Vlagyimir Vojnovics
Iván Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai



                              ELSŐ KÖNYV


                       EGY SÉRTHETETLEN SZEMÉLY


  1


  Volt ez vagy sosem volt, ugyan ki tudná ma már megmondani, hiszen az eset,
  amivel történetünk elkezdődött (és csaknem a mai napig tart), oly régen esett
  meg Vörösfalván, hogy aligha akad már élő szemtanúja. De akik még élnek, azok
  sem egyformán mondják el, sőt van, aki nem is emlékszik rá. Igaz, ami igaz,
  nem is olyan fontos esemény, hogy érdemes lenne olyan sokáig fejben tartani.
  Ami engem illet, én mindent egybegyűjtöttem, amit a dologról hallottam, hozzá
  is tettem egy kicsit, és megeshet, hogy még többet is raktam hozzá, mint
  amennyit hallottam.
  Végül aztán annyira szórakoztatni kezdett a történet, hogy elhatároztam,
  írásos formába öntöm, de ha magukat nem érdekli, unják, vagy ostobának
  találják, hagyják a fenébe, és vegyék úgy, hogy nem is meséltem semmit.
  Az eset állítólag közvetlenül a háború kitörése előtt, 1941-ben történt, május
  végén vagy június elején, úgy valahogy a kettő között.
  Meleg nyári nap volt, ahogy az ilyentájt lenni szokott. A kolhoztagok mind
  kint voltak a földeken, Nyúra Belasova viszont, aki egyébként is a postán
  dolgozott, tehát a kolhozzal nem állt közvetlen kapcsolatban, szabadnapján a
  saját kertecskéjében kapálgatott, töltögette a krumplit.
  Olyan hőség volt, hogy Nyúra teljesen kimerült, mire három soron végigment.
  Ruhája átnedvesedett a hátán meg a hóna alatt, és ahogy megszikkadt,
  kikeményedett rajta a fehér só. Az izzadtság a szemébe folyt. Nyúra megállt,
  hogy megigazítsa a kendője alól kicsúszott hajfürtöket és fölnézzen a napra,
  messzi van-e még az ebédidő.
  A napot nem látta meg. Egy hatalmas vasmadár takarta el az egész eget, és
  ferde csőrével egyenesen Nyúra felé zuhant.
  - Jujj - kiáltott föl elszörnyedve Nyúra, eltakarta a szemét és beborult a
  barázdába, mint egy fadarab.
  Szerjozsa, a kandisznó éppen a tornác mellett túrta-a földet. A zuhanásra
  félreugrott, de aztán látta, hogy nem fenyegeti veszély, és visszatért előbbi
  foglalatosságához.
  Eltelt egy kis idő. Nyúra magához tért. Hátát égette a nap. Száraz föld szagát
  érezte, no meg trágyaillatot. Valahol verebek csiripeltek és tyúkok
  kotkodácsoltak. Az élet ment tovább. Nyúra kinyitotta a szemét és csak a
  göröngyös földet látta.
  "Hát én meg mit fekszek itt?" - gondolta értetlenül és rögtön eszébe jutott a
  vasmadár.
  Nyúra művelt leányzó volt. Szokta néha olvasni Az agitátor füzeteit, amelyre
  Kilin pártszervező titkár rendszeresen előfizetett. Ebben félre nem érthető
  módon az állt, hogy a sötét múlt csökevényeként mindenféle babona él még a nép
  között és ezeket gyökerestül ki kell irtani. Nyúra tökéletesen egyetértett
  ezzel a gondolattal. Jobbra fordította a fejét, és meglátta a saját tornácát,
  valamint Szerjozsa disznót, amint háborítatlanul túrta a földet. Ebben nem
  volt semmi természetfölötti. Szerjozsa mindig túrta a földet, ha erre alkalmas
  helyet talált. De ha a hely nem volt alkalmas, akkor is túrta. Nyúra följebb
  emelte tekintetét és meglátta a tiszta, kék eget és a sárga, vakító
  napkorongot.
  Nyúra nekibátorodott, balra nézett és visszahanyatlott. A borzalmas madár
  reálisan létezett. Ott állt Nyúra veteményesétől nem messze, nagy zöld
  szárnyát széttárta.
  "Hess innen!" - kiáltott rá gondolatban Nyúra és keresztet akart vetni, de
  hason fekve ez bajosan ment volna, fölemelkedni pedig nem mert.
  Hirtelen beléhasított a gondolat: "De hisz ez egy aeroplán!" És tényleg. Nyúra
  egy közönséges U-2-est nézett vasmadárnak, mozdulatlan propellerét pedig ferde
  csőrnek.
  Ahogy a repülő átsiklott Nyúra háza fölött, leszállt a fűre, továbbgurult és
  megállt Fegyka Resetov mellett, aki éppen ott kaszált, és csaknem letarolta a
  szárnyával. Fegykát, ezt a rőthajú, tányérképű égimeszelőt a faluban leginkább
  a Vállas becenéven ismerték.
  A pilóta meglátta Vállast, kicsatolta rögzítőszíjait és falkéjéből kihajolva
  odakiáltott neki:
  - Hé, muzsik, miféle falu ez?
  Vállas el sem csodálkozott, meg sem ijedt, közelebb lépett a géphez és
  készségesen elmagyarázta, hogy a falu neve Vörösfalva, de azelőtt Sárosfalva
  volt, továbbá hogy közös a kolhozuk Áfonyással és új-Áfonyással, pedig azok a
  folyó túlsó partjára esnek, Óáfonyás viszont, noha ezen a parton van, már
  másik kolhozba tartozik. Az itteni kolhoz neve "Vörös Kalász", az ottanié meg
  "Vorosilov". A "Vorosilovban" az utóbbi két évben három elnök is váltotta
  egymást: az elsőt lopásért ültették le, a másodikat kiskorúak megrontásáért, a
  harmadik, akit erősítésnek küldtek, eleinte erősített egy kicsit, aztán
  ivásnak adta a fejét, és addig iszogatott, amíg szépen el nem itta az összes
  holmiját és a kolhozpénztárt, s végül delíriumában föl nem akasztotta magát az
  irodájában. A búcsúlevelében csak annyit írt, "Eh", három felkiáltójellel.
  Hogy ez az "Eh!!!" mit akart jelenteni, senki nem értette. Ami viszont az
  itteni elnököt illeti, az is nyakló nélkül iszik, de még reménykedik.
  Vállas szeretett volna még számtalan hasznos információt elmesélni a környező
  települések életéről, de időközben összecsődült a nép.
  Elsőnek a kölyökhad ért oda, ahogy ez már lenni szokott. Utánuk igyekeztek az
  asszonyok, ki gyerekkel, ki várandósan, de a legtöbben gyerekkel és várandósan
  is. Olyan is akadt, nem is egy, akinek egyik csemetéje a szoknyájába
  kapaszkodott, a másik a kezébe, a harmadik, még csecsemő, a karján feküdt, a
  negyedik meg a hasában készülődött a világra. Egy szó mint száz, Vörösfalván
  (és vajon csak itt?) az asszonyok szívesen szültek és gyakran, és állandóan
  vagy várandósak voltak vagy közvetlen szülés után, de néha éppen csak
  megszültek, és máris teherbe estek.
  Az asszonynépség után botorkáltak az öregek, a távoli földekről pedig,
  munkájukat sorsára hagyva futottak a többiek, a kolhoztagok, kapástul,
  kaszástul, gereblyéstül, és így a jelenet erősen emlékeztetett a járási
  kultúrház falán látható "Parasztfelkelés" című képre.
  Nyúra még mindig a veteményesben feküdt, de újra kinyitotta a szemét és
  felkönyökölt.
  "Te jó ég - villant az agyába a nyugtalanító felismerés -, én csak itt
  fekszem, az emberek meg már régen bámészkodnak!"
  Talpra ugrott, s bár az ijedelemtől még remegett a lába, ügyesen kibújt a
  kerítés lécei között, és az egyre dagadó tömeg felé rohant. Hátul álltak az
  asszonyok. Nyúra közéjük ugrott, a könyökével nyomakodott előre, s közben azt
  nyögte:
  - Jaj, asszonyok, engedjetek!
  Az asszonyok utat is engedtek neki, mert megértették a hangjából, hogy muszáj
  előrejutnia.
  Azután következett a muzsikok gyűrűje. Őket is szétlökdöste Nyúra, és azt
  mondogatta:
  - Jaj, emberek, engedjetek!
  Végre-valahára az első sorban találta magát. Egész közelről láthatta a
  repülőgépet, oldalán a széles olajszínű csíkkal, és a barna bőrzekés pilótát,
  amint a szárnynak támaszkodva zavartan nézte a közeledő tömeget, miközben ujja
  körül forgatta kopott repülőssapkáját a füstszínű szemüveggel.
  Nyúra mellett Vállas állt. Lenézett Nyúrára, elnevette magát és kedvesen így
  szólt:
  - Nicsak, Nyúra, hisz te még élsz! Én meg már azt hittem, neked annyi. Én
  láttam ám meg először az éroplánt, az ám. Csak kaszálok itt magamnak a dombon,
  hát egyszer csak látom, röpül. És egyenest a te háztetődnek jön, Nyurka, pont
  a te kéményed felé, az ám! Na, mondok magamnak, most aztán leberetválja.
  - Ne ugass, úgyis hazudsz - mondta Nyikolaj Kurzov, aki Vállas mellett állt.
  Vállasban bennrekedt a szó, lenézett Kurzovra, mert egy jó fejjel magasabb
  volt nála, s némi gondolkodás után így szólt:
  - A kutya, az ugat. Én viszont beszélek. Te pedig fogd be a bagólesődet, az
  ám, és ne is nyisd ki, amíg engedélyt nem adok rá. Világos? Különben rá
  találok lépni a nyelvedre.
  Ezután a népre nézett, odakacsintott a pilótának, s minthogy elégedett volt a
  hatással, folytatta:
  - Ez az éroplán maxima egy araszra kerülte el a kéményedet, Nyurka. De minima
  még kevesebbel. Ha elvitte volna a kéményedet, már holnap temetésre
  mosdathattunk volna, az ám. Én ugyan nem jöttem volna, de Kolja Kurzov biztos
  mosdatott volna, mert őt igencsak érdekli a nők teste. Tavaly Borzovban három
  napig benntartották a rendőrőrsön, mert beszökött a női fürdőbe és bebújt a
  pad alá, az ám.
  Mindenki nevetett, pedig tudták, hogy nem igaz, Vállas csak most találta ki.
  Sztyepan Lukov megkérdezte:
  - Te, Vállas, azt mondjad meg nékem, hogy amikor megláttad, hogy az éroplán
  leviszi a kéményt, jól beijedtél, ugye?
  Vállas megvetően fintorgott, ki akart köpni, de nem volt hová - körös-körül
  állt a nép. Lenyelte hát a nyálát, s így szólt:
  - Oszt mér ijedtem vóna be? Az éroplán sem az enyém, meg a kémény se az enyém.
  Ha netán az enyém lett vóna, meglehet, hogy megijedek.
  Ekkor a felnőttek között lábatlankodó kiskölykök egyike odafondorkodott és egy
  nagyot sózott botjával a repülőgép szárnyára, ami úgy belezendült, akár egy
  dob.
  - Hát te meg mit csinálsz? - üvöltött a pilóta a gyerekre.
  A gyerek ijedten bebújt a tömegbe, de aztán megint előkerült. A botot
  mindenesetre eldobta.
  Vállas odafülelt, milyen hangon zeng a szárny, megcsóválta a fejét és kajánul
  megkérdezte a pilótát:
  - Disznóbőr van rajta?
  A pilóta azt felelte:
  - Perkál.
  - Az meg mi?
  - Egy olyan izé - magyarázta a pilóta. - Egy anyag.
  - Ravasz - mondta Vállas. - Én meg azt hittem, tiszta vas az egész.
  - Ha vasból volna, nem tudná a motor a levegőbe emelni - kottyantott bele
  megint Kurzov.
  - Nem a motor emeli föl, hanem a felhajtóerő - szólalt meg a tudósságáról
  híres Gladisev, a raktáros. Gladisev műveltségét mindenki tisztelte, de ezt
  azért már mégsem hitték el neki.
  Az asszonyok nem figyeltek az efféle beszédre, megvolt nekik a saját témájuk.
  A pilótát vették nyíltan szemügyre, nem zavarta őket a jelenléte, mintegy
  élettelen tárgynak tekintették, és fennhangon kitárgyalták az öltözékét.
  - Ez aztán a bőrkabát, asszonyok, tiszta krómbőr - bizonygatta Tájka Gorskova.
  - Méghozzá redőzéssel szűkített. Tőlük bezzeg nem sajnálják a krómbőrt, úgy
  látszik.
  Nyinka Kurzova nem értett egyet:
  - Ez nem krómbőr, hanem sevró.
  - Jaj, fogjanak meg! - méltatlankodott Tájka. - Méghogy sevró! A sevrón olyan
  kis dudorok vannak.
  - De ezen is vannak dudorok.
  - Ugyan hol?
  - Tapogasd csak meg és meglátod - mondta Nyinka.
  Tájka kételkedve nézett a pilótára:
  - Megtapogatnám én, de ez olyanfélének látszik, hogy biztosan csiklandós.
  A pilóta zavarba jött és elvörösödött, mert nem tudta, hogyan reagáljon, mit
  is csináljon most.
  Golubev elvtárs mentette ki a kínos helyzetből, aki egy kordén érkezett a
  helyszínre.
  Az esemény időpontjában Golubev a félkarú könyvelővel együtt éppen Dunya mamát
  ellenőrizte a pálinkafőzés tényállását illetően. Az ellenőrzés eredményét a
  vak is láthatta: az elnök rendkívüli körültekintéssel szállt le a kordéról,
  csizmaorrával hosszasan kereste az ácskapcsot, amit lépcső helyett erősítettek
  oda egy dróttal.
  Az utóbbi időben az elnök gyakran és sokat ivott, nem maradt el kollégájától,
  aki Óáfonyásban felakasztotta magát. Egyesek azt állították, hogy azért iszik,
  mert iszákos, mások viszont azon a véleményen voltak, hogy családi oka van rá.
  Nagy családja volt, egy vesebajos felesége és hat gyermeke, akik folyton
  koszosan jártak, örökké verekedtek, és sokat ettek.
  Ez még nem lett volna baj, de ráadásul a kolhozban is rosszul mentek a dolgok.
  Azaz hogy nem is olyan rosszul, talán még azt is lehet mondani, hogy jól, de
  évről évre egyre rosszabbul.
  Eleinte, amikor minden házból mindent összehordtak egy halomba, az nagyon
  tekintélyesen nézett ki és jó érzés volt mindezzel gazdálkodni, de azután
  valaki észbe kapott és elkezdte hazahordani a holmiját, pedig senkinek nem
  adtak vissza semmit. Az elnök pedig úgy érezte magát, mint egy asszony, akit
  fölültettek egy kupac holmi tetejére, hogy őrizze csak. Az emberek meg csak
  jönnek, csak jönnek mindenfelől, és viszik széjjel a holmit. Az egyiknek
  elkapja a karját, a másik meg ezalatt kihúz magának valamit, erre odarohan,
  amaz meg eközben elszalad. Hát mit lehet ilyenkor tenni?
  Az elnök rosszul viselte a kialakult helyzetet, mert nem értette, hogy annak
  nem csak ő az oka. Állandóan attól rettegett, hogy hirtelen jön egy ellenőrzés
  vagy revízió, és akkor mindenért meglakol, de alaposan. De eddig még mindig
  megúszta a dolgot. Érkeztek a járásból hébe-hóba ilyen-olyan revizorok,
  inspektorok és instruktorok, elvodkáztak-szalonnáztak, rántottát is ettek
  hozzá, aláírták a kiküldetési papírokat, és békében távoztak. Az elnök már nem
  is félt tőlük, de minthogy a természet megáldotta némi ésszel, sejtette, hogy
  ez nem lesz így örökké, és hogy egyszer lesújt a Legfelső Legeslegfelelősebb
  Inspekció, és az fogja kimondani az utolsó szót.
  Így hát, amikor arról értesült, hogy a faluszélen Nyúra Belasova háza mellett
  leszállt egy repülőgép, egy csöppet sem csodálkozott. Megértette, hogy eljött
  a leszámolás órája és felkészült rá, hogy férfiasan és méltó módon fogadja.
  Volkovnak, a könyvelőnek meghagyta, hogy hívja össze a vezetőséget, maga pedig
  mindenekelőtt elrágott egy kis teafüvet, hogy legalább valamelyest elüsse a
  pálinkaszagot, fölült a kordéjára és elindult oda, ahol a repülőgép leszállt,
  hogy szembenézzen a sorsával.
  Amint megjelent, a tömeg kettévált és élő folyosót képezett közte és a pilóta
  között. Az elnök eléggé határozott léptekkel végigment ezen a folyosón, és már
  messziről kezét nyújtotta a pilótának.
  - Golubev Iván Tyimofejevics, a kolhoz elnöke - mutatkozott be előírásosan, és
  mindenesetre igyekezett, hogy ne leheljen a pilótára.
  - Melesko hadnagy - mutatkozott be a pilóta.
  Az elnököt kicsit meglepte, hogy a Legfelső Inspekció képviselője ilyen fiatal
  és ily szerény rendfokozattal rendelkezik, de nem mutatta, hanem így szólt:
  - Örvendek a szerencsének. Mivel lehetek a szolgálatára?
  - Magam sem tudnám megmondani - mondta a pilóta. - Eltört a benzincsövem és
  beragadt a motor. Kényszerleszállást kellett végrehajtanom.
  - A feladat értelmében? - pontosította az elnök.
  - Miféle feladat értelmében? Mondom, hogy kényszerleszállás. Beragadt a motor.

  "Ködösíts csak, ködösíts" - gondolta magában Iván Tyimofejevics, és fennhangon
  így folytatta:
  - A motoron, azon lehet segíteni. Sztyepan - fordult Lukovhoz -, nézd már meg,
  mi az ábra. Traktoron dolgozik - magyarázta a pilótának. - Bármilyen gépet
  szétszed és összerak.
  - A rombolás nem építés - hagyta helyben Lukov, elővette olajos kabátja
  oldalzsebéből a csavarkulcsát, és határozottan a repülőgéphez lépett.
  - Hé, hé, nem kell - állította meg sietve a pilóta -, ez nem traktor, hanem
  röpülő szerkezet.
  - Egyre megy az - reménykedett Lukov. - Ugyanolyan csavarok vannak benne.
  Errefelé kicsavarom, másik irányba becsavarom.
  - Nem itt kellett volna leszállnia - mondta az elnök -, hanem Óáfonyás
  mellett. Ott van a traktorállomás és a műhely, egykettőre megjavítottuk volna.

  - A kényszerleszállásnál nem lehet válogatni - magyarázta türelmesen a pilóta.
  - Láttam, hogy a mező nincs bevetve, és máris leszálltam.
  - Füvesherés vetésforgót alkalmazunk, azért nincs bevetve - magyarázkodott az
  elnök. - Talán óhajtja megszemlézni a mezőket vagy ellenőrizni a
  dokumentációt? Parancsoljon az irodába.
  - Minek nekem az iroda? - haragudott meg a pilóta, mert látta, hogy az elnök
  valahová ki akar lyukadni, de hogy hová, nem értette. - Bár várjon csak! Van
  az irodán telefon? Telefonálnom kell.
  - Minek rögtön telefonálgatni? - sértődött meg Golubev. - Először nézzen
  körül, mi, meg hogy, beszélgessen el a néppel.
  - Figyeljen, mit szórakozik velem? Miről beszélgessek? Föl kell hívnom a
  feletteseimet.
  "Szóval ez a módi járja mostanában - jegyezte meg magában Golubev. -
  Magázódnak és semmi anyázás. És a nép se kell neki, egyenest a feletteseit
  hívja."
  - Maga tudja - mondta sorsába beletörődve. - Csak arra gondoltam, hogy a
  néppel sose árt elbeszélgetni. A nép mindent lát, és mindent tud. Hogy ki jött
  ide, mit mondott és ki verte az öklével az asztalt. De minek is beszélek itt!
  - legyintett és fölajánlotta a kordéját. - Üljön föl, elviszem. Telefonáljon,
  amennyit csak akar.
  A kolhoztagok utat engedtek nekik. Golubev alázatos udvariassággal felültette
  a pilótát, azután maga is fölcihelődött. A kordé nyekeregve félrebillent a
  súlya alatt.



  2


  Zavgorodnij százados, a csapatügyeletes, a főhadiszállás tornácán üldögélt
  kigombolt zubbonyban, vastag porral borított, réges-régen nem tisztított
  csizmában. A hőségtől kábán azt figyelte, mi folyik a kaszárnya bejárata előtt
  a parancsnoki században.
  Ott pedig a következő események folytak. Iván Csonkin, utolsó évét szolgáló
  vöröskatona, feszes vigyázzállásban állt Peszkov századtörzsőrmester előtt, és
  a naptól gyulladt szemmel ijedten pislogott rá. Csonkin alacsony volt, görbe
  lábú, zubbonya csomóba gyűrődött az öve alatt, sapkája széjjelnyomta nagy,
  vörös fülét, kapcája a bokájára csúszott.
  A pirospozsgás, jól táplált szőke törzsőrmester egy nyers deszkából ácsolt
  padon ült hanyagul, lábát keresztbe vetette és papiroszát1 szívott.
  - Feküdj! - vezényelte halkan, szinte vonakodva, és Csonkin a földre rogyott.
  - Pihenj! - Csonkin talpra szökött. - Feküdj! Pihenj! Feküdj! Százados
  elvtárs! - kiáltott oda a törzsőrmester Zavgorodnijnak. - Ugyan mondja már
  meg, mennyi az idő az aranyóráján!
  A százados rápislantott a Kirov gyárból származó méretes órájára (nem aranyóra
  volt persze, a törzsőrmester csak tréfált), és lustán felelte:
  - Fél tizenegy.
  - Ilyen korán van, és máris dögletes a meleg - méltatlankodott a
  törzsőrmester.
  Odafordult Csonkinhoz:
  - Pihenj! Feküdj! Pihenj!
  A tornácon megjelent Alimov, a napos.
  - Törzsőrmester elvtárs - kiabálta -, telefonja van!
  - Ki az? - fordult meg a törzsőrmester mérgesen.
  - Nem tudom, törzsőrmester elvtárs. Olyan rekedtes a hangja, mintha meg lenne
  fázva.
  - Kérdezd meg, kicsoda.
  A napos eltűnt az ajtóban, a törzsőrmester pedig visszafordult Csonkinhoz.
  - Feküdj! Pihenj! Feküdj!
  A napos ismét megjelent, odament a padhoz, mély részvéttel ránézett a porban
  elnyúlt Csonkinra és jelentett:
  - Törzsőrmester elvtárs, a fürdőből hívják. Azt kérdezik, személyesen fog-e
  elmenni a szappanért, vagy érte küldet?
  - Nem látod, hogy el vagyok foglalva? - mondta a törzsőrmester, érezhetően
  türtőztetve magát. - Szóljál Trofimovicsnak, menjen, oszt vételezze fel. - És
  újra Csonkinhoz: - Pihenj! Feküdj! Pihenj! Feküdj! Pihenj!
  - Figyelj, törzsőrmester, minek csinálod ezt vele? - érdeklődött Zavgorodnij.
  - Hát csak azért, százados elvtárs, mert ez egy léhűtő - magyarázta
  készségesen a törzsőrmester és megint földre küldte Csonkint. - Feküdj! Már
  nemsokára leszerel, és még mindig nem tanult meg köszönni. Pihenj! Ahelyett,
  hogy előírásosan tisztelegne, szétterpesztett ujjait a füléhez rakja, és kilóg
  a menetoszlopból, mintha korzózna. Feküdj! - Elővett egy zsebkendőt és
  megtörölgette izzadt nyakát. - Fárasztó ám velük, százados elvtárs. Csak
  vesződik az ember, neveli őket, rámennek az idegei, és alig van látszatja.
  Pihenj!
  - Miért nem szalajtod az oszlop mellett - javasolta a százados. - Menjen
  tízszer oda és vissza díszlépésben, és szalutálgasson neki.
  - Azt éppenséggel lehet - mondta a törzs, és ráköpdösött a papiroszája végére,
  hogy eloltsa. - Ezt jól kigondolta, százados elvtárs. Csonkin, hallottad, mit
  mondott a százados?
  Csonkin csak állt előtte, szaggatottan zihált, és semmit sem válaszolt.
  - És hogy néz ki! Csupa por, az arca koszos, nem harcos ez, hanem egy rakás
  szerencsétlenség. Tízszer oda-vissza, oszlopra igazodj, menet... - a
  törzsőrmester kitartott egy szünetet -, in-dulj!
  - Úgy bizony - élénkült fel a százados. - Törzsőrmester, adjál parancsot, hogy
  a lábát jobban emelje fel, legyen meg a negyven centi a földtől. Ja-aj,
  micsoda léhűtő!
  A törzsőrmester felbuzdult a százados tanácsaitól, és kiadta a parancsot:
  - Lábat magasabbra! Kart könyökben behajlítani, ujjakat a homlokhoz! Majd én
  megtanítalak, hogyan kell a feletteseket köszönteni! Hátra arc... indulj!
  Ekkor a főhadiszállás előterében megszólalt a telefon. Zavgorodnij
  odasandított, de nem állt föl, nem akaródzott elmennie.
  Elkiáltotta magát.
  - Törzsőrmester, nézz már oda, letekeredett a kapcája! Bele fog gabalyodni és
  hasra esik. Kész röhej. Mi a fenének vesznek be a seregbe egy ilyen
  madárijesztőt, hát nem, törzsőrmester?
  A telefon az előtérben egyre hangosabban és erőszakosabban csöngött.
  Zavgorodnij kelletlenül felállt és bement.
  - Itt Zavgorodnij százados, tessék - szólt bele a kagylóba színtelen hangon.
  Vörösfalva és a csapat állomáshelye úgy százhúsz kilométerre, vagy még többre
  is volt egymástól, a vonal borzalmas volt, alig lehetett hallani Melesko
  hadnagy hangját, amelyet recsegés és valami zene is elnyomott, és Zavgorodnij
  százados alig bírta kihámozni, miről is van szó. Először nem is tulajdonított
  kellő jelentőséget a hadnagy közlésének, és már nekikészülődött, hogy
  visszatér a félbehagyott szórakoztató látványossághoz, de a telefon és az ajtó
  között megtett úton hirtelen megértette, mi is volt az értelme annak, amit a
  telefonban hallott. Amint tudatosította a történtek jelentőségét, nyakig
  begombolta a zubbonyát, összedörgölte a két csizmáját és elment a
  parancsnokhoz jelentéstételre.
  Ököllel bekopogott (a törzsparancsnok kissé süket volt), és meg sem várta a
  választ, résre nyitotta az ajtót, és a küszöbön belülre kerülve beordított:
  - Megengedi, hogy bejöjjek, parancsnok elvtárs?
  - Nem engedem meg - felelte a parancsnok halkan, és föl sem emelte a fejét a
  papírjaiból.
  Zavgorodnij rá sem hederített, mit mondott, nem emlékezett rá, hogy a
  parancsnok valaha is megengedett volna valamit akárkinek.
  - Megengedi, hogy jelentsek, őrnagy elvtárs?
  - Nem engedem meg. - Az őrnagy felemelte a tekintetét. - Hogy néz ki,
  százados? Borostás, a csizmája piszkos, a gombja nincs kifényesítve.
  - Elmész a... - mondta félhangon a százados és vidáman az őrnagy szemébe
  nézett.
  Az ajakmozgásból az őrnagy megértette, körülbelül mi is hangzott el, de nem
  volt benne biztos. Minthogy egyáltalán nem bírta elképzelni, hogy egy
  beosztott szemtelenkedjen a felettesével, úgy csinált, mintha nem értett volna
  semmit, és csak folytatta a magáét:
  - Ha nincs pénze krémet vásárolni a katonai boltban, megajándékozhatom egy
  dobozzal.
  - Köszönöm, őrnagy elvtárs - mondta Zavgorodnij udvariasan. - Engedje meg,
  hogy jelentsek: Melesko hadnagynak elromlott a motorja és kényszerleszállást
  hajtott végre.
  - Milyen szállás? - a törzsparancsnok nem értette.
  - Leszállás.
  - Ne szellemeskedjen. Azt kérdeztem, hol szállt le Melesko.
  - Vörösfalva mellett.
  A törzsparancsnok odament a falon lévő térképhez és megkereste rajta
  Vörösfalvát.
  - És most mit csináljunk? - kérdezte elbizonytalanodva.
  A másik megvonta a vállát.
  - Maga a parancsnok, magának kell tudnia. Szerintem jelenteni kell az
  ezredparancsnoknak.
  A törzsparancsnokra korábban sem volt jellemző a felettesek iránti bátor
  magatartás, de most, hogy gyakorlatilag megsüketült, még jobban félt tőlük,
  mert attól tartott, hogy tartalékos állományba helyezik.
  - Az ezredparancsnok most nem ér rá, a repülést irányítja - mondta.
  - A kényszerleszállás éppen hogy repülési esemény - mutatott rá Zavgorodnij. -
  A parancsnoknak tudnia kell róla.
  - Szóval úgy gondolja, hogy zavarhatjuk ezzel?
  Zavgorodnij nem felelt.
  - Nem lehet, hogy Melesko maga is megoldja a helyzetet?
  Zavgorodnij együttérzéssel nézett rá. A törzsparancsnok a gyalogságtól került
  ide és gőze sem volt a repülésről.
  - Engedjen el, őrnagy elvtárs. Magam fogom jelenteni neki.
  - Az nagyszerű lesz - örvendezett az őrnagy. - Menjen csak személyesen és
  jelentse a maga nevében. Maga az ügyeletes és joga van ehhez. Várjon csak,
  Zavgorodnij. Hogy tud elmenni? És ha valami történik itt a csapatnál?
  Zavgorodnij már nem hallotta, kiment és jól becsukta maga mögött az ajtót.
  Úgy egy óra elteltével tért vissza Opalnyikov alezredessel, az
  ezredparancsnokkal és Kudlajevvel, az ezred mérnökével. A főhadiszálláson épp
  ott volt Pahomov is, a repülőtéri zászlóalj parancsnoka. Valami dolga volt a
  törzsparancsnokkal, és amint megjelent Opalnyikov, el akart menni, de az nem
  engedte. Tanakodni kezdtek, mit tegyenek. Kudlajev azt mondta, hogy nincs
  tartalék motor a raktárban, és a központból legfeljebb egy hét múlva tudnak
  küldeni. Zavgorodnij azt javasolta, szedjék le a szárnyakat, tegyék a
  repülőgépet egy teherautóra és szállítsák be. A törzsparancsnok a bevontatásra
  szavazott, amire Zavgorodnij megvetően elhúzta a száját. Pahomov alezredes
  hallgatott, jegyzetelt a noteszába, buzgóságot tanúsítva a szolgálat során.
  Opalnyikov gúnyosan hallgatta a véleményeket. Aztán felállt, és járkálni
  kezdett a szobában, egyik sarokból a másikba.
  - Ahogy itt elhallgattam és átgondoltam mindazt a baromságot, amit így együtt
  összehordtak, ki-ki a maga képességei szerint, arra a következtetésre
  jutottam, hogy a repülőgépet ott hagyjuk a helyén, amíg az új motor
  megérkezik. Ha feltesszük egy teherautóra és százhúsz kilométer vonszoljuk,
  csak egy halom tűzifa marad belőle. A helyszínen egyelőre őrséget kell
  állítani mellé, hogy a suhancok ne hordják szét a műszerfalat. Ez a te dolgod.
  - Azzal Pahomov felé intett.
  - Bocsánat, de ez nem fog menni - szólalt meg az félénken.
  Magázta Opalnyikovot, noha egy rangban voltak és idősebb volt nála, meg nem is
  volt a beosztottja. Pahomov úgy érezte, Opalnyikov felette áll, mert előbb
  számíthat az ezredesi kinevezésre, mint ő.
  - Már miért ne menne? - kérdezte Opalnyikov türelmetlenül.
  Nem szerette, ha ellentmondtak neki.
  - Az egész parancsnoki század készenléti állapotban van két hete, és nincs,
  aki leváltsa. - Pahomov felvette a noteszát és belepillantott. - Heten
  gyengélkedőn vannak, tizenketten fakitermelésen, egy szabadságon. Ennyi.
  - Na de egyetlen embert csak lehet keríteni! Valamilyen elfekvő egyén csak
  akad. Csak szunyókáljon ott a gép mellett, hogy legyen kitől számon kérni.
  - Egy szál ember sincs, alezredes elvtárs - Pahomov olyan szánalmas arcot
  vágott, hogy lehetetlen volt kételkedni abban, amit mondott.
  - Rosszul áll a dolog - esett gondolkodóba Opalnyikov, de azon nyomban
  felkiáltott. - Hurrá! Megvan! Figyelj, küldd oda ezt a hogyishívjákot... na,
  mi a neve.... Van nálad egy olyan balfácán, aki folyton a lovon ül.
  - Csak nem Csonkin? - hitetlenkedett Pahomov.
  - Persze hogy Csonkin! Hogy én milyen okos ember vagyok mégis csak! -
  csodálkozott Opalnyikov, és tenyerével a homlokára csapott.
  - De hát ő... - próbált közbeszólni Pahomov.
  - De hát mi?
  - Nem lesz, aki fát hordjon a konyhára.
  - Nálunk nincsenek pótolhatatlan emberek - mondta az ezredparancsnok.
  Ez megfellebbezhetetlen tézis volt. Pahomov nem mert ellenvetést tenni.



  3


  Kedves olvasók! Önöknek bizonyára feltűnt már, hogy a szolgálata utolsó évét
  töltő Iván Csonkin közlegény kis növésű, görbe lábú és vörös fülű. "Micsoda
  esetlen figura!" - mondhatják magukban felháborodva. "Hol itt a példakép a
  felnövekvő nemzedékek számára? Na és hol találta a szerző ezt az úgynevezett
  hősét?" Én pedig, a rajtakapott, sőt, hogy azt ne mondjam, tetten ért és
  sarokba szorított szerző, be kell majd valljam, hogy bizony sehol sem
  találtam, hanem a saját fejemből gondoltam ki, és eszem ágában sem volt példát
  állítani, csak egyszerűen nem volt jobb dolgom. "Tegyük fel, hogy ez így van -
  mondják majd önök bizalmatlanul -, de minek mindenfélét kitalálni? Miért nem
  tudott a szerző az életből meríteni egy igazi daliás hőst, egy magas, izmos,
  fegyelmezett katonát, aki jeleskedik a harci kiképzés és a politikai
  tanulmányok terén?" Megtehettem volna, így igaz. De sajnos elkéstem vele.
  Szétkapkodták előlem az összes éltanulót, nekem meg csak Csonkin maradt.
  Először el is keseredtem, de aztán belenyugodtam. Hiszen a könyv hőse olyan,
  mint egy saját gyerek - olyannak születik, amilyen, nem lehet kihajítani az
  ablakon. Lehet, hogy a mások gyereke jobban sikerült, okosabb is, de a saját
  gyerek mégis csak kedvesebb, mint bármelyik más, éppen mert a sajátunk.
  Csonkin előéletében nem volt túl sok olyan érdekes esemény, amivel leköthetném
  a figyelmüket, de talán mégis el kellene mondanom egy-két szóban, hová is
  való, hogyan élt és mit is csinált azelőtt.
  Szóval, élt egyszer egy Volga menti faluban egy bizonyos Marjana Csonkina, egy
  egyszerű falusi asszony, özvegyen. Férje, Vaszilij Csonkin még tizennégyben
  meghalt az imperialista háborúban, amely később, mint ismeretes, átment
  polgárháborúba és nagyon sokáig tartott. Annak idején, amikor Caricin körül
  zajlottak a harcok, Marjana faluja a hadi útvonalak kereszteződésébe esett,
  hol a vörösök, hol a fehérek csapatai vonultak át rajta, és Marjana tágas és
  üres háza ezeknek is, azoknak is tetszett. Egyszer Marjana házában egy teljes
  hétig be volt kvártélyozva egy bizonyos Golicin zászlós, akinek volt valami
  egész halvány kapcsolata vagy rokonsága a híres-nevezetes Golicin hercegi
  családdal. A zászlós aztán továbbvonult a faluból, és bizonyára hamarosan el
  is felejtette, de a falu nem felejtette el őt. Amikor egy évvel később, de
  lehet, hogy többel is (senki nem számolta), Marjanának fia született, a
  faluban somolyogni kezdtek, hogy a dologhoz alighanem a hercegnek is volt
  valami köze. Igaz, gyanakodtak még a falu pásztorára, Szerjogára is, de
  Szerjoga makacsul tagadott.
  Marjana Ivánnak nevezte el a fiát, és elesett férje nevét adta apai nevéül -
  így lett Iván Vasziljevics.
  Élete első hat évéről Ivánnak nem maradt más emléke, mint hogy szegényen
  éltek. Anyja gyakran betegeskedett, a gazdaságra nem maradt ereje, éppen csak
  hogy megélt, egyik napról a másikra, amíg egy napon bele nem fulladt a
  folyóba. Télvíz elején kiment a Volgára mosni és elsodorta a folyó. Épp ebből
  az időből maradtak Csonkinnak az első emlékei önmagáról és a környező
  világról.
  Iván nem maradt magára, magukhoz vették a szomszédok, úgysem volt gyermekük,
  és a nevük is Csonkin volt, ki tudja, talán még rokonok is voltak. Már sok éve
  vártak a gyermekáldásra, éppen arra gondoltak, hogy kivesznek egy csöppséget
  az árvaházból, úgyhogy épp kapóra jött az eset. Csonkint felruházták,
  kikupálták, és amikor egy kicsit felcseperedett, apránként hozzászoktatták a
  munkához a gazdaságban. Csak forgassa meg a szénát, válogassa át a krumplit a
  pincében, csináljon meg ezt-azt a ház körül. Ez lett a vesztük.
  Amikor olyan idők jártak, kulákokat kezdtek keresni a faluban, de egy szálat
  se találtak. Márpedig megparancsolták, hogy feltétlenül kell találni, legalább
  egyet, mutatóba. Akkor aztán rátaláltak Csonkinékra, akik idegen munkaerőt
  zsákmányoltak ki, ráadásul egy gyereket! A Csonkin házaspárt száműzetésbe
  küldték, Iván pedig árvaházba került, ahol két teljes éven át minden ok nélkül
  és tisztára fölöslegesen számtantanulással kínozták. Eleinte megadással
  viselte, de amikor az egész számok maradékos osztásáig fajult a dolog, nem
  bírta tovább és hazaszökött a szülőfalujába.
  Addigra már egészen megemberesedett és elég erős volt ahhoz, hogy meghúzza a
  hámszíjat. Adtak neki egy lovat és elküldték a tejgyárba dolgozni.
  Mindazonáltal nem feledkeztek meg előkelő származásáról, és mondogatták neki:
  - Na, herceg, befogod a Csálét, oszt mész trágyát hordani.
  A seregben nem hívták így, mert nem tudták ezt a gúnynevét, a megjelenésében
  pedig nem volt az égvilágon semmi hercegi. Pahomov zászlóaljparancsnoknak elég
  volt csak egyszer ránéznie Csonkinra, hogy gondolkodás nélkül azt mondja:
  - Az istállóba.
  Ott is ragadt. Az istállóban volt a legjobb helye. Attól fogva egyfolytában
  lovon ült, fát és krumplit hordott a konyhára. A szolgálatot hamar megszokta,
  és hamar elsajátította az alapszabályokat. Például: "Míg a katona alszik, a
  szolgálat telik." Vagy: "Ne siess a parancsot teljesíteni, előfordulhat, hogy
  visszavonják." Meg ilyenek.
  Igaz, hogy kortársaival ellentétben nem lett belőle a seregben se szerelő, se
  sofőr, de ha nincs a nyakán a törzsőrmester, alapjában meg lett volna elégedve
  az élettel. Nem küldték ki őrségbe, nem mosatták vele a padlót, felmentették a
  kiképzés alól. Voltaképpen a kaszárnyába alig tette be a lábát, télen a
  konyhában aludt, nyáron az istállóban, a szénában. Minthogy a konyhával
  közvetlen kapcsolatban állt, az 5-ös norma szerint étkezett, azaz a
  repülősöknek járó adagot kapta. Egyetlen foglalkozás alól nem mentették csak
  föl, és ez a politikai oktatás volt.



  4


  Nyáron, jó időben a politikai foglalkozásokat nem a teremben, hanem egy kis
  ligetes réten, a városon kívül tartották. Csonkin szokásához híven elkésett,
  de ezúttal nem a saját hibájából. Először a törzsőrmester leckéztette, aztán a
  szakács küldte el a raktárba daráért az utolsó pillanatban. A raktáros persze
  nem volt a helyén, és Csonkin az egész várost bejárta, mire felkajtatta.
  Úgyhogy már mindenki együtt volt, mire Csonkin a lován a ligetbe ért.
  Megjelenését a foglalkozás vezetője, Jarcev politikai tiszt finom gúnnyal
  fogadta: na, mondta, ha már Csonkin is megjött, akkor minden rendben van,
  kezdhetjük is.
  A katonák körbevették a tisztás közepén elhelyezkedő Jarcev politikai tisztet,
  aki egy széles fatönkön ült.
  Csonkin levette a nyerget a lóról, és kikötötte egy közeli fához, hogy
  legelhessen, maga pedig a sor szélén, a foglalkozás vezetőjétől minél távolabb
  keresett helyet. Leült, maga alá húzta a lábát, és csak akkor nézett körül.
  Nyomban rájött, hogy igen szerencsétlen helyet választott. Aki mellette ült,
  és csak nézett rá gúnyosan kék szemével, nem volt más, mint esküdt ellensége,
  Szamuskin. Ez a Szamuskin mindig kereste az alkalmat, hogy borsot törhessen
  Csonkin orra alá. Az ebédlőben sót kevert a cukorba, vagy ha nagy néha Csonkin
  a kaszárnyában aludt, az éj leple alatt összekötötte gatyáját a zubbonyával,
  és Csonkin reggel elkésett a sorakozóról. Egyszer "biciklizést" is rendezett
  neki: álmában papírdarabokat dugdosott a lábujjai közé és meggyújtotta. Kapott
  érte két soron kívüli éjjeli őrséget, Csonkin pedig három napig sántikált.
  Szamuskin láttán Csonkin azt kívánta, bárcsak hangyabolyba ült volna inkább.
  Szamuskinon látszott, hogy játékos kedvében van, és valami piszokságot forgat
  a fejében.
  A foglalkozás témája a következő volt: "A Vörös Hadsereg harcosainak erkölcsi
  arculata." Jarcev politikai tiszt elővette térdére fektetett nagy sárga
  táskájából jegyzeteit, belelapozott, röviden összefoglalta, hogy mivel is
  foglalkoztak az előző alkalmakkor, és megkérdezte:
  - Ki akar beszámolni? Csonkin? - csodálkozott, mert látta, hogy Csonkin
  megmozdította kezét.
  Csonkin felállt, betűrte a zubbonyát az övébe, egyik lábáról a másikra állt és
  rámeredt Jarcevra, egyenesen a szemébe nézett. Így bámulták egymást egy jó
  darabig.
  - Na, miért nem kezdi a feleletét? - szólalt meg végül Jarcev.
  - Nem készültem, politikai tiszt elvtárs - mormolta határozatlanul Csonkin, és
  lesütötte a szemét.
  - Akkor meg minek jelentkezett?
  - Nem jelentkeztem, politikai tiszt elvtárs, csak egy bogarat akartam
  megfogni. Szamuskin egy bogarat rakott a zubbonyomba.
  - Egy bogarat? - kérdezte Jarcev vészjóslóan. - Maga, Csonkin, most azért
  jött, hogy bogarakra vadásszon, vagy hogy tanuljon?
  Csonkin hallgatott. A politikai tiszt felpattant és izgatottan járkálni
  kezdett a réten.
  - Mi itt most - kezdte, lassan tagolva a szavakat -, egy fontos témát
  elemzünk, "A Vörös Hadsereg harcosainak erkölcsi arculatát". Maga, Csonkin
  elvtárs, a politikai oktatáson elmarad a harcosok többségétől, akik a
  foglalkozásokon figyelmesen hallgatják az oktatót. Márpedig a felügyelői
  ellenőrzés előreveti az árnyékát. Mivel fog akkor kiállni? Ezért van az,
  egyébként, hogy hadilábon áll a fegyelemmel is. Legutóbb, amikor ügyeletes
  voltam, nem jött ki a reggeli tornára. Íme egy konkrét példa arra, hogy az
  elégtelen politikai felkészültség egyenesen a harci fegyelem megsértéséhez
  vezet. Üljön le, Csonkin elvtárs. Ki akar beszámolni?
  Balasov rajparancsnok emelte föl a kezét.
  - Íme, Balasov elvtárs, aki mindig elsőnek jelentkezik. És mindig öröm
  hallgatni, amit mond. Jegyzetet is készített, Balasov elvtárs?
  - Készítettem - felelte szerényen, de méltósággal Balasov.
  - Tudom, hogy készített - mondta Jarcev, és leplezetlen szeretettel nézett
  Balasovra.
  A politikai tiszt visszaült a fatönkre, és hogy megmutassa, milyen nagy
  élvezetet szerez majd neki Balasov pontos és helyes felelete, lehunyta a
  szemét.
  Balasov kinyitotta keményfedeles iskolai füzetét és hangosan, kifejezően
  olvasni kezdte a szöveget, amelybe egyetlen saját szót sem toldott be.
  Amíg olvasott, a katonák mindenfélével foglalatoskodtak. Volt, aki társai háta
  mögé bújva a Bovarynét olvasta, ketten torpedóztak, Csonkin pedig átadta magát
  a gondolatainak. Különböző gondolatai voltak. Ahogy figyelmesen szemlélte az
  életet, és meg akarta érteni a törvényeit, rájött, hogy nyáron általában meleg
  szokott lenni, télen pedig hideg. "Na most, ha fordítva volna - gondolta -,
  nyáron hideg, télen pedig meleg, akkor a nyarat télnek hívnák, a telet pedig
  nyárnak." Aztán egy másik gondolat fogalmazódott meg a fejében, egy még
  fontosabb és még érdekesebb, de azon nyomban el is felejtette, mi volt az, és
  sehogy nem tudott rájönni. És az a gondolat, hogy elveszett a gondolat,
  rettenetesen kínozta. Ekkor oldalba bökték. Csonkin felkapta a fejét, és
  meglátta Szamuskint, akiről teljesen megfeledkezett. Szamuskin az ujjával
  hívogatta, jelezte, hogy Csonkin hajoljon oda, és akkor mond neki valamit.
  Csonkin habozott. Szamuskin már megint kitalált valamit. A fülébe nem mer majd
  belekiabálni, mert itt a politikai tiszt, de éppenséggel beleköphet.
  - Mit akarsz? - súgta oda Csonkin.
  - Ne félj már - súgta Szamuskin, és ő hajolt oda Csonkin füléhez. - Tudtad,
  hogy Sztálinnak két felesége volt?
  - Na ne - hessentette el Csonkin.
  - Komolyan mondom. Két felesége.
  - Ne hantázz - mondta Csonkin.
  - Ha nem hiszed el, kérdezd meg a politikai tisztet.
  - Minek az nekem? - makacskodott Csonkin.
  - Kérdezd már meg, légy oly bátyám. Megkérdezném magam is, de kínos, a múltkor
  túl sokat kérdezősködtem.
  Szamuskin arcán látszott, mennyire fontos neki, hogy Csonkin megtegye ezt a
  lényegében jelentéktelen szívességet. Csonkin pedig jószívű volt, képtelen
  arra, hogy bárkinek nemet mondjon, hát ráállt.
  Balasov még nem fejezte be a felolvasást. A politikai tiszt szórakozottan
  hallgatta, mert tudta, hogy Balasov akkurátus katona, minden bizonnyal szóról
  szóra kiírt mindent a tankönyvből, és nem fordulhat elő váratlan esemény a
  felelete közben. Csakhogy már fogytán volt az idő, másokat is kérdezni
  kellett, ezért Jarcev félbeszakította Balasovot.
  - Köszönöm, Balasov elvtárs. - Feltennék még egy kérdést: miért nevezik a
  hadseregünket néphadseregnek?
  - Mert a népet szolgálja - vágta rá gondolkodás nélkül Balasov.
  - Helyes. És a kapitalista országok hadseregei kit szolgálnak?
  - A kapitalisták bandáját.
  - Helyes. - Jarcev nagyon meg volt elégedve. - Örömmel hallgattam a feleletét.
  Maga helyesen gondolkodik, jó következtetéseket von le a tanult anyagból.
  Ötöst adok magának, és javasolni fogom a századparancsnoknak, hogy fejezze ki
  köszönetét, és azt vezessék fel a káderlapjára.
  - A dolgozó népet szolgálom - mondta halkan Balasov.
  - Üljön le, Balasov elvtárs. - A politikai tiszt résnyire szűkült szeme átható
  tekintettel pásztázta végig az előtte ülő katonákat. - Ki óhajtja tovább
  kifejteni az előtte szóló gondolatait?
  Csonkin megmozdította a kezét. Jarcev észrevette.
  - Csonkin elvtárs, mit parancsol, hogyan értelmezzem a kézmozdulatát? Talán
  ismét egy bogárral hadakozik?
  Csonkin felállt.
  - Kérdésem lenne, politikai tiszt elvtárs.
  - Tessék. - A politikai tiszt ábrázatán széles mosoly ömlött el, egész
  lényével mutatta, hogy Csonkin természetesen csak nagyon egyszerű, sőt
  egyenesen ostoba kérdést tehet föl, de ő, Jarcev, köteles minden katona
  szintjére leereszkedni és megmagyarázni, amit nem értenek. Tévedett. Meglehet,
  hogy a kérdés ostoba volt, de korántsem egyszerű.
  - Igaz az - kérdezte Csonkin -, hogy Sztálin elvtársnak két felesége volt?
  Jarcev olyan fürgén pattant fel, mintha egy bizonyos testrészébe karót szúrtak
  volna.
  - Miiii?! - üvöltötte a dühtől és a rettegéstől reszketve. - Mit beszél? Engem
  ne keverjen bele ebbe az ügybe. - Azonnal észbe kapott, hogy nem azt mondta,
  amit kellett volna és elhallgatott.
  Csonkin zavartan pislogott. Nem értette, mitől dühödött fel ennyire a
  politikai tiszt. Próbált magyarázkodni.
  - Politikai tiszt elvtárs, én csak meg akartam kérdezni. Azt mondta valaki
  nekem, hogy Sztálin elvtársnak...
  - Ki mondta magának? - rikácsolta Jarcev, és a hangjára rá sem lehetett
  ismerni. - Azt kérdezem, ki volt az? Maga mások szavait szajkózza!
  Csonkin gyámoltalanul hátranézett Szamuskinra, aki a legnagyobb lelki
  nyugalommal lapozgatta "Az Összoroszországi (bolsevik) Kommunista Párt rövid
  történetét", mintha az eseményekhez abszolút semmi köze sem volna. Csonkin
  megértette, hogy ha Szamuskinra hivatkozik, az letagadja, a szeme sem rebben.
  És ugyan Csonkin föl nem foghatta, mi válthatta ki a politikai tiszt ilyetén
  haragját, azért az világos volt a számára, hogy Szamuskin megint beugratta
  valamibe, ami alighanem még kellemetlenebb, mint a "biciklizés".
  A politikai tiszt képtelen volt abbahagyni az üvöltést, mindennek lehordta
  Csonkint, azt mondta, hogy lám, mire vezet a politikai éretlenség, az éberség
  meglazulása, és hogy az ilyenek, mint Csonkin, a legjobb csalétek az ellenség
  számára, akik megtalálják a legkisebb rést is, amelyen keresztül eszközeikben
  nem válogatva behatolhatnak cselszövéseikkel, és hogy az ilyenek, mint
  Csonkin, szégyent hoznak nemcsak az osztagukra és a csapatukra, de az egész
  Vörös Hadseregre.
  Nehéz lenne megmondani, hogyan fejezte volna be Jarcev a monológját, ha nem
  szakítja félbe Alimov, a napos. Alimov szemmel láthatóan egészen a várostól
  végig futott, mert sokáig egyáltalán nem kapott levegőt, csak állt ott a
  sapkájához emelt kézzel, zihált és nézte Jarcevet. Megjelenése megzavarta
  Jarcev gondolatmenetét, aki ingerülten kérdezte:
  - Mi van?
  - Politikai tiszt elvtárs, engedélyt kérek a jelentésre. - Alimov kezdett
  magához térni.
  - Jelentsen - roskadt le Jarcev fáradtan a fatönkre.
  - Csonkin közlegényt a zászlóaljparancsnok hívatja a kaszárnyába.
  E körülménynek mind Csonkin, mind Jarcev felettébb megörült.
  Csonkin eloldotta a lovát, miközben szapulta magát, hogy mi az ördögnek
  nyitotta ki a száját; egész szolgálata alatt először tett fel egy kérdést, és
  tessék, micsoda kalamajka lett belőle. Szentül megfogadta, hogy életében soha
  többet nem tesz fel semmilyen kérdést, mert abból csak olyan galiba lesz, hogy
  az ember nem bír kikeveredni belőle.



  5


  Peszkov törzsőrmester a bódéjában ült és egy erős fonallal szappant darabolt,
  készült a százada heti fürdőnapjára. E foglalatossága közben hívták a
  telefonhoz. Pahomov zászlóaljparancsnok volt az, aki parancsot adott, hogy
  azonnal keresse elő Csokint, adjon ki neki fegyvert, egyheti élelmet és
  készítse fel hosszan tartó őrségállásra. Hogy milyen őrség és miért hosszan
  tartó, az őrmester nem értette, de azt mondta: "igenis!", mert hozzászokott,
  hogy a parancsokat ellenvetés nélkül teljesíti, a szabályzat értelmében.
  Trofimovics raktárost, aki a szappandarabolásban segédkezett, elküldte az
  élelmiszerraktárba, Alimov napost pedig, hogy keresse meg Csonkint. Ezek után
  felvágta a maradék szappant, megtörölte a kezét, és leült a menyasszonyának
  levelet írni, Kotlász városába.
  Az őrmester a rendes idején felül még két évet tovább szolgált, és most ismét
  hosszabbítani akart, a menyasszonya viszont nem örült ennek. Azon a véleményen
  volt, hogy egy nős ember inkább dolgozzon egy gyárban, ne pedig a
  katonaságnál. Peszkov őrmester viszont nem osztotta ezt a nézetet, és ezt
  írta: "Azon kívül, Ljuba, maga azt írja, hogy a polgári élet jobb, mint a
  katonai, de magának, Ljuba, helytelen fogalma van erről, mert a Vörös Hadsereg
  minden egyes harcosa számára az a legfőbb, hogy kiállja a katonai szolgálat
  minden nehézségét és elviselje a nélkülözést. És az alárendeltek nevelése.
  Maga jól tudja, hogy hazánk mind a négy égtáj felől kapitalista bekerítésben
  van, és az ellenségek csak azt lesik, hogy megfojthassák a szovjet államot,
  feleségeinket és gyermekeinket pedig rabságba hajtsák el. Ezért a Vörös
  Hadseregbe minden évben fiatal harcosokat hívnak be katonai szolgálatra, a
  munkások és a dolgozó parasztság gyermekeit. És mi, edzett harcosok, át kell
  adjuk nekik harci tapasztalatainkat és hadi tudásunkat, az ifjú nemzedék
  nevelésének folyamatában. Ez egy nagyon komoly kérdés, az embereket minden nap
  szigorúsággal kell kezelni, mert ha kesztyűs kézzel bánunk velük, akkor ők
  velünk szemben disznók lesznek. Vegyünk példának egy egyszerű családot. Ha nem
  nevelik szigorúan a gyermeküket, nadrágszíjjal, akkor abból gazember lesz és
  huligán, márpedig, Ljuba, a gyermek az életünk célja. És ha nincsen
  életcélunk, akkor felakaszthatjuk magunkat, vagy golyót is röpíthetünk a
  fejünkbe (csak példának okáért ott van Majakovszkij és Jeszenyin)."
  Az őrmester pontot tett, bemártotta tollát a tintába és a következő mondaton
  kezdett gondolkodni. Szándékában állt, hogy összefüggésbe hozza valahogy a
  család és a házasság kérdését a honvédelem ütőerejével, de még nem tudta,
  hogyan fogja ezt megoldani, és ekkor megzavarták a gondolatmenetét, mert
  valaki bekopogott az ablakon.
  - Tessék - mondta a törzsőrmester.
  Csonkin lépett be. Annyira nekibúsult a politikai foglalkozáson elkövetett
  baklövése miatt, hogy eszébe sem jutott, hogy érkezését szabályszerűen
  jelentse, és csak egyszerűen megkérdezte:
  - Hívatott, törzsőrmester elvtárs?
  - Nem hívattam, hanem parancsot adtam a megjelenésre - javította ki a
  törzsőrmester. - Menjen ki és jelentkezzen, ahogy kell.
  Csonkin megfordult és az ajtó felé indult.
  - Állj! - mondta a törzsőrmester. - Hogy kell szabályszerű hátraarcot
  csinálni?
  Csonkin igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy kellett, de belezavarodott, és
  a jobb válla felé fordult. Csak harmadszorra sikerült egy többé-kevésbé sima
  hátraarcot összehoznia, erre a törzsőrmester végre leereszkedően hozzájárult,
  hogy kimenjen, visszajöjjön, és jelentse, hogy megérkezett. Aztán a kezébe
  nyomta az őrállásra és a helyőrségi szolgálatra vonatkozó szabályzatot, és
  elküldte a kaszárnyába, hogy tanulja meg az őrségben álló kötelességeit. Ő
  maga pedig a helyén maradt, hogy befejezze a levelét, amelyet a Csonkinnal
  való találkozás eredményeképpen felmerült új gondolatokkal gazdagított.
  "Íme, Ljuba, csak egy példa magának: maguknál a gyárban dolgozik egy mérnök,
  felsőfokú végzettsége van, és 1012 fő van alája rendelve. Csak a munkahelyükön
  utasíthatja őket valamire, de munkaidő után vagy a szabad-, illetve
  pihenőnapjukon már nem fognak neki engedelmeskedni és azt fogják csinálni,
  amit akarnak, úgymond, egy dolog a munka, más dolog az élet. Nálunk ez nem
  fordulhat elő.
  A században 97 vöröskatona és a parancsnoki állományba tartozó altiszt van
  beosztva alám. Bármely pillanatban bármilyen parancsot kiadhatok nekik, és
  ellenkezés nélkül, pontosan időre végrehajtják, a hadsereg fegyelmi
  szabályzatának értelmében, pedig csak 5 osztályt végeztem."
  E ponton ismét megzavarták. Az ajtó kinyílt, és a bódéba bejött valaki. A
  törzsőrmester azt hitte, hogy Csonkin, és meg sem fordult, úgy mondta:
  - Menj ki, kopogj, és gyere be újra.
  Azt válaszolták neki:
  - Majd én megmutatom, ki fog kopogni.
  A törzsőrmester megfordult a sámliján, mint a motolla, és egy szempillantás
  alatt vigyázzba vágta magát, mert Pahomov alezredest látta maga előtt.
  - Alezredes elvtárs, távolléte alatt a században semmilyen rendkívüli
  esemény... - kezdte volna, tisztelgésre emelve a kezét, de az alezredes a
  szavába vágott:
  - Hol van Csonkin?
  - El van küldve a kaszárnyába, hogy tanulmányozza az őrállásra és a helyőrségi
  szolgálatra vonatkozó szabályzatot - jelentette szabatosan Peszkov.
  - Hová van küldve? - Pahomov nem értette.
  - A kaszárnyába, alezredes elvtárs - vágta rá Peszkov.
  - Megőrültél? - üvöltött rá az alezredes. - Ott vár rá a repülőgép, te meg itt
  a szabályzattal veszkelődsz. Nem megmondtam neked világosan a telefonban?
  Azonnali hatállyal hívni Csonkint és felkészíteni az indulásra!
  - Igenis, alezredes elvtárs! - A törzsőrmester az ajtó felé rohant.
  - Állj meg. A hideg élelmet megkapta?
  - Trofimovics már elment érte, de még nem jött meg. Lehet, hogy a raktárossal
  beszélget.
  - Na majd én is elbeszélgetek vele. Hozza ide azonnal az ellátmánnyal együtt!
  - Máris elküldöm a napost - mondta a törzsőrmester.
  - Napost szüntess! - mondta Pahomov. - Nem a napos megy, hanem te magad,
  mégpedig futólépésben! Várj. Öt percet adok. Minden perc késés egy nap zárka.
  Megértve? Futólépés, in-dulj!
  Az alezredes a törzsőrmesterrel egyáltalán nem úgy beszélt, mint egy órával
  azelőtt az ezredparancsnokkal. De hát a törzsőrmester sem úgy beszélt
  Csonkinnal, mint az alezredessel. Ami Csonkint illeti, ő csak a lovával
  beszélhetett volna ilyen stílusban, mert csak az volt rangban alatta. A lónak
  pedig már senki sem volt alárendelve.
  Amint kipattant az utcára, a törzsőrmester ránézett a zsebórájára, ellenőrizte
  az időt, és szépen lépésben elindult, de aztán hátranézett és látta, hogy
  Pahomov alezredes az ablakból figyeli, így hát futásnak eredt.
  Úgy négyszáz métert kellett futnia, a városka másik végébe. Nem volt ezen az
  úton egy szál épület sem, amelynek takarásában az alezredes tekintete elől
  megbújva Peszkov törzsőrmester titokban megpihenhetett volna, és úgy érezte
  magát, mintha géppuskatűz alatt álló mezőn kellett volna keresztülvágnia.
  Huszonöt éves volt, de a kétévi továbbszolgálat alatt csak egyszer futott,
  akkor is riadó idején, amikor tényleg nem volt rá mód, hogy kitérjen a futás
  elől. Meg is látszott, hogy elszokott az ilyesmitől, no meg azt is meg kell
  hagyni, hogy kutya meleg volt.
  Az élelmiszerraktárban szokás szerint félhomály és hűvös fogadta. A falak
  résein és a tetőn átfurakodó ritkás napsugarak világították csak meg a
  raktárt, fényükben a félhomályban egy-egy láda, hordó és keresztgerendára
  akasztott belezett szarvasmarha derengett. Dudnyik raktáros a félig nyitott
  ajtóban ült, és az öklére könyökölve, a hőségtől eltikkadva szundított. Amint
  álomba merült, álla lecsúszott izzadt kezéről. Dudnyik álla az asztalra
  koppant, kinyitotta a szemét, és gyanakodva, sőt ellenségesen meredt az
  asztalra, de nem bírt ellenállni a kísértésnek, és ismét alátámasztotta a
  fejét.
  Peszkov törzsőrmester esett be lógó nyelvvel. Leereszkedett Dudnyik mellé a
  búzadarával teli ládára és megkérdezte:
  - Trofimovicsot nem láttad?
  Dudnyik megint lekoppant az asztalra és kábán nézett Peszkovra:
  - Mi van?
  A törzsőrmester mély tisztelettel szemügyre vette Dudnyik állkapcsát, amely
  ekkora ütéseket is képes volt elviselni.
  - A fogaid még megvannak?
  - A fogaim még hagyján - mondta Dudnyik, és ásítva rázogatta a fejét. - De
  attól tartok, az asztalt kell majd reparálásra küldeni. Mit kérdeztél?
  - Trofimovics nem járt erre?
  - Á-á, Trofimovics, Trofimovics, az járt itt - mondta Dudnyik, újra lecsukta a
  szemét, és alátámasztotta a fejét.
  - Várj még az alvással, hékás. - A törzsőrmester megrázta a vállát. - És hová
  ment?
  Dudnyik ki sem nyitotta a szemét, szabadon maradt kezével az ajtó felé intett
  és úgy mondta:
  - Arra.
  A törzsőrmester rájött, hogy Dudnyikkal nem sokra megy, kiment és
  tanácstalanul megállt. Merre menjen? Gondolatban sorra vette, hol lehet
  Trofimovics, aki akárhol lehetett. A törzsőrmester nem egykönnyen bírta
  elképzelni a lehetőségeket. Elővette a zsebóráját, ránézett. A parancs
  elhangzása óta eltelt hatodik perc telt. Felsóhajtott. Jól tudta, hogy Pahomov
  alezredes nem beszél a levegőbe. Peszkovnak csak most jutott el hirtelen a
  tudatáig, hogy alighanem valami rendkívül fontos esemény történt, ha egyszer
  Csonkint repülőgépen viszik valahová. Lehet, hogy egyik pillanatról a másikra
  Csonkin fontos személyiség lett? Őt, Peszkov törzsőrmestert sohasem vitték
  repülővel sehova. Az események fontosságáról szövögetett gondolatai aktívabb
  működésre serkentették az agyát. A törzsőrmester még egyszer végiggondolta,
  hol is lehet Trofimovics, és habozás nélkül a kantinba rohant.
  Az előérzete nem csalt. Trofimovics ott állt a néptelen boltban és "A négyek
  szíve" című film tartalmát mesélte Toszjának, az eladólánynak. Lábánál, a
  padlón ott hevert a Csonkin számára kiutalt hideg élelemmel teli zsák.
  Amikor egy perccel később Pahomov alezredes kinézett az ablakon, a következő
  kép tárult a szeme elé: a kaszárnya felé vezető ösvényen, zsákkal a hátán
  aprókat ugrálva közeledett Trofimovics, mögötte futott Peszkov törzsőrmester
  és a hátát öklözve ösztökélte.
  Aznap este Peszkov őrmester így folytatta Kotlász városában élő
  menyasszonyának írott levelét a zászlóalj fogdájának magánzárkájában:
  "És egyáltalán, Ljuba, a seregben az élet nem fenékig tejfel. Akadnak olyan
  emberek is, akik hatalmukat nem a hadi fegyelem megerősítésére használják fel,
  hanem éppen fordítva, azzal a céllal, hogy az alárendeltjeikkel szórakozzanak.
  És persze a polgári életben ilyen helyzet nem fordul elő, mert ott minden
  ember ledolgozza a maga nyolc óráját a termelésben, és aztán szabadnak érzi
  magát, és ha egy mérnök vagy művezető megparancsol neki valamit, akkor
  elküldheti melegebb égtájakra, és jól is teszi."



  6


  Igaz, ami igaz, az ember élete tele van váratlan fordulatokkal. Ha ezen a
  napon minden az előirányzott terv szerint történt volna, akkor Csonkin a
  politikai foglalkozás után tűzifát szállított volna a konyhára, aztán ebéd,
  aztán alvás, aztán tisztálkodás. Azt ígérték, hogy a fürdőben új ruhát adnak.
  (Csonkin már kigondolta, hogy ezt az új ruhát és a két új kapcát félreteszi a
  közelgő leszerelés idejére.) Fürdő után megint irány az istálló, majd a
  raktár, a vacsorához való élelmiszer szállítása a konyhára, végül este a
  szabadtéri műkedvelő kultúrműsor.
  És aztán hirtelen, sitty-sutty, hívatták a kaszárnyába, kiadtak egy puskát,
  takarót, élelmet, felszerelést, beültették egy repülőgépbe, és alig másfél óra
  múlva már jó ég tudja, merre járt, kitették valami faluban, amiről sohase
  hallott és nem is sejtette, hogy a világon van.
  Még háborgott a gyomra élete első repülésétől. A két pilóta, az, aki hozta, és
  az, aki itt várta, becsomagolták a tönkrement repülőt, rögzítették a földhöz,
  beültek a működő repülőbe és elszálltak, mintha itt se lettek volna. Csonkin
  pedig itt maradt, és farkasszemet nézett a repülővel meg a körülötte ácsorgó
  tömeggel. De a tömeg is lassan szétszéledt, magára hagyta Csonkint.
  Ahogy egyedül maradt, körbejárta a gépet, megrángatta a kormányait, belerúgott
  a kerekébe, végül kiköpött. Minek őrizni, kitől kell őrizni és meddig - nem
  világos. Pahomov alezredes azt mondta, lehet, hogy egy hétig, de lehet, hogy
  tovább. Egy hét alatt meg lehet dögleni az unalomtól. Azelőtt legalább a lóval
  lehetett beszélgetni, az is valami. Szeretett a lóval elbeszélgetni, még
  jobban is, mint az emberekkel, mert ha egy embernek valami olyasmit mondasz,
  vagy nem úgy mondod, még kellemetlenséged is lehet belőle, de a lónak akármit
  lehet mondani, mindent türelmesen fogad. Csonkin beszélt is vele,
  megtanácskozta a dolgait, elmesélte az életét, beszámolt a törzsőrmesterről,
  panaszkodott Szamuskinra és a szakácsra, és a ló, értette vagy sem, de mégis
  meg-meglengette a farkát, bólogatott, egyszóval reagált. Ezzel a behemót
  tragaccsal persze nem lehet szót érteni. Élettelen, lelketlen tárgy. Csonkin
  megint kiköpött, elment az orrától a farkáig, majd a farkától az orráig.
  Körülnézett.
  Az itteni táj egyáltalán nem tetszett neki. Háromszáz lépésnyire a fűzfabokrok
  mögött ólmosan csillogott a furcsa nevű Tyopa folyócska. Csonkin persze nem
  tudta, hogy ez a neve, de utálatosnak látta. A Tyopa mentén lejjebb árválkodó
  gyér fák se tetszettek neki, hát még az összes többi dolog a vidéken. Kopasz
  volt a föld, göröngyös és köves, szegény a falu. Két ház van deszkából, a
  többi megfeketedett szálfából, félig belenőttek a földbe, vagy szalmatetősek,
  vagy zsindelyesek.
  Üres a falu. Ahová néz az ember, sehol egy lélek. Nincs ebben semmi különös,
  mindenki dolgozik. Aki pedig nem dolgozik, megbújik a kunyhójában a rekkenő
  hőség elől. Csak egy tarka tehén maradt el a csordától, az út közepén fekszik,
  nyelve kilóg a forróságtól.
  Egy ember biciklizik arra a folyó mentén, evezőt visz a hátára kötve.
  - Hé, hej, hahó! - kiabált neki oda Csonkin, de meg sem állt, meg se fordult,
  biztos meg se hallotta.
  Iván felrakta a zsákját a repülő szárnyára, kibontotta, hogy megnézze, mit
  raktak neki bele. Volt benne két vekni kenyér, egy húskonzerv, egy halkonzerv,
  egy üveg sűrítmény, egy darab kolbász, de olyan száraz, mint egy cipőtalp, pár
  szem kockacukor egy újságpapírba csomagolva. Egy hétre nem valami sok. Ha
  előre tudja, elcsent volna valamit a pilóták étkezdéjében, de most már késő...

  Megint végigsétált a gép mellett. Pár lépés erre, pár lépés vissza. Meg kell
  adni, van ennek az ő helyzetének kellemes oldala is. Most ő nem csak
  egyszerűen Csonkin, akihez csak úgy minden teketória nélkül oda lehet menni, a
  vállára csapni, és azt mondani: "Hé, te, Csonkin!", vagy például akár a fülébe
  köpni. Most őrségben áll, most ő egy sérthetetlen személy. Kétszer is meg kell
  gondolni, hogy bele lehet-e köpni a fülébe. Akármi történik, egykettőre "Állj!
  Ki vagy?", "Állj! Vigyázat, lövök!" Nem tréfadolog.
  De ha másik oldalról nézzük a dolgot...
  Csonkin megállt, nekitámaszkodott a szárnynak, és elgondolkodott. Itt hagyták
  egy hétre, váltótárs nélkül. És aztán mi lesz? Szabályzat szerint őrségben
  tilos enni, tilos inni, tilos rágyújtani, nevetni, énekelni, beszélgetni,
  természetes szükségét elvégezni az embernek. Na de egy egész hétig kell őrt
  állnia! Egy hét alatt a legnagyobb jóakarattal is meg kell szegni a
  szabályzatot. Erre a következtetésre jutva el is ment a gép farkához, és
  rögtön meg is szegte. Körbenézett - semmi sem történt.
  Énekelni kezdett:


  Kozák vágtat lenn a völgyben,
  Kaukázusi vidékeken...


  Ez volt az egyetlen ének, amit végig tudott. Egyszerű dal volt. Minden két
  sora megismétlődött.


  Kertek alatt kozák vágtat
  Ujján fényes gyűrű csillog...
  Kertek alatt kozák vágtat,
  Ujján fényes gyűrű csillog...


  Csonkin elhallgatott és hallgatózott. Megint nem történt semmi! Akár
  énekelhet, akár meg is pukkadhat, senkinek se kell. Hirtelen még jobban
  nekikeseredett, mint az előbb, és sürgető szükségét érezte, hogy valakivel
  valamiről, bármiről elbeszélgessen.
  Körülnézett, és meglátott egy szekeret, épp a falu felé porolt az úton.
  Csonkin még a kezét is a szeme fölé emelte, hogy jobban szemügyre vehesse a
  rajta zötykölődő asszonyokat. Lehettek vagy tízen, lábukat kifelé lógatták, és
  még a lovakat is egy piros keszkenős asszony hajtotta állva. Csonkinon
  leírhatatlan izgalom lett úrrá, amely egyre fokozódott, ahogy a szekér
  közeledett. Amikor egészen közel ért, Csonkin már alig fért a bőrébe,
  begombolta a gallérját és az út felé rohant.
  - Hé, lányok! - kiabálta. - Ide-ide!
  A lányok csivitelni kezdtek, viháncoltak, és odakiáltott az, aki a lovakat
  hajtotta:
  - Mindenki egyszerre vagy csak egyenként?
  - Gyertek mind, aztán majd meglátjuk!
  A lányok még hangosabbak lettek és összevissza integettek, mintha a szekérre
  hívogatták volna Csonkint, és az, aki a bakon állt, valami olyat kiáltott
  neki, hogy Csonkin egész meghökkent.
  - Naaaa, asszonkák! - visította túlcsorduló érzésekkel, de ezt már senki sem
  hallotta. A szekér beért a faluba, és eltűnt a kanyarban, csak egy fehér
  porfelhő állt még ott sokáig a forró levegőben.
  Mindez igen kellemesen felvillanyozta Csonkint. Rátámaszkodott a puskájára, és
  a női nemre vonatkozó, a szabályzatban teljesen meg nem engedett gondolatok
  kerítették hatalmukba. Továbbra is tekintgetett erre-arra, de már egyáltalán
  nem csak úgy céltalanul, most már pontosan és határozottan tudta, mit keres.
  Meg is találta.
  Az első veteményeskertben meglátta Nyúra Beljasovát, aki a délutáni
  szundikálás után megint kiment krumplit töltögetni. Komótosan kapálgatott és
  eközben különböző oldalait fordítgatta Csonkin felé, úgyhogy az alaposan
  szemügyre vehette és érdemei szerint méltányolhatta méretes formáit.
  Csonkin azonnal indult is volna felé, de aztán ránézett a repülőre és csak
  felsóhajtott. Megint föl-alá kezdett sétálni mellette. Pár lépés erre, pár
  lépés arra. De valahogy "arra" egyre több lépés sikeredett, vissza pedig egyre
  kevesebb, és végül beleütközött a kerítés hosszú, görbe karóiba. Ez számára is
  annyira váratlan volt, hogy amikor Nyúra csodálkozva felnézett, rájött, hogy
  valamivel meg kell magyaráznia váratlan felbukkanását, és így magyarázta meg:
  - Inni szeretnék - mondta, és hogy meggyőzőbb legyen, az ujjával a hasára
  bökött.
  - Azt épp lehet - mondta Nyúra -, csak nem hideg a víz.
  - Mindegy milyen - állt rá Csonkin.
  Nyúra letette a kapát a barázdába, bement a házba és máris jött vissza egy
  fekete vaskannával. Tényleg nem volt hideg a víz, és rossz íze is volt, mintha
  fahordóban állt volna. Csonkin leivott belőle egy kicsit, aztán előrehajolt és
  a maradékot a fejére öntötte.
  - Hű de jó volt! - mondta erőltetett jókedvvel. - Jól mondom?
  - A kannát akassza az ágra - felelte Nyúra, és felvette a kapát.
  Őt is izgalomba hozta a találkozás Csonkinnal, de nem mutatta és újra munkához
  fogott, arra számítva, hogy Csonkin elmegy. De Csonkinnak nem akarózott
  elmenni. Álldigált még egy kicsit, hallgatott, és rögtön egy lényegbe vágó
  kérdést tett fel:
  - Egyedül él vagy a férjével?
  - Az meg miért érdekli magát? - kérdezte Nyúra.
  - Hát csak úgy érdekel - felelte Csonkin.
  - Egyedül vagy nem egyedül, nem a maga dolga.
  Csonkint a válasz kielégítette. Azt jelentette, hogy Nyúra egyedül él, de a
  büszkesége nem engedi, hogy ilyen kérdésekre egyenesen válaszoljon.
  - Ne segítsek? - ajánlotta Iván.
  - Nem köll - mondta Nyúra -, egyedül is bírom.
  De Csonkin már át is hajította puskáját a kerítésen, és maga is bújt át a
  karók között. Nyúra először tiltakozott egy kicsit az illem kedvéért, aztán
  odaadta Csonkinnak a kapáját, magának meg hozott egy másikat a fészerből.
  Kettesben vidámabban ment a dolog. Csonkin könnyedén és gyorsan dolgozott,
  látszott, hogy nem először csinál ilyesmit. Nyúra eleinte igyekezett vele
  lépést tartani, de aztán rájött, hogy hiába is erőlködik, és reményt vesztve
  lemaradt. Amikor megálltak egy kis pihenőre, Nyúra kíváncsian megjegyezte:
  - Látszik, hogy maga is falusi ember.
  - Tényleg látszik? - csodálkozott Csonkin.
  - Már hogyne látszana - mondta Nyúra, és szégyellősen lesütötte a szemét. -
  Voltak itt nálunk városi emberek, segíteni jöttek. Hát bizony isten, rossz
  volt nézni. Már a kapa is rosszul állt a kezükben. Kíváncsi lennék, mire
  tanítják ott a városban őket.
  - Világos, mire - jött rá Csonkin. - Hogy a jó falusi szalonnát felzabálják,
  arra.
  - Az ám - csatlakozott Nyúra.
  Csonkin a tenyerébe köpött és folytatta a munkát. Ahogy haladt mögötte, Nyúra
  lopva elnézegette újdonsült ismerősét. Észrevette persze rajta, hogy annak
  nincs mit büszkélkednie a termetével, és nem is egy férfiszépség, de Nyúrának
  a hosszúra nyúlt magányában egy ilyen is megfelelt. Csonkin pedig azt vette
  észre, meg tudja fogni a dolog végét, és jól forog a keze, rögtön látszik
  rajta, hogy a gazdaságban hasznát lehet venni. Egyre inkább megtetszett neki,
  és a szívét még valami reményféle is kezdte melengetni.



  7


  Nyúra nagyon magányos volt. Nem volt nála magányosabb az egész faluban,
  leszámítva Dunya mamát, de annak az élete már a vége felé járt, Nyúra pedig
  alig volt huszonnégy. Élete virágjában, de a férjhez menéshez azért egy kissé
  túlhaladott életkorban. Mások, akik élelmesebbek voltak, húszéves koruk előtt
  igyekeztek révbe érni és már egy-két gyereket is szültek (a Nyúrával egyidős
  Tajka Gorskova a télen már az ötödik fiút szülte). Ha rosszabb lenne, mint a
  többiek, még megértené. De hisz nem rosszabb. Az arca is szép, a termete is
  formás, lehet, hogy nem egy kimondott szép lány, de azért azt se mondta volna
  rá senki, hogy csúf. Na, ha valakire rá lehet mondani, hogy csúf, az a Nyinka
  Kurzova, akinek a születésétől volt egy hibája - a fél arcát egy folt takarta.
  És még az is megtalálta a boldogságát, férjhez ment Kolkához, és már a
  negyedik vagy ötödik hónapban volt.
  Nem Nyurka volt az egyetlen persze, aki pártában üldögélt, de a többiek a
  szüleikkel éltek, vagy voltak a testvéreik, vagy még valakijük, de Nyúrának
  senkije. Volt két bátyja, de nem is emlékezett rájuk. Az egyik odaveszett egy
  tűzvészben, a másik, aki még idősebb volt, meghalt kiütéses tífuszban.
  Nyúra anyja négy éve halt meg. Előtte két évig a derekára panaszkodott, csak
  nyilallt és fájt egyre, ki tudja, tán megfázott, vagy a nehéz munka tette, de
  egész belegörbedt a háta. Lehet, hogy feküdnie kellett volna, pihengetnie, de
  hát hol van idő pihengetésre, amikor a brigádvezető minden áldott reggel majd'
  hogy nem erővel vonszol ki az utcára: gyerünk, dolgozni kell. Aztán még ott
  van a saját gazdaság is, akár kicsi, akár nagy, dolog mindig akad benne.
  Felcserhez kellett volna menni, de az meg hét versztára van, Hosszúfalván. Hét
  verszta oda és hét vissza. Úgyis csak egyféle gyógymód van nála: este áztasd
  be a lábad forró vízbe, aztán be a jó meleg paplan alá. Reggelre már el is
  múlik. Ha nem lázas az ember, akkor nincs mese, nem jár betegszabadság. Ha
  mindenkit kiírunk, akkor ki fog dolgozni?
  Amikor Nyúra anyja már nagyon rosszul volt és hangosan kiabált a fájdalomtól,
  az apja elment a kolhozelnökhöz (akkor még nem Golubev volt), hogy kérjen egy
  lovat. Az meg azt felelte: "Lovat erre kiadni nem tudok, de ha majd lesz egy,
  amelyik arrafelé megy, szólok." Amikor végre valakinek arrafelé akadt dolga,
  már késő volt. A vörösfalvai temető itt volt egy kőhajításnyira, oda
  gyalogosan is kivitték.
  Nyúra apja még egy évet eléldegélt Vörösfalván, aztán kikérte a tanácsból a
  személyijét és bolond fejjel felment a városba munkát vállalni.
  Segédmunkásként dolgozott egy erőmű építkezésén, aztán rendőrnek állt, és a
  falubeliek, akik feljártak a városba a kolhozban termett zöldséget eladni,
  gyakran látták a piacon - egyenruhában és pisztollyal kergette a feketézőket.
  Eleinte legalább még írogatott néha Nyúrának, aztán megnősült, gyereke
  született, egyre ritkábban írt, végül már egyáltalán nem, csak nagy néha
  küldött üdvözletet az arra járó ismerősökkel.
  Nyúrának, meglehet, azért sem volt szerencséje a férjhez menéssel, mert félénk
  természetű volt, talán nem volt elég szórakoztató sem. Az egyik udvarlója
  azért hagyta el, mert túl csendes volt, azt mondta, nem volt miről beszélni
  vele. A másik azt akarta tőle, hogy álljon rá arra, amit akart tőle, még a
  házasság előtt, és megsértődött, hogy Nyúra nem hitt neki. A harmadiknak már
  hitt, az meg azért hagyta ott, mert túl könnyen odaadta magát. És már eleve
  nem volt túl sok vőlegényjelölt, és ahogy telt az idő, egyre kevesebben
  lettek, úgy tűntek el, mint tavasszal a hó. Ki megnősült, ki bevonult és nem
  jött vissza a faluba, és akik később jutottak vőlegénykorba, azoknak volt elég
  lány a saját korosztályukból. Így történt hát, hogy Nyúra egyedül maradt.
  A magány sajátosan formálta az életét. Itt van például a háziállatokhoz való
  viszonya. Másoknál a tehén az tehén. Megetetik, megfejik, kiengedik a
  csordával, és kész. Nyúra viszont gondoskodott a tehenéről, tisztogatta,
  kiszedegette a tüskéket a szőréből. Úgy becézgette, mint egy embert, mindent
  finomságot megosztott vele (hol egy cukorkát adott neki, hol egy fánkot),
  ezért aztán a tehén is olyan volt vele, mintha ember lett volna. Ahogy beért a
  csorda a faluba, kiugrott a sorból és inaszakadtából rohant haza, látszott,
  hogy hiányzott neki az otthona. Játszott is a gazdaasszonyával. Még fel is
  öklelte, mintha igaziból tenné, de csak finoman, tréfából csinálta. Ám ha
  észrevette, hogy valaki bántani akarta Nyúrát, akkor már vége a játéknak,
  elönti a vér a szemét, leszegi a fejét és rárohan a támadóra - és akkor jaj
  neki!
  Szerjozsa, a kandisznó pedig tisztára úgy követte Nyúrát, akár egy hű kutya.
  Nyúra úgy két éve hozta haza a kolhozból a háromnapos kismalacot, és arra
  gondolt, hogy idővel majd levágja. De csenevész egy kismalac volt, sokat
  betegeskedett. Nyúra úgy gondoskodott róla, mint egy gyerekről. Cumisüvegből
  szoptatta, meleg vizes palackot tett a hasára, szappanos vízben fürdette a
  dézsában, kendőbe takargatta, és maga mellé vette az ágyba éjszakára. Szépen
  felnevelte, erőre kapott és felcseperedett a malac, de akkor már nem volt
  szíve levágni. Úgy élt mellette, kutya helyett, sovány volt, koszos, az
  udvaron kószált, kergette a tyúkokat, kísérgette Nyúrát a postára és elé ment,
  amikor hazaért. Volt ám öröm is, meg hozzá visítás, amikor Nyúra hazaért, az
  egész falu hallhatta.
  Nyúránál még a tyúkok is mások voltak, mint a többieknél. Csak kiült Nyúra a
  tornácra, és már jöttek is, gyűltek oda. Egyik a vállára ül, másik a fejére,
  és úgy ültek, mint az ólban a rúdon, meg se moccantak. Nyúra se mozdult,
  nehogy elrebbenjenek. A faluban sokan kinevették ezért Nyúrát; ő nem sértődött
  meg érte, de titokban arra gondolt, hogy egyszer majd csak talál egy embert,
  aki ha nem is túl szép és nem is túl okos, de jólelkű és kedves hozzá, és
  akkor ő sem marad adósa és megnyílik előtte teljes lelkével. És most itt ment
  előtte a barázdában egy alacsony ember, egyenruhában, vörös füle kikandikál a
  sapkája alól, lengeti a kapát. Ki ez az ember, mit akar? Lehet, hogy csak
  unalmában jött be, de meglehet, hogy nem, ki tudja. Nem lehessen azt rögtön
  tudni.
  Akármilyen hosszú is egy nyári nap, az is véget ér egyszer. Megmozdult a
  levegő, hűvösebb áramlatok jöttek a Tyopa felől, a nagy vörös napot egy
  pihényi kis felhő vágta ketté, ahogy leült a párás láthatár peremére. A falu
  túlfelén bőgött már a csorda, és Nyúra a veteményesben hagyta Csonkint, ment
  az ő Szépsége elé. Útközben Nyinka Kurzovával találkozott össze, aki egy
  hosszú bottal jött a tehenéért. Együtt mentek tovább.
  - Na, kész vagy a krumplival? - kérdezte Nyinka kajánul, mert már az egész
  falu tudta, hogy Nyúra nem egyedül dolgozott a veteményesben.
  - Még maradt egy darab - mondta Nyúra.
  - De most már könnyebb így, segítséggel - kacsintott rá Nyinka.
  - Hát igen, két pár kéz jobban halad - mondta Nyúra és elpirult.
  - Legalább rendes fiú? - érdeklődött Nyinka gyakorlatiasan.
  - Honnan tudjam? - Nyúra megvonta a vállát. - Nem világos az első látásra.
  Elég kicsike növésű, de dolgos, azt meg kell hagyni. Úgy nekiindult a kapával
  a sorban, hogy nem bírom utolérni.
  - Nocsak - mondta Nyinka elégedetten. - Na és hogy hívják?
  - Ivánnak - tudatta Nyúra büszkén, mintha valami különleges név lett volna.
  - Legényember?
  - Meg se kérdeztem.
  - Rosszul tetted. Rögtön meg kell kérdezni.
  - Nem jól jön az ki, ha rögtön.
  - Úgy egyenesen nem, de csak úgy mellékesen rá lehet kérdezni - felelte Nyinka
  magabiztosan. - Persze, úgy is hazudni fog.
  - Már miért hazudna?
  - Már hogyne hazudna - mondta Nyinka. - Ez a mi egész életünk, a férfiemberek
  hazudnak, az asszonyok elhiszik. Ez meg még katona is. Ennek csak az kell,
  hogy az idejét elszórakozza. Te csak jól kérdezd ki, és ha tudsz, nézz bele az
  igazolványába is, bár ezeknek nincs semmi az igazolványukba írva, az nem
  személyi.
  - Hát akkor most az van, hogy nincs semmi remény?
  - Az van.
  - De én hiszek neki, nem tudom, miért - mondta Nyúra. - Nem úgy néz ki, mint
  aki hazudik.
  - Hát az már a te dolgod, ha hiszel neki - mondta Nyinka egykedvűen -, de én a
  te helyedben nem engedném magamhoz időnek előtte.
  - Ki engedi? Én ugyan nem! - jött zavarba Nyúra.
  - Nem is mondom, hogy engeded, de épp megtörténhet, hogy engeded. Márpedig a
  férfiak, főleg a katonák, olyanok, hogy ha megkapták, amit akartak, csak
  kinevetnek.
  Ekkor Nyinka a kerítéshez szökkent, mert az úton megjelent az ő Szépsége,
  galoppban száguldott át a falun, mögötte egy kiskutya futott és veszettül
  ugatott. Egyenesen Nyúra felé robogott a Szépsége, de olyan sebességgel, hogy
  úgy tűnt, nincs az az erő, amely meg tudná állítani, de aztán Nyúra orra előtt
  hirtelen megállt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.
  - Fú, micsoda egy ördög - mondta Nyinka ijedten. - Vigyázz, Nyúra, nehogy egy
  szép nap felökleljen.
  - Ugyan, hozzám sem ér - mondta Nyúra magabiztosan és megvakarta az ő Szépsége
  homlokát a szarva között. Az állat lihegett a gyors futástól, szélesre tágult
  orrlikain hangosan áramlott ki-be a levegő.
  - Hol van ez az istencsapása, csak nem jön - mondta Nyinka. - Na megyek,
  nehogy betévedjen valakinek a veteményébe. Gyere át, fecsegünk egyet.
  Elénekelgetünk, nevetgélünk - hívta, mint mindig.
  Azzal elment, lóbálta az ágat.
  Hazafelé Nyúra beugrott Dunya mamához és vett egy fél liter házi pálinkát.
  Tartott tőle, hogy az öregasszony kérdezősködni kezd, hogy minek neki a
  pálinka, és már ki is gondolta, hogy azt mondja majd, az apját várja, azért
  veszi. De Dunya mama már olyan alaposan megkóstolgatta a főztjét, hogy az
  égvilágon semmi nem érdekelte.
  Amikor Nyúra megfejte a tehenet és kiment a tornácra, Csonkin már az utolsó
  sort is befejezte és a füvön ült, rágyújtott.
  - Elfáradt? - kérdezte Nyúra.
  - Ugyan - mondta Csonkin. - Nekem ez nem munka, hanem szórakozás.
  - Megterítettem ott bent az asztalt - mondta Nyúra, félénkségét legyőzve.
  - Az asztalt? - Csonkin arca felragyogott, aztán eszébe jutott, milyen
  helyzetben van és csak felsóhajtott. - Nem mehetek. Szíves sajnálattal, de
  tilos. Ott áll nekem. - És bosszúsan a repülőgép felé intett.
  - Te jó isten, ugyan ki fog hozzányúlni? - mondta hevesen Nyúra. - Nálunk
  olyan a falu, hogy a házakat se zárjuk be.
  - Tényleg nem? - kérdezte Csonkin reménykedve. - Na és soha nem volt olyan
  eset, hogy valaki valamit?
  - Ugyan már - mondta Nyúra. - Amióta az eszemet tudom, nem emlékszem
  ilyesmire. Amikor egészen kicsi voltam, még amikor nem volt kolhoz, Sztyepára
  Lukovnak, aki ott lakik, o-o-o-ott, az iroda mögött, elveszett a lova, azt
  hitték, a cigányok vitték el, aztán megtalálták a másik parton, átúszott a
  folyón.
  - Na és ha a kölykök valamit szétszednek? - kezdte magát megadni Csonkin.
  - A kölykök már réges-rég lefeküdtek - mondta Nyúra.
  - Na jó - határozta el magát Iván -, hát akkor bemegyek, de csak tíz percre.
  Fogta a puskáját, Nyúra meg a kapákat vitte. A kis ház előtere szép tiszta
  volt. A nagy asztalon ott állt az üveg, szája ronggyal bedugva, mellette két
  pohár és két tányér, az egyikben főtt krumpli, a másikban uborka. Csonkin
  azonnal kiszúrta, hogy nincsen hús, puskáját a falnak támasztotta, és kifutott
  a repülőgéphez a zsákjáért. Nyúra felvágta a kolbászt nagy darabokra, de a
  konzerveket nem nyitották ki, nem akartak vele bajlódni.
  Nyúra Csonkint a falhoz ültette a padra, ő meg szemben vele leült a
  konyhaszékre. Csonkin töltött a házi pálinkából, magának tele, Nyúrának félig,
  a lány nem engedte, hogy többet töltsön. Csonkin fölemelte a poharát és
  áldomást mondott:
  - A találkozásra!
  A második pohár után Csonkin belemelegedett. Kigombolta a zubbonyát, levette
  az övét, hátát a falnak vetette, és nem is gondolt többet a repülőgépre. Az
  esti szürkületben úgy úszott szeme előtt Nyúra arca, mintha köd szállt volna a
  szobára, ráadásul hol kettőt látott belőle, hol ismét egyesült egy képbe.
  Csonkin vidámnak, könnyűnek és szabadnak érezte magát, és ujjának engedetlen
  mozdulatával hívogatni kezdte Nyúrát.
  - Gyere csak ide.
  - Oszt minek? - kérdezte Nyúra.
  - Hát csak úgy.
  - Csak úgy lehet szemben is beszélgetni - makacskodott Nyúra.
  - Na gyere már - mondta Csonkin panaszos hangon -, nem harapom le az orrod.
  - Mire jó ez - mondta Nyúra, megkerülte az asztalt és tisztes távolságban
  leült.
  Hallgattak így egy darabig. A másik falon hangosan ketyegett a felhúzós óra,
  de nem lehetett látni a sötétben. Lassan éjjel lett. Csonkin mélyet sóhajtott
  és közelebb húzódott Nyúrához. Nyúra még mélyebbet sóhajtott és elhúzódott.
  Csonkin újra sóhajtott egyet és megint közelebb csúszott. Nyúra is újra
  sóhajtott és elhúzódott. Hamarosan elérte a pad szélét. Nem volt hová tovább
  húzódni.
  - Valahogy nagyon hűvös lett - mondta Csonkin, és a bal kezét a lány vállára
  tette.
  - Egyáltalán nincs hűvös - ellenkezett Nyúra, és megpróbálta lerázni a
  válláról a legény kezét.
  - Valahogy nagyon fázik a kezem - mondta Csonkin és a jobb kezét bedugta a
  lány blúza alá.
  - És maga általában mindig eroplánon szokott repülni? - kérdezte Nyúra, és egy
  utolsó kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy kiszabaduljon.
  - Mindig - mondta Csonkin, és átdugta a kezét Nyúra hóna alatt a háta felé,
  hogy kikapcsolja a melltartóját.



  8


  Nem lehetett tudni, reggel van vagy este, hajnalodik vagy alkonyodik. Csonkin
  arra az érzésre ébredt, hogy valaki elköti a repülőgépét. Kiugrott az ágyból,
  ahol mellette nem volt senki, és kiszaladt a tornácra. Nyomban meglátta
  Szamuskint, aki nagy sietve épp egy fehér lovat kötött a repülő elé, hasonlót,
  mint a Csálé. "Hát te meg mit csinálsz?" - kiabált rá Csonkin, de Szamuskin
  egy szót sem szólt, csak beugrott a pilótafülkébe és rávágott a lóra a gyeplő
  végivel. A ló felugrott, szaporán szedni kezdte a lábát, könnyedén felszállt a
  földről, mögötte a repülő, éppen csak a föld fölött. Az alsó szárnyon ott
  ültek azok a lányok, akiket Csonkin a szekéren látott, lógatták a lábukat,
  köztük ült Nyúra is, a kapával integetett neki, hogy érje őket utol. Csonkin
  utánuk is futott, úgy látszott, már-már beéri őket, de a repülő ellibbent
  előle, és egyre nehezebb volt futni, zavarta a vállán lógó takaró meg a puska
  a kezében. Arra gondolt, hogy a puskára egyáltalán semmi szüksége nincsen,
  mert a törzsőrmester elfelejtett töltényt adni hozzá, hát eldobta a puskát és
  így már sokkal gyorsabban szaladt. Már majdnem elérte a repülőt és majdnem
  megragadta a kapát, amelyet Nyúra nyújtott felé, amikor hirtelen ott termett
  előtte a törzsőrmester és fenyegetően azt kérdezte: "Miért nem tisztelegsz"?
  Egy percre megállt a törzsőrmester előtt, nem tudta, válaszoljon-e neki, vagy
  fusson tovább a repülőgép után, és a törzsőrmester megint kiabálni kezdett:
  "Na, menj csak el tízszer az oszlop mellett és tisztelegj neki!" Csonkin
  sietve körülnézett, hogy minél előbb teljesítse a törzsőrmester parancsát,
  amíg még nem repült el a gép túl messzire, de sehol nem látta az oszlopot.
  "Á, szóval nem látod az oszlopot! - kiabálta a törzsőrmester. - Na majd én
  kiveszem neked a szemedet, és akkor majd mindent meglátsz, amit kell!" Azzal a
  törzsőrmester odalépett hozzá, kivette a jobb szemét, maga elé tartotta jó
  messzire, és ezzel a kivett szemével Csonkin valóban meglátott maga előtt egy
  szétrepedt oszlopot, a tetején egy lámpa égett. Még eszébe is jutott, hogy
  érdekes, minek ég ez itt, hisz anélkül is világos van. Elvette a
  törzsőrmestertől a saját szemét és az oszlop felé indult, de eszébe jutott a
  repülő és visszafordult.
  Itt volt a repülő, rögtön a háta mögött. Mozdulatlanul lebegett közvetlenül a
  föld fölött, a ló kétségbeesetten kapálózott a lábával, de nem bírt
  megmozdulni. "Meg kéne patkolni" - gondolta, és meglátta a politikai tisztet,
  Jarcevet, épp felbukkant a domb mögül és az ujjával hívogatta. Csonkin
  visszafordult a törzsőrmesterhez, hogy engedélyt kérjen, de annak már más
  dolga akadt: Trofimovics raktáros hátán lovagolt körbe-körbe egy
  gyakorlópályán, a kör közepén pedig Pahomov alezredes állt, és egy hosszú
  korbáccsal hol az egyikre vágott, hol a másikra.
  Amikor Csonkin odalépett Jarcevhez, az a füléhez hajolt, de Csonkin megijedt
  és a tenyerével betakarta a fülét. "Ne félj, nem köp bele" - szólalt meg
  Szamuskin a háta mögött. Iván elvette a kezét. Jarcev ekkor bogárrá változott
  és bemászott a fülébe. Csonkint nagyon csiklandozta, és ki akarta rázni
  Jarcevet, de az halkan megszólalt: "Ne aggódjon, Csonkin elvtárs, maga
  sérthetetlen személy, és én sem árthatok magának. Azt az utasítást kaptam,
  hogy közöljem önnel, Sztálin elvtársnak egyáltalán nem volt felesége, azon
  egyszerű oknál fogva, hogy ő maga is nő."
  Amint ezt kimondta, Jarcev ismét emberré változott, leugrott a földre és
  toronyiránt elment.
  Ekkor az égből lassan leereszkedett Sztálin elvtárs. Női ruhát viselt, de a
  bajusza megvolt és pipát tartott a foga között. A kezében egy puska.
  - A tiéd ez a puska? - kérdezte szigorúan, enyhe grúz akcentussal.
  - Az enyém - motyogta Csonkin, mert alig forgott a nyelve, és kinyújtotta
  kezét a puska felé, de Sztálin elvtárs nem adta oda, hanem megkérdezte:
  - Na és hol a törzsőrmester?
  A törzsőrmester odaszáguldott Trofimovics hátán. Trofimovics türelmetlenül
  kapálta patájával a földet, és le is akarta dobni hátáról a törzsőrmestert, de
  az erősen kapaszkodott a fülébe.
  - Törzsőrmester elvtárs - mondta Sztálin -, Csonkin közlegény elhagyta az
  őrhelyét, és eközben elvesztette a lőfegyverét. A mi Vörös Hadseregünknek
  ilyen harcosok nem kellenek. Az a javaslatom, hogy Csonkin elvtársat lőjék
  agyon.
  A törzsőrmester lassan lekászálódott Trofimovicsról, kivette Sztálin elvtárs
  kezéből a puskát és ráparancsolt Csonkinra:
  - Feküdj!
  Csonkin lefeküdt. Elnyelte a por, a süppedős por, belement a szájába, a
  fülébe, a szemébe. Próbálta szétlapátolni a kezével a port, már várta a
  parancsot, hogy "abbahagyni", de a parancs nem hangzott el, és egyre mélyebbre
  és mélyebbre süllyedt. Ekkor valami hideg ért a tarkójához, kitalálta, hogy az
  csak a puska csöve lehet, és hogy most azonnal eldördül a lövés...
  Hideg verítékben úszva ébredt. Mellette, a vállához bújva valamilyen nő
  feküdt. Hirtelen nem jutott az eszébe, ki ez a nő, és hogy kerültek egymás
  mellé az ágyba. Csak amikor meglátta, hogy a puskája békésen lóg a ruhák
  között a fogason, akkor jutott minden az eszébe, leugrott a hideg padlóra, és
  a gatyamadzagjain átugrálva az ablakhoz rohant. Kint már hajnalodott. A
  repülőgép ott állt, ahol tegnap hagyta, nagy esetlen szárnya sötéten
  rajzolódott ki a világosan derengő ég hátterén. Csonkin megkönnyebbülten
  fellélegzett, és amikor hátrafordult, tekintete találkozott Nyúráéval. Nyúra
  be akarta csukni a szemét, de elkésett vele. Ha nem néz Csonkinra, ostobán
  veszi ki magát, ha ránéz, szégyelli magát. Azt is szégyellte, hogy telt, fehér
  karját vállig meztelenül a takaró fölött kint hagyta. Lassan visszahúzta hát,
  hogy eldugja, és eközben szégyellősen elmosolyodott. Csonkin is zavarba jött,
  de nem akarta mutatni, és azt sem tudta, mit kezdjen magával, odalépett hát
  Nyúrához, megfogta a kezét, egy kicsit megrázta és azt mondta:
  - Jó napot.
  Azon a reggelen a teheneket a rétre hajtó asszonyok látták, hogy Nyúra házából
  kijött Csonkin, mezítláb és meztelen felsőtesttel. Odament a repülőgéphez,
  sokáig bogozgatta kifelé, aztán szétszedte egy darabon a kerítést, begurította
  a repülőt a kertbe, és visszatette a kerítés kiszedett karóit.



  9


  A kételkedésre való hajlam Golubev kolhozelnök megkülönböztető
  személyiségjegye volt. Amikor a felesége reggel megkérdezte:
  - Mit kérsz, rántottát vagy krumplit?
  Így felelt:
  - Legyen krumpli.
  Az asszony kivette a kemencéből a vaslábast a krumplival, és Golubev abban a
  másodpercben teljes bizonyossággal tudta, hogy rántottát szeretne. Az asszony
  bevágta a kemencébe a lábast és ment a kamrába a tojásért. Amikor visszajött,
  az ura bűntudatos pillantása fogadta - már megint krumplira fájt a foga.
  Néha még meg is haragudott:
  - Adjál valami egyfélét, ne kényszeríts rá, hogy ostobaságokon törjem a
  fejemet.
  Mindig nyomasztotta a választás joga. Kibírhatatlan kínt jelentett a számára,
  ha el kellett döntenie, milyen inget is vegyen fel aznap, kéket vagy netán
  zöldet, és milyen csizmát, újat-e vagy a viseletest. Meg kell adni, az
  országban a megelőző húszegynéhány évben sok minden történt annak érdekében,
  hogy Golubev ne legyen kénytelen dönteni, de azért mégiscsak maradtak
  kétségei, és néha még olyan dolgokra is kiterjedtek, amire vonatkozóan
  akkoriban nem volt szokás kételkedni. Nem hiába mondogatta neki néhanap
  Boriszov, a megyei pártbizottság második titkára:
  - Felejtsd el ezeket a te kétségeidet. Most a munka ideje van itt, nem a
  töprengésé.
  Meg még ilyeneket is mondott:
  - Ne felejtsd el, állandó megfigyelés alatt állsz.
  Egyébként ezt nem csak Golubevnak mondogatta, másoknak is. Hogy milyen
  megfigyelésről van szó, és hogyan állnak alatta, arra Boriszov nem tért ki,
  lehet, hogy maga sem tudta.
  Egyszer Boriszov a folyó negyedév fejési teljesítményének növeléséről tartott
  értekezletet a kolhozelnököknek a megyei pártbizottságban. Golubev kolhoza a
  mutatók szerint a középmezőnyben helyezkedett el, nem dicsérték, nem is
  szidták, csak üldögélt és Sztálin új gipsz mellszobrát nézegette az ablak
  melletti barna virágtartón. Amikor az értekezlet véget ért és szedelőzködni
  kezdtek, Boriszov odaszólt Golubevnak, hogy maradjon. Megálltak a vezér
  mellszobra előtt, a párttitkár gépiesen megsimogatta a szobor fejét és így
  szólt:
  - Az a helyzet, Iván Tyimofejics, hogy a párttitkárod, Kilin azt mondja, nem
  szentelsz elegendő figyelmet a szemléletes agitációnak. Pontosabban
  fogalmazva, nem adtál pénzt az ipari termelés növekedési ütemét szemléltető
  diagramra.
  - Nem adtam, és nem is adok - mondta Golubev határozottan. - Nincs pénzem,
  hogy tehénistállót építsek, ő meg egyre diagramokat firkál, a kolhoz pénzét
  herdálja.
  - Hogyhogy herdálja? - kérdezte a párttikár. - Mi az, hogy herdálja? Érted te
  egyáltalán, mit beszélsz?
  - Értem hát - mondta Iván Tyimofejics. - Mindent értek én. Csak sajnálom erre
  a pénzt. Alig van pénz a kolhozban, azt sem tudom, hová költsem, itt is
  hiányzik, ott is hiányzik. Aztán majd ti magatok szálltok rám, hét bőrt is
  lehúztok rólam, mert én vagyok az elnök.
  - Te elsősorban kommunista párttag vagy, és csak másodsorban elnök. És a
  diagram politikai szempontból nagyon fontos. És nagyon furcsa számomra, hogy
  egy olyan párttagot látok, aki ezt nem tudja felmérni. És még nem tudom
  eldönteni, hogy az, amit mondasz, tévedés, vagy szilárd meggyőződés, de ha
  továbbra is fenntartod ezt az álláspontot, akkor kénytelenek leszünk egy
  kicsit megvizsgálni az ügyedet, egy kicsit alaposabban beléd nézünk, azt a
  betyár mindenedet!
  Boriszov mérgesen rácsapott Sztálin fejére, és fájdalmában rázogatni kezdte a
  kezét, de aztán fájdalomtól eltorzult arca egészen más kifejezést öltött,
  halálos félelem ült ki rá.
  Kiszáradt a szája. Száját eltátotta és megmerevedve nézett Golubevra, mintha
  hipnózis alatt állna. De Golubev is halálra ijedt. Jobban szerette volna, ha
  nem is látta volna, ami történt, de hát látta, de még mennyire, hogy látta.
  Most mit tegyen? Csináljon úgy, mintha nem is látta volna? És ha Boriszov
  elrohan és bevallja a bűnét, akkor ő bezzeg kimászik a csávából, de Golubev
  benne marad, és megkapja a magáét azért, hogy nem jelentette. Ha meg
  feljelenti, akkor is egykettőre leültetik, már csak azért is, mert látta.
  Mindketten emlékeztek arra az esetre, amikor egy iskolás gyerek a tanító
  nénire célzott a csúzlijával, de a portrét találta el és eltörte rajta az
  üveget. Ha kilőtte volna a tanító néni szemét, lehet, hogy megkegyelmeztek
  volna neki, hiszen kiskorú volt, de nem egy szemet talált el, hanem a portrét,
  ami már formálisan merényletnek számít. Senki sem tudta, hol van most az a
  gyerek.
  Elsőként Boriszov találta fel magát. Zavartan elővette a fém cigarettatárcáját
  a zsebéből, kinyitotta, és Golubev elé tartotta. Az nem tudta, mit csináljon,
  vegyen, vagy ne vegyen. Aztán döntött, és vett egyet.
  - Miről is beszéltünk éppen? - kérdezte Boriszov, mintha mi sem történt volna,
  de azért mindenesetre távolabb lépett a mellszobortól.
  - A szemléletes agitációról - emlékeztette készségesen Golubev, és kezdett ő
  is magához térni.
  - Na én erre azt mondom - mondta Boriszov egészen más hangon - , hogy nem
  szabad a szemléletes agitáció politikai jelentőségét alábecsülni, Iván
  Tyimofejics, és megkérlek, mint barát a barátot, hogy próbálj erre egy kicsit
  odafigyelni, kérlek szépen.
  - Hát jól van, majd ügyelek rá - mondta komoran Iván Tyimofejics, és már
  sietett is volna el.
  - Hát akkor ebben meg is egyeztünk - örvendezett Boriszov, karon fogta
  Golubevet, kikísérte az ajtóig és bizalmas hangon odasúgta: - És még, Ványusa,
  egyre szeretnélek figyelmeztetni, mint jó barátod. Ne felejtsd el, hogy
  állandó megfigyelés alatt állsz.
  Golubev kilépett az utcára. Száraz, napos idő volt, ahogy már jó pár napja.
  Golubev elégedetlenül nyugtázta ezt, mert már régen várta az esőt. Lova a
  vaskerítésnek kötve állt, nyakát nyújtogatta a csalán felé, de nem érte el.
  Golubev felmászott a kordéra, kieresztette a gyeplőt. A ló elindult és
  egysaroknyira minden utasítás nélkül, magától, megszokásból megállt a "Teázó"
  feliratú faházzal szemben. A teázó mellett egy szekér is állt, tele
  tejeskannákkal, és az elnök azonnal rájött, hogy a kolhozból való. A lovat a
  lámpaoszlophoz kötötték ki. Golubev a saját lovát is ide kötötte, felment a
  tornác ingatag lépcsőfokain és kinyitotta az ajtót. A teázóban a sör és
  savanyú káposzta szaga keveredett.
  A pultnál álló asszony azonnal észrevette az újonnan érkező vendéget.
  - Jó napot, Iván Tyimofejics.
  - Adjisten, Anyuta - felelte az elnök, és a sarokba pillantott.
  Ott éppen Vállas hörpintette fel az utolsó korty sörét. Amikor az elnök
  megjelent, felállt.
  - Jól van, ülj csak le - intett neki Golubev, és megvárta, amíg Anyuta kitölti
  a szokásosat, másfél deci vodkát és egy korsó sört.
  A vodkát szokás szerint beleöntötte a sörbe és odament Vállashoz a sarokba. Az
  megint készülődött, hogy feláll, de Golubev a vállánál fogva visszanyomta.
  - A tejet leadtad? - kérdezte az elnök, és belekortyolt a korsóba.
  - Leadtam. Aszongyák, nem elég a zsírtartalma.
  - Jó lesz az nekik - legyintet Golubev. - És minek ülsz itt?
  - Nyurkával futottam össze, a postáslánnyal, oszt megígértem neki, hogy
  hazaviszem - magyarázta Vállas. - Hát most ülök és várom.
  - Na és, hogy él a vöröskatonájával? - érdeklődött Iván Tyimofejics.
  - Persze hogy jól - mondta Vállas. - Olyan az neki, mint a legjobb
  háziasszony. Amíg Nyúra a postán van, az vizet hord, fát vág, levest főz. Még
  Nyurka kötényét is felveszi, úgy jár, mint egy asszony, az egész háztartást
  elvezeti, az ám. Én ugyan nem láttam, de a népek azt mesélik, hogy még hímezni
  is szokott, keresztöltéssel asztalkendőt. - Vállas elvigyorodott. - Bizony
  isten, még soha életemben nem pipáltam olyat, hogy egy férfiember asszonynak
  való kötényben járkáljon, és még hímezgessen is. Meg aztán elég érdekes, hogy
  ideküldték egy hétre, eltelt már másfél is, és még csak nem is szuttyog, az
  ám. Iván Tyimofejics, én nem tudom, lehet, hogy bunkók vagyunk, de a népek azt
  vették a fejükbe, hogy nem véletlen van ez itt, ez a sorkatona. Nem ám csak
  úgy magától ül ez itt! Van, aki egyenesen aszongya, hogy kifigyelésképpen.
  - Figyelés? - kapta fel a fejét Golubev.
  Vállas jól tudta, milyen aggodalmaskodó Golubev, és szándékosan tódított a
  dolgon. Nagy megelégedéssel látta, hogy a hatás nem marad el.
  - Az ám, kifigyelés - mondta. - Világos, hogy nem fogják hiába itt tartogatni,
  az ám. Ha egyszer az éroplán el van romolva, akkor meg kell csinyálni. Ha meg
  olyan állapotban van, hogy nem lehet megcsinyálni, akkor ki kell hajintani.
  Minek egy embert hiába itt tartani. Hát ezért beszélnek a népek, Iván
  Tyimofejics, gyanakosznak. Az a szóbeszéd járja - Vállas itt mély hangon
  kezdett beszélni és közel hajolt az elnökhöz -, hogy a kolhozokat szét fogják
  ereszteni, visszacsinyálják.
  - Na ezt már kötve hiszem - mondta mérgesen az elnök. - Olyan nem lesz, ne is
  reménykedj. Inkább dolgozni kéne, nem pedig pletykálgatni.
  Kiitta a "limonádéját" és felállt.
  - Tudod mit, Vállas - szólt vissza - , ha a Beljasova sokáig nem jön, ne várd,
  minek várnád. Haza tud menni gyalog is, nem esik le az aranygyűrű az ujjáról.
  Elköszönt Anyutától, kiment, felült a kordéjára és hazament. De csak nem
  hagyta nyugodni az, amit Vállastól hallott, nagyon egybevágott azzal, amit
  Boriszov mondott, hogy őt, Golubevet, állandó megfigyelés alatt tartják.
  Hogyan tartják és milyen ez a megfigyelés? Csak nem tényleg ez a vöröskatona a
  megfigyelő? Direkt ideküldték? Ránézésre nem olyannak látszik, mint akit ki
  lehet küldeni. Persze azok, akik kiküldik az ilyeneket, nem hülyék, nem fognak
  egy olyat kiküldeni, hogy rögtön látszódjék, ki van küldve. De jó lenne
  biztosat tudni! De honnan? És ekkor Golubev agyában egy merész ötlet fogant
  meg. "Mi van akkor, ha odamegyek ehhez a vöröskatonához, az asztalra csapok,
  hogy na, ki vele, mondd meg, ki küldött ide és mi a feladatod"? És ha ebből
  valami baj lesz, akkor is jobb, ha rögtön lesz. Még mindig jobb, mint a
  bizonytalanság, mint folyton csak várni, mikor üt be egy jó ég tudja milyen
  veszedelem.



  10


  Szóval, másfél hét telt el azóta, hogy Csonkin Vörösfalvára került és
  beköltözött Nyúrához. Már beilleszkedett, mindenkivel összeismerkedett,
  befogadták, és semmi jel nem mutatott arra, hogy valamikor is elhelyezik
  innen. Nem lehet azt mondani, hogy Csonkinnak nem tetszett ez az élet.
  Ellenkezőleg. Se ébresztő, se takarodó, a tornáról és a politikai
  foglalkozásokról nem is beszélve. Ami az élelmezést illeti, a seregben se volt
  rossz dolga, de itt a kenyér, a tej, a tojás, minden sokkal frissebb volt, a
  hagyma egyenesen a kertből került az asztalra, és még egy asszony is kéznél
  van - hát nem aranyélet? Csonkin helyében bárki szívesen szolgált volna így
  egész a leszerelés napjáig, sőt még rá is húzott volna egy-két évet. De mégis
  volt valami Csonkin helyzetében, ami nem hagyott neki nyugtot, mégpedig az,
  hogy állítólag egy hétre helyezték ide, és ez a hét elmúlt, és a
  csapattestjétől egy hang nem sok, annyi parancs sem jött a továbbiakat
  illetően. Ha úgy döntöttek, hogy maradjon, arról is valahogy értesíteni
  kellene, no meg az élelemkészletet sem ártana feltölteni. Még szerencse, hogy
  ilyen jó helyet talált magának, különben már rég felkopott volna az álla.
  Az utóbbi napokban ahányszor kilépett a házból, hátravetette a fejét és
  felnézett az égre, nem jelenik-e meg ott fent egy lassan növekvő pont, és a
  kezét is a füléhez tartotta, nem hallatszik-e egy motor közelgő zúgása. De
  nem, se látni, se hallani nem lehetett semmit.
  Nem tudta, mihez is kezdjen, és elkeseredésében úgy döntött, tanácsot kér egy
  okos embertől. Ez az okos ember Nyúra szomszédja, Kuzma Matvejevics Gladisev
  volt.
  Gladisev nemcsak Vörösfalván, de az egész járásban tudós ember hírében állott.
  Gladisev tudósságát már az a puszta tény is bizonyította, hogy az udvara
  sarkában álló fabudira nagy fekete betűkkel rá volt írva angolul: "Water
  Closet".
  A kolhoz raktárosaként, e jelentéktelen és rosszul fizetett állásban, Gladisev
  rengeteg szabadidővel rendelkezett, amelyet arra használt fel, hogy ismereteit
  gyarapítsa. Kicsi fejében annyi információt tárolt oly sok különféle témában,
  hogy az ismerősei csak irigyen és tiszteletteljesen sóhajtoztak - ez már aztán
  döfi! Sokan állították, hogy ha Gladisevet álmából felébresztik éjjeli
  tizenkettőkor, akármilyen kérdésre gondolkodás nélkül a legkimerítőbb választ
  tudja adni, és a természet bármely jelenségét megmagyarázza a tudomány
  legkorszerűbb állása szerint a túlvilági isteni erők közreműködése nélkül.
  Gladisev kizárólag önképzés útján szerezte tudását, nevetséges is lett volna
  itt a falusi egyházi iskola érdemeire hivatkozni, ahol mindössze két osztályt
  végzett. Meglehet, hogy mindaz a tudás, amelyet Gladisev a fejében
  felhalmozott, haszontalanul rejtve maradt volna, ha nem következik be az
  Októberi Forradalom, amely felszabadította a népet mindenféle rabság alól, és
  minden állampolgár számára biztosította a lehetőséget, hogy felkapaszkodjon a
  tudomány fényes, ámde rögös magaslataira. Meg kell jegyezni, hogy Galdisev
  felszabadított agyában korábban is megfogant számos eredeti tudományos ötlet.
  Az élet minden jelensége felkeltette a figyelmét, és a legkülönfélébb
  gondolatok özönét indította el benne. Meglát például a kemencén egy csomó
  svábbogarat, és az jut az eszébe: nem lehetne-e őket összekötni és mindet egy
  irányba terelni? Olyan erőt képviselne, amit hasznosítani lehetne a
  mezőgazdaságban. Felnéz a felhőre, és arra gondol, nem lehetne-e betenni egy
  nagy burokba, és léggömbnek használni? Azt beszélik (bár most már nehéz lenne
  ellenőrizni, igaz-e), hogy Gladisev volt az első, aki még Sklovszkij
  professzor előtt megfogalmazta a feltételezést, hogy a Mars mesterséges
  eredetű.
  De e másodlagos jelentőségű ötletek mellett volt Gladisevnek egy olyan
  eszméje, amelynek egész életét áldozta, és amelynek segítségével halhatatlanná
  óhajtotta tenni a nevét a tudományos fejlődés terén. Micsurin és Liszenko
  haladó tanításainak nyomdokain haladva, létre akarta hozni a krumpli és a
  paradicsom keresztezéséből azok hibridjét, egy olyan növényt, amelynek alul, a
  föld alatt krumpligumói nőnek, és ugyanakkor felül meg paradicsomok. Leendő
  hibridjének az akkori nagy idők szellemével összhangban "A Párt Útmutatásával
  Közel a Szocializmus", rövidítve puksz nevet adta volna. Kísérleteit az egész
  kolhozukra ki akarta terjeszteni, de ezt nem engedélyezték neki, kénytelen
  volt megelégedni a saját kis veteményeskertjével. Hát ezért volt kénytelen a
  krumplit is és a paradicsomot is a szomszédjaitól vásárolni.
  Kísérletei egyelőre nem hoztak kézzelfogható eredményt, bár a puksz bizonyos
  jellegzetességei már kétségtelenül kezdtek kirajzolódni: a levelei
  krumplilevelek voltak, ezzel szemben a gyökerei hamisíthatatlan
  paradicsomgyökerek. Gladisev a kudarcok ellenére sem csüggedt, mert tisztában
  volt azzal, hogy az igazi tudományos felfedezések lankadatlan fáradozást és
  nem kevés áldozatot követelnek. Az emberek többsége bizalmatlanul szemlélte a
  kísérleteit, de akadt olyan is, aki felfigyelt Gladisevre és biztatta, ami az
  átkos cári időkben nem fordulhatott volna elő.
  Egyszer a területi újságban, a "Bolsevik ütemben" megjelent egy nagy,
  kéttárcányi cikk "Az új falu" rovatban, az volt a címe: "Egy növénynemesítő
  őstehetség". Közölték az őstehetség fényképét is, amint bokros hibridje fölé
  hajolva, átható tekintete mintegy meglátja benne bolygónk csodálatos jövőjének
  kirajzolódó jeleit. A területi újság után a megyei is reagált, egy kis hírt
  közölt róla, és ezután egy országos lap problémafelvető cikke "A néptömegek
  tudományos tevékenységéről" megemlítette Gladisev nevét egy felsorolásban.
  Kutatásai és mindennapos harcai során Gladisev még egy véleményre
  támaszkodott, amelyet egy mezőgazdasági akadémikus írt neki, igaz, a vélemény
  negatív volt. A személyesen Gladisevnek címzett levélben az állt, hogy a
  kísérletei tudományellenesek és perspektívátlanok. Ennek ellenére azt
  tanácsolta, hogy ne keseredjen el, és a régi alkimistákra hivatkozva biztatta,
  hogy semmilyen tudományos munka nem vész kárba, mert meglehet, hogy az ember
  egy dolgot keres, és valami egészen másra talál rá. Ez a levél, a tartalmában
  foglaltak ellenére, nagy hatást gyakorolt a címzettre, annál is inkább, mert
  egy tekintélyes intézmény hivatalos levélpapírján íródott, amelyen "Tisztelt
  Gladisev elvtársnak" szólították, és alatta az akadémikus saját kezű aláírása
  szerepelt. Ez mindenkire, aki csak olvasta a levelet, mély benyomást tett. De
  amint az őstehetség - már hányadszorra! - meg akarta vitatni valakivel a
  perspektívákat, amelyek megnyílnak a világ előtt a puksz meghonosítása után,
  az emberek lelkesedése lelohadt és eloldalogtak. És Gladisev egészen addig a
  tudományos zsenik számára oly jól ismert teljes magány állapotában leledzett,
  amíg a jó sors elé nem vetette Csonkint.
  Gladisev szeretett a dolgairól beszélni, Csonkin pedig unalmában éppenséggel
  meg is hallgatta szívesen. Ez összehozta őket, barátok lettek. Ha Csonkinnak
  dolga volt a ház körül vagy csak úgy őgyelgett, látta Gladisevet, amint ott
  kapálgatott a kertjében, töltögette a sorokat, gyomlálgatott, locsolgatott.
  Mindig ugyanabban a ruhában volt: lovaglónadrágja szárát kopott marhabőr
  csizmájába gyűrte, szakadt trikót viselt és egy széles karimájú sombrero
  jellegű szalmakalapot (honnan vette, rejtély).
  Csonkin odaintett a növénynemesítőnek.
  - Hé, szomszéd, jó napot!
  - Jó egészséget kívánok - felelte a szomszéd udvariasan.
  - Hogy ityeg a fityeg? - érdeklődött Csonkin.
  - Munkálkodom - jött a szerény válasz.
  Hát így öltik egyik szót a másikba, kötetlen, gördülékeny beszélgetésben.
  - Na és mikor nő ki a te krumplis paradicsomod?
  - Várj csak, korai az még. Mindennek megvan a maga ideje, ahogy mondani
  szokták. Előbb még el kell virágozzék.
  - Na és ha idén sem sikerül, akkor mihez kezdesz? - kíváncsiskodott Csonkin.
  - Ebben az évben biztosan sikerül - sóhajtott fel reménykedve Gladisev. - Nézd
  csak meg a saját szemeddel. A szára mintha krumpliszár lenne, de a levele
  olyan mintájú, mint a paradicsomé. Látod?
  - Ki tudja - kételkedett Csonkin - , most még nem nagyon lehet látni.
  - Már hogyne lehetne látni? - sértődött meg Gladisev. - Nézd meg, milyen dúsak
  a bokrok.
  - Hát, dúsnak tényleg dúsak - állt rá Csonkin, és felderült az arca. Neki is
  támadt egy ötlete. - Figyelj, s az nem lehet, hogy a paradicsom alul fog nőni,
  a krumpli meg fölül?
  - Nem, azt úgy nem lehet - magyarázta türelmesen Gladisev. - Az ellentmondana
  a természet törvényeinek, mert a krumpli a gyökérrendszer részét képezi, a
  paradicsom pedig külső termés.
  - Pedig érdekes lett volna - makacskodott Csonkin.
  Gladisev számára Csonkin kérdései talán ostobának tűntek, de minél ostobább
  egy kérdés, annál okosabban lehet rá válaszolni, úgyhogy mindketten nagy
  élvezettel folytatták ezeket a beszélgetéseiket. Barátságuk napról napra
  mélyült. Már meg is beszélték, hogy családostul is összejönnek. Csonkin és
  Nyúra, meg Gladisev és a felesége, Afrodité. Gladisev így nevezte el, és
  nyomában mindenki így hívta, pedig valójában Efroszinyja volt születésekor a
  becsületes neve.



  11


  Ezen a napon Csonkin egy rakás dolgot el tudott intézni. Vizet hordott, fát
  vágott, megetette Szerjozsa kandisznót és megfőzött kettejüknek, magának és
  Nyúrának. Ezek után, ahogy szokta, Nyúra kötényében kiült az ablakba és állát
  az öklére támasztva várta Nyúrát. Az is előfordult, hogy egy hímzéssel ült az
  ablakhoz, hogy az időt múlassa. Ha meggondoljuk, nevetséges látvány egy
  katona, amint egy asszony kötényében ott ül az ablaknál és hímez, no de mit
  lehet tenni, ha Csonkin szeretett hímezni? Érdekesnek találta, ahogy a tarka
  kis keresztekből kirajzolódik egy kakas, vagy egy rózsa, vagy akármi.
  Most is nekiült a hímzésnek, de nem ment a munka, folyton a bizonytalan
  helyzetére gondolt, és ez elvonta a figyelmét. Párszor kiment a tornácra, hogy
  elbeszélgessen Gladisevvel, de az nem volt kint a kertben, és Csonkin röstellt
  volna bemenni a házába, nem akarta zavarni, hiszen még sohasem volt nála.
  Hogy az időt elüsse, még a hímzésnél is értelmetlenebb munkába fogott -
  felmosta a padlót. A piszkos vizet kivitte, és az útra öntötte.
  Egy tarka ruhás, ötéves forma kislány játszott a kerítés tövében Szerjozsa
  kandisznóval. Kivette a hajából a selyemszalagot és Szerjozsa nyakába kötötte.
  Szerjozsa csak tekergette a nyakát, szerette volna szemügyre venni a szalagot,
  de ez nem sikerült neki. A kislány meglátta Csonkint, lassan levette a
  szalagot és a markába gyűrte.
  - Hát te kié vagy, kislány? - kérdezte Csonkin.
  - Én a Kiliné, és te?
  - Én a magamé - nevetett Csonkin.
  - Én meg a papáé és a mamáé - dicsekedett a kislány.
  - És kit szeretsz jobban, a papát vagy a mamát?
  - Sztálint - mondta, elszégyellte magát és elszaladt.
  - No nézd csak, Sztálint. - Csonkin utánanézett és megcsóválta a fejét.
  Egyébként Sztálint ő is szerette a maga módján. Az üres vödröt lóbálva a ház
  felé indult, amikor Gladisev kilépett a házából, kócosan és vörös csíkos
  arccal.
  - Hé, szomszéd! - örült meg neki Csonkin. - Már több mint egy órája leslek,
  na, mondom, hova lett ez az ember?
  - Elaludtam egy kicsinyég - felelte Gladisev zavartan. - Ebéd után lefeküdtem
  egy kicsit, egy növénynemesítési szakkönyvet akartam olvasgatni, és elnyomott
  az álom. Olyan hőség van, hogy tiszta átokverés. Ha nem lesz eső, minden tövig
  kiég.
  - Hallod-e szomszéd, nem kérsz egy kis dohányt? Van egy jó erős házi dohányom,
  már a torkodban szétkap. Tegnap vette Nyurka a hosszúfalvi piacon.
  Felhajtotta a kötényét, kivette a töltényzsírtartót, amit degeszre tömött
  dohánnyal, és egy apróra hajtogatott újságpapírt.
  - A dohány nagyon káros a szervezetnek - jelentette ki Gladisev, és odalépett
  a két kertet elválasztó cölöpkerítéshez. - A tudósok kiszámolták, hogy egy
  csepp dohány le tud teríteni egy lovat.
  De azért nem utasította vissza a kínálást. Rágyújtott, és köhögni kezdett.
  - Mokány dohány - mondta elégedetten.
  - Ilyen dohány a mahorka, az öreg ma horkol tőle, de a fiatalnak fickós tőle a
  farka - tódította Csonkin. - Figyelj, szomszéd, lenne egy kis beszédem veled.
  - Milyen dologban? - nézett rá Gladisev.
  - Hát nem olyan fontos dolog, egy marhaság.
  - No de mégis?
  - Á, nem érdekes, nem érdemes rá szót vesztegetni.
  - Na, ha egyszer nem érdemes, akkor ne beszéljünk róla - hagyta rá Gladisev.
  - Jól mondod - helyeselt Csonkin - , de ezért, ha úgy nézem, mégiscsak kell
  róla beszélni. Ideküldtek egy hétre, kiadtak egyheti élelmet, és már eltelt
  másfél hét és nem visznek el innen. És persze az élelmezésről sincs semmi hír.
  Hát akkor mi derül ki ebből, egy asszony kenyerén kell élnem?
  - Ez nem jó, tényleg - mondta Gladisev. - Most akkor te egy kitartott
  selyemfiú vagy, egy Alfonz.
  - Na ezt azért kikérem magamnak - tiltakozott Csonkin. - A feleségedet nevezd,
  ahogy akarod, akár köcsögnek, de engem szólíts a nevemen, Ványának. Szóval mit
  akarok mondani neked. Egy levelet kellene írnom a parancsnokomnak, hogy itt
  vagyok, és mi legyen velem tovább. Te művelt írástudó ember vagy, én meg
  bajosan írok, bár a betűket ismerem. Az iskolában még elboldogultam valahogy,
  aztán a kolhozban és a seregben egyre csak a lovon ültem, gyeplő jobbra,
  kantár balra, ahhoz igazán nem kellett sok betű.
  - Na és alá tudod írni a neved? - kérdezte Gladisev.
  - Naná, persze hogy. Olvasok is, meg alá is írok. Figyelj, tudod, hogy írok
  alá? Először egy I-t, aztán egy Csé-t, aztán egy köröcskét, meg a többi betűt,
  aztán a végén egy nagy hurkot teszek az egész lapra, egyik végétől a másikig.
  Érted?
  - Értem - mondta Gladisev. - Na és papírod és tintád van?
  - Naná hogy - mondta Csonkin. - Hisz Nyúra a postán dolgozik. Az is egy nem
  könnyű munka, én mondom neked, nem mindenki tudná csinálni. Kell ám hozzá
  sütnivaló.
  - Na jó - állt kötélnek végül Gladisev. - Menjünk be hozzád, mert nálam ott az
  asszony a gyerekkel, zavarni fognak. Márpedig ez komoly dolog, ehhez itt
  politikai következetesség kell.
  Egy óra múlva készen volt a politikailag következetes dokumentum. Így nézett
  ki:


  Pahomov zászlóaljparancsnok elvtársnak
  Iván Csonkin
  közlegény vöröskatona elvtárstól


  JELENTÉS


  Engedje meg, hogy jelentsem, hogy az Ön távollétében és az én jelenlétemben az
  őrhelyen, pontosabban a repülőgép haditechnikájának védelme során, semmilyen
  rendkívüli esemény nem történt, amiről írásos formában beszámolok. És engedje
  még meg, hogy jelentsem, hogy a Párt, a Nép és személyesen Sztálin I. V.
  elvtárs óriási Zsenije iránti önfeláldozó odaadás szellemében nevelve, a
  továbbiakban is kész vagyok feltétlen engedelmességgel szolgálni Szocialista
  Hazánk védelmét és őrizni Határainak sérthetetlenségét, amihez kérném számomra
  kiutalni határozatlan időre szóló hideg élelmet, valamint egy rend új
  egyenruhát, amit nem kaptam meg.
  Kérném kérésem jóváhagyását.
  Maradok...


  - Szép lett - mondta Csonkin jóváhagyólag Gladisev fogalmazványára, és
  aláírta, ahogy ígérte, keresztbe az egész lapon.
  Gladisev még a címet is felírta a bélyeg nélküli borítékra, amelyet Csonkin
  előkészített, és elégedetten elment.
  Csonkin letette a borítékot az asztalra, felvette a hímzőrámára kifeszített
  asztalkendőt és odaült az ablakhoz. Kint már nem volt olyan hőség, a nap
  lassan ment lefelé. Hamarosan meg kellett jönnie Nyúrának, Szerjozsa disznó
  már a falu széli dombon várakozott rá.



  12


  Golubev kolhozelnök kikötötte a lovát Nyúra kerítéséhez és felment a tornácra.
  Nem lehet azt mondani, hogy eközben megőrizte a hidegvérét, inkább
  ellenkezőleg, olyan izgatottan ment be Nyúra házába, ahogy a járási
  pártbizottság első titkárához. De még út közben eltökélte, hogy bemegy, és nem
  akart eltérni ettől az elhatározásától.
  Bekopogott, és meg sem várva a választ, bement. Láttára Csonkin ijedten és
  zavartan nézett körbe a szobában, azt kereste a szemével, hová is dugja a
  hímzést.
  - Kézimunkázik? - kérdezte az elnök udvariasan, de gyanakvó hangon.
  - Az ember akármit megcsinál, csak ne legyen kötelező - mondta Csonkin és
  ledobta a hímzését a padra.
  - Az már így igaz - mondta az elnök az ajtóban, és továbbra is az ajtóban
  toporgott, nem tudta, hogyan folytassa a beszélgetést. - Így van ez - mondta
  még.
  - Így vagy nem így, csak ne vigyük túlzásba - viccelődött Csonkin válaszul.
  "Csak kerülgeti a forró kását, nem akar egyenesen beszélni" - gondolta magában
  az elnök, és elhatározta, hogy a másik oldalról közelíti meg a
  beszélgetőtársát, mondjuk, szóba hoz egy-két külpolitikai kérdést.
  - Azt írja az újság - kezdte óvatosan, és közelebb lépett az asztalhoz - ,
  hogy a németek megént Londont bombázták.
  - Az újság mindenfélét összeír - tért ki Csonkin az egyenes válasz elől.
  - Már hogyhogy - ravaszkodott Golubev. - A mi újságjaink nem írnak le semmit
  ok nélkül.
  - És maga miért jött? - kérdezte Csonkin, mert valami csapdát szimatolt.
  - Én? Semmiért - mondta könnyedén az elnök. - Csak úgy benéztem, gondoltam,
  megnézem, hogyan élnek. Feljelentést írt? - kérdezte, amikor tekintete az
  asztalon lévő borítékra esett, és meglátta rajta a katonaság címét.
  - Hát csak úgy leírtam, ami az eszembe jutott.
  "Rém okos ember" - gondolta magában Golubev elismeréssel. "Innen is, onnan is
  próbálom megfogni, ő meg úgy válaszol, hogy egy mukkot se érteni. Biztos
  felsőfokú végzettsége van. Még az is lehet, hogy franciául is tud."
  - Kesz kösze - mondta ki önmaga számára is váratlanul az egyetlen francia
  kifejezést, amit tudott.
  - Mi van? - Csonkin ijedten nézett rá és elvörösödve pislogni kezdett.
  - Kesz kösze - ismételte meg makacsul az elnök.
  - Te meg mit beszélsz itt össze, mit akarsz tőlem? Minek csinálod ezt? -
  Csonkin nyugtalankodni kezdett és izgatottan fel-alá járkált a szobában. -
  Hallod-e, nekem ne mondjál ilyeneket. Mondd meg, mit akarsz, és annyi. Én sem
  a falvédőről jöttem itt neked, jó, ha tudod.
  - Látom én, hogy nem falvédőről - az elnök úgy döntött, hogy ellentámadásba
  lendül. - Látom én, hogy megfigyelésre helyeztek ki. Mostanság még a hülyék is
  okosak lettek. Értünk mi mindent. Lehet, hogy valami nem jól megy itt nálunk,
  de nem megy rosszabbul, mint másutt. Vegye példának a "Vorosilovot" vagy az
  "Iljics végakaratát" - ugyanaz az ábra mindenütt. Igen, tavaly fagyott földbe
  vetettünk, de hát ez volt a központi rendelkezés. Fölülről parancsolgatnak, és
  a kolhoz felel aztán mindenért. Na meg az elnök. Maga pedig csak itt repked
  meg írogat! - kiabálta, és egyre jobban belelendült. - Írjon csak, amit akar.
  Írja meg, hogy az elnök szétzüllesztette a kolhozt, írja meg, hogy alkoholista
  vagyok. Ma is ittam, nézze, hogy bűzlök. - Odahajolt Csonkin arcához és
  egyenesen az orrába lehelt. Csonkin hátrahőkölt.
  - Mi közöm nekem ehhez - mondta bocsánatkérő hangon. - Én se magamtól vagyok
  itt, hanem parancsra.
  - Ezzel kellett volna kezdeni, hogy parancsra, helyben vagyunk - az elnök
  szinte megörült. - Csak ül itt, mint egy egérke, egy asszonnyal álcázza magát.
  Na és mi a parancs? Tegyem ki a párttagsági könyvemet? Kiteszem. Irány a
  börtön? Kérem, mehetünk. Még a börtön is jobb, mint az ilyen élet. Hat
  porontyom van, mindegyik kap egy tarisznyát, oszt mehetnek koldulni egyik
  faluról a másikra. Majd csak megélnek valahogy. Írdogálj csak! - Azzal kiment
  és bevágta maga mögött az ajtót.
  Csak az utcán kapott észbe, mit is tett, és megértette, hogy ebből most aztán
  tényleg baja lesz.
  "Hadd legyen - gondolta dühösen, miközben elkötötte a lovát -, és minél előbb,
  annál jobb. Inkább, mint hogy minden nap várjam a bajt és reszkessek a
  félelemtől. Lesz, ami lesz."
  Az irodán már várta Volkov könyvelő a pénzügyi elszámolással. Az elnök
  olvasatlanul és a bosszúállás édes gyönyörével írta alá a beszámolót, lehet,
  hogy valami hiba van benne, de most már mindegy. Ezek után kiadta az
  utasítást, hogy Volkov készítsen egy pénzügyi tervet a diagramhoz szükséges
  festékről és ecsetekről, amit Boriszov említett, és elengedte a könyvelőt.
  Amint egyedül maradt, kicsit magához tért, és kezdte összerakni az asztalán
  tornyosuló papírokat. Nem volt bennük semmilyen rendszer, és az elnök
  elhatározta, hogy rendeltetésük szerint különrakja az iratokat. Egy halomba
  pakolta a bejövő, egy másikba a kimenő, de soha el nem küldött papírokat.
  Külön tette a pénzügyi elszámolásokat, megint külön a kolhoztagok kérvényeit.
  Ekkor felfigyelt egy beszélgetésre, amely a folyosót a szobájától elválasztó
  vékony fal mögött folyt.
  Az elnök gondolkodóba esett.
  - Szóval dolgozni akarsz? - kérdezte. - Miféle munkát adhatnék én neked? A
  rossz oldaladról mutatkoztál be, te Zsárov. Kellene nekem egy ember a
  tejgyárba. Odaküldhetnélek, de hát lopni fogod a tejet.
  - Nem fogom, Iván Tyimofejics - ígérte Ljosa. - Itt süllyedjek el, ha lopok.
  - Ne esküdözz - legyintett Golubev. - Annyi neked az eskü, mint bohócnak a
  bukfenc. Mennyit mondogattam azelőtt, hogy vigyázz, Zsárov, baj lesz, megütöd
  a bokádat. Mondtam, vagy nem mondtam?
  - Mondta - hagyta rá Zsárov.
  - Na ugye, "mondta, mondta". És te mit mondtál nekem? "Ugyan, nem lesz semmi
  baj." Nesze neked semmi baj.
  - Minek a régi dolgokat felemlegetni, Iván Tyimofejics - felelte megindultan
  Ljosa és mélyet sóhajtott. - A lágerben sokszor eszembe jutottak a szavai.
  Emlékszem, egyszer épp ebédeltünk, és a kompótot osztották...
  - Hát még kompótot is adnak? - kérdezte az elnök nagy érdeklődéssel.
  - Hát az a vezetéstől függ. Van, aki éhezteti a rabokat, és van, aki, ha a
  kedve úgy tartja, és ha a tervet teljesítik, enni is ad eleget, meleg ruhát is
  ad, csak aztán rendesen kell dolgozni neki.
  - Szóval vannak rendes emberek is a főnökségben? - kérdezte reménykedve az
  elnök és Zsárov elé tolt egy csomag Delhi márkájú papiroszát. - Gyújts csak
  rá. Na és mi a helyzet a kultúrműsorokkal?
  - Az aztán van doszt - mondta Ljosa. - Mozi, műkedvelő körök, tíznaponta
  fürdő. Jobb a kultúrműsor, mint fent a városban. Volt ott egy érdemes művész,
  két kiváló művész, és az amolyan egyszerűeket nem is számoltam. Annyi művelt
  ember ül ott bent... - Ljosa lehalkította a hangját -, se szeri, se száma.
  Volt egy akadémikusunk is. Egy tízest varrtak a nyakába, szabotázsért. Meg
  akarta rongálni a Kreml toronyóráját, hogy az egész országnak rosszul mutassa
  az időt.
  - Na ne! - az elnök hitetlenkedve nézett Ljosára.
  - De bizony. Én mondom neked, Iván Tyimofejevics, körös-körül mindenütt
  szabotázs van. Példának okáért itt szívod ezt a papiroszát, és abban is ott
  van a szabotázs.
  - Ugyan már - mondta az elnök, de azért kivette a szájából, és hitetlenkedve
  szemügyre vette. - Hol van itt a szabotázs? Talán megmérgezték?
  - Sokkal rosszabb - mondta Ljosa mély meggyőződéssel. - Meg tudod nekem
  fejteni, hogy mit jelent az a szó, hogy Delhi?
  - Mit kell ezen megfejteni? Delhi az annyit teszi, hogy Delhi. Van egy ilyen
  város Indiában.
  - És még azt tartják, hogy művelt ember - sóhajtott fel Ljosa. - Ha nagyon
  akarod tudni, akkor a Delhi betűi azt jelentik, "Dögvész az Egységes Lenini
  Hős Internacionáléra".
  - Hallgass, te - mondta az elnök és az ajtóra nézett. - Ez nem a mi dolgunk.
  Inkább meséld el, milyenek az életkörülmények.
  Később benézett az irodába Nyikolaj Kurzov, aki nem bírta kivárni a sorát.
  Reggel a fakitermelésre kellett mennie, és két kiló húst kért az elnöktől,
  hogy írná ki neki.
  - Gyere érte holnap - mondta az elnök.
  - Hogyhogy holnap - mondta Nyikolaj. - Hiszen holnap már hajnalok hajnalán
  indulnom kell a vonathoz.
  - Nem baj, majd elmész holnapután. Adok egy igazolást, hogy én tartóztattalak
  föl.
  Megvárta, amíg becsukódik Nyikolaj mögött az ajtó, és türelmetlenül Ljosához
  fordult:
  - Na, mesélj tovább.
  Dunya mama, aki épp a munkanap minimumát teljesítette az élelmiszerraktárban,
  látta, hogy az elnök ablakában éjjel egyig égett a villany.
  Az elnök egyre a lágerbeli életkörülményekről faggatta Ljosát, akinek a
  szavaiból kiderült, hogy nem is olyan rossz ott az élet. Először is kilenc
  órát kell dolgozni, itt meg reggeltől reggelig gürcölnie kell, ott napjában
  háromszor van étkezés, itt meg jó, ha kétszer hozzájut az ember, hogy egyen.
  Moziba meg már vagy fél éve nem jutott el.
  Amikor befejezték, megígérte Ljosának, hogy rendes munkája lesz.
  - Egyelőre pásztor leszel - mondta. - A közös nyájat fogod őrizni. A fizetés,
  te is tudod, mennyi. Tizenöt rubel gazdánként és a kolhoztól naponta egy fél
  munkanap. Enni a házaknál kapsz. Egy hétig ennél, egy hétig annál.
  Elpásztorkodsz, körülnézel, megszoksz, aztán talán keresünk valami
  rendesebbet.
  Aznap az elnök jó hangulatban tért haza. Megsimogatta alvó gyerekei
  fejecskéjét, és még mondott is valami kedveset a feleségének, amitől az kiment
  a fészerbe és sírdogált egy kicsit, annyira elszokott a gyengéd férfiszótól.
  Aztán letörölte a könnyeit és felhozott a pincéből egy kancsó hideg tejet.
  Iván Tyimofejics felhajtotta majdnem az egészet, levetkőzött és lefeküdt. De
  még sokáig nem jött álom a szemére. Sóhajtozott, forgolódott, felidézte Ljosa
  Zsárov elbeszélésének minden apró részletét. De aztán úrrá lett rajta a
  fáradtság, a szeme is leragadt, hát lehunyta. "Ott is csak emberek vannak" -
  gondolta elalvás közben.



  13


  - A Földnek gömb alakja van - magyarázta egyszer Csonkinnak Gladisev. -
  Folytonosan a Nap körül forog és a saját tengelye körül is. Mi nem érezzük ezt
  a forgást, mert együtt forgunk a Földdel.
  Csonkin már régebben is hallott arról, hogy a Föld forog. Nem emlékezett rá,
  kitől hallotta, de valakitől már hallotta. Csak azt nem volt képes megérteni,
  hogyan maradnak meg rajta az emberek, és hogyhogy nem ömlik ki a víz.
  Csonkin már harmadik hete volt Vörösfalván, és a csapattestjétől, ahol
  szolgált, egy szó nem sok, annyi hír se jött. Már kezdett elkopni a bakancsa,
  de senki sem jött, senki se repült ide, senki nem adott ki parancsot, hogy
  hogyan is legyen tovább. Csonkin persze nem tudta, hogy a csapatához írott
  levelet, amit Nyúrának adott oda, a lány nem adta föl. Nyúra abban
  reménykedett, hogy a felettesei megfeledkeztek Csonkin létezéséről, és még a
  napi élelmiszer-fejadagról is hajlandó volt lemondani, csak nehogy eszükbe
  jusson, hogy Csonkin itt van. Néhány napig ide-oda hordozta zöld
  vászontáskájában a levelet, majd titokban elégette.
  Eközben a nagyvilágban mindenféle események zajlottak, amelyeknek egyelőre nem
  volt közük se Nyúrához, se Csonkinhoz.
  Július 14-én Hitler főhadiszállásán megbeszélést tartottak, amelynek során
  véglegesen pontosították a Barbarossa-terv2 legutolsó részleteit.
  Se Nyúrának, se Csonkinnak fogalma sem volt erről a tervről. Megvolt a maguk
  gondja-baja, amit ők fontosnak hittek. Nyúra például az utóbbi napokban egész
  rosszul nézett ki, olyan vedletten járt-kelt, mint egy macska, alig bírta
  emelni a lábát. Pedig korán feküdtek le, de Csonkin nem hagyott neki nyugtot,
  még éjszaka is többször felébresztette, hogy hancúrozzon vele, sőt még
  napközben is akarta. Ahogy átlépte a küszöböt, Csonkin rávetette magát, mint
  egy kiéhezett vadállat, és az ágyba vonszolta, még arra sem hagyott neki időt,
  hogy a táskáját letegye. Előfordult, hogy Nyúra elbújt előle a szénakazalban
  vagy a tyúkólban, de Csonkin ott is rátalált, és nem volt előle menekvés. Még
  Nyinka Kurzovának is elpanaszolta, de az csak kinevette és titokban
  irigykedett, mert az ő Nyikoláját még hetente egyszer is bajosan lehetett
  rávenni erre a dologra.
  Ám azon a bizonyos napon, amikor a Barbarossa-terv végső kidolgozása folyt,
  Nyúra és Csonkin között nézeteltérés támadt, de olyan, amiről még beszámolni
  is kínos.
  Estefelé történt a dolog. Nyúra kihordta a kerületében a postát és visszajött,
  és miután kétszer engedett Csonkin vágyainak, elkezdett takarítani a házban.
  Csonkin pedig, hogy ne legyen láb alatt, kiment és a kisbaltával javítgatni
  kezdte a kerítést.
  Megigazít egy cölöpöt, aztán távolabb lép, összehúzott szemmel végigméricskéli
  és ünnepli magát, milyen ügyes ezermester, akármihez is nyúl, csak úgy ég a
  keze alatt a munka.
  Nyúra pedig kipillant az ablakon, és ő is örül.
  Mióta Csonkin megjelent, a ház körül kezdtek rendbe jönni a dolgok. A kemence
  se füstöl, az ajtó is rendesen csukódik, és a kasza is éles, a nyele se
  lötyög. Vagy ha csak egy olyan apró dolgot veszünk, mint a sárkaparó vas,
  férfiember nélkül az se lenne itt mind a mai napig.
  Mert mindegy az, hogy rendes a férfi, vagy nem rendes, kitart az asszony
  mellett vagy nem, a fő az, hogy az övé. És nemcsak az a jó, hogy segít a ház
  körül, na meg hogy aztán vele is alszik, hanem önmagában az a tudat a jó, hogy
  van, létezik. Jó azt mondani egy barátnőnek vagy a szomszédasszonynak, csak
  úgy mellékesen: "Tegnap a párom átrakta a tetőt, aztán huzatot kapott, meghűlt
  egy kicsit, forró tejet adtam neki, attól jobban lett." Vagy akár ezt mondani
  is jó: "A párom, ha begurul, azonnal felkapja a piszkavasat és tör-zúz, amit
  csak ér, nincs már otthon egy ép tányér se". Úgy hangzik, mint egy panasz, de
  szó sincs róla, dicsekvés ez a javából. Azt úgyse lehet elmondani róla, hogy
  feltalálta a gőzmozdonyt vagy kettéhasított egy atommagot, de legalább csinált
  valamit, megmutatta, mire képes, már az is szép tőle. Az enyém! Előfordul,
  hogy olyan muzsik kerül a házhoz, hogy még ránézni is rossz: görbe, púpos,
  elissza az összes pénzt, félholtra veri a gyerekeket és az asszonyt. Azt
  gondolná az ember, kinek kell az ilyen? Hagyja ott az asszony, és kész. De nem
  hagyja ott. Az övé! Jó vagy rossz, de nem a másé, hanem az övé. Az enyém!
  Kinéz Nyúra az ablakon, elgondolkodik. Alig éltek még együtt, de már
  ragaszkodik hozzá, hozzánőtt a szíve. Vajon nem bánja-e meg? Mi van, ha
  hamarosan el kell szakítania a szívétől? Csak nem történhet meg az újra, hogy
  hazajön a munkából és a négy fallal néz farkasszemet? Akármelyikhez szól
  Nyúra, hiába, egyik sem felel.
  Csonkin kiegyenesítette a sarokcölöpöt, aztán kétlépésnyit hátrált a baltával.
  Úgy nézett ki, hogy egyenes. Belevágta a baltát a cölöpbe, elővette a dohányos
  lőportartót, az újságot, rágyújtott, aztán bekopogott az ablakon:
  - Hallod, Nyúra, fejezd be már a takarítást, jövök be és hancúrozunk egy
  kicsit.
  - Menj már, te bolond ördög - felelte Nyúra, kedveskedő gorombasággal. - Nem
  volt még elég?
  - Persze hogy nem - magyarázta Csonkin. - Ha nem volnál mérges érte, én akár
  naphosszat is hajlandó lennék.
  Nyúra csak legyintett. Iván ellépett az ablaktól, és épp elgondolkodott a
  jövőjén, amikor meghallott egy hangot maga mellett. Úgy megijedt, hogy
  összerezzent meglepetésében.
  - Hallod-e, sorkatona, ha adsz nekem is, rágyújtanék.
  Felnézett, és látta, hogy Vállas áll mellette. Épp horgászni volt. Egyik
  kezében a horgászbot, a másikban tucatnyi kishal egy fémpálcára tűzve. Csonkin
  újra elővette a dohányt meg az újságot, és odanyújtotta Vállasnak, majd
  megkérdezte:
  - Na, milyen a kapás?
  Vállas nekitámasztotta a horgászbotját a kerítésnek, a halaspálcáját a hóna
  alá fogta, és miközben sodorta a bagóját, kelletlenül válaszolt:
  - Ugyan miféle horgászat esik manapság! Kész szerencsétlenség ez itt, nem hal.
  Nekiadom a macskának, arra jó. Azelőtt ekkora csukák jöttek a villanóra. -
  Ráhajolt Iván bagójára és tüzet vett róla, majd a jobb kezét a bal vállához
  vitte, a bal karját meg kinyújtotta, úgy mutatta, mekkora csukák is voltak
  annak idején. - Most meg keresve se találsz, még ha lámpát is gyújtasz hozzá
  nappal, akkor se. Lehet, hogy mindahányat felfalták a kárászok. Na és te,
  akkor most a Nyurkával élsz? - fordított hirtelen a beszélgetésen.
  - Aha, a Nyurkával.
  - Na és ha leszerelsz, vele maradsz? - érdeklődött Vállas.
  - Azt még nem döntöttem el - felelte elgondolkodva Iván, mert nem tudta,
  érdemes-e megosztania a kétségeit egy emberrel, akit alig ismer. - Nyurka
  persze úgy egészében véve rendes és csinos fehérnép, de hát én meg fiatal
  vagyok még, először körül kell nézni, hogy mi meg hogy, és csak aztán lehet
  törvényesen belevágni a családi élet vonatkozásában.
  - Ugyan minek neked körülnézni? - mondta Vállas. - Nősülj meg, oszt annyi.
  Nyurkának mégis csak van saját háza és saját tehene. Hol találsz még egy
  ilyent?
  - Igaz, ami igaz...
  - Én mondom neked, vedd el. Nyurka nagyon rendes egy asszony, senki nem fog
  neked rosszat mondani róla. Már mióta, hogy egyedül él, soha senkivel nem
  keveredett össze, és mióta csak ismerem, nem volt neki senkije. Csak a
  Szerjozsájával élt, csak ám.
  - Melyik Szerjozsával? - ráncolta össze Iván a szemöldökét.
  - Melyikkel, melyikkel... Hát a kandisznójával - magyarázta készségesen
  Vállas.
  Csonkin meglepetésében lenyelte a füstöt és úgy elkezdett köhögni, hogy
  majdnem megfulladt. Eldobta a bagóját, és el is taposta.
  Vállas csak nézett rá a kék szemével.
  - Na most mi van, mi rosszat mondtam? Nincs abban semmi. Tudvalevő, hogy a
  magányos asszonynak is akaródzik, az ám. Gondold el, az a disznó már száz éve
  megérett a kondérra, de Nyurka csak nem akarja levágni, na vajon miért? Tiszta
  sor, hogy nem lehet levágni, ha egyszer az asszony mellé bújik az ágyba.
  Befekszik, aztán fekszenek, mint férj és feleség. De egyébként kérdezz meg
  akárkit a faluban, Nyurkánál jobbat keresve sem találsz.
  Vállas elégedett volt a hatással, úgyhogy fogta a horgászbotját, és ráérősen
  tovaballagott, kényelmesen pöfékelve a bagójával. Csonkin pedig ott állt
  leesett állal, sóbálvánnyá meredve, csak bámult Vállas után, és nem tudta, mit
  is gondoljon arról, amit hallott.
  Nyúra a házban mosta a padlót, a szoknyáját jó magasra felgyűrte. Kivágódott
  az ajtó, a küszöbön megjelent Csonkin.
  - Várj egy kicsit, amíg feltörlök - mondta Nyúra, nem is vette észre, milyen
  feldúlt állapotban van Csonkin.
  - Nincs mire várnom - felelte erre, azzal úgy, ahogy volt, piszkos bakancsban
  bement a fogashoz, ahol a puskája lógott. Nyúra már épp kiabálni kezdett
  volna, de akkor észrevette, hogy Csonkin valami miatt nincs jókedvében.
  - Mi bajod van? - kérdezte.
  - Semmi.
  Lekapta a puskáját és letörte a csövet, hogy megnézze, van-e benne töltény.
  Nyúra a ronggyal a kezében az ajtóban állt.
  - Erissz!
  Odalépett hozzá, puskával a kezében, és megpróbálta félretolni az ajtóból a
  puska agyával, mint valami evezőlapáttal.
  - Mit akarsz azzal a puskával? - kiabált rá Nyúra, és próbált a szemébe nézni.
  - Most hová mész vele?
  - Nem megmondtam, hogy erissz?
  Meglökte a vállával.
  - De mondd meg, hogy miért? - makacskodott Nyúra.
  - Na jól van. - Csonkin a lábához támasztotta a puskáját, és Nyúra szemébe
  nézett. - Hadd halljam, mi dolgod volt neked a Szerjozsával?
  - Mi a fene esett beléd? Miféle Szerjozsával?
  - Tudjuk, mifélével. A kandisznóval. Régen éltek már együtt?
  Nyúra megpróbálta mosolyra húzni a száját.
  - Ványa, ugye te most viccölsz?
  Ettől a kérdéstől Csonkin végleg kijött a sodrából.
  - Majd adok én neked viccölést! - Meglendítette a puska agyát. - Na ki vele,
  te ringyó, mikor jöttetek össze?
  Nyúra csak nézte elkerekedett szemmel, vajon nem bolondult-e meg Csonkin. Mert
  ha nem, akkor bizonyára ő maga bolondult meg. A korlátolt eszecskéje képtelen
  volt felfogni azt, amit az imént hallott.
  - Te jóságos atyaúristen, mi folyik itt! - nyögte. Leejtette a rongyot, vizes
  kezével a fejéhez kapott és az ablakhoz tántorgott. Leroskadt a padra és
  halkan sírni kezdett, de olyan gyámoltalanul, mint egy beteg kisgyerek, akinek
  még hangosan sírni sincs ereje.
  Erre nem számított Csonkin. Zavarba jött, és a nyitott ajtóban toporogva
  fogalma sem volt, mihez kezdjen. Aztán a falhoz támasztotta a puskát és
  Nyúrához lépett.
  - Te, Nyurka, hallod - mondta, majd megint elhallgatott. - Ami volt, az volt,
  nem bánom. Lepuffantom, és készpassz, vége. Legalább lesz egy ideig hús a
  háznál, ha nem is a legfrissebb. Mert különben csak úgy szaladgál az udvaron,
  akár egy kutya, csak pusztítja itt nekünk hiába a kenyeret.
  Nyúra ugyanúgy sírt tovább, és Csonkin nem értette, hallotta-e vagy sem, amit
  mondott neki. Végigsimította érdes tenyerével a haját, és némi töprengés után
  elmondta másképpen:
  - De ha nem volt semmi köztetek, akkor mondd meg nekem, Nyurka. Hiszen én nem
  akartam, butaság volt. Vállas fecsegett valamit, én pedig utána sem gondoltam.
  Ilyenek erre a népek, Nyurka, rosszat akarnak, nem rendesek, és amikor egy
  asszony vagy lány különülve él, mindenfélét összehordanak róla.
  E szavaktól sem következett be nyugalom, éppen ellenkezőleg. Nyúra fejhangon
  visítani kezdett, lehanyatlott a padra, átfogta mindkét kezével és egész
  testében remegve zokogott, de úgy, hogy a szünetekben már levegőhöz sem
  jutott.
  Csonkin kétségbeesetten futkosott körülötte ide-oda, kapkodott fűhöz-fához,
  aztán térdre esett, próbálta Nyúrát elválasztani, letépni a padról, és
  közelről kiabálta a fülébe:
  - Hallod, Nyurka, mi ütött beléd? Én nem úgy mondtam. Senki nem mondott
  semmit, én találtam ki az egészet, csak úgy tréfából. Egy hülye tahó vagyok,
  Nyurka, egy tahó. Ha akarod, kólints fejbe a vasalóval akár, csak ne sírj már.

  Ki is vette a pad alól a vasalót, és beletette Nyúra kezébe. Nyúra eldobta a
  vasalót, Csonkin pedig ösztönösen félreugrott, amit jól tett, mert különben a
  lábát törte volna. Furcsa módon ettől a vasalódobálástól Nyúra kezdett
  megnyugodni és el is hallgatott, csak a válla rándult meg időről időre. Csonki
  kirohant a fészerbe és hozott egy bögre vizet. Nyúra ivott egy kortyot, foga
  megkoccant a fémen, aztán letette a bögrét. Felült, ruhája gallérjával
  kitörölte a szeméből a könnyeket és egész nyugodtan megkérdezte:
  - Fogsz ebédezni?
  - Hát, az jó lesz - helyeselt örömmel Csonkin, és fellélegzett, hogy elmúlt a
  vihar. Most már maga is nevetségesnek találta a gyanakodását. Hogy hihette el
  ezt a marhaságot. És ráadásul kinek hitt? Vállasnak, akinek nincs jobb dolga,
  mint pletykálkodni.
  Csonkin kiszaladt az utcára, bevitte a fejszét a fészerbe, de ahogy elment a
  házból a kamrába nyíló ajtó mellett, meghallotta Szerjozsa tompa röfögését, és
  a sötét gyanakvás ismét megmozdult a lelke mélyén. Szerette volna elnyomni, de
  nem bírta.
  Nyúra két bögrében meleg tejet tett az asztalra, még párolgott belőle a tehén
  illata. Aztán csörömpölni kezdett az edényfogó vassal, próbálta kihúzni a
  kemence mélyéről a krumplislábast. Csonkin segített neki, majd leült az
  asztalhoz.
  - Hallod, Nyurka - mondta, ahogy maga elé húzta a tejet. - Akár haragszol,
  akár nem, azért én csak lepuffantom holnap a Szerjozsát.
  - Miért?
  - Nem az a fontos, hogy miért, semmiért. Ha egyszer az emberek elkezdtek
  sutyorogni valamit, akkor le kell puffantani, hogy abbahagyják a fecsegést.
  Csonkin feszülten figyelt, de Nyúra ezúttal nem kezdett el sírni. Krumplit
  szedett a tányérokra, egyiket Csonkin elé rakta, a másikat maga elé, és
  elkeseredve mondta:
  - És azt hiszed, ha megölöd, az emberek egyszeribe abbahagyják a pletykálást?
  Jaj, Ványa, nem ismered te az itteni népeket. Ezek egytől egyig visítani
  fognak örömükben. És akkor kezdődik csak el az igazi pletyka... "Vajon miért
  lőtte le azt a disznót?" "Tiszta sor, miért. Hát mert a Nyurka vele hált." De
  ez még csak a kezdet. Egyik ezt mondja, a másik tódítja. Úgy kicirkalmazzák, a
  könyvekben se tudják jobban. "Este a Nyurka kiment a tehenet megfejni, Iván
  meg ül a házban. Vár, csak vár, Nyurka csak nem jön. Ejnye, gondolj, már csak
  megnézem, hol marad, tán csak nem elaludt? Hát, kimegy a csűrbe, és látja,
  hogy a Nyurka..."
  - Elhallgass! - ordított föl Csonkin, és ellökte magától a tejet, ki is
  fröccsent az asztalra.
  A kép, amelyet Nyúra lefestett, olyan hatással volt rá, mintha a saját
  szemével látta volna. Nyúra érvei, ahelyett, hogy meggyőzték volna, újra
  elvették az eszét. Kirúgta maga alól a padot, a puskájához ugrott, onnan az
  ajtóhoz. De Nyúra megelőzte, már ő is az ajtóban állt, akár egy kőszobor, és
  Csonkin nem bírta megmozdítani. Megismétlődött az iménti jelenet. Csonkin a
  vállával lökdöste Nyúrát, és egyre azt hajtogatta.
  - Erissz!
  Nyúra meg:
  - Nem erisztlek!
  Mire Csonkin makacsul:
  - Erissz!
  Nyúra meg a magáét:
  - Nem erisztlek!
  Aztán Csonkin belefáradt, otthagyta, leült a padra, a puskáját a lába közé
  szorította.
  - Úgy látom, Nyúra, mégis csak igazat beszél rólad a Vállas - mondta dühösen.
  - Ha nem lett volna semmi közted és a Szerjozsa között, akkor nem védenéd most
  ennyire. Az a disznó már száz éve megérett a kondérra, már rég szalonna kéne
  legyen, te meg egyre csak őrizgeted. Ha pedig így van, akkor nem élhetünk
  együtt veled. És most az a kérdés a jelenlegi perijudusban, hogy vagy így,
  vagy úgy. Vagy én, vagy a disznó, adok neked a gondolkodásra öt percet meg egy
  darabot, aztán szedem a sátorfámat, szépvolt-jóvolt, adjonisten.
  Ránézett az ablakkal szemközti falon a felhúzós órára, megjegyezte az időt,
  aztán az öklére támasztotta a fejét, és elfordult Nyúrától, várta, mit
  határoz. Nyúra magához húzta a kisszéket és leült az ajtó mellett. Ott ültek
  kettesben, némán, akár a pályaudvaron, amikor már minden előre elgondolt szó
  elhangzott, már csak a csókváltás van hátra, és akkor hirtelen bemondják, hogy
  a vonat két órát késik.
  Letelt az öt perc, több is, letelt hat perc. Csonkin odafordult Nyúrához és
  megkérdezte.
  - Na, mit határoztál?
  - Mit tudnék határozni? - felelte Nyúra szomorúan. - Te, Ványa, már mindent
  elhatároztál magad, tedd, amit jónak látsz. A Szerjozsát pedig nem hagyom,
  hogy megöld. Tégedet se hete, se hava, hogy ismerlek, ő meg idestova két éve
  él velem. A kolhozból hoztam haza, amikor alig háromnapos kismalac volt,
  cumisüvegből tejjel szoptattam, dézsában fürdettem, meleg vizes palackot
  tettem a hasára, amikor beteg volt. Nevess ki, ha akarsz, de olyan nekem,
  mintha a fiam volna. Nincs senkije, aki nálamnál fontosabb volna neki,
  elkísér, amikor dolgozni megyek, elém jön és várja, mikor jövök haza. És
  legyen akármilyen cudar idő, akár hóban, akár sárban, ahogy a dombra felérek,
  már rohan elém. Néhanapján úgy összeszorul a szívem, Ványa, hogy leülök ezzel
  a Szerjozsával, és csak sírok, mint egy bolond, örömömben vagy bánatomban, nem
  is tudom, de talán mindkettőben. Téged, Ványa, igaz, hogy megszoktalak, és úgy
  megszerettelek, mintha a hites uram lennél, de te ma itt vagy, holnap ott,
  találsz egy másik asszonyt, szebbet és jobbat, Szerjozsának viszont én vagyok
  a legszebb. És ha egyedül leszek, odajön hozzám, a fülét a lábamhoz dörgöli,
  és rögtön vidámabb leszek, mégiscsak egy élő lélek.
  Csonkin meghatódott attól, amit Nyúra mondott, de mégsem hátrált meg, mert egy
  dolgot biztosan tudott az asszonyokról: ha egyszer meghátrálsz, csak
  egyetlenegyszer megadod magad, attól kezdve a fejedre nőnek.
  - Hát akkor mihez fogjunk, Nyúra? Hisz összevissza beszélnek, kész szégyen az
  egész.
  - A te dolgod, Ványa, csinálj, amit akarsz.
  - Hát jó. - Összenyalábolta a puskáját, a takaróját meg a zsákját, és Nyúrához
  lépett. - Hát akkor, Nyúra, én most elmegyek.
  - Menjél. - Nyúra eltökélten a sarkot bámulta.
  - Te meg maradjál - mondta Csonkin és kilépett a házból.
  Alkonyodott. Az égen megjelentek az első csillagok. Az iroda melletti
  lámpaoszlopon a hangosbeszélőben szólt a rádió. Dunajevszkij-dalokat adtak,
  Lebegyev-Kumacs szövegére.
  Csonkin ledobta a holmiját a repülő mellett, felült a szárnyra és eltöprengett
  azon, milyen tünékeny is a boldogság. Nem is olyan régen, még alig több mint
  egy órája, jó dolga volt, ideiglenesen bár, de mégis egy ház gazdája volt,
  családfő, és hirtelen minden összeomlott, és most megint magányos, hontalan,
  ide van kötve ehhez az elromlott repülőhöz, mint kutya az óljához. És a
  bódéjához láncolt kutya még előnyösebb helyzetben is van, legalább etetik
  azért, mert ő egy kutya, Ivánt viszont itt hagyták a sors kényére-kedvére, és
  nem is lehet tudni, eljönnek-e érte, vagy sem.
  A ferde szárnyon nem esett kényelmes ülés, meg aztán le is hűlt a levegő.
  Csonkin bement a veteményesben összehordott szénakazalhoz, felnyalábolt pár
  csomó szénát és csinált magának egy fekhelyet. Ráfeküdt a szénára, és magára
  terítette a köpenyét.
  Nem is volt olyan rossz, mindenesetre nem volt szokatlan. Arra gondolt, hogy
  most mindjárt kijön Nyúra, bocsánatot kér, esedezik, hogy menjen vissza a
  házba, mire ő azt válaszolja: "Nem megyek én. Magad akartad így, hát legyen."
  Még szép! Ezt soha nem gondolta volna, hogy egy asszonyra féltékeny lesz - és
  ki miatt? Innen is hallotta a Szerjozsa röfögését a csűrből, és hirtelen maga
  elé képzelte, hogyan is volt Nyúra együtt a disznóval, és undorában
  összerázkódott. Mégiscsak le kellene lőni. Ezt gondolta, de arra már nem volt
  se elegendő düh benne, se elég akarat, hogy ezt most megtegye.
  A dalok után híreket mondtak, azután meg a szovjet távirati iroda jelentését
  olvasták be.
  "Lehet, hogy a bilizálásról beszélnek" - gondolta Csonkin, akinek számára a
  "mobilizálás" szó, hát még a "demobilizálás" gondolatban is teljesen
  kiejthetetlen volt, bár tudta, hogy mozgósítást és leszerelést jelent. De
  egészen másról beszélt a rádió. "Németország - mondta jól érthetően a bemondó
  -, ugyanolyan szilárdan betartja a szovjet-német megnemtámadási egyezményt,
  mint a Szovjetunió, aminek értelmében, a szovjet körök véleménye szerint, azok
  a híresztelések, amelyek arról kaptak lábra, hogy Németország fel szándékozik
  rúgni az egyezményt, és a Szovjetunió megtámadását fontolgatja, minden
  táptalajt és alapot nélkülöz..."
  "Talaj - gondolta Csonkin -, attól függ, milyen. Ha agyagos, az csak
  koporsónak való. Ha száraz és homokos, a krumplinak jobb nem is kell. Persze a
  legjobb a feketeföld. Az a gabonára is jó, meg mindenre..."
  Ahogy a gabonára gondolt, a kenyér is eszébe jutott, és egyből korogni kezdett
  a gyomra.
  Az igazat megvallva, ő is bolond volt, hogy besétált a csapdába. Vállas
  mindent képes összehordani, csak legyen, aki hallgatja, ő meg egyből beugrott
  neki, a marhája. Most meg már késő. Most már nem engedhet abból, amit mondott,
  pedig már semmi értelme, és nagyon megéhezett.
  Közben teljesen besötétedett. Már az egész eget beborították a csillagok, és
  az egyik, egy sárga, a legfényesebb, egész alacsonyan állt a látóhatáron, úgy
  látszott, elég egy kicsit közelebb menni, és meg lehet érinteni. Gladisev azt
  mondja, hogy minden égitest kering és mozog az űrben. De ez a csillag nem
  keringett. Ott lógott egy helyben, és akárhogy is meregette Csonkin a szemét,
  nem vette észre, hogy mozogna.
  A rádió könnyűzenét kezdett sugározni, aztán recsegni kezdett és elhallgatott.
  Majd hirtelen tangóharmonika szólalt meg, és az egész falut betöltötte
  valakinek a még kicsit rekedt basszusa:


  Huligánnak szült az anyám,
  Huligánnak nevezett,
  Finn késemet jól megfente,
  Huligán zsebembe tette.


  Valahonnan egy magas női hang hallatszott:
  Kátyka, te átkozott ringyó, hazajössz már végre vagy nem?
  Aztán a harmonikás rázendített a "Végtelen a tengerre", de szégyentelenül
  hamisan játszotta, nyilván a sötétben nem találta a megfelelő billentyűket.
  Aztán elhallgatott a harmonika, és más hangokat lehetett hallani, amelyek
  eddig észrevehetetlenek maradtak. Egy mezei egér cincogott, tücsök ciripelt,
  egy tehén szénát ropogtatott, valahol tyúkok mocorogtak és álom előtti
  riadalmukban kotkodácsoltak.
  Aztán ajtó nyikordult. Csonkin felfigyelt. De nem Nyúra ajtaja volt, hanem a
  szomszédé. Gladisev kijött a tornácra, álldogált egy kicsit, sóhajtozott,
  talán szoktatta szemét a sötéthez, aztán elindult a vóterklozett irányába,
  meg-megbotlott az ágyásokban és egy maga sodorta cigarettával pöfékelt. Aztán
  megint álldogált a tornácon, köhécselt, a nyálával leköpdöste a félig
  elszívott bagót, és visszament a házba. Rögtön utána kiugrott Afrodité is és
  sietve a tornác mellé vizelt. Aztán Csonkin hallotta, hogy bezárja az ajtót,
  sokáig zörgött a zárral. Nyúra nem jött ki, nem kért bocsánatot, úgy tűnt,
  eszében sincs.



  14


  Valaki megrázta a könyökét. Felnézett és meglátta Vállast, az arca kék volt az
  éjszakai félhomályban.
  - Menjünk - mondta halkan Vállas és húzta Csonkint a karjánál fogva.
  - Hová?
  - Ahová kell.
  Csonkinnak nagyon nem akaródzott éjnek idején fölkelni és a jó ég tudja hová
  menni, de ha egyszer azt mondták neki, "kell", nem tudott nemet mondani.
  Csak mentek, magas fehér törzsű fák között, de nem nyírfák voltak, valami más,
  csak a belepte őket a dér. A fű is deres volt, és furcsa módon a lábnyomok nem
  látszottak meg rajta. Csonkin erre felfigyelt, pedig nagyon iparkodnia
  kellett, hogy ne veszítse szem elől Vállast, akinek a háta hol megjelent, hol
  eltűnt előtte. Csak azt nem bírta megérteni, hogy a manóba lehet ebben a
  félelmetes erdőben tájékozódni, ahol még ösvények sincsenek. Már épp meg
  akarta kérdezni Vállast, amikor feltűnt előttük egy magas tömör kerítés, olyan
  keskeny kertkapuval, hogy Csonkin alig tudta magát beszuszakolni a vezetője
  nyomában. A kerítésen túl egy ház volt, és Csonkin rögtön felismerte, bár nem
  számított rá, hogy itt találja: Nyúra háza volt.
  A tornácon és a kertben Csonkin számára ismeretlen emberek álldogáltak
  csoportokba verődve meg egyenként is, egyforma sötét zakót viseltek, és mind
  kigombolva hordta. Cigarettáztak és beszélgettek, amit arról lehetett
  észrevenni, hogy tátogtak, mert egyébként egy hangot sem ejtettek ki a
  szájukon. A harmonika sem szólt, pedig egy csizmás legény ott húzogatta lustán
  a tornácon. Egy másik legény guggolóst táncolt előtte, de lassított ritmusban,
  mintha csak vízben úszna. És ő sem adott ki egy hangot se, még az sem
  hallatszott, ahogy csapkodja a térdét.
  - Hát ezek itt mit csinálnak? - kérdezte Iván Vállastól, és felettébb
  csodálkozott, hogy nem hallja a saját hangját sem.
  - Ne fecsegj! - szólt rá Vállas, amivel végleg elképesztette Csonkint, mert a
  szavai eljutottak hozzá, de nem hangrezgések útján, a fülén keresztül, hanem
  valahogy másképp.
  A harmonikás közömbös képpel félrehúzódott, és utat engedett Vállasnak, akinek
  nyomában Csonkin is lassan felment a tornácra. Vállas berúgta az ajtót és
  előreengedte Ivánt. Az ajtó mögött nem az ismerős előtér volt, hanem egy
  hosszú folyosó, fala ragyogó fehér csempével kirakva, a padlóján vörös
  futószőnyeg. Végigmentek a hosszú szőnyegen, és pár lépésenként hangtalan
  alakok váltak ki a falból, ki a jobb oldalon, ki a balon, kutakodva néztek az
  arcukba, majd hátraléptek és visszaolvadtak a falba. Aztán újak jelentek meg,
  akik nagyon hasonlítottak az elsőkre, vagy lehet, hogy ugyanazok voltak
  (Csonkin nem tudta megjegyezni az arcukat), az arcukba néztek kutatva, majd
  szétfoszlottak. És ez így ismétlődött számtalanszor, a folyosó végtelen
  hosszúnak tűnt, ám egyszer csak Vállas megállította Csonkint és jobbra
  mutatott:
  - Erre!
  Csonkin tanácstalanul toporgott a helyén, előtte ott volt a fal, fehér
  csempéin kettejük tükröződése, de sehol egy ajtó, de még egy kis rés nem sok,
  annyi se.
  - Mit állsz, menjél! - mondta Vállas türelmetlenül.
  - Hová?
  - Csak egyenesen, ne félj.
  Vállas meglökte, és Csonkin a maga számára is váratlanul átment a falon, bele
  sem akadt, hozzá sem ért, mintha ködből lett volna.
  Egy tágas terem nyílt előtte, minden világoskék fényben úszott, amely ki
  tudja, honnan áradt. A terem közepén gazdagon terített hosszú asztal állt,
  csak úgy roskadozott az italtól és ételtől, és annyi ember nyüzsgött
  körülötte, mintha legyek lepték volna el. Az asztal körüli hangulatból, a
  vendégek morajából és az egész helyzetből Csonkin hamar rájött, hogy itt
  valakinek a lakodalma folyik. Amikor az asztalfőre nézett, meggyőződött róla,
  hogy egyáltalán nem tévedett.
  Az asztalfőn Nyúra ült fehér esküvői ruhában, arca ragyogott a boldogságtól.
  Mellette, ahogy illik, magas széken trónolt a vőlegény, egy kackiás legény
  barna kordbársony zakóban, mellén "Vorosilov mesterlövésze" jelvény. Ez a
  vőlegény nagyban magyarázott valamit Nyúrának, közben élénken hadonászott
  kurta karjával és huncut tekintete ide-oda járt a teremben. Csonkint is
  észrevette és minden ceremónia nélkül barátságosan odabólintott neki. Csonkin
  jobban szemügyre vette a legénykét - nem a faluba valósi, nem is a seregből
  ismeri, de mégis az volt az érzése, hogy már találkoztak, vagy ittak együtt,
  vagy valahonnan máshonnan, egyszóval ismeri.
  Nyúra is meglátta Csonkint, zavarba jött és lesütötte a szemét, de aztán
  rájött, hogy ez buta viselkedés. Ránézett, immár kihívóan, ugyanakkor
  mentegetőzve. Mintha azt mondta volna a tekintete: "Te nem ajánlottál nekem
  ilyesmit, csak éltél, bele a világba. Én meg mire várjak, mit reméljek? Szalad
  az idő, nem történik semmi, és az időt nem lehet utolérni. Hát ezért lett ez
  belőle."
  Csonkin ettől az egésztől hirtelen borzasztó rosszul kezdte érezni magát. Nem
  is féltékeny volt (noha ez is közrejátszott), hanem legfőképpen úgy érezte,
  hogy megbántották. Megmondhatta volna kerekperec, nem igaz, hogy így meg úgy,
  és ha akkor még gondolkodhatott volna egy kicsit rajta, lehet, hogy elvette
  volna ő is. De Nyúra egy szót sem szólt, ha meg nem szólt, akkor minek hívja
  meg most a lakodalmába? Csakis hogy kinevesse, nem másért.
  Mindezt nem mondta ki fennhangon és nem is mutatta, hogy meg van bántódva,
  hanem meghajolt, ahogy illik, a vőlegény és a menyasszony felé, és udvariasan
  köszöntötte őket:
  - Jó napot.
  Aztán meghajolt a többiek felé is és együttesen köszönt nekik:
  - Jó napot.
  Senki sem válaszolt, Vállas pedig hátba lökte, hogy menjen az asztalhoz, ahol
  állt egy üres szék. Csonkin letelepedett és körülnézett.
  Balján egy korosabb, jól táplált ember ült, hímzett ukrán ingben, sodort
  selyemövet viselt hozzá. Kerek képű ember volt, kicsi vastag orral, sűrű, kese
  szemöldöke a szemébe lógott. A feje búbja kopasz volt, de ami haja maradt
  oldalt, azt is leborotválta, alighanem a jobb füle fölött éppen csak behegedt
  seb miatt. Tar koponyáján barna sebek éktelenkedtek, mintha valaki ott nyomta
  volna el a csikkjeit. Apró zsíros szemét jóindulattal fordította az új
  asztaltárs felé és kedvesen mosolygott.
  Bal oldalt ülő szomszédját Csonkin kellemesebbnek találta. A tizenhét éves
  forma fiatalka leányzónak éppen csak kibimbózott a melle, két copfjának
  farkincáján masnit viselt. A lány kanál és minden nélkül, csak úgy szájjal
  ette a tányéron szétkent, vajjal meglocsolt tejbegrízt, közben néha lopva, de
  kihívóan nézett Csonkinra. Az csak most vette észre, hogy az asztalnál
  mindenki így eszik, mint ez a lány, szájukkal böködik a tányért, és nincsen
  villájuk, de még kanaluk sem, és nem is hiányzik nekik. "Úgy látszik,
  kaukázusi bugris népség" - gondolta magában Csonkin, és kérdően nézett
  Vállasra, aki szemben, az asztal másik oldalán talált helyet magának. Vállas
  odabólintott neki, hogy ne izguljon, minden rendben, a mellette ülő vörös
  képű, krepdesin ruhás nő viszont nagyon különös módon kezdett kacsingatni
  Csonkinra, mindenféle képeket vágott, úgyhogy Csonkin végképp zavarba jött,
  elvörösödött és hogy elfordítsa a tekintetét, ismét a szomszédjára nézett. Az
  rámosolygott és megszólalt:
  - Ne félj, öcsém, itt magunk között vagyunk, senki se fog bántani.
  - Nem félek én - kakaskodott Csonkin.
  - Dehogynem félsz - hitetlenkedett a szomszédja. - Csak úgy csinálsz, mint aki
  nem fél, pedig nagyon is félsz. Aztán hogy hívnak?
  - Csonkin vagyok, Ványa.
  - És az apai neved?
  - Vasziljevics - felelt Csonkin készségesen.
  - Az már döfi - mondta a szomszédja elismerően. - Volt egyszer egy ilyen cár,
  a Rettentő Iván Vasziljevics. Talán hallottál már róla.
  - Valamit már hallottam - felelte Csonkin.
  - Rendes ember volt, jólelkű - mondta átéléssel a szomszédja. Odatolt Csonkin
  elé egy pohár vodkát, egy másikat meg magának vett el. - Igyunk, Ványa.
  Csonkin rendesen nekiveselkedett, ahogy szokta, hogy a vizespohárnyi vodka jól
  lecsússzon, de kiderült, hogy se íze, se bűze, se ereje, csak olyan, mint a
  víz. De azért a fejében megindult valami zajlás, a kedve is virágosabb lett,
  könnyedebben kezdte magát érezni.
  A szomszédja ételt tolt elé, sós uborkát, sült krumplit. Csonkin hiába
  keresett a tekintetével villát, nem talált, hát kézzel akart enni.
  - Egyél csak úgy szájjal, Ványa. Szájjal könnyebb.
  Csonkin szót fogadott, kipróbálta, és tényleg jobb volt és ízletesebb is.
  Minek is találták ki az emberek a mindenféle kanalakat és villákat? El is kell
  mosni. Csak baj van velük. A szomszédja egyre csak mosolygott rá kedvesen.
  Megkérdezte:
  - Látom a rangjelzéseden, hogy repülős vagy, ugye, Ványa?
  Iván már éppen felelni akart, hogy nem egészen, de akkor a másik oldalán ülő
  lány beleszólt:
  - Nem, ő lovas katona - mondta nyafogó hangon.
  Meglepődött Csonkin: nicsak, milyen fiatalka, aztán már mindent tud. Vajon
  honnan?
  - Tényleg lovas? - örvendett a szomszédja. - Az jó. A ló, az nagyon kedves
  dolog. Nem búg, nem zörög, nem áraszt benzinbűzt. Na és hány ló van maguknál a
  csapatnál?
  - Négy - nyafogta a lány.
  - Nem ám négy, hanem három - mondta Csonkin. - Volt egy tarka kanca, de lábát
  törte. Elküldték a vágóhídra.
  - Az igaz, hogy a tarka vágóhídra ment, de a pejnek csikaja lett -
  csökönyösködött a lány.
  - Ne vitatkozz a lánnyal, tudja az - mondta a szomszédja. - Inkább azt mondd
  meg, az éroplán gyorsabban szalad, mint a ló, vagy a ló a gyorsabb?
  - Ostoba kérdés - mondta Csonkin. - Amikor alacsonyan repül, akkor csak bzzz,
  és már sehol sincs, de amikor magasra repül, ott fent nagyon lassú.
  - Ne mondd!
  A szomszédja elámulva megcsóválta a fejét, és tovább kérdezgette Csonkint.
  Hogy hány éves, régen van-e a seregben, milyen ott az ellátás, milyen a ruha,
  és milyen gyakran adnak kapcát. Csonkin készségesen és részletesen válaszolt
  mindenre, amíg észbe nem kapott, hogy az első jöttmentnek kifecsegi a
  szigorúan titkos Hadi Titkot. Hogy lehetett ilyen balfácán! Hányszor
  figyelmeztették, hogy ne fecsegjen! A fecsegő ember aranybánya az ellenség
  számára!
  Ez a hímzett inges ellenség már teljesen elszemtelenedett, nem rejtegetett
  semmit, ceruzája egészen nyíltan futkosott a térdére tett jegyzetfüzetben.
  - Figyelj, te itt mit csinálsz? - kapott Csonkin kezével a jegyzettömb felé. -
  Add csak ide!
  - Te meg mit kiabálsz? - jött zavarba a szomszédja és már tekerte is össze a
  jegyzetfüzetét. - Minek kiabálsz? Az emberek még valami rosszra gondolnak.
  - Te meg minek írsz? - Csonkin nem hagyta magát. - Szép kis író jutott nekem.
  Add ide, amíg szépen mondom.
  Rávetette magát az ellenfelére, és már majdnem megkaparintotta a füzetkét,
  amikor a másik egy hirtelen mozdulattal bekapta és egy pillanat alatt lenyelte
  a ceruzával egyetemben.
  - Volt-nincs - mondta, széttárta a kezét és kajánul mosolygott.
  - Majd adok én neked volt-nincset! - bődült el Csonkin, és ököllel ment neki.
  - Kikaparom a torkodból, ne félj!
  És tényleg neki is látott, hogy kikaparja, de a szomszédja kicsúszott a
  kezéből és hirtelen elkiáltotta magát: - Csó-kot! Csó-kot!
  Csonkin észbe kapott, hogy lakodalmon van, és amint torkon ragadta a
  szomszédot, maga is rákontrázott, ahogy illik: "Csókot!" A többiek is
  csatlakoztak, és az asztal minden sarkából kiabálták:
  - Csókot! Csókot!
  Eközben a szomszéd már kezdett egy kicsikét hörögni, és a torkában megjelent a
  jegyzetfüzet egyik sarka. Csonkin a másik kezét is be akarta vetni a
  fojtogatásba, és a vőlegényre és a menyasszonyra sandított, nem nézik-e.
  Attól, amit meglátott, hirtelen minden ereje kifutott a kezéből, és már nem is
  akart hadakozni azért az ostoba jegyzetfüzetért.
  A vőlegény és a menyasszony szépen felálltak, ahogy kell, amikor a vendégek
  "csókot" kiáltanak, rájuk néztek, komolyan gondolják-e, vagy csak unalmukban
  ordítoznak, aztán legyőzték szégyenlősségüket, a vőlegény behajlította a
  karját, nyers mozdulattal magához rántotta Nyúra fejét és fogával a lány
  sápadt ajkára tapadt. Csonkin megdermedt, mert eszébe jutott, mikor és milyen
  körülmények között találkozott már a vőlegénnyel. Már hogyne jutott volna
  eszébe, amikor a vőlegény nem volt más, mint Szerjozsa, a kandisznó. És hiába
  viselt kordbársony zakót és jelvényt, mint egy ember, mégiscsak disznó volt.
  Csonkin kiabálni akart, hogy az emberek figyelmét felhívja arra, mi is
  történik, hogy egy disznó csókolgat egy emberlányt, de mi haszna lett volna
  kiabálni, akkora zaj volt, hogy mindent elnyomott. Csak azt lehetett hallani
  mindenfelől, hogy "csókot! csókot!", sőt nem is ezt a szót kiabálták, hanem
  valami mást, ami olyan ismerősen hangzott... Körülnézett és csak most döbbent
  rá, mi is folyik itt, csak most ébredt rá, hogy nem is emberek ülnek az
  asztalnál, hanem közönséges disznók, patájukkal dobognak az asztalon, és
  röfögnek, ahogy a disznók szoktak.
  Csonkin a fejéhez kapott, két kezével eltakarta az arcát, és a székre
  hanyatlott. Uramatyám, mi folyik itt, hová került! Még életében nem emlegette
  Istent, hát most erre is sor került.
  Arra ébredt, hogy csönd van. Levette a kezét az arcáról. Minden disznó őt
  nézte. Mintha arra vártak volna, hogy tegyen valamit. Kezdte magát rosszul
  érezni. Összetöpörödött a tekintetek súlya alatt. Aztán kirobbant belőle:
  - Mit bámultok? Na, mit bámultok? - üvöltötte kétségbeesetten, egyik
  disznópofáról a másikra nézve.
  Szavai mintha egy mély kútba hullottak volna, senki sem válaszolt.
  Csonkin a szomszédjára nézett. Egy testes foltos ártány nézett vissza rá, apró
  zsíros szemének ostoba tekintete meg se rebbent.
  - Te, öreg kandisznó - kiabálta Csonkin, és vállon ragadta a szomszédját, jól
  meg is rázta - most mit bámulsz rajtam? Mit?
  A szomszédja nem felelt. Csak felnevetett, és erős mellső lábával némán
  lesöpörte Csonkin kezét a válláról. Csonkin megértette, hogy erővel itt nem
  megy semmire, és lehajtotta a fejét.
  Ekkor a csöndben meghallotta Vállas disznó harsány hangját:
  - Csonkin, hát te meg miért nem röfögsz?
  Csonkin Vállasra meredt, mi a fenét akar tőle?
  - Nem röfögtél, Csonkin - erősködött Vállas.
  - Tényleg nem röfögött - mondta csöndesen a szomszédja, mintha csak le akarta
  volna szögezni, mi az igazság.
  - Nem röfögött! Nem röfögött! - visongta másik szomszédja, a fiatal, masnis
  kis malaclány, hogy az egész terem zengett belé.
  Csonkin segélykérő tekintettel Nyúrára nézett, aki az egyetlen emberre
  emlékeztető lény volt. Nyúra zavartan lesütötte a szemét és csöndesen azt
  mondta:
  - Tényleg, Ványa, szerintem sem röfögtél.
  - Érdekes - mondta Szerjozsa vőlegény vidáman csillogó szemmel. - Mindenki
  röfög, csak ő nem. Talán nem tetszik a röfögés?
  Csonkinnak ijedtében kiszáradt a torka.
  - Na de ez se...
  - Mi az, hogy "ez se"?
  - Nem tudom - motyogta Csonkin és elnémult.
  - Nem tudja - nyaffintotta vidáman a fiatalka malaclány.
  - Nem tudja - erősítette meg keserűen az ukrán inges ártány.
  - Nem értem - tárta szét a mellső csülkét Szerjozsa. - Pedig olyan jó röfögni.
  Olyan nagy élvezet mindenki számára. Röffents egyet, kérlek.
  - Röffents, röffents - suttogta a fiatalka malaclány, és oldalba bökdöste a
  könyökével.
  - Ványa - szólt hozzá Nyúra gyöngéden - , ugyan röffents már egyet, mibe kerül
  az neked. Én sem tudtam azelőtt, de megtanultam, és már egész jól megy. Mondd
  azt, hogy röf-röf, és kész.
  - Mire jó nektek ez az egész, mire? - nyögte Csonkin. - Én egy szót se szólok,
  röfögjetek csak, amennyit jólesik, de engem hagyjatok ki belőle. Mégiscsak
  ember vagyok, nem pedig disznó.
  - Ember - nyifogta a fiatalka malaclány.
  - Azt mondja, hogy ember - csodálkozott az inges ártány.
  - Ember? - kérdezett vissza Szerjozsa.
  Csonkinnak ez az állítása olyannyira nevetségesen hangzott, hogy a disznók egy
  disznóként az asztalt csapdosták nevettükben, jókedvükben hangosan röfögtek, a
  hímzett inges szomszéd pedig Csonkin fülének esett nedves pofájával. Csonkin a
  füléhez kapott, de már nem volt füle. Szomszédja elfordult tőle, és nyugodtan
  ropogtatta, mintha nem is fül lett volna, hanem mondjuk egy káposztalevél.
  A fiatalka malaclány előrehajolt és Csonkin mögül kikukkantva kíváncsian
  kérdezte:
  - Finom?
  - Vacak - ráncolta össze homlokát a másik, miközben nyeldekelte, amit
  megrágott.
  - Hogyhogy vacak? A tiéd talán jobb?
  - Az enyém malacfül - felelte a szomszéd fölényesen. - Kocsonyában nincs
  párja. Te meg, ahelyett, hogy fecsegnél, gyerünk, röfögjél.
  - Röffents, röffents - suttogta a malaclány.
  - Röfögj, ha mondják - mondta Vállas.
  Csonkin feldühödött.
  - Röf-röf-röf - mondta gúnyosan. - Most jó?
  - Nem jó - csóválta a fejét Vállas. - Úgy röfögsz, mintha kényszerítenének.
  Márpedig vidáman és lelkesen kel röfögnöd, hogy neked is örömöd teljen benne.
  Na gyerünk, röfögj tovább.
  - Gyerünk - bökte meg a malaclány.
  - Röf-röf! - kiabálta Csonkin, s közben kirobbanó lelkesedésről tanúskodó
  arcot vágott.
  - Álljon meg a menet - szólt közbe Vállas. - Csak úgy teszel, mintha élveznéd,
  de valójában nem tetszik neked. Nem szeretnénk, hogy az akaratod ellenére
  legyen a röfögés, azt szeretnénk, hogy ez őszinte örömödre szolgáljon. Na
  gyerünk, csináljuk együtt. Röf-röf!
  Csonkin eleinte vonakodva röfögött, de aztán átragadt rá Vállas lelkesedése,
  és ugyanolyan odaadással röfögött, tiszta lelkesedéssel, szemében az öröm és
  meghatottság könnyei jelentek meg. Öröme átragadt az összes disznóra, azok is
  rákezdtek, csülkeikkel az asztalt verték, és a szemben ülő krepdesin ruhás
  vörös pofájú disznó áthajolt az asztalon, hogy megcsókolja.
  Szerjozsa kandisznó pedig hirtelen kiugrott a kordbársony zakójából, átvedlett
  disznóvá, galoppban végigvágtatott az asztalon, majd visszavágtatott és újra
  beleugrott a zakójába. Ekkor az asztal távoli végénél aranytálcák bukkantak
  fel, a disznók megragadták és csülökről csülökre, patáról patára adták. "Csak
  nem disznóhús?" - rezzent össze Csonkin, de még jobban elszörnyedt, amikor
  meglátta, hogy szó sincs disznóhúsról, mert az bizony éppen ellenkezőleg,
  emberhús.
  Az első tálcán teljesen meztelenül és fogyasztásra alkalmas formában, apróra
  vágott zöldhagymával meghintve és zsenge zöldborsóval körítve ott feküdt
  Peszkov törzsőrmester, utána következett hasonló tálalásban Trofimovics
  raktáros és Szamuskin közlegény. "Én árultam el mindannyiukat" - döbbent rá
  Csonkin, és érezte, hogy a haja szála égnek áll.
  - Igen, Csonkin elvtárs, maga kifecsegte a Hadi Titkot és mindenkit elárult -
  erősítette meg Jarcev hadnagy a soron következő tálcán billegve, hidegtől
  elkékült teste reszketett. - Maga elárulta az elvtársait, a Hazát, a népet és
  személyesen Sztálin elvtársat.
  Ebben a pillanatban megjelent a tálca, amelyen személyesen Sztálin elvtárs
  volt feltálalva. Tálcáról lelógó kezében híres pipáját tartotta, és ravaszul
  somolyogott a bajusza alatt.
  Kimondhatatlan rettegés lett úrrá Csonkinon, vadul kirúgta maga alól a székét
  és a kijárat felé rohant, de megbotlott és elesett. Belekapaszkodott a
  küszöbbe mindkét kezével, hogy kikússzon, de nem bírt. Valaki erősen fogta a
  lábát. Akkor összeszedte minden erejét, nekiveselkedett, elrugaszkodott, és
  fájdalmasan beütötte a fejét a repülő szárnyába.


  A nap már magasan ragyogott az égen. Csonkin ott ült a szénán a repülőgép
  alatt, és a púpot dörzsölte a fején. Még mindig nem ocsúdott fel. Valaki
  megrángatta a lábát. Csonkin odanézett, és meglátta Szerjozsa kandisznót, nem
  azt, amelyik kordbársony zakóban az asztalnál ült, hanem a hétköznapi sáros
  disznót (alighanem éppen most mászott ki egy tócsából). Csonkin kioldódott
  kapcáját rángatta maga felé a fogával, rövid mellső lábával a földet taposta
  és élvezettel röfögött. Csonkin kis híján elájult.
  - Takarodj a fenébe, te disznó! - üvöltötte magán kívül.



  15


  Szerjozsa, amint meghallotta a gazdája hangját, úgy értelmezte, hogy hívják,
  és örömteli visítással Csonkin karjaiba vetette magát, hogy üdvözölje, és ha
  mód nyílik rá, fülön nyalja, de azonnal egy rettentő erejű rúgást kapott a
  pofájába, csizmasarokkal. Nem ezt a fogadtatást várta. Panaszosan felvisított,
  félreugrott, a poros földhöz szorította azt a testrészét, amit az embereknél
  állnak hívnak, két mellső lábát előrenyújtotta, apró szemével Csonkint nézte,
  és halkan nyüszített, mint egy kutya.
  - Majd adok én neked nyüszítést - fenyegette meg Csonkin, ahogy kezdett
  magához térni és körülnézett. A füvön ott hevert a kopott takaró, álmában úgy
  látszik, ledobta magáról. Mellette egy levél is volt, egy kő alatt.
  Nyúra írta, aki szokás szerint kihagyta a magánhangzókat, vagy ha kiírta,
  akkor nem azt, amit kellett. "Elmantem dógzni, kulcs labtorló altt, scsi a
  kemancában, egyél röndesn, mindnjót Nyúra." Amivel azt akarta mondani, hogy
  nem haragszik és hajlandó kibékülni, ha Iván nem makacskodik.
  - Még csak az kéne - mondta fennhangon, és már darabokra akarta tépni a
  levelet, de aztán meggondolta magát, négybe hajtotta, és berakta a zubbonya
  zsebébe. A scsi említésére korogni kezdett a gyomra, és eszébe jutott, hogy
  előző nap ebéd óta egy falatot sem evett.
  Szerjozsa, aki közben megnyugodott és elnémult, megint nyüszíteni kezdett,
  mintegy felszólításképp, hogy ugyan figyeljenek fel már rá, a szerencsétlen,
  megrugdosott lényre. Iván rásandított, és a kandisznó tényleg olyan szánalmas
  és megbántott benyomást keltett, hogy Csonkin nem bírta elviselni, rácsapott a
  lába szárára és odahívta magához:
  - Na gyere ide!
  Azt látni kellett volna, milyen készségesen felejtette el Szerjozsa a
  jogtalanul elszenvedett sérelmet, és hogy rohant a gazdájához, milyen örömmel
  visongott és röfögött, pofájával Csonkint böködte, mintha egész lényével azt
  fejezte volna ki: "Nem tudom, miben vagyok hibás, de ha te azt mondod, biztos
  hibás vagyok. Tángálj el érte, akár üss agyon, ha akarsz, csak bocsáss meg."
  - Na jól van, jól van - mondta Csonkin és megvakarta Szerjozsát a füle
  tövénél, amitől az rögtön lehuppant a földre, az oldalára fordult, majd a
  hátára, és sokáig ebben a pózban maradt, gyönyörében behunyta a szemét,
  rövidke, sovány mellső csülkét az égnek emelte.
  Csonkinnak végül is elege lett ebből, oldalba öklözte Szerjozsát, és azt
  mondta:
  - Na menj már innen!
  Szerjozsa egy szempillantás alatt felugrott és egy kicsit távolabb futott,
  gyanakodó figyelemmel nézett vissza Csonkinra, és amikor nem látott a szemében
  haragot, megnyugodva hajkurászni kezdte a mellette szaladgáló tyúkot.
  Csonkin felállt, lesöprögette a szénát a ruhájáról, feltekerte a kapcáját,
  fölvette a puskáját a földről és körülnézett. A szomszédos veteményben,
  mintegy a tájkép megszokott részeként, ott imbolygott Gladisev görnyedt
  alakja. A sorok között járkált, minden egyes puksz fölé odahajolt és valamit
  mesterkedett rajtuk. Afrodité, a felesége, piszkosan, elhanyagoltan és kócosan
  ült a tornácon, az egyéves Heraklésszal az ölében (Gladisev műveltségének
  újabb áldozatával), és leplezetlen undorral nézte a férjét.
  Hogy az olvasó megértse a növénynemesítő és neje közti viszonyt, egy rövidke
  kitérőt kell tennünk, hogy ismertessük e mezaliansz tanulságos történetét.
  Gladisev történetünk előtt mintegy két évvel nősült meg, és már jócskán
  negyven felé járt, amikor feleségül vette Afroditét. Előtte öt évig, az anyja
  halála után egymagában élt, abból a teljesen jogos megfontolásból kiindulva,
  hogy a családi élet nem nagyon segíti elő a tudományos alkotómunkát. De
  negyven felé vagy a természetes ösztönei győzedelmeskedtek, vagy a magány
  kezdte nyomasztani, mégiscsak úgy döntött, hogy megnősül. Annak ellenére, hogy
  a faluban bőséges választék állt rendelkezésre, kiderült, hogy a nősülés
  mégsem olyan egyszerű dolog. A csodálatos tulajdonságokkal rendelkező
  hibridről folytatott szónoklatokat a menyasszonyok még úgy-ahogy eltűrték, és
  még abba is belementek volna, hogy kettesben, kéz a kézben elviseljék a
  tudománynak alárendelt élet minden terhét, bár titkon reménykedtek, hogy
  Gladisev bolondériája idővel magától elmúlik. De amikor úgy látszott, hogy a
  dolog már sínen van, és a menyasszony átlépte leendő otthona küszöbét, alig
  akadt köztük, aki kibírta volna benne legalább egy negyed óráig. Beszélik,
  hogy volt egy, aki már a második percben ájultan rogyott össze. Ennek pedig a
  következő oka volt. Gladisev a növénynemesítési kísérleteihez alkalmazott
  trágyát otthon tartotta speciális kis agyagedényekben. Volt köztük
  tőzegrohasztó köcsög, de volt tehéntrágyás, lótrágyás, és tyúkganés edényzet
  is. Gladisev nagy jelentőséget tulajdonított a talajjavításnak. Különböző
  arányokban vegyítette a természetes trágyákat, azután a kemencén és az
  ablakpárkányokon érlelte a keveréket, hogy meghatározott hőmérsékleten
  megerjedjen és jól kiforrja magát. Nemcsak nyáron, hanem télen, csukott
  ablakok mellett is!
  Csak a majdani Afrodité bírta és tartott ki mindvégig, neki nem voltak
  illúziói a szépségét illetően, meg aztán neki már nagyon férjhez akaródzott
  menni.
  Gladisev, amikor ráébredt, hogy nincs más választása, már éppen le akart
  mondani a nősülésről, de aztán másképp döntött. Efroszinyjára vonatkozólag úgy
  ítélte meg a dolgot, hogy ha őt veszi el, aki senkinek sem kell, azzal mint
  egy felkarolja, magához emeli, és ezért a nemes cselekedetért a személye és a
  tudomány iránti feltétlen odaadás lesz a fizetsége.
  Csak hát, ahogy mondani szokás, ember tervez, Isten végez. Efroszinyja eleinte
  valóban rótta a fizetséget, de amint Heraklész megszületett, hadba szállt a
  köcsögök ellen, mégpedig azzal az indokkal, hogy ártalmasak a gyermek
  egészségére. Eleinte célzásokat tett, majd érvelni próbált, végül botrányokat
  csapott. Kihordta a köcsögöket a fészerbe. Gladisev visszahordta. Akkor
  földhöz verte az edényeket. Gladisev erre őt verte, noha nem volt híve az
  erőszaknak. Efroszinyja jó néhányszor hazahurcolkodott a gyerekkel a
  szüleihez, akik a falu másik végén laktak, de az anyja mindannyiszor
  visszakergette.
  Végül is beletörődött a sorsába, legyintett mindenre, és elhagyta magát.
  Azelőtt se volt egy világszépe, de most aztán végképp rossz volt még ránézni
  is.
  Hát ez az ő rövid történetük.
  Most pedig térjünk vissza oda, ahonnan elkezdtük a mesét. Szóval Csonkin ott
  állt a repülője mellett, Gladisev a veteményeskertjében piszmogott, Afrodité
  pedig a gyerekkel az ölében a tornácon üldögélt és leplezetlen undorral nézte
  a férjét.
  - Hahó, szomszéd, jó napot! - kiáltott Csonkin Gladisevnek.
  Gladisev fölegyenesedett a puksz éppen vizsgált példánya mellett, két ujjával
  megbillentette a kalapját és komótosan felelte:
  - Jó egészséget kívánok.
  Csonkin a repülőnek támasztotta a puskáját, otthagyta, és a két kertet
  elválasztó kerítéshez lépett.
  - Látom ám, szomszéd, egyre csak munkálkodsz a kertben, nem hagyod abba. Nincs
  még eleged belőle?
  - Hát, hogy is mondjam... - mondta visszafogott méltósággal Gladisev. - Hiszen
  én nem a magam gyönyörűségére csinálom, nem a magam hasznára, hanem tudományos
  érdekből. Te meg ma, úgy nézem, az aeroplán alatt töltötted az éjszakát.
  - Nekünk, vadembereknek édesmindegy, hol alszunk - viccelődött Csonkin. -
  Végül is nincs tél, nem fáztam.
  - Én meg reggel, ahogy kijöttem, látom ám, hogy valakinek a lába kilóg az
  aeroplán alól. Nicsak, gondoltam magamban, csak nem a szabadban éjszakázott ma
  Ványa? Mondtam is Afroditénak: "Nézd már, nocsak, a Ványa lába lóg ki az
  aeroplán alól." Hallod, Afrodité - kiabált oda a feleségének, hogy tanúsítsa
  -, emlékszel, reggel mondtam neked: "Nézd már, nocsak, a Ványa lába lóg ki az
  aeroplán alól."
  Afrodité változatlan arckifejezéssel nézett rá, egy arcvonása sem rezdült, nem
  reagált a hozzá intézett szavakra.
  Csonkin Gladisevre nézett, felsóhajott, és a maga számára is váratlanul
  hirtelen azt mondta:
  - Hallod, én meg összevesztem vele, otthagytam, érted? Hát azért aludtam a
  szabad ég alatt ma.
  - Mi történt? - ütközött meg Gladisev.
  - Hát csak úgy - tért ki az egyenes válasz elől Iván. - Én mondok neki
  valamit, érted, ő meg mást mond, érted, mindenki a magáét, bumm bele, aztán
  már nem volt megállás. Én meg megelégeltem, köptem az egészre, fogtam magam,
  összeszedtem a köpenyemet, puskámat, zsákomat - másom nincs is, aztán
  kijöttem.
  - Hát így történt - csóválta a fejét Gladisev meglepetten. - Hát ezért volt,
  hogy reggel, ahogy kijöttem, látom ám, hogy alighanem a te lábad lóg ki az
  aeroplán alól. Szóval összevesztetek?
  - Összevesztünk - felelte Iván még búsabban.
  - Lehet, hogy jól tetted - feltételezte Gladisev. Óvatosan a feleségére
  sandított és suttogóra fogta: - Ha tudni akarod, én azt mondom neked, jobb nem
  kezdeni ezekkel a fehérnépekkel. Addig menekülj tőlük, amíg fiatal vagy.
  Olyanok... nézz csak rá az enyémre. Ott ül ez a csörgőkígyó, olyan a nyelve,
  Ványa, majd ha egyszer közelebbről beszélsz vele, nézd csak jól meg, kétágú a
  nyelve neki. Biz' isten, mint a kígyónak a méregfoga. Hogy én mennyi
  megpróbáltatást szenvedtem el mellette, Ványa, azt el sem lehet mondani. De
  nem csak én szenvedek! Minden férfiember kimondhatatlanul szenved az ő női
  nemüktől, vedd csak példának a mai kor fejlődését, vagy akár a történelmi
  múltból vett tényeket - megint a feleségére sandított, és még halkabban
  suttogott, mintha valami szigorúan titkos információt közölt volna: - Amikor
  I. Miklós cár száműzte a dekabrista felkelőket Szibériába, a büdös francba,
  hát a feleségeik nem nyugodtak bele, összeszedték a hóbelevancukat és utánuk
  eredtek, annak dacára, hogy akkor még nem volt vasút se. Agyonhajszolták a
  lovakat, a kocsisokat holtra fárasztották, maguk is csaknem beledöglöttek, de
  akkor is odaértek, úgy ám. Én, Ványa, nem mondok semmi rosszat Nyurkáról,
  művelt asszony és megértő, de azért te csak menekülj, amíg nem késő.
  - Menekülnék én, de ez a dromedár nem enged - azzal a repülő felé intett a
  fejével. Aztán hozzátette: - Meg éhes is vagyok. Rögtön kilyukad a gyomrom.
  - Éhes vagy? - csodálkozott Gladisev. - Édes jó istenkém, hát miért nem
  szóltál eddig. Gyere be hozzánk. Begyújtom a spirituszégőt, összeütünk egy
  szalonnás rántottát. Van egy kis jóféle házi pálinkám - kacsintott Csonkinra.
  - Legalább megnézed, hogy s mint élünk.
  Csonkin nem kérette magát, a széna alá dugta a puskáját, átmászott a
  kerítésen, és óvatosan kerülgetve az ágyásokat követte a házigazdát, aki
  magabiztosan lépkedett előtte. Felmentek a tornácra. Afrodité fájdalmasan
  elfintorodott és elfordult.
  - Legalább tedd rá a gyerekre a gumipelenkát, eláraszt nekem itt mindent,
  bebüdösödik a ruhája - mordult rá Gladisev, ahogy elment mellette.
  Afrodité egykedvűen ránézett és egykedvűen mondta:
  - Szagolgassál inkább a házban. És a vendég is hadd szagolgasson.
  Azzal elfordult.
  Gladisev kinyitotta az ajtót és betessékelte Csonkint a pitvarba.
  - Hallottad, milyen hangon beszél velem? - kérdezte Ivánt. - És ez így megy
  minden áldott nap. A mocskos libája. Nálamnál tudományos céllal van büdös, de
  nála rendetlenségből kifolyólag.
  A pitvar után már semmit nem lehetett látni. Gladisev meggyújtott egy gyufát,
  hogy megvilágítsa az előszobát és a szakadt zsákdarabokkal beborított ajtót.
  Gladisev kitárta ezt az ajtót, és abban a minutában olyan mellbevágó bűz
  árasztott el mindent, hogy Csonkin egész beleszédült, és ha be nem fogja
  rögtön az orrát, lehet, hogy el is esett volna. Két ujjával összecsippentve
  tartotta az orrát, úgy ment be a házba. A házigazda biztatóan odaszólt neki:
  - Nem mondom, eleinte egy kicsit fejbe vágja az embert, de én már megszoktam,
  már meg se kottyan. Engedd el az egyik orrlukadat, és amikor egy kicsinyég már
  megszokod és ráérzel, akkor engedd ki a másikat is. Nem kellemes szag, persze,
  de igazából nagyon egészséges és hasznos a szervezetnek, van neki mindenféle
  gyógyító tulajdonsága. Például a francia Coty cég szarból készíti a
  legfinomabb illatú parfümöket. Na te csak nézz itt körül, hogy s mint élek, én
  meg egykettőre összerittyentem a rántottát, aztán falatozunk egyet, mert én is
  valahogy megéheztem.
  Amíg a szobában megpróbálta a spirituszégőt életre kelteni, vendége az
  előszobában maradt, és igyekezett hozzászokni a szaghoz. A házigazda tanácsa
  szerint hol az egyik orrlyukát engedte szabadon, hol a másikat, és szemügyre
  vette a szobát, ahol aztán igazán volt mit megnézni.
  Az első látnivaló a köcsögök sora volt. Rengeteg volt belőle, nemcsak a
  kemencén és az ablakpárkányon, de az ablak melletti padon és a bevetetlen
  vaságy fejénél is.
  A széthányt párnákkal borított bevetetlen ágy fölött, ahogy illik,
  bekeretezett fényképek lógtak, sarkukban virágok és galambok díszelegtek. A
  képek a ház gazdáját ábrázolták csecsemőkorától kezdve a legutóbbi időkig,
  valamint nejét, Afroditét és számtalan legközelebbi hozzátartozójukat mindkét
  ágon. Ezen ikonosztáz fölé a Gladisev házaspár közös arcképét rakták ki, amely
  fényképek alapján, megrendelésre készült. Az ismeretlen művész oly
  igyekezettel pingálta meg az arcukat, hogy a képen látható fizimiskák a
  legtávolabbról sem emlékeztettek azokra, akiket ábrázoltak.
  Az ablakkal szemközti fal volt a múzeum. Hasonlóképpen bekeretezve, üveg alatt
  lehetett megtekinteni a Gladisev tudományos kutatásairól írott véleményeket,
  amelyekről fentebb már szót ejtettünk, és díszhelyen szerepelt ama bizonyos
  híres mezőgazdász akadémikusnak az a bizonyos levele, amelyről már szintén
  történt említés.
  A két ablak között egy tizenhatos kaliberű egycsövű puska lógott, amely, amint
  az olvasó sejtheti, majd egyszer el fog dördülni, de az is meglehet, hogy
  csütörtököt mond, ki tudja, ezt meglátjuk a körülmények ismeretében.
  Csonkin még be sem fejezte a szemlélődést, amikor a rántotta elkészült és
  Gladisev asztalhoz invitálta.
  Itt sem volt olyan hű de nagy rend, de a konyha azért mégis tisztább volt,
  mint az előszoba. Polcon állt az edény, a plafonról bölcső lógott, Heraklész
  nyoszolyája. Egy tetejét vesztett öreg ládában egymásra hányt szakadt,
  elsősorban tudományos tárgyú könyvek tornyosultak (mint például az "Ókori
  görög mítoszok" vagy "A légy, mint a fertőzések aktív terjesztője" című
  ismeretterjesztő brosúra, és a Nyiva folyóirat hiányos 1912-es évfolyama). Ez
  a láda volt Gladisev műveltségének alapvető forrása.
  Az asztalra terített viaszosvászonra az idők során barna köröket égetett a
  forró edény, de a közepén ott sistergett a szalonnás rántotta, és akárhogy is
  émelygett Csonkin gyomra a bűztől (mellesleg tényleg megszokta már egy
  kicsit), az éhségtől még jobban émelygett, úgyhogy nem nagyon hagyta magát
  kéretni, asztalhoz ült.
  Gladisev kivett az asztalfiókból két villát, az ingébe törölte, egyiket a
  vendégnek adta, a másikat, a csorbát, magának hagyta. Csonkin már hozzá is
  fogott volna, de a házigazda megállította:
  - Várj csak.
  Levett a polcról két poros poharat, a fény felé tartotta, megköpdöste,
  megtörölte az ingével és az asztalra tette. Kiszaladt a pitvarba, behozott egy
  félig telt üveget, amelynek a szája összesodort újsággal volt bedugva, és
  töltött. Fél pohárral a vendégnek és fél pohárral magának.
  - Na, Ványa - mondta, ahogy leült, a félbehagyott beszélgetést folytatva -,
  megszoktuk, hogy a szarhoz finnyásan viszonyuljunk, mintha valami rossz volna.
  Pedig ha jól megvakarjuk a dolgot, meglehet, hogy a szar a világon a
  legértékesebb anyag, mert az egész életünk a szarból jön és a szarba is tér
  vissza.
  - Mármint milyen értelemben? - kérdezte Csonkin udvariasan, éhes tekintetét a
  kihűlő rántottára meresztve, de nem mert a házigazda előtt belekezdeni.
  - Amilyenben akarod - szőtte tovább Gladisev a gondolatmenetét, és észre sem
  vette, milyen türelmetlen a vendége. - Gondolj csak bele. Ha jó termést
  akarsz, a földet szarral kell megtrágyázni. A szarból nő ki a fű, a gabona, a
  zöldség, ezt esszük mi is és az állatok is. Az állatok tejet, húst, gyapjút és
  más egyebet adnak nekünk. Mi pedig mindezt felhasználjuk, és megint szart
  termelünk belőle. Hát így zajlik, hogy úgy mondjam, a szar körforgása a
  természetben. És kérdezem én, minek a szart hús, tej, vagy akár kenyér
  alakjában, szóval feldolgozott formájában fogyasztani? Felmerül a jogos
  kérdés: nem célszerűbb-e, ha elfelejtjük az előítéleteket, és sutba vágjuk a
  finnyásságunkat, nem jobb-e, ha tiszta formájában fogyasztjuk, mint csodálatos
  vitaminokat? Eleinte persze - helyesbítette magát, mert észrevette, hogy
  Csonkin összerándult -, meg kell szabadítani a természetes szagától, de aztán,
  amint az ember megszokja, már úgy lehet hagyni, ahogy van. De ez már a távoli
  jövő és a tudomány merész sikereinek kérdése. Igyunk Ványa, a hazai tudomány
  sikereire, a mi szovjet hatalmunkra és személyesen Sztálin elvtárs világméretű
  géniuszára.
  - A találkozásra - sietett Csonkin a válasszal.
  Koccintottak. Iván felhajtotta a pohár tartalmát és majdnem leesett a székről.
  A lélegzete elállt, mintha valaki ököllel gyomorszájon vágta volna. Elsötétült
  előtte a világ, vaktában belevágott villájával a serpenyőbe, kiszakított egy
  darab rántottát, másik kezével besegítve a szájába tömte, miközben lenyelte,
  szétégette a száját, és csak azután volt képes kiengedni a tüdejét szétfeszítő
  levegőt.
  Gladisev minden különösebb erőlködés nélkül ürítette ki a maga poharát, és
  ravasz mosollyal nézett Ivánra.
  - Na Ványa, hogy ízlik a házi pálinkám?
  - Elsőrangú főzet - dicsérte meg Csonkin, amint kitörölte szeméből a
  könnyeket. - Még a lélegzetem is elállt.
  Gladisev egyre csak mosolyogva magához húzta a hamutartónak használt lapos
  üres konzervdobozt, belelöttyintett egy kis pálinkát és meggyújtotta. A
  pálinka halvány kékes fénnyel lángra lobbant.
  - Figyeled?
  - Gabonából vagy céklából csináltad? - érdeklődött Csonkin.
  - Szarból, Ványa - mondta Gladisev alig leplezett büszkeséggel.
  Ivánnak torkán akadt a falat.
  - Már hogyhogy? - kérdezte, és eltolta magát az asztaltól.
  - Rendkívül egyszerű a recept, Ványa - magyarázta Gladisev készségesen. - Egy
  kiló szarhoz veszel egy kiló cukrot...
  Csonkin kirúgta maga alól a széket és az ajtó felé rohant. A tornácon majdnem
  fellökte Afroditét és a gyereket, aztán a tornáctól két méterre a faház egyik
  gerendájának támasztotta a fejét. Úgy hányt, hogy a bele is majd kifordult.
  Nyomában kirohant a megzavarodott házigazda. Csizmájával hangosan dobogva
  végigszaladt a tornácon.
  - Mi van veled, Ványa? - kérdezte résztvevően, és Csonkin vállára tette a
  kezét. - Hiszen ez tiszta alkohol. Te is láttad, hogy ég.
  Iván már épp válaszolni akart, de a pálinka említésére megint görcsbe rándult
  a gyomra, és arra is alig volt ideje, hogy szélesebbre terpessze a lábát, hogy
  ne piszkolja össze a bakancsát.
  - Uramisten! - szólalt meg Afrodité végtelen elkeseredéssel - Őt is megitattad
  azzal a szarból készült löttyel, te átkozott szörnyeteg, hát nem bírsz nyugton
  maradni? Undorító vagy! - Zaftosan kiköpött a férje felé.
  Az nem sértődött meg.
  - Te meg ahelyett, hogy köpködsz, inkább hoznál savanyított almát a pincéből,
  nem látod, hogy rosszul van a vendég?
  - Almát? - nyögte Afrodité. - Hiszen az az alma már rég átvette a szarnak a
  bűzét. Az egész ház egy merő szar, hogy a föld nyelne el, hogy fulladnál bele
  magad is, te szerencsétlen féleszű. Bizony isten, itt hagylak, te fajankó,
  inkább elmegyek koldulni a gyerekkel, mint hogy belefulladjak itt veled a
  szarba.
  Nem is halogatta sokáig a dolgot, felkapta Heraklészt és már iramodott is ki a
  kapun. Gladisev faképnél hagyta Csonkint és a felesége után eredt.
  - Hová rohansz, Afrodité? - kiáltott utána. - Gyere vissza, ha mondom! Ne hozz
  szégyent magadra meg rám is az emberek előtt! Eh, Afrodité!
  Afrodité megállt, megfordult és dühösen az arcába kiabálta:
  - Nem vagyok Afrodité, megértetted? Froszka vagyok, világos? Froszka, te mulya
  bunkó!
  Azzal sarkon fordult, és széttárt kezében magasra tartva a rémületében holtra
  vált gyereket, botladozva és ugrabugrálva elszaladt.
  - Froszka vagyok, halljátok, jóemberek, Froszka vagyok! - üvöltötte olyan
  őrjöngő kéjjel, mintha hosszú némaság után most tanult volna meg hirtelen újra
  beszélni.



  16


  Július 1-jén Schulenburghoz, Németország Szovjetunióban akkreditált
  nagykövetéhez egy beadványt intéztek, amelyben az állt, hogy bizonyos
  értesülések szerint a Szovjet Köztársaság nyugati határainál német csapatokat
  vontak össze. A szovjet kormány arra kérte Németországot, szolgáljon
  magyarázattal az eset kapcsán. E beadványt akkor ért el Hitlerhez, amikor a
  háború megkezdéséig már csak percek voltak hátra.
  Csonkin ekkor még aludt, miután előző este kibékült Nyúrával. Azután arra
  ébredt, ki kell mennie, hogy könnyebbítsen magán. Egy kicsit még fekve maradt,
  sehogy sem akaródzott kibújnia a meleg takaró alól, és titkon azt remélte,
  hogy a sürgető szükség elmúlik magától. De nem múlt el. Csonkin kivárta,
  amikor már tényleg egy másodpercet sem késlekedhetett tovább. Bedugta lábát a
  bakancsába, vállára vetette a köpenyét, kiugrott a tornácra, és onnan már nem
  volt ideje tovább menni.
  Derült, friss reggel volt. A füvet, a faleveleket, a repülőgépet sűrű harmat
  lepte be. A nap már elhagyta a látóhatárt és egyre élesebb lett. Vörös
  visszfénye ott csillogott a házak ablakában. Teljes csönd honolt, csak a
  tehenek bőgtek csöndesen és álmosan. Csonkin föl akarta ébreszteni Nyúrát,
  hogy fejjen meg és engedje ki a csordához Szépségemet, de aztán meggondolta
  magát, és maga látott neki. Igaz, amikor kézbe vette a fejőedényt, Nyúra
  felébredt és kelt is volna föl, de Csonkin leintette:
  - Aludjál inkább.
  Azzal kiment az istállóba.
  Megfejte Szépségemet, kinyitotta neki a kapu egyik szárnyát, de a tehén nem
  ment ki, megszokta, hogy mindkét szárnyat kinyitják előtte. "A marhája" -
  gondolta Csonkin, és már rá akart húzni a kapuzáró vasrúddal, de aztán
  megesett rajta a szíve.
  - Na gyerünk, tágulj innét - morogta oda neki békésen, és kinyitotta a másik
  szárnyat is.
  Szépségem megvető pillantást vetett Csonkinra a szeme sarkából, ahogy elment
  mellette, és ünnepélyesen bólogatva rövid szarvval koronázott fejével,
  kivonult az udvarról.
  Ekkorra a csorda is odaért.
  A tehenek az egész széles utcán szétszéledtek, vonultukban meg-megszagolgatták
  az oszlopokat és a kerítéseket, álmosan sóhajtoztak.
  A csorda nyomában ott lovagolt imbolyogva Ljosa Zsárov, az új pásztor. Nyereg
  helyett egy régi kabáton ült. A kabát két ujja lelógott, és a ló járásának
  ütemére ide-oda lengett, akár az inga.
  Csonkinnak a pásztor láttán kedve támadt elbeszélgetni. A kerítéshez lépett és
  odakiáltott neki:
  - Hallod-e, hé! Aztán hogy ityeg a fityeg?
  Ljosa meghúzta a kantárszárat, megállította a lovat, és kíváncsian nézett
  Csonkinra, akit először életében látott.
  - Megjárja úgy nagy általánosságban - mondta némi gondolkodás után. - Egész
  jól.
  Hallgattak egy sort. Aztán Csonkin felnézett a tiszta égre és azt mondta:
  - Úgy néz ki, hogy ma szép időnk lesz.
  - Az lesz, ha nem fog esni.
  - Ha nincs felhő, nincs eső se - jegyezte meg Csonkin.
  - Ha nincs felhő, akkor nincs.
  - De olyan is van, hogy van felhő, oszt mégse esik.
  - Olyan is van.
  Ebben megegyeztek. Zsárov a csorda után eredt, Csonkin pedig visszament a
  házba. Nyúra álmában keresztben elnyúlt az egész ágy széltében, Csonkinnak nem
  volt szíve felébreszteni. Járkált egy kicsit a szobában, de nem tudta, mihez
  kezdjen, hát mégis odament Nyúrához.
  - Na, hallod, menj már odébb egy kicsit - szólt neki, és megérintette a
  vállát.
  A nap már egyenesen betűzött az ablakon, a poros fénynyaláb a szemközti falon
  lévő óra elformátlanodott lapjára esett. Régi jószág volt az óra, a szerkezete
  csupa por, valami nyekergett és nyöszörgött benne. Az óramutató a négyesen
  állt - a németek már Kijevet bombázták.


  Lábjegyzetek:
  1Papírszopókás, olcsó és méregerős orosz cigaretta. A hosszú, üres
  kartonszopóka arra szolgál, hogy a nagy hidegben kesztyűben is végig lehessen
  szívni a dohányt. Az üres szopókán az oroszok egy ujjaknak való helyet
  nyomnak, mielőtt rágyújtanak.
  2A hitleri Németországnak a Szovjetunió lerohanását előkészítő haditerve.


                            MÁSODIK KÖNYV


  1


  A háború kitörésének a híre úgy érkezett, mint derült égből a villámcsapás.
  Senki sem gondolta, senki sem feltételezte, hogy bekövetkezik. Igaz, úgy
  másfél héttel előtte Dunya mama széltében-hosszában mesélte egy álmát, hogy
  Kláska, a tyúkja négyszarvú kecskét tojt, de látomását az álomfejtők
  ártalmatlannak ítélték, vagy a legrosszabb esetben is úgy értelmezték, hogy
  esőre fordul az idő.
  Most azonban minden más jelentést kapott. Csonkin nem azonnal értesült az
  eseményről, mert a budin ült és egyáltalán nem sietett. Nem volt az ideje
  kiszámolva. Nem valami magasabb rendeltetésű célra kapta az időt, hanem csak
  úgy. Azért, hogy szemlélje a folydogáló életet, nem pedig hogy
  következtetéseket vonjon le belőle. Hogy egyen, igyon, aludjon, elvégezze
  szükségleteit, de nem ám az őrségváltás szabályzata és a kaszárnyai szolgálat
  ritmusa szerint, hanem amikor jólesik neki.
  A nyári budi a veteményesben állt. A roskatag építményt átjárták a napsugarak.
  Zümmögtek a zöld legyek, a sarokban egy pók ereszkedett lefelé a hálójából,
  mintha ejtőernyőzne.
  Csonkin egymás után szedegette le a jobb oldali falon egy szögről a kis
  lapokra vágott újságpapírt. Mind elolvasta, ily módon meglehetősen bő, bár
  kissé hézagos információt kapott a világ legkülönbözőbb kérdéseiről.


  ŐDÖTT A KÚRASZEZON A VOLOGDAI ÜDÜLŐKBEN
  DMOZDULATOK SZÍRI
  DMOZDULATOK KÍN
  TÁK A "LENIN ÉS SZTÁLIN OKT
  A "NÉMET TILTAKOZÁS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKNAK"


  cikket teljes egészében elolvasta.


  Berlin, június 18. (A TASzSz jelenti)
  A Német Távirati iroda jel
  az Egyesült Államok korm
  június 6-i jegyzékében
  a németektől biztosítékot köv
  a Washingtonban akk
  hogy a német informá
  New York-ba a Transzatl
  vasúti társaságok elha
  SA területét. Követel
  tiválását, mert az alkalm
  megengedhetetlen tev
  Németország kormá
  szautasította a megalapozatl
  az amerikai lépés elleni tilt
  lapodással ellentétes.


  Csonkin már épp eltűnődött az Amerikai Egyesült Államok lépéseiről, amikor
  meghallotta Nyúra távolról jövő kiáltását.
  - Vá-ánya!
  Csonkin hallgatózott.
  - Ványa! Hun vagy?
  Csonkin röstellt megszólalni, hát hallgatott.
  - Az ördög vinne el, hová a fenébe tűntél? - pörölt Nyúra, és egyre közelebb
  jött. Nem volt mit tenni, meg kellett szólalni.
  - Mit kajabálsz? - mondta a legnagyobb zavarban. - Itt vagyok.
  Nyúra már nagyon közel járt. Csonkin egy kis lyukon keresztül meglátta
  izgalomtól vörös arcát.
  - Gyere ki gyorsan! Háború van! - mondta Nyúra.
  - Még csak ez hiányzott! - Csonkin nem is csodálkozott, inkább elszomorodott.
  - Csak nem Amerikával?
  - Németországgal!
  Csonkin meghökkenve füttyentett egyet, és kezdett begombolkozni. Nem akarta
  elhinni, úgyhogy amint kijött, megkérdezte Nyúrát, ki mondta neki ezt a
  baromságot.
  - A rádióban mondták be.
  - Nem lehet, hogy hantáznak? - kérdezte Csonkin reménykedve.
  - Nem úgy néz ki - felelte Nyúra. - Mindenki az irodához szaladt gyűlésre.
  Odamegyünk?
  Csonkin a fejét oldalra billentve eltűnődött.
  - Hát, ha már így állnak a dolgok, akkor azt hiszem, nekem nem a gyűlésen van
  a helyem. Itt van az én gyűlésem, hogy a ménkű csapna bele - mondta Csonkin és
  dühösen kiköpött a repülő felé.
  - Ugyan menj már - mondta Nyúra. - Ki a fenének köll?
  - Eddig nem köllött, de most majd jó lesz. No menjél, hallgasd meg, mit
  beszélnek, én meg itt őrködöm, nehogy rárohanjanak.
  Egy perc sem telt bele, már vállán a puskájával ott járkált a repülő körül, és
  a fejét tekergette, várta, hogy lecsapjon rá vagy Németország, vagy a
  felettesei. Már sajgott a nyaka és káprázott a szeme, amikor meghallotta az
  egyre erősödő "zzí-zzí-zzí" hangot.
  "Jön" - rezzent össze és kinyújtotta a nyakát. Megjelent előtte egy fekete
  pont, és lassan kirajzolódott egy repülő... Aztán hirtelen eltűnt a pont és a
  hang is megszűnt. Ebben a pillanatban valami beleszúrt Csonkinba, aki a
  homlokára csapott és agyonnyomta a szúnyogot. "Ez nem repülő" - mondta magának
  és beletörölte a szúnyogot a nadrágjába.
  Lehet, hogy ettől a homlokát ért ütéstől, de az is lehet, hogy nem mechanikai
  okokból, Csonkin agyában valami megmozdult, és ettől az elmozdulástól az a
  nyugtalanító gondolata támadt, hogy hiába vesztegeti itt az idejét, senkinek
  sincs rá szüksége és senkit nem fognak érte küldeni. Azelőtt sem gondolt arra,
  hogy neki valamilyen különleges küldetése lenne, de azért nem kételkedett
  abban, hogy egyszer majd kérnek tőle valamit. Nem valami nagy dolgot kérnek,
  csak egy apróságot, például azt, hogy adja oda az életét ellenszolgáltatás
  nélkül valami erre alkalmas cél érdekében. De az derült ki, hogy nem kell az
  élete senkinek. (Természetesen meglehet, hogy a nagyszabású tettek
  szempontjából az efféle szerény természeti jelenség, mint Csonkin élete, igen
  csekély értékkel bírt, de neki nem volt semmi ennél értékesebb tulajdona, amit
  megoszthatott volna a szülőhazájával.)
  Haszontalanságának szomorú tudatában Csonkin elhagyta őrobjektumát és elindult
  az iroda felé, amely előtt összegyűlt a nép és várta a felvilágosítást.



  2


  Az emberek nagy félkörben álldogáltak a magas, korláttal kerített tornác
  előtt. Türelmesen bámulták a nemezzel borított vedlett ajtót, és abban
  reménykedtek, hogy kijön a főnökség és ad valami részletesebb magyarázatot. A
  férfiak komoran dohányoztak, az asszonyok csendesen sírdogáltak, a gyerekek
  tanácstalanul néztek a szüleikre, nem értették, milyen szerencsétlenség
  történt, mert a gyerekek képzeletében a háború a világon a legérdekesebb
  dolog.
  Dél volt, tűzött a nap, az idő megállt, a főnökség nem jött elő. A
  semmittevésben az embereknek lassan megeredt a nyelvük. Vállas, mint mindig, a
  figyelem középpontjába került. Azzal vigasztalta az embereket, hogy ez a
  háború csak az első kiadós záporig fog tartani, amikor is a német hadsereg
  bizonyosan beleragad útjaink sarába. Kurzov egyetértett vele, de szerinte azt
  a tényt is figyelembe kell venni, hogy a koncentrátumokon táplált németek
  sokat kibírnak. Az összegyűltek között elveszetten tolongott Sapkin apó, aki
  már kilencvenéves volt, tökéletesen süket és a szellemi képességei is igencsak
  visszafejlődtek. Sapkin igyekezett kideríteni, mi is ennek az összejövetelnek
  az oka, de senki nem akarta felvilágosítani. Végül Vállasnak megesett rajta a
  szíve, és olyan pózba vágta magát, mintha egy állványos géppuskát fogna, és az
  apó számára nem hallható hangokkal még imitált is egy hosszú sorozatot.
  - Düdüdüdüdü! - aztán úgy tett, mintha egy szilaj ménen száguldana, és a feje
  fölött forgatni kezdett egy képzeletbeli szablyát.
  Az apó mindezt kellőképpen értékelte, de azért megjegyezte, hogy a régi
  időkben a gabonát előbb elvetették, aztán arattak, és csak utána csépelték. A
  tömeg lassan kisebb csoportokra bomlott, és mindegyikben más beszélgetés
  kezdődött, de annak semmi köze nem volt ahhoz, ami történt. Sztyepán Lukov
  arról vitatkozott Sztyepán Frolovval, hogy ha egy elefántot és egy mozdonyt
  összekapcsolnak, akkor az elefánt elhúzza a mozdonyt, mert erősebb. Vállas
  arra a szemtelen kijelentésre vetemedett, hogy bármilyen politikai vezető vagy
  állat képét fel tudja nagyítani egy kockás lap segítségével.
  Csonkin bármikor máskor megcsodálta volna Vállas nem mindennapi tehetségét, de
  most más dolga volt. Saját szomorú gondolataiba merülten elvonult a sarokra,
  ahol egy összeomlott farakásból kiválasztott egy nem gyantás fenyőgerendát,
  leült rá és a térdére fektette a puskáját. Még elő sem vette a dohányos
  dobozkáját, máris felbukkant Gladisev.
  - Szomszéd, nem adnál egy kis dohányt a te dohánypapírodba, mert az a helyzet,
  hogy otthon felejtettem a gyufámat.
  - Nesze - mondta Csonkin, de rá se nézett.
  Már a dohánya is fogytán volt. Gladisev rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt,
  kiköpte a nyelvére került darabkát és hangosan felsóhajtott:
  - Hajjajj!
  Csonkin hallgatott, és csak bámult maga elé.
  - Hajjajj! - sóhajtott fel még hangosabban Gladisev, hogy felhívja magára
  Csonkin figyelmét. Csonkin hallgatott.
  - Nem bírom! - csapta össze a kezét Gladisev. - Képtelen vagyok felfogni. Hát
  van ezeknek lelkiismeretük? Ami szalonnánkat ették, és most ilyen disznóságot
  tálalnak fel, mint ez a hitszegő rajtaütés.
  Csonkin erre sem felelt semmit.
  - De te csak gondolj bele! - heveskedett Gladisev. - Annyira bosszantó, hogy
  sírni lenne kedvem. Az embereknek, Ványa, nem harcolni kellene, hanem az
  eljövendő nemzedékek javára munkálkodni, mert éppen hogy a munka változtatta
  át a majmot modern emberré.
  Gladisev ránézett a beszélgetőtársára és hirtelen ráébredt valamire:
  - De hiszen te talán nem is tudod, Ványa, hogy az ember a majomtól származik.
  - Tőlem akár a tehéntől is származhat - mondta Csonkin.
  - A tehéntől nem származhatott az ember - vetette ellen Gladisev mély
  meggyőződéssel. - Kérdezd meg, miért.
  - Nem kérdezem - mondta Csonkin.
  - Pedig megkérdezhetnéd. - Gladisev igyekezett belerángatni a vitába, hogy
  műveltségét fitogtathassa. - Megmondom neked: a tehén nem dolgozik, de a majom
  dolgozott.
  - Hol? - kérdezte meg Csonkin váratlanul és Gladisevre meredt.
  - Hogyhogy hol? - hökkent meg Gladisev.
  - Azt kérdezem, hol dolgozott ez a te majmod? - kérdezte Csonkin egyre
  ingerültebben. - Gyárban, kolhozban, üzemben - hol?
  - Micsoda egy tökfilkó vagy! - Gladisev izgalomba jött. - Miféle üzemekről,
  kolhozokról meg egyebekről beszélsz itt összevissza, amikor mindenhol állandó
  vadállapotok voltak. Mi van, öregem, elment az eszed? Még ilyet mondani! A
  dzsungelben dolgozott, ott ám! Először a fára mászott a banánért, aztán bottal
  kezdte leverni, na és aztán később követ vett a kezébe...
  Gladisev még arra sem hagyott időt Csonkinnak, hogy felocsúdjon, máris
  belefogott, hogy vázlatosan kifejtse az evolúció elméletét, majd rátért arra,
  hogyan tűnt el a farok és a szőrbunda, de nem volt érkezése, hogy befejezze az
  előadását, mert az irodánál mozgolódás támadt, a nép egyre hangosabb lett és
  összetorlódott a tornác előtt. A tornácon Kilin állt, a pártszervező.



  3


  - Milyen alkalomból jöttetek ide?
  Kilin fesztelenül a korlátra könyökölt, kicsi vörös pillájú szemével egyik
  arcot a másik után vette szemügyre, arra várt, hogy mindenki megnyugodjon és
  elhallgasson. Az emberek egymásra néztek, nem tudták, hogyan magyarázzák meg
  azt, ami olyan kézenfekvő.
  - Nos? - Kilin ránézett a növénytermesztők brigádvezetőjére. - Na, te mit
  mondasz, Sikalov?
  Sikalov zavarba jött, hátrálni kezdett, rálépett Vállas lábára, kapott egy
  nyaklevest és tátott szájjal megállt.
  - Rád várok, Sikalov - figyelmeztette Kilin.
  - De hisz én... De hisz mi... De hisz közlemény volt... - Sikalov végre
  visszanyerte a beszélőképességét.
  - Milyen közlemény?
  - Nahát! - csodálkozott Sikalov, és körbenézett, mintegy tanúkat keresve. -
  Mit játszod a hülyét? Te talán nem hallottad? Közlemény volt.
  - Na ne mondd! - Kilin összecsapta a kezét. - Csak nem volt közlemény? Na és
  mi volt ebben a közleményben? Hogy többet nem kell senkinek sem dolgozni,
  hanem össze kell verődni és tömeget képezni?
  Sikalov némán lehorgasztotta a fejét.
  - Szép kis alakok! - szónokolt Kilin fennsőbbségének tudatában. - Nincs
  bennetek semmi öntudat. Nektek még a háború is csak arra jó, hogy ne kelljen
  dolgozni. Oszolni, és öt perc múlva egyetlen embert se lássak itt! Világos?
  Felelősek: Sikalov és Taldikin brigádvezetők.
  - Ezzel kellett volna kezdened - örült meg Sikalov a megszokott helyzetnek, és
  a tömeg elé állt. - Na gyerünk csak, oszolni, emberek! Süketek vagytok tán?
  Kinek beszélek? Mit állsz itt, te szájtáti naplopó?
  Sikalov kinyújtotta szőrös kezét és meglökött egy asszonyt, akinek a karján
  gyerek ült. Az asszony sírni kezdett. A gyerek is rázendített.
  - Mit lökdösődsz? - próbált meg közbelépni az asszony érdekében Kurzov. - Nem
  látod, hogy gyerekkel van?
  - Gyerünk, gyerünk! - taszította meg a vállával Sikalov. - Gyerekkel, nem
  gyerekkel, okoskodik itt mindegyik.
  A kistermetű Taldikin is ott termett, rávetette magát Kurzovra, kis kezét a
  hasának támasztotta.
  - Jól van, jól van, kedvesem - hadarta. - Mi értelme hangoskodni, idegeskedni,
  mennyé haza, pihenj le, borozgassál...
  - Te meg ne lökdösődj! - Kurzov nem hagyta magát. - Nincs arra törvény, hogy
  lökdösődni kell.
  - Nem is lökdösődik senki - búgott Taldikin. - Én csak csiklandozlak.
  - A csiklandozásra sincs törvény - makacskodott Kurzov.
  - Itt van neked a törvény! - tett pontot a vita végére Sikalov azzal, hogy
  hatalmas öklét Nyikolaj orra alá dugta.
  Taldikin akkor már kiskutya módjára terelte az egyéb népeket, hol felbukkant,
  hol eltűnt.
  - Oszolni, nép, oszolni! - visongatta vékony, behízelgő hangján. - Mit
  bámészkodtok? Nem állatkert ez itt! Menjetek föl a városba, ott van az
  állatkert. Te pedig, nagyapó, csak nem elszunyókáltál itt? - ragadta meg
  Sapkin ingujját. - Trappoljál csak szépen haza, nincs itt semmi keresnivalód.
  Tudod, hol a helyed? A temetőben. Mondom, a temetőben! - kiabálta Taldikin az
  apó ősz szőrrel benőtt fülébe. - Már három nappal többet éltél, mint kellett
  volna! Lépkedjél csak hazafelé, szedd szépen a lábadat, egyik, másik! Úgy ni,
  úgy ni!
  Sikalov és Taldikin lassanként teljes győzelmet arattak a falun. Az iroda
  előtti tér ideiglenesen kiürült.



  4


  A pártszervező utasítása többeket ámulatba ejtett. Ő maga is csodálkozott
  volna, ha nem... Na de, haladjunk csak szép sorjában.
  Három órával korábban Kilin és Golubev egyfolytában a telefonon ültek,
  felváltva tekerték a tábori telefon kallantyúját. Egymást váltották, de
  mindhiába. A vaskagylóban recsegést, surrogást és ropogást lehetett hallani,
  majd zenét, a bemondót, ahogy ismét beolvasta a közleményt, aztán egy női hang
  szidalmazott valamilyen Mityát, aki elitta a szamovárt és a paplant. Egyszer
  egy haragos férfihang Szokolovot kereste.
  - Milyen Szokolovot? - kérdezte Golubev.
  - Te is tudod - felelte a hang. - Add át neki, hogy ha holnap reggel nyolc óra
  nulla-nulla perckor nem jelentkezik, a haditörvényszék előtt fog felelni.
  Az elnök épp el akarta magyarázni, hogy nincs itt semmiféle Szokolov, de a
  haragos hang eltűnt, az ismeretlen Szokolov pedig tudtán kívül már készült is
  a haditörvényszék elé.
  Golubev átadta helyét a pártszervezőnek, visszavonult a sarokba, kinyitotta a
  titkos és pénzügyi dokumentumokat tartalmazó vasszéfet és beledugta a fejét.
  Úgy nézett ki, mint egy fotográfus, aki mindjárt megszólal: "Figyelem,
  felvétel!" De nem mondott semmi ilyesmit. A széfben halk bugyogás hallatszott,
  ezt követően Ivan Tyimofejics kihúzta a fejét a vasszekrényből és ruhaujjával
  megtörölte a száját. A pártszervező szemrehányó tekintetére kivette a széfből
  a leltárkönyvet, a legcsekélyebb érdeklődés nélkül belelapozott a
  feljegyzésekbe, aztán visszatette a helyére. "Köpök rá - gondolta közömbösen
  -, most már mindegy. A háború mindent érvénytelenít. Minél előbb ki a frontra,
  ott aztán fejet a homokba, medált a zubbonyra - kezdődik a becsületes élet."
  Igaz, Ivan Tyimofejevics alkalmatlan volt a katonai szolgálatra a lúdtalpa
  miatt, de remélte, hogy ezt az apró hibát el tudja titkolni a sorozóbizottság
  előtt.
  Amíg Golubev a jövőre vonatkozó terveit szövögette, Kilin kitartóan tovább
  tekergette a telefon kallantyúját. A kagylóban az égvilágon mindent lehetett
  hallani, kivéve azt, amire szüksége volt.
  - Halló! Halló! - kiabált bele időről időre.
  Valaki visszaszólt neki: "Szar a szádba, egy kiló", de nem haragudott meg.
  - Hagyd - tanácsolta Ivan Tyimofejevics. - Levezetjük a nagygyűlést, megírjuk
  a jegyzőkönyvet és kész.
  Kilin hosszan ránézett, aztán még nagyobb dühvel veselkedett neki a
  telefonnak. És hirtelen a kagylóban varázslatos módon felhangzott a telefonos
  kisasszony bársonyos hangja:
  - Központ!
  Kilin annyira meglepődött, hogy zavarában egy szót sem tudott kinyögni, csak
  szipogott az izzadt kezétől nedves kagylóba.
  - Központ! - ismételte a telefonos kisasszony olyan hangon, mintha a tábláján
  csak arra várt volna, hogy Vörösfalvából hívják.
  - Kisasszony! - ocsúdott fel Kilin és kiabálni kezdett. - Kedvesem, légy oly
  drága... már tegnap óta hívlak... Boriszovot keresem... sürgősen...
  - Kapcsolom - mondta a kisasszony egyszerűen, és a kagylóban ugyanolyan
  varázslatosan megszólalt egy férfihang:
  - Itt Boriszov.
  - Szergej Nyikanorics - hadarta a pártszervező. - Itt Kilin, Vörösfalváról.
  Golubevvel hívunk. Nincs kapcsolat, a nép vár, a munka áll, nehéz idők járják,
  nem tudjuk, mit csináljunk.
  - Nem értem - csodálkozott Boriszov. - Nem értem, mit nem tudtok. Nagygyűlést
  tartottatok?
  - Még nem.
  - Miért?
  - Miért? - kérdezett vissza Kilin. - Nem tudtuk, mi legyen. Felelősségteljes
  idők, érted, és nem volt utasítás...
  - Most értem. - Boriszov hangja ironikusan vibrált. - Na és, ha kimész a
  szükségedet elvégezni, magad gombolod ki a nadrágodat, vagy akkor is
  utasításra vársz?
  Boriszov olyan hévvel öntötte teljes gúnytartalékát Kulin kopasz fejére,
  mintha nem is ő lett volna az, aki egy perccel korábban minden telefonvonalon
  igyekezett valakit elérni, abban a reményben, hogy ugyanazt a megmentő
  utasítást megkapja.
  - Na jó - váltott haragosból kedves hangra. - Minél előbb le kell vezetni egy
  spontán nagygyűlést Molotov elvtárs beszédének fényében. Gyűjtsd össze a
  népet...
  - Már régen összegyűlt - jelentette örömmel Kilin, és odakacsintott az
  elnöknek.
  - Nagyszerű - dorombolta Boriszov. - Nagyszerű... - ismételte, de már nem
  olyan magabiztosan. Észbe kapott: - Nem értem!
  - Mit nem értesz? - csodálkozott Kilin.
  - Nem értem, hogy gyűlt össze a nép, milyen nép, ki hívta össze.
  - Senki nem hívta - tudatta Kilin. - Maguktól gyűltek össze. Elhiszed? Ahogy
  meghallották a rádiót, össze is szaladtak, férfiak, öregek, asszonyok a
  gyerekeikkel...
  Miközben beszélt, Kilin megérezte, hogy Boriszovnak valami nem tetszik abban,
  amit mond, és most már magának Kilinnek sem annyira tetszett, úgyhogy nem is
  fejezte be a lelkes beszámolót, hanem elhallgatott.
  - Vagy úgy - mondta Boriszov elgondolkodva. - Lám csak. Szóval ők maguk
  hallották, és ők maguk szaladtak össze... Tudod, mit, kedvesem, várj egy
  kicsit, és egyelőre tartsd a vonalat...
  A vonalban megint zörejek, recsegés, zene és más tiszta és zavaros hangok
  hallatszottak.
  - Na, mi van? - kérdezte az elnök suttogva.
  - Átment Revkinhez tanácskozni - mondta ki feltételezését a pártszervező,
  miközben letakarta kezével a kagylót. Többször is megváltozott az
  arckifejezése, elvörösödött, elsápadt, és mocskos zsebkendőjével törölgette
  szögletes, kopasz feje búbját.
  A telefonközpontos kétszer is közbeszólt:
  - Beszélnek még?
  - Beszélünk, beszélünk - sietett a válasszal Kilin.
  Végre a vonalban távoli csapkodás és csattogás hallatszott, és újból beúszott
  Boriszov behízelgő hangja.
  - Mondd csak, édes egy barátom, a párttagsági igazolványod ott van nálad?
  - Hát persze, Szergej Nyikanorics - bizonygatta Kilin. - Mindig, ahogy kell, a
  bal mellényzsebemben.
  - Akkor rendben - dicsérte meg Boriszov. - Pattanj fel akkor egy lovacskára és
  ügess be sebesen a járási bizottságba. És hozd magaddal a tagkönyvedet is.
  - Miért? - Kilin nem értette.
  - Hogy letehesd az asztalra.
  Ezt a fordulatot Kilin nem várta. Ránézett az elnökre, aki ebben a
  pillanatban, kihasználva, hogy a beszélgetés egy jelentőségteljes pillanathoz
  érkezett, megindult a széf felé, de megtorpant, és ravaszul viszonozta Kilin
  tekintetét, mintegy imitálva a kellő érdeklődést.
  - Na de miért, Szergej Nyikanorics? - kérdezte Kilin elhaló hangon. - Mi
  rosszat csináltam?
  - Anarchiát keltettél, azt csináltad! - Boriszov úgy ejtette ki a szavakat,
  mintha ólomcseppeket hullajtana. - Ki látott már olyat, hogy a nép magától
  gyűljön össze, a vezetőség részéről megnyilvánuló kontroll nélkül?
  Kilin érezte, hogy ereiben megfagy a vér.
  - Na de Szergej Nyikanorics, te magad... maga mondta, hogy spontán gyűlés...
  - Az ám, csakhogy a spontán dolgokat, Kilin elvtárs, irányítani kell! - vágta
  rá Boriszov.
  A vonalban valami megzörrent. Ismét rázendített a muzsika, és az ismeretlen
  nőszemély kijelentette az ismeretlen Mityának, hogy a paplant megbocsátja
  neki, de a szamovárt, azt szerezze vissza, vagy vegyen egy másikat, ahol akar.

  - Halló, halló! - kiabált Kilin, mert azt hitte, hogy megszakadt a vonal, de a
  telefonos kisasszony udvariasan elmagyarázta, hogy Boriszov elvtárs a maga
  részéről befejezte a beszélgetést. Kilin lassan letette a csúszós kagylót a
  villára és nagy levegőt vett. "Még ilyet - gondolta összetörve -, azt hittem,
  hogy azt csinálom, amit kell, és majdnem politikai hibát követtem el. Pedig
  minden olyan egyszerű és érthető. Magam is rájöhettem volna: a spontán
  dolgokat irányítani kell. Még ha a kívánatos irányba is haladnak, az élükre
  kell állni, különben úgy tűnhet, hogy maguk is tudnak haladni. Itt van a kutya
  elásva! Még jó, hogy Boriszov azt mondta neki, hogy "elvtárs"'. Mondhatta
  volna azt is, hogy "polgártárs". Politikai hibát könnyű elkövetni. Kijavítani
  azonban nehéz. Ahogy mondják, az efféle hibák kijavítására vannak nekünk
  javító intézményeink és táboraink."
  - Na mit mondott? - hallotta meg Kilin az elnök kérdését.
  - Kicsoda? - kérdezte Kilin.
  - Hát Boriszov, ki más. Adott utasítást?
  - Utasítást? - kérdezett vissza gúnyosan Kilin. - Ha kimész a szükségedet
  elvégezni, magad gombolod ki a nadrágodat, vagy akkor is utasításra vársz?
  Cselekedni kell, ez az egész utasítás.
  E szavak után ment ki a tornácra. Az elnök pedig kihasználta az alkalmat, nem
  is várt semmiféle utasításra, megint bedugta a fejét a széfbe és sokáig elő
  sem bújt belőle.



  5


  A spontán dolgok irányítása persze nem könnyű dolog, de azért sokak számára
  megszokott.
  Miután a tömeg, még ha igen kelletlenül is, de szétoszlott, Sikalov és
  Taldikin, a két brigádvezető visszatért az irodához, és a ház sarkánál leült a
  földre, várta a főnökség további utasításait.
  - Micsoda népség! - álmélkodott Taldikin, még mindig az iménti erőfeszítések
  lázában. - Hiába kergetem őket, csak nem mennek. Mint a makacs öszvérek, egy
  tapodtat sem mozdulnának! Szerintem, ha egyszer a főnökség azt mondja, hogy
  oszolni, akkor oszolni kell, és kész. A főnökség jobban tudja, mit kell
  csinálni. Akinek olyan a feje, mint a miénk, azt nem is ültetnék oda. Csak
  azért sem mennek, mindegyik játssza az eszét, kiskirálynak képzeli magát.
  - Hát, ami igaz, az igaz - értett vele egyet Sikalov, majd megfontoltan
  folytatta: - Azelőtt, fiatalkoromban, az ilyeneket puskával kergettük. -
  Elgondolkodott és elnevette magát, eszébe jutott életrajzának egy régebbi
  mozzanata. - Emlékszek, még tizenhatba Pítervárba szógáltam, tüzérőrmester
  vótam. Hát ott aztán ollyan embörök laktak, hogy dógozni se akartak, hanem má
  kora reggel mindenféle rongyokat összeszedtek, ráírtak ilyen-olyan
  hullugánságokat, oszt felaggatták botokra, és ki az uccára, csak hogy
  megmutassák, milyen nagyokosok. Osztán vót, hogy elvettük töllük ezeket a
  rongyokat, és barátilag aszontuk nekik: "Na, te ilyen-olyan hullugán, minek
  csinyász te illyeneket?", ő meg mongya a magáét. "Nem én vagyok hullugán,
  hanem te vagy a hullugán, nem én rángatom a rongyot a kezedből, hanem te az
  enyémből", erre aszondom "nem vagyok én ám hullugán, mer nekem van fegyverem,
  neked meg nincs".
  - És mit írtak fel azokra a rongyokra? - érdeklődött Taldikin, mert remélte,
  hogy káromkodásokat.
  - Hogy mit? Mondom neked, hogy hullugánságokat. Hogy aszongya "Le Leninnel" és
  "Le Sztálinnal" meg illyesmit.
  Taldikin összeráncolta a homlokát.
  - Álljon meg a menet - vágott Sikalov szavába. - Valami nem stimmel.
  Tizenhatba Lenin és Sztálin még nem is vót. Azaz persze vótak, de még nem
  irányították a munkás és paraszt államot.
  - Ténleg? - kérdezte Sikalov.
  - Ténleg - felelte Taldikin.
  - Na de akkor, ha nem vót Lenin, nem vót Sztálin, akkor hát ki vót?
  - Világos, hogy ki - mondta Taldikin magabiztosan. - Tizenhatba Nyikolaj
  Ivanovics cár vót, imperátor és önkényuraló.
  - Nagy bunkó vagy te, Taldika - mondta Sikalov részvéttel a hangjában. - Nem
  hiába olyan kotkodácsolós a neved. Brigádvezető vagy, és a kobakodba még az se
  fér bele, hogy a Nyikolaj, az később volt. És őelőtte még volt Kerenszkij.
  - Hallgatni is rossz - kelt ki magából Taldikin. - Kerenszkij tán cár vót?
  - Hát ha nem cár, akkor ki?
  - Minszeterelnök.
  - Tévedsz - sóhajtott fel Sikalov. - Összekavarsz itt mindent. Mi vót a
  Kerenszkij teljes neve?
  - Alekszandr Fjodorovics.
  - Na. A cáré pedig Nyikolaj Alekszandrovics. Világos, hogy a fia nekije.
  Taldikin szédülni kezdett. Próbált valami érvet mondani, de nem tudott mit
  kitalálni.
  - Na jó - mondta. - Na és, szerinted mikor vót a forradalom?
  - Millyen forradalom?
  - Hát az októberi. - Taldikin igyekezett olyan dolgokra terelni a
  beszélgetést, amit biztosan tudott. - A forradalom tizenhétben vót.
  - Arról nem tudok - rázta meg a fejét határozottan Sikalov. - Tizenhétbe
  Pítervárba szógátam.
  - De hát a forradalom is ott vót - örült meg Taldikin.
  - Neeeem - mondta Sikalov mély meggyőződéssel. - Meglehet, hogy máshol akárhol
  vót forradalom, de hogy Pítervárba nem vót, az hétszentség.
  Ez utóbbi kijelentés végleg összezavarta Taldikint. Eddig úgy tudta magáról,
  hogy elég járatos a kérdés történetében, tudta, hogy mi történt és milyen
  sorrendben, de Sikalov olyan újszerű megvilágításba helyezett mindent, hogy
  Taldikin eltűnődött, elgondolkodott, és nem firtatta tovább az egészet.
  Bizonytalanul másról kezdett beszélni:
  - Nemrégen hallottam, hogy ezeket a tüntetéseket mostanság már nem is kergetik
  szét. Az unokaöcsém tavaly felkerült május elsejére Moszkvába, és aszongya,
  hogy egész tömegek mennek ki a térre, hurráznak, Sztálin meg ott áll fenn a
  Mamzólejumon, és a kezeivel integet.
  Az ablakból kihajolt Kilin és szólt Sikalovnak, hogy jöjjön be az irodára.
  Sikalov bement. Az elnök szobájában nagyban folyt a munka. Vágni lehetett a
  dohányfüstöt, olyan homály volt, mint a gőzfürdőben. A pártszervező az
  íróasztal sarkán ült és összeírta, milyen sorrendben ki fog felszólalni, és
  azt is beírta, mikor milyen (viharos, hosszan tartó vagy csak egyszerű) taps
  legyen. A kész lapokat egymás után adogatta az elnöknek, aki noha csak egy
  ujjal gépelt, mégis egész fürgén pötyögött az írógépen.
  - Na Sikalov, mi a helyzet? - kérdezte Kilin, de közben folytatta a
  fogalmazványát.
  - Szóval. - Sikalov odalépett az asztalhoz. - Minden meg van csinálva, ahogy
  parancsolta.
  - Tehát mindenkit szétkergettetek?
  - Mindenkit - erősítette meg a brigádvezető.
  - Az utolsó szálig?
  - Az utolsó szálig. Csak Taldika maradt itt. Elkergessem?
  - Egyelőre nem kell. Szólj neki, hogy segítsen, és egy fél óra múlva mindenki
  egy emberként legyen az iroda előtt. Aki nem jön el, azt felírod. - A
  pártszervező felemelte a fejét és a brigádvezető szemébe nézett. - És aki nem
  hajlandó jönni, vagy valami nyavalyára hivatkozik, vagy tudom is én, mit talál
  ki, annak huszonöt munkanap büntetést írok ki, egy grammal se kevesebbet.
  Megértettél, Sikalov?
  - Aha - bólintott komoran Sikalov. - Mehetek teljesíteni?
  - Eridj - adott engedélyt a pártszervező és megint belemerült a levél
  fogalmazásába.
  Sikalov kiment. Taldikin a tornácon ült és dohányzott.
  - Na menjünk - szólt neki oda foghegyről Sikalov.
  Taldikin felállt és mellé szegődött. Vagy ötven lépés múlva észbekapott és
  megkérdezte:
  - Hová megyünk?
  - Visszatereljük a népet.
  Nem mondhatni, hogy Taldikin eltátotta a száját csodálkozásában vagy valami
  hasonlót tett volna, de azért mégis jónak látta megérdeklődni:
  - Na de akkor minek kergettük szét?
  Ekkor Sikalov megállt és ránézett Taldikinra. Bent az irodán egyáltalán nem
  csodálkozott, mert egyáltalán nem tudott csodálkozni. Ha egyszer azt mondják,
  szétkergetni, akkor szétkerget. Ha azt parancsolják, kergesse vissza, akkor
  úgy lesz, kérem alássan. Társa kérdése gondolkodóba ejtette, ami talán
  életében először fordult elő vele. Tényleg, akkor minek kergették őket szét?
  Megvakarta a tarkóját, gondolkodott egy kicsit aztán rájött:
  - Tudom, miért. Hogy helyet csinájjunk.
  - Kinek?
  - Hogyhogy kinek? Hát a népnek. Hogy legyen hová összeterelni.
  Ez már Taldikinnak is sok volt és felment benne a pumpa, megtekergette az
  ujját a halántéka mellett:
  - Lehet, hogy én tökhülye vagyok, de a te kobakod meg egyáltalán nem kapirgál.

  - És neked talán kapisgál?
  - Nekem bizony kapisgál.
  - Na jó van, legyen. Mondjuk, hogy a tiéd kapisgál. Akkor magyarázd már jól
  meg nekem, légy oly bátyám, minek kergettük szét a népet?
  - Élvezetből - mondta Taldikin mély meggyőződéssel.
  - Na ebbe aztán beletrafáltál! - csóválta a fejét Sikalov. - Ki élvezte ezt?
  - Hát a főnökség - mondta Taldikin. - Olyan nekik a nép, mint az asszony. Ha
  megmondod neki, hogy akarod, és rögtön rááll, akkor nem is olyan érdekes az
  egész. De ha először egy kicsi vonakodik, ellenkezik, és utána kapod meg,
  akkor ez az a bizonyos élvezet.
  - Hát ezt bizony jól mondod - élénkült föl Sikalov -, emlékszek, Pítervárba
  vót egy kis asszonka...
  Hogy milyen asszonyka került Sikalov útjába és mi esett meg köztük, arra a
  szerző, az igazat szólván már nem emlékszik, hiszen az olyan régen volt, de
  egy bizonyos, hogy egy kis idő múlva a nép a tornác körül ismét teljes
  létszámban megjelent. És úgy igaz, hogy Taldikin nem tévedett, ezúttal a nép
  egy kicsit ellenkezett, és egyenként kellett mindenkit meggyőzni (kinek a
  nyakára, kinek a hátsójára hatni). De ennek így is kell lennie (igaza volt
  Taldikinnak), ellenállás nélkül a győztes nem élvezi a győzelmét.



  6


  A tömeggyűlés olyan rendezvény, ahol sok ember gyűlik össze, és a szónokok azt
  mondják el, amit nem gondolnak, a tömeg pedig azt gondolja, amit nem mond el.
  Kilépett a tornácra az elnök meg a pártszervező, és kezdetét vette a szokásos
  procedúra. A pártszervező megnyitotta a gyűlést és átadta a szót az elnöknek.
  Az elnök javasolta, hogy válasszanak díszelnökséget és átadta a szót a
  pártszervezőnek. Így cserélgették a szerepeket egy ideig, amikor az egyik
  beszélt, akkor a másik lelkesen tapsolt, és erre biztatta a többieket is. A
  többiek udvariasan, de sietve tapsoltak, mert reménykedtek, hogy idővel
  tényleg mondanak is nekik majd valamit.
  - Elvtársak! - kezdte beszédét a pártszervező és zokogást hallott.
  Elégedetlenül lenézett, hogy ki az, aki megszegi a rendet, és meglátta az
  emberek arcát.
  - Elvtársak! - ismételte, és hirtelen megértette, hogy egy szót sem tud többet
  kinyögni. Csak most jutott el világosan a tudatáig, hogy mi is történt, milyen
  nagy baj szakadt mindenkire és ő magára is. E nagy szerencsétlenség mellett az
  összes félelme és ravaszkodása most jelentéktelennek tűnt. Mit mondhatna
  ezeknek az embereknek, aki olyan szavakat várnak tőle, amelyekről fogalma
  sincs? Alig egy perce még másnak látszott, mint a többiek, mintha képviselt
  volna valamilyen felsőbb erőt, amely tudja és érti, hogy minek, hogyan és
  merrefelé kell haladnia. Most azonban nem tudott semmit.
  - Elvtársak! - kezdett bele még egyszer és tanácstalanul nézett az elnökre.
  Az elnök berohant az irodára vízért. Kancsó nem volt az irodában, de volt egy
  csappal ellátott bödön meg egy fémbögre lánccal hozzákötve. Az elnök
  rátaposott a láncra, leszakította a bögrét a lánc felével. Amikor a bögre
  Kilin elé került, az mindkét kezével megragadta, és sokáig, apró kortyokban
  ivott, hogy időt nyerjen és magához térjen.
  - Elvtársak! - fogott bele negyedszer. - A fasiszta Németország hitszegő
  rajtaütése...
  Amint kiejtette az első mondatot, megkönnyebbülést érzett. Fokozatosan úrrá
  lett a szövegén, és a szövege úrrá lett rajta. A szokásos szószerkezetek
  eltompították a fájdalmát, elterelték a figyelmét, és hamarosan Kilin nyelve
  már önálló életre kelve fecsegett, mintha testétől külön és függetlenül
  cselekedne. - Visszaverjük... csapással válaszolunk a csapásra... hősies
  munkával válaszolunk...
  A tömegben abbamaradt a sírás. Kilin szavai remegtették a dobhártyákat, de a
  lelkekbe nem hatoltak be. Az emberek gondolatai visszatértek a szokásos
  gondjaikhoz. A tömegből csak Gladisev rítt ki, aki közvetlenül a tornác
  tövében állt, nagy figyelemmel követte a szónok gondolatmenetét, és szélesre
  tárva készen tartotta a karját a soron következő tapshoz.
  - Úgy van! - kiabálta a kellő pillanatokban, és széles karimájú
  szalmakalapjával a fején bólogatott.
  Csonkin leghátul állt, állát a puskája csövére támasztotta, és megpróbálta
  felfogni Kilin beszédének lényegét. Kilin először összefoglalta Molotov
  felszólalását, aztán áttért az általános kérdésről a konkrétra, arra, hogy mi
  a teendő a falu kolhozában. Az utóbbi időben a kolhoz új, soha nem látott
  sikereket könyvelhetett el. Az agrotechnika újszerű módszereinek
  alkalmazásával rövid idő alatt elvégezték a gabonafélék és hüvelyesek vetését.
  A pártszervező felsorolta, mi mindent vetettek el és mekkora területen, mennyi
  krumplit és más zöldséget ültettek, mennyi trágyát és műtrágyát hordtak ki a
  mezőre. A papírjába tekintgetett és úgy szórta magából a számokat, mint egy
  golyós számológép.
  Csonkin majd' felfalta a pártszervezőt a szemével, de valamilyen bizonytalan
  gondolat nem hagyta, hogy rendesen odafigyeljen és összerakja ezeket a
  számokat. Elveszetten felemelte a fejét, körülnézett és hirtelen meglátta,
  hogy a távolban, a patak melletti lenti úton egy pejló fáradtan vonszolt egy
  áruval dugig megrakott szekeret. Az áru tetején Raisza ült, a falubéli bolt
  eladója. Amikor meglátta ezt a távoli képet, Iván hirtelen megértette, hogy
  az, amire sehogy sem tudott rájönni, valahogy kapcsolatban van talán
  Raiszával, talán a szekérrel, talán a lóval. Mocorgó emlékezetének
  engedelmeskedve kezdett előrefurakodni barátjához és szomszédjához, aki
  szélesre tárva tapsra készen tartotta a karját legelöl, ahol mindenki látta.
  - Hallod-e, szomszéd - mondta, amikor odaért Gladisevhez, és megbökte a
  könyökével -, azt akarom kérdezni, hogy na és a ló?
  - Milyen ló? - fordult meg értetlenül Gladisev.
  - Hát a ló, a ló - haragudott meg Csonkin, hogy Gladisev ilyen nehéz
  felfogású. - Az a négylábú háziállat. Hiszen az is dolgozik. Miért nem lesz
  belőle ember?
  - Hogy az a jó édes anyád! - köpött ki Galdisev feldühödve, de éppen rosszkor,
  mert általános tapsvihar tört ki. A növénynemesítő észbe kapott, és gyorsan
  összeverdeste a tenyerét, miközben rajongva nézett a szónokra, nehogy a
  kiköpést az emelvényről elhangzottakkal hozzák összefüggésbe.
  Ezenközben a szónok befejezte beszédének pozitív hangvételű részét és rátért a
  kritikai észrevételekre.
  - Azonban, elvtársak - mondta -, a termésnövekedés terén elért nagy sikerek
  mellett, akadnak még szórványos hibák, és ha ezeket egybegyűjtjük,
  meglehetősen, hogy úgy mondjam, vészjóslóan néznek ki. Példának okáért,
  Gorskova Jevdokija állandóan visszatartja a kereseti járulékának a
  befizetését, valamint az önkéntes adója befizetését is. Resetov Fjodor
  tilosban legeltetés vétkét hajtotta végre a saját jószágával a kolhoz közös
  területén, amiért is a kolhozvezetés negyven munkanap büntetést szabott ki rá.
  Szégyen, elvtársak, szégyen. De minek olyan messzire menni, amikor
  brigádvezetőnk, Taldikin elvtárs elvtársiatlan magatartást tanúsított egy
  asszony iránt, mégpedig Ivánnapkor, nem józan állapotban, megütötte a
  feleségét a kocsirúddal. Taldikin, így volt vagy nem így volt? Szégyen
  gyalázat. Mi is szégyelljük magunkat miattad. Jól van, ha egyszer az asszony
  vétett valamit, akkor verd el jól a fenekét. (Élénkség. Nevetés.) Vagy
  legfeljebb náspángold el a nadrágszíjaddal, senki egy szót sem fog szólni. No
  de a kocsirúd azért túl súlyos tárgy.
  És most, elvtársak, áttérek a következő kérdésre. Ez egy nagyon fájó kérdés,
  nagyon fájó. A minimális munkanap nemteljesítéséről van szó. Itt aztán olyan
  helyzet alakult ki, hogy az ember a fejéhez kap, és legszívesebben ordítana.
  Sajnálatos módon még mindig akadnak közöttünk olyan egyének, akik
  különválasztják: ez az enyém, ez a kolhozé, és nem akarnak dolgozni,
  öregségeikre és a betegségeikre hivatkozva. Itt a sorban hátulról a legelső
  Zsikin Ilja. Mondhatni, sajátos rekordot állított fel ebben a kérdésben, mert
  az év eleje óta összesen nulla egész és hetvenöt század ledolgozott munkanapot
  tud felmutatni. (Élénkség. Nevetés. Gladisev bekiabálása: "Szégyen!") Én
  természetesen megértem, hogy Zsikin Ilja a polgárháború rokkantja, és nincsen
  egy lába sem. De most a lábait felhasználva spekuláns. A kolhoz vezetése és a
  pártvezetés nem vadállatokból áll, képes megérteni bárkinek a helyzetét.
  Elvtársak, senki nem kényszeríti Zsikin elvtársat, hogy kazlat kötegeljen,
  vagy szénát kaszáljon. De a gyomlálást nyugodtan elvégezheti. Leül a
  barázdába, és lassan kúszik egyik bokortól a másikig, huzigálja ki a füveket,
  és szépen ledolgozza a munkanapjait. És nem kell az orrunk alá dörgölni a
  lábait, amik nincsenek. (Gladisev bekiabálása: "Úgy van!")
  A szónok elhallgatott egy kicsit, mérlegelte a hatást, amelyet a
  hallgatóságban keltett, aztán ráérősen folytatta.
  - Nemrégiben elolvastam Nyikolaj Osztrovszkijnak "Az acélt megedzik" című
  könyvét. Nagyon jó könyv, és ajánlom mindenkinek, aki ismeri a betűket, hogy
  olvassa el. A könyv egy olyan emberről szól, aki megjárta a forradalom és a
  polgárháború tüzét és vizét, és nem csak hogy a lábát és a karját vesztette
  el, hanem még meg is vakult mindkét szemére, és fájó kapcsokkal az ágyhoz
  láncolva is talált magában elég erőt és kitartást, hogy a népét szolgálja és
  könyvet írjon. Tőletek senki nem követel ilyesmit. Úgyse fogtok könyvet írni.
  De azt ajánlom, hogy olvassátok el. Magának, Zsikin elvtárs, személyesen
  ajánlom. Itt van vagy nincs itt? (Gladisev: "Nincs.") Látjátok, nem tisztelt
  meg bennünket, még egy ilyen alkalomból sem jött el. Most persze azt mondják,
  nincsen lába. Ezt én is tudom. De amikor kell neki, akkor nagyon is jól tud
  gurulni a kerekes deszkáján, nem rosszabbul, mint más a kerékpárján. Itt van
  Ivan Tyimofejevics, bizonyíthatja, egyszer lélekszakadva rohantunk Zsikin
  után, de nem bírtuk utolérni. Akkor csak el lehetett volna ide is gurulni,
  nem? Persze hogy el. Igaz, hogy vannak érdemei, megszenvedte a magáét, ezt
  senki el nem vitatja tőle. De a múltbéli érdemek senkit nem jogosítanak fel
  arra, hogy a babérjain üldögéljen, még akkor se, ha nincs lába. (Gladisev
  felkiáltása: "Helyes!")
  A hiányosságok kritizálása után a pártszervező ismét beletemetkezett a
  papírjaiba, mert most következett az ünnepélyes záró rész, amelyben nem volt
  szabad hibát véteni.
  Minél tovább beszélt a pártszervező, annál nyugtalanabb lett az elnök
  arckifejezése. Az előtte álló tömeg észrevehetően megritkult. Először Dunya
  mama tűnt el a sarok mögött. Kis idő múltán Nyinka Kurzova is arra ment és
  eltűnt. Ez nem kerülte el Tajka Gorskova figyelmét, aki meglökte könyökével
  Miskát, a férjét, és tekintetével Nyinka irányába mutatott. Miután
  megtapsolták a szónokot, Tajka és Miska az iroda sarka felé kezdtek húzódni.
  Amikor már Sztyepán Lukov is arrafelé sompolygott, az elnök az öklét mutatta
  neki. Lukov megállt. De amint Iván Tyimofejevics egy pillanatra másfelé
  nézett, a tömeggyűlés résztvevői közül eltűnt nemcsak Lukov, de Frolov, sőt
  még az ő saját felesége, Golubeva is elpárolgott. Az elnök az ujjának egy
  mozdulatával odaintette Sikalovot, az lábujjhegyen felment a tornácra,
  meghallgatta a suttogva kiadott utasítást, bólogatott rá, majd eltűnt és
  többet meg sem jelent.
  Kilin pártszervező mindebből semmit nem vett észre, mert beszédének befejező
  részét olvasta fel. De amikor a végére ért, és felemelte a fejét, hogy fogadja
  a várva várt tapsot, csak a hátát látta már hallgatóságának, amint éppen nagy
  egyetértésben ismeretlen irányban távozott. Az iroda előtti poros téren
  egyedül Csonkin állt. Állát a puskája csövére támasztotta, és átadta magát
  szomorú gondolatainak arról, honnan is származik az ember.



  7


  Raisza, a boltosasszony ott ült a boltban, és hiába gondolkodott, nem értette.
  Előző nap a járási elosztóba kellett mennie áruért, és arra gondolt,
  kihasználja az alkalmat, hogy lovat kapott, és elmegy a sógornőjéhez, aki
  tizenkét kilométerre lakott Hosszúfalvától.
  A sógorasszonyánál ivott egy kis vörösbort, hallgatott egy kis lemezt, maga is
  énekelgetett egy kicsit hozzá, későn feküdt le és későn kelt fel. Aztán amíg
  megreggelizett (megint egy kis vörösborral), amíg befogta a lovat, majdnem dél
  lett, mire útnak indult. Sokáig tartott az út, de közben senkivel sem
  találkozott. Végre megérkezett a faluba, és mit sem sejtett a világban zajló
  eseményekről. Igaz, amikor beért a faluba, látta, hogy nagy tömeg áll az iroda
  előtt téren, de nem tulajdonított neki jelentőséget, gondolta, csak úgy
  állnak.
  Amikor a bolthoz ért, kezdett lerakodni és pakolta fel az árut a polcokra.
  Ekkor jelent meg előtte Dunya mama. És kért ötven szappant.
  - Mennyit? - hökkent meg Raisza.
  - Ötvenet.
  - Minek neked annyi? - értetlenkedett Raisza.
  - De hát Rajuska, amikor ilyen dolgok történnek, kell egy kis tartalék -
  mondta az anyó.
  - Milyen dolgok?
  - Hiszen... - Dunya mama a hitszegő lerohanásra akart utalni, de idejében
  észbe kapott, hogy Rasszának az egészről fogalma sincs, és dünnyögött valamit
  a hozzá érkező vendégekről. De Raisza számára ez nem volt elegendő magyarázat.

  - És minek nekik annyi szappan? - képtelen volt megérteni, mi a dolog lényege.
  - Kettő, vagy három, na jó, legyen tíz. De mire kell félszáz?
  - Bármi történhet - csóválta meg a fejét kitérően Dunya mama, és esze ágában
  sem volt meghátrálni.
  - Na ha már annyira kell, vigyed - mondta Raisza.
  Kirángatott a sarokból egy láda szappant, abban összesen harmincnyolc szappan
  volt, kettőt elvett magának.
  - Zsákot nem adsz hozzá? - kérdezte Dunya mama, és sajnálkozó tekintetet
  vetett a félretett két darab szappanra.
  - Visszahozod? - kérdezte Raisza.
  - Már hogyne hoznám! - Dunya mama még meg is bántódott. - Nekem nem kell, ami
  a másé, nem vagyok én tolvaj.
  Raisza segített berakni a szappant a koszos zsákba és feldobta a pultra.
  - Még valamit?
  - Egy kis sót - sóhajtott fel pironkodva.
  - Mennyit?
  - Hát olyan huszonöt kilót.
  - Megbolondultál, mamika? Mit fogsz csinálni annyi sóval?
  - Káposztát lesózni, uborkát, paradicsomot elrakni.
  - Nincs is most se uborka, se paradicsom. Talán a céklát rakod el?
  - Azt is lehet - állt rá Dunya mama. - Meg aztán, tudod, hogy van az. Ma van
  só, holnap nincs, ma van só, holnap nincs pénz. Úgyhogy te csak ne mérgelődj
  rám, hanem adjad a sót.
  - Jól van - adta meg magát Raisza. - Kapsz tizenöt kilót, de többet nem.
  - Hát akkor legyen tizenöt - vonult vissza az öregasszony, mert sejtette, hogy
  nincs sok ideje már az alkura.
  A sót nem volt mibe raknia. Kénytelenek voltak kirakni a szappant, beönteni a
  sót a zsákba, a tetejét kirakták újságpapírral és rádobálták a szappant.
  - Na, akkor kész? - kérdezte Raisza reménykedve.
  Az öregasszony tipródni kezdett és bizonytalan hangon kérdte:
  - Kéne még gyufa is...
  - Mennyi? - kérdezte Raisza bánatosan. - Ezer doboz elég lesz?
  - Ugyan menj már, ezer doboz - hőkölt vissza nagylelkűen az öregasszony. -
  Elég lesz nekem száz doboz is.
  - Tizet adok - mondta Raisza.
  Megalkudtak húsz dobozban. A mama nem vitatkozott tovább, behányta a gyufát is
  a zsákba. Raisza kiszámolta a golyós számológépen, és megnevezte az összeget.
  Dunya mama keze eltűnt az alsóneműjében, sokáig turkált benne, aztán előhúzott
  egy piszkos, virágos rongyból kötött batyut, amelyben papírrubelesek feküdtek
  szépen egymáshoz simítva. Az öregasszony nem volt haj' de művelt, de a pénzt
  azt nagyon tudta számolni. Ennek ellenére egyenként rakta ki a bankjegyeket,
  mindegyik után megállt és reménykedve nézett Raiszára, hátha egyszer csak azt
  mondja, hogy "elég". Raisza azonban nagyon türelmes volt, és kivárta, amíg a
  mamus kitesz annyit, amennyi dukál. A maradék pénzén az öregasszony vett két
  kiló szárított élesztőt, hat csomag grúz teát, két csomag "Reggel" márkájú
  fogport és az unokahúgának egy kis babát kartondobozban, amelyre az volt
  ráírva "5-ös számú Tánya baba kalapban".
  Ezután az öregasszony már nem vesztegette az idejét, hanem feldobta a zsákot a
  vállára.
  - Vigyázz, mamus, nehogy kibogozódjon a köldököd! - kiabált utána Raisza.
  - Attól te csak ne félj - felelte az anyó és eltűnt az ajtóban.
  Raiszának még arra sem volt ideje, hogy eltöprengjen Dunya mama furcsa
  viselkedésén, amikor felpattant az ajtó és Nyinka Kurzova szaladt be a boltba.
  A kendője félrecsúszott, a haja kibomlott, az arca kipirult. Nem is köszönt,
  lázas tekintettel pásztázta végig a polcokat.
  - Mi kéne, Nyinok? - kérdezte Raisza kedvesen.
  - Mi is?
  Nyinka izgatottan kezdte átgondolni, mire is lenne szüksége, de ami útközben
  még az eszében volt, az most kirepült a fejéből.
  - Na de mégis?
  - Szappan van? - jutott eszébe Nyinkának, mit is akart.
  - Sok kéne? - kérdezte óvatosan Raisza, és a maga számára félretett két
  darabra sandított.
  - Száz darab - kottyantotta ki Nyinka.
  - Megbolondultatok? - robbant ki Raiszából.
  - Na jó, akkor kilencven - adta lejjebb Nyinka.
  - Százkilencven nem kéne?
  - Adjál, amennyi van, csak gyorsan - állt rá Nyinka.
  - Honnan vegyek neked szappant, Dunya mama most vitte el mindet.
  - Nahááát, a Dunya mama!
  Nyinka az ajtóhoz rohant, de Raisza gyorsabb volt, és elállta az útját.
  - Engedj! - lökte meg Nyinka.
  - Állj már meg! Mondd csak, Nyinok, minek hajkurásztok ti mind szappant? Mi a
  fene történt?
  Nyinka egy pillanatra meglepődött és csodálkozva nézett Raiszára.
  - Hát te nem tudod, mi történt?
  - Nem én.
  - Hát ez hülye! - mondta Nyinka, azzal félrelökte Raiszát és kiugrott az
  utcára.



  8


  Dunya mama vonszolta a zsákmányát. Nem volt könnyű teher az egyszer biztos.
  Csak a só nyomott tizenöt kilót, aztán a harminchat szappan, egyenként negyven
  dekával. No meg hozzá a két kiló élesztő, a fogpor, az 5-ös számú Tánya baba
  (ráadásul kalapban) és még a zsák is nyomott vagy egy kilót. Akárhogy is
  számoljuk, szép kis súly kerekedett ki. Ahogy haladt, az öregasszony egyre
  gyakrabban állt meg pihenni, a zsákjával nekitámaszkodott az út menti
  kerítéseknek. Nem hiába mondják azonban, hogy a saját teher nem teher. A
  sikeres beszerzés tudata megsokszorozta Dunya mama erejét. Amikor egy utolsó
  pihenő után már a kunyhója mellé ért, amikor már csak legfeljebb tíz lépés
  volt hátra, valaki durván megrántotta a zsákját hátulról.
  Dunya mama hátrafordult és meglátta Nyinka Kurzovát.
  - Mamus, rakd le szépen a zsákot, felezünk - mondta gyorsan Nyinka.
  - Hogy mi? - Dunya mama a kritikus magánéleti pillanatokban azonnal
  megsüketült mindkét fülére.
  - Elfelezzük - ismételte meg Nyinka.
  - Ugyan már miféle tejfelezés, Nyinuska? - mondta az öregasszony panaszos
  hangon. - Már tavaly eladtam a tehénkémet. Nem bírtam etetni. A kecském meg a
  télen megellett, tavasszal meg megdöglött. - Az öregasszony gyászos képpel
  bólintott és elmosolyodott.
  - Mamus, te nekem ne ködösíts a kecskéddel, hanem add elő a szappant - mondta
  Nyinka.
  - Nem - tiltakozott a mamus -, kappanom sincs. Már rég nincs.
  - Mamus - fintorodott el fáradtan Kurzova. - Osztozzunk, amíg szépen mondom.
  Vagy ha nem, akkor elveszem az egészet. Világos?
  - Lángos? Hol van nekem arra időm?
  - Mamus! - kezdte elveszteni a türelmét Nyinka, azzal elengedte a zsákot és
  egyenesen az öregasszony fülébe ordította: - Mamus, nekem beszélj, amit
  akarsz, de add ide a szappant. Minek neked annyi egyedül? Nekem ott a család,
  a gyerekek... azok is lesznek hamarosan. Tedd le a zsákot, ne huzakodj.
  - Ja, te a szappanról beszélsz? - jött rá kénytelen-kelletlen az öregasszony.
  - Hát akkor menjél Raiszához, van neki.
  - Hazudsz!
  - Te nekem ne ordibálj itt - sértődött meg a mamus -, nem vagyok én süket. Ha
  kell neked, kérjél szépen, és adok. Már hogyne adnék. Mégiscsak szomszédok
  vónánk, vagy mi. Ha mi nem segítünk egymáson, akkor ki?
  Az öregasszony letette a zsákját, és erősen próbára tette Nyinka türelmét,
  ahogy lassan kötögette kifelé, mert az ujjai nem akartak engedelmeskedni.
  Aztán bedugta a kezét, hosszasan turkált ott bent, egyenként fogdosta meg a
  szappanokat. Szeretett volna egy kisebb darabot kiválasztani, de mindegyik
  nagyobbnak tűnt neki az előzőnél. Végül felsóhajtott, kivett egyet és letette
  maga elé a fűre. Elkeseredve nézte. Persze, túl nagy volt a darab, és az
  öregasszony lelki szemeivel már látta is félbevágva. Csakhogy Nyinka
  képzeletében egészen másfajta kép jelent meg. Dunya mama még egyszer
  felsóhajtott és már kezdte is bekötözni a zsák száját.
  - Nana, mamus, álljon meg a menet! - Nyinka megint megragadta a zsákot. - Ne
  szórakozzál velem, osztozzunk becsületesen. Ami csak ott van, a fele nekem,
  fele neked. Ha nem, mind elveszem.
  - Nyinok, te viccelsz? - kezdett az anyóka komolyan nyugtalankodni. - Miért
  bántod az öreget? Még a gyerekkocsiban tologattalak, amikor ilyen kicsi
  voltál, ni. Inkább engedj el, amíg szépen vagyunk, mert különben kiabálni
  fogok.
  - Kiabálj csak, kiabálj! - mondta Nyinka, és mellbe lökte az öregasszonyt.
  - Jajj nekem! - jajdult fel az öregasszony, és a hátára esett. Nyinka
  felragadta a zsákot és futásnak eredt. Pár lépés után megtorpant, visszament,
  felvette a földről azt a szappant, amelyet kirakott neki Dunya mama, és aztán
  újra elfutott.
  De ekkor valaki hátulról megragadta a zsákot.
  - Uh, te ördögfajzat! - lendült hátra Nyinka, mert azt hitte, Dunya mama van
  mögötte. De amikor megfordult, Miska Gorskovval találta magát szembe, mögötte
  ott állt Tajka.
  - Ne siess annyira - mosolygott Miska. - Fele-fele.
  - De igen, sietek hazafele - mondta Nyinka, és maga felé rángatta a zsákot.
  - Ijj-ij-ij! - visított fel Tajka, azzal belekapaszkodott Nyinka hajába.
  - Tolvaj! - kiáltotta Nyinka, és egy nagyot rúgott Tajka hasába. Sztyepán
  Frolov kertje felől már közeledett egy nagy tömeg, élükön Vállas haladt, a
  feje fölött egy nagy cölöpöt lóbált, amelyet út közben egy kerítésből
  szaggatott ki.



  9


  Amikor Golubev elnök és Kilin pártszervező Csonkinnal a nyomukban megérkeztek
  az események helyszínére, felejthetetlen látvány tárult a szemük elé. A
  tömeggyűlés résztvevői egy rakásba gabalyodva egy sokfejű, sokkezű és soklábú
  szörnyet alkottak, amely összes fejével zúgott és lihegett, összes végtagjával
  kapálózott, mintha valamit ki akarna a saját hasából szakítani. Az egyes
  emberek csak részlegesen és másokkal összecsavarodva látszottak. Az elnöknek
  égnek állt mind a három szál megmaradt haja, amikor meglátta, hogy a tömegből
  kikászálódó Sztyepán Frolovnak két női melle van, ezek azonban a tüzetesebb
  szemrevételezés után Tajka Gorskova tulajdonának bizonyultak. Két egymástól
  elválasztott vászoncsizmás láb próbált visszatalálni a helyére, egy harmadik
  pedig, térdig felgyűrődött nadrágszárral, ámde cipő nélkül fölfelé meredt,
  akár egy antenna, rajta a bokától a térdig az időtől már megfakult tetoválás
  húzódott: "jobb láb".
  E szomorú képet az egész faluból összecsődült kutyák egészítették ki, ott
  futkostak az általános felfordulásban és megveszekedetten ugattak. Közöttük
  Csonkin, legnagyobb ámulatára, felfedezte Szerjozsa kandisznót is, aki a
  legélénkebben szaladgált, visított és röfögött, mintha be szerette volna
  bizonyítani, hogy ő a legjobb és legfőbb kutya.
  Barátját és szomszédját, Gladisevet a tömegtől távolabb fedezte fel, ott állt
  a közelharc fölött. Kuzma Matvejevics kezét a háta mögé tette, és a falubéliek
  iránti nagy részvéttel szemlélte az elszabadult indulatokat.
  - Íme, Ványa, a szemléletes példa arra, honnan is származik az az állat, aki
  nagy büszkén embernek nevezi magát.
  Gladisev Csonkinra nézett és szomorúan megcsóválta a fejét. Ekkor a tömeg a
  növénynemesítő lába elé kiköpött magából egy félig összenyomott szappant.
  - Íme, mi miatt fordulnak ki emberi mivoltukból - mutatott Gladisev minden
  bajok okozójára és undorodva belerúgott a csizmaorrával.
  Azzal odébb ment, megvetésének tárgyát maga előtt rugdosta, mintegy tudományos
  szórakozottsággal. De alig távolodott el ötlépésnyit, amikor egy kisfiú
  oldalról odaugrott, futtában felkapta azt a szánalmas kis darab
  szappandarabkát, és alig tudott elhajolni a növénynemesítő kemény keze elől,
  amint eliramodott.
  - Íme, a mai ifjúság - közölte Gladisev, és visszament Csonkin mellé -,
  reménységünk és a jövő nemzedéke. Hát ezért harcoltunk? Az országra rátámad az
  alattomos ellenség, emberek halnak meg a hazáért, és ez a suhanc elveszi egy
  öregembertől az utolsó darab szappant.
  Gladisev nagyot sóhajtott és a szemébe húzta a kalapját, de hiába várt arra,
  hogy a sors még egy ajándékot vet a lába elé.



  10


  Egy pillanatnyi zavar után Kilin és Golubev egyenlőtlen küzdelembe
  bocsátkoztak az öntudatosnak nem nevezhető magatartású tömeggel. Az elnök
  szólt a pártszervezőnek, hogy közelítsen a másik oldalról, ő maga pedig
  leszegte a fejét és belebikázott az emberrakás közepébe, ahonnan kis idő múlva
  előrángatta Nyikolaj Kurzovot, akinek elszakadt az inge, a vállához egy
  szétlapított szappancafat ragadt, a fejét pedig fehér fogpor lepte el.
  - Itt megállsz, nem mozdulsz! - rivallt rá Ivan Tyimofejevics és újból fejest
  ugrott a rakásba, de amikor elérte a mélység fenekét, megint csak Kurzovot
  halászta ki onnan, akinek most már nem csak az inge volt szakadt, de az orrát
  is szétlapították és a jobb arcán egy csizmatalp nyoma virított.
  Golubevnak galambtermészete volt, de most feldühödött. Amikor Kurzovval a
  kezében a felszínre evickélt, odavezette Csonkinhoz és megkérte:
  - Ványa, légy oly bátyám, felügyelj rá. Ha valami van, azonnal lőjél, én
  felelek érte.
  Az elnök harmadszorra is a sokfejű szörnyhöz futott, és az elnyelte.
  Kurzov, amint megérezte, hogy őrség alatt van, azonnal megnyugodott, többet
  nem mozdult, lihegve állt és ujjával feldagadt orrát tapogatta.
  Csonkin Nyúrát kereste a szemével, aki bent volt a közelharc közepén, és
  aggódott, attól félt, hogy agyonnyomják. Amikor megvillant előtte az ismerős
  ruha, nem bírta ki.
  - Nesze, fogd csak meg.
  Kurzov kezébe nyomta a puskáját és odafutott a rakáshoz, abban reménykedett,
  hogy sikerül megragadnia és kirángatnia Nyúrát. Ekkor valaki jó erősen oldalba
  lökte. Csonkin megingott, egyik lábát felemelte a földről, hogy visszanyerje
  az egyensúlyát, de ekkor kirántották a másik lábát is alóla, és beleesett az
  emberrakás közepébe. Úgy dobálták, mint faforgácsot az örvény. Hol legalulra
  került, hol feldobta az ár, hol megint a legközepén volt az izzadtságszagú és
  gázolajtól bűzlő testek között. Valaki torkon ragadta, valaki más harapta és
  karmolta, és ő is harapott és karmolt valakit.
  Akkor legalulra került és a tarkóján szánkáztatták a földön, a száját betömték
  porral, a szemét pedig fogporral, amikor pedig ettől köhögni, tüsszenteni,
  köpködni kezdett, és hátraugrott, ebben a pillanatban arca egy puha, meleg,
  ismerős valamibe merült bele.
  - Nicsak, Nyurka! - kiáltott fel tompán.
  - Ványa! - örült meg neki Nyúra, miközben valakit igyekezett elrúgni magától.
  Egyikük sem volt képes beszélni, és csak feküdtek ott, egymásba fúrták a
  fejüket, ott a tomboló spontán természet legalján, amíg valaki állon nem
  találta rúgni Csonkint. Akkor megértette, hogy ideje innen kimászni, és Nyúrát
  is húzni kezdte maga után a lábánál fogva.



  11


  - Na - mondta Kilin pártszervező, kezében a maradék közszükségleti cikket
  tartalmazó zsákkal. - Így már egészen más. Most szépen visszamentek
  összegyűlni az iroda elé, és befejezzük a gyűlést, ahogy illik. Aki másképp
  gondolja, az nem kap semmit ebből a zsákból. Menjünk, Iván Tyimofejevics.
  Kilin a vállára vetette a tetemesen megcsappant súlyú zsákot és elindult
  előre.
  Az iménti ütközet helyén Dunya mama ült a porban és sírdogált. Köszvénytől
  elgörbült megfeketedett ujjaival átfogta a fejét és sírt. Odébb feküdt a
  széttrancsírozott kartondoboz és kicsit távolabb Tánya baba, az 5-ös számú,
  kalap nélkül és leszakadt fejjel.
  Vállas az öregasszony könyöke alá nyúlt és felsegítette.
  - Menjünk, mamus - mondta. - Nem érdemes sírni, menjünk tapsolni.



  12


  Alig verődtek össze az iménti helyen, a falu határában megjelent egy porfelhő
  és gyorsan közeledett az iroda felé. A nép hátrahőkölt. A porfelhő forgott egy
  kicsit az iroda előtt, aztán leülepedett, és kibontakozott belőle egy Em-Ká. A
  nép elámult, a főnökség nyugtalan lett. Ha egyszer Em-Ká, akkor a területtől
  jött valaki. A járásban még Revkin első titkár elvtárs is kizárólag "kecskén",
  azaz motorral közlekedett.
  Az Em-Kából jegyzetfüzettel és fényképezőgéppel felszerelkezett emberek
  ugráltak ki. Az egyik hátrarohant a hátsó ajtóhoz és kitárta. Az ajtóból
  először egy igen terjedelmes fenék bukkant elő, kék ruha feszült rajta,
  azután, megjelent a fenék tulajdonosa is teljes egészében, egy hatalmas
  termetű asszony finom szövetkosztümben, fehér blúzban és egy érdemrenddel a
  bal mellén.
  - Ljuska, Ljuska - vonult végig a tömegen a suttogás, mint a falevél zizegése.

  - Erőt, egészséget, földik! - mondta harsányan a vendég és a tiszteletteljesen
  szétváló közönségen keresztül a tornác felé indult.
  A küszöbön külön odabólintott Vállasnak, aki gúnyosan nézett rá.
  - Szervusz, bátyám!
  - Jó napot, ha te is úgy gondolod - felelte Vállas.
  Ekkor az asszony észrevette a satnya termetű Jegor Mjakisevet, aki meghúzta
  magát a tömegben.
  - Jegor! - Belevetette magát a tömegbe és kirángatta középre Jegort. - Miért
  nem üdvözlöd a hites feleségedet? Talán nem örülsz?
  - Ugyan már - dörmögte Mjakisev zavartan és elnémult.
  - Ne ugyanozz itt nekem - mondta Ljuska. - Csókold meg a nejedet, olyan régen
  nem láttuk egymást! Csak először töröld meg a szájadat, mert amint látom,
  megint nyers tojást zabáltál.
  Lehajolt Mjakisevhez és odatartotta neki először az egyik orcáját, azután a
  másikat. Mjakisev piszkos ingujjába törölte a száját, majd odarakta, ahová
  mondták. Ljuska összevonta a szemöldökét.
  - Ne adj isten, még dohányszagod is van. Na nem baj, a dohányszag nem rossz
  férfiasság helyett. El sem tudom azt mondani neked, hogy mennyire hiányoztál.
  Folyton arra gondoltam, vajon hogy s mint él ott az én hites uram? Nem
  bánkódik-e egyedül a hideg ágyban? Vagy talán már belefektetett valakit, he?
  Mjakisev megrettenve nézte a feleségét, még pislogni se mert.
  - Ugyan már hová fektetne akárkit és minek? - mondta hangosan Vállas. - Hiszen
  az istállóban él a lóval.
  Valaki kuncogni kezdett a tömegben, de a többiek némán hallgattak. A
  jegyzettömbös látogatók egymásra pillantgattak. Ljuska elhallgatott és súlyos
  pillantása megállapodott Vállason.
  - Még mindig szemtelenkedsz? - kérdezte Ljuska, hangjában burkolt
  fenyegetéssel.
  - Még mindig - hagyta rá Vállas készségesen.
  - No-no - mondta Ljuska. - Vigyázz, mert betelik a pohár.
  Azzal lassan felment a lépcsőn a tornácra és bement az ajtón, amelyet Kilin
  kinyitott előtte.
  Az iroda zsúfolásig megtelt a vendégekkel. Ljuska azonnal leült az elnök
  asztalához, Kilin mellette helyezkedett el, a tudósítók a fal mellett ültek le
  sorban, Golubev pedig a széf elé állt, vállával megtámasztotta az ajtót.
  - Na mi van, főnökség, hogy éltek? - kérdezte Ljuska jókedvűen.
  - Hát hogy élnénk - tárta szét a karját a pártszervező. - Csak úgy egyszerűen,
  falusiasan. Egy kicsit hadakozunk itt a néppel.
  - Mi a baj? - érdeklődött Ljuska.
  - Hát, csak úgy - tért ki a kérdés elől Kilin. - Inkább magadról beszélj.
  Hiszen folyton a fővárosban vagy. Tán minden nap Sztálinnal teázgatsz?
  - Ha nem is minden nap, de szoktunk találkozni.
  - Na és milyen ember?
  - Hát hogy is mondjam... - gondolkodott el Ljuska. - Nagyon egyszerű ember -
  mondta, és a tudósítókra sandított -, és nagyon szerény. Amikor csak van egy
  fogadás a Kremlben, feltétlenül odahív, kezet fog velem: "Jó napot, Ljuska.
  Hogy van? Hogy szolgál az egészsége?" Nagyon figyelmes ember.
  - Figyelmes? - kérdezte az elnök élénken. - Na és, hogy néz ki?
  - Jól néz ki - mondta Ljuska, és hirtelen sírva fakadt. - Nagyon nehéz most
  neki. Mindannyiunk helyett neki kell egyedül gondolkodnia.



  13


  Ljuska szegény parasztcsaládban született és nevelkedett. Nyáron napszámban
  dolgozott, télen csak a kemencén feküdt, ki sem mozdult, mert nem volt se
  csizmája, se nadrágja. A kolhozok megalakulás előtt nem lehetett belőle híres
  fejőnő, mert az az egy szem félholt tehenük nem adott rekordmennyiségű tejet.
  Amikor pedig ez a tehénke a szűkös élelmezés következtében teljesen holt lett,
  már nem hozott semmi hasznot. Ljuska élete is hasonló szomorú eredményre
  juthatott volna, de ekkor örömteli változások következtek be. Ljuska az elsők
  között lépett be a kolhozba. Megkapta a kitelepített kulákok elkobzott
  teheneit. Igaz ugyan, hogy nem adtak már annyi tejet, mint azelőtt, de
  megszokásból azért jó bőven tejeltek. Ljuska lassacskán talpra állt. Cipőt,
  ruhát vett magának, férjhez ment Jegorhoz, belépett a pártba. Hamarosan
  mindenfelé kezdték számba venni az élmunkásokat és tervtúlteljesítőket, és
  Ljuska minden vonatkozásban megfelelt az előírásoknak. A helyi, sőt, a
  központi sajtóban is megjelentek az első cikkek Ljuska eredményeiről. De csak
  akkor lett igazán híres, amikor egy tudósító azzal a szenzációs hírrel rukkolt
  elő, hogy Ljuska, elmondása szerint (vagy a tudósító képzeletében) szakít
  nagyapái nemzedékének tehénfejési gyakorlatával, és mostantól egyszerre négy
  csöcsét fogja rángatni a teheneknek, egyik kezével is kettőt, a másikkal is
  kettőt. Na ekkor beindult az egész masina. Ljuska beszédet tartott a Kremlben
  a kolhozparasztok kongresszusán, és biztosította a jelenlévőket és személyesen
  Sztálin elvtársat is, hogy a régi, elmaradott technológiának egyszer és
  mindenkorra vége. És amikor Sztálin elvtárs azt válaszolta: "A káderek! A
  káderek!", akkor kötelezettséget vállalt, hogy a kolhozában minden fejőnőnek
  megtanítja a módszerét. "Na és meg tudja-e majd mindenki tanulni?" - kérdezte
  Sztálin elvtárs ravaszkásan. "Sztálin elvtárs, hiszen mindegyikünknek két keze
  van!" - felelte Ljuska bátran, és előrenyújtotta mindkét tenyerét. "Helyes" -
  mosolyodott el Sztálin elvtárs és bólintott. Attól kezdve Ljuskát nem is
  látták a kolhozában. Hol a Legfelsőbb Tanácsban ülésezett, hol értekezett, hol
  angol dokkmunkások küldöttségét fogadta, hol Leon Feuchtwanger íróval
  beszélgetett, hol érdemrendet vett át a Kremlben. Ljuskát szárnyára kapta a
  hírnév. Az újságok Ljuskáról írnak. A rádió Ljuskáról beszél. A filmhíradósok
  dokumentumfilmet készítenek Ljuskáról. Ljuska arcképe díszeleg az Ogonyok
  hetilap címoldalán. Vöröskatonák írnak neki leveleket, feleségül akarják
  venni.
  Ljuska egész belefáradt ebbe az életbe. Hazajön egy-két napra a szülőfalujába,
  megrángatja a csöcsöket a fényképezőgép előtt, és máris utazik tovább.
  Ülésszak a mezőgazdasági akadémián, írókkal találkozó, fellépés a forradalom
  veteránjai előtt. És az újságírók elől nincsen menekvés. Ahová Ljuska megy, ők
  is oda mennek. Számukra Ljuska is épp olyan, mint egy fejőstehén. Cikkeket,
  tárcákat írnak, dalokat szereznek róla. Már annyira megszédült, hogy maga is
  kezdte azt hinni, hogy az újságírók arra valók, hogy megírják az ő beszédeit,
  leírják az életét és fényképezgessék.
  Létrejött és egyre nagyobb méreteket öltött az úgynevezett mjakisevi mozgalom.
  A mjakisevkák (egy ilyen szó is megjelent) kötelezettségeket vállaltak, egyre
  többen lettek a legfelsőbb irányító szervek tagjai, az újságokban adták át a
  tapasztalataikat és ott díszelegtek a filmvásznon. A teheneket már nem volt ki
  fejje.



  14


  - Hát most mit kezdjek veletek? - fordult a pártszervező a néphez. -
  Összegyűltetek és itt álltok. És azt hiszitek, hogy szervezetten álltok. Én
  innét fentről semmiféle szervezettséget nem látok. Csak azt veszem észre, hogy
  mindenki hátra akarna húzódni, hogy aztán elsőnek érjen a boltba. És egyikőtök
  se röstelli magát. Legalább a falunkbéli híresség előtt szégyellnétek
  magatokat. Legendás hősünk ő nekünk. Többször is találkozott Sztálin
  elvtárssal. És tudósítók is jöttek vele. Azok pedig mindent megírhatnak.
  Tudósító elvtárs, én személyesen kérem arra - fordult az egyik vendéghez -,
  hogy mindent írjon meg és nyomtassa ki az egész Szovjetunióban. Írja meg, hogy
  a kolhozunkban nem öntudatos a nép. Mindenhol öntudatos, csak itt nem. Hadd
  szégyelljék magukat. Szétszaladtak, elkanászodtak, akárcsak egy nyáj,
  becsületszavamra. Na gyerünk, egy-kettő, csoportot alkotni, szorosabban! És ha
  nem tudtok magatoktól úgy állni, ahogy kell, akkor hallgassatok ide: a férfiak
  fogják meg egymás kezét, az asszonyok pedig álljanak be a körbe. És álljatok,
  úgy, ni. Bár így sem jó. Na és tapsolni akkor ki fog? Álljatok kart karba
  öltve. Na, így már más.
  Ekképpen Kilin rendet teremtett, és át is adta a szót Ljuskának. Ljuska
  előrelépett, hallgatott egy kicsit, aztán csöndesen, egyszerű hangon
  belekezdett.
  - Asszonyok és emberek! - mondta. - Súlyos szerencsétlenség ért bennünket. Az
  alattomos ellenség hadüzenet nélkül megtámadta országunkat. Pedig még nem is
  olyan régen barátainknak tettették magukat. Két évvel ezelőtt Moszkvában
  voltam és volt szerencsém látni az ő Ribbentroppjukat. Őszintén megmondom, nem
  gyakorolt rám semmilyen hatást. Nem szép ember, kistermetű, olyan, mint a
  mi... na mondjuk - körülnézett, kihez is hasonlítsa, pedig már jó előre
  kigondolta, kihez - hát olyasforma, mint a mi Sztyopka Frolovunk, csak hát
  persze egy kicsit eszesebb. Mosolyog, a maga sprehen zi dajcs nyelvén
  áldomásokat mond, de Kliment Jefremovics Vorosilov már akkor a fülembe súgta:
  "Te Ljuska, ne higgyél ám neki, hogy olyan szívélyes, mert valójában egy nagy
  követ tartogat a háta mögött." Most is gyakran eszembe jut, amit Kliment
  Jefremovics mondott, és arra gondolok: bizony, ezek az emberek egy nagy követ,
  egy utcakövet tartogattak a hátuk mögött. Asszonyok és férfiak! Most, amikor
  ilyen nagy szerencsétlenség történt, nincs mást tennünk, mint tömörülni a
  pártunk körül, és személyesen Sztálin elvtárs körül. Ha megint Moszkvában
  leszek, és találkozom vele, a mi szeretett Sztálin elvtársunkkal, engedjétek
  meg, hogy a nevetekben elmondjam, hogy a mi gazdaságunk minden dolgozója
  minden erejével azon lesz... ne mássz a képembe a masináddal - fordult a tömeg
  általános megelégedésére az egyik tudósítóhoz, aki a korláton lógva akarta
  lefényképezni -, oldalról vegyél le... minden erejével azon lesz, hogy még
  magasabb legyen a terméshozam. Mindent a frontnak, mindent a győzelemért!
  Elhallgatott, várt egy kicsit, összeszedte a gondolatait. Halkan folytatta.
  - Asszonyok, hozzátok külön szólok. Maholnap a férfiak, apáink, férjeink,
  testvéreink elmennek, hogy harcoljanak a szabadságunkért. A háború - az
  háború, meglehet, hogy nem mindegyik fog tudni visszatérni. De amíg odavannak,
  egyedül maradunk itt. Nehéz lesz. A gyerekek is kicsik, a kunyhót is ki kell
  takarítani, meg kell főzni, ki kell mosni, a veteményt is gondozni kell, és a
  kolhozról sem lehet megfeledkezni. Akarjuk vagy sem, mindenkinek kettő vagy
  három helyett kell dolgoznia. Maga helyett, és a férfiak helyett. De ki kell
  bírnunk, ki kell bírnunk. Férfiak! Menjetek a frontra, tegyétek a
  férfidolgotok, védjétek meg a hazát az ellenségtől utolsó csepp véretekig. És
  miattunk ne fájjon a fejetek. Mi a helyetekre állunk...
  Ljuska egyszerűen beszélt, érthetően, és a lent álló emberek hol sírtak, hol
  könnyeiken keresztül mosolyogtak. De maga Ljuska is meg-megtörölgette a
  zsebkendője sarkával a szemét. Aztán beült az összes tudósítójával az Em-Kába,
  és hatalmas porfelhőt verve elhajtott az ő magasabb szféráiba.
  A tömeggyűlés után, az ígérethez híven, szétosztották a sót, a gyufát és a
  szappant. Nyúra is megkapta az adagját, egy fél szappant, egy zacskó sót és
  két doboz gyufát. Mire hazaért, már esteledett. Csonkin az ablaknál ült, és
  egy ár meg spárga segítségével (cipészfonala nem volt) próbálta rendbehozni a
  bakancsát.
  - Ott van. - Nyúra az asztalra tette a zsákmányát. - Ezt adták.
  Csonkin nem tanúsított különösebb érdeklődést.
  - Lehet, hogy holnap mégis eljönnek - sóhajtott fel.
  - Kik? - kérdezte Nyúra.
  - Kik, kik? - haragudott meg Csonkin. - Háború van, én meg itt...
  Nyúra nem szólt semmit. Elővette a kemencéből a borsólevest, odavitte az
  asztalhoz és elsírta magát.
  - Most mi van?
  - Minek sietsz annyira a háborúba? - mondta Nyúra könnyek között. - Talán ott
  neked jobb lesz, mint velem?



  15


  Gladisev nem tudott aludni. Csak bámult bele a sötétbe, sóhajtozott,
  nyöszörgött, fogdosta magán a bolhákat. De nem a bolhák zavarták, hanem a
  gondolatai. Egy kérdés nem hagyta nyugodni. Csonkinnak a gyűlésen feltett
  ostoba kérdése összezavarta, megingatta eddig tántoríthatatlannak vélt hitét a
  tudományban és a tudományos tekintélyekben. Miért nem lett a lóból is ember?
  Tényleg, miért nem?
  Ott feküdt és töprengett Afrodité mellett, a falnak szorítva. Tényleg minden
  ló sokat dolgozik, többet, mint bármelyik majom. Lovagolnak rajta, szántanak
  vele, hatalmas terheket szállítanak. Télen-nyáron sok-sok órát dolgozik, nincs
  se szabadnapja, se ünnepnapja. Persze nem buta állat, de azok közül a lovak
  közül, amelyeket Gladisev ismert, még egyikből sem lett ember. Minthogy a
  természet eme rejtélyére nem talált semmilyen elfogadható magyarázatot,
  Gladisev nagyot sóhajtott.
  - Nem alszol? - kérdezte Afrodité hangosan suttogva.
  - De alszom - felelte Gladisev dühösen és a falnak fordult.
  Már éppen kezdett álomba merülni, amikor felébredt Heraklész és sírni kezdett.

  - Sssss - csitította Afrodité, és fel sem kelt, úgy kezdte ringatni a recsegő
  bölcsőt.
  Heraklész csak nem hallgatott el. Afrodité felült, kivette Heraklészt a
  bölcsőből és a mellére tette. A gyerek megnyugodott és cuppogni kezdett.
  Szoptatás közben Afrodité a bölcsőben matatott, talán a pelenkát cserélte ki.
  De amikor visszatette Heraklészt, az megint rázendített. Afrodité rázta a
  bölcsőt és énekelt:


  Csicsijja, aludjál,
  Herkusa, álmodjál...


  Tovább nem tudta a szöveget, úgyhogy a végtelenségig ismételgette ugyanezt:


  Csicsijja, aludjál,
  Herkusa, álmodjál...


  A gyerek végre elaludt. Elcsendesedett Afrodité is, a ház ura is kezdett
  elszenderedni. De amint behunyta a szemét, meghallotta, hogy kinyílt a külső
  ajtó. Gladisev elcsodálkozott. Csak nem hagyta nyitva? De ha úgy is lenne, ki
  jöhet ilyen későn, amikor látja, hogy a házban sötét van? Gladisev
  nyugtalankodni kezdett és fülelt.
  Lehet, hogy képzelődik. De nem. Valaki végigment a pitvaron és az előtérben
  botladozott a sötétben. A léptek közeledtek és már ki is nyílt nyikorogva az
  ajtó. Gladisev felkönyökölt és belemeredt a sötétbe. Legnagyobb csodálkozásra
  Oszoaviahim1, a herélt ló lépett be. Gladisev megrázta a fejét, hogy magához
  térjen és biztos legyen benne, nem képzelődik, de minden valóban úgy volt,
  maga Oszoaviahim állt fújtatva a szoba közepén. Gladisev jól ismerte a lovat,
  mert vele szokott árut szállítani a raktárba.
  - Szervusz, Kuzma Matvejics - szólalt meg hirtelen emberi hangon.
  - Szervusz, szervusz - felelte Gladisev tartózkodóan, mert tudatában volt,
  milyen furcsa dolog történik.
  - Azért jöttem hozzád, Kuzma Matvejics, hogy bejelentsem, mostantól emberré
  váltam és többet nem fogok árut szállítani.
  A herélt valamiért felsóhajtott, egyik lábáról a másikra állt, patkójával
  kopogott a padlón.
  - Csöndesebben, felébreszted a gyereket - szólt rá Gladisev.
  Kicsit odébb tolta Afroditét és felült az ágyban. Rettentően megörült, hogy
  talán ő az első ember, aki tanúja lehet egy ilyen csodás jelenségnek, és
  türelmetlenül kérdezte:
  - És hogy sikerült emberré válnod, Oszi?
  - Hát az úgy történt - mondta Oszoaviahim elgondolkodva -, hogy az utóbbi
  időben sokat dolgoztam. Te is tudod, a raktárból szállítottam árut, a trágyát
  sem vetettem meg, szántanom is kellett - semmire nem mondtam nemet, mindent
  elvégeztem, és az állhatatos munka eredményeképpen végre átalakultam emberré.
  - Érdekes - mondta Gladisev -, de most kivel fogok árut szállítani?
  - Hát ez már a te dolgod, Kuzma Matvejics - rázta meg a fejét a ló -,
  kénytelen leszel helyettest keresni. Vigyed a Tulipánt, belőle nem egyhamar
  lesz ember.
  - Miért nem?
  - Mert lusta, csak a botra hallgat. Amíg meg nem ütik, addig meg sem mozdul.
  Az emberré váláshoz tudod mennyit kell loholni? Hajjaj! - Felnyihogott, de
  aztán észbe kapott. - Bocsáss meg, Kuzma Matvejics, előjönnek még olykor ezek
  a lóéletből visszamaradt csökevények.
  - Sebaj, előfordul az ilyesmi - bocsátott meg neki Kuzma Matvejics. - Kíváncsi
  lennék, hogy most mihez fogsz kezdeni? A kolhozban maradsz vagy mi lesz?
  - Nem hinném - sóhajtott fel Oszoaviahim. - Nincs itt az én tehetségemmel
  semmi keresnivalóm. Azt hiszem, felmegyek Moszkvába, megmutatom magamat a
  tudós professzoroknak. Lehet, hogy előadásokat fogok tartani. Bizony, Kuzma
  Matvejics, számomra csak most kezdődik az élet. Megnősülhetnék, gyerekeim
  lehetnének, de hát sajnos nekem nem lehet.
  - Miért nem?
  - Még te kérded? - nevetett fel keserűen Oszoaviahim. - Mit csináltál velem
  nyolc évvel ezelőtt, nem emlékszel, hisz' te magad csináltad! Megfosztottál a
  faj fenntartásához szükséges szerveimtől.
  Gladisev elszégyellte magát. Zavarba jött és még el is vörösödött, még jó,
  hogy a sötétben nem látszott.
  - Bocsáss meg, Oszi barátom - mondta őszintén. - Ha tudtam volna, hogy ember
  lesz belőled, nem tettem volna. Azt hittem, ló, hát ló. Ha tudtam volna...
  - Ha tudtam volna - ismételte meg gúnyosan Oszoaviahim. - Na és a ló nem
  élőlény? Tőle talán el lehet venni az utolsó örömét? Mink moziba nem járunk,
  könyveket nem olvasunk, csak egy dolog maradt, azt is késsel...
  Gladisevnek valami szöget ütött a fejébe. Furcsán beszél ez az Oszoaviahim.
  Még alig lett belőle ember, máris kritizál. Jelentős eredmény a biológia
  szempontjából, szó se róla, de ha politikai színezetet adunk a dolognak, akkor
  az, hogy a lóból ember lesz, még nem minden. Az a kérdés, milyen ember lett, a
  mi oldalunkon áll vagy nem a mi oldalunkon. Azzal Gladisev, idejében kellő
  éberséget tanúsítva, feltett egy fogas kérdést, amivel mindent el lehet
  dönteni:
  - Ugyan mondd csak, Oszi, ha például téged kiküldenek a frontra, kinek az
  oldalán fogsz harcolni, a miénken vagy a németekén?
  Ránézett a herélt nagy együttérzéssel, és megcsóválta a fejét, amivel azt
  akarta mondani: milyen ostoba is az ember.
  - Kuzma Matvejevics, én nem mehetek a frontra egyáltalán.
  - Már miért ne mehetnél? - kérdezte Gladisev behízelgően.
  - Hát azért - haragudott meg a herélt -, mert nem tudom meghúzni a ravaszt.
  Nincs nekem ujjam.
  - Vagy úgy! - csapott Gladisev a homlokára és felébredt.
  Amikor kinyitotta a szemét, sehogy sem érette, hová lett a ló. A szoba olyan,
  mint volt, ő pedig a paplan alatt fekszik a saját ágyában, Afrodité mellett, a
  falhoz préselve. Felesége teljes súlyával ráfeküdt, nyammog és fütyül álmában,
  olyan édesen, hogy szinte undorító. Túl meleg van, nincs levegő. Gladisev
  meglökte a feleségét a vállával, de az meg sem mozdult. Még egyszer meglökte,
  de nem több sikerrel. Megdühödött, nekitámasztotta a kezét és a lábát a
  falnak, és a fenekével akkorát taszított Afroditén, hogy az majdnem lerepült
  az ágyról.
  - Mi van? Mi? - ugrott fel, nem értette, mi történt.
  - Hallod-e, Afrodité - suttogta Gladisev. - Hova lett a herélt?
  - Milyen herélt? - Afrodité rázta a fejét, próbált magához térni.
  - Hát a herélt, az Oszoaviahim - bosszankodott Gladisev, hogy ilyen értetlen a
  felesége.
  - Uramisten! - dörmögte Afrodité. - Jó ég tudja, miket beszél itt összevissza.
  Most egy lovat talált ki. Aludj inkább.
  A hasára fordult, belefúrta a fejét a párnába és azon nyomban elaludt.
  Gladisev csak feküdt, meregette a szemét a mennyezetre. Lassacskán magához
  tért, és végre megértette, hogy a heréltet álmában látta. Gladisev művelt
  ember volt. Olvasta az "Álom és álomképek" című könyvet, amelynek segítségével
  helyesen tudta értékelni a mai álmát. "Tegnap végighallgattam Csonkin
  marhaságait, ezért álmodtam ilyet" - gondolta magában. De egy szavakban
  nehezen megfogalmazható furcsa gondolat gyötörte, és nem volt képes rájönni,
  mit is jelent. Elaludni már nem tudott. Csak feküdt, forgolódott, és ahogy
  kint megvirradt, átmászott Afroditén, és elmélázva kezdte magára húzni a
  lovaglónadrágját.
  Aznap reggel Nyúra előbb ébredt, mint Iván, még sötétben. Forgolódott egy
  ideig, aztán megunta és felkelt. A fejéshez korán volt még, azt gondolta,
  lemegy a folyóra vízért. Fogta a pitvarban a vödröt és a vízhordó rudat,
  kinyitotta az ajtót és elállt a szívverése. A tornácon valaki ült.
  - Ki van ott? - kérdezte ijedten és minden eshetőségre készen visszabújt az
  ajtó mögé.
  - Ne félj, Anna, én vagyok az, Gladisev.
  Nyúra elcsodálkozott, megint résnyire nyitotta az ajtót.
  - Minek ülsz itt?
  - Csak úgy - felelte bizonytalanul Gladisev. - A párod még nem ébredt föl?
  - Ugyan már, alszik, mint a bunda - nevetett Nyúra. - Miért?
  - Van itt egy dolog.
  Gladisev kitért ki az egyenes válasz elől.
  - Felköltsem? - Nyúra tisztelte a szomszédot, mert szerinte művelt ember volt,
  és biztos volt benne, hogy akármilyen semmiség miatt nem zavarná őket.
  - Á, nem érdemes.
  - Mért nem érdemes? Felköltöm. Csak keljen föl. Úgyis ha éjjel van, egyre a
  háborúba készül, reggel meg nem lehet belé életet verni.
  Gladisev nem tiltakozott különösebben, mert az a gondolat, amit el akart
  mondani a barátjának, nem volt olyan nagyon fontos, de azért mégis olyasvalami
  volt, amit nehezen tart magában az ember.
  Egy perc múlva Csonkin egy szál gatyában kijött a tornácra.
  - Hívtál? - kérdezte ásítozva és vakarózott.
  Gladisev nem sietett. Kivárta, amíg Nyúra felveszi a vödröt és tisztes
  távolságba ér, és csak ezután kezdett bizonytalanul beszélni, mert zavarban
  volt, hogy felébresztett valakit egy ilyen semmiség miatt.
  - Tegnap a ló felől kérdeztél.
  - Melyik ló felől? - értetlenkedett Iván.
  - Hát úgy általában, hogy miért nem lesz belőle ember.
  - Jaaa - Csonkinnak derengett, hogy volt szó ilyesmiről előző nap.
  - Na - jelentette ki büszkén Gladisev. - Rájöttem, hogy a lóból miért nem lesz
  ember. Azért nem, mert nincsen neki ujja.
  - Hű de újat mondtál - felelte Csonkin. - Ezt már elég kicsi koromtól tudom,
  hogy nincsen ujja.
  - De én nem erről beszélek. Nem azt mondom, hogy nincs ujja, hanem azt, hogy
  amiatt nem lesz belőle ember, hogy nincs ujja.
  - Én meg azt mondom neked, hogy ezt mindenki tudja, hogy a lónak nincsen ujja.

  Ezen aztán jót vitatkoztak, ahogy az szokott lenni, amikor az egyik ember ezt
  mondja, a másik azt, és egyik sem próbálja megérteni a másikat, és már majdnem
  összevesztek, amikor Afrodité kilépett alsóneműben a tornácukra, és hívta az
  urát reggelizni. Kuzma Matvejics hazament anélkül, hogy a vitatkozást
  befejezték volna. Az asztalon ott sistergett a szalonnás rántotta. Gladisev
  magához húzta a serpenyőt, leült a padra. A feneke alatt valami kemény és
  egyenetlen tárgyat érzett. Felugrott és megfordult. A padon egy lópatkó
  hevert.
  - Mi ez? - kérdezte az asszonyt a patkóra mutatva.
  - Honnan tudjam? - vonta meg a vállát Afrodité. - Itt volt a küszöb mellett.
  Először ki akartam dobni, aztán arra gondoltam, talán kell...
  Még be sem fejezte, Gladisev felkapta a patkót, kiugrott az asztal mellől, és
  úgy, ahogy volt, kigombolt ingben kirohant az utcára. Már messziről meglátta,
  hogy az istálló előtt összecsődültek az emberek, köztük volt Golubev, Kilin
  pártszervező, mind a két brigádvezető és a Jegor Mjakisev, a lovász.
  - Mi történt? - érdeklődött Gladisev.
  - Megszökött a ló - világosította fel Mjakisev.
  - Melyik ló? - futott végig Gladisev hátán a hideg, mert már előre kitalálta.
  - Oszoaviahim. - A lovász bosszúsan kiköpött. - Már kijelöltük, melyik lovakat
  adjuk oda a frontra, ez is köztük volt, de éjjel összetörte a kerítést és
  elment. Az is lehet, hogy a cigányok lopták el.
  - Az is lehet - értett egyet sietve Gladisev.



  16


  Opalnyikov alezredes széttárta a kezét és szétterpesztette a lábát, amíg
  Kudlaj ezredmérnök és két technikus ráadták az ejtőernyőt. Hunyorgott. Néhány
  perc múlva fel kell szállnia az ezredével és a parancs értelmében Tiraszpol
  körzetébe repülnie. Az útvonalat ellenőrizték, megrajzolták, az instrukciókat
  az akcióban résztvevőknek megadták. Az egységek parancsnokai jelentették, hogy
  készen állnak a felszállásra. Hát ha Tiraszpol, akkor Tiraszpol, gondolta
  Opalnyikov. Nem mindegy, hol lőnek le? Márpedig lelőnek, nincs mese. A mi
  "szamaraink" nem tudnak megbirkózni az ő "messzereikkel". Jól van, mondta
  magának, nem ez a lényeg. Leéltünk harmincnégy évet, elég az. Van, akinek
  ennyi sem adatik meg. Látott már egyet s mást. De Nágyka, Nágyka... Ha a
  feleségére gondolt, még jobban elkámpicsorodott. "Várni foglak" - mondta. Na
  persze. Valaki másnak az ágyában. A kurvája! Más asszonyok, ahogy megtudták,
  hogy kitört a háború, zokogni kezdtek. De ez még egyetlen könnyet se tudott
  kisajtolni a szeméből. Csak a látszat kedvéért, de nem. Meddő fügefa. Még
  talán örül is. Az ura a fronton, ő meg szabad, mint a madár. Persze azelőtt is
  szabad volt. Mindenki átment rajta, aki csak érte. Az ember végigmegy a
  városon és lesül a bőr a pofájáról szégyenében. Az az érzése, mintha mindenki
  ujjal mutogatna rá. Nicsak, itt megy. Az ezredparancsnok. Egy egész ezred van
  a keze alatt, de az asszonyát nem képes megregulázni. A seregben minden szem
  előtt van. Rosszabb, mint egy faluban. Mindenki tud mindenkiről mindent. Arról
  az esetről is, amikor a hadbiztossal az anyagellátó raktárban hentergett, a
  régi katonaköpenyeken. Hová süllyedt! Le is akarta akkor puffantani, ki is
  vette már a pisztolyát a tokjából... De nem volt rá képes. Persze ő maga hibás
  mindenben. Ahogy Kudlaj mondja: "látja azt az embör, milyen a portéka". Úgy
  látszik, ilyen a természete. Telhetetlen. Hát akkor vesszen, aminek vesznie
  kell, menjen, ahova akar, gondolta Opalnyikov alezredes, amikor oldalkocsis
  motorján megérkezett Pahomov.
  - Alezredes elvtárs... - Pahomov kiugrott az oldalkocsiból és halántékához
  kapta a kezét.
  - Na mi a helyzet nálad? - szakította félbe Opalnyikov, és felemelte a lábát,
  hogy Kudlaj kényelmesebben tudja befűzni és összetekerni az ejtőernyő
  hevederét.
  - A repülőtéri felszerelés szerelvényre rakodása befejeződött - jelentette
  Pahomov. - Négy nap alatt, gondolom, el is jutunk Tiraszpolba.
  - Nana - mondta Opalnyikov, és a mérnök segítségével felmászott a szárnyra. -
  Akkor majd ott várunk rád Tiraszpolban.
  Beült a pilótafülkébe, fészkelődött egy kicsit, hogy kényelmesebben
  helyezkedjen el. A térdére tette a térképtáskát, gondolatban még egyszer
  végigment az útvonal első szakaszán. Felszállás. Gyülekező a várakozó zónában.
  Aztán irány kétszázötvenhét fok plusz négy fok korrekció a szél miatt. Az
  ellenőrzőpont után tizenkét fokos fordulat balra. Minden rendben, minden jól
  van, csak Nágyka... Opalnyikov felemelte a fejét. Pahomov még mindig a repülő
  mellett rostokolt, egyik lábáról a másikra állt.
  - Na mi van még, Pahomov? - figyelt föl rá az ezredparancsnok.
  - Nem tudom, mi legyen Csonkinnal - mondta a századparancsnok.
  - Milyen Csonkinnal? - ráncolta homlokát Opalnyikov értetlenül.
  - Azzal a vöröskatonával, aki az elromlott gép mellett van.
  - Jaa! - Opalnyikov a pedálra tette a lábát, ellenőrizte, könnyen mozog-e a
  kormány meg a csűrőkormány, és bekapcsolta a gyújtást. - Hát mostanáig nem
  váltották még le?
  - Nem hát - mondta Pahomov. - És a gép is ott van.
  - Az nem egy gép, az egy koporsó - legyintett Opalnyikov. - És az a Csonkin
  mit csinál ott?
  - Hát állomásozik - vonta meg a vállát Pahomov. - Azt beszélik, meg is nősült.

  Elmosolyodott, nem tudta, hogyan értékelje a harcos eme hőstettét.
  - Megnősült? - álmélkodott el Opalnyikov. Ez sehogy sem fért a fejébe.
  Ilyenkor megnősülni? Minek? Most még azzal a feleséggel se tud az ember mit
  kezdeni, aki már megvan. - Na, ha egyszer megnősült, éljen boldogan -
  határozta el. - Nincs időnk vele foglalkozni. Kudlaj! - kiáltott oda a
  mérnöknek. - Szólj az ezrednek, hogy indítsák be a motort.
  Csonkin sorsa ezzel eldőlt.



  17


  - Felteszem a káposztalevest, te pedig menj és tereld haza a tehenet.
  Nyúra bedugta a fejét a kemencébe és hangosan belefújt, szította a tüzet.
  - Mindjárt. - Csonkin épp fogporral fényesítette a zubbonyán a gombokat, nem
  nagyon akaródzott sehova se mennie.
  - Egy orosz "mindjárt" az éppen egy óra - jegyezte meg Nyúra. - Ráérsz még
  azokat a gombokat kisuvickolni.
  Nyúra nemrég jött meg Hosszúfalváról a teli táskájával, kihordta a postát,
  elfáradt és most haragudott, hogy Csonkin nem csinált ebédet.
  Csonkin letette a kefét és a zubbonyt, odament Nyúrához és hátulról két kézzel
  megragadta.
  - Menjél már - Nyúra barátságtalanul ellökte el a fenekével. Egy kicsit
  elcivakodtak. Csonkin mindennel előhozakodott, hogy még túl korán van, hogy
  fáj a dereka, de semmi se használt, végül is engedelmeskednie kellett.
  Az udvaron eljátszott egy kicsit Szerjozsával, az utcán elbeszélgetett Dunya
  mamával, aztán a háza tövében üldögélő Sapkin apóval cserélt eszmét, végül az
  iroda elé ért, ahol nagy tömeget látott, szinte csak asszonyokat. A férfiak
  közül csak Vállas volt ott, Volkov, a könyvelő és még valaki, akit Csonkin nem
  ismert. A többiek mind elmentek a frontra. A háború első hetében szinte az
  utolsó szálig elvittek mindenkit. Az összegyűltek némán meredtek a recsegő
  hangosbeszélőre.
  - Mit álltok itt? - kérdezte Csonkin Nyinka Kurzovát.
  Nyinka azonban nem válaszolt, csak a szájára tette az ujját. Ekkor a
  hangosbeszélőben valaki köhintett, és egy erős grúz akcentussal beszélő hang
  halkan azt mondta: "Elvtársak! Honfitársaim! Testvéreim! Hadseregünk és
  flottánk harcosai! Én szólok hozzátok, barátaim!"
  Csonkin felsóhajtott és nem mozdult, a hangszóróra meredt.
  A hangszóró megint köhögni kezdett, aztán valami bugyogni kezdett benne,
  mintha a mikrofon előtt álló vizet öntögetett volna, vagy hangját elnyomta
  volna a zokogás. A bugyogás sokáig tartott és nyomasztólag hatott a
  hallgatóságra. De aztán véget ért, és az akcentussal beszélő hang halkan és
  józanul folytatta:
  "A hitleri Németország június 22-én hitszegő módon lerohanta hazánkat és
  folytatja háborús cselekményeit. A Vörös Hadsereg hősies ellenállása dacára,
  annak ellenére, hogy az ellenség szárazföldi és légierejének legjobb egységei
  már szét vannak verve, és a harctéren lelték halálukat, az ellenség mégis
  folytatja előrenyomulását, és új erőket vet be a fronton. A hitleri hadsereg
  elfoglalta Lettországot, Litvánia jelentős részét, Belorusszia nyugati részét,
  Nyugat-Ukrajna egy részét. A fasiszta légierő kiterjesztette működésének
  területét és Murmanszkot, Orsát, Mogiljovot, Szmolenszkot, Kijevet, Odesszát,
  Szevasztopolt bombázza. Hazánkat komoly veszély fenyegeti..."
  Dunya mama felzokogott Csonkin háta mögött. Nyinka Kurzova szája is remegni
  kezdett, férje pár napja ment el a frontra. A többiek is mocorogni, szipogni
  kezdtek.
  Csonkin hallgatta az erős grúz akcentussal elmondott beszédet, mélyen hitt
  benne, de nem mindent értett. Ha az ellenség szárazföldi és légierejének
  legjobb egységei már szét vannak verve, és halálukat lelték, nincs miért
  aggódni. A rosszabb egységeket már könnyebb lesz szétverni. Azonkívül nem volt
  világos az a kifejezés, hogy "a harctéren lelték halálukat". Miért nem
  keresték másutt? Csonkin elképzelt egy csomó embert, amint hatalmas ismeretlen
  mezőkön bolyonganak, és a halálukat keresik. Egy pillanatra meg is sajnálta
  ezeket az embereket, pedig jól tudta, hogy nem szabad őket sajnálni. Miközben
  így töprengett, elmulasztott egy csomó mindent, amit a szónok mondott, és most
  felemelte a fejét, hogy ismét bekapcsolódjon a gondolatmenetbe.
  "A Vörös Hadsereg, a Vörös Flotta és a Szovjetunió minden polgára köteles
  megvédeni minden talpalatnyi szovjet földet, utolsó csepp véréig harcolni a
  városainkért és a falvainkért, a népünkre jellemző bátorságot,
  kezdeményezőkészséget és találékonyságot tanúsítani..."
  Mindenki hallgatott és bólogatott, és Csonkin is bólogatott. Kész volt
  harcolni, de nem tudta, hogyan és kivel. Amikor a férfiakat vitték el a
  frontra, a sorozó százados ott ült az iroda tornácán és az elnökkel
  beszélgetett. Csonkin odament hozzá, szabályszerűen jelentkezett, elmondta
  hogy így meg úgy, az meg végig se hallgatta, csak rámordult. "Őrségben áll? És
  ki adott engedélyt, hogy elhagyja az őrhelyét? Hátra arc! Őrhelyre
  futólépésben indulj!" Ez volt az egész beszélgetés. Sztálin nem mondta volna
  ezt, ő okos és figyelmes, megérti az embert. Nem hiába szereti a nép. És jól
  is tud énekelni. "Hej, csizmám, hej csizmám..." De miért énekel női hangon? A
  dal véget ért, felhangzott a taps.
  - Nagyon jó volt - hallotta Csonkin a háta mögül. Összerezzent és megfordult.
  Tajka Gorskova tátott szájjal bámulta a rádiót és közben az ostorral
  játszadozott. Most ő volt a falu pásztora, miután Ljosa Zsárovot elvitték a
  frontra.
  Csonkin körülnézett, de nem látott senki mást, hát rábámult Tajkára.
  - Nagyon jó volt, mondom, jól énekel a Ruszlanova - ismételte el Tajka.
  - Hát te, már megjöttél a tehenekkel? - csodálkozott Csonkin.
  - Már réges-rég. Miért?
  - Csak úgy.
  Csonkin csodálkozott, hogy nem vette észre, mikor jöttek meg a tehenek és
  hazaindult. Biztos a tehén is hazament egyedül, az utat elég jól ismerte. De
  azért mégis csudálatos egy dolog, hogy úgy elgondolkodott, hogy észre sem
  vette, amikor az emberek szétszéledtek. Egyébként mintha nem is széledtek
  volna szét, ott állnak, ni, mindahányan. Csak egy másik helyen. Mintha a
  Gladisev házánál lennének. Úgy is van, épp ott állnak.
  - Mit álltok itt? - kérdezte Csonkin, megint csak Nyinka Kurzovától.
  Nyinka megfordult, ránézett Csonkinra, de valahogy furcsán, mintha történt
  volna vele valami. A többiek is mind Csonkinra néztek, és úgy bámultak rá,
  mintha vártak volna tőle valamit. Csonkin zavarba jött, nem értette, mi a baj,
  végignézett magán, hátha összemaszatolta magát. Akkor a tömegből kivált Vállas
  és ölelésre tárt kézzel közeledett felé.
  - Ványa, édes egy barátom, mit állsz itt? - kiáltotta. - Gyere gyorsan,
  mutatok valamit. Olyan mozi van itt, hogy csak na!
  Azzal kézen fogta és előrevezette a magától szétváló tömegen keresztül. Végre
  elértek a szomszéd kerítéséhez, Csonkin benézett a kertbe és nem hitt a
  szemének. A nagyszerű veteményeskert, amelyet Gladisev lángelméje és
  fáradhatatlan munkája teremtett, szörnyű pusztítás nyomait mutatta. Olyan
  alaposan fel volt túrva és szét volt taposva, mintha száz elefánt vonult volna
  rajta át. Csak itt-ott lehetett felfedezni az egykori puksz földből kimeredező
  összetört csonkjait. Az általános pusztítás hátterében csak egyetlenegy, a
  csodával határos módon megmenekült bokor zöldellt buján.
  A történtekért felelős Szépségem, a tehén, alighanem csemegének hagyta meg ezt
  az utolsó bokrot, és most a kert közepéről indult is volna felé, és már el is
  érte volna, ha nem fogja erősen a szarvát a kert elkeseredett gazdája, vak
  dühtől remegve, és azzal a szilárd elhatározással, hogy az általa teremtett
  csodának legalább ezt a szánalomra méltó maradványát megmenti.
  Gladisev úgy állt a tehén előtt, akár egy torreádor, szélesre terpesztett
  lábbal, poros vászoncsizmában. Kőkeményre feszült izmait megfeszítette, hogy
  megfékezze ezt a szarvas barbárt.
  Nyúra ott állt mellette, Gladisev ingujjába kapaszkodott és vigasztalanul
  zokogott.
  - Matvejics, add vissza a tehenemet! Kérlek! Mit akarsz vele csinálni?
  - Levágom! - mondta Gladisev komoran.
  - Jaj istenem! - jajveszékelt Nyúra. - Nekem ez az egyetlen tehenem,
  Matvejics! Add vissza!
  - Levágom! - ismételte a magáét Gladisev, és a fészere felé vonszolta a
  tehenet. A tehén megmakacsolta magát és az egyetlen megmaradt puksz-bokor felé
  ácsingózott. A tornácon Afrodité szoptatta egykedvűen Heraklészt. Csonkin nem
  tudta, mihez fogjon, tanácstalanul nézett körbe.
  - Mit állsz ott, Ványa? - mosolygott rá bátorítólag Vállas. - Mentsd meg az
  állatot. Hiszen levágja. Csak odadöf a késével, és vége.
  Vállas rákacsintott a mellette álló könyvelőre, Volkovra.
  Nem akarózott Csonkinnak beleavatkozni ebbe az egészbe. De Gladisev
  megmakacsolta magát, Nyúra meg sírt. Iván kelletlenül bedugta a fejét a
  kerítés cölöpjei között.
  - Jajj! - sivított föl egy vékony női hang. Zinaida Volkova volt az, a
  könyvelő felesége. - Jajj, asszonyok, most rögtön emberölés lesz!
  Nyúra, ahogy meglátta Csonkint, felbátorodott és aktívan kezdett cselekedni.
  - Te átkozott szörnyeteg! - kiáltotta és belecsimpaszkodott ellenfele kipirult
  jobb fülébe.
  - Szóval te így! - háborodott föl Gladisev és hasba rúgta Nyúrát.
  Nyúra belezuhant a barázdába és hangosan visítani kezdett. Csonkin odalépett
  hozzá, fölé hajolt és látta, hogy nem történt semmi baja, Nyúra életben maradt
  és még meg sem sebesült.
  - Mit óbégatsz? - mondta józanul, felsegítette Nyúrát és leporolta a ruháját.
  - Senki nem bántott. Kuzma Matvejics egy kicsit megtaszajtott, de hát őt is
  meg lehet érteni. Bárki el lenne keseredve az ő helyében. Egész nyáron
  igyekezett, locsolt, úgy gondozta a kertjét, mint a saját gyermekét, és akkor
  itten ez történik. Kuzma Matvejics, te meg, az isten szerelmére, bocsássál meg
  - fordult a szomszédja felé -, de hát te is tudod, hogy a tehén nem ember,
  nincsen neki értelem a fejiben, hogy belássa, hogy ez az övé, az meg nem az
  övé, hanem ahogy meglát valami zöldet, hát rögtön nekiesik. Nyurka a minap
  felakasztotta a kerítésre a zöld kardigánját, hát nem megette azt is? Csak a
  bal ujja maradt meg belőle. Hú, te népellenség! - lendítette meg az öklét a
  tehén felé. - Engedj csak oda, szomszéd, úgy ellátom a baját, hogy többé soha
  nem fog másnak a kertjébe betévedni, az biztos.
  Azzal Csonkin rátette a kezét Gladisevére, aki Szépségem szarvát fogta.
  - Tágulj innen - mondta Gladisev, és odébb taszította Csonkint a vállával.
  - Nem tágulok biz' én - mondta Csonkin és visszaadta a taszítást. - Te meg,
  Kuzma Matvejics, add ide a tehenet, mi meg Nyurkával kifizetjük neked a kerted
  kárát.
  - Hülye! - mondta Gladisev könnyekkel a szemében. - Hogyan tudnád megfizetni a
  tudományos hőstettet? Én egy világraszóló jelentőségű hibridet akartam
  kitermeszteni, krumplit és paradicsomot együtt.
  - Megadjuk neked - bizonygatta Csonkin -, istenuccse, megadjuk. A krumplit is,
  és a paradicsomot is. Nem mindegy neked, együtt nő ki vagy külön?
  Továbbra is lökdöste a csökönyös szomszédot, és már birtokba is vette az egyik
  szarvat. Most kétfelé rángatták a tehenet, aki ezt sokkal jobban viselte, mert
  az erők kiegyenlítették egymást.
  Közeledett a döntő pillanat. Csonkin bal vállával lökdöste Gladisevet,
  Gladisev a jobb vállával viszonozta.
  A tömeg a kerítéshez tapadva visszafojtotta a lélegzetét. Afrodité áttette
  Heraklészt a másik mellére, és folytatta a szoptatást. Csönd honolt. Csak a
  küzdő felek nehéz lihegése hallatszott, no meg a tehén egykedvű sóhajai, aki
  egyre csak azt a szimpatikus zsenge hibridet szerette volna leharapni.
  A tömeg hallgatott, feszülten várta a fejleményeket.
  - Hallod-e, harcos, húzz be neki egyet - szólalt meg váratlanul jó hangosan
  Vállas. Valaki felkuncogott, de aztán elnémult.
  - Jajj, asszonyok, csukjuk be a szemünket, rögtön emberölés lesz! - kiáltotta
  átható hangon Zinaida Volkova.
  A férje ott állt tőle nem messze, és most elindult felé, utat tört a tömegben.

  - Emberölés lesz, emberölés lesz, emberölés lesz - mormogta lázasan, mintha
  varázsigét mormolna.
  Végre a könyvelő elért a feleségéhez, odébb tolta Nyinka Kurzovát, hogy helyet
  csináljon magának, és lassan, komótosan nekilendítette egyetlen kezét és egy
  akkora pofot kent le neki, hogy ha nem támogatják meg, aligha állt volna meg a
  lábán. Zinaida némán az arcához kapott mindkét kezével, aztán kezdett kifelé
  vackolódni a tömegből. A könyvelő Vállashoz fordult, és megmagyarázta, miért
  ütötte meg.
  - Hányszor mondtam már neki, ne üsd az orrod másnak a dolgába. Amikor Kolka
  Kurzov és a Kljukvinék Sztyopkája összeverekedtek, akkor is ott állt,
  bámészkodott, sopánkodott, hát nem behívták tanúskodni? Aztán amikor a bíró
  kihívta a pulpitushoz, abban a minutában elájult, alig sikerült lelket verni
  bele.
  - Hát akkor üsd végleg agyon - tanácsolta Vállas vidáman. - Akkor nem lesz kit
  beidézni a bíróságra.
  - Megölték! - kiáltotta el magát szörnyű hangon Zinaida, aki végre
  kikeveredett a tömegből, és továbbra is az arcát szorongatva, futva nekivágott
  a falunak.
  Kiáltására Csonkin és Gladisev is megfordult, és egy pillanatra gyengébben
  tartották a tehenet. Az tüstént megérezte ezt, megrázta a fejét, és az
  ellenfelek, akik nem számítottak ilyen alattomosságra, kétfelé a földre
  huppantak.
  Tudván, hogy nem lesz még egy ilyen jó alkalom, a tehén egy szempillantás
  alatt a különleges hibrid utolsó bokrának a tövében termett és ráérősen
  mozgatni kezdte az állkapcsát.
  Gladisev négykézlábra emelkedett és megbabonázva követte a tehén minden
  mozdulatát.
  - Édes jó anyukám! - tárta szét a kezét szenvedélyesen a tehén felé és térden
  csúszva közeledni kezdett hozzá. - Napsugaram, add vissza, kérlek szépen!
  A tehén sóhajtozott és csámcsogott, gyanakodva nézett Gladisevre és hátrált.
  - Add ide!
  Gladisev térden állva a tehén szája felé nyúlt. Egy pillanatra feltűnt a
  nyitott szájban az agyonrágott kis pukszból egy pici farkinca. Gladisev felé
  kapott, de abban a pillanatban a tehén egy mélyet nyelt, és a nagyszerű hibrid
  utolsó példánya örökre eltűnt a feneketlen gyomorban. Gladisev úrrá lett
  pillanatnyi bénultságán, felpattant és vadállati üvöltéssel berohant a házába.

  Ekkor Csonkin is felállt a földről. Nem nézett senkire sem, leporolta a
  nadrágját, egyik kezével megragadta a tehén szarvát, a másikat ökölbe
  szorította, és teljes erejéből pofán vágta a tehenet. A tehén megrántotta a
  fejét, de nem különösebben tiltakozott, Csonkin pedig odakiáltott Nyúrának,
  hogy nyissa ki az ajtót, majd berángatta az állatot a fészerbe.
  - Na, ezzel kész is volnánk - mondta Vállas sajnálkozó hangon, de tévedett.
  A tornácra csapzottan és vérben forgó szemmel Gladisev rontott ki. Kezében egy
  ósdi tizenhatos kaliberű puska volt. A tömeg feljajdult.
  - Mondtam, hogy emberölés lesz - mondta Zinaida, aki épp jókor érkezett
  vissza.
  Gladisev a vállához emelte a puskát és Csonkinra fogta.
  - Ványa! - kiáltott fel Nyúra kétségbeesetten.
  Csonkin megfordult. Ott állt a tehén szarvába kapaszkodva, és egyenesen
  belenézett a rá meredő puska csövébe. Megdermedt, képtelen volt megmozdulni.
  "Jó lenne inni egy kis vizet" - gondolta ostobán. Megnyalta a szája szélét.
  Elsült a puska, szárazon csattant a kakas, mintha egy ág roppant volna ketté.
  "Vége" - gondolta Csonkin. De hogyhogy nem fáj? Hogyhogy nem esik el? Miért
  húzza fel Gladisev megint a kakast? Újra egy csattanás. Hirtelen megszólalt
  Afrodité józan, megfontolt hangon:
  - Te tökkelütött, te! Hová lősz? És mivel lősz? Hiszen a puskapor már rég
  elment mind a trágyádba.
  A tömeg felbolydult. Gladisev újra felhúzta a ravaszt, aztán belenézett a
  csőbe, meggyőződött róla, hogy üres, földhöz vágta a puskát, leült a tornácra,
  a fejéhez kapott, majd felzokogott.
  Csonkin még mindig ott állt sóbálvánnyá dermedve, ujjaival a tehén szarvát
  szorongatta. Odament hozzá Nyúra, a vállára tette a kezét.
  - Menjünk, Ványa - mondta neki gyöngéden.
  Csonkin nézett Nyúrára, nem értette, mit akar tőle.
  - Mondom, menjünk haza - kiáltotta a fülébe Nyúra, mintha sükettel beszélne.
  - Ja, haza...
  Csonkin megrázta a fejét, hogy magához térjen. Megfogták a tehenet két
  oldalról, egyik az egyik szarvát, másik a másikat, és elvonszolták a
  jóllakott, és ezért egészen megszelídült tehenet.
  Gladisev a tornácon sírt. Hangosan sírt, ahogy a torkán kifért, szakadt
  trikójával törölgette a könnyeit, kilátszott megőszült szőrrel benőtt hasa.
  Csonkin nem volt képes ezt elviselni. Otthagyta a tehenet és Nyúrát, és
  visszament a legyőzött ellenfélhez.
  - Figyelj, szomszéd, hallod - mondta, és a bakancsa orrával megérintette
  Gladisev csizmáját. - Izé... szóval ne keseregjél. Én izé... szóval a háború
  véget ér, jövőre már leszerelek, és akkor teleültetjük ezzel a te pukszoddal a
  kertedet, és a Nyúráét is.
  A kibékülés jeleként megérintette Gladisev vállát. Gladisev megrándult,
  felüvöltött, megragadta Csonkin kinyújtott kezét és bele akart harapni, de
  Csonkin időben kirántotta a kezét és hátraugrott. Tisztes távolságra megállt,
  sajnálkozva nézte a növénynemesítőt, de tartott is tőle, és nem tudta, most
  mitévő legyen.
  Nyúra lépett oda hozzá és rákiabált:
  - Jaj te mamlasz, kinek beszélsz te, és kit sajnálsz? Ő talán sajnált téged,
  amikor rád fogta a puskáját? Meg akart ölni!
  - Hát az nem biztos, hogy meg akart - mondta Csonkin. - Te is látod, mennyire
  tönkre van menve. Ugyan Matvejics, hagyd; nehogy már...
  Egyik lábáról a másikra állt, de közeledni nem mert.



  18


  Vasárnap a hosszúfalvai piacon letartóztattak egy idős embert. Hosszú
  katonaköpenyt és egy kopott, páncélosoknak való fejvédőt viselt. Nem szolgált
  persze páncélosoknál, nem is állította, csak a fejét és testének egyéb részeit
  is olyan ruhával takarta, amit itt-ott, így vagy úgy talált, már ahogy az
  efféle emberek szokták. Az országban általános áruhiány volt, fejfedő meg
  különösen kevés akadt. Ezt mindenki tudta, mindenki értette, és senki nem
  fogott le senkit csak azért, mert páncélosoknak vagy pilótáknak való fejvédőt
  hordott, netán bugyonnij-sisakot, parancsnoki tányérsapkát, matrózsapkát,
  ázsiai tübitejkát, vagy kaukázusi báránybőr kucsmát. Szóval nem az volt a baj,
  hogy az öregen páncélos fejvédő volt. Nem is az, hogy krómbőr csizmát árult.
  Hanem az, hogy arra a kérdésre, mi a vezetékneve, ez az ember olyat mondott,
  hogy Mim Szvincov, akit azért küldtek a piacra, hogy a galád
  rémhírterjesztőket leleplezze, nem tehetett mást, meg kellett ragadnia az
  öreget azon a helyen, amit a nép grabancnak nevez, és be kellett vigye Oda,
  Ahova Kell. Már azért is, mert Szvincov éppen azon a bizonyos helyen szolgálat
  őrmesteri rangban, Ahol Kell. A távoli galaxisokról származó olvasókban, akik
  számára ismeretlenek a mi földi viszonyaink, jogosan merülhet fel a kérdés,
  hogy mit is jelent az, hogy Ahova Kell és Ahol Kell. Kinek kell és milyen
  célból? Ennek kapcsán a szerző a következő magyarázattal szolgál. Ama régi,
  itt elbeszélt időkben egymás mellett működött egy bizonyos Intézmény, amelyik
  ha nem is hadi, de nagyon harcias képződmény volt. Hosszú éveken keresztül
  rendkívül sikeres hadjáratot vezetett, amelynek célja saját honfitársainak a
  kiirtása volt. Az ellenfél nagyon népes volt, viszont fegyvertelen - ez a két
  állandóan érvényben lévő tényező biztosította az elsöprő és elkerülhetetlen
  sikert. Az Intézmény büntető kardja állandóan ott függött minden egyes ember
  fölött, készen arra, hogy szükség esetén lesújtson, de lesújthatott a
  legkisebb ok nélkül, találomra is. Erről az Intézményről az a hír járta, hogy
  mindent lát, mindent hall, mindent tud, és ha valami nincs rendben, azonnal
  megjelenik és közbelép. Innen jön a népi mondás: ha túl okos vagy, Oda
  kerülsz, Ahová Kell, vagy másképp: ha sokat fecsegsz, Oda kerülsz, Ahová Kell.
  Ezt a helyzetet teljesen normálisnak tartották, pedig tulajdonképpen, ha jól
  belegondolunk, miért ne legyen az ember túl okos, ha már olyannak született?
  És miért ne fecsegjen az ember, ha van kivel és van miről? Maga a szerző
  életútja során egy csomó olyan emberrel találkozott, akiket a természet mintha
  egyenesen a fecsegésre teremtett volna. Persze, fecsegésből is van ilyen meg
  olyan. Az egyik arról fecseg, amiről kell, a másik arról, amiről nem kell. Ha
  arról fecsegsz, amiről kell, mindened meglesz, és még egy kicsivel több is. Ha
  arról fecsegsz, amiről nem kell, akkor Oda kerülsz, Ahová Kell, azaz magába a
  fent leírt intézménybe. Még azt a további kiegészítést tennénk, hogy az
  Intézmény ama elv alapján működött, hogy üsd-vágd a társaidat ott bent, akkor
  a többi is félni fog ott kint. Hogy a többiek féltek-e, arról nem mondanék
  semmit, de a társak ott bent féltek bizony. Mert tényleg úgy volt, hogy amint
  a többieknél ott kint kiéleződtek az ellentétek, vagy bekövetkezett az egész
  rendszer válsága, vagy megkezdődött az általános rohadás, azonnal kiszedték a
  tömegből a saját társaikat, és vitték is Oda, Ahová Kell. És előfordult, hogy
  annyit vittek be Oda, Ahova Kell, hogy már nem is jutott nekik hely Ott, Ahol
  Kell.


  Akkor azonban, amikor Mim Szvincov őrmester elfogta a piacon a galád
  rémhírterjesztőt, bőven volt elég hely Ott, Ahol Kell. A legutóbbi négyet, aki
  még a háború előtt a maga külön útján-módján került be Oda, Ahova Kell, már
  mind továbbküldték. Az Intézmény sietve átszervezte a tevékenységét,
  alkalmazkodott a háborús idők követelményeihez. Ezt az Intézmény vezetője,
  Miljaga százados követelte meg a munkatársaitól, aki a fölötte álló vezetőktől
  kapta az instrukciót, akik viszont maguk is a legmagasabb vezetéstől kapták az
  utasítást. Az utasítás úgy hangzott, hogy Sztálin elvtárs történelmi
  jelentőségű beszédéhez kell igazodni mindenben. Ebben a történelmi jelentőségű
  beszédben többek között elhangzott az is, hogy "meg kell szerveznünk az ádáz
  harcot a hátországot szétziláló elemek, a pánikkeltők és rémhírterjesztők
  ellen, meg kell semmisíteni a kémeket, a diverzánsokat és az ellenséges
  ejtőernyősöket, és ezzel gyors és hathatós támogatást kell nyújtanunk harci
  alakulatainknak".
  Ez az idézet egy szép bekeretezett plakát formájában ott lógott Miljaga
  százados irodájában, pont vele szemben. A háta mögött viszont egy közismert
  fényképportré lógott, Sztálin kislánnyal a karján. A kislány Sztálinra
  mosolygott, Sztálin pedig a kislányra. De közben egyik szemével Miljaga
  százados tarkójára sandított, mintha meg akarná állapítani, nem motoszkálnak-e
  mögötte helytelen gondolatok.
  Hétfő reggel a százados szokás szerint percre pontosan jelent meg a
  hivatalában.
  - A pontosság a királyok udvariassága - szokta mondani beosztottjainak, és nem
  mulasztotta el hozzátenni: - Persze, átvitt értelemben.
  Hogy senki ne gyanúsíthassa azzal, hogy monarchista érzelmű.
  A százados előszobájában találta Szvincov őrmestert, aki éppen Kápának, a
  titkárnőnek ecsetelte helyzetét. Szvincov neje a gyerekekkel elutazott az
  anyjához az Altáj-hegységbe, ahonnan nem egyhamar szándékozott visszajönni,
  Szvincov maga írta meg neki, hogy ne siessen, hiszen ott mégis sokkal nagyobb
  biztonságban vannak. Mindezt azért mondta el, hogy rátérhessen mondanivalója
  második részére.
  - Kapitolina - mondta búgó hangon és egy ragadozó tekintetével nézett a
  titkárnőre. - Egy férfi nő nélkül olyan, mint egy bika tehén nélkül. -
  Hasonlatai mindig egyenesek és durvák voltak. - Egy férfi nem lehet meg sokáig
  nő nélkül. Ha velem élsz egy kicsit, adok neked egy darab igazi krepdesin
  anyagot. Élvezet is lesz, és egy ruhát is varrhatsz magadnak.
  Kápa már hozzászokott az efféle udvarláshoz, és nem bántódott meg.
  - Klim - nevetett rajta -, menj el a fürdőbe és öntsd magad nyakon hideg
  vízzel.
  - Nem segít az rajtam - sötétedett el Klim arca. - Nekem nőre van szükségem.
  Ne gondolj semmi rosszra, én rendes férfi vagyok.
  - Klim, miket beszélsz össze! - szörnyülködött Kápa.
  - Én csak azt mondom, ami az igazság. Tudom, hogy férjed van, és a századossal
  is élsz. Élj velem is egy kicsit. Három férfival jobb élni, mint kettővel.
  - Klim, te hülye vagy! - Kápa nem szerette, ha a századossal való viszonyára
  célozgattak.
  Szvincov összeráncolta a homlokát és leszegett fejjel nézett Kápára.
  - Ha nem akarsz velem élni - mondta rövid gondolkodás után -, azért még nem
  kell gorombáskodni. Nincs egy barátnőd?
  - Klim, te bármilyen nővel tudsz élni?
  - Bármilyennel.
  A beszélgetést Miljaga százados megjelenése szakította félbe. Miljaga
  századost az különböztette meg a többiektől, hogy mindig mosolygott. Kedves,
  szeretetreméltó mosolya volt. Mosolygott, amikor köszönt, mosolygott, amikor
  vallatta a letartóztatott foglyokat, mosolygott, amikor a többiek zokogtak,
  egyszóval, mindig mosolygott. Most is mosolyogva köszönt Kápának, és
  mosolyogva fordult Szvincovhoz, aki megjelentére kirúgta maga alól a széket és
  vigyázzba vágta magát az ajtónál.
  - Rám vársz?
  - Magára.
  - Gyere be.
  Átvette Kápától a szobája kulcsát és elsőnek ment be.
  Azonnal széthúzta a függönyt, kitárta a belső udvarra nyíló ablakot, és nagyot
  szippantott a friss levegőből.
  Az udvaron Filippov hadnagy tartott alaki kiképzést a személyzeti állománynak.
  A személyzeti állomány Filippov hadnagyot leszámítva öt főből állt. Normális
  időben az alaki kiképzésre soha nem jutott idő. Mindig túl sok tenni való
  volt. De most a háborús előkészületek közepette akadt egy szabad nap.
  Azonkívül utasításba is adták, hogy az alaki kiképzésre különös gondot kell
  fordítani.
  Az oszlopba rendezett öt ember a menetlépést gyakorolta. Filippov hadnagy
  oldalt kísérte őket, magasra emelte csillogó krómbőr csizmáit, imígyen
  személyes jó példájával elöl járva, buzdította beosztottait.
  - Na mi újság, Szvincov? - kérdezte a százados, de nem fordult meg.
  - Semmi. - Szvincov lustán ásított egyet. - A fiúk találtak egy elkóborolt
  lovat.
  - Milyen ló?
  - Egy herélt. Körbekérdezték, de senki nem tudja, kié.
  - Na és most hol van ez a herélt?
  - Kikötötték az udvarban egy fához.
  - Szénát kapott?
  - Minek etetnénk másnak a lovát?
  A százados megfordult és szemrehányóan nézett Szvincovra.
  - Jaj, Szvincov, Szvincov, mindjárt látni, hogy nem szereted az állatokat.
  - Az embereket sem nagyon - ismerte be Szvincov.
  - Na jó. Még valami?
  - Tegnap egy spijont fogtam, százados elvtárs.
  - Egy spiont? Egy kémet? - A százados felélénkült. - Hol van?
  - Rögtön elővezettetem.
  Szvincov kiment. A százados leült az asztalához. Egy kém, az most nagyon
  kapóra jön. A százados ránézett az előtte lógó idézetre: "meg kell semmisíteni
  a kémeket, a diverzánsokat és az ellenséges ejtőernyősöket..." "Hát ha egyszer
  megsemmisítés, akkor megsemmisítés" - gondolta a százados és rámosolygott
  önmagára.
  Elkezdte kibontani a titkos leveleket, hogy Szvincov megérkeztéig se
  vesztegesse az idejét. Volt benne mindenféle körlevél, a felettes szervek
  parancsainak kivonatai, szakértői bizottságok határozatai és különböző felelős
  értekezletek jegyzőkönyvei. A gabonabegyűjtés ellenőrzésének fokozásáról. Az
  új (hadi) kölcsönök jegyzéséről. A hadi kötelezettség alól kibújó egyének
  ellenőrzésének fokozásáról. A káderkiválasztás ellenőrzésének fokozásáról. Az
  ipari üzemek haditermelésre való átállításáról. A rémhírek és ellenrémhírek
  elleni küzdelemről.
  A ajtó kinyílt. Az irodába egy idős ember jött be, hosszú köpenyben és kopott
  páncélos fejvédőben, illetve nem jött, hanem Szvincov taszigálta hátulról. Az
  álpáncélos nemzetiségi-származási hovatartozását első pillantásra meg lehetett
  állapítani. Az öreg egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, szívélyesen
  elmosolyodott és levette a fejfedőjét. Fejét ritkás ősz pihe fedte. A fejvédőt
  a bal kezében tartva, jobb kezét a százados felé nyújtotta.
  - Eőt, egészséget, százados elvtás! - mondta raccsolva.
  - Eőt, egészséget! - felelt viccesen a százados, és a háta mögé dugta a kezét.

  A fogoly kedvesen elmosolyodott és megkérdezte, nem tartozik-e a százados
  ugyanahhoz a nemzeti kisebbséghez, amelyhez ő. A százados nem sértődött meg,
  de negatív választ adott.
  - Nahát, ki hinné! Pedig olyan értelmes arca van! - csapta össze a kezét a
  fogoly.
  Körülnézett, elvett a fal mellől egy széket, odahúzta Miljaga százados
  asztalához és leült. Ebben az irodában a látogatók általában tartózkodóbban
  viselkedtek. "Úgy látszik, az öreg még nem egészen kapisgálja, hová került" -
  gondolta a százados vidáman, de nem szólt semmit. Akkor sem szólt semmit,
  amikor a vendég otthonosan rákönyökölt az asztalra és nagy bizalommal nézett a
  százados arcába.
  - Hallgatom önt - mondta jóindulatúan.
  - Maga engem? - mosolygott a százados. - Inkább fordítsuk meg. Én hallgatom
  meg magát.
  A vendég rugalmasnak bizonyult, és elfogadta a százados javaslatát.
  - Először is megkérem, hogy küldjön ki egy embert a feleségemhez, Ciljához,
  kint ül a kapu mellett a padon, és üzenje meg neki, hogy rögtön jövök.
  A százados egy kissé elcsodálkozott és megkérdezte a foglyot, hogy honnan
  származik az az értesülése, hogy Cilja ott ül a kapunál a padon, és nincs
  valahol máshol.
  - Szívesen elmagyarázom - mondta a vendég. - Nem vagyok már olyan fiatal, hogy
  Cilja azt gondolhassa, hogy egy gój nőnél töltöttem az éjszakát.
  - Ez természetes - helyeselt élénken a százados. - De az ön kora más jellegű
  aggodalmakra is okot adhatott volna a nejének. Gyanakodhatna arra is, hogy
  szívrohamot kapott, vagy... ne adj isten, persze, nem kívánom önnek ezt a
  legcsekélyebb mértékben sem... de gondolhatott volna arra is - a százados
  szeme vidáman csillogott -, hogy magát elütötte egy autó! Na? Megtörténik az
  ilyesmi. Lássa be, az életben minden megtörténhet.
  - Ugyan, ugyan! - hadonászott a fogoly. - Az én Ciljám olyan könnyen pánikba
  esik, hogy mindig a legrosszabbra gondol.
  - Vagy úgy - mosolygott a százados rendkívül elégedetten. - Szóval az a
  véleménye, hogy hozzánk kerülni még rosszabb, mintha elütötte volna egy autó.
  Látom, hogy ön nagyon okos ember, és nagyon imponál nekem önben az, hogy
  helyesen ítéli meg a helyzetet. De ebben az esetben be kell látnia, hogy
  elhamarkodott lépés lenne elküldeni valakit a nejéhez és azzal a reménnyel
  áltatni, hogy ön hamarosan hazatér. Bizonyára tudja, hogy nem nagyon szívesen
  válunk meg a vendégeinktől, és ezt figyelembe véve csak fölöslegesen izgatnánk
  egy idős asszonyt. Ez bizonyos értelemben, hogy úgy mondjam, nem volna humánus
  cselekedet.
  - Megértem önt - helyeselt az öreg készségesen. - Nagyon is megértem. Számomra
  is öröm látni az ön arcát, parancsnok, de mégis hamarosan el kell válnunk, és
  én meg is mondom önnek, hogy milyen okból. De mindenekelőtt arra kérném, hogy
  távolítsa el ezt az idiótát.
  - Hogy mondta? - kérdezte a százados, és előre élvezte a pompás mókát. - Azt
  mondta idiótát?
  - Miért, maga szerint kicsoda? Kérdezze meg tőle, minek akaszkodott belém a
  piacon! Mi rosszat csináltam neki?
  - Igen, tényleg... - a százados odafordult az alárendeltjéhez. - Szvincov, mi
  rosszat csinált neked?
  - Mongya csak meg ő maga - mordult föl komoran Szvincov.
  - Meg is mondom - fenyegetőzött a letartóztatott. - El is mondok mindent,
  ahogy volt.
  - Örömmel hallgatom - mondta őszintén a százados. Hátranyúlt a széfbe, kivett
  belőle egy csomó formanyomtatványt és maga elé tette. Az első oldalon ez
  szerepelt:


  KIHALLGATÁSI JEGYZŐKÖNYV No......


  Neve
  Vezetéknév, keresztnév, apai név
  Születési éve
  Születési helye
  Társadalmi származása
  Nemzetisége
  Párttagsága
  Iskolai végzettsége
  Foglalkozása
  A gyanúsított férfi/nő (a megfelelő aláhúzandó)
  Beosztása
  Munkahelye


  A Szovjetunió Orosz Föderációjának
  BTK....... paragrafusa....... cikkelye szerint
  az alábbi bűnökkel gyanúsítható


  A százados kivett egy fémbögréből egy aranyhegyű töltőtollat, és aláhúzta a
  megfelelőt: "férfi", és nagy jóindulattal felnézett a vele szemben ülőre.
  - Szóval? - kérdezte.
  - Le akarja jegyezni, amit mondok? - kérdezte a vendég szinte megtisztelve.
  - Feltétlenül.
  - Hát jó, akkor írja - sóhajtott fel a gyanúsított. - Idős ember vagyok,
  tizenkét rubel a nyugdíjam, de a szememet nyitva tartom és látom, hol mit
  lehet beszerezni. Vasárnap reggel hét óra húszkor felébresztett a feleségem,
  Cilja. Felírta? Azt mondta: "Mojsa, nincs mit ennünk. Ki kell menned a piacra,
  és valamit el kell adjál. Foglalkozásomra nézve csizmadia vagyok, és mindig
  van otthon nálam egy kis bőráru. Fogtam egy régi krómbőr csizmaszárat és
  kimentem a piacra. Akkor odalép hozzám ez a maga idiótája, és megkérdezi,
  milyen jogon árulok, és azt mondja, spekuláns vagyok. Erre megmagyarázom neki,
  hogy a spekuláns az - írja föl -, aki olcsón vesz meg valamit, és drágán adja
  el. Én viszont nem veszek semmit, csak eladok. Akkor megkérdezte, hogy mi a
  nevem, és én megmondtam. Erre nyakon ragadott és behozott ide magukhoz. Körben
  meg összegyűlt a nép és mindenki azt kezdte beszélni, hogy kémet fogtak el.
  Meg kell mondjam önnek őszintén, hogy egyáltalán nem vagyok kém. Nagyon rendes
  foglalkozásom van, és mindig meg tudtam keresni a kenyérrevalót. És ha nem
  tetszik neki a nevem...
  - Mi a neve?
  - Sztálin.
  A százados összerezzent, de azon nyomban eszébe jutott, hogy el kell
  mosolyodjon.
  - Hogy mondta?
  - Jól hallotta, amit mondtam.
  A százados visszanyerte lélekjelenlétét. Volt már dolga mindenféle őrülttel,
  többek között nagyzási hóbortban szenvedőkkel is. Odakacsintott Szvincovnak,
  az megmozdította a kezét, és a névbitorló lefordult a székről - nem is kellett
  hozzá nagy erő. A fejvédője messze repült.
  - Jaj! - nyögte, miközben próbált felkelni a földről. - Jaj, parancsnok, ez a
  maga idiótája megint verekszik! Látja, még az orrom vére is eleredt. Kérem,
  hogy írja ezt is be a jegyzőkönyvbe.
  Nagy nehezen felállt, és most ott állt a százados előtt, fogta az orrát, mert
  tényleg nagy vércseppek hullottak a padlóra.
  - No nem baj - mosolygott a százados. - Eljárt a keze. De jó oka volt rá.
  Lehet, hogy egy kicsit ideges, és megsértődött, hogy idiótának nevezi. Az ő
  személyében azt a szervet is megsérti, amelyet képvisel. Arról már nem is
  beszélve, hogy olyan néven merte önmagát megnevezni, amely mindannyiunk
  számára túl drága, amelyet országunkban csak egy ember viselhet, és maga
  tudja, kiről beszélek.
  - Jaj, parancsnok! - csóválta meg a fejét a névbitorló. - Miért beszél velem
  ilyen szigorúan? El sem tudja képzelni, mi lesz magával, amikor megnézi az
  igazolványomat. Maga és a maga idiótája a saját nyelvükkel fogják felnyalni a
  véremet a padlóról. Aztán majd eljövök magukhoz és lehúzom a nadrágomat, és
  maga meg a maga idiótája csókolgatni fogják a hátsó felemet.
  Szvincov újabb ütésére megint összecsuklott. Közben a szájából kirepült a
  műfogsora, nekiütődött az ajtófélfának és kettétört. A névbitorló nyögött,
  átkulcsolta a fejét és összefüggéstelenül kiabált.
  - Szvincov - mondta a százados -, tényleg, hol az igazolványa?
  - Nem tudom, nem néztem meg - mondta Szvincov.
  - Hát nézd meg.
  Szvincov lehajolt a sértetthez, kikutatta a zsebeit és letette a százados
  asztalára a régi, gyűrött, piszkos igazolványt. A százados finnyásan
  kinyitotta, belenézett, és nem hitt a szemének. Meglehet, életében először
  hervadt le arcáról a mosoly. Hirtelen úgy tűnt neki, hogy sötét van az
  irodában, és felkapcsolta az íróasztallámpát. Az irodai tussal szépen rajzolt
  betűk ott ugráltak a szeme előtt, de sehogy sem tudta őket összerakni.
  Szlatin, Szatlin, Szaltin... nem, mégiscsak Sztálin. Sztálin, Mojszej
  Szolomonovics. Csak nem a rokona? A századost kirázta a hideg. Már látta magát
  a falhoz állítva. Jóságos isten, ez nem lehet igaz! Hiszen mintha Sztálin apja
  csizmadia lett volna!
  - Szvincov! - szólalt meg, de nem hallotta a saját hangját. - Menj ki a
  szobából!
  Szvincov kiment. De ettől még nem lett könnyebb a százados helyzete. Egy kis
  időre elvesztette az eszét, és teljesen értelmetlen tevékenységet végzett: hol
  magához húzott egy rakás papírt, hol eltolta. Aztán megragadta a
  levélnehezéket, rátette az igazolványra, ráfújt és óvatosan eltolta magától az
  asztal szélére.
  Közben a fogoly még mindig a földön feküdt. Az előbbi pózban hevert ott,
  kezével átfogta a fejét, mintha attól félt volna, hogy különben egészen leesik
  a nyakáról.
  A százados végül eltolta magáról az asztalt, vigyázzállásba vágta magát, és
  hangosan elkiáltotta magát, mintha parancsot adna ki:
  - Erőt, egészséget, Sztálin elvtárs!
  Sztálin elvette az egyik kezét az arca elől, és bizalmatlanul nézett a
  századosra.
  - Eőt, egészséget - szólalt meg óvatosan. - Már találkoztunk.
  Föl kellett volna segíteni, de a százados nem tudta rávenni magát. Remegett a
  térde, és a szájában gázolaj ízét érezte.
  - Ön... - mondta és nagyot nyelt -, Ön... - megnyalta a szája szélét -, Ön a
  Sztálin elvtárs papája?
  - Jaj, de fáj mindenem! - Sztálin négykézláb mászott a padlón, felvette előbb
  a műfogsora egyik felét, azután a másikat. - A fogaim! - nyögte, ahogy a
  törött darabokat nézte. - Te jó isten, mit fogok csinálni fogak nélkül?
  Nagy nehezen felállt és leült a századossal elé. A szemébe nézett.
  - Na mi van, te gazember, beijedtél? - kérdezte kárörvendően. - Ülj le, te
  disznó, hogy száz nyavalya essen beléd. Honnan veszek most magamnak ilyen
  fogakat?
  - Csináltatunk újat - bizonygatta a százados sietve.
  - Újat - ismételte gúnyosan az öreg. - Szeretném én azt tudni, honnan vesz
  ilyet újonnan? Ezt a fiam csinálta nekem.
  - Ezt a fogsort személyesen Sztálin elvtárs csinálta? - kérdezte a százados
  meghatottan, és kinyújtotta a kezét, hogy megérinthesse. - Szabad hozzányúlni?

  - Hülye - mondta Sztálin, és elhúzta előle a fogsort. - Csupa vér a kezed, és
  mindent meg akarsz fogni vele.
  Ekkor a százados agyában motoszkálni kezdett egy megmentő felismerés. Ha ez
  Sztálin apja, akkor Sztálinnak Joszif Mojszejevics lenne a neve. De hiszen őt
  úgy hívják... úgy hívják, hogy... Miljaga képtelen volt felidézni, mi is a
  neve a szeretett vezérnek.
  - Elnézést kérek - mondta bizonytalanul -, de úgy emlékszem, Sztálin elvtárs
  édesapjának más volt a vezetékneve. És a neve is más. - A százados lassan
  kezdett magához térni. - Tulajdonképpen miért adja ki magát Sztálin elvtárs
  papájának?
  - Mert én Sztálin elvtárs papája vagyok. Az én fiam, Zinovij Sztálin elvtárs
  Gomelban a legismertebb fogtechnikus.
  - Vagy úgy! - A századosnak visszatért a játékos kedve. - Hát, azért a
  fogtechnikusok nálunk is elég jól dolgoznak.
  Megnyomta a csengőt. Az ajtóban megjelent Kápa.
  - Szvincovot! - mondta a százados.
  - Azonnal.
  Kápa kiment.
  - Már megint ide akarja hívni azt az idiótát? - kezdett nyugtalankodni
  Sztálin. - Tudja, azt tanácsolnám, hogy ne tegye. Maga még fiatal, maga előtt
  ott az egész élet. Minek tenné tönkre a karrierjét? Hallgasson egy öregember
  tanácsára.
  - Már meghallgattam - mosolyodott el a százados.
  - Hallgasson tovább. Nem kérek pénzt a tanácsomért. Csak azt szeretném
  mondani, hogy ha valaki megtudja, hogy maga letartóztatta és megverette
  Sztálint, még ha nem is azt a Sztálint és nem is a papáját, hanem csak egy
  valamilyen Sztálint, te jóságos isten, el se tudja képzelni, mi fog történni
  magával!
  A százados elgondolkodott. Az öregnek alighanem igaza van. Tényleg kínos egy
  helyzet.
  Belépett Szvincov.
  - Hívatott, százados elvtárs?
  - Menj ki - mondta Miljaga.
  Szvincov kiment.
  - Hallgasson ide - mondta Miljaga. - Mojszej...
  - Szolomonovics - segítette ki öntudatosan Sztálin.
  - Mojszej Szolomonovics, minek viseli ezt a nevet? Hiszen nagyon jól tudja,
  kinek a neve ez.
  - Először is, ez az én nevem - mondta Mojszej Szolomonovics. - Az apám is
  Sztálin volt és a nagyapám is Sztálin volt. Még a cár előtt adták nekünk ezt a
  nevet. A nagyapámnak volt egy kis olvasztóüzeme, ahol acélt csinált, ami
  oroszul sztál. Ezért adták neki a Sztálin nevet.
  - Na de mégis kényelmetlen egy ilyen egybeesés...
  - Magának kényelmetlen, de nekem nagyon is kényelmes. Mert ha Spulman vagy
  példának okáért Ivanov lesz a nevem, akkor ez a maga idiótája annyiszor veri
  ki a fogamat, ahányszor csak jólesik neki. Mellesleg Gomelban a parancsnok már
  sokszor javasolta, hogy változtassam meg a nevemet, de én csak egy szóval
  válaszoltam neki: nem. Egyébként nagyon hasonlított magára. Nem a testvére?
  - Nincs testvérem - felelte szomorúan a százados. - Egyetlen gyerek voltam a
  családban.
  - Nagyon sajnálom magát - mondta Sztálin együttérzően. - Ha egy gyerek van a
  családban, az nagyon rossz. Könnyen egoista lehet belőle.
  Ezt a megjegyzést a százados elengedte a füle mellett. Széttépte a
  kihallgatási jegyzőkönyvet és bedobta a szemétkosárba.
  Aztán fölállt, saját kezével felemelte a földről a páncélos fejvédőt, lefújta
  róla a port és átnyújtotta a vendégnek.
  - Örülök, hogy megismerkedtünk - mosolyodott el Miljaga és kezet fogott
  Mojszej Szolomonoviccsal.
  Az viszont nem sietett a távozással. Mielőtt elhagyta volna az Intézményt,
  visszakérte a csizmaszárakat, és kért egy beutalót a járási orvosi rendelőbe,
  hogy a műfogsorát megjavítsák.
  - Ezt elintézzük.
  A százados behívta Kápát és utasította, hogy azonnal írja meg a megfelelő
  szövegű levelet.
  Kápát megdöbbentette az utasítás, mert nem tudta, mi áll a hátterében. Az
  Intézmény mindig gondosan odafigyelt az emberekre, de nem ilyen formában és
  nem ennyire!
  - Talán még egy üdülőbe is beutaltatja? - kérdezte gúnyosan.
  Az öreg ennek hallatán felélénkült, de azt kérte, egyelőre ne utalják be
  sehova.
  - Nagyon szeretek üdülni, különösen a Krímben - mondta. - A Krím a Dél
  gyöngyszeme, az egy cimesz. De attól tartok, hogy hamarosan oda is bevonulnak
  ezek a németek.
  - Na, a németek aztán alapos gyógykezelésben részesítenék - mondta Kápa
  jelentőségteljesen.
  De tüstént meg kellett bánja ezt a meggondolatlan kijelentését. Az öreg
  felháborodva méltatlankodott.
  - Úgy látom, ez a leányzó kicsit antiszemita - mondta, és szemmel láthatólag
  aggódott a lány jövőjéért. - Pedig fiatal és azt gondolom, hogy nem régi
  rendszerben nőtt föl. És biztos párttag is vagy komszomolka.
  Úgy nézett Kápára, mintha az egy szerencsétlen nyomorék lenne, sóhajtozott,
  sopánkodott, a fejét csóválta, és keserűen azt mondta, hogy ha nem változtatja
  meg a nézeteit, akkor ő is megcsókolhatja a hátsó felét. De mielőtt hozzáfogna
  ehhez a ceremóniához, meg kell törölnie a száját.
  - Mert a feleségem, Cilja nagyon féltékeny - tette hozzá magyarázólag. - És ha
  meglátja a rúzsfoltot, kitör a családi botrány.
  Kápa nem értette, mi folyik, és ránézett a századosra. Miért nem ad parancsot,
  hogy azon nyomban lőjék agyon?
  - Kápácska - mosolygott rá a százados, aki szemmel láthatólag igyekezett
  elsimítani a kellemetlen incidenst -, kérlek szépen, menjél és írd meg az
  elvtársnak azt a beutalót.
  Kápa sértődötten lebiggyesztette a szája szélét, és elment, hogy teljesítse a
  parancsot. De rögtön vissza is jött, és figyelemre se méltatva az öreget,
  megkérdezte, mi a neve. Az öreg már készségesen válaszra nyitotta a száját, de
  a százados megelőzte.
  - Nem kell a nevet beleírni - mondta sietve. - Írd azt, hogy jelen irat
  felmutatójának.
  - Semmit sem értek - mondta Kápa. - Ki ez az ember, hogy nincs neve?
  - Van nevem! - mondta az öreg.
  - Igen, van neki neve - erősítette meg a százados -, csakhogy titkos. - Külön
  rámosolygott az öregre, s aztán külön Kápára. - Menjél és írjad, ahogy
  mondtam. Jelen irat felmutatóját beutalom...
  Néhány perc múlva a százados kikísérte az öreget a kapuhoz, mintha az
  díszvendég lett volna. A kapu melletti padon tényleg ott ült egy öregasszony.
  Ölében szakadt fonott szatyrot tartott és maga elé bámult. Azonnal látszott
  rajta, hogy a várakozás megszokott állapot a számára. A várakozás óráit és
  perceit általában avval töltötte ki, hogy elsorolta, hány nagy embert adott
  népe a világnak. Most is maga elé meredt és dünnyögött, miközben az ujjain
  számolta:
  - Marx, Einstein, Spinoza, Trockij, Szverdlov, Rotschild...
  - Cilja - mondta neki Sztálin -, szeretnélek bemutatni ennek a fiatalembernek.
  Nagyon érdekes fiatalember.
  - Zsidó? - élénkült fel Cilja.
  - Nem zsidó, de nagyon érdekes fiatal...
  - Oh! - mondta Cilja a fejét csóválva, mert már nem is érdekelte Miljaga. -
  Szörnyen hülye szokásaid vannak. Ahogy új helyre költözünk, máris elrohansz
  ezekhez a gójokhoz. Miért nem tudsz magadnak rendes társaságot találni?
  - Nincs igazad, Cilja. Ez egy nagyon rendes fiatalember. Még egy kicsit
  rendesebb annál is, aki Gomelban volt. Mert az, aki Gomelban volt, három napig
  börtönben tartott, és három napig kellett magyaráznom neki, miért nem szabad
  engem börtönben tartani. Ez pedig mindjárt megértett mindent.
  Miljaga százados visszament a szobájába, odaszólt valamit békítőleg Kápának és
  átvett tőle egy levelet, amely az aznapi postájával jött. Minden bizonnyal
  névtelen levél volt. Az Intézmény nevét bal kézzel írták rá, feladó pedig nem
  szerepelt a borítékon. Nem volt ebben semmi szokatlan. A Miljaga százados
  vezette Intézménybe az állampolgárok majdnem mindig címük megjelölése nélkül
  és kevés kivételtől eltekintve bal kézzel írtak. (Kivéve a balkezeseket, ők
  általában jobb kézzel írtak.) Az efféle levelek rendszerint kisstílű
  feljelentéseket tartalmaztak. Egyik a jegyrendszert bírálta. Másik kételkedett
  benne, hogy a németeket gyorsan le tudjuk győzni. Egy harmadik hallotta, hogy
  a konyhában valaki kétes tartalmú vicceket mesélt. Egy éber elvtárs kérte,
  hogy fordítsanak kellő figyelmet a költőkre és műveikre. "A költők
  dalszövegei, példának okáért a híres sor, hogy "Sződd a selymet, elvtárs,
  sződd a lobogót" mindenhol hallható a hanglemezekről és a rádió is terjeszti
  Szovjetunió-szerte" - írta az éber elvtárs. "De figyeljünk csak oda jobban,
  egészen másképp is énekelhető, úgy, hogy "Ződ a segged, elvtárs, ződ a
  popopód". Vagy a Leninről emlékére írott dalban az "...Akkor hunyta le
  szemét"... sort úgy lehet énekelni, hogy "Akkor hunyt el a szemét"." Az éber
  elvtárs azt javasolta, hogy idézzék be a szerzőket Oda, Ahova Kell, és
  kérdezzék meg, hogy vajon mi ez, tévedés, vagy szándékos felforgatás. A levél
  írója egyúttal tudatta, hogy ezeket az égbekiáltó eseteket már jelezte a helyi
  újság felé, de mind a mai napig nem kapott választ. "Az újság makacs
  hallgatása önkéntelenül is arra enged következtetni, hogy a szerkesztő bűnös
  kapcsolatban áll az inkriminált költőkkel - írta az éber elvtárs -, és ha ez
  így van, nem lehetséges-e, hogy ez egy szerteágazó diverzáns bűnszervezet?"
  Az Intézmény becsületére legyen mondva, nem minden levél ügyében
  foganatosított intézkedéseket, hiszen ha megtette volna, nem maradt volna
  szabadlábon egyetlen ember sem az országban.
  Egyszóval, az aznapi postával érkezett levél teljesen átlagosnak nézett ki. De
  a századosnak valamiért az a sugallata támadt, hogy ebben a levélben fontos
  információ lesz. Felnyitotta a borítékot, és már az első sorokból megértette,
  hogy az előérzete nem csalt.
  "Tudatjuk, hogy falunkban, azaz Vörösfalván rejtőzik egy katonaszökevény és
  hazaáruló Csonkin Iván elvtárs, aki Beljasova Anna postás házában lakik, és
  fegyver van nála, valamint harci technika, úgymint egy darab aeroplán, amelyik
  nem vesz részt a német fasiszta megszállók elleni harcban, hanem teljesen
  haszontalanul áll a veteményeskertben a hazánk számára olyan nehéz
  megpróbáltatások perijódusában. Csonkin Iván vöröskatona, pedig a fronton
  lenne a helye, de nem harcol ott, hanem fajtalankodik, mindenféle ivászati
  tevékenységet végez és huligánkodik. Fent említett Csonkin Iván éretlen
  kijelentéseket tett és kételkedett a marxista-leninista tanításban, valamint
  Cs. Darvinnak az ember származásáról írott munkáiban, aminek eredményeképpen a
  majom emberré vált a munka által és az értelmes cselekvéstől. A fentebb
  elmondottakhoz pluszban még, elkövetett egy bűnös dolgot Beljasova Anna tehene
  révén, nevezetesen a híres helyi növénynemesítő és természettudós Gladisev
  Kuzma kertjének kiirtását, és ezekkel a cselekedeteivel Csonkin kétségtelenül
  hatalmas kárt okozott a mi szovjet tudományunknak a hibridek előállításának
  területén. Kéretik megfékezni a fékevesztett dezertőrt, és a legszigorúbb
  szovjet törvények szerint felelősségre vonni. Aminek bizonyságául: a
  Vörösfalvai Lakosok."
  A százados elolvasta a levelet és piros ceruzával aláhúzta a "katonaszökevény,
  áruló, dezertőr, Csonkin" szavakat.
  Kék ceruzával aláhúzta azt, hogy Gladisev, melléírta a margóra, hogy a
  névtelen levél írója, s utána kérdőjelet tett.
  A levél éppen jókor jött. Ideje volt, hogy a gyakorlatba ültesse át a Legfelső
  Fővezér utasításait. A százados hivatta Filippov hadnagyot.
  - Filippov - adta ki az utasítást -, vigyél magaddal annyi embert, amennyire
  szükséged van, holnap elmész Vörösfalvára, és letartóztatsz egy Csonkin nevű
  katonaszökevényt. A letartóztatási parancsot megkapod az ügyésztől. Tudd meg,
  ki az a Gladisev. Lehet, hogy még használni tudjuk valamire.



  19


  Estére teljesen beborult és eleredt az eső. Egész éjjel szakadatlanul
  zuhogott, és reggelre úgy szétáztak az utak, hogy lehetetlen volt rámenni.
  Nyúra az út szélén ment, hatalmas, apjától örökölt csizmája folyton lejött a
  lábáról, kénytelen volt a csizmaszárat fogni. Az esőtől megdagadt még a
  táskája is, és állandóan lecsúszott a válláról. Két és fél kilométert
  végigkínlódott már, amikor kiért az első útkereszteződéshez, ahol meglátott
  egy ponyvával letakart másfél tonnás autót. Körülötte szürke zubbonyos emberek
  kotorásztak. Tetőtől talpig eláztak és mocskosak voltak. Ki lapáttal, ki
  puszta kézzel tisztította az utat a kocsi előtt, az egyik pedig, két kis
  rombusszal a paroliján, az út szélén állt és dohányzott, tenyerével próbálta
  eltakarni az esőtől szétmálló maga sodorta bagót. Az autó mögül előbukkant egy
  nagydarab, langaléta katona egy farostlemezzel, amit lapátnak használt. Amikor
  a langaléta meglátta Nyúrát, aki megpróbálta kikerülni az autót, megállt és
  vörös szemöldöke alól vadállatiasan mohó szemmel meredt rá.
  - Egy asszony! - kiáltott föl elámulva, mintha egy lakatlan szigeten
  találkoztak volna.
  A szürke egyenruhás emberek félbehagyták a munkát, Nyúrára néztek és szótlanul
  bámulni kezdték. Tekintetüktől Nyúra hátrálni kezdett.
  - Te lány! - szólította meg Nyúrát az, aki dohányzott. - Messze van még
  Vörösfalva?
  - Nem, már nincs - mondta Nyúra. - Még egy kilométert mennek, aztán a dombtető
  után már meg is látják. Kit keresnek?
  - Van ott egy dezertőr, hogy a fene esne belé - magyarázta a hadnagy mellett
  álló lapátos katona.
  - Prokopov - szakította félbe a hadnagy -, ne fecsegj.
  - Nem mondtam én semmi olyat - azzal eldobta a lapátot és beült a sofőrülésre.

  Az autó nekilódult, haladt pár métert, majd megint beleragadt a sárba. Nyúra
  továbbment. Előrement egy kicsit az úton, aztán jobbra kanyarodott, és a
  bokrok alatt, lent a patak mentén hanyatt-homlok rohant vissza Vörösfalvára.
  Csonkin olyan mélyen aludt, hogy sokáig képtelen volt belé életet verni.
  Kénytelen volt hideg vizet fröcskölni az arcába. Nyúra beszámolt a sárba
  ragadt emberekről, meg arról, hogy mit mondtak a dezertőrről.
  - Hadd keressék a dezertőrjüket - rázta álomittas fejét Csonkin; képtelen volt
  megérteni, miről van szó. - Mi közöm hozzá?
  - Jaj, uramisten! - csapta össze a kezét Nyúra. - Hát nem vagy képes
  megérteni? Ki az a dezertőr? Te vagy az!
  - Én vagyok a dezertőr?
  - Talán én?
  Csonkin felült.
  - Összevissza beszélsz, Nyurka - mondta rosszallóan. - Már hogy lennék én
  dezertőr, gondolj bele. Nem szöktem meg, hanem ide irányítottak, hogy őrizzem
  az aeroplánt. Leveleket írogattam a csapatomnak, de senki váltást nem küldtek.
  Én magam a posztomról nem mehettem el, azt tiltja a szabályzat. Már hogy
  lennék én dezertőr?
  Nyúra elsírta magát és könyörgött Csonkinnak, hogy azonnal csináljon valamit,
  mert azoknak úgyse lehet semmit se bebizonyítani.
  Csonkin elgondolkodott és határozottan megrázta a fejét.
  - Nem, Nyurka, nem fogok én bújócskázni. Nincs jogom elhagyni az őrhelyemet.
  Leváltani pedig nem tud senki, legfeljebb az őrparancsnok, a felvezető, a
  csapatügyeletes és... - Csonkin gondolkodóba esett, ki más felelős személy
  tudja őt leváltani, és úgy döntött, hogy a csapatügyeletes után nem adja
  alább, és más parancsának nem veti alá magát, csak egy tábornokénak. - Vagy
  egy tábornok - fejezte be.
  Azzal öltözködni kezdett.
  - Na és most mihez fogsz kezdeni? - kérdezte Nyúra.
  - Mihez kezdhetek? - vonta meg a vállát Csonkin. - Odaállok az őrhelyemre,
  aztán próbáljon meg valaki közelíteni.
  Kint még mindig esett, úgyhogy Csonkin felvette a köpenyét, arra pedig
  felvette az övét a tölténytáskával.
  - Rájuk fogsz lőni? - kérdezte Nyúra ijedten.
  - Ha nem bántanak, akkor nem - ígérte meg Csonkin. - Ha meg bántanak, akkor ne
  csodálkozzanak.
  Nyúra Iván nyakába ugrott, átölelte, és sírni kezdett.
  - Ványa - könyörgött a könnyeit nyeldekelve -, kérlek szépen, ne ellenkezz
  velük. Megölnek.
  Csonkin megsimogatta Nyúra haját. Nedves volt az esőtől.
  - Mit csináljak, Nyúra - sóhajtotta. - Őrségben vagyok. Búcsúzzunk el
  mindenesetre.
  Összecsókolóztak háromszor, és Nyúra még keresztet is vetett rá, bár nem
  nagyon tudta, hogyan is kell.
  Csonkin a vállára vetette a puskáját, a fejébe nyomta a sapkáját és kiment. Az
  eső mintha elcsitult volna, és valahol új-Áfonyás felé halvány szivárvány
  csillant meg.
  Csonkin nagy nehezen húzkodta ki a lábát a ragadós sárból, ahogy a repülőgép
  felé ment, és közben érezte, hogy a vásott jobb bakancsa az első lépésnél
  beázott. Az eső úgy kopogott a repülő szárnyán, mintha kölest szórtak volna
  rá, a súlyos cseppek sokáig ott remegtek az olajos ponyván. Csonkin bemászott
  a jobb oldali dupla szárny alsó részére, hogy a felső megvédje az esőtől. Nem
  esett túl kényelmes ülés rajta, mert ferdén állt és csúszott is. Viszont remek
  megfigyelőpont volt, Csonkin szemmel tarthatta mindkét utat, a fentit és a
  patak menti lentit is.
  Eltelt egy óra, senki sem mutatkozott. Eltelt még másfél óra, Nyúra kihozta a
  reggelit, krumplit tejjel. Ekkor elállt az eső és előbújt a nap. Csillogtak a
  tócsák és minden csepp víz fényesen szikrázott. A nap tette-e, vagy a reggeli,
  vagy együtt mind a kettő, mindenesetre Csonkin jobb kedve derült és elmúlt az
  az érzése, hogy közvetlen veszély fenyegeti. Egy kicsit még el is szunyókált.
  - Hé, katona!
  Csonkin összerezzent és a puskájához kapott. Vállas állt a kerítésnél.
  Mezítláb volt, és mindkét nadrágszárát felgyűrte majdnem a térdéig. A vállán
  átvetve hálót vitt.
  - Keresek valakit, akivel lemehetnék a patakra horgászni - magyarázta, és
  kíváncsian nézte Csonkint.
  - Tűnj el innen - mondta Csonkin és elfordult. De azért egyik szemével Vállas
  felé sandított.
  - Hát neked mi bajod? - csodálkozott Vállas. - Haragszol rám? Ha arra
  gondolsz, amit Szerjozsáról mondtam, akkor nem kéne. Én nem is láttam, lehet,
  hogy Nyúra nem is él vele.
  Vállas felakasztotta a hálót a kerítésre, lehajolt és átdugta a lábát a
  cölöpök között. Már éppen dugta volna a másikat is, amikor Csonkin leugrott a
  szárnyról a földre.
  - Hé, hé, ne merj bemászni! Vagy lövök! - kiáltotta, és Vállasra fogta a
  puskáját.
  Vállas visszahúzódott és gyorsan leakasztotta a hálót a kerítésről.
  - Meg vagy te hibbanva, öcskös, istenuccse - mordult fel és elindult a folyó
  felé.
  Ekkor megjelent a dombtetőn a fedett autó. A sofőr nyomta a gázt és tekergette
  a kormányt. Mellette a lépcsőn az ajtóba kapaszkodva a csupa sár hadnagy állt
  és adogatta az utasításokat. A többi szürke ruhás ember tetőtől talpig sárral
  borítva, izzadtan tolta az autót. A kocsi még így is beragadt és kipörgött a
  kereke, a hátsó része hol jobbra farolt, hol balra. Vállas félrehúzódott és
  érdeklődéssel szemlélte a lenyűgöző jelenetet.
  - Hé, elvtárs, segíthetnél! - kiáltott rá rekedten a hadnagy.
  - Na persze, nincs is jobb dolgom - morogta Vállas, azzal megfordult és útjára
  eredt. De aztán mégis megállította a kíváncsiság, visszafordult és követte a
  kocsit az irodáig.



  20


  Iván Tyimofejevics Golubev az irodájában munkálkodott, a legutóbbi dekád
  szénabetakarítási beszámolóját állította össze. A beszámolót az ujjából
  szopta, mert a legutóbbi dekádban természetesen szinte alig volt
  szénabetakarítás. A férfiak a frontra indultak, az asszonyok készítették a
  holmijukat - ki törődött itt a szénával? A járási központban azonban ez nem
  számított elegendő oknak az elmaradásra, Boriszov éktelenül káromkodott a
  telefonban, és a terv teljesítését követelte. Persze pontosan tudta, hogy
  lehetetlent kér, de az elvégzett munkáról szóló papír fontosabb volt neki
  ezekben a napokban, mint maga a munka, őt is mindennek lehordták azok, akik
  fölötte álltak. Úgyhogy begyűjtötte minden kolhozból a papírokat, összeadta a
  számokat, megcsinálta a saját papírját és felküldte a területi központba, ahol
  a járási beszámolókból összeállították a maguk papírját és ez így ment egészen
  a legfelső állomásig.
  Hát ezért ült Golubev elnök most az irodájában, ahol a nagy közös papírügyhöz
  készítette a maga szerény kis hozzájárulását. Bekockázott egy nagy papírlapot,
  a táblázatba beírta a brigádvezetők nevét és mellé írta a hektárokat, a
  mázsákat, a százalékokat és a munkanapok számát. Aztán hívatta Volkov
  könyvelőt a szomszéd szobából. Volkov a fagolyós számológépen gyorsan
  összeadta az oszlopokban szereplő számokat, amelyeket aztán az elnök beírt az
  "összesen" rovatba. Azután elküldte a könyvelőt, forma szerint aláírta, ráfújt
  a frissen elkészített dokumentumra, és kinyújtotta a karját, hogy távolabbról
  is gyönyörködve szemügyre vegye. A számok tekintélyt parancsolóan néztek ki,
  és az elnök azon kapta magát, hogy maga is hinni kezdett egy kicsit ezeknek a
  számoknak. Dolga végeztével fölállt, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Karját az
  égnek emelte, odament az ablakhoz, és megdermedt, úgy, ahogy volt, égnek emelt
  karral.
  Az iroda előtt egy másfél tonnás fedett autó állt. Körülötte
  felismerhetetlenül mocskos szürke egyenruhás emberek tolongtak, ketten pedig
  máris jöttek fölfelé a tornácra vezető lépcsőn. "Értem jöttek!" - jajdult föl
  gondolatban az elnök. Bármennyire is készült előre arra, hogy szembenéz a
  sorsával, most váratlanul érte ezeknek a szürke embereknek a megjelenése.
  Annál is inkább, mert jelentkezett a frontra, és úgy tűnt, hogy a kérésének
  helyt adnak. De most mindennek vége. Az elnök föl és alá kezdett rohangálni az
  irodájában. Mihez fogjon? Menekülni értelmetlen, meg nincs is hová, a lépteik
  már a szomszéd szobából, a könyvelőtől hallatszanak. Elbújjon? Nevetséges.
  Tekintete a most elkészített papírra esett. Itt van a bűnjel! Maga írta alá az
  ítéletét. Mit csináljon? Elégesse? Csak egy megoldás maradt. Iván
  Tyimofejevics összegyűrte a papírt és begyömöszölte a szájába. Arra, hogy
  megrágja, nem maradt ideje.
  Az ajtó kitárult, ketten álltak a küszöbön. Az egyiknek, a cingárnak két
  rombusz volt a paroliján, a másiknak, amelyik úgy nézett ki, mint egy
  vadállat, két háromszög.
  A hadnagy ruhaujjával letörölte homlokáról az izzadtságot, amivel is sikerült
  teljesen összesároznia magát, és köszönt. Válaszul egy homályos értelmű
  tagolatlan nyögés hallatszott.
  A hadnagy úgy értelmezte, hogy egy szabályszerű süketnémával van dolga, és
  összeráncolta homlokát, mert nem szerette azokat az embereket, akik nem tudtak
  válaszolni a nekik feltett kérdésekre.
  - Hol van az elnök? - kérdezte zordan. - A fejes! - mondta, és a kezével egy
  nagy fejet rajzolt a levegőbe.
  - Múúú - bődült el az elnök és alázatosan mellbe bökte magát az ujjával.
  A hadnagy eleinte egy kicsit csodálkozott, mert eleddig még nem volt alkalma
  süketnéma elnökkel találkozni (nem is értette, hogyan tud beszédeket tartani a
  gyűléseken), de aztán arra gondolt, hogy ha ez van, hát ezt kell szeretni, és
  szélesen gesztikulálva elkezdett magyarázni:
  - Figyelj, van itt egy dezertőr, egy katonaszökevény, érted?
  A hadnagy minden színészi képességét latba vetve először bemutatott egy csatát
  ("piff-puff "), aztán egy embert, aki megszökik a csatamezőről. - És nekünk le
  kell... - előhúzta a pisztolytáskájából a fegyverét és az elnök hasának
  szegezte: - Fel a kezekkel!
  Az elnöknek leesett az álla, a nyálas papírdarab kiesett a szájából, azután
  megingott és a padlóra rogyott, közben a falba jól beverte a fejét.
  A hadnagy zavarba jött, ránézett az elnökre, majd az ajtóban némán álló
  katonára.
  - Az ördögbe is - dörmögte elbizonytalanodva. - Meglátta a pisztolyt és egyből
  elájult. És valamiért papírt zabál.
  Felvette földről a megrágott papírdarabot, undorodva széthajtogatta, megnézte,
  és az asztalra dobta. Megérintette a földön fekvő testet a csizmája orrával,
  aztán lehajolt hozzá és pofozni kezdte az arcát.
  - Kelj fel, hé, hallod, ne hülyéskedj!
  Megfogta a karját, kereste a pulzusát.
  - Nem világos, van pulzusa vagy nincs.
  Kigombolta a zakót, az inget, és a fülét a mellkasára tapasztotta.
  - Szvincov, ne topogj - mondta és hallgatózott.
  Ha volt is szívverés, akkor csak olyan halk, hogy nem hallatszott.
  - Na? - kérdezte Szvincov kíváncsian.
  - Nem hallom.
  A hadnagy fölállt, le akarta porolni a nadrágját, de ránézett, és megértette,
  hogy erre nincsen szükség.
  - Hallgasd meg te is, neked talán jobb a füled.
  Most Szvincov térdelt le és odatette a filét az elnök melléhez. Azután
  felemelte a fejét és megszólalt:
  - Egerek.
  - Milyen egerek? - A hadnagy nem értette.
  - A padló alatt kaparásznak - magyarázta Szvincov. - És olyan hangosan
  cincognak, mintha nem is egerek volnának. Nálam is elszaporodtak tavaly a
  padló alatt, oszt nem is értettem mingyárt, mi a helyzet, aszittem, egerek, és
  ráeresztettem a macskát. Hát azok ott úgy rávetették magukat, leették a
  farkát, épp csak hogy élve ki tudott szabadulni.
  - Szvincov, nem azt kértem, hogy az egereket füleld ki, hanem azt, hogy a
  szíve ver-e vagy sem?
  - A fene se igazodik ki rajta - felelte Szvincov. - Nem vagyok én orvos, nem
  értek hozzá. Azt hiszem, ki kell nyitni az ablakot, hogy bejöjjön a friss
  levegő. Ha él, akkor magához tér, ha meg meghótt, elkezd az orra feketedni.
  Egyébként nem lehet megállapítani.
  - A franc se érti, olyan gyenge idegzetűek manapság az emberek - mondta
  őszinte aggodalommal a hadnagy. - Miért félnek tőlünk annyira? Nem viszünk el
  mindenkit, csak ha parancs van rá. Na jól van, ördög vigye, feküdjön itt
  magának. Menj és hívd ide a szomszéd szobából a félkezűt. De csak finoman,
  mert aztán ő is beadja a kulcsot, és akkor nem marad egy szál tanúnk se.
  Szvincov kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját és behívta Volkovot. Volkov
  félénken lépte át a küszöböt, és amikor meglátta, hogy az elnök az asztal
  alatt a földön fekszik, elzöldült az arca és reszketni kezdett.
  - Ismeri ezt az embert? - intett a hadnagy fejével a földön mozdulatlanul
  elnyúlt testre.
  - Nem ismerem! - kiáltotta Volkov, és ijedtében elharapta a nyelvét.
  - Hogyhogy nem ismeri? - csodálkozott a hadnagy. - Ki ez az ember?
  - Golubev elnök - hebegte Volkov, és kezdett összezavarodni a saját
  hülyeségétől. - De én vele csak hivatalosan, a magánéleti kapcsolatok
  területén nem is beszéltünk egymással.
  - Szóval nem is beszéltek egymással - nézett rá a hadnagy kételkedve. - Hogy
  lehet az, hogy itt találkoztak, és soha egy szót sem váltottak egymással?
  - Soha... Egyet sem. Én persze nem vagyok párttag... nincs sok iskolám, én nem
  értek semmihez.
  - Majd mi megtanítunk, hogy értsél - vágta rá Szvincov azonnal.
  - Igaz, egyszer azt mondta, hogy Marx és Engels műveit egy munkásembernek
  nehéz megérteni, ahhoz, úgymond, szakirányú politikai felkészültséggel kell
  rendelkezni.
  - Úgy. És ez minden? - kérdezte a hadnagy.
  - Ez minden.
  Szvincov nehéz léptekkel odament Volkovhoz, az orra alá dugta hatalmas,
  szeplős vagy tán anyajegyekkel borított vörös öklét.
  - Na elég ebből, ne titokzatoskodj nekem, mert elferdítem az orrodat. A
  hadnagy udvariasan kérdez, te meg, te barom, udvariasan fogsz válaszolni.
  Ki tudja, mivel végződött volna a dolog, ha a hadnagynak nem jut eszébe, hogy
  egyáltalán nem azért jött ide, hogy Volkovot hallgassa ki. Leszerelte Szvincov
  gorombaságát és bejelentette Volkovnak, hogy megbízzák, hogy tanúi minőségben
  jelen legyen Csonkin katonaszökevény letartóztatásakor.



  21


  Azok heten csatárláncot alkotva mentek Vörösfalva széles főutcáján.
  Nyolcadikként, erősen lemaradva hátul kullogott Volkov könyvelő, ijedten
  tekergette a nyakát körbe, mintha attól tartott volna, hogy hátulról váratlan
  támadás éri.
  Láttukra a falu lakói házaikba rejtőztek, és óvatosan leselkedtek a függönyök
  mögül, a gyerekek abbahagyták a sírást, és a kutyák sem ugattak a kapukban.
  Olyan csönd volt, mint hajnal előtt abban az órában, amikor a későn fekvők már
  lefeküdtek, és a korán kelők még nem keltek föl.
  A függöny mögül leselkedők megdermedtek, amikor a menet a házukhoz közeledett,
  és megkönnyebbülten lélegeztek fel, amikor továbbmentek. De nem bújtak elő
  rejtekükből, hanem azt találgatták kíváncsian és rettegve, vajon hová mennek?
  Kit keresnek?
  Amikor a szürke emberek elmentek Gladisev háza előtt is, mindenki számára
  világos lett, hogy csak Csonkinért jöhettek, mert csak ez az egy ház, az
  utolsó maradt.
  - Állj! Ki vagy? - szólalt meg mindenki számára váratlanul Csonkin hangja,
  amely az addig uralkodó hosszú csöndben olyan harsánynak tűnt, hogy az egész
  falu meghallotta.
  - Jó barát - vetette oda a hadnagy, és meg sem állt. Beosztottjainak is jelt
  adott, hogy menjenek tovább.
  - Állj vagy lövök! - Csonkin fegyverén megzörrent a závár.
  - Ne lőj, le vagy tartóztatva! - kiáltotta a hadnagy, és menet közben
  kicsatolta a pisztolytáskáját.
  - Állj vagy lövök! - ismételte meg Csonkin és a vállához emelte a puskáját,
  majd leadott egy figyelmeztető lövést a levegőbe.
  - Dobd el a fegyvert!
  A hadnagy gyorsan előrántotta a pisztolyát és célzás nélkül Csonkin irányába
  lőtt. Csonkin ügyesen a repülőgép teste alá bukott, és a másik oldalon bukkant
  elő. A golyó átlyukasztotta a motorház tetejét és megrekedt benne valahol.
  Csonkin lőállásba tette a puskáját a repülő törzsének a végében, a középső
  vázborda mellett és óvatosan kidugta a fejét. A szürkék közeledtek. Most már
  mindegyiknek pisztoly volt a kezében. A fegyvertelen Volkov igyekezett minél
  távolabb tartani magát a hadnagytól, és Szvincov széles háta mögé rejtőzni.
  Csonkin nem vesztegette az időt, hanem összeillesztette a célkeresztet és a
  hadnagy állát, és meghúzta a ravaszt. Ebben a pillanatban valaki meglökte a
  könyökét, és ez megmentette a hadnagy életét. A golyó a füle mellett süvített
  el.
  - Feküdj! - kiáltotta a hadnagy és önfeláldozóan elsőként toccsant bele a
  sárba.
  Csonkin összerezzent és megfordult. Szerjozsa disznó a lövéstől megrettenve
  hátraugrott, de most újra közeledett, barátságosan, bár kissé félénken.
  - Sicc! - Csonkin igyekezett elhessegetni Szerjozsát a puskaaggyal, de
  Szerjozsa játéknak vette a mozdulatot, és ráugrott Ivánra. Nem volt könnyű
  lerázni. A szürkék ugyan lefeküdtek a parancsnokuk mellé, de bármelyik percben
  fölugorhattak, és támadásba lendülhettek.
  Elsőként a hadnagy tért magához.
  - Hé, te! - Cuppanósan elszakadt a földtől, egy kicsit fölemelkedett és
  felmutatott egy papírt. - Le vagy tartóztatva. Itt a letartóztatási parancs az
  ügyész aláírásával.
  - Tényleg maga az ügyész írta alá? - csodálkozott Csonkin.
  - Már miért csapnálak be? - sértődött meg a hadnagy nem is a maga, hanem az
  intézménye nevében. - Nem viszünk el senkit az ügyész jóváhagyása nélkül.
  - Na és az ügyész tudja a nevemet?
  - Már hogyne tudná. Te vagy Csonkin, ugye?
  - Csonkin hát, ki más.
  Még el is nevette magát, mert zavarba jött, hogy lám, milyen nagy emberek
  szakítottak maguknak időt őrá a nagy ügyeik intézése közben, megjegyezték a
  nevét és ráírták egy hivatalos papírra.
  - Na, akkor megadod magad? - érdeklődött a hadnagy.
  Csonkin gondolkodóba esett. A letartóztatási parancs hivatalos dokumentum,
  komoly dolog. De a szabályzat nem mondja ki, hogy az őrtálló katonát le lehet
  váltani letartóztatási paranccsal.
  - Nem lehet, hadnagy elvtárs, sehogy se lehet - mondta Csonkin, a legteljesebb
  együttérzés hangján. - Természetesen megértem, hogy önnek ez a feladata. Még
  ha őrparancsnok, vagy felvezető, vagy legalább csapatügyeletes lenne...
  - Vedd úgy, hogy én vagyok a csapatügyeletes - egyezett bele a hadnagy.
  - Nem, nem - mondta Csonkin. - Nálunk nincsenek ilyen magadfélék. Minden
  parancsnokot személyesen ismerek látásból, mert a kantinban dolgoztam. Érted?
  És az egyenruhád sem olyan.
  - Na jól van - haragudott meg a hadnagy. - Ha nem megy szép szóval, majd
  erővel kényszerítünk.
  Határozottan felállt és megindult Csonkin felé. Egyik kezében a pisztolyt
  tartotta, a másikban a letartóztatási parancsot, magasan a feje fölött. A
  hadnagy nyomában felálltak s óvatosan nyomultak előre a beosztottjai is.
  Volkov könyvelő a helyén maradt.
  - Hé, hé! Inkább álljatok meg! - kiabált Csonkin. - Különben lőni fogok rátok!
  Hiszen mondtam, hogy őrségben állok!
  Mindenáron el akarta kerülni a vérontást, de nem kapott választ. Csonkin
  megértette, hogy a tárgyalások kudarccal végződtek, és újra a lőállásba
  helyezte a fegyverét. Szerjozsa ott zavargott, fogával a köpenye széle után
  kapkodott. Akkor Csonkin bal kezével a hasát kezdte vakarni, és azt mormogta
  neki: "Szeer jozsa, Szr-Szr-Szr". Nem volt kényelmes fél kézzel fogni a
  puskát, viszont így már nem zavarta Szerjozsa, mert rögtön ellágyult,
  belefeküdt a sárba és égnek emelte a csülkeit. Mint minden disznó, szerette a
  kényeztetést.
  - Csonkin! - figyelmeztette a hadnagy. Közeledtében egyszerre hadonászott a
  letartóztatási paranccsal és a pisztolyával. - Eszedbe ne jusson lőni, mert
  annál rosszabb lesz.
  Lövés hallatszott. A golyó átütötte a parancsot, méghozzá pont azon a helyen,
  ahol az ügyész aláírása és pecsétje állt. A hadnagy és a beosztottjai, immár
  parancs nélkül, a földre vetették magukat.
  - Mit csináltál, de gazember! - kiáltotta a hadnagy, s majdnem sírt. -
  Tönkretettél egy dokumentumot, amit az ügyész írt alá! Átlőtted a Szovjetunió
  címerével ellátott pecsétet! Ezért még felelni fogsz!
  A soron következő lövésre kénytelen volt ismét orral a sárba bukni. Szvincov
  felé fordult, de közben igyekezett, hogy ne emelje föl a fejét.
  - Szvincov, kússz oda a másik oldalról! El kell vonni a figyelmét.
  - Igenis! - felelte Szvincov és fölemelte a fenekét, amelybe azon nyomban,
  mint egy a darázs, belefúródott egy golyó, Csonkin jóvoltából.
  Szvincov belenyomta magát a vizes földbe és embertelen hangon ordítani
  kezdett.
  - Mi van veled, Szvincov? - nyugtalankodott a hadnagy. - Megsebesültél.
  - Vá-vá-vá! - vonyított Szvincov, nem is a fájdalomtól, hanem attól való
  félelmében, hogy a sebesülése halálos.
  Csonkin éberen figyelte rejtekéből az ellenfeleit. Mind a sárban hevertek, és
  a vörösön kívül nem adtak életjelt. Mögöttük feküdt Volkov, aki teljesen
  véletlenül keveredett bele ebben a históriába.
  Csonkin a háta mögött lassú lépteket hallott.
  - Ki az? - rezzent össze.
  - Én vagyok az, Ványa - hallotta meg Nyúra hangját.
  - Nyurka! - örült meg neki. - Gyere ide. Csak ne dugd ki a fejedet, mert
  megölnek. Vakard tovább a disznót.
  Nyúra odaült a disznóhoz és vakarni kezdte a füle tövét.
  - Láttad? - kérdezte diadalmasan Csonkin.
  - Na és most mi lesz tovább? - kérdezte Nyúra csüggedten.
  - Hogyhogy tovább? - Csonkin le nem vette a szemét a sárban fekvő emberekről.
  - Hát csak feküdjenek, amíg le nem váltanak.
  - Na és ha ki kell menned?
  - Ha ki kell... - Csonkin gondolkodóba esett. Azonnal megtalálta a megoldást.
  - Akkor majd te őrködsz helyettem.
  - Na és ha besötétedik?
  - Akkor is őrködünk.
  - Te buta - sóhajtott fel Nyúra. - Hiszen mind szürke. Most is alig látni őket
  a sárban. Ha még sötét is lesz, akkor meg pláne.
  - De jól jön, hogy idejöttél károgni nekem - haragudott meg Csonkin Nyúrára,
  már ahogy az ember szokott, ha a dühét azon akarja kitölteni, aki a szemébe
  mondja a kellemetlen igazságot, mintha az igazság attól, hogy nem mondjuk ki,
  ártalmatlanabb lenne. De azért csak elgondolkodott Csonkin, kezdte sorra venni
  képzeletben a lehetséges változatokat. És ki is gondolt valamit.
  - Nyurka - mondta, jobb kedvre derülve. - Eridj a házba, hozd ki a táskádat és
  egy jó hosszú kötelet. Értetted?
  - Nem.
  - Majd később megérted. Eridjél.



  22


  Aki kíváncsi volt, hamarosan a következő jelenetet láthatta. Nyúra kijött a
  házából egy hosszú kötéllel és a nagy zöld postástáskával. A küszöb körül
  fekvő emberek mögé ment és jelt adott Csonkinnak.
  - Hé, ti ott! - kiáltotta Csonkin a rejtekhelyéről. - Most oda fog menni
  hozzátok Nyurka, adjátok oda neki a levolvereteket. Aki ellenáll, azt helyben
  lepuffantom. Világos?
  Senki sem válaszolt. Nyúra ahhoz volt szokva, hogy a halat a fejétől kell
  tisztítani. Úgyhogy odament a hadnagyhoz.
  - Takarodj innét, te szuka, vagy lelőlek - sziszegte a hadnagy, anélkül, hogy
  felemelte volna a fejét. Nyúra megállt.
  - Ványa! - kiáltotta.
  - Mi van?
  - Ez gorombáskodik!
  - Húzódj csak egy kicsit félre!
  Csonkin a hadnagyra fogta a puskáját és összehúzta a szemét a célzáshoz.
  - Hé, ne lőj! Csak vicceltem! Itt a pisztolyom.
  Magasra emelte a pisztolyt, hogy Csonkin is lássa és hátradobta, éppen Nyúra
  lába elé esett. Nyúra felvette, letörölte róla a sarat és bedobta a táskájába.

  - És te, bácsi, mire vársz? - ment oda Nyúra Szvincovhoz, aki olyan pózban
  feküdt, mintha át akarná ölelni az egész földgolyót.
  - Én nem bírok megmozdulni, kedveském - nyögte Szvincov. - Ott van a
  pisztolyom.
  Naguan rendszerű forgópisztolya tényleg ott hevert a ház tövében, ahol már
  kezdett fölszáradni a föld. Nyúra azt is bedobta a táskájába.
  - Jajj! - nyögte Szvincov. - Nem bírom!
  - Megsebesült? - aggódott Nyúra.
  - Megsebesültem, kedvesem. Be kellene kötözni engem. Elvérzek. Három kicsi
  gyerekem van. Kire maradnak?
  - Rögtön, rögtön, tűrjél még egy kicsit.
  Igaz, hogy Szvincov tisztára úgy nézett ki, mint egy vadállat, de egy normális
  emberben még a vadállat is szánalmat ébreszt, ha szenved.
  A továbbiakban már minden úgy ment, mint a karikacsapás. A kiküldött csapat
  többi tagja, feljebbvalóik jó példáját követve, zokszó nélkül engedelmeskedett
  és leadta a fegyvert. Akkor sem ellenkeztek, amikor Nyúra összekötözte őket
  egy közös kötéllel, ahogyan a hegymászók biztosítják magukat egy nehéz szikla
  megmászása előtt.



  23


  Lassan véget ért a munkanap. A dezertőr elfogására kiküldött különítménynek
  nem volt se híre, se hamva, és Miljaga százados kezdett idegeskedni. Kapa két
  teljes órát töltött a telefon mellett, már megbolondította az összes telefonos
  kisasszonyt a központban, de Vörösfalván senki nem vette föl a telefont.
  - Na mi van? - kukkantott ki folyton a parancsnok a szobájából.
  Kápa bűntudatosan vonta meg sovány vállát, mintha ő lenne az oka annak, ami
  történik, és újra tekergetni kezdte a telefon kurbliját.
  Tíz perccel a munkaidő vége előtt Kápa elkezdte a frizuráját igazgatni, bár
  nem tudta, érdemes-e. Ha a parancsnok behívja, úgyis összekócolja. De ma nem
  valószínű, hogy behívja, mert ezeket a kis szürke galambokat a Filippov
  hadnagy vezetésével elnyelte a föld, és a parancsnoknak nincsen rá ideje.
  Pontosan tizennyolc órakor az ajtó fölött élesen megszólalt a csengő. Kápa
  felugrott, és a fenekét a szokásosnál egy kicsit erősebben riszálva,
  nemhivatalos mosolyát ragyogtatva bement a századoshoz. A százados viszonozta
  a mosolyát, és felajánlotta neki, hogy tegyen egy sétát Vörösfalvára, mert
  rajta kívül nem maradt senki más a munkatársak közül, ő maga pedig nem tudja
  jelen pillanatban elhagyni az intézményt.
  - Van itt egy talált ló, ha akarod, vidd el, menjél azon - mondta a százados.
  - Nem tudok lovagolni - felelte Kápa félénken.
  - Hát akkor fuss át. Fiatal vagy, hét kilométer meg se kottyan neked.
  - Ugyan már, Afanaszij Petrovics! - sértődött meg Kápa. - Ilyen sárban nemhogy
  futni, járni se lehet.
  - Nem baj, vegyél föl gumicsizmát - mondta a százados. - Úgyis csak az egyik
  irányba kell menned, visszafelé már a többiekkel jössz kocsin. Különben is
  biztos vagyok benne, hogy már útközben szembetalálkozol velük.
  Kápa próbált tovább ellenkezni, de a százados jegesen elmosolyodott,
  vezetéknevén szólította (ami annak a jele volt, hogy nagyon ingerült), a
  napnál világosabban elmagyarázta Kápának, hogy egy hadi intézményben és
  háborús időkben állományon kívüli dolgozóként is köteles ellenvetés nélkül,
  pontosan és időben teljesíteni a szolgálati parancsokat, amit aláírásával el
  is fogadott, amikor erre a munkára felvették.
  Kápa remegő szájjal felelte, hogy "igenis!", és zokogva kirohant a szobából.
  Hazafutott a gumicsizmájáért, és út közben a legszörnyűbb esküvéssel
  megfogadta, hogy semmilyen rábeszélés, sőt semmilyen fenyegetés (még ha el is
  bocsátják) nem viheti rá soha többet az életben arra, hogy ezzel a szívtelen
  emberrel lefeküdjön arra a szörnyű, rongyos, hepehupás és tintafoltos
  szolgálati díványra.
  A parancsot mégsem tudta teljesíteni. Férje, a helyi tejüzem igazgatója, aki
  már régóta gyanakodott arra, hogy a felesége megcsalja, féltékenységi
  jelenetet rendezett és bezárta a kamrába.
  A nap már lemenőben volt, amikor Miljaga százados, aki nem bírta már várni az
  embereit, és Kápa felől sem kapott hírt, egy hatalmas lakattal bezárta a reá
  bízott Intézményt, felnyergelte a talált lovat és elindult rajta elveszett
  csapata nyomában.



  24


  A nap végére felszáradt úton a ló fürgén vitte Miljaga századost előre az
  ismeretlen felé. Időnként nekiiramodott, mert amíg állt, nagyon felgyűlt benne
  az energia, de a százados visszafogta, mert szerette volna kicsit elnyújtani a
  váratlan kirándulást. Miljaga hangulata egyre jobb lett. Gondtalanul
  nézelődött, a szürkületben beárnyékolt környéket valahogy különleges fényben
  kezdte látni. "Ó, be szép is a nálunk a természet! Hol lát az ember másutt
  ilyen fenyőfákat, nyírfákat és egyebeket!" Miljaga életében nem járt még másik
  országban, de vele született hazafiúi érzésében bizonyos volt abban, hogy
  másutt egyáltalán nem nő figyelemre méltó növényzet. "Jaj de jó! -
  örvendezett, amint dohánytól átjárt tüdejét teleszívta levegővel. - Azt
  hiszem, itt több a százalékos oxigéntartalom, mint az irodában." Az utóbbi
  időben Miljaga éjjel-nappal az irodájában volt, amivel súlyos károkat okozott
  önmagának és a hazának is. Igaz, soha nem volt túlságosan törekvő. Mindig
  közepes eredményeket produkált, mert tisztában volt avval, hogy a láthatatlan
  fronton éppen olyan veszélyes élmunkásnak lenni, mint lemaradni. A százados
  munkahelyén dolgozó ember életében előfordulnak olyan megrázó pillanatok,
  amikor győzedelmeskedik a Törvényesség. Afanaszij Miljaga két alkalommal volt
  kénytelen efféle kellemetlen időszakot átélni a pályafutása alatt. Mindkét
  alkalommal átfésülték az egész állományt legfelülről a legaljáig, de Miljaga
  nemcsak átvészelte, hanem még elő is lépett, járási osztályvezető lett. Ez
  feljogosította arra, hogy visszafogottan, de mégis optimizmussal tekintsen a
  jövőbe, azzal a reménnyel, hogy amikor legközelebb érvényesül a Törvényesség,
  akkor is túléli a tisztogatást.
  Amint így elmélkedett, észre sem vette, hogy besötétedett, és már teljes
  sötétben ért be Vörösfalvára. Amikor megállt az első háznál, a kerítés mögül
  szigorú női hangot hallott:
  - Szerjozsa, a rosseb essen beléd, hazamész magad, vagy azt akarod, hogy
  megperzseljelek egy kis égő szalmával?
  Válaszul vidám röfögés hallatszott, amiből a százados a rá és a foglalkozására
  jellemző gyakorlatnak köszönhető szokás szerint, a tények egybevetésével és
  elemzésével kikövetkeztette, hogy Szerjozsa nem emberi lény.
  - Mondd csak, te lány - szólt bele a százados a sötétbe -, nem tudod, hol
  vannak itt az embereink?
  - Miféle emberek?
  - Tudod te azt - mondta Miljaga szégyenlősen.
  A kerítés mögül nem érkezett válasz, aztán ugyanaz a női hang óvatosan
  megkérdezte:
  - És maga kicsoda?
  - Ha kíváncsi vagy, hamar megöregszel - tréfálkozott a százados.
  - Itt vannak mind bent, a házban - mondta a lány, némi gondolkodás után.
  - Bemehetek? - kérdezte a százados.
  A lány egy kicsit habozott és határozatlanul felelte:
  - Jöjjön.
  Miljaga ügyesen leugrott a lóról, odakötötte a kerítéshez, és kinyitotta a
  kertkaput. A fiatal nő (ezt még a sötétben is észrevette a százados) még
  egyszer lehordta mindennek a láthatatlan Szerjozsát, kinyitotta az ajtót és
  előreengedte a századost.
  Az elment a sötét fészerek előtt, közben folyton beakadt valamibe, ami
  csörömpölt, aztán beért az előtérbe, tapogatózva haladt előre.
  - Jobbra van az ajtó - mondta a lány.
  A százados kitapogatta a kilincset és belépett egy szobába. Hunyorogni
  kezdett, mert az asztalon egy nagy tizenkettes petróleumlámpa égett, de lassan
  hozzászokott a szeme a fényhez, és meglátta a beosztottjait hétfőnyi teljes
  létszámban. Öten egy padon ültek a fal mellett. Filippov hadnagy a kezét a
  feje alá tette, úgy aludt a padlón, a hetedik pedig, Szvincov, az ágyon feküdt
  hasmánt és halkan nyögdécselt. A szoba közepén egy vöröskatona ült világoskék
  parolival egy sámlin, a kezében szuronyos puskát tartott. Amint beléptek,
  megfordult és a századosra fogta a fegyverét.
  - Mi folyik itt? - kérdezte a százados szigorúan.
  - Ne kiabálj, felébreszted a sebesültet - mondta a katona.
  - Hát te ki vagy?
  Akkor a katona felugrott és szuronyát a százados hasának szegezte.
  - Kezeket fel!
  - Majd adok én neked kezeket fel - mosolyodott el a százados, és igyekezett
  kinyitni a pisztolytáskáját.
  - Odapörkölök neked - figyelmeztette a vöröskatona.
  Elszánt tekintetéből a százados megértette, hogy rosszul áll a szénája, és
  lassan felemelte a kezét.
  - Nyurka, vedd el a revolverét és dobd be a szütyődbe.



  25


  Eltelt már néhány nap azóta, hogy Miljaga százados ügyosztály szőrén-szálán
  eltűnt, de a járásban nem tűnt föl senkinek. Pedig nem egy tű veszett el a
  szénakazalban, hanem egy tekintélyes Intézmény, amely a többi intézmény között
  igen kiemelt helyet foglalt el. Egy olyan intézmény volt, ami nélkül egy
  lépést sem lehetett tenni, legalább is így tartották. És most eltűnt, volt,
  nincs, és senki még csak meg sem mukkant. Az emberek éltek, dolgoztak,
  születtek és meghaltak, és mindezt a megfelelő intézmény tudta nélkül, csak
  úgy maguktól és szabadon.
  Ez a botrányos helyzet a jó ég tudja, meddig tartott volna, ha a járási
  párbizottság első titkára, Revkin elvtárs nem kezdte volna úgy érezni, hogy
  valami hiányzik körülötte. Ez a furcsa érzése fokozatosan erősödött, ott
  motoszkált benne, piszkálta, mint egy szálka, és nem hagyta nyugodni, folyton
  és mindenhová elkísérte, akárhová is ment, lett légyen az a járási bizottság
  ülése, az élmunkások értekezlete, vagy a járási tanács ülésszaka, sőt még
  otthon is érezte. Képtelen volt megérteni, mi is a baja, elvesztette az
  étvágyát, szórakozott volt, olyannyira, hogy egyszer az alsónadrágját vette
  föl a felsőre, és így akart munkába indulni, még jó, hogy a sofőrje, Motya,
  tapintatosan figyelmeztette.
  És egyszer csak éjjel, amikor az ágyában feküdt és a plafont bámulta,
  sóhajtozott, egyik papiroszát a másik után szívta, a felesége, Aglája, aki
  mellette feküdt, megkérdezte:
  - Mi van veled, Andrej?
  Revkin azt hitte, hogy a felesége régen alszik, és a váratlan kérdésre majdnem
  megfulladt a füsttől.
  - Már milyen értelemben? - kérdezett vissza, köhögve.
  - Az utóbbi napokban olyan ideges lettél, megnyúlt az arcod, nem eszel semmit,
  és folyton dohányzol. Valami baj van a munkahelyeden?
  - Nincs, minden rendben van.
  - És nem vagy beteg?
  - Nem én.
  Hallgattak egy sort.
  - Andrej - szólalt meg a felesége izgatottan -, mondd meg nekem, mint
  kommunista a kommunistának, talán valami helytelen hangulatba estél?
  Revkin tíz évvel azelőtt ismerkedett meg Aglájával, mindketten a
  kolhozszervezésben dolgoztak. Aglája akkor huszonöt éves, lángoló tekintetű
  komszomolista lány volt, és azzal hódította meg Revkint, hogy éjjel-nappal le
  sem szállt a nyeregből, szilajul vágtatott hol ide, hol oda a járásban, és
  fáradhatatlanul kutatott a kulákok és szabotőrök után. Kicsi, de erős szíve
  kérlelhetetlen volt az ellenséggel szemben, akiket akkoriban nagy létszámban
  küldtek el hidegebb égtájakra. Aglája nem mindig értette, miért ilyen humánus
  a pártvonal, és miért nem lehet ezeket az embereket ott helyben
  megsemmisíteni. Most a gyermekotthon vezetője volt.
  Felesége kérdésén Revkin elgondolkodott. Elnyomta a papiroszát, rágyújtott egy
  másikra.
  - Hát igen, Glása, azt hiszem, igazad van. Tényleg valahogy helytelen
  hangulatom van.
  Megint hallgattak egy sort.
  - Andrej - mondta Aglája halkan és tántoríthatatlanul -, ha helytelen
  hangulatot érzel magadban, fel kell mindent tárnod a párt előtt, és le kell
  tenned a fegyvert.
  - Igen, ezt kell tennem - értett vele egyet Andrej. - De mi lesz a fiunkkal?
  Hiszen még csak hétéves.
  - Ne aggódj. Igazi bolseviknak fogom felnevelni. Még azt is elfelejti, mi volt
  az apja neve.
  Segített a férjének összecsomagolni a kofferját, de ideológiai megfontolásból
  nem volt hajlandó vele közös ágyban tölteni az éjszaka hátralévő részét.
  Reggel, amikor megjött az autó, Revkin megparancsolta Motyának, a sofőrnek,
  hogy vigye Oda, Ahova Kell, mert az utóbbi időben nem járt arra gyalog, és el
  sem találna oda.
  Nem kis csodálkozására, Ott, Ahol Kell, nem találta Azt, Akit Kell. Nem volt
  sem őrség, sem ügyeletes, a nagy zöld kapun egy súlyos lakat lógott. Revkin
  kopogott az ajtón, a kapun, próbált bekukucskálni a földszinti ablakon, de
  senkit sem látott.
  "Furcsa - gondolta Revkin. - Hogy lehet az, hogy egy ilyen Intézményben senki
  se legyen?"
  - Itt már vagy egy hete itt lóg ez a lakat - mondta Motya, kitalálva a
  gondolatát. - Lehet, hogy rég feloszlatták őket.
  - Nem feloszlatták, hanem likvidálták - javította ki Revkin szigorúan és
  megparancsolta, hogy hajtsanak a járási pártbizottságra.
  Útközben arra gondolt, hogy egy ilyen komoly Intézmény eltűnését tényleg nem
  lehet mással magyarázni, mint likvidálással. De ha ez így van, akkor miért nem
  értesítették? És egyáltalán, lehet-e likvidálni, ráadásul háborús időben, egy
  olyan szervezetet, amely által az állam megvédi magát a belső ellenségeitől?
  És nem lehet-e ennek az eltűnésnek a magyarázata és oka éppen ezeknek az
  ellenségeknek a felforgató tevékenysége? Hiszen bizonyára éppen most fokozzák
  a tevékenységüket!
  Revkin bezárkózott az irodájába és körbetelefonálta a szomszédos járásokat, és
  óvatos, puhatolozó kérdésekkel kiderítette, hogy Azok, Akik Kellenek, továbbra
  is léteznek, és teljesen aktívan tevékenykednek is. Ettől a hírtől nem
  könnyebbült meg. A helyzet most még zavarosabbnak tűnt. Sürgősen meg kellett
  szervezni a nyomozást.
  Felvette a telefont és kérte, hogy kapcsolják Miljaga századost.
  - Nem veszi fel - mondta a telefonos kisasszony, és Revkin csak akkor fogta
  fel, milyen ostoba volt, hogy oda telefonált. Hiszen ha Miljaga létezne, akkor
  most nem kellene telefonálnia. Na de akkor ki lesz képes kibogozni ezt a
  bonyolult ügyet, hogy Akik Kellenek, mind eltűntek, ha nem éppen Azok, Akiknek
  Kell az ilyen ügyekkel foglalkozniuk?
  "Be kell nyújtani egy tervet, hogy minden járásban két Intézmény működjön -
  gondolta a titkár. - Akkor az első végzi a munkáját, a második pedig vigyáz,
  nehogy eltűnjön az első."
  Revkin feljegyezte ezt a gondolatot az asztali naptárjába, de azonnal eszébe
  jutott egy másik is. "Na és ki fogja megfigyelni a második Intézményt? Tehát
  létre kell hozni egy harmadikat, azután egy negyediket, és így tovább a
  végtelenségig, na de akkor ki fog a többi dologgal foglalkozni?" Egy ördögi
  kör lett belőle.
  No de nem volt idő a gondolkodásra, cselekedni kellett.
  Revkin kiküldte Motyát a piacra, hogy hallgassa ki, mit beszélnek a kofák.
  Motya hamarosan visszatért és jelentette, hogy az asszonyok azt beszélik, hogy
  az Intézmény teljes létszámban kivonult Vörösfalvára egy katonaszökevény
  elfogására. Az első szál megvolt. Revkin most megint elemében érezte magát, és
  eltűnt az a megmagyarázhatatlan rossz érzése, a szálka eltűnt, mintha
  csipesszel húzták volna ki.
  Revkin telefonált Vörösfalvára. Golubev elnök vette föl a telefont (kiderült,
  hogy magához tért). Revkinnak arra a kérdésére, hogy hová tűnt a Vörösfalvára
  kiszállt különítmény, Golubev így válaszolt:
  - Hát letartóztatta őket Csonkin meg a babája.
  Elég rosszul lehetett hallani, persze, no meg nehezen is lehetett elképzelni,
  hogy egy ilyen-olyan jöttment Csonkin meg egy fehérnép képesek voltak
  letartóztatni egy csapásra mindenkit, Akit Kell. Azaz nem kell. Revkinnak úgy
  tűnt, hogy Golubev nem azt mondta, hogy "babája", hanem azt, hogy "bandája".
  - Na és terjedelmes az a banda?
  - Hát, hogy is mondjam... - habozott Golubev, és próbálta képzeletben
  felidézni Nyúra alakját -, elég rendes méretű.
  Még le sem tették a telefont, máris rémhírek kaptak szárnyra a járásban. Azt
  beszélték, hogy a környéken garázdálkodik Csonkin bandája. Sokan vannak, és
  alaposan fel vannak fegyverezve.
  Csonkin személyét illetően a legellentmondásosabb vélemények kaptak lábra. Az
  egyik azt mondta, hogy Csonkin bűnöző, nemrég szökött meg társaival együtt a
  börtönből.
  A másik azt állította, hogy Csonkin a fehérek tábornoka, aki a polgárháború
  óta Kínában rejtőzött, de most lerohanta a Szovjetuniót, és hatalmas sereget
  gyűjt, mert mindenki özönlik hozzá, akit a szovjethatalom alatt sérelem ért.
  Megint mások elvetették mindkét előző elméletet, és bizonygatták, hogy a
  Csonkin név alatt maga Sztálin rejtőzik, aki a németek elől szökik. Mesélték,
  hogy a testőrsége kizárólag grúzokból áll, de az asszonya egyszerű származású
  orosz nő. Még azt is beszélték, hogy amikor Sztálin meglátta, mi folyik a
  járási központban, nagyon fel volt háborodva. Mindenféle parancsnokokat és
  elnököket hívat magához, és szigorúan megbünteti őket szabotázsért. Többek
  között letartóztatta és azonnal kivégeztette Azokat, Akiket Kell, teljes
  létszámban, élükön magával Miljaga századossal.
  Cilja Sztálina petróleumért állt sorban, onnan hozta ezt a hírt.
  - Mojsa, hallottad? - mondta a férjének, aki az ablak előtt szögezett egy
  cipőtalpat. - Az emberek azt beszélik, hogy egy valamilyen Csonkin lelőtte a
  te gój ismerősödet.
  - Hallottam - mondta Mojszej Szolomonovics, miután kivette a szájából a
  szögeket. - Pedig érdekes fiatalember volt, kár érte.
  Cilja meggyújtotta a petróleumlámpát, de rögtön vissza is jött.
  - Mojsa - kérdezte izgatottan -, mit gondolsz, ez a Csonkin zsidó?
  Mojszej Szolomonovics letette a kalapácsot.
  - Csonkin? - ismételte meg csodálkozva. - Azt hiszem, ez a név az övék, olyan
  oroszos.
  - A Csonkin? - Cilja úgy nézett a férjére, mintha az mélységesen műveletlen
  lenne. - Nekem beszél az ilyen! Na és akkor mi az, hogy Rivkin és Zuszkin?
  Visszament a petróleumlámpához és ínagának ismételgette így is és úgy is a
  Csonkin nevet, és kételkedve ingatta ősz fejét.
  A rémhírek semlegesítésére a helyi "Bolsevik ütem" című újság az "Érdekes
  hírek" rovatban egy sor színes hírt adott közzé. Beszámoltak például egy
  ősállatról, amelyet ötezer év után ástak elő a jég alól, és miután
  megmelengették, életre kelt. Azután írtak egy Csebokszariban élő népi
  ezermesterről, egy kovácsról, aki egy búzaszembe belevéste Gorkijnak a "Kivel
  vagytok ti, kultúra mesterei?" című cikkét teljes terjedelemben. Minthogy a
  hírek mégis terjedtek, az újság, hogy más mederbe terelje az értelmes olvasók
  gondolatait, vitát nyitott hasábjain arról, hogy "Szükség van-e az illemtan
  szabályaira?" A fenti cím alatt Vajonha járási pártbizottsági előadó megírta,
  hogy a Nagy Októberi Forradalom világtörténelmi jelentőségű győzelme
  beláthatatlanul hatalmas országunk népeit nemcsak a kapitalisták és a
  földesurak elnyomása alól szabadította fel, hanem eltörölte a régi erkölcsi
  magatartási normákat, és helyükbe újakat hozott, amelyek híven tükrözik a
  társadalmi viszonyokban bekövetkezett gyökeres változásokat. Az új normák
  megkülönböztető jegye az osztályszempontú megközelítés. A győzedelmeskedett
  szocializmus mindenekelőtt is nem fogadja el az illedelmes viselkedés burzsoá
  szabályait, mert azokban az egyik embernek a másik általi elnyomása
  tükröződött mint alapvető elv, írta az előadó. Örök időre eltűntek a nyelvből
  az afféle megszólítások, hogy "uram", "tekintetes úr", "alázatos szolgája" és
  hasonlók. Az "elvtárs" szó, amellyel ma egymást megszólítjuk, nem csupán a
  lakosság legkülönbözőbb csoportjai közötti egyenlőségről tanúskodik, hanem a
  férfiak és nők közötti egyenjogúságról is. Ugyanakkor elvetjük a dolgozók
  egymás közötti viszonyulásának vonatkozásában a nihilizmus megnyilvánulásait.
  Vajonha hangoztatta, hogy annak ellenére, hogy új elveket vallunk, egyes
  hagyományos magatartási formákat mégis meg kell tartanunk a szocialista
  együttélés során is. Például a tömegközlekedési eszközökön (ilyenek
  Hosszúfalván soha az életben nem is léteztek) feltétlenül át kell adni az
  ülőhelyet a rokkantaknak, az időskorúaknak, a várandós és kisgyermekes
  asszonyoknak. A férfi elsőként kell, hogy köszönjön a nőknek, de ne nyújtson
  elsőként kezet, viszont engedje előre az ajtóban a nőket és vegye le a
  fejfedőjét zárt helyiségben. Természetesen nem kötelező a kézcsók, de a
  munkatársak és a szomszédos lakótársak iránti odafigyelés és tapintat
  feltétlenül szükséges. E vonatkozásban teljességgel tűrhetetlenek a múlt olyan
  csökevényei, mint a kölcsönös durvaság és a nyomdafestéket nem tűrő
  szitkozódás. Hasonlóképpen megengedhetetlen éjjel huszonhárom óra után
  hangszeren játszani. Egy sor negatív példa felemlítése után a szerző azzal a
  gondolattal zárta cikkét, hogy a kölcsönös előzékenység a jó hangulat alapvető
  feltétele, amelytől végső soron a munkánk termelékenysége is függ. És minthogy
  a hátországi munkánktól viszont a frontvonalak győzelme függ, a végső
  következtetés magától értetődően levonható.
  A cikk többekre igen mély benyomást tett.
  Mellesleg, élt akkoriban Hosszúfalván többek között két igen figyelemreméltó
  polgártárs. Nevük, rangjuk és beosztásuk az idők homályába veszett. Az
  őslakosok mesélik, hogy ez a két csodabogár a Kollektivizálás terén adott
  egymásnak találkozót, és nyáron szalmakalapban, télen szürke kucsmában
  ráérősen sétálgattak az Átlós-Postahivatal utcán le a kolhozpiacig és vissza.
  Séta közben suttogva és óvatosan körbetekintgetve beszélgettek a
  legkülönfélébb témákról. Az, hogy a háború kellős közepén Hosszúfalván
  tartózkodtak, nem pedig a fronton, arra a feltételezésre ad alapot, hogy nem
  voltak hadköteles korban. Aznap este, amikor Vajonha cikke megjelent az
  újságban, e két Gondolkodó finom kalapemelintéssel köszöntötte egymást a téren
  a szokásos találkozó alkalmával.
  - Na ehhez mit szól? - kérdezte nekifutásból az Első Gondolkodó és nyomban
  balra nézett, majd jobbra, aztán hátratekerte a nyakát, aztán ismét balra és
  jobbra, hogy meggyőződjön arról, hogy senki nem követi és nem hallgatózik.
  A Második Gondolkodó nem kérdezte, mihez ehhez. Állandó beszélgetéseik során
  megtanulták, hogy félszavakból is megértsék egymást. A Második Gondolkodó is
  elvégezte a szinte rituális balra, jobbra és hátrafelé nyaktekergetést, és azt
  mondta:
  - Ugyan már. Csak ki kell valamivel tölteniük az újság lapjait.
  - Úgy véli? - húzta össze ravaszkásan a szemét az Első. - Talán nincs miről
  írniuk? A németek elfoglalták a Baltikumot, Belorussziát, Ukrajnát, már
  elérték Moszkvát, a járásban is teljes a káosz, a termés kint rohad a mezőn,
  nincs betakarítva, az állatok éheznek, a környéken valami Csonkin bandája
  garázdálkodik, és a járási újság nem tud másról írni, mint az illemről?
  - Ugyan már - ismételte meg a Második Gondolkodó. - Valami előadónak az eszébe
  jutott valami...
  - Nahát maga ebben nagyon téved - visított fel ujjongva az Első Gondolkodó. Ez
  volt az ő nyerő tromfja. Minden beszélgetésükkor lélegzetvisszafojtva várta
  azt a pillanatot, amikor kimondhatja: "Maga ebben nagyon téved!"
  - Nem tévedek én - morogta elégedetlenül a társa.
  - Biztosítom önt, hogy téved. Higgye el nekem, jól ismerem a rendszert.
  Ezeknél senkinek semmi nem jut az eszébe felsőbb utasítás nélkül. Ennél sokkal
  egyszerűbb és ugyanakkor sokkal bonyolultabb a kérdés. Ezek végre megértették.
  - Az Első Gondolkodó tekert egyet a nyakán és halkabbra fogta a hangját. -
  Rájöttek, hogy ha nem térünk vissza a régi értékekhez, elveszítjük a háborút.
  - Azért, mert nem csókolunk kezet a hölgyeknek?
  - Azért bizony! - kiáltotta az Első Gondolkodó. - Pontosan azért. Nem érti a
  legelemibb dolgokat. Nem két rendszer, hanem két civilizáció között folyik a
  harc. Az lesz a túlélő, aki felülkerekedik.
  - Hallja, ez azért már sok - tárta szét a karját a Második Gondolkodó. -
  Valaha a hunok...
  - Mit hozakodik nekem elő a hunokkal? Emlékezzék vissza Nagy Sándorra!
  És ekkor elkezdődött. Hunok, Nagy Sándor, harc a filiszteusokkal, a keresztes
  hadjáratok, átkelés az Alpokon, marathoni csata, Izmail ostroma, a
  Maginot-vonal áttörése...
  - Maga nem ért semmit! - hadonászott az Első Gondolkodó. - Óriási különbség
  van Verdun és Austerlitz között.
  - Mit hajtogatja nekem folyton azt az Austerlitzet? Ott van például Trafalgar.

  - Hát azt tartsa meg magának!
  Így vitatkoztak át néhány órát, fel és alájárva a tér és a piac között,
  hadonászva, meg-megállva, hol suttogóra fogták, hol ordibáltak. Nem jutottak
  közös nevezőre, viszont friss levegőt szívtak, ami közismerten hasznos a
  szervezetnek. Jóval éjfél után váltak el, és azután még sokáig nem bírtak
  elaludni, egyre csak beszélgetésük részleteit morzsolgatták magukban, és
  mindketten azt gondolták: "Na majd holnap megmondom neki..."
  Az illemtanról szóló cikk a városka más lakóira is mély benyomást gyakorolt.
  Egy idős tanítónő "Ugyan miért ne?" címen közzétett polemikus hozzászólásában
  elismerte az osztályszempontú megközelítés jogosságát, mindazonáltal kiállt
  amellett, hogy hölgyeknek kijáró kézcsók nemcsak megengedett, hanem szükséges.
  "A kézcsók szép, elegáns és lovagias." Véleménye szerint a lovagiasság pedig
  minden szovjet ember elengedhetetlen jellemvonása. "Még mit nem!" cím alatt
  éles kirohanással válaszolt a tanítónőnek a hírneves vágóhídi szakember,
  Terentyij Knis. Ugyan már miért kéne egy munkásembernek egy hölgy kezét
  csókolgatnia? És akkor mi van, ha az a kéz piszkos, vagy ami még rosszabb,
  esetleg rühös? "Már engedtessék meg, de munkás egyenességgel megmondom - írta
  Knis -, ha nincs a hölgynek orvosi igazolása, nem fogok neki kezet csókolni."
  Szerafim Flaska helyi költő pedig hosszú versbe öntötte benyomásait, de a
  "Tisztán látom már a kommunizmus láthatárát..." című poéma nem kapcsolódott
  közvetlenül a vita témájához.
  A vitát lezáró összegzésében az újság megköszönte a résztvevők hozzászólásait,
  kicsit megpirongatta a tanítónőt és Knist szélsőséges véleményük miatt, majd
  levonta a tanulságot, hogy az oly különböző álláspontok megléte önmagában is a
  Vajonha által felvetett téma időszerűségét és jelentőségét bizonyítja,
  valamint azt, hogy a problémát nem lehet a szőnyeg alá söpörni, igaz,
  megoldani sem egyszerű.
  Amíg az újság elvonta a lakosság figyelmét, a járás vezetése minden verziót
  mérlegelve és egybevetve arra a következtetésre jutott, hogy Csonkin minden
  valószínűség szerint egy német ejtőernyős parancsnok, akinek egységét ezen a
  területen dobták le azzal a céllal, hogy szétzilálják a hátország
  tevékenységét és előkészítsék a körzetben a német hadsereg előrenyomulását.
  Minthogy nem tudták, mihez kezdjenek, a járási vezetés a területhez rohant
  tanácsért, a területi vezetés pedig a fegyveres erőkhöz fordult. Csonkin (vagy
  ahogy a hivatalos iratok említették, úgynevezett Csonkin) bandájának a
  likvidálására egy lövészosztagot vetettek be, akiket a frontra induló
  csapatoktól választottak le.
  Már sötétbe hajlott az alkonyat, amikor a kijelölt ezred az álcázás minden
  követelményének eleget téve megközelítette és bekerítette Vörösfalvát. Két
  zászlóalj lezárta az utat mindkét irányban, a harmadik pedig beásta magát a
  veteményeskertekben (a negyedik oldalt természetes akadály, a Tyopa folyó
  zárta le).
  Kiküldtek két felderítőt.



  26


  A járási Intézmény teljes személyi állományának letartóztatása nem volt
  bonyolult feladat Csonkin számára. A nehézségek később jelentkeztek.
  Ismeretes, hogy minden embernek szokása időnként aludni. Alvás közben
  elveszíti éberségét, és ezt általában kihasználják azok, akiknek ez kapóra
  jön.
  Nyúra ugyan felváltotta Csonkint az őrhelyén, de neki sem volt egyszerű a
  dolga, mert postás feladatait senki nem vette át tőle, no meg a háztartás is
  rá maradt.
  Ezenfelül kiderült, hogy az Intézmény dolgozói, akárcsak az egyszerű halandók,
  naponta több alkalommal is elvégzik természetes szükségleteiket. Ráadásul ezek
  a természetes szükségleteik valamilyen oknál fogva a legkülönbözőbb
  időpontokban merülnek fel. Ha Nyúra is jelen van, akkor még hagyján. Amíg
  Csonkin kikíséri a soron lévő kikéredzkedőt, Nyúra felvigyáz a többiekre. Ha
  viszont Nyúra nincs ott vagy alszik, a többiek megszökhetnek, még akkor is, ha
  a kezük össze van kötözve. Eleinte Csonkin mindenkit kivitt magával egyszerre,
  aztán más módszert talált ki. A szénában talált egy régi pórázt, és
  meghosszabbította egy erős kötéllel. Ha ki kell menned, add a nyakad, és
  szabad vagy, amíg a kötél enged. Annál is inkább, mert a téli budi itt van a
  baromfiudvarban, csak egy keskeny folyosó választja el a háztól. (Később a
  tanúk azt vallották, hogy ahányszor benéztek az ablakon, azt látták, hogy
  Csonkin ül a kisszéken a félig nyitott ajtóban, egyik kezében a fegyver,
  másikban a csuklójára feltekert kötél.)
  Újabb nehézségek is felmerültek. Nyúra amúgy is szerény élelmiszerkészlete
  kezdett kimerülni. Kiderült, hogy az Intézmény dolgozói épp annyira szeretnek
  enni, mint a lakosság egyéb csoportjai. Nyúra eleinte hősiesen viselte a
  katonai szolgálat minden terhét és a nélkülözéseket, de egy alkalommal vége
  szakadt a türelmének.
  Szokás szerint hazafelé tartott. A nap már leáldozóban volt, de még messze
  volt az este. Csonkin ott ült, mint mindig, a kisszéken az ajtóban, kezében a
  puska, hátát az ajtófélfának támasztotta, lábát kinyújtotta. A foglyok a
  sarokban ültek, a helyükön. Négyen kártyáztak, az ötödik várt a sorára, ketten
  aludtak, fejük alá Nyúra régi paplanát tették, békésen megosztoztak rajta, a
  nyolcadik a padon ült és vágyakozva nézett ki az ablakon a patakra és az
  erdőre, ahol a szabad világ volt.
  Csonkinon kívül senki oda se figyelt Nyúrára. De még Csonkin se szólt hozzá,
  csak felemelte a fejét és hosszú, részvétteli pillantást vetett rá. Nyúra
  némán ledobta a táskáját, átlépett Csonkin kinyújtott lábán, elővette a
  vaslábolt, de csak egy szál krumplit talált benne, azt is héjában főve.
  Megforgatta a kezében ezt a krumplit, aztán a sarokba hajította és elsírta
  magát. Ezen sem csodálkozott senki, csak Miljaga százados kérdezte meg
  Szvincovtól, mert háttal ült, és nem volt kedve megfordulni:
  - Mi folyik ott?
  - Sír az asszony - mondta Szvincov, szinte bizonyos részvéttel.
  - Miért sír?
  - Zabálna valamit - mondta komoran Szvincov.
  - Sebaj - ígérte meg a százados, és bedobta a káró bubit -, hamarosan
  megetetjük.
  - Az már biztos.
  Szvincov ledobta a lapjait és a sarokba ment.
  - Hát te? - kérdezte a százados csodálkozva.
  - Elég volt - mondta Szvincov. - Nincs kedvem játszani.
  Leterítette a földre a köpenyét, hanyatt feküdt és a plafonra meredt. Az
  utóbbi időben Szvincov szunnyadó lelkében egy homályos érzés ébredezett, ami
  nyomasztotta és nyugtalanította.
  Ezt a homályos érzést lelkiismeret-furdalásnak hívják, Szvincov azonban nem
  tudta felismerni, mert korábban soha nem tapasztalt ilyet. (Azelőtt más volt a
  viszonya az emberekhez. Szvincovnak az ember olyan volt, mint egy darab fa: ha
  azt mondják, fűrészeld ketté, megteszi, de ha nem mondják, hozzá se nyúl.)
  Egyszer azonban az éjszaka közepén felébredt és azt gondolta hirtelen magában:
  uram-teremtőm, hogy lehet ez, hogy volt egy Szvincov, egy egyszerű, jóindulatú
  falusi parasztember, és gyilkos lett belőle.
  Ha Szvincov műveltebb lett volna, életútját a történelmi szükségszerűséggel
  magyarázta volna, de a fejében sötétség uralkodott. Felébredt lelkiismerete
  viszont többet nem akart elaludni, kínozta és nem hagyta nyugodni.
  Ott feküdt hát a sarokban és nézte a plafont, a társai meg tovább tárgyalták
  Nyúrát. Jedrenkov azt mondta:
  - Lehet, hogy attól fél, hogy amikor kiszabadulunk, megkínozzuk?
  - Lehet - mondta Miljaga. - Kár, hogy nem hisz a humánus módszereinkben. Nem
  szoktuk az asszonyokkal a különleges bánásmódot érvényesíteni. Mármint azokkal
  nem, akik nem ragaszkodnak makacsul a tévedéseikhez.
  - Persze - mondta Jedrenkov. - Kár érte. Ha nem lövik agyon, akkor is kap
  legalább tíz évet. Nehéz az asszonyok élete a táborokban. A parancsnokkal is
  le kell feküdni, az őrökkel is...
  - Rögtön fejbe kólintalak a vaslábossal! - haragudott meg Nyúra, és már fel is
  emelte a vaslábost.
  - Lassan a testtel! - ugrott föl Filippov hadnagy. - Csonkin közlegény,
  parancsolja meg neki, hogy azonnal tegye le a lábost. A genfi egyezmény
  garantálja a hadifoglyokkal a humánus bánásmódot.
  Ez a hadnagy nagy törvénytudó volt és állandóan Csonkin orra alá dörgölte az
  egyezményt. Folyton azzal hozakodott elő, hogy a hadifoglyokat rendesen kell
  etetni, itatni, öltöztetni és udvariasan bánni velük. Csonkin maga is
  szeretett volna úgy élni, ahogyan azt az egyezmény garantálja, de nem tudta,
  kihez is kellene fordulni.
  - Hagyd már őket, Nyurka, ne köss beléjük, még elgörbíted a lábosodat. Fogd
  meg egy kicsit - mondta, és átadta neki a puskát, kiszaladt a fészerbe,
  ahonnan egy pohár tejjel és egy fekete, szétmálló lepénnyel jött vissza.
  Nyúrának sütötte még délben Szerjozsa korpájából.
  Nyúra lassan harapdálta a lepényt, a könnyek végigfolytak az arcán és
  belehullottak a tejbe.
  Csonkin csak nézte, a szíve belesajdult, és arra gondolt, hogy valamit ki kell
  gondolnia. Nem elég, hogy ő a nyakára telepedett, most még ezt a bandát is
  idehozta. Egyszer csak fogja magát és kiteszi velük együtt az utcára. Akkor
  aztán hová megy ezekkel? Még amikor letartóztatta őket, Csonkin arra gondolt,
  hogy most aztán valaki észbe kap ott fönt. Ha egy közlegényről megfeledkeztek,
  akkor egy egész járási szerv eltűnése talán mégis szemet szúr és hatásos lesz,
  akkor eljönnek, hogy utánanézzenek, mi is történt. De nem, a napok csak
  mentek, egyik a másik után, csöndben, nyugodtan, mintha mi sem történt volna.
  A "Bolsevik ütem" járási újság a Szovinformbüró távirati iroda jelentésein
  kívül mindenféle marhaságot publikált, de az eltűnt Intézményről egy mukkot se
  írt. Ebből Csonkin azt a következtetést vonta le, hogy az emberek csak azt
  veszik észre, ami kiböki a szemüket. Ami pedig nincs az orruk előtt, azt nem
  látják.
  - Nyurka, őrizd őket egy kicsit, rögtön visszajövök - mondta Csonkin, amint
  elhatározta magát.
  - Hová mész? - csodálkozott Nyúra.
  - Majd megtudod.
  Megigazította a zubbonyát a derekán, egy ronggyal megtörölte a cipőjét és
  kiment. A fészerben magához vette a literes demizsont és egyenesen Dunya
  mamához indult.



  27


  Golubev elnök az irodájában ült és a szokásos unalommal nézegette a hivatalos
  iratokat. Már esteledett. A házak, a fák, a kerítések, az emberek és a kutyák
  is hosszú árnyékot vetettek, amitől szomorúság fogta el, és az a vágy, hogy
  igyon valamit, amit már egy napja nem tett. Előző nap felutazott a városba és
  kérte, hogy küldjék ki a frontra. Egy álló órán keresztül bizonygatta a vörös
  hajú doktornőnek, a lúdtalp nem elegendő ok arra, hogy a hátországban
  aszalják. Kiabált vele, hízelgett neki és még el is akarta csábítani,
  mellesleg különösebb lelkesedés nélkül. A végén a doktornő megingott, de aztán
  bedugta a bordái alá hosszú, vékony ujjait és elszörnyedve a fejéhez kapott.
  - Uramisten! De hiszen magának a mája kétszer akkora, mint másnak. Iszik?
  - Előfordul - felelte Golubev, és elfordította a tekintetét.
  - Abba kell hagyni - mondta a doktornő határozottan. - Hogy lehet az
  egészségre ilyen ártalmas módon élni?
  - Igaza van - látta be Golubev.
  - Maga egy barbár! - folytatta a doktornő.
  - Tényleg - értett egyet Golubev. - Még ma abbahagyom.
  - Na jó - enyhült meg a doktornő -, két hét múlva megint a bizottság elé áll,
  és ha a járásban nem ellenzik, mehet.
  Ezután Golubev hazament. A teázónál a lova szokás szerint megállt, de Golubev
  megcsapkodta a gyeplő végével és továbbhajtott. És immár másfél napja nem
  ivott egy kortyot sem. "Hát igen - gondolta elégedetten, és kinézett az
  ablakon -, mondhat bárki bármit, de akaraterőm, az van." Ekkor Golubev
  látóterében megjelent Csonkin. A téren vágott át éppen és a kezében egy formás
  tárgyat tartott, amelyet Golubev avatott szeme azonnal felismert. Egy demizson
  volt. Iván Tyimofejevics nyelt egy nagyot és tovább figyelt a rejtekéből.
  Csonkin hangos léptekkel közeledett az irodához, már fel is jött a lépcsőn. Az
  elnök megigazította az asztalon a papírokat, és hivatalos arckifejezést
  öltött. Kopogtak.
  - Tessék - mondta az elnök és kivett egy papiroszát.
  Csonkin belépett, köszönt, és megállt az ajtóban.
  - Gyere be, Iván, kerülj beljebb - invitálta az elnök, miközben a szemét le
  sem vette a demizsonról. - Gyere be, ülj le.
  Csonkin határozatlanul odament az asztalhoz és leült a recsegő szék szélére.
  - Ugyan ne kéresd már magad - biztatta az elnök -, ülj le rendesen, tedd le az
  egész seggedet.
  - Jó ez nekünk így is - Csonkin zavarában többes számban kezdett magáról
  beszélni, amint fészkelődött egy kicsit a széken, de nem merte odébb rakni azt
  a részét, amelyet az elnök oly tapintatosan megnevezett.
  Ezek után az irodában hosszú és kínos csönd állt be. Golubev várakozóan nézett
  a látogatóra, de Csonkin úgy hallgatott, mint aki megkukult. Végül is legyűrte
  a zavarát és megszólalt.
  - Hát szóval arról van szó - vágott bele, de belevörösödött a megerőltetésbe,
  és minthogy nem tudta, hogyan folytassa, elnémult.
  - Világos - mondta az elnök, mert nem bírta kivárni a folytatást. - Ne izgulj
  már annyira, Ványa, hanem pakolj ki, mondd el sorban, miért jöttél.
  Rágyújtasz?
  Az elnök elé rakott egy doboz Kazbeket, a Delhit már rég nem szívta.
  - Nem - mondta Csonkin, de azért kivett egyet, meggyújtotta a szopókája felőli
  végét, a földre dobta és eltaposta a sarkával.
  - Hát szóval arról van szó - kezdett bele a mondókájába újra, és aztán
  határozott mozdulattal, nagy koppanással Golubev elé tette a demizsont. -
  Iszol?
  Az elnök ránézett a demizsonra és megnyalta a szája szélét. Bizalmatlanul
  nézett Csonkinra.
  - Most ezt barátságból hoztad vagy megvesztegetésnek?
  - Megvesztegetésnek - hagyta rá Csonkin.
  - Akkor nem kell - mondta Golubev és óvatosan visszatolta a demizsont Csonkin
  felé.
  - Hát ha nem, akkor nem - mondta Csonkin könnyedén, fogta a demizsont és
  felállt.
  - Várj csak - riadt meg az elnök. - Hátha olyan az ügyed, hogy egyébként is el
  lehet intézni. Akkor ihatunk nem megvesztegetésképpen, hanem barátságból. Mit
  gondolsz?
  Csonkin letette a demizsont az asztalra és az elnök elé tolta.
  - Igyál - mondta.
  - Na és te?
  - Öntsél, én is iszom.
  Fél óra múlva, amikor a demizson tartalma erősen megcsappant, Golubev és
  Csonkin már szívbéli jó barátok voltak, szívták a Kazbeket, és az elnök
  bensőségesen panaszkodott.
  - Tudod, Ványa, azelőtt is nehéz volt, de most aztán igazán nehéz. A férfiakat
  elvitték a frontra. Csak az asszonyok maradtak. Az asszonyok is nagyon erősek,
  pláne a mi rendszerünkben, na de mégis, elvitték például a kovácsot, és egy
  asszony meg se bírja mozdítani a ráverő kalapácsot. Még egy jó erőben lévő
  sem, és a falvakban nincsenek is ilyenek. Az egyik terhes, a másik szoptat, a
  harmadik meg, ha esik, ha nem, a derekát fájlalja, aszongya, az időtől. A
  feletteseim pedig nem értenek meg semmit. Csak követelőznek, hogy mindent a
  frontra, mindent a győzelemért. Ha kijönnek, káromkodnak. Ha telefonálnak,
  káromkodnak. Boriszov is, Revkin is csak szitkozódik. Ha a területtől
  leszólnak, azok se bírnak egy mondatot se elmondani káromkodás nélkül. Hát én
  azt kérdezem most tőled, Ványa, hogy lehet így tovább élni? Hát ezért is kérem
  ki magam a frontra, vagy be a börtönbe, vagy a pokol fenekére, csak
  megszabaduljak ettől a kolhoztól, foglalkozzon vele valaki más, nekem elegem
  van belőle. De megmondom neked az igazat, Ványa, úgy, ahogy van, legalább így
  a vége felé nagyon szeretném egy kicsit rendbe hozni a kolhoz dolgait, hogy
  aztán jó szívvel emlékezzenek rám, de sehogy se sikerül.
  Az elnök csüggedten megrázta a fejét, és egy hajtásra magához vett egy fél
  vizespohár kisüsti pálinkát. Csonkin is ezt tette. A beszélgetés most ért el a
  Csonkin számára legkedvezőbb pillanathoz. Nem volt szabad elszalasztani az
  alkalmat.
  - Hát, ha már ilyen nagy bajban vagy, segíthetek éppen.
  - Ugyan már, hogy tudnál te segíteni - legyintett az elnök.
  - Márpedig tudok - állította Csonkin és teletöltötte a poharakat. - Nesze,
  igyál. Ha akarod, holnap reggel kihajtom a mezőre a letartóztatott foglyaimat,
  megkapálják neked a kolhoz összes földjét.
  Az elnök összerezzent. Visszatolta a poharát Csonkin felé és hátrahúzódott.
  Megrázta a fejét és nagy szemekkel rámeredt Csonkinra, nem is pislantott.
  Csonkin elmosolyodott.
  - Bolond vagy? Mi jutott eszedbe? - mondta Golubev ijedten.
  - Hát, ahogy akarod - vonta meg Csonkin a vállát. - Én csak jót akartam neked.
  Látnád, micsoda pofák. Ha az ember jól odafigyel rájuk és ráveszi őket, hogy
  rendesen dolgozzanak, hegyeket lennének képesek megmozgatni.
  - Nem, nem, Ványa, erre nem merek vállalkozni - mondta az elnök szomorúan. -
  Megmondom neked kommunista őszinteséggel, egyszerűen félek tőlük.
  - Ugyan már, mitől félsz? - csapta össze a kezét Csonkin. - Csak jelölj ki
  nekem egy sík területet, hogy mindegyiket lássam és tudjak őrködni. Ha nem
  akarod, bármelyik másik kolhozba elmegyek velük. Akárki szívesen felvesz
  bennünket, és még szépen meg is köszöni. Hiszen nem kérek én tőled
  munkanap-beszámítást, semmit, csak napi három étkezést nekik, és kész.
  Golubev első ijedtsége elmúlt. Gondolkodóba esett. Egészében véve nagyon
  csábító ajánlat volt, de az elnök még mindig habozott.
  - A marxizmus klasszikusai azt mondják - kezdte bizonytalanul -, hogy a
  rabszolgamunka nem hoz nagy hasznot. De az igazat megvallva, Ványa, most még a
  kicsi haszon is nagyon jól jön. Úgyhogy igyunk még egy kicsit.
  Kis idő múltán Csonkin kijött az elnöktől. Enyhén dülöngélt, egyrészt a
  vodkától, másrészt mert jó kedve kerekedett. Zubbonya bal zsebében ott lapult
  egy papírfecni, amelyen pityókás, egyenetlen írással ez állt: "Sikalov
  brigádvezető et.-nak! Ideiglenes munkára felvenni Csonkin et. raját.
  Patronálók jogcímen könyvelni." Ugyanabban a zsebben egy másik papír is
  lapult, amely arról rendelkezett, hogy Csonkin et. raja számára előre
  kiutalandó egyheti élelem.



  28


  Amikor Iván Tyimofejics Golubev másnap reggel hasogató fejfájással felébredt,
  ködösen emlékezett az előző este eseményeinek egyes foszlányaira, és nem hitte
  el magának, hogy ez igaz lehet. "Ez nem lehet igaz - mondta maga magának -, én
  persze amúgy is elveszett ember vagyok, de ilyenre azért nem lehettem képes.
  Csak álmodtam, vagy részegen hallucináltam."
  Azért biztos, ami biztos, nem ment be dolgozni, hanem beteget jelentett, és
  beküldte az asszonyt az irodára, hogy puhatolja ki, mi történik. A felesége
  hamarosan visszatért és átadta Sikalov üzenetét, hogy minden a legnagyobb
  rendben van, ahogy megállapodtak, és Csonkin rajának kijelölték a munka
  frontját. Az elnök magában felnyögött, bár az üzenet olyan formában érkezett,
  mintha mi sem lenne természetesebb (már miért is ne?). Végül is egy kissé
  megnyugodott, felöltözött, megreggelizett, kiment az istállóba, felült a
  lovára és kiment, hogy megnézze, mi folyik. Csonkin raja (az elnök most már
  így nevezte őket) teljes létszámban a nagy burgonyatáblán buzgólkodott. Négyen
  kapáltak, ketten töltötték a zsákokat, további kettő (Miljaga százados és
  Filippov hadnagy) kivonszolták a zsákokat az útra, és ott kiöntötték a
  tartalmát. Csonkin végtelen nyugalommal üldögélt az út mentén felejtett
  vetőgépen, és térdén a puskájával lustán figyelte a munkát. Időnként megrázta
  apró fejét, hogy el ne aludjon.
  Amikor meglátta az elnököt, Csonkin barátságosan integetett neki, de Iván
  Tyimofejevics ellovagolt mellette, mintha nem látott volna semmit.



  29


  A munka nemesít. Persze, attól függ, kit. Csonkin foglyai különbözően fogadták
  új sorsukat. Egyesek egykedvűen reagáltak, mondván, minden munka egyforma.
  Mások még örültek is: mégiscsak kellemesebb a friss levegőn tölteni az időt,
  mint a fülledt házban a bolhák társaságában. Filippov hadnagy jól viselte a
  megpróbáltatásokat, de tiltakozott amiatt, hogy Csonkin megszegi a
  hadifoglyokkal való bánásmódról kötött nemzetközi egyezményt, mert, mint
  mondta a hadnagy, a parancsnoki állomány fizikai munkán való foglalkoztatása
  tilos.
  A megváltozott helyzet Szvincovnál idézte elő a legmeglepőbb átalakulást.
  Hirtelen egyszerű, gyerekkorától ismerős paraszti munkába csöppent, és
  váratlanul hihetetlen élvezetet talált benne. Mindenkinél többet és tovább
  dolgozott, szinte a végkimerülésig. Kapált, zsákot rakott, kivonszolta az
  útra, és nem tudott betelni mindezzel, agyonhajszolta magát. Vacsora után csak
  leterítette a köpenyét és úgy aludt, mint akit agyonvertek, reggel pedig
  elsőként ugrott fel, és alig várta, hogy induljanak ki a mezőre.
  Miljaga százados eleinte nagyon elégedett volt az események váratlan
  fordulatával, mert úgy vélte, hogy Csonkin most már teljesen biztosan
  megszolgálta a lehető legszigorúbb büntetést. Gyakran álmodozott arról, milyen
  válogatott módszerekkel fogja Csonkint kihallgatni, és eközben vékony szája
  bosszúálló mosolyra húzódott. De az utóbbi napokban erős nyugtalanság fogta
  el. Olyan érzése támadt, amilyen Csonkinnak a háború első napján, amikor is
  rájött, hogy senkinek se kell. Csonkin azonban soha nem hitt különösebben
  abban, hogy kiválasztott lenne, amit Miljaga századosról nem lehetett
  elmondani. Az a tény, hogy ennyi idő alatt senkit sem küldtek a keresésükre
  vagy a segítségükre, nagyon izgatta a századost. Mi történhetett? Lehet, hogy
  Hosszúfalvát már elfoglalták a németek? Meglehet. Lehet, hogy magát az
  Intézményt likvidálták? Lehet, hogy az Intézmény bevetését a munka frontján
  felülről adták parancsba Csonkinnak? Miljaga a "lehetséges" dolgok végtelen
  sorában kereste a megoldást, de mindhiába, nem találta kérdéseire a választ.
  És egy szép napon a százados találékony fejében megszületett a döntés: meg
  kell szökni. Bármi áron, de meg kell szökni. És a százados elkezdte figyelni
  Csonkint, tanulmányozta a viselkedését és a szokásait, mert hogy az ellenség
  legyőzésének módszere az, hogy először ki kell ismerni. A százados megfigyelte
  a környező terepet is, de a mező nyílt síkság volt, ahol nehéz úgy megszökni,
  hogy az embert ne lőjék le, márpedig a százados nem akart semmit kockáztatni.
  Fejében egy másik merész terv érlelődött.



  30


  Noha az elmélet azt állítja, hogy a rabszolgamunka nem váltja be a hozzá
  fűzött reményeket, a gyakorlat, vagyis az Intézmény dolgozóinak alkalmazása a
  "Vörös kalász" kolhozban az ellenkezőjét bizonyította. A járási szervezetekhez
  kezdtek befutni a burgonya betakarítására vonatkozó adatok, és abban olyan
  számértékek szerepeltek, hogy még Boriszov is nyugtalankodni kezdett, és
  felhívta Golubevet, hogy megmondja: az rendben van, hogy hazudik, de azért ne
  essen túlzásokba. Amire Golubev azt felelte, hogy neki nem áll szándékában a
  hazát becsapni, és a hivatalos iratok csak a valós helyzetet tükrözik. Erre
  Boriszov megbízásából kiszállt a helyszínre Csmihalov járási felügyelő, és
  azzal tért vissza, hogy a jelentésekben a tényleges és valós adatok vannak, a
  saját szemével látta, hogy halomban áll a burgonya, éppen annyi, amennyi a
  papírokban szerepelt. Amint a kolhozban beszámoltak neki, ez a rendkívüli
  munkatermelékenység annak köszönhető, hogy maradéktalanul kihasználják a
  munkaerő-tartalékokat. Végül is a járásban mindezt elhitték, és utasítást
  adtak, hogy közöljön a helyi lap egy cikket, amelyben az élen járó gazdaság
  eredményeit összegzik. A gazdaságot mintaként állították a többi elé, mondván:
  "Ha egyszer Golubev képes rá, ti miért nem?"
  Már a területhez is eljutott a híre a Golubev vezette kolhoznak, sőt még
  Moszkvában is megemlítette valaki valamilyen előadásban.
  Golubev hamarosan megtudta, hogy a járásnál valakinek a fejében megfordult,
  hogy elküldi a burgonyabetakarítás határidő előtti teljesítéséről szóló
  beszámolót magának Sztálin elvtársnak. Iván Tyimofejics megértette, hogy
  mindennek vége, magához hívatta Csonkint, és elébe tett két üveg színtiszta
  házipálinkát.
  - Na Ványa, most aztán végünk - mondta és szinte örült.
  - Miért, mi a baj? - érdeklődött Csonkin.
  Golubev elmondta. Csonkin megvakart a tarkóját, majd azt mondta, hogy nincsen
  vesztenivalójuk, azzal új munkafrontot kért az elnöktől. Az elnök belement és
  megígérte, hogy Csonkin raját átcsoportosítja a silóhoz. A megállapodásra
  áldomást ittak, és amikor szürkületkor elhagyták az irodát, alig bírtak
  megállni a lábukon. Az elnök megállt a tornácon, hogy bezárja az ajtót.
  Csonkin mellette toporgott.
  - Ványa, te nagyon okos ember vagy - mondta az elnök, bár alig forgott a
  nyelve, és közben a sötétben hasztalanul próbálta kitapogatni a lakatot. - Úgy
  nézel ki, mint egy sült hülye, de aztán ha közelebbről megismer az ember,
  államférfihoz illő eszed van. Nem közlegénynek kéne lenned, hanem
  századparancsnoknak. Sőt zászlóaljparancsnoknak.
  - Tőlem akár hadosztály is lehet - tódította öntelten Csonkin. Egyik kezével a
  korlátba kapaszkodva vizelt lefelé a tornácról.
  - Azért a hadosztály egy kis túlzás.
  Az elnök feladta a reményt, hogy megtalálja a lakatot, beállt Csonkin mellé és
  követte a példáját.
  - Hát akkor legyen ezred - adta alább Csonkin, és begombolta a nadrágját.
  Ekkor a lába alá keveredett egy lépcsőfok, amire nem számított, és nagy
  robajjal legurult a tornácról.
  Az elnök fönt állt a tornácon, és a korlátba kapaszkodva várta, hogy Csonkin
  fölálljon. De Csonkin nem állt föl.
  - Iván - szólt bele hangosan a sötétbe. Semmi válasz.
  Az elnök nem akart elesni, úgyhogy hasra feküdt a földön, és lábbal előre
  óvatosan lekúszott a tornácról. Azután négykézláb mászkált körbe, kézzel
  tapogatta a harmatos füvet, amíg rá nem talált Csonkinra. Csonkin a hátán
  feküdt, szétvetett karral, és háborítatlanul hortyogott. Golubev rámászott és
  keresztbe feküdt rajta.
  - Iván - szólongatta.
  - Mi van? - Csonkin megmozdult.
  - Élsz még? - kérdezte az elnök.
  - Nem tudom. Mi van a hasamon?
  - Azt hiszem, én vagyok - mondta Golubev, némi gondolkodás után.
  - És te ki vagy?
  - Én-e?
  Az elnök már meg akart sértődni, de azután megerőltette az emlékezetét és
  rájött, hogy tulajdonképpen ő maga sem tudja igazán, ki is ő valójában. De
  azért némi nehézség árán eszébe jutott:
  - Golubev vagyok, Iván Tyimofejevics.
  - Mi van a hasamon?
  - Hát én vagyok rajtad.
  Csonkin kezdett megharagudni.
  - És nem tudsz lemászni rólam?
  - Lemászni?
  Golubev megpróbált négykézlábra állni, de a keze kibicsaklott alóla, és megint
  Csonkinra zuhant.
  - Na várj csak - mondta az elnök -, megpróbálok fölemelkedni, te meg támassz
  meg a lábaddal. De ne a pofámba dugd a lábad, az anyád mindenit, hanem a
  mellemet támaszd. Úgy, ni.
  Csonkinnak végül is sikerült lerúgnia magáról. Most egymás mellett feküdtek.
  - Iván - szólalt meg Golubev egy idő múlva.
  - Mi van?
  - Egy nagy franc van. Menjünk haza.
  - Jó.
  Iván felállt, de nem sokáig bírt állni, elvágódott.
  - Nem úgy kell menni, hanem így - mondta Iván Tyimofejics, és megint
  négykézlábra emelkedett. Csonkin is felvette a megfelelő pózt, és a barátok
  elindultak ki tudja merre, ismeretlen irányba.
  - Na milyen? - kérdezte egy kis idő múltán az elnök.
  - Jó - mondta Csonkin.
  - Így sokkal jobb - mondta az elnök mély meggyőződéssel. - Ha elesel, nem ütöd
  meg magad. Zsanzsak Russzó mondta, hogy az embernek vissza kell ereszkednie
  négykézlábra és visszafelé menni a természetbe.
  - Na és ki ez a Zsanzsak? - kérdezte Csonkin. Csak nagy nehezen tudta kiejteni
  a furcsa nevet.
  - A fene tudja. Valamilyen francia - mondta az elnök.
  - Azután jó mély levegőt vett, és rázendített:


  A aluban háztól házig
  Lépkednek az oszlopok...


  Csonkin csatlakozott hozzá:


  Zümmögnek a vezetékek,
  Sosem volt még ily dolog...


  - Menjünk vissza.
  - Menjünk.
  Jó volt négykézláb menni, csak egy kicsit fázott a kezük a harmattól és vizes
  lett a nadrágjuk térde.
  - Iván!
  - Mi van?
  - Énekeljünk még.
  - Jó - mondta Csonkin és rázendített az egyetlen dalra, amit ismert.


  Kozák vágtat lenn a völgyben,
  Kaukázusi vidékeken...


  Az elnök is vele énekelt:


  Kozák vágtat lenn a völgyben,


  Kaukázusi vidékeken...


  Csonkin rátért a következő strófára:


  Kertek alatt kozák vágtat...


  Ekkor eszébe jutott valami, ami miatt félbehagyta a dalt.
  - Figyelj - kérdezte az elnöktől -, te nem félsz?
  - Kitől?
  - Hát az én tartóztatottjaimtól.
  - Már mér' félnék? - hősködött az elnök. - Nekem már mindegy, úgyis kimegyek a
  frontra...
  Ehelyütt Iván Tyimofejevics egy folyamatos cselekvést kifejező igét használt,
  amelynek hallatán egy külföldi, aki nem járatos nyelvünk finom árnyalataiban,
  arra a következtetésre juthatott volna, hogy Golubev bensőséges fizikai
  kapcsolatban állt az Intézmény munkatársaival és felmenőikkel.
  - Iván - kapott észbe az elnök.
  - Mi van?
  - Bezártam én az irodát?
  - A franc se tudja - mondta Iván hanyagul.
  Csonkin nem volt külföldi, és megértette, hogy Golubev átvitt értelemben
  használta azt a bizonyos szót. Az elnök még felsorolt néhány állami,
  társadalmi és pártintézményt, amelyekkel átvitt értelemben szintén bensőséges
  fizikai kapcsolatban állt.
  - Iván! - jutott eszébe valami az elnöknek.
  - Mi van?
  - Hová megyünk?
  - Mintha az irodába indultunk volna - mondta Csonkin bizonytalanul.
  - Na és hol az iroda?
  - A franc se tudja.
  - Várj már, azt hiszem, eltévedtünk. Meg kell határozni az irányt.
  Az elnök a hátára heveredett és elkezdte keresni az égen a Sarkcsillagot.
  - Minek az neked? - kérdezte Csonkin.
  - Ne zavarj - mondta Iván Tyimofejevics. - Először keressük meg a
  Göncölszekeret. Attól kéthüvelyknyire van a Sarkcsillag. És ahol a Sarkcsillag
  van, arra van észak.
  - Na és az iroda északon van?
  - Ne zavarj.
  Az elnök a hátán feküdt.
  A csillagok némelyikét felhő takarta, a többi pedig megkettőzödött, sőt három-
  vagy négyfelé mászott szét, és amúgy is nagyon sok volt belőlük. Az
  elhelyezkedésükből ítélve minden irányban észak volt, ami az elnöknek
  tökéletesen megfelelt, mert akkor bármerre lehetett mászni.
  Újra négykézlábra állt. Közben Csonkin már sokat haladt előre, és váratlanul
  valami keménybe ütközött a feje. Belekotort maga előtt a sötétbe.
  Egy autó kereke volt, bizonyára annak az autónak a kereke, amelyiken a szürkék
  jöttek, hogy letartóztassák. Akkor az iroda is itt van a közelben. És tényleg.
  Csonkin megkerülte az autót, tovább mászott egy kicsit, és már rá is talált a
  sötétben fehérlő falra.
  - Tyimofejics, nézd csak, itt az iroda - hívta Csonkin az elnököt, aki oda is
  mászott. Végighúzta a tenyerét a göröngyös falon.
  - Na látod - mondta elégedetten. - És még kérdezed, minek a Sarkcsillag. Most
  pedig keressük meg a lakatot.
  Egy ideig kaparásztak a falon, hol egymásnak ütköztek, hol szétmásztak
  ellenkező irányba. Elsőként Csonkin kapott észbe.
  - Figyelj, Tyimofejics, a lakatnak ott kell lennie, ahol az ajtó van, az
  ajtónak meg ott kell lennie, ahol a tornác van.
  Az elnök elgondolkodott és egyetértett Csonkin gondolatmenetével.
  Nem mintha gúnyolódni szeretnénk a kapatos emberen, de kizárólag az igazság
  kedvéért azért meg kell jegyeznünk, hogy amikor rátaláltak az ajtóra, akkor
  sem egyhamar boldogultak vele. A bezárandó vasrúd állandóan kiugrott a
  kezükből, mintha önálló életre kelt volna, és ahányszor leesett, fájdalmasan
  eltalálta az elnök térdét. Ha józan lett volna, már rég odalett volna a lába,
  de szerencsére részeg volt, és mint ismeretes, a részeg embert az Úristen egy
  kicsit oltalmába fogadja.
  Ezek után már külön indultak hazafelé. Mind a mai napig rejtély, hogyan talált
  haza Csonkin. Az egyetlen feltételezhető megoldás az, hogy a négykézláb
  mászkálás alatt egy kicsit azért mégis csak kijózanodott.
  Amikor bement a kertkapun, Csonkin halk férfihangokat hallott és észrevett egy
  kis parázsló fényt.
  - Ki van ott? - kiáltotta oda Csonkin.
  A parázs kihunyt. Csonkin erőltette a szemét és fülelt, de most nem hallott és
  nem látott semmit.
  "Részeg vagyok, csak képzelődöm" - nyugtatta meg magát és bement a házba.



  31


  A nagy petróleumlámpa egészen le volt csavarva, csak egy kis lángnyelv
  világította meg gyenge fénnyel a szobát.
  Nyúra a lába közé szorított puskával a kisszéken ült az ajtó mellett. A
  foglyok az egész napos munkától elcsigázottan egymás hegyén-hátán aludtak a
  padlón.
  - Hun vótál? - kérdezte Nyúra mérgesen, de suttogva, hogy ne ébressze föl az
  alvókat.
  - Ahol voltam, ott már nem vagyok - felelte Csonkin és megragadta az
  ajtófélfát, nehogy elvágódjon.
  - Csak nem benyakaltál? - szörnyülködött Nyúra.
  - De benyakaltam - bólintott Csonkin ostobán mosolyogva. - Holnap új területre
  dobnak át minket, Nyurka.
  - Csak nem? - kérdezte Nyúra.
  Szabadon maradt kezével Csonkin kivette zubbonya zsebéből az elnök papírját,
  amely újabb élelem kiutalásáról rendelkezett és átnyújtotta Nyúrának. Nyúra a
  lámpához vitte a papírt és ajkát mozgatva próbálta megérteni, miről szól.
  - Feküdj le, pihenj egy kicsit, hiszen nem aludtál - mondta gyöngéden.
  Válaszul Csonkin háton veregette.
  - Inkább te aludj, aztán majd reggel egy órára leváltasz.
  Átvette Nyúrától a puskát, leült a kisszékre, és hátát az
  ajtófélfának támasztotta. Nyúra le sem vetkőzött, csak lefeküdt, arccal a
  falnak fordult és hamarosan elaludt. Csönd volt. Csak a hadnagy nyüszített
  álmában, mint egy kiskutya, majd hangosan cuppogott. Szürke éjjeli lepke
  körözött a lámpa alatt, hol az ablakhoz röpült, hol vissza. Fülledtség volt, a
  levegő nedves. Hamarosan hallatszott kintről, hogy eleredt az eső, a csöppek a
  tetőn és a fák levelein neszeztek.
  Csonkin a sarokban álló vödörből megnedvesítette az arcát, hogy ne aludjon el.
  Egy kicsit könnyebben érezte magát. De amint leült a helyére, megint kezdte
  elnyomni az álom. Térdével és a kezével is jól megszorította a puskát, de az
  ujjai maguktól elernyedtek, és emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy ne
  boruljon le a kisszékről. Többször is az utolsó pillanatban sikerült csak
  magához térnie, mielőtt lebucskázott volna, aztán éberen meregette a szemét,
  de csönd és nyugalom honolt mindenütt, csak az eső szemerkélt és a padló alatt
  kitartóan rágcsálta a fát egy egér.
  Végül is Csonkin belefáradt az önmagával vívott harcba, eltorlaszolta az ajtót
  az asztallal, rátette a fejét és elnyomta az álom. De nem volt nyugodt álma.
  Benne volt Kuzma Gladisev, Golubev elnök, a Göncölszekér és a részeg
  Jean-Jacques Rousseau, aki éppen Dunya mamától mászott ki négykézláb, fenékkel
  hátra, visszafelé. Csonkin tudta, hogy Rousseau a foglya és arra készül, hogy
  megszökjön.
  - Állj ! - kiáltott rá Csonkin. - Te meg hová mész?
  - Visszafelé - mondta Jean-Jacques rekedten. - Vissza a természetbe.
  Azzal behátrált a bokrok közé.
  - Állj! - kiabálta Csonkin, és próbálta megragadni Rousseau csúszós könyökét.
  - Állj vagy lövök!
  Nagyon csodálkozott, mert nem hallotta a saját hangját, meg is ijedt.
  Jean-Jacques is megijedt tőle. Hirtelen szánalmas képet vágott, elpityeredett,
  és nyafogó hangon, akár egy gyerek, azt mondta:
  - Ki akarok menni! Ki akarok menni! Ki akarok menni!
  Csonkin kinyitotta a szemét. Jean-Jacques közben felállt és felöltötte Miljaga
  százados külsejét. A százados az asztalon keresztül nyúlva összekötözött
  kézzel rázta Csonkint és makacsul követelőzött:
  - Hallod, te barom! Ki akarok menni!
  Csonkin értetlenül nézett feldühödött foglyára és képtelen volt eldönteni,
  hogy még álmodik vagy már ébren van. Aztán rájött, hogy már ébren van,
  megrázta a fejét, kelletlenül felállt, elhúzta az asztalt, levette a szögről a
  pórázt, és azt morogta:
  - Folyton csak az udvarra meg az udvarra. Az egész nap nem elég nektek. Na add
  a nyakad.
  A százados lehajolt. Csonkin jól meghúzta a pórázt, úgy, hogy elég szoros
  legyen, de ne fullasszon, azután megrángatta, ellenőrizte, elég erős-e, a
  kötelet is megnézte, azzal kiengedte:
  - Na lódulj, egy-kettő.
  A kötél másik végét feltekerte a kezére és elmélázott. Egyszerű gondolatok
  jutottak az eszébe. Nézte a plafonon mászó legyet, és azt gondolta: ott mászik
  egy légy.
  Nézte a lámpát, azt gondolta: ég a lámpa. Elaludt. Megint Jean-Jacques-kal
  álmodott. Ott legelt Gladisev kertjében.
  Hallod, figyelj, nem a tehén volt, hanem Zsanzsak zabálta fel az összes
  pukszodat.
  Gladisev kajánul felröhögött, majd megemelte a kalapját és így szólt:
  - Neked csak ne a puksz miatt fájjon a fejed, inkább figyelj oda, mert
  elkötődött és mingyár elszökik.
  Csonkin ijedtében felébredt. Csönd volt. Szvincov horkolt, égett a lámpa, a
  légy visszafelé mászott. Csonkin megrántotta a kötelet. A százados még ott
  volt. "Csak nincs székrekedése?" - gondolta Csonkin és behunyta a szemét.
  Jean-Jacques valahová eltűnt. Egy fiatal nő mosott ruhát cipelt kosárban a
  folyóról. Olyan ragyogóan mosolygott, hogy Csonkin is akaratlanul
  elmosolyodott. Nem is csodálkozott, amikor az asszony letette a kosarat,
  felemelte őt, akár egy pihét, és ringatni kezdte egy altatóval:


  Csicsíjja, bubaba,
  Ványa a kisbaba,
  Ringatja mamája
  Alszik a babája.


  - Ki vagy te? - kérdezte Csonkin.
  - Nem ismersz-e meg? - mosolyodott el az asszony. - Én vagyok a te édesanyád.
  - Mama - nyúlt felé Csonkin, hogy átölelje a nyakát.
  Ekkor a bokrok közül szürke zubbonyos emberek ugrottak elő. Csonkin megismerte
  Szvincovot, Filippov hadnagyot és Miljaga századost. A százados már nyújtotta
  is a kezét Csonkin felé.
  - Megvan! Megvan! - kiáltotta és iszonyatos mosolyra húzódott a szája.
  Az anya a mellére szorította fiát és fejhangon kiabálni kezdett. Csonkin is
  kiabálni akart, de nem tudott és felébredt. Körülnézett, és egy pillanatra úgy
  érezte magát, mint aki megzavarodott.
  Csönd volt és nyugalom. Gyenge lánggal, lecsavart kanóccal égett a lámpa. A
  foglyok a padlón aludtak. Nyúra is aludt az ágyon, a falnak fordulva.
  Csonkin felnézett az órára, de az megállt. Nem tudta, mennyi ideig aludt, de
  úgy rémlett neki, hogy elég hosszú ideig. Miljaga százados azonban még mindig
  kint volt, legalább is erről tanúskodott Csonkin kezén a kötél.
  - Na elég volt már abból az üddögélésből - mondta mintegy magának Csonkin és
  megrángatta a kötelet, annak jeléül, hogy most már tényleg elég volt.
  Utána kivárta azt az időt, ami megítélése szerint elég volt egy gatya
  felhúzásához, és újfent megrángatta a kötelet. A másik végről semmi válasz.
  Akkor Csonkin nekiveselkedett és jó erősen meghúzta a kötelet.
  - Gyerünk, gyerünk, mit makacskodsz - dörmögte, egyre közelebb szedve a
  kötelet.
  Az előtérben már hallatszottak a lépések. Csakhogy egy csöppet sem
  hasonlítottak Miljaga százados puha lépteire.
  Apró, szapora léptek közeledtek, mintha kemény sarkú cipőben tipegett volna
  valaki.
  Csonkin agyába szörnyű gyanú hasított. Teljes erőből maga felé rántotta a
  kötelet. Az ajtó kinyílt, és csodálkozó arckifejezéssel, álomittasan, a
  fülétől a farkáig trágyásan Szerjozsa kandisznó esett be rajta.



  32


  Amint kiszabadult, Miljaga rettentő izgatott lett és úgy érezte, nem működik a
  teste. A szíve összevissza, ritmusát vesztve dobogott, remegett a keze, nem
  engedelmeskedett a lába, és a százados már semmi értelmét nem látta annak,
  hogy megszökött. A házban bent meleg volt és elég kényelmesen el lehetett
  helyezkedni, itt pedig hideg volt, esett az eső, a koromsötétben azt se
  lehetett látni, merre meneküljön, és főleg nem volt világos, minek.
  Egy csöppet sem izgult, amikor elvágta a kötelet a még napközben kiszemelt
  kaszával, hidegvérrel felrakta a kötelet a disznóra, pedig az ellenállt. A
  külső ajtó zárva volt, de a százados talált egy lyukat a tető alatt és nagy
  nehezen átpréselte magát rajta, el is szakította a zubbonyát. És most fogalma
  sem volt, minek csinálta. Sötét volt, esett az eső, lecsorgott a tetőről,
  egyenesen az ingébe és végig a hátán. A százados rá sem hederített, csak állt,
  tarkóját a gerendafalnak támasztotta és sírt.
  Ha valaki odament volna hozzá és megkérdezte volna: "Bácsi, miért sírsz?", nem
  tudott volna válaszolni. Talán örömében, hogy újra szabad? Nem is örült neki.
  Dühében? Bosszúvágyában? Most nem érezte sem egyiket, sem másikat. Teljesen
  közömbös volt a sorsa iránt, gyámoltalannak érezte magát és értelmetlennek
  talált bármilyen cselekvést. Miljaga százados számára szokatlan állapot volt
  ez, nem mozdult a helyéről, amivel kitette magát annak, hogy Csonkin esetleg
  rátalál, de csak sírt, és nem értette, mi történik vele. Meglehet, hogy csak
  hisztérikus rohama volt mindazok után, amin az utóbbi időben át kellett esnie.

  Hirtelen összerezzent. Úgy tűnt neki, nincs egyedül a kertben. Belemeredt a
  sötétbe, és egy furcsa, nagyméretű lény vagy tárgy körvonalait látta meg.
  Eleinte nem jött rá, hogy mindössze egy repülőt lát, azt a bizonyosat, ami
  miatt az egész kalamajka elkezdődött. De amikor végre rájött, egy kicsit
  megnyugodott, és el tudott kezdeni gondolkozni.
  A repülő a kert szélén álldogált, farokkal a ház felé. Ezek szerint
  Hosszúfalva körülbelül arrafelé van, amerre a jobb szárny néz. Akkor arrafelé
  kell menekülni. Na de minek neki Hosszúfalva, ha ott az egész Intézményből nem
  maradt más, csak Kápa, a titkárnő? Tehát akkor egyenesen a területi központ
  főnökéhez kell menni, Luzsinhoz. Na és mit mondjon neki? Azt, hogy egy katona,
  egy szál ezernyolcszázkilencvenegy per tizenhármas gyártmányú puskával
  letartóztatta a járási osztályt teljes létszámban? A mostani helyzetben ez
  egyenes út a haditörvényszékre és a golyó általi halálba. Bár, ha józanul
  mérlegelik a körülményeket, éppenséggel ki is lehet belőle keveredni.
  Különösképpen, hogy Luzsinról voltak Miljagának bizonyos értesülései. Példának
  okáért a származásáról. Lehet, hogy ő maga elfelejtette, hogy a forradalom
  előtt az apja rendőrfőnök volt a szomszédos kormányzóságban, de Miljaga nem
  felejtette el, és minden eshetőségre készen jól az eszébe véste. Hát ezért
  remélte Miljaga, hogy nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy az ügyét haditörvényszék
  elé vigyék. Annál is inkább, mert a megtörtént botrányért lényegében Filippov
  hadnagy a felelős. Hát igen, Filippovtól el kell búcsúzni, bár egy kicsit
  persze kár a fiúért. Ami pedig Csonkint illeti, vele Miljaga személyesen
  foglalkozik majd.
  Amint eszébe jutott Csonkin, a százados bosszúra éhesen elmosolyodott.
  Letörölte a könnyeit. Élete újra értelmet nyert. És ezért már volt értelme
  nekivágni az esőnek és a sötétnek.
  A százados ellökte magát a faltól és kilépett. Lába ide-oda csúszkált és
  beragadt a felázott földbe. A csizmája még jól tarja magát, kibírja.
  Már megkerülte a repülőt, amikor megnyikordult mögötte az ajtó. Valaki
  kilépett a tornácra. A százados habozás nélkül levágódott a sárba. Most,
  amikor ismét vágyott a győzelemre, ez volt a legkevesebb, amit képes volt
  megtenni azért, hogy megmeneküljön.
  - Na, mit látsz? - hallatszott valahonnan, feltehetően a házból, Nyúra
  aggodalmaskodó hangja.
  - Semmit nem látni - szólalt meg egészen közelről Csonkin. - Hozd ki a
  lámpást.
  - Nincs benne petróleum - felelte Nyúra. - Ha a nagyot kihozom, ezek futnak
  szét.
  Cuppogni kezdett a sár közvetlenül a százados füle mellett. Még egy lépés, és
  Csonkin rálép a százados fülére. Mi lenne, ha kirántaná alóla a lábát, és
  földre teperné?
  - Na mi van? - kiáltotta megint Nyúra.
  - Semmi - mondta Csonkin -, rossz a bakancsom. Minek mászkáljak itt
  fölöslegesen a sárban. Már jó messze járhat.
  - Hát az biztos, hogy nem rád vár. Gyere be a házba, ne dagaszd a sarat.
  Csonkin ott álldogált még egy ideig a százados fölött, sóhajtozott, aztán
  cuppogó léptei lassan eltávolodtak.
  Miljaga százados nem sietett. Megvárta, amíg Csonkin felmegy a tornácra,
  megvárta, amíg kattan mögötte a zár. A százados kúszva folytatta az útját. Itt
  is van már a kerítés. Körülnézett és mivel nem látott semmi gyanúsat, talpra
  ugrott és egy lendülettel átvetette magát a göcsörtös cölöpökön. Hirtelen,
  mintha a földből bújtak volna elő, kinőtt előtte két gumiköpenyes sötét alak.
  A százados kiáltani akart, de nem volt rá érkezése. Az egyik alak
  meglendítette a puskatust, és Miljaga elvesztette az eszméletét.



  33


  Az ezred főhadiszállása egy üres csűrben helyezkedett el, a kertektől távol. A
  csűrt két részre osztották. Az egyikben voltak az őrség tagjai, a
  főhadiszállás ügyeletese, az írnok és még néhány olyan figura, akik mindig
  szeretnek a főnökség közelében lebzselni és hozzájuk dörgölőzni.
  A sarokban egy szalmazsákon ült a híradós és letompított hangon dörmögött a
  kagylóba:
  - Fecske, fecske, a jó édes anyádba, itt vércse, mi a szar van, hogy nem
  felelsz?
  A csűr palánkkal elkerített másik felét egy ládára tett petróleumlámpa fénye
  világította meg, ez volt Lapsin ezredparancsnoknak és hadsegédjének, Bukasev
  hadnagynak a területe.
  Az ezredes éppen operatív megbeszélésre készült a hadosztályparancsnokhoz,
  amikor a felderítők, Szirih és Filjukov behoztak a vállukon valami hosszú,
  koszos, gerendára emlékeztető tárgyat, és ledobták a sarokba egy szalmazsákra.

  - Mi ez? - kérdezte kíváncsian az ezredes.
  - Elfogtunk egy "nyelvet", ezredes elvtárs - húzta ki magát büszkén Szirih
  alhadnagy. Csupa agyag volt a képe.
  Az ezredes közelebb ment a szalmán fekvő dologhoz, és összevonta a
  szemöldökét.
  - Nem hinném, hogy nyelv - mondta némi gondolkodás után. - Ez egy hulla.
  - Filjukov volt az, ezredes elvtárs - mondta Szirih olyan fesztelenül, ahogy
  csak a felderítők merészelnek beszélni. - Mondtam neki, hogy óvatosabban, de ő
  csak fogta a puskatust és teljes erővel - bummm!
  - Filjukov, miért csináltad? - nézett rá az ezredes a másik felderítőre.
  - Berezeltem, ezredes elvtárs - vallotta be őszintén Filjukov. Azzal szintén
  fesztelenül mesélni kezdett, de az ő fesztelensége más természetű volt, mint a
  társáé. Falusi ember volt, még nem félt, mert azt hitte, hogy a hadseregben
  mindenki olyan, mint ő, és az ezredes pedig csak valami olyasmi, mint a
  brigádvezető a kolhozban. - Hát az úgy vót, ezredes eltás, hogy odakúsztunk az
  alhadnaggya' egy kerítéshez. Ollyan alacson cölöpkerítés vót, nyírfából.
  Lefeküttünk a fődre. Ott feküttünk, egy órát, kettőt is, sehun senki, tök
  sötét, esik az esső. - Filjukov a maszatos kezével a fejéhez kapott és
  jobbra-balra kezdte ingatni, hogy mutassa, milyen szörnyű volt. - Jó hogy
  gumiköppenyben vótunk, ami fölűről esik, az haggyán, na de alúról akkor is az
  egész hasam merő egy víz vót. Nézze csak meg.
  Azzal széttárta a köpenyét, és megmutatta a hasát, tényleg nedves volt és
  sáros.
  - Minek meséled nekem ezt az egészet? - csodálkozott az ezredes.
  - Várjon mán egy percet. Aggyon egy slukkot. - Meg se várta az engedélyt,
  kiragadta az ezredes kezéből a csikket, mohón megszívta néhányszor, aztán
  ledobta és eltaposta. - Szóval, ott fekszünk, aszondom az alhadnagynak:
  "Mennyünk mán el." Mire ő: "Maradunk". Hát akkor hajjuk ám, hogy nyíllik az
  ajtó. Valaki járkál a kerítés mentin, csaplat a sárban. Egy asszon kérdez
  valamit, mire a muzsik feleli, hogy nincsen petrójelom. Asztán elment, és
  nincs ott vissza senkise. Na, gondolok, ez is elment. Hát, ahogy eztet
  gondolom, egyszer csak nem kimászik... - Filjukov leguggolt és nagyra
  meresztette a szemét, olyan arcot vágott, mint aki borzasztóan megijedt. - És
  csak jön igyenest felénk. Na akkor egybő' fogtam a puskát... - Filjukov
  kiegyenesedett, lekapta a válláról a puskát és az ezredes feje fölé
  lendítette.
  Az ezredes hátraugrott.
  - Mit csinálsz? Megbolondultál? - mondta, és gyanakodva követte Filjukov
  minden mozdulatát.
  - Hát csak mutatom - mondta Filjukov, és újból a vállára vette a puskát. -
  Egyet se féjjen, biztos lehet benne, hogy él még, ide a rozsdás bökőt. Ezredes
  etás, én volgai ember vónék. Nálunk asztán annyi vót ebbő' a németbő', hogy
  Volgát lehetett vóna velük rekeszteni. A többi felől nem tudok sokat, de a
  németet, annak ismerem a fajtáját. Nagyon szívós népség. Ha egy másféle embert
  így megütnék, hát az menten szörnyet halna. Akár egy macska. De a német, az
  megmarad. Hogy ez mér' van így? - Filjukov nem válaszolt, csak széttárta a
  kezét, felemelt válla közé húzta a fejét, ezzel fejezte, milyen végtelenül
  tanácstalanul áll a természet ezen talánya előtt.
  - Na de ezt azért mégiscsak agyonütötted - mondta az ezredes szigorúan.
  - Ugyan már - mondta Filjukov, mert nem hitte, hogy ekkora ereje lenne. - Én
  mondom magának, hogy él ez még. Még lélegezik.
  Odament a kiterített testhez és egy kicsit rálépett a hasára. A fekvő ember
  mellkasa tényleg kezdett föl-alá mozogni, de nem volt világos, hogy magától,
  vagy attól, hogy Filjukov pumpálja a lábával.
  - Lélegzik, persze, épp alulról szagolja az ibolyát - intette le az ezredes. -
  Hagyd békén, Filjukov. Elmehettek mind a ketten.
  A felderítők kimentek.
  Az ezredes megállt a fogoly fölött és megszemlélte.
  - Hát ezt aztán jól meghempergették a sárban, nem látni se az egyenruháját, se
  a rangjelzéseit - morogta mintegy magának. Aztán fölemelte a fejét:
  - Alhadnagy!
  - Igenis! - felelt Bukasev.
  - Milyen nyelvet tanult az iskolában?
  - Németet, ezredes elvtárs.
  - Ha a fogoly magához tért, ki tudja kérdezni?
  Bukasev elbizonytalanodott. Végül is persze hogy tanult németet, de hogy?
  Erről az óráról rendszerint moziba lógtak. Azért valamire emlékezett. "Anna
  und Marta baden." Meg "hajte iszt dasz vasszer varm". És még néhány szót csak
  úgy magában.
  - Na? - várta a választ az ezredes.
  - Hát majd igyekszem, ezredes elvtárs.
  - Igyekezzen is. Tolmácsunk úgysincs.
  Azzal ráhúzta a sapkájára a gumiköpeny csuklyáját és kiment.



  34


  Igaz, hogy Csonkin bandájának likvidálását egy ezredre bízták, de az egész
  akció vezetését, annak fontosságára való tekintettel, maga Drinov tábornok, a
  hadosztály parancsnoka vállalta magára.
  A tábornok igen rövid idő alatt szédítő karriert futott be. Mindössze négy
  évvel korábban még egy sáv volt a paroliján és csak egy századnak parancsolt.
  De egyszer nagy szerencséje volt. A zászlóaljparancsnoka egy bizalmas
  beszélgetés során azt találta mondani neki, hogy Trockijról mondhat akárki
  akármit, de azért a polgárháború alatt mégis csak ő volt a hadseregparancsnok.
  Meglehet, hogy a túl jó emlékezőtehetséggel megáldott parancsnokot ettől a
  megjegyzéstől függetlenül is süllyesztőbe rakták volna, amikor rákerült volna
  a sor, de akkor ki tudja, lett volna-e hatása és milyen hatása lett volna a
  majdani tábornok sorsára. Itt azonban éppen jól jött ki a lépés. Drinov
  jelentett, Ahová Kellett, és elfoglalta a zászlóaljparancsnok megüresedett
  helyét.
  Azután minden úgy ment, mint a karikacsapás. Két évvel később már három sávval
  került a finn háborúba.
  Itt aztán módja volt bemutatni kiváló parancsnoki képességeit. Azzal tűnt ki,
  hogy gyorsan és szabadon tájékozódott akármilyen bonyolult helyzetben, igaz, a
  lehetséges megoldások közül mindig a legostobábbat választotta. De ez nem
  akadályozta meg abban, hogy ép bőrrel ússza meg az egészet, és a finn hadjárat
  befejeztével négy sávval érkezett vissza Moszkvába, ahol a Kreml
  György-termében maga Kalinyin apó rázta meg erős kezét és szólt hozzá néhány
  szót, amint a Vörös Zászló érdemrendet a mellére tűzte.
  A tábornoki címet nemrégen kapta a hadtudományok terén elért kiemelkedő
  eredményeiért, amelyek a következő újítást jelentették: a hadgyakorlaton
  elrendelte, hogy a hadosztályát éles lőszerrel, méghozzá robbanógolyóval
  lőjék, mert így a körülmények maximálisan hasonlítanak a háborúra. Drinov
  állította, hogy az ilyen gyakorlaton csak a rossz katonák esnek el, akik nem
  tudják magukat rendesen beásni. Az ő szemében az az ember, aki nem tudja magát
  beásni, teljesen haszontalan élőlény volt. Maga Drinov nagyon szerette magát
  beásni.
  Amíg az ezred elfoglalta állásait, egy külön aknászosztag szétkapta valakinek
  a fürdőházát és a deszkáiból egykettőre összeütöttek egy fedezéket. Ebbe a
  fedezékbe jött most át Lapsin ezredes. A bejáratnál felmutatta a belépési
  engedélyét, lement a négy deszkalépcsőn, és felrántotta a nedves ajtót. A
  fedezéket igencsak telebagózták, a füst úgy kavargott, mintha tűzvész
  pusztított volna. A fedezék közepén egy bádogteknő állt, bizonyára abból a
  fürdőházból származott, amit szétszedtek, és a tetőről súlyos, koszos cseppek
  hullottak bele.
  Egy gyalulatlan deszkából összetákolt asztal fölé gumiköpenyes emberek
  hajoltak, fejük fölött imbolyogott Drinov szögletes kucsmája.
  - Engedélyt kérek, hogy csatlakozhassak - az ezredes a sapkájához lendítette a
  kezét egy olyan hanyag mozdulattal, amilyet csak a rangban egymáshoz közel
  állók engednek meg maguknak.
  - Á, te vagy az, Lapsin - mondta a tábornok, amikor a füstgomolyon keresztül
  végre kivette, ki is az. - Csatlakozz csak, csatlakozz. A beosztottak már itt
  vannak, a parancsnokuk meg sehol.
  Lapsin közelebb lépett, és meglátta a jelenlévőket. Ott volt mind a három
  zászlóaljparancsnoka, a törzsparancsnok, a repülős hadosztály parancsnoka és a
  belső kémelhárítási főnök, egy kicsi, csúnya ember. Az asztal fölé hajoltak és
  a harci feladatot taglalták, tanulmányozták a térképvázlatot, amelyhez egy
  Lapsin előtt ismeretlen ember fűzött magyarázatokat. Vitorlavászon köpenyének
  csuklyáját hátradobta, krómbőr csizmája térdig agyagos volt. Öltözéke nem
  sokban különbözött a parancsnokokétól, csak gyűrött sapkája utalt arra, hogy
  nem katona.
  - Ismerkedjetek meg - intett fejével a tábornok a civil felé. - Az itteni
  járási pártbizottság titkára.
  - Revkin - mondta a titkár, és hideg kezét Lapsin felé nyújtotta.
  - Lapsin - felelt az ezredes.
  - Na mi újság, Lapsin? - kérdezte a tábornok.
  - Szirih őrmester és Filjukov közlegény épp most tértek vissza a felderítésből
  - mondta lagymatagon az ezredes.
  - Na és?
  - Hoztak egy nyelvet.
  - És mit mond a nyelv?
  - Nem mond semmit, tábornok elvtárs.
  - Hogyhogy nem mond semmit? Kényszeríteni kell!
  - Nehéz lenne kényszeríteni, tábornok elvtárs - mosolyodott el Lapsin. - Nincs
  eszméleténél. A felderítők túl erősen ütötték le a puskatussal, amikor
  elfogták.
  - Na tessék! - ütött öklével az asztalra a tábornok. - Most, amikor annyira
  szükségünk van a felderítői információkra, egy értékes nyelvet puskatussal
  némítanak el. Kik voltak a felderítők?
  - Szirih és Filjukov, tábornok elvtárs.
  - Szirihet agyonlőni!
  - De hát Filjukov ütött!
  - Filjukovot agyonlőni!
  - Tábornok elvtárs - próbált az ezredes közbelépni a felderítője érdekében -,
  Filjukovnak két gyereke van.
  A tábornok kihúzta magát. Tekintete dühösen megvillant.
  - Ezredes elvtárs, én szerintem Filjukovot lövetem agyon, nem pedig a
  gyerekeit.
  A kémelhárítók főnöke elmosolyodott. Tudta értékelni, ha valakinek jó humora
  volt. Az ezredes is értette egy kicsit ezt a fajta humort. Kezét a pisztolyára
  tette és engedelmesen mondta:
  - Igenis, tábornok elvtárs, Filjukovot agyonlőni.
  - Na végre, akkor ezt megbeszéltük - mondta ismét nagyon humorosan és
  elégedetten a tábornok. A humora itt arra vonatkozott, hogy az ezredesnek
  azonnal azt kellett volna felelnie szabályosan, hogy "igenis", nem pedig
  alkudozni, mint egy piaci kofa.
  - Na gyere ide az asztalhoz - mondta már nyugodtan.
  A parancsnokok félrehúzódtak, és helyet adtak az ezredesnek.
  Egy kétversztás térképre2 fektetett nagy Whatman papíron ott feküdt előttük
  Vörösfalva és környékének ceruzával megrajzolt hozzávetőleges helyszínrajza. A
  házakat kis négyzetekkel jelölték. Középen két házat kereszttel megjelöltek.
  - Na nézd. Revkin azt mondja, hogy itt - azzal az egyik keresztre bökött -, és
  itt - a másik keresztre bökött -, van a kolhoziroda és az iskola. Az a
  feltevésünk, hogy éppen ezekben a helyiségekben tartózkodik az ellenség fő
  ütőereje, minthogy ez a két legtágasabb helyiség a faluban. Tehát az első
  zászlóalj erről csapást mér ide. - A tábornok megrajzolt egy ívformájú vastag
  nyilat, amelynek hegye a kolhozirodát jelképező kis négyzetre mutatott. - A
  második zászlóalj meg innen támad. - A második nyíl az iskolára irányult. - A
  harmadik zászlóalj pedig...
  "Jól van - gondolta Lapsin ezredes, ahogy a nyilakat elnézte -, majd csak
  elsimul Filjukov ügye. A fő, hogy az ember idejében és jókor azt mondja, hogy
  "igenis", aztán nem feltétlen kell teljesíteni a parancsot."



  35


  Amikor Miljaga százados magához tért, nem tudta mindjárt kinyitni a szemét. A
  feje majd' széthasadt, úgy fájt, és a százados képtelen volt visszaemlékezni,
  kivel és hol itta le ennyire magát. Megrázta a fejét és kinyitotta a szemét,
  ám azon nyomban be is csukta, mert olyasvalamit látott, amire egyáltalán nem
  számított. Azt látta, hogy egy fészerben vagy csűrben van. A túlsó sarokban
  egy szőke, húszéves forma legény ült gumiköpenyben egy lőszeresládán, és a
  térdére fektetett térképtáskáján egy papírra írt valamit. A másik sarokban, a
  félig nyitott ajtó mellett egy másik ember ült, háttal a századosnak, puskával
  a kezében. A százados ide-oda nézegetett, nem értette, mi a helyzet. Aztán
  valahonnan a tudata mélyéről kezdett felmerülni az az emlék, hogy mintha
  elindult volna valahová, ahová azután nem érkezett meg. Egy vöröskatona meg
  egy nő... Ja, igen, Csonkin. Most már minden az eszébe jutott, kivéve az
  utolsó néhány percet. Emlékezett, hogy kikéredzkedett a budira, elvágta a
  kötelet és felkötötte a disznóra. Azután a veteményeskertben kúszott, esett az
  eső, nagy sár volt. Sár volt... A százados végigtapogatta magát. Tényleg csupa
  sár volt, a zubbonya, a nadrágja, minden merő egy sár, igaz, már kezdett
  megszáradni. Na de mi volt aztán? És hogy került ide? És kik ezek az emberek?
  A százados szemügyre vette a szőke legényt. Katonának látszik. Az
  egyenruhájából ítélve tábori egységben szolgál. Na de mit keres itt egy tábori
  egység, amikor a front innen jó messze van? Hiszen ő csak nemrégen mászott ott
  a kertben, a sárban, a ruhája még meg sem száradt! Talán repülőn szállították
  ide? A százados félig lehunyt szemmel vizsgálgatta a szőkét. A szőke felemelte
  fejét a papírjaiból, a századosra nézett, és a pillantásuk találkozott.
  - Guten morgen - szólalt meg hirtelen.
  A százados újra lehunyta a szemét és lázasan gondolkodni kezdett. Mit mondott
  ez a szőke? Valamilyen furcsa nem orosz szavakat. Guten morgen. Mintha ez
  németül lenne. Egy ködös régi emlék rémlett fel. Ezerkilencszáztizennyolc, egy
  ukrajnai vályogház, egy vörös hajú szemüveges német, aki hozzájuk van
  beszállásolva abba a kunyhóba, reggelente alsóruhában kijön a szomszéd
  szobából, és azt mondja a mamának:
  - Guten morgen, frau Milleg - így ejtve, németesen a nevét.
  A vörös hajú német volt, tehát németül beszélt. Ez is németül beszél. Ha
  egyszer németül beszél, akkor német. (A szerveknél letöltött szolgálati idő
  alatt Miljaga százados megtanult logikusan gondolkodni.) Ebből az következik,
  hogy ő, Miljaga százados valamilyen módon a németek fogságába esett. Nagyon jó
  lenne, ha nem így lenne, de az igazsággal szembe kell tudni nézni. (A szeme
  csukva volt.) Miljaga százados tudta az újságokból, hogy az Intézmény
  munkatársait és a párttagokat a németek nem kímélik. Adott esetben Miljaga
  százados mindkét kategóriába beleesett. Még a párttagkönyve is a zsebében van.

  Igaz, április óta nem fizetett tagdíjat, de ki fog itt ilyen apróságokkal
  törődni?
  A százados kinyitotta a szemét.
  És rámosolygott a szőkére, mintha az egy kellemes beszélgetőtárs lenne.
  - Guten morgen, herr - jutott eszébe még egy szó, bár nem volt róla
  meggyőződve, hogy nem egy káromkodást mond-e.3
  Ezalatt Bukasev is kínkeservesen kutatott az agyában, milyen német szavakat
  tud még, és összeállított belőlük egy egészen egyszerű mondatot:
  - Kommen zi herr.
  "Biztos azt akarja, hogy odamenjek" - jött rá a százados, és megjegyezte
  magában, hogy a "herr" valószínűleg teljesen rendesen használható szó, ha
  egyszer a szőke is kiejti.
  A százados talpra állt, valahogy úrrá lett a szédülésén, elindult az asztal
  felé, és közben barátságosan mosolygott a szőkére. Az nem viszonozta a
  mosolyt, csak komoran hellyel kínálta:
  - Ziccen zi.
  A százados megértette, hogy hellyel kínálják, de ahogy körülnézett, nem látott
  semmi olyasféle alkalmatosságot, ami székre vagy sámlira emlékeztetett volna,
  úgyhogy udvariasan megköszönte egy fejbólintással és a tenyerét oda tette,
  ahol a normális embereknek a szívük van. A következő "Namen?" kérdést nem
  értette, de nagyjából megsaccolta, hogy egy kihallgatáson az első kérdés, amit
  feltesznek, a kihallgatott vezetéknevére szokott vonatkozni, és gondolkodóba
  esett. Lehetetlen eltitkolni, hogy a szerveknél dolgozik és párttag, az elsőt
  látni az egyenruháján, a második kiderül az első felületes motozásnál. Eszébe
  jutott az a mondat, amellyel a kihallgatásokat szokta kezdeni: "Az őszinte
  vallomás megkönnyítheti a sorsát." A gyakorlatból azonban tudta, hogy az
  őszinte vallomás még soha senkinek nem könnyítette meg a sorsát, de más
  reményt nem látott, és ez legalább egy kis remény volt. Volt még egy kis
  halvány reménye, hogy a németek mégis egy kultúrnép, lehet, hogy náluk ez nem
  így van.
  - Namen? - ismételte türelmetlenül az alhadnagy, de nem volt biztos benne,
  hogy jól ejti a szót. - Du namen, zi namen?
  Felelnie kell, hogy ne haragítsa magára a szőkét.
  - Ih bin Miljaga kapitan - sietett a válasszal. - Milleg, Milleg, ferstejn?
  Azért mégiscsak tudott egy-két német szót.
  "Milleg kapitány" - vette fel a hadnagy az első kihallgatási adatot. Felnézett
  a fogolyra, és nem tudta, hogyan kérdezze meg, milyen egységnél szolgál.
  De a másik megelőzte és sietett vallomást tenni:
  - Ih bin iszt... arbejten... arbejten, ferstejn?
  A százados hadonászva valami munkát imitált, kapával vagy reszelővel, nem volt
  világos.
  - Ih bin iszt arbejten... - Elgondolkodott, hogyan is nevezze meg az
  Intézményt, és hirtelen megtalálta a váratlan megfelelő szót: - Ih bin
  arbejten in russzis gestapo.
  - Gestapo? - a szőke összeráncolta a homlokát, mert a maga módján értette a
  kihallgatott szavait. - Du kommuniszten lővírt, paf-paf?
  - Ja, ja - helyeselt élénken a százados. - Und kommuniszten, und
  nempárttaginen, mindenkit agyonlövírt, piff-puff. - A százados mutatta a jobb
  kezével, hogyan lőtt a pisztollyal.
  Azután szerette volna tudatni a kihallgatást vezető tiszttel, hogy neki nagy
  gyakorlata van a kommunisták ellen folytatott harcban, és hogy ő, Miljaga
  százados igen jelentős hasznot tudna hajtani a német Intézménynek, de nem
  tudta, hogyan fejezzen ki egy ilyen bonyolult gondolatot.
  Az alhadnagy pedig közben feljegyezte a kihallgatási jegyzőkönyvbe: "Milleg
  százados a Gestapóban szolgálata során kommunistákat és pártonkívülieket
  lövetett agyon..."
  Érezte, hogyan növekszik szívében a Gestapós iránti gyűlölet. "Rögtön
  lepuffantom" - gondolta Bukasev. Keze már nyúlt is a pisztolya felé, de aztán
  észbe kapott, hogy folytatnia kell a kihallgatást, uralkodnia kell magán.
  Türtőztette magát és feltette a következő kérdést:
  - Vo iszt a ferbandja diszlocírt?
  A százados csak nézett a szőkére, mosolygott, próbálta megérteni, de nem ment.
  Csak azt értette meg, hogy valamilyen bandáról van szó.
  - Vasz? - kérdezett vissza.
  Az alhadnagy megismételte a kérdést. Nem volt benne biztos, hogy jól rakja
  össze a mondatot, és kezdte elveszíteni a türelmét.
  A százados még mindig nem értette, de látta, hogy a szőke haragszik, ezért
  igyekezett kimutatni a lojalitását.
  - Esz leben genossze Hitler! - tett be egy új szót egy általa ismert mondatba.
  - Hejl Hitler! Sztálin kaput!
  Az alhadnagy felsóhajtott. Ez a fasiszta tisztára fanatikus. De azért azt nem
  lehet mondani, hogy ne lenne bátor. A biztos halálba megy, de a vezérét
  élteti. Bukasev szeretett volna ugyanígy viselkedni, ha egyszer fogságba esik.
  Hányszor elképzelte már azt a jelenetet, hogy kínozzák, szögeket vernek a
  körme alá, tűzzel megégetik, ötágú csillagot vágnak késsel a hátába, és ő meg
  se mukkan, csak azt fogja kiabálni: "Éljen Sztálin!"
  Nem volt biztos benne, hogy lesz benne ehhez elég erő, és arról álmodozott,
  hogy ugyanezzel a kiáltással az ajkán a csatamezőn fog elesni.
  Az alhadnagy nem reagált a német értelmetlen kiáltozására és folytatta a
  kihallgatást. További kérdéseket tett fel a maga tört orosz-német nyelvén. Még
  szerencse, hogy a fogoly makogott egy kicsit oroszul, és sikerült egy s mást
  kiszedni belőle.
  A százados rájött, hogy a szőke valószínűleg az Intézményt nevezi ferbandnak,
  ahol ő, Miljaga szolgált.
  - Ott - és a kezével valahová távolra mutatott -, iszt hauz, nah hauz iszt
  Csonkin. Ferstejn?
  - Ferstejn - mondta az alhadnagy, de leplezte, hogy pontosan Csonkin az, aki
  különösen érdekli.
  A fogolynak fájt a feje és erőlködve kereste az idegen szavakat, de folytatta
  a vallomását.
  - Iszt Csonkin und ejn, cvej, drej, hét... ziben... russzis gestapo,
  megkötözve strippen, mit kötél... ferstejn? - A százados megpróbálta
  elmutogatni a kötéllel összekötözött embereket. - Und ejn flug,
  repülőgépcajg... - azzal elkezdte lengetni a karját, mintha szárny lenne.
  - Fecske, fecske! - hallatszott a szomszéd helyiségből. - Miért nem felelsz,
  az anyád nemjóját?
  Miljaga százados elámult. Azelőtt nem is sejtette, hogy a német nyelvben ennyi
  minden hasonlít az oroszra. Vagy talán...
  De nem tudta végigvinni a gondolatmenetét. A feje majd széthasadt, és kezdett
  hányingere lenni. Köpött egyet és azt mondta a szőkének:
  - Ih bin beteg. Ferstejn? A fejem, mejn kopf bumbum. - Megkopogtatta a fejét,
  aztán arcát a tenyerére fektette. - Ih bin akaren csicsika.
  Meg sem várta, amíg engedélyt kap, bizonytalan léptekkel és a gyöngeségtől
  imbolyogva visszament a matracához, lefeküdt és újfent elvesztette az
  eszméletét.



  36


  Eközben a hadosztályparancsnoknál folytatódott a tanácskozás. Csak egy rövid
  szünetet tartottak, amíg a zászlóaljparancsnokok elmentek, hogy áthelyezzék
  csapataikat a kijelölt indulási pozícióba. Kiadták a parancsot, hogy ássák be
  magukat az új helyen, és visszatértek a fedezékbe.
  Most a fegyverek és a lőszer kérdését vitatták meg. Kiderült, hogy az ezredben
  csak egyetlen negyvenöt milliméteres fegyver van és ahhoz is csak három
  lövedék, egyetlen "makszim" rendszerű golyószóró, de ahhoz sincs
  töltényheveder, ezenfelül minden egységben két puska korlátozott mennyiségű
  tölténnyel, valamint fejenként egy üveg, amelynek tűzveszélyes
  folyadéktartalma három emberre elég.4
  - Minden világos - mondta a tábornok. - Kevés a fegyver és a lőszer.
  Maximálisan ki kell használni a rajtaütés váratlansági faktorát. A lőszerrel
  takarékoskodni.
  Nyílt az ajtó és elázott köpenyben bejött egy vöröskatona.
  - Tábornok elvtárs, kérek engedélyt a jelentésre - üvöltötte el magát és a
  kezét a sapkájához emelte.
  - Az engedélyt megadom - mondta a tábornok. A katona az ezredeshez fordult. A
  köpenye gőzölgött.
  - Ezredes elvtárs, kérek engedélyt a jelentésre!
  - Na mi újság? - kérdezte az ezredes.
  A katona átadott neki egy csomagot, és engedélyt kért a távozásra, majd
  távozott.
  Az ezredes feltépte a csomagot, elolvasta a benne lévő jelentést, és némán
  átnyújtotta a tábornoknak.
  A jelentésben ez állt:


  Lapsin ezredes
  Ezredparancsnoknak
  Bukasev alhadnagytól


  JELENTÉS


  Ezennel jelentem, hogy általam, Bukasev alhadnagy által ki lett hallgatva a
  német hadsereg katonája, akit Szirih és Filjukov felderítők fogtak el.
  A kihallgatás során a hadifogoly bevallotta, hogy ő Milleg gestapós tiszt. A
  Gestapo-szolgálat során különös kegyetlenségével és durvaságával tűnt ki, és
  személyesen vett részt szovjet állampolgárok, kommunisták és párton kívüliek
  tömeges agyonlövetésében.
  Ezzel együtt bevallotta, hogy az úgynevezett Csonkin főhadiszállása a szélső
  kunyhóban van, amely a megszállás előtt Beljasova postás háza volt. A házat a
  gestapósok megerősített csapata védi, akiket a legszorosabb kötelék fűz össze.
  A ház mellett van egy leszállópálya, és egy repülőgép, amely minden bizonnyal
  a hitleri reguláris hadsereggel való kapcsolattartást szolgálja.
  A részletesebb vallomást a fent említett Milleg megtagadta. A kihallgatás
  során kihívóan viselkedett, fanatikus. Többször kiabált fasiszta jelszavakat
  (példának okáért, "Heil Hitler!"), és felháborító kijelentésekre ragadtatta
  magát hazánk társadalmi és politikai berendezkedését illetően. Néhány
  szentségtörő kijelentést tett J. V. Sztálin elvtársra vonatkozóan.
  Bukasev
  Alhadnagy


  - Nahát - mondta a tábornok. - Nagyon értékes információk. Bukasev alhadnagyot
  kitüntetésre felterjeszteni. A kiinduló állásokat az új értesülések fényében
  áthelyezni. Hogy ne forgácsoljuk szét erőinket, a csapás iránya mindenki
  számára az úgynevezett Csonkin főhadiszállása.
  Magához vette a térképet, áthúzta a zászlóaljak elhelyezkedését jelző
  négyszögeket, és új helyre rajzolta be. Áthúzta a nyilakat és újakat rajzolt.
  Most mind a három nyíl Nyúra Beljasova házára irányult.



  37


  Miután kihallgatta a foglyot, Bukasev hadnagy megírta a jelentést és egy
  szolgálaton kívüli őrrel átküldte az ezredparancsnoknak. Most akár
  szundíthatott volna egyet, de nem volt álmos, és nekiült, hogy levelet írjon
  az anyjának. Maga elé tette a noteszét, közelebb húzta a petróleumlámpát, és
  gyorsan, gyerekes, bizonytalan írással nekifogott.
  "Drága, kedves, aranyos anyukám! Amikor ezt a levelet kézhez kapod, a te fiad
  talán már nem lesz az élők sorában. Ma hajnalban a zöld rakéta jelzésére
  csatába indulok. Ez lesz életemben az első csata. Ha egyben az utolsó is lesz,
  nagyon kérlek, ne szomorkodj. Vigasztaljon az a gondolat, hogy fiad, Bukasev
  alhadnagy fiatal életét a Hazáért, a Pártért, a nagy Sztálinért áldozta.
  Hidd el nekem, boldogan halok meg, ha a halálom legalább részben lemoshatja
  rólunk azt a szégyent, amelyet a te volt férjed és az én volt apám követett
  el..."
  Amikor Bukasev leírta azt a szót, hogy "apa", elgondolkodott. Felmerült benne
  annak a bizonyos éjszakának minden részlete, mintha csak tegnap lett volna.
  Nyolcadikos volt.
  Amikor érte jöttek, és puskatussal dörömbölni kezdtek az ajtón, és a lakásban
  mindenki felriadt, apa nyugodtan mondta anyának: "Várj, majd én kinyitom,
  értem jöttek." Ljosa számára ezek a szavak lettek a legfőbb bizonyítékai apja
  bűnösségének. Azt mondta, "értem jöttek". Ezek szerint tudta, hogy érte
  jöhetnek, tehát tudta, hogy bűnös, és egy ártatlan embernek nem lehetett ilyen
  gondolata.
  Négyen voltak: egy pisztollyal, kettő puskával és a negyedik a szemüveges
  bácsi a negyedikről, akit tanúnak hoztak magukkal. A bácsi reszketett a
  rémülettől, mint később kiderült, nem alaptalanul, mert kis idő múlva őt is
  letartóztatták apa ügyével kapcsolatban.
  Minden dunyhát és párnát felhasítottak (a pelyhek még három napig kavarogtak
  az udvaron), széttörték a bútort és összetörték az edényt. A pisztolyos sorra
  kézbe vette a virágcserepeket, a feje fölé emelte és a szoba kellős közepén a
  földhöz csapdosta őket; egy egész halom cserép és föld maradt utána.
  Aztán elmentek és elvitték apát.
  Ljosa eleinte még reménykedett. Nehéz volt megszoknia a gondolatot, hogy
  apjáról, aki a polgárháború hőse, akinek kitüntetése volt, akinek a nevét
  belevésték az aranykardba, amit az Összorosz Központi Végrehajtóbizottságtól
  kapott, és aki később egy nagy fémkombinát igazgatója volt, az apjáról
  kiderült, hogy egész egyszerűen kém volt, aki együttműködött a lengyel
  kémelhárítással. De sajnos hamarosan mindez bebizonyosodott. A bizonyítékok
  súlya alatt az apja bevallotta, hogy tönkre akarta tenni a gyárban az egyik
  utolsó martinkemencét. Ezt nem lehetett nem elhinni. Az apja maga vallotta be.
  Csak egy nem fért sehogy sem Ljosa fejébe: minek akarta az apja tönkretenni
  azt a kemencét? Csak nem gondolta, hogy azzal a kemencével együtt összeomlik
  maga a szovjet állam? Ha olyan sokáig és mesterien rejtegette valódi énjét a
  párt elől, a nép elől, sőt, a család elől, akkor nem lehetett olyan ostoba. És
  ennél sokkal nagyobb lehetőségei is lettek volna, ha szabotázst akar
  elkövetni. Nem, Ljosa határozottan képtelen volt ezt az egészet megérteni, és
  éppen ez kínozta a legjobban.
  Bukasev felállt, és járkálni kezdett a csűrben. Csönd volt. A fogoly csukott
  szemmel feküdt a szalmán, arca sápadt volt. Illatozott a széna, valahol tücsök
  ciripelt. Visszaült a helyére, felsóhajtott és megnyálazta a tintaceruzát.
  "Édes mama, lehet, hogy elítélsz azért, hogy a parancsnoki iskolán a
  beiratkozáskor eltitkoltam, mi is az igazság az apámmal kapcsolatban. Tudom,
  hogy gyáva voltam, de úgy láttam, nincs más megoldás. Védeni akartam a Hazát a
  népemmel együtt, és féltem, hogy nekem nem engedik meg..."
  Az alhadnagy letette a ceruzát és elgondolkodott. Intézkedni akart a halála
  esetére, de nem tudta, hogyan. Azelőtt az emberek végrendeletet írtak. Neki
  nem volt mit örökbe hagyni. De azért leírta:
  "Anyukám, ha találkozol Léna Szinyelnyikovával, add át neki, hogy nem kell
  betartania a nekem tett ígéretét (ő tudja, mit ígért), és az öltönyömet add
  el, ne tartogasd. Jól fog jönni neked az a pénz, amit kapsz érte.
  Zárom levelemet, a csata kezdetét jelző rakéta fellövéséig már egy óra sincs
  hátra. Ég veled, drága anyukám! Szerető fiad, Ljosa."
  A végére odaírta az időt, 4 óra 07 perc.
  Háromszög alakúra hajtogatta a levelet, ráírta a címet, és betette a szíve
  fölé a zsebébe az igazolványaihoz. Ha életben marad, megsemmisíti a levelet,
  ha elesik, akkor már nélküle fogják elküldeni.
  Közeledett a hajnal, sietni kellett. Az alhadnagy kitépett még egy lapot a
  noteszéből és írt egy kérvényt az egysége pártbizottságának. Nem indokolta a
  kérést, csak egyszerűen és szerényen ezt írta: "Ha elesnék, kérem, tekintsenek
  párttagnak." És aláírta. Odaírta a dátumot is. A kérvényt az asztalon hagyta,
  hogy megszáradjon, és kiment, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Még sötét volt,
  de a távolban már kirajzolódtak a tárgyak körvonalai, és lent a patak fölött
  megült a köd. A csűr bejáratánál az őr dohányzott, a parazsat eltakarta a
  tenyerével. Az alhadnagy figyelmeztetni akarta, de aztán meggondolta magát.
  "Ugyan milyen erkölcsi alapom van arra, hogy figyelmeztessem ezt az embert,
  aki kétszer annyi idős, mint én?" - gondolta, és visszament a csűrbe.
  Amikor bement, odanézett, ahol a kérvény feküdt. A notesz ott volt, de a
  kérvény nem. "Mi a fene?" - gondolta az alhadnagy, és beletúrt a zsebeibe. Ott
  volt a katonakönyve. Ott volt az anyjának írott levél. No meg ott volt Léna
  Szinyelnyikova fényképe is. A pártnak írott kérvény nem volt ott.
  Bukasev gyanakodva a fogolyra nézett, de az ugyanúgy aludt, mint eddig a
  sarokban, igaz, már nem volt olyan sápadt, mint az előbb. Aligha vette el a
  kérvényt, nem jó az neki semmire. Az alhadnagy fogta a lámpát és kutatni
  kezdett. Benézett minden sarokba, térden csúszott, felforgatta a ládákat, de
  nem találta a kérvényt.
  A keresést akkor hagyta félbe, amikor kintről zajt hallott. Kisietett, és a
  bejáratnál a hadosztályparancsnokot látta meg, aki a pisztolyával az őr hasát
  böködte és beszédet tartott, amely az első szótól az utolsóig káromkodásokból
  állt. A tábornok háta mögött a pirkadat előtti szürkeségben Lapsin ezredest, a
  kémelhárítók főnökét és még néhány sötét figurát lehetett kivenni. Az őr a
  puskáját szorongatta és a rémülettől elkerekedett szemmel bámult a tábornokra.
  Az alhadnagy vigyázzállásban megmerevedett. Megjelenése elvonta az őrről a
  tábornok figyelmét. Rákiáltott az alhadnagyra:
  - Hát te ki vagy?
  - Bukasev alhadnagy - jelentett ijedten.
  - A hadsegédem - magyarázta Lapsin.
  - Na mi van, te altiszt, hogy a jó édes anyádat, miért nem figyelsz oda, hogy
  ez a te mamlaszod itt őrségben dohányzik, a kurta életbe!
  - Hibáztam, hadseregtábornok elvtárs! - tért végre magához az őr, és egyszerre
  három rangfokozatnyira léptette elő Drinovot.
  Ez ugyan durva hízelgés volt, de Drinov is durva volt. Egy kicsit megenyhült
  és odavakkantotta.
  - Hibáztál, a jó édes anyádba. A saját véreddel fogod lemosni ezt a hibát. Itt
  van nálunk Revkin elvtárs, a járási párttitkár - hátramutatott valakire, a
  kémelhárítási főnök mögé -, körülnéz és azt fogja mondani: "Szép kis vircsaft
  van ezeknél a hadseregben." Egyetlen ilyen balfácán tönkreteheti az egész
  álcázást és a halálba visz egy egész hadosztályt. Na mi van, altiszt, csend és
  nyugalom?
  - Nyugalom, tábornok elvtárs!
  - Na akkor jó, menjük be.



  38


  Miljaga százados valamilyen zajra riadt föl, de nem értette, mi is az.
  Felkönyökölt. A csűrben nem volt senki. Az asztalnál ülő szőke valahová
  lelépett. Talán ő, Miljaga is lépjen le? Körülnézett. Meglátott a tető alatt
  egy kisablakot. Nyúra Beljasovánál is a tető alatt volt az ablak. Ha egymásra
  teszi ezeket a ládákat...
  A csűrbe öten léptek be. Az első nagytermetű és testes, az arca olyan, mint
  egy tégla. Kicsivel mögötte egy sovány jött, majd egy másik, hosszú szárú
  csizmában, azután egy kistermetű csúnya ember, de a századosnak úgy tűnt, hogy
  nagyon szimpatikus, és a menet végén a szőke. A hosszú szárú csizmás egyből
  felkeltette a százados érdeklődését. Nagyon ismerős volt az arca. Hát persze,
  Revkin párttikár.
  A németek bizonyára nem tudják, kicsoda is valójában, különben másképpen
  bánnának vele. És ekkor a százados rájött, merre vezet a menekülés útja. Most
  egy nagy szolgálatot tesz a németeknek, amiért hálából megkegyelmeznek neki,
  és nem lövik agyon. Felugrott és egyenesen Revkin felé indult. Revkinnek a
  megdöbbenéstől a földbe gyökerezett a lába. A szőke a pisztolyához kapott.
  - Afanaszij Petrovics? - szólalt meg végül bizonytalanul Revkin. - Miljaga
  elvtárs?
  - Tudod ám ki a te elvtársad - mosolyodott el Miljaga és a magas tiszthez
  fordult, aki megítélése szerint a rangidős volt itt. - Bitte kérem, figyelembe
  venni vallomásungomat, ez a svájn iszt Revkin sekretár fon járási
  pártbizottság, fűrer fon járás. Ferstejn?
  - Afanaszij Petrovics - ámult el még jobban Revkin -, mi van veled, kedvesem,
  térj magadhoz!
  - Majd ők magadhoz térítenek téged. Majd ők megmutatják neked - ígérte be
  Miljaga.
  Revkin tanácstalanul a tábornokra nézett, aki széttárta a kezét és megcsóválta
  a fejét.
  - A büdös csipába, fene se érti! - csodálkozott.
  Amint meghallotta az ismerős kifejezést, Miljaga elbizonytalanodott. Ránézett
  a katonákra, szemügyre vette egyiket a másik után, és nem értett semmit.
  Ráadásul még mindig hasogatott a feje. Ekkor a helyiségbe belépett néhány
  automata fegyveres ember. Sisakjukon a nagy vörös csillagok az esőtől nedvesen
  fénylettek. A százados összezavarodott tudatában motoszkálni kezdett egy
  felismerés.
  - Ki ez? - kérdezte hibátlan orosz nyelven a magas tiszt.
  - A fogoly, tábornok elvtárs - lépett elő Bukasev. - A Gestapo kapitánya.
  - Az a bizonyos? - jutott a tábornok eszébe a jelentés.
  - Milyen Gestapo? - méltatlankodott Revkin és röviden elmagyarázta, ki is
  Miljaga.
  - De hiszen én kihallgattam, és azt mondta, hogy kommunistákat, párttagokat és
  párton kívülieket lőtt agyon - jött zavarba Bukasev.
  - Egy büdös szót se értek - keveredett meg Drinov. - Talán majd megmondja ő
  maga, kicsoda. Ki vagy te? - kérdezte meg egyenesen Miljagától.
  Miljaga megzavarodott, megdöbbent és megsemmisült. Ha volt valaki, aki nem
  értett semmit, akkor az ő volt. Kik ezek az emberek? És kicsoda ő maga?
  - Ih bin...
  - Na látod - fordult a tábornok Revkinhoz -, mondom neked, hogy ez egy német.
  - Nájn, nájn! - kiabált elszörnyedve Miljaga, aki összekeverte a szavakat az
  összes nyelvből, amit csak tudott. - Én nem lenni német. Én niksz német. Orosz
  vagyok, tábornok elvtárs.
  - Milyen orosz vagy te, az anyád csicsájába, amikor egy szót nem tudsz
  normálisan kinyögni oroszul.
  - De tudok - bizonygatta a kezét a szívére téve Miljaga. - Tudok én. Nagyon is
  tudok. - Hogy meggyőzze a tábornokot, hangosan elkiáltotta magát: - Éljen
  Hitler elvtárs!
  Persze egy másik nevet akart mondani. Ez csak egy nyelvbotlás volt, egy hiba.
  Egy végzetes hiba. Mióta fogságba esett, szörnyű állapotban volt, és
  összevissza vert fejében minden, ami csak volt benne, összekeveredett. Miután
  elkiáltotta az utolsó mondatot, odakapott ehhez a fejhez, elvágódott és
  henteregni kezdett a földön, mert megértette, hogy most már nincs mód arra,
  hogy megbocsássanak neki, és ő maga sem bocsátana meg.
  - Agyonlőni! - monda a tábornok, és egy rá jellemző mindent lesöprő mozdulatot
  tett a kezével.
  A kíséretéből két katona a százados hóna alá kapott és a kijárat felé
  vonszolták. A százados ellenállt, mindenfélét kiabált, orosz és német szavakat
  vegyesen (kiderült, hogy túl jól tudja ezt az idegen nyelvet), és piszkos
  csizmájának orra hullámos barázdákat húzott a földpadlón.
  Láttára sokaknak összeszorult a szíve a sajnálattól. Bukasev alhadnagyé is,
  bár az eszével megértette, hogy a százados megérdemelte a sorsát.
  A kémelhárítás főnöke, miközben tekintete utolsó útjára kísérte kollégáját,
  azt gondolta: "De nagy marha vagy te, százados! De még mekkora marha!"
  És tényleg, Miljaga százados, aki még nem is olyan régen az egész járást
  fenyegető vihar volt, marha módon halt meg, egy félreértés következtében. Ha a
  kihallgatáskor felismeri a helyzetet és azt, hogy a bajtársai között van,
  biztosan nem kezdi emlegetni az orosz Gestapót. Biztos nem kiabálja azt, hogy
  "Heil Hitler!", "Sztálin kaput!" és efféle szovjetellenes jelszavakat. Ez holt
  biztos. És még mindig első osztályú hazafinak számítana. Nagyon is meglehet,
  hogy idővel tábornok lett volna belőle, ma tisztes nyugdíjat kapna.
  Megérdemelt pihenését töltené, nyugdíjas bajtársainak társaságában
  dominózgatna. Előadásokat tartana a lakógyűléseken, az ifjúságot kioktatná a
  hazafiságról, a kulturált hétköznapi magatartás szabályairól és arról, hogy
  könyörtelenül le kell számolni a szovjetellenes ideológia minden
  megnyilvánulásával.



  39


  Csonkin nem tudta, mekkora veszedelem fenyegeti, de azért sejtette, hogy
  Miljaga szökésének kellemetlen következményei lesznek.
  Éppen ezért jókor reggel, még pirkadat előtt kihasználta az időt, amikor Nyúra
  és a foglyok még mély hajnali álmukat alusszák, kinyitotta a zsákját, tiszta
  fehérneműt vett és átkutatta a holmiját. Szeretett volna Nyúrának emléket
  hagyni, ha valami történne vele.
  Nem volt túl sok holmija. A váltás fehérneműn kívül volt egy új téli kapca,
  tű, cérna, egy tintaceruza csonkja és egy újságpapírba csavart hat fénykép,
  ahol deréktól felfelé látszott az alakja. A bajtársak azért csináltattak
  fényképet, hogy megörvendeztessék vele rokonaikat és az ismerős lányokat.
  Csonkinnak nem volt kit megörvendeztetnie. Meg is maradt mind a hat fénykép.
  Kivette a legfelsőt és a lámpa felé tartotta. Jól megnézte, és általában véve
  meg volt elégedve magával. Trofimovics raktáros, akinek a fényképezés szerény
  mellékkeresetet jelentett, egy olyan speciális díszlet segítségével vette le
  Csonkint, ahol a háttérben lent tankok mentek és fönt repülők húztak el.
  Csonkin feje fölött pedig ott lengett dicsfényként a felirat: "Üdvözlet a
  Vörös Hadseregből!"
  Csonkin elhelyezkedett az asztal sarkánál és sokáig nyálazta a ceruzáját,
  ahogy a szövegen gondolkozott. Azután eszébe jutott az a versike, amelyet
  szintén Trofimovics ajánlott neki annak idején. Feszült figyelmében
  kinyújtotta a nyelvét, és egyenetlen, de majdnem nyomtatott betűkkel a fénykép
  hátára rótta:


  Szemed gyöngéd pillantása
  Ha majd képemre esik,
  Eszedbe jut talán mása,
  S szíved rám emlékezik.
  Kis gondolkodás után hozzáírta:


  "B. Nyúrának Ványa Cs.-tól az eggyüt élés napjaiban." A ceruzát eltette a
  zsebébe, a fényképet pedig az ablakpárkányra állította.
  Kint már pitymallott és mintha az eső is elállt volna. Ideje volt Nyúrát
  felkelteni, hogy ő maga alhasson egy kicsit, mert hamarosan ki kell vinni a
  foglyokat a munkára, és ott már, a nyílt mezőn jól ki kell nyitnia a szemét,
  hogy ne fussanak szét, mint a parancsnokuk.
  Sajnálta Nyúrát felébreszteni. És egyáltalán sajnálta. Mióta együtt vannak,
  mennyi mindent kellett elszenvednie miatta, mennyi pletyka vette őket körül,
  és soha nem panaszkodott egy zokszóval sem. Volt ugyan egy pillanat, amikor
  félénken célzott rá, hogy nem ártana hivatalossá tenni a kapcsolatukat, de
  Csonkin kivágta magát, hogy egy vöröskatona nem nősülhet meg a parancsnoka
  engedélye nélkül. Ez persze tényleg így van, de azért őszintén megvallva, nem
  az engedélyen múlott, hanem azon, hogy ő még nem határozta el magát, ahogy jól
  meghányta-vetette a dolgot minden szempontból.
  Iván odament Nyúrához és finoman megérintette a vállát.
  - Nyúúrk, hallod, Nyúúúrk - mondta gyöngéden.
  - Há? Mi van? - Nyúra összerezzent, felébredt és álom utáni üres tekintettel
  nézett rá.
  - Nem váltanál le egy kicsit? - kérlelte Csonkin. - Már nem bírom, nagyon
  álmos vagyok.
  Nyúra engedelmesen lemászott az ágyról, csizmájába dugta a lábát, fogta a
  puskát és az ajtó mellé ült.
  Iván le sem vetkőzött, úgy feküdt le a megüresedett helyre. A párna még meleg
  volt Nyúra fejétől. Becsukta a szemét, és alighogy a tudata tévelyegni kezdett
  az álom és az ébrenlét határán, furcsa, csuklásra emlékeztető hang
  hallatszott, valaki feljajdult, és csörögni kezdett az ablaküveg. Iván azonnal
  magához tért és felült. Felébredt Szvincov és Jedrenkov. Nyúra a helyén ült,
  de nyugtalan arccal.
  - Nyurka - suttogta Csonkin.
  - Mi van? - felelte Nyúra is suttogva.
  - Mi ez?
  - Azt hiszem, lőnek.
  Most megint csattant egyet, de a másik oldalról. Csonkin összerezzent.
  - Uramisten, legyen meg a te akaratod! - lehelte Nyúra.
  A többi fogoly is felébredt. Csak Filippov cuppogott tovább álmában. Szvincov
  felkönyökölt és hol Nyúrára nézett, hol Csonkinra.
  - Nyurka - mondta Iván, miközben sietve a bakancsát fűzte. - Add ide a puskát,
  te pedig vedd ki a táskádból a legnagyobb revolvert.
  Föl sem vette a lábszárvédőt, kiment az udvarra. Kint csönd volt, nagy sár, de
  már nem esett. Még nem egészen virradt meg, de már elég jól lehetett látni. A
  repülőgép a helyén volt, esetlen szárnyát széttárta.
  Csonkin körülnézett és a szeme elé táruló furcsa látvány megdöbbentette.
  A veteményeskerteken túl, vagy kétszáz méterre fehér hóbuckák tűntek fel.
  "Mi a fene? - csodálkozott. - Honnan a francból van hó ilyen rekkenő
  melegben?"
  Észrevette, hogy a buckák mozognak és közelednek feléje. Még jobban elámult,
  és alaposabban szemügyre vette a buckákat. Csak ekkor jött rá, hogy ezek nem
  is hóbuckák, hanem egy embertömeg, és mind az ő irányába, Csonkin felé
  kúsznak. Nem tudta, hogy ez az élcsapat, amelynek az volt kiadva parancsba,
  hogy robbanófolyadékkal teli palackokkal dobálják agyon az ellenséget, a
  lövészeti hadgyakorlat folytatásaként. Amikor a felszerelést kiadták nekik,
  nem volt elég köpeny a raktáron, és téli álcázó ruhát kaptak a rossz
  időjárásra való tekintettel. "A németek" - gondolta Csonkin. Abban a
  pillanatban feljajdult egy puskalövés, és a golyó nem sokkal Iván füle mellett
  zúgott el. Elesett. A sárban odakúszott a repülő jobb oldalához,
  megtámasztotta a puskát a váz és a kerék között.
  - Adjátok meg magatokat! - kiáltott valaki a fehér köpenyesek közül.
  "Az oroszok sosem adják meg magukat!" - akarta kiáltani Csonkin, de
  elszégyellte magát. Válasz helyett odafektette arcát a puska agyára és célzás
  nélkül lőtt. És akkor elkezdődött. Az ellenség oldaláról záporozni kezdtek a
  lövések, a golyók Csonkin feje fölött süvítettek el. Nagy részük mellément, de
  volt, amelyik eltalálta a repülőgépet, kilyuggatta a borítását vagy zengve
  szétlapult a motor fém részein. Csonkin arcát a földhöz nyomta, és időnként,
  hogy takarékoskodjon a lőszerrel, belelőtt vaktában a levegőbe. Kilőtte az
  első tárat, betöltötte a másodikat. A golyók tovább fütyültek a feje fölött,
  egyik-másik egész alacsonyan. "Bárcsak kiadott volna nekem az őrmester egy
  sisakot" - gondolta vágyakozva Csonkin, de nem volt rá ideje, hogy tovább
  gondolkodjon. Valami puha huppant le mellé. Összerezzent. Azután egy kicsit
  elfordította a fejét és kinyitotta a fél szemét. Nyúra feküdt mellette, és
  akárcsak ő, a levegőbe lövöldözött, egyszerre két pisztolyból. A többi
  pisztoly is ott feküdt a táskájában mellette, tartaléknak.
  - Nyúúrk - bökte meg Csonkin a barátnőjét.
  - Mi?
  - Mér' hagytad ott őket?
  - Egyet se félj - mondta Nyúra és meghúzta egyszerre mind a két ravaszt -,
  betereltem őket a pincébe és beszögeztem a lejáratot. Jaj, oda nézz!
  Iván fölemelte egy kicsit a fejét. A fehérek feléjük nyomultak, kis
  szakaszokban előrefutva.
  - Hát, Nyurka, ezekkel nem birkózunk meg - mondta Csonkin.
  - Na és golyószóróból tudsz lőni? - kérdezte Nyúra.
  - És honnan vegyem?
  - Hát a fülkéből.
  - Nahát, hogyhogy nem jutott az eszembe!
  Csonkin felugrott, jól kupán is vágta a szárny. A repülő törzsének fedezékében
  lekapcsolta a borítást, felmászott a szárnyra, és a fehérek még fel sem
  ocsúdtak, már bent is volt a hátsó fülkében. Itt tényleg volt egy egész forgó
  géppuskaállvány, rajta egy géppuska és hozzá teljes felszerelés és
  lőszertartalék. Csonkin megragadta a fogantyúkat. A géppuska mozdíthatatlan
  volt. A forgóállvány a hosszas állástól és az esőtől berozsdásodott.
  Csonkin a vállával lökdöste, hogy megmozdítsa, de semmire se ment.
  Ekkor lövések nélkül valami nehéz esett a felső szárnyra. Aztán még egy és még
  egy. Azután kopogni kezdett körben és a szárnyakon, törött üveg csörömpölt és
  Csonkin orrát megcsapta a petróleum maró szaga. Kidugta a fejét és látta, hogy
  a kerítésen túlról palackok egész raja repül felé, mindegyik tele sárga
  folyadékkal. Nagy részük a sárba esett, de volt, amelyik eltalálta a repülőt,
  legurult a szárnyon és széttört a motoron. (Mint később kiderült, a
  rohamcsapat tagjait elfelejtették figyelmeztetni, hogy a robbanófolyadékot
  tartalmazó palackok száját először meg kellett volna gyújtani, úgyhogy csak
  úgy dobálgatták.)
  A szárnyon oldalt megjelent Nyúra.
  - Nyúra, bújjál el, még agyonütnek! - kiáltotta Iván.
  - Minek dobálnak üvegeket? - kiabálta a fülébe Nyúra, miközben egyik kezével a
  levegőbe lövöldözött.
  - Ne félj, Nyurka, majd ha vége lesz, visszaváltjuk! - volt ereje még tréfálni
  Csonkinnak. Aztán ráparancsolt: - Nyurka, mássz le, ragadd meg a repülő
  farkát, oszt forgassad minden irányba, világos?
  - Világos! - kiáltotta Nyúra, és hasmánt lecsúszott a földre.



  40


  Drinov tábornok ezalatt a fedezékben csücsült a megerősített fal mögött, és
  periszkópján követte az eseményeket. Nem mintha gyáva lett volna (már
  számtalanszor bizonyította a bátorságát), mindössze úgy vélte, hogy a
  tábornoki ranghoz az illik, hogy a fedezékben üljön, és ha valahová kimozdul,
  azt csakis páncélozott járművön tegye. A periszkópon látta, hogy a csapatai
  először kúszva, majd rövid szakaszonként futva haladtak a szélső ház
  irányában. Onnan is tüzeltek, de nem nagyon erősen. A tábornok utasította a
  híradóst, hogy kapcsolja neki a támadó zászlóalj parancsnokát és kiadta a
  parancsot a roham megkezdésére.
  - Igenis, egyes számú elvtárs! - felelte a kagylóba a zászlóaljparancsnok.
  A támadók kötelékében hamarosan erős mozgás kezdődött. Az élen haladó
  rohamosztag kúszva megközelítette a kerítést. A tábornok látta, hogy egymás
  után felemelkednek és meglendítik a kezüket. Kitalálta, hogy palackokat
  dobálnak.
  Na de miért nem gyullad meg?
  A tábornok újra kapcsolatba lépett a zászlóaljparancsnokkal.
  - Miért nem égnek a palackok?
  - Én sem értem, egyes számú elvtárs.
  - Nem gyújtották meg gyufával? - kezdett kiabálni a tábornok.
  Hallani lehetett, ahogy a zászlóaljparancsnok liheg a telefonba.
  - Azt kérdeztem, meggyújtották a palackokat vagy nem? - kérdezte ismét a
  tábornok, mert nem kapott választ.
  - Nem, tábornok elvtárs.
  - Miért?
  - Nem tudtam, egyes számú elvtárs - vallotta meg a zászlóaljparancsnok, némi
  hallgatás után.
  - A haditörvényszéken majd megtanulod - ígérte a tábornok. - Ki van melletted
  a parancsnoki állományból?
  - Bukasev alhadnagy.
  - Add át neki a zászlóaljparancsnokságot és menj, le vagy tartóztatva.
  - Igenis, egyes számú elvtárs - felelt csüggedt hangon a telefonkagyló.
  Ekkor felugatott a golyószóró. A tábornok elcsodálkozott és a periszkóphoz
  rohant.
  Meglátta, hogy a rohamozók arcvonala a földön fekszik, és az élcsapat harcosai
  a földhöz lapulva kúsznak hátrafelé. A köpenyük már nem volt egészen fehér,
  vagyis pontosabban fogalmazva, egyáltalán nem volt fehér, úgyhogy most már
  tökéletesen alkalmas volt álcázásra.
  A periszkóp csövét kicsit balra irányítva a tábornok meglátta, hogy a
  géppuskatűz a repülőből jön, amelyet egy láthatatlan erő forgat egy helyben.
  - Mi a kurva csicsája folyik ott! - csodálkozott a tábornok, de amikor élesre
  állította a távolságot, még jobban elcsodálkozott. Egy minden kétséget
  kizáróan nőnemű egyén virágos ruhában, kigombolt mellényben és a vállára
  lecsúszott kibomlott kendőben rángatta a repülőgép farkát. A repülő egy
  pillanatra oldalról látszott és a tábornok jól ki tudta venni rajta a vörös
  csillagot. "Csak nem a mieink?" - villant meg a tábornok agyában. Nem, az nem
  lehet. Csak az ellenség szokásos csele. Az a repülőt rángató nőszemély is
  félrevezetés. A tábornok visszament a telefonhoz. Hívta az ezredparancsnokot.
  - Figyelj, kettes számú - mondta neki -, itt egyes számú. Hány lövedékünk
  maradt a negyvenötöshöz?
  - Egy, egyes számú elvtárs.
  - Nagyszerű - mondta az egyes szám. - Add parancsba, hogy vontassák oda a
  budihoz, amin valami külföldi betűkkel van felírva, és lőjék telibe.
  - Na de ott a golyószóró, egyes számú elvtárs!
  - Na és, mi van a golyószóróval?
  - Nem lehet megközelíteni. Lőnek vele. Elesnek az emberek.
  - Elesnek! - ordított a tábornok. - Szörnyű! Tessék, itt egy humanista. A
  háború arra való, hogy elessenek. Fegyvert odaállítani, megparancsolom!
  - Igenis, egyes számú elvtárs.
  Ekkor a golyószóró elhallgatott.
  Miután a támadást visszaverte, Csonkin levette a kezét a ravaszról. Rögtön
  akkora csönd lett, hogy csengett bele a füle. Az ellenség felől sem lőtt
  senki.
  - Nyurka! - fordult meg Iván.
  - Mi van? - Nyúra a gép farkának támaszkodva állt kivörösödve és izzadtan,
  mintha most jött volna a fürdőből.
  - Hát élsz - mosolygott rá Csonkin. - Pihenj egy kicsit.
  Már egészen kivilágosodott, és jól látott mindenkit, a piszkos köpenyeseket
  is, akik a palackokat dobálták, és a szürke köpenyeseket is, akik sokkal
  távolabb voltak. Mindenki a földön feküdt, és nem adtak életjelt, még a
  veszélyérzet feszültsége is egy kicsit alábbhagyott.
  Valahol megszólalt egy kakas, felelt rá egy másik, majd a harmadik...
  "De hangosan rázendítettek" - gondolta Csonkin, és nem vette észre, hogy
  közben a tüzérek hozzák már a negyvenötöst Gladisev "Water Closet" feliratú
  budijának a takarásában.
  - Nyurka - kérdezte gyöngéden Iván -, kipihented magad egy kicsit?
  - Miért? - Nyúra a sála sarkával törölgette az arcát.
  - Hozzál egy kis vizet. Szomjas vagyok. Csak siess, mert megint lőni kezdenek.

  Nyúra lehajolt és a ház felé rohant. Feljajdult egy elkésett golyó, de Nyúra
  már eltűnt a ház sarka mögött.
  Befutott a házba, első dolga volt, hogy ellenőrizze a pince lejáratát, de
  minden rendben volt, a foglyok lent ültek, és nem adtak életjelt magukról.
  Nyúra vizet merített a vödörből, és ebben a pillanatban olyan fölsüketítő
  robbanás hallatszott, hogy a ház padlója felágaskodott, és Nyúra estében még
  hallotta, hogyan repül ki nagy csörömpöléssel az ablak.



  41


  Nagyon jól célzott lövés volt. Az egyetlen lövedék pontosan célba talált. A
  katonák a földhöz lapulva fekve maradtak, várták, hogy az ellenség válaszol.
  De nem volt válasz.
  Akkor az Első zászlóalj parancsnokának tisztét ideiglenesen ellátó Bukasev
  alhadnagy négykézlábra állt.
  - A Hazáért! - kiáltotta az izgalomtól rekedten. - Sztálinért! Hurrááááá!
  Felpattant és pisztolyával hadonászva futni kezdett a nedves füvön.
  Egy pillanatra elállt a szívverése, mert úgy tűnt, hogy egyedül van és senki
  nem követi a példáját. De rögtön utána egy hangos "hurrát" hallott a háta
  mögött, több tucatnyi láb dobogása követte. Ekkor észrevette a második
  zászlóaljat, ők is hangosan hurrázva, szétszórtan jöttek az utcán, a harmadik
  zászlóalj pedig alulról megkerülte a falut és a folyó felől közeledett.
  Bukasev alhadnagy hős daliáival elsőként ugrott át a kerítésen és behatolt a
  veteményeskertbe. Amit meglátott, az olyan valószínűtlen volt, hogy nem akart
  hinni a szemének.
  Nem látta az ellenség halomban heverő hulláit, nem látta az ellenség katonáit,
  amint pánikban és megadásra készen kegyelemért könyörögnek. Látott viszont egy
  szétroncsolt repülőt, jobb felső negyedét levágta a repesz, egy rúdon lógott,
  a farka pedig valahol oldalvást hevert.
  A repülőtől távolabb, a felszaggatott földön egy kék parolis vöröskatona
  feküdt, fölötte vigasztalanul zokogott egy asszony, a mellénye kigombolódott,
  a haja összeborzolódott.
  Bukasev megállt. Megálltak a mögötte odaérkező katonák is. A hátsók
  lábujjhegyre álltak, hogy lássák, mi történik elöl. Az alhadnagy zavartan
  toporgott és levette a sisakját. Katonái követték a példáját.
  Lapsin ezredes is megérkezett. Ő is levette a sisakját.
  - Mi a neve a vöröskatonának? - kérdezte az asszonytól.
  - Csonkin ez, Ványa, a férjem - mondta Nyúra, és a hangja zokogásba fúlt.
  Nagy zajjal megérkezett a páncélautó is. Fegyveresek ugráltak ki belőle és
  hátraszorították a katonák sorait, hogy helyet csináljanak a nehezen
  előkászálódó tábornoknak. Szétszedték a kerítés egy szakaszát, hogy a
  tábornoknak ne kelljen felemelnie a lábát. A tábornok kezét a háta mögé tette,
  és odasétált a repülőhöz. Amikor meglátta a földön Csonkint, lassan levette a
  kucsmáját.
  Odafutott Lapsin ezredes.
  - Tábornok elvtárs - jelentette -, Csonkin bandájának likvidálási feladata
  végrehajtva.
  - Ez az a Csonkin? - kérdezte Drinov.
  - Igen, tábornok elvtárs, ez Csonkin.
  - Na és hol a banda?
  Az ezredes zavartan nézett körül. Ebben a pillanatban nyílt a ház ajtaja, és
  néhány fegyveres katona kíséretében, szürke egyenruhás, megkötözött emberek
  jelentek meg.
  - Itt a banda - mondta hátul egy katona.
  - Ugyan már miféle banda? Ezek a mieink.
  - Ki mondta, hogy "banda"? - kérdezte a tábornok, és kutatva nézett az
  egymásba kapaszkodó katonákra. A sorokban némi zavar támadt és a katonák
  hátrálni kezdtek. Mindegyik a másik háta mögé akart elbújni.
  - Köteleket elvágni! - parancsolta a tábornok Lapsin ezredesnek.
  - Elvágni! - parancsolta az ezredes Bukasev alhadnagynak.
  - Elvágni! - parancsolta Bukasev a katonáknak.
  - Na de hol van mégis az a banda? - és szembefordult a hátul álló Revkinnel.
  - Ezt tőle kell megkérdezni - mondta Revkin, és Golubevre mutatott, aki éppen
  most érkezett a kordéján. - Iván Tyimofejevics! - kiáltotta oda neki. - Hol az
  a banda?
  Golubev kikötötte a lovát a kerítéshez és odament.
  - Milyen banda? - kérdezte, és részvéttel nézett tegnapi ivócimborájára.
  - Hogyhogy milyen - kezdett ideges lenni Revkin. - Emlékszel, hogy felhívtalak
  telefonon, és megkérdeztem tőled, ki tartóztatta le az elvtársakat? Mire te
  azt felelted, hogy Csonkin meg a bandája.
  - Én azt nem mondtam, hogy bandája - húzta össze a szemöldökét Golubev. - Azt
  mondtam, Csonkin meg a babája. Ez itt, a Nyúra.
  Nyúra, amint meghallotta a nevét, még hangosabban kezdett zokogni. Egy forró
  könnycsepp Csonkin arcára esett, aki összerándult és kinyitotta a szemét,
  merthogy nem halt meg, csak légnyomás érte.
  - Él! Él! - suttogták a katonák a sorokban.
  - Ványecska! Hát te élsz! - kiabálta Nyúra.
  És csókokkal borította be az arcát. Csonkin megdörzsölte a halántékát.
  - Azt hiszem, túl sokáig aludtam - mondta bizonytalanul, és hirtelen meglátta
  maga körül a sok kíváncsi arcot.
  Elkomorult, tekintetete megállapodott egyikükén, azén, akinek a kezében kucsma
  volt.
  - Ki ez? - kérdezte Nyúrától.
  - Az ördög tudja - mondta Nyúra. - Valamilyen nagy főnök, nem ismerem ki magam
  a rangokban.
  - De hisz ez egy tábornok, Nyurka - mondta Iván, némi töprengés után.
  - Igen, fiacskám, tábornok vagyok - mondta kedvesen a kucsmás. Csonkin
  bizalmatlanul nézett rá.
  - Nyúúúrk - mondta izgatottan -, mondd csak, nem alszok én véletlenségből?
  - Nem, Ványa, nem alszol.
  Csonkin nem nagyon hitt neki, de arra gondolt, hogy a tábornok az tábornok,
  azzal még álmában is előírás szerint kell viselkedni. Kotorászni kezdett a
  földön, megtalálta maga mellett a sapkáját, és a fejére tette. Imbolyogva
  felállt, bár szédelgett és kavargott a gyomra, de szétterpesztett ujjait a
  halántékához emelte.
  - Tábornok elvtárs - jelentette, nagyokat nyelve -, távolléte alatt semmilyen
  jelenlét...
  Nem tudta, mit mondjon még, hát elhallgatott, és sűrűn pislogva a tábornokra
  meredt.
  - Ide figyelj, fiacskám - mondta a tábornok, és fölvette a kucsmáját. - Csak
  nem egyedül szálltál szembe egy egész ezreddel?
  - Nem egyedül, tábornok elvtárs! - Csonkin behúzta a hasát és kidüllesztette a
  mellét.
  - Á, szóval mégsem egyedül! - örült meg a tábornok. - Hát akkor kivel?
  - Nyurkával, tábornok elvtárs! - vágta rá Csonkin, aki egészen magához tért
  már.
  A katonák felnevettek.
  - Ki nevet ott? - villantotta oda a szemét feldühödve a tábornok. A nevetés
  azonnal elhalt. - Nincs mit nevetni, az anyátok csipáját! - folytatta a
  tábornok, akinek lassan az eszébe jutottak az ismerős szavak. - Azt a
  kiszabott nemjóját... egy egész ezrednyien nem tudtatok elbánni egyetlen
  szaros katonával. Te meg Csonkin, őszintén megmondom neked, hős vagy, bár úgy
  nézel ki, mint egy közönséges fajankó. A parancsnokság nevében, az anyád
  csipáját, köszönetemet fejezem ki és kitüntetlek.
  A tábornok benyúlt a gumiköpenye alá, levette a saját kitüntetését és Csonkin
  zubbonyára tűzte. Csonkin vigyázállásban kihúzta magát, a kitüntetésre
  sandított, és ránézett Nyúrára. Arra gondolt, hogy jó lenne fényképet
  csináltatni, mert aztán később senki nem fogja elhinni, hogy egy tábornok a
  saját kezével adta neki ezt a kitüntetést. Eszébe jutott Szamuskin, Peszkov
  őrmester, Trofimovics raktáros. Ha most látnák!
  - Tábornok elvtárs, engedélyt kérek a jelentésre! - Filippov hadnagy
  energikusan tisztelgett.
  A tábornok összerezzent és nem túl barátságosan nézett a hadnagyra. Már épp
  minden megoldódott, ez meg jön itt.
  - Beszélj - mondta kelletlenül.
  - Kéretik betekinteni ebbe az iratba.
  A hadnagy széthajtott egy papírlapot, amelynek jobb alsó sarka lyukas volt. A
  tábornok elvette, és lassan olvasni kezdte. Minél tovább olvasta, annál
  komorabb lett. Egy parancs volt a kezében. Csonkin Iván Vasziljevics hazaáruló
  letartóztatási parancsa.
  - Na és hol a pecsét? - kérdezte a tábornok, mert remélte, hogy a parancs nem
  szabályosan van kiállítva.
  - A pecsét az ütközetben megsérült - mondta a hadnagy méltóságteljesen és
  elhallgatott.
  - Hát akkor - mondta a tábornok zavartan -, hát akkor most... ha így áll a
  dolog, akkor persze... Nincs semmi okom rá, hogy ne higgyem el. Akkor
  cselekedjen a parancs szerint.
  Hátralépett, hogy helyet adjon a hadnagynak. A hadnagy Csonkinhoz lépett, és
  két ujját, mintha szögkihúzó lenne, beleakasztotta a frissen feltűzött
  kitüntetésbe. Csonkin ösztönösen hátralépett, de már későn. A hadnagy
  megrántotta a kezét és a kitüntetéssel együtt kiszakított egy darabot Csonkin
  zubbonyából is.
  - Szvincov! Habibullin! - csattant a parancs. - Letartóztatottat elvezetni!
  Csonkin megragadták a könyökénél. A katonák között zaj támadt. Senki nem
  értett semmit. Drinov tábornoknak eszébe jutott, hogy a jó parancsnok egyben
  nevelő is, ezért az embereihez fordult és megmagyarázta:
  - Katona elvtársak, a Csonkin közlegény kitüntetésére vonatkozó parancsomat
  ezennel visszavonom. Csonkin közlegényről kiderült, hogy hazaáruló. Csak azért
  tettette magát hősnek, hogy beférkőzzön a bizalmunkba. Világos?
  - Világos! - kiáltották a katonák, de nem túl nagy meggyőződéssel.
  Lapsin ezredes kiszaladt az útra, és háttal a falunak fordulva, kezét a
  nadrágja varrására szorította.
  - Ezred! - kiáltotta, de megbicsaklott a hangja. - Zászlóaljanként négyes
  oszlopokba sorakozó!
  Amíg az ezred sorakozott az úton, a tábornok Revkinnel beült a páncélautóba és
  elhajtott. Golubev is elment, hogy ne lássa, mi történik.
  - Ezred, igazodj! - adta ki a parancsot az ezredes. - Vigyázz! Lépés in- - az
  ezredes kitartott egy szünetet - -dulj ! Nóta in-dulj!
  Csizmák csattantak a sáros földbe. A sorok közepéről felhangzott a nótafa
  magas hangja:


  Kozák vágtat lenn a völgyben,
  Kaukázusi vidékeken...


  Több száz torok felelt rá:


  Kozák vágtat lenn a völgyben,
  Kaukázusi vidékeken...


  Az egész faluból összeszaladtak a kisfiúk és próbáltak együtt menetelni a
  katonákkal. Az asszonyok kendőikkel integettek, és a könnyeiket törölgették.
  A menet végén egy sánta ló vonszolta a negyvenötös ágyút, mögötte haladt
  tolókocsijával Ifja Zsikin, a polgárháború hadirokkantja, bugyonnij sapkában.
  A falu közepén legyintett és visszafordult.
  Az ezred távozása után Vörösfalva lakói látták, amint elindul Csonkin
  udvaráról a másfél tonnás autó is.
  A hadnagy a sofőr mellett ült. A többi négy Csonkin kezét tartotta, aki hátul
  állt és egyébként meg sem próbált elmenekülni.
  A kocsi után Nyúra szaladt, zokogva és botladozva. Kendője a vállára csúszott,
  haja kócos volt.
  - Ványa! - kiabált zokogva. - Ványecska! - és futtában a kocsi felé
  nyújtogatta a karját.
  Hogy véget vessen ennek a botránynak, a hadnagy megparancsolta a sofőrnek,
  hogy menjen gyorsabban. A sofőr beletaposott a gázba. Nyúra nem bírta felvenni
  a versenyt a kocsival, megbotlott és elesett. De még fektében is a távolodó
  kocsi után nyújtogatta a kezét... Csonkin szíve belesajdult, úgy sajnálta
  Nyúrát. Próbálta kirántani magát, de semmire se ment, erősen fogták.
  - Nyurka! - kiabálta, és elkeseredetten rázta a fejét. - Ne sírj, Nyúra! Még
  visszajövök!



  42


  Még aznap alkonyatkor Gladisev raktáros kilépett a házából, hogy megszemlélje
  a nemrég lezajlott ütközet helyszínét. Ahogy átment a lekaszált mezőn, a
  dombtetőn túl, vagy másfél kilométerre a falutól talált egy lótetemet,
  alighanem egy eltévedt golyó találta el. Gladisev először azt hitte, hogy egy
  idegen ló, de amikor közelebb ment, felismerte Oszoaviahimot. Úgy tűnt, hogy a
  herélt nem szenvedett sokat - csak egy kis seb volt a füle mellett, ahonnan
  alvadt vércsík húzódott a szájához. A döglött ló teteme fölött Gladisev
  elnevette magát. Hát igen, mit szépítsük a dolgot, egy ideig elhitte azt a
  furcsa álmát. Nem egészen persze, de azért egy kicsit elhitte. Annyira
  egybevágott minden, hogy nehéz volt nem meginogni a misztikát teljesen kizáró
  meggyőződésében. Ha valakinek elmondaná, hát szégyen és nevetség lenne,
  szégyen és...
  Gladisev hirtelen észrevette, hogy a ló mellső patáján nincs patkó.
  - Na még csak ez hiányzott - mormogta, és amikor lehajolt, tett egy második
  felfedezést is. A földbe benyomódott patkó alatt egy papírlap feküdt. Gladisev
  felvette a papírt, és megcsapta a csodás esemény előérzete. Megnézte a papírt
  közelebbről, és sóbálvánnyá dermedt.
  Igaz, hogy már sűrűsödött az esti homály, és nem is látott valami jól, de a
  növénynemesítő őstehetség mégis el tudta olvasni a rászáradt sár- és
  vérfoltokon keresztül kirajzolódó nagy, gyerekesen írott betűket: "Ha elesnék,
  kérem, tekintsenek párttagnak."
  - Te jóságos úristen! - kiáltott fel Gladisev, és sok év után először
  keresztet vetett.




  Lábjegyzetek:
  1A Szovjetunió Honvédelmének, Repülésügyének és Vegyészetének Fejlődését
  Támogató Társaság neve, mozaikszó (Obsesztvo Szogyejsztvija Oborone,
  Aviacionnomu i Himicseszkomu Sztrojityelsztvu, SzSzSzR).
  21:84 000 méretarányú térkép.
  3A "her" oroszul a férfi nemiszervet jelentő káromkodás, de nem a legdurvább.
  4Szójáték: az oroszoknál a 3 emberre elegendő alkoholtartalmú üveg egy kis
  üveg vodkát jelent, nem elsősorban a robbanó Molotov-koktélt.


                      UTÓSZÓ (NEM PEDIG ELŐSZÓ)


  A kedves és nyájas magyar olvasók többsége talán hallott már Iván Csonkinról,
  de írójáról, Vlagyimir Vojnovicsról keveset tud. Éppen ezért előfordulhat,
  hogy előszónak szeretné olvasni ezt az utószót. Én azonban tiszta szívből azt
  szeretném, hogy az olvasásban tartsuk be a hagyományos sorrendet: író, cím,
  ár, hátsó borító, első fülszöveg, hátsó fülszöveg, regény, utószó.
  Az Iván Csonkin olvasmányos, élvezetes könyv, mindenki bátran és töretlen
  önbizalommal nekivághat magának a regénynek. Ha már elolvasta, akkor a
  legfontosabbat már tudja, és az alábbi gondolatok és kommentárok nem
  avatkoznak bele az első bensőséges, négyszemközti és élvezetes találkozásába a
  szöveggel.



  AZ ÍRÓRÓL, RÓLUNK, A FÉLELEMRŐL
  ÉS AZ ALLEGÓRIÁRÓL


  "De jó érzés lesz pizsama helyett újra ruhát húzni, és kimenni az utcára az
  élő emberek közé, ahol már nem beteg leszek, hanem járókelő. És hirtelen
  eszembe jutott, hány ideiglenes elnevezést tettek már a nevemhez életemben.
  Voltam már újszülött, gyerek, kisfiú, tanuló, evakuált, pásztor, éjjeliőr,
  utas, iparos, asztalos, fiatalember, férfi, autóvezető, behívott, újonc,
  katona, sorkatona, őrszem, ügyeletes, letartóztatott, leszerelt, instruktor,
  pályamunkás, ács, egyetemi hallgató, munkakerülő, szerkesztő, költő, prózaíró,
  író, ellenzéki, gyanúsított, vádlott, emigráns, külföldi, hontalan,
  rehabilitált, és még legalább két tucatot fel tudnék sorolni."
  Az 1932-ben született Vlagyimir Vojnovics ebbe a katalógusszerű felsorolásba
  sűríti egész életrajzát a szívműtét árnyékában írt könyvében (Alapgondolat,
  1996). Ekkor már majdnem negyven éve írt, több irodalmi díjat kapott - persze
  csak az utóbbi 15 évben, nem a szovjet érában, mert akkor inkább csak bajai
  voltak.
  Mint említettük a fülszövegben, Vojnovics gyermek- és ifjúkora elég mozgalmas,
  iskoláztatása pedig meglehetősen szaggatott volt. Az 1., 4., 6., 7. és 10.
  osztályt végezte el, de egyiket sem egy helyen. Sikertelen felvételik és
  befejezetlen főiskolai évek közben és után sokfelé dolgozott, négy évig volt
  katona (1951-1955). Moszkvában nem került be az írókat képző (vagy termelő?)
  Gorkij Intézetbe, elvégzett két évet a tanárképző főiskolán, majd otthagyta és
  elment a kazahsztáni szűzföldekre dolgozni. Itt kezdett novellákat írni.
  1960-ban költözött Moszkvába, ahol a rádiónál kapott állást. Ettől kezdve
  publikált.
  Amikor a Csonkin fejezetei először szamizdatba kerültek, Vojnovics kihullott a
  publikálható írók piksziséből.
  1980 februárjában megjelent a kerületi pártbizottság embere Vojnovics lakásán
  és bejelentette neki, hogy "a szovjethatalom és a szovjet nép türelmének
  vége". A bejelentés hatására Vojnovics számára világossá vált, hogy az ő
  türelmének is vége, és még abban az évben elhagyta a Szovjetuniót. Fél év
  múlva Brezsnyev megfosztotta az állampolgárságától.
  Némi vándorlás, többek között a Princeton Egyetem katedrája után Vojnovics
  Münchenben telepedett le, ahol a mai napig él. 1981-től évekig rendszeresen
  dolgozott a Szabad Európa rádiónak. Művei ettől kezdve "tamizdatban" jelentek
  meg.
  Szamizdat és tamizdat (definíció): szamizdatnak a titokban legépelt, vagy
  primitív technikával sokszorosított, esetleg a legkésőbbi, 1980-as években már
  titokban kinyomtatott, és szintén illegálisan terjesztett "cenzúrázatlan"
  műveket nevezték, a szam=önmaga, és az izdat=kiadó (rövidítve) szavakból. A
  tamizdat (tam=ott, azaz nem itt) Nyugaton oroszul megjelent, de mégis
  oroszoknak szánt kiadvány. Csempészés útján, illegálisan került be a
  Szovjetunióba, magánszemélyek vitték magukkal kis adagokban vagy egyenként.
  És most megmagyarázom, miért magyaráztam meg, mi is a szamizdat. Mert azt
  remélem, hogy egy olyan generáció jelent meg és fogja olvasni ezt a regényt,
  amely MÁR NEM tudja az életből, mi is a szamizdat és tamizdat, hanem csak az
  ilyen okos vagy okoskodó elemzésekből tudja meg. Erre az optimizmusra minden
  okom megvan, a naiv nemzedék már köztünk van. Nem értik a "régi" nyelvet.
  Nekik a poloska csípős, kicsi, kellemetlen bogarat jelent, de sohasem látták,
  azt pedig el sem tudják képzelni, hogy a beépített lehallgatókészüléket
  nevezték így. Nekik a tégla is házépítéshez való égetett építőanyag, nem pedig
  beépített besúgó. Immár Magyarországon is elképzelhető az az ártatlanság,
  amellyel régebben csak amerikai egyetemeken lehetett találkozni.
  Amikor 1996-ban megkérdeztem, mit gondolnak, hogyan sikerült létrehozni a
  kolhozokat és ugrásszerűen megnövelni a kolhoztagok számát 1932-ben,
  elgondolkodtak. Az egyik azt felelte, a parasztok belátták, hogy közösen
  könnyebb gazdálkodni. A másik, hogy együtt tudtak gépeket vásárolni. A
  harmadik azt mondta, hogy a szakosodott profilú parasztok így a mezőgazdaság
  minden ágából részesülhettek. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a féléves
  szovjet kultúratörténeti kurzus tényeiből levonja azt a következtetést, hogy a
  parasztokat kényszerítették a belépésre: megfélemlítéssel, kiéheztetéssel és
  fegyveres erőszakkal. Vajon ezek a fiatalok hogyan olvasnák a Csonkint?
  Talán ezért mondta azt egy magyar újságíró, amikor a Csonkinból 2000-ben egy
  fejezet megjelent, hogy nem érdemes már nálunk kiadni, mert a Szovjetunió
  bukásával már mindez nem érdekes. Ezek után attól féltem, hogy a számítógépem
  megharagszik. Hogy dühödten alá fogja nekem húzni azokat a szavakat, amelyek
  az 1930-as évek végének szovjet valóságára vonatkoznak. Párttitkár. Kolhoz.
  Munkanap. Csakhogy a számítógépek manapság igen intelligensek. Az én gépem
  legalábbis nem húzott alá semmit pirossal. Úgy tűnik, azonnal megértette, hogy
  Vojnovics regénye tartalmában nem szovjet, hanem ellenzéki, mostanra pedig
  időtlenül érvényes maradt.
  A fordítónak mégsem szabad elfelejtenie a történelmi tapasztalatok
  múlandóságát. Vegyünk egy szállóigének is beillő mondatot azok közül a
  kedvenceim közül, amelyekkel a hátsó borítót teletűzdeltem. Eredetileg így
  hangzott: "A tömeggyűlés olyan rendezvény, ahol egyesek azt mondják, amit nem
  gondolnak, mások azt gondolják, amit nem mondanak." Gyanús volt nekem, hogy
  nem elég világos ez így. Felolvastam tizenéveseknek. A következő értelmezést
  kaptam; azok, akik beszélnek, nem gondolták eléggé át azt, amit mondanak, a
  tömeg pedig nem beszél, mert nincs idő, nem kap mindenki szót. Át kellett
  fogalmaznom, hogy a hazugság és a félelem mindennapos, elkerülhetetlen
  jelenlétét érzékeltessem. "A tömeggyűlés olyan rendezvény, ahol sok ember
  gyűlik össze, és egyesek azt mondják el, amit nem gondolnak, mások meg azt
  gondolják, amit nem mondanak el." Vagyis, hogy a tömeggyűlés olyan rendezvény,
  ahol sok ember gyűlik össze, és a szónokok olyat mondanak el, amit nem
  gondolnak komolyan, a tömeg pedig nem mondja el azt, amit gondol.
  Kétségtelen, hogy egykor a kettős tudatban nevelődött nemzedékek pontosan
  kidolgozták magukban azt az ösztönt, amellyel a sorok mögött tudtak és akartak
  olvasni. Mindenben "mögöttes" jelentést láttak. "Azt hiszed, hogy nyílik még a
  sárga rózsa..." - énekelte Koncz Zsuzsa, és mi pontosan tudtuk, hogy 1968
  elveszett illúzióiról van szó. "Miért hagytuk, hogy így legyen" - fejezte be a
  dalt, és mi arra gondoltunk, tehetetlenül persze, hogy tényleg, mit is
  lehetett volna tenni a magyarok prágai bevonulása, vagy akár a görög junta
  elleni Andrássy úti tüntetés szétkergetése ellen.
  Akik megtanultak így látni, hallani és olvasni, azoknak nem fog nehézséget
  okozni, hogy a Csonkint a történelmileg meghatározott hely és idő ellenére, ne
  csak a sztálinizmus szatírájaként, sőt ne csak a mindenkori szovjetrendszer
  paródiájaként, hanem saját életük abszurd tükreként olvassák.



  CSONKIN, A LEGKISEBB FIÚ


  A hallatlan népszerűséget hozó Csonkint, az Iván Csonkin közlegény élete és
  különleges kalandjai című regényt Vojnovics 1963-ban kezdte írni, és első
  fejezetei a szamizdatból hamarosan Nyugatra kerültek, ahol 1969-ben
  megjelentek (Granyi). Mint említettük, ettől kezdve az írót nem publikálták,
  sőt üldözték. Az Írószövetség vallatta, hogyan került Nyugatra a kézirat. A
  bizottság elnöke szerint "nem is fontos, hogyan került Nyugatra a kézirat,
  mert ha nem is jutott volna ki, ha csak az íróasztalfiókban hevert volna, sőt
  ha meg sem lett volna írva, csak gondolatban született volna meg, akkor is
  arra kértem volna az illetékes szerveket, hogy a legszigorúbban büntessék meg
  a szerzőt". (Ezt az "ötletet" Vojnovics felhasználta későbbi regényében, a
  Moszkva 2042-ben, ahol a még meg sem született regényt cenzúrázzák.) Vojnovics
  engedményt tett a hatalomnak, és újságnyilatkozatban ítélte el a németországi
  Granyi folyóiratot, amiért engedélye nélkül közölték írását. A nyilatkozatba
  az írószövetség funkcionáriusai igen gusztustalan sorokat írtak bele Vojnovics
  tudta nélkül. S noha a kampány elcsendesült, Vojnovics nem bírta tovább a
  kompromisszumokat. 1973-ban nemcsak a Csonkint küldte el Nyugatra, hanem
  nyilvános levelet írt Szolzsenyicin védelmében, és kifigurázta a Szerzői
  Jogvédő címén megalakult újabb cenzúrahivatalt. Ezek után kizárták az
  Írószövetségből (1974).
  A Csonkint sokan nevezik a Svejk szovjet-orosz változatának, ami igaz is, meg
  nem is. Mindkettő katonatörténet, mindkettő lehetetlen operetthadseregnek
  mutatja be egy-egy nagybirodalom félelmetes erőszakszervezetét, mindkettő
  háború alatt játszódik, és mindkét főhős kisember, akik mindketten pontosan
  tudják, hogy melyek a számukra fontos dolgok: az evés az ivás és a nők. Nem
  hasonlítható össze azonban a két birodalom: az Osztrák-Magyar Monarchia a
  bukás szélén állt, a szovjet nagybirodalom azonban éppen irányt vett, hogy még
  nagyobb és még félelmetesebb legyen. Hogy a cseh, helyesebben prágai kisember
  mennyivel európaibb, mint a falusi orosz, azt már abban az egyszerű helyzetben
  is fel lehet mérni, hogy melyikük, hogyan, mit, milyen mennyiségben és kinek a
  társaságában iszik.
  Arról pedig, hogy mi a különbség Ferenc József és Sztálin között, persze nem
  történelmi tudományossággal, hanem az alattvalók csodáló szemében, nem csak e
  két regény alapján alkothatunk képet. Végül pedig, de egyáltalán nem
  utolsósorban, a két világháború közötti fényévnyi különbségről is sokat
  lehetne filozofálni. Érthető, hogy a regényből Jiri Menzel csinált filmet: a
  cseh naiv humor, a groteszk szatíra nemcsak forrása, de szemléleti rokona is a
  regénynek. (Menzel más hőseire, A mi kisfalunk alakjaira is gondolhatunk.)
  Az egész falu sajátosan sarkított egyéniségekből áll, akiknek, hogy Andrej
  Platonov kifejezésével éljünk, a gondolkodás olyan szokatlan, hogy felforr
  tőle fülükben a zsír, mégis szakadatlanul problémákon törik a fejüket.
  Platonov naivan filozofáló alakjai egyébként fontos elődjei a Csonkin
  hőseinek, a mocskos Sárosfalva, jelenlegi nevén Vörösfalva lakóinak, akiknek
  nyelvét is a platonovi belső feszültségre, az ideológiát szajkózó szólamok, és
  a népi formák frappáns össze nem illésére alapozza Vojnovics. Ebben a
  szóbeliséget érzékeltető stilizált népi nyelv kikeverésében, amit az irodalom
  tudománya orosz szóval szkaznak nevez az egész világon, Vojnovics nagy
  elődöket tudhat maga előtt az orosz irodalomban: Zamjatyint, Babelt,
  Zoscsenkót.
  Vojnovics elbeszélője nem fölényes "magas irodalmi" leleplező, hanem afféle
  mesélő, aki megcsavarintja a mondatokat, hogy ízesebben-viccesebben folyjon a
  szó. Vojnovicsot bensőséges érzelmi viszony fűti az anyanyelvéhez, lubickol a
  népi fordulatokban, az eufemisztikusra finomított káromkodásokban, a
  szójátékokban, a műveletlen nyelvhasználat komikumában (nem kevés fejfájást
  okozva ezzel a fordítónak).
  Vojnovics nem az ostobaságot írta meg, s amikor olyan szólamokkal támadták
  (még az 1980-as évek második felében is), hogy a népet gúnyolja ki művében,
  alapvetően a lényeget nem értették meg. Csonkin antihős, alacsony, csúnya,
  eláll a füle. S ha nevetséges is, mégis egy a "megalázottak és
  megszomorítottak" közül: amikor az olvasó először találkozik vele, éppen a
  hőségben egzecíroztatja a felettese.
  "A könyv hőse olyan, mint egy saját gyerek - olyannak születik, amilyen, nem
  lehet kihajítani az ablakon. Lehet, hogy a mások gyereke jobban sikerült,
  okosabb is, de a saját gyerek mégiscsak kedvesebb, mint bármelyik más, éppen
  mert a sajátunk." Vojnovics itt valójában ravaszkodik, hiszen éppen az a
  célja, hogy felhívja rá a figyelmet, Csonkin nagyon is hétköznapi figura.
  Csonkin rossz katona, csak az istállóban és a konyha körül alkalmazható.
  Vojnovics a kemencesutba dugja, mert Csonkin az örök népi figura, az ostoba
  legkisebb fiú egyik változata, aki nem nyer királyságot, de valamilyen, az
  együgyűeknek járó gondviselés révén mindig kikeveredik a bajból. Talán azt
  mondhatnánk, hogy legfőbb tulajdonsága a rettenthetetlen népi naivitás. Talán
  egy kicsit rokona az orosz szent együgyűeknek is... Születése is "csodás",
  mesés körülmények között történik, apja ismeretlen, és egy, talán két évig
  hordta ki az anyja... S az sincs kizárva, hogy a Golicin hercegi család
  leszármazottja. Neve, az Iván önmagában AZ orosz embert jelenti, a tipikus
  hőst, illetve embert. Apai nevével együtt már más képzeteket is ébreszt: Iván
  Vasziljevics volt a neve a Rettegett, vagy Rettentő Iván cárnak, és így a
  "legkisebb fiú" nevében mégis azt súgja nekünk, hogy az utolsókból könnyen
  elsők is lehetnek.
  Csonkin feladata is mesés: nem a csodás fa őrzésére rendelik ugyan, hanem
  annak modern változataként egy elromlott repülőt kell őriznie, és azon nyomban
  ott is hagyja a feladatát Nyurka kedvéért. A kerti munka az ő életeleme, míg
  az unalmas őrállás, a "feladat" értelmetlenségét józanésszel azonnal belátja.
  Csonkin "kiszáll a buliból", s a korabeli olvasó nevetése annak az ártatlan
  vakmerőségnek szólhatott, amellyel ezt a kiskatona meg merte tenni. Annak,
  hogy Csonkin annyira naivan értetlen, hogy nem fogja fel a szabályok
  komolyságát, a hivatalos ideológia sem tud rá hatni. Ebben a szent
  együgyűségében tulajdonképpen azt mondja ki, amit a mesebeli gyerek, hogy "a
  király meztelen", semmi értelme a nagy szovjet birodalmasdi játéknak. Földhöz
  ragadt (azaz józan) gondolkodásával képtelen megérteni, miért nem szabad a
  politikai oktatáson azt kérdezni, valóban két felesége van-e Sztálinnak, és
  nem érti a majomból emberré válás folyamatát. Hiszen ha a munka teszi az
  embert, miért nem lesz a legszorgosabb igavonó lóból szemünk láttára ember?
  Amikor Csonkin nem illő dolgokat kérdez, és nem tud hazudni, a mindenütt
  uralkodó hazugságot leplezi le. Vojnovics a közvetett, nem didaktikus szatírát
  használja a szovjet és különösen a sztálini rendszer leleplezésére.
  Ellenzékisége megingathatatlan, de nem fensőbbségesen intellektuális és nem is
  dühödt. Mindkét magatartást tiszteletreméltó kortársai képviselték az
  irodalomban, bár meg kell jegyezni, nem sokan merték a Nagy Honvédő Háborút,
  vagy ahogy a lelkesítő induló nevezte, a Szent Háborút kikezdeni.



  HOL ÉS MIKOR ÉLT SZERJOZSA KANDISZNÓ
  - A MOSOLY ORSZÁGA


  Beszéljünk kicsit a korról. Vojnovics regényében a korabeli Szovjetunió
  szörnyűségeinek majdnem minden mozzanata megjelenik, észrevétlenül és
  szervesen. Akár történelmi panorámának vagy szórakoztató kisenciklopédiának is
  tekinthető. Ezért is erősködtem, hogy a regény után olvassák ezt a pár
  gondolatot, hogy le merjem ezt írni: nem minden olvasó hitte volna el nekem
  ezek után, hogy ennek ellenére a regény élvezetes.
  A Szovjetunió lerohanásának időpontjában vagyunk, és Vojnovics anélkül, hogy
  bármilyen mélyebb elemzésbe bocsátkozna, bemutatja azt a sokáig elhallgatott
  tényt, hogy a Szovjetunió diplomáciai vakságának köszönhetően nem látta előre
  a háború vészes közeledtét. Látjuk a regényben, hogy a Vörösfalváról magasba
  emelkedett fejőnő nemrég még vígan parolázgatott a Kremlben, a német vezetés
  tiszteletére pompás külsőségekkel megrendezett fogadáson.
  A hadsereg is felkészületlen volt, mert a tapasztalt vezetőket, a hadsereg
  élvonalát Sztálin kivégeztette. (1937-ben a Heydrich vezette német biztonsági
  hivatal Eduard Benes csehszlovák köztársasági elnök közvetítésével a Vörös
  Hadsereg tábornokainak kémtevékenységéről szóló hamisított iratokat juttatott
  el Sztálinhoz, s így elérte tíz katonai vezető kivégzését, a Vörös Hadsereg
  "lefejezését".) Ennek köszönheti a regénybeli Drinov tábornok fényes és
  szédítően gyors karrierjét - úgy lépett felettesei helyére, hogy feljelentette
  őket. Az efféle magatartás persze tovább általánosítható, a módszer
  alkalmazása nem szorítkozott a háborús évekre, békeidőben is éppen olyan
  hasznos és jövedelmező volt.
  Vojnovics a rettegett KGB-ről is elmondja a magáét. Kezében és ellenőrzése
  alatt tartja az egész országot, de működését igencsak hátráltatja, hogy
  fanatikus, gondolkodásra képtelen emberek dolgoznak benne. A mindent elözönlő
  szürkeség nemcsak a ruhájukban, hanem a jellemükben is alapvető. "Miljaga
  mindig közepes eredményeket produkált, mert tisztában volt azzal, hogy a
  láthatatlan fronton éppen olyan veszélyes élmunkásnak lenni, mint lemaradni."
  Az állambiztonsági szervek lényegében saját népük felszámolásában végeztek
  kiemelkedő tevékenységet. Szerepük az volt, hogy rettegést keltsenek
  mindenkiben, minden és mindenki más iránt: "Az Intézmény ama elv alapján
  működött, hogy üsd-vágd a társaidat ott bent, akkor a többi is félni fog ott
  kint." Ezt a félelmet Vojnovics rendkívül alaposan és sok jelenetben
  érzékelteti, hiszen ez volt a sztálini terror alapvető eszköze.
  Vegyük azt a jelenetet, amikor a párttitkár felettese véletlenül ráüt a
  Sztálin-szobor fejére.
  "A pártitkár mérgesen rácsapott Sztálin fejére, és halálos félelem ült ki rá.
  Iván Tyimofejevics is halálra ijedt. Csináljon úgy, mintha nem is látta volna?
  És ha a másik elrohan és bevallja a bűnét, akkor az bezzeg kimászik a
  csávából, de ő benne marad, és megkapja a magáét azért, hogy nem jelentette.
  Ha meg feljelenti, akkor is egykettőre leültetik, már csak azért is, mert
  látta." Nemhiába mondja végül a kolhozelnök: "Irány a börtön? Kérem, mehetünk.
  Még a börtön is jobb, mint az ilyen élet." Ott legalább nem kell félnie már.
  A félelem diktálta lelkesedés, a tömegben feloldódás paródiája, méghozzá
  hátborzongató részletességű paródiája Csonkin álmában az a jelenet, amikor
  "önként, dalolva" együtt kell röfögnie a malacokkal.
  Miljaga KGB-kisfőnök rendíthetetlen mosolya mögött a kegyetlenség és a
  határtalan önhittség félelmetes elegye rejlik. Vojnovics paródiája is ilyen
  kifinomultan kegyetlen. A KGB helyi főnöke először is vereséget szenved egy
  kis zsidó csizmadiától, aki bölcsességével és élettapasztalatával mindig képes
  kikerülni a félelmetes szervezet karmaiból, ahonnan senki nem szokott
  kikerülni. Miljaga azután egy egyszerű falusi legény, Csonkin csapdájába sétál
  bele. Amint onnan nagy nehezen és elég sokára kikerül, a saját kollégái, a
  szovjet katonaság fogságába esik, és úgy tűnik, nem ismeri fel, kik között is
  van. Németeknek nézi őket, ők viszont Miljagát nézik gestapósnak. Fergeteges
  humorforrás, azt mondhatnánk, tipikus vígjátéki helyzet, komikus félreértések
  sorozata. Csakhogy Vojnovics végtelenül komolyan játszik. Olyan dolgokat mond
  ki, amin nevetünk, de közben futkos a hátunkon a hideg. Például hogy "az
  utóbbi időben Miljaga éjjel-nappal az irodájában volt, amivel súlyos károkat
  okozott önmagának és a hazának is".
  Vojnovics a fejével játszik, amikor viccesen kimondja, hogy a KGB tönkreteszi
  az országot. Bemutatja a minden behálózó KGB értelmetlenségét, abszurdságát
  is, kimondja azt, hogy a KGB ördögi Intézmény.
  Térjünk vissza a németes félreértésekhez. A dolog ott kezdődik, hogy kiderül:
  az idegen nyelvek nem ismerése, a tudatlanság halálos veszélyt is jelenthet. A
  nyelvi dadogások és félreértések sorozatában Vojnovics lépésről lépésre addig
  a "képtelen" állításig jut el, hogy a KGB-s tiszt, amikor saját honfitársait
  tartóztatja és végezteti ki, voltaképpen ugyanazt a munkát végzi, amit a
  Gestapó, azaz szovjet kommunistákat gyilkol. A vicces nyelvi káoszban
  egyszeriben fény derül arra, hogy a KGB a szovjet Gestapó. Ilyen merész
  rendszer elleni támadást nem sokan írtak le még az illegális irodalomban sem -
  és végképp nem úgy, hogy az olvasó e felismerés közben hangosan kacaghasson.
  Ez a fogás Vojnovics specialitása: maró szatíráját a vérfagyasztó
  társadalomkritika, a sziporkázó komikum, és a végletekig vitt abszurd
  elemeiből szövi. Nem riad vissza a fantasztikus elemektől sem. A hősök
  álmaiban olyan nevetséges jelenetek képződnek, mint amikor Sztálin a malacok
  lakomáján beúszik egy tálon felszolgálva. Az orosz kisember a tömeggyűlésen
  Sztálint népvezérként ünnepli és megtapsolja, atyai vezetőként isteníti, de
  tudattalan vágyálmában vagy retteg tőle, vagy megalázó halálát kívánja.
  "Sztálin a malacostálon" - ezért a képért vajon hány év börtön járt volna, ha
  a mindenkori népvezéreket behelyettesítjük? És vajon hány olvasónak fog még
  (2005-ben) eszébe jutni nevetés közben ez a kérdés? Hasonló "vicces" fogást
  alkalmaz az író, amikor, mintegy puszta ellátási baki miatt, a támadóegységek
  a rekkenő nyárban téli hófehér álcázó ruhát kénytelenek ölteni. Csonkin
  természetesen azonnal meglátja a nyár derekán "feltűnés nélkül" közeledő
  hóbuckákat, Vojnovics pedig alkalmat teremt rá, hogy "fehéreknek" nevezze a
  vörösöket. A Vörös Hadseregből így lesz Fehér, a régi polgárháborús
  szóhasználat szerint ellenség, önmaguk, de legalábbis a nép ellensége.
  Vojnovics nem sematikus népellenségeket rajzol, alakjai nem fekete-fehér
  bábok, képes meglátni a rendszert szolgáló emberekben az áldozatot is.
  Szvincov egészen addig rendíthetetlenül kegyetlen figura, amíg nem kerül
  vissza a természetes közegébe, a földhöz, ahonnan elszakadt. Amikor végre
  krumplit szedhet, boldog, és ébredezni kezd benne a lelkifurdalás.
  Tulajdonképpen nem érzi jól magát a tőle idegen hóhérszerepben. Na, azért nem
  kezdjük el nagyon sajnálni, csak feltesszük a kérdést, honnan is jöttek, kik
  is voltak ezek az emberek, amikor még emberek voltak - és a következő lépés az
  a felismerésünk, hogy a rendszer változtatta meg őket.
  Érdemes arról is szólni, milyen sok beszélő nevet alkalmaz Vojnovics.
  Egyik-másikat le lehetett fordítani magyarra, vagy legalábbis érzékeltetni
  lehetett, hogy van jelentése (a fordítót ezzel lehet az őrületbe kergetni,
  rémálmaiban latolgatja, mit fordítson, mit ne, és milyen név hogyan lenne jó
  magyarul). Szvincov neve az ólomra utal, Miljagáé arra, hogy folyton negédesen
  mosolyog. Vörösfalvát és Hosszúfalvát azért kellett lefordítani, mert ez a két
  falu a mesebeli "hol volt, hol nem volt", nemlétező, de mindenhol elképzelhető
  helyszín. A nyakatekert és üres cikkeket író Nyeuzselev járási pártbizottsági
  előadó nevéből sikerült egy szlávos hangzású Vajonha nevet kreálni, a jelentés
  megtartásával. Vállas gúnynevét pedig könnyű és "jogos" volt megmagyarítani,
  lévén ragadványnév. Oszoaviahim pedig, a ló neve, éppen azért marad meg
  bennünk és vált ki újra és újra nevetést, mert önmagában is a szörnyszülött
  szovjet mozaikszavak paródiájának tűnik, holott létezett. Lónévnek pedig
  ellenállhatatlanul komikus, mert olyan, mintha egy ógörög eposzból származna.
  A bohózatba illő páros, Taldikin ("kelepelő, kotkodácsoló, fecsegő") és
  Sikalov brigádvezetők a mindenkori rendszer zokszó nélküli végrehajtói.
  Fejükben félelmetes sötétség uralkodik, ezért mindenre kaphatók. Vojnovics
  ismét nem az embereket figurázza ki, hanem rajtuk keresztül a szentnek tartott
  szovjet dolgokat.
  "- Na és szerinted mikor vót a forradalom?
  - Millyen forradalom?
  - Hát az októberi. - Taldikin igyekezett olyan dolgokra terelni a
  beszélgetést, amit biztosan tudott. - A forradalom tizenhétben vót.
  - Arról nem tudok - rázta meg a fejét határozottan Sikalov. - Tizenhétbe
  Pítervárba szógátam.
  - De hát a forradalom is ott vót - örült meg Taldikin.
  - Neeeem - mondta Sikalov mély meggyőződéssel. - Meglehet, hogy máshol akárhol
  vót forradalom, de hogy Pítervárba nem vót, az hétszentség."
  Itt megtudjuk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom óriási, sőt
  világtörténeti jelentőségű eseményét, amely állítólag, szavahihető külföldiek
  szerint "megrengette a világot", egészen közelről észre sem lehetett venni.
  Ennek a szatirikus mozzanatnak egy mélységes filozófiai vetülete is van. A
  kisember látószögét mutatja be, akinek a feje fölött zajlik a nagybetűs
  Történelem, de nem változtatja meg az életét. És ilyen magatartással, a
  fejében uralkodó sekélyes és zavaros ismeretekkel ennek a történelemnek a
  kiszolgálója, áldozata vagy eszköze lesz. Sikalov lényegében észre sem veszi,
  hogy az ország berendezkedése gyökeresen megváltozott: régen is parancsra
  kergette a népet, és most is.
  Pedig a politikai változások befurakodnak az emberek közötti legintimebb
  szférákba is. Revkin felesége a Krupszkája-típusú keményvonalas női bolsevikok
  nagyszerű paródiája. (Krupszkája, Lenin felesége volt az, aki új pedagógiai
  elvekre hivatkozva betiltotta a gyermekotthonokban a játékbabákat.)
  "Aglája nem mindig értette, miért ilyen humánus a pártvonal, és miért nem
  lehet ezeket az embereket ott helyben megsemmisíteni. Most a gyermekotthon
  vezetője volt." Ebbe a két mondatba a szovjet gyermekotthonok minden
  szörnyűségét bele lehet képzelni. Aglája a politikát, a következetes
  pártvonalat az ágyba is magával viszi.
  "- Andrej - mondta Aglája halkan és tántoríthatatlanul -, ha helytelen
  hangulatot érzel magadban, fel kell mindent tárnod a párt előtt, és le kell
  tenned a fegyvert.
  - Igen, ezt kell tennem - értett vele egyet Andrej. - De mi lesz a fiunkkal?
  Hiszen még csak hétéves.
  - Ne aggódj. Igazi bolseviknak fogom felnevelni. Még azt is elfelejti, mi volt
  az apja neve.
  Segített a férjének összecsomagolni a kofferját, de ideológiai megfontolásból
  nem volt hajlandó vele közös ágyban tölteni az éjszaka hátralévő részét."
  Vojnovics a mindennapi életről is szinte teljes körképet nyújt. A
  Szovjetunióban az 1930-as években nem számított kivételesnek az
  analfabetizmus. Egészen pontosan 1937-ben 68 millió írni-olvasni tudóra 30
  millió analfabéta esett a korabeli statisztika szerint, amely bizonyosan nem
  túlozta el az adatokat. Az 1917-es változások idején a népesség túlnyomó
  többsége írástudatlan volt, és az új állam becsületére legyen mondva, eleinte
  minden lehetséges eszközzel segítette e jelenség felszámolását. Az iskolák
  azonban a 30-as években már nem voltak olyan aktívak és jók sem, az idősebb
  generáció nem feltétlenül került be az iskolapadba, és a felvilágosító
  lelkesedési hullám is elcsendesült, mert kiderült, hogy a nép felvilágosítása
  nem államérdek egy totalitárius államban. Így eshet az meg, hogy Osztrovszkij
  erősen irányzatos művét, Az acélt megedzik című regényt Kilin pártszervező
  magától értetődő módon csak a betűket ismerőknek ajánlja.
  Az olvasónak talán fel sem tűnik, milyen alapos ismereteket szerezhet
  Vojnovics regényéből a szovjet mezőgazdaság állapotáról. Távol álljon tőlünk,
  hogy Szolzsenyicinhez csatlakozva idealizáljuk az I. világháború előtti
  Oroszország mezőgazdasági eredményeit, amelyek azonban egy igen nehezen
  modernizálódó, elmaradott, lomha szerkezetű országhoz képest stabilan és
  hagyományosan jók voltak. 1917 után minden fenekestül felfordult, a
  mezőgazdaságot mesterségesen szétbomlasztották, tudatlanságból
  központosították, erőszakkal kolhozosították, a politikai döntések
  függvényében szétzilálták és elherdálták, a szakembereket száműzték,
  kitelepítették, a termés visszaesett, a vetőmagot is felélték vagy eladták, az
  állatokat a parasztok levágták, hogy ne vegyék el tőlük, és ezzel a helyzettel
  az ország vezetői többéves éhínséget generáltak. Eme recept alapján állt elő
  az, amit Vörösfalván 1941-ben látunk. A vörösfalvai kolhoz eredményei csak
  papíron léteznek, a falubéliek nem dolgoznak, mert munkájuknak esetleges
  eredményeihez semmi közük, azt soha nem fogják viszontlátni, se pénzt nem
  kapnak a munkájukért, se árut. Fantomszerű munkanapokat, vagyis
  munkaegységeket számolnak el nekik, papíron.
  Munkanap (definíció): a kolhozban végzett munka elszámolásának elméleti
  egysége. Magának Vojnovicsnak a szavaival, idézet egy leveléből: "Sztálin
  alatt a kolhoztagoknak nem adtak pénzben fizetést, hanem munkanapokat
  számoltak el. Úgy képzelték el, hogy amikor a termés beérik, egyenlően osztják
  szét, és azután minden kolhoztag minden munkanapért (ebből elég sokat össze
  lehetett gyűjteni) kap valamennyi vetőmagot, krumplit és mindenféle mást, ami
  a kolhozban termett. Valójában ezekért a munkanapokért a kolhoztagok soha nem
  kaptak semmit, és abból éltek, amit a saját veteményeskertjükben megtermeltek,
  a saját tehenük tejét itták. A munkanap feltételes alapegység volt, egyesek
  egy nap alatt fél munkanapot »kerestek«, mások kettőt-hármat. Jómagam tizenegy
  éves koromban, amikor tehénpásztorkodtam, naponta három és fél munkanapot
  kaptam."
  Ebből az is kiderül, hogy Vojnovics nemcsak a katonaságot, de a mezőgazdaságot
  is saját tapasztalatából ismerte.
  Még jó, hogy Nyúrának meghagyták az ő Szépségét, tehénkéjét, különben ki
  menekítené meg az emberiséget a szovjet növénynemesítési agyrémek korai
  termékétől, a szörnyszülött, paradicsomgyökerű és krumplilevelű, puksz nevű
  tudományos vívmánytól. A szovjet növénynemesítési kísérletek, Micsurin és
  Liszenko eredményei a magyar mezőgazdaságot is boldogították az ötvenes
  években, természetesen politikai tartalommal beoltva. Gladisev növénynemesítő
  magasröptű elméletében Vojnovics nemes egyszerűséggel a szart teszi a
  természet sarkalatos pontjává.
  "A szar a világon a legértékesebb anyag, mert az egész életünk a szarból jön
  és a szarba is tér vissza."
  Ha Csonkin a mesehős, akkor Nyúra a megtalált királylány és a mesebeli segítő
  egy személyben. Kicsit lompos királylány, de nagyon hűséges és Csonkinhoz
  illik, mert házias, kitartó és talpraesett. Szinte mesebelien ért az állatok
  nyelvén, akik maguk közé tartozónak vélik, Nyúra pedig szívesen él velük testi
  közelségben, mint a természet része. Pontos ellentéte az a KGB-s, aki nem
  szereti az állatokat, és ezért az embereket sem. Nyúra alakja méltó utódja
  azoknak a határozott asszonyoknak és nőknek, akik a 19. századi orosz
  irodalomban oly sok felejthetetlen regényből ismerősek a magyar olvasónak is.
  Az orosz asszony mindent kibír, zokszó nélkül elviseli a nélkülözést,
  virrasztást, férfimunkát, és gondolkodás nélkül követi a párját, akivel
  testben és lélekben egy. Vojnovics ezeket az asszonyi alapértékeket teljesen
  hétköznapi természetességgel, minden pátosz nélkül, de azért határozottan
  fogalmazza meg Nyúrában.
  Nézzük csak meg egy pillanatra körülötte az asszonyi életeket, a pár sorban
  felvázolt sorsokat is. Miből áll egy orosz falusi háztartás, mit lehet kapni a
  falusi boltban, milyenek az életben a lehetőségek, a mozgástér, milyen
  perspektívát nyújt a szovjet állam? Ha valaki marad a faluban, mint Nyúra és
  kortársai, következik a kolhoz, az ilyen-olyan férj mellett a szüntelen
  gyerekszülés, tulajdonképpen a röghöz kötött nyomor. De ha valakit felragad a
  propagandagépezet, és felkerül Moszkvába, mint Ljuska, a fejőnő, akkor
  elveszti lába alól a talajt, és egy ideológiai mechanizmus eszközeként lohol
  egyik helyről a másikra.
  Vojnovics szatírájában az emberek soha nem vesztik el valóságos dimenzióikat,
  nem puszta illusztrációk. Ljuska hirtelen és hamis karrierje mögött ott a
  szerencsétlen élet, a nyomor, ahonnan elindult. A rendszert szolgáló emberek
  mindegyikének megvan a maga hasonlóan szürke és döbbenetesen szegényes
  háttere. A hadsereg paródiája mellett Vojnovics a legegyszerűbb eszközökkel
  érzékelteti, mit is jelentett a háború kitörése ezeknek a nagyon elszigetelt
  embereknek az életében. Az érthetetlen újságszövegek nem nyújtanak számukra
  információt, hiszen a szovjet oktatás nem tudta, de nem is akarta pótolni azt
  az ismeretanyagot, amit az ország földrajzi és kulturális elszigeteltsége,
  valamint a cenzúra elérhetetlenné tett. Csonkinnak fogalma sincs róla, mi is
  az az Amerika, ez csak puszta szó számára. Amerika vagy Németország támadta
  meg a Szovjetuniót, neki lényegében mindegy, egyik sem kelt benne konkrét
  képzeteket. Érdemes itt arra gondolnunk, hogy amikor 1956-ban a budapesti
  utcákon megjelentek a szovjet katonák, úgy tudták (mert könnyen el lehetett
  velük hitetni), hogy Egyiptomban harcolnak, a szuezi válságövezetben...
  Nem tűnt fel nekik, hogy Európában vannak, mert soha nem jártak külföldön,
  ráadásul elsősorban közép-ázsiai területekről érkeztek, tehát még kevésbé
  orientálódtak Európában.
  Térjünk vissza a nehéz gondolatoktól a meséhez. Vojnovics számtalan
  mesefordulatot alkalmaz történetében. Fejezeteinek sora különben is anekdoták
  láncolata. Vegyük azt a történetet, hogyan ment lépre Miljaga, hogy fogadta az
  elromlott repülőt a falu, hogy rohanta le a falusi vegyesboltot a háború
  hírére a helyi asszonysereg és hogyan lett ebből össznépi verekedés, hogyan
  taposta le a tehén a kísérleti veteményeskertet, hogyan menekült meg
  furfanggal a falusi zsidó a KGB markaiból, hogyan ejtette fogságba egy szál
  katona a helyi KGB teljes állományát, és így tovább. Mind-mind egy népi
  mesemondó anekdotái lehetnének, és éppen ezért tűnnek hitelesnek. Alkalmaz
  azonban Vojnovics olyan mesefordulatokat, amelyek, bármily valószínűtlenek is,
  a szovjetrendszer teljes következetlensége és abszurditása mellett akár még
  elő is fordulhattak. Egyfolytában mosolygunk mi is, amint az örök mosolygó
  Miljaga szemünk láttára tűnik el a süllyesztőben, a katonai törvényszék elé,
  egy táborba, börtönbe, vagy egyenesen kivégzésre. Az örökké káromkodó tábornok
  a regény végén hirtelen megkegyelmez Csonkinnak, sőt, ki is tünteti.
  Megkönnyebbülünk, de nemigen hisszük el. Csonkin se hiszi, szeretne is rögtön
  egy fényképet. Erre azonban nem jut már ideje, mert a KGB elfogatóparancsa
  nagyobb adunak bizonyul, mint a tábornok elismerése. A sors hulláma dobálja,
  felkapja, majd a mélybe veti, és megkötözve tűnik el a szemünk elől. Minden
  előfordulhat, az életet nem lehet előre kiszámítani. Az is lehet, hogy
  Csonkinnal még fogunk találkozni...
  Ám a regény mégsem itt ér véget, hanem azzal a furcsa jelenettel, amelyben
  Gladisev megtalálja a csatában elesett ló "végrendeletét". Mi is történik itt,
  mit tesz velünk Vojnovics? Összemossa a valóságot és a mesét, az életet és a
  csodákat. Ha egy ló írhat végrendeletet, akkor igaz az álom is, amelyben a
  lóból ember lett, viszont akkor az is igaz lehet, hogy Sztálint felszolgálták
  egy tálon, hogy Sztálin női ruhában szaladgál, és talán két felesége is
  volt... Minden megtörténhet, és ez minden népvezérre is érthető és értendő és
  kiterjeszthető... ami feneketlen gyönyört jelenthetett a korabeli szovjet
  olvasónak, és éppen ezért nagy veszélyt az íróra nézve.
  Vojnovics regénye az utolsó pillanatban jelenik meg Magyarországon, amikor még
  talán érthető, milyen volt az ok nélküli általános félelemben élni. Amikor fel
  tudjuk talán fogni, milyen nyomorban élt a hatalmas orosz birodalom, a
  nagyvárosoktól fényévnyi távolságban elszigetelt, évszázadnyi lemaradásban
  tengődő orosz provincia. Se utak, se üzletek, se közlekedés, csak ugyanabból
  az anyagból gyúrt emberek, mint mi vagyunk. Gogol örökbecsű mondása szerint,
  amikor rajtuk nevetünk, önmagunkon nevetünk.


  Sokat beszéltünk a történelemről és a múltról, kicsit más hangnemben, mint
  amelyben a Csonkin íródott. Az utószó célja az volt, hogy bemutassa, hogy ez a
  nevetést kiváltó szatíra a szórakoztatás olyan időtlen műfajának a
  klasszikusa, ahol a humor és a mély gondolatok nem zárják ki egymást.
  Vojnovics rendszerfüggetlen lélektani vagy természeti megfigyelései, ezek az
  autentikusnak tűnő tősgyökeres népi szentenciák akkor is bennünk
  visszhangoznak, amikor Iván Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai
  már egy kicsit megfakultak az emlékezetünkben. Nyugodtan magunkkal vihetjük
  ezeket az életbe, jól használhatóak... Hát nem hangzik jól az, hogy: "Annyi
  neki az eskü, mint bohócnak a bukfenc"? Nem vicces az, hogy "három férfival
  jobb élni, mint kettővel"? Hát nem igaz az valahol, hogy "Ez a mi egész
  életünk: a férfiemberek hazudnak, az asszonyok elhiszik"? Vagy hogy "Mindegy
  az, hogy rendes a férfi, vagy nem rendes, kitart az asszony mellett vagy nem,
  a fő az, hogy az övé"?
  Remélhetőleg az utószó nem homályosította el az olvasás spontán örömét.
  Vojnovics is megmondta már: "A spontán dolgokat irányítani kell. Még ha a
  kívánatos irányba is haladnak, az élükre kell állni, különben úgy tűnhet, hogy
  maguk is tudnak haladni."
  Na de fordítsuk komolyra a szót: aztán nehogy komolyan vegyék!
  Hetényi Zsuzsa
