és POINS.
Mindjárt, mindjárt, uram.        (Előlépnek.)

FALSTAFF.
Hah! ez a király fattyúgyermeke. S te nem Poinsnak a testvére vagy-e?

HENRIK HERCZEG.
Jaj! te bűnteljes földrészekből álló gömb, te, minő életet élsz te!

FALSTAFF.
Jobbat, mint te. Én nemes ebmer vagyok, te meg csak olyan bor-húzó vagy.

HENRIK HERCZEG.
Való igaz, uram, s azért jövök, hogy a maga bőrét lehúzzam.

KOCSMÁROSNÉ.
Jaj! Isten tartsa fenségedet. Isten hozta Londonba! Az úr áldja is meg ezt a nyájas arczát. Oh Jézusom, hát visszajött Walesből?

FALSTAFF.
Te átkozott bolond felségdarab! E fénylő húsra s e romlott vérre mondom, Isten hozott!        (Kezét Dorira téve.)

DOROTTYA.
Mit, te hízott marha? Megvetlek.

POINS.
Mylord, kiforgatja haragjából s tréfával fogja elütni a dolgot, ha hevenyében nyakon nem csípi.

HENRIK HERCZEG.
Akasztani való faggyúbányája, hát mért beszélt maga rólam épen most oly aljasan e becsületes, mívelt, erényes nőszemély előtt?

KOCSMÁROSNÉ.
Hogy az Isten áldja is meg fenséged jó szivét! Olyan is ő, igazán mondom.

FALSTAFF.
Hát kihallgattál?

HENRIK HERCZEG.
Igen, és maga meg fölismert, ép úgy, mint midőn Gadshillnél futásnak eredt. Tudta, hogy mögötte állok, s czélzatosan beszélt úgy, hogy türelmemet próbára tegye.

FALSTAFF.
Nem, nem, nem; azt nem; nem gondoltam, hogy meghallhatod.

HENRIK HERCZEG.
Rá fogom kényszerítni magát, hogy bevallja szándékos gyalázkodását, s akkor majd tudom én, mit teszek vele.

FALSTAFF.
Nem gyalázkodás, Riki, becsületemre, nem gyalázkodás.

HENRIK HERCZEG.
Nem az, engem úgy lealázni! asztalnoknak, kenyérszegőnek, s nem t’om minek nevezgetni!

FALSTAFF.
Nem gyalázkodás, Riki.

POINS.
Nem gyalázkodás!

FALSTAFF.
Nem gyalázkodás, Edus, a világért sem; legkevésbbé sem az, drága Eduskám. Lealáztam őt e semmirekellők előtt, hogy e semmirekellők bele ne szeressenek; s midőn ezt tettem, csak a gondos barát és hív alattvaló kötelességét teljesítém, s atyád meg is köszönheti azt nekem. Nem gyalázkodás, Riki; nem az, Edus, nem az; nem, fiúk, legkevésbbé sem az.

HENRIK HERCZEG.
Lám, hát most meg a félelem és nagy pulyaság nem azért visz ez erényes nő bántalmazására, hogy velünk kibékülj? Semmirekellő ez? Semmirekellő-e ez a fiú? Vagy semmirekellő-e a becsületes Bardolph, kinek buzgósága az orrán lángol?

POINS.
Felelj, te kiszáradt juharfa, no, felelj.

FALSTAFF.
Bardolphot a sátán menthetlenűl megbélyegezte; az ő arcza Lucifernek titkos konyhája, hol az egyebet sem tesz, mint borvirágot pirít. A mi a fiút illeti, őkörülte jó angyal van; de az ördög már őt is hatalmába keríti.

HENRIK HERCZEG.
S a mi a nőket illeti?

FALSTAFF.
A mi az egyiket illeti, az már pokolban van s a szegény lelkeket égeti. A mi a másikat illeti, attól én pénzt kölcsönzök, s nem kárhozik-e el azért, nem tudom.

KOCSMÁROSNÉ.
Nem, arról kezeskedem.

FALSTAFF.
Nem, azt én sem hiszem rólad; azt hiszem, arra nézve kvitt vagy. De más panasz is van ellened, hogy törvény ellenére húst engedsz élvezni házadnál, miért egykor még jajgatni fogsz.

KOCSMÁROSNÉ.
Minden ételárús így tesz. No biz egy-két ürüczomb az egész bőjtben!

HENRIK HERCZEG.
S te, tisztes hölgy –

DOROTTYA.
Mit mond fenséged?

FALSTAFF.
Ő fensége olyat mond, a mire húsa felháborodik.        (Kopogtatnak.)

KOCSMÁROSNÉ.
Ki kopog olyan hangosan azon az ajtón? Nézz ki csak, Feri.
Peto jő.

HENRIK HERCZEG.
Hogyan, Peto? Mi ujság?

PETO.
Király atyja Westminsterben vagyon,
S húsz gyönge, fáradt hirnök is van ott
Éjszak felől; a mint útban valék,
Tizenkét századost értem be, kik
Izzadva, puszta fővel zörgetének
A kocsmák ajtaján, s mindegyikök
Csak sir John Falstaffot kérdezgeté.

HENRIK HERCZEG.
Az égre, Poins; én megrovást érdemlek,
Hogy ily henyén pazarlom az időt,
Midőn a mozgalom viharja, mint
Sötét ködön a szellő, olvadoz már
És védtelen fejünkre majd lecsap.
Kardot, köpenyt! – Falstaff, jó éjszakát.        (Henrik Herczeg, Poins, Peto s Bardolph el.)

FALSTAFF.
Most következnék az éj legízesebb falatja, s ime el kell mennünk, még csak bele sem márthatunk. (Kopogtatás.) Megint kopognak!
Bardolph visszajő.
No mi baj?

BARDOLPH.
Sietni kell az udvarhoz azonnal,
Tizenkét százados vár kün reá.

FALSTAFF.
Fizesd ki a zenészeket, hé. (Az Apród-nak.) Isten hozzád, kocsmárosné. Isten veled, Dori. Látjátok, édes babáim, mint járnak az érdemes emberek után: az érdemetlen bezzeg alhatik; míg a derék embert híva hívják. Isten veletek, édes babáim! Ha hirtelen el nem küldenek, meglátlak még távozásom előtt.

DOROTTYA.
Nem szólhatok: majd meghasad a szívem. Édes kedves Jankóm, vigyázz magadra.

FALSTAFF.
Isten veled, Isten veled.        (Falstaff, Bardolph el.)

KOCSMÁROSNÉ.
Isten veled. Huszonkilencz éve lesz borsóültetéskor, mióta ismerlek; de becsületesebb, igazabb szívű embert – Isten veled!

BARDOLPH.
(Ott kün) Vászon leányasszony!

KOCSMÁROSNÉ.
No, mi a baj?

BARDOLPH.
(Ott kün) Küldd ki az uram után Vászon leányasszonyt.

KOCSMÁROSNÉ.
Oh fuss, Dori, fuss; szaladj, kedves Dori.        (El mind.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Terem a palotában.

Henrik Király, egy Apród-dal, jő.

HENRIK KIRÁLY.
Menj, hívd elő gróf Surreyt s Warwicket, de
Előbb hadd olvassák meg e levélt
S hadd mérlegeljék. Csak sietve járj.
Oh! hány ezer szegény alattvalóm
Szenderg ez órán! Álom, enyhe álom!
Természet édes ápolója! mint
Riaszthatálak el, hogy nem mered
Többé lecsukni szempilláimat
S érzékimet felejtésbe merítni?
Füstös kunyhókban, oh álom, miért
Pihensz, kemény szalmára dőlve inkább,
S szenderbe ejtve zsongó szúnyogoktól,
Mint a nagyoknak illatos termében,
Dúsan ékített mennyezet alatt,
Hol édes zengemény s dal ringat el?
Oh! dőre isten, mért heversz a pórnál
Egy szurtos ágyban; s a királyi fekhelyt
Őrházzá, vészharanggá mért teszed?
A széditő magas árbocztetőn
Lezárod a hajós szemét, s agyát
Szörnyű habok bölcsőjén rengeted
Szelek zajában, melyek üstökön
Ragadják a dühös hullámokat,
Hogy megkuszálva rémes fürtjöket,
Kábító zajjal függeszszék fel a
Nedves felhőkbe, úgy hogy a zavarra
Még maga a halál is felriad!
Oh pártos álom! nyugtot küldesz egy
Vizes hajósnak ily zavart órában;
S azt egy királytól, néma, csendes éjben,
Minden segédszer mellett megvonod! –
Boldog szegények, csak pihenjetek;
Én, koronás fő, nem pihenhetek.
Warwick és Surrey jönnek.

WARWICK.
Jó reggelt, felség!

HENRIK KIRÁLY.
Reggel van már, lordok?

WARWICK.
Egy óra rég elmult.

HENRIK KIRÁLY.
Tehát jó reggelt, édes lordjaim.
Elolvasátok a küldött levélt?

WARWICK.
El, fölséges uram.

HENRIK KIRÁLY.
Isméritek hát, mily beteg hazánk
Egész testében, mily gonosz baj és
Mi vészesen forr szívéhez közel.

WARWICK.
Még olyan az most, mint a bágyadó test:
Régibb erőit visszanyerheti
Egy jó tanács, vagy egy kis gyógyszer is.
Lord Northumberland csakhamar kihűl.

HENRIK KIRÁLY.
Oh ég! Ha a végzés könyvébe néznénk,
S látnók, az idők forradalmiban
A bércz miként lesz síkká, és a száraz,
Megunva önszilárdságát, miként
Olvad föl a tengerben; majd megint
Az óceánnak partöve miként
Tágul ki a Neptun csípőitől;
Mint játszik a szerencse, és a sors
A változás kelyhébe mint kever
Különböző italt: oh hogyha néznők:
A vidor ifju, pályáján belátva,
Mi vész, mi szenvedés közelg felé,
Könyvét bezárná s ülve halna meg.
Tíz éve sincs még:
Richard s Northumberland barátokúl
Mulattak együtt, s két évvel utóbb
Már harczra keltek. Csak nyolcz éve most:
Szivemhez legközelb e Percy volt,
Ki testvérként fáradt ügyemben, és
Éltét, szerelmét tette lábaimhoz;
Igen, sőt érettem Richarddal is
Szemben daczolt. Melyitek volt jelen
(Nevil rokon, te, mint emlékezem)        (Warwick-nek.)
Midőn Richard, könybe lábadt szemekkel,
Northumberlandtól ellenezve akkor,
E most jóslattá lett szavakba tört ki:
„Northumberland, te lépcső vagy, melyen
Öcsém Bolingbroke majd trónomra hág.”
Bár, Isten látja, nem volt czélom az,
De úgy letiprá a szükség e hont,
Hogy én s a nagyság csókra kényszerültünk.
„Lesz még idő – ekképen folytatá –
Lesz még idő, midőn a bűn megérik
S romlásba fog kitörni.” Így beszélt,
Megjósolá korunk e helyzetét,
S azt, hogy barátságunk ketté szakad.

WARWICK.
Mindenki éltében van egy tanúság,
A mult idők alakját képező.
Ki arra néz, megjósolhatja az
Hív sejtelemmel a dolgok folyását,
Melyek még nincsenek, de magvaik-
És kezdetökben zárva rejlenek.
Ily dolgok lesznek a kornak szülötti,
S im ennek kényszerű alakja folytán
Láthatta Richard biztos sejtelemmel,
Hogy Northumberland, hűtlen akkor is,
E magból nagy hűtlenséget nevel,
Mely nem találand más földet gyökének,
Mint tégedet.

HENRIK KIRÁLY.
Hát mindez kényszerűség?
Mint kényszerűséget fogadjuk el hát,
Hozzánk jelenleg ép e szó kiált.
Northumberland s a püspök serge, mondják,
Ötven ezer.

WARWICK.
Az nem lehet, mylord:
A hír, miként a viszhang, kétszerezte
A rettegettek számát. Menj pihenni,
Felséges úr. Éltemre mondhatom,
Az eddig általad küldött hadak
Eme zsákmányt könnyen megejthetik.
S nagyobb vigasztalásul most vevém
Glendower halálának biztos hirét.
Felséged szenvedő már két hete,
S baját e zűrzavart órák talán
Növelni fognák.

HENRIK KIRÁLY.
Követem tanácsod’.
S ha véget érend itt bent ím e harczunk,
Akkor, hű lordok, a szent földre tartunk.        (El mind.)

II. SZÍN.

Udvar a Ferde bíró háza előtt, Gloucestershireban.

Ferde és Hallga találkozva jönnek; Redves, Árnyék, Szemőcs, Vékony, Borjú és Szolgák a háttérben.

FERDE.
Ni, ni, ni! Kezet ide, uram, kezet ide. Ugyan korán útra kelt. Hogy van az én jó Hallga barátom?

HALLGA.
Jó reggelt, édes Ferde barátom.

FERDE.
S hogy van az én húgom, az oldalbordája? s kedves szép gyermeke, az én keresztleányom, Léni?

HALLGA.
Ah! az valódi hörcsök, Ferde barátom.

FERDE.
No lám! Arra meg fogadni mernék, hogy Vilmos öcsém jó diák lett. Még mindig Oxfordban van, úgy-e?

HALLGA.
Biz ott, az én költségemre.

FERDE.
Már tán majd a jogtanodába is lép. Én is jártam egykor a Kelemen-collegiumba, a hol, gondolom, még most is beszélnek a pajkos Ferdéről.

HALLGA.
Akkor önt még víg Ferdének hítták, czimbora.

FERDE.
Biz ucscsegéljen hívtak engem holminek, de tettem is ám én holmit takarosan. Ott voltam én, ott volt a kis Hüvelyk János Staffordshireból, a fekete Kopasz Gyuri, meg Górláb Feri és Nyivák Vilmos Cotswoldból. Négy ilyen országháborító azóta se volt együtt egy tanodában. Mondhatom, hogy mi ugyan mindig tudtuk, hol tartózkodnak a jóféle madarak, s köztök a legjobbak rendelkezésünkre is állottak. Akkor még Falstaff Jankó, most sir John, csak kölyök volt s apród Mowbray Tamás norfolki herczegnél.

HALLGA.
Az a sir John-e az, a ki most katonákért jő ide?

FERDE.
Ugyanaz a sir John, épen az. Én láttam őt, mikor a collegium kapujában betörte a Skogan fejét, pedig még akkor csak iczi-piczi volt, nem ilyen magas, s én épen azon a napon verekedtem meg valami Tökfi Sámson nevű gyümölcsárussal, a Grey-collegium mellett. Oh! az ostoba napok, melyeket így elpazaroltam! S ha most elnézem, hogy régi ismerőseim közűl mily sokan elhaltak!

HALLGA.
Mindnyájan utánok megyünk, atyafi.

FERDE.
Bizonyos, igen bizonyos. Nagyon kétségtelen, nagyon kétségtelen. A halál, mint a zsoltáríró mondja, mindenkinek bizonyos. Mindenkinek meg kell halnia. – Hogy adnak egy pár jó jármos ökröt Stamfordban?

HALLGA.
Én bizony nem voltam ott, barátom.

FERDE.
A halál bizonyos. – Él-e még falubelije, az öreg Kétszeri?

HALLGA.
Meghalt.

FERDE.
Lám, lám, meghalt! Jól fel tudta húzni az íjat, s meghalt! Pompásan lőtt. Gaunt János igen szerette és sok pénzben fogadott a fejére. Meghalt! Kétszáz negyven lépésről is bele talált a fehérbe s egy jó nyilvesszőt, kétszáznyolczvan-kilenczven lépésnyire is ellőtt, úgy hogy csupa öröm volt nézni. – Hogy most egy zsák gyapjú?

HALLGA.
Ki milyen: egy jó zsák gyapjú százfont is lehet.

FERDE.
S az öreg Kétszeri csakugyan meghalt?
Bardolph valakivel jő.

HALLGA.
Itt jönnek ketten, mint hiszem, sir John emberei közül.

FERDE.
Jó napot, vitéz urak.

BARDOLPH.
Kérem, melyik itt Ferde, a bíró?

FERDE.
Én vagyok Ferde Róbert, sir, egyik szegény birtokos e vidéken s egyike a király békebíráinak. Miben lehetek szolgálatára?

BARDOLPH.
Kapitányom szivesen köszönti önt. Kapitányom sir John Falstaff, igazi derék lovag s legbátrabb vezér.

FERDE.
Köszönöm üdvözletét. Igen jó vívónak ismertem őt. Hogy van a jó lovag? Hogy van asszony felesége, ha kérdeni bátorkodhatom?

BARDOLPH.
Bocsánat, uram, a katona jobban van accommodálva feleség nélkül.

FERDE.
Helyesen van mondva, sir, igazán; sőt valójában is helyesen van mondva. Jobban van accommodálva! Igen jó; tréfa nélkül, igen jó. A jó phrasisok eleitől fogva, mindig nagyon ajánlatosak voltak. Accommodálva! Ez accomodo-tól származik. Nagyon jó, igen jó phrasis!

BARDOLPH.
Bocsánat, uram, én hallottam e szót. Phrasisnak nevezi azt? Hitemre mondom, a phrasist én nem ismerem; hanem e szóról kardommal is felelek, hogy ez katonaszerű szó, s rendkívül jó hatású egy szó, minden bizonynyal. Accommodálva: azaz, mikor az ember – mint mondják – accommodálva van; vagy mikor az ember – úgy lévén – minek okáért – úgy gondolják, hogy accommodálva van, a mi igen derék dolog.
Falstaff jő.

FERDE.
Nagyon helyes. – Im itt jön a derék sir John. Adja kedves kezét! Adja kedves, érdemes kezét. Bizonyomra mondom, igen jó színben van, nagyon jól bírja az éveket. Isten hozta, kedves sir John.

FALSTAFF.
Örvendek, hogy láthatom magát, derék Ferde Róbert. – Dőzsöli úr, mint gondolom.

FERDE.
Nem, sir John! ez Hallga barátom s megbízott hivataltársam.

FALSTAFF.
Derék Hallga, nagyon magához illik a békebíróság.

HALLGA.
Üdvöz legyen érdemes nagyságod.

FALSTAFF.
Tyhű! Ez rekkenő idő. Uraim, gondoskodtak számomra egy fél tuczat derék legényről?

FERDE.
Gondoskodtunk, sir. Nem tetszik leülni?

FALSTAFF.
Kérem, hadd lássam.

FERDE.
Hol a névsor? hol a névsor? hol a névsor? Hadd lám, hadd lám. Így, így, így, így. No’s tehát uram: Redves Rafáel! Jőjön, a kit szólítok. Úgy legyen, aztán úgy legyen. Hadd lám, hol van Redves?

REDVES.
Itt vagyok, kérem ’ássan.

FERDE.
Mit gondol ön, sir John? Úgy-e tagba szakadt egy ficzkó? Ifjú, erős és jó családból való!

FALSTAFF.
Redvesnek hívnak?

REDVES.
Igen, kérem ’ássan.

FALSTAFF.
Annál inkább ideje, hogy elporlódjál.

FERDE.
Hahaha! Valóban igen pompás. A redves tárgyaknak el kell porlódniok. Rendkívül jó. Igazán, igen jól van mondva, sir John; nagyon jól van mondva.

FALSTAFF.
Vonalat kell rá húzni.        (Ferdé-nek)

REDVES.
Akkor húznák nekem jól, ha szabadon eresztenének. Szegény öreg gazdáném most már el fog pusztulni. Senkije sincs gazdaságához, bajlakodásához. Nem is kéne engemet megvonalazni. Vannak itt mások, a kik ügyesebbek a gyaloglásban, mint én.

FALSTAFF.
Eredj, csitt, Redves; menned kell, Redves; ideje, hogy elkopjál.

REDVES.
Elkopni!

FERDE.
Csitt, kölyök, csitt. Állj félre. Nem tudod, hol vagy? Most a másikhoz, sir John. Hadd lássuk. Árnyék Simon!

FALSTAFF.
No, ezt nekem kell adni, hadd üljek alá. Ez aztán hűs katona lesz.

FERDE.
Hol van Árnyék?

ÁRNYÉK.
Itt, uram.

FALSTAFF.
Ki fia vagy, Árnyék?

ÁRNYÉK.
Az anyám fia, sir.

FALSTAFF.
Anyád fia; könnyen lehet; és apád árnyéka. A nő fia: a férj árnyéka. Gyakran úgy van, valóban; nem sok van benne az apa lényegéből.

FERDE.
Tetszik, sir John?

FALSTAFF.
Az Árnyék nyárra való. Vonalat reá, mert számos árnyékkal kell betöltenünk az ujonczozási ívet.

FERDE.
Szemőcs Tamás!

SZEMŐCS.
Itt!

FALSTAFF.
Szemőcsnek hívnak?

SZEMŐCS.
Igen, uram.

FALSTAFF.
Nagyon is búbos szemölcs vagy.

FERDE.
Megvonalazzam?

FALSTAFF.
Fölösleges. Batyúja a hátára van építve, s az egész figura egy pár vonalon áll. Ne vonalazza meg jobban.

FERDE.
Ha ha ha! Ért ön hozzá, sir; ért ön hozzá, azt már meg kell adni. – Vékony Ferencz!

VÉKONY.
Itt!

FALSTAFF.
Mi a mesterséged, Vékony?

VÉKONY.
Nőszabó vagyok, uram.

FERDE.
Megvonalazhatom?

FALSTAFF.
Meg; de ha férfiszabó volna, ő szabhatna terád egy vonást. Vajon fogsz-e annyi öltést tenni az ellenséges csatarendben, mint tettél egy női szoknyában?

VÉKONY.
Megteszem, uram, a mi tőlem telik, s többet nem kivánhatni.

FALSTAFF.
Helyesen van, derék nőszabó, helyesen van, duzzadozó Vékony. Oly vitéz leszesz, mint egy mérges galamb, vagy egy igen nagy szívű egér. Húzzon egy jó vonást e nőszabóra, Ferde, jó vastagot, édes Ferde.

VÉKONY.
Jobb szeretném, ha Szemőcs ment volna el.

FALSTAFF.
Jobb szeretném, ha férfiszabó volnál, s kifoldozhatnád őt, hogy elmehessen. Én nem tehetem őt közkatonává, ki annyi ezernek vezetője vagyok. Elégedjél meg ezzel, leghatalmasabb Vékony.

VÉKONY.
Megelégszem.

FALSTAFF.
Le vagyok kötelezve, tiszteletreméltó Vékony. – Ki következik?

FERDE.
Zöldi Borjú Péter!

FALSTAFF.
Ej, hadd lám azt a Borjút.

BORJÚ.
Itt.

FALSTAFF.
Isten bizony, derék egy kölyök. No vonalazza meg Borjút, míg ismét rá nem bődűl.

BORJÚ.
Oh Istenem uram! Kedves kapitány úr –

FALSTAFF.
Mit, hát előbb rábődülsz, mint megvonalaznának?

BORJÚ.
Oh Istenem, hiszen én beteges ember vagyok.

FALSTAFF.
Mi a betegséged?

BORJÚ.
Istentelen nátha, uram; köhögés, uram, melyet a király számára harangozva kaptam, koronázása napján.

FALSTAFF.
No, majd jól begombolkozva mégy a háborúba; elűzzük a náthádat; s gondom lesz rá, hogy barátid harangozzanak éretted. – Ennyin vannak mindössze?

FERDE.
Hiszen már kettővel többet kiáltottam elő, s önnek csak négy jár innen. – Kérem, menjünk ebédelni.

FALSTAFF.
Nem bánom, egyet iszom velök; de az ebédet be nem várhatom. Igen örülök, hogy láthattam, Ferde barátom.

FERDE.
Oh sir John, emlékszik még ön, mikor egy egész éjet együtt tölténk a sz.-györgymezei szélmalomban?

FALSTAFF.
Ne többet arról, kedves Ferde, ne többet arról.

FERDE.
Hah, mily víg éjjel volt az! S vajon él-e még Északi Háni?

FALSTAFF.
Él, Ferde barátom.

FERDE.
Sohasem férhetett össze velem.

FALSTAFF.
Soha, soha; mindig azt mondta, hogy Ferde urat ki nem állhatja.

FERDE.
Tudj’ az ördög! vérig is tudtam őt boszszantani. Akkor ő szabad portéka volt. Jó bőrben van-e még?

FALSTAFF.
Megvénűlt, Ferde, megvénűlt.

FERDE.
No hisz meg kellett vénűlnie; nem is lehet más, mint vén; természetes, hogy vén, hisz már akkor is megvolt neki Északi Róbert az öreg Északitól, mielőtt én a Kelemen-collegiumba kerültem.

HALLGA.
Annak ötvenöt éve.

FERDE.
Hej, kedves Hallga barátom, ha maga azt látta volna, a mit e lovag és én láttunk! No nem igaz-e, sir John?

FALSTAFF.
Hallgattuk az éjféli óraütést, Ferde.

FERDE.
Úgy van, úgy van, úgy van. Valóban úgy van, sir John. Jelszavunk volt: rajta, fiúk!… Menjünk ebédelni, menjünk ebédelni. Oh azok a napok, melyeket mi értünk! Jerünk, jerünk.        (Falstaff, Ferde s Hallga el.)

BORJÚ.
Drága, jó Bardolph káplár uram, tegyen egy jó szót mellettem. Fogja, négy darab tíz shillinges, franczia pénzben. Valósággal, én akár felakasztassam magam’, akár elmenjek: ámbár a mi engemet illet, nem sokat törődöm vele, hanem hát nincs kedvem hozzá; s a mi engemet illet, szeretnék együtt maradni pajtásimmal; különben, a mi engemet illet, nem sokat gondolnék vele.

BARDOLPH.
Jó; állj félre.

REDVES.
Kedves káplár kapitány uram, öreg háziasszonyomért, tegyen egy szót mellettem. Ha én elmegyek, senkije se marad, a ki valamit lendítsen körülte; öreg, nem segíthet magán. Itt van negyven shilling.

BARDOLPH.
Jó; állj félre.

VÉKONY.
Lelkemre! Én nem törődöm az egészszel: egyszer hal meg az ember: egy halállal mindnyájan tartozunk. E miatt soha sem csüggedek el. Ha ez a végzetem, jó; ha nem, az is jó. Nincs oly becses ember, hogy fejedelmét ne szolgálhatná. Legyen, a mint lenni akar. Ki ez évben meghal, az aztán a jövőre kvitt!

BARDOLPH.
Helyes! Nagyon derék ficzkó vagy.

VÉKONY.
Nem, én nem akarok elcsüggedni.
Falstaff s a Bírák visszajönnek.

FALSTAFF.
No urak, hány legényt kapok?

FERDE.
Négyet, a melyik tetszik.

BARDOLPH.
Kérem, sir, egy szóra. Redves meg Borjú harmincz forintot adtak, hogy bocsássuk szabadon.

FALSTAFF.
Helyes, jól van.

FERDE.
No sir John, melyik négyet akarja ön?

FALSTAFF.
Válaszszon helyettem.

FERDE.
No hát Redves, Borjú, Vékony meg Árnyék.

FALSTAFF.
Redves meg Borjú! Te Redves, itthon redvesülj, míg szolgálatra alkalmas többé nem leszesz; te pedig Borjú, növekedjél, míg arra való leszesz. Egyitek se kell.

FERDE.
Sir John, sir John, megrövidíti ön magát. Ezek a legválogatottabb legények, s óhajtanék a legjobbakkal szolgálni.

FALSTAFF.
Hát maga tanít engem legényeimet megválogatni, Ferde? Tagját, húsát, termetét, nagyobb vagy kisebb alakját tekintem én az embernek? Szellem a fő dolog, Ferde. Ime, itt van Szemőcs: lásd, a mily girbe-görbe egy alak ez, s mégis oly gyorsan tölt és lő, mint a hogy a rézmíves kalapál; sebesebben jő s megy, mint a ki a serfőző vedrét emelgeti a kútostoron. S ez a keszegarczú ficzkó, Árnyék! Ezt a legényt adja nekem. Ez ugyan nem szolgál terjedelmes czélpontúl az ellenségnek: akár egy tollkés élire czélozzon az ellenfél. S ha vissza kell vonulni, mily gyorsan fog rohanni ez a Vékony nőszabó. Csak e vézna legényeket ide, tartsák meg a vastagokat. Adj csak a Szemőcs kezébe egy könynyű puskát, Bardolph.

BARDOLPH.
Ne, Szemőcs. Indulj! Így, így, így.

FALSTAFF.
Addsza csak nekem a puskádat. Így! Jól van. Rajta! Igen helyesen van, rendkívül jól van. Oh csak mindig ilyen kicsi, sovány, öreg, kopasz lövészem legyen. Igazán igen jól van, Szemőcs, derék ficzkó vagy. Nesze, itt van egy hatos.

FERDE.
Még nem mestere foglalkozásának, nem érti még jól. Emlékszem, midőn a Kelemen-collegiumban levén, a városi gyepen, a mint az Arthur-féle játékban sir Dagonet szerepét vittem, ott volt egy kis mozgékony fiú: az is épen így forgatta fegyverét, az is így sürgött-forgott, ide czélzott, oda czélzott, piff! paff! úgymond, puff! Aztán tova ugrott, meg visszakerült. Soha se láttam ilyen kölyköt.

FALSTAFF.
E fiúk aztán megteszik, Ferde. Isten tartsa, édes Hallga. De nem szaporítom a szót. Isten áldja mindkettőjöket. Köszönet. Még ez éjjel tizenkét mérföldet kell útaznom. Kabátot e katonákra, Bardolph.

FERDE.
Az ég áldja önt, sir John. Isten adjon szerencsét s nekünk békességet. Ha visszatér, látogassa meg házamat; hadd újítsuk meg régi ismeretségünket; meglehet, én is vele megyek az udvarhoz.

FALSTAFF.
Adja Isten; szeretném, ha úgy lenne.

FERDE.
Meglesz, a mint mondtam. Isten vele!        (Ferde és Hallga el.)

FALSTAFF.
Isten velök, úri uraságok. Most, Bardolph, vezesd innen tovább a legénységet. (Bardolph s az Ujonczok el.) Ha visszatérek, majd megmellesztem én e békebírákat. Ferde bíró egyenességét már megvizsgáltam. Istenem, Istenem, mennyire is uralkodik rajtunk öregeken a hazugság bűne! Ez a czinabár békebíró örökké ifjúkori szilajságáról, meg a Turnbull-utczán végbevitt csínjairól fecsegett előttem. Pedig minden harmadik szava hazugság volt, melyet pontosabban fizetett a hallgatónak, mint szokták a török adót. Emlékszem rá a Kelemen-collegiumból: olyan volt akkor, mint egy kis bábu, melyet ebéd után a sajt héjából faragcsálnak. Ha mezítelen volt, természetesen úgy nézett ki, mint egy hámozott retek, melyre késsel valami nevetséges fejet metszettek. Oly vézna volt, hogy rövidlátó szem észre sem vehette terjedelmét. Az éhségnek igazi geniusza, s mellé oly nyulánk, mint egy majom. A szajhák csak Babszem Jankónak hívták. A divatnak mindig későn kullogott utána; oly nótákat dúdolt azoknak a kiseprűzött fehérszemélyeknek, melyeket másoktól hallott fütyörészni; de rá esküdött, hogy maga csinálta, hogy az ő saját éji dalai. És most ez a csörgősapkás keszeg, földes úrrá lett? Oly bizalmasan beszél Gaunt Jánosról, mintha te s tu czimborája volna; pedig megesküdném rá, hogy egyszer látta a vívótéren, s akkor is betörte a fejét, mivel a marshal emberei közé tolakodott. Én láttam ezt, s azt mondtam Gaunt Jánosnak, hogy nagyon ferdén ütött: mert őt ugyan, egész minéműségével együtt, be lehetett volna szorítni egy angolna-bőrbe, s egy öreg trombita öble szállásúl, sőt udvarul szolgálhatott volna neki. S most íme! Barma és földje van. Megismerkedem vele, ha visszatérek, s akármi legyek, ha belőle egy pár bölcsekkövét ki nem sajtolok. Ha az ifjú potyka csalétke lehet az öreg csukának, nem látom át, a természet törvénye szerint, miért ne kaphatnék én őutána. No, majd megtanít az idő; ezzel vége.        (El.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Erdő Yorkshireban.

A yorki Érsek, Mowbray, Hastings, s Mások.

ÉRSEK.
Hogy hívják ezt az erdőt?

HASTINGS.
A Galtree-erdő ez, szolgálatodra.

ÉRSEK.
Álljunk meg itt s bocsássunk kémeket
Ellenfelünk számát kikémlelni.

HASTINGS.
Mi már bocsátánk.

ÉRSEK.
        Az nagyon helyes.
Testvér barátim e nagy vállalatban!
Jelentenem kell, hogy Northumberlandtól
Hozzám újabb levél jött, melynek ez
Hideg tartalma, czélja, lényege:
Személyesen ohajtna jönni oly
Erős sereggel, mint rangjához illő;
De annyit össze nem szerezhetett,
S szerencséjét érlelni visszatért
Skóthonba; hő imában kéri ott,
Hogy túlszárnyalja kezdeményetek
Az ellenfél ijesztő vészeit.

MOWBRAY.
Így porba hullt hozzá kötött reményünk
S apró darabra tört.
Hírnök jő.

HASTINGS.
        No, mondd, mi hír?

HÍRNÖK.
Ez erdőtől nyugatra, alig egy
Mértföldre, zárt sorban közelg az ellen.
Számát az elfoglalt térből magam
Mintegy harminczezernek gondolom.

MOWBRAY.
Ép annyinak sejtettük azt mi is.
Előre hát! Álljunk csatát vele.
Westmoreland jő.

ÉRSEK.
Mi fegyveres vezér közelget itt?

MOWBRAY.
Úgy gondolom, Westmoreland ez talán.

WESTMORELAND.
Üdvöt, köszöntést küld tábornokunk,
János vitéz, Lancaster herczege.

ÉRSEK.
Mylord Westmoreland, mondd nekem nyugodtan,
Mi czélja van jöttödnek?

WESTMORELAND.
        Jó, mylord;
Beszédem lényegét tehát egészen
Hozzád intézem. – Ha a lázadás,
Aljas, vásott tömegben, mint szokott,
Vérengező ifjak vezérletén,
Dühtől kisérve, koldus népek és
Suhanczoktól gyámolva tűnne föl,
Mondom, ha így saját természetes
Igaz szinében fogna megjelenni
Az átkos fölkelés: se ön magad,
Tisztelendő atyám, se e nemes
Lordok bizony nem lennétek ma itt,
Hogy fényetekkel vonjátok be a
Vérengező lázongás rút alakját.
S te, lord érsek, kinek székét csupán
Polgári béke tartja fen, kinek
Szakálát a béke ezüst keze
Simitgatá, tanulmányit s egész
Bölcseségét a béke ápolá,
Kinek fehér talárja tisztaság,
Békegalamb s áldó szellem jele:
Mért forditád ily rosszúl tenmagad’,
A béke nyelvéről, mely oly szelid,
A harcz zajos, zordon beszédire?
Tintádat vérré, könyvedet paizszsá,
Lándzsákká tollaid’, s szent nyelvedet
Csatába hívó hangos harsonává?

ÉRSEK.
Mért tettem én így? ez tehát a kérdés.
Imé ezért: kórok vagyunk mindnyájan,
S mivel sivár, tobzódó életünk
Oly égető lázat hozott reánk,
Vért kell bocsátnunk. Épen e ragálytól
Mérgezve halt volt meg Richard király.
Azonban, drága lord Westmoreland,
Orvos szerepben én itt nem vagyok,
Se nem, mint a békének ellene
Vegyültem harczi férfiak közé;
Hanem miként félelmes háború
Tüntem föl kis korig gyógyitni a
Szerencséjökbe’ kór kedélyeket,
S tisztitni a dugúlást, mely bezárja
Életerünket. Halld világosabban.
Igazságos mérlegbe tettem én
Harczunk veszélyit, s azt, mit szenvedünk:
S keservünk súlyosb, mint e harczi baj.
Időnk folyása, látjuk, merre tart,
Nyugodt körünkből im kikényszerit
Zugó árjával a jó alkalom.
Minden panaszt pontokba foglalánk,
Midőn időnk volt, még e harcz előtt.
S benyujtók a királynak: ámde ott
Nem nyerhetett szavunk meghallgatást.
Ha sérelmünk volt és panaszra mentünk,
Személyétől elzártak ép azok,
A kiktül a sérelmeket vevők.
Közel mult napjaink veszélyei,
Melyeknek emléke még látható
Vérrel van írva a földön, s a példák,
Miket szolgáltat minden pillanat,
Hajtottak e nem illő fegyverekhez,
Nem a békét, vagy annak bárminő
Részét megtörni, sőt hogy azt valóban
Megállapítsuk név s lényeg szerint.

WESTMORELAND.
Mikor nem nyertetek kihallgatást?
S miben busíthatott meg a király?
Avagy melyik peer fent reád fogat,
Hogy ím e lázadás törvénytelen
Vérkönyvét szent pecséttel látod el
S a fölkelés élit megszenteled?

ÉRSEK.
A közhazát, közös testvéremet
Teszem magán sérelmem részesévé
Testvér öcsém családi kinjaért.

WESTMORELAND.
Nincs ily ürügyre szükség e miatt,
Avagy ha van, nem téged illet az.

MOWBRAY.
Hát hogy ne! Részben őt, s bennünket is,
Kik a multak sulyát érezzük, és
Türjük, hogy e napok folyása oly
Nehéz és jogtalan kézzel nyomul
Becsűletünkre.

WESTMORELAND.
Oh, mylord Mowbray,
E kort saját szükségiből itéld,
És át fogod látni, hogy a kor az,
S nem a király, kitől szenvedni kell.
Mi téged illet, én nem látom át,
Hogy néked a király vagy a jelen kor
Adott-e csak egy iznyi alapot,
Melyen panaszt emelj. Nem kaptad-é meg
Dicső emlékü boldogult atyád
Norfolki herczeg méltóságait?

MOWBRAY.
S mit veszthetett atyám becsűletében,
Hogy annak újra kell bennem fölélni?
Szerette a király; de akkor úgy állt
Hazánk, hogy őt száműzni kényszerült.
S akkor, midőn Bolingbroke Henrik és ő,
Nyeregbe pattantak mindketten, és
A tüsszögő mént sarkantyúba kapva,
Lándzsájokat föl és sisakjokat le,
Melynek aczélrostján átvillogott
Szemök, s a harsonára összetűztek;
Akkor, midőn mi sem tartóztatá
Bolingbroke mellétől atyámat, oh!
Midőn botját ledobta a király:
Önélte függe akkor e boton;
Ledobta önmagát s mind, mind vele,
Kiket bevádlás vagy fegyver hatalma
Gyötört azóta Bolingbroke alatt.

WESTMORELAND.
Beszélsz, lord Mowbray, s nem tudod, miről.
Hereford gróf Angliában akkoron
A leghősebb lovag hírében állt,
S nem tudni, kit kegyelt voln’ a szerencse;
De bár atyád leende győztes ott,
Nem vitte voln’ az el Coventryből:
Gyülöletet kiáltott volna rá
Egész hon egyhangúlag, míg szerelmök
S imájok csak Herefordban egyesült,
Kit akkor inkább bálványoztak és
Tiszteltek, áldottak, mint a királyt.
De most czélomra ez nem tartozik;
Panasztokat jövék meghallani
Herczeg vezérünktől, s jelenteni,
Hogy ő kihallgatand, és a miben
Kérelmetek jogosnak mondható,
Megnyeritek, mind elsimítva azt,
Mi ellenfélt mutatna bennetek.

MOWBRAY.
Csikart ajánlat, kényszerítve jő;
Fortély, de nem szivesség szüli ezt.

WESTMORELAND.
Mowbray, csalódol, hogyha úgy veszed.
A kegy ajánlja ezt, nem félelem.
Mert íme nézd, itt vannak sergeink;
S becsűletemre, mind oly önbizott,
Hogy félelemről gondolatja sincs.
Harczsoraink mind hírnevesbek és
Fegyverszokottabbak vitézeink;
Készűletünk erős; ügyünk igaz:
Ekként az ész is bátorságra int.
Ne mondd hát, hogy ajánlatunk csikart.

MOWBRAY.
Az én szómmal ugyan nem alkuszunk.

WESTMORELAND.
Ez csak hibás lépted szégyenjele:
Rohadt gyümölcshöz érni sem lehet.

HASTINGS.
Van-é János herczegnek teljhatalma
Az atyjától oly mérvben adva, hogy
Meghallja majd feltételünket és
Határozólag döntsön a felett?

WESTMORELAND.
Hisz az már megvan fővezér nevében.
Ily léha kérdést kár csak tenni is.

ÉRSEK.
Akkor, Westmoreland, vedd ez iratot:
Közsérelminket tartalmazza ez.
Ha minden pontja orvosolva lesz,
S ügyünk baráti itt és mindenütt,
A kik e vállalathoz csatlakoztak,
Kellő alakban fölmentetnek, és
Nekünk s czélunknak biztosíttatik,
Hogy mindez ígény rögtön teljesül:
Szerény medrünkbe visszatávozunk
S a béke karján fűzve lesz erőnk.

WESTMORELAND.
Közlendem a vezérrel. – Lordjaim!
Találkozzunk a két sereg között,
S végezzük békén, Isten adja, vagy
Ha nem, vitánk helyén nyuljunk a kardhoz,
Hadd döntsön az.

ÉRSEK.
        Akkép teszünk, mylord.        (Westmoreland el.)

MOWBRAY.
Szivemben azt sugdossa valami,
Hogy békeszerződésünk meg nem áll.

HASTINGS.
Ne félj; ha a békét oly széles és
Határozott alapra fektetendjük,
Minőn igényeink most nyugszanak:
Megáll e béke, mint a sziklabércz.

MOWBRAY.
Igen, s értékünk olyatén leend,
Hogy bárminő csekély, költött esetkét,
Sőt bármi léha, hitvány ál okot
E tett után itélend a király,
S bár vértanúvá lesz királyhüségünk,
Oly zord szelekbe fognak szórni, hogy
Buzánk is oly könnyű lesz, mint a polyva,
S különbséget jó és rossz nem talál.

ÉRSEK.
Nem, nem, mylord; nem így! Hisz a király
Az ily hitvány törődést únja már,
Látván, hogy egy kiölt kétely nyomán
Élő utódiban más két nagyobb kel.
Tisztára törli tábláját azért,
S emléke nem tűr mende-monda-ajkat,
Mely veszteségit ismételve mindig
Fölemlegesse. Mert jól tudja, hogy
E hont soha ki nem irthatja úgy,
A mint gyanúja rá alkalmat ád.
Úgy összenőtt itt ellen és barát,
Hogy a midőn egy ellenfélt kiránt,
Megsért, megingat egy barátot is.
Olyan hazánk, mint durva nő, a kit
Az ingerelt férj ütleggel fenyít,
S az akkor gyermekét elébe tartja:
És a fenyítni kész kar csak megáll,
Mely az ütésre már emelve volt.

HASTINGS.
De meg már a király vesszője mind
El is kopott a régi felkelőkön,
S most büntetésre nincs már eszköze,
Hatalma: mint a karmatlan oroszlán,
Ijeszt, de nem ragadhat meg.

ÉRSEK.
        Való!
Azért, nemes lordmarshal, elhihetd,
Ha most kiegyezésünk létre jő,
A béke, mint a meggyógyult törött csont,
Erősb lesz a törés által.

MOWBRAY.
        Legyen.
De lord Westmoreland íme visszatért.
Westmoreland jő.

WESTMORELAND.
Közel van a herczeg. Tetszik tehát
Ő fenségével sergeink között
Illő távolban összejönnötök?

MOWBRAY.
Isten nevében! Indulj, Yorki fenség.

ÉRSEK.
Üdvözletünket vidd, mylord; megyünk.        (El mind.)

II. SZÍN.

Az erdő más része.

Egyik oldalon Mowbray, az Érsek, Hastings s Mások; másik oldalon Lancaster János Herczeg, Westmoreland, Tisztek és Kiséret jönnek.

JÁNOS HERCZEG.
Üdvözlek itt téged, Mowbray rokon.
Főtisztelendő érsek, jó napot.
Lord Hastings, jó napot mindnyájatoknak.
Mylord York, hozzád illendőbb vala,
Midőn nyájad, a harangok szavára,
Körödbe gyűlt hallgatni áhitattal,
A szent írást miként értelmezed,
Mint ércz vitézül megjelenned itt,
Zendült csoportot híva harsonáddal,
S a tant fegyverré, és az életet
Halállá téve. A ki egy király
Szivébe van bezárva és kegye
Napsúgarán növekszik, hogy ha tán
A fejdelem szivével visszaélne,
Ily fenség árnyában, ah, mennyi vészt
Szülhetne! Lord érsek, így vagy te is.
Ki nem hallá, mi mélyen ismered
Az úr könyvét, és hogy tanácsiban
Te vagy előttünk szószólója, sőt
Isten megtestesült igéje vagy,
Igaz közbenjáró és közvetítő
Az ég szentsége és malasztja s a mi
Gyarló művünk között? S vajon ki hinné,
Hogy állásod diszével visszaélsz,
S az ég kegyét és pártfogásit úgy
Használod becstelen tettekre, mint
Gonosz kegyencz a fejdelem nevét?
Isten nevében buzdítád a népet
Helyettesére, jó atyámra föl,
S az ő, az ég békéje ellenére
Itt egybe csődítéd.

ÉRSEK.
        Lancaster herczeg,
Nem jöttem én atyád békéje ellen,
De, mint említém Westmorelandnak is,
A zűrzavart kor, a közérzület,
Magunkat biztositni, kénytet ily
Idétlen állapotra. Elhozák
Fenségednek sérelmünk czikkeit,
Miket gunynyal dobott vissza az udvar,
S ép ez szülé aztán a háborút,
E hydra kölyköt, melynek zord szemét
Álomra bűvölné jogos igényink
Győzelme, s az őszinte hódolat
E szédülettől mentve, a király
Lába elé szelíden omlanék.

MOWBRAY.
Avagy ha nem, kisértjük a szerencsét
Utolsó emberig.

HASTINGS.
        Habár kidőlünk,
Lesz még segélyünk, mely pártunkra áll;
Ha ez bukik, majd fölsegít amaz:
Ekként a baj örökségűl marad,
S firól fira fog szállni a viszály,
Míg Angliának nemzedéke lesz.

JÁNOS HERCZEG.
Fölszínes vagy, Hastings, nagyon fölszínes,
Így mérve a jövő mélységeit.

WESTMORELAND.
Nem mondaná ki fönséged nekik,
Miben méltatja hát sérelmöket?

JÁNOS HERCZEG.
Méltánylom én mind és helyeslem azt,
S vérem becsűletére esküszöm,
Félreérték atyám szándékit és
Körötte némelyek nagyon hibásan
Használgaták hatalmát, czéljait.
Mind e panaszt gyorsan megorvosoljuk,
Szavamra meg. S ha ezt eléglitek,
Népeiteket bocsássátok haza,
Miként mi a miénket, és a két
Sereg közt igyunk béke-áldomást.
Megújitott barátságunk jelét
Vigyék innen minden szemben haza.

ÉRSEK.
Herczegi szódat kérem én ezekre.

JÁNOS HERCZEG.
Itt a szavam! S meg is tartandom azt.
Most erre már iszom nagyságodért.

HASTINGS.
Menj, kapitány, (egy Tisztnek) menj, vidd meg a seregnek,
E békehírt; fizesd ki és bocsásd szét.
Örülni fognak rajta, csak siess.        (Tiszt el.)

ÉRSEK.
Egészségedre, lord Westmoreland!

WESTMORELAND.
Köszönet érte. Tudnád csak, mi nagy
Fáradságomba van e békemű,
Bizton ihatnál; no hanem szivem
Nyiltabb leend irántad ezután.

ÉRSEK.
Nem kétkedem benned.

WESTMORELAND.
        Nagyon örűlök.
Egészségedre, jó Mowbray rokon.

MOWBRAY.
Ép jó időben is kivánod azt,
Mert hirtelen rosszúl érzem magam’.

ÉRSEK.
Csapás előtt mindig vígak vagyunk;
A kedvetlenség jó sikert jelez.

WESTMORELAND.
Vidulj tehát, rokon, mert hirtelen
Bajod nekünk holnapra jót jelent.

ÉRSEK.
No én nagyon könnyen érzem magam’.

MOWBRAY.
Annál rosszabb, ha a szabály igaz.        (Örömzaj a háttérben.)

JÁNOS HERCZEG.
A béke-szó zeng. Im halljátok a zajt.

MOWBRAY.
Győzelem után lett volna ez helyén.

ÉRSEK.
A béke is hódításjellemű,
Ha mindkét fél dicsőn legyőzeték
És egyik sem veszít.

JÁNOS HERCZEG.
        Eredj, mylord,
Bocsásd el a mi hadsergünket is.        (Westmoreland el.)
S most hadd vonuljanak csapatjaink
Im itt előttünk: ismerjük meg így,
Kikkel kellendett állanunk csatát.

ÉRSEK.
Eredj, lord Hastings, hadd léptessenek
Előttünk el, míg szét nem oszlanak.        (Hastings el.)

JÁNOS HERCZEG.
Remélem, együtt töltjük itt az éjt.
Westmoreland visszajő.
Nos mért van együtt még a hadsereg?

WESTMORELAND.
Vezéreink, mert állni rendeléd,
Nem mennek el, míg nem hallják szavad’.

JÁNOS HERCZEG.
Ismérik tisztöket.
Hastings visszajő.

HASTINGS.
Mylord, hadsergünk immár szétoszolt:
Fut, mint a jármot elvetett tinó,
Éjszak, kelet, dél és nyugat felé,
Vagy mint a szünidőt nyert iskola
Rohan játékhelyére és haza.

WESTMORELAND.
Jó hír, lord Hastings: ennek díjaul
Foglyom vagy árulásodért, áruló;
Te is, lord érsek; lord Mowbray, te is:
Mind elfoglak honárulástokért.

MOWBRAY.
Jogos, becsűletes az ily fogás?

WESTMORELAND.
Hát szövetségtek az?

ÉRSEK.
Ily szószegő vagy!

JÁNOS HERCZEG.
        Szót nem adtam én,
Csak orvoslást igértem felhozott
Sérelmiteknek, mit, becsűletemre!
Legjobb lélekkel véghez is viszek.
De, lázadók, a díjt vegyétek el,
Mit lázadás, mit ily tett érdemel.
Dőrék valátok harczot kezdeni,
Bárgyúk a serget szétereszteni.
Doboljatok! El a futók után!
Az ég harczolt ma, nem mi a csatán.
Ez árulókat vérpadra vigyétek:
Az a nyugágy, melyben kihúny e vétek.        (Mind el.)

III. SZÍN.

Az erdő más része.

Csatazaj. Rohamok. Falstaff és Coleville találkozva jönnek.

FALSTAFF.
Mi a neved, uram? Miféle rendű s honnan való vagy?

COLEVILLE.
Lovag vagyok, uram, s nevem Coleville de Völgyi.

FALSTAFF.
Tehát Coleville a neved, lovag a rangod, s völgy a lakhelyed. Legyen hát neved ezután is Coleville, rangod áruló s lakhelyed a börtön: elég mély hely arra, hogy ezután is Coleville de Völgyi maradj.

COLEVILLE.
Nemde nem sir John Falstaff vagy-e?

FALSTAFF.
Akárki vagyok, vagyok olyan legény, mint ő. Megadod-e magadat, vagy izzadjak éretted? Ha izzadok, barátid könycseppjei lesznek azok, melyeket halálodon fognak sírni. Azért csak ébreszd fel magadban a félelmet és rettegést, fordulj könyörűletemhez.

COLEVILLE.
Én azt hiszem, sir John Falstaff vagy, s e hitben megadom magamat.

FALSTAFF.
A nyelvek egész iskoláját érzem hasamban, s azok között egy sem beszél más szót, csupán az én nevemet. Csak valamivel volna kisebb a hasam, én volnék a legtevékenyebb ficzkó Európában; de ez a háj, ez a háj, ez a háj egészen tönkre juttat. Itt jön vezérünk.
Lancaster János Herczeg, Westmoreland s Mások jönnek.

JÁNOS HERCZEG.
Elmult a harcz-hév, már tovább ne üldjük.
Jó Westmoreland, hívd vissza sergeinket.        (Westmoreland el.)
Falstaff, ugyan hol késtél ekkorig?
Megjösz, mikor mindennek vége van.
E lomha tréfáid alatt bizony
Előbb-utóbb megroppan a bitó.

FALSTAFF.
Sajnálnám is, mylord, ha úgy nem történnék. Soha sem is tudtam máskép, mint hogy a vitézség jutalma gyalázat és pironság. Hát fecskének, nyilvesszőnek vagy ágyúgolyónak tart fenséged engem? Hát öreg, nehézkes mozgásomban gondolat sebességével bírjak? Hiszen a lehetőség legrendkívülibb czammogásával siettem ide; száznyolczvannál több postalovat lovagoltam agyon; s itt az utazástól ekkép kimerűlten, tiszta és szeplőtlen vitézségemben, foglyommá tettem sir John Coleville de Völgyit, egy szörnyen dühös lovagot és vitéz ellenséget. Azonban minek a sok beszéd? Meglátott, megadta magát, úgy hogy jogosan elmondhatom ama horgas orrú római ficzkóval: jöttem, láttam, győztem.

JÁNOS HERCZEG.
Az inkább az ő udvariassága volt, mint a te érdemed.

FALSTAFF.
Azt nem tudom: itt van, im átadom. Csak arra kérem fenségedet, jegyeztesse föl ezt is a mai nap többi eseményével; különben, Istenemre, magam készítek arról egy külön verses históriát, saját arczképemmel a tábláján, a mint Coleville a lábamat csókolja. Ha pedig én erre kényszerülök, ne higyenek többé nemesi parolának, ha önök mindnyájan megaranyozott réz krajczárok nem lesznek hozzám képest, ha a hírnév derűlt égboltján túl nem sugározom mindnyájokat, mint a teli hold a levegő izzó hamvszikráit, melyek ahhoz képest csak gombostűfejeknek látszanak. Adjátok meg azért, a mi megillet, hadd hágjon magasra az érdem.

JÁNOS HERCZEG.
A tied igen súlyos a fölfelé hágásra.

FALSTAFF.
Tehát hadd világítson.

JÁNOS HERCZEG.
Világítani meg igen sűrű.

FALSTAFF.
No, csak tegyen vele úgy, drága herczegem, hogy javamra legyen, s nevezze, a minek akarja.

JÁNOS HERCZEG.
Coleville a neved?

COLEVILLE.
Igen, mylord.

JÁNOS HERCZEG.
Elhírhedt lázadó vagy, Coleville.

FALSTAFF.
S elhírhedett hű jobbágy fogta el.

COLEVILLE.
Olyan vagyok, mylord, mint főnökim,
Kiket követtem, és ha rám figyelnek,
Ily olcsón őket meg nem nyerheted.

FALSTAFF.
Hogy ők mily áron adták el magokat, nem tudom; de te, mint afféle jámbor vitéz, hogy ingyen adtad magadat, fogadd köszönetemet magadért.
Westmoreland visszajő.

JÁNOS HERCZEG.
Nos, felhagytatok az üldözéssel?

WESTMORELAND.
Az üldözés megszűnt, visszavonultunk.

JÁNOS HERCZEG.
Gyors büntetés végett most Colevillet
Küldd Yorkba összeesküdt társival.
Te menj velök, Blunt; őrizd biztosan.        (Coleville őrizet alatt el.)
S az udvarhoz siessünk, lordjaim;
Királyatyám, hallom, nehéz beteg.
Ő felségéhez küldjünk hírt előre,
S rokon, te vidd azt hozzá vigaszúl;
Utánad majd mi is gyorsan megyünk.

FALSTAFF.
Kérem, mylord, hadd menjek én Glostershiron keresztűl, s ha az udvarhoz érkezik fenséged, szíveskedjék, drága jó uram, egy pár jó szót vetni mellettem.

JÁNOS HERCZEG.
Isten veled, Falstaff! Tisztemben én
Inkább emellek, mint érdemlenéd.        (El.)

FALSTAFF.
Hiszen csak eszed volna hozzá, jobb volna az, mint herczegséged. Ez a lágymelegvérű fiú valóban nem szeret engem. Senki sem is indítja azt nevetésre; de nem is csoda, hiszen bor-nemisza. Nem is lesznek ám ezek a szerény gyerkőczék emberek a gáton: mert az a sok vízital és halétel oly rendkívül meg fogja hűteni véröket, hogy valami férfiúi sápkórba esnek, s ha megházasodnak, csupa leányokat fognak nemzeni. Általában dőrék és pulyák, minő közülünk is válhatnék, de a fölhevűlés nem engedi. – A jó spanyol bornak kettős hatása van. Agyába száll az embernek s eloszlatja ott az azt környező, ostoba, sűrű és nyers gőzöket; fogékonynyá, elevenné, találékonynyá teszi azt, röpke, tüzes és gyönyörködtető képekkel teljessé; s ha ezek aztán a hangra, a nyelvre szállanak, kitűnő élcz válik belőlök, s ez az ő születésök. A jó spanyol bor második sajátsága a vér fölmelegítése, mely előbb hideg s megaludt levén, a májat fehérré, sápadttá teszi, s ez a kislelkűség s gyávaság ismertető jele; de a bor fölhevíti azt s belülről egész a legvégsőbb részekig kerengésbe hozza. Kivilágítja az arczot, mely mint őrtűz, az embernek nevezett egész kis királyságot fegyverre szólítja, mikor aztán a test minden lakója és parányi élő szellemei kapitányuk, a szív elé sereglenek, mely e kisérő csapat által nagygyá nőve, felfuvalkodva, hősi tetteket visz véghez. S vitézségét a jó bortól kapja, úgy hogy a fegyverekben jártasság is semmi a bor nélkül; az hozza azokat működésbe. A tanultság elásott kincs, melyen az ördög ül, míg a bor el nem riasztja róla s forgalom- és használatba nem hozza. – Henrik herczeg azért oly vitéz, mert hideg vérét, melyet természetesen apjától kellett öröklenie, mint valami sovány, terméketlen földet, megkövérítette, felszántotta, megmívelte, rendkívül kitartó szorgalmas ivása által az igen jó és termékenyítő borocskának, úgy hogy végre igen hevessé és vitézzé lett. – Ha ezer fiam volna is, az első emberi szabály, melyre őket tanítanám, az volna, hogy le kell mondaniok a vízitalról, s a borhoz kell szegődniök.
Bardolph jő.
Mi újság, Bardolph?

BARDOLPH.
Az egész sereg el van bocsátva s feloszlatva.

FALSTAFF.
Hadd menjenek. Én Glostershire felé tartok s felkeresem ott Ferde Róbert uramat. Megpuhítottam már az ujjaim közt, rövid nap pecsételni is fogok vele. Jer te is velem.        (El mind.)

IV. SZÍN.

Westminster. Terem a palotában.

Henrik Király, Clarence, Humphrey Herczeg, Warwick és Mások.

HENRIK KIRÁLY.
Ha végit adja Isten e viszálynak,
A mely most itt vérzik kapunk előtt,
Az ifjakat dicsőbb mezőre viszszük,
S mást nem húzunk, csak szentelt kardokat.
Készek hajóink, sergünk összegyüjtve,
S távollétünkre már helyettesink
Kirendelvék; minden vágyunk szerint megy,
Csak testerőnk hiányzik némileg,
S időnk, míg a jelenleg lázadók
Kormányzatunk igáját felveszik.

WARWICK.
Mindkettő csakhamar vigasztalandja Felségedet.

HENRIK KIRÁLY.
Humphrey, Gloster fiam,
Hol van herczeg testvéred?

HUMPHREY.
Windsorba ment vadászni, úgy hiszem.

HENRIK KIRÁLY.
S ki társaságában?

HUMPHREY.
        Azt nem tudom.

HENRIK KIRÁLY.
Clarence Tamás, testvére, nincs vele?

HUMPHREY.
Nincsen, mylord; jelenleg itt van ő.

CLARENCE.
Mit óhajt uram s atyám?

HENRIK KIRÁLY.
Semmit, Clarence Tamás, csupán javad’.
Herczeg testvéreddel mért nem vagy? Ő
Szeret téged, te meg föl sem veszed.
Előbb állasz szivében, mint a többi
Testvéreid: szeresd őt, gyermekem;
Így a nemes közbenjárói tiszt
Többi testvérid s ő fensége közt
Sikerülend, ha majd én meghalok.
Ne hagyd azért, ne lökd el őt magadtól
S kegyének jó előnyit el ne dobd,
Föl sem vevő, hidegnek látszva: mert
Hisz nyájas ő, ha méltányoltatik.
Van szánalomkönyűje, és keze
A lágy könyörre oly nyilt, mint a nap;
De tűzkő lesz, ha ingereltetik,
Szeszélyes, mint a tél, s oly hirtelen,
Mint fagylaló szél a nap hajnalán.
Természetére hát ügyelni kell
S csak tisztelettel korholni hibáit.
Hisz vére, látod, nyájasságra hajló.
Ha elsötétűl, engedj tért neki,
Míg szenvedélye önmagát, miként
Fenéken a czet, küzködésivel,
Szétmarczangolja. Tartsd meg ezt, Tamás!
Ekkor barátidnak védpajzsa lészsz,
Aranykör, mely testvérid’ összetartja,
Úgy, hogy véred közös edénye, a
Gyanú mérgével fölkeverve, melyet
Bizony belé fog öntni az idő,
Meg nem reped, habár úgy hatna is,
Mint a gyors lőpor, vagy az akonit.

CLARENCE.
Gonddal, szeretve bánok majd vele.

HENRIK KIRÁLY.
Windsorba’ mért nem vagy mellette hát?

CLARENCE.
Ő nincs ma ott, ma Londonban ebédel.

HENRIK KIRÁLY.
S ki társaságában, azt nem tudod?

CLARENCE.
Poinssal, meg a kik mindig véle vannak.

HENRIK KIRÁLY.
A legdúsabb föld hoz legtöbb gyomot,
S ifjú korom nemes képmása, ő,
Borítva azzal. Oh! a bú ezért
Halálom óráján is túl kisér.
Sír bennem a szív, hogy ha képzeletben
A zűrzavart napokra gondolok,
S a zord időre, melyet látni fogtok,
Ha majd ősimmel együtt alszom én:
Mert nem lelend határt szilaj heve;
Tanácsadója vérláz és düh lesz;
A feslett erkölcs kész eszközt talál;
S gyors szárnyakon repűl majd szenvedélye
A feltolúló vész s bukás felé.

WARWICK.
Nem jól fogod fel őt, kegyelmes úr!
A herczeg csak tanulja társait,
Mint idegen nyelvet szokás, melyen
A csintalan szót is meg kell tanulni.
Hogy rajt’ beszéljünk, s czélhoz érve, az,
Tudja felséged, másra nem való,
Mint, hogy tudjuk s gyűlöljük. Így a herczeg,
Értebb korában czimboráival
Fölhagy, miként a durva szókkal, és
Emlékök példa és mérték gyanánt lesz,
Melyhez mérendi mások életét,
S előnynyé válik így a régi baj.

HENRIK KIRÁLY.
De ritkán hagyja el dögben rakott
Sejtjét a méh. – Ki ez? Westmoreland?
Westmoreland jő.

WESTMORELAND.
Üdv a királynak! És újabb szerencse
Ahhoz, melyről én íme hírt hozok.
János herczeg kezed’ csókolja, felség!
Mowbray, Scroop érsek, Hastings s mind a többi
Törvényed korlátjába kényszerült.
Több lázadó kard nincs kivonva már
S bék olajága sarjad mindenütt.
Miként ment véghez e tény, íme itt
Megolvashatja felséged nyugodtan
Egész lefolytát, minden részletét.

HENRIK KIRÁLY.
Oh Westmoreland, pacsirta vagy te, mely
Még tél utolján is mindig csak a
Nap keltiről dalol. (Harcourt jő.) Im újabb hírek

HARCOURT.
Fölségedet ég óvja ellenektől!
S ha fölkelnének, hulljanak le mind,
Miként azok, kikről én hírt hozok.
Northumberland grófot, Bardolphot és
Az angol és a skót hadsergeket
Yorkshire sheriffje teljesen leverte.
A harcz lefolytát és rendit pedig,
Ha tetszik, ím ez irat mondja el.

HENRIK KIRÁLY.
S e jó hírekre mért vagyok beteg?
Hát a szerencse nem nyujthatja-e
Megtelve mind a két kezét felénk,
És rút betükkel irja szép igéit?
Étvágyat ád, étket nem: ilyen az
Egészséges szegény; vagy lakomát ad,
S elveszi az étvágyat: ilyen a dús,
Ki bőségben úszik s nem élvezi.
E kedves hír fölvídithatna, s im
Agyam szédül, szemem homályosul.
Oh jaj! siessetek; rosszúl vagyok.        (Elájul.)

HUMPHREY.
Ne féljen fölség!

CLARENCE.
        Ah, királyatyám!

WESTMORELAND.
Üdülj, tekints fel, oh uram királyom!

WARWICK.
Nyugodjatok meg, herczegek. Tudjátok,
Ő felségének ez szokott baja.
Távozzatok; jobban lesz. Friss leget.

CLARENCE.
Nem! E kínt nem sokáig birja ki;
A nem szünő gond s izgalmas kedély
Porhűvelyét már úgy elnyütte, hogy rajt
Átlát az élet és kitörni vágy.

HUMPHREY.
Ijeszt a nép is, mely föltünni látta
A természet idétlen rút szülöttit;
Az évszakok elváltoztak, miként ha
Szendergve lelt voln’ egy-két hónapot
És átugorta volna azt az év.

CLARENCE.
Háromszor áradott meg a folyó
Apály ne’kűl; és a vén emberek,
E jámbor krónikások, azt regélik,
Hogy így történt kissé előbb, midőn
Edvárd ősünk beteg lőn s elhala.

WARWICK.
Csak csendesen. Már ébred a király.

HUMPHREY.
E szélhüdés véget vetend neki.

HENRIK KIRÁLY.
Vegyetek föl, kérlek, s kisérjetek
Egy más szobába. Kérlek, csendesen.        (A Királyt a terem belsejében ágyra teszik.)
Ne hagyjatok zajt ütni, itt barátim,
Ha csak lágy, altató kéz nem susog
Az én kifáradt lelkemnek zenét.

WARWICK.
Zenét tehát itt a szomszéd szobában!

HENRIK KIRÁLY.
Tegyétek párnámra a koronát.

CLARENCE.
Szemei beesvék, nagyot változott.

WARWICK.
Csend, csend!
Henrik Herczeg jő.

HENRIK HERCZEG.
Ki látta Clarence herczeget?

CLARENCE.
Im itt vagyok, testvér, gondteljesen.

HENRIK HERCZEG.
Hogyan? Itt ben s nem ott kün hull az eső?
És hogy van a király?

HUMPHREY.
        Fölötte rosszúl.

HENRIK HERCZEG.
Hallotta-é már a jó híreket?
Mondjátok el neki.

HUMPHREY.
A mint hallá, nagy izgalomba jött.

HENRIK HERCZEG.
Ha örömtől beteg,
Meg fog javulni gyógyszer nélkül is.

WARWICK.
Ne ily nagy zajt! Herczeg, lassan beszélj.
Aludni hajlandó királyatyád.

CLARENCE.
Vonuljunk egy másik terembe, jertek.

WARWICK.
Méltóztatik fenséged is velünk?

HENRIK HERCZEG.
Nem, én itt a királynál őrködöm.        (Henrik Herczegen kívül a Többiek el.)
Miért van itt párnáján a korona,
Mely alvó társnak olyan nyugtalan?
Oh fénylő zaklatás, te, oh arany gond!
Sarkig tárod a szender ajtait
Sok éber éjen! S most azzal aludni!
Nem oly egészséggel s mély-édesen,
Mint ki daróczot vonva önmagára,
Áthorkolá az éjt. – Oh! fejdelem-dísz!
Ha birtoklódra súlyosulsz, olyan vagy,
Mint dús fegyverzet a forró napon,
Mely véd s hevít. – Légzése ajtaján
Könnyű pehely van mozdulatlanúl;
Ha még lehelne, a könnyű pehely
Mozogna tán. Felséges úr! atyám!
Az álom bár üdít, oly álom ez, mely
Nem egy angol királyt választa el
Emez arany körtől. Igényed tőlem
A köny s nehéz bánat, melylyel neked
A természet, fiúi hála és kegy
Dúsan fizet most, drága jó atyám;
Igényem tőled e király-korona,
Mely engem illet, engem, rangod és
Véred utódját. Nézd, im itt van az!        (Fejére teszi.)
Megvédi Isten; s bárha e világ
Egész hatalma egyesülni egy
Órjási karrá, nem csikarja el
Emez öröklött díszt: akként hagyom
Utódaimra, mint te rám hagyád.        (El.)

HENRIK KIRÁLY.
Warwick, Gloster, Clarence!
Warwick s a Többiek visszajönnek.

CLARENCE.
        Hivtál, királyom?

WARWICK.
Felséges úr, hogyan vagy? Mit parancsolsz?

HENRIK KIRÁLY.
Mért hagytatok magamra itt, urak?

CLARENCE.
A herczeget, testvéremet hagyók itt;
Igérte, hogy fölötted őrködik.

HENRIK KIRÁLY.
A walesi herczeg? Hadd lám, merre van?
Hisz nincsen itt.

WARWICK.
Az ajtó nyitva; erre távozott.

HUMPHREY.
Nem jött azon szobán át, hol valánk.

HENRIK KIRÁLY.
Hol a korona? Ki vette el párnámról?

WARWICK.
Midőn kimentünk, még mi itt hagyók.

HENRIK KIRÁLY.
A herczeg vitte el: utána csak.
Hát oly mohó már ő, hogy álmomat
Halálnak véli?
Keresd fel őt, lord Warwick, hívd ide.        (Warwick el.)
Bajommal egyesül e tette és
Végem’ sietteti. Ilyek vagytok, fiuk!
A természet mi gyorsan felriad,
Ha kincs a tárgya!
A dőre, aggódó apák ezért
Gyötrik tehát sok gonddal álmukat,
Fejöket búval, csontjokat munkával!?
Ezért gyűjtik s halmozzák össze a
Mástól szerezgetett aranycsomót!?
Ezért avatják a fiúkat gondosan
Művészetekbe, harczgyakorlatokba!?
Mert mint a méh édes nedvet kerít
Minden virágról,
Lábunk viasz- és ajkunk mézteli;
Köpűbe hordjuk, s mint a méheket
Megfojtanak jutalmul. Ily kesert kap
Gyüjtéseért a haldokló apa.
Warwick visszajő.
No hol van, hogy addig se várhatott, míg
Barátja, a betegség, sírba visz!?

WARWICK.
A herczeg a szomszéd szobába’ van.
Szelíd könyűben ázik ifju arcza.
Oly mély bánatba van merülve, hogy
A zsarnokság, mely csak vért szomjazik,
Reá tekintve, szemharmatba mosná
Saját gyilkát. Im, itt jön ő maga.

HENRIK KIRÁLY.
De hát mért vitte el a koronát?
Henrik Herczeg visszajő.
Im, itt jön ő. Nos, Henri, jöszte hozzám.
Vonuljatok ki, hagyjatok magunkra.        (Clarence, Humphrey Herczeg s Lordok el.)

HENRIK HERCZEG.
Sohsem hivém, hogy ismét halljalak.

HENRIK KIRÁLY.
Vágyad volt e hivés szülője, Henrik.
Sokáig késem, terhedül vagyok.
Üres székemre úgy áhítozol,
Hogy díszjelembe vágysz öltözni, míg
Órád se jött meg rá. Oh dőre ifjú,
Földhöz nyom e nagyság, melyet keressz.
Várj egy kicsit: hatalmam föllegét
Lehullástól csekély szél óvja már,
S gyorsan lecsöppen az. Napom setétűl.
Azt loptad el, mi egy-két óra múlva
Bün nélkül is tied. Halálomon
Így megpecsétléd véleményemet:
Élted mutatta, hogy sohsem szerettél,
S akartad, hogy e hitben haljak el.
Kebledbe’ száz meg száz tőrt rejtegetsz,
Melyet kő szíveden élesre fentél,
Hogy életemből egy órát elölj.
Hogyan! egy óráig se várhatál?
Eredj tehát, ásd meg sirom’ magad,
S a víg harangok azt zengjék füledbe,
Hogy koronás vagy, nem hogy meghalék,
S hadd legyen a rám hullandott könyű
Balzsamcsöpp, mely fejed’ fölszenteli.
Csak tégy az elfeledt porok közé;
Férgeknek add, mi néked élted’ adta.
Szolgáim’ űzd el, végzésim’ tipord le;
Itt az idő, gunyold az illemet:
Ötödik Henrik koronázva van! –
Föl, föl, hiúság. El, királyi érdem;
El innen, el, ti bölcs tanácsosok;
S az angol udvarhoz most gyüljetek
Mindenfelől, ti röstség majmai,
Határszomszédok, félre a szemettel.
Ha van kéjenczetek, ki tánczol és
Dőzsöl, káromkodik s éjjel csapong,
Gyilkol, rabol és régi bűnöket
Halmoz rakásra új divat szerint:
Ne féljetek, többé föl nem zavar.
Két árt adand bünéért Anglia,
Kitüntetést, hatalmat, hivatalt:
Mert ötödik Henrik levette már
A szájkosárt a megszelíditett
Féktelenségről, s e szilaj, vad eb
Ártatlanokba mártja már fogát.
Ah! belzavarban szenvedő szegény hon!
Ha gondjaim se szünteték bajod’,
Mi lesz, ha gondot rád a baj visel?
Ismét vadonná válsz, s megszállanak
Régi lakóid majd, a farkasok.

HENRIK HERCZEG.
Bocsánat, fejdelem! ha könyeim        (Térdelve.)
Nedűje meg nem gátlaná szavam’,
Eme szívig ható mély megrovást
Elháritottam volna, mielőtt
Ily keserűn beszélsz s annak folyását
Ily messze hallom. Itt a korona,
S ki halhatatlan koronát visel,
Sokáig tartsa ezt neked. Ha inkább
Kivánom ezt hired- s becsületednél,
E helyzetből ne keljek fel soha,
Míg a valódi, benső tisztelet
Tanít hajolnom így külsőleg is.
Tanúm az ég, hogy a mint bejövék
S pihegni nem láttam felségedet,
Mint eljegedt szivem. Ha szinlelek,
Jelen vadságomban haljak meg és
Ne lássa e hitlen világ soha
Szándékba vett nemes javultomat.
Hozzád jövén, halottnak vélve téged,
S majd elhalva, hogy annak véltelek,
A koronához, mintha érzene,
Dorgálva szóltam: „A reád tapadt gond
Emészté föl atyámnak életét;
Így rossz arany vagy te, legjobb arany.
Lám, a kevésbbé finom, kedvesebb:
Ha gyógyszerekben iszszuk, éltet ad:
S te, legjobb, leghíresb és legdicsőbb,
Fölemészted urad’.” Királyi felség,
Így vádolám s tevén fejemre azt;
Igaz utód gyanánt pöröltem véle,
Mint ellenféllel, a ki jó atyámat
Szemem láttára ölte meg. De ha
Öröm fertőzteté meg véremet,
Vagy büszkeség dagasztá keblemet,
Ha lázadó, hiú szellem hatott át
S a szivesen látás indúlata
Előzte voln’ meg annak birtokát:
Isten ne adja főmre azt soha,
Legyek selejtes szolga, ki előtte
Ámulva és remegve térdepel.

HENRIK KIRÁLY.
Oh fiam!
Az ég sugá, hogy vedd el innen azt,
S atyád szerelmét így jobban kinyerd,
Mivel mentséged’ ily bölcsen tevéd.
Jer, Henrikem, jer, ülj ágyamhoz, és
Halld, mint hiszem, végső tanácsomat,
Melyet piheghetek. Isten tudja, fiam,
Mi mellékes, mi görbe útakon
Szerzém e koronát, s magam tudom,
Mily zűrzavarban állott főmön az.
Most már nyugodtabban szállhat reád,
Jobb véleménynyel s biztosabban is.
Szerzése minden foltja sírba tér
Együtt velem. Úgy látszott rajtam az,
Mint egy mohó kézzel kapott vagyon;
S éltek sokan, akik szememre hányták,
Hogy az ő segélyökkel szereztem azt;
Miből viszály s vérontás lőn naponkint,
Sebezni a szinlett békét. De én,
Lásd, szembe szálltam a rémekkel is.
Egész uralmam szinjáték vala,
Melynek ez a tartalma. Most halálom
Változtat a dolgon: mert a mit én
Magam szereztem, az rád szebb uton száll:
A koronát örökségűl kapod.
De bár biztosb vagy is, mint én valék,
Nem vagy elég erős: még a keserv új,
S barátid, kiket tenned kell azokká,
Foguk- s fulánkjokat csak most veszíték.
Szörnyű tettök emelt föl engemet;
Hatalmok elrémíthetett, hogy ismét
Ledobnak egyszer. Elkerülni ezt
Elvágtam útjokat. Czélom vala
Szent földre vinni őket el, hogy így
Országomat ne vizsgálják közelről
Csend- s nyúgalomban. Azért, Henrikem,
Foglald el a lázas kedélyeket
Távol viszálylyal, hogy e működés
A mult napok emlékit oltsa el.
Többet szeretnék, de tüdőm kifáradt
És a beszéd terhét nem birja már.
Koronám szerzését bocsásd meg, Istenem;
S valódi békében birjad te csendesen.

HENRIK HERCZEG.
Kegyelmes fejdelem!
Nyerted, viselted, óvtad, nékem adtad,
Jogos, világos birtokomba hagytad;
Én ezt tehát, bármily küzdelembe kerül,
Egész világ ellen fentartom emberül.
Lancaster János Herczeg, Warwick, Lordok stb. jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Im itt jön, itt, Lancaster Jánosom.

JÁNOS HERCZEG.
Egészség, béke, s üdv királyatyámnak!

HENRIK KIRÁLY.
A béke s üdv veled jön, Jánosom;
Az egészség, ah, ifjú szárnyakon
Elszállt eme kopasz törzsről. Ha látlak,
Megszűnik nálam a világi baj.
Hol, merre van lord Warwick!

HENRIK HERCZEG.
        Mylord Warwick!

HENRIK KIRÁLY.
Van-é saját neve azon szobának,
Hol ájulásba estem az imént?

WARWICK.
Jeruzsálemnek hivják azt, mylord.

HENRIK KIRÁLY.
Hál’ Isten! Ott lesz vége életemnek.
Több év előtt azt jósolák nekem,
Hogy Jeruzsálemben halok meg, a mit
Hibásan a szent földnek hittem én.
El e szobába! Hadd nyugodjam ott:
Jeruzsálemben lesz Henrik halott.        (El mind.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Glostershire. Szoba Ferde házában.

Ferde, Falstaff, Bardolph s Apród jönnek.

FERDE.
’Stenbizony, egy tapodtat se megyen innen ez éjjel, sir. Hé, Dávid, hallod?

FALSTAFF.
Megbocsát, ferde Róbert barátom.

FERDE.
Nem akarok megbocsátni, nem fog bocsánatot nyerni; bocsánat nem adatik, a bocsánatból semmi sem lesz; nem fog bocsánatot nyerni. Hé, Dávid!
Dávid jő.

DÁVID.
Tessék, uram.

FERDE.
Dávid, Dávid, Dávid, hadd lám, Dávid, hadd lám. No igen, Vilmost, a szakácsot hívd ide. Nem fog bocsánatot nyerni, sir John.

DÁVID.
Igen, uram, úgy van, ez idézőket nem lehet kézhez adni. – Azért buzával vessük be a kereszt földet?

FERDE.
Piros buzával, Dávid. De hát Vilmos szakácsra térve, vannak-e fiók galambok?

DÁVID.
Igen, uram, itt van a kovács számlája a vasalásért meg az ekevasért.

FERDE.
Summázd össze, fizesd ki. Nem fog bocsánatot nyerni, sir John.

DÁVID.
Aztán, uram, egészen új lánczot kell csináltatnunk a vederre. No meg aztán, uram, fog-e levonni Vilmostól valamit, hogy a minap elvesztett egy zsákot a hinckley-i vásáron?

FERDE.
Feleljen róla. Néhány galambot, Dávid; egy pár rövid lábú tyúkot, ürűczombot s egy kis apró egyetmást: mondd meg ezt Vilmos szakácsnak.

DÁVID.
Itt marad éjszakára e bajnok?

FERDE.
Itt, Dávid. Szívesen akarom látni. Egy ember az udvarban többet ér, mint egy pár garas a zsebben. Lásd szívesen legényeit is, Dávid, mert azok hamis kópék ám! Megpiszkolják az embert hát mögött.

DÁVID.
Csak nem piszkolják jobban, mint saját hátokat: irtóztató szennyes az ing rajtok.

FERDE.
Jól találtad, Dávid. Dolgod után, Dávod.

DÁVID.
Kérem, uram, pártfogolja Vénkúti Vicsori Vilmost, hegyi Pergős Kelemen ellenében.

FERDE.
Ez ellen a Vicsori ellen sok panasz érkezik, Dávid. Ez a Vicsori főfő gazember, a mint én tudom.

DÁVID.
Megvallom, nemzetes uram, biz ő olyan ember. De hát, Istenem uram, hisz a gazember is csak nyerhet valami pártfogást barátja kérelmére. A becsületes ember maga is beszélhet maga mellett, de nem ám a gazember. Nyolcz esztendő óta hűségesen szolgálok nemzetes uraságodnál, s ha egy évnegyedben egyszer-kétszer sem segíthetek át egy-egy gazembert a becsületes ellenében, akkor bizony igen parányi hitelem van uraságodnál. Ez a gazember az én becsületes barátom: kérem tehát uraságodat, vegye pártfogásába.

FERDE.
Nyugodt lehetsz; mondhatom, nem lesz baja. Nézz dolgod után. (Dávid el.) Hol van ön, sir John? Elő, elő, elő! Le a lovagcsizmákkal. – Kezet ide, Bardolph.

BARDOLPH.
Örülök, hogy láthatom uraságodat.

FERDE.
Szívemből köszönöm, édes Bardolph. (Az Apródnak.) Hozott Isten, karcsú kölyök. – No jerünk, sir John.        (Ferde el.)

FALSTAFF.
Mindjárt megyek, édes Ferde Róbert barátom. – Bardolph, tekintsd meg lovainkat. (Bardolph s az Apród el.) Ha engem darabokra fürészelnének, kitelnék belőlem négy tuczat oly szakálas remetebot, mint ez a Ferde. Csodálatos látni a kölcsönös összefüggést az ő és emberei szelleme közt: azok, midőn őt szem előtt látják, úgy viselik magokat, mint valami ostoba békebírák; ő pedig, midőn velök társalog, olyan békebírói inassá változik. Szellemök a társas érintkezés által úgy együvé csatlódott, hogy mindig szépen együvé tartanak, mint a vadludak. Ha Ferde uramnál valami keresetem volna, azzal hoznám jó kedélybe cselédeit, hogy őket urokhoz hasonlóknak mondanám; ha cselédeinél volna, Ferde uramat azzal csiklandoznám, hogy senki sem tud jobban parancsolni szolgáinak. Tagadhatlan, hogy a bölcs viseletet szintúgy, mint az együgyü magatartást, elsajátítja egyik a másiktól, mint a ragadós nyavalyát: azért kiki óvakodjék saját környezetétől. Elég anyagot nyújt nekem ez a Ferde, hogy Henriket állandó kaczajra bírjam hat új divaton keresztűl, a mi addig tart, mint négy törvényszéki határidő vagy két adóssági per, s nevetni fog rajta szünet nélkül. Oh! nem kis dolog ám az, a mit könnyű esküvel erősített fillentés, redős homlokkal mondott tréfa eszközöl oly ficzkónál, kinek még sohse nyilallott a háta. Meglátjátok, annyira fog kaczagni, hogy olyan lesz az arcza, mint egy rosszúl redőzött nedves köpönyeg.

FERDE.
(belőlről).
Sir John!

FALSTAFF.
Megyek már, Ferde barátom, megyek.        (El.)

II. SZÍN.

Westminster. Lakosztály a palotában.

Warwick s a lord Főbíró jönnek.

WARWICK.
Hogyan, mylord főbíró! Hát hová?

FŐBÍRÓ.
Hogy van a király?

WARWICK.
Igen jól, minden gondja véget ért.

FŐBÍRÓ.
Nem halt talán meg?

WARWICK.
        Messze útra ment
És czéljainkra nézve már nem él.

FŐBÍRÓ.
Hítt volna bár magával engem is.
Éltébe’ híven vitt szolgálatom
Nyiltan kitesz most minden bántalomnak.

WARWICK.
Az ifjú király nem szeret, hiszem.

FŐBÍRÓ.
Tudom, hogy nem; fegyverzem is magam’,
A kor fordúlatát köszönteni,
Mely zordonabban nem tekinthetend rám,
Mint gondolatban már kiképzelém.
János Herczeg, Humphrey Herczeg, Clarence, Westmoreland s Mások jönnek.

WARWICK.
Itt jő az elhalt Henrik bús csapatja.
Oh bár az élő Henrik birna most
Oly érzülettel, bár olyannal is, mint
E három ifju leggyöngébbike.
Hány jó nemes maradna úgy helyén,
Kinek alatabb rendű szellemek
Vitorláit kell majd feszítnie.

FŐBÍRÓ.
Ah! félek én, hogy minden tönkre jut.

JÁNOS HERCZEG.
Jó reggelt, jó reggelt, Warwick rokon.

HUMPHREY és CLARENCE.
Jó reggelt, rokon.

JÁNOS HERCZEG.
Úgy tetszik, mintha már nyelvünk se volna.

WARWICK.
Emlékezünk; de tárgyunk oly igen
Gyászos, hogy a sok szót nem engedi.

JÁNOS HERCZEG.
Üdv rá, kiért ily gyászosak levénk.

FŐBÍRÓ.
Üdv ránk, hogy nem levénk még gyászosabbak.

HUMPHREY.
Te jó barátot vesztél, oh mylord,
És esküszöm, hogy arczodon e bú
Igaz sajátod s nem kölcsönbe vett.

JÁNOS HERCZEG.
A kegyrül senki biztosítva nincs; de
Te várhatsz legrosszabb fogadtatást:
Ezt fájlalom, ezt én nem így szeretném.

CLARENCE.
Sir John Falstaff körül kell járni most;
De ez meg sérti méltóságodat.

FŐBÍRÓ.
Becsűletért tevém, a mit tevék,
Jó herczegek, saját szivem vala
El nem fogult vezérem; és sohsem
Látjátok azt meg, hogy koldulni menjek
Alázó s megtagadt bocsánatot.
Ha nem segít feddhetlenség s igazság,
Meghalt uram királyomhoz megyek,
S ki külde hozzá, elmondom neki.

WARWICK.
Itt jő a herczeg.
V. Henrik Király jő.

FŐBÍRÓ.
Ég tartsa meg fölséged’! Jó napot!

KIRÁLY.
Eme pompás új díszöltöny, e felség
Rajtam nem oly könnyű, mint gondolod.
Testvérim, gyászotokba félsz vegyül.
Ez udvar angol itt és nem török:
Amuratra nem Amurat jön itt,
Hanem Henrikre Henrik. Ám azért
Gyászoljatok, édes testvéreim;
Valót beszélve, jól áll nektek az:
A bú olyan királyi rajtatok,
Hogy e gyászt én is mélyen fölveszem
S szivembe’ hordom. Csak gyászoljatok,
De ám ne másképen vigyétek azt,
Mint mindnyájunkra súlyosult tehert.
Mi engem illet, biztosítalak,
Atyátok és testvéretek leszek;
Elhordom a bajt, csak szeressetek.
Sirassuk együtt a holt Henriket:
Él Henrik, a ki mind e könyeket
Megannyi boldog órákká teszi.

JÁNOS HERCZEG s a Többiek.
Felségedtől nem is várunk mi mást.

KIRÁLY.
De oly kétkedve néztek rám; kivált te.        (A Főbíró-nak.)
Hogy nem szeretlek, úgy hiszem, tudod.

FŐBÍRÓ.
Tudom, felség, ha méltóan ítélnek,
Gyűlölni engem nem találsz okot.

KIRÁLY.
Nem!
Hát hogy feledné ilyen nagy reményű
Herczeg neked ily nagy sérelmeit?
Hát szidni, korholni, fogságra vetni
Az angol trónutódot – semmi ez?
Lemossa tán a Léthe, s elfeledjük?

FŐBÍRÓ.
Atyád képét viseltem akkor én;
Rajtam hatalmának képmása volt;
S midőn törvényinek kormányzatán
Épen a közjó mellett fáradék,
Fönséged elfeledte tisztemet,
El a törvény tekintélyét, hatalmát,
El a király képét, melyet viseltem,
S megütöttél ítélő székemen.
Ezért, miként atyád bántalmazóját,
Föntartva bátran méltóságomat,
Elfogtalak. Ha tettem rossz vala,
Gondold, midőn most koronát viselsz,
Hogy egy fiad van, a ki gúnyt űz
Végzéseiddel, tisztes székiről
Lerántja az igazságot, kijátsza
A törvényt, eltompítja kardodat,
Mely önszemélyed nyugtát védené!
Sőt több! királyi képedet tiporja
S gúnyolja művedet helyettesedben;
Tedd most ezen helyzetbe önmagad’.
Kérdezd saját királyi szivedet;
Légy most atya, képzelj ilyen fiút,
Halld így gyalázva méltóságodat,
Föl sem vevőleg megvettetni lásd
A legfélelmesebb törvényeket,
Szemléld, miként aláz meg önfiad,
S képzeld, hogy én ügyed mellett vagyok
S szelíden elhallgattatom fiad’
A te hatalmadból: im ily hideg
Megfontolás után itélj el, és
Szólj, mint király, méltóságod szerint,
Mit tettem, a mi helyzetem-, személyem-
Vagy fejdelmemhez épen nem való?!

KIRÁLY.
Úgy van, bíró, igaz; jól gondolod.
Bird hát a kardot s mérleget tovább is.
Ohajtom, hogy nőjön becsületed,
Míg nem megéred, hogy majd egy fiam
Megsért, de enged is, mint én tevém;
Atyám szavával élek akkoron:
„Szerencsém, hogy ily bátor emberem van,
Ki enfiamra törvényt szabni mer;
Szintúgy szerencsém, hogy olyan fiam van,
Ki nagyságát ekkép letenni kész a
Törvény kezébe.” – Letartóztatál;
Most én ezért nálad tartóztatom
A szennytelen kardot, melyet viseltél,
Azon intéssel, hogy viseljed azt,
Oly bátran, joggal és pártatlanúl,
Mint akkor ellenem. Itt a kezem!
Légy ifjuságom atyja: s ajkam azt
Hangoztatandja, mit fülembe mondsz,
S tapasztalt, bölcs vezérletednek én
Önként alávetem szándékimat.
S ti herczegek! kérlek, higyétek el,
Sirjába nyereséggel szállt atyám,
Mert szenvedélyim véle nyugszanak,
És bennem él túlkomoly szelleme
Gúnyolni a világ reményeit,
A jósokat megszégyeníteni,
Kiirtni a rohadt közvéleményt,
Mely engemet külsőm után itélt.
A vér hulláma bennem ekkorig
Hivságokért kevélyen áradott:
Most fordul, a tengerbe visszasülyed,
Hol a magas habokkal egyesül
S komoly méltóságban ömöl tovább.
Most összehivjuk a nagy hongyülést,
S választunk a tanácsba olyakat, hogy
Hazánk nagy teste oly rangban legyen,
Mint a legjobb kormányú nemzetek,
Hogy béke, harcz, vagy együtt mind a kettő
Előttünk ismerős, szokott legyen,
S ebben, atyám, kezed lesz a vezér.        (A Főbíró-nak.)
Koronázás után, mint emlitők,
Egybehivandjunk az egész hazát;
S ha Isten jó szándékimban segél,
Se peer, se herczeg nem mondhatja, nem:
„Rövidítsd Henrik éltét, Istenem!”        (El mind.)

III. SZÍN.

Glostershire. Kert Ferde házánál.

Falstaff, Ferde, Hallga, Bardolph, Apród s Dávid jönnek.

FERDE.
De bizony meg kell néznie a gyümölcsömet. Beülünk a lugasba s megeszünk egy pár múlt évi Pipin-almát a magam oltásából, meg egy kis befőzöttet s más effélét. Jőjön, Hallga czimbora, s azután az ágyba.

FALSTAFF.
Biz Isten, pompás, gazdag lakása van.

FERDE.
Sovány, biz ez, sovány, sovány, csupa koldusság, csupa koldusság, sir John. No a levegő jó. Teríts, Dávid, teríts, Dávid. Igen helyes! Dávid.

FALSTAFF.
Ennek a Dávidnak sok hasznát veszi ön: szolga is, gazda is.

FERDE.
Jó fiú, jó fiú, igen jó fiú, sir John. Teringettét! Sok bort találtam inni a vacsoránál. Jó fiú. No üljön le, üljön le. Jőjön, czimbora.

HALLGA.
Ej, haj! Azt mondom, hogy:        (Danol.)
        „Együnk, igyunk, vigadozzunk,
        Jó időért imádkozzunk;
        A hús olcsó, a lány drága,
        Vidor fiúk mulatsága.
        Csak vigan!
        Mind örökre ily vigan.

FALSTAFF.
Ez aztán a vidám szív, Hallga barátom. Ezért mindjárt is iszom az egészségére.

FERDE.
Adj bort Bardolph úrnak, Dávid.

DÁVID.
Tessék leülni, drága jó uram; mindjárt itt termek; csak tessék leülni, édes jó uram. Apród barátom, kedves apród barátom, üljön le. Kedves egészségére! A mi ételben hiányzik, italban pótoljuk. De elnézők legyetek. Jó szív a fő dolog.        (El.)

FERDE.
Vigadj, Bardolph. Vigadj te is, te kis katona.

HALLGA.
(danolva).
        Vigadj, vigadj, hadd lármázzék az asszony,
        Hamis a nő, ha magas, ha alacsony;
        Hol legény tanyáz, vigad ott a ház,
        Még a bőjt is vig!
        Vigadj, vigadj, stb.

FALSTAFF.
Nem hittem volna, hogy Hallga barátunk ily tűzről pattant ember.

HALLGA.
Kicsoda? Én? Dejszen, máskor is voltam már én életemben ily vig egy párszor.
Dávid visszajő.

DÁVID.
No itt van egy tányér bőr alma, ni.        (Bardolph elé teszi.)

FERDE.
Dávid!

DÁVID.
Nemzetes uram? Mindjárt jövök. Egy pohár bort, úgy-e sir?

HALLGA.
(danol).
        Egy pohár bor jó mindenkor,
        Kincsemért iszom ilyenkor:
        Csak vidám szív él soká!

FALSTAFF.
Nagyon igaz, Hallga barátom.

HALLGA.
Azért legyünk vigan. Csak most jön még a java.

FALSTAFF.
Egészséget, hosszú életet, Hallga barátom.

HALLGA.
(danol).
        Kiiszom a pohárt, add ide,
        Ha egy mértföld is a feneke.

FERDE.
Üdvözlek, tisztes Bardolph. Ha valami kell s nem parancsolsz, magadnak tulajdonítsd. Üdvözlek, kedves piczi fattyam, te, igazán üdvözlek. Poharat ürítek Bardolphért és minden londoni gavallérért.

DÁVID.
Remélem, nem halok meg, míg Londont meg nem látom.

BARDOLPH.
Ha ott meglátnálak, Dávid!

FERDE.
Teringettét, csak kocczantanátok is egymással. Hah! Nem igaz-e, Bardolph?

BARDOLPH.
Ugy ám, még pedig négy itczés kannával.

FERDE.
No azt már köszönöm. Ez a ficzkó oldalad mellett lesz, arról biztosítlak; nem tágít tőled, hűséges egy vér.

BARDOLPH.
Magam is oldala mellett leszek.

FERDE.
Ez aztán királyi beszéd. Ne láss szűköt nálam semmiben. Légy vigan. (Kopogtatnak.) Nézd csak, ki van ott az ajtón. Hé! Ki zörget ott?        (Dávid el.)

FALSTAFF.
(Hallgá-nak, ki egy pohár bort iszik.)
No, most aztán már nekem szállott.

HALLGA.
(danolva).
        Szállj nekem!
        S hadd legyen lovag nevem:
        Samingo!
Nem így van-e?

FALSTAFF.
De úgy.

HALLGA.
Úgy van? No hát vallja meg, hogy a vén ember is tud valamit.
Dávid visszajő.

DÁVID.
Engedelmével, nemzetes uram, valami Pistol van ott kün az udvartól; híreket hozott.

FALSTAFF.
Az udvartól! Hadd jőjön be.
Pistol jő.
Hogy hogy, Pistol?

PISTOL.
Isten áldja önt, sir John.

FALSTAFF.
Micsoda szél hozott ide, Pistol?

PISTOL.
Nem oly rossz szél, mely senkinek se fú jót. Drága lovag, te most egyik legnagyobb ember vagy a királyságban.

HALLGA.
Teringettét! azt én is úgy hiszem, hanem csak Puff és Bársony komán kívül.

PISTOL.
Puff?
Puff a pofádra, nyúlszivü pulya.
Sir John, barátod, Pistolod vagyok,
És nyakrafőre lovaglék tehozzád.
Újságot és örömreményt hozok.
Arany időt, szerencsehíreket.

FALSTAFF.
Kérlek, jelentsd ki azokat, világi emberhez illendőn.

PISTOL.
Mit a világ? mit a czudar világfi?
Arany kedv- s Afrikáról szólok én.

FALSTAFF.
Oh hitvány asszür-szolga, hát mi hír?
Cophetua király tudni vágyik azt!

HALLGA.
(danol).
És Robin Hood, Scarlet és John –

PISTOL.
A Helikonnal trágyadomb mérkőzik?
S kigúnyolják a jó hírt?
Hajtsd hát fejed’, Pistol, a fúriák mellére.

FERDE.
Én, tisztes úr, nem ismerem mivoltod’.

PISTOL.
No hát kesergj miatta.

FERDE.
Bocsáss meg, uram, ha újságokkal jöttél az udvartól, úgy vélném, hogy annak csak két útja van: vagy kiadod, vagy magadban tartod. Én, uram, birok a király alatt némi tekintélylyel.

PISTOL.
Melyik király alatt, te éhenkórász?
Szólj, vagy halj meg.

FERDE.
        Henrik király alatt.

PISTOL.
Negyedik vagy ötödik Henrik-e?

FERDE.
Negyedik Henrik.

PISTOL.
        Pász a hivatalnak.
Sir John, szelid báránykád a király,
Ötödik Henrik az: valót beszélek.
Ha Pistol fillent, úgy mutass nekem
Fügét ni, mint egy kérkedő spanyol.

FALSTAFF.
Mit! hát az öreg királynak vége van?

PISTOL.
Be van fejezve: én valót beszélek.

FALSTAFF.
Rajta, Bardolph! Nyergeld föl lovamat. Ferde Róbert, válaszsz, mi hivatal kell az országban, s a tied. Pistol, kétszeresen eltöltelek méltósággal.

BARDOLPH.
Oh örvendetes nap! Lovaggal sem cserélek most szerencsét.

PISTOL.
Mit! Én hozom a jó híreket?

FALSTAFF.
Vigyétek ágyba Hallga pajtást, Ferde barátom. Mylord Ferde, légy a mi akarsz: én a szerencse udvarmestere vagyok. Húzd fel a lovagcsizmádat, egész éjjel lovagolni fogunk. Oh kedves Pistol. Eredj, Bardolph. (Bardolph el.) Jer, Pistol, beszélj többet nekem; egyszersmind gondolj valami jót a magad részére. Lovagcsizmát, lovagcsizmát, Ferde barátom. Tudom, hogy eped utánam az ifjú király. Adjátok ide akárki lovait: hiszen Angolország törvényei tőlem függenek. Boldogok, a kik barátim valának, s jaj most a lord főbírónak.

PISTOL.
Hadd falja most máját a vad kesely!
Hadd kérdezzék, hol a jó, régi élet:
Itt van; köszöntsük a vidám napot.        (El mind.)

IV. SZÍN.

London. Utcza.

Poroszlók, Fürge asszonyt s Vászon Dorottyát vonszolva jönnek.

KOCSMÁROSNÉ.
Nem, te hitvány gazember. Csak meghalnék, hogy téged aztán felakasztanának érettem. Kirántottad csuklójából a vállamat.

1. POROSZLÓ.
A törvényszolgák adták őt nekem által, s jót állok érette, hogy nem fogjuk tőle kímélni az ütlegeket. Egy vagy két embert öltek meg miatta nem régen.

DOROTTYA.
Hazudsz, te horog-rúd, hazudsz. Hallod, valamit mondok én neked, paczalképű bitang. Ha baja lesz a gyermeknek, kivel várandós vagyok, jobb lenne, ha anyádat ütnék agyon, te papirarczú sehonnai.

KOCSMÁROSNÉ.
Jaj, uram én Istenem, csak sir John térne vissza. Majd csinálna ő véres napot valakinek. Csak azt adná az Isten, hogy ágyéka gyümölcsét megsértenéd.

1. POROSZLÓ.
Ha úgy lesz, akkor újra meglesz mind a tizenkét párnád, mert most csak tizenegy van. Csak jertek, mindkettőtöknek velem kell jönni, mert megholt az ember, a kit ti és Pistol egymás között elvertetek.

DOROTTYA.
Valamit mondok én neked, te vékonypénzű figura. Istenesen elpántoltatlak még ezért téged, te kék kaputos gazember! Te czudar éhenkórász tömlöcztartó. Ne hordjak többé kurta szoknyát, ha el nem pántolnak.

1. POROSZLÓ.
Jertek, jertek, vándorlovagnők, jertek.

KOCSMÁROSNÉ.
Oh Istenem, hogy a jog is így elnyomja az erőszakot. Na de ürömből is lesz még öröm.

DOROTTYA.
Jer, te gézengúz, jer, vigy a bíróhoz.

KOCSMÁROSNÉ.
Igen, jer, te kikoplalt vér-eb.

DOROTTYA.
Halálkép barátom! Lábszár barátom!

KOCSMÁROSNÉ.
Te csonvmáz, te.

DOROTTYA.
Jer, te sovány falat! Te hegyes gazember.

1. POROSZLÓ.
Jó, jó.        (El mind.)

V. SZÍN.

Köztér a Westminster apátság mellett.

Két Inas jő, gyékényt terígetve.

1. INAS.
Több gyékényt, több gyékényt.

2. INAS.
Már kétszer harsogott a trombita.

1. INAS.
Két óra lesz, mikor a koronázásról jönnek. Csak rajta, rajta.        (Inasok el.)
Falstaff, Ferde, Pistol, Bardolph és Apród jönnek.

FALSTAFF.
Itt állj mellettem, Ferde Róbert. Reád akarom fordítani a király figyelmét. Felé kacsintok, midőn előttünk megy el, s jegyezd meg csak, majd milyen képet vág reám.

PISTOL.
Áldja meg az Isten a tüdődet is, jó lovag.

FALSTAFF.
Jer ide, Pistol; állj a hátam mögé. (Ferdé-nek.) Oh ha időm lett volna új díszruhákat készíttetni, a tőled kölcsönzött tízezer forintot fordítottam volna arra. Azonban mit se tesz; még jobb a szegényes öltözet: ez mutatja, mennyire buzogtam őt látni.

FERDE.
Úgy van.

FALSTAFF.
Ez mutatja indulatom forróságát.

FERDE.
Úgy van.

FALSTAFF.
Hódolatomat.

FERDE.
Úgy van, úgy van, úgy van.

FALSTAFF.
Éjjel-nappal lovagolni, semmit nem fontolni, semmire nem gondolni, arra sem bírni türelemmel, hogy felöltözzem.

FERDE.
Nagyon igaz.

FALSTAFF.
S ide állani az úttól piszkosan s izzadva látása vágyától, semmi egyébre nem gondolni, minden mást feledésbe meríteni, mintha semmi egyéb teendő nem volna, mint őt látni.

PISTOL.
Ez semper idem: mert absque hoc nihil est. Minden mindenekben.

FERDE.
Valóban úgy van.

PISTOL.
Nemes szived’ felgyújtom én, lovag,
S dühössé teszlek.
Dorid, vagy képzeletben szép Helénád,
Fogságba’, rút aljas börtönbe’ van.
Ide vonták
A legdühösb, kiméletlen kezek.
Riaszd fel éjbarlangjából a bosszút,
Szörnyű Alektónak kigyóival:
Mert Dorka bent ül, Pistol nem hazud.

FALSTAFF.
Ki fogom szabadítni.        (Újjongás, trombitaszó.)

PISTOL.
A tenger zúg s fölzeng a harsona.
A Király s Kisérete a Főbíró-val együtt jő.

FALSTAFF.
Isten tartsa felségedet, Henrik király, fejedelmi Rikim!

PISTOL.
Az ég óvjon, dicső királyi sarj!

FALSTAFF.
Isten áldjon, kedves fiacskám!

KIRÁLY.
Szólj e hitvány emberrel, főbíránk.

FŐBÍRÓ.
Eszednél vagy? Tudod, hogy mit beszélsz?

FALSTAFF.
Királyom, Zeüszöm, hozzád szólok, szívem.

KIRÁLY.
Öreg, nem ismerlek. Mi a kérésed?
Mi rosszúl áll az őszhaj a bolondnak!
Efféle embert rég álmomba’ láttam,
Ily puffadottat, vénet, csintalant;
De éberen most álmom’ megvetem.
Tested’ fogyaszd, növeljed szellemed’,
A dőzsölést hagyd el: a sír, tudod,
Háromszor oly nagyon ásít terád,
Mint másra. Most ne válaszolj nekem
Bolondhoz illő tréfával; ne hidd,
Hogy az vagyok most, a mi rég valék:
Az Isten tudja, lássa a világ is,
Hogy eldobám előbbi lényemet,
El, a kik egykoron környeztek is.
Ha azt hallod, hogy az leszek, mi voltam,
Jőj hozzám, s légy az, a mi rég valál:
Vásottságim vezére, gyámola.
Addig halálos büntetés alatt
Száműzlek innen többi csábitómmal
Személyünktől tíz-tíz mértföldnyire.
Mi tartásodra kell, azt megkapod,
Nehogy szükségből rosszra kényszerülj.
Ha azt hallandjuk, hogy megváltozál,
Akkor tehetséged s erőd szerint
Elősegélünk. – Mylord, légy utána,
Hogy a mit mondánk, teljesüljön is.
Jerünk.        (Király s Kiséret el.)

FALSTAFF.
Ferde barátom, önnek én tízezer forinttal tartozom.

FERDE.
Hej! Biz annyival, sir John! S kérem, hadd vigyem most haza magammal.

FALSTAFF.
Abból nehezen lesz valami, Ferde barátom. De ne búsuljon rajta. Titokba’ fognak hozzá hívni. Mert látja, így kellett látszania a világ előtt. Ne aggódjék előléptetésén. Én még mindig az az ember vagyok, ki önt nagygyá tehetem.

FERDE.
Nem foghatom meg, hogyan, ha csak saját mellényeit rám nem adja s szalmával ki nem töm. Kérem inkább, jó sir John, csak öt ezeret adjon vissza a tízezerből.

FALSTAFF.
Uram, én szavamnak ura maradok. A mit hallottál, az csak fölvett álarcz volt.

FERDE.
Félek, hogy oly álarcz, mely halálig fog tartani, sir John.

FALSTAFF.
Ne féljen az álarczoktól. Jőjön velem ebédelni. Jer, Pistol hadnagy. Jer, Bardolph. Még ez este hivatni fognak engem.
János Herczeg, Főbíró s Tisztek jönnek.

FŐBÍRÓ.
El a börtönbe sir John Falstaffot!
Vigyétek többi társit is vele.

FALSTAFF.
Mylord, mylord!

FŐBÍRÓ.
Nincs most idő, majd későbben beszélünk.
Vigyétek el.

PISTOL.
Si fortune me tormente, sperato me contente.        (Falstaff, Ferde, Pistol, Bardolph, Apród s Tisztek el.)

JÁNOS HERCZEG.
Helyeslem a király intézkedését:
Akarja, hogy előbbi társai
A legjobban ellátva légyenek,
De számüzetve, mignem társaságuk
Szelídebb s jobb lesz a világ előtt.

FŐBÍRÓ.
S úgy is vannak.

JÁNOS HERCZEG.
Behivta a király a parlamentet?

FŐBÍRÓ.
Behivta.

JÁNOS HERCZEG.
Fogadni mernék, míg ez év lejár,
Polgári kardunk s szívünk lángja már
Frankhonig ér. Ezt egy madárka dallá
S zengésit a király örömmel hallá.
No’s jösz velem?        (El mind.)



UTÓHANG.

Előadva egy Tánczos által.

Először félelmem, aztán hódolatom, végre beszédem. Félelmem a ti kedvetlenségtek volt; hódolatom kötelességem; beszédem pedig, hogy tőletek bocsánatot kérjek. Ha jeles beszédet vártok most, tönkre jutok: mert a mit mondandó vagyok, a magam fejéből kerűlt, s a mit mondanom kellene, kétségkívül magam fogom elrontani. Hanem dologra; vágjunk neki.

Tudjátok meg tehát (s bizonyosan tudjátok is), azért valék itt nem rég egy balfejleményű darab végén, hogy elnézésteket kérjem s jobbat igérjek. Most azt hivém, ezzel rovom le tartozásomat. Ha ez azonban, mint valamely szerencsétlen vállalat, rosszúl talált kiütni, én megbuktam, ti pedig, tisztelt hitelezőim, vesztettetek. Igértem, hogy itt leszek: most ime, rendelkezéstek alá bocsátom személyemet. Engedjetek valamit; én is fizetek valamit, s mint legtöbb adós, igérek végtelenűl.

Ha nyelvem nem vívhatja ki fölmentésteket, parancsoljátok, hogy lábaimhoz folyamodjam? Hiszen ez is könnyű fizetés lenne: kitánczolnám magamat adósságaimból. De a jó lelkiismeret minden lehető elégtételt meg akar adni, s így én is. Itt minden hölgy megbocsátott nekem, s ha az urak nem akarnak, akkor az urak nem valók a hölgyek mellé, mint eddigelé sohsem láttunk ily gyülekezetben.

Csak egy szót még, engedelmetekkel. Ha nem terhelétek túl magatokat kövér eledellel, alázatos szerzőnk folytatni fogja e történetet sir John Falstaffal együtt és benneteket a szép francziaországi Katalinnal vidítand. Azután, a mint tudom, Falstaff izzadásban hal meg, ha ugyan szigorú ítéletetek már meg nem ölte: mert Oldcastel úgy halt meg, mint vértanú; de ez nem olyan ember. – Nyelvem fáradt; ha lábam is olyan, jó éjszakát! S így térdelek le előttetek, valóban csak a végett, hogy a királynéért imádkozzam.

Nyitóoldal