Varga Domokos
Kamaszkrónika



Egyetlen könyvemben sem tártam annyi szégyenem
a világ elé, mint épp ebben! Kamaszgyerekeim
idétlenségeit, kudarcait, kínjait nem adhattam ki az
olvasóknak, hát kiadtam hajdani kamaszmagaméit...
így lettek ők e kötetben kicsit könnyedebben,
vidámabban kamaszodó lények, mint a valóságban.
S így lettem én látszólag: a nevelés minden titkában
tájékozott, már-már bosszantóan magabiztos apa...
Bocsáttassák meg nekem ez a látszat - írta vallomásos könyvének első kiadása elé Varga Domokos, aki
teljes szívvel vállalta apai sorsát, melynek még a terheiben is örömét lelte, élete párjával együtt.
De minden titkukról ő sem ejthetett szót. Ránk
bízta, hogy a kamaszfájdalmak, szülői gondok,
tűnődések gazdag szőttesét ki-ki hogyan teríti saját
családja asztalára, megtoldva a saját emlékeivel,
fájdalmaival, gondjaival, tűnődéseivel.
Reméljük, hogy ez a különösen fontos könyv sok-sok
mai kamasznak, szülőnek és pedagógusnak válik
hasznára és gyönyörűségére. S hisszük, hogy amire
minden kamasz vágyik, amire ifjúságunk hajnalán
harmatos kamaszkorunkban - mi is annyira vágytunk: a tartós örömre, a boldogságra, az élet
értelmének megtalálására, ahhoz e könyv
segítségével közelebb juthatunk. Ha nem sajnáljuk
magunkat, ha vállaljuk, amit vállalnunk kell.


Néhány szó a kutyaszorítóról,
amelybe a szerző került
Ezt a néhány szót utólag kanyarítom ide a már megírt fejezetek élére. Ijedtemben. Tartok ugyanis néhány házikritikust,
akik elsőnek kapják a körmük közé kész írásaimat, s kegyetlenebbül szedik szét ízekre, mint bárki más. így az embert később nem érheti csalódás. A többi olvasó már csak szelídebb
lehet náluk: egyetértőbb és megbocsátóbb.
Csakhogy ezek a baráti zsigerelők most valóban megijesztettek. Gyerekkorom óta vallom én is az ősi igazságot az öndicséret kellemetlen illatáról. S erre most látom, hogy e fogadott
bírálóim szimatolni kezdenek, mint akik szagot fogtak.
Ez szíven ütött. Hisz egyetlen könyvemben sem tártam
annyi szégyenem a világ elé, mint épp ebben! Kamaszgyerekeim idétlenségeit, kudarcait, kínjait nem adhattam ki az olvasóknak, kiadtam hát hajdani kamaszmagaméit.
Igen, de épp ezzel kerültem váratlan kutyaszorítóba.
Ahogy a kamaszkorról elmondandók rosszához akarva,
akaratlan főleg annak a kétbalkezes sihedernek az életéből kellett vennem a példákat, aki valaha én voltam, úgy a. javához főleg azokéból a mai fiúkéból, lányokéból, akiket a legközelebbről ismerek, lévén a saját családom tagjai.
Egyszer már írtam róluk, Kutyafülűek címen, de akkor még
kicsik voltak: bátran elregélhettem róluk bármit, mondván,
hogy majd kinövik.
Most válogatnom kellett. Ezt igen, azt nem. Ami fájhat nekik, amit rájuk sütött eleven sebként vihetnek magukkal a felnőtt életbe, azt semmi esetre sem.
így lettek ők e kötetben egy kicsit könnyedebben, vidámabban kamaszodó lények, mint a valóságban. S így lettem
én, látszólag: a nevelés minden titkában tájékozott, már-már
bosszantóan magabiztos apa.
Bocsáttassék meg nekem ez a látszat. Hisz ha valamivel jártasabb vagyok a serdülő fiúk és lányok lelkivilágában, mint némelyik olvasóm, erre engem is csak a bőséges gondok és szorongások tanítottak meg, szinte sorsszerűén.
Hogy teljes szívvel vállaltam az apai sorsot? Az sem érdemem. Nem tehetek róla, hogy még a terheiben is inkább örömöt leltem.
Az emberi kötetlenség csalóka, de csábító szempontjából
nézvést voltaképpen a család is kutyaszorító a szülők számára.
Felrúghatják, otthagyhatják, de igazán szabadulni soha nem
tudnak tőle.
Mi inkább azt próbáltuk megtanulni életem párjával a múló évek során: hogy lehet minél vígabban vergődni ebben a kutyaszorítóban. Bár nemegyszer volt részünk nyomasztó szomorúságokban, még fuldokló kétségbeesésekben is.
Minden titkunkról, mondom, nem ejthettem szót. Pontosabban: az olvasóra bíztam, hogy a régibb és újabb emlékeknek, kamaszfájdalmaknak, szülői gondoknak, tűnődéseknek
ezt a szőttesét terítse a saját családjának az asztalára - s toldja
meg a saját emlékeivel, fájdalmaival, gondjaival, tűnődéseivel.
így még tán hasznot is húzhat e könyvből.
Vallomás egy éles bicskáról
- Hogy te milyen igazi kamasz lettél, Dombikám! - csapta
össze kezét boldogult Böske néném. Nézett rám, én őrá, és
mind a ketten mosolyogni próbáltunk. De tőlem csak egy
kényszeredett vigyor telt.
Pedig oly puhán, kedvesen simogatta meg a fejem! Még
magához is ölelt, dús keblére vont néhány pillanatra, hogy aztán megint furcsálkodva fürkéssze előreugró orrom, hátracsapott állam, szétálló fülem, zavaros szemem és sűrű pattanásokkal pettyegetett bőröm.
Furcsálkodva? Elszörnyedve! Éreztem én, mi lappang nyájas, de kissé merev mosolya mögött. A döbbenet, hogy mi vált
belőlem.
- Te úgy megváltoztál! Hogy tudtál így megváltozni?
Nem mondta, hogy megcsúnyultam, elalaktalanodtam, de
a szeme mindent elárult. Nézett, csak nézett, s szánakozó tekintete mintha bélyeget sütött volna a homlokomra.
Majd egy éve látott utoljára. Akkor még gyerek voltam.
Nézem egykori fényképeimet, s utólag mindent megértek.
Kevés gyerek megy ki annyira a formájából kamaszkora kezdetén, mint én.
Lelket is akkor váltottam, s lettem magabiztos nagyfiúból
ábrándokba menekülő, félszeg kis fiókfelnőtté. Hamar nyakig
vörösödővé, zavarában megdadogósodóvá, s az élet apró-cseprő szégyenein napokig, hetekig elógó-mógó, rágódóvá.
Hát még ha igazi nagy szégyenek szorongattak!
Üj bicskát kaptam egyszer, de nem találtam elég élesnek.
Elvittem a köszörűshöz, olyan lett, mint a borotva. Mutogattam  mindenkinek:  láttak már  ilyen  éles  bicskát,  mint  az
enyém? Majd felvetett a büszkeség. Ki is próbáltam mindjárt,
hogy fogja a ceruzáimat, az asztal lábát, az ajtófélfát, az
ablakdeszkát... De ennél még rosszabbra is vetemedtem. Hárman vagy négyen mentünk az utcán egy este, a sűrűsödő szürkületben. Fiatalok, magamfajták, vagy valamivel idősebbek,
köztük egy Lóri nevű leányzó, édes unokatestvérem. Teljes keresztnevén: Laura Berta Judit Stefánia Terézia - ezt a névkölteményt koptatták Lórivá a sivár hétköznapok.
Mondom, mentünk az utcán, s én nem állhattam meg,
hogy elő ne húzzam megint a bicskám. Ki is nyitottam, s rájuk is fogtam, csak úgy viccből. Nem nagyon tetszett nekik.
Tedd el! Azonnal! Nem érted? - kiáltották. Dehogy tettem.
A nyakadat vágjam el, vagy az ütőeredet? - kérdeztem Lóritól
a közeli rokonok közvetlenségével. Tudta ő, hogy ez csak ostoba játék, ócska kamasztempó, de azért védekezóleg nyújtotta
maga elé a kezét. - Ne hülyéskedj már! Tedd el! - Még tán
ennyit sem mondhatott, amikor váratlan sikolyba váltott át a
hangja: a nyitott bicskával hadonászva belevágtam az egyik ujjába.
Persze, hogy nem akartam. Ha nem nyúlkál a kezével, ha
nem tesz tétova elhárító mozdulatokat, aligha sebzem meg.
Kibuggyanó vére mégis a fejemre szállt, lemoshatatlanul. Lóri
maga még tán könnyebben megbocsátott volna, de anyja
Bertus néném - az eset hallatára nyilván végigélte magában a
borzalmat: mi lett volna, ha ugyanilyen véletlenül csakugyan a
nyakát vagy az ütőerét vágom el a lányának. S aztán ugyanilyen
ártatlanul mentegetődzöm: - Ne tessék haragudni, én igazán
nem akartam.
Hónapok hosszat éltem ebben a kínban, hogy engem kis
gyilkosnak néznek. Ezerszer megidéztem magamban a pillanatot, amikor rám szakadt a szégyen, s én ott álltam megmerevédve, kezemben a véres bicskával, s szívemben a boldogtalan
bűnösök bánatával.
Rossznak is éreztem magam, de szerencsétlennek is: legalább olyan méltónak a sajnálatra, mint az ítéletre.
A hajdani kamasz azóta megőszült. Lassan már a saját süvölvény fiai, süldő lányai is kinőnek a kamaszkorból. Kacagni
kellene rajta, ha a mai serdülők szószólójául kívánna felcsapni.
Nem is kíván. Csak vallani akar - magát sem kímélve - erről
a kissé kusza életkorról, amelyben úgy megfér egymással sírás
és röhögés, durváskodás és érzékenykedés, begubódzás és kitárulkozás, önimádat és önutálat, ábrándozás és elkeseredés, malackodás és szűzi szerelem, élethabzsolás és halálsejtelem... de
amely a maga sok-sok zűrével, zavarával, próbatételével lassan
mégiscsak: embereket érlel.
Vallomás a félistenek gyarló voltáról
Egy téli nap kora délutánján vacogtunk vagy hatan a vasútállomásra vivő salakos úton. Fújt a fagyos szél, s fújhatott is szabadon, mert a környező szikes laposon egyetlen fa sem állt az
útjában. Ha kissé nekiiramodunk, tán kevésbé jár át a hideg,
de mi csak toporogtunk és vártunk, hogy teljék az idő. Eszünk
ágában sem volt kikutyagolni az állomásra, de visszafelé indulni is korai volt még: szabott időre kellett visszaérnünk. A
parnok, vagyis a csapat parancsnoka - minden néven nevezendő közügy önzetlen szolgálatának mintaképe - ezúttal azt
rótta az őrsre nyilván mert edzeni akart, szoktatni bennünket
az időjárás viszontagságaihoz, hogy portyázzunk fél ötig kint
a hidegben, s aztán számoljunk be róla: milyen természeti és
egyéb tüneményeket figyeltünk meg. Fő megfigyelésünk az
volt, hogy fázunk. Más nem is nagyon érdekelt. Hogy milyen
a Székalja - a szóban forgó szikes lapos - egy téli délutánon,
azt fejből is el tudtuk volna mondani, minden portyázás nélkül. Vártuk hát, hogy teljék az idő. Összeröffentünk egy csomóba, mint egy kis vadmalac konda, s csendesen morzsolgattuk kifogyhatatlan mondanivalónkat. Az egymásnak szóló kamaszmondandók ugyanis köztudomásúlag mindig kifogyhatatlanok, ellentétben a felnőtteknek szóló gyér közlendőkkel.
Ott, abban a fagyos órában először fogalmazódott meg bennem élesen, világosan, amit addig csak homályosan sejtettem.
Siettem is a többiek tudtára adni azon hidegében, valahogy
ilyenformán: - a felnőttek is hazudnak. Ok se jók. Én eddig azt
hittem, hogy csak mi lehetünk rosszak. Ők se jobbak, semmivel se. És minket mégis úgy szidnak és büntetnek, mintha joguk volna hozzá. Nincs joguk. Semmivel se jobbak, mint mi.
Most utólag azon csodálkozom, hogy csak tizennégy éves
koromban jöttem rá erre. Hisz gyerekkoromból is elég emlékem van felnőtt vétkekről. Még egy rokon fiatalemberről is,
aki egyenest a börtönből jött hozzánk - mint megbűnhődött
sikkasztó - karácsonyi látogatásra, s töredelmes tekintettel
várta szüleim segítségét elakadt élete újraindításához. De én
őt sem tartottam rossznak. Ez a jelző nem illethetett, csak gyereket. A felnőttek félistenek voltak számomra, nem jók és
nem rosszak, hanem az emberiség felsőbbrendű feléhez tartozó lények, akiknek a titkos törvényeibe a magam gyerekszemével nem láthattam bele. Füleltem ugyan eleget, hogy meghalljam: ok hogyan tesznek egymásról ítéletet, de amit így elleshettem, az kevés is volt és érthetetlen is a mi viselkedésünket - gyerekekét - szabályzó ezernyi világos követelményhez,
határozott ítélethez képest. Ne hazudj, ne feleselj, ne köpködj, ne túrd az orrod, köszönj a nagyoknak, írd meg a leckéd, csönd legyen, moss kezet, ne verekedj, ne bántsd a kisebbet, ne rendetlenkedj, ne menj bele a vízbe, ne mássz bele a
hóba, gombold be a kabátod, vedd fel a sapkád, húzd fel a
cipőd... és így tovább, a végtelenségig - számunkra mindez
pontosan kimérte a határt helyes és helytelen, jó és rossz között. De a felnőttek nem ilyesmikért marasztalták el egymást.
Hanem hogy például valamelyikük - szintén a rokonságból
elkártyázta az egész apai örökségét. Vagy hogy katolikus lányt
vett el feleségül és reverzálist adott neki. Reverzális! Micsoda
magasztos, félistenekhez illő vétek volt ez a magam kis füllentéseihez vagy parancsolásaihoz képest! Magamról kész voltam
elhinni, hogy rossz vagyok. De aki reverzálist adott, vagy kártyán egy egész örökséget vert el, annak inkább csodálattal
adóztam. Még annak is, aki sikkasztott. Én, mint gyerek, ha
akartam sem sikkaszthattam volna. Ezt a szót is akkor hallóttam először életemben, s mohó kíváncsisággal lestem a körünkbe csöppent sikkasztót, hogy énekli velünk együtt a
Mennyből az angyal-t. Lestem az arcát, a mozdulatait, kerestem a jelet, amely megkülönbözteti a többi felnőttől. Nem
találtam semmit. Sokáig el is töprengtem a nagy kérdésen:
miért vétkezett vajon épp ő? S valami olyat éreztem: sorsa volt
a sikkasztás, nem pedig bűne.
Igen, valahol itt vált el bennem tizennégy éves koromig a
gyerek- és a felnőttvilág. A gyerekeket felelősnek éreztem mindenért, amit tesznek. A felnőtteket jóformán semmiért. Ők
olyanok voltak, amilyenek, az én eszemmel kiismerhetetlenek,
az én mértékeimmel megítélhetetlenek.
Természetes lelkiállapota ez minden gyereknek, aki a felnőtt szemek szüntelen kereszttüzében él: ha rossz, akkor a rajtakapás, a felelősségrevonás, a büntetés, a megtorlás örök félelmében, ha meg jó, akkor a nagyokhoz való igazodás kitartó
bár elég unalmas - igyekezetében.
Míg a serdülőkor mindent fel nem forgat.
A felnőttek többnyire a nevelés régi receptjeihez ragaszkodnak ilyenkor is: cseperedő csemetéiket a szokott szidásokkal,
intésekkel, feddésekkel, korholásokkal, figyelmeztetésekkel,
számonkérésekkel, nyakonverésekkel ösztökélik a jóra. Holott
előbb-utóbb minden kamasz rájön: a nagyok sem angyalok.
Ahogy nyílik kifelé a csipájuk, egyre több gyarlóságot, sőt hitványságot vélnek felfedezni bennünk, felnőttekben. Akkor pedig mi jogon rendőrködünk és bíráskodunk felettük?
Félistenek voltunk a szemükben? Most örülhet, akit még
méltatnak annyira, hogy se ne unják, se ne utálják, se ne gyűlöljék, se ne bosszantsák, se ne röhögjék.
Idevágó emlékeim is akadnak, sajnos. Tanárainkat vettük
például sorra baráti beszélgetés közben: Csipszit, Kappant,
Stikit, Samut, Misát, Leposát, Szepit és a többit. Véleményünk hajszálra egybevágott: egyik hülyébb, mint a másik.
Egyszerűen nem értettük, hogyan sikerült egyetlen iskolába
ennyi nevetséges, furcsa figurát összeszalajtani. Válogatott
állatsereglet! - mondtam én ki zengő hangomon. S még
büszke is voltam rá, hogy ilyen találóan fogalmaztam meg a
lényeget.
Pedig ma nem a kegyelet, hanem az igazságérzet mondatja
velem: szinte érthetetlen, hogyan sikerült abban az időben e
kis vidéki gimnázium tanári karába annyi kitűnő koponyát,
annyi eredeti egyéniséget egybegyűjteni.
Erre emlékezvén a mai serdülőktől sem merek sokkal több
igazságosságot remélni. Főleg azok iránt nem, akiktől valami
módon függenek, akiktől tartaniuk kell.
Élete utolsó számbavételekor a kamaszkorát idéző József
Attilában is feltolult a fájdalom:
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha,
s kiröhögtem az oktatómat.
Dac és röhej. Nemzedékről nemzedékre visszatérő, tipikus tünetei ennek az életkornak. Pontosabban: tipikus tünetei annak a lázadó lelkiállapotnak, amely előbb-utóbb
majdnem minden serdülő fiúban, lányban felgerjed - kiben
langyosabban, kiben tüzesebben - az őket pásztoroló nagyok
ellen.
Minden kamaszodó kölyök árva lesz egy kicsit - vagy nagyon -, évakíszüleinek is mostohagyereke. Úgy érzi: őt a nagyok
nem értik, őt bántják, őt gyötrik.
Ezért hát ő sem igyekszik érteni a nevelésére gyürkőző nagyokat. Ő is bántja, ő is gyötri őket: dacol velük és röhög rajtuk.
A dühödtebbje legalábbis. De azokból is akad elég. Manapság még tán több is, mint régen.
Vallomás a saját neveletlenségemrol
Van egy intézet Budapesten, ahol a nehezen nevelhető, problémás gyerekeket szokták megvizsgálni, mi bajuk lehet.
Beállított egyszer egy asszony a két fiával. Elmondta: a kisebbik süketnéma, de azzal nincs semmi baj, az a világ legjámborabb gyereke, üt csak azért hozta el, mert nem volt kire
hagynia. Hanem a nagyobbik! Azzal egyszerűen nem bír. Az
oly vad, oly féktelen, oly nyugtalan, hogy már halálra van keseredve miatta. Mit csináljon vele?
A pszichológusnő négyszemközt beszélgetett aztán a nagyobbik fiúval. A süketnéma kisöccséről is szó került, hogy az
milyen jó. Mire kifakadt a gyerek: - Könnyű neki! Nem hallja
a nevelést!
Már a serdületlen gyerekek között is gyakori tünet a dacreakció. Minél makacsabb buzgalommal nevelik őket, annál
inkább elvadulnak. Vagy ha látszólag fog is rajtuk a szapora
szólongatás: lelkük mélyén veszedelmes indulatok gyűlnek,
csak az időt és az alkalmat várva, hogy kirobbanjanak. Ha
előbb nem, a kamaszkorban.
Jómagam - bevallom - elég neveletlen kölyök voltam. Heten lévén testvérek - ebből öten fiúk - megoszlott köztünk szegény jó szüleim figyelme: az elsőkre sem jutott már túl sok
szoktató szigor, a későbbiekre már annyi sem. Én negyedik lévén a sorban, igazán jól jártam, bár a többiek sem panaszkodhattak, hogy agyonfegyelmezték volna őket.
Gondolom, nemcsak a gyerekek számán múlott a dolog.
Túl szelíd ember is volt apám ahhoz, hogy sokat egzecéroztasson minket. Pedig nemegyszer szégyenbe hoztuk. A piactéren
laktunk, ott akkor még jószágpiacot is tartottak, hozták a tanyákról főleg az eladásra szánt birkákat. Azok persze keservesen bégettek, nem szerették, hogy a szabad mezők helyett ott
szoronganak a szekerek között. Minden pillanatban rákezdtek,
hol az egyik, hol a másik: - Bee-eee-eee! Bee-eee-eee! - Mi
meg kiálltunk a házunk ablakába, úgy ordibáltuk oda nekik:
Beveszitek a Tomit szamárnak? Beveszitek a Ducit szamárnak?
Beveszitek a Dinit szamárnak? Egymás nevét kiabáltuk nagy
gyönyörűséggel, a piacoló sokaság füle hallatára, s minden kérdésre pontosan megjött a birkák adta válasz: - Bee-eee-eee!
Bee-eee-eee!
Máskor - ragyogó napsütésben - azzal szórakoztunk, hogy
egy nagy tükörrel be-bevilágítottunk a tér túlsó oldalán levő
órás- és ékszerészboltba. Jó ötven méter volt a távolság, de a tükörről visszaverődő napsugarak majdnem teljes fényerővel vágódtak be a nagy kirakatablakon. Jött ki az órás, Udvari János,
kis köpcös ember, megállt az üzlet ajtajában, s nézett körül,
honnét jöhetett ez a váratlan fényáradat. Csakhogy mi akkorára már elfordítottuk a tükrünket, sőt be is vettük az ablakból.
Tekergette fejét a jóember, de nem látott semmit, ment hát
vissza a boltjába, ahol örökké a javítani hozott rossz órák felett
görnyedt. Alig tűnt el, megint az ő ablakát vettük célba. Tűrte egy ideig, aztán csak előbújt megint, de hiába: a tükör már
nem volt az ablakunkban. Harmadszorra - úgy látszik - már
a kirakatablakon kukucskált ki, mert többet nem láttuk kijönni, de apámnak még aznap megüzente: vigyázzon máskor jobban a gyerekeire...
Mit mondjak még el, mutatóba? Volt egy rongyos pénztárcánk, pénz nélkül. Kitömtük papírral, rákötöttük egy vékony,
de erős fekete cérnaszálra, s kilógattuk az ablakon, hogy úgy
heverjen a járdán, a fal tövében, mintha elvesztette volna valaki. Vártuk aztán a becsületes megtalálókat. Egyik-másik járókelő észre sem vette a lába előtt feketéllő tömött bukszát, de
jónéhányan igen. Hajoltak le, nyúltak utána - ki mohóbban,
ki kényelmesebben -, csakhogy a buksza hirtelen megmozdult, és az orruk előtt ellebbenve, felemelkedett a levegőbe.
Nyilván csodálkozva néztek utána, de minket már nem láttak,
akkorára lebújtunk az ablak mögé. Ott kucorogtunk egy darabig, hogy tisztuljon a levegő, mielőtt újra leeresztenénk a járdára a tömött tárcát...
Mindez és még sok egyéb kellően elkeseríthette apámat
hisz a szégyen az ő fejére szállt -, de legfeljebb megszidott vagy
a nyakunk közé csapott soha nem emlékszem, hogy eldöngetett volna.
Soha nem vert gyerekekből persze éppúgy válhat hétpróbás
gazember, mint azokból, akiket naponta dagadtra vernek. Mi
csakugyan jobban elkanászodtunk a kelleténél. De talán csak
17   pmssí
rosszak voltunk, s nem romlottak. Sokkal több jó-, mint rosszindulat szorult belénk. S erre kell, úgy vélem, leginkább ügyelnie minden szülőnek. Ehhez képest minden más mellékes.
Mire gondolok?
Tizenhat éves koromban hosszabb biciklitúrát tettem, és a
Cserhát hegyei-dombjai felől jövet egyik osztálytársamékhoz
is beállítottam. Neki is az enyéimhez hasonlóan szelíd apjaanyja volt és több fiútestvére. Az egyik bátyjával különösen jól
megértették egymást. Kinn álltunk egyszer hárman a kertben.
Jött egy öreg koldusasszony, fekete rongyokban, benyitott a
kiskapun, de amint meglátta őket, szinte menekülve húzódott
vissza. Nem értettem. Mitől ijedhetett meg? A fiúkat kérdezni
sem kellett, örültek, hogy eldicsekedhetnek vele. Láttad,
hogy eliszkolt? Láttam. Nagyot nevettek. Használt neki a
vízkúra.
Elmondták aztán, hogy néhány napja a nyári nagy melegben fürdőgatyára vetkőztek és gumi öntözőcsővel locsolták
egymást. Akkor jött a koldusasszony, s a ház fele menet megállt egy percre az udvaron, nézte, hogy viháncolnak. Épp az én
osztálytársam kezében volt a cső. Gondolt egyet és ráfogta a
rongyos vendégre. Az sikoltozva menekült, de mire kiért a kapun, pacallá ázott.
Egymás szavába vágva büszkélkedtek el hőstettük részleteivel. Próbáltam barátian velük vigyorogni, de nem nagyon sikerült. Elfogott a szégyen. Ahhoz túl félénk voltam, hogy ezt
nekik is megmondjam, de észrevehették rajtam, mert rövidesen másra térítették a szót. Nem messze álltunk a galambdúctól, egyetlen pillantás, egyetlen kézmozdulat elég volt, hogy a
koldusasszony helyett a galambok kerüljenek terítékre, különös tekintettel nemi életükre.
Jobb lettem volna ezeknél a fiúknál? De hisz egy vagy két
évvel előbbi életemből én is emlékszem néhány sötét jelenetre,
amikor nálam gyöngébbeket bántottam. Egyik osztálytársamnak például - Sajónak - hónom alá fogtam a nyakát, úgy sétáltam vele az iskolaudvaron. Ö alázatosan meggörbedve, én
egyenes gerinccel és a gonoszok gőgjével.
A bántás és az ártás ösztöne - mások megalázásáé és megrövidítéséé - alighanem mindnyájunkban ott fészkel. De a kamaszkorban rendszerint végleg eldől, hogy ez kerekedik-e felül
bennünk, vagy az emberi jóakarat.
Még egyszer mondom: ehhez képest minden más mellékes.
Még a legkomiszabb kamasztréfa is bocsánatos bűn, ha nem a
kiszolgáltatottakat, a védekezésre képteleneket veszi célba. S hát
még a senkit nem sértő, ártatlan csínyek és csintalanságok! De
akik nem gyógyulnak ki idejében a gyöngék gyötréséből, akik az
erőszak bűvöletében élnek, azokat a kamaszokat nagyon féltem.
Sok serdülőt, sajnos, az erőszakos környezet kapat erőszakra. Áldom a sorsom, hogy ebből kimaradtam.
Szepesi tanár úrtól kaptam ugyan egyszer egy felejthetetlen
pofont karének órán, amiért elszöktem szólamomtól, a baszszistáktól, és a padokon ülő - sorukra váró - tenoristák háta
mögött bujkáltam, de hát egy pofon nem a világ még ha sokáig égett is az arcomon.
Szidásban, szemrehányásban sem volt túl sok részem. így a
dac sem tengett túl bennem. Annyi még kell is az élethez, az
egészséges ambícióhoz, amennyit ez a néhány esztendő belém
sulykolt.
Ezért emlegettem később, már felül a húsz esztendőn: azért
vagyok szüleimnek a leghálásabb, amiért oly keveset neveltek.
Meg azért - teszem hozzá most utólag -, mert verések és legorombítások helyett egy életre szóló jóindulattal láttak el.
Hogyan? Talán maguk sem tudták. S talán én sem tudom. De
csak a család levegőjéből szívhattam magamba hosszú évek
alatt az emberi kapcsolatoknak ezt az éltető elixírjét, amely
nélkül minden kis és nagy közösség atomjaira hullik szét.
Vallomás a gyereknövelésrol
Kell a gyerekeket növelni? Hiszen nőnek ők maguktól! Fél fejjel, egy fejjel is megnyúlnak egyetlen év alatt.
Csak nőnek-e éppúgy tudásban, tapasztalatban, ügyességben, erkölcsökben?
Ehhez már növelés is kell. Vagy ha úgy tetszik: nevelés.
Ez a két szó köztudomásúlag egy tőről fakad. Mégis sokszor elfelejtjük, hogy minden nevelés akkor ér valamit, ha növeszti a gyerekeket. Ha fejleszti képességeiket, ha talpraesettebbé, magabiztosabbá, szellemileg fogékonyabbá, lelkileg szabadabbá teszi őket, de egyúttal képesebbé az emberi kötődésre, a
közösségi kapcsolatokra is.
Mindez nem megy valami plusz nélkül. Az idomítás, a korlátozás, a kényszer, a parancsok, a büntetések viszont - amelyeket sokan a nevelés lényegének tartanak - nem adnak semmi pluszt. Nem mondom, hogy nincs semmi szükség rájuk.
De ha rosszak az arányok, akkor már baj lehet.
Mitől nő a gyerek? Mi az, amire a testi táplálékon felül még
szüksége van a növekedéshez?
Ha egy szóval kellene válaszolnom erre, azt mondanám:
életkedvre. Olyan környezetre, amely állandóan táplálja benne
az életkedvet.
Sok iskolából ez hiányzik a leginkább. De sok családból is.
A nevetés, a kacagás, a röhögés? Az is. A gyerekek egyszerűen nem bírják - s a serdülők még kevésbé - az örökös komolykodást, a kötelező tömény savanyúságot. S milyen hálásak, ha olykor-olykor szabadon kiülhet arcukra a vigyor, vagy
ha kirobbanhat belőlük a lefojtott, harsány hahota!
De a tartós életkedvhez ennél még több is kell. Először is
egy alapérzés: vannak, akik szeretnek, akiknek fontos, hogy a
világon vagyok, akik örülnek nekem, akik törődnek velem. S
aztán egy másik alapérzés: növök. Minden nap többre vagyok
képes, s kezemmel, lábammal, szememmel, fülemmel, eszemmel egyre többet és többet hódítok meg a környező világból.
Ezt a két alapérzést - életkedvünk legfőbb költögetőit
még kicsigyerek korból hozzuk magunkkal, s többnyire holtunkig élünk belőlük, ha végül már csak emlékeinkre hagyatkozva is.
Tudjuk, milyen egy kicsigyerek, milyen mohón nyúl minden után, fogja kezébe, veszi szájába, hogy ül fel folyton, ha
már ülni tud, hogy mászik be minden asztal és ágy alá, ha már
mászni tud, ha pedig egyszer megindul a maga lábán, akkor
nincs zug, ahova be ne kukkantana, nincs se szekrény-, se szoba-, se lakás-, se kertajtó, amit ki ne próbálna nyitni: akkor
már a világ végéig elbillegne.
A magaméiról írtam egyszer:
Fenéken csúszva,
négykézláb mászva
már keltek útra.
Alig totyogtak,
kilincset ráztak,
ajtót nyitottak.
Billent a sámli,
buktak le fejjel,
de visszamászni
2.
nem voltak restek,
bőgve is újabb
veszélyt kerestek.
Ki a szobából,
ki a szabadba!
A messzi távol
már várta őket,
szomjas szemekkel
tekingetőket.
Vissza se néztek,
csodáktól csaltan
hagytak el fészket,
hagytak el otthont:
merészen vágtak
a nagyvilágnak.
De nem így van-e minden kamasz is? A kicsigyerek kor
után ez az újabb nagy mohóság kora, a veszedelmekkel sem törődő szárnypróbálgatásoké, fészekhagyásoké, a világnak való
nekivágásoké, a csodakergetéseké, titokkutatásoké, az ábrándok és szándékok nekiszabadulásáé, az egyéniség már-már végleges kialakulásáé.
Mit tehetnek itt a szegény szülők?
Tehetnek jót és rosszat.
Rosszat tesznek, ha szárnyát és kedvét szegik a gyürkőző
gyereknek, és nem vigyáznak, hogy a családi otthonból tilalmak tanyája, álmok temetője ne váljék a számára. Rosszat
tesznek akkor is, ha megnőtt akaratú kamaszfiukat, süldőlányukat végtelenbe nyúló veszekedésekkel vadítják el a háztól,
s hagyják, hogy érzelmileg kiszakadjon a családból. De tán
még rosszabbat tesznek, még rosszabbul járnak, ha engedik a
fejükre nőni, házizsarnokká válni, mindent kikövetelővé, mindent kikunyerálóvá, aki azt hiszi, hogy szülei az ő szolgálatára
rendeltettek, s cserébe hol hízelgéssel, hol pimaszsággal fizet.
Minderre számos példát produkál az élet, olykor igen elkeserítőket.
Van pedig más út is. De ez csak akkor nyílik meg, ha a szülők meg tudják őrizni emberi fölényüket: nem hatalmi, hanem
erkölcsi felsőbbségüket, tekintélyüket, s ha ezt a fölényt, ezt a
tekintélyt arra használják, hogy a családi otthont tegyék gyerekeik számára képességeik kifejlesztésének, a környező világ
megismerésének legfőbb támaszpontjává.
E szép szavakat persze jó lenne aprópénzre váltani.
Megkísérlem.
Vallomás a visszakamaszodásról
A serdülő fiú és lány - mint említettem - már nem ismer félisteneket maga felett. Kinyílt a szeme, s mindinkább belelát a
mi nagyon is emberi világunkba. Belelát, de nem kap tárgyilagos képet: ellenünk támadt indulatában főleg a gyöngéinket
lesi, hibáinkat kutatja, hitványságainkat fürkészi. Le akar leplezni, hogy megvethessen, kinevethessen, meggyűlölhessen, s
így legalább lélekben kárpótolja magát érte, hogy úgy ki van
szolgáltatva a felnőtt társadalomnak, hogy annyi lekezelést,
megaláztatást kénytelen lenyelni tőlünk bár mi ezt sokszor
észre sem vesszük.
így van ez csakugyan?
Azért nem egészen. Mert először is nem minden kamaszgyerek lázad egyforma hevülettel. Egyiknek több, másiknak kevesebb oka van rá, de természetétől fogva is az egyik rebellisebb, a
másik lojálisabb hajlandóságú. S még a legrebellisebbek is rajonganak azokért a nagyokért, akik szóbaállnak, akik egyenrangúként bánnak velük, akik teli vannak humorral, izgalmas történetekkel, illetve őáltaluk is tisztelt tudással, ügyességgel, akik készek a bajban pártjukat fogni, kikívánkozó keserveiket végighallgatni, és egyáltalán: emberszámba őket venni. Ezeknek az
szemükben is tekintélyük van. Szerencsés esetben még az ideáljukat is közülük választják, s nem híres futballisták, táncdalénekesnők, minden hájjal megkent galerifőnökök közül. Egyikremásikra úgy néznek még a serdültebb fiatalok is, mint félistenre. De ez már egészen más félisteni rang, mint a régi: nem kollektív, minden felnőttet megillető, hanem szigorúan személyre
szóló, egyéni.
Ezek szerint tehát a szülők helyzete sem totál reménytelen:
nekik sem kell okvetlenül elveszíteniük minden tekintélyüket.
Pontosabban: áltekintélyüket esetleg el kell veszíteniük, hogy
valódira tehessenek szert.
Anyámban nemegyszer felforrt már a vér, hallván, hogy beszélnek velem a nagyfiaim. Mondhatnám: haveri hangon.
Nem szándékos szemtelenséggel: ők észre sem veszik, hogy az
általuk már alig ismert hagyományos mérték szerint szavaik
sértők lehetnek. Én viszont ha észreveszem is, nem törődöm
vele, hisz nem formális, apámuramos tekintélyre vágyom.
Nem vagyok apámuram. Én még magáztam a szüleim.
Gyerekeim viszont tegeznek, akárcsak egymást. S ezzel óhatatlanul együtt jár, hogy az egymás társaságában használt kötetlenebb beszédmodor fordulatai lassan beszivárognak a nekünk,
szüleiknek szóló szavaikba is. Sőt lassan már mi sem tartózkodunk egy-egy erősebb szótól, kifejezéstől: hiába, ők többen
vannak és sok lúd disznót győz. Ilyenkor szokták megjegyezni
néha, ravasz mosollyal: - Apja, te kamaszodsz!
Más családfőkben, tudom, megállna az ütő, ha gyerekeiktől ilyet hallanának. Én sem mondtam apámnak soha, még
ehhez hasonlót sem. De nem hiszem, hogy ettől kisebb tekintélyem volna fiaim, lányaim szemében, mint őneki volt az
enyémben.
Pedig én őt nagyon tiszteltem, még a legsötétebb
kamaszkoromban is. Iskolai és egyéb holmijaimat egy kis kredenc aljában tartottam, mely kettős ajtóval nyílt, mint gondolom, minden kredencalj. A bal oldali ajtó belsejére apámnak
egy fényképét ragasztottam, s valahányszor benyúltam valami
holmiért, áhítattal pihent meg rajta a szemem. Szép ember
volt, de nekem itt még szebb: korán őszbe borult haját a fényképész lámpájának ellenfénye valóságos glóriába vonta.
Az én fényképemet biztos nem nézi így egyik fiam sem hacsak holtom után nem. Én nem vagyok glóriás apa. De mondom: mintha volna azért némi tekintélyem.
íróságom révén? Azt hálistennek nem sokba veszik. Ha
tisztelnek valamit bennem, az százszor inkább a családi, mint
a társadalmi szerepem. Tehát olyan szerep, amit a maga családjában bárki megteremthet.
- De aztán ne mondd, hogy rossz apád vagyok! - szoktam
tréfásan rájuk kiáltani, ha valamire pénzt adok nekik, vagy
egyebekben kedvük szerint teszek. - De bitang jó dolgotok
van! - sóhajtok fel máskor, ha úgy jön sorja. Ha szemrehányásképpen mondanék ilyeneket, tán meg is utálnának érte.
Ha meg sajnálnám magam, mekkora terhet cipelek miattuk, s
azt dörgölném folyton az orruk alá: akkor még inkább. Húzom az igát, mint egy barom, ti meg aljasul döglötök! - ilyen
szép szólásokat ők sohasem hallanak. De ha netán hallanának,
akkor se vennék komolyan. Hozzászoktak ők már, hogy csak
akkor nem viccelek, ha mérges vagyok, akkor viszont nem
ilyeneket mondok, hanem például: Azonnal beágyazol! Ne
bántsd a Magdust, nem érted? vagy: Ezt a rémregényt meg
honnan a fenéből hoztad a házhoz? Már csak ez hiányzott!
Mérgem tehát mindig egyszeri okból fakad, s nem abból,
hogy bármelyikükkel haragot tartanék, s a tartós neheztelés kívánkoznék ki belőlem mindig újra, mint egyik-másik örök
zsémbes anyából, zsörtölődő apából.
Anyjuk különben ugyanígy van velük. Senki sincs a családban, aki ritkán múló rosszkedvével rátelepednék a többiek lelkére. Akit lábujjhegyen kellene kerülgetni, vagy akitől rettegni kellene, mint egy házivulkántól, hogy jaj, megint kitör!
Némi túlzással azt mondhatnám: bevettek minket a bandába. Felnőttek hozzánk - a picit kivéve már mind szinte apányi-anyányi -, de mi is lenőttünk hozzájuk: kedélyben egy kicsit visszakamaszodtunk. Értjük és álljuk a tréfát, s lehetőleg
magunk is szítjuk a közös családi jókedvet.
Az én mégiscsak meglevő tekintélyem - és anyjuké - jórészt épp innét származik. Vannak barátaik, meg-megfordulnak más családokban is, s nem nehéz észrevenniük, milyen
bitang jó dolguk van sok más gyerekhez képest. Egyet-mást
nyilván tdlük is irigyelnek, de a mi családunk mozgalmas
derűjéről is tudják, mit ér.
A mozgalmassághoz persze a hét gyereken és a két szülőn
felül sok minden hozzátartozik, ami kisebb családokban is beszerezhető. Ilyen a házunkhoz járó sok barát, fiatalabbak, idősebbek - még lesz szó róluk -, akik révén a gyerekek úgy érzik:
ők a maguk családján felül egy sokkal tágabb családnak is tagjai, s a kettő között alig van határ, nálunk bárki bármikor otthon érezheti magát. És ez a sok alkalmi látogató, ez a sok egyszeri és visszatérő vendég annyi érdekes hírt, megfigyelést, tapasztalatot hoz a világ négy tája felől!
S mennyit hoznak a könyvek! Sose volt elég pénzem, könyjveim jó részét is antikváriumokból szemelgettem össze, de
azért szívósan gyarapítottam a családi tékát, nem utolsósorban
az ő kedvükért. Hordtam össze a magyar és a világirodalom
legjavát, de nemcsak szépirodalmat, hanem útleírásokat, térképeket, útikalauzokat, történelemkönyveket, népszerű matematikai, fizikai, csillagászati, biológiai, nyelvészeti, régészeti, néprajzi és egyéb műveket, sőt amennyire telt tőlem, még művészeti és fotóalbumokat is. Feleségem - érthető módon - nem
mindig lelkesedett, amikor új cipő vagy új ruha helyett megint
egy-két ócska könyvvel állítottam be, de gyengébb pillanataiban azért bevallotta: ő is hálás érte. Az emberiség évezredeit, az
antik és a modern, a keleti és a nyugati, a primitív és a civilizált népek-nemzetek alkotásait, a magyar múltat, magyar kultúrát, a földkerekséget, a világmindenséget szinte kézzelfogható közelségbe hoztam hozzájuk. Egy sincsen tán köztük, aki a
negyedrészét is elolvasta volna összes könyvemnek. De így is
sokat olvastak és olvasnak, és mindig mást és mindig újat.
Csak ránéznek a könyvespolcokra, s már úgy érzik: az emberi
tudás egész tárháza nyitva áll előttük. Holott mi ez az ezerötszáz vagy hány kötet? Aki járt már igazi nagy könyvtárakban,
az tudja, hogy semmi. S nekik mégis: szinte a megismerhető
világ teljessége. De aki csak százötven könyvet tud a gyerekeinek összekaparni, vagy akár csak tizenötöt, az is elindíthatja
őket ugyanezen az úton, legfeljebb egy közeli könyvtárban
folytatják majd a kutaszkodást a kívánatos olvasnivalók után.
S nem lesznek könyvmolyok? Az enyémek nem lesznek
azok. Könyveik egy része is barkácsolásra és egyéb ügyeskedésre, bűvészkedésre, játékos fizikai, kémiai kísérletezésre, meg állatok, növények, csillagképek megismerésére kapatja őket. Ok
nem tudóskodni, komolykodni - élni szeretnek. Olykor szórakozni is, táncolni, kacagni, de közben igazi kincsekkel betelni.
Igyekszem utaztatni is őket. Hat-hétéves korukban már leküldtem őket egyedül a városba, Budapest forgatagába, elmagyaráztam, le is rajzoltam, milyen villamossal, autóbusszal
menjenek ide vagy oda, aztán kissé remegve vártam: baj nélkül hazaérnek-e. Mindig hazaértek. Később már Pest környékéről is, a Balatonról is: megszokták, hogy talpraesetten eltájékozódjanak. Egy jó ideje már minden nyáron dolgozni mennek és a saját pénzükből utaznak, a határokon innen és túl...
de ne lőjük el idő előtt minden puskaporunkat, ez is olyasmi,
amiről még beszélni kell.
Ennyit is csak azért mondtam el, hogy megsejtessem: hogyan kaparhat némi tekintélyt maga alá egy olyan apa is, aki
jóformán semmi tiszteletet nem követel meg kamasz fiaitól és
lányaitól. Aki húszegynéhány éves korában, amikor megházasodott, még igen komoly fiatalember volt, de azóta annyi gyerekesség ragadt rá a saját gyerekeitói, hogy már nem is igen
próbálja felölteni előttük a nagypofát. De minek is, amikor
azok így veszik be maguk közé: nem rajta szeretnek nevetni,
hanem vele. Vagy néha rajta is? Akkor is csak a kölcsönös csipkelődés örömében, amely a családi boldogság nélkülözhetetlen
fűszere.
Vallomás a könnyen hulló könnyekről
Tizennégy éves koromban, nyári szünidőben valahol a nógrádi hegyek között táboroztam negyvenedmagammal.
Gyönyörű volt a vidék, de kissé ideges a hangulat. A táborban egymást érték a bosszantó események. Az még hagyján, hogy a szakácsok - néhány nagyobbacska fiú - jóvoltából nemcsak hogy odakozmált az egyik esti tejberizs, még
homokkal is telifújta a szél. Hanem az már vért kívánt
jobban mondva vérfagyasztó kijelentéseket -, hogy a tábor
vezetője nevezzük röviden Főnöknek egyszer lefekvéshez
készülődvén fogkeféjét használt állapotban - vizesen, habosán - találta meg a szokott helyén, a sátor rúdjára függesztett alumínium tábori pohárban. Valaki tehát az esti homály leple alatt a saját fogát merészelte megmosni vele. De
még ez is semmiség volt ahhoz képest: hogy megfogyatkozott néhány nap alatt a konyhasátorban felaggatott szárazkolbász. Főnökünk szigorú szeme ezt is észrevette. Tüstént
ellenőrző mérést rendelt el, s a mérés tetemes hiányt mutatott ki. Kik voltak a tettesek? Nem jelentkezett senki.
Csak egy félénk hang kockáztatta meg: Talán beszáradt.
Vesztére, mert az ezt követő kitanítás az ő fejére szállt, s
azt részletezte katonás keménységgel, mennyit tud és menynyit nem tud beszáradni a már amúgy is száraz kolbász. Míg
e hosszú monológ oda nem kanyarodott vissza: Kik voltak
a tettesek? Azt ugyanis feltételezni sem lehetett, hogy anynyi kolbászt egyetlen fiú zabált volna meg. De senki nem jelentkezett. Pedig a Főnök még azt is kifejtette, micsoda jellemtelenség, aljas gyávaság, hogy valaki nem vállalja saját
tettének következményeit. Mennyivel jobb neki, ha nyíltan
bevallja, amit cselekedett, s nem kell holtáig küszködnie önnön lelkiismeretével. Hiába. A kolbászzabálók inkább az
önnön lelkiismeretükkel való küszködés mellett döntöttek.
Ezek után történt, hogy valamelyik fiú egyszer nagydolgát végezvén, s erőlködései eredményének utánanézvén, a
latrina gondosan kiásott gödrében nemcsak odavaló ocsmányságokat látott meg, hanem egy szelet kenyeret is, natúr állapotban. Sietett jelenteni a dolgot. A Főnök azonnal
kiszállt a helyszínre, s szintén megszemlélte a kenyeret. Illőképpen felháborodott. Egyébként teljes joggal. Én is felháborodom, ha gyerekeim félkaréj kenyereket dobálnak a szemétbe. A kenyér az én szememben is szent, mint a régiekében ha az összesöpört morzsákat nem vetem is már a tűz
lángjába.
Elég az hozzá: jött az újabb vizsgálat. Az egész tábornak
libasorban el kellett vonulnia a latrinára és vissza, hogy a saját szemével lássa, mi történt. Aztán négyszögben felálltunk,
s végighallgattuk a főnöki szózatot, amely azzal végződött:
ha jelentkezik a tettes, bűne megbocsáttatik, de ha nem,
azonnal haza kell utaznia, nincs többé erkölcsi joga, hogy
tisztességes társaival együtt élvezze tovább a táborozás örömeit.
Sehol senki. Néztünk mind jobbra-balra, hátha felemelkedik egy kéz: Én voltam. De nem akadt gazdája a kidobott kenyérnek.
Szétoszlottunk megint, tettünk-vettünk a sátrak körül.
Én közben elmondtam a sátrambelieknek: ebédkor nekem
is maradt egy szelet kenyerem, csak később rágcsáltam el,
úgyhogy valójában én is gyanús lehetnék. Nem tudtam, mit
teszek. Nemsokára a Főnök előtt álltam, mint feltételezett
bűnös.
Most utólag értem csak, felnőtt fejjel, milyen fontos lett
volna neki, hogy végre egy megtalált vétkesre is szert tegyen.
A fogkefe- és a kolbászügy tettesei még mindig a homályban
lappangtak. Úgy érezte: őt röhögik a háta mögött még azok
a gyerekek is, akik nem voltak benne e gaztettekben. Azoknak is imponál a bűnösök pimasz merészsége. Hát legalább
engem állíthasson oda mindnyájuk színe elé, ahogy bűnbánatomban porig alázkodom.
Nem tudom, mit súghattak neki a többiek, de szemmel
láthatólag meg volt győződve róla, hogy jogosan nyaggat.
Hogy én dobtam el a kenyeret.
Kérdezgetett, faggatott, noszogatott. Nem durván, csak
atyailag, hogy lássam be: nekem lesz jobb, ha könnyítek a
lelkemen.
Nem volt mit könnyítenem. De érzékeny kis kamasz lévén, hangom a harmadik szónál elakadt, arcomba vér szökött, szemembe könnyek.
Végül már zokogtam, de kitartottam mellette: nem én
voltam.
Ha eddig még kétlette volna, hogy bűnös vagyok, viselkedésemből végleges meggyőződést merített. így az viselkedik, akinek van mit szánnia-bánnia, csak gyáva bevallani.
Szelíd intelmekkel bocsátott el. Gondoljam meg, s ha
erőt érzek hozzá, hogy őszinte legyek, bármikor visszajöhetek.
Nem sokkal később az egyik fiút küldte utánam, beszéljen velem barátilag, s próbáljon rávenni a vallomástételre.
Én már szédelegtem. Közben az egész táborban elterjedt
a híre: én voltam, de nem vállalom. S lestek rám mindenfelől, hogy bőgök bánatomban.
Nappal nem volt szabad senkinek befeküdnie a sátorba,
de én már ezzel sem törődtem. Levágtam magam a szalmazsákomra, ott vergődtem, kínlódtam, szemem, arcom eltakarva. Könnyeim lassan kifogytak, de a keserűség még egyre gyűlt bennem: elviselhetetlennek éreztem, hogy ártatlanul vádoljanak, mikor nem vétettem.
Később csak összeszedtem magam, felkeltem, hagytam,
hogy a többiek odajöjjenek hozzám, kérdezgessenek, tanácsokat adjanak. S akkor ébredtem rá: negyvenük közül egy
sincs, aki hinne nekem. A nagy zokogás őket is meggyőzte:
bűnös vagyok. S egyszerűen hülyének tartanak, sőt nevetségesnek, amiért csinálom itt a cirkuszt, amikor három szóval
túleshetnék a nehezén, és kész. Hát érdemes egy szelet kenyérért?
Nem értették, nem is érthették, mi dúl bennem. Hogy
először maradtam életemben teljes-tökéletesen egyedül.
A Főnök még megkérdezte egyszer-kétszer, mire jutottam önmagammal, aztán békén hagyott. Nem szidott, nem
bántott még négyszemközt sem, nemhogy a többiek előtt. A
hazaküldés is elmaradt, nem torolta meg makacs hallgatásomat.
Csakhogy nekem épp ez a kimondatlan, csendes kegyelem fájt a legjobban. Ha kizsuppol a táborból, az sem lett
volna rosszabb, mint lassú lángon pirulni: az el nem oszlott
gyanú, az el nem hangzott ítélet, a hátam mögötti sustorgások és az arcomat fürkésző tekintetek tüzén.
Ez a tűz még akkor is égetett, amikor néhány nap múlva véget ért a táborozás és szétoszlott a társaság. A fél nyaram azzal telt, hogy a gondolatban mindig újra rám szakadó szégyennel küszködtem, mint senkitől meg nem értett,
magányos szenvedő, s azon fantáziáltam, hogy tudnám
mégis mindenki előtt bebizonyítani ártatlanságomat. Megszerzem a táborozók otthoni címét, s levelet írok valamenynyinek, olyan levelet, hogy az igazi vétkes sírva fakadjon tőle és mindent bevalljon.
Hisz ha tudtam volna ilyen sírvafakasztós levelet írni! De
csak az agyamat jártattam a képzelt kibúvón, már-már mániákusan, míg a múló hetek lassan másfelé nem terelték
meggyötört lelkem figyelmét.
Az okosok mondhatják is: nem voltam normális. Rá se
rántottam volna az egészre. Miért kellett ebből tragikus lelki ügyet csinálni, s akár egy napig is törődni vele?
Normális emberek csakugyan egy éjszaka kialusszák az
ilyesmit. De itt épp arról van szó: a serdülőfélben levő gyerekek közül sokan túlérzékenyek. Könnyen kapnak olyan
lelki sebeket, amik esetleg évekig elsajognak bennük.
Évekig? Egy életen át! Én legalább még ma is érzem annak a könnyeit hullató, árva kamasznak a kínját. Még mosolyogni sem tudok rajta. Rágondolok, és megüt a fájdalom, harmincnégy esztendő távolából is.
Vallomás a mérhetetlen magányosságról
Soha olyan magányos nem voltam, mint serdülőkorom kezdetén.
Azt gondolná az ember: a bandázni szerető kamaszok
nem is lehetnek magányosak. Kénytelen vagyok a magam
példáján bizonyítani: lehetnek.
Keserves bizonyítás lesz, ezért hadd bocsássam előre:
amit elmondok, azt én sem tartom mindennapi esetnek. De
ritka különlegességnek sem. A kamaszmagány ma is termel
hozzá hasonlókat.
Még annyit elöljáróban: a latrinában talált kenyérszelet
ügye is csak egy elmagányosodott lelket kavarhatott fel enynyire, amely gyerek módra már nem tudott másokhoz kötődni, felnőtt módra pedig még nem tanult meg.
Minden kamasz hajlamos arra, hogy egy ideig főleg önmaga testével-lelkével bíbelődjék. Később ezt legtöbben kinövik. De kinőni is csak mások által tudják, mások barátsága vagy szerelme révén. József Attila pontosan fogalmazott:
Hiába fürösztöd önmagádban,
csak másban moshatod meg arcodat.
Ebben az időben, amiről most szó van, teljesen magamba fordultam. Rengeteget ábrándoztam távoli utazásokról
Konstantinápolyig akartam eljutni biciklin -, faltam a fantasztikus könyveket, s képzeletben hol Pym Gordon
Arthurnak, hol Tarzánnak, hol H. G. Wells Láthatatlan emberének a bőrébe bújtam, éjszakánként meg vadakat álmodtam, gyilkosok elől menekültem, hóhérok keze közt vergődtem, ismeretlen nők ölébe borultam. Minderre ma is sokkal
jobban emlékszem, mint akkori életem külső eseményeire,
kivéve azokat, amelyek - mint a kenyérügy - valahogy beszabadultak a magányos töprengések belső szféráiba, s ott
dúlták lelkem nyugalmát. Tornatanárommal is akit különben haló poraiban is kiváló emberként tisztelek volt egy
ilyen esetem. Aligha véletlen, hogy akkor is egy apró igazságtalanság, sőt inkább félreértés kínzott meg. Úgy látszik
figyelem, felnőttek, figyelem! -, hogy az ilyesmire a serdülők százszorosan, ezerszeresen érzékenyek.
Az történt, hogy tornaóra után nem találtam az óra előtt
még megvolt, zsebemben zsugorgatott egypengősömet.
Gondoltam, a tornaterem előterében eshetett ki, ahol vetkőzni és öltözni szoktunk, egymás lába szagától fulladozva.
Visszamentem hát öreg-Miklóssyhoz a fia is nálunk tanított, ővolt: kis-Miklóssy, s megkérdeztem tőle, nem találta-e meg valaki közben a pengőmet. De ez néhány órával
később volt már, mert mire észrevettem, hogy nincs meg a
pénz, megkezdődött a következő óra az ember óra alatt
matat a zsebében, s nem a szünetekbeli nagy szaladgálások
közben, aztán meg két tízpercben is hiába kerestem az öreget, nem volt benn.
Végre benn találtam az irodájában. Eldadogtam neki,
miről van szó, hogy már jól meg is néztem az előteret, de hiába, most már csak abban reménykedem, hogy a következő
tornaórán észrevette valaki a pénzem és odaadta őneki.
Kiderült, hogy nem tud róla semmit. Ez nekem annyit
jelentett: vége a pengőmnek. Önkéntelenül legyintettem
egyet. De ezt ő úgy vette: neki legyintek, s mintegy leintem.
Kegyetlenül lekapott a tíz körmömről. Hogy képzelek ilyet,
legalább a korát tisztelhetném, ha más egyebet nem tisztelek benne, miféle pimaszság ez, ő kikéri magának, hogy egy
taknyos kölyök neki így legyintgessen. Nyugodt természetű
ember volt pedig, de most fejébe szaladt a vér, kopasz búbja csak úgy vöröslött, sötét bíborszínben. Próbáltam közbeszólni egyszer-kétszer, kimagyarázni magam, de végtére már
nem maradt ennyi mersz sem bennem: égő arccal, könnyes
szemmel hátráltam ki a szobájából.
Volt min rágódnom megint. Hogy tudnám megértetni
vele, hogy az a legyintés nem őneki szólt? El kellene mennem hozzá újra, s elmondani ... Szövögettem magamban a
szavakat jó sokáig, de ebből sem lett semmi, ahogy a tábor
után tervezett levelekből sem. Kapituláltam. Beláttam: képtelen volnék úgy beszélni vele, hogy higgyen nekem.
Beláttam, de nagyon fájt. Lenyeltem, de bánatos óráimban még sokszor felböfögtem.
Akkoriban sok bánatos órám volt. Ott nőttem egy nagy
családban, magamkorú fiúkkal, lányokkal jártam iskolába, s
mégis a mérhetetlen magányosság martaléka lettem. Nem
akadt egyetlen bizalmas barátom, akinek elsírhattam volna,
hogy tizenötéves fejjel halálra vagyok ítélve, s gyógyíthatatlan betegség áldozata leszek. Vagy én dobom el az életem,
vagy a vérbaj fog végezni velem.
A vérbaj? Igen. Kiolvastam a tüneteket a lexikonból
onnan gyűjtöttem ki a nemi élettel kapcsolatos egyéb ismereteimet is - s bár mindaddig még csak álombeli nőkkel szeretkeztem, egy mérges és makacs pattanást, hogy, hogy nem,
a betegség első jelének véltem. Hisz a lexikonban az is benne volt, hogy különleges esetben a betegség közvetve is fertőzhet, ruhanemű vagy nyershús útján, vagy egyéb útonmódon.
Fogalmam sem volt, hol és hogyan szedhettem fel a kórokozó spirochétákat, de egyik napról a másikra teljes bizonyossággal beleéltem magam a betegség tudatába. így kell
elpusztulnom fiatalon.
Kérem az olvasót, nevesse ki magát nyugodtan, ha
mindezt nevetségesnek tartja. Mert ha így nézem, csakugyan
az. Nem is nevetni: röhögni való. Meg kell szakadni! V. D.
azt hitte magáról kamaszkorában, hogy ... hihihi ... hahaha ... És még ki is írja könyvbe!
De ha úgy nézem: egy halálfélelemben vergődő ember
nem lehet nevetséges. Még akkor sem, ha olyan kótya kamasz, amilyen én voltam.
Valóban azt hittem: közeledik a vég. Gondolatban naponta végigszenvedtem a betegség egymást követő fázisait, a
testi és szellemi szétroncsolódásig. Hogy talán gyógyíttathatnám magam? Hol és kivel? Ahhoz szólnom kellene valakinek a felnőttek közül, segítséget kérnem. De éreztem,
hogy nem bírok szólni. Senkinek. Inkább elevenen elrothadok.
Jobban mondva: elmegyek inkább meghalni idejében,
míg a mindenki által látható tünetek ki nem ütnek rajtam.
Már javában folyt akkoriban a spanyol polgárháború. Hallottam félfüllel, hogy a köztársaságiak oldalán magyarok is
harcolnak. Oda kell eljutnom, őközéjük. S aztán csak elér
egy megváltó golyó.
De ez is csak afféle kamaszábránd volt, mint a konstantinápolyi biciklitúra. Szüleimtől mindenesetre kikunyeráltam, hogy elmehessek nyáron - szintén biciklivel - soproni
rokonainkhoz, s onnan átrándulhassak Bécsbe. Beleegyeztek, hogy e célra - s esetleges későbbi utazások végett - útlevelet kérjek. Hanem a kész útlevél láttán kissé elcsüggedtem, bele volt ugyanis pecsételve: Érvényes egész Európára,
Szovjetoroszország és Spanyolország kivételével.
Azt hittem - naiv gyerek! -, hogy ez a legfőbb akadály.
Hogy ha nincs ez a szöveg az útlevélben, akkor nyugodtan
eljuthatnék vele a frontvonalig.
Hánytorgattam magamban: induljak-e, vagy ne induljak? S hogyan? Biciklivel menjek Spanyolországig? Vagy potyautasként induljak útnak egy gyorsvonati vagon alá kötözve magam?
S ha észrevesznek és hazatoloncolnak? Nem lenne sokkal
egyszerűbb minden teketória nélkül a Dunába ölnöm magam?
Nem is kellene látványosan a vízbe ugranom, ahogy Pesten szokás. Elég gyenge úszó vagyok ahhoz, hogy ne bírjak
átvergődni a Nagy-Dunán. Elmegyek Tassra, s nekivágok a
víznek. Úszom, úszom, aztán egyszer csak elvisz az ár. Ha
véletlenül mégis átvergődném, akkor meg elindulok visszafelé. Igazán elég fáradt leszek már, hogy biztosan odaveszszek.
így szőttem, szövögettem sötét álmaimat, de az életösztön erősebb volt bennem. Elmentem még Tahiba, egy nyári táborba, ahol egyetemisták is voltak, s ott végül rávitt a lélek, hogy kettejüknek - akik iránt különös bizalmat éreztem
- elzokogjam minden bajom és bánatom. Egy esti szürkületben hívtam el sétálni őket, s egyszerre megnyílt a szám: a
veszendők végső elszánásával törtem ki magányosságom
bűvköréből.
Nemhiába bíztam bennük. Egyikük orvostanhallgató
volt. Mindjárt mondta: alig hiszi, hogy ne tévednék. De
meg is vizsgáltatott, s én három nap múlva már tudtam: tökéletesen egészséges vagyok.
Másikuk: legjobb barátaim egyike lett, korai haláláig.
Akkor azt hittem: örökre megszabadultam önmagamtól.
Pedig még csak elindultam mások felé. Még épphogy csak
tanulni kezdtem az egészséges emberi kapcsolódás, kötődés
képességét.
Holott ez fiatal korban megy a legkönnyebben. Csak
előbb túl kell jutnunk valahogy a serdüléssel járó holtponton, a teljes magunkbafordultság lelki rövidzárlatán.
Sokaknál ez oly simán megy, szinte észre sem veszik.
De más kamaszok komiszul megszenvedik. Serdülőkori
elmezavar, serdülőkori öngyilkosság - e fogalmakat
minden orvos jól ismeri. Ha tehetünk, tegyünk róla, hogy
körülöttünk ne történjenek ilyen tragédiák. S lehetőleg
ennél kisebbek se, mert hisz az orvosok a megmondhatói
annak is, hogy a később kifejlődő idegbajok milyen gyakran gyökereznek a kamaszkori magányosság mérhetetlen
gyötrelmeiben.
Vallomás a szülői be nem tokosodásról
A társtalanságot semmiféle injekció vagy tabletta nem gyógyíthatja. Csak eleven társak, igaz barátok. Az, hogyha van
kihez kilépni önmagunkból, s van kit bebocsátani titkaink
tárházába.
A bandázás is jó, a közös focizás, fejelés, kódorgás, kirándulás, edzés, strandolás vagy az otthoni nagy locsogások-fecsegések, társasjátékok, lemez- vagy magnóhallgatások. De a legjobb
azért, ha a jókedvű cimborák között - vagy mellett - bizalmas
barátja is akad kamaszfiainknak, barátnője kamaszlányainknak.
Nyilván nem a szülők dolga, hogy az ilyen szívbéli barátot vagy barátnőt beszerezzék. De az ő dolguk, hogy a házból ki ne nézzék, valahogy el ne vadítsák.
Bár a jókedvű cimborákat is kár volna elvadítani. Először is nehéz megjósolni, kiből válik közülük egy életre szóló jóbarát. Másodszor meg az okos szülők minden olyan
gyereket megbecsülnek, aki szívesen jár a házhoz, s nem az
ő magzatukat viszi-vonzza elfelé, ki tudja, hová.
Néha persze túl nagy a csatazaj, de ennél nagyobb baj ne
legyen. A ricsaj miatt, vagy egy levert váza, egy pohár kidöntött víz vagy egyebek miatt kár volna olyan hangon ripakodnunk rá a gyerekekre, hogy elmenjen a kedvük a hozzánk járástól.
A barátok javát meg ajánlatos egy kicsit még fogni is, fűzni is: apró-cseprő dicséretekkel, kínálgatásokkal, vagy azzal,
hogy mi is beszállunk egy-egy sakkpartiba, pingpongmeccsbe, érdekes históriák elbeszélésébe, vagy akár közös mesterkedésbe: szerelésbe, javításba, ruhaszabásba, varrásba...
Nem mintha ezeket a bimbódzó barátságokat be lehetne
rekeszteni a család körébe. Nem, ezekben azok a beszélgetések, csavargások, közös vállalkozások a legkívánatosabbak és
a legemlékezetesebbek, amelyek minden szülői szemtől és
fültől kellő távolságban zajlanak, az ifjú barátok vagy barátnők legszigorúbb magánügyeként. Nekik erre, az ilyen intim együttlétekre égető szükségük van: ahhoz, hogy lassan
önálló felnőtté fejlődhessenek, akik már nem szüleik függelékei, meg kell teremteniük a maguk kis - két- vagy többszemélyes - lelki közösségeit, a teljes őszinteség és szolidaritás, az önálló kezdeményező kedv oázisait.
Csakhogy ebben a bizonytalan életkorban, amikor még
a felnőttség első tétova lépéseit próbálgatják a gyerekkorukból épp hogy kilábolt fiatalok, a közösségkereső ösztön
rosszfelé is térítheti őket.
Túlságosan nem szabad megijednünk ettől. Egy bölcs
öregember mondta nekem egyszer: többet ér ilyenkor a gyereknek a legrosszabb barát, mint a legjobb szülő. Félnünk
mégsem árt. E modern idők sok fiatalt kisiklatnak - nem
utolsósorban a családok tömeges megbomlása miatt -, s teszik őket olyan kisebb-nagyobb társaságok tagjaivá, ahol
szinte tenyészik az idegbaj, az erőszak, az alkoholizmus, a
kábítószerek használata, az össze-vissza való szeretkezés szokása, s tenyészik az a szívdobogtató, merész eszme is hogy
az ő stílusuknál maradjak: a felnőttek pedig le vannak ...
sajnálva.
Mindez persze főleg a kamaszkort követő ifjúi évekre jellemző- s Nyugaton sokkal jobban, mint nálunk -, de megvan a maga vonzása, hatása a mindenkori fiatalabbak nemzedékére is. Annál is inkább megvan, mert az egész mozgalom nem puszta divathóbortból táplálkozik, hanem a züllési-bomlási tünetek mellett korunk fiataljainak valóságos és
jogos várakozásait is tükrözi.
Egy eddig nem sokba vett korosztály keresi helyét a nap
alatt.
Kamasznak, kamaszlánynak lenni nem lelkesítő állapot.
A serdülők alig várták mindig, hogy túljussanak az átmeneti éveken, hogy ők is olyan ruhát hordhassanak, olyan bérért
dolgozhassanak, olyan módon viselkedhessenek - cigarettázhassanak, ihassanak, nótázhassanak stb. -, mint a felnőttek. Mind azon voltak, hogy egyből mindjárt nagyok legyenek.
Jól emlékszem arra a napra, amikor nyakigláb kamaszként először kapartam elő a szekrényből egy használatlanul
heverő sötétszürke hosszúnadrágot. Gyerekeket akkoriban
még nemigen járattak hosszúnadrágban, minket legalábbis
soha: ez volt életem első pantallója, amibe büszkén és boldogan belebújtam. Iregtem-forogtam benne a tükör előtt,
néztem magam elölről, néztem hátulról nem lötyög-e nagyon a fenekemen, s majd felvetett az öröm: nagy vagyok.
Ugyanezt éreztem, amikor nem sokkal később az első
órám is megkaptam Imre bátyáméktól gyereknek ugyanis
nálunk óra sem járt. Öreg ezüst zsebóra volt, külön védőfedéllel, amely gombnyomásra pattant fel. Mennyit pattintgattam mások szemeláttára, hogy vegyék észre, vegyék már
észre, hogy nekem is van órám, én is nagy vagyok!
A mai fiatalokban is nyilván élnek efféle vágyak, büszkeségek, a helyzet mégis sokat változott. Először is meghoszszabbodott a kamaszkor. A fiúk is, a lányok is korábban
kezdenek serdülni talán a változatosabb, jobb táplálkozás
miatt, de talán a modern társadalom sokasodó ingereinek,
izgalmainak hatására is, és lassabban fejlődnek felnőtté.
Lelkiviláguk még évekig sok gyerekes vonást őriz, sok önállótlanságot, határozatlanságot, gyenge ítélőképességet. Ezt
nyilván az iskoláskor meghosszabbodása, a keresőkor - és a
vele járó felelősség - kezdetének a kitolódása is okozza. Egyre több a bajuszos csecsemő, de a csöcsös csecsemő is:
olyan felnőtt fiúk és lányok, akik hihetetlenül naivak, elképesztően járatlanok a világ mindennapi dolgaiban, de a maguk szűkebb érdeklődési területén - a táncdalok és táncdalosok, lemezek, magnók, autómárkák, farmernadrág típusok stb. tekintetében - legalább olyan elképesztően tájékozottak.
Kialakult egy életforma, amelyet folytatói már nem tartanak a felnőtt élet hamarosan átlépendő küszöbének. A
szóban forgó fiataloknak, miután a gyerekkort a hátuk mögött hagyták, eszük ágában sincs gyorsan a felnőttekhez
idomulni, a régi értelemben vett nagyot játszani. Ok inkább
különbözni akarnak a nagyoktól, mind több jellel kimutatni: ők nem felnőttek: Sőt: felnőtt-ellenesek.
Vonatkozik ez az öltözetre, a hajviseletre, a sajátos szavak
és kifejezések használatára, a modorra, az erkölcsökre, az
életideálokra ... Valójában nem is annyira a felnőttek vannak lesajnálva, mint inkább a felnőtt életforma, amelyre ők
nem vágynak, sőt amelyet utálnak.
Hogy mindebbe sok személyi indulat is vegyül, és még
több szellemi-erkölcsi zűrzavar, az természetes. De a dolog
lényege mégis: az ifjúság joga a mindenki másétól különböző emberi létre.
A folyamat - a fiatalok öntudatosodása és autonómiájuk
fokozatos megteremtése - megállíthatatlannak látszik.
Gondolok itt az ízlés-, a szemlélet-, az életstílusbeli autonómiára is, de a közös dolgaik felől való önálló döntés jogára
is. Ennek csak látszólag mond ellent, amit a fiatalok jó részének a gyerekességéről írtam az előbb. Az autonóm jogok
épp arra szolgálnak, hogy a meghosszabbodott tanulóévek
idején is módjuk legyen a fiataloknak a közügyekben való
felelősségvállalásra, hogy legyenek olyan közösségeik, amelyek meddő lázadozás vagy a társadalomból való kivonulás
helyett intézményesen rendezni igyekeznek fiatalok és felnőttek vitás ügyeit.
Félek, hogy ezt a fenti kis szociológiai fejtegetést nem
könnyű megemészteni, de kérem az olvasót, fussa át inkább
még egyszer, mert igen fontos dolgokról van szó. Ha úgy
tetszik: a korszellemről, amelyet ha nem értünk, sokkalta
nehezebben értjük saját fiainkat-lányainkat is.
S ha egyszer megértettük őket?
Akkor először is: vessünk el minden indulatot, ami
ilyen-olyan szokásaik, idétlenségeik miatt támadt bennünk. Az indulat őbennük is indulatot gerjeszt és a kirobbanó veszekedések elfelé taszítják őket tőlünk, egyre meszszebb, nemegyszer igen kétes társaságokba.
Lehetünk persze mérgesek és szigorúak is olykor. De célt
csak akkor érünk vele, ha már megnyertük kamaszgyerekeink szívét, s nem tartanak betokosodott, ostoba és kegyetlen
felnőttnek.
Egyáltalán: vessünk ki magunkból minden vészes komolyságot. Tegyük a családot tőlünk telhetőleg - ahogy javallottam
is már - a vidámság tanyájává, hogy gyerekeink ne otthon veszítsék el és ne másutt nyerjék vissza az életkedvüket.
Végül pedig: a fiatalok mostani mozgolódását ne úgy tekintsük, mint ami lépésről lépésre a teljes züllésbe, a végső
elállatiasodásba vezet. Csakugyan sok minden kavarog az ifjúi fejekben és keblekben, de legtöbbjük nem romlott: hajlik a jóra.
Szándékaik még kiforratlanok, keresik önnön céljaikat,
életük formáit. A legfontosabb: ismerjük el említett autonóm jogaikat, de ne hagyjuk őket a maguk bajára. Minden
lehető - nekik is tetsző - módon hassunk rájuk, gazdagítsuk őket szellemi javakkal, testi ügyességgel, élettapasztalatokkal, erkölcsi erővel.
Haped ig netán már csakugyan romlottnak, menthetetlenül züllöttnek látjuk a saját gyermekünket, akkor is a magunk mellét verjük, s ne őt pofozzuk félholtra: mert mi tehetünk róla.
Vallomás az ifjúi jelmezekről és jellemekről
Adom a jó tanácsokat, egyiket a másik után, de jaj, arra is
gondolnom kell közben, hogy a saját gyerekeim még az orrom alá dörgölhetik: miket papolok itt, mikor pedig ...
Mikor pedig - példának okáért - ki nem állhatom a fiúk hosszú haját, s évek óta nem szűnök meg sóhajtozni, ravaszkodni, alkudozni, fenyegetödzni, hogy rávegyem a magaméit a rendes nyiratkozásra.
Mi tagadás, ez így van. Világéletemben irtóztam a férfias nőktől és a nőies férfiaktól. Már ifjúkoromban hideg futkosott a hátamon, ha egy-egy felnyírt hajú nőt láttam, pörge kalappal a fején, sőt néha olyan legényes kabátban, cipőben, hogy kétszer is meg kellett néznem, hová tegyem. Azóta megtanultam, hogy az ilyenek inkább szerencsétlen, szánandó teremtések, akárcsak azok a férfi megfelelőik, akik
asszony módjára illatosítják magukat, kenegetik az arcukat,
pátyolgatják a bőrüket, akik lenge selyem alsóneműt viselnek, és néha még a derekukat is úgy ringatják járás közben,
mintha tarka szoknya feszülne rajta. De ha a szánalom felébredt is, a viszolygás nem veszett ki belőlem azóta sem, s
amikor néhány éve megláttam a Moszkva téren az első
olyan fiatalembert, aki vállig érő szőke hajat hordott, önkéntelenül kiszaladt a számon a félhangos megjegyzés: - Hű
de randa!
Köztünk legyen szólva, csakugyan elég csúnya fickó volt
szegény, szemmel láthatólag mesterségesen szőkítette a haját, de az arca sehogy sem illett ezekhez a dúsan leomló lenszőke tincsekhez, se a pattanásos bőr, se az élesen megtört,
jólfejlett orr, se a szájából kisárgálló, gondozatlan kapafogak.
De szorult azért bele annyi önérzet, hogy a nem neki
szóló, de füléig érő megjegyzésre tüstént visszavágjon:
- Randa az öreganyád!
Vitathatatlanul én voltam a hibás: nem lett volna szabad
hallható véleményt nyilvánítanom. Mégis bántott, hogy
egyből így letegezett és legorombított.
Nyeltem egyet s továbbmentem, de ennek az első találkozásnak a kesernyés íze valahogy bennem maradt. Azóta
mintha kissé elfogult volnék a hosszúhajúak ellenében. Idegesítenek. Főleg, ha a hosszú hajhoz olykor kihívóan harsány modor is járul, sőt elvétve még mások megfélemlítésének leplezetlen szándéka, a gyengébbeken való erőszaktételnek a nyilvánvaló hajlama is.
Mondom, mintha kissé elfogult volnék. De nem szeretek az lenni, szorgalmasan figyelem hát az elém-elém bukkanó hosszúhajúakat, hátha mégis több jó telik ki tőlük,
mint hinném.
Figyelik őket, úgy látszik, mások is, mert azt mondja
múltkor az egyik hegyi ismerősünk: - Elnézem mindig ezt
a Gergőt. Ővele vigasztalom magam, hogy rendes srác is
akad azért ezek között.
Nem mondta, kik között, de sajnos, mindjárt értettem.
Tehát a világ szemében már az én Gergő fiam is ezek közé
tartozik.
Aznap este jobban megnéztem magamnak a kölyköt, idegenebb, ridegebb szemmel, mint máskor. Elképzeltem, hogy
először látom, mondjuk a Moszkva téren áramló, tolongó
tömegben. Mit szólnék hozzá? Vagy észre se venném?
Arra jutottam: észrevenném és randának találnám. Főleg
a haját. Pedig nem is omlik a vállára. Körül van vágva, mint
egykor a barátok frizurája, csak hosszabb valamivel, s a közepén nincs pilis magyarán: tonzúra. Olyan, mint egy tömött szőke paróka, amit látszólag egyetlen mozdulattal lekaphatna, s köszönhetne vele, mint mások a kalapjukkal.
Bohócok hordanak néha ilyet, de azok le is kapják és köszönnek is vele a tapsoló közönségnek. Gergőhöz viszont
úgy hozzánőtt, hogy már hiába próbálom lekönyörögni róla. Homlokát félig eltakarja, mert természetesen előre fésüli, de takarja oldalt a fülét, hátul a nyakát is, azokat is úgy
feleformán. Ha az állatvilágból akarnék példát venni, leginkább még a pávián üstöke fogható hozzá, de az jobban felfelé áll. A neandervölgyi ősembernek a tudósok által rekonstruált fejét viszont döbbenetesen hasonló hajzat ékíti...
Mikor idáig jutottam a szemlélődésben, megkérdeztem
tőle:
- Mondd, mit szólnak az iskolában ehhez a frizurához?
- Tetszik - felelte lakonikusan.
- A tanároknak is?
Elvigyorodott: - Okét nem kérdeztem.
- Nem is mondták?
Erre már csak legyintett. - Mondták eleinte, de beletörődtek.
Ez az. A beletörődés. Év elején kihirdette az igazgatójuk:
nem tűri a hosszú hajat, s a rendelkezése ellen vétő fiúkat
három nap türelmi idő elteltével hazaküldi az iskolából. Akkor Gergő is megnyiratkozott: a két veszélytelen napot kivárta, de a harmadikon nagy örömömre elment a borbélyhoz. Mikor hazajött, már nem voltam olyan boldog: ugyanaz a parókautánzat díszlett a fején, csak egy kissé kurtább
változatban. Mindegy no, ez is valami, hogy legalább rövidebbre vágatta, nyugtattam magam, s nem szóltam egy szót
sem. Az igazgató sem szólhatott, mert lejárt a határidő, s
nem küldte haza. Majd eltelt egy hónap, két hónap, három
hónap, négy hónap, gondoltam, csak jön egyszer az újabb
nyíratási kampány. Azóta sem jött. Gergő, igaz, karácsony
előtt - sok könyörgésre - mégis elment borbélyhoz, de
majdnem ingyen adta oda a pénzt: hajának hossza mit sem
változott. Most várom a húsvétot, s búsan találgatom: miért
hagyta abba az igazgató a hosszúhaj-ellenes hadjáratot. Ö is
beletörődött volna a változtathatatlanba?
Hisz így törődtem én is bele! Lépésről lépésre. Centiről
centire. Eleinte még milyen harcias voltam! Ha vasárnapig
le nem vágatod, belenyesek ollóval. Gergő hajába bele is
nyestem egy éjszaka, bár csak jelképesen. Ezt is megbántam, mert nagy családi háborúság lett belőle. Feleségem ezúttal a lázadók élére állt. Húszévi boldog házasság után kiderült, hogy elviselhetetlen hatalmaskodó vagyok, valóságos
jutási zupásőrmester. - Nem veszed észre, hogy beszélsz velük? Hogy lehetsz ilyen korlátolt?
Ez a korlátolt egy kicsit erős volt. Ő is megérezhette,
mert békülékenyebb hangon tette hozzá: - Te vagy a legjobb apa a világon. De úgy látszik, van, amit te sem értesz
meg.
Igen, úgy látszik, van, amit én sem értek meg. Öregszem.
Meszesedik az agyam. Az említett veszekedés óta is eltelt
már vagy három esztendő. Mi lesz velem még később?
Egyelőre úgy alakultak a dolgok, hogy a hajaknak joguk
van nőni, nekem meg dohogni. Hogy azonban ne váljak
egészen nevetségessé, jó ideje már csak alkalmasnak látszó
pillanatokban pendítem meg a témát, amikor érveim bevetése némi eredménnyel kecsegtet. Egyébként pedig tartom
magam ahhoz az örökérvényű ha nem is a legmagasztosabb
fogalmazású szülői szabályhoz: Potyára ne pofázz!
De hogy folytassam Gergő említett szemügyre vételét,
felülről lefelé haladva: nyaklánca volt a következő megbámulni való. Különféle országok lyukas pénzeiből készült, de
nem csupán fonálra fűzéssel, hanem keskeny bőrszíjak segítségével szerkesztett hosszabb-rövidebb fityegőkkel is,
amelyek úgy csüngtek alá Gergő mellére, mint valami harci
díszbe öltözött néger törzsfőnek a maga varázsszerelékei. Ezt
követte - továbbra is lefelé menet - a félarasznyi széles bőr
derékszíj, szintén saját csinálmány, de már nem lyukas pénzekkel ékesítve azok kifogytak közben Kisdombi érmegyűjteményéből, hanem keletnémet egypfennigesekkel, amiket
piros szálú keresztöltések erősítettek szabályos rendben magához az övhöz. Az öv különben csak díszítészeti célokat
szolgált, Gergő nadrágjának épp elég szűk volt a dereka ahhoz, hogy le ne csússzék a csípőjéről, még ebben a romlott
állapotában se.
Egy rozoga farmernadrágról volt ugyanis szó, amelyet
úgyszólván hétről hétre újabb bőrfoltok borítottak, de azok
sem tudták megakadályozni gyors elnyüvődését. A bőrfoltok ugyanabból a kiszolgált aktatáskából kerültek ki, amiből a nyaklánc és az öv bőrdíszei, s Gergő hallatlan türelemmel varrogatta őket a szépen szaporodó lyukak tetejébe, először a nadrág két térdére, majd a fenekére, majd lassan mindenüvé, ahol csak foszlani kezdett az eszmévé finomult
famervászon. Mennél többet foltozta persze, annál inkább
foszlott, hisz a bőrfoltok csak úgy ették ki maguk körül az
eredeti anyagot. Gondoltam, lesz Gergőnek végül egy csupa-folt bőrnadrágja. Csakhogy az aktatáska darabjai is kifogytak egyszer: akkor abba kellett hagynia az amúgy is
hiábavalónak bizonyult küzdelmet, s felhúznia azt a szép
foltatlan szövetnadrágot, amely addig használatlanul lógott
a szekrényben.
Ez nagy csapás volt szegény Gergőre. Most már csak attól retteg, hogy az a gumitalpú kék edzőcipő is lerohad a lábáról, amit még nyáron hozott az NDK-ból, s amit azóta
egyfolytában hord, beleszámítva az őszi csatakos időket és a
mínusz 10-15 fokos téli fagyokat is. Ha még rendes cipőt is
kellene húznia, az már igazán elkeserítően hasonlóvá tenné
a holtunalmasan öltözködő, fanyar felnőttekhez...
Mentségemül szolgáljon a hosszúhaj-ellenességemért
rám átkot kiáltó fiatalok szemében, hogy ez az ártatlan öltözködési őrület már nem is izgatott különösebben. Gergő
jelmezét éppúgy bevette a gyomrom, mint a lányok szupermini szoknyáit, vagy szívós munkával beszűkített nadrágszárait és nadrágfenekeit, amelyek minden pillanatban szétrepedéssel fenyegettek. Mi az, hogy fenyegettek? Akkor áldottam csak igazán a kötelező iskolai köpenyviselésről szóló
bölcs rendelkezést, amikor ... de hagyjuk, ilyesmit még egy
apának sincs joga közhírré tenni.
- Nem jellemhiba - ezt feleségem szokta mondani, igen
határozott hangsúllyal, ha az efféle öltözködési hóbortokról
esik szó. - Nem jellemhiba. Elkeseredni csak attól érdemes,
ami a lelküket mérgezi meg.
Hajlok rá, hogy igaza van. Gergő öltözik a legvadabbul
fiaim közül. De hogy emiatt féltenem kellene? Hisz teli van
jóindulattal mindenki iránt. Hogy tud pirulni még ma is,
tizenhét éves nagyfiú létére, ha megszidom vagy megdicsérem valamiért! Belül nincs benne semmi vadság. Akkor pedig mit árt a maskara, amit előbb-utóbb úgyis unottan
hány le magáról?
Csakhogy sok más fiatalra nézve ez mégiscsak féligazság.
Épp a napokban voltam a szomszéd moziban, s ott néhány
feltűnő küllemű fiú és lány azzal szórakozott, hogy végigröhögte, pisszegte s elmésnek szánt beköpésekkel fűszerezte
a Szerelmesfilmnek 1944-et és 1956-ot felidéző legtragikusabb jeleneteit. Mire kivilágosodott a nézőtér, egy nőismerősöm idegrohamot kapott. Nem bírom! Nem bírom! így
kezdődik a fasizmus!
A fasizmus?
Az talán nem. De valamiféle érzelmi-erkölcsi eltompulás, eldurvulás talán igen.
Nyilván nem a maskara miatt, az még nem jellemhiba.
De a maskarás fiatalok között itt-ott kialakuló galeriszellem
vagy hogy nevezzem? a jellemeket is könnyen kikezdheti.
Ez ellen oltani be gyerekeinket, gondolom, mégsem egészen felesleges jócselekedet.
Milyen szérummal?
Legtömörebben talán így felelhetnék: az emberi megértés, a szívbeli szolidaritás szérumával.
Vallomás a szegények szolidaritásáról
Feleségem egy időben kikopott egyéb munkáiból, s kiment
a hűvösvölgyi villamosvégállomásra, perecet árulni. Felvette
a fehér köpenyt, s helyet fogott magának az átjáróban, amelyen a végállomásra érkezők egy része tódul keresztül - ki a
buszmegállóhoz, ki a volt Balázs-vendéglőbe, ki a vadaskerti erdőkbe, ki egyebüvé igyekezvén.
Hamarosan kiderült: nagyon sovány kenyér az, amit így
kereshet. Nekünk viszont akkoriban minden forint számított, hisz arról volt szó: esznek a gyerekek vagy nem esznek.
Csinálta hát megadóan, csak arra nem bírta rászánni magát,
hogy kieressze a hangját, s úgy kürtölje bele a világba: Itt a
perec, a perec! Friss ropogós a perec! Meg arra nem, hogy
az egyforintosokból visszajáró tízfillérest és a kétforintosokból visszajáró húszast elfelejtse odaadni a vevőknek. Még
azokra is rátukmálta, akik nagyvonalúan nála hagyták volna. Ha már megfordultak, elindultak is, utánuk kiáltotta:
Tessék, ez még visszajár!
Gyerekeink akkor még kicsik voltak - a legidősebb sem
múlt tízéves -, s ezt nagyon rosszallották, ezt a túlzott becsületességet. Ha magával vitte néha egyiket-másikat, őket nem
kellett biztatni a tolakodó, hangos kínálgatásra, de a kerek forintosok elfogadására sem. Ezért aztán később nem is vitt gyerekeket. Pedig nem mindig volt könnyű egyedül lennie. A
perecárus is megéhezhet, megszomjazhat, egyéb dolga is akadhat, s addig kire bízza, hová tegye a homiját. S hová tegye éjszakára, ha nem akarja naponta egymaga cipelni ki, hordani
haza az egész boltot, a teli, a félteli és az üres dobozokat?
így hozta össze a sors a Hűvösvölgy szegényeivel. A faragott szipkákat áruló öregasszonnyal, a mérlegesnővel, aki a
saját maszek mérlege mellett ücsörögve várta a húszfilléres
kuncsaftokat, a közeli tej csárda két fiatal elárusítónőjével,
meg azokkal a sokgyerekes proletárcsaládokkal, akik szobánként osztoztak a Balázs-vendéglő mellett épült múltszázadbeli vén nyaralóházakon. Akkori élete sok ürömébe ezek
az ismerősök csepegtettek mézet. Naponta új meg új örömöket szerzett neki a szegények szolidaritása. Hogy befogadták a maguk nagy családjába, hogy segítették, amiben
csak tudták, hogy elmondták neki a maguk baját, s meghallgatták - és nem unták - az övét, hogy egy-két perecet is
csak vonakodva fogadtak el, s akkor is csupán a szárazából,
a töröttjéből, hogy vele izgultak, megy-e az üzlet, hogy megijedtek, ha egy nap hiába várták: testvérként törődtek vele.
Kivéve az átjáró túlsó oldalán levő, jól menő áruda tulajdonosát, aki már, úgy látszik, elég gazdagnak érezte magát ahhoz, hogy gonosz legyen: válogatott ocsmányságokat kiabált utána, ha meglátta.
Azóta gyakran emlegetem: csak gazdagok ne legyünk soha! S életünknek ez a nagyon szegény időszaka csakugyan
sokat segített benne, hogy a családon belül is olyan szálai
szövődjenek a szolidaritásnak, amelyek immár elszakíthatatlanul fűzik hozzánk és egymáshoz a gyerekeinket.
Könyvem eleje táján a jóindulatot emlegettem az emberi kapcsolatok éltető elixírjeként, amely nélkül minden kis
és nagy közösség atomjaira hullik szét. De a kölcsönös jóindulat is csak akkor ér valamit, ha kölcsönös szolidaritás fakad belőle: egymás vállalása örömben és bajban, egymás támogatása az élet sokféle terhének viselésében.
A legtöbb házasságot ez marja széjjel: a jóindulat eleinte
még megvolna, de nem fejlődik megbonthatatlan, szoros
szolidaritássá. S aztán a jóindulat is elvész, sőt gyakran gyűlöletbe vált át.
Nem akarok messze kalandozni a kamaszügyektől, de
annyit még hadd mondjak el - mert kell a család légkörének
érzékeltetéséhez, amelyben a gyerekek felnőttek -, hogy feleségemmel soha nem egyeztünk meg: ki keljen fel éjjel, ha
felsírnak a kicsik. Gyakran felsírtak pedig, egy időben szinte már kibírhatatlanul sokszor: az egyik beteg volt, a másik
csak nyűgös, ez pisilni akart, az félálmában a maga ágyából
a mienkbe átmászni - s nem hagyhattuk, hogy percekig
bőgjön bármelyik. Mindjárt ugranunk kellett, fel ne riassza
a többit is, s meg ne szólaljon az egész zenekar.
Soha nem biztattuk egymást: Kelj már fel! Nem hallod,
hogy sír? Amelyikünk előbb felserkent, amelyikünk előbb
mozdulni bírt, már tápászkodott is fel és indult. Pedig olykor mindketten erőnk utolján voltunk. Vitázhattunk volna:
most te, most én. Nem volt rá szükség.
Ebből a szülői szolidaritásból nőtt ki - ahogy cseperedtek a gyerekek - az egész családra szóló közteherviselés.
Nem magától: eleinte bonyolult alkudozások, egyezkedések, bőséges biztatások kellettek hozzá, hogy mindegyikük
vállalja a koránál fogva méltán ráeső részt. Még most is előfordul, hogy kettesévei-hármasával kell kiosztanom a tennivalókat: Te megcsinálod ezt, te meg ezt, ő meg azt, nehogy az egy személyre szóló megbízatás címzettje azzal feleljen vissza: Miért éppen én? De ha a többiek is végzik a
magukét, akkor nem esik semmi csorba a világrenden.
Mindig elég hajszoltak voltunk viszont ahhoz - feleségem is munkába járt és jár, kellett a pénz -, hogy a gyerekek
érezzék: nélkülük nem megy a verkli. így igazságos, hogy ők
se maradjanak ki a terítésből, leszedésből, mosogatásból,
ágyazásból, takarításból, rendcsinálásból, vikszolásból, vásárlásból, krumplipucolásból, fűtésből, szemétlevitelből és
egyéb jócselekedetekből.
Mindez még gyerekkori fejlemény volt, de kamaszkorukat is megkönnyítette: a szolidaritás e szálai akkor is kötötték őket - nem a külső kényszer, hanem a belső meggyőződés erejével -, amikor serdülőtársaik egy része lélekben már
kiszakította magát a saját családjának közösségéből, s helyette legfeljebb cimboráinak lett a cinkosa.
Ma is így van az enyémekkel: kinőttek a családból, de
benne is maradtak.
Hozzájárul ehhez persze egyéb is, nemcsak a közös munka. Például az: testvéreikben játszótársakra is találtak, birkózó, marakodó, tréfálkozó társakra is. Ma is leülünk ebédhez, körülnézek az asztalon, s azt mondom: Kérek, egy: kenyeret, kettő: vizet! Mire Petyó Hallod, Magdus? Hozz apjának egy kenyeret és két vizet! De az együttes nagy mesélések, népdalozások, esti felolvasások is sokat számítottak. A
felolvasó többnyire én voltam. Felütöttem például az
Odüsszeiának azt az énekét, ahol a tengereken tébolygó
akhájok az egyszemű óriás barlangjába szorulnak, majd onnan menekülnek, vagy ahol az emberfaló Szkülla szirtjei és
Kharübdisz mély örvénye között hajókáznak el. Vagy előhúztam az egyik könyvespolcról a híres spanyol kópé,
Lazarillo de Tormes kalandjait, vagy a Bibliát nyitottam ki
az özönvíz legendájánál, vagy a Gilgames eposzt, szintén az
özönvíznél, meg egy kevéssel odébb, ott, ahol a hős annyi
kín után megszerzi, majd mégis elveszíti az örök ifjúság
füvét... Vagy Csehov novelláit olvastam, vagy Arany János
Jóka ördögét... És így tovább, csupa olyan történetet választottam ki tehát, amely elég mozgalmas, izgalmas, de eléggé
igazi irodalom is ahhoz, hogy révülten hallgassák. Egyéb
haszna mellett ez is segített összehozni, s később, serdülésük
éveiben is együtt tartani a családot.
Könyvekben mi is gazdagok voltunk és vagyunk. De különben igazán jót tett nekik, hogy nem dúskáltak földi javakban. Nincs szomorúbb, mint ha egy-egy gyereket kicsi
korától fogva mindennel agyontömnek, játékkal, ruhával,
édességgel, pénzzel, hogy végül már csak drága luxuscikkekre vágyik, vagy azokra sem, csak a szüleitől való szabadulásra, a családján túli világ még valami újat sejtető izgalmaira.
Sok ilyen gyerekből lassan minden igyekezet, minden iparkodás, minden küzdőkedv kivész, végül vagy semmi nem
akar lenni, vagy kizárólag olyan jövőt áhít magának, amely
eleve elérhetetlen, tehát nem is érdemes harcolnia érte.
A szegénységnek, a kielégületlenségnek megvannak a
maga fájdalmai, de ha ezek nem gyötrik meg túlságosan a
gyereket, akkor még örülhetünk is nekik, mert egészséges
feszültségeket támasztanak benne: új meg új célok felé űzikhajtják, s megbecsültetnek vele minden csekélységet, amit a
maga erejéből szerez meg vagy ér el.
Nem panaszkodhatom: az enyémekbe elég ambíció szorult. Alig várták, hogy belenőjenek abba a korba, amikor
már házon kívül is munkát vállalhatnak, pénzt kereshetnek.
Én jobb szerettem, ha azt a pénzt mind magukra költötték,
de anyjuk közbe-közbeszólt, s nem kellett sokat kunyerálnia, hogy családi közjavakat is vegyenek például székeket,
mert egy ideig székszűkében is
szenvedtünk, az egyik ágy mellé
toltuk oda mindig az asztalt,
hogy ebédnél, vacsoránál mindnyájunknak jusson ülőhely.
Hogy pedig a többi pénzüket is
okosan verjék el, kihirdettem: a
saját keresetükből vett ruhafélék
és lábbelik árának az egyharmadát megtérítem. Voltak olyan jó
matematikusok, hogy kiszámították: ha megkapják az egyharmadát, és azt is ruhára költik, és
annak az egyharmadát is, és annak az egyharmadát is, akkor a
saját eredeti pénzüknek végül a
másfélszeresét vásárolhatják el.
Eltek is a csábító ajánlattal: az
idősebbek beruházkodtak, a kisebbek meg irigyen nézték őket, s alig várták, hogy ők is
dolgozni mehessenek. Pedig nem volt titok előttük, hogy
én, a nagy gavallér, az egyharmadok osztogatója ezzel valójában mennyit spórolok a közös kassza - a magam farzsebe
- javára, de nem bánták. Ez is hozzátartozott a becsületes
közteherviseléshez, a családi javak és erők igazságos elosztásához.
Szegények vagyunk, de jól élünk - mondogattam már
ekkoriban. Kezdtem érezni, hogy túl vagyunk a legnehezén.
Az anyagi gondoknak is, de annak a gondnak is: embernyi
ember válik-e belőlük.
Vallomás az Elveszett Paradicsomról
Egy asszonyismerősömet néhány esztendeje otthagyta az
ura. Vele hagyta egyetlen kislányukat is, aki akkor tízéves lehetett. A gyereket persze megviselték a válás körüli hercehurcák, apja színeváltozása, ingerült idegensége. Nyáron
megvolt a bontóper, s hogy fel ne szaggassa a kislányban addigi osztálytársainak a kíváncsiskodása, kérdezősködése a
még alig hegedő sebeket, anyja másik iskolába íratta át. Sőt
be is ment az igazgatóhoz, s megkérte: szóljon a tanároknak,
legyenek különös figyelemmel a gyerekre, nehogy kicsúfolják vagy lenézzék a társai, amiért ilyesmi történt vele. Az
igazgató mosolyogva biztatta, hogy semmi effélétől nem
kell tartania. Harminchetén járnak az osztályba. Mit gondol, asszonyom, a harminchét gyerek közül hánynak váltak
el a szülei? Utánanéztem, épp Önre való tekintettel, mert
olvastam a levelét, amit a kerületi oktatási osztálynak írt a
kislány átíratása ügyében. Csak úgy találomra! Tehát harminchét közül ...
Az asszony háromra-négyre gondolt, de hogy véletlenül
se mondjon keveset, kivágta: Hétnek!
Nem kérem. Huszonkettőnek.
Hadd tegyem hozzá: egy budapesti belvárosi iskolában
történt az eset, és alighanem még ott is kivételes volt ez az
arány az osztályok átlagához képest. Mementónak mégis jó
egy-egy ilyen példa, hogy ha manapság családokról beszélünk, a csonka családokat se hagyjuk ki a számításból, illetve azokat se, ahol a két szülő közül az egyik, hogy úgy
mondjam, kicserélődött.
Tekintve, hogy az elvált férfiak többnyire újra nősülnek
és az elvált asszonyok közül is sokan előbb-utóbb megint
férjhez mennek, a tudós demográfusok egy része még azt is
tagadja, hogy a család mint életforma válságba jutott a modern világban. Papírforma szerint lehet, hogy igazuk van.
De hogy mit kínlódik közben sok magányos asszony a teljesen rámaradt családjával - ha csak az egyetlen fiával, lányával is -, s mit kínlódik sok érzékeny gyerek igazi apjaanyja elvesztése, illetve testi-lelki eltávolodása miatt, arról
nem szól ez a papírforma.
A gyerekek serdülése idején rendszerint megszaporodnak
a válságjelek. A panaszok - kivált az egyedülálló anyáké
oly közismertek, el sem kezdem sorolni őket. Hadd beszéljek inkább a kifosztottságnak, az árvaságnak, az elhagyatottságnak arról az érzéséről, amely annyi gyereket környékez
meg, épp a kamaszodás önemésztő küszködései között.
Ez más érzés, mint ami a minden serdülő fiút és lányt fenyegető befelé fordultságból fakad. Épp a magam kirívó
példáján igyekeztem megmutatni: két szülő és hat testvér
birtokában is beállhat a lelki rövidzárlat, amely a serdülőt
egy időre szinte kikapcsolja környezete érzelmi csereforgalmából, s képtelenné teszi rá, hogy bárkivel megossza a maga titkon szőtt ábrándjait, gyönyörös álmait, gyötrő önvádjait, tépelődéseit, halálfélelmeit. Az ilyen elmagányosodott
kamaszok is árvák a maguk módján, de mégsem úgy, mint
akik valóban elvesztették apnyukat.
Apnya - ez gyerekeim nyelvén, amíg kicsik voltak, apját
és anyját jelentett együtt: kettőnk együvé hangolódott lényét, rájuk sugárzó közös melegét és erejét. Gyakran szólították így anyjukat is, engem is, máskor meg bajukban kiabalták: Apnya! Apnya! hogy az siessen közülünk a tetthelyre, aki hamarabb meghallja segélykérő sivalkodásukat.
Nem tudatosan alkották ők ezt a szót, a mindennapok hozták magukkal, hogy egyszerűbb volt ekként megnevezniük
a kettőnkben megtestesülő közös szülői gondviselést, amely
szakadatlan készenlétben állt, hogy táplálja, ruházza, őrizze,
szeresse őket.
A családból kiszakadó apával vagy anyával a gyerekek ezt
az apnyát vesztik el, vagyis az őket éltető szülői együttes
megbonthatatlanságának a tudatát és a ráhagyatkozás boldog biztonságát. Nagyon mélyen gyökerező érzés ez pedig:
még a csecsemőkorban alakul ki és szerencsés esetben az
egész gyerekkort végigkíséri, jóformán észrevétlenül, de pótolhatatlanul. Hogy mennyire pótolhatatlanul, az a szülők
nélkül növő, senkihez a világon igazán nem tartozó állami
gondozott gyerekeken látszik meg a legszembeötlőbben, de
gyakran meglátszik bizony az elvált szülők többé-kevésbé elárvult gyerekein is.
Ismerek valakit kilétét ne firtassuk, aki szintén ez utóbbiak közé tartozott annak idején. Akkor még nem dívott
annyira a válás, mint manapság, de az ő apja háromszor vált
el, és negyedszer is újra nősült. Ö kilencéves kislányként élte át a család bomlását: apjával együtt két testvére is elköltözött, ő pedig a nagyobbik nénjével anyjánál maradt.
Addig nagyon apás volt. Későre született kis kedvenc, aki
minden áldott reggel talált valami apró ajándékot - egy almát, egy darabka csokoládét, egy szem cukrot - az ágya
mellett: apja készítette oda neki éjszaka. Mikor álmából felserkent, erre esett az első pillantása, de a második már az apja ágyára: ott fekszik-e még, hogy odabújhasson hozzá. Ölébe fészkelődött, ha tehette, napközben is, bár akkor még
anyját sem szerette sokkal kevésbé, s őhozzá is oda-odadörgölődzött, mint egy örökös simogatásra váró, elkényeztetett
kismacska.
Aztán jöttek a nehéz évek. Velük élő nénje férjhezment,
ő kamaszkorára egyedül maradt az anyjával.
Most utólag nagyon megérti és nagyon sajnálja. Akkor
nem értette és nem sajnálta. Félt tőle. A félelem ölt ki belőle minden szeretetet.
Félt a könnyeitől, a kitöréseitől, boldogtalan kis szerelmeinek a szégyenétől, de még attól is, hogy beszélgetnie kell
vele, hallgatnia türelmesen, mikor nagy magányosságában
fecsegni kezd, nem azért, hogy épp őneki mondjon el valamit, hanem mert már nem bírja, hogy nincs senkije, akivel
szót válthatna. Félt a tehetetlenségétől, hogy házon kívül
még bírja az életet, mert muszáj bírnia, de otthon összecsuklik és őrá hagyatkozik: reggelit vitet magának az ágyba,
mosat és mosogattat vele, vásároltat és takaríttat, tüzelőt
hordat és fűttet, s akkor még mindig nyöszörög, hogy neki
milyen nyomorult sorsa van, nincs senkije, aki segítene rajta. Inkább megtett mindent, csak ezt ne hallja, tizenkét-tizenhárom éves fejjel már vállalta a háztartás minden terhét,
csak anyja vinnyogását ne kelljen tűrnie. Dolgai végeztével
lehetőleg el is ment hazulról, barátnőkhöz, ismerősökhöz,
később fiúkkal kószált, ám a kezét sem igen engedte megfogni, annyira irtózott a legkisebb kiszolgáltatottságtól is.
De mikor tizenhat éves korában találkozott valakivel, akiben ugyanazt a biztonságot érezte meg, amit az apjával elvesztett: egyszerre ábrándozni kezdett róla, hogy a felesége
lesz. Leírta a nevét, s mellé biggyesztette: né. Ez a né ő lett
volna, még el is nevette magát, milyen mulatságosan hangzik. Aztán eltelt egy év, vagy még annyi sem, s neki csakugyan ez lett a neve, egy olyan házasságban, amely azóta is
mintha az ő gyerekkori boldogságát, félelem nélküli életét
idézné vissza. A nála nyolc évvel idősebb férfi, akihez hozzászegődött, egyszerre vált férjévé és fogadott apjává, a gyerekek pedig, akiket világra hozott, az ő felhőtlen kicsikorának
az örököseivé. Valójában még áldhatná is a sorsát, hogy
ilyen dacot támasztott benne, ilyen konok vágyat az Elveszett Paradicsom visszaszerzésére, hisz azóta is jórészt ebből
él. De ha visszagondol a kamaszkorára: ami akkor fájt, azóta is fáj neki, legfeljebb szegény boldogult anyjának tud
haló poraiban - szívből megbocsátani.
Egyszeri példa ez, nem is egészen mindennapi, de vannak azért tanulságai.
Az egyik az, hogy sok szülő nem gondolja meg, nem is
igen éri fel ésszel, mit veszítenek a válással a gyerekek. Ő úgy
érzi, pokolból szabadul, amikor felrúgja a számára már elviselhetetlenné vált házasságot. De mit érez a gyerek, akit eddig mind a két szülője szeretett, még ha egymást tépte-marta is? Az előbb említett egykori kislánynak is vannak olyan
emlékei, hogy apja-anyja megállt a középső szobájuk két
szemközti ajtajában, s a kilincset markolászva ordibált egymásra, míg valamelyikük be nem vágta mérgében az ajtót.
És ő mégis úgy fogadta a család széthullását, mintha az
édenkertből űzetett volna ki.
A másik tanulság az, hogy a maradék egy szem szülő
főleg a kisemmizett anya - olykor túlságosan rátelepszik
hogy ne mondjam: rátehénkedik gyerekének a lelkére. Az
ilyen anya és fia, anya és lánya közti páros kapcsolat sokféle
lehet. Néha tűrhető harmónia alakul ki, de gyakoriak a végletek is, különösen amikor már kamaszodik a gyerek. Az érzelmileg - és többnyire egzisztenciálisan is - magukra maradt asszonyok ugyanis nem mindig tudnak mértéket tartani. Vagy túl sok engedelmességet, segítséget, megértést, lelki támaszt várnak a gyereküktől, s ezzel ösztönös védekezést
váltanak ki belőle, vagy pedig túl sokat akarnak adni neki:
agyonajnározni, becézgetni, szeretgetni, s ezzel nemegyszer
szintén ellenállásra, menekülésre késztetik, vagy ami még
rosszabb: valóságos szerelmi partnerként kötik magukhoz,
sokszor még felnőtt korában is.
Az sem ritka eset persze, hogy az elhagyott anya egyszerűen elhanyagolja, sőt el is dobja a gyerekét, és fut a maga
elillant boldogsága után, hátha még valahol, valakinél utolérhetné. Ismerek például egy állami gondozott kislányt, egy
mérnökházaspár gyerekét. Szülei elváltak, majd mind a kettő újra házasodott, s az új házasságban új gyereke született.
Ez a kislány viszont - nagyon helyes, okos, de végtelenül
szomorú teremtés - mindenütt fölöslegesnek bizonyult: a
saját anyja is ellökte magától.
A harmadik tanulság azonban mégiscsak az az előbb emlegetett - tizenhét éves korában új családi életbe fejest ugró
kislány történetéből, hogy a végzet útjai kacskaringósak, s a
rosszból gyakran jó is származhat. Nem ő az egyetlen, akin
azt látom, hogy elvált szülők gyerekeként másoknál szokatlan
szívóssággal igyekszik a maga sorsának kovácsa lenni. A felnőtt gondokból, terhekből kapott idő előtti kóstoló, amely
sok ilyen gyereknek osztályrészül jut, egy kicsit talán koraéretté teszi őket, de ezzel komolyabbá és céltudatosabbá is a bomlatlan családok langymelegében élő kortársaiknál.
Ez persze lutri. Vagy szerencsésebb lesz a gyerek, vagy
szerencsétlenebb, mint a többiek. S az elvált szülők gyerekeinél az utóbbira azért nagyobb az esély.
Akkor is, ha előbb-utóbb új család keretébe kerülnek bele. A régit, az örökre elvesztettet, de örökre visszavágyottat,
amelyből az életük sarjadt, csak részben pótolhatja.
Az is üdvös persze, ha legalább részben pótolja. S még
üdvösebb, ha nagyrészt feledtetni tudja a régit.
Hogy mi kell ehhez, arról nekem nincsenek személyes
tapasztalataim. Amit magam körül látok, az mégis arra vall
jobb, ha ezek a hozott - illetve az előző házasságból maradt
- gyerekkel, gyerekekkel alakuló családok nem élnek túlságosan magukba rekedt, zártkörű életet. Minden családnak
jót tesznek a benne gyakran meg-megforduló felnőtt- és
gyerekbarátok erről még írok másutt, de az ilyen toldott
családoknak - vagy hogy nevezzem őket, hogy senkit meg
ne sértsek? - még inkább jót tesznek. Idő kell ugyanis hozzá, amíg a kétfelől jött családtagok között mélyebb vonzalom alakul ki, amíg összehangolódnak a két külön fészekben
világrajött fiókák, illetve a nem édes szülő is megtalálja a
hangot a nem édes gyerekkel hogy ne írjak már mostohát.
Az eközben felhalmozódó feszültségek a csak befelé figyelő,
zárt családokban könnyebben robbannak ki, s néha még
tragédiákat is okoznak.
Külön gond lehet serdülőkorban a túlságos összehangolódás is: a külön házasságból származó fiú- és lánytestvér, illetve az apa és fogadott lánya között fellobbanó szerelem.
Erre is hozhatnék példákat, de aligha szükséges. Legjobb
megelőzni a bajt, megint csak azzal, hogy nem hagyjuk
megrekedni, megfülledni a család levegőjét.
A kölcsönös baráti látogatások, az unaloműző beszélgetések, az egymást ugrató tréfálkozások, a közös kirándulások, játékok, dalolások jó ízét ki ne ismerné? A hangulat
megteremtéséhez persze finom érzék - mondhatnám: művészet - kell, de lelke rajta, aki meg se próbálja.
Az ilyen együttes élményeknél, sokasodó közös emlékeknél nincs jobb kötőanyaga a régi családoknak sem, hát még
az újaknak. S hát még ahol kamaszok is vannak, teli az élet
mohó vágyával és a szürke hétköznapok utálatával!
Vallomás a mesterkedésrol
Nem is emlékszem, hová lett végül az a bicikli. Öcséim
nyűtték el teljesen, tették tropává, mikor én már Sopronban
tanultam? De miért nem vittem magammal? Vagy meg sem
volt már akkor? Furcsa, hogy az ilyesmi kieshet az ember fejéből.
Holott ez a bicikli évekig volt a lelkem csücske: elmaradhatatlan társam, barátom, vigasztalóm, álmaim ihletője és
mesterkedéseim legfőbb tárgya.
Már eleve én szereltem össze. Új biciklire nem volt pénzem, vettem hát egy használt vázat, s aztán darabonként szereztem be a kormányt, a féket, a nyerget, a kerekeket, a gumikat, a sárhányókat, a láncot, a pedálokat, a fogantyúkat, a
csengőt, a csomagtartót, a macskaszemet, a lámpát, a
dinamót... kit használtan, kit újonnan. Szerszámokat is persze, csavarkulcsot, laposkulcsot, kontrakulcsot, küllőkulcsot,
később franciakulcsot ezek egynémelyikét ugyan nagyobbik
bátyámtól, Tomitól örököltem. Meg szerszámtáskát, gumiragasztót, smirglit, pumpát, pótgumit meg a jóég tudja, még
mit, annyi bizonyos, hogy így darabonként végül sokkal többe került az egész, mintha egy vadonatúj biciklit vásároltam
volna, mindennemű tartozékával együtt. Csakhogy én ezt
akkor nem vettem észre. S ami még fontosabb: szüleim sem
vették észre, s könnyebben szurkolták le az apránként kikunyerált egy-két pengőket, mintha hetven-nyolcvan pengőt
próbáltam volna egyszerre kivasalni belőlük.
Lett hát biciklim, vígan karikáztam be vele Kunszentmiklóst és környékét, a sáros és poros utakat, amelyek a szegény biciklistát oly gyakran fenyegették elakadással, néha
még elnyeléssel is. Bár viszonzásképpen nyeltem én is elég
port, és köptem ennek folytán elég sarat. De mindez nem
csüggesztett. Tizenötéves korom táján vagy bicikliztem,
vagy biciklit szereltem minden szabad időmben. Szereltem
akkor is, ha nem volt semmi baja. Tótágast állítottam, s kézzel jól megtekertem az egyik pedált, hogy csak úgy zúgott a
hátsó kerék. Mértem az órámon: egyszeri meghajtásra meddig forog. Ha elégedetlen voltam vele - s majdnem mindig
az voltam: nekem egy örökké forgó perpetuum mobile kellett volna igazában, nem egy közönséges biciklikerék -, akkor már szedtem is lefelé szaporán, hogy bontsam széjjel a
kerékagyat, tisztogassam, kenegessem, beszorítsam, kiereszszem, próbálgassam a végtelenségig. De ha netán kész voltam vele, akkor az első kerék következett. Azt már csak kézzel tudtam megpörgetni, tehát még gyanúsabb volt, milyen
hamar megáll. Igaz, hogy könnyebben is bántam el vele,
hisz a kontraagy helyett itt csak egy közönséges tengellyel
kellett megküzdenem, s a hozzá tartozó golyóscsapágyakkal,
kónuszcsavarokkal. Elbíbelődtem azért vele vagy félóráig,
hogy aztán hozzálássak a két kerék nyolcasának a kiiktatásához. Többnyire oly csekélyek, oly észrevehetetlenek voltak
ezek a nyolcasok, hogy más biztos nem törődik velük, de én
addig csavargattam a kis küllőfejeket, míg legalább félmilliméteres pontosságot el nem értem. És így tovább, még a pedálra is gondom volt, hogy könnyedén forogjon, a láncra is
vigyáztam, hogy se ne lötyögjön, se ne feszüljön, a fékre is,
hogy jól forogjon, s lassan már be is esteledett, mehettem
vacsorázni, lefeküdni... hogy egy-két nap múltán újrakezdjem az egészet.
Ennyi gonddal egy motorbiciklit - vagy akár egy autót
- karbantarthattam volna, irigylem is azokat a fiatalokat,
akik manapság ezeket szereigetik, bütykölik boldogan. Idáig
én nem jutottam el. Műszaki zseni sem lett belőlem. De valamire mégis megtanított ez a javítómánia: azóta utálok
minden félmunkát. S megtanultam mellesleg azt is: csak azzal törődjem, amit épp csinálok mint Arkhimédész a köreivel, mindhalálig, még ha közben vénasszonyok - vagy cigánygyerekek vagy kisbalták - potyognak is az égből. Ez tán
nem is jótulajdonság, inkább kényszerűség. Anyámat bántotta is néha, hogy hiába szól hozzám, hiába kiált értem, ha
benne vagyok a munkában, s most ugyanez bántja a feleségemet. De a mindenkori anyáknak és feleségeknek azért azt
tanácsolnám: tűrjék az ilyen mániákus munkát, mert ennek
is megvan a maga haszna - fiatalkorban a nevelőereje is - a
tevékeny figyelem ilyen erős összpontosításának. Inkább
azokat kell sajnálni, akik nem képesek rá.
Én még amondó is volnék: kapassuk csak a gyerekeinket
bátran az efféle buzgó mesterkedésre. Bár ők maguk is kapatják egymást: a biciklijavítás első mesterfogásait én is a
már említett Tomi bátyámtól lestem el, s most is látom,
hogy ragad a motor-, a villany-, a rádió- és egyéb szerelések
tudománya egyik gyerekről a másikra. De olykor a felnőtt
segítség is jól jön, hol hasznos tanácsok, hol ügyes szerszámok, hol okos könyvek formájában.
S ha emiatt nem tanulnak? Ha emiatt hordják haza a sorozatos szekundákat?
Kellemetlen kérdés. Magam is tanúja voltam nem egy fiatalember megfeneklésének. Az egyik például elsőrangú rádiószerelő volt, fél szobát töltött meg a sokféle alkatrész,
szerszám, műszer, amit lassan összeszerzett, s a feje sem volt
kevésbé teli villamossági és rádiós ismeretekkel, kapcsolási
rajzokkal és tervekkel... lehetett volna belőle híradástechnikai mérnök, vagy akármi, de nem lett. Ami önbizalmat a
mesterkedéssel szerzett, azt az iskolai sikertelenségek nagyrészt elsorvasztották, lehervasztották, holott lett volna esze
hozzá, hogy tanuljon. Türelme már sokkal kevesebb: unta a
holt ismereteket.
Erről persze az az oktatási metódus is tehetett, amely főleg szavakat rágatott, kész szövegeket szavaltatott a gyerekekkel és nemigen könnyítette meg számukra, hogy az érzékelt világból kiindulva alkossák meg a maguk fogalmi világát, a kézzel foghatótól haladjanak a csupán ésszel felérhető
felé.
De ha egyszer ilyen volt az oktatási rendszer és még ma
is csak lépésről lépésre fejlődik jobb irányba, akkor mi legyen a szegény mesterkedőkkel, akiket minden könyvbeli
tudás csak addig érdekel, ameddig életre - gyakorlatra
válthatják át?
Sok szülő gondja ez, tudom. Az én Gergő fiam is kora ifjúságától fogva mindig gyártott valamit. Eleinte még én tanítgattam rá, hogy hajtogasson papírból röpcsit, vagy kétkéményű hajót, hogy szereljen össze gurigából, befőttesgumiból, egy szappan- és egy drótdarabból magánjárót és így
tovább, de a tanítvány hamarosan túlszárnyalta mesterét.
Csinált vitorlázó és gumimotoros repülőgépeket, vitorlás és
villanymotoros hajókat, villanymotoros autót, sőt tengeralattjárót is tervezett, még olyat is, amibe majd maga is
beleülhet. Annyi minden sikerült már neki, hogy meg volt
győződve: ez is csak idő kérdése.
Mesterkedéseinek megkönnyítésére olykor könyveket is
vett a kezébe, de nem úgy olvasta őket, mint más közönséges halandó. Órákat szánt egy-egy oldalra, egy-egy ábrára.
Csak nézett-nézett, néha el is bóbiskolt mert az olvasás
mindig elálmosította, de aztán megint felkapta a fejét és
nézte tovább a betűket, a rajzokat, mint aki rejtvényt fejt. S
valójában csakugyan rejtélyeket bogozott: mindent százszor
végiggondolt, hogy miért így, és miért nem úgy. Van egy
nagy francia könyvem, az idegen nyelvű könyvek Váci utcai
boltjában szereztem - Encyclopédie de la vitesse, vagyis A
gyorsaság enciklopédiája -, színes ábrák serege mutatja benne a járművek fejlődését az ősidőktől napjainkig. Jó néhány
keresztmetszet is van benne, gőzgépé, robbanómotoré, autóé, mozdonyé, teherhajóé, személyszállító óceánjáróé, tengeralattjáróé, repülőgépé, hogy ezek szerkezete, berendezése
is feltáruljon a kíváncsiak szeme előtt. Gergő a francia magyarázatokat persze nem értette, de nem is igen volt szüksége rájuk. Addig bámult minden ilyen képet, míg ki nem bogozta az alkotórészek logikus rendjét, mi mire szolgál, s hogyan kapcsolódik az egyéb szerkezeti elemekhez. Tízéves
sem volt, s már ő magyarázta nekünk és idősebb testvéreinek: ez erre való, az arra, ez így működik, az amúgy.
Engem mégis kellőképpen kétségbeejtett, hogy igazi olvasnivalót viszont nem vett a kezébe. Rosszul is olvasott,
lassan, akadozva. Nehéz volt belenyugodnom, hogy lesz egy
barbár fiam - ha netán szakbarbár is -, csupán egynémely
műszaki ismeretek tudója és értője.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor - talán az esti felolvasások hatására - legalább egy-egy meséskönyvet kezébe
vett végre. Azokat is csigalassúsággal olvasta, gondolom,
fantáziált közben, hozzáképzelt sok mindent a szavakban
foglaltakhoz. Hisz most is ott tart - tizenhatéves létére hogy inkább tíz könyvet rak ki maga köré, hol az egyikből,
hol a másikból olvasva ki valamit, amin eltűnődhet, semhogy egyetlen kötetet hűségesen végigrágjon.
De azért már nem lesz barbár. S félbemaradt ember sem,
mert alig tanul ugyan, de az eszéből elél. Pontosan emlékszik minden iskolai magyarázatra, társai feleletére, s arra is,
amit a könyveiből - sűrű töprengésekkel tarkítva - mégiscsak kiolvas.
Az ő példáján - s más gyerekekén - okulva azt mondanám: ne nyugodjunk bele, hogy mesterkedő gyerekeink
nem szeretnek olvasni. Vannak olyan - képekkel bőven
megtűzdelt - könyvek, s nemcsak franciák, hanem magyarok is, amik az ő fantáziájukat is megmozgatják, s lassanként arra indítják őket, hogy a betűvel - az olvasással - is
megbarátkozzanak.
A másféle gyerekekben viszont - az ügyetlenkékben, a
tehetetlenkékben, a könyvek ábrándvilágába menekülőkében - épp ellenkezőleg: a gyakorlati érzéket kell ébresztgetni, azt a tudatot: a látható, hallható, tapintható, kóstolható,
szagolható világ is pokoli érdekes, nemcsak a Jókai-hősök
nemes és aljas cselekedetei, vagy Maugli kalandjai az indiai
dzsungelekben. S még érdekesebb: csinálni is valamit ebben
a világban, kitanulni a dolgok természetét, s ügyeskedni, alkotni: teremtő emberré nőni.
Jómagam inkább az ügyetlenkékhez tartoztam világéletemben, mégis teli vagyok kamaszkori emlékekkel, mi mindenbe kaptam bele: lombfűrészmunkákba, agyaggyúrásba,
linóleum-metszésbe, íj- és nyílkészítésbe, sípkészítésbe, propellerfaragásba, ólom- és üvegolvasztásba, tükrösvetítőgép
episzkóp - fabrikálásába amellyel papírra rajzolt, illetve
nyomtatott képek nagyított mását is a meszelt falra tudtam
varázsolni, villanyszerelésbe, szakácskodásba, kertészkedésbe, rovarok, lepkék gyűjtésébe és preparálásába... végül
mindez a múlt emléke maradt, de meghozta a maga hasznát: sok örömöt, önbizalmat és töméntelen tapasztalatot.
A biciklibütykölésről már nem is beszélve.
Veszélyei is lehetnek persze az ilyen mesterkedésnek, s
nemcsak az, hogy a gyerek se lát, se hall, annyira leköti a
maga munkája. A villanyáram: üthet sőt agyonüthet. A
vegyszerek: marhatnak sőt robbanhatnak. Még az éles kés
is megszaladhat a gyerek kezében.
Ismertem egy fiút, tizenöteves korában már kitűnően értett a villamossághoz, a rádióhoz, a tévéhez. Nagyszülei házanak tetejére szerelte fel a tévé antennát, amikor váratlanul
megütötte az áram. Esett az eső előző éjszaka, s a tető fölé
hajló fa lombja még nedves volt. Valami baj lehetett a villanyvezeték szigetelésével, mert ... Elég annyi: meghalt ott
helyben.
Egy másik gyereknek csak hírét hallottam: fürdőszobájukban vegyészkedett, s ahogy öntögette össze a különféle
szereket, robbanóvegyület keletkezett: fél szemét kimarta,
arcát, kezét összeégette.
Gergő is majdnem rosszul járt egyszer. Illetve rosszul is
járt, csak nem ennyire. Kialudt a benzinlámpája munka
közben, kifogyott belőle a szusz. Nem volt türelme kivárni,
hogy egészen lehűljön, hozta a benzinesüveget, hogy feltöltse. De alig loccsantott bele egy keveset, meggyulladt a benzingőz, s a felcsapó lángok megperzselték a haját, a homlokát. Az üvegből a kezére is rálöttyent az égő benzin, s nagyobb vész is történhetett volna, ha nem kapja le a pokrócot a szomszédos ágyról, s nem tekeri hirtelen magára.
Egyedül volt otthon, de sikerült a többi tüzet is gyorsan eloltania, aztán már rohant is a körzeti orvoshoz, aki szerencsére épp rendelt. Ott kezdtek csak igazán fájni a sebei, anynyira, hogy már ordított kínjában. Morfiumos injekciót kapott és ideiglenes kötést, majd mentőkocsit rendelt az orvos,
azzal vitték le a János kórházba. Ott lehúzták a kezéről az
égett bőrt, alaposan bekötözték a sebét, s akkor hívták csak
fel telefonon anyját, hogy ez és ez történt. Mire én este hazaértem Gödöllőről, az erdőgazdaságtól, már Gergő fájdalmai is csillapultak, s anyja is túl volt az első ijedelmen. Azt
is elviselte már, hogy dicsérjem a tettes lélekjelenlétét, amiért a kis bajból nem csinált nagyobbat. De az kimondatott:
a házban nem lehet többet benzin. Ha valami okból benzint kell vennünk, utána azonnal kiontjuk a maradékot. Ezt
azóta is szigorúan megtartjuk.
Más hasonló baj nem érte Gergőt, pedig érhette volna.
Egy időben - még a benzines baleset előtt - sokat robbantgatott kint a kertben. Úgy látszik, vigyázott, hogy meg ne
halljam, mert csak onnan jöttem rá: a cserépkályha alatt egy
befőttes üvegben finomra tört és gondosan átszitált faszénport találtam. A szita is ott hevert mellette, feketén a szokatlan használattól.
- Mi ez itt? - kérdeztem családom tagjait.
Gergő személyesen felelt a faggatásra bár bátyjai akkor
már tudtak a dologról: - Faszénpor.
- És mi végett?
- Puskapor végett - felelte egy kissé kényszeredett vigyorral.
Kiderült aztán, hogy nem is ő az igazi vétkes. Én magam vagyok az értelmi szerző, megírván Hermán Ottóról
egyik könyvemben, hogy s mint tiltakozott 1877-ben
Bosznia-Hercegovina megszállása ellen. Puskaport tekert
újságpapírba - többszörösen és jó szorosan -, majd alaposan körülkötözte. Egyik ilyen ártalmatlan papírbombáját
a Nemzeti Kaszinóban robbantotta fel - szivargyújtó zsineg segítségével -, hogy az ott tarokkozó Tisza Kálmán
miniszterelnököt és társait a nagy durranással halálra
ijessze - ne csak a vad bosnyák hegyek közé benyomuló
magyar bakák, hanem ők is szívjanak egy kis puskaporszagot.
Gergőnek mindez felgyújtotta a fantáziáját, s bár egynémely kellékek - így a tarokkozó társaság és a szivargyújtó
zsineg - hiányoztak, gondolta, utánozza a hajdani hőstettet.
Beszerezte a puskapor közismert alkotórészeit, s addig méricskélte, kevergette őket, míg kellő mennyiségű robbanóelegyhez nem jutott. Először kisebb adagokkal próbálkozott, de később már annyi puskapora volt, hogy jöhetett az
újságpapír, a körültekerés, a körülkötözés és végül a kísérlet.
Nagy öröme nem telt benne: ott kint a kertben, a szabad ég
alatt sokkal kisebbet szólt a tüzes töltetű papírgombóc,
mint amire számított. S még hozzá a nehéz munkával gyártott sok jó puskapora is odalett.
A lakásban robbantson? Annyi esze volt azért, hogy ne
tegye. Hermán Ottó-könyvemben is megíratott, hogy
bármilyen ártalmatlan volt a robbanás, a Nemzeti Kaszinó ablakai betörtek. Ezt nem akarta megismételni. Ha viszont kinyitja az ablakokat, ott van, ahol a mádi honpolgár.
Kísérletezett hát tovább. Ezúttal rakétákkal. Alumíniumcsövek arasznyi darabjait használta erre a célra. Előbb
puskaporral töltötte meg őket, majd egy hatásosabb másik
keverékkel, amely glicerint is tartalmazván, összetételében
már a dinamithoz közelített. Pontos receptje a beavatottak szigorú hadititka. Röpködtek is a rakéták, mint a kisangyalok, egyik-másik oly magasra szállt, hogy Gergő meg
sem találta végül az üres hüvelyt de azért nem hitte, hogy
rakétái a Holdon kötöttek volna ki.
Ekkoriban már egyre szigorúbban szólongattam: hagyja
abba. Keressen jámborabb foglalatosságot. Nem nagyon
akaródzott neki. Vitatkozott velem: nincs miért izgulnom,
ő vigyáz, nem csinál semmi bajt, se magának, se másnak.
- Akkor is hagyd abba! Sose tudhatod!
- De én tudom!
Ekkoriban történt, hogy ijedten jött fel egy nap Fülöp bácsi,
aki a kertre nyíló alsó lakásban lakik: Gergőt elvitték a rendőrök.
- Mikor?
- Most az előbb. Kint állt a kapu előtt, onnan. Még tán
utol is érheti őket.
-  Csak az kéne! - mondtam. - Ha viszik, viszik. Legalább megijed. Én már úgyis hiába beszélek neki.
Anyja szerencsére nem volt otthon, mert ő nem hagyta
volna annyiban a dolgot, rohant volna sírva a gyerek után.
Nem mondom, én is kezdtem már sokallni, amikor két
óra múltán sem jött még haza. Csak nem akarják ott fogni?
Már törtem a fejem, hová, kihez forduljak, ha nekem kéne
kiszabadítanom.
De jött aztán mégis, nyugodtan, majdnem jókedvűen.
Kezében a puskája, kettétört csővel.
Mert hogy el ne feledjem, akkor már puskája is volt neki. Agyát maga faragta, csövét réz lámpatartó rúdból készítette. Mikor elkapták a kapu előtt, akkor is épp nála volt, s
hiába dugta a háta mögé, mindjárt észrevették.
- Mutasd csak! Ez hát az a híres puska?
Vitték a tettest és a bűnjelet. Egyenest egy őrnagy elé.
Az őrnagy - Gergő szavával élve - igazi úriember módjára viselkedett. A járőrbeli három rendőr még elég nyers
hangon beszélt vele, de ez fotelbe ültette a szobájában, sőt
cigarettával is megkínálta.
- Köszönöm, nem dohányzom.
-  Nagyon helyes. Aki robbanóanyagokkal foglalkozik,
az jobb, ha lemond a cigarettáról.
Ez mindjárt megértette Gergővel: az őrnagy nemcsak a
puskáról tud. Egyebekről is.
Nem is igyekezett leplezni a történteket. Kérdéseire mindent kibeszélt, csak azt az egyet tagadta, hogy nekünk - szüleinek - tudomásunk lett volna a dologról.
-  Hogyhogy? Hisz mi is hallottuk itt a robbanásokat!
Azért küldök ki járőröket már napok óta.
-  Igen, de én mindig akkor robbantok, amikor apjáék
nincsenek otthon.
- Most sincs otthon apád?
- Nincsen - vallotta szemrebbenés nélkül.
Ezután a puska alaposabb szemrevételezése következett.
- Mit gondolsz, agyon lehetne ezzel lőni egy embert?
- Ezzel? Biztos nem! Rálőttem egyszer egy galambra, az
is elrepült.
-  Nem csodálom. Gyenge kis szerkezet. De szólni nagyot szól, nem?
- Elég nagyot.
- Na látod! És ha valaki megbújik egy bokorban, és épp
akkor lő rá egy emberre igazi puskával, amikor te is lősz, akkor ki hiszi el, hogy nem te voltál a gyilkos?
- Megtalálják a lövedéket...
-  De azt ilyen bokros helyen nem olyan könnyű megtalálni ...
Addig-addig beszélgettek, hogy Gergő végül fogta a puskát, és saját kezűleg törte ketté a csövét. Pedig az őrnagy még
azt sem igértette meg vele, hogy többet nem robbantgat,
nem lövöldöz, csak azt: itt fent a hegyen, emberközelben
nem. Ha elmegy az erdő mélyébe, ám menjen, azt ő nem
bánja.
Én viszont épp ezt bántam volna. Azért sem mertem szigorúbb lenni hozzá: attól féltem, hogy elvonul a háztól, s titokban működik tovább. Ha netán ott történik valami baja, akkor még segítséghez sem juthat.
Ezt most meg is mondtam neki. Kivételesen nem vitatkozott, bár nem is bólogatott.
Mit gondolt, mit nem, ettől fogva abbahagyott minden
durrogtatást. S ahogy mondtam: épp ezután járt pórul a
benzinnel.
Addig is tudtam, azóta még bizonyosabb vagyok benne:
a gyerekeket - és főleg a kamaszokat - érhető bajok kiszámíthatatlanok. A tiltás nem sokat ér, mert minél többet
mondjuk nekik, hogy ne menjenek a mélyvízbe, annál inkább vágynak belemenni. Akinek a fáramászást tiltják, azt
örökké a fák sudara csábítja, akinek a biciklizést hogy
ügyetlenségében autó elé és alá ne kerüljön a mai forgalmas
utakon, annak a szíve vérzik, ha társait biciklizni látja, s aztán ő is csak megpróbálja. Akkor már jobb, ha idejében és
jól megtanul biciklizni, fára mászni, úszni, de éles késsel, vésővel, fúróval, fűrésszel és egyéb szerszámokkal bánni is: ha
kellően kitapasztalja a villanyáram vagy a benzin természetét, még ha netán baj éri is, akkor sem veszíti el a fejét, mert
nem fél. Félni a mindentől eltiltott, mintegy üvegbúra alatt
nevelt gyerekek félnek, s nem is ok nélkül, mert minél nagyobb veszély fenyegeti őket, annál tehetetlenebbek. Épp
mikor a legtalpraesettebbnek kellene lenniük.
Gergő robbantgatásait én is elengedtem volna. Benzines
balesetét is. De hogy ott, abban a pillanatban helyén volt az
esze, az megfizethetetlen.
Azóta jobban is vigyáz. Elnézem néha, hogy fúr-farag.
Mint egy nagy. Figyelmes arccal, elmerülten, átszellemülten. Szinte megszépül bele.
Minket, idősebbeket lassan elnyű a munka. De őket,
serdülő gyerekeinket, csakugyan, mintha megszépítené.
Ilyenkor ismerik meg egy életre a saját erejüket, tehetségüket, s vele az alkotás örömét.
Vallomás a csalóka messzeségről
Egyik osztálytársam, Viczián, gödöllői fiú volt. Vonzódtam
hozzá egy időben, jólesett szippantgatnom abból a kicsit
már pesties levegőből, amely körüllengte. Hosszú beszélgetésbe merülve ballagtunk el egy este a vásártérig. Ahogy
megálltunk a szélső házaknál: épp a látóhatár felett lebegő
holddal néztünk szembe. Soha olyan óriásinak és olyan vérbélűnek nem láttam. Bámultuk egy darabig, s engem egyre
jobban elfogott a sóvárgás, nem is a holdbéli, hanem a földi messzeségek iránt. Hisz erről folyt a szó köztünk addig is:
milyen szűk nekem ez a szentmiklósi világ. De most a két
karom is kitártam, úgy vallottam a holdnak és Vicziánnak
kibírhatatlan nagy mehetnékem felől. Ha én innét messze
szállhatnék! Nem is menni vágytam már, hanem repülni. A
két karom mintha két szárny lett volna, amelyet egy pillanat
múlva megsuhinthatok, s már kelhetek is útra.
Nevetséges bolond voltam? Nem. Csak messzevágyó,
mint minden kamasz.
Bár később, kissé már kiábrándultabb fiatalember koromban magam is bolondnak tituláltam ezért egy versbéli
bátor madarat:
Bolond madár
Füttyös szélfiakkal
versenyt feleselve,
szárnyával az eget
széjjelszeletelte.
Karmából kilökte
a lenti világot,
s a kéken villogó
végtelennek vágott.
Unta a tojáson
kuporgó társakat,
szállt, míg az éjszaka
kilencszer rászakadt.
A tizedik hajnal
tüzelt a szemébe,
mikor bénult szívvel
bukott le a mélybe.
De ebben sem volt kevesebb romantika, csak épp visszájára fordítva. Az ifjúságot végigkíséri ez az érzés, a kiszakadás és a szabad szárnyalás vágya - míg vagy tönkre nem
megy bele, vagy le nem csihad, s maga is fészket nem rak.
Legfeljebb az a különbség, hogy a kamaszokban még
zsenge ez a vágy: teli vannak türelmetlenséggel, de többnyire a saját tehetetlenségük tudatával is. Ez teszi őket képzelgőbbé, ábrándosabbá mindenki másnál. Amit nem élhetnek meg a valóságban, azt megélik álmokban. Révülten
röpköd a lelkük távoli tájakra, messzi századokba, vándorol
regényhősből regényhősbe, híres emberből híres emberbe, s
keresi helyét az ég alatt.
Bizonyos fokig ez elkerülhetetlen. A fiúknál is, a lányoknál meg még inkább, mert ők - mint családjuk féltettebb
tagjai - még kevésbé szabadulhatnak ki szokott és unott
környezetükből, s válhatnak vidám világcsavargóvá. Álmodják hát álmaikat.
Ennen kamaszkoromból okulva én nem vagyok azért
nagy barátja ezeknek a befelé forduló lelki barangolásoknak. A túlságosan magukba vesző fiatalok jobban el is magányosodnak, jobban el is félszegednek, mint a többiek:
könnyen válnak tétova idegenné a való világban.
Nekem is jót tett, hogy igazából is utaztam, kószáltam
annak idején, s mikor az enyémek is kezdtek nagyocskák
lenni, őket is hamar útnak indítottam.
Az én időmben sokkal drágább volt a vasút, mint mostanság az átlagos megélhetési költségekhez képest. Aki egyszer körülkarikázta az országot, ahelyett hogy vonaton utazott volna, már megtakarította a biciklije árát. A személyvonati jegy árából is, nemhogy a gyorsvonatiéból!
Ebben én akkor igen tájékozott voltam, mert számos útitervet forgattam a fejemben, s ezért folyton a menetrendet
és a túrakönyvet bújtam.
A túrakönyv valójában egy már akkor is elavult, s ezért
féláron vesztegetett hazai autósatlasz volt, Európa főbb
nemzetközi útvonalainak a vázlatos térképével megtoldva.
Megadta a pontos távolságokat falutól faluig, várostól városig. Ma már sok ilyen távolságmutató térkép kapható, de
Magyarországon alighanem ez a túrakönyv volt az első,
amelyből egy hajdani fantáziadús fiatalember kiolvashatta:
erre vagy arra indulva hány kilométer hosszat kell biciklije
pedálját taposnia.
Még ma is felneszelek egy-egy ritkán hallott falunévre:
hol is találkoztam vele? Soha életemben nem jártam ott, de
a túrakönyv böngészése közben arrafelé is el-eltévedtem
képzeletben.
Minden lehető és lehetetlen utat bekalandoztam az ország határain belül, majd lassanként már a határokon túl is.
Számolgattam, egyre számolgattam a kilométereket, hogy
napi száz kilométeres átlagsebességgel - gondolva a hegyesvölgyes vidékek fáradságosabb útjaira is - hová hány nap
alatt juthatok el, s milyen egyéb utakon térhetek vissza.
Ehhez a nagy nekikészülődéshez képest szinte elenyésző volt
az eredmény: néhányszor Pestet jártam meg biciklivel, háromszor a Balatont, egyszer a Balatontól továbbkarikáztam Tapolcán, Pápán keresztül Sopronig, s onnan Győr-KomáromEsztergom felé jövet tértem haza, egyszer meg Nógrádban élveztem ki a hegyvidéki kerékpározás kiadós fáradalmait.
Ez a szerény túrázgatás is meghozta azért a maga hasznát:
megtanultam soha nem látott tájakon is eltájékozódni, ismeretlen emberekkel is szót érteni, tőlük ételt-italt és szállást szerezni, defektekből és más kisebb bajokból kimászni,
s mindennek folytán: jobban bízni önmagamban. Felnőtt
ésszel nem nagy eset, ha egy alföldi gyerek csurom izzadtan
tolva maga mellett porlepte biciklijét, benyit soproni rokonainak kerti kapuján, a Károlymagaslati út 4. szám alá,
majd becsönget a házba, s várja, hogy beeresszék, hogy
meglepetve képen csókolgassák, hogy körülkérdezgessék és
körülcsodálják: Hát te hogy kerültél ide, Dombikám? De
annak a tizenötéves alföldi gyereknek ez nagy győzelem
volt, fényes bizonyság arra, hogy az álmok, az ő álmai valóra is válhatnak. Hogy vannak utak - ha a túrakönyv nem
jelzi is őket -, amelyek a képzelet birodalmából a valóság birodalmába vezetnek.
A beteljesülésnek ez az egykori nagy élménye is bennem
mocorgott, amikor a magam fiait-lányait kezdtem útnak indítani. Említettem már, hogy kora ifjúságuktól fogva küldözgettem őket erre-arra, le a pesti forgalom sűrűjébe, majd
vidékre is, hogy szokják az önállóságot. El is tévedtek néha,
de végül mindig hazakeveredtek. Egyszer az is megesett,
hogy Andris meg Petyó elvesztette egymást a Moszkva téren.
Az általam rajzolt útbaigazító vázlat Andrisnál maradt, de az
akkor nyolcéves Petyó is jófelé indult, le is szállt a Nyugatinál a villamosról, ahogy kellett, a megadott címből azonban
már csak arra emlékezett, hogy valami Ende utcába kell eljutnia. Kérdezgette a járókelőket, hanem azok csak a vállukat vonogatták. Ende utca? Nem tudom, nem is hallottam. Isten csudája, hogy a tizediknek vagy a huszadiknak
eszébe jutott, hogy ez a valami Ende utca talán a Horn Ede
utca lehet. Nem a Horn Ede utcába akarsz te menni? De
igen - derült fel Petyó arca. Oda már könnyen eljutott akkor még nem keresztelték át Weiner Leó utcának, a házszám azonban változatlanul nem akart eszébe ötleni. Ment
házról házra, nézegette a lakók névjegyzékét, míg az egyiken
meg nem látta az ismerős neveket: Mészáros Sándor
Szemes Piroska. Ez az. Előbb ért oda, mint Andris, bár nem
sokkal később az is megjelent.
Kisdombi is olyan nyolcéves lehetett, amikor egyszer
Törökbálint táján jártomban-keltemben az akkor épülő bécsi autóút mentén kristályos mészköveket találtam az alapozáshoz odahordott kőhalmokon. Betettem néhányat az aktatáskámba, s hazahoztam mutatóba. Kisdombinak tetszettek meg a legjobban. Elhatározta: ő is hoz egy hátizsákra valót. Akkor még járt a törökbálinti HÉV, azzal ment ki, de
két megállóval odébb szállt le, mint kellett volna. Kérdezgette fűtői-fától, merre találja az épülő utat. Egy kis gyaloglás árán csak odaért, a szóbanforgó kőprizmákat is megtalálta, jól megrakodott, s estére haza is keveredett nagy boldogan a bőséges zsákmánnyal.
így néhány szóban elmondva ezek elég közönséges,
szimpla kis történetek. De gyerekeim az ilyenekből tanulták
meg a talpraesés tudományát. S az ilyenekből tanultunk
meg mi is bízni bennük, hogy elég életrevalók. Voltak keserves várakozásaink, aggódásaink, de hát ennyit minden szülőnek vállalnia kell. Aki az élet valamennyi kockázatát ki
akarja kerültetni a gyerekeivel, az az élni- és küzdenitudás
képességétől fosztja meg őket. De a kalandok örömétől is.
Az ilyen kalandok igen sokfélék lehetnek. Nem kell mindjárt vérfagyasztó vagy magasztos élményekre gondolni. Az is
kaland, ha az ember - mármint a serdülő gyerek - egy falusi
ház szénapadlásán alszik, a sűrű szénaszag szokatlan mámorában, vagy egy porlepte nyári iskolateremben, a padlóra fektetett fekete táblán. Nekem még olyan kaland is osztályrészemül jutott annak idején, hogy egy éjszakai utamon leérvén biciklivel a Balaton mellé, gondoltam, szundítok egyet az
útmenti parkban, s napkelte után karikázok tovább Szárszóra. Egyelőre még nem is derengett. Volt velem egy pokróc,
abba akartam beletekergőzni, mert bizony fáztam. Le is terítettem egy bokor tövébe, de mire a két szélét jobbról-balról
magamra hajtogattam, gyanús szagok ütötték meg az orromat. Hűha, innen tágulnom kell. Húztam odébb a pokrócot,
de ott is ugyanígy jártam. A harmadik helyen szintúgy. Negyedszerre jöttem csak rá, hogy a pokróccal van baj: alighanem már az első helyen telekenődött egy rakás szerencsétlenseggel. Most mit csináljak? Nem messze volt a part, oda mentem ki. Hamarosan találtam egy stéget, annak a végén hajladozva öblögettem a pokrócot a tó vizében egy félóra hosszat.
Közben mindig újabb szaglópróbát tettem, de a végén már a
leghaloványabb illatot sem tudtam felfedezni rajta. Keleten
akkor kezdett hajnalodni, amikor én már a pokróc kifacsarásával küszködtem. Ma is látom magam előtt a Balatonnak a
homályból lassan elővilágló végtelen víztükrét amely akkor
és ott csakugyan végtelennek látszott: életem kevés hajnala
maradt meg bennem oly emlékezetesen...
Az igazi jó kalandokat mindig a véletlen hozza, de ritkán
hozza helybe. El kell indulni valamerre, hogy találkozzunk
velük.
Hosszú volna elmondani, milyen utakat jártak már meg
az enyémek. Jóval többet, mint én annak idején.
Majdnem mindig a saját pénzükből. Dolgoztak, aztán
elutazták.
Valamit én is beleadtam azért, legalább az itthoni kosztjuk árát. Végül is úgy alakult a dolog - s ez ma is érvényben
van -, hogy aki valahova Magyarországra utazik közülük, az
napi 20 forintot kap tőlem, aki külföldre, az napi 30-at. De
különben minden költségüket - a vasúti jegy, a szállás, a
koszt, az útlevél stb. árát - maguk fedezik.
Szerencsére most aránylag olcsó a vasút, még itthon is, s
még inkább a kelet-európai országok egymásközti forgalmában Albániát és Jugoszláviát kivéve a hazai tarifának mintegy 40-45 százaléka. A Magas-Tátrába vagy Kolozsvárra
olcsóbb a jegy, mint Nyíregyházára. Hosszabb utakon így
igazán nem érdemes a pedált taposni, sőt még stopolni sem
nagyon. Kivált ahol rossz a stop.
A külföldi utak sorát két legidősebb fiam nyitotta meg.
Andris nem töltötte még be a tizenhatodik évét, Petyó akkor volt tizennégy. Lengyelországba utaztak együtt. Krakkóba és környékére, s hazafelé jövet a Magas-Tátrába és Kassára is bekukkantottak. Nagy kő szakadt le a szívünkről, mikor minden baj nélkül megérkeztek. Azt filmezni kellett
volna, azt a jelenetet, ahogy öccseik, húgaik körülállták
őket, s ők a tapasztalt világutazók fölényével felelgettek kérdéseikre, hol, merre jártak és mi mindent láttak. Egyet nem
árultak csak el, hogy tudniillik mikor vendégként részt vettek egy lengyel-magyar lakodalmon, ott a bőven kínálgatott
itókáktól bizony egy kicsit túl jó kedvük támadt: a magyar
vőlegénynek kellett már végül személyesen csitítgatnia őket.
De a ház oldalát ott sem rúgták ki, egyebütt pedig igazán
okosan viselkedtek.
A kísérlet tehát sikerült és folytatásra várt. Folytatásban
nem is volt hiány. Hadaik azóta nyaranta portyáznak szlovák, cseh, lengyel, kelet-német, román, bolgár, de persze
magyar földön is.
Ujabban már az a jelszavuk: nem az itthon megdolgozott pénzből kell utazni, hanem lehetőleg odakint vállalni
munkát, egyszerre keresni pénzt és látni világot. Ebben is
Andris törte az utat. Kinézte egy nemzetközi telefonkönyvből néhány lengyel vendéglátóipari vállalat nevét, s nyári
pincérnek ajánlkozott náluk. Előzőleg már háromszor járt
Lengyelországban, tanulgatta a nyelvet, úgyhogy ezt a levelét lengyelül írta, de közölte, hogy tud valamelyest németül,
franciául és angolul is. Az egyik vállalattól válaszoltak: hajlandók alkalmazni Gdanskban. Egy hónapot töltött ott, a
Keleti-tenger partján, s bár csalni szerencsére nem tanult
meg, a tisztes borravalókból is összejött vagy 3000 zlotyja:
alaposan felruházkodva jött haza.
Nem vetette meg különben a nehéz fizikai munkát sem:
még ugyanazon a nyáron az NDK-t is megjárta, a drezdai
teherpályaudvaron volt két hétig vagonkirakodó. Egy évre
rá meg egy gépipari üzemben betanított munkás: rozsdás
vasalkatrészeket rakott be naphosszat egy lemosó szerkezetbe, illetve a már lemosottakat szedegette ki.
Ezen az útján Berlinbe is ellátogatott, s izgatta persze a
fantáziáját, mi van a falon túl. Arról szó sem lehetett, hogy
átmenjen, kinézett hát egy magas bérházat, valahol a két félBerlint elválasztó fal közelében, s annak a legfelső emeletéről kukucskált át a nyugati zónába. Már amennyit látott belőle.
Azóta viszont az igazi Nyugatba is belekóstolt: elsőéves
egyetemi hallgatóként olyan mellékes munkákat vállalt - tanítást, fordítást -, hogy keresett pénzéből kiteltek az idén
egy párizsi út költségei. Az útlevelet is megkapta, úgy látszik, kinézték belőle, hogy nemcsak kifelé akar menni vele,
s elutazása után 30 napra pontosan meg is érkezett.
Én tudtam, hogy megjön, de egy kicsit azért büszke is
voltam rá: sikerült úgy nevelnem, hogy mint fel-feldobott
kő, mindig hazaessék.
Hisz azért is kapattam és kapatom őket utazgatásra, hogy
ne érezzék szorongatóan szűknek se a családot, se az országot, mint annyi fiatal társuk. Ne csak az elfelé vonzódás érzését ismerjék, hanem a hazajutás, a megérkezés örömét is.
Idén nyáron minden eddiginél több elutazásban és megérkezésben volt részük. A két nagylány - Panni tizenöt.
Magdus tizenhárom és fél éves fejjel - most járt először túl
a határokon. Ök mégse olyan csavargó módra, mint a fiúk:
a kisebbik velünk járta meg Kolozsvárt, a nagyobbik meg
egy háromszéki székely barátoméknál vendégeskedett, s
még a Fekete-tengerre is leruccant velük.
Van itt dohány! - gondolhatja a jámbor olvasó. - Ahol
ennyit utaznak! Telik nekik!
Most mentegetőzzem, hogy minket sem vet fel a pénz?
Hogy Panni is, mielőtt elutazott, több mint egy hónapig
szedte a meggyet, címerezte a kukoricát Nagykarácsonyban
és Előszálláson? Hogy Magdus a Házkezelőségnél dolgozott
napi hat órát, 5,50-es órabérrel? Hogy Kisdombi és Gergő
az NDK-ban, egy rostocki mélyépítkezésen ásott, csákányozott, lapátolta a földet, a homokot, a sódert? Hogy Petyó a
katonáéknál megtakarított zsoldját hozta haza, s abból
ment le vitorlázni a Balatonra?
Nem, itt nem a pénzen áll a dolog. Sokkal inkább azon,
hogy vannak szoktatva a fiatalok.
Gergő különben az NDK-ból megjőve még Erdélybe is
elment kószálni három barátjával: Kalotaszegre, Kolozsvárra, Brassóba és a Székelyföldre. Faluk és városok sorát járták
be, a Székelyföldet főleg autóstoppal. Voltak a többi között
a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban, a Bálványosvár
romjainál, a Kászon völgyében, a Hargitán, Csíkszeredán, a
szovátai sósfürdőben, a korondi fazekasoknál, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, s visszafelé jövet végigettekittak, táncoltak egy kalotaszegi lagzit is, ahová még menet
kaptak meghívást...
De minek is szaporítsam tovább a szót? Aki ennyiből
nem értette meg, annak úgyis hiába magyaráznám: mit érnek egy-egy serdülő fiúnak vagy lánynak a testet öltött álmok. Hogy kap szárnyakat, akit nem a fészekben gubbasztani, hanem röpülni tanítanak. S hogy tér vissza mégis mindig örömmel a kiröpítő fészekbe, ahol máris újabb terveket
szövögethet.
Minden szülő büszke lehet rá, ha olyan családi otthont teremtett, amit felnövekvő magzatai is szívből szeretnek.
Az otthont persze sok mindenért lehet szeretni, még fiatal szívvel is. De azért az sem mindegy, nagyon nem mindegy: ki van-e tárva minden ajtaja, ablaka a nagyvilágra.
Vallomás a vendégekről
László doktor bácsi volt nálunk a leggyakoribb vendég gyerekkoromban. Minden láz, minden betegség hírére hűségesen megjelent, megnézte a torkunkat, megmérte a pulzusunkat, a lázunkat, megkopogtatta a meztelen mellünket,
hátunkat, majd szólt, hogy lélegezzünk jó mélyen, s akkor a
hangos szuszogásunkat is meghallgatta. Akármelyikünk volt
beteg, a többi gyerek is odagyűlt, s figyelte minden szavát,
minden mozdulatát, meg-megcsörrenő mandzsettáit, s
csiptetős szemüvegét - cvikkerét -, ahogy odaillesztette az
orra nyergére, s megírta a recepteket. De figyeltük még a
szagát is, mert valami különleges illatú fertőtlenítőszert
használt, amilyet senki más, s annak az illata mindig körülötte szálldosott. Amikor a mellünkre hajolt, hogy meghallgasson, akkor éreztük leginkább, mert a többszöri mély lélegzés megtöltötte vele a tüdőnket, az orrunkat, a szánkat:
akkor az egész világnak doktor bácsi szaga volt.
De valójában minden vendég erre a sorsra jutott nálunk:
kiskutya módjára körülvizslattuk, körülszaglásztuk, lestük,
füleltük, olykor még simogattuk, tapogattuk is, mi lehet a
zsebében, amit nekünk szánt, csak még nem adta elő.
Vendégre mindig éhesek voltunk, s rettentő zokon vettük, ha kikergettek a szobából, ahol olykor a felnőttek bizalmas beszélgetése folyt. De ritkán kergettek ki. A legtöbb
vendég nem titkos tárgyalásokra jött, csak rokoni-baráti és
egyéb látogatásra.
A pestieket szerettük leginkább, azok egy másféle világ
levegőjét hozták magukkal. Jó mondásaikat sokáig idézgettük. Egyik nagybátyám ebéd közben véletlenül elböffentette magát. Bocsánat, megfáztam - mondta, mintha csak
tüsszentett volna. Ez nagyon tetszett mindnyájunknak. De
nem kevésbé tetszett az a szabadszájú tiszteletlenség, ahogy
ezek a pesti rokonok, ismerősök az ország akkori nagyjait
emlegették. Fő-nix - legyintett az egyik, amikor az épp hivatalba lépett új miniszterelnök került szóba. Ha nem legyint, még tán a hamvaiból megéledt madárra gondolunk,
de így tudtuk, értettük, hogy fő-senkit akart mondani.
Egy pótválasztási hadjárat idején különben az akkori miniszterelnök is betoppant hozzánk öt percre, őt is illő módon megcsodáltuk, akárcsak a téli estéken holtrészegen bebetántorgó Hovanyovszky bácsit, aki állítólag állatorvos
volt, amíg el nem itta az eszét. Bár mintha mégse itta volna
el egészen, mert ebben az ingatag állapotában olyan bölcseleti fejtegetéseket vágott ki, hogy csak tátottuk a szánkat.
Alighanem melegedni járt hozzánk, mint könnyen megközelíthető, kutyátlan házba, de erre már csak akkor gondoltunk, mikor egyszer híre jött: megfagyott. Egy árokban fekve találták meg, jéggé dermedten.
A magam gyerekeinek még tán nagyobb választéka van
vendégekben, bár eleven miniszterelnököt eddigelé még
nem kóstoltak, részegen pedig csak egy bohém barátom állít be néha, hogy megkérje lányaim kezét, vagy hogy a nyílt
színen megkérdezze tőlem, megcsaltam-e már a feleségem.
Csak nem végzi ő is egy árok fenekén?
Csábító lenne elsorolni, honnan mindenfelől regrutálódnak ezek a vendégek. Sok köztük a rokon, a régi jóbarát.
De mindig jönnek újak is, ki ezért, ki azért. A legtöbben
csak azért, mert hívom őket. Nem jössz el hozzánk ma este? Nem jöttök el a hét végén? Mindig akad, aki eljön,
bár eléggé a világ végén lakunk.
Gyerekeim ebben nőttek. Ha nem is mindennap, de
minden héten feltálaltam nekik néhány vendéget. Ital igen
ritkán került az asztalra, de nem is hiányzott: megjött a kedvünk anélkül is. Kicseréltük meséinivalóinkat: sok vendég
tán észre sem vette, hogyan biztattam meg egy-egy kérdésemmel, hogy azt is kipakolja, ami különben a begyében
maradt volna. De nagy részük nem szorult biztatásra, elég
volt a család vidám és oldott hangulata, a rajta csüngő ifjúi
tekintetek várakozása, hogy kikívánkozzanak belőlük az izgalmas emlékek, tréfás történetek, a világ dolgairól vallott
csípős vagy vicces vélemények. Olykor könyvekre fordult a
szó, máskor közeli-távoli országokra, utazásokra, de legtöbbször a magunk és a mások viselt dolgai voltak terítéken,
vagyis: az Értelmes ember nevezetű földi lény, a Homo sapiens természetrajza, a maga összes furcsaságával és értelmetlenségével.
Hogy milyen a világ úgy általában, azt több-kevesebb sikerrel az iskolában is megtanulhatták, könyvekből is kiolvashatták a gyerekeim, bár erről sem ártott olykor a családi
körben is szót ejteni. De hogy milyen az ember és milyen az
élet, azt jórészt ezekből a kötetlen baráti beszélgetésekből
sejtették-ismerték meg. Meg gyakorta abból is, amit mi
mondtunk el nekik egyik-másik vendégünkről, miután behúzta maga mögött az ajtót.
Egyéb haszna is volt persze ennek a nagy vendégjárásnak, ahogy már utaltam is rá. Az a kis sütemény, szendvics,
amit megettek, az a kis tea vagy kávé, amit megittak, bőven
megtérült a családi költségvetésben. No nem az általuk hozogatott édességekre és egyéb ajándékokra gondolok, azokat
már restelltem is néha elfogadni, még az aprónép nevében
is. Inkább arra a biztonságra, ami a gyerekeimben lassan
meggyökéredzett: mennyien szeretnek minket! Mindig újak
és újak jönnek azt kevésbé vették észre, ha mások viszont
lassan elmaradtak: mintha csak az egész világ barátokkal
volna kibélelve. Serdülőkori kiábrándulásaik sem voltak
olyan súlyosak, mint a felnőttektől elvaduló, előlük konokul kitérő vagy velük elszántan szembeszegülő kamaszoké.
Alapérzésük a bizalom maradt: ők nem maradhatnak soha
egyedül, jóakarók nélkül.
Aligha kell magyaráznom, milyen megfizethetetlen útravaló ez nekik az életre. Tudják ők, hogyne tudnák, hogy hitvány, aljas fickókban és nőszemélyekben sincs hiány e földön. Ezt mindenkinek jó tudnia. Csakhogy akik az emberek
nagy részét hitványnak, aljasnak és rosszindulatúnak tartják,
azok holtukig mérgezik maguk körül a levegőt, a bizalomra
hajlók viszont a puszta várakozásukkal is sokakat késztetnek
tisztességre, jóakaratra, segítőkészségre.
Boldogok, akik a bizakodók táborába tartoznak, noha
nem buták és nem naivak.
Vendégeink különben a butaság és a naivság ellen is szolgálnak némi orvosszerekkel, s nemcsak annak révén, amit
esendő emberekről mondanak el. Tudós előadók is akadnak
köztük, mondhatnám, egyetemi tanárok és tanárnők.
Hogy milyen egyetemen?
A világ legkisebb és legszerényebb univerzitásán, amelyet
egyik barátunk Kutyafülű-egyetemnek keresztelt el, de mi
többnyire csak szabadegyetemként emlegetjük, minden közelebbi megjelölés nélkül.
Igen egyszerű intézmény ez. Se rektora, se dékánja, se
állandó tanárai, se tanrendje, se tantermei, csak kéttagú
rendezőbizottsága, Panni lányom és barátnője, Vincze Anna személyében. Ök sütik ki, kiket érdemes előadónak
meghívni néha ugyan általuk tisztelt felnőttek tanácsát is
kikérik - például az enyémet -, de csak akkor fogadják
meg, ha tetszik nekik, s aztán telefonon vagy személyesen
felkérik az illetőket. Többnyire sikerrel, mert tizenöt éves
lányok kérésének nehéz ellenállni, kivált ha a kiszemelt áldozat deresedő hajú férfiú, mint a valamirevaló tudósok
legtöbbike.
A hallgatóságot is a két Anna toborozza, osztálytársaik,
barátaik, barátnőik és azok barátai közül. Minden második
vasárnap délután összejönnek tizenöten-húszan, néha még
többen is. Fiúk, lányok vegyesen.
Fiaim fekete táblát is festettek, illetve ácsoltak: ha kell,
azt is mindig lehozzák a padlásról. De ha kevesebb az írnivaló, a tükrös szekrény tükre is megteszi, szappannal arra is nagyon szép betűket, ábrákat lehet kanyarítani.
S nem fogja el mindettől undor a gyerekeket? Nem eleget ülnek szemközt a táblával bent az iskolában?
Az a furcsa, hogy itt még a fekete táblától sem ráz ki senkit a hideg igaz, hogy elég szánalomra méltó, rozoga jószág. De a matematikai, fizikai, csillagászati, kémiai, biokémiai, biológiai, lélektani, irodalmi, történelmi, nyelvészeti
és egyéb előadásoktól sem.
Itt - ki tudja, miért - minden érdekesre sikeredik. Még
az agysebészet fejlődéséről szóló fejtegetéseket is feszülten figyelik a gyerekek.
Játsszák a jaj-de-okosat? Felveszik az intelligens nagypofát?
Nem, ezek igazi jókedvű fiatalok, akik a tudós társalgás
kezdete előtt, ha van idő, táncdalokat hallgatnak, vagy vígan trécselnek. De az előadásba is nyugodtan beleszólnak,
ha nem találnak valamit elég világosnak.
Talán épp ebben van a varázsa az egésznek: itt senki sem
komolykodik. Meg abban: itt a fizika, kémia, biológia és a
többi tudomány nem tantárgy, hanem a való világ titkainak
a kulcsa. S nem is valami régi, rozsdás kulcsa, hanem a legfrissebben reszelt: a kutatás mai színvonala szerint.
Hogy honnan sikerül ennyi kiváló előadót összekaparni,
holott mind ingyen jön, egy fillér fizetség nélkül?
Én nem is tudom. A két Annát kellene megfaggatni.
A rendezőbizottság kétszer tizenöt - illetve azóta már inkább tizenhat - éve bizonyosan segít. De segít az is, hogy
annyi barátunk van. Meg az is, hogy gyerekeinkben él a bizalom: a világ teli van még tán nem is ismert, de megszerezhető barátokkal. Még a tudósok világa is.
Nincs olyan nagy tudós, aki évente egyszer-kétszer szívesen el ne menne, ha zsenge fiatalok hívják maguk közé.
Akik azt hinnék, hogy ez a mi kiváltságunk, tegyenek
próbát. Nem sok kell hozzá, hogy sikerüljön nekik.
Egyetemi városokban a legkönnyebb. Ott sok a jó fej.
De még kisvárosokban is akad annyi kitűnő koponya - a
tanárok, orvosok, mérnökök, növénytermesztők, állattenyésztők, kertészek, erdészek, vadászok, halászok, rádió- és
tévészerelők és a mesterségükhöz elsőrangúan értő egyéb
szakemberek között, akikből kitelhet egy efféle szabadegyetem előadógárdája, s akik még boldogok is, hogy érdeklődő fiatalokkal oszthatják meg tudásukat, élettapasztalataikat.
Csak valami magasztos hangot ne üssenek meg, mert akkor vége. Legyenek csak mesélő kedvű, vidám vendégek!
Olykor pedig maguk a fiatalok is beszállhatnak egy-egy
beszélgetés erejéig. Ma, amikor ezt írom, épp szombat van,
holnap: szabadegyetemi nap. Molekuláris biológiáról lenne
szó ilyen is van, ne tessék megijedni tőle!, de a felkért előadónak tegnapelőtt beleállt a fájás a derekába, s mozdulni
sem tud. A két Anna erre elhatározta: tábortüzet rendez, s
ott maguk a szabadegyetemi hallgatók tartanak útibeszámolót, már akik a múlt nyáron külföldön jártak.
Ezt én is szívesen meghallgatnám. Megkérem őket, hátha a hátsó sorokban magamfajta vénebb tagot is megtűrnek.
Vallomás a szerelemről
Alig értem a kamaszkor küszöbére, amikor Dinkó barátom
megalakította a Nőgyűlölők klubját, s engem is bevett a tagok közé. Nem is volt több tag, ha jól emlékszem, csak ó
meg én.
Közös akarattal kezdtük figyelni és számon tartani, milyen undokok a nők. Naponta újabb adalékokkal győztük
meg magunkat, hogy igenis, utálni valók.
Úgy látszik, másokkal is közölhettük ezt, mert klubunknak híre kelt, s még Dinkó édesanyjának is fülébe jutott. A
nyílt utcán pofozta meg érte a fiát egy esti szürkületben, az
artézi kút mellett. Jelen voltam én is, de csak mint szemlélő, engem nem ért el a vész. Bár nyilván nem hagyott egészen hidegen sem, különben nem ragadt volna meg bennem
a kép, ahogy Dinkó, ahelyett, hogy lesunyná, felemeli a fejét, s így pontosan az arca közepén csattant a pofon.
Ezzel a csattanással meg is szűnt a klub. Gyűlöltük még
egy ideig a nőket, de ki-ki csak a maga - még nem is serkenő - szakállára. Aztán már nem is gyűlöltük mindegyiket,
sőt éjszakánként is egyre több nő bukkant fel álmainkban.
Kezdtünk kamaszodni menthetetlenül.
Ezek az éjszakai lenge nők - legalábbis akiket a jótékony
álom nekem juttatott - nem hasonlítottak senkire az ébren
ismert lányok, asszonyok közül. Már csak azért sem hasonlíthattak, mert ez utóbbiak kizárólag ruhában mutatkoztak
szomjúhozó szemeim előtt, az álombéliek viszont többnyire anyaszült meztelenül. Ők azokkal a nőnemű lényekkel lehettek azonosak, akiket - jobb híján - művészeti reprodukciókon nézegettem sóvárogva, híres festményekről és szobrokról készült nyomatokon. Nappal nem mozdultak, de éjszaka megelevenedtek, sőt kegyesen hozzám hajoltak, átöleltek, s titkos gyönyörűségekkel ajándékoztak meg.
Úgy is mondhatnám: mocskos volt a fantáziám. De
gondolom, nemcsak az enyém. Minden idők minden kamaszai teli vannak efféle káprázatokkal. Kivált a fiúk. Fűtik
őket a frissen feltámadt vágyak a másik nem testi megismerése iránt, de e vágyak a valóságban ezer tilalom és félelem
és szorongató szégyen miatt fojtódnak vissza a lelkükbe, s
csak álmaikban tudnak kitörni.
Hogy is írja Ady a maga kamaszkorára emlékezvén?
Gyönyörös, ízes álmok,
Kik mukkanni se mernek,
Csak kínnal lent a szívben
Fonnyadnak és hevernek.
Nappal fonnyadnak, éjszaka fel-felébrednek. Ki tehet
róla? A szegény kamaszok aligha. Nagyobb törvények telnek
be rajtuk, mint aminek ők még ellene szegülhetnének.
S ők mégis hajlamosak arra, hogy emiatt szennyesnek
érezzék magukat, hogy a magányos gyönyörökből a marcangoló önvád lelki gyötrelmeibe zuhanjanak.
A szerelem harmóniáját - amelyet a nagyok közül is oly
kevesen ismernek igazán - ők még álmaikban sem sejthetik
meg. A szüzesség és a romlottság végletei között hányódnakvetődnek. Akiknek közülük sikerül már belekóstolniuk
könnyen kapható asszonyi testekbe, azok is ritkán ússzák
meg az utólagos utálat kiábrándító érzése nélkül. Hisz ez
még nem szerelem, amihez így lopva hozzájutnak, hol van
ez a kölcsönös feltárulkozás és odaadás szép örömétől, a testi-lelki egymásra hangolódás boldogságától? Még csak nem
is hasonlít hozzá.
Vergődnek hát szegény kamaszok, s mi épp e tekintetben
tehetünk értük a legkevesebbet.
Vannak úgynevezett felvilágosító könyvek, de ezek egyrészt túl sokat mondanak, másrészt túl keveset. Gondosan
leírják a nemi szerveket, a testi érintkezés egész technológiáját, bőven részletezik a fogamzás módját és következményeit, a férfiakat és nőket fenyegető különféle szexuális elakadásokat és eltévelyedéseket, de hogy mik a szerelem igazi titkai? Arról már semmit nem tudnak mondani.
Holott ezeknek a fiúknak-lányoknak, akik még innen
vannak a teljes érettségen, nem elég impotenciáról, frigiditásról és orgazmusról értekezni, s még kevésbé elég arról prédikálni: ne rosszalkodjatok egymással, gyerekek, ha nem
vagytok szerelmesek, mert csak a szerelmeseknek szabad
ám!
Csak szerelemből! - milyen lelkesítőén hangzik. A szerelem szép. A szerelem szent. Tiszteljük a szerelem jogait!
Jelszavak helyett mégis jobb az embert ismerni és tisztelni, még ha az az ember csak tízegynéhány éves kamaszfiú
vagy süldőlány is.
Kezdjük talán ott: ezek a fiatalok még fejlődőben vannak. Testileg is. Az csak látszat, hogy már mindenük megvan. Most érnek. Izmosodnak, csontosodnak, erősödnek,
ügyesednek, tanulják a tűrést, a kitartást: egész életükre
gyűjtik ilyenkor az erőtartalékot.
A fiúkat már az érés kezdetétől fogva erős ösztön szorítja
szexuális vágyaik beteljesítésére, s emiatt naponta meg kell
küzdeniük önmagukkal. A lányok is fiúkra vágynak, de
egész másképpen. Szeretnek tetszeni nekik, szórakozni, beszélgetni, nevetgélni, pajtáskodni velük, néha még a halálos
szerelem is elfogja őket, de a szüzességüket többnyire akkor
is igen jól elviselik, nem éreznek olyan emésztő tüzet még a
csontjaikban is, mint a velük egykorú fiúk. Pontosabban:
csak akkor éreznek, ha már fokról fokra felajzotta őket valamely partnerük egyre merészebb testi közeledése feltéve,
hogy tűrték, vagy pedig hapróbáltabb lányok susogása gerjesztette fel bennük, nem is annyira a kívánságot, inkább a
kíváncsiságot. Vagy netán az irigységet, vagy netán a szégyent, hogy ők még nem tartanak ott, mint azok.
Bár a legtöbb lány nem is a maga jószántából adja oda
magát. Szívesebben maradna úgy, ahogy van, ha nem félne,
hogy elhagyja a fiú, akit már megszeretett. Nem akar egyedül maradni, inkább enged neki.
S ez olyan nagy baj?
A mellette szóló érvek oly közismertek, szóban és írásban
oly gyakran elhangzanak mostanában, hogy nincs sok értelme idéznem őket. Hacsak azt az egyet nem: Egyenjogúság
van: ha a fiúknak szabad, mért ne volna szabad a lányoknak?
Még ezzel sem szállnék vitába a magam nevében. Mindenkinek joga van hozzá, hogy ez legyen a véleménye. Legfeljebb az a meglepő, hogy ezt a nőpárti véleményt majdnem mindig férfiak hangoztatják. Ok védik - ez esetben talán nem is teljesen önzetlenül - a lányok jogait.
Néha csakugyan egyenjogúak a partnerek: egyformán
osztoznak a kölcsönös kapcsolat minden örömében és ürömében. De többnyire a fiúk javára billen a mérleg, s a lányoké marad a kiszolgáltatottság, a megalázottság, a szégyen.
íme, néhány eset, amelyről történetesen tudomásom
van. Csak dióhéjban:
Kamaszfiú játszadozik egy tizenkét éves lánnyal. Az még
teljesen éretlen, azt sem tudja, mit csinálnak vele. Aztán
nagylány lesz, s néhány év múlva férjhez megy valaki máshoz. A nászéjszakáján kiderül, hogy már nem szűz. Újdonsült férjét elfogja az indulat, üti-veri, lebüdöskurvázza. Aztán mégis együtt maradnak, de ezt az éjszakát az asszony
s a házasság - soha nem heveri ki.
Más. Tornaóra az egyik általános iskola hetedik osztályában. Vetkőznek a lányok. Az egyik közben elsápad, elájul,
majd amikor fellocsolják, sírógörcsöt kap. Már látni rajta,
mi baja. A tanárnő négyszemközti kérdéseire elzokogja: egy
nagyobb fiúkból álló társaságba keveredett, imponált neki,
hogy komolyan szóba állnak vele, s nem nézik kis hülyének.
Szülei még nem tudnak semmit a dologról...
Tizenhárom és fél éves lányom jegyzi meg erre: - Igen,
nekem is mondták már az ilyen nagyfiúk, hogy te milyen
hülye vagy, hogy nem akarsz! Nem veszed észre, hogy már a
tizenkét éves lányok is nyugodtan lefeküsznek?
Tárgyalás egy galeri ügyében. A hozzájuk tartozó tizennégy éves kislányt kérdezgeti a bíró: - Mért engedted a fiúknak? Te akartad? Vagy erőszakoskodtak veled? - A lány:
Én nem akartam. Nem is volt benne semmi jó. - Hát akkor? - Nem akartam, hogy azt mondják: felvágós vagyok.
Egy nem sokkal idősebb kislány sűrűn váltogatja udvarlóit, de egészen ártatlanul. Örül neki, hogy ő mindenkinek
tetszik. Igazában még önmagába szerelmes, nem a partnereibe. Apja azonban egyre idegesebb. Egyszer a szokottnál
később jön haza a lány, akkor nekiesik, tépi, cibálja, pofozza, s közben azt ordibálja: Nem leszel kurva! Nem leszel
kurva!
A lány ekkor vadul el végleg a szüleitől. Úgy érzi: kell neki a szeretet. Most már kétes kalandokba is belemegy.
Egy másik kislány, szülei egyetlen gyereke. Ellátják minden szükségessel, rendesen öltöztetik, de valójában csak a
maguk .élete érdekli őket. A lány úgy érzi, nem szeretik.
Összeakad egy főiskolás fiúval, s elég néhány kedves szava,
mosolya, hogy beleessék. Nem tudja, nem érzi, hogy a fiúnak ő csak egy a sok közül. Naivul felmegy a lakására is, s
mikor az letámadja, foggal, körömmel védekezik, néhány
napi kínlódás után azonban maga ajánlkozik fel neki. A fiú
meglepetten tapasztalja, hogy szűzlánnyal akadt dolga, meg
is sajnálja egy kicsit, de részéről szó sincs szerelemről. Néhány hónapi kapcsolat után egyszer azzal fogadja a becsöngető lányt: most hagyja békén, mert másvalaki van nála. A
lány elrohan, zokogva kóborol az utcán, majd kisírt szemmel, feldúltan hazamegy, s mindent kitálal a szüleinek. Ti
tehettek róla! Mért nem szerettetek?
Egy további kislány. Anyja már nem él. Nagyon komoly
kis teremtés, de szintén szenved, amiért nem jut neki elég
szeretet. Egy olyan nagyfiú kezd el udvarolni neki, akinek
már híre van a könnyű fajsúlyú kapcsolatairól. Ö azt hiszi:
őt másképp szereti. Nem is bánja, hogy azokkal mit csinál,
legalább ők nyugodtan lehetnek csak barátok. Egy nyári este a Balaton partján mégis eljutnak oda, hogy a fiú felteszi
a kérdést: vagy - vagy. Gondolkozzon rajta, de ha nem hajlandó, akkor szerinte nincs értelme folytatni. Ezzel elmegy.
A lány ül a sötétben, egyedül, elkeseredetten, s fél óra múlva igent mond. Később derül ki: a fiú őt sem tartja többre,
mint azokat - osztozhat velük, amíg bírja gyomorral.
Egy másik nagyon komoly és helyes kislány. Tanácsot kér
fiatalasszony barátnőjétől, mit csináljon. Szereti a fiút, akivel jár, igazán nagyon helyes srác, de újabban folyton sürgeti, legyen az övé, mert már nem bírja nélküle. Egyszerűen
nem bírja, és kénytelen lesz olyan lánynak udvarolni, akinek
ez nem probléma.
A tanács így szól: Ha igazán szeretitek egymást...
Néhány hét múlva jön a lány. Ö nem érti. A fiú egészen
megváltozott. Még csak nem is hálás neki. Olyan hangon
beszél, hogy ő már el is határozta: szakít vele. De hát akkor
mért volt az egész?...
Nyilván mások is találkoztak már hasonló esetekkel. Talán
vigasztalóbbakkal is. Akárhogy forgatjuk azonban: a lányok e
kapcsolatokban ritkán egyenjogúak, hisz több a vesztenivalójuk. Ha felnőtt fejjel, a maguk akaratából mégis vállalják,
amit hitük szerint vállalniuk kell: ám legyen, ők tudják. De
éretlen vagy érőfélben levő kislányok lehetőleg ne legyenek
senkinek a prédái, még a szerelem szent nevében sem.
Nem titok, milyen döbbenetesen sok kiskorú terhes kerül évről évre abortuszbizottság elé és kaparókés alá. Nem titok, hogy az első terhesség bármiféle megszakítása az esetek
milyen nagy százalékában okoz krónikus gyulladásokat és
egész életre szóló meddőséget. Nem titok, hogy azok a lányok, akik már mindenen túl vannak, sokszor jobban kínlódnak kielégítetlenségükben, mint a fiúk, még ha nem szerelmesek is, s az ilyenek könnyebben el is züllenek. Nem titok, hogy a lányok mind fiatalabb korosztályainak fokozódó kínálata hogy rontja a náluk idősebbek esélyeit a férjhezmenetelre, illetve a harmonikus és tartós családi életre. Nem
titok, hogy ebből mennyi megaláztatás és gyereknyomorúság származik. De nem titok az sem, hogy a fiatalkori kapcsolatok gyorsan terjedő divatja ellenére hány házasság indul a női felet eleve megszégyenítő beszámoltatással előző
kapcsolatai felől - a kölcsönösnek mondott, de többnyire
mégiscsak egyoldalú őszinteség jegyében -, s az ebből vagy
ebből is fakadó túlzott férfifölénnyel.
És így tovább, ne folytassuk. Maradjunk inkább annyiban: van mitől megkímélnünk serdülő lányainkat.
De még fiainkat is, bár ők egészen mástól szenvednek
ebben a korban: fölös energiák felgyülemlése gyötri meg
őket a legjobban.
Egymástól elzárni őket: lehetetlen. Egymásnak szabadítani őket: veszedelmes. Mit tehetünk akkor?
Sok szülő ekkorra már úgy elrontja a dolgát a gyerekeivel, hogy csak veszekedni tud velük, vagy sírni miattuk.
Holott egyikkel sem megy sokra: a szülői szavak és a szülői
könnyek a kamaszgyerekekről hamar leperegnek.
Ami talán mégis hasznukra válhat, az inkább a közvetett
segítség, nagyjából mindaz, amiről e könyvben már szó volt
és amiről még szó lesz. Vagyis ha jókedvű és mozgalmas családban élnek, a világ felfedezésének és meghódításának, tudásuk gyarapításának, képességeik kibontakozásának, emberi kapcsolataik gazdagodásának állandó örömében.
Akiknek ez megadatik, azok valószínűleg kevésbé kujtorognak el a háztól egy kis kalandért, egy kis sikerért, egy kis
vigasztalódásért.
A fiúknak főleg az kell, hogy érezzék erejüket: hogy
sportban, munkában, mesterkedésben, szellemi hozzáértésben, tűrésben, kitartásban, vagy akármi másban bizonyítani
tudják, mi telik tőlük. A lányok is vágynak képességeik igazolására, elismerésére, de nekik legalább olyan fontos, hogy
érzelmeikben se maradjanak kielégítetlenek, legyen kire-mire pazarolni szeretetüket, ha nem a kistestvérükre, barátnőjükre, akkor a kutyájukra, macskájukra, kanárijukra, papagájukra, vagy akár szobai növényeikre, kiskertjükre - olykor
még a saját szüleikre is.
De a legegészségesebb környezetben növő fiúknak is
szükségük van lányok társaságára, a lányoknak meg fiúkéra.
S meg is találják, nem kell félteni őket.
Jobban mondva: mégsem fölösleges félteni egy kicsit,
mert azok a társaságok nagyon sokfélék lehetnek.
Csakhogy a tiltás nem sokat ér, ha a szülői átokkal sújtott galerik vagy más együttesek helyett nem juthatnak a fiatalok kedvük szerinti egyéb társasághoz, legalább olyan érdekeshez és vidámhoz.
Erre különben már sok szülő rájött. A házibulik nagy divatját is ők segítették megteremteni, mondván: akkor már
jobb, ha itt helyben szórakoznak a gyerekek. Igaz, hogy azok
a helyben szórakozó gyerekek gyakran mégis egymás közt
maradnak: gyenge akaratú szüleiket hízelgésekkel, fenyegetésekkel, sőt olykor hisztériás dührohamokkal küldik el a
háztól.
Nem mintha egymás társaságában mindjárt bacchanáliába kezdenének: a legtöbb házibuli igen ártatlan mulatság
ahhoz képest, hogy mi mindentől félnek ilyenkor a szegény
aggódó lányos anyák.
Magam mégis konzervatív vagyok, s azt mondom: lehetőleg alkalmat se adjunk arra, hogy beszeszelt fiatalok elveszítsenek minden józan mértéket. Arra viszont minél több
alkalmat adjunk, hogy gondolkozásuk, vágyaik túljuthassanak a buli, a táncdal és egyéb divatőrületeken.
Néha egy kis őrület sem árt. De akinek csak ezek töltik
be az életét, attól mit várjunk? Ha véresre verjük, akkor sem
képes másra, többre vágyni.
Ezért érnek aranyat azok a társaságok, ahol fiatal fiúk-lányok vannak együtt, s érzik jól magukat egymás körében,
de figyelmüket mégsem csupán egymásra összpontosítják,
hanem valamilyen közös munkára vagy közös éneklésre, zenehallgatásra, versolvasásra, társasjátékra vagy színjátszó
próbára vagy akármire, ami bármi módon gazdagítja őket.
Különben a mi szabadegyetemi délutánjaink is ilyen aranyat érő alkalmak: varázsukhoz a fiúk-lányok vidám együttléte is hozzájárul, nemcsak az előadások, beszélgetések szellemi izgalma.
Figyeljük meg egyébként: a serdülőknek mindene a társaság. A fiú-lány rokonszenvek, sőt szerelmek is többnyire kisebb-nagyobb társaságokon belül szövődnek, s minden fiúnak rendszerint több lány, s minden lánynak több fiú is tetszik. Ez a jó, örüljünk neki. A serdülőkori szerelmekben
még több a képzelgés, a belső fűtöttség, mint az érzelmi egymásra találás. Ezt is tanulni kell, az önmagunkból való kilépést, a kölcsönös megértést: önmagunk kamaszkori felfedezése után a másik fél ifjúkori felfedezését. Közben viszont
évek telnek el, s ezalatt a fiúk-lányok tartalmas társaságai segíthetnek legtöbbet a fejlődőben lévő fiatal lelkeken. Később aztán mindenképp megindul a párokra szakadozás, a
szorosabb kettős kapcsolatok kialakulása, de az ilyesféle társaságok ezt egészséges módon késleltethetik.
Szánakozva nézem sokszor a szemem elé akadó túl fiatal
párokat. Fejletlen testű, vékonylábú lányok bújnak össze
nem sokkal idősebb udvarlóikkal, s kóstolgatják a korai szerelem ízét.
Segítségért jött múltkor hozzám egy ilyen pár. A lány sovány volt, sápadt, vértelen, tizenhat és fél éves korára túl az
első- vagy már a második? - abortuszon. De ő legalább igazán szerette a fiút, akivel összeszőtte sorsát. Szülei kitagadták, sőt kiátkozták, a fiú családja fogadta be őket, de mint
kiskorúak, a lány szüleinek engedélye híján nem kelhettek
össze. Nem is igen lett volna mire: egyikük sem volt még
kereső korban. Szerették egymást - és csak úgy rítt le róluk
a szomorúság.
Nem jó túl hamar felnőni, idő előtt megismerni a felnőtt kor kéjeit és kínjait. József Attilának lehetett igaza,
amikor így tekintett vissza búsan a saját ifjú életére:
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tíz évet.
Kibírhatatlan gyötrelmek nélkül azonban csak az tud
várni, akit nem szorongat a magány. Akinek nincs még
egyetlen, igazi társa, de van szíve szerinti - okos, vidám és
tevékeny - társasága.
Ez az egy, amiben a szülők is tehetnek valamit: alkalmat
teremthetnek a fiatalok érdekes és értékes együttléteire. De
csak ha idejekorán észbe kapnak, mert a kései kapkodás már
mit sem ér. A kései korholás meg csak arra jó, hogy még
messzebb taszítsuk magunktól gyerekeinket, akik lélekben
már úgyis elszakadtak tőlünk: hajókötéllel sem húzhatjuk
vissza őket szülői kebelünkre.
Vallomás a barátságról
De még a legjobb társaság sem elég: fiúk és lányok egyaránt
fulladoznak, ha nincsenek olyan bizalmas barátaik is, akiknek mindent, de mindent ki tudnak vallani. Többnyire
négyszemközt és négyfülközt, mert az az igazi, vagy akár levélben, mert az sokszor még igazibb.
A kamaszszívemet megbirizgáló lányokról végül is - vehették észre - nem adtam számot, de ezen nincs mit sajnálni. Nagyon szánalmas szerelmek voltak azok. Egy akkori
barátomról viszont hadd vallják ország-világ előtt.
Nevét már említettem: ővolt az a Sajó, akinek a szentmiklósi gimnázium salakos udvarán hónom alá fogtam a nyakát
és úgy sétáltam vele körbe-karikába. Némely barátságok, lám,
ilyen méltatlan módon kezdődnek. Tizenhárom éves lehettem azidőben? Vagy már tizennégy? Az bizonyos, hogy Sajó
igazi nevét hadd hallgassam el - nem nyughatott tőlem. Vele
űzött tréfáim kegyetlenek voltak és unalmasak. Naponta
többször is odaugrottam elébe, hogy felemeljem jobbkezem
mutatóujját, és gúnyos vigyorral kezdjem mindig újra:
Sajó kutyám, hegyezd füled,
hadd beszéljek mostan veled!
Gyengébb volt nálam? Vagy csak hihetetlenül türelmes?
Utánam iramodott néha, hogy megkergessen, de soha meg
nem ütött.
Máskor a Toldinak, ezt a sorát kiáltoztam oda neki:
Hol vagyon paizsom, páncélom, fegyverem?
Hogy miért éppen ezt? Magam sem tudom. Csak azt tudom, hogy ha ugyanezt a kérdést nekem üvöltené valaki századszor bele a képembe, teljesen értelmetlenül, engem már
a guta környékezne.
Ö nem csinált nagy ügyet belőle. Meg-megkergetett
ezért is, de soha nem próbált bosszút állni.
Sajó igazi mivolta akkor még homályban lappangott.
Egyike volt az osztály legrosszabb tanulóinak. Mikor egyszer
mindenkinek be kellett diktálnia apja foglalkozását, s őrá került a sor, felállt és kissé zavartan ezt mondta: Állástalan
hentes- és mészárossegéd. Halk röhögés futott végig az osztályon. Azt senki sem tartotta nevetségesnek, hogy egy másik társunknak hentes és mészáros volt az apja. Azt sem, hogy
másoké borbély és fodrász, kályhakészítő kisiparos, adóügyi
jegyző, uradalmi intéző, köz- és váltó ügyvéd, gimnáziumi tanár, református lelkész, de azt sem, hogy földműves, és azt
sem, hogy csendőr. De hogy állástalan hentes- és mészárossegéd! Ez nem volt mindennapi. Ezen muszáj volt röhögni.
A társadalmi gőg tört ki belőlünk? Aligha. Csak az a kamaszkegyetlenség, amely minden szokatlant nevetségesnek
ítél. Hisz mikor nem sokkal később a Duna árvize fenyegette a környéket, épp Sajó jött a hírrel: odaát volt Tasson,
amikor a főszolgabíró hintón meglátogatta a gátakat és selypes hangon kijelentette: Nincs vesély. Ez az állítólagos kinyilatkoztatás szintén derültségre fakasztott mindenkit.
Nincs vesély - selypítettük boldogan évek múlva is, ha
volt mire elsütni Sajó - akkor már ódon, de még mindig
kedvelt - viccét.
Az állástalan hentes- és mészárossegéd apa viszont nem
sokáig fakasztott mosolyt kaján kamaszképünkön. Kiderült
ugyanis, hogy titokzatosabb lény, mint bármelyikünk szülőatyja. Az a legtitokzatosabb benne, hogy talán nincs is. Még
soha senki nem látta. Sajóék faluszéli házába amúgy sem tehette be senki a lábát: egy borjú nagyságú kutya őrizte a kaput
éjjel-nappal, s űzött el tomboló dühvel minden betolakodót.
De annyit tudtunk, hogy ott nem lappanghat Sajó apja, mert
ha állástalan is, néha csak előjönne. Ö nem mutatkozott. Másutt élne? Talán Pesten? De haza sem jött soha Szentmiklósra.
írni sem írt: ezt egy kisvárosban könnyű volt a postástól megtudnunk. Lassan arra a meggyőződésre jutottunk: maga Sajó
sem tudja, hol él az apja, sőt egyáltalán, él-e. Kérdéseink elől
mindig kitért. Bár ahogy most visszagondolok, úgy rémlik,
mintha egyszer Törökországot emlegette volna, hogy onnan
adott hírt magáról. Vagy ez másnak a kitalálása volt? Elég
mindegy, mert ha netán ő mondta, akkor sem hittük el. Szemünkben Sajó nem tartozott a szavahihető férfiak közé.
De kezdett aztán megnőni az ázsiója. Magam is tanúja
voltam, amikor egy vasárnap délelőtt elájult a templomban,
fenn, a diákkarzaton. Felakadt a szeme, minden vér kiment
az arcából, s összecsuklott, mint egy colstok. Négyen cipelték le a lépcsőn és fektették le a templom mögötti fák árnyékában. Egyikük doktorért rohant, de Sajó közben felnyitotta a szemét és vizet kért. Majd felállt és megindult a maga lábán, de a templomba már nem jött vissza.
Ez az eset igen megnövelte a tekintélyét. Már az is megnövelte volna, ha ilyen ügyesen szimulál. De senki sem vonta kétségbe, hogy ez igazi ájulás volt.
- Úgysem élek soká - legyintett Sajó, látszólag minden
megindultság nélkül. De hogy mi baja lehet, nem bírtuk kiszedni belőle.
Akkoriban halt meg hirtelen egyik tanárunk. Pesten levó feleségével beszélt interurbán telefonon, s ott a postán
esett össze. Elvitte a szíve.
Sajóra is ez várna? Most még mozog, most még beszél,
még nevet is, de hátha elsápad egy nap, mint a templomban, s örökre megmerevedik?
Sokszor magam elé képzeltem. S igyekeztem szokni a
gondolatot, hogy élet és halál nincs is olyan messze egymástól. Talán még jó is meghalni.
Beszélgettünk is erről Sajóval. Egy filozófust emlegetett,
akinek addig nevét sem hallottam. De ő olvasta is, miket írt
Az élet semmiségéről és gyötrelmeiről, s hogy védte meg a
halálba menekülőket.
Hogy jutott Sajó tizenöt éves korában Schopenhauerhoz? Vagy Ibsen Peer Gyntjéhez, amelyet szintén közösen
töprengtünk körül?
Ez is egyike volt az ő sokféle titkának. Meg az is, holmerre csavargott minden szünidőben. Neki nem volt biciklije, mint nekem, nem is igen bírta volna a szíve. Szabadjegye sem volt, mint a vasutas-gyerekeknek. S mégis gyakran
elejtett egy-egy mondatot távoli városokról, falukról, ahol
nemrégiben járt. Kérdezősködésünkre azonban megint begubódzott, kifaggatni soha nem engedte magát. Gondoltuk: csak tréfál. Be akar lógatni. Nem járt ő sehol. Miből?
Hisz pénze sose volt.
Míg egyszer ki nem derült: valaki csakugyan találkozott
vele Debrecenben. Ez a többi utazását is egyszerre valószínűbbé tette. De a titkot, hogy miből telik neki ekkora utakra, nem derítette fel.
Gyalog ment volna száz kilométereket? De hisz a nagyobb gyaloglásokat sem bírta, mindjárt lógott a nyelve.
Legfeljebb a fölszögi temetőbe szeretett kiballagni, a város
szélére.
Oda engem is el-elvitt magával. Magyarázta: nincs szebb
hely Szentmiklóson, mint a temető. Másutt minden porban
úszik: itt fák és virágok között sétálhat, heverészhet az ember, s társaloghat a halottakkal. Nézegettük a fejfákat, a
sírköveket: mennyi halott! Sajó Csokonai öntöttvas síremlékét emlegette, amit Debrecenben a Hatvan utcai temetőben látott, majd utolsó nagy versét idézte A lélek halhatatlanságáról. Nekem ezekről sem volt még tudomásom.
így alapozódott meg mindinkább a barátságunk. Elég
lassan, mert ő is csak apránként tárta fel titkait, és én is elég
keservesen szabadultam meg magányosságom burkaitól. De
Sajó sok burkot lehántott rólam, leginkább olyan tizenhattizenhét éves koromban, amikor már túl voltam a kamaszmagány leggyötrelmesebb időszakán.
Gyakran beszélgettünk a végső nagy kérdésekről: a halálról és az utána következendőkről, testről és lélekről, hitről és
igazságról, az élet értelméről, a saját életünk céljáról vagy
céltalanságáról, a küzdelemről, amelyet önmagunk ellen
kell önmagunkért vívnunk... ó, az a nevetni való naivitás,
az a gyönyörűszép komolyság, amellyel mindezt boncolgattuk, bogozgattuk, de egyként illett hozzánk! Néha már teljesen ránk sötétedett, ültünk a szobában, de nem gyújtottunk villanyt: ezek voltak a legszebb percek, a legszebb negyedórák, amikor már egymás arcát sem láttuk, csak hangunk vitte az üzenetet lélektől lélekig.
Máskor az utcán csatangoltunk az esti homályban, vagy
a Baker partján ülve hallgattuk némán a békák zenekarát, de
akár beszélgettünk, akár hallgattunk, oly jó volt együvé tartozni, barátoknak lenni.
Kevés boldogságot kínál a kamaszkor, de ezt mindenkinek megadhatja. Nemcsak vidám cimborákat, hűséges haverokat, ügyes kezű mesterkedő társakat, hanem
igaz barátokat is. Olykor mindezt egy személyben.
De ilyesmikről mintha már beszéltem volna is. Most
csak Sajóról akartam vallani, barátaim legemlékezetesebbikéről.
Ma is él. Jól van. Rengeteget dolgozik. Néhány évente,
ha véletlenül összetalálkozunk, elkérdezgetjük egymást
munkánk és családunk felől. Aztán rohanunk tovább, ki-ki
a maga sietős útján.
Pedig még de szívesen megfaggatnám egyszer az apjáról!
Ki is volt valójában? Hol élt és hol halt meg? Talán már elmondaná.
Hanem azoknak a régi beszélgetéseknek az ízét ez sem
hozhatná már vissza. Azok a múltéi mindörökre, egész fiatalkorunkkal együtt. Akkor, az ifjúság testi-lelki hányódásai
közepette tudtunk csak úgy kapni egy-egy jóbarát után,
mintha mentőövet ragadnánk meg az Emberi Elhagyatottság végtelen tengerén.
Vallomás a fejlődés fokairól
Mennyit bír enni némelyik kamasz! Oly étkes, oly mohó,
csak győzzék szülei jóltartani. Hát még egyszerre kettőt-hármat!
Kritikus korszaka ez sok szűken élő családnak a minduntalan kinőtt ruhák, a pokoli gyorsan kopó cipők miatt is, a
divatozni akaró lányok öltözködhetnékje és szépészkedhetnékje miatt is, de a kamaszgyomrokban nyomtalanul elsüllyedő ételhalmok miatt is.
Hova fér beléjük annyi? Hisz még csak nem is fog mindegyiken a jó koszt: a hozzáértők szerint a felnövő - és átlagban mind magasabbra növő - fiatalok szinte évről évre vékonyabb csontúak és gyengébbek lesznek. Nem azért, mert
nem esznek eleget serdülőkorukban, felnőtt testük kifejlődése idején, hanem mert keveset mozognak. Már-már irtóznak nemcsak a fizikai munkától, hanem minden néven nevezendő testi erőfeszítéstől. Dögleni szeretnek a legjobban,
céltalanul heverészni.
Van egy életszakasz a serdülés kezdetén, amikor ez szinte
természetes állapota sok gyereknek. A belső átalakulás annyira
leköti testi-lelki energiáikat, hogy egy időre valósággal eltehetetlenednek. Nemcsak testileg - szellemileg is. Szórakozottak,
révetegek lesznek, nem fog az agyuk. Sokszor csak néznek, bámulnak a semmibe, s ha rájuk szólunk, összerezzennek.
A múlt idők ködéből máig visszadereng egy hajdani kamaszbarátom képeslapjának a szövege. Szilvásváradról küldte, ottani nyaralásából, s valahogy így szólt: Fexem a fűben,
nézem az eget. S már jött is az aláírás.
Akkor nekem a fexem szó tetszett ebben a legjobban
nyilván azért is ragadt meg a fejemben. Mindjárt neki is
láttam, hogy hasonlókat keressek, amik ugyanilyen trükkösen írhatók le: cselexem, verexem, igyexem, törexem, énexó,
nyaxirt, máxem, tyúxem... Ez is igazi kamasznak való szórakozás volt. Lelkem mélyén mégis úgy éreztem: barátom
szerencsésebb nálam, ö csak fexik a fűben és nézi az eget. Ó,
mely kívánatos állapot!
Ahogy visszaemlexem, legelső kamaszélményem is egy
ilyesféle nappali heverészéshez fűződött. Csak én nem a fűben
vetettem el magam, hanem egy díványon. Szabadjára eresztettem gondolataimat, hadd csapongjanak. Néhány percre
tán el is szundítottam. S ahogy felocsúdtam, egyszerre csak
valami furcsát éreztem a testemben, egy addig teljesen ismeretlen kéjes áramlást: a születő férfiúság melegét. Nagyot
nyújtóztam, s ekkor még inkább megbizsergetett a meleg,
mely titkon belém költözött. Először ébredt fel bennem a
vágy, az ölelés és a megnyugvás ingere, még nagyon ködösen,
zavarosan, bizonytalanul, hisz magam sem értettem, mi ez, de
a szívem feldobogott és összeszorult tőle, és izgatott kalapálással nyugtázta a nagy újságot: beléptem a serdülőkorba.
Nem lettem nagyon boldog tőle. Addig egyvalaki voltam, most kétvalaki lettem: egy testi vágyakkal teli emberke, és egy másik, aki ezt szégyellte. Egy képzeletbeli kéjenc
és egy képzeletbeli aszkéta. Egy önmagát vádoló bűnös és
egy felette ítélkező szigorú bíró.
Más kamaszok tán nem válnak ennyire ketté, s nem
küszködnek annyit önmagukkal, nem tusakodnak annyit a
testükkel, mint én annak idején. De küszködnek és tusakodnak azért eleget: ezt senki egészen nem úszhatja meg.
A kamaszenergiák jó részét eleinte főleg ez a belső háborúság, rendezetlenség emészti fel. Az átalakulóban levő test
diszharmóniája is, s még inkább az átalakulóban levő léleké.
A lányok ilyenkor zokognak át féléjszakákat, bár azt sem
igen tudják, mi bajuk. Sokuknak nappal is minduntalan kicsordul a könnyük: egy hangos szó is elég, hogy sírva fakadjanak. Ahhoz meg egy hangos szó sem kell, hogy csak gubbasszanak, mint a beteg veréb, s állati szerencsétlennek érezzék magukat. Pedig máskor meg úgy pukkadoznak, kacarásznak, vihognak, sőt röhögnek teli szájjal minden semmiségen, hogy szüleik, tanáraik már a falra másznak tőle.
A fiúk sem sokkal kiegyensúlyozottabbak. Egymás társaságában érzik magukat még a legfelszabadultabbnak - akárcsak a lányok -, távol a náluk idősebb és tekintélyesebb emberi lényektől, halálosan érzékeny önérzetük gyakori megsebzőitől. Szeretnek együtt csavarogni, focizni, fejelni,
pingpongozni, sakkozni, s utálnak a felnőttek parancsszavára bármit csinálni, még este lefeküdni és reggel felkelni is. A
felnőttek viszont utálják az engedetlenségüket, pimaszkodásukat, hazudozásukat. Szidják és büntetik tehát őket, ahelyett, hogy az egészséges önbizalmat igyekeznének növelni
bennük: arra legyenek büszkék, amire érdemes büszkének
lenniük, s ne a nagyokkal szemben folytatott egyéni és kollektív ellenálló mozgalom sunyi kis sikereire.
A tizennégy, tizenöt, tizenhat, tizenhét éves lányok szűzi
fölénye is sokszor sérti a velük egykorú fiúkat. Hogy nem ők
kellenek nekik, félszeg kamaszok, még a kis csitriknek sem
ha már kinőttek az apjuk iránt érzett, ölbefészkelődős,
nyakbakapaszkodós első ártatlan szerelemből, hanem a komoly - vagy vicces - nagyfiúk, az erőt és biztonságot sugárzók, akikkel szemben eloszlik minden látszólagos amazoni
gőgjük, s marad: a valakihez való tartozás vágya.
Mindebből ezernyi feszültség fakad a fejlődő lelkekben,
erőemésztő hánykódások, gyötrődések, rágódások. S a fiúk
kínját még megtetézi persze a testi kielégülés mindig újra rájuk törő sürgető sóvárgása is, amely elől nincs hová menekülniük.
Ismerjük az idejétmúlt polgári recepteket: az átlagosnál
nagyobb havibérrel vásárolni meg a háztartási alkalmazott
hajlandóságát, hogy mindenes legyen, vagy apai segédlettel vezetni be a fiatalurat a kellő higiéniával működő, jobbhírű
bordélyok világába... de ismerjük a régi paraszti recepteket is,
amik közül a legszelídebb még az volt: szemet kell hunyni, ha
a legényfiú jóvoltából néhány kiló búza vagy tengeri eltűnik
időnként a padlásról. A prostitúció persze ma sem a múlté
a városszéli filléres lumpenprostitúció sem -, de annyira csak
visszaszorult és leplezetté vált: a legtöbb kamasznak módja
sincs rá, hogy errefelé keresse kínjaiból a kiutat.
Kiút valójában nincs is. Jobban mondva: nem is biztos,
hogy kell lennie, hogy akár szülői segédlettel, akár anélkül,
de mindenáron meg kell menekedniük félérett fiaiknak a
maguk szexuális szenvedéseitől.
Szenvedni többféleképpen lehet. Úgy is, hogy nőjön az
ember általa, s úgy is, hogy tönkremenjen bele.
Az igazi kérdés itt az, hogy merre tereli a cseperedő kamaszt a szexualitás ösztökéje: a puszta erőpazarlás vagy a tudatosan vállalt erőpróbák útjára.
Megpróbálom egy kicsit világosabban kifejteni ezt.
Említettem a kamaszkori tehetetlenség gyakori nyavalyáját, amely szinte természetes állapota sok gyereknek,
tehát nem is kell túlzottan megijednünk tőle. De azt is hozzátenném azért, hogy mennél tovább tart ez az állapot, annál kártékonyabb lehet.
Küzdeni persze nem úgy lehet ellene, ahogy magam is
láttam egy anyától: bottal kergette le az ágyról nappal is ott
hentergő édes gyermekét. Hanem olyasformán, mondjuk,
ahogy Ludas Matyi anyja cselekedte, bár inkább csak kénytelenségből: teret kell adni az ébredező ifjúi erőknek.
Ludas Matyi alakja különben is igen tanulságos irodalmi
példa a kamaszok fejlődésének egymást követő fázisaira.
1.  A teljes tunyaság korában egyedül is elvan a gyerek:
nyáron a legyeket csapkodja a lábaszárán, télen a tüzet piszkálja naphosszat.
2.  Elunja a semmittevést, hosszúnak kezdi találni a napokat, s nem elég tágasnak az anyja telekjét.
3.  Bevágódik az ővele nőtt egyforma korású virgoncok
faluvégi bandájába, velük hasal karikába, s gyalulódik össze
hosszú beszélgetésekben, meg a távoli hegyek, tornyok bámulása közben.
4.  Felpercen benne a kíváncsiság, hogy országot lásson, sőt a tettvágy is, hogy anyja lúdjait ő vigye eladni a
döbrögi vásárra. A kezdeti tehetetlenség mind kevésbé nyűgözi, már az eszében kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni, nincsen nyugta, fejét töri...
5.  Akarata is erősödik, ki tud tartani szándéka mellett:
amit feltett furfangos eszébe, azt onnan sem tűz, sem víz
nem ütötte ki többé, és addig kunyorált, hogy csak rávette
az anyját.
6.  Elindul élete első nagy vállalkozására, de már ekkor
olyan önérzet ágaskodik benne, hogy fittyet hány a földi hatalmasságoknak: meg sem süvegeli a rettegett Döbrögit. Sőt
oly nyers-nyakason beszél vele, hogy a derest is megkóstolja miatta.
7. A feltámadó dac célt ad életének: ezt ő, a megvetett siheder még háromszor veri vissza Döbrögin. A nép neveti érte: ő hisz magában.
8. Az elszánt törekvés, a szilárd szándék hihetetlen energiákat szabadít fel benne: pénz-kuporgásra adta magát:
jócskán keresett is, hol napi számmal, hol szolgálattal s néhány nyelvekbe eléggé jártas lett, mert sok nagy városokat
bebarangolt s annyira-mennyire sok mesterségnek kitanulta a csínyját. De ezzel már meg is szűnik kamasz lenni: felnőtté válik, alkalmassá a sihederfővel megálmodott nagy
vállalkozások valóságos véghezvitelére.
Remélem, értjük egymást. Itt most nem az elorzott ludakról s Döbrögi többszöri derekas eldöngetéséről van szó
igazában, még csak nem is Matyiről magáról, hanem minden idők minden olyan kamaszáról, aki eljut az olcsó időfecsérléstől, tétova téblábolástól önnön erőinek összefogásáig,
mozgósításáig: az értelmes életig.
Matyi anyja annyit segített ebben, nem többet, hogy
nyomorult özvegyasszony létére vállalta a kockázatot, s húsz
szép lúdját bízta léhűtő fia kezére. Tőle ez is sok volt, igaz.
Hát még hogy rajta is vesztett!
De tőlünk talán még több is telhet. Először is megértésben, hisz Matyin is csak annyit fogott jó anyja zsémbelése, a
szitok, mocsok és a hurítás, akár a száraz falra marokkal
borsót hintett volna: a legényke nem ettől emberelte meg
magát. Másodszor is figyelemben, hogy ne késsünk észrevenni, amikor a gyerek már túlnő addigi önmagán, s fokozatósan mindig valami többre vágyik. Harmadszor meg segítségben, hogy ha lehet, könnyebben keveredjen ki a teljes magánakvalóságból s keveredjen a nekivaló társak közé hogy szemének és eszének látszólag céltalan jártatása - szemlélődése
és töprengése - ne minősüljön hivatalból üldözendő semmittevésnek hogy a megvalósulás minél több reményével
szövögethessen kedve szerinti terveket hogy maga ötlötte
vállalkozásokba foghasson, mind merészebbekbe hogy
utazhasson, világot láthasson hogy nőjön az önbizalma és
ne kapjon feleslegesen sok sebet az önérzete hogy egy-egy
váratlan sikertelenség se törje le hogy a nagyok ellen forduló daca esztelen dühök helyett erőgyűjtésre ingerelje és így
tovább, egészen a felnőtt életbéli igazi nagy győzelmekig,
ahol a pallérozott elme és a bátor lélek győz az ártó hatalmak felett.
Ennyi tartozik a szülőkre. A fiatalokra: maguk az erőpróbák.
Először is testük betörése a mozgásba, munkába, tűrésbe.
Hallom a felszisszenést: aszketizmust hirdetek. Avult elvek ezek. Most már világos, honnan fúj a szél.
Holott ha van parancsa a modern időknek, amely minden fejlődő fiatalra és fizikai munkát nem végző felnőttre érvényes, akkor ez a parancs így szól: ne hagyd eltunyulni a
tested.
Nem vagyok sportpropagandista, nincs értelme, hogy
reggeli tornáról, rendszeres edzésről, természetjárásról, kocogómozgalomról, vagy arról az egy helyben hajtható gyógykerékpárról értekezzem, amit a gyalog sose járó amerikaiak taposnak naponta legalább félóra hosszat, hogy megóvják használaton kívül helyezett lábukat a sorvadástól.
Az sem olyan nagy baj egyébként, ha némelyik fiatal úgy
érzi: aszketizmust vállal, amikor testét zabolázza. Amíg nem
gyöngíti magát, hanem erőit gyarapítja: csak nyer vele.
Az aszkétáktól engem csak az taszít, hogy túlságosan fontosak önmaguknak. Hogy azon mérik az üdvösségüket:
mennyire jutottak a saját sanyargatásukban.
Pedig másodjára már a kamaszok is inkább abból vizsgáznak megújuló próbáikon: mit kezdenek a belső zűrzavarból lassanként kimentett erőikkel, milyen küzdelmek
kudarcok és győzelmek - árán tanulnak meg emberek között élni: önmaguk helyett immár másokkal viaskodva, vitatkozva, vetélkedve, de másokkal közösséget is vállalva, lélekben rájuk hangolódva, hozzájuk kötődve.
A próbáknak ez a sora már egy másfajta üdvösséget igér:
az emberi egymásra találásét, azonosulásét, akár barátságban,
akár szerelemben, akár felnőtt ideálok iránti rajongásban.
Kár volna tagadni, leplezni: kamaszkorban nemcsak a szerelem, hanem a barátság és az ifjúi rajongás is teli van erotikus
fűtöttséggel. Még az egy-két-három éves kicsigyerekek iránti
rajongás is, ami a süldőlányok közt oly gyakori, de a fiúk közt
sem ritka.
Ennek azonban - a perverzitás ritka eseteit kivéve - csak
örülhetünk. Ugyanaz az erő, amely a magukba veszett kamaszokat csak nyomorgatni tudja, s netán a marokba szorított szerelem szomorú örömére kapatni, a fokról-fokra kifelé fordulókban a magukat égető érzékiség helyett - vagy
mellett - már az éroszt táplálja: a kapcsolódás vágyát és képességét.
A szerelmi kapcsolódásét is, de egyelőre inkább csak kölcsönös nagy kibeszélések, boldog merengések és boldogtalan
szorongások formájában, ahogy ez már lenni szokott a bátortalan, félszeg - de holtig feledhetetlen - első szerelmeknél.
A próbák harmadik szakasza már kifelé vezet a kamaszkorból. Ennek a legnagyobb a tétje: az önnön céljait ismerő
és vállaló emberi élet üdvössége.
Mi akarsz lenni, ha megnősz? - kérdezgetjük már a néhány éves kicsigyerekeket is, akik még alig bújtak ki a földből.
Egy kis óvodás így válaszolt erre: Nagycsoportos! Neki még az volt a titkon dédelgetett álma, hogy az óvodán belül a nagyok, az öt-hat évesek csoportjába kerüljön.
így vágynak később az alsósok felsősök lenni, az általános iskolások felsőbb iskolába jutni, a filléres keresetű
iparitanulók felnőttbérű szakmunkássá válni, a kisdiákok
nagydiákká, a nagydiákok diplomássá... de azért nem
olyan egyszerű ez a dolog.
Egyrészt már a kicsik, a néhány évesek is el-eljátszanak a
gondolattal, hogy őbelőlük buszvezető vagy autószerelő
vagy postás vagy rendőr, vagy ki tudja még milyen kívánatos mesterség művelője lesz. Az én kölyökkoromban még a
kocsisi pálya is sokunkat csábított. Másrészt viszont egyre
több olyan tanácstalan kamasszal találkozunk, akinek már
választania kéne, de nem siet vele. Mintha nem is érdekelné
az egész. Lesz, ami lesz. Majd valahogy. Nem akarsz ez és
ez lenni? Nem érdekel! Hát emez és emez? Az se érdekel! Hát mi érdekel? Semmi.
Egy-egy Döbrögi kéne ezeknek, hogy ötvenet veressen
rájuk, s ezzel ébressze fel bennük az ambíciót? Az azért tán
nem. De valami töltés mégis kellene.
Sok gyereknek ezt a töltést az idejében megmutatkozó
különleges tehetsége adja meg, az átlagost messze meghaladó rajzkészsége vagy egyéb kézügyessége, kiváló nyelvérzéke,
matematikai, zenei érzéke és így tovább.
Legtöbbjüknek azonban nincs semmiféle olyan különleges képessége, amely eleve megszabná jövendő pályájukat.
Vannak persze pénzes pályák, amik az ilyen fiatalokat is
vonzzák. Csakhogy a kamaszok ebben jóval igényesebbek,
mint a felnőttek java része: kevesen hiszik el még a vonzódók közül is, hogy őket a pénz, a teli zseb boldogítaná.
Ők még többre tartják az életüket, semhogy a forint volna az egyetlen mércéjük bár meglepően józanul számon
tartják a különféle hivatások, mesterségek kereseti lehetőségeit is. Lelkük mélyén inkább az után sóvárognak - ki ködösebben, ki tudatosabban -, hogy személyre szóló dolguk
legyen a világban, olyasvalami, amit csak ők tudnak végrehajtani.
Nem bírják - még gondolatban sem - a jövendő személytelenséget, azt, hogy egy tőlük függetlenül mozgó gépezetben váljanak százhuszonötezer más fiatal által helyettesíthető átlagcsavarrá, ahol személyiségük mit sem számít,
ahol megszűnnek embernyi emberek lenni.
A mai fiatalok között oly gyakori céltalanság, gondolom,
főleg erre vezethető vissza, bár nem csekély része van benne
az ambíciók ébresztéséhez keveset értő családi és iskolai nevelésnek is.
Minél szigorúbban szervezett - a számítógépek személytelenségével és a jól kiszámított tömeglélektani mesterkedések
emberidomításával igazgatott - társadalom várja a felnövekvő
utánpótlást, annál inkább nő bennük a belső ellenállás.
A mi gyerekeink még nem LSD-znek és marihuánáznak,
a szervezett társadalomból sem igen vonulnak ki - tüntetően retkes lábbal - kisebb-nagyobb hippitanyákra. Nepálba
sem indulnak útnak, sem Kaliforniába vagy a szemlélődő,
tétlen szegénység más paradicsomába, de nem mondhatjuk
azért, hogy mindez nekünk nem gondunk.
A próbát persze nekik, növekvő gyerekeinknek kell megállniuk, életük célját megtalálniuk. Egyet mégis megtehet
minden szülő. Összehozhatja tanácstalanul ténfergő fiát-lányát olyan emberekkel, akiket munkájuk szeretete fűt, akikből a mindennapi robot sem ölte ki a hajdan - fiatal fővel
- vállalt hivatástudatot, illetve az alkotás, a cselekvés, a teremtő tevékenység örömét.
Ilyen emberek ebben a kis magyar hazában is szép számmal vannak, még a mi családi barátaink között is. Gyerekeim már kicsi koruk óta örömest húzódnak hozzájuk, nyilván azért is, mert mindig teli vannak izgalmas mondanivalóval. Nem unják önnön életüket, ezért maguk körül sem
árasztanak dögunalmat.
Az ilyen két lábon járó, eleven példák sokszor többet érnek minden szülői szutyongatásnál. Kivált ha nem csupán
szakmájuk szeretetét adják át a vonzókörükbe kerülő fiataloknak, hanem azt az egész lényüket átjáró érzést is: érdemes
élni.
Egyik íróismerősöm egy román erdei munkást vall élete
legnagyobb tanítómesterének. Egy másik barátom - az információelmélet jeles művelője - egy budai kertészt, aki
mellett szintén kamaszkorában dolgozott. Jómagam egy
nagy nevelőt, Karácsony Sándort, a debreceni egyetem későbbi híres pedagógiaprofesszorát, akinek iskolai tanítványa
soha nem voltam, de szintén még kutató-kereső kamaszként
kaptam rá, hogy áhítattal lessem boldogító bölcsességeit.
Hadd mondjam ki, mert szorongat a szó: ha ma sem érzem céltalannak e múló életet, azt holtában is mindenekelőtt neki köszönhetem.
Vallomás egy régi majálisról
Zsúfolt buszokban zötykölődve robogunk ki boldogan a
csabonyi erdőbe. Még nem szívtuk meg magunkat se tavaszi illatokkal, se jó levegővel, se az alkalmi italmérés lopva
nekünk is - nemcsak a felnőtt vendégeknek - töltögetett
borával, fröccsével, de már teli tüdővel üvöltöttük bele a világba, hogy Vörös bort ittam az este, hogy Vékony héja,
de vékony héja van a piros almának, meg hogy Jaj de magas, jaj de magas ez a vendégfogadó. Ezzel nagyjából véget
is ért idekívánkozó gyér nótatudományunk, s kezdhettük
megint elölről: Vörös bort ittam az este, ragyogó csillagom, galambom... Ment volna még a Gaudeamus igitur
is, de az valahogy nem illett ide a buszba. Akkor már inkább
az, hogy... - s valamelyikünk rá is gyújtott a régi, de bárgyú diáknótára:
Plató, Ciceró,
summus Arisztotelész
cecinérunt, énekeltek,
cecinérunt, énekeltek,
Plató, Ciceró,
summus Arisztotelész
cecinérunt, énekeltek,
cecinérunt, énekeltek,
Plató, Ciceró...
és így tovább, a végtelenségig, illetve az újabb vörösborig, vékonyhéjáig és vendégfogadóig.
Elég jókor értünk ki Csabonyba. Sütött a nap, de az erdő még őrizte a hajnal hűvösséget, meg is didergette eleinte
a ténfergő diákhadat. Mert először velünk fordultak a buszok, meg egy-két tanárral - legyen azért felvigyázónk is,
aztán kezdődött csak az előző napokon feliratkozott felnőtt
résztvevők csapatos kihozatala.
Unalom és didergés ellen a társasmunka szolgált volna
orvosszerül: egy kis erdei takarítás a majális tervezett
területén, a kihozott padok és asztalok elrendezése, meg néhány kis rombuszsátor felverése. De mindebben csupán a
nagyobb fiúk egy része serénykedett, a többiek csak bámultak vagy beszélgettek, vagy elkószáltak erre-arra az erdőben.
Elkószálni nem lett volna szabad, de a szabadság szele
akkor már mindnyájunkat meglegyintett. Majális! A mi
osztályunk tizennégy legföljebb tizenöt éves fiúkból és lányokból állt főleg fiúkból, lány kevés volt, de mi sem fértünk a bőrünkbe, akárcsak a rohangáló, kergetődző, versenyt bukfencező és versenyt vihogó még kisebbek. Hozzánk a rohangálás már kevésbé illett, de a kószálás, a lófrálás, a kíváncsi körülnézés annál inkább. Kisebb csapatokra
szakadozva derítettük fel a terepet.
Könnyű volt rájönnünk: jobbnál jobb búvóhelyekkel
van teli az erdő. Túl a majális számára kiszemelt - vén fák
árnyékolta, tisztások tarkította - területen: cserjések, bokrosok, sűrű fiatalosok várnak vidám búj ócskára, a felnőtt szemek elől való biztos rejtőzésre.
Tudtuk már, hogy ez remek nap lesz.
Gyűltek közben a nagyok is. Le is telepedtek, kik az asztalok mellé, kik a magukkal hozott kabátra, pokrócra, kik
csak úgy a fűre, s pakolták mindjárt elő szatyrokból, kosarakból a sok enni-innivalót. Gyűltünk mi is köréjük, máris
megéheztünk, megszomjaztunk. Gyűltünk gyermeki jogon,
akinek ott volt apja-anyja, gyűltünk a családi jóismeretség
jogán, de sokan csak azon a címen, hogy osztálytársai, barátai, cimborái az illető szülők szintén ott ácsorgó-ücsörgő
csemetéinek. Egy-egy kacsacomb, egy-egy darab sütemény
az ilyen éhenkórászoknak is jutott azért, ha olykor csípős
megjegyzésekkel fűszerezve is: Neked nem pakolt anyád
semmit? Mi az, a tied már elfogyott? De jó nyelőkéd
van! Az igazság persze az volt, hogy mindenkinek pakoltak
otthon egész napra valót, még az internátusban lakó fiúk
az intisták - is megkapták a maguk derék porcióját, csak hát
azok a szalvéták és azok a papírzacskók eleve nem rejthettek
egyformán finom falatokat, arról nem is szólva, hogy a potya azért potya, hogy jobban essék.
Egyszóval a felnőttek kipakoltak, mi meg jól bepakoltunk. Bár őket sem kellett sajnálni: jutott nekik is bőven.
Előkerültek a felséges ízű hideg citromos teák, meg a tömpöri, bábonyi, bösztöri, kerekegyházi és egyéb szőlők borai
is, hogy jobban csússzék az étel, s ki ne száradjanak a daloló torkok. Mert lassan a nótázás is megkezdődött, egy szekéren cigányok érkeztek, s nem kellett sokáig biztatni őket,
hogy húrjaikat megpengetve belezendítsék az asztalok mellett mulatók fülébe: Tele van a város akácfavirággal...
Egyszóval emelkedett a hangulat. S minél vígabban voltak a nagyok, annál kevesebbet törődtek velünk. Pedig java
részük azért józan maradt, és számosan közülük igen jól látták, hogy előbb az érettségi előtt álló nagyfiúk, nagylányok
bátrabbja gyújt rá egy-egy cigarettára, majd már a taknyosabbak táborából is nekiszemtelenednek néhányan és szinte
az orruk előtt fújják a füstöt. Bizonyára annak is akadt észrevevője, hogy a mulatók sűrűjéből kissé távolabb felállított
italmérő sátrat is környékezik a diákok, sőt talán még annak
is, hogy egyik-másik fiú micsoda hévvel és elszánással teszi a
szépet a lányoknak.
Csakhogy most majális volt. Most egész kivételesen sok
minden megengedtetett.
Pedig igazán elég szigorú szabályok tartották egyébként
kordában a kunszentmiklósi református Baksay Sándor reálgimnázium növendékeit. Ami kisiklás mégiscsak megesett
év közben, az mindig mély titokban. Az intisták őrizték
még tán leghívebben az ősi diákvirtust. Ahol jófajta társaság
verődött össze némelyik szobában, ott az esti takarodó után,
a sötétség leple alatt nemegyszer beszopták a maguk liter borát vagy néhány deci császárkörte likőrjét, szilvóriumát. De
hogy a szesztől szédülten, hangosan mulassanak, daloljanak? Nagyritkán kockáztatta meg néhány diák, hogy
kiszökjék az éjszakába, s megkeresse a mellékutcák egy-egy
eldugott kiskocsmáját, ha már annyira kikívánkozott belőle
a nótaszó. Valamivel többen szöktek ki egyéb célokból, de
nem annyira a kisváros hivatalosan nyilvántartott egyetlen
prostituáltjához, mert az is veszélyes vállalkozás lett volna,
inkább egy fekete trafikoslányhoz akinek ez csak a mellékest hozta, vagy más alkalmas személyekhez.
Mindezt szigorúan titkolni kellett. Még a cigaretták is úgy
szívódtak a gimnázium és az internátus rejtekhelyein, hogy annak tanár nyomára ne jöhessen. S hát még milyen lopva mutogatódtak azok az apró fényképekből álló sorozatok, amelyeken
egy Ádám és egy Éva jelent meg, mindig ugyanabban a paradicsomi öltözetben, de mindig más testhelyzetben...
Egy esetre emlékszem csak, amikor a lappangó diákvirtus váratlanul előtört, bár akkor is csak álarcban. Ennek is
az intista nagyfiúk voltak a hősei. Egyikük Mikulásnak öltözött be, a többi krampusznak, de nemcsak szaloncukorra, aszaltszilvára, fügére, dióra, mogyoróra, piros almára sóvárgó gyerekeket látogattak meg, hanem több tanárjukat
is. Nekik bizony inkább csak virgácsot vittek, sőt az egyiken ki is próbálták, milyen verés esik vele. Fejére olvasták
bűneit, s megcsapkodták egy kicsit - persze csak jelképesen, nem fájt az egy csöppet sem. Másnap ettől zúgtakzengtek a tanár- és diákberkek, s a szelíd csapkodásból
majdnem ki csapás lett. Néhány derék tanár mentette csak
meg a fiúkat no és tán az is, hogy az internátusi díjak hozták a legtöbb pénzt a garasos gondokkal küzdő gimnáziumnak
Elég az hozzá, hogy most Csabonyban hirtelen meglazultak az erkölcsök. Ültünk például öten vagy hatan az
egyik kétszemélyes kis sátorban, ott lógott a parnok finom
szövetből készült khaki színű zakója is. Szívtuk a cigarettákat, egyiket a másik után. Büdös volt, utáltam, de szívtam
azért én is hősiesen. Közben kimentem, hogy kiköpködjem
magam egy kicsit. Mászok vissza a sátorba, meglátom
megint a parnok zakóját: lyukas.
Épp a mellén, ahol a legfeltűnőbb, egy kis kerek lyukat
égetett valamelyik cigaretta.
Megijedtem. Mi lesz ebből?
Néztem a lyukat, a többiek meg engem néztek.
- Te tudod, ki égette ki? - kérdezte az egyik, aki kettővel
fölöttem járt.
- Én nem.
- A többiektől épp most kérdeztem. Ők se tudják. Akkor
ez már biztos lyukas volt.
- Én nem hiszem - dadogtam.
- Akkor menj, és jelentsd a parnoknak!
- Megőrültél?
-  Én nem. Csak azt tudom, hogy én itt se voltam. Remélem, érted? De ha akarod, te se voltál. Egyikünk se volt
itt. Remélem, érted?
Mintha értettem volna. Elszívták még maradék cigarettájukat, aztán kibújtunk sorra a sátorból. Egyikünk jobbra
ballagott el, másikunk balra, s vigyáztunk, hogy egész nap
sehol együtt ne lássanak.
A felelősségre vonás el is maradt.
De a majális minden kis mocskát mégsem sikerült így elleplezni. Pedig a reggeltájt kinézett búvóhelyek kitűnően
beváltak. Itt-ott csupa fiúból álló társaság iszogatott, bagózott, dalolt, kártyázott, másutt egy-két lány is odamerészkedett a nagyosan mulatózok közé. A fiúk igyekeztek persze leitatni őket. Közben maguk is bőven kortyolgattak, némelyik ugyancsak elázott, ki az okádásig, ki még azon is túl. De
az egyik lány sem készült ki kevésbé. A józanabb fiúkoponyákban ilyenkor persze sok minden megfordul, mit lehetne csinálni azzal a lánnyal, az efféle szándékok azonban ezúttal szerencsére csak a suttogó szavakig és a hangos röhej ekig jutottak el.
De ki tudja, mi történik még, ha néhány tanár közbe
nem lép. Délután három vagy négy óra lehetett, amikor felocsúdtak és razziázni kezdtek. A bozótokat is végigpásztázták. Itt-ott egy-egy pofon is elcsattant, de aztán sikerült öszszeterelni és számba venni a társaságot. Néhányan hosszabbig
rövidebb elkülönítésre szorultak, egy kis józanító kúra végett, de akiknek csak a jókedvük jött meg - kinek a szesztől, kinek csak a szabad természettől -, azok több egymással versengő csoportban harsány nótázásba fogtak. Nem nagyon válogatott többé a nép, a Szeretnék szántani-t sem
szégyellte már, de a Plató, Ciceróhoz hasonló, mindig újrakezdődő zöngeményeket sem, mint amilyen például az
Egy kutya a táborban a kolbászt ellopta, vagy a Nobel
Alfréd, Nobel Alfréd, Nobel Alfréd svéd kémikus, vagy a
még ostobább Gumiarábikum, gumiarábikum...
A nagyfiúk vitték a hangot mély basszusukkal, zengő tenorjukkal, s velük fújtuk mi kisebbek, ahogy csak a torkunkon kifért, le egészen a vékony gyerekhangon vonító elsősökig.
Gumiarábikum, gumiarábikum,
gumiarábikum, arábikum.
Ez volt az elsödik,
most jön a második,
most jön a második,
a második!
Gumiarábikum, gumiarábikum,
gumiarábikum, arábikum.
Ez volt a második,
most jön a harmadik,
most jön a harmadik,
a harmadik!
Gumiarábikum, gumiarábikum,
gumiarábikum, arábikum.
Ez volt a harmadik,
most jön a negyedik...
Az olvasó lám, máris elunta, de mi nem untuk el még a
kilencediknél sem, ahol pedig döccent egyet a strófa, a nagyobb szótagszám miatt, s csak a tizediknél hagytuk abba,
kissé még mindig kielégítetlenül. Hisz oly szép lett volna
már ott tartani végül, hogy: Ez volt a századik, vagy akár
ott, hogy: Most jön az ezredik, most jön az ezredik, az ezredik! S aztán megint rázendíteni, büszkén, lelkesen:
Gú-mí-aaa-rábikum, gú-mí-aaa-rábikum,
Gú-mí-aaa-rábikum, ará-bi-kum!
No de a többi nóta is a szívünkhöz szólt, olyan volt már
a hangulat, hogy akár az egyszeregyet vagy a latin rendhagyó igék ragozását is szívesen elénekeltük volna. Most derült
csak ki: milyen rengeteg diákdalt tudnak a nagyok, s amire
ők rázendítettek, azt a harmadik-negyedik ismétlésre már
mi is teljes hangerővel harsogtuk, oly bátran, oly biztosan,
mintha csak minden dallamot-szöveget az anyatejjel szívtunk volna magunkba.
Ászor a az a négyzet, kisangyalom,
bészer bé az bé négyzet, kisangyalom,
a kettőnek összege
Pitagórász tétele, kisangyalom.
Arkhimédész tétele sem maradt kiénekeletlen:
Minden vízbe mártott test, kisangyalom,
a súlyából annyit veszt, kisangyalom,
amennyi az általa
kiszorított víz súlya, kisangyalom.
Annyira belemelegedtünk, hogy nekem szinte rosszul
esett egy-két percre is abbahagynom a közös kornyikálást,
amikor a sürgető szükség erre kényszerített. Elvonultam egy
kínálkozó bozót oltalmába, de még ott is dúdoltam magamban a felém zengő verses fizikai törvénycikket miközben
vízbemártás nélkül is veszítettem súlyomból:
Minden vízbe mártott test, kisangyalom,
a súlyából annyit veszt, kisangyalom...
Ekkor hirtelen valami különös hangra figyeltem fel.
Csak nem vaddisznó röfög itt a közelben? Ijedten rántottam
fel a nadrágom, de mire az övem is bekapcsoltam, már rájöttem, hogy semmi vész: emberi horkolás ez, semmi más.
Odalopakodtam. Kis tisztás nyílt a bokrok között, ott
húzta a lóbőrt az elkülönített nagyfiúk egyike, s mellette ott
kuporgott ébren az én egyik osztálytársam akivel már elemiben is együtt jártam, szintén elég elázott állapotban. Kezében vizes zsebkendő, azzal borogatta, hol a homlokát, hol
a nyakszirtjét.
- Rosszul vagy? - kérdeztem suttogva.
- Már nem annyira.
- A fejed fáj?
- Az is. Meg szédülök egy kicsit.
- Hánytál?
Legyintett. - De még mennyit!
Ezzel ki is fogytam a kérdésekből. Hallgattunk. Szerettem
volna azonban még valahogy tudtára adni együttérzésemet.
- Nem rossz itt egyedül?
- Nem. Hallgattam eddig is, hogy énekeltetek.
- Hát akkor szervusz.
- Szervusz.
Mentem vissza a vidám bandába. A vágyamból tudtam,
amely rohanvást űzött oda megint a daloló társasághoz,
hogy neki mégsem lehet olyan jó a horkoló hetedikes mellett gubbasztva várni a majális végét.
S az a legszomorúbb, hogy az élete végét is így várta aztán, ilyen kirekesztetten. Krónikus alkoholista lett később,
testben-lélekben elnyomorodott, lecsúszott ember. Nem
azért, mert Csabonyban annyit ivott. Ittak ott más diákok
is, akik nem rontották el később az életüket. Mások meg józanok maradtak, s utóbb mégis elzüllöttek. Egy-egy kamaszkori kisiklásból kár volna rossz jövőt jósolni bárkinek.
Az iskolákban sokszor túl nagy ügyet is csinálnak az effélékből, pedig hány kicsapott vagy eltanácsolt diák cáfolt már rá
a róla mondott balítéletre.
Feri sem ezért vesztette el később a talajt a lába alól. De
mégis elvesztette. Érettségi találkozóra akartam hívni egyszer. Nagybátyja, akinek a telefonszámát sikerült megszereznem, még azt is letagadta, hogy volt valaha ilyen nevű unokaöccse. Tévedés, kérem, súlyos tévedés. Másfelől hallottam aztán, hogy úgysem jött volna el. Szégyellte roncs életét. Legutóbb meg már, mikor összejöttünk, nem is élt.
Mostanában sokat gondolok rá. De ott, a nótázok karéjában egy perc alatt megfeledkeztem róla. Bár nemsokára a
buszok is jöttek, s én már az első transzporttal megindultam
hazafelé. Itt a zsúfolt kocsiban valahogy megint a jövet énekelt nótákhoz támadt kedvünk. A Jaj de magas-nak azonban pillanatokon belül új szövege készült, tekintve, hogy
most egyetlen tanár sem jött velünk:
Jaj de magas, jaj de magas a Baker parti refreál!
Van-e benne, van-e benne becsületes, jó tanár?
Ha nincs benne becsületes, jó tanár,
Dűljön össze a Baker parti refreál!
A refreál - tán mondanom sem kéne - a református reálgimnáziumból rövidült három szótaggá, hogy beleférjen a
nótába. Egy kissé erőltetetten hangzott, de minket ez nem
zavart. A tüdőnket is majd kiordítottuk, mire megállt a
busz a szentmiklósi piactéren, s mi csurom izzadtan, agyonrekedten, zsibbadt lábbal, de repeső szívvel kászálódtunk ki
belőle.
Hű de jót mulattunk!
A kapunkon befelé menet jutott csak eszembe Feri. Még
mindig ott borogatja magát vajon a bozótban?
Másnap hallottam: őket az utolsó busszal hozták be. Legyenek minél józanabbak, mire hazaérnek.
Okulva a történtekből, több majálist, úgy emlékszem, nem
is rendeztek a Baker parti refreál tiszteletre méltó tanárai.
De ha most én akarnék okulni a történtekből, akkor
azon töprengenék: hogyan lehetne okosabban adagolni a fiataloknak a szabadságot, mint a mi időnkben? Mert nyilván
az a legrosszabb, amikor hol túl kevés jut belőle, hol túl sok.
Amikor a rövid pórázra fogott fiatalok alig várják, hogy
nekiszabadultan vágtathassanak - ki csak kisebb vétkekbe,
veszedelmekbe, ki a vesztébe.
Csakhogy az a baj, hogy többé-kevésbé szigorú rendtartás nélkül semmiféle iskola vagy más ifjúságnevelő intézmény nem lehet meg. Még a család sem. S bármilyen hoszszú a póráz, a fiatalok még mindig túl rövidnek érzik.
Azt hiszem, ez a legnehezebb gondja minden szülőnek,
minden nevelőnek. Hogyan lehet szabadságra nevelni? Hogyan lehet arra kapatni növekvő gyerekeinket, hogy a nagyobb szabadsággal okosan és hasznosan éljenek?
Minden iskola, minden család szárnyára ereszti egyszer a
benne cseperedő ifjú nemzedéket. S mit ér a sok kényszerítés, a sok parancs, a sok tilalom, ha a fiatalokban nem fejlődik ki az ösztön: önszántukból keressék az élet igazi értékeit? Építői legyenek és ne rombolói önnön sorsuknak - s másokénak.
Merem állítani, bőséges és biztos tapasztalatból: ez az
ösztön fejleszthető. Recept nincsen rá, hogyan és miként, de
aki keresi a módját, megtalálja. A legfontosabb - ezt nem
lehet elégszer elmondani -, hogy működési teret adjunk
minden egészséges energiának, mégpedig olyat, ahol a fiatalok a maguk erőfeszítéseivel tehetnek szert újabb és újabb
eredményekre, sikerekre, győzelmekre. Győzelmekre: főleg
önmaguk felett.
Figyeljük meg: akiknek ez hiányzik, azok a leghajlamosabbak a züllésre. Az egész élet öröme helyett a mámorosgyönyörös órák örömére - s az ébredések csömörére.
Vallomás az iskolamérgezésről
Iskolájukhoz a kamaszok mind igazságtalanok. Nekik az iskola: naponta megújuló inkvizíció. Ady szavával:
Könyörtelen tudása
Sok tannak, rajznak, szernek,
Éktelen szögek kínja,
Miket a fejbe vernek.
A tanárok azt gondolják: ők különféle tudományokat
vernek a tanulók fejébe. A tanulók úgy érzik: éktelen szögeket.
A muszáj miatt. Hogy az iskola a tudást nem tudja kívánatossá tenni számukra, ezért könyörtelenné teszi, erővel is
beléjük gyötri.
A tanárok felől nézve persze nem így fest a dolog, ök
sokszor majd a lelküket teszik ki, hogy érdeklődést keltsenek, hogy a körülményesebb tudnivalókat is könnyen érthetővé, emészthetővé tegyék.
Diákjaiknak fáj a muszáj? Nekik méginkább fáj a süket
oda se figyelés, az arcokra kiülő undor vagy unalom, s még
annál is inkább fáj a feléjük sugárzó rosszindulat, némely tanítványuk elszánt komiszkodása.
Egy volt nagykőrösi diák emlékezéseiben olvastam valamikor, hogyan viccelt egy társa annak idején az ott tanító
Arany Jánossal. Besütött a nap a terembe, s ez a diák a padjában ülve szándékosan úgy tartotta a kezét, hogy gyűrűjének csiszolt kövével épp a költő szemébe villogtasson. Pedig
Arany Jánosnak akkor már gyengült a szeme, romlott a látása, úgyhogy kétszeres fájdalmat okozott neki.
De melyik tanár nem szenved kisebb-nagyobb méltatlanságokat a rábízott ifjúnéptől? Magam is mennyit törtem
a fejem hajdanán efféle mókákon! Hogyan kellene durranó
patront rejteni a tanári szék lába alá? De nemcsak úgy egyszerűen, mert akkor elcsúszik leülés közben, hanem oda is
ragasztani a szék talpára, s nem is egyet, hanem jónéhányat,
hogy biztosan robbanjon és nagyot szóljon. Hogyan kellene rajzszeget rakni ugyanennek a széknek az ülőkéjére, természetesen hegyével felfelé? Hogyan kellene tüsszentőport
szórni a tanári asztalra? Hogyan kellene krétaport szórni a
tanári tintásüvegbe, hogy csomósán ráragadjon a belemártott toll hegyére? Hogyan kellene radírdarabot tenni a forró
vaskályhára, hogy az osztálybe belépő tanár hátrahőköljön
az égett gumi fertelmes bűzétől? Hogyan kellene gondosan
megnyalt vinyettát ragasztani egyik vagy másik tanár hátára, lehetőleg az illető gúnynevével ellátva? Hogyan kellene
egeret fogni és óra közben elereszetni az osztályban?
Én a magam nyúlszívével inkább csak fantáziáltam ilyesmikről, de akadtak nálamnál bátrabb fickók az osztályban,
akik olykor cselekedtek is. S milyen gyönyörűség volt ez nekünk, gyáva többieknek! Mennyei élvezettel szippantgattuk
még a pirított gumi tömény illatát is, mert végre történt valami a becsöngetések, kicsöngetések, tanórák, tízpercek,
magyarázatok, feleltetések, dolgozatírások, a minden heti
hétfő-kedd-szerda-csütörtök-péntek-szombat szörnyű egyhangúságában.
Egyik tanárunk télen mindig nagykabátban és sálban
jött át a tanári szobából az osztályba. Megnézte a tábla mellett lógó falihőmérőt, hány fokot mutat. S aszerint vetkőzött neki. Vagy csak a sálját tette le, a kabátját pedig kigombolta, vagy a kabátját is levetette. Ez adta a gondolatot,
hogy becsöngetéskor, mielőtt bejönne, vagy fel kell dörzsölni a hőmérőt, hogy felszökjön a higanyszál, vagy hógombócot nyomni az aljához, hogy lejjebb szálljon. Jött derék jó
tanárunk, s mi alig bírtuk visszafojtani a hangos nyerítést,
amikor láttuk: továbbra is a hőmérőhöz igazodik, hidegben
is levetkőzik, melegben is kabátban marad. Látszott rajta,
hogy csodálkozik, háromszor is megnézi a hőmérőt, vagy a
kályha fölött terjengeti a kezét, mennyi meleget sugározhat
vajon, de mindez csak még mulatságosabbá tette a komédiát.
Nem, nem ismertünk akkoriban nagyobb örömet, mint
ha tanáraink rovására nevethettünk. S erre minden alkalom
jó volt. Kisebbik bátyám matematika füzetére például piros
tintával írt valami rosszalló megjegyzést a tanárja. Mire
Arany János versének, a Mátyás anyján utolsó strófáját
rótta oda mellé, némi kis igazítással:
Piros a
Betűje,
Finom a hajlása:
Óh áldott,
Óh áldott
A keze-írása!
Hát ezen is meg kellett szakadni. Akárcsak az egyik kitűnően rajzoló nagydiáknak egész füzetet megtöltő karikatúráin. Le kell szögeznem... - szónokolta például igazgatónk, ahogy máskor is szónokolni szokta, de most kalapács
is volt a kezében, azzal szögezett le egy papírlapot az előtte
álló asztalra. Nyilván arra volt ráírva, amit le kellett szögeznie.
Mennyit nevettünk! Egy tanárunk sem maradt kifigurázatlan: egyiknek a tapsifüle volt állandó tréfák forrása, másiknak a palócos beszéde, hogy minden a-t egy kicsit i-nak
mondott, harmadiknak az a szokása, hogy nem fogyott ki
az ugye szócskából egyetlen órán - számoltuk -163 mondatát spékelte meg vele, negyediknek az ilyesféle kiszólásai:
Vigyázz, fiam, mert úgy pofon kenlek, hogy kitakony az
orrodból a szotty!, ötödiknek a zakója belső zsebéből szertartásos mozdulattal előhúzott és orrtörlés után épp oly szertartásosan visszadugott zsebkendője, hatodiknak a nála egy
fejjel magasabb, zsémbes természetű felesége, hetediknek ...
de hagyjuk, hisz oly mindegy, mikor milyen ürügyön harsant fel a hahota. Valójában mindig azért nevettünk, mert
csak így bírtuk elviselni az életet.
A felnőttkor ormairól visszatekintők könnyen megcsalódnak: gyakrabban látják magukat ifjúkori tréfák, játékok,
mulatságok, szerelmek boldog részeseként, mint szomorú,
szenvedő kamaszként. Holott a kamaszfájdalmak sokkal
mélyebbről fakadnak és jobban el is töltik e fejlődő lelkeket,
mint az örömök: azok a feloldhatatlan feszültségek váltják
ki őket, amelyek minden serdülőben meggyűlnek. Ilyen feszültségekkel jár maga a felébredt szexualitás, a lányok
menstruációs ciklusa és a fiúk gyakorta visszatérő kangörcse amelyet ők testükbe fészkelődött kínzó kényszerűségnek éreznek: szeretnének, de nem tudnak szabadulni tőle,
s ilyen feszültségekkel jár ennek az életszakasznak minden
más műszója. Semmitől sem szenved úgy egy kamasz, mint
a kiszolgáltatottságtól, s mégis örökké ezzel kerül szembe.
Mindenekfelett a halállal, amelybe csak most, a gyerekkor
elmúltával gondol bele igazán, százszor is végigverejtékezve
képzeletben a kötelező megsemmisülés kínjait. Aztán a saját
rosszaságával: annak a tudatával, hogy szeretne jó lenni, naponta próbálja, de nem megy. Aztán a mások hitványságával: miért kell annyi képmutatásnak, aljasságnak, igazságtalanságnak lenni az életben? Aztán a nyomorultak nyomorúságával: miféle világ ez, ahonnan nem fogynak ki az éhezők,
a fázlódók, a rákosok, a leprások, az alkoholisták, a morfinisták, az elhagyott gyerekek, az elhagyott öregek? Mindez
ott kavarog, ott forr a kamaszszívekben: ők még nem szokták meg, hogy bármibe szó nélkül beletörődjenek, bármivel
alázatosan megalkudjanak. Az egyik erre, a másik arra érzékenyebb, de akit netán semmi más nem bánt, azt is minduntalan megsziszegteti, hogy szilaj csikó szeretne lenni, s
helyette hámba fogják, szekérrúd mellé kötik. Szeretné a
csillagokat lerúgni az égről, s helyette szemellenzős igáslóként kell kocognia a maga megszabott útján, amerre a kantár és az ostor készteti.
Ha túlzok is e képes beszéddel, szándékosan teszem. A
tényeket mindenki ismeri: én a lelkiállapotot akarom megérteni, s ahhoz mérten nem is túlzók e képek.
Pedig a mi kis növendék csikaink, serdülő gyerekeink
igazában nem is olyan vadak, mint a szilaj ménesekből kiszakított gyermeklovak ahogy a régi magyarok nevezték a
csikókat. Aki ért a nyelvükön, akit szeretnek, annak a szavára szívesen hajlanak, még tűzbe-vízbe is utána mennek.
Nem is a rend riasztja őket, nem is a szellemi vagy a fizikai
munka. Sokan anarchista hajlamúaknak hiszik őket. Szó
sincs róla! Ok még szeretik is az együttes akarattal megállapított közösségi játékszabályokat. Még boldogtalanok is, ha
nincs részük értelmes munkában, testi-lelki erőik kifejtésének örömében. Egyet utálnak, de azt teljes szívükből: ha
emberi méltóságukban alázzák meg őket.
Más szót is használhatnék, de ezt érzem a legtalálóbbnak. Igen, ezek a vigyorgó, vihogó, idétlenkedő, pimasz kamaszok különös módon épp az emberi méltóságukra a legérzékenyebbek. Arra, ha a felnőttek alsóbbrendű lénynek tekintik őket, félembernek, akit nyugodtan lenézhetnek, akinek szabadon dirigálhatnak, akivel nem is kell szóba állniuk, véleményét kikérniük, szívét megnyitniuk, csak behajtani rajta a behajtandókat, kikényszeríteni belőle a kikényszerítendőket. De nem is azokat a nagyokat becsülik igazán,
akik semmit nem akarnak behajtani rajtuk, akik hagyják
őket lézengeni, dögleni, hülyülni, unatkozni, értelmetlenül
élni. Hanem azokat, akiknek a kedvéért még dolgozni, még
tanulni, még agyukat tornásztatni vagy izmaikat edzeni is
örömest hajlandók, mert úgy érzik: érdemes. Neki érdemes.
Egyetlen szaváért, egyetlen röpke mosolyáért is, amellyel elismerést: emberi rangot ad cserébe.
Az iskoláknak igazában csupa ilyen tanárból kellene állniuk. A minden gyerekben ott lappangó sokféle tehetség kiteljesítőiből, a minden kamaszból kikívánkozó egészséges
emberi önérzet felszabadítóiból.
S nem is az a legszomorúbb, hogy másmilyen tanár is
akad. Sokkal inkább az, hogy akik ilyenek próbálnak lenni,
gyakran azokból is fanyar, fásult, fáradt robotos válik az
egymást követő tannapok és tanévek taposómalmában, a fegyelmezés és oktatás, a számonkérés és osztályozás nem szűnő kényszerűségében.
Lassanként világra szóló gonddá válik már, mennyi rengeteg energia pazarlódik el és milyen szerény eredmények születnek a hagyományos oktatási rendszerekben. A tanárok munkájának hatásfoka többnyire éppoly rossz, mint a diákoké.
De ami most leginkább érdekel minket: két korosztály
tűri különösen nehezen iskoláink mai rendjét, légkörét: a
hét-nyolc éveseké és a serdülőké. Az ő számukra a legelviselhetetlenebb a padsorokba való napi sok órás beleszoríttatás,
az, hogy mozdulatlanul és némán kell figyelniük arra is,
amit halálosan unnak hogy 40-es létszámú osztályok tanulóinak tömegébe kell beleveszniük, ahol egyénileg alig számítanak hogy gondolataik és érzékeik többnyire bennük
rekednek hogy folyton csak alkalmazkodniuk kell, nyelniük, amit elébük tálalnak hogy alig van módjuk a cselekvésre, az alkotásra, a művészkedésre hogy nem élhetik ki a
bennük buzgó jókedvet, nem játszhatnak, nem nevethetnek, de nem is sírhatnak, ha szomorúak hogy rossz érdemjegyekkel szégyenítik meg őket hogy társaik előtt szólogatnak rájuk, olykor igen kurtán és nyersen hogy engedelmességet kell hazudniuk és jámborságot, álcázniuk magukat,
mintha mindebbe beletörődtek volna hogy lefojtva kell élniük, lassan beleszokva egy olyan lelkiállapotba, ahol még a
természetes emberi kíváncsiság is kioltódik belőlük hogy
nem lehetnek magukra büszkék, hacsak a jótanulók nem,
de azok sem tiszta szívvel, csupán lustábbnak vagy butábbnak tekintett társaik rovására...
Az iskolába frissen belépő kicsik gyakran mély lelki válságok árán tudnak csak hozzáidomulni ehhez a környezethez és klímához. A kamaszok viszont, ha annak idején hozzáidomultak is, legszívesebben kitörnének belőle, annyira
nem érzik a maguk természetes életelemének. Egész lényük
tiltakozik minden beszorítottság, minden mozdulatlanság,
némaság, minden unalom, komolykodás, savanyúság, minden megszégyenülés, minden képmutatás, minden lefojtottság ellen: kimondhatatlanul vágynak viszont egyéniségük
érvényesítésére, önnön lényük kifejezésére, képességeik kibontakoztatására, erejük megmutatására, szabad kezdeményezésekre, lelkesítő vállalkozásokra, lázas tevékenységre,
önálló felelősségre, őszinteségre, önbecsülésre, másoktól
kapható elismerésre, a felnőttekkel való egyenrangúságra...
Őket csak egy sokkal kötetlenebb rendű, dinamikusabb iskola elégíthetne ki, amivel már sokfelé kísérleteznek ugyan
a világon, s itt-ott nálunk is, Magyarországon, de a köznapi
oktatás rendje ettől még nagyrészt a régiben marad.
Ezért oly gyakori jelenség a serdülők körében az iskolamérgezés. Tüneteit ezek után aligha kell felsorolnom. Inkább arról érdemes beszélnünk: milyen ellenmérgekkel gyógyítható - legalább részben - ez a baj.
Gergő fiam a legegyszerűbb megoldás híve. Már többször bejelentette nekem, hogy válik: otthagyja az iskoláját, s
magánúton teszi le a vizsgáit. Úgy sokkal többet tud majd
tanulni.
Közöltem vele, hogy nem helyeslem. Ehhez sokkal erősebb akaratú, szívósabb fickónak kellene lennie. Többet pedig így is tanulhat éppen, ha kevesebb idejét lazukálja el.
Ez persze kissé kegyetlen válasz volt egy érdeklődő fiatalembernek, aki máris annyi tudományba kapott bele. Próbáltam is aztán megmagyarázni neki: ha már mindenképpen át kell rágnia a sok tantárgy kásahegyét, akkor jobb az
iskolában. Szórakoztatóbb. Csak nem szabad belenyugodnia, hogy ízetlen a kása. Mazsolát bele, minél több mazsolát!
A mazsola egy részét maga az iskola szolgáltatja. A tréfaszóra hajlamos, jópofa tanárok. Az érdekesen magyarázók.
A különféle kísérleteket bemutatók. A könyvtári órákat tartók. A szakköröket meghirdetők. A fotó- és egyéb laboratóriumokat berendezők. A diákjaikkal kirándulók, velük iskolai tanulmányútra indulók. A színjátszócsoportot, tánccsoportot, kamarakórust szervezők...
Aztán egymást is csemegézhetik a diákok: élhetnek egymás barátságából, tudásából, jókedvéből, vidám és tanulságos történeteiből, a közös programokból, csendes beszélgetésekből s az ifjúkor egyéb örömeiből.
Minderre nem is igen kell egyiküket sem biztatni. De arra már igen, hogy ne zápuljanak bele a napi leckekészítésbe,
leckemagolásba, ami minden unalom, utálat fő forrása.
Hogy olvasható könyveiket - az irodalmat, a történelmet, a
földrajzot, a biológiát stb. - már az év elején olvassák el,
akár többször is, hogy mindjárt az egészről fogalmuk legyen.
De rágják át lehetőleg a többi tárgyat is, amennyire győzik,
hadd lássák: mi az, ami különösen érdekes bennük, s mi az,
amit végképp nem értenek. Ha nekigyürkőznek, egy hónap
erre elég is. Az egész évi anyaghoz. Aztán már lehet játszadozni a gyűlöletes gürcölés helyett. Érdekes könyveket szerezni, a különféle tantárgyak körébe vágó népszerű tudományos műveket. Matematikai, fizikai vagy kémiai példatárak
példáit fejtegetni, csak úgy passzióból, mint a Füles rejtvényeit.  Kísérletekkel szórakozni. A hat világrész térképeit
böngészni. Bátran nekivágni könnyebb idegen szövegek olvasásának ilyen könyvecskék Budapesten, a Váci utcai
boltban kaphatók, német, angol, francia és orosz nyelven.
Gyűjteni tücsköt-bogarat, lepkét, virágot, falevelet, rügyet,
ásványt, kőzetet ismerkedni a madarakkal, felhőkkel, csillagokkal. Kérdéseket gyűjteni a tanárok számára, legyen nekik is min törni a fejüket. Szakköri és egyéb kiselőadásokat,
bemutatókat vállalni. S mellesleg azért a napi leckébe is belesni, de már nyögések és ásítások nélkül.
Tudom, hogy mindez túl szépen hangzik. Vagy túl csúnyán: olyan stréberesen.
Holott nem arról van szó, hogy az a szegény agyongyötört
gyerek még többet tanuljon, csak arról, hogy kevésbé legyen
agyongyötörve. Ne érezze magát libának, amit tömnek. Legyen normális, okos, érdeklődő ember, aki megszabadul attól, hogy teljesen új és ismeretlen anyagokat biflázzon napról
napra, önmagukban véve csaknem értelmetlen töredékeit az
emberi tudásnak, anélkül, hogy áttekinthetné az összefüggéseket. Ez sokkal nagyobb kín, sokkal nagyobb fáradság mindannál, amit elmondtam, mert mindig újra le kell gyűrni a
gyomor mélyéről feltörekvő undort, amit joggal érez minden
egészséges szervezet a szellemi táplálkozás ilyen módja mellett. Ettől megszabadulni: mindent megér, még némi önkéntes tanulást is. S ha egyszer megjön a természetes étvágy, akarom mondani, tudásvágy, akkor már vége a gyötrelmeknek:
egy kicsit felülről lehet már nézni az egész iskolásdit.
S a szerényebb képességű gyerekek?
Ök rendszerint még mérgezettebbek. Nem is mindig
gyógyíthatók. De azért többnyire igen. Egyik barátom bukdácsoló kamaszfia már ott tartott, hogy utálta az egész világot maga körül, naphosszat az ágyán hevert és bámulta a
mennyezetet. Ha rászóltak, ingerülten visszakiabált ha nem
szóltak rá, hallgatott. Apja már mindent megpróbált, hogy
kirángassa ebből a lelkiállapotból. Végül arra gondolt: a radikális környezetváltozás használna tán neki. Összekapart
annyi pénzt, hogy fiát, aki eddig nem lépte át Magyarország
határát, a következő nyáron külföldre küldje. Egyedül, több
mint egy hónapra. Mikor a gyerek hazaért, új iskolába adta, egy tiszántúli gimnáziumba, s izgatottan várta a híreket.
A hírek hamarosan arról szóltak: magához tért a fia. Eddigi
iskolájában úgy érezte: ő egy szürke senki, egy mindenkitől
megvetett kettes tanuló. Itt viszont valaki lett belőle, az első perctől kezdve: először is újfiú, másodszor pesti gyerek,
harmadszor pedig érdekes élményekkel megrakodott utazó.
Mindez elég volt ahhoz, hogy az előző években elakadt szellemi vérkeringése ismét meginduljon, s ő felvergődjék a biztos közepesek közé.
Nem követendő példaként írom ezt: más gyereknek talán más kell. De mindenképpen valami olyan ellenméreg az
iskolamérgezés ellen, ami életkedvet ad, önbizalmat ébreszt,
kíváncsiságot támaszt, a világ megismerésére serkent, célt ad
a céltalan életnek. A tanulástól, az iskolától legtávolabb levő cél is többet ér a semminél. A sportszenvedély, a fotós
szenvedély, de még a gitáros szenvedély is jobb, mint a bamba életuntság. De jobb a külföldi fiatalokkal való levelezés
szenvedélye, sőt még tán a külföldi szeszespalackok gyűjtésének a mániája is. A képzeletbeli és a valóságos utazások
kedvelése még sokkal jobb esetleg térkép- és prospektusgyűjtési szenvedélyektől kísérve. S a legjobb talán az alkotó
munka szenvedélye, a barkácsolásé, a repülőgépmodellezésé,
a villany-, rádió- és tv-szerelésé, a motorjavításé... aki viszi
ezekben valamire, vagy bármi más igazán érdekli, az már
nem elveszett ember.
Érdemes egyébként megfigyelni: a szakmát tanuló fiatalok java része könnyebben vészeli át a kamaszkor nagy belső
válságait, mint a legtöbb diák. A hamarabb kezdett munka,
a hamarabb keresett pénz, a saját erőből megszerzett anyagi
javak olyan önbecsülést, olyan biztonságérzetet adnak, ami
bizony nagyon sok középiskolásból hiányzik.
Ezt pótolhatja némileg a nyaranta vállalt fizikai munka,
amely szintén a leghatásosabb ellenmérgek egyike.
Lám, így prédikálok én, aki gimnazista koromban soha
nem mentem el nyáron dolgozni igaz, hogy fiaimat aztán
már küldtem bőven.
Nekem is jót tett volna, bizonyosan. A szentmiklósi
gimnáziumba sem lehetett egészen büntetlenül járni, ott is
el-elfogta az embert a kamaszkori ön- és közutálat. Bár ez
ellen - néhány tanár jóvoltából - ott helyben is elég sok orvosság volt kapható. így a már említett öreg-Miklóssytól, az
akkori idők egyik legjobb magyar tornatanárjától, aki épp
az én időmben háromszor egymás után nyerte meg e kis vidéki iskola diákjaival - híres nagy városi gimnáziumokat
megelőzve - az országos középiskolai atlétikai versenyt. Neki az volt az elve: a diák úgyis szeret mozogni, nem kell folyton vezényelni neki. Néha azért jól megizzasztott, minden
izmunkat jól megdolgoztatta tornagyakorlataival, de egyébként hagyta, hogy rohangáljunk, ugráljunk, kötélre, rúdra
másszunk, bordásfalon, nyújtón, gyűrűn, lovon gyakorlatozzunk, tornaszőnyegen hemperegjünk, birkózzunk kedvünkre, vagy jó időben kint az iskolaudvaron métázzuk, illetve a közeli uszodában tempózzuk, labdázzuk végig a tornaórát. Micsoda felszabadult öröm, micsoda üdülés volt ez
a többi óra kényszerű mozdulatlanságához képest! Fia, kisMiklóssy - egykori Eötvös-kollégista - történelmet és földrajzot tanított. Ö szoktatott rá arra, hogy böngészni is lehet
a térképet, olvasni belőle, akár órák hosszat. De sok egyéb
tekintetben is csiszolgatta az eszünket, nem átallott olykor
ilyeneket sem mondani, hogy gondolkodásra serkentsen:
Talán jobb lett volna, ha egész Magyarországot elfoglalja a
török, s mi is frissen feltörekvő parasztnépként kezdjük újkori történelmünket - nagyurak és nagybirtokok nélkül mint a balkániak. Aztán Kövendi! Mindenki úgy tekintett
rá, mint akinek egyetemi katedra járna - kevés jobb koponya volt nála a magyar klasszika-filológiában -, csak hát
1919-es múltja elvágta az útját. Ö volt az, akitől 1939-ben
egy filozófiaórán először értesültünk - természetesen nem
az előírt tananyag keretében -, mi megy végbe a modern
atomtudományban, hogy már bontják is az atomot, s energiát szabadítanak fel vele. Az atommodellről alkotott akkori elképzelésekkel is ő gyújtogatta a fantáziánkat: gondoljuk
csak el, mondta, hogy egy hidrogénatomot Földünk méretére nagyítunk, akkor az atommag mérete nagyjából egy
teniszlabdáénak felel meg, s körülötte az elektron a Föld sugarának megfelelő távolságban kering. Közbül csak erőtér
van, anyag nincsen. Az egész Föld anyagát egyetlen pakktáskába be lehetne szorítani, teljes atommag sűrűség mellett...
Aztán az a felindult hang, ahogy Hitlerről és a nácikról beszélt! Mi akkor még nem értettük igazán a dühét, de megrendültünk tőle ahogy a kamaszok általában minden őszinte érzelmi kitöréstől megrendülnek... Kit említsek még?
Nehéz választani. Két kitűnő matematika-fizika tanára volt
az iskolának: Gaudi és Zsámboki. Az én osztályomat Zsámboki tanította, ő csináltatott a többi között - házi feladatképpen - kartonpapírból funkciógépet, amely pofonegyszerűen értette meg velünk a szögfüggvények tulajdonságait
csempészett a tananyagba olyan érdekességeket, hogy mi
lenne, ha a mi háromdimenziós világunkból átlátogatnánk
Síkországba, vagy mi lenne, ha Pityi Palkó kör alakú földjét
egy földindulás félgömb alakúvá domborítaná: pontosan a
kétszeresére nőne a felülete: vagy mi lenne, ha a fagypont alá
hűlt, de a teljes nyugalom állapotában levő, s ezért be nem
fagyó tó fölött elszállna egy madár, s belepottyantana valamit a vízbe: egyetlen robajjal válnék jéggé a felső vízréteg...
No de Gaudi sem maradt mögötte, ö még Foucault híres
kísérletét is megismételte: egy szélcsöndes napon a református templom tornyának erkélyéről - legalább 25 méter magasból - bocsátott le spárgára kötött súlyt, s hozta ingamozgásba, hogy bebizonyítsa: miközben a Föld elfordul a maga
tengelye körül, az ingamozgás iránya változatlan marad...
Remek rajztanárunk is volt, Gál Sándor: nemcsak rajzoltunk és festettünk a keze alatt, hanem vágott és tépett színes
papírokból képeket is ragasztottunk, linóleumot metszettünk, krumpli-, gipsz- és egyéb nyomatokat készítettünk,
agyagot gyúrtunk, mázatlan és mázas kerámiákat égettünk,
s ki tudja még, hányféle módon kapatódtunk az alkotás
örömére, de amellett a formák és a színek, a perspektívák és
a megvilágítások, a kompozíció, a kontrapunkt és egyebek
tudományára is. S folytathatnám még Kaszással, aki németlatin tanár létére kis énekkart szervezett, s Kodály-kórusokhoz szoktatta fülünket, torkunkat, míg a hivatalos iskolai
énekórák öblös hangú karnagya, Györe kántor úr meg nem
sértődött, s igazgatói parancsszóval el nem tiltatta a további
rendbontástól. Kaszás merészelte azt is megtenni, hogy hetedik osztályban karácsonyi szünetre feladta az egész Wilhelm
Telit, olvassuk el német eredetiben. Magam is meghökkentem: eddig csak tízsoros szövegeket preparáltunk és fordítgattunk óráról órára, méla unalommal. S akkor egyszerre
egy egész drámába vágni bele? Röhej! De fura módon mégis ment. Még élveztem is. Két napba se telt, s ilyen tempóban olvasva, a számomra eddig üres szavakból álló szöveg
megelevenedett: emberi sorsokkal, jellemekkel, izgalmas
drámai szövevénnyel telt meg.
Még vagy öt-hat régi tanáromat eldicsérhetném - meg is
érdemelnék -, de inkább arra az estére hadd emlékezzem
még vissza, amikor Sajóval kerülgettük kesernyés humorú
magyartanárunk, Szilágyi legénylakását. Sötét volt már az
utcán, odabent égett a villany a függönyök mögött, s mi
azon tanakodtunk: ne kopogjunk-e be hozzá. Sose voltunk
még nála, de valami nagyon hajtott, hogy egyszer így iskolán kívül is beszélgessünk vele. Aztán csak nem mertük
mégsem rányitni az ajtót. De abból a belém szorult vágyból
tudom azóta is, hogy sóvároghat egy kamaszdiák felnőtt férfiak baráti szavára. A kölcsönös megértésnek arra a boldog
állapotára, ahol már őt sem veszik éretlen suhanc számba:
kissé talán még fiatalnak, tapasztalatlannak, ábrándosnak
tekintik, de már egynek az emberek közül.
Vallomás a világ közepéről
Sokan megkérdezték már tőlem: mért nem próbálunk nagyobb lakásba költözni? Hogy férünk el kilencen két és fél
szobában?
Valahogy elférünk. Még meg is férünk. A lakás kicsi, de
a rét nagy - mondtam, amíg a közeli rétek jó része is be
nem épült házakkal. De ma is más a levegős faluszélen húzódni meg ekkora lakásban, mint a városi bérkaszárnyák valamelyikében.
Mások számára ez a fő érvem. Házi használatra azonban
egyéb érveim is vannak. Először is az, hogy utálom az utánajárást, a kilincselést, a kunyerálást. Aztán meg az, hogy
szűken sem jó lenni a gyerekeknek, de talán még rosszabb
lenne, ha idő előtt kitépném őket abból a környezetből,
melyben első eszmélkedésük óta nőnek.
Barátaik, barátnőik, ismerőseik seregét mind pótolni
kellene egy új helyen, egy másik városnegyedben. S azok talán már csak pótbarátok, pótbarátnők, pótismerősök lennének az elvesztett igaziakhoz képest. Az egész világ kizökkenne számukra eddigi helyéből. Mostanáig itt volt a közepe,
innét tekintettek szét a négy égtáj felé. Ahogy az égbolt látszólag a Sarkcsillag körül forog, a földkerekség az ő szemükben mindeddig a Széchenyi-hegy, közelebbről pedig a Svájci út és a Pipiske utca erdős-bokros-kertes-házas csücske körül forgott. Ha máshova költöznénk, attól a világ még tovább forogna, de más tengely körül. Csak jobb pedig, ha
gyerekségük színtere megmarad nekik örök fix pontul az
életben, ahová gondolatban, emlékekben holtukig bármikor visszatérhetnek, ahol mintegy megfogózhatnak sorsuk
későbbi hányódásai, s megnyugodhatnak szívük háborgásai
közepette.
Nekem Szentmiklós s azon belül a piactéri parókia ez a
fix pontom, tizennyolc éves koromig ott nőttem. Áldom
végzetem, hogy nem nyolc vagy tíz helyen.
Németh László írt egyszer arról: hogy töltik meg a szülőföld emlékei eleven tartalommal a nyelv ilyen szavait,
mint táj, ház, domb, férfi... Ép lelki élet nincs szülőföld
nélkül. Akinek nincs szülőföldje, ...nyelvében él..., ami
a lehető legsivárabb dolog. Szerencsére a legtöbb ember
nem él a nyelvében: van egy föld, amely a Föld köldöke számára, van egy benne lakó vidék, amely elnyomja emlékezetében a többi megismert vidéket.
Szavaink nagy részét, szorosabb értelemben vett anyanyelvünket valamennyien onnét hoztuk: gyerekkorunk
színteréről. Mindegyikhez emlékek raja kapcsolódik. Kimondom: eresz, s látom a szülőházam ereszét, amelynek akkor még csodás magasságába annyit bámultam kisgyerek
koromban. Kút: látom a kerekeskutat az udvarunkban,
amelyet annyit tekergettem, nyikorgattam, de a gémeskutat
is nagyanyám udvarában, amelytől annyiszor óvtak, s
amelybe mégis annyiszor bámultam bele, dobogó szívvel
lesve a mélyben ringó, sötét víztükröt. Jég. a Székalja tócsáinak, kacsaúsztatóinak jege, amelyen annyit csúszkáltam,
beszakadás: az én saját beszakadásom egy jeges csatornába,
szintén a Székalján, szerencsére csak térdig és nem nyakig.
Torony: a mi templomunk tornya, amely az úszó felhők
alatt mintha mindig dűlni készült volna, harang, az ott zúgó két nagy és egy kis harang: amikor a kicsit, a vékonyhangot néha félreverték, rohantunk a tűzhöz lélekszakadva, el
ne oltsák, mielőtt odaérünk... Tízezer szót sorolhatnék így
el, de minek? Hisz olvasóim legtöbbje ugyanígy hordozza
magával mindhalálig a kicsi korában gyűjtött képeket, hangokat, szülőföldje színeit, ízeit, illatait - s a szavakat, melyek
mindezt kifejezik.
Kamaszkorban persze már jócskán kitágul ez a világ, de
ettől még ott marad a közepe, ahonnét az időközben felserdült gyerek annak idején először nézett körül ámuló szemmel.
Az sem olyan nagy baj persze, ha közben költözik a család, változik a környezet, de épp a serdülőknek: a nagy ábrándozóknak, a nagy forrongóknak, a nagy tagadóknak, a
nagy elvágyóknak, a nagy hűtlenkedőknek, a nagy bizonytalankodóknak több belső biztonságot ad egy tökéletesen
ismerős és otthonos világ, amelyhez ezer láthatatlan szállal
kötődnek. S erre nekik legalább olyan szükségük van, akár
a felrepülő papírsárkánynak az őt tartó madzagra. A sárkányba is csak addig feszül bele a szél, amíg van, ami a földhöz kösse: az elszabadulót abban a pillanatban megbillenti
s lebuktatja.
A családi kötődés szálai manapság, sajnos, sokszor megbomlanak, s nem véletlen, hogy az elvált szülők serdülő gyerekeit gyakran több veszély környékezi: könnyebben billennek ki erkölcsi egyensúlyukból. De leginkább mégis azok
billennek ki, akiknek nincs igazi otthonuk, akiket végleg kiszakítanak megszokott környezetükből, akiktől örökre elveszik gyerekkoruk vigasztaló világát.
így van ez akkor is, ha a kamaszok többnyire szabadulni
vágynak ebből a gyerekkori világból, s nem vígasztalónak,
hanem vigasztalanul szűknek és unalmasnak érzik életük eddigi színterét. De szakadjanak csak ki belőle: elhagyott szülőföldjük hamarosan szépülni kezd a szemükben, most eszmélnek csak rá, mit vesztettek.
De megszépülhet a szülőház tája a ki nem szakadók szemében is, ha nem éreznek körülötte láthatatlan rácsokat.
Ha mehetnek, utazhatnak, világot láthatnak, s úgy térhetnek meg mindig újra a családi tűzhelyhez. Erről már elég
szó esett.
Hanem arról még nem, hogy mit számít egy kamasznak
a tágabb szülőföld, a szülőhaza.
Sokkal többet, mint egy serdületlen gyereknek. Az még
csak üres szólamként ismeri a hazaszeretetet. Mondja, de
nem érzi.
Maga a szó: hazaszeretet, a legtöbb kamasznak is puffogó
frázis. Ünnepi beszédek unott kelléke. De az érzés őbennük
már igazi. Őket már nemcsak szűkebb pátriájukhoz, hanem
az egész hazához, néphez-nemzethez is köti valami.
Leginkább azokat, akik olvasnak. Néhány Jókai-regény
bőven elég hozzá ma is, hogy egy tizenhárom-tizennégy éves
gyerekben felbuzduljon a nemzeti hevület. De megteszik a
magukét más romantikus regények is - köztük a legolvasottabb, az Egri csillagok -, s ha más versek netán nem is, Petőfiéi bizonyosan.
Némelyek rosszallják ezt. Főleg Jókai varázsától félnek,
hogy túlságosan megejti a gyerekeket.
Én nem félek ettől. Engem is megejtett annak idején, kamaszkorom kezdetén. Benedek Elek meséin és Jókai regényein tanultam meg félelmetesen vastag könyveket is egykét nap alatt végigolvasni.
Szédítően szép volt úgy mélyedni bele egy-egy könyvbe,
mint akkor: nem látni még a betűket sem, csak azt a csodás
világot, amit megelevenítettek. Végigizgulni a hősök hőstetteit, a gonoszok gaztetteit, s azután örülni szívből a jók
meggátolhatatlan diadalának.
Nem is szabad ezt sajnálni a serdülőktől. És azt sem, ha
megdobban bennük a magyar szív, s úgy érzik, mint egykor
Petőfi:
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én...
Ehhez az érzéshez ugyanis többnyire az önzetlen önfeláldozás vágya is társul, nemcsak a romantikus hőskultusz külső hatására, hanem a kamaszlélek belső ösztönzésére. Lemondani mindenről, akár az életről is, mások javára - ez a
dicső szerep minden serdülőt csábít. S bár látszólag csak
képzelgések születnek belőle - az egyetlen szerep sokféle változatának ábrándokbeli átélése -, a lélek kijárja közben a
maga iskoláját, s valóban képessé válik a saját szűkebb vagy
tágabb közösségének odaadó szolgálatára.
A kamaszkorban rendszerint el is dől, eljut-e valaki idáig, vagy örökre idegen marad tőle minden áldozat, amit valamely közös ügyért kellene vállalnia. A felnőtt fiatalok között már világosan elkülönülnek a főbb típusok:
1. Azoké, akiket József Attila így jellemzett:
Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak...
2.  Azoké, akik rágni is unnak, s vezérlő elvük röviden
ennyi: Elvezni kell az életet.
3.  Azoké, akiket a közjó eszméi fűtenek, akik nemcsak
magukért és maguknak akarnak élni.
Azon persze lehet vitatkozni, nem hajt-e olykor több
hasznot a társadalomnak egy végsőkig önző, de a törvényeket és az íratlan közösségi játékszabályokat tisztességesen betartó, tehetséges szakember, mint egy világmegváltó fantaszta, aki a köznapi életben nem találja a helyét. De ne gondolkozzunk végletekben. Ami igazán számít: az a közszellem.
Kik vannak többen, kik diktálják a kordivatot, miféle emberek: a maguknak rágok, a gondtalan élvezetre vágyók,
vagy a közös gondok tudatos vállalói?
Még akkor is ez számít igazán, ha a valóságban ritkák a
tiszta típusok.
Hogy pedig a közszellem eléggé közösségi legyen, ahhoz
a nemzeti összetartozás, a közös történelmi sors érzése is elengedhetetlen, kivált amióta a társadalmat megosztó egykori mély szakadékok jórészt betemetődtek ha maradtak is
itt-ott bőven kisebb-nagyobb elválasztó árkok.
Ezért mondom: ne sajnálja senki, ha növekvő gyerekeink
egyszerre lelkes honfiakká, honleányokká válnak. Ez az önmagukból való kilépésnek, az érzelmi azonosulásnak, a közérdek önzetlen vállalásának a legjobb iskolája.
Ebben az iskolában is vannak persze alsóbb és felsőbb
osztályok. A kezdet kezdete: örvendezni a véres történelmi
küzdelmek és a mai vértelen sportviadalok minden magyar
győzelmén, s búsulni de nem nagyon a vereségeken. De
aki továbblép innen, az fokról fokra rákaphat a magyar irodalom, képzőművészet, zene, a magyar népi kultúra értékeire, az mélyebben beletekinthet a magyar történelem sok szomorúsággal és kevés vigalommal teli századaiba, az megláthatja eleink és önmagunk sokféle erényét, vétkét, sorsunk
összefonódását más népekével és tragikus magunkramaradottságunkat a nagy bukások idején, az megszeretheti a
magyar nyelv kimeríthetetlen gazdagságát, a magyar humor
kifogyhatatlan fanyarságát, megismerheti lépten-nyomon
változó tájaink lélekcsillapító, szelíd szépségeit, az megtöltekezhet e nép múltjának és jelenének minden kincsével, de
nem azért, hogy mások kincseit megvesse, hanem hogy minden emberi értéket megtanuljon igazán becsülni...
Aki gyökértelenül lézeng ebben a világban, az nemcsak
magyarnak: embernek is hitványabb marad.
Azon pedig, hogy a világ közepe csakugyan ott van-e,
ahová ki-ki a maga gyökereit ereszti, kár vitatkozni. Hisz
mindnyájan tudjuk, hogy valójában nem gömbölyű kék
buraként borul ránk az égbolt, s a látóhatárt is csak a szemünk sugarai kerekítik olyan szép kerekre, mégis oly jó
megállnunk egy-egy sík mezőn, s úgy tekinteni körös-körül,
mintha csakugyan mi jelölnénk ki eleven cövekként ennek
az egész látható mindenségnek a kellős közepét.
Ha kivájjuk a szemünket, tudatunk még akkor is makacsul minket tekint a 0-s kilométerkőnek, ahonnét Pozsony
közelebb van, mint London, a Duna, mint a Volga, és Ciprus is közelebb van, mint Ceylon vagy a Hawaii szigetek.
Még jobb persze - s erre sem árt rászoktatni merész fantáziájú kamaszgyerekeinket -, ha Pozsonyból és Londonból,
ha Ciprusból és Ceylonból és a földkerekség bármely pontjáról is látni tudjuk képzeletben ezt a közös világot, ha közeli és távoli népek - szlovákok és hinduk, horvátok és hottentották - fejével is gondolkodni tudunk. De ehhez is az
kell, hogy előbb biztosak legyünk a saját perspektívánkban.
Tizenhat éves lehettem, mikor belekóstoltam Zrínyi
Miklós kesernyés könyvébe, Az török áfium ellen való orvosságba, amelynek aggodalmaihoz, a nemzeti lét vagy nemlét
gondján való vívódásaihoz csak a reformkor nagyjainak hasonló töprengései foghatók. Tekintsünk csak mostani nyomorult álllapotunkra - biztatott, s én vele szenvedtem át a
nemzeti tehetetlenség minden kínját. Boldog isten... s mi
vagyunk a magyarok? mi magyarok? De bár azoknak ne
mondjuk magunkat. Ha Váradot vissza nem vesszük, ha
Érdéit elveszítjük, ne is hadakozzunk bár ezután, hanem
avagy most, avagy sohasem: fussunk ki az országból, ha
eztet resteljük. Úgy hallom, Braziliában elég puszta ország
vagyon: kérjünk spanyor királytul egy tartománt, csináljunk
egy coloniát, legyünk polgárrá...
Ez akkor engem mélyen meggondolkoztatott. Kimehettünk volna csakugyan innen egy szálig: hajók százai hordhatták volna éveken keresztül a törökök tépázta maradék
magyarságot, keresztül az óceánon? S most ott lehetne az
egyetlen, az igazi Magyarország, valahol a pampákon? Szédítő volt ezt a fantáziafilmet végigjátszani a fejemben. De
mire az utolsó filmkocka is lepergett, én is odajutottam,
ahova Zrínyi: Elfussunk? nincs hova, sohun Magyarországot meg nem találjuk...
Gyerekeim is ebben nevelődtek. Hogy fogott-e rajtuk?
Csak a jövő mutatja majd meg véglegesen. De ha van jogom
bármit is remélni felőlük: ebben nagyon reménykedem.
Vallomás az élet értelméről
Sajó sokáig levelezett egy haldoklóval. Ezt a titkát velem is
megosztotta: gyakran megmutatta Bécsi Feri hosszú leveleit.
Feri egyetemi hallgató lett volna Debrecenben, de tüdőbaja miatt már csak kórháztöltelék volt szegény. Akkor hallottam először, hogy egy felnőtt ember negyven kiló is lehet.
Sok volt még a tüdőbajos abban az időben, és kevés a szanatóriumi férőhely: neki is az volt a leghőbb vágya, hátha átkerülhetne egyszer a kórházból az Auguszta szanatóriumba
s ott felszedhetne néhány kilót. Mert hogy a kórházban csak
fogyni tud, azt már elég régen és elég búsan tapasztalta.
Fogyott ő is, fogyott a tüdeje is. De még játszott a gondolattal, hogy meggyógyul egyszer és tanár lesz, magyar
nyelv és irodalom tanár, s ötödikben vagy hatodikban minden egyebet félretesz, és egy álló évig tanítja a gyerekeknek
a Kalevalát.
Más könyveket is olvasgatott, hogy múlassa a lassan múló kórházi napokat, debreceni barátai meg-meglátogatták, s
vittek neki egy-egy könyvet, s vitt Gróf Gizi is, a menyaszszonya, amíg a tüdőbaj őt is ágynak nem döntötte. Vitték
az újabb könyveket, s hozták a kiolvasottakat, csak a Kalevala maradt ott mindig a fehér éjjeliszekrényen, hogy bármikor felüthető legyen. Jórészét már betéve tudta Feri, mégsem állhatta meg, hogy megint elő ne vegye, újra és újra, s
ne kapjon bele, hol ebbe, hol abba az énekébe. Némán mozgó szájjal ízlelgette sorról sorra: az igazi ételek ízét, az egyhangú kórházi kosztét már untig megunta, úgy kellett erőltetnie magát, hogy le bírjon gyűrni egy-egy ebédet, vacsorát, de a Kalevalával soha nem telt be, sőt tán egyre jobban
kívánta. Ahogy lélekben lassan elvált az igazi világtól, a
szemmel láthatótól, a kézzel foghatótól, az eleven ismerősöktől, barátoktól: úgy merült bele mindinkább a finn népi
képzelet álomvilágába, Vejnemöjnen, Ilmarinen, Kullervo
és a többiek földöntúli társaságába. Hovatovább már csak
Kalevala-sorokkal táplálkozott. A negyven kilót sem tudta
már tartani, de még egyre írogatta Sajónak, miféle újabb
gyönyörűségeket fedezett fel bennük. Míg egyszer aztán jött
a hír Gizitől: Feri meghalt.
Nem sokkal később Gizi is követte: ott lettek egymáséi.
Feri küldte még el a fényképét Sajónak, onnan ismertem az
arcát: szép barna lány volt, olyan szép, hogy elnyílt a szám,
ahogy néztem.
Különben soha nem találkoztam vele. Ferivel sem. De
kettejük lassú haldoklását Sajóval együtt reménykedtem és
sirattam végig. Az ő korai elmúlásuk árnyékában bogozgattuk - megrendült, riadt kamaszként - a saját életünk értelmét. Hogy mi végett vagyunk a földön, ha egyszer a föld alá
megyünk?
Azóta is tapasztalom: ebben a kamaszok sokkal komolyabbak, mint a felnőttek legtöbbje, ők nem hessegetik el
maguktól a kellemetlen kérdéseket. Olcsó válaszokba sem
nyugosznak bele. A teljes igazságot akarják megismerni, ha
az döbbenetes is.
Az én igazságom nem volt döbbenetes. Arra az egyszerű
meggyőződésre jutottam ebben az időben: nem vagyok a
magamé. Ha a magamé volnék, ha magamért élnék, csakugyan értelmetlen volna az egész. Akkor csakugyan sírhatnék, üvölthetnék, téphetném a hajam, hogy végtére mi lesz velem, így nyugodt lehetek: amíg élek és erőmnél vagyok, dolgom is van a világban. A többi meg már nem az én gondom.
Az efféle hitek persze csak akkor tartósak, ha életstílus
válik belőlük. Ha az ember csakugyan meg tudja tanulni
önmaga okos osztogatását, ha idegeibe ivódik, ha reflexeibe
épül bele az adás ösztöne, de az elfogadásé is, mert ez a kettő mindig együtt jár.
Serdülőkorig főleg a család neveli erre - ha neveli - a
benne növő gyerekeket. Hanem akkor egyszerre roppant fogékonnyá válnak minden családon túli hatás iránt, egészen
a nyílt szülőtagadásig.
Az adás és az elfogadás ösztöne ilyenkor már főleg családon kívüli partnereket keres: fiú- és lánybarátokat, ideálnak
választott felnőtteket és eleven eszméket, amelyekért - legalább lélekben - áldozni lehet.
A szülőknek ez nem mindig esik jól. Hogy ők már nem
is számítanak. Sokszor még egy-egy csókot is fanyalogva
juttat nekik serdülő lányuk vagy fiuk. Sokszor arra sem méltatja őket, hogy elmondja, merre járt, mit csinált, nemhogy
legbensőbb gondolatait, érzéseit kivallaná.
Elsoroltam már, amit tudtam, mi mindent tehetünk
még ilyenkor is a gyerekeinkért. Hogyan segíthetjük - ahelyett, hogy akadályoznánk - ezt a kifelé fordulást, hogyan
tágíthatjuk ki a családot annyira, hogy a legelvágyóbbaknak
se kelljen idő előtt kiszakadniuk belőle.
Ennyi telhet még tőlünk. Ez a maximum.
Vagy tán elmondhatunk még valamit nekik, nem intésként, hanem a saját életünkről szóló bizalmas vallomásképpen. Valami ilyesmit: a boldogságot nem adják ingyen.
Mindenkinek meg kell, hogy legyenek erre a maga példái. Megvannak nekem is. Hogy életünk minden igazi, tartós örömét azon a réven nyerjük, hogy nem sajnáljuk magunkat, hogy vállaljuk, amit vállalnunk kell. A család terheiből ránk eső részt is, a közös munka ránk eső terhét is, de
azt is, amit a barátság ró ránk, azt is, amit a becsület, s azt
is, amit lelkünk bármilyen meggyőződése, hogy úgy helyes
tennünk, ahogy teszünk.
Elmondhatjuk - ki-ki a maga gyerekeinek -, hogy így
bizony nehezebb élni. De ha boldogságra vágynak, csak így
érdemes.
